A pusztai farkas

HERMANN HESSE

A PUSZTAI FARKAS Gunter Böhmer akvarelljeivel

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hermann Hesse: Der Steppenwolf Copyright © 1955 by Hermann Hesse Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main Fordította és az utószót írta: Horváth Géza Sorozatszerkesztő: Horváth Géza A címlapon Gunter Böhmer akvarellje látható

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002, 2010 Felelős kiadó: Szász Zsolt Hungárián translation © Horváth Géza, 1992, 1997, 1998, 2000, 2010 Illusztrációk © Gunter Böhmer, 1985 ISBN 978-963-266-175-9

A feljegyzések közreadójának előszava Ez a könyv annak az embernek ránk maradt feljegyzéseit tartalmazza, akit általa is többször használt szóval „pusztai farkas”-nak neveztünk. Lehetséges, hogy kézirata nem szorul bevezetőre, én mégis szükségét érzem, hogy a pusztai farkas írását kibővítsem néhány lappal, följegyezzem róla őrzött emlékeimet. Keveset tudok róla, főleg származása és múltja maradt számomra ismeretlen. Egyéniségéről azonban mély és – mint mindenek ellenére be kell vallanom – kellemes emlékem maradt. A pusztai farkas ötven felé járhatott, amikor néhány éve egy napon betoppant nagynéném házába, és bútorozott szoba iránt érdeklődött. Kivette a fönti manzárdszobát meg a kis hálókamrát mellette, majd néhány nap múlva megjelent két bőrönddel meg egy nagy könyvesládával, és kilenc vagy tíz hónapig nálunk lakott. Végtelenül csöndesen és visszavonultan élt, és ha hálószobánk szomszédsága olykor nem kínált volna alkalmat egy-egy véletlen találkozásra a lépcsőn vagy a folyosón, talán meg sem ismerkedünk, mert bizony nem volt barátkozó természetű, általam addig senkinél nem tapasztalt mértékben kerülte az embereket, pusztai farkas volt valóban, aminek mondta magát: idegen, vad és riadt, roppant riadt lény, egy másik világból, nem az enyémből. Voltaképpen csak hátrahagyott feljegyzéseiből tudtam meg, hogy alkatánál és sorsánál fogva mennyire mély magányosságba élte bele magát, s milyen tudatosan saját sorsaként fogta ezt föl; néhány futó találkozás és rövid beszélgetés során mégis megismertem valamelyest, és a feljegyzéseiből nyert képem lényegében megegyezik azzal a természetesen halványabbal és hiányosabbal, amelyet személyes ismeretségünk nyomán alkottam róla. Véletlenül éppen jelen voltam, amikor a pusztai farkas először lépett a házunkba, és kivette a néném szobáit. Ebédidőben jött, a tányérok még az asztalon voltak, nekem pedig csak fél óra múlva kellett ismét munkába indulnom. Mindmáig bennem él, milyen különösnek és ellentmondásosnak hatott. Miután meghúzta a csengőt, az üvegajtón belépett a homályos folyosóra, ahol a néni megkérdezte tőle, hogy mit óhajt. A pusztai farkas azonban, mielőtt felelt vagy bemutatkozott volna, fürkészve fölszegte jellegzetes, rövid hajú fejét, ideges orral körbeszimatolt, majd így szólt: – Nicsak, milyen jó szag van itt. Mosolygott, jó nagynéném szintén elmosolyodott, én viszont némi ellenérzéssel furcsállottam ezt az üdvözlést. – Nos – folytatta –, a kiadó szoba végett jöttem. Csak akkor vehettem alaposabban szemügyre, amikor hármasban felmentünk a lépcsőn. Nem volt különösebben magas, de úgy járt, úgy tartotta a fejét, mint az öles termetűek. Modern, kényelmes télikabátot viselt, egyébként rendesen, bár hanyagul volt öltözve, az arca simára borotvált, sörtehaja itt-ott deres. Járása eleinte sehogyan sem tetszett, nehézkes volt és bizonytalan, nem illett sem kemény, éles arcához, sem élénk szavához, hanglejtéséhez. Csak később tudtam meg, hogy beteg, és nehezére esik a járás. Különös, számomra akkor szintén bántó mosollyal szemlélte a lépcsőt: a falakat, az ablakokat meg a magas lépcsőházi szekrényeket, mint akinek minden tetszik, ugyanakkor mindent valahogyan mégis nevetségesnek ítél. Általában mindenestől úgy hatott, mint aki egy idegen, talán tengerentúli országból érkezett, és akinek itt nálunk minden kedves, mégis kissé furcsa. Udvarias volt, sőt nyájas, nem mondhatok mást, szó nélkül azonnal megfelelt neki minden, ház, szoba, lakbér, reggeli, mégis mindenestől idegen és – nekem valamiért – kellemetlen vagy ellenséges légkör vette körül. Kivette a szobát, hozzá a hálókamrát, elmagyaráztatta a fűtést, a vízhasználatot, a kiszolgálást és a házirendet, mindent figyelmesen és barátságosan végighallgatott, mindennel egyetértett, sőt felajánlotta, hogy előre kifizeti a lakbért; mégis

úgy éreztem, mintha nem figyelne oda mindenre igazán, mintha újdonság és szokatlan dolog volna, hogy szobát bérel és németül beszélget, miközben valójában, a lelke mélyén, teljesen más foglalkoztatja. Körülbelül így láttam akkor, s egyáltalán nem tetszett volna, ha észlelésemet nem alakítja, módosítja egy sor apró vonása. Főleg az arca ragadott meg tüstént, azzal az idegenségével együtt; talán kissé szokatlan és bánatos, de éber, elgondolkozó, érett és átszellemült volt az az arc. Ehhez járult még, s engem ez békülékenyebbé hangolt, hogy udvarias és barátságos modorában, amely ugyan mintha kicsit nehezére esett volna, nyoma sem volt semmi gőgnek – sőt, volt benne valami szinte megható, valami esdeklő, ám erre csak utóbb találtam magyarázatot, mindenesetre ezzel rögtön megnyert valamelyest. Mielőtt befejezhettük volna a két helyiség megtekintését és a részletek megtárgyalását, lejárt az ebédidőm, és vissza kellett mennem az üzletembe. Ajánlottam magam, őt pedig a nénire hagytam. Este hazaérve nénémtől megtudtam, hogy az idegen kivette a szobákat és a napokban beköltözik, csak azt kérte, hogy ne kelljen bejelentkeznie a rendőrségen, mert beteges ember lévén nem bírja a formalitásokat, az ácsorgást a rendőrségi irodákban, meg a többi effélét. Pontosan emlékszem, mennyire meghökkentem ezen akkor, és mennyire óvtam a nénémet, nehogy ezt a feltételt elfogadja. Szerintem nagyon is illett ehhez az idegen és bizalmatlanságot gerjesztő emberhez, hogy tart a rendőrségtől, nehogy esetleg gyanúsnak találják. Unszoltam nénémet, hogy a világért se egyezzen bele egy vadidegen eleve szokatlan kérésébe, amelyet ha teljesít, ugyancsak kínos következményekkel számolhat. Kiderült azonban, hogy a néni már megígérte a kívánság teljesítését, s hogy az idegen megnyerte, elbűvölte; nagynéném ugyanis sohasem fogadott be olyan bérlőt, akivel nem tudott valamilyen emberi, baráti és nagynénis, sőt anyás viszonyt kialakítani – nem egy korábbi élt evvel jócskán vissza. Az első hetekben tehát leginkább nekem támadtak időnként kifogásaim új bérlőnkkel szemben, néném viszont mindig melegen oltalmába vette. Mivel nekem a rendőri bejelentkezés elmulasztása sehogy sem tetszett, legalább arra lettem volna kíváncsi, mit tudott meg néném az idegenről, származásáról és szándékairól. Bár déli távozásom után már csak egészen rövid ideig maradt, a néni valóban megtudott róla egyet s mást: hogy néhány hónapot szándékozik városunkban tölteni, könyvtárba akar járni, és megismerkedni a város régiségeivel. A néninek tulajdonképpen nem volt ínyére, hogy csak ilyen rövid időre költözik be, de különös fellépésétől függetlenül szemmel láthatóan megnyerte rokonszenvét. Vagyis a lakást kiadta, kifogásaimmal elkéstem. – Ugyan miért mondta, hogy itt jó szag van? – kérdeztem. Nénémnek olykor igen jó megérzései voltak: – Pontosan tudom, miért mondta. Nálunk tisztaság és rendszag van, kedvesség és tisztes életmód illata, az tetszett meg neki. Mintha már elszokott volna tőle, és hiányát látta volna. Nos, gondoltam, nekem mindegy. – De mi lesz – kérdeztem –, ha nincs rendes és tisztességes élethez szokva? Mit csinálsz, ha piszkos lesz, és összekoszol mindent, vagy éjszakáról éjszakára részegen jön haza? – Majd meglátjuk – nevetett, én meg ráhagytam. És valóban alaptalanul aggódtam. Bérlőnk korántsem élt ugyan rendezett, józan életet, de nem volt terhünkre vagy kárunkra, máig szívesen emlékszünk rá. Ám belül, lelkileg mégis sokszor zavart és zaklatott, nénémet, engem, s bevallom, hogy én máig sem boldogultam vele. Éjszakánként néha vele álmodom, és lényének puszta léte mindenestől felkavar, nyugtalanít, holott szinte megszerettem. Két nap múlva egy fuvaros meghozta az idegen csomagjait, akit Harry Hallernek hívtak. Tetszetős volt egy igen szép bőrkoffer, egy nagy, lapos hajóbőrönd pedig korábbi

messzi utakat sejtetett; mindenféle külföldi, részben tengerentúli szálloda- és szállítócég címkéje sárgult rajta. Aztán megjelent maga Haller is, és attól fogva lassanként megismertem ezt a különös férfit. Erre magam eleinte igazán nem törekedtem. Haller attól a pillanattól érdekelt ugyan, ahogy megláttam, de az első hetekben semmit sem tettem azért, hogy találkozzam vagy beszédbe elegyedjem vele. Azt azonban nem tagadhatom, hogy kezdettől figyeltem, sőt távollétében néha a szobájába is bemerészkedtem, és kíváncsiságból kémkedtem egy kicsit utána. A pusztai farkas külsejéről tettem már említést. Már első látásra határozottan jelentékeny, ritka és rendkívül tehetséges embernek tűnt, arca szellemiségtől sugárzott, végtelenül finom és fürge arcjátéka érdekes, roppant eleven, fölöttébb kifinomult és érzékeny lélekről árulkodott. Ha beszélgetés közben nagy ritkán megfeledkezett a konvenciókról, és idegenségéből kilépve személyes, közvetlen hangon beszélt, a magamfajtát rögtön lenyűgözte, mert másokkal ellentétben szárnyaltak a gondolatai; a szel-

lem világában olyan, szinte hűvös tárgyilagossággal, megfontoltsággal és tudással mozgott, amelyre csak az igazán szellemi emberek képesek, akikből hiányzik a becsvágynak még a csírája is, és akik sohasem csillogásra, mások meggyőzésére vagy saját igazuk bizonygatására törekednek. Ittléte utolsó idejéből emlékszem egy ilyen kijelentésére, pontosabban pillantására. Egy Európa-szerte ismert történelemfilozófus és kultúrkritikus előadást tartott az aulában, sikerült rábeszélnem a pusztai farkast, pedig eleinte nem érdekelte. Együtt mentünk el, és egymás mellé ültünk az előadóteremben. A szónok az emelvényre lépett, és nekikészülődött az előadásnak. Piperkőc és hiú fellépése azonban máris kiábrándította számos hallgatóját, a publikum ugyanis valamiféle prófétára számított személyében. Amint bevezetésképp néhány hízelgő szót intézett a hallgatósághoz, és megköszönte az érdeklődést, a pusztai farkas röpke pillantást, e szavakat és a szónok személyét kritizáló pillantást vetett rám. Könyvet lehetne írni erről a felejthetetlen és rettenetes pillantásról! Nemcsak a szónokot és hírességet semmisítette meg kegyetlen, bár finom iróniával – ha csak ennyi lett volna! Ez a pillantás sokkal inkább bánatos volt, mint ironikus, mélységesen mély és reménytelenül bánatos; csöndes, mintegy szokássá és életformává vált kétségbeesést tükrözött. Reménytelen ragyogása nemcsak a hiú előadón hatolt át, nemcsak a közönség várakozását és hangulatát, az előadás fontoskodó címét ironizálta, intézte el – nem, a pusztai farkas pillantása áthatolt egész korunkon, öntelt, sekély szellemiségünk pökhendi nyüzsgésén, törtetésén, hiúságán és felszínes játszadozásán – és jaj, bizony még korunk, szellemiségünk, kultúránk fogyatékosságainál és kilátástalanságánál is sokkal mélyebbre, sokkal távolabbra hatolt. Az emberiség szívéig hatolt, s föltárta egy gondolkodó s talán tisztán látó ember minden kételyét az élet méltóságában és értelmében. – Lám, mind ilyen majmok vagyunk! íme az ember! – mondta a pillantás, és a szellem minden dicsősége, felvillanása és vívmánya, az emberi lét magasztosságára, nagyságára és halhatatlanságára való törekvés egy csapásra összeomlott és majomkodássá vált! De nagyon előreszaladtam, s szándékom ellenére önkéntelenül elmondtam szinte minden lényeges dolgot Hallerről, pedig lépésről lépésre, ismerkedésünk bemutatásával, fokozatosan kívántam megrajzolni a portréját. Miután ennyire elébe vágtam az eseményeknek, immár fölösleges folytatnom beszámolómat Haller rejtélyes „idegenség”-éről, és részletesen ecsetelnem, miként sejtettem és ismertem meg ennek az idegenségnek és rendkívüli és borzalmas elmagányosodásnak az okait és jelentőségét. De jobb is így, hiszen személyemet úgysem kívánom előtérbe helyezni. Nem szándékozom sem önvallomást, sem novellát vagy elbeszélést, sem pedig lélektani értekezést írni. Inkább csak szemtanúként szeretnék valamelyest hozzájárulni annak a különös embernek a portréjához, aki a pusztai farkas kéziratát hátrahagyta. Már a legelső pillanatban, amikor fejét, mint egy madár, előreszegve az üvegajtón néném házába lépett, és a jó szagot dicsérte, valahogyan föltűnt i különcsége. Első naiv reakcióm ellenszenv volt. I Jgy éreztem (és néném is szinte ugyanúgy érzett, mint én, pedig ellentétben velem, ő egyáltalán nem intellektuális alkat), hogy beteg, lelki, kedélyvagy jellembetegségben szenved, és mint egészséges ember, ösztönösen szembefordultam vele. Ellenszenvem idővel rokonszenvvé alakult át, amelyet e végtelenül és szüntelenül szenvedő ember iránt érzett hatalmas részvét táplált, akinek elmagányosodását és lelki pusztulását szemtanúként éltem át. Akkoriban egyre jobban tudatosult bennem, hogy szenvedését nem természetének valamely fogyatékossága, hanem épp ellenkezőleg, adottságainak és erőinek harmóniává nem oldódott mérhetetlen gazdagsága okozza. Rájöttem, hogy Haller a szenvedés lángelméje, és hogy Nietzsche némely mondása értelmében végtelen és félelmetes, zseniális képesség fejlődött ki benne a szenvedésre. Azt

is felismertem, hogy pesszimizmusa nem a világ, hanem önmaga megvetéséből fakad, mert bármilyen kíméletlenül és megsemmisítőén beszélt is intézményekről vagy emberekről, magát soha nem rekesztette ki, sőt elsőként mindig önmagát vette célba nyilaival, önmagát gyűlölte és tagadta… Közbe kell itt vetnem egy lélektani észrevételt. Bár alig ismerem a pusztai farkas életét, joggal föltételezhetem, hogy szerető, de szigorú és hitbuzgó szülei és tanítói olyan szellemben nevelték, amely az „akarat megtörését” tekinti a nevelés alapjának. Diákunk azonban sokkal erősebb és keményebb, sokkal büszkébb és szellemibb volt annál, semhogy személyiségét megsemmisíthették, akaratát megtörhették volna. Csak azt sikerült elérniük, hogy meggyűlölje magát. Zseniális képzelőerejét és eszét egész életében önmaga ellen, ártatlan és nemes lénye ellen fordította. E tekintetben ugyanis mindenestől keresztény és mártír volt, elsőként önmagára zúdította minden szigorát, kritikáját, gonoszságát és gyűlöletét. Azért viszont szüntelenül hősiesen és komolyan viaskodott, hogy szeresse embertársait és környezetét, igazságos legyen velük, és ne bántsa őket, mert a „szeresd felebarátodat” igéjét éppúgy belesulykolták, mint az öngyűlöletet, így tehát egész élete azt példázta, hogy önmagunk szeretete nélkül felebarátunkat sem szerethetjük, és hogy az öngyűlölet végeredményben ugyanaz, mint az önimádat, és ugyanahhoz a borzalmas elszigetelődéshez és kétségbeeséshez vezet. De legfőbb ideje, hogy megfékezzem gondolataimat, és visszakanyarodjam a valósághoz. Részben kémkedésemnek, részben pedig nagynéném észrevételeinek köszönhetően először Haller úr életviteléről tájékozódtam. Hamar kiderült, hogy a szellem és a könyvek világában él, és nincs tisztességes foglalkozása. Későn kelt, sokszor csak tizenkét óra előtt, azután köntösben átment a lakószobába, amely néhány lépésre fekszik a hálókamrától. A tágas, barátságos, kétablakos manzárdszoba néhány nappal beköltözése után teljesen más képet mutatott, mint korábbi bérlőink idejében. Megtelt, és idővel egyre zsúfoltabbá vált. A falakra képek kerültek, rajzok vagy folyóiratokból kivágott képek, melyek gyakran váltogatták egymást. Egy déli tájat, aztán egy német vidéki kisvárost – bizonyára Haller szülővárosát – ábrázoló fotográfiát is kifüggesztett, közöttük tarka, fénylő akvarellek. Csak később tudtam meg, hogy ezeket ő festette. Ott volt még egy csinos, fiatal asszony vagy lány fényképe is, aztán egy sziámi Buddha, ennek helyére idővel Michelangelo Éjszakájának reprodukciója, majd Mahatma Gandhi portréja került. A könyvek nemcsak a nagy könyvesszekrényt töltötték meg, hanem az asztalokat is beborították, sőt a kecses, antik szekreteren, a díványon, székeken, de még a padlón is folyamatosan cserélődő kutyanyelvekkel teletűzdelt kötetek hevertek. És a könyvek egyre csak szaporodtak. Haller ugyanis nemcsak a könyvtárakból hordta őket kötegszám, hanem sokszor postán is érkezett könyvküldemény a számára. A szoba tudós lakóról árulkodott. Látszólag ezt igazolta a mindent elárasztó szivarfüst, a rengeteg, szanaszét heverő szivarvég és hamutálca is. A legtöbb könyv azonban nem tudományos munka volt, hanem különböző korok és népek költőinek műve. Egy ideig a tizennyolcadik század végén íródott, Sophie utazása Memelből Szászországba című regény mind a hat vaskos kötete a díványon hevert, melyen Haller sokszor napokat töltött. Gyakran forgathatta a Goethe- és Jean Paul-összkiadást, Novalist, Lessinget, Jacobit és Lichtenberget. Néhány Dosztojevszkij-kötet teleírt céduláktól dagadozott. A nagyobbik asztalon a könyv- és irathalom között sokszor virágcsokor állt, mellette porlepte vízfestékkészlet hányódott, körülötte hamutálcák és – ezt sem titkolhatom el – különböző italos üvegek. Egy szalmafonatos palack többnyire olasz vörösborral volt teli, amit Haller egy közeli kereskedésben szerzett be, néha egy-egy üveg burgundit is lehetett látni meg malagát, egy hasas cseresznyepálinkás üveg pedig igen gyorsan majdnem teljesen kiürült, aztán végleg a szoba egyik sarkába vándorolt, s ott a maradékkal együtt beporosodott. Nem mentegetőzöm kémkedésem miatt, bevallom őszintén, hogy a szellemi érdeklődéstől

sugárzó, ám elfecsérelt és féktelen életnek e jelei kezdetben undorral és bizalmatlansággal töltöttek el. Én ugyanis rendszeres élethez, munkához és pontos időbeosztáshoz szokott polgárember vagyok, nem iszom, nem dohányzom, ezért hát az üvegektől még jobban viszolyogtam, mint az általános festői rendetlenségtől. Az idegen ugyanolyan szabálytalanul és szeszélyesen táplálkozott és ivott, ahogyan aludt és dolgozott. Néha egész nap ki sem mozdult otthonról, és a reggeli kávén kívül egy falatot sem evett, néném olykor legfeljebb egy-egy banánhéjat talált szobájában, máskor viszont vendéglőbe járt, jó és előkelő éttermekbe vagy kis külvárosi kocsmákba. Úgy tűnt, egészsége nincs rendben; a nehézkes járáson kívül – gyakran alig tudott felvánszorogni a lépcsőn – más bajok is gyötörhették, egyszer mellékesen megjegyezte, hogy évek óta nem jó az emésztése, és rosszul alszik. Mindezt főképp az alkoholnak tulajdonítottam. Később néha elkísértem valamelyik vendéglőbe, és ilyenkor láthattam, milyen gyorsan és szenvedélyesen önti magába a bort, részegnek azonban egyszer sem láttam, és más sem. Soha nem felejtem el első beszélgetésünket. Csak I utólag ismertük egymást, mint általában a szomszédok egy bérházban. Amikor egy este az üzletből jöttem haza, az első és második emelet közötti lépcsőfordulóban Haller úrba botlottam. A legfelső (okon ült, és odébb húzódott, hogy helyet adjon. Megkérdeztem, rosszul van-e, és felajánlottam, hogy fölkísérem. Úgy nézett rám, mintha álomból riasztottam volna föl. Lassan elmosolyodott azzal a kedves és siralmas mosolyával, amelytől mindig összeszorult a szívem, és hellyel kínált. Megköszöntem, és azt feleltem, hogy nem szoktam a lépcsőn ücsörögni mások lakása előtt. – Hát persze – felelte, és szélesen elmosolyodott. – Megértem. De várjon csak, hadd magyarázzam meg, miért kellett itt egy kicsit megpihennem. Az első emeleti lakás előterére mutatott, ahol egy özvegyasszony élt. A lépcső, az ablak és az üvegajtó között, a parkettázott kis térségben, a falnál egy mahagóniszekrény állt. Tetején ódon ónedény, előtte a padlón, két alacsony állványon, hatalmas cserépben egyegy növény, egy azálea és egy araukária. Szépek voltak, már én is észrevettem őket, és jóleső érzéssel töltöttek el, mert a kifogástalan ápolástól mindig ragyogtak. – Nézze csak – folytatta Haller –, ez a kis előtér az araukáriával olyan mesés illatot áraszt, hogy sokszor képtelen vagyok elmenni mellette anélkül, hogy le ne üljek egy kicsit. Nagynénjénél is kellemes illat, rend és tökéletes tisztaság van, de ez a kis szeglet ezzel a virággal egyszerűen ragyog a tisztaságtól, töröl-getéstől, fényesítéstől és súrolástól, szinte sugárzik a makulátlanságtól. Itt mindig jókorát szippantok a levegőből – nem érzi? Hogyan elegyedik a padlóviasz és a terpentin csípős szagfoszlánya a mahagóni, a tisztára mosott levelek és minden egyéb szagával illattá, a polgári tisztaság, gondosság és pontosság, kötelesség és hűség apró tökélyévé? Nem tudom, ki lakik itt, de az üvegajtó mögött biztosan paradicsom, a tisztaság, a portól gondosan óvott polgári világ, a rend, kis szokások és kötelességek iránti féltő-megható odaadás paradicsoma rejlik. Hallgattam, ezért folytatta: – Kérem, ne higgye, hogy gúnyt akarok űzni magából! Távol áll tőlem, hogy kinevessem ezt a polgári világot és rendet. Én ugyan egy másik világban élek, és talán egyetlen napig sem bírnám ki egy ilyen araukáriás lakásban. De még ha vén, lompos pusztai farkas vagyok is, azért engem is anya szült, és az én anyám is polgárasszony volt, virágot nevelt, szobák és lépcsők, bútorok és függönyök felett őrködött, és minden erejével azon fáradozott, hogy tisztaság és rend legyen a lakásában. Ez jut eszembe a terpentin leheletéről, az araukáriáról, ezért üldögélek itt néha, és csodálom a rendnek ezt a csöndes kis kertjét, és örülök, hogy létezik még ilyesmi. Kínlódva állt föl, és nem utasította vissza a segítségemet. Nem szóltam egy szót sem, de mint korábban nénémet, valahogyan engem is megbabonázott ez a különös férfi.

Lassan lépkedtünk fölfelé. Amikor az ajtajához értünk, kulcsával kezében még egyszer barátságosan rám nézett és így szólt: – Az üzletéből jön? Tudja, én az ilyesmihez nem konyítok, egy kicsit távolabb élek, a periféria közelében. De azt hiszem, magát is érdeklik a könyvek meg az effélék, a nénje említette egyszer, hogy gimnáziumba járt, és jó görögös volt. Ma reggel találtam egy érdekes mondatot Novalisnál, megmutathatom? Biztosan élvezni fogja. Ezzel betessékelt a szobába, ahol csípős dohányszag terjengett, valamelyik halomból előhúzott egy könyvet, belelapozott, keresgélt benne. – Ez is jó, káprázatos – mondta –, ezt hallgassa meg: „Büszkén tűrjük a fájdalmakat! A fájdalom magas rangunkra emlékeztet.” Fantasztikus! Nyolcvan évvel Nietzsche előtt! De nem is erre gondoltam… várjon csak… megvan. „A legtöbb ember nem akar úszni, amíg nem tud.” Nem szellemes? Hát persze, hogy nem akar, hiszen szárazföldön él, nem a vízben! És természetesen gondolkodni sem akar, mert életre és nem gondolkodásra született! így igaz, aki viszont gondolkodik, az az elmélkedést tekinti legfőbb feladatának, sokra viheti a gondolkodásban, csakhogy a földről a vízbe csúszik, és egyszer csak megfullad. Szavai megejtettek, lenyűgöztek. Nála maradtam egy ideig, és ezután sokszor elbeszélgettünk, ha összefutottunk a lépcsőházban vagy az utcán. Eleinte – mint az araukáriánál – többször úgy éreztem, hogy gúnyolódik. De tévedtem. Akárcsak az araukáriát, engem is őszintén tisztelt: magányáról, evickéléséről a vízben, gyökértelenségéről olyan mélyen meg volt győződve, hogy egy-egy hétköznapi, polgári megnyilvánulás, mint például az a pontosság, amellyel az irodába jártam, vagy egy küldönc, egy villamoskalauz megjegyzése, olykor őszintén, minden gúny nélkül fellelkesítette. Kezdetben ezt is nevetségesnek és túlzásnak, amolyan úri és vagabundushóbortnak, játszi szentimentalizmusnak véltem. Lassanként azonban rájöttem, hogy a pusztai farkas, létének légüres teréből, idegenségéből szemlélve, valósággal csodálta, szerette polgári kis világunkat mint szilárd, biztos, távoli és elérhetetlen pontot, otthont és békességet, ahova számára nem vezetett út. Derék bejárónőnk előtt mindig őszinte tisztelettel emelt kalapot, és ha néném időnként beszédbe elegyedett vele, vagy figyelmeztette egyik-másik javításra szoruló ruhadarabjára, egy fityegő kabátgombra, akkor különös figyelemmel és jelentőséggel hallgatta, mintha roppant és reménytelen erőfeszítéssel próbálna akár a legszűkebb hasadékon is bejutni ebbe a békés kis világba, hogy legalább egy órára otthon érezze magát benne. Már legelső beszélgetésünk közben, az araukáriánál pusztai farkasnak nevezte magát. Meghökkentett, fölkavart. Miféle név ez! Idővel azonban megszoktam, sőt hamarosan magamban, gondolataimban én is csak így hívtam, és ma sem tudnám találóbban jellemezni ezt a jelenséget: közénk, a városba, a nyáj közé tévedt pusztai farkas – egyetlen kép sem ábrázolhatná tökéletesebben riadt magányát, vadságát, nyugtalanságát, honvágyát és hontalanságát. Egyszer egy szimfonikus hangversenyen egész este figyelhettem. Meglepődtem, amikor megpillantottam, ő nem vett észre. A koncert csodálatos, nemes Händelmuzsikával kezdődött, a pusztai farkas azonban magába roskadt, távol járt a zenétől és környezetétől. Magányos és idegen volt, mint egy jövevény, és gondterhelt ábrázattal meredt maga élé. Majd egy másik darab következett, Friedemann Bach egyik kis szimfóniája, és ekkor elámultam, mert az idegen néhány taktus után elmosolyodott, lassanként átadta magát a zenének, elmerült benne, és vagy tíz percig olyan üdvözültnek, szép álmokba feledkezettnek tűnt, hogy nem tudtam figyelni a zenére, csak őt néztem. Amikor a darab véget ért, felocsúdott, kiegyenesedett, és mintha fel akart volna állni, hogy máris induljon, de aztán inkább maradt, meghallgatta az utolsó számot, a Reger-variációt, amelyet sokan terjengősnek és fárasztónak éreztek. A pusztai farkas érdeklődése is

lankadt, bár eleinte figyelmesen, odaadóan hallgatta, aztán újra eltávolodott, kezét a zsebébe dugta, és magába roskadt, de immár nem boldogan és álmodozón, hanem szomorúan, végül dühösen, arca messze járt, öregnek, betegnek és elégedetlennek látszott. A hangverseny után újra megpillantottam az utcán. Nyomába szegődtem; kabátjába burkolózva, leverten és fáradtan bandukolt negyedünk felé, egy régimódi kisvendéglő előtt megállt, tétován órájára pillantott és belépett. Hirtelen feléledt bennem a vágy, és utána eredtem. Egy kispolgári kocsmaasztalhoz telepedett le, a fogadósné és a pincérnő régi ismerősként üdvözölte. Én is köszöntem, és leültem mellé. Egy órát töltöttünk ott, én két pohár ásványvizet ittam, ő pedig ezalatt egy fél, aztán még egy negyed liter vörösbort rendelt. Említettem, hogy koncerten voltam, de nem vett róla tudomást. Elolvasta a címkét az ásványvizes üvegen, és megkérdezte, nem innék-e inkább bort, szívesen meghívna egy pohárra. Közöltem, hogy sosem iszom bort, erre gyámoltalan képpel így felelt: – Hát igen, igaza van. Évekig én is mértékletesen éltem, sokáig böjtöltem is, de most megint a Vízöntő jegyében, e sötét és lucskos jegyben élek. Megjegyzésére tréfálkozva feleltem, azt mondtam, nem gondolom, hogy éppen ő hinne az asztrológiában, erre hirtelen udvarias hangnemben folytatta, amivel már sokszor megbántott: – Tökéletesen igaza van, sajnos már ebből a tudományból is kiábrándultam. Ajánlottam magam és fölkerekedtem, ő viszont csak késő éjjel jött haza, de a megszokott léptekkel ment föl szobájába, és szokásához híven most sem tért mindjárt nyugovóra (szomszédja lévén erről könnyen meggyőződhettem), hanem körülbelül még egy órát töltött lámpafénynél lakószobájában. Egy másik estére is jól emlékszem. Néném elment hazulról, egyedül maradtam hát otthon, amikor egyszer csak megszólalt a csengő. Ajtót nyitottam, és egy végtelenül csinos, fiatal hölgy állt előttem. Amint Haller úr iránt érdeklődött, felismertem: őt ábrázolta a fénykép a szobájában. Megmutattam az ajtaját és visszavonultam. A hölgy nem volt sokáig nála, nem sokkal később hallottam, amint élénk leplekkel, kedélyesen társalogva lejönnek a lépcsőn és elmennek. Elcsodálkoztam, hogy a remete szeretőt, ráadásul ilyen fiatal, csinos és elegáns szeretőt tart, és személyére és életére vonatkozó sejtelmeim egy csapásra meginogtak. Alig egy órával később azonban már haza is érkezett, egyedül jött, nehézkes, szomorú léptekkel fölvánszorgott a lépcsőn, és mint egy ketrecbe zárt farkas, órákig járkált fel s alá a szobájában. Egész éjszaka, pirkadatig égett nála a villany. Semmit nem tudok erről a kapcsolatról, csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy még egyszer láttam Haliért ezzel a nővel a városban. Karöltve sétáltak, a férfi boldognak látszott, én pedig újra megdöbbentem, hogy mennyi báj, sőt gyermeki vonás ragyogta be néha gondterhelt, magányos ábrázatát, és ekkor megértettem a nőt, és megértettem néném részvétét is iránta. De azon az estén is szomorúan, siralmas állapotban jött haza. A bejárati ajtóban egymásba botlottunk. Kabátja alatt, mint néha már korábban is, az olasz borosüveget szorongatta, és a fél éjszakát a társaságában töltötte odafenn a barlangjában. Megsajnáltam, de hát milyen szánalmas, elkótyavetyélt, kiszolgáltatott volt az élete! De elég a fecsegésből, minden további fejtegetés és beszámoló nélkül is láthatjuk, hogy a pusztai farkas öngyilkos életet élt. Mégsem hiszem, hogy véget vetett az életének, miután egy napon hirtelen, egyetlen szó nélkül, hátralékait mindazonáltal kiegyenlítve elhagyta városunkat és nyoma veszett. Azóta nem hallottunk róla, és még mindig őrzünk néhány levelet, amelyet eltűnése után kapott. Kéziratán kívül, melyet ittléte alatt írt, és néhány sorban azzal a megjegyzéssel ajánlott nekem, hogy cselekedjem vele belátásom szerint, semmit sem hagyott hátra. Azt nem ellenőrizhettem, hogy a feljegyzésekben megörökített események mennyiben felelnek meg a valóságnak. Mindenesetre semmi kétségem, hogy főképpen költői

alkotásról van szó, de nem önkényes, képzelet szülte költészetről, hanem egy olyan kifejezési kísérletről, amely látható eseményekbe öltöztetett, mélyen átélt lelki folyamatokat jelenít meg. Haller írásának részben fantasztikus epizódjai valószínűleg itttartózkodásának utolsó időszakából származnak, és abban is biztos vagyok, hogy valóságos, külső élmények is közrejátszottak megszületésükben. Ebben az időben megváltozott vendégünk viselkedése és külseje, gyakran eljárt hazulról, sőt néha éjszakára is kimaradt, és a könyveihez sem nyúlt. Ritkábban találkoztunk, de valahányszor összefutottunk, mindig föltűnően élénknek, fiatalosnak, sőt időnként kimondottan derűsnek látszott. Hamarosan azonban megint súlyos depresszióba esett. Napokig feküdt, nem kívánta az ételt, és hirtelen felbukkant szeretőjével ekkoriban került sor arra a végtelenül szenvedélyes, szinte brutális veszekedésre is, amely az egész házat megbotránkoztatta, és amiért Haller másnap elnézést kért nénémtől. Nem, meggyőződésem, hogy nem végzett magával. Él, fáradt lábbal idegen házak lépcsőit rója valahol, kifényesített parkettákat és ragyogó araukáriákat csodál, napközben könyvtárakban görnyed, éjszakánként vendéglőkben üldögél vagy bérelt kanapékon fekszik, és az ablakon át hallgatja a világ zsongását és az emberi élet lüktetését, és közben kitaszítottnak érzi magát, mégsem dobja el magától az életet, mert egy szikrányi hit azt súgja neki, hogy szenvedje végig a szenvedést, a szívében lakozó gonosz szenvedést, és hogy ebbe a szenvedésbe fog belehalni. Sokszor gondolok rá, nem könnyítette meg az életemet, nem gyarapította, táplálta az erőket és a derűt bennem, ellenkezőleg! De végül is én nem ő vagyok, nem úgy élek, mint ő, saját, polgári, biztonságos és lelkiismeretes kis életemet élem. Így hát békességgel és barátsággal emlékszem rá vissza, akárcsak néném, aki többet tudna elmondani róla, de titkát örökre jóságos szívébe zárta. Nos, ami Haller feljegyzéseit, e meghökkentő, néhol beteges, néhol szép és elmés képzelődéseket illeti, bevallom, hogy bizonyára megrökönyödve eldobtam volna e lapokat, ha véletlenül kerültek volna a kezem ügyébe, és nem ismerném szerzőjüket. Ismeretségünk révén azonban valamelyest megértettem, sőt el is fogadtam őket. Ha csak egy szerencsétlen kedélybeteg kóros fantazmagóriáit látnám bennük, megfontolnám, hogy közreadjam-e. De azt hiszem, több ennél, kordokumentumról van szó, Haller lelki betegsége ugyanis – és ezt ma már tudom – nem egyetlen ember bolondériáit tükrözi, hanem a kor betegségét, Haller nemzedékének neurózisát, és úgy tűnik, hogy ez a kór közel sem csupán a gyönge és értéktelen egyéneket támadja meg, hanem főképpen az erőseket, a legszellemibb, legtehetségesebb embereket. A feljegyzések – függetlenül attól, hogy milyen szerepet játszik bennük a valóságos élmény – olyan kísérletet jelentenek, amely a kor súlyos betegségét nem megkerülni igyekszik köntörfalazással és szépítgetéssel, hanem megpróbálja leküzdeni, úgy, hogy magát a kórt választja az ábrázolás tárgyául. Szó szerint pokoljárásról, egy elborult lelkiség káoszán át vezető pokoljárásról tanúskodnak, melyet hol szorongással tűrtek, hol bátran viseltek, de mindig azzal az akarattal, hogy be kell járni az infernót, szembe kell szállni a káosszal, és végig kell szenvedni a gonoszt. Haller egyik megjegyzése adta meg a kulcsot a megértéshez. Egy alkalommal, amikor a középkor úgynevezett kegyetlenségeiről beszélgettünk, ezt mondta: „Ezek tulajdonképpen nem is kegyetlenségek. A középkor embere iszonyodna mai életvitelünktől, mert sokkal kegyetlenebbnek, rettenetesebbnek és barbárabbnak találná a sajátjánál. Minden kornak, kultúrának, erkölcsnek és hagyománynak önálló jellege van, vannak szelíd és kemény, szép és kegyetlen vonásai, a szenvedés bizonyos fajtáit természetesnek tartja, bizonyos gyötrelmeket megadással tűr. Az emberi élet akkor válik igazán szenvedéssé, pokollá, amikor két kor, két kultúra és vallás keresztezi egymást. Az ókor embere nyomorultul elpusztult volna a középkorban, mint ahogy a vadember is megfulladna civilizációnk dzsungelében. Néha azonban egész nemzedékek szorulnak két kor és életstílus közé,

ilyenkor megszűnik az egyértelműség és az erkölcs, a védettség és az ártatlanság. Ezt persze nem mindenki éli át egyformán. Egy olyan természet azonban, mint Nietzsche, már egy nemzedékkel korábban megszenvedte korunk nyomorúságát – amin ő társtalanul, meg nem értve ment keresztül, attól ma ezrek szenvednek.” A feljegyzések olvasása közben sokszor eszembe jutottak ezek a szavak. Haller is azok közé tartozik, akik kihullottak a védettségből és az ártatlanságból, és akiknek az a sors jutott, hogy az emberi élet kérdésességét fölfokozottan, egyéni gyötrelemként és pokolként éljék át. Azt hiszem, ebben rejlik a feljegyzések értelme számunkra. Egyébként nem akarom sem megvédeni, sem pedig elítélni ezt az írást, ítélkezzék az olvasó, lelkiismerete szerint.

HARRY HALLER FELJEGYZÉSEI Csak őrülteknek

Elmúlt ez a nap is, ahogy a napok múlnak, elvégeztem, szelíden kivégeztem primitív és félszeg életművészetemmel; dolgoztam néhány órát, régi könyveket böngésztem, két óra hosszat fájdalmak gyötörtek, ahogy ez már vénülő emberekkel gyakran előfordul, bevettem egy port, örültem, hogy becsaptam a fájdalmakat, forró fürdőt vettem, eltöltekeztem jóságos melegével, háromszor is jött postám, átnéztem az összes nélkülözhető levelet és nyomtatványt, elvégeztem légzőgyakorlataimat, de a meditációt lustaságból elhagytam, sétáltam egy órát, és szép, fátyolos, pompás felhőpihemintákat láttam az égre rajzolva. Kellemes volt, akárcsak a régi könyvek böngészése vagy a meleg fürdő, de mindent összevetve, nem volt elragadó, ragyogó boldog ünnepnap, csak egy a sok közül, melyeket már jó ideje normálisnak és megszokottnak kellene éreznem; egy elégedetlen öregedő úr mérsékelten kellemes, éppenséggel elviselhető, tűrhető és langyos napjai, különösebb fájdalmak, gondok, komoly bánat és búskomorság nélkül, olyanok, melyeken még az a kérdés is higgadtan és félelemérzés nélkül, tárgyilagosan és nyugodtan mérlegelhető, hogy nem volna-e ideje Adalbert Stifter példáját követni, és borotválkozás közben meghalni. Aki kóstolt más napokat is, gonosz, köszvény-rohamosokat vagy a szemgolyó mögött gyökerező fejgörccsel kínzó napokat, amelyek pokolian megkeserítik a szem és a fül minden örömét, vagy a lélekhalál napjait, a belső űr és kétségbeesés sátáni napjait, amelyeken az emberi világ és úgynevezett kultúránk szétrombolt, részvénytársaságoktól kiszipolyozott földünk kellős közepén hazug, közönséges, talmi csillogással, beteg éned elviselhetetlenségét a végsőkig korbácsolva, hányingerkeltőn lépten-nyomon rád vigyorog – aki belekóstolt e pokoli napokba, az nagyon is elégedett a maihoz hasonló, szokványos, bamba napokkal, és hálásan üldögél meleg kályhája mellett, hálásan nyugtázza a reggeli lapokat lapozgatva, hogy aznap se tört ki háború, és diktatúra sem kerekedett fölül, és politikai vagy gazdasági gaztettet sem lepleztek le, és hálásan hangolja rozsdás kintornáját mérsékelten víg, elégedett hálaénekre, mellyel méla, bróm kábította, bamba elégedettségistenét untatja; és az elégedett, háládatos fájdalomnélküliség langy-kövér levegőjében ikreknek tűnnek fel: a bambán bólogató istenség és a fojtott hangon zsoltárt éneklő, őszülő, bamba ember. Szép, szép az elégedettség, a fájdalomnélküliség, szépek ezek az elviselhető, alamuszi napok, amelyeken nem mer hangoskodni se fájdalom, se öröm, amelyeken minden suttog és lábujjhegyen jár. Csakhogy én sajnos épp ezt az elégedettséget nem tudom sokáig elviselni, hamar meggyűlölöm és megundorodom tőle, és lehetőleg az örömök, de szükség esetén akár a fájdalmak útján is kétségbeesve menekülök más éghajlatra. Ha egy ideig örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik, rozsdás, hálát zengő kintornámat az álmatag elégedettség-istenség elégedett képébe vágom, és inkább választom a kínokat, mint ezt az egészséges szobahőmérsékletet. Ilyenkor vad gerjedelmem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, acsarkodom a sivár, sekélyes, szabályozott és sterilizált életre, a legszívesebben szétzúznék valamit, egy áruházat, katedrálist vagy akár magamat, vakmerő tettekre vágyom, letépném néhány imádott bálvány parókáját, lázadozó diákoknak hőn áhított menetjegyeket osztogatnék Hamburgba, elcsábítanék egy kislányt, vagy kitekerném a nyakát a polgári világrend némely képviselőjének. Mert ezt az elégedettséget, egészséget, kényelmet, ezt a féltve

őrzött polgári optimizmust, ezt a löttyeteg, hájasodó, középszerű, hétköznapi és átlagos tenyészetet szívből gyűlölöm, utálom és átkozom. Ilyen hangulatban nyugtáztam a beköszöntő sötétedéssel ezt a tűrhető tucatnapot. Nem úgy fejeztem be, mint egy nyavalyás öregember, nem engedtem a melegítőpalackkal csalogató ágy csábításának, hanem kielégületlenül, megundorodva egész napos tétlenkedésemtől, kedvetlenül belebújtam a cipőmbe, felhúztam a kabátomat, és a ködös, sötét éjszakában nyakamba vettem a várost, hogy a Stahlhelmben „hörpintsek egyet”, ahogy egy régi hagyomány nyomán a borisszák mondják. Így indultam hát útnak a manzárdszobámból lefelé vezető lépcsőn, az idegenség nehezen járható lépcsőjén, egy roppant tisztes, háromlakásos bérház ízig-vérig polgári, tisztára súrolt lépcsőjén, mely ház padlásterében remetelakom rejlik. Nem is értem, de hontalan pusztai farkas létemre, mint a kispolgári világ magányos gyűlölője, régi szentimentalizmusom rabjaként minduntalan hamisítatlan polgárházakban kötök ki. Nem palotákban vagy proletárviskókban keresek menedéket, hanem örökösen ezekben a halálosan tisztes és halálosan unalmas, feddhetetlen kispolgári fészkekben, ahol mindennek terpentin-és szappanszaga van, ahol összerezzennek a lakók, ha hangosan vágja be az ember az ajtót, vagy sáros cipővel lépi át a küszöböt. Még gyerekkoromból szeretem ezt a levegőt, és azóta is valamiféle titkos vágy űz reménytelenül ezekre a régi, ostoba utakra. Hát igen, no és persze szeretem azt az ellentétet is, ami magányos, rideg, hajszolt és kusza életem és a családi és polgári miliő között feszül. Időnként nagyot szippantok a lépcsőn a csend, rend, tisztaság, tisztesség és szelídség illatából, és bár gyűlölöm a polgárt, ettől a szagtól valahogyan mégis megilletődöm, és ilyenkor elégedetten lépek be a szobámba, ahol egy csapásra mindennek vége; a könyvhalmok között szivarvégek és borosüvegek hányódnak, minden rendetlen, elhanyagolt és elárvult, mindent a könyvek, a kéziratok, a gondolatok, a társtalan ember nyomorúsága, az emberi lét kérdésessége jellemez és itat át, és az a vágy, hogy az értelmétől megfosztott emberi életnek újra értelmet adjon. Ekkor az araukáriához értem. Az első emeleti lakás előtt van egy kis előtér, a lakás minden bizonnyal a többinél is tökéletesebb, tisztább és ápoltabb, mert már az előtér is emberfeletti gondosságtól ragyog, mintegy a rend csillogó kis kápolnája. A parkettára szinte rálépni se mer az ember, két kecses zsámolyon egy-egy hatalmas virágcserép; az egyikben azálea, a másikban terebélyes araukária, egészséges, erős kis fa, még a legfelső ág legutolsó levele is frissen mosva ragyog. Néha, amikor senki se lát, áhítattal megállok, aztán az araukária fölött leülök a lépcsőre és megpihenek, összekulcsolom a kezemet, és csodálattal szemlélem a rendnek ezt a kis paradicsomát, megindító jellege és nevetséges elszigeteltsége valahogyan a lelkem mélyéig hatol. Azt gondolom, hogy az előtér mögött, mintegy az araukária szent oltalmában, csillogó mahagónibútorokkal berendezett lakás, tisztességes és egészséges élet, korai kelés, kötelességtudat, mértékletes, derűs családi ünnepek, vasárnapi templomba járás és korai lefekvés birodalma rejlik. Színlelt derűvel róttam az utcák nedves aszfaltját, a lámpások könnybe lábadt, fátyolos szemmel világítottak a hűvös-nyirkos ködgomolyon át, és renyhe tükörképet csalogattak elő a vizes kőből, eszembe jutott elfeledett ifjúságom – mennyire szerettem a sötét, ködös, késő őszi és téli estéket, mohón és mámorittasan szívtam magamba a magány és búskomorság hangulatait, midőn éjszakákon át kabátomba burkolózva, esőben és hóban jártam a zord, kopár természetet, már akkor is magányosan, ám mélységes élvezettel, versekkel telve, melyeket később kamrámban, ágyam peremén ülve, lámpafénynél lejegyeztem! Hát igen, ennek már vége, kiürítettem a kupát, és azóta sem telt meg újra. Kár érte? Nem. Nem sajnálkozom azon, ami elmúlt. De a jelenért, a máért, a számolatlan, eltékozolt órákért és napokért bizony kár, mert éppen csak elviselem őket, nem ajándékoznak meg se jóval, se rosszal. De, hál’ istennek, elvétve azért akad kivétel is,

jönnek megrendítő, meglepetéssel kecsegtető órák, falakat döntenek le, és visszavezetnek engem, az eltévelyedettet a világ eleven szívéhez. Szomorúan, ám felajzott lélekkel kutattam legutóbbi ilyen emlékem után. Igen, egy koncerten volt; fejedelmi régi muzsikát hallgattam, és egyszer csak a fafúvósok pianója közepette, két ütem között, hirtelen újra föltárult előttem a túlvilág kapuja, mennyeken át repültem, láttam a munkálkodó Istent, szent szenvedéseket szenvedtem, és semmi ellen sem védekeztem, semmitől sem féltem, elfogadtam mindent, mindenek előtt kitártam a szívem. Nem tartott sokáig, talán negyedórát, de azon az éjszakán álmomban is visszatért, és sivár napjaimon azóta is felfelcsillan titkon, néha percekig tisztán látom, ahogy isteni aranyfonálként átszövi életemet, aztán mocsok és szenny nyeli el, majd újra előbukkan, és aranyos szikrákat szórva beragyogja az életemet; ilyenkor úgy érzem, hogy soha nem hagy el, de hirtelen mégis belevész a feneketlen mélységbe. Egy éjjel ébren feküdtem ágyamban, amikor egyszer csak verssorok tolultak az ajkamra, gyönyörűek, annyira lenyűgöztek, hogy papírra se vetettem őket, reggelre persze elfelejtettem mind, de azért bennem rejtőztek, mint érett dióbél az öreg, törékeny héjban. Máskor költők olvasásakor lepett meg, vagy amikor Descartes vagy Pascal gondolatain töprengtem, vagy akkor villant lel és vitt az aranyos nyomon a mennyekbe, amikor a szerelmemnél voltam. Milyen nehéz is megtalálni ezt az isteni nyomot ennek az életnek a sűrűjében, ebben az önelégült, polgári, szellemtelen korban, ilyen architektúra, üzletek, politika és emberek között! Hogyan is ne lennék hát pusztai farkas, rongyos remete egy olyan világban, amelynek egyetlen céljában sem osztozom, melynek egyetlen öröme sem az enyém! Színházakban vagy mozikban sem bírom sokáig, újságot is alig veszek kézbe, vagy modern könyveket, nem értem, miféle vágyak és örömök hajtják az embereket zsúfolt vonatokra, szállókba, tikkasztó, üvöltő zenétől visszhangzó, nyüzsgő kávéházakba, előkelő luxusvárosok bárjaiba és varietéibe, világkiállításokra, korzókra, műveltségre szomjazóknak rendezett előadásokra, hatalmas sportpályákra – nem tudom megérteni és osztani ezeket az örömöket, pedig könnyedén elérhetném én is, amit millióan kergetnek, űznek. És ami ritkán, egy-egy boldog órán osztályrészemül jut, ami számomra gyönyör, élmény, eksztázis, szárnyalás, azt a világ legföljebb költeményekben ismeri, keresi és szereti, az életben őrültségnek tartja. És ha a világnak van igaza, ha a kávéházi zenének, tömegvigasságnak és a semmiségekkel beérő amerikanizált embernek van igaza, akkor én tévedek, és tényleg bomlott agyú pusztai farkas vagyok, ahogyan magamat hívom sokszor, idegen és érthetetlen világba tévedt vad, aki hiába keresi hazáját, éghajlatát és táplálékát. E megszokott gondolatokkal siettem tovább az eső áztatta utcán, a város egyik legcsöndesebb és legrégibb negyedén át. A túloldalon egyszer csak kirajzolódott egy szürke, ódon kőfal. Mindig megörültem, valahányszor megpillantottam, vénségesen és gondtalanul állt egy kápolna meg egy régi ispotály között, napközben sokszor megpihentettem szememet a nyers kövön, nem sok ilyen békés, kedves, hallgatag zug akadt a belvárosban, ahol lépten-nyomon boltok, ügyvédek, feltalálók, orvosok, borbélyok vagy tyúkszemvágók neve hivalkodott. A vén fal most is némán pihent, de mintha valahogyan megváltozott volna – a közepén kecses, csúcsíves kis kapun akadt meg a szemem. Elbizonytalanodtam, mert nem emlékeztem pontosan, hogy korábban is megvolte, avagy új keletű. Mindenesetre réginek látszott, ősréginek; a sötét, faajtós, zárt kapu bizonyára már évszázadokkal ezelőtt is megvolt, és álmos kolostorudvarra nyílt, és fennmaradt, még ha időközben a kolostor meg is szűnt, nyilván én is rengetegszer láttam, csak elkerülte a figyelmemet. Lehet, hogy újramázolták, és ezért tűnt föl. Megálltam és alaposan szemügyre vettem, de nem mentem át, mert az úttestet hatalmas pocsolyák borították. A járdán maradtam, és onnan figyeltem: minden sötétségbe burkolózott. Úgy láttam, mintha a bejáratot koszorú vagy vala-

miféle tarkaság övezné. Kimeresztettem a szemem, hogy jobban lássam, és ekkor a kapu fölött fénylő táblát vettem észre valamilyen felirattal. Kidülledt szemmel néztem, végül a sár és a lucsok ellenére átmentem. És ekkor a kapu fölött, a régi, penészzöldes falon egy bágyadt fénnyel világító foltot láttam; tarka betűk cikáztak összevissza, felvillantak és egy szempillantás alatt eltűntek. Hát már ezt a régi, jó falat is fényreklámmal csúfítják el! – háborogtam magamban. Sikerült kibetűznöm néhány illó szót, nehezen lehetett kivenni, inkább csak kitaláltam, mert a betűk nem egyenletes időközökben, ráadásul halványan villantak föl, a következő pillanatban pedig már ki is hunytak. Szerencsétlen alak lehet, aki így akar meggazdagodni, szerencsétlen pusztai farkas, mint én; miért éppen itt és most, ezen a falon, az óvárosnak ebben az eldugott sikátorában, ezen az órán, zuhogó esőben villogtatja a betűit, amikor egy lélek sem jár erre, és miért ilyen szeszélyesen és sejtelmesen tűnnek fel és illannak el a betűk? Várjunk csak! Végre sikerült elcsípnem néhány szót: Mágikus színház Belépés nem akárkinek – nem akárkinek Ki akartam nyitni a kaput, de a súlyos, öreg kilincs nem engedett, bárhogy rángattam is. A betűk játéka véget ért, szomorúan, hiábavalóságának tudatában megszűnt hirtelen. Hátráltam néhány lépést, és beleléptem egy pocsolyába. Nem jelent meg több betű, kihunyt a játék, sokáig ácsorogtam és vártam a sárban, de hiába. Amikor végre felléptem a járdára, néhány színes fénybetű csöppent a csillogó aszfaltra. Elolvastam őket: Csak– –ő–r–ü–l–t–e–k–n–e–k–! Cipőm átázott, fáztam, de azért egy tapodtat sem mozdultam. Mindhiába. Miközben ácsorogtam és azon tűnődtem, milyen ügyesen varázsolták a kecses, tarka betűlidérceket a nedves falra meg a feketén csillámló aszfaltra, hirtelen eszembe jutott egy korábbi gondolatfoszlány: a gyorsan szertefoszló, felkutathatatlan aranynyom. Dideregve elindultam, a nyomról ábrándozva és vágyakozva egy varázsszínház után, amely csak őrülteknek nyitja meg kapuját. Közben a piac közelébe értem, vadul tombolt az éjszakai élet, lépten-nyomon plakátok és táblák hirdették: hölgyzenekar – varieté – mozi – tánc –, de ez nem nekem szólt, hanem „akárkinek”, a normális embereknek, akik csapatostól csődültek a bejáratokhoz. Rosszkedvem mégis alábbhagyott, mert megérintett a másik világ üdvözlete, tarka betűk táncoltak és játszadoztak lelkemben, mélységes mélyen lappangó akkordokat szólaltattak meg. Az aranynyom újra felvillant. Felkerestem azt a régimódi kocsmát, ahol azóta, vagy huszonöt esztendeje, amikor is először jártam ebben a városban, semmi nem változott, még a kocsmárosné sem, sőt néhány mai vendég már akkor is ott üldögélt, ugyanazon a széken, ugyanazon pohár mellett. Beléptem. A szerény vendéglő menedéket nyújtott. Igaz, csak olyat, mint a lépcsőház az araukáriával, otthont vagy közösséget itt sem találtam, egy színpad néma nézőtere fogadott csupán, a színpadon idegenek idegen darabot játszottak, de azért ez a csöndes kis zug is segített; nem nyüzsögtek, kiabáltak, zenéltek, csak egy-két higgadt polgár üldögélt az egyszerű faasztalok mellett (márványnak, máznak, plüssnek vagy réznek nyoma se volt!), előttük esti italuk, erős, jó bor. Lehet, hogy ezek a törzsvendégek, akiket látásból ismertem, filiszterek, és otthon, filiszterlakásukban sivár házioltáron imádják bamba elégedettség-bálványaikat, de az is lehet, hogy ők is ugyanolyan magányos, kisiklott életű fickók, mint én, csődbe jutott eszményeken merengő, szótlan

borisszák, pusztai farkasok, szerencsétlen flótások – nem tudom. Talán a honvágy, a kiábrándultság, a hiányérzet sodorta ide őket; a házas legénykorát siratta, a vén hivatalnok diákévei után kutatott, de velem együtt mindegyik szívesebben elüldögélt egy kancsó elzászi mellett, mint hölgyzenekarok előtt. Lehorgonyoztam hát itt egy óráig, de talán még kettőig is kibírtam. Az első korty elzászi után éreztem, hogy reggel óta egy falatot sem ettem. Különös, hogy mi mindent képes lenyelni az ember. Vagy tíz percig újságot olvastam, és magamba szívtam egy felelőtlen alak szellemét, aki mások szavain kérődzik, aztán nyálasan és megemésztetlenül kiköpi őket. Egy hasábon át ezzel tömtem magam. Aztán bekaptam egy letaglózott borjúból kivágott, jókora májat. Különös! Legjobban az elzászi ízlett. Nem kedvelem az erős, vad borokat, legalábbis hétköznap, hivalkodva ingerlik, híres, különleges zamatukkal kecsegtetik az embert. Én a kristálytiszta, könnyű, szerény, névtelen vidéki borokat szeretem, sokat meg lehet inni belőlük, kellemes ízük a tájat és a földet, az eget és a venyigét idézi kedvesen. Nincs jobb egy kupa elzászinál meg egy karéj jó kenyérnél. De már megettem a májat – ínyencfalat annak, aki ritkán eszik húst –, és a második kupa bor állt az asztalomon. Milyen különös! Egészséges, derék emberek messzi zöld lankákon szőlőt nevelnek, bort préselnek, hogy a világ valamely távoli szegletében néhány csalódott, némán poharazó polgár és pusztai farkas bátorságot és jókedvet merítsen kupájukból. De mit számít, akármilyen különös is! Jólesett, segített, fölvidított. Az újságcikk szópépjétől felszabadító nevetésre fakadtam, és hirtelen újra eszembe jutott a fúvósok elfelejtett pianója, fölszállt, mint egy fényes szappanbuborék, tarka színekkel kicsiben tükrözte az egész világot, aztán lágyan szétpukkant. Elveszhettem-e örökre, ha a mennyei dallam titkon a lelkemben él, és egy napon talán újra kibontja pompázatos színű, bájos virágát? Lehettem környezetét felfogni képtelen, eltévedt fenevad, de azért szunnyadt értelem balga életemben, valami válaszolt bennem, és megértette a távoli, magas világok hívó szavát; ezernyi kép kavargott az agyamban: Giotto angyalainak serege egy padovai templom kis kék boltozatáról, mellettük Hamlet lépkedett s a koszorús Ofélia, a világ mindahány gyászának és félreértésének csodás példázatai, Gianozzo léghajós égő ballonjában kürtjébe fújt, Attila Schmelze új kalapját szorongatta, és a Borobudur szoborhegyei az égbe meredtek. És még ha ezrek szívében éltek is e csodálatos alakok, volt még számtalan más, ismeretlen kép és dallam, amely egyedül csak bennem lakozott, amelyet csak én láttam és hallottam. A régi, málladozó, foltos, szürkészöld ispotályfal, hasadékaiban és málladékaiban freskók ezreivel – ki felelt neki, ki tárta ki előtte lelke kapuját, ki szerette, fogadta be lágyan elhaló színeinek varázsát? S a szerzetesek régi könyvei finom fényű miniatúráikkal, és száz- meg kétszáz éve élt német költőké, melyekről népünk megfeledkezett – az elnyűtt, agyonlapozott kötetek, a régi korok muzsikusainak nyomtatványai és kéziratai, a kemény, megsárgult kottalapok hangokból szőtt, megdermedt álmaikkal – ki hallotta elmés, kópé vágyaktól duzzadó hangjaikat, kinek a szíve őrizte szellemüket és varázsukat egy másik, tőlük elidegenített korban? Ki emlékezett még a Gubbio fölött tornyosuló hegy szívós kis ciprusára, amelyet kőomlás tört derékba és hasított ketté, és amely mégis életben maradt, és csenevész pótkoronát hajtott? Ki emlékezett az első emeleten élő szorgos háziasszonyra, a csillogó araukáriára? A pusztai farkas. És ki kutatott élete romhalmazán a szertefoszló értelem után, ki szenvedte és élte a látszólag értelmetlen, látszólag őrült életet, ki reménykedett még a végső, vad káosz közepette is kinyilatkoztatásban, Isten közelségében? Amikor a kocsmárosné újból tölteni akart, megragadtam a kupámat. Nem kellett több bor. Az aranyló nyom felvillant megint, emlékeztetvén az örökkévalóságra, Mozartra, a

csillagokra. Egy órán át megint tudtam lélegezni, élni és létezni, nem kellett kínokat szenvednem, rettegnem és szégyenkeznem. Kiléptem a kihalt utcára, az utcai lámpások körül hideg szél tépázta permeteg csörömpölt és üvegesen csillogott. Na és most hová? Ha varázsolni tudtam volna, egy Louis Seize stílusú kedves kis termet kívántam volna magamnak, ahol néhány jó muzsikus egy-két Händel- és Mozart-darabban gyönyörködtetett volna. Erre vágytam, kortyolgattam volna a hűvös, nemes muzsikát, mint az istenek a nektárt. Bárcsak lett volna valahol egy jó barát, padlásszobában, gyertyafénynél mélázó cimbora, s mellette hegedűje! Milyen szívesen megleptem volna most éjszakai magányában, hangtalanul föllopóztam volna hozzá a zegzugos lépcsőházban, besurrantam volna a szobájába, és társalkodva s muzsikálva eltöltöttünk volna néhány mennyei éji órát! Sokszor ízleltem egykoron, tovatűnt évek során eme boldogságot, de az idő múlásával ez is tovatűnt, elszakadt tőlem, hervadt esztendők választották el a mát a tegnaptól. Tétován nekivágtam az útnak hazafelé, felcsaptam kabátom gallérját, és botomat a vizes kőre nyomtam. Bármilyen lassan ballagok is, idejekorán manzárdszobámban, álotthonomban gubbaszthatok megint, pedig iszonyodtam tőle, mégsem

lehettem mást, eljárt fölöttem az az idő, midőn esős, télies éjszakákon át a szabadban bolyongtam. De Isten a tanúm, semmi kedvem sem volt, hogy az eső, a csúz meg az araukária elrontsák pompás hangulatomat, s ha már kamarazenekarom nem lehetett is, s még egy magányos, hegedűs barátot sem kutathattam fel, a kellemes dallam még mindig bennem csengett, és ritmikusan lélegezve, dudorászva fel tudtam idézni. Tűnődve bandukoltam tovább. Nem, nem hiányzott a kamarazenekar, sem a barát, nevetséges, ahogy evvel a tehetetlen, melegség utáni sóvárgással emésztettem magam. Hisz a magány függetlenség, vágytam rá, és hosszú évek alatt sikerült is megszereznem. Hideg, ó igen, de csöndes, csodálatosan csöndes és hatalmas, mint a jeges, csöndes űr, melyben a csillagok keringenek. Egy mulató mellett elhaladva, mint gőzölgő nyers hús, forró és nyers, vad dzsessz csapott meg. Megálltam: bárhogyan iszonyodtam az ilyen zenétől, titkon azért csábított. Nem szeretem, mégis sokkal jobban elviselem, mint korunk akadémikus zenéjét, naiv, őszinte érzékiséget áraszt, vidám, heves vadsága felébreszti az ösztöneimet. Egy pillanatig figyeltem, szagoltam a véres, harsány zenét, dühös kéjjel szívtam magamba a termek levegőjét. A lírai rész zsíros és émelyítő volt, csak úgy csöpögött a szentimentalizmustól, a másik vadul, szeszélyesen és erőteljesen harsogott, a két rész mégis naivan és békésen haladt egymás mellett, s alkotott egészet. A hanyatlás zenéje – efféle az utolsó császárok Rómájában szólhatott. Bach, Mozart és az igazi muzsika mellett persze csalás az egész, de hát az igazi kultúrához képest csalás volt egész művészetünk, gondolkodásunk, látszatkultúránk. És a dzsessznek ráadásul előnyére vált végtelen őszintesége, kedves, tiszta primitívsége, vidám, gyermeki derűje. Néger és amerikai jellege minden erejével együtt kisfiúsán üdének, gyermekinek hatott nekünk, európaiaknak. Vajon ilyen lesz-e Európa is? Vagy netán máris ezen az úton jár? Na és mi, a hajdani Európa, a hajdani igazi zene és költészet régi ismerői és tisztelői, mi csak faramuci neurotikusok ostoba kisebbsége lettünk volna, akiket holnapra elfelednek és kikacagnak? Na és, amit mi „kultúrának”, szellemnek, léleknek, szépnek és szentnek gondoltunk – régen holt kísértet volna, amelyet csak mi, e néhány bolond hisz eredetinek és elevennek? Talán soha nem is volt eredeti és eleven? Agyrémért hadakozó bolondok lettünk volna? Az óváros magába fogadott, a kis templom kihunyt, valótlanul derengett a szürkeségben. Az esti élmény, a titokzatos, csúcsíves ajtó, fölötte a rejtélyes táblával, és ekkor hirtelen eszembe ötlött a gúnyosan táncoló fényírás. – Hogy is szólt a felirat? „Belépés nem akárkinek. Csak őrülteknek.” Átkémleltem a vén falra, titkon reménykedtem, hogy megismétlődik a varázslat, s a felirat meghív engem, az őrültet is, és beléphetek a kis kapun. Odaát talán megtalálnám, amire vágyakozom, talán ott játsszák az én zenémet. A sötét kőfal mély homályba burkolózott, zárkózottan mély álomba merülve, szenvtelenül viszonozta pillantásomat. Nyoma se volt a kapunak és a csúcsívnek, tömör, sötét, néma fal meredt rám. Elmosolyodtam, barátságosan biccentettem egyet, aztán elindultam. „Aludj nyugodtan, tőlem nem kell tartanod, én nem háborgatlak. Eljön még az idő, amikor ledöntenek, vagy pénzsóvár cégérekkel aggatnak tele, de most még itt állsz, és szép vagy és kedves nekem.” Hirtelen összerezzentem. Egy sötét sikátortorokból egyszerre csak előttem termett valaki, egy magányos, fáradt léptű, kései hazatérő: fején sapka, kék inget viselt, vállán botra akasztott plakát, hasán szíjon függő, nyitott ládikó, olyasféle, mint a házalóké. Fáradt léptekkel ballagott előttem, egyszer sem fordult hátra, különben köszöntem volna neki, és megkínáltam volna egy szivarral. A következő lámpa fényénél megpróbáltam elolvasni az írást a bot végén himbálódzó zászlón, de a vörös plakát nagyon imbolygott, ezért egy szót sem sikerült kibetűznöm. Odakiáltottam neki, hogy mutassa meg a plakátot.

Az idegen megállt, kiegyenesítette a rudat, és ekkor táncoló, ingó betűket pillantottam meg: Anarchista esti mulatság! Mágikus színház! Belépés nem akár… – De hisz épp magát keresem – kiáltottam fel lelkesen. – Miféle esti mulatság ez? Hol van? Mikor lesz? A férfi továbbment. – Nem akárkinek – felelte közönyös, álomittas hangon, megállás nélkül. Biztosan elfáradt és sietett haza. – Várjon! – kiáltottam utána, és a nyomába szegődtem. – Mit árul? Szeretnék venni valamit. Anélkül, hogy megállt volna, gépiesen belenyúlt a ládikóba, kivett egy kis könyvet és felém nyújtotta. Kikaptam a kezéből és zsebre vágtam. Miközben kigomboltam a kabátomat, és pénzt keresgéltem, a férfi eltűnt egy kapualjban. Bevágódott mögötte a kapu. Súlyos léptei először az udvar kövezetén visszhangzottak, aztán egy falépcsőn, végül elhaltak. Hirtelen álmosság tört rám, úgy éreztem, nagyon későre jár, és ideje volna hazamenni. Megszaporáztam a lépteimet, és az alvó külvárosi utcácskából hamarosan a kerítésekkel védett házak vidékére értem, ahol maroknyi fűvel és borostyánnal övezett tiszta kis bérházakban hivatalnokok és lapos erszényű nyugdíjasok éldegéltek. Elhaladtam a borostyán, a gyep és a kis fenyő mellett, és a bejárathoz értem. Kitapogattam a kulcslyukat, a villanykapcsolót, elosontam az üvegajtók, a csillogó szekrények és növények mellett, és benyitottam a szobámba, álhajlékomba: a karosszék és a kályha, a tintatartó és a festőkészlet, Novalis és Dosztojevszkij úgy várt, mint egy hazatérő rendes embert az anyja, felesége, gyereke, szolgálója, kutyája vagy macskája. Ahogy levettem átázott kabátomat, kezem megakadt a könyvben. Elővettem. Rossz papírra, silányul nyomtatott, vékony vásári füzetes regény volt, olyasféle, mint A januárban született ember vagy a Hogyan fiatalodtam egy hét alatt húsz évet? Letelepedtem a karosszékbe, feltettem olvasószemüvegemet, és meghökkenve, hirtelen feltámadó sorsérzéssel a következő címet pillantottam meg a ponyva borítólapján: A pusztai farkas traktátusa. Nem akárkinek. Íme az írás, melyet növekvő izgalommal egyvégtében elolvastam:

A PUSZTAI FARKAS TRAKTÁTUSA Csak őrülteknek

Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas. Törjék csak a fejüket az okosok, hogy tényleg farkas volt-e Harry, vagy netán valamikor régen, tán még a születése előtt varázsolták farkasból emberré, avagy emberként jött világra, csakhogy farkaslélekkel megáldva és megverve, vagy netán az a meggyőződése, hogy valójában farkas, csupán képzelgéseinek vagy betegségének a szüleménye. Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia. Hosszasan és érdekfeszítően értekezhetnénk erről, mi több, egy egész könyvet írhatnánk róla, ez a pusztai farkason viszont édeskeveset segítene, mert hisz egyre megy, hogy a farkast belevarázsolták-e vagy beleverték, vagy a bestia csupán lelkének látomása. De bármiként vélekedett is más vagy akár ö maga, nem számít, mert a farkast nem sikerült kiűzni belőle. A pusztai farkasban tehát kétféle természet lakozott, emberi és állati, a sorsa követelte így, és talán nem is olyan különleges vagy ritka ez a sors. Állítólag nagyon sok embert láttak már, akinek rengeteg kutya, róka, hal vagy kígyó tulajdonsága volt, de ebből nem származott komoly baja. Az ember és a róka vagy a hal békésen megfért egymással, nem bántották, sőt inkább segítették egymást, és sokra is vitték – ezért irigykednek is rájuk –, szerencséjüket többnyire a rókának vagy a majomnak köszönhették, nem pedig az embernek. De ezt mindenki tudja. Harrynál viszont más volta helyzet. Ember és farkas nem egyensúlyozták ki, s még csak nem is támogatták egymást; örök, halálos ellenségként tusakodtak benne, gyötörték egymást, márpedig ha két halálos ellenség lakozik egyazon testben és egyazon lélekben, az csak nyomorúságos életet eredményezhet. De hát mindenkinek megvan a maga sorsa, és senkié sem könnyű. Pusztai farkasunk érzelmeit tehát, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes érzelmei támadtak, vagy úgynevezett jó tettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.

Nos, így festett a pusztai farkas helyzete, könnyen elképzelhetjük tehát, hogy Harry élete nem volt éppenséggel kellemes és boldog. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Harry halálosan boldogtalanul tengődött volna, nem, ezt senkiről sem volna szabad állítani (igaz, ö így hitte, miként mindenki a rá szabott szenvedést tartja a legelviselhetetlenebbnek). Azok sem boldogok föltétlenül, akikben nem lakozik farkas. De még a legboldogtalanabb életnek is vannak napos órái, homokban és kövek közt megbúvó apró boldogságvirágai. Igaz volt ez a pusztai farkas életére is. Tagadhatatlan, hogy többnyire halálosan boldogtalannak érezte magát, és ilyenkor másokat is boldogtalanná tett, akiket egyébként szeretett, és akik szintúgy szerették. Mert aki megszerette, mindig csak az egyik oldalát látta. Egyesek a finom, okos és különleges embert kedvelték benne, és rögtön elszörnyedtek és kiábrándultak, ha felfedezték a farkast is. Márpedig fel kellett fedezniük, mert Harry – mint mindenki – arra vágyott, hogy mindenestől szeressék, ezért épp azok előtt nem tudta palástolni vagy letagadni farkaslényét, akiknek a szeretete sokat jelentett neki. Akadtak persze olyanok is, akik a szabad, vad, zabolátlan, veszedelmes ordast szerették, ám ők is elfordultak és elkeseredtek, amikor a vad farkas mellett hirtelen fölbukkant a jóságos és szelíd ember, aki Mozartot imádta, verseket olvasott és emberi eszményekről álmodozott. Leginkább többnyire az utóbbiak csalódtak és haragudtak. Így ültette el Harry meghasonlott, kettős lényének csíráját minden idegen sorsba, amellyel csak találkozott. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy immár ismeri a pusztai farkast, átlát szánalmas, megtépázott életén, téved bizony, mert távolról sem tud mindent. Nem tudja, hogy Harrynak is akadtak kivételes és boldog pillanatai (miként a kivétel is erősíti a szabályt, és néha Istennek is kedvesebb egyetlen bűnös, mint kilencvenkilenc igaz ember), nem tudja, hogy egyszer a farkas, máskor az ember lélegzett, érzett és gondolkozott benne szabadon és háborítatlanul. Igen, sőt néha, egy-egy ritka pillanatban megbékéltek és egymás kedvébenjártak, de nem úgy, hogy egyikük aludt, miközben a másik őrködött fölötte, hanem erősítették, megkettőzték egymást. Ennek a férfinak az életében is, miként a világon mindenütt, a megszokott, a hétköznapi, a közismert, a szabályos olykor mintha kizárólag azt a célt szolgálta volna, hogy néha megszűnjön egy-egy pillanatra és helyet adjon a rendkívülinek, a csodának, a kegyelemnek. Kiegyenlítették-e vajon e ritka, röpke, boldog órák a pusztai farkas kegyetlen sorsát, kiegyensúlyozódott-e a boldogság és szenvedés serpenyője, elnyelte-e a néhány röpke óra fokozott boldogsága a szenvedéseket, sőt esetleg még túl is áradt rajtuk? Mindezek megint csak olyan kérdések, melyeken a mihasznák bízvást törhetik a fejüket. A farkas is sokat tépelődött rajtuk; tétlen, elpocsékolt napok voltak ezek. Valamit meg kell itt jegyeznünk. Rengeteg olyan ember van, mint Harry, főként a művészek között. Két lélek, két lény lakozik bennük, isteni és ördögi, apai és anyai vér, hajlamuk a boldogságra és a szenvedésre éppoly ellenségesen és kuszán él bennük egymás mellett és egymásba fonódva, mint Harryban a farkas és az ember. És ezek a háborgó életű emberek a boldogság ritka pillanataiban néha olyan fölfokozott, csodálatos élményekben részesülnek, a mulandó boldogság árja oly káprázatosan és oly magasra szökik a szenvedés tengere főié, hogy a felvillanó boldogság szétárad, másokat is megérint és megigéz. Így születnek a szenvedés tengere fölé csapó drága, illanó boldogságárban azok a műremekek, melyekben a társtalan, szenvedő ember egy-egy pillanatra oly magasra száll saját sorsa fölé, hogy boldogsága csillagként sugárzik, és akit beragyog, az öröknek és saját vágyálmának látja. Bárhogyan nevezzük is tetteiket és műveiket, alaktalan életük nem lét; nem hősök, művészek vagy gondolkodók abban az értelemben, ahogyan mások bírók, orvosok, cipészek vagy tanítók; életük örök, fájdalmas hányattatás és hullámtörés, boldogtalanul, iszonyatosan megtépázva, értelmetlenül tengődnek, míg mások meg nem látják azon ritka élmények, tettek, gondolatok és művek értelmét, melyek

egy ilyen élet káosza fölött fölragyognak. Bennük fogant meg az a veszedelmes és szörnyű gondolat, hogy az emberi élet talán csak egy rettenetes tévedés, az Ősanya görcsös vetélésekor világra jött szörnyszülött, a természet féktelen és kegyetlen, kudarcba fulladt kísérlete. De az a gondolat is bennük született, hogy az ember talán mégsem csupán némi értelemmel megáldott állat, hanem az istenek halhatatlanságra hivatott gyermeke. Minden emberfajtának vannak ismérvei, szignatúrái, erényei és vétkei, halálos bűnei. A pusztai farkas egyik jegye alapján éjszakai ember volt. A reggel, amitől mindig rettegett, nem kecsegtette soha semmi jóval. Életében egyetlen reggelt sem töltött igazán derűsen, a délelőtti órák haszontalanul, jó ötletek nélkül folytak el, ilyenkor nem tudott örömet szerezni se magának, se másnak. Csak délután melegedett és éledt fel lassanként, de még boldogabb napjain is csak estefelé töltötte el tettvágy, élénkség, néha izzás és jókedv. Ezzel függött össze a magány és függetlenség utáni vágya is. Ember még nem vágyott mélyebben, szenvedélyesebben a függetlenségre, mint ö. Ifjú éveiben, nélkülözések és keserves pénzkeresés közepette inkább éhezett és rongyosan járt, csak hogy ezáltal is megmentsen egy kis függetlenséget. Soha nem adta el magát pénzért és jólétért asszonynak vagy hatalomnak, ezerszer ellökött, elűzött magától mindent, ami a világ szemében előnyét és boldogságát szolgálta volna. Gyűlöletesebb és szörnyűbb dolgot el sem tudott volna képzelni, mint hogy hivatalban görnyedezzen, napjai és évei be legyenek osztva, és másoknak kelljen engedelmeskednie. Halálosan iszonyodott az irodáktól, íróasztaloktól és hivataloktól, rémálmaiban kaszárnyában raboskodott. Gyakran óriási áldozatok árán ugyan, de azért sikerült elkerülnie őket. Ebben rejlett ereje és erénye, ehhez hajthatatlanul és megvesztegethetetlenül ragaszkodott, e téren jelleme szilárd és egyenes volt. De ezzel az erényével is szorosan összefüggött szenvedése és sorsa. Az történt vele is, mint bárki mással; amit legbensőbb ösztöneivel makacsul keresett és kívánt, azt ki is vívta, csakhogy olyan mértékben, amelyet az ember már képtelen elviselni. Eleinte álma volt, boldogsága, aztán keserű sorsa lett. A hatalmon lévő a hatalomba pusztul bele, a pénzember a pénzébe, a szolgalelkű a szolgaságba, az élvhajhász az élvezetekbe. Így pusztult bele a pusztai farkas a függetlenségbe. Elérte célját, egyre függetlenebb lett, nem parancsolt neki senki, nem függött senkitől, szabadon, egyedül rendelkezett önmagával. Mert minden erős ember csalhatatlanul eléri, amit igaz ösztönei parancsára követ. A megszerzett szabadság közepette azonban Harry rádöbbent, hogy ez a szabadság nem más, mint a halál; magára maradt, a világ félelmetesen békén hagyta, immár semmi köze az emberekhez, sőt önmagához sem, lassan megfullad a kapcsolattalanság és elmagányosodás egyre ritkább levegőjében. Most már nem vágyott egyedüllétre és függetlenségre, de ez vált a sorsává, magányra ítéltetett, a varázsige visszavonhatatlanul beteljesedett, nem segíthetett semmi, hiába tárta szét karját vágyakozva, jó szándékkal, hiába vállalta volna a kötődést és a közösséget: magára maradt. Nem mintha gyűlölték avagy kerülték volna. Ellenkezőleg, voltak barátai, sokan kedvelték. De mindenütt csak rokonszenvvel, nyájassággal találkozott, meghívták, megajándékozták néha, kedves leveleket írogattak neki, de igazán közel senki sem került hozzá, kötődés nem alakult ki, senki sem volt hajlandó és képes osztozni életében. A magányosok levegője, dermedt atmoszféra vette körül. A külvilág tovasiklott, a kapcsolatok megszakadtak, és semmiféle akarat vagy vágy nem szakíthatta át ezt a burkot. Ez volt életének egyik legfontosabb ismérve. Egy másik jegy alapján öngyilkos volt. Rögtön le kell azonban szögeznünk, hogy tévednénk, ha kizárólag azokat tartanánk öngyilkosoknak, akik kezet emelnek magukra. Sokan mintegy véletlenül lesznek öngyilkosok, nem pedig lényegükből fakadóan. Néhány jellegtelen, személyiség és erős sors nélkül élő ember, tucat- és csordaember végez magával, pedig ismertetőjegyüknél és jellegüknél fogva nem öngyilkosok, míg nagyon sok, talán a legtöbb igazi öngyilkos, soha nem vet véget az életének. Az „öngyilkost” – mint

Harryt is – nem kötik föltétlenül szoros szálak a halálhoz, ez bárkivel előfordulhat. Az öngyilkost az jellemzi, hogy énjét– mindegy, hogy joggal vagy sem – a természet rendkívül veszélyes, kényes és veszélyeztetett csírájának érzi, és azt képzeli, hogy mindig előtérben áll, és mindenünnen veszély leselkedik rá, tűhegynyi sziklacsúcson egyensúlyoz, és egyetlen könnyed külső taszítás vagy belső megingás a feneketlen mélységbe taszítja. Az ilyen emberek sorsára jellemző, hogy az öngyilkosság a legvalószínűbb halálnem a számukra, ők legalábbis így képzelik. E kedélyállapotot, mely szinte minden esetben már kora gyermekkorban megfigyelhető, és a halálukig végigkíséri ezeket az embereket, nem föltétlenül gyönge életerő táplálja. Ellenkezőleg: az „öngyilkosok” között rendkívül szívós, mohó és merész emberekkel is találkozhatunk. De ahogyan némely embernek a legenyhébb gyengélkedéstől is magasra szökik a láza, úgy az általunk öngyilkosoknak nevezett, rendkívül fogékony és érzékeny emberek is hajlamosak a legkisebb megrázkódtatás miatt mindenestől átadni magukat az öngyilkosság gondolatának. Ha léteznék egy olyan tudomány, amely elszántan és felelősen az embert vizsgálná, és nem csupán az életjelenségek mechanizmusát, tehát ha lenne az antropológiához vagy a pszichológiához hasonlatos tudomány, akkor ezeket a tényeket már mindenki ismerné. Amit elmondtunk az öngyilkosokról, az persze kizárólag felszíni jelenségeket érint, pszichológia, tehát a fizikának egy apró szegmentuma. Ha azonban metafizikailag közelítünk a kérdéshez, merőben más, sokkalta tisztább képet kaphatunk, mivel az effajta szemlélődés során az „öngyilkosok” az egyénné válás bűntudatától szenvedő alanyokként tárulkoznak fel előttünk, s ezen lelkek életcélja immár nem a beteljesülés és a kibontakozás, hanem a fölbomlás, visszatérés az Anyához, Istenhez, visszatérés a Mindenségbe. Általában képtelenek öngyilkosságot elkövetni, mert felismerik, hogy az öngyilkosság bűn. Számunkra azonban mégis öngyilkosok, mert nem az életben, hanem a halálban látják a megváltást, készek arra, hogy eldobják maguktól az életet, feláldozzák magukat, kihunyjanak és visszatérjenek a Kezdethez. Miként minden erő átcsaphat gyöngeségbe (sőt bizonyos körülmények között szükségképpen át is kell csapnia), úgy az igazi öngyilkos éppenséggel sokszor erőt kovácsolhat, támaszt építhet látszólagos gyöngeségéből, és ezt többnyire meg is teszi. Harry, a pusztai farkas is ehhez a típushoz tartozott. És mint a hozzá hasonló ezrek, ő sem pusztán gyermekded-melankolikus fantáziajátékot farigcsált ama gondolatból, hogy a halálhoz vezető útra bármikor ráléphet, hanem vigaszt és támaszt merített belőle. A megrázkódtatások, gyötrelmek, kedvezőtlen körülmények, mint minden igazi öngyilkosban, benne is rögtön azt a vágyat ébresztették, hogy a halálba meneküljön előlük. Lassanként azonban ebből a hajlamból mégis életet szolgáló filozófia sarjadt ki. A vészkijárat mindig nyitva – e meghitt gondolat táplálta erejét, csigázta föl kíváncsiságát, hogy a legutolsó cseppig kortyolgassa a fájdalmakat és a nyomorúságot, és amikor elviselhetetlenné vált sorsa, kajánul, valamiféle kárörömmel ezt gondolhatta: „Kíváncsi vagyok, meddig bírom! Ha elérem a végső határt, kinyitom az ajtót és máris megszabadulok.” Ebből a gondolatból nagyon sok öngyilkos merít emberfeletti erőt. Másrészt minden öngyilkos viaskodik az öngyilkosság kísértetével. A lelke mélyén tudja, hogy az öngyilkosság kiút ugyan, de csak silány, törvénytelen vészkijárat, és sokkal nemesebb, szebb, ha az élet győzi le, teríti le, mint ha saját kezével vet véget az életének. Ez a felismerés, rossz lelkiismeret, amely ugyanabból a forrásból fakad, mint például az úgynevezett önkielégítők lelkiismeret-furdalása, a legtöbb „öngyilkost” szívós küzdelemre ösztönzi e kísértet ellen. Úgy tusakodik, mint bűnös szenvedélyével a kleptomániás. A pusztai farkas is jól ismerte ezt a harcot, és sokféle fegyverrel viaskodott, hol ezzel, hol azzal, míg végre aztán úgy negyvenhét éves korában támadt egy boldogító és nem éppen humortalan ötlete, amely sokszor megnyugtatta. Ötvenedik születésnapján engedélyezi majd az öngyilkosságot. Ezen a napon – így egyezett meg magával – hangulatának

engedelmeskedve, szabadon eldönti majd, hogy igénybe veszi-e a vészkijáratot, avagy mégsem. Bármi történjék is addig; megbetegedhet, elszegényedhet, szenvedhet és sínylődhet – mindennek megvolt a végső határideje, minden legfeljebb már csak néhány évig, hónapig, napig tarthatott, és az idő az ő malmára hajtotta a vizet. És ezután valóban sokkal könnyebben eltűrt bizonyos megpróbáltatásokat, amelyek korábban mélyebben és szívósabban gyötörték vagy akár a lelke mélyéig fölkavarták. Ha valamiért kivételesen rosszul ment a sora, ha sivár életébe, elmagányosodásába és elvadulásába fájdalmak és egyéb csapások is beleszóltak, így fordulhatott fájdalmaihoz: „Várjatok csak, még két év, és végetek!” Ilyenkor kéjesen gondolataiba feledkezett, elképzelte, amint ötvenedik születésnapja reggelén egymás után érkeznek a gratulációk és jókívánságok, ö meg közben borotvájára bízza magát, búcsút mond a fájdalmaknak, és becsukja maga mögött az ajtót. Akkor aztán hoppon marad csontjaiban a köszvény, a búskomorság, a fejgörcs meg a gyomorfájás. Tisztáznunk kell még a pusztai farkas jelenségének egyedi vonásait, különös viszonyát a polgársághoz. Oly módon igyekszünk eleget tenni e célkitűzésünknek, hogy a jelenségeket visszavezetjük alaptörvényeire. Mivel amúgy is kézenfekvő, induljunk ki a „polgáridhoz fűződő viszonyából! A pusztai farkas nem ismerte sem a családi életet, sem pedig a társadalmi becsvágyat, ezért úgy gondolta, hogy a polgári világon kívül él. Magányos, társtalan kívülállónak, hol különcnek, beteges remetének, hol pedig a hétköznapok kicsinyes normái fölött magasan szárnyaló, lángelméjű individuumnak érezte magát. Megvetette a bourgeois-t, és büszke volt rá, hogy ő nem az. Bizonyos értelemben azonban mégis tökéletesen polgári életet élt: bankban tartotta a pénzét, szegény rokonokat támogatott, hanyagul bár, de rendesen és minden föltűnés nélkül öltözködött, békességre törekedett a rendőrséggel, adóhivatallal és egyéb hatalmakkal. Titkon örökké vonzotta a polgár kis világa, vonzották a takaros kis kertekkel övezett, csillogó lépcsőházak, a rend és illendőség atmoszféráját árasztó tisztes családi házak. Élvezte saját káros szokásait és hóbortjait, tetszett neki, hogy kívülállónak, különcnek vagy akár zseninek tudhatja magát, de azért, úgymond, mégsem az élet peremén húzódott meg, ahol a polgári világ véget ér. Mert nem érezte magát otthon sem a hatalmasok és kivételes képességű emberek, sem a bűnözők és jogfosztottak között; mindig a polgár birodalmán belül telepedett le, sok szállal kötődött szokásaihoz, normáihoz és atmoszférájához, még akkor is, ha ezeket a szálakat az ellentét, a lázadás tartotta össze. Kispolgári szellemben nevelték, és ebből megőrzött számos fogalmat és sablont. Elvben nem talált kivetnivalót a prostitúcióban, mégis képtelen lett volna komolyan venni és egyenrangúnak tekinteni egy utcalányt. Testvéreként szerette viszont a politikai bűnösöket, a forradalmárokat és a szellem más felbujtóit, akiket az állam és a társadalom kitaszított, de egy tolvajjal, betörővel vagy kéjgyilkossal nem tudott volna mit kezdeni, legfeljebb ugyancsak polgári módon szánakozott rajtuk. Ily módon lénye egyik felével és bizonyos cselekedeteivel elismerte és helyeselte azt, amivel másik felével szakadatlanul viaskodott és amit tagadott. Tisztes polgári házban, szigorú formák között és szigorú erkölcsökön nevelkedett, ezért lelke egyik felével még akkor is ragaszkodott a polgári világ szabályaihoz, amikor a polgár számára lehetséges mértéken messze túllépve individualizálódott, és a polgári eszmények és hitek tartalmától régen elszakadt. A „polgári”, mint az emberinek állandóan meglévő állapota, nem más, mint kísérlet a kiegyezésre, törekvés az emberi magatartás számtalan szélsősége és ellentétpárja között a kiegyensúlyozott középút elérésére. Példánk nyomban érthetővé válik, mihelyt bemutatunk egy ellentétpárt. Vizsgáljuk meg a szentet és a kéjencet. Az ember mindenestől átadhatja magát a szelleminek, a szent eszményének, és megpróbálkozhat az isteni közelébe férkőzni. De ennek az ellentéte is lehetséges; testestől-lelkestől ösztöneire, érzéki vágyaira

hagyatkozhat, a pillanatnyi gyönyörre törekedhet. Az egyik esetben szentté, a szellem mártírjává válik, és Istennek szenteli magát, a másik esetben kéjenc lesz, az ösztön mártírja, és az enyészet oltárán áldozza fel magát. A polgár e két véglet között, valahol a langyos közép tájékán igyekszik meghúzódni. Soha nem áldozza fel, nem adja át magát sem a mámornak, sem az aszkézisnek, nem lesz mártír, és nem vállalja a megsemmisülést sem. Eszménye nem az odaadás, hanem ellenkezőleg, énje megőrzése, nem vágyik sem a szentségre, sem pedig annak ellentétére, nem szereti az abszolútumot, bár Istent kívánja szolgálni, de azért a mámort is, erényes akar lenni, de közben kellemesen, kényelmesen szeretne élni e földi világban. Lényegében tehát a szélsőségek között, mérsékelt, nyugalmas, viharmentes övezetben igyekszik letelepedni, és el is éri célját, csakhogy életerejével és érzelmeivel fizet érte, pedig az életerő és az érzelmek bősége föltétel nélküli, szélsőséges élettel jutalmaznák. Intenzíven élni azonban csak az én rovására lehet. Márpedig a polgárnak semmi sem olyan szent, mint– igencsak satnya – énje. Az intenzitásért fennmaradást, biztonságot, az isteni megszállottságért lelki nyugalmat, a gyönyörért elégedettséget, a szabadságért kényelmet, a halálos izzásért szobahőmérsékletet kap cserébe. A polgár lényegében tehát a gyönge életösztön teremtménye: félénk, irtózik a kiszolgáltatottságtól, könnyen irányítható. Ezért választja a hatalom helyett a többséget; az erő helyett a törvényt, a felelősség helyett a szavazási rendszert. Nyilvánvaló, hogy ezek a gyönge és félénk lények, még ha tömegesen élnek is, képtelenek fenntartani magukat, és tulajdonságaiknál fogva nem játszhatnának más szerepet, mint a birkanyájét a szabadon kóborló farkasok között. Mégis azt tapasztalhatjuk, hogy bár a kivételesen erős természetű emberek uralma idején a polgár azonnal sarokba szorul, nem pusztul el, sőt néha látszólag ö uralkodik az egész világon. De hát hogyan? Mert sem népes nyája, sem erénye, sem a common sense, sem pedig rendszere nem tudná megóvni a pusztulástól. Akinek kezdettől fogva ilyen gyönge életerő adatott, azt a földkerekség minden orvossága sem tudná életben tartani. Ám a polgárság él és virul. Hogyan hát? Íme a válasz: a pusztai farkasok miatt. A polgárság életerejét egyáltalán nem átlagos képviselőinek erényei táplálják, hanem a rendkívüli, nagy számban élő outsiderek, akik, hála e zavaros és képlékeny eszményeknek, ezeket a polgári tulajdonságokat is képesek felölelni. A polgárok között mindig sok erős és vadtermészetű ember él. Jól példázza ezt Harry, a pusztai farkas, aki a polgári mértéket messze túlszárnyalva fejlődött egyéniséggé, aki egyformán ismeri az elmélkedés gyönyörét és a gyűlölet és öngyűlölet sötét örömeit, aki megveti a törvényt, az erényt és a common sense-t, a polgárság foglyává vált, és nem tud kitörni börtönéből. Így gyűlnek az igazi polgárság tömegei köré az emberiség széles rétegei, életek és intelligenciák ezrei, akik bár túlnőttek a polgárságon, és abszolút életre hivatottak, valahogyan mégiscsak megragadtak a polgári világban, mert ragaszkodnak az infantilis polgári érzelmekhez, és elsatnyult életerejük miatt jobban megfertőződtek a kelleténél; kezesek, engedelmesek és szolgálatkészek. A polgárságra ugyanis a nagy emberek alapelve fordítva érvényes: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ha ennek alapján vizsgáljuk a pusztai farkas lelkét, olyan ember tárul a szemünk elé, akit magas fokú egyénné válása nem polgárrá rendelt, ugyanis a fölfokozott egyénné válás megtámadja és igyekszik megsemmisíteni az ént. Láthatjuk, hogy Harryt erős késztetések hajtják mind a szent, mind pedig a kéjenc felé, de valamiféle gyöngeség vagy restség mégsem engedi elrugaszkodni a szabad, vad Világmindenségbe, ezért a polgárság súlyos anyabolygójához béklyózva tengeti életét. Itt a helye a világban, ide láncoltatott. Ehhez az embertípushoz tartozik majdnem minden értelmiségi, a művészek többsége. És csak a legerősebbek törik át a polgárföld légkörét és jutnak el a kozmikus szférába, a többiek beletörődnek sorsukba vagy megalkusznak, megvetik a polgárokat, de azért közéjük

tartoznak, erősítik és dicsőítik őket, mert nem tehetnek mást, ha életben akarnak maradni. Ennek a rengeteg embernek mindez nem elegendő a tragikumhoz, csak a bőséges balsorshoz és balvégzethez, melynek poklában fortyog és érlelődik tehetsége. Azon kevesek pedig, akik elszakadnak, elérik az abszolútumot, és csodálatra méltón buknak el. Ok a tragikus sorsúak, számuk csekély. A többieknek, a leláncoltaknak, kiknek tehetsége előtt a polgár gyakran tisztelettel meghajol, feltárul egy harmadik világ egy képzeletbeli, ám szuverén birodalom: a humor. A zaklatott pusztai farkasok, a szüntelenül szenvedők előtt, kiknek nem adatott elég lendület és erő, hogy áttörjenek a csillagok szférájába, akik úgy érzik, hogy az abszolútumra hivatottak, de képtelenek abszolútumra irányuló életet élni, nos, előttük megnyílik a humor engesztelő útja, mihelyt megedzette szellemüket a szenvedés. A humor valahogyan mindig polgári, bár az igazi polgár nem érti meg. Képzeletbeli birodalmában beteljesül a pusztai farkasok kusza, sokrétű eszménye; nemcsak a szent és a kéjenc fér meg békésen egymással, nemcsak a pólusok hajlíthatok egymáshoz, hanem bebocsátást nyer a polgár is. Az Istentől megszállott el tudja fogadni a gonosztevőt, és fordítva, ők azonban a többi, abszolút életre hivatott emberrel együtt képtelenek elfogadni a közömbös, langyos középszert, a polgárt. Egyedül a humor, a legmagasabbra kiválasztott gúzsbakötötteknek, a majdnem tragikus sorsúaknak, a lángelméjű boldogtalanoknak e pompás találmánya (az emberiség talán legjellegzetesebb és legzseniálisabb teljesítménye ez) képes prizmáinak sugaraival beragyogni és egyesíteni az emberi lét mindahány tartományát. Úgy élj e világban, mintha nem benne élnél, tiszteld a törvényt és állj fölötte, légy gazdag, ám higgyenek koldusnak, s ha kell, könnyű szívvel dobd el mindened – a nemes életbölcsesség e népszerű és számtalanszor kinyilvánított elvárásainak csak a humor tud eleget tenni. És ha a pusztai farkas, akiből nem hiányzik a tehetség és hajlandóság, tikkasztó pokla kavargásában végül kifőzné, kiizzadná ezt a varázsitalt, megmenekülne. De ehhez még sok minden szükséges. Ám a lehetőség és a remény nem hagyja cserben. Aki szereti Harryt, és osztozik sorsában, kívánja, hogy ily módon megmeneküljön. Igaz, akkor örökre megragadna a polgári világban, de szenvedése elviselhetővé, termékennyé válna. Szeretetben és gyűlöletben fogant viszonya a polgársághoz megtisztulna végre a szentimentalizmustól, nem hánykódna többé szégyenletes kínok közt, amiért ehhez a világhoz láncoltatott. Ám ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, vagy végül tán még a Világmindenségbe is el merjen rugaszkodni, szembesülnie kell önmagával, bele kell pillantania a lelke mélyén tomboló káoszba, és teljesen tudatára kell ébrednie önmagának. És akkor feltárulna előtte kérdéses léte teljes megváltoztathatatlanságában, és nem menekülhetne többé ösztönei poklából vigaszokba, majd onnan vissza a farkaslét vak mámorába. Lehullanának a hamis érzelemmaszkok, ember és farkas végre felismerné egymást, mezítelenül néznének egymás szemébe. És akkor szétrobbannának és örökre elszakadnának, és a pusztai farkas megsemmisülne, vagy a humor felragyogó fényében érdekházasságot kötnének. Egy napon talán elérkezik Harry e végső lehetőséghez. Talán megismeri önmagát, akár úgy, hogy a keze ügyébe kerül valamelyik kis tükrünk, akár úgy, hogy találkozik a halhatatlanokkal, vagy netán valamelyik mágikus színházunkban rábukkan arra, ami felszabadítja elárvult lelkét. Számtalan lehetőség vár rá, sorsa ellenállhatatlanul vonzza őket; a polgárság outsiderei e mágikus lehetőségek bűvkörében élnek. Egyetlen apró szikra lángra lobbanthatja őket. Tisztában van ezzel a pusztai farkas is, még ha e vázlatos lélekrajz nem került is a szeme elé. Sejti helyét a világ épületében, sejti és ismeri a halhatatlanokat, s bár sejti, hogy találkozhat önmagával, fél, tud a tükörről, s bár ugyancsak ráférne már, hogy belepillantson, halálosan retteg tőle.

Értekezésünk végén tisztáznunk kell még egy utolsó fikciót, óriási szemfényvesztést. Mindenféle „magyarázat”, lélektan, megértésre irányuló kísérlet segédeszközökre, elméletekre, mitológiákra, hazugságokra szorul, melyeket egy tisztességes szerzőnek kötelessége eloszlatni. Amikor azt állítjuk, hogy valami „fent” avagy „lent” van, állításunk máris magyarázatot igényel, mert „fent” és „lent” csupán mint elvont gondolat létezik. A világ nem ismeri őket. Röviden tehát a „pusztai farkas” is fikció. Harry maga is emberfarkasnak képzeli magát, és azt hiszi, hogy két ellenséges és ellentétes lényből áll, de ez sem egyéb együgyű mitologizálásnál. Harry egyáltalán nem emberfarkas, és amikor szemlátomást átsiklottunk ezen az általa kiagyalt és hitt hazugságon, mi több, magunk is éltünk vele, és valóban mint kettős lényű pusztai farkast igyekeztünk megfejteni, akkor a könnyebb megértés reményében folyamodtunk csaláshoz, amit most már végre meg kell próbálnunk helyreigazítani. A felosztásfarkasra és emberre, ösztönre és szellemre, mellyel Harry saját sorsát igyekszik megragadni, igencsak durva leegyszerűsítés, a valóság megerőszakolása azon ellentmondások hihető, ám téves magyarázatának kedvéért, melyeket ez az ember fellel magában, s úgy tűnik, ezekben látja mérhetetlen szenvedéseinek kútfőjét. Harry felfedezte magában az „embert”, vagyis a gondolatoknak, érzelmeknek, kultúrának, a megszelídített és szublimált természetnek a világát, mellette pedig rábukkant egy „farkas”-ra is, az ösztönöknek, a vadságnak, a kegyetlenségnek, a szublimálatlan és nyers természetnek sötét birodalmára. Bár lényét egyértelműen e két, látszólag ellentétes szférára osztotta fel, néha azt tapasztalta, hogy a farkas és az ember egy ideig, egy-egy boldog pillanatig jól megfér egymással. Ha Harry életének minden egyes percében, cselekedetében és érzésében meg akarná határozni az ember és a farkas részarányát, azonnal bajba jutna, és mindenestől sutba dobhatná jópofa farkaselméletét. Mert egyetlen embernek, a primitív négernek vagy a félkegyelműnek a lénye sem olyan kényelmesen egyszerű, hogy két vagy három fő alkotóelemmel megmagyarázhatnánk; milyen gyermeteg és reménytelen akkor hát az a kísérlet, amely e naiv felosztással kíván megmagyarázni egy olyan bonyolult embert, mint Harry. Harrynak nem két lénye van, hanem száz, ezer. Élete (miként minden emberi élet) nem két sarkpont, ösztön és szellem avagy szent és kéjenc, hanem ezernyi, milliónyi póluspár között mozog. Ne csodálkozzunk azon, hogy egy olyan művelt és okos ember, mint Harry, „pusztai farkas”-nak gondolja magát, és azt hiszi, hogy életének gazdag és bonyolult képződményét ilyen olcsó, brutális és primitív formulába kényszerítheti. Az emberi gondolkodás ugyanis korlátozott. Még a legszellemibb, legműveltebb ember is csak naiv, leegyszerűsített, hazugformulák szemüvegén át szemléli a világot – és főleg önmagát! Úgy tűnik, mintha veleszületett kényszerképzete diktálná az embernek, hogy énjét egységesnek lássa. Es bármilyen gyakori és heves megrázkódtatás éri is e rögeszmét, mindig újra erőre kap. A bíró szemben ül a gyilkossal és figyeli, hirtelen úgy érzi, mintha egy

pillanatra saját (mármint a bíró) hangján beszélne, is ekkor fölfedezi magában a gyilkos minden rezzenését, hajlamát és lehetőségét, a következő pillanatban azonban már megint egységes, újra bíró, visszasiklik vélt énje burkába, teljesíti a kötelességét, és halálra ítéli a gonosztevőt. És ha egy tehetséges lényben földereng lelkének sokrétűsége, ha – miként a lángelmék – megszabadul az egységes személyiség téveszméjétől, és több részből, számtalan énből álló nyalábnak látja magát, akkor elegendő, ha kinyitja a száját, a többség máris rács mögé dugja, segítségül hívja a tudományt, és megállapítja, hogy az illető skizofrén, és megvédi az emberiséget, nehogy meghallja az igazság kiáltását ennek a szerencsétlennek a szájából. De fölösleges tovább vesztegetnünk a szót! Fölösleges olyasmivel előhozakodnunk, amit minden gondolkodó ember tud, természetesnek tart, csak épp nem hangoztat. Nos, aki eljut odáig hogy egységesnek vélt énjét kettőssé tágítja, az zseni vagy legalábbis ritka és érdekes kivétel. Valójában egyetlen én, a legnaivabb sem egységes, hanem végtelenül sokrétű világ, apró, csillagos égbolt, formák, fokozatok és állapotok, örökségek és lehetőségek káosza. Az ember egységesnek szeretné látni a bensejében dúló káoszt, ezért beszél énről, mintha az én valamiféle szilárd, világosan körvonalazott jelenség volna; ez a mindenki által (még a legfennköltebbek által is) elfogadott tévedés szükségszerűnek tűnik, mintha olyan elengedhetetlen életfeltétel volna, mint a lélegzés vagy a táplálkozás. A félreértés egyszerű átvitelen alapul. A test mindig egységes, a lélek azonban soha. A költészet, még a legkifinomultabb is, hagyományosan látszólag egészet alkot, és egységes személyeket ábrázol. A szakemberek és a műértők a drámát tartják a költészet csúcsának, joggal, mert a dráma kínálja – pontosabban kínálná – a legjobb lehetőséget a sokrétű én ábrázolására, ha nem gátolná az a durva szemlélet, amely a drámában minden személyről az egység illúzióját kelti, csupán azért, mert az könyörtelenül egyszeri, egységes és zárt testben él. A naiv esztétika is az úgynevezett jellemdrámát értékeli a leginkább, mert itt az alakok könnyen felismerhetően, egymástól elkülönítve, egységként lépnek fel. Még csak távolról, lassanként fölerősödve dereng néhány emberben, hogy mindez talán csak olcsó, felületes esztétizálgatás, és tévedünk, ha nagy drámaíróinknál az antikvitás pompás, ám nem velünk született, csupán ránk erőltetett szépségfogalmait alkalmazzuk. Az én, a személy fikcióját, a látható testből kiindulva, végeredményben az antikvitás hívta életre. A régi indiai költészet nem ismerte az „én” fogalmat, az indiai eposzokban a hősök nem személyek, hanem személynyalábok, inkarnációsorok. Modern világunkban is születnek olyan költemények, amelyek a személyek és jellemek játékának fátyla mögött a sokrétű lélek ábrázolására törekednek, még ha a szerzők aligha vannak is teljesen a tudatában. Ennek megismeréséhez azonban rá kell szánnunk magunkat, hogy e költemények alakjait ne egyedekként, hanem mint egy magasabb egység (akár a költői lélek) részeit, elemeit, különböző aspektusait szemléljük. Ha például így nézzük a Faustot, akkor Faustot, Mefisztót, Wagnert és az összes többi szereplőt egyetlen, személyfölötti egységnek fogjuk látni, és kizárólag ebben a magasabb egységben, nem pedig az egyes alakokban sejlik fel a Lélek igazi lényege. Amikor Faust elmondja a tanítók körében oly híres és a filiszterek által borzongással csodált mondatot: „Két lélek él, ah! e kebelben itt”, akkor megfeledkezik Mefisztóról és számos más lélekről, amely szintén a keblében él. Pusztai farkasunk is azt hiszi, hogy két lelket (farkas- és emberlelket) hordoz keblén, és úgy érzi, hogy ez már szinte szétfeszíti szűkös keblét. Valóban egyetlen keblünk s testünk van, de nem két vagy öt, hanem számtalan lélek lakozik benne. Az ember százrétegű hagyma, ezernyi szálból szőtt szövet. A régi ázsiaiak felismerték, tudták mindezt, a buddhista jógában pontos technikát fejlesztettek ki a személyiség őrületének leleplezésére. Mulatságos és bonyolult tréfát űz az emberiség: India ezer esztendeig küzdött egy rögeszme leleplezéséért, a nyugati kultúra ugyanannyit fáradozott megszilárdításáért és megtartásáért.

Ilyen nézőpontból könnyen megérthetjük, miért szenved a pusztai farkas nevetséges kettős lénye miatt. Akárcsak Faust, ö is azt képzeli, hogy két lélek már szétfeszíti a keblet. Pedig két lélek éppenséggel túlságosan is kevés, és Harry szörnyű erőszakot tesz lelkén, amikor ilyen primitíven akarja megragadni. Hatalmas műveltsége ellenére úgy viselkedik, mint egy vadember, aki háromig se tud számolni. Egy részt embernek hív magában, egy másikat meg farkasnak, és azt hiszi, hogy ezzel elintézte, kimerítette a kérdést. Az „ember”-hez sorolja szellemi, kifinomult vagy legalábbis kiművelt tulajdonságait, vad, kaotikus ösztöneit pedig a farkas nyakába varrja. Csakhogy az élet korántsem olyan egyszerű, ahogyan képzeljük és fogyatékos nyelvünkön eldadogjuk. Harry kétszeresen is ámítja magát, amikor primitív farkaselméletébe csimpaszkodik. Félő, hogy az „ember”hez csapja lelkének olyan tartományait, amelyek még távolról sem emberiek, olyan részeket pedig a „farkas”-hoz sorol, amelyek már régen túlléptek a farkason. Mint mindenki, Harry is azt hiszi, hogy tudja, mi az ember, holott fogalma sincs róla, igaz ugyan, hogy álmában és hasonló, nehezen ellenőrizhető tudatállapotban megsejti. Bárcsak ne feledné el sejtelmeit, bárcsak megerősödnének! Az ember ugyanis nem valamiféle szilárd és tartós képződmény (bölcsei sejtelmeinek ellenére az antik világ táplálta ezt az eszményt), sokkal inkább kísérlet és átmenet, keskeny, veszélyes híd természet és szellem között. A szellem felé, Isten felé hajtja legbensőbb rendeltetése – vissza a természethez, az Anyához pedig leghőbb vágya húzza; e két hatalom között lebeg élete reszkető félelemben. Amit az emberek az „ember” fogalmán értenek, nem más mulandó polgári konvenciónál. Ez a konvenció elutasítja, száműzi a túlságosan nyers ösztönöket, egy csipetnyi tudatot, műveltséget és szelídséget viszont megkíván, s egyenesen elvár egy kis szellemet. E konvenció „embere” – mint minden polgáreszmény – megalkuvás, tétova, naiv-sunyi próbálkozás; igyekszik kitérni a gonosz Természet-Ősanya és a kellemetlen Szellem-Ősapa viharos követelései elöl, és megpróbál kettőjük között langyos békességben éldegélni. Ezért engedi és tűri el a polgár az úgynevezett „személyiséget”, miközben személyiségét máris kiszolgáltatja az „állam” nevezetű molochnak, és örökösen azon mesterkedik, hogy kijátssza őket egymás ellen. Ezért égeti meg eretnekként és köti fel gonosztevőként ma azokat, akiknek holnapután emlékművet állít. A pusztai farkas is sejti, hogy az „ember” nem kész teremtmény, hanem a Szellem kihívása, távoli, áhított és rettegett lehetőség, és hogy a hozzá vezető utat csak apró lépésenként, iszonyatos gyötrelmek és révületek árán éppen az a kevés magányos ember járhatja meg, akinek ma bitót ácsolnak és holnap emlékművet emelnek. Amit azonban ö a „farkassal” szemben „embernek” hív magában, az nem más, mint a polgári konvenció középszerű „embere”. Az igazi emberhez, a halhatatlanokhoz vezető utat megsejtheti ugyan Harry, néha tehet is rajta egy-egy rövid, bizonytalan lépést, ám ezért súlyos szenvedésekkel, fájdalmas magánnyal fizet. Lelke legmélyén viszont mégis visszariad a legnagyobb kihívástól, az igazi, Szellem sugallta emberré válástól és a halhatatlansághoz vezető egyetlen, keskeny ösvénytől. Harry érzése nem csal, ez az út még több szenvedést, kitaszítottságot, terhes, végső lemondást követel, s talán a bitót sem kerülheti el rajta, és hiába csábítja az út végén a halhatatlanság, nem kész e kínokat elszenvedni és halálnak halálával halni. Többet tud ugyan a polgárnál az emberiség céljáról, de becsukja a szemét, és nem akarja tudomásul venni, hogy a kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak. Amikor halhatatlan kedvenceit imádja, mint például Mozartot, voltaképpen még mindig polgárszemmel lát, és mint egy tanító, Mozart tökéletességét különleges adottságaival magyarázza, pedig az odaadást, szenvedésre való készséget, a polgári eszmények iránti közönyt kellene meglátnia, azt a

végtelen magányt, amely a polgári atmoszférát jeges éterré, Gecsemáné-kerti magánnyá változtatja. Pusztai farkasunk mindenesetre legalább a fausti kettősséget fölfedezte magában, ráébredt, hogy egységes testében nem lakozik egységes lélek, és legfeljebb csak úton van, hosszú zarándokúton e harmónia eszménye felé. Vagy a farkast akarná leküzdeni, hogy mindenestől emberré váljék, vagy pedig az emberről mondana le, hogy legalább farkasként egységes, ép élete legyen. Bizonyára soha sem vett alaposan szemügyre egyetlen farkast sem, különben észrevehette volna, hogy az állatok lelke sem egységes, és a legszebb, legrugalmasabb testben is rengeteg törekvés és állapot feszül, és hogy a farkasban is szakadékok tátonganak, és a farkas is szenved. Nem, a „vissza a természethez” jelszó gyötrelmes, reménytelen tévutakra csalogat. Harry nem lehet többé farkas, ám ha mégis farkassá válna, azonnal rádöbbenne, hogy a farkas sem egyszerű, kezdetleges, hanem végtelenül összetett, bonyolult lény. A farkas keblében is két vagy talán még több lélek lakozik, és aki farkaslétre vágyik, az éppúgy a feledékenység áldozata, mint aki az „Ó, boldogságos gyermekkor” kezdetű dalt zengi. A rokonszenves, ám kissé szentimentális dalnok, miközben a boldog gyermekkorról énekel, és a természet, az ártatlanság és a kezdet után sóvárog megfeledkezik arról, hogy a gyerekek sem boldogok, hanem állandóan küszködnek és szenvednek. Nincs út visszafelé, sem a farkashoz, sem a gyermekléthez. A kezdet kezdete sem ártatlan és egyszerű; minden teremtmény, a látszólag legegyszerűbb is bűnös és bonyolult, a létezés mocskos árjába vettetett, és az árral szemben nem lehet úszni. Az ártatlansághoz, a meg nem teremtetthez, Istenhez nem visszafelé visz az út, hanem előre, egyre tovább a bűnben, egyre mélyebben az emberré válásban. Szegény pusztai farkas, az öngyilkosság nem segít rajtad, az emberré válás hosszú, fáradságos, rögös útját járod majd, kettős lényedet számtalanszor megsokszorozod, bonyolult lelkedet egyre csak bonyolítod. Nem szűkítheted le világodat, nem egyszerűsítheted lelkedet, egyre többet és többet fogadsz be a világból kínok közt táguló lelkedbe, míg végül magadba nem fogadod az egész világot, hogy egyszer talán célba érj és megpihenhess. Ezt az utat járta Buddha és minden nagy ember, ki tudatosan, ki ösztönösen, és addig jutott, ameddig merészkedett. Minden születés elszakadás a Mindenségtől, elhatárolódás, elkülönülés Istentől, gyötrelmes megújhodás. Es akkor térsz vissza a Mindenségbe, akkor szűnik meg a gyötrelmes egyénné válás, akkor válik az ember Istenné, amikor annyira kitágította a lelkét, hogy át tudja ölelni a Mindenséget. Nem olyanokról szóltunk, akiket az iskolában emlegetnek, akik nemzetgazdaságtanokban és statisztikákban szerepelnek, és milliószám szaladgálnak az utcán, és annyit érnek, mint a porszem, mint csepp a tengerben. Néhány millióval több vagy kevesebb – mit számít, hisz nem egyebek anyagnál. Nem, nem róluk beszélünk, hanem a magasabb értelemben vett emberről, aki bejárta az emberré válás hosszú útját, a fenséges emberről, a halhatatlanokról. Több lángelme létezik, mint gondolnánk, persze azért olyan sokan sincsenek, miként az irodalom, a világtörténelem vagy akár a sajtó véli. Harry, a pusztai farkas viszont elég zseniálisnak tűnik ahhoz, hogy nekirugaszkodjék az emberré válásnak, és ne farkas lénye miatt siránkozzon, valahányszor csak nehézségei támadnak. Különös, hogy ezek az emberek pusztai farkassal, „Ah, két lélek”-kel vigasztalják magukat, ám éppilyen szomorú és gyáva ragaszkodásuk a polgársághoz. Aki megértette Buddhát, és megsejtette az emberi lét csúcsait és poklait, az nem tud többé a common sense, a demokrácia és a polgári műveltség uralta világban élni. Gyáva elszakadni tőle, és ha dimenziói nyomasztják, ha szűk polgárszobáját is szűknek érzi, mindent a „farkas” nyakába varr, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy néha épp a farkas a legjobb része. Minden vadságot farkasnak hív magában, gonosznak, veszedelmesnek és

polgárpukkasztónak tart – ám ő, aki finom érzékkel megáldott művésznek képzeli magát, nem veszi észre, hogy a farkason kívül, a farkason túl mások is lakoznak benne, nem minden farkas, amit annak hisz, hanem róka, sárkány, tigris, majom és paradicsommadár is, és azt sem látja, hogy ezt az egész világot, ezt a bájos és torz, apró és óriási, kecses és kemény alakokkal népes paradicsomot a farkasmesék fojtják el és kötik gúzsba, miként a benne szunnyadó igazi embert is a látszatember, a polgár nyomja el és tartja rabságban. Képzeljünk el egy kertet milliónyi fával, virággal, gyümölccsel és fűvel. Ha kertésze csak az „ehető” és „gaz” botanikai különbséget ismerné, a kert kilenc tízedével nem tudna mit kezdeni, kitépné legpompásabb virágait, legnemesebb fáit kivágná, vagy legalábbis gyűlölné és ferde szemmel nézné őket. A pusztai farkas így bánik lelke virágoskertjével Csak azt látja, ami beleillik az ,,ember” vagy a, farkas” osztályába. Na, és mi mindent nem sorol az emberhez? Gyáva, ostoba, kicsinyes, majomszerű tulajdonságait, mindazt, amit nem tud belegyömöszölni a farkas kategóriájába. És ugyanígy a farkasnak tulajdonít minden erős és nemes vonást, pusztán azért, mert még nem sikerült túllépni rajtuk. Most elbúcsúzunk Harrytól, rója csak magányos útját. Ha már a halhatatlanok között járna, ha viszontagságos útja végére ért volna, elámulna megtorpanásain, tévelygésein, és bátorító, feddő, részvétteljes és szánakozó mosollyal pillantana vissza a pusztai farkasra.

Amikor végeztem az írással, eszembe jutott, hogy néhány héttel korábban, egyik éjjel papírra vetettem egy furcsa költeményt, amely szintén a pusztai farkasról szól. Keresgélni kezdtem zsúfolt íróasztalomon a papírhalmok között, végre megtaláltam és elolvastam: Rétifarkas, ügetek, ügetek, a világ hóval tele. Varjú repül a nyír felett, és sehol nyúl, sehol őzike. Szerelmes vagyok az őzikékbe: jönne csak egy! Nincs a világon édesebb, mint ha enyhül pracli s fog éhe. Hogy becéznélek, drágica! Finom combodba falna az éhem, piros vér lenne gyönyörűségem, majd bőgnék egész éjszaka. Sőt egy nyuszi is áldás lehetne; be édes ilyenkor a hús, a meleg – De hát, jaj, minden odalett amitől derül sorsomnak a kedve?! Farkam szürkül már és kopott, jó látásom ködösre fordult, szeretett nőm több éve elhunyt, ügetek hát, s őzeket álmodok, ligetek, s nyulak vágyképe köröttem, süvölt a szél a téli ködben, torkom tüzét hó borogatja, viszem árva lelkem a pokolba.* (Szabó Lőrinc fordítása) Két arcképet tartottam hát a kezemben, verses önarckép volt az egyik, bús és szorongó, mint jómagam, a másik hűvös, végtelenül tárgyilagosnak tűnő portré, amely egy kívülálló megfigyeléseire épült, aki egyrészt többet, másrészt viszont kevesebbet tudott nálam. Mindkét kép, az én búsan botladozó költeményem és az idegen kéztől származó elmés tanulmány fájdalommal töltött el, igazuk volt, kíméletlenül festették meg vigasztalan létemet, feltárták elviselhetetlen és tarthatatlan helyzetemet. A pusztai farkasra halál várt; vagy önkezével kellett véget vetnie gyűlöletes életének – avagy egy újabb önvizsgálat halálos tüzében felolvadva megváltoznia, letépni álarcát és újabb énné váláson átmennie. Nem volt számomra ismeretlen újdonság ez az átváltozás, kiismerhettem már, többször is átéltem, valahányszor a végsőkig fokozódott kétségbeesésem. E fölkavaró élmények hatására mindenkori énem darabokra tört, a mélység hatalmai fölrázták és szétzúzták, s ilyenkor életem egy-egy féltve őrzött, kedves része hűtlenül elhagyott, szertefoszlott. Egyszer polgári tekintélyem hagyott cserben vagyonommal együtt, le kellett mondanom azoknak a tiszteletéről, akik korábban kalapot emeltek nekem. Máskor családi életem omlott össze egyetlen éjszaka alatt; tébolyult feleségem elűzött meghitt otthonomból, a szeretet és bizalom gyűlölködésbe, halálos harcba csapott át, és a szomszédok részvéttel és megvetéssel néztek utánam. Akkoriban tört rám a magány. Évek múlva, nehéz, siralmas esztendőkkel később, midőn a kíméletlen magányban kínkeserves önfegyelemmel kialakítottam egy új, aszketikus-szellemi életet és eszményt, és átadván magam az elvont

gondolkodásnak és meditációnak, újra sikerült elérnem némi nyugalmat és magasságot, váratlanul ez az életforma is összeomlott, nemes, fennkölt értelme elillant, és újra vad, kimerítő, világjáró utakra vetődtem, új szenvedések és bűnök tornyosultak előttem. Egyegy álarc letépése, egy-egy eszmény pusztulása előtt mindig iszonyatos űr, csönd, halálos szorítás, elmagányosodás és társtalanság, a szeretetnélküliség és reményvesztettség üres, sivár pokla várt rám, melyet most újból végig kellett járnom. Nem tagadhatom, hogy életem megrázkódtatásai némi nyereséget is hoztak, egy kis szabadságot, szellemet, mélységet, de közben egyre nőtt a magány, a hidegség és az értetlenség körülöttem. A polgár szemüvegén át nézve a megrázkódtatások között életem egyre csak hanyatlott, eltávolodott a szabályostól, a megengedettől, az egészségestől. Az évek során elveszítettem a munkámat, a családomat, az otthonomat, kívül rekedtem a társadalmi csoportokon, magamra maradtam, nem szerettek, sőt sokan ferde szemmel néztek, elkeseredetten viaskodtam a közvéleménnyel és a közerkölccsel, és bár polgári keretek között éltem, érzéseimmel és gondolkodásommal idegenként kóboroltam ennek a világnak a sűrűjében. Vallás, haza, család, állam elveszítette az értékét számomra, az égvilágon semmit sem jelentett immár, megundorodtam a tudományok, társaságok és művészetek fontoskodásaitól; szemléletem és ízlésem, gondolkodásom, mellyel hajdan tehetséges és közkedvelt emberként csillogtam, lezüllött, elvadult, gyanússá vált. Bár e gyötrelmes változások megajándékoztak némi láthatatlan és nem mérhető jóval, busásan megfizettem érte, életem egyre ridegebbé, magányosabbá, veszélyeztetettebbé vált. Mi okom lehetett volna hát, hogy kivárjam ennek az egyre ritkuló légbe, Nietzsche Őszi dalának ama füstgomolyába vezető útnak a folytatását? Ó, igen, ismertem ezeket az élményeket és változásokat, amelyeket a sors rendelt legvásottabb, legrakoncátlanabb gyerekeinek, túlságosan is ismertem őket. Ismertem, mint a becsvágyó, ám sikertelen vadász a vadászat szakaszait, mint a vén tőzsdespekuláns a nyerészkedés fokozatait, a sikert, az elbizonytalanodást, a megingást és a csődöt. Hát mégiscsak végig kellene élnem újra mindezt? A gyötrelmeket, az esztelen nyomorúságot, a szembesülést sekély, értéktelen énemmel, a szörnyű szorongást a pusztulástól, a halálfélelmet? Hát nem volna okosabb és egyszerűbb elejét venni a tengernyi szenvedésnek és odébbállni? Bizony az volna. Bármit mondjon is a traktátus az „öngyilkosokról”, senki sem foszthat meg attól az élvezettől, hogy széngáz, borotva vagy revolver segédletével meggátoljam annak a folyamatnak a megismétlődését, amelynek keserű fájdalmaiba épp elégszer és alaposan belekóstoltam. A pokolra esküszöm, hogy nincs a világon olyan hatalom, amely arra kényszeríthetne, hogy még egyszer vállaljam a halálos borzalmakkal járó találkozást önmagammal, a megújulást, az inkarnációt, melynek végcélja nem békesség és megnyugvás, hanem örökös önpusztítás és önformálás! Bármenynyire ostoba, gyáva, silány megoldás, dicstelen és szégyenletes vészkijárat is az öngyilkosság, ilyenkor a legszégyenletesebb kijáratot is hőn áhítja az ember, hogy kiszabaduljon a szenvedések malmából. Eltűntek a nemes lelkű és hősies pózok, egyszerű választás előtt álltam a csekély, múló fájdalom és a pokolian égető, határtalan szenvedés között. Eleget játszottam már terhes, őrült életemben a nemes Don Quijote szerepét, elégszer választottam a tisztességet a kényelem, a hősiességet az ész helyett. Elég volt, vége! A reggel, az átkozott esős, ólmos téli reggel már beásítozott az ablakon, amikor elhatározásommal végre lefeküdtem. Az utolsó pillanatban, a tudat mezsgyéjén, az elalvás előtti legvégső pillanatban azonban őrületes sebességgel fölvillant előttem a pusztai farkas traktátusából az a rész, ahol a „halhatatlanokról” esik szó, és összefonódott azzal a fölfölbukkanó emlékképpel, amelyben néhányszor már – utoljára nem is olyan régen – a halhatatlanok közelében éreztem magam, s a régi zene néhány üteménél megízleltem

hűvös, tiszta, szigorú mosolyukat, tökéletes bölcsességüket. Most is föltört belőlem ez az érzés, majd kihunyt, és az álom ólomsúllyal rátelepedett a homlokomra. Amikor déltájban felébredtem, úgy éreztem, helyzetem megérlelődött bennem. A kis könyv költeményemmel együtt az éjjeliszekrényen hevert, elhatározásom pedig az alvás után éretten, megszilárdulva, barátságosan és hűvösen pillantott rám előző életem zűrzavarából. Nem kapkodtam el a döntést, nem pillanatnyi szeszély szülte elhatározásomat, hogy meghalok, hanem lassan gyarapodó, növekedő és tartós gyümölcsként érlelődött, a sors szele csöndesen himbálta, s a következő szellőnek le kellett szakítania. Úti patikámban volt egy pompás fájdalomcsillapító szer, méregerős ópiumkészítmény, amelyet csak kivételes esetben használtam, sokszor hónapokig sem nyúltam hozzá. Kizárólag akkor vettem be az erős, kábító hatású szerből, ha nem bírtam tovább a testi fájdalmakat. Öngyilkosságra sajnos alkalmatlan volt, évekkel ezelőtt már próbálkoztam vele. Egyszer, végső kétségbeesésemben lenyeltem egy akkora adagot, hogy hat emberrel is végzett volna, de én nem haltam meg. Elaludtam és néhány órán át eszméletlenül feküdtem, aztán óriási csalódásomra heves gyomorrángásokra ébredtem, és mielőtt fölocsúdhattam volna, kihánytam a mérget, és újra álomba szédültem. Másnap déltájban aztán kiégett, üres aggyal, iszonyatos állapotban, kijózanodva ébredtem, és szinte semmire sem emlékeztem. Az ópium tehát nem jöhetett számításba. Elhatározásomat mindenesetre a következőképpen fogalmaztam meg: ha legközelebb újra a méreghez kellene folyamodnom, az átmeneti megváltás helyett inkább az igazit, a halált, a revolverrel vagy borotvával előidézett biztos halált választom. Ezzel meg is oldódott a helyzet – kivárni ötvenedik születésnapomat, ahogyan a pusztai farkasról szóló könyvecske elmés receptje tanácsolta, igen hosszú időnek tűnt, hisz még két évem lett volna addig hátra. Akár egy év, egy hónap vagy akár csak egy nap telik is el addig – a kapu nyitva állt. Nem állíthatom, hogy „elhatározásom” gyökeresen megváltoztatta az életemet. Kicsit közönyösebben viseltem a panaszokat, és gondtalanabbul élveztem az ópiumot és a bort, egyre kíváncsibban figyeltem, hogy mennyit bírok elviselni, ez minden. Annak az estének más élményei utólag nagyobb hatással voltak rám. A pusztai farkas traktátusát átolvastam még néhányszor, egyszer elmélyülten és háládatosan, tudván, hogy valamiféle láthatatlan mágus irányítja a sorsomat, máskor gunyorosan és megvetve józanságát, ilyenkor ugyanis úgy éreztem, hogy a traktátus nem értette meg életem különleges hangulatát és feszültségét. Bármilyen találó és elmés megfigyeléseket közölt is a pusztai farkasról és az öngyilkosokról, csak a fajtára és típusra voltak érvényesek elmés absztrakciói; személyemet, lelkemet, egyszeri, egyedi sorsomat viszont érzésem szerint nem lehetett ilyen durva hálóval befogni. Leginkább azonban a kápolnafalnál átélt érzékcsalódás vagy látomás, a traktátus utalásaival egybevágó, táncoló fényírás reményteljes üzenete foglalkoztatott. Nagy ígéretek vártak rám, a távoli világ hívása felkorbácsolta kíváncsiságomat, gyakran órákig tűnődtem rajta. A felirat pedig: „nem akárkinek” és „csak őrülteknek” egyre inkább nekem szólt. Őrült voltam tehát, messzire eltávolodtam „akárkitől”, ha az a hang elért hozzám, ha az a világ megszólított. Istenem, hát nem szakadtam el már régen az „akárkik” életétől, az épelméjűek lététől és gondolkodásától, nem voltam már régóta elrugaszkodott, őrült? És mégis megértettem a felhívást, hogy legyek őrült, vessem el az észt, a gátlásokat, a polgári világot, és adjam át magam a lélek, a fantázia áramló, törvény nélküli világának. Egyik nap, miután már megint hiába kutattam végig utcákat és tereket a plakátos férfi után, és a láthatatlan kaput rejtő fal előtt többször is figyelmesen elmentem, a Martin nevű külvárosban egy gyászmenetbe botlottam. A halottaskocsi mögött bandukoló gyászolók ábrázatát elnézve azon tűnődtem, hogy él-e ebben a városban vagy akár az egész

földkerekségen valaki is, akinek a halála megrendítene. És törődne-e bárki is az én halálommal? Ott van ugyan Erika, a szeretőm, de viszonyunk már régen megromlott, és ritkán találkoztunk anélkül, hogy ne veszekedtünk volna, és hirtelen azt sem tudtam, hol lakik. Néha beállított, vagy én mentem el hozzá, mindketten magányos, nehéz emberek voltunk, lélekben, lelki betegségünkben rokonok, valamilyen kötelék összetartott bennünket. De vajon nem lélegezne-e fel, nem könnyebbülne-e meg, ha értesülne a halálhíremről? Nem tudom, persze azt sem tudom, megbízhatom-e érzéseimben. Ilyesmit csak a normális és lehetséges világon belül lehet megítélni. Közben egy hirtelen hangulatnak engedelmeskedve csatlakoztam a gyászmenethez, s a gyászolók nyomában eljutottam egy krematóriummal ellátott, összkomfortos, korszerű és praktikus, szürke temetőhöz. A halottat azonban nem hamvasztották, a koporsót egy egyszerű gödör mellé tették le. Én a papot meg a többi dögkeselyűt – valamilyen temetkezési vállalat alkalmazottait – figyeltem, akik igyekeztek emelkedett és gyászos hangulatot kelteni, de túlzásba vitték az üres komédiázást, nevetséges volt a hazug meghatottság, láttam, ahogy fekete egyenruhájukban azon buzgólkodnak, hogy kellő hangulatot teremtsenek, és a gyásznépet térdre kényszerítsék a halál fensége előtt. Fáradozásuk azonban nem járt sikerrel, senki nem zokogott, úgy tűnt, egyiküknek sem hiányzik az elhunyt. Áhítatot sem sikerült rájuk kényszeríteni, és amikor a pap „kedves keresztyén testvéreim”-nek szólította az egybegyűlteket, a kereskedők, pékmesterek és feleségeik néma üzletarcukat görcsös komolysággal, zavartan és álnokul a földre szegezték, és azért rimánkodtak magukban, hogy a kínos rendezvény mielőbb véget érjen. Hamarosan be is fejeződött, a két elöl álló keresztyén testvér megszorította a szónok kezét, aztán a gyepbe törülte a cipőjére ragadt sárrögöt, azt a földet, amelybe leeresztették halottukat, és az arcok egyszeriben visszanyerték szokásos emberi ábrázatukat. Egy arc hirtelen ismerősnek tűnt fel, mintha a plakátos férfi lett volna, aki a minap a kezembe nyomta a traktátust. Ahogy felismerni véltem, hátat fordított, lehajolt, és a nadrágjával kezdett el bíbelődni, körülményesen felhajtotta a szárát, aztán esernyőjét a hóna alá csapta, és szapora léptekkel elsietett. Utána eredtem, és amint utolértem, biccentettem neki, de nem akart megismerni. – Ma este is lesz mulatság? – kérdeztem, és megpróbáltam cinkos mosollyal rákacsintani. De már elszoktam a mimikától, jelenlegi életvitelem mellett szinte már beszélni is elfelejtettem, éreztem, hogy csak valami ügyetlen grimasz sikeredett. – Esti mulatság? – morgott, és értetlenül meredt rám. – Ha szórakozni akar, menjen el a Fekete Sasba. Hirtelen elbizonytalanodtam, nem mertem volna megesküdni, hogy ő az én emberem. Csalódottan, céltalanul, törekvések, kötelességek nélkül továbbindultam. Förtelmesen keserű volt az élet, úgy éreztem, túlcsordul a régóta gyülemlő undor, s ellök, kitaszít az élet. Dühödten rohantam a szürke város utcáin, mindenünnen a ragacsos föld és a sír bűze áradt. Nem, az én sírom fölött ne károgjanak taláros, kenetteljes, keresztyén halálmadarak! Bárhova néztem, bárhová menekültek gondolataim, sehol sem fogadott öröm, semmi nem hívott és csábított, rohadt elnyűttség, hülye elégedettség bűzlött, kivénhedt, elhervadt, ellöttyedt, kimerült minden. Jóságos isten, hát lehetséges? Hogyan süllyedhettem idáig, én, az egykor szárnyaló ifjú költő, a múzsák kegyeltje, a világ vándora, az izzó idealista? Hogyan keríthetett hatalmába az alattomosan lopakodó bénulás, hogyan gyűlölhettem meg magamat s másokat, hogyan sorvadhattak el érzelmeim, honnan e végtelen, gonosz csömör, hogyan apadhatott ki szívem, s törhetett rám e pokoli kétségbeesés? A könyvtár előtt összefutottam egy fiatal professzorral, akivel korábban néha jókat beszélgettünk, sőt néhány éve, amikor szintén ebben a városban laktam, még a lakására is feljártam, és a keleti mitológiákról társalogtunk, akkoriban ugyanis behatóan foglalkoztam evvel a témával. A tudós merev, rövidlátó tekintettel közeledett felém, és épp akkor ismert

fel, amikor úgy döntöttem, hogy szó nélkül elmegyek mellette. Ragyogó ábrázattal lépett hozzám, nyomorúságomban még hálás is voltam érte. Élénk lelkesedéssel emlegette fel hajdani találkozásainkat, biztosított róla, hogy azóta alig vett részt olyan eleven és tartalmas vitákban. Aztán megkérdezte, hogy mióta vagyok a városban (azt hazudtam, csak néhány napja), és miért nem kerestem fel. Az udvarias férfi jóságos, tudós arcába néztem, és bár voltaképpen komikusnak éreztem a jelenetet, jólesett, mint kivert kutyának egy csöpp melegség, szeretet és dicséret. Harry, a pusztai farkas meghatódva vigyorgott, összefutott szájában a nyál, s akarata ellenére majd elolvadt. Igen, hazudozni kezdtem, csak futólag vagyok a városban, kutatásaim végett, mondtam, és gyengélkedem, máskülönben természetesen már meglátogattam volna. Erre szívélyesen meghívott, mondván, jó lenne, ha ennek ellenére náluk töltenem az estét, én pedig köszönettel elfogadtam az invitálást, majd megkértem, adja át feleségének az üdvözletemet, és közben elzsibbadtak arcizmaim a sok beszédtől és mosolygástól, hisz rég elszoktam már az efféle megerőltetéstől. S miközben Harry Haller megilletődve, körülhízelegve, udvariasan és eltökélten mosolygott a barátságos férfi rövidlátó, jóságos szemébe, a másik Harry is résen állt, vigyorgott és azon morfondírozott, hogy milyen furcsa, hóbortos, hazug fickó is ez a Harry, hisz az imént még acsarkodott az egész, átkozott világra, aztán a legelső jó szóra, egy derék nyárspolgár ártatlan üdvözlésén meghatódik, és buzgón áment mond bármire, és úgy hentereg egy csipetnyi jóakaratban, megbecsülésben és kedvességben, akár egy disznó. Ott állt tehát a két undorító Harry az udvarias professzorral szemben, figyelték, gúnyolták, leköpdösték egymást, s mint a hasonló helyzetekben, most is felmerült bennük a kérdés, hogy általános emberi tulajdonságról, gyarló ostobaságról és gyengeségről van-e szó, vagy pedig az érzelgős önimádat, jellemtelenség, mocskos, ellentétes érzelmek, a pusztai farkas egyedi vonásai-e. Ha mindez a disznóság általános emberi vonás, akkor világmegvetésem friss lendülettel vethette rá magát, ha azonban személyes gyöngeség-ből fakad, akkor megrendezhettem az öngyűlölet orgiáját. A két Harry vitájában szinte teljesen megfeledkeztem a professzorról, egyszerre csak megint terhesnek éreztem, megpróbáltam mielőbb megszabadulni tőle. Sokáig néztem utána, az idealistákra és hívőkre jellemző nyájas, furcsa léptekkel távolodott egyre a kopár fasorban. Lelkemben heves harc dúlt, s miközben merev ujjaimat gépiesen begörbítve és kiegyenesítve viaskodtam az alattomosan vájkáló köszvénnyel, beláttam, hogy rászedtek, rám tukmáltak egy meghívást vacsorára, este fél nyolcra, vagyis nem kerülhettem el a kötelező udvariaskodást, tudományos locsogást és egy idegen családi idillt. Dühösen érkeztem haza, konyakos vizet készítettem, bevettem vele a köszvény elleni pirulákat, ledőltem a díványra, és megpróbáltam olvasni. Amikor végre elmerültem a Sophie utazása Memelből Szászországba című elragadó, XVIII. századi ponyvaregényben, hirtelen eszembe jutott a meghívás, és hogy meg kell borotválkoznom és fel kell öltöznöm. Isten tudja, miért kínzom magam! Gyerünk, Harry, tápászkodj fel, tedd le a könyvet, pamacsold be a képedet, kapard véresre az álladat és örvendezz a találkozásnak! Borotválkozás közben a temető jutott az eszembe a mocskos agyaggödörrel, ahová kötélen leeresztették az ismeretlent, meg a közönyös keresztyének fintorgó képe, és még csak nevethetnékem se támadt. Nemcsak az idegen végezte így, gondoltam, abban a szemét lyukban, a prédikátor ostoba, zavaros szavai, a gyászolók lomha, görcsös ábrázata, a bádog- és márványkeresztek meg – táblák siralmas látványa, az üvegből és drótból összetákolt művirágok közepette, és nem csak engem kaparnak el ugyanígy holnap vagy holnapután zavarodott képmutatók társaságában, minden így fogja végezni: törekvéseink, kultúránk, hitünk, nagybeteg életösztönünk és életkedvünk, nemsokára ezek is föld alá kerülnek. Temető az egész kultúránk, itt nyugszik Jézus Krisztus, Szókratész, Mozart, Haydn, Dante és Goethe – csupa halott név rozsdás bádoglemezen, és ha legalább egyetlenegy őszinte, komoly szót tudna bárki is szólni a gyász és elkeseredés hangján erről

a pusztuló világról, de senki sem képes rá, mindenki csak zavart vigyorral ácsorog a sír szélén. Dühömben belevágtam az államba, ott, ahol mindig megsebzem magam, elállítottam a vérzést, de az ingnyakat ki kellett cserélnem, és fogalmam sem volt, hogy miért csinálom mindezt, amikor semmi kedvem sem volt a vendégséghez. De Harryban valami megint csak komédiázni kezdett, rokonszenves fickónak nevezte a professzort, emberszagra, csevegésre, társaságra vágyott, felidézte magában a csinos professzornét, és voltaképpen örült az estnek vendéglátói társaságában, így aztán könnyű szívvel ragasztottam államra a sebtapaszt, öltözködtem, kötöttem nyakkendőt és hagytam fel eredeti tervemmel, hogy mégsem mozdulok ki hazulról. Közben mégis azt gondoltam, hogy tulajdonképpen akaratom ellenére öltözöm fel és megyek el otthonról, látogatom meg a professzort és váltok vele hazug bókokat – a legtöbben nap mint nap, minden percben ezt teszik, így élnek és cselekszenek, kényszeredetten és akaratuk ellenére járnak vendégségbe, társalognak, nyomják a széket a hivatalokban és irodákban; kényszerből, gépiesen, akaratlanul, akár gépek is helyettesíthetnék őket, vagy el is maradhatna az egész; ez az örökmozgó gépezet akadályozza meg az embert, hogy mérlegre tegye az életét, megérezze és felismerje ennek az életnek az ostobaságát és sekélyességét, förtelmesen vigyorgó bizonytalanságát, reménytelen szomorúságát és sivárságát. És mégis azoknak van igazuk, akik így élnek, játszadoznak és fontoskodnak, és nem védekeznek a lesújtó gépezet ellen, nem bámulnak kétségbeesve a semmibe, mint én, a kisiklott életű ember. De senki se képzelje, hogy az ő nyakukba akarom varrni a bűnt, őket vádolom és vonom felelősségre nyomorúságuk miatt, még ha itt, e lapokon néha megvetem és kigúnyolom is őket! Én azonban, ki idáig süllyedtem, és az élet peremére, egy feneketlen szakadék szélére sodródtam, igazságtalan vagyok és hazudok, amikor el akarom hitetni magammal és másokkal, hogy én is ebben a gépezetben mozgok, én is az örök játék bájos gyermeki világához tartozom! Az est ezek után elragadóan sikerült. Ismerősöm házához érve megálltam egy pillanatra, és felnéztem az ablakba. Hát itt lakik, gondoltam, évek óta végzi a dolgát, szövegeket olvas és kommentál, elő-ázsiai és indiai mitológiák összefüggéseit kutatja, és elégedett, mert hisz a puszta tudás, az adatfelhalmozás értékében, a haladásban és a fejlődésben. Nem élte meg a háborút, és azt sem, hogy Einstein alapjaiban rendítette meg az eddigi gondolkodást (azt képzeli, hogy ez csak a matematikusokra tartozik), nem látja, hogyan készülődnek körülötte a következő háborúra, egyaránt gyűlöl zsidót és kommunistát; meggondolatlan, elégedett, magát fontosnak tudó, végtelenül irigylésre méltó, derék kisfiú. Erőt vettem magamon, és beléptem a házba; fehér kötényes szobalány nyitott ajtót. Valami azt súgta, figyeljem meg, hová viszi a kalapomat és a kabátomat. Majd megkért, hogy várjak, én meg ahelyett, hogy imádkoztam vagy szundítottam volna egyet, valamiféle játékos ösztönnek engedelmeskedve felvettem a kezem ügyébe eső legelső tárgyat, egy kerek asztalkán álló kis képet, melyet kemény kartontámaszték tartott. A rézkarc Goethét ábrázolta mívesen megformált ábrázatú, mesterien kozmetikázott, jellegzetes aggastyánként; nem hiányoztak a híres, izzó szemek, a magány és tragikum vonásai, melyeket a fejedelmi udvar vékony máza borított. A művész különös gondot fordított mindennek a kihangsúlyozására. Anélkül, hogy megkárosította volna a mélységet, sikerült a démoni öreget az önuralom és polgári tisztesség némi professzoros és teátrális vonásával fölruháznia, összességében egészen szép öregúr kerekedett ki belőle, aki bármely polgárház díszére válhatott volna. Valószínűleg nem is volt ostobább a hasonló, szorgos mesterek kezétől származó portréknál, melyek Üdvözítőt, apostolokat, hősöket, géniuszokat vagy államférfiakat örökítettek meg, talán csak a virtuóz szakértelem ingerelt fel; ez a hiú, önelégült, vén Goethe mindenesetre az első pillanattól fogva végzetesen disszonáns erővel hatott rám, pedig amúgy is zaklatott és ingerült voltam, és valami azt súgta, hogy rossz helyen járok. Szépen stilizált atyamesterek és nemzeti

nagyságok otthon érezhették magukat a társaságában, de pusztai farkasoknak itt nem volt keresnivalójuk. Talán még sikerül kimagyaráznom magam és elmenekülnöm, ha a háziúr fogad. De a felesége lépett be elsőnek, és bár rosszat sejtettem, beletörődtem sorsomba. A köszönéstől kezdve ballépés ballépést követett. Az asszony gratulált külsőmhöz, és közben tudtam, hogy jócskán megöregedtem az utolsó találkozásunk óta eltelt években; már a kézfogás is, amelytől köszvényes ujjaimba fájdalom nyilallt, átkosan emlékeztetett erre. Aztán kedves nejem iránt érdeklődött, s én nem hallgattam el, hogy otthagyott és elváltunk. Mindketten fellélegeztünk, amikor végre belépett a professzor. Szívélyesen üdvözölt, s a fonák és nevetséges helyzet hamarosan a lehető legkáprázatosabban lelepleződött. Újságot tartott a kezében, a militarista és háborúra uszító párt lapját járatta. Kezet nyújtott, aztán az újságra bökve közölte, hogy írnak benne egy Haller nevű publicista névrokonomról, a hazafiatlan gazfickó gúnyt űz a császárból, és azt a nézetet vallja, hogy hazája ugyanolyan bűnös a háború kitörésében, mint az ellenséges országok. Micsoda alak! De jól megkapta a magáét, a szerkesztőség jól helybenhagyta és kipellengérezte a kártevőt. Látván, hogy nem érdekel a téma, másra terelte a szót, és a gyanú leghalványabb árnyéka sem merült fel bennük, hogy a szörnyeteg ott ül előttük, pedig így volt, én voltam ez a szörnyeteg. De mi értelme lett volna a hűhónak, jámbor emberek megbotránkoztatásának! Nevettem magamban, és közben búcsút mondtam annak a reménynek, hogy az este bármilyen kellemes élményt tartogathat még számomra. Ez a pillanat tisztán megmaradt emlékezetemben. Akkor ugyanis, amikor a professzor a hazaáruló Haliért emlegette, a temetés óta egyre csak gyülemlő és fokozódó depresszió és kétségbeesés (az altestben) nyomássá, fizikai fájdalommá, fojtó-szorongató sorsérzéssé sűrűsödött. Ügy éreztem, mintha leselkedett volna rám valami, mintha orvul veszély lopakodott volna felém. Ám ekkor szerencsére bejelentették, hogy elkészült a vacsora. Átmentünk az ebédlőbe, és miközben minden erőmet megfeszítve igyekeztem ártalmatlan dolgokat mondani és kérdezni, úgy belaktam, hogy percről percre egyre nyomorultabbul éreztem magam. Istenem, gondoltam szüntelenül, minek erőlködöm? Láttam, hogy vendéglátóim is feszélyezik magukat, és nem kis erőfeszítésükbe került, hogy figyeljenek rám. Talán én bénítottam meg őket, de lehet, hogy másféle levertség telepedett a házra. Egyre csak olyan kérdéseket tettek fel, melyekre képtelenség lett volna őszintén válaszolni, ezért hazudozni kezdtem, és közben minden szótól undorodtam. Végül, hogy témát váltsak, szóba hoztam a temetést. De nem találtam el a megfelelő hangnemet, humoros megjegyzéseim lehangolták vendéglátóimat, egyre távolabbra kerültünk egymástól, a pusztai farkas vigyorgó pofával mulatott, a desszertnél pedig szinte teljesen szótlanul ültünk egymás mellett. A kávét és a pálinkát az első szobában tálalták fel, ez talán még megmenthette volna a helyzetet. De tekintetem megint a költőfejedelemre tévedt, pedig időközben egy félreeső komódra került. Nem tudtam levenni róla a szemem, és egy belső figyelmeztető hang ellenére újra kézbe vettem és méregetni kezdtem. Mint egy megszállottnak, az járt a fejemben, hogy a helyzet a végsőkig feszült, s most vagy sikerül fellelkesítenem és magammal ragadnom vendéglátóimat, vagy bekövetkezik a robbanás. – Remélem – jegyeztem meg –, hogy a valóságban Goethe nem így festett. Nézzék csak ezt a hiúságot és nemes pátoszt, ezt a tisztelt jelenlevőkkel kacérkodó méltóságot s a férfias külső mögött megbúvó csöpögő szentimentalizmust! Rengeteg kivetnivalót találhatunk Goethében, sokszor nekem sem tetszik a fontoskodó öregúr, de ez a kép több a soknál.

A háziasszony halálosan szenvedő ábrázattal kitöltötte a kávét, aztán kisietett a szobából, férje pedig zavartan és szemrehányóan közölte, hogy a Goethe-portré felesége kedvence. – S még ha objektíve igaza volna is, amit egyébiránt kétlek, nem lett volna szabad ilyen nyersen fogalmaznia. – Igaza van – feleltem. – Sajnos szokásommá, káros szenvedélyemmé vált, hogy mindig a legnyersebben fejezzem ki magam. Szerencsésebb pillanataiban különben Goethe sem tett másként. No persze ez a negédes, nyárspolgári szalon-Goethe nem élt volna ilyen nyers, eredeti és keresetlen kifejezéssel. Bocsánatot kérek öntől és nejétől is, mondja meg neki, kérem, hogy skizofrén vagyok. És most, engedelmével, ajánlom magam. Az elképedt professzor marasztalni próbált; felemlegette egykori szép és gyümölcsöző társalgásainkat, bevallotta, hogy óriási hatással voltak rá gondolataim Mithrászról és Krisnáról, és azt remélte, hogy ma is… és így tovább. Köszönetet mondtam, majd hozzátettem, hogy szavai végtelenül kedvesek, de Krisna már régóta nem érdekel, beleuntam a tudományos eszmefuttatásokba, és egyébként hazudtam neki; nem néhány napja vagyok a városban, hanem több hónapja, de visszavonultan élek, elszoktam a társas érintkezéstől, egyrészt azért, mert általában rosszkedvű vagyok, és köszvény kínoz, másrészt pedig többnyire tökrészeg vagyok. S végül, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és ne hazugként távozzam, közlöm a tisztelt úrral, hogy vérig sértett. Mert Haller nézeteivel szemben egy reakciós lap mihaszna katonatisztekhez illő, tudóshoz méltatlan, ostoba és merev állásfoglalását képviselte. Mert igenis én vagyok az a „fickó”, az a hazafiatlan Haller, és bizony jobban állna az országunk, sőt az egész világunk ügye, ha legalább az a maroknyi, gondolkodásra képes ember az ész és a békeszeretet mellett tenne hitet, nem pedig vak megszállottsággal sodródnék egy újabb háború felé. Most pedig isten áldja. Ezzel fölálltam, búcsút vettem Goethétől és a professzortól, az előszobában lekaptam kabátomat és kalapomat a fogasról és elrohantam. Üvöltött lelkemben a kárörvendő farkas, a két Harry rettenetes komédiázást csapott. Tisztában voltam vele, hogy ez az áldatlan esti óra nekem sokkal többet jelentett, mint a meghökkent professzornak; ő csak csalódott és bosszankodott, én azonban végleg kudarcot vallottam, megfutamodtam, örökre búcsút vettem a művelt, erkölcsös polgári világtól. A pusztai farkas diadalmaskodott. Legyőztek, menekültem, csődöt mondtam, megalázottan, vigasztalanul fordítottam hátat. Ügy váltam meg egykori világomtól és honomtól, a polgári léttől, mint egy gyomorfekélyes a disznósülttől. Dühösen rohantam a lámpások alatt, dühösen és halálosan szomorúan. Milyen vigasztalan, megszégyenítő, gonosz volt az egész nap, a temetéstől az iménti jelenetig! De hát miért? Mi végre? Minek halmozni ezeket a napokat és egyre csak nyelni? Elég volt! Még ma éjjel véget vetek a komédiának. Gyerünk haza, Harry, nyisszantsd el a torkodat! Épp eleget haboztál már. A nyomorúság egyre csak űzött az utcákon át. Tudom, hogy nem lett volna szabad bemocskolnom e derék emberek szalondíszét, igen, ostobán és illetlenül viselkedtem, de nem tehettem mást, egyszerűen nem bírtam tovább ezt a jámbor, tisztelettudó, hazug életet. Miféle kiút várhat rám, ha már a magányt sem tudom elviselni, ha már önmagamat is gyűlölöm és megvetem, s fuldoklóként csapkodok poklom légüres terében? Nincs kiút. Ó, anyám és atyám, ifjúságom távoli, szent tüzei, életem ezernyi barátja, munkája és célja! Semmivé foszlottatok, s még csak megbánás sem maradt utánatok, csupán undor és fájdalom. Ügy éreztem, hogy ennyire még soha nem fájt az élet. Egy sivár külvárosi kocsmában kifújtam magam, konyakot és vizet rendeltem, aztán az ördöggel a sarkamban tovább róttam az óváros meredek, görbe utcáit, le s fel, fasorokon át, míg végül a pályaudvarhoz értem. Utazz el! – hasított belém a gondolat, és besiettem az állomásra. Szemem a menetrendre tapadt, aztán ittam egy kis bort, és megpróbáltam

lehiggadni. Egyre közelebbről és tisztábban láttam a rettegett rémet: hazamegyek a szobámba, és meghunyászkodom a kétségbeesés előtt. Nem szabadulhattam, hiába veszem nyakamba a várost, végül úgyis a szobámban kötök ki, a könyvekkel zsúfolt íróasztalnál, a díványnál, mely fölött szeretőm képe függött, és nem kerülhetem el azt a pillanatot, amikor megfenem borotvámat és elmetszem a torkomat. Egyre élesebben bontakozott ki a kép, szívem vadul kalapált, s rám telepedett a szorongások szorongása – a halálfélelem! Rettegtem a haláltól. De nem láttam más kiutat, iszonyat, szenvedés és kétségbeesés fojtogatott, nem hívott, kecsegtetett örömmel és reménnyel semmi, a kivégzéstől, a legutolsó pillanattól, a húsomban tátongó, hideg metszéstől azonban irtóztam! Nem láttam más módját annak, hogy megmenekülhetnék a rettegéstől. Ha gyávaságom fölébe kerekedne is a kétségbeesésnek, holnap és holnapután újra beleütközöm, s az önmegvetés egyre csak fokozza kétségbeesésemet. Hiába veszem elő s lököm aztán félre a borotvát, egyszer úgyis megteszem. Hát akkor inkább még ma! Igyekeztem észérvekkel meggyőzni magam, mint egy rémült kisgyereket, de a gyerek nem hallgatott rám, elfutott, élni akart. Valami megragadott és tovább vonszolt az utcákon át; a hazatérés gondolatával viaskodva és vonakodva nagy ívben kerülgettem lakásomat. Közben néha betévedtem egy-egy kocsmába, és felhajtottam néhány pohár bort, de hamarosan újra folytatódott a hajsza, s tovább köröztem a cél – a borotva, a halál – körül. Időnként holtfáradtan lerogytam egy padra, kútkávára vagy kerékvetőre, hallgattam szívem kalapálását, letöröltem homlokomról a verí-

téket, aztán halálosan rettegve, lángoló életvággyal rohantam tovább. Így vetődtem el késő éjjel egy félreeső, általam alig ismert külvárosi kis vendégfogadóhoz. Ablakából vad tánczene harsogott. Mielőtt beléptem, elolvastam a régi cégért az ajtó fölött: „Fogadó a Fekete Sashoz”. Odabent tombolt a bál: zajos emberáradat, füst, borgőz és ordítozás fogadott. A hátsó teremben folyt a tánc, üvöltött a zene. Az első helyiségben maradtam, itt többnyire egyszerű, szerény öltözetű emberek voltak, a bálteremben azonban elegáns alakokat is lehetett látni. Az emberáradat keresztülsodort a termen, a pult közelében egy asztalhoz szorítottak, a padon mélyen kivágott estélyiben egy csinos, sápadt lány ült, hajában hervadt virág. Amint észrevette, hogy közeledem, végigmért és barátságosan rám mosolygott, aztán félrehúzódott, hogy helyet szorítson. – Szabad? – kérdeztem, és leültem. – Hát persze – felelte –, ki vagy? – Köszönöm – hebegtem –, nem tudok, egyszerűen képtelen vagyok hazamenni. Ha megengedi, itt maradok maga mellett. Nem, nem merek hazamenni. Biccentett, mintha megértett volna, s közben a homlokáról a füle mellett aláhulló hajfürtre esett a tekintetem. És ekkor felismertem a hervadt virágszálat: kamélia volt. Dübörgött a zene, a pultnál pincérnők rikácsolták a rendeléseiket. – Maradj csak – szólalt meg barátságosan. – Na, és miért nem tudsz hazamenni? – Nem tudok. Valami vár rám… nem, képtelen vagyok, rettenetes. – Akkor maradj itt. Figyelj csak, először is töröljük meg a szemüvegedet, mert semmit se látsz. Semmi baj, add ide a zsebkendődet. Iszunk valamit, mit szólnál egy kis burgundihoz? Megtörölte a szemüvegemet, és csak ekkor láttam tisztán sápadt, határozott arcát, vérvörösre festett ajkát, világos, szürke szemét, sima, hűvös homlokát és a fülére omló rövid, egyenes hajtincseket. Barátságosan és kissé csipkelődve gondjaiba vett, bort rendelt, koccintottunk, és közben a cipőmre tévedt a pillantása. – Te jóságos ég, honnan a csudából jöttél? Mintha egyenesen Párizsból gyalogoltál volna idáig. Így nem illik bálba menni. – Igen, illetve nem – nevetgéltem félszegen és elhallgattam. Megtetszett, csodálkoztam is, mert általában kerültem a fiatal lányokat, bizalmatlan voltam velük. De ez a lány abban a pillanatban valahogy úgy bánt velem, hogy jólesett, és azóta is mindig kedves volt hozzám. Mindig a kellő mértékben kímélt és gúnyolódott rajtam. Rendelt egy szendvicset, aztán rám parancsolt, hogy egyem meg. Töltött és figyelmeztetett, hogy lassan igyak egy kortyot. Végül megdicsért, amiért szót fogadtam. – Derék fiú vagy – biztatott –, nem törsz borsot az orrom alá. Fogadni mernék, hogy régóta nem fogadsz szót senkinek sem. – Eltalálta, megnyerte a fogadást. De miből jött rá? – Nem volt nehéz kitalálni. Az engedelmesség olyan, mint az evés vagy az ivás. Ha sokáig koplal az ember, mindenét odaadná egy falatért. Ugye, szívesen szót fogadsz nekem? – Igen, boldogan. Maga mindent tud. – Nem nehezíted meg a dolgomat. Barátom, talán még azt is tudom, hogy mi vár rád otthon, mitől rettegsz annyira. De te is tisztában vagy vele, ne vesztegessük rá a szót, nincs igazam? Ostobaság az egész! Vagy felkötöd magad, és akkor nyilván megvan rá minden okod, vagy életben maradsz, és csak az élettel törődsz. Ilyen egyszerű. – Ó – kiáltottam fel –, bárcsak ilyen egyszerű volna! Isten a megmondhatója, mennyit próbálkoztam, de hiába. Lehet, hogy nem köti fel magát egykönnyen az ember, nem tudom. De élni sokkal nehezebb! Istenem, rettenetesen nehéz.

– Gyerekjáték, majd meglátod. A kezdeten már túl vagyunk. Megtöröltük a szemüvegedet, ettél, ittál. Most szépen leporoljuk a nadrágodat meg a cipődet – igazán rájuk fér –, aztán elmegyünk shimmyzni. – Na látja – kiáltottam fel diadalmasan –, mégiscsak nekem van igazam! Végtelenül sajnálom, de ezt a parancsát nem teljesíthetem. Nem megy, ugyanis nem tudok táncolni, nem tanultam, még a nevüket sem ismerem. Ugye, hogy nem is olyan egyszerű? A szép lány vérvörös ajka elmosolyodott. Megrázta határozott, fiús frizurás fejét. Amint ránéztem, Rosa Kreisel, első, kamaszkori szerelmem jutott az eszembe, igaz, hogy ő barna bőrű, sötét hajú volt. Nem, nem tudom, kire hasonlított, mindenesetre a gyerekkoromat, ifjúságomat idézte fel. – Várjunk csak – szólt közbe –, ne kapkodjunk! Tehát nem tudsz táncolni. Egyáltalán nem? Még a onestepet se ismered? És azt mered állítani, hogy isten a megmondhatója, mennyire törted magad az életben? Füllentettél, barátocskám, a te korodban ez igazán nem szép. De miért mondtad, hogy küszködtél, ha még táncolni sem tudsz? – Nem tudok, nem tanultam! Felkacagott. – Persze olvasni és írni azért megtanultál, és nyilván számolni is, sőt talán még latinul, franciául, meg az isten tudja, még hogyan is tanultál. Fogadni mernék, hogy legalább tíz vagy tizenkét évig nyomtad az iskolapadot, aztán egyetemre jártál, netán doktoráltál is, esetleg tudsz kínaiul vagy spanyolul. Vagy tévedek? Na látod. De néhány táncórára sajnáltál egy kis időt meg pénzt! Nem mondom! – A szüleim – mentegetőztem – taníttattak latinra, görögre meg a többire. A táncot nem kedvelték, ők sem táncoltak, ezért engem se taníttattak. Fagyos, megvető pillantással végigmért, az arcából megint sugárzott valami, ami kora ifjúságomra emlékeztetett. – Vagyis a szüléidet okolod. Most is megkérdezted tőlük, hogy eljöhetsz-e a Fekete Sasba? Igen? Azt mondod, hogy régen meghaltak? Hát akkor! Tehát szót fogadtál, és ezért nem tanultál meg gyerekkorodban táncolni – na mindegy! Nem hiszem, hogy mintagyerek voltál. Na és később mit csináltál annyi éven át? – Hát – vallottam be –, nem emlékszem pontosan. Tanultam, zenéltem, olvastam és könyveket írtam, utazgattam. – Fura nézeteid vannak az életről! Nehéz és bonyolult dolgokkal gyötörted magad, az egyszerűekről pedig megfeledkeztél. Nem futotta rá az idődből? Vagy nem volt hozzá kedved? Persze semmi közöm hozzá, hál’ istennek, nem én vagyok az anyád. De azért az még sincs rendjén, hogy úgy csinálsz, mintha végigpróbáltad volna az életet, és semmit nem találtál volna benne. – Ne szidjon! – kérleltem. – Tudom, őrült vagyok. – Ugyan már, ne sopánkodj! Professzorkám, nem vagy te őrült egy cseppet sem, ellenkezőleg, túlságosan is épelméjű vagy! De szerintem olyan ostobán jár az agyad, mint egy igazi professzoré. Gyere, egyél még egy falatot! Aztán majd mesélsz tovább. Rendelt egy zsemlét, megsózta, mustárt kent rá, levágott egy falatot magának, és rám szólt, hogy egyek. A táncoláson kívül bármilyen utasítását teljesítettem volna. Végtelenül jólesett engedelmeskedni valakinek, ülni mellette, miközben kérdezett, parancsolt és megnyugtatott. Sok mindentől megkímélhettem volna magam, ha néhány órája a professzorék is így bánnak velem. De talán jobb is így, legalább nem veszítettem semmit. – Hogy hívnak? – kérdezte váratlanul. – Harrynak. – Harry? Mint egy kisfiút! Igaz, ősz tincseid ellenére az is vagy. Kisfiú, akit szemmel kell tartani. Hagyjuk a táncot. De milyen a hajad! Mit szól a feleséged vagy a szeretőd?

– Nincs feleségem, elváltunk. Szeretőm van ugyan, de nem itt él, ritkán találkozunk, és nemigen értjük meg egymást. Halkan füttyentett egyet a fogai közül. – Nem lehetsz valami könnyű ember, ha senki nem tart ki melletted. De áruld el végre, mi történt ma este, miért bolyongtál, mint egy megszállott? Összevesztél valakivel? Vagy eljátszottad a pénzed? Nehéz kérdést tett fel. – Nézze – fogtam bele –, tulajdonképpen semmiséggel kezdődött. Meghívott egy professzor, én nem vagyok az, nem lett volna szabad elmennem, elszoktam már attól, hogy ilyen alakok között üldögéljek és fecsegjek, elfelejtettem. Eleve rossz érzéssel léptem be a házba, és amikor fölakasztottam a kalapomat, arra gondoltam, hogy nemsokára szükségem lehet rá. Nos, és az a kép, ott a professzornál, az az ostoba kis portré az asztalon, kihozott a sodromból… – Milyen kép? És miért bosszantott fel? – vágott a szavamba. – Egy Goethe-kép, tudja, a költőfejedelemről. Mindenesetre nem olyannak ábrázolta, amilyen volt – persze nem tudhatjuk pontosan, milyen lehetett, mert száz éve meghalt. Egy modern festő a képzeletéhez kozmetikázta, és ez rettenetesen felháborított, undorított – nem tudom, megért-e. – Ne aggódj, tökéletesen értelek. Folytasd!

– A professzorral már korábban sem értettem egyet. A professzorokhoz hasonlóan ő is nagy hazafi, a háborúban alaposan kivette a részét a nép félrevezetéséből, no persze jóhiszeműen. Én azonban ellenzem a háborút. De nem ez az érdekes. Nézzük csak tovább. Nem lett volna szabad fennakadnom azon a képen… – De nem ám. – Egyrészt azonban sajnáltam Goethét, akit imádok, másrészt meg arra gondoltam… nos, azt gondoltam, vagyis inkább valahogy úgy éreztem, hogy ott ülök azokkal az emberekkel, akikről azt hiszem, hogy olyanok, mint én, úgy szeretik és olyannak látják Goethét, mint én, erre ez az ízléstelen, hamis, negédes kép fogad, imádják és nem veszik észre, hogy szelleme ellenkezik Goethéével. Csodálják, persze semmi közöm hozzá, de mégis azonnal szertefoszlott bennem a bizalom és a barátság a professzorék iránt, megszűnt a rokonság és összetartozás érzése. Amúgy sem voltunk igazi barátok. Elöntött a méreg, elszomorodtam, láttam, hogy nem értenek meg, és magamra maradok. Érti? – Értelek, Harry. Na és aztán mit csináltál? A fejükhöz vágtad a képet? – Dehogy, csak szitkozódtam és elmenekültem, haza akartam menni, de… – De nem várt otthon a mama, hogy megvigasztalja vagy összeszidja butuska kisfiát. Meghasad a szívem, Harry, mekkora csacsi vagy! Azt hiszem, igaza volt. Egy pohár bort nyújtott felém. Úgy bánt velem, mintha az anyám lett volna. De azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy fiatal és szép. – Nos – folytatta –, Goethe száz éve halott, Harry pedig rajong érte és csodálatosnak képzeli, és igaza is van, ugyebár? De a festő, aki szintén imádja és megfesti, téved, meg persze a professzor és mindenki más is, ez már nincs ínyére Harrynak, dühöng, szitkozódik és elrohan! Ha egy csöpp esze volna, nevetne rajtuk. Ha őrült lenne, a képükbe vágná a Goethéjüket. Harry azonban csak egy kisfiú, hazarohan, hogy fölkösse magát… Megértettem a történetet, Harry, igazán mulattató. Majd kipukkadok a nevetéstől. Vigyázz, ne igyál olyan mohón! A burgundit kortyolgatni kell, különben alaposan befűt. A kisfiúnak mindent el kell magyarázni. Egy hatvanéves nevelőnő szigorú és feddő pillantásával nézett rám. – Igen – kérleltem –, magyarázzon csak. – Mit magyarázzak? – Bármit, amit akar. – Hát nem bánom. Ide figyelj. Egy órája tegezlek, és te még mindig magázol. Mindig csak latinosan, görögösen, a lehető legnyakatekertebb módon! Ha tegez egy lány, aki tetszik neked, akkor te is tegezheted. Látod, máris tanultál valamit. Másodszor: félórája tudom, hogy Harrynak hívnak. Megkérdeztem a nevedet. Te persze nem vagy kíváncsi az enyémre. – De igen, áruld el! – Késő, kicsikém! Majd legközelebb. Ma már nem árulom el. Most pedig táncolni akarok. Indulni készült. Kedélyállapotom egy szempillantás alatt újra a mélypontra zuhant, megrémültem, hogy elmegy, magamra hagy, és minden marad a régiben. Hirtelen újra rám tört a rettegés és iszonyat, miként a csillapodó fogfájás nyilall bele az emberbe, és éget, akár a tűz. Istenem, hát elfelejthettem, mi vár rám? Megváltozott-e bármi? – Várjon – könyörögtem –, ne menjen el… ne menj el! Táncolj, de ne maradj soká, gyere vissza, gyere vissza! Nevetve felállt. Magasabbnak képzeltem. Karcsú volt, de alacsony. Már megint emlékeztetett valakire – de vajon kire? Nem jöttem rá. – Visszajössz? – Igen, de aligha egyhamar, talán félóra múlva, de lehet, hogy csak egy óra múlva. Tudod mit? Csukd be a szemed, és szundíts egyet. Rád fér.

Helyet adtam neki. Szoknyája súrolta a térdem. Menet közben egy kerek kis zsebtükörbe pillantott, felvonta a szemöldökét, egy apró púderes pamaccsal végigsimította az állát, aztán eltűnt a táncteremben. Körülnéztem: idegen arcok, dohányzó férfiak, márványasztalra kilöttyintett sör, kiabálás, rikácsolás, a szomszédban tánczene. Azt mondta, szundítsak. Kedvesem, ha sejtenéd, hogy az én álmom félénkebb, mint a nyúl! Ebben a vásári zsivajban aludjak, asztalnál ülve, csörömpölő söröskorsók között! Ittam egy korty bort, elővettem a zsebemből egy szivart, aztán gyufát kerestem, pedig nem is akartam rágyújtani. Végül a szivart letettem magam elé az asztalra. Hunyd be a szemed, mondta duruzsoló, jóságos, anyáskodó hangon – jólesett engedelmeskedni ennek a hangnak. Szót fogadtam, becsuktam a szemem, fejemet a falnak támasztottam; tombolt a lárma, elmosolyodtam a gondolatra, hogy aludnom kellene, látni akartam a szép lányt tánc közben. Elhatároztam, hogy a táncterem ajtajához megyek és meglesem, de amint megmozdítottam a lábamat, úgy éreztem, hogy a többórás bolyongástól halálosan elfáradtam, ülve maradtam hát, és az anyai parancsnak engedelmeskedve elaludtam; mohón és hálásan aludtam, és álmodtam is. Hosszú évek óta nem láttam ilyen világos és kedves álmot. Egy patinás előszobában ültem és várakoztam. Először csak azt tudtam, hogy valamilyen kegyelmes úrhoz vagyok bejelentve, aztán eszembe jutott, hogy von Goethe kegyelmes úr fogad. Végtelenül feszélyezett, hogy sajnos nem egészen magánemberként jártam nála, hanem mint valamiféle újság korrespondense. El sem tudtam képzelni, ki az ördög kergetett ebbe a helyzetbe. Ráadásul nyugtalanított egy skorpió is, amelyet az imént láttam valahol; igen, a lábamon mászott fölfelé. Úgy védekeztem a fekete kis csúszómászó ellen, hogy megráztam magam, aztán moccanni sem mertem, mert nem tudtam, hova tűnt. Abban sem voltam egészen biztos, hogy Goethe helyett tévedésből nem Matthissonhoz jelentettek-e be, akit viszont Bürgerrel kevertem össze, ugyanis neki tulajdonítottam a Mollyhoz írott költeményeket. Mollyt csodálatosnak, lágynak, muzikálisnak és estevirulónak képzeltem, szerettem volna találkozni vele. Csak ne annak az átkozott szerkesztőségnek a megbízásából ücsörögtem volna itt! Ettől egyre jobban elkedvetlenedtem, levertségem lassanként átterjedt Goethére is, kételyeim támadtak, és magamban szemrehányásokkal illettem. Szép kis audiencia várt rám! De a skorpió talán mégis jót jelent, még ha veszélyes is, és a közelemben ólálkodik; úgy éreztem, valami kellemeset jelent, elképzelhetőnek tartottam, hogy köze van Mollyhoz – követe vagy címerállata. Hívhatták volna akár Vulpiusnak is? Ekkor egy lakáj kitárta az ajtót, felálltam és beléptem. Az agg Goethe állt előttem, kicsi volt és végtelenül merev, klasszikus keblén vaskos érdemrend. Úgy tűnt, mintha még mindig kormányozna, audienciákat tartana, felügyelné a világot weimari múzeumából. Mert ahogy megpillantott, mint egy vén varjú, biccentett a fejével, és ünnepélyesen így szólt: – Ön, fiatal barátom, ugyebár elégedetlen velünk és fáradozásainkkal. – Pontosan – feleltem miniszteri pillantásától megdermedve. – Mi, fiatalok, valóban nem értünk egyet önnel, uram. Excellenciád túlságosan ünnepélyes, hiú, sokat fontoskodik, nem őszinte. Azt hiszem, ez a legfontosabb: nem elég őszinte. A kis öreg előrehajtotta szigorú fejét, hirtelen nagyot dobbant a szívem, mert kemény hivatalnokráncos szája enyhe mosolyra fakadt, és ekkor eszembe ötlött az Alkony szállt le a magasból című költemény, melyet ez az ember írt, ez a száj mormolt. Ebben a pillanatban tulajdonképpen már le is fegyverzett, legyőzött, s a legszívesebben térdre hullottam volna, de erőt vettem magamon, és a következő szavakat hallottam mosolygó szájából: – Ejnye, hát őszintétlenséggel vádol? Miféle szavak ezek? Nem óhajtaná közelebbről kifejteni őket?

Boldogan vállalkoztam rá. – Ön, von Goethe úr, miként minden szellemóriás, pontosan felismerte és megérezte az emberi lét kérdésességét, reménytelenségét, a pillanat nagyszerűségét és siralmas hervadását, azt, hogy az érzelem csúcsaiért egyedül a hétköznapok tömlöce a fizetség; felismerte és érezte az izzó vágyakozást a szellem birodalma után, mely vágyakozás éppilyen izzó és szent szerelemmel csatázik az ártatlanságától megfosztott természettel örök, halálos küzdelemben; felismerte és érezte az iszonytató lebegést az űrben és bizonytalanságban, s hogy az emberi lét mulandóságra és sohasem beteljesülésre, örökös próbálkozásra és dilettantizmusra ítéltetett – röviden tehát, felismerte és érezte az emberi lét tökéletes kilátástalanságát, hóbortosságát és kiáltó kétségbeesését. Ismerte mindezt, vallotta is néha, ám egész életével mégis az ellenkezőjét hirdette, hitet és optimizmust prédikált, azt színlelte, mintha szellemi erőfeszítéseink értelmesek és maradandóak volnának. A mélység hitvallóit, a kétségbeesett igazság hangjait elutasította és elfojtotta magában, akárcsak Kleistben és Beethovenben. Évtizedekig úgy tett, mintha a tudás- és gyűjteményhalmozás, a levélírás és -gyűjtés, egész elaggott weimari léte valóban a pillanat megörökítésének az útja volna, pedig csak mumifikálta a pillanatot, gondolván, így átszellemítheti a természetet, amelyet végül is csupán maszkká stilizált. Ez az az őszintétlenség, mellyel vádolom önt. Az öreg titkos tanácsos tűnődve nézett a szemembe, de szája szögletében még mindig mosoly bujkált. Majd döbbenetemre ezt kérdezte: – Ezek szerint Mozart Varázsfuvoláját is elutasítja? Mielőtt tiltakozhattam volna, folytatta: – A varázsfuvola fenséges dalnak ábrázolja az életet, mulandó érzelmeinket örökkévalóként, isteniként magasztalja, nem ad igazat sem von Kleist, sem Beethoven úrnak, hanem optimizmust és hitet hirdet. – Tudom, tudom! – fakadtam ki. – Hogyan juthatott az eszébe épp A varázsfuvola, amit a világon a legjobban szeretek! Csakhogy Mozart nem élt nyolcvankét évig, és magánéletében nem törekedett örökkévalóságra, rendre és merev méltóságra, mint ön. Nem fontoskodott örökké! Szegényen zengte isteni dallamait, fiatalon, nincstelenül, elfeledve halt meg. Elakadt a lélegzetem. Rengeteget kellett volna még elmondanom néhány szóban. Homlokom verejtékezett. Goethe azonban barátságosan így szólt: – Kétségkívül megbocsáthatatlan, hogy nyolcvankét évig éltem. Mindenesetre kevesebb élvezetet okozott, mintsem gondolná. De azért igaza van; mindvégig a maradandóságra vágytam, féltem a haláltól és küzdöttem ellene. Azt hiszem, hogy minden nagy embert a halállal vívott harc, a feltétlen és konok életakarás ösztöne éltet. Ifjú barátom, nyolcvankét évemmel éppolyan meggyőzően bizonyítottam, hogy végül úgyis meghalunk, mintha kisiskolás koromban elbúcsúztam volna az élettől. És még valami, ami talán szintén engem igazol; természetemben sok gyermeki vonás van, kíváncsiság, játékösztön, és szeretem az időpocsékolást. Bizony sok időbe telt, amíg beláttam, hogy a játékból is elég egyszer. Miközben beszélt, hamiskásan, szinte pajkosan mosolygott. Alakja megnőtt, arca megenyhült, eltűnt belőle a görcsös méltóság. Dallamok és Goethe-dalok töltötték be a levegőt, tisztán kihallottam Mozart Ibolyáját és Schubert Erdőn, mezőn eláradsz újra című dalát. Goethe arca megfiatalodott, kipirult és nevetett, hol Mozartra, hol meg Schubertre hasonlított, mintha a fivérük lett volna, mellén az érdemrend virágbokrétává változott, és a csillag közepéből egy rakoncátlan és pajkos, sárga kankalin sarjadt ki.

Mivel nem tetszett, hogy az öregúr tréfával próbál kibújni kérdéseim és vádjaim alól, bosszúsan méregettem. Erre előrehajolt, száját – mely időközben gyermekszájjá változott – a fülemhez tartotta és belesúgta: – Fiacskám, túlságosan komolyan veszed az öreg Goethét. A halottakat nem szabad túl komolyan venni. Mi, halhatatlanok a tréfát szeretjük, és nem kedveljük a tudálékoskodást. A komolyság, fiacskám, az időre tartozik; sőt azt is elárulhatom, hogy az idő túlbecsüléséből származik. Valaha én is túlértékeltem, ezért akartam száz évig élni. Az örökkévalóság azonban nem ismeri az időt; egy pillanat az egész, alig futja egy tréfára. Nem lehetett vele komolyan beszélni, elégedetten és hajlékonyan szökdécselt föl s alá, érdemrendjéből a kankalin hol rakétaként lövellt ki, hol meg összezsugorodott és eltűnt. Miközben tánclépésekkel és – figurákkal kápráztatott, arra gondoltam, hogy ő aztán nem mulasztotta el a tánctanulást. Bámulatosan lejtett. Hirtelen eszembe jutott a skorpió, pontosabban Molly, és odakiáltottam Goethének: – Mondja csak, Molly nincs itt? Goethe felkacagott, az asztalához lépett, kihúzott egy fiókot, elővett egy becses bőrvagy bársonyszelencét, fölkattintotta a tetejét és a szemem elé tartotta. Egy térdben enyhén behajlított, leszorított lábfejű, végtelenül kecses, vékony lábujjakban végződő pirinyó női láb, makulátlan, csillogó, elbűvölő lábacska feküdt a sötét bársonyon. Megigézett. Kinyújtottam a kezem, és amint két ujjal meg akartam fogni, mintha összerándult volna, hirtelen az a gyanúm támadt, hogy a lábacska a skorpió. Goethe bizonyára megértett, sőt mintha az lett volna a szándéka és célja, hogy összezavarjon, és gyötrődve vergődjem vágyakozás és félelem között. Egészen közel tartotta arcomhoz az izgató kis skorpiót, és elégedetten nézte, ahogyan sóvárgok és viszolygok. És miközben a bájos, veszedelmes lábacskával bolondított, visszaváltozott öreggé, hóhajú, ezeréves ősöreggé, hervadt aggastyánarca békésen, hangtalanul nevetett, mélységes aggastyánhumorral kacagott magában. Amikor felébredtem, elfelejtettem az álmot, csak később jutott az eszembe. Hihetetlen, körülbelül egy órát alhattam a hangos zene és nyüzsgés közepette a kocsmaasztalnál. A kedves lány állt előttem, kezét a vállamon nyugtatta. – Adj egy pár márkát – mondta –, ittam odaát egy kortyot. Átnyújtottam a pénztárcámat, és már ment is, de nemsokára visszajött. – Egy kicsit veled maradhatok, aztán találkozom valakivel. Összerezzentem. – Kivel? – kérdeztem riadtan. – Egy úr meghívott az Odeon bárba, kicsi Harry. – Ó, hát én azt hittem, hogy nem hagysz magamra. – Akkor miért nem hívtál meg? Megelőztek. Legalább nem herdálod el a pénzed. Ismered az Odeont? Fantasztikusan finom hely: klubfotelok, néger zenekar, és éjfél után csak pezsgőt szolgálnak fel. Erre nem számítottam. – Hadd hívjalak meg én! – kérleltem. – De hisz ez természetes, hát nem lettünk jó barátok? Kérlek, elviszlek, ahová csak akarod. – Kedves vagy. De tudod, az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Elfogadtam a meghívást, és el is megyek. Ne fáraszd magad! Maradt egy kis bor, gyere, igyál egy kortyot, aztán menj szépen haza, és feküdj le aludni. Ugye, szót fogadsz? – Nem, nem tudok hazamenni. – Ugyan már, felejtsd el! Ne izgasd magad a Goethe miatt! (Ebben a pillanatban eszembe jutott Goethe-álmom.) Ha tényleg nem akarsz hazamenni, maradj itt, kivehetsz egy szobát. Foglaljak egyet?

Megkönnyebbülve kérdeztem, mikor láthatom viszont, és hogy hol lakik. A címét nem árulta el. Azt mondta, ha keresem, megtalálom. – Meghívhatlak? – Hová? – Mindegy. Ahová és amikor akarod. – Jól van. Kedden együtt vacsorázhatnánk a Vén Ferencesben, az étterem az emeleten van. Viszlát! Felém nyújtotta a kezét. Ekkor vettem csak észre, milyen szép, formás, okos és jóságos a keze. Pompásan illett a hangjához. Amikor kezet csókoltam neki, gúnyosan felnevetett. Mielőtt elindult, még egyszer felém fordult és így szólt: – Hadd mondjak valamit Goethével kapcsolatban. Néha én is úgy vagyok a szentekkel, mint te Goethével, utálom a róluk készült képeket. – Szentek? Hát vallásos vagy? – Nem, sajnos már nem; de régebben hittem, és egyszer talán megint fogok hinni. De mostanában nincs rá időm. – Idő? Hát idő is kell hozzá? – De még mennyire. Sőt sokkal több: függetlenség az időtől! Az ember nem lehet igazán vallásos, ha a valóságban él, és komolyan veszi az időt, a pénzt, az Odeon bárt meg a többi effélét. – Értem. De mi köze van ennek a szentekhez? – Tudod, van néhány kedvencem. Szent István, Szent Ferenc meg mások is. Néha látok róluk, az Üdvözítőről meg az Istenanyáról olyan hazug, hamis, ostoba képeket, és éppúgy kihoznak a sodromból, mint téged az a Goethe. Ha a szemem elé kerül egy ilyen édes, bárgyú Üdvözítő vagy Szent Ferenc, és látom, hogy az emberek szépnek, épületesnek tartják, úgy érzem, hogy megsértik az igazi Üdvözítőt, és arra gondolok, hogy fölöslegesen élt és szenvedett, ha az embereknek elég egy ostoba képmás is. Persze tudom, hogy az én Üdvözítő- vagy Szent Ferenc-képemet is csak ember alkotta, és nem hatol le az ősképig, az Üdvözítő éppolyan ostobának és tökéletlennek találná, mint én azokat az émelyítő utánzatokat. Ezt nem azért mondtam el, hogy igazoljam a kiábrándultságodat és dühödet a Goethe-kép miatt, mert nincs igazad. Csak azért említettem, hogy megmutassam, hogy megértelek. Ti, tudósok és művészek örökké rendkívüli dolgokon töritek a fejeteket, pedig ti is csak olyan emberek vagytok, mint mások, és nekünk is megvannak az álmaink és játékaink. Észrevettem ugyanis, tudós uram, hogy zavarba jöttél, amikor elmesélted a történetedet Goethéről – szinte megfeszültél, hogy fennkölt gondolataidat megértesd egy egyszerű lánnyal. Hát csak azt akartam megmutatni, hogy nem kell erőlködnöd. Anélkül is megértelek. És most fejezzük be! Ágyban a helyed. Miután elment, egy öreg szolgáló fölvezetett a második emeletre, de előtte a csomagom iránt érdeklődött, és amikor meghallotta, hogy semmim sincs, előre elkérte a „hálópénzt”. Egy sötét, ódon lépcsőházon át egy kamrába vezetett, aztán magamra hagyott. Föltűnően rövid, kemény, száraz faagy fogadott, a falon szablya, Garibaldi arcképe és egy egyesületi ünnepségről itt felejtett hervadt koszorú függött. Sokat adtam volna egy hálóingért. De volt legalább víz és egy kis törülköző, megmosakodtam, a lámpát égve hagytam, ruhástól az ágyra dőltem és eltöprengtem. Goethével tehát végeztem. Milyen jó, hogy álmomban is megjelent! És ez a csodálatos lány – legalább a nevét elárulta volna! Váratlanul felbukkant valaki, egy eleven ember, szétzúzta fásultságom homályos üvegburáját, és felém nyújtotta jóságos, szép, meleg kezét! Újra olyasmi vett körül, amihez közöm volt, örömmel, aggodalommal, feszült várakozással gondolhattam rá. Feltárult egy ajtó, és belépett az élet! Talán megint emberként élhetek. A hidegtől elgémberedett, szinte megfagyott lelkem újra lélegzett, álmosan bontogatta gyönge szárnyát. Megkeresett Goethe. És megmentett egy lány, inni adott, elaltatott, kedves volt, kinevetett, buta kisfiúnak nevezett. És a

csodálatos barátnő a szentekről is beszélt, megmutatta, hogy különc hóbortjaimmal nem vagyok magányos, meg nem értett, beteges kivétel, nekem is vannak testvéreim, engem is megért valaki. Vajon viszontlátom-e? Hát persze, bízom benne – az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Elnyomott az álom. Négy-öt órát aludhattam. Tíz óra elmúlt, amikor gyűrött ruhában, leverten, fáradtan, a tegnapi rettenet halvány emlékével, de azért élénken, reményekkel és szép gondolatokkal telve felébredtem. Útban hazafelé már egyáltalán nem nyomasztott az előző napi félelem a hazatéréstől. Amint a lépcsőházban elmentem az araukária mellett, összefutottam a főbérlőmmel, a nénivel. Ritkán találkoztunk, de barátságos lénye mindig megnyugtatott. Most mégsem örültem, hiszen kialvatlan, borzas és borostás voltam. Köszöntem, és már indultam is tovább. A néni általában tiszteletben tartotta, ha magányra vágytam, és még csak azt sem akartam, hogy észrevegyenek. Most viszont mintha egy fátyol hullott volna le, kőfal omlott volna le köztem és a külvilág között – megállt és felnevetett. – Haller úr, hol csavargott az éjszaka? Érintetlen az ágya. Jól elfáradhatott! – Hát igen – nevettem fel én is –, mozgalmas éjszakám volt, és nem akartam megzavarni a ház nyugalmát, inkább szállodában aludtam. Tiszteletben tartom ezt a békés és becsületes házat, néha bizony idegennek érzem magam itt. – Csúfot űz belőlem, Haller úr? – Isten ments, legföljebb magamon gúnyolódom. – Nem szabad. Ne érezze magát idegennek! Ne feszélyezze magát, éljen a kedve szerint! Laktak itt már derék bérlők, a tisztesség gyöngyszemei, de maga a legcsöndesebb, csöppet sem zavar. Nincs kedve egy csésze teához? Nem ellenkeztem. Teáztunk és beszélgettünk a szalonban, amely csodálatos családi festményekkel és bútorokkal volt berendezve. A kedves asszony, anélkül hogy kikérdezett volna, egy kicsit megismerte életemet és gondolataimat. Tisztelettel, anyáskodó komolysággal hallgatott, miként az okos asszonyok hallgatják a férfiak hóbortjait. Szóba került unokaöccse is. Ekkor az egyik mellékszobában megmutatott egy rádiókészüléket, szabad idejének legfrissebb termékét. Ebben a szobában üldögélt hát esténként a szorgos fiatalember, és egy ilyen masinát tákolt össze a drótnélküliség eszméjétől elragadtatva, jámbor térdén imádva a technika istenét, aki évezredekkel később fedezett fel és valósított meg tökéletlenül olyasmit, amit a gondolkodók minden korban ismertek és okosabban használtak. Erről beszélgettünk, mert a néni hajlott valamelyest a vallásosságra, és kedvelte a kegyes témákat. Elmondtam, hogy a régi indiaiak tudták, hogy minden erő és tett örökké jelen van, a technika ennek csak töredékét vitte be a köztudatba, úgy, hogy a hanghullámok számára egyelőre végtelenül kezdetleges adó-vevő készüléket konstruált. A technika még nem vette észre a régi felismerés lényegét, az idő valótlanságát, végül persze majd ezt is „felfedezi”, és buzgó mérnökök kezére játssza. Talán túlságosan is hamar felfedezik, hogy nemcsak a jelen, pillanatnyi képek és események árasztanak el bennünket szüntelenül, miként a Párizsban és Berlinben felcsendülő zenét hallják Frankfurtban és Zürichben, hanem arra is rájönnek, hogy minden múltbéli esemény is ugyanígy meg van örökítve, kéznél van, és egy napon, drót segítségével vagy a nélkül, mellékzajokkal vagy tisztán, bizonyára hallani fogjuk Salamon királyt és Walter von der Vogelweidét. És mindez, mint manapság a rádiózás hőskora, csak arra fog szolgálni, hogy az emberek elmeneküljenek céljaik elől, és egyre jobban belegabalyodjanak a szétszórtság és haszontalanság sűrű hálójába. Meghitt gondolataimat ezúttal azonban nem korunk és technikája elleni szokásos keserű és gúnyos hangnemben adtam elő, hanem könnyedén, tréfálkozva, így hát a néni csak mosolygott. Egy óráig csevegtünk és teázgattunk, és mind a ketten jól éreztük magunkat.

Kedd estére hívtam meg a szép, különös lányt a Fekete Sasból, és bizony nem kis gondot okozott, hogy elüssem addig az időt. Amikor végre elérkezett a kedd, rémülten tapasztaltam, hogy mennyire fontos számomra ez a kapcsolat. Egyedül ő járt a fejemben, tőle vártam mindent, mindenemet föláldoztam volna, a lába elé tettem volna, pedig még csak szerelmes sem voltam. Amint elképzeltem, hogy megszegi ígéretét, vagy egyszerűen csak megfeledkezik róla, azonnal világosan láttam helyzetemet: kiürül a világ, megkopnak, elértéktelenednek napjaim, iszonyatos csönd és halálos sivárság telepszik rám megint, és nem marad más kiút a néma pokolból, csak a borotva. Márpedig nem kedveltem meg e néhány nap alatt, most is ugyanúgy iszonyodtam tőle, mint korábban. De a legocsmányabb az volt, hogy borzasztóan, szívszorongatón rettegtem a haláltól, olyan heves, szívós, ellenálló és ágaskodó erő táplálta félelmemet, mintha a világ legegészségesebb embere lettem volna, életem pedig kész paradicsom. Teljes és kíméletlen valóságában felismertem helyzetemet, rádöbbentem, hogy azért ragaszkodom az ismeretlen, csinos kis táncosnőhöz a Fekete Sasból, mert nem bírtam tovább a feszültséget, hogy immár nem tudok élni, s meghalni sem akarok. Ablak, keskeny fényrés volt ez a lány szorongásaim sötét barlangjában, megváltást hozott, kiutat a szabadba. Megtanít élni vagy meghalni, határozott, szép kezének simogatására vágyott a szívem, hogy az élet érintésére felviruljon vagy elhamvadjon. Miből merítette az erőt, honnan származott varázsa, milyen rejtélyes mélységekből tört elő jelentősége a számomra – nem tépelődtem rajta, nem érdekelt, nem is akartam megtudni. Nem akartam tudni többé semmit, eleget tömték a fejemet tudással, értelemmel, épp az okozta a legfájdalmasabb és legszégyenletesebb gyötrelmeket és megaláztatást, hogy tisztán láttam helyzetemet, tudatossá vált. Láttam a pusztai farkast, a szerencsétlen flótás vergődött, mint légy a pókhálóban, figyeltem, ahogy sorsa a döntő pillanat felé sodródik, tehetetlenül csüggött a hálóba gabalyodva, a pók már-már belemart, amikor megjelent a mentő kéz. Átláttam az események mechanikáján, elmésen, értelmesen értekezhettem volna szenvedéseim, lelki betegségem, megbabonázott lényem és neurózisom összefüggéseiről és okairól. Tudtam és értettem, de reményvesztetten nem erre vágytam. Az átélés, a döntés, a lendület és az elrugaszkodás hiányzott. Bár e néhány napnyi várakozás alatt egyszer sem kételkedtem benne, hogy barátnőm megtartja szavát, az utolsó napon mégis erőt vett rajtam az izgalom, és elbizonytalanodtam; még egyetlen estére sem vártam ilyen türelmetlenül. A feszültség és türelmetlenség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott bennem, ám különös módon mégis jólesett; kimondhatatlanul csodálatos, új érzéssel töltött el, engem, a kijózanodottat, aki már régóta nem várt semmire, nem örült semminek. Csodálatos érzés volt egész nap nyugtalanul, szorongva és várakozással telve járkálni, elgondolni a találkozást, a beszélgetést, az est minden pillanatát, aztán megborotválkozni és felöltözni (féltő gonddal új inget húztam, új nyakkendőt vettem és új cipőfűzőt kötöttem). Nem törődtem vele, kicsoda ez az okos, titokzatos lány, és hogyan ismertem meg – nem érdekelt; csak az számított, hogy jelen volt, csoda történt, találkoztam egy emberrel, és az élet érdekelt megint, nem szakadt vége! Átadtam magam a vonzásnak, követtem a csillagot! A viszontlátást soha nem fogom elfelejteni! A patinás, barátságos étterem egyik asztalánál ültem – fölöslegesen foglaltam le előre telefonon – és éppen az étlapot böngésztem. A barátnőmnek szánt két szép orchideát vizespohárba tettem. Alaposan megvárakoztatott, de tudtam, hogy eljön, és ettől megnyugodtam. Végre megérkezett. Megállt a ruhatárnál, és közben galambszürke szemének figyelmes, kutató pillantásával üdvözölt. Gyanakodva figyeltem a pincért. Szerencsére nem bizalmaskodott, tökéletesen hűvös volt, kifogástalanul udvariasan viselkedett, jóllehet ismerték egymást, a lány Emilnek szólította. Amikor átnyújtottam az orchideát, felkacagott örömében.

– Kedves vagy. Meglepetést akartál szerezni, de nem tudtad, hogyan, nem tudtad, mivel lephetsz meg anélkül, hogy megsérts, ezért az orchidea mellett döntöttél, ami csak virág ugyan, mégis csinos összegbe kerül. Köszönöm. Szeretnék azonban máris leszögezni valamit: igaz, hogy férfiakból élek, de téged nem akarlak kihasználni. Nicsak, hogy megváltoztál! Rád se ismer az ember. A múltkor úgy festettél, mintha a kötélről vágtak volna le, most meg egészen emberformád van. De mondd csak, végrehajtottad a parancsomat? – Milyen parancsot? – Ejnye, ilyen feledékeny vagy? Megtanultad a foxtrottot? Azt mondtad, arra vágysz, hogy parancsoljak neked, és engedelmeskedni akarsz. Nem emlékszel? – De igen, emlékszem, és komolyan is mondtam. – Hát akkor miért nem tanultál meg táncolni? – Ilyen gyorsan, néhány nap alatt? – Hát persze. A foxhoz elég egy óra, a bosztonhoz kettő kell. A tangó lassabban megy, de arra nincs is szükséged. – Áruld el végre, hogy hívnak! Némán a szemembe nézett. – Találd ki. Szeretném, ha kitalálnád. Nézz meg figyelmesen! Nem tűnt még fel, hogy néha olyan az arcom, mint egy fiúé? Mint például most is? Valóban, ahogy jobban szemügyre vettem, tényleg fiúra emlékeztetett. Kisvártatva megszólalt az arc, Hermannt, gyerekkori barátomat juttatta az eszembe. Mintha egy pillanatra Hermann-ná változott volna. – Ha fiú volnál – szólaltam meg álmélkodva –, Hermann-nak hívnának. – Lehet, hogy álruhás fiú vagyok – élcelődött. – Csak nem Hermina a neved? Boldogan, ragyogó arccal bólintott, hogy eltaláltam. Éppen feltálalták a levest, hozzáfogtunk, Hermina elégedett volt, mint egy gyerek. Az tetszett, mondhatnám, bűvölt el leginkább, az volt a legcsodálatosabb, legegyénibb benne, hogy képes volt egyik pillanatról a másikra halálos komolyságról pajkos jókedvre váltani, és viszont, de közben mégsem változott meg, nem torzult el. Olyan volt, mint egy tehetséges gyerek. Most épp jókedve volt, a foxtrott-tal ugratott, még a lábával is megbökött, buzgón dicsérte az ételt, megjegyezte, hogy nem csekély erőfeszítésembe kerülhetett így kiöltöznöm, és kritizálta a külsőmet. – Hogy csináltad, hogy egyszerre csak fiúnak láttalak, és kitaláltam a neved? – vetettem közbe. – Ó, ez csakis a te érdemed. Hát nem érted, tudós uram, hogy azért tetszem neked, és azért ragaszkodsz hozzám, mert tükör vagyok a számodra, a lelkem mélyén megértelek, és válaszolok neked? Minden embernek tükörnek kellene lennie, hogy megértse a másikat, és válaszoljon neki, de az olyan csudabogarak, mint te, azonnal elámulnak, és sem-

mit nem látnak meg mások szemében, semmit nem olvasnak ki belőle, mert csak magukkal törődnek. Aztán ha egy ilyen csudabogár véletlenül mégis rábukkan egy arcra, amely viszonozza a tekintetét, amelyben választ és rokonságot sejt, örömében majd kiugrik a bőréből. – Hermina, te mindent tudsz – kiáltottam fel álmélkodva. – Minden szavad igaz. De mégis más vagy, mint én! Az ellentétem vagy; mindaz, ami belőlem hiányzik, benned megvan. – Te legalábbis így gondolod – felelte tömören –, és az nem is baj. Ebben a pillanatban arcát, amelyet valóban varázstükörnek láttam, komor felhők borították el, akár egy maszk feneketlen szemgödre, hirtelen halálos komolyságot, tragikumot árasztott. S mintha kelletlenül beszélt volna, lassan, minden szót hangsúlyozva így szólt: – Ne feledkezz meg az ígéretedről! Arra kértél, hogy parancsoljak, és örömmel végrehajtod minden utasításomat. Ne feledd! Elárulok valamit, kicsi Harry. Úgy érzed, hogy az arcom válaszol neked, hogy van valami bennem, ami eléd siet és bizalmat ébreszt. Ugyanígy érzek én is irántad. Amikor a minap fáradtan, réveteg tekintettel bejöttél a Fekete Sasba, mintha szinte már nem is e világon lettél volna, rögtön megéreztem: ez az ember engedelmeskedni fog, a parancsaimra vágyik! Parancsolni fogok, ezért szólítottalak meg, ezért lettünk barátok. Halálosan komolyan beszélt, lelki nyomás alatt, nem is értettem egészen, igyekeztem megnyugtatni, és másra terelni a szót. De egyetlen szemöldökrándítással leintett, hallgatásra kényszerített tekintetével, aztán fagyos hangon folytatta: – Harry, ne szegd meg a szavad, mert megbánod. Sok parancsot kapsz tőlem, és te teljesíteni fogod őket – követed kedves, kellemes utasításaimat, míg végül az utolsó parancsomnak is engedelmeskedsz. – Igen – hebegtem önkéntelenül. – Mi lesz az utolsó parancsod? A jó ég tudja, hogyan, de sejtettem a választ. Megrázkódott, mint akit hideglelés ért, és lassacskán felocsúdott a révedésből. Tekintete megbabonázott. Hirtelen teljesen elkomorodott. – Okosabban tenném, ha nem árulnám el. De most nem akarok okos lenni, Harry. Egészen mást akarok. Jól figyelj! Mindjárt megtudod, aztán elfelejted, de fogsz még nevetni rajta és sírni miatta. Figyelj rám, kicsikém! Életre-halálra játszunk, testvérem, és mielőtt elkezdjük, kiterítem a lapjaimat. Gyönyörű, földöntúli volt az arca, miközben beszélt! Hűvös, tiszta szemében mindentudó szomorúság lebegett, úgy éreztem, hogy ezek a szemek végigszenvedtek és elfogadtak minden elképzelhető szenvedést. Száját nehézkesen mozgatta, mintha valami gátolta volna a beszédben, mintha maró fagy dermesztette volna meg arcát, de az ajkak között, a szája szögletében időnként elővillanó pajkos nyelvhegy, tekintetével és szavaival ellentétben, édes, csintalan érzékiséget, forró kéjvágyat fakasztott. Nyugodt, sima homlokáról egy rövid hajtincs hullott alá, s a tinccsel ékesített homlok szögletéből, mint eleven lehelet, olykor valami fiússág, hermafrodita mágia hullámai áradtak szét. Szorongva, kábán, szinte aléltan hallgattam. – Már elmondtam – folytatta –, hogy miért kedvelsz; áttörtem magányodat, elkaptalak a pokol kapujában, életre keltettelek. De többet, sokkal többet akarok. Azt akarom, hogy belém szeress. Ne, ne ellenkezz, hadd folytassam! Érzem, hogy nagyon kedvelsz és hálás vagy, de nem szeretsz szerelemmel. Azt akarom, hogy szeress, végtére is ez a foglalkozásom: férfiakat bolondítok magamba, ebből élek. És most jól figyelj! Ne hidd, hogy épp téged ellenállhatatlannak, elragadónak talállak. Nem vagyok szerelmes, ahogy te sem. De szükségem van rád, mint neked énrám. Most, ebben a pillanatban azért kapaszkodsz belém, mert reményvesztett vagy, és arra vársz, hogy a vízbe lökjelek és újra

életre keltselek. Szükséged van rám, hogy megtanulj táncolni, nevetni és élni. És nekem is szükségem van rád, igen fontos és szép célhoz foglak felhasználni, de nem most. Amikor belém szeretsz, megkapod utolsó parancsomat, s te mindkettőnk javára engedelmeskedni fogsz. Kissé megemelte a pohárban az egyik zöld erezetű, barnáslila orchideát, fölé hajolt és rámeredt. – Nem lesz könnyű, de megteszed. Teljesíted utolsó parancsomat: megölsz. Ezt akartam elmondani. Kérlek, ne kérdezz! Tekintetét az orchideára szegezve elhallgatott, arca, mint egy kipattanó bimbó, felszabadult a nyomás és feszültség alól, ajka bájos mosolyra fakadt, de a szeme egy pillanatig még merev, réveteg maradt. Egyszer csak megrázta fiús tincses fejét, ivott egy korty vizet, hirtelen ráébredt, hogy vacsorázunk, és örömteli étvággyal az ételre vetette magát. Meghökkentő beszédének minden szavát jól értettem, sőt az „utolsó parancsot” előre kitaláltam, s még csak meg sem döbbentem, amikor kimondta: „megölsz”. Szavai meggyőzően, sorsszerűén csengtek, ellenkezés nélkül elfogadtam, de halálos komolyságuk ellenére valahogyan mégsem hatottak igazán valóságosnak és komolynak. Lelkem egyik fele elhitte, magába szívta őket, a másik megnyugodva bólintott, és tudomásul vette, hogy még ez az okos, egészséges, magabiztos Hermina is képzelődik homályos pillanataiban. Alig hagyta el száját az utolsó szó, az egész jelenet valótlannak és hatástalannak tűnt fel. Mindamellett mégsem tudtam Hermina kötéltáncos könnyedségével visszaugrani a valószerűség és valóság talajára. – Tehát meg foglak ölni – suttogtam álmodozva, miközben ő már újra nevetett, és buzgón vagdosta a szárnyast tányérján. – Hát persze – bólintott fesztelenül –, de most hagyjuk és együnk inkább. Kérlek, Harry, rendelj még egy kis salátát! Nincs étvágyad? Tényleg mindent meg kell tanulnod, ami másnak természetes, még az étkezés örömét is. Na, figyelj rám, kicsikém, nézd meg ezt a kacsacombot, kész orgia, amikor lefosztod a csontról a világos, omlós húst, s a szíved közben epekedik, remeg és hálálkodik, mint egy szerelmesé, aki először segíti le kedveséről a kabátot. Még most sem érted? Jaj, de mamlasz vagy! Mit szólnál egy falathoz ebből a gusztusos kacsacombból, isteni, kóstold csak meg. Így ni, és most nyisd ki szépen a szád! – Te szörnyeteg! Jóságos isten, most meg a többieket lesi, nem látják-e, hogy kap egy falatot a villámról. Ne félj, te elveszett fiú, nem hozok rád szégyent. De tényleg szerencsétlen flótás vagy, ha még élvezni se tudsz mások engedélye nélkül. Az előbbi jelenetet, amikor komolyan és félelmetesen meredtek rám ezek a szemek, egyre valótlanabbnak és hihetetlenebbnek éreztem. Hermina olyan volt, mint maga az élet: kiszámíthatatlan, örökös pillanat. Evés közben a kacsacombnak, a salátának, a tartárnak és a likőrnek szentelte minden figyelmét, az étkezés volt örömének, ítéletének, minden szavának és képzeletének tárgya. Amikor a tányérokat elvitték, új fejezet kezdődött. Ez a nő úgy átlátott rajtam, mint a szitán, úgy tűnt, hogy jobban ismeri az életet a bölcseknél, olyan művészettel mozgott a gyermeki létben, a pillanat apró életjátékaiban, hogy azonnal a tanítványává szegődtem. Akár mélységes bölcsesség, akár primitív naivitás volt, nem árthatott annak az élet, aki ennyire a pillanatnak, ennyire a jelenben tudott élni, és bájosan féltett, tisztelt minden útszéli virágot, minden játszi, mulandó értéket. Saját halálát kívánó, álmodozó bolond lett volna ez a falánk, pajkos-ínyenc, virgonc gyerek, avagy józan számító, aki hideg szívvel kitervelte, hogy a rabszolgájává tesz? Nem, ez képtelenségnek tűnt. Egyszerűen csak átadta magát a pillanatnak, s ahogy a bolondos ötletek előtt, úgy a lélek sötét bugyraiból feltörő borzalmak előtt is kitárta a szívét, és szabadjára engedte őket.

Úgy tűnt, hogy Hermina, akivel aznap találkoztam életemben másodszor, mindent tud rólam, és nem lehetnek titkaim előtte. Lehet, hogy szellemi életemet nem értené meg teljesen; kapcsolatomat a zenével, Goethével, Novalisszal vagy Baudelaire-rel talán nem tudná fölfogni – ámbár nem biztos, sőt valószínűleg ez sem okozna neki gondot. Na és, ha mégsem – ugyan, hisz mi maradt meg „szellemi életemből”? Darabokra tört, értelmetlenné vált. Abban viszont nem kételkedtem, hogy legszemélyesebb problémáimat és gondjaimat kivétel nélkül megérti. Nemsokára elbeszélgetünk a pusztai farkasról, a traktátusról és másról, amit idáig csak én ismertem, és nem osztottam meg senkivel. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és nyomban belevágtam. – Hermina – törtem meg a csendet –, a minap furcsa dolog történt velem. Egy idegen a kezembe nyomott egy kis könyvet, afféle vásári ponyvát. Rólam szól, töviről hegyire az én történetem. Mit szólsz hozzá, nem különös? – Mi a címe? – kérdezte. – A pusztai farkas traktátusa. – Ó, pusztai farkas, nagyszerű! Csak nem te vagy ez a pusztai farkas? Ne tréfálj! – Eszemben sincs, bizony én vagyok ez a félig ember, félig farkas lény, legalábbis azt képzelem. Nem felelt. A szememet fürkészte, aztán a kezemet figyelte, tekintetében, ábrázatában egy pillanatra újra megjelent az előbbi halálos komolyság, sötét szenvedély. Ügy éreztem, kitaláltam a gondolatát: vajon eléggé farkas vagyok-e, hogy végrehajtsam „utolsó parancsát”. – Képzelődés – felelte ismét vidáman –, vagy költészet, ha úgy tetszik. Persze van benne némi igazság. Most nem vagy farkas, de a múltkor, amikor, mint egy holdlakó, megjelentél a Fekete Sasban, fenevad voltál, épp ez tetszett meg benned. Elhallgatott. Hirtelen eszébe jutott valami, és döbbenten így szólt: – Fenevad, ragadozó, milyen ostoba szavak! Hogyan beszélhetünk így az állatokról. Sokszor szörnyetegek ugyan, de mégis sokkal igazabbak az embereknél. – Igazabbak? Hát ezt meg hogy érted? – Ha megnézel egy állatot, egy kutyát, macskát, madarat vagy egy kecses nagyvadat az állatkertben, például egy pumát vagy egy zsiráfot, rögtön észreveszed rajta, hogy igaz; nem jön zavarba, mindig tudja, mit csináljon, hogyan viselkedjék. Nem hízeleg, tetszeleg. Nem komédiázik. Olyan, amilyen, mint a kövek, a virágok vagy a csillagok az égbolton. Érted? Igen, megértettem. – Az állatok – folytatta – többnyire szomorúak. És ha az ember nagyon szomorú, na nem fogfájás miatt, vagy azért, mert elvesztette a pénztárcáját, hanem mert megérzi a valóságot, az egész életet, akkor hasonlít egy kicsit az állatokhoz, szomorú, de igazabb és szebb, mint máskor. Amikor először megláttalak, te is ilyen voltál, pusztai farkas. – És mit szólsz a könyvhöz, Hermina, ami rólam szól? – Nem szeretem örökké törni a fejem. Add ide, aztán majd megbeszéljük egyszer. Illetve jobban örülnék olyan könyveknek, amelyeket te írtál. Kávét rendelt, fesztelennek és szórakozottnak tűnt, egyszer csak felragyogott az arca, mintha megtalálta volna a választ. – Megvan – kiáltott fel vidáman –, rájöttem végre! – Mire jöttél rá? – Egész idő alatt a foxtrott járt az eszemben. Mondd, van egy szobád, ahol néha táncolhatnánk egy kicsit? Nem baj, ha kicsi, az a lényeg, hogy ne lakjanak alatta, és ne jöjjenek föl panaszkodni, hogy reng a mennyezet. Pompás! Akkor otthon is megtanulhatsz táncolni. – Igen – feleltem gyámoltalanul –, nagyszerű. De azt hittem, hogy zene is kell hozzá.

– Hát persze. Figyelj ide, a zenét megveszed, nem kerül többe, mint a tánctanfolyam. Tanárnőre sem kell költened, majd én foglalkozom veled. Annyit zenélünk, amennyit akarunk, ráadásul a gramofon is megmarad. – A gramofon? – Igen. Veszel egy kis masinát, néhány tánclemezt… – Káprázatos – ujjongtam –, ha megtanítasz táncolni, a honorárium fejében megkapod a gramofont. Áll az alku? Határozottan beszéltem, de nem őszinte lelkesedéssel. Könyvekkel zsúfolt dolgozószobámat nem tudtam elképzelni egy efféle, korántsem rokonszenves készülékkel, ráadásul a tánccal szemben is bőven akadtak fenntartásaim. Néha meg lehetne próbálni, gondoltam, bár meggyőződésem szerint túlságosan öreg és merev voltam a tánctanuláshoz. Ez az ajánlat viszont úgy jött, mint derült égből a villámcsapás, minden porcikám berzenkedett, az öreg, kényes zenebarát lázadozott a gramofon, a dzsessz, a modern tánczene ellen. Az égvilágon senki nem követelhette tőlem, hogy szobámban, a szellem remetelakjában, hajlékomban, Novalis és Jean Paul társaságában amerikai tánczene ütemére ugráljak. De nem akárki kérte, hanem Hermina, ő parancsolt. Én pedig engedelmeskedtem. Vakon engedelmeskedtem. Másnap délután egy kávéházban találkoztunk. Hermina már várt rám. Teázott és mosolyogva felém nyújtott egy újságot, felfedezte benne a nevemet. Hazám egyik uszító lapja volt, néha bemocskolták benne a nevemet. A háborúban elleneztem a vérontást, később higgadtságra, türelemre, emberségre és önkritikára intettem, és védekeztem a napról napra erősödő, egyre esztelenebb és féktelenebb nacionalista hecckampány ellen. Tehát egy újabb kirohanás, a szerkesztő bizonyára a hasonszőrű újságokból lopkodta össze a javát. Köztudott, hogy az elévült ideológiák védelmezői a legrosszabb, legaljasabb és leglelkiismeretlenebb írók. Hermina megtudta a cikkből, hogy Harry Haller kártékony, hazafiatlan gazember, s nem csoda, ha a haza csak sínylődik, amíg megtűri az efféle árulókat és ilyesfajta gondolatokat, és az ifjúságot érzelmes humanitásra nevelik ahelyett, hogy harcos bosszúra ösztökélnék az ősellenséggel szemben. – Te vagy? – bökött a nevemre Hermina. – Nem bosszant, Harry, hogy ennyi ellenséget szereztél magadnak? Elolvastam néhány sort, a szokásos volt; évek óta minden sorát ismertem az egy kaptafára írott gyalázkodásoknak. – Nem – feleltem –, már megszoktam. Néhányszor elmondtam már a véleményemet: a népek és az egyes emberek is a „ki a bűnös” hazug politikai kérdésével kábítják magukat ahelyett, hogy fel tennék maguknak a kérdést, mennyiben vétkesek saját hibáik, mulasztásaik és rossz szokásaik miatt a háború kitörésében és a világ egyéb nyomorúságában; csak így kerülhetnénk el a következő háborút. És ez megbocsáthatatlan bűn, mert a császár, a tábornokok, az iparmágnások, a politikusok és az újságok természetesen tökéletesen vétlenek – ők az égvilágon semmiről nem tehetnek, nem bűnösök! Ha nem hevernének lemészárolt embermilliók a sírban, még el is hihetnénk, hogy a világon minden nagyon szép és jó. Nem, ma már hidegen hagynak ezek a cikkek, de azért sokszor elszomorodom. Honfitársaim kétharmada olvassa ezeket a lapokat, hallgatja ezt a hangot reggel és este, mindennap puhítják, figyelmeztetik, uszítják, vadítják és lázítják a népet, hogy végül a mostaninál sokkal borzalmasabb háborúba sodorják. Bárki könnyedén megértené ezt, ugyanerre az eredményre jutna, ha csak egyetlen órányit eltöprengene. Csakhogy az emberek nem hajlandók gondolkozni, nem akarják elkerülni a háborút, megkímélni magukat és gyerekeiket az elkövetkező milliós öldökléstől, ha csak a kisujjukat is mozdítaniuk kell érte. Egy órát gondolkozni, befelé fordulni, megkérdezni önmagunktól: mi az én részem és vétkem ebben a káoszban és gonoszságban – hát erre bizony senki sem szánja el magát! A világ visszazökken a régi kerékvágásba, és közben

milliók a következő háború útját egyengetik. Amióta rájöttem erre, tehetetlen és reményvesztett vagyok, nincs „hazám”, eszményem, mert a haza s minden eszmény kulissza csupán a mészárlást előkészítő urak számára. Semmi értelme az emberi gondolkodásnak, beszédnek és írásnak, mélázásnak fennkölt gondolatokon, e maréknyi gondolkodóra nap mint nap milliónyi újság, folyóirat, beszéd, nyilvános és zárt ülés záporozik, s ez mind ellene munkálkodik, és sajnos nem eredménytelenül. Hermina megértően hallgatott. – Igen – szólalt meg végül –, igazad van. Háború megint lesz, ezt újságok nélkül is tudjuk. Kesereghetünk, de semmi értelme. Olyan, mintha azért búslakodnánk, hogy meghalunk, bárhogyan hadakozunk is ellene. Kedves Harry, szép, nemes, csodálatos és tiszteletre méltó küzdeni a halál és a háború ellen, bár csupán reménytelen szélmalomharc. – Talán igazad van – kiáltottam izgatottan –, s bár igaz, hogy hiábavaló és hiú minden törekvésünk, hisz úgyis meghalunk, de ez értelmetlen sivataggá változtatja az életünket. Lökjünk el magunktól mindent, mondjunk le a szellemről, törekvéseinkről, a humanitásról, hogy a becsvágy és a pénz dirigáljon, és egy pohár sör mellett várjuk ki a következő mozgósítást? Hermina furcsa pillantást vetett rám. Pajkos, gunyoros, huncut, baráti-cinkos, mégis súlyos, bölcs, halálosan komoly volt a tekintete! – Nem – felelte anyáskodón. – A te életed akkor sem lesz értelmetlen és sivár, ha tudod, hogy szélmalomharcot vívsz. Akkor lenne igazán sivár, ha azt hinnéd, hogy a jót és az eszményit, amiért küzdesz, el is kell érned. Vagy netán az eszmények arra valók, hogy megvalósítsuk őket? S vajon azért élünk-e, hogy megszüntessük a halált? Nem, hanem azért, hogy féljük és azután megszeressük, ezért izzik csöppnyi életünk néha olyan gyönyörűen. Gyerek vagy, Harry. Fogadj szót szépen és gyere, rengeteg tennivalónk lesz még ma. Mára felejtsük el a háborút meg az újságokat. Rendben? Készséggel csatlakoztam hozzá. Első közös sétánkon a városban egy zeneboltba mentünk. Gramofonokat nézegettünk; felnyitottuk, lecsuktuk a fedelüket, kipróbáltuk őket, és amikor találtunk egy csinos kis készüléket, amely éppen megfelelt, azonnal meg akartam venni, de Hermina körül akart nézni máshol is. Lebeszélt a vételről, és elmentünk egy másik üzletbe, ahol szintén végigmustrálgattuk és meghallgattuk az összes típusú és méretű készüléket, a legdrágábbtól a legolcsóbbig, és csak azután egyezett bele, hogy visszamenjünk az első boltba és megvegyük a kiszemelt gramofont. – Hát, ezt egyszerűbben is elintézhettük volna. – Gondolod? És ha holnap megláttuk volna ugyanezt a készüléket egy másik üzletben húsz frankkal olcsóbbért? Különben is, a vásárlás élvezet, és az élvezetről nem szabad lemondani. Sokat kell még tanulnod. A készüléket egy kifutófiú hozta utánunk a lakásomra. Hermina tüzetesen szemügyre vette a nappalit, megdicsérte a kályhát és a díványt, kipróbálta a székeket, könyveket vett a kezébe, és hosszasan nézegette szeretőm képét. A gramofonnak egy komódon találtunk helyet a könyvhalmazok között. Aztán elkezdődött a táncóra. Hermina feltett egy foxtrottlemezt, bemutatta az első lépéseket, megfogta a kezemet és vezetett. Engedelmesen botladoztam az oldalán, nekimentem a széknek, figyeltem az utasításait, de nem értettem, ráléptem a lábára – készségesen ügyetlenkedtem mellette. A második szám után a díványra vetette magát és hahotára fakadt. – Istenem, olyan merev vagy, mint egy fatuskó! Lazán mozogj, mintha sétálnál! Ne erőlködj! Máris megizzadtál? Nem bánom, pihenjünk egy kicsit! Ha megtanulsz táncolni, olyan könnyedén fog menni, mint a gondolkodás. Márpedig táncolni sokkal egyszerűbben megtanulhatsz, mint gondolkodni. Ezután legalább nem jössz ki a sodrodból, amiért az

emberek nem akarnak gondolkodni, és inkább árulónak bélyegzik Haller urat, és ölbe tett kézzel várják a következő háborút. Amikor Hermina egy óra múlva elment, biztatott, hogy legközelebb jobban fog menni. Nem hittem neki, ostoba és ügyetlen voltam, és ettől halálosan elszomorodtam, úgy éreztem, semmit sem tanultam, és nem áltattam magam, hogy valaha is megtanulok táncolni. Hiányoztak belőlem azok a készségek, amelyek nélkülözhetetlenek a tánchoz: jókedv, ártatlanság, könnyedség és lendület. Hát igen, tudtam én ezt előre. De a következő alkalommal tényleg jobban ment, sőt szinte élveztem. Az óra végén Hermina kijelentette, hogy a foxtrott-tal végeztünk. Amikor azonban közölte, hogy másnap elmehetünk táncolni, megrémültem és hevesen tiltakoztam. Hűvösen emlékeztetett fogadalmamra, és másnapra a Hotel Balances-ba rendelt teára. Este otthon maradtam. Olvasni próbáltam, de nem ment. Féltem a következő naptól; beleborzongtam a gondolatba, hogy öreg, félénk, érzékeny különc létemre nemcsak elmegyek egy sivár, modern zenés teázóba és tánclokálba, hanem mint parkett-táncos is fellépek az idegen publikum előtt, pedig nem is konyítok a tánchoz. Nem tagadom, mulattam magamon, amikor csöndes dolgozószobámban fölhúztam a gramofont, és dallamára zokniban, nesztelenül gyakoroltam a foxot. A Hotel Balances-ban kis zenekar játszott, teát és whiskyt szolgáltak fel. Herminát megpróbáltam levenni a lábáról, süteménnyel kínáltam, meghívtam egy üveg borra, de nem engedett. – Nem szórakozni jöttünk, hanem táncolni. Kétszer-háromszor is fel kellett kérnem. Közben megismertem a szaxofonost, sötét bőrű, spanyol vagy dél-amerikai, szép fiatalember volt. Hermina szerint a világ összes hangszerén játszott és minden nyelven beszélt. Úgy tűnt, a senor közelebbről ismeri Herminát, sőt bizalmas viszonyban vannak. Két különböző méretű szaxofon volt előtte, felváltva játszott rajtuk, és közben izzó, fekete szemét élvezettel legeltette a táncosokon. Meglepve tapasztaltam, hogy féltékeny vagyok a csinos, ártatlan zenészre: na nem szerelmi féltékenységet éreztem, hisz nem voltam szerelmes Herminába, inkább csak valamilyen szellemi vagy baráti féltékenység volt ez, a muzsikust ugyanis nem tartottam érdemesnek arra az érdeklődésre, szembeszökő megkülönböztetésre, mi több, tiszteletre, amellyel Hermina kitüntette. Fura alakokkal ismerkedsz itt össze, gondoltam kedvetlenül. Herminát sokan felkérték, ilyenkor egyedül üldögéltem teám mellett, és hallgattam a zenét, jóllehet ezt a fajta zenét idáig ki nem állhattam. Úristen, gondoltam, ebben a társaságban kellene bennfentesen, otthonosan mozognom, csavargók, élvhajhászok, márványasztalok, dzsessz, kokottok, kereskedelmi utazók primitív klisévilágában! De hisz eddig utáltam, megvetettem, elkerültem és iszonyodtam tőle! Kiábrándultan kortyolgattam teámat, és a félvilági tömegbe bámultam. Egyszer csak két szép lányra lettem figyelmes, ügyesen táncoltak, csodálattal és irigykedve néztem őket, ahogy könnyedén, kecsesen, vidáman és magabiztosan tovalejtenek. Ekkor megjelent Hermina és lehordott. Nem azért vagyok itt, korholt, hogy az orromat lógassam és az asztalnál gubbasszak, szedjem össze magam végre és táncoljak. Hogyan táncolhatnék, ha nem ismerek senkit? Nem is kell. Vagy talán egy lány sem tetszik? Az előbbi két lány közül a csinosabb véletlenül a közelünkben álldogált, megmutattam Herminának; bámulatos volt csinos bársonyszoknyájában, rövid, dús, szőke hajával, telt asszonyos karjával. Hermina ragaszkodott hozzá, hogy azonnal felkérjem. Kétségbeesve ellenkeztem. – Képtelenség – hebegtem szomorúan. – Még ha csinos, fiatal fickó volnék! De így, merev, totyakos vénember létemre, ráadásul még táncolni se tudok – kinevet. Hermina megvetően végigmért.

– Na, és ha én nevetlek ki, azzal nem törődsz? Gyáva vagy! Ha érdekel egy lány, számolnod kell vele, hogy esetleg kikosaraz: ha nem kockáztatsz, nem is nyerhetsz. Gyerünk, indulj már, legfeljebb kacag rajtad, különben nem hiszem el, hogy szót fogadsz. Hermina nem tágított. Zavartan felálltam, és épp felcsendült a zene, amikor a szép lányhoz léptem. – Foglalt vagyok – felelte, és közben eleven, nagy szemével kíváncsian méregetett –, de a partnerem a bárban maradt. Na, jöjjön. Átöleltem, s miközben az első lépések alatt sem ocsúdtam fel az ámulatból, hogy nem utasított vissza, felmérte tánctudásomat, és átvette a vezetést. Csodálatosan táncolt, magával ragadott, néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem a kötelességemről és a szabályokról, s csak siklottam az oldalán, éreztem kemény csípőjét, rugalmas, gyors térdét, fiatal, ragyogó arcába néztem és bevallottam, hogy először táncolok életemben. Mosolyogva bátorított, bámulatos érzékenységgel viszonozta szenvedélyes pillantásaimat és bókjaimat, nem szavakkal, hanem elbűvölő, gyöngéd mozdulatokkal, melyek közelebb hoztak bennünket egymáshoz, és egyre jobban felizgattak. Jobb kezemet határozottan a csípőjén tartottam, boldogan és önfeledten követtem lábának, karjának, vallanak minden rezzenését, és csodálkoztam, hogy egyszer sem léptem a lábára; amikor véget ért a zene, megálltunk és tapsoltunk, amíg a zenekar újra rázendített, és én lelkesen, szerelmesen és áhítatosan újra átadtam magam a szertartásnak. A szám végén – a zenészek ezúttal sokkal hamarabb abbahagyták – a szép bársonylány visszavonult, és egyszerre csak Hermina állt mellettem, aki egy pillanatra sem vette le rólunk a szemét. – Hát észrevetted? – nevetett elismerően. – Felfedezted, hogy a női lábat nem fából faragták? Végre, gratulálok! A foxszal, hál’ istennek, végeztünk, holnap elkezdjük a bosztont, és három hét múlva elmegyünk az álarcosbálba, a Glóbusba. Szünet következett, épp hogy leültünk, föltűnt a csinos, fiatal szaxofonos Pablo, biccentett és letelepedett Hermina mellé. Ügy láttam, jó barátok. Bevallom, eleinte idegenkedtem ettől az úriembertől. Szép volt, nem tagadom; magas, szép arcú, más előnyös tulajdonságát azonban nem fedeztem fel. Na, és a nyelvismerete! Mindössze néhány szót ismételgetett, olyanokat, hogy „kérem”, „köszönöm”, „igen”, „bizonyára”, „halló” – ezeket kétségkívül több nyelven. Nem, senor Pablo nem beszélt sokat, a csinos caballero szemlátomást nemigen használta a fejét. Fújta szaxofonját a zenekarban, ehhez értett, hivatását láthatóan szeretettel és szenvedéllyel űzte, zenélés közben időnként összecsapta a tenyerét, vagy másképpen tört ki belőle a szenvedély; például harsányan énekelve efféle hangokat hallatott: „ó-ó-ó, ha-ha, halló!” Ezenkívül bizonyára csak azért született, hogy szép legyen, kedveljék a nők, a legdivatosabb gallérokat és nyakkendőket hordja, és számtalan gyűrűt viseljen. Amíg velünk volt, szótlanul ült, néha ránk mosolygott, a karórájára pillantott, és ügyes mozdulatokkal cigarettát sodort. Szép, sötét szeme, göndör, fekete haja nem árulkodott romantikáról, gondokról, gondolatokról – ez az egzotikus, gyönyörű félisten közelebbről nézve nem volt más, mint egy elégedett, kissé elkényeztetett, kellemes modorú fiú. Kérdezgettem a hangszeréről és a dzsesszben előforduló hangszínekről, láthatta, hogy régi zenerajongóval és – értővel áll szemben. De nem izgatta, ártatlan mosollyal átnézett rajtam, és nem törődött vele, hogy iránta, illetve Hermina iránt táplált udvariasságból a dzsessz zeneelméleti

igazolásán fáradoztam; úgy tűnt, halvány sejtelme sincs róla, hogy a dzsesszen kívül másfajta zene is létezik. Kedves és illedelmes volt, barátságosan mosolygott nagy, üres szeme, és egyetlenegy közös vonást sem fedeztem fel közöttünk, ellentétes földrészekről jöttünk, nyelveinkben nem szerepeltek közös szavak, nekem nem volt fontos és szent, amit ő annak gondolt. (Hermina később elmondott egy különös esetet. Beszélgetésünk után Pablo azt tanácsolta neki, hogy nagyon figyeljen rám, mert végtelenül boldogtalan vagyok. És amikor Hermina megkérdezte tőle, miből gondolja, ezt felelte: „Szegény, szerencsétlen fickó. Nézd csak meg a szemét. Nem tud mosolyogni.”) Amikor a fekete szemű fiú távozott, és a zene újra megszólalt, Hermina felállt. – Ha van kedved, Harry, táncolhatunk. Oldottan, felszabadultan táncoltam vele, még ha nem is annyira, mint a másik lánnyal. Vezettem, olyan finoman és lágyan igazodott hozzám, mint egy virágszirom, benne is fölleltem és megéreztem minden közeledő és elillanó szépséget, nő- és szerelemillatot árasztott ő is, tánca nemének szép, csalogató dalát dalolta lágyan és bensőségesen, mégsem tudtam teljesen felszabadulni, vidáman válaszolni, és önfeledten feloldódni. Hermina túlságosan közel állt hozzám, a társam, húgom, fajtám volt, hasonlított rám és Hermannra, ifjúkori, rajongó költőbarátomra, meditációim és kicsapongásaim tüzes társára. – Tudom – mondta később, amikor megemlítettem neki –, tudom. Egyszer úgyis magamba bolondítalak, de még ráérünk. Egyelőre még csak társak vagyunk, és reméljük, hogy barátok leszünk, miután egymásra találtunk. Tanulni akarunk egymástól és játszani. Én bevezetlek kis színházamba, megtanítalak a táncra, jókedvre és bohóságra, te pedig feltárod a gondolataidat és tudásodat. – Ó, Hermina, mit mutathatnék én neked, amikor sokkal okosabb vagy nálam? Milyen különös lány vagy! Mindenben megértesz, és előttem jársz. Mit is jelenthetek én neked? Nem untatlak? Homályos szemmel a földre meredt. – Nem szeretem, amikor így beszélsz. Gondolj arra az estére, amikor megsemmisülten, reményvesztetten menekültél szenvedéseid elől, és belém botlottál, aztán társak lettünk! Mit gondolsz, miért ismertem rád és értettelek meg? – Miért, Hermina, kérlek, áruld el! – Mert olyan vagyok, mint te. Magányos, és éppúgy nem tudom szeretni és komolyan venni az életet, az embereket, önmagamat, mint te. Mindig élnek olyanok, akik a csúcsra törnek, és képtelenek beletörődni ebbe a silány és durva életbe. – Hermina, Hermina – kiáltottam fel álmélkodva. – Megértettelek, testvérem, nálam jobban senki sem érthet. És mégis talány vagy számomra. Játszi könnyedséggel mozogsz az életben, csodálatos tisztelettel fogadod apró adományait és az élvezeteket, életművész vagy. És mégis szenvedsz az élettől és kétségbeesel? – Nem esem kétségbe, Harry. De szenvedek, épp eleget szenvedtem már idáig is. Csodálkozol, hogy boldogtalan vagyok, bár tudok táncolni, és kiismerem magam az élet felszínén? Én viszont azon csodálkozom, barátom, hogy kiábrándultál az életből, holott ismered legszebb és legmélyebb titkait, a szellem, a művészet, a gondolkodás birodalmát! Ezért vonzzuk egymást és vagyunk testvérek. Megtanítalak táncolni, játszani és nevetni, mégsem leszel elégedett. Te pedig megtanítasz a gondolkodásra, tudásra, de én sem leszek elégedett. Tudod, hogy mindketten az ördög gyermekei vagyunk? – Igen. Az ördög a szellem, s mi boldogtalan gyermekei vagyunk. Kihullottunk a természetből és az űrben lebegünk. Eszembe jutott valami. Emlékszel, amikor a pusztai farkas traktátusáról beszéltem? Azt írja valahol, hogy a két lélek, két személyiség csak Harry képzeletében él. Valójában minden embernek sok, számtalan lelke van.

– Fantasztikus! – kiáltott fel Hermina. – A szellemiség például az élet apró játékainak rovására óriássá növekedett benned. Harry, a gondolkodó százéves, a táncos viszont csecsemő. És most ezt a Harryt fogjuk butácska, satnya fivérével együtt nevelgetni. Hermina rám mosolygott, aztán csöndesen, megváltozott hangon így szólt: – Tetszett Maria? – Maria? – A lány, akivel táncoltál. Szép, gyönyörű szép. Ha nem tévedek, elcsavarta a fejed. – Ismered? – Hát persze, jóban vagyunk. Érdekel? –Tetszik, és örülök, hogy megértő volt tánc közben. – Ez minden? Udvarolj neki, Harry. Elragadó teremtés, bámulatosan táncol, különben is beleszerettél. Szerintem sikerül meghódítanod. – Nem akarom meghódítani. – Miért füllentesz? Tudom, hogy van egy szeretőd, akivel félévenként találkozol, aztán összevesztek. Igazán szép, hogy nem akarod megcsalni fura barátnődet, de ne haragudj, nem tudlak komolyan venni! Egyébként azt gyanítom, hogy halálosan komolyan fogod fel a szerelmet. Persze a te dolgod, rád tartozik, semmi közöm hozzá, ha eszményíted a szerelmet. Arról viszont nekem kell gondoskodnom, hogy jobban elsajátítsd az élet apró, könnyed fogásait és játékait; a tanítód vagyok, és jobb mestered leszek, mint eszményi szerelmed, mérget vehetsz rá! Rád férne, pusztai farkas, hogy végre megoszd az ágyadat egy csinos lánnyal. – Hermina – háborogtam meggyötörten –, nézz rám, vénember vagyok! – Kisfiú vagy. Kényelemből nem tanultál meg táncolni, majdnem végleg elkéstél, és ahhoz is lusta voltál, hogy szeretni megtanulj. Barátocskám, nem kétlem, hogy kiválóan értesz az eszményi szerelemhez, minden elismerésem! De most majd megtanulsz egy kicsit szokványosán, emberi módon szeretni. A kezdetén túljutottál, lassan bálba is elengedhetlek. Előbb azonban megtanulsz bosztonozni, holnap elkezdjük. Háromkor felmegyek hozzád. Egyébként hogy tetszik a zene? – Kitűnő.

– Látod, máris tanultál valamit, nem fecséreltük el az időt. Eddig utáltad a tánczenét meg a dzsesszt, nem érezted elég komolynak és mélynek, de végre rájöttél, hogy nem is szabad komolyan venni, anélkül is lehet kedves, elragadó. Különben Pablo nélkül fabatkát sem ér a zenekar. Ő irányítja, ő hozza tűzbe a többieket. Ahogy a gramofon megmérgezte dolgozószobám aszketikus szellemiségét, ahogy az amerikai táncok idegenül, bántón, megsemmisítőn betörtek művelt zenei világomba, úgy zúzták be a rettegett, bomlasztó újdonságok minden oldalról élesen körülhatárolt, szigorúan zárt életem falát. Igaza volt a pusztai farkas traktátusának és Herminának az ezer lélekről szóló tannal, a régiek mellett nap mint nap új lelkek törtek a felszínre; követelőztek, zajongtak, olyan tisztán láttam, hogy eddigi személyiségem agyrém volt, mintha képet tartottam volna a kezemben. Csak kevés olyan képességet és hajlamot fejlesztettem ki magamban, amely véletlenül erősebb volt a többinél, s egy olyan Harry képét festettem meg és éltem, aki végtelenül kifinomult irodalom-, zene- és filozófiaszakértőnek bizonyult; személyem többi része – képességek, ösztönök és törekvések káosza – nyomasztott, ezért pusztai farkasnak neveztem. Egyébként szabadulásom ettől az agyrémtől, személyiségemnek e felbomlása nem bizonyult kellemes, szórakoztató kalandnak, ellenkezőleg, sokszor szinte elviselhetetlen kínokkal járt. A gramofon hangja gyakorta egyenesen sátáninak hatott ebben a más hangokhoz szokott környezetben. Néha, amikor egy divatos étteremben világfik és szélhámosok között jártam a onestepet, úgy éreztem, elárultam mindazt, amit korábban szentként tiszteltem. Ha Hermina akár csak egyetlen hétre magamra hagyott volna, nyomban hátat fordítok ezeknek a fárasztó és nevetséges világfi-próbálkozásoknak. Ő azonban mindig mellettem volt; látott, vezetett, vigyázott rám és ítélkezett, még ha nem találkoztunk is mindennap – a lázongás és menekülés dühödt jeleit mosolyogva olvasta ki a szememből. A korábban személyiségemnek nevezett őrület fokozatos lerombolásával azt is megértettem, hogy a végső elkeseredés ellenére is miért rettegtem a haláltól, és arra is kezdtem rájönni, hogy a förtelmes és szégyenletes halálfélelem polgári létemből fakadt. A korábbi Haller úr, a tehetséges író, Mozart és Goethe ismerője, a művészet metafizikájáról, a zseniről és a tragikumról, valamint a humanitásról szóló élvezetes értekezések szerzője, a búskomor remete, könyvekkel zsúfolt cellájában lassanként az önkritika foglyává vált, és bizony sohasem adott magának igazat. A tehetséges és figyelemre méltó Haller úr észről és humanitásról papolt, kikelt az embertelen háború ellen, de azért magát nem állíttatta falhoz és lövette agyon a háborúban, holott ezt kellett volna tennie, ha következetesen gondolkodik. Inkább alkalmazkodott; no persze végtelenül tisztességes és természetesen nemes alkut kötött. A hatalom és a kizsákmányolás ellen is lázongott, közben meg iparvállalatok által kibocsátott értékpapírokat őrzött a bankban, kamatait pedig lelkiismeret-furdalás nélkül fogyasztgatta. Életének minden területén így lavírozott. Haller lényegében burzsoá maradt, bármilyen megkapóan alakította is az idealista, a világmegvető, a szenvedő remete vagy a dörgedező próféta szerepét – megvetette a Hermináéhoz hasonló életeket, dühöngött az éttermekben eldorbézolt éjszakák és elkótyavetyélt pénz miatt, furdalta a lelkiismeret, dehogy vágyott immár szabadulásra és beteljesülésre, ellenkezőleg: visszasírta azokat a kényelmes időket, amikor szellemi játszadozásokkal örömet és hírnevet szerzett magának. Ugyanígy vágyakoztak az általa megvetett és kigúnyolt újságolvasók is a háború előtti eszményi korba, mert vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot. Az ördögbe is ezzel az undorító Hallerrel! Mégis ragaszkodtam hozzá, pontosabban felszakadozó lárvájához, ahogyan kacérkodott a szellemivel, miközben a polgár irtózott mindenféle zűrzavartól és véletlentől (a halált is káosznak képzelte), gúnyosan és irigykedve

hasonlítottam össze az alakuló új Harryt, a félénk és nevetségesen dilettáns parkettbajnokot az egykori hazug, eszményi Harryval, akiben az új Harry már felfedezte azokat a végzetes vonásokat, amelyek a professzoros Goethe-arcképben korábban idegesítették. A régi Harry is ilyen polgári szemmel idealizált Goethe volt, a szellem nemes tekintetű hőse, briliánsként ragyogott a szellemiségtől és a humánumtól, szinte könnybe lábadt a szeme, ha erre a fennkölt szellemiségre gondolt. Vigye el az ördög! Csúful megtépázták a kecses képet, az eszményi Haller úr darabokra tört. Olyan volt, mint egy megtépázott méltóságos úr, akinek haramiák látták el a baját – jobban tenné, ha nem feszítene még mindig rongyaiban, nem siránkozna szánalmasan elveszett méltósága után, hanem mielőbb beletanulna az ágrólszakadtak szerepébe. Egyre gyakrabban találkoztam Pablóval, a zenésszel, a róla alkotott véleményem fokozatosan megváltozott, már csak azért is, mert Hermina rajongott érte, és lázasan kereste a társaságát. Pablót eleinte jópofa senkinek, hiú kis szépfiúnak, önelégült, gondtalan gyereknek képzeltem, aki lelkesen fújja trombitáját, és néhány dicsérő szóval vagy csokoládéval elintézhető. Pablót persze nem érdekelte a véleményem, rá se hederített, zenei eszmefuttatásaimra se reagált. Udvariasan, barátságosan, mosolyogva meghallgatott, de nemigen válaszolt. Azt hiszem, azért mégiscsak sikerült magamra vonnom a figyelmét, ugyanis szemlátomást szerette volna kivívni a tetszésemet, és mindenáron biztosítani akart jóindulatáról. Egyszer egy meddő társalgás közben felidegesített. Már-már elragadtattam magam. És ekkor döbbenten, szomorú szemmel rám nézett, megfogta bal kezemet, megsimogatott, aztán elővett egy aranyozott tubákosszelencét, elém tartotta, és azt mondta, a tubáktól lehiggadok. Kérdő pillantást vetettem Herminára, egyetértőn biccentett, belenyúltam hát a szelencébe, és szippantottam a porból. Kokain lehetett benne, mert valóban megnyugtatott, felüdített. Hermina később elmondta, hogy Pablónak sok ilyen szere van, rejtélyes úton szerzi be, mesterien keveri, adagolja őket, és néha megkínálja a barátait – ezek csillapítják a fájdalmakat, elősegítik az alvást, szép álmokat idéznek elő, vidám, szerelmes lesz tőlük az ember. Egy napon a rakpart közelében összefutottam Pablóval. Szó nélkül mellém szegődött. Ekkor végre sikerült megoldanom a nyelvét. – Pablo úr – törtem meg a csendet, miközben ő vékony, ezüstnyelű, fekete sétapálcáját forgatta az ujjai között –, ön Hermina barátja, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Bevallom, nem könnyű önt szóra bírni. Már többször megpróbáltam a zenére terelni a szót, kíváncsi lettem volna a véleményére, ellenvetéseire, ítéletére, ön azonban mindig kitért a válasz elől. Nyájasan rám mosolygott, de ezúttal nem maradt adós a felelettel. Közönyösen így szólt: – Nézze, szerintem semmi értelme a zenéről beszélni. Én legalábbis soha nem beszélek róla. Mit is mondhatnék bölcs és helytálló megjegyzéseire? Abban, amit elmondott, tökéletesen igaza van. De, nézze, én nem tudós vagyok, hanem zenész, és nem hinném, hogy a zenében az számít, igaza van-e az embernek vagy sem. Az igazság, jó ízlés, műveltség és a többi efféle a zenében nem fontos. – Lehetséges. De akkor mi számít? – A zenélés, Haller úr, az, hogy minél többet és minél intenzívebben játsszon az ember! Ez a lényeg, monsieur. Senkin sem segít, ha betéve tudom Bach és Haydn összes művét, és elmésen értekezem róluk. De ha fogom a szaxofonomat és eljátszom egy shimmyt, az emberek ragyognak a boldogságtól, és lehet jó vagy rossz a zene, a lábukba száll, vérükké válik. Egyedül ez a lényeg. Figyelje meg egyszer a bálteremben az arcokat abban a pillanatban, amikor egy hosszabb szünet után felhangzik a zene: felcsillannak a szemek, megrándulnak a lábak, kivirulnak az arcok. Ezért zenél az ember.

– Elismerem, Pablo úr. De az érzéki zene mellett van szellemi is. A tiszavirág-életű zenén kívül létezik halhatatlan muzsika is, s ez akkor is él, ha épp nem játsszák. Az ember ágyban fekve felidézi A varázsfuvola vagy a Máté-passió valamelyik dallamát – zene ez is, még ha nem szólal is meg fuvolán vagy hegedűn. – Ez igaz, Haller úr, de a yearninget és a valenciát is sok magányos álmodozó eleveníti fel éjszakánként, a szegény gépírólány is a legutóbb hallott onestep ütemére veri az írógépet az irodában. Igaza van minden magányos embernek, nem vitatom el néma muzsikájukat, akár yearning, akár A varázsfuvola vagy valencia! De honnan veszik magányos, néma zenéjüket? Tőlünk, muzsikusoktól; mi eljátsszuk, ők meghallgatják, megpezsdíti a vérüket, és csak ezután gondolnak rá és álmodoznak róla a hálókamrájukban. – Egyetértek önnel – feleltem hűvösen. – De képtelenség Mozartot és a legújabb foxtrottot együtt említeni. Micsoda különbség van az isteni, örök muzsika és az olcsó, kérészéletű zene között! Amint Pablo észrevette hangomban az izgatottságot, rögtön barátságosan nézett rám, kedveskedve megsimogatta a karomat és végtelenül lágyan így szólt: – Kedves uram, ami a különbséget illeti, bizonyára igaza van. Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy Mozartot, Haydnt, A varázsfuvolát olyan szintre emelje, amilyenre csak akarja! Nekem mindegy, nem az én dolgom dönteni a szintekről. Lehet, hogy Mozartot száz év múlva is játsszák, a valencia pedig esetleg már két év múlva feledésbe merül, azt hiszem, a döntést rábízhatjuk a jóistenre; mindnyájunk élete az ő kezében van, a keringőé éppúgy, mint a foxtrotté. Ő igazságosan és helyesen ítélkezik. Nekünk, zenészeknek azonban arra kell törekednünk, hogy végezzük a dolgunkat, azt játsszuk, amire vágynak az emberek, és lehetőleg a legjobban, legszebben és legodaadóbban muzsikáljunk. Nagyot sóhajtottam, és lemondtam a beszélgetésről. Képtelen voltam Pablo közelébe férkőzni. Néha furcsán összekeveredett bennem régi és új, fájdalom és kéj, félelem és öröm. Egyszer a mennyekben jártam, másszor a pokolban, de általában egyszerre mindkét helyen. Az öreg és az ifjú Harry hol elkeseredetten veszekedett, hol békességben megfért egymással. Néha úgy tűnt, mintha az öreg Harry meghalt volna, és végérvényesen a földben nyugodott volna, de egyszer csak előtermett, parancsolgatott, zsarnokoskodott és kötözködött; ilyenkor a kis Harry elszégyellte magát, hallgatott és tűrte, hogy sarokba szorítsák. Máskor viszont ő ragadta torkon az öreget és alaposan megszorongatta – mennyit nyögtem, tusakodtam a halállal és gondoltam a borotvára ilyenkor. Gyakran egyszerre csaptak össze a fejem fölött a szenvedés és boldogság hullámai. Egyik este például, amikor néhány nappal első nyilvános tánckísérletem után a hálószobámba léptem, leírhatatlan ámulatomra, döbbenetemre, rémületemre és elragadtatásomra a szépséges Mariát találtam az ágyamban. Eddig ez volt Hermina legnagyobb meglepetése a számomra. Mert egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ő küldte hozzám a paradicsomi madarat. Az estét kivételesen nem Herminával töltöttem. Egy csodálatos koncerten voltam a székesegyházban. Régi, egyházi muzsikát hallgattam, szép, fájdalmas kirándulást tettem egykori életembe, ifjúságom mezeire, az eszményi Harry birodalmába. A magas, gótikus templomban, melynek hálóboltozata kísérteties elevenséggel imbolygott a gyéren megvilágított falakon, Buxtehudét, Pachelbelt, Bachot és Haydnt hallgattam, újra a kedves, régi utakat jártam, s egy Bach-énekesnő fenséges hangját élveztem, aki valaha a barátom volt, és számtalan káprázatos előadással ajándékozott meg. A régi muzsika végtelen méltósága és szentsége felidézte bennem ifjúságom csúcsait, elragadtatását és rajongását; szomorúan

elrévedeztem a templom magas karzatán, vendégként egy órára ebben a nemes és boldog világban, egykori otthonomban. Egy Haydn-duett közben könny szökött a szemembe, de nem vártam meg a koncert végét, lemondtam a viszontlátásról (ó, hány nagyszerű estét töltöttem régen koncertek után a művészekkel), kiosontam a székesegyházból, és fáradt léptekkel poroszkáltam az éjszakai utcákon, néhány étteremben dzsessz-zenekarok játszották mostani életem melódiáit. Ó, milyen zűrzavaros tébolygássá lett az életem! Éjjeli sétámon sokáig töprengtem viszonyomon a zenéhez, s ebben a megható és végzetes kapcsolatban is a német szellemiség sorsát fedeztem fel. A német szellemben, jobban, mint bármely más népnél, az anyajog, a természethez való ragaszkodás uralkodik a zene hegemóniájának alakjában. Mi, a szellem emberei, olyan szavak nélküli nyelvről álmodozunk, amely megformálja a megformálhatatlant, kifejezi a kifejezhetetlent, pedig jobban tennénk, ha inkább férfiasan küzdenénk ellene, és a szellemre, a logoszra, az észre hallgatnánk, neki engedelmeskednénk. A szellem német embere mindig hadakozott a szóval és az ésszel, a zenével kacérkodott, holott minden erejét megfeszítve, hűségesen és becsületesen a saját hangszerén kellett volna játszania. A német szellem, miközben többnyire elszalasztottá igazi feladatát, a zenében, e csodálatos, szent hangképződményben, e bájos érzésekben és hangulatokban tobzódott, amelyek sohasem törekedtek a megvalósulásra. Mi, a szellem emberei, nem voltunk otthon a valóságban, idegenként és ellenségként mozogtunk benne, ezért jutott a szellemnek olyan szánalmas szerep német valóságunkban, történelmünkben, politikánkban és közvéleményünkben. Sokszor elgondolkoztam ezen, és néha égtem a vágytól, hogy ne csak esztétizáljak és szellemi iparművészetet űzzek, hanem végre részt vegyek és felelősséggel tevékenykedjem a valóság alakításában. Vágyam azonban mindig belenyugvásba, a sorsba való beletörődésbe fulladt. Igazuk van a tábornok és nagyiparos uraknak, mi, „szellemiek” fabatkát sem érő, fölösleges, valóságtól elrugaszkodott, felelőtlen, sziporkázó, szószátyár banda voltunk. Az ördögbe! Elő a borotvával! Ezek a gondolatok jártak a fejemben, fülemben a templomi muzsika dallama zsongott, szívem elszorult, kétségbeesetten vágyakoztam az élet, a valóság, az értelem, az örökre elveszített értékek után, amikor végre hazaértem; felmentem a lépcsőn, felkapcsoltam a lámpát a dolgozószobában, és olvasni próbáltam, de nem tudtam – a fejemben a randevú járt, amit megbeszéltem Herminával. Másnap este a Cecil bárba rendelt, hogy whiskyt igyam és táncoljak. Elkeseredett voltam és dühös – magamra és Herminára is. Még ha jó szándékkal és kedvesen igyekezett is segíteni rajtam, jobb lett volna, ha pusztulni hagy és nem ránt le, nem ránt bele ebbe a kusza, idegen, kápráztató játékvilágba, ahol úgyis idegen maradok, és közben énem jobbik fele csak sínylődik és sorvadozik. Kedvetlenül lekapcsoltam a villanyt, átmentem a hálószobába és vetkőzni kezdtem. Szokatlan illat, könnyű parfüm illata csapta meg az orromat, és ahogy körülnéztem, ágyamban megpillantottam a szépséges Mariát; nagy, riadt, kék szeme mosolygott rám. – Maria! – hebegtem, és rögtön az a gondolatom támadt, hogy házigazdám azonnal felmondana, ha tudomást szerezne erről a látogatásról. – Eljöttem – suttogta. – Haragszik rám? – Nem, dehogy haragszom. Tudom, hogy a kulcsot Herminától kapta, de nem érdekes. – Mégiscsak haragszik. Jobb, ha elmegyek. – Ne menjen, kérem, szép Maria! Ma este valahogy szomorú vagyok, és nem is lesz jókedvem, de holnapra talán elmúlik. Fölé hajoltam. Erős, nagy kezével megfogta a fejemet, magához vonta és hosszan megcsókolt. Leültem mellé az ágyra, megfogtam a kezét, és arra kértem, hogy halkan beszéljen, különben meghallják, és közben szép, telt arcába néztem, ami úgy feküdt a párnán, mint egy ismeretlen, mesebeli óriásvirág. Kezemet az ajkához húzta, aztán a takaró alatt csöndesen hullámzó, forró keblére fektette.

– Nem baj, ha nincs jókedved, Hermina elmondta, hagy bánatos vagy. Megértelek. Még mindig tetszem? Múltkor, amikor táncoltunk, szerelmes voltál. Csókoltam a szemét, száját, nyakát, mellét. Néhány perce még keserű szemrehányásokkal illettem Herminát, és most hálával gondoltam rá, amiért ajándékát a karomban tarthattam. Maria szerelmes simogatása nem mocskolta be a csodálatos templomi muzsikát, simogatásai és a beteljesülés inkább megkoronázták. Lassanként húztam le a takarót a szép nőről, egészen addig, amíg csókjaimmal be nem borítottam a lábát. Amikor mellé feküdtem, virágarca mindentudón és jóságosan mosolygott. Ezen az éjszakán keveset aludtam Maria oldalán, de olyan édesen és mélyen, mint egy gyerek. Az alvások között kortyolgattam üde, szép fiatalságát, suttogó csevegéseinkből sok érdekességet megtudtam róla és Hermináról. Nem ismertem ezt az életet és létet, korábban csak a színházban találkoztam néha hasonló sorsú, bohém művészekkel. Most egy kicsit mélyebbre láttam furcsa, jellegzetesen ártatlan és romlott életükbe. Ezek a származásuknál fogva többnyire szegény lányok okosabbak és csinosabbak, semhogy életük végéig rosszul fizetett, lélekölő munkát végezzenek, inkább alkalmi munkából vagy bájaikból és kedvességükből élnek. Néhány hónapig esetleg írógép fölött görnyednek, aztán tehetős világfik szeretői lesznek, akik pénzzel és ajándékokkal halmozzák el őket, egyszer prémek, autók és grand hotelok világában tündökölnek, másszor padlásszobában tengődnek, nem áhítoznak ugyan a házasságra, de ha tekintélyesebb ajánlatot kapnak, nem kosarazzák ki a kérőt. Némelyikük vágyakozás nélkül szeret, kegyeit undorral, a lehető legmagasabb áron osztogatja. Mások, mint Maria is, szerelemre születtek, és általában járatosak mindkét nembéli szerelemben. A szerelem élteti őket, hivatalos, fizető barátaik mellett más kapcsolataik is vannak. Ezek a pillangók szorgosan, dolgosán, gondokkal küszködve, ám könnyelműen, megfontoltan és valahogy mégis meggondolatlanul élik gyermeki és rafinált életüket, függetlenek, nem adják el magukat mindenkinek, a szerencsére és az idő szeszélyére bízzák sorsukat, az élet szerelmesei, mégsem ragaszkodnak hozzá annyira, mint a polgár, bármikor követik kastélyába a mesebeli herceget, és közben sejtik, hogy keserves, szomorú vég vár rájuk. Sokat tanultam Mariától ezen a varázslatos éjszakán és a rá következő napokban: nemcsak élvezetes, új, érzéki játékokra és gyönyörökre tanított, hanem megértést, belátást és szerelmet is tanultam tőle. Mint remete és esztéta, még most is tiltott, talmi, megalázó helynek tartottam a tánclokálokat, mulatókat, mozikat, bárokat és szállodai teázókat, Mariának, Herminának és társnőiknek azonban ez jelentette az életet, ők nem látták se jónak, se rossznak, se csábítónak, se kiábrándítónak ezt a világot, egyszerűen itt virágzott rövid, vágyteli életük, ez volt az otthonuk. Úgy rajongtak egy különleges pezsgőért vagy a grill room valamely specialitásáért, mint a magamfajta egy zeneszerzőért vagy költőért, annyi lelkesedést, megindultságot, meghatottságot pazaroltak egy új táncslágerre vagy érzelgős, csöpögő dzsessz-számra, mint én Nietzschére vagy Hamsunra. Maria mesélt a csinos szaxofonos Pablóról, és megemlített egy amerikai songot, amelyet Pablo szokott énekelni: elragadtatással, csodálattal, odaadással beszélt róla – meghatott, jobban megragadott, mint egy művelt ember ömlengése a kifinomult, arisztokratikus műélvezetről. Rajongtam én is, bár a songot nem ismertem; Maria kedves szavai, vágyakozó pillantása mély sebet ütött esztétikámon. Persze vannak azért vitathatatlan, kétségbevonhatatlan szépségek, válogatott gyönyörűségek, mint elsősorban Mozart – de ki mondja meg, hol a határ? Ifjúkorunkban nem imádtunk-e mi, műértők és kritikusok olyan alkotásokat és művészeket, amelyeket ma már kétségbe vonunk, végzetesnek találunk? Nem így jártunk-e Liszttel, Wagnerrel, sőt talán még Beethovennel is? Nem éppolyan tiszta, szép, vitathatatlan, magas szintű műélmény Maria viruló, gyermeki lelkesedése az amerikai song iránt, mint egy tanár Trisztán-imádata vagy egy karmester eksztázisa a

Kilencedik szimfónia vezénylésekor? Különös gondolataim mintha megegyeztek volna Pablo úr nézeteivel, és őt igazolták volna. Úgy tűnt, Maria is imádja a szép Pablót! – Gyönyörű férfi – jegyeztem meg –, nekem is tetszik. De mondd csak, Maria, hogyan szerethetsz mellette engem, unalmas, visszataszító, őszülő, vén fickót is? Ráadásul szaxofonozni se tudok, és nem ismerek angol szerelmes dalokat. – Ne beszélj ilyen csúnyán! – dorgált. – Ez csak természetes. Te is tetszel, te is helyes, kedves és különös fiú vagy a magad módján, és nem is szeretném, ha megváltoznál. De ne beszéljünk erről, ilyesmit nem szokás számon kérni. Amikor a nyakamat vagy a fülemet csókolod, érzem, hogy kedvelsz és tetszem neked, kicsit esetlenül csókolsz, de valami azt súgja, ez a férfi szeret, és hálás, amiért csinos vagy. Ezt szeretem benned. Másokban épp az ellenkezőjét kedvelem; ha úgy csókolnak, mintha levegő volnék, és kegyet osztogatnának. Elszenderedtünk, ám hamar újra felriadtam, és a szépséges, gyönyörű virág még mindig a karjaim közt pihent. Érdekes, ezt a csodálatos virágot Herminától kaptam ajándékba! Hermina volt a háttérben, ő rejtőzött Maria álarca mögött. Hirtelen Erika, távoli, rossz szeretőm, szegény barátnőm jutott az eszembe. Maria nem volt sokkal csinosabb nála, de virult és felszabadult volt, jobban ismerte a szerelem művészetének apró, zseniális fogásait, fájdalmas, szeretett, sorsommal összefonódott képe tisztán előttem lebegett, aztán hamarosan eltűnt, álomba, feledésbe merült, édes-kesernyés messzeségbe veszett. Ezen a csodás, lágy éjszakán számtalan képet láttam, én, aki oly sokáig éltem sivárságban, szegényen, képek nélkül. Most Erósz varázsütésére csak úgy buzgott a mélyből a képek forrása, az elragadtatástól és bánattól összeszorult a szívem – milyen gazdag is életem képcsarnoka, hány magasan fénylő, örök csillag és csillagkép ragyogja be sivár pusztai farkas lelkemet. Mint megannyi végtelen kékségben lebegő, álomszerű messzi hegy, nézett le rám anyám és gyerekkorom szelíd, üdvözült tekintettel, ércesen és tisztán zengett a barátok kórusa, élükön a legendás Hermann, Hermina lelki fivére, illatosán és légiesen, mint vízből kisarjadt, harmatos tavirózsák, úsztak felém az asszonyok, kiket szerettem, kívántam és megénekeltem, kevés lett közülük az enyém, keveset próbáltam megtartani. Föltűnt feleségem is, csak néhány évig éltünk együtt, barátságot, küzdelmet, megadást tanultam tőle, életidegensége ellenére addig bíztam benne, amíg egy napon megtébolyodott, betegen fellázadt és megszökött – most döbbentem rá, hogy mennyire szerettem, ha a szakítás ilyen súlyos, egész életre szóló nyomokat hagyott utána. Ezernyi ismerős és ismeretlen kép tört elő, szállt a magasba fiatalon és megújulva a szerelmes éjszaka kútjából, nyomorúságomban rég megfeledkeztem róluk, de akkor megértettem, hogy életem értékes darabjai, és csillaggá kristályosodott élményekként elpusztíthatatlanul tovább élnek, elfeledhettem, de megsemmisíteni nem tudtam őket, az élménysorok életem mondavilágát alkották, s e mondavilág csillagragyogása földi életem örök értéke volt. Gyötrelmes, tévelygő, boldogtalan életem lemondáshoz és tagadáshoz vezetett, megkeserítették az emberi lét sorscsapásai, mégis gazdagon, büszkén, nyomorúságában is fenségesen tündökölt. Még ha szánalmasan elfecséreltem is ezt a darabka halandó létet, a magja nemes, markáns, jó fajtájú volt, nem fillérek forogtak kockán, hanem csillagok. Régen volt már ez az éjszaka, azóta sok minden történt, megváltozott, csak halványan emlékszem beszélgetéseink néhány szavára, a gyöngéd szerelem gesztusaira és rezzenéseire, a szerelmi kimerültség mély álmát követő ébredés kristálytiszta pillanataira. Hanyatlásom kezdete óta azonban először ezen az éjszakán nézett le rám életem rendíthetetlen ragyogással, ezen az éjszakán a véletlent újra sorsnak, földi létem romhalmazát isteni töredéknek láttam.

Lelkem újra lélegzett, szemem újra látott, s egy-egy pillanatra belém mart a sejtelem, hogy ha elrendezném képi világomat, Harry Haller és a pusztai farkas életét mint egységes egészet képpé emelném, akkor magam is bekerülnék a képi világba és halhatatlanná válnék. Nem erre törekszik-e, nem ezt kívánja-e mindahány emberi élet? Reggeli után Mariát valahogyan ki kellett csempésznem a házból. Sikerült. Egy közeli negyedben még aznap kibéreltem egy szobát, ahol zavartalanul találkozhattunk. Tánctanárom, Hermina hűségesen feljárt hozzám, nem menekülhettem a boszton elől. Hermina már eldöntötte magában, hogy elmegyek vele a következő álarcosbálba, ezért szigorú volt és kérlelhetetlen, így egyetlen órát sem tudtam elodázni. A jelmezére tőlem kért pénzt, de nem árulta el, minek fog beöltözni. Még mindig nem engedte, hogy meglátogassam, sőt a lakcímét is eltitkolta. Napjaim az álarcosbálig – mintegy három hét lehetett még hátra – csodálatosan teltek. Ügy éreztem, Maria életem első igazi szerelme. Korábbi szeretőimtől valahogy mindig elvártam, hogy okosak és műveltek legyenek, de nem vettem észre, hogy a legokosabb, legműveltebb nő sem válaszol szellemiségemre, hanem szembeszegül vele: megosztottam velük gondjaimat és gondolataimat, és egy percig sem tudtam szeretni azokat a lányokat, akik nem olvastak, nem tudták, mit jelent az olvasás, és Csajkovszkijt összetévesztették Beethovennel. Maria nem volt művelt, de nem is volt szüksége effajta kerülő utakra és pótszerekre, mert minden problémája az érzékeiből fakadt. Arra született, és ezt művészettel is művelte, hogy érzékeivel, különleges alkatával, színeivel, hajával, hangjával, bőrével, vérmérsékletével a lehető legnagyobb érzéki és szerelmi gyönyört harcolja ki, minden képességével, testének lejtésével, rezzenésével megértést, odaadást, eleven, boldogító, játékos viszonzást csalogasson, varázsoljon elő kedveséből. Ezt megéreztem már az első, félénk tánc közben, zseniális, káprázatos érzékisége megérintett, a hatalmába kerített. A mindentudó Hermina sem véletlenül küldte el hozzám. Lénye tavaszias, rózsás üdeséget árasztott. Nem részesültem abban a szerencsében, hogy Maria egyetlen vagy akár csak megkülönböztetett szeretője lehettem volna. Egy voltam a sok közül. Sokszor nem tudott időt szakítani rám, néha, délutánonként egy-egy órát töltöttünk együtt, egy egész éjszakát pedig csak kivételes esetben. Maria valószínűleg Hermina utasítására nem fogadott el tőlem pénzt, az ajándékoknak viszont nagyon örült, és amikor például megleptem egy piros, lakkozott kis bőrerszénnyel, nem ellenkezett, hogy két-három aranyat is talált benne. A piros pénztárca miatt egyébként kinevetett. Kedves darab volt, de kiment a divatból, és ősidők óta a boltban porosodott. Ezen a téren is sokat tanultam Mariától. Addig annyit értettem ezekhez a dolgokhoz, mint az eszkimó nyelvhez. Legelőször is megtudtam, hogy ezek az értéktelen csecsebecsék, divatos luxuscikkek nem egyszerűen giccses kacatok, pénzéhes gyárosok és kereskedők találmányai, hanem egy mesés kis – pontosabban hatalmas – birodalom létjogosult tagjai, melyek a púdertől a parfümön át a tánccipőig, a gyűrűtől a cigarettatárcáig, az övtől a retikülig a szerelmet szolgálták, és az volt a feladatuk, hogy finomítsák az érzékeket, életre keltsék és a szerelem varázsszereivel gazdagítsák az élettelen külvilágot. A táska nem táska volt, a pénztárca sem pénztárca, a virág nem virág, a legyező nem legyező, hanem a szerelem, a mágia, az izgatás plasztikus eszköze – követ, kerítő, fegyver, csatakiáltás. Sokat gondolkoztam azon, hogy Maria kit is szerethet igazán. Azt hiszem, a legjobban Pablót, a fekete szemű, réveteg tekintetű, hosszú, sápadt, nemes és melankolikus kezű szaxofonos fiút szerette. Azt gondoltam, hogy Pablo álmatag, elkényeztetett, passzív szerető, de Maria bevallotta, hogy bár lassan hozható tűzbe, ilyenkor azonban vadabb, keményebb, férfiasabb és követelőbb, mint egy bokszoló vagy egy úrlovas. Maria mesélt a dzsesszzenészek, színészek és a környezetükhöz tartozó lányok, asszonyok és férfiak intim ügyeiről, sokféle titokba beavatott, beleláttam a barátságok, gyűlölködések, kapcsolatok

felszín alatti világába, s lassanként én is otthonosan mozogtam ebben a környezetben, pedig sokáig idegen, elszigetelt testnek éreztem magam benne. Hermináról is sok minden kiderült. Ettől fogva gyakran találkoztam Pablo úrral, akiért Maria is rajongott. Néha ő is kipróbálta Pablo valamelyik titkos készítményét, sőt engem is hozzájuttátott élvezetükhöz. Ilyenkor Pablo mindig óriási buzgalommal igyekezett a kedvemben járni. Egyszer kertelés nélkül így szólt: – Maga halálosan boldogtalan, nem jó ez így, nem szabad ilyennek lennie. Sajnálom magát, szívjon el egy gyenge ópiumpipát. Véleményem folyton változott erről a jókedvű, okos, gyerekes, mégis titokzatos emberről. Megbarátkoztunk, és néha elfogadtam a csodaszereit. Szerelmemet Maria iránt némi derűvel szemlélte. Egyszer „ünnepséget” rendezett magánál, egy külvárosi szálló manzárdszobájában. Mivel egyetlen széke volt, Mariával az ágyra ültünk. Pablo három üvegcséből összeöntött, rejtélyes, mesés likőrrel kínált. Amikor felhevültem, csillogó szemmel azt javasolta, tartsunk hármasban szerelmi orgiát. Képtelen lettem volna rá, ezért nyersen visszautasítottam, és közben fél szemmel Mariára sandítottam, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik, és bár azonnal egyetértett velem, szemében tűz gyúlt, és úgy éreztem, sajnálja a dolgot. Pablo is csalódott, de nem sértődött meg. – Kár – mondta. – De mit tegyünk? Harry túlságosan erkölcsös. Pedig csodálatos lett volna! Nem baj, azért kárpótoljuk magunkat. Mindhárman szippantottunk néhányat az ópiumpipából, és mozdulatlanul ülve, nyitott szemmel átéltük a jelenetet, amelyet Pablo sugallt az imént. Maria reszketett a gyönyörtől. Kisvártatva émelygés fogott el. Pablo az ágyra fektetett, és adott néhány csepp orvosságot. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és ekkor mindkét szemhéjamon leheletfinom csókot éreztem. Úgy tettem, mintha Maria csókolt volna meg, de tudtam, hogy Pablo volt. Egyik este Pablo még jobban meghökkentett. Feljött a lakásomra és közölte, hogy pénzre van szüksége, és tőlem szeretne kérni. Viszonzásképp felajánlotta, hogy éjszakára átadja Mariát. – Pablo – hebegtem felháborodva –, nem tudja, mit beszél. Kufárkodik a szeretőjével, gyalázatos. Vegye úgy, hogy nem hallottam a javaslatát. Részvéttel nézett rám. – Nekem mindegy, Haller úr, ha nincs kedve hozzá. De miért tol ki magával örökösen? Ha magának úgy jobb, hát nem tölti az éjszakát Mariával, de adjon kölcsönt, majd visszafizetem. Kell a pénz. – És ugyan mire? – Agostinónak, a másodhegedűs fiúnak, de hisz ismeri. Egy hete beteg, egy vasa sincs, és a kutya se törődik vele. Én is kifogytam a pénzből. Kíváncsi voltam, és bűnhődni akartam, ezért elkísértem Agostinóhoz. Pablo tejet és orvosságot vitt fel neki nyomorúságos padlásszobájába, elrendezte az ágyát, kiszellőztetett, aztán villámgyorsan, gyöngéden és szakértelemmel ügyes, szakszerű borogatást tett forró homlokára. Láttam, hogy aznap estétől másnap hajnalig a City bárban zenélt. Herminával sokszor hosszasan és elfogulatlanul beszélgettem Mariáról: a kezéről, válláról, csípőjéről, mosolyáról, csókjáról és táncművészetéről. – Ezt mutatta már? – kérdezte egyszer Hermina, és leírt egy különleges nyelvjátékot csók közben. Megkértem, mutassa meg, de határozottan visszautasított. – Majd később – felelte –, ha a szeretőd leszek. Megkérdeztem, honnan ismeri Maria csókját és egyéb titkait, melyeket csak egy szerető ismerhet.

– De hát barátok vagyunk – kiáltott fel. – Sokszor szeretkeztünk és játszadoztunk. Nincsenek titkaink. Szép lányt csíptél el, nem mondom, tapasztaltabb másoknál. – Mégis azt hiszem, hogy azért vannak titkaitok. Vagy talán rólam is mindent elmondtál? – Nem, az más. Azt nem értené meg. Maria csodálatos teremtés, szerencséd van, de azért veled is vannak titkaim, amiket ő nem is sejt. Sokat meséltem rólad, többet annál, mint aminek korábban örültél volna. De el kellett őt csábítanom neked. Ő is mesélt rólad, úgy ismerlek, mint ő. Mintha a szeretőm lennél. Amikor legközelebb Mariával voltam, furcsa, titokzatos érzéssel töltött el annak a tudata, hogy Hermina is úgy pihent Maria keblén, mint én, s hogy Maria az ő testét, haját, bőrét is úgy simogatta, csókolta, kóstolta és kutatta, mint az enyémet. Új, áttételes, bonyolult kapcsolatok és kötődések, a szerelemnek és az életnek eddig ismeretlen lehetőségei tárultak fel előttem, és ekkor felötlöttek bennem a traktátusnak azon sorai, amelyek a lélek gazdagságát taglalták. A Mariával kötött ismeretségem és a nagy álarcosbál közötti idő szinte felhőtlen boldogságban telt. Mégsem hittem, hogy elérkeztem a megváltáshoz, az üdvözüléshez, sőt egyre határozottabban éreztem, hogy minden akkori esemény pusztán mintegy előjátéka, előkészülete valaminek; az események ellenállhatatlan erővel törtek előre, ám a beteljesülés váratott magára. A tánctanulásban elért eredményeim arra engedtek következtetni, hogy talán nem bukom meg a bálon, amelyről napról napra egyre több szó esett. Hermina tartogatott számomra egy titkot; nem árulta el milyen jelmezben fog megjelenni. Úgyis felismerem, nyugtatgatott, de ha mégsem, majd segít, egyelőre azonban többet nem árulhat el. Mivel az én jelmezterveim nem érdekelték, úgy döntöttem, nem öltök maskarát. Amikor Mariát meghívtam a bálba, kiderült, hogy szerzett már lovagot, sőt belépőt is. Csalódottan vettem tudomásul, hogy egyedül kell elmennem a város legelőkelőbb maszkabáljába, amelyet évente rendezett a művészvilág a Glóbusban. Ezekben a napokban ritkán találkoztam Herminával, a bál előtti napon azonban felugrott a jegyéért, amelyről én gondoskodtam. Nem maradt sokáig, nyugodtan üldögéltünk a szobámban, és egyszerre csak furcsa beszélgetésbe keveredtünk, ami mély nyomokat hagyott bennem. – Az utóbbi időben egész jól megy a sorod – mondta –, sokat köszönhetsz a táncnak. Egy hónap után szinte rád sem ismer az ember. – Igen – ismertem el –, évek óta nem éreztem magam ilyen jól. És ezt neked köszönhetem, Hermina. – Valóban, hát nem a szép Mariának? – Nem. Maria csodálatos lány, de ő is a te ajándékod. – Ilyen szerető kellett neked, pusztai farkas. Maria csinos, fiatal, derűs és tapasztalt szerető, és nem kapod meg mindennap. Jobb, hogy másoké is, és csak időnként látogat meg. Igaza volt Herminának. – Nem szenvedsz hiányt semmiben. – Tévedsz, Hermina, nem kaptam meg mindent. Gyönyörű, elragadó dolog történt velem, gyönyörre, vigaszra leltem. Szinte boldog vagyok… – Mit kívánhatnál még? – Többre vágyom. A boldogság nem elégít ki, nem arra születtem, hogy boldog legyek, nem ez a rendeltetésem, ellenkezőleg. – Netán boldogtalanságra vágysz? Hisz volt benne részed bőven, a múltkor is, amikor nem mertél hazamenni, mert féltél a borotvától.

– Nem erre gondolok, Hermina. Nem tagadom, akkoriban halálosan boldogtalan voltam. De az a boldogtalanság értelmetlen volt és meddő. – Hát ezt meg hogy érted? – Ha nem az lett volna, nem féltem volna a haláltól, miközben vágytam rá! Másfajta boldogtalanság hiányzik, azt akarom, hogy kívánjam a szenvedést, és örömmel vállaljam a halált. Ilyen boldogtalanságra avagy boldogságra várok. – Értem. Ugyanezt kívánom én is. De mi bajod azzal a boldogsággal, amelyre Maria oldalán találtál? Miért háborogsz? – Nem háborgók, szeretem Mariát, és hálás vagyok a szerelméért. Szép, mint a felragyogó nap nyári zivatar után. De tudom, hogy ez is csak meddő boldogság, nem tarthat sokáig. Elégedett vagyok, de az elégedettség engem nem boldogít. Jóllakik tőle a pusztai farkas és elszenderedik. De ezért a boldogságért nem halhatok meg. – Semmiképp sem kerülheted el a halált, pusztai farkas? – Nem! A boldogság kielégít, sokáig élvezem. De ha egyszer feleszmélek és sóvárogni kezdek, nem az örök boldogságra vágyakozom, hanem újabb szenvedésre, egyre szebb és nemesebb szenvedésre, hogy boldogan nézhessek a halál szemébe. Hermina gyöngéden nézett rám azzal a sötét tekintettel, amely néha hirtelen megjelent a szemében. Csodálatos, félelmetes szemek! Szavait megválogatva, gondosan egymás mellé téve megszólalt – olyan halkan suttogott, hogy alig hallottam: – Elmondok valamit, mindketten régóta tudjuk, csak talán te még nem fogalmaztad meg. Elmondom, amit magamról, rólad és a kettőnk sorsáról tudok. Te, Harry boldog, bizakodó művész és gondolkodó voltál, az élet egyszerű, apró örömei nem elégítettek ki soha, nagy, örök gondolatok nyomába szegődtél. De minél jobban felrázott és közelebb vitt önmagadhoz az élet, annál nagyobb csapások sújtottak, s egyre mélyebbre süllyedtél a szenvedésben, rettegésben és kétségbeesésben, míg végül szinte teljesen alámerültél; nem segített immár az egykor imádott és tisztelt szépség és szentség, sem az emberbe s nemes küldetésébe vetett hited; darabokra tört, értéktelenné vált minden. Fuldoklott a hited, s a fulladás rettenetes halál. Ugye, így volt? Ez a sorsod? Igen, bólogattam hevesen. – Kialakítottál egy képet az életről, hittél, követeltél, kész voltál tettekre, szenvedésre, áldozatra, mígnem lassan ráébredtél, hogy az élet nem hősköltemény, nincsenek hősszerepek, csak polgári szobák, és az emberek elégedettek, ha ehetnek-ihatnak, kávézgatnak, harisnyát kötnek, tarokkoznak és rádiózenét hallgatnak. Bolondos Don Quijote, többet akartál, hősi eszményeket, szépséget dédelgettél, költőket és szenteket imádtál. Igen. Én is így jártam, barátom! Tehetséges lány voltam, úgy éreztem, nemes példaképeket kell követnem, szigorú követelményeket állítottam magam elé, méltó feladatokkal akartam megbirkózni. Nemes sorsról ábrándoztam, királyné akartam lenni, forradalmár szeretője, lángelme nővére vagy vértanú anyja. De az élet csak arra tartott érdemesnek, hogy tűrhető ízlésű kurtizán legyek – és ezt sem adta ingyen! Ez hát az én történetem. Sokáig bánkódtam és magamat okoltam. Azzal próbáltam vigasztalódni, hogy az élet végül is nem tévedhet, és ha kigúnyolja szép álmaimat, akkor az álmok ostobák és hamisak. De ez sem segített. S mivel jó a szemem és a fülem, meg a kíváncsiság is furdalta az oldalamat, megfigyeltem az úgynevezett életet; emberek tucatjait, ismerősöket, szomszédokat, életeket és sorsokat vettem szemügyre, és azt tapasztaltam, Harry, hogy az álmaimnak volt igaza, ezerszer is igaza volt, akárcsak a te álmaidnak. Az élet, a valóság tévedett. Egy olyan nő, mint én, nem válogathat – vagy egy gazdag ember szolgálatában öregszik meg, írógép mellett, értelmetlenül, szegényen, netán feleségül megy a pénzeszsákhoz, vagy kurva lesz. És ez bizony nincs rendjén, mint ahogy az sem, hogy a hozzád hasonló magányos, félénk, reményvesztett alakok a borotvához menekülnek. Az én nyomorúságom inkább anyagi és erkölcsi, a tied szellemi – mégis mindketten egy utat jártunk. Azt hiszed, hogy nem értem, miért félsz a foxtrott-tól, kerülöd a bárokat,

tánctermeket, undorodsz a dzsessztől meg a többi szeméttől? Pedig nagyon is értem, és azt is, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a pártok, a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe az elmúlt és elkövetkező háború, ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, építkezik, zenél, ünnepel, művelődik! Igazad van, pusztai farkas, tökéletesen igazad van, mégis elpusztulsz. Ez a primitív, kényelmes, kevéssel beérő mai világ kiokád magából, igényesnek, mohónak talál, egy dimenzióval gazdagabb vagy a kelleténél. Az olyan emberek, mint mi, manapság nem tudnak élni és az életnek örülni. Aki csinnadratta helyett zenére, szórakozás helyett gyönyörre, pénz helyett lélekre, nyüzsgés helyett igazi munkára, játszadozás helyett szenvedélyre vágyakozik, az ebben a tetszetős világban nem találja meg az otthonát… Hermina eltűnődve meredt a padlóra. – Hermina – szólítottam meg gyöngéden –, húgom, átlátod a helyzetünket! És mégis táncolni tanítottál! De miért nem tudunk mi, egy dimenzióval gazdagabbak, itt élni? Miért? És csak a mi korunkban van ez így? Vagy mindig is így volt? – Nem tudom. De bízom benne, hogy tisztességes a világ, és csak a mi korunk beteg, és nemsokára elmúlik a szerencsétlenség. Vezetőink szorgosan és eredményesen készülődnek a háborúra, mi meg táncolunk, pénzt keresünk, cukorkát szopogatunk – ilyen korban sanyarú a világ. De bizakodjunk, hogy a régebbi korok jobbak voltak, és a következők újra gazdagabbak, tágasabbak, mélyebbek lesznek. Persze ez sovány vigasz. De az is lehet, hogy soha nem volt jobb… – Mindig így lett volna, mint most? Politikusoké, kufároké, pincéreké és világfiké volt a világ, a többiek pedig fuldokoltak? – Hát, nem tudom, senki se tudja. De mindegy is. Barátom, Mozart, a kedvenced jutott az eszembe. Sokat meséltél róla, és a leveleiből is felolvastál. Ő hogyan járt? Az ő idejében ki kormányozta a világot, ki fölözte le a javakat, ki volt a hangadó, ki számított? Mozart vagy az üzletemberek, Mozart vagy a szürke tucatemberek? Na és a halála, a temetése? Azt hiszem, mindig így volt, és talán így is marad örökre. És az iskolák úgymond „világtörténelme”, a belénk sulykolt hősök, lángelmék, nagy tettek és érzelmek? Hazugság az egész, a tanítók agyalták ki az oktatás szolgálatában, meg azért, hogy az iskolai évek alatt ne unatkozzanak a diákok. Mindig így volt és így is marad – a kor és a világ, a pénz, a hatalom a törpéké és ostobáké, a többieknek, az igazaknak semmi se jut. Csak a halál. – Semmi egyéb? – De igen. Az örökkévalóság. – Az utókor által megőrzött hírnévre, dicsőségre gondolsz? – Nem, kis farkas, nem arra gondolok, hisz mit számít a hírnév? Vagy azt hiszed talán, hogy minden eredeti és teljes ember hírnevet vívott ki magának, és emlékét őrzi az utókor? – Nem, dehogy. – Látod, nem a hírnév a fontos. Csak a műveltség tart rá igényt, a tanítókra tartozik. Nem erről van szó! Az a lényeg, amit én örökkévalóságnak nevezek, és amit a hívő Isten országának hív. Mi, igényesek, vágyakozók, egy dimenzióval gazdagabbak, egytől egyig megfulladnánk, ha ennek a világnak a levegőjét szívnánk, ha nem lenne másfajta levegő, ha az időn túl nem léteznék az örökkévalóság, az igazak hona. Ott él Mozart zenéje, ott élnek költőóriásaid versei, a csodatévő, mártírhalált halt s az embereknek példával szolgáló szentek. Az örökkévalóságban él minden igazi tett képe, igazi érzés ereje, még ha senki nem is tudja, nem veszi észre, nem jegyzi föl és őrzi meg az utókor számára. Az örökkévalóság nem ismer utókort, csak jelent. – Igazad van.

– Az istenfélők – folytatta tűnődve – tudják ezt a legjobban. Ezért teremtették meg a szenteket s amit „szentek egyességének” hívnak. A szentek igazak, az Üdvözítő fivérei. Jó cselekedeteinkkel, merész gondolatainkkal, szeretetünkkel egész életünkben a hozzájuk vezető utat járjuk. A szentek egyessége – amit régi korok mesterei arany égben lebegő, ragyogó, szép és békességes gyülekezetnek festettek meg – nem más, mint amit az előbb örökkévalóságnak neveztem. Az örökkévalóság túl van időn és látszaton, az a mi honunk és hajlékunk, oda kívánkozik a szívünk, ezért vágyakozunk a halálra, pusztai farkas. Ott rátalálsz a te Goethédre, Novalisodra, Mozartodra, én pedig a szentjeimre. Kristófra, Neri Fülöpre meg a többiekre. Sok szent kezdetben megátalkodott, bűnös életű volt, ám a bűn és a vétek is elvezethet a szentséghez. Talán kinevetsz, de sokszor azt hiszem, hogy Pablo barátomban is egy szent szunnyad. 0, Harry, temérdek mocskon és értelmetlenségen kell végigbotorkálnunk, amíg hazaérkezünk! És senki nem fogja a kezünket, egyetlen útitársunk a honvágy. Utolsó szavait suttogta. Békés csönd telepedett a szobára, a hanyatló nap sugarai megcsillantak könyvtáram köteteinek aranyos feliratán. Két kezembe fogtam Hermina fejét, és homlokon csókoltam, arcát testvéri szeretettel arcomhoz szorítottam. Egy pillanatig így maradtunk. Legszívesebben el sem eresztettem volna, semmi kedvem sem volt elmenni hazulról. De ezt az éjszakát, az utolsót a bál előtt, Maria nekem ígérte. Útközben Mariához nem ő járt a fejemben, hanem Hermina szavain gondolkoztam. Úgy éreztem, mintha nem is az ő gondolatai lettek volna, hanem látnoki erővel az enyéimet olvasta volna ki, lélegezte volna be és adta volna vissza, melyek immár megformálva, új gondolatokként telepedtek az agyamra. Abban a pillanatban különösen az örökkévalóságért éreztem hálát. Ez a gondolat hiányzott, nélküle nem tudtam élni, sem meghalni. Ezen a napon barátnőm és tánctanárom ajándékozott meg újra a szent túlvilág, az időtlenség, az örök értékek, az isteni szubsztancia birodalmával. A Goethe-álom jutott az eszembe: a bölcs aggastyán képe, emberen túli kacaja, a halhatatlan tréfa, amit űzött velem. Csak ekkor értettem meg nevetését, a halhatatlanok kacaját. Ez a kacagás tiszta fény és világosság, nem irányul semmire, csóvaként követi az igazakat, akik végigjárták az emberi szenvedések, vétkek, tévelygések, szenvedélyek és félreértések útját, és áttörtek a Mindenségbe, az Öröklétbe. Az „Öröklét” pedig nem más, mint az idő megváltása, az idő mintegy visszatér az ártatlanság állapotába; visszaváltozik térré. Mariát a csöndes, külvárosi kiskocsmában kerestem, ahol közös estéinken szoktunk vacsorázni. Korán érkeztem, ő még nem volt ott. Egy megterített asztalnál vártam rá. Gondolataim még mindig az előbbi beszélgetés körül keringtek. Ügy éreztem, mintha ezek a gondolatok legsajátabb mitológiámból és képi világomból származtak volna, és régóta ismerném őket. De vajon honnan – az időtlen térbe ragadtatott képpé merevedett halhatatlanokat, az éterként rájuk kristályosodott örökkévalóságot s a földön túli világ jeges, csillagragyogású derűjét? Elmerengtem, Mozart Cassazionéinek és Bach Wohltemperiertes Klavierjának néhány részlete jutott az eszembe, úgy tűnt, hogy ezt a zenét is a jeges csillagfény ragyogja be, az éteri tisztaság lebegi körül. Igen, mintha ebben a zenében az idő térré dermedt volna, s körülötte emberfeletti derű, örök, isteni kacagás lebegne végtelenül. Az álombeli Goethe is pompásan beleillett ebbe a képbe! És egyszerre csak fölcsendült körülöttem a halhatatlanok mélységesen mély kacaja. Megigézve hallgattam, aztán hatására elővettem mellényzsebemből a ceruzámat, papírt kerestem, fogtam az asztalon heverő itallapot, megfordítottam, és a hátlapjára lejegyeztem egy verset. A lapot másnap találtam meg a zsebemben, a következő sorok voltak ráírva: A halhatatlanok A föld völgyéből egyre csak egyre

Élet ingere szállá föl hozzánk, Mámoros, vad nép eped, s falánk Hóhérlakomáknak vérgőzös füstje, Végtelen vágyak és vonagló kéj, Öldöklő kéz, uzsorás kéz, esdeklő kéz, Riadt és gyönyör űzte tömeg Pállik, rothad nyersen, löttyeteg, Ájtatot lehel, s vad gerjedelmet, Fölfalja s kihányja önmagát Háborút költ, s szül lágy művészetet, Tébollyal dúl égő örömtanyát, Epedve csúszik parázna nászra, S gyermeki élte mámorába’ Fölbukik az árból egyre-másra, Ám az lesz, mi volt: por és trágya. Lám, de mi immár megleltük honunk: Éteri jég, mit beragyog csillag. Napokat sem, órát sem számolunk, Nem vagyunk férfi, nő, ifjú, agg. És az, mi néktek borzadály és bűn, Gyilkolás és bujálkodó öröm, Színjáték csupán, égi körön, Minden nap, akár egy, végtelen nekünk, Rángó éltetekre némán bólintva S némán nézve a forgó csillagokra Lélegezzük a világűr telét, Jó barátunk az égbeli sárkány, Hűvös és mozdulatlan eme öröklét. Hűs örök kacajunk, s tiszta, mint márvány. Hamarosan megérkezett Maria, jókedvűen megvacsoráztunk, aztán felmentünk kis szobánkba. Ezen az estén Maria szebb volt, forróbb, bensőségesebb, mint valaha, gyöngéd játékait végső odaadásnak éreztem. – Maria – szólaltam meg –, olyan bőkezűen adakozol, mint egy istennő. Vigyázz, nehogy belepusztuljunk mindketten, holnap lesz az álarcosbál. Áruld el, kérlek, ki a lovagod? Attól félek, kedvesem, hogy elrabol egy királyfi, és többé nem találsz vissza hozzám. Ma úgy szeretsz, mint igaz szeretők az elváláskor, a legutolsó találkozáskor. Ajkát fülemre tapasztotta és belesúgta: – Ne beszélj, Harry! Bármelyik találkozás lehet az utolsó. Ha szólít Hermina, örökre elhagysz. Talán már holnap hívni fog. Soha nem éreztem viharosabban azoknak a napoknak a jellegzetes hangulatát, azt a furcsa, édes-kesernyés kettősséget, mint azon a bál előtti éjszakán. Boldog voltam; élveztem Maria szépségét, odaadását, simogattam, magamba szívtam ezernyi finom, bájos érzékiségét, ringató, lágy élvezethullámok nyaldostak, s mindezt ilyen későn, vénülő fejjel ismerhettem meg. De ez csak a külcsín volt; miközben látszólag felhőtlen, forró boldogságban lubickoltam, és a szerelem édes, pezsdítő, apró játékait űztem gyöngéden és önfeledten, a mélyben lényeg, feszültség, sors uralkodott, szívembe belenyilallt, hogy sorsom, mint egy megriadt, féktelen ló, szorongva, vágyakozva, halálra szánva száguld a szakadék, a zuhanás felé. Az imént még a kellemes, könnyelmű érzéki szerelemtől

reszkettem félszegen. Maria kacagó, tékozló szépségétől féltem, és most rám tört a halálfélelem, de tudtam, hogy ez a félelem hamarosan odaadássá, megváltássá alakul át. Némán belefeledkeztünk a szerelem serény játékaiba, forróbban tapadtunk egymáshoz, mint valaha, lélekben búcsút vettem Mariától és mindattól, amit jelentett. Utoljára még egyszer arra tanított, hogy rábízzam magam a felszín játékaira, eliramló örömök nyomába eredjek, gyermekké, állattá változzam a nemiség ártatlanságában – ez az állapot ritka vendég volt korábbi életemben, az érzéki élvezetekben és a nemiségben szinte mindig a bűn keserű mellékízét, a tiltott gyümölcs édes, de riasztó ízét éreztem, melytől a szellem emberének óvakodnia kell. Hermina és Maria most ártatlanságában tárták fel hálás vendégük előtt ezt a kertet, de lassan elérkezett az indulás órája, túlságosan kedves és forró volt immár a kert. Tovább hívott rendeltetésem az élet koronájának meghódítására, hogy tengernyi bűnéért vezekeljek. Nem éltetett a könnyű élet, könnyű szerelem, könnyű halál. A lányok célozgatásaiból arra következtettem, hogy másnap, a bálon vagy esetleg utána különleges ínyencségeket, nagy tivornyát terveznek. Lehet, hogy beigazolódik Maria sejtelme, utoljára fekszünk egymás karjai közt, és másnap sorsom új fordulóponthoz ér? Égetett a vágy, fojtogatott a félelem, vadul öleltem Mariát: lobogva, mohón még egyszer bebarangoltam kertje minden ösvényét és sűrűjét, még egyszer beleharaptam a paradicsomi fa édes gyümölcsébe. Az éjjel elmulasztott alvást másnap pótoltam. Reggel fürdőbe mentem, aztán holtfáradtan hazatértem, besötétítettem a hálószobámat, levetkőztem, közben megtaláltam a verset, amelyet előző este írtam, de egyből ki is ment a fejemből, ágyba bújtam, elfelejtettem Mariát, Herminát, az álarcosbált, és átaludtam az egész napot. Este ébredtem fel, és csak borotválkozás közben eszméltem, hogy egy óra múlva kezdődik a bál, és hogy a frakkhoz inget kell keresnem. Jókedvűen készülődtem, és azzal az elhatározással indultam el hazulról, hogy először is megvacsorázom valahol. Életem első igazi álarcosbálja! Régebben is elmentem néha effajta ünnepségekre, sőt időnként kimondottan jól éreztem magam, de soha nem táncoltam, csak figyeltem az eseményeket, csodálkoztam mások lelkesedésén, ahogyan mesélni tudtak ezekről a mulatságokról és rajongtak. Az esti bált azonban én is feszült örömmel és szorongással vártam. Nem volt partnerem, akit el kellett volna vinnem, ezért úgy döntöttem, hogy később megyek el a bálba, egyébként Hermina is ezt tanácsolta. Az utóbbi időben ritkán kerestem fel egykori menedékemet, a Stahlhelmet, jelenlegi életvitelemhez nem illettek az estéken át borozgató, agglegényt játszó, csalódott alakok. Ezen az estén azonban valami mégis odavonzott; félénk-vidám sors- és búcsúhangulatomban a múlt fájdalmasan szép fénye beragyogta életem állomásait és emlékhelyeit, a füstös kiskocsmát is, ahol nemrég még törzsvendég voltam, és egy üveg parasztbor primitív bódulatától egy éjszakára újra rideg ágyamba tudtam bújni, és egy napig elviseltem az életet. Azóta kóstoltam más bódulatot, vadabb izgalmat, kortyoltam édesebb mérget is. Mosolyogva léptem be az öreg kocsmába. A vendéglősné köszöntött, a hallgatag törzsvendégek felém biccentettek. Sült csirkét ajánlottak, kihozták, az elzászi újbor világosan csordult a rusztikus pohárba, a tiszta, fehér faasztalok, a régi, megsárgult faburkolat barátságosan mosolygott rám. Miközben ettem és ittam, egyre erősödött a hervadás és búcsú ünnepi érzése, a beteljesületlen, de a beteljesülésre megérett azonosulás fájdalmas-bensőséges érzése hajdani életem színtereivel és tárgyaival. A „modern” ember ezt az érzést szentimentalizmusnak hívja; nem szereti a tárgyakat maga körül, még az automobilját sem, pedig az a legszentebb számára, igyekszik mielőbb jobb márkájúra cserélni. A modern ember belevaló, derék, egészséges, hűvös és kimért: remek fickó, nagyszerűen helytáll a következő háborúban. Én azonban nem vagyok ilyen, nem vagyok

se modern, se régimódi, kihullottam az időből, és elszántan sodródom a halál felé. Semmi bajom a szentimentalizmussal, sőt örülök és hálás vagyok, hogy kiégett szívemben egyáltalán dereng még valami érzésféle. Átadtam magam az öreg kocsmához, a rusztikus székekhez való ragaszkodás emlékének, a füst és a bor illatának, a megszokás, a melegség, az otthon illúzióját keltő káprázatnak, mert ezek a tárgyak nekem ezt jelentették. Szeretem a búcsúzást, mert ellágyul tőle az ember. Szeretem ezt a kemény széket, az ormótlan poharat, az elzászi hűvös zamatát, szeretem, hogy itt minden embert és tárgyat ismerek, szeretem az álmodozó, gubbasztó borisszák és kiábrándultak ábrázatát, kik sokáig a testvéreim voltak. Polgári szentimentalizmusomat fűszerezte gyermekkorom régimódi vendégfogadó-romantikája, midőn a fogadó, a bor és a szivar tiltott, idegen, mesebeli dolgoknak számítottak. És a pusztai farkas most nem acsarkodott, nem akarta szétszaggatni érzelmeimet. Békésen üldögéltem, hevített a múlt, egy hullócsillag pislákolása. Egy utcai árus sült gesztenyével kínált. Vettem egy maréknyit. Aztán odajött hozzám egy öreg virágárusasszony, tőle is vettem néhány szál szegfűt, és a vendéglősnének adtam. Hermina! Álarcosbál! – csak a fizetésnél vettem észre, hogy frakkban vagyok. Még nagyon korán volt, nem tudtam rászánni magam, hogy elinduljak a Glóbusba. Az utóbbi időben vonakodtam, feszengtem az ilyen mulatságoktól, idegenkedtem a túlzsúfolt, lármás, óriási termektől, diákos félszegség fogott el a furcsa légkör, az aranyifjak világa és a tánc miatt. Barangolás közben egy mozihoz értem, fénynyalábok és tarka plakátóriások villogtak körülöttem, továbbmentem néhány lépést, aztán mégis visszafordultam és bementem. Tizenegy óráig legalább csöndben elüldögélhetek a sötétben. Egy villanylámpás jegyszedő fiú mögött, sötétítőfüggönyökön át bebotorkáltam a sötét terembe, kerestem egy üres széket, és máris az Ótestamentum világába csöppentem. A film azon alkotások közé tartozott, melyeket, úgymond, nem nyereségvágyból, hanem kizárólag nemes és szent céllal készítenek iszonyatos anyagi és szakmai erőfeszítésekkel. Ezért a délutáni előadásokra a hitoktatók is elvitték növendékeiket. A film Mózes és a zsidó nép egyiptomi történetét elevenítette föl hatalmas embertömegekkel, temérdek lóval és tevével, gigászi palotákkal, ragyogó fáraói pompával és a zsidók kínszenvedéseivel a forró sivatagi homokban. Láttam Mózest – egy Walt Whitmanre emlékeztető, tökéletesen sminkelt, teátrális prófétát –, amint a zsidók élén, hosszú botjára támaszkodva, tüzes, komor ábrázattal, Wotan-léptekkel rója a sivatagot, láttam Istenhez imádkozni a Vörös-tenger partján, láttam, ahogy kettéválik a tenger, és a magasba tornyosuló vízhegyek szurdokában utat nyit (bizonyára sokáig vitatkoznak majd a konfirmandusok, akiket lelkipásztoraik tereltek be a vallásos filmre, hogy milyen technikai bravúrokkal oldották meg ezt a jelenetet), aztán a próféta átkelt népével a tengeren, nyomukban föltűntek a fáraó harci szekerei, az egyiptomiak pedig megriadtak és visszahőköltek a tenger partján, majd bátorságot merítettek, és a zsidók után vetették magukat, de a vízhegyek összecsaptak az aranyos vértezetek, a fenséges fáraó szekerei és harcosai fölött – erről a képről Händel egyik, basszusokra írt, csodálatos duettje jutott az eszembe, amely gyönyörűen énekli meg ezt a jelenetet. Azt is láttam, amint Mózes, a komor hős, komor sziklarengetegben fölvonul a Sínai-hegyre, ahol Jehova vihar, mennydörgés és egyéb fényeffektusok közepette átadja neki a tízparancsolatot, miközben gyarló népe a hegy lábánál az aranyborjút imádja, és igencsak viharos élvezeteknek hódol. Végtelenül különös, szinte hihetetlen volt, ahogy itt e hálás, magával hozott szendvicseit csöndesen majszolgató publikumnak belépődíj ellenében minden hősével és csodájával együtt előadták a szent történetet, amely régen, gyermekkorunkban egy másik világ, egy emberfölötti lét első, szunnyadó sejtelmeit ébresztgette lelkünkben. Igazán szép pillanat korunk hitványságáról, kultúránk kiárusításáról. Istenem, jobb lett volna, ha az egyiptomiakkal együtt odavesznek

a zsidók meg a többiek is erőszakos, tisztességes halált halva, akkor talán elkerülhettük volna ezt a disznóságot, ezt a rettenetes, idióta, mai látszathalált. Hát igen! A mozi minden késztetése ellenére sem csökkentette, inkább fokozta lappangó gátlásaimat, be nem vallott félelmemet az álarcosbáltól. Herminára kellett gondolnom, hogy végre erőt gyűjtsek, felkerekedjem a Glóbusba, és bemerészkedjem a bálba. Későre járt, a bál már javában tombolt, és mielőtt a ruhatárhoz értem volna, józan fejjel, félszegen egy kavargó jelmezáradatba sodródtam; bizalmasan lökdöstek, lányok csalogattak a pezsgős bokszokba, bohócok veregettek vállon és tegeztek le. Leráztam őket, és átverekedtem magam a zsúfolt termen a ruhatárhoz. A ruhatári cédulát azzal a gondolattal csúsztattam a zsebembe, hogy hamarosan megelégelem ezt a forgatagot, és akkor megint szükségem lehet rá. A hatalmas épület összes termében folyt az ünneplés, még a pincében is táncoltak, a folyosókat és a lépcsőket álarcsokadalom, tánc, zene, kacagás és nyüzsgés népesítette be. Szorongva lopakodtam a forgatagon át, néger zenekartól a népi muzsikáig, a tágas, csillogó nagyteremből kikeveredtem a folyosóra, lépcsőházba, bárba, büfébe, pezsgős szobákba. A falakat többnyire fiatal művészek vidám, vad festményei díszítették. Jelen volt mindenki: művész, zsurnaliszta, tudós, üzletember és persze a város aranyifjúsága. Mister Pablo az egyik zenekarban ült, lelkesen fújta cikornyás hangszerét; amint felismert, harsány énekszóval üdvözölt. A tömeg teremről teremre sodort; lépcsőn fel, lépcsőn le; a pincében egy folyosót a művészek pokolnak rendeztek be, ördögzenekar húzta őrült tempóban

a talpalávalót. Lassanként Hermina és Maria után kezdtem kutatni, de valahányszor a keresésükre indultam, eltévedtem vagy a tömeg ellenárjába ütköztem. Éjfélkor még egyiküket sem találtam. Nem táncoltam, mégis verejtékeztem és szédültem, leültem hát az első szabad székre. Idegen arcok vettek körül. Bort kértem, és arra gondoltam, hogy ez a lármás ünnep nem való a magamfajta vénembernek. Csüggedten kortyolgattam a bort, és közben a csupasz női karokat és hátakat bámultam, elnéztem a tovasuhanó groteszk, maskarás figurákat, és tűrtem, hogy nekem jöjjenek, némán elutasítottam a lányokat, ha az ölembe akartak ülni vagy felkértek. „Morcos, vén medve” – kiáltotta oda valamelyik, és igaza volt. Eltökéltem, hogy bátorságot és jókedvet merítek a borból, de nem ízlett, a második pohárral alig tudtam legyűrni. Lassanként az az érzésem támadt, hogy a pusztai farkas mögöttem liheg és vicsorog. Hiába, rossz helyre jöttem. Pedig a jó szándék nem hiányzott, nem tehetek róla, hogy nincs jókedvem, az egész kavargó, lármás, pezsgő örömáradatot, kacagást és tobzódást ostobának, erőltetettnek találtam. Egy órakor kiábrándultan és dühösen visszasomfordáltam a ruhatárhoz, hogy veszem a kabátom és odébbállok. Vereséget szenvedtem; visszazuhantam a pusztaifarkas-létbe. Aligha bocsát meg Hermina. De nem tehettem mást. Miközben átverekedtem magam a ruhatárhoz, gondosan körülnéztem, hátha megpillantom valamelyik barátnőmet. De nem. Amikor végre a ruhatárhoz értem, a férfi a pult mögött udvariasan kinyújtotta a kezét a számom után. Belenyúltam a mellényzsebembe – a cédulának nyoma veszett! Az ördögbe, már csak ez hiányzott. Amikor búskomoran bolyongtam a termeken át, és az indulás gondolatával viaskodva az ízetlen bor mellett ültem, többször is belenyúltam a zsebembe, és a kerek bilétát mindig a helyén találtam. De most nincs meg. Fellázadt ellenem minden. – Elvesztette a számát? – rikkantott fel mellettem egy vörös és sárga színekben pompázó ördögfióka. – Itt az enyém, testvér – és felém nyújtott egy papírt. Miközben gépiesen elvettem, és az ujjaim között forgattam, a fürge kis fickót elnyelte a föld. Szememhez emeltem a kerek papírkorongot, hogy leolvassam a számot, de helyette egy apró betűs firkantást pillantottam meg. Megkértem a ruhatárost, várjon egy pillanatig, a legközelebbi csillár alá léptem, hogy kibetűzzem az írást. Apró, bizonytalan, nehezen olvasható, hanyagul odavetett betűkkel ez állt a címkén: Ma éjjel négy órától mágikus színház – csak őrülteknek – A belépés észvesztéssel jár Nem akárkinek. Hermina a pokolban van. Mágikus szálaktól irányítva, lendületesen, fiatalosan és lelkesen vetettem bele magam újra a kavargásba, melytől az imént letaglózva, kedvetlenül, megtörten menekültem, ahogy egy táncos lábú, fürge marionett tér vissza a játékba a merev tetszhalálból életre kelve, miután egy pillanatra kisiklott irányítója ujjai közül. Bűnös soha nem igyekezett úgy a pokolba, mint én akkor. Az előbb szorította lábamat a lakkcipő, viszolyogtam a tömény, parfümterhes levegőtől, ellankasztott a hőség; most pedig szaporán szedtem a lábam, a onestep ütemére futottam teremről teremre, a levegő megtelt varázslattal, ringatott és sodort a pokol felé a forróság, a pezsgő muzsika, a színek kavalkádja, a női vállak illata, az emberóceán mámora, a kacagás, a tánc ritmusa, az izzó szemek csillogása. Egy spanyol táncosnő repült a karomba: – Táncolj velem! – Nem lehet – feleltem –, várnak a pokolban, de a csókodat elfogadom! Az álarc alól vörös ajkak közeledtek felém, és a csók közben felismertem Mariát. Magamhoz szorítottam, buja ajka úgy virult, mint egy húsos szirmú, nyári rózsa. S már táncoltunk is egybeforrt ajakkal, elsuhantunk Pablo mellett, aki szerelmesen csüggött

lágyan síró hangszerén, és szép szemének csillogó, ábrándos, állatias pillantásával követett. De alig tettünk néhány lépést, elnémult a zene; vonakodva engedtem el Mariát. – Szeretnék táncolni veled – mondtam forróságától elbűvölve –, gyere, kísérj el, szerelmes vagyok szép karodba, ne vedd el még! De te is tudod, hogy Hermina a pokolba hív. – Tudom. Ég veled, Harry, tarts meg jó emlékezetedben – búcsúzott Maria. Búcsú, ősz, végzet leheletét árasztotta a dús szirmú, buja nyári rózsa. S már indultam tovább, gyöngéden utat törtem a tömegben, szaladtam a hosszú folyosókon, s le a lépcsőn, a pokol felé. A pokol szurokfekete falain rikító, gonosz lámpások égtek, az ördögzenekar lázasan játszott. Egy magas bárszéken csinos, frakkos fiú üldögélt álarc nélkül, és gunyorosan méregetett. A táncözön a falhoz szorított, körülbelül húsz pár lehetett a szűk kis helyiségben. Mohón, izgatottan lestem a nőket, a legtöbben álarcot viseltek, némelyik rám nevetett, de Herminát nem láttam. A csinos fiú gúnyosan pillantott rám a magas bárszékről. Arra gondoltam, hogy a szünetben betoppan Hermina és megszólít. A tánc véget ért, de egy lélek sem érkezett. A bárhoz léptem, amelyet az alacsony pince egyik sarkába szorítottak be. A fiú mellett lehorgonyoztam, és rendeltem egy whiskyt. Ittam egy kortyot, és közben az arcát figyeltem, ismerősnek és izgatónak tűnt, olyan volt, mint egy ódon festmény, amelyet megnemesített a múlt finom porfátyla. Hirtelen megremegtem – de hisz ez Hermann, ifjúkori barátom! – Hermann – szólítottam meg tétován. Elmosolyodott. – Rám találtál, Harry? Hermina volt az, furcsa frizurát viselt, és ki volt festve. Okos arca finoman, sápadtan bújt elő a divatos állógallérból, keze varázslatosan kicsinek látszott a széles, fekete frakkujjhoz és a fehér kézelőgombhoz képest, fekete-fehér selyem térdzoknis lába kecsesen kandikált ki a hosszú, fekete nadrágszárból. – Ebben a jelmezben akarsz magadba bolondítani? – Eddig – bólintott – csak néhány hölgyet sikerült elcsábítanom. De most rajtad a sor. Lássunk is hozzá, kezdjük egy pohár pezsgővel. A magas bárszékeken kortyolgattuk a pezsgőt, körülöttünk táncoltak, a vonósok ütemére dagadozott a forró, heves muzsika. Hermina szemlátomást semmit sem tett, mégis pillanatok alatt beleszerettem. Mivel férfiruhában volt, nem kérhettem fel, nem közeledhettem hozzá, sőt meg sem érinthettem; férfijelmezében távolinak és közömbösnek hatott, de pillantásaival, szavaival és mozdulataival nőiességének bája csábított. Nem értem hozzá, a szerepéből fakadó hermafrodita varázs mégis megigézett. Hermannról és a gyermekkorról beszélgettünk, mindkettőnk gyermekkoráról, a nemi érettség előtti évekről, amikor a zsenge szerelem nemcsak mindkét nemre, hanem az égvilágon mindenre – érzékire és szellemire – egyaránt kiterjed, méghozzá akkora szellemi varázserővel és mesebeli átváltozási képességgel, amekkora az élet későbbi korszakaiban csak a kiválasztottaknak és költőknek adatik meg olykor. Hermina odaadóan játszotta a fiút: cigarettázott, könnyedén, szellemesen, sokszor gunyorosan csevegett, de minden mozdulatát Erósz járta át, s útban érzékeimhez minden rezzenése bájos csábítássá változott. Ezen az éjszakán Herminát teljesen új oldaláról ismertem meg, pedig azt hittem, hogy már mindent tudok róla! Milyen gyöngéden és észrevétlenül szőtte körém az áhított hálót, milyen játékosan és tüneményesen itatta velem az édes mérget! Üldögéltünk, csevegtünk és pezsgőztünk. Aztán világjáró kalandorokként bebolyongtuk a termeket, figyeltük az embereket, párokat választottunk ki, és meglestük szerelmüket. Hermina nőket mutatott, és felszólított, hogy táncoljak, tanácsokat adott, melyiket hogyan csábíthatom el. Úgy tettünk, mintha vetélytársak lettünk volna,

lecsaptunk egy-egy nőre, lekértük egymástól, mindketten megpróbáltuk elcsábítani. De csak játszadoztunk, álarcos tréfát űztünk, és közben egyre szorosabbá vált a kötelék közöttünk, egyre mohóbban lángoltunk egymásért. Ebben a mesevilágban, jelképes játékban minden mást jelentett – gyarapodtunk egy dimenzióval. Megláttunk egy szenvedő arcú, elégedetlen, gyönyörű lányt, Hermann felkérte, a lány kivirult a karja között, aztán eltűntek egy pezsgős bokszban. Hermina később elmondta, hogy nem férfiként, hanem mint nő, Leszbosz varázsával hódította meg. Számomra lassanként az egész, tánctól pezsgő termekkel teli, morajló ház mámoros, maszkos népével őrült, álombéli paradicsommá alakult át; virágillatok vetélkedtek, minden gyümölcsöt végigsimogattam kereső, tétova ujjaimmal, lombok zöld árnyai alól kígyók lövelltek felém csábos pillantásukat, lótuszvirág kísértett a fekete ingovány fölött, az ágak közül bűvös madarak csalogattak, s minden egyetlen cél, az egyedüli, hőn áhított cél felé hívogatott újra és újra, vágyakozón. Táncba vittem egy ismeretlen lányt, izzó, udvarló lénye magával ragadott a sodrásba és a mámorba, s ahogy a földöntúli létben lebegtünk, hirtelen felkacagott: – Nem ismerni rád. Az este ostoba és unalmas voltál. Az a lány volt, aki néhány órája „morcos, vén medvének” szólított. Azt hitte, most megkaparintott, ám a következő táncban már más oldalán lobogtam. Két órán át vagy tán még tovább táncoltam megállás nélkül mindenféle táncot, olyat is, amelyet nem tanultam. Hermann időnként mellettem termett, biccentett a mosolygó fiú, aztán eltűnt a forgatagban. Ezen a báli éjjelen olyan élménnyel gazdagodtam, amely ötven évig ismeretlen volt számomra, pedig minden bakfis és diák jól ismeri; az ünnep élményével, az ünnepi közösség mámorával, a személy tömegbe olvadásának titkával, az öröm unió mysticájával ismerkedtem meg ezen az éjjelen. Sokszor hallottam másokat beszélni róla, minden szobalány ismerte ezt az érzést, gyakran kigyúlt a láng a mesélő szemében, amin fölényesen és irigykedve mosolyogtam. Hányszor, de hányszor láttam már életemben ezt a ragyogást a révült, önmagától elszakadt ember ittas szemében, a közösség mámorában föloldódónak ezt a mosolyát és tébolyult alámerülé-sét. Láttam közönséges és nemes példákon – részeg rekrutákon és matrózokon és nagy művészeken az ünnepi előadás önkívületében, de ugyanígy háborúba vonuló újoncokon, és legutóbb Pablo barátomon csodáltam, imádtam, gúnyoltam és irigyeltem az áldott bódulat ragyogását és mosolyát, amikor zenélés közben mámorában üdvözülten csüggött szaxofonján a zenekarban, vagy amikor lelkes, eksztatikus pillantást vetett a karmesterre, a dobosra vagy a bendzsósra. És ezen az áldott éjszakán én, Harry, a pusztai farkas is megmártóztam ebben a mesés, gyermeki, mély boldogságban, magamba szívtam a közösség, a zene, a ritmus, a bor s a kéj édes álmát és mámorát, holott korábban a bálokról dicshimnuszokat zengő diákok beszámolóját többnyire gunyorosan, fölényesen hallgattam. Nem én voltam immár, személyiségem feloldódott az ünnep mámorában, mint só a vízben. Több nővel táncoltam, de sohasem csak egyet tartottam a karomban, nemcsak egynek simogattam a haját, lélegeztem be illatát, hanem minden nőét, aki abban a teremben, abban a zenében úszott, mint én, ragyogó arcuk óriási álomvirágként libbent el előttem: az enyém volt mind, s én mindegyiké, kölcsönösen részesültünk egymásban. És a férfiak sem rekedtek kívül, ők sem voltak idegenek, mosolyuk az én mosolyom, udvarlásuk az én udvarlásom volt. Azon a télen egy új tánc, egy yearning nevű foxtrott hódította meg a világot. Szakadatlan ezt játszották, és minél többször hallotta az ember, annál inkább kívánta; átjárt, megigézett, együtt dúdoltam a többiekkel. Megállás nélkül táncoltam mindenkivel, aki az utamba akadt: bimbózó lányokkal, fiatal, virágzó, nyárérő teljükben pompázó s virágjukat búsan hullató asszonyokkal – mind megigézett, nevettem, ragyogtam, boldog voltam. Amikor Pablo ragyogni látott, engem, sajnálatra méltó, szegény ördögöt,

elégedetten felcsillant a szeme, lelkesen felpattant a zenekarból, vadul hangszerébe fújt, felugrott egy székre, és dagadó arccal onnan fújta trombitáját, és közben szilajul, üdvözülten ringatta magát és hangszerét a yearning ütemére. Bármi történjék is velem, gondoltam, egyszer én is éreztem a boldogságot, ragyogtam, elszakadtam önmagamtól, Pablo fivérévé, gyermekké váltam. Időérzékem cserbenhagyott. Nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e az önfeledt boldogság. Azt sem vettem észre, hogy a tűz elharapózásával az ünnepség egyre kisebb térre zsugorodott. A legtöbb vendég már elment, a folyosók elcsöndesedtek, a fények sok helyütt kihunytak, a lépcsőház kihalt, a fenti termekben sorban némultak el és vonultak ki a zenekarok; már csak a nagyteremben és lent, a pokolban tombolt egyre izzóbban a mámoros ünnepi tarkaság. Mivel Herminával mint fiúval nem táncolhattam, csak a táncok közötti szünetekben találkoztunk és üdvözöltük egymást futólag. Végül eltűnt, és nem is gondoltam rá. Megszűntek a gondolataim. Feloldódva úsztam a megrészegült táncos forgatagban, illatok, hangok, sóhajok, szavak tódultak hozzám, idegen szemek köszöntöttek és oltották belém tüzüket, idegen arcok, ajkak, karok, mellek, térdek kavarogtak körülöttem, s a zene hullámzó üteme ide-oda dobált. Az utolsóként itt rekedt vendégek között, akik zsúfolásig megtöltötték az egyik kis termet, ahol szólt még a zene, egy pillanatra kijózanodva, hirtelen megpillantottam egy lisztes arcú, fekete ruhás pierrette-et, gyönyörű, hamvas lány volt, elbűvölő teremtés, egész éjszaka nem láttam. Csak az ő arcát fedte maszk. Mindenkin nyomot hagyott a kései óra, a felhevült, kipirult arcokon, a szétzilált jelmezeken, hervadt gallérokon és fodrokon, csak a fekete pierrette tündökölt frissen és üdén, álarc mögé rejtett fehér arccal, sima jelmezben, érintetlen fodrokkal, fénylő csipke kézelővel, friss frizurával. Mágnes vonzott hozzá, átöleltem, táncba vittem, fodrai illatozón csiklandozták az államat, haja az arcomat simogatta, fiatal, rugalmas teste lágyabban és odaadóbban simult hozzám, távolodott el, kényszerített és csalogatott játékosan újabb és újabb összetapadásra, mint bármely táncosomé ezen az éjszakán. És amikor tánc közben, ajkát keresve lehajoltam, ajka fölényesen és ismerősen mosolygott, és ekkor egyszerre csak boldogan felismertem a markáns állat, a vállat, a könyököt, a kezet. Hermina volt, nem Hermann immár. Átöltözött, üde volt, könnyed, enyhe parfümillatot árasztott, és bepúderezte magát. Tüzes ajkunk találkozott, aztán elhúzta a száját, tartózkodón táncolt, mintha meg akart volna szabadulni tőlem. Amikor véget ért a szám, összefonódva megálltunk; körülöttünk felhevült párok tapssal, lábdobogással és kiáltásokkal korbácsolták a lankadt zenekart újabb yearningre. Egyszer csak mindnyájunkat megcsapott a hajnal, a függönyökön át fakó fény derengett, megéreztük az örömök múlását, megsejtettük a közelgő fásultságot, és vakon, kacagva és kétségbeesve utoljára még egyszer belevetettük magunkat a táncba, zenébe és fényözönbe; pár párhoz tapadva, tombolva járta a tánc ütemére, üdvözülten éreztük, ahogy utoljára összecsapnak fejünk fölött a hatalmas hullámok. Ebben a táncban Hermina megfeledkezett a fölényességről, gúnyról és hűvösségről – tudta, semmit sem kell tennie, hogy beleszeressek. Az övé voltam. És ő táncával, pillantásával, csókjával, mosolyával odaadta magát nekem. A lázas éjszaka mindahány asszonya, kikkel táncoltam, kiket lángra lobbantottam, és akik vágyakat fakasztottak bennem, mind, kikért küzdöttem, mind, kik kívánón simultak hozzám, mind, kik után szerelmes vággyal néztem – mindnyájan azzá az egy asszonnyá olvadtak, aki most virult a karjaim közt. Sokáig tartott a násztánc. A zene kétszer, háromszor is kihunyt, a fúvósok leeresztették hangszerüket, a zongorista felállt zongorája mellől, és tagadón rázta a fejét az első hegedűs felé, de az utolsó párok mámorittas esdeklése újra meg újra fellobbantotta a zenészeket, rákezdtek, és egyre sebesebben és szilajabbul játszottak. S miközben mi még az utolsó, mohó tánc bűvöletében zihálva tapadtunk egymáshoz, csattant a zongora fedele, karjaink, mint a fúvósoké és hegedűsöké, lankadtan hullottak alá, a fuvolás hunyorogva

tokjába tette fuvoláját, ajtók nyíltak, hideg levegő áramlott be, szolgálók kabátokat hoztak, és a bárpincér leoltotta a villanyt. Kísérteties volt, hátborzongató, ahogy minden szerteszökött, az imént még lármás-izzó táncosok vacogva bújtak kabátjukba és hajtották fel gallérjukat. Hermina sápadtan mosolygott. Lassan felemelte mindkét karját és hátrasimította a haját; hónalja megcsillant a fényben, és egy hajszálfinom árny suhant le sejtelmes keblére. Úgy láttam, mintha a lebegő kis árny mosolyként fogná egybe testének minden báját, játékát és lehetőségét. Álltunk és néztük egymást – utolsók a teremben, utolsók a házban. Valahonnan lentről berregő automobilok sietős zajával keveredő ajtócsapkodás, üvegcsörömpölés és egy semmibe vesző vihogás hallatszott. Valahol, messze a magasban, kacaj csendült, csilingelő és vidám, rémisztő és idegen, tiszta és tündöklő, hideg és kérlelhetetlen, jégfagyos kristálykacagás. Honnan ismertem ezt a furcsa csengésű kacajt? Képtelen voltam rájönni. Álltunk és néztük egymást. Egy pillanatra magamhoz tértem, kijózanodtam, hátulról halálos fáradtság telepedett rám, az átizzadt ruha undorítón, csatakosan és langyosan lógott rajtam, kezem vörösen, megduzzadt erekkel bújt elő a gyűrött, lucskos kézelőből. De már nem is éreztem, mert Hermina pillantása kioltotta a kellemetlen érzést. Tekintetétől – s nekem úgy tűnt föl, mintha ebben a tekintetben saját lelkem nézne rám – összeomlott a valóság, még iránta táplált érzéki vágyaim valósága is. Megigézve meredtünk egymásra, megigézve nézett rám szegény, gyámoltalan lelkem. – Felkészültél? – kérdezte Hermina, és arcáról elszállt a mosoly, kebléről elsuhant az árnyék. Az idegen kacaj messzi, magas, ismeretlen régiókba veszett. Bólintottam. Igen, készen álltam. Az ajtóban megjelent Pablo, a zenész, és ránk villantotta vidám, állati szemét, igaz, az állatok szeme komoly, az övé pedig mindig nevetett, és ettől emberivé vált. Végtelenül szívélyesen és barátságosan intett felénk. Tarka selyem háziköntöst öltött magára, a vörös hajtóka fölött kilátszott átnedvesedett inggallérja, holtfáradt, sápadt arca szokatlanul hervadtnak és fakónak tűnt, de fekete szeme ragyogott. Az ő pillantása is igézett, és kioltotta a valóságot. Engedelmeskedtünk intésének és hozzá léptünk. Az ajtóban állva halkan így szólt: – Harry testvérem, meghívom szórakozni. Belépés csak őrülteknek, az elméjével fizet. Felkészült? Bólintottam. A kedves fiú figyelmesen karon fogott mindkettőnket, jobbján Herminát vezette, balján engem; felmentünk egy lépcsőn, aztán egy fölülről kékes fénnyel megvilágított, szinte teljesen üres, kör alakú szobába vezetett; egy kerek asztalkán és három karosszéken kívül – amelyekbe mindjárt leültünk – semmi nem volt a helyiségben. Hová kerültem? Álmodtam volna? Otthon jártam? Vagy robogó autóban utaztam? Nem, itt voltam, ebben a kékesen derengő, ritkás levegőjű, kerek teremben, a valóság felhígult rétegében. De vajon miért olyan sápadt Hermina? És miért beszél annyit Pablo? Vagy talán én bírtam szóra, én beszéltem belőle? Nem az én lelkem, ez a tékozló, riadt madár pillantott-e rám az ő fekete szeméből is, miként az imént Hermina szürke szeméből? Pablo jóságos, kissé szertartásos, barátságos tekintettel nézett ránk, és közben beszélt, egyfolytában csak beszélt, sokáig folyt belőle a szó. Még soha nem hallottam összefüggően beszélni, kellemes, meleg hangján folyékonyan, hibátlanul formálta a szavakat, pedig sohasem törődött a társalgással vagy a retorikával, szinte nem is hittem, hogy képes egyáltalán gondolkodni.

– Barátaim, szórakozni hívtalak benneteket. Harry régóta vágyik rá, régóta álmodozik róla. Későre jár, bizonyára ti is ellankadtatok. Ezért azt javasolom, hogy először is pihenjünk egy kicsit és frissítsük fel magunkat. Ezzel egy falmélyedésből elővett három pohárkát, egy mulatságos kis palackot és egy színes, egzotikus faszelencét, az üvegből töltött a poharakba, a szelencéből kivett három hosszú, vékony, sárgás rudacskát, selyemkabátjából öngyújtót húzott elő, és tüzet adott. A székben hátradőlve, lassan szívtuk a tömjénfüstöt eregető szivarkát, és komótosan kortyolgattuk az édes-fanyar, különös-ismeretlen, idegen zamatú frissítőt, amitől valóban felüdültünk és jókedvünk támadt; úgy éreztük, mintha gázzal telítődtünk volna, és súlytalanul lebegnénk, így üldögéltünk, pihentünk, szippantgattunk cigarettánkból, ízlelgettük italunkat, és közben egyre légiesebbek és vígabbak lettünk. Pablo egyszer csak meleg, fojtott hangon így szólt: – Kedves Harry, örömömre szolgál, hogy meghívhattam ma egy kis szórakozásra. Ha nem tévedek, számtalanszor megcsömörlött már az élettől, elkívánkozott innen. Arra vágyik, hogy itt hagyhassa ezt a kort, ezt a világot, ezt a valóságot, és átléphessen egy önhöz jobban illő valóságba, idő nélküli világba. Nos, kedves barátom, semmi akadálya, legyen a vendégem. Tudja, hogy hol van ez a másik világ, és azt is tudja, hogy saját lelkét kutatja. A másik valóság, amit keres, kizárólag önmagában létezik. Én nem szolgálhatok semmivel, ami ne lenne meg önmagában, nem tárhatok föl más képtárat, csak saját lelkének képcsarnokába kalauzolhatom el. Az alkalmon, a biztatáson és a kulcson kívül semmi mást nem nyújthatok. Segítek feltárni önnön világát, ez minden. Megint belenyúlt tarka kabátjának zsebébe, és elővett egy kerek kis tükröt. – Nézzen bele! Idáig ilyennek látta magát! Szemem elé tartotta a tükröt (egy gyerekvers jutott az eszembe: „tükröt tartok a kezemben…”), és egy homályos, hullámzó, kavargó, buzogva erjedő képet láttam: önmagamat, Harry Hallert, s Hallerben egy félénk, szép, zavarodott, riadt szemű állatot, a pusztai farkast: szeme egyszer gonoszan, másszor szomorúan parázslott – teste úgy örvénylett végig Harryban, mint egy folyó, amely kielégíthetetlen vágytól űzve kígyózik, örvénylik s hatol egyre mélyebbre az idegen árban, hogy végre alakot ölthessen. A kavargó, formálódó farkas búsan tekintett rám riadt, szép szemével. – Ilyennek látta magát – ismételte Pablo gyöngéden, és zsebre tette a tükröt. Hálásan lehunytam a szemem, és hörpintettem a bájitalból. – Azt hiszem, eleget pihentünk – szólalt meg Pablo –, erőre kaptunk és beszélgettünk egy kicsit. Ha már nem vagytok fáradtak, elvezetlek benneteket laterna magicámhoz, bemutatom kis színházamat. Mit szóltok hozzá? Felálltunk. Pablo mosolyogva előrement, elhúzott egy függönyt, és váratlanul egy kerek, patkó alakú színházfolyosó közepén találtuk magunkat, az ívelt korridor mindkét oldalán sok-sok keskeny páholyajtó nyílott. – Ez volna a színházunk – magyarázta Pablo –, vidám teátrum, remélem, sokat nevettek majd. Ezzel felkacagott, majd nyomban elhallgatott, mégis belém nyilallt; ez ugyanaz a tiszta, különös kacaj volt, mint amelyet az imént hallottam a magasból. – Kis színházamban számtalan páholy áll a rendelkezésetekre: tíz, száz vagy akár ezer. Mindegyikben megtaláljátok, amit kerestek. Kedves barátom, kellemes képcsarnok vár önre, de mostani állapotában nem érdemes végigszaladnia rajta. Csak megbénítaná, elkápráztatná önben azt, amit személyiségnek szokott nevezni. Persze már régen rájött, hogy az idő leküzdése, az elszakadás a valóságtól és a többi efféle, ahogyan ön nevezi vágyait, nem más, mint azon óhaj, hogy megszabaduljon úgynevezett személyiségétől. Önmaga a börtön, melyben sínylődik. És ha mostani állapotában lépne be színházamba, mindent Harry szemével, a pusztai farkas avítt szemüvegén át látna. Ezért arra kérem, tegye le szemüvegét, és mélyen tisztelt személyiségét adja le a ruhatárban, ahol kívánsága

szerint bármikor visszakapja. Az élvezetes táncmulatság, a pusztai farkas traktátusa és végül az imént magunkhoz vett serkentőszer bizonyára kellőképpen felkészítették. Miután leadta becses személyiségét, Harry, önnek a színház bal oldala áll rendelkezésére, a jobb oldal Hermináé, odabent természetesen bármikor találkozhatnak. Hermina, kérlek, lépj a függöny mögé, először Harryt szeretném beavatni. Hermina a jobb szárnyon eltűnt egy hatalmas tükör mögött, amely beborította az egész falat. – És most jöjjön, Harry, ne lógassa az orrát. Rendezvényünknek az a célja, hogy fölviduljon, és megtanuljon nevetni – remélem, nem nehezíti meg a dolgomat. Csak nincs valami baj? Fél talán? Nem. Akkor jó, pompás. Most pedig szokásainkhoz híven egy kis látszatöngyilkosságon kell átesnie, hogy megszabaduljon a félelemtől, és élvezettel léphessen be látszatvilágunkba. Újból elővette a kis zsebtükröt és elém tartotta. Most is a viaskodó farkasalakkal átitatott kusza, zavaros Harry nézett rám, jól ismertem ezt a korántsem rokonszenves képet, megsemmisítése nem okozott nehézséget. – Kedves barátom, semmi mást nem kell tennie, csak leküzdenie ezt a fölöslegessé vált tükörképet. Ha kedélyállapota engedi, elegendő, ha őszintén kineveti. A humor iskolájában van, meg kell tanulnia nevetni. Nos, a magasztos humor akkor kezdődik, amikor az ember nem veszi komolyan saját személyét. Elszántan a tükörbe néztem – „tükröt tartok a kezemben” –, a farkas-Harry vonaglott. Egy pillanatra valamiféle emlékezés, honvágy, megbánás nyilallt belém mélyen, csöndesen, fájdalmasan. Aztán a szorongást új érzés váltotta föl, a megkönnyebbülés, fellélegzés és csodálkozás vegyes érzése, hogy lám, nem is olyan fájdalmas, olyasmit éreztem, mint amikor a kokainnal érzéstelenített állkapocsból kihúzzák a beteg fogat. És ehhez az érzéshez ellenállhatatlan erővel friss jókedv, nevetési inger társult. Fölszabadító kacagásra fakadtam. A zavaros tükörkép megvillant, aztán kihunyt, a kerek tükröcske, mintha ellobbant volna, hirtelen elszürkült és fénytelenül elhomályosult. Pablo nevetve elhajította, és a tükör elgurult a végtelen folyosón. – Jól nevettél, Harry – kiáltotta Pablo –, egyszer még a halhatatlanok kacaját is megtanulod. Elpusztítottad végre a pusztai farkast. Borotvával nem sikerült volna. Vigyázz, nehogy feléledjen! Nemsokára túllépsz ezen az ostoba valóságon. Legközelebb megisszuk a pertut. Kedvesem, még soha nem tetszettél ennyire. Ha legközelebb is lesz kedved, annyit bölcselkedünk és vitatkozunk a zenéről, Mozartról, Gluckról, Plafonról és Goethéről, amennyit csak akarsz. Meg fogod érteni, hogy korábban miért nem tudtunk beszélgetni. Remélem, most már sikerül megszabadulnod a pusztai farkastól. Öngyilkosságod ugyanis nem végérvényes; mágikus színházunk nem ismeri a valóságot, csak a képeket. Keress magadnak szép, derűs képeket, bizonyítsd be, hogy nem vagy belehabarodva kétes személyiségedbe! Ám ha mégis visszakívánnád, vess egy pillantást ebbe a tükörbe. Ismered a régi, bölcs mondást: Jobb egy tükör a marokban, mint ha kettő a falon van! Ha-ha (harsant föl újra a csodálatos, rémisztő kacaj)! Ezzel megvolnánk, már csak egy jelentéktelen, mulatságos ceremónia van hátra. Eldobtad személyiségszemüvegedet, jöjj hát, és nézz bele egy igazi tükörbe! Nem bánod meg. Nevetgélt, és pajkos gyöngédséggel megfordított. Az óriási falitükör állt előttem. Megláttam magamat. Egy pillanatig az ismerős Harryt láttam, de most szokatlanul derűs, ragyogó, nevető ábrázattal mosolygott rám. Alighogy felismertem, darabokra hullott, aztán egy második, majd harmadik, tizedik, huszadik alak vált le róla, és közben az óriástükör megtelt Harrykkal vagy Harry-darabkákkal; csak úgy nyüzsögtek a Harryk, de mindegyiket csak egy villanásnyi ideig láttam, épphogy fel tudtam ismerni őket. Némelyik annyi idős volt,

mint én, mások öregebbek, néhányan ősöregek, aztán fiatalok, ifjoncok, fiúk, iskoláskorúak, csínytevő kamaszok meg kisgyerekek. Húsz- és ötvenesztendős, öt- és harmincéves, virgonc és komoly, nevetséges és méltóságos, elegáns, toprongyos, anyaszült meztelen, kopasz és hosszú hajú Harryk futkároztak, ugrándoztak összevissza – én voltam mind, mindegyik felvillant, felismertem, és már el is tűnt, szétszaladtak, ki jobbra, ki balra, ki a tükör mélyébe veszett, ki pedig kiugrott belőle. Egy fiatal, jóképű fickó nevetve Pablo keblére vetette magát, átölelte és elfutott vele. Egy másik, úgy 16-17 év körüli csinos, vonzó fiú, aki különösen megtetszett, villámgyorsan a folyosón termett, mohón falta szemével a feliratokat, végül megállt. Utána iramodtam, és elolvastam a feliratot: Minden lány a tiéd! Dobj be egy márkát A kedves fiú fejét előreszegte, nekirugaszkodott, egy ugrással a pénzbedobó nyílásba vetette magát, és eltűnt az ajtó mögött. Pablót is elnyelte a föld, sőt mintha a tükörnek is nyoma veszett volna az összes Harryfigurával együtt. Magamra hagytak a színházzal, gondoltam; kíváncsian lépkedtem ajtótól ajtóig, mindegyiken csábító, ígéretes felirat csalogatott: a következőn Fel, vidám hajszára! Vadászat automobilokra akadt meg a szemem. Kinyitottam a keskeny ajtót és beléptem. Hangos, fölbolydult világba csöppentem. Az utcákon – részben páncélozott – automobilok száguldoztak, és gyalogosokra vadásztak; péppé gázolták vagy a házfalakhoz préselték őket. Azonnal láttam, hogy kitört végre a régóta tervezett, várva várt és rettegett háború az emberek és a gépek között. Hullák, szétszaggatott tetemek, összetört, fölfordult, kiégett automobilok hevertek szerteszét, a gigászi zűrzavarban repülőgépek köröztek, a tetőkről és ablakokból puskákkal és gépfegyverekkel lőttek rájuk. A falakról rikoltó, izgató, fáklyafénnyel világító óriásbetűs plakátok szólították fel a nemzetet, hogy szálljon síkra az emberek oldalán a gépek ellen, verje agyon prüszkölő, gonoszul morgó, pokolian búgó, hatalmas automobiljaikkal együtt a hájas, jól öltözött, illatos gazdagokat, akik gépeikkel préselik ki mások zsírját, és hogy gyújtsa fel végre a gyárakat, tisztítsa meg a meggyalázott földet, hogy megint nőjön a fű, és a poros cementvilág helyén újra erdők, mezők, puszták, patakok és mocsarak szülessenek. Más, szelídebb, kevésbé naiv színekkel csodálatosan megfestett, pompás művészi ábrázolású, okos és elmés szövegű plakátok viszont épp a vagyonosokat és higgadtakat óvták megindító hangon az anarchia fenyegető káoszától, és meg-kapóan érzékeltették a rend, a munka, a tulajdon, a kultúra és a jog áldásos voltát, a gépeket pedig mint a legfőbb és legvégső emberi találmányt ünnepelték, melyek révén az emberek istenekké válhatnak. Elámultam, és törtem a fejem a vörös és zöld plakátokon, lángoló ékesszólásukkal és pengeéles logikájukkal lehengereltek, mindegyiknek igaza volt. Hol az egyik, hol a másik előtt töprengtem mély meggyőződéssel, igaz, a vad lövöldözés körülöttem meglehetősen zavart. A lényeg azonban egyértelmű volt: háború dúlt, kíméletlen, tüzes és végtelenül rokonszenves háború, nem a császárért, a köztársaságért, országhatárokért, lobogókért és színekért, meg efféle látványos, teátrális dolgokért, voltaképpen tehát hitvány semmiségért folyt a harc: ebben a háborúban azok juttatták kifejezésre bosszúságukat igencsak csattanósan, azok

egyengették silány, civilizált világunk totális megsemmisítésének útját, akik fuldokoltak benne, és nem ragaszkodtak az élethez. Tisztán, őszintén kacagott a szemekben a rombolás és gyilkolás kéje, bennem is szárba szöktek és kacagtak a pusztítás vörös, vad virágai. Lelkesen belevetettem magam a küzdelembe. Az egészben az volt a legszebb, hogy egyszerre csak mellettem termett Gustav, évtizedekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt barátom, aki hajdani gyermekéveimben legszilajabb, legerősebb s az életet mindnyájunk közt a legmohóbban szomjazó iskolatársam volt. Repesett a szívem, amikor világoskék szemével újra rám kacsintott. Intett, én pedig tüstént lelkesen követtem. – Istenem, Gustav! – kiáltottam fel boldogan –, hát mégis viszontláthatlak! Mondd csak, mi lett belőled? Dühösen felnevetett, akárcsak régen. – Mekkora marha vagy, még most is faggatózol, locsogsz összevissza? Egyébként a teológia professzora vagyok, ha épp tudni akarod, de szerencsére befellegzett a teológiának, háború van, barátocskám. Na, gyere már! Egy felénk pöfögő kis kocsiról lelőtte a vezetőt, és egy majom fürgeségével a kocsin termett, megállította, felszállított, aztán puskagolyók és autóromok között pokoli sebességgel áthajtottunk a városon, ki a külvároson túlra. – A gyárosok oldalán állsz? – kérdeztem. – Ugyan már, nem mindegy, majd kint megtárgyaljuk. De várj csak, mégsem, válasszuk inkább a másik oldalt, még ha végeredményben mindegy is. Teológus vagyok, elődöm, Luther annak idején a fejedelmeket meg a gazdagokat támogatta a parasztokkal szemben, ideje helyrepofozni a dolgot. Remélem, ez a tragacs kibír még néhány kilométert! Sebesen, mint a szél, e mennyei gyermek, robogtunk bele a csöndes, zöld tájba, mérföldeket hagytunk magunk mögött, aztán egy nagy síkságon át enyhén emelkedő, hatalmas hegységbe értünk. Egy sima, csúszós úton megálltunk, ami egy kéken csillogó tó fölött, meredek sziklafal és egy alacsony mellvéd között vitt merészen kanyarogva föl a magasba. – Csodálatos vidék – jegyeztem meg. – Valóban bájos. Hívhatnánk a „tengelyek útjának”, mert nem egy diverzáns tengely fog itt összetörni. Harrykám, odasüss! Az út mentén magas pínea állt, koronájában deszkákból kalibaszerűen összetákolt kilátót vagy magaslest pillantottunk meg. Gustav élesen rám nevetett, kék szemével hamiskásan kacsintott, gyorsan kiugrottunk a kocsiból, fölmásztunk a fára, és lihegve elrejtőztünk a kilátóban, ami mindkettőnknek nagyon tetszett. Odafönt puskákat, pisztolyokat és lőszert találtunk. Alig szusszantunk egyet és helyezkedtünk el a lesállásban, a legközelebbi kanyarban, a fényes hegyi úton fölhangzott egy sebesen suhanó, hatalmas luxusautó rekedt, úrhatnám tülkölése. Puskával a kezünkben, feszült izgalommal várakoztunk. – A sofőrre célozz! – adta ki a parancsot Gustav, amint a tekintélyes gépkocsi elzúgott alattunk. Céloztam és meghúztam a ravaszt. A golyó a pilóta kék sapkájába fúródott. A férfi összecsuklott, a kocsi továbbrobogott, nekicsapódott a sziklafalnak, visszapattant, és mint egy nagy, kövér dongó tompán, dühösen a mellvédnek ütődött, felbukfencezett, és kurta, halk csattanással a falon át a mélybe zuhant. – Alaposan elláttad a baját! – nevetett Gustav. –A következő az enyém. És már rohant is felénk a következő autó, három vagy négy utasa aprónak tűnt föl a párnázott ülések között, egy nő fejéről világoskék fátyol lobogott vízszintesen és mereven hátrafelé, kár, hogy fátyol volt rajta, talán a legszebb asszonyarc nevetett mögötte. Istenemre, ha már haramiásdit játszunk, nagy elődeink példáját követve legalább a csinos

hölgyeket kímélnénk meg a vérengzéstől. Késő, Gustav tüzelt. A sofőr megrándult, összeroskadt, a kocsi fölfutott a függőleges sziklafalra, és kerekeivel az égnek visszacsattant az úttestre. Vártunk, de senki nem moccant, az utasok mozdulatlanul lapultak a kocsi alatt, kelepcébe kerültek. Az autó dohogott és csörgött, kerekei mókásan pörögtek a levegőben, aztán hirtelen pokoli durranást hallatott és lángba borult. – Ford – jegyezte meg Gustav. – Másszunk le, és tisztítsuk meg az utat. Lekecmeregtünk és szemügyre vettük a lángoló roncsot. Pillanatok alatt leégett, közben egy zsenge fából emelőrudat készítettünk, aztán félretaszítottuk és az útpadkán át a szakadékba löktük az autót; sokáig csattogott a bozótban. Amikor a kocsit megfordítottuk, két hulla esett ki belőle. Az út közepén feküdtek megperzselődött ruhájukban. Az egyiknek a nadrágja egész jó állapotban volt, átvizsgáltam a zsebeit, hátha kideríthetjük a kilétét. Előkerült egy bőrtárca, névjegyekkel. Az egyiken ez állt: „Tat tvam aszi.” – Rém vicces – szólalt meg Gustav. – De végül is egyre megy, hogy hívják az áldozatokat. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint mi, a név nem számít. Ennek a világnak el kell pusztulnia, és vele pusztulunk mi is. A legkíméletesebb az volna, ha tíz percig a víz alá nyomnánk. Gyerünk, munkára fel! A holttesteket a kocsi után hajítottuk, és már tülkölt is a következő autó. Ezt az útszélről terítettük le. Egy darabig részegen kacsázott tovább, aztán összeroskadt és hörögve fekve maradt, az egyik utas némán ült a kocsi belsejében, egy csinos, fiatal lány viszont sápadtan és reszketve, de sértetlenül kiszállt. Barátságosan üdvözöltük, és felajánlottuk szolgálatainkat. Úgy megrémült, hogy egy ideig nem jutott szóhoz, és csak őrült tekintettel meredt ránk. – Gyere, lássuk először az öregurat – javasolta Gustav az utashoz fordulva, aki még mindig a halott sofőr mögött gubbasztott. Rövid hajú, ősz férfi volt, világosszürke, okos szeme nyitva volt, de úgy tűnt, súlyosan megsebesült, szájából vér csordogált, a nyakát pedig ferdén és mereven tartotta. – Engedje meg, uram, a nevem Gustav. Bátorkodtunk lepuffantani a sofőrjét. Szabad megkérdeznünk, kihez van szerencsénk? Az öregúr hűvös, bánatos pillantást vetett ránk apró, szürke szemével. – Loering főügyész – felelte vontatottan. – Nemcsak szegény sofőrömet lőtték le, engem is eltaláltak, érzem, hogy végem van. Árulja el, kérem, hogy miért lőttek ránk! – Gyorshajtás. – De hisz a megengedett sebességgel haladtunk. – Ami tegnap megengedett volt, ma már nem az, főügyész úr. Ma úgy gondoljuk, hogy a legkisebb sebesség is gyors. Megsemmisítünk minden autót, utána pedig a többi gépet. – A puskájukat is? – Az is sorra kerül, ha futja az időnkből. Holnap vagy holnapután ugyanis valószínűleg mindnyájunkat elintéznek. Mint ön is tudja, földrészünk rettenetesen túlnépesedett. De most majd lesz elég levegő. – Válogatás nélkül lőnek mindenkire? –Természetesen. Van, akiért kétségkívül kár. A csinos, fiatal hölgyet például sajnáltam volna – bizonyára a kedves lánya? – Nem, a gyorsírónőm. – Annál jobb. És most szálljon ki, kérem, vagy kihúzzuk, a gépkocsit ugyanis megsemmisítjük. – Jobb, ha én is elpusztulok. – Ahogy óhajtja. De engedjen meg még egy kérdést! Ön államügyész. Mások, többnyire szerencsétlen flótások vádolásából és elítéléséből él. Nincs igazam? – De igen. A kötelességemet teljesítettem. A hivatásomat végeztem, miként a hóhérnak az a dolga, hogy kivégezze, akiket halálra ítélek. Most maguk is ezt csinálják. Maguk is gyilkosok.

– Igen. Csakhogy mi nem kötelességből, hanem kedvtelésből, pontosabban kedvtelenségből, a világ feletti kétségbeesésből gyilkolunk. A gyilkolás így egyfajta passzió. Ön soha nem élvezte az emberölést? – Ne untasson, kérem, végezze a dolgát. Ha nem ismeri a kötelesség fogalmát… Elhallgatott, elhúzta a száját, mintha köpni akarna. De csak vér buggyant ki rajta, és az állára ragadt. – Várjon – szólalt meg Gustav udvariasan. – A kötelesség fogalmát csakugyan nem ismerem, már nem. Korábban, mint a teológia professzora, hivatalomnál fogva sokszor találkoztam vele. Azonkívül katona is voltam, részt vettem a háborúban. De soha nem tetszett, amit kötelességnek tüntettek fel, és amire tekintélyes személyiségek és elöljárók utasítottak. A legszívesebben mindig az ellenkezőjét tettem volna. De ha a kötelesség fogalmát már el is felejtettem, a bűnét még nem – a kettő talán egy és ugyanaz. Bűnösök vagyunk születésünk pillanatától fogva, életre ítéltettünk, kötelességünk egy államhoz tartozni, katonáskodni, ölni, fegyverkezési adót fizetni. És most, miként korábban a háborúban is, az élet bűne azt súgja, hogy öljek. De most nem az akaratom ellenére gyilkolok, beletörődtem a bűnbe, nem bánom, ha összeomlik ez az ostoba, megrekedt világ, sőt örömmel segédkezem és pusztulok vele magam is. Az ügyész szörnyen erőlködött, hogy vérragacsos száját mosolyra fakassza. Nem sikerült tökéletesen, de a jó szándék észrevehető volt. – Jól van – mondta. – Tehát kollégák vagyunk. Kolléga úr, kérem, lásson hozzá kötelessége teljesítéséhez. Közben a csinos lány összeomlott az útszélen és elalélt. Ebben a pillanatban egy kocsi tülkölt, teljes sebességgel robogva felénk. A lányt félrehúztuk, a sziklához tapadtunk, és hagytuk, hogy az érkező kocsi belerohanjon az előző roncsába. Csikorogtak a fékek, a kocsi felágaskodott és sértetlenül megállt. Gyorsan fegyvert ragadtunk és az újonnan érkezőkre szegeztük. – Kiszállni! – vezényelt Gustav. – Kezeket fel! Három férfi bújt elő engedelmesen magasba tartott kézzel. – Orvos van maguk között? – kérdezte Gustav. Nemmel válaszoltak. – Akkor szíveskedjenek ezt az urat óvatosan kiszabadítani az ülésből, súlyosan megsérült. Vigyék el a legközelebbi városba. Rajta, mire várnak! Az idős urat gyorsan átfektették a másik autóba, Gusztáv kiadta a parancsot, és elindultak. Ezalatt a gyorsírókisasszony magához tért és az eseményeket figyelte. Örültem, hogy ilyen csinos zsákmányt ejtettünk. – Kisasszony – szólította meg Gustav –, elveszítette a munkaadóját. Remélhetőleg máskülönben nem állt közel önhöz az öregúr. Szívesen alkalmazom, legyen a cimboránk! Ezzel meg is volnánk, és most siessünk. Itt mindjárt égni fog a föld a talpunk alatt. Kisasszony, tud fára mászni? Igen? Akkor rajta, közrefogjuk és segítünk. Amilyen gyorsan csak tudtunk, fölmásztunk a fa tetején lévő kalyibába. Odafönn a kisasszony rosszul lett, de kapott egy konyakot, és ettől annyira rendbe jött, hogy megdicsérte a tóra és a hegységre nyíló káprázatos kilátást, és közölni tudta, hogy Dórának hívják. És már jött is a következő autó, lassú tempóban, óvatosan ellavírozott a fölborult kocsi mellett, aztán gyorsított. – Lógós! – nevetett Gustav és lepuffantotta a vezetőt. A kocsi továbbtáncolt, nekiszökkent a mellvédnek, beszakította és ferdén, a szakadék fölött himbálózva, megállt. – Dora – kérdeztem –, tud bánni a puskával? Nem értett hozzá, megmutattuk, hogyan kell megtölteni. Eleinte ügyetlenkedett, úgy felsebezte az ujját, hogy vérzett. Ragtapaszért

siránkozott. Gustav elmagyarázta neki, hogy háború van, és megkérte, mutassa meg, hogy nem anyámasszony katonája. Ez hatott. – És mi lesz velünk? – kérdezte. – Nem tudom – felelte Gustav. – Harry barátom szereti a csinos lányokat, majd összemelegednek. – És ha jön a rendőrség és a katonaság és megölnek? – Nincs már rendőrség, katonaság. Választhatunk, Dora. Itt maradunk szép csöndben, és kilőjük az autókat, vagy mi is beszállunk egy kocsiba és elhajtunk, hogy agyonlövessük magunkat. Mindegy, mit választunk. Részemről a maradásra szavazok. Lent újabb kocsi közeledett éles tülköléssel. Gyorsan elintéztük; kerekeivel az ég felé meredve elterült. – Különös – jegyeztem meg –, kész élvezet ez a lövöldözés! És én még elleneztem a háborút! Gustav elmosolyodott. – Igen, elszaporodtak az emberek a földön. Régebben nem tűnt fel ennyire. Manapság viszont, amikor az embereknek nemcsak levegő, hanem autó is kell, mégiscsak szembeötlik. Persze amit mi csinálunk, annak sincs értelme, játszadozunk, mint ahogy a háború sem más, mint egy óriási játék. Egyszer meg kell tanulnia az emberiségnek, hogy ésszerű eszközökkel tudjon gátat szabni a gyarapodásnak. Egyelőre azonban végtelenül ostobán válaszolunk az elviselhetetlen állapotokra, persze végül mégiscsak helyesen cselekszünk, mert hisz redukálunk. – Igen – vetettem közbe –, talán őrültség, amit művelünk, de jó és szükségszerű. Rossz vért szül, ha az emberiség túlerőlteti az agyát, és olyasmit próbál megoldani, ami egyelőre megközelíthetetlen az ész számára. Ilyenkor születnek az olyan eszmények, mint az amerikaiaké vagy a bolsevikoké, roppant ésszerűek ugyan, de iszonyatosan naiv módon leegyszerűsítik az életet, és ezáltal szörnyen megerőszakolják és kifosztják. Az emberről alkotott kép, az egykor oly fennkölt eszmény, lassanként klisévé válik. Lehet, hogy mi, őrültek fogjuk újra megnemesíteni. Gustav felnevetett. – Barátocskám, fantasztikusan elmésen szónokolsz, öröm és kész nyereség hallgatni bölcsességed forrását. Ráadásul talán egy kicsit igazad is van. De légy szíves, most inkább töltsd meg a puskád, és ne álmodozz. Minden pillanatban jöhetnek az őz-bakok, márpedig filozófiával nem terítjük le őket, golyó kell a puskába. Jött egy autó, azonnal lelőttük, az út immár teljesen el volt torlaszolva. Egy hájas, vörös fejű túlélő vadul hadonászott a roncsok között, kidüllesztett szemmel keresgélt, míg fel nem fedezte a rejtekünket, aztán ordítozva felénk rohant, és a revolverével lövöldözött. – Tűnjön el, vagy lövök – kiáltott le Gustav. A férfi célzott és tüzelt. Erre két lövéssel leterítettük. Még két kocsit lőttünk ki. Aztán megszűnt a forgalom, elcsendesedett a vidék, úgy tűnt, gyorsan elterjedt a veszélyes hely híre. Zavartalanul gyönyörködhettünk a tájban. Lent a mélyben, a tavon túl egy városka terült el, füst szállingózott a magasba, hamarosan észrevettük, hogy a tűz háztetőről háztetőre terjed. Lövöldözést is lehetett hallani. Dora pityergett, megsimogattam könnyes arcát. – Mindnyájunknak meg kell halni? – kérdezte. Nem feleltünk. Az úton egy gyalogos közeledett, meglátta a roncsokat, körbejárta őket, behajolt az egyikbe, és egy tarka napernyőt, egy női bőrtáskát és egy borosüveget vett ki, aztán békésen letelepedett a mellvédre, meghúzta az üveget, és harapott hozzá valami sztaniolba csomagolt szendvicsfélét, ami a zsebéből került elő. Kiürítette az üveget, hóna alá csapta a napernyőt, és békésen bandukolva, elégedetten távozott. Így szóltam Gustavhoz: – Képes lettél volna lőni erre a jópofa fickóra, ki tudtad volna lyukasztani a kobakját? Isten tudja, nekem valahogy nem lett volna szívem hozzá.

– Nem is kért rá senki – morogta a barátom. Az ő szíve is összeszorult. Alighogy a szemünk elé került egy ártalmatlan, békés, az ártatlanság állapotában lévő, naiv teremtés, egy csapásra ostobának és visszataszítónak tűnt dicső, szükségszerű ténykedésünk. Az ördög vigye a vérontást! Elszégyelltük magunkat. De a háborúban állítólag néha még a tábornokok is szégyenkeznek. – Menjünk innen – könyörgött Dora –, másszunk le, biztosan találunk ennivalót a kocsikban. Ti nem éheztetek meg, bolsevikok? Szorongó, dúlt hangon kondultak meg az égő városka harangjai. Elkezdtünk lemászni. Amikor átsegítettem Dórát a korláton, megcsókoltam a térdét. Élesen felnevetett. És ekkor megreccsent az állványzat, és mindketten belezuhantunk a semmibe… Újból a kerek folyosón találtam magam, a vadászattól felajzva. A megszámlálhatatlan ajtók feliratai csalogattak: Mutabor Átváltozás bármilyen állattá és növénnyé Káma-szútra Bevezetés az indiai szerelem művészetébe Kezdő tanfolyam: a szerelem gyakorlásának 42 fajtája állattá és növénnyé

Elvezetés öngyilkosság! Halálra röhögöd magad Átszellemülésre vágyik? A Kelet bölcsessége Bárcsak ezer nyelvem volna! Csak uraknak A Nyugat alkonya Kedvezményes árak Még mindig felülmúlhatatlan

A művészet veleje Hogyan változtatja a zene térré az időt A kacagó könny Humorkabinet Remetejátékok A társas élet teljes értékű helyettesítése

Kifogyhatatlanul szaladtak a feliratok. A következőn megakadt a szemem: Útmutató a személyiség felépítéséhez Garantált siker és beléptem. Csöndes, homályos helyiség fogadott, keleti szokás szerint nem volt benne szék, a földön egy férfi ült, előtte hatalmas sakktáblához hasonló alkalmatosság. Az első pillanatban azt hittem, Pablo barátom, mert olyan tarka selyemkaftánt viselt, mint ő az imént, és az ő fekete szemével nézett rám. – Pablo? – kérdeztem. – Senki vagyok – felelte nyájasan. – Nálunk nincsenek nevek és személyiségek. Sakkjátékos vagyok. A személyiség felépítése érdekli? – Igen. – Kérem, akkor bocsássa rendelkezésemre néhány tucat bábuját. – Miféle bábumat… ? – Amelyekre széthullani látta úgynevezett személyiségét. Bábuk nélkül nem tudok játszani. Egy tükröt tartott elém, újra láttam, ahogy egységes személyiségem számtalan énné esik szét, sőt, mintha ezúttal még több lett volna. A bábuk olyan aprók voltak, mint a kézbe illő sakkfigurák, a játékos higgadt, biztos ujjmozdulatokkal elvett néhány tucatnyit, és a sakktábla mellett fölsorakoztatta a földön. Közben monoton hangon megszólalt, mintha beidegződött szónoklatot vagy leckét mondana föl: – Ismeri a téves és baljós hiedelmet, amely szerint az ember tartós egység. Tudja azt is, hogy az ember számtalan lélekből, milliónyi énből áll. A személy eme látszólag egységes széthasogatását számtalan bábura a tudomány skizofréniának nevezi, és részben nem is téved, mert bizonyos rend, csoportosítás nélkül lehetetlen megfékezni bármilyen sokaságot. Téved viszont, amikor azt állítja, hogy a számtalan al-ént egész életen át egyetlen, egyszeri, átfogó rend igazgatja. A tudomány eme tévedése nem egy kínos következménnyel jár, hasznát kizárólag a közszolgálatú tanárok és nevelők látják, ők ugyanis azt gondolják, hogy így sokkal egyszerűbb a munkájuk, és szögre akaszthatják a gondolkozást és kísérletezést. E tévedésnek köszönhető, hogy sok gyógyíthatatlan őrült „épelméjűnek”, mi több, a társadalom szemében fölöttébb értékes egyénnek számít, ezzel szemben némely lángelmét bomlott elméjűnek tekintenek. A hiányos tudományos lélektant ezért egészítjük ki a felépítés művészetének fogalmával. Akik átélték énjük széthullását, azoknak megmutathatjuk, hogy a darabokat bármikor és bármilyen rendben újra összerakhatják, és így kimeríthetetlenül gazdag létjáték birtokába jutnak. Újabb és újabb játékot, feszültséget és helyzetet teremtvén úgy csoportosítjuk széthullott énünk bábuit, ahogyan a költő alkotja meg drámáját egy maréknyi figurából. Figyeljen! Higgadt, okos ujjaival megfogta a bábuimat – volt köztük gyerek, fiatal, aggastyán, nő, vidám, szomorú, erős, törékeny, élelmes, gyámoltalan –, és felállította a táblán; a játszmában, mintegy kis világot képezvén, azonnal csoportokká, családokká, játszadozó barátokká és csatázó ellenfelekké rendeződtek. Ámultam, ahogy a nyüzsgő, mégis rendezett világot igazgatta – a bábuk játszottak és harcoltak, szövetséget kötöttek, ütközeteket vívtak, udvaroltak, egybekeltek, sokasodtak; népes, mozgalmas és izgalmas dráma bontakozott ki. Egyszer csak egy könnyed mozdulattal lesöpörte a táblát, óvatosan fölborogatta, halomba söpörte a figurákat, aztán az igényes művész tűnődve új játszmát rendezett; az

iménti bábuk más alakzatokat vettek fel, más viszonyok és kapcsolatok jöttek létre. A második játszma hasonlított az elsőhöz, ugyanabból a világból és anyagból építkezett, csak a hangnem változott, a tempó módosult, a motívumok cserélődtek fel és a helyzetek alakultak másként. Az elmés játékmester így épített játszmát játszmára énjeimből. A játszmák hasonlítottak egymáshoz, felismertem bennük a közös világot, a közös eredetet, mégis mindegyik más és más volt. – Ez életművészet – magyarázta. – A jövőben maga is kedvére alakíthatja, bonyolíthatja, gazdagíthatja és népesítheti be élete játékát, a lehetőség a markában van. Ahogyan magasabb értelemben minden bölcsesség alapja a paranoia, úgy a művészet és fantázia a skizofréniával kezdődik. Ezt részben már a tudósok is felfedezték, erről olvashatunk A herceg csodakürtje című bámulatos könyvben, melyben egy tudós szorgos fáradozását tébolyult, intézetekbe zárt művészek zseniális együttműködése nemesíti meg. Tessék, fogja a bábuit, sokszor fog még élvezettel játszadozni velük. Holnap mellékszereplővé fokozhatja le azt, akiből ma elviselhetetlen madárijesztő lett. Abból a szegény, kedves kis bábuból pedig, amelyik egy időre szemlátomást szerencsétlenségre, balsorsra ítéltetett, holnap hercegnőt csinálhat. Jó szórakozást, uram! Mélyen és háládatosan meghajoltam a tehetséges sakkjátékos előtt. Zsebre tettem a bábukat, és kimentem a keskeny ajtón. Valójában azt hittem, hogy azonnal leülök a folyosón a földre, és órákig, időtlen időkig a bábukkal játszom, de alighogy kiléptem a világos, kerek folyosóra, nálam erősebb, új áramlatok ragadtak magukkal. Kihívóan megvillant előttem egy plakát: A pusztai farkas idomításának csodája A felirat sokféle érzést kavart fel bennem; elmúlt életem, az elhagyott valóság szorongásai és kényszerei hirtelen fájdalmasan a szívembe nyilalltak. Reszkető kézzel kinyitottam az ajtót, és egy vásári bódéban találtam magam. Vasrács választott el a nyomorúságos porondtól. A manézsban megpillantottam egy állatidomárt, úgy feszített, mint egy csepűrágó, óriási harcsabajusza, izomtól duzzadó karja és piperkőc cirkuszi öltözete ellenére arcátlanul és felháborítóan hasonlított rám. Az erős férfi – rettenetes látvány! – egy amúgy szép és nagy, de girhes és riadt, meghunyászkodó szemű farkast vezetett pórázon, akár egy kutyát. Undorító, egyszersmind izgalmas, szörnyű, titkon mégis élvezetes volt látnom, ahogy a brutális idomár egy sor fortélyos és szenzációs produkciót adott elő az alapjában nemes, csak gyalázatosan kezes vadállattal. A férfi – varázstükör torzította, átkozott fivérem – kétségkívül bámulatosan értett az idomításhoz. Az ordas figyelmesen végrehajtotta minden parancsát, alázatosan engedelmeskedett a vezényszavaknak és ostorpattintásoknak; leült, élettelennek tettette magát, pitizett, pofájában cipóval, tojással, hússal, kosárkával járkált megadón és meghunyászkodva, az idomár ledobta a korbácsot, az állat a pofájába vette, és förtelmesen hízelgő farkcsóválással követte. Aztán egy nyulat, majd egy fehér bárányt vezettek elé, az ordas vicsorgott, csorgott a nyála a reszkető vágytól, de nem bántotta őket, sőt parancsra kecsesen átlendült a remegve kuporgó állatokon, aztán letelepedett közéjük, és mancsával átölelve őket családias együttest alkottak. Ráadásul egy tábla csokoládét is megevett gazdája kezéből. Égnek állt a hajam, kínlódva néztem, ahogy a fantasztikusan megszelídített farkas megtagadja természetét. Az előadás második része viszont nemcsak a felajzott publikumot kárpótolta, hanem a farkast is. A rafinált szám után a szelídítő diadalittas, nyájas mosollyal meghajolt a bárány-farkas csoport fölött, aztán felcserélődtek a szerepek. A Harryra emlékeztető

idomár váratlanul mélyen meghajolt, és letette korbácsát a farkas lába elé, reszketett, összezsugorodott, olyan siralmas látványt nyújtott, mint az imént a farkas, aki viszont vigyorogva megnyalta a pofáját, elszállt minden görcsössége és zavarodottsága, szeme villogott, teste megfeszült és kinyílt a visszanyert vadságban. Ettől kezdve a farkas parancsolt, és az ember engedelmeskedett. Négykézlábra ereszkedett, és utánozta a farkast; kilógatta a nyelvét, tömött fogaival letépte magáról a ruhát. Az emberidomár parancsára egyszer két lábon járt, máskor négykézláb mászott, pitizett, halottnak tettette magát, tűrte, hogy a farkas meglovagolja, aztán vitte utána a korbácsot. Alázatosan, ügyesen, leleményesen teljesített mindenféle megalázó és perverz feladatot. Egy szép lány lépett a színpadra, a betanított férfihoz ment, és megcirógatta az állát, arcát az arcához dörgölte, de a férfi nem állt föl, megrázta a fejét, rávicsorgott a szépségre, egyre fenyegetőbben és vadabban vicsorgott, akárcsak egy farkas, úgyhogy a lány végül elmenekült. Aztán csokoládét tettek elé, utálkozva körbeszimatolta és félrelökte. Végül megint behozták a fehér bárányt és a kövér, foltos nyulat, a férfi pedig minden erejét összeszedve káprázatosan alakította a farkast, öröm volt nézni. Foggalkörömmel a visítozó kis állatoknak esett, szőrcsomókat és húscafatokat tépett ki belőlük, vigyorogva rágta az eleven húst, és megrészegülten, odaadón, kéjtől lehunyt szemmel szívta meleg vérüket. Eliszonyodva menekültem kifelé. Láthattam, hogy a mágikus színház nemcsak paradicsom, a vidám felszín alatt a poklok poklát rejti. Istenem, hát itt sem találok megváltásra? Rémülten futkostam összevissza, számban összekeveredett a vér és a csokoládé undorító íze, szabadulni akartam a zavaros hullámokból, elviselhetőbb, barátságosabb képekért viaskodtam. „O Freunde, nicht diese Töne!” – csendült a fülembe, és iszonyattal gondoltam a fronton készült rettenetes fotográfiákra, amelyeket a háború alatt láthatott az ember: összegabalyodott hullákból álló hegyek, a halott arcokat a gázálarc vigyorgó ördögpofákká torzította. Ostoba gyerek voltam, amikor, mint a háború humánus ellenzője, elborzadtam e képek láttán! Ma már tudom, hogy egyetlen állatidomár, miniszter, tábornok, tébolyult sem tudott kiagyalni olyan szörnyű, vad, gonosz, ostoba és nyers gondolatokat és képeket, amelyek ne lakoztak volna bennem is. Megkönnyebbültem, amikor eszembe jutott a színház kezdetekor látott felirat, amelyet a csinos fiú viharosan követett. Minden lány a tiéd Mindent egybevetve úgy éreztem, hogy tulajdonképpen nem is kívánhatnék ennél szebbet. Örömömben, hogy megint sikerült megszöknöm a pusztai farkastól, beléptem. Furcsa volt – mesés, egyszersmind oly meghitt, hogy összeborzadtam –, amint megcsapott fiatalságom illata, gyermek- és ifjúkorom levegője, és újra ifjúi vér csörgedezett ereimben. Megint fiatal voltam, korábbi tetteim, gondolataim és énem elsülylyedtek. Alig egy órája, perce is azt hittem, tudom, hogy mit jelent szeretni, kívánni, vágyakozni, pedig csak egy öregember szeretett és vágyakozott. Megifjodtam, fiatal, új, eredeti érzéseket éreztem; izzón hömpölygő tüzet, magával ragadó vágyat, márciusi langy szellőben olvadozó szenvedélyt. Fellángolt újra az elfeledett tűz, dagadozón és mélyen szólaltak meg a múlt hangjai, lobogva forrott a vérem, lelkem rivallt és dalolt! Tizenöttizenhat éves ifjonc voltam, latintól, görögtől és csodálatos verssoroktól zsongott a fejem, gondolataimat nagyravágyás, becsvágy, fantáziámat művészi álmodozások fűtötték, de a szerelem tüze, a nemi éhség és kéj emésztő sejtelme mélyebben, erősebben és fájdalmasabban égetett és marcangolt minden más lobogó tűznél.

Egy sziklás dombon álltam szülővárosom fölött, a levegő a tavaszi szél és az első ibolyák illatát hordozta, a városka felől megcsillantak a folyó fodrai és az atyai ház ablakai, minden olyan mámorosan, újonnan, a teremtéstől megrészegülten nézett, csengett és illatozott, olyan színpompával ragyogott, olyan földöntúlian és megdicsőülten lebegett a tavaszi szélben, amilyennek hajdan, zsenge ifjúságom ihletett óráiban láttam a világot. A dombtetőn álltam, a szél simogatta hosszú hajamat: egy frissen kizöldellt bokorról tétova kézzel, ábrándos szerelmi vágyba merülve leszakítottam egy gyönge, nyiladozó levélbimbót, szemem elé tartottam, megszagoltam (illatától felizzottak emlékezetemben a hajdani emlékek), szűzi ajkam közé vettem és megrágtam a zöld kis gombócot. A fanyar, zamatos-kesernyés íztől hirtelen ráébredtem, hogy hol vagyok és mi történik velem – az egykori világ vett körül. Gyermekéveim egyik utolsó óráját, az első tavasz egyik vasárnap délutánját éltem át újra, amikor magányos séta közben találkoztam Rosa Kreislerrel, félszegen köszöntöttem és bódultan beleszerettem. Akkor félénk izgalommal lestem a szép lányt, amint egyedül, merengve ballag a hegyre – ő még nem láthatott –, bámultam vaskos copfokba font haját, az arcán aláhulló tincsek incselkedve libegtek a szélben. Csak most láttam, hogy milyen szép ez a lány, milyen csodálatosan és mesésen játszadozik a szellő finom hajával, milyen vágykeltőn omlik alá vékony, kék ruhája fiatal testén, s ahogy a szétrágott bimbó kesernyés-csípős íze a tavasz minden félszeg, édes örömét és szorongását felébresztette bennem, úgy járt át a lány megpillantásakor a szerelem tökéletes, halálos megsejtése, a nő megérzése, a határtalan lehetőségek és igézetek, leírhatatlan gyönyörök, kimondhatatlan zűrzavar, félelmek és szenvedések, forró megváltás és mélységes bűn megrázó előérzete. Ó, hogy égette nyelvemet a tavasz kesernyés íze! Hogy rakoncátlankodott a pajkos szellő piros orcája körül, lágyan aláomló hajában! A közelembe ért, felnézett, megismert, könnyű pír futott át arcán, aztán elfordult; konfirmanduskalapomat megemelve üdvözöltem, Rosa elszántan, mosolyogva, mint egy igazi dáma, emelt fővel visszaköszönt, és lassú, határozott, fölényes léptekkel továbbment – esdeklő szerelemmel és hódolattal néztem utána, így történt egykor, harmincöt évvel ezelőtt, vasárnap délután, és most hirtelen visszatért minden: a domb, a város, a márciusi szellő és a bimbó illata, Rosa barna haja, a dagadozó vágy és a fojtogató, édes szorongás. Minden olyan volt, mint akkoriban, úgy éreztem, hogy azóta soha életemben nem szerettem úgy, mint annak idején. Láttam, hogy elpirul, megismer, igyekszik leplezni zavarát, és rögtön tudtam, hogy kedvel, és hogy ez a találkozás neki is azt jelenti, amit nekem. Nem emeltem meg a kalapom, nem vártam meg ünnepélyesen szorongatva, amíg elmegy mellettem, hanem szorongást és gátlást leküzdve, a vér parancsára odakiáltottam: „Hála istennek, hogy itt vagy, szépséges, gyönyörű Rosa. Imádlak.” Eszembe juthatott volna elmésebb köszöntés is, de most nem ez számított, ez is tökéletesen megfelelt. Rosa nem vágott felnőttes képet, nem ment tovább. Megállt, rám nézett és még jobban elpirult, aztán így szólt: „Adjon isten, Harry, hát tényleg kedvelsz?” Barna szeme ragyogott fiatal arcában, hirtelen úgy éreztem, hogy egész életem eltévelyedett, zavaros, ostoba, boldogtalan volt, és nem is szerettem igazán attól a pillanattól fogva, amikor azon a vasárnapon hagytam, hogy Rosa elmenjen mellettem. Most azonban kiköszörültem a csorbát, megváltozott, jóra fordult minden. Kézen fogtuk egymást, és végtelenül boldogan, rettentő zavarban, kézen fogva lassan elindultunk. Nem tudtuk, mit mondjunk egymásnak, vagy mit kellene csinálnunk, zavarunkban egyre szaporábban szedtük a lábunkat, elkezdtünk futni, és szaladtunk kifulladásig, aztán megálltunk, de nem engedtük el egymás kezét. Gyerekek voltunk, és nem tudtunk mit kezdeni egymással, még az első csókig sem jutottunk el azon a vasárnapon, de mégis a mennyben éreztük magunkat. Alltunk és lihegtünk, aztán leültünk a fűbe, megsimogattam a kezét, ő pedig a másik kezével félénken végigsimította a hajamat, aztán felálltunk, és megpróbáltuk megmérni, melyikünk a magasabb: én egy

ujjnyival nagyobb voltam, de nem ismertem el, ragaszkodtam hozzá, hogy hajszálra egyformák vagyunk, és a jóisten is egymásnak teremtett bennünket, és egyszer majd összeházasodunk. Rosa erre azt felelte, hogy ibolyaillatot érez. Letérdeltünk a zsenge, tavaszi fűbe, hogy ibolyát keressünk. Találtunk is néhány rövid szárú virágot, egymásnak ajándékoztuk, és amikor hűvösebb lett, és a fények ferdén estek a sziklára, Rosa azt mondta, hogy haza kell mennie, és erre mindketten halálosan elszomorodtunk, mert nem kísérhettem el, de azért volt egy közös titkunk, és ez mindennél nagyobb kincs volt. Fent maradtam a sziklán, egy szakadék szélén, arccal a mélység felé, lefeküdtem a földre. Rosa ibolyáját szagoltam és a várost néztem, és figyeltem, amikor fölbukkant odalent, elhaladt a kút mellett, aztán a hídhoz ért. Képzeletben hazáig kísértem; belépett a szülői házba, végigment a szobákon, miközben nekem itt kellett feküdnöm, de azért egy kötelék, egy áram, egy titok összetartott bennünket. Ezen a tavaszon többször találkoztunk, hol a szikláknál, hol kerítések mellett, és orgonavirágzáskor megleptük egymást az első, bátortalan csókkal. Nem sokat nyújthattunk egymásnak, gyermeki csókunkból hiányzott a tűz, a szenvedély, s még a füle mellett incselkedő hajfodrot is alig mertem megsimogatni, de amennyi szerelmet és örömöt csak adni tudtunk, azzal megajándékoztuk egymást, és minden félszeg érintéssel, éretlen szerelmes szóval, szorongó várakozással újabb boldogságot ismertünk meg, egy apró fokkal magasabbra hágtunk a szerelem lajtorjáján. Rosával és az ibolyákkal kezdve így éltem át egy boldogabb csillagzat alatt még egyszer szerelmeimet. Eltűnt Rosa és megjelent Irmgard, a nap tüzesebben sütött, a csillagok megrészegültek, de sem Rosa, sem Irmgard nem lett az enyém. Fokról fokra haladtam előre, sokat kellett még megélnem, megtapasztalnom; elveszítettem Irmgardot és Annát is. Újra szerettem minden lányt, akiért egykor, ifjúkoromban epekedtem, és most szerelemre gyújtottam őket, mindnek tudtam adni valamit, és ők is megajándékoztak engem. Az egykor csupán fantáziámban élő vágyak, álmok, lehetőségek most valósággá, életté váltak. Ó, ti szépséges virágok, Ida, Lore és a többiek, kiket régen, egy nyáron át, egy hónapig vagy csak egy napig szerettem! Rájöttem, hogy én voltam az a csinos, tüzes ifjú, aki az imént a szerelem kapuja felé rohant, és hogy most énemnek ez a darabja, lényemnek és életemnek pusztán csak tizednyi, ezrednyi része él és gyarapodik – nem nyomja el a többi bábu, nem zavarja a gondolkodó, nem gyötri a farkas, nem csorbítja a költő, a fantaszta vagy a moralista. Irmgard tanított a táncra, Ida a csókra, és elsőnek a legszebbikük, Emma tárta föl csókra barna mellét és oltotta szomjamat a gyönyörök kelyhéből azon az őszi estén, ringó szilfalombok alatt. Sok mindent átéltem Pablo kis színházában, de élményeim apró töredékét sem tudnám szavakba foglalni. Az enyém volt minden lány, akit valaha szerettem, mind azzal ajándékozott meg, amit csak ő adhatott, és tőlem mind azt kapta, amit egyedül én adhattam. Ezen az éjszakán kóstoltam szerelmet, boldogságot, kéjt, káoszt és szenvedést, varázslatosan virágzott kertemben életem valahány elmulasztott szerelme – tiszta, törékeny, rikító, lobogó, sötét, hervatag virágok, lángoló gyönyör, forró ábrándozás, izzó szomorúság, rettenetes halál, ragyogó újjászületés. Találkoztam asszonyokkal, akiket határozott, viharos fellépéssel csábítottam el, mások akkor voltak boldogok, ha lassan, óvatosan udvaroltam; megelevenedtek életem homályba merült jelenetei, amikor, még ha csak pillanatokra is, nemi vágy ébredt bennem, amikor egy asszonyarctól lángra lobbantam, vagy egy lány fehér bőrének csillanása csábított, és amit egykor elmulasztottam, most bepótoltam. Eljött az a különös, sötétbarna szemű, lenszőke asszony, aki mellett valamikor negyed óráig ácsorogtam egy gyorsvonat folyosóján az ablaknál, és később álmomban többször visszatért – egy szót sem szólt, de nem sejtett, rémisztő, halálos szerelemre tanított. Na és az a sima, csendes, üveges mosolyú, fátyolos tekintetű

kínai lány a marseille-i kikötőben; káprázatosan szeretett ő is. Mindegyik beavatott a titkaiba, mind a maga kertjének illatát ontotta, mind másként csókolt, másként volt szemérmes és kitárulkozó. Jöttek, aztán eltűntek, sodorta őket felém az ár, engem pedig hozzájuk, s már ragadott is tovább – izgalmas, veszélyes, meglepetésekben gazdag, játékos, gyermeki lubickolás a nemiség áradatában. Elámultam, hogy mennyi szerelem, alkalom, csábítás fűszerezte látszólag sivár, rideg pusztaifarkas-létem. Szinte mindet elszalasztottam, menekültem előlük, bukdácsoltam közöttük, és mindjárt elfelejtettem őket, de most itt voltak mind, százával özönlöttek. És most észrevettem őket, átadtam magam, kitárulkoztam és alámerültem a rózsásan derengő gyönyör poklába. Pablo ajánlata is megismétlődött, és még sok más, korábbi csábítás, melyeket annak idején fel sem fogtam – fantasztikus játékok hármasban, négyesben; mosolyogva hívtak a körtáncba. Sok minden történt, számtalan, leírhatatlan játékban vettem részt. Higgadtan, szótlanul, felkészülve, tudással felvértezve, bölcsen, tapasztaltan s Hermina fogadására éretten buktam fel a csábítások, szenvedélyek, szövevények végtelen áradatából. Hermina volt az utolsó alakja ezerarcú mitológiámnak, ő zárta le a sort; egy szempillantás alatt kijózanodtam, és megszakítottam a szerelmi mesét, mert vele nem a varázstükör homályában akartam találkozni, őt nemcsak egy sakkbábum illette meg, az egész Harry az övé volt. Igen, úgy rendezem át a játékot, hogy minden bábu rá figyeljen és a beteljesüléshez vezessen. Az ár partra sodort, újra a színház üres folyosóján álltam. És most? A zsebemben lapuló bábuk felé kaptam, de lendületem máris megtorpant. Ajtók, feliratok, varázstükrök tolultak körém kifogyhatatlanul. Tehetetlenül olvastam a legközelebbi feliratot, és megborzongtam: Szerelmi gyilkosság szólt a felirat. Belém hasított egy emlékkép: Hermina egy éttermi asztalnál ételekről, italokról cseveg, hirtelen elkomorodik, és halálosan szigorú tekintettel azt mondja, magába fog bolondítani, hogy megöljem. A félelem sötét hullámai árasztották el szívemet, hirtelen mindent magam előtt láttam, valahol a mélyben baj és balsejtelem sajdult. Kétségbeesve a zsebemhez kaptam, hogy visszatérjek a varázslathoz, és átrendezzem a sakktáblát. De a bábuknak nyoma veszett, és egy kés akadt a kezembe. Halálra rémülten futottam végig a folyosón az ajtók előtt, egyszer csak az óriási tükörhöz értem. Hatalmas, szép farkas nézett vissza rám izgatott, riadt szemmel; akkora volt, mint én, és mozdulatlanul állt. Izzó pillantást lövellt felém és nevetett. Egy pillanatra kinyílt a pofája, és előbukkant vörös nyelve. Hová tűnt Pablo? És Hermina? És az az okos fickó, aki kedvesen beszélt a személyiség felépítéséről? Újra belenéztem a tükörbe. Megtébolyodtam. A magas üvegfal mögött eltűnt a nyelvét forgató, vigyorgó farkas, és megjelent Harry, a játéktól cserbenhagyva, szenvedélytől elcsigázott, hamuszürke arccal, holtsápadttá váltan; mindenesetre legalább emberrel álltam szemben, akivel beszélni lehetett. – Harry, hát te mit keresel itt? – kérdeztem. – Semmit – felelte a tükörkép –, csak várok. A halálra. – Hol a halál? – érdeklődtem. – Már közeleg – felelte a másik Harry. És a színház elnéptelenedett termeiből hangok, csodálatos, félelmetes hangok csendültek fel a Don Jüanból, az a részlet, amikor a kővendég színre lép. A túlvilágról, a halhatatlanoktól érkező jéghangok hátborzongatóan visszhangzottak végig a kísérteties házon.

– Mozart! – villant az agyamba, és felidéződtek lelki életem legkedvesebb és legfennköltebb képei. Ekkor kacaj csattant fel mögöttem, emberfeletti szenvedéseken túlról érkező, isteni humorban fogant harsány és jéghideg kacaj. Dermedten és elragadtatva megfordultam. Mozart közeledett felém, kacagva elment mellettem, higgadt léptekkel egy páholyajtóhoz ballagott, benyitott és belépett. Mohón követtem ifjúságom istenét, akit egész életemben imádtam és tiszteltem. Újra felcsendült a muzsika. Mozart a balusztrádnál állt, a színházból semmit sem lehetett látni, a végtelen teret sötétség borította. – Látja – szólalt meg Mozart –, azért szaxofon nélkül is lehet muzsikálni. De most nem bántom ezt a híres hangszert. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – A Don Jüan utolsó felvonásában, Leporelló már térdepel. Csodálatos jelenet, és persze a zene sem rossz. Sok benne még az emberi, de azért kiérezni a túlvilágit, a kacagást. Nem gondolja? – Ez a darab az utolsó nagy muzsika – feleltem ünnepélyesen, mint egy tanár. – Igaz, utána jött még Schubert, Hugo Wolf, és persze a szegény, bámulatos Chopinről sem feledkezhetünk meg. Maestro, ön ráncolja a homlokát – ó, igen, ott van Beethoven is, egyszerűen csodálatos. Káprázatos, de mégis van benne valami töredékes, fölbomló, a Don Juan óta nem alkotott emberi kéz ilyen tökéletes formába öntött művet. – Ne fárassza magát! – nevetett Mozart gúnyosan. – Vagy netán szintén zenész? Én már felhagytam a mesterséggel, visszavonultam. Azért néha vetek egy pillantást a szakmára. Felemelte a kezét, mintha vezényelt volna, és ekkor valahonnan előbújt a hold vagy egy fakó csillag, a balusztrádról lepillantva mérhetetlen teret láttam, köd gomolygott, felhők vonultak, hegyek és tengerpart körvonalai rajzolódtak ki, alattunk végeláthatatlan, sivatagszerű pusztaság terült el. A pusztában egy nagy szakállú, bánatos arcú öregember sok ezer

fekete ruhás férfiból álló menetet vezetett. Búskomornak, reményvesztettnek tűnt. – Nézze meg Brahmsot – szólalt meg Mozart. –A megváltás felé igyekszik, de még hosszú út vár rá. Azt is megtudtam, hogy a többezres fekete kíséret azokból a hangokból és hangjegyekből áll, amelyeket az isteni ítélet fölöslegesnek talált a partitúráiban. – Túlságosan vaskos a hangszerelése, rengeteg anyagot elpocsékolt – bólogatott Mozart. Közvetlenül Brahms mögött, szintén egy óriási sereg élén, Richárd Wagner menetelt, éreztük, ahogy a roppant tömeg csimpaszkodik belé és a vérét szívja; fáradtan, elcsigázva vánszorgott ő is. – Fiatal koromban – jegyeztem meg szomorúan – e két zeneszerzőt a lehető legnagyobb ellentéteknek tartották. Mozart felnevetett. – Igen. Így szokott lenni. Bizonyos távlatból az ellentétek közelednek egymáshoz. A vaskos hangszerelés egyébként a kor tévedése, nem Wagner vagy Brahms hibája. – Hogyan? És ezért kell ilyen súlyosan bűnhődniük? – kiáltottam felháborodva. – Természetesen. A hivatali utat be kell tartani. És csak akkor derül ki, hogy marad-e bennük említésre méltó eredetiség, ha levezekelték koruk bűnét. – De hát ők nem tehetnek róla. – Persze hogy nem. Maga sem tehet róla, hogy Ádám megkóstolta az almát, mégis bűnhődnie kell. – Rettenetes. – Az ám, az élet rettenetes. Nem tehetünk róla, és mégis felelősek vagyunk. Születésünktől fogva bűnösök vagyunk. Fura hitoktatást kaphatott, ha még ezt sem tudja. Hitványul éreztem magam. Láttam, amint holtfáradt zarándokként, fölöslegesen megírt temérdek könyvem, tanulmányom és tárcám súlya alatt roskadozva bolyongok a túlvilági pusztaságban, nyomomban a követésemre kárhoztatott szedők és olvasók seregével. Uramisten! És még Ádám is és az alma, meg az eredendő bűn. Végtelen tisztítótűzben kell bűnhődnöm, és csak azután merül föl a kérdés, hogy marad-e utánam valami eredeti, személyes, avagy fabatkát sem ér a munkásságom minden következményével együtt, és csak értelmetlen játszadozás a mulandóság habjai közt! Mozart hahotára fakadt, amint meglátta csalódott ábrázatomat. A nevetéstől bukfencet hányt a levegőben, a lábával trillázott, és felém kiáltotta: – Halló, öcskös, a nyelved tán göcsörtös, tüdőd zihálva köpdös? Olvasóidra gondolsz, a dögökre, a szerencsétlen ördögökre, meg a szedőkre, a hitszegőkre, az átkozott kardcsörgetőkre? Kacagok legott, te bigott, harsányan kacagok, majd beleszakadok, szinte betojok. Ó, szegény, áhítatos pára, lantodnak nincsen párja, szívedet bánat rágja, érted gyertyát áldozok és közben jót mulatok. Licsegtél-locsogtál, eleget harsogtál, repestél, bomlottal, nem soká lobogtál. Isten veled, hékám, pokol mélyén méltán gyötör majd az ördög, firkálásért, locsogásért, minden lopott irományért. Ezt nem nyelhettem le, dühömben megfeledkeztem a fájdalmamról, és üstökön ragadtam Mozartot, erre fölemelkedett a földről és elszállt, a hajfonat egyre csak nyúlt – mintha egy üstökös csóváján himbálózva hánykódtam volna a Világmindenségben. Vacogtam! A halhatatlanok átkozottul ritka, fagyos levegőben élnek. Mielőtt az érzékeim felmondták volna a szolgálatot, az utolsó pillanatban úgy éreztem, hogy a jeges fuvallat engem is felvidít. Kesernyés-csípős, acélosan csillogó jókedv járt át, kedvem támadt olyan féktelenül, metszőn és túlvilágian hahotázni, mint Mozart. Ekkor azonban kifogytam a levegőből, és elveszítettem az eszméletemet. Zavarodottan, megsemmisülten tértem magamhoz, a folyosó fényes padlóján éles fény tükröződött. Nem kerültem a halhatatlanok közé, még nem. Még mindig a talányok,

szenvedések, pusztai farkasok, gyötrelmes bonyodalmak világában voltam. Elviselhetetlen hely, valahogyan véget kellett volna már vetni az ittlétnek. A nagy falitükörből Harry nézett rám. Rossz színben volt, úgy festett, mint a professzornál tett látogatás után és azon a báli éjszakáján a Fekete Sasban. Pedig ennek már jó ideje, évek, évszázadok teltek el azóta; megvénült Harry, megtanult táncolni, járt a mágikus színházban, hallotta Mozart kacaját, nem félt a tánctól, a nőktől, a borotvától. A kevéssé tehetséges is megérik, ha átugrik néhány évszázadot. Sokáig néztem Harryt a tükörben; még mindig jól ismertem, még mindig hasonlított egy kicsit a tizenöt esztendős Harryra, aki egy márciusi vasárnapon a sziklák között találkozott Rosával, és megemelte konfirmanduskalapját. Pedig néhány száz évecskét öregedett azóta, zenélt, bölcselkedett, megcsömörlött, elzászit vedelt a Stahlhelmben, tisztes tudósokkal Krisnáról disputált, szerette Erikát és Mariát, összebarátkozott Herminával, automobilokat puffantott le, lefeküdt a sima kínai lánnyal, találkozott Goethével és Mozarttal, itt-ott fölhasította az idő és a látszatvalóság burkát, amely még mindig fogva tartotta. Elveszítette ugyan ügyes kis sakkbábuit, de helyettük pompás tőr lapult a zsebében. Gyerünk, vén cimbora, öreg, megfáradt Harry! Az ördög vigye ezt a keserű életet! Szembe köptem Harryt, beleugrottam a tükörbe és szilánkokká tapostam. Lassan lépdeltem a visszhangos folyosón, kerestem a kellemes kalandokkal kecsegtető ajtókat, de a feliratok eltűntek. Lassan elmentem a mágikus színháznak mind a száz ajtaja előtt. Hamarosan megszűnnek az évek. De előtte valamit még el kell intéznem. Hermina vár rám. Különös násznak nézek elébe. Egy zavaros örvény elragadott, engem, a szolgát, a pusztai farkast. Vigye el az ördög! Az örvény az utolsó ajtóig sodort. Megálltam. Rosa, távoli ifjúság, Goethe és Mozart! Isten veletek! Benyitottam. Egyszerű, kedves kép fogadott. A csillapíthatatlannak tűnő, s mégis pillanatok alatt kielégítő szerelemtől elalélt, mély álomba zuhant két gyönyörű test, Hermina és Pablo pihent a padlóra terített takarókon. Két szép ember, pompás, gyönyörű test, lenyűgöző látvány. Hermina bal melle alatt egy friss folt, sötét véraláfutás, Pablo szép, csillogó fogainak a nyoma látszott. Tövig beledöftem a tőrömet. Vér buggyant finom, fehér bőrére. Lecsókoltam volna, ha másként történik minden. De így csak figyeltem a csordogáló vért, aztán fájdalmasan, álmélkodva félig kinyitotta a szemét. Vajon miért csodálkozik? – kérdeztem magamban. Aztán eszembe jutott, hogy talán le kellene zárnom a szemét. De magától lecsukódott. Bevégeztetett. Ahogy egy kicsit oldalra fordult, finom árny húzódott a hónaljától a melléig, emlékeztetett valamire, de nem tudtam, hogy mire. Nem mozdult többet. Sokáig néztem. Hirtelen megborzadtam, kijózanodtam, és el akartam menni. Ekkor megmoccant Pablo, kinyitotta a szemét, nyújtózkodott, a szép halott fölé hajolt és elmosolyodott. Soha nem fog megkomolyodni, örökké mosolyog, gondoltam. Óvatosan megemelte a takaró végét, és mellig befedte Herminát, a sebet is eltakarta, aztán kiment a páholyból. Hová megy? Hát mindenki magamra hagy? Egyedül maradtam a félig betakart, szeretett és irigyelt halottal. Sápadt homlokáról aláhullott a fiús hajtincs, résnyire nyitott szája vörösen fénylett fakó arcában, lágyan illatozó haján átderengett finom formájú, apró füle. Íme, beteljesedett a kívánsága. Megöltem szerelmemet, mielőtt az enyém lett volna. Megtettem, pedig nem hittem volna, és most előtte térdelek és bámulom, és nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e vagy sem. Mit szólna ehhez a bölcs sakkozó vagy Pablo? Nem tudom, képtelen vagyok gondolkozni. A kihunyó arcon egyre vörösebben izzott a festett ajak. Olyan volt az én életem, kevés boldogságom, szerelmem is, mint ez a dermedt száj: vörös pont egy élettelen arcon. És a halott arc, a halott, fehér váll, a halott, fehér kar nesztelenül lopakodó borzongást, téli sivárságot, magányt, lassan erősödő hideget lehelt, amitől elgémberedett a kezem és a

szám. Kioltottam a napfényt? Megállítottam az élet szívverését? Rám tört a világűr halotti hidege? Borzongva meredtem a kővé vált homlokra, a dermedt haj tincsre, a sápadt-hűvösen derengő fülre. Halálos, mégis gyönyörű hideget árasztott: csodaszépen csengett, lebegett, zene volt! Nem éreztem már valamikor, egyszer régen ezt a boldogságos borzongást? Nem hallottam már valahol ezt a zenét? De, igen, a halhatatlanok között, Mozart társaságában. Verssorok jutottak az eszembe, amelyekre régebben bukkantam valahol: Lám, de mi immár megleltük honunk: Éteri jég, mit beragyog csillag, Napokat sem, órát sem számolunk, Nem vagyunk férfi, nő, ifjú, agg… Hűvös és mozdulatlan eme öröklét, Hűs örök kacajunk, s tiszta, mint márvány… Ekkor feltárult a páholy ajtaja, és belépett Mozart, de most nem copffal, térdnadrágban és csatos cipőben, hanem modern öltözetben. Nem ismer-

tem meg az első pillantásra. Szorosan mellém ült le. Majdnem megérintettem, hogy figyelmeztessem, össze ne kenje magát a vérrel, ami Hermina kebléből csorgott a padlóra. Amint leült, elmélyülten foglalatoskodni kezdett néhány körülötte lévő kis készülékkel és műszerrel, teljesen lekötötte a figyelmét, ide-oda forgatta őket, és valamit csavargatott; csodálattal figyeltem ügyes, fürge ujjait, amelyeket nagyon szerettem volna látni zongorázás közben. Töprengve figyeltem, pontosabban nem is annyira töprengve, mint inkább álmodozón, megbabonázott okos keze, közelsége fölmelegített, de azért feszélyezett is. Ügyet sem vetett rá, mivel foglalkozik, mit csavargat, szerel. Pedig egy rádiót tákolt össze, és egyszerre csak bekapcsolta a hangszórót, majd így szólt: – Händel F-dúr concerto grossója. Münchenből. Leírhatatlan döbbenetemre és iszonyatomra ebben a pillanatban valóban megszólalt az ördögi bádogtölcsér, és okádta a tüdőbetegek köpetének és az agyonrágott guminak valamiféle keverékét, amit a gramofontulajdonosok és rádióelőfizetők közös megállapodásuk alapján zenének neveznek. Ahogy a vastag por alatt felsejlik a régi, értékes kép, úgy a zavaros köpet és krákogás mögött is felismerhető volt az isteni zene nemes szerkezete, a fenséges kompozíció, a hűvös, mély lélegzet, a vonósok telt, öblös hangja. – Úristen! – kiáltottam fel rémülten. – Mit művel, Mozart? Komolyan csinálja ezt a disznóságot? Tényleg ránk akarja uszítani ezt az undorító masinát, korunk diadalát, a művészet ellen viselt megsemmisítő hadjárat végső, győztes fegyverét? Nincs más választásunk, Mozart? A titokzatos ember csak nevetett! Hidegen, kísértetiesen, hangtalanul, megsemmisítőén. Bensőséges élvezettel gyönyörködött vergődésemben, és közben az átkozott gombokat csavargatta és a bádogtölcsért igazgatta. Csak nevetett, a torz, lelkétől megfosztott, megmételyezett zene pedig továbbszivárgott a terembe, aztán ezt felelte: – Csak semmi pátosz, szomszéd úr! Egyébként hallotta ezt a ritardandót? Káprázatos, mit szól hozzá? Na jó, és most pedig hagyja, hogy átjárja a ritardando gondolata, maga izgága alak! Hallja a basszusokat? Úgy lépkednek, mint az istenek. Lazítson, emberke, hadd járja át minden porcikáját, nyugtassa meg háborgó szívét a jó öreg Händelnek ez az ötlete. Hallgassa meg egyszer végre pátosz és gúny nélkül, ahogy az isteni muzsika távoli alakjai a nevetséges készülék valóban reménytelenül idióta fátyla mögött tovalibbennek. Figyeljen és tanuljon. Ezek a tébolyító hangcsövek látszólag a világ lehető legostobább, leghaszontalanabb és legtiltottabb dolgát művelik; az élő zenét válogatás nélkül, ostobán, nyersen, ráadásul siralmasan eltorzítva, idegen, méltatlan helyekre köpködik, de még így sem tudják kiirtani ősi szellemét, pusztán a meddő technika és silány erőlködés lepleződik le. Hallgassa, emberke, jót fog tenni! Hegyezze a fülét! Jól van. És most nemcsak azt a Händelt hallja, akit megerőszakol a rádió, mégis fenséges – nem, barátom, az élet ékesszóló példázatát is hallhatja és láthatja. Ha figyel, hallja az eszme és a megvalósulás, az örökkévalóság és az idő, az isteni és az emberi között dúló ősi küzdelmet. Miként a rádió tíz percig a legpompásabb muzsikát a leglehetetlenebb helyekre, polgári szalonokba és padlásszobákba, fecserésző, zabáló, ásítozó, hortyogó előfizetők közé szórja, és megfosztja érzéki varázsától, tönkreteszi, rekedt krákogássá silányítja, miközben a szellemet még így sem tudja kiölni belőle – úgy dobálózik az élet, az úgynevezett valóság is a világ csodás képi játékaival, Händel után közepes ipari üzemek mérlegködösítési technikájáról sugároz előadást, a varázslatos zenekari hangzatot gusztustalan hangköpetté alakítja, és a technikát, erőlködést, igénytelenséget, hiúságot az eszme és a valóság közé ékeli. Barátom, ilyen az élet, és ilyennek is kell maradnia, és csak a szamarak nem nevetnek hozzá. Az olyanoknak, mint maga, nincs joguk kritizálni a rádiót vagy az életet. Tanuljon meg először hallani! Tanulja meg komolyan venni az arra érdemeset, a többin

meg nevessen! Vagy netán maga jobban csinálta, nemesebben, elmésebben, ízlésesebben? Ó, nem, monsieur Harry szó sincs róla. Az életből undorító kórtörténetet fabrikált, a tehetségét szerencsétlenül elherdálta. És úgy látom, ezzel a bájos, fiatal teremtéssel se tudott mit kezdeni, kést döfött a szívébe, meggyilkolta. Hát maga szerint jó ez így? – Jó? Ó, dehogy! – kiáltottam kétségbeesve. – Istenem, minden torz, pokolian ostoba, rossz! Állat vagyok, Mozart, buta, gonosz, beteg, nyomorult féreg, igaza van, ezerszer igaza van! De ami a lányt illeti, ő akarta, én csak teljesítettem a kívánságát. Mozart hangtalanul nevetett, de legalább a rádiót kikapcsolta végre. Magyarázkodásomat hirtelen magam is végtelenül ostobának éreztem, pedig az imént még komolyan hittem. Egy emlékkép villant az agyamba – amikor Hermina egyszer az időről és az örökkévalóságról beszélt, úgy éreztem, szavaiban saját gondolataim tükröződnek vissza. Természetesnek tűnt, hogy engedelmeskedjem ötletének és kívánságának, amelyet a legcsekélyebb mértékben sem befolyásoltam, és meggyilkoljam. De vajon hogyan fogadhattam el, hihettem el ezt a szörnyű, meghökkentő gondolatot, mi több, hogyan találhattam ki előre? Mégiscsak az én gondolatom lett volna? És miért épp akkor végeztem vele, amikor más karjában feküdt, meztelenül? Mindentudó és gúnyos volt Mozart néma nevetése. – Harry – szólalt meg –, nagy tréfamester maga. Komolyan gondolja, hogy semmi mást nem kívánt magától ez a szép lány, csak egy késszúrást? Ezt másnak akarja bemagyarázni. Mindenesetre alaposan megszúrta, szegény párának befellegzett. De itt az ideje, hogy szembenézzen gáláns magatartásának következményével. Csak nem hátrál meg? – Nem! – kiáltottam. – Hát nem érti? Nem akarok meghátrálni. Bűnhődni akarok, bűnhődni, bűnhődni! Bárddal sújtsanak le rám, büntessenek, semmisítsenek meg! Mozart halálos gúnnyal nézett rám. – Maga mindig olyan fennkölt! De a humort csak azért is meg fogja ismerni. A humor, Harry, mindig akasztófahumor, és ha kell, hát az akasztófán ismeri meg. Elkészült? Valóban? Rendben van. Akkor lépjen az ügyész elé, vesse alá magát a törvényhozók humortalan gépezetének, egészen addig, amíg hajnalban lefejezik a börtönudvaron. Nos, készen áll? Hirtelen egy felirat villant fel előttem: Harry kivégzése Megadóan bólintottam. Sivár börtönudvar, apró, rácsos ablakokkal megtört fallal körülvéve, gondosan előkészített nyaktiló, egy tucat taláros és köpönyeges ember, középen én álltam, vacogva, összeszorult szívvel, de elszántan, sorsomba beletörődve. Parancsszóra előléptem és letérdeltem. Az ügyész levette barettjét, megköszörülte a torkát, erre a többiek is a torkukat köszörülték. Tekintélyes, széthajtogatott írást tartott a kezében, hangosan felolvasta: – Uraim, Harry Haller áll önök előtt, mágikus színházunkkal való rosszindulatú visszaéléssel vádoljuk és bűnösnek találjuk. Haller nemcsak a magas művészetet sértette meg azáltal, hogy szépséges képkabinetünket összekeverte az úgynevezett valósággal, és egy tükrözött lányt tükrözött késsel meggyilkolt, hanem azon szándékának is tanújelét adta, hogy színházunkat humortalanul öngyilkossági gépezetként használja. Ezért Haliért örök életre és a színházunkba való belépési engedély tizenkét órás megvonására ítéljük. Nem állhatunk el a vádlott egyszeri kikacagásától sem. Uraim, hangoljanak: egy, kettő, három! És háromra az összes jelenlévő tökéletes összhangban, mintegy magasabb kórust alkotván, az ember számára szinte elviselhetetlen túlvilági hahotára fakadt.

Amikor felocsúdtam, Mozart ült mellettem, akárcsak az imént. Vállon veregetett és így szólt: – Hallotta az ítéletet. Meg kell szoknia az élet rádiózenéjét. Jót fog tenni. Maga hallatlanul kevés tehetséggel megáldott, kedves, buta fickó, de most már talán fölfogja végre, mit kívánnak magától. Meg kell tanulnia nevetni, ez a követelmény. Meg kell értenie az élet humorát, ennek az életnek az akasztófahumorát. Maga persze az égvilágon mindenre kész, csak épp arra nem, amit elvárnak magától. Lányokat szurkál, ünnepélyesen kivégezteti magát, és akár száz évig is sanyargatná, ostorozná magát. Vagy tévedek talán? – Nem, dehogy! Kész vagyok bármire! – kiáltottam nyomorúságomban. – Hát persze, a nagyvonalú uraság kapható minden humortalan dőreségre, szellemtelen ostobaságra! De rám ne számítson, egy huncut garast sem adok a romantikus bűnhődéseiért. Végezzük ki uraságodat, csapjuk le a fejét! Hebehurgya szájhős! Ostoba eszméiért lemészárolna egy tucat embert. Az ördögbe is, de hát élnie kell! Megérdemelné, hogy a legsúlyosabb büntetésre ítéljék. – Mi lenne az? – Mondjuk, életre keltenénk a lányt és hozzáadnánk. – Nem, nem, semmi pénzért. Csak rossz vért szülne. – Maga talán nem okozott épp elég bajt? Térjen észre végre! Éljen és nevessen! Tanulja meg az élet átkozott rádiózenéjét, tisztelje a szellemet mögötte, a handabandán meg nevessen! Ez minden. Semmi mást nem kívánnak magától. Összepréselt ajakkal, halkan megkérdeztem: – És ha mégsem? Ha kétségbe vonom a jogát, Mozart úr, hogy rendelkezzen a pusztai farkassal, és beleszóljon a sorsába? – Akkor – felelte Mozart higgadtan – azt tanácsolom, hogy szívj el még egy finom cigarettát. És közben a mellényzsebéből elővarázsolt egy szivarkát, felém nyújtotta, és egyszeriben nem Mozart volt, hanem Pablo barátom pillantott rám meleg, sötét, egzotikus szemével. Mintha az ikertestvére lett volna a sakkmesternek, aki játszani tanított a bábukkal. – Pablo! – kiáltottam döbbenten. – Hol vagyunk, Pablo? Odaadta a cigarettát, és tűzzel kínált. – Mágikus színházamban – mosolygott –, és ha meg akarsz tanulni tangózni, vagy tábornok kívánsz lenni, vagy Nagy Sándorral társalognál, legközelebb megteheted. De meg kell mondanom, Harry, hogy csalódtam benned egy kicsit. Csúnyán megfeledkeztél magadról, megsértetted kis színházam humorát, disznóságot műveltél, késsel szurkáltál és valóságfoltokkal mocskoltad be kedves kis képi világunkat. Igazán nem szép tőled. Remélem, legalább féltékenységből tetted, ahogy megláttál Herminával. Ezzel a bábuval sem tudtál bánni, azt gondoltam, jobban elsajátítottad a játékot. Nem baj, majd kiköszörülöd a csorbát. Ezzel fogta Herminát, aki az ujjai között egyetlen szempillantás alatt játék figurává törpült, és bedugta a zsebébe, ahonnan a cigarettát vette elő. Az édes, bódító füst kellemesen illatozott. Üresnek éreztem magam, és egy évig is tudtam volna aludni. Igen, mindent megértettem. Pablót, Mozartot, a távolban felcsendült hátborzongató kacaja, zsebemben éreztem az élet milliónyi bábuját, megrendülten megsejtettem a játék értelmét, kész voltam elölről kezdeni az egészet, végigszenvedni a kínokat, még egyszer beleborzongani értelmetlenségébe, még egyszer, még ezerszer végigjárni bensőm poklait. Készen álltam. Egyszer még jobban játszom a bábjátékot, egyszer még megtanulok kacagni. Pablo várt rám. Mozart várt rám.

Utószó 1946-ban, a II. világháború árnyékában, Európa romhalmazán egy 69 éves német származású svájci költőnek és írónak ítélik oda az irodalmi Nobel-díjat. A bizottság indoklása szerint a magas kitüntetést Hermann Hesse az egyre merészebb hangú, mélyrehatóbb, ihletett művészi tevékenységért érdemelte ki, amely síkraszáll a klasszikus humanizmus eszményeiért, és kiemelkedik stílusművészetével. Az idős író örömmel fogadja a díjat, de rossz egészségi állapotára hivatkozva nem vesz részt az átadáson. A Nobel díj-bizottsághoz írott levelében hitet tesz a szellem nemzetek fölöttisége, a béke és megbékélés eszméje mellett. Úgy tűnik, kissé megkésett a hivatalos nemzetközi elismerés, bár az eredetileg fiatal tehetségeknek szánt díjat némi politikai célzatossággal többnyire életművekért osztogatják. 1946-ban Hesse életműve befejezettnek volt tekinthető. Az első jelentős siker óta, amelyet az 1904-ben megjelent Peter Camenzind című regény hozott szerzőjének, az 1943-ban napvilágot látott Az üveggyöngyjátékig tucatnyi nagyobb lélegzetű prózai mű és körülbelül ugyanannyi verseskötet jelenik meg Hesse tollából. A beérkezett írót azonban legalább annyi támadás és megaláztatás éri, mint siker. Amíg az ifjúság lelkesedik a lírikus ihletettségű prózaíróért, és guruként követi, addig a felnőtt olvasóközönség egyre nagyobb kritikával fogadja, író-és költőtársainak többsége elutasítja, pedig olyan kortárs is kiáll mellette, mint Thomas Mann. A két világháborúban nem találják eléggé elkötelezettnek, írásait a náci Németországban tiltják is, meg nem is: a közlési jogot Németország nem adja ki a kezéből, könyveit – bizonyos részletek miatt, melyeket Hesse nem hajlandó törölni – mégsem adják ki. Hesse ekkorra már végleg búcsút mond Németországnak, és 1962-ben bekövetkezett haláláig visszavonultan él harmadik feleségével Montagnolában, egy dél-svájci faluban. Ez a többnyire szélsőséges kettős fogadtatás mindmáig érvényes. Hessét vagy imádják, vagy elutasítják. Martin Buber, Theodor Heuss, Thomas Mann kiállnak mellette. Marcel Reich-Ranicki, a Frankfurter Allgemeine Zeitung kulturális rovatának vezetője, a német „irodalmi pápa” óvatosan nyilatkozik róla: dicséri, egyúttal kellő távolságot is tart a „mi kedves pusztai farkasunk”-tól. A nyolcvanas években egy német újságíró tollából egy olyan könyv jelenik meg Hesséről, amely Demian című regényének részleteit Hitler Mein Kampfjával hasonlítgatja össze. De ez már inkább csak replika a lelkes követőknek és a világhírnévnek örvendő írónak, akinek műveit ez idáig mintegy hatvan nyelvre fordították le. A 60-as években az Egyesült Államokban, majd Japánban már mítosz lengi körül alakját és munkásságát. Külföldön különösen két írása kelt feltűnést, az 1922-ben megjelent Sziddhárta és az 1927-es Der Steppenwolf (A pusztai farkas). Az, ötvenéves Hessének ez az önéletrajzi ihletettségű írása megjelenésekor meghökkentette az addig szelídebb Hesse-lektűrökhöz szokott német olvasóközönséget, pedig – mint ahogy a szerző maga is állította – ebben a regényében sem írt másról, mint korábbi vagy későbbi műveiben, például a három évvel később napvilágot látott, középkori kulisszák között játszódó, szelídebb és romantikusabb Narziss és Goldmund című gigantikus elbeszélésében. Hesse prózai írásainak tematikája, gondolati rendszere és felépítése többnyire közös tőről fakad, amint erről az író fő művében, Az üveggyöngyjátékban is tanúságot tesz, hangsúlyozván, hogy a regény végén szereplő három életrajz voltaképpen egyetlen központi gondolat más és más köntösben megjelenő különböző alakja. De nem feledkezhetünk meg azokról az eseményekről sem, amelyek meghatározzák az adott gondolat megformálását, az írások hangulatát és miliőjét.

A húszas években Hesse már érzi a küszöbönálló nagy háború előszelét, a nacionalista sajtó támadja háborúellenes cikkeiért, és magánéletében is jelentős válságon esik át. Házassága második feleségével, Ruth Wengerrel felbomlóban van, idegállapota újra megromlik (1916-ban már járt pszichoanalitikus kezelésre C. G. Jung egyik tanítványához, J. B. Langhoz, majd magához Junghoz is), és komolyan foglalkozik az öngyilkosság gondolatával. Ilyen körülmények között fogan és születik meg A pusztai farkas, majd a Krízis című verseskötet, mely utóbbi tartalmazza a regény versbetéteit is. Ez a válság Hesse életében a húszas évek végén jut el a mélypontra. 1930-193i-re valamelyest normalizálódik a helyzet. Megismerkedik harmadik feleségével, Ninon Dolbinnal, végleg szakít a Porosz Művészeti Akadémiával, amelybe Thomas Mann unszolására sem lép be újra, beköltözik a montagnolai házba, amelyet barátja és mecénása, H. C. Bodmer építtet számára. Az életében bekövetkezett pozitív változásokat tükrözi az 1930-ban megjelenő Narziss és Goldmund és a fő mű, Az üveggyöngyjáték gondolatának megszületése és az előmunkálatok megkezdése. Amikor a Der Steppenwolfi 9 27-ben megjelenik, Hesse már ismert és többnyire ünnepelt író. Ekkor jelenik meg első, mindmáig érvényes életrajza is, melyet Hugó Ball, a zürichi dadaizmus egyik alapítója vetett papírra. A pusztai farkas különös utat járt be németországi megjelenése óta. Már 1929-ben lefordították angolra, lengyelre, 1930-ban hollandra, egy évvel később pedig csehre és spanyolra. Napjainkig több mint húsz nyelven jelent meg, egyes nyelveken nem is egy fordítása. Hesse legnagyobb és leghangosabb sikerét halála után Amerikában aratta, a beatnemzedék körében, a vietnami háború idején. 1969-ben egyedül a Der Steppenwoljból havonta háromszázhatvanezer példány kelt el az Egyesült Államokban, ahol azóta több mint kétmilliót adtak el belőle. A híres-hírhedt Timothy Leary professzor a Sziddhártával együtt a Der Steppenwolfot a kábítószerezés bibliájaként ajánlotta követőinek. 1968-ban a német származású John Kay „Steppenwolf” néven beatzenekart alapított. Born to be wild című száma Peter Fonda Easy Rider című filmje révén vált világhírűvé. 1979-ben a német énekes, Peter Maffey jelentetett meg nagylemezt Steppenwolf címmel. 1981-ben Rigában színre vitték a regényt, 1974-ben Fred Haines forgatott belőle filmet, amely ebben az évben a 28. edinburghi filmfesztivál szenzációja lett. Haines eleinte Timothy Learyt akarta megnyerni a főszerepre, ám ő, miután az USA-ban tíz év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, előbb Algériában, majd Svájcban telepedett le. Végül Max von Sydow, Dominique Sanda, Carla Romanelli és Pierre Clementi főszereplésével készült el a film, amelyet Németországban csak 1987-ben mutattak be. A pusztai farkas Hesse talán világszerte legismertebb és legvitatottabb könyve. Nyilván nem véletlen, hogy épp a beatnemzedék körében arathatott óriási sikert. Introvertált, önmaguk útját járó, önmagukat kereső hősei elsősorban a politikától megcsömörlött, meg nem értett, szubkultúrába menekült, lázadó ifjúsághoz szóltak – legalábbis az Egyesült Államokban, ahol ez a generáció azért ugyancsak a maga képére formálta-ferdítette a húszas évek Németországának ötvenéves, outsider értelmiségi hősét. De említsünk meg egy másik példát, hogy lássuk, a kábítószer apostolának kikiáltott Hesse sokkal többet, pontosabban merőben mást is jelenthet a világ más tájain: Az Új Ember 1978. november 19-i számában Pilinszky János ismertette a Der Steppenwolfot: Harry Hallerben a kóros bűntudattól szenvedő, depressziós, önmegvető embert látta, aki – nem dogmatikus értelemben – közel jár a megtéréshez és a kegyelemhez. Hesse már gyermekkorában megismerkedett az indiai kultúrával. Anyai nagyapja, Hermann Gundert évtizedekig működött misszionáriusként Indiában; a tudós nagyapa több indiai nyelven tudott, malajám szótárt is szerkesztett, és számos nyelvtudományi értekezést írt. A gyermek Hermann sokat hallott tőle a távoli kultúráról, a nagyapa könyvtárában kedvére böngészhetett a mesés könyvek között. Később, ifjúkorában

Schopenhaueren keresztül újra találkozott az indiai mitológiával és vallással, és megismerkedett az ősi Kína és Japán kultúrájával is. A távoli Kelet varázslatos világa majd minden művében megjelenik. Azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy a század első felében a keleti kultúra szinte minden jelentős német íróra hatással volt, és Hesse azon írók közé tartozott, akik alaposan ismerték a világirodalmat. Eletében több mint negyven újság és folyóirat munkatársaként mintegy háromezer könyvről írt ismertetést: a szanszkrit irodalom gyöngyszemeitől kezdve a latin skolasztikus filozófusokon és Dosztojevszkijen át Marxig, sőt Peter Weissig. A műveire gyakorolt hatásokat tekintve az európai kultúra – elsősorban a német – legalább olyan jelentőségű és mélységű, mint a keleti. A német misztika, Eckhart mester, Jákob Böhme, a romantika, Novalis, Jean Paul, aztán Goethe, Hölderlin, Schopenhauer, Nietzsche ugyanúgy rányomják bélyegüket az életműre. És bármennyire vonzódjék is Hesse a brahmanizmushoz, buddhizmushoz vagy a taoizmushoz, sváb pietista származását haláláig nem tudja megtagadni. Hitem című tanulmányában írja 1931-ben, hogy az összes vallás közül, amellyel megismerkedett, a kereszténységé volt az uralkodó szerep, bár a keresztény dogmáktól éppoly távol tartotta magát, mint bármely más hittételtől. A kereszténységből a szeretet, az indiai-ázsiai vallásokból pedig az egység gondolata hatott rá a legerősebben. Buddha-elbeszélésében, a Sziddhártában sem a megismerés, hanem a dogmát elutasító s az egység élményét középpontba állító szeretet válik a mű alapgondolatává. Hesse integrálta filozófiájába mindazon hatásokat, amelyek élet- és olvasmányélményei révén érték. Már a korai művekben jelen vannak azok a gondolati motívumok, amelyekre írásait építi: a polaritás, vagyis a jelenség szintjén – Hesse szavával az „úgynevezett valóságban”, a materiális szférában megjelenő, s a transzcendens szférában, az „igazi valóságban” egységben feloldódó ellentétrendszer. Az olyan ellentétpárok, mint a szellem és a természet, a férfi és a női princípium, a nap és a hold, a világos és a sötét, antinómiaként jelennek meg, tehát minden pólus csírájában tartalmazza saját ellenpólusát, akárcsak a kínai jang-jin fogalompárban, Hesse kedvelt szimbólumában. Az ellentétek taszítják és vonzzák egymást, és a dialektika elve szerint egyre magasabb szinten oldódnak fel egymásban. Ez a fejlődésvonal Hessénél nem egyenes, hanem egyfajta körforgás, kettős irányú, spirális fejlődés: egyrészt egy alulról fölfelé, a transzcendens irányába történő mozgást jelent, másrészt a perifériáról a középpont felé való törekvés jellemzi. Ezt az utat járják be Hesse hősei, a kiválasztottak, akiknek belső változásait úgynevezett lélekvezetők egyengetik. Hesse regényei fejlődésregények, hősei lelki alakulásának, önmaguk belső megismerésének történetei. A külvilág nem „objektív” valóságában jelenik meg, hanem kizárólag a hős fejlődésének alárendelve, egy szigorúan megkomponált szimbólumrendszerben, mintegy „Seelenlandschaft”-ként, „lelki táj „-ként, ahogyan Hesse írásainak világát nevezi. Ezért vezet át a reális világ, vagyis az úgynevezett valóság a lélek bugyraiba, a tudattalan rétegekbe, ezért konfrontálódik a hős a tudat felszíne alatt megbúvó mélyrétegek káoszával. Öt évvel A pusztai farkas megjelenése után, 1932-ben Hesse közread egy rövid tanulmányt Ein Stückchen Theologie, vagyis Egy kis teológia címmel, amelyben felvázolja fejlődéselméletét. Ezt az elméletet párhuzamba hozták a via purgativa, a via illuminativa és az unio mystica – vagyis a lélek háromlépcsős, misztikus – üdvtanával, de éppen A pusztai farkas kapcsán Kierkegaard három stádiumával, az esztétikai, az etikai és a vallási stádiummal is. Hesse elmélete is háromszakaszos. Az első szakasz az ártatlan, védett, paradicsomi gyermekkor, amelyet a második stádium követ a bűnbeeséssel, az ártatlanság elvesztésével, a személyiség, az individuáció kialakulásával. Ebben a szakaszban az individuum az idő, a tér és a kauzalitás korlátai közé szorítva mozog, a földi-anyagi létben

fejleszti személyiségét, miközben állandóan összeütközésbe kerül a társadalmi és vallási törvényrendszerrel. Miután rádöbben, hogy a törvényeket nem tarthatja be, és az elvárások és a tökéletlen földi lét közötti feszültségeket csak kompromisszumok árán, a humor segítségével oldhatja fel, vagy kétségbeesik és elpusztul, vagy felismervén a harmadik stádiumot, amely valamiféle magasabb bűntelenség állapota, egy más dimenzióban létező második gyermekkor, második paradicsom, erőt és hitet merít belőle, és egyre közeledvén hozzá, képes elviselni az életet. Ez a harmadik szféra transzcendens és imaginárius, rokonságot mutat a platóni ideákkal. Csak a szentek, illetve a művészóriások – a zsenik – érik el halhatatlanokként ezt a szintet, amelyet A pusztai farkasban Mozart és Goethe képvisel. A bölcs, a megvilágosodott ember tud ennek a stádiumnak a létezéséről, amelyben az ellentétek egységgé oldódnak fel. Hesse hőseit többnyire effajta bölcsek vezetik útjukon önmaguk megismerésében, amíg el nem jutnak a harmadik szféra felismeréséig. A hősök kiválasztottak, hisz a legtöbb ember nem juthat el ehhez a felismeréshez és vigaszhoz. Az úgynevezett észemberek (Vernünftige) megrekednek a legelső vagy a második szinten, és ártatlan, öntudatlan gyermeki létben tengődnek. Hesse gyerekembereknek, hotelembereknek, sőt – Nietzschével szólva – néha nyájembereknek nevezi őket. Hősei előtt nyitva áll az út az önmegismeréshez, előttük feltárul a harmadik szféra, ők sosem észemberek, hanem jámborak, hívők (Fromme) – persze megint csak nem dogmatikus értelemben istenhívők –, néha egy-egy röpke pillanatra belelátnak az ellentétek mögötti egységes harmóniába. Ezt a pillanatot, illetve felismerést elősegíthetik téves és igaz utak: az alkohol vagy egyéb kábítószer előidézte mámor, a szerelem eksztázisa, a művészet avagy az önmegismerés során a hőst érő ihletett pillanat, megvilágosodás. Hesse korai hősei önpusztító, meghasonlott, skizofrén alakok, akik sokszor csak a halálban érik el az áhított egységet. A pusztai farkas köztes figura a hessei hősök sorában: tudathasadásos, magányos, az öngyilkossággal küszködő, lesüllyedt, családból és társadalomból kiebrudalt, az emberektől, korától, a hagyományos értékektől megundorodott alkoholista. Nincs humorérzéke, az abszolútumra törekvő, szenvedő entellektüel, aki két ellentétes részre osztja a lelkét – keblében Faustéhoz hasonlóan civilizált, művelt, a polgári értékrendhez szokott szelíd tudós él, mellette azonban felfeltör a mélyből a vad, kaotikus, az ész és az értelem törvényeire fittyet hányó fenevad. Haller egész életén át küzd meghasonlott lelkével, a regényben megtett útja körülhatárolt, eufória és depresszió között hányódva közeledik a találkozáshoz önmagával. A regény azonban az eleje és a vége felé is nyitott: amikor megismerkedünk Hallerrel, már túljutott néhány krízisen, és tud a harmadik szférát képező halhatatlanokról. A regény végére találkozik önmagával, alámerül lelke káoszába, felszabadítja, kiéli és újrarendezi az életében elfojtott vágyakat. A humort azonban, mint lehetséges eszközt az élet elviselésére, még mindig nem sajátítja el. Addig azonban eljut, hogy felhagyjon öngyilkossági terveivel, és bármikor készen álljon a továbblépésre. Amint Hesse A pusztai farkas 1942-es kiadásához írt utószavában hangsúlyozza, Harry Haller esete voltaképpen nem egy krízis, hanem egy gyógyulás történetét rajzolja meg. A regényben Hallert szenvedéseinek ördögi körforgásából Hermina és Pablo mozdítja ki. Ok vezetik be az érzékiség világába, a nemiségbe és a művészet: a zene érzéki megélésébe. Ez az érzéki szféra mintegy ellentéte Haller korábbi életének. Miután végigjárja ezt az utat is, továbbléphet: megtanul táncolni, beleszokik a világi-félvilági életbe, Maria szeretője lesz, kiállja a próbát az álarcosbálon. Fokozatosan halad előre, míg lélekvezetőinek irányításával és segítségével át nem siklik a mágikus színház imaginárius világába. Találkozik önmagával, de még a regény végén sem ér el a célhoz, csupán közelebb kerül hozzá. Ezért beszélhet Hesse gyógyulásról, Harry lelkének gyógyulásáról, miután sikerül elszakadnia a kiüresedett és megcsontosodott értékrendszertől, kitombolja

elrejtett és elfojtott érzékiségét, feltárja és újrarendezi énje milliónyi bábuját, s lemond az öngyilkosságról. Haller kéziratának közreadója tisztes és átlagos polgárember – még a nevét sem tudjuk meg. A véletlen hozza össze Hallerrel, úgyszólván a véletlen menti meg a feljegyzéseket és a traktátust. Haller történetét – amely közreadója szerint azért tanulságos és értékes, mert nem pusztán egyetlen ember kórtünetét ábrázolja, hanem egy egész korét, a két háború között veszteglő, kivénhedt európai kultúráét – három portréból ismeri meg az olvasó. Nevezhetnénk őket variációknak is egy témára. Maga Hesse is említi, hogy Haller históriáját szonátaformára írta meg. Az első két kép két teljesen különböző és ellentétes szemszögből mutatja be hősünket. Az előszó Haller külsejét, szokásait, úgynevezett valóságos életét vetíti az olvasó elé egy tájékozatlan kívülálló szemüvegén át, aki azonban felismeri feljegyzéseinek az egyedin túlmutató, általános érvényűségét. A traktátus sajátos humorral, objektívnek tűnő, tárgyilagos hangon, mintegy felülről, a mágikus színház szemszögéből mutatja be a pusztai farkas jelenségét. Némileg mélyebbre nyúl, mint az előszó, igyekszik lélektanilag, mi több, metafizikailag elemezni a pusztai farkas speciest. A harmadik portré az önéletrajz, Haller önmarcangolásának, álmainak, kalandjainak, lelki fejlődésének rajza. A három rész egymásnak felelgetve, egymást kiegészítve építi föl a portrét. Hesse azt írja valahol, hogy míg Marx a társadalmat akarja megváltoztatni, ő az egyes embert. Hite szerint az egyén megváltozása, illetve önmaga megismerése és az önmagán való túllépés az elsődleges cél. Amíg nem ismerjük, nem vesszük komolyan, nem tiszteljük magunkat, nem békélünk meg önmagunkkal, és nem éljük saját életünket, addig csupán, mint a marionett, külső hatásoknak és törvényeknek engedelmeskedve, idegen életet élünk. Amint Harry Haller eljut a perifériáról a középpontba, amint beteljesedik önismerete, megszűnik öngyűlölete, elfogadja önmagát és helyét a világban, s egyre szűkebb köröket róva halad felfelé, a halhatatlanok felé. A kör középpontja és a halhatatlanok képzeletbeli birodalma valahol a végtelenben találkozik egymással. Ez a cél lebeg a gyógyuló Haller szeme előtt, amikor feljegyzései végén elbúcsúzunk tőle, mert Pablo és Mozart nem hagyta cserben, vár rá, mihelyt magára talál. Horváth Géza

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest 2010 Felelős kiadó: Szász Zsolt A borítót tervezte: Bányász Éva Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt. Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit A nyomdai kivitelezést a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. végezte Felelős vezető: Bárdos János ügyvezető igazgató ISBN 978-963-266-175-9