A Papirmagus - Charlie N. Holmberg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Charlie N. Holmberg: The Paper Magician 47North, Seattle Fordította: Márton Zsófia Borítófestmény: Sánta Kira Borítótipográfia és tördelés: Kühne Andrea Copyright © 2014 Charlie N. Holmberg Hungarian translation © Márton Zsófia, 2017 Cover art © Sánta Kira, 2017 Hungarian Edition © GABO, 2017 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Elektronikus verzió v1.0 ISBN 978-963-406-483-1 Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Férjemnek, Jordannek – tőle származik az életemben minden, ami varázslatos

1. fejezet Ceony az elmúlt öt évben fémműves akart lenni. Mégis, bár a Tagis Praff Varázshasználó Szakiskola legtöbb végzőse maga választhatta meg, mely matéria mellett kötelezi el magát, Ceonyt beosztották. – Nincs elég hajtogatónk – mondta neki Aviosky mágus az irodájában. Kevesebb mint egy hét telt el azóta, de Ceonyt még mindig a sírás fojtogatta. – A papír csodálatos médium – folytatta Aviosky asszony –, amely az utóbbi években a háttérbe szorult. Így, hogy csupán tizenkét varázsló gyakorolja a mágia ezen ágát, nincs más választásunk, mint hogy a tanoncaink egy részét átirányítsuk oda. Sajnálom. Ceony is sajnálta. Aviosky szavainak hallatán majd megszakadt a szíve, és most, hogy ott állt Emery Thane mágus birtokának kapujában, azt kívánta, bárcsak valóban így történt volna. Bőröndjének fafogantyúját szorítva bámult a fölé magasodó rettenetre, amely még zavaros álomképeinél is rosszabbnak tűnt. Mintha nem lenne elég, hogy Thane mágus – az egyetlen hajtogató a Temze innenső partján – London egyik elvadult peremkerületében lakik, de még az otthona is úgy fest, mintha egy rémtörténetből kölcsönözték volna. Az öt emelet magasra szökő fekete falakról foltokban hámlott a festék ott, ahol a baljós szél ujjai feszegették – a szélé, amely abban a pillanatban támadt fel hirtelen, ahogy Ceony a főútról a házhoz vezető, kövezetlen ösvényre tette a lábát. A homlokzatot afféle sátáni koronaként három különböző magasságú torony díszítette; az egyik torony keleti oldalán jókora lyuk éktelenkedett. Az egyik omladozó kémény mögül egy varjú – vagy talán szarka – károgása hallatszott. Az épület összes ablakát – és ezekből Ceony mindössze hetet tudott összeszámolni – szorosra zárt, fekete zsalugáterek takarták, amelyek mögül szemernyi gyertyafény sem szivárgott ki. Számtalan év lehullott levéltermése tömte el az ereszt és a meggörbült, megvetemedett – és szintén fekete – zsindelyek közeit. A közelben folyadék csepegett, ecet és verejték szaga érződött.

A ház körül nem voltak virágágyások, sem gyepszőnyeg, de még sziklakert sem. Az apró udvarban kődarabok és kopár, repedezett földsávok váltogatták egymást, amelyek még ahhoz is túl szárazak voltak, hogy a gyom megteremjen rajtuk. Össze-vissza töredezett, helyenként a földből kifordult járókövekből rakott ösvény vezetett fel az egyetlen zsanérján lógó bejárati ajtóhoz. Ceony kételkedett benne, hogy a tornác viharvert, szürke deszkái közül akár egy is megbírná a súlyát, amíg becsenget. – Végem van – mormolta Ceony. Kísérője, Aviosky mágus erre összehúzta a szemöldökét. – Ha egy mágus otthonáról van szó, sose hihetünk a szemünknek, miss Twill. Ezt maga is jól tudja. Ceony kiszárad torokkal nyelt egyet, és bólintott. Persze hogy tudta, de jelenleg egy cseppet sem érdekelte. A baljós, sötét épületre nézve úgy tűnt, saját magát látja, és mindannak summázatát, ami az elmúlt napokban félresiklott. Lehet, hogy balszerencsés volt tegnap este összegyűjtenie minden darab papírt, amit csak a szállodában talált, és egyenként elégetnie a kandallóban, amíg Aviosky mágus az előcsarnokban a térképet tanulmányozta. Vagy lehet, hogy Thane mágus a bizonyíték rá, hogy Ceony képzeletének határaira ráfér egy alapos tágítás. Ceony elnyomott egy sóhajt. Életének eddigi tizenkilenc éve során jókora utat járt be, és most minden, amit – jókora ellenállással szemben – elért, mintha kiperegne a kezéből. Törekvésének középpontjában mostantól csak a papír áll. Hátralévő napjai jegyzeteléssel és poros könyvek olvasgatásával telnek majd. Egyedül az szerez majd neki örömet, hogy olyan leveleket írhat az otthoniaknak, amelyek kézbesítve önmaguktól kinyílnak. Aviosky mágusnak az összes lehetséges matéria – az üveg, a fém, a műanyag, sőt, a gumi – közül épp a papírt kellett kiválasztania a számára? Nyilván nem ismerte fel, hogy a hajtogatás művészete azért van kihalófélben, mert a szakértelem, amit kínál, teljesen haszontalan. Ceony nem akarta, hogy a kezénél fogva ráncigálják, mint holmi kisiskolást, úgyhogy kihúzta magát, és elindult az ösvényen a kapu felé. A kerítés maga nem volt több a hegyükkel felfelé a földbe tűzött lándzsáknál, amelyeket szögesdrót kötött össze. A szél minden lépéssel egyre erősödött, mígnem kis híján lekapta Ceony fejéről a kalapot, miközben a lány épp a kapu zárja után nyúlt. Olyan gyorsan változott meg körülötte a táj, hogy Ceony összerezzent ijedtében, és elejtette a bőröndjét. Keze az egykori csatamezőkről és omladozó börtönökből összeszedett hulladékból összetákolt kerítés helyett most egy egyszerű drótkerítést markolt. A felhők mögül előbújt a nap, a szél pedig enyhe fuvallattá szelídült. A Ceony előtt álló épület két emelet magas, sárga téglából épült házzá zsugorodott. A kitárt zsaluk fehérek voltak, a tornác pedig elég erősnek tűnt ahhoz, hogy egy virgonc lovascsapatot is megbírjon. Ceony tágra nyílt szemmel bámulta a változást, és levette a kezét a kerítésről. Félig-meddig arra számított, hogy ettől majd visszatér a korábbi sivár illúzió, de nem: a ház ugyanolyan maradt, miután elengedte a zárat. Az ajtóhoz vezető ösvény nem volt ugyan kikövezve, de csipkés szélű szikladarabok helyett most vörös, lila és sárga tulipánok szegélyezték. Ceony kinyitotta a kaput, és pislogva beljebb lépett. Nem is tulipánok voltak. Legalábbis nem valódi tulipánok. Úgy tűnt, a kert összes virága tökéletes élű, hajtogatott papírból készült. A virágfejek olyannyira valóságosnak tűntek, hogy amikor egy felhő vonult el a nap előtt, kissé összébb is csukták a szirmaikat. Szinte erőlködtek, hogy valódi virágnak tűnjenek. Ceony egy gyors pillantással megállapította, hogy a drótkerítésről papírfüzérek lógnak, mögöttük pedig teljes ív, embernél nagyobb papírlapok, szélesebbek, mint a kocsi, amivel érkezett. Illúzió. Emlékezett rá, hogy tavaly télen az egyik, kémkedésről szóló előadáson szóba került, hogyan tudja egy mágus papírfigurák segítségével álcázni magát. Az azonban eszébe sem jutott volna, hogy ez a taktika – működjék akárhogyan is – egy egész házon is alkalmazható. Aviosky mágus is odalépett mellé, és közömbös mozdulatokkal, egyesével lehúzkodta ujjairól a selyemkesztyűt. Az átváltozás egy cseppet sem rázta meg – viszont a káröröm jelei sem mutatkoztak rajta. Ceony azt hitte, a küszöbön most majd megjelenik Thane mágus. Az ajtó azonban – amely már-már

narancsszínűnek tűnő halványbarnára festett, tömör fából készült – zárva maradt. Lehet, hogy nem is gonosz, ráncolta a homlokát Ceony. Csak őrült. Aviosky mágussal szorosan a nyomában Ceony ellépdelt a papírvirágok mellett, fel az ajtóhoz, és határozottan bekopogott. Amennyire százhatvan centiméteres magassága engedte, kihúzta magát. Szórakozottan végigsimított répavörös haján, amely laza fonatban lógott a bal vállára. Aznap reggel szándékosan nem tűzte fel, mint ahogy szándékosan nem a legjobb ruháját vagy az iskolai egyenruháját viselte. Semmi oka nem volt az örömre, minek csípje hát ki magát? Nyilvánvaló, hogy Thane mágus sem tett semmiféle különös erőfeszítést a kedvéért. Anélkül, hogy bármiféle lépteket hallottak volna odabentről, megmozdult a kilincs. Ahogy az ajtó kitárult, Ceony felsikoltott, és hátrahőkölt. Egy csontváz állt előtte. Még Aviosky mágus is meglepettnek tűnt, bár ezt csak az mutatta, hogy összeszorította az ajkát, és megigazította meglehetősen karakteres orra hegyén ülő, kerek lencséjű szemüvegét. – Ejnye no – jegyezte meg. A csontváz szinte gépiesen megbillentette üres szemgödrű koponyáját. Ceony, egyik kezével a szívén, ekkor vette észre, hogy a száznyolcvan centiméteres figura minden egyes porcikája papírból van: a feje, a gerince, a bordái, a lába. Több száz, talán több ezer fehér, összesodort, hajtogatott, összecsippentett papírdarab állt össze benne különféle tagokká és ízületekké. – Thane őrült – mondta ki ezúttal hangosan Ceony. Aviosky mágus helytelenítő szipogással válaszolt. A csontváz félreállt az ajtóból. – Lesznek még meglepetések? – tette fel a költői kérdést Ceony, miközben a házba lépett. Amennyire a keskeny ajtókeret engedte, igyekezett nem hozzáérni a csontvázhoz. Először egy ódon faillatot árasztó, hosszú folyosóra jutottak, amelyből három irányba vezetett ajtó: jobb felé kettő, bal felé egy. Jobb kéz felől az első ajtó egy kisebb szalonba nyílt, amely gondosan elrendezett kacatokkal volt tele: a gyertyatartóktól a könyvekig minden szép rendben zsúfolódott a polcokon. A kandallópárkányon cserépokarinák, üveggolyók és további könyvek szorongtak szabályos sorokban. Ceony, mint általában, most is minden apró részletet észrevett – például a kopott ülőpárnát, amely elárulta neki, hogy Thane mágus a kanapé bal oldalán szeret ülni, egészen hátrahúzódva. A sarokban egy kisebb szélcsengő lógott – különös, tekintve, hogy a szalonban valószínűleg csak akkor mozdulhat meg a levegő, amikor Thane ablakot nyit, és még akkor sem nagyon. A lány úgy vélte, a mágus talán csak nézni szereti a szélcsengőt, hallgatni nem. Őrület, de tényleg. A sarokban egy asztalkán felbontatlan levelek kötege hevert, mellette egy zenélődoboznak tűnő tárgy, meg valamiféle ördöglakat, tökéletesen elvágólag a levélkupaccal és a dobozzal. Ceony sose hitte volna, hogy egy kacatgyűjtő ennyire… rendszerető is lehet. Ez összezavarta. A folyosó bal oldalán lévő ajtó csukva volt, így nem látszott, mi van mögötte. Ahelyett, hogy beljebb lépett volna, hogy megnézze, mit rejt a másik jobb oldali ajtó, Ceony elkiáltotta magát. – Thane mágus! Megérkeztek a vendégei, és örülnének, ha egy hús-vér személy fogadná őket! – Miss Twill! – sziszegte fojtottan Aviosky mágus, miközben a papírcsontváz becsukta a bejárati ajtót. – Viselkedjék! – Hát, az is udvariatlan, hogy nincs itt, nem? – kérdezte Ceony. Bosszantotta, hogy milyen gyerekesnek hangzik. Megköszörülte a torkát, majd vett egy mély levegőt. – Bocsánat. Kicsit ideges vagyok. – Azt észrevettem – vágott vissza Aviosky. Ebben a pillanatban jobb oldalon, a második ajtóban megjelent egy hús-vér személy, valamiféle jegyzetkönyvvel a kezében. – Tényleg van valaki az ajtóban – jegyezte meg, és becsukta a könyvet. Az ennek nyomán támadt légáramlat meglebbentette hullámos, sötét hajtincseit. – Már a kopogtatásból észrevehettem volna – tette hozzá kellemes bariton hangon.

Ceony szorosabban markolta bőröndje fogantyúját, nehogy elárulja meglepetését, és ne kezdjen el a férfi szavain gondolkodni – nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik-e vagy sem. Thane mágus jóval fiatalabb volt, mint Ceony várta; olyan harminc év körüli. Ő sem fáradt azzal, hogy kiöltözzön. Nem a mágus-díszegyenruháját viselte, sem más elegáns öltözéket. Egyszerű szövetnadrág volt rajta, dísztelen, magasan záródó ing, afölött pedig egy könnyű anyagból készült, indigókék felöltő, ami túl nagy volt rá. A szegélye a bokájáig ért, a bő ujjak pedig rálógtak a kézfejére. Átlagos külsejű férfi volt: a bőre se nem sötét, se nem világos; a termete se nem alacsony, se nem magas; se nem vézna, se nem nagydarab. Sötét haja a füle alá ért, és egyszerre tűnt gondozottnak és gondozatlannak. Állig érő oldalszakálla volt. Az orra, épp az orrnyereg közepén, kissé meggörbült. Az egyetlen figyelemreméltó vonása fénylő tekintete volt – a szemei zöldek voltak, mint a nyári falevelek, és úgy ragyogtak, mintha mögöttük egy lámpás égne. Thane Ceonyra nézett. Arcán a legkisebb mosoly sem látszott, vonásai meg sem rezdültek, a szemöldökét sem húzta fel, de a pillantásából a lány ki tudta olvasni, hogy mulat valamin. Hogy rajta vagy saját magán, azt nem tudta megállapítani. Összecsikordultak a fogai. – Thane mágus – hajtotta meg a fejét Aviosky. Ceony eltöprengett, vajon ezek ketten mennyire jól ismerik egymást. – Ő itt Ceony Twill, akivel kapcsolatban a táviratot küldtem. – Igen, igen – mondta a férfi, és a kezében tartott könyvet letette a kanapé melletti asztalkán álló levélhalomra. Gondosan eligazgatta a széleit, majd megfordult, és Ceony szemébe nézett. – Ceony Twill, négy testvér közül a legidősebb, a végzős osztály legjobb tanulója. Ebben az évben hányan szabadultak abból a börtönből? Ceony, csak hogy valamit csináljon, megigazította a kalapját. – Huszonketten. – Így is szép teljesítmény – mondta a férfi szinte közönyösen. – Itt remélhetőleg jó hasznát veszi majd a tanulási szokásainak. Ceony csupán bólintott. A tanulási szokásai tényleg jók voltak – erre büszke is volt –, de hát a tanulás mindig könnyen ment neki. Kiváló emlékezőtehetségének köszönhetően gyakran első vagy második olvasásra megjegyezte, amit kellett. Ez a szerencsés adottság számtalan nehéz, unalmas előadáson átsegítette. Remélhetőleg itt is jól jön majd. Még mielőtt elmélyült volna a csend, Aviosky megköszörülte a torkát. – Miss Twill új egyenruhája itt van a táskámban. Remélem, elvégezte az előkészületeket a megkötéshez? – Hát persze – hessegette el a kérdést a férfi, kezének egyetlen mozdulatával. Aztán Ceonyhoz fordult. – Gondolom, szeretné, ha körbevezetném, vagy valami. Ceony érezte, hogy megereszkedik a válla. A férfi egy könnyed kézmozdulattal elintézte az egész jövőjét. Onnantól, hogy hozzákötik egy bizonyos anyaghoz, nincs visszaút – a kötés élethosszig tart. Körülnézett, merre menekülhetne, ha esetleg szükség lenne rá, és közvetlenül a háta mögött megpillantotta a papírcsontvázat. Másodszor is felsikoltott. Ugyan kinek van szükségre kísértetekre a házában, ha papírból maga is meg tudja formálni a démonjait? – Jonto, állj – mondta Thane, a csontváz pedig abban a pillanatban papírcsontkupaccá esett össze. Legfelül a gondosan meghajtogatott koponya pihent. Ceony ellépett mellőle. Miféle morbid alak készít magának papírból komornyikot? Nem volt más, aki ajtót nyithatott volna? – Egyedül él? – kérdezte Ceony. – Így kényelmes – felelte a férfi, miközben végigkísérte őket a folyosón. – Ez a dolgozószoba – intett a bal oldali, zárt ajtó felé –, ez pedig az étkező – állt meg egy pillanatra a jobb oldali második ajtó előtt. Ceony lassú léptekkel követte. A sarokhoz érve kikukucskált, hátha előugrik valahonnan egy újabb papírrém. De nem: rövid folyosó következett, mindkét falán tükrökkel. Az átjáróban egy pad és egy kisebb, egyszerű vonalú komód is állt, a tetején üres vázával. Ahol a folyosó egy apró, jól felszerelt konyhába nyílott, a mennyezethez közel aprólékos munkával hajtogatott, kékeszöld és sárga színű

háromszögek szegélyezték a falat. A konyhában márvány munkalap húzódott az egyöblös mosogató körül. Kétoldalt sötétre pácolt konyhaszekrények álltak, de azért elég hely jutott a főzéshez. A mosogató fölötti fémrácson néhány serpenyő és lábas pihent. Sötétre égett aljukról látszott, hogy használják is őket. A rács szélére papírfüzért tekertek, ami nagyon hasonlított a papírcsontváz, Jonto csontjaira. Vajon haszna is van a füzérnek, vagy a papírmágus egyszerűen csak unatkozik a világ elől elzárt házban? A ház papírdíszei közül vajon hány van megbűvölve, és hány céltalan dekoráció csupán? Ez vár vajon rá is? Pusztán dicsőített dekoratőr lesz belőle? Ceony elhessegette ezt a gondolatot, és szemügyre vette a konyha többi részét is. Thane mágus tűzhelye valamivel keskenyebb volt, mint amit ő megszokott, és elég régimódi is, de azért megteszi. Egy kicsit megnyugtatta a tudat, hogy két lecke közt leszökhet ide főzni. Végül is, ha annak idején nem kapta volna meg az ösztöndíjat, a szakácsképzést választotta volna a Tagis Praff Szakiskola helyett. A tandíj a tizede lett volna az ottaninak, és Ceonynak volt érzéke a főzéshez. Biztos, hogy felvették volna. Átlépett az étkezőbe. A plafonról több száz, majdnem élethű papírmadár lógott műselyem szálakon. Nem voltak útban, csendesen himbálóztak az egyszerű, négyszögletű asztal fölött, amely egy barna szőnyegen állt. Közelében jókora, sötét fából készült tálalószekrény, teletömve gondosan elrendezett edényekkel, könyvekkel, szalvétákkal, üvegekkel és kancsókkal. A holmik olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy az ember egész lavinát indított volna el, ha csak egyet is kihúzott volna a helyéről. A tálalószekrény tetején különös papírlabdacsok és papírtölcsérek sorakoztak, amelyek egyre kisebb labdacsokból és tölcsérekből álltak. Ceony szeme belesajdult a látványukba. A ház még otthonos is lehetne, ha nem lenne telezsúfolva mindenféle holmival. Odament az asztal sarkán lévő vastag pergamenköteghez, és ráfektette a kezét. Eszébe jutottak a birtok kerítését szegélyező papírillúziók. – Rettenetes az az illúzió, amivel a házat álcázza – jegyezte meg csípősen. A nyomában belépő Aviosky figyelmeztető pillantást vetett rá, Thane azonban csak ennyit mondott: – Igen. Jó, nem? Ellépett a lány mellett, és kinyitott egy ajtót, amely mögött egy felfelé vezető lépcsősor tárult fel. – Erre legyen szíves. Ceony, kezében a bőrönddel, követte. A kilencedik lépcsőfok megcsikordult a lába alatt. Mire felértek az első emeletre, megfájdult a térde. – Ez a maga szobája – tárt ki egy ajtót Thane. – Ha esetleg le szeretné tenni a csomagját. Ceony belépett. A szoba gyökeresen különbözött a ház többi helyiségétől: minden polca üres volt, sehol egy kacat vagy mütyür. A szőnyeg mélyedései azt jelezték, hogy nemrég még több bútor állt a szobában, amit vagy más helyre raktak, vagy kivittek innen. Bár már egy hete megkapta az értesítést róla, Thane valószínűleg az utolsó pillanatban készült fel az érkezésére. Ami még különösebb volt: se a falakon, se a plafonon nem voltak papírdíszek. Mind csupasz volt. Az egyetlen ablakkal szemben egy ágy állt. A lábától néhány lépésre egy egyfiókos íróasztal, mellette pedig három falba süllyesztett polc. Volt a szobában egy kisebb ruhásszekrény is, épp elég ahhoz, hogy Ceony kevés ruhája elférjen benne, és egy kis asztal, rajta egy gyertyatartóval és egy friss gyertyával. Alig valamivel volt tágasabb, mint a kollégiumi szobája a Tagis Praffon, de kevesebb volt benne a polc. A régi szobája valahogy melegebbnek és otthonosabbnak tűnt ennél – bár lehet, hogy csak azért érezte így, mert az ottani helyét úgy vívta ki magának. Ott akart lenni. – Köszönöm – nyögte ki végül, és letette a bőröndjét. Eszébe jutott a benne lapuló 1845-ös Tatham perkussziós pisztoly. Az édesapjától kapta tanulmányai befejezése alkalmából: végtére is eredetileg fémművesnek készült. Úgy döntött, majd később csomagol ki, amikor nem figyeli senki. Thane mágus is így gondolhatta, mert folytatta a ház bemutatását. – Ezen a szinten van a fürdő, az én szobám és a könyvtár – sorolta, miközben Ceony becsukta maga mögött a hálószobája ajtaját. A folyosó végén, ahol egy újabb lépcsősor kezdődött, megtorpant, és

Avioskyhoz fordult. – Ott készítettem elő a megkötést – intett a könyvtár irányába. Ceony léptei lelassultak. Szóval a ház bejárását a megkötéssel zárják. Szemügyre vette a folyosó végén az ajtót, amely épp olyan volt, mint az, ami a konyhából nyílt a lépcsőre. – A második emeleten mi van? – kérdezte. Hátha van odafönt valami, ami felderíti. Esetleg egy ablak, amelyen kiugorhat. A földszinti és első emeleti szobák belmagasságát elnézve a mennyezet a második emeleten lehetett a legmagasabb, ami egy ilyen vidéki ház esetében elég különös. – A nagyobb bűbájok – felelte Thane rezzenetlen arccal, a tekintetében azonban mosoly bujkált. Vajon tisztában van vele, milyen árulkodó a szeme? Ceony elhatározta, hogy nem fogja elárulni neki. Ha életben akar itt maradni, minden lehetséges előnyre szüksége van. Mivel Thane válla elzárta előle a második emeletre vezető lépcsőt, Ceony Aviosky mágus nyomában becsoszogott a könyvtárba. A helyiség alig valamivel volt nagyobb, mint a hálószobája, és csak két falát borították könyvespolcok – igaz, azokat egészen a mennyezetig. Ahogy várható volt, minden talpalatnyi helyet könyvek borítottak, gerinc gerinc mellé simult, néhol akár két sorban is, és a lány nem tudta elolvasni a hátsó sorban állók címét. A polcokat nemrég porolhatták le – igencsak rövid idővel ezelőtt, mert alighogy Ceony fejében megformálódott ez a gondolat, eltüsszentette magát. Emiatt figyelt fel a túlsó falba vágott, nagy ablakon beömlő fénysugárban táncoló porszemcsékre. Pillantása ezután az ablakot és az előtte álló fenyőfa asztalt körbefonó papírfüzérekre esett. Az asztalon különböző méretű és színű papírlapokból álló halmok sorakoztak, a legvilágosabbtól a legsötétebbig, aztán a legérdesebbtől a legsimábbig. Az asztal jobb hátsó sarkán egy kis távírókészülék függött. Az asztal mellett álló egyetlen széket kifordították a helyéről. Egy alacsony festőállvány állt rajta, azon egy vastag, tojáshéjszínű, finoman erezett, üres papírlap. Semmi díszítés, semmi flanc: csak egy sima papírlap. Ahogy Ceony végignézett rajta, már tudta, mi az. A sírja. Tisztában volt a matériához kötés módjával; ez egyike volt a több tucat témának, amelyeken az elmúlt év kemény szemináriumain átrágta magát. Semmi különös: egy fogadalom csupán, amely az anyaghoz kötötte az ember szellemét. Az illető ezt követően képessé vált az adott anyag – kizárólag az adott anyag – közvetítésével varázsolni. Senki nem varázsolhatott például egyszerre az üveg és a tűz segítségével. Csak az egyikkel. Ha Ceony a papírhoz köti magát, nem remélheti, hogy valaha is ékszereket és töltényeket bájoló fémműves lehet belőle, ahogy arról annyit álmodozott a tanórák alatt. A helyzet nem volt igazságos, de hiábavaló lett volna tovább tiltakoznia. Ezzel mindannyian tisztában voltak. Tudta Aviosky mágus, és valószínűleg tudta Thane is. Ceony kivívta magának a jogot, hogy maga választhassa meg, milyen anyaggal akar foglalkozni, de mivel azok, akik előtte végeztek, egyetlen gondolatot sem szenteltek a hajtogatásnak – a leggyengébbnek a mágia összes formája közül –, őt mégis erre kényszerítették. Thane mágus egy szabványos, hússzor huszonnyolc centiméteres fehér papírdarabot nyújtott felé. Ceony kézbe vette és megfordította, de nem látott rajta utasítást. Semmiféle írás, hétköznapi vagy mágikus hajtás nem törte meg felülete simaságát. – Mit csináljak vele? – kérdezte. – Tapasztalja ki – felelte Thane, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Ceony a papírral a kezében további utasításra várt, de Thane mágus meg sem moccant. Pár másodpercnyi szünet után a lány a két tenyere közé fogta a papírlapot, és elkezdte ide-oda dörzsölgetni, hogy minél jobban „kitapasztalja”. A papírmágus szeme mosolygott. Egyetlen megjegyzés nélkül vette ismét kézbe a kissé meggyűrődött lapot. – Tudja, mit kell mondania? – kérdezte halkan. Talán Ceony szeméből sem volt nehéz olvasni. Ceony kábultan bólintott. Eszébe jutott a hosszú beszélgetés, amit idefelé folytatott Aviosky mágussal.

Vagy ez, vagy semmi. Így kell lennie, hogy meglegyen az egyensúly, mondta neki a nő. Ne bátortalanítsák el a pletykák és az élcek, miss Twill. A hajtogatáshoz éles szem és biztos kéz kell. Magának megvan mindkettő. A többiek elfogadták ezt a sorsot, és el kell fogadnia magának is. Elfogadták ezt a sorsot. De vajon valóban elfogadták? Vagy a szavak csak arra szolgáltak, hogy Ceony könnyebb szívvel mondjon le az álmairól? Mindkét mágus őt nézte: Aviosky a megszokott kifürkészhetetlen arckifejezéssel, Thane pedig valami különös szikrával a tekintetében. Összeszorította az ajkát. Tudta, hogy ha már mágia, akkor vagy a papír, vagy semmi – és ő inkább választja a hajtogatást, mint a bukást. A széken lévő papírlapra nyomta nyirkos tenyerét. Behunyta a szemét, és összeszorított fogakkal megszólalt: – Emberi kéz alkotta anyag, alkotód szólít. Kösd magad hozzám, ahogy én is hozzád kötöm magam éveim fogytáig, míg meg nem halok és porrá nem leszek. Egyszerű szavak, de megteszik. Ceony keze felforrósodott. A hő átcsapott a karján és az egész testén, majd elenyészett. Megtörtént hát.

2. fejezet – Mindig is úgy gondoltam, hogy a megkötés minden drámaiságot nélkülöz – jegyezte meg a mágus, és leemelte a festőállványt a székről. – Szeretné eltenni emlékbe? Ceony pislogott néhányat, és a mellkasára szorította a kezét, amellyel a kötést elvégezte. – Micsodát? Thane meglebbentette az állványról levett papírlapot. – Van, aki elteszi emlékbe. – Nem – felelte a lány, talán egy kicsit túl élesen. Thane mágus mintha észre sem vette volna: a fal mellé tolta a papírlapot, az állványt pedig az asztal lapjára fektette, hogy párhuzamosan álljon a papírkupacokkal. Mivel az asztalon nem maradt szabad hely, Aviosky leguggolt, úgy csatolta ki kemény műanyagból készült aktatáskáját, egy plasztikmester remekét – a mágiának ezt az ágát alig harminc éve kezdték gyakorolni, miután egy gumimágus felfedezte a műanyagot. Az aktatáskából egy gondosan összehajtogatott vörös kötényt és egy alacsony, fekete cilindert vett elő: a tanoncok egyenruháját. Bár gyomra összeszorult, és siratta törött álmait, Ceony megilletődve vette át a ruhadarabokat. A zöld tanulóköténytől eltérően a tanonckötény a comb vonalában rakott volt, a gallérját pedig vékony, vörös szegő díszítette. Többet is takart az ember törzséből. A nyakánál és a bordák alatt kellett megkötni; a csípőjénél két kis félkör alakú zseb volt rajta. A merev, fénylő anyagú cilinder a tapasztalat jelzésére szolgált. A tanulók nem viseltek cilindert. Lehet, hogy az út, amelyen épp elindult, keskeny és egyhangú, de a kötény és a kalap azt bizonyítja, hogy Ceony ér valamit. Elért valamit. Egy év alatt osztályelsőként végezte el a Tagis Praff Szakiskolát, és ez nem kis teljesítmény. – Köszönöm – szorította magához a kötényt. Aviosky mágus elmosolyodott – az iskolában is mindig így mosolygott a lányra. Emiatt kedvelte annyira

Ceony. Bárcsak az ő keze alatt tanulhatnék, gondolta. Ha választani lehetett volna, inkább üveget bűvölt volna, mint papírt. Aviosky kihúzta magát, és ezzel el is oszlatta ezt a gondolatot. – Egyedül is kitalálok – mondta. – Hacsak nincs egy másik papírinasa, aki kikísérne. – Szívesen kikísérem, Patrice – mondta neki Thane mosolygó pillantással. – Ceony? – Én… itt maradnék, ha nem bánják – felelte a lány. Az volt az érzése, hogy ha most lekíséri a kocsihoz Aviosky mágust, megszökik, és vissza se néz. És bár a gondolatát is utálta, tudta, hogy időt kell hagynia magának, hogy megszokja az újfajta felelősség súlyát. Addig nem bízhat benne, hogy nem menekül el az első adandó alkalommal. Véglegesen a papírhoz kötötte magát. Mi értelme volt egy évbe zsúfolva elvégezni az iskolát, ha most az egészet eldobja magától? Thane bólintott, és odanyújtotta a lánynak a papírlapot, amit arra használt, hogy „kitapasztalja” az anyagot. Ceony zavartan elvette. Beletelt néhány másodpercbe – Thane és Aviosky közben már a könyvtár ajtajához értek –, mire ráébredt, hogy a papírdarab valahogy megváltozott. Megfordította. Még mindig nem látott rajta hajtást vagy betűket, de most más érzés volt a kezében tartani. Nehezen tudta volna megmagyarázni, miért. Tapintásra persze még mindig papír volt – közepes vastagságú, az a fajta, amit a skicckészítők használnak szívesen –, de ahogy megfogta, valami bizseregni kezdett a bőre alatt. Vajon a kötés miatt? Ezért kérte Thane mágus, hogy fogja meg a papírt előtte, hogy aztán észrevegye a különbséget? Ceony némileg összezavarodva letette a székre a papírlapot, és a könyvtár ajtajához sietett. Kikukucskált, és látta, hogy a két mágus a folyosón távolodva beszélget, de túl halkan ahhoz, hogy értse. Muszáj volt követnie őket. Ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, Ceony végigosont a folyosón. Amikor leértek az étkezőbe, lelopózott a lépcsőn. Ügyelt rá, hogy ne lépjen rá a recsegő kilencedik lépcsőfokra. Utánuk sietett. Aviosky kilépett a házból, Thane pedig, az egyik lábával kitámasztva az ajtót, utána. Fojtott szóváltásukból Ceony természetesen arra következtetett, hogy akármiről is van szó, nem akarják, hogy ő hallja. Aviosky mágus sose hitt abban, hogy Ceony azt teszi, amit mondanak neki. Óvatosan lépkedett végig a folyosón, szemét Jonto papírcsontjain tartva, amelyek ott hevertek az ajtó közelében. Még mindig nem hallotta, miről beszélgetnek a tanárai, de nem mert közelebb menni. Ehelyett lenyomta Thane mágus dolgozószobájának kilincsét, és belépett. Itt még több gondosan elrendezett kacat zsúfolódott, mint a többi helyiségben. A fény egy félköríves tetejű ablakon keresztül ömlött a szobába, amely a megbűvölt kerítéskapura nézett. A félrehúzott, sárga papírfüggöny mögötti üvegtáblákat kívülről jó ideje nem moshatta le senki. Az ablak melletti fémpolcokon még több könyv, dosszié és jegyzetkönyv sorakozott, ahhoz hasonló, mint amit korábban Thane mágus kezében látott. Srégen szemben három darab négypolcos cédrusszekrény állt, telerakva szorosan egymás mellé pakolt, takaros papírkötegekkel. Még több papírlap már formára volt hajtva – ezek talán előre elkészített alapformák lehettek. Sok apró bűbájnak valószínűleg ugyanaz a V alakú forma az alapja. Tanoncidejének nagy része feltehetően azzal fog telni, hogy jelentéktelen alapformákat készít, amiket Thane mágus később majd felhasznál. Ceony felsóhajtott. A szoba másik, négyszögletű ablakát kívülről valami borostyánféleség nőtte be. Belülről különböző papírfüzérek lógtak előtte, némelyik szorosan összefűzött, szögletesen hajtott darabokból, mások jókora, tépett szélű csíkokból álló karikákból. Ezek olyan lazán voltak egymáshoz fűzve, hogy egyetlen rántással szét lehetett volna szakítani az egészet. Némelyik füzér rózsaszínű, a többi kék vagy épp többféle színű szemekből állt. A színnek persze semmi jelentősége nem volt; ennyit már tudott a Tagis Praffon hallgatott anyagtörténeti előadásokból. A fakózöld szőnyegen apró papírdarabkákat pillantott meg. Thane mágus nem takarított ki idebent, de az is lehet, hogy nemrég valami bűbájon dolgozott itt, amivel Ceonyt akarta tovább rémisztgetni. A lány körülnézett, de annyi holmi volt a szobában, hogy még a bútorokat is alig lehetett megkülönböztetni alattuk. A falakon ezzel szemben nem volt semmi, leszámítva Thane mágusdiplomáját és az íróasztal

mögötti, dossziékkal teli polcokat. Hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó, de nem zavartatta magát. Lekuporodott, felszedegette a szőnyegről a papírdarabkákat, és széthajtogatta őket. A bőre alatt ezúttal is érezte azt a különös, enyhe bizsergést. Töprengve nézte a hüvelykujja körménél nem nagyobb, különös, szimmetrikus papírdarabokat. A dolgozószoba ajtaja kitárult. – Jól szórakozik? – kérdezte könnyed modorban Thane mágus. Legalább nem az a típus, aki könnyen dühbe gurul, gondolta Ceony. Hangosan csak ennyit mondott: – Papírhópelyheket készített – nézegette az egyik, elnyújtott szívre emlékeztető darabkát. – Ezek abból maradtak, nem igaz? A férfi bólintott. Arckifejezése szenvtelen volt, csak zöld szeme csillogott. – Nagyon ügyes. Ceony felállt, és lesöprögette magas derekú, lábikráig érő barna szoknyáját. Ha nincs az az őszinte pillantása, azt hitte volna, a férfi gúnyolódik vele. Micsoda zavarba ejtő alak. – Ceony – kezdte Thane mágus, és karba tett kézzel nekidőlt az ajtófélfának. Túlságosan hosszú ingujjai lefittyedtek. – Felteszem, tegezhetlek. – Választ sem várva folytatta. – A hajtogatás nem olyan egyhangú, mint ahogy sejtésem szerint te gondolod. Talán nem olyan izgalmas, mint a fémművesség, vagy olyan innovatív, mint a plasztikmesterek munkája, de megvan benne a lehetőség a kreativitásra. Hadd mutassam meg! Ceony elnyomott egy szemöldökráncolást, és próbálta nem mutatni, mennyire hidegen hagyja a javaslat. Elvégre két éven át, vagy talán még tovább lesz ennek a férfinak a tanonca. Meg kell magát kedveltetnie vele. Udvarias mosolyt erőszakolt az arcára, és az ajtó felé indult. Thane kilépett a folyosóra. Ahogy Ceony utánaindult, a szeme sarkából valami olyasmit vett észre a zsúfolt íróasztalon, ami megtorpanásra késztette. Észre se vette volna, ha a boríték nem pontosan olyan, mint annak a levélpapírkészletnek a többi darabja, ami odafönt lapul a bőröndje egyik oldalzsebében. Tett egy lépést visszafelé, és a drótból készült, levelekkel és képeslapokkal teletűzdelt levéltartó állvány felé nyúlt. A küldeményeket a bal szélüknél fogva gondosan egymáshoz igazították. Kiválasztotta a majdnem középen lapuló barackszínű borítékot, és kihúzta a helyéről. Most nem érezte a bizsergést az ujjaiban: túlságosan megdöbbent. A levelet nem Thane mágusnak címezték, hanem a Máguskabinetnek… az ő kézírásával. Azért oda küldte a levelet, mert az adomány névtelenül érkezett, és ő nem tudta más módon felvenni a kapcsolatot azzal, aki adta. Fel se kellett bontania a levelet. Tudta, mi áll benne. Minden szavára emlékezett.

A névtelen adományozónak

Bár nem tudom, kicsoda Ön, de ki sem tudom fejezni, milyen végtelenül hálás vagyok az ösztöndíjért, amit nekem juttatott. Kislánykorom óta arról álmodtam, hogy egy nap a mágia titkait tanulmányozhatom majd. Családom anyagi helyzete és a saját balszerencsém miatt azonban néhány nappal ezelőttig úgy tűnt, ez az álom sosem válik valóra. Most azonban büszkén közölhetem

Önnel, hogy beiratkoztam a Tagis Praff Varázshasználó Szakiskolába, és hogy büszke lehessen rám, azt tervezem, egy év alatt elvégzem. Nincs szó, ami kifejezhetné, mennyire örülök és milyen hálás vagyok Önnek, de engedje meg, hogy megpróbáljam. Ön talán végleg jobbra fordította a magam és családom életét. Nagylelkűségének köszönhetően úgy érzem, bármit elérhetek, mert immár nincs a földön erő, amely visszatarthatna attól, hogy elérjem a célomat. Szeretném, ha tudná, hogy megváltoztatta az életemet. Remélem, egy napon megtudom a nevét, és megpróbálhatom legalább részben viszonozni, amit értem tett. Őszinte tisztelettel, Ceony Maya Twill – Magától kaptam az ösztöndíjat? – tette fel a kérdést kicsit mereven, kicsit szédelegve. Thane mágus megállt az ajtóban, és felvonta az egyik szemöldökét. – Ez az én köszönőlevelem – folytatta Ceony zakatoló szívvel, kezében forgatva a borítékot. Érezte, hogy elpirul. – Az ösztöndíjért. Amit… magától kaptam. A férfi egyszerűen csak oldalra biccentette a fejét. – Rémes, mennyi ott a tandíj, nem? – De miért? – kérdezte Ceony. Nyelt egyet, hogy elnyomja hangjának remegését. Megfájdult a torka. – Miért… támogatott engem? Kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy csak pénzügyi segítséggel fogja tudni elvégezni az előkészítő mágusiskolát, ami nélkül nem lehetett volna tanonc. Keményen tanult, és miután felvették a Tagis Praffra, felkerült a Mueller-ösztöndíjasok listájára. Végül azonban, ki tudja, miért, mégsem kapta meg az ösztöndíjat. Fájó szívvel összecsomagolta a holmiját, és lélekben felkészült arra, hogy Uxbridge-be megy, és úgy egy évig szobalányként dolgozik, hogy összegyűjtse a pénzt, ami a szakácsképző elvégzéséhez szükséges. A Tagis Praff négy nappal indulás előtt felajánlott neki egy tizenötezer fontos ösztöndíjat – ez egy évre fedezte a tanulmányai, a tankönyvei, a szállása és az étkezése költségét. Ez csoda volt. Nincs bank, ami ilyen összegű kölcsönt adott volna egy senkiházinak a whitechapel-i Mill Squatsból. Ezt

tapasztalatból tudta. Sírt, amikor megkapta a táviratot. Másnap megírta ezt a levelet. És ezt az összeget Thane mágustól kapta, akivel ma reggel találkozott először életében, és akit holdkórosnak tartott. Aki a pénzért nem várt semmiféle viszonzást. Még a nevét sem adta meg. Thane mágus nem felelt. – Mehetünk? – kérdezte ehelyett egy kézmozdulat kíséretében. Ezzel a mozdulattal mintha le is zárta volna a témát. Ha fontosnak tartotta volna az ösztöndíj kérdését, megadta volna a nevét, amikor felajánlotta a pénzt. Ceony megrendülten tette le a levelet. A tarkóját dörzsölve követte a mágust a folyosóra, át a konyhán és az étkezőn. Lehet, hogy a másik lezártnak tekinti a dolgot, ő azonban nem hagyja annyiban. A lépcsőn felfelé megkérdezte: – Maga kérte, hogy ide kerüljek? – Biztosíthatlak, hogy teljesen véletlenül osztottak be épp hozzám. Vagy esetleg Aviosky mágus humorérzékének köszönhetően. Már ha azt, ami neki van, humorérzéknek lehet nevezni. A magam részéről mindig egy kicsit… száraznak találtam. Szép kis véletlen! A döbbent Ceony felelni sem tudott. Követte Thane-t a könyvtárba, ahol a padlón még mindig ott hevert a tanoncegyenruhája. Maga elé kötötte a vörös kötényt, de a cilinderrel nem bajlódott. Az különben is inkább a külvilágnak szól. Thane kihúzott egy széket, és leültette rá. Az asztalról felvett néhány papírlapot és egy vágódeszkának kinéző táblát, majd törökülésben letelepedett a zöld szőnyegre. Hosszú kabátjának szárnyai úgy terültek szét körülötte, mint egy női szoknya. – Sz…szívesen hozok magának egy széket – ajánlotta fel Ceony. Lényének egyik fele még mindig berzenkedett a hajtogatás ellen. A másik fele azonban furcsán érezte magát így, hogy ott ül Thane mágussal szemben, most, hogy már tudja, mit tett érte a férfi, azt azonban nem, hogy miért. Tudja, hogy a támogatójának címzett levelet, amelyet négyszer is átírt, ő kapta kézhez. Se illemtanóra, se tankönyv nem készítette fel ilyesmire. – Felesleges – hajolt a tábla fölé Thane. Láthatóan nem zavarta sem a szemébe lógó haja, sem a túl hosszú ingujjai. – Személyes jelmondatom: az ember ne hajtogasson ölben. – Ölben, vagy a saját ölében? – torpantak meg egy pillanatra Ceony száguldó gondolatai. Thane mágus felpillantott rá. A szemében nevetés bujkált, bár a hangján ezt nem lehetett észrevenni. – Azt hiszem, az emberek elég különcnek tartanának, ha az ölükben hajtogatnék, nem? – Anélkül is van rá esély, hogy különcnek tartsák – felelte Ceony, de csak azután kapott észbe, hogy már kimondta. Elvörösödött. Jobban élvezte a csípős megjegyzéseket, amikor még nem tudott a férfi nagylelkűségéről. Talán az lesz a legjobb, ha úgy viselkedik támogatójából lett tanárával, mintha semmi különös nem történt volna néhány perccel ezelőtt. Ez lesz a legegyszerűbb. Sokat segített ebben, hogy Thane mágus elmosolyodott, mielőtt újra az előtte fekvő táblára nézett. – Minden hajtásokból áll – magyarázta, miközben félbe-, majd még egyszer félbehajtott egy négyszögletes, narancssárga papírlapot. – De ezt te is tudod. Az a fontos, hogy pontosak legyenek a hajtások. Ha nem illeszkedik minden úgy, ahogyan kell, nem sikerül a varázslat. Mint ahogy egy tükröt sem tudsz megbűvölni, ha az nem tükrözi vissza pontosan a képet. – Vagy süteményt sütni a megfelelő hozzávalók nélkül – mondta halkan Ceony. A másik csak bólintott, de a lány úgy érezte, ez az apró elismerés is fontos. Nézte, ahogy Thane teljesen hétköznapi kezei a papírt forgatják, meghajtják erre vagy arra, megfordítják. Az anyag úgy siklott a kezében, mintha folyékony lenne, és ellenállás nélkül engedelmeskedett az akaratának. Ceony figyelte a mozdulatokat, és elraktározta azokat az emlékezetében. Thane mágus először papírsárkány formájúra hajtogatta a papírt, aztán szétnyitotta, hogy egy elnyújtott rombuszt formáljon belőle. Nem volt túl bonyolult, Ceony mégsem jött rá, hogy egy madarat készít, csak

amikor már majdnem készen volt vele. A madár nem hasonlított a konyhában lógókra. Hosszú nyaka és farka volt, és széles, kihegyesedő, háromszögletű szárnyai. A férfi kinyújtott tenyerére helyezte a madarat, és így szólt: – Ébredj! Ceony nagy levegőt vett, de a parancs nem neki szólt. A papírmadár megrázta a fejét, és bár nem voltak lábai, ugrott egyet Thane mágus kezében. Aztán narancssárga szárnyaival csapkodva a levegőbe emelkedett. Imbolyogva körberepülte a könyvtárat, akár egy valódi madár. Ceony tágra nyílt szemmel nézte. A madár kétszer megkerülte a helyiséget, majd letelepedett magasan az egyik polcra, amelyen kalligráfiával foglalkozó könyvek sorakoztak. Ceony persze hallott már az animálásról, és a saját szemével látta Jontót, de végignézni, ahogy a varázslat megszületik, az… nos, varázslatos volt. Még sosem látott ehhez hasonló bűbájt. A Tagis Praffon nem tanítottak papírmágusok. Ahogy Aviosky is mondta, egész Angliában mindössze tizenkét bejegyzett papírmágus élt. Ha a tanoncévei végére ér, tizenhárman lesznek. De az beletelik még kettő vagy akár hat évbe is, Ceony pedig még mindig nehezen tudta elképzelni, hogy egy nap igazi hajtogató lesz. De mérhetetlenül vágyott a varázslatra, még az olyan egyszerűre is, mint emez. – És ezt bármivel meg lehet csinálni? – Eleresztheted a fantáziádat – felelte Thane mágus –, de valami egészen újat létrehozni nagyon sokáig tart. Ki kell tapasztalnod, melyik hajtás működik, és melyik nem. – Hányat tud? Thane halkan felkuncogott, mintha már maga a kérdés is abszurd lenne. Közben elkészült egy újabb állattal, egy apró, zöld békával. – Ébredj! – parancsolt rá, a béka pedig odébb ugrált. Néha megállt egy pillanatra, körülpillantott, és irányt váltott. Ceony szinte már várta, hogy legyeket keresve kiöltse hosszú nyelvét, de az egyszerű teremtménynek persze nem volt nyelve. – Jonto elkészítése különösen bonyolult volt – folytatta Thane mágus, aki most egy fehér pergamenlapot hajtogatott. – Hónapokba telt, mire eltaláltam. Különösen a gerincoszlop és az állkapocs volt fogós. Az ember anatómiája egy kissé bonyolult. Főleg, mikor azt kell kitalálni, hogy milyen hajtásokból lehetne kialakítani, mondjuk, egy vállízületet. És mégis, bár ezerhatszázkilenc különálló papírdarabból áll, egyként mozdul. Formálj valamit egységes egésszé, és egységes egészként fog életre kelni. Ez a mai nap első tanulsága. Már nem mozgott a keze. Kettejük között egy vaskos hal feküdt. Teste középen kidagadt, és ettől térbeli hatást nyert. Melluszonyait a narancssárga madár szárnyaihoz hasonló hajtások alkották. Thane kézbe vette a halat, suttogott neki valamit, és eleresztette. Az csapkodó farokkal a levegőbe szökkent, éppúgy, ahogy egy valódi hal tenné a vízben, és meg sem állt a mennyezetig, ahol Ceony egy darab madzaggal átkötött, hosszú, fehér papírcsíkokat vett észre. A fehér hal csücsöri szájával kioldotta a madzagon lévő csomót. A lány ámulatára hullani kezdett a hó. Papírhópelyhek örvénylettek a levegőben; némelyik akkora, mint a hüvelykujja körme, mások tenyérnyiek. Több száz hópehely szállingózott le a plafont borító papírlapok közül, és mind olyan tempóban, mint egy valódi hóesés. Ceony nevetve állt fel a székről, és kinyújtotta a kezét, hogy elkapjon egy hópelyhet. Az, a legnagyobb elképedésére, hideg volt, de a kezére hullva nem olvadt el. Csak a bőre bizsergett tőle. – Ezt mikor csinálta? – kérdezte. Lehelete párafelhőként gomolygott a könyvtár levegőjében. A mennyezetről továbbra is konfettiként hullottak a hópelyhek. – Ezt… évekig tarthatott elkészíteni. – Nem tartott évekig – felelte Thane. – Ahogy gyakorolsz, egyre gyorsabban megy majd. – Még mindig ott ült padlón, és láthatóan nem rendítette meg a körülötte örvénylő varázslat. Persze, miért is rendítette volna meg? Az ő műve volt. – Aviosky mágus említette, hogy nem repestél különösebben az örömtől, amikor ide osztott be, és nem is hibáztatlak ezért. De a papírbűvölésnek is megvan a maga bája. Ceony hagyta, hogy a kezében tartott hópehely a földre hulljon, és csodálkozva a férfi felé fordult. Ezt mind az én kedvemért csinálta? Talán mégsem olyan őrült. Vagy talán ez olyasfajta őrültség, amit

idővel én is megtanulok értékelni. Ahogy az utolsó hópehely is lehullt, Thane mágus felkelt, és levett egy vékony kötetet a mögötte lévő polcról. Intett a lánynak, hogy üljön le. Ceony engedelmeskedett. Thane odanyújtotta neki a könyvet. A borítón egy kisegér ezüsttel nyomott képe állt, és a cím: Pip merész szökése. Ahogy kézbe vette, ismét feltűnt neki a bizsergés a bőre alatt. Azon töprengett, vajon megszokja-e valaha. – Egy mesekönyv? – kérdezte. A hópelyhekben legalább volt valami fennkölt. – Nem szokásom vesztegetni az időt, Ceony – felelte a másik. Mintha csak olvasna a gondolataiban, rosszalló pillantást vetett a padlón heverő hópelyhekre. Igaz, a rosszallást inkább csak a szeméből, semmint a szája vonalából lehetett kiolvasni. A lány úgy vélte, jobban örült volna annak, ha a hópelyhek szép, szabályos sorokban hullanak a földre, de hát a valódi hóesés nem ilyen. – Megtanítalak valamire. Vedd úgy, hogy ez a házi feladatod. – Házi feladat? – húzta be a vállát Ceony. – Még be sem rendezkedtem… – Olvasd fel az első oldalt – bökött Thane állával a könyv felé. A lány összeszorította az ajkát, és az első oldalra lapozott a könyvben. Egy rajzot látott: egy szürke kisegér ült egy falevélen. Emlékei azt súgták, hogy találkozott már valahol ezzel a rajzzal. Egy esős délután emlékképe idéződött fel előtte, úgy hét évvel ezelőttről. A szomszédja kisfiára vigyázott. Miután az édesanyja elment, a gyerek fél órán keresztül zokogott az ajtóban. A családnak volt egy viharvert példánya ebből a könyvből. Ceony emlékezett rá, hogy felolvasta a kisfiúnak. Mire a negyedik oldalra értek, a gyerek befejezte a bőgést. Thane mágusnak nem tett említést erről az emlékről. – „Egy reggel Pip, az egér előbújt odújából, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Ekkor vette észre, hogy éppen a fatuskó előtt egy darab aranysárga sajt hever” – olvasta. Lapozott volna, de Thane megállította. – Jó – mondta. – Most olvasd fel újra. – Újra? – hökkent meg a lány. A férfi a könyvre mutatott. Ceony elnyomott egy újabb sóhajt, és újrakezdte az olvasást. – „Egy reggel Pip, az egér előbújt odújából, hogy…” – Vigyél bele egy kis színt! – utasította nevetve Thane. – Nem tanultál az iskolában a meseillúziókról? – Én… nem. – Az igazat megvallva fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Bár nagyon igyekezett elnyomni, érezte, hogy nő benne a feszültség. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy kétszer is elrontson valamit. Különösen úgy nem, hogy nem is tudja, mit csinált rosszul. Thane mágus karba tett kézzel nekidőlt az asztalnak. – Mire van leírva a történet? – Ez meg miféle kérdés? – Olyasféle, amelyre választ várok. Ceony összehúzta a szemét. A férfi hangjában fegyelmező él bujkált, az arckifejezése azonban továbbra is egykedvű maradt. – Nyilvánvalóan papírra. – Így van! – csettintett Thane. – A papír pedig mostantól a szakterületed. Töltsd meg jelentéssel! És nyugodj meg – tette hozzá utógondolatként. Ceony elvörösödött, és átkozta árulkodóan halvány bőrét. Megköszörülte a torkát, és újra átolvasta a bekezdést, lassan, hogy közben lecsillapodjon. Thane intett, hogy olvassa fel harmadszorra is. Ceony nyelt egyet, lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy ismét a szomszédjuk házában ül, ölében a kisfiúval, kezében annak szeretett mesekönyvével. Mintha csak neki olvasnál fel, gondolta. Töltsd meg „jelentéssel”. Utána talán békén hagyja a papírmágus. Már háromszor kellett átértékelnie,

hogy a férfi őrült-e vagy sem. – „Egy reggel Pip, az egér előbújt odújából, hogy egy kis friss levegőt szívjon – kezdte, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy hét évvel ezelőtt, amikor a kisfiút próbálta megnyugtatni a felolvasással. – Ekkor vette észre, hogy éppen a fatuskó előtt egy darab aranysárga sajt hever.” – Na tessék. Nézd csak meg! Ceony kinyitotta a szemét, és kis híján elejtette a könyvet. Egy szimatoló orrú, gilisztaként tekergő farkú, szürke kisegér képe függött kísértetként a levegőben. Mellette egy fatuskó állt, egy jókora levél és darab aranysárga sajt, épp, ahogy a mesekönyvben szereplő rajzon. A kép pont az orra előtt lebegett, de ki tudta venni rajta keresztül a mögötte lévő könyvespolcot. – Mi-micsoda? Ezt én csináltam? – kérdezte elfúló hangon. – Mhm. Sokat segít, ha van hozzá kép, mint a képeskönyveknél, de előbb-utóbb már regényolvasás közben is képes leszel megeleveníteni a jeleneteket, ha úgy tartja a kedved. Bevallom, lenyűgöztél. Azt hittem, előbb be kell majd mutatnom. Mintha már ismernéd a történetet. Ceony ismét elvörösödött, egyfelől a dicséret miatt, másfelől, mert rajtakapták, hogy ismeri ezt a – szerinte gyerekeknek való – mesét. A szellemkép egy pillanattal később szertefoszlott – mint a történetek általában, ha épp senki nem olvassa őket. A lány becsukta a könyvet, és a tanárára pillantott. – Ez… lenyűgöző, de, bevallom, felszínes. Csak dísznek jó. – Ám szórakoztató – vágott vissza a másik. – Ne becsüld le a szórakoztatás értékét, Ceony! A minőségi szórakozás soha nincs ingyen, de mindenki szeretne részesülni belőle. Lássunk még egy trükköt – vett fel az asztalról egy négyszögletes, halványszürke papírlapot. Nem tette le sehová, csak úgy a levegőben kezdte hajtogatni. A hajtások egyszerűnek tűntek, amikor azonban elkészült, a férfi egy különös, tojástartóra emlékeztető tárgyat tartott a kezében, amelybe legfeljebb négy tojás fért volna el, és nem volt fedele. Felöltője mélyéből egy tollat húzott elő, és írni kezdett a papírra. Ceony észrevette, hogy balkezes. – Ez micsoda? – kérdezte, és felállt. A Pip merész szökését letette a szék ülőkéjére. Thane szájának egyik sarka mosolyra görbült. – Jósda – felelte. Megfordította a kis papírszerkezetet, és kinyitogatta rajta a háromszögletű füleket. Ceony lábujjhegyre állva átkukucskált a válla fölött. A férfi mindegyik fülre felrajzolt egy szimbólumot. Jövendőmondó jelek voltak, mint a mutatványos jövendőmondók kártyáinak jelei. – Nem vagyok jós – mondta. – Most már az vagy – mondta a férfi, és az ujjai közé csippentette a papírjósdát. Megbillegette párszor, hogy a lány lássa, miként fogja meg. – Ne feledd, hogy már nem az vagy, aki egy órával ezelőtt voltál. Azelőtt csak tanultál a mágiáról. Most már birtoklod. Ha tagadod, sem leszel többé hétköznapi ember. Ceony elgondolkodva bólintott. – Na most – folytatta a másik, és ismét az asztalnak támaszkodott. – Mi az édesanyád lánykori neve? Ceony idegesen kulcsolta össze az ujjait. Ha Thane mágus valóban őrült, nem lenne jó elárulni neki az anyja lánykori nevét. Tanulmányai során sokat olvasott mindenféle ősi átkokról, és épp elégszer figyelmeztették arra, milyen hatalma van a neveknek. Thane felpillantott. – Megbízhatsz bennem, Ceony. Ha ez aggaszt, elárulom, hogy ezt is és még sok mást úgy is kideríthetek, hogy kikérem az aktádat a Praff irattárából. – Milyen megnyugtató – mormogta a lány, de azért elmosolyodott. – Philinger a lánykori neve. Thane kitárta az ujjait, amitől a jósda, akár egy száj, kitárult. Ezután a másik irányba is megismételte a mozdulatot. Annyiszor nyitotta ki és csukta be a füleket, ahány betűből a vezetéknév állt. Mivel elég gyakori névnek számított, nem volt nehéz lebetűzni. – Mikor születtél? Ceony megmondta. A férfi tovább nyitogatta és csukogatta a füleket. – Mondj egy számot. – Tizenhárom.

– Ne legyen nagyobb nyolcnál. – Nyolc – sóhajtotta a lány. Thane mágus kihúzta az egyik kezét a jósdából, és felemelte az egyik fület, hogy megnézze, milyen szimbólum van alatta. Ceony nem látta. A férfi egy pillanatig üveges tekintettel meredt maga elé, majd megszólalt. – Érdekes. – Micsoda? – kérdezte Ceony, és megpróbált átkukucskálni mellette, a tanára azonban elhúzta előle a papírjósdát. – Nem szerencsés, ha az ember látja a saját jövőjét. Hát manapság semmit nem tanítanak meg az újoncoknak? – ciccegett Thane. Ceony nem tudta eldönteni, hogy ugratja-e vagy sem, mert a férfi nem nézett fel, és így semmit nem tudott kiolvasni a tekintetéből. – Úgy tűnik, egy kis kaland vár rád. Igen. Kétségtelenül kalandos lesz magával élni, gondolta. Ennyi kaland bárkinek elegendő. Lényének egy része azonban már akkor megbánta ezt a gondolatot, amikor az megszületett. Végül is ez az ember semmit nem ártott neki… egyelőre. – Csak ennyi? – kérdezte. – Legalábbis csak ennyit láttam belőle – nyújtotta oda neki a férfi a jósdát. A lányt most is ujjainak bizsergése emlékeztette az új kötésre. – Figyeltél? – kérdezte Thane mágus. – Hogy hogyan csinálta? – Igen. – Figyeltem – mondta. Nem volt túl bonyolult. – Akkor rajta! Ceony elrendezte az ujjait a papírjósdán. – Mi az édesanyja lánykori neve? – Vladara. Egy r-rel. Ceony nyitogatta és csukogatta a füleket, ahogy a férfitól látta. Aztán fordított rajta egyet, és elölről kezdte a születési dátummal. Jól gondolta: Thane harmincesztendős, jövőre lesz harmincegy. Számnak a hármast választotta. – A hármas szám balszerencsés – mondta neki Ceony, ahogy kihajtotta a papírfület. – De csak a fémművesek számára – vágott az vissza. Diszkrét emlékeztető arra, hogy akarvaakaratlanul, de ő sose lesz az. Ceony az ajkába harapott, hogy elrejtse, mennyire feszült még mindig emiatt. A fülre egy összecsavarodó, kunkori végű vonal volt rajzolva. Nem ismerte fel a jelet – ha látta volna már valahol, arra emlékezett volna. Még mielőtt megkérdezhette volna, mit jelent, hirtelen kettős látása támadt: egy ismeretlen nő körvonalait pillantotta meg az elméjében. Különös, de egy név is betolakodott a gondolatai közé. Ez vajon normális dolog? Leeresztette a kezét, és összehúzott szemmel a férfira meredt. – Ki az a Lira? Thane-nek az arca sem rezdült, meg sem ingott, de Ceony megesküdött volna rá, hogy a szeme egy pillanatra elsötétült. Vagyis… valamennyire megfakult benne a csillogás. Lehet, hogy csak azért tűnt így, mert odakint már sötétedett, de Ceony ezt nem tartotta valószínűnek. – Ez érdekes – simított végig az állán a férfi. – Ki az? – Egy ismerősöm – felelte a másik, és mosolyra húzta a száját. – Azt hiszem, természet adta tehetséged van ehhez, Ceony, ami mindkettőnknek jól jön. Gyakorold ezt, és a mesekönyv olvasását is. Szeretném, ha vasárnapra teljes illúziót tudnál bemutatni. Addig is, nem akarsz kicsomagolni? Thane a továbbiakban egyetlen szót sem ejtett a papírjósdáról. Ehelyett az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kidugta rajta a fejét. – Ébredj! – kiáltotta. Várt egy pillanatot, majd folytatta: – Jonto, gyere fel, és segíts ezt itt rendbe tenni.

Ceony az asztalra tette a papírjósdát. Azon töprengett, mit kellett vajon Thane mágus szerint „rendbe tenni”: a hópelyheket vagy a tanítványát?

3. fejezet Ceony a hóna alá csapta Pip merész szökését, és maga is felszedett néhány hópelyhet a padlóról. Hiába volt papírból, és lehetett bármilyen szelíd, a lány még mindig tartott egy kicsit az eleven csontváztól, így amikor Jonto megjelent az ajtónyílásban, Ceony kimentette magát. A nagyobb hópelyhek közül egyet a szoknyája zsebébe rejtett, hogy később jobban szemügyre vehesse. Thane mágus már rég eltűnt a hálószobája ajtaja mögött, így Ceony is a szobájába ment. A könyvet és a cilindert letette az asztalra, aztán felemelte és az ágyra fektette a bőröndjét, a bézsszínű kalap mellé, amelyet az érkezésekor viselt. Kipattintotta a bőrönd két csatját. Zöld diákköténye feküdt legfelül; az utolsó pillanatban csomagolta be, hátha szüksége lesz rá. Félretette, és előszedte a bőröndből a blúzait és a szoknyáit. Mindegyiket kirázta, hogy kisimuljanak rajtuk a ráncok. A papírmágus szerencsére nem felejtett el fogasokat készíteni a szekrénybe. Ceony ráérősen felakasztgatta a ruháit. Az utolsó szoknyával a kezében azon töprengett, hova a csudába tegye az alsóneműit és a pisztolyát, a gondolatai azonban innen az ösztöndíjával kapcsolatos felfedezésre vándoroltak. Tizenötezer font. Hol lenne most e nélkül a pénz nélkül? Valamelyik arisztokrata padlóját súrolná, és reménykedne, hogy össze tudja szedni a pénzt arra, hogy szakácsnak tanuljon? Egyáltalán miért ajánlotta fel neki Thane mágus az ösztöndíjat? Ma találkoztak életükben először – emlékezett volna rá, ha nem így lett volna. Az ösztöndíjnak neve sem volt, nem írták ki rendszeresen. Habár a férfi mintha erre utalt volna, Ceony kételkedett benne, hogy egyszerűen azért kapott egy egyszeri támogatást, mert jók voltak a jegyei. Vagy mégis? Miféle ember Emery Thane mágus, hogy ennyi pénzt ajándékoz egy ismeretlennek, és még csak azt sem kéri cserébe, hogy a tanonca legyen?

Ceony visszafordult a bőröndjéhez. Azon gondolkodott, vajon mennyit kereshet egy mágus. A jelek szerint jó sokat, hacsak nem arról van szó, hogy Thane mágus a pénzt ugyanúgy gyűjti, mint az összes többi kacatot, amit a házban felhalmozott. Ceony remélte, hogy az előbbiről van szó. Másképp rettenetes bűntudata lenne. Talán jobb, ha nem bolygatja a dolgot, de a férfi azt nem tilthatja meg neki, hogy töprengjen rajta. Egyelőre azonban félreteszi a kérdést, és az előtte álló feladatra összpontosít. Benyúlt a bőröndbe, ahol most már csak a kozmetikai szerei voltak, a hajtűi és hajcsatjai, a naplója és a könyvtári kölcsönzőjegye, aminek itt, minden általa ismert fiókkönyvtártól távol, semmi hasznát nem vehette. Gondolatai ismét elkalandoztak. Keze a türkizkék nyakörvre vándorolt, amely a bőrönd egyik sarkában hevert, az alsóneműi alatt. Kivette, és hüvelykujjával végigsimított rágcsálástól kirojtosodott szélein. Az előző nap levette róla Bizzy bilétáját, és odaadta az édesanyjának, aki a távollétében majd gondot visel a Jack Russell terrierre. Ceony felsóhajtott. Az elmúlt néhány év során a kutya volt a legjobb barátja, különösen az utolsó évben, az iskolában. Ha az ember még a kijelölt évben végezni akart, nem sok ideje maradt barátkozni. Egyszerűen túl sokat kellett tanulnia. Bizzynek azonban nem voltak iskolai feladatai, és a tanórák után mindennap lelkesen üdvözölte Ceonyt a kollégiumi szobája ajtajában. Ez tette olyan remek baráttá. – Van egy kutyád? Vagy egy különösen nagyra nőtt macskád? Ceony szíve kihagyott egy ütemet. Gyorsan megpördült, és lecsapta a bőrönd fedelét, hogy eltakarja a fehérneműit és a pisztolyt. Thane mágus állt az ajtóban, egy halom könyvvel a kezében, de nem lépte át a küszöböt. Be kellett volna zárnia az ajtót. – Volt egy kutyám – kulcsolta rá a kezét a nyakörvre. – Az iskolában velem volt, de Aviosky mágus azt mondta, ide nem hozhatom magammal, mert ön allergiás. Thane töprengő tekintettel bólintott. – Soha nem tudtam állatok közt élni, már kisfiúkoromban sem – mondta. – Inkább a méheket szerettem. – A méheket? A férfi olyan arcot vágott, mintha a méhek szeretete teljesen megszokott dolog lenne, és Ceony lenne a különc, amiért ezt megkérdőjelezi. Aztán szokása szerint ejtette a témát. – Bejöhetek? – kérdezte. Ceony bólintott. Thane a cipőorrával belökte az ajtót, belépett, és letette az íróasztalra a kezében tartott könyvkupacot. Ceony összeborzadt – tartott tőle, hogy ezeket neki hozta. – Egy kis olvasnivaló, ha már unnád Pip történetét – paskolta meg a kupac tetejét Thane. A lány oldalra hajtotta a fejét, és kibetűzte a címeket: Asztrológia fiataloknak, Az emberi test anatómiája I., Marcus Waters pirotechnikai kalauza, Az aviatika elmélete és A nyugodt elme: esszé a Taóról. Ceony minden egyes elolvasott címmel egyre jobban hüledezett. – De hát ezeknek semmi köze a papírhoz – mondta. – Értem már, miért vettek fel a Tagis Praffra – kuncogott a másik. Ceony megsemmisítő pillantást vetett rá, a férfi azonban hidegvérrel folytatta. – A papír több, mint egyszerű zúzott fa, Ceony. Ezek a könyvek jól jönnek majd a későbbi tanulmányaidhoz. – Végigsimított az állán, és kinézett az ablakon. – Nem vagy éhes? A lány letette a kezéből Bizzy nyakörvét. – Nem különösebben. Ettem valamit a kocsiban idefelé. – Ez esetben hagyok majd valamit neked a tűzhelyen – mondta a férfi, és kilépett a folyosóra. – Pihend ki magad – szüremlett vissza a hangja távolodófélben. – Sok mindent tervezek neked holnapra. Nem engedhetjük, hogy kárba vesszen az iskolában megszokott buzgalmad! Ceony az íróasztalra halmozott könyvekre nézett, és eltöprengett, hogy mégis miféle feladatokat tartogat számára a papírmágus. Azt hallotta, hogy az első évben sok mágus fizikai munkát végeztet a tanoncával, hogy alázatra kényszerítse, vagy talán megtörje. Remélte, hogy az ő esetében nem így lesz. Habár ezeknek a könyveknek a vastagságát elnézve Thane előbb mintha mentálisan készülne megtörni. Abban legalább

biztos lehet, hogy gyomlálnia nem kell majd – a kertben egy szál valódi növényt sem látott. Kipakolta a maradék holmiját. A kozmetikai szereket, a hajtűket, a naplót és Bizzy nyakörvét a falba süllyesztett polcokra tette az ágy mellett. Úgy döntött, az alsóneműit és a pisztolyt a bőröndben hagyja. Ezt betolta az ágy alá. Odakint a nap lassan ereszkedett a nyugati horizont felé. Ha Thane mágus fizet neki valami bért, vennie kell belőle egy órát a szobájába. Erre majd reggel rákérdez. Ceony letelepedett az ágyra, felütötte az Asztrológia fiataloknak kissé megviselt példányát, és átfutotta az első négy fejezetet. Aztán átböngészte Az emberi test anatómiája ábráit, és elolvasta alattuk a feliratokat: tüdő, vesék, szív, máj. Végül leheveredett, és Az aviatika elméletével a hasán addig mélázott a papírhópelyheken, amíg nyugtalan álomba nem zuhant. Megbűvölt ágyúkról álmodott, és más olyan bűbájokról, amelyeket megtanulhatott volna, ha Aviosky mágus engedi, hogy fémműves legyen.

Hirtelen riadt fel, de nem tudta, miért. Talán azt álmodta, hogy zuhan – tizenegy esztendős kora óta hetente legalább egyszer rátört egy ilyen rémálom, amióta csak a nagybátyja unokatestvérének kertjében lebukott egy tarka kanca hátáról. Az ablakon már nem sütött be a nap. Az üveghez szorított arccal épp hogy ki tudta venni a feje fölött az utolsó negyedben járó holdat. Nagyon későre járhatott, talán éjfél után egy órára. Korgott a gyomra. Kipislogta a szeméből az álmot, felkelt, és eligazgatta a szoknyáját, amely alvás közben körbefordult a derekán. A haját is újrafonta a bal füle mögött, mert úgy vélte, biztos rettenetesen összekócolódott. Nem mintha bárki is ébren lenne, aki láthatná. Nem mintha bárki lenne a házban Thaneen és életre keltett csontvázkomornyikján kívül. Gyertyával a kezével letapogatózott a konyhába. Furcsa érzés volt egy teljesen sötét épületben járkálni – az iskola folyosóin vagy azok az újmódi elektromos égők világítottak, vagy tűzmágusok által táplált lámpások. A tűzhelyen egy nyeles lábast és egy tálat talált. A lábasban kicsit már kiszáradt főtt rizs volt, a tálban pedig valami, ami konzerv tonhalnak tűnt. Ceony a fejét ingatta. Ezt eszi általában Thane, vagy ez az, amit a vendégeinek tartogat? Mert ha a vendégeket tonhallal és rizzsel kínálja, el sem tudta képzelni, mit ehet, amikor egyedül van. Lehet, hogy Aviosky csak azért osztotta be ide, hogy Anglia legfurcsább papírmágusának megfelelő táplálkozását biztosítsa, nehogy éhen haljon, és tizenegyre csökkentse az ország papírmágusainak számát. Holnap majd átvizsgálja a konyhaszekrényeket, és megnézi, mit tart itthon a férfi. Egyelőre azonban keresett egy tányért, és szedett magának egy kevés hideg rizst. A tonhalat ott hagyta. Néhány lépést tett vissza a szobája felé, amikor tompa zajt hallott – talán egy fiók csukódását. Ceony bekapott egy kanálnyi rizst, és kíváncsian keresztülosont a konyhán és az étkezőn. A folyosón egy fénycsíkot pillantott meg. A bal oldali – tőle most jobbra lévő – ajtó mögül jött. A dolgozószobából. Bekapott még egy kanál rizst. Miféle kedvtelése lehet ennek az embernek, hogy ilyen későig fennmarad miatta? Ceony arra gondolt, hátha a sötét mágiának hódol, és ezen majdnem elnevette magát. Gyorsan nyelt egyet, hogy elfojtsa. Nehezen tudta elképzelni, hogy Thane mágus, legyen bármennyire is őrült, sötét bűbájokkal foglalkozna, vagy a mágia tiltott ágát, az excíziót űzné, amely az emberi szöveteket használja közvetítőanyagként. Tarkóján borzongás futott végig, ahogy eszébe jutott, mit mondott az excízióról Phillips mágus, a varázshasználat-történelmet oktató tanáruk: „Bár a materiális mágiához csak ember alkotta anyagok használhatók fel, sok évvel ezelőtt valaki arra a következtetésre jutott, hogy mivel az emberek is emberektől születnek, így ember alkotta anyagnak számítanak. Így jött létre a sötét mágia. Most pedig lapozzanak a tankönyv huszonhatodik oldalára…” Végigsimított a tarkóján. Ilyesmik már csak a tábortűz mellett mesélt történetekben és a Tagis Praff történelemóráin fordulnak elő. Különben is, látta Thane mágust papírral varázsolni, ami azt jelenti, hogy a férfi nem lehet metsző.

A falhoz lapulva osont előre, és örült, hogy nem reccsennek meg alatta a padlódeszkák. Ahogy közelebb ért a dolgozószobához, dudorászást hallott. Thane dúdolgatott magában. Ceony nem ismerte fel a dallamot. Valahogy… idegenül hangzott. Az ajtó résnyire nyitva volt. Finoman megbökte a mutatóujjával, épp csak annyira, hogy beleshessen. Thane az íróasztal mögötti keskeny asztalnál dolgozott, háttal az ajtónak. Jobb könyöke mellett egy halom szabványméretű fehér papírlap tornyosult. Hosszú, indigókék felöltőjét a szék támlájára akasztotta. Dúdolva egy újabb lapot vett le a rakás tetejéről, és Ceony látóterén kívül hajtogatni kezdte. Mit készíthet, ráadásul hajnali egy órakor? Ügyelve, hogy ne csapjon zajt, Ceony elhátrált az ajtótól, és visszaosont az étkezőbe. Nem szerette a titkokat – főleg nem azokat, amelyekbe nem volt beavatva. Lehet, hogy reggel majd kérdőre vonja Thane-t. Vagy talán mégsem.

Thane valamikor hajnalban lefekhetett, mert amikor Ceony hajszálpontosan egy perccel nyolc óra után lement, hogy átkutassa a konyhaszekrényeket, már nem találta a dolgozószobában. Ceony felvette a tanonckötényét, és befonta a haját, de aznap sem vesződött azzal, hogy kihúzza a szemét vagy kipirosítsa az arcát, ahogy mostanában divatba jött. Semmi oka nem volt rá – mégis kit akart volna vele lenyűgözni? Átcipelt egy széket az étkezőből a konyhába, felmászott rá, és végigkutatta az összes konyhaszekrényt. Meglepően sok minden talált. Minden hozzávaló megvolt például egy csokoládétortához, bár megfigyelte, hogy ezek közül a legtöbb dolog csomagolása érintetlen. A mosogató alatti szekrényben akadt egy hatalmas zsák rizs, a kenyértartóban egy fél vekni kenyér, a jégszekrényben pedig, amelyet a lány a konyhapult mögött, a hátsó bejárat közelében fedezett fel, tojás és mindenféle hús. Ezenkívül néhány marék konfettit is talált benne. Nem tudta, hogy kerülhettek ide, vagy hogy valamilyen bűbáj hozzávalói-e, úgyhogy csak lesöpörte őket a szalonnáról, amit egy doboz tojással, egy darab cheddar sajttal és egy köteg édesköménnyel együtt magához vett. Leemelt egy serpenyőt a tartóról, és megrakta fával a tűzhelyet. Ekkor különös, kaparászó hangot hallott a lépcső felől, és mintha papírlábak dobbantak volna a padlódeszkákon. Azt hitte, Jonto közeledik, és védekezésképpen felemelt egy fakanalat. A lépcsőt rejtő ajtó mögül azonban egy sokkal kisebb alak bukkant elő. Ceony meglepetten kapott levegő után. Egy kurta papírfarkát csóváló papírkutya állt előtte. Teste több tucat papírdarabból állt össze, amelyek szinte átmenetek nélkül kapcsolódtak egymásba fejtől farokig. A lénynek, mivel papírból készült, nem volt szeme; voltak viszont orrlyukai és nyílócsukódó szája, amelyből furcsa, reszelős vakkantás tört elő. Külsőre egy labrador és egy terrier keverékének tűnt, a feje épp csak hogy felérte Ceony térdét. A papírkutya megint vakkantott egyet, odaszaladt a lányhoz, és szaglászni kezdte a cipőjét. Ceony szája elnyílt, hátán borzongás futott végig. Letette a fakanalat a tűzhely mellé, de ezzel leverte a köteg édesköményt. Lekuporodott, és megsimogatta a kutya fejét. Meglepően szilárd volt. Ahogy a papír érintése megbizsergette az ujjait, szinte olyan volt, mintha valódi bundát simogatna. – Nahát, szia! – mondta. A kutya felugrott, a lány térdére támasztotta mellső lábát, és száraz papírnyelvével végignyalta az arcát. Ceony nevetett, és megvakargatta a kutya fülét. Az izgatottan lihegett. – Hát te honnan kerültél elő? Az ajtó ismét megnyikordult: Thane mágus lépett be. Kicsit fáradtnak tűnt, de egyébként nem ártott meg neki az éjszakázás. Megint a hosszú, indigókék felöltőt viselte. – Tőle nem lesznek kiütéseim – mondta széles mosollyal.– Nem az igazi, de gondoltam, egyelőre talán megteszi. Ceony kimeredt szemmel, lassan felállt. A papírkutya sustorgó hangon csaholva a bokáját bökdöste az orrával. – Ezt maga csinálta? – kérdezte, és érezte, hogy összeszorul a mellkasa. – Ez… ezen dolgozott éjjel?

Thane megvakarta a tarkóját. – Fenn voltál? Elnézést kérek… Még nem szoktam hozzá, hogy megint van valaki a házban rajtam kívül. Megint, gondolkodott el a szón a lány. Thane mágus már elég idős volt hozzá, hogy legalább egy tanoncot kitanítson előtte. Lehet, hogy erre célzott. Ceony nem gondolt rá, hogy kifaggassa Avioskyt Thane korábbi tanítványairól. És most sem tette fel a kérdést, hogy ez a bámulatos kis állat itt szaglászott a bokája körül. Ezt neki csinálta. Bizzy helyett. Felváltva hol a férfira nézett, hol a kutyára. Belecsípett a karjába, nehogy elsírja magát – a szeme, bár nem akarta, már így is könnybe lábadt. – Köszönöm – szólalt meg, talán túl halkan. – Ez… ez nagyon sokat jelent a számomra. Igazán nem kellett volna… köszönöm. – Felmarkolta a fakanalat. – Kér valamit reggelire? Épp készültem összeütni valamit… – Akkor pont jókor jöttem – mondta Thane, de figyelmét egy pillanatra magára vonta valami a lépcső tetején. – Ha nem jelent gondot… Ceony tagadóan megrázta a fejét. A férfi derűs pillantást vetett rá, majd felsietett a lépcsőn. A lány visszament a jégszekrényhez, hogy hozzon még néhány tojást. A papírkutya a nyomában loholt, és a padlót szaglászta. Ceony megfigyelte, hogy az állat papírízületei egységes egészként mozognak – szóval erre gondolt tegnap Thane. Lehajolt, hogy felvegye az édesköményt. – Azt hiszem, Köménynek foglak hívni – mondta a kutyának, miközben a köténye zsebébe csúsztatta a tojásokat. – Ez talán inkább macskának való név, de mivel te sem vagy egészen kutya… nos, illik hozzád. Kömény erre csak féloldalra hajtotta a fejét, mint aki nem egészen érti, miről van szó.

Thane mágus a dolgozószobájában fogyasztotta el a reggelijét. Precízen rendetlen íróasztalán jó néhány könyv és jegyzetkönyv hevert kinyitva. Ceony valamivel ebédidő után fejezte be az illúziókeltés gyakorlását a mesekönyvvel: a tizennégy oldalból már hármat életre tudott kelteni a levegőben. Kömény minden alkalommal megpróbálta megkergeti a kisegeret, ahányszor csak az megjelent. A kutya jelenléte eléggé megnehezítette az összpontosítást, de Ceony nem bánta, hogy ott van. Még Bizzy régi nyakörvét is felcsatolta a papírállat nyakára. Tökéletesen illett rá. Valamivel déli tizenkettő után Thane mágus a könyvtárba rendelte, és végigmutogatta neki az asztalon felhalmozott papírokat. Elmondta, miért fontos az egyes papírok vastagsága és száliránya. Kicsit zavartnak tűnt, ezt-azt kétszer is elismételt, de Ceony nem tette szóvá. Örült, hogy nem kell fizikai munkát végeznie. Bár az ilyen házimunkák gondolata már nem bosszantotta annyira, mint az előző napon, szinte hálás volt ezért az óráért. A papírmágus magyarázatai felpiszkálták a tudásszomját. Azon kapta magát, hogy feszült figyelemmel követi Thane előadását, és amikor a végén fejből visszamondta neki az egyes papírok tulajdonságait, sütkérezett a férfi egyszerű elismerő szavainak fényében. – Korrekt felelet – mondta neki Thane, és kibámult az ablakon valamire, amit Ceony nem láthatott. Amikor azonban nem a megfelelő kupacokra rakta vissza a kezében tartott papírlapokat, a lány végül megkérdezte: – Megakadt a munkájában? – Kivette a férfi kezéből a papírokat, és lerakta őket a megfelelő halomra. Ügyelt rá, hogy mindegyik papírkupac rendezett maradjon. – Hogy mi? – Megakadt a munkájával? – ismételte Ceony. – Ma mintha máshol járnának a gondolatai. Persze lehet, hogy minden délután ilyen szétszórt. Ceony még egy teljes napot sem töltött el a társaságában, szóval nem volt mihez hasonlítania a viselkedését. Abban mindenesetre biztos volt, hogy nem elmezavarról van szó.

– Így is mondhatjuk – felelte a férfi némi töprengés után, miután pislogva visszatért a valóságba. – Sok minden jár a fejemben, most, hogy új tanoncom van. – Én vagyok az első tanítványa? – A két és feledik. – Feledik? – kérdezett vissza Ceony. – Hogy lehetett egy fél tanonca? – Az illető nem töltötte ki a teljes idejét – felelte a férfi, mintha ezzel bármit is megmagyarázott volna. A teljes idejét? Ceony torka elszorult a félelemtől. Valamiféle baleset történt vele? Kilépett? Kirúgták? Gyakran előfordul, hogy a varázslók kirúgják a tanoncaikat? Az ajkába harapott. Thane csak nem fogja kirúgni! Az országnak túl nagy szüksége van papírmágusokra. Nem fognak elvesztegetni egy reménybeli hajtogatót, és különben is, már hozzákötötte magát a papírhoz. Eddig még sose gondolt arra, mennyire szilárd a pozíciója, és most összeszorult a gyomra. Nagyon keményen dolgozott, hogy idáig eljusson – még ha hajtogatónak tanul is, és nem fémművesnek –, és még így is szüksége volt az ösztöndíj jelentette szerencsére. Egy pillanatra felszikráztak előtte az emlékek: az autóbaleset, az odakozmált hagyma szaga, miközben Mrs. Appleton ordibál vele a kiömlött bor miatt… Elhessegette a szeme elől az emlékeket. Tanoncnak lenni nem egyszerűen egy állás: ha innen elküldik, nincs tovább. Akkor a papírhoz – és kizárólag a papírhoz – lesz kötve, de arra nem lesz joga, hogy bármihez is kezdjen vele. Csak egy selejtes mágus lesz. – Olyan arcot vágsz, mint aki citromba harapott – mondta neki Thane, miközben egy vastag, palaszürke papírlapot húzott elő kupacból, amely az asztal jobb felső sarkán, a távírókészülék mellett állt. – Csak arra gondoltam, micsoda pazarlás lenne, ha valaki hozzákötné magát egy anyaghoz, és aztán otthagyná az egészet. – Én is így gondolom. Nos, mutatok neked néhány alaphajtást – vagy ezeket tanultad már az iskolában? Ceony a fejét rázta. Thane letelepedett a padlóra, és a rajztáblára fektette a négyzetes papírlapot. – Lássuk, mennyire vagy ügyes valójában – mondta. Szóval ez egy kihívás! A lány feszülten figyelt. A papírmágus egymásra fektette a papírlap két átellenes sarkát, és háromszöggé hajtotta. A vastag papír remekül megtartotta a formát. – Ez egy félhajtás: így neveznek minden olyan hajtást, ami egy négyszögletes lapot háromszöggé formál. Ez pedig egy teljes hajtás – hajtotta ismét félbe a papírt. – Minden hajtás teljes, ami egy háromszöget egy kisebb háromszöggé alakít. Persze maradék papír nélkül. Ceony bólintott és némán figyelt. Ezt a két hajtást használta a férfi az előző napon, amikor a madarat készítette. Utána formált a háromszögből újra négyzetet, abból pedig rombuszt. Thane felszólította, hogy ő is csinálja meg a két hajtást, és elismételtette vele a nevüket. Közben hangsúlyozta, hogy a varázslat csak akkor működik, ha a papír szélei pontosan illeszkednek. Szemébe ezután azonban ismét elrévedő tekintet költözött, és ettől kissé megfakult a fénye. – Az animációval fogunk kezdeni – nézett ki ismét az ablakon. – Azon keresztül könnyen meg lehet tanulni a hajtásokat. – Gyakorolhatom még ezt, ha önnek valami más dolga van – ajánlotta fel Ceony. A szíve mélyén azonban annyira vágyott az új ismeretekre, hogy nem bánta volna, ha a férfi marad, és tovább magyaráz. Milyen ostoba gondolat. Thane bólintott, és felöltője két szárnyának suhogása közepette felkelt a padlóról. A lány heves csalódást érzett. Ahogy a férfi kilépett a folyosóra, Kömény dugta be a fejét az ajtón, majd odakocogott Ceony mellé, ahol háromszor körbefordult, leheveredett és elaludt. Nem gondolta volna, hogy egy papírkutya is el tud fáradni. Biztos ez is része a varázslatnak. Fél- és teljes hajtásaival a kezében kibámult a nyitott ajtón, és Thane mágus viselkedésén töprengett. A bűntudat enyhe szúrását érezte a bordái között, amint eszébe jutott, a férfi milyen sokáig fenn maradt, hogy

elkészítse neki Köményt. De hát csak nem ettől ilyen… szórakozott? Pedig Ceony kifogástalanul viselte magát. Legalábbis ma. – Ki kéne valahogy békíteni – suttogta Köménynek. – Végül is jobb, ha egy tanonc jóban van a mesterével. Még a végén hat évet töltök itt kettő helyett. Bár már az emlékezetébe véste a hajtásokat, addig gyakorolta őket, amíg a kezébe nem rögzültek a mozdulatok. Aztán jobb híján lement a konyhába, fűszereket és bort vett elő a konyhaszekrényből, és közben a Pip merész szökését mormolta az orra alatt. Különböző hangsúlyokkal kísérletezett, hátha valamelyik segít életre kelteni a negyedik oldalt. Egy fazék vizet tett fel forrni a tűzhelyre a tésztának, majd elmosta az előző este használt nyeles lábast, és azt is a platnira tette. Vajat olvasztott benne, aztán lisztet és tejet vett elő: besamelmártást csinál, citrommal és fokhagymával. Ez jól megy majd a csirkéhez, amit a jégszekrényben látott. Amikor aztán nem talált citromot, kiegyezett a paradicsomban és a bazsalikomban. Mindenki szereti a paradicsomot és a bazsalikomot. Ha Thane mágus tart belőlük otthon, akkor feltehetően ő sem kivétel, akkor pedig nyugodtan tehet belőlük az ételbe. Ceony azt figyelte meg, hogy az allergiás emberek gyakran egyszerre több dologra is érzékenyek. Már így is elég rosszul indult a tanoncideje. Ha a mestere kiütéseket kap a főztjétől, az eggyel több ballépés lehet a kelleténél. Mire a csirke már majdnem elkészült, a kenyeret is felszeletelte, és összekeverte a szószt a tésztával, Thane is előkerült a dolgozószobájából. – Ha még erre is van időd, több feladatot kell adnom neked – jegyezte meg, miközben Ceony a sütőbe kukkantva ellenőrizte a sültet. – Mióta itt lakom, még nem volt ilyen jó illat a házban. Ceony a bók hallatán elnyomott egy vigyort, majd a füle mögé simított egy elszabadult hajtincset. – Meg akartam köszönni a kedvességét. És elnézést kérni a tegnapi viselkedésemért. Nem voltam teljesen önmagam. – Igazán nem vártam el ilyesmit – mondta a másik furcsálló pillantással. – Egy perc, és kész az étel – felelte erre Ceony, és a konyhaszekrényhez sietett, hogy levegyen egy zöld cseréptálat, amit már jó előre kiszemelt. A tál a legfelső polcon volt, így fel kellett másznia a pultra, hogy elérje. – Nyugodtan üljön le, már megterítettem. Thane elmosolyodott, vagy legalábbis valami olyasmit varázsolt az arcára, ami félúton volt a mosoly és a somolygás között. Ezúttal a szeme és az ajka is mosolygott. – Rendben. Köszönöm. De aztán új olvasmányokat jelölök ki neked, és kapsz kétszáz papírlapot, amit mind meg kell hajtogatnod. Ceony a tálba öntötte a tésztát, és az asztalra helyezte. Aztán óvatosan egy jókora tányérra halmozta a csirkét és a sült zöldségköretet – Thane konyhájában nem akadt pecsenyéstál –, és azt is a férfi elé tette. Az egy szót sem szólt, de felvont szemöldöke elárulta, hogy a lánynak sikerült lenyűgöznie. Legalábbis Ceony remélte, hogy ezt jelenti, és nem azt, hogy a mágus egy későbbi alkalomra tartogatta a csirkét, amit Ceony most engedély nélkül felhasznált. Ha így áll a dolog, az ízek remélhetőleg majd megbékítik. Ceony leült a szemközti székre a négyszögletes asztal mellé, majd ismét felállt, és megkérdezte: – Tudja, hogy kell felszeletelni a csirkét? – Szerintem Jonto tudja. Ceony elsápadt. A férfi szemében nevetés bujkált. Ez most egy vicc volt? A lány végül maga vette kézbe a kést és a villát, és nekilátott felszeletelni a sültet. Összekapart néhány morzsányi bátorságot, és megjegyezte: – Azon gondolkodtam, jár-e nekem valamiféle bér vagy illetmény a tanoncidőm alatt. Thane könnyedén felnevetett.– Á, értem már. Most térünk rá a lényegre. Ceony elvörösödött. – Nem. Amit az előbb mondtam, őszintén gondoltam. De az emberek általában beszélgetnek az étkezések közben, különösen, ha egy fedél alatt élnek, és azt gondoltam, ez a téma jó lesz kezdésnek. Ennyi az egész. – A neked járó illetményről az iskolaszék dönt – mondta Thane, és szedett magának egy adag paradicsomos-bazsalikomos tésztát. – Vagyis, igen, jár neked fizetség. Azt hiszem, havi tíz font, meg amit

esetleg én hozzáteszek ráadásként. Tíz font? Ceony buzgón a tányérjára koncentrált, hogy elrejtse elkerekedő szemét. Ez több, mint amire számított. Ha jól beosztja, több mint a felét haza tudja küldeni a családjának. Aztán a papírmágusra pillantott. – És… mennyit fog hozzátenni? Thane kezében lazán lógott a villa. – Nem fogsz éhen halni, ha emiatt aggódsz. Ceony az előző esti rizsre és tonhalra gondolt, és majdnem tett egy megjegyzést az éhen halással kapcsolatosan. Végül azonban visszanyelte, és leült. A papírmágus nem sietett asztali áldást mondani, és ez őneki sem volt szokása, úgyhogy vágott magának egy kis darabot a csirkéből, és csak a szeme sarkából figyelte a férfit. Thane egy falat tésztát szúrt a villájára, és a szájához emelte. Ahogy megkóstolta, egy kicsit fényesebben kezdett csillogni a szeme. – Szavamra, Ceony – mondta, miután lenyelte a falatot –, ha nem lettem volna személyesen jelen az óráidon, azt hinném, sikerült valahogy megbűvölnöd a tésztát. – Ízlik? – mosolyodott el Ceony. A férfi bólintott, és újabb falatot vett a villájára. – Épp olyan jó az íze, mint amilyen az illata. Sokoldalú személyiség vagy. Gratulálnom kell. – A személyiségemhez vagy a tésztához? A másik nem válaszolt. Szemében táncra keltek a szikrák. Ceony megkóstolta a csirkét, és megkönnyebbülten megállapította, hogy nem száradt ki nagyon. Alig evett pár falatot, amikor Thane ismét megszólalt: – Te vagy a legidősebb a testvéreid közül, igaz? – Két húgom és egy öcsém van – felelte. – Magának is nagy a családja? Nekem úgy tűnik, mintha jó pár lánytestvért el kellett volna viselnie. – Sok embert el kellett viselnem életemben, de lánytestvérek nem voltak köztük. Egyke vagyok. Ez több dolgot is megmagyaráz, gondolta Ceony. Néhány pillanatig némán ettek. A lány nem szerette volna, ha túl hosszúra nyúlik a csend, így megkérdezte: – Milyen gyakran szokott bevásárolni? – Hát, amikor minden elfogy – pillantott fel a másik. – Az összes feladatom közül a bevásárlás a legrettenetesebb. – Miért? Thane letette a villáját, és állát a tenyerébe támasztva az asztalra könyökölt. – Mert be kell mennem hozzá a városba – mondta. – Ráadásul még meleg is van. Ceony megállt egy pillanatra, és vágott még egy darab csirkét. – Hajlamos a szeplősödésre? – Micsoda témaváltás! – nevetett fel a férfi. – Úgy értem, ha hajlamos a szeplősödésre, teljesen megértem, hogy nincs kedve kimenni a szabadba – mondta Ceony, és a saját, csupa szeplő kezére pillantott. Az ő bőrét márciustól októberig a legkisebb napsütés hatására is tömegesen lepték el a pettyek. – Nem lesznek tőle szeplőim – mondta a másik. Valószínűleg észrevette, hogy a lány összeráncolt homlokkal a kezét méregeti, mert hozzátette: – És nincs abban semmi rossz, ha valaki szeplős, Ceony. Isten ments, hogy pont úgy nézz ki, mint mindenki más. A lány elmosolyodott, és gyorsan egy falat tésztát tömött a szájába, még mielőtt elvigyorodott volna. – És mivel ilyen sok felesleges időd van – mondta neki Thane mágus –, holnap reggel kikérdezlek.

4. fejezet Thane betartotta az ígéretét: másnap reggel kikérdezte az addig tanultakról. Egészen pontosan hajnali hat órakor; és Jontót küldte, hogy értesítse róla. Ceony arra ébredt, hogy az orrától néhány centiméterre ott lebeg a papírcsontváz vigyorgó ábrázata, és akkorát sikoltott, hogy még Köményt is odacsalta vele, aki a földszinti nappaliban szimatolt éppen egerek után. – Állj! – parancsolt rá a csontvázra, úgy, ahogy Thanetől látta korábban. A papírkomornyik nagy megkönnyebbülésére kartonpapírcsontok kupacává omlott össze az ágya végében. Apró, majdhogynem öntudatlanul végrehajtott varázslat volt ez, de azóta, hogy a papírhoz kötötte magát, Ceony most először érezte úgy, hogy bír valamennyi valódi hatalommal. Thane a különféle, az előző nap megismert papírfajtákról kérdezgette. Kiváló memóriájának hála, Ceony minden kérdésre tudott válaszolni. A papírmágus elégedett fejbólintással nyugtázta az eredményt, majd magára hagyta a feladataival. Az egyik ilyen „feladat” a Thane által kijelölt könyvek olvasása volt. A Marcus Waters pirotechnikai kalauzával kezdte, mert az tűnt a legérdekesebbnek. A könyv azonban egészen apró betűkkel volt szedve, és alig akadt benne egy-két ábra, így elég nehezen érthetőnek bizonyult. Csak fél fejezetig jutott benne. Leugrott a konyhába némi pirítósért, majd felütötte Az emberi test anatómiája I.-et, ami már sokkal érdekesebb – ámbár kissé groteszk – olvasmánynak bizonyult. A következő néhány nap folyamán Ceony bőségesen ellátta magát papírral a könyvtárban álló kupacokból, hogy az alapvető hajtásokat gyakorolja rajtuk. Thane hajlamos volt a legváratlanabb pillanatokban, előzetes figyelmeztetés nélkül feleltetni, így aztán igyekezett gyorsan tanulni. Csütörtökön kétszer is felelt. Pénteken addig gyakorolta a hajtásokat, amíg vízhólyag támadt a jobb keze mutatóujján. Emiatt aztán pénteken Thane arra tanította meg, hogyan kell hópelyheket készíteni – amilyenek az első tanoncként töltött napján hullottak a könyvtár mennyezetéről.

– A vágásokra nagyjából ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a hajtásokra – magyarázta törökülésben ülve a könyvtár padlóján, ölében a táblájával. – Csak akkor fognak működni, ha pontosan vágsz. Kivéve, ha csak dekorációnak szánod, amit készítesz; akkor nem számít. – És ezek dekorációnak készülnek? – kérdezte Ceony, és az apró hópehelyre gondolt, amit zsebre tett, és később elrejtett az íróasztala fiókjában. Amikor legutóbb elővette, még mindig hideg volt. Thane fogott egy négyzet alakú, fehér lapot, és félhajtással keskeny háromszöget hajtogatott belőle. – Szerinted? Ceony a hóesésre gondolt, a szőnyegen szétszóródott, mindenféle méretű és formájú, bonyolult mintázatú hópelyhekre, amelyek között – mintha csak valódi hó lenne – nem akadt két egyforma. – Igen, annak – felelte. – Jó válasz – vette kézbe az ollót Thane. – Ahhoz, hogy a hópelyhek hidegek legyenek, egy bizonyos vágásra van szükség. Figyeld! Felemelte a háromszöget, és az ollót a legvastagabb hajtás éléhez nyomva belevágott, alig egy centiméterre a csúcsától. Egy apró, mandula alakú darabot kanyarított ki a papírból, és hagyta a padlóra hullani. – Hűlj – parancsolta. Szemre semmi nem változott, de amikor Ceony a kezébe vette a papírt, érezte, hogy az fagyos. Kellemesen hűsítette a vízhólyagot az ujján. – A többi már csak kreativitás kérdése – tette hozzá a férfi.

Hétfőre már majdnem kifogytak az élelmiszerekből. – Én is elmehetek bevásárolni – mondta Ceony. – Nem esik nehezemre. Thane felpillantott az íróasztaláról, ahol egy kisebb jegyzetkönyv hevert kinyitva előtte. Az egyik oldalon egy bögre citromos tea, a másikon egy vajazókés szorította le az oldalakat. A férfi bal kezében egy tollat tartott. – Ezt nem várom el tőled, Ceony – mondta. – Nem esik nehezemre – ismételte meg a lány, és lesimította szoknyája hajtásait. – Ha itt élek, úgy helyes, hogy kivegyem a részem a feladatokból. – És nem bánnám, ha egy kicsit kiszabadulhatnék innen. – A konyhában lévő maradékokból – ha szabad ezt mondanom – már nem tudok tisztességes fogásokat összeállítani. Thane elmosolyodott, most is inkább a szemével, mint a szájával. – A főzést szintén nem várom el tőled. Hogy haladsz az olvasmányaiddal? – Végeztem az emberi anatómiával, és mindjárt befejezem a Taóról szóló könyvet. Thane megfordult ültében, és kutatóan végignézett a háta mögötti polcokon. Lehajolt, jobb kéz felől a legalsó polcról előhúzott egy vaskos kötetet, és átnyújtotta a lánynak. A borítón ez állt: Az emberi test anatómiája II. Ceony összevont szemöldökkel vette kézbe a könyvet. – De ha ragaszkodsz hozzá – folytatta a férfi –, hívok neked egy kocsit. Ne maradj ki sokáig. – Ajkához érintette a tollszára végét. – Azt hiszem, meg kell tanítanom neked az animálást. Na, majd ha visszaértél. Néhány bankjegyet nyomott a kezébe – Ceonyt meglepte, hogy máris rá meri bízni a pénzét –, majd visszatemetkezett a jegyzetkönyvbe.

Thane valójában csak tanulmányai második hetében kezdte az animálásra oktatni. Kezdésnek egy hússzor húsz centiméteres, négyzet alakú, sárga papírlapot kellett előkészítenie és ellátnia a megfelelő hajtásokkal, és menet közben egyesével megneveznie őket. Egy csupa redő papírlapot kapott eredményül, amelyen a hajtások csillag formájú mintát rajzoltak ki. Thane elmagyarázta neki, hogy ha ily módon előkészíti a

papírt, utána könnyebb lesz hajtogatnia, a kész alkotás viszont valamivel lomhábban fog mozogni. – Most pedig – mutatta meg neki a papírmágus a saját, előkészítő hajtások nélküli papírlapját – valami egyszerűvel kezdünk. Egy békával. Ceony még emlékezett a békára, amelyet a férfi az első napon bemutatásképpen hajtogatott. Olyan élesen emlékezett rá, hogy szinte maga előtt látta Thane minden kézmozdulatát, minden egyes hajtást, és biztos volt benne, hogy minden további útmutatás nélkül képes lenne leutánozni. Ezt a tényt azonban megtartotta magának. Figyelte, ahogy a papírmágus dolgozik, és leste a hajtásokat, hátha a múltkor nem jegyzett meg mindent. De mindre emlékezett, és gondolatban vállon veregette magát érte. – Ébredj! – utasította Thane a papírbékát. Az állat egy rándulással megelevenedett, és kiugrott a markából. Jó hatvan centi távolságra jutott, aztán a mágus „Állj!” parancsszavára ismét élettelenné dermedt. Elég jelentéktelen bűbájnak tűnt, Ceony ujjai mégis reszkettek a vágytól, hogy kipróbálja. Mozdulatlanságot kényszerített magára: nem akart forrófejűnek tűnni, vagy úgy tenni, mint aki nem figyel Thane mágus utasításaira. Vár, amíg engedélyt nem kap, hogy elkezdhesse. Háta kissé megmerevedett. A sárga papírlapra nézett, és gondolatban visszapörgette az elmúlt néhány nap eseményeit. Mikor kezdődött a részéről ez a fegyelmezettség? Nem emlékezett rá, mikor döntött úgy, hogy engedelmes lesz, akár egy papírkutya. Köményre sandított, aki az ajtó mellett az egyik sarokban épp egyik papírból készült füle tövét vakargatta. Megnyalta az ajkát, és mégis hajtogatni kezdett. Sorba vette a lépéseket, amelyeket a mágus mutatott neki. Érezte, hogy Thane különös, merev figyelemmel nézi, de semmiféle megjegyzést nem tett. Gondosan ügyelve arra, hogy a papír élei pontosan feküdjenek egymáson, Ceony lassan megformálta a békát. Kézbe vette, és figyelmesen megvizsgálta kissé gyűrött alkotását. – Ébredj! – suttogta. Nagy megkönnyebbülésére az állat életre kelt. Megrázta az egyik lábát, majd a másikat is, és lomhán ugrott párat a tenyerén. A lány ajka mosolyra húzódott. Kömény felemelte a fejét, és szimatolva feléjük fordult. – Szép munka – mondta Thane. – Gyakorold még egy darabig, aztán próbáld meg az előkészítő hajtások nélkül! Holnap a daruval és a szajkóval folytatjuk. – Csak egy napot szánunk a békára? – kérdezte Ceony, miközben Thane felkászálódott a padlóról, és lesimította különös, indigókék felöltőjének szárnyait. A papírmágus felvonta az egyik szemöldökét. – Nem nagyon van szükséged ennél többre – intett az állával Ceony még mindig ugrándozó békája felé. – Nagyon jól haladsz ahhoz képest, hogy fémművesnek készültél. Ceony összerezzent, és elejtette a békát, amely a hátára esett, és kapálózni kezdett, mint egy felfordult bogár. Kömény odarohant hozzá, és paskolni kezdte a mancsával. – Ezt honnan tudja? Thane csak elmosolyodott, és hajszálpontosan oda tette vissza a hajtogatáshoz használt táblát, ahonnan korábban elvette, az íróasztal két bal oldali lába közé. – Ne felejtsd itt az olvasnivalódat! – jegyezte még meg, és kiment.

Ahogy Thane ígérte, Ceony sorra megtanult madarakat, aztán halakat hajtogatni. Thane később levizsgáztatta az előkészítő hajtások nélküli békahajtogatás témaköréből. Megbukott, de csak mert a papírmágus kikötötte, hogy a békájának le kell győznie az ő békáját egy gyorsasági versenyben, és Ceony békája majdnem két méterrel lemaradt. Különös módszer volt ez a teljesítmény mérésére. Ceony tiltakozott is volna, ha a tanára meg nem ígéri, hogy annyiszor „utóvizsgázhat”, ahányszor csak akar, mielőtt továbbítja a jegyeit az iskolaszék felé. Épp egy ilyen versenyhez hajtogatott egy újabb békát, amikor a könyvtárban kattogni kezdett a

távírókészülék. Ceony az asztalnál ült, és jó néhány papírhalmot félretolt az útból, hogy elegendő helye legyen dolgozni. A távíró váratlan kopogására összerezzent. A lábánál szundikáló Kömény felpattant, és megugatta a készüléket, papírgégéje azonban nem kelhetett versenyre a távíró keltette zajjal. A lány letette a kezéből a félkész, élénkzöld békát, a székét hátratolva felállt, és a távíróhoz hajolt. A készülékből kilógó papírszalagra pillantott. ratalaltak solihullban stop

A szavak hirtelen eltűntek előle. Egy kéz ragadta meg a papírszalag sarkát, és kirántotta a gépből. Anélkül is tudta, hogy Thane áll mögötte, hogy hátra kellett volna hozzá fordulnia. Ahogy az üzenet eltűnt a látóteréből, még ki tudta betűzni az alján az Alfred nevet. Hátralépett, és figyelte, ahogy Thane átfutja az üzenetet. A férfi ragyogó zöld szeme most az egyszer megőrizte a titkát. Ceony semmit nem tudott leolvasni az arcáról, legfeljebb azt, hogy a levélre összpontosít, és hogy aznap reggel kihagyott egy foltot az állán borotválkozás közben. A mágus fél pillanat alatt elolvasta az üzenetet, és összegyűrte a papírt. – Mi van Solihullban? – kérdezte Ceony. Ez a város úgy százhatvan kilométerre volt tőlük északnyugatra. Thane halványan rámosolygott – szokatlan módon ezúttal a szemével nem, csupán az ajkával. – Csak egy barátom – mondta, aztán sarkon fordult, és kisietett a könyvtárból. Útközben majdnem eltaposta Köményt. Ceony utánabámult, és még látta, hogy a férfi keresztülvág a folyosón, és eltűnik a hálószobájában. Mégis miféle barátjára „találtak rá” Solihullban? Ácsorgott egy darabig, és mentora elsötétülő tekintetére gondolt. Mintha csak egy olyan könyvet olvasna, amelyből minden második oldalt kitéptek. Mi állt abban a táviratban? Szája szélét rágcsálva ült vissza a székére, és vette kézbe a békát. Csak félszívvel folytatta a hajtogatást. Épp a hátsó lábakba kezdett bele, amikor Thane ismét megjelent, kezében egy nagy halom holmival, papírlapokkal, könyvekkel, jegyzetkönyvekkel és ceruzákkal. Ezeket Ceony mellé ejtette az asztalra, és gyorsan megigazított két papírkupacot. – Egy spontán lecke következik – jelentette be. Felvett az asztalról egy törtfehér, írógépbe való papírlapot, majd felkapta a tábláját, és letelepedett a padlóra. Ceony egy pillanatig tétovázott, majd ő is felvett egy lapot, és leült mellé. – Jól figyelj! Ez gyorsan kész lesz – mondta Thane. Hosszában fektette le a papírt. Felhajtott belőle egy két és fél centis darabot, hüvelykujjával lesimította, majd megfordította a lapot, és ismét felhajtott belőle ugyanannyit. – Ez egy papírlegyező – magyarázta, és újra megfordította a lapot. – Biztos csináltál már ilyet. – Gyerekkoromban igen – felelte Ceony, és a papírmágus arcára sandított. Thane újra meg újra megfordította a lapot, és felhajtott belőle egy csíkot. Annak ellenére, hogy nem használt vonalzót, valahogy mégis minden csík egyformára sikerült. – Az a titka, hogy mindenütt egyenlőnek kell lennie – magyarázta. – Minden csíknak egyforma hosszúnak és szélesnek kell lennie, különben nem fog működni a bűbáj. Le is mérheted, ha akarod, de úgy is jó, ha a legelső hajtást használod mértéknek. Ha a végén marad még valamennyi papír, azt levághatod. Befejezte a legyezőt – felesleg nélkül –, és összecsippentette az alját. – Ezt nem szükséges rögzíteni – tette hozzá. Az ajtó felé fordította a legyezőt, és néhányszor könnyedén meglengette. Egy, két, három széllökés tört elő a papírból: erősebbek, mint egy átlagos szélfuvallat, de ahhoz gyengék, hogy bármiben is kárt tegyenek. Thane letette a legyezőt. – Elég egyszerű. Gyakorold ezt, amíg én távol vagyok. Ceony elméjében összegabalyodtak a szavak.

– T-távol van? – visszhangozta. – Hova megy? – Mágusügyeket intézni, mint általában – állt fel a másik. A táblát ott hagyta a padlón, és odalépett ahhoz a rakás holmihoz, amit az imént behozott magával. – A papírmasé művészete – olvasta fel a kupac legalján lévő könyv címét. Aztán a rajta heverő jegyzetkönyvre mutatott. – Készíts jegyzeteket olvasás közben. Ha elég részletesek, nem íratok veled összefoglalót a könyvről. Ceonynak leesett az álla. – De… – Az élő papírkert – mutatott Thane a következő kötetre. – Ugyanez a feladat. Megjelöltem az ötödik, a hatodik és a tizenkettedik fejezeteket, ezekben gyakorlatok is vannak, amelyeket szeretném, ha elvégeznél. És végül a Két város regénye. Ezt csak azért, mert jó könyv. Olvastad? Ceony csak bámult a papírmágusra: teljesen elállt a szava. Ez megint megőrült. Elhitette vele, hogy épelméjű, és mégis, most kiderült… – A legyezőt pedig gyakorold be tökéletesen – tette hozzá a férfi, és visszahúzta a kezét. – Ha jól van megcsinálva, vihart megszégyenítő széllökéseket lehet vele kelteni. És persze ott vannak a korábban feladott olvasmányok is. Ceony fejcsóválva kelt fel a földről. – Mit gondol, mennyi ideig lesz távol? Thane megvonta a vállát. – Remélhetőleg nem túl sokáig. Rémes, ha az embernek több napra fel kell adnia a megszokott életritmusát. Arra az esetre, ha valami történne, tudod, hol éred el Patrice-t? – Patrice-t? – visszhangozta Ceony, és kissé magasabbra kúszott a hangja. – Aviosky mágust? Én… igen, de… – Nagyszerű! – csapott a vállára Thane, majd hosszú léptekkel kisietett a könyvtárból. – Akkor megyek is. Ha lehet, ne gyújts fel semmit. – Most rögtön indul? – sietett utána Ceony. – Igen – felelte a másik, és belépett a hálószobájába. Abban a néhány percben, ami a távirat érkezése és aközött telt el, hogy visszajött volna a könyvtárba egy halom házi feladattal a kezében, valahogy sikerült összecsomagolnia egy táskára való holmit. Ezzel a kezében lépett ki ismét a folyosóra. Egyik kezével végigszántott sötét haján, és ekkor Ceony meglátta, hogy megvillan valami a szemében, és összeszorítja az ajkát. Thane nyugtalan volt. – Minden… rendben van? – kérdezte a lány a könyvtár küszöbén toporogva. Nem igazán tudta, mire van joga rákérdezni. – Hm? – kérdezett vissza a másik. Vonásai egy szempillantás alatt kisimultak. – Teljesen rendben van minden. Vigyázz magadra, Ceony. – Már a mosdó ajtaja mellett volt, amikor visszafordult. – És tartsd zárva az ajtókat. Ceony nézte, ahogy lemegy a lépcsőn, és hallgatta az odalentről felhangzó csendes lépteket. Kömény megnyalintotta a harisnyáját. A könyvtár ablakához sietett, és kinézett rajta. Figyelte, ahogy Thane elmegy a papírvirágok mellett, ki a kapun, és elindul a földúton. Vajon vár rá valahol egy kocsi? Észre sem vette, hogy az üveghez nyomta az arcát, amíg az be nem párásodott a leheletétől. Már nem látta a papírmágust. Egyedül maradt ebben a zsúfolt, épp hogy csak ismerős villában, a senki földjének kellős közepén. Tartsd zárva az ajtókat. Szíve elnehezült.

5. fejezet Papírmasét hagyományosan kétféle módon lehet készíteni, rótta fáradtan a jegyzetkönyvbe Ceony. Papírcsíkokból vagy papírpépből, amelyhez ragasztót vagy csirizt használunk. Sóhajtva letette a ceruzát, és a hálószoba egyetlen, ágy feletti ablakára bámult. A behulló napsugár fodros árnyképeket rajzolt a párnájára. Vajon megérkezik ma Thane? Ceony még a tizedével sem készült el a legutóbb feladott leckének. Csak nem bünteti meg érte? Azt azonban már megtanulta, hogy a papírmágus csak ritkán teszi azt, amit az ember várna. A ház, amelynek előző este óta nem nyitotta ki se az ajtaját, se egy ablakát, olyan csendes volt, hogy ha visszatartotta a lélegzetét, hallotta a szomszédos könyvtárból az óra ketyegését. Kömény újabban inkább a földszinten csatangolt, Jonto papírcsontjait pedig Ceony bezárta egy szekrénybe a dolgozószobában, és azóta felé se nézett. Az épület… élettelennek tűnt. Lepillantott a papírmaséról szóló könyvre, amelynek betűi el-elmosódtak előtte. Ásítva csukta be azt is és a jegyzetkönyvet is, majd mindkettőt a földre ejtette. Hangos puffanás volt a jutalma. Előhúzta Az emberi test anatómiája II.-t, és a könyvjelzőhöz lapozott, a szív- és érrendszert taglaló fejezet közepére. Megszemlélte egy preparált artéria rajzát, majd lapozott, és szemügyre vette a diagramot, amely egy mind a négy üregét feltáró, hosszában kettévágott szívet ábrázolt. Elolvasott egy bekezdést, majd újra becsukta a könyvet. Hallotta, hogy Kömény felfelé indul a lépcsőn, megtorpan, és újra lemegy. Boldogan, hogy elszabadulhat az íróasztal mellől, félbehagyta a munkát, és ő is lement a földszintre. Kömény Thane mágus dolgozószobájának ajtaja előtt szaglászott. Talán Jonto szagát érezte, mert Thane biztos nem hagyott elöl semmi ehetőt. Ceony kitárta az ajtót, a papírkutya pedig szimatolva berohant a szobába. Két hátsó lábára emelkedve megszaglászta az ablakról lógó papírfüzéreket, majd, ahogy a lány

sejtette, a szekrényhez ügetett, és a papírkomornyik után kezdett kutatni. Ceony a borostyánnal benőtt ablakra nézett. Nagy volt a csend a házban. Elég felelőtlen dolog egy mágustól csak úgy magára hagyni az új tanoncát, nem? Jelentenie kellene Aviosky mágusnak. Pillantása az íróasztalra esett. De előbb akár ki is használhatom a távollétét, gondolta. Egészen apró mosollyal az ajkán ült le Thane íróasztala mellé, és sorra kihúzogatta a fiókokat. Egyik sem volt bezárva. Nem talált semmi érdekeset, csak néhány jegyzetkönyvet, tele konferenciákon készített jegyzetekkel, tartalék tollakat és ceruzákat, és egy furcsa külsejű, sokágú papírcsillagot, ami úgy nézett ki, mint egy buzogány feje. Egy ruhakefét, egy varrókészletet. Mielőtt visszacsukta a fiókokat, ügyelt rá, hogy minden rendesen és takarosan a helyén legyen. Biztos volt benne, hogy Thane mágus észrevenné, ha akár csak egyetlen milliméterrel odébb tolná az egyik tollat. A drót levélállvány felé nyújtotta a kezét, és végigsimított a több mint egy évvel ezelőtt írt köszönőlevele szélén. Tizenötezer font. Az ajkába harapott. Nem volt kezdve ezen a rejtélyen töprengeni. Átböngészte a többi borítékot, és elolvasta a rájuk írt – néha „dr.” vagy „mágus” titulussal kiegészített – neveket. Az egyiken az „Alfred Hughes” nevet pillantotta meg. Eszébe jutott a távirat. Kihúzta a helyéről a borítékot. Egy régi karácsonyi képeslap volt benne, fénykép nélkül. Egy emlék motoszkált az agyában – valahol hallotta már ezt a nevet. A Máguskabinetnek volt egy ilyen nevű tagja, nem? Igen… volt. Egy barázdáló, vagyis gumimágus. Egyszer tartott egy beszédet az iskolában. Thane mágusnak befolyásos barátai voltak. Különös, de a „Thane” név egyik borítékon sem szerepelt – egyik levelet sem családtag küldte. A mágus említette, hogy nincsenek testvérei, de mi a helyzet a szüleivel? Vagy az unokatestvéreivel? Csak vannak unokatestvérei? Ezután a könyvespolcokat kutatta át. További tankönyveket talált, régi regényeket és teleírt jegyzetkönyveket. Az egyetlen kirívó elem a Granger Akadémia 1888–1889-es évkönyve volt. Ezek szerint ő és Thane ugyanabba a középiskolába jártak, csak éppen tizenkét év különbséggel. Furcsa, hogy Aviosky egy ennyire fiatal varázsló mellé osztott be, de a hajtogatók nem válogathattak. Talán ezért volt olyan merev a tartása a kocsiban idefelé. Kömény megkaparta a lány cipőjét. – Tudom, dolgom van – mondta neki Ceony, és elnyomott egy sóhajt. A karjába kapta a papírkutyát, és felnevetett, amikor az csóválni kezdte a farkát. Óvatosan visszatolta a helyére Thane székét. A nap hátralevő részében békákat és legyezőket hajtogatott, olyan dolgokat olvasott az emberi anatómiáról, amelyeket sosem akart tudni, és a papírmaséról készített jegyzeteinek margójára firkálgatott.

Thane mágus nem tért vissza másnap sem, Ceony pedig nyugtalankodni kezdett. Sosem tartotta magát különösen aggodalmaskodónak, és szinte ostobaságnak tűnt, hogy olyasvalaki miatt aggódjék, akivel nemcsak hogy rövid ideje dolgozik együtt, de eleve meg sem akart ismerkedni vele. De azért aggódott. Emlékezett arra a villanásra a férfi szemében, mielőtt távozott, és arra is, hogy eltitkolta előle, mi áll a táviratban. És aggódott. Ismét eszébe jutott, hogy felvegye a kapcsolatot Aviosky mágussal, mégsem tette. Mégis, mit mondana neki? Nem akarta bajba keverni Emery Thane-t – aznap legalábbis nem. Így aztán különböző feladatokkal foglalta le a gondolatait. Halat és sült krumplit sütött ebédre – egy embernek elegendő adagot. Letörölte a konyhapultot és felsöpörte a konyhát. Összegyűjtötte a szennyes ruháit a mosáshoz. A hálószobája előtt állva Ceony Thane mágus szobájának csukott ajtajára sandított. Úgy lenne helyes, hogy az ő szennyesét is kimossa, nem?

A lépcső közelében halomba rakta a saját koszos ruháit, benyitott a papírmágus szobájába, és körülnézett. Az ágy, érthető módon, nagyobb volt, mint az övé, és nagyobb volt az ablak is az ágy lábával szemben. Három különböző gyertyatartó állt egy komódon az ajtó mellett. A komód három bronzfogantyúja hiányzott. A gyertyatartók között mindenféle gyöngyök, valamiféle ékszerdoboz és különféle, gépalkatrészekre hasonlító papírketyerék hevertek tarka összevisszaságban. Az éjjeliszekrényen egy üveg brandy és egy pohár állt, egy borítóját vesztett regény, egy palack, benne egy hajómodellel és egy szürkére, lilára és narancsszínűre festett, magas falú papírdoboz. Akadt odabent egy polc is, halmokban álló, jókora papírlapokkal, írószerekkel és könyvekkel tele; egy szekrény, benne további hosszú felöltők és nadrágok; és egy színültig teli szennyesláda. Ceony a lovak szemellenzőjének mintájára az arca két oldalára szorította a kezét, és egyenesen a szennyesládához ment. Ma nem kutakodik. Tizenkilenc éves – képes tiszteletben tartani egy férfi privát szféráját. Addig mosott, amíg vörösre nem dörgölte az ujjait, majd kiteregetett egy, a hátsó kertben kifeszített kötélre.

Ceony másnap reggel is üres házra ébredt. Befejezte az anatómiakönyvet, aztán leszedte a tiszta ruhát és összehajtogatott. Mivel nem tudta, Thane melyik ruhadarabját hol tartja, az ágyán hagyta a kupacot. Majd elrakja, ha hazajön. Kifelé menet megtorpant a könyvespolc előtt. Te jó ég, ennek az embernek aztán jó sok könyve van! A címeket böngészve azon töprengett, ezeket a köteteket Thane miért a hálószobájában tartja a könyvtár helyett. Nem kutakodni akart. Csak kíváncsi volt rá. A könyvek között csak néhány tankönyv akadt. A többi, úgy tűnt, szórakoztató irodalom, ismert és kevésbé ismert szerzők tollából. Talált még egy példányt a Két város regényéből, aztán meg egy Matthew Arnold-verseskötetet. Ugyanennek a polcnak a másik végében pedig rábukkant egy zsoltároskönyvre. – Különös – vette le a polcról a bőrkötéses könyvet. Ujjai nyomot hagytak a poros borítón. Thane nem tűnt valami vallásosnak. Nem mondott asztali áldást. A könyv gerince megreccsent. Ceony belelapozott, és megállapította, hogy szinte érintetlen. Aztán felfedezte a borítón az aranybetűs feliratot: „Thane család”. – Thane család? – kérdezte hangosan. Ezek szerint többen vannak? Thane mágusnak egész biztosan nem volt felesége, a könyv pedig túlságosan új volt ahhoz, hogy a szüleié lehessen. Lehet, hogy a papírmágusnak van egy balkézről való gyereke Norwitchban, és most valaki ügyesen zsarolja vele. Erre a gondolatra felnevetett. Újra átpörgette a lapokat, rajtuk a jól ismert és ismeretlen zsoltárokkal. Valami kihullott a lapok közül. Préselt vadvirágok. Ceony lekuporodott, óvatosan összeszedte a lila és narancssárga virágokat, és megcsodálta törékeny szépségüket. Nem tudta megállapítani, milyen virágok lehetnek. És melyik Thane tette őket a könyvbe? Kömény vakkantása hallatszott a folyosóról. Ceony visszatette a könyvet a helyére, és poros kezét beletörölte a szoknyájába. Kilépett mestere szobájából, és becsukta maga mögött az ajtót. Többször nem ment be oda.

Néhány nappal később, úgy hajnali hat óra körül Ceony arra ébredt, hogy valaki hangosan dörömböl a hálószobája ajtaján. Sikoltva ugrott ki az ágyból – Thane megmondta, hogy tartsa zárva az ajtókat… – A mai tananyag: papírhajók! – érkezett az ajtó túloldaláról Thane vidám hangja. – Frissen, fürgén! Gyerünk! A lány szíve vadul zakatolt. Lerángatta az ágyról a felső takarót, a hálóinge fölé borította, és résnyire

nyitotta az ajtót. Thane mágus úgy állt ott, mintha el se ment volna, talpig felöltözve, rajta az indigókék felöltő. – Én… mikor ért haza? – kérdezte. – Épp most – vont vállat a férfi. – Hova tetted Jontót? – A… – kezdte Ceony, majd inkább így folytatta: – Hogy ment? Sikerült találkoznia a barátjával? – Úgy nagyjából – jött a válasz. – Köszönöm, hogy kimostad a ruháimat, bár nem kellett volna, merthogy nem voltam itt, hogy felvegyem őket. Tíz perc múlva várlak a könyvtárban. Összecsapta a két kezét, és elsietett. Hat nap. Hat napig volt távol, és csak ennyit tud róla mondani? Ceony becsukta az ajtót, és megdörzsölte a tarkóját. Persze, mi közöm van ahhoz, hova ment? Megrázta a fejét. Felöltözött, megfésülködött és baloldalt összefonta a haját. A papírmágus legalább további vizsgákat nem helyezett kilátásba. Mire a könyvtárba lépett, Thane már elhelyezkedett a padlón, ölében a táblával. Néhány téglalap alakú papírlap hevert mellette. Ceony végigmérte. A ruhája tiszta, az arca frissen borotvált, a vállát azonban kicsit görnyedten tartja, és halvány karikák vannak a szeme körül. Tehát kimerült – de mitől? Miért ragaszkodik hozzá, hogy órát tartson, mikor pihennie kellene? Leült vele szemben, és nem kérdezett semmit. Hadd tartsa meg a titkait. – A papírhajót egy félhajtással kezdjük, aztán két dupla szamárfül következik – magyarázta hajtogatás közben Thane. – Mire jó egy papírhajó? – kérdezte a lány. – Nem tud beleülni senki, és különben is elsüllyed. – Á, egy megbűvölt papírhajó nem süllyed el egykönnyen. – Egykönnyen? – Előbb-utóbb elsüllyed – bólintott a mágus, inkább a térde, semmint Ceony felé. – De lassabban. Hajtogatók egész generációi próbálták meg sikertelenül vízhatlanná tenni a papírt, de annyit legalább elértek, hogy elég sokáig ellenálljon neki. A papírhajók hasznosak, ha az ember üzenetet szeretne küldeni valakinek, de a levegőn keresztül valamiért túl bonyolult lenne. Vagy túl kockázatos. Most, hogy már van távíró, meg ez a titokzatos telefon, ez a módszer egy kicsit talán már divatjamúlt, de jobb, ha megtanulod. Ceony felé fordította a papírt, és felhajtotta a szélét, hogy megformálja belőle a hajó fenekét. – Úgy hajtogasd, mintha animálni akarnád. Biztos emlékszel még a szabályokra. Ceony bólintott. Ahogy azonban Thane elkészült az utolsó hajtással, bő kabátujja alatt, a jobb alkarján vastag kötésre lett figyelmes. Valami megpendült benne, akár egy hegedűhúr. – Mi történt a karjával? – kérdezte halkan. Thane ujjai megdermedtek. A lányra pillantott, aztán a saját karjára. Kabátjának ujját lehúzta egészen a tenyeréig. – Nekiütköztem valaminek – mondta. – Mindig elfelejtem, mennyire oda kell figyelni, hova lép az ember. A lány összevonta a szemöldökét. A képzeletbeli húr ismét megfeszült. Határozottan érezte, hogy a tanára elhallgat előle valamit. Vajon fáj a karja? A papírmágus a kezébe nyomott egy papírlapot, és mutatta, hogy utánozza le a hajtásait. Ceonynak ez az első próbálkozásra sikerült. Ez egy kicsit megvigasztalta. Thane talpra állt, és az ép karja alá csapta a tábláját. – És most irány a folyó! Kipróbáljuk őket. A képzeletbeli húr szinte pattanásig feszült. Ceony összes izma görcsbe rándult, de különösen a nyaka, a válla és a térde környékén. – A f-folyó? Mármint az, ami odakint van? A férfi elvigyorodott. – Hát, mivel idebent nincs folyó… A lány mintha odagyökerezett volna a padlóhoz. Thane a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, de Ceony fel sem bírta emelni a karját odáig. Vér szökött az arcába, és feldübörgött a szíve. – Én… – köszörülte meg a

torkát. – Nem próbálhatnánk ki őket a mosdóban? A kádban? Kérem. Thane leeresztette a karját. – Végül is… Miért, csak nem vagy víziszonyos? Ceony még jobban elvörösödött. – Ó – komolyodott el a férfi. – Bevallom, ez meglepett. Nem tűnsz olyan típusnak. A lány izmai kiengedtek annyira, hogy megvonja a vállát. – Mindenki fél valamitől, nem? A papírmágus lassan bólintott. – Ez igaz. Nagyon igaz. Akkor legyen a kád. Megint odanyújtotta neki a kezét. Ceony megragadta, és engedte, hogy a másik talpra rántsa. Mielőtt Thane elengedte a kezét, különös bizsergést érzett az ujjaiban. Hogy égő arcát lehűtse, rásimította a kezét. Követte a mágust a mosdóba, ahol mindketten odaálltak a kád mellé, és ráolvasták a papírhajókra a „Lebegj!” és „Maradj fenn!” parancsszavakat. Ceony nem várta meg, amíg az övé elsüllyed. Kimentette magát, a szobájába ment, és felütötte az Asztrológia fiataloknak címlapját. Valahogy azonban csak nehezen tudott az olvasmányára koncentrálni.

Ahogy Ceony a serpenyőbe eresztette az utolsó halpogácsákat, a bokája mellett ülő Kömény halkan felnyüszített, és reménykedve csóválni kezdte a farkát. – Úgysem tudod megenni, te kis buta – rótta meg a lány a papírkutyát, és egyik lábával odébb tolta, hogy ki tudja nyitni tőle a sütő ajtaját. Egy spárgával teli porcelánedényt húzott elő belőle. Régebben utálta a spárgát. Aztán a középiskola utolsó évében felszolgálóként kezdett dolgozni, és megfigyelte, hogy mintha mindenki, aki egy kicsit is számít, spárgát enne. Utána rászoktatta magát, hogy elviselje az ízét. Kinyílt a lépcső felőli ajtó, és megjelent Thane. Valamivel kipihentebbnek látszott, mint reggel. Lehet, hogy aludt egyet, míg Ceony a vacsorát főzte. – Mmm – jegyezte meg. – Remélem, két emberre főztél. – Két embernek is elég lesz, feltéve, ha megengedi, hogy elégessem a papírmasékönyvről készített jegyzeteimet anélkül, hogy elolvasná őket – felelte neki Ceony, és meglengetett a levegőben egy villára szúrt halpogácsát, amivel a papírmágus és a papírkutya figyelmét is sikeresen magára vonta. – Haszontalan, időrabló munka, amit szívesen félbehagynék, de ha ragaszkodik hozzá, befejezem – ezzel a tál halpogácsával az ölemben. Thane felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy az iskolaszék tiltja az efféle vesztegetési kísérleteket. Tényleg el kéne már olvasnom azokat a leveleket, amiket küldözgetnek… Ceony még mindig a levegőben tartotta a halpogácsát. Thane mágus legyintett. – Jó, rendben, égesd el. Éhen halok. A lány vigyorogva nyugtázta a győzelmét. Letette a villát, és kiszedte az utolsó pogácsákat a serpenyőből, majd a már korábban megterített asztalra helyezte az étellel megrakott tálakat. Thane kihúzta neki a székét, mielőtt maga is leült volna. – Megint be kéne vásárolni – vett Ceony egy halpogácsát a tányérjára, és odanyújtotta a tálat a másiknak. – És meg szerettem volna kérdezni, hogy a hónap melyik napjára várhatom az illetményemet. – Úgy tűnik, már sosem élvezhetem a tanítványom főztjét anélkül, hogy közben pénzről lenne szó – mondta Thane, és szedett magának két halpogácsát. Most se mondott áldást, csak kézbe fogta a villáját. – Viszont… A papírmágus következő szavát elnyelte a folyosó felől felhangzó robbanás zaja. Ceony az asztalra ejtette a spárgával teli tálat, megpördült, és tágra nyílt szemmel meredt a folyosó felől a huzattal érkező szilánk- és papírfecnifelhőre. A tőkehal- és snidlingillatba most por- és festékszag keveredett. Thane talpra ugrott. A folyosóról kemény talpú, magassarkú cipők csúfondáros tapsra emlékeztető, hangos kopogása hallatszott. Ceony tett egy lépést előre, Thane azonban kinyújtott karjával visszatartotta. A férfi arcáról eltűnt minden vidámság. Máskor derűs vagy szórakozott vonásai megkeményedtek. Most magasabbnak tűnt, mint rendesen, és még a felöltője is mintha máshogy állt volna rajta: szinte felborzolódott, mint egy

dühös macska bundája. Egy nő lépett be az étkezőbe. Gyönyörű volt: magas termetű, hosszú, göndör haja szinte feketébe hajló sötétbarna. Kávébarna szem, porcelánbőr, egyetlen szeplő nélkül. Formás alakjára szűkre szabott, fekete blúz és térdbetétes nadrág simult. Lábán öt centiméteres sarkú, bokájánál két pánttal záródó, szürke cipőt viselt. Ismerős volt valahonnan. Pillanatokba telt csupán, mire Ceony rájött, hol látta korábban. A papírjósda képei közt. – Lira? – sápadt el Thane. Ceony gyomra összerándult. Ennél több nem telt tőle, mert ekkor a nő egy lépést tett előre. Kezében egy sötétvörös folyadékkal teli fiolát markolt. Minden olyan gyorsan történt. Thane elkapta Ceony karját, és megpróbálta maga mögé kényszeríteni. A nő – Lira – azonban megelőzte: a tenyerébe csorgatta a vörös folyadékot, Ceony felé fröcskölte, és így szólt: – Tarolj! A lányra mintha egy óriási ököl sújtott volna le. Tüdejéből kiszorult a levegő, ő maga pedig olyan erővel vágódott neki az asztal sarkának, hogy az felborult. Hangos csattanással hullottak a földre a még mindig forró étellel teli tálak, porcelántányérok hasadtak szilánkokra a parkettán. Ceony háttal a falnak vágódott, és összecsuklott. Egy pillanatra minden elsötétült körülötte, aztán fények és árnyékok formájában ismét kibontakozott előtte a világ. Pislantott néhányat. Hátán érezte, hogy megrezdül a fal: mellette még valami becsapódott. Sajgott a háta. Mikor kitisztult a látása, felpillantott. Thane mágust mintha egy láthatatlan kéz tartotta volna a falhoz nyomva. A férfi beszélni próbált, de valamiért nem tudta megmozdítani az állkapcsát. Nyakán kidülledt egy ér. Ceony lepillantott a kezére. Vérfoltos volt. Egy pillanatra pánikba esett, de aztán rájött, hogy az nem az ő vére. A folyadék, amit Lira ráfröcskölt – vér volt. Egész testében megdermedt. Vér. Az emberi szövet mágiája. Lira metsző volt, és a tiltott mágiát űzte. Ceony felkapta a fejét. Lira megragadta Thane gallérját, és egészen köldökig letépte róla az inget, feltárva ezzel fedetlen mellkasát. – Hát elmegyek végre, kedvesem – súgta neki. – És téged is elviszlek magammal. Azzal a férfi mellkasába mélyesztette a jobb kezét. Ceony elfojtott egy sikolyt. Lira csuklója körül aranyló derengés ragyogott fel. Thane összeszorított fogai közül szűkölő hang tört elő. Lira kihúzta a testéből kezét: véres markában a férfi még mindig dobogó szívét tartotta. Ceony homlokán és halántékán cseppekben hízott a verejték. Szíve olyan sebesen zakatolt, hogy beleszédült. Hajtsd le a fejed! Egészen hideg volt a bőre. Próbált úgy tenni, mintha nem lenne magánál, de egész testében reszketett, a szeméből pedig ömlöttek a könnyek. Ha ez a nő ilyen könnyen elbánt Thane mágussal, vele egy pillanat alatt végez. Valószínűleg ez is a terve. Cipősarok koppant a padlón. Ceony kinyitotta a szemét, és kikandikált két felborult szék között. Lira a tenyerére csorgatott pár cseppet Thane véréből, és egy mozdulattal a padlóra fröcskölte. A következő pillanatban egy vörös ködfelhő kíséretében eltűnt. Amint a nő eltűnt szem elől, Ceony feljajdult. Összevissza zúzott csípőjének tiltakozása közepette talpra kászálódott, és Thane-hez ugrott. Még mielőtt elérhette volna, a férfit fogva tartó bűbáj elenyészett, és az a földre roskadt.

6. fejezet – Ne, ne! – kiáltott Ceony, a szeméből patakzottak a könnyek. Egyik karjával megtámasztotta Thane nyakát, és lefektette a földre. Rámeredt a mellkasán tátongó mély, skarlátvörös sebre, amelyet még mindig körbevett a mágia aranyszínű derengése. A seb Ceony minden szívdobbanásával egyre kisebb és kisebb lett. Kömény magas, zizegő hangon nyüszített mellette. A lány reszketve a kutyára nézett, majd vissza a papírmágusra, akinek a bőre pillanatról pillanatra fakult egyre sápadtabbra. Felpattant, és egy széket félrerúgva a dolgozószoba felé iramodott. Kóválygó fejjel, ólomnehéz lábakkal és verejtékező tenyérrel átküzdötte magát a folyosót ellepő omladékon – a bejárati ajtó maradványán –, és szinte berobbant a dolgozószoba ajtaján. A papírlapokkal teli polchoz szaladt, és lázasan kutatni kezdett, míg egy vastagabb lapot nem talált. Jobb lett volna egy még vastagabb, de most nem válogathatott. Visszarohant az étkezőbe, ahol megcsúszott egy vértócsában. Térdre zuhant, felszisszent, de azonnal hajtogatni kezdett, ott, a padlón. Nem ismerte a pontos hajtásokat – nem is ismerhette –, de meg kellett próbálnia. Szeme előtt a Thane mágus keze alól kikerült munkadarabok képei lebegtek. A papírmadár, a hal, a jósda. A papírdíszek, a szobrok, a házban mindenütt ott csüngő papírfüzérek. Az a néhány előadás a papírmágiáról, amit az iskolában végigjegyzetelt. A félhajtás, a teljes hajtás. A többi, aminek még a nevét sem tudja. Bármi. Csak az illeszkedés legyen pontos! Félbehajtotta a papírlapot, aztán megint félbe, és addig hajtogatta, amíg meg nem kapta a négyzetet, amely Thane hosszú nyakú madarának alapformája volt. Onnan már találomra folytatta, Az emberi test anatómiájának ábráit felidézve. Végül megállt. A végeredmény nagyjából hasonlított egy szívre. Nagyjából…

Thane mágushoz kúszott, akinek egyre szűkült a nyílás a mellkasán, és a szívre parancsolt: – Ébredj! A szív lustán dobbant egyet a kezében. Még épp be tudta tuszkolni a véres üregbe, és kihúzni a kezét, mielőtt Thane mellkasa összezárult fölötte. A papírmágus meg sem rezzent. – Kérem! – kiáltott fel. Ujjait a férfi vére mocskolta be. Megpaskolta az arcát, majd a mellkasára nyomta a fülét. A papírszív lomhán, egy haldokló öregember szívének tempójában dobogott odabent. A mágus még mindig nem mozdult. – Életben kell maradnia! – ordított rá Ceony. Szeméből Thane mellkasára potyogtak a könnyek. Ha a mágia nem segít rajta… más nincs a tarsolyában. Zihálva talpra ugrott, felvágtázott a lépcsőn, be a könyvtárba. Megragadta a távírókészüléket, és a vezetékeket a helyükre dugva befogta az egyetlen célállomást, amelyet ismert – Aviosky mágust. Remegő kézzel ütötte be a kódot, majd kiszáradt torokkal nyelt egyet. Thane megserult stop jojjon azonnal stop veszhelyzet stop metszo ellopta a szivet stop

Mintha holttest volna, elhátrált a távírókészüléktől, és a szájára tapasztotta a kezét, nehogy kibukjon belőle a zokogás. Kömény vadul ugrándozott mellette papírlábain, és ugatott. Amint Ceony lepillantott rá, a kutya kirohant a folyosóra. Ceony követte, le a lépcsőn, vissza az étkezőbe. Már mielőtt megpillantotta, hallotta Thane reszelős lélegzetvételeit. – Thane! – rogyott le mellé. A férfi szinte halottnak tűnt. Szeme csak résnyire volt nyitva, sápadt bőrén kéken derengtek át az erek. Megpróbálta felemelni a kezét, hogy rámutasson valamire, de az visszaesett. – Az ablaknál… – nyögte nagy megerőltetés árán. – Második… füzér…hozd… Ceony felpattant, és a dolgozószobába rohant, ahol – erre jól emlékezett – a papírfüzérek lógtak az ablak fölött. Kiválasztotta balról a másodikat, egy szorosan összefűzött, hajtogatott háromszögekből álló füzért, és lerángatta a helyéről. Jobbról is levette a másodikat, azt egymásba fűzött oválisok alkották. Visszaszaladt az étkezőbe, és mindkettőt megmutatta Thane-nek. – Melyik az? Az kimerülten a háromszögekből fűzött lánc felé bökött az állával. – A mellkasom… köré… – suttogta. Ceony megfogta a füzér végét, a férfi fölé hajolt, és áthúzta a teste alatt, majd a mellkasa fölött eligazította, hogy a végei összeérjenek. – Szoríts – parancsolta Thane elfúlóan. A füzér szorosra feszült a felsőteste körül. A férfi vett egy nagy lélegzetet, majd köhögni kezdett. Ceony segítségképpen megtámasztotta a fejét. Amikor a köhögés elmúlt, a mágus kinyitotta a szemét, és rápillantott. A lánynak elakadt a lélegzete. A szeme… Kihunyt benne a fény. Se fény, se érzelmek. Olyan volt, mint egy üvegszem: élettelen. Megint folyni kezdtek a könnyei. – Táviratoztam Aviosky mágusnak – kezdte, de a második szónál megbicsaklott a hangja. – Mindjárt itt lesz. Jön valaki, aki segít. – Jó döntés volt – mondta a másik elhaló, szürke hangon. – A legközelebbi orvos… messze van. – Ó, egek – suttogta Ceony, és félresimította Thane homlokából a tincseket. – Mit művelt magával az a nő? – Lira… elvitte a szívemet – felelte a másik tárgyilagosan, akár egy beszélő tankönyv. – Tudom. De miért? – Hogy akadályozzon. – Miben?

De Thane mágus nem felelt. Üveges, kifejezéstelen tekintete lassan végigvándorolt a helyiségen. Ceony tovább simogatta a homlokát, bár már nem volt mit félresimítani onnan. – Mire kellett a füzér? – kérdezte, miközben megpróbálta a saját vállába törölni az arcát. Ha szóval tudja tartani… – Ez egy életerő-füzér – mondta halkan a férfi, tompa tekintetét a mennyezetre szegezve. – Egy darabig életben tartja ezt az új szívet. – Egy darabig? – Egy papírszív sem bírja sokáig, főleg, ha gyenge munka. A füzér egy napig, legfeljebb kettőig életben tarthatja. – De hát nem halhat meg! – kiáltott fel Ceony. Thane sem a hangerőtől, sem az orrára hulló könnycsepptől nem rezzent meg. Mintha észre sem vette volna. – Még annyi mindent meg kell tanítania nekem. És különben is túl jó ember ahhoz, hogy meghaljon! A férfi nem felelt. Ceony gyengéden a padlóra eresztette a fejét, felkelt, és a törmeléket kerülgetve a szalonba ment. Közben a könnyeit törölgette, amelyek sehogy sem akartak felszáradni. Levett egy párnát a pamlagról, mögüle a komódból pedig egy takarót. Aztán, ha már megmozdítani nem merte, igyekezett minél kényelmesebben elrendezni Thane tagjait. Kömény nyüszítve ült mellette, farka idegesen járt fel-alá. Napnyugta után két órával három ember küzdötte át magát a törmelékkel teli folyosón az étkezőig. Ceony mindhármukat ismerte, igaz, kettejüket csak hírből. John Katter mágus, a fémműves és Alfred Hughes mágus, a barázdáló mindketten a Máguskabinet tagjai voltak: Katter a földművelésügyi bizottságban foglalt helyet, Hughes pedig a bűnügyekkel foglalkozóban. A harmadik Aviosky mágus volt. Ceony, aki időközben az utolsó könnyét is elsírta, elmondta nekik az egész történetet, minden apró részlettel együtt, ami csak eszébe jutott. Még azt is elmesélte, mit látott a papírjósdában. Félt, hogy véletlenül talán ő maga idézte meg Lirát, és az egész ügy az ő lelkén szárad. – Ugyan, ne legyen nevetséges – nyugtatta meg Aviosky, míg Katter és Hughes négy gyertya fényénél Thane padlón heverő alakját tanulmányozták. – Az egyetlen ember, aki befolyásolni tudja Emery Thane jövőjét, az maga Emery Thane. Hughes mágus jó darabig vizsgálgatta Thane testét, gumikesztyűs kezével bökdösve a nyakát és a mellkasát. Ceony eltűnődött, vajon barázdáló lévén, megbűvölte-e a gumikesztyűit. Különösen, hogy a vizsgálat végén nem eldobta, hanem zsebre gyűrte őket. – Ez bizony egy metsző műve – jelentette ki Hughes fojtott hangon. – Mégpedig egy erős metszőé. Azt hittem, a védőbűbájok képesek távol tartani őket innen – főleg Lirát. – Védőbűbájok? – kérdezte Ceony zakatoló szívvel. – Miféle védőbűbájok? Miért akart az a nő ártani Thane mágusnak? Kicsoda ő egyáltalán? Hughes összeráncolta a homlokát, és végigsimított rövidre nyírt, ősz szakállán. Aviosky Ceony vállára tette a kezét, és így szólt: – A legjobb lenne, ha most lefeküdne, miss Twill. Nehéz napja volt. – Nem – tiltakozott Ceony. – Hadd maradjak itt. Hadd segítsek! Aviosky összehúzta a szemöldökét. A tompa fényben jóval idősebbnek és jóval magasabbnak tűnt a valóságosnál. – Miss Twill, bár már nem a Tagis Praff diákja, továbbra is az iskolaszék fennhatósága alá tartozik. Menjen fel, és pihenje ki magát! Ezt nem javaslatnak szánom. Holnap reggel majd átbeszéljük a dolgokat. Ceony magába roskadt. Odébb lépett, és rápillantott Thane padlón heverő testére. A férfi szeme csukva volt, és egyenletesen, bár felszínesen lélegzett. Katter épp a noteszébe jegyzett be valamit mellette. Ceony a mellkasára szorított kézzel ellépett Thane mellől, és nekivágott a lépcsőnek. Hughes becsukta mögötte az ajtót, de be nem zárta: nem volt hozzá kulcsa. A lány egy pillanatig gondolkodott, majd csattogó léptekkel felmasírozott a lépcsőn, egészen a hálószobája ajtajáig, ahol aztán lerúgta a cipőjét, és nagyon-nagyon óvatosan, a nyikorgó kilencedik

lépcsőfokot kihagyva megint leosont a lépcsőn. Lekuporodott a legalsó fokra, gondosan elkerülve a kulcslyukon beszűrődő halvány fénysugarat, és hallgatózott. – …közelebb jutunk hozzá – hallotta Hughes halk hangját. – Ha még emlékeznek, Emerytől kaptuk a tippet, ami Lillith elfogásához vezetett. Ez alig két hónapja történt. – A társaság más tagjainál is próbálkoztak? – kérdezte Aviosky aggodalmas hangon. Ceony még sosem hallotta ilyennek. – Tegnap reggel hasonló módszerrel meggyilkolták Karl Tode mágust – felelte Hughes. – Ő is vadász volt, akárcsak Emery. De az nem Lira műve volt. Ő sokkal… tisztább munkát végez a bűntársainál. – De ez minden – tette hozzá Katter. – Azóta semmi, hogy tavaly végeztek Piperrel. Hát nem emlékszik, mit mondott Gabon Suter a letartóztatásakor? Dobálta magát a széken, mint egy őrült… „A többit is elkapjuk. Vadászhattok ránk, mintha csak vadállatok lennénk, de végül rátok kerül a sor…” – Ez most akár személyes bosszú is lehetett – mondta Aviosky. – Már ha pontosak az információim kettejük kapcsolatáról. – „Elmegyek” – idézte Hughes a szavakat, amelyeket Ceony tolmácsolt neki. – „És téged is elviszlek magammal.” Csak ennyi. Se egy levél, se semmi. Én jól ismerem ezt a nőt, Patrice. Nem jellemző rá, hogy anélkül végezze be a bosszúját, hogy látványosságot kerekítene belőle. Persze lehet, hogy megtette, csak miss Twill nem látta. – Vagy talán – vágott közbe Katter – megjött az esze. Bemegy, kijön, és kész. – Nem. Ő nem – mondta Hughes. Egy pillanatnyi szünet után folytatta. – Tudja, hogy Emery kulcsfontosságú a szindikátus számára. Mindannyian tudják, hogy személyesen is érdekelt benne. Lirát pedig amúgy is mindig… heves érdeklődés vezette az irányába. Szindikátus? Ceony lába kezdett begörcsölni, de egyelőre nem mert megmozdulni. Metszők, és egy szindikátus? Thane talán személyesen nyomozott a sötét mágusok után? És mit értett Hughes „heves érdeklődés” alatt? Megint megreccsentek a padlódeszkák, és valami eltakarta a kulcslyukon beszökő fény útját. Ceony visszafojtotta a lélegzetét. Az ajtó zárva maradt, de valaki nekitámaszkodott, amitől az egész beszélgetés sokkal fojtottabbá vált. – Úgy néz ki, el akarja hagyni Angliát – mondta Katter, de olyan tompán, hogy Ceony alig tudta kivenni az egyes szavakat. – Talán a kontinenst is. – Akkor mitévők legyünk? – tette fel a kérdést Aviosky, aki az ajtónak támaszkodott. – Dokumentáljuk az esetet – mondta lassan Hughes. – Összegyűjtünk annyi bizonyítékot, amennyit csak lehet, vázlatokat és hasonlókat. Átvizsgáljuk a padlót, hátha ráakadunk a vérre, amelyet Lira használt. – Nem üldözzük? – kérdezte Katter. – A Kabinetnek jóvá kell hagynia – felelte elkeseredett hangon Hughes. – Engedélyt kell kérnünk, lezárni ezt a házat, kijelölni egy csapatot. Ceony a szoknyája szövetébe markolt. Engedélyt? Addigra bottal üthetik Lira nyomát! – Lira addigra árkon-bokron túl lesz már – mondta Aviosky, mintha csak Ceony gondolatainak egyetértő visszhangja lenne. – Értse meg, Patrice, a metszők agyafúrt egy társaság – magyarázta Hughes. – Rendkívül veszélyesek, és ha megérintenek valakit, a testét varázslatok közvetítésére használhatják. Halálos a mágiájuk. Nem lehet csak úgy rájuk rontani és elfogni őket. Ha pedig Lira egy vérködben tűnt el, ahogy miss Twill állítja, mostanra ötven kilométeres körzeten belül bárhol lehet. A hirtelen támadt csendben Ceony jól hallotta fülében dübörgő szívverését. Az arca forró volt, és égett a szeme. Tényleg hagyják, hogy a nő kereket oldjon? – És mi lesz Emery Thane-nel? – kérdezte Aviosky alig hallhatóan.

Újabb hosszú szünet, majd Hughes hangja. – Biztosítjuk számára a lehető legnagyobb kényelmet. Ceony elméje sikoltva tiltakozott. Nem! Mindkét kezét a szájára tapasztotta, nehogy felkiáltson. Hogy tehetik? Hogy hagyhatják meghalni? Megborzongott. Recsegő térdekkel feltápászkodott, és lábujjhegyen felosont a lépcsőn. Még egy szót nem bírt volna elviselni. A lépcső tetejére érve ismét hullani kezdtek a könnyei. Most hidegnek érezte őket. Meg fog halni. Emery Thane mágus meg fog halni, és még csak nem is a saját szívével a mellkasában. Az egész olyan igazságtalan volt. Kömény loholt végig a folyosón puha tappancsokon. Megállt, és kinyújtózott, akár egy igazi kutya, majd megvakarta a nyakát a türkiz nyakörv alatt. Ceony felkapta, és óvatosan magához szorította. Ügyelt rá, nehogy összekenje a könnyeivel. Olyan nagyon igazságtalan. Megállt a hálószobája ajtaja előtt, de nem ment be, inkább folytatta az útját Thane szobája felé. Egyik karjában Köménnyel belökte az ajtót, meggyújtotta az egyik gyertyát a komódon, és körülnézett. A szoba épp úgy nézett ki, mint amikor utoljára látta, kivéve, hogy az ágyról eltűntek a tiszta ruhák. Megborzongott, magához szorította Köményt, és ellépett a komód, majd a könyvespolc mellett. Elhaladt az ablak egyre sötétebb négyszöge előtt. Megállt a szekrény és a szennyesláda mellett, és szórakozottan átböngészte Thane ruhatárát, amelynek egyes darabjai néhány napja még a mosóteknőjében áztak. A szekrény hátuljában megtalálta Thane fehér díszegyenruháját – fehér volt, mert ez a szín jelképezi a papírt. A duplasoros gombolású zubbony, a fényes aranygombok és a vastag kézelők mind-mind vadonatújnak tűntek, mintha az egyenruhát soha nem viselte volna senki. Ceony önkéntelenül is arra gondolt, milyen ragyogóan festhetett benne Thane. Még jó, hogy nem ez volt rajta a múltkor – lehet, hogy meg se tudott volna szólalni zavarában. Összevonta szemöldökét. Micsoda értelmetlen gondolat! Odébb lépett a szekrénytől. Kömény fickándozni kezdett a karjában. Letette a földre, és szoknyája zsebébe dugta hideg kezét. Jobb kezének egyik bütyke beleakadt valamibe. Előhúzta a zsebéből az aprócska hópelyhet, amelyet még hajtogatóként töltött legelső napján vágott zsebre. Hüvelykujjával végigsimított a vágások finom ívein. Örült, hogy azóta nem mosta ki ezt a szoknyát. A hópehely tapintásra még mindig hideg volt. Mintha csak valódi hó lenne. Hó, amit Thane az ő kedvéért készített. Így vagy úgy, de végül is minden őérte volt, nem? – Meg kell tennem. Muszáj megmentenem – mondta ki hangosan a derengő gyertyafényben. Mert tudta, hogy más úgysem fogja. Ceony az ajkába harapott, és kezével védve a gyertya lángját, kisietett a szobából. Halkan odaszólt Köménynek, hogy kövesse. Átvágott a folyosón, be a könyvtárba, és letette a gyertyát az ablak előtt álló asztalra. Leült, fogott egy zöld színű, közepes vastagságú, négyszögletes papírdarabot, és az emlékezetére támaszkodva hajtogatni kezdett. Egy madarat készített. A hajtások szinte felzümmögtek az ujjai alatt. Felvett egy vékony, rózsaszín papírlapot, és abból is madarat hajtogatott. Aztán még egyet, ezúttal egy fehér lapból. Elképzelte, hogy Thane vezeti a kezét, ahogy hajtogat, és a gyertyafényben összehúzott szemmel méricskélte, pontosak-e a hajtásai, és jól illeszkednek-e egymáshoz a lapszélek. Amikor már hat madara volt, kiadta a parancsot. – Ébredjetek! – Magabiztossága jóval nagyobb volt, mint amit a helyzete indokolt volna. Öt madár életre kelt. A rózsaszínű – a második, amit elkészített – mozdulatlan maradt, mintha csak egy egyszerű, összehajtogatott papírdarab lenne. Ceony rosszul hajtogatta meg valamelyik részét, de most nem volt ideje arra, hogy kiderítse, melyiket. Az öt életre kelt madár közül kettő szárnyra kapott, egy tollászkodni kezdett, egy a lány felé fordította világtalan tekintetét, az utolsó pedig az asztalon ugrándozott. Kömény megmorogta. Ceony lepisszegte a

kutyát, majd keresett egy tollat, és egy fehér lapot húzott maga elé. Sebes tollvonásokkal írni kezdett a pergamenre. Sietett, de annyira nem, hogy ne ügyelt volna közben a helyesírásra. Nem volt benne biztos, hogy a trükk működni fog, de azt nem engedhette meg magának, hogy az egész egy nyelvtani hibán bukjon meg. Amikor kész lett, odaszólt a madaraknak. – Gyertek ide! Gyertek ide, kérlek! –, és tőle telhetően megpróbált madár módjára fütyülni. A két szökevény leereszkedett az asztalra, és a többiek is köré gyűltek. Két sorban felsorakoztak Ceony előtt az asztalon. Ceony mély levegőt vett, hogy nyugodt és egyenletes legyen a hangja, és olvasni kezdett. – „Egy nő viharzott be az étkezőbe. Csokoládébarna haja feketébe hajlott, és szeme is csaknem olyan sötét színű volt.” – Lefestette magában a jelenetet: Lira magabiztos testtartását, vörösre festett ajkának ívét, ahogy belemártja hegyes, hosszú körmeit a vérrel teli fiolába. „Gonosz nő volt, és ez meglátszott az arcán és a ruháin is. Gúnyos mosolyától a legittasabb ember is azonnal kijózanodott volna. A sötét mágia vérrel mocskolta be ujjait.” A történet, vagy legalábbis egy történet csírája játszi színekben megelevenedett a papírmadarak előtt. Lira alakja pontosan olyan volt, mint ahogy Ceony emlékezett rá. A lány gratulált magának tökéletes, az apró részletekre is kiterjedő emlékezetéért. Az étkező képe is életre kelt a nő alakja körül, de Ceony Lirára összpontosított. A háttér tarka foltokká olvadt a nő körül, az arca pedig élesebbé vált. – Meg kell őt találnotok – mondta Ceony, és hagyta, hogy az illúzió lassan semmivé váljon. – Találjátok meg, és gyertek vissza hozzám. Menni fog? A madarak ugrándozni kezdtek ültükben. Ceony nem várt ennél világosabb megerősítést. Bólintott, az ablakhoz lépett, és egy akkora rántással, hogy a szoba is beleremegett, kinyitotta annyira, hogy az öt papírmadár kisorjázhasson rajta. A szél hűvös volt, de az égbolt nem ígért esőt. Legalább az anyatermészet az ő oldalán van ezen az estén. Ezután, Köménnyel a sarkában, Ceony összeszedte, amire szüksége lesz. A könyvtárban heverő minden egyes papírhalomról levett egy-egy kisebb köteg lapot, és félretette. Aztán Thane hálószobájába ment nagyobb ív papírokért. Ezeket összetekerte, és egy hajtűvel rögzítette. A saját szobájában, zárt ajtó mögött, előkereste a Tatham-pisztolyt, és elsüllyesztette a táskája legmélyére. Az elmúlt hetekben szinte rápillantani is alig volt ideje, de arra azért ügyelt, hogy tisztán tartsa. A táskát húzó súlya olyan… megnyugtató volt. Ceony visszament a könyvtárba, keresett egy atlaszt, és kitépett belőle két térképet: Angliáét, és, a biztonság kedvéért, egész Európáét. Ahogy mindkettőt a táskába gyűrte, borúsan arra gondolt, hogy ha arra kényszerül, hogy az Európa-térképet használja, sosem találja meg Lirát. Túl nagy ahhoz a kontinens, Thane mágusnak pedig legfeljebb két nap van hátra az életéből. Megrázta a fejét. – Meg fogom találni – mondta félig magának, félig Köménynek. – Muszáj megtalálnom. Miután az élelmet kivéve – mert a földszintre még nem mert lemenni – mindent bepakolt, kelletlenül ágyba bújt. Aludnia azonban csak rövid, zaklatott szakaszokban sikerült. Hajnalban felkelt, és levánszorgott a lépcsőn. Csak Aviosky maradt éjszakára: a szalon díványán aludt. Ceony nem zavarta fel. Sajtot, kenyeret és szalámit vett elő, két napra elegendő adagot. Aztán letérdelt Thane mozdulatlan teste mellé. A férfi lassan, szaggatottan vette a levegőt. Ceony rányomta a fülét a mellkasára – szerencsére valamelyik mágusban volt annyi jóérzés, hogy lemossa róla a vért. A sérülésről most már csak a tépett galléron éktelenkedő vérfoltok árulkodtak. Pft… pft…, dobogott a papírszív. A második dobbanás olyan halk volt, hogy Ceony szinte meg se hallotta. A férfi sápadt arcára nézve tőrként döfött belé a félelem. A metsző – Lira – olyan könnyedén elintézte Thane-t. Mennyi esélye lehet ellene Ceonynak?

Egyszerűen csak ne érj hozzá, gondolta, az előző napi kihallgatott beszélgetésre gondolva. Tudta, hogy a meglepetés lehet az egyetlen előnye. – Ne haljon meg, kérem – súgta oda Thane-nek. – Nem bánom, hogy papírmágiát kell tanulnom, amennyiben maga oktat rá, szóval kérem, maradjon életben. Különben megmakacsolom magam, és akkor aztán semmi hasznomat nem veszi majd senki. Megérintette a férfi haját, mély levegőt vett, majd visszament az emeletre és várt. Átböngészte a könyvtár könyveit, kiválasztott néhányat, amelyek a hajtogatás művészetét tárgyalták, és átlapozta őket. Ha valami érdekesre vagy fontosra bukkant, addig meredt az ábrákra vagy a szövegre, amíg az emlékezetébe nem véste a tudnivalókat. Fülelt, hátha Aviosky esetleg felébred odalent – reménykedett, hogy a nő sokáig alszik. Ehelyett a könyvtár ablaka felől hallott halk kopogtatást. Megfordult, és az egyik papírmadarat pillantotta meg a reggeli világosságban. A madár farka furcsa szögben, csálén állt, jobb szárnycsúcsa elrongyolódott. Láthatóan belekeveredett valami zűrbe. Kinyitotta az ablakot, a zöld madár pedig beröppent rajta. Ezt készítette elsőként a hatból. A két tenyerébe fogta a papírállatkát. – Mondd, hogy megtaláltad! Kérlek, mondd, hogy találtál valamit. A madár ugrott egyet. – Ez igent jelent? A madár megint ugrott egyet. – Oda tudnál kísérni? Miután megjavítottalak? Újabb ugrás. Ceony növekvő izgalommal tette le a madarat. Kiegyenesítette a farkát, aztán addig kutatott Thane holmija között, amíg meg nem találta a ragasztót, amivel lefedte az apró szakadásokat a szárnyán. A madár odakapott, és ettől csupa ragasztó lett a csőre. – Ezt ne csináld – mondta neki a lány, és a vállára vetette nehéz táskáját. Felmarkolta a madarat, kilépett a folyosóra, aztán megtorpant. Hogy csinálja? Béreljen kocsit? Azt hogyan magyarázná meg? Egyáltalán meg tudná fizetni? Milyen messze lehet Lira? A papírmadár nem tudja elmondani neki. Mi van, ha Aviosky közben felébredt, és odalent vár rá? Nincs ideje vitatkozni vele. Gyorsan kell cselekednie, mielőtt még Lira léphetne. Megfordult, és a háta mögötti lépcsőre nézett, amely a rejtélyes második emeletre vezetett. Oda, ahol, Thane mágus szavaival élve, a „nagyobb bűbájok” vannak. Oda nem merészkedett fel, még akkor sem, amikor Thane elutazott. Vajon van ott valami, ami segíthet? Nagyot nyelt, majd kettesével véve a lépcsőfokokat felrohant a lépcsőn. Az utolsó hét lépcsőfok nyikorogva tiltakozott, amikor rájuk lépett. Félt, hogy az ajtó zárva lesz, de a kilincsgomb szinte ellenállás nélkül fordult el a kezében. Por és penész szagát érezte a levegőben. Határozottan hűvösebb volt, mint az alsóbb szinteken. Úgy tűnt, a második emelet egyetlen, hihetetlenül magas mennyezetű teremből áll. A mennyezetről egy kötél lógott alá, amely egy, a szabadba nyíló ajtót mozgatott. Ceony döbbenten bámulta a két tárgyat, amelyek a koszos ablakokon beáradó reggeli napfényben kirajzolódtak előtte. Mögötte Kömény is felszökdécselt a lépcsőn, és megszaglászta a cipőjét. Az egyik egy óriási papírrepülő volt – az a fajta, amit a kisfiúk hajtogatnak, és amikor a tanár elfordul, megdobálják vele a lányokat, akik tetszenek nekik. A másik a Ceony kezében tartott madárra hasonlított, csak nem volt befejezve. Mindkettő úgy háromszor nagyobb volt a kocsinál, amelyen Ceony pár hete ideérkezett. – Tényleg őrült – suttogta Ceony, és odament a vékony porréteggel borított papírrepülőhöz. Sem ülést nem látott rajta, sem övet, amellyel az ember becsatolhatná magát; csak két kapaszkodót az orránál. Csak nem repült ezzel Thane? Repülni senki nem képes. Biztos csak egy prototípus. Nincs ember, aki

nyűgnek tartaná a bevásárlást, ha egy ilyennel mehet. Jól megnézte a repülőt, különösen a kapaszkodókat. Szóval mégis lehet vele repülni – legalábbis elméletileg. Csakis valami ehhez hasonló segítségével érheti utol Lirát. Thane mágus élete függ tőle. Először azóta, hogy papírmágusnak nevezték ki, Ceony azt kívánta, bárcsak lenne valami kevésbé izgalmas megoldás is. Kihúzta magát, és ökölbe szorította a kezét. – Gyerünk, Kömény – mondta, és megkerülte a papírrepülő hosszú szárnyát. Egyik kezével a zöld papírmadarat, a másikkal a táskáját fogva fellépett a repülő orrára, és lovaglóülésbe helyezkedett rajta. A vastag papírt jól megerősíthették, mert nem rogyott be a súlya alatt. Hála az égnek. Ceony megrántotta a tetőbe vágott ajtó kötelét. Néhány elszáradt levél hullott a fejére, a nyíláson pedig harmat illata és madárdal szivárgott be. Mély levegőt vett, lehasalt, és megragadta a kapaszkodókat. Remélte, hogy ez az egész ugyanúgy működik, mint az animálás, máskülönben sosem találja meg időben a szükséges bűbájt. – Vezess el Lirához! – parancsolta a papírmadárnak. A madárka csapott párat a szárnyával, és kiröppent a szabadba. – Ébredj! – utasította Ceony a repülőt. Az megrándult alatta, akár egy vad bika. A lány felsikoltott. Kömény morogva felugrott a fedélzetre. Ceony megmarkolta a kapaszkodókat, és maga felé húzta őket. A papírrepülő az égnek fordította az orrát, és kiröppent a tetőbe vágott nyíláson.

7. fejezet Ceony a levegőbe emelkedett, a bűbájokkal rejtett sárga villa fölé. Szemét az apró, zöld madárra szegezte, amely most bedőlt, és irányt váltott kelet felé. A lány, aki elfehérülő ujjakkal markolta a papírrepülő kapaszkodóit, Köményt pedig szorosan a jobb könyöke alá szorította, megpróbálta követni. Rádőlt a repülőre, és ránehezedett a jobb oldali kapaszkodóra. Némileg túlzásba vitte: a repülő előbb élesen délnek fordult, aztán élesen északnak, majd délnyugatnak. Igyekezett higgadt maradni, bár a papírjármű egyre magasabbra emelkedett vele. Ceony addig nógatta ide-oda, míg végül sikerült orral az őt vezető, távoli zöld pötty felé fordítania. Aztán lehasalt – a szél az arcába vágta a copfjából kiszabadult, vörös tincseket –, és nekiiramodott. A széláramlatoknak köszönhetően a repülő gyorsabban szállt, mint a papírmadár, így aztán néhány percenként óvatosan vissza kellett fognia. Ha túl erősen húzta meg a kapaszkodókat, a papírrepülő emelkedni kezdett, ha pedig megtolta őket, akkor ereszkedni. De a kettő váltogatásával, meg azzal, hogy kissé megemelte a felsőtestét, Ceony egész jól le tudta lassítani. Amikor végre körülnézett, elakadt a lélegzete. Az ember azt hinné, hogy ha egyszer valaki az ország egyik legkiemelkedőbb varázslóiskolájában tanul, akad arra valami bűbája, hogy ilyen magasból is körülnézhessen. De nem így volt. Ceony még sosem látta Londont ekkora terjedelemben. A város, amelynek Thane a legdélibb peremén lakott, a távolsággal egyre jobban fakuló színek kavalkádjaként terült el előtte. Innen fentről háromszög alakúnak látszott. Ceony megesküdött volna, hogy egy fasor mögött – amely valószínűleg a Dulwich park lehetett – a Mesterek Tornyát látja, a Tagis Praff Varázshasználó Szakiskola egyik épületét. A városban sikamlós angolnaként tekeregtek az utcák – egyik sem volt teljesen egyenes, és némelyik láthatóan nem nagyon tudta, merre tart. Mill Squats-t is látta, ahol felnőtt – bár túl sok barna épület zsúfolódott ott össze ahhoz, hogy kivehesse, melyik az ő házuk –, és a Steelworks Avenue-t, amely ahhoz az étteremhez vezetett, amelynek a rendezvényein felszolgálóként

dolgozott. Egészen addig, amíg az a sajnálatos baleset nem történt az egyik legtekintélyesebb ügyfelükkel… amit Ceony nem sajnált, de azért nem szívesen gondolt rá. Hiába kémlelt át a válla fölött, a házak, az üzletek, a fák, de még a kémények is egyre zsugorodtak mögötte. Úgy szelte a levegőt, mint egy hajóskapitány a tengert. Milyen ostoba volt, amikor azt gondolta, hogy a hajtogatásnak semmi értelme! Hiszen egy fémműves sose lenne képes úgy repülni, mint most ő. Thane mágusnak szabadalmaztatnia kell ezt a repülőt. Mármint, ha lesz még rá alkalma. Ez a gondolat kijózanította. Előrefordult, és megkereste a szemével a zöld madarat. Thane-nek lesz még rá alkalma. Ő majd gondoskodik erről. Azt azonban be kellett ismernie, hogy nem igazán tudja, mihez fog kezdeni, ha egyszer odaér, ahová a madár vezeti. A sűrű erdőkön áttekergő és vidéki házikóknál elágazó utak, a fák között kanyargó folyók alant elterülő látványa – na meg a fülében süvítő szél – azonban igencsak megnehezítette, hogy elhamarkodott tettének következményein töprengjen. Az apró papírmadár fáradhatatlanul igyekezett előre, bár egy-egy hirtelen széllökés néha eltérítette szegényt az útjáról. Ilyenkor szaporán kellett csapdosnia a szárnyával, hogy újra irányba álljon. A délelőtti fényben az ég előbb halványkék színt öltött, majd ahogy a nap delelőre ért, élénkebb kékbe fordult. Kömény halkan szusszant egyet Ceony könyöke alatt, de szerencsére nem kezdett el ficánkolni. A lány úgy érezte, hogy menten letörnek az ujjai. A gyomra is korgott, de annyi időre sem merte elengedni a kapaszkodókat, hogy kicsit pihentesse az ujjait, vagy előhalásszon valamit ebédre az oldalán lógó, nehéz táskából. Továbbrepültek, míg végül Ceony bomló vízilegyek és tengervíz illatát érezte meg a levegőben, és megpillantotta maga előtt a Csatorna hatalmas, azúrkék víztömegét. A partvonal rajzából ítélve a papírmadár közvetlenül a Foulness-sziget peremére vezette. A körülményeket figyelembe véve a baljós elnevezés nagyon is találó volt. Kavargott a gyomra, és még szorosabban markolta a kapaszkodókat, amitől egészen elfehéredtek az ujjai. Csak ne a tenger fölé, gondolta. Nem volt benne biztos, hogy a szárazföldön túlra is követni bírná-e Lirát. Az óceán túl nagy volt, szinte végtelen… ő pedig nem tudott úszni. Kislánykora óta kádnyinál több vízbe még a lábát sem dugta be, és ha bármi beleszólása van a dologba, nem is fogja. Még mindig a szájában érezte Hendersonék halastavának algás ízét, és fülében ott dobolt a vízfelszín alatti csend. Kiszáradt szájjal nyelt egyet, és imádkozott. A papírmadár szerencsére ereszkedni kezdett. Kissé lelassította a szárnyaira fröccsenő tengervízpermet. Ceony kicsit felgyorsult, hogy utolérje. Addig merészkedett, hogy egyik kezével elengedte a kapaszkodót, és elkapta a madarat. Aztán megpróbálta kitalálni, hogyan tudna leszállni anélkül, hogy minden csontját összetörné. – Itt, ugye? – kiabálta túl a szél süvöltését. Csak egyszer bicsaklott meg a hangja. A papírmadár teste lüktetett a markában. Ceony körözni kezdett a repülővel, és minden egyes körrel egyre lejjebb ereszkedett. Egy víztől távol eső pontot célzott meg. – Gondolom, azt nem tudom megparancsolni neked, hogy szállj le, vagy igen? – kérdezte a papírrepülőtől. – Hogy tegyél minket a földre, finoman? A repülő szemmel láthatóan ugyanúgy engedelmeskedett neki, mint a madarak az előző este. Felívelő szárnyakkal hirtelen ereszkedésbe kezdett, amitől Ceony gyomra összerándult. Aztán lelassított, és szinte zökkenőmentesen leereszkedett egy muharcsomókkal benőtt földsávra. A lány lefeszegette az ujjait a kapaszkodókról, keze azonban továbbra is fájdalmasan, karomszerűen begörbült. A repülő még mindig csúszott előre a porban. Ceony lekukucskált az egyik oldalán, hogy nincsenek-e a közelben pocsolyák, amelyek kárt tehetnének a járműben. – Állj – parancsolta. A papírrepülő megállt, és a bal oldalára csuklott. – Állj – mondta most a madárnak, mire az is mozdulatlanná dermedt. Becsúsztatta a papírrepülő hosszanti tengelyét alkotó hajtásba, és reménykedett, hogy a papírlényt száradás közben nem fújja el a szél.

Köménnyel a karjában megállt, és végignézett a sziklás tengerparton. A vizet szegélyező sziklákat lila és narancs fényekbe öltöztette a lemenő nap, amely arany hidat vert a tenger felszínére. Ceony végigvizslatta a változatos formájú és nagyságú fekete kövekkel pettyezett, ismeretlen, kopár terepet. Errefelé nem voltak homokos partszakaszok, csak meredek sziklák, rég kialudt tűzhányók krátereinek maradványai. Elég egyetlen rossz lépés, és vízbe fullad. Jó mély lélegzetet vett, aztán előhúzott a táskájából egy darab sajtot. Letette a földre a papírkutyát. – Maradj csendben, Kömény – utasította. – Került a pocsolyákat, és jelezd, ha valami gyanús szagot érzel! A sajtot rágcsálva a sziklák felé indult. Lefelé vezető utat keresett. Azt hitte, Lira sokkal okosabb. Ha ő bűnöző lenne, és valami hasonló szörnyűséget követne el, utána mielőbb igyekezne elhagyni Angliát. Egyenesen a tengerpart felé venné az irányt, ahol a bűntársai felvehetnék őt a hajójukra. Ennél gyorsabban, úgy tűnik, csak papírrepülővel lehet elhagyni az országot, márpedig Ceony erősen kételkedett benne, hogy Lirának a rendelkezésére állna egy ilyen. Előhúzta a táskájából a Tatham-pisztolyt, és a csövével fölfelé a vállához szorította acélból és fából készült agyát. Két sziklaorom között rábukkant egy nem túl meredek ösvényre, és óvatosan leereszkedett. Kömény alaposan körbeszaglászott, mielőtt követte volna, és csak egyszer csúszott meg. Amint biztos talajt ért, most jóval közelebb a vízhez, Ceony lesimította a szoknyáját, és ment tovább. Nem kellett ügyelnie arra, hogy nesztelenül lépkedjen: a szikláknak csapódó hullámok moraja elfedte a lépései neszét, még ha a keze remegett is a dübörgés hallatán. A sziklafal közelében maradt. Felgyorsult a szívverése, és bár a tengeri levegő borzongatta a bőrét, vére forrón lüktetett az ereiben. Megfeszült belülről, akár egy gitár húrja. Egy sós szélroham az utolsó tincset is kiszabadította fonott copfjából. Összemarkolta csapdosó fürtjeit, és sietve összefogta őket a tarkóján. Aztán megint mászni kezdett lefelé. A partnak csapódó hullámok vízcseppeket vágtak az arcába. Próbálta a testével takarni Köményt a vízpermet elől. A kutya most izgatottan szimatolni kezdett – talán kiszagolt valamit. A tenger felől hangos, vijjogó kiáltás vonta magára a figyelmét. Megpördült, és rászegezte a pisztolyát… nem egy emberre, hanem egy vérbe borult szemmel bámuló sirályra. Vedlett tollazatú madár volt, nyakán varratok éktelenkedtek. Fejéről és lábáról csíkokban hámlott a vértelen, kiszáradt bőr. Csőrének felső kávájából hiányzott egy darab. Ceony, kezében a pisztollyal, megdermedt. Ez egy döglött madár. Egy élő döglött madár. Egy metsző keze munkája. A sirály rikoltott még egyet, és felreppent a tenger fölé. Amint eltűnt szem elől, Ceony szíve újra dobogni kezdett. Vacogott a foga. Azt mondta magának, csak a hideg vízpermet miatt. A metszők tényleg életre tudják kelteni a holtakat? A gondolattól kívül-belül megborzongott. De miért pont egy madarat? Talán egy hírvivő volt? Nem látott üzenetet csupa seb lábára kötve. Talán már célhoz ért az üzenettel. Vagy talán kémkedni küldték. Nem tudott eleget a metszőkről ahhoz, hogy el tudja dönteni. Talán valaki kapcsolatba próbál lépni Lirával. Valaki, aki segít neki megszökni. A megevett sajt nehéz kőként ülte meg a gyomrát. Felnyalábolta Köményt, és – leginkább a saját megnyugtatására – úgy fordította, hogy messzebb legyen a víztől. Talán egy negyed mérföldet botorkált a sziklás parton, mikor egy sötét, félköríves nyílást pillantott meg maga előtt – valamiféle barlang lehetett, láthatóan jó búvóhely. Köményt magához szorítva, készenlétben tartott pisztollyal osont előre. Mire elérte a barlangot, a nap ragyogó korongjának jó egyharmada már a láthatár alá bukott. Nem talált sem lámpát, sem fáklyát, amit meggyújthatott volna, de a barlang amúgy sem tűnt túl mélynek. Körülnézett, és mert nem látott senkit, belépett. Úgy mozgott, hogy a háta mindig a barlang egyik érdes fala felé nézzen. Kömény fickándozni kezdett. Ceony lepisszegte. Nem volt szüksége a papírkutyára ahhoz, hogy tudja,

ostobán cselekedett. Zakatoló szívvel közelített a barlang hátulja felé. A szemközti fal mellett megpillantott egy pár cipőt. Valaki tehát itt járt, mégpedig nem is olyan régen, mert a cipők egész újnak és tisztának tűntek. Igaz, Lira nem ilyen cipőt viselt, amikor Thane-nél járt. Dobb-dobb… dobb-dobb… Szívdobogás. De nem az övé. Nem, ez annál sokkal lassabban ver. Ceony előrébb óvakodott, szemét erőltetve a barlang száján beszüremlő halvány fényben. A barlang hátsó fala alul előreugrott, és ezzel egy nagyjából százhúsz centiméter magas polcot képzett. Peremén túl megcsillant valami. Elakadt a lélegzete. A fekete sziklapadon egy lapos tál állt, benne borvörös vérrel. A tál pereme körül a folyadék aranyszínben derengett. A közepén nyugodt ütemben ott dobogott Thane mágus szíve, épp úgy, ahogy Ceony utoljára Lira kezében látta. Ahogy odalépett hozzá, a lány csupa libabőr lett. Thane szíve. Megtalálta. Túl könnyen megtalálta. Kömény fújtatva ugrott ki a karjai közül. Ceony mindkét kezével a pisztolyát markolva megpördült. Néhány lépésre tőle, a barlang szájában ott állt Lira. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Thane étkezőjében, bár a nadrágja az egyik térdénél elszakadt, a haja pedig a párás levegőben elnehezedett, és így hosszabbnak tűnt. Sötét szemét összehúzta. Hosszú, fekete szempillái voltak – nem olyan fakók, mint Ceonynak –, és egyszerre tűnt félelmetesnek és gyönyörűnek. Egy nappal sem lehetett idősebb Thane mágusnál. Még Ceonynál sem sokkal. – Sejtettem, hogy nem csaptam oda elég erősen – szólalt meg. Egy pillanatra villant csak a szeme a pisztolyra. Ceony nem látott nála lőfegyvert, csak egy sor vérrel teli fiolát az övében, amelynek a másik oldalán egy hosszú tőr függött. – De úgy tűnik, most visszaüt rám a nagylelkűség, hogy életben hagytalak. Mosolygott, mintha csak tréfálkozna. – Maga Lira, igaz? – kérdezte Ceony, és rászegezte a pisztolyt. Remélte, hogy a nő nem veszi észre, hogy remeg a kezében a fegyver. – Ezt most visszaveszem. Ne próbálja megakadályozni, és akkor nem lövöm le. Még hogy lelőni. Életében nem lőtt még emberre, csak céltáblákra. Lira lépett egyet előre. Ceony tenyere izzadni kezdett. – Tudod egyáltalán, hogyan kell használni? – kérdezte Lira gúnyosan mosolyogva. Ceony a fogát csikorgatva felemelte a pisztolyt, és felhúzta az ütőszeget. Sose futotta neki azokra a megbűvölt töltényekre, amelyek mindig célba találnak, de büszke volt rá, hogy anélkül is jól céloz. A metsző még egyet lépett előre, aztán megtorpant. Kihúzott egy vérrel teli fiolát az övéből. Ceony küszködve próbálta biztosan tartani a fegyvert. Mögötte hangosan dobogott Thane szíve – bár lehet, hogy a saját pulzusát hallotta. – Tegye le – mondta Ceony. Megköszörülte a torkát, és megismételte. – Tegye le, vagy esküszöm, lelövöm. Elviszem magammal ezt a szívet. Lira arckifejezése olyan fokozatosan olvadt át dühösbe, hogy Ceony szinte észre se vette a változást. – Nem fogom hagyni, hogy egy vörös hajú kis cafka elvegye, ami jog szerint az enyém. Hüvelykujja körmével kipattintotta a fiola dugóját, és a tenyerébe öntötte a vért. Előrelépett. Ceony egy lépést tett hátrafelé. – Le fogom lőni! – kiáltotta. Lira kántálni kezdett azon a rejtélyes nyelven. Ceony egy szót sem értett belőle – ezek a bűbájok nagyon mások voltak, mint a többi, amelyekről tanult. Lira keze aranyszínben kezdett derengeni. Még egy lépést tett előre. Ceony lőtt. A pisztoly visszarúgott a kezében. A dörrenés betöltötte az egész a barlangot, hogy még a füle is belesajdult. Orrába csapott a puskapor csípős szaga, és bekúszott a szájába is. A bokájánál Kömény felnyüszített.

Lira szeme tágra nyílt. Mellkasa jobb oldalán nedves folt hízott olyan vörösen, akár a szárított rózsaszirmok. Felnyögött, és féltérdre zuhant. A keze még mindig aranyfényben izzott. Valamit suttogott, de Ceony nem hallotta, mit. Leeresztette a pisztolyt. Úgy érezte, a szemgolyója menten kiugrik az üregéből. A torka kiszáradt, a keze jéghideg volt. Egy pillanatra elhagyta minden gondolata, és csak akkor tértek vissza, amikor Lira a mellén tátongó sebre szorította aranyfényű kezét. A különös fény talán két másodpercig kavargott még a tenyere alatt, aztán villant egyet és kihunyt. Lira mélyen beszívta a levegőt, és talpra állt. Balra, majd jobbra hajtva megropogtatta a nyakát. A kezéből egy apró fémdarab hullott ki, és megcsendült a barlang padlatán. Egy töltény volt. Ceony kis híján elejtette a pisztolyt. Lira… csak nem meggyógyította magát? Vadul száguldoztak a gondolatai. Az excízió hatalom a szövetek felett. Lira egyet lépett előre. Láthatóan egy karcolás sem esett rajta, leszámítva a blúzán lévő foltot. Ceonynak csak egy tölténye volt, és ez a töltény most ott hevert a sötét sziklán Lira háta mögött. Lira már azelőtt belekezdett a gyógyító bűbájba, hogy Ceony meghúzta volna a ravaszt. Lira azt akarta, hogy elpazarolja azt az egy töltényét. Félelmében egyenesen a metsző kezére játszott. És most nincs egyebe, csak egy táskára való papír, ami a lehető legalkalmatlanabb támadóeszköz, amit egy mágus csak előhúzhat. Most még a guminak is nagyobb hasznát venné. – Elég a játékból – vicsorgott rá Lira, és lépett még egyet, majd még egyet. Ceony hátrálni kezdett, izzadt kezéből kicsúszott a pisztoly. Háttal a sziklafalhoz simult, könyöke Thane szívéhez ért. A barlang megpördült körülötte, és Ceony érezte, hogy egy hirtelen, süvítő hang kíséretében zuhanni kezd. Szeme elől egy rándulással eltűnt a barlang szájának napfényes foltja. Valami meleg, szilárd felületre zuhant. Körülötte hangos, ritmikus dübögés hallatszott. – Micsoda átok ilyen felkészületlennek lenni – zümmögött fel körülötte Lira mély hangja, és végigvisszhangzott a láthatatlan falak között. Végül egy rettenetes kacaj vágta el a visszhangokat, amely Ceony legutolsó idegszálát is felborzolta. – Most megvan Emery, meg a kis taknyos tanonca is.

8. fejezet Egyenletes, háromütemű dobolás remegtette alatta a talajt. Amikor a szeme hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy egy bíborvörösben játszó helyiségben van, amelynek a falai inkább íveltek, semmint egyenesek: a jobb oldalán lévő fal kifelé, a bal oldali befelé domborult. Még a padló sem volt sík. Tompa fény derengett, de amikor körülnézett, nem látott se gyertyát, se lámpást, még csak egy elektromos vezetéket sem. Nyomasztó hőség vette körül, és amikor megpróbált felállni, megtántorodott: az állandó, ritmikus dübörgéstől rogyadoztak amúgy is remegő lábai. Kömény csaholását hallotta maga mellől. Úgy tűnik, ő is beleesett Lira csapdájába, akármi is volt az. A jobb oldalon, a fal és a padló találkozásánál keskeny folyamban mintha vér csobogott volna. Ceonynak elakadt a lélegzete. Látott már ehhez a helyhez hasonlót, csak éppen az egészen apró volt, és egy hűvösre bűvölt fémasztalon hevert, miután eltávolította egy döglött béka testéből. Ez Thane szíve, és ő itt áll a belsejében. DÜBB-dübb-dobb. DÜBB-dübb-dobb. Ceony nem tudta volna megmondani, a falak dübörgését hallja, vagy a saját szívét. Hirtelen mély lélegzetet vett, majd megfordult, és légszomjjal küszködve szemügyre vette a különös üreget. Szeme sarkából sötét foltot vett észre. Megfordult. Lira volt az, kezében a Tatham-pisztollyal. Úgy tartotta, mint valami játékszert: a sátorvasba dugta az ujját, és annál fogva pörgette. Kömény halk papírhangon morgott. Ceony felkapta. Igyekezett nem mutatni, mennyire retteg. Lábában mintha jéggé dermedtek volna az izmok. Lira elmosolyodott. – Emery csupa hülyével veszi körül magát. A szívcsapda csak a tartalék terv volt. Egy hely, ahonnan nem tudsz elmenekülni. – Megállította a pisztoly pörgését, és ráfonta a jobb kezét. Úgy tűnt, akár össze is tudná morzsolni. – Tényleg azt hitted, hogy ezzel legyőzhetsz? Ceony levegő után kapkodott és reszketett. Muszáj menekülnie. Nem tud szembeszállni Lirával, így

nem. Nem készült fel rá. Semmit sem tud a sötét mágiáról, sem arról, hogy mire számíthat vagy hogyan küzdjön ellene. Egyáltalán nem gondolta végig ezt az egészet. Egyet lépett hátra, Lira kettőt előre. Ceony hátára egészen rátapadt a blúz a gyöngyöző izzadtságtól. Még egyet lépett hátra… … és az egész üreg megváltozott körülötte. Majdnem elejtette Köményt. A húsos, vörös falak helyén fátyolos felhőkkel pettyezett, kék égbolt feszült. A lába alatt csobogó vér dús, zöld gyeppé alakult. Thane szívverésének hangja halk visszhanggá tompult. Ceony lóhere és napfényben fürdő falevelek illatát érezte, az arcán pedig langyos, nyári szellő érintését. Valamivel odébb néhány erős koronájú, dús lombú fa állt. Az egyik fa alsó ágán sárgásbarna madárház himbálózott. Ceony és a fák között számtalan szürke láda állt elszórva. Százhúsz-százötven centiméter magasak lehettek, és mintha kisebb viharvert ládákból rakták volna össze őket. Ceony tekintete ide-oda rebbent, agyában félelem és zavar kergették egymást. A szoknyájába törölte a kezét. Kacagást hallott. Megpördült, és négy kisgyerekkel találta szemközt magát. A gyerekek széles karimájú vászonkalapot viseltek, amelyről arcukat és nyakukat elfedő, sűrű szövésű fátyol csüngött. Kezükön könyékig érő kesztyű. Úgy nézte, három és tizenkét év közöttiek lehetnek. Kömény addig fickándozott, amíg ki nem szabadította magát a lány hóna alól, majd leugrott a fűre, és a gyerekekhez rohant. Ahhoz képest, hogy kartonpapírból voltak a lábai, gyorsan futott. Egy kövér méh döngicsélt el Ceony mellett, aki ösztönösen elhessegette. Csak ekkor vette észre, hogy a szürke ládák körül zümmögő pettyek serege örvénylik és kavarog zúgó gomolyfelhőként. Elnyílt a szája meglepetésében. Egy méhészet? Thane szívének kellős közepén? Egy magas, termetes férfi lépett az egyik zümmögő ládához a gyerekek mögött. Testét vastag vászonöltözék fedte, amelyet alul a cipőjébe tűrt, a nyakánál pedig zsinórral húzott össze. A kalapjáról lógó fátyol mögött nehéz volt bármit is kivenni az arcából, főleg miután már a méhek is ellepték. Ceony megdörzsölte a szemét, hogy kiderítse, valóság-e, amit lát. Aztán előrelépett, és megszólította a vászonruhás férfit. – Elnézést! – kiáltotta, de a férfi nem fordult felé. Másodjára sem. A legidősebb kisfiú szabálytalan kört leírva elfutott mellette, de ő se látta: valahogy átnézett rajta. Észre sem vette, hogy ott van. Ahogy a többiek sem. Lira pedig… hol van Lira? Ceony őt keresve megkerülte a kaptárokat. A méhek éppúgy ügyet sem vetettek rá, mint az emberek. Végigtekintett a tájon, egészen a fákon túl húzódó alacsony dombokig, de színét sem látta a metszőnek. Előhúzott a táskájából egy fehér papírlapot, és a két keze közé fogta. Biztonságérzetet adott. – Te vagy a fogó! – kiabálta egy nyolc év körüli kislány. Kalapjának fátyla alól két gesztenyebarna copf kandikált ki. Kacagva elugrott a legidősebb fiú elől, miközben féltucat kaptárból rajokban szálltak fel a méhek. – Ne nyúljatok a kaptárakhoz! – kiáltotta erőteljesen a férfi, miközben a maga kaptárával ügyködött. Érdes és mély hangja volt. Egy tálcát húzott elő a kaptár felső részéből. Ceony megcsodálta a vastag, borostyánszínű lépet. A férfi, akinek kesztyűvel borított karján hemzsegtek a méhek, egy talicskához vitte a lépet, és mézet kapart belőle egy jókora vödörbe. Ceony szájában összefutott a nyál. Közben azonban egyre csak az járt az eszében, hogy hogyan kerülhetett ide. És ami még fontosabb: hol van az az itt? Lira bűbája biztosan nem röpítette el a szigetről. Miért küldené el a tiltott mágia egyik művelője egy távoli – és kétségtelenül vidám – méhészetbe? Kömény két hátsó lábára ágaskodva épp egy feje körül repkedő, különösen potrohos méhet próbált

közelebbről is szemügyre venni. Ceony mellett eldöngicsélt egy újabb méh, de nem szállt rá, és szúrni se próbált. Vagy ha mégis, a lány nem érezte. – Emery, hozd ide nekem azt a kanalat! – kiáltotta a férfi, és egy fűben heverő, hosszú nyelű fémkanálra mutatott. A második legfiatalabb – talán hatesztendős – kisfiú a kanálért szaladt. A név hallatán Ceony odakapta rá a tekintetét. A papírlapot még mindig a kezében tartva odarohant hozzá, és alaposan megnézte az arcát a fátyolon keresztül. A kisfiú észre sem vette, még akkor sem, amikor egyenesen leguggolt elé. Ragyogó, zöld szeme volt, kalapja alól pedig fekete hajtincsek meredeztek elő. – Thane mágus – suttogta Ceony. A szeméről ismerte meg. A fiú átszaladt rajta, akár egy kísérteten, és odaadta a kanalat a férfinak, akiről Ceony úgy gondolta, hogy az apja lehet. A férfi megpaskolta Thane mágus – Emery – fejét, a kisfiú pedig szélesen elvigyorodott, és visszament játszani a testvéreivel. Olyan könnyedséggel kerülgette a kaptárakat, ami elárulta, hogy bekötött szemmel is eligazodna közöttük. Thane mágus családja… De miért látja ő ezt az… emléket? Álmot? Nem azt mondta neki Thane, hogy egyke? – Thane mágus! – kiáltott utána. Ekkor azonban egy árnyékot pillantott meg a kaptárakon túl, ahol a talaj lejteni kezdett, egy magas fánál, amelynek az egyik ágáról egy abroncshinta függött. Sötét hajtincsek libbentek meg az enyhe szélben. Lira. Elakadt a lélegzete. Dermedt ujjakkal csettintett Köménynek, és odahívta magához. Aztán a sarkában a kutyával rohanni kezdett az ellenkező irányba, el a metszőtől, a méhektől, és el a fiatal Emery Thane-től. Egyelőre csak annyit tud tenni, hogy fut… amíg kitalálja, hogyan győzzön le egy metszőt, akit nem lehet megölni. Megrándult körülötte a táj, sötétebb lett. Hirtelen tapsorkán zúgott fel körülötte, amitől Ceony kis híján halálra rémült. Kömény csaholni kezdett. Több sor széken ülő, ismeretlen férfiak és nők tapsoltak körülötte egy nézőtéren – a látványból ítélve a nyugat-londoni Royal Albert Hallban. A széksorok közötti, enyhén lejtős folyosót skarlátvörös szőnyeg borította. A közönség feje felett gyertyákkal – és nem villanykörtékkel – megrakott csillárok lógtak, meggyújtatlanul. Ceony megpördült. Pillantása egy testes, szőrmebundát viselő asszonyságra esett, aki a közelében ülve tapsolt. Odament hozzá, és a tapsvihart túlharsogva megkérdezte tőle: – Mi történik? Az asszony azonban nem válaszolt, nem is nézett rá. Megint kísértet volt hát – bár a körülötte kibomló látomás sokkal kísértetiesebbnek tűnt számára, mint saját maga. Ceony hátranézett, de sehol sem látta Lirát. Megkönnyebbülten fellélegzett. A taps elült. Ceony lekuporodott a széksorok közé, és egy papírmadarat kezdett hajtogatni. – Végül pedig Emery Thane mágus, hajtogató, Tizennégyes Körzet – harsant fel mögötte egy hang. Ceony hunyorogva felnézett a bársonyfüggönyökkel keretezett, fényesen megvilágított színpadra. A színpad bal oldalán, egy széles pódium mögött egy bajszos férfi állt – Tagis Praff maga, fiatalabb kiadásban. A pódiumra a mágusok címerét festették. A férfi tapsolni kezdett, a közönség pedig követte a példáját. A színpad jobb oldalán tizenegy szék állt egymás mellett. Mindegyik üres volt, kivéve egyet. Azon egy fiatal mágus foglalt helyet, fehér színű, magas nyakú, aranygombos mágus díszegyenruhában. Ceony keze megtorpant két hajtás között. A nála alig valamivel idősebb Emery Thane átvágott a színpadon, hogy átvegye a mágusdiplomáját – azt, ami ott függött a falon a dolgozószobájában. Ceony érezte, hogy elpirul. Thane-nek tényleg nagyszerűen állt az az egyenruha. Sokkal jobban passzolt vállban, mint az a rettenetes indigókék felöltő, és derékban beszűkült. A nadrág vasalt élei miatt pedig a papírmágus a magasabbnak tűnt, mint egyébként. Tagis Praffnál mindenesetre magasabbnak. Ceony alig ismert rá a férfira, különösen így, hogy rövidre nyírt hajában nem látszottak a hullámok. A látvány egészen

feledtette vele Lirát. Legalábbis egy pillanatra. Kömény megszimatolta a félkész madarat a kezében. Ceony csak ült, és nézte, ahogy a frissen avatott Thane mágus és Tagis Praff megrázzák egymás kesztyűs kezét. – A szívében vagyok – mondta Köménynek. – Ki nem jutottam belőle, szóval ez is a része kell hogy legyen. Belelátok a szívébe, de… hogy jutok ki belőle? Idebentről nem tudok neki segíteni! De nem az volt az egyetlen gondja, hogy miként segítsen a papírmáguson. A háta mögé sandított, de Lira ide nem jött utána. Ettől még nem érezte magát nagyobb biztonságban. Ha nem jutok ki innen, én is meghalok. Odafenn a pódium mögött Tagis Praff belekezdett egy beszédbe, Ceony azonban erővel rávette magát, hogy a papírmadárra figyeljen. Megformázta a fejét, a farkát és a szárnyát. Még nem tudta, mire fogja majd felhasználni, de a madár azon kevés dolgok egyike volt, amit képes volt meghajtogatni. Mit nem adna érte most, ha fémműves lehetne, és lenne egy pisztolya, megbűvölt töltényekkel, amelyek mindig célba találnak. Egy ilyennel még esélye is lenne Lirával szemben. A táskájába dugta a fehér madarat, és lerohant a széksorok közötti folyosón a színpadhoz. Thane épp akkor lépdelt lefelé a pódium melletti lépcsőn. Ceony végigsietett a mit sem látó közönség előtt, és a férfi felé tartott. Muszáj volt megpróbálnia. – Thane mágus! – szólította meg, de a másik nem fordult meg. Odaszaladt hozzá, és megragadta a karját, a keze azonban átsuhant rajta, mintha csak fantom lenne. Thane helyet foglalt a második sorban, a többi, a választott matériájuknak megfelelő egyenruhát viselő mágus mellett. Ceony ismét megpróbálta megragadni, ezúttal a vállát, de hiába. – Hall engem, Thane mágus? – kérdezte, és meglengette a kezét a másik arca előtt. – Hogy jutok ki innen? Az ifjú papírmágus az öklére támasztotta az állát, mintha hirtelen beleunt volna az ünneplésbe. Ceony, mintegy Aviosky mágust utánozva, összeszorította az ajkát. Aztán Köménnyel a sarkában futni kezdett a vörös szőnyeggel borított folyosón a nézőtérről kivezető ajtók felé. Amint átlépte a küszöböt, női sikoly fogadta. A hang annyira megrémítette, hogy hátratántorodott. Mögötte azonban már nem volt ott az ajtó vagy a nézőtér fala, hogy felfogja. A Royal Albert Hall márványpadlója helyett öreg faparkettára huppant le fenékkel. Tompa ütés rezgett végig a gerincén. – Nagy levegőt, Letta; be és ki – utasította egy egyenruhás bába a gyéren berendezett szoba padlóján fekvő fiatal nőt. Ő sikoltott az imént. Most összeszorított szájjal, szuszogva szívta be a levegőt. Duzzadó hasa mutatta, hogy terhes. A könyökére támaszkodva feküdt, körülötte mindenütt törölközők, bokája mellett egy tálkában véres víz. Szőke haja csapzottan tapadt a homlokára. Az ablaktáblákat eső csapdosta. Villám csapott le, fénye túlragyogta a már majdnem csonkig égett gyertyákét. Néhány pillanattal később mennydörgés reszkettette meg a falakat. A tetőn doboló eső szaggatott ritmusa elnyomta a papírmágus szívének távolról érkező dobogását. – Thane! – kiáltotta Ceony, ahogy észrevette a terhes asszony lábánál térdelő tanárát. A férfi ingujja majdnem vállig fel volt tűrve. Idősebbnek tűnt, jobban hasonlított későbbi önmagára. Homloka eltökélt ráncokba szaladt, fénylő szeméből remény sugárzott. – Ez az – szólalt meg. – Tartson ki. Nyomjon még egyet! A nő felkiáltott, körmei a padlóba vájtak. Ceony megállt, és kíváncsian a vajúdó nőre meredt. Vajon a rokona Thane-nek? A férfi mellé kúszott, és meglengette a kezét az arca előtt, de ezúttal is hiába. De Thane akkor se vette volna észre a lányt, ha ez a látomás a valóság lett volna: minden figyelmét a közelgő szülés kötötte le. Az idő viszont egyre fogyott. – Segítenie kell! – kiabálta túl az eső hangját Ceony. – Csapdába estem a szíve belsejében. Hogy jutok ki? Akárcsak az előző két látomásban, a férfi most sem hallotta; de nem vette észre a vajúdó nő és a bába sem.

A nő levegőért kapkodva visszafeküdt a padlóra, és egy pillanatra megpihent. A bába megtörölte a homlokát egy nedves kendővel. Ceony ekkor vette észre, hogy a hasát ugyanolyan papírfüzér fonja körül, mint amilyet ebben a pillanatban az igazi, létező Emery Thane is visel a mellkasa körül. Bűbáj a jó egészségért. Hogy is nevezte Thane? Életerő-füzér. Kömény lekuporodott a hátsó lábaira, és nyüszíteni kezdett. Ceony leguggolt, és megsimogatta a kutya tarkóját. Miért nincs itt egy orvos? Miért Thane segíti a világra a kisbabát? A gyermekszülés nem tartozik a hajtogatók szakterületéhez. Ceony végül észrevette, hogy Thane inge csupa víz. Nem az izzadságtól, hanem az esőtől. A hajából is csöpögött a víz. A vihar… Valószínűleg Thane volt az egyetlen elérhető személy a közelben, a bábát leszámítva. Ilyen időben egy orvos sem tud kijönni – az utat valószínűleg ellepi a víz. Thane lehetett az egyetlen, aki segédkezni tudott… a bába pedig, úgy tűnt, megbízik benne. A vajúdó asszony felnyögött. Ceony elakadó lélegzettel nézte, ahogy Thane egy apró, lilás bőrű, csupa vér újszülöttet emel ki a nő lábai közül. Tekergőző, kopasz, kék szemű kisfiú volt. Teli tüdőből felsírt, és lábával erőtlenül a köldökzsinór felé rúgott, amely még mindig összekötötte az édesanyjával. Thane felnevetett, és a karjába vette a kisbabát. A bába odasietett hozzá egy ollóval és egy nedves szivaccsal. – Kisfiú lett, Mrs. Tork. Kisfiú. Gratulálok. Az izzadt, könnyes arcú nő felnevetett, és kitárta a karját. A bába elvágta és elkötötte a köldökzsinórt, aztán óvatosan az édesanyja mellére fektette az újszülöttet. Thane válla megereszkedett. Szennyes kezével megtámaszkodott a padlón, nehogy leroskadjon. Fáradtnak és elnyűttnek tűnt, de nevetett, a szeméből sugárzott a boldogság. Ceony csodálattal nézte. – Ezek azok a dolgok, amikre büszke? – faggatta a mit sem halló mágust, aki valójában csak egy felidézett emlékkép volt. – Élete örömteli pillanatai? A jócselekedetei? Elhátrált a férfi mellől, és megrázta magát, hogy visszatérjen a jelenbe – vagy legalábbis a saját jelenébe. A szívére szorította a kezét, és érezte, hogy az sebesen dobog. Többet akart tudni, össze akarta rakosgatni a mozaikkockákat, hogy jobban megismerje ezt a férfit – de muszáj volt arra összpontosítania, hogy kijusson. Hol érnek véget ezek a látomások? Villám csapott le, és a fényében Ceony megpillantotta Lira körvonalait az ablak túloldalán. Jéghideg dárdaként hasított belé a félelem. Mégis követte hát a diplomaosztó ünnepségen keresztül? Mozgásra kényszerítette dermedt izmait, és Köménnyel együtt a legközelebbi ajtóhoz ugrott. Megragadta a kopott sárgaréz ajtógombot, és erősen elfordította. Átbotladozott az ajtón. Szeme előtt szénfeketén és sötétkéken kavargott a világ. Kömény felvakkantott. Ceony megszédülve tántorgott a színek örvényében. A kavargás végül sötétebbre váltott, és egy újabb látomás bontakozott ki belőle. Thane egy dolgozószobában ült, amely azonban nem hasonlított a külvárosi villájában lévőre. Egy íróasztal mögött ült, és egy köteg papírt tartott a kezében. Hasonlított arra az Emery Thane-re, aki épp az imént segített a világra egy kisbabát. Vonásaira az esti fény és egyetlen petróleumlámpa lángja vetett némi világosságot. – Kész van – sóhajtotta. Persze csak úgy magában, nem Ceonynak címezve. A lány máskor is hallotta, hogy a papírmágus magában mormog dolgozószobájának becsukott ajtaja mögött. Átkukucskált Thane válla fölött. A legfelső papírlapon ez állt: A papíranimálásról más felfogásban. Egy könyv. Thane mágus írt egy könyvet! Ráadásul egy rendkívül vastag könyvet. Ceony kíváncsi volt rá, miért nem adta fel még neki olvasmányként. – Ezek mind hasonlítanak – mondta a tanárának, bár tudta, hogy az nem fog megfordulni a hangra. – Mindegyik egy-egy jó élmény, szép emlék vagy boldog pillanat. Most ott vagyok, ahol a legszebb emlékeit őrzi a szívében, igaz? Ceony gondolatai visszarepültek a Mr. Cooper által tartott középiskolai biológiaórákra. Azt a szegény békát is az ő egyik óráján boncolta fel. Olyan tisztán fel tudta idézni a házi dolgozatot, amelyet február tizenegyedik napján adott be, mintha csak tegnap írta volna.

– Négy üreg – suttogta. Az anatómiakönyvben is valami hasonlóról volt szó, nem? – A szívnek négy ürege van. Lehetséges, hogy én most a legelsőben vagyok? Thane kinyújtózott, kétszer megropogtatta a hátát, és háromszor a nyakát. Felállt, felkapta a kéziratot, és az ajtó felé menet keresztüllépett a lányon. – Ugye így van? – kiáltott utána Ceony. Aztán elővett egy újabb papírlapot, és hajtogatott belőle egy sárga halat. A hal egyszerűbb volt, mint a madár, így feleannyi idő alatt elkészült vele. Kömény felágaskodott az asztal oldalára, és megszimatolta. – Ez lenne a megoldás? Ha végigjárom a szívét, megtalálom a kiutat? A halat a többi eszköze mellé csúsztatta, és Thane nyomában kilépett az ajtón. Egy aranyló fűvel és vadvirágokkal benőtt domboldalon találta magát. Ilyen virágokat talált lepréselve Thane hálószobájában. Langyos szellő borzolta a füvet, lonc és szagosbükköny illatát sodorva magával: a nyár illatát. Nyugat felé a nap elmosódott körvonalú, hatalmas korongja lassan lebukott a sötét lombú fákkal teleszórt horizont mögé. Fénye bíborvörösbe és ibolyalilába öltöztette az eget és a lány előtt magasodó orom tövében álló fák koronáit. A North Downs vette körül, amely majdnem egynapi távolságra fekszik Londontól déli irányban. Ceony néhány évvel ezelőtt túrázott errefelé az édesapjával, de ezt a dombot még sosem látta. Biztos, hogy emlékezett volna egy ilyen felemelő, szépséges látványra. A tájat csodálva megfordult, és feljebb a dombon megpillantotta Thane-t. Egy dús koronájú, vörösesbarna lombú öreg szilvafa alatt hevert az oldalán, egy kék-sárga foltvarrott takarón, és csendesen beszélgetett a mellette ülő nővel. Ceony megnyikkant, amikor felismerte Lirát. De a nő most máshogy nézett ki. Fiatalabb volt – mindketten fiatalabbak voltak –, és a haja világosabbnak és rövidebbnek tűnt. Egy részét egy ezüstcsat fogta hátra, a többi tincs szabadon tekergőzött a vállán. A fekete nadrág helyett egyszerű, fehér, ujjatlan nyári ruhát viselt, amely a bokájáig ért. Nyakában arany medalion függött, egy olyan finom művű láncon, hogy Ceony attól félt, a legelső szélfuvallat szétszakítja. Thane-hez hasonlóan ez a Lira se vette tudomásul a jelenlétét. Ceony nézte őket, és valamiféle nyugtalan, fagyos bizsergést érzett a szíve mélyén. Emlékeztette rá magát, hogy ez megint csak egy emlékkép, egy újabb darabkája mindama jónak, amely Thane szívének első üregében lapul. – Lira – suttogta. Felkapaszkodott a domboldalon, hogy jobban szemügyre tudja venni Thane arcát. A férfi szeme szinte mogyoróbarnának tűnt a lombok vetette árnyékban. Ez a pillantás… Ceony szerelmet olvasott ki belőle: rajongást, boldogságot és nyugalmat. Thane szerelmes volt. Kömény a mancsával megbökte a lábát, de Ceony meg sem mozdult. Thane mágus… szerelmes volt Lirába? Összeszorult a gyomra, ezért megdörzsölte a hasát. Látomás vagy sem, túlságosan is fülledt volt a levegő idebent. Kezdte magát rosszul érezni. Szemügyre vette a mágust, és megpróbálta kitalálni, hány éves lehet. Talán huszonnégy vagy huszonöt. Jó néhány évvel fiatalabb, mint most, az biztos. Ettől egy kicsit jobb lett, de minél tovább nézte a boldog párt, annál rosszabbul érezte magát. Mintha csak a csontjaira fonnyadt volna a húsa. Megrázta a fejét, és elkapta a tekintetét a másik kettőről. Megdörzsölte a halántékát, és megpróbált rendet teremteni a fejében. Összpontosítania kell, és tárgyilagosnak lennie. Hosszan kifújta a levegőt. – Rendben. Miért akarná a nő, akit szeret, megölni Thane-t? – töprengett fennhangon. – Ha már úgyis az övé a szíve, miért kéne ellopnia? Ahogy odébb lépett, lába, amely eddig nesztelenül mozgott a fűben, most koppant egyet valamin. Visszahátrált, és a vadvirágok között zsanérokat fedezett fel, középütt meg egy régi, megfeketedett rézkilincset. Megragadta, és kinyitotta az apró ajtót. Akárcsak az előbb a dolgozószoba esetében, elmosódtak előtte a naplemente színei, a vadvirágok és a

szilvafa. Elszédült. Az érzés azonban hamar elenyészett, és Ceony azon kapta magát, hogy egyenesen Thane arcába bámul. Ugyanaz a rajongó arckifejezés ült rajta, mint amit az imént látott. A férfi frissen vasalt, fehér díszegyenruháját viselte. Mellkasának bal oldalára egy rózsaszín rózsát tűztek. Ceony olyan hevesen elvörösödött, hogy szinte perzselt az arca. Pislantott egyet, és amikor felnézett, még mindig ugyanabban az emlékképben állt, de most máshol. Cseresznyefákkal teli parkban találta magát, egy patak partján, amelyen híd ívelt át. Székek sorakoztak mellette. A fák rózsás virágainak szirmait piruló hópelyhekként kergette a szél. Tücskök halk ciripelése hallatszott innen-onnan a hosszabb fűcsomók mélyéről, ahol a park kertészeinek ollói megkímélték. A széksorok közötti folyosót fehér és sárga fátyolszövet szegélyezte, és ez borította az elöl magasodó széles, fából készült boltívet is, amelynek árnyékában ott állt Thane mágus, egy barna taláros férfi, és Lira. Lira most ott állt, ahol az imént Ceony. Gyöngyökkel kivarrott, uszályos fehér ruhát viselt. Gyönyörű hajába gyöngyberakásos arany kontyfésűvel rövid fátylat tűztek. A ruhának rövid, áttetsző ujjai voltak, és mély kivágása, amely kiemelte Lira dús kebleit. Ceony némileg bosszankodva állapította meg, hogy a másik nő ebben a tekintetben bőven túltesz rajta. Ahogy a lelkész a szertartás szövegét olvasta fel egy bőrkötésű könyvből, Ceony szíve majdhogynem fájdalmasan megdobbant. Szóval Lira a mágus felesége volt. Volt. Most már értette, hogy került az a zsoltároskönyv a férfi szobájába. Ceony megdörzsölte a tarkóját, hogy valamelyest csillapítsa a pirulás okozta forróságot. Ahogy Thane ránézett, mielőtt hirtelen ezen az emlékkép ellenkező oldalán találta magát… Fülében dübörgött a szívverése. De valójában nem rá nézett úgy. Hanem Lirára. Egy fiatalabb Lirára. Egy másik Lirára. Megpördült. Félig-meddig arra számított, hogy a metsző – Thane felesége – azonnal felbukkan mögötte, de nem látott mást, csak a vidám esküvői vendégeket, köztük a méhészt és a feleségét, és másokat, akiket nem ismert. Az emlékképek gyorsan váltották egymást, talán Lira nem tud velük lépést tartani. Lehet, hogy nem is akar jelen lenni ebben az emlékben. Ceony se akart. Belecsípett a karjába. Ébernek kell maradnia. Hughes azt mondta, elég egyetlen érintés, hogy a metszők a másik ember testét használják a varázsláshoz. Vagyis, ha az őrült nőszemély utoléri, egy szempillantás alatt képes lesz őt elpusztítani. Ceonynak esze ágában sem volt megadni ezt az érintésnyi előnyt az eszelős Lirának, aki éppen egy ellopott szíven kergeti őt végig. Meg kell találnia a következő üreget. Kökénnyel az oldalán futva maga mögött hagyta az esküvőt, anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna a szertartásra. Volt az egészben valami, ami… nyugtalanította. Lába előtt rózsaszín cseresznyevirágszirmok kavarogtak, betöltve a levegőt finom, érzéki illatukkal. Elhalkult mögötte a tücsökciripelés. A cseresznyefák egyre sűrűbben sorakoztak egymás mellett: a végén egész kis vadonná tömörültek, olyan szorosan, hogy nem lehetett átkelni közöttük. Kivéve azon a kovácsoltvas kerítésen, amely két kisebb fa között feszült. Ceony belökte a kerítés keskeny kapuját, és futásnak eredt. Egészen addig rohant, amíg a lába alatt kemény talajt nem érzett, és hirtelen könyvespolcokkal borított fal állta el az útját. Zsákutca. Egy könyvtár kellős közepén találta magát. Hasonlított a Thane mágus villájában lévő könyvtárhoz, bár kisebb volt, több ablakkal, és volt benne egy második asztal is. Az asztal fölé görnyedve ott ült Emery Thane – nem az, amelyiknek most volt az esküvője, hanem egy fiatalabb kiadása. Sötét haja rövidre volt nyírva, fehér ingének ujját könyékig felhajtotta. Az asztalt különféle vastagságú, fehér és törtfehér színű lapokból rakott, takaros papírkupacok borították. A padlón jókora halomban félig meghajtogatott, aztán összegyűrt munkadarabok hevertek. Mellettük egy másodkézből való próbababa, törzsére rögzítve papírlapok tucatjaiból összesodort és hajtogatott bordakosár, kulcscsontok és lapockák, a hátára tűzve pedig egy gerincoszlop. Ceony felismerte benne Jonto alakját. Úgy látszik, épp most készül – vagy legalábbis egy része.

– Megérkezett a karton – szólalt meg egy ismeretlen hang a folyosón. – A futárt hallotta az imént, aki kihozta. Ceony Thane-ről és a csontvázról az ajtón belépő férfira fordította a figyelmét, akinek két hatalmas kartonszatyornyi papír volt a kezében. Nehezek lehettek, Ceony kételkedett benne, hogy akár csak az egyiket meg tudná emelni anélkül, hogy meghúzná valamijét. A férfi kezében azonban szinte eltörpültek. Kölyökképéből ítélve a férfi alig pár évvel lehetett idősebb a lánynál. Legalább két méter magasra nőtt, termetét elnézve pedig kitelt volna belőle vagy három Ceony. Egyszerűen… jól megtermett volt. Széles váll, nagy has, hatalmas kezek. A lábikrája akár egy díszlakomára szánt sonka. – Nagyszerű, Langston. – Thane csak egy fél pillanatra emelte fel a tekintetét a munkájáról. Ceony meg nem tudta volna mondani, mit készít éppen. Nagyjából olyan hosszú lehetett, mint a férfi tenyere, és egy felfelé görbülő kiflihez hasonlított. Thane következő szavai azonban szerencsére megválaszolták ezt a kimondatlan kérdést. – Ki akarom próbálni, hogy egyszerre vastag és vékony papírt is használok hozzá – hogy az állkapocsízületnél és az állcsontnál vastagabb legyen, közte meg vékonyabb. Úgy talán működni fog. – Lehet – hagyta rá Langston. Vontatott, lassú beszéde hallatán Ceony gyanítani kezdte, hogy talán nem Angliában nevelkedett. – Biztos vagyok benne, hogy nemsokára rájön a megoldásra, Thane mágus. Az anyukámnak van egy mondása a halak futóversenyéről. A lepényhal érkezik be először, a reményhal meg utoljára… – Édesanyádnak mindenre van egy mondása – felelte neki szórakozottan Thane. – Mi lenne, ha elkészítenéd annak a csípőcsontnak a másolatát, jó? Ceony csodálattal figyelte, ahogy Langston kihúz egy, számára szinte gyerekméretű széket az asztal mellől, és helyet foglal Thane mágussal szemközt. Két óriási könyöke alig fért el az asztalon. – Ő a tanonca? – tette fel a kérdést anélkül, hogy választ várt volna rá. Thane életkorából ítélve Langston lehetett az első a tanítványok sorában… bár persze lehetett ő a „fél” is. Végül is érthető, ha egy hozzá hasonló tanoncot eltanácsolnak: ezekkel a gigászi kezekkel lehetetlen megcsinálni a középhaladó és haladó szintű papírmágiához szükséges parányi, aprólékos hajtásokat. Ceony álla azonban ugyancsak leesett. Langston pillekönnyű ujjakkal emelte fel Jonto jobb csípőjét, és ide-oda forgatva tanulmányozni kezdte. Aztán letette, elővett egy közepesen vastag, négyszögletes papírlapot, és nyelve hegyét kidugva gondosan elkezdte megformálni belőle a csípőcsont legapróbb részét. – Lenyűgöző – jegyezte meg Ceony, ahogy kettejük munkáját figyelte. – Én se bánnám, ha most itt lenne mellettem egy ilyen termetes fickó. Megdörzsölte mindkét karját, hogy felmelegedjék, és hozzátette: – Nem bánnám, ha bármelyikük itt lenne most mellettem. Kömény megbökte a mancsával. Ceony lehajolt, és szórakozottan megpaskolta a kutya fejét. Langston mostanra már biztosan okleveles hajtogató. Vajon meddig tarthatott a tanoncideje? Ő talán boldogan érkezett meg Thane villájába, udvarias volt, amikor bemutatták a tanárának, és hálás volt neki – ahogy Ceonynak is illett volna? – Mennünk kell – mondta Köménynek, és félbeszakította tűnődését. Egy utolsó, kurta pillantást vetett Jontóra és Thane-re, majd a könyvtár festetlen ajtajához sietett. Neki kellett vetnie a vállát, hogy a félig berozsdásodott zár engedjen… Süppedős, bézs szőnyegen tántorgott végig. A napfény eltűnt, helyette több száz villanykörte fénye ömlött el az ibolyaszínűre festett alkóvok fölött. A falakba itt-ott vastag aranyszínű lemezeket ékeltek, amelyeket világítók – üvegmágusok – bűvöltek meg, hogy szinte prizmaként szórják szét a rájuk vetülő fénysugarakat. Fülébe többféle hangszerből áradó, halk zene kúszott. Borospoharak csendülését hallotta, és számtalan ember felszínes csevegésének kivehetetlenné olvadt mormolását.

Megtorpant, és szemügyre vette új környezetét. Kömény rohant még pár métert, majd csúszva lefékezett. Tudta, hol van – az előző munkája során számtalan, ide szervezett vacsora lebonyolításában segédkezett. Ez a Throgmorton Avenue-n álló Draper’s Hall – London, ha nem egész Anglia legelőkelőbb rendezvényterme. Vagy legalábbis a legelőkelőbb, ahol Ceony eddig megfordult. A karzaton állt, két aranyozott oszlop között, amelyek oszlopfőit lépcsőzetes faragás díszítette. A mennyezetet növények karéjával körülvett, szárny nélküli angyalokat ábrázoló, hatalmas freskó borította. Ceony végigsimított a karzat aranyozott párkányán. Annak ellenére, hogy ez csak egy látomás volt, alig több egy álomnál, valódinak érződött. Lepillantott a földszintre. Odalent fehér abrosszal borított kerek asztalok sorakoztak egymás mellett. Feketébe öltözött férfiak és nők ezüsttálcákat és üvegkancsókat hordtak-vittek az asztalok és a terem északkeleti sarkában eldugott konyha között. A délnyugati sarokban vonósnégyes muzsikált. Ismerős jelenet volt, bár Ceony emlékei közt egy kicsit közelebbi szemszögből szerepelt. Ő is viselt ilyen fekete ruhát és ilyen fodros kötényt. Sőt… ő ezen a vacsorán is felszolgált. Beljebb lépett a korláttól, és körülnézett a karzaton. A fal íves vonalát követve végig mindkét oldalon kisméretű asztalok álltak. Egyik mellett sem fért el négynél több ember. Az asztalok egynegyede mellett senki nem ült, de Ceony fürgén megindult, és mindegyiket végigvizslatta. Tudta, hogy ha a szív egyszer ide vezette, akkor Thane sem lehet messze. Igaza is volt. Megpillantotta a férfit, aki épp úgy nézett ki, mint amilyennek a jelenben megismerte, csak éppen az indigókék felöltő nélkül. Egy kis, négyszögletes asztalnál ült, egy kopasz férfi társaságában, akit Ceony még sose látott korábban. Thane tenyerébe hajtott fejjel üldögélt, majdnem úgy, mint az ünnepség alatt, amikor mágusnak nevezték ki. Rendkívül unottnak tűnt. Beszélgetőpartnere ezt valószínűleg nem vette észre, mert a zavar legkisebb jele nélkül, folyamatosan beszélt, és időnként a késével vagy éppen fejmozdulataival gesztikulált hozzá. – …egyre azt mondogatta, hogy minden tisztességes hölgynek szüksége van szaténsálra, és hogy Mary Belle-nek három is van, a kék különböző árnyalataiban, így hát muszáj volt pénzt adnom rá neki – ömlött a szó a kopasz ismeretlenből, aki csak annyi szünetet tartott, amíg kortyolt egyet a poharából. Ceony emlékei szerint szederbor volt a pohárban, mégpedig egy igen drága évjárat. Igen, nagyon is jól emlékezett a borra, amelyet aznap este felszolgáltak. – Így, hogy májusban bevezetjük a társaságba, igazán nem lehet, hogy ne legyen egy szaténsálja. Most, hogy az anyja Craftonban van, nagyon igyekszem lépést tartani a női divattal. Thane középső ujjának körmével a tányérja peremét kocogtatta. Az ételnek csak a felét fogyasztotta el. A borospohara tartalmát viszont már kiitta, és mivel a felszolgálók java része a földszinten volt, senki nem akadt, aki újratöltse. Tekintete üveges volt, de nem az alkoholtól – inkább az unalom miatt. A kopasz férfi nem látja rajta? – Mit gondolsz, Emery? Thane pislantott egyet, és Ceony látta, hogy a szemébe egy töredékpillanatra visszatér a fény. – Ó, igen. A nyak természetesen kulcsfontosságú, ha rendesen akarod bevezetni a lányt a társaságba. Az esemény szempontjából persze ironikus lenne elfedni, de hát nem akarhatod, hogy a legkisebb lányod jobban fázzon a bálon, mint a többiek. Ceony ezen elmosolyodott, a kopasz férfi viszont bólintott. – Pontosan. Kilógna, nem pedig kitűnne a társaságból. Ceony felnevetett. Thane és ez a férfi ugyanazt a társalgást folytatja egyáltalán? Thane pillantása ismét a földszinti bálteremre siklott. A lány odalépett mellé, és megpróbálta követni tekintetének irányát. Tudta, hogy hiába is próbálná felkelteni a figyelmét. Arra jutott, hogy a másik valószínűleg a terem északi oldalán álló faliórát nézi. Biztos abban reménykedik, hogy megszökhet valahogy.

Megszökhet… Megkerülte tanárát, és Lirát keresve kihajolt a karzat párkányán. Ha ő veszi észre előbb a metszőt, talán sikerül valamiféle előnyhöz jutnia. Helyette azonban egy ismerős, répavörös hajfonatot pillantott meg a lenti felszolgálók közt. Ez ő maga! Emlékezett erre az estére, bár arra nem, hogy Thane jelen lett volna. Emlékezett volna az arcára. Az is igaz, hogy ezen a rendezvényen – valami iskola adománygyűjtő estélye volt – csak a földszinten szolgált fel, a karzaton nem. 1901. július 29-e volt. Épp csak egy héttel azelőtt, hogy a Tagis Praffban megkezdődött a tanítás. Ez volt egyben az utolsó munkanapja is. Összehúzott szemmel nézte borospoharakat töltögető önmagát. Rettenetesen állt neki ez a ruha. Az összes előnytelen vonását kihangsúlyozta. Hála az égnek, hogy akkor még nem ismerte Thane-t. Ettől a gondolattól fülig vörösödött. Ceony különösen jól emlékezett az egyik férfira az asztal mellett, ahol fiatalabb énje épp kiszolgált. Bár nem volt még középkorú, a haja már ősz volt, és homlokánál ritkult. Hosszú, ősz bajsza lecsüngött szája két oldalán. Széles vállai voltak, és jól szabott öltönyt viselt – talán a legjobbat az egész teremben, rajta három valódi aranygombbal, a dereka körül vörös spanyolövvel. Ó, igen, jól emlékezett rá. Rá, és az aljas megjegyzéseire Mill Squats-ról, ahol Ceony felnőtt. A férfi ostobaságokat hordott össze az ottani oktatásról, meg az egyébként nem létező utcalány-seregletről – mindezt csak a környék szegénységére alapozva. Ceony nagyon is jól emlékezett erre az estére. Ki nem állhatta azt az embert, és egész jól uralkodott az indulatain, egészen addig, amíg… Visszafojtott lélegzettel figyelt, és várta, hogy elérkezzék a pillanat. Várt… Most jön. Ceony – a fiatalabb Ceony – odahajolt a férfi poharához, hogy megtöltse, annak kesztyűtlen keze pedig egyenesen besiklott a lány szoknyája alá. Még most is fel tudta idézni a nyirkos ujjak szorítását a combján. A fiatalabb Ceony hátraugrott, és dühös arccal egyenesen a férfi ölébe borította a méregdrága szederbor maradékát. A férfi felkiáltott, majd olyan gyorsan pattant fel, hogy a széke nagy robajjal a márványpadlóra zuhant. A hang – a széké is, meg a férfi átkozódása is – végigvisszhangzott az egész báltermen. Odafent Thane-ből kirobbant a nevetés. Ceony összerezzent a hang hallatán. Thane-re pillantott, bámulta egy darabig, majd rájött, hogy ő is a jelenetet figyelte. Végignézte, ahogy Ceony az est legelegánsabb férfivendégének az ölébe zuttyint fél kancsó óbort, és ezzel Anglia krémjének szeme láttára őt is és saját magát is leégeti. És nevetett rajta. – Mi ütött beléd? – kérdezte értetlenül Thane kopasz asztaltársa. – A egyik felszolgáló épp most zúdított egy kancsó bort Sinad Mueller ölébe – kuncogott Thane, és megtörölgette a szemét egy zsályaszínű asztalkendővel. Ceony elfehéredett. Sinad Muellert mondott? Ahogy felfogta a nevet, mintha megállt volna körülötte az idő. Sinad Mueller. A Mueller-ösztöndíj. Az ösztöndíj, amelyet eredetileg ő kapott volna meg, ám amelyet az utolsó pillanatban megvontak tőle, és ezzel összezúzták az álmát, hogy mágiát tanulhat. Az ösztöndíj, amelynek az elvesztésével arra kárhoztatták, hogy az életét házimunkával töltse, amellyel megkereshet annyi pénzt, hogy közepes szakács váljék belőle. Most már mindent értett. Végignézte, ahogy fiatalabb önmaga Sinad Mueller folyamatos szitkozódásától kísérve kiviharzik a konyhába – ahol aztán azon melegiben ki is rúgták. Muellerhez odaugrott két kollégája, és hiábavaló kísérletet tettek rá, hogy asztalkendőkkel megtisztogassák. Ceony elengedte a párkányt, és hátralépett. Testében elernyedtek az izmok.

Hát ezért vesztette el az ösztöndíját. Egy kancsó bort öntött a férfira, aki felajánlotta. – Megérdemelte. Ceony megfordult, és egy második Thane mágust pillantott meg az asztalnál ülő mögött állva. Ez a Thane hosszú, indigókék felöltőt viselt, a karját pedig keresztbe fonta a mellkasán. A lány pillantása ide-oda cikázott a két, majdnem egyforma alak között. – Thane? – nyögte ki. Az újonnan érkezett Thane azonban nem őt nézte, hanem a földszinten zajló jelenetet. Úgy tűnt, éppúgy nem veszi őt észre, mint a hasonmása. És mégis, amikor megszólalt, mintha hozzá beszélt volna. – Zárt ajtók mögött Sinad Mueller aljas egy alak – mondta. – A hangjából is kihallatszik: abból, ahogyan beszél, ahogyan a nőkre néz – meg a fiatalemberekre. Nagy vagyont harácsolt össze, és cseppenként osztogat belőle, de csakis a legkiválóbbaknak; és gondoskodik róla, hogy a fél ország tudomást szerezzen róla, milyen „nagylelkű”. Úgy csavarja az ujja köré az iskolaszéket, ahogy akarja, és én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy csalt a záróvizsgáján. Nem ért jobban a gumi bűvöléséhez, mint egy gumiabroncs-kereskedő. Ceony megmarkolta a táskája szíját. Érezte, hogy Kömény ott kering a bokája körül. – Tudta, ki vagyok. – Kiderítettem a nevedet – mondta Thane, és Ceony nem tudta eldönteni, hogy hozzá intézi-e a mondatot, vagy csak folytatja a monológját. – Visszavonta az ösztöndíjadat, úgyhogy közbeléptem. – Magában kuncogott, és hüvelykujjával az állát dörzsölgette. – Látni akartam, milyen arcot vág, amikor az az „ingerlékeny, vad lány” – ahogy ő mondta – besétál a Tagis Praffba, és ezzel a tudtára adja, hogy megtarthatja magának a modorát meg a mocskos pénzét. Ceony lenézett a földszintre, de Sinad Mueller már elhagyta a termet. – Azért adta nekem azt a pénzt, hogy őt felbosszantsa? – kérdezte. – Tizenötezer fontot költött rá, hogy felbosszantson valakit, akit nem kedvel… Nem mintha nem lennék hálás. Elképzelni sem tudja, milyen sokat jelent nekem… Épp időben fordult meg, hogy lássa eltűnni a második Thane-t. Utánaugrott, és körülnézett, de a férfi úgy elillant, akár a hold egy felhős éjszakán. Bárcsak szavakba tudná önteni, mennyit jelentett neki ez az ösztöndíj, függetlenül attól, miért kapta! Azzal a köszönőlevéllel ott Thane dolgozószobájában a felét sem volt képes elmondani. Még egy ok, hogy ne hagyja meghalni a férfit. Ceony pillantása a bálterem földszintjére esett, és azonnal megpillantotta Lirát a vonósnégyes közelében. Úgy tűnt, Lira meg őt keresi. Az egyik tenyerében egy kevés vér csillogott, amit most kissé megrázogatott. Jósbűbáj lenne? Kihátrált Lira látómezejéből. A táskájába nyúlt, és szemlét tartott szerény fegyvertára felett. De hát mire megy papírállatokkal egy gyakorlott metsző ellenében? A papírmágiát nem harci helyzetekre találták ki. – Ki kell jutnom innen – suttogta, és a mellső lábai alá nyúlva a karjába vette Köményt. – Ki kell jutnom. Merre jár, Thane? A férfi azonban nem felelt. Akármilyen módot is talált az imént arra, hogy szóljon hozzá, az már nem működött. Ceony nagyon nyelt, és Köményt magához ölelve sietve elindult a karzaton. Hol tudna elrejtőzni? Mekkora kárt tud tenni Lirában pusztán egy kupac papír segítségével? Nem véletlenül nem akart soha hajtogató lenni! Ki kell jutnom innen, sikoltotta gondolatban. A karzat végébe érve lelassította lépteit, aztán megállt. Tudta, hogy az ajtó, amit maga előtt lát, nem a bálterem része. Fehér ajtó volt, a tokja vörös, és nem volt rajta sem ajtógomb, sem kilincs. Hátrapillantva látta, hogy Lira fejének búbja felbukkan a karzatra vezető lépcső tetején. Ceony átküzdötte magát az ajtón, aztán egyenesen egy vértócsába lépett. Elakadó lélegzettel az ajkába harapott, hogy elfojtson egy kitörni kívánkozó sikolyt. Az ajtó a semmibe tűnt mögötte. Ismét ott állt Thane szívének üregében, és rögtön bokáig elmerült az egyenletesen csordogáló

vérpatakban. A falak között Thane szívverése visszhangzott: DÜBB-dübb-dobb. Megpróbált egyenletesen lélegezni, és ökölbe szorított kézzel, elfehérült bütykökkel, a vér folyását követve elindult. A vér szintje egyre emelkedett, míg végül már térdig gázolt benne. Kezdett túl mély lenni. Ceony összeszorította a fogát, és próbált nem gondolni arra, hogy elmerülhet benne. Újabb ajtóra bukkant, csakhogy ezt erekkel átszőtt emberi szövet alkotta, felszíne együtt pulzált az üreg egészével. Nem volt rajta sem kémlelőlyuk, se kilincs, se zár vagy sarokvas. Nem volt több mint két szorosan egymásnak préselődő emberi szövetdarab, peremük akár egy hosszú, duzzadt seb, amely sosem forrhat össze. Ceony tudta, hogy valahogy át kell jutnia rajta. Lira hangja csendült fel halkan valahonnan a feje fölül. Valószínűleg egy bűbáj sodorta idáig, mert a nőt magát sehol nem látta. Ceony remélte, hogy ott ragadt az egyik látomásban. – Nem mintha bánnám, hogy csapdába estél idebenn, drágaságom – búgta a hang. – De nem akarom, hogy rontsd itt a levegőt nekem. Essünk túl rajta, jó? Gyorsan és fájdalommentesen. Még a holttested is egy darabban hagyom. Legfeljebb kettőben. Az üregben párás meleg volt, Ceony karja mégis csupa libabőr lett. Megmarkolta a táskája szíját, és kényszerítette magát, hogy ha némileg szaggatottan is, de levegőt vegyen. Most még nem harcolhat Lirával. A legjobb esélye az, ha továbbmegy – végig Thane szívén, és aztán remélhetőleg megtalálja a kijáratot. – Össze kell lapulnod, Kömény – mondta a kutyának alig hallhatóan. – Lapulj össze, és bújj be a táskámba, ahol biztonságos. Csak egy rövid időre. A kutya oldalra billentette a fejét. – Gyerünk – mondta. Kömény lehajtotta a fejét és behúzta a lábait. Ceony finoman összenyomta kétoldalt, míg végül a kutya teste vaskos, féloldalas ötszöggé nem lapult. Aztán óvatosan becsúsztatta a táskájába a papírlapok közé. Nagy levegőt vett, benntartotta, és átnyomakodott Emery Thane szívének billentyűi között a második üregbe.

9. fejezet Minden oldalról Thane szívének sövénye vette körbe. Hangos, lüktető moraj áradt belőle, és elfogta Ceony elől a természetellenes fényt. Egyre szorosabban és szorosabban simultak köré a falak. Olyan érzés volt, mintha egy üres kocsi alá szorult volna, amelybe egyre több és több utas száll be, mígnem a kerekei összeroppantják a testét. Mintha fuldokolna. Adrenalin öntötte el, és ettől megfeszültek az izmai. Nem kapott levegőt. A falakból áradó hő átsugárzott a ruháin, és ettől erősen kimelegedett. Az ember azt hinné, ha egy szív ilyen hosszú ideig kívül van a testen, amelyhez tartozik, akkor kihűl. De nem úgy Emery Thane szíve. Az a fizika összes törvényszerűségével dacolt, amelyet Ceony életének majd’ két évtizede alatt megismert. Habár ha nem talál ki innen, a húszat már nem fogja betölteni. Egy könnycsepp szivárgott elő szorosra zárt szemhéja alól. Kezével a falakba vájva próbálta továbblökni magát, és közben hiábavalóan kapkodott levegőért. Vér ízét érezte az ajkán, de ez nem az ő vére volt. Nekifeszült az őt szorongató, táskáját visszahúzó emberi szövetnek, és előrébb araszolt. A feje hasogatni kezdett, elhomályosult a látása… Az alatta csörgedező vérpatak árja jókorát lökött rajta hátulról, és tolni kezdte a billentyűn keresztül. Keze a levegőbe kapott. Ceony elrúgta magát, és zihálva, fuldokolva, köpködve és lihegve átnyomakodott Thane szívének második üregébe. Fogát erősen összeszorítva próbált úrrá lenni a remegésén, és közben nagy kortyokban nyeldeste a forró levegőt. Igyekezett legyűrni a sírást. Vége van, vége, mondogatta magának, és ez segített valamelyest. Én választottam ezt az utat. Képes vagyok folytatni. Folytatnom kell. Jóformán még ki sem fújta magát, amikor a háta mögül, a billentyű irányából cuppanó hangot hallott.

Hátranézett. A vérpatak, amely átlökte őt ebbe az – elsővel szinte teljesen megegyező – üregbe, egyre csak csorgott, és lassan kezdte megtölteni annak zegzugait. Teljesen ellepte őket… – Nem, nem – szökött talpra megújult erővel Ceony. Nyirkos bőrére rátapadtak vértől ragacsos ruhái. – Állj, állj. Kérem, elég volt. De a felhígult vér egyre csak ömlött befelé a billentyűn át. A vérpatakok egymásba folytak, hullámaik egyre közelebb hömpölyögtek Ceony lábához. Ceony az üreg közepéig, a legmagasabb pontig hátrált. A legfelső hullám elérte a cipője orrát. Bőre és ajka jéggé dermedt. – Thane! – kiáltotta, szorosan magához ölelve a táskáját. – Eresszen ki innen! Még egyet lépett. A vér már a bokájáig ért. Ha ilyen ütemben emelkedik a szintje, perceken belül elönti az egész kamrát, Ceony pedig nem tud úszni. Nincs hova menekülnie. Tényleg bele fog fulladni. – Thane! – sikoltotta egész testében reszketve. Még a hangja is remegett. Bármit, csak ezt ne. Csak fulladásos halált ne. A vér tovább emelkedett. A szív fülsüketítően zakatolt. Ceony lehunyta a szemét, elengedte a táskát, és a fülére szorította a kezét. Ez már túl sok volt. – Kérem, kérem, kérem… Egyszeriben eltűntek a lábát nyaldosó hullámok. A harisnyája száraz volt, bár merev a vértől. Az ajkába harapott, és kinyitotta a szemét. Ismerős könyvespolcokat pillantott meg, és napfényben táncoló porszemeket. Fújt egyet, és némán köszönetet mondott Istennek és a papírmágusnak is. Örvénylettek körülötte a képek: Thane, indigókék felöltő helyett szürkében, amint a padlón hajtogat; egy ismeretlen, szőke férfi tanul az asztal mellett; Thane, ezúttal skarlátvörösben, könyveket lapozgat. A látomások fél, legfeljebb egy pillanatra villantak fel csupán, aztán elenyésztek. Valaki vagy valami átrántotta ide Ceonyt a vérrel elárasztott kamrából, de úgy tűnt, a szív nem képes eldönteni, mit mutasson meg neki. Hátralesett a válla felett, de sehol nem látta a billentyűt, amelyen átnyomakodott. A helyén egy könyvespolc állt, rajta ugyanazok a könyvek, mint Thane valódi könyvtárában. Azt azonban észrevette, hogy a könyveket itt a színük szerint rendezték el, polcról polcra, végig az egész falon. Tátott szájjal bámulta őket. Az ajtóhoz legközelebb eső polcon a vörös különböző árnyalataiba kötött könyvek sorakoztak, mellettük néhány narancssárga, aztán következtek a sötétsárga, majd a sárga könyvek. Aztán a fehérek. A sor a jobb oldali polcon folytatódott: zöld, kék, lila, szürke, fekete. Rendkívül szemrevaló, ám teljesen célszerűtlen elrendezés volt. Thane könyvtára nem is ilyen. Ez vajon egy korábbi elrendezése, vagy egy jövőbeli? Bár a lába még mindig remegett kissé a szív üregei közt megtett kellemetlen úttól, az esze gyorsan vágott. Rászánt néhány pillanatot arra, hogy kihajtogassa és újra életre keltse Köményt, aztán nekilátott végigböngészni a könyveket. Olyasmit keresett, ami a segítségére lehet, ha Lira utoléri. Valamit, amivel harcolhat, amivel megvédheti magát. Ha mást nem is talál, egy vaskos könyvnek hasznát veheti egy esetleges közelharcban. Végighúzta az ujját A krokodilok párzási szokásai, Az élő papírkert és a Frankenstein gerincén. – Á – mondta végül, és a keze megállt az egyik kis, sötétsárga kötetnél, ott, ahol a narancssárga könyvek sora lassan sárgába váltott. Alapvető füzérbűbájok. Nagy megkönnyebbülésére a könyv szilárd halmazállapotúnak bizonyult. Talán az ember szívében a tudás szilárdabban van jelen, mint az emlékek vagy a gondolatok. A dolgozószobája ablakából ítélve pedig Thane igencsak sokat tudott a papírfüzérekről. Felütötte az Alapvető füzérbűbájokat a tartalomjegyzéknél. A folyamatos, távoli szívdobogás emlékeztetőül szolgált arra, hogy sietnie kell. Ki tudja, Lira talán már ki is jutott Thane szívéből, és

belehajította azt a tengerbe. Thane-nek már amúgy sincs sok ideje. Átugrotta a tartalomjegyzéket, és lapozgatni kezdte a fekete-fehér ábrákkal illusztrált oldalakat. Ilyenolyan füzérek, a legegyszerűbbtől a bonyolultabbakig. Rábukkant az életerő-füzérre, amelyet Thane a szülő asszonyon és saját magán is alkalmazott, de továbblapozott. Pajzs, villant rá a szó a szövegből valahol a könyv közepe táján. Megállt, és gyorsan olvasni kezdett. A háromszorosan hajtott pajzsfüzér a legegyszerűbb a védőfüzérek közül. Nem számít, milyen szélesek az egyes láncszemek, egészen addig, amíg a füzér maga elég hosszú ahhoz, hogy átérje, amit védeni kívánunk. A láncszemek készítéséhez vegyünk egy szabványos, 20×28 centiméteres papírlapot, és hosszában vágjuk ketté, ahogy azt az 1. ábrán láthatjuk… Ceony átfutotta az ábrákat és a hozzájuk tartozó leírásokat, majd visszalapozott, és elölről kezdte, hogy jól az emlékezetébe vésse őket. Letette a könyvet, és addig húzkodta ki a papírokat a táskájából, amíg olyan darabokra nem bukkant, amelyek már ketté voltak vágva, ahogyan az ábra mutatta. Hajtogatni kezdett. A kezei nem voltak éppen biztosak, de nem is remegtek annyira, mint amikor azt a szánalmas papírszívet készítette. Remélte, hogy az még dobog. Ha Thane meghal… Ceonynak nem nagyon akaródzott erre gondolnia. Egymáshoz igazította az éleket, és lesimította a hajtást. Újabb Thane jelent meg előtte, táblával a kezében – ezúttal, ahogy kell, indigókékben. Az alak hol elhalványodott, hogy újra megjelent, és minden alkalommal valami mást hajtogatott. Hangja hol felzendült, hol elenyészett. Ceony alig tudott kivenni egykét szót, bár egyszer mintha a saját nevét hallotta volna. Saját, tanoncegyenruhás alakja is felvillant egyszer, majd mindkét alak a semmibe veszett. Ceony megint a füzérre fordította a figyelmét. – Folytatni szeretné a tanításomat? – tette fel a kérdést, ahogy belefogott a második láncszembe. Most, hogy már ismerősek voltak a mozdulatok, gyorsabban dolgozott. Szinte már magától értetődően fogadta a hajtogatás közben az ujjbegyében jelentkező bizsergést. – Ha igen, nekem nincs ellene kifogásom. Miközben lesimította a papírt, és körmét végighúzta az egyes hajtásokon, Thane távoli, egyenletes szívdobogását hallgatta. Amikor a füzér elérte a kívánt hosszúságot, keresztbe vetette a mellkasa körül, és egymásba akasztotta a két végét. Aztán újabb lapot húzott elő, hogy olyasvalamit hajtogasson, amit Thane jó néhány napig gyakoroltatott vele: egy papírlegyezőt. Ha jól van megcsinálva, vihart megszégyenítő széllökéseket lehet vele kelteni, mondta akkor Thane. Ceony nem próbálta még ki, mire képes valójában a bűbáj, de remélte, hogy a papírmágus nem túlzott. Ahogy elkészült, megremegett körülötte a könyvtár. Aprócska menedéke kezdett összeomlani. Bármelyik pillanatban új emlékbe kerülhet át. A táskájába tuszkolta a ki nem próbált legyezőt, és a könyvtár ajtajához rohant. Kömény a sarkában loholt. Átlépett az ajtón, és a Thane-nel való ismeretségük kezdete óta immár másodszor találta magát egy tapsvihartól zengő teremben. A Royal Albert Hallban volt. Felismerte a nézőteret és a csillárokat, bár most villanyégők ragyogtak bennük. Reflektor fénye csapott a szemébe, mire védekezően az arca elé emelte az egyik kezét. Most nem a széksorok közti folyosón állt, mint legutóbb, hanem fönn a színpadon. Kömény csak lihegett a sok ember láttán. Ceony szédülni kezdett. A reflektor fénye elhalványodott annyira, hogy ki tudja venni a környezetét: a színpad világos deszkáit és a bal oldalon, a pódium mögött álló, valamivel idősebb Tagis Praffot. Végignézett magán: élére vasalt, fehér mágusegyenruha volt rajta. Jobban illett rá, mint bármi, amit azelőtt viselt. Hirtelen ráeszmélt, hogy szoknya helyett nadrágot visel. A női mágusok egyenruhájához nem szoknya tartozik?

– Ceony Twill – szólította Tagis Praff, a közönség pedig egyre csak tapsolt. Az első sorban Ceony megpillantotta a szintén a díszegyenruháját viselő Thane-t, aki mosolygó, büszke tekintettel figyelte. Ceony alaposan kiélvezte ezt az arckifejezést, és elraktározta emlékei közé. Tagis Praff felé intett. Kömény a pódiumhoz kocogott, Ceony pedig tétován követte. Kinyújtotta a kezét, és kezet rázott Traff mágussal. Elhallgatott a taps, és kialudtak a fények. A vasalt, fehér egyenruha helyett ismét vértől ragacsos ruháit viselte. A hőmérséklet lezuhant, Tagis Praff keze eltűnt. Egy hosszú, kövezett folyosón állt. Pislantott kettőt, és ráébredt, hogy egy börtönben van. Ettől meghökkent. Nem gondolta volna, hogy ilyen sivár helyiség is lapul Thane szívének mélyén. A folyosó legvégén állt; előtte a fal mindkét oldalán széles fémajtók sorakoztak. Fényükön látszott, hogy meg vannak bűvölve. Ceony még sosem látott belülről valódi börtönt, de olvasott arról, hogy milyenek. Ahogy a könyvekben, itt is minden ajtót reteszre zártak. A cellák között, a mennyezeten vágott ablakokon csak gyér világosság szüremlett be, így a folyosón szürke volt a fény, mint vihar előtt a szabadban. Az ablakok maguk olyan keskenyek voltak, hogy legfeljebb egy kisgyerek keze fért volna be rajtuk. Ceony csettintett Köménynek – csettintett, mert a levegő döbbenetében mintha valahol félúton elszivárgott volna a tüdejéből. Egy lépést tett előre, szoknyája susogott a bokája körül. Az anyag hűvösen tapadt a bőréhez: az ide vezető szűk, fojtogató átjáróban átnedvesedett. Remélte, több ilyenen nem kell majd átkelnie. Ettől a gondolattól libabőrözni kezdett, a börtön látványa viszont megborzongatta. Egy őr fordult be a sarkon; izmos, bajszos alak, nyakán acélsodronyként kidagadó izmokkal. Övéről az egyik oldalon pisztoly, a másikon rövid bot lógott. Arckifejezése garantálta, hogy a rabok még csak el se merjék tüsszenteni magukat, amíg ő van szolgálatban, nemhogy még szökni próbáljanak. Ceony is dermedten állt előtte, amíg meg nem győződött arról, hogy akárcsak az előző látomások szereplői, ez a férfi sem látja őt. Biztos, ami biztos, meglengette a tenyerét az arca előtt, amikor az elhaladt mellette. Ebben a látomásban ezek szerint nincs semmi szerepe. – Talpra a reggelihez! – ordított fel az őr, és az övéből kihúzott rövid bottal jókorát húzott a cellaajtókra, majd felrántott rajtuk egy kis fémlemezt, amely mögött kovácsoltvas rácsok váltak láthatóvá. Közöttük épp átfért egy tányér étel. – Talpra, vagy éhen maradtok – ti döntötök! Ceony arca megrándult a fémen csattanó ütések zajára. Aztán vette a bátorságot, és bekukucskált az egyik cellába. Aztán hátratántorodott, és háttal a szemközti falhoz lapult. Lira. A cellában Lira hevert, barna rabruhában. Haja hosszú volt és a töredezett, a szemét lesütötte. Már ült, amikor az őr az ő cellájához ért, a férfi azonban így is megdöngette az ajtaját. Lira a börtönben. Bár így lenne! Ceony lábujjhegyen odébb osont, és belesett a szomszédos cellába. Abban egy hórihorgas, sötét bőrű férfi ült. Orrán hosszú sebhely húzódott keresztben. Őt nem ismerte, de a következő cella lakója megmozgatott benne egy emlékképet. Vaskos állával, apró szemével, gyűrött homlokával épp úgy festett, mint azon a körözési plakáton, amelyet Ceony két éve a postán látott:

GRATH COBALT ÁLLAMELLENES BŰNCSELEKMÉNYEKÉRT KÖRÖZVE Ceony elhátrált a rácstól. Emlékezett rá, mi állt a plakáton, és hogy felmeredt tőle a tarkóján a haj. Excízió. Grath Cobalt metsző volt – ha hinni lehetett a pletykáknak, a legveszélyesebb metsző egész Európában. Megint egészen a hűvös kőfalig hátrált, és onnan nézte az egykor hatalmas férfit, aki most megláncolva ült a rácsok mögött, és kissé összerezzent, amikor az őr rávágott az ajtajára. Most, hogy Ceony jobban megnézte, a férfi nem úgy festett, mint a körözési plakáton: lefogyott valamennyit, az izmai is elsorvadtak kissé. Jámbornak tűnt. – Ez az, amit remél – suttogta. Újabb őr fordult be a gyászos folyosóra. Étellel megrakott kiskocsit tolt maga előtt. – Ezek a reményei, nem igaz, Thane? Azt reméli, hogy folytatom a papírmágia elsajátítását, hogy kutatni fogok, mint maga. Azt reméli, hogy ezek a metszők – akikre vadászik – végül rendőrkézre kerülnek, és kivonják őket a forgalomból. – De nem így lesz – csendült fel mögötte egy túlzottan is nyájas hang. Ceony megpördült. A folyosó végében Lira – az igazi Lira – állt, talpig feketében, jobb kezében hosszú tőrével. Bal válláról súlyos bőrzsák lógott. A börtön képe elmosódott és hullámzani kezdett körülöttük, mintha az, hogy Lira belépett az álomképbe, megzavarta volna Thane szívét. Mint amikor valakit felébresztenek, miközben épp álmodik. Ceony háta megmerevedett. Hátralépett, készen arra, hogy a nagydarab őrért kiáltson, ám az nem volt sehol. Mindkét őr eltűnt, és üresek voltak körülötte a börtöncellák is. Ceony magára maradt Lira és Kömény társaságában a nyirkos, változó falú börtönben. Kömény morogni kezdett, papírpofája szinte rezgett az erőfeszítéstől. – Mit akar? – tette fel a kérdést Ceony. Hangja majdnem annyira remegett, mint az összes többi porcikája. Megérintette a pajzsfüzérét, majd reszkető ujjait a táskájába csúsztatta. – Én? – bukott ki Lira vörösre festett ajkai közül. A nő határozott, nagy lépést tett előre, majd még egyet. A zsák a vállán himbálózni kezdett a mozdulataitól. – Holtan akarom látni Emery Thane cafkáját. Nem szeretek osztozkodni. – Én nem vagyok a cafkája – lépett hátra Ceony egyszer, kétszer, aztán harmadszor is. Összeszorított foggal kényszerítette magát, hogy ne fusson el. Úgy jött ide, hogy számított rá, szembe kerül majd Lirával. Különben is inkább harc közben essen el, semmint sarokba szorítva, mint egy csótány. Lira felvonta a szemöldökét – talán imponált neki Ceony viselkedése. Vagy jól szórakozott rajta. Thane feleségén – remélhetőleg már csak volt feleségén – nem volt olyan egyszerű eligazodni, mint Thane-en magán. – Nem érdekel, mi vagy – jelentette ki Lira könnyedén, szinte nevetve. – Emery Thane szíve az enyém – és mindig is az enyém volt, drágám. Még ha egyébként el is utasít mindent, amiben én hiszek… – szorította ökölbe egyik hosszú körmű kezét. – A szíve akkor is értékes a számomra. Az a szív, amelyik egyszer már szeretett, erősebb, mint az, amelyik még soha, tudod? Lira még egyet lépett előre. Pillantása Ceony mellkasára vándorolt. – Érdekes lenne téged megtartani. Szerettél már valaha? Éreztél gyűlöletet? Kíváncsi vagyok, a te szíved milyen erős. Nem próbáljuk ki? – Nem! – kiáltotta Ceony. Ujjait rákulcsolta a legelső meghajtogatott papírdarabra, ami a táska mélyén a kezébe akadt. Lira ugyanabban a pillanatban a földre hajította a válláról a zsákot. Annak szájából fél tucat csuklóban levágott, véres kéz lebegett elő, lilásfehér ujjakkal, rajtuk töredezett, elkékült körmökkel. Láthatatlan szárnyakon lebbentek a levegőbe. Az undorító, merev ujjak izegtek-mozogtak, mintha nyúlkálnának valami után. Lira intett, mire a levágott kezek raja lódarázsrajként Ceony felé iramodott. Ceony elhajította a maga

fegyvereit, és felkiáltott: – Ébredjetek! Az előre meghajtogatott sárga hal és fehér madár életre kelt. A hal úgy úszott a levegőben, mintha csak a vízben lenne. A madár merev szárnyaival csapkodva egyenesen a Ceony felé röppenő legsötétebb kéz tenyerét célozta meg. Kézből azonban hat volt, míg állatból kettő, és azok is papírból készültek. A kezek közül kettő gombóccá gyűrte és elhajította a sérülékeny teremtményeket. A négy másik a lányra rontott. – Thane! – sikoltott Ceony, majd sarkon fordult, és végigrohant a folyosón, ahol egy újabb ajtó várta. Hiába nyomta le azonban, a kilincs megakadt valamiben. Be volt zárva. Visszafojtott lélegzettel a táskájába túrt: csak találjon valamit! Végigtapogatta a papírlapokat, míg ujjai végül egy hajtást tapintottak. A legyező volt az. Előhúzta, megpördült, és a levegőbe emelte. Az első kéz épp abban a pillanatban ragadta torkon, amikor meglendítette a legyezőt maga előtt. Az egész folyosót betöltő széllökés tört elő a papírlegyezőből, és odébb lökte a maradék három kezet, még mielőtt azok Ceonyhoz érhettek volna. A kezek pörögve bucskáztak hátra. A Ceony nyakát szorongató kezet azonban nem zavarta meg a szélroham. Marka összeszorult, és kiszorította a lányból a szuszt. Ceony fuldokolva újra meg újra meglengette a legyezőt. Az újabb széllökések egyre hátrébb kergették a kezeket, és a magasba emelték azokat, amelyek már lezuhantak. Velük sodródott az összegyűrt papírmadár és a hal is. Aztán mindez – a kezek, a papírdarabok és a szélroham – egyenesen Lirának vágódott. Az egyik kéz kiverte a kezéből a tőrt. A következő széllökés hanyatt lökte, a harmadik pedig végiglódította a testét a folyosó padlóján, egészen a szemközti falig. A börtön falai fakulni kezdtek, ahogy a Thane szíve által felidézett látomás lassan összeomlott. Ceony kivörösödött arccal térdre rogyott, ujjai a nyakát szorító kézbe vájtak. Egyre csak levegőért kapkodott, de hiába. Égett az arca, a szeme kimeredt. Sikerült lefejtenie a nyakáról az egyik ujjat, aztán még egyet… Kömény a testetlen kéz hüvelykujjára vetette magát, és amilyen erősen csak papírállkapcsától telt, belemélyesztette a fogait. Egy erős rántással letépte a kezet Ceony nyakáról. A lány felköhögött, és kis híján öklendezni kezdett – főleg hogy a véres végtag ott rángatózott előtte a lassan a semmibe olvadó kőpadlón. Talpra kászálódott, és kétszer jó erősen rátaposott a kézre a cipője sarkával. Amikor már nem mozdult, rátaposott még kétszer, csak a biztonság kedvéért. Aztán térdre zuhant. – Okos fiú. Okos… okos fiú – krákogta Köménynek. Rákulcsolta a kezét a mellkasán átvetett papírfüzérre. A pajzs. Rosszul hajtogatta meg, elbízta magát. De Lira – Lira egyelőre eltűnt. Amint erre ráébredt, már a nyaka sem fájt annyira. Még a pisztollyal sem tudott fölébe kerekedni, de ezt a fordulót most ő nyerte meg. Csak egy hajszállal, de mégis. Thane büszke lenne rá. Nekivetette a hátát a mögötte lévő súlyos ajtónak, és végre belökte. Kömény vadul csóválta a farkát, ahogy egyszerre fuksziaszín, körömvirágsárga és ametisztlila vadvirágok nyíltak a lábai alatt. A börtön szürke árnyalatai lazacszínnel csíkozott, sötét narancssárgába olvadtak. Ceony hajába langyos nyári szellő borzolt. Visszacsúsztatta a táskájába a legyezőt – az ő csodálatos, nagyszerű legyezőjét –, aztán megdörzsölte a nyakát, és felegyenesedett. Ugyanazt a virágokkal borított dombtetőt látta maga előtt, mint az előző üregben látott emlékben. A domb most is egy sűrű facsoportra nézett, mögötte a lemenő nappal. Ceonyval szemben a szilvafa nyújtogatta ágait az ég felé. A fa alatt Thane feküdt, ám ezúttal nem a fiatalabb, hanem az, akit Ceony ismert. A nő mellette pedig nem Lira volt. Ceony egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet lélegzett az édes, lonc- és humuszillatú levegőből. Tüdeje kitágult, a szívverése pedig lassan nyugodtabb ritmusra váltott. Megdörzsölte a nyakát, hogy megszabaduljon a jéghideg ujjak érintésének utolsó emlékétől is, majd kinyitotta a szemét, és odasétált a

szilvafához. Ahogy közelebb ért, megrándult a szíve. Szerette volna azt hinni, hogy a Lirával való, kis híján halálos csörte miatt, de tudta, hogy ez nem igaz. Azonban minél jobban igyekezett szemügyre venni ezt az új nőszemélyt Thane oldalán, annak alakja annál jobban elmosódott. A nő… igazából nem is volt valódi. Nem volt arca, csak annak körvonalai, és a hajáról sem lehetett megállapítani, milyen hosszú és milyen a színe. Testének körvonalai elárulták, hogy nőnemű, de semmiféle következtetést nem lehetett levonni belőlük a súlyára, a magasságára vagy a testalkatára nézve. Thane mellett, aki végtelenül békés arccal, csillogó szemmel a naplementét csodálta, ez a „nő” mintha képzeletbeli alak lett volna. Mert az is, döbbent rá Ceony. A szél a szoknyájába kapaszkodott, és lehullott virágszirmokat sodort az arcába. Ezek Thane – Emery – reményei. Jól megnézte magának a férfit, és látta rajta, hogy nyugodt és elégedett, a szeméből pedig sugárzik az életkedv. Aztán tetőtől talpig végigmérte az árnyék-nőt. Szeretne újra szerelmes lenni. Bár tudta, hogy Emery Thane úgysem látja, mégis meglengette a kezét a mágus arca előtt. Remélte, hogy az majd pislant egyet, felnéz, és észreveszi. Hogy a láttára felcsillan a szeme, úgy, mint Lira láttán, ott a cseresznyefák és a fátyolszövet díszek között – mert szüksége volt a segítségére. Szüksége volt Thane-re, hogy kijusson a szívéből, mert ha nem sikerül, nem tudja megmenteni; márpedig Ceony úgy érezte, önmagával és az egész világgal szemben is bűn lenne veszni hagyni valakit, aki ilyen csodálatosan tud nézni az emberre. Ráadásul ha Emery Thane meghal, megint kiválasztanak valami szerencsétlent, aki addig a fémművességről álmodozott, és hogy szükségből papírmágusnak osszák be. Ceony nem engedheti, hogy még valaki erre a sorsra jusson. Ujja köré csavarta kócos hajfonatát. Remény. Azon tűnődött, hogy festenének most az ő reményei. Rálépett a takaróra, épp csak a szélére, és a nyakát dörzsölgetve letérdelt. Biztos, hogy tele lesz zúzódásokkal, de ez minden. Semmi, amivel ne bírna el. Megbirkóztam már rosszabbal is. Langyos szellő legyintette meg Ceony vállát, majd belekapott egy pitypangba, és szétszórta a pihéit a szilvafa sötétzöld leveleinek irányába. A fuvallat eszébe juttatta, hogy az üregek közt megtett útnak köszönhetően csupa ragacs a haja, és a rászáradt vértől merevek a ruhái. Mély levegőt vett, hogy ezzel is bátorságot gyűjtsön, majd kibújt a papírfüzérből, és alaposan szemügyre vette. Bár az az Emery Thane, aki mellett most ült, nem az igazi volt, mégis biztonságban érezte magát. Már amennyire biztonságban érezheti magát az ember egy szív belsejében, összezárva egy gyakorlott metszővel, aki bármelyik pillanatban felbukkanhat. Gyorsan körülnézett, és megállapította, hogy Lirának semmi nyoma. Újra a kezében tartott, összehajtogatott papírdarabokra fordította a figyelmét. Láncszemről láncszemre átvizsgálta a füzért, mígnem rábukkant egy szemre, amely egy kicsivel szélesebb volt a többinél. Ez lehetett a hiba forrása. Előhúzott a táskájából egy félbevágott papírlapot, és nekilátott újat készíteni a hibás szem helyett. Kacagást hallott, de nem Lira fagyos kacaját. Ez egy gyerek gondtalan, boldog nevetése volt. Kömény vakkantott rá egyet válaszul. Ceony megfordult, és egy, a mellette ülő nőhöz hasonlóan bizonytalan körvonalú kisgyereket pillantott meg. Nem lehetett idősebb háromesztendősnél, de az ő vonásait sem lehetett tisztán kivenni. Kisfiú, gondolta a lány. A kisgyerek apró kezét a magasba nyújtva szaladgált a vadvirágok között. Egy pillanattal később egy második, kicsit magasabb alak is csatlakozott hozzá. Egy kislány. Valami játékba merülve, nevetve kergetőztek fel-alá a domboldalon. A lábuk alól, a fűből narancssárga pillangó rebbent a magasba. A lemenő nap fényében mintha izzott volna a szárnya. Ceony elkészült a láncszemmel, és akaratlanul is elmosolyodott. – Szóval családot szeretne – suttogta. – Én is. Egyszer majd. Kicserélte a hibás szemet az újra, a régit pedig becsúsztatta a takaró alá, ahol Lira – ha a nyomára

bukkan – nem találhatja meg. Átvetette a vállán a füzért, és az ezúttal rászorult a testére, akár egy öv. Ez remélhetőleg azt jelenti, hogy sikerült a varázslat. Ahogy feltápászkodott, Ceony ráébredt, hogy semmi kedve elhagyni ezt a látomást. Ez a reménykép Thane szívében olyan éles és valóságos volt, hogy a lány szinte érezte a virágok kelyhében lapuló nektár édes illatát, és a jelek szerint soha le nem bukó nap melegét. Végtelenül békés jelenet volt. Ceony azon töprengett, az ő szíve képes lenne-e akár csak félig ilyen lenyűgöző képet előidézni. Megérintette Emery takarón heverő kezét, és a keze kivételesen nem suhant azonnal keresztül rajta. Helyette olyan volt, mintha üveghez nyúlt volna. – Gondoskodom magáról – mondta neki. – Megéri még ezt a napot. Megígérem. Ő és Kömény hátat fordítottak a takarónak, és megkeresték a fűvel benőtt kaput, amelyre Ceony legutóbb rábukkant. A lány lenyomta a rézkilincset. A naplemente képe csupa kő és fa látomássá változott. Ceony a Parliament Square kellős közepén állt.

10. fejezet A vadvirágokkal teli domboldal a szürke különféle árnyalataiban – grafitszürkében, hamuszínben, pala- és acélszürkében – pompázó kockakövekké változott. A Big Ben – a kicsit odébb, a tér északi oldalán magasodó, csúcsos tetejű óratorony harangja – épp kilencet ütött. A tér közepén büszkén tornyosult a nekibőszült csatalovának kantárszárát markoló Sir Ryan Walters szobra. Olyan aprólékosan volt kidolgozva, hogy bármelyik oldalról nézve szinte életre kelt. Persze ez sosem következett be. Sir Ryan Walterst és paripáját ugyanis kőből faragták ki, amit nem ember alkotta anyag lévén megbűvölni sem lehetett. Ceony körül minden oldalon embertömeg hullámzott. A járókelők jókora ívben kikerülték, bár úgy tűnt, valójában nem is látják, hogy ott van. Elhaladtak a számtalan, a szobor irányába néző üzlet mellett, mások ki-be jártak egy postahivatal és egy kifőzde közti ötemeletes épület kapuján. A kis tömb két oldalán egyegy keskeny utca nyílott. Ceony még sosem járt ebben az emeletes épületben, de le merte volna fogadni, hogy egy-egy szobájának a bérleti díja olyan csillagászati összeg lehet, hogy belekáprázik az ember szeme. A téren álló üzletek jó része zárva volt, köztük a Kanócfonó nevű gyertyaszaküzlet, az Őnagysága Muskétái, ahol egyéni rendelésre gyártott lőfegyvereket árusítottak – és ahová a lány akár el is szerződhetett volna, ha másképp alakulnak a dolgok –, és a Szent Albán Lazacbisztró is. A Legfőbb Söröm nevű italbolt és a Pontosan Szép Szabóság azonban, ahol párszor Ceony is varratott ruhát, büszkén hirdette ajtaján, hogy nyitva áll. Biztos vasárnap van. A legtöbb üzlet vasárnap zárva tart. Ceony imádta a vasárnapokat. A hét összes napja közül ez volt a kedvence. A Tagis Praff Varázshasználó Szakiskolában az ünnepeket és a Parlament napját leszámítva a vasárnap volt az egyetlen szünnap. Ha nem akadt semmi leckéje, vasárnap Ceony bemehetett a városba szórakozni. Ilyenkor sétált egy nagyot, és csak úgy szívta magába a város hangjait, vagy jóízűen elköltött egy egyszerű szendvicset

valahol, esetleg olvasott a Parliament Square-en a Big Bennel szemközt álló, háromszintes szökőkutak tövében. A szökőkutak már meg voltak bűvölve: amikor készültek, egy plasztikmester különleges bevonattal látta el az egyes emeleteket, így most ötpercenként más és más mintázatba rendeződve zubogott róluk a víz. Ceony pár hónapig fontolgatta is, hogy mégis inkább plasztikmesternek áll, ha másért nem, hát azért, hogy ezekhez a szökőkutakhoz hasonlót alkothasson. Azon tűnődött, vajon Emery – vagyis Thane mágus – is szereti-e a vasárnapokat. Ahogy körülnézett, tőle jobbra, vagy tízlépésnyi távolságban egy különös, fából ácsolt, vörösre festett boltívet vett észre. Odalépett hozzá, és megérintette. Egy szempillantás alatt a Parliament Square átellenes, keleti oldalán találta magát. Orra előtt mindössze néhány centiméterre egy öreg faajtó állt, a széleken már rozsdásodó fémvasalatokkal. Egy, az ajtóból kiálló, különösen hosszú szálka pont Ceony két szeme közé meredt. A lány hátralépett. Ekkor megkondult egy harang – nem a Big Ben, hanem egy rézharang, valahol odabent az épület mélyén. Ez egy templom volt. Az ajtó fölött egy kifakult táblán ez állt: „Westminsteri Szent Péter Társaskáptalani Templom”. Halványan mintha emlékezett volna az épületre az igazi Parliament Square környékén tett sétáiról. Kömény megkapirgálta az ajtószárnyakat. Bár a tömeget alaposan végigfürkészve Ceony a nyomát sem látta Lirának, azért hajtogatott egy papírszajkót. – Ébredj! – parancsolta neki. Megragadta az egyik szárnyát, nehogy elrepüljön, és hozzátette: – Figyeld, nem bukkan-e fel egy fekete ruhás, hosszú hajú, véres körmű nő. Ha megpillantod, kopogj be az egyik ablakon. A madár ugrott egyet a markában. Ceony eleresztette, mire az a magasba röppent. A lány megragadta a súlyos vaskilincset, és belökte az ajtót. Félhomályos folyosó fogadta. A harmadik lépésnél érezte, hogy a látomás megint megmozdul körülötte. A negyedik lépéssel egy jókora gyülekezeti teremre néző, keskeny hátsó karzaton találta magát. A karzat két oldalán íves, a széleken ólomüveggel díszített ablakokat látott. Lent a teremben fehér, ipszilon formájú oszlopok két sora között fényezett, barna templomi padok sorakoztak. A lenti teremnek is félköríves ablakai voltak, a további világításról pedig ívelt karú, háromemeletes csillárok gondoskodtak. A kápolna elülső végében majdnem az egész falat egyetlen hatalmas ablak foglalta el. Ólomüveg tábláin a képeket olyan aprólékosan dolgozták ki, hogy Ceony a terem végéből nem is tudta megállapítani, mit ábrázolnak. Remekül rálátott viszont a lent folyó szertartás résztvevőire. A padsorok csak félig voltak tele. A gyülekezettel szemközt fehér taláros, nyakában hosszú, sötét színű stólát viselő férfi állt, kezében nehéznek tűnő, sokat forgatott Bibliával. Ceony nem hallotta, melyik részt olvassa fel belőle. – Irigylem őket – szólalt meg mellette az ismerős bariton hang. Ceony összerezzent. Emery Thane állt mellette karba tett kézzel, majdnem egészen a karzat párkánya mellett. Pont úgy festett, mint a banketten, ahol Ceony egyszerre vesztette el az állását és az ösztöndíját. Szemöldökét összevonta, de nem eléggé ahhoz, hogy ezzel a döbbenetét, a haragját vagy bármiféle más érzelmet kifejezzen. Arca többi része és a testtartása nyugalomról árulkodott. A lelkészt nézte, és Ceony így nem tudott olvasni lesütött szeméből. Megborzongott, mintha csak egy tollpihét húztak volna végig a nyakán. Ha ez ugyanaz a Thane, mint a banketten, akkor megint tud majd vele beszélni? – Thane! – szólította meg. – A segítségére van szükségem. A mágus azonban nem válaszolt, nem nézett rá. Az ajkát rágó Ceony valami mással próbálkozott: – Kit irigyel? – lépett közelebb a férfihoz. – Őket – intett az állával Thane a padsorokban ülő hívek felé. Ceony megkönnyebbült, hogy egyáltalán választ kapott. Úgy tűnt, hogy ez az Emery Thane, bár az emléknek nem része, mégis csak egy halvány árnyéka önmagának – egy árnyék, amely a szíve második üregében él. – Igazából mindannyiukat. Irigylem

a hitüket. Ceony lepillantott a gyülekezetre. – Arra vágyik, hogy anglikán legyen? Az egyik barátnője, Anise Hatter az anglikán egyház tagja volt, azé az ágáé, amelyik elfogadta a matériamágia használatát. Ceony mindössze egyetlen istentiszteletükön vett részt. – Azt hiszem, az élet sokkal… egyszerűbb lenne, ha képesek lennénk egyetlen, biztos dologban hinni – felelte a férfi, de továbbra sem nézett rá. – Egy-két morzsa innen-onnan mit sem használ az ember lelki üdvének. Azt hinni, hogy az egész igaz és helyes, vagy éppen hogy az egész tévedés, szintén nem ér semmit. Mint ahogy egy mágus sem dolgozhat egyszerre az összes matériával. Választani kell közülük egyet. De hogy válasszon az ember? Hogy lehet, hogy ezek az emberek ezt a hitet elfogadják, de a többit nem? És mégis boldogok. Ceony megérintette a férfi könyökét. Az szilárd volt: újabb bizonyítéka annak, hogy ez az Emery Thane nem része az őket körülvevő látomásnak. – Gondolom, megtanulja az ember – felelte neki. – Addig kutat, amíg meg nem találja azt, ami neki való. A férfi rápillantott. Zöld szemében töprengő, visszafogottan kíváncsi kifejezés ült. – Te talán egyvalamiben hiszel, Ceony? Nevének hallatán a lány szívverése felgyorsult. Elgondolkodott a kérdésen. – Nem sokat töprengtem még ezen. Azt hiszem, nem. Értem, mire gondol, amikor azt mondja, minden vallásban van valami jó. Minden istenségben, mindenféle hitben. Ha jól meggondolom… Szerintem én összegyűjtöttem azokat a morzsákat, amelyeket jónak éreztem a magam számára, és kialakítottam belőlük a saját, személyes hitemet. A hit igazából nagyon is személyes dolog. Attól, hogy az ember nem jár össze minden héten egy csapat másikkal, akik mindennel kapcsolatban pontosan ugyanazt gondolják, még hihet valamiben. Thane bólintott, de arckifejezése mit sem változott. Ceony figyelmesen szemügyre vette a vonásait, az álla vonalát, az arcélét. Sosem gondolta volna, hogy egy olyan ember, mint Emery Thane, a papírmágus, abban reménykedik, hogy rálel a hitre. Első találkozásuk alkalmával könnyedén és felületesen beskatulyázta a férfit. Így tett Langstonnal is. Hány embert ítélt meg és vetett el így, azt gondolván, hogy nem többek egy, az egyik oldalán üres papírlapnál? Most, hogy szünet állt be a beszélgetésben, Ceony megint hallotta Emery szívének távoli dobogását. Most mintha megfáradt volna. A lány hátán végigfutott a hideg. Felkapta Köményt, és hátat fordított a karzatnak. Mennie kell tovább. Vissza kell jutnia a valódi Thane mágushoz, mielőtt annak két szíve közül az egyik feladja a harcot. Megtalálta a karzatról levezető lépcsőt, és nekiiramodott. A fokok sehogy sem akartak elfogyni, pedig mindössze egy emelet választotta el a földszinttől. Ceony már legalább négyemeletnyi utat megtett lefelé, mire a lépcsősor végén megpillantott egy ajtót. Egy fehér ajtót, vörös tokkal, ajtógomb vagy kilincs nélkül. Szorosan magához ölelte Köményt, és fél kézzel belökte az ajtót. Eltűnt körüle a templom, és vele a Parliament Square is. Megint egy tágas, kéklő vénákkal és lüktető artériákkal teleszőtt falú üregben találta magát. A hangos szívverés, amelynek állandó visszhangja minden emléket át- meg átszőtt, most ott vibrált a lába alatt és a fülében, valamivel lassabban, mint ahogy emlékei szerint korábban. Nem egészen tízlépésnyire újabb sekély vérpatakra bukkant, és egy billentyűre – de nem arra, amelyiken át érkezett. Ez egészen biztosan Thane szívének harmadik üregébe vezet. Ceony karján égnek meredt a szőr. Megpördült, és Lira sötét üstökét keresve körülnézett. Szinte már várta, hogy lecsap rá egy újabb raj levágott kéz. Ahogy a metszőre gondolt, olyan hangosan felzakatolt a szíve, hogy szinte versenyre kelt a papírmáguséval. Mennyi ideje van még, mielőtt Lira utoléri? Lehet, hogy már ott várja a következő kamrában… Nyelt egy nagyot. Kömény száraz papírnyelve végigszántott az állán.

– Lapulj össze – súgta a kutyának, és igyekezett nem reszketni. Életében nem reszketett még annyit, mint az elmúlt huszonnégy órában. A pokolba Emery Thane-nel, hogy ilyen nehéz őt megmenteni! Kömény követte az utasítását, és csálé ötszöggé húzta össze magát. Ceony óvatosan becsúsztatta a lapok közé a táskájába. A billentyűre nézett, és megeresztett egy újabb szitkot. Pontosan emlékezett rá, milyen volt átnyomakodni a fojtogató lebenyek között, levegő nélkül, alig moccanó tagokkal, szájában a félelem keserű, csípős ízével. Túl nagy volt a meleg, túl kevés a fény. Mi van, ha ezen a billentyűn nem jut át? Mi van, ha beszorul, és… Visszanyelte a félelmet, és az apró kőként ült meg a gyomrában. Még mindig jobb volt azonban, mint a kudarc. Ha most elveszíti Emeryt, sosem bocsátja meg magának. Már túl messzire jutott ahhoz, hogy visszaforduljon. Fogcsikorgatva, oldalvást közelítette meg a billentyűt. Az egyik karjával magához szorította a táskáját, a másikat átdugta a nyíláson. Aztán elszámolt magában háromig. Amikor a kettőhöz ért, felkiáltott. Hangja a falak lüktető ritmusának ellenpontjaként robajlott végig a kamrán. – Ezek után megérdemlem azt a juttatást! Háromra mély lélegzetet vett, és benyomakodott a billentyűn. Mellkasa körül megfeszült a pajzsfüzér. A forró falak erre néhány centiméterrel kitágultak körülötte, így egy kis lélegzethez jutott. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ekkor azonban eszembe jutott, milyen következményei lehetnek egy nyitott billentyűnek a szív többi részére nézve. Vér áramlott a lábai köré, szintje egészen a combjáig ért. Thane szívhangjának hármas üteme egész testét megrázta, az első dobbanás pedig összepréselte. Hajfonata hurokként a nyakára tekeredett. Elharapta a nyelvét, és a száját elöntötte saját vérének íze. Nem kapott levegőt. Nem kapott levegőt. Előretolta lábát, előrenyújtott kezével valami kapaszkodó után tapogatózott. A homlokáról csorgó veríték elvakította, így aztán inkább szorosan behunyta a szemét. A tüdeje már majdnem szétpattant, amikor kezével végre a semmibe markolt a túloldalon. Megragadta a billentyű peremét, és levegőért kapkodva, köpködve áthúzódzkodott a szomszédos, sötét üregbe. Koszos ruhaujjába törölte az arcát, majd felemelte a fejét, és körülnézett. Valami sötét dolgozószobafélében állt. A fény egyetlen forrása egy nagyjából kilencven centiméter széles, négyzet alakú, kétszárnyú ablak volt, amelyet nem takart sem függöny, sem zsalu. Az ablakon túl néhány csillag pislákolt az éjszakai égbolton. Ez vajon ugyanaz a dolgozószoba, ahol Emery befejezte a könyvét? Ceony ezen töprengett, miközben előhúzta a táskájából a még mindig összehajtogatott Köményt. Lépések csosszanása terelte el a figyelmét az ablakról. Körbekémlelt, a léptek forrását kutatta, de az illető elrejtőzött a szoba árnyai között. – Ki van ott? – kérdezte, a lapos Köményt szorosan magához ölelve. Az árnyak megmozdultak, és valami nekirontott, olyan erővel, akár egy mozdony. Ceony háttal a falnak vágódott, feje nagyot koppant a faburkolaton. Épp csak visszanyert lélegzete egyszeriben kiszorult a tüdejéből. Támadója alkarja a kulcscsontjának feszült, és hozzápréselte a falhoz. Egy pillanatra megpördült körülötte a sötét szoba. Lira! Ahogy azonban a lány szeme hozzászokott a sötétséghez, ráébredt, hogy nem Lira vágta a falhoz. Nem Lira bámul rá komoran ragyogó, smaragdzöld szemével. Hanem Emery Thane.

11. fejezet Még a sötétben is jól látta, micsoda düh izzik azokban a szemekben. A férfi tekintete vágott, mint az üvegszilánk. Alkarjának nyomása felerősödött; szinte már fájdalmas erővel szorította a lányt a falhoz. Sötét tincsei árnyékként borultak a homlokára. A pajzsfüzér azonban valószínűleg nem érzékelte a fenyegetést, mert semmiféle könnyebbséget nem nyújtott Ceonynak. A következő pillanatban Ceony már a dolgozószoba átellenes végében állt. Emery karja már nem nyomta a mellkasát. A lány támaszt keresve egy hosszú asztal szélébe kapaszkodott. Ő odébb mozdult, Emery azonban még mindig ott állt, ahol az imént, csak éppen Ceony helyett Lirát tartotta a falnak szegezve – Lira fiatalabb énjét, akinek sötét haja laza fürtökben omlott a vállára, arcán azonban már megjelent valamennyi ismerős, kemény vonásaiból. – Hogy merted? – tört ki Emeryből szinte üvöltve. A hangjában vibráló méreg, akár egy kalapács, a csontjai velejéig megrázta Ceonyt. Döbbenetes volt hallani ezt a nyers kitörést a papírmágus szájából. – Felfogtad egyáltalán, mit jelent mindez? – Eressz el! – üvöltötte vissza neki Lira. Emery elengedte, de alig néhány centimétert hátrált. Ceony, kezében még mindig Köményt szorongatva, közelebb óvakodott hozzájuk. – Három nap, és sehol egy üzenet! Semmi! – sziszegte Emery. Két keze úgy járt a levegőben, mint egy támadó kobrapár. Válla megfeszült, ettől pedig egyszerre mintha megrövidült volna a nyaka. – Most pedig azzal gyanúsítanak, hogy közöd van a Fräulein eltűnéséhez! Lira szeme elkerekedett. Emery két kézzel belemarkolt a saját hajába, és egy pillanatra lekapta a nőről a tekintetét. Fortyogó pillantása átsiklott azon a helyen, ahol Ceony állt, de tudomást se vett róla. Ez az Emery Thane, azzal ellentétben, akivel az anglikán templomban találkozott, teljes egészében az emlék része volt, és nem

érzékelte Ceony jelenlétét. Most visszafordult Lirához. – És még csak nem is tudsz róla. Hogyhogy nem hallottad, Lira? Hol voltál? – Mit számít az? – vágott vissza Lira épp olyan élesen. Az ő hangja azonban fagyosnak hatott Emery tüzes szavaihoz képest. – Nem vagyok az ölebed, Emery! – Szerinted semmi közöm nincs ahhoz, ha a feleségem nyomtalanul eltűnik? – kérdezte döbbenten Emery. Hangos csattanás hallatszott. Ceony összerezzent. Eltartott egy darabig, mire rájött, hogy a férfi ököllel a falba vágott, úgy, hogy a bütykei körül berepedezett a fal festése. – Emery – suttogta Ceony. A férfi grimaszolva leeresztette a kezét, és Lirához fordult. – Grath Cobaltról van szó, igaz? – kérdezte félig dühösen, félig sértetten. Érzelmek vihara tombolt a tekintetében. Ádáz pillantása mélyén villámok szikráztak. Úgy dédelgette sajgó kezét, mintha csak a szíve lett volna. – Őt hagyd ki ebből! – csattant fel Lira. Emery a vállánál fogva megragadta Lirát, és megrázta. – Ez, amivel kacérkodsz, Lira, ez excízió! Excízió, a pokolba is! Mégis, mit tudsz felhozni a védelmében? Máris hátat fordítottál volna mindennek, ami igaz és helyes ebben a világban? Ahogy Lira tenyere a levegőbe lendült, hogy pofon üsse Emeryt, a szoba megvonaglott körülöttük. Ceony válla a dolgozószoba ajtajához simult – időközben szép lassan elhátrált a pár közeléből, de már nem volt hova mennie. Lira és Emery alakja ezüstösen rajzolódott ki előtte a szoba egyetlen ablakán beszűrődő fényben. Ez nem az az Emery Thane volt, akit Ceony ismert. Túl élesek voltak a mozdulatai, túl kemény és parancsoló a hangja. Megrémítette. Ceony nyirkos kezével kitapogatta maga mögött az ajtó gombját, elfordította, és hanyatt zuhant. Hűvös, nedves fűben landolt. Feje fölé szürke és borús égbolt terült. Arcába finoman szemerkélő eső hullott. Gyorsan a hasára gördült, nehogy víz érje Köményt. A hűvös levegőben csupa libabőr lett. Fázott a karja. A blúza alá dugta Köményt, és térdre kászálódott. Kisimította a homlokából az esőtől és az izzadságtól csapzott haját, és körülnézett. Puszta gyepen térdelt, fáknak vagy kertnek semmi nyomát nem látta. A távolban egy vörös téglás épület állt – iskolaépületre emlékeztetett, de nem volt harangja. Út nem vezetett felé, de előrébb, a jobb oldalon Ceony felfedezett egy kanyargós, macskaköves utat. Bal kéz felől, szürke, nyeregtetős palaépületek sorakoztak ablak és kémény nélkül. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy lakóépületek legyenek. Mauzóleumoknak tűntek – a holtak lakhelyének. Ceony mozgásra bírta a lábát, és talpra állt. Táskája húzta a vállát, ávetette hát a másik oldalra. Így állva már ki tudta venni maga körül az egymástól egyenlő távolságban sorakozó földhalmokat, a nevekkel és dátumokkal telerótt fejkövekkel. Némelyik sírhalmon kókadt vagy elszáradt virágcsokor díszlett. Az egyiken egy csatakosra ázott plüssbárányka hevert. Ceony nem járt temetőkbe. Nagyon szomorú helynek tartotta őket. Láthatóan az égbolt is így gondolta, mert egyre csak könnyezett felette. Majdnem öt éve, hogy utoljára betette a lábát egy sírkertbe. Hátranyúlt, az ajtót kereste maga mögött, bár tudta, hogy úgysem lesz már ott. Karjaiból a szíve és a gyomra felé sugárzott a hideg. – Itt ne – suttogta vacogva, és karját a törzse köré fonta. – Nem akarom tudni, mi van itt, Emery. Kérem. De a jelenet mit sem változott. A temetőt hótakaróként lepte el a csend. Ceony búzát átáztatta az egyre szitáló eső. Ceony az ajkát rágva átvágott a füvön a köves útig, és felgyalogolt rajta egy alacsony domb tetejére. Most már fáradt volt. Hány óra lehet? Mennyi időt töltött már Emery szívében? Mennyi ideje van még? Nem volt nála zsebóra, semmi, ami választ adhatott volna a kérdéseire. Az alapján, hogy milyen kimerült volt, úgy gondolta, elég késő lehet már… bár a Lirával való csörte és a szív üregei közti út önmagában is elég lehet, hogy kifárasszon valakit.

Előkotort egy kis sajtot a táskájából, és lassan eszegette. A gyomra annyira összeszűkült, hogy ennél többet nem bírt enni. Elméje egyik zugában Emery csalódott, dühös szavai visszhangoztak egyre ismétlődve, mint egy gramofonon felejtett lemez. Ha Thane szívének ebben a kamrájában az van, amit gyanít, akkor minél hamarabb túl akar rajta lenni. A köves út átvágott egy újabb dombon. Bal kéz felé Ceony feketébe öltözött emberek kisebb csoportjára lett figyelmes: két férfira fekete öltönyben, egy fekete-fehér gallérú papra és négy, hosszú fekete ruhát viselő nőre. Háromnak közülük széles karimájú kalap és gyászfátyol takarta az arcát. Sajgó lábbal, lassan kaptatott fel hozzájuk a nedves domboldalon. A férfiak egyike odafordult az egyik nőhöz, és súgott valamit a fülébe. Ceony megismerte: a méhész volt az, de most valahogy máshogy nézett ki. Talán csak az arcára kiülő bánat miatt, de elkínzottnak tűnt. Fáradtnak. A méhész… Emery apja. A lányon rémület villámlott keresztül. Hirtelen erőre kapva, futva tette meg a maradék utat a sírhelyig. Ez csak nem Emery sírja? A ember szíve nem tudhatja előre, mi fog történni vele a jövőben, nem igaz? Megdermedt futtában, alig néhány lépésre a sírtól. Hacsak ez itt mégsem a jövő, gondolta. Mi van, ha már túl késő? Mi van, ha Emery már… Az ajkába harapott, és keresztüllépett a négy nő alakján. Láthatóan egyikük se érzékelte a jelenlétét. Két csupasz, friss sírhant húzódott a lába előtt. Közöttük egy kisfiú állt; nem lehetetett több háromévesnél. Apró keménykalapját magához szorítva ácsorgott, eső áztatta rendetlen, fekete hajfürtjei csapzottan tapadtak a homlokára, a halántékára és a füleihez. Egyenesen maga elé bámult, és összeszorított ajkait leszámítva nem látszott rajta semmiféle érzelem. Ceony letérdelt mellé, és megpróbálta kisimítani az arcából az ázott tincseket. A keze persze rögtön keresztülszaladt rajta. Aztán a sírkövekre pillantott. „HENRY THANE, 1839–1874” és „MELODY VLADARA THANE, 1841–1874”. A nevek alá egy-egy felreppenő galambot véstek, és két, egymásba fonódó karikagyűrűt. Ceony mindkét kezét a mellkasára szorította. – Ezek a szülei – suttogta, és a kisfiúra, majd a fiú háta mögött álló méhészre pillantott. A férfi a vonásaik csekély, de azért észrevehető hasonlóságából ítélve Emery nagybátyja lehetett. Düh. Hűtlenség. Halál. A sötét idők emlékei. Ceony látta Emery szép emlékeit és a reményeit – kézenfekvőnek tűnt, hogy lássa a lelke mélyén lapuló sötétséget is. A sebeit és a vétkeit, az árnyakat, amelyek ragyogó pillantása mögött lapulnak. A vizes fű egészen átáztatta a szoknyáját a térde alatt. A kisfiú egyenesen keresztülnézett rajta: félig lesütött szemhéja alól a két sírhalom közti üres foltra szegezte a tekintetét. Sötét szempilláin esőcseppek híztak, majd lehullva végigcsorogtak kerek orcáin. – Hadd segítsek– suttogta Ceony. – Tudom, hogy hall engem, Emery. Hadd segítsek a fúnak. Megint megpróbálta kisimítani a kisfiú haját az arcából, és ezúttal valami üvegszerűen szilárdat tapintott. Nem bőrt vagy hajat – de legalább meg tudta érinteni. Átkarolta a kisfiú vállát, és magához szorította. – Minden rendben lesz, ígérem – mormolta neki. – Láttam a jövődet, és sokra vitted. A szüleid büszkék lettek volna rád. Minden jóra fordul. Leszel még boldog. Én majd teszek róla, tette hozzá gondolatban. Megcsókolta Emery homlokát, kivette a kezéből a kalapot, és rátette a fejére. Igaz, hogy a gyerek már bőrig ázott, de így legalább nem csorog a szemébe a víz. Felkelt, és keresgélt valamit, amivel megtörölhetné az arcát, de nem sokra ment. El kell bújnia az eső elől – ha ő átázik, átázik Kömény is, márpedig nélküle, úgy érezte, nem jut messzire. Ezen a komor terepen biztos nem. Tiszteletteljes modorban átlépett a sírhalmokon, átcsusszant a méhész és a pap között, és otthagyta a gyászszertartást. Az útról is letért. Karját és a nyakát dörzsölgetve próbálta elűzni a hideget a tagjaiból.

Úgy tűnt, a temetőnek nincs vége: egészen a láthatárig nyúlt minden oldalon, és azon is túl, mintha maga az ég is sírokkal lenne tele. Ceony csak ment tovább. Egy alig a térdéig érő kőfalhoz ért, és átlépett egy elmállott és leomlott szakasza fölött. A fű egyre rövidebb szálú és keményebb lett a lába alatt, majd a cipője egyszerre csak jókora, fekete-fehér kőlapokon koppant. A felhős, csepergő égbolt helyett boltíves, három emelet magasba szökő mennyezet feszült fölötte. Haja és ruhái egyszeriben megszáradtak, a levegő szobahőmérsékletűre melegedett. Beletelt pár pillanatba, mire az elméje a maga teljességében befogadta a hatalmas átrium – vagy inkább folyosó – képét. Kétoldalt rézszínű oszlopok sorakoztak a fal mellett. A köztük lévő, körteforma alkóvokban különböző műtárgyak sorakoztak: festett vázák; üveg mögé zárt, régi, megsárgult iratok; a királynő arcképe, vagy éppen a néhai királynők mellszobrai. Az egyiknek az orra furcsa módon különösen kopottnak tűnt. A fény a mennyezetbe vágott négyzetes ablakok hosszú során özönlött befelé. A helyiség valamiért nagyon ismerős volt, de Ceony nem tudott rájönni, miért. Még soha nem járt itt. Vagy talán csak ebből a szögből nem látta még. Blúza alól előhúzta Köményt. Ha a kutya meg is ázott a temetőben, az emlékkép megváltozásával ő is megszáradt. Kihajtogatta a papírkutyát, mire az azonnal életre kelt: hátsó lábával vakargatni kezdte a fültövét. Ceony felnevetett, és megvakarta az álla alatt. – Maradj a közelemben, jó? Azzal elindult a folyosón. Léptei különösen hangosnak tűntek, Köményéi pedig igen halknak. A kutya odakocogott egy cserepes páfrányhoz az egyik oszlop mellett, és megszaglászta a cserépkaspót, amelyben a növény állt. Ceony fülét halk suttogás ütötte meg. Megtorpanva hallgatózott. A hangok valahonnan elölről, a folyosó sarka mögül jöttek. Tekintettel arra, miféle figurákkal találkozott eddig Emery szívében, óvatosan közelített csak feléjük. Mindkét hangot felismerte: az egyik Emeryé volt, a másik, amit alig tudott kivenni, Hughes mágusé. Óvatosan kikémlelt a sarkon. A két férfi egy kétszárnyú ajtó mellett ácsorgott, a falnak támaszkodva. Az ajtó láttán Ceonynak végre beugrott: a Westminster-palotában volt, a Parlament épületében. Járt már itt egyszer, évekkel ezelőtt, amikor az apja még sofőrként dolgozott. – …nem hiszem, hogy sikerülne – suttogta Emery. Karba tett kézzel állt, szemét a szemközti falra szegezte. Zsályazöld felöltő volt rajta, az indigókékhez hasonló, csak több gombbal. – Nem foglalkoztam vele eleget. Csak egyszer tette szóvá, de most már ott tartunk, hogy csak késleltetem a kinevezését. Edward eszes fiatalember. Többet érdemel ennél, és én aligha tudom visszatartani. – Nem, ne tartsd vissza – mondta Hughes mágus. Hüvelyk- és mutatóujjával rövidre nyírt, ősz szakállát dörzsölgette. – De az áthelyezésbe nehezen fognak belemenni. Az árt az egész folyamatnak. Időbe telik, mire új tantervet állítanak össze, időbe telik megszokni. Mindkettőtöknek jó érvekkel kell előállnia. – A házasságom romokban hever, Alfred – mondta Emery. Nagyot sóhajtott, és zsebre vágta a kezét. Szavainak súlyától Ceony összerezzent. Hughes Emery vállára tette a kezét. – Sajnálom. Jómagam a harmadiknál tartok. Nehéz dolog, de talán ha adtok magatoknak még egy kis időt… – Azt hiszem, a feleségem metsző – szakította félbe Emery. Alig hallhatóan mondta, a folyosó csendjében mégis mintha cintányérként zengtek volna a szavak. Hughes ajkai hangtalanul mozogtak, majd kibökte: – Ezt… ezt nem mondhatod komolyan! – Általában jobb szeretek komolytalan lenni – vágott vissza Emery. – De látom a jeleket. – Habozott, majd folytatta. – Persze őt magát már vagy négy hónapja nem láttam. A két férfi egy hosszú percig csendben állt. Ahogy Ceony megfordult, hogy továbbálljon, Hughes mágus

ismét megszólalt. – Az viszont, amit tudsz, Emery, hasznos lehet. Ismerek olyanokat – nem feltétlenül a rendőrséget –, akik fáradhatatlanul munkálkodnak azon, hogy kiirtsák a sötét mágiát őfelsége birodalmából. Ha vállalkozol rá, szívesen bemutatlak… Hughes ajkai tovább mozogtak, hang azonban nem jött ki rajtuk. A férfi immár nem volt több egy pantomimesnél. Ceony szeme ide-oda járt a két férfi között, várta, hogy további információ cseréljen gazdát közöttük, de mindketten mintha marionettbábukká változtak volna, Ceony pedig nem tudott szájról olvasni. Felnyögött, és elnyomta magába az ingert, hogy toporzékolni kezdjen. Kömény szusszant egyet mögötte. Ceony pislantott egyet: égett a szeme, annyit bámult előre. Hátat fordított Thane-nek és Hughesnak, áthaladt egy gránit boltív alatt, és hirtelen már nem a Parlament épületében volt, hanem egy recés mennyezetű, zsúfolt lépcsőházban. A feje fölött éles harangszó zendült. Régi iskolája, a Granger Akadémia főfolyosójának előcsarnokában állt. Sétálgató, beszélgető, falatozó fiatalok nyüzsögtek körülötte. Egy különösen virgonc pár a tenisztrófeákat tartalmazó vitrin mellett csókolózott – a vitrinben egyébként jóval kevesebb kupa sorakozott, mint Ceony emlékeiben –, egészen addig, amíg egy kötött mellényes férfi a fiú hátsó felére nem húzott egy vonalzóval, és rájuk nem szólt, hogy haladjanak tovább. Ceony háta mögött három magasra tornyozott hajú, rúzsos ajkú lány sugdolózott a szája elé tett kézzel. A legalacsonyabb lány horkantva felnevetett, mire a másik kettő is vihogni kezdett. A trió ezután félrehúzódott az útból, hogy helyet adjon egy vézna asszonyságnak, aki akkor jött le a lépcsőn, kezében egy felírótáblával, orra hegyén szemüveggel. Senkire nem pillantott rá menet közben, Ceonyra sem. A lány az emberek helyett magára az épületre koncentrált. Ráismert az iskolára, bár az kissé máshogy festett, mint az ő idejében. A padlót most linóleumnégyszögek borították, nem pedig az a nehéz, gesztenyebarna szőnyeg, amelyen ő tiport négy éven keresztül óráról órára menet. A lépcső korlátja tölgy helyett kopottas pácú fenyőből készült. Ezeket leszámítva az épület maga nem változott. Emery is a Granger Akadémiára járt – az ő idejében talán így nézett ki. Anise Hatter képe tolakodott a gondolatai előterébe, de elhessegette onnan. Ma Emery szívét kutatja, nem a magáét. Összerezzent: fekete hajtincsek bukkantak fel a látóterében. De csak egy nála alig valamivel fiatalabb lány volt az, aki hasonlított ugyan Lirához, de szélesebb volt az arca és nagyobb az orra. Ceony összeszorította a fogát. – Ki tudja, mibe futunk itt bele, Kömény – mondta a papírkutyának. Be kellett ismernie, hogy az a hétköznapi nosztalgia, ami ezt a látomást belengte, nem igazán csengett egybe a kamrában eddig látott jelenetek hangulatával. De azért résen lesz, és amit ő nem vesz észre, az Kömény figyelmét majd remélhetőleg nem kerüli el. Megérintette a mellkasán keresztbe vetett pajzsfüzért. Ha a víz és a vér kárt is tett benne, az ugrás a Parlament épületébe, majd ide helyrehozta. Remek. Eljátszott a gondolattal, hogy hajtogat még néhány papírmadarat itt, az iskola folyosóján, de aztán elvetette az ötletet. Az a gyatra papírszív, amelyet Thanenek hajtogatott, nem hagyott sok időt számára. A pajzsbűbájra és a legyezőre kell bíznia magát. Megindult a könyvekkel, gyűrött jegyzetlapokkal és uzsonnásdobozokkal teletömött öltözőszekrényekkel és fogasokkal szegélyezett folyosón. Az egyik óra – vagy az ebédszünet – most érhetett véget, mert a folyosó tele volt emberekkel. Először megpróbálta kikerülni őket, de túl sokan voltak. Ha nem lépett el előlük, egyszerűen keresztülsiklottak rajta. Ez megint eszébe juttatta, hogy ezen a helyen ő az, aki kilóg a többiek közül. Ő és Kömény. A diákok nagy része távozott, nyomukban Mrs. Goodweatherrel, Ceony algebratanárnőjével, aki itt még valamivel teltebb és fiatalabb volt, mint a lány emlékeiben. A tanárnő tovasuhogott szűk, lila szoknyájában. Mögötte Ceony egy fiúkból álló csoportot pillantott meg. Hárman közülük álltak, a negyedik a földön ült, az ölében egy könyvvel, a kezében egy összehajtogatott papírdarabbal. Fekete haja volt. Ceony odarohant hozzá.

– Em… – kezdte, ám a földön ülő fiú még csak nem is hasonlított Emery Thane-re. Kócos, fekete haja volt, ez igaz, de pattanásos bőre túlságosan sápadt volt, az orra túl hegyes, és drótkeretes szemüveget viselt. Ceonyhoz hasonlóan csupa szeplő volt a keze. A szeme nem zöld volt, hanem világosbarna. A fiú kezében lévő, félkész hajtogatást azonban azonnal megismerte. Egy papírjósda volt. Vagyis egy papírjósda kezdete. – A papír az egyetlen, ami elviseli, ha fogdosod, mi? – kérdezte tőle az egyik fiú. A társai felröhögtek. – Mire vagy te jó azon hívül, hogy foglalod a helyet, Prit? Abban a reményben, hogy a látomás engedi, Ceony a fiúk felé pördült, hogy alaposan beolvasson nekik – ki nem állhatta azokat, akik másokat szekáltak. Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, amikor a szavai valahol félúton elakadtak és értelmetlen dadogásba fúltak. A kötekedő fiúnak rövidre nyírt, ébenfekete haja volt, és ragyogó, zöld szeme. Emery. Máshogy nézett ki, mint a jelenben – sokkal fiatalabb volt, és hórihorgasabb. Valószínűleg már fiatalon elkezdett nyurgulni, mert jó fél fejjel magasabb volt társainál, de egy nappal sem lehetett idősebb tizenhétnél. Az arca keskenyebb volt, az állát kevésbé tartotta mereven, vonásain pedig Ceony hiába kutatta az érettség nyomait. Emery tekintetében nyoma sem volt együttérzésnek. Úgy festett, csak „szórakozik”, ahogy a tizenéves fiúk általában. – Süket vagy? – kérdezte Emery bal oldali cimborája, egy szögletes állú, széles vállú fiú. Lábával megbökte Pritet. – Nincs jobb dolgod ennél? Nem férünk el tőled a folyosón. Prit lesütötte a szemét, és vágott egy grimaszt. Kiterítette a papírjósdát a könyve borítójára – egy csillagászati tankönyv volt –, hogy előkészítse a következő hajtáshoz, Emery azonban Prit lába és a könyv közé ékelte a lábát, és kipöckölte azt az öléből. A könyv lebillent a fiú térdéről, a földre zuhant, egyenesen rá a papírjósdára, amely így tönkrement. A papír és a fiú közti kötés hiányában amúgy sem működött volna, de így is komisz dolog volt. Emery és a barátai felnevettek. Prit némán felvette a könyvet, és felállt. Hátat fordított Emerynek. Mindig ezt tanácsolták azoknak, akiket folyamatosan szekáltak. Tegyél úgy, mintha észre sem vennéd őket, mondogatta mindig Ceony édesanyja. Ceony tapasztalatból tudta, hogy ez mit sem ér a szemétkedők ellen. Mickel Philsdon jutott az eszébe, az a köpcös, széles vállú fiú, aki hetedikben rozmárnak nevezte akkori lapátfogai miatt. Két éven keresztül próbálta figyelmen kívül hagyni, de a fiú piszkálódása csak egyre rosszabb lett. Ceony csak az első középiskolai napjukon közölte Mickellel, mit is gondol róla pontosan, és a fiú ezután már békén hagyta. A szemétkedők csak a szemétkedésből értenek, ez ilyen egyszerű. Mickel az eset után mindig kitért az útjából. – Állj ki magadért – mondta most Pritnek, aki nem felelt. Emery megtaszította Prit vállát. A fiú megtántorodott. – Szedd a lábad, papírhörcsög. Prit megszaporázta a lépteit, és eltűnt a tömegben. Ceony a homlokát ráncolva Emery felé fordult. – Remélem, tudja, hogy ritka nagy tuskó volt fiatalabb korában – közölte vele. Emery lehajolt, és felvett a földről egy papírzacskót – Prit elhagyta az uzsonnáját. Belekotort. A jobb oldalán álló cimborája átlesett a válla fölött, hogy lássa, mi van benne. – Stipistop a sütire – mondta. Emery egy piros almát húzott elő a zacskóból, a többit odadobta a társainak, aztán cingár lábait kinyújtva letelepedett a földre. Inge ujján fényesre dörzsölte az almát, és beleharapott. Aztán féloldalra dőlt, és a feneke alól előhúzott egy papírbékát, Prit egy másik alkotását. Tele szájjal felkuncogott, majd összegyűrte. – Micsoda félnótás – jegyezte meg, és egy éppen elhaladó, színesbőrű lányhoz vágta az összegyűrt békát. A lány bosszús pillantást vetett rá, de szó nélkül továbbment. – Gyerünk, Kömény – parancsolta Ceony. Ahogy a papírmágus eltűnt a szeme elől, felsóhajtott. Végül is ez már a múlt. Nincs értelme bosszankodni rajta. – Azért majd megkérdezem, hogyan változott ekkorát a

véleménye a papírmágiáról. És remélem, később bocsánatot kért – mondta fennhangon. A diákok lassan beszivárogtak az egyes tantermek ajtaján. A tömeg is eloszlott annyira, hogy Ceony rábukkanjon egy, látszólag a szabadba vezető kétszárnyú ajtóra. Feltételezte, hogy ez vagy Emery Thane szívének egy újabb szeletét tárja fel előtte, vagy visszavezeti az előző kamrába, amelyet a maga fizikai valójában még nem is látott. Ez utóbbiban reménykedett – sürgősen ki kellett jutnia Lira csapdájából, és erre egyetlen lehetőség kínálkozott: hogy elérje a szív legutolsó üregét. El kell jutnia odáig, de ehhez egyenként végig kell néznie az összes ilyen jelenetet. Kinyitotta az ajtót, és megint az első jelenetből ismerős dolgozószobában találta magát. Most tompa, késő délutáni napfény kúszott be a négyszögletes ablakon. Az íróasztalon és az azt körülvevő polcokon gyertyák világítottak. Tétovázott egy pillanatig az ajtóban – fájdalmasan élénk emlékei voltak az előző ittjártáról. Emery az íróasztal mögött ült, és egy papírköteg fölé hajolt – de ezúttal ezek nem hajtogatásra szánt lapok voltak. Az egyik kezében tollat tartott, a másikkal a haját túrta, ami rövidebb volt, mint a jelenben. Kömény körbeszaglászta a koros deszkapadlón heverő, mályvalila szőnyeget. Ceony hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. A dolgozószoba – amely egyébként kisebb volt, mint a városszéli sárga villában lévő – minden részletében Emeryre vallott. Mind a négy fal mentén polcok, ládák és más bútordarabok sorakoztak majdhogynem szimmetrikus elrendezésben, köztük egy résnyi hely sem maradt kihasználatlanul. Egy csinos cseresznyefa polcon mészfehér, halvány sárgászöld és rózsaszín papírdarabok hevertek kötegekben, különböző méretű háromszögekbe és négyszögekbe vágva. Egy másik polcon, amelyet fémcsavarok tartottak össze, ódon könyvek sorakoztak végtelen sorban. Néhányat közülük Ceony felismert az Emery hálószobájában látott polcról. Ennek a polcnak a tetején egy sor üvegpalack állt, tele különböző élénk színekben pompázó, egymásra rétegezett homokkal. Mellettük egy üres képkeret állt. Ceony eltöprengett, vajon volt-e benne valaha fénykép. Nem emlékezett rá, hogy látta volna a sárga villában. Az íróasztal sarkán valamiféle teával félig telt pohár állt. Ceony megérintette: hideg volt. Az illata alapján borsmenta lehetett. Most, hogy jobban belegondolt, Emery konyhájában egy szem kávé sem akadt – a papírmágus talán nem kedvelte az ízét. Az is lehet, hogy a kávétól túlságosan is izgága lenne, ami nem éppen előnyösen egészítené ki Emery személyiségét. Egy tökéletes, üres négyszöget leszámítva, ahol az Emery által épp olvasott papírok hevertek, az asztal zsúfolva volt mindenféle holmival: volt rajta egy íróeszközökkel teli csupor, egy iránytű, egy kisebb naptár, amelyben az egyes napokat jelző oldalakat különböző fafajták képei díszítették, és egy üvegnyi itatóshomok. Aztán papírlapok, dossziék és irattartó állványok, rajtuk további papírlapokkal és dossziékkal. Ceony leragadt a Surrey Színház modellje mellett, amely a bejáratnál őrködő oszlopoktól kezdve a kupolából kiemelkedő rúdon lengő angol lobogóig teljes egészében papírból készült. Hosszú másodperceken keresztül csodálta. Mennyi idő és micsoda alaposság kellhetett ahhoz, hogy ilyen aprólékosan kidolgozzák! Nem merte megérinteni, bár feltételezte, hogy átsuhanna rajta a keze, pedig a főkapu a parányi zsanérjaival teljesen úgy nézett ki, mintha nyitható lenne. Emeryre pillantott. A férfi csodálatos dolgokat tudott készíteni. A papírmágus megfordította az egyik lapot, és írni kezdett valamit a szöveg alá. Ceony most végre a dokumentumokra fordította a figyelmét. Apró betűs, tömény jogi szakszöveg volt, két és fél centis margókkal. Minden egyes bekezdést számokkal jelöltek. Egyes sorokat csupa nagybetűvel szedtek, és vastag vonalakkal választották el a szöveg többi részétől. Emery mindegyik oldalt aláírta. Lenyűgöző volt a kézírása, a kisbetűk mind egyforma méretűek, az E és T kezdőbetűket pedig csak egész csekély mértékben cifrázta. Ceony szíve szerint addig másolta volna a betűit, amíg a saját macskakaparása legalább feleilyen szépre javul. Emery megint lapozott, és összeszorított szájjal, összehúzott szemmel, figyelmes tekintettel olvasni kezdte a következő oldalt. Ceony megnézte, mi áll a fejlécen: „BERKISHIRE MEGYEI ANYAKÖNYVI

HIVATAL – VÁLÁS KEZDEMÉNYEZÉSE”. A dolgozószoba elsötétült, ahogy a nap a láthatár alá bukott. Ceony megnézte a dátumot, amit a férfi a második aláírás mellé firkantott. Pontosan két év és öt hónap telt el azóta. Thane azóta egyedül él? Valami megzörrent a folyosón. Ceony megmerevedett, és a táskájába nyúlt a legyezőért. De megmerevedett Emery is: ő is hallotta a zajt. Akkor nem Lira az. Az Emery szíve által felidézett jelenetek szereplői éppen úgy reagáltak Lira jelenlétére, ahogy Ceonyéra: vagyis sehogy. Akármi is ütötte ezt a zajt, az az emlék része. Ceony borzongása azonban ettől mit sem csillapult. Emery felállt, székének lábai megcsikordultak az öreg padlódeszkákon. Magas inggallérja fölött megfeszült az állkapcsa. Megkerülte az asztalt, és az ajtóhoz tartott. Menet közben keresztüllépett a lányon. Egy pillanat elteltével a férfi karba fonta a kezét. – Nem hittem volna, hogy újra látlak – jegyezte meg. Csend. Emery nagyot sóhajtott. Ceony a keze után nyúlt, de meggondolta magát. – Védőbűbájokat állítottam – folytatta a férfi. Még egy pillanat, majd az ajtó kitárult. Lira volt mögötte. Ceony megszorította a legyezőt, hogy emlékeztesse magát: ez nem az igazi, jelenbéli Lira. Ahhoz túl rövid a haja, és az arckifejezése sokkal kevésbé nyilvánvalóan… rosszindulatú. Igazság szerint Lira úgy nézett Emeryre, mint egy elkóborolt vadászeb a gazdájára, és úgy harapdálta az ajkát, mint egy megdorgált kisgyerek. Könnyű ruhát viselt, derekán keskeny övvel. A ruha elöl csak félig volt összefűzve, feltárva ezzel a nő melleinek lágyan domborodó ívét. Kömény felvakkantott. Ceonyt, bár mindennel tisztában volt, csak úgy rágta belülről a méreg. Kényszerítette magát, hogy ne markolja olyan szorosan a legyezőt, hogy összegyűrje, s ezzel kioltsa a bűbájt. Világosan látszott, hogy Lira elgyötört viselkedése csak tettetés. Ceony egy pillanatra sem dőlt be neki. És Emery sem. Arca, akár egy csalódott szülőé, tökéletes önuralomról árulkodott. – Segítened kell – suttogta Lira. – Csak egy okot mondj, hogy ne lépjek azonnal a távíróhoz és ne jelentselek fel – mondta fagyos hangon a férfi. Ceony feltételezte, hogy Lira nemegyszer összeütközésbe került már a törvénnyel azóta, hogy utoljára látta ebben a szobában. Azon gondolkodott, vajon hozzákötötték-e már az emberi szövethez, aztán megborzongott a gondolatra, hogy milyen is lehet az. Fogalma sem volt róla, hogy lesz az emberből metsző, és nem is nagyon akarta tudni. Lira sötét pilláin könnycseppek – valódi könnycseppek – ültek. Tehetséges egy nő. – Kérlek, Emery, csak egy éjszakára – könyörgött. – Reggel elmegyek. Kell valami szállás. – Jó pár börtöncella akad, ami megfelelne a célnak. – Ártatlan vagyok – mondta Lira. Emery válaszként mindössze elképedve felvonta az egyik szemöldökét. Lira elvörösödött, homloka ráncokba szaladt. – Gondolj arra, mennyi mindent nyújtottam neked, Emery! Hát nem tudod, mit művelnének velem? Ártatlan vagyok! Emery horkantott egyet, és elutasítóan meglendítette mindkét karját. Ceony felszisszent: a mozdulat közben a férfi szíve teljesen védtelen maradt. Elnyomta magában annak élénk emlékképét, hogyan vájta bele Lira hegyes körmeit a falnak szegezett mágus mellkasába, miközben ő tehetetlenül figyelt. – Tudom, mi vagy, Lira! – kiáltotta Emery. – Mindenki tudja! Azt hitted, megjátszhatod az ártatlant? – Te nem voltál ott! – fakadt ki a nő. Ceony közelebb lépett hozzá, az arcát tanulmányozva próbált rájönni, mit rejteget. Megpróbálta odébb lökni Lirát Emery mellől, de a keze a semmibe markolt: a nő mintha csak egy mesekönyvből teremtett illúzió lett volna. Nem, ebbe az emlékbe nem tud beleavatkozni. – Te ezt nem érheted – zokogott Lira. – Megpróbáltam megérteni – vágott vissza Emery. Háttal nekitámaszkodott az íróasztal peremének, és merev ujjakkal megragadta a szélét. – Istenemre, megpróbáltam, Lira. Csak… menj el.

– Nem lehet – suttogta a nő. – Követtek idáig. – És a többiek? – kérdezte Emery. – Grath? Menion? Saraj? Lira megrázta a fejét. Kétségbeesettnek tűnt. – Egyedül jöttem. Ki akarok szállni az egészből, Emery, hinned kell nekem! De hogy tudnám tisztára mosni a nevem, miután Grath és a csatlósai így bemocskolták? Hogy kezdhetnék új életet úgy, hogy minden rendőr hurkot próbál vetni a nyakamba? Emery megrázta a fejét, és megdörzsölte a halántékát. – Kaptak már bűnözők többet is, ennél kisebb bűnökért, Lira. Elfelejtetted talán a… – Ártatlan vagyok! – sikoltott Lira. Előrelépett, és megragadta Emery felöltőjének ujját. – Csak a bábjuk voltam – bűnbaknak kellettem! Tudom, hogy ostoba voltam, de mindenkinek jár egy esély, hogy helyrehozza a vétkeit! És… ó… az én vétkeim… Ceony összevonta a szemöldökét. – Csak játszik magával – jegyezte meg. – Nézze a szemét. Színjáték az egész. Középiskolában színjátszókörös voltam, én csak tudom. De ez már a múlt volt, és Ceony nem tudott rajta változtatni. Nem tudta megakadályozni, hogy Lira még nagyobb fájdalmat okozzon Emerynek. Nem tudta megakadályozni, hogy kitépje a szívét. De szerette volna. Emeryre pillantott, akinek a pillantása épp kezdett meglágyulni. – Ne higgyen neki! – kiáltott rá. Kömény egyetértően felvakkantott mögötte. Még a papírkutyának is több esze volt ennél! – Tudja jól, miféle ember! Hogy miféle ember lesz belőle! – Ellened vétkeztem a legnagyobbat – suttogta Lira sűrű szempilláit rebegtetve. Úgy rogyott a férfi mellkasára, mint egy félig üres homokzsák. – Te vagy a mindenem, Emery, és én tönkretettem mindent. Engedtem, hogy meggyőzzenek.. Azt hittem, te…. Drámai szünetet tartott, és elhúzódott a másiktól. – De már mindegy. Nem hiszel nekem. – Lira… – Nem lehetne minden úgy, mint régen? – kérdezte a nő tágra nyitott, könnyektől nedves szemmel. – Nem menekülhetnénk el, nem vethetnénk le a régi bőrünket? Nem a legjobban választott metaforát. Emery arca ismét megkeményedett. – Tudod, hogy én is az üldözőid közé tartozom – mondta a nőnek. – Korábban is segítettem már nekik a nyomodra bukkanni. – Tudom – felelte Lira. Ceony figyelmesen nézte az arcát, de most egyáltalán nem tudott olvasni benne. A fene egye meg ezt a nőt, meg a tökéletes porcelánbaba-vonásait. – Tudom, és megérdemlem a megvetésedet. Tudom, hogy elveszítettelek… – nézett mélyen Emery szemébe Lira. Ceony látta, hogy a férfi tekintete kezd megenyhülni. Kezdett kételkedni abban, hogy jól ítélte meg a metszőt. – Vagy mégsem? Mennem kéne. Mennem kell, gondolta Ceony. Még mindig kavargott benne a keserűség. Az volt az érzése, hogy jobb, ha nem látja, hova vezet ez a jelenet. A Lira mögötti ajtó kilincse után nyúlt, de amikor kinyitotta, nem látott mögötte mást, mint a folyosót és az épület többi részét. Se egy új emlék, se a szív ürege. Valahonnan, elérhetetlenül még mindig visszhangzott Emery szívverése. Remélte, hogy csak azért hallja olyan halknak, mert épp egy emlékben tartózkodik. Visszafordult Lira és Emery felé. Még valami megzörrent a házban. Pillanatokkal később valaki kopogtatott a bejárati ajtón – két lassú koppintás, aztán két gyors. Ahogy Emery összehúzta a szemöldökét, elárulta a lánynak, hogy tudja, ki kopogtat. A férfi összeszorította az ajkát. Lira belecsimpaszkodott az ingébe. – Kérlek – suttogta. – Kérlek, higgy nekem. Te mindenki másnál jobban ismersz, Emery. Hallgass rám! Emery egy pillanatig tétovázott, majd megragadta Lira mindkét csuklóját, és lefejtette magáról a kezét. Kilépett a folyosóra – keresztül Ceonyn –, és az ajtóhoz ment. A ház többi része menet közben épült köré, mintha csak az ő jelenléte tenné lehetővé, hogy a lány megpillanthassa, mi rejlik az emlék peremén túl. Ceony követte. A bejárati ajtón volt ugyan egy keskeny ablak, ahhoz azonban túl sötét volt, hogy sárgás fénynél több átderengjen rajta.

Emery ajtót nyitott. A küszöbön két rendőr állt, kezükben egy-egy lámpás. – Mi a gond? – kérdezte tőlük Emery. – Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarjuk, Thane úr – kezdett bele a magasabbik rendőr –, de azt gyanítjuk, hogy Lira Hoppson a városban tartózkodik. – Lira? – Ne – mormolta mögötte Ceony. – Ne, Emery, ne hazudj nekik. Ne fedezd Lirát. A rendőr bólintott. – Úgy véltük, talán megpróbál kapcsolatba lépni az édesanyjával vagy önnel. Esetleg…? Pár pillanatnyi merev hallgatás következett. Ceony visszafojtotta a lélegzetét. – Sajnálom – mondta végül Emery. – De köszönöm, hogy figyelmeztettek. Húzok néhány védőbűbájt a ház köré. – Esetleg el is költözhetne arra az időre, amíg megtaláljuk – javasolta a másik rendőr. – Ha bármit hall… – Értesíteni fogom magukat – biccentett Emery. – Ez csak természetes. Köszönöm. A két rendőr meghajtotta a fejét, és elhagyta a verandát. Ceony jeges hideget érzett gyűlni a gyomra tájékán, amitől émelyegni kezdett. A falnak támaszkodott, nehogy elessen, ekkor azonban zsanérok csikordulását hallotta. A ház sötét tónusai meglódultak a szeme előtt. Nem új emlék bontakozott ki azonban előtte: megint a dolgozószobában találta magát Kömény és Lira társaságában. Emery épp becsukta maga mögött az ajtót. – Köszönöm – suttogta Lira. – Ez is több, mint amit megérdemelsz – mondta neki a padlóra szegezett tekintettel Emery. Lira tétovázott, majd a férfihoz lépett, átölelte a derekát, és a gallérjába temette az arcát. – Köszönöm – ismételte. Ceony véresre harapdálta a szája szélét. Úgy érezte, megbénult. Mennyire alakult volna máshogy a jövő, ha Thane mágus feladja Lirát, amikor alkalma nyílik rá? Ceony fogságba esett a szíve mélyén, és épp az életét próbálja megmenteni – csak mert a férfi nem bírta elviselni a gondolatot, hogy börtönbe juttassa ezt a borzalmas nőt. Égett az arca, és sírás kerülgette. A legtávolabbi falhoz lépett. Engedjen ki, könyörgött magában. Engedjen ki innen, és küldjön máshová. Akárhová. Emery halkan mondott valamit. Ceony nem hallotta, mit. Lira úgy simult a férfihoz, hogy Ceony csak még jobban elvörösödött. – Szeretlek, Emery. Tudod, hogy szeretlek. Ugye tudod? – mormolta Lira. – Lira… – Különben nem küldted volna el a rendőröket – suttogta a nő. – Ha már nem szeretnél… Hosszú ujjai pók módjára férfi tarkójára kúsztak. Méreg volt minden mozdulatában. Magához húzta a férfi fejét, és megcsókolta. Emery először tiltakozni látszott, aztán, mintha halálos marás érte volna, elernyedt, és belehullott a Lira által szőtt hálóba. Ceony szeméből egy könnycsepp gördült ki. Ki kell jutnia innen, de ezek ketten elállják az utat… ezek… A falnak hátrált, és megdöngette az öklével. Semmi nem változott. Még mielőtt újabb könnyet ejthetett volna, felkapta a padlóról Köményt, és felsikoltott. – Engedjen ki! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a saját dobhártyája is belereszketett. – Engedjen ki, Emery Thane! A dolgozószoba megfakult, majd a semmibe olvadt körülötte. Lustán dobbanó szívverés vette körül, halk visszhangjaként saját, sebesen zakatoló szívdobogásának. Már csak egy üreg, mondta magában, és belekapaszkodott abba a csekély vigaszba, amit ez a gondolat kínált. Már csak az utolsó pitvar van hátra.

A komor hangulatú harmadik üreg azonban tartogatott még meglepetéseket a számára. Sehol nem látta a vöröslő falakat, a csörgedező vért és a következő üregbe vezető billentyűt. Egy ismeretlen városban volt, feje fölé borús alkonyi égbolt borult. Körülötte rendőrsípok kórusa zengett.

12. fejezet Sosem járt még ebben a városban. Keskeny, macskaköves utca húzódott előtte, szegélyárkában halmokban állt a néhány napos, sármocskos hó. A sűrű felhőtakaró miatt minden kéknek és szürkének tűnt. Késő délután volt, majdnem alkonyat, bár Ceony ezt nem tudta biztosan megállapítani, hisz a felhőktől nem látta a napot. Lehelete párafelhőket rajzolt a levegőbe. Nyakán lüktetett egy ér. Kömény hátrálni kezdett, míg végül beékelte magát a lány két bokája közé. Jobbról és balról két emelet magasba felszökő, sötét téglafalak tornyosultak fölé. Az egyiken boltíves nyílás tátongott – nem emlékezett, hogy látott volna hasonlót Londonban. A keskeny utca a lány háta mögött egy sor cementlépcsőben ért véget, amely valamiféle irodaépület háta mögé vezetett. Az utca másik végét egy téglafal zárta le, mintha az ott álló épület túl közel farolt volna a mellette lévőhöz. A rendőrsípok éles, magas hangú vijjogása kísértetiesen verődött vissza a téglafalakról. Ceony a fülére tapasztotta a kezét, és behunyta a szemét. Nem akart itt lenni. Engedjen ki, engedjen ki, engedjen ki! De nem tudta erővel elűzni maga körül a látomást. A jelenet hidege megdermesztette ujjait, bekúszott a ruhája alá, és facsarta az orrát. A sípszó egyre közelebbről hallatszott. Nehéz, bakancsos léptek csattogtak a kövön. Ceony menekült. Futott. Kömény a sarkában lihegett. A lány csak annyi időre torpant meg, amíg felkapta a papírkutyát, nehogy a tappancsai elázzanak a kövön. A boltív alatt átbukva egy másik utcára ért. Itt csorbák voltak a macskakövek, néhányuk hiányzott is. Az egyik lábával pont egy zavaros pocsolyába lépett. Jeges víz fröccsent a szoknyájára, és eláztatta a harisnyáját. A sípok hangja most megsokszorozódott az épületek – egy sötétbe borult bank és egy lehúzott redőnyű étterem – közé szorulva, és minden oldalról ostromolta. Még Thane halk szívverését sem hallotta tőle két párafelhővel kísért légvétele között.

Élesen vette be a következő kanyart, és egyenesen belerohant két rendőrbe. Teste akadálytalanul átsuhant rajtuk. Megbotlott a nedves kövön, és elesett. Estében az oldalára fordult, nehogy Kömény a vizes járdához szoruljon, így a csípőjével ért földet. Lábába és farokcsontjába csikorgó fájdalom mart. Feljajdult. Kömény ficánkolni kezdett a karjában, nyüszített, majd belekapott Ceony összetapadt hajába, és megrángatta, mint egy kötélrágókát. Ceony elfintorodott, de feltápászkodott, és letörölte magáról az oldalára kenődött sarat. Összeszorított fogakkal, pislogva erőlködött, nehogy elsírja magát. Még több rendőr és két katona rohant felé. Behunyta a szemét, és Köményt magához szorítva tűrte, hogy átrohanjanak a testén. Itt semmi sem valódi. Rá nézve semmi. De ő nem így érzékelte. Mindegy, hányszor ismételte el magának, hogy ezek csak Thane emlékei, számára azok attól még valóságosnak tűntek. Miközben igyekezett oldalra fújkálni az arcára tapadt hajtincseket, Ceony a rendőröket figyelte, akik futás közben összefüggéstelenül kiáltoztak egymásnak, és kidülledt orcával egyre csak fújták a sípjukat. Mint a rókát űző kopók. De ki a róka? – Emery – suttogta. Futásnak eredt. Csípőjének jobb oldala minden mozdulat ellen tiltakozott. Reggelre jókora kék foltja lesz – ha ugyan nincs máris reggel. A táska úgy húzta a vállát, mintha ötször olyan nehéz lenne, mint a valóságban. Futtában esetlenül átvetette a másik vállára – Kömény még mindig ott volt karjában. Itt gyorsabban futott, mint ahogy arra a valóságban képes lett volna. Elmosódott foltként suhantak el mellette a sötét épületek, az alvó koldusok és a félig olvadt hókupacok. Utolérte a rendőröket. Azok éppen a parancsnokuk – egy sűrű bajszos férfi – lendületes karmozdulatokkal előadott, néma utasításait figyelték. A csapat három részre szakadt, és három különböző útvonalon indult el a város belső kerületei felé. Egy papírrepülő úszott el Ceony orra előtt, hasonló ahhoz, mint amellyel a partvidékig jutott. Orrával megbökte a rendőrök parancsnokának karját, majd a földre hullott. Ceony elképedten nézte, és már nyúlt utána, de a parancsnok megelőzte. A lány lábujjhegyre emelkedett, és a férfi válla fölött beleolvasott az üzenetbe. Bár aláírás nem volt alatta, azonnal felismerte Emery szabályos kézírását. A csomagolóüzemben rejtőznek. Küldje az embereit az északi oldalra. Ott várom. – Hát ez volt az, amire vállalkozott. Amit most is csinál – mondta Ceony. A parancsnok nyúzott arcát figyelte, de nem neki címezte a szavait. A férfi ijedtnek tűnt, és ez megerősítette a lányt abban, hogy igaza van. – Rájuk vadászik. A metszőkre, Lirára. De mikor? Mikor történt ez? Hol vagyok az időben? Maga biztonságban van? A parancsnok a sípjába fújt. Ceony füle belesajdult a hangba. A férfi futni kezdett északnyugati irányba. A következő kereszteződésnél két másik rendőr is csatlakozott hozzá. Ceony tett egy lépést előre, majd megtorpant, és abba az irányba fordult, amerről a papírrepülő érkezett. Emery arra van. Sajgó tagokkal, égő tüdővel nekiiramodott. Nem tudta ugyan, hol van az az üzem, de nem is volt rá szüksége. Ahogy az eddigi emlékekben is, a város fokról fokra bomlott ki előtte, és egyenesen Emery Thane felé vezette. Elvégre az ő szívének rejtett zugait járja sorra. Átvágott egy olajzöld vizű, lassú folyású csatorna fölött átívelő hídon, aztán megkerült egy bedeszkázott kirakatú, kifakult cégérű pékséget. Ahogy az utca összeszűkült, átmászott egy hóbuckán, óvatosan egyensúlyozva közben a könyökhajlatában kuporgó Köményt. Egy lakóépület és egy fogadó volt előtte, mögöttük pedig jókora, szögletes raktárépület emelkedett. Lapos tetőjéből egyetlen henger formájú kémény meredt elő. Sárgásbarna téglából épült, törött ablakai mögött nem látszott fény. Déli oldalán egy üres madárfészek lógott a párkányról. Emery egy súlyos fém tolóajtó előtt állt, amelynek sarkait és kilincsét már rozsda lepte. Tetőtől talpig szürkét viselt, ami jól illett a környék és az égbolt színeihez. Az arca piszkos volt, a haja pedig hosszabb

és borzasabb, mint a korábbi emlékekben. Ceony csak egy pillanatra látta. A férfi félregördítette a nehéz, nyikorgó ajtót, és egy különös, bonyolult papírgömbbel és az övébe tűzködött, szorosan összehajtogatott papírcsillagokkal felfegyverkezve eltűnt mögötte a homályban. Ceony ráébredt, hogy a rendőrsípok elhallgattak. De nem csak azok – néma csend támadt körülötte. Nem hallott se lépéseket, se madárcsicsergést, se emberi beszédet, kocsizörgést vagy a szél fütyülését. Hirtelen nehéznek érezte Köményt a karjában és a táskát a vállán. Nem kiáltott Emery után, és nem szaladt utána. Valahogy helytelennek érezte, hogy megtörje a köré telepedő, tökéletes csendet. Apró, megfontolt, nesztelen léptekkel vágott át a nedves kockaköveken. A rozsdás ajtó nagyon messze volt, és mégis hihetetlenül közel. Amikor odaért, az ajtó magától kitárult előtte. Friss és már rothadó, ázott hús szaga csapta meg az orrát. Megborzongott. Idebent még hidegebb volt, mint kint a havas utcán. Lába alatt megcsikordult a cementpadlóra kiszóródott kősó. Letette Köményt. – Maradj a közelemben – suttogta neki vacogó fogakkal. Tompa, szürke fény szűrődött be a raktárépület magasan lévő ablakain. Az ablakok között többnek is betört az üvege, ezeket kartondarabokkal vagy lécekkel foltozták be. A magasban fém gyalogjáró futott körbe a falak mentén. Ceony jobb kezével megmarkolta a papírlegyezőjét, bal kezével pedig a táskája szíját. Ez a hely tökéletesen alkalmas arra, hogy Lira – az igazi Lira – beteljesítse bosszúját. Ceony csak remélni tudta, hogy a teste majd nem táplálja tovább a minden lépéssel egyre erősödő, átható bűzt. Belépett a második, nagyobb helyiségbe. Feje fölött gyalogjárók futottak körbe a falak mentén. Az egyre halványabb fény itt több tucat, húskampókkal ellátott acélállványt világított meg. Minden harmadik kampón egy disznó vagy egy fél marha lógott. A tetemeknek nem igazán volt már állat formája, legfeljebb egy-egy orr vagy egy patájától megfosztott lábszár utalt eredeti származásukra. A márványos, vörös-fehér húsdarabok alatt a padlón kellemetlen szagot árasztó, rácsos lefolyónyílások tátongtak. Kömény farkát csóválva körbeszimatolta a tetemeket. Egy patkány szaladt keresztül a helyiségen. Ceony a papírkutyára pisszegett, és integetett, hogy felhívja magára a figyelmét. Sajnos azonban a jobb kezével intett, amelyikkel a papírlegyezőt markolta. A legyezőből áporodott, bűzös szélroham tört elő, elhussant Kömény feje fölött, és végigsüvített a helyiségen. Ceony gyorsan összecsukta a legyezőt, és visszafojtott egy sikolyt, amikor az egyik fél marha, amelyet a szél meglengetett a kampóján, hátba bökte. Most már mindegyik húsdarab lengett, és a kampók megcsikordultak a fémállványok keresztrúdjain. Ahogy mozogtak, a tetemek szinte élőnek tűntek. Elhagyatottnak. Ceony fújt egyet, és odébb lépett. Hunyorogva kutatott a félhomályban, míg fel nem fedezte a résnyire nyitva álló ajtót a hatalmas terem túlsó felében, a bél- és kolbászfüzérekkel teli kampók mögött. Ijesztően hangos léptekkel odasietett. Az ajtó túloldalán szürkészöld fényben derengő, poros levegőjű helyiségre bukkant – egy raktárra –, benne pedig Emeryre, aki háttal állt neki. Megereszkedett válla minden egyes lélegzetvétellel megrándult. Mellette fintorgó arckifejezéssel a bajszát simogató rendőrparancsnok állt. Mintha csak felkattintottak volna egy kapcsolót: Ceony háta mögött egyszerre tele lett a raktár lámpással a kezükben mászkáló rendőrökkel. Mintha Emery szíve kifejezetten ezt a pillanatot választotta volna, hogy hozzákapcsolja őket a látomáshoz. A rendőrök nem fújták a sípjaikat – még csak meg sem szólaltak. Csak körbejárták és átvizsgálták a helyiségeket. Némelyiküknek láthatóan fogalma sem volt róla, mit kéne csinálnia. Kömény kidugta a fejét Emery két térde között, és felmordult. A lány ellépett a rendőrök parancsnoka és a papírmágus mellett, hogy lássa, mit néznek. Teste egyszeriben megfeszült, torkán keserű íz kúszott fel. Nem tudta visszatartani. Elfordította a fejét, és térdre rogyva a cementpadlóra hányt. A sav marta a torkát. Gyomra fel-alá liftezett, újra meg újra, míg nem volt már mit kiadnia magából. Ha a két férfi észlelte is volna a jelenlétét, az öklendezés sem lett volna elég, hogy elvonja a figyelmüket a szemük elé táruló látványról. A holttestekről.

Testek – emberi testek – hevertek előttük, éppúgy kettéhasítva vagy darabokra vágva, mint az állattetemek az előző helyiségben. Ceony nem bírt még egyszer odanézni, de eleget látott ahhoz, hogy a memóriája – az az átkozott memóriája – mindent elraktározzon. A tudat, hogy ezt a látványt… a fejetlen férfiakat, a kettévágott asszonyokat, a kitépett szívű kisgyerekeket a mellkasukban nyüzsgő férgekkel… hogy ezt a látványt soha, soha nem lesz képes kitörölni ez emlékezetéből… Ha nem lett volna olyan fásult és elcsigázott, felzokogott volna. Ugyanolyan szaguk volt. Ugyanolyan szaguk volt, mint az állatok tetemeinek. Ceony hálát adott azért, hogy a saját rosszullétének szaga és íze elnyomja ezekét a szegény, szétroncsolt halottakét. – Olyan közel voltunk – mormolta a rendőrök parancsnoka. – Olyan közel. Már nincsenek itt. Ez itt még friss, és ez is. Nagyon közel voltunk. Ceony megborzongott, és Emeryre pillantott. A férfi tágra nyílt szeme beesett volt, cserepes ajkai résnyire szétnyíltak. Egy szót sem szólt, de a lány így is tudta, mire gondol. Ez miattam történt. Azért, mert futni hagytam Lirát. Azért haltak meg, mert túl gyenge voltam. Ceony látta, hogy marcangolja magát gondolatban: a férfi homloka ráncokba torzult, nyaka megfeszült, szeme nedvesen csillogott. A lány nagy levegőt vett, köpött egyet, és megtörölte a száját. Emery bűntudata a szívbillentyűk fojtogató, forró, lüktető szorításához hasonlóan nehezedett rá. Sűrű és fanyar lett tőle a légkör. Tudta, hogy ennek a teremnek az emléke még mindig kísérti Emeryt. Ezt még kiváló emlékezet nélkül sem felejti el az ember. Lehetetlen elfelejteni az érzést. A szeme sarkából gomolygó gőzfelhőt pillantott meg. Nyirkos, fémes szag csapott az orrába. Ez még a rettenetes látvány és Emery nyilvánvaló fájdalma ellenére is felkeltette a figyelmét. Fortyogó, karmazsinszín hullámok örvénylettek körülötte. Kígyóként felé vágódtak, majd hirtelen, éles kanyarral lecsaptak a véres raktárhelyiségre. Felemésztették a holttesteket, a polcokat, a ládákat; mindent, kivéve a falakat, a rendőrök parancsnokát és magát Emeryt, aki hitetlenkedéstől és önutálattól elnyílt szájjal, kerek szemekkel még mindig a tetemek hűlt helyét bámulta. Nem vette észre sem Ceonyt, sem Lirát – az igazi, jelenbéli és nagyon is valóságos Lirát –, aki vad tekintettel az arcán épp Ceony felé közelített a helyiség egyetlen ajtaja felől. Ujjai hegyéről bugyborékoló vér csöpögött. Maga volt a pokolbéli ördög, a tündérmesék valaha volt összes gonosztevőjének darabkáiból összegyúrt, egykor gyönyörű figura. Ceony elsápadt Lira vértől csöpögő kezének láttán, a tudattól, hogy pontosan hogyan is működik a nő mágiája, hogy miféle borzalmat kell elkövetnie – például kitépni egy kisgyerek szívét – ahhoz, hogy forrásra bírja a vért. Azt a vért, amivel Ceonyra célzott, és ami mégsem találta el. A lány megérintette a törzsén átvetett védőfüzért, és talpra kecmergett. Elhátrált a hollóhajú nő elől, akit láthatóan eléggé bosszantott a tény, hogy nem sikerült a varázslata. De Lira még nem ért hozzá. Hála az égnek, még nem. Ceony bele sem akart gondolni… Lira előhúzta az övéből a tőrét, és végighúzta a tenyerén. Sötét vér bugyogott fel a sebből. Kemény, visszataszítóan hangzó parancsot mormolt, és Ceony felé fröccsentette a vért. A vörös cseppeket mintha láthatatlan tűz forralta és párolta volna gőzzé. Mielőtt azonban akár csak egy csepp is a lányra hullott volna, a papírfüzér megfeszült a mellkasán, és pályájukról letérítve a szomszédos falra csapta őket. A vér hatására eltompultak a látomás részletei: a téglák közül elfoszlott a habarcs, a cementpadló itt-ott elvesztette a színét. Emery alakja fakulni kezdett. Ceony jobbján, a papírmágus egyre halványuló figurája mellett megjelent egy ajtó. Nem fehér, skarlát tokkal, hanem egy árnyékkal szegélyezett vörös. – Nem! – kiáltotta Lira. Vér záporozott a padlóra. A nő kinyújtott karral Ceony felé lendült. Még mielőtt megragadhatta volna, Ceony Köménnyel a sarkában beugrott az ajtón. A túloldalon nem Emery szívének vörös sövénye fogadta, hanem megint a sötét dolgozószoba, egyetlen ablakával, amelyen most ismét a csillagok pislogtak befelé. Visszakerült oda, ahonnan elindult. Árnyak keringtek körülötte ragadozó módjára. Szíve összeszorult a mellkasában. Csapdába esett.

13. fejezet Emery nekirontott, és a kulcscsontján keresztbe fektetett alkarral a falhoz nyomta, oda, ahol az imént még a vörös ajtó állt. Ceony szorosan behunyta a szemét, és várta, hogy az emlék átröptesse a szoba túlsó felébe, a jelenet pedig újrajátssza magát Lirával és Emeryvel a főszerepben. Ám nem így történt. Emery karja még jobban nekifeszült, és amikor fel mert rá pillantani, látta, hogy a férfi szeme zöld szikrákat szór. Hideg verejték ütött ki a testén. Hallotta maga mellett Kömény suttogásszerű ugatását. A kutya Emery lábába vájta papírfogait. Ceony küzdött egy darabig a szorítás ellen, a papírmágus azonban nem engedett. – Semmi dolgod itt – sziszegte a lánynak. A hangja túl mély volt, túl karcos, egyáltalán nem Emery Thane-re valló. Még az ugyanebben az emlékben korábban szereplő, fájdalomtól és dühtől elvakult Emery Thane hangja sem csengett ilyen fagyosan. Ha a férfi nem préseli olyan szorosan a falhoz, Ceony megborzongott volna. – Sajnálom! – kiáltotta Ceony. – Nem akartam… Az Árny-Emery elengedte, és megragadta a vállát. Aztán szinte minden erőfeszítés nélkül a sarokban gondosan felhalmozott könyveknek és dobozoknak lökte. Ceony bordái és csigolyái közé kartondobozok hegyes sarkai fúródtak, fejére puhafedeles könyvek záporoztak. – Próbálom megmenteni! – kiáltott a férfira. Árny-Emery felnevetett – felvihogott, olyan hangon, mint egy törött orgonasíp. Ceonynak a hideg futkározott a karján tőle. – Engem senki nem menthet meg. Veszélyes vizekre evezett, miss Twill. Kömény a két hátsó lábára kuporodott, és vadul csaholt. Árny-Emery azonban ügyet sem vetett rá. Parázsló tekintetét Ceonyra szegezte, és úgy nézte, akár egy bagoly a kétségbeesetten menekülő egeret, mielőtt lecsap rá, és hegyes karmai közé kaparintja. Ceony igyekezett uralkodni magán, de megremegett a hangja. – Kérem, engedjen el. Ha elenged, tudok magán segíteni.

– Segíteni rajtam? – visszhangozta Árny-Emery gúnyos fintorral az arcán, mintha a szavak ecetként marták volna a nyelvét. – És rajtuk ki segít? A látomás egy része a semmibe tűnt. A dolgozószoba sötét falai megmaradtak, a bútorok, a polcok és a padló azonban eltűntek. Helyette a raktárépület cementpadlója bomlott ki alattuk, rajta feltépett, széthasított emberi testekkel. Ceony félrekapta a tekintetét, a szájára szorította a kezét, és próbálta leküzdeni gyomra megrándulását. – Semmi szükség rá, hogy még egyszer lássam! – szűrte az ujjai között. – Nem? – emelte meg a hangját Árny-Emery. – Mennyire jó az emlékezeted, Ceony Twill? Mert róluk mintha máris megfeledkeztél volna. Én öltem meg őket. – Nem! – kiáltotta Ceony könnyes szemmel. De akkor sem nézett oda. – Nem maga ölte meg őket, hanem a metszők! – De nem állítottam meg őket. – De megpróbálta, nem? – kérdezte Ceony, inkább saját magától, semmint a férfitól. – Láttam, hogy megpróbálta. Láttam, ahogy megpróbálja őket megmenteni. – Nem őket – felelte Árny-Emery, ahogy a halottak képe elhalványodott, és ismét megjelent körülöttük a dolgozószoba: a zsúfolt íróasztal körvonalai és a szétszóródott könyvek sötét foltjai a padlón. – Magamat. Csak a metszők érdekeltek. A lány felnézett rá a ledőlt dobozok és lehullott könyvek közül. – Nem tudott róluk, igaz? Nem ismerte őket. Áldozatok voltak, de nem a maga áldozatai. Tudja egyáltalán a nevüket? Árny-Emery elfordította a fejét. – Hát nem érti? – győzködte Ceony. – Azért üldözi a metszőket, mert ártanak másoknak, olyanoknak, akiket nem is ismer. Ez hogy lenne bűn? Árny-Emery felnevetett. – Épp olyan vagyok, mint ő. Mint Lira. Ceony talpra ugrott. – Lira kihasználta magát, Emery Thane. Valamikor szerette őt. Láttam, hogy szerette. – A lány keresztbe tette és megdörzsölte a karját, hogy elűzze a hideget, amely belopakodott az emlékképbe. – Én még sosem szerettem úgy senkit, ahogy maga őt, így aztán nem is érthetem meg teljesen, de ha én szerelmes lennék valakibe, és lenne rá esély, hogy ezt megőrizzem, biztos megragadnám. Mint ahogy magát is megpróbálom megmenteni… Árny-Emery a semmibe foszlott, majd újra felbukkant mögötte, belemarkolt a lány hajába, és oldalra rántotta a fejét. Ceony fájdalmasan felnyögött. – Itt nincs szeretet – morrant fel Árny-Emery. – Itt talán nincs – suttogta Ceony. – Legalábbis ebben a szobában nem. De ez csak egy része a lényének, nem? Csak egy darabja az egésznek… Árny-Emery eleresztette a haját, a semmibe tűnt, és néhány lépéssel odébb újból megjelent. Kömény hangosan felvakkantott, és mind a négy lábával szökdécselt. Árny-Emery arca grimaszba torzult: felkapta a kutyát, egyetlen mozdulattal összemorzsolta papírból készült koponyáját, és kettétépte a testét. Ceony sikoltva kapott Kömény után. A bűbáj azonban, amely a kutya gondosan formált testét összetartotta, már elenyészett. Emery kiejtette a kezéből a papírállat darabjait, és azok puhán a padlóra hullottak. A lány döbbenten bámult maga elé. Térdre esett, arcán könnyek peregtek végig. Köményt Emery neki készítette, azért, mert hiányzott neki Bizzy. Mert Emery törődött az ilyesmivel. Kömény volt az egyetlen igazi kapocs az Emery szívén kívüli, valódi világgal. Ő volt az egyetlen társa ezen a sötét helyen, az egyetlen állandó elem a folyamatosan változó környezetben. Megérintette a széttépett darabokat. Úgy érezte, éppúgy összezúzták, mint Kömény élettelen, formátlan koponyáját. – Ez nem maga – suttogta, ahogy levette hideg kezét mozdulatlan kutyájáról. – Maga nem ilyen! – Ha! – csattant fel Árny-Emery. – Tudod egyáltalán, ki vagyok én?

Keze ismét a lány hajába markolt, és annál fogva rángatta talpra. – Sötét, veszélyes vizek ezek… – mondta megint. Nevetés – Lira nevetése – töltötte be a szobát. Ceony úgy érezte, meghasad benne valami, mint egy forró üvegtál, amit a hóba ejtenek. Látni azonban nem látta a nőt, és úgy tűnt, Árny-Emery a hangját sem hallja. Legalábbis nem adta semmi jelét. – Nem tudtad, kislány? – visszhangzott végig a szobán Lira távoli hangja. Olyan volt, mintha egyenesen a falakból szólna hozzá. – Az excízió szabályai nagyon is világosak, különösen a szív esetében. – N-nem értem – mondta Ceony száraz torokkal, szemét egyre Árny-Emeryn tartva. Egyik kezével a férfi csuklóját markolta, nehogy az kitépje a haját. Lira ismét felnevetett, ezúttal mintha halkabban. – Nincs ember, aki a saját szívében árthatna annak, akit igazán szeret. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy nem szeret, te kis marha. Megint felnevetett, mintha az egész helyzet teljesen szokványos és szórakoztató lenne. A hang ezután elhalt. Ceony nem tudta, hova tűnt Lira: kacagása úgy hunyt ki, akár a tűz, amikor víz éri. Most, hogy őt biztos csapdában tudja, Lira bizonyára elhagyta a szívet, hogy elvégezze azt, amit eltervezett. Egy újabb rémes varázslatot. A szökést az óceánon keresztül, tarsolyában Emery szívével. Ha így tesz, Emery meghal. A lány arcán újabb könnycseppek gördültek végig. Megszorította Árny-Emery csuklóját. – Tudom – suttogta. Tudom, hogy nem szeret. Még nem. Ez az utolsó gondolat volt az, ami erőt adott neki. – Azt hiszi, maga az egyetlen, aki valaha rosszat cselekedett? – kérdezte. – Tényleg azt hiszi, hogy magán kívül senki a világon nem követett még el hibát? Tényleg olyan vaksi, hogy nem lát tovább ennél a szobánál? Árny-Emery rávicsorgott, ő azonban nem ijedt meg. Belevájta a körmeit a férfi csuklójába, mire az eleresztette, Ceony pedig ellökte magától. Nem lesz ő az egér ebben a játszmában. Nem hajlandó rá. – Mi a helyzet Lirával? – kérdezte, és az ajtó felé intett, mintha a metsző ott állna mögötte. – Mi van azzal, amit ő elkövetett? Árny-Emery arca csak még jobban elsötétült. – Mi a helyzet velem? – kérdezte most halkabban Ceony, és mindkét kezét a szívére szorította. – Mi van az én hibáimmal? Én is gondolok rájuk néha, de hová vezetne, ha nem foglalkoznék semmi mással? Miféle ember lennék, ha elmerülnék bennük? Vegyük például azt, amikor el kellett volna mennem a kishúgomért az iskolába, mert az édesanyánknak épp megoperálták a lábát – folytatta. – Január közepe volt, és én nem mentem érte, mert másnap be kellett mutatnom egy makettet az irodalomórán, és be akartam fejezni. Három órámba telt, Emery! A húgom három órán keresztül várt rám a hidegben. Tüdőgyulladást kapott, és kis híján meghalt, mert nekem a leckém fontosabb volt, mint ő! És loptam is már – tette hozzá, és egy apró lépést tett előre. – Láttam, ahogy egy öregember elejt hat fontot az utcán, és én zsebre vágtam. Kerülőúton mentem haza, nehogy észrevegyen. Árny-Emery ismét felvihogott. – Azt hiszed, össze lehet ezeket hasonlítani azzal, ami abban a teremben történt? Azt hiszed, nyom valamit a latban a vacogó húgod és az enyves kezed? – Mi jogon méri az én hibáimat a magáéihoz? – vágott vissza Ceony. Szíve összeszorult a bűntudattól, ahogy feltörtek belőle az emlékek. – Akarja tudni, miért éltünk olyan hosszú ideig a Mill Squatsban? Az édesapámnak jó állása volt: a miniszterelnök családjának volt a sofőrje. De tizenkét éves koromban elvittem egy körre a kocsit, és nekivezettem a palota falának. Apám elvesztette az állását, és minden megtakarításunk ráment arra, hogy a kocsit kifizessük. Nem maradt pénzünk, így aztán rosszabb környékre kellett költöznünk. És mindezt miattam. Azért, mert ki akartam próbálni, milyen vezetni, és a szüleim nemet mondtak rá. Na és Anise? Hm? – kérdezte, és patakzottak a könnyei. – Tudja, ki az az Anise Hatter? Tudja?! Árny-Emery nem felelt.

– Ő volt a legjobb barátnőm! – kiáltotta Ceony. – A legjobb barátnőm volt, és nagyon nehezen viselte az első évet a középiskolában. Nem tudom, miért, mert sose kérdeztem meg. Anise elfonnyadt, magába fordult, beteg lett. Egy nap, a téli szünet előtt megkért, hogy menjek át hozzá. Azt mondta, beszélni szeretne velem. És én elkéstem. Mindegy, miért, de elkéstem. Mikor odaértem, a kádban találtam. Könyékig felhasította az ereit. Ceony a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a zokogását. Milyen élénk volt ez az emlékkép, pedig hosszú évek teltek már el azóta. Utána hány éjszakán keresztül feküdt ébren, azon töprengve, mi lett volna, ha csak fél órával korábban érkezik? Bárki más úgy emlékezett volna rá, mint gyásszal és könnyekkel teli napok összemosódó sorozatára. Ceonynak azonban tökéletes memóriája volt. Ő megszámolta. Tizenhét éjszakán át. Emlékezett minden egyes átzokogott órára, minden rémálomra, amelyben Anise-t látta véres karokkal, fehér arccal, a semmibe meredő, üveges szemekkel. Emlékezett minden órányi tanácsadásra, amin részt vett, és minden egyes rossz osztályzatra, amit utána kapott. Az volt a legrosszabb, hogy mindent tudott – mindenre emlékezett. Mindenre, csak arra nem, miért történt az egész. Anise nem hagyott búcsúlevelet. A temetésén még a szülei sem bírtak megszólalni. – Az én hibám volt? – tette fel a kérdést majdnem suttogva Ceony. – Az én hibám volt, hogy megölte magát? – Nem várta meg, hogy a férfi válaszoljon. – A maga hibája volt, hogy Lira megölte azt a családot? Nagy levegőt vett, és nyelt egyet. – Én megbocsátok magának – mormolta. Árny-Emery összerezzent. – Megbocsátok magának, Emery – ismételte meg Ceony. – Láttam az egészet, sajnálom. Nem akartam. Nem akartam ezt az egészet. – Kipislogta a szeméből a könnyeket, és visszanyelte a torkából kikívánkozó zokogást. – De megbocsátok. Most már rendben van. A férfi megmoccant. Ceonyban remény csillant: az egyik mondata megérintett valamit a másik lelkében. Lépett egyet előre. A férfi felmorrant, megragadta a felkarjánál fogva, és visszalökte a padlóra. – Nincs hatalmad rá, hogy megbocsáss – vágta oda neki ugyanazon a mély, természetellenes hangon. – Akkor bocsásson meg saját magának! – ordított rá Ceony, és talpra küzdötte magát. Egyik kezével a falnak támaszkodott, nehogy elessen. – Mindenkinek a lelkében lapul valamennyi sötétség. De mindenki maga dönt arról, hogy hizlalni kezdi-e, vagy sem. Hát nem érti? Lira boldogan elfogadta a saját sötétségét, de maga nem. Maga nem, Emery Thane. Maga jó ember! – kiáltotta. A hangja visszaverődött a falakról, ahogy előtte Liráé. – Én kevesebb mint egy hónapja ismerem magát, és még én is tudom, milyen jó ember! Árny-Emery visszahúzódott az árnyékok közé. – Engedje már el ezt az egészet – könyörgött a lány. – Engedje el a gyűlöletét, a haragját, a bánatát. És engedjen el engem. Ha nem teszi, nem tudok magán segíteni! Vörösen és barackpirosan villant fel körülötte a szoba. Lomha, ütemes dübögés hangzott fel, a levegő pedig hirtelen párás és forró lett körülötte. Ceony pislantott egyet, és egyszeriben ismét Emery szívének harmadik üregében találta magát. Csak az egyre gyengülő szívdobogást hallotta maga körül. Kömény lába előtt heverő, szétszaggatott darabjait leszámítva egyedül volt. Térdre rogyott, és áhítatosan összeszedte útitársának darabkáit. Kisimította az összegyűrt sarkokat, és óvatosan kiigazgatta a papír eredeti hajtásait. – Jó kutya vagy – suttogta, ahogy egy kupacba rakta a darabokat. A lehető legmélyebben vette a levegőt, nehogy sírni kezdjen. Elege volt a sírásból, és ahogy az édesanyja mondta mindig, az úgysem old meg semmit. Miután berakta Köményt a táskájába, előhúzott egy darab kenyeret, épp csak eleget ahhoz, hogy elűzze a gyomrát görcsbe rántó éhséget, és csak úgy félig megrágva lenyelte.

Tekintete végigfutott a kamra szövetén és az ereken, majd szemügyre vette a szívbillentyűt. – Csak még egyszer – mondta saját magának. – Csak még egyszer, utoljára. És ha a végén nem is találod meg az utat kifelé, legalább megpróbáltad. Csak még egyszer, Ceony.

14. fejezet Vakon préselte át fáradt tagjait a járaton, amely úgy szorította a testét, mintha csak a londoni állatkert egyik óriáskígyója lenne. Ahogy azonban azt Árny-Emery esetében is eldöntötte, Ceony nem volt hajlandó az egér szerepét játszani. Felmordult, még egyet rúgott a bal lábával, és máris átért a túlsó oldalra. Akárcsak az előző alkalommal, most is egyenesen egy jelenet kellős közepébe csöppent. Ez a jelenet azonban valahogy… más volt. Ceony nem egy szobában, egy kertben vagy egy városban állt. Valami azt súgta neki, hogy ez most nem egy emlékkép. Sosem látott még ehhez hasonló tájat, és határozottan az volt az érzése, hogy Emery szívén kívül nem is létezik. Szeme előtt több kilométer hosszan száraz talaj nyújtózott – nem sivatag, de nem is sokkal több annál. Meddő, bronzszínű föld minden irányban, amelyet se egy hegy, se egy folyó vagy erdő nem tört meg. Még egy szál gaz vagy egy domb sem. A végtelenségig nyúló táj a láthatáron halványpirossal szegett, szürkéskék égboltba olvadt. Olyan volt, mintha örökké csak egy perc lenne hátra a napfelkeltéig. Az égbolt üres volt: nem látszott rajta felhő, sem egy más színű csík, se madarak, se egy szél sodorta magonc. Nem fújt szél. Semmiféle szagot nem érzett, még por- vagy földillatot sem, és nem hallott semmit a saját léptei által keltett zajon kívül. Se kúszó-mászó jószágok hangját, se füttyszót, se mennydörgést, egy sóhajt vagy fenyegető szavakat. Se zokogást, se az eső kopogását. Még a szív dobogását sem. Csend volt körülötte: végtelen csend a végtelen síkságon. Egy dolog törte csak meg a táj egyhangúságát. Egyetlen nagyon is nagy dolog: valami, ami szívek egyetlen vándorának figyelmét sem kerülhette el. Egy kanyon. Bal kéz felől a távolban óriási szakadék cikázott végig a száraz, sivár talajon. Talán… északi irányban. Igazából mindegy is, melyikben. Nem vezetett rajta keresztül híd, az alján pedig nem folyt víz.

Ceony óvatosan közelített a kanyonhoz, menet közben kitapogatva, mennyire szilárd a lába alatt a talaj. A szakadék alját bronzbarna homok töltötte meg, épp olyan színű, mint a talaj körülötte. Látható volt, hogy egykor jóval mélyebb volt, mint most. Épp amint ezt Ceony megállapította, egy maréknyi homok jelent meg a levegőben, és lepergett a szakadék aljára. A lány leguggolt, és megtapogatta a katlan peremét. Az nem morzsállt el az ujjai alatt, még akkor sem, amikor megkaparta a körmével. A kő erős volt és szilárd. Újabb marék homok hullott a szakadékba, szemmel láthatóan mit sem változtatva annak mélységén. Ceony azonban tudta, hogy ha elég homok hullik bele, előbb-utóbb megtelik. Végül is, időbe telik, mire egy összetört szív meggyógyul. Még egy ilyen apróra összetört szív is beforr idővel. Félig már így is helyrejött. – Haldoklom, igaz? Ceony megfordult. Emery Thane állt mögötte, az indigókék felöltőben, akárcsak a banketten és a templom karzatán. Épp csak… fáradtabbnak tűnt. Válla megroskadt, szeme körül sötét karikák húzódtak. Teste egy kissé áttetsző volt, de Ceony erre a tényre nem hívta fel a figyelmét. Ez a valódi Emery Thane egy lenyomata volt. Valaki, akivel beszélhet. – Igen – felelte. A férfi komoly képpel bólintott. – De ha segít kijutnom, azt hiszem, meg tudom menteni – tette hozzá a lány, és felállt. – Eljöttem idáig, mert azt reméltem, végül rábukkanok a kivezető útra. Emery a kietlen tájat bámulta. – Lira túl erős. Sosem fogom tudni megállítani, és a többieket sem. – Ha összedolgozunk, megállíthatjuk – jelentette ki Ceony. Ahogy ezt kimondta, beléhasított a felismerés. Kétségek, gondolta. Ahogy a második üreg a reményeit rejtette, ebben a kamrában a férfi kétségei vannak, és azok a dolgok, amelyeket megbánt. A szívben megvolt a sötétség a fény, és a bizonytalanság az álmok ellensúlyaként. Tökéletes egyensúlyban volt minden, csak épp ő rekedt ott a kellős közepén. – De segítenie kell, Emery. Én csak egy tanonc vagyok, és még csak nem is hosszú ideje. – Hmmm – mormolta a férfi. Tónusa sem helyeslést, sem elutasítást nem fejezett ki. Aztán a lány táskájára esett a pillantása. – Megnézhetném? Beletelt egy pillanatba, mire Ceony rájött, mire gondol a másik. Óvatosan előhúzta a táskából Köményt, és odanyújtotta neki a széttépett testet. Emery megvizsgálta a darabokat. Egy pillanatra rosszallóan elhúzta a száját, majd kinyújtotta a kezét. Kellett egy perc, hogy Ceony kitalálja, mit kér. A táskájába túrt, és átnyújtott neki egy papírlapot, kiélvezve a matéria okozta bizsergést az ujjbegyeiben. A férfi fürge mozdulatokkal munkához látott. Először levette az összezúzott maradványokról a türkizkék nyakörvet, aztán nekiállt újra megformálni a hajtásokat és összekapcsolni a papírdarabokat. Ceony adott neki még egy lapot, majd egy harmadikat, és a szívére szorított kézzel figyelte, ahogy Emery az eredeti tökéletes másolataként újraformázza Kömény fejét. A férfi visszaadta neki a papírkutyát. – Ébredj – suttogta Ceony. Kömény megrázta a fejét, és ficánkolni kezdett: szabadulni vágyott a lány kezei közül. Ceony felnevetett, és magához szorította a kutyát. Kömény kétszer is megnyalta az arcát, majd ismét sürgető izgés-mozgásba kezdett. Ceony letette a földre, a kutya pedig rohangálni kezdett körülötte, hogy kinyújtóztassa a tagjait. – Köszönöm – vigyorodott el, és megtörölte a szemét. – Köszönöm. A férfi csak egy biccentéssel nyugtázta a lány háláját, és ismét a rózsaszín látóhatárra függesztette a tekintetét. Úgy tűnt, észre sem veszi a szakadékot a lábuk előtt. – Lehet, hogy nem éled túl ezt az egészet – mondta neki. – És az az én hibám lesz. – Legjobb tudomásom szerint – kezdte Ceony – önként vállalkoztam rá, hogy megmentem. – És aztán téged is elkaptak egy átokkal – felelte a másik, és kezével a pusztaság felé intett.

Ceony egy pillanatig töprengett, majd megszólalt. – Emery. A férfi odapillantott rá. – Azt hiszem, maga meg tudja törni a bűbájt, ami idebent tart engem – mondta, bár kissé azért tétovázott közben. – Végül is ez a maga szíve, nem? Több joga van hozzá, mint bárki másnak – különösen Lirának. Különben hogy lenne képes beszélgetni velem? A férfi ajka egészen enyhén felfelé görbült – már-már mosoly volt ez, ami azonban a kétkedéstől súlyos légkörben csak nem akart kibomlani. De felelni nem felelt, így Ceony megkérdezte: – Képes… látni? A varázslatot. Tudja, hogy működik? – Nem látom. De érzem. Felteszem, képes lennék megtörni, bár… kifárasztana. – Kifárasztaná? – kérdezte Ceony. Hirtelen eszébe jutott, milyen kimerült ő maga is. – Kárt tenne magában? Újabb majdnem-mosoly. A pesszimizmust leszámítva Emery Thane ezen verziója sokkal jobban hasonlított az igazira, mint bármelyik korábbi. – Azt hiszem, meg tudok birkózni vele – felelte neki a férfi. Ceony maga mellé intette Köményt. Könnyűnek érezte magát, frissnek – az előző üreg mintha nem is létezett volna. Mintha csak ez a pillanat lenne saját szíve reményekkel teli kamrájának sarokköve. Meg tudja csinálni. – Muszáj mutatnia pár új bűbájt – mondta. – Bármit, ami segíthet, és nem tart sokáig megtanulni. Sokat tanultam már magától, de… – Azzal nem mész sokra egy metsző ellenében. Tudom – bólintott Emery. A férfi begörbített ujjával állát megtámasztva töprengett egy pillanatig. – Mennyi papírod maradt? Ceony megmutatta neki a táskájából előhúzott, ugyancsak megfogyatkozott kupacot. A férfi szemügyre vette a lapokat, ide-oda ugráló pillantással megszámolta őket, majd megrogyott a válla, és felsóhajtott. – Megtanítok neked valamit, amit igazán nem szabadna megmutatnom. – De a körülményekre való tekintettel… – unszolta Ceony. Emery bólintott. A szája sarka felkunkorodott. – A körülményekre való tekintettel, igen. Csak tégy úgy, mintha elfelejtenéd, miután vége lesz ennek az egésznek… már ha bármelyikünk is túléli. – Túléljük – biztosította Ceony vigyorogva. – Tudom, hogy így lesz. Nekem is van néhány ötletem, de nem vagyok benne biztos, hogy működni fognak. Letérdelt, maga alá gyűrte koszos szoknyáját, és letette maga mellé a papírköteget a kemény talajra. A piszkos papír éppúgy megteszi, mint a tiszta, és különben sincs a közelben asztal. Emery egy pillanatig csak nézte. Pillantásában nyoma sem volt a szokásos szikráknak. Azért még így is könnyű volt olvasni az arckifejezéséből – kíváncsi volt. Kétkedő, de kíváncsi. Végül feltette a kérdést. – Miért csinálod ezt az egészet? Ceony, egyik kezével a papírkötegen, megtorpant. Kömény odadörgölőzött a könyökéhez. – Mit? A férfi körbemutatott az őket körülvevő üres síkságon. – Ezt. Ezt az egészet. Miért mentél el ilyen messzire, hogy segíts nekem? Ceony érezte, hogy az arcába szökik a vér, és elfordította a fejét. Megsimogatta Köményt, csak hogy csináljon valamit a kezével. Végül is, mit árthat, ha elmondja az igazat ennek a lenyomatnyi Emery Thanenek? A valóságban sosem tudná a szemébe mondani. A tudat azonban, hogy az, akivel beszél, csupán egy, a kínlódó szív által összefércelt látomás, bátorságot öntött belé. – Mert azt hiszem, kezdek beleszeretni magába – vallotta be. Érezte, hogy vöröslik az arca, akár körülöttük a közelgő napfelkelte. – Tudom, hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de ezek után… – Felnézett arra a pontra, ahol a láthatár összeért az égbolttal. – Úgy érzem, mintha mindig is ismertem volna. Nem tudom, hány nő mondhatja el magáról, hogy bejárta egy férfi szívét, de én bejártam a magáét,

Emery Thane. És mert tetszik a kutya. A férfi arckifejezése mit sem változott – kivéve az ajkát, amelyet már-már valódi mosolyra húzott, majd visszakényszerített a korábbi kétkedő kifejezésbe. – Hát jó – mondta, majd letérdelt a lánnyal szemközt, és feltűrte ingének hosszú, bő ujját. Ceony nem egészen ilyen válaszban reménykedett, de kezdetnek ez is megteszi. – Kezdjük a legnehezebbel, azzal, amit meg sem szabadna tanítanom neked. Ceony bólintott. A férfi egy tengerzöld színű lapért nyúlt, aztán a lány szemébe nézett. – Tudod, mi történik, amikor egy papírlap nagyon nagy sebességgel rezeg? – Valami, amiről nem kellene tudnom? – találgatott Ceony. – Így van – felelte Emery. – De hadd magyarázzam el…

15. fejezet Ceony az utolsó papírbűbájt is betuszkolta a táskájába, ügyelve arra, nehogy összezavarja a táska belsejében uralkodó, rendezett káoszt – csupa szükséges dolog, amelyet gondosan kell elrendezni. Ceony most már valamivel jobban értette Emery lakberendezési szokásait. Nem használták fel az összes papírlapot, de a legtöbbet igen. Ceony táskája csak úgy dagadozott a számtalan bonyolultan hajtogatott papírbűbájtól. A lány ujjai végigfutottak a mellkasán keresztbe vetett pajzsfüzéren: ellenőrizte, tartanak-e még a láncszemek. Kétszer is végigvizsgálta teljes hosszában, aztán füttyentett egyet, és egy csettintéssel maga mellé rendelte Köményt. Emery odébb lépett, hogy a papírkutya elmehessen mellette. Kömény mesteri kézzel megformált tappancsai nyomán négyujjú lábnyomok támadtak a száraz talajt borító vékony porrétegben, de éppoly gyorsan el is enyésztek mögötte. – Lapulj össze, Kömény – kérte Ceony. Kömény felnyüszített. – Nem akarom, hogy megint bajod essen, odakint pedig minden nedves. Csak egy rövid időről van szó. – Csakugyan annyi lesz? – tette fel a kérdést Emery, egyre a síkságot fürkészve. – Csak egy rövid idő? Ceony halványan rámosolygott, majd ráparancsolt Köményre: – Állj! Kömény elernyedt a kezében, a lány pedig szeplős kezének óvatos mozdulataival a hajtások mentén összelapította a testét. – A lényének ez a kétkedő része nem valami erős – mondta a férfinak. – Jó sok mindenben egészen biztos lehet. Emery nem felelt. A lány jó mélyre tuszkolta Köményt a táskájában. – Az én szívemben ez az üreg egészen másképp nézne ki. Tele lenne sziklákkal és száguldó folyókkal, vagy talán rengeteg, kiszámíthatatlanul kanyargó

ösvénnyel. Esetleg oroszlánokkal. Sok mindenben kételkedtem már életemben – jegyezte meg. Többek közt magában is. – De szakadék nem lenne benne – válaszolta erre Emery. Ceony a válla fölött a talajt kettéhasító szakadékra pillantott. Egy pillanatra eltöprengett, mennyi homok hullhatott bele sebtiben rögtönzött papírmágia-órájuk óta. – Jó sok repedés, de nem kanyonméretűek. Még nem – mondta egyetértően. Attól függ, hogy ér véget ez az egész. Felkelt, leporolta a szoknyáját – nem mintha ezzel sokra ment volna –, harmadszor is ellenőrizte a pajzsfüzér láncszemeit, aztán pedig az öltéseket, amelyek táskája vállpántját tartották. Jól megjegyezte, melyik bűbájból hányat és hová rejtett a táskában, arra az esetre, ha sietve kellene előkapnia őket. – Sok szerencsét – mondta neki Emery. – Köszönöm – felelte. – De maga hogy fog… A férfi felé fordult, de már csak a pirkadati pusztaságot látta maga előtt a szakadékon túl. A papírmágus – vagy legalábbis ez az énje – eltűnt. Alig volt ideje felfogni Emery eltűnését, amikor rengeni kezdett a föld a lába alatt. Kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon valamiben, de a meddő rónán persze nem akadt semmi támasz. Egyre szélesebb és szélesebb körökben rengett körülötte a talaj; úgy dobálta magát, mint egy bika. Ceony kétlépésnyire jutott a szakadéktól, amikor fél térdre zuhant, és az egyik tenyerét felhorzsolta a sziklás talajon. A talaj maga halványodni kezdett, alatta mélyvörös emberi szövet sejlett fel. A látomás lassan összeomlott körülötte. Az égbolt szilánkokra tört, akár az üveg. A szív olyan hangosan dobogott, hogy Ceony a tüdejében érezte a lüktetését. A pulzus felgyorsult, és a látomás utolsó foszlánya is eloszlott. Emery szívének sövénye pulzált és lüktetett. A szívdobogás szabálytalan ütemre váltott. Ceony légzése felgyorsult: az új ritmus nem ígért semmi jót. Ha Emery szíve belepusztul az igyekezetbe, hogy őt kiszabadítsa… A keze egészen kihűlt. A világ Emery Thane nélkül. Egy hónappal ezelőttig Ceony teljesen jól megvolt nélküle, de az, hogy most visszatérjen ahhoz az élethez… A lány még a gondolattól is rosszul lett. Teljesen összetört tőle. A kamra két oldalán folydogáló vérpatakok felduzzadtak, szintjük megemelkedett. A levegő forró volt és párás: a lány úgy érezte, mintha egy fazék forró víz fölött lógna, főzésre előkészítve. A szív az egyik oldalra, aztán a másikra rándult. Ceony elesett. Az oldalán landolt; arca nedves, durva sziklához nyomódott. Nyirkos, hűvös levegő tapadt a bőrére és a ruhájára. Sós íze volt. A közelből sziszegő morajlást hallott: a sziklákat verdeső hullámok hangját. A sötét barlang száján sápadt napfény kúszott be. Ceonyt egy sirály éles rikoltása térítette végleg magához. Kiszabadult. – Megcsinálta – suttogta. Talpra küzdötte magát, és a sziklaperem felé pördült, ahol Emery dobogó szíve hevert a megbűvölt vérrel teli tálban. Még dobogott, de még annál is gyengébben, mint azelőtt. Ha siet, még mindig megmentheti. Legalábbis remélte. Pillantása a barlang szájára röppent. Reggel van. Kora reggel. De egy éjszaka telt el, vagy kettő? Nem tudta volna megmondani, hogy a kimerültség, amely görcsbe húzta az izmait és elködösítette a gondolatait, hány óra alatt gyűlt fel benne. Nyelt egyet – most döbbent csak rá, mennyire szomjas. Úgy lépett oda a szívhez, mint egy papnő az oltárhoz. Vajon az túléli az utat vissza Londonba a tálka aranyszínben derengő vér nélkül? Miután Lira kitépte Emery mellkasából, az ő kezében minden bűbáj nélkül dobogott – Ceony legalábbis nem látta, hogy bármiképp megbűvölte volna. Persze nem sokat tudott a mágusok szívének működéséről, és szinte semmit az excízióról.

Kellett valami, amiben biztonságosan szállíthatja a szívet. Ahogy a lehetőségeket latolgatta, orrát egyszerre facsarni kezdte a sós levegő, és karján felmeredtek az apró szőrszálak. Megnyalta az ajkát, és szembefordult Lirával. A nő sötét haja tökéletes, dús hullámokban omlott keskeny vállára, fénytelen szeme mandula formájúra szűkült, vörös ajka pedig gúnyos mosolyba torzult. Ceony összeszorította az állkapcsát, és ellépett a szív mellől. Nem engedheti, hogy Lira egyik bűbája célt tévesztve azt találja el. Megóvja Emery szívét, különösen attól a nőtől, aki ilyen mostohán elbánt vele. Ha a metszőt meg is lepte, hogy viszontlátja Ceonyt, nem mutatta. Sápadt arca szinte bájosra pirult dühében – vagy talán gyűlöletében. A lány nem tudta, melyikről lehet szó. Még soha senki nem gyűlölte ennyire. Legalábbis nem ilyen hevesen. Úgy döntött, ő szólal meg először. – Állj félre, Lira – mondta, és kihúzta magát, amennyire csak százhatvan centiméteres magasságából telt. – El akarsz menekülni? Akkor menj, amíg még tudsz. Lira elmosolyodott, és ez a mosoly határozottan emlékeztetett egy félvad macskára. – Dehogyis. Hiszen két szívet is magammal vihetek. Grath remek zsákmánynak fogja tartani, még akkor is, ha csak a tiedet adom neki. Felemelte egyik véres kezét – hogy az ő vére volt-e, vagy valaki másé, Ceony nem tudta –, és a mozdulatára három pár levágott kéz röppent a levegőbe, amelyeket Ceony korábban nem vett észre: elrejtette őket a barlang egyenetlen padlata. Ceony torka összeszorult. Eszébe jutottak a nyakát pettyező zúzódások, amelyeket ugyanilyen kezek okoztak. Egy fél pillanatig bénultan állt, de Emery szívének halk dobogása magához térítette és mozgásra késztette. A táskája után kapott. A levágott kezek hideg vércseppeket szórva szerteszét szökkentek felé. A vaskos, duzzadt ujjú élőholt végtagok madárként röppentek a levegőbe, és láthatatlan szárnyakon száguldottak felé. Szárnyak. Madarak. Ceony az ujja közé csippentette a papírmadarait, és előrántotta őket a táskából. – Ébredjetek! – zihálta, ahogy a kezek rárontottak. – Támadjátok meg őket! Két madár összegyűrve a földre zuhant – Ceony összezúzta őket, amikor a szívből menekülve rázuhant a táskájára. A lány megdermedt. Hét négyszögletes testű daru – narancsszín, sárga, gesztenyebarna, három fehér és egy szürke – azonban engedelmeskedett a parancsnak, és életre kelt a kezében. Szárnyuk sebes csattogása zümmögéssel töltötte meg a barlangot. Hosszú nyakukat előrenyújtva suhantak Lira testetlen hadserege felé. Ceony szinte hallotta, ahogy csatakiáltást rikoltanak, mielőtt önfeláldozóan rárontanak ellenfeleikre. Egy madár jutott mindegyik kézre, egy a félig rothadtat kivéve, amelyikre ketten csaptak le egyszerre: az egyik a hüvelyk-, a másik a gyűrűsujjnál. A kezek a lánytól alig négy lépésnyire szorultak ökölbe a papírmadarak körül, és ahogy a börtönben is, lehullottak a földre. Ceony agya sebesen járt. Adrenalin öntötte el, szinte érezte, ahogy felkúszik a tarkójáig és lecsorog a lábába. Ideges lett tőle. Ki kell jutnia a barlangból – Emery szíve túl közel van a tűzvonalhoz. Lira azonban elállta a kijáratot, és a következő bűbájra készült. Ceony már előkészítette a magáét. Összpontosíts a célpontra, idézte fel az emlékezete Emery szavait a rögtönzött órájukról. Az elméddel érezd, mint a mesék illusztrációit. Ha így teszel, a csillagok célba fognak találni. Ceony a táskájába nyúlt, és öt darab négyágú papírcsillagot húzott elő belőle, épp olyanokat, mint amilyeneket Emery használt abban a rettenetes raktárépületben. Ő és Emery olyan szorosra hajtogatták őket, hogy nem tett kárt bennük, hogy rájuk esett. Lira véres kezére és mozgó ajkára szegezte a tekintetét, elhajította a csillagokat, és a barlang szája felé rohant.

A csillagok szél sodorta papírforgók módjára pörögtek keresztül a barlangon. Ceony nem várta meg, amíg becsapódnak. Lira csalódott sikolya elég sokat elárult. A reggeli napfény még a fátyolszerű felhők mögül is perzselte kiszáradt szemét. A napsugarak szikrázva verődtek vissza a part fekete sziklái körül örvénylő habokról. Éhesen tátongott alatta a mélység. A víz hűvös permettel borította be, ahogy végigsietett az egyenetlen parton. Egy csík borostyánszínű moszat tekeredett a bokája köré, de rögtön le is siklott róla: mintha csak megérezte volna, hogy siet. Ceony nem jutott messzire, amikor egy sistergő vérkoszorú csavarodott köré. Törzse körül megfeszült a pajzsfüzér. A fortyogó vér visszapattant róla, és pókhálószerű mintákat alkotva felkenődött a nedves sziklákra. A bűbáj utóhatása fémes ízt hagyott a lány szájában. Lira arca elsötétült. Egy vérrel teli fiolát húzott elő nadrágja szoros korcából. Úgy tűnt, kezd kifogyni a matériából. – Bűvésztrükk – mondta már-már grimaszként ható vigyorral. – Azt hiszed, engem megállít egy papírövecske? Lépett egyet előre, hüvelykujja hosszú körmével kipattintotta a fiola kupakját, és a kezébe öntötte a tartalmát. A vér végigfolyt a tenyerén és lecsepegett a lába előtt, a csorba sziklák között fodrozódó sós vízbe. – Háromszor már megállított – vágott vissza Ceony. Valahányszor Lira lépett egyet előre, ő hátrált egy lépést. – Úgyhogy azt mondanám, igen. Lira édesdeden elmosolyodott. Ceony egy pillanatig világosan látta, mi vonzotta hozzá oly sok évvel ezelőtt Emeryt. A nő arckifejezése azonban megváltozott: szemöldökét összehúzta, homloka ráncokba szaladt, orrlyuka kitágult. Különös nyelven mondott valamit, és meglendítette véres kezét, mintha csak elhajítana egy krikettlabdát. Ceony a táskájába süllyesztette a kezét, és felkészült Lira támadására. Az a háta mögül érkezett. Orkánerejű, vörössel erezett, jéghideg hullámok csaptak le rá. Elvakították, és majdnem a földre vitték. Figyelmeztető rándulás száguldott végig a testén a köldökétől a feje búbjáig – mintha csak megégette volna valami. Elugrott, nehogy a hullám belesodorja a tengerbe, de a víz már így is elég kárt okozott: bőrig áztatta. Érezte, hogy a pajzsfüzérből kifogy az erő. Hátul, a lapockái között elpattant két láncszem. A füzér ázott papírpépként hullott a lába elé. Úgy érezte, mintha a hullám minden csepp vért kimosott volna belőle. Sápadt, reszkető ujjakkal belekotort a táskájába, és egymás után húzta elő belőle a tönkrement papírbűbájokat. A papírhalat, a bonyolult zavarógömböt, amelyet Emery hajtogatott, míg ő a csillagokat készítette. Arra akarta használni, hogy elterelje vele… Ujjai egy szimmetrikus rombuszt tapintottak ki Kömény teste mellett. Száraz volt: megvédte a körülötte lévő többi, összenyomódott bűbáj. Ezek óvták meg Köményt is, és még egy bilincsfüzért. A papírbűbájok halkan zümmögtek, ahogy hozzájuk ért. Hála az égnek, a fel nem használt papírok vékony kötege megóvta őket. Miközben Ceony elázott bűbájokat dobált ki a táskájából, Lira tücsökre cserkésző macskaként közelített hozzá. Ceony hátratántorodott – próbálta tisztes távolban tartani magától a metszőt és annak véres kezét. Kalapácsként dübörgő szíve kis híján kiugrott a mellkasából. A bőre viszketett. Kiszáradt torokkal nyelt egyet. Szívesebben nézne szembe Emery összes árnyékával, mint hogy itt álljon, ilyen védtelenül. De ez elől nem futhat el. Nem futhat haza a kihűlt, szívét vesztett Emeryhez. – Gyenge vagy, akárcsak ő – mosolygott gúnyosan Lira. – Értéktelen. Akárcsak a többi hajtogató. Emerynek sosem volt valódi hatalma, és neked sem. Ceony nem hátrált tovább. Nem lesz sem egér, sem tücsök. Megvetette a lábát a sötét sziklákon. A

zavarógömbje már nincs meg, de máshogy is elterelheti Lira figyelmét. – Aznap éjjel írta alá a válási kérelmet, amikor elrejtett téged a rendőrök elől – mondta a nőnek, és engedte, hogy az arcára kiüljön az a fajta önelégültség, amit még másokban is utált. Az, amit Lira arcán látott volna, ha azt nem nyomja el a közvetlenül a felszín alatt fortyogó düh. – Nem sikerült olyan mértékig uralnod a helyzetet, mint gondoltad. Lira meg sem rezzent, csak a bal szemöldöke moccant meg alig láthatóan. Ceony azonban ezt is észrevette. A nő közelebb lépett hozzá. Ceony nem mozdult. Próbált nem gondolni a gerince árkában gyűlő hideg verejtékre. – Te sem szerepeltél a szívében – mondta. – A mostani éned nem. Legalábbis nem a börtöncellán kívül. Vagy nem vetted észre? Lira nyolc vagy kilenc lépésre tőle megtorpant. Szeme résnyire szűkült. Úgy festett, mint egy kígyó – egy ugrásra kész, összetekeredett vipera. Ceony belegázolt az önérzetébe. Vagy talán megfeketedett, üres szíve legmélyén Lira még mindig érzett valamit Emery iránt. Nem. Nem érzett. Az ember nem tépi ki egy férfi szívét, ha érez iránta valamit. Nem, Lira számára Emery szíve egy emléktárgy volt, egy trófea. Valami, amit birtokolni lehet. Valamiféle beteges bosszú azért, mert a férfi üldözi őt és a hozzá hasonlókat. Emery egykor a szeretője volt Lirának, de mostanra élete megrontója lett. A nemezise. Veszedelem. És Lira gyűlölte ezt. Lira egy sólyom fürgeségével húzta elő az övéből hosszú tőrét. Nagy igyekezetében még a hüvelyt is félrelökte. A tőrt tartó kezét – mint valami törött szárnyat – oldalra nyújtva Ceonyra rontott. A figyelmét akarta elterelni vele: az igazi fegyvere nem a tőr volt, hanem vértől vöröslő keze. Értse meg, Patrice, a metszők agyafúrt egy társaság, mondta Hughes mágus. Rendkívül veszélyesek, és ha megérintenek valakit, a testét varázslatok közvetítésére használhatják. Halálos a mágiájuk. Ceony oldalra vetődött. Jobb lába beakadt két szikladarab közé, és ettől előrebukott. Lira kinyújtott karja épp azon a helyen kaszált a levegőbe, ahol az imént még a lány feje volt. Ceony küszködve kiszabadította a lábát a sziklák közül. A cipője ott maradt, beszorulva. Az éles sziklák belemartak a talpába átázott, mocskos harisnyáján keresztül. Lira azonban nem hagyott neki időt arra, hogy ezzel foglalkozzon. A nő megpördült, karja szélmalomként vágott keresztül a levegőn. Ceony hátraugrott: alig tudta kikerülni a mellkasa felé suhanó tőr hegyét. Két agyarszerű szikladarab között, egy pocsolyában ért földet, és előrántott a táskájából egy papírrepülőt. Az szétmállott a kezében. Túl sok víz érte. Lira támadott. Ceony felsikoltott, és igyekezett följebb kapaszkodni a sziklán, hogy elkerülje a bőrét megbűvölni igyekvő kéz érintését. Addig kotorászott a táskájában, amíg rá nem bukkant valamire, amit felhasználhatott. – Ébredj! – parancsolt a papírdenevérre. A teremtmény a levegőbe röppent papírlapnyi szárnyain. Nem volt szüksége ennél több utasításra. Talán, akárcsak Kömény, képes volt érzékelni a környezetét. Egyenesen Lira orrát vette célba. Ceony megmarkolta a bilincsfüzért, amely szorosan kettős sorba fűzött, V-alakú láncszemekből állt. Ez volt a második bűbáj, amit Emery a kétkedés üregében megtanított neki. Megpördült, haja legyezőként terült szét mögötte. Lira elkapta a denevért, és összemorzsolta a jobb szárnyát. – Kösd meg! – parancsolta a füzérnek Ceony. A füzér, akár egy, a víz mélyén lapuló cápa, meglódult a kezében, és Lira felé lendült… …aki tőre egyetlen, széles csapásával két különböző hosszúságú darabba hasította. A bilincsfüzér a földre zuhant, akár egy partra vetett hal. – Ahogy említettem – szólalt meg Lira, alig kifogyva a szuszból –, semmi hatalmad. – Előrelépett,

előhúzta az utolsó, vérrel teli fioláját, és a földre hajította. Skarlátszín füstfelhő borult köré – ez ugyanaz a bűbáj volt, mint amivel elmenekült, miután ellopta Emery szívét. Csakhogy most nem menekült, hanem egyenesen Ceony orra előtt bukkant fel újra. Ceonynak a torkába mart az éppen kifújni készült levegő. Gyorsan a táskájába nyúlt az utolsó bűbájáért, a rombuszért… Lira elkapta a könyökét – bőre a bőréhez ért –, és az álla alá nyomta a tőr hegyét. Aztán elvigyorodott. Ceony ügyet sem vetett a tőrre. Amennyire fáradt karjaitól telt, teljes erőből eltaszította magától Lirát, és előrántotta a táskából az egyszerű, káró formájúra hajtott papírdarabot. Tudod, mi történik, amikor egy papírlap nagyon nagy sebességgel rezeg? Lira felmorrant, és nekirontott a lánynak. Nekilökte egy tengerrel szembenéző, szélmarta sziklaperemnek. Keze Ceony nyakára kulcsolódott, tőrét a lány bordáinak nyomta. Vér és régi, rozsdás fémpénzek szaga áradt belőle. Lira kántálni kezdett. Ceonynak melege lett: baljós módon, túlságosan is melege. Mintha Lira ősi bűbája magát a lelket próbálná kicsalogatni Ceony csontjaiból. Nem szabadulhatott. Ott volt a kezében Emery papírbűbája, de nem tudott szabadulni. Fel kell használnia. Itt. Most. – Robbanj – suttogta, és eleresztette. A rombusz rezegni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban, lódarázs módjára zümmögve, miközben lassan, ráérősen lebegett a föld felé. A zümmögés egyre élesebb és áthatóbb lett. A káró alakúra hajtogatott papírdarab tűzijáték-petárdaként robbant kifelé, akár egy eltömődött csövű pisztoly. A robbanás ereje oldalvást a sziklafalhoz vágta Ceonyt. A durva kő belemart a bőrébe a blúzán keresztül. Elesett, csípőjére és könyökére támaszkodva ért földet. Hamu ízét érezte a szájában. Jó néhány szívdobbanásnyi ideig fehéren ragyogott körülötte minden, akár a hajnali napfény. Szeme előtt lassan újra kibontakoztak a színek, a formák és az árnyékok. Csengett a füle: mintha egy hangvilla pendült volna meg a fejében, és szólna szakadatlanul. Sajgó karral, merev csípővel ülő helyzetbe tornászta magát. Szeme előtt imbolygott a sziklás part képe. Halántékában hangosan, ütemesen dübörgött a pulzusa. Emery. A sziklákon túl, majdnem egészen ott, ahol a tenger hullámai partot értek, Lira prüszkölve, erőtlenül próbálta négykézlábra küzdeni magát. Ébenfekete fürtjei csapzottan lógtak az arcába. Ceony megkapaszkodott a sziklaperemben, és talpra kényszerítette magát. Megpördült körülötte a hajnali táj. Még mindig hallotta a fülében a szüntelen csengést – magas B-ben. Cselekednie kellett. Lira megérintette – akármilyen undorító bűbáj közben zavarta is meg a robbanás, ha magához tér, máris újra ráolvashatja. A földön félig ázott papírdarabkák hevertek, amelyek a táskájából hullottak ki. Lira tőre, markolatával egy zuzmócsomón, félúton hevert kettejük között. A magasban rikoltozó sirályok menekültek a tenger felé a robbanás elől. Bár még mindig imbolygott körülötte a táj, Ceony a tőr felé iramodott. Lira kilesett az arcába lógó hajtincsek alól, aztán talpra kecmergett, és ő is rohanni kezdett felé. Mind a ketten a tőr után kaptak. Ceony ragadta meg előbb. Meglendítette a meglepően nehéz pengét, és egy tagolatlan kiáltással, tökéletlen félkörben felfelé lendítette maga előtt. Érezte, hogy valami visszarántja a kezét, de nem elég erősen ahhoz, hogy megállítsa. Az éles penge áthatolt az akadályon. Lira felsikoltott.

Vörös cseppek zápora hullott a földre. Lira hátratántorodott, és mindkét kezével az arcához kapott: vérzett. A penge felhasította az arcát, és belevájt az egyik szemébe. Ceony elejtette a tőrt: teljesen felfordult a gyomra. Lira ismét felsikoltott, és a lány felé csapott. Visszakézből állon vágta. Ceony elesett, felhorzsolt tenyerével fogta fel a zuhanást. Lira zihálva és átkozódva térdre zuhant, ujjai közül vér csorgott. Megpróbálkozott egy gyógyító bűbájjal, de minden második szónál elfulladt a hangja. A vére mindent beszennyezett körülötte: vörösre festette a dagály után maradt apró tócsák és erek vizét, végigpöttyözte a zuzmót, karmazsinpiros csíkokat festett a sziklatalajra és a szétszórt papírdarabokra. Papír. Gyűrött, ázott, tépett papírdarabok. Nedvesek a vértől. Ceony zsibbadtan nyúlt az egyik szárazabb, a szélein megpörkölődött darabkáért, amelyen lassan hízott a Lira vére által ejtett folt. Szinte szenvtelenül, gondolatok nélkül dugta bele mutatóujja hegyét a vérbe – a tintába, amelyet az emberi test kínál. Az agya igazából fel sem dolgozta egészen az ötletet, az egyszerűen csak felképzett benne, mintha az emlékeiből bukkanna elő. Mintha mindig is ott rejlett volna a fejében. Ez, és semmi más. Tizenhat betűt rótt a papírra, majd reszkető hangon, de jól hallhatóan felolvasta: – „Lira jéggé fagyott.” És így is történt. Nézte, ahogyan az összegörnyedt, sérült arcát dajkáló Lira mozdulatlanná dermed. A jég fagyos csápjai végigkúsztak a lábán és ívbe hajlott hátán. A nő már nem zihált, ajkai két lélegzetvétel közt, résnyire nyitva fagytak meg. Kócos hajtincsei a gravitáció nyűgétől szabadon meredtek a levegőbe, mintha csak valaki ragasztóval formázta volna őket ilyenné. Ceony levegő után kapott. Úgy olvasta fel a mondatot, mint egy meseillúziót. Mint a Pip merész szökését. De ez nem egy kitalált történet volt. Vagyis, ez az ő története volt, nem csak egy illúzió. Ránézett véres ujjára, ettől azonban semmi nem lett világosabb. Továbbra sem volt képes feldolgozni a történteket. Fogta a papírdarabot, és kiegészítette a mondatot. Aztán felolvasta: – „…és nem mozdult többé.” Lira szobra mit sem változott. Ceony felállt, ujjai közül kihullott a véres papírdarab. A sós víz mohón kapott utána, felemésztette és magába olvasztotta a betűket. A lány elhátrált Lira mellől. Hét lépésre volt tőle, amikor egy barna foltra lett figyelmes a víz felszínén. Elég közel volt, hogy ne kelljen meregetnie a szemét ahhoz, hogy felismerje. Egy csónak volt az. Két férfi ült benne, de vonásaikat nem tudta tisztán kivenni. Az egyikük evezett: a lapátok egyszerre merültek a vízbe a csónak mindkét oldalán. A másik a kormánylapát mellett térdelt, és a part felé kémlelt. Ceony megmerevedett: az a hátborzongató sirály jutott az eszébe, amelyikkel elsőként találkozott a parton. Azt a madarat küldte valaki – hátha épp ez a két alak? Lábai csak akkor mozdultak meg, amikor látta, hogy a csónak egyre közelebb ér. Visszafordult a barlang felé. Legszívesebben futott volna, a teste azonban nem engedelmeskedett. Nem tört el semmije, mégis összezúzva érezte magát. Kimerült. Mintha nem is ő parancsolna a tagjainak. Bebotorkált a barlangba, és egyik kezével a falat követve eltapogatózott a sziklaperemig, amelyen a tál állt, benne Emery még mindig fáradhatatlanul dobogó szívével. Belenézett a táskájába. Nem volt benne más, csak Kömény. Magában megszólította a kutyát, köszönetet mondott neki, és megígérte neki, hogy amint lehet, újra összerakja. Aztán szétszedte néhány tagját, óvatosan, nehogy kárt tegyen a teste központi részében, és fáradt ujjakkal láncszemeket hajtogatott a papírból. Életerő-füzért font belőlük, épp csak olyan hosszút, hogy átérjen egy kifejlett emberi szívet. Kimenekült a barlangból, és felkapaszkodott a sziklafalon, még mielőtt a csónak partot ért volna. Nem pillantott hátra. A hatalmas papírrepülő ott volt, ahol hagyta. Felszállt, és London irányába fordult vele. A szíve fölé

rejtve ott lapult Emery szíve.

16. fejezet Minden tagja sajgott, a keze érzéketlenné dermedt. Körülötte csak úgy süvített a szél. A gondolatai lassan Emery otthonára terelődtek. Ami most már az ő otthona is. Mi van, ha a férfi meghalt, míg ő távol volt? Mi van, ha túl lassú volt? Életre tud kelteni egy animált szív egy élettelen testet? A férfi szíve bágyadtan verdesett a sajátja mellett. Sokat vesztett maradék erejéből, mióta kivette a megbűvölt folyadékból. De volt még ideje. Biztosan. Az ehhez hasonló történeteknek nem szabad rossz véget érniük. Aviosky, Hughes és Katter mostanra biztos észrevették, hogy eltűnt, Ceonyt azonban nem érdekelte, miféle büntetést is szabnak ki rá emiatt. Nem bánta meg a döntését, még ha ki is derül, az ügyetlenül elkészített papírszív nem tudta életben tartani Emeryt. Imádkozott, hogy elégségesnek bizonyuljon a hajtogatótudománya. A három mágus legalább a padlásra vezető óriási csapóajtót nyitva hagyta. A papírrepülő besiklott rajta, és kecsesen landolt. Ceonynak irányítania sem kellett: felismerte, hogy hazaért. Ceony lefeszegette merev ujjait a kapaszkodókról, és próbálta újra életre dörzsölni elgémberedett ízületeit. A feje mintha köddel lett volna tele: egyetlen ép gondolat sem maradt benne. Lába alatt megreccsentek a padlódeszkák. A táska úgy fityegett a válláról, mint egy ócska állóóra törött ingája. Úgy érezte, mintha ő maga is papírból lenne. A falnak támaszkodva, Emery szívét magához szorítva ereszkedett le a lépcsőn az első emeletre. Az életerő-lánc egészen átvérzett. Ceony egyik cipője ott maradt két szikla között a parton: nem akart a szükségesnél több időt elvesztegetni azzal, hogy visszamegy érte. Harisnyás, sajgó lába miatt minden második lépése tompán puffant. Elment Emery résnyire nyitott ajtajú hálószobája mellett. Az ágy üres volt. Tehát nem mozdították meg. A földszinten van, és még él. Őt várja. Csak nem temették el nélküle, hiszen nem volt olyan hosszú ideig távol.

Vagy igen? Elment a könyvtár, a mosdó, a saját hálószobája mellett. Megint a falnak támaszkodott, és elindult az földszintre. Nyolc lépcsőfokkal lejjebb kitárult az ajtó. Aviosky mágus állt a keretében. – Miss Twill! – kiáltotta. Hangjában egyforma arányban keveredett az aggódó, ideges szülő, a szigorú tanár, és a földműves, aki megkönnyebbülten nyugtázza az első tavaszi eső érkezését. Szeme akkorára kerekedett, mint egy szerviztányér. Ceony nem mindennapi látványt nyújthatott. Aviosky elsápadt, és már indult volna felfelé a lépcsőn, a lány szavai azonban megállították. – Nincs semmi bajom – mondta neki. És igazából tényleg nem is volt. A blúzán folydogáló vér nem az ő vére volt. Óvatosan előhúzta Emery szívét a blúza alól. Aviosky a szájához kapta a kezét. – Az csak nem… – suttogta ajkára szorított ujjai mögül. Ceony leereszkedett a maradék lépcsőfokokon, és ellépett Aviosky mellett, aki nem próbálta megállítani. A lánynak nem maradt ereje vitatkozásra. Hughest és Kattert sehol sem látta. Szíve szaporább ritmusra váltott, ahogy megpillantotta Emeryt – a valódi Emeryt. Ott feküdt az étkező padlóján, a hevenyészett derékaljon, épp, ahol hagyta. Bőre majdhogynem halotthalvány volt, szeme egészen az üregébe süppedt. Az ajka szinte teljesen lila volt. Szinte, de nem teljesen. A papírszív még mindig dobogott a mellkasában. Aviosky becsukta az ajtót, és feltette a kérdést, amely Ceonyban is felmerült. – Működni fog? – Nem tudom – suttogta Ceony. Megrémítette, hogy egy olyan tapasztalt mágus, mint Aviosky, ezt kérdezi tőle. Mi van, ha nem működik? Emery bal oldalára lépett, és letérdelt mellé. A szívet az egyik kezébe fogta, a másikkal kigombolta a férfi ingét. Emery bőre hűvös volt, de nem hideg. – Még maradt benne valamennyi mágia – mondta. Ezt csak onnan tudta, hogy nincs szív, amely tovább dobogna a testen kívül, hacsak meg nem bájolják; Lira mágiája pedig erős volt. Remélhetőleg ez elég lesz. A férfi mellkasára helyezte a szívet. Emery bőrén megvillant Lira bűbájának aranyszíne, és feltárult alatta az üreg. Mivel épp most töltött el meglehetősen sok időt egy szívben, Ceonyt nem rémítette meg a felnyitott mellkas látványa. – Meddig voltam távol? – kérdezte. A papírszív erőtlenül, ázottan lüktetett a szeme előtt. – Egy éjszakát – felelte Aviosky alig hallhatóan. Ceony biccentett. Benyúlt Emery még mindig meleg mellkasába, kiemelte belőle a papírszívet, és visszaigazította a helyére az igazit. Emery háta ívbe feszült. A férfi mély levegőt vett. Az üreg olyan gyorsan zárult össze, hogy Ceony alig tudta kirántani belőle a kezét. Az aranyszín derengés kialudt. Ceony visszafojtott lélegzettel figyelt. Emery nem mozdult, és nem ébredt fel. A mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatózott. Bágyadt, de egyenletes, ütemes szívdobogást hallott. Elmosolyodott. Másra nem maradt ereje. – Rendbe jön, de azért hívjon orvost – mondta könnyed, fesztelen modorban. A saját füle számára kifejezetten gyerekesen hangzott. Kisimította Emery haját a homlokából, és bár Aviosky mágus ott állt a lábánál, lehajolt, és egy csókot nyomott a férfi arcára. – Miss Twill – kezdett bele a mondandójába Aviosky, ahogy Ceony feltápászkodott. A mondatot azonban, akármi is lett volna, nem fejezte be. Talán mert Ceony olyan rémesen nézett ki. Talán mert Aviosky felismerte, hogy Ceonyt csak a jóérzés vezérelte. Talán mert látta, hogy a lány lába úgy remeg, mintha egyetlen éjszaka alatt száz esztendőt öregedett volna. Aviosky mágus szúrós tekintetével a hátában Ceony ellépett Emery Thane mellől, felcammogott a lépcsőn, és belezuhant az ágyába.

Ólomnehéz tagokkal és enyhe fejgörccsel ébredt. Húzódtak az izmai, különösen a lábában és az alkarjában – holnapra még jobban fognak majd fájni. A háta lüktetett ott, ahol felhorzsolta a Foulness-sziget szikláin. A gyomra, bár egészen kicsire összeszűkült, hangosan korogva követelt valami ennivalót. A szája olyan száraz volt, hogy alig tudott nyelni. Valaki egy pohár vizet nyomott a kezébe. Az ágya mellett egy ismeretlen férfi térdelt. Aviosky állt mögötte, és segített, hogy Ceony egy párnával a háta mögött ülő helyzetbe tornássza magát. A lány négy és fél korttyal kivégezte a pohár vizet, de még mindig szomjas maradt. Észrevette, hogy az idegen – egy ötven év körüli, majdnem teljesen kopasz, kerek szemüveges férfi – nyakában kúp alakú sztetoszkóp lóg, és megállapította, hogy ő lehet az orvos, akit Aviosky kihívott. Nem azért kérte tőle, hogy hívjon orvost, hogy az őt vizsgálja meg. Az ablakon beszűrődő délelőtti fényből arra következtetett, hogy jó ideig aludt. – Kiszáradt – közölte az orvos, miután megszorította Ceony csuklóját, és megnézte, mennyi időbe telik, mire az ujjai által hagyott fehér nyomok újra kipirosodnak. – És tele van horzsolásokkal. Azonkívül meg kéne fürödnie. De kétségtelenül megmarad, miss Twill. Ceony megköszörülte a torkát. – És Emery… Thane… Thane mágus? – dadogta. Aviosky kutató pillantása láttán elvörösödött. – Vele mi van? – Ahogy megjósolta, miss Twill, csak néhány nap pihenésre van szüksége, és rendbe jön. Dr. Newbold is ezt állapította meg. Ceony megkönnyebbülten sóhajtott, és hátradőlt a párnáján. Dr. Newbold előrehajolt, és minden különösebb kérdés nélkül a mellkasára nyomta a sztetoszkópot. De hát az orvosok már csak ilyen közvetlenek. – Huszonnégy órán át csak folyadékot és pépes ételeket fogyasszon. Ne egyen semmi olyasmit, amit rágni kell, hacsak nem akar gyomorgörcsöket. Az orvos beletúrt a padlón álló táskájába. A táskát valaki többször is megjavítgathatta már, mert Ceony észrevette, hogy a varrásai mentén az öltések három különböző árnyalatú fekete cérnától származnak. Dr. Newbold egy zöld kencével teli, apró tégelyt húzott elő. Egészen úgy nézett ki, mint az az aloés krém, amit a Tagis Praff iskolaorvosa az egyes és kettes ágyak között álló gyógyszeres szekrény harmadik polcán tartott. – Ettől gyorsabban gyógyulnak majd a horzsolásai – magyarázta a férfi. – Használja naponta kétszer, vagy amikor húzódnak a sebek. – Na és Em… Thane mágus? – kérdezte Ceony. – Neki nincsenek horzsolásai – felelte dr. Newbold. – A mágia ejtette sérülések különös dolgok. Bonyolultak. Ha különösen viselkedik, miután felébredt, hívjanak fel. – Figyelmeztetően felemelte az ujját. – És hagyják, hadd ébredjen fel magától. A test sokszor a mi akadékoskodásunk nélkül is tudja, mi a legjobb neki. – De honnan fogjuk tudni, hogy különösen viselkedik-e? – kérdezte Ceony. – Eleve elég különös alak. Aviosky rosszalló ciccentést hallatott. Ceony azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Az idősebb nő erre megint ciccentett. Ceony letörölte az arcáról a vigyort, és lehajtotta a fejét, hogy a mágus ne lássa, hogy elpirul. Aviosky az orvoshoz fordult. – Visszajön még este, hogy vessen rá egy pillantást? Dr. Newbold megrázta a fejét. – Nem, nem; nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Nekem úgy tűnik, stabil az állapota, főleg hogy most már a saját ágyában fekszik. Hacsak nem feltétlenül szükséges, nem szeretem a padlóra fektetni a betegeimet. – Én majd vigyázok rá – ült fel Ceony. Belesajdult a háta a mozdulatba. – Nem esik nehezemre, és amúgy is csak azt kell figyelni, nem veszünk-e észre valami különöset, nem? – kérdezte, hol az orvosra, hol Avioskyra pillantva. – A tanonca vagyok, és semmi bajom. És tudom, hogy maga elfoglalt, Aviosky mágus.

A nő szorosan összepréselte az ajkait, de Ceony nem tudta, hogy ez az ő kijelentésére adott válasz-e vagy sem. Aviosky mágus mindig ilyen arcot vágott. – A dolgok nagyon is mozgalmasból nagyon is nyugalmasba csaptak át, ráadásul igen rövid idő alatt – mondta a nő. – Ez aggaszt engem. De ha maga szerint, dr. Newbold, rendben van, én nem ellenkezem. – Rendben van – mondta az orvos. Becsukta a táskáját, és egy horkantással felegyenesedett. Ahogy felállt, roppant egyet a jobb térde. – De ha észrevesz valami különöset, küldjön egy táviratot. – Nekem is – tette hozzá Aviosky mágus Ceonynak címezve, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. Még mindig ugyanazt az öltözéket viselte, mint amikor Ceony hívására megérkezett. A lány nemcsak azért volt neki hálás, mert olyan hamar ideért, hanem azért is, mert itt maradt Emery mellett, miután a másik kettő már lemondott róla. Elmosolyodott. – Természetesen. A legapróbb változásról is értesítem, Aviosky mágus. Megígérem. Aviosky, már amennyire szigorú vonásai engedték, elmosolyodott. – Ezt örömmel hallom. Sajnálom, hogy ez az incidens megzavarta a tanulmányait – mondta, és kritikus szemmel végigmérte Ceonyt. – Bevallom, nem nagyon pártolom, ha a tanítvány ellenkező nemű, mint a mestere, és a többi hajtogatónk is férfi, de hajlandó vagyok megfontolni az áthelyezését. Ceony az ötlet hallatán az ajkába harapott, nehogy azonnal kirobbanjon belőle az ellenkezés. Ehelyett nyugodtan és udvariasan felelt. – Thane mágus mindeddig jó tanárnak bizonyult, és igen türelmes volt hozzám. Ha az adott helyzetben lehetséges, szívesen maradnék az ő tanonca. Aviosky bólintott. Higgadt arcára némi kétely árnya vetült, de nem fűzött hozzá semmit. – Dr. Newbold – fordult a mellette álló férfihoz. – Köszönöm, hogy eljött. Továbbítom a számláját a Kabinetnek. Kérem, most bocsásson meg nekünk. Az orvos biccentett, és távozott. Ceony az ajkát harapdálta. Azt hitte, az orvossal együtt Aviosky is távozik. Miféle megbeszélnivalójuk lehet még? Amint dr. Newbold mögött becsukódott az ajtó, Aviosky egyenes háttal leült Ceony keskeny ágyának szélére. – Mondja el, pontosan mi történt. Ceony összekuporodott. – Előbb ennék valamit… – Ilyen hosszú a történet? – szakította félbe a nő. – Maga az utasításaim ellenére elhagyta ezt a házat, hogy egy metsző nyomába eredjen! – Már a puszta gondolattól is elakadt a lélegzete. – És nemcsak hogy túlélte, de visszaszerezte Anglia talán legtehetségesebb hajtogatójának a szívét. Megérdemlem, hogy halljam a részleteket, miss Twill. – Nem is „utasított”, hogy ne hagyjam el a házat – vágott vissza Ceony. – Csak azt mondta, hogy hagyjam el az étkezőt. Amit meg is tettem. Aviosky mágus megdörzsölte az orrnyergét a szemüvege alatt. – Ez pont olyan, mint amikor annak idején az iskolában megpróbálta kimagyarázni magát a büntetőfeladatok alól, Ceony. – Nem, csak… elég bizalmas az egész – mondta a lány. – Bizalmas? – ismételte a másik. Láthatóan meglepte a szóválasztás. – Milyen értelemben? Mi lehet olyan bizalmas, hogy nem mondhatja el nekem? – Majd elsápadt. – Csak nem kötött alkut… – Nem, nem – tiltakozott Ceony, és lepillantott a kezére. Vér volt a körmei alatt. Lelki szemei előtt felrémlett a vérző szemére szorított kézzel kuporgó, jéggé dermedt Lira alakja. Vérmágia, gondolta. Akkor most már én is metsző vagyok? Erre eddig nem is mert gondolni. Mi történne, ha Aviosky mágus – és a Máguskabinet – megtudná, hogyan győzte le Lirát? Kerülve Aviosky tekintetét, ennyit mondott: – Fogtam Thane mágus papírrepülőjét – ami fenn van a padláson –, és elküldtem egy madarat – mármint, egy papírmadarat –, hogy mutassa az utat Lirához. Valószínűleg meglátta a repülőt, megrémült, és elmenekült. Követtem őt a tengerpartig, ahol tábort vert. Azt hiszem, sikerült megszöknie. Én… láttam egy

csónakot a vízen. Talán érte jött. – És csak úgy otthagyta a szívet? – vonta fel a szemöldökét Aviosky. Ceony bólintott. – Micsoda ostobaság, ilyen kockázatot vállalni, és azután otthagyni a táborhelyen azt, amiért az egész támadást végrehajtotta – mondta a másik. – Visszakövetem a koordinátákat, és kiküldök oda néhány nyomozót. A lánynak erre elakadt a lélegzete. Remélte, hogy Aviosky nem vette észre. – Az hiszem, most pihenek egy kicsit – nyögte ki. Nem tudta, mit találhatna bárki a szigeten – a két férfi vajon elvitte magával Lirát, vagy ott hagyták? – És eszem valamit. Ha megnézem a térképet, talán rájövök, hol volt a táborhely… és elküldöm egy táviratban. Talán este. – Ezzel nyer egy kis időt. Aviosky gyanakvó arcot vágott, de annyiban hagyta a dolgot. Végül is, büntetőfeladatok ide vagy oda, Ceony a legjobb diákjainak egyike volt. Még utoljára összeszorította az ajkát, aztán felállt. – Még ma este küldje le, hacsak nem akarja, hogy a Kabinet kezdje forszírozni a dolgot. Hughes mágus igen türelmetlen ember, és az apró részletek megszállottja – igazította meg a szemüvegét. – Biztos, ami biztos, nem küldöm el a kocsit – mondta, majd távozott. Ceony az ablak langyos üvegtáblájának dőlt, és megvárta, amíg Aviosky átkel a villát álcázó papírbűbájokon. Aztán felkelt, és átosont Emery szobájába. Az ajtó hangos nyikorgással nyílt ki. Emery mozdulatlanul feküdt az ágyon, két takaró alatt. A függönyöket behúzták. Ceony félig elhúzta őket, hogy bejusson némi napfény. A férfi már jobban nézett ki, az arcszíne is egészségesebbnek tűnt. – Nem tudom biztosan, mit csináljak – vallotta be, ahogy a férfi légvételeinek ütemére emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte. – El kell árulnom Aviosky mágusnak, hol van az a hely. Nem akarok a Kabinettel tárgyalni. De… Lirát otthagytam a sziklákon. Nem tudtam, hogy működni fog-e, ha leírom, de a vér létrehozott valamiféle kapcsolatot, és sikerült – folytatta, és szórakozottan megdörzsölte a bal karját. – De én nem vagyok olyan, mint ő. Kérem, ne higgye, hogy olyan vagyok. A férfi ágyához lépett, egy pillanatra megszorította a kezét, aztán a mosdóba ment, hogy megtisztálkodjon. Soha életében nem akarta többet más vérét látni. Mielőtt lefeküdt aludni, levett egy régi kiadású atlaszt Thane számtalan könyvespolcának egyikéről, és táviratban elküldte a hozzávetőleges koordinátákat Aviosky mágusnak. Ezután nehezen tudott csak elaludni.

17. fejezet Másnap Ceony korán kelt, megrakta a tüzet a szalon kandallójában, és odakészítette mellé a hajsütővasat. A jelek szerint Aviosky feltakarította a törött edényeket, és a helyére igazította a felborult ebédlőasztalt, de Ceony, miután tisztítószereket keresve feltúrta a konyhaszekrényeket, azért felsöpörte és felmosta a padlót és letörölte a konyhapultot. Elmosta és megszárította az edényeket, és gondosan a helyükre rakta őket. Átnézte a jégszekrény tartalmát, és megpróbálta kitalálni, mit főzzön ebédre és vacsorára. Reggelire egy barackot evett, és ivott egy kis tejet. Az emeleti fürdőben – ott volt a legjobb tükör a házban – óvatosan besütötte a haját, és hajpánttal hátrafogta. Miután megszemlélte magát a tükörben, kivette a hajából a hajpántot, és inkább egy egyszerű, olívzöld díszcsattal összefogta hátul az arca melletti tincseket. Az édesanyja mindig azt mondta, hogy a vörös hajhoz ez a szín megy a legjobban – bár Ceonyé inkább répaszínűbe hajlott, semmint vörösbe. Elővett egy szemceruzát, kihúzta vele a szemét, aztán elmorzsolt belőle valamennyit a két ujja között, hogy sötétebbre színezze vele halvány szempilláit. Felkent egy kis pirosítót, aztán felvette a második legjobb ruháját: egy tengerészkék, csípőben húzott szoknyát és egy fodros gallérú, barackszín blúzt. Egy pillanatig fontolgatta, hogy a legjobb ruháját veszi fel – a szűk, zsályazöld, rövid ujjút –, de nem akarta túlzásba vinni a dolgot. Elégedett volt a külsejével, mi több, magabiztosnak érezte magát. Bement Emeryhez, hogy megnézze, hogy van. A férfi nem mozdult, de mintha valamelyest könnyebben lélegzett volna. Leült mellé az ágy szélére, és végigsimított a haján, aztán végighúzta a homlokán a kisujja hegyét. Megnézte, van-e láza. Nem volt. Hozott egy kis erőlevest, és óvatosan, apránként megitatta vele. Ezen kívül nem sokat tudott tenni. Lement a konyhába, és az orvos intése ellenére uborkás szendvicseket és krumplisalátát készített. Két személyre. Mivel azonban Emery nem ébredt fel, egyedül evett, a maradékot pedig betette a

jégszekrénybe. Túlesett a megjósolt gyomorgörcsökön. Vacsorára spárgát készített, tejszínes-kolbászos szószt és mellé pogácsát. Megint két személyre főzött, és egészen este nyolcig várt. Emery még mindig nem ébredt fel, úgyhogy az étel lassan kihűlt. Ceony újabb adag levest itatott meg a férfival, és egy nedves ruhával végigtörölte az arcát és a nyakát. Gyorsan megvacsorázott – le sem ült, az asztal mellett állva evett –, aztán előkereste a Pip merész szökését. Átvitte a széket a könyvtárból Emery szobájába, leült, és a tőle telhető legnagyobb beleéléssel felolvasta. Emery mellkasa fölött képről képre megelevenedett a szürke kisegér története, aki átkelt a macskáktól hemzsegő szemétdombon, hogy visszaszerezze a kedvenc játékszerét. A férfi mégsem ébredt fel. Ceony megmosta az arcát, felakasztotta a ruháit és későn feküdt le. Másnap a nappal együtt kelt, megfürdött, a tűz mellé készítette a hajsütővasat, aztán felsöpörte az előszobát és letörölgette a port a szalonban. Még Jonto szétszóródott csontjait is összeszedte, hogy letörölhesse alatta az ablakpárkányt. A fürdőben aztán besütötte a haját – ezúttal egy kicsit merészebben –, és a bal füle mögött összefogta, hogy a göndör fürtök a vállára omoljanak. Kihúzta a szemét, kipirosította az arcát, és újra belebújt a sötétkék szoknyába és a barackszínű blúzba. Nem reggelizett, inkább nekilátott kimosni csekély mennyiségű szennyesét. A fehér blúz, amelyet az Emery szívében tett utazás során viselt, menthetetlen volt, a szoknyát azonban még rendbe lehetett hozni. Kisikálta és kiakasztotta száradni. Tiszta, napos idő volt. Aztán ebédet készített. Megint uborkás szendvicset, de most is egymagában étkezett. Vacsorára rozmaringos csirkét tervezett. Elővette a jégszekrényből a csirkét, a mosogató alatti szekrényben talált egy fonnyadt hagymát, és levágott egy kevés rozmaringot az étkező ajtajával szemközt függő csokorból. Nekilátott feldarabolni a csirkét, de amikor meglátta a belőle kiserkenő híg vért, megállt a keze a levegőben. Lira jéggé fagyott… és nem mozdult többé. Letette a kést, és jól megnézte a kezét. Vért látott rajta, pedig tudta, hogy tiszta. Papír, emlékeztette magát. Csak egy papírbűbáj volt, semmi több. De a papírillúziók nincsenek hatással a valódi emberekre, nem igaz? Ceony az ajkába harapott. Aviosky nem kereste azóta. Egykori tanára talán gyanakszik rá? Megkapta egyáltalán a táviratot? Az étkező irányába pillantott, az emeletre vezető lépcső felé, ahol Emery aludt. Mi fog mondani neki? – Micsoda ostobaság – mondta hangosan, felkapta a kést, kettévágta a csirkét. Befűszerezte, bepanírozta, és berakta a sütőbe. A házikoszt illatától megnyugodott, főleg, miután elmosta és elrakta a kést. Ránézett Emeryre, aki, bár teljesen úgy festett, mint aki csak szunyókál, nem ébredt fel. Vacsora után megkereste a táskáját, kivette belőle Köményt, és a könyvtárba vitte. Többféle hajtást is kipróbált, hátha egyedül is ki tudja javítani. De ehhez még nem tudott eleget: összezavarták a különböző darabok illesztései, és a sokféle, egyedi hajtás. Akkor sem tudta volna leutánozni őket, ha a saját szemével látja, amikor Emery megalkotja a kutyát. Túl magas szintű bűbájról volt szó. Feladta, és próbált nem túlságosan magába roskadni miatta. Addig kutakodott a könyvtár polcain, amíg rá nem akadt egy kisregényre, amely A keresztespók címet viselte. A szöveget néhány oldalanként feketefehér rajzok kísérték. Felolvasta Emerynek, de mivel nem olvasta korábban a történetet, egyetlen illúziót sem tudott megidézni belőle. Ezt még gyakorolnia kell. Aznap éjjel, épp amikor visszatette a polcra A keresztespókot, kattogni kezdett a távíró. Ceony a kezét tördelve várta, hogy megjelenjen az üzenet, aztán az öklét harapdálva olvasta Aviosky mágus üzenetét. koordinatak ellenorizve stop liranak nyoma sincs stop a kabinet vizsgalja az ugyet stop remelem minden rendben stop

Valamiért a hír, hogy nem találták meg Lirát, nem nagyon nyugtatta meg a lányt. Ha lehet, még jobban

megrémítette. Jó néhány órába beletelt, mire el tudott aludni. A gondolatai egyre a Foulness-sziget partjainál jártak. Újra meg újra lejátszotta magában a csatát Lirával. Két ujját a nyakához nyomva megkereste a pulzusát. Csak két ütemet hallott, a harmadik túl halk volt. Másnap későn ébredt. Elvégezte a szokásos lépéseket: besütötte a haját, kifestette az arcát, felöltözött, és nekilátott a házimunkának. Reggelire – vagy inkább villásreggelire – szalonnás tojást sütött, pirítóssal. Két személyre. Egyedül evett, aztán megnézte, mi van még készleten a konyhában. Megállapította, hogy nemsokára el kell mennie bevásárolni. Jó lenne, ha nem kéne egyedül mennie. Kiment a kertbe. A villa a felhők mögül előtörő, meleg nyári napsugarakban fürdött. A hátsó kertben, az eresz alatt egy valódi kiskertet talált, valódi növényekkel, nem pedig papírutánzatokkal. Úgy tűnt, rendesen gondozzák, bár a menta, a petrezselyem és a reteknek tűnő zöldség közt itt-ott felütötte a fejét egy-egy szál gyom. Ceony egyenként kihuzigálta és kupacba rakta őket. Talajtakarásra jók lesznek majd. Bedugta a földbe a mutatóujját, és úgy találta, locsolni kéne. Amikor azonban visszament a konyhába az öntözőkannáért, halk, ismerős hangokat hallott az étkezőből – ugatásnak szánt, halk kaffogást. Érezte, hogy darabokra hullik belülről, majd lassan újra összeáll, csak éppen a szíve csúszik fel a helyéről a torkába. Kömény vadul csaholva rohant be a konyhába. Papírból készült mancsai meg-megcsúsztak a fényes parkettán. Egyszer el is esett, de feltápászkodott, és odaszaladt Ceonyhoz. A lány tátva maradt szájjal letérdelt, és elkapta. Kömény papírnyelvével végigszántott a ruhája ujján, és olyan hevesen csóválta a farkát, hogy Ceony attól félt, az mindjárt lerepül a kutya hátsójáról, és a jégszekrényben landol. – Hát itt vagy! – mondta neki, miközben megvakargatta a füle tövét és az állát. – Ugye hogy nem tartott sokáig? De tudta, hogy Kömény nem magától kelt újra életre. A pulzusa olyan hangosan dörömbölt a fülében, hogy most már a halk harmadik ütemet is világosan hallotta. Két pillanat múlva kinyílt a lépcső felé vezető ajtó, és kilépett rajta Emery. Ugyanaz az indigókék felöltő volt rajta, tiszta ing és nadrág – a szürke, amit Ceony épp az előző nap mosott ki. Ceony lassan felállt, és érezte, hogy elpirul. A férfi tartása kissé görnyedt volt, annak jeleként, hogy nem érzi magát tökéletesen jól, de amúgy teljesen egészségesnek tűnt. A pillantása – gyönyörű, zöld szemének pillantása– rátalált a lányéra. Mosolygott a szeme. – Határozottan az az érzésem, hogy lemaradtam valami nagyon is látványosról – szólalt meg. Kissé karcos volt a hangja. Megköszörülte a torkát. – Ez, és hogy hihetetlenül éhes vagyok – tette hozzá. – Ó! – mondta Ceony, és átnyomakodott Kömény mellett a kenyértartóhoz. – Összeüthetek magának valamit. Üljön le. Szereti az uborkát? Bár, persze hogy szereti… végül is a maga uborkája. A férfi felvonta az egyik szemöldökét. A szeme azonban még mindig derűsen csillogott, és a szája is mintha mosolyra állt volna. – Szerintem elég jól vagyok már ahhoz, hogy készítsek magamnak egy szendvicset, Ceony. A lány azonban megrázta a fejét, elővette a vágódeszkát, és kivette a jégszekrényből a maradék uborkát. Emery egy pillanatra megtorpant a konyha küszöbén, de aztán megadta magát, és leült. – Hogy érzi magát? – kérdezte Ceony. Fülében még mindig zakatolt a vér. Reszketett a keze, ahogy meghámozta és felkarikázta az uborkát. Lassított, nehogy megvágja magát. – Mint akinek végigtrappolt valaki a mellkasában, és benézett mindenhová, ahová nem kellett volna. Ceony kése megállt a levegőben. A férfi szemébe nézett, és a jókedv mögött meglátta a bizonyosságot. Lángolt a füle és a nyaka. – T-tudja, mi történt, igaz? Emery az ujja köré csavart egy hajtincset. – A szívemről beszélünk, Ceony. Még szép, hogy tudom, mi van benne. Legalábbis a nagy részét.

A nagy részét? Ceony kinyitott egy szekrényajtót, hogy amögé rejtse vörös ábrázatát. Próbált az uborkára koncentrálni. Mégis mekkora az a „nagy rész”? Eszébe jutott a szóváltásuk a negyedik üregben, és úgy érezte, mindjárt meggyullad rajta a ruha, úgy elvörösödött. A szekrényajtó becsukódott. Ceony riadtan vette észre, hogy Emery ott áll mellette. A férfi kivette a kést a lányt kezéből, és letette a konyhapultra. – Azt viszont nem tudom, mi történt azelőtt, vagy azután – mondta. Pillantása Ceony nyakára vándorolt. Odanyúlt, és egy ujjal felemelte a lány állát. Ceony ráeszmélt, hogy a másik a zúzódásokat nézi, amelyeket az élőholt kéz szorítása hagyott maga után. Elhúzta a fejét, és szétterítette a haját a vállán, hogy eltakarja a kék foltokat. – Elkötöttem a papírrepülőjét – mondta. – Valóban? Ceony bólintott. – Papírmadarakat küldtem ki, hogy a nyomára bukkanjak, és követtem őket. Azt hiszem, csónakon akart megszökni – mármint Lira… – De nem így történt. – Ez nem kérdés volt. Emery pillantása eltökélt volt és elgondolkodó. A lányból csak úgy ömlöttek a szavak. – A tengerparton találtam rá, egy barlangban. Valamiféle bűbájt mondott magára – a szívére –, és így ragadtam benne én is. Nem állt szándékomban „végigtrappolni rajta”. Nem volt más választásom. Azon kapta magát, hogy egyre jobban hadar. Nem volt képes elszakítani a pillantását a másik vesébe látó tekintetéről. – Azt gondoltam, ha eljutok a másik végéig, találok valami kiutat. Ő is ott volt valahogy, de nem állandóan. Próbáltam gyorsan haladni. Nem akartam, hogy maga meghaljon. – Kis szünet. – Aztán kijutottam – bökte ki. A férfi bólintott. Szóval erre a részre emlékszik. Ceony összes vére az arcába szökött, egészen kihűltek a lábai. – Ő is ott volt, és az összes papírbűbáj elázott, aztán megragadott, és azt mondta, az én szívemet is kivágja, és… Elhátrált a férfi elől, háta a mosogató peremének ütközött. – Én nem vagyok olyan, mint ő, Emery! Én nem akartam… de megtörtént. Emery homloka ráncokba szaladt. – Mit nem akartál, Ceony? Mi történt? – Egyszerre vetettük rá magunkat a tőrre – magyarázta a lány, mintha Emery a teljes történet ismerete nélkül is megérthetné, miről van szó. – Én értem oda először. Megsebesítettem – érintette meg az arcát ott, ahol a penge belehasított Lira bőrébe. – Mindent összevérzett. A papír… minden tele volt papírdarabokkal, a miatt a bűbáj miatt, amit maga adott nekem. Ami felrobbant. És én ráírtam az egyikre, hogy Lira jéggé fagy és úgy marad… Ceony elhallgatott: torkát gombóc zárta el. Megpróbálta visszanyelni, de ettől csak megfájdult. – És sikerült – suttogta. – Még most is ott lenne, ha nem jönnek érte. Vérrel írtam, és sikerült… Szeme sarkába könnyek gyűltek. Szaporán pislogva próbálta elűzni őket. – Én nem vagyok olyan, mint ő – mondta elvékonyodott hangon. – Én nem vagyok metsző… Emery kezét érezte a vállán, mire felnézett rá. Milyen ostobának tűnhetett az imént. Milyen ostobán hangozhatott mindez. – Nem, nem vagy az – mondta neki a férfi, sokkal magabiztosabban, mint ahogy Ceony érezte magát. – Te a papírhoz vagy kötve; nem lehetsz metsző. Az lehetetlen. Ceony belebámult a zöld szemekbe. – De Lira… – Lira nem volt mágus, amikor megismertem – mondta Emery, és levette a kezét a lány válláról. – Segédápolónő volt. Ez megmagyarázza, miért nem zavarta a vér. Miért nem zavarja. Ceony lassan bólintott. Elég kábának érezte magát. – Akkor én nem… nem hajtottam végre tiltott bűbájt? – Nem tudom, mit csináltál – szántott végig a haján Emery. – De semmit, ami törvénytelen lenne. Semmi olyasmit, ami megállna a bíróság előtt, ha emiatt aggódsz. Megmentetted az életemet, Ceony – hacsak nem

arról van szó, hogy meghaltam, és eddig alapos tévedésben éltem azzal kapcsolatosan, hogy milyen lesz a túlvilágon. Ceony leszegte a fejét, hogy elrejtse megkönnyebbült mosolyát. – Ugyancsak szomorú lennék, ha ez lenne a túlvilág, és maga halott lenne, Em… Thane mágus – mondta. – Mert ez azt jelentené, hogy feleslegesen repültem el a tengerpartig és vissza. Kömény felvakkantott, és megszaglászta Ceony cipőjét. Emery elmosolyodott. – Nos – mondta egy már-már kínosan hosszú pillanat múlva a mágus. Felvette az uborkaszeleteket, és maga rakosgatta rá őket a kenyérre. Aztán előhúzott a szekrényből egy tányért. – Most végre sort keríthetünk az étkezésre, hm? – Étkezésre? – pillantott rá a minden ízesítést nélkülöző szendvicsre Ceony. A férfi még egy kis majonézt sem tett rá, mielőtt beleharapott volna. – Az étkezés, ha én tervezem, messze túlemelkedik az uborkás szendvicsek szintjén. Séf is lehettem volna, ha még emlékszik. – Valóban? – harapott még egyet a szendvicsből Emery. Ceony nekilátott, hogy magának is szeljen a kenyérből, de az első szeletnél megakadt. – Megtenne valamit a kedvemért? – Gyakorlatilag azóta teszek meg dolgokat a kedvedért, mióta betetted a lábad az ajtón – felelte a másik. A lány elmosolyodott. – Csak egy pillanat. A kenyeret és az uborkát otthagyva a dolgozószobába sietett, és az íróasztal mögötti polcról levett egy égszínkék, négyzet alakú papírlapot. Letette az asztalra, és gondosan hajtogatni kezdett: fél hajtás, teljes hajtás. Sorra hívta elő emlékezetéből a mozdulatokat, amelyekkel a papírjósda készült – amelyik már azelőtt „kalandot” ígért neki, hogy Lira nevét megismerte volna. Egy tollal gyorsan ráfirkálta a jövendőmondó szimbólumokat. Az ötödik után megtorpant. Visszavitte magával a jósdát az étkezőbe, és megmutatta Emerynek. – Ide melyik szimbólumokat kell írni? A férfi tekintetében vidámság villant – láthatóan ez volt a leggyakoribb érzelme. Elvette tőle a papírt és a tollat, és míg a szendvicset rágta, rárajzolta a hátralévő szimbólumokat. Ceony alaposan az eszébe véste őket. Aztán elrendezte az ujjait, és odamutatta a jósdát Emerynek. – Mi az édesanyja lánykori neve? – kérdezte. Emery az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát. – Már nem emlékszel? – De igen – vágott vissza a lány. – Csak nem akarom elrontani. Csak válaszoljon. – Vladara. Egy r-rel – felelte a férfi felragyogó szemmel. Ceony hétszer egymás után kinyitotta és becsukta a jósdát. – Mikor született? – 1871. június 4-én. A lány tovább nyitogatta és csukogatta a füleket. – Mondjon egy számot. Emery egy pillanatig néma maradt, és Ceony arcát tanulmányozta. Semmit nem lehetett kiolvasni a tekintetéből. Mielőtt azonban még a lány újra elpirulhatott volna, megszólalt. – Egy. Ceony felnyitotta a fület, amire Emery a háromosztatú négyzet jelét rajzolta. Egy fél pillanatig csak üres papírt látott, aztán az egész elméjét betöltötte egy kép, sokkal élesebben, mint amikor először próbálkozott a jósdával. A látvány ismerős volt: a lemenő nap, a szilvafa, a vadvirágokkal és muharral borított domboldal. A szélben lóhere, méz és a föld illata úszott. Emery a foltvarrott takarón ült a fa tövében. A haja rövidebb volt, mint a jelenben. Mellette gondosan összehajtogatott, indigókék felöltő hevert. Csendben nézte a naplementét. Ceony azt olvasta ki a tekintetéből, hogy elégedett. Mellette egy nő hevert az oldalán, és egyik szeplős ujjával a férfi kezét simogatta. Répavörös haja

takaros fonatban hullott a bal vállára. A fa másik oldalán két hollófekete hajú kisfiú játszott egy hintán. Felváltva lökték egymást, nevetve kapdostak a hinta kötele után. Ceony lecsukta a papírfület, és kipislogta a szeméből a naplemente színeit. Már nem volt gombóc a torkában, és a szíve is egyenletesen vert a helyén. – Nos? – kérdezte Emery. – Nem szerencsés, ha az ember látja a saját jövőjét – felelte neki Ceony. – Tudtommal az nem szerencsés, ha az ember saját magának jósol – vágott vissza a férfi. – Jobb a biztonság – mondta neki Ceony, és megpróbált elnyomni egy vigyort. Nem sikerült. Kihúzott egy széket, és letelepedett az asztal mellé. – Viszont… eszembe jutott Prit. Maga ki nem állhatta a hajtogatást, miért kötötte magát mégis a papírhoz? – Ugyanazért, amiért te is – dőlt hátra a székén Emery. – Nem én választottam. És végül mégis jól ütött ki a dolog. Látod, Ceony, több bennünk a közös, mint gondolnád. – Igen – vigyorodott el szélesen a lány. – Igen, én is azt hiszem.

Köszönetnyilvánítás Sok embernek jár köszönet azért, hogy ez a könyv megszülethetett. Elsősorban és legfőképp a férjemnek, Jordannek, aki elolvasta a legelső vázlat vázlatát, és aki annyi ötletemet hallgatta meg, hogy egészen beleszédült. Hatalmas köszönet az első- és másodfokú előolvasóimnak – Jessicának, Laurának, Hayley-nek, Lindsey-nek, Whitnek, Andrew-nak, és különösen Julianának, aki olyan erősen hitt bennem és a történeteimben, hogy ez a hit lett a munkám motorja. Nagyon köszönöm a családomnak is, különösen a kishúgomnak, Alexnek, aki folyton dicsér a barátai előtt. Köszönöm Laurennek, hogy elolvasta azt a számtalan vázlatot, és segített kibogozni az összegubancolódott cselekményt. Köszönöm Brandon Sandersonnak, a legjobb tanárnak, akire kezdő író csak vágyhat, és az egykori írókörömnek, hogy addig gyúrtak, amíg képessé nem váltam leírni egy normális mondatot. Mindannyian tudjátok, kikről van szó. És persze köszönöm nektek, Marlene és David, hogy esélyt adtatok nekem, és köszönöm a 47North csapatának, hogy lehetővé tették, hogy elkészüljön a könyvem és beteljesüljön az álmom. Legvégül pedig háromszoros hurrá a Nagyfőnöknek odafent, mert ha ezek közt a sorok közt megbúvik némi tehetség, az mind Neki köszönhető.

A szerzőről Charlie Salt Lake Cityben született, és három, szintén fiúnevet viselő lánytestvérével együtt Star Trekrajongóként nőtt fel. A fantasyregények írása mellett szabadúszó szerkesztőként dolgozik. A Brigham Young Egyetemen diplomázott, ukulelén játszik, messze túl sok pár szemüvege van, és reméli, hogy egy nap lehet egy kutyája. Bemutatkozó regénye, A papírmágus, az első kötete az ember által alkotott matériákat megbűvölő mágusok világát bemutató, különös regénysorozatának. Charlie Utah államban él a családjával.

A Gabo SFF sorozat korábbi kötetei

Ben Aaronovitch: London folyói Ben Aaronovitch: Soho felett a hold Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogások Douglas Adams – Gareth Roberts: Shada Katherine Addison: A koboldcsászár Karen Akins: Időhurok Isaac Asimov: A csillagok, akár a por Isaac Asimov: Az űr áramlatai Isaac Asimov: Kavics az égben Isaac Asimov: Acélbarlangok Isaac Asimov: A mezítelen nap Isaac Asimov: A Hajnal bolygó robotjai Isaac Asimov: Robotok és birodalom Paolo Bacigalupi: A vízvadász Jack Campbell: Rendíthetetlen Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei Seth Dickinson: Kormorán Baru, az áruló James Goss – Douglas Adams: A halál városa Daryl Gregory: Stony Mayhall második élete Daryl Gregory: Afterparty Grady Hendrix: Horrorstör Robert Holdstock: Mitágó-erdő Robert Holdstock: Lavondyss Kleinheincz Csilla: Ólomerdő Kleinheincz Csilla: Üveghegy Ann Leckie: Mellékes igazság Ann Leckie: Mellékes háború Ann Leckie: Mellékes kegyelem Ian McDonald: Síkvándor Moskát Anita: Bábel fiai Moskát Anita: Horgonyhely Garth Nix: Sabriel Naomi Novik: Rengeteg Mary E. Pearson: Az árulás csókja Mary E. Pearson: Az árulás szíve Mary E. Pearson: Az árulás szépsége Al Robertson: Égtörés Patrick Rothfuss: A szél neve Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése James Smythe: A felfedező Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2016 Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017 Brian Staveley: A császár pengéi Brian Staveley: A tűz kegyelme Sümegi Attila: Vadhajtás (e-könyv) Szakurazaka Hirosi: A holnap határa Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Ha kíváncsi vagy, mi történik a Gabo Kiadó science fiction- és fantasy-könyveivel és szerzőivel, látogass el online felületeink bármelyikére. Megtalálhatsz minket a

gabosff.blog.hu facebook.com/gabosff és

moly.hu/tagok/gabo_sff címeken, ahol információkat szerezhetsz az általunk gondozott kötetekről, beleolvashatsz a könyveinkbe, jobban megismerheted a szerzőinket, részt vehetsz nyereményjátékokon, első kézből értesülhetsz a közelgő megjelenéseinkről, és kapcsolatba léphetsz velünk.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is: Naomi Novik Rengeteg A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a rólunk szóló pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele, ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa. Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy toronyban egy férfival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is. Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak nálunk. – Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul. Együtt zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk egyheti tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a legkisebb falu a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét mérföld választja el tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta időben végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg pereméig, a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A Sárkány tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha egy fehér krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél. Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt. – Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát. Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek minket a hegyről, vissza a fák közé. Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől. Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak. Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza. Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott, ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk. Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek,

máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját fogja elvinni. Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek, milyen szép, okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el, hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta a legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút, jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt. Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről. Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját képzeltem magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért attól a tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még jobban szerettem. Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak, miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára, anyám pedig könnyes szemmel ölelte át. Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt, egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek voltak nálam. Kasja állt a legközelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva együtt játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne legyünk láb alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég idősek voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a házban, amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy képzeltem, hogy a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam sem volt róla, milyen lesz, ha elszakítják tőlem. A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem, mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos, koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam. – Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal, legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik szülő sajnálná, hogy a Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van?

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

Table of Contents Címoldal Copyright 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet Köszönetnyilvánítás A szerzőről A Gabo SFF sorozat korábbi kötetei A GABO Kiadó e-könyveiről Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is