August 27, 2017 | Author: Emese Szilágyi | Category: N/A
Download A. O. Esther - Kristályfény.pdf...
A.O. Esther ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK – V. RÉSZ KRISTÁLYFÉNY
A.O. Esther ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK
ÖTÖDIK KÖNYV
KRISTÁLYFÉNY Eddig megjelent:
ELSŐ KÖNYV
ELVESZETT LELKEK MÁSODIK KÖNYV
HÍVOGAT A FÉNY HARMADIK KÖNYV
AZ ÉLETFA NEGYEDIK KÖNYV
A MENNYORSZÁG KULCSA Előkészületben: HATODIK KÖNYV
MEGBOCSÁTÁS HETEDIK KÖNYV
HAZATÉRÉS
Fülöp Timinek és Szűcs Judithnak
A. O. Esther: Összetört glóriák – Kristályfény Marketing és PR: Aszódi Ádám Szerkesztő: Vág Bernadett Tipográfia: Dobosy Anikó Borítófotó: Polecsák Ármin Minden jog fenntartva © 2014 Aszódi-Ordódy Eszter Az Összetört glóriák-sorozat hivatalos weblapja: www.aoesther.com © Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft-vel való megállapodás alapján jött létre. © Minden jog fenntartva. A borítón Fülöp Tímea szerepel
ISBN: 978-963-08-9297-1 © Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2014-ben E-mail:
[email protected] www.decens.hu Felelős kiadó: Aszódi Ádám Művészeti vezető: Dobosy Anikó Nyomta és kötötte: Vareg Produkció (www.vareg.hu) Felelős vezető: Egyed Márton
A. O. Esther
Összetört glóriák KRISTÁLYFÉNY
Első kiadás
Decens Magazin Média Kft. 2014
„Te vagy az egyetlen a földön, Akiért mindent megteszek, Veled életemet töltöm, Nem csak a múló perceket. Nem ígérek kincset, csillagot, Csak hű szívet adhatok, Érzem másé nem lehetsz, Én is csak a Tied, ha igazán szeretsz"
(GOETHE)
Ajánló Tapizások és sóhajok
Egyébként lehet, hogy régen én is angyal voltam. Most, hogy így belegondolok. Nem úgy értem, hogy a születésem előtt, mert az nem nagy cucc, olyankor mindenki angyal. Hanem kislányként, meg kicsivel azután. Úgy képzeltem például, hogy a szerelem testetlen lebegés. Olyan tiszta és finom, mint egy sóhaj, ami körbekering a világon, és aki jó, annak jutalmul megcsiklandozza az arcát. Vagy mint két rózsaszirom, amiket felkap a szél és megforgat a levegőben. Akkoriban csakis sóhajokban és rózsaszirmokban tudtam gondolkodni. Az egyik rózsaszirom én voltam, a másik meg a T. Balázs. Tizenöt éves voltam, és kitártam a szívem T. Balázs rózsaszirom szíve előtt egészen. Megengedtem, hogy a szemembe nézzen és nem pislogtam egyszer sem. Megengedtem, hogy beleszagoljon a hajamba. Zokszó nélkül fogtam a kezét egy egész mozi alatt meg utána is, míg hazakísért, pedig izzadt a tenyere. Elképzeltem T. Balázst meg magamat, ahogy kéz a kézben átlebegünk az életen egy-egy rózsaszirmon ülve, mélyeket sóhajtozva. Reggelente, ahogy kinyílt a szemem, őt láttam magam előtt, és éjjel is, amikor lehunytam. Biztosan tudtam, ha elrabolna egy sárkány, T. Balázs értem jönne és megmentene, aztán a karjában cipelné hazáig rémülettől álélt testemet. De T. Balázs egyik este, miközben csókot sóhajtott a számra, letapizta a mellemet. Mintha kilöktek volna a
Paradicsomból. Hogy tehet velem ilyet, aki a szerelmem, a sóhajom, rózsaszirmom, hogy csinálhat ilyen ocsmány, gusztustalan dolgot, hogyan? Végigzokogtam az éjszakát. Másnap is folyton csak sírtam, a suliban. Az orosztanárnőm, Alla Alexandrovna a szünetben megkérdezte, mi bajom. Szerettem Álla Alexandrovnát, ezért elmeséltem neki mindent a rózsaszirmokról és T. Balázs tapogató kezéről. Zokogva mondtam ki: T. Balázst én igaz szerelemmel szerettem, de ő becsapott, nem szeret, csak fogdos. Alla Alexandrovna szép volt, derekáig érő ezüstszőke haja volt és hatalmas kék szeme. Mosolygott rám. Azt mondta, ne sírj, kicsi angyal, szeret téged ez a T. Balázs. De nem csak a lelkedet szereti, szereti a testedet is, mert szép vagy, nő vagy, ilyen a szerelem. T. Balázzsal még aznap szakítottam, pedig már nem haragudtam rá. Alla Alexandrovna tavasszal elment a sulinkból, azóta se láttam. Évek teltek el, és valahogy tényleg nő lettem (korántsem angyal). De titokban ma is hiszem, hogy a szerelem – bár csupa érintés, ölelés és gyönyörű, kínzó vágy – mégiscsak sóhaj és rózsaszirom. És Kristályfény. Vág Bernadett
Emlékeztető Elveszett lelkek (Összetört glóriák – 1. rész)
Az Univerzum csendjében szivárványszínekben fürdő üvegcsékről suttognak, amelyekről úgy tartják, közük van élethez s halálhoz… Az Égiek észreveszik, hogy jó ideje nem érkeznek meg az elhunyt emberek lelkei a Mennyországba, ezért emberi testet öltött angyalokat küldenek a Földre, hogy kiderítsék, mi vagy ki akadályozza a lelkek szabad hazatérését. Sophiel angyaltársaival együtt, szárnya és glóriája nélkül, emberi testben, emberi érzelmekkel érkezik meg a Földre, hogy az elveszett lelkek nyomára bukkanjon. Ám rögtön az első összecsapás során épp a Sötét Angyalok leghatalmasabbjával, Elijahval kerül szembe. A sorsszerű találkozás mindkettejük számára megrázónak bizonyul, s bár útjaik kis időre különválnak, ettől kezdve érzik, hogy dolguk van még egymással. A lány fogságba kerül, ahol megismerkedik egy Joshua nevű kisfiúval, akivel életre szóló barátságot köt. A gyermekről kevesen tudják, hogy Idéző, vagyis képes kapcsolatot létesíteni az Égiekkel, akik örömmel segítenek neki és a számára fontos személyeknek. Sophiel raboskodása különös fordulatot vesz, amikor egy nyílt rabszolgavásáron Elijah megvásárolja Fagustól, mint kurtizánt, ám ez a döntése nem várt bonyodalmakhoz vezet. Az emberi érzelmek idővel utat törnek maguknak, és az angyallány megtapasztalja a félelem, a barátság, a hitetlenség, a gyász, valamint a szerelem, a vágyódás, sőt a féltékenység érzését is, ami egyre jobban megviseli, hisz nem tudja, miként kell ezeket megélni s elengedni. Az Égi Angyalokkal szövetséges Térítők eközben igyekeznek kiszabadítani fogságba esett társaikat, akik százával raboskodnak Bardo börtönében. Hosszas vívódás után a lány
égi testvérei segítségére siet, pedig tudja, ha őket választja, hazudnia kell a Sötét Angyalnak, akihez egyre gyengédebb szálak fűzik, s aki viszontszereti őt. A rabok kiszabadítása végül sikerrel zárul, ám a Térítők – látva a lány bőrébe égetett kurtizán jelet, a cirádás E-betűt – elfordulnak tőle, így a lánynak mennie kell földi otthonából, ahol nem látják többé szívesen. Kis barátja, Joshua azonban nem hagyja cserben, és úgy dönt, követi Sophielt, bármerre is vezessen az útja. Gabriel arkangyal határozott tiltása ellenére Sahranfer, a gonosz Mágus megközelíthetetlen, gyilkos útvesztőkkel körülvett birtoka felé veszik az irányt, úgy vélik ugyanis, hogy ő rejtegeti a hőn áhított kincset. Látomásokkal és jelenésekkel teli, kalandos utazásuk során végül rábukkannak a titokzatos üvegpalackokra, amelyekben az elveszett lelkek raboskodnak, s amelyek évszázadok óta szabadulásra várnak. A lány, Isten segítségével szétrobbantja az üvegrengeteget, s szemében a hála könnyeivel búcsút int a távozóban lévő, túlvilágra tartó szabad telkeknek. Ám ekkor hirtelen szemben találja magát az időközben hazatért, kincseitől megfosztott, őrjöngő Mágussal…
Hívogat a fény (Összetört glóriák – II. rész) Sophielnek nincs túl sok ideje a lelkek kiszabadulását ünnepelni, mert a Mágus – és annak boszorkány nővérei – foglyul ejtik. Égi Kristályát akarják megszerezni tőle, amelyet csak maga vehet le a nyakából, s amely nélkül fizikai teste elgyengül, majd lassan fénnyé válik, és meghal. Mivel másképp nem érnek célt nála, Joshuát használják fel, hogy kizsarolják a láncot. A közben halálra gyötört Joshua életét Raphael arkangyal adja vissza, aki egyben új feladatot bíz Sophielre: meg kell találnia a Mindenség Térképét, amely a Pokol, a Föld és a Mennyország közti titkos átjárókat rejti. A küldetés
teljesítéséhez segítségre van szükségük, így Joshuával útra kelnek, hogy megkeressék Gabrielt és a többi Égi Angyalt, akik a Nouri-szurdokba tartanak. Sophiel kénytelen félúton megpihenni és elrejtőzni, mert nyakéke nélkül egyre erőtlenebb. Joshua tovább megy, hogy segítséget hozzon. A lányra eközben tündérek találnak rá, és ráveszik, hogy utolsó erejéből tartson velük az Erdőlakók kék fényű gyümölcsökkel teli paradicsomába, a Lupomok Szigetére, mert abban reménykednek, hogy a manók majd megállítják a fénnyé válást, és meggyógyítják. De sajnos Yasuo lupomelixírje sem segít. Joshua hamarosan megérkezik a mentő csapattal. Gabriel arkangyal, Ariel és Sariel megtalálják a beteg lányt, ám belátják, ők sem tudják megmenteni Sophielt, akit egyre csak hívogat a fény. A halál szelének érintésére Sophiel egyre gyengébb, érzékenyebb és zavarodottabb. Gabriel óvó gondoskodása mély szeretettel és hálával tölti el, olyannyira, hogy olykor talán már nem is csak barátként tekint a szép arkangyalra. Hogy lehetséges ez, miközben szíve továbbra is Elijahért ég? Eközben Arielnek látomása van, miszerint a normannok földjén egy bizonyos viking gyógyító, akit Astridnak hívnak, segíthetne Sophielen. Az út során az arkangyal és az egyre erőtlenebb Sophiel még közelebb kerülnek egymáshoz. Szinte az utolsó pillanatban érnek Eketorp városába, ahol sikerül megtalálniuk Astridot. Az asszony rúnákból mond jóslatot neki, mely szerint csakis a Nap tud segíteni rajta, és hogy a Nap egy erős férfit jelképez. Ezzel útjára bocsátja Sophielt, aki nem sejti, hogy a Sötét Angyalok közben hajtóvadászatot indítottak ellene, amiért kiszabadította a Mágus által fogva tartott lelkeket, amelyek a vén varázsló élőhalott katonáiból álló hadseregét mozgatták. Elijah, ismerve társai tervét, titokban Sophiel megmentésére
siet, ráadásul időközben az életerőt jelentő nyakékét is visszaszerezte a Mágustól. Egy elhagyatott malom padlásán találja meg a már eszméletlen lányt, akit minden erejével igyekszik visszahozni az életbe. Miközben karjában a haldokló Sophiellel épp elhagyná a malmot, Gabriellel találja szemben magát. Az arkangyal – felülkerekedve gyengéd érzelmein – Elijahra bízza Sophielt, remélve, hogy ő talán meg tudja gyógyítani. Elijah viking barátainál, Helgö szigetén bujtatja el az angyallányt, és minden szerelmével és gyógyító képességével próbálja megakadályozni, hogy fénnyé váljon. De hiába minden, Sophiel a Sötét Angyal karjaiban meghal. A fájdalomtól megtört angyal – félredobva büszkeségét és sértettségét – több ezer év után először újra térdre borul, és imádkozik. Istent kéri, hogy mentse meg a lányt, akit szeret. Eközben a három boszorkány, Diril, Rahsan és Lanazir a Nouri-szurdokban tevékenykednek. Szépségüket és varázserejüket bevetve elcsábítják a Térítők vezéreit, és kicsalják belőlük a Mennyei Térkép rejtekének helyét. Ezután öldöklésbe és túszejtésbe fognak, majd a rabul ejtett angyalcsapattal elindulnak a Szent Kőris, avagy az Életfa felé, hogy a törzsén található titkos átjárón keresztül a Pokolba jussanak, és átadják a foglyul esett angyalokat Arshamonnak, a Pokol urának, aki mindent elsöprő háborúra készül a Mennyország ellen. A boszorkányokkal tart egy bájos, szőke kisfiú is, Christopher. Senki nem gondolná, hogy nem más ő, mint a Mágus, aki cselszövésből gyermektestet öltött, de közben gondolkodás nélkül öl. Emlékeiből azonban megtudhatjuk, ő sem született gonosznak, az élet tette kegyetlenné. Minden idők legnagyobb hadvezérének, Cyrus perzsa királynak a fatyja ő, aki görög katonák erőszakának eredményeként született. Zahra királynő hiába óvta-védte gyalázatban fogant fiát, Cyrus király
gyűlölte őt, és megpróbálta megöletni, ám az orvlövész nyílvesszője véletlenül a szeretett királynét találta el. Diril gyermekkoráról is fellebben a fátyol: azért követte el első boszorkányos gyilkosságát, hogy szebb és kívánatosabb külsőt nyerhessen. A fekete mágia során – az eredményért cserébe – felajánlotta lelkét az alvilágnak. Mivel a Pokol ura még több angyalt kíván a boszorkányoktól, Diril és Christopher elindulnak Sophiel után. Helgö szigetén meg is találják, és hogy megszakítsák a boldog szerelmesek idilljét, Diril az angyallány testét magára öltve elcsábítja a mit sem sejtő Elijaht. A boszorkány tesz róla, hogy az angyallány meglássa őket szerelmeskedés közben, ám vele a valóságot láttatja, így Sophiel azt hiszi, Elijah megcsalta őt. Sophiel csalódottságában összeroppan, és Christopherrel, akiről persze nem sejti, hogy a Mágus, elmenekülnek a szigetről. Cristopher a Szent Kőrishez csalja, hogy átadhassa a Pokol urának. A Szent Kőrisnél összegyűlnek a boszorkányok és a foglyul ejtett angyalok, ám még mielőtt Arshamon elé állnának, a Mindenség Térképét is meg kell találniuk, amely valahol az Életfa tövében rejtőzik. Sariel, Gabriel és a többiek persze szeretnék megakadályozni a boszorkányokat tervük végrehajtásában, így egymást érik a véres összecsapások. Égi- és Sötét Angyalok válnak fénnyé a csatatéren, és kettő a boszorkányok közül is kileheli a lelkét. Gabriel többször is Dirilre támad, ám az olyankor mindig Sophiel testét ölti magára, így helyette az angyallány sérül meg az arkangyal kardja által. Diril ultimátummal kényszeríti őket, hogy keressék meg a Térképet, és neki is látnak. Sophiel és Gabriel a tó mélyén, egy óriáskagyló gyöngyén lelnek rá a kincsre, ám mielőtt átadnák azt Dirilnek, a háromdimenziós térkép, akárcsak valami tetoválás, Gabriel felsőtestére másolódik, amit inge alá rejt. Diril kénytelen beérni a neki átadott gyönggyel, amin csak a Térkép elmosódott, és egyre halványodó lenyomata látható.
De ekkor a helyszínre ér Elijah és Bardo is, akiket Astrid igazított útba, miután Perzsiában megszerezték Cyrus király kriptájából a Halottak Porát, az egyetlen szert, amely képes végezni a halhatatlan boszorkányokkal. Véres összecsapás tör ki, de Dirilnek sikerül átjutni az átjárón, ahová Sophielt, Arielt és Urielt is magával hurcolja. Míg ők eltűnnek a Pokolban, a csatatéren csak két angyal marad: Elijah és Gabriel…
Az Életfa (Összetört glóriák – III rész) Diril és Christopher a foglyul ejtett angyalokkal – köztük Sophiellel – a Pokolba tartanak, hogy általuk elnyerjék a démoni uralkodó, Arshamon kegyeit. A Sötét Angyal és Gabriel a megmentésükre sietnek az alvilágba. Igen ám, de a Szent Kőris túloldalán semmi sem az, aminek látszik. Jég, tűz, ármány és őrjítő téveszmék nehezítik útjukat. Megismerkednek a sorsfonó nornákkal, akik elárulják, hogy odalent egyikük áldozatul esik majd a sötét erőknek. A nornák tanácsára Elijah és Gabriel útjai különválnak. Az arkangyal a Sötétség Birodalmán keresztül indul el Nastrodba, ahol Moro, a démon többször is megkísérti és becsapja őt, így végül fogolyként kerül Arshamon elé. Az uralkodó és fivérei sorra kínozzák az időközben bebörtönzött angyalokat, és hogy megmentse testvéreit lelkük halálától, Gabriel feláldozza magát, és engedi, hogy Arshamon megszállja a testét. Nem is sejti, hogy ezzel milyen veszélybe sodorta Sophielt. Eközben Sophielék a Tűz Birodalmába érnek, ahol Surtr, a tűzóriás tör az életükre. Diril közreműködésével szabadulnak meg, mert a boszorkánv a Pokol urának szánja őket. Elijah – időközben csatlakozott társaival – a Jég- és köd Birodalmán át indul szerelme megmentésére, és már majdnem odavesznek, amikor Hél, a félig csontváz uralkodónő, akiben gyengéd érzelmeket ébresztenek a szépséges harcosok,
megmutatja a titkos átjárót, amely Nastrodba, Arshamon városába vezet. Fura egy hely ez. A város örökkön szenvedő lakói nem is sejtik, hogy a pokolban vannak. A legértékesebb fizetőeszköz az ima, melytől azt remélik, az Atyához juttatja őket, ám saját bűneiket nem ismerik el. A Sötét Angyalok hamarosan testközelből látják Nidhoggot, a sárkányt, aki a vértóban marcangolja szét a bűnbánatra nem hajló áldozatait. Eközben Elijah az angyallány nyomába ered, hogy kiszabadítsa őt Arshamon fogságából. Csodálatos egymásra találás várna rájuk, ám úgy döntenek, az első közös éjszakát mégsem a Pokol árnyai közt szeretnék eltölteni. Hogy a lány ezentúl meg tudja védeni magát, Elijah elhatározza, hogy kemény harcost farag belőle. Bardo-ék megmentik Arielt és Urielt is, majd a kis csapat – a megszállt Gabrielt hátrahagyva – hazaindul az élők világába. Hőseink a Sötétség Birodalmán keresztül menekülnek tovább, ahol seregével rájuk tör a Sophielért őrjöngő Arshamon. Sophiel megvív az ő testében tetszelgő Dirillel, és – hála a Flammeustól kapott holdsarlójának –, végleg győzedelmeskedik felette. A Szent Kőris átjárója előtt újra felbukkannak a nornák, akik arra kérik Elijaht, hagyja odalent Sophielt, különben a felbőszült Arshamon felégeti érte a világot. A Sötét Angyal nem törődik az intelemmel, a csapat együtt tér vissza a Midgardba. A szép fenti világban páncélba öltözött katonák jelennek meg köröttük. A katonák vezére nem más, mint az időközben férfivá érett Joshua. Mert a Pokolban töltött néhány napjuk alatt a halandók világában kereken húsz esztendő telt el…
A Mennyország kulcsa (Összetört glóriák – IV. rész)
A Szent Kőris kapuján átlépve az angyalok meglepődve látják, hogy míg ők a Pokolban néhány napot töltöttek csupán, a fenti világban ezalatt két évtized telt el. Minden megváltozott. Azraelék a hatalom megszállottjai lettek, csakúgy, mint a vikingek, akik sorra hódítják meg az északi területeket, és akiktől a halandók s halhatatlanok egyaránt rettegnek. Joshua felnőtt férfivá érett, ám hitehagyottá vált, és meggyűlölte Istent… Barátait ugyan örömmel fogadja városában, ám rögvest árnyék vetül az ünnepségre, amikor megtudják, hogy az Életfa felett megjelent Vidfornir, az aranysas, amely a legendák szerint az óriások eljöttét, s ezzel a világ végét jelzi az isteneknek. Elijah és csapata Svartelfheim felé veszik az irányt, hogy a törpék segítségét kérjék, ám a kis emberek támogatása igencsak drága: mágikus kristálykoponyákat követelnek, amelyek megváltoztathatják a világ sorsát. Az angyalok vállalják a lehetetlennek tűnő küldetést, az úton azonban felbukkann Moro vezetésével a lidérc hadsereg, és hőseink kénytelen-kelletlen Birca városában kötnek ki, amelyet a legendás Björnsson fivérek, a térség legkegyetlenebb viking harcosai uralnak. A sorozat legvéresebb összecsapására kerül sor a szigeten, amelyben az angyalok és a vikingek szövetségesekként próbálják megfékezni a pokoli csapatokat. Végül győzelmet aratnak a sötétség felett, ám a halotti tort követő emberáldozat komoly feszültséget szít az angyalok és a vikingek között. Sophiel az ünnepséget követően félreérthető helyzetbe keveredik Erik Björnssonnal, ami tovább mérgezi az amúgy is feszült légkört, ráadásul kiderül, hogy Machiel Moroék foglyaként Azrael várába került, ahol nem csak a Sötét Angyalokkal, de a Gabriel arkangyal testét megszálló Arshamonnal is szembekerül, aki különös érzéseket kelt benne. Az angyalok végül megszerzik a négy kristálykoponyát, amelyekért a törpék átadják nekik a Végzet Kardjait. Ezekkel a különleges fegyverekkel indulnak a Szent Kőris Ligetébe, hogy
megöljék a varázserővel bíró aranyszarvasokat, ám az erdő mélyén gyilkos huldrákkal kell megküzdeniük, akik misztikus varázslattal akarják elpusztítani az angyalokat. Elijah, Sophiel, Bardo és Erik azonban túljárnak az erdő őreinek fondorlatosságán, és megölik az aranyszarvasokat. Ünneplésre azonban nem marad idő, mert a tisztás közepén állva, Elijah nyakában felvillan a Mennyország kulcsa, és látomások sokaságát vetíti a harcosok elé az elkövetkezőkről…
Érdekességek a könyvsorozatban szereplő személyekről, helyszínekről Angyalok (a keresztény mítosz szerint) az alábbi képességekkel rendelkeznek: Sophiel – kitalált karakter, a remény angyala Michael arkangyal – védelmező arkangyal, a holtak kísérője Raphael – gyógyító arkangyal Gabriel – arkangyal, az igazság angyala Uriel – a béke angyala, a démonvadász Ariel – a látomások angyala Machiel – kitalált karakter, az emlékezés angyala Elijah – kitalált karakter, a tűz angyala Fagus – kitalált karakter, a küzdelem angyala Bardo – kitalált karakter, az erő angyala Azrael – a halál angyala Baraquiel – a villámlás angyala Baamiel – a mennydörgés angyala Ramodiel – az asztrális utazások angyala Mizariel – az anyagok megváltoztatásának angyala Lamachael – az asztrális utazások angyala Ruchiel – a szél angyala
Boszorkány ok/uralkodók: Sahranfer/Olaf Steinnar – a Mágus Arshamon – az Alvilág ura Samad – Arshamon idősebb fivére Tarim – Arshamon ifjabb fivére Azura – Arshamon húga Nahara – Arshamon boszorkánya Astrid – viking gyógyító Fridr – Astrid lánya Mimir – a jötunnok királya, mitológiai alak Emberek: Erik Björnnson – viking király, történelmi személy (i.sz. 849) Refill Björnsson – Erik öccse, történelmi személy Harald Tryggvason (Véreskardú Harald) – Norvég király, kitalált személy Erin – Ramodiel viking kedvese Joshua – Heliga Korset várparancsnoka Törpék: Szilaj, Óhold, Újhold, Szikracsiholó, Aranyműves, és a többiek…, mitológiai alakok Helyszínek: Svartalfheim – A törpék birodalma, amely a skandináv mitológia szerint valójában a Szent Kőris túloldalán helyezkedik el. A törpék nevei szintén mitológiai vonatkozásúak, ami azért is érdekes információ, mert Hófehérke törpéinek modern nevei is innen erednek. Ugyanakkor Svartalfheim világa kitalált, csakúgy, mint az ott kovácsolt fegyverek és az általuk készített ékszerek és ékkövek sokasága.
Birca – Létező skandináv város a Malaren tó egyik szigetén, amely a 8-9. században fontos kereskedelmi csomópont volt. Akkoriban vikingek lakták, közel hétszázan. A sziget fapalánkokkal és falakkal védekezett a betolakodók ellen. A kikötőt sekélyre építették, hogy a saját hajóikon kívül más ne tudja megközelíteni őket. Itt alakult ki az első keresztény gyülekezet Svédországban. Ma is lakott, népszerű turistaközpont, amely 1993 óta a világörökség része. Jötünheim – Mitológiai helyszín. A jég- és déróriások (vagyis a jötunnok) birodalma, amely hivatalosan a Szent Kőris túloldalán, az alvilágban található. Itt egyetlen növény sem terem meg, és a nap is csak távolról tekint az itt élő déróriásokra, akik örök kárhozatukat töltik ezen a kietlen helyen, és reményük sincs a szabadulásra. Azrael vára – Kitalált helyszín, nem messze Svartalfheimtől és a Kőrisfák Ligetétől. A vár egy magas hegy tetején épült, amelynek erdeje grizzlyktől hemzseg. Csodás panoráma tárul az itt élők szeme elé nap mint nap, és az ódon falak hathatós védelmet jelentenek az idegenek ellen.
Tartalom I. FEJEZET: Égi üzenetek ....................................................................... 23 II. FEJEZET: Szemet szemért.................................................................. 45 III. FEJEZET: Gonosz játékok................................................................. 71 IV. FEJEZET: Titokzatos tolvaj .............................................................. 96 V. FEJEZET: Vérkeresztség .................................................................. 117 VI. FEJEZET: A különleges vendég ...................................................... 138 VII. FEJEZET: Bizalmatlanság ............................................................. 163 VIII. FEJEZET: Forró vágyak ............................................................... 185 IX. FEJEZET: Fekete mágia.................................................................. 213 X. FEJEZET: Ellenségek....................................................................... 235 XI. FEJEZET: Csillag ........................................................................... 260 XII. FEJEZET: Szemtől szemben .......................................................... 279 XIII. FEJEZET: Mérges kígyók ............................................................. 300 XIV. FEJEZET: Kristályfény ................................................................ 320 XV. FEJEZET: Frigg napja ................................................................... 343 XVI. FEJEZET: Derült égből ................................................................ 369 XVII. FEJEZET: Hamis szavak ............................................................. 396 XVIII. FEJEZET: Szemtől szemben ...................................................... 420
ÖTÖDIK KÖNYV
KRISTÁLYFÉNY
I. FEJEZET
Égi üzenetek
Hűvös nyáreste volt. Az egyre erősödő szél vihart ígért. Az ég súlyos fellegektől feketéllett, a levegőben füstszag terjengett. A lángokban álló öreg tölgy fényei megvilágították a tisztást, a harcosok azonban az előttük villódzó fénygömböt figyelték, amelyen pusztítást hozó háborúk, béklyóban jajveszékelő emberek, elszenesedett tetemek, lerombolt városfalak és tomboló járványok képe tűnt fel. Bár Elijah, Bardo, Sophiel és Erik sokat láttak már földi életük során, az eléjük táruló baljós jövő az ajkukra fagyasztotta a szót. A látomás hófehérre váltott; s a valkűrök szeme a nornák erdejébe meredt. Feltűnt a gyöngyházszínű mulcstenger s a rájuk írt nevek sokasága. A ragyogó írás azonban hirtelen elfeketedett, a sötétség a fehér fákra telepedett. – Ott kellett volna hagynotok Nastrodban – szólalt meg halkan Sophiel, és megtörten nézett a társaira. – A nornák figyelmeztettek, hogy… – Ostoba óriások! – csattant fel Elijah. – Nem számít, mit mondtak! – Ez valamiféle jóslat volt? – kérdezte Erik az összetört lánytól, aki szemmel láthatóan magát hibáztatta a küszöbön álló szerencsétlenségekért. – Olyasféle – válaszolt helyette Bardo. – Hmm… Hát, az nem jó.
– Nem. Ugyanakkor a jóslatok mindig csak egy végkifejletet tárnak elénk a számtalan lehetőség közül. A döntéseink megváltoztathatják a jövőnket. – És a végzet? A nagydarab angyal megveregette a viking vállát. – Nincs végzet, barátom. A sorsunkat mi magunk írjuk a csillagokba. – Egy költő veszett el benned – jegyezte meg Elijah, miközben megcsókolta Sophiel homlokát. – Nem veszett el – vigyorgott Bardo. Úgy tűnt, hamar túllendült a látottakon. – És most? Merre tovább? – Irány Svartalfheim! – felelte a Sötét Angyal. – Ha igyekszünk, pirkadatra odaérhetünk. Mielőbb el kell készíttetnünk a törpékkel a jötunnok elleni varázsport. – Hozom a lovakat! – mondta Erik, és az erdőbe sietett. Bardo ezalatt a buzogányával kisebb darabokra törte az agancsokat. – Pedig milyen jól mutattak volna a váramban! Ó, jut eszembe, nincs is már váram! Sophiel elnevette magát. – Bardo, te mindenből viccet csinálsz! – Ha nem így tennék, már megőrültem volna. – Irigylésre méltó a jó kedélyed. – A borivás teszi – kacsintott rá a nagydarab, szőke angyal. Miközben az agancsdarabokat zsákba pakolta, hosszabb hajtincsei az arcába lógtak. Borostás arca és hatalmas termete miatt komoly férfi benyomását keltette, vidámsága azonban kortalanná tette. – Kérsz egy keveset? – Bort? – Azt, hát! Sophiel elmosolyodott. – Félek, túlságosan fejbe kólintana… Ki tudja, mire kell még használnom az erőm? De azért köszönöm!
– Ugyan már, ne kéresd magad! Egy kortytól még senki sem rúgott be! – Hát, jó – nézett rá a lány, és beleivott a felé nyújtott csutorába. – Borúra derű! – rikkantotta a szőke angyal, és megcsókolta Sophiel arcát. – Látod? Már nem is tűnik olyan szörnyűségesnek az a látomás! Elijah elnevette magát. – Inkább a kezed járjon, tesó! – Megöltem a szarvast, megérdemlek egy kis lazulást! – Rendben! – biccentett felé a Sötét Angyal. – De ne áztasd el Sophielt! – Hát olyannak ismersz? – hahotázott Bardo, miközben újra megitatta a lányt. Szorgalmasan pakoltak, így hamarosan megteltek a zsákok. Közben a viking is visszatért a lovakkal. Elindultak az öbölben hagyott hajóhoz. Amikor megérkeztek, bepakolták a rakományt, elrugaszkodtak a parttól és vitorlát bontottak. A szél igencsak felélénkült, így a piros-fehér csíkos vászon megduzzadt, akárcsak egy vaskos tollpárna, miközben a karcsú csónaktest élesen hasította a hullámokat. A viharfelhők egyre haragosabban csaptak össze odafent, és hamarosan eleredt az eső. Erik bevonta a vitorlát, és egy viasszal átitatott vásznat húzott a fejük fölé, amelynek széleit sebtében a hajó korlátjához kötözte. Dolga végeztével a többiek mellé ült, akik az oldalfal mentén, egymás mellett gubbasztottak. – Szokatlanul csendes vagy – mondta Elijah a mellkasán pihenő angyallánynak, és megsimogatta aranyhaját. – Azt hiszem, Joshua városát láttam a fénygömbön. – Bármelyik város lehetett. Nagy volt a füst, és mindent lángtenger borított. – Felismertem az egyik helyiséget, ahol a helybéli nők szövőszékei álltak. El kell mondanom Joshuának! – És ha tévedsz?
– Nem tévedek. Biztos vagyok benne, hogy Heliga Korset volt az. – Szerintem jól láttad – dörmögte Bardo. – Joshua nagyon odalesz… – Talán még megakadályozhatjuk – nézett rá reménykedve a lány, ám a szőke harcos vezére pillantását látva megrázta a fejét. – Vissza kell mennünk Birca szigetére a többiekért. – És ha nem is Moro serege vitte végbe a pusztítást? – kérdezte Erik, miközben kék szeme gondterhelten meredt a viharba. – Mire gondolsz? – nézett rá Elijah kíváncsian. – A látomásban vadakat láttam. Berserkereket. – Te meg miről beszélsz, ember? – kérdezte Bardo. Erik nagyot sóhajtott. – A berserkerek a népem hite szerint legyőzhetetlen harcosok, félig-meddig farkasok, önkívületi állapotban, őrjöngve vetik magukat az emberekre, és könyörtelenül szétmarcangolják őket. Úgy tartják, ők Odin fiai, s nincs ellenfelük kerek e világon. – No, az meglepne – mordult fel Bardo. – Odin fiai ugyanis mi vagyunk. – Tudom – mosolyodott el a viking –, mégis, ez a mendemonda kering róluk. – Nekem farkasoknak tűntek. – Talán azok is. Senki sem tudja. Mindenesetre legyőzhetetlenek. – Látta már őket közületek bárki is? – vágott közbe Elijah, és nyugtalanul vette tudomásul, hogy Sophiel megborzong a hallottaktól. – Csak távolról – ingatta a fejét a viking. – A velük való találkozást nem sokan élik túl. Mindig a köd leszálltával érkeznek, és miután kirabolták a kiszemelt falvat, széttépik a
férfiakat, aztán elhurcolják a nőket és a gyerekeket. Egyesek szerint kannibálok. – Végre egy kis izgalom! – vigyorodott el a szőke angyal, majd betakarózott a köpenyébe, és ledőlt a hajó oldalába pakolt csomagokra. – Már aggódtam, hogy a jötunnok híján unatkozni fogok… Erik megcsóválta a fejét. – Mindig ilyen? Elijah bólintott. – Többnyire. Bardo nem sok dolgot vesz komolyan. – Pedig a berserkerek léteznek. A népem ősidők óta ismeri a róluk szóló mendemondákat. – A legendák mesék… Az emberek pedig szeretik kiszínezni ezeket. – Nem hiszel bennük? – Nem igazán. Idelent minden élőlény elpusztítható. Mi azonban eltapossuk a hozzájuk hasonló szörnyeket… – Nem tudom, Elijah. A berserkerek nem evilági lények. A Sötét Angyal felnevetett. – Erik, ezek emberek. Nem létezik, hogy halhatatlanok. – Legyen igazad – morogta a viking rosszkedvűen, és Elijah látta, hogy a jóslat őszintén nyomasztja a harcostársát. Vagy csak a vihartól volt ilyen zord hangulatban? A hullámok magasra csaptak, és úgy dobálták a hajót, akár egy falevelet. A hajótest nagy dörrenésekkel csapódott a tajtékoknak, amint meglovagolta a felkorbácsolt hullámokat. Az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és mennydörgés rázta meg az eget. – Odin haragos… – dünnyögte Erik, miközben kibámult a sötétségbe. – Valójában Baraquiel az – dörmögte Bardo a plédje alól. – A testvérünk imádja a hangzavart. Szerintem látja, hogy tengerre szálltunk, ezért aztán apait-anyait belead a viharba, és hahotázik rajtunk.
A viking nem válaszolt. Az angyalok érezték, bár nehéz elfogadnia a hallottakat, a lelke mélyén pontosan tudja, hogy szövetségesei minden szava igaz. Az esőcseppek ütemesen kopogtak a fejük felett kifeszített vásznon, és itt-ott becsurgott a víz, de mindannyian néma csendben várták, hogy lecsendesüljön a vihar. Végül elnyomta őket az álom. Az órák észrevétlenül suhantak el, és mire felébredtek, már pirkadt. A tenger vize barátságosan fodrozódott, a nap pedig melegen ragyogott rájuk. Erik feltekerte a megtépázott vásznat, és kifeszítette a csíkos fővitorlát. Elégedetten nyugtázta, hogy Svartalfheim kopár hegyei közvetlenül előttük tornyosulnak. – Teljesen lemond tál már róluk? – dörmögte Bardo a hajó végében ácsorgó Elijahnak, aki az oldalfalnak támaszkodva nézte a mellettük elsuhanó zöldeskék vizet. – Azraelékről? – Aha. – Nem. Ugyanakkor nem értem, hogy fajulhatott idáig a viszály. Mintha nem is érdekelné őket, miért békültünk ki Gabrielékkel. – Te is tudod, miért van ez így… Elijah az árboc mellett ácsorgó angyallányra nézett. Sophiel karcsú alakja olyan volt, mint egy látomás. Sötétkék ruhájába és derékig érő szőke hajába bele-belekapott a szél, s a férfi felé fújta bőrének illatát. Amint megérezte a Sötét Angyal pillantását, hátranézett és rámosolygott. – Hát – sóhajtott fel Elijah –, ez esetben a csatatéren beszéljük majd meg a nézeteltéréseinket. – Megölnéd őket? – Bardo mindig vidám szeme most komoly kíváncsisággal fürkészte vezére sápadt arcát, ám az megrázta a fejét. – Nem. Sosem bántanám őket. Talán békés úton is meg tudjuk beszélni a nézeteltéréseinket.
– Ők nem lesznek ilyen nagyvonalúak veled… Ugye, tudod? – Remélem, tévedsz. Nem fér a fejembe, hogy gondolhattak egyáltalán a jötunnokkal való szövetségre. Azraelnek teljesen elment az esze. – Mizariel ellened hangolta őt. Döbbenetes, mire képes a féltékenység. – Elmebeteg némber… Mondd, mikor szakítottunk? Hány száz éve? Úgy tesz, mintha Sophiel lenne minden baj okozója. – Szerelmes beléd a szerencsétlen, nem tehet róla. – Ennyi idő alatt igazán elfelejthetett volna. – Elijah, a nők másképp működnek, mint mi. A szerelmük pedig, ha nem teljesülhet be, gyűlöletbe csap át. – Nocsak, talán csak nem saját tapasztalatból beszélsz? – Elijah szeme vidáman csillogott. – Ugyan, tesó. Tudod, hogy én minden nőt szeretek – vigyorodott el a szőke angyal. – Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is lecövekeljek egyetlen mellett. – Ezt én is mindig így gondoltam, most mégis nevetségesen hangzik. Ha tucatjával ostromolnának, akkor sem kellenének. Bardo felröhögött. – Hát, én bírom az ostromot. – Előbb-utóbb sóvárogni fogsz azért, hogy megtaláld azt az egyet, aki merőben más, mint a többi, és örökre megváltoztatja az életedet. – Nem tudom, Elijah. Nehezemre esik elképzelni, hogy valaha is szerelmes leszek. Én imádom a szép nőket. – Bardo, én sem vakultam meg – fogta halkabbra a hangját a Sötét Angyal. – Látom, hogy a nők gyönyörűek, és sok közöttük igazán tüneményes, mégsem mozdítanak meg bennem semmit. Sophielhez képest árnyékok csupán. Ha vele lehetek, úgy érzem, kerek a világ. – Sophiel elcsavarta a fejed. Persze, egyáltalán nem csodálom. Fényévekkel a többiek előtt jár.
– Most húzol? – Dehogy húzlak! Irigylésre méltóak vagytok ti, ketten. Hidd el, ezt mind így gondoljuk. És ha Machiel nem Arielt bámulná minduntalan, meghódítanám. Elijah megcsóválta a fejét. – Ugyan, Bardo. Összetörnéd a szívét. – Miért, Ariel nem fogja? – Nem tudom – sóhajtott a Sötét Angyal – fogalmam sincs, mit érezhet iránta. De zaklatott volt, amikor megtudta, hogy Moro-ék elrabolták a lányt, és mi nem megyünk utána. – Nem mehettünk utána. Nem volt választásunk. – Akkor is rossz érzés volt látni a csalódottságát. Ugyanakkor ő is tisztában van vele, mennyire súlyos a helyzetünk. Ha Azrael ránk uszítja a déróriásokat, mindannyian meghalunk. – Akkor tán itt az ideje lehívni a valkűröket. Nem gondolod? – Nem tudom, ők nem igazán avatkoznak a földi dolgokba. Amúgy meg valószínűleg ránk sem hederítenének. – Honnan tudod? Miért nem próbáljuk meg? – Épp mi? Bardo, ha valami csoda folytán mégis meghallgatnának és megjelennének, meglehet, minket kaszabolnának le elsőként. – Miért kaszabolnának le, mikor most megint mi vagyunk a jók? Elijah elnevette magát. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Attól, hogy vannak nálunk rosszabbak, még nem javultunk meg. – Nem? – Nem. – Pedig azt hittem. A Sötét Angyal megrázta a fejét. – Hihetetlen vagy…
– Megérkeztünk! – szólt hátra Erik, majd kidobta a horgonyt, amely nagy csobbanással a mélybe ért. A hajó lassan megállt, ő pedig a sziklákra ugrott, hogy rögzítse a köteleket Mindannyian partra szálltak, és megindultak az apró ezermesterek pompás birodalma felé. A barlang bejáratát és a városkapuhoz vezető ösvényt könnyedén megtalálták, így nem sokkal később már libasorban haladtak az ólomüveg lámpásokkal megvilágított alagútban. – Olyan furcsán üres a csend… – jegyezte meg az Elijah mögött ballagó angyallány. Bardo felröhögött. – Mégis, hogy lehet üres a csend? – Nem tudom…, de szinte kong. Ti nem érzitek? Társai egymásra néztek. – Nem. – Hát… akkor biztos csak rémeket látok. De valahogy olyan élettelen itt minden… Elijah megfordult, és a világoskék szempárba nézett. – Félsz idelent? – nyúlt a lány arca felé, és gyöngéden megsimogatta. – Vagy mi a baj? – Minden lépéssel egyre erősebben érzem a halál leheletét. A kövek szinte sírnak…, hallom a hangjukat. A Sötét Angyal körülnézett, de semmi rendkívülit nem látott. Ugyanakkor jól tudta, hogy az angyallány finom érzékei fogékonyabbak mások fájdalmára, mint az övék. – Ha így érzed, biztos történt valami – bólintott, és letekerte a derékszíjáról az ostorát. A nyolcágú korbács felizzott, és bevilágította a föléjük hajló éles sziklákat. Megfogta Sophiel kezét, és hátraszólt. – Bardo, te zárd a sort! Erik, gyere szorosan mögöttünk! Ahogy tovább haladtak, egyre feszültebben figyeltek, de semmi rendkívüli nem történt. A talpuk alatt élesen csikorogtak a kövek, hangjukat visszaverték a magasból
lecsüngő cseppkövek. Hátborzongató volt a csend, már ők is érezték. Nem hallották a mélyben dolgozó törpék kalapácsának hangját, sem a vidám éneküket. Kisvártatva Svartalfheim díszveretes kapujához értek, ám hiába álltak meg előtte, a komoran meredő őrtoronyból egy lélek sem lépett eléjük, hogy üdvözölje őket. Bedörömböltek. – Óhold! Újhold! – kiabáltak, de csak a saját hangjuk visszhangzott. – Eltűntek… – mondta a Sötét Angyal, és körbekémlelt. – Sophielnek igaza volt – dörmögte Bardo, és meglengette a buzogányát, majd választ sem várva jókora lyukat ütött a tömör fémkapun. – Itt valami bűzlik… Átléptek a még mindig füstölgő résen, és meghökkenve látták, hogy a törpék birodalma kihalt és üres. – Mégis, hová mehettek? – kérdezte a viking, miközben bejárták a környező folyosókat és termeket. – Elképzelni sem tudom – csóválta a fejét Elijah. – A törpék sosem hagynák el a kincseiket. Évszázadok óta idelent élnek. – Talán van egy másik otthonuk is, ahová időnként elutaznak – mondta Bardo, amikor észrevették, hogy az angyallány futásnak ered. – Erre! – kiáltott feléjük Sophiel. – Hallottam valamit! Mindannyian utána lódultak. Átvágtak egy malachitokkal kirakott termen, majd egy borostyánszobán, egy szakadék felett átívelő, hófehér márványhídon, egy oszlopokkal teli csarnokon, mígnem a földalatti fürdőnél találták magukat. A víz partján parányi alak üldögélt. Az angyalok lépteinek zajára felemelte a fejét. Szilaj volt az, a kesehajú, ezüstműves törpe. A szeme vöröslött, világos szakállát elárasztották az arcán lecsorgó könnyek. – Istenem, Szilaj! – suttogta Sophiel, és mellé ült, hogy magához ölelhesse a kisembert. – Mi történt veletek?
A máskor oly vidám, élettel teli törpe azonban alig tudott megszólalni. – Mind… meghaltak. – Megtámadtak titeket? – Az én hibám, hogy mind meghaltak – zokogta a törpe fuldokolva, és görcsösen kapaszkodott az angyallányba. A harcosok megrendülve nézték őket. Miután Szilaj kisírta magát, Elijah letérdelt mellé. – Hol vannak a többiek? Mi történt velük? Szilaj szája megremegett. Nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. – Gyertek velem! Megmutatom. Azzal kézen fogta Sophielt, és maga után húzta egy felfelé vezető szűk lépcsőn. – Ha ezek tényleg meghaltak, akkor nagy bajban vagyunk… – morogta Bardo leghátul, mire Elijah bólintott. – Bajban, bizony. – Akkor hiába volt minden? – suttogta Erik. – Ez a törpe nem ért a mágiához? – Félő, hogy nem… De hamarosan megtudjuk. – Bíztok benne? – Én nem, de Sophiel nagyon kedveli őt, és viszont. Kizárt, hogy átverné őt a kisember. Az út meredeken ívelt felfelé, majd újabb lépcsősor következett, amit halványan derengő piros lámpások világítottak meg. A csapat hamarosan a felszínre érkezett. A birodalom kijárata fényárban úszott, a terméskövek magukba szívták a napsugarak melegét. Az angyallány megtorpant, és Szilaj elé lépett, hogy eltakarja előle a fényt. – Vigyázz magadra! Nehogy bajod essék! A törpe azonban szomorúan ingatta a fejét. – Hát épp ez az… Miattam történt minden – ismételte el újra, és karjait kitárva a szikrázó napsütésbe sétált. Sophiel csodálkozva nézett rá.
– És az átok? – Megittam az elixírt, ami megtöri az átkot – mondta szomorúan Szilaj, és körbe forgott a föléje tornyosuló harcosok előtt. – Egy nőtől vásároltam, aki azt ígérte, olyan sokat készít majd belőle, ami mindannyiunknak elég lesz… Aztán megkaptuk a csodatévő elixírt. Az első, különálló adagot nekem adta, hogy kipróbáljam. Egy hajtásra megittam. Először csak az ujjam hegyét dugtam a napra, majd a fél karomat és a lábamat, de nem történt semmi, nem váltam kővé. A nap sugarai selymesen simogatták a bőrömet… Az érzés leírhatatlan volt. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy megtört az átok. Eztán fogtam a nagyobbik üveget, és mindenkinek adtam belőle egy kanálnyit. A családom, a barátaim, az összes svartalfheimi boldog újongással sorakozott előttem, és csillogó szemmel nyelték le a varázslatos nedűt. Aztán félénken kikukucskáltak a barlang nyílásán, hiszen soha, egyikük sem látta még a napot, csak biztos távolságból. Amikor látták rajtam, hogy a csodaszer hatásos, kézenfogva kisétáltunk a hegyoldalba. – Szilaj itt elhallgatott egy pillanatra, majd amikor újra megszólalt, elcsuklott a hangja. – Gyertek velem! – mondta, és elindult felfelé a sziklákon. A többiek követték, ám alighogy felértek a meredélyre, mindent megértettek. Svartalfheim összes lakója a hegyormon állt: férfiak, nők és gyerekek – mindannyian kővé dermedve… Ott volt Óhold, Űjhold, Észak és Dél, Mézlopó, Aluvó, Szikracsiholó, Aranyműves és a többiek. Egytől-egyig szoborrá válva. – Te jó Ég! – dörmögte Bardo, és összeszorult a szíve a sok kisgyermek és fiatal láttán. Úgy néztek ki, mintha mindig is szobrok lettek volna, nem emberek. Talán csak a ruháik, a hajszálaik és a vonásaik finom kidolgozása sejtette, hogy valaha mindannyian éltek és lélegeztek. – Ez rettenetes – suttogta Sophiel, és szomorúan nézte a mosolygós szobrokat. Mindannyian a nap felé fordították az
arcukat. Valószínűleg egyikük sem számított rá, hogy baj történhet, és mire észbe kaptak, már késő volt. A halál oly gyorsan csapott le rájuk, hogy megijedni sem volt idejük. – Ki tette ezt veletek? Ki volt az a nő? – Elijah komoran várta a választ. – Egy angyal. Hozzátok hasonló. – Tessék? – Jól hallottad, angyal uram. Az egyik társatokkal kötöttem üzletet. Egy nagyon szép, fekete hajú nővel, aki sosem árulta el a nevét. – Mizariel! – nézett Bardora a vezér. – Csak ő lehetett. – De miért, Elijah? – Nem tudom. Szilaj megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, nagy bajt csináltam. Elijah felvonta a szemöldökét. – Az a nő… Mizariel, a kristálykoponyákat kérte az elixírért cserébe. – És Aranyművesék belementek az üzletbe? Képtelen vagyok elhinni. – Nem. Egyenesen megtiltották, hogy a koponyákkal üzleteljek. – De te átverted őket, mert azt gondoltad, nagyobb lesz majd az örömük a haragjuknál, ha rájönnek, hogy az elixír megtöri a Nap átkát? Szilaj mellkasából újra feltört a zokogás. – Igen, pontosan így történt. De én… én nem sejtettem, hogy ez lesz belőle! Én nem akartam rosszat! – Meg kellett volna beszélned velük! – korholta Elijah. – Tudom – hüppögött a törpe. – Igazad van, és hidd el, szánom-bánom a történteket, de esküszöm, nem gondoltam, hogy baj lehet. – Hát, ez rajtuk már nemigen segít… A törpe elkeseredetten nézett a Sötét Angyalra.
– Nem tudnád mégis megmenteni őket valahogy? – Hidd el, ha tudnám, már megtettem volna. De ők már nincsenek itt… Szilaj felnyüszített. – Minden nap itt vagyok velük, és őrzöm őket. Már csak az éltet, hogy találok valakit, aki visszafordíthatja a varázslatot… – Barátom – fogta meg a vállát Elijah, miközben mélyen a törpe szemébe nézett. – Sajnálom. Már késő. Nem segíthetsz rajtuk. A lelkük messze jár. A kisember megtörten nézett a semmibe. – Az nem lehet. Hogy tehetem így jóvá a vétkemet? Sophiel hozzá lépett, és megfogta a kezét. – Majd valaki mással jót teszel… Most viszont engedd el őket! Ők már Atyánkkal vígadnak… De hidd el, boldogok! Odafent pedig nem csupán egy, hanem nyolc napkorong ragyog rájuk. Egész nap táncolnak, nevetnek és a virágoktól illatozó réten sétálnak. A madarak énekét és a méhek döngicsélését hallgatják, miközben mannával tömik a pocakjukat. Erik elgondolkodva hallgatta a lányt, és arra gondolt, vajon Valhalla számára is hasonló lehet, vagy a harcosokra másféle Mennyország vár? Megérezte azonban Elijah szúrós pillantását, így elkapta tekintetét a szőkeségről. Jól tudta, a Sötét Angyal igencsak féltékeny Sophielre, és bár továbbra is őrülten tetszett neki, esze ágában sem volt bajba keverni a lányt. – Mi lesz így az agancsokkal? – tette fel a cseppet sem odaillő, ám éppenséggel időszerű kérdést Bardo, miközben világos szakállát csavargatta. Szilaj nagyot pislogott. – Megöltétek az aranyszarvasokat? – Meg hát. Mégis, mire gondoltál? – Még soha, senkinek nem sikerült – felelte a törpe, ám az arca rögvest elkomorodott. – De Aranyműves és Szikracsiholó
meghaltak, én pedig nem értek a mágiához. Nem tudom elkészíteni a varázsport. – No, akkor feleslegesen hajókáztunk az agancsokkal… – sóhajtott fel a szőke angyal, majd lerogyott a sziklafal tövébe. Elővette a pipáját, megtömte, meggyújtotta és pöfékelni kezdett. Erik mellé ült. – Mit mondjak? Nem vagy egy idegbeteg alkat – dünnyögte halkan, de a hangjában őszinte elismerés bujkált. – A helyzetünkön mit sem változtatna, ha most üvöltenék, vagy kétségbeesve tépném a hajamat. Varázspor híján a jötunnok úgyis mindannyiunkat megölnek – vonta meg a vállát, miközben kövér füstkarikákat fújt a feje fölé. – Hát, elkezdem kiélvezni az idelent töltött utolsó pillanataimat, mielőtt jéggé dermesztenek a behemótok. – Bardo! – Elijah hangja élesen csattant. – Nem lehetne… ? A szőke angyal meglepetten nézett rá, majd pillantása a halálra vált törpére és a néma csendben ácsorgó angyallányra vándorolt. – Ó – mondta. – Bocsánat. Nem akartalak megrémíteni benneteket. – Meg fognak ölni titeket? – Szilaj arca hamuszürkévé vált, ahogy Elijahra nézett. A Sötét Angyal nem válaszolt, de Bardo közbeszólt. – Nem csak minket. Téged is. – Bardo! – Most miért titkolózunk előttük? Tudniuk kell az igazságot! – Nincs más ellenszer a jötunnok ellen? – kérdezte Erik. – Nincs – felelték kórusban. – Esetleg vannak más rokonaid, akik segíthetnének a varázspor elkészítésében? – fordult Elijah a törpéhez, ám az a fejét ingatta. – Nem maradt senkim, minden rokonom itt élt.
Sophiel nagyot nyelt, majd megfogta Szilaj kezét, és elindult vele a barlang felé. – Majd csak lesz valami megoldás. Gyere, menjünk innen! A törpe engedelmesen követte, akár egy gyermek, és reménykedve nézett rá. – Veletek mehetek? – Igen, persze. A mi otthonunk eztán a tiéd is. A harcosok követték őket, majd megálltak a kapuban, hogy megvárják, amíg Szilaj összeszedi a holmiját. A kisember eltűnt a kapuba ütött résen, ők pedig leültek a környező sziklákra. – Milyen szomorú most itt minden – nézett körül Sophiel. – Egy életen át szépítgették az országukat és szorgalmasan gyűjtötték a kincseket, végül mégis minden az enyészeté lesz… – Hát, a kis barátod rendesen elintézte őket – mondta halkan Elijah. – Ne ilyen hangosan! Így is épp eléggé össze van törve. – Most mondjam azt, hogy megérdemli? – Kérlek! Inkább segítsünk neki! – Jó – bólintott a férfi. – Segíteni fogunk. A kapu mögött mozgolódás támadt, majd meghallották Szilaj lihegését. – Segítsek? – sietett Bardo feléje, amikor a jobb oldali ajtószárny nyikorogva kitárult. – Nehéz a talicskám – szuszogta a törpe. – No lám! A konyhabútorokat is magaddal hozod? – nevetett a szőke angyal, de készségesen megemelte a jókora vastalicskát, és kitolta a többiek elé. – Nyugi, elcipelem neked a hajóig a cókmókod, nem kell ezzel a taligával bohóckodnod! – dörmögte barátságosan. Megragadta a hatalmas zsákot, ám az izmai megfeszültek az erőlködéstől. – Hogy az a… Szilaj kuncogott.
– Ugye, hogy mégis elkél az a taliga? – Mégis, mit pakoltál a csomagodba? Acélrudakat? – Ó, az nem az én csomagom, hanem a tiétek – felelte kedvesen a törpe. – Egy halom ékszer és drágakő van benne. Arra gondoltam, ételt és fegyvereket vehettek majd belőlük. – Ugyan – mondta Elijah. – Szükségtelen nekünk adnod a kincseidet. Anélkül is számíthatsz ránk. Nem várunk fizetséget. – Az emberek világában nagy értéke van ezeknek a köveknek, te is tudod, angyal uram. Itt, idővel visszaveszi őket magának a föld, odafent viszont hasznos dolgokra cserélhetitek őket. Boldog lennék, ha elfogadnátok az ajándékomat! – Ám, legyen! – dörmögte Bardo, és a hátára kapta a zsákot. – Atyaég, ez valami iszonyú nehéz. Milyen kövek vannak benne? – Gyémántok, smaragdok és rubinok – mondta mosolyogva Szilaj. – Majd meglátod, milyen gyönyörűek a napsütésben. – Félek, nem sok időnk lesz gyönyörködni… A törpe megállt. – Nehezteltek rám? Elijah Sophielre nézett, majd megrázta a fejét. – Nem kellett volna Mizarielnek adnod a kristálykoponyákat, de ezt már te is tudod. A varázspor híján meglehetősen rosszul áll a szénánk, de más viharokat is túléltünk már. Ne ostorozd magad! – Köszönöm a nagyvonalúságodat! – rebegte a törpe, és megindult a többiek után, az öböl felé. Az angyallány hálásan megszorította Elijah kezét. Boldog volt, amiért a férfi nem büntette meg a törpét az ostobaságáért, hiszen Szilaj lelke így is darabokra tört. Ugyanakkor szorongással töltötték el Bardo szavai, miszerint a földi életük hamarosan véget ér. Végre békében élhetett volna a férfival, akit szeret, ám a jötunnok okozta fenyegetettség árnyékot vetett a boldogságára. Nagyot sóhajtott, és arra gondolt, imádkozni
fog az égiekhez, hogy segítsék meg őket. Nem vette észre, hogy a Sötét Angyal mindvégig őt figyeli. – Minden rendben? – kérdezte aggódva, miközben kissé lemaradtak a többiektől. – Néha olyan igazságtalan az élet – nézett rá a lány szomorúan. – Először az erdőlakók, most pedig ezek a kisemberek. Láttad őket? Kisbabák és sok-sok gyermek is volt közöttük. Semmi értelme nem volt a haláluknak. – A halálnak ritkán látjuk idelent értelmét… – Tudom, mégis sajnálom őket. Odalett minden, amiért éltek, amiért dolgoztak, amiről álmodoztak. Ez felfoghatatlan. Eltűntek a föld színéről, mintha sosem lettek volna. Nem csodálom, hogy szegény Szilaj így kikészült, pedig csak jót akart… – Mindketten tudjuk, hogy meggondolatlan volt. – Elijah megállt a lány előtt, és a mutatóujjával megemelte az állát. – Ismerek valakit, aki épp ilyen rémes döntéseket hoz – tette hozzá csibészes mosollyal. – Szerencsére még nem okozott ilyen világrengető katasztrófát, de a génjeiben van a bajkeverés. Sophiel csilingelve felkacagott. – Fogalmam sincs, kiről beszélsz! A férfi azonban nem válaszolt. Magához vonta az angyallányt, és forrón szájon csókolta. Mohón tapadt édes ajkára, miközben szorosan átölelte Sophiel derekát. Sosem tudott betelni a lánnyal, ezért minden pillanatot megragadott, amikor kettesben lehettek. Hosszú arany hajába túrt, és szenvedélyesen csókolta a karjába simuló törékeny angyalt, amikor meghallották Bardo köhécselését. – Simán itt hagyunk ám benneteket! – kiáltott feléjük a kikötőből. Elijah elszakadt a lánytól, és felsóhajtott. – Nem igaz, hogy körülöttünk mindig áll a bál. Azt hittem, az aranyszarvasok megölésével végre nyugtunk lesz, erre kővé
válnak a törpék, és oda a varázsportól remélt segítség. És hogy veled soha, egy napot sem lehetek békességben… Hát, ez teljesen kikészít. Sophiel elmosolyodott. A karjait a férfi nyaka köré fonta, és lábujjhegyre állt, hogy felérje az arcát, de így is kicsi volt hozzá. Megcsókolta hát a nyakát, majd amikor Elijah lehajolt hozzá, a fülébe súgott valamit, amitől a Sötét Angyal elnevette magát. – Hidd el, amikor épp nem a déróriások kiirtásán töröm a fejem, ez tölti ki minden gondolatomat. – Már elmentünk! – hallották újra Bardo hangját. – Utáljuk mindannyian, hogy állandóan rátok kell várnunk! Ússzatok utánunk! – Na, ne! – kiáltott Sophiel, és Elijahval együtt futásnak eredtek, de hamarosan látták, hogy a szőke angyal csak viccelt. A parton állt, kezében a hajókötéllel, majd amikor beérték, feléjük biccentett. – Na, ugrás befelé! Az agyamra megy, hogy ti ketten mindig lemaradtok. Mindannyian beszálltak, a hajó pedig lassan kiúszott az öbölbe. Erik kivonta a vitorlát, és megindultak Birca szigete felé. A hajó utasai leheveredtek a deszkákra, és a köpenyeikbe takaróztak. A fejük alá zsákokat tettek és elégedetten elnyújtóztak. A nap már lemenőben volt. Utolsó sugaraival lágyan megcirógatta a tengeren ringatózó sárkányfejes hajótörzset, majd lassan lebukott a hegyek mögé. A horizont félhomályba burkolózott. Sötétedni kezdett. A csillagok egyre-másra tünedeztek fel az égen, mígnem a mélykék űr egybeolvadt a körülöttük fodrozódó vízzel. Nem látszott már más, csak a ragyogó csillagok és az egyre dagadó hold ezüstös fénye. – És most? – kérdezte a bal szélen fekvő viking. – Kialusszuk magunkat, és álmunkban megpróbáljuk kitalálni a megoldást – dörmögte Bardo.
– Ezt komolyan mondod? – Semmit sem mond komolyan – szólt a Bardo mellett fekvő Sophiel, és elhúzódott a szőke angyaltól, amikor az játékosan elkapta. – Elfenekellek, ha rossz híremet kelted! – Ez nem rossz hír, ez az igazság. Erik, ne hallgass rá! – Hercegnőm, aludj inkább, mert még be talállak dobni a vízbe. Sophiel kuncogott, majd hirtelen letépte Bardoról a takaróját. – No, most véged van! – hördült fel a szőke angyal, és a lány felé kapott, ám az elgördült mellőle, és a hajó vége felé kúszott. Bardo azonban gyorsabb volt nála; elkapta a lábát, és magához rántotta. Az angyallány annyira nevetett, hogy védekezni sem tudott, ám amikor a nagydarab angyal a karjába vette, és a hajó oldalánál a víz fölé emelte, elhallgatott. – Szóval? Milyen is vagyok? – kérdezte lassan. – Édes, mint a bor, vidám, mint a táncot járó pipafüstkarikák és vonzó, mint Thor, Odin szépséges, szőke királyi sarja. – Óóó. Pedig esküszöm, be akartalak dobni… – Utána repültél volna! – dörmögte a hajó végéből Elijah. Sophiel kacagva ölelte át a magas angyal nyakát, és cuppanós csókot nyomott az arcára. – Szépet mondtam neked? – Ha igaz, akkor nagyon szépet. – Igaz – mosolygott rá az angyallány. Bardo finoman letette a földre, majd nagyot sóhajtott. – Na jó, ez esetben megbocsátok! – Köszönöm. – Az áldott jó szívem. Annak köszönd! – dörmögte vidáman, majd visszacammogott, és lefeküdt a helyére. – Betakarnál? Ha már olyan gorombán kiforgattál a vackomból. – Hát persze! – mondta a lány, és szépen betakarta. – Így jó?
– Nem is tudom… Az angyallány megcsókolta a homlokát. – Álmodj szépet! – Hmm… Ez jólesett. És talán Elijah sem tépi le miattad a fejemet. A Sötét Angyal elnevette magát, pedig már nagyon álmos volt. – Aludjunk inkább. Holnap nehéz napunk lesz! Időközben recsegő hang töltötte be a teret. – Mi ez? – Erik a könyökére támaszkodott és felnézett, majd amikor meglátta a törpét, visszafeküdt. – Szilaj az – sóhajtott fel fáradtan. – Hangosabban horkol, mint egy medve. – Kimerült a szerencsétlen. Talán ez az első éjjele, amikor egyáltalán el tudott aludni – Bardo hangjából őszinte megértés áradt. – Mi viszont így nemigen fogunk – tette hozzá kajánul. – Dúdoljatok neki valamit! – dörmögte Erik, és a fejére húzta a köpenyét. – Ha én rázendítek, szélütést kap a nyomorult – mondta Bardo, mire mindannyian felnevettek. – Azt leshetitek, hogy énekeljek – mondta Elijah és magához húzta Sophielt. – Te viszont feláldozhatnád magad. Biztos szép hangod van. – Halljuk… – helyeseltek a többiek is. – Nem is tudom – motyogta a lány. – Csak így? Zene nélkül? – Szilaj megadja az alapritmust. Az angyallány megvonta a vállát. – Hát jó, ti akartátok… – Azzal rázendített. Hangja bársonyosan zengett, s ahogy a dala betöltötte a teret, a hajóban fekvő férfiak megborzongtak a gyönyörűségtől. Ő azonban észre sem vette. Csak nézte a felette szikrázó Göncöl-szekeret, és Elijah karjai közé bújt, miközben meseszép éneke messzire szállt a sötétben.
Csillagos éjszaka volt, virágillatú álom. Szembe jött a sors, s vele az én párom. Tűz tűzbe mart, víz vízhez simult, kitört a vihar, majd lassan elcsitult. Ragyogott a Nap szikrázott a Hold, valami megmaradt, más meg elvonult Színes lett a világ, illatosak az esők, lustán úsztak tovább a kövér bárányfelhők. Megtaláltam őt, kire oly rég vártam, felismertem lelkét halandó ruhában. Táncot járt a fény, mindent beragyogott, az angyal értem jött, s szíve elragadott.
II. FEJEZET
Szemet szemért
– Megszerezted, amit kértem? – Azrael érces hangjába gyanakvás vegyült. – Mint mindig – vetette oda Mizariel kellőképpen sértődötten, majd felült a férfi íróasztalára. – Megtennéd, hogy… – Hát persze – pattant fel azonnal, majd unottan a közeli fotelbe dobta magát. Hosszú, fekete bőrnadrágba bújtatott combját a zöld brokáttal borított karfán nyújtóztatta, miközben kényelmesen hátradőlt. – Nem értem, miért vagy képtelen ízlésesen leülni! Mintha direkt engem bosszantanál… – morogta a Halál Angyala. – Nem méltó hozzád ez a viselkedés! – Ugyan, Azrael! Nem vagy az apám! Hát ne viselkedj úgy, mert nem áll jól! – Nem szeretem, amikor ilyen vagy, Mizariel! Mi bajod van már megint? – Nem tudom. Unalmas az élet. – Ne beszélj így! – Ha ez az igazság? – Céljaink vannak és éppenséggel harcban állunk a fél világgal. Ez neked unalmas? – Egyik sem érdekel túlzottan. – Mizariel, nem bánkódhatsz örökké a múlt miatt. Lépj már túl ezen!
– Ki mondta, hogy bánkódom? Egyszerűen csak nem találom a helyem. – Túl jó dolgod van, meglehet, inkább ez a bajod. – Ezt te sem mondhatod komolyan, Azrael! Ha olyan jó lenne az életem, nem kapnék idegbajt attól a sápkóros Sophieltől. Ha csak rá gondolok, majd' felrobbanok, ő minden bajok okozója! Ha ő nincs, sziklaszilárd lenne a szövetségünk a testvéreinkkel. Ehelyett épp őket akarjuk eltörölni a Föld színéről a jötunnok segítségével. Szerinted rendben van ez így? – Nem, nincs rendben. Ugyanakkor Elijah maga döntött úgy, hogy Arielék oldalára áll. Elárult minket, Mizariel. Nincs mit ezen szépíteni. Vagy te talán másképp látod? – Nem. De nézd meg Gabrielt! A legádázabb ellenségünk volt, és most a mi oldalunkon harcol. Hát ki érti ezt? – Ha jól sejtem, az ő jelenléte éppenséggel a szájízed szerint való… – Felesleges így finomkodnod. Nem szégyellem, hogy lefeküdtem vele. – És? – Mi az, hogy és? – Megbízol benne? – Nem tudom. Néha igen, néha nagyon nem. Gabriel nagyon sokat változott az alászállás óta. Szinte már nem is emlékeztet a régi önmagára. De talán pont ezért vonz annyira. Izgató, ha valaki ennyire öntörvényű és könyörtelen… – Vigyázz vele, Mizariel, mert aztán megint megégeted magad! Jobban tennéd, ha nem kevernéd a testiséggel az érzelmeket. – Könnyen beszélsz. Téged hidegen hagynak a lélek dolgai. De én… Én nem tudok szerelem nélkül élni. – Ehhez képest rendre megölöd a szeretőidet. – Mert őket nem szeretem. Szerető… már maga a szó is ostobán cseng, nem? Hiszen a szerető nem más, mint a testi vágyak alkalmi kielégítője. De a szívünket sosem érinti meg.
– Érdekes gondolat – morogta Azrael. – No, és Gabrielt minek tekinted? Mizariel lebiggyesztette az ajkát, és hosszú körmeire nézett. – Gabriel képtelen a hűségre… – Szívem, ne csinálj ebből nagy ügyet! Hidd el, a legtöbb férfi olyan, mint ő… Amúgy meg te sem vagy a hűség mintaképe. – Hát, ez igaz. Romantikus, felhőtlen szerelem vélhetően csak a könyvekben létezik… – Ugyan, ne légy ilyen borúlátó! Megszerezzük a kristálykoponyákat, és rendet teszünk a világban, aztán azzal szerelmeskedhetsz, akivel csak akarsz. Most azonban mutasd csak, mit adtak a törpék az elixírért! A csábos, fekete hajú nő levette a lábát a karfáról. Megvált szűk, fekete kabátjától is, és a csípőjén hordott kés-arzenáljától, majd a férfi felé lendített egy csomagot. Azrael a levegőben kapta el, majd óvatosan az asztalra tette a táskát. Mizariel eközben a fotel szélére könyökölt, úgy figyelte a férfi reakcióját. Vékony, ívelt szemöldökét a magasba húzta, sűrű szempilláit megemelte, s vérvörösre festett ajkát megnyalta izgalmában. – Na, mit szólsz? A Halál Angyala finoman csomagolta ki a táskában lapuló, rongyba tekert, gránátalma nagyságú koponyákat. Az első mélykék zafír volt, a második rózsaszín gyémánt, a harmadik égővörös rubin, a negyedik pedig sötétzöld smaragd. – Nahát, sokkal kisebbek, mint a meglévőek. Mintha szándékosan a törpék kezéhez igazították volna őket, igaz? – Nos, nem sokáig örülhettek nekik… De valóban érdekes hogy ilyen kicsik. – Gyönyörűek – mondta áhítattal Azrael, miközben a szikrázó koponyákat az asztalára tette. Az ékkövek egymás erejét érzékelve felizzottak. A szemüregükből kavargó fény tört elő, amely egyenesen a föléjük hajoló férfi szívébe áramlott. –
Ah – nyögött fel áhítattal. – Hogy ezeknek mekkora erejük van! – Talán ilyen dózisban túl sok is… – mondta Mizariel, miközben az asztalhoz lépett, és egy kendőt dobott a kristálykoponyákra. – Ne vidd túlzásba! Tudod, hogy utána napokig rosszul lehetsz. – Rendben! Igazad van – zihált Azrael, aki akkora energiasokkot kapott a misztikus erejű kövektől, mintha négy emberöltőnyi erőt pumpáltak volna az izmaiba. – Most nem engedhetem meg magamnak, hogy legyengüljek! – De nem ám – kacsintott rá a fekete szépség. – Nem árt, ha nyitott szemmel jársz, amíg ezek a behemótok a saját váradban tanyáznak… – Ugyan. Magad is láthattad; a jötunnok könnyűszerrel irányíthatók. Ostoba népség, önálló gondolatra képtelen ösztönlények. – Nem bízom bennük. Undorító torzszülöttek. És ha egyszer valamelyikük bepipul… – A kristálykoponyákkal megölhetjük őket. – Már ha mindig nálunk lennének. De így? – Mizariel, a déróriások bíznak bennünk. Gondolkozz az ő nem túl éles eszükkel! Kiszabadítottuk őket a több ezer éves rabságukból, és egy saját kristálykoponyát ígértünk nekik a szolgálataikért. – Amit sosem fognak megkapni. – Nem ez a lényeg. – Hanem? – Hogy hálásak nekünk. A hűségnél pedig nincs értékesebb, ha háborúra készül az ember. – Ennyire bízol bennük? – Ennyire bízom a kapzsiságukban. Biztosak benne, hogy megkapják a kincset, és meggyőződésem, hogy meg akarják majd szerezni a többit is. – És mégis, mikor akarod megölni őket?
– Amint elpusztították az ellenségeinket… – Képes lennél megölni Elijahékat? – Mindenkit, aki szembeszegül az akaratunkkal. Miért, te nem így gondolod? – De – vonta meg a vállát a fekete szépség. – Pusztuljon minden mocskos áruló! – Azzal a fotelhez sétált, és felkapta a holmiját. – Muszáj lefürdenem. Gyűlölöm, ha rajtam marad az út pora. – Azzal az ajtóhoz sétált, és búcsút intett Azraelnek. – Apropó, törpék – szólt utána a férfi. – Örültek az elixírnek? – Nagyon. Mielőtt meghaltak, kifejezetten boldogok voltak. – Tessék? – Azrael felugrott a székből. Mizarielhez sietett, és fölébe tornyosult. – Te meg miről beszélsz? – Megöltem őket – felelte jeges nyugalommal a nő, és megrebbentette fekete szempilláit. – Nem értelek. – Mit nem értesz ezen? Megmérgeztem őket! – De hisz arról volt szó, hogy üzletet kötünk velük! Odaadják a koponyákat és megkapják az elixírt. Mit nem értettél ebből? – Azrael, pontosan értettem a feladatot, de végül másképp döntöttem. – De miért, az istenért? – Isten nevét hiába… – Ne most, Mizariel, mert menten felrobbanok! Mit tettél? – Gyöngyvirág esszenciát tettem az elixírbe, ami elvette a nedű tényleges erejét. Arra azonban elég volt, hogy úgy fél órán át egész Svartalfheim boldogságban ússzon és a napon sütkérezzen. Aztán lejárt az idő… és bumm… Egyszeriben mindannyian kővé váltak! – Mizariel a fejét hátravetve kacagott. – Látnod kellett volna őket! Hálálkodtak és az ég felé fordították az arcukat. Így maradtak meg az utókornak. Komolyan, Azrael, látnod kellene őket. Olyan a hegyoldal, mint egy távol-keleti szoborpark… Valami lenyűgöző.
– Te beteg vagy! – markolta meg haragosan a Halál Angyala a nő torkát, és a falhoz nyomta. – Miért ölted meg őket? – Undorító kis gnómok voltak, utáltam mindet. Most, hogy elpatkoltak, úgy hiszem, szebb hellyé vált a világ. – Nem vagy normális! – Azrael még jobban megszorította Mizariel torkát, akinek a lába már így is a levegőben kalimpált. Ajka bekékült, szeme forogni kezdett, amikor a férfi végre elengedte. A földre zuhant, akár egy rongycsomó, és levegőért kapkodott. – Egynek megkegyelmeztem. A félnótásnak, aki ellopta nekem a kristálykoponyákat. – Hát, mit mondjak – füstölgött Azrael. – Megölted a világ legjobb mesterkovácsait, ékszerészeit és feltalálóit. A törpéknek nem volt párja a földön! Mit gondolsz, miért velük szövetkeztek a valkűrök? A törpéknél okosabb és ügyesebb mesteremberek nem léteznek! De hála neked, tudatlan, ostoba ribancnak, mind odalettek… Mizariel fulladozva nézett a Halál Angyalára. – Bocsáss meg! Én nem tudtam, hogy… – Takarodj a szemem elől! Kezdj el gondolkodni, miképp teheted jóvá a gyalázatos tettedet! Mizariel bosszúsan törtetett ki a folyosóra, és nagyon haragudott magára. Ó, hogy is gondolhattam, hogy őszinte lehetek vele? Azt kellett volna mondanom, hogy agyonverte őket egy villám, vagy elmosta őket az áradás. Ezt most jól elrontottam… – azzal sarkon fordult, és a szobájába sietett. A szolgákkal forró vizet hozatott, majd amikor megtelt a dézsa, ledobta a ruháit, és az illatos fürdőbe ereszkedett. Kimosta a hajából az út porát, és végigdörzsölte elefántcsontszínű bőrét, aztán csak lebegett a forró vízben. Csalódott volt és feszült. Megszerezte a hőn áhított kincset, Azrael mégis éktelen haragra gerjedt a törpék legyilkolása miatt, és ez nagyon elkedvetlenítette.
Szerelmeskednem kell valakivel – gondolta –, az mindig jót tesz a lelkemnek. Kiszállt hát a dézsából, és a szőnyegre lépett. Nem bajlódott a törölközéssel, sem az öltözködéssel; anyaszült meztelenül a folyosóra sietett, és meg sem állt Gabriel szobájáig. A tömör ajtó előtt egy pillanatra megtorpant; hangokat hallott odabentről. Ez már megint valami nővel van – fortyogott magában, de túlságosan is vágyott a mindent elsöprő élvezetre. Így hát kopogás nélkül feltépte az ajtót, és a helyiségbe rontott. Az arkangyal a karosszékben ült, ölében egy dús idomú szolgálólánnyal, aki bár még ruhában volt, úgy tűnt, azon fáradozik, hogy megszabaduljon fehér blúzától. Mizariel nem tudta, de az arkangyal lelke épp elnyomás alatt állt. Egyre ritkábban esett már meg, hogy Arshamon felülkerekedett rajta, ám a reggeli órák mindig ilyenek voltak. Az éjszaka leple alatt alig várta, hogy Gabriel elaludjon, s azonnal átvette a helyét, amit ébredése után az arkangyalnak időbe telt visszaszereznie. Most hát a pokoli uralkodó nézett farkasszemet az előtte ácsorgó, háborgó lelkű nővel. – Takarodj! – rivallt Mizariel a szolgálólányra, aki lélekszakadva menekült a szobából, hangosan becsapva maga mögött az ajtót. – Pocsékul érezheted magad, ha már a szokásos féltékenységi rohamodra sincs energiád – vigyorodott el Arshamon. – Semmi fejletépés? Semmi átkozódás? Nem ismerek rád. – Fogd be, Gabriel! Szerelmeskedni akarok veled! – mondta duzzogva, és a férfi ölébe ült. A bőre még mindig nyirkos volt, a hajából csurgott a víz, de a teste forró volt, akárcsak a déli napsütés. – Hát, rajtam aztán ne múljon… – morogta az uralkodó, és szájon csókolta a nőt. Mizariel fuldokolva tapadt a férfi ajkára, és ahogy átkarolta a nyakát, belemarkolt derékig érő, barna
hajába. Pontosan erre volt szüksége. Gabriel izmos karjára, amint magához szorítja, testének tüzére, férfiassága elsöprő erejére. Fel sem merült benne, hogy a majd kétméteres angyal lelke a közelében sincs, s ő valójában a pokol uralkodójával üzekedik. De Mizariel nem gondolkozott ezen. Mohón adta át magát a vágynak, és minden porcikája remegett, miközben a férfi magáévá tette. Arshamon amúgy sem finomkodott, de a váratlan, túlfűtött, vad aktus különösen jólesett mindkettejüknek. A fekete nő lehunyta a szemét, és hangosan nyögdécselt az élvezettől, miközben a férfi elmerült az ágyékában. Lovagló ülésben ült rajta, és amikor Arshamon megragadta, hogy a falhoz menjen vele, a csípője köré kulcsolta a lábát. Oly vehemensen kívánták egymást, hogy Mizariel észre sem vette a hűvös selyemtapéta érintését. Csak a hozzá simuló, tűzben égő férfitestre figyelt, amely vadállatiasan birtokba vette. Csókja buja volt és féktelen, akárcsak testének egyre gyorsuló, már-már dühödt ritmusa, amitől forogni kezdett a nővel a világ. Az ágyra zuhantak, és Mizariel készségesen tárta szét a combját az újra beléhatoló férfi előtt, majd felsikított a kéjtől, amikor a csúcsra ért. Arshamon elégedetten nyögött fel. Megmarkolta az alatta fekvő nő kerek csípőjét, és elsöprő erővel indult a végső rohamra. Mizariel combjai megremegtek, hosszú körmei a férfi hátába vájtak, miközben átadta magát a kéjnek, amely a magasba röpítette, elringatta és maga alá temette. Arshamon mellette feküdt, amikor Mizariel még mindig zihált. – Őrjítően jó veled szeretkezni – vallotta be kimerültén, miközben a férfi hátához bújt, és átkarolta a derekát. – Veled sem rossz – vigyorodott el az uralkodó, és megfordult, hogy lássa, amint Mizariel begurul, de a nő érezte, hogy a férfi csak ugratja.
– Kezdelek kiismerni – sóhajtotta, és felnyögött, amikor Arshamon keze a keblére siklott és belemarkolt. Tudta, hogy a férfi nagyon is élvezte a vele való együttlétet, de azt is, hogy imádja bosszantani. – Nem hinném… – felelte szórakozottan az uralkodó, majd végigsimította Mizariel hasát. – De mitől van ilyen rossz kedved? – Volt egy kis nézeteltérésem Azraellel. – Mizariel maga sem tudta, miért mondta ezt el neki, de valahogy kikívánkozott belőle. – Éspedig? – Megöltem a törpéket. – Milyen törpéket? – A svartalfheimieket. – Mindet? – Mindet. – Hát, az igen! – mondta elismerően Arshamon. A nő azt hitte, rosszul hall. – Te most gúnyolódsz? – Miért gúnyolódnék? – Most vallottam be, hogy kipusztítottam a törpék birodalmát, erre te azt mondod, „az igen!”? – Rühelltem őket, ocsmány kis férgek voltak. Miért, mit kellett volna mondanom? Mizariel csodálkozva ült fel. – Tényleg így gondolod? – Így hát. Mi olyan meglepő ebben? Ó, értem már! Azrael nyilvánvalóan felrobbant a hírtől, amikor megtudta, hogy megölted az ezermestereit, igaz? – A felrobbanás enyhe kifejezés. Kis híján megfojtott dühében. – Ugyan, ne aggódj emiatt, majd beszélek vele. A törpék nem nélkülözhetetlenek, ráadásul így szabad préda Svartalfheim kincse. Minden csak nézőpont kérdése. –
Időközben felkelt, és a fotelhez lépett, hogy felöltözzön. Pillanatok alatt fekete nadrágot, inget és csizmát húzott, majd az ágyon heverő nő felé fordult. Mizariel csodálkozva nézett rá. Még sosem látta ilyen megértőnek és jókedvűnek a férfit, és ez reménnyel töltötte el a szívét. Jól érezte magát a társaságában, és még az sem fájt neki, hogy tudta, ha nem keresi fel, az arkangyal jó eséllyel a kerekded cselédlánnyal szeretkezett volna helyette. Arshamon remekül érezte magát. Elnyomta Gabrielt, és heves erotikus élményben volt része a gyönyörű, fekete hajú angyallal, aki szemmel láthatóan egyre jobban belehabarodott. Az élvezettől minden porcikája felfrissült, az ereiben pezsgett az élet. Mizarielhez lépett és magához vonta. Újra megcsókolta, és elégedetten látta, hogy a nő gyakorlatilag a tenyeréből eszik. Még egy-két áthancúrozott délelőtt, és átallsz az én oldalamra – gondolta gőgösen, és belemarkolt az angyal hajába, majd olyan szenvedélyesen tapadt az ajkára, hogy az beleszédült. Aztán elengedte, és udvariasan megkérdezte. – Visszakísérjelek? – Nem, köszönöm. – Mizariel úgy érezte magát, mint aki részeg, noha nem sokkal korábban még letargikus hangulatban üldögélt a szobájában. Lehet, hogy a szíve mélyén szerelmes belém Gabriel? – töprengett, és furcsamód, a hasában különös izgalmat érzett. – Beszélek Azraellel. Nem kell úgy fennakadni ezeken a törpéken. – Megtennéd? – Hát persze – bólintott az uralkodó, ám amint a szemhéja lecsukódott, a lelke mintha kavargó örvénybe került volna, s hirtelen a mozdulatlan sötétségben találta magát. Gabriel! – nyögött fel odabent. Hogy rohadnál meg ott, ahogy vagy! Az arkangyal smaragdzöld szeme kíváncsian nézett végig Mizarielen. Frissen szabadult tudata csak lassan rakta össze a
képet, hogy mi történt az elmúlt órában, amíg az uralkodó elnyomta őt. Aztán hirtelen egy szemvillanás alatt rászakadt minden élmény, s akárcsak egy villámcsapás, felperzselte a testét. Felsóhajtott, és érezte, amint meglódul a szíve. – Most megyek – mondta, és lágy csókot lehelt Mizariel homlokára, aki sóvárogva bámult utána. Gabriel hálát adott az égnek, hogy megszabadult a nőtől, és igyekezett minél távolabb kerülni tőle. Iszonyú, hogy ez a barom mindenkivel lefekszik – gondolta magában, miközben döngő léptekkel haladt végig a folyosón. – Te is lefeküdtél vele – hallotta valahonnan nagyon mélyről Arshamon hangját. – És ne mondd, hogy nem élvezted! Soha nem volt annyi testi örömben részed, mint amióta én is itt vagyok veled. – Nem sokáig sutyorogsz már nekem, te pokolfajzat… – szűrte át a fogai között Gabriel. – Sosem leszel már a régi – sziszegett tovább Arshamon. – Megváltoztattalak téged, és ezt te is tudod. Ez pedig megrettent téged, igaz? Többé nem lesz elég a szűzies ábrándozás, a tested vad erotikára fog szomjazni, amíg csak élsz. De vajon Sophielnek jólesik majd, ha így nekiesel, mint Mizarielnek?Élvezni fogja, ha letepered és vadállatiasan magadévá teszed? – Takarodj az agyamból, te mocskos féreg! Semmit nem akarok Sophieltől, jobb, ha elfelejted ezt az egészet! Ám Arshamon csak kacagott, s gúnyos nevetése visszhangzott az arkangyal fejében. Megállt, és egy vaskos fehér kőoszlopnak dőlt a lépcsőházban. Lehunyta a szemét, összetette a kezét, majd gondolatban égi barátjához szólt. Raphael, kérlek, erősítsd meg a lelkem, hogy kitartsak, amíg ezt a gonosz démont kiűzik belőlem! Köszönöm, hogy vigyázod a léptem!
Bár látszólag semmi nem történt, Gabriel sokkal jobban érezte magát. Arshamon is elhallgatott, és az arkangyal nem érezte már a jelenlétét. Jó mélyre nyomtam őt – sóhajtott fel fáradtan, majd megindult lefelé a lépcsőn. Már a hallban járt, amikor a fordulóban egy halványkék szalagot pillantott meg a földön. Felvette, majd az orrához emelte. Ismerős volt az illat és az anyag, mégsem tudta merre keresse a fakó emlékképet. Megfordult, hogy továbbmenjen a nagyterem felé, amikor hirtelen cuppogó, csámcsogó hangot hallott. – A behemótok! – kapott a fejéhez, amikor eszébe jutott, hogy az alagsort Azrael a déróriások rendelkezésére bocsátotta. A jötunnok napközben általában az erdőben kószáltak, és az angyalok által rendelkezésükre bocsátott marhacsordát tizedelték, ezért különösen furcsa volt, vajon mit keresnek odalent. Vagy ha nem ők, akkor ki az, aki odalent lakmározik? Gabriel elindult lefelé a lépcsőn, amikor hirtelen beugrott a hiányzó kép. Gundrun, a kerekded cselédlány hordott ilyen kék szalagokat a hajában. A lány a konyhán dolgozott, már amikor nem épp Arshamonnal szeretkezett a férfi szobájában. Az ő légyottjukat zavarta meg Mizariel, majd elzavarta a riadt cselédet, akkor eshetett ki a hajából a szalag. De miért ment volna Gundrun a jötunnok szálláshelyére? – az arkangyalnak rossz érzése támadt. A falhoz lapult, és lejjebb lopakodott öt lépcsőfokkal. A csámcsogó hang erősödött. Folytatta útját, és amikor leért, óvatosan belesett a fordulóba, de azonnal meg is bánta. A sarokban ugyanis két déróriás lakomázott, de nem ám a sülteket, és nem is a ládaszám lehordott gyümölcsöket zabálták, hanem a szerencsétlenül járt cselédlányt… Az arkangyalnak felfordult a gyomra a látványtól. Lehunyta a szemét, és igyekezett megnyugtatni hirtelen meglóduló szívét. Istenem, segítenem kell a lányon! – hasított belé.
Újra kinézett, és bár harcedzett katona volt, mégis felkavarta az elébe táruló látvány. Gundrun testének fele hiányzott. A lába helyén csupaszra rágott csontok hevertek, a déróriások szemmel láthatóan alapos munkát végeztek. A lány régóta halott lehetett, és az arkangyal csak remélni merte, hogy gyors halála volt. A jötunnok nem vették észre a lépcsőházban ácsorgó Gabrielt, annyira lekötötte őket a friss hús, amit Mímir parancsa ellenére kaparintottak meg. Hörögve-cuppogva marcangolták azt, ami még megmaradt a lányból, és mohón nyalták fel a pepita kőlapokra csurgó, langyos vért. Az arkangyal jól tudta, ha rájuk ront, vagy szembesíti őket gyalázatos tettükkel, minden bizonnyal jéggé fagyasztják, a fegyvere pedig mit sem ér ellenük. Nem tehetett mást, lélegzetvisszafojtva visszasurrant az emeletre, és egyenesen a nagyterembe ment. Azrael a völgyre nyíló, hatalmas ólomüveg ablakok előtt állt, és tűnődve nézte a feltámadó szélben erősen hajladozó fakoronákat. – Beszélnünk kell! – Gabriel bársonyos hangja rekedten csengett. – Hallgatlak. – A déróriások elkapták és megölték az egyik szolgálódat. Az alagsorban marcangolják, mint a vadállatok… – Hogyan? – Azrael megperdült meglepetésében. – Ahogy mondom. Szegény lánynak vége van, csontig lerágták róla a húst. – A rohadt életbe! Élt még, amikor széttépték? – Nem tudom, Azrael. Csak remélni merem, hogy nem. – Közbeléptél? – Akkor már én is a terítékükön lennék, nem gondolod? Talán mégsem volt jó ötlet idebent elszállásolni őket. Mégis, hogyan fogod őket elszámoltatni a gaztettükkel? Mi tartja majd őket eztán vissza attól, hogy minket is felzabáljanak?
– Történetesen van egy tervem – morogta a fekete hajú angyal. Ezüst szemében elszántság tükröződött, ahogy az arkangyalra nézett. – Gyere velem! Móresre tanítjuk a behemótokat! – Már megbocsáss, de… minden tiszteletem ellenére… Mégis, ezt hogy gondolod? A puszta érintésükkel jéggé dermesztenének. – Nos, barátom, hamarosan meglátod – mondta Azrael, majd sietős léptekkel a szobájába indult. Az íróasztalához lépett és kinyitotta a rejtekfiókot, majd előhúzta a Mizarieltől kapott táskát. Kivett belőle egy rongyba csavart tárgyat, majd kicsomagolta és a tenyerébe fektette a vérvörös kristályt. – Hát nem gyönyörű? – mondta áhítattal. Gabriel gyanakodva nézte a fekete hajú férfit. Azrael, bár roppant daliás és szép vonású angyal volt, a szemében az őrület lángja lobogott. – Ezek szerint megvan a törpéktől begyűjtött négy koponya? – kérdezte halkan. – Ez azok közül való? – Pontosan! Mizariel elhozta nekem őket. Ezekkel együtt már tíz darab van a birtokunkban. Ha megszerezzük az utolsó hármat és a maradék egyet, nálunk lesz mind. Nem lesz többé a világon senki, aki szembeszállna velünk. – Ígéretesen hangzik – mondta az arkangyal, miközben arra gondolt, hogy mielőbb meg kell lovasítania az összes kristálykoponyát. – És most? – Megleckéztetjük a behemótokat, aztán elzárjuk a kincset a többi mellé. Nesze, tegyél te is zsebre egyet, amíg rövidre zárjuk ezt az ocsmány ügyet! Gabriel a táskába nyúlt, és kivette a zafírkék kristálykoponyát. Bőréhez érve az ékkő felragyogott, szikrázó fénybe borítva a férfit. – Nahát… – suttogta csodálattal Azrael. – Mindegyik másképp viselkedik. Ez a kristály kedvel téged.
Az arkangyal teste megrázkódott a hirtelen kapott erőáradattól, ami végigsöpört rajta. – Hogy akarod használni ellenük? – Majd meglátod, testvérem, csak figyelj! – Azzal kiviharzott az ajtón. Fekete haja és köpenye úgy lobogott mögötte, mint két hatalmas szárny, amint átvágott a halion, ki az udvarra. Megállt a hatalmas tér közepén, és felordított. – Mímiiiir! – Mélyen zengő hangjától megremegtek az ablakok, és az arkangyal érezte, hogy Azrael igazán dühös. Ezüst szeme veszélyesen villogott, karján megfeszültek az izmok, amint összefonta őket a mellkasán. Az arca jegesen nyugodt volt, amitől csak még ijesztőbbnek tűnt. – Mímiiir! – ordított újra. Lassacskán előkerült az összes déróriás. Lustán cammogva sorakoztak fel a várfal mellett, akárcsak az emberek és az angyalok, és kíváncsian nézték, mit akar az igencsak dühösnek látszó angyal. Gabriel mellette állt, és növekvő érdeklődéssel nézte Azraelt, akit bár sosem kedvelt különösebben, most mégis lenyűgözőnek látott. – Itt vagyok – hallatszott egy mennydörgő hang a hátuk mögül, és megjelent a jötunn király. Kékesfehér bőre közelről olyannak tűnt, mint az egyre lepergő vakolat, vörös szeme izgatottan pásztázott körbe. – Mi történt? – Ketten közületek megölték az egyik cselédlányomat. Tudni akarom, kik voltak azok. A behemót meglepődött. – Nem lehet, hogy… – Nem! – csattant fel Azrael, mit sem törődve azzal, hogy Mímirnek mindössze a derekáig ér. Ugyanakkor Gabriel figyelmét nem kerülte el, hogy a Halál Angyalának egyik keze a köpenye zsebében pihen. Biztos a tűzvörös kristálykoponyát szorongatja – hasított belé a gondolat, és maga is megmarkolta a kék ékkövet.
– Melyikőtök volt az? – a déróriás ingerülten nézett végig a társain, ám azok bután bámultak rá. – Ne akarjátok, hogy én derítsem ki, mert akkor pórul jártok! – ordított rájuk, de a behemótok még mindig ostobán pislogtak. – Azonnal lépjen elő, aki megölte a lányt! Az óriás hangja égzengésnek hatott, s ahogy a lábát haragosan a földhöz csapta, megremegett alattuk az udvar. Gabriel szorosabban markolta a kristályt, de Azraelnek a szeme sem rebbent. Végre mozgolódás támadt, majd a hátsó sorból két jötunn lépett elő. Gyalázatos tettüket le sem tagadhatták volna, hiszen bőrük, karmaik és ocsmány pofájuk még mindig a rászáradt vértől csillogott. A tömeg felmorajlott, a várban dolgozó halandó nők felzokogtak. – Csendet! – Azrael hangja haragosan zengett. – Most pedig halljuk, mit tettetek, és ki engedte ezt meg nektek! – Ne…nem tudom – motyogta a kövérebbik déróriás, öblös hangjában azonban nyoma sem volt a bűnbánatnak. – Lehozott nekünk egy rekesz gyümölcsöt, és… jó illata volt. Megéheztünk. – Nem akartuk bántani, de aztán valahogy megtörtént – folytatta a másik. – Elegünk volt már a büdös, szőrös marhahúsból. Az emberhús ízletesebb. A szolgák hátrébb húzódtak az épületbe, a katonák pedig megmarkolták a fegyvereiket. Az angyalok arcán őszinte megdöbbenés tükröződött. – Szenvedett? – vágott közbe Gabriel. Az ostoba behemót kérdőn nézett rá. – Nem értelek. – Hogy öltétek meg? – Falba vertük a fejét. Azonnal meghalt. Az arkangyal fellélegzett. Undorító mocskok vagytok – gondolta magában, és hálát adott az Égnek, hogy szegény lány
legalább gyors halált halt, és nem érzett semmit abból, ami eztán következett. – Sajnálom ezt a szerencsétlen balesetet – morogta Mímir. – Nem adtam engedélyt, hogy a házad népéből bárkit is megegyenek. – Ez nem baleset, hanem gyilkosság! – Azrael gúnyosan nézett a déróriásra. – Remélem, nem képzeled, hogy szótlanul elmegyünk az eset mellett… – Mondtam, hogy sajnálom. – És ez feltámasztja a lányt? Ez semmissé teszi a gaztetteteket? A jötunn király haragosan nézett az előtte álló daliás angyalra, aki rettenthetetlenül nézett a szemébe. – Megölöd őket te, vagy rám bízod? – kérdezte hűvösen Azrael az óriástól. Mímir pengefogai kivillantak bűzös szájából. – Emberevők vagyunk. Miért ölném meg őket? – Azért, mert az én házam népét zabálták fel! – Az a te bajod… – Ne dühíts fel, Mímir, mert… – Mert mi lesz? – a jötunn lehajolt, mire hatalmas, kék feje egy magasságba került Azraellel, ám az angyalnak arcizma sem rándult. Kinyújtotta a jobb kezét a déróriás felé. Csodákcsodája, a tenyere és az ujjai vörös izzásba kezdtek, akárcsak a karja és a szeme, majd kisvártatva az egész teste fényárba borult. A kezét Mímir homlokára helyezte, aki térdre rogyott az angyal érintésétől, és rángatózni kezdett a fájdalomtól. – Élve nyúzom le rólad a bőrödet, te büdös barom, ha nem torlod meg a házamat ért gyalázatot! – mondta Azrael, miközben Mímir fogai összekoccantak, és kénes bűzt árasztó hab csörgött végig a pofáján. – Mostantól nem élhettek a házamban. Az erdőben fogtok lakni, és kizárólag az ott élő medvékből zabálhattok. Ha nem elég, öljétek meg egymást. Ha megtudom, hogy az embereim, vagy a környék lakói közelébe
merészkedtek, egyesével tépem szét mindegyikőtöket, megértetted? – Iiigen – nyögött fel fájdalmasan a megalázott király, aki immáron Azrael lába előtt fetrengett a porban. Az egyik jötunn nem bírta tovább nézni ura szenvedését, és az angyalra rontott ám Gabriel elé lépett. – Megállj! – parancsolt rá, ám a déróriás elvigyorodott. Hatalmas keze az arkangyal felé lendült, ujjai pillanatok alatt hosszú jégcsapokká váltak. Egyre csak nőttek, és vészesen közeledtek Gabrielhez, aki azonban elszántan állt Azrael előtt. Amikor már egész közel értek hozzá, kinyújtotta a kezét, és megragadta a jégcsap-karmokat. A tömeg felmorajlott. Gabriel érintése nyomán abban a pillanatban kék fény szikrázott fel, és a jötunn jégcsápjai egyszerűen elolvadtak, majd mintha csak olajjal öntötték volna le, azúrkék lángokba borult a teste. Velőtrázóan felordított, és a földre vetette magát, de nem tudta megállítani a húsig maró lángokat. A kék tűz nem kegyelmezett, és pillanatok alatt szénné égette az óriást. Újabb jötunnok rontottak Gabrielre, ám ő egyetlen mozdulatával porrá égette őket. A téren kitört a pánik. Az emberek elmenekültek, az óriások a fal mellé tömörültek, Mímir pedig megszégyenülten tápászkodott fel. – Elég legyen! – hörögte kimerülten, és rettegve méregette Azraelt és Gabrielt. – Kössünk békét! Jóváteszem a társaim bűnét! – Jóvátenni akkor tudnád, ha feltámasztanád a lányt – mordult rá megvetően az arkangyal. – Az a legkevesebb, hogy megtorlod a halálát. A jötunn király megtépázva tornyosult az angyalok fölé, de tudta, nincs más választása. Odalépett hát a gyilkosok elé, és megragadta a nyakukat, hogy puszta kézzel letépje a fejüket.
– Odakint! – bökött felé Azrael. – Nem akarom, hogy a bűzös vérük beterítse az udvaromat! Vidd ki, és ott öld meg őket! Mímir sötéten nézett az angyalra. – Van valami problémád? – Nem… Uram. – Akkor kifelé! Az óriások döngő léptekkel távoztak a várból, majd felsorakoztak a közeli tisztáson, a patak mellett. – Itt jó lesz! – bólintott Azrael, majd megállt Mímir előtt. Szálfa termete eltörpült a jötunnok előtt. – Öld meg őket! – parancsolta, és sötéten nézett a király szemébe. A behemótok felhördültek, a saját nyelvükön könyörögtek és szitkozódtak. Érezhető volt, hogy lázongnak, és mindenáron neki akarnak menni az angyaloknak. Azrael türelme azonban fogytán volt. – Mire vársz még? Ezek sem haboztak, amikor kioltották a lány életét. Rajta hát! Mímir dühösen fújt egyet, és mielőtt bárki bármit szólhatott volna, jégkarmaival szíven szúrta az elítélt déróriásokat, akik fennakadó szemmel, nagy dörrenéssel zuhantak a patakpartra. Lila vérük megfestette az áttetsző vizet és a vízmosásban csillogó kavicsokat. Az angyalok azt gondolták, a behemótok megrendülnek majd a társaik halálát látva, ám azok bambán néztek egymásra, mígnem az egyik felhördült. – Húúús! – azzal rávetették magukat a halott óriásokra. Akár a vadállatok, úgy szaggatták szét a hatalmas tetemeket, és összeacsarkodtak az ízletesebbnek tűnő részek felett. – Elégedett vagy? – kérdezte gúnyosan Mímir Azraeltől, mire az egész közel hajolt a jötunn királyhoz. – Tudd, hogy hol a helyed, behemót! – sziszegte felé. Az óriás hátrébb lépett, és letérdelt Azrael előtt, ő azonban szóra sem méltatta. Hátat fordított neki, és harcostársaival
visszament a várba. Amikor becsapódott mögöttük a kapu, angyaltársai hangos üdvrivalgásban törtek ki, és boldogan ölelték magukhoz vezérüket. – Döbbenetes voltál, Azrael – dörmögte Fagus. – Nem csodálom, hogy a jötunnok becsináltak a félelemtől. Az a vörös fény hátborzongató volt. És te Gabriel, ahogy elégetted azt a barmot… szóhoz sem jutok. Hogy csináltátok? – Egy kis varázslattal – vigyorodott el a Halál Angyala, és előhúzta a zsebéből a vörös kristálykoponyát, majd megmutatta a többieknek a másik hármat is. – Mizarielnek köszönhetjük az újdonsült kincseinket, amik, mint láthattátok, megállították a világ legöregebb szörnyeit. Azt hiszem, a jövőben a jötunnok kétszer is meggondolják, ránk merik-e emelni a tekintetüket. – Nem gondolod, hogy úgy lenne biztonságos, ha mindannyian magunknál tartanánk egyet-egyet ezekből? – kérdezte Baamiel. – Nem. Ezeknek a kincstárban a helyük – rázta meg a fejét Azrael. – Miért kéne ott tartanunk őket? A kristályok garantálnák a biztonságunkat – helyeselt Tarim és Samad, és mohón nyúltak az arkangyal kezében csillogó azúrkék koponya után. – Megnézhetnénk? Gabriel azonban Azraelnek adta a koponyát. – Nem, fiúk. Túl nagy a hatalmuk. Megbetegítene titeket. Azraelnek igaza van; jobb, ha elzárva tartjuk a kincset, és csak akkor használjuk, ha szükségünk van rájuk. – Miért betegítenének meg? Nektek sincs semmi bajotok. – Ruchiel távolról szemlélte az eseményeket, ám most közelebb sétált a többiekhez. – Iszonyú fejfájást és lidércnyomást okoznak. Igaz, hogy csak néhány napig, de az elég borzalmas… – Egy kis lidércnyomást szerintem mindannyian kibírnánk…
– Ne hidd! – Gabriel őszintén nézett a szőke, kócos angyalra. – Nagyon megtépázza az ember lelkét a sötétség… – Hát, jó. Ez esetben zárjátok el őket! Ha csatába megyünk, úgyis magunkkal visszük mindet, nem igaz? – De. Készíttettem egy mágikus aranyládát nekik, amelyben majd az összes elfér: tizenhárom plusz egy darab – magyarázta Azrael. – Attól kezdve, hogy megszereztük őket, mi leszünk a világ urai. – És mi a terved Elijahékkal? – Ruchiel kérdése kényes pontot érintett. Azrael Mizarielre nézett egy pillanatra, ám ez nem kerülte el sem Gabriel, sem Ruchiel figyelmét. – Nehezet kérdezel. Én lennék a legboldogabb, ha végre észhez térne és megölné az Égieket, de erre nem sok esélyt látok – Hát akkor? – a Szél Angyala le sem tagadhatta volna, menynyire fel van háborodva. – Csak nem gondoljátok komolyan hogy nekik megyünk? Az emberek nem érdekelnek, a vikingeket sem sajnálom. De a saját testvéreinket csak nem öljük már meg? – Szerinted ők megsajnálnak majd a csatatéren? – Baamiel elgondolkodva túrt a szakállába. Ő volt az egyetlen sötétszőke durva vonású angyal, aki hosszú szakállával erősen hasonlított a viking harcosokra. Társaihoz hasonlóan nagydarab volt, és általában ujjatlan mellényekben járt, mintha nem érezné a hideget. – Nem tudom, testvér. Képtelen vagyok elhinni, hogy megölnének minket, bármennyire is elmérgesedett a helyzet. – Nanael és Jezalel mégis meghaltak… – No, de őket nem Elijahék ölték meg! – Nem. Arielék tehették, így feltételezhetjük, hogy nekünk is hasonló sorsot szánnak. – Elijah sosem bántana minket. Bardo sem. Ramodiel? Csak nem képzelitek, hogy a kölyök nekünk esne? Lamachael sem
egy vérengző gyilkos… Amondó vagyok, le kéne ülnünk velük beszélni, mielőtt kitör a háború. – Ruchiel, ezen már túl vagyunk – szólt közbe Mizariel. – Ha nem tűnt volna fel, az elmúlt két évtizedben magasról tettek rá, hogy élünk-e vagy halunk. – A Pokolban jártak, te is tudod. Ott másképp telik az idő. – Meglehet, mégis hamar elfelejtették, honnan jöttek. – Mizariel, belőled a féltékenység beszél! – nézett rá megvetően a szőke angyal. – Undorító, ahogy róluk vélekedsz. – Szerintem meg az undorító, hogy nem tudsz elszakadni tőlük. Olyan vagy, mint egy béna öleb, aki az uralkodója nélkül a farkát sem tudja csóválni. Ruchiel a tenyerébe fújt, Mizariel pedig a falba csapódott, ám abban a pillanatban késsorozatot dobott a fiatal angyal felé. Ő azonban ügyesen elhajolt a pengék elől, így azok az ablakkeretbe fúródtak. – Fejezzétek be! – dörrent rájuk Azrael. – Nem volt elég a jöttunok marakodása? Nektek is egymásnak kell esnetek? Hogy akarunk bárki ellen is győzni, ha magunk közt sem tartunk rendet? – Ő kezdte – duzzogott Mizariel. – Sportot űz belőle, hogy jelzőkkel illet. Sérti az önérzetemet. – Csak az igazat mondom. Ha ezt nem bírod elviselni, magadra vess. – Nem szólok még egyszer! – Azrael szeme szikrákat szórt. – Úgy viselkedtek, mint a gyerekek! És még ti akarjátok magatoknál tartani a kristálykoponyákat? – Bocsáss meg! – tért észhez Ruchiel, és kiviharzott a teremből. Mizariel egy másik ajtón távozott, s maga mögött döngve becsapta az ajtót. – Hát, ezek nem normálisak – morogta a kopasz angyal, és ő is a dolgára indult. Samad és Tarim is elsiettek, hogy elvigyék Azurának és Sahranfernek a híreket. A húguk és a Mágus
azonban a vár egy távoli szegletében, egy toronyszobában ücsörögtek. A viking testben élő Sahranfer barna bőrnadrágot, bőringet és mellényt viselt, a lábán megkötős, hosszú szárú bakancsot. Szőke varkocsa a hátát verte, szakállát két fonatba fonta. Napszítta arca mosolyra derült, ahogy a vállának dőlő lányra nézett. – Bizonytalan vagy? – Innen mindenképp el akarok menni, ez nem kérdés. Abban viszont nem vagyok már olyan biztos, hogy jó ötlet Elijahékhoz csatlakoznunk. Miért nem tűnünk el egyszerűen mindenki elől? – Mert egy nap beköszönt majd a békeidő, és Elijahnak lesz annyi energiája, hogy megkeressen és kitapossa a belem. – Sophiel miatt? – Többek között. Sok van a rovásomon, Azura. – És megtalálna? – Biztos vagyok benne. – De ha annyira gyűlöl téged, akkor miért akarsz a közelébe menni? – Ez az egyetlen esélyem, hogy elássuk a csatabárdot. – Azzal, hogy megszabadítod Gabrielt a bátyámtól? – Igen, azzal. – És mi lesz akkor Arshamonnal? Látni fogja, hogy én is ott vagyok. Tudni fogja, hogy elárultam. – Azt így is, úgy is megtudja. De mondd, mégis, mit tehet veled? Hisz, már megbocsáss, de úgyis halott vagy… Azura megborzongott. – Borzalmas ezt így hallani. Tudod, amióta belebújtam ennek az íjászlánynak a testébe, élőbbnek érzem magam, mint valaha. – Hát, élők legközelebb akkor leszünk, ha újjászületünk, kedvesem – mondta Sahranfer szomorkásán, és megsimogatta a
lány arcát. – Addig csak ócska gonosztevők vagyunk, akik gyilkolnak, amerre járnak, és mások testében bujkálnak. – Ne beszélj így! – Hisz igaz – felelte szinte szelíden. – Tudom, de mégis. Éljünk inkább úgy, mintha nem így lenne. Mintha ez már az új, igazi, saját életünk lenne! Jó? – Jó. – Hálás vagyok, amiért megosztottad velem a terved. Bátor vagy, hogy bíztál bennem. Sejtheted, mit szól majd a bátyám, ha megtudja, hogy elmentem veletek. – Nem érdekel a bátyád. Ha kiűzöm Gabrielből, neki úgyis befellegzett. Mehet vissza Nastrodba a szadista sárkányához. – És Tarimék? Meg fogják bosszulni Arshamont… – Nézd, ha Elijahék oldalán leszünk, amikor kitör a háború, úgyis szembe kerülünk majd Azraelékkel és az oldalukon harcoló fivéreiddel. Csak annyi dolgunk lesz, hogy a háttérben maradjunk az összecsapás alatt. Az angyalok elintézik egymást… és a bátyáidat, mi pedig a túlélők támogatását élvezve boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Azura azonban nem volt elragadtatva. – Ha viszont egyszer meghalunk, akkor Nidhogg tava lesz a legkellemesebb hely, ahová kerülhetünk… Arshamonék úgy megkínoznak bennünket, hogy megkeserüljük a percet, amikor ellenük szegültünk. – Félsz tőlük? – Rettegek. – Hát, mondanám, hogy ne félj, mert úgyis a Mennyországba kerülünk, de arra sajnos esélyünk sincs. – Gondolod, hogy mi soha nem léphetünk be oda? – De, talán úgy ezer év múlva. Ha addig sok-sok életet leéltünk már, és eleget vezekeltünk a gaztetteinkért. – Arra ezer év, meglehet, kevés lenne… – Akkor az az egyetlen megoldás, hogy nem halunk meg. Na? Mit szólsz?
Azura felnevetett, barna szeme csíkká keskenyedett. Vékonyszálú, szőke haját kisöpörte az arcából, ahogy Sahranferhez hajolt, hogy könnyedén megcsókolja az arcát. – Szeretem, hogy ilyen gondoskodó vagy. Hogy tervezel velem, és mindig jókedvre derítesz. – Nincs kedvem egyedül uralni a világot – vonta meg a vállát a férfi. Azura még jobban nevetett. – Szerintem jó páros vagyunk mi, ketten. – Szerintem is. Kár, hogy ezt a fivéreim nem így látják. – Őket csak a hatalom érdekli. Erősen kétlem, hogy idefent ez lenne a legfőbb gondjuk, hogy te kivel múlatod az időt. Ráadásul az ő oldalukon állok… egyelőre. – Hát ez az! Téged fognak hibáztatni, amiért átpártolok majd Elijahékhoz. – A háború a küszöbön áll. Ismerve a körülményeket, nem fogják túlélni. – És az angyalok? Mi lesz, ha nem fogadnak be maguk közé? – Be kell fogadniuk. Évszázadokon át a szövetségesük voltam. Mi ketten nagy erejű varázslók vagyunk. A mi fajtánkkal ritkán szeretnek ujjat húzni a halandók és a halhatatlanok. Ha pedig mégsem jön össze a tervünk, megkeserítjük az életüket… – Hogyan? – Fogalmam sincs, de ha felbosszantanak, roppant találékonnyá válók. – Én inkább békében élnék veled… – Talán egy nap az is eljön, Azura. – Ahogy Sahranfer cserzett arca felderült, mélyebbé váltak szeme sarkában a szarkalábak. – Nem véletlenül találkoztunk mi, ketten. Hidd el, a sorsunk összefonódik, és ha ügyesek vagyunk, talán évszázadokon át boldogan élhetünk. – Annyi idő alatt halálosan megunsz majd engem.
– Ugyan, kedvesem. Majd mindig új testet öltünk, és újra meg újra egymásba szeretünk. Azura szégyenlősen pillantott rá. – Te belém tudnál szeretni? – Egész biztosan… A lány elmosolyodott, és zavarában lehajtotta a fejét. Észre sem vette közben, milyen szemmel néz rá Sahranfer, aki soksok élet nyűge után úgy érezte, végre megtalálta a helyét…
III. FEJEZET
Gonosz játékok
A csíkos vitorla kövéren feszült a szélnek. A viking hajó kecsesen vágott át az egyre haragosabban tajtékzó hullámokon. Lassan feltűnt Birca szigete, és a megfáradt vándorok megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A zöldellő hegyek és a parton várakozó harcostársak látványa jókedvre derítette őket. – Ez lenne hát az új otthonom? – kérdezte Szilaj tűnődve. – Egy ideig mindenképpen – válaszolta az angyallány. – Idővel azonban tovább kell állnunk, hisz ez valójában Erikék otthona. A viking király melléjük lépett. – Addig maradtok nálunk, ameddig csak szeretnétek – dörmögte barátságosan, és kék szeme vidáman csillogott. – Amióta megjelentetek, azóta lett csak igazán izgalmas nálunk az élet. – Látva a kézműves munkáitokat és a kincseiteket, a gyönyörű házaitokat és a sok-sok álomba illő hajót, nem úgy tűnik, mintha eddig loptátok volna a napot… Erik felnevetett. – Ki gondolta volna, hogy ennyire figyelsz a részletekre… – Hogyne figyelnék, amikor a ti ruháitokba öltözöm, a ti ételeiteket eszem, és a házatokban élek. Tudnod kell, hogy mindannyian nagyra értékeljük a vendégszereteteteket a lojalitásotokat. – Megtisztelő az oldalatokon harcolni, Sophiel.
– Kedves tőled, hogy így látod – felelte az angyallány. – A nehéz kezdetek ellenére, igaz? A viking is elnevette magát. – Mit mondjak erre? – Semmit. Utólag olyan nevetségesnek tűnik a múlt… Igaz? – Ne is mondd… – Ti meg miről beszéltek? – Szilaj kíváncsian hallgatta őket. – Eriknek volt egy farkasa, Fenrir. Egy nap gondolt egyet, és mellém szegődött – magyarázta a lány. – Erik pedig nehezen viselte ezt…, de aztán végül sikerült kiengesztelnem. – Hogyan? – Táncoltam… És azt hiszem, ezzel jókedvre derítettem. – Azt elhiszem – pislogott Szilaj. – Mi is nagyon sokat táncoltunk Svartalfheimben – kezdett bele, de elakadt a szava. Lehajtotta a fejét és keserűen meredt piros bőrbakancsának kopottas orrára. – Rémes érzés arra gondolni, hogy soha többé nem lehetek velük. – Ez nem igaz – simogatta meg a haját az angyallány. – Csak egy kicsit még várnod kell, amíg újra találkozhatsz a társaiddal… odafent. – Szerinted megbocsátanak nekem? – Biztos vagyok benne. A törpe kockás inge legfelső gombjával babrált. – És ha én nem oda kerülök majd? Bűnös vagyok. – Ugyan, Szilaj. Te jót akartál, jó szívvel adtad nekik az elixírt. Azt akartad, hogy megszabaduljanak az évszázados átok alól. Nem a te hibád, hogy végül rosszul sült el a dolog. Miért lennél bűnös? – Elijahnak igaza volt. Beszélnem kellett volna Aranyművesékkel. Meglehet, az ostobaságom miatt a Pokolra kerülök. – Nem, az nem lehet! – Sophiel finom vonásai elkomorodtak. – Nem szolgáltál rá. Ne gondolj erre többé! A
Pokol borzalmas hely. Ha az emberek tudnák, mi vár rájuk odalent, egész másképp élnék az életüket… – Te jártál már a Pokolban? – Erik közelebb lépett a lányhoz, ám nem kerülte el a figyelmét, hogy a Sötét Angyal szúrós szemmel néz rá. – Igen – felelte Sophiel, aki háttal állt a társainak. – Bár sose jártam volna ott… – Olyan borzalmas? – Még annál is borzalmasabb. – Miért? Mi van odaát? – A sötétség birodalmában vakon bolyonganak az odatévedt lelkek, miközben elveszítik a tér- és időérzéküket. Lidércek rémisztik őket halálra, és beléjük marnak, tépik-szaggatják őket a tébolyulásig. A tűz birodalmában tömegesen égetik el a gonosztevőket. A lángnyelvek az égig érnek, az égett hús bűze mérföldekről érezhető. A jajveszékelés észbontó, ép lélekkel nehéz kikerülni onnan. Aztán ott van a Vértó, amelyben egy ádáz sárkány, Nidhogg marcangolja a bűnösöket, akik hiába haltak már meg, minden nap újra felépülnek, hogy másnap újra szenvedjenek és a nap végén belepusztuljanak a kínokba. – Te jó Isten… én ezt nem bírom hallgatni – mondta Szilaj, és összehúzta magán barna bársonykabátját. – Ha megengeditek, inkább segítek Bardonak a kikötésben. Erik azonban nem tágított. – És kik kerülnek oda? Kiket láttál ott? – Gyilkosokat. – Ez aggasztóan hangzik… – A férfi rosszkedvű volt. Szőke hajába belekapott a szél, ahogy a messzeségbe nézett. – Lehet, hogy a végén nem is a Valhallába kerülök, hanem a föld alá? Sophiel nem válaszolt. – Szerinted mi vár rám? A lány szomorúan nézett a viking király szemébe, kerek arcát halvány pír lepte be.
– Nem tudom, Erik, de nem túl fényes a helyzeted. Atyánk nem kedveli azt, ahogy ti éltek. – Arra gondolsz, hogy sokat harcolunk? – Nem. – Hát? – Nem akarlak feldühíteni – szabadkozott a lány, és kissé hátrébb húzódott, de a férfi megfogta a karját. – Kérlek, ne félj tőlem! Sosem bántanálak. – Elijah nem fog örülni, hogy ilyen sokat vagyok veled… – Sophiel lopva hátrasandított, és látta, hogy a Sötét Angyal valóban nincs elragadtatva, hogy ilyen bizalmas közelségben látja a vikinggel. – Tudnom kell, mit gondolsz… Mire értetted, hogy Atyátok nem kedveli azt, ahogy mi élünk? – Portyázni jártok… Fegyvertelen szerzeteseket öltök, békés falvakat forgattok fel. Raboltok, öltök, fosztogattok. Ez nem jó, Erik. A viking napsütötte arcán kiismerhetetlen érzelmek lobogtak. – Ez az életünk, Sophiel. – Embereket áldoztok Odin nevében – folytatta halkan a lány. – Nem tudtok teremteni, de el meritek pusztítani, amit Atyánk teremtett… Hogy hiheted, hogy ez helyes? Ez az élet a Pokolba vezet, nem a Valhallába. A férfi lehajtotta a fejét. – Nehéz elfogadnom, amit mondasz – mondta végül. – Hiszen ezek szerint számomra nincs remény. – Ne beszélj így! Mindig van remény. – Hogy lenne? A te hited szerint gyilkos vagyok, az enyém szerint dicső harcos. – A gyilkosság sosem dicsőség, Erik. Még akkor sem, ha háborúban győzünk. Atyánk szomorú, ha életeket oltunk ki idelent. – Akkor mindnyájan a Pokolra jutunk?
– Nem. Ha őszintén megbánjuk, amit tettünk, akkor megmenekülhetünk. A viking megcsóválta a fejét. – Én nem bánok semmit sem. Nem sajnálom azokat, akiket megöltem. Sophiel szomorkásán elmosolyodott. – Nem baj. Idővel talán majd másképp fogod látni a dolgokat. – Csalódtál bennem? – Nem. Harcosnak születtél, harcosként élsz. Természetes, hogy így gondolkozol. Idővel majd tisztábban látod a dolgokat, és könyörületesebb leszel. Sosem késő jobbá válni. – Vigyázz, barátom – szólt közbe vigyorogva Bardo, miközben barátságosan vállon veregette a vikinget –, mert a végén azon kapod magad, hogy térítőkét hímzel a nőkkel, és kekszet sütögetsz a fogadóban… Erik felröhögött. – Annyira azért nem súlyos a helyzet. Közben a szőke angyal az egyre lassuló hajóból a stégre ugrott, és kikötötte a cölöpökhöz a köteleket. Kirakodták a csomagokat, majd partra szálltak. – Ariel! Uriel! – szaladt az angyallány a társai felé, majd sorra mindenkit megölelt. Ott álltak az angyalok, a vikingek, megannyi jókedvű arc. Szilaj mindenkinek készségesen bemutatkozott, és álmélkodva nézte a szálfatermetű vikingeket. – Na, mi volt? – kérdezte Ramodiel a fogadó felé induló barátait. – Megöltétek a szarvasokat? Megszereztétek az elixírt? – Nem – Elijah válasza meglehetősen tömör volt. – Mi az, hogy nem? – Nincs elixírünk. A törpék meghaltak. Szavait döbbent csend fogadta, majd mindannyian kérdezősködni kezdtek.
– És akkor ki ez a törpe? Ő nem tudja elkészíteni a varázsport? És a szarvasok? Hol vannak az agancsok? Mi ez a nagy zsák? – Csak szép sorjában! – tette fel a kezét a Sötét Angyal, és mindent töviről-hegyire elmondott a köré sereglőknek. Közben a nők megterítették az asztalokat, és megrakták őket minden földi jóval. A kupákba mézsört öntöttek, majd felcsendült a halk dobszó, amit mélyen zengő énekszó kísért. Az épület közepén alaposan megrakott tűzhelyek barátságosan duruzsoltak, melegségük és narancsos fényük élettel töltötte meg a fogadót. Sophiel az ajtó mellett ácsorgott, az egyik asszonnyal beszélgetett. – Nem láttad Joshuát? – De. Éjjel-nappal azzal a furcsa külsejű, halványlila hajú nővel van. A boszorkánnyal. Nézd csak, ott ülnek, abban az eldugott kis helyiségben! – Látom őket, köszönöm! – felelte, majd elindult Joshua és Frídr felé. Hamar odaért a szűk kiszögelléshez, amelyben egy asztal mögött túlfűtött hangulat uralkodott. Joshua és Frídr szemmel láthatóan egymásra találtak. Sophiel megtorpant. Nem akart alkalmatlankodni, ugyanakkor olyan boldog volt a viszontlátástól, hogy végül megköszörülte a torkát. – Joshua! Frídr! Most érkeztünk. Kérlek, csatlakozzatok hozzánk! Elijah és Bardo most mesélik a kalandjainkat! A boszorkány szürkészöld szeme hűvösen villant rá, málnaszínű ajka mosolyra húzódott. – Észrevettük, hogy megjöttetek… Vittem is nektek egy kancsó bort. Most azonban… jobb dolgunk akadt, mint ti… Igaz, kedvesem? – fordult Joshua felé és szájára tapasztotta a száját. Sophiel megdöbbenve ácsorgott előttük. Joshua még csak rá sem nézett, Frídr pedig gúnyosan felnevetett. – Meddig rontod még itt a levegőt? Vagy jólesik bámulni minket?
Az angyallány szeme tágra nyílt a döbbenettől. Sarkon fordult és a fogadóba sietett. A középen ropogó tűzhöz lépett, és elgondolkodva bámulta a farönkök alatt fehéren ragyogó parazsat. Valami baj van Joshuával – gondolta. Vajon miért volt ilyen gunyoros velem a boszorkány? – Sophiel – Ariel vidáman karolta át a lány vállát. – Mi nyomja oly nagyon a szívedet? – Csak elgondolkodtam. A Látomások Angyala a szemébe nézett. – Tudod, hogy érzem… Kár mellébeszélned. – Joshua furcsán viselkedik. Persze, lehet, hogy csak félreértem, és nincs is semmi gond. Ariel arcáról azonnal lehervadt a mosoly. – Attól félek, nagyon is jól látod a helyzetet. Joshua teljesen a boszorkány hatása alá került. Amióta elmentetek, gyakorlatilag ki sem kelnek az ágyból. – Emiatt nem is neheztelnék rá, de itt valami másról van szó. – Szerintem is. A fejemet merném tenni rá, hogy Frídr megbabonázta őt. – De miért tett volna ilyet? – Nem tudom. Valami azt súgja, téged akar bántani… – Tessék?? – Gyűlöli Elijaht, hát nem látod? Amióta Astrid meghalt, őt hibáztatja. – De hisz nem miatta halt meg! – Akkor is őt okolja. – És hogy jövök én a képbe? – Ha téged összetör, Elijaht bántja… és azt hiszem, végső soron ez lehet a célja – suttogta a vörös hajú angyal, miközben a válla fölött hátrasandított. – Nem fogok összetörni attól, hogy Joshuát magába bolondítja. Mi közöm nekem ehhez? A barátságunk ettől csak nem vész el?
– Kedvesem, azt hiszem, ez csak a kezdet. – Ariel, megrémítesz… – Álmot láttam rólad – húzta magával a sarokba a Látomások Angyala a lányt. – Szörnyű álom volt, Sophiel. A lány világoskék szeme tágra nyílt. – Valami rossz történik velem? – Félek, igen. Beszélned kell Elijahval! – Mit láttál? – Frídr megbabonázott téged, te pedig… más férfiaknál kerested az örömöt. – Úristen! Hisz én sosem tennék ilyet! – Hát, épp ez az! Mégis megteszed majd… – Tehát bekövetkezik? Ariel gondterhelten dörzsölte meg vörös borostáját, majd bólintott. – Én lennék a legboldogabb, ha nemmel felelhetnék, de a látomásaim általában bekövetkeznek. Sophiel megborzongott. – Gondolod, hogy valamiféle bűbájt használ? – Nem tudom, és ettől csak még szörnyűbb az egész. Valószínűleg téged, a férfiakat és Elijaht is megbűvöli… – Miért, ő mit csinált álmodban? Nőkkel flörtölt talán? Ariel habozott, végül kibökte. – Megölt téged, Sophiel. A férfi szavai felértek egy arculcsapással. Az angyallány térde megroggyant, az arcából kiszaladt a vér. – Rosszul vagy? – Ariel aggódva hajolt föléje. – Nem – felelte sápadtan a lány. – Csak… nem is tudom. Ez nem lehet igaz. Elijah sosem bántana engem. A Látomások Angyala nagyot sóhajtott. – Beszélnünk kell Elijahval, még mielőtt baj történne! Gyere! Mondjunk el neki mindent! – azzal kézen fogta a lányt, és elindultak a táncoló párok mögött az asztalok felé, ahol az angyalok és a vikingek vacsoráztak.
A helyiségben felforrósodott a levegő, a tűzrakó helyen magasba nyúltak a lángok. Az emberek levetették vastag mellényeiket, néhány férfi félmeztelenül italozott. A hangulat is a tetőfokára hágott, a dobok peregtek, a nők forogtak, a helyiség sötétebb szegleteibe szerelmespárok bújtak. Ariel és Sophiel már egész közel jártak a társaikhoz, amikor az egyik termetes viking elkapta az angyallány derekát. Jókedvűen megforgatta, majd váratlanul az ajkára tapadt és szájon csókolta. A lány minden erejével igyekezett elhúzódni tőle, de tehetetlen volt a férfi ereje ellen, így kívülről úgy tűnhetett, nincs is igazán ellenére az egész… Ariel szétválasztotta őket, ám a viking félrelökte őt, és újra megcsókolta a lányt. Sophiel hiába próbált szabadulni, a férfi a mellkasához préselte, majd egy asztalra lökte és miközben szüntelenül csókolta az ajkát, feltűrte a ruháját és szenvedélyesen megmarkolta a csupasz combját. Ariel akkorát rántott a férfin, hogy az elesett, és egy székbe ütötte a fejét. A társai felsegítették. Az idő lelassulni látszott. Ariel és Sophiel halálra válva néztek egymásra, majd a jelenetet végignéző, gúnyosan mosolygó boszorkányra, aztán az asztalfőn ülő Elijahra. A Sötét Angyal mozdulatlanul meredt rájuk, de mindketten tudták, hogy a lelkében gyilkos indulatok kavarognak. – Elijah! – Ariel villámgyorsan átlendült az asztal fölött, és megfogta a testvére karját. – Beszélnem kell veled! – Később! – mondta hűvösen, miközben tekintete a vikinget kereste. – Most van egy kis elintéznivalóm… – Kérlek! – Ariel! Az a férfi most csókolta szájon Sophielt, és kis híján a magáévá tette az asztalon! Mit vársz tőlem? Menjek el mellette szó nélkül? Minek nézel te engem? – Épp erről akarok beszélni veled! – a Látomások Angyala rendíthetetlenül állt haragos vezére előtt, aki felrúgta a székét és dühödten pásztázta a tömeget.
– Frídr műve az egész! Tönkre akar tenni téged! Megbabonázott! – Ugyan, Ariel, ezt te sem gondolhatod komolyan! Teljesen jól vagyok! – Nem tudhatod. Nem érzed a varázslatot. – Eressz, ha mondom, mert te is kapsz egyet! – Elijah! Éppen ezt akarja, hát nem érted? A zene hangosabbá vált, így alig hallották egymás hangját. Elijah félrelökte Arielt, és Sophiel felé indult. Bardo felpattant a helyéről, és utána sietett. – Tesó, ne keríts túl nagy feneket ennek, jó? Az a viking túlságosan felöntött a garatra. Azt sem látta, ki után nyúl. Ha én állok mellette, meglehet, engem is megcsókol. – De nem te álltál ott, Bardo! Sophiel pedig szégyentelenül hagyta, hogy megcsókolja és végigtapogassa… – rázta le magáról a barátja kezét, miközben odaért a fal mellé húzódó lányhoz. – Sajnálom – mondta halkan Sophiel, de Elijah arcát látva megrettent. Még sosem látta ilyen feldúltnak a férfit. – Tűnjetek el! – mordult Arielre és Bardora a Sötét Angyal. – Beszélni akarok vele! – Nem hagyunk itt! – a Látomások Angyala zaklatott volt. – Kérlek, menjünk ki innen, és hallgass meg minket! – Tesó, Arielnek igaza van – dörmögte Bardo szelíden, ám Elijah dühödten rájuk sziszegett. – Takarodjatok! – a haragja szemmel láthatóan nőttön-nőtt és ezen nem segített, hogy a társai a parancsa ellenére sem tágítottak mellőle. – Rendben lesz minden! – Sophiel hangja megremegett, ahogy Arieléket győzködte. – Menjetek nyugodtan. Megbeszéljük… amit kell, aztán Ariel, kérlek, mondd el neki is, amit nekem! – Nem. Nem megyek innen! – Ariel arca kivörösödött a haragtól. – Bajod lesz… Elijah, meg kell hallgatnod engem!
– Neked lesz bajod, ha nem engeded, hogy beszéljek Sophiellel… a történtek után. – Azzal durván megragadta a lány csuklóját, és magával rángatta az épületen át. Bardo és Ariel kényszeredetten követték őket. – Kérlek, nyugodj meg egy kicsit! – Sophiel Elijah elé állt, és a karjára tette a kezét, hogy megállásra késztesse, ám a Sötét Angyal csillapíthatatlan haraggal nézett rá. – Ne hergelj fel még jobban… – Nem akarlak – bólintott a lány, miközben a pulzusa az egekbe szökött. – Most pedig futás! Le akarom rázni ezeket! Elijah és Sophiel nekilódultak, ám társaik követték őket. – Ne légy már így begőzölve! – kiáltott utána Bardo. – Álljatok meg, legalább annyi időre, hogy megbeszéljük ezt az egészet! – futtában Arielre nézett. – Tényleg megbabonázta a banya? – Biztos vagyok benne. Nem látod, hogy viselkedik? Ő sosem bántaná a lányt, hiszen odavan érte, most mégis úgy néz ki, mint aki szét akarja tépni. – De hogy babonázhatták meg? – Nem tudom, Bardo, csak azt, hogy nem lesz ennek így jó vége. Kérlek, legalább te higgy nekem! – Megálmodtad? – Igen. – És ott mi lett a vége? – Sophiel meghalt. A szőke angyal bedühödött. – Elijah! Állj már meg! A Sötét Angyal azonban hátra sem pillantott. Döngő léptekkel haladt végig a folyosón, maga után cibálva az angyallányt, aki meg sem mert nyikkanni. – Elijah! Látomásom volt! – Ariel elkeseredve ordított rá, ám a vezére torkon ragadta és a falhoz passzírozta.
– Nem érdekel! – mennydörögte. – Hagyjatok végre magunkra! Bardo elkapta Elijaht, aki így elengedte Arielt, és a szőke angyalra vetette magát. Birkózni kezdtek, de Bardo csak védekezett, egyszer sem ütötte meg a vezérét. – Állj már le! Adj egy percet Arielnek! A banya megbabonázott téged! Elijah azonban fékezhetetlen volt. Hiába ugrottak rá mind a ketten, földhöz vágta őket. Úgy tűnt, nem tudják megállítani. – Meg fogod ölni őt, Elijah! – üvöltött rá Ariel, és tántorogva Sophiel elé állt, aki halálra váltan ácsorgott a fal mellett, ám a Sötét Angyal a falba verte a férfi fejét és megragadta a lányt. – Befelé! – rivallt rá, mire Sophiel a szobájukba hátrált. Ariel és Bardo azonban nem adták fel. – Állj le, testvérem! – lihegett a nagydarab angyal. – Sosem voltál még ilyen. Meg kell hallgatnod műiket! – Takarodjatok! – üvöltött rájuk Elijah, és mindkettejüket torkon ragadta, majd végighúzta a folyosón, akár a rongycsomókat. A haragja megsokszorozta az erejét, és a társai fulladozva döbbentek rá, hogy a vezérüket valóban megigézték. – Csi.. nálj… vala…mit! – hörögte Bardo a Látomások Angyalának. Ariel lehunyta a szemét, kinyújtotta a kezét és a tenyerét Elijah szíve fölé tette. Az összes energiáját egyetlen pontra összpontosította, és bár rettentő kimerült és zaklatott volt, az érintése hatott. A Sötét Angyal megdermedt és elengedte a társait. A szemhéja lecsukódott, a feje előrebillent. Ariel megmutatta neki az oly nyugtalanító látomást, amit el akart mesélni, és a beszélgetésüket Sophiellel, ami azelőtt zajlott, hogy a megbájolt viking a lányra rontott volna. A látomás hirtelen véget ért. Elijah szeme felpattant. Arca sápadtabb volt, mint valaha, ám a haragját mintha elfújták volna. – Mi volt ez? – kérdezte lassan, mint aki álmából ébredt.
– Frídr valószínűleg megbabonázott. Ahogy azt a… vikinget is. Nem magától rontott Sophielre. – Valószínűleg? – Nincs bizonyítékom. Elijah nem válaszolt. – És ha tévedsz? – Nem tévedek. Kérlek, ne bántsd Sophielt! A Sötét Angyal arcán fájdalom suhant át. – Bántottam? – Még nem… – dörmögte Bardo. – Nem tudom, mi történt velem – nézett a kezére és megtépázott társaira az angyalvezér. – Bocsássatok meg! – Gyere velünk, kérlek! – mondta Ariel. – Iszunk egyet és beszélgetünk. Azt hiszem, mindhármunkra ráfér… – Visszamegyek Sophielhez! – Ne! – kiáltották azok egyszerre. Elijah értetlenül nézett rájuk. – Mi bajotok van? – És ha még mindig a bűbáj hatása alatt vagy? – Ariel aggódva nézett a Sötét Angyalra. – Ki tudja, meddig tart? – Nem érzek semmit. – Eddig sem éreztél… Kérlek, hagyd most őt! – Már vége, Ariel. Felocsúdtam. – Akkor is, jobb, ha most nem mész a közelébe. Ki kell derítenünk, mi történt pontosan. – Beszélnem kell vele! – csattant fel Elijah. – Hát nem értitek? Halálra rémítettem! – Tesó, ez most nem jó ötlet… – Bardo ismét elállta az útját. – Ne bosszants már, kérlek! Így is gyilkos hangulatban vagyok. Örüljetek, hogy nem téptem szét azt a vikinget. Ariel felsóhajtott. – Nem fogod bántani Sophielt? – A feltételezés is sértő. Ariel megrázta a fejét.
– Akkor nézd meg, hogy viselkedtél… – azzal újra Elijah mellkasára tette a kezét, és megmutatta az elmúlt percek történéseit. A látomás végeztével a Sötét Angyal elkomorodott. – Te jó Ég… Mit művelt velem az a boszorkány? – Hát ez az, amit mi sem tudunk. Valami mágiát alkalmazott. Talán az ételedbe csempészett valamit. – Nem ettem semmit. – Akkor a sörödbe cseppentette a bájitalt. – Az lehet… éppenséggel tőle kaptam az első kancsónyit Meg is lepett a váratlan kedvessége, amivel fogadott… Azt hittem, végre elengedte a fájdalmát. – A büdös banyáját! Elijah arca elsötétült a dühtől. – Megkeserüli még a pillanatot, amikor ártani próbált nekem De most engedjetek már el! Beszélnem kell Sophiellel! Ariel és Bardo egymásra néztek. – Jaj, ne latolgassátok már, hogy normális vagyok-e vagy sem! – Elijah ismét begurult. – Nem fogom bántani, rendben? Sohasem bántanám őt! Mit képzeltek? – Jó – tette fel a kezét Ariel, majd nagyot sóhajtva a szőke angyalhoz fordult. – Én viszont most nagyon csúnyán berúgok. – Csatlakozom – dünnyögte Bardo, majd mindketten megindultak vissza, a nagyterembe. Elijah a szoba felé vette az irányt, de az ajtóban megtorpant. Hátát a hűvös falnak vetette, és felsóhajtott. A szíve eszelősen száguldott. Majdnem megütöttem őt, Istenem… Lehunyta a szemét. Mi jöhet még? Benyitott a szobába, és megdöbbenve látta, hogy az angyallány eltűnt. – Hát ez nem lehet igazít dühében öklével az ágy mellett elhelyezett bükkfa asztalra sújtott, ami recsegve-ropogva összetört. – Még csak az kell, hogy félj tőlem! – Ingerülten sietett végig a folyosón, fekete köpenye csak úgy lobogott
mögötte. Keresztülverekedte magát a nagyterem zajos tömegén, és Bardoékhoz fordult. – Eltűnt! – Sophiel? – Ki más? – Hát… végül is nem vagyok meglepve – dünnyögte a szőke angyal meglehetősen nehezen forgó nyelvvel. – Én sem – mondta komoran Ariel, aki azért még lényegesen jobb állapotban volt. – Nem hihette, hogy bántanám! – Tesó, még én is elhittem – kortyolt a sörébe Bardo. – És iszonyú félelmetes vagy, amikor így bepipulsz. – Azt mondtam neki, hogy a látomás szerint megölöd őt – mondta bűnbánóan Ariel. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy így elfajulnak a dolgok. – Mi van Sophiellel? – hajolt át az asztal fölött Ramodiel. – Ki öli meg? – Senki – felelték kórusban, de a fiatal angyal rögvest mellettük termett. – Aha, azért vagytok így elázva, és Elijah is ezért olyan ideges. – Frídr valami ocsmány mágiával össze akarja ugrasztani Sophielt és Elijaht – mondta halkan Ariel. – És úgy tűnik, ügyes, mert… – lopva a Sötét Angyalra nézett. – Elijah majdnem bántotta őt. – Jól van, nem kell túlozni! – fortyant fel az angyalvezér. – Inkább menjünk és kerítsük elő Sophielt, aztán a boszorkányt. Elevenen megnyúzom, ha igaz a sejtésetek. Bardo tántorogva felállt, de visszanyomták a székére. – Uriel! Figyelj rá! – szóltak a Démonvadásznak, majd hármasban elindultak, hogy felkutassák az angyallányt. – Hogyhogy majdnem bántottad? – Ramodiel nem bírta megállni kérdések nélkül. – Hagyjál már! Nem bántottam.
– Hát akkor? – Te is láttad: az orrom előtt ölelkezett azzal a férfival Kiakadtam. – Elijah. Lekapta egy részeg viking. Nem sokat tehetett ellene. – Jól van, na. Nem tetszett, rendben? Lapozzunk már! – És most? – Eltűnt. – Elmenekült előled? – Ramodiel kuncogott, de vezére arcára pillantva elkomolyodott. – Csak ugratlak, tudod. – Nem vagyok viccelődős kedvemben. Megölöm a banyát. – Lehet, Sophiel is így döntött. Elijah megtorpant. – Kölyök, hogy te milyen okos vagy! Ariel felkapta a fejét. – Gondolod, Frídrhez ment? – Gondolom – morogta a Sötét Angyal. – Ha csak feleannyira haragszik rá, mint én, a banyának rossz napja lesz. – Vagy Sophielnek – tette hozzá Ramodiel, mire mindhárman rohanni kezdtek. A főépületet összekötő folyosó teljesen néptelen volt, csakúgy, mint a környező szárnyak. Kiértek az udvarba, de ott sem találtak senkit, ezért a vendégházak felé vették az irányt. Már sötét volt, csak néhány ember kószált kint az úton, és a szolgálók, akik az állatokra vigyáztak. Aztán meglátták Sophielt, amint a domboldalon fut felfelé, az erdőszélen pislákoló tábortűz felé. – Ott lesznek! – mormogta Elijah, és megszaporázták a lépteiket. Szélcsendes idő volt, épp alkonyodott, így tisztán ki tudták venni a tábortűz mellett üldögélő Frídrt és Joshuát, akik úgy turbékoltak a ropogó fahasábok fényében, akárcsak a friss házasok. Sophiel feldúltan állt meg előttük, a szeme szikrákat szórt. – Miért csinálod ezt?
Elijah a fák mögé surrant, társai követték. Hallani akarták, mit mond a boszorkány, még mielőtt ők is kérdezősködni kezdenének… Frídr elvigyorodott. Felállt és az angyallányhoz sétált. Halványlila haja ezüstnek tűnt a tűz fényében, akárcsak hosszú, fátyolszerű ruhája. Ha Sophiel nem tudta volna, hogy boszorkány, jóságos tündérnek is hihette volna, hiszen a külleme nem sugallt gonoszságot. Nem úgy az ajka… – Azt hittem, ma este megünnepelhetjük végre a halálodat – köpte felé megvetően. – Mégis itt vagy még, holott a föld alatt kéne rohadnod. Az angyallány vére sebesen száguldott az ereiben. – Mi bajod van velem, mondd? – Veled? Semmi – felelte Frídr, miközben lebiggyesztette az ajkát. – Elijahval azonban annál több. Ezért úgy döntöttem, veled büntetem meg őt. Sophiel Joshuára nézett, de ő látszólag szenvtelenül hallgatta a nőt. – Darabokra töröm a szívét, akárcsak ő az enyémet. – Te meg miről beszélsz? – Szajhát csinálok belőled, Sophiel. Teszek róla, hogy minden halandó és halhatatlan férfival együtt hálj, és Elijah mindezt végignézze. Remélem, mindet megöli, és magára haragítja, akit csak lehet. De a legjobban téged fog gyűlölni, mert a bájitaltól megsokszorozódik a féltékenysége. Senki nem tudja majd megfékezni, még te sem… Akkor pedig halálra ver majd téged, és utoléri a végzet. A varázslat elillan, ő pedig rádöbben a tettére és belerokkan az elvesztésedbe. Akkor jövök én, és eltüntetem még az emlékét is a föld színéről… Sophiel elfehéredve hallgatta. – Ezek szerint hiszel nekem – folytatta a boszorkány, miközben körbejárta az angyallányt, és játékosan az ujja köré tekerte aranyhaját. – Hogy tetszett a mai móka? Szegény viking, miután megitta a bájitalt, olyan eszelősen vágyott rád,
hogy le kellett fognunk. Alig bírta kivárni, hogy megjelenj… Képzeletben százszor is a magáévá tett, csak arra várt, hogy ott, az asztalon is leteperhessen. Kár, hogy Ariel letépte rólad. Szívesen megnéztem volna, amint Elijah előtt meghágnak, mint egy olcsó szajhát. – Hogy beszélhetsz így…? Ő sosem bántana engem. – Pedig bántani fog, Édes, hidd el nekem! Jókora adag bájitalt itattam vele, hogy felerősítsem a féltékenységét, őszintén szólva csalódott vagyok, hogy a történtek után még életben hagyott. – Undorító vagy – az angyallány szomorúan nézett rá. Frídr sátáni kacaja rekedtesen harsant fel. – Legalább megütött? Áruld már el nekem! Megvert téged? Olyan idegesen rángatott végig a folyosón, hogy biztos voltam benne, hogy amint kettesben maradtok, széttép. Erre most itt vagy… Mit mondjak? Elrontottad az örömömet. – Astrid szégyellne, hogy a lánya vagy. – Ne merd az anyám nevét a szádra venni! – Astrid szeretett minket. Mindannyiunkat. Mégis, hogy vetemedhettél ilyen aljasságra? Mi történt veled, hogy ilyen gonosz lettél? – Még kérded? Az ostoba küldetésetek miatt a karjaimban halt meg az anyám! Elijah meggyógyíthatta volna, de nem segített! Hát mit szeressek rajtatok? – Az édesanyád nem akarta, hogy Elijah meggyógyítsa. Ott voltál, magad is hallottad a kérését. Azt mondta, engedd el! – Mondtam, hogy ne hallgassatok rá! – Mindenki maga dönt az életéről, Frídr. – Majd pont te fogod megmondani ezt, igaz? Hát tudod mit? Tönkretesziek téged! Mindent tönkreteszek körülötted, ami valaha kedves volt neked… Meglásd, csak egy kis idő, és Elijah ádáz ellenségeddé válik! Álmában is megcsalod majd, és ébren is szajhának fog látni. Ütni-verni fog mindenért, amit el
sem követtél. Amikor pedig nem bírja már tovább, a puszta kezével öl meg. Én pedig ott leszek, és végignézem az egészet. Sophiel meglendítette a karját, hogy lekeverjen egy nagyot a boszorkánynak, de az csak kacagott, vijjogása betöltötte a teret. – Joshua! – szólt hátra a válla felett. Tanítsd móresre, de gyorsan! Az angyallány elképedve nézett a fölé tornyosuló katonára, a legjobb barátjára, aki üveges szemmel meredt rá. Felé ütött, ám a lány elhajolt előle. – Ne merészelj hozzányúlni! – üvöltötte Elijah, miközben kirontott a fák közül. – Megöllek, ha kezet emelsz rá! Sophiel egyre hátrált, es kétségbeesetten igyekezett „felébreszteni” a támadóját. – Joshua, nézz rám! Én vagyok az, Sophiel! Te sosem bántanál engem. Kérlek! Kérlek, ébredj fel! A katona azonban csak ment előre, így Sophielnek nem maradt más választása, futásnak eredt az ellenkező irányba. De Joshua gyors volt, így hamar utolérte és a hajánál fogva elkapta. A lány szóra nyitotta a száját, ám a férfi hatalmas pofont kevert le neki. Sophiel a fűre zuhant. – Ne tedd ezt velem, Joshua… – az angyallány felállt, de nem menekült tovább. – Engedd, hogy segítsek neked! – a férfi felé nyúlt, hogy megsimogassa az arcát. – Fel kell ébredned! Frídr megbabonázott téged. – Nem engedem, hogy bántsd őt! – morogta Joshua, és félreütötte az angyallány kezét, majd a torkánál fogva megragadta. – Meg kell, hogy fojtsalak… – Többre azonban nem jutott, mert Elijah rávetette magát, és addig ütötte, amíg mozgott. Ramodiel és Ariel eközben bekerítette Frídrt, aki azonban egyre csak kacagott. Nem látszott rajta, hogy aggódna Joshua testi épségéért.
– Öld csak meg, Elijah. Holnap talán már Bardo lesz az, aki teljesíti a kívánságaimat, aztán ez a vörös hajú szépfiú… Te és a látomásaid szórakoztattok majd engem, nem igaz? A következő pillanatban fénylő acél szegeződött a boszorkány torkának. – Ölj csak meg, édes, és velem halsz! Ariel megnyomta a pengét… Frídr nyakán felhasadt a bőr, ám ezzel egyidejűleg az ő torkán is ugyanolyan sebhely keletkezett. Elvette a kardját, a boszorkány pedig felkacagott. – Hát nem szenzációs? Ariel a vágáshoz nyúlt, ujjaival letörölte az ingére csorgó vért. – Te átkozott! – Meglepődtél, igaz? – Mit műveltél? – Mindenkit magammal viszek a sírba, aki megpróbál keresztbe tenni nekem… Ezt jól vésd az eszedbe, szívem! – Neked teljesen elment az eszed… Elijah sötéten nézett az ezüstszínű szempárba, majd izzó ostorával nagyot húzott a gúnyolódó boszorkányra. Frídr szava elakadt a fájdalomtól, ahogy hanyatt zuhant a füvön. A lángoló ostor nyelvek mélyen a húsába martak, és végigégették a mellét és az oldalát. Visítva fetrengett a kíntól, amikor lángra kapott a sebe, és csontig égette a vágást. Ugyanabban a pillanatban a Sötét Angyal is összerogyott. Mellkasán és az oldalán a boszorkányéhoz hasonlóan szétszakadt az ing, a bőr s az izmok, a sebe pedig lángolni kezdett, összegörnyedve hasra fordult, hogy elállítsa a tüzet. Sophiel, Ariel és Ramodiel hozzá rohantak, hogy segítsenek, de nem tudtak mit tenni; a lángnyelvek makacsul égtek. Elijah végül a hátára penderült, és reszkető kezét a saját sebe fölé emelte. Halántékán jeges izzadtságcseppek csorogtak, s a fogait összeszorította, hogy a gyötrelemtől ne ordítson fel.
Tenyere alatt vöröses szikrázás tűnt fel, majd a tűz kihunyt. A vérzés elállt és a mély vágás lassan hegedni kezdett. Társai fellélegezve rogytak mellé a fűre, míg Joshua Frídrhez tántorgott. A boszorkány is nagy nehezen a hátára fordult, és hörögve sikította az égbe a mágikus szavakat, amellyel lassacskán megfékezte a tüzet. – Megkeserülöd a napot, amikor ellenem fordultál! – hörögte felé gyilkos gyűlölettel. – A számból vetted ki a szót – nézett rá vissza Elijah. Pillantása nem sok jót ígért. – Ígérem, hamarosan megölöd Sophielt, és még élvezni is fogod… Aztán pedig szép lassan megőrülsz. Tönkreteszem az életed minden percét, s meglásd; a végén könyörögni fogsz a megváltó halálért! – Hagyd a boszorkányt, Elijah! – Ramodiel megfogta a vezére karját, átkarolta a derekát és felsegítette a földről. Lassan maguk mögött hagyták a még mindig átkozódó némbert, és a csatlósává vált Joshuát. Sophiel Ariel mellett ballagott. – Sajnálom – mondta a Látomások Angyala, óvón átölelve a lányt. – Nagyon fáj? – kérdezte a Joshua tenyere nyomán kivörösödött arcára nézve. A nyaka is belilult a szorítás helyén, szinte teljesen kivehető volt a vaskos férfikéz lenyomata a lány finom bőrén. – Nem. – Hát akkor? – Aggódom. Ariel felsóhajtott, ahogy a domb felett széthintett csillagokra nézett. – Sajnos minden okod megvan rá. Nem elég, hogy háborúra készülünk, belülről is pusztít minket a métely. A rét alján jártak már, amikor Elijah összeesett. Nem szólt egy szót sem, de az arcán látszott, hogy iszonyatos kínokat él
át. Hosszú percekbe telt, míg egyáltalán meg tudott szólalni. A sebe még nagyon friss volt, de végre levegőhöz jutott. – Utánatok megyek – nyögte fájdalmasan. – Nem hagyunk itt! – mondta Ariel. – Hogy segíthetnénk, rajtad? – Sehogy. Majd jobban leszek. – Miért csaptál rá akkorát? Tudtad, hogy bajod esik – zsörtölődött Ramodiel. – Mire volt ez jó? – Azt akartam, hogy iszonyúan fájjon neki… – sziszegte Elijah, miközben hanyatt feküdt a füvön. Az arca eltorzult az égő kíntól, ahogy kihúzta a sebekbe ragadt, összeégett ingét. Zihálva kapkodta a levegőt, s a teste véres verejtékben úszott, összedörzsölte a tenyerét és a nyakában lógó Égi Kristályára helyezte. A vörös fény most jóval intenzívebben ragyogott fel, mint korábban, majd lángvörös csillámlás borította be a sebeit. Hosszú percek teltek el, mire a vágásnyomok, majd a hegek nyomtalanul eltűntek. – Hát, ennyi volt – tápászkodott fel kimerültén. – Ne bámuljatok már ilyen elkeseredetten! – Mindannyiunkat megviselt az este – hümmögött Ariel. – Menjünk vissza a többiekhez! – Sophiel? – Elijah közelebb lépett a lányhoz. – Gyere, hadd gyógyítsam meg ezeket a véraláfutásokat! – Szükségtelen. Hamar elmúlik magától is. Te jól vagy? Ariel és Ramodiel időközben beléptek a fogadóba, ám a Sötét Angyal visszatartotta a lányt. – Sajnálom – mondta bűnbánóan. – Elborult az agyam… – Tudom, hogy Frídr miatt volt – Sophiel összetörve nézett rá. – Én is sajnálom a történteket. Hidd el, én nem akartam, hogy az a férfi megcsókoljon. Nem tudtam ellökni magamtól, olyan erősen tartott. Bocsáss meg nekem! – Nem tehettél róla, már tudom. – Bánt, hogy így kellett látnod engem…
– A banya nélkül is féltékeny vagyok rád – sóhajtott Elijah, és a tenyerébe vette a lány arcát. – Meg tudsz nekem bocsátani? – Nem haragszom rád. – Ugye nem hiszed, hogy bántanálak? Sophiel nem válaszolt. – Istenem… Az nem lehet, hogy félj tőlem. – Ha dühös vagy, nagyon ijesztő tudsz lenni. Amikor magaddal rángattál, attól féltem, szét fogsz tépni. Elijah megrendülve nézte a lány szomorúságát. – Én is attól féltem… – vallotta be töredelmesen. – Pedig éreztem, hogy semmiről sem tehetsz, mégis elpattant bennem valami. Fizikai fájdalmat éreztem, kibírhatatlan, égető kínt, amitől szabadulni akartam. – Nekem csak te kellesz. Neked adtam a testem és a lelkem – mondta az angyallány, de csak bámulta a földet. – Tudom, csak… Megőrjített a mérgével ez a nyomorult boszorkány. – Elijah feldúlt volt. Sophiel még mindig tartott tőle, és ettől rosszul érezte magát. Tudta, hogy Joshua miatt is aggódik, de semmit sem tehetett a fiatal katonáért, akit alaposan helybenhagyott. – Gyere, menjünk vissza a többiekhez! – sóhajtott végül, és kézen fogva visszaballagott vele Bardoék asztalához. A szőke angyal az asztalon könyökölt a sokadik kancsó bor mellett. Ariel és Ramodiel Uriellel és Szilajjal beszélgettek, Lamachael pedig a vikingeket szórakoztatta a történeteivel. Lerogytak a padra, és kimerülten néztek végig a társaságon. Elijah egy nagy pohár bort nyújtott a lány felé. – Idd ki az egészet! Rád fér… Aztán magának is töltött egy kupányit, és az utolsó cseppig felhajtotta. Sophiel lassan kortyolta a kesernyés italt, s közben az asztallapot bámulta. Nehezére esett meginni a bort, de tudta, ellazul majd tőle, és a gondjai – ha csak egy kis időre is
messzire szállnak. Vágyott a mesterséges kábulat után, ezért lehunyta a szemét, és nagyokat kortyolt a bordó nedűből. – Ha ennyire nem esik jól, nem kell meginnod – mondta Elijah, és finoman megsimogatta a lány karját. – Rosszul érzem magam – nézett rá panaszosan. – Elég volt a mai napból. El akarom felejteni ezt az egészet. – Gyere, vonuljunk vissza – javasolta a férfi, és felsegítette a lányt, majd átkarolta a derekát. Átvágtak a termen, majd az udvaron, és kisvártatva elérték a szobájukat. Elijah bereteszelte az ajtót. A fürdődézsában még langyos volt a víz. Levetkőzött, és belemerült. – Szerelmeskedni akartam veled… ezért rángattalak végig a folyosón. Érezni akartam, hogy engem szeretsz és csak az enyém vagy – mondta már Sophiel mellé ülve az ágyban, és az ölébe vette az angyallányt. Lassan lefejtette róla a ruhát, miközben finoman, de egyre szenvedélyesebben csókolta. Bőre forró volt, akár a tűz, ölelése perzselő, az angyallány mégis erőtlenül ölelte át. Felszínre törtek benne a lelkét megsebző emlékek, és bármennyire is uralkodott magán, kicsordultak a könnyei. – Ó, Istenem, ne haragudj! – Elijah megrendülten szorította magához. A haját simogatta, és lágyan megcsókolta a homlokát. – Sajnálom… rémes napunk volt – suttogta, miközben az ágyba fektette. A mellkasára vonta és betakarta, majd addig simogatta a hátát és a karját, amíg érezte, hogy mély álomba szenderül. Elijah szíve megtelt fájdalommal. Gyűlölte magát, amiért bántani akarta a kedvesét. Mert bizony, nem csak szerelmeskedni akart vele, fájdalmat akart okozni neki, de ezt magának sem merte bevallani. Hiába tudta, hogy mindez a boszorkány műve volt, megrémítette a gondolat, mi lett volna, ha Bardo és Ariel nem állják akkor az útját. Pillantása Sophiel keskeny csuklójára vándorolt, amely az ő derekára simult, és elsötétedett a tekintete, amikor meglátta a bőrén a véraláfutásokat.
Ezt én tettem vele… – gondolta keservesen – és még csak nem is panaszkodott. – Sajnálom – mondta újra, és finoman, hogy fel ne ébredjen, megcsókolta a lány arcát. A halvány gyertyafényben is jól látszott, hogy még mindig könnyes Sophiel sötét szempillája. Lehunyta a szemét, és bármennyire is igyekezett felmenteni magát a tettei alól, nyomorultul érezte magát. Az angyallány miatt érzett aggodalma sokkal jobban fájt, mint amikor a saját ostora kettéhasította a mellkasát. Ám míg azt a kínt el tudta mulasztani, a lelkét marcangoló gyötrelemre nem volt gyógyír…
IV. FEJEZET
A titokzatos tolvaj
Azrael várának börtönében Machiel összegömbölyödve aludt a kopott priccsen. Testét szakadt lópokrócba burkolta, nyakig bújt a takaró alá. Halvány bőrét megcirógatta a lemenő nap utolsó sugara, és pisze orra meg-megrándult, ahogy álmodott. A rács előtt ácsorgó katona meredten bámulta a lányt. Soha életében nem látott még ilyen szépséget, és elképzelni sem tudta, hogy ura, Azrael hogy zárhatott börtönbe egy ilyen kincset. Csak nézte Machielt, és a szívében feltámadt a vágy, bárcsak közelebbről is megismerhetné. Machiel nem érzékelt semmit a kinti világból. A lelke egy zöldellő fákkal teli erdőben bolyongott. Álmában mezítláb sétált, mégsem találta kellemetlennek a nedves mulcs és a talpa alá gördülő gallyak érintését. Csak egy ujjatlan kis fehér ruha volt rajta, akárcsak az alászállása után, amely alig takarta embertestét, de nem fázott. A fák közt áttörő napsugarakba nyúlt, mintha meg akarná fogni őket, és felkacagott, amikor egy seregnyi lepkét zavart fel a lépte. Madarak csiripeltek a fán, és egy smaragdzöld gyíkocska szaladt át előtte egy vaskos fatörzsön. Machiel álmélkodva nézett utána. – De gyönyörű vagy! – suttogta nevetve. A kis állat megállt, és apró felét mintha hátrafordította volna – Na, ne mondd, hogy érted a szavamat! – az angyallány kacagva követte a gyíkot. Felugrott fatörzsre,
karjait kitárva végigegyensúlyozott rajta, majd könnyedén leugrott a selymes, zöld pázsitra. – Machiel? – A mély férfihang oly váratlanul szólította, hogy ijedtében majdnem felsikoltott, ám amikor meglátta, hogy ki áll előtte, aranybarna szeme felragyogott. – Ariel! Hogy lehetséges ez? A Látomások Angyala elmosolyodott. Vörös haja jócskán megnőtt, amióta a lány utoljára látta őt. – Úgy tűnik, mindketten álmodunk… és az álmunk egy ponton találkozott. – Véletlenül? – Nem tudom, Machiel. Szemtől szemben álltak, de egyikük sem lépett közelebb a másikhoz. Machiel szíve hevesen dobogott, de azonnal kibökte, amit gondolt. – Rólam akartál álmodni? Ariel felnevetett. – Igen. A lány zavarba jött. – Tényleg? – Mondanám különben? – Nem tudom. Ha ez csak egy álom… bármi megtörténhet. Ariel közelebb lépett hozzá, és magához ölelte. Machiel érezte a testének melegét, a derekára fonódó karok óvó szeretetét, és az arcába hulló égővörös tincsek illatát. A férfi lágyan megcsókolta az arcát. – Ezt azért érezted? – Nagyon is – mondta a lány, és miközben átkarolta Ariel nyakát, az arcát a férfi ingébe temette. – Azt hittem, sosem látlak többé. A Látomások Angyala megsimogatta a hátát. – Bántottak? – Nem számít… – Mizariel?
Machiel bólintott. – És Gabriel. Vagyis Arshamon. Nehezen igazodom ki rajta. Ő Azrael legfőbb tanácsadója… – Gabriel sosem bántana téged. Arshamon megszállta őt odalent. Mit tett veled? A lány arca lángolt. – Nem fontos. Ariel azonban nem tágított. – Nekem az. – Megütött… aztán megcsókolt. Magáévá akart tenni. – Értem – a férfi szemmel láthatóan meglepődött, de nem kérdezett többet. Kissé hátrébb lépett, és a mellkasa előtt összevonta a karját. – És tényleg velük vannak a déróriások? – váltott hirtelen témát. – Igen. Tőlük hangos a vár alagsora. Azrael ott adott nekik szállást. Bár ahogy tegnap hallottam, kiebrudalta őket az erdőbe, miután széttépték és felfalták az egyik szolgálóját. Ariel nem válaszolt, így Machiel tovább beszélt. – Azt is kihallgattam, hogy náluk van hat darab a kristálykoponyákból. Arra gondoltam, valahogy megszerzem őket és kisurranok a várból. – Eszedbe se jusson! A lány meglepetten nézett rá. – Meg tudom csinálni… Ne becsülj alá! Ariel homlokán lüktetni kezdett egy ér. – Azrael nem a könyörületességéről híres. Ha elbuksz, megöl. Maradj ki ebből, kérlek! – Nem fogok egy börtönben raboskodni az idők végezetéig! – Érted megyek! Nem maradsz ott sokáig, de kérlek, addig ne tégy semmi meggondolatlanságot! Túl sokan vannak, akik erősebbek nálad. Azrael, Arshamon és a testvérei, Sahranfer – ha jól sejtem és a jötunnok. Öngyilkos próbálkozás lenne. – Én nem így látom. – Machiel dacosan nézett a férfira. – Senki nem foglalkozik velem. A kincs és a háború utáni őrült
vágyuk elfeledtette velük, hogy én odalent raboskodok. Ha ki tudnék jutni, rég messze járnék a kinccsel, mire ráébrednek, hogy lába kélt… – Megtiltom, hogy ezen törd a fejed! – Ariel le sem tagadhatta volna, milyen ideges. – Ti…, nők…, képtelenek vagytok felmérni a valós veszélyt! – Ti pedig nem látjátok meg a kiskapukat! – Maradj veszteg, Machiel. Megígértem, hogy érted megyek! – Egyedül? A jötunnok és az ellenségeid közé? – Valamivel jobb harcos vagyok, mint te – mondta a Látomások Angyala, miközben megcirógatta a lány arcát. – Igaz? – Nem tudom, miről beszélsz – Machiel szeme dacosan csillogott. – Hát arról, hogy rád fér még néhány vívólecke… vagy tévedek. Machiel nagyot sóhajtott. – Nem. De nem érted? Én nem küzdeni akarok az ellenséggel, hanem az éj leple alatt elillanni a kinccsel. – Lever a víz még a gondolatától is. Miért nem tudsz egy kicsit megnyugodni, és csendben várni? – Mert nem megy. Képtelen vagyok ölbe tett kézzel reménykedni, hogy majd csak történik valami. Arra gondoltam, megkérem Muriéit, hogy segítsen! – Ellopni a koponyákat? – Igen. Ha valaki, akkor ő, mint az Ásványok Angyala biztos tudja, hogy szerezhetném meg őket. Talán még arra is rá tudom beszélni, hogy szálljon alá, és erősítsen meg minket. – Ez, mondjuk, nem rossz ötlet, de a koponyák elrablásával várj meg! Machiel nem válaszolt. – Eldöntötted már, igaz? – füstölgőit Ariel. – Igen! Remek tervet eszeltem ki. – El tudom képzelni.
– Hát akkor csak figyelj! Segítséget kérek Murieltől, aki megsúgja majd, merre találom a kristálykoponyákat. Az őröket valahogy becsalom a zárkámba, ártalmatlanná teszem őket, aztán megszerzem a kincset, és az éj leple alatt átsurranok a váron. Ellopok egy lovat, és szélsebesen Birca szigete felé vágtatok. A parton meg már csak felvesz valaki, hogy átvigyen hozzátok! – Az őröket puszta kézzel ölöd meg? – Nem akarom őket megölni, csak fejbe kólintani, hogy elkábuljanak. Nem bántottak engem. Családos emberek. Ariel fáradtan megdörzsölte az arcát. – Nagyon rosszul hangzik. És Azrael meg a többiek? Senki nem fog észrevenni? – Remélem. – Machiel, verd ki a fejedből ezt az őrültséget! Beszélek Elijahval és érted megyünk! Az erdő fái váratlanul megremegtek, s a körülöttük lévő világ színei mintha megfakultak volna. – Mi ez? – nézett körül a lány. – Ébredezünk – mondta zaklatottan Ariel. – Kérlek, ne csinálj semmi butaságot! Ha beszélni akarsz velem, próbálj meg álmodban ide visszajönni, jó? Várni foglak! Ha pedig úgy érzed, álmos vagy, vonulj fedezékbe, és hunyd le a szemed – olyankor én kereslek, érezni fogod. – De hogyan? – motyogta Machiel, majd meghallva a saját hangját, felébredt. A koszos priccsen feküdt még mindig, a durva plédbe takarózva. Felült, és álmosan körülnézett. Álmodtam volna? Aztán eszébe jutott Ariel, és újra érezte az ölelését, látta a rosszalló mosolyát. Nem, ez nem álom volt! A látomásban valóban találkoztunk! Felkacagott, és a rács felé fordult, amely a szürkületre nézett. Hamarosan eltűnök innen – gondolta, amikor észrevette az ajtó mögött ácsorgó őrt. Jól tudta, tetszik a férfinak, hiszen egész nap őt bámulta.
– Hoznál nekem egy pohár vizet? Kérlek! Nagyon szomjas vagyok – szólt kedvesen. A katona nagyot pislogott és eltűnt. Itt az idő! – gondolta Machiel, és a cella legsötétebb sarkába vonult. Ott összetette a két kezét, és letérdelt a földre. Halkan imádkozott Istenhez, azt kérve, engedje meg neki, hogy beszélhessen Muriellel, az Ásványok Angyalával. A percek lassan teltek, de Machiel vakon hitt a segítségben. Imája végeztével felállt, leporolta csupasz térdét, és némán várt. A cella sötétjébe hirtelen halványrózsaszín fénycsóva hasított, és mindent cukorkaillat árasztott el. A fénycsóva egyre erősödött, majd vakító fehérré vált, és tompa puffanás hallatszott. A szikrázás helyén egy karcsú alak guggolt, majd lassan felegyenesedett. Fiatal, gesztenyebarna hajú lány állt előtte, hatalmas kék szeme fényesen csillogott. Az arca ovális volt, a vonásai finomak. Az orra keskeny, a szemöldöke világos, de szép vonalú. Püspöklila áttetsző ruhát viselt, a vállát pedig csillámló tetoválás díszítette, amely végigkúszott az egész testén. – Muriel! – kiáltott fel boldogan a lány, és legszívesebben megölelte volna angyaltársát, ám az fénylényként volt jelen. – Meghallgattál hát! – A kérésedre a válasz a következő – szólt zengő-bongó hangon az Ásványok Angyala, majd a saját nyelvükön elmondta Machielnek a kincstár hollétét, és a titkos ajtót lezáró rúnák jelmondatát. – Köszönöm! – Machiel meghatottan nézett a szikrázó angyal földöntúli fényességet árasztó alakjára. – Miért nem csatlakozol hozzánk? Muriel felnevetett. – Legalább ketten kelletek hozzá, hogy lehívjatok és embertestet kapjak Atyánktól. De ha legközelebb szólítotok, ígérem, Égi Karddal a kezemben érkezem. – Tényleg?
– Igen. Most, hogy egyre nagyobb a tét, szívesen harcba szállnék az oldalatokon! A kristálykoponyákat el kell pusztítani, mielőtt visszafordíthatatlan károkat okoznának a halandók világában. – Hogyan lehet elpusztítani őket? – Mindent a maga idejében, kedves Machiel! – mondta az Ásványok Angyala, majd a látomás egy szempillantás alatt köddé vált. – Mi volt ez? – a kint álló katona tátott szájjal lépett a cellába. – Mi volt ez a ragyogás? – ismételte újra még mindig a látottak hatása alatt, és körbefordult a sötét helyiségben. Machielnek több sem kellett; egy mozdulattal megszerezte a férfi oldalán himbálózó kardot, és a markolatával jókorát sújtott a tarkójára. A katona eszméletlenül dőlt a földre. A lány behajtotta az ajtót, majd a férfit a sarokba vonszolta. Jókora ember volt, majd' megszakadt a súlya alatt, de sikerrel járt. Lerángatta róla a ruháját, és magára húzta mindet. Őrült nagy volt a nadrág és az ing, de a páncélinggel és az övvel ügyesen összefogta magán, majd a csuklya alá rejtette a haját, és felvette a sisakot is. No, látod, Ariel – gondolta büszkén. – Ennyi az egész… Kisurrant a folyosóra, és bezárta maga mögött az ajtót. A szembejövő őr mellett unottan eldübörgött. Bízott benne, hogy az nem szól hozzá, és ő sem nézett felé. Bár lényegesen vékonyabb volt, mint a leütött katona, a ruhák remekül elrejtették valós alakját; az őr rá sem hederített. A megszerzett kulcsokkal lassan feljutott az emeletre, majd futásnak eredt. Hamar megtalálta a helyet, amit Muriel mutatott neki. A titkos rúnákkal villámgyorsan kinyitotta a rejtekajtót, és máris odabent volt a kincstárban. A félhomályban fényesen ragyogtak a kristálykoponyák, akár a szivárvány fényei. Machiel megtorpant. – Nem csoda, hogy mindenki odavan értetek. Gyönyörűek vagytok! – mondta halkan, mire a kristályok felszikráztak. – Te
jó Ég! Ti értitek, amit mondok… Menten elájulok! – kuncogott, miközben kutatni kezdett a kincstárban. Nem kellett sokat keresgélnie, hamar talált egy bőrzsákot, amibe az összes ékkő belefért. Mind az öt darab. Nem hatnak kéne lennie? – futott át az agyán, de nem volt idő keresgélni, összehúzta a zsák nyakát, kilesett az ajtón, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott. Lélekszakadva rohant le a lépcsőn, egyenesen a lovakhoz. Ott kiválasztott egy fekete paripát, felszállt rá, és komótosan a kapuhoz léptetett. Sötét éjszaka volt, az őr unottan nézett fel rá. – Hová mész ilyenkor? – Üzenetet viszek a déróriásoknak Azraeltől. Igyekezett keveset beszélni, hisz a hangja nem csengett túl mélyen. A férfi gyanakodva bámult a csuklyájába. – Kimész helyettem? Utálom a behemótokat – tette hozzá gyorsan, hogy megelőzze az őr kérdéseit. – Megy a rosseb! – hördült az fel, és gyorsan kinyitotta a kaput. – Hidd el, én nálad is jobban utálom őket! Sok szerencsét! Machiel szabad volt. Örömében legszívesebben felsikított volna, de inkább összevonta magán a köpenyét, és a lovát szélsebes vágtára ösztökélte, egyenesen Birca szigete felé… Eközben Azrael a vár étkezőtermében vacsorázott a testvéreivel. – Mi szükségünk van a déróriásokra, ha a kristálykoponyáknak ilyen nagy az ereje? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Fagus, miközben kivett magának egy jókora sült húst az előtte illatozó tálból. – A jötunnok erős és félelmetes szövetségesek, akiket bárhol és bármikor bevethetünk. Ha ők velünk vannak, nem kell használnunk a kristálykoponyákat. Miután átvettük a hatalmat, úgyis megöljük őket, és nem lesz többé ellenfelünk az emberek világában.
– Elég beteg gondolatmenet. Atyánk nem dicsérne meg érte – hümmögött Ruchiel a borospohara felett. – Miért, hagynunk kéne, hogy ők győzzenek? – Mizariel hangja élesen harsant fel az asztal túloldaláról. – Hagynunk kéne, hogy elmondják, miért álltak át. – Mióta érdekel téged az ellenség véleménye? – Amióta a testvéreim az ellenségeim, akik miatt alászálltam Elijah sosem támadna ránk… Nem igaz, hogy ezt nem látjátok! – Mégis a vikingekkel karöltve harcol. – A démoni seregek ellen… ugye, kedves Gabriel? – Nem tudom, miről beszélsz – az arkangyal hűvösen nézett a Szél Angyalára. – Azt beszélik, Birca szigeténél nem emberi lények csaptak össze a vikingekkel. – Hát? – Démonok. – Az emberek mindenfélét beszélnek… A sahranok pedig, ha jól emlékszem, titeket is hűen szolgáltak… Vagy tévedek? – Amióta az az eszelős Sahranfer eltűnt, nyomuk veszett. De valóban, szolgáltak minket. – Akkor mit zavarnak a démonok? – A sahranok is egyre jobban zavartak. A pokoli teremtményeknek nem sok keresnivalójuk van ezen a helyen. Tarim, Samad és Azura összenéztek az asztal fölött, ám alaptalan volt az aggodalmuk, Ruchiel csupán a helyzetről beszélt, fogalma sem volt arról, hogy az asztaltársaságukból több személy is egyenesen a pokolból származik. Az arkangyal nyugtalan volt. Érezte a társaiban növekvő feszültséget, és azt is, milyen bizalmatlanul méregetik Arshamon fivérei. Nehezére esett eljátszani Arshamon szerepét, akit egyre elviselhetetlenebbül gyűlölt. Észrevette ugyanis, ha erőszakossá válik vagy feltámad benne a vágy, a pokoli uralkodó képes felülkerekedni rajta. Ugyanakkor ő is
egyre vadabbá és keményebbé vált. Vagy ezek Arshamon érzései voltak? Mizariel vele szemben ült, és le sem vette róla a szemét. Újra boldog volt a legutóbbi együttlétük óta, mégis, sosem lehetett biztos abban, hogy a férfi nem lesz egyik percről a másikra goromba és érzéketlen. – A jötunnokról tudtok valamit? – kérdezte Azrael komoran. – Sunnyognak az erdőben – vonta meg a vállát Ruchiel. – Alkonyatkor ellenőriztem őket. Pisszenni sem mertek, amikor közéjük mentem. – Azért máskor ne menj közéjük egyedül! Veszélyes lehet! – A legutóbbi mutatványod után erősen kétlem, hogy ránk támadnának… Azt hiszik, az égi erőnk az, ami porrá égeti őket. – Mondd, Olaf – kérdezte közben Fagus a mellette ülő Sahranfert. – Mit szól Odin ahhoz, hogy a testvéreid ellen harcolsz? Sahranfer elvigyorodott. – Az északi régiókban mindenki mindenkivel küzd. Szövetségek köttetnek, és véres ellentétek születnek. Attól, hogy egy helyről származunk, nincs kőbe vésve, hogy mind egyek vagyunk, ők nem a testvéreim, sosem voltak azok. – Björnssonékhoz is csatlakozhattál volna. – Hogy morzsákat lökjenek nekem az asztal széléről? A kopaszra borotvált angyal felröhögött. – Tehát hatalomra vágysz? – Ki nem? – Jogos – dörmögte Fagus, és tovább lakmározott. Időközben újabb szolgálólányok jöttek be, hogy elvigyék a kiürült boroskancsókat, és a helyükre teliket rakjanak. Gabriel kiitta az utolsó csepp italát, ám abban a pillanatban örvényszerű erőt érzett a homloka táján, és mire felocsúdott, Arshamon lelke felülkerekedett benne. Te pokolfajzat! Azonnal engedj ki innen! – ordított dühödten, de már késő volt. Az italtól meggyengült tudatát könnyedén elnyomta a pokoli
uralkodó. No, mi van, Gabriel? – kérdezte Arshamon. Milyen érzés újra a gödör fenekén várakozni? Vigyorogva végigmérte a formás szolgálókat, majd az egyiket jókedvűen az ölébe húzta. – Mi a neved, szépségem? – Bessie. – Gyönyörű név. És mi a programod délutánra? Sahranfer felröhögött. Mizariel arca elkeskenyedett. Azrael kíváncsian vonta fel a szemöldökét. – A konyhán dolgozom, uram! – felelte megszeppenve a lány, és riadtan nézett Azraelre. – Miért csinálod ezt, Gabriel? – kérdezte a ház ura. – Mit miért csinálok? – vigyorodott el Arshamon, és felsóhajtott. – Miért fáj neked, ha élvezem az életet? Mizariel nem hallgatta tovább. – Szemét állat vagy, Gabriel! – üvöltött rá, majd kiviharzott a teremből. A többiek néma csendben figyelték Arshamont, aki nagyon jól szórakozott a jeleneten. Imádta, hogy mindenki azt hitte, Gabriel ilyen szívtelen, és amikor csak tudott, rá is tett egy jókora lapáttal. – Bessie! – szólt Azrael az asztal végéből. – Menj vissza dolgozni, kérlek! A lány kibújt Arshamon öleléséből, és sietős léptekkel távozott. – Miért kínzód így Mizarielt? – fordult eztán Arshamonhoz. – Néha úgy tűnik, mintha kifejezetten élveznéd, hogy megalázhatod őt. – Szeretem, ha dühös. Jól áll neki a gyűlölködés. – Én a helyedben nem haragítanám túlságosan magamra… Arshamon hahotázott. – Ugyan már… Csak egy nő. Egy megtört szívű, néha igen hisztériás nő.
– Akinek gyilkos indulatok fortyognak a megtört szívében. Ne játssz vele, Gabriel. – Én ne játsszak vele? Hisz mindenkivel összefekszik, magad is tudod. Hány katonád volt már meg neki a századok során? Akkor meg miért akadtok fent azon, ha én ugyanezt csinálom? Nem vagyunk házasok, nem vagyunk kötelesek elszámolni egymásnak. – Te kínzod őt – szólt közbe Fagus. – És élvezed, hogy szenved miattad. – Mizariel is kínozza a szeretőit – tette hozzá Ruchiel. – Mintha nem tudnátok. – Ugyan már! – Olaf hangja túlharsogta a többiekét. – A szív ügyei mindig törékenyek. Miért kerítetek ennek olyan nagy feneket? – Igaza van – bólogatott Baamiel, és lassacskán elült a vita. Az angyalok elfogyasztották a vacsorájukat és bekortyolták a borukat. Úgy tűnt, helyreállt a rend. Azrael az asztal fölött Gabrielre nézett, és az ajtó felé intett. Az arkangyal testében rejtőző Arshamon szélesen elvigyorodott. Nálam jobb bizalmasod nem is lehetne, Azrael. Azrael és Arshamon az udvar felé vették az útjukat, majd megálltak az egyik néptelen oszlopsor mellett. – Gabriel, nem akartam tovább feszíteni a húrt a vacsoránál – Azrael hangja túlságosan is nyugodtan zengett. – De nem akarom, hogy tovább kínozd Mizarielt. Megkérlek, hogy a jövőben tartsd tőle távol magad! Találsz elég nőt a váramban, bolondítsd azokat. Rendben? – Hát ilyen fontos neked a szépséges késdobáló angyalkánk? – Mizariel nagyon megváltozott, amióta… egyedül maradt. Elijah hiányát sosem tudta igazán kiheverni. Melletted úgy tűnt, magára talál, de aztán az ocsmány játékaidnak köszönhetően teljesen kifordult magából. Nem akarom, hogy teljesen megőrüljön. Mizariel remek harcos, de ha ennyire kiszámíthatatlanná válik miattad, őrült dolgokat művel.
Szemrebbenés nélkül kiirtotta Svartalfheimet, holott a törpék a legjobb üzletfeleink voltak. – Ne mondd, hogy miattam tette… – Nem azt mondtam, hogy miattad tette, de azt be kell látnod, hogy amióta rendre megalázod, egyre hisztérikusabb és kegyetlenebb. – Nem alázom meg, Azrael. Nekem nem elég egy nő, egyszerűen erről van szó. Mizariel nem olyan különleges, hogy életem végéig őt imádjam… – Egy nő sem olyan, Gabriel. Arshamon felsóhajtott. – Rendben. Távol tartom magam tőle a jövőben. Nem kell emiatt aggódnod! – Köszönöm! – folytatta Azrael, amikor csizmák csattogása hallatszott. Az egyik őr sietett hozzá. – Uram! A küldönce már majd egy órája kiment a jötunnokhoz, ám azóta sem tért vissza! – jelentette. – Szükségesnek láttam tájékoztatni önt a fejleményekről. A Halál Angyala felvonta a szemöldökét. – Milyen küldöncről beszélsz, ember? – Aki a déróriásokhoz vitte az üzenetet. – Ezt mondta? – Igen. – A katona szemmel láthatóan zavarban volt. – Én nem küldtem senkit az óriásokhoz. – Ööö. De hát… – Hogy nézett ki a küldönc? – vágott közbe Arshamon. – Mint mi… – a katona megvonta a vállát. – Nem idegen volt. – Biztos ez? – Nem tudom… talán egy kicsit magasabb volt a hangja, mint a miénk. Furcsállottam is. Elsőre azt hittem, valamelyik kölyköt idejekorán osztották be az őrségbe… Azrael szeme Arshamonra villant. – Machiel?
– Csak ő lehetett. – Meglépett volna? – Meglepne… A várad szigorúan őrzött. Nem volt fegyvere, se ruhája… – Nézzük meg! A két férfi döngő léptekkel a börtönsor felé sietett. Machiel cellája zárva volt. A félhomályban egy alvó alak körvonalai rajzolódtak ki a kopott priccsen. – Akkor mégsem ő volt az – mormogta Azrael. – Machiel! – kiáltott át a rácson Arshamon, ám az alvó meg sem rezzent. – Machiel! – ordított most hangosabban, de semmi. – Attól tartok, a lány a bolondját járatja velünk. – Őrség! Nyissák ki az ajtót! – bődült el a Halál Angyala. – Mintha élnének! Az ajtó kitárult, az álomba szenderült alak azonban mozdulatlan maradt. Hozzá léptek, és lerántották róla a takarót. – Hát ez nem lehet igaz! – Azrael tombolt. – Egy fegyvertelen kislány leszereli az őrt, elveszi a ruháit, a kulcsait és a fegyvereit, és kisétál a váramból, az idióta őreim pedig észre sem veszik, hogy ml történt! – Machiel furfangos kis angyal. – Ugyan, egy fegyvertelen kislány. – Mégis, jól elbánt az embereddel. A többinek meg túljárt az eszén. – De miért pont most? Amikor az erdőben hemzsegnek a jötunnok. Meglásd, a végén őt is megzabálják. A két férfi elgondolkodva nézett egymásra, majd Azrael felmordult. – Balsejtelmem támadt… – Gondolod, elkapták a jötunnok? – Nem. Annál sokkal rosszabb… – Nem értelek. – A kristálykoponyák!
– Nem hiszem, hogy… – Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy mind megvannak! Loholva érkeztek a kincstárhoz. A kristálykoponyáknak kialakított szoborfülkék üresen tátongtak. – Hogy a fene essen abba a lányba! – Azrael majd’ felrobbant dühében. – Ellopta a kincseinket! – Az újakat is? – Arshamon letaglózva nézett a Halál Angyalára. – Azok is itt voltak? – Nem. Az óriásokkal való összetűzés után azokat nem hoztam le ide. A szobámban zártam el őket, minden eshetőségre felkészülve. – Akkor még nincs minden veszve, négy nálunk maradt. A többit meg visszaszerezzük! – Várd csak ki a végét – mordult fel Azrael. – Mi van, ha azokat is meglovasította? Azrael szobájához siettek, majd beléptek, de minden érintetlennek tűnt a helyiségben. A Halál Angyala kihúzta az asztalába épített titkos rekeszt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Huhh, legalább a törpéktől szerzett kristálykoponyák megmaradtak! Tudatnunk kell a többiekkel! Arshamon megbabonázva nézte a szikrázó ékköveket, amelyek fénye szinte egymásba olvadt, akár a szivárvány. Már csak egy kis idő, és megszerzem a társaitokat is – szólt gondolatban a kövekhez, mire a kristályok vibrálni kezdtek, majd váratlanul kialudtak. – Nahát, mi van ezekkel? – rázogatta meg őket Azrael, mire újra felszikráztak. – Még csak az hiányzik, hogy valami bajuk essék. A háború a küszöbön áll. Nem hibázhatunk többet! – Hol akarod elrejteni őket? – Magamnál, Gabriel. Csak így lehetek biztos benne, hogy senki nem teszi rá a mocskos kezét. Addig azonban, kérlek, eredj a lány után, és vedd vissza tőle, ami a miénk! Ne egyedül menj! A jötunnok a közelben ólálkodnak!
– Rendben! – bólintott Arshamon, majd derűsen távozott a szobából. Machielnek annyi… gondolta magában, hiszen biztos volt benne, hogy a fivéreivel rövid idő alatt megszerzik az elrabolt kristálykoponyákat. Azrael ezalatt magára zárta az ajtót, és odébb tolta az asztalát. Felemelte a vastag perzsaszőnyeget és alatta az egyik falapot. A résből előhúzott egy aprócska csomagot, majd az ólomüveg lámpásokhoz sétált vele. Kicsomagolta a rongyból, és megforgatta a tenyerében jötunnoknak ígért sárga kristálykoponyát. – No, látod, ezt hívják lépéselőnynek – morogta a szikrázó ékkőnek. – Rólad senki sem tud. Mindenki azt hiszi, hatot loptak el közületek, holott te végig itt lapultál. Hát nem csodálatos? A sárga kristály csak úgy ontotta az erőt, s Azrael úgy szívta magába, mint az éltető levegőt. Aztán zsebre tette a sárga követ, míg a többit a padlórésbe rejtette. Elrendezte a szőnyeget, visszatolta a helyére az asztalt, és csak ezután ment a hallba, hogy összetrombitálja az angyalokat. Miután mind összegyűltek, Azrael közölte a hírt, miszerint Machiel meglépett a börtönből, és a hat nehezen megszerzett kristálykoponyának is lába leélt. – Visszahozom azt a nyomorult kis vakarcsot! – fújt mérgesen Mizariel. – Fagus, velem tartasz? – Hogyne! – dörmögte a magas angyal. – Mi is mehetnénk! – mondta Baamiel Ruchielnek. – Minek? Ha Azrael vérebe utána liheg, felesleges. – Ne merj vérebnek nevezni, mert letépem a fejed! – Mizariel nem volt jókedvében. – Csak nehogy én tépjem le a tiéd. – A szőke angyal sötéten meredt a fekete szépségre. – Különben is, honnan tudjátok, hogy nem közülünk lopta el valaki? Az angyalok elnémultak. A kétely nyomasztó érzése mindannyiukban megjelent, és mérgezte a lelküket. Ahogy
egymást méregették, látszott a tekintetükön, hogy egyre fogy köztük a bizalom. – Elég legyen ebből! – dörrent rájuk Azrael. – Mindenki eredjen azonnal a lány után! Nem érdekel, hogy élve vagy halva, de kerítsétek elő! A kincs nem juthat az ellenség birtokába! Magam is veletek tartok. Nem csúszhat ki a kezünk közül a lány! Arshamon megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb a fivéreihez érjen, amikor szembetalálta magát Sahranferrel és Azurával. – Hát ti? – kérdezte flegmán, ám a Mágus nem válaszolt. Megállt előtte, és kék szemét ráemelte. – Mit bámulsz? – Arshamon? – vigyorodott el az, majd amikor a pokol uralkodója bólintott, tiszta erejéből állon vágta. A hatalmas férfi a falnak esett, majd lecsúszott a padlóra. Gabriel felülkerekedett. Hunyorogva nyitotta ki a szemét, majd felnyögött, ahogy az állához ért. – Gabriel? – kérdezte Sahranfer, és elvigyorodott, amikor meglátta a férfi íriszében az arkangyalt. – Üdv újra köztünk! – Legközelebb azért ne verd szét az állam! – Sürgősen beszélni akartam veled. – Sikerült… – Na, látod! – A kristálykoponyákról? A viking bólintott. – Indulnunk kell. Itt az idő, hogy észrevétlenül elszeleljünk innen. Ha ügyesek vagyunk, Machielt is megtaláljuk útközben, így komoly ajándékkal mehetünk Elijahék elé. – Nekik adnád a koponyákat? – Bármikor visszaszerezzük őket, ha rosszul alakulnak a dolgaink… – Hát ennyire nem bízol bennük? – Nem én! De előbb megpróbálom békésen rendezni velük a viszonyomat.
Gabriel felsóhajtott. – Hidd el, nekem rosszabb a helyzetem. Ha Elijah megtudja, hogy Arshamon bennem van, elevenen tépi ki a szívem. Sahranfer felröhögött. – Nos, akkor megérted, milyen érzések kavarognak bennem… – azzal Azurára pillantott. – Igaz, kedvesem? De most már induljunk! Ennél jobb lehetőségünk aligha adódik! Ezalatt Machiel eszelős iramban vágtatott fekete lován az erdőn át. Istenem, merre menjek? – gondolta kétségbeesetten. Sejtette, ha Azraelék felfedezik az eltűnését, mind a nyomába erednek. Ki tudja, meddig menekülhetek? Az agya lázasan járt. Ha lovon megyek tovább, hamar beérnek. El kell érnem a Jjordokat! Ha ott találok valakit, aki a hajóján tovább visz, eltűnhetek a szemük elől! Balra fordult, amerre a vízpartot sejtette, és akár egy űzött vad, lélekszakadva sietett a menekülést jelentő tisztás felé. Sejtése beigazolódott, mert a holdvilágos éjszakában hamarosan meglátta a sötéten csillogó hullámokat. A partra ért, es türelmetlenül várakozott. Telt-múlt az idő, de senkit sem látott, ám amikor már épp arra gondolt, hogy tovább megy, beszélgetést hallott. Norvég halászok közeledtek egy jókora hajón. Leszállt hát a lováról, és feléjük intett: – Kérem, elvinnének egy darabon? A két férfi összenézett. – Hová siet, katona uram? – kérdezte az egyik, és Machiel örült, hogy még mindig Azrael őrének jókora ruháját viseli. – Futár vagyok. Üzenetet viszek. – Kinek? Machiel nem tudta, mit mondjon. – Nem mondhatom el.
– Hát, jó – mondta az egyik férfi, és miközben a másik a partra kormányozta az ormótlan hajót, a fedélzetre segítette a katonát és a lovat. – Meddig vigyük? – Szólok majd időben. A lány igyekezett keveset beszélni, nehogy a hangja elárulja valódi kilétét. Lerogyott a hajó végébe, amely abban a pillanatban elindult. Machiel fellélegzett. A jótékony sötétség lepelként borult rá, és mivel háttal ült a férfiaknak, az árbocrúdon himbálózó öreg lámpa fénye sem világított rá. Tökéletes búvóhelyet talált hát, ahol megpihenhetett, és ahol a lovával együtt elrejtőzhetett, miközben egyre távolabb került Azraeléktől. Lehunyta a szemét, és Arielre gondolt. Az álom észrevétlenül szippantotta magába, és amikor újra felpattant a szemhéja, már az ismerős erdőben járt. Kellemes meleg volt, s ő újra mezítláb lépkedett a pázsiton. A tenyerét végigfuttatta a felé hajló páfrányok selymes levelén, és vidáman felkacagott, amikor egy kövér mókus pislogott rá egy fa törzséről. Azonnal tudta, hogy sikerült Újra egy látomásban járt – Ariel! – kiáltott a fák közé. – Ariel! Én vagyok az, Machiel! – No, lám, másodszor is sikerült megjelenned az álmomban – mondta a háta mögött egy mély hang, és a lány megperdült. Ariel közvetlenül mögötte állt. Sötét csizmát, nadrágot és egy meglehetősen viharvert szürke inget viselt, amelyen vérfoltok vöröslőitek. Arcán zúzódások éktelenkedtek, a szeme fáradtan csillogott. – Mi történt veled? – kérdezte Machiel, és közelebb lépett. Ujjait önkéntelenül végigfuttatta a férfi arcán. – Ki tette ezt veled? – Tegnap egy kicsit összekaptunk Elijahval… Frídr a fejébe vette, hogy összeugrasztja őt és Sophielt, mi pedig Bardoval megkíséreltük megállítani. Nehéz volt, mivel Elijah iszonyú
erős, és a banya valami bűbájt itatott vele. Olyan volt, akár egy lavina… A lány elképedve nézett rá. – Hogyhogy megállítani? Miért? – Nehogy bántsa Sophielt. – Te jó Ég! De nem bántotta, ugye? Elijah mindennél jobban szereti őt! Miért csinálta ezt Frídr? – Elijaht hibáztatja az anyja halála miatt. De már vége, nem történt semmi rossz, szót se róla. Inkább azt mondd, te mire jutottál! Machiel elmosolyodott, majd büszkén kijelentette: – Megszöktem. – Tessék? – Ha mondom… Becsaltam az őrömet a zárkámba, leütöttem és elvettem a ruháját, majd Muriel iránymutatásával elloptam a kristálykoponyákat. – Muriel segített neked? – Méghozzá azonnal. Úgy látszik, odafent sem nézték már jó szemmel, hogy Azraeléknél oly sok kincs sorakozik. Ariel zaklatottan megragadta a kezét. – És most hol vagy? Merre menekültél? Nem szabad egy percet sem veszítened! Most nem alhatsz, Machiel! – Felétek igyekszem egy hajón. – Milyen hajón? – Nem tudom, Ariel. Valami halászhajón. – Így? – nézett végig rajta a férfi. – Csak nem így indultál útnak? A lány felkacagott. – Nem. Nem tudom, miért vagyok ebben az álomban mindig ebben a pici ruhában. Vagyis… tudom miért. Ebben szálltam alá annakidején. De nem, nem ebben vagyok. Ariel felsóhajtott. – Nem szerencsés az emberek világában alulöltözötten mutatkoznod. Magadra húztad az őr ruháját?
– Igen. A hajamat is elrejtettem. – Akkor jó. De légy résen! A legtöbb halász norvég, akik utálják a svédeket. Ne mondd, hogy Erikékhez jössz. És nehogy megneszeljék, hogy lány vagy! Amint lehet, szállj ki a túlsó parton, és folytasd az utad. Eléd megyünk! Merre járhatsz? – A halászok a Viharosról beszéltek. Ismerős neked? – Igen, közel van ide. Egy sziklás vidék. Most viszont ébredj fel, és azonnal szállj ki a hajóból! – Most mitől vagy ilyen ideges? – Nem bízom a norvégokban, Machiel. Pénzért akár az anyjukat is eladnák. Hamarosan pirkad. Látni fogják az arcodat. Azonnal ki kell szállnod a hajóból! – Rendben! – pislogott a lány, és szólni akart, ám Ariel a szentére fújt. – Ébredj! És Machiel kinyitotta a szemét.
V. FEJEZET
Vérkeresztség
Elijah álma zaklatott volt. Sophielt kereste, de sehol sem találta. Szobáról szobára járt a tágas épületben, mígnem egy résnyire nyitott ajtón fényt látott kiszűrődni. A kandallóban ropogó tűz melegében szőke párocska szerelmeskedett. A férfi és a nő is aranyhajú volt, ám míg a férfi bőre aranybarna, addig a nőé halovány porcelán. Elijah megtorpant az ajtóban. Takarodj a fejemből, Frídr! – gondolta, mire az elé táruló kép széle elmosódottá vált. A Sötét Agyal szíve majd’ kiugrott a mellkasából, a halántékán forró verejtékcseppek csorogtak végig. Ez nem a valóság, csak egy rossz álom – mondogatta magában, hiszen pontosan tudta, hogy az egymásba feledkezett szerelmespár nem más, mint Erik és Sophiel. Ő sosem csalna meg engem – gondolta, de derékszíján felizzott az ostora. EZ NEM A VALÓSÁG! – figyelmeztette magát újra. Erik sem árulna el engem. Öklével dühösen az ajtóra csapott. Frídr, te átkozott! A pokol fenekére küldöm ezért a lelkedet! A párocska eközben szenvedélyesen ölelte egymást, a fülledt szeretkezés hangja betöltötte a szobát. Elijah lehunyta a szemét. Fel kell ébrednem. Ez csak egy álom. Egy gonosz, szívszorító rohadt álom…
Abban a pillanatban felpattant a szeme. A Sötét Angyal felébredt. Hajnalodott. A szobát kellemesen hűvös, virágillatú levegő töltötte meg. Pillantása a mellkasán szuszogó lányra tévedt. Óvatosan lefejtette magáról a karját, és a fürdődézsához sétált. A víz már teljesen kihűlt, de nem bánta. Ledobta a nadrágját, és belépett a dézsába. A hideg víz a bőrébe mart, ám épp erre volt szüksége. Fel akart ébredni, el akarta felejteni a kínzó rémálmot. Lemerült, és hagyta, hogy a hűvös víz végigsimítsa minden porcikáját. Miután kiszállt, csak egy fekete nadrágot húzott magára, aztán fát rakott a tűzre. A haja még mindig csöpögött, ezért leült a tűz elé. Némán figyelte a táncot járó, narancsvörös lángokat. A fahasábok ropogtak, finom füstillat áradt belőlük. A Sötét Angyal már sokkal nyugodtabb volt. Érezte, hogy a boszorkány gonosz elixírje nem hat már rá, és remélte, ezzel a lelkét marcangoló rémálmok és képzelgések is véget érnek. Felsóhajtott, és megdörzsölte csupasz karját, majd kisimította a szemébe lógó, víztől nehéz tincseket. A hátán végigcsorgó vízcseppeknek azonban útját állta egy finom tenyér, majd egy kendő felitatta őket. – Miért ülsz itt magadban? – kérdezte az angyallány, és a hátához simult. – Rosszat álmodtam. – Elmondod? – Nem akarom. – Elijah lesem tagadhatta volna a rosszkedvét. Sophiel nem kérdezősködött tovább. A férfi hátához bújt, és az arcát a bőréhez nyomta. A szívverését hallgatta és lágyan simogatta. Arra számított, a férfi tűzbe jön, és magához húzza majd, ám a Sötét Angyal nem mozdult. Az angyallány elbizonytalanodott. Ennyire megbántottam volna? De nem adta fel. Átkarolta Elijah nyakát, és maga felé fordította az arcát. A Sötét Angyal szemében szomorúság csillogott, de karja a lány derekára simult. Az ölébe húzta és megcsókolta. Az angyallány elmerült az ölelésben, s az egyre
forróbbá váló csókok tengerében. Ám a férfi ezúttal nem volt követelőző, és nem tépte le róla a vékony ruhát. Végigsimította a lány arcát, és lágyan megcsókolta a homlokát, majd felállt, és őt is felsegítette. – Gyere, menjünk! Ha a prófécia igaznak bizonyul, Heliga Korset lakóinak szüksége van ránk. Sophiel nagyot nyelt. Mindennél jobban vágyott a férfi érintésére, a szerelmeskedésre, ugyanakkor tudta, nem lehet önző. A harcosokkal úgy állapodtak meg, hogy kora reggel útra kelnek. Mégis rosszul erezte magát. – Bocsáss meg nekem! – mondta halkan, miközben Elijah felöltözött. Nem válaszolt, de a lányra villant a szeme. – Sajnálom, hogy tegnap éjjel… oly an elutasító voltam veled. – Semmi gond – felelte a Sötét Angyal, és megcirógatta a lány arcát. – Rászolgáltam. – Azzal kisétált az ajtón. Mielőtt becsukta volna, meg visszaszólt. – Összeszedem a többieket. Odalent várunk rád. Siess, kérlek! – Elijah! – Sophiel túlságosan halkan szólt, az ajtó becsapódott. A Sötét Angyal megállt odakint. Hallotta, hogy a lány mondana még valamit, és azt is tudta, hogy bántja az éjszaka, de túlságosan is rosszkedvű volt ahhoz, hogy magával foglalkozzon. Heliga Korset megmentésének ügye jókor jött, hiszen így nem kellett a saját bánatával törődnie. A feszültség levezetésére nincs jobb mód, mint egy kis csetepaté… – az ajka csibészes mosolyra húzódott, amint meghallotta a barátai hangját, amint az épület alsó szintjén heccelik egymást. – Bardo, nyugodtan aludj tovább, majd rákötünk a lovadra. Mire odaérünk, kipihened magad! – ugratta Ramodiel a szőke angyalt, aki egy asztalra borulva várta az indulást. – Hát így eláztál, pajtás? – nyújtotta felé a karját a lépcsőn ledübörgő Sötét Angyal, és felsegítette testvérét. – Viccelsz? Azt hittem, széttépsz minket Ariellel… – motyogta Bardo, majd kinyújtózott és nagyot ásított. – Még jó, hogy leittam magam. Teljesen kikészítettél.
Elijah jókedve elpárolgott. Arielre nézett, aki Bardohoz hasonlóan álmosan hevert egy szalmazsákon. Az arcát lila véraláfutás csúfította el, a szája felrepedve. – Sajnálom, hogy megütöttelek titeket! – mondta. – Nem gond, majd visszakapod – dörmögte a szőke angyal, miközben magára húzta a kabátját. – És te? Jobban vagy? Bár kár is kérdeznem… Látom, hogy nem. Mi van Sophiellel? Hol marad? A kérdésre Ariel is felkapta a fejét. – Mindjárt itt lesz – mondta Elijah, majd hitetlenkedve felmordult. – Úristen, ti még mindig féltitek tőlem! Mégis, minek képzeltek engem? – Nézz ránk, tesó… Ha ezt tegnap ő kapta volna, most nagyon morcos lennél… Elijah komoram meredt társai zúzódásaira. Megrendülve döbbent rá, hogy rajta az égvilágon semmi sérülés nincs. Bardo és Ariel csak védekeztek, nem ütötték meg. Szólni akart, de abban a pillanatban Sophiel szaladt le a lépcsőn. A vikingektől bőrnadrágot és barna, rövid ruhát kapott, hogy könnyebben tudjuk lovagolni. A vállán prémes köpenyt viselt, amitől megjelenése királynőinek hatott. Nem úgy az arca, amely sápadtabb volt, mint valaha, kisírt szeme alatt pedig halványlila karikák éktelenkedtek. – El nem tudom képzelni, hogy ti ketten mit műveltek – jegyezte meg Ramodiel a fejét csóválva, de egyikük sem figyelt rá. Joshuát nézték, aki a part felé igyekezett. – Joshua! Már csak te hiányzol! – kiáltott fel Uriel! A fiatal férfi megtorpant, majd irányt váltott és lassan a barátaihoz sétált. – Hová mentek? – kérdezte bávatagon. – A városodba, barátom – dörmögte Bardo. – Úgy illene, hogy velünk tartson a kapitány is, ha már az embereit veszély fenyegeti. Vagy tévedek?
– Nem érdekel – vonta meg a vállát, és megfordult, hogy továbbmenjen. – Joshua, nem beszélhetsz így! – a Démonvadász megfogta a vállát, ám az lerázta a karját. – Dolgom van, eressz! – Nem tudnánk tenni valamit? – kérdezte Lamachael a többieket. – Ariel? – Megbűvölték. Semmit sem tehetünk ellene. Ha valahogy megölnénk azt az ördögi nőt, talán megszűnne a varázslat, de abba mi is belehalnánk. – Hát akkor? Nem törődünk vele? – De. Miután visszajöttünk a vásorából. Joshua eltűnt a part felé vezető úton, majd kisvártatva megjelentek a vikingek. – Indulunk? – kérdezte Erik, majd Elijahhoz lépett. – Refillt itthon hagyom. Nem bánnám, ha a tieid közül is maradnának itt néhányan. A sziget védtelenné válik, ha mind elmegyünk. – Én szívesen maradnék – mondta Ariel. – Machiel megszökött, útban van felénk. Érte mennék. Meglehet, segítségre szorul. – Rendben. Uriel, Lamachael! Maradjatok ti is! A többiek felkapták a zsákjaikat, és a part felé indultak. Miközben bepakoltak Erik hajójába, feltámadt a szél is. Amint kibontották a csíkos vitorlákat, a sárkányfejes hajó kecsesen kiúszott a nyílt vízre. A Sötét Angyal Bardo mellett ácsorgott a hajó orrában, míg a többiek az oldalfalaknál üldögéltek. – Mi bajotok egymással? – kérdezte a szőke angyal suttogva. – Semmi. – Azt látom. De mire jó ez? – Nem jó. – Akkor miért nem teszel ellene? – Hagyjál már…
– Élmény ma veled beszélgetni. – Sophiel érzékeny lelkű lány, könnyű összetörni… – mondta végül halkan, hogy meg ne hallják a többiek, de a szél zúgása és a hajóhoz csapódó hullámok dübörgése elnyomta a hangját. – Én pedig tegnap durva voltam vele, amikor amúgy is sok megrázkódtatás érte. Aztán reggel, amikor hozzám bújt, nem törődtem vele. – Miért? – Nem tudom, Bardo. Rosszat álmodtam, zaklatott voltam. – Egy ostoba álom miatt? – Erikkel láttam őt szeretkezni. – Óóó. – Na, ugye… – Bedühödtél? – Sejtheted, noha végig tudtam, hogy Frídr műve volt ez is. Azt akarja, hogy féltékeny legyek, és bántsam őt. – Mit mondjak, terv szerint haladsz… Most miért nézel így rám? – Nem akartam bántani, vagyis… nem tudom. Legszívesebben…. Ah, ne is beszéljünk róla. Elegem van az elmebeteg boszorkány gonosz játékaiból. – Sophiel nem tehet róla. – Tudom. – Hát akkor menj oda hozzá! Elijah hátrasandított. – Nem a legalkalmasabb… ez csak kettőnkre tartozik, nem az egész legénységre. Amúgy meg Erikkel beszélget éppen. Mert ki mással? – Ugyan, ne fortyogj már! Mondd meg neki, mennyire szereted. A Sötét Angyal nagyot sóhajtott. – Tudja… – azzal a csutorájáért nyúlt, és nagyot húzott a híg gyümölcsborból. – A rohadt életbe! – nem győzött köpködni, ám a korty javát lenyelte. – Ugyanolyan íze volt, mint tegnap!
– Gondolod, Frídr ezt is megbájolta? – Bardo hüledezve nézett a csutorára, majd beleszagolt az italba. – Én nem érzek rajta semmit. Megkóstoljam? – Még csak az kéne… A szőke angyal felröhögött. – Tesó, akkor ma is megőrülsz? – Bardo, ez egyáltalán nem vicces! Mi lesz, ha megint bántok valakit? – Nem tudom. Majd távol tartom tőled… Oda nézz! Valami írás van a bőr alján! – Megfordították a csutorát, és valóban cirádás betűk díszelegtek rajta. „Elijah, ízlett a bor? Igyál az egészségemre! Remélem, mire lemegy a nap, Sophiel minden férfival megcsal, aki csak az útjába kerül… Amikor megölöd, gondolj majd rám, mennyire élvezem!” A Sötét Angyal némán nézte az egyre haragosabban hullámzó vizet. – Sajnálom, tesó – dörmögte Bardo. – Ezek szerint mindannyiunk borát megbabonázta. A fene enné meg a büdös banyáját… Nem gondoltam, hogy máris támadásba lendül. Még ki sem heverhette az ostorcsapásodat. – Meg kellett volna ölnöm. – Hogy te is belehalj? A bosszú megvár, Elijah. – Meg bizony… és akkor széttépem azt a gonosz perszónát! – Emberek! – kiáltott a legénységnek a nagydarab angyal. – Mostantól senki ne igyon semmit, amíg a hajón vagyunk! Az ivókészleteink jó eséllyel mérgezettek! Heliga Korset közel van, addig fél lábon is kibírjátok! Mozgolódás támadt a hajóban, majd a katonák tovább beszélgettek, mintha mi sem történt volna. Lassan feltűnt a part, és a hajó komótosan a sekély részhez úszott. Kikötöttek, majd a vízbe ugrottak. A parton bevárták egymást, és elindultak a kacskaringós ösvényen. A környék nyugodtnak
tűnt, ám alig tettek meg egy mérföldet, sűrű fekete füstoszlopokra lettek figyelmesek. – Rosszul kezdődik – mondta komoran Erik, és embereivel az élre törve megszaporázták a lépteiket. Elijah melléjük sietett, az utolsó néhány száz métert futva tették meg. Heliga Korset lángokba állt, akárcsak a látomásban… Berontottak a kapun, hogy összecsapjanak az ellenséggel, ám az eléjük táruló látványtól földbe gyökerezett a lábuk. Ameddig a szem ellátott, mindenütt holttestek hevertek, a temérdek vér vörösre színezte a földet. A házak java porig égett, a megmaradtak pedig feketén füstöltek, majd nagy robajjal összedőltek. A katonák tüzetesen átvizsgálták a romokat, és egy halomba hordták a halottakat. Az angyalok bejárták az erdőt és túlélők után kutattak, ám az eredmény kétségbe ejtő volt. Heliga Korsetet porig rombolta az ellenség. A vikingek hatalmas máglyát építettek, majd a magtárolóban talált zsákokba csavarták az áldozatokat. Egymás mellé fektették őket, Sophiel pedig frissen vágott virágokat helyezett a mellkasukra. Erik a Sötét Angyalhoz lépett, és halkan megkérdezte. – Láttad a sebeiket? – Igen. Talán régóta hevernek itt. Megtépázták őket a vadállatok. – Nem, Elijah, ezek a berserkerek voltak. Higgy nekem! – Lehettek rablógyilkosok is. A barbárok miszlikbe aprítják a fegyvertelen embereket. – Akkor hol vannak a nők és a gyerekek? A berserkerek előszeretettel rabolják el őket. – Rabszolgának? – Nem. Azt beszélik, megeszik őket. – Bíztatóan hangzik. – Ezek kannibálok, Elijah. – Akkor mégsem farkasok?
– Nem tudom – Erik elgondolkodva nézte az előttük fellobbanó máglyát. A Sötét Angyal a lángokba meredt. – Rendben. Utánuk megyünk, és kiírtjuk őket. Szavai hallatán a harcosok között mozgolódás támadt. A vikingek egymás szavába vágva latolgatták a berserkerek lehetséges búvóhelyeit, de Elijah nem figyelt rájuk. A régi konyhaépület felé osont. Ramodiel felé intett, aki némán követte vezérét. mígnem a megrogyott ajtóhoz értek. Beléptek az épület romjai közé, és fülelni kezdtek. A Sötét Angyal hátrébb húzódott, óvatosan felhajtotta a kopott szőttest, és felrántotta a csapóajtót. Odalent sötét volt, de gondolkodás nélkül leugrott a résen át. A kezében felizzott a korbács, s mind a nyolc szára más-más szegletét pásztázta a föld alatti kamrának. A padlón vérbefagyott holttestek feküdtek, három férfi. A fejükön különös, szőrös bőr, a kezükön éktelen hosszú karmok. A mellkasukba valaki tucatnyinál is többször belemártott egy kardot. – Ezek támadták meg a várost? – kérdezte Ramodiel. Elijah bólintott, és a szája elé tette az ujját, jelezve, hogy maradjanak csendben. Az ifjú angyal kezében is felizzott a kard. Elindult hátra, hogy megnézze a szomszédos helyiségből nyíló borospincét. – Légy óvatos! – szólt utána halkan a vezére. Meggyújtott egy olajlámpást, majd az övére tekerte az ostorát- Leült egy zsákra, és várt. Hallotta, amint Ramodiel léptei egyre távolodnak, ám ő egyetlen pontra meredt. A lámpás csak a raktárhelyiség elülső felét világította meg, ő a sötétben maradt. Egyszeriben megnyikordult a padló, és a férfi tudta, megvan, akit keres, akinek a motozását odakint, a máglya tövéből hallotta. Előhúzta a csizmájából a tőrét, és megcélozta azt a pontot, ahol a rejtőzködőt sejtette. Meglendítette a karját, ám az utolsó pillanatban megtorpant. Nem, az nem lehet – gondolta, majd
leugrott a zsákról, és határozott léptekkel odasétált a lécekkel borított falhoz. Hallotta az izgatott szuszogást a biztosnak vélt rejtekhelyről, és azt is, hogy a sötétben bujkáló ember szíve majd’ kiugrik a helyéről. – Gyere elő! – a hangja barátságtalanul mennydörgött, ám a sötétben semmi nem mozdult. – Ne akard, hogy én szedjelek ki onnan, mert az fájni fog – tette hozzá mogorván. Alapjában is rossz kedve volt, de a város pusztulását és a rettenetes vérfürdőt látva még zabosabb lett. – Utoljára szólok, aztán kérdés nélkül széttéplek! Az egyik léc megmozdult, majd oldalra csúszott. Egy kard hegye meredt a Sötét Angyal szívére. – Na, ne szórakozz velem! – mordult fel, és egyszerűen megmarkolta a kardot, majd azzal együtt kirántotta az odabent rejtőző alakot. A penge jól megvágta a tenyerét, a rejtélyes idegen pedig a kamra közepére zuhant. Nem várta meg azonban, hogy támadója újra lecsapjon rá. A szomszédos helyiségbe rontott, és az összes keze ügyébe kerülő tárgyat a Sötét Angyal felé hajította, aki nem győzött elhajolni a repülő edények elől. Egyre ingerültebben törtetett a dobálózó alak után, aki ismét a sötétbe veszett, ám végül nem menekülhetett. Elijah megragadta a ruháját, és a földre teperte. Nehezen tudta kivenni az arcát, mivel vaksötét volt, de érezte, hogy az ellenfele nagyon kicsi és vékony csontú. Hunyorogva nézett rá, amikor az alatta vergődő alak lekevert neki egyet. – No, most lett belőled elegem – mordult fel, és megragadta az áldozat mindkét csuklóját. Kisebb a keze, mint Sophielnek. Csak nem egy gyerek? – Ki vagy te, mondd? – kérdezte kissé barátságosabban, ám a sötét árny nem felelt, helyette felé rúgott. Nem kérdezett többet, a vállára kapta a foglyát, és a lámpáshoz sétált vele. Ott a zsákokra lökte, és lerántotta róla a köpenyét. – Rosie? – kérdezte hitetlenkedve, mire a piros copfos kislány a nyakába vetette magát.
– Elijah! Nem tudtam, hogy te vagy az! – zihálta kimerülten, és úgy szorította a férfi nyakát, mint egy fuldokló. – Miért nem mondtad, hogy te vagy? – a férfi feldúlt volt. – Nem sokon múlt, hogy megöljelek. – Nem ismertem meg a hangodat. Az előbb vikingek beszédét hallottam odakintről. – Velünk vannak, Rosie. Nem kell tőlük félned. Azért jöttek, hogy segítsenek! – Nem tudod elképzelni, mi történt itt… – Rosie koszos kis arcán könnyek csorogtak végig. – Betörtek a farkasemberek, és mindenkit megöltek. Két napig voltak itt… Az emberek sikítottak, hörögtek, azok pedig üvöltöttek. Úgy üvöltöttek, mint az ördögök. Sosem hallottam még ilyet. Rettenetes volt! Elijah hátranézett. Ramodiel is visszatért, és melléjük telepedett. – Egyedül bújtál el idelent? – Almáért jöttem le, amikor odafentről meghallottam az üvöltést… – a kislány hangja elcsuklott az emlékek felidézésétől. A Sötét Angyal magához szorította, és megsimogatta a hátát. – Már vége, Rosie. Nincs mitől félned! – Kilestem a csapóajtón, és láttam, mit művelnek. Megharapták az embereket és letépték a végtagjaikat. Minden véres volt, és ők egyre csak üvöltöttek. Nem mertem kimenni, Elijah… Gyáva voltam. – Nem voltál gyáva. Jól tetted, hogy elbújtál előlük! – Aztán minden elcsendesedett, de itt maradtam. Halálosan féltem. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre kimerészkedtem, de amint a lépcső felé indultam, dübörgő lépteket hallottam, épp, mint most, titeket… – a kislány szeme tágra nyílt a félelemtől. A szeme vörös volt a sírástól és kapkodva vette a levegőt.
Ramodiel és Elijah egymásra néztek, majd türelmesen megvárták, míg a kislány megnyugszik, és folytatja a történetét. – Ők voltak azok, a farkasemberek. Tudtam, hogy észrevennék a búvóhelyemet, ezért amint leértek, rájuk támadtam. Nem tudom, hogy sikerült, de mindet megsebeztem, és amikor a földre zuhantak, addig szúrtam őket, amíg mozogtak… Soha életemben nem féltem még annyira… Csak néztem őket, zokogtam és ütöttem vágtam a testüket, amíg el nem csendesedett minden. Nem mertem visszamenni, idelent maradtam… És most azt hittem, újra ők jöttek el értem. – Ügyes voltál! – simogatta meg a haját Elijah, majd szomorkásan elmosolyodott. – Igazi kis harcos vagy! – Az a kard mentette meg az életemet, amit tőled kaptam – nézett rá a gyermek könnyes szemmel. – Jól megvágott, mit ne mondjak. És tőled is jókorát kaptam. Büszke vagyok rád! A kislány arca felderült. – Tényleg? – Igen. Úgy küzdöttél, mint egy felnőtt. És hogy három nagydarab férfit leterítettél, ez mindenképp elismerésre méltó. – Elijah, ezek nem emberek, hanem szörnyek. – Ugyan, Rosie, ez csak állatbőr rajtuk – mondta a Sötét Angyal, és lerántotta az egyik hulláról az álarcot. A kicsi felsikított. Az állatszőr alatt ugyanis valóban egy halandó feküdt, ám hiába volt ember arca, a fogai akkorák voltak, akár egy grizzly medvének. Ramodiel a kardjával szétfeszítette a halott állkapcsát, de úgy tűnt, a fogai valódiak, akárcsak a hegyesre reszelt fekete karmai. – Mik ezek? – kérdezte undorodva. – Mégiscsak igaza lesz a vikingnek? – Úgy tűnik. Ugyanakkor magad is láthatod, hogy nem legyőzhetetlenek, és nem halhatatlan lények. Rosie egymaga hármat küldött a túlvilágra… ezt el kell mondanunk Erikéknek.
– Rendben, felvonszolok kettőt, te hozd a harmadikat! – bólintott az ifjú angyal, majd megmarkolta az előtte fekvő hullák ruháját, és magával cipelte őket a feljárathoz. – Hogy ezek milyen rohadt büdösek – dohogott, majd eltűnt a lépcsőn. – Gyere, Rosie! – nyújtotta felé a kezét a Sötét Angyal, ám a kislány nem mozdult. – Mi a baj? Odakint biztonságban leszel. – Nem akarok kimenni innen. – Nincsenek már itt… csak mi vagyunk a városban. Nincs mitől félned! A kislány elpityeredett. – Attól félek, odakint vannak a testvéreim… Az anyukám… és a többiek. A Sötét Angyal megrázta a fejét. – Nincsenek odakint. Nem láttam őket. Rosie felkapta a fejét. – Tényleg? Akkor lehet, hogy megmenekültek? – Vagy elrabolták őket. Elijah csak remélni merte, a kislány nem boncolgatja tovább ezt a kérdést, de tévedett. – Rabszolgának? – Igen – vágta rá. Kegyes hazugság volt, de nem mondhatta meg az így is halálosan rettegő gyermeknek, hogy a berserkerek kannibálok. – Gyere, menjünk innen! – Azzal kiballagtak az odakint hatalmas lángokkal égő máglyához. A vikingek és az angyalok a tűzoszlop előtt álltak, és néma csendben nézték a sötét ég felé szárnyaló csillogó pernyék tengerét. Ramodiel cseppet sem törődve a magasztos pillanattal, a viking király elé vonszolta, és a földre hajította a berserkerek hulláit, majd lihegve hátranézett. – Elijah mindjárt hozza a harmadikat. A Sötét Angyal meg is jelent a végszóra, és Erik elé lökte a halottat. Rosie a háta mögül sandított a magas, szőke férfira.
– Ki ez a gyermek? – kérdezte a viking. – Itt élt, a városban. Úgy tűnik, ő az egyetlen túlélő – felelte Elijah, majd töviről-hegyire elmesélte, amit a kislánytól hallott. – És hogyan tudtad elintézni ezeket? – a viking leguggolt Rosie-hoz, és mélyen a szemébe nézett. – Ő tanított vívni – bökött a kislány Elijah felé, mire mindannyian felnevettek. – Most azonban már magad is láthatod, hogy ezek emberek – mondta a Sötét Angyal, ám addigra a vikingek letépték a szörnyekről a maszkot. Hátrahőköltek ugyan a fogaik és a karmaik láttán, de aztán elégedetten hümmögtek, tudván hogy a berserkerek nem is farkasok. – Vajon mitől ilyen a foguk? És a karmaik? – Talán valami mágikus szertől. De az is lehet, ilyennek születnek – találgattak a katonák, miközben Elijah kézen fogta Rosie-t, és Sophielhez vezette. – Maradjatok együtt, rendben? Valószínűleg még az éjjel tovább indulunk. Mellettetek leszek, de most beszélnem kell Erikkel. Az angyallány magához ölelte a kislányt. – Úgy lesz, ahogy szeretnéd – felelte halkan, ám a Sötét Angyal nem tudta nem észrevenni, mennyire szomorú. Vajon Heliga Korset pusztulása és Joshua viselkedése bántja ennyire? Vagy még mindig rám neheztel? De nem töprenghetett tovább, mert Erik magával vitte a tűz másik felére, ahol már összegyűlt a tanács. A vikingek nyomkövetői megtalálták a csapást, amerre a berserkerek elhurcolták az áldozataikat. – Utánuk kell mennünk! – dörmögte a vörösesszőke, nagyszakállú Kol. – Ha hagytak maguk után őrszemeket, számítanak ránk. – Sigurd más véleményen volt. – Ha várunk, eltűnhetnek a nyomok – vélekedett Erik. – Most kell elindulnunk.
– És ha túlerőben vannak? – Ramodiel nem volt feldobva az előttük álló feladattól. – Akkor mozgalmas éjszakánk lesz – veregette vállon Bardo, majd felrikkantott. – Öljük meg a mocskos dögöket! A vikingek felüvöltöttek, Erik pedig Elijahra nézett. A Sötét Angyal bólintott. – Adjunk a dögöknek! Parancsát újabb üdvrivalgás fogadta, csak a fiatal angyal zúgolódott. – Engem kellett volna a szigeten hagynotok… Miért mindig nekem jutnak az ilyen pokolfajzatok? – Azért, hogy ne unatkozz – dörmögte Bardo jókedvűen. – Mégis, mit csinálnál ott nélkülünk? Horgásznál a stégen? Itt mégiscsak farkasembereket ölhetsz. Ha akarod, begyűjtőm a fogaikat, aztán csinálok belőlük egy helyre nyakláncot neked. Ramodiel felröhögött. – Bardo, neked teljesen elmentek otthonról! Nincs kedvem a sötétben ezekre az ocsmány körmű, farkasfejű gyilkosokra vadászni. Utálom a rohadt szörnyeket. – Éppen ezért kell elpusztítanunk őket. Magad is láthattad, mit műveltek Heliga Korsettel. – Joshua dolga lenne utánuk menni. Az ő városa. Az ő emberei… – Nos, magad is láthattad, hogy a banya kimosta az agyát. Valószínűleg el sem jutna a tudatáig, hogy amíg ő Frídrrel hempergett, mindene odalett… A jócskán előttük ballagó Sophiel hátranézett, mire Elijah rájuk mordult. – Ezt ne most beszéljétek már meg! – És a kislány? – Bardo suttogva mutatott Rosie-ra. – Magunkkal visszük a csatába? – Van más ötleted? – Elijah hangja ingerülten csengett. – Itt nem maradhat. A hajó messze van… Muszáj lesz velünk tartania, tetszik vagy sem.
– És ha baja esik? – Nem esik, mert Ramodiel végig mellette marad. Rendben? A fiatal angyal felsóhajtott. – Rendben! De ha visítozik … Elijah megázta a fejét. – Rosie kemény kislány. Nem lesz vele semmi baj. – Hát, úgy legyen… Amúgy miért nem Sophielre bízod? Most is vele van. – Nem tudom, Sophiel mennyire állja majd a sarat. – A Sötét Angyal halkabbra fogta a hangját. – Bardo, kérlek, figyelj rá nagyon! – Úgy lesz! – vágta rá a szőke angyal. A csapat eközben elhagyta a várost, és egy szűk csapáson átvágtak az erdőn, majd egy sziklás rész következett. Az ég viharfelhőktől feketéllett, így nehezen tudták kivenni az előttük elterülő dimbes-dombos hegyoldalt. Az éles szemű angyaloknak is komoly erőfeszítésébe telt meglelni a nem sokkal korábban arra vonuló szörnyek nyomát. Elijah előre ment a középtájon gyalogló Sophielhez, és elégedetten látta, hogy kézenfogva megy Rosie-val a vikingek után. Hozzá lépett, és átkarolta a derekát. – Minden rendben? – kérdezte halkan. Érezte, hogy az angyallány boldog a közelségétől, és ettől jókedvre derült. – Rosie nagyon fél – felelte Sophiel angyalnyelven. – És te? Az angyallány felsóhajtott. – Hazudnék, ha azt mondanám, minden álmom szörnyvadászat… A Sötét Angyal felnevetett, majd lágyan arcon csókolta a lányt. – Vigyázok rátok! Hamar túlleszünk az egészen! Sophiel megborzongott a férfi ajkának érintésétől és Elijah elégedetten hallotta, hogy szaporábban ver a szíve. Fontos vagyok neki – gondolta megkönnyebbülten – és
ha nem őrülök meg újra a napközben ivott bájitaltól, talán bajmentesen túljutunk az éjszakán… A kis csapat lefelé ballagott a hegyoldalban. Az út egyre meredekebbé vált, de a harcosok segítették egymást. Nesztelenül osontak egyre lejjebb és lejjebb, amikor hirtelen dobpergés ütötte meg a fülüket. Aztán meglátták a hasadékot is, amelyen keresztül fény szűrődött az éjszakába. Erik csendre intette a harcosokat. Libasorban követték a vikinget, aki eltűnt a hasadékban. Lassan elnyelte őket a hatalmas, sziklába vájt járat. A barlang széles volt és magas, mintha nem is emberkéz, hanem a természet vájta volna ilyenre. A falakon fáklyák világítottak, amitől a harcosok árnyai ijesztő alakzatokat festettek a vörös sziklákra. A dübörgő dob hangja elnyomta a lépteik zaját. Egy útelágazáshoz értek. Erik intésére két csoportra oszlottak, s míg a vikingek felfelé, az angyalok lefelé mentek tovább. Rosie erősen markolta Sophiel jobbját. A kislány pislogva meredt az angyalok kezében kékes-vörös fényben lángoló, pokoli fegyverekre. Egy széles terembe értek, amelynek a közepén jókora tűz égett. A farkasemberek hangosan énekelve állták körül, amikor az előttük magasló pódiumra egy fekete, farkas fejű, hatalmas ember lépett. A válla szeles volt, akar egy szekrény, a felsőtestét sűrű szőr fedte. Az angyalok egy kiszögellésbe lapultak, kihunytak a fegyvereik. Az agyaras előre lépett, és egy rézszínű kerek tálat emelt a magasba, mire az előtte álló hívek mind letérdeltek. Ekkor lehajolt hozzájuk, és az első kezébe adta a tálat, amelynek a szélén egy felfelé hajló csőr fénylett. A kiválasztott megemelte az edényt, a csőrt a szájába vette, és nagyot kortyolt a léből. Eztán továbbadta a tálat, míg mindenkire sor került. Legutoljára az agyaras ivott, majd dolga végeztével a feje fölé emelte a kelyhet, a farkasemberek pedig üvölteni kezdtek.
Látszott rajtuk, hogy az ital hatására pillanatokon belül kifordultak magukból és eszelőssé váltak. Hangosan csattogtatták félelmetes fogaikat, üvöltve acsarkodtak és küzdelmet imitálva a levegőbe ugrottak. Mindez azonban az ünneplés része volt, hiszen győzelmet arattak a sokáig bevehetetlennek tartott Heliga Korset felett. A város éléskamráját kiürítették, a lakosság hasznosítható tagjait begyűjtötték. Az angyalok szeme résnyire szűkült, amikor meglátták a ketrecekben raboskodó nőket és gyerekeket, akik halálra válva nézték, amint egy társukat a tűz felé taszigálnak. Előkészítettek egy nyársat, majd miután a nőről letépték a ruháját, egy oltárszerű kőlapra lökték. Nem volt kérdés, mit terveznek az áldozatukkal. Az agyaras a dermedten fekvő áldozatához lépett, és belemarkolt a hajába, miközben egy másik megemelte a nyársat. Elijah felemelte a kezét, hogy elrendelje a támadást, amikor egy éles balta szelte át a teret, majd megállt az agyaras koponyájában. – Erik – mormolta elismerően Elijah, majd Sophielre és Bardora nézett. – Adjatok nekik! A lángoló holdsarló és a hatalmas buzogány akár a meteoritok, úgy szelték át a tágas barlangot, és sorokban tarolták le a borzalmas szörnyetegeket. A vikingek is támadásba lendültek, és a magasból ugrottak a megvadult farkas-álarcos lények közé. Húsba vágtak a pengék, fröcskölt a vér, s vadállatias üvöltés rázta meg a falakat. Bár mindannyiuk számára nyilvánvaló volt, hogy a kábító ital hatására tört rájuk az őrület, mégis megdöbbentette őket a pokoli zsivaj. A démoni lények bőre kemény volt, akár a páncél. Tízszer annyit is elbírtak, mint egy közönséges halandó, így az angyaloknak és a vikingeknek úgy tűnt, sosem lesz vége az irtózatos küzdelemnek. Hiába ritkították meg egyre s másra a vadak sorait, újabbak jöttek elő a föld alól. Sophiel, Ramodiel, Rosie és Bardo a hasadékban maradtak, ám kisvártatva kiszúrták
őket, és rájuk támadtak. Sophiel maga mögött tartotta a kislányt, és testközelből kaszabolta a szörnyeket, míg Bardo igyekezett megtisztítani a társai körül a teret. Ramodiel hátulról védte őket. Erik arcát vörösre színezte áldozatai ráfröccsenő vére, de rendíthetetlenül ütötte őket a baltájával, amit időközben kirántott az agyaras fejéből. Baljában tartott pajzsával is nagyokat sújtott a rárontó vadakra, akik hangos dörrenéssel zuhantak a földre. Sophielék mögött recsegve-ropogva kinyílt egy ajtó, és rájuk zúdult a farkasemberek egy újabb csapata. Az ellenség sokszoros túlerőben volt. Ramodiel Bardoért kiáltott, ám a szőke angyalt elsodorták az ellenfelei, így az ifjú angyal, Sophiel és Rosie magukra maradtak. Szembeálltak a vadakkal, és ütni kezdték őket, de azok dárdákkal jöttek ellenük, és eszelősen vetették rá magukat hármójukra. – Sophiel! – Elijah hangja mennydörgött a hasadékban. – Fogd a kardomat! – azzal feléje hajította ónix-berakásos, hatalmas kardját. A lány elkapta, s miközben el-elhajította a holdsarlóját, a közel merészkedőkre odacsapott a gyilkos pengével. A Sötét Angyal ostorával szénné égette a közelébe merészkedőket, és néhány pillanattal később már az angyallány háta mögött állt. – Mindjárt vége! – mondta a kettejük közt bujkáló, halálra vált Rosie-nak, aki védekezőn tartotta maga előtt a kardját, de többre nem volt képes. Elijahnak igaza lett, mert kisvártatva elült a csatazaj, és a barlangot kimerült, de jókedvű hangok töltötték meg. A vikingek és angyalok szövetsége ismét győzelmet aratott. A veszteségük csekély volt, a sérült annál több. Erik és az emberei kiszabadították a rabokat, és Rosie könnyek közt vette észre, hogy édesanyja és a fivérei is életben maradtak. – Mit csinálunk ennyi emberrel? – kérdezte Bardo a csendben ácsorgó vezérét. – Nem férnek fel mind a hajóra.
– Nincs hova menniük. Muszáj lesz valahogy magunkkal vinnünk őket. A part tele van halászhajókkal. Majd kerítünk néhányat. Időközben Erik is hozzájuk sietett, és lihegve magához ölelte őket. – Félelmetes vagy, barátom! – veregette vállon a Sötét Angyal, és arra gondolt, bár sokszor féltette a vad viking rajongásától az angyallányt, Erik rászolgált a bizalmára. – Ahogy fejbe dobtad azzal a baltával az agyarast, nos… az legendás pillanat volt. A viking felröhögött. – Jó volt látni, hogy a berserkerek tényleg legyőzhetők. Elijah közben Sophielhez sietett. A karjába zárta az angyallányt, és megsimogatta csapzott haját. – Jól vagy? Nem esett bajod? Hadd nézzelek! – Semmi bajom – bújt hozzá a lány. – Köszönöm a kardodat, és hogy gondoltál rám. – Hogy gondoltam? Végig te jártál az eszemben. – Tényleg? – Mondanám? A lány kerek arcán halvány rózsapír futott át, világoskék szeme fáradtan csillogott. – Nagyon szeretlek téged, Elijah. A férfi felsóhajtott. – Mennyire vágytam rá, hogy ezt mondd… – azzal szájon csókolta. Ajka forrón tapadt a lányéra. Úgy szorította magához, mintha először ölelné, először csókolná. Nem érdekelte, hol vannak, sem az, hogy vértől ragacsosak, csak az, hogy ők ketten együtt vannak és szeretik egymást. Sophiel odaadón simult hozzá karjait a férfi nyaka köré fonva, és ahogy Elijah felegyenesedett, a lány lábai a levegőben kalimpáltak. Elnevette magát. – Mennyire imádom, amikor így nevetsz – súgta a fülébe a Sötét Angyal. – Hát még, amikor levegőért kapkodsz…
– Zavarba hozol – mondta mosolyogva. – Szeretem nézni, ahogy elpirulsz – nevetett fel a férfi. – Nincs még egy nő, akinek az érzései ennyire az arcára lennének írva. És aki ennyire ügyesen harcolna… – Ezt komolyan mondod? – kérdezte a lány, miután Elijah letette. – Vagy gúnyolódsz? – Miért gúnyolódnék? Büszke vagyok rád! Hol van már az a félénk kislány, aki Spero temetőjében voltál. A lány arcán halvány árnyék suhant át. – Ha most találkoznék veled a kriptasoron, ugyanúgy pórul járnék. – Ne hozzám mérd magad – felelte halkan a férfi. – A Mennyország legmegátalkodottabb angyala vagyok. Sophiel átölelte a férfi derekát. – Már nem, Elijah. Már nem vagy az…
VI. FEJEZET
A különleges vendég
Machiel sosem ébredt még fel ilyen hirtelen, mégis tudta, hogy elkésett. A halászok egyike a földre teperte, míg a másik vastag kötelet tekert a kezére. A lány rúgott-harapott, a rajta ülő férfi pedig ütésre lendítette a karját. – Ne az arcát! – szólt rá a társa. – Ha tényleg lány, ne csúfítsd el! A halász bólintott, és letépte Machiel fejéről a sisakot. – Hoppá! Ki hitte volna, hogy a rút csuklya ilyen bájos arcot takar? A másik férfi is közelebb lépett, hogy leszaggassa a lányról a ruhát, de a nagyobb darab társa félrelökte. – Megőrültél? Harald jó árat fizet majd érte, meglásd… – Miért nem tartjuk meg magunknak? – A nejed biztos nagyra értékelné az ötletet – heherészett az előbbi, amikor Machiel megszólalt. – Szerzek nektek pénzt, ha szabadon engedtek. – Ugyan, kislány. Te menekülsz… a kérdés már csak az, hogy ki elől, és miért. Machiel nagyot nyelt. A táskája egy kabátba csavarva a lova hátán pihent, nem vették észre a norvégok. Nem olyan nagy a baj, innen még van kiút – gondolta. Az előtte ácsorgó, ápolatlan férfiakra pillantott, akik kíváncsian meredtek a szemébe. – A fivérem haragja elől menekülök…
– No, és ki a te fivéred? – Azrael. A halászok összenéztek. – Te hallottál róla? – fordult a nagydarabhoz. Az megrázta a fejét. – Nem. Bár beszélik, hogy a hegyekben könyörtelen, sötét hercegek élnek. – Ők azok! – vágta rá a lány. – A fivéreim. – Többen vannak? – Hamarosan magad is meglátod. A halászok a hajó túlsó felébe siettek, és izgatottan sutyorogni kezdtek arról, vajon nem lenne-e jobb ötlet a lány fivéreivel alkudozni Véreskardú Harald helyett. Machiel azonban nem pocsékolta az időt. Csizmájából kirántotta a katonától elvett tőrét, és egy ugrással a ló mellett termett. Letépte róla a lapos válltáskát, átvette magán, majd a vízbe ugrott. A két férfi hangosan szitkozódott, mivel egyikük sem tudott úszni. Machiel ezalatt sebesen úszott a part felé. A víz rettentő hideg volt, a fájdalom a csontjáig hatolt, és az áramlás is borzasztó erős volt, mégis valahogy sikerült partra evickélnie. Magához szorította a zsákot, és rohant az erdőben, ahogy csak a lába vitte, miközben azért rimánkodott, hogy a halászok be ne érjék. Nem tudta, mióta futhatott, de érezte, hogy az arca ég, s a szíve oly hangosan dübörög, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. Ariel, ezt jól elrontottam – gondolta kétségbeesetten –, bár legalább a jó oldalon úsztam partra. Ugye, megtalálsz engem? Lelassított, hogy egy kicsit megpihenjen, amikor lódobogást hallott. Megdermedt, majd újra futásnak eredt. Az izmaiba égő fájdalom hasított, de nem állt meg. Egy sziklás rész felé rohant, majd amikor meglátott egy feketén tátongó üreget, a táskáját egy mozdulattal a sötétségbe dobta.
Egy lovas vágott elé. Délceg, világosszőke férfi volt. A szemöldöke és a borostája is világos, szinte fehér, a szeme ezüstkék. Jóképű volt, s a vonásain látszott, hogy nemes vér csörgedezik az ereiben. Az orra egyenes, az arca napsütötte, a szája szép vonalú, a fogai fehérek. Módos katona volt, talpig szarvasbőr ruhában, sötétkék köpenyben, a hátán átvetett széles karddal, az övébe dugott baltával. Machielt látva szélesen elvigyorodott. – Jó gyorsan futsz, te lány! – Nincs egymással dolgunk – lihegte Machiel. – Kérlek, engedj utamra! – Nem tehetem – rázta meg a fejét. – A földünkön jársz. Magammal kell, hogy vigyelek. – Már miért kéne? Tágulj előlem, és elmegyek a földedről! A férfi felnevetett. – Jól felvágták a nyelvedet! – Téged is felváglak, ha közelebb merészkedsz! A norvég hahotázott. – Nem tűnsz félelmetesnek. – Engedj utamra! Utoljára mondom. – Ne is álmodj róla! Újabb lovasok érkeztek, és kíváncsian hallgatták a beszélgetést, majd az egyik leugrott a lováról, hogy lefegyverezze a lányt. – Vigyázz vele! – figyelmeztette a szőke a társát, de az leintette. – Csak egy kislány… Machiel abban a pillanatban meglódult, és a férfiba mártotta a tőrét. A katona a vállához kapott meglepetésében. A lány fellökte, és amikor az térdre esett, a hátára lépett, onnan pedig egyenesen a gazdátlanul maradt lóra ugrott. A katonák felhördültek meglepetésükben, de addigra a lány vágtára fogta az állatot.
– Mi a fene – mordult fel a szőke kapitány, és az embereire ordított. – Gunnar! Leif! Kerítsétek be a másik oldalról, de ne sebesítsétek meg! Mindannyian az eszelősen vágtázó lány után eredtek. Machiel mellett villámgyorsan suhantak el a fák. A lány nem győzte kapkodni a fejét az alacsony ágak és szúrós cserjék között, de a ló, mintha tudta volna az utat. Az angyal nagyot rántott a kantáron, hogy az állatot letérítse az ösvényről, de az, mintha megbabonázták volna, dübörögve vágtatott előre, egyenesen Klippé városába… – Te buta paripa! – kiabált. – Ne arra menj, hanem a másik irányba! – Az azonban rá sem hederített, vadul vágtatott a magas palánkokkal körülvett otthona felé. Valaki hahotázni kezdett a lány mögött, s amikor megfordult, meglátta a szőke férfit és a társait, amint hátulról bekerítették. Előtte kinyílt a kapu, s az odabent álló őrök felé intettek. A norvég jókedvűen kitárta a karját. – Erre, kérek! Épp ide tartottunk. Jó helyen jársz! A társai harsogva röhögtek, miközben a városba terelték a lányt. – Uram, mit szándékozol tenni vele? – kérdezte a Leif névre hallgató katona, akinek a halántéka csupaszra volt borotválva. Vörösesszőke haja a füle fölött kócos copfban folytatódott, a nyakát sötétkék tetoválás fedte. Uram? – Machiel felkapta a fejét. No, akkor vele kell egyezkednem. Kíváncsian nézett a szőke férfira, aki Leif felé biccentett. – Vidd az asszonyokhoz! Hozzák rendbe, aztán kísérd elém! Beszélni akarok vele! A tetovált férfi egy tágas épületbe kísérte Machielt. Egy zöld ruhás lányra bízta, aki két asszonytársával épp törülközőket hajtogatott. A norvég lány nyúlánk volt, arca szélfútta, sötétszőke fonata a csípőjéig ért.
– Hát ez meg miféle szerzet, Leif? – nézett bizalmatlanul az angyallányra. – Az erdőben kaptuk el Haralddal. Azt kérte, tegyétek rendbe. Haralddal? Machiel agya lázasan járt. A halászok is róla beszéltek volna? – De miért néz ki ilyen rettenetesen? Mi ez az ormótlan öltözet? – Menekülőben volt. Hogy ki elől, nem tudni, de két másodperc alatt lefegyverezte Iant. Képzelheted, hogy odavan, hogy egy kislány így megalázta… A norvég nő felnevetett, ám miután a férfi kiment, Machielhez fordult. – Ida vagyok, Leif húga. Gyere, vesd le ezt a rémes gúnyát, és fürödj le abban a dézsában! – mutatott egy paraván mögé. – Épp most öntöttem bele forró vizet. Addig keresek valamit, amit felvehetsz! Hozok egy kevés ételt is, biztos rég nem ettél. A helyiségben dolgozó másik két nő kíváncsian méricskélte az angyallányt, amint az megvált a katona bő, vizesre ázott ruháitól. Jólesett a földre dobnia a nehéz, koszos gúnyát, és elmerülni az olajtól illatozó, meleg vízben. Machiel hálát adott az Égnek, hogy bár elfogták, egyelőre kellemesen alakul a sorsa. Nem bánnak vele gonosztevőként, és a koponyák is biztos helyen vannak. De hogy ez a nemes eztán mit akar? Nyilván pénzt – töprengett, miközben kimászott a dézsából, és szárazra törölte magát. A helyiségben ropogó tűz mellé ült, és kifésülte a haját, majd várakozásteljesen nézett Idára. A norvég lány meleg harisnyát és egy földig érő ruhát hozott. Az alsó része sötétkék volt, a felső világos, az övrészét pedig díszes ezüstcsat díszítette. Egy fekete bőrcsizmát is kapott, amit vastag bőrszalaggal erősíthetett a lábára. – Minden rabbal ilyen kedvesen bántok? Ida megrázta a fejét.
– Nem. Gondolom, tetszel Haraldnak. – Haraldnak? – Ő a királyunk, kislány. A szőke férfi, aki elfogott az erdőben. Az angyallány felvonta a szemöldökét. – Véreskardú Harald? A nő bólintott, Machiel pedig kibámult az ajtón, ahol Leif várta. Ez nem is rossz… Ha tetszem neki, hamarabb elérem a célomat – gondolta jókedvűen. – Gyere! – intett felé a tetovált katona, majd elismerően nézett végig rajta, amikor kivonult a ház elé. Machiel tőrét elvették, így fegyvertelenül követte a férfit a norvég király tágas otthonáig. Leif ott magára hagyta. Az angyallány körülnézett. A tetőgerendákról állatbőrök lógtak, a falakat pajzsok és agancsok díszítették. A padlón vastag szőttesek terültek el, a helyiség közepén hosszúkás kővájatban lobogva égő fahasábok ropogtak. Kellemes meleg volt, és valahonnan sült hús illata szállt felé. A terem egyik oldalában asztalok sorakoztak, az egyiken tálak, kancsók, edények. Ó, biztosan akad egy tőr a kosarakban… – gondolta Machiel, és odaszaladt, ám csak üres tányérokat és néhány tompa, életlen kést talált. Csalódottan forgatta az egyiket a kezében, amikor megszólalt mögötte valaki. – Vendégként fogadlak, és te máris késért nyúlsz a házamban? Machiel megpördült ijedtében, de rögvest elnevette magát. – A vendégeket meg szokták hívni, királyom – nyomta meg az utolsó szót. – És nem szokták elvenni a fegyvereiket. – Leszúrtad az egyik emberemet – tárta szét a karját a férfi. – És még csak meg sem büntettelek. – Az embered el akart fogni. Mégis, mit kellett volna tennem?
– Megadhattad volna magad, és akkor nem lett volna vérontás. – Lesz még több is, ha nem engedsz utamra. – Férfinak hittünk… Mi okod volt álruhában menekülni? – Nem hiszem, hogy ezt veled kellene megbeszélnem. – Hát akkor kivel? Tiszta ruhát és fürdőt kaptál. És lám-lám, kiderült, hogy a csúfos göncök alatt egy igencsak bájos teremtés rejtőzik. Machiel elmosolyodott. A király vonzó férfi volt. Nem tűnt emberevőnek, sőt, első pillantásra kifejezetten rokonszenvesnek találta a lány. Nem volt olyan nagydarab, mint az angyalok, de így is egy fejjel magasabb volt Machielnél. Harcedzett teste és büszke tartása arról árulkodott, hogy nem ijed meg a saját árnyékától. Világosszőke haja kuszán állt, mint Ramodielé, a szakállát rövidre nyírta, amitől az arca fiatalabbnak tűnt a valós koránál. Az orra egyenes volt, a szája érzéki, az állán kis hasíték. Machiel igyekezett nem túlságosan megbámulni őt, de nehezen uralkodott a kíváncsiságán. – Kitől véres a kardod? – kérdezte váratlanul, mire a norvég elmosolyodott. – A nevemre célzol? – Mi másra? A férfi szeme résnyire szűkült a nevetéstől. – Az ellenségtől véres. Tudod, itt északon, előszeretettel aggatunk egymásra jelzőket. – Szóval rád a harc… és az emberölés jellemző? – Hódító nép vagyunk. A területeinket és a javainkat nem ajándékba kapjuk. Aztán meg is kell védenünk a mieinket. Ilyen értelemben, igen, embereket ölök. De ki nem? A lány megvonta a vállát. – Értem. De engem miért hurcoltál ide? Mondtam, hogy elmegyek a földedről. Eszem ágában sincs itt maradni.
– Kíváncsi lettem rád – a norvég közelebb lépett, és végigmérte. – Mi a neved? – Machielnek hívnak – Machiel… különös név. Sosem hallottam még hasonlót sem. A lány elnevette magát. – Gondolom. Tudod, csak nemrég érkeztem… Északról. – Nem úgy festesz, mint az északi népek. – Nos, Atyám a maga képére teremtett… Már, ha ez mond neked valamit. A férfi mosolyogva nézte. – Nem hallottam még a te Atyádról. Nagyhatalmú ember? Machiel felkacagott. – Ha te azt tudnád… – Nem félsz tőlem – Harald szavai sokkal inkább kijelentésnek hatottak, mint kérdésnek. – Miért félnék? Tán bántani akarsz? – Sosem tenném. – Hát akkor? – Kíváncsi vagyok rád. Már az erdőben is ritka madárnak láttalak, de a szemtelenséged még érdekesebbé tett a szememben. – Szemtelen volnék? – Meglehetősen. Machiel nagy barna szeme elkerekedett. – Az őszinteség szemtelenség? – Ezt most komolyan kérdezed? – Igen. Harald meglepetten nézett rá. A lány nem gúnyolódott. – Nem, nem az… – Miért volnék ritka madár? – Mert mifelénk nem így néznek ki a nők. Machiel végignézett magán, aztán a szőke férfira pillantott. – És az baj? Nem vagyok szép?
A király elnevette magát. – Tényleg tudni akarod? – Igen. – Nos, nálad szebb teremtést nemigen láttam még. Az angyallány arca felragyogott. – Tényleg? – Tényleg. Mindig ilyen sokat kérdezel? – Baj? A király hahotázott. – Nem. Egyáltalán nem. De mondd csak, ki elől menekültél? – A fivéreim elől. Tudod, mostanság nem a legjobb a viszonyunk, ezért se szó, se beszéd, otthagytam őket. Felvett egy hajó, de a halászok, akik megígérték, hogy elvisznek egy darabon, megkötöztek. Elhatározták, hogy eladnak neked. Harald király érdeklődve hallgatta. – Elvágtam a kötelet, amit a csuklómra kötöttek, a vízbe ugrottam, aztán kimásztam a partra és az erdőbe rohantam. Akkor jöttetek ti… – És miért romlott meg a fivéreiddel a viszonyod? – Másképp gondolkodunk a világ dolgairól – sóhajtott nagyot a lány. – Ezért úgy döntöttem, nem maradok velük. A barátaim várnak rám Birca szigetén. – Björnssonék? – a norvég szemöldöke magasra kúszott. – Igen. Erikéknél lakom egy ideje a barátaimmal. Szövetségesek vagyunk. – És van urad? – Uram? – Férjed, akivel megosztod az ágyad. A lány szívverése kihagyott egy pillanatra. – Van – vágta rá azonnal, ám a pupillája hatalmasra tágult. Harald elnevette magát. – Hazudsz. Machiel elvörösödött. – Nem hazudok.
– Látom rajtad… – Hol? A férfi mosolyogva nézett rá, majd megérintette a lány kerek arcát. – Itt… és itt… – cirógatta meg az ujjával Machiel bőrét. – Lángvörössé váltál és a szemed is elsötétedett. – Elsötétedett? Már nem aranybarna? – Te komolyan kérdezel ilyeneket? – a férfi kíváncsian nézett a bájos lányra. – Miért? Úgy tűnik? – Nem. Olyan vagy, mint aki… nem is tudom. Sosem találkoztam még hozzád fogható nővel. De nem válaszoltál a kérdésemre. Mármint őszintén. – Van valaki, aki fontos nekem – helyesbített a lány. – De mit érdekel ez téged? – Tetszel nekem. Feleségül vennélek. – De hisz nem is ismersz! Én sem téged. És nem is szeretlek. A norvég elmosolyodott. – Majd megszeretsz. Machiel csodálkozva nézett rá. – Te most viccelsz? A férfi jókedve elronthatatlan volt. – Úgy nézek ki? – Nem tudom. De miért akar minden viking azonnal házasodni? – Miért? Ki akart még elvenni? – Refill. – És visszautasítottad? – Igen. Bardo azt mondta, az ő jegyese vagyok. – És tényleg? – Dehogy. Vagyis… Most nem ezt kellett volna felelnem ahhoz, hogy távol tartsalak. Igaz? A férfi felnevetett.
– Már késő. – Szóval, miért házasodnak ilyen hirtelen a vikingek? – Területért. Szövetségért. Ha hozzám jönnél, nem kéne többé Erikkel és Refillel harcolnom. Testvérekké válnánk. – Birca szigetén számtalan gyönyörű viking nő él. Sokan közülük nemesek; bármelyiküket feleségül kérheted. – De én téged választottalak, és el is veszlek. – Hisz nemet mondtam, Harald király. Nem érted? A szőke férfi azonban megrázta a fejét. – Eldöntöttem, Machiel, ez ellen nem tehetsz semmit. – Nem dönthetsz helyettem! – Már hogy ne dönthetnék? – Mert király vagy? Harald bólintott. – Például. – De én nem vagyok norvég, felettem nincs hatalmad. – Gondolod? Azt azért észrevetted, hogy a birodalmamban tartózkodsz éppen? – Nem. Egyik erdő olyan, mint a másik. Ha ez a tiéd, majd odébbállok… Harald felnevetett. – Szédületes kis nő vagy. Szerinted engedlek? – Szerinted nem tudok elszökni? – Nem, hát. Előlem legalábbis biztos, hogy nem. De miért akarsz annyira elmenni? – Szerelmes vagyok valakibe – lépett hozzá közelebb Machiel, hogy a szemébe nézzen. – Hát majd elfelejted! – mondta Harald, és magához húzta a lányt, aki válaszul lekevert neki egyet és kitépte magát az ölelésből. Eztán felkapott egy tálat, és a férfihoz vágta. Az elhajolt a tál elől, majd elkapta Machielt, és az asztalra hajította. A lány csak úgy nyekkent a tömör falapon, és moccanni sem tudott a ránehezedő férfitól. A norvég nem eresztette, és bármennyire is tiltakozott ellene, szájon csókolta.
A csókja nem volt goromba, eltekintve a ténytől, hogy Machiel kezét a feje fölé szorította. – Ne küzdj már annyira ellenem – morogta már-már gyengéden. – Olyan édes az ajkad, olyan finom az illatod. Engedd, hogy szeresselek! – azzal újra megcsókolta a lányt. – Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem ellenkeznél. – Mondtam, hogy mást szeretek – felelte Machiel kifulladva, és megpróbált szabadulni. – Én pedig mondtam, hogy majd elfelejted – a férfi újabb csókja lezárta vitát, és Machiel tehetetlenül tűrte, hogy a norvég addig csókolja, amíg az ellenállás teljesen megszűnik a karjában. Szédelegve ült fel az asztalon, amikor Harald a dereka után nyúlt, és lesegítette. – Nem akarok erőszakos lenni veled, de az leszek, ha nem teszel a kedvemre. – Ez nálatok a lány kérés? – Ritkán házasodunk szerelemből. Az érdekházasság pedig nem igényel sok udvarlást. – Hozzám nem fűződik érdeked. Semmi közöm Björnssonékhoz, nem hozzájuk tartozom. És tudod mit? Nincs semmim, ami a hasznodra lehetne. – Nem számít. Kellesz nekem. Nem érdekel a hozományod. – Ez igazán megható – felelte Machiel sértődötten. Arra gondolt, a földi férfiak mennyire vehemensek. Nem így Ariel, akinek egyetlen mosolya is beragyogta volna a napját, de a Látomások Angyala nem sokra tartotta a szerelmet és bármennyire is előzékenyen viselkedett vele, nem úgy tűnt, mintha a szerelem legkisebb szikrája is feltámadt volna benne. Miatta szálltam alá, ehhez képest még csak a kisujját sem nyújtotta felém… – gondolta keservesen. – Én meg csókolóztam már Gabriellel, Arshamonnal, bár e kettő egynek számít, most meg ezzel a norvéggal. Rémes nőszemély vagyok. Ariel előbb-utóbb biztosan csalódni fog bennem. Ha pedig nem tűnök el innen gyorsan, ez a norvég tényleg az asszonyává tesz, aztán magyarázkodhatok a többieknek.
– Min töröd azt a csinos fejedet? – Hogy miért nem beszéljük ezt meg. Vigyél el Erikékhez, és ígérem, meggyőzöm őket arról, hogy kössenek békét veled, vagy kössetek szövetséget. Amit csak akarsz. – Én téged akarlak – nézett rá a férfi, és ezüst szemében a vágy lángja lobbant. – Ahogy megláttam az arcodat, tudtam, nem véletlenül sodort Odin a karjaimba. – Pedig hidd el, hogy véletlenül találkoztunk. Az égvilágon semmi dolgom nincs veled. Engedj az utamra, kérlek! – Nézd, a rabszolgámmá is tehetnélek… – A rabszolgáddá? – a lány meglepetten nézett rá. – De mégis, milyen alapon? Harald elmosolyodott. – Nálunk ehhez nem kell különösebb ok. Idegen vagy, és ha úgy vesszük, a foglyunk… – És te megtennéd ezt velem? – Nem. Nem akarlak bántani. Nagyon tetszel nekem. – Akkor miért mondasz ilyeneket? – Mert dacolsz velem. – Dacolok? – Ellenkezel. Machiel kerek arca csupa kíváncsiság volt. – Ezek szerint csak ijesztgetsz? Nem is igaz ez a rabszolgás dolog? – De igaz. – A férfi összefonta a karjait a mellkasa előtt, és türelmesen nézett a lányra. – Amint azt magad is láthatod, tisztellek és feleségül kérlek. Nem megalázni vagy bántani akarlak, hanem szeretni téged és a tenyeremen hordozni, mint a legféltettebb kincsemet. Machiel rosszkedvű lett. Harald király fiatal, vonzó férfi volt, és úgy tűnt, szíve is van, de az ő lelke Ariel után vágyott. Miért ilyen bonyolult dolog a szerelem? – Háborúban állunk, Harald király. A barátaimnak szükségük van rám.
– Ha hozzám jössz, melléjük állok. Az enyémnél nagyobb és erősebb sereget nemigen találsz… Machiel nem válaszolt. A padlót bámulta, a szőke férfi pedig csendben várt. – Én nem akarlak átverni téged – nézett rá végül a lány. – Megalázni sem foglak az embereid előtt, hiszen nemes ember vagy és kedvesen bánsz velem. Nem fogok jelenetet rendezni, ha rám erőszakolod ezt a házasságot, de biztos lehetsz benne, hogy amint tehetem, megszököm innen, és akkor nagyon csalódott leszel. – Megkapó az őszinteséged, de hidd el, itt tudlak tartani téged… És meglehet, idővel már nem is akarsz elmenekülni tőlem. – Voltál már szerelmes, Harald király? – Nem igazán. És te? – Én most is az vagyok. – És viszont szeret téged az a férfi, aki oly fontos a szívednek’ Machiel zavarba jött. – Nem. Vagyis, még nem. Nem tudja, mennyire szeretem. A szőke férfi fájdalmasan felsóhajtott. – Jó neki… És neked? – Nekem? Hát…, nekem ott van a remény, hogy egy napon talán majd belém szeret. – És ha nem? – Nem tudom… – Machiel őzike szeme szomorúan csillogott. – Akkor hiába volt minden. Akkor semmit sem ér az életem. – Hát ennyire fontos neked ez a férfi? – Miatta születtem meg. A norvég király nagyot sóhajtott. – A szívem egyik fele szabadon eresztene, hiszen olyan szeretnivaló, édes kis nő vagy. A szívem másik fele azonban magáénak követel, épp ugyanazért. Más vagy, mint a mi
asszonyaink. A sötéten csillogó, csigákba tekeredő hajad, a gyönyörű, barna szemed, az alacsony, mégis formás kis alakod, a szókimondóságod, a bátorságod mágnesként vonz engem. Nem tudom, hogy döntsék, de van egy ajánlatom… – Éspedig? – Töltsd velem a ma éjszakát! Holnap napközben, ha kialudtad magad és még mindig el akarsz menni, elengedlek. – Komolyan beszélsz? – A szavamat adom. – És nem kell hozzád mennem? – Ha nem akarsz, nem kell. – Hogy érted azt, hogy töltsem veled az éjszakát? A férfi elmosolyodott. – Szerinted? – Hát… épp ez az. – Szeretném, ha egész este velem lennél, és velem aludnál. Mint a kedvesem. Hatalmas mulatságot rendezek a tiszteletedre. Mit szólsz? – Te szerelmeskedni akarsz velem? – Leghőbb vágyam. De nem akarok erőszakoskodni. Szeretném, ha úgy tennél, mintha nem lenne az a másik… – Nem tudok úgy tenni, Harald. Ő minden gondolatom. Ráadásul sosem voltam még együtt… úgy, egyetlen férfival sem. Csalódást okoznék neked. – Azt erősen kétlem. – De ha szerelmeskedek veled, akkor másnak már nem fogok kelleni… – Ezt még erősebben kétlem. És ne feledd: én itt leszek neked, mint a leendő férjed. Machiel elgondolkodva nézett a norvég arcába. Ezüst szeme várakozón meredt rá, de fehér fogai kivillantak, ahogy elnevette magát. – No, halljam, hogy döntesz! – És mi a másik út? Mi van, ha nemet mondok?
– Bezárlak a házamba, és idővel jobb belátásra bírlak… – És ha te sosem fogsz tetszeni nekem? A norvég a mutatóujjával a lány rózsás ajkához nyúlt. – Akkor nem csókoltál volna vissza… – Visszacsókoltam? – Machiel elvörösödött zavarában. – Vissza, bizony – a férfi hangja szinte simogatta. – Azt hiszem, igazán nagyvonalú ajánlatot tettem. Nos, mi a válaszod? Az angyallány fejében kérdések cikáztak. Arielék értem jönnek, de ha erőszakkal kell kiszabadítaniuk az áldozatokkal jár majd. Ártatlanok vére folyik majd miattam. Ha igent mondok a kérésére, oda az ártatlanságom, és úgy talán sosem kellek majd Arielnek, viszont szabadon távozhatok. Vajon mi ér többet? A tartásom vagy az emberélet? Az adott szavam vagy az álmaim? Machiel a csizmája orrát bámulta. – Nehéz döntés elé állítasz, Harald király. Miért olyan fontos neked ez az éjszaka velem? – Nem kertelek. Bízom benne, hogy rádöbbensz majd, milyen boldog lehetnél mellettem. A népem rajongásig szeretne téged, én nemkülönben. Szeretném, ha ráébrednél, mit kínálok neked. Ami pedig a testi szerelmet illeti, nem vagyok vadállat, nincs miért tartanod tőlem. Sajnálom, hogy erőszakkal megcsókoltalak, sosem tettem ilyet korábban…, de abban a pillanatban nem tudtam parancsolni a szívemnek. Szeretném egyetlen éjszakán át úgy érezni, hogy igazán szeretsz engem. Az angyallány elgondolkodva nézett a férfira. – Rendben. Igent mondok. Remélem, nem bánom meg… A férfi a karjába kapta a lányt. Megpördült vele, majd arcon csókolta, és finoman letette a földre. – Nem tudod elképzelni, milyen boldoggá tettél! – Akkor úgy tűnik, ez az első hasznos tettem idelent… – motyogta a lány, majd maga is elmosolyodott a norvég öröme láttán. – És most?
– Most elviszlek, és megmutatom neked a földünket! Gyere! – azzal kézen fogta a lányt, és a karámhoz vezette. – Melyik lovat szánod nekem? – kérdezte Machiel. – Egyiket sem. Szeretném, ha velem jönnél. – Félsz, hogy meglépek? – Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Bízom benned. Megegyeztünk. Amúgy meg úgysem tudnál meglépni előlem. – Biztos vagy benne? – kacagott Machiel. – Biztos. Nem ismered a környéket. A határon ocsmány népek élnek. Jobb, ha nem próbálkozol. A szavamat adtam, hogy holnap elengedlek, sőt, magam kísérlek el Björnssonékig. – Miattam az oroszlánverembe merészkednél? – Bár Erikék gyűlölnek, mégsem hiszem, hogy a véremet ontanák, amikor hazakísérlek téged. Ha pedig mégis, hát, boldogan halok meg. Machiel elgondolkodva nézett a férfira, aki bár komolyan beszélt, az arca két oldalán apró gödröcskék látszottak, ahogy szája mosolyra húzódott. – Te álnok! – csapott felé játékosan. – Te gúnyt űzöl belőlem! Harald nevetett, és elkapta az apró kezeket, majd magához húzta a lányt, és lágyan megcsókolta. Machiel ezúttal nem tiltakozott, és miközben a férfi ajka az övére tapadt, arra gondolt, finom vele csókolózni. Nem volt belé szerelmes, de hazudott volna, ha azt mondja, nem élvezte az ölelését és a rajongását. A végén olyan leszek, mint Bardo – gondolta, és kuncogva felnézett az égre. – Hát, ha láttok most engem, inkább hunyjatok szemet! A férfi lóra szállt. A karját nyújtotta és maga elé ültette az angyallányt. – Hová megyünk? – kérdezte Machiel. – Majd meglátod! – felelte a király, miközben átvágott a katonák között. A kapunál az őrök felé intett. – Sötétedésre itt
leszünk! Szóljatok az asszonyoknak, hogy este ünnepséget tartunk, úgy készüljenek! Machiel szégyenteljesen jól érezte magát. Harald király, akivel néhány órája még ellenségesen méregették egymást, most mögötte ült, és a karjával átkarolta a derekát. Egyáltalán nem volt durva vagy goromba, és a lány arra gondolt, a fiatal király valószínűleg akkor is elengedné másnap, ha végül az éjszakájuk nem úgy alakulna, ahogy eltervezte. Harald roppant vonzó férfi volt, és ahogy vele bánt, az egyre jobban tetszett neki. Lehet, hogy azért sodort ide az élet, hogy észrevegyem, a földi szerelem nem Ariel oldalán vár rám? – töprengett magában, és a köré fonódó vaskos férfikarra meredt. A norvég keze szép volt. Akárcsak Arielé. Közben átszelték az erdőt, kisebb mezőkön vágtak át, mígnem egy eldugott kis tóhoz értek, amelynek gőzölgött a vize. Lapos, szürke sziklák vették körbe, s ősfenyők nehéz ágai nyúltak a víztükör fölé. – Festeni sem lehetne ennél szebbet – motyogta a lány. Harald felnevetett. – Tudtam, hogy imádni fogod! – azzal leszálltak a lóról, és a türkizkék vízhez siettek. – Tudsz úszni? – Mondhatni… A norvég lekapkodta magáról a ruhákat, és a tóba sétált. A lánynak hátat fordítva várakozott, és csak akkor fordult meg, amikor hallotta, hogy csobban a víz. Hátranézett, de nem látta a lányt, összehúzta a szemöldökét, s a tó vizét figyelte, amikor tőle vagy húszméternyire felbukkant az angyal. – Odinra, hát hogy tudsz te ilyen gyorsan úszni? Machiel kacagott és újra alámerült, ám legközelebb a férfi mögött bukkant fel. Harald széles, napbarnított hátát a vállától a csípőjéig egy fekete farkas-tetoválás díszítette. A lány
kiemelkedett a vízből, és a mutatóujját – mintha csak rajzolna – , végigfuttatta a rajzon. A férfi bőre megborsódzott. – Te aztán értesz hozzá, hogyan őrjíts meg egy férfiembert – morogta a norvég, az angyallány pedig boldogan nevetett. – Tetszik a tetoválásod. – Általában elborzasztja a nőket. – Szeretem a farkasokat. Büszke és méltóságteljes állatok. – Ez Fenrir, a Szörnyfarkas, Löki fia. – Erik Farkasát is így hívják. Harald megfordult. Az arcán csodálkozás látszott. – Erik Fenrir közelébe engedett? Machiel bólintott. – A testvérem, Sophiel megszelídítette Fenrirt. – Hogyhogy megszelídítette? Az egy vérzabáló, gyilkos fenevad. Björnssonék vele végeztetik ki a rabokat. – Sophiel beszélt Fenrirhez, a farkas pedig mellé szegődött. Az első éjjel történt, amikor megérkeztünk. Asztalhoz ültünk, hogy megvacsorázzunk. Fenrir Erik mellett ült, láncra verve. Amikor meglátta Sophieléket, rájuk mordult, de ő letérdelt hozzá és a fülébe súgott valamit… A farkas pedig a lába elé kucorodott, és többé nem mozdult onnan. Erik, persze majdnem felrobbant… – És mégis, mit mondott neki az a lány? – Akarod hallani? A férfi bólintott. Machiel dereka után nyúlt, és magához húzta. – Súgd a fülembe! Az angyal megszólalt, csengő-bongó hangja a norvég lelkét simogatta. A férfi lehunyta a szemét, és bár maga sem tudta miként lehetséges ez, értette a lány felcsendülő szavát: Sophiel azt mondta a farkasnak, hogy szereti, és nem kell tőlünk félnie, mert ahonnan mi jövünk, az egy más világ. Egy szeretettel, békével és szépséggel teli világ. En pedig azt mondom neked, Véreskardú Harald, hogy bár ellenségedként
sodort a véletlen a földedre, rövid földi életem óta először érzem igazán jól magam. Először érzem azt is, milyen, amikor valaki mindent odaadna értem, és mindent megtenne azért, hogy szeressem… És ez jó. Biztonságot adó, borzongató érzés, hogy ennyire fontos vagyok neked. A férfi válaszul megsimogatta a lány arcát, és lágyan az ajkára hajolt. Gyöngéden csókolta meg, mint a hajnali harmat a rózsát, és amikor Machiel visszacsókolt, úgy érezte, belehal a boldogságba. Finoman ölelte át a derekát, a lány pedig a nyaka köré fonta a karját. Hosszasan csókolóztak a vízben, és Machiel nem ostorozta többé magát. Izgalommal töltötte el a férfi szenvedélye, szívének vágya és határozottsága. Tetszett neki a norvég szikár teste, amely annyira más volt, mint az övé, és világosszőke, kócos haja, ami vizesen szinte fehérnek hatott. A válla izmos volt, vaskos karját kígyót ábrázoló tetoválás díszítette. Forrón szorította magához a lányt, és bár Machiel csupasz keblének érintésétől kis híján kihagyott a szíve, nem rohanta le az angyalt. Hosszú még az este – gondolta. – Hátha addigra neki is megjön hozzá a kedve… A nap lassan ereszkedni kezdett, s már a hegycsúcsok felett járt, amikor kikászálódtak a vízből. Felöltöztek, lóra kaptak, és visszavágtattak Klippé városába. A városlakók kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy megnézzék a lányt, akiről már mindenki tudott, és aki annyira különbözött tőlük. Machiel jócskán kirítt közülük. Az alakja is teltebb volt, mint a sudár, fiús alkatú nőké, a hangja pedig az övékhez képest szinte énekszónak hatott. Az asszonyok irigykedve, a férfiak pedig elismerően bámulták, miközben Harald király büszkén szorította magához az angyallányt. Machiel egyre jobban érezte magát a férfi társaságában, ám a lelke háborgott. Mi lesz, ha Ariel megtudja, mit tettem? És a többiek? Nem szabadna itt lennem, sőt… Nem szabadna így éreznem. Bár, ha Ariel szíve úgysem lehet az enyém, miért ne szerethetnék mást?
Tovább azonban nem tudott töprengeni, mert megérkeztek a király házához. Leszálltak a lóról, és az épületbe mentek, egyenesen Harald hálószobájába. – Szólok az asszonyoknak, hogy segítsenek neked összekészülni az esti ünnepségre, rendben? Akár pihenhetsz is addig egy keveset. Feküdj le nyugodtan az ágyamba! – mondta a férfi, majd elindult kifelé. – Érted jövök nemsokára! Machiel az ágy szélére ült. Már nem érezte űzött vadnak magát, sőt, egyre kevésbé vágyott vissza Birca szigetére, ahol csak a véres háborúk és a démoni seregek fenyegetése várt rá. Már látta, milyen az, amikor egy férfi igazán akarja őt, és ráébredt, talán hiába vár Arielre. De vajon mi a szerelem? Hogyan érezhetek vonzalmat olyasvalaki iránt, akit csak egy napja ismerek? Vagy ez csak a test vágya, nem a léleké? Ida újabb ruhát és fürdővizet hozott a szobába, így gyorsan megmosakodott, megfésülködött és felvette a neki szánt öltözetet. Aranybarna, hosszú ruha volt, épp olyan színű, mint a szeme. Kapott hozzá egy vastag bőrövet is, és egy drapp, prémes köpenyt. A ruha alját felszegték, így nem súrolta a földet, mint az előző. Csak nem miattam alakították át? – gondolta, amikor nyílt az ajtó, és a férfi lépett be rajta. – Látod, az asszonyok rád szabták a ruha alját. Mindent megtesznek azért, hogy jól érezd magad… velem. – Köszönöm. – Machiel megilletődött. – Elvarázsolsz engem – mondta halkan a férfi. – Nem pusztán a szépségeddel, hanem a lelkedből áradó fénnyel és tisztaságoddal. Bolond lennék, ha nem tennék meg mindent azért, hogy elnyerjem a szíved. De tudom, hogy másról álmodozol, és azt is, hogy csak egy napom van arra, hogy megvívjam életem legfontosabb csatáját – érted. És akár hiszed, akár nem, igenis, gyúltak bennem érzések irántad. Vágyom az érintésedre, a csókodra, a nevetésedre, a hangodra. Elolvadok attól, ahogy rám nézel, és amikor kedves vagy
velem, nem számít semmi más. Félek, ha ez így megy tovább, halálosan beléd szeretek. Az angyallány szíve nehéz volt. – Sosem mondtak még nekem ennyi szépet… – Hidd el, ha velem maradsz, ennél különbeket is mondok majd! Machiel azonban keserűen horgasztotta le a fejét. – A többiek azt hiszik, bajban vagyok. Értem fognak jönni. – Hisz azt sem tudják, merre vagy. – Harald megemelte a lány állát, hogy a szemébe nézzen. – Hogy jönnének érted? – Álmomban kapcsolatba tudok lépni Ariellel, így pontosan tudni fogja, hova kell jönniük. – De már nem vagy veszélyben. Senki sem akar bántani. Mondd meg neki, hogy nem kell érted jönniük. A szavamat adom, hogy holnap hazaviszlek! – Félek, ez nem ilyen egyszerű. Van nálam valami, amire szükségük van. Ha értem nem is, azért a dologért eljönnének – Miről beszélsz? – Ezek tulajdonképpen… afféle kincsek. Érted? Elrejtettem őket. A király arca elkomorodott. – Itt, nálunk? A városban? – Nem. Az erdőben. – Akkor más már a nyomára akadhatott. Mégis, hová rejtetted? Machiel nem válaszolt. – Nem bízol bennem? – hajolt hozzá közel a férfi. – Ennyire nem érzed, hogy nem ártanék neked? – Behajítottam egy barlangba. – A folyó mellett? – Ott. – Hát, az nagy baj – a férfi beletúrt szőke hajába. – Egyetlen barlang van arrafelé, de azt még a vadak is messzire elkerülik. Átok ül azon a helyen. – Miféle átok?
– Senki sem tudja, de aki eddig betette oda a lábát, mind keserves kínhalált halt. Valami démon lakhatja azt az üreget, ami elpusztít mindent, ami a közelébe kerül. – Úristen! Akkor nagy bajt csináltam! – Machiel arca elsápadt. Már lódult is az ajtó felé, ám a férfi elkapta. – Ne viccelj, csak nem akarsz odamenni? – Muszáj. Oda rejtettem a kincset. Vissza kell szereznem mielőtt más szerzi meg. – Nem érted, hogy ez lehetetlen? Ha odamész, meghalsz. – Mind meghalunk, ha nem szerzem vissza! – Nem értelek… A lány keserűen nézett a férfira. – Ezek nem hétköznapi tárgyak. Mágikus erejű kristálykoponyák, amelyek emberfeletti hatalommal ruházzák fel a tulajdonosukat. összesen tizenhárom plusz egy darab létezik a világon, amelyből hat rossz kezekbe jutott. Elloptam tőlük ötöt, hogy a társaimnak adjam, akik a jó oldalt szolgálják. Ha azonban nem tudom nekik adni, esetleg illetlen kézbe kerülnek, szörnyű dolgok történnek. – Akkor nem is a fivéreid elől menekülsz? – De, igen. Sok testvérem van… Valaha mind jók voltak, de mára többen a hatalom megszállottjává váltak. Egymás ellen harcolunk… ez az igazság. – Hogy harcolhattok egymás ellen? – a norvég arcán megdöbbenés látszott. – A vér szava mindennél erősebb kell, hogy legyen. A lány felsóhajtott. – Sajnos ez már régóta így megy. Ezért kértünk segítséget Erikéktől. – Meglepne, ha Björnssonék nem a kincs reményében segítenének. – Pedig, hidd el, nem azért segítenek. A fivéreim igencsak… meggyőzőek.
– Különös lány vagy te, Machiel… És ígérem, mindenben segítek neked, de a barlangba hajított zsákodat nem tudom visszaszerezni. – Akkor engedj oda, kérlek! Amint megvan a zsák, visszajövök, és minden úgy lesz, ahogy megígértem. – Nem engedlek. Machiel csalódottan nézett rá. – Nem érted, milyen fontos ez nekem? – Nem érted, TE milyen fontos vagy nekem? – nyomta meg a férfi a középső szót. – Odaküldhetném az embereimet, de veszett fejsze nyele lenne; egyik sem térne vissza, pontosan tudom. Mást kell kitalálnunk, hogy visszaszerezzük a zsákot. Megígéred, hogy nem csinálsz semmit a tudtom nélkül? – Megígérem – bólintott a lány. – Akkor gyere! Már mindenki ránk vár! Felejtsünk el most minden gondot, és holnap megbeszéljük, mi legyen. – Azzal megfogta a lány kezét, és kivezette a tágas étkezőbe, ami csordultig telt emberekkel. Nagyon hasonlított Erikék otthonára: a terem közepén hosszúkás vájatban tűz ropogott, az asztalokon pedig mézsör és sült hús illatozott gyümölcsös tálakkal és lepénykenyeres kosarakkal körülvéve. Voltak, akik táncoltak, míg mások iszogattak, ám amikor megjelent Harald király, mindannyian felálltak. Az asztalfőre ült, a lánnyal a jobbján. Mindenki elcsendesedett, ő pedig felállt, és felemelte a kezét, megköszönve a figyelmet. – Különlegesen kedves vendéget köszönthettek ma este az otthonunkban; a neve Machiel. Legyetek hozzá szívélyesek és figyelmesek! A tömegen morajlás futott végig, majd az emberek a magasba emelték a poharukat és hangos köszöntéssel üdvözölték Machielt. A lány szégyenlősen nézett körbe. Nem látott rosszallást a szemekben, még Harald katonáin sem. A vállon szúrt férfi is megemelte a poharát, jelezvén, hogy már nem haragszik rá.
Elkezdődött a vacsora, és Machiel úgy érezte, mintha mindig is oda tartozott volna. Az ételek ízletesek voltak, a borok bódítóak, a zene lüktető, a hangulat felemelő. Semmi nem utalt arra, hogy a norvég király jobbján ülő angyallánynak bármi elől is menekülnie kellene…
VII. FEJEZET
Bizalmatlanság
A hatalmas, ütött-kopott halászhajó komótosan követte Erik kecses sárkányfejes hajóját. A vikingek jó pénzt fizettek a környéken dolgozó halászoknak, hogy Heliga Korset túlélőit Birca szigetére szállítsák. – Nagyvonalú vagy, hogy befogadod őket! – mondta Bardo a viking királynak. – Rémült nők és gyerekek. Mégis, hová mehetnének? – vonta meg a vállát Erik. – Az elmúlt hetekben minket is nagy veszteségek értek. Jól jön a vérfrissítés. – Hiába próbálsz úgy tenni, mintha nem törődnél velük – vigyorodott el a szőke angyal. – Az az Erik Björnsson, aki korábban voltál, a kisujját sem mozdította volna ezekért az emberekért. A végén Sophiel téged is jó útra terel. – Ugyan, barátom. Ha igaz, amit tőle hallottam, a halálom után legfeljebb Hél vár rám odalent és egy rakás rothadó hulla, vagy a máglyákon ordibálhatok, miután Surtr megcsócsálta átestem… Bardo hahotázott. – Ilyenekkel szórakoztat téged? – Miért, nem igaz? – De, igaz. Vigasztaljon a tudat, ha te odakerülsz, nem leszel egyedül. Meglehet, hogy találkozunk. A viking azonban nem nevetett. – Nem akarok odakerülni.
– Hát… pedig jó esélyed van rá, ahogy nekem is. Ugyanakkor a jó cselekedeteink némiképp módosítják a mérleg állását. – Nem tudok kibújni a bőrömből, Bardo. – Nem is kell. Nem ez a lényeg. – Hát? – Tanulj bűnbánatot. Nézz szembe a saját vétkeiddel és feloldozást nyersz. Ilyen egyszerű az egész. – Mind ezt mondjátok, de ez egyáltalán nem egyszerű. Most is öltünk. Megszámlálhatatlan ember életét vettük el. És te bánod? – Nem. Megtisztítottuk a világot ezektől a vadállatoktól – Bardo felnézett a csillagokra –, de ez bármennyire is nemes cselekedetnek tűnik, Atyánk szemében nem helyes… – Hát akkor? Nincs remény? – De, barátom. Mindig van remény. Atyánk sokkal nagyvonalúbb, mint gondolnád. És ami ennél is fontosabb; belelát a lelked be. Tudja, mit miért teszel. Megérti az indokaidat és szavak nélkül is tudja, mit érzel odabent. A hajó túlsó felében, a magasra tornyozott zsákok mögött Elijah az angyallány ölében aludt. Sophiel lágyan cirógatta az arcát, és az ujjai köré csavarta a férfi sötét hajtincseit. A másik keze a Sötét Angyal szíve fölött nyugodott, összevonta a szemöldökét és aggódva fürkészte a férfi sápadt arcát. Érezte, hogy valami nincs rendben, mert idővel az egyenletes dobogás őrült dörömböléssé vált. Elijah rosszat álmodott, de olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, amikor a lány megpróbálta felkelteni. – Bardo! – szólt a nagydarab angyalnak, aki azon nyomban otthagyta a vikinget, és mellette termett. – Azt hiszem, elkezdődött… A szőke angyal leroskadt melléjük, és feldúltan nézett Sophielre.
– Sajnos elég alaposan belekortyolt abba a csutorába. Még jó, hogy csak most kezdett hatni a bűbáj, és nem még odabent. Ha szerencsénk van, túléljük néhány rémálommal. – Vajon mit álmodhat? – Hogy megcsalod, Sophiel. Úgy nagyjából… az egész legénységgel. Az angyallány megsimogatta Elijah arcát, és a füléhez hajolt. – Ez nem a valóság! Csak egy álom… – Nem biztos, hogy ez jó ötlet – mormogta Bardo, amikor a Sötét Angyal keze hirtelen az angyallány torkára tapadt. – Engedd el! – a szőke angyal igyekezett lefejteni vezére vasmarkát, ám az állára mért ütéstől hanyatt zuhant. A Sötét Angyal a hajópadlóra teperte a lányt, és a karját kis híján szétroppantotta, úgy szorította. – Hogy viselkedhetsz így velem? – sziszegte az arcába. – Elijah, álmodsz! Ez nem a valóság! Ébredj fel! – felelte a lány halkan, miközben a fájdalomtól alig kapott levegőt, de nem védekezett. – Én csak téged szeretlek. Amit láttál, Frídr műve és soha nem történik meg! Bardo és Ramodiel megragadták a vezérüket, ám az akkora ütést mért rájuk, hogy mindketten a földre zuhantak. A Sötét Angyal szeme nyitva volt, de nem látta, mi történik körülötte. Szajhaként látta maga előtt Sophiel t, akit az életénél is Jobban szeretett, és a fülébe csengett gúnyos kacagása, amint azt mondja; „mindegyikkel jobb volt, mint veled…” Úgy érezte, a lelkét szétszaggatja a gyötrelem, amit a lány árulása okozott, és nem volt semmi, ami enyhítette volna a kínt. Mindent el akart pusztítani maga körül, csak hogy múljon a fájdalom. Sophiel feltápászkodott, és a ziháló férfihoz lépett, aki a hajókorlátba kapaszkodott. Bardo próbálta visszahúzni, de ő átölelte a Sötét Angyal derekát.
– El fog múlni, Elijah! Ezek csak rémálmok… Mindjárt el fognak múlni! A férfi végre ránézett, de sötétkék szemében a fájdalom csillagai ragyogtak. Belemarkolt a lány hajába, aki feljajdult. – Elijah! Ne bántsd őt! – Ramodiel karja a csuklójára fonódott. – Nyugodj le, tesó – mondta Bardo is a legkedvesebb hangján. – Rosszul vagy a banya borától. – Állítsd le magad! – Összetörted a szívem – motyogta a Sötét Angyal Sophielnek, aztán lehunyta a szemét és összecsuklott. Ramodielék lefektették az egyik zsákra, Sophiel pedig mellé térdelt. – Menj innen, hercegnőm – dörmögte a szőke angyal. – Elijah borzasztó erős, és elég rossz állapotban van. Amíg benne van a méreg, ne gyere a közelébe, kérlek! Sosem bocsátaná meg magának, ha bajod esne… De nekünk sem. – Már jobban van, érzem! – mondta Sophiel, de amikor Ramodiel felhúzta Elijah mellől, kicsordult a könnye. – Engedjétek, hogy mellette legyek! Nem lesz semmi baj! A Sötét Angyal állkapcsa megfeszült, keze ökölbe szorult. Angyalnyelven beszélt, és földi nyelven szitkozódott. A szeme forgott, a szíve eszelősen dobogott. – Menj! – az ifjú angyal megölelte a lányt és megsimogatta arany haját. – És ne sírj! Mindjárt vége lesz! Sophiel a hajó másik végébe szaladt és lekuporodott. Borzasztóan érezte magát, holott nem tett semmi rosszat. A csuklója padlizsánszínűvé vált, ahol a férfi megszorította, de nem is ez fájt annyira, hanem Frídr gonoszsága. A hajó legénysége mélyen aludt, csak Erik nézte egyre növekvő aggodalommal a szeme előtt zajló drámát, de amikor elindult a lány felé, Bardo felé intett, hogy ne tegye. A hajó néma csendben siklott hát a sötét tengeren Birca szigete felé. A csillagok fényes békével ragyogtak rájuk,
mintha mi sem történt volna. Ramodiel és Bardo aggódva virrasztottak vezérük mellett, aki mély, gyötrelmes álomba merült. – Meddig tarthat még? – az ifjú angyal nyugtalanul nézett szőke társára. – Szerintem lassan vége… Nem hallod? Egyre nyugodtabban ver a szíve. – Meg kell ölnünk a boszorkányt. – Ramodiel angyalarca elsötétedett, ahogy Frídr-re gondolt. – Nem nézhetjük tétlenül, hogy tönkreteszi őket. – Ha nekimegyünk, mi is meghalunk. – Nem baj, Bardo. Én megteszem értük. – Ugyan, kölyök. Ennyit nem ér az a mocskos szajha. Ne idegesíts már! – Elijah vissza tud hozni a halálból. – Ramodiel, verd ki a fejedből ezt a baromságot! – Bardo egyre indulatosabbá vált. – Meglásd, ez csak a kezdet. Most még csak próbálgatja az erejét. De ha elnézők leszünk vele, tesz majd ennél borzalmasabb dolgokat is. Te pedig nem leszel mindig ott, hogy megakadályozd azt, amit nem lehet. Csak idő kérdése, és a banya mérgétől Elijah úgy megőrül, hogy tényleg megöli Sophielt.. Utána meg fájdalmában felégeti az egész világot. A szőke angyal felsóhajtott. – Nem akarok többé erről hallani, kölyök. Ha a banya közelébe mersz menni, én magam öllek meg, megértetted? A hajóra néma csend borult. Ramodiel és Bardo nem szóltak többé egymáshoz. Erik és Sophiel végül elaludtak, csak a két harcos angyal maradt fent. Az órák komor lassúsággal teltek, mígnem világosodni kezdett a horizont, és lassan megjelent az első néhány napsugár. A távolban feltűnt Birca szigete, és az angyalok megkönnyebbülve néztek egymásra. A Sötét Angyal arca nyugodt volt, légzése egyenletes. Nem ébresztették fel, hagyták, aludjon, amíg csak lehet.
Két órával később már a part közelében hajóztak. A nap egyre erősebben tűzött rájuk, amikor Elijah felébredt. A szeme elgyötört volt, az arca nyúzott, fekete haja csap/ottan hullott a homlokába. Bardora majd Ramodielre nézett, és összeszorult a gyomra. A fiatal angyal szeme alatt jókora véraláfútás feketéllett, Bardo álla pedig újabb horzsolástól sötétlett, és a szája is felrepedt. – Ezt én tettem veletek? – nézett rájuk szomorúan, mire azok bólintottak. – Jól vagy? Elmúltak a képzelgések? – Bardo közel hajolt hozzá, hogy a szemébe nézzen, de vezére tekintetében csak fáradtságot és fájdalmat látott. – Elmúltak… De iszonyúan érzem magam. Hiába tudom, hogy semmi nem volt igaz belőle, mégis valóságosnak érzem az egészet. – Épp ez Frídr célja, hogy meggyengítsen és bizonytalanná tegyen. – Nem bizonytalannak érzem magam, Bardo. Hanem iszonyú dühösnek. – Sophiel semmit nem tett, amiért dühösnek kéne lenned. Az a lány jobban szeret téged, mint te magadat. – Nem rá vagyok dühös… hanem… Nem is tudom. Hol van most? – nézett körül a Sötét Angyal. – Ugye nem esett baja? Nem bántottam őt? Ramodiel és Bardo egymásra néztek. – Most mi van? Miért nem válaszoltok? – Csúnyán megtépted, pedig melletted ült és simogatott téged. Veled akart lenni, amíg ez az egész el nem múlik. Elijah a tenyerébe temette az arcát. – Baja lett? – kérdezte végül keserűen. – Legfeljebb néhány újabb véraláfutás, de a lelke, nos, annak biztos nem használt, hogy ismét nekiestél… – Hol van most?
– A hajó orrában. Legalábbis éjjel még ott volt, a zsákok mögött. A Sötét Angyal felkelt, és a hajó elejébe sietett. A vikingek eközben bevonták a vitorlát, és a part felé eveztek, ahol már népes tömeg várta őket. Az angyallány összekuporodva aludt a földön. Ruhája viharvert volt, akár a többieké, hosszú haja kócos, a csuklóján és a nyakán jókora véraláfutás. Még az előző sem gyógyult be… – nézte csüggedten a férfi – A végén Frídr eléri a célját, és Sophiel meggyűlöl… Finoman megsimogatta a lány arcát, a világoskék szempár pedig tágra nyílt. Sophiel összerezzent a fölé hajoló férfitól. Igaz, csak egy pillanatra, de Elijah figyelmét nem kerülte el. – Bocsáss meg nekem! – mondta bűnbánóan és megcsókolta a kezét. – Sajnálom, hogy bántottalak. – Nincs mit megbocsátanom. Frídr bűbája miatt történt minden. – És ha anélkül is ilyen vagyok? Mi lesz, ha egyszer komolyabb bajod esik miattam? Elmondhatatlanul dühös vagyok magamra. – Ne légy az! Szeretlek téged! – felelte az angyallány. Karját a férfi nyaka köré fonta, ám amikor az megölelte, kicsordultak ó a könnyei. – Már vége – mondta halkan. – Látod? Ezen is túl vagyunk. – Ne sírj, mert megszakad a szívem – suttogta a Sötét Angyal a szőke fürtökbe. – Nem veszíthetlek el téged! Nélküled semmit nem ér az életem. – Megölöm őt, Elijah – nézett rá a könnyei mögül a lány. – Nem hagyom, hogy még egyszer ezt tegye velünk! – Eszedbe ne jusson! – a férfi szeme haragosan villant. – A közelébe sem mehetsz, megértetted? – Sophielnek igaza van! – lépett hozzájuk Ramodiel. – El kell pusztítanunk a boszorkányt. Hogy akarsz háborút nyerni, ha közben egymásra sem tudunk vigyázni?
– Nem tudom, kölyök, de egyikőtöktől sem akarok többé hallani erről! Ramodiel szeme az angyallányra villant, ám Elijah közéjük lépett. – Azt mondtam, hogy NEM. Megértettétek? Bardo, figyelj rájuk, mert ha valami ostobaságot csinálnak, mindkettőt széttépem! A hajó lassan kikötött. Az otthoniak jókedvűen üdvözölték a hazatérő harcosokat, de barátságosan fogadták a következő hajón érkező menekülteket is. Joshua fásultan figyelte a stégen végigballagó embereket. – A városod elpusztult, fiam! – mondta Bardo a fiatal katona arcába nézve. – Ezek a földijeid… Már, ha érdekel. Nem ártana, ha végre magadhoz térnél! – Nem rajta múlik, hogy magához tér-e vagy sem – dünnyögte a mögötte lépkedő Ramodiel. – Nem látod, hogy nincs észnél? Ha viszont Frídr meghal, elmúlik a varázslat is, amivel magához kötötte. – Kölyök! – hallatszott egy mennydörgő hang a háta mögül. – Mondtam neked valamit! – Jó, jó… – bólogatott az ifjú angyal, majd Bardora nézett. – Ne nézz rám! Elijahnak igaza van! – bökte vállon szőke társa. – Én is szétütlek, ha önálló akcióba kezdesz! – Hát, ti nem vagytok normálisak! Csak nem fogunk a gatyánkba csinálni egy halandó nőtől, mert ért egy kicsit a mágiához? – Bardo! Ramodiel! – lépett hozzájuk Uriel. – Nagyon vártunk már titeket! Elijah! Sophiel! – ölelte meg a többieket is, majd összeráncolta a homlokát. – Hát ennyire kemény volt a küzdelem? Miért vagytok ilyen viharvertek? – Majd mindent elmesélünk – morogta Ramodiel de azt hiszem, most mindannyian az ágyba dőlünk. – Kérlek, Uriel, segítsetek Eriknek helyet találni a menekülteknek!
Elindultak a hálóhelyeik felé, amikor a fogadón átvágva sietős léptekkel Frídr jelent meg előttük. Hófehér ruhát viselt, mint aki ünnepel. Amikor meglátta Sophielt, csalódottan lebiggyesztette a száját. – Ó, hát te még élsz? Pedig biztos voltam benne, hogy nélküled térnek vissza a hőseink… Elijah, hogy lehet ez? Hát nem láttad mit tett veled? – kacagott fel éles hangon, és a Sötét Angyalnak nehezére esett visszafognia magát. – Ne hidd, hogy sokáig ronthatod itt a levegőt, Frídr! Amint tehetem, egyenesen Nidhogg vértavába küldöm a mocskos lelkedet! A boszorkány azonban nem ijedt meg. Közelebb lépett a férfihoz, és zöldes-ezüst szemét az övébe mélyesztette. – Miről álmodtál, mondd? És ma éjjel miről fogsz, ha lemered hunyni a szemed? – Pusztulj az utamból, te kígyó! – Mert mi lesz? Megint kettéhasítasz az ostoroddal? Mondd, megérte a fájdalom, amit magadnak okoztál ezzel? – Megérte! – sziszegett az arcába a Sötét Angyal, miközben a keze ökölbe szorult, de Bardo megfogta a karját. – Menjünk innen, tesó! Ennek nem most van itt az ideje! Az angyalok magára hagyták a boszorkányt, akinek gúnyos kacaját még akkor is hallották, amikor már a saját lakrészüknél jártak. – Elijah, én nem tudlak feltámasztani, ha a banya miatt komolyan megsérülsz. – Bardo rá nem jellemző módon zaklatott volt. – Uralkodnod kell magadon, ha le akarod győzni őt. A bosszú hidegen jó… A Sötét Angyal ingerülten robbant be a szobájába. Sophiel becsukta mögötte az ajtót, majd az ágy szélére ült. – Hozok forró vizet és megfürdünk együtt, jó? – lépett hozzá a férfi, és megcsókolta a homlokát. – Végre lesz egy kis nyugalmunk… – azzal kisietett a folyosóra.
Kisvártatva két hatalmas vödörrel tért vissza. A fürdődézsába öntötte a vizet, majd az ágyhoz fordult, hogy levetkőztesse a lányt, de Sophiel már mélyen aludt. – No, hát akkor ennyit a kiengesztelésről – sóhajtott fel a Sötét Angyal, és betakarta, ő maga lemosakodott, majd az angyallány mellé feküdt és ő is álomba merült. Az álom végre kegyes volt hozzá; Frídr mérgének hatása elszállt, ő pedig kipihenhette magát. Alkonyodott, amikor felébredt. Sophiel az ágy mellett állt. Bőre illatos volt, a haja csillogó. Tűzpiros, hosszú ruhát viselt, amely alatt egy még hosszabb, fehér ruha volt. A ruha ujja elfedte csuklóját, ám a nyakán éktelenkedő jókora véraláfutás erősen elcsúfította a bőrét. Szégyenlősen maga elé húzta a haját, mintha így nem látszódna. A férfi felült az ágyban, és megsimogatta az arcát. – Gyönyörű vagy! – mondta, de fájdalmasan sajgott a szíve. – Ne haragudj, hogy bántottalak! Ha csak ránézek a sérüléseidre, rosszul leszek. Engedd meg, hogy begyógyítsam őket! – Ugyan, semmiség! Ne pocsékold ilyesmire az erődet. – Másra azért pocsékolhatom? – húzta magához Elijah, és lefektette az ágyba. – Arra gondoltam, használjuk ki a pillanatnyi szélcsendet, és menjünk el egy kis időre valahova. Erik földje erdőkben-mezőkben gazdag. Biztos tud valami jó helyet, ahol elbújhatunk a világ szeme elől. Lenne kedved megszökni velem? – A világ végére is – mosolyodott el az angyallány. – Mikor akarsz indulni? – Amint szerelmeskedtél velem… – nevette el magát a férfi. – Megvárom, hogy összeszedd, amire szükséged van, megvacsorázunk a többiekkel, és nekivágunk az erdőnek. – Éjnek évadján? – Félsz a sötétben? Sophiel megsimogatta a férfi arcát.
– Nem. Veled nem. – Hát akkor? Miért várnánk reggelig? Elegem van mindenkiből. Veled akarok lenni. Csak veled… – A tenyerébe vette a lány arcát, és szájon csókolta. A csókja gyöngéd volt, mégis tüzes, s amikor Sophiel átölelte a derekát, a teste felforrósodott. Őrülten vágyott arra, hogy semmi mást ne érezzen a világból, csak a lány puha bőrét, finom érintését, édes illatát. Az angyallány boldogan bújt szerelme karjaiba, és lehunyta a szemét. – Úgy vágytam már rád – suttogta, miközben az arcán vörös rózsák nyíltak az izgalomtól. Végigsimította Elijah széles vállát, a mellkasát, majd a hasát, mire a férfi felnyögött és az ölébe húzta a lányt. Lehúzta róla a ruhát, és forró tenyerét végigfuttatta Sophiel selymes hátán. – Én is. Nem tudod elképzelni, mennyire. – Csókjával elhalmozta Sophiel nyakát, vállát, és elégedetten felsóhajtott, amikor érezte, hogy a lány libabőrössé válik. – Imádok veled lenni… Mondtam már? – Nem – kuncogott Sophiel. Kopogtattak. – Megölöm, aki zavarni mer… – mordult fel, és úgy tett, mint aki nem hallotta a kopogást. – Szerelmeskedni akarok veled. Semmi más nem érdekel, csak te. Jóvá akarom tenni minden bűnömet. Azt szeretném, ha újra mosolyognál és csilingelve kacagnál. Szeretnélek boldognak látni, és mindent megteszek azért, hogy kitöröljem a telkedből a rossz emlékeket. Sophiel szólni akart, ám ezúttal már erőteljesen dörömböltek. Kisvártatva megszólalt Bardo. – Elijah, tudom, hogy a legrosszabbkor zavarlak, de történt valami. Kérlek, gyertek ki, beszélnünk kell! – ezúttal nem viccelődött, a hangja túlontúl is vészjóslóan zengett. A Sötét Angyal a párnák közé csapott az öklével.
– Hogy sosem bírnak minket békén hagyni! – ingerülten magára húzta a nadrágját, és kisétált a folyosóra. – Most komolyan, Bardo, miért csináljátok ezt velem? Mi az, ami nem várhatott volna még egy órát? – Vendégünk érkezett – mondta a szőke angyal nagyot sóhajtva, majd a mellette ácsorgó Ramodielre és Lamachaelre nézett, ám azok nem könnyítették meg a dolgát. – És? – Nincs és. Gyere, nézd meg magad! – Nem érdekel! – Hidd el, érdekelni fog… – Mert? – Mert Gabriel az. Elijah merőn nézett Bardo kék szemébe. – Viccelsz? – Úgy nézek ki? A Sötét Angyal megrázta a fejét. – Ez egyszerűen nem lehet igaz! – azzal úgy, ahogy volt, mezítláb, félmeztelenül elindult a folyosón. – Nem kéne felöltöznöd? Elijah ne csináld már! Legalább ne fegyvertelenül menj elé! De a Sötét Angyal rájuk sem hederített, sietős léptekkel haladt a lépcsőforduló felé. Sophiel közben, hallva a beszélgetést a többiekhez lépett. – Veletek mehetek? – Nem – rázta meg a fejét Bardo. – Ez most nem a legjobb ötlet. Az angyallány azonban futásnak eredt. – Kösz, hogy hallgatsz rám! – mormogta a szőke angyal, és utánuk sietett. – Hogy ezek ketten milyen önfejűek… – mondta futtában, majd hátraszólt Ramodielnek és Lamachaelnek. – Legyetek résen! Elijah eközben a hallba ért, ahol három, köpenybe burkolózott harcos várta. A legmagasabb megfordult és levette
a csuklyáját. Gabriel arkangyal volt az, talpig feketébe öltözve. Az arca tiszta volt, smaragdzöld szeme pedig fényesebb a legszebb ékkőnél. Előhúzta a kardját, majd látványosan Elijah lába elé dobta. Két társa hasonlóképpen tett, majd azok is levették a csuklyájukat. Egy szőke viking harcos és egy íjászlány állt mögötte. A Sötét Angyal egész közel lépett Gabrielhez. Nem látta, de eközben a társai és a vikingek köréjük sereglettek, és lélegzetvisszafojtva figyeltek. Nem szólt egy szót sem, csak nézte némán az arkangyalt, majd lassan kinyújtotta a kezét és Gabriel mellkasára tette. Merőn nézte a csodálkozó zöld szempárt, majd lassan lehunyta a szemét. Jobb kezét visszahúzta, ám azzal a lendülettel a ballal torkon ragadta és földhöz vágta az arkangyalt. A kétméteres férfi dübörögve csapódott a padlóba, de mire megmozdulhatott volna, Elijah már a gyomrába térdelt. – Hogy tehetted ezt? – sziszegte az arcába. – Hogy hozhattad őt közénk? Érzem őt, Gabriel… Érzem Arshamont a testedben! Gabriel nem védekezett. Mozdulatlanul feküdt a földön, és meg sem próbált kiszabadulni a torkát szorító vasmarokból. – Elijah! – Sophiel hűvös érintése olyan volt, akár egy fuvallat, amint a hátához ért. – Kérlek, engedd el őt! A Sötét Angyal szorítása azonnal enyhült, az arkangyal pedig köhögve felült. Elijah felsegítette a földről, ám a szeme vészjóslóan villant Gabrielre. – Hallgatlak. – Joggal vagy haragos, Elijah – szólalt meg bársonyos baritonján az arkangyal –, de értsd meg, eljött az én időm. Ha segítesz, megszabadulok Arshamontól. Ha nem, vele halok meg. A Sötét Angyal keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és gyanakodva nézett Gabrielre. – Miért van az az érzésem, hogy nem fog tetszeni a kérésed? – Mert… fel fogsz robbanni, ha megtudod.
Sophiel a két férfi közé állt. – Kérlek – nézett Elijahra próbáljátok ezt úgy elintézni, hogy nem bántjátok egymást! Gabriel végigfuttatta a mutatóujját a lány véraláfutásoktól sötétlő nyakán, majd Elijahra nézett. – Ezt te tetted vele? Bardo lehunyta a szemét, Ariel felsóhajtott, Ramodiel a kardjáért nyúlt. – Ne! – intett feléjük Uriel. – Ne csináljatok semmit! Elijah hűvösen nézett az arkangyalra. – Igen. Én tettem. Gabriel szeme elsötétedett, ám Sophiel megragadta a karját. – Véletlen baleset volt, szóra sem érdemes. Kérlek, inkább mondd el, miként segíthetünk neked! Nem helyes, hogy így álltok egymással szemben, mint az ellenségek! A Sötét Angyal egyre dühösebb volt. – Sophiel, menj innen! Ha nem tűnt volna fel, könnyen lehet hogy Arshamont ölelgeted! Az angyallány ijedten lépett hátrébb, Gabriel azonban felemelte a kezét. – Ha nem tudnám uralni, nem jöttem volna ide. És igen, bennem van még, de már nagyon gyenge. Ha segítesz, hamar a pokol fenekére zavarhatjuk őt. – Rendben. Mit kell tennem, hogy megszabadulj ettől a féregtől? – Meg kell bocsátanod valakinek. – Csak ennyi? – Félek, ez nem ilyen egyszerű. – Meg kell bocsátanod, és meg kell engedned, hogy ez a valaki a továbbiakban a szövetségesedként harcoljon melletted. A Sötét Angyal nagyot sóhajtott. – Kiről beszélsz, Gabriel? – Sahranferről. Elijah elnevette magát.
– Te szórakozol velem? Az arkangyal nem válaszolt, Elijah tekintete pedig lassan a mögötte ácsorgó Olafra vándorolt. Közelebb lépett hozzá, a szemébe nézett, majd belemarkolt a hajába és térdre kényszerítette. – Sahranfer? Neked tényleg ennyire vastag a bőr a képeden vagy egyszerűen csak elmebeteg vagy? Hogy képzelted, hogy nem torolom meg azt, amit Sophiellel és Arielékkel műveltetek? Hogy hihetted, hogy megkönyörülök a pondró életeden? Azura barna szeme ingerülten villant Elijahra, ám mielőtt megmozdult volna, ő is a földön találta magát, a Mágus mellett térdepelve. – És ő kicsoda? Már ha szabad kérdeznem. Egy újabb sötét lelkű boszorkány? – Senki nem válaszolt, mire a Sötét Angyal eleresztette őket, és az arkangyal elé lépett. – No, ki vele! Ki a meglepetés vendég? Gabriel lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. – Azura. – Arshamon húga? Hát neked teljesen elment az eszed? – ordított rá. – Idehoztad minden ellenségemet? Megérdemelnétek, hogy mindhármótoknak itt helyben kitépjem a szívét! – Bízom benne, hogy segítesz nekem – mondta halkan az arkangyal. – Hát ne bízz bennem! Sosem bocsátok meg ezeknek a mocskos férgeknek! Gabriel bólintott. A Sötét Angyal elé térdelt és felé nyújtotta a kardját. – Ez esetben végezz velem! A Sötét Angyal elvette a kardot, ujjai a markolatra feszültek. Gabriel arca békés volt. Rezzenéstelen pillantással nézett szembe a végzetével, ám Elijah nem mozdult. A szíve
eszelősen dübörgött, a homlokán lüktetett egy ér. Megfeszült a karja, ahogy megemelte a kardot, ám végül hangosan szitkozódva a padlóba vágta. – Nem öllek meg Gabriel! Sőt, titeket sem! – mennydörögte. – De ajánlom, hogy nagyon meggyőzően adjátok elő a meséteket, mert rossz kedvemben találtatok! És még valami. Ha nem sikerül a varázslat, a legelső gyanús mozdulatra elevenen nyúzlak meg benneteket! – Köszönöm, testvér! – nézett rá meghatottan az arkangyal. – Nem hittem, hogy igent mondasz erre a képtelen szövetségre. – Én sem hittem – felelte a vezér, és a karját nyújtotta Gabrielnek. – Tegyétek a fegyvereiteket a földre! Mindet! – azzal Erikre és Refillre nézett, akik elhűlve figyelték a jelenetet. – Vendégül látnátok őket? – Hát, hogyne! – a vikingek a tágas étkező felé mutattak. – Kérlek, fáradjatok beljebb! Vacsora után megmutatjuk a szálláshelyeteket! Mindannyian az asztalokhoz ültek. Elijah és Gabriel egymással szemben foglaltak helyet. Amint kihozták a sülteket, az arkangyal és követei mohón a tálra vetették magukat. – Elnézést, hosszú út áll mögöttünk – magyarázkodott. – Amióta megszöktünk Azrael várából, egy falatot sem ettünk. Elijah hűvösen nézte őket, kiváltképp az arkangyal mellett üldögélő furcsa párost. – Hát a fivéreid? – fordult Azurához. – Csak így elárultad őket? Mi ez a hirtelen jött fordulat? – Nem akarok többé az ő irányításuk és szabályaik szerint élni – felelte a lány rezzenéstelen tekintettel. – Nem megyek vissza Nastrodba, és nem veszek részt többé a játékaikban! Sahranferrel új életet akarunk kezdeni. Valahol messze, távol mindentől, ahol zavargás lehet. – Akkor miért jöttetek ide?
– Békét akartunk kötni veletek, mielőtt elmegyünk – felelte a Mágus. – Nem szeretnék egész életemben előletek menekülni. – Hát, Azraelék elől sem lesz kellemesebb… És hogy hihettétek, hogy mindebbe belemegyek? – Közös erővel meg tudjuk szabadítani Gabrielt a bátyámtól – válaszolta a lány. – Holnap holdtölte lesz. Tökéletes időpont a szelleműzéshez. _ És nem aggódsz, hogy mit szól majd mindehhez a bátyád? – Arshamon nem hal meg, csak hazakerül… – vonta meg a vállát Azura. – Ha pedig egyszer én is meghalok idefent, mondd, mit tehet velem? A pokolban élek évezredek óta. Halott vagyok, akárcsak ő… Erik elhűlve hallgatta a beszélgetést, akárcsak a többiek, akik egyre komorabban nézték a különös triót. Elijah a hajába túrt, majd felhajtotta a borát. – Akkor holnap? Véget vetünk ennek a lidércnyomásnak? – Igen – bólintott Gabriel, és ő is megivott egy kupa bort. – Bízz bennem! Nem lesz semmi gond! A Sötét Angyal felsóhajtott. – Hányszor hallottam már ezt… Az arkangyal merőn nézett rá. – Köszönöm, Elijah. Őszintén szólva azt hittem, a fejemet veszed. – Mit mondjak, Gabriel… én is. A vacsora eztán már-már szokás szerint alakult. A harcosok teletömték a gyomrukat, a söröskupák is egyre-másra megteltek, majd kiürültek. Az egyre hangosabban dübörgő zenére sokan táncra perdültek, és a fal mellé tolták az asztalokat, hogy elférjenek. A terem közepén parázsló tűz sejtelmes vörös fénnyel világította meg a magasba nyúló gerendákat, melyek alatt fergetegessé vált a hangulat. Semmi sem utalt arra, hogy a három idegen érkezése jócskán felborítja a szövetségesek tiszavirág-életű boldogságát. Egyedül Frídr
szemlélte elégedetten az újdonsült vendégeket, miközben a fejében gonosz terv született. Gabriel töviről-hegyire elmesélt mindent Eijahéknak, attól kezdve, hogy Arshamonnal és a fivéreivel új testet öltve átléptek a Szent Kőrisen. Elmondta a Mizarielékkel való találkozást, az Azraellel kötött szövetséget, a kristálykoponyákat, a jötunnokat és Machiel szökését. Az angyalok érdeklődve hallgatták, amikor Bardo váratlanul közbevágott. – Lefeküdtél Mizariellel? Sahranfer felröhögött, Gabriel pedig bólintott. – Nem vagyok rá büszke. – És a csinos cselédekkel? A szép, fiatal helybéliekkel? – Azokkal is… De valójában ezeket az… együttléteket nem én kezdeményeztem, csak a részese voltam. Nem tudom, értitek-e, miről beszélek. Bardo felröhögött. – Már hogy ne értenénk! Ezek szerint Arshamonnal nem pazaroltátok az időt. Emiatt ne legyen bűntudatod. Végre elkezdtél élni, barátom! Az arkangyal pillantása találkozott Sophielével. – Megváltoztam, Bardo… És nem éppen előnyömre. Egy erőszakos, könyörtelen vadállat lett belőlem. Az angyallány felállt az asztaltól és kisétált a fülledt levegőjű teremből a friss levegőre. A Sötét Angyal Ramodielre nézett, mire az utána ment. Gabriel Elijah felé fordult. – Beszélhetek vele? – Nem. – Fegyvertelen vagyok. – De benned van az a pokolfajzat Arshamon, aki mániákusan akarja őt. És azt se felejtsük el, hogy szerelmes voltál belé. Talán még most is az vagy. Az arkangyal lehajtotta a fejét.
– Nem, Elijah. Már nem. Elengedtem őt. Tudom, hogy téged szeret. – Valóban? – Hidd el, ő lenne az utolsó, akinek a közelébe mennék. Iszonyúan bánok a nőkkel… Arshamon megmérgezte a lelkemet. A Sötét Angyal mérhetetlen fájdalmat látott megcsillanni a tekintetében. Felkelt hát a helyéről, és egy kancsó borral az arkangyal mellé telepedett. – Mire gondolsz, testvér? – Tényleg tudni akarod? Elijah töltött mindkettejüknek a borból, majd hátradőlt a székében, Gabriel pedig elmesélte neki, hány nő fordult meg az ágyában és hány embert ölt meg csak úgy, kedvtelésből… – Ezeket a dolgokat Arshamon tette – morogta végül. – Honnan tudod? Nem volt igazán ellenemre – felelte nehezen forgó nyelvvel az arkangyal. – Rosszabb vagyok, mint Bardo… – Egyetlen normális férfinak sem lenne ellenére, hogy szép nőkkel szerelmeskedjen, ezért kár úgy gondolnod magadra, mintha valami szörnyeteg lennél. – Durva voltam velük… És élveztem. Érted? Letéptem a fejüket, Elijah… A magamévá tettem, majd megöltem őket. – Az Arshamon volt. – Talán. De mi van, ha én? – Nem te voltál. Te sosem tennél ilyet. – Már sosem leszek olyan, mint régen. – Egyikünk sem lesz olyan, Gabriel. – Nem értesz engem. Én tényleg megváltoztam, és attól félek életre kelt bennem valami sötét, valami igazán rossz dolog, ami eddig homályban volt. – Arhsamont érzed tesó, nem te vagy rossz… – Gonosz voltam Mizarieliel, és élveztem, amikor megkínoztam őt.
– Megkínoztad? – Képletesen. Hagytam, hogy belém szeressen, aztán akivel csak tudtam, megcsaltam. – Nem Arshamon tette ezt vele? – Nem minden pillanatban. Elijah felsóhajtott. – Akkor szereztél magadnak egy igen komoly ellenséget. – Utánad kullogok a sorban. Amúgy Mizariel nem téged akar először holtan látni… hanem Sophielt. – Még mindig itt tart? – Jobban gyűlöli őt, mint valaha. A Sötét Angyal újabb kupa bort öntött Gabrielnek. – Megőrült az a nő. De miért csaltad meg? – Te miért csaltad meg, Elijah? Miért voltál képtelen szeretni? – Ő is megcsalt engem, Gabriel, sőt, éppenséggel ő volt az, aki mellettem más ágyában kereste a boldogságot… Kiábrándultam belőle. Mizarielnek sötét a lelke. Kegyetlen, önző és erőszakos. Mániákusan irányítani akar mindent és mindenkit. – A legtöbb nő ilyen… Vagy unalmas rongybabák, akik csak arra várnak, hogy ágyba vigyék őket. Elijah felnevetett. – Nem vagy túl jó véleménnyel a gyengébbik nemről. – Miért lennék? Kérés nélkül fekszenek az ágyamba. Már azt sem tudom, milyen az, amikor egy nőért küzdeni kell. Nincs kihívás, nincs izgalom egyikben sem… – Egyetértek – bólintott a Sötét Angyal. – De hidd el, leszel te még szerelmes… Talán épp akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá. – Azt erősen kétlem – morogta az arkangyal, miközben a tenyerébe temette az arcát. – Azt hiszem, meglehetősen eláztam. Forog velem a világ. Most már biztos nem engeded, hogy beszéljek Sophiellel, igaz?
– Ráhibáztál. Holnap, ha tiszta lesz a fejed és megszabadultál Arshamontól, annyit lehetsz vele, amennyit csak akarsz. Na, jó, annyit nem – folytatta nevetve –, de nem foglak üldözni titeket. Tudom, hogy fontosak vagytok egymásnak. Ha meg mered csókolni, úgyis megöllek… Gabriel felnevetett. – Nem akarom megcsókolni, Elijah. Jobban szeretem őt annál, mintsem tönkretegyem. Sosem heverné ki, ha elveszítene téged. Elijah kiitta a kupáját. – Én sem – nézett maga elé, majd az arkangyalra emelte a tekintetét. – Eleget ittál? – Mihez képest? – Hogy ma már képtelen legyél bármi gaztettet véghezvinni, na az a féreg elnyomna téged, amíg alszol… Gabriel pupillája hatalmasra tágult. – Erre nem is gondoltam. – Én annál inkább. Szóval, mennyire vagy az asztalra borulástól? Az arkangyal felnevetett. – Hát ez volt a célod? Hogy teljesen kiüss holnap estig? – Humánus módszert választottam. Nem igaz? Na, gyere! – mondta, és hozzá lépett. – Hadd lássalak! – Maga felé fordította Gabriel arcát. A máskor tiszta, smaragdzöld szempár tompa fénnyel csillogott, az arkangyal szemhéja lelecsukódott. – Jól van – morogta Elijah, majd Bardo és Lamachael felé biccentett. – Vigyétek a szobájába, és maradjatok mellette, amíg újra lemegy a nap! Ő maga Sophiel felé indult, hogy végre kettesben lehessenek. Meg is találta a lányt. Az épület előtt, a kötegbe rakott szalmakévéken aludt, Ramodiel mellett. A kölyökkel a csillagokat bámulhatták, amikor elnyomta őket az álom. Elijah megcsóválta a fejét, majd a köpenyét Ramodielre terítette, Sophielt pedig a karjába vette. Tudta, ez az éjszaka sem úgy
alakult, ahogy tervezte, de azt is, ha Sahranfernek sikerül kiűznie Gabrielből Arshamon lelkét, nagyon erős szövetségesre tesznek szert, nem beszélve a boszorkányokról…
VIII. FEJEZET
Forró vágyak
Machiel a terem közepén táncolt a norvégokkal, akik már jócskán felöntöttek a garatra. A zene lüktetve dübörgött, akárcsak a csizmás lábak, amelyek egy ütemre dobbantak a hajópadlón. Az angyallány kacagott, és a többiekkel karöltve körbe-körbe forgott. Az arca ragyogott, miközben ügyetlenül, de lelkesen énekelte a régi nyelven íródott balladákat. Harald király eközben a vezéreivel beszélgetett, de ahányszor csak Machiel felé nézett, rajta feledte a tekintetét. – Hát ennyire elcsavarta a fejed? – kérdezte Leif és felnevetett. – Te sosem voltál még szerelmes! – Most sem vagyok az – vonta meg a vállát a szőke férfi. – De odavagyok ezért a kislányért. – Majd téged is vállon szúr – morogta a balján ülő viking. – Szerintem jobb, ha vigyázol vele. Annyira más, mint mi vagyunk. – Ugyan már! Rémeket látsz, barátom! Machiel szertelen teremtés, de nem hinném, hogy bárkire is veszélyes lenne. – Ahogy az erdőben viselkedett, nem tűnt hétköznapi fehérnépnek… Harald hahotázott. – Látom, nagyon megsértette az önbecsülésedet. – Majd a tiédet is meg fogja – dünnyögte a férfi.
– Nem, nem hiszem – ingatta a fejét a király. Megfogott két söröspoharat, és odament Machielhez. – Gondoltam, megszomjaztál – nyújtotta felé jókedvűen. – Mézsör? – Az, hát! – Nem ihatnék tejet? Harald felnevetett. – Nálunk csak a gyermekek isznak tejet. A mézsör miért nem jó neked? – Kesernyés. Egy cseppet sem finom. – Miután megiszod, érezni fogod, hogy jót tesz. – Nem akarok berúgni. – Nem fogsz. Machiel megvonta a vállát. – Hát jó. Ha te mondod – azzal szép lassan megitta az egészet. Az asztalra tette a poharat, majd hunyorogva összezárta a szemét és megborzongott. – Ez igazán rémes volt. A férfi mosolyogva csókolta szájon, és örömmel látta, hogy Machiel már nem hunyorog, sőt, egyáltalán nem tiltakozik. Nagyon is úgy tűnt, örömmel simul a férfi karjába, aki úgy szorította magához, akár az eleven tűz. A nők irigykedve bámulták a szőke királyukhoz bújó, pöttöm, barna lányt, aki még csak nem is illett hozzá – legalábbis az ő ízlésük szerint. Haralddal azonban madarat lehetett volna fogadni. Nem hallotta a féltékeny megjegyzéseket, nem hallotta a dübörgő zenét, nem érezte a füstszagot és az egyre fokozódó hangulatot, csak az angyallányt, aki ígéretéhez hűen úgy viselkedett vele, mint a kedvese, aki nagyon szereti őt. Elengedte a lányt, majd megsimogatta az arcát. – Borzasztóan kívánlak – súgta a fülébe. – De nem akarok erőszakoskodni. Gondolod, hogy… – Igen! – nézett rá Machiel és az arcán pajkos mosoly futott át. – Én is szerelmeskedni akarok veled!
A férfi nem akart arra gondolni, vajon ez az egyezség része vagy sem, ahogy az angyallány sem akart arra gondolni, vajon ez helyes vagy helytelen. A szíve sebesen vert, és amikor a norvég a szobája felé indult vele, boldogan követte. Talán az ital, talán a mámoros éjszaka, talán a király vonzó külleme és figyelmessége volt az oka, de egyre jobban kívánta a férfit. Az ajtót kulcsra zárták. Harald jó néhány farönköt dobott a tűzre. A parázs azonnal belobbant. – El sem hiszed, mennyire elvarázsoltál – mondta, miközben megcsókolta. Machiel kisimította az arcába hulló tincseket, miközben a kezét a mellkasára csúsztatta a mellénye alatt. Harald levetette magáról az inget, majd lassan kikötötte a lány ruhájának övét. Machiel felnevetett. – Nem kell ennyire féltened. Nem vagyok porcelánból! Harald elmosolyodott. Letépte a lányról a ruhát, és az ágyra teperte. – Így jó lesz? – Igen. Azt szeretném, ha megőrülnél értem. – Éppenséggel megőrülök – mondta a férfi, miközben végignézett az angyal meztelen alakján ezt még csak nem is kell tettetnem. Ajka a lányéra tapadt, közben simogatta, ahol csak érte. Tenyere alatt életre kelt Machiel teste. Bőre puha volt, mint a selyem és édes akácvirág-illatot árasztott. Telt keble megfeszült, hasa libabőrössé vált a férfi érintésétől. – Gyönyörű vagy… – mondta halkan Harald, miközben fölébe kerekedett. Machiel átkarolta a férfi vállát, és ezüst szemébe nézett. – Én… nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem – suttogta. Harald tekintete perzselt. – Majd felrobbanok a puszta érintésedtől. Soha életemben nem éreztem még ilyen gyönyört, mint most, hogy a karomban tarthatlak – simogatta meg a lány arcát. – Elvesztem az eszem,
ha rád nézek, ha érzem a csókod, a finom mozdulataid. Alig bírom türtőztetni magam, annyira kívánlak! – A tiéd vagyok… Harald a csillogó barna szempárba nézett, és úgy érezte, a lány szavai eddig ismeretlen érzéseket pendítettek meg a lelkében. Óvatosan ránehezedett, szája Machiel ajkára simult, forró leheletük egymásba ért, miközben férfiassága utat tört magának a puha combok között. A lány szeme lecsukódott, ajkát halk sóhaj hagyta el. A férfi egyre csókolta, és amikor érezte, hogy a köré fonódó, lágy testben felenged a fájdalom, csak akkor mozdult meg újra. Egyik karját a lány feje alá tette, a másikkal átölelte a csípőjét, és magához húzta, miközben elmerült benne. Machiel teste odaadón nyílt meg előtte. Harald kemény izmai megfeszültek az igyekezettől, hogy minél gyöngédebben érinthesse Machielt. Teste égetett, karja ringatott. Machiel egész lényében megborzongott, ahogy a férfi vállába kapaszkodva átadta magát a szeretkezés ritmusának. Hasát és csípőjét mámoros bizsergés járta át, és lábujjától a tarkójáig remegett. Megfordult vele a világ. Félájultan feküdt Harald karjában. A kéj végigsöpört rajtuk, és amikor csúcsra értek, a lelkűk felragyogott. – Szeretlek! – tört föl Haraldból, és magához szorította Machielt. Az őzikeszemek tágra nyíltak. – Ha nem hiszed – nevetett rá Harald –, kérdezd meg a szívemet. – És a lány apró kezét a mellkasára tette. – Most már hallod? Machiel felkacagott, és megölelte a királyt. – Ugye, nem gyűlöltél meg? – a férfi szíve még hevesebben vert. – Soha nem foglak gyűlölni. – És szeretni…? – kérdezte Harald nagyon halkan. Machiel elpirult, és egy pillanatra a fejére húzta a takarót.
A férfi nem mozdult. Machiel végre előbújt, és megsimogatta az arcát. – Boldog vagyok veled. – Szeretném, ha egy napon belém szeretnél. Machiel felkönyökölt, és elmélázva simította végig a Harald mellkasát beterítő tetoválás mintáit. – Szép vagy, Harald király. Szeretem, ahogy törődsz velem, ahogy figyelsz rám, és szeretek veled lenni. És… azt is nagyon szeretem, amikor… – Amikor? – hajolt fölé Harald. – Amikor ölelsz – felelte alig hallhatóan Machiel. A férfi elmosolyodott. – Akkor képzeld el, én mit érzek… – Nem tudom, mit érzel. – Hogy minden éjjel így akarok elaludni. – Mégis szomorúnak látlak. Mi bánt? Harald megcirógatta a lány vállát. – Én még sosem kötődtem senkihez, nem vágytam egyetlen nő szerelmére sem… De most minden megváltozott, és ez megrémít. – Megrémít? – Sebezhetővé tesz. Ezentúl nem csak magamra kell vigyáznom. Nem tudnám elviselni, ha bajod esnék. Machiel megsimogatta az arcát. – Utoljára kölyökkoromban voltam ilyen boldog – sóhajtott fel a férfi. – Most megint úgy érzem, szép az élet. Köszönöm, hogy nekem adtad magad… De tudd, hogy én nem csak ennyit akartam. A véremet áldozom érted, ha mégis úgy döntesz, elfogadod a kezem. – Nem fogadhatom el a kezed – mondta szomorúan a lány. – Muszáj elmennem. A társaim számítanak rám. Háborúra készülünk… A király felkönyökölt és végigcirógatta a lány hasát. – Egyetlen szavadba kerül, és veled tartok tűzön-vízen át.
– De Erikék az ellenségeid… – Nem érdekel. Ha olyan nagy a veszély, mint ahogy mondtad, elkél egy erős szövetséges, a környéken pedig mi vagyunk a legvadabb népség… – Olyanok vagytok, mint Björnssonék? – Olyanabbak – vallotta be a férfi. – De nem akarlak kiábrándítani… Machiel nem felelt. Apró tenyerét a férfi mellkasára tette, egyenesen a szíve fölé, és lehunyta a szemét. A képek azonnal megelevenedtek előtte. Véres háborúkat, kegyetlen mészárlásokat látott. A vikingek egymást ölték a területekért, a kincsekért, a nőkért, a jószágokért. Egy rideg és kegyetlen világ képei tódultak elé, és mindazok az érzések, amiket a férfi átélt. Látta őt kisfiúként, amint az ellenség a szeme láttára mészárolja le a békés életet élő, fegyvertelen szüleit, és látta, amint kardot adnak az alig ötéves gyermek kezébe. Végigélte vele a fiatal éveit, amikor nem az otthonában játszott, hanem portyázni járt a férfiakkal, és ölnie kellett, hogy életben maradjon. Érezte a fájdalmát, amikor meghaltak a barátai, az ő szívét is égette a kín, amint végignézte, hányszor rombolták porig a férfi városát… Aztán látta, amint megerősödik és királlyá érik. Szigorú, de igazságos, bölcs királlyá. Elhúzta a kezét, ám az átélt élmények valósággal letaglózták. Hitetlenkedve nézett a férfira, aki bár harcosként könyörtelen volt, vele oly gyöngéden bánt, mint egy törékeny virággal. – Valami baj van? – Nem, nem… Semmi – felelte a lány, de szomorúan nézett a királyra. – Björnssonék ölték meg a szüléidét? Erikék apja? Harald nagyot nyelt, majd felült, és öltözni kezdett. – Gyere, menjünk vissza! – nyúlt a lány után. – Jól fog esni egy hideg sör.
Machiel felöltötte a ruháját, és csendben követte a férfit. A teremben egyre fergetegesebb volt a hangulat. Részegek hevertek mindenütt, miközben a dob egyre lüktető ütemére néhányan már az asztalon táncoltak. Felborult asztalok és székek jelezték, hogy néhányan jól elagyabugyálták egymást a mulatozás hevében. A sötétebb sarkokban felajzott testek feszültek egymásnak. s a szeretkezés izzadt párájától volt fülledt a levegő. Harald felmarkolt egy söröskorsót, és elindult a lánnyal a part felé. – Azt hiszem, jobb, ha nem maradunk itt – morogta, és úgy tűnt, jókedve Machiel kérdésével együtt elpárolgott. Némán sétáltak végig a vízparton, majd felfelé a domboldalon, egyenesen egy nagy tölgyfáig, amely magában állt a lankás réten. Virágillat szállt, s a csillagos ég, akárcsak egy ragyogó takaró, úgy terült föléjük. A férfi ledobta a köpenyét a földre, majd leült, és hellyel kínálta a lányt. – Igyál egy kortyot! Biztos megszomjaztál – nyújtotta felé a korsót, és elnevette magát, amikor Machiel csuklója megbicsaklott a nehéz kerámiaedény súlya alatt. – Várj, megtartom neked! Az angyallány nagyot kortyolt a keserű nedűből, majd elhúzta a száját. – Áh, még mindig borzalmas, de azért köszönöm! Haraldnak azonban ízlett az ital, így egyhajtásra megitta a felét, majd az ingujjába törölte a száját. Az alattuk zúgó hullámokra bámult, amelyek fehér tajtékokat verve csapódtak a parti szirteknek. – Megbántottalak a kérdésemmel? – kérdezte halkan a lány. – Nem, dehogy – fogta meg a férfi a kezét. – Csak fáj emlékezni. Pedig hidd el, nekem már nem sok dolog okoz fájdalmat. De az a nap, amikor ők meghaltak, darabokra tépte a lelkem. – Sajnálom.
– Az a legrosszabb, hogy már nem tudom felidézni az arcukat. Nem tudom, milyen volt, amikor az édesanyám rám nevetett, vagy amikor az apám mélyen a szemembe nézett, úgy, ahogy csak egy apa tud a fiára nézni. Ha rájuk gondolok, csak az elvágott torkukat látom, és a kőre folyó vérüket, ahogy lecsordogál a lépcsőn. – Harald elhallgatott. Machiel érezte a fajdalmát, és már bánta, hogy rákérdezett a férfi emlékeire, amikor váratlanul folytatta. – És igen. A válaszom a kérdésedre: igen. Nem tudom, honnan sejthetted, de Erikék apja volt az, aki megölte a szüléimét. – És ezek után szövetkeznél velük? – Egy fiú sem okolható az apja tettéért. Amúgy pedig őket is utolérte a végzet, hiszen az ő apjuk pontosan úgy halt meg, mint az enyém. Machiel megkövültén nézett a férfira. – Én öltem meg az idősebbik Björnssont. Átvágtam a torkát. Még élt, amikor Erik karjába löktem a testét. Így is kegyes voltam vele, hiszen neki felnőttként kellett végignéznie azt, amit én gyermekként éltem át. – Istenem… – a lány megsimogatta a férfi kezét. – És ezek után még azt gondolod, Erikék és te valaha is szövetségesek lehetnétek? – Igen. Érted ezt is megtenném. Ők nem vétettek nekem, én azonban megöltem az apjukat. Igaz, nyomós okom volt rá, ezt ők is tudják. Hogy megbocsátanának-e? Nem tudom. Ahogy azt sem, hogy feledni tudnám-e az engem ért sérelmeket. Mindenesetre, ha balul sül el a találkozás, legalább igazi harcosok keze által jutok a Valhallába. – És Erikék anyja? Mi lett vele? – Őt nem bántottam. – Miért érzem mégis azt, hogy ő sem élte túl ezt a drámát? – Aznap éjjel, amikor meghalt az ura, megölte magát. Nem akart nélküle élni. Kegyetlennek tarthatsz, de amikor megtudtam, örültem a hírnek. Elégtételt kaptam az istenektől.
Machiel átölelte őt. – Nem csoda, hogy Erikék gyűlölnek téged. – Én is gyűlölöm őket. – Mégis a közelükbe merészkednél. – Szépségem, az élet kihívás. Épp ettől olyan izgalmas… – mondta, és szájon csókolta a lányt. Machiel azonban érezte a szívében a fájdalmat, bármennyire is szenvedélyesen ölelte őt. Kibontakozott hát a karjából, és az ezüst szempárba nézett. Ujjaival finoman végigcirógatta a férfi szőke haját. – Szeretnék segíteni neked! – mondta sejtelmesen, majd lehúzta a norvégról az ingét, aki a drámai beszélgetés ellenére elnevette magát. – Benne vagyok, bármire is készülsz… – Ó, ez nem egészen az, aminek látszik – nézett rá a lány, majd mielőtt Harald megszólalhatott volna, finoman az arcába fújt. A férfi álomba szenderült. Mellé térdelt és összetette a két kezét, miközben testvéreihez szólt. Imája végeztével az égre nézett, kerek arcán izgalom suhant át. – Hol vagy már, Haniel? Hirtelen fénycsóva hasított a sötétbe, és az öreg tölgy mellett rózsaszín jelenség tűnt fel. Egyre tisztult a kép, majd körvonalazódni kezdett egy karcsú alak. A haja, akárcsak a ruhája mályvaszínben pompázott, épp úgy, mint a körülötte lévő tér. Az angyallányra nézett, és csengő-bongó hangon megszólalt. – Mi ez a türelmetlenség, Machiel? – A földön fekvő, szőke férfi fölé hajolt. – Tudod, hogy nem avatkozhatsz az életébe! – Álmodni tán csak szabad? – nézett rá az angyallány. Haniel felnevetett. – Idelent mind olyan gyorsan megváltoztok… – Mit mondjak, Haniel – kuncogott Machiel –, ki kéne próbálnod az emberlétet. Mert bár fájdalmakkal és könnyekkel teli az út, amikor szép…, hát az minden rosszat felülír.
A Szeretet Angyala azonban csak mosolygott, majd megérintette Machiel arcát. – Mondd, Kedves, mit kérsz tőlem? – Szeretném, ha Harald újra láthatná a szüleit… Odafent. – És miből gondolod, hogy odafent vannak? – Érzem, Haniel… Ott kell lenniük! – És ha belehal az utazásba? – Nem fog belehalni. Tele van élni akarással és vággyal. Idekötik az álmai… Én pedig végig vele leszek. Nem hagyom, hogy elmenjen. – Hát jó, Machiel… Most az egyszer – suttogta Haniel. Fényes kezét a férfira helyezte. Machiel is fölé hajolt, és a fülébe súgta az Igét. A férfi homloka felett ezüstszínű fény ragyogott fel. Lassacskán megjelent felette a saját asztrálteste, amely egy ezüstszálon át kötődött a földön fekvő másához. Haniel a karjába vette és magával vitte a fénybe. Machiel nem követhette őket embertestben, így Harald teste mellett maradt és őrizte, amíg a Szeretet Angyala visszatért. A norvég király asztrálteste apránként elhalványodott, majd eltűnt a homlokán át az ezüstfonállal együtt. Haniel alakja elhomályosodott. – Köszönöm szépen! – intett felé Machiel, majd a férfihoz fordult, aki abban a pillanatban köhögve ült fel. – Mi történt velem? – nézett rá megrendülve. – Szeme, akár a fjordok vize, úgy csillogott, és a lány meg mert volna esküdni rá, hogy még világosabb lett az írisze. Mintha a múlt árnyai eltűntek volna belőle. – Ha minden igaz, álmot láttál. – Azt hittem, meghaltam. – Minden álom egy-egy kis halál… – Te csináltad ezt? Te idézted őket elém? – Nem, Harald, te mentél utánuk… A másvilágra. Én csak segítettem neked az utazásban, de amit láttál, az a valóság. A férfi állkapcsa megfeszült.
– Ott vannak? Abban a szép világban? A Valhallában? – Úgy láttad? – Igen. – Akkor ott vannak, bizony, a Valhallában. – Hogy lehetséges ez? Boszorkány vagy? – Nem, dehogy – kuncogott a lány. – Mifelénk angyalnak neveznek, a te néped istenségnek. Valójában Atyám rakoncátlan fény-gyermeke vagyok, aki odafentről segít nektek, embereknek. Harald összeráncolta a szemöldökét. – Bár meseszép vagy, határozottan embernek tűnsz. Ó…, hát ezért van olyan édes illatod, mint az akácnak! Machiel felkacagott. – Alászálltam, hogy kipróbáljam az emberlétet, de hidd el, néha olyan idegen minden nekem, akár egy kisgyermeknek. A férfi arcán árnyék suhant át. – Miért nem mondtad ezt el nekem? Miért hagytad, hogy rád kényszerítsem az akaratomat? – Mert úgysem hitted volna el… akkor. És mert embertestben gyönge vagyok, akár a földi asszonyok. Nem tudtam volna vérontás nélkül elmenekülni előled. Elvetted a fegyvereimet, de amúgy sem vagyok valami híres harcos. Neked pedig túl nagy a városod, túl sok a katonád, és sokkal erősebb vagy nálam- Esélyem sem volt ellened. Vagy elengedtél volna, ha ezt elmondom? – Nem – sóhajtott a férfi. – Most sem akarlak elengedni. Ha csak rágondolok, hogy nemsokára felkel a nap, összeszorul a szívem. A lány szomorú volt. – Én sem akarom, hogy véget érjen ez az éjszaka. – Hát akkor ne menj el holnap! Vagy ha mész, engedd, hogy veled menjek! – Félek, a társaim nem lesznek elragadtatva attól, amit tettem… Erikék szemében pedig egyenesen szajhává válok.
Visszautasítottam a házassági ajánlatukat, veled pedig egy nap után ágyba bújtam. Nem fognak megdicsérni, azt sejtheted. Harald az ölébe húzta a lányt, és a nyakába csókolt. – Gyere hozzám feleségül! Ha félsz tőlük, majd azt mondjuk, kényszerből mondtál igent. Ha a frigy megköttetett, már nem tehetnek semmit. – Akkor azt fogják hinni, hogy megerőszakoltál. – Machiel, a magunk fajta általában megerőszakolja az idegen nőket… – Te is? – Nem, én sosem tettem ilyesmit, de a katonáim általában megszerzik, amit akarnak, a hódításaikon. – És te hagyod ezt? – Machiel le sem tagadhatta volna a felháborodottságát. – Az életüket és vérüket áldozzák értem és a népemért. Hogy sajnálhatnék tőlük néhány percnyi boldogságot? – És a nők? Rájuk nem gondolsz? – Dehogynem. Bár ágyasokká válnak, megkíméljük az életüket, és munkát adunk nekik. – Ágyasokká válnak? – Azokká. – És milyen munkát kapnak? – Rabszolgáknak valót… – Velem is ezt tetted volna, ha nemet mondok az ajánlatodra? – kérdezte csalódottan. – Nem tudom, Machiel. Még sosem éreztem senki iránt olyan erős vonzalmat, mint irántad. A tested és a lelked valósággal megbabonázott. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy az enyém leszel… előbb vagy utóbb, ezért mondtam azt, amit. – Ez nem válasz. Megerőszakoltál volna? – Nem. Van elég nő, aki boldogan együtt hál velem… – a férfi bosszús volt, hogy erről kell beszélnie, de amikor meglátta a lány arcát, magához ölelte. – Ne haragudj! Nem úgy értettem.
Pontosabban ez az igazság, de ennek már nincs számomra jelentősége. A lány keserűn meredt a földre, ám a férfi nem hagyta, hogy búslakodjon. – Senki nem érdekel, csak te… – mondta halkan, és lefejtette róla a ruhát. Simogató tenyere perzselt, Machiel pedig nem tépelődött tovább. Átadta magát a férfi vigasztaló csókjainak, aki semmi mást nem akart, csak boldoggá tenni őt. Az éj sötétje beburkolta ölelkező testüket, és karjaiban Machiel átérezte Harald minden szívszorító fájdalmát, ami a múltjából kísértette. A lány felsóhajtott. Harald végigsimította az arcát, és aggódva nézett a szemébe, ám amikor látta, hogy a barna szempár lázas tűzben ég, elmerült szép testében, és közben a fülébe suttogott: – Szeretlek, kicsi Angyalom, szeretlek! Machiel nem győzte simogatni a rá nehezedő férfi erős hátát, aki úgy szorította magához, mintha az élete függne tőle. A gyönyör hullámokban söpört végig rajtuk, és ahogy egymás szemébe néztek, a könnypárán át, mintha önmagukat látták volna. Machiel Harald nevét sikoltotta, és a szó, mint egy mantra, a csillagokba íródott. A felkelő nap mozdulatlanul talált rájuk: egymáshoz simulva az ősöreg tölgy árnyékában, mély álomba merülve. Machiel ismét álmodott, noha ezúttal egyáltalán nem akart Ariellel találkozni. Riadtan látta, hogy abban az erdőben lépked, amelyben korábban találkoztak. Végignézett magán, de szerencsére nem volt meztelen. Ugyanazt a rövid, fátylas ruhát viselte, amelyben annakidején alászállt. Körülnézett, de nem volt hová mennie. Ariel előtte állt, s gondterhelten nézett a szemébe. – Eltűntél. Nem jelentkeztél. Bajod esett? – A norvégoknál leltem menedékre – nyögte ki, de keresnie kellett a szavakat. – Elfogtak?
– Igen. – Bántottak? – Nem – felelte, miközben a talpa alatt ropogó gallyakat bámulta. – Ariel közelsége felkavarta. Szégyenkezve gondolt arra, hogy míg ő a norvég király karjában fekszik, a testvérei aggódnak érte. A Látomások Angyala kissé félrebillentette a fejét. – Nézz rám, Machiel! A lány ráemelte a tekintetét, és csak remélni merte, a férfi nem lát meg semmit a vele történtekből. Sajgott a szíve, mintha bűnös lenne, de legalábbis megcsalta volna a költőien szép, vörös hajú angyalt. Csalódna bennem – gondolta –, örökre kiábrándulna, ha megtudná, mit tettem Haralddal. – Ki az a Harald? – kérdezte váratlanul Ariel. Machiel nagyot nyelt. – Honnan tudod a nevét? – Álmodban mondtad. – Véreskardú Harald. Az ő városában vagyok. Azraelék és a halászok elől ide menekültem. Ariel sápadt arca rezzenéstelen maradt, mégis, Machiel érezte, hogy a Látomások Angyala tud valamit. – Jól bánik veled? – Igen – felelte túlontúl is gyorsan. – Akár a… vendégével. á Holnap Refillel érted megyünk. Megvan a kincs? Nem vették el tőled? – Hát, azzal van egy kis gond – felelte a lány, és megkönnyebbülve felsóhajtott, hogy végre nem a norvég királyról kell beszélnie. – Amikor menekülnöm kellett a halászok elől, bedobtam a zsákot egy barlangba, ami állítólag el van átkozva. Meglehet, mindent tönkretettem – folytatta, ám ezt nem pusztán a kristálykoponyákra értette. Ariel közelebb lépett hozzá. – Miért vagy ilyen zaklatott? Mi nyomja a szívedet?
Machiel arca lángolt. Úgy érezte magát, mintha hazudna, de legalábbis átverné Arielt, pedig sosem voltak egy pár, és a férfi sosem mondta egy fél szóval sem, hogy bármit is érezne iránta. A lány szeme elhomályosult. – Semmi. Sajnálom, hogy gondot okoztam a kinccsel. Valahogy visszaszerzem. – Te sírsz? – Ariel hitetlenkedve nézett rá, majd elkomorodott az arca. – Mi az, ami ennyire bánt? – Semmi, Ariel, tényleg – hadarta, és úgy érezte, meggyullad a bőre. – Nem kell, hogy értem gyertek! Magam is eljutok Birca szigetéig! A Látomások Angyala kérdőn nézett rá. – Félsz valamitől? Machiel nem bírta tovább. – Csak fáradt vagyok. Most mennem kell, ne haragudj! – felelte, és igyekezett elhessegetni magától az erdő békés, zöld fényeit. Kinyitotta a szemét, és a hatalmas tölgy alatt találta magát. Meztelenül feküdt, a ruhájával a csípőjéig betakarva. Mögötte a szőke férfi, szorosan átölelve őt. Napbarnított, vaskos karja a derekán nyugodott, míg a másik karja a lány feje alatt volt. Machiel szíve úgy dobogott, mintha üldöznék. Ariel közelsége felkavarta, szemének vádló pillantásától pedig úgy érezte magát, mint egy áruló. Rá nem jellemző módon a szeme megtelt könnyel, és bármennyire is uralkodott magán, egy csepp végigcsorgott az arcán és Harald alkarjára folyt. Bár gyorsan letörölte, a férfi azonnal felébredt. – Mi a baj, Machiel? – kérdezte aggódva. – Elindultak értem a társaim. – És ez ennyire felkavar? Hisz végig őket vártad. – Igen, de most mégis megrémít ez az egész. A férfi arca elkomorodott. Szőke hajába túrt, majd felült és megdörzsölte a szemét.
– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Attól félsz, mit szólnak majd, hogy mi ketten… – Tudni fogják – felelte zaklatottan Machiel. – Szajhának fognak tartani. És, voltaképp… az is vagyok. – Hogy mondhatsz ilyet? – a férfi is zaklatott volt. – Én vittelek az ágyamba, érintetlen voltál. Nem kell megtudniuk, hogy mi történt köztünk. – Hát, nálunk kevés dolog marad titokban. És akkor még azzal sem számoltál, miként reagál majd rád Refill. – Hogyne számoltam volna! Gondolom, tesz néhány epés megjegyzést és provokálni fog, hogy legyen oka kardot rántania. – De én nem akarom, hogy bántsátok egymást! Nem akarom, hogy bajotok essék! – Most engem féltesz vagy őt? – Mindkettőtöket. A norvég nagyot sóhajtott, majd gyorsan felöltözött, és segített begombolni Machielnek is a ruháját. Ujjaival a lány kócos hajába túrt, hogy elrendezze a homlokába hulló rakoncátlan tincseket, majd megsimogatta az arcát. – Hát… azt hiszem, jobb, ha átöltözöl, vagy nem is tudom. A lány kérdőn nézett rá. – Rosszul nézek ki? Harald elnevette magát. – Nem, szépségem. Úgy nézel ki, mint aki egész éjjel szerelmeskedett. Gyönyörűbb vagy, mint valaha, de ezt ők is látni fogják – mondta, és a karjába zárta a lányt. Szájon csókolta, és úgy szorította, mintha soha többé nem láthatná. Machiel kibontakozott az öleléséből. – És ez neked olyan vicces? – Igen, mert boldognak látlak és álomszépnek. Leszámítva, hogy így félsz tőlük. Ki jön Refillel? – Ariel.
– És ő az, aki… – Igen. A norvég király arcán szomorúság suhant át. – Megbántad, hogy nekem adtad magad? – Nem. – Machiel megfogta a férfi kezét. – Nem bántam meg, csak szorongok, hogy most mi lesz… – Semmi nem lesz. Eléjük megyünk, és hozzád hasonlóan vendégként fogadom majd őket. Aztán mindent megbeszélünk, én pedig az embereimmel segítek nektek visszaszerezni a kincseteket. Ha pedig Björnssonék beleegyeznek, szövetséget kötünk és mellétek állunk. Machiel reménykedve nézett fel rá. – Gondolod, hogy ilyen egyszerű lesz? – Teszek róla, hogy az legyen, rendben? – Rendben – Machiel mosolya újra a régi volt. – De valamit tudnom kell – mondta Harald, miközben a tenyerébe fogta a lány arcát. – Akarsz engem? Akarod, hogy veled menjek? Akarod, hogy szeresselek? A lány szeme szégyenlősen csillogott. – Igen. Mindennél jobban szeretnélek téged. – Nem értelek. Akkor miért nem hagyod, hogy feleségül vegyelek? A népem királynőjeként szeretne, s én nemkülönben. – Mert nem is ismerlek. Egy nap után nem lehet házasságot kötni. – Az én világomban a házasságok ismeretlenül, kizárólag szövetségek alapján köttetnek. Az ifjú pár többnyire a sámán előtt látja először egymást, mielőtt összeadnák őket. Ehhez képest nagyon is sok egy olyan nap, mint amilyen nekünk adatott. – Nem tudom, Harald, félek ettől. És ha nem is olyan vagyok, mint amilyennek hiszel? És ha te vagy más, mint amilyennek hiszlek?
– Értelek – felelte a király, majd a csuklójához nyúlt. A lány felé nyújtotta vastag, ezüst karkötőjét, amely közepén egy csomószerű minta fénylett. – Fogadd el ajándékomul ezt az ékszert! A végtelenséget és az örökkévalóságot jelképezi. Ebből mindig tudni fogod, mennyire fontos vagy nekem. Viselnéd a kedvemért? – Igen – felelte égő szemmel a lány. Harald felé nyújtotta a csuklóját, aki rácsatolta a vastag karkötőt. Az angyal a fény felé fordította a karját és szomorkásán elmosolyodott. – Köszönöm. Sosem kaptam még ilyen gyönyörűséget! – suttogta, ám a szíve nehéz volt. Fájt a búcsúzkodás, és a gondolattól, hogy talán soha többé nem láthatja a férfit, a rosszullét kerülgette. De nem volt visszaút, hisz jól tudta, társai bármelyik percben megérkezhetnek. A fogadóhoz siettek és átvágtak a termen, amikor megjelent Leif, és a királya elé lépett. – Látogatód érkezett, uram. Pontosabban ketten jöttek, odakint várnak. Nem fogsz nekik örülni. Harald a lányra nézett, aki bólintott. – Ők azok. – Mindjárt megyek! – felelte, majd Machiel kezét megragadva a szobájába futottak. – Szedd gyorsan rendbe magad! – mondta a lánynak, miközben maga is megmosdott és új ruhát öltött. Bőrnadrágot, sötét inget, mellényt és csizmát húzott, miközben Machiel is átöltözött. Harald gondoskodott róla, hogy többféle öltözetet kapjon, így magára húzott egy ezüstszürke, hosszú ruhát és egy prémes mellényt, ami a vállát is takarta. Gyorsan megfésülködött, és a férfi elé állt. – Hogy nézek ki? – Mint a feleségem. – Ne csináld már! Nem sejthetik, mi van közöttünk! – Miért, mi van?
– Semmi – vágott vissza dacosan a lány. – Ne légy ilyen közvetlen velem! Viselkedj úgy, mint az elején, amikor megismertél! – Machiel, negyedórával azután, hogy elém járultál, az asztalra gyűrtelek és megcsókoltalak. Ha feltűnt volna, odavagyok érted. Nem tudok úgy tenni, mintha hidegen hagynál! – Hát jó. Akkor viselkedj úgy, mintha haragudnánk egymásra, jó? – Akkor letépném a ruhád és az ágyba döntenélek. Addig szeretkeznék veled, amíg elszállna a haragod és zihálva sikítoznád a nevem – vigyorodott el a férfi. A lány is elnevette magát. – Te nem veszel komolyan engem… Akkor köztünk sosem lesz tányérdobálás és ordítozás, ahogy az embereknél szokás? – Már hogy ne lenne! És ordítozni is fogunk. Csak utána mindig a magamévá teszlek majd, hogy ne aludjunk el haragban. Machiel kuncogva ölelte át a férfit. – Neked folyton ezen jár az eszed? – Mit tegyek? Ezt váltod ki belőlem. Megőrülök érted… – Hát, ezek csak akkor nem fogják látni, mi történt közöttünk, ha vakok. – Nyugi, viselkedni fogok! – mondta a férfi, miközben arcon csókolta a lányt. – Most viszont mennem kell! Kilépett az ajtón, határozott léptekkel a nagyteremig ment, és intett Leifnek, hogy menjen Machiel elé. Ő maga a látogatóihoz sétált és megállt előttük. – Björnsson – biccentett a magas, barna hajú, copfos harcos felé. – Nem hittem, hogy valaha is bemerészkedsz Klippé falai közé. – Tryggvason – biccentett vissza Refill. – Nem hittem, hogy valaha meg mered ölni az apámat.
Ariel lehunyt a szemét, majd a két viking mellkasára tette a kezét és távolabb tolta őket egymástól. – Te tényleg megölted az apját? – nézett Haraldra. – Miután az ő apja megölte az enyémet és az anyámat, amikor ötéves voltam. – Te jó Isten… – dörmögte Ariel, majd Refillre nézett. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Kérdezted? – Szóval te vagy Ariel – nyújtotta felé Harald a kezét. – Örülök, hogy az otthonomban látlak! Neked, Refill, nemkülönben. Ha rajtam múlik, ma elássuk a családjaink között oly régóta viszályt keltő csatabárdot! Nagyra értékelem, hogy magadban jöttél. – Ne értékeld annyira, Harald! Meglehet, amikor elmegyek innen, a fejed nem a nyakadon, hanem a kezemben lesz. Nem azért jöttem, hogy szembeköpjem a múltamat, hanem azért, hogy épségben hazavigyük a lányt. – Értelek – nézett vele farkasszemet a norvég király. – Hol van Machiel? Jól bántál vele? – folytatta Refill, mire Harald a katonái felé intett. Kisvártatva megjelent Leif, és mögötte Machiel. Ariel elé sietett és magához ölelte, ám Refill nem mozdult. Sötéten nézett végig a lány csinos ruháján, majd az arcán gúnyos fintor jelent meg. – Tryggvason, mondd csak, mióta bánsz ilyen jól a rabokkal? – Machiel vendégként van nálunk. Refill felröhögött. – Arról vagy híres, hogy az idegeneket vendégként fogadod… – Úgy gondoltam, mindannyiónknak előnyös lenne, ha szövetségre lépnénk. Machiel szerint háború közeleg. Közel négyszer annyian vagyunk, mint ti, ha igaz a mendemonda, ami a legutóbbi összecsapásotok óta kering rólatok, és valamiféle sötétbőrű démonokról, akik pontonhidakon át törtek rátok.
Ariel Refillre nézett, majd vissza a királyra. – A démonok sajnos léteznek, és a mendemonda is igaz. Sok embert veszítettünk a legutóbbi csatában. A veszély pedig nagyobb annál, mintsem el tudnátok képzelni, óriások közelednek, és egy nagyon erős, sötét hadsereg. Azt gondolom, Harald király, soha jobbkor nem ajánlhattad volna fel a támogatásodat. – Nem küzdők együtt az apám gyilkosával! – Refill borostás arca elsötétedett a haragtól. – Vigyük a lányt, és tűnjünk el ebből a sárfészekből! Harald szeme meg sem rebbent a sértéstől. Ariel hátrébb húzta Refillt, és igyekezett jobb belátásra bírni, ő azonban megingathatatlan volt. – Soha! – sziszegte. – Amíg én élek, ezek sosem fognak velünk szövetkezni! Hidd el, Erik is ugyanezen a véleményen lesz. Csak az idődet vesztegeted! – Minden emberre szükségünk van, értsd meg! – Ariel próbálta észérvekkel meggyőzni a bedühödött vikinget. – El sem tudjátok képzelni, mekkora hatalommal kell szembenéznünk! Az erőink végesek. El kell fogadnunk a segítséget! – A démonokat is szétvertük, magad is láthattad. – Refill, a déróriások és Azrael seregéhez képest csak halovány szélsusogás volt az a vérfürdő, amit a sahranok Birca partjainál rendeztek. Hidd el nekem, nagyon nagy bajban vagyunk! El kell fogadnod Harald király segítő jobbját! – Csak, ha rögvest levághatom. Ariel egyre ingerültebb lett. – Megértelek. De túl kell lépned az önnön sérelmeden, hisz ez már nem rólad szól, hanem arról, hogy a következő évtizedekben lesz-e hol élnie a népednek, vagy mindannyian halottak lesztek… – Ha Odin úgy akarja, mind a Valhallába kerülünk – dörmögte kissé higgadtabban Refill.
Ariel felcsattant. – Odin nem akarja, hogy idiótaként haljatok meg csak azért, mert nem tudtok egymásnak megbocsátani! – Jó – emelte fel a kezét a viking. – Hazamegyünk és megbeszélem Erikkel, hogy mi legyen! Hadd ne most kelljen erről döntenem! Rendben? Ariel bólintott, majd a norvég királyhoz fordult. – Köszönjük, hogy a gondját viselted a lánynak! Remélem, hamarosan követet küldhetünk a jó hírekkel, és megpecsételhetjük a szövetségünket! Harald udvariasan bólintott. – Bízom benne, hogy Erik hajlani fog a békére. Ha szükségetek lesz ránk, számíthattok a segítségünkre! Ariel a kijárat felé indult Machiellel és Refillel az oldalán. A lány szomorúan nézett a királyra. Szerette volna megölelni, szeretett volna elbúcsúzni tőle, de túlságosan is nyilvánvaló lett volna, hogy kettejük között több van, mint felszínes ismeretség. A férfi is borzalmasan érezte magát, de nem tehetett mást, minthogy búcsút intsen az angyallánynak és vele együtt a szíve egy jókora darabjának. Leif kikísérte őket, majd a fogadó előtt a lányhoz vezetett egy fényes szőrű, barna lovat, amelynek az oldalán egy míves markolatát kard csillogott. – Harald király ragaszkodott hozzá, hogy ezt neked adjam. Szeretné, ha kényelmes utad lenne hazafelé. Refill szúrós szemmel nézte a jelenetet, és azt is, amint két tucat norvég a kapuhoz kíséri őket. Leifhez fordult. – Tőlünk féltek ennyire? Vagy minek ez a díszkíséret? – A lány az Elátkozott Barlangban hagyott valamit, ami a tiétek – magyarázta higgadtan a katona. – A királyom parancsba adta, hogy segítsünk nektek visszaszerezni. – Nélkületek is vissza tudjuk szerezni! – Népünk hite szerint azt a helyet gonosz démonok lakják.
– Ostoba mendemonda – mordult rá a viking. – Maradjatok csak itthon és olvassatok rémmeséket! A többit meg bízzátok ránk. Ariel komoran hallgatta a beszélgetést, de nem szólt bele a vitába. A norvégok követték őket a kapun túl is, ám Refill rájuk förmedt. – Takarodjatok! – De uram… – próbálkozott Leif, ám a viking egyre ingerültebb lett. – Takarodjatok haza, amíg kedvesen mondom! A katona a többiekre nézett, majd megfordultak és visszamentek a városba. Ariel, Refill és Machiel némán folytatták az útjukat az erdőn át, egyenesen a sziklás domboldalig. – Messze van még? – kérdezte Refill türelmetlenül, és nem titkolt megvetéssel nézegette a lány hátán átvetett norvég kardot. – Nem tudom pontosan. Sötét volt és futottam – magyarázkodott Machiel, amikor megpillantott egy sötétlő nyílást, közvetlenül egy kidőlt fenyő törzse mellett. – Azt hiszem, az lesz az! – mutatott a barlangra, majd leugrott a lováról és egyenesen odament. Egy pillanatig sem habozott, hogy belépjen, de a teste egy láthatatlan falba ütközött. Társai elképedve nézték a próbálkozását, majd Ariel is leszállt a lováról és megkísérelt bejutni, de Machielhez hasonlóan kívül rekedt. – Mi ez? – tapogatta végig az útjukat elzáró láthatatlan falat. – Miért nem tudunk bemenni? – Nem tudom – felelte Machiel. – Lehet, mégis igaz a monda az átokról. De nézd csak, ott a zsák széle! Ott, amögött a nagy kő mögött! És valóban. A kristálykoponyákkal teli zsák tőlük karnyújtásnyira, egy lapos szikla takarásában hevert.
– Majd én kihozom! – lépett közelebb Refill is, de az angyalok visszafogták. – Ne légy elhamarkodott! – figyelmeztette Ariel. – Valószínűleg nem véletlenül nem tudunk bejutni mi sem, noha többet bír a testünk, mint a tiéd. Üljünk le! Kitalálunk valamit! – Lehet, mégiscsak el kellett volna fogadnunk Harald király segítségét – mondta Machiel, amikor Refill váratlanul elkapta a csuklóját, és magához rántotta. – Harald királyét, mi? Azzal visszakézből akkora pofont adott a lánynak, hogy az elzuhant. – Te megőrültél? – Ariel felhördült, és azonnal Machiel elé állt. A karját nyújtotta, hogy felsegítse a földről. – Miért ütötted meg? – Kérdezd meg magad a szajhát! – köpött feléjük. Machiel szíve kis híján kiugrott a mellkasából. – Mi ez az egész? Miről maradtam le? – Nem tudom – füllentette a lány, a viking azonban gúnyosan felröhögött. – Szerinted miért adta neki Tryggvason a karkötőjét? És a kardját? Ilyesmit nem ad oda csak úgy egy viking férfi egy nőnek. Pláne, nem egy király! Machiel elárult minket, Ariel! Míg nekünk tettette a szűzlányt, és elutasította a fivérem tisztességes házassági ajánlatát, úgy tűnik, Harald ágyát készségesen elfogadta. Vagy tévedek? Machiel levegőt venni sem mert, de szerencsére Refill nem várt választ. Dühödten a barlangba lépett, majd ingerülten felmarkolta a zsákot. – Hát ennyit Tryggvasonék ócska rémregéiről – mondta megvetően, majd anélkül, hogy belenézett volna, Ariel kezébe nyomta a táskát. – Talán csak azért találta ki az egészet, hogy megtartsa magának a kincset és a lányt.
A Látomások Angyala nem felelt. A zsákba nézett, majd amikor meglátta benne a szikrázó kristálykoponyákat, gyorsan becsukta a táskát, és a pántját átvetette a hátán. – Menjünk haza! Otthon majd mindent megbeszélünk! – felelte végül hátra sem nézve, miközben lóra szállt, és elindult Birca szigete felé. Refill azonban nem hagyta ennyiben. Machielhez lépett és belemarkolt a hajába. A lány fájdalmasan felsikított. – Mitől volt jobb a norvég, mint mi? A vérünket adtuk értetek, te mégis semmibe veszel? – Elég legyen ebből! – csattant fel Ariel, de a viking úgy döntött, megleckézteti a lányt. – Mit adtál a norvégnak a drága göncökért? A testedet? Hányszor feküdtél le vele? Hát miféle angyal vagy te? – ordította és a földre lökte a lányt. Machiel azonban felugrott, és a férfi mellkasának szegezte a kardját. – Fejezd be Refill! Megvan a kincs, amiért jöttetek. Nem akarlak bántani! A viking felröhögött, majd megmarkolta a baltáját. – Én viszont bántani foglak. Megjelölöm az arcod, hogy mindenki tudja, a norvég szajhája lettél. – Refill! – ordított rá a veszekedés zajára visszatérő Ariel, és leugrott a lováról, ám ugyanabban a pillanatban nyílvessző hasította át a kis teret, és a viking csizmáját a földhöz szegezte. A lába sértetlen maradt, csak épp mozdulni nem tudott. A fejük felett, a szikla tetején a norvég király szőke feje bukkant fel, íjával még mindig a vikingre célozva. – Björnsson! Te kezet emeltél egy nőre? – Tryggvason! Hogy a hollók vájnák ki a szemed! Miért követsz minket? Nem tudsz megválni a szajhádtól? Harald egy ugrással lent termett, és Machiel elé állt. – Ne merd őt így nevezni, mert megöllek! – Nocsak… Milyen érzékenyen reagálsz a vendégedet ért sértésekre…
– Hűtsd le magad, Refill! Ne a lányon torold meg az irántam érzett gyűlöletedet! – förmedt rá a norvég király, miközben aggódva nézett az angyallány arcán vöröslő ütésnyomra. – Leif azt mondta, elküldtétek őket, holott a lelkükre kötöttem, hogy segítsenek nektek. – Norvég segítség nélkül is boldogultunk! – sziszegte az arcába Refill. Harald Machielhez fordult. – Ez igaz? Bementetek a barlangba? – Mi nem tudtunk – felelte helyette Ariel. – Valamiféle láthatatlan falba ütköztünk, de Refill gond nélkül bejutott, és visszaszerezte a zsákot. A norvég haragja elpárolgott. Az ellenségéhez lépett és kihúzta a csizmájából a nyílvesszőt, ám az dühösen ütésre emelte a karját. – Velem kell jönnöd! – állította meg az öklét a norvég, és eszébe sem jutott visszaütni. – Ismerek egy boszorkányt, aki segíthet rajtad! Hamarosan nagyon rosszul leszel… – Nem kérek a segítségedből, Tryggvason! Nem bízom benned. Amúgy meg semmi bajom! – rázta le magáról Refill a kezét, majd felült a lovára és vágtára fogta az állatot. Mielőtt eltűnt volna, még hátraszólt a válla felett. – Ha megint utánunk jössz, a fejed veszem! Ariel összeráncolta a homlokát, ahogy a szőke férfira nézett. – Miért mondtad ezt? Mi baja lesz? – Pontosan magam sem tudom. De azok, akik ezidáig bemerészkedtek a barlangba, néhány órával később vérezni kezdtek. A fülökön, az orrukon, a szemükön és a szájukon. Borzalmas látvány, és a vérzés elállíthatatlan. Nem tudni, mi okozza, ez az Elátkozott Barlang titka. De ismerek egy boszorkányt, aki segíthet. Egy falubeli gyermeket egyszer megmentett, aki óvatlanul besétált az üregbe. – Refill nem fogja elfogadni a segítségét. – Akkor nem éri meg a holnapot.
– Megpróbálok beszélni vele! – bólintott Ariel, majd a lovára kapott. – Machiel, gyere utánunk! – Megyek! – mondta a lány, ám amint a Látomások Angyala eltűnt a fák között, a norvéghoz szaladt, és átölelte a nyakát. – Bántott ez a barom? – Harald nyugtalanul szorította magához. – Semmiség. – Miattam ütött meg? – Maga miatt. Féltékeny rád. – Velem kellett volna maradnod… Már most mardosó fájdalmat okoz a hiányod. – Nekem is a tiéd – suttogta a lány a férfi mellkasába. – Talán hiba volt neked adnom azt a karkötőt. – Harald az angyallány haját simogatta. – Tudhattam volna, hogy bajba sodorlak vele. Anélkül is tudnod kell, mennyire fontos vagy nekem. Ha úgy érzed, gondod lesz belőle, inkább vedd le! – Semmim nem maradt tőled, csak ez és a kard. Nem vagyok hajlandó megválni tőlük azért, mert ez a féltékeny viking gyűlöl téged. – Machiel, ezek bántani fognak téged, ha Refill elmondja nekik a sejtését. – Elijah nem fogja hagyni, hogy bántsanak. – Elijah? – Ő a legerősebb közülünk. Talán Refillt is meg tudja gyógyítani. A férfi felsóhajtott, és lágyan megcsókolta a lányt. – Látlak még valaha? – Nem tudom. De ha rajtam múlik, egész biztosan… – mosolyodott el Machiel, ám amikor a férfi a derekához nyúlt, hogy a lovára emelje, megfogta a kezét. – Csak néhány másodpercet adj még, kérlek! – Azzal kigombolta a férfi ingét, és apró tenyerét a mellkasára tette. – Azt mondtad, nem emlékszel már, milyen volt a mosolyuk és a hangjuk. Szeretném, ha újra látnád őket… A szüleidet. – A tenyere
nyomán mintha villám csapott volna a férfiba: emlékek tengere árasztotta el a lelkét. Látta az édesanyját, amint várandós volt vele, és látta, amint újszülöttként ringatja őt a tűzrakás előtt. Látta az apját, amint bölcsőt és apró fakardot farag neki, majd játékosan vívni tanítja. Képek, érzések, érintések és illatok özönlöttek a lelkébe, és a szeretet oly sűrű esszenciája, amitől térdre rogyott. Lehunyta a szemét, és látszott rajta, nehezen kap levegőt. Machiel elé térdelt, és két kezébe fogta a férfi arcát. – Ez az én ajándékom neked. Remélem, eztán lesz mire emlékezned! A férfi nem tudott mit mondani. A szíve csordultig telt szeretettel, miközben vérzett a bánattól. – Köszönöm – mondta halkan. Lassan felállt, és újra magához szorította az angyallányt. – Te vagy a fény az életemben. Kérlek, gyere vissza hozzám! – A lóra emelte Machielt, és megcsókolta a kezét. – Várni fogok rád, Angyalkám! – mondta végül rekedten, majd a ló fülébe súgott valamit, amitől az Arielék után iramodott.
IX. FEJEZET
Fekete mágia
Késő délutánra járt. Gabriel ájult bódulatban feküdt az ágyán, amikor Arshamon felülkerekedett a lelkében, és átvette az irányítást felette. Próbálta kinyitni a szemét, de az arkangyal teste nemigen engedelmeskedett. Végül kóvályogva, de feltápászkodott. A világ megfordult körülötte, és úgy tűnt, nem is akar megállni. – Mi a rosseb? – szitkozódott, és a falba kapaszkodva felállt, ám képtelen volt megtartani az egyensúlyát és a következő pillanatban hatalmas dörrenéssel a padlóba csapódott. – A rohadt életbe! Az ajtó előtt bóbiskoló Bardo ébredezni kezdett. – No lám… – heherészett a földön fekvő arkangyal láttán. – Valaki iszogatott az éjjel? – Úgy tűnik – nézett rá dühösen. – Segítenél? – Nem – vonta meg a vállát Bardo, és lehunyta a szemét. – Jó helyen vagy ott. Hagyj aludni, fáradt vagyok! – Eleget aludtam! – mondta akadozó nyelvvel Arshamon. – Ki akarok innen menni! – újra feltérdelt, de úgy érezte, rádőlnek a falak. A szőke angyal felröhögött. – Mulatságos, ahogy táncolni próbálsz… – Menj a pokolba, Bardo!
– Óóó – ült fel a szőke angyal, és a viharzöld szempárba meredt. – Gabriel sosem mondana nekem ilyet, barátom. Hát felébredtél? – Rohadj meg, angyal! – köpött felé Arshamon. – Gondom lesz rád, ha erőre kapok! – Megsúgok egy titkot: te már sosem kapsz erőre. Gabriel teste mocsár-részeg, ha pedig jobban lesz, teszek róla, hogy fekve maradjon. Véget ért a móka, Arshamon! Vár rád a bűzös városod, a ragacsos hulla-barátaid és az ostoba sárkányod. Jó utat! – azzal állcsúcson vágta a férfit, aki eszméletlenül terült el a padlón. – Mi volt ez a dörrenés? – nyitott be az ajtón a folyosón őrködő Lamachael. Bardo legyintett. – Semmi különös, csak leütöttem Arshamont. – Felülkerekedett Gabrielen? – A tudatán. A testén azonban nem tudott. Képtelen volt lábra állni… Amikor pedig végre sikerült neki, kiütöttem. Most egy darabig nyugtunk lesz. – Jó. Szólj, ha van valami! – Nem lesz. – És ha megint felkel? – Kap még egyet. A távolból mélyen zengő kürt harsant fel. – Mi ez? – Valaki visszatért. A felderítők. Esetleg Refillék. Maradj itt, majd úgyis elmondják, mi a helyzet. A városkapu közben lassan kinyílt, és a vikingek a part felé rohantak, ahonnan három alak közeledett. Ariel és Machiel volt az, akik közösen támogatták Refillt. A katonák felkapták sérült urukat és a főépületbe vitték. Mindenki a hazatért vándorok köré sereglett, miközben csak úgy záporoztak a kérdések. – Mi történt vele? Megtámadtak titeket? Mi ez a sok vér? Hol jártatok?
Előkerült a sámán, és egy zsákból különféle ásványokat vett elő. Ezalatt a nők vizet forraltak, és az utasításai szerint gyógynövény főzeteket készítettek, a katonák pedig lefejtették a férfiról a vértől nehéz ruháját. – Bement egy sziklaüregbe, amit a helyiek Elátkozott Barlangnak neveznek – magyarázta Ariel az öccse mellett térdelő Eriknek, aki elhűlve hallgatta. – Mondtuk neki, hogy ne tegye, de nem hallgatott ránk. Visszaszerezte ugyan az odarejtett kincset, és úgy tűnt, rendben lesz minden, de néhány órával később vérezni kezdett. Előbb az orra és a füle, aztán a szeme és a szája. Mire a révészhez értünk vele, nem volt olyan centimétere a bőrének, ahol ne szivárgott volna a vére. – Akkor mégis igaz a legenda. – Harald király felajánlotta, hogy elviszi őt egy boszorkányhoz, aki segíthet rajta. Refill elutasította, de talán… – Tryggvason? – Ő. – Az a norvég kutya megölte az apánkat, Ariel. A Látomások Angyala megértőn nézett rá. – Tudom. – Akkor azt is tudod, hogy nem kérünk a segítségéből! A sámán eközben munkához látott, és füstölő növényeket tett a viking testére, miközben dallamos varázsigéket mormolt – Attól tartok, ide valami hathatósabb segítség kell… – sóhajtott fel Ariel, és elment, hogy megkeresse Elijaht. Nem sokkal később a Sötét Angyallal együtt sietett vissza. Útközbe elmondta neki, amit tudott. – És neked mi bajod van? – Nekem? Semmi – a Látomások Angyala meglepettnek tűnt – Biztos? – Biztos. A Sötét Angyal megrázta a fejét.
– Te tudod… De ha mégis úgy érzed, hogy beszélnél róla számíthatsz rám! – Nincs mit mondanom, Elijah. – Ezt nekem mondod vagy magadnak? Ariel kimerült volt és csalódott. – Azt hiszem, magamnak… Ne haragudj, rossz napom van! Beléptek a legelső házba, amelybe Refillt vitték. A Sötét Angyal sokat látott már életében, mégis megrázta az asztalra fektetett harcos látványa. A viking egész testében reszketett a fájdalomtól. Minden csupa vér volt, és a sámán arcára pillantva tudták, itt már nem sokat tehetnek. Elijah nem késlekedett. Összedörzsölte a tenyerét, és a sérült szíve fölé helyezte. Keze nyomán élénkzöld fény áradt a betegbe, ám a vérzés csak nem akart elállni. Hosszú percek teltek el, s a zöld fény lüktetve áradt az angyalvezér kezéből Refill szívébe. Elijah egyre kimerültebbé vált. Idővel a saját fényét küldte a vikingbe, hogy életerővel töltse meg, ám úgy tűnt, mintha egy titokzatos erő nem engedné, hogy a gyógyulás végbemehessen. A zöld szikrák ugyan eltűntek a férfi mellkasában, de aztán a teste felett szétszóródva, csillámporként a magasba emelkedtek. – Valami baj van – mondta halkan Elijah. – Nem engedik, hogy meggyógyítsam! – De kik nem engedik? – a többiek megrendülve nézték vezérük küzdelmét, aki folytatta a gyógyítást, ám a tenyeréből áradó fény egyre haloványabbá vált, majd teljesen megszűnt. Ő maga megtántorodott, majd eszméletlenül zuhant hátra. Ramodiel elkapta, és a padlóra fektette. A társai köré sereglettek. – Ilyen még sosem volt – nézte vezére sápadt arcát a fiatal angyal. – Kikre gondolhatott? – Raphaelékre… – találgatott Sophiel. – De miért ne engedné Raphael, hogy idelent embereket gyógyítsunk?
– Sahranferék? – Ők biztos nem avatkoztak ebbe bele. Vérrel-verejtékkel igyekeznek Elijah kedvében járni. Már a szertartásra készülődnek. – Frídr? – Kizárt. Tetszik neki Refill. Ha tudná, hogy baja esett, itt lenne és gyógyítaná. De, gondolom, Joshuával hempereg. Sophiel nem felelt, csak nagyot nyelt. – Jaj, nem úgy gondoltam. Ne aggódj már annyira miatta! Joshua nem lesz mindig így megőrülve. – Amíg Frídr gúzsba köti a lelkét, nem tehetünk semmit sem. – Ha viszont megöljük Frídrt – Ramodiel suttogóra fogta a hangját –, megszabadul a varázslat alól és kereshet magának egy normális lányt. Csak annyit kell tennünk… – folytatta volna, de az abban a pillanatban magához térő Elijah megmarkolta a ruháját. – Fél percre eszméletemet vesztem, és ti máris szervezkedtek? – dörrent rájuk. – Kölyök, úgy emlékszem, megbeszéltünk valamit…! Sophiel tiltakozni próbált, ám mielőtt megszólalhatott volna, a Sötét Angyal felült, és az ajkára tette a mutatóujját. – Ne merd támogatni Ramodielt ebben az őrültségben! – Jól vagy? – lépett közelebb Erik. – Mi ez az egész? Hogyhogy nem engedik, hogy meggyógyítsd az öcsémet? Az istenek? Vagy a ti istenetek? Elijah megrázta a fejét. – Az Égiek. Pontosabban Raphael. Ő a mi gyógyító arkangyalunk. Miközben elvesztettem az eszméletemet, megjelent előttem, és azt mondta, Refill lelke már útra kész. Ma éjjel elhagyja ezt a világot. Erik arca elkomorodott. – De miért, Elijah? Az öcsém még nincs harminc esztendős. Miért lenne útra kész?
– Nem tudom, barátom. Ha a lélek menni akar, a test idelent feladja a küzdelmet… Ő pedig, úgy tűnik, menni akar. A fájdalmát elvehetem, de visszatartani nem tudom már. – Megtennéd? – Hogyne tenném. – Elijah Refillhez lépett, és a mellkasára tette a kezét. Hozzáhajolt és a fülébe súgta az Igét, majd fájdalmasan összerándult, amikor a férfi kínja belé szállt és villámcsapásként a testébe mart. A haldokló megnyugodott, a szeme lecsukódott, a rángatózás abbamaradt. – Mennyi ideje van hátra? – kérdezte a viking. – Néhány órája… Sajnálom, barátom. – Köszönöm, amit érte tettél! – ölelte meg a Sötét Angyalt. – örökké hálás leszek neked ezért! Elijah bólintott, majd mindannyian kimentek, hogy a viking király az utolsó órákat kettesben tölthesse haldokló testvérével. Az angyalok egyenesen Gabriel szobájába siettek. Az arkangyal eszméletlenül hevert. – Itt vannak a kristálykoponyák! – Ariel a vezére kezébe nyomta a csomagot. Elijah csak egy pillantást vetett rájuk, majd összezárta a zsák száját. – Azonnal meg kell őket semmisítenünk! A társai tiltakoztak. – Hisz ezekkel mindenkit legyőzhetünk! – Elijah, fontold ezt meg! – Rejtsük el inkább Azraelék elől! – Nem! – a Sötét Angyal mély hangja elnyomta mindegyikükét. – El kell pusztítanunk a koponyákat, mielőtt az ellenség kezébe kerülnek. Ez az egyetlen esélyünk, hogy megelőzzük az elkerülhetetlent. Az emberek mindig ölni fogják egymást, lesznek háborúk és járványok, de ha ezek a kristálykoponyák a jötunnokhoz kerülnek, a halandó világra örök alkony borul.
– És hogy akarod elpusztítani? – Uriel kíváncsian nézett rá. – Ezek a kristályok ősidők óta léteznek. Nem lehet őket csak úgy megsemmisíteni. – Muriel segíthetne! – szólt közbe Machiel és Sophielre nézett. – Igaz? – Igen – bólintott a szőke angyallány. – Muriel az ásványok angyala. Ha valaki, hát ő biztos érteni fogja a módját, hogyan vessünk véget a kristályok uralmának. – Ő harcos angyal? – kérdezte a Démonvadász. – Igen, nagyon jól forgatja a kardot. – Hát, ha annyira, mint ti, lányok, akkor nem leszünk kisegítve… – vigyorodott el Ramodiel, de magához húzta mindkét angyallányt és megcsókolta az arcukat. – Muriel nem olyan, mint mi – rázta meg a fejét Sophiel. – Küllemünkben persze hasonlítunk, de ő lelkileg is sokkal keményebb, mint mi. Azt hiszem, nála jobb segítőt keresve sem találhatnánk. – Akkor mire vártok még? – kacsintott rájuk Bardo. – Lássuk milyen a felhozatal! – Jaj, ne mondj már ilyeneket, mert meghallja fentről, le sem jön közénk – korholta Lamachael. – Szerintem meg, ha figyel minket, épp azt mondja: „Hoppá, az a szőke, jóképű angyal épp nekem való…” Abban a pillanatban megrázkódott a föld, és Bardo előtt lila szikrázás tűnt fel. Édes orgonaillat árasztotta el a szobát, majd egy sudár alak jelent meg a fényben. A testét halványlila, áttetsző ruha fedte, a hátán átvetve fehér Égi Kard ragyogott. A haja gesztenyebarna hullámokban omlott a vállára. A szeme égszínkék volt, az arca ovális, az orra keskeny, a bőre halovány. Amikor elmosolyodott, két gödröcske jelent meg a szája szélén. – Menten meghalok… – motyogta Bardo. A lány elnevette magát.
– Hoppá, te lennél az a szőke, jóképű angyal, aki nekem való? – Ne mondd, hogy hallottad, amit mondtam… – Mindenki hallotta. Tőletek zeng a Mennyország. Az angyalok összenéztek. – De jó értelemben vagy rosszban? – kérdezte Ramodiel. – Mit súg a szíved? – Hogy egyre nagyobb szarban vagyunk – bökte ki az ifjú angyal meglehetősen földiesen, de Muriéi csak nevetett. – Jó ideje terveztem, hogy alászállok, de most vált sürgetővé a kérdés. Remélem, nem bánjátok, hogy a hívásotok nélkül érkeztem. – Épp azon voltunk, hogy lehívjunk – dörmögte Bardo vigyorogva. – Itt mindig ilyen hideg van? – kérdezte Muriel és megdörzsölte a karját, aztán meglepetten az ujjaira nézett. – Istenem, de furcsa érzés… Olyan nehézkes vagyok. A többiek mosolyogva nézték. Hagyták, hadd szokja az embertestet egy kis ideig, majd udvariasan elfordultak, amíg Sophiel és Machiel földi ruhába öltöztették. Elmondtak neki mindent, amit tudnia kellett, aztán Elijah átnyújtotta neki a kristálykoponyákkal teli zsákot. – Vess rájuk egy pillantást, kérlek! Az angyallány átvette a csomagot és belenézett. Türkiz írisze felragyogott egy pillanatra, ahogy felismerte az Idők Kezdete előtt született ereklyéket, majd Machielhez fordult. – Nem hatnak kellene lennie? – Én ötöt találtam a kincstárban. – Márpedig Azraelnél hat kristálykoponya volt – dörmögte Bardo. – Gabriel elmondta nekünk. Machiel, nem lehet, hogy egyet szem elől tévesztettél? – Szerinted szem elől lehet téveszteni egy ilyen kincset? – Az angyallány zaklatottan nézett a többiekre. – Csak nem képzelitek, hogy…
– Nem képzelünk semmit! – vágott közbe Elijah. – Mindössze rájöttünk, hogy Azraelnél eggyel több kristálykoponya van mint ahogy sejtettük. Machiel hálásan nézett a Sötét Angyalra. – És most? – fordult a vezér az Ásványok Angyalához. – Mielőbb meg kell találnunk a Csillagot. Ez az az univerzális kő, amiből a kristálykoponyákat létrehozták a Kezdet Kezdete előtt. Egy kék színű, gyémántnak tűnő kő, amelyben az összes földi drágakő tüze fellelhető. Csillag alakú – innen a neve és parányi, akár egy szőlőszem, így nehéz lesz meglelni, de nem lehetetlen. – És ha megtaláljuk? – A Csillag két darabból áll, ezek vonzzák egymást, azért tapadnak össze. Ketté kell választani, és a kristálykoponyák szemüregébe helyezni őket. így a tudás a Csillagba száll, a kristályok pedig megsemmisülnek. Ha elpusztítottuk az összes kristálykoponyát, a Csillagot vissza kell adni a Valkűröknek, hiszen ők készítették, s ők vigyázzák az erejét. – No, hát akkor a közeljövőben nem sokat vakarózhatunk – sóhajtott fel Bardo – hiszen a tizenhárom plusz egy koponyából mindössze öt van nálunk. Ha Azraeléktől elvesszük a náluk rejtegetett további ötöt, még mindig gőzünk sem lesz arról, hol lehet a további négy. – Ne félj, hamar megmutatják majd magukat! – felelte sejtelmesen Muriel. – Az emberek túlságosan is hataloméhesek ahhoz, hogy el tudjanak rejteni egy ilyen hatalmas erejű fegyvert. Amint megtapasztalják az erejét, hadjáratokat indítanak, hogy rövidke földi életük során dicsfény övezze a nevüket. – Mi pedig az ilyesmit nagyon nem szeretjük – mosolyodott el a szőke angyal, majd a vezérére nézett, aki felnevetett. – De nem ám… Most azonban arra kérlek titeket, távozzatok! A nap lemenőben van. Itt az idő, hogy
megszabadítsuk Gabrielt attól a pokolfajzattól. A vacsoránál megbeszéljük a továbbiakat! Az angyalok elhagyták a helyiséget, Muriel maradt legutolsónak. Az ágyon fekvő Gabrielhez lépett, és tűnődve nézte az arcát. – Szabad? – kérdezte a Sötét Angyalt. – Mit szeretnél? – Meg tudom erősíteni őt…, mielőtt megölik. – Nem ölik meg őt, Muriel. Félreértettél valamit. – Ahhoz, hogy kiűzzék belőle a gonoszt, neki is távoznia kell egy kis időre a saját testéből… És veszélyes lehet számára a testen kívül töltött idő. Ezért szeretném megerősíteni őt. Most érkeztem égi fénnyel telve. Engedd meg, hogy adjak neki egy keveset belőle! – Csak rajta! – bólintott Elijah. Muriel az arkangyal fölé hajolt, majd óvatosan megfogta az állkapcsát és résnyire nyitotta a száját. Úgy tűnt, mintha levegőt fújna az ajkai közé, ám a Sötét Angyal jól látta, hogy szikrázó, szivárványszínű fény távozik a lányból. Az arkangyal szeme megrebbent, tüdeje megemelkedett. Muriel kisimított egy tincset az arcából, majd felemelkedett, hogy távozzon, ám abban a pillanatban vasmarok feszült a nyakára. – Arshamon! – dörrent rá Elijah, miközben megragadta a férfi kezét, amely eszelősen szorította az angyallány torkát. – Ereszd el őt! – sziszegte, majd amikor látta, hogy nem sokra megy a szép szóval, egyszerűen leütötte. – Köszönöm! – kelt fel fuldokolva Muriel. – Ez… ijesztő volt. Elijah felnevetett. – Nos, lesz még ijesztőbb is… Nem lett semmi bajod? Hadd nézzelek! – megvizsgálta a lány nyakát, de sérülésnek nyoma sem volt. – Legjobb, ha mindig a többiekkel maradsz, úgy nem érhet meglepetés. – Tudok magamra vigyázni – bólintott a lány.
Elijah elmosolyodott. – Aha, ezt már sokszor hallottam. Muriel távozott, majd kisvártatva megjelent Sahranfer és Azura. Látszott rajtuk, hogy feszélyezve érzik magukat a Sötét Angyal társaságában, pedig voltaképp túlerőben voltak. Ugyanakkor ismerték Elijaht, és pontosan tudták, elég egy rossz mozdulat, és a nyolcágú lángoló ostor megmutatja nekik, milyen a valódi kín… – Kezdhetjük? – Sahranfer jókedve hamar feltámadt, látva, hogy elérte a célját, és Elijahnak esze ágában sincs bántani őket. Tudta, hogy gyűlöli őt a Sötét Angyal, de azt is, ha sikerül a szelleműzés, nem kell többé számkivetettként élnie. – Rajtatok a világ szeme… Gyertyákat gyújtottak, és ezüstérméket tettek az arkangyal szemhéjára. Eztán köteleket vettek elő, és jó alaposan megkötözték a kezét és a lábát. Megemelték a testét, és szoba közepén a padlóra fektették. Körbeszórták sóval, végül mindketten megvágták a tenyerüket és a vérükkel egy keresztet rajzoltak Gabriel homlokára. Varázsigéket mormoltak, a helyiség levegője pedig hűlni kezdett. Kialudtak a gyertyák, és huzat söpört végig a szobán, noha minden zárva volt. Hangos kopogások és dörrenések hallatszottak, és mindannyian tudták, hogy megnyílt előttük a szellemvilág. Az arkangyal teste összerándult, mintha megütötték volna, majd a homlokán, ott, ahol a boszorkányok megjelölték, ezüstszínű fény támadt. Lassacskán feltűnt Gabriel kék színben ragyogó asztrálteste, amely a fizikai mása felett lebegett úgy két méterre. A szobát óceánillat árasztotta el. Elijah aggódva nézte az eseményeket. Megmarkolta Égi Kristályát, hogy mielőbb visszanyerje az erejét, és ha úgy adódik, segíteni tudjon Gabrielen. A boszorkányok eközben a vérüket az arkangyal szájára kenték, amelyen keresztül kisvártatva Arshamon sötét lelke zúdult ki. Kénes mocsárszag és sötét gonoszság telepedett a
szobára. Mindhárman visszafojtott lélegzettel nézték a pokol urának vörösbe forduló asztráltestét, amely úgy tűnt, mintha lángolna. Gabriel teste fölé kúszott, és megpróbált visszajutni, de hiába próbálkozott. Ekkor Azura fölé tornyosult, de a lány varázsszavakat suttogott felé, mire visszahúzódott. Eztán Elijah fölé repült, és gyilkos indulattal nézett a vezér kék szemébe, ám az nemet intett a fejével. – Vége van, Arshamon – mondta ideje eltakarodnod a Pokolba! A vörös szellemtest azonban tovább küzdött. Gabriel felé repült, és megpróbálta elszakítani az arkangyalhoz kapcsolódó ezüstfonalat. Mindhárman odaugrottak, de a szellem karmai csak a levegőt markolták. Arshamon újra támadásba lendült, ezúttal az arkangyal asztráltestét próbálta megrongálni, és valahogy sikerült megsértenie a körülötte ragyogó kékestehér aurát. Gabriel Égi Kristálya pislákolni kezdett. – Űzzétek már el! – Elijah a boszorkányokra hördült, majd levette magáról saját Égi Kristályát és Gabriel szíve fölé helyezte. Az arkangyal Kristálya felragyogott, és a sérült aurát szivárvány-színű fény töltötte fel. Aztán az asztrálteste ereszkedni kezdett és eltűnt a fizikai testében, az ezüstszállal együtt, Arshamon fekete lelke pedig viharos huzatként távozott. Mögötte nagy dörrenéssel becsapódott a tetőablak, majd újra meggyulladtak a gyertyák. Gabriel megkönnyebbülve ült fel. Körülnézett a szobában, majd a mellkasához nyúlt, és megrendülve látta, hogy Elijah kristálya az övé mellett vibrál. – Köszönöm – nyújtotta felé a nyakláncot, majd miután felkelt, magához ölelte a Sötét Angyalt. – Ismét megmentetted az életem. – Most már tényleg vége, Gabriel! – sóhajtott fel Elijah. – Megszabadultál a pokolfajzattól. – Azurára és Sahranferre
nézett. – Továbbra sem vagyok elragadtatva tőletek, de ezennel felajánlom a baráti jobbom. Megbocsátok nektek! Sahranfer vigyorogva rázta meg a vezér kezét, és Azura is boldogan felnevetett, majd a Mágus nyakába ugrott. – Hát ti ennyire komolyan gondoljátok? – nézett rájuk meglepetten Elijah. Azok bólintottak. – Nos, hát ennek igazán örülök. Ha azonban lesz egy kis szabad energiátok, szeretnék veletek beszélni. Frídr meglehetősen sok kellemetlenséget okoz nekem. Szeretném, ha az irányításotok alá vonnátok, de legalábbis elvennétek a hatalmát, amivel minket manipulál. – Megöljük? – Ha megölitek, vele haltok… Tapasztalatból beszélek. Frídr valamiféle bűbájt alkalmaz, amire eddig nem találtunk ellenszert. – Megoldjuk – vigyorgott Sahranfer, majd Azurával kézen fogva távoztak a szobából. A jókedvük ragadós volt, mert végre Gabriel is elmosolyodott. Kisétált az épület elé, és magába szívta a friss tengeri levegőt. A lustán előkúszó hold felé fordította az arcát, szinte fürdött a fényében. – Istenem… Mennyire hiányzott már ez nekem! – mondta halkan, és ledobta magáról az ingét. Kitárta a karjait, s az ég felé fordította az arcát. A hűvös, nyáresti szél végigsimította a bőrét, amitől megborzongott. – Már az idejét sem tudom, mikor éreztem magam ennyire jól. – A Sötét Angyalhoz lépett. – Köszönöm, Elijah. Ez az egyszerű szó nem fejezi ki, mennyire hálás vagyok neked! – Remélem, hamar kihevered a lakótársaddal együtt töltött heteket! – mondta Elijah, és elindult a fogadó felé, de a bejáratnál hátrafordult. – Van valaki, aki már nagyon szeretne találkozni veled. – Beszélhetek Sophiellel? – derült fel az arkangyal arca. – Csak ha visszavetted az ingedet – vigyorodott el a Sötét Angyal, majd kisvártatva Sophiel tűnt fel a kijáratnál. Gabrielre
nézett, és ahogy az arkangyal rámosolyodott, nem volt szükség további kérdésekre. Lélekszakadva rohant hozzá, és a karjába vetette magát, ő pedig magához ölelte és megforgatta. – Gabriel! – Sophiel úgy ölelte az arkangyal nyakát, mintha sosem akarná elereszteni, de a férfi is kis híján összeroppantotta örömében. – Azt hittem, sosem látlak többé… Legalábbis, a saját szememmel. – Én pedig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy otthagytalak a Sötétség Birodalmában. – Nem tehettél mást – felelte halkan a férfi, miközben letett a lányt. – Miattam kerültél oda. Bocsáss meg nekem! Gabriel megcsókolta az angyallány kezét. – Ugyan, kedvesem. A saját hitetlenségem okozta a vesztem Azóta sok mindent átértékeltem. Járunk egyet az öbölben? Az idejét sem tudom, mikor sétáltunk utoljára együtt. – Menjünk! – Elijah nem fog haragudni? – Nem. Ő mondta, hogy keresselek meg – mosolyodon el a lány, majd az arkangyal felé nyújtott tenyerébe csúsztatta az övét, és követte a keskeny ösvényen át, egyenesen a partra. Bardo, Elijah, Erik és Ramodiel egy asztal mellett üldögéltek a nagycsarnok előtt és Sophieléket nézték, amint eltűnnek a szirtek alatt. – Nem idegesít, hogy ennyire szereti Sophielt? – kérdezte a viking király. – Sophielt mindenki ennyire szereti… – sóhajtott fel a Sötét Angyal. – Ettől akár egész nap idegbajt kaphatnék. De Gabrielnél tisztább lelkű angyal aligha létezik, így tőle nem kell tartanom. Tőled jobban félteném – tette hozzá kaján vigyorral, és barátságosan vállon ütötte a vikinget. – Amúgy miért nem Refill mellett virrasztasz?
– Az öcsém jobban van. A sámán megtalálta az átok ellenszerét. Elállt a vérzés, ő pedig egyre jobb színben van. Később még benézek hozzá. – Hmmm… nos, ez őszintén meglep, de ettől még örülök az örömödnek. Talán a sámánod ugyanazt a gyógymódot alkalmazta, mint a norvég boszorkánya, akihez Arielék el akarták vinni az öcsédet. – Tényleg, hol vannak a többiek? – vágott közbe Bardo. – Ariel furcsán viselkedik, amióta visszatértek. – A stégen ül, nem látjátok? – mutatott az öbölbe Ramodiel. – És Machiel? – Őt nem láttam, de a többiek odabent vannak. A fogadóban söröznek és Muriellel beszélgetnek. – Csodaszép az a lány. Nálatok minden nő gyönyörű – sóhajtott fel Erik. – Nem bánnám, ha valamelyik végre belém szeretne… – Azt lesheted – heherészett Bardo. – Sophiel Elijaht szereti, a pöttöm lány kezelhetetlen, Muriel pedig azt sem tudja, mi a szerelem. – Akkor kettejüknél még van esélyem… – Én nem ringatnám hiú ábrándokban magam, barátom. – dörmögte a szőke angyal. – Ők nem gondolkodnak olyan szabadosan a testi szerelemről, mint ti… Ha pedig összetöröd a szívüket, közülünk sokan lesznek haragosak rád, azt meg nem akarod, hidd el nekem! Elijah eközben sebesen szelte át a fogadót, majd az ismerős épületeket, de Machielt sehol sem találta. Kérdezősködött a vikingeknél, mire az egyik azt mondta, a szomszédos sziklaszirten látta. A Sötét Angyal utána ment. Arra gondolt, rendesen letolja a lányt, amiért az éjszaka sötétjében ilyen messzire kóborolt. Hamarosan meg is látta a kis angyalt; egy lapos sziklán üldögélt, a hátát egy nagyobbnak vetve és a csillagokat leste. A férfi lépteire összerezzent.
– Nyugi, csak én vagyok – mondta Elijah, és mellé ült török ülésben. – De kíváncsi lennék, mi lett volna, ha egy sahran vagy Moro egyik démonkatonája merészkedik erre. – Nem hoztam magammal fegyvert – szabadkozott a lány. – Hát ez az… – Csak a csillagokat akartam megnézni. Nem gondoltam hogy idefent bajom eshet. – Ti, nők, sosem gondoljátok… De miért ülsz itt magadban? Miért nem a többiekkel töltőd az estét? – Nem tudom. Egy kis magányra vágytam. Elijah aggódva nézett Machiel szemébe. – Bántott valaki? A lány azonban nem válaszolt. Szomorúan meredt a távoli fjordok felett ragyogó, zöldeskék sarki fényre, arra, amerre Klippé városát sejtette. A Sötét Angyal egész közel ült hozzá, és maga felé fordította a lány arcát. – Kicsi lány, ha te csendben vagy, akkor valami nagy baj van veled. Ki vele, mi nyomja a szívedet! – Lefeküdtem valakivel. Elijah felnevetett. – És ettől vagy így lelombozva? Rossz volt? – Nem. Épp ellenkezőleg. Túlságosan is jó volt. – Hát akkor? – a férfi elgondolkodva figyelte a lányt. – Te nem Arielről beszélsz… – Nem. Harald királyról. – Hát – sóhajtott fel a Sötét Angyal –, akkor értem, miért gubbasztasz idefent. Összezavarodtál? – Rettenetesen. Szerinted elmondjam Arielnek? – Nem biztos, hogy az őszinteségi rohamodnak épp most van itt az ideje. Szereted őt? Vagy beleszerettél a norvégba? Egyáltalán, hogy kerültél vele ilyen kapcsolatba?
– Elfogott az erdőben. Pontosabban el akart fogni, de vállon szúrtam az egyik emberét. Aztán elvettem a lovát és elmenekültem, de a buta ló egyenesen a városukba vitt. Elijah felnevetett. – Ez édes. Nem csodálom, hogy megtetszettél a norvégnak. Ilyet még életemben nem hallottam. De miért nem ugrottál le a lóról? – Mert nem akart megállni. A Sötét Angyal nem is próbálta palástolni a jókedvét. – Nem találok szavakat… No, és milyen ez a Harald király? – Kicsit olyan, mint Ramodiel – mosolyodott el végre a lány is. – Csak nagyon világos szőke a haja, és tele van tetoválásokkal a háta meg a karja. – Gondolom, azért nem félmeztelenül fogadott… – Nem – Machiel arca lángolt. – Ugyan – Elijah megsimogatta a kezét. – Csak ugrattalak. Szóval, mi történt eztán? – Elmondtam neki, hogy Azraelék elől menekülök és Birca szigetére tartok. – Tudtad, hogy Erikék a leggyűlöltebb ellenségei? Meg is ölhetett volna. – Nem akart megölni. De azt mondta, többé nem enged el. – Goromba volt veled? – Nem. Pontosabban megcsókolt az akaratom ellenére, aztán addig csókolt, amíg már nem ellenkeztem. Valójában egy idő után nagyon is jólesett. Elijah felnevetett. – Elképesztő kis nő vagy… – Én nem akartam így érezni, érted? De ő valahogy… az első pillanattól kezdve vonzott, pedig tudod, hogy éreztem Ariel iránt. Mégis, ahogy rám nézett, ahogy velem viselkedett, ahogy hozzám ért, az felvillanyozott. Egyszerűen boldog voltam a közelében. Ahogy ő mondta a nevem, a hangjába beleremegett a lelkem… Most mi van?
– Majd elmondom a végén. – Aztán egyezséget ajánlott. Azt kérte, töltsék vele egy napot úgy, mintha rajta kívül senki más nem létezne, cserébe másnap szabadon elenged, sőt személyesen kísér ide vissza. – És ha nemet mondasz? – Azt mondta, akkor bezár a szobájába, és addig nem enged ki, amíg jobb belátásra nem bír. Elijah remekül szórakozott. – Ez a Harald király emlékeztet valakire… Ezek szerint igent mondtál? – Méghozzá jó érzéssel, ő pedig olyan boldog volt, mintha valami ajándékot kapott volna tőlem. – Azt kapott… – Attól kezdve együtt voltunk. Szép ruhákba öltöztetett és úgy bánt velem, mint a királynőjével. Bejártuk a környező hegyeket, úsztunk egy gőzölgő gleccsertóban, együtt néztük a sarki fényeket, aztán éjjel ettünk- ittunk, táncoltunk… És ágyba bújtunk. – Önszántadból? – Igen. És olyan jó volt vele, hogy ha rágondolok, most is libabőrös leszek az emlékétől. Valójában reggelig szerelmeskedtünk, és már nem is volt kedvem hazajönni hozzátok. Elijah, mindenkivel ilyen jó a szeretkezés? A Sötét Angyal felsóhajtott. – Hát… ha olyasvalakit választasz, aki tetszik, akkor igen, általában jó vele… De felejthetetlen és eget rengető csak akkor lesz, ha szerelmes vagy abba, akit ölelsz. Csak akkor halsz bele egy-egy szeretkezésbe, ha közben a lelkedet is a másiknak adod. Machiel szomorúan nézett a messzeségbe. – Hiányzik nekem. A hangja. A nevetése. Az érintése. A bőre illata. – És Ariel?
– Nem tudom. Szégyellem magam előtte. Őt most is ugyanolyan vonzónak látom, mint korábban, de már nem gondolom azt, hogy nem tudok nélküle élni. Már tudom, milyen az, amikor egy férfinak kellek, és milyen az, amikor nem… – Azt gondolod, hogy Ariel nem érez semmit irántad? – Látva a norvég királyt… Igen, azt gondolom. – Machiel, Harald le akart téged hengerelni. Azt akarta, hogy vele maradj, vagy ha el is hagyod, visszamenj hozzá. De két nap után nem tudhatod, hogy ez köztetek valóban szereleme vagy sem. Ezt majd az idő dönti el. – Nem értelek. – Azt mondják: az idő olyan, akár a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat belobbantja. Ha fontos neked ez a férfi, úgysem feleded, és visszamész hozzá, ha pedig nem az, szép emlékké válik majd. – De Elijah, kinek fogok így kelleni? – Hogy így? – Hát tudod. Hogy már lefeküdtem valakivel. A Sötét Angyal elmosolyodott. – Minden épeszű férfinak. Ne aggódj emiatt! – Gondolod? Vagy csak vigasztalni próbálsz? – Kíméletlenül őszinte vagyok, hisz ismersz. Ha azt gondolnám, eztán nem kellesz majd senkinek, megmondanám. Ne félj ettől! De rajtad kívül senkinek sem kell tudnia, kivel mit csináltál… érted? A férfiak szájából dicsőségnek tűnnek az efféle kalandok, tőletek azonban nem hangzanak jól… Senkinek semmi köze ahhoz, hogy kivel szerelmeskedtél. – És ha látszik rajtam? Elijah felnevetett. – Már honnan látszódna? – Nem tudom. De Refill azonnal tudta, hogy mi történt. Kiabált velem, és szajhának nevezett. Félek tőle, ha felébred, mit tesz majd velem…
A Sötét angyal arca elkomorult. – Bántott téged? – Megütött, aztán belemarkolt a hajamba és azt mondta, a baltájával szétvágja az arcomat, hogy mindenki tudja, miféle vagyok. – Miért nem mondtad ezt el nekem, amikor megjöttetek? – Mert féltem, Elijah. Refill haldoklott, Ariel pedig egész úton hozzám sem szólt. Azóta sem beszél velem. – Muszáj hordanod azt a karkötőt? – nézett a férfi az angyallány csuklóját díszítő ékszerre. – És a kardot. Messziről üvölt róluk, honnan valók… Refill csak blöffölt. Ezekből gondolta, hogy közel kerültél Harald királyhoz, nem azért mert bármit is látott rajtad. Az ő világukban a férfiak, pláne az uralkodók, nem ajándékoznak ilyen holmikat csak úgy oda… még ilyen szép nőknek sem, mint amilyen te vagy. Machiel szeme könnybe lábadt. – Nem akarom levenni a karkötőt. És a kardtól sem vagyok hajlandó megválni. – Hát ennyire fontos neked ez a férfi? A lány bólintott. – Rettenetesen hiányzik. Tudom, hogy ez nevetséges, hiszen nem is ismerem, de amióta eljöttem a földjükről, csak rá tudok gondolni. Mindenről ő jut eszembe, bármivel foglalkozom. – Hát… ez pedig szerelemnek tűnik. Már az elején, amikor mesélni kezdtél, ezt éreztem. Tudod, rá is kérdeztél. Valójában én is hasonlóképpen éreztem Sophiel iránt, és az idő minket igazolt. Korábban sosem hittem abban, hogy létezik első látásra szerelem, de ha fellángol az az olthatatlan tűz, akkor nincs mit tenni… az embert maguk alá gyűrik az érzelmek. Nálad azonban összetettebb a probléma… – Arielre gondolsz? – Többek között. Amióta megjöttetek, a szavát sem lehet hallani. – Csak nem hiszed, hogy…
– De, Machiel. Azt gondolom, hogy bár nem sok jelét mutatta, igenis érdeklődött irántad, csak nem elég rámenősen. – Most pedig azt gondolja, amit Refill? – Azt nem hinném. Ő sokkal nagyvonalúbb a vikingnél. De hogy nem eshetett jól neki, amit rólad hallott, az biztos. – Megvédett, amikor Refill nekem esett, de aztán rám sem nézett. Nem kérdezte, hogy ágyba bújtam-e Haralddal. – Mert elhitte. – Akkor most mindent elrontottam? Te is csalódtál bennem? Szajhának tartasz? – Mert lefeküdtél valakivel, aki elvarázsolt? Nem. De Refillel tennünk kell valamit, mert ő nem fog leállni. Sérti az önérzetét, hogy míg őket visszautasítottad, Haraldnak engedtél… Nem pusztán az dühíti, hogy mást választottál, hanem az, hogy az ellenségét szereted, akit mindenkinél jobban gyűlöl. – Bántani fog? – Azt nem hagyom. Beszélek vele és Erikkel. – És elmondod nekik, hogy én… – Nem. Semmi közük hozzá. – És Ariel? – Hát…, kicsi lány, ő aztán kemény dió. Eddig sem volt elragadtatva az emberi érzelmektől, kiváltképp a szerelemtől, most pedig ki tudja, mi játszódik le a lelkében. De beszélni fogok vele is, ígérem! – Sophiel azt mondta, Ariel is szerelmeskedett már másokkal… – Mint mindannyian. De szerelmes még sosem volt. – És most az lett, miközben én… – Nem tudom, Machiel. Ariel nagyon zárkózott. Nehéz szóra bírni. – Én nem akartam őt megbántani és nem akartam így viselkedni.
– Ugyan, mégis, hogy viselkedtél? Megperzselte valaki a szívedet, te pedig neki adtad magad. Ezt nem kell szégyellni! – Sophiel nem lett a tiéd az első este. Tudom. Megkérdeztem. Elijah felnevetett. – Sophiel félt tőlem. Én nem voltam vele olyan kedves, mint veled ez a norvég. A megismerkedésünk harmadik percében kis híján megöltem. – Mégis, a ti szerelmetek olyan erős, amilyet még sosem láttam. Félek, én nem vagyok olyan szerethető, mint ő. Elijah magához ölelte az angyallányt és megsimogatta az arcát. – Ariel órák óta egy stégen ücsörög bánatában, a norvég szíve pedig valószínűleg darabokra szakadt érted. És még te mondod, hogy nem vagy szerethető?
X. FEJEZET
Ellenségek
Frídr Refill ágya mellett üldögélt, és amikor megrebbent a férfi szempillája, szélesen elvigyorodott. A viking felült, és érdeklődve körülnézett. Mint aki először látja azt a házat, amelyben felnőtt. Testét lemosdatták és tiszta ruhát adtak rá. Hosszú haját copfba fonták, a szakállát rövidre vágták. Refill a boszorkányra emelte sötét szemét, de nem szólt semmit. – Üdvözöllek újra a halandók világában! – szólt kenetteljesen a boszorkány, és kíváncsian meredt az arcába. – Tudom, hogy Refill meghalt. Láttam távozni a lelkét, ahogy azt is, hogy megszálltad a testét, Arshamon. A Pokol ura elvigyorodott. – Ezek szerint örülsz nekem. – Egyelőre. De majd meglátom, mennyi hasznodat veszem. Arshamon felröhögött. – Ahhoz képest, hogy tudod, ki vagyok, meglehetősen pimasz vagy. – Csak tisztában vagyok az adottságaimmal. – Ezek szerint az enyémekkel kevésbé… – a férfi felkelt, és körbejárta a szobát. Kinyújtózott és megropogtatta a vállát. – Nem olyan erős, mint az arkangyal teste volt, de nem rossz. Gabriel túlélte? – Igen.
– Nos, akkor eggyel többen vannak, mint mi. – Ráadásul csatlakozott hozzájuk egy új angyal is, Muriel. – Erős? – Annak mondják. – Akkor ketten vagyunk… ellenük? – Csak amíg nem szerzünk további szövetségeseket. – Azraelékre gondolsz? – Nem csak rájuk. Mindenki a segítségünkre lehet, akik gyűlölik Björnssonékat és Elijahékat. – A norvégok… – ráncolta össze Arshamon a homlokát, ahogy Refill hátramaradt emlékei között kutakodott. – A norvégokkal évtizedek óta harcolnak. – És Sahranfer meg Azura sem hiszem, hogy teljes mellszélességgel mellettük állnának. – Azura? Ó, igen, a húgom és az az átkozott Mágus… Hogy is feledkezhettem meg róluk? De mondd csak, miért segítesz nekem? – Bosszút akarok állni az anyámért. És amúgy sem tetszik, hogy ezek itt a világ urainak képzelik magukat. Elijah az életemre tört. Csak azért nem ölt még meg, mert visszatükröző mágiát tettem magamra. Aki bánt, magát bántja… Jobb, ha ezzel te is tisztában vagy. – Akkor tehát nem a kincseikre vágysz? – Ugyan! – vonta meg a vállát a boszorkány, és kecses ujjaival hátratűzött egy szemébe lógó, halványlila fürtöt. – Nem érdekelnek a kincsek. Ezek szerint gőzöd nincs a kristálykoponyákról – gondolta magában elégedetten Arshamon, de másra terelte a szót. – És miként képzeled a bosszúdat, boszorkány? – nyomta meg az utolsó szót. – Elijahval egy ideje bájitalt itatok titokban, amitől szörnyű erotikus képzelgései vannak; látomásaiban Sophiel minden férfival ágyba bújik. Az első este megbűvöltem egy vikinget, hogy essen neki a lánynak és tegye a magáévá az ünnepi
vacsora közepette, de szerencsétlen marha olyan sokat ivott, hogy néhány lopott csókot leszámítva nem tudta teljesíteni a feladatot. – És mire jó ez az egész? Féltékennyé akarod tenni Elijaht? – Nem. Azt akarom, hogy féltékenységében széttépje Sophielt, és aztán beledögöljön a bánatba. Arshamon felvonta a szemöldökét. Nem leszel hosszú életű… boszikám. – Ezek szerint nem tépte szét? – A társai megakadályozták… pedig nagyon bepipult. Látnod kellett volna. Sajnos túlságosan figyelnek egymásra, és Sophiel is túlságosan szelíd. Jobban fel kell ingerelnem Elijaht, hogy megölje a lányt. Azt hiszem, Erik lesz a következő. Dupla adag bájitalt fogok beadni neki, amitől nem fog tudni uralkodni magán. Ha pedig Elijah megöli őt, Birca népe ellenük fordul. Ha eközben rájuk uszítjuk a norvégokat is, kő kövön nem marad. – És utána? – Mi az, hogy „és utána”? Utána boldog leszek. Az ellenségeim megölik egymást, én pedig odébbállok. – Ennyi lenne a nagy terved? És Azraelék? Ha nem tudnád, hamarosan lerohannak minket. A belső kis csatáidat nehéz lesz megnyerned, ha közben külső fenyegetéssel kell szembenézned. Azraelék déróriásokkal közelednek felénk. Ha ideérnek, ránk sem lesznek tekintettel… – Hacsak nem közöljük velük még időben, hogy mi is velük vagyunk. – Gondolod, bíznának bennünk? Azrael nagyon gyanakvó. – Ha a magunk oldalára állítjuk Sahranferéket, azt hihetné, ők szerveztek be minket. Aztán, ha vége Elijahéknak és Birca szigetének, ki-ki mehet a dolgára. – Jól hangzik. De nem akarom, hogy megöld Sophielt. A rabszolgámmá akarom tenni.
– Nem érdekel, Arshamon. Keress magadnak más rabszolgát. Ott van Machiel. Refill odavolt érte, neked is tetszeni fog. Aztán ott van az új lány és egy rakás viking szépség. Ágyból ágyba fekhetsz, ha a kedved úgy diktálja… A férfi felsóhajtott. Muszáj lesz megölnöm téged – gondolta, de ehelyett így felelt. – Nos, rendben. Akkor körülnézek. Kell egy kis testmozgás – mormogta vigyorogva. – Hiszen most támadtam fel. Frídr lenézően mosolygott rá. – Hát hogyne… Arshamon remekül érezte magát Refill testében. Erős volt és szívós, szögletes vonásai ellenére is mutatós, ha nem is annyira, mint az arkangyal. Sophielre gondolva gyöngyözni kezdett a homloka, de tudta, a lány jó eséllyel el sem mozdul Elijah mellől, és ha a közelébe akar férkőzni, különösen körültekintőnek kell lennie. Ám sok volt benne a feszültség és a felgyülemlett düh. Nőt akart, de azonnal és mindenáron. Machiel alakja villant az eszébe, hisz az aprócska, tűzről pattant lány csókja ízét már jól ismerte, hát elindult, hogy megkeresse. A fogadóban összefutott a bátyjával, aki boldogan ölelte magához. – Refill… – mondta elérzékenyülve. – Nagyon aggódtam érted, öcskös. Örökké hálás leszek a sámánnak, amiért meggyógyított! – Úgy tűnik, még dolgom van itt – dünnyögte Arshamon, ám eltátotta a száját, amikor meglátta a vízparton vívó szőke angyallányt és a Sötét Angyalt. – Hát ezek? – Elijah minden nap gyakorol vele – mondta Erik. – Sophiel pedig egyre ügyesebb. Látnod kellett volna a bersekereknél. – Akkor minek gyakorol?
– Állítólag Azraelék nagyon kemények. Elijah félti őt. Gondolom, joggal. Ugyanakkor érthetetlen, ha egykoron testvérek voltak Azraelékkel, hogy ölhetik most egymást. Én sosem tudnék az életedre törni, akármilyen őrültséget csinálsz is. – Jó tudni – vigyorodott el Arshamon. – Ez nem jelenti azt, hogy nem verlek össze, ha megint valami őrültséget csinálsz. A tudtom nélkül mentél el a norvégokhoz. Tryggvason apánk után küldhetett volna… Aztán az a barlang… Nem kellett volna bemenned. – Most már mindegy, nem? Tryggvasonnak esze ágában sem volt megölni. Szövetséget ajánlott. – Tudom. Mondta a lány. – Machiel? – Igen. – Es azt is mondta, hogy Tryggvason szajhája lett? Erik összevonta a szemöldökét, Arshamon pedig elvigyorodott. Imádom a viszályokat. Kösz, Refill, az emlékeket… – Öcsém, ebben alighanem tévedsz. – Láttad a karkötőjét? És a kardját? Véreskardú Harald csak úgy odaadja a saját kardját egy idegen nőnek? A szőke harcos elgondolkodva nézett Refillre. – Te is tudod, hogy ezek nem egyszerű, halandó nők. Érthető hogy a lány szépsége megbabonázta Tryggvasont. Mi is akartuk őket. Nincs ebben semmi meglepő. – Nos, a kis barna angyalkád nem utasította vissza az ellenségünket, ezt jobb, ha tőlem tudod. – Odaadta magát a norvégnak? – Biztos vagyok benne. Minket visszautasított, de a Harald kedvéért ledobta a ruháit… – És ez ennyire ingerel? – Erik elnevette magát. – A mi nőink is szépek, miért nem vigasztalódsz valamelyikkel?
– Borsot törhetnénk Tryggvason orra alá – mondta sötéten Arshamon. – Ha elveszem Machielt, a norvég felrobban, de akkor már nem tehet semmit. A lány az enyém lesz. – Ugyan, Refill. Machiel nem menne hozzád. – Teszek róla, hogy hozzám jöjjön. – De mire lenne az jó, mondd? A társait ellenünk fordítanád, pedig velük akár győzhetünk is. Miért kell neked annyira az a lány? – Kell és kész, ez nem elég? Mintha neked nem kéne a másik. Erik felsóhajtott. – Lemondtam róla. Sophiel Elijaht szereti, nincs értelme erőszakoskodnom. – És ha Elijah elpatkolna? – Hagyd ezt, öcsi. Elijah remek harcos és jó barát. Nem kívánom a halálát. – Még akkor sem, ha akkor a tiéd lehetne a lány? – Mi van veled, Refill? – csattant fel a szőke viking. – Jobb lesz, ha lepihensz, vagy iszol egy korsó sört. – Őrültséggel van tele a fejed. – Végülis… majdnem meghaltam a jó barátod miatt – dörmögte a másik, és visszament az épületbe. Erik némán meredt a tengerre. A távolban azúrkéken csillogott a víz, fölötte sirályok repkedtek. Az öböl fölé nyúló sziklák felett ősfák terebélyesedtek, árnyékot vetve az alattuk húzódó partra. A kikötőben békésen ringatóztak a kecses testű viking hajók, a törzsükhöz csapódó hullámok hangja békés hangulatot árasztott. A nap hétágra sütött, s lanyha szél fújt. A víz is kellemesen felmelegedett, így a sekély részeken apró gyermekek szaladgáltak, egymást fröcskölve. A viking tekintete az öböl másik végébe kúszott, a két szerelmes angyalra.
– Azt mondtad, elszökünk néhány napra – kuncogott Sophiel, miközben elhajolt a kardcsapás elől. – Erre már megint a vívással gyötörsz? – Nem felejtettem el, és el is viszlek innen, amint vége a viharnak – felelte Elijah, és kiütötte Sophiel kezéből a kardot. – Figyelj oda, kérlek! – Gondolod, hogy Azraelék tényleg ránk uszítják a jötunnokat? – Bízom benne, hogy nem. Vedd fel a kardodat! – Elijah, órák óta itt vagyunk… – És még itt is leszünk, amíg ilyen harmatosan csapkodsz. Sophiel felnevetett. – Harmatosan? – Kicsikém, ha nem okozna ekkora örömöt a látványod, akár elalhatnék itt, egy helyben ácsorogva – nézett rá nevetve a férfi. – Az ütéseid olyanok, mint a tenger felől érkező, lágy szellő. A szőke lány arcáról lehervadt a mosoly. – No, hát adok én neked olyan lágy szellőt, hogy megemlegeted… – kiáltotta, miközben minden erejét belevitte a következő csapásba. – Alakul… – vigyorodott el a Sötét Angyal. A szőke lány újra megsuhintotta a kardját, majd elhajolt a felé lendülő penge elől, és ismét támadott. Az arca kivörösödött az erőlködéstől, akárcsak a karja és melle fölötti finom bőr. Csak egy rövidebb, ujjatlan, fehér ruhát viselt és mezítláb volt. Elijah is nadrágra vetkőzött, félmeztelenül állt Sophiellel szemben. A lányhoz hasonlóan mezítláb taposott a finom fövenyen. A levegő egyre melegebb lett, a nap forró sugarai alaposan megégették őket, de észre sem vették. A kardok egymásnak feszültek, majd eltávolodtak, hogy újra hangos csattanással csapjanak össze. Az angyallány kapkodva vette a levegőt. A karja égett, ahogy a combizma és a tüdeje, de Elijah nem engedte, hogy
pihenjen. Akárcsak egy ugrásra kész nagymacska, mindig egy lépéssel előtte járt, és nem hagyta, hogy elbízza magát. Egy pillanatra mégiscsak úgy tűnt, Sophielnek kedvez a szerencse, mert a csapása nyomán a férfi kardja messzire repült. – Győztem? – nevetett rá vidáman a lány, ám Elijah megrázta a fejét. – Most lesz csak igazán véged… – mondta komolyan, de kék szemében pajkos fény csillant. Mit sem törődve, hogy fegyvertelen, megindult Sophiel felé, akinek megremegett a kezében a kard. – Mondd már ki, hogy győztem! – kiabálta, miközben mindkét kezével megmarkolta a fegyvert. Elijah egyre közeledett, mígnem a kard hegye egyenesen a csupasz mellkasának feszült. – És most? – nézett a lányra. – Nem értelek… – Szerinted győztél? – Úgy tűnik… Elijah hirtelen eltűnt az angyallány elől. Olyan gyorsan történt minden, hogy pislogni sem tudott. A férfi már mögötte állt. – Még mindig sokat habozol – csókolt a nyakába Elijah, és elvette a fegyverét. – Meg kell tanulnod egyetlen dologra összpontosítani. Csata esetén ez pedig nem más, mint a… – Győzelem. – Pontosan. De ma nagyon szétszórt voltál, ezért meg kell, hogy büntesselek… Sophiel felnevetett, és ellökte magától a férfit. – Sérti a büszkeségedet, hogy kiütöttem a kezedből a kardot! – kiabálta, miközben a víz felé szaladt. – Lásd már be végre, hogy ezúttal én voltam a jobb! Elijah felnevetett, és utána iramodott. Az angyallány lélekszakadva futott, de a férfi így is beérte és átölelte. Sophiel kacagva próbált szabadulni, de az angyalvezér a vállára vette, és besétált vele a vízbe.
– Szóval, mit is kell belátnom? – kérdezte a kalimpáló szőkeségtől, miközben egyre beljebb gázolt a hűs tengerben. Ahogy egyre mélyült a víz, már korántsem volt olyan kellemes, mint kint, a sekély részen, de mindketten izzadtak és sarasak voltak. A férfi úgy érezte, rájuk fér egy kiadós csobbanás. – Elijah, ez nagyon hideg! – sikított Sophiel, ahogy a férfi átfogta a derekát és lassan a vízbe engedte. Erőnek erejével csimpaszkodott a nyakába, és csilingelve kacagott. – Kérlek, ne tedd ezt velem! Meg fog állni a szívem! A Sötét Angyal hahotázott. – Túl sok időt töltesz Ramodiellel! Kezdesz olyan lenni, mint ő. Sophiel vacogva ölelte át a vállát. – Úgy érted, olyan izmos vagyok? Elijah nevetett. – Jól is néznénk ki… – azzal karjában a lánnyal lemerült. Sophiel szabadulni próbált, de nem engedte. A tenyerébe vette az arcát, és szájon csókolta. Bár a víztükör alatt kétségtelenül hűvös volt, az angyallány testének remegése lassacskán megszűnt. A bőre felforrósodott, ahogy a férfi testéhez simult és átadta magát a csókjának. Elijah egy pillanatra kinyitotta a szemét, és elhúzódott a lánytól, hogy jobban lássa. A vízen áttörő napsugarak fényében úgy tűnt, mintha az angyal szőke tincsei aranyból lennének. Szinte fehéren lebegtek körülötte, és meg-megcsillantak, ahogy az áramlás játszott velük. Egyszerre bukkantak fel a felszínen. Elijah úgy szorította magához a lányt, mintha meg kéne védenie valamitől. – Még mindig fázol? – simogatta meg Sophiel arcát, miközben újra megcsókolta, ám ő megrázta a fejét. – Melletted nem lehet fázni… – mondta pihegve. – Attól féltem, meggyulladok a víz alatt. A férfi felnevetett.
– Mellettem nincs mitől félned. Bármikor csillapítom a tüzedet… Mit szólnál, ha beúsznánk a sziklák közé? Van ott egy barlang… – Ami előtt gyerekek játszanak. – Csöndesek leszünk – suttogta Elijah. Sophiel hozzásimult. – Odaviszel? – Kérned sem kell… Az angyallány felkacagott, ahogy a férfi átkarolta és újra lehúzta a víz alá, majd lehetetlen gyorsasággal a barlang bejáratához úszott vele. Amikor újra felbukkantak, prüszkölt, de le sem tagadhatta volna, mennyire boldog. – Nem szabad ennyit nevetnem – köhögött fájdalmasan, miközben Elijah kiemelte a kőre. – Vagy legalábbis nem a víz alatt. – Imádom, amikor nevetsz. Amikor boldog vagy, felettem is kisüt a nap – nézett rá Elijah, de már nem mosolygott. Szemében a vágy tüze égett, akárcsak a lányéban, aki odaadón bújt a karjába. – Szeretlek. – Annyira vágytam rá, hogy újra az enyém légy – suttogta a férfi, miközben lefejtették egymásról a vizes ruhákat. – De az álmaim meggyötörtek – tört fel belőle fájdalmasan, ahogy magához húzta a karcsú testet. – Ha lehunyom a szemem, még most is azt látom, ahogy másokkal kéjelegsz. – Hát írd fölül azokat az álmokat, Elijah! – súgta a lány a fülébe, és megcsókolta a szerelmét. Finom érintése lázas vágyat ébresztett a Sötét Angyalban. Égett a teste, ám bármennyire is igyekezett elhessegetni, néhány álomkép mégis felbukkant előtte. Sophiel Erikkel üzekedett, és a viking karjában sikítva jutott a gyönyör kapujába. A Sötét Angyal szíve hevesen vert, a hajából a hátára csorgó hűvös vízcseppek szinte felforrtak a bőrén. Vadul hatolt a lányba és őrült mozdulatokkal tette a magáévá, miközben észre
sem vette, hogy Sophiel feljajdul a fájdalomtól. Magába szívta bőrének illatát, és megmarkolta aranyhaját. Újabb rémképek villantak elő, pedig a gonosz elixír hatása rég elszállt. Kínzó emlékek voltak ezek, amelyek alattomosan marták a lelkét. Sophiel Refillel és Joshuával ölelkezett, aztán Bardo karjában látta. Elijah felnyögött a gyötrelemtől, és közben, mintha az életéért küzdene, olyan vadul szerette Sophielt. A kín enyhült, az ágyékát elárasztó élvezet pedig nőttön nőtt. Forróság öntötte el az egész lényét, férfiereje robbanni készült. Felült, és magára rántotta a lányt, miközben csípője vadul táncoltatta. Sophiel fékezni próbálta, de hiába. Hosszú hajába markolt és magához szorította. Sophiel fájdalmasan felsikított, de a Sötét Angyal nem hallotta a hangját. A keze után nyúlt, hogy lecsitítsa, ám ő megragadta és a hátához szorította a csuklóját, majd olyan szenvedéllyel csókolta meg a puha ajkát, hogy kiserkent belőle a vér. Sophiel kiáltani próbált, de a férfi szája a szájára tapadt. A Sötét Angyal hanyatt fordította, és megmarkolta a mellét. Könyörtelen ereje újra utat tört a puha combok között. Ahogy a gyönyörhöz közeledett, végre halványodni kezdtek a képek. Átadta magát az élvezetnek, és közben észre sem vette, hogy Sophiel csaknem ájultan fekszik alatta. A testén átcikázó gyönyörűség megremegtette minden porcikáját, aztán zihálva rogyott a lány mellé. Félig csukott szemhéja alól figyelte a barlang falán csillogó napsugarakat, amelyek a hasadékban csillogó vízről verődtek vissza. Sophiel fölé hajolt, és átölelte: – Imádlak – mondta halkan, de az angyallány nem válaszolt, feje a férfi vállán pihent, kezét a mellkasán nyugtatta. Elijah feje lassan kitisztult. Vajon ő is a Mennybe repült? – töprengett, miközben megsimogatta a lány vállát. Valami rátapadt a kezére. Majdnem elállt a lélegzete, amikor meglátta, hogy egy szőke hajtincset markol az ujjai között. Felült és az ölébe húzta a lányt. – Jól vagy? – kérdezte aggódva.
A világoskék szempár vádlón villant rá. – Nem vagyok jól. – Istenem, ne haragudj! – ölelte át a férfi, és elborzadva söpörte le a kezéről az arany hajszálakat. – Nem akartalak bántani! Miközben szeretkeztünk, téged láttalak… másokkal…, aztán eltűntek ezek a képek, de aztán még kínzóbb látomások bukkantak fel helyettük, ó, édes Istenem, nagyon durva voltam veled? Miért nem szóltál rám? – Próbáltam – mondta Sophiel, de a földet bámulta. A szívét átjárta a szomorúság. Rémisztő volt azt éreznie, hogy tehetetlen Elijah indulataival szemben. Aggódva döbbent rá, hogy a férfi talán azt szereti, ha ilyen vadul, ilyen kegyetlenül szeretkezhet, hiszen sosem élvezte még őt ilyen ördögi kéjjel. Vajon Mizariellel és Dirillel is így szaggatták egymás testét? – gondolta elkeseredetten. Felkavarodott a gyomra, a bőre pedig jegesre hűlt. Mi van, ha Elijahnak ez okoz örömöt, velem pedig csak azért finomkodott, mert érintetlen voltam? A kérdések megválaszolatlanul cikáztak a fejében, miközben a szíve egyre jobban fájt. A fejbőre még mindig sajgott, akárcsak a karja és a felhorzsolt csípője. Kibontakozott Elijah karjából. A ruhájáért nyúlt, magára húzta, majd a hűvös vízbe sétált és egy pillanat alatt lemerült. – Ne menj el, kérlek! – kiáltott utána a férfi. Magára rántotta a nadrágját és utána úszott, de még ki sem ért a vízből, az angyallány már partot ért. Felkapta a fövenyen heverő felsőruháját, és a házba sietett. Elijah lélekszakadva rohant utána, de Sophiel eltűnt az egyik fordulóban. – Elijah! – lépett hozzá Muriel. – Sürget az idő. A Csillag keresésére kell indulnunk! – Ne most! – mondta a Sötét Angyal, de az Ásványok Angyala elkapta a karját.
– Mondd, mire várunk még? Ha Azraelék megindulnak felénk, nem lesz időnk megtalálni a gyémántot. Ha azonban meggondolod magad… – Nem gondolom meg magam, Muriel! El kell pusztítanunk a kristálykoponyákat, mielőtt ezek ideérnek. Nem kockáztathatjuk, hogy akár egyetlen egy is a déróriások kezébe jusson. – A többiekkel beszéltünk erről, és arra jutottunk, hogy egy alkalommal talán kivételt tehetnénk. A Sötét Angyal szeme dühösen villant. – Egy alkalommal? Megőrjítene minket, te is tudod. Az egy alkalomból kettő lenne, aztán három és mire észbe kapnánk, ugyanolyan betegesen ragaszkodnánk hozzájuk, mint Azraelék! Szerinted miért akar megölni minket? Engem? Velem szállt alá! Miattam hagyta ott Atyánkat, és most a halálomat szomjazza. Szerinted miért van ez így? – Elijah! Ne kiabálj vele! – lépett közelebb Gabriel. – Mi bajod van? Miért vagy ilyen feldúlt? A Sötét Angyal halkabbra fogta a hangját. – Semmi közötök hozzá! Menjetek el inkább azért a gyémántért! – Mi? – Miért, ki más? Ha túl sokan megyünk érte, Birca szigete védtelen marad. Muriel az egyetlen, aki érzi az ásványok erejét, így jó eséllyel meg is találja majd a követ, te meg elég erős vagy ahhoz, hogy megvédd, ha bajba kerül. – Gabriel nélkül is boldogulok – jegyezte meg büszkén Muriel. – No lám, egy újabb öntudatos angyallány – mosolyodott el az arkangyal. – Sosem foglak megérteni titeket. Miért nem kell a segítségem? Még egy napja sem vagy embertestben. Fogalmad sincs, milyen érzés bajba kerülni, megsérülni, szenvedni… – a hangja elhalkult, csillogó szeme a messzeségbe meredt.
Muriel elszégyellte magát. – Ne haragudj! Nehezen alkalmazkodom idelent ebben a feszült légkörben. – Miért, ki feszült? – Erik. Hallottam, ahogy Refillel ordítozik. Aztán Sophiel az előbb zaklatottan rohant ki a partra, Ariel pedig nem beszél senkivel. Joshua, aki tucatszor megidézett már élete során, nem ismert meg, és Frídr olyan gonoszul néz rám, mintha az ellensége lennék. – Hát, nehéz idők járnak idelent – sóhajtott fel Gabriel, miközben Elijah után nézett, aki az épületek felé sietett. – De volt már rosszabb is, és azt is túléltük. Szóval, fel a fejjel! – mondta kedvesen. Muriel az arkangyalra mosolygott. Gabriel nagyon vonzó és széplelkű angyal volt. Bár esze ágában sem volt férfiként tekinteni rá, azt el kellett ismernie, nem véletlen, hogy Sophiel is kis híján belehabarodott. No, de ez velem nem történhet meg – döntötte el sziklaszilárdan, és türkizkék szemét az arkangyalra emelte. – Akkor útrakelünk? – Útrakelünk! – bólintott a férfi. – összeszedek néhány holmit, és indulhatunk! A többiek ezalatt a fogadóban ücsörögtek. A nap már laposan sütött. A vikingek begyújtották a farakást. A helyiséget kellemes meleg árasztotta el. A háziak mézsört és füstölt halat tettek az angyalok elé, ők pedig jóízűen enni kezdtek. – Ariel hol van? – kérdezte csámcsogva Ramodiel. – És Sophielék? – Arielt elküldtem, hogy beszéljen a kicsi lánnyal – mondta Bardo, miközben nagyot hörpintett a kupájából. – Olyan kimért vele, amióta visszatértek a norvégoktól, hogy ezt nem nézhettem szótlanul. Sophielék meg egymást kergetik, ahogy látom…
A Látomások Angyala Machielt kereste. A többiekkel nem látta, a parton sem találta, ezért a szobájába indult. A kis angyal hálófülkéje a folyosó végén volt, és bár az ajtaja többnyire tárva-nyitva állt, ezúttal elreteszelve találta. Tompa puffanások hallatszottak odabentről, mintha a szobában dulakodnának. Megmerevedett, majd a fülét az ajtóra tapasztotta. – Egy alkalommal több vagy kevesebb… Ugyan, ne mondd már, hogy számít! – hallotta Refill hangját. – Én viszont boldog lennék. Észre sem fogod venni, hogy nem Haralddal csinálod. – Undorító vagy! – kiabált Machiel, de a hangja remegett. – Takarodj a szobámból, mert megbánod! – Csak ha megkaptalak! – röhögött a viking. – Jobb, ha leteszed azt a kardot, mert nagyon megtéplek, ha megvágsz vele! Suhogó hang hallatszott, majd Refill felüvöltött. – Te átkozott szajha! Ezt megkeserülöd! Úgy megháglak, hogy belesajdulsz! – A következő a legbecsesebb testrészed lesz, ígérem! – kiabálta Machiel, majd tompa puffanás hallatszott és a férfi lihegése. – Hát, a kardforgatási tudományodon lenne még mit finomítanod… Ariel megelégelte a dolgot. Nagyot rúgott az ajtóba. – Nyissátok ki azonnal! – üvöltötte, hangjától megremegtek a falak. Odabentről azonban senki nem felelt, csak a viking ordítása és Machiel sikolyai szűrődtek át a falon. A Látomások Angyala nekifeszült, hogy feltépje az ajtót, de a vastag retesz nem engedte. Újabb rúgást mért rá, amitől megrepedt az egyik deszka. Öklével a fára csapott, és újra beordított. – Refill, ne merd bántani öt! A férfi meghallotta a hangját, mert gúnyosan felröhögött. – Nem bántom, Ariel… Csak megszeretgetem. Ádáz harc folyt odabent, ezt nem láthatta a vörös hajú angyal. A bútorok a fejük tetején álltak. Machiel és Refill a
földön feküdtek és egymást ütlegelték. A viking mellkasán vékony csíkban szivárgott a vér, ahol megvágta a lány pengéje, az angyallánynak pedig eltört a bal keze, miután Refill az ágykerethez vágta. Machiel álmában sem gondolta volna, hogy a barna, copfos viking testében Arshamon rejtőzik, csak azt érezte, milyen nagy benne a gyűlölet és a vágy, ez pedig megrémítette. Amennyire sóvárgott a norvég király érintése és hangja után, annyira elborzasztotta Refill keze, ahogy megmarkolta a mellét, és a szája, ahogy az övére tapadt. Úgy érezte, belehal, ha a férfi megerőszakolja. Tiszta erejéből a viking arcába sújtott, ám az a földbe verte a fejét. Machiel előtt minden elsötétedett. Az ajtó deszkáiba éles balta hasított. A lécek szerteszét repültek, s faforgácsok borították be a földön fekvőket. Machiel ruhája cafatokba tépve hevert körülötte, már csak az alsószoknyája volt rajta. Refill rajta feküdt, készen arra, hogy megerőszakolja. – Te meg mi a fenét képzelsz? – Erik ordítva rántotta le a lányról az öccsét. – Megbeszéltük, hogy békén hagyod! Ariel megragadta Refill torkát, és a falba passzírozta. – Megerőszakoltad? – kérdezte, miközben költőien finom ujjai gyilkos gyűlölettel szorították a gégéjét. A viking testében rejtőző Arshamon bosszúsan mordult rá. – Nem. Megzavartatok. De majd legközelebb. Ariel ütésre lendítette a karját, de Erik elkapta az öklét. – Ne, kérlek, csak most tért magához! Nem tudja, mit csinál. Szerintem nincs is magánál. Arshamon dühöngött. – A norvég is lefektette… Nem tudom, miért tesztek úgy, mintha valami ártatlan kis virágszál lenne. – Tűnj el a szemem elől! – üvöltött rá Ariel, majd miután Erik kivonszolta az öccsét, felnyalábolta és az ágyra fektette a lányt. Abban a pillanatban lépett be Elijah.
– Mi ez az ordítozás? Te jó Isten… Mi történt? A lány fölé hajoltak mind a ketten, és aggódva nézték az arcát. Az egyik szeme fölött, épp a szemöldök íve alatt felszakadt a bőr, és csúnyán vérzett. Az ajka mellett is sötét véraláfutás éktelenkedett, a csuklója pedig kétszeresére duzzadt. – Nem tudom pontosan, zárva volt az ajtó, amikor ideértem. Dulakodást hallottam és hogy vitatkoznak egymással. Refill szajhának nevezte Machielt, amiért lefeküdt a norvéggal, és azt mondta, eztán akár vele is hálhat. Aztán összeverekedtek. Ütöttem-vágtam az ajtót, de nem tudtam áttörni. Erik is előkerült a hangzavarra, és a baltájával utat nyitott nekünk. Nem sokkal előtted értünk ide. – Megerőszakolta? – kérdezte halkan Elijah, és a ruhacafatokat a lány fedetlen testére igazította. – Nem – rázta meg a fejét a Látomások Angyala. – Nem volt rá ideje. De látva a tekintetét, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbálta. – Beszélek Erikkel – sóhajtott fel Elijah. – Megtennéd, hogy vele maradsz, amíg magához tér? – Persze. De miért vagy ilyen csapzott? – Ja, úsztam egyet, és még nem volt időm átöltözni… – mondta komoran, majd eltűnt a folyosón. Ariel a lány mellett térdelt, és az arcát simogatta. Nagyon bántotta, hogy nem jutott be előbb, és nem tudta megmenteni. Lelkiismeret-furdalása volt azért is, amiért látványosan kerülte őt, de amikor az erdőben meglátta a norvég királyt, és azt, ahogy a lányra néz, tudta, hogy Refill nem csak üres szavakkal dobálózik. Érezte, hogy a fiatal angyallánynak megperzselték a szívét, és ettől borzasztóan érezte magát. Tudta, elkésett, mert a norvég, bár elengedte a lány kezét, a szívét rabul ejtette, és ez ellen semmit sem tehetett. Ugyanakkor nem haragudhatott rá, hiszen kettejük közt soha semmi nem történt. Talán Machiel nem is sejtette, hogy éppenséggel történhetett volna…
A lány sötét szempillái megrebbentek, barna szeme kábán kinyílt. Az arcához kapott, és elakadt a lélegzete, amikor az ujjai hegyén meglátta a saját vérét. – A szemembe folyt – mondta panaszosan és nagyokat pislogott. – Várj, segítek kimosni – felelte Ariel, és lehajolt, hogy felsegítse, a lány azonban elhúzódott tőle. – Köszönöm, nem kell. Kérlek, hagyj inkább magamra! – Refill csúnyán összevert, a csuklód is eltörött. Segítek Összeszedni magad. Elijah is mindjárt itt lesz, és meggyógyít téged. – Nem kell, hogy segítsetek! – szorította össze a kis angyal a száját, és letörölte az állára csorgó vért. – Kérlek, hagyjatok békén… mindannyian. Ariel szomorúan nézett rá. – Ha ezt akarod, elmegyek. – Ezt akarom. – Kérlek – felelte halkan a férfi, és csendben távozott a szétvert ajtó résein keresztül. Machiel felállt, de majdnem elvágódott. Forgott vele a szoba. A fejéhez nyúlt, és érezte, hogy a tarkóján felszakadt a bőre. Te ocsmány, erőszakos állat… – suttogta magában, ahogy felrémlett előtte Refill arca. Többé nem érhetsz hozzám… mert elmegyek – döntötte el szinte abban a pillanatban. A ruhás ládájához lépett, és nagy nehezen átöltözött. Törött keze akadályozta, de tudta, csak idő kérdése, és a sérülése begyógyul – lényegesen hamarabb, mint a halandóké. Tükör híján, vakon törölte meg az arcát, de a szeme körül annyira fájt a bőre, hogy nem mert hozzányúlni. Átvetette magán a köpenyét, és a fejébe húzta a csuklyáját. Esteledik – gondolta. – Ha kilépek, mire feljön a hold, már norvég földön lehetek. Legalább kiderül, valóban olyan fontos vagyok-e a királynak… Ha pedig úgy adódik, hogy csak egy voltam neki a
sok közül, úgyis mindegy, megölnek-e a jötunnok vagy széttép-e az a vadállat Refill. S bár Machiel ritkán sírt, az események annyira megviselték, hogy kibuggyantak a könnyei. A földi élet korántsem volt olyan vidám és örömteli, mint ahogy odafent gondolta. Épp ellenkezőleg. Az emberlét fájdalmas volt, kiszámíthatatlan és könyörtelen. Eközben Elijah a fogadóba ért. Megmosakodott és átöltözött, akárcsak a Bardo és Ramodiel között ücsörgő Sophiel, aki karcsú alakjával szinte elveszett a nagydarab harcosok között. Világoskék ruhát viselt, s az arcába hulló tincseit hátrafonta, de aranyhaja így is beborította a hátát. A Sötét Angyal bosszús volt. Tudta, hogy a lány azért ült a barátai közé, hogy véletlenül se tudjon vele kettesben maradni, pedig szánta-bánta a délután történteket. – Sophiel, beszélhetnénk? – ült le vele szemben, és kérdőn nézett a lányra, ám ő megrázta a fejét. – Most nem szeretnék. Elijah a tenyerébe temette az arcát. – Mi van, összevesztetek? – Bardo kíváncsian figyelte őket. – Hát ezért vagy ilyen szótlan, virágszálam? Elijah, mégis, mit művelsz ezzel a kislánnyal? – Hagyjál már, Bardo! A Sötét Angyal Sophiel felé nyújtotta a karját. – Kérlek! Beszélnem kell veled! – Ha nem akar, most mit gyötrőd? örülj neki, hogy végre boldog velünk – ölelte át a lány vállát Ramodiel. – Nézd, még borozni is van kedve… – Gondolom – mormogta Elijah, majd az Uriel mellett beszélgető Arielhez fordult. – Miért hagytad magára Machielt? – Azt mondta, egyedül akar lenni – mondta rosszkedvűen a Látomások Angyala. – Hát persze, hogy azt mondta! Mit mondhatott volna azután, amit az a vadállat művelt vele? Azért néha te is gondolkodhatnál!
– Mégis, mit kellett volna tennem? – Hát, mondjuk idehozni, hogy köztünk legyen… – Elijah ingerült volt. Sophiel miatt teljesen kikészült, de a Machielt ért támadás is rettenetesen felidegesítette. Kirúgta a széket maga alól, és dörgő léptekkel Machiel szobája felé vette az irányt. Az utolsó métereket futva tette meg, majd a széttört ajtó előtt hangosan szitkozódni kezdett. Az angyallány szobája üres volt… Kirontott az épületből, és a partra rohant. Végigjárta az öböl minden szegletét, majd a közeli rétet, de sehol nem találta a lányt. A fejéhez kapott. Ó, hát biztosan a norvéghoz menekült bánatában! Felsóhajtott. Nem igaz, hogy testvérek vagyunk, mégis ennyi dráma zajlik közöttünk… A városkapu felé sietett, majd az őrökhöz fordult. – Kiment mostanában valaki? – Igen, az egyik társatok. Az alacsony, barna kis nő. A révész már át is vitte a túlpartra. – Hát az remek – füstölgött Elijah. – És mikor jön vissza? – Úgy egy óra múlva. De leadhatunk neki fényjelzéseket. Ha észreveszi, azonnal visszaindul. – Legyetek szívesek! A katonák begyújtották a torony sarkában felállított jelzőtüzek egyikét, mire a túlsó parton a révész nagy nehezen elindult visszafelé. A Sötét Angyal a parton állt, és szúrós szemmel nézte a szemközti dombokat. Éles szeme kivette a lány egyre távolodó alakját. Aggódott érte, hiszen nagyon rossz állapotban volt, és jól tudta, ha így bárkivel is találkozik az ellenséges területen, nagy bajba kerülhet. A norvégoktól is féltette, mert bár a lány sok szépet mesélt a királyról, Eriktől csak rémtörténeteket hallott Haraldról. Elijah nem tudta, vajon a norvég szíve valóban megperzselődött a kis angyallánytól, vagy mindez csak az ő élénk fantáziájának tudható-e be.
A révész végre megérkezett, és átvitte a Sötét Angyalt a túlpartra. Ő is lóra kapott, majd a lány után vágtatott. Érezte az illatát és látta a nyomait, így tudta, hiába nagy Machiel előnye, be fogja érni. Jó ideje követte a nyomokat, amikor meglátta a lány lovát. Lovasa nélkül kaptatott lefelé a hegytetőről. Elijahnak kis híján megállt a szíve. A felfelé vezető út apró kövektől fehérlett. Leugrott hát a lováról és gyalog folytatta az útját, amikor nem sokkal maga előtt, egy lankás völgyben megpillantotta őket. Egy csoportnyi katona fáklyákkal fésülte át a hegyoldalt. Legelöl egy világosszőke férfi haladt, és dühösen ordított az embereivel. – Láttam az imént a lovát! Biztosan nem tévedek! Meg kell találnunk a lányt! Harald király? – hunyorgott Elijah, és futásnak eredt a katonák felé. Lefelé ereszkedett a sötétben, amikor meglátta, hogy a szőke férfi egyszer csak megáll, és a fáklyáját a földbe szúrja. – Machiel! – nyögött fel kétségbeesetten, majd letérdelt, és a karjába vette a földön fekvő lányt. – Odinra, mit tettek veled? Az angyallány azonban nem válaszolt. A szemöldökéből még mindig szivárgott a vér, és ahogy leesett a lóról, alaposan megüthette magát, mert nem ébredt fel. A norvég a lány mellére hajtotta a fejét, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. – Életben van! Leif! Menj előre! Hívd a sámánt! Sőt, hívd a boszorkányt is! Meg kell gyógyítaniuk! Aztán kisimította Machiel arcából a vértől ragacsos tincseket, és megsimogatta az arcát. – Szépségem! Ébredj fel, kérlek! – hangjára a lány szempillája megrezzent, de nem nyitotta ki a szemét. A férfi szomorúan futtatta végig az ujját a finom arccsonton keletkezett duzzanaton és a véraláfutáson, és megcsókolta Machiel felrepedt ajkát. – Megölöm, aki ezt tette veled! – suttogta, amikor megreccsent egy ág Elijah talpa alatt. A szőke
férfi ezüst szeme a sötétbe meredt, majd amikor a holdfényben feltűnt a Sötét Angyal magas alakja, gondolkodás nélkül felé hajította a baltáját. A pengeéles fegyver suhogva szelte át a levegőt, Elijah azonban elkapta a markolatát és a norvég lába elé dobta. – Nem is rossz… – mormogta elismerően. – Ha lassabb vagyok, már nincs fejem. A norvég azonban nem volt jókedvében. – Te tetted ezt Machiellel? – Sosem bántanám őt. A fivére vagyok, Elijah. – Hallottam rólad – a szőke férfi valamivel barátságosabban nézett rá, és felé nyújtotta a kezét. – Harald Tryggvason. – Tudom ki vagy. Machiel mesélt rólad – mosolyodott el Elijah, és arra gondolt, a norvég király valóban úgy fest, mint Ramodiel, csak szőke kiadásban. – Tudom, hogy jól bántál vele, ezért utólag is hálás vagyok neked. A férfi azonban nem nézett rá. – Ki tette ezt vele? – Refill. – Megölöm ezért azt a svéd disznót… Mi történt? – Refill megérezte, hogy közöttetek több is történt, mint amennyiről Machiel beszámolt. Valójában az első pillanattól kezdve akarta őt, így még sértőbbnek érezhette, hogy míg őket visszautasította, téged nem… A fejébe vette, hogy megerőszakolja Machielt, és erőnek-erejével az ágyasává teszi. Ma délután a szobájába rontott, és magukra zárta az ajtót. Mire a társaim betörték – hozzáteszem, Erikkel az élen –, ők ketten már véresre verték egymást, de Machiel végül alulmaradt a küzdelemben. – Megerőszakolta az a féreg? – Nem volt rá ideje. De dulakodás közben csúnyán összeverte. Amikor rátaláltunk Machielre, eszméletlen volt. Aztán magához tért, de nagyon összetört a lelke. Egyedül akart lenni. Később pedig hiába vártuk a vacsoraasztalnál, nem jött.
Keresni kezdtem, és hamar rájöttem, hogy hozzád indult. Mivel komolyan megsérült, utána eredtem, nehogy baja essen… És hogy hazavigyem. A szőke férfi rezzenéstelen arccal állt fel karján a lánnyal. – Nem engedem, hogy hazavidd őt. A Sötét Angyal felsóhajtott. – Nagyra értékelem, amiért ennyire törődsz vele, de Machiel hozzánk tartozik. Nem akarlak bántani, mert fontos vagy neki, de hidd el, ha azt mondom, hazaviszem, jobb, ha nem állsz az utamba… – Elijah, én tiszta szívemből szeretem! – Hisz nem is ismered! – A lélek felismeri, ha azzal találkozik, akit neki rendelt az Ég. A Sötét Angyal farkasszemet nézett a norvég királlyal. Machiel nem tévedett. A férfi szíve valóban érte égett. – Tedd le! – mondta végül a norvégnak. – Hadd nézzem meg a sérüléseit! Harald bólintott, majd óvatosan Elijah leterített köpenyére fektette az angyallányt. A Sötét Angyal összedörzsölte a tenyereit, és amikor apró, aranyszínű fény szikrázott fel közöttük a kezét Machiel szívére helyezte. A füléhez hajolt, és belesúgta az Igét, majd a mutatóujjával végigsimította a lány szemöldökét felduzzadt arcát, az ajkát, végül pedig a törött kezét. A sebek villámgyorsan behegedtek, a csontok összeforrtak. A viking király megrendülten nézte a csodát. – Köszönöm – mondta a Sötét Angyalnak, aki megrázta a fejét. – Én köszönöm, hogy így szereted őt. Machiel hunyorogni kezdett, majd lassan felült. Először Elijahra nézett, majd Haraldra, aztán elmosolyodott. – Ne mosolyogj, kicsi lány – mormogta Elijah –, mert ha nem találunk rád, talán már a medvék vacsoráznak belőled.
Az angyallány átölelte a Sötét Angyalt. – Köszönöm, hogy meggyógyítottál! És köszönöm, hogy utánam jöttél. – Történetesen szólhattál volna. Felelőtlen voltál… ismét. – Sajnálom – mondta bűnbánóan Machiel, és egy cuppanós csókot nyomott az arcára. – Azt hittem, nem engednél el. – Jól hitted… Machiel felnevetett. – Ne légy már ilyen! – Aztán a szőke férfira nézett, aki megcsókolta a kezét. – Neked is köszönöm, hogy itt voltál… Látod, mégis vannak véletlenek. – Nem véletlenül jártam erre — nézett rá a király. – Abban reménykedtem, egyszer meglátlak, amint a norvég lovad egyenesen hazahoz… hozzám. Elijah felsóhajtott. – Most mit tegyek veletek? – Engedd, hogy velem maradjon, kérlek! – nézett rá a király. – Feleségül szeretném venni őt. Hidd el, a szándékaim ennél nem is lehetnének tisztességesebbek! A Sötét Angyal elgondolkodva meredt a férfi szemébe. – Nem tudom, Harald. Machiel még nagyon fiatal. Nem tudja, milyen a szerelem, hát még egy házasság. Ráadásul háború közeleg. Azraelék ocsmány, fekete serege hamarosan ideér, és akkor ti sem tudjátok kivonni magatokat a csatából. Félek, ha Björnssonék nem hajlandók a szövetségre, az ellenség teszi majd ezt veletek. – Nem fogunk ellenetek harcolni, Elijah. A szavamat adom! – Csínján a szavaddal, barátom! Azraelék tudják, hogy bírják engedelmességre az embereket… – Nem rajtam múlik az Erikékkel való béke. – Tudom. De ha Refill megtudja, hogy Machiel veled van, előbb megy neked, minthogy szövetséget kössön veled. Haza kell vinnem őt, értsd meg!
– Kérlek, Elijah! – könyörgött Machiel. – Engedd meg, hogy itt maradjak! – És ha Azraelék veletek kezdenek és meglátnak itt téged? Szerinted Mizariel mit fog tenni veled? – Megvédem őt, Elijah! – húzta magához a norvég a lányt. – Sokan vagyunk, és a harcosaimnál nincs erősebb messze vidéken. – A testvéreink halhatatlanok és déróriásokkal közelítenek felétek. A démoni sereg ellen még csak-csak van esélyetek, de ellenük legfeljebb a velük való szövetség lehet. Ha pedig így lesz, titeket fognak ránk uszítani… – Akkor hát mit javasolsz? – Beszélek Björnssonékkal. Meggyőzöm Eriket, hogy kössenek szövetséget veled. – És Refill? – Jobb belátásra bírom. – Akkor itt maradhat Machiel? Elijah felsóhajtott. – A tűzzel játszotok…
XI. FEJEZET
Csillag
Gabriel és Muriel napok óta úton voltak. A lovaglás eleinte nem igazán ment a lánynak, így az arkangyal az állat kantárját és vezette. – Nehogy már így menjünk! – méltatlankodott Muriel, és a szeme haragosan szikrázott. – Úgy érzem magam, mint egy gyerek. – Bizonyos értelemben az is vagy. – Már hogy lennék? Szerinted úgy festek? – Nem – az arkangyal jól mulatott. – Egyáltalán nem… Csak, ahogy nem tudsz még bánni a földi dolgokkal, az igazán édes. – Nem kifejezetten ezt a szót használnám rá… Gabriel felnevetett. Remekül érezte magát. Muriel nagyon szép és okos lány volt, akit igazán eredeti humorral áldott meg a Jóisten. A vikingek harcos asszonyaitól szűk, barna bőrnadrágot és egy rövid ruhát kapott, amit fonott öv fogott át a derekán. Jól illett az egyéniségéhez ez a harcias öltözék. Gesztenyebarna haja dús hullámokban omlott a derekára, arca pedig halovány volt, mint a porcelán. A szeme türkizkéken csillogott, akárcsak a nyakában lógó Égi Kristály, és amikor elnevette magát, macskaszerűvé vált a tekintete. Esteledett, ezért úgy döntöttek, tábort vernek. Egy tisztást választottak, amelynek egyik fele az alattuk tekergő folyó felé
nyúlt. Az északi oldalát sziklák csipkézték, a másik felén ősfenyők zöldelltek. Muriel kikötötte a lovakat, Gabriel pedig összeszedett egy halom tűzifát, és egymásra halmozta őket. – Velem jössz? – lépett a lányhoz. – Hová? – Lövünk magunknak valami vacsorát. Nyulat, fácánt, vagy ami erre jár. Meglásd, nagyon finom lesz! A lány meghökkent. – Gabriel, én nem eszem állatot. – Tessék? – Jól hallottad. Nem eszem állatokat. Semmi olyat, ami mozog. – Viccelsz? – Miért, ez vicces? Nem. De akkor mit eszel? – Hát, amióta alászálltam, nem sokat… Erikáknál gyümölcsöket és lepénykenyeret ettem. – De mi bajod az állatokkal? Muriel elmosolyodott. – Semmi. Épp ezért nem is bántom őket. – De miért? Atyánk nem tiltja a vadászatot. – Mert még emlékszem, Atyánk milyen szeretettel teremtette őket, és nem visz rá a lelkem, hogy elvegyem az életüket. Nekik az a dolguk, hogy az erdőben szaladgáljanak, magukba szívják a friss levegőt és sütkérezzenek a napon. Nem a nyársamra valók. Az arkangyal megtorpant, és a földre tette az íját. Begyújtotta a farakást, majd felsóhajtott. – Hát… akkor ma korgó gyomorral fekszünk le. Csak boros csutorát hoztam magammal. Arra gondoltam, útközben majd eszünk, amit találunk. Itt azonban se zöldség, se gyümölcs nem terem.
– Nem zavar, ha te húst eszel, félre ne érts! Csak én nem kérek belőle – mondta a lány, és leterítette a köpenyét a tűz mellé. Kecsesen lehuppant rá, majd a férfira nézett. – Leforráztalak? – Engem nem, legfeljebb a gyomromat – nevetett az arkangyal. – Így nincs kedvem vadászni. Bort azért iszol? – Igyak? – Mindenképp. – Nem árt meg, hogy éhgyomorra isszuk? – De. – Hát akkor? – Inni azért kell. Az emberi test étel nélkül elvan, de folyadék nélkül nem sokáig. Előbb-utóbb rosszul fogod érezni magad, ha nem iszol. – És vizet nem hoztál? Gabriel felnevetett. – Muriel, senki nem jár vizes csutorával. Ez egy híg bor, nem fogunk fejre állni tőle. – Fejre állni? – Képletesen értem. Nem fogunk berúgni tőle. – Furcsán beszélsz néha. – Majd megszokod. No, kóstold csak meg! – mondta, és a lány felé nyújtotta a csutora szárát. Muriel nagyon szomjas volt, így jócskán meghúzta az üveget. Az arkangyal kíváncsian nézte. – Milyen? – Elég rémes, de most érzem csak, mennyire megszomjaztam. – Ihatok még? – Hogyne… Bár lehet, egyszerre nem kéne ilyen sokat. A lány meg sem hallotta, mohón kortyolta az édes nedűt, majd amikor befejezte, megtörölte a száját. – Köszönöm. Egy idő után nem is annyira borzasztó. Gabriel megvonta a vállát. – Mondtam – azzal kiitta, ami a csutorában maradt. Elég sok volt, de ő is kitikkadt. A bor azonnal szétáradt az ereiben és
érezte, ahogy emelkedettebbé válik a hangulata. Murielt nézte és jól mulatott magában látva, hogy a lány ugyanezt érzi, de nem akarta szóvá tenni. Hirtelen úgy érezte, szívesen magához ölelné… Lehunyta a szemét és arra gondolt, milyen lehet szerelmeskedni vele. A gondolattól felforrósodott a vére és kiszáradt az ajka. – Gabriel! Gabriel! – a lány szólongatta. Úristen, miken jár az eszem? – ocsúdott fel. Nem gondolhatok állandóan a bujálkodásra, ha meglátok egy csinos nőt Teljesen megőrjített ez a beteg agyú Arshamon – dörzsölte meg a libabőrössé vált karját, miközben Murielre nézett. Nem szabad hozzáérnem ehhez a lányhoz. Ki tudja, mit tennék vele? Ő nem olyan, mint Mizariel. Nem törhetem össze a lelkét. – Mi a baj? Hol jár az eszed? – kérdezte kedvesen a lány. Ha te azt tudnád… – gondolta az arkangyal, de udvariasan válaszolt. – Csak elkalandoztam egy kicsit, ne haragudj! – Fázol? – Tessék? – Ahogy megdörzsölted a karodat, arra gondoltam, biztosan fázol. Nincs túl meleg. Nem ülsz mellém? Hát, nem kéne… – gondolta Gabriel, mégis rávágta. – De. Szívesen! – A lány mellé ült, és amikor látta, hogy ő is fázik, átölelte és megdörzsölte a hátát. – Jobb már? – Talán – bólintott a lány és a férfi akkor vette csak észre, mennyire ég az arca. – Azt hiszem, mégiscsak berúgtam. – Én is azt hiszem. Muriel fátyolos szemmel nézett rá. Jóleső érzéssel töltötte el, ahogy Gabriel erős karja a derekára simult, a bőréből áradó óceánillatba pedig szinte beleszédült. Úristen, csak nem vesztem el én is a fejem? – gondolta. Nem, nem és nem! Én nem leszek szerelmes, és nem veszek részt semmilyen érzelmi drámában! – határozta el, és elhúzódott az arkangyaltól.
– Aludnunk kéne – mondta kurtán-furcsán, majd a köpeny szélére kucorodott. – Ahogy mondod… – felelte a férfi, de nem jött álom a szemére. Felhúzta a térdét, és az előtte táncoló lángnyelvekre meredt. Emlékek sokasága elevenedett meg előtte a pokolról, az összecsapásokról, az ágyában fekvő, alatta vonagló nőkről és Sophielről. Muriel sok tekintetben hasonlított a barátnőjére, bár ő lényegesen keményebbnek és büszkébbnek tűnt, mint a szőke angyallány. Gabriel azonban a lelke mélyén érezte, ez csak a felszín, Muriel talán így védekezik az érzelmek ellen. Erre a gondolatra felderült, hisz jól tudta, az érzelmek elől nincs menekvés… Eldőlt a köpenyen és átölelte a mélyen alvó lányt. Az arcát a barna fürtökbe fúrta, és magába szívta az illatát. Lehunyta a szemét, és igyekezett elfojtani a testében ébredő vágyat. Korábban sosem érzett ilyesmit, az Arshamonnal együtt töltött idő alatt azonban maga is a testi szerelem rabjává vált, akárcsak a Pokol ura vagy Bardo, ám míg Arshamon nem törődött a nőkkel, Bardo pedig nem vette őket komolyan, Gabriel nem akarta összetörni senkinek a szívét. Az álom végre elnyomta őt is, és vele együtt az aggodalmas gondolatait. Muriel ébredt először. A hátát jóleső meleg árasztotta el, akárcsak a derekát és a lábát. Fel akart kelni, amikor rádöbbent, hogy az arkangyal őt átölelve aludt el. A hozzá simuló férfitest adta a kellemes meleget, amit érzett… Próbálta leemelni magáról Gabriel karját, de meg sem tudta mozdítani, ahogy a lábát sem, amely az övén pihent. – Indulnunk kéne… – motyogta sután. Gabriel álmosan könyökölt fel, de azonnal hátrébb húzódott. – Ó, ne haragudj, hogy így… – Semmi baj – mosolygott rá a lány. – Jólesett. Hmm… szóval jólesett – ízlelgette magában Gabriel a szót. – Kitisztult a fejed? – kérdezte, miközben összepakoltak és lóra szálltak.
– Talán túlságosan is. Az arkangyal kérdőn nézett rá. Muriel felkacagott. – Tudod, csak arra gondoltam, hogy ha az ember borozik, valahogy szebbnek tűnik az élet. Vagy nem is tudom… Merészebbnek éreztem magam, amikor ittam. Persze, tudom, ez furán hangzik, hiszen egyhelyben ültem, de gondolatban sokkal több dolgot mertem volna megtenni, mint egyébként. Nem érted, miről beszélek, igaz? – De, nagyon is. Gondolom, nem osztod meg velem, mit mertél volna megtenni? Muriel arca felforrósodott. Megérintette a bőrét. – Hát ez? – Ti nők, időnként elpirultok. Többnyire olyankor, ha valami zavarba hoz titeket. Imádnivaló tulajdonság. A lány még jobban elpirult, mire Gabriel elmosolyodott. – Nyugi, mindjárt elmúlik. Már, ha nem feszegetem tovább a titkos gondolataidat… Muriel nem felelt. Az arcára tapasztotta a kezét, míg a bőre halványodni kezdett. – Hát ez valami rémes. És ti, férfiak, nem pirultok el? – Nem lenne méltó hozzánk. – És hogy lehet ezt elkerülni? Nem tetszik nekem ez a pirulás. Gabriel felnevetett. – Pedig jól áll. Nem hiszem, hogy el tudod kerülni. Hacsak nem leszel olyan szívtelen, mint Mizariel. A pirulás azt jelzi, hogy az érzelmeid kiülnek az arcodra. Öröm, zavar, félelem, izgalom… Ha semmi nem látszódna rajtad, komolyan aggódnék. – Jól ismered őt? – kérdezte a lány, miközben szép lassan leereszkedtek a völgybe és bevették magukat az erdő fái közé. – Mondhatni.
– És milyen? Úgy értem, tudom, hogy szívtelennek tűnik, de mégis, mint nő, milyen Mizariel? Legendákat zengenek a szépségéről és a harciasságáról. Tényleg olyan gyönyörű nő? – Az. A lány felkapta a fejét. – Kellemetlen neked erről beszélni? – kérdezte a férfit, aki a messzeségbe bámult. – Nem, Muriel. Neked lesz kellemetlen erről beszélni, ha nem váltasz témát… – Ó, hát nem akartam kellemetlenkedni, csak érdekelt. És az is, hogy te meg Sophiel végül… – Miért olyan fontos ez? – Mert egyik végletből a másikba estél… Legalábbis a szóbeszéd szerint, és szeretném tudni, milyen lettél mostanra, ott…, legbelül. Gabriel komoran nézett Muriel szépséges arcába. – Azt szeretnéd tudni, hogy megváltoztam-e? Hogy gondolkodás nélkül megölök-e bárkit és ágyba csábítok-e minden nőt, aki az utamba kerül? Vagy az érdekel, érzelmesen szeretkezem-e a nőkkel vagy vadállat módjára teszem őket magamévá, mint Arshamon? Muriel arca kis híján kigyulladt, az arkangyal viszont hűvösen nézett rá. – Nos, látod, szavak nélkül is megértjük egymást… – Ne haragudj! Nem tudom, miért vagyok ilyen kíváncsi – szabadkozott a lány. – Napról napra egyre több gyalázatos emberi tulajdonságot vélek felfedezni magamon, és nem tudom irányítani őket. – Akkor képzeld el, milyen mindezt úgy megélni, hogy valaki erőszakkal kényszerít ki belőled olyan dolgokat, amiket sosem tennél. És közben rádöbbensz, hogy bármennyire szégyenletes és gyűlöletes minden tetted, a jó részüket élvezed…
A lány elhallgatott. A következő órányi utat néma csendben tették meg. – Nem ezt akartad hallani, igaz? – kérdezte később az arkangyal. – Nem. – Megrémítettelek? A közvetlen közelükben reccsent az ág, majd a magasból egy háló hullott rájuk. A lovaik megvadultak, levetették magukról őket, majd a fák közé futottak. Gabriel felrántotta a lányt, majd egyetlen suhintással szétvágta a köteleket. Egymásnak vetették a hátukat, és maguk elé tartották a fegyvereiket. Muriel kezében Égi Kard világított, az arkangyaléban a vikingek kovácsolta éles penge. Rablógyilkosok állták körül őket, fenyegetően vicsorogva. A kezükben vasvilla, kés, sarló. – Nem akarunk bántani titeket! – szólt hozzájuk túlontúl is nyugodtan az arkangyal. – De ha nem engedtek az utunkra, meghaltok. A legelöl álló, foghíjas haramia felordított, rohamra buzdítva a társait. Mindannyian nekilódultak. Muriel ügyesen hárította a felé lendülő szúróeszközöket, és egyszerre két támadóját is lefegyverezte, ám amit Gabriel művelt, attól megdermedt. Az arkangyal olyan gyorsan mozgott, hogy képtelen volt követni a szemével. Akár egy szellem, végigsuhant az ellenség előtt, és anélkül, hogy azok akár megkarcolhatták volna, mindnek elvágta a torkát, majd az utolsó kettőnek egyszerűen letépte a fejét. Két tucat halott dőlt a porba alig egy perc leforgása alatt. Muriel levegőért kapkodott. – Igen. – Tessék? – Azt mondtam, igen. – De mire? Hisz nem kérdeztem semmit.
– Mielőtt ezek megjelentek volna, azt kérdezted, megrémítettél-e. A válaszom: igen. – Sajnálom – mondta a férfi, miközben a kezéről csöpögő vért a köpenyébe törölte. Hosszú haja az arcába hullott, amikor lehajolt, hogy a hullákat egy halomba dobálja. – Miért nem ássuk el őket? – kérdezte a lány. – Így hamarabb megtalálják őket a vadállatok. Ezek nem érdemelnek temetést – felelte, majd dolga végeztével körülnézett. A fák levelei itt-ott sötétkékbe játszottak. – Közel járunk. A lupomok ligete itt van valahol. Muriel némán követte. Nem tudta eldönteni, vajon az arkangyal eredendően ilyen jó harcos vagy Arshamon megszállását követően lett ilyen kíméletlen. Sokáig ízlelgette ezt a szót, és bár a férfi harcias énjétől hideglelést kapott, valahol nagyon vonzóvá is tette a szemében. De hogy gondolhatok ilyesmit? – korholta magát. – Miért tetszik nekem, hogy Gabriel ilyen könyörtelen? Megrázta a fejét. Bűnözők voltak. Ha nem öljük meg őket, végeztek volna velünk. – Min vívódsz ennyire? – nézett rá a férfi, mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejében. – Hogy mi a helyes és mi a helytelen. Gabriel arca elkomorodott. – Hidd el, minél több időt töltesz el idelent, annál több kérdésed lesz. Ez együtt jár a földi léttel. – Azért csak megtudom egyszer, mi a jó? – Kívánom neked, hogy megtudd… – felelte a férfi, majd előre mutatott. – Oda nézz! Ott van a tó, és mögötte a lupomok ligete! – Jártál már itt? – Igen. Amikor Sophiel megbetegedett, a tündérek ide vezették. Nézzünk be, hátha itt találunk valakit! – A többiek azt mondták…
– Én is hallottam, hogy meghaltak az erdőlakók. De hátha maradt túlélő közöttük, aki ide menekült. Egy próbát megér. Ha másért nem, szedhetünk egy csomó lupomot, hiszen napok óta nem ettünk. Meglásd, jól fog esni! Felmászott a tavon átívelő fára, és a lány felé nyújtotta a kezét, ám az segítség nélkül felkapaszkodott egy göcsörtös törzsön, aztán akárcsak egy könnyű tündér, légies léptekkel átszaladt a vékony ágakon. Gabriel elképedve nézett utána, ő maga lényegesen nehezebb volt, ezért időbe telt, míg a feje felett lógó liánokba kapaszkodva, a vastagabb ágakon átkelt. A végén leugrott a fűre és körülnézett. A máskor népes tisztás csendesen vette körül őket. A virágok magasra nőttek, a gyümölcsök a földig lógtak. Az arkangyal megragadott egy szép, kerekre nőtt példányt, leszakította és a lány kezébe nyomta. – Kóstold meg, ízleni fog! Édes, mint a méz, de közben barack íze van, holott úgy néz ki, mint egy paradicsom. – Gyönyörű – mondta a lány, és áhítattal nézte a tenyerében világító, égszínkék gyümölcsöt. – Honnan jön a fénye? – A közepében van egy kemény mag, az világít, csak átragyog a gyümölcs húsán. Harapj bele, jól fog esni! És még csak nem is mozog. Muriel beleharapott a gyümölcsbe. Lehunyta a szemét. A szájában mesés ízek kavarogtak. – Ez valami mennyei! – sóhajtott fel. A férfi elnevette magát. Ő is szakított jó pár lupomot, majd alaposan teleették magukat. Gabriel a fának dőlt és elmerengett. – Mire gondolsz? – Hogy olykor milyen rövid idelent az élet. Amikor legutóbb itt jártunk, Sariel is velünk volt… Aztán megölték a boszorkányok. – Sariel már otthon van. Nincs semmi baja, te is tudod.
– Idelent megélni a halált… Nem ilyen egyszerű, Muriel. Az idő előrehaladtával majd magad is átéled, milyen borzalmas, ha elveszíted azokat, akiket szeretsz. És a halál fájdalmas a magunkfajtának. – Nem igazán tudom, milyen a fájdalom, Gabriel. Sem fizikai, sem lelki fájdalomban nem volt még részem. Melyik a rosszabb? Az arkangyal felsóhajtott. – Talán a lelki fájdalom. Az ugyanis nehezebben gyógyul, és örökre heget hagy a szívben. Ugyanakkor a fizikai kínok is nagyon megtépázzák az ember lelkét. Kívánom, hogy minél később tapasztald meg őket, és akkor is csak felszínesen! – Nos, ez igazán borzalmasan hangzik! – Nem akartam rád ijeszteni – mosolyodott el az arkangyal. A lány rajta feledte a tekintetét. – Gyere, keressük meg azt a követ! – mondta az arkangyal, és elindult a vízpartra. Muriel követte. A tavat körülvevő nádashoz siettek, amikor az orruk előtt elúszott egy pikkelyes hátú, krokodilszerű lény. – Mit mondjak… Nem vagyok elragadtatva a feladattól. – Az Ásványok Angyala rosszul volt a szörny láttán. – Ez valami förtelmes. – És nincs egyedül – mutatott a férfi a többire. – Gabriel, ezek meg fognak ölni minket, ha lemerülünk közéjük… – Egyedül is lemehetek azért a kőért. – Nem, dehogy! Szégyenletes lenne megfutamodnom a feladat elől. – Ahogy szeretnéd. Most viszont várj meg itt, mindjárt jövök! Muriel egy korhadt fakéregre ült, és csendben figyelte a tavat. Szinte nem volt olyan része a víznek, ami ne fodrozódott volna a dögöktől, akik fel s alá úszkáltak a sziget körül.
Ezt nem fogjuk túlélni – gondolta elkeseredetten a lány, és alászállása óta először gondolt arra, hogy talán nem kellett volna elvállalnia ezt a feladatot. A tó másik végén váratlanul feltűnt Gabriel. Valami nehéz dolgot cipelt, mert mindkét karja megfeszült. Muriel felállt, és nyújtogatni kezdte a nyakát. Aztán meglátta, mit húz az arkangyal: egy szarvas és egy vaddisznó tetemét. A szája elé kapta a kezét. Ez meg mire volt jó? – gondolta csalódottan, amikor a férfi a véres tetemeket a vízbe dobta, majd eszelős iramban futni kezdett felé. Egy perccel később odaért a lányhoz, és magával rántotta a tóba, közvetlenül a sziklák mellett. Azon nyomban körülvette őket a zöldeskék víz. Gabriel erősen szorította a lány csuklóját, majd behúzta az első nyílásba, amit a sziklán talált. Bejutottak víz alatti barlangba, amelyben egy száraz üreg felé vették az irányt. Muriel lihegve kúszott ki a kőre, amikor meglátta az alattuk elúszó hatalmas szörnyeteget, és ijedtében felsikított. A férfi a szájára tapasztotta a kezét, de már késő volt. A krokodilszerű lény megfordult, és hatalmas, pengeéles fogakkal teli pofájával kivetődött a résen. Belemart Muriel lábába, és nem eresztette. Olyan erővel húzta maga után, hogy Gabriel képtelen volt megtartani. Azonnal utána ugrott, és a fodrozódó vízben a dög mellé úszott, aki arra készült, hogy forogni kezdjen áldozatával, amíg az kisebb darabokra nem szakad, de túl szűk volt hozzá a hely. Az arkangyal a tőrét az állat oldalába mártotta, ahányszor csak tudta. Sötétvörös lé árasztotta el az üreget. A szörny dobálta magát, majd átpréselődött a résen, ki, a tó mélyebb vizébe. Vesztére a társai megérezték a vérét, és otthagyva a lerágott szarvas tetemét a friss hús után úsztak. Az arkangyal nem késlekedett; egy magasabban fekvő üregbe tolta a sebesült lányt, majd maga is kimászott. A barlangban csodák-csodája, fentről beszűrődött némi fény. A férfi tudta, nem sokkal lehetnek a talajszint alatt.
Muriel egész testében remegett. A bal combján mély harapásnyom éktelenkedett, a seb erősen vérzett. – Nem szabad sikítanod többé! – suttogta felé a férfi, majd lehúzta az ingét, és szorosan a lány lába köré tekerte. – Ez csillapítja a vérzést, de odafent ki kell majd égetnünk. A lány meg sem nyikkant. A fájdalomtól izzadtságcseppek folytak végig a halántékán, miközben lüktető fájdalmat érzett. Sosem gondolta, hogy ilyen égető lehet a kín és ilyen ijesztő a félelem. – Ne aggódj, kiviszlek innen! – mondta a férfi, és eltűnt az egyik hasadékban. Muriel szíve a fülében dobogott. A hasadékra csend borult, majd fröcskölés és hörgés zaját visszhangozta a barlang. Az angyallány szabályosan rettegett, s ahogy teltek-múltak a percek, elöntötte a halálfélelem. Itt fogok meghalni a föld alatt… – gondolta, és minden porcikája sajogni kezdett. Egyszerre szakadt rá az összes szörnyű érzés, amelyet azelőtt sosem tapasztalt. Nem félek, mert te velem vagy – suttogta, de alig hallotta a saját hangját. Nem lesz semmi baj. Ha meghalok, hazajutok. Ha fájni fog is, nem tart sokáig. A halál nem fáj… – Csak nem képzeled, hogy hagylak meghalni! – morogta a háta mögül Gabriel, és felsegítette. – Nem találom a követ. Velem kell jönnöd! Ha megvan, felmegyünk a felszínre. – Nem tudok felállni, Gabriel – nézett rá panaszosan Muriéi. – Rettenetesen fáj a lábam. – Elhiszem, de akkor is muszáj lesz. Annyira vérzik a sebed, hogy a tavon keresztül nem jutunk ki innen élve. Gyere, segítek! – megfogta Muriel derekát, és átsegítette egy másik barlangba, ami már sokkal tágasabb volt, mint az első. – Nem érzed, merre lehet az a kristály? – Csak a fájdalmat érzem – nyögött fel a lány. – Hát zárd ki magadból, és ne gondolj rá! – Nem tudom… Egyszerűen képtelen vagyok rá!
– Gondolj valami másra! Ha elmúlik a fájdalom, érezni fogod, hol van a kő! Muriel becsukta a szemét, de sérült lába megrogyott, ő pedig feljajdult. – Nem megy! Kibírhatatlanul fáj a sebem! Nem tudok másra gondolni! Az arkangyal aggódva nézte az angyallányt. Aztán gondolt egyet és a karjába zárta, majd mielőtt megszólalhatott volna, szájon csókolta. Muriel sosem érzett ilyesmit korábban. A férfi szája finoman tapadt az övére, a nyelve lágyan fedezte fel az ajkát. A szeme lecsukódott, a világ megszűnt körülötte létezni. Csak Gabriel karját érezte, amint óvón magához öleli, a tenyerét az arcán, amint a hajába túr, izmos mellkasát, amint hozzá simul, és a szívverését, ami elfeledtette vele a világ zaját. Váratlanul halk vibrálást érzékelt valahonnan, a csukott szemhéja mögül. Kinyitotta a szemét, az arkangyal pedig elengedte. – Látod már? Muriel elmosolyodott. – Igen… Elfeledtetted velem a fájdalmamat… – Lenézett a lábára, ám abban a pillanatban visszakapcsolt a tudata a jelenbe. Felszisszent. – Azért ez még nem múlt el. – Nem hát. Csak egy kis időre nem gondoltál rá – mondta a férfi, majd megindult arrafelé, amerre a lány mutatott. Muriel élesen érzékelte a gyémánt hollétét, de nehezen tudott a feladatra koncentrálni. A szíve még mindig hevesen vert a férfi csókjától, az agyában lázas kérdések cikáztak. Vajon csak azért csókolt meg, hogy megtaláljam a gyémántot? Vagy azért, mert tetszem neki? Vagy, mert a testiség rabja lett, ahogy maga is mondta? Miért nem tudom a válaszokat? Miért nem értek idelent semmit, ami mindenki másnak magától értetődő? A lapos folyosón át egy csarnokba másztak. Murielnek erőt adott a közelben lüktető kristály ereje. A tudat pedig, hogy az
arkangyal megcsókolta, mindent megváltoztatott benne. Furcsán boldognak érezte magát, pedig pontosan tudta, ez semmit nem jelenthet sem a férfi, sem az ő részéről. A barlang kör alakú volt, a közepén ásványok tengere szikrázott. – Köztük van a gyémánt? – kérdezte Gabriel. – Bizony – felelte a lány, és merőn nézte a szemlátomást ugyanolyan kristályokat. – Fel fogod ismerni? – Fel kell ismernem – suttogta, miközben a kövek fölé tartotta a kezét. Hideget és meleget, máshol langyos lüktetést érzett, majd egyetlen ponton tűzforrót. Oda sem nézett, csukott szemmel választotta ki a követ, és az arkangyal felé intett. – Nézd, ez az! – De hisz ez egy kerek, fehér kő. Nem gyémánt, és még csak nem is csillag alakú. – Akkor figyelj! – folytatta, és óvatosan a földhöz ütögette a követ. A fehér réteg levált róla, és egy világoskék, szikrázó csillag tűnt fel a helyén. Gabriel megölelte Murielt. – Istenem, de ügyes vagy! Látod, mondtam én, hogy megtalálod! – Nélküled nem ment volna – sütötte le a szemét a lány. – Ha nem… csókolsz meg, nem tudtam volna másra gondolni, mint a fájdalmamra. – Édes kötelesség volt – mondta az arkangyal, mire Murielt elöntötte a forróság. – Hogy jutunk ki innen? – terelte másra a szót. Gabriel felkelt és körüljárta a termet. – A réseken áttörő napsugarakból ítélve feljebb jutottunk. Kerítek valamit, amivel utat vághatok magunknak. Meglásd, hamarosan az erdőben leszünk! – Adja Isten – motyogta a lány, és összegömbölyödött a földön. A sebe ismét lüktetni kezdett, de már nem félt. Tudta,
hogy Gabriel segít rajta, ahogy azt is, hogy az arkangyalt nem lehet nem szeretni… Eközben Gabriel keresett egy nagyobb szikladarabot és addig ütötte vele a csarnok oldalát, amíg emberes hasadék keletkezett rajta. Visszasietett a lányhoz, aki félálomban dőlt egy sziklának. – Jaj, ne! – térdelt mellé aggódva. – Most nem alhatsz el! Ez a vérveszteségtől van… Nem veszítheted el az eszméleted, érted? – Iiigen – motyogta Muriéi, és a feje hátrahanyatlott. A férfi a karjába kapta és kivonszolta a résen. Az erdőbe jutottak, ahogy sejtette, valahol a tó közepe táján, nem messze az átkelőtől. Rohamléptekkel a parton hagyott holmijukhoz sietett, majd letette az angyallányt a fűre. A táskájukba pakolt lupommagokhoz nyúlt, és szétmorzsolt egyet az ujjai közt, majd a lány ajkai közé szórta. Víz híján egy kis bort öntött a szájába, miközben megemelte a fejét. – Nyeld le! – mondta, és elégedetten látta, hogy a kábán pislogó lány engedelmeskedik. Letépte Murielről a nadrágját, már ami megmaradt belőle, és a combjára tekert véres inget. – Ez fájni fog! Ne haragudj… – suttogta, majd Muriel Égi Kardját mélyen a sebbe mártotta. A lány velőtrázóan felsikított. A fájdalomtól kicsordult a könnye, és reszkető kézzel próbálta eltolni a húsát égető pengét, de Gabriel lefogta a karját és a földre nyomta úgy, hogy moccanni sem tudott. A seb széles volt, így a műveletet kétszer is meg kellett ismételnie, mire elállt a vérzés. A lány magánkívül volt a fájdalomtól. A testét jeges verejték borította be, a szeméből patakokban folytak a könnyei. Gabriel a karjába vette, úgy ringatta. – Bocsáss meg! – súgta a fülébe. – Meg kellett tennem, különben elvéreztél volna. Sajnálom, hogy ilyen hamar megtapasztaltál minden rosszat, ráadásul mindet mellettem…
Muriel nem válaszolt. A szemét csípték a saját könnyei, mégsem enyhítették a fájdalmát, ami átjárta minden porcikáját. A combját ért harapásnyom ugyan nem vérzett már, de a lelke összetört. – Kérlek, mondj valamit! – hallotta az arkangyal hangját. Bánatosan nézett a férfira. – Szörnyen érzem magam, Gabriel. – Nem csodálom. – Odalent elhagyott a hitem. – Ugyan, kedvesem… Nem hagyott el, csak elnyomta a félelmed. Emberként nehéz uralni ezeket. Ne bántsd magad olyasmiért, amiről nem tehetsz! – Nem akartam sikítani, se sírni. Én sosem viselkedtem így… A férfi szomorúan felnevetett. – Muriel, mindenkinél van egy pont, aminél többet egyszerűen nem bír el. Ha ez a határ átszakad, az emberek sírnak, hogy megkönnyebbüljenek a fájdalomtól. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Kétarasznyi, csontig hatoló sebet égettem ki a combodban. Még jó, hogy sikítottál. – Szégyellem magam – hajtotta le a fejét a lány, és már nyoma sem volt a kezdeti büszkeségnek az arcán. – Előttem igazán nincs miért – az arkangyal megcirógatta az arcát. – Tudod, amikor a többiek rádöbbentek, hogy nem tudják kiűzni belőlem Arshamont, és otthagytak a Pokolban, hát… ott én is sírtam. De a könnyeim nem oldoztak föl és nem segítettek. Magamra maradtam a hitem és a reményeim nélkül, és nem volt senki, aki azt mondta volna, ne félj, nem maradsz itt örökre… Muriel szíve összeszorult. Ösztönösen átölelte Gabriel nyakát, és az arcát a mellkasához szorította. – Sajnálom, amin keresztülmentél. Nem érdemelted meg. – Ugyan – ölelte át a férfi. – Mindannyian pontosan azt kapjuk, amit megérdemlünk, te is tudod.
– Nem tudom, Gabriel. – Idelent sok mindent másképp látok. Igazságtalannak érzek dolgokat. Nem tudom, mi lesz így, ha már néhány nap után felülírom a saját értékrendszeremet. A végén engem is elüldöznek, mint Elijahékat. – Hát, szerintem már Michael sem feltétlenül látja rossznak a testvéreinket, bárhogy is alakult annakidején az a veszekedés… – És Azraeléket? – Ők más lapra tartoznak… Meglehet, a kristályok őrjítették meg így őket. Mégsem tudom elhinni, hogy tényleg bántanának minket. Azrael bálványozta Elijaht, Mizariel pedig szerelmes volt belé. Az ilyen érzések nem tűnnek el nyomtalanul. – És ha gyűlöletbe fordulnak? – Akkor nagy bajban vagyunk… – az arkangyal a lány csupasz combjára nézett. – Sajnálom a nadrágodat. Hazafelé odaadom a köpenyemet, hogy ne fázz, rendben? – Köszönök mindent, amit értem tettél, Gabriel! – Muriel megcsókolta az arkangyal arcát, mire az szomorkásán elmosolyodott. – Kérlek. Bár könnyebben alakult volna. – Most hogy túléltem a sebkiégetést, már nem bánom, hogy így történt – sóhajtott a lány, és az arkangyal meg mert volna esküdni rá, hogy a csók miatt beszélt így, de semmit sem szólt. A karjába vette Murielt és egészen a lovakig vitte. Felrakta a lányt az egyik állat hátára, majd maga is felült a saját lovára. Elindultak vissza, Birca szigete felé. A hazafelé vezető út rövidebbnek tűnt, de lehet, csak azért érezték annak, mert végig beszélgettek és nevettek, ráadásul a hőn áhított ékkövet is megszerezték. Muriel haja kócos volt, az arca kicsit saras, de az arkangyal bájosabbnak látta, mint valaha. – Jól áll neked a rendezetlenség! – mondta neki kedvesen, amikor tüzet raktak az erdőben.
Mindketten tudták, ez az utolsó éjszaka, mielőtt visszaérnek, és Murielt ez némiképp elszomorította. Nagyon jól érezte magát a férfi társaságában, és arra gondolt, ha tehetné, egy sokkal hosszabb úton menne vissza a vikingekhez, csak hogy minél tovább együtt maradhassanak. Gabriel sem érzett másképp, pedig a tónál megesett csók után többé nem ért a lányhoz, csak éjszakánként, amikor a közös köpeny alatt egymáshoz simulva aludtak. A lány nem tudta feledni az arkangyal csókját és a szíve mélyén abban reménykedett, talán lesz folytatása, ő, aki olyan eltökélten küzdött a szerelem ellen, kiválasztotta a legfurcsább angyalt mind közül, és egyre jobban sóvárgott az ölelése után. – Alszol? – kérdezte a férfi a karjában fekvő lányt, miközben mindketten a parázsló tüzet bámulták. – Nem – felelte a lány, de nem mert megfordulni. Érezte, ha megtenné, megtörténne az, amire annyira vágyott és Gabriel újra megcsókolná őt. Nem a csóktól félt, hanem attól, hogy hazaérve nem lesz folytatása, holott minden szívdobbanása azt súgta, az arkangyal ugyanúgy vágyik az érintésére, mint ő. A férfi keze lágyan pihent a lány karcsú derekán, ujjaival finoman cirógatta a Muriel bőrét. – Nem fáj már a sebed? – szólt hozzá újra. Forró lehelete végigsimította Muriel nyakát. A lány lehunyta a szemét. Hát ennyire nehéz uralkodni a testi vágyak felett? – gondolta, de nem mozdult. Úgy tett, mintha aludna. A férfi nagyot sóhajtott, majd fölé hajolt, és lágyan megcsókolta a homlokát. A szíve dübörgött és azt súgta, bármilyen hihetetlen is, de van élet a sötétség után.
XII. FEJEZET
Szemtől szemben
Későre járt, mire Elijah visszatért Birca szigetére, ám a társait sehol sem találta. Szúrós szemmel járta végig a fogadót és a környező épületeket, amikor meghallotta az öböl felől érkező hangokat. Megtorpant. Bardo megállás nélkül káromkodott, Ariel és Ramodiel dühödten ordítoztak. Mi van ezekkel? – gondolta, és futásnak eredt, ám amikor a kikötőbe ért, a földbe gyökerezett a lába. A társai élet-halál harcot vívtak – önmagukkal! Hunyorgott, hátha rosszul lát, de bárhogy is nézte őket, mindannyiukból kettőt látott! – Hát nem csodálatos? – szólalt meg valaki a háta mögül, és amikor megfordult, Frídrt látta, aki hosszú, lila körmeivel felé intett. – Duplicatio! – Te meg mit művelsz? – nézett rá szikrázó szemmel, amikor ostorsuhogásra lett figyelmes. Megpördült, és tátva maradt a szája. A hasonmása állt a háta mögött és lesújtott rá a nyolcágú, lángoló ostorával. Hajszálon múlt csupán, hogy az izzó korbácsszálak nem okoztak súlyos sérülést neki, ám egy lángnyelv így is csúnyán az oldalába mart. Frídr tapsikolt, a mellette ácsorgó Joshua pedig fásultan elvigyorodott. – Ez tényleg jó! – jegyezte meg elismerően. – Szerinted kik győznek? A mieink vagy ők? Elijah elborzadva meredt a társaira. A testvérei véres harcot vívtak, de fogalma sem volt, melyik lehet az igazi Bardo, az
igazi Ramodiel, de Urielből, Arielből is kettő volt, akárcsak Sahranferből és Azurából. – Mit akarsz ezzel elérni? – ordított Frídrre, és megragadta a torkát. Joshua meg akarta védeni, de a Sötét Angyal egyetlen ütéssel a fűre küldte a fiatal katonát. – Szórakozom – nevetgélt a boszorkány, majd felemelte a mutatóujját. – Elég volt a rémuralmatokból! Itt az idő, hogy végre távozzatok a halandók világából! Izzó korbácsnyelv csapott Elijah karjába, így elengedte a boszorkányt. Térdre rogyott a fájdalomtól, és villámgyorsan igyekezett meggyógyítani önmagát, ám az ál-Elijah újra rárontott, és a földbe döngölte. Már-már sikerült fölékerekednie, amikor Bardo ökle messzire repítette. – Én vagyok az, hát nem látod? – ordított rá mérgesen, mire a másik Elijah is felkiáltott, legalább olyan dühösen. – Bardo, én vagyok az igazi, ő csak a másolat! – Te jó Ég! – hümmögött a szőke angyal. Gyanakodva nézte a vele szemben álló Elijahokat, amikor Ramodiel rátámadt. – Kölyök, én vagyok én! Megőrültél? – Nem hiszek neked! – sziszegte a másik, és a tüzes kardjával irtózatos ütéseket mért rá. Elszabadult a pokol. Az angyalok ütötték-vágták társaikat, egyre komolyabb sérüléseket okozva egymásnak. A hangzavarra a vikingek is a partra sereglettek, de nem tudták, hogy segíthetnének. – Vess véget ennek! – ragadta meg Szilaj Erik karját, ám az megrázta a fejét. – Nem tudok. A boszorkány védővarázslatot tett magára. Aki megpróbálja megölni, ugyanazt a sérülést szenvedi el, mint amit neki okoz. – Akkor sem nézhetjük tétlenül, hogy ezek megölik egymást odalent! – Nem tehetünk mást, kis barátom – felelte tanácstalanul a szőke viking, amikor megjelent Sophiel.
– Ne menj a közelükbe! – rántották hátra mindketten, ám az egyik Elijah észrevette őt. – Menj innen! – kiáltotta felé, ám a másik is rákiabált. – Segíts a holdsarlóddal! Öld meg őket! Frídr gonoszul vihogott, és amikor az egyik angyal szíven szúrta a másikat, vijjogó hangon felkacagott. Lamachael a földre rogyott, és reszkető kézzel nyúlt a mellkasából kiálló lángoló kardhoz. Bardo abban a pillanatban agyonütötte az álRamodielt, Ariel pedig az ál-Lamachaelt, az igazin azonban már nem tudtak segíteni. Lassan hátradőlt, a teste pedig néhány másodperc alatt fénnyé vált és a magasba emelkedett. Frídr izgatottan szaladt a fényjelenség közelébe, hogy megszerezze a halott angyal fövenyen hagyott kardját. – Vess véget ennek, ördögfajzat! – Ramodiel felé lódult, ám a boszorkány lángoló tűzcsóvákat zúdított rá, és úgy tűnt, nem éribe annyival, hogy megégesse az ifjú angyalt. A halálát akarta. Elijah újra Sophielre kiabált. – Miért állsz ott? Vedd elő végre a Holdsarlódat! – Tűnj el innen! – ordított a másik Elijah. – Erik, vidd innen! Az angyallány szíve száguldott. Fogalma sem volt, melyik a valódi Sötét Angyal. A hátán feszülő Holdsarlóhoz nyúlt, amely felizzott az érintésére, amitől a másik Elijah még ingerültebb lett. – Tűnj már el! Erik! Ne kelljen kétszer mondanom! – Hozzá ne merj nyúlni, Erik! – az előbbi Elijah arca elsötétült a dühtől. – Takarodj a közeléből! Sophiel tágra nyílt szemmel meredt a Sötét Angyalokra. Még sosem érezte magát ilyen tehetetlennek. A percek gyorsan peregtek és a testvérei egyre durvábban vagdalták egymást.
– Nem akarsz beállni? – nézett felé gonoszul a boszorkány, amikor a vikingek mellett ácsorgó kis törpe váratlanul rárontott, és a földre döntötte Frídrt. – Neee! – kiáltották többen is, de a boszorkány csak nevetett, és a földbe verte Szilaj fejét. Sophiel a segítségére sietett, ám az egyik Elijah félrelökte és haragosan ráordított. – Gondolj Salamonra! – aztán Erikre rivallt. – Vidd már el innen! – ismét ütés érte, ezúttal a hátán. Ariel állt mögötte, kardját vörösre színezte Elijah vére. Sophiel hátrálni kezdett, majd elfogadta Erik felé nyújtott karját, és elrohant vele az erdő felé. Már jócskán a fák között jártak, de még mindig hallották a kardok csattogását és a harcosok dühödt ordítását. Nem beszéltek, csak futottak, amíg lassan elcsendesedett körülöttük az erdő. – Mi van, ha a másik volt az igazi? – kérdezte Erik lihegve. – Meglehet, épp most hagytuk cserben őket. – Nem – rázta meg a lány is a fejét, de alig kapott levegőt. – Az volt az igazi, aki azt mondta, tűnjek el veled! Azt mondta, gondoljak Salamonra, ő az igazi Elijah. – Miért, ki az a Salamon? Sophiel lerogyott a földre, és kinyújtóztatta remegő lábát. – Salamon Izrael bölcs királya volt. Messze földön híres volt az igazságos döntéseiről és a tisztánlátásáról. Egyszer két asszony járult elébe, akik egy kisdeden veszekedtek. Mindkét nő ugyanabban a házban lakott, és szinte egy időben szültek. Éjjel azonban az egyik álmában agyonnyomta a babáját, ám amikor észrevette a borzalmas balesetet, a kicsit kicserélte a mellette alvó nő élő babájára. Az azonban reggel észrevette a cserét, és a király elé vitte a panaszát. Salamon a kezébe fogta a kisbabát, és azt mondta, hozzanak egy kardot: kettévágja a kicsit, így mindkét asszonynak fele-fele jut majd belőle. Az egyik asszony bólintott és helyeselt, hogy rendben, így igazságos, a másik azonban rémülten felsikított, hogy ne bántsák a gyermeket, inkább odaadja az ellenfelének. Salamon
király előtt világossá vált, melyik a csecsemő édesanyja, és visszaadta a babát. – Hát, ez jó… – hümmögött a viking. – Igazán. Jobban belegondolva, azonnal tudnom kellett volna, hogy az a valódi Elijah, aki távol akar téged tartani veszélytől akár azon az áron is, hogy rám bíz. Sajnálom, hogy nem jöttem rá azonnal. – Én sem jöttem rá, Erik. Elijah sok időt szánt rá, hogy jó harcost faragjon belőlem. Azért vitt a berserkerek közé, és azért engedte, hogy veletek harcoljak a démonok ellen. Éppenséggel segíthettem volna nekik… Szörnyen érzem magam emiatt. – Elijah tudta, hogy meghalhatsz, ha maradsz. Lamachaellel mi történt? Mi volt az a fényesség? – Mi így halunk meg – felelte halkan a lány. – A testünk fénnyé válik és visszatér Atyánkhoz. Lamachael már vele van… – Akkor miért vagy ilyen szomorú? – Mert szeretek idelent élni. Lamachael is szerette a földi életet. Évszázadokat töltött idelent, és a maga módján boldog volt. Elijahékkal családot kapott. Dicső csatákban vett részt, szép nőket szeretett, Bardoékkal borozott és nevetett… Most pedig egy tébolyult boszorkány gonosz játéka véget vetett az életének. – Sophiel, idelent az élet ritkán ér szépen véget. Az én hitem szerint csatatéren elesni becses dolog, hiszen a valkürök viszik az elhunyt harcosokat a Valhallába. – Hát, a valkűröknek jobb dolga is akad – mosolyodon el a lány –, hidd el nekem. De nem akarlak kiábrándítani. Már így is épp eléggé összezavartalak a történeteimmel. – Ha nem a valkűrök, akkor kik jönnek el a mi lelkünkért, amikor meghalunk? – Történetesen mi… – nézett rá az angyallány, és világoskék szeme megcsillant a holdfényben. – Mármint a társaink, hiszen idelentről mi már nem tudjuk ellátni ezt a feladatot.
– És… milyen a halál? – Hogy érted ezt, Erik? – Mit éreznek olyankor az emberek? Úgy értem, az utolsó pillanatban? – Amikor kiszáll belőlük a lelkük? – Igen. – Hát, valójában észre sem veszik… Pontosabban, mire észreveszik, már a testükön kívül vannak, és kíváncsian szemlélik magukat. – Félelmetes érzés? – Nem, nem az. A testből kilépő lelket azonnal beburkolja a fény és a szeretet. Minden, ami korábban fájdalmat vagy bánatot okozott, semmivé lesz, érted? – Ha ezt tudnák az emberek… – Nem kell tudniuk, Erik! Jobb, ha vigyáznak magukra és az életükre. Ha tudnák, hogy a halál nem több, mint átváltozás, nem becsülnék az idelent töltött éveket, nem becsülnék az életet. – Akkor nekem miért árultad el? – Mert te nem vagy öngyilkos típus – nevette el magát a lány. – És mert bízom benne, hogy egy nap megváltoztatod majd a temetkezési szokásaitokat. A viking elvigyorodott. – Nem teszel le erről, igaz? – Nem – rázta meg a fejét a lány, amikor a közelben váratlanul nagyot csobbant a víz. – Mi volt ez? – néztek fel mindketten. – A folyó felől jött – felelte Sophiel, miközben a parthoz szaladt. Erik követte, ám mire odaért, az angyal eltűnt a vízben. – Lokira, te lány! Ne szórakozz velem! Hová bújtál? A következő pillanatban a vízmosás innenső felén, nyakig véresen felbukkant az angyal, és zihálva kimászott a partra. Erik lélekszakadva rohant hozzá. – Mi történt?
– Egy nikur. – Hogy mi? – Nem hallod? – Valaki énekel? – a viking felé bársonyos, simogatóan szép dallam szállt, amely mágnesként vonzotta a víz felé. Sophiel megragadta a karját. – Erik, ha felbukkan, meg kell ölnöd! A viking azonban egyre mélyebbre gázolt a vízbe. – Ez egy gonosz vízi szellem éneke! Nem érted? A hangjával a vízbe csábít, aztán lehúz magával és nem enged el többé. Meg akar fojtani! Egy fiatal lány bukkant fel a habokból, miközben a hullámok mélyéről zeneszó csendült fel. Szóra nyitotta a száját, ám megszólalni már nem tudott, mert a holdsarló tőből lemetszette a fejét. – Te megőrültél? – Erik zavartan fordult hátra. – Szinte még gyerek volt. – Nem. Ez egy nikur volt, gyermek testben. Menjünk innen, mielőtt megjelennek a többiek is! A férfi megvonta a vállát, és elindult az angyallány után, amikor valami megragadta a lábát és a mélybe húzta. Sophiel utána vetette magát, és a férfi kezébe kapaszkodott. Két nikur csüngött a vikingen, egy fiú és egy lány. Elvették a kardját, és szemmel láthatóan azon voltak, hogy minél mélyebbre húzzák. Az angyallány rájuk sújtott a holdsarlójával, amely mindkettejüket felszakította; az egyiket a hátán, a másikat a mellkasán. A vérüktől vörössé vált a víz, alig lehetett látni. Sophiel görcsösen markolta Erik ruháját, és tiszta erejéből magával húzta. A karja reszketett az erőlködéstől, de összeszorította a fogát, és a partra vonszolta a férfit. A hóna alá nyúlt, és a fűre cibálta, majd lihegve mellé rogyott, és finoman megpaskolta az arcát. – Erik! Kérlek! Magadhoz kell térned! A viking király kábán ült fel.
– Megölted őket? Sophiel bólintott. – Igen. Hárman voltak, de sokkal többen lehetnek. El kell tűnnünk innen! – Mégis, hová? A járható ösvényeket végig követi a folyó. – Nem tudom, Erik, de mennünk kell, mert ezek bosszút fognak állni ezért. Te jó Ég! – kapta fel a fejét. – Már jönnek is! És valóban. Fiatal férfiak és nők tucatjai bukkantak elő a habokból és vészjósló tekintettel közeledtek feléjük. Sophiel és Erik nekilódultak, és a fák közé rohantak, ám a követőik kikeltek a vízből és utánuk eredtek. – Úristen, mennyien vannak! – az angyallány halálra válva nézett Erikre, aki hirtelen megragadta a kezét. – Erre! Tudok egy helyet, ahol elrejtőzhetünk! Lélekszakadva rohantak a sziklák közé, ahol a férfi váratlanul berántotta a lányt egy öreg fa hatalmas, feketén sötétlő odvába. Odabent nyirkos dohszag uralkodott, a fakérgen csúszómászók és bogarak hemzsegtek. A lány libabőrössé vált az undortól, a viking azonban befogta a száját. A nikurok épp akkor értek oda, ám gyanútlanul elsétáltak a rejtekhely mellett. A fa előtti domboldalban kutattak a nyomok után. Erik magához szorította Sophielt, és beljebb húzta az üregben. A korhadt fa nyálkás felszíne a bőrükhöz tapadt, lapos bogarak hullottak a nyakukba. Az angyallány viszolyogva próbált szabadulni, de a viking nem eresztette. – Hunyd be a szemed! – súgta a fülébe. Sophiel engedelmeskedett, és becsukta a szemét. Abban a pillanatban hűvös szellő lebbentette meg a haját, a bőrére esőcseppek hullottak. Megfordult, és a vikingre nézett. – Mi ez? – Ez egy álom, Sophiel – felelte Erik. – Miféle álom?És hogy lehetsz velem?
– Az korhadt hasadék, amelyben elrejtőztünk, a sziget legöregebb fájának a „sebe”. A népem úgy tartja, ez a fa az emlékeké és az elengedésé. – Elengedésé? Mit kell elengedni? – Majd meglátod… Az angyallány körülnézett. Egy kapuban álltak, ami ismerősnek tűnt, mégis, hirtelen nem tudta magában hová tenni. Átlépett rajta, és a kavicsos úton, a sötét árnyak közt előre sietett. – Ez Spero temetője! – nézett hátra a vikingre. – De miért vagyok itt? – Azt csak te tudhatod… Sophiel megállt. – Az alászállásomat követően itt találkoztam először Elijahval, Fagussal és Bardoval… – mondta halkan, majd futásnak eredt. Meg sem állta temető végén lévő hatalmas kriptasorig, ám ott hátrahőkölt. Magát látta ugyanis, amint a Sötét Angyalok előtt áll. Hallotta a hangját, ahogy Elijahhoz beszél, és megrázkódott, amikor Fagus és Bardo azt mondták vezérüknek, hogy ölje meg őt. Közelebb osont nyomában a vikinggel, mígnem közvetlenül a szeme előtt ácsorgó Sophielig nem ért. A lány bátran markolta Égi Kardját, mégis, hallani lehetett a szíve dobogását. Félt Elijahtól, és attól, ami rá vár… A nyolcágú, lángoló ostor a magasba lendült, és a fehéren izzó tűzkígyók sisteregve szelték át a sötét eget. Az angyallány felnézett rájuk, és megemelte a fegyverét, hogy kivédje a halálos erejű csapást, de esélye sem volt. A korbács izzó szárai a húsába martak és leterítették. A lány a sárba zuhant, Égi Kardja pedig messzire repült. A testét megannyi seb borította: a combját, karját, hasát, mellét csontig felhasította Elijah ostora. A lány ajkából fájdalmas sikoly szakadt fel, testét rázta a kín. A szeméből patakokban csorogtak a könnyek, ahogy megpróbált felkelni. Elborzadva nézte vérben úszó testét, amikor a sebei belobbantak és nagy lánggal égni kezdtek. A
lány feje hátrahanyatlott a kínszenvedéstől. A fájdalomtól nyüszítve felült, és a kezével próbálta eloltani a lángokat, de a gyötrelem elhomályosította a tudatát. Arcát még az ég felé emelte, és felnyögött, amikor meglátta, hogy a tüzes korbács újra lecsapni készül, ám többre nem maradt ereje. A szeme lecsukódott, a feje hátrahanyatlott, a teste élettelenül zuhant a sárba. A lángoló ostorszárak azonban nem csaptak le újra. Mielőtt a lányhoz értek volna, kihunytak és a gazdájuk derékszíjára csavarodtak. A Sötét Angyal lélekszakadva futott a lányhoz. Ahogy hozzá ért, fölé hajolt, és a fülébe súgta az Igét. A lángolás megállt, ám a testét így is elborították a halálos sebek. Elijah arca szomorúnak tűnt. Kisimította a lány arcába tapadt véráztatta tincseket, majd széttépte a mellén a ruhát, és tenyerét a szívére tette. Érintése nyomán Sophiel mellkasát szikrázó fény árasztotta el, majd a sebeiből lüktető vérzés elállt. Egy katona zavarta meg a pillanatot, ám a vezér sietve elhajtotta, és amikor magára maradt, Sophiel fölé hajolt. Megvágta a tenyerét, és a vérét a lány sebeibe csurgatta, majd az ujjait végigfuttatta a korbácsütéseken. A vágások sötét hegeket hagyva ugyan, szépen összezárultak. A lány légzése szabályossá vált, nyakában az Égi Kristály újra élénken csillogott. Elijah fölötte térdelt, és merőn bámulta. Sápadt arcán kiismerhetetlen érzelmek futottak át. Keze tétován Sophiel felé nyúlt, és végigsimította az arcát és az ajkát. Felsóhajtott, és felnézett az égből rendíthetetlenül szakadó esőre. Aztán óvatosan a karjába kapta, és eltűnt vele a sötétben. Sophiel nem mozdult. Csak állt a hideg esőben, és reszketve nézte a saját múltját. Észre sem vette, hogy Erik a karjába veszi, akárcsak Elijah az álombéli mását, és kisétál vele az erdőbe. A mellkasa szúrt, a torka szorított, úgy érezte,
megfullad… Arcát a viking mellkasába temette, könnyeivel elárasztotta a bőrét. – Már vége van! – simogatta meg a férfi. – Ne sírj, kérlek! – Leült a fa tövébe, ölében az angyallánnyal. – Ezek csak emlékek. El kell engedned őket! – Fáj mindenem, Erik – felelte halkan a lány. – Mert még nem engedted el… Bár, látva, mi történt veled, nem csodálom – sóhajtotta, és megsimogatta Sophiel arcát. – Életemben nem láttam még ilyen… borzalmas dolgot. Sosem hittem volna, hogy Elijah bántana téged. – Ellenségek voltunk – mondta elkeseredve a lány. – És azóta ezerszer jóvátette már. Erik felsóhajtott. – Ha nem fájna még mindig, nem ezt láttad volna odabent. – Pedig már nem fáj – felelte a lány, ám a könnyek megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán. – Mégis sírsz. Mi bánt ennyire? Durva volt veled? – Csak Frídr miatt – a lány szíve nehéz volt. – A boszorkány megbabonázta, hogy bántson engem. Azt akarja, hogy Elijah féltékenységében megöljön. – Ez sosem fog megtörténni! Ne aggódj emiatt! – a férfi hangja megnyugtató volt. – Most az a legfontosabb, hogy megnyugodj, és elengedj minden félelmedet, jó? – Jó. – Ő mindenkinél jobban szeret téged! Bájital ide vagy oda, ezt tudnod kell és el kell hinned! Sophiel bólintott. A viking szívverését hallgatta, és lassan megnyugodott. – És te? Mit láttál odabent? Erik szomorkásán nézett a fák közé. – Mindig ugyanazt. Azt a pillanatot, amint Tryggvason megöli az apámat. Jó ideje nem tudok változtatni ezen az álmon. Nem tudom elengedni a félelmemet és a gyűlöletemet, holott pontosan tudom, hogy az apám nem volt jó ember. Ha
megbocsátanék Haraldnak, soha többé nem kínoznának a rémálmok. De képtelen vagyok rá. – Segíteni fogok neked, hogy elfeledd a bánatodat! – mondta a lány. – És köszönöm, hogy így törődsz velem – folytatta, és megcsókolta a viking arcát. – Hát ti? – szólalt meg egy mély hang mögöttük, és amikor megfordultak, Elijah és Bardo szúrós tekintetével találták szemben magukat. Ijedten rebbentek szét, mint a bűnösök, pedig semmit nem vétettek, ám mindketten jól tudták, az ölelés és az ártatlan, baráti csók többet sejtetett az angyalok számára. – Csak megvigasztaltam őt – dörmögte Erik. – Sosem tennék olyasmit, amivel besároznám a becsületét. – Vidd haza Sophielt! – szólt Elijah Bardo-nak. – Én elbeszélgetek még egy kicsit Erikkel. – Nincs mit beszélned vele! – kiáltott rá a lány. – Nem bánthatod őt! A Sötét Angyal felvonta a szemöldökét. – Ki mondta, hogy bántani akarom? Sophiel szemét elfutották a könnyek. – Te ordítottad azt, hogy menjek vele! Hát most mit akarsz? Miért nem engem kérdezel? Elijah keserűen nézett rá. – Bardo, vidd haza! – mondta a társának, azzal hátat fordított a lánynak, és csak akkor szólalt meg, amikor hallotta, hogy szőke társa a vállára kapja a rúgkapáló angyalt, és eltűnik vele a hazafelé vezető ösvényen. – Miért csinálod ezt velem, Erik? – nézett meggyötörten a viking arcába. – Elijah… – hidd el, ha tudnád, mi történt velünk, most nagyon sietnél utána, hogy megvigasztald! – Hallgatlak – bólintott a Sötét Angyal, Erik pedig beszélni kezdett. Elmondta a nikurokkal való összecsapást, és hogy Sophiel megmentette őt, majd az Emlékezés Fáját, ahová együtt bújtak el a folyó démonai elől. Részletesen elmesélte,
mi történt a kriptasoron, és hogy a lány, látva a saját emlékeit és Elijah kegyetlenségét, mennyire összetört. A Sötét Angyal megrendülve bámulta a csizmája orrát. – Sajnálom, hogy egy pillanatra is kételkedtem benned. – Valahol nagyon is megértelek. Sophiel különleges kincs, nem csodálom, hogy óvni akarod ettől a sok borzalomtól. De nagyon nincs jól… Ugye, tudod? – A boszorkány bájitalt itatott velem, ami fellobbantotta a lelkemben dúló féltékenységet, és hamis rémképekkel mérgezte meg a szívem… – vallotta be töredelmesen. – Más férfiak karjában láttam őt, ahogy sikítva élvezi az idegen testek érintését. A kín, amit éreztem, leírhatatlan. Álmomban megcsalt mindenkivel, akit csak ismerek… – nyelt nagyot, miközben a szemét a vikingre emelte. – Veled is, Erik… – A keze ökölbe szorult, ahogy felidézte a pillanatot. – Újra és újra belepusztultam azokba a képekbe, de képtelen voltam elhessegetni őket, amíg a bűbáj hatott, sőt utána is csak nagyon nehezen sikerült. Sophiel enyhíteni próbált a kínjaimon… én pedig minden alkalommal bántottam őt. Sejtettem, hogy rosszul érzi magát, de nem gondoltam, hogy ilyen nagy a baj. Elmondhatatlanul gyűlölöm magam ezért, de nem tudom nem megtörténtté tenni. Ha nincs Ariel, Ramodiel és Bardo mellettem, meglehet, Frídr elérte volna a célját… De most már vége. – Megöltétek? – kapta fel a fejét a viking király. – Szilaj szíven szúrta a dulakodás hevében. Nem tudtam rajta segíteni, porrá égett, akár csak Frídr. – Szegény kisember. – Tudta, mit tesz. Feláldozta magát, hogy segítsen nekünk – felelte Elijah. – De talán jobb neki így. A népe nélkül csak árnyékként bolyongott közöttünk. – A többiek? – Csúnya sérüléseket szereztek, de túl fogják élni. Inkább Machiel távozása zaklatta fel őket, kiváltképp Arielt.
– Hová ment a kislány? – Tryggvasonhoz. – Visszament a norvéghoz? De miért? – Úgy tűnik, egymásba szerettek… – Az öcsém fel fog robbanni, ha ezt megtudja. – Nyugi, már tudja. – És? – Félek, legfőképpen nem is Machielt akarja… – Az öcsém nem környékezné meg Sophielt. Elijah felsóhajtott. – Remélem, hogy nincs igazam, de ha visszaértünk, nézd meg őt te magad! Refill furcsán viselkedik, amióta felépült. – Mire célzol ezzel? – Nem tudom. Talán csak egy rossz érzés. De mintha megváltozott volna. Te nem érzed? – Bennem is felmerült, hogy valami nincs vele rendben, amikor láttam, hogy véresre verte Machielt. Refill korábban sosem bántott volna egy nőt. Ugyanakkor a kis angyalotok összeszűrte a levet apánk gyilkosával. Nem csodálom, hogy elöntötte az agyát a vér. – Te mégsem vagy ettől ideges… – Hogy Machiel Haraldhoz rohant? – Erik hangja szomorú volt. – Olyan régóta gyűlölöm őt, hogy már azt sem tudom, mi értelme az egésznek. Az apám ritka kegyetlenséggel ölte meg Harald szüleit, amikor ő kiskölyök volt. Végignézte az egészet… Elképzelni is borzasztó, mit érezhetett. Mindannyian tudtuk, hogy egyszer majd bosszút áll ezért, de azt gondoltuk, majd felnő, és megvárja, amíg érett harcos lesz. Ehhez képest alig volt tizenhat éves, amikor egy nap megjelent apám házában. – A viking felnevetett. – Érted? Egyszerűen csak besétált az ajtón, noha jól tudta, ha elfogjuk, elevenen megnyúzzuk ezért. Ő mégis idemerészkedett és az apám elé állt. Vékony, kócos, szőke fiú volt, gyermeki vonásokkal. Emlékszem, mennyi elkeseredés és milyen elszántság izzott a
szemében. Egy cseppet sem félt, pedig apám igazi viking óriás volt, és legyőzhetetlen harcos hírében állt. Apám előrántotta a baltáját, és olyan vadállati dühvel csapott felé, hogy meghűlt az ereinkben a vér. Harald azonban elhajolt előle, s a szeme sem rebbent apám ordításától. Minden ütés elől kitért, mintha csak játszanának. Olyan gyors és elérhetetlen volt, akár egy szellem. Aztán váratlanul az apám mellé lépett, és elvágta a torkát. – Hogy tudott elmenekülni? – Ahogy apám összeesett, kitört a fejetlenség. Mindenki Haraldra rontott, de ő szétcsapott közöttük, és mire megérkezett volna az erősítés, egyszerűen eltűnt a falak mögött. – Miért érzem úgy, hogy nem csak ennyi van a történet mögött? Erik szomorúan elnevette magát. – Mert belelátsz a fejembe. Volt még valami, amiről valószínűleg soha, senkitől nem fogsz hallani. Refillnek és nekem volt egy kishúgunk, Thora. Tizennégy éves volt, amikor egy vadászat során lovasbalesetet szenvedett, miközben Tryggvason földjére tévedt. Harald nem bántotta, sőt, meggyógyíttatta őt, pedig pontosan tudta, kivel van dolga. Azt hiszem, talán valami kibontakozott közöttük, mert sosem láttam olyan vidámnak a húgomat, mint amikor hazatért. Arra azonban már nem volt ideje, hogy elmesélje, mi történt, mert apám fékezhetetlen dühében megölte őt. A gyásztól megtébolyult anyánknak azt sem engedte meg, hogy tisztességesen eltemesse Thorát. A húgom holttestét lóra kötözte, és visszaküldte Haraldnak. – Megölte a saját lányát, azért, mert beleszeretett egy norvégba? – Mert beleszeretett az ellenségünkbe. Elijah megrázta a fejét. – És ti? Miért nem avatkoztatok közbe? Erik leverten nézett rá.
– Ugyan, Elijah. Megfélemlített kölykök voltunk, az apám pedig egy mészáros. Minket is levágott volna, ha ellenszegülünk az akaratának. – Mégis gyűlölitek Tryggvasont. Holott úgy tűnik, apátok sokkal könyörtelenebb volt. – Belénk nevelték a norvégok gyűlöletét, Elijah. Az elmúlt években megállás nélkül öltük egymást… Nem tudod elképzelni, mennyi vér folyt a határt jelölő erdők mélyén… Okot mindig találtunk, ahogy ők is… A régi sebek újra és újra felszakadtak és elmérgesedtek. Ma már szerintem egyikünk sem tudja, mi értelme az egésznek. – Erik, össze kell kovácsolni a csapatot! Amíg a szomszédaitokkal sem tudtok békében élni, nehéz lesz szembeszállni az ellenséggel. Hidd el, a múltkori démonsereg csak halovány előfutára volt annak, ami ránk vár. Muszáj békét kötnöd Tryggvasonnal! Velük együtt talán túlélhetjük a háborút. Kérlek, fontold meg a kérésemet! Most viszont induljunk vissza! Beszélni akarok Sophiellel, mielőtt elalszik. Az angyallány és Bardo ezalatt visszaértek a fogadóba. A helyiség már néptelen volt, mindenki nyugovóra tért. Leültek a még melegen duruzsoló parázs mellé, és egymásra néztek. – Most min nevetsz? – kérdezte fáradtan a lány. – Hát, hogy mindig van valami, amire azt mondhatom: „Ezt nem lehet kibírni. Gyere, igyunk egyet erre a szörnyűségre”! – Bardo, te mindent elviccelsz. – Hercegnőm, ennyi drámát másképp nem lehet elviselni. Lamachael a testvérem volt. Látni, ahogy összeesik, és halálos sebet kap… iszonyú volt. Elijah odarohant hozzá és segíteni próbált, de elkésett. A kölyök is súlyos sérüléseket kapott és Ariel is majdnem meghalt. Egymást ölni… borzalmasabb volt, mint a legsötétebb démonok ellen harcolni. Szilaj porrá égett, amikor megölte a boszorkányt, Urielt pedig leszúrták, alig tudtuk kimenekíteni a csatatérről. Aztán utánatok eredtünk, de amikor Elijah meglátott titeket, komolyan aggódni kezdtem.
– Szerinted bántotta Eriket? – Nem hiszem. Bízik benned… csak mostanában zaklatott napjai vannak. Frídr nagyon meggyötörte őt. Elijah a legjobb barátom, ősidők óta ismerem. Hidd el, nehezebben viseli a veled való nézeteltéréseket, mint bármilyen fizikai sérülést, amiket az elmúlt évszázadok során elszenvedett. – Nem én okoztam a veszekedéseket, Bardo – Sophiel arca nyúzott, a szeme karikás volt. – Tudom, Angyalom – sóhajtott fel a nagydarab férfi. – De Elijah iszonyú lobbanékony, akárcsak az ostora. Azzal, hogy az életénél is jobban szeret téged, benne van a pakliban, hogy néha megéget. De kérlek, légy vele elnéző, mert sok gond nyomja a vállát, és csak úgy győzhet, ha mindenben számíthat rád. Ugye, szereted őt? – Mindennél jobban – bólintott a lány. – Hát akkor miért vagy így magad alatt? – Mert amikor összeveszünk, félek tőle. Bardo felnevetett. – Hát, olyankor én is, pedig nincs miért. Bár Elijah roppant hirtelen haragú, aranyból van a szíve, és az életét adná azokért, akiket szeret. Nem véletlenül hagytuk érte magunk mögött a Mennyországot… Időközben a Sötét Angyal és Erik is visszatértek, szemmel láthatóan sértetlenül. Elijah Sophiel felé nyújtotta a karját, majd Bardo felé biccentett. – Köszönöm! – Bármikor – dörmögte a barátja, és nagyot ásítva visszavonult. A szobájukba érve Elijah a karjába zárta a lányt. – Csak, hogy újra velem vagy! – mondta halkan. – Nagyon sajnálom, hogy durva voltam veled a barlangban. Nem vettem észre, hogy fájdalmat okozok neked. Kérlek, ne haragudj rám!
– Összezavarodtam… – nézett fel rá a lány. – Nem tudtam, vajon ez egy újabb mágia hatása, vagy egyszerűen csak így élvezed igazán… És ez megrémített. – Elragadtattam magam, de nem akartam, hogy fájjon neked. Még mindig féltékeny rémképekkel van tele a fejem. Frídr nagyon felbőszített ezzel. Kevés dolog van, amit ennyire rosszul viselek… Miközben szeretkeztünk, csukott szemmel is azt láttam, hogy te más férfiakat ölelsz és másoknak adod oda magad. Erik ölében láttalak, miközben velem voltál. Kétségbeestem. – … És ezek után úgy találtál ránk az erdőben. Ó, Istenem, ne haragudj! – a lány átölelte Elijah nyakát, és lábujjhegyre állt, hogy felérje az arcát. – Semmi gond. Csak megállt a szívem egy pillanatra…, de aztán újraindult – folytatta, miközben felemelte Sophielt. – Borzasztóan érzem magam, amikor szomorúnak látlak, vagy amikor összekapunk valamin. – Én is! – suttogta a lány a fekete fürtökbe, és magába szívta a férfi esőillatát. – Ne csinálj ilyet többé, mert belehalok – mormogta Elijah. – Szándékosan Bardo és Ramodiel közé ültél, hogy ne tudjak beszélni veled. – Nem akartam veled beszélni – nézett a szemébe a lány. – De miért? – Arra gondoltam, talán neked valóban az esik jól, ha a szeretkezés ilyen vad és könyörtelen… És hogy Dirillel és Mizariellel sokkal jobban élvezted a szerelmet. Elijah az ágy szélére ült, és az ölébe vette az angyallányt. – Nem értem, hogy gondolhatod ezt. Azok a nők a nyomodba sem érnek. Hát nem látod, milyen sokat jelentesz nekem? Miért kínzód magad ilyen őrültségekkel? – Én is féltékeny vagyok rád… A Sötét Angyal felnevetett. – De hát kire?
– Mindenkire. Mizarielre, aki még mindig odavan érted, aztán a viking nőkre, akik álmodozva bámulnak rád, és még Machielre is, aki minden bánatával hozzád szalad. Elijah hahotázott. – Hát ez jó. Akkor legalább nem csak én szenvedek – mondta és megsimogatta a lány arcát. – De tudnod kell, hogy a múltamat magam mögött hagytam, rajtad kívül pedig senki más nem érdekel. Machiel a szívem csücske, de ő olyan, mintha a kishúgom lenne. Aggódom érte, mert csupa szív, mint te, de még nálad is szertelenebb. Refill véresre verte, nem tudom, hallottad-e. – Ariel mesélte. Szegény, nagyon el volt keseredve. Nem is gondoltam, hogy ennyire fontos neki a kicsi lány. – Hát, egyikünk sem gondolta. – És Machiel? Visszahoztad az éjjel? Hová ment egyáltalán? – Harald királyhoz. Hozzá menekült bánatában. – Szegénykém… Miért nem tőlünk kért segítséget? – Magányos volt közöttünk, azt hiszem. Sophiel szomorúan nézett rá. – Sajnálom, észre sem vettem. Valahogy annyi minden történt mostanában… – Ne hibáztasd magad, egyikünk sem látta ezt. – Kivéve téged. – Igyekszem mindannyiótokra figyelni. Machiel az első pillanattól kezdve velem osztotta meg minden szívfájdalmát, ezért tudtam, hol keressem, amikor eltűnt a szobájából. – De miért hagytad ott? Mi lesz, ha Erikék és a norvégok egymásnak esnek? – Harald király fiatal, de bölcs harcos. Nem szomjazza Björnssonék vérét, pedig jó oka lenne rá. Kizárt dolognak tartom, hogy lerohannának minket. Hacsak Azraelék nem zsarolják meg őket. – Ettől tartasz?
– Azrael kiváló vezér és taktikus katona. Ha térdre akar minket kényszeríteni, az első dolga az lesz, hogy ránk uszítja a norvég király seregét. Én legalábbis ezt tenném a helyében, tehát számítok rá. – De akkor miért hagytad ott Machielt? – Mert szerelmes és boldog a norvéggal. És mert nem tudom, mennyi ideig élhetünk még idelent. Gondoltam, hadd legyen annyi szép napja, amennyi csak lehet… – Hát ennyire súlyos a helyzet? – Sophiel aggódva nézett rá. – Attól tartok, igen. Ha nem sikerül meggyőznöm Azraeléket, hogy ássuk el a csatabárdot, elsöpörnek minket. – De sokkal többen vagyunk, mint ők, és nálunk vannak a kristálykoponyák. Elijah Sophiel ajkára tette a mutatóujját. – Erről szót se többé! – Akkor hát Azrael kegyelmétől függ minden? Hisz ő nem fog rajtunk megkönyörülni! – Azrael a testvérünk, Sophiel. Évszázadokon át az oldalamon harcolt. Nem akarhatja a pusztulásunkat. Meg fogom győzni arról, hogy vissza kell vezetnie a déróriásokat Jötünheimbe, és rájuk kell zárnia a kaput mindörökre. – És miért tenné ezt meg neked, Elijah? – Mert bármit is tett, a szíve mélyén ő ugyanolyan jó, mint volt. Tudnia kell, mi a helyes és mi nem. – Da ha megőrjítették a kristálykoponyák, akkor nem fogja tudni… – Épp ezért nem bánnám, ha a hátralévő időben nem háborúznál velem, és nem szaladnál el előlem, amikor veled akarok lenni. Sophiel elsápadt. – Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ennyire nagy a baj. Nem akarlak elveszíteni. – A karját szorosan a férfi nyaka köré fonta, az arcát a férfiéhoz nyomta. – Nem tehetnénk valamit?
– Reménykedhetünk, hogy a végén minden jóra fordul. Addig viszont nem marad más, mint az idegtépő várakozás… Sophiel szája az övére tapadt, és amikor Elijah visszacsókolt, ajka vágyakozón nyílt meg a férfi előtt. Lehúzta a Sötét Angyalról az ingét és végigcsókolta sebes vállát, majd a nyakát. – Máris kevésbé idegtépő a várakozás – mosolyodott el a férfi, és az ágyra döntötte a lányt. A szíve megtelt szerelemmel és vággyal Sophiel iránt, akinek édes csókja és ölelő karjai elfeledtették vele minden bánatát.
XIII. FEJEZET
Mérges kígyók
Machiel egy szőrmékkel letakart, széles ágyon aludt, amelynek végeit faragott medvefejek díszítették. A norvég mellette feküdt és a könyökére támaszkodva nézte. Koradélután volt már, de nem volt szíve felébreszteni Machielt. Gyönyörködve merült el az angyal bájos vonásaiban, karamellszínű bőrében, és arra gondolt, sosem látott még ilyen szép nőt, sem ilyen hosszú, fekete szempillákat. Machiel barna haja fényes csigákban terült szét az ágyon, s a vékony lepedő alatt átsejlett kerek csípője és ingerlően telt keble. A sebeinek – Elijahnak köszönhetően nyoma sem volt, talán csak a szeme alatti halvány karikák árulkodtak arról, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül az elmúlt órákban. Rózsás ajka álmában szétnyílt egy kissé, mire Harald finoman megfogta az állát és megcsókolta a száját. Machiel szemhéja hirtelen felpattant, a karját ütésre emelte és megpróbált elhúzódni. A férfi szelíden megfogta a lány felé lendülő csuklóját, és belecsókolt a puha tenyerébe. – Csak én vagyok az – mondta halkan, és két kezébe fogta kedvese arcát. – Nem akartalak megijeszteni – folytatta, miközben újra a szájára hajolt. Machiel megkönnyebbülten simult a férfi karjába, és ajka lágyan nyílt meg a csókja előtt. Átölelte a vállát, és lehunyta a szemét. A bőre lángolt, a szíve dörömbölt, és úgy érezte, a fellegekben jár. Elmosolyodott, és
az ujját végigfuttatta a férfi mellkasán végigfutó mintákon, amelyek egészen a hasáig nyúltak le. Harald felsóhajtott. – Óvatosan az efféle érintésekkel, ha még ma vacsorázni akarsz… Machiel elnevette magát. – A karodban fekve édes kín lehet az éhhalál. Harald vele nevetett. – Meg kell erősödnöd, szépségem. Tegnap igencsak rémisztő állapotban érkeztél meg… Szeretném, ha rendesen ennél, és jól éreznéd magad! – Hidd el, ennél jobban nem érezhetném magam. – Nekem mégis azt súgja valami, lehet ezt még fokozni – mormolta a férfi. A lány fölé hajolt, Machiel pedig beletúrt kócos, világosszőke fürtjeibe és megsimogatta az arcát. – Szeretem, hogy ilyen világos a hajad – mondta. – Közöttünk senkinek nincs ilyen. Még Sophielé is sötétebb, inkább aranyba hajló. A tiéd olyan, mint a napsugarak. Jókedvem lesz tőle, ha csak ránézek. És a szemed… Olyan, mint a fjordok vize. Amíg távol voltam tőled, folyton ez járt az eszemben. – Én meg azt szeretem, hogy ilyen őszinte vagy. Nálunk a nők megválogatják a szavaikat… – Miért válogatják meg? A férfi felnevetett. – Komoly hierarchiában élünk, Machiel. Mindenki tudja, hol a helye: rabszolga, szabad vagy nemes. A nők ehhez mérten viselkednek. Próbálnak távolságtartónak, nehezen megszerezhetőnek tűnni, hogy a férfiak szemében kelendőbbek legyenek. – Hűvösek? – Mondhatni. Hozzád képest nagyon is. – Én nem akarok másnak tűnni, mint amilyen vagyok. Harald forró tenyere simogatta, majd megállapodott lapos hasán.
– Ennél jobban nem is különbözhetnél a viking nőktől. Sem a jellemedet tekintve, sem küllemre. – Arra gondolsz, hogy alacsony vagyok? – És a sötét hajadra, az aranybarna szemedre és a finom bőrödre. No és a szépségedre, amiről az egész város ódákat zeng, amióta csak betetted ide a lábad. – Tudják, miféle vagyok? – Nem, és nem is kell megtudniuk. Nem értenék. – De te már elhiszed? A férfi bólintott. – Láttam, amint Elijah a puszta érintésével begyógyította a sebeidet. Megrázó élmény volt. – Tudtad, hogy visszajövök? – Hinni akartam, hogy visszatérsz hozzám, és az isteneknek hála, így is lett. Machiel elmosolyodott. A férfi végighúzta az ajkán a mutatóujját. – Ne nevess! Csúnyán megperzselted a szívem. Soha, egyetlen nő iránt sem éreztem így. Leszel a feleségem? – Miért olyan fontos ez neked? – Te vagy az egyetlen nő a világon, aki a kérdésemre kérdéssel felel – rázta meg a fejét a norvég király. A karjába vette a lányt, miközben felült vele. – Tudod, erre azt szokták mondani, hogy igen vagy nem… – Voltaképp azt sem tudom, mi a dolga egy feleségnek. – Hát, esetünkben az, hogy a királyném legyen és a szíve minden melegével szeressen engem. Hogy megnyugtassa a háborgó lelkem, és éjjel-nappal szeretkezzen velem. Hogy gyermekeket szüljön nekem, és felnevelje őket velem… Machiel csendben hallgatta. – Miért nem mondasz semmit? – a szőke férfi maga felé fordította az arcát. – Mert talán mégsem én vagyok számodra az igazi… – felelte szomorkásán a lány.
– Ne beszélj így, mert megszakad a szívem! – Csak az igazságot mondom. Nem akarlak félrevezetni. – Machiel fel akart állni, de a férfi nem engedte. Mindkét karjával átölelte a derekát, és visszahúzta. – Kérlek, beszéljük ezt meg! Nem akarsz hozzám jönni? – De – felelte szemlesütve az angyallány. – Hogyne akarnék? Mesébe illő melletted minden pillanat, és szerelmes vagyok beléd. Ugyanakkor tudnod kell, hogy rövid ideje élek köztetek, csupán néhány hete érkeztem. És hiába nézek úgy ki, mint egy igazi, földi nő, angyal vagyok, és mint olyannak, talán sosem lehet gyermekem. Nem tudom, mi az igazság, de köztünk soha, még senkinek nem született idelent babája. – Talán nem is akarták… Nem? – A társaim, és itt főként a férfiakra gondolok, előszeretettel hálnak halandó asszonyokkal, de gyermekük még nem született, pedig… régóta élnek idelent. – Milyen régóta? Machiel megrázta a fejét. – Nem akarod tudni… – Több száz éve? – Több ezer éve. Harald elhallgatott, a lány pedig kínban érezte magát. – Én csak egy emberöltőnyi életet kínálhatok neked – szólalt meg végül rekedten a norvég király. – De ígérem, ezalatt a tenyeremen foglak hordozni. Ha pedig nem szülsz utódokat, túllépek ezen. Nekem csak az a fontos, hogy az enyém légy. – A tiéd vagyok – csókolta meg Machiel a férfi világos szemét, egyenes orrát, majd szép ívű száját, és amikor az mohón az ajkára tapadt, felsóhajtott. – Ezt igennek vehetem? – kérdezte Harald. – Igen – felelte az angyallány, és a férfi arca felragyogott. Magához ölelte a lányt, és csak csókolta a nyakát, a vállát, az arcát. – El sem hiszed, milyen boldoggá tettél a válaszoddal.
– És mikor szeretnéd? – Amint lehet. Holnap este? – És hogy készülünk fel rá ilyen rövid idő alatt? – Mindent elrendezek – kacsintott rá a férfi. – Csak bízd rám! Meglásd, a népem a királynőjeként fog szeretni. Fontos, hogy mielőbb megtudják a jó hírt. Osszuk meg velük az örömünket! A férfi felkelt, gyorsan felöltözött, majd a lány elé tolt egy faládát. – Amíg aludtál, hozattam neked néhány ruhát. Kérlek, válassz valami szépet, addig előre megyek és elrendezek néhány dolgot. Gyere utánam, ha elkészültél! Rendben? – Igen – bólintott a lány, és amikor Harald távozott, kikászálódott az ágyból. A faládában tucatnyi színes ruha sorakozott. Egy sötétkék, hosszú darabot választott, hozzá egy puhatalpú, vékony csizmát. A haját kifésülte a ruhák közt talált fésűvel, majd kikukucskált az ajtórésen. Odakint a folyosón nagy volt a sürgés-forgás, a csarnokból pedig mulatság zaja szűrődött felé. Muzsikaszó, enyhe füst és sülthús-illata szállt fel, majd ahogy egyre közelebb ért a tágas helyiséghez, látta, hogy milyen sokan összegyűltek az emberek. Harald király egy faragott trónuson ült. Előtte vikingek sorakoztak, az ügyes-bajos dolgaikra kértek tanácsot. Amikor a férfi meglátta a lány, intett Leifnek, aki az asztalokhoz kísérte és hellyel kínálta Machielt. – Egy kis árpasört? – kérdezte. – Köszönöm – felelte a lány, bár nem igazán szerette az efféle italokat. Most mégis készségesen meghúzta a kupát, és bár a sört ezúttal is kesernyésnek találta, lassan bekortyolta az egészet. – Itt hagylak a nőkkel, rendben? – kérdezte a copfos viking. – Ha bármire szükséged van, kérlek, szólj nekem!
– Köszönöm, Leif! Nagyon kedves vagy! – mondta a lány, miközben a férfi Haraldhoz sietett. – Hova valósi vagy? – szólította meg a vele szemközt helyet foglaló fiatal, nemes nő, akinek nyakát és csuklóját súlyos ezüstékszerek díszítették. A haja sötétarany színű volt, a homlokát zöld bársonyszalag ékesítette, amely ugyanolyan világos volt, akár a szeme és a ruhája. – Helga vagyok, Björn húga. – Északról jöttem. – motyogta Machiel. – Furán nézel ki hozzánk képest – mondta a lány. Mintha gúny érződött volna a hangjából. – Északon miféle emberek laknak, hogy ilyen lettél? – Nem egészen értelek. Miért, milyen lettem? – Ilyen… közönséges. – Mit jelent az, hogy közönséges? – Machiel tágra nyílt szemmel meredt a norvég nőre, az pedig harsogva felnevetett. – Alacsony vagy és dúskeblű, mint a délvidéki szajhák. Nézz csak magadra! Alig férsz a ruháinkba! Bár, ahogy hallom, a király ágyán kívül még nem sok helyen jártál. Nyilván ezért tart téged. – Tessék? – az angyallány levegőért kapkodott. – Miért beszélsz így velem? – Miért, hogy beszéljek? Mind tudjuk, mit csinál veled a király. Most már látom, miért van veled. Izgalmasnak találja a testedet. Nyilván ideig-óráig kielégíti őt… – Szeret engem, azért van velem. Helga felvonta a szemöldökét. – Te butuska… Hát ezt képzeled? – Nem csak képzelem. Tudom, hogy szeret. – Csak közösül veled, ennyi az egész. Üde színfolt vagy a lepedőjén, édesem. De ne aggódj, hamar rád fog unni! Machiel nagyot nyelt. Fel akart állni, de a balján ülő, Finna névre hallgató lány megragadta a csuklóját. – Jobb, ha már most megtudod az igazságot, nem gondolod?
– Milyen igazságot? Féltékenyek vagytok rám, azért viselkedtek így velem. A lány arcán szanaszét szaladtak az apró szeplői, ahogy felkacagott, miközben a szemközt ülők is bekapcsolódtak a beszélgetésbe. – És meddig maradsz nálunk? – kérdezte az egyik. – Mit akarsz a királyunktól? – nézett rá rosszallóan a másik. – A vendégeként vagyok itt, és nem szándékozom továbbállni – felelte a lehető legudvariasabban, amikor Harald felemelte a karját. Azon nyomban csend lett a csarnokban. – Fogadjátok szeretettel a leendő királynémat, Machielt! – intett felé. Minden szempár az angyallányra szegeződött. – Frigg napján nőül veszem őt – folytatta mély, karcos hangján. – Egyhetes ünnepséget rendelek el, és szeretném, ha mindannyian osztoznátok az örömömben! A vikingek üdvrivalgással fogadták a bejelentést. A férfiak a kupáikkal doboltak az asztalon, majd felharsant a muzsikaszó és zajosan megkezdődött az előünnepség. A szolgák gazdagon megrakott sültes tálakat hoztak be, a poharakból túlcsordult a habos ital. Helga tekintete megkeményedett a bejelentést hallva. Felszegte az állát, és Machielhez sétált, majd mellé húzott egy széket és leült. – Sosem leszel köztünk boldog! – súgta a fülébe. – Attól, hogy te leszel a király első felesége, hidd el, a másodikat és a harmadikat sokkal jobban szereti majd nálad. Ahogy az ágyasait is, akiket eddig is lelkesen látogatott, és akik csukott szemmel is tudják, mit kíván a teste. Jobban tennéd, ha eltűnnél, amíg nem késő. Nem való neked ez a házasság, idegen lány. Menj haza a tieidhez! – Már ez az otthonom – motyogta csalódottan, ám Helga megmarkolta a karját.
– Ez a mi otthonunk és a mi királyunk! Soha nem lesz egyik sem a tiéd! Mi fogjuk szeretni őt, és a mi testünk elégíti ki, amíg te a királynőjeként tetszelegsz. Elfonnyadsz, mint egy kóró, miközben ő velünk alszik, minket ölel, minket szeret… Egy másik lány is melléhúzódott. Még ülve is magasabb volt, mint Machiel. – Mondd le az esküvőt, és tűnj el, amíg nem késő! – mondta negédesen. – Vagy meglehet, egy nap mérges gombát találsz enni, esetleg egy eltévedt nyílvessző okozza majd halálodat. Tűnj el innen, amíg teheted! Az angyallány elhűlve nézett rájuk. – Nem akarok elmenni – mondta nagyot nyelve. – Szeretem őt. Szavait hangos kacaj kísérte. Harald feléjük nézett és kedvesen integetett. Istenem, azt hiszi, jól érzem magam ezek közt a kígyók között… – Machiel arca lángolt. A körülötte üldögélő nőkre nézett, akik mindent hallottak, ám ahelyett, hogy a védelmére keltek volna, gúnyos pillantásokkal méregették és további megjegyzéseket tettek rá. – Rút vagy hozzánk képest… – A hajad közönséges, a szemed sárszínű, ki látott már ilyet? – Még csak nemes sem vagy, a király ágyából várod a felemelkedést. – Miért csináljátok ezt velem? – nézett rájuk zaklatottan, és úgy érezte, mintha valaki fojtogatná. – Én sosem bántottalak titeket! – Csak beszélgetünk. Vagy talán már azt sem lehet? Máris királynénak érzed magad? – A felesége leszek. Minden megváltozik eztán. – Miért változna meg? – kérdezte egy szeplős, vörös hajú lány. – Miért gondolod azt, hogy jobb vagy nálunk? – Nem gondolom, hogy jobb lennék – felelte halkan.
– Harald király csak azért van úgy oda tőled, mert ilyen küllemű lány még nem feküdt az ágyában. Biztos izgalmasnak találja a csúnya medveszőr színű hajadat és hogy ilyen kicsi vagy. De minden csoda három napig tart. Machiel szóhoz sem jutott. Úgy érezte magát, mint akit összevertek. Sosem gondolta korábban, hogy a puszta szavak ilyen mély sebeket okozhatnak. Leforrázva nézte a nyúlánk norvég nőket, akik rajta köszörülték a nyelvüket. – Igyunk rád! – mondta a kese hajú, vékony Jóra. – És igyunk a magányos éjszakáidra, amikor majd azon tanakodsz, melyikünk öleli épp szerelmesen a férjedet. A többiek hangosan kacagtak, Machiel pedig letaglózva ült közöttük. Nem először tapasztalta, hogy az emberek olykor indokolatlanul gonoszkodnak, holott sosem ártott nekik, még csak nem is ismerte őket. No, ti aztán nagyon örültök nekem – gondolta keserűen, és nagyot kortyolt az árpasörből. Eszébe jutottak az övéi, és hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet a norvégok közé jönnie és azt képzelni, a király mellett csupa ragyogás lesz az élet. Túlságosan is jóhiszemű vagyok – ostorozta magát, miközben a nők még mindig epés megjegyzéseket tettek rá, majd a táncolók közé igyekeztek, és csókolózva fonódtak a jókedvűen mulató harcosokra. Machiel elgondolkodva nézte őket. Féltékenyek rám, mert többé nem lehetnek Haralddal. De mi van, ha csak őszinték? – a hátán végigfutott a hideg. Birca szigetén maga is szemtanúja volt, hogy a vikingek milyen szégyentelenül szerelmeskednek anélkül, hogy ezt bárki is hűtlenségnek fogta volna fel, ám tőle nagyon távol állt ez a fajta gondolkodás. Tekintete Haraldot kereste, aki emberei gyűrűjében beszélgetett és szemmel láthatóan boldogan fogadta vezérei köszöntőit, akik a nőkkel ellentétben örömmel vették a királyuk nősülési tervét. Hát, Elijah, lehet, nem lennél büszke rám azért, amit tenni készülök… – gondolta bánatosan. Szinte maga előtt látta a Sötét
Angyal arcát, amint rosszallóan megcsóválja a fejét, és azt mondja: Én figyelmeztettelek, kicsi lány! Szomorkásán elmosolyodott, miközben a férfit nézte. Sajnálom, Harald – köszönt el gondolatban a szőke, harcos királytól. – Pedig tiszta szívemből szeretlek, úgy, mint még soha, senkit…. A szíve táján fájdalmas nyomást érzett, a gyomra az izgalomtól remegett, de a lába vinni akarta, el onnan, mielőtt a lelke megsérülhetne. Puha léptekkel vágott át a tömegen, ki a szabadba és meg sem állt a városkapuig. Az őrt álló vikingek udvariasan biccentettek felé, jelezve, hogy tudnak az örömhírről. Machiel a reteszre mutatott. – Engedjetek ki, kérlek! A katonák értetlenül néztek rá. – Veszélyes ilyenkor odakint. Miért nem ünnepelsz a többiekkel? – Szeretnék járni egyet az erdőben. – Kérlek, maradj idebent! Bajod eshet, amiért Harald király minket okolna. – A király tudja – füllentett a lány, és riadtan érezte, hogy forróság árasztja el az arcát. – Hisz fegyver sincs nálad – járta körül az egyik. – Nem megyek messzire. Kérlek, szükségem van egy kis levegőre! A két férfi összenézett, majd megvonták a vállukat. – Aztán ne maradj sokáig! – mondta a magasabb, és kinyitotta a kaput. Machiel lélekszakadva igyekezett az erdősor felé. Hosszú ruhájában nehezére esett a futás, ezért megemelte a szoknyarész alját, úgy ugrott át a kisebb cserjék felett. Úristen, milyen gyáva vagyok – gondolta lihegve. – Ráadásul csalódást okozok az egyetlen embernek, aki igazán szeret… De ennyi nő miért hazudna nekem? Riadtan nézett
körül. Elijah nagyon fog rám haragudni, amiért így vágtam neki az útnak. Idegesen felnevetett. Felelőtlenül – motyogta halkan, hiszen tudta, a Sötét Angyal ezt mondaná neki. Az erdő fái sötét sátorként borultak fölé, s a levegő kellemetlenül csípőssé vált. A talaj felett kétarasznyira vastag köd gomolygott, és ettől csak még hátborzongatóbbnak hatott az este. Észrevett egy keskeny ösvényt, amely a dombon felfelé vezetett. – Ez az! Erre kell mennem! – mondta hangosan magának, mintha ebből bátorságot meríthetne, és futva felfelé indult. Ágak csapódtak az arcába és az oldala kellemetlenül szúrt, de nem állt meg. Úgy sietett, mintha üldöznék. Eközben a kapuban őrt álló katonák tűnődve néztek utána, összesen hatan voltak a kijáratnál. A vezérük megcsóválta a fejét. – Niáll! – szólt egy kopaszra borotvált, vörös szakállú férfinak. – Kérdezd meg a királyt, valóban tud-e arról, hogy a leendő arája éjjel egyedül kószál az erdőben! Szedd a lábad! – Máris! – biccentett az, és elrohant a csarnok felé. Kisvártatva lódobogást hallottak. Harald király tűnt fel, amint eszelős iramban vágtat a kapu felé. – A rohadt életbe! – mormogta a kapitány, és az őrökre ordított. – Kinyitni! Nem is próbálta megállítani a királyát. Elég volt egy pillantást vetnie a szőke férfi arcára, és azonnal látta, Harald nem tudott arról, hogy a lány sétálni megy. A norvég király magas alakja pillanatok alatt az erdőbe veszett, az emberei pedig dermedten néztek vezérükre. – Utána menjünk? – Ne! – vágta rá. – Nyilván nyomós oka volt a lánynak, hogy ilyen sietve távozzon, de látva azonban Harald arcát, jobb, ha nem leszünk a közelben, amikor beéri. – És ha bajuk esik?
– Ugyan, Niáll. A királyunk Odin fia. A vadak rettegnek tőle. Meglásd, hamar itt lesznek mindketten. Más kérdés, mit kapunk majd azért, amiért utólag kérdeztük csak meg arról, kimehet-e a lány… Harald ezalatt végiglovagolt az úton, amerre Machielt sejtette, de mivel nem találta, visszament az erdő szélére. Leszállt a lováról, és letérdelt, hogy nyomokat keressen. Aprócska lábnyomok, egy-egy letaposott ág jelezte az útját, amely az erdő sziklás része felé vezetett. – Jaj, ne! – nyögött fel a férfi, és futásnak eredt. A csapás a sötét ellenére egész jól kivehető volt, s a hold kellő világosságot nyújtott ahhoz, hogy lássa, merre kell követnie a lányt. A kacskaringós ösvény egyre zöldebbé vált, a növények itt-ott derékig értek, ám a finom avarban a ritkásabb helyeken tisztán látszott, hogy Machiel épp előtte jár. A norvég király arca kivörösödött a futástól, de nem állhatott meg. Jól tudta, az erdőnek ezen a részén vérszomjas grizzlyk tanyáznak, ráadásul ellési időszak volt, ami csak még veszélyesebbé tette a vadállatokat. Megmarkolta az övébe nyomott baltáját és előhúzta a kardját, és eszelősen rohant felfelé, amikor morgás, majd kisvártatva velőtrázó ordítás rázta meg az erdőt. Oldalra nézett és az alatta elterülő tisztáson meglátta őket. Machiel egy barlang nyílása előtt állt, előtte pedig három jókora medve. Vörös szemük fenyegetően villogott, és ahogy a lányra vicsorogtak, elővillant sötétlila ínyük. A norvég szíve kis híján megállt. A szélnél is sebesebben ereszkedett le a fák között, ám a következő pillanatban olyasvalami történt, amitől elakadt a lélegzete. Machiel mozdulatlanul állt. Alakja különösen kicsinek és védtelennek hatott a gigászi medvék előtt, akik fenyegetően közeledtek felé. Lassan két lábra álltak, morgásukba beleremegtek a fák. A lány azonban nem ijedt meg, még csak futásnak sem eredt. Ehelyett kinyújtotta a kezét, és kecsesen
körbefordult a sötétben. Az ujjai nyomán aranyszínű, ragyogó fénygömb jelent meg körülötte, amelyből úgy libbent elő, akár egy látomás. A vadállatok abbahagyták az ordítást és négy lábra ereszkedtek. Hunyorogva bámulták a gömböt, amelyen paradicsomi tájak tűntek fel meseszép erdőkkel, mezőkkel s köztük békésen élő állatokkal. A lány ekkor megszólalt, csengő-bongó angyalnyelven beszélt, amely úgy hatott, mintha egyszerre megannyi hárfa zengene. – Nem akarlak bántani titeket, sem a kicsinyeiteket – mondta kedvesen – csak erre vitt az utam. A medvék abbahagyták a morgást, és kábultan bámultak rá. – Sajnálom, ha megijesztettelek benneteket! – folytatta, és az aranyló gömböt egyetlen érintésével három kisebb gömbbé változtatta. Aztán rájuk fújt, azok pedig a medvék felé libbentek, akár a szappanbuborékok. – Emlékezzetek, kérlek! Ne feledjétek, hogy mindannyian Atyánk kedves teremtményei vagyunk! Az aranyló gömbök kipukkantak és szikrázó aranyporként terítették be a hatalmas állatokat, akik lekushadtak a porba. Machiel közelebb lépett hozzájuk. Miután leguggolt, apró tenyerét a vadállatok fejére tette. – Szeretlek titeket! – mondta, mire a grizzlyk szeme lecsukódott, pofájukat elégedett morgás hagyta el. – Emlékezzetek, hogy mennyire szeretlek titeket! – ismételte el, majd lassan felegyenesedett. Az arcán könnyek csorogtak végig, ahogy megfordult. – Ne itt, kérlek! – suttogta a mögötte álló norvég királynak, aki megragadta a kezét és maga után húzta a hegyoldalba. Néma csendben futottak egészen egy lapos kiszögellésig, ahol végre megálltak. Harald megrendülten nézte a lány könnyáztatta arcát. – Valóban ezt akarod? – kérdezte végül halkan, és ezüst szemében olyan fájdalom csillogott, amilyet még Machiel sosem látott. – El akarsz hagyni?
– Nem – a lány nehezen szólalt meg. – De nem tehetek mást… – Miért mondod ezt? Mi történt? Bántott valaki? Mondj el mindent, kérlek! Machiel szomorúan nézett rá. – Gyűlölnek engem – suttogta. – Azt mondták, csak szórakozol velem, mert más vagyok, mint ők. És hogy végül majd velük hálsz, ahogy mindig, mert ők a gyengéid, akik sudárak és szőkék és velem ellentétben pontosan tudják, mi kell a testednek. Azt mondták szajha külsőm van, ezért fektetsz az ágyadba, és izgalmasnak találod, hogy telt mellem van, de hamar rám fogsz unni, mert közönséges vagyok, akár a rabszolgák, míg ők nemesek és hozzád valók. És hogy meglátom majd, több feleséged lesz, én pedig magányosan és kirekesztetten élek köztetek, miközben mindenki rajtam nevet. Megfenyegettek, ha nem tűnök el azonnal, még az esküvő előtt, megmérgeznek erdei gombákkal vagy orvul lelőnek… A férfi arca elsötétült a dühtől. A keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, tekintete lángolt a haragtól. – Kik mondták ezt neked? Meg tudod nekem mutatni őket? Azok, akikkel egy asztalnál ültél? Nem ússzák meg szárazon! Machiel szeméből kibuggyantak a könnyek. – Nem akarom, hogy bántsd őket! A férfi keserűen törölte le a lány arcát. – Hogy mondhatsz ilyet? Senki nem bánhat így veled… Tudni akarom, kik voltak! – Nem akarom, hogy megbüntesd őket! – Miért, talán dicséretet érdemelnek? Ki kéne vágnom a nyelvüket. A lány szomorúan nézett rá. – Nem felelhetsz gyűlölettel a gyűlöletre! – Mégis, milyen világban élsz te, mondd?
– Egy olyan világban, ahol a rosszra csak jó lehet a felelet. Hát nem érted? Csak fénnyel lehet elűzni a sötétséget. Ha megbünteted őket, csak még jobban gyűlölnek majd engem. – Ha megölöm őket, nem tudnak többé gyűlölködni – mordult fel a férfi, és magához ölelte a lányt. – Majdnem elveszítettelek miattuk… – zaklatottan nézett Machielre. – Vagy nem csak ezért mentél el? Nem szeretsz már engem? – Hogyne szeretnélek! Te vagy a mindenem. – Mégis elhagytál volna? – Megrémültem. Világosan a tudtomra adták, hogy nem látnak szívesen, és megfenyegettek, hogy megölnek, ha nem tűnök el. – De miért nem szóltál nekem? Miért nem mondtad, hogy azok az átkozott némberek rajtad köszörülik a nyelvüket? – Mert bántottad volna őket, és nem akartam, hogy még nagyobb felfordulás legyen. – Az életem így is, úgy is felfordult, abban a pillanatban, hogy megláttalak. És bár számtalan, csatában szerzett sebet éltem már túl, amikor rájöttem, hogy szó nélkül elmentél, azt hittem, megszakad a szívem. – Sajnálom – mondta bűnbánóan a lány. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. Mindenkinél jobban szeretlek! – De akkor hogy tehettél ilyet? Hogy hihetted, hogy nem jövök utánad? Hogy hihetted, hogy valaha is elengedlek? Machiel reszketett a kimerültségtől. – Félek – suttogta magába roskadva. – Ezektől a nőktől? – Igen. És attól, hogy sosem fogad el a néped. Amiket mondtak… Jobban fájt, mintha valóban megsebeztek volna. – Féltékenyek rád, hát nem látod? Száműzöm mindet… – füstölgött a férfi. – Tényleg a szeretőid voltak? – a lány hangja elkeseredetten csengett. – Vagy még mindig azok? Harald elengedte a lányt és az égre emelte a tekintetét.
– Igen! Azok voltak! De miért beszélünk erről? Amióta megismertelek, rájuk sem bírok nézni. Mit számít, mi volt? Mit számít, mit mondtak azok az átkozottak? Miért nem arra figyelsz, amit én mondok neked? – Nem tudom, Harald… És ha igazuk van? Tényleg nagyon más vagyok, mint ők. – Más? Belőled sugárzik a fény és a szépség! Láttam, mit tettél a grizzlykkel! Azok hárman miszlikbe téptek volna engem is, pedig nem egyet öltem már meg, elhiheted. Te pedig fegyvertelenül közéjük merészkedtél, és bár nem értettem, mit mondtál nekik, láttam, hogy a hangodtól és az érintésedtől vérszomjas fene vadakból kezes báránnyá változtak. Machiel elmosolyodott, s lassan a férfi vonásai is kisimultak. – Mégis, mit mondtál nekik? – Hogy szeretem őket. Harald felsóhajtott és magához húzta a lányt. – Azok az átkozott szajhák félnek tőled, mert gyönyörű vagy és a lényedből árad a jóság. Hát nem érted? Nincs hozzád fogható nő a világon és én az életemnél is jobban szeretlek. Féltékenyek, mert látják, hogy neked adtam a szívemet. De boldog csak úgy leszek, ha te is nekem adod a tied. Kérlek, gyere haza velem és légy a feleségem! Machiel keze a király vállán nyugodott, aki egy pillanatra sem eresztette el. – Akkor hát nem is haragszol rám? – De, haragszom. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy szó nélkül elhagytál volna! – Most, hogy megbeszéltük, valóban ostobaságnak tűnik, de akkor megrémültem és csak arra tudtam gondolni, hogy elmeneküljek – nézett a norvég királyra bűnbánóan. – Legközelebb hozzám menekülj, rendben? – dörmögte kissé barátságosabban a férfi, de még mindig érződött rajta, menynyire feszült. – Meg kell bíznod bennem.
– Hogy tegyem jóvá, hogy így megbántottalak? – kérdezte a lány. Harald megcsókolta a homlokát. – Tudod azt te nagyon jól – felelte, majd a lováért füttyentett. – Gyere, hazaviszlek! – mondta, majd felpattant az állatra, és az ölébe vette a lányt. – Mit mondunk majd a többieknek? Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam! – szabadkozott Machiel. – Senki nem tudja, hogy el akartál menni, csak a katonáim, de ők hűségesek hozzám, és a kígyónyelvű némberekkel ellentétben örülnek neked. Persze, ezek után sejtheted, mikor eresztenek ki magadban a falon túlra… Lassacskán a kapuhoz értek, amely a jöttükre szélesre nyílt. Harald bevágtatott az udvarba, és meg sem állt a csarnokig. Odabent még javában folyt a vígasság. Az emberek nagy része észre sem vette, hogy eltűnt az ünnepelt és a jegyese. Az épület előtt leugrott a lóról, levette a lányt is, és az elébük siető Leifhez lépett. – Várj meg itt! – mondta Machielnek, majd gyorsan utasításokat adott a vezérének, aki a lányra nézett, majd bólintott, aztán eltűnt a forgatagban. – Azt ígérted, nem fogod bántani őket – felelte sápadtan. – Nem ígértem ilyesmit – mondta sötéten Harald. – Senki sem fenyegetheti a családomat – tette hozzá komoran, majd maga után húzta Machielt a tömegbe. Amikor az emberek meglátták a visszatérő párt, üdvrivalgásban törtek ki, és egyegy söröskupát nyomtak a kezükbe. – Idd ki! – a férfi ezüstkék szeme melegséggel telt meg. – Jót fog tenni! Machiel bólintott, és nagyot kortyolt az italból. A férfi egy asztalhoz vezette a harcostársai közé, akik elismerően néztek a lányra. – A királyunknak jó ízlése van – dörmögte Einarr, aki Leif mellett Harald jobbkeze volt. – Megtalálta a legszebb nőt a
világon! – folytatta és Machiel felé emelte a kupáját. – A leendő, gyönyörűséges királynőnkre! A férfi homokszőke haja a válláig ért, szakálla legalább ötujjnyi hosszú volt. Világos szemöldökétől kezdődően egy tetoválás futott végig a nyakán át egyenesen az mellkasáig, s a nyitott ingén keresztül látszott, hogy a rajzolat vastagon beteríti a testét. Amikor észrevette, hogy a lány a mintát nézi, elvigyorodott. – Megmutassam, hogy folytatódik? – Inkább valaki másnak! – nevetett rá Harald, miközben vállon veregette a barátját. – Mert aztán félő, nem állnál meg az ingednél… – Most, hogy mondod – röhögött a férfi –, lassan itt is lenne az ideje, hogy nekikezdjek. – Azzal kissé tántorogva felkelt és félmeztelenre vetkőzött, majd a szomszéd asztalnál ülő nőkhöz sétált, akik boldogan fogadták a közeledését. Az egyik, egy copfos, vörös ruhát viselő azonnal az ölébe ült, és amikor a férfi átkarolta a derekát, nevetve szájon csókolta a katonát. Machiel szemérmesen elkapta róluk a pillantását. Miközben Harald a férfiakkal beszélgetett, és a mulatozó népet figyelte. A legtöbben ettek-ittak és táncoltak, de sok volt a csókolózó fiatal is, és ahogy éles szeme lassan kivette, a csarnok sötétebb szegleteiben felhevült párok szerelmeskedtek. A gyomra görcsbe rándult. Arra gondolt, ha ő nem lenne, talán a király is ezt tenne, csak épp nem vele, hanem bármelyik készséges fehérnéppel. Az arcát elárasztotta a forróság. Igyekezett nem gondolni az elhangzottakra, de kiszáradt a szája, és úgy érezte, forogni kezd vele a világ. Szédelegve felkelt, ám a király keze finoman a csuklójára fonódott. – Hová mész, kedvesem? – Elfáradtam, ne haragudj… – mondta gyorsan és remélte, nem látszik rajta, mennyire zaklatott.
– Veled megyek – bólintott a férfi, majd otthagyta az asztaltársaságát és a saját lakrészébe vonult az angyallánnyal. – Bocsáss meg, hagynom kellett volna, hogy lepihenj! – mondta, miután az ágyra feküdtek. – Nyugodtan menj vissza! Nem kell, hogy miattam távol maradj az ünnepségtől! – Nekem te vagy az ünnepség, Szépségem – felelte a férfi, és a mellére vonta a lányt. Machiel átkarolta a király derekát, a combját a lábára tette, fejét pedig a szíve felett pihentette. Nem szólt semmit, csak hallgatta az egyenletes, mély dobogást, és a teste lassacskán ellazult. Már nem érezte a norvég nők maró gúnyát, sem az éjszakai erdő fenyegető hidegét. A férfi karja óvón ölelte át, keze a bőrét cirógatta. Nem beszéltek, mégis meghitt és szeretettel teli volt a pillanat. Bár Harald azt tervezte, hajnalig szeretkezik a lánnyal, látta rajta, mennyire összetört és elesett, ezért hagyta, hogy lassan álomba szenderedjen. Aztán lehunyta a szemét, és hálát adott az égnek, amiért időben megtalálta és hazavihette az angyalt. Gondolni sem mert arra, mi lett volna, ha Machiel azt mondja, azért ment el, mert nem szereti őt. Megsimogatta a lány kerek arcát. – Nem értem még teljesen a te finom lelkedet – mondta halkan. – De azon leszek, hogy minden rezdülésedre figyeljek és boldoggá tegyelek! Machiel szeme megrebbent, majd álmosan kinyílt. – Még soha nem mondott nekem senki ilyen szépet – mosolygott a férfira. – Azt hittem, alszol – mondta Harald, és megcsókolta a lány apró kezét, de Machiel már nem érezte. A szeme ismét lecsukódott, és mély álomba szenderült. Harald óvatosan maga mellé fektette, és szorosan hozzásimult, majd magukra húzott egy meleg takarót, és arcát a lány puha vállába temette. Az ő szemére azonban nehezen jött az álom. Még soha életében nem ragaszkodott úgy senkihez, mint az aprócska angyallányhoz, és
aggódva döbbent rá, hogy a szerelem mennyire sebezhetővé teszi. Tudta, ha a lánynak baja esik, azt már ő sem éli túl.
XIV. FEJEZET
Kristályfény
Gabriel és Muriel a közeli fjordok vidékén lovagoltak. A lány sebe ugyan már nem vérzett, de borzasztóan fájt. Mély volt és magától nem tudott összezárulni, így félő volt, hogy előbbutóbb elfertőződik. Muriel szédelegve ült a lován, a homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Minden nagyobb zökkenőnél úgy érezte, a húsa újra és újra szétnyílik, de a fogát összeszorítva tűrte a fájdalmat. Nemsokára odaérünk – győzködte magát. – A viking asszonyok tudni fogják, hogyan zárják össze a sebet. A nap azonban óráról-órára erősebben tűzött, ő pedig egyre rosszabbul érezte magát. Nem akart megállni, hiszen Birca szigete már csak néhány kőhajításnyira volt. – Jól vagy? – az arkangyal aggódva nézte a lányt. – Ne álljunk meg, hogy pihenj egy keveset? – Semmiképp. – Nagyon piros az arcod. Mintha… – Csak a naptól, Gabriel… csak a naptól. Leégett a bőröm. Menj inkább előre, és keresd meg a révészt, rendben? Jussunk át minél gyorsabban a szigetre! – Rendben – bólintott a férfi, és előre lovagolt. A lánvnak igaza volt, hisz alig kétmérföldnvire megtalálta a révészt Megbeszélte a férfival, hogy evezzen feléjük es vegye fel őket,
majd visszaindult Murielért. Félúton járhatott, amikor szembejött vele az angyallány lova – magában. – Te jó Ég! Muriel! – kiáltott a távolba, de senki nem felelt. Eszelős iramban vágtatott visszafele az utón, amikor meglátta őt. A porban feküdt, mozdulatlanul. Gabriel leugrott a lováról és odafutott. Muriel teste lázban égett, a sebe újra felszakadt és alaposan beszennyeződött. – Muriel! – a férfi megsimogatta az arcát, de a lány nem felelt. – Muriel! – kiabált most már hangosabban, de választ ezúttal sem kapott. Feltépte a ruháját a mellrészén, és riadtan látta, hogy az Égi Kristálya milyen halovánvan pislákol. Gabriel keze jegesre hűlt az idegességtől. Halhatatlan lények… – motyogta magában. – Halhatatlan szörnyek harapták meg őt… Ezért nem gyógyul! Azonnal meg kell találnom Elijaht! Felkapta a lányt és elindult a révész felé, majd amikor meglátta közeledni a hajót, keresett egy sekélyebb partszakaszt, és derékig gázolt a vízbe. – Muszáj egy kicsit lehűtenem téged – mondta, mintha hallaná őt, de Muriel ájultan feküdt a karjában. A víz kellemetlenül hideg volt, de mélyebbre gyalogolt, annyira, hogy az nyakig ellepje a lány lázban égő testét. Izmai megfeszültek a hidegtől, de hagyta, hogy a lágy hullámok lassan simogassák Muriel bőrét és megtisztítsák a sebét. A lázrózsák apránként elhalványultak, ám a lány nem tért magához. A haja sötét sátorként lebegett körülötte, és Gabriel arra gondolt, régóta nem érzett senki iránt olyan vonzalmai, mini amilyet a kezdetben túlságosan is büszke angyal ébresztett benne. – Miért állnak a vízben? – kérdezte a csónakban ülő öregember. – Alkonyodik. Nem jó már ilyenkor fürdőzni. – Lázas – mondta az arkangyal. – Le kellett valahogy hűtenem. – A hajóba emelte a lányt, aztán maga is utána mászott.
A révész bólintott. – Á, értem. Hát, az nem jó – mormogta. – Nagyon nem jó. – Azzal leült, és komótosan evezni kezdett, ám Gabriel kivette a kezéből a lapátot. – Ha nem bánja, inkább én… – mondta a helyzethez képest udvariasan. A csónak orra megemelkedett, olyan gyorsan szelték át a sötét hullámokat. – Hát ennyire nagy a baj? – kérdezte az öreg a lány combján tátongó sebre meredve. – Ennyire – felelte lihegve az arkangyal, és még erősebben húzta a lapátokat. – Nincs valami jelzőfénye, amiből tudhatnák odabent, hogy bajban vagyunk? – De. Begyújtsam? – Amilyen gyorsan csak tudja. Az öreg a hajó végébe csoszogott, majd a magasba tolt egy vasrudat, amelynek a végén jókora, olajos rongycsomó meredezett. Gyorsan tüzet gyújtott és belobbantotta a jelzőfényt, mire a távolban, az őrtoronyban is meggyújtottak egy hatalmas fáklyát. – Észrevették – bólintott az öreg. – Közel a segítség. Gabriel nem felelt. Erőnek erejével evezett, hogy minél gyorsabban a partra érjenek. Muriel arca ismét vörösödni kezdett, a magas láz visszatért. Már jól kivehető volt a városkapu és a magas falak, amikor az arkangyal teli tudóból felordított: – ELIJAH! ELIJAH SEGÍTS! Az őrök közt mozgolódás támadt, majd kinyílt a kapu. és az arkangyal megkönnyebbülve látta, hogy a Sötét Angyal szakadva rohan feléjük. Nem várta meg, hogy a stéghez érjen a hajó, karjában a lánnyal kiugrott a sekélyebb részen, és öles léptekkel a partra gázolt a nádas mellett.
– Mi történt? – kérdezte Elijah, miközben aggódva nézte a társa kezében élettelenül heverő lányt. – Megharapta az egyik dög, amikor lemerültünk a Csillagért a lupomerdő melletti tóban – hadarta, majd óvatosan a fűre tette Murielt. – Kiégettem a sebét, de ma délután magas láza lett. Elveszítette az eszméletét, és azóta nem tért magához. – Értem – felelte a Sötét Angyal, maid a lány nvakában lógó kristályra meredt, ami kihunyt egy-egv pillanatra – De miért nem gyógyul? – Nem tudom. Az előbb már lejjebb ment a láza a tó vizében, de valamiért visszatért, pedig a sebe is kiázott. Elijah összedörzsölte a tenyerét, majd amikor kékes fényben ragyogni kezdett a bőre, kezét a lány szívére helyezte. A füléhez hajolt és belesúgta az Igét. Muriel testét szikrázó kék fényfelhő borította be, és a nyakában lógó halványkék kő felragyogott. A két angyal kimerültén térdelt a lány mellett és szótlanul nézték, amint a szikrázás lassan alábbhagy, és Muriel szeme kinyílik. – Elijah? – nézett a Sötét Angyalra, majd Gabrielre. – Mi történt? – Elájultál a túlparton. Magas lázad lett, de szerencsére időben átjutottunk – felelte az arkangyal. Muriel felült, ám abban a pillanatban megfordult körülötte a világ. – Rosszul vagyok mondta akadozva, és nyöszörögve a lábához nyúlt, majd elborzadva emelte fel a kezét. A sebből fekete lé szivárgott. A társaira meredt, makd megpróbált felállni, de jártányi ereje sem maradt. – Maradj nyugton! – a Sötét Angyal Gabrielre nézett, és halkabbra fogta a hangját. – Valami gond van a sebével. Meg kéne néznem. Az arkangyal gyöngéden a földre fektette a lányt. – Maradj így, kérlek! Elijahnak látnia kell a sebedet. – Milyen gond van vele? – a lány meg volt ijedve.
– Mindjárt megoldjuk, csak ne mozogj! Rendben? – az arkangyal megfogta a kezét, miközben a Sötét Angyal Muriel fölé hajolt és óvatosan megvizsgálta a csúnya sérülést. – Benne maradtak a dög fogai a sebben – morogta Elijah. – Azért nem tudott összezárulni. Mélyen beleágyazódtak a húsába, közvetlenül a harapás mentén. Legalább hat darab… És ahogy látom, jó nagyok. Muriéi elborzadva meredt a férfira. – Meg fogok halni? – Nem. Kiszedem őket, de fájni fog. Erősnek kell lenned – felelte a Sötét Angyal. A lány megremegett. Felsejlett előtte a kínzó fájdalom, amit a vadállat harapása okozott, és úgy érezte, nem bírja ki még egyszer azt a gyötrelmet. Mégis nagyot nyelt, majd bólintott. – Rendben – mondta elszántan és lehunyta a szemét. – Erős leszek! Nem látta, hogy Elijah közben int Gabrielnek, hogy fogja le a kezét, ő maga pedig a lábára ült. Elővette a tőrét, majd megkereste az első fogdarabot és a seb széléhez illesztette a pengét. Az arkangyal a földhöz szegezte a lány kezét, miközben Elijah mélyen belenyomta a tőrt a sebbe, majd amikor megérezte a fog hegyét, megfordította a pengét. Muriel velőtrázóan sikított, a teste rázkódott a kíntól. Vékony karjába olyan erő szorult, hogy kis híján kitépte magát az arkangyal markából, aki nem tehetett mást, erőnek erejével szorította a csuklóját. A fájdalom kibírhatatlan volt, Elijah azonban nem zárhatta be a sebet. A kiemelt fog lapos volt és minden oldala éles, akár egy borotvapenge. A fűre tette, majd nekiállt, és kivette a következőt. Muriel sikolya az egekbe szállt. A teste reszketett, bőrét hideg verejték lepte be. Gabriel csüggedten nézte a lány szenvedését és megpróbálta nyugtatni, de Muriel vigasztalhatatlan volt.
– Elég! – zokogta. – Hagyjátok abba! Nem bírom tovább! A két férfi összenézett. – Csak akkor tudom elvenni a fájdalmát, ha erőszakkal összezárom a sebet – mondta Elijah az arkangyalnak. – De amíg benne vannak a fogak, újra ki fog nyílni. – Csináld! – mondta az arkangyal válaszra sem várva. Újra lefogták a lányt, ő azonban kétségbeesetten próbált kiszabadulni. – Tartsd erősen, Gabriel! – mordult fel a Sötét Angyal. – Ha mozog, csak jobban megsérül, ráadásul lassabban tudom kiszedni a fogakat, és még négy darab hátravan. – Azzal újra a sebbe mártotta a tőrét. Az éles penge némán csusszant a lágy húsba, a vértől alig lehetett látni valamit, de aztán finoman koccant, ahogy elérte a fog hegyét. Elijah ideges volt. Borzasztóan sajnálta a lányt, de jól tudta, ha nem veszi ki a sebéből a szörny fogait, meghal. Muriel küzdeni próbált, szabadulni a kíntól, szabadulni az elméjéig hatoló, minden idegszálát széttépő fájdalomtól, de moccanni sem tudott a két férfi alatt. Időközben a többi angyal és a vikingek is a partra sereglettek. Elhűlve nézték Elijaht és Gabrielt, akik erőnek erejével a földhöz szegezték a lányt, miközben a Sötét Angyal ismét a sebébe nyomta a tőrét. Muriel sikított és zokogott, mire többen elfordították a fejüket és a szájuk elé kapták a kezüket. Ramodiel és Sophiel hozzájuk siettek. – Mit segíthetünk? – kérdezték Elijaht. – Kölyök, te fogd meg a lábát, mert iszonyúan rúgkapál! Nehezen férek hozzá a sebhez, és az utolsó három van a legmélyebben. Sophiel, te tépj le a ruhádból egy jókora darabot. Nem látok a vértől. Le kéne törölnöd a bőrét. – Mik ezek? – Ramodiel elborzadva nézett a fűre tett fehér háromszögekre. – Fogak, kölyök. Egy rohadt nagy szörny fogai. – Te jó Isten…
– Ne sopánkodj, inkább fogd erősen! – azzal a tőrt mélyen a sebbe nyomta, de nem érezte a fog hegyét. Muriel zokogva könyörgött, hogy eresszék el, de nem tehették. Lassan helyére ért a tőr, és megvolt a negyedik, és egyben a legnagyobb fog, majd az ötödik következett. Az angyalok megtörten szorították az egyre erőtlenebbül kapálózó lányt, aki úgy zokogott, akár egy kisgyermek. Elijah közben a tőrt mélyen a sebbe nyomta, ezúttal utoljára, majd kiforgatta a kemény szörnyfogat. Sophiel letörölte a sebből ömlő vért, és letépett egy újabb darabot a ruhájából, hogy bekötözze a lány combját. – Túl vagy a nehezén! – suttogta Muriel fülébe Gabriel, de nem engedte el a kezét. – Mindjárt vége – folytatta és lágyan megcsókolta az arcát, de a lány nem felelt. A Sötét Angyal megvágta a tenyerét és a sebbe csurgatta a vérét, majd összedörzsölte a kezét, és amikor felszikrázott a bőre, az ujjával szépen végigsimította a lassan bezáruló sebet. Mindannyian elengedték Murielt, és mellé térdeltek, arra várva, hogy felkeljen, ő azonban nem mozdult. Elijah fölé hajolt. Az Égi Kristálya egyenletes fénnyel világított, az arcszíne is visszatért, a szeme azonban még mindig könnyben úszott. – Ne haragudj, hogy így megkínoztalak! – mondta a lánynak, és letörölte az arcán végigcsorgó könnyeket, ám azok megállíthatatlanul ömlöttek. A dereka mögé nyúlt, és felültette Murielt, majd a tenyerébe adta a jókora fogakat, amelyek akár az üvegszilánkok, fényesen csillogtak a lány karcsú ujjai között. – Ezektől voltál olyan rosszul. Emiatt nem zárult be a sebed. Remélem, megbocsátasz nekem a fájdalomért, de másként nem tudtam kiszedni őket a lábadból. – Köszönöm – Muriel hangja fakón csengett. Sophiel szépen bekötözte a combját, ám a lány mindkét lába, a hasa és az alkarja is vérben úszott, akárcsak a fű körülötte. – Mindannyiótoknak köszönöm.
– Próbálj meg enni, inni és egy nagyot aludni! Holnapra jobban leszel, ígérem! – mondta a Sötét Angyal, és Gabrielre nézett. – Vigyáznál rá? – Hogyne! – bólintott az arkangyal és a karjába vette a lányt. Visszamentek a városba. Alkonyodott, így a fogadó felé vették az irányt, s miután rendbeszedték magukat, asztalhoz ültek. Gabriel csak egy óra múlva jelent meg, szemmel láthatóan igencsak fáradtan. Hosszú haja még mindig vizes volt, de időközben átöltözött. Lerogyott Uriel mellé a padra, és belekortyolt az elé tolt mézsörbe. – Hogy van a lány? – kérdezte a Démonvadász. – Alszik. Amennyire tudtam, segítettem lemosni a bőrét és tiszta ruhát húzni rá, de se enni, se inni nem akar. Attól tartok, összeomlott. – Pedig nem olyannak tűnt, mint aki csak úgy össze tud omlani – dörmögte Bardo az asztal végéből, aki csak hallomásból tudta, mi történt Muriellel. – Hát, tesó…, ahogy Elijah a sebébe mártotta újra és újra a tőrét, engem is levert a víz – mondta Ramodiel. – Nem is értem, nő létére hogy bírhatta ki. Jobban járt volna, ha leütöttétek volna, hogy ne érezze a fájdalmat. – Nem ütünk meg nőket – nézett rá Elijah a kupája felett. – De ha rosszul vagy, te bármikor kaphatsz egyet. Ramodiel felröhögött. – Hogy ti milyen bunkók vagytok… – Megnézhetem a fogakat? – érdeklődött Bardo a túlfélről. – Vagy a kölyök előtt nem meritek elővenni? – Kopjál már le rólam! – mordult rá Ramodiel. – Amúgy meg tényleg iszonyú volt. Szegény lány úgy sikítozott, mintha ölnék. – Hát, nagyjából úgy is érezhette magát – tette hozzá Sophiel. – Elijah minden foggal együtt az ő húsából is kivágott egy jókora darabot.
– Na jó, váltsatok témát, mert rosszul leszek… – Nem tudtam másképp kiszedni ezeket – morogta a Sötét Angyal. – Azzal eléjük lökte a szörny fogait, amelyek hangosan koppantak a tömörfa asztalon. – Atyaég! De mégis, milyen állatnak van ilyen rettenetes foga? – hüledezett Ariel. – Azoknak a krokodilszerű lényeknek, amik a lupomok szigetét övező tavat őrzik – mondta Gabriel. – Amikor bejutottunk a víz alatti barlangba, az egyik elkapta Murielt és magával húzta a mélybe. – Hallani is rémséges – húzta össze a szemöldökét a Démonvadász, miközben a fény felé fordította a pengeéles fogakat. – Csoda, hogy észrevetted, hogy a sebben maradtak, Elijah. – Az lesz a csoda, ha ezek után Muriel nem gyűlöl meg.Ugyan. Tudja, hogy megmentetted az életét – fogta meg a karját Sophiel. – Holnapra jobban lesz, és szép lassan elfelejti az egészet. – Félek, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott fel a férfi. – Az ilyen kínszenvedést nemigen felejti el az ember. Sophiel nagyot nyelt. Tudta, hogy a Sötét Angyal neki szánja a célzást, és azt is, hogy Erik elmondta, amit az Emlékezés Fájának odvában láttak. – Ne beszélj így! – suttogta. – Minden fájdalmat magunk mögött lehet hagyni… – Gondolod? – a férfi szeme kíváncsian villant rá, a szája szegletében szomorú mosoly bujkált. – Igen, azt hiszem. Csak sok-sok jó élmény kell, ami felülírja a rosszakat. – Nem tudom… – Ramodiel teletöltötte a poharát. – Én a mai napig nem hevertem ki a pokolbéli kalandunkat. Ha arra az orrfacsaró bűzre meg a sok rothadó hullára gondolok, most is kiráz a hideg.
– Hát, tesó, pedig jobb, ha apránként hozzászoktatod magad a lenti klímához, mert jó eséllyel mind odakerülünk, miután Azraelék lefejeztek minket – dörmögte Bardo, és észre sem vette, hogy a szavai milyen hatást váltanak ki a többiekből. – Miért kerülnénk oda? – az ifjú angyal kócos hajába túrt idegességében, és egy hajtásra megitta az italát. – Ne csináld már, tesó… – Miért, szerinted hova kerülünk? – nézett rá a szőke angyal kábán. – Bardo, menj aludni! – dörrent rá Elijah. – Eleget ittál már! Nem kell, hogy teljesen kikészítsd a kölyköt! – Nehogy már ennyitől kikészüljön! Miért, nektek nincs kedvetek levágni a sárkányt? – Nem, Bardo, csak te vágysz ilyen hőstettekre! – mordult rá Ramodiel, majd rosszkedvűen az asztalra könyökölt és a fában lévő évgyűrűket bámulta. Sophiel mellé ült, és átkarolta a vállát. – Sosem fogsz odakerülni, Ramodiel! – mondta neki kedvesen. Finoman megcsókolta az arcát, és suttogva folytatta. – Ne aggódj emiatt! Gondolj arra, hogy Lamachael teste is fénnyé vált… Magad is láthattad. Nem a démonok jöttek érte, hanem egyenesen Atyánkhoz került, ö pedig mindenkinél jobban szeret titeket, hidd el nekem! – Azzal felállt, hogy visszamenjen a helyére, ám Ramodiel utána nyúlt és a derekánál fogva az ölébe húzta. – Nem baj, Elijah? – nézett a szemközt ülő vezérére, és amikor az megrázta a fejét, magához szorította Sophielt. Az angyallány érezte, mennyi elkeseredés, mennyi fájdalom van ebben az egyetlen mozdulatban, de azt is, mennyire jólesik a fiatal angyalnak a szeretete és a vigasztaló szavai. – Köszönöm, Sophiel – suttogta Ramodiel a szőke fürtökbe. – Nem csodálom, hogy Elijah ennyire szeret téged. – És hol van Machiel? – kérdezte Uriel a többiektől. – Napok óta nem láttam.
– Kérdezd Elijaht – nézett rá komoran Ariel. – A norvégoknál – felelte a Sötét Angyal. – Hát igaz a pletyka? Azt hittem, csak a vikingek szája jár. – Igaz – felelte Elijah, de nem kívánt mélyebben belemerülni a témába. – És ha bántani fogja az a norvég? – Nem fogja. Szerelmes belé. Ariel felállt az asztaltól, és kisétált a partra. – Hát, ennek meg mi baja van? – kérdezte Uriel. – Nem örül, hogy Machielt a norvégoknál hagytam. De látva Refill erőszakosságát, talán nagyobb biztonságban van ott, mint itt… Gondban csak akkor leszünk, ha egy nap Azrael ránk uszítja őket. Tényleg, Gabriel, elhoztátok a követ? – Igen, itt van nálam – bólintott az arkangyal, és Elijah kezébe nyomta a kis rongycsomót, benne a világoskék, csillag alakú gyémánttal. – Gyönyörű – mondta a férfi, és körbeadta a követ a társainak, majd angyalnyelvre váltott, hogy a vikingek és a közelben beszélgető boszorkányok ne értsék a mondandóját. – Holnap, ha Muriel jobban lesz, végrehajtjuk a szertartást. Addig tartsd magadnál… rendben? A legjobb, ha mielőbb megsemmisítjük a koponyákat. – Nem bízol bennük? – bökött Sahranferék felé az arkangyal. – Nem. És Refillben sem. – Benne miért nem? – Sophiel, kérlek, hoznál nekünk néhány korsó sört? – Persze – felelte az angyal, és a konyha felé vette az irányt. – Nem tetszik, ahogy Sophielre néz – folytatta Elijah, alighogy a lány eltávolodott. – Refill minden szép nőre üveges szemmel néz – mondta Gabriel. – Nem lehet, hogy túlreagálod az egészet? – Nem. Sophielre másként tekint, figyeljétek majd meg. Úgy néz rá, mint aki… nem is tudom… ismeri. Nem egyszerű
vágy ez a tekintetében, hanem valami sokkal mélyebben gyökerező vonzódás. – Az első pillanattól tetszett neki, ahogy Machiel és Muriel is. Lehet, hogy egyszerűen csak le akar vele feküdni – mondta ki Ramodiel az első gondolatát. Elijah szeme haragosan villant. – Az biztos, hogy az ágyába kívánja, de az az érzésem, sokkal többet akar ennél. Valami nincs rendben Refillel. – Mire gondolsz? Megőrült, mint Frídr? – Nem. Amikor meg akartam gyógyítani, Raphael egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem tehetem. Métereket repültem a testétől, akkorát lökött rajtam az Égi Energia. Azt mondta a lelke útra kész, el kell engednem. – De meggyógyult. Mi van ebben olyan rendkívüli? Sophiel is majdnem meghalt, sőt, mi is már jó néhányszor elmentünk' volna, ha te nem vagy velünk és nem gyógyítasz meg minket. – Nem tudom. Csak egy hátsó gondolat ez, egy rossz érzés a lelkemben, ami azt súgja, Refillel nincs minden rendben. – Hát, tesó, szerintem csak rémeket látsz – mondta az ifjú angyal, majd kikászálódott az asztal mögül. – Én mindenesetre elteszem magam holnapra. Ti még maradtok? – Nem. Megnézem Murielt – mondta Gabriel. Az asszonyokhoz ment és megkérte Őket, tegyenek egy tányérra némi ételt a lánynak, aztán távozott a fogadóból. Az Ásványok Angyala a szobájában gubbasztott. A szobában félhomály volt, ezért az arkangyal meggyújtott néhány gyertyát, hogy jobban lásson. – Hamarabb erőre kapsz, ha eszel és iszol egy keveset – mondta kedvesen. Az ágy szélére tette a tányért, majd leült a padlóra, egyenesen a lánnyal szemközt, és a falnak támasztotta a hátát. – Köszönöm, nem kérek. – Jobban vagy már? – Igen.
– Hát akkor? Miért kerülsz annyira minket? A többiek hiányoltak a vacsoránál. Muriel nem válaszolt, a férfi pedig tűnődve nézte keskeny arcát. A lány combján már csak egy halvány heg emlékeztetett arra, hogy néhány órával azelőtt még csontig hatoló seb éktelenkedett rajta, ő mégis búskomoran feküdt az ágyon. – Nem gondoltam, hogy ilyen az élet… emberként – szólalt meg végül, és a hangjába annyi szomorúság vegyült, hogy Gabrielnek nehezére esett a helyén maradnia. Szíve szerint átölelte volna és megvigasztalta volna a lányt, mégsem mozdult. – Ezt mindannyian átéltük – sóhajtott fel egyetértőn. – De majd megszokod. – Még a testemet sem szoktam meg, hiszen annyira új minden: a napsugarak melege, az eső hűvössége, a szél simogatása, a fű érintése a talpam alatt, az ételek íze, a többi ember… és erre olyan ügyetlen vagyok, hogy elkap az első utamba akadó szörnyeteg és szétmarcangolja a lábamat. – Nem voltál ügyetlen. Engem is elkaphatott volna. Kész csoda, hogy élve megúsztuk ezt a kalandot. Emiatt ne vádold magad! – Nem vagyok hozzászokva a kudarcokhoz, Gabriel. Az arkangyal felnevetett. – Nem vallottál kudarcot. Megszereztük a Csillagot és visszatértünk. – … és az egész város végignézhette, ahogy artikulálatlanul sikítozok a parton. – Muriel, ezt senki sem bírta volna ki ordítás nélkül. Hidd el, a szenvedésedet látva megszakadt a szívem. – Nem hittem, hogy ilyen borzalmas lehet a fizikai fájdalom. Amíg odafent éltem, azt gondoltam, az embereknek nincs önuralmuk és csak nyafognak mindenért… – Akkor már tudod, miért kellett ezt átélned – mondta halkan az arkangyal, de szeretetteljesen nézett a lányra.
– De így? Ilyen keserves lenne a megtapasztalás? – Hát, mondanám, hogy nem, de mindannyian megszenvedtünk már. Nincs olyan közöttünk, aki ne vívta volna meg a maga fizikai és lelki tusáját. Odafentről az emberek keresztje nem tűnik nehéznek, ám amikor a mi vállunkat nyomja, mind megrogyunk alatta. – Szégyellem magam – Muriel felült az ágyon és felhúzta a térdét. Sötét haja beterítette a karját, alig látszott ki a fürtök közül az arca. Úgy nézett ki, mint egy kislány, akinek csillogó kék szeme hatalmasra nőtt a fájdalomtól. – Én nem vagyok gyenge. És nem sírok. Nem sikítozok. Borzalmasan viselkedtem. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Az arkangyal megrázta a fejét. – Ne foglalkozz már ezzel! Szörnyű dolgokon mentél keresztül. Az emberi test véges, nem bír ki mindent. Ha az égbe kiáltod a fájdalmadat vagy kisírod magad, megkönnyebbül a lelked. Majd megszokod ezeket a dolgokat és jobban tudod uralni az érzéseidet. – Neked már könnyen megy? – Nem – a férfi megrázta a fejét. – Nekem is megvannak a magam démonai, amikkel nap mint nap meg kell küzdenem… – Mesélsz róluk? – Elborzasztanálak – mondta szomorkásán Gabriel. Levette a köpenyét és a feje alá gyűrte, majd elnyúlt a padlóra terített állatbőrön. – Inkább aludj! Holnap sok dolgunk lesz. Ma éjjel melletted maradok. Ha rosszul lennél, ébressz fel! Muriel bólintott és magára húzta a takaróját. A szíve hangosan dübörgött, és azt kiabálta, szóljon a férfinak, hogy bújjon mellé és aludjon vele, ahogy eddig, de nem merte. Hiszen, ha velem akarna lenni, mellém feküdne. Ha meg akarna ölelni, megölelne, mégis, mintha kerülne – töprengett zaklatottan, miközben az egyenletesen szuszogó férfit nézte. Gabriel világosbarna haja szétterült a fehér prémen, a szeme csukva volt. Az arca frissen volt borotválva, az ajka szorosan
bezárva. Felrémlett előtte a csókjuk, és ettől különös izgalmat érzett, ám rögvest belehasított, hogy a férfi talán csak a pillanat hevében csókolta meg őt, de semmit sem jelentett számára. Odafent bíráltam Sophielt, a legjobb barátnőmet, amiért beleszeretett Elijahba – gondolta szégyenkezve. – Erre lejövök és nem tudok másra gondolni, csak Gabrielre. Haragudtam az emberekre a gyengeségükért, mire megtapasztaltam, milyen törékeny is a testük és milyen nehéz olyankor hinni, amikor összecsapnak felettünk a hullámok… Felsóhajtott és a mellkasához nyúlt. Mintha fájdalmat érzett volna, pedig csak a lelke sajgott. Óvatosan felült és kikászálódott az ágyból. Arra gondolt, ¡ár egyet a parton, ha már nem jön álom a szemére, ám alighogy meztelen talpa padlót ért, az arkangyal felébredt. – Hová mész? – kérdezte álmosan. – Gondoltam, kiülök egy kicsit a stégre. Nem tudok elaludni. – Zaklatott vagy? – Meglehetősen. A férfi hunyorogva nézett rá. – Gyere ide! – nyújtotta felé a karját. – Feküdj mellém! Muriel az arkangyal mellé ült, ő pedig magához húzta és a mellére fektette a lányt. – Ne szégyenlősködj már! – mondta, miközben lerántott az ágyról egy plédet, amit magukra borított. Egyik karja Muriel derekára simult, a másikkal megfogta a kezét. – Ne töprengj annyit a múlton! – mormogta. – Vond le a tanulságot, mit kellett volna másképp csinálnod, és lépj tovább. Jó? – Hát, ha az olyan egyszerű volna – motyogta a lány. Gabriel felnevetett. – Kedvesem, mindannyian hibázunk idelent. Ezt nehéz megemészteni a fenti bűntelen, szép életünk után. De Atyánk jól tudta, mivel jár az emberiét, és azt is, hogy mindezen keresztülmegyünk majd, ha alászállunk. Légy nagyvonalúbb magaddal, és ne hagyd, hogy bánat eméssze a szívedet!
– Bűntudatom van, Gabriel. – De miért? – a férfi finoman simogatta a lány kézfejét, bár ennek maga sem volt tudatában. Jólesett neki az angyallány testének melege, a hozzásimuló combja és a vállára omló, illatos haja. Muriel zavarba jött. – Nehezemre esne beszélni róla… épp neked. Gabriel felnevetett. – Épp nekem? Miért? Én vagyok a mumus? Muriel is elmosolyodott. – Nem. Csak… nem is tudom. Meglehet, én is elborzasztanálak. – Ez jó – a lány nem nézett fel, de érezte, hogy a férfi is mosolyog. – Hát, akkor bele kell nyugodnunk, hogy mindketten súlyos titkokat cipelünk, igaz? – Igaz. Muriel kuncogott. Gabriel közelében valahogy minden megváltozott, és egy csapásra szép lett az élet. – Tudod, tele vagyok kérdésekkel. Voltaképp válaszokkal is, de általában több válasz zúg egyszerre a fejemben. Rendkívül kimerítő. – Mindig az első gondolatod a helyes, a többi csak a köd, ami el akarja homályosítani a szemed. – De mi értelme ennek? – Nem tudom. Talán tanulnunk kell belőle. Ne gondolkozz annyit, Muriel. – Hát? – A múltat úgysem tudod megváltoztatni. Élj a jelenben, örülj annak, amit kapsz odafentről, és álmodd meg, amit el szeretnél érni… És meglátod majd, milyen gyorsan sikerül. A teremtő erő idelent is remekül működik, csak gyakorolnunk kell, mert a kétely és a félelmeink gátolják a csodák születését. – Michaellel sokat beszélgettünk erről. Tudod, én mindig mellette álltam… Szégyellem kimondani is, de azt gondoltam,
Elijahékban nincs elég együttérzés. Amióta azonban alászálltam, egyre inkább úgy érzem, bennem nem volt elég. – A másik hibája valójában bennünk is jelen van, ezért bosszant annyira… De az a fontos, hogy ráébredtél Elijahék jók… Remélem, már Michaelék is látják ezt és vigyázni fognak rájuk. – Gondolod, hogy veszélyben vannak? – Sajnos mi is, Muriel – mondta halkan az arkangyal. – Ha Azrael idevezeti a jötunnokat, csak Isten a tudója, mi lesz velünk. Hatalmas a hátrányunk. – Elijah azt mondta, beszél Azraellel és meggyőzi őt, hogy ne háborúzzon velünk. – Közöttük éltem. Láttam, mire képesek ezek a kristálykoponyák. Sőt, kipróbáltam az egyiket… Azt kell mondjam, rettenetes az erejük. És a vonzerejük. Azóta nem telt el nap, hogy ne vágytam volna arra, hogy megtartsam valamelyiket. Erőnek erejével kell magam távol tartani tőlük, miközben úgy vonzanak, akár a mágnes. Hidd el, ha nekem ilyen nehéz uralkodnom magamon, Azrael már rég elveszett. Elijah nem véletlenül akarja elpusztítani a koponyákat, ahelyett, hogy velük indulna a háborúba. – Akkor halálra vagyunk ítélve? – Nem tudom – sóhajtott fel gondterhelten az arkangyal. – De hisz úgysem vagy elragadtatva az emberléttől, nem igaz? – Meghalni azért nem akarok – suttogta Muriéi, és látszott rajta, hogy megrendítették a hallottak. – Nem is fogsz. Vigyázunk rád – mondta a férfi, miközben visszahúzta a mellkasára a lányt. – Ha azonban ilyesmikről beszélünk, reggelig fent leszel. Gondolj inkább arra, milyen szépek idelentről a csillagok és a hangával borított domboldalak. A stéget csapkodó tarajos hullámok, vagy a lemenő nap narancsszínű fénye. Gondolj a tücskök ciripelésére, a madarak énekére, és hogy milyen hideg és édes a vikingek mézsöre…
Muriel elaludt, majd kisvártatva Gabriel is lehunyta a szemét. Érezte a lány a szívverését és tudta, végre megnyugodott, ő maga meglehetősen zaklatott volt a rájuk váró események miatt, ám szívből remélte, hogy Azrael lelkében még van annyi jó, ami mindent felülír majd. Másnap hangos dörömbölésre ébredtek. – Meddig alszotok még? – hallatszott Bardo hangja, majd rögtön utána Ramodielé. – Félórája itt szobrozunk. Mi tart ennyi ideig? – Nyitom már! – Gabriel az ajtóhoz sietett, az angyaltársaik pedig besereglettek. – Ti együtt aludtatok? – kérdezte jókedvűen Ariel az arkangyalra és Murielre nézve, mire egyszerre válaszoltak. – Igen. – Nem. Minden szempár rájuk szegeződött, az angyalok felnevettek. – Akkor ti most együtt vagytok? – kíváncsiskodott Ramodiel. – Hagyjátok már békén őket! – mordult rájuk Elijah. – Inkább zárjátok be az ajtót és lássunk munkához! Eltolták a reteszt, és mindannyian az ágyra telepedtek. A Sötét Angyal a kiterített szőttes közepére helyezte a színes kristálykoponyákat, majd Muriel kezébe adta a Csillagot. – És most? – nézett rá. – Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte a lány. – Kezdd el, kérlek! Az Ásványok Angyala bólintott. Lehunyta a szemét, és kinyújtotta a kezét. Az ujjai vége lassacskán szikrázni kezdett, majd mindkét tenyeréből ragyogó fényesség áradt szét a szobában. Kezébe vette az első, kék színű kristálykoponyát és könnyedén az ajkához emelte. A koponya szemüregébe fújt, amitől az felragyogott és kék fénnyel borította be a körülötte ülőket. Eztán a lány kettéválasztotta a Csillagot, és a
gyémántokat a koponya szemüregébe tette. Vakító fehérség támadt odabent, majd éktelen sivítás hallatszott, és a kristálykoponya egyszerűen fénnyé vált. Az angyalok lélegzet-visszafojtva nézték a mutatványt. Muriel eztán a rózsaszín kristálykoponyát fogta a kezébe, majd a zöldet, végül a maradék kettőt, és mindegyiken elvégezte a mágiát. A kristálykoponyák felragyogtak, fénnyel terítették be a szobát, majd az elsőhöz hasonlóan fénnyé váltak. – Ti is érzitek? – törte meg a csendet Uriel. – Mit? – Erősebbek lettünk – nézett rájuk Muriéi. – Ez a kristálykoponyák hálája, amiért visszaküldtük őket az Akasha könyvtárba. – Én csak furán érzem magam – mondta álmosan Ramodiel. – Honnan gondolod, hogy erősebbek lettünk? – Add csak a kezed! – mondta a lány, majd amikor a fiatal angyal felé nyújtotta a karját, a tőrével végigvágta a könyökétől a csuklójáig. – Ááá, ezt most mire volt jó? – Ramodiel nem volt elragadtatva a bemutatótól. – Csak figyelj! – mondta a lány. A seb szépen összezárult, a heg pedig nyomtalanul eltűnt. – Fú – hümmögtek többen is. – Akkor most sebezhetetlenek lettünk? – kérdezte Bardo. – Hát, ha sebezhetetlenek nem is, de gyorsabban gyógyulunk majd, mint eddig – felelte a lány. – Akkor a jötunnok sem tudnak megfagyasztani minket? – Félek, ellenük ez nem sokat ér… – Köszönöm, Muriel – mondta Elijah, miközben elgondolkodva nézte a lány kezében csillogó kék gyémántot. – Vigyázol a Csillagra, amíg megtaláljuk a többi kristálykoponyát? – Igen. Szívesen – válaszolta a lány.
– Jó ötlet nála hagyni? – kérdezte Ariel. – Mi van, ha Azraelék rájönnek, miféle kő ez, és elveszik tőle? – Ó, ne aggódj emiatt – legyintett Muriel, majd a kék gyémántot a nyakában lógó Égi Kristályhoz érintette. Összezárta felettük a tenyerét, és mire elvette onnan a kezét, a két kő eggyé vált. – Nahát… – suttogta Ramodiel. – Te varázsló vagy. Muriel felnevetett. – Hát, ha varázsló nem is, értek az ásványok és a kövek nyelvén. Kintről dörömbölés hallatszott. – Mi volt ez a fényáradat? Ti csináltátok? – Refill meglehetősen ingerülten üvöltött odakintről. A sarkában ácsorgott Sahranfer és Azura is. – Mi történt? – kérdezték. – Fogalmam sincs, miről beszéltek – nyitott ajtót Elijah. – Ti láttatok valamit? – nézett a többiekre. – Semmit – hümmögtek azok. – Talán csak képzelődtél – felelte a Sötét Angyal a szobába lépő Refillnek, aki körbejárta az ágyat és gyanakodva nézett a szőrmék alá. Amikor Sophiel mellett elhaladt, egy másodpercre lehunyta a szemét. Úgy tűnt, mintha magába szívná a lányból áradó barackvirág illatot. Elijah szeme Gabrielre villant. Az arkangyal bólintott. – Biztos nincs valami mondanivalótok? – kérdezte újra. – És neked? – A Sötét Angyal elállta az útját, ám a viking elvigyorodott. – Nekem nincs. Te azonban tanúsíts egy kicsit több tiszteletet, ha azt akarod, hogy segítsünk neked! – vágta Elijah arcába, majd döngő léptekkel távozott. – Mi bajod van vele? – kérdezte Bardo. – Refill egy modor tálán barom. Goromba volt Machiellel, ez tény, de meddig akarod még ezért büntetni?
– Nem ez a bajom, tesó – morogta Elijah. – Hanem az, ahogy néz. – Miért, hogy néz? – Mint Arshamon. Ugyanaz a gúnyos, lekezelő, gonosz fény csillog a szemében. – Hát nézz a szívébe, mint Gabrielnek – szólalt meg az ajtó mellett ácsorgó Mágus, miközben megfogta Azura kezét. – Egyikünknek sem tenne jót, ha kiderülne, hogy a legfőbb ellenségünk köztünk van, mi meg vakon és süketen készülünk az Azrael elleni harcra. – Csak azoknak látom a szívét, akiknek a véremet adtam. Nem tudok belenézni az övébe. – És ha tévedsz? – Ritkán tévedek. Azura gondterhelten felsóhajtott. – Félek, jók a megérzéseid. Rám is furcsán néz, pedig nem is ismerem őt. Mármint Refíllt. Ha azonban a bátyám bujkál a testében, minden oka megvan arra, hogy furcsán nézzen rám, hiszen elárultam őt. – Hogyan deríthetnénk ki, hogy mi a helyzet? – Ramodiel nem volt boldog az új fejleményektől. – Ha elfogjátok és lekötözitek őt, Azurával megcsináljuk újra az ördögűzést. – mondta Sahranfer. – De abba belehalhat, azt mondtad – nézett rá Elijah. – Igen. – Az nem jó. – A Sötét Angyal gondterhelten nézett a Mágusra. – Erik zokon venné, ha megölnénk az öccsét egy feltételezés miatt. Több bizonyítékra van szükségünk. Tartsátok rajta a szemeteket! Most azonban mindenkit várok az öbölben egy kis kardforgatásra. Szeretném, ha gyakorolnátok egy kicsit egymással! – Jaj, Elijah, nem vagyunk már gyerekek! – dörmögte Bardo. – Mire jó ez? Randim van egy lánnyal.
– Tesó, neked minden nap randid van – nevetett fel a Sötét Angyal. – Ha legyőzted Arielt, mehetsz a dolgodra. – Ja, csak ennyi? – Mi az, hogy csak ennyi? – a vörös hajú angyal vállon verte szőke társát, aki az ütés erejétől a falig repült. – Képzeld, ha komolyan venném! – folytatta nevetve, majd futni kezdett a hőbörögve feltápászkodó Bardo elől. – Muriel, te Ramodiel ellen harcolsz ma, Sophiel Uriel ellen, Gabriel pedig velem. Látni akarom, ki mit tud! A vesztesek a második körben egymás ellen küzdenek! Az angyalok a partra sereglettek, majd a puha fövenyen párokba álltak. – Rajta hát! – biztatta őket Elijah, mire mind meglódultak. Muriel meglepően ügyesen forgatta a kardot, Ramodiel pedig ezt látva elismerően felkiáltott. – Nem hiszitek el, Muriel tud vívni! Az első ügyes angyallány idelent! Sophiel hátulról meglökte. – Hogy te milyen arcátlan vagy! – nevetett rá. – Ezért még kapsz tőlem! – Hisz egy bárányfelhőt sem tudnál legyőzni. Mi lesz így? – Megverlek – felelte, és jókorát sózott a kölyökre a kardja lapjával. Ramodiel rávetette magát és a földre teperte. – Most véged van, szöszi! Itt az idő, hogy móresre tanítsalak! – Uriel, segíts! – kiáltotta Sophiel. A Démonvadász elkapta a fiatal angyal lábát, és nagyot rántott rajta. – Kopj le róla, kölyök, mert megúsztatlak! – mondta vigyorogva. – Bardo! Hagyod, hogy ezek megverjenek? – vihogott Ramodiel, és amikor a szőke angyal megszabadította a Démonvadásztól, a vállára kapta Sophielt és a vízbe gázolt vele.
– Tegyél le! – sikította a lány, de a nevetéstől elcsuklott a hangja, amikor a férfi a hullámokba dőlt vele. – De ne így! Neeee! Ramodiel, engedj már el! Időközben Ariel, Bardo, Uriel és Gabriel is a vízbe rontott, és addig püfölték egymást, amíg mindannyian nyakig vizesek lettek és a nevetésüktől visszhangoztak a part menti sziklák. Elijah és Muriel a partról figyelték őket. – Mindig ezt csinálják? – kérdezte a lány, mire a Sötét Angyal elmosolyodott. – Igen. Hála Istennek.
XV. FEJEZET
Frigg napja
Klippe városában nagy volt a sürgés-forgás. Az öbölben hajók tucatjai sorakoztak. Napok óta érkeztek a vikingek rokonai, barátai és szövetségesei Harald király esküvőjének hírére. A vendégek jókedvűen ettek-ittak és mulattak, napközben pedig játékos versengéssel ütötték el az időt. A nők sütöttek-főztek, a férfiak pedig kötelet húztak, tűzugráson, röghajításon, botvíváson, versenyúszáson vettek részt, és hangosan ünnepelték az újdonsült bajnokokat. Mintha az égiek is áldásukat adták volna a frigyre: az ég babakék volt, s a nap hétágra sütött. A víz lágyan ringatta a felszínén pihenő hajókat, a fák levelei szelíden susogtak. A város is díszbe öltözött: a házakon virágok és színes selyempántlikák jelezték, hogy a norvég király megtalálta a jövendőbelijét. Harald Tryggvason lázasan várta a délutánt, amikor megpecsételheti szerelmét az angyallánnyal, akiről úgy érezte, az istenek ajándékaként hullott az ölébe. Machiel ezalatt a fürdőházban készülődött Idával. – Gyere, kapd le a ruhádat, és ülj be a gőzfürdőbe! – mondta Leif húga. – A többiek addig mindent előkészítenek idekint! Besétáltak a tágas kabinba, ahol ködszerű, forró füst gomolygott. A fagerendákról gyógynövények csüngtek alá, a levegőt mentaillat töltötte meg. – Ez valami rémes – köhögött Machiel.
Ida felnevetett. – Hamar megszokod, gyere csak be! A gőzfürdő rituálisan megtisztítja a testedet-lelkedet a házasság éjszakájára. Amúgy meg nagyon jót tesz a bőrödnek, majd meglátod. – Egyelőre nem vagyok elragadtatva tőle – felelte az angyallány, miközben leültek egy padra. – Fullasztó és forró, égeti a torkomat. – Csak egy kicsit kell itt lenned, rendben? – Ida halványkék szeme vidáman csillant rá. – Idővel majd megkedveled, hidd el nekem. A zord téli éjszakákon nincs is jobb, mint idejönni és átmelegíteni az átfagyott végtagjainkat. – Hát jó – bólintott Machiel és nagyokat szippantott a levegőből. A testén verejtékcseppek gyűltek össze és vékony patakokban csorogtak végig a lábán. A szíve hevesen vert, a tüdeje megtelt forrósággal. – Hátradőlt a padon és a feje felett lógó növényeket nézte. – És mi lesz majd a pap előtt? – A sámánra gondolsz? – Ühüm. – Megkérdezi majd, hogy össze akartok-e házasodni Odin színe előtt, és ti esküvel feleltek a kérdésére. Aztán a király neked adja az őseitől örökölt kardját, amit majd az elsőszülött fiatok örököl. Te pedig neki adod atyád kardját, hogy a felmenőid ereje és vérvonala óvja újdonsült férjedet egy életen át. – De nekem… nem lesz itt az Atyám. Vagyis, itt lesz, de nem úgy. Nem is tudom, hogy mondjam neked – Machiel zavarban volt. – Nem lesz kardom, se kísérőm, aki segíthetne ebben. – A bátyám melletted lesz és mindenben segíteni fog. Ne aggódj emiatt, rendben? Machiel nagyot sóhajtott. Mindennél jobban szerette volna, ha a társai részt vesznek a szertartáson, de jól tudta, Björnssonék nem vennék jó néven, ha megtudnák, éppenséggel a leggyűlöltebb ellenségükhöz készül hozzámenni, ráadásul
háború előtt álltak. Nem kívánhatta, hogy az angyalok az ő örömével foglalkozzanak. – Valami baj van? Nem érzed jól magad? – Csak izgatott vagyok. – Ilyenkor mindenki az. Tehát, miután kardot cseréltetek, a kard hegyén lévő gyűrűket egymás ujj ára húzzátok, és ettől kezdve férj és feleség vagytok. Elhangzanak a köszöntők és az áldások, majd Harald király átvezet téged a csarnok küszöbén. Ez egyfajta jelkép a különböző létsíkok között, amelyen együtt kell átlépnetek. Véletlenül sem szabad megbotlanod, mert az nagy szerencsétlenséget jelent. Utána megkezdődik az ünnepi lakoma, amely napokig fog tartani, az est fénypontjaként pedig elvonultok a nászéjszakátokra. Machiel jókedvűen hallgatta. A gyomrában milliónyi apró lepke verdesett az izgalomtól, a nászéjszaka gondolatától pedig kis híján kiugrott a szíve a mellkasából. Rajongott Haraldért, az öleléséért, a csókjáért, és bár korábban sosem gondolta, hogy ennyire odalesz a testi szerelemért, nagyon várt minden alkalmat, amikor a férfi karjaiban lehet. – Gyere, most már menjünk ki! – zökkentette ki Ida az álmodozásból. Kiléptek a gőzfürdő ajtaján. Egy széles medencéhez mentek, amely szürke kövekkel volt kirakva. Az egyik felében gőzölgő, meleg víz, a másikban hidegnek tűnő csillogott. – Nosza rajta, merüljünk meg! – mondta jókedvűen a norvég lány, majd besétált a hűs vizű medencébe – Hiszen ez szinte jeges – vacogott az angyal, ahogy lassan a vízbe merült. A fogai összeverődtek, úgy remegett, de Ida csak nevetett. – Csak az első pillanatban tűnik úgy! A kibírhatatlanul hideg víz apránként selymesen langyossá vált, és lehűtötte az angyallány égő testét. Felfrissülve lépdelt ki a lépcsőn, hogy megtörölközzék, amikor két lány sietett hozzá, hogy illatos olajokkal bekenjék. Machiel ellenkezni
akart, de a finom esszenciák simogatták minden porcikáját, így hagyta, hogy beolajozzák. Mire kifésülték a haját, már nem is bánta, hogy idegen kezek érintették. Ida ezalatt egy tojáshéj színű ruhát vett elő, amely hasonlított a korábban viseltekhez: hosszú ujjú volt, s szinte a földig ért. A teteje szűk szabású, az alja lágyan bővülő, a derekát arasznyi vastag bőröv díszítette. A nyakrésze és az ujja hímzett mintáiban parányi hegyikristályok csillogtak. A két lány segített felvenni a ruhát, majd alsóneműt és puha cipőt húztak rá. A fejére egy virágokból font koszorút tettek, amelyet szintén hegyikristályok díszítettek. Ahogy jobban megnézte őket, észrevette, hogy mindbe rúnajeleket véstek. – Ez gyönyörű – nézett Idára, aki jókedvűen bólintott. – Nálad szebb menyasszonyt aligha látott ez a város! A lány hozzá hasonlóan ünneplőbe öltözött, akárcsak a segítőik. Ők is koszorút viseltek, de nem fehéret, hanem színes, rózsaszín és lila virágokból fonottat. – Köszönöm, Ida – ölelte át meghatottan. – Köszönöm, hogy ilyen kedvesek vagytok velem! – Harald király öröme a mi örömünk! Kívánom, hogy tökéletesen sikerüljön ez a nap! A ti napotok. – És most? – nézett rá a lány izgatottan. – Most a bátyám a leendő férjedhez kísér. – Rendben – Machiel izgatottan húzgálta a ruháját. – Szerinted tetszeni fogok neki? Úgy feszül rajtam. Nem kellett volna valami bővebbet felvennem? Ida felnevetett. – Teltebb vagy mellben és csípőben, mint mi. Köszönd meg Odinnak, hogy ilyen bőkezűen bánt veled, amikor a szépséget osztotta. A nők ölni tudnának azért, hogy olyan testük legyen, mint neked. A férfiak ilyen fehérnépről álmodnak, mint amilyen te vagy. Hát sosem mondták ezt neked? – Hát, ebben a formában nem igazán… Inkább az ellenkezőjét.
– Ugyan, kedvesem. A nők irigyek, meg se halld a sziszegésüket! Ha tudni akarod az igazságot, nézz a férfiak szemébe, és meglátod, milyen vagy igaziból! Bár, ez lehet, nem a legjobb tanács – folytatta kuncogva –, hisz így is olyan áhítattal bámulnak rád, hogy aztán kihal a női lakosság. Machiel elnevette magát. – Te mégis kedves vagy velem. Neked nem tetszik a király? – Hát, ne is kérdezd… – Helga nagyot sóhajtott, de a szemében huncut fény csillant. – Jobb, ha nem tudsz róla. Azt hiszem, beleszerettem valakibe. – Tényleg? Kérlek, kérlek, mondd el, hogy ki az! – Nem lehet. Nem értenéd meg. És félek, más sem. – Ne csináld ezt, Ida. Te vagy itt az egyetlen nő, aki igazán jó hozzám. Hadd segítsek én is neked! – Gondolod, hogy segíthetnél? – Az attól függ, kiről beszélünk. – Kérlek, hagyjatok magunkra! – szólt Ida a cselédekhez, és amikor bezáródott mögöttük az ajtó, leroskadt egy padra. – Na, ne csigázz már! – De nem árulod el Haraldnak? Sem a bátyámnak? – Miért nem szabad elárulni nekik? Ida arca elkeskenyedett. – Mert megharagudnának… Machiel megrázta a fejét. – Nem értem. Hány éves is vagy? – Tizenkilenc múltam. – És szabadon választhatsz párt magadnak? – Nem. A bátyám nemesember. A szüléink meghaltak, így Leif dönti el, ki lesz majd a számomra legalkalmasabb férj. Mivel Haraldot a fogadott bátyjának tartja, nyilván kikéri majd az ő tanácsát is, így lényegében ketten döntenek felőlem. – Hát akkor mondd meg nekik, ki után ég a szíved! Ida kék szeme szomorúan csillogott.
– Nálunk ez nem így megy, Machiel… Sosem fogadnák el őt. – Miért, kit szeretsz? – Eriket. Erik Björnssont. Machiel szája tátva maradt. – Te beleszerettél Erikbe? – Csssss! Ne ilyen hangosan! – De honnan ismered egyáltalán? – Egyszer összefutottunk az erdőben, valahol a határvonal mentén. Megcsúsztam egy domboldalban és lebucskáztam a bokrok közt, amikor valaki elkapott. Csak néhány röpke pillanat volt, hisz a többiek mögöttem voltak. Mennem kellett. De belém égett az arca és a figyelmessége, ahogy a karjába vett. Az illatát most is érzem, és ha a mosolyára gondolok, elgyengül a szívem. – Hát, megleptél – sóhajtotta Machiel. – Erik nagyon szép férfi és sokkal kedvesebb, mint az öccse. Ráadásul valami azt súgja, odavan a szőke nőkért – tette hozzá kajánul. – És akkor ott, a domboldalban, tudtatok valamit beszélni? – Csak néhány szót. A nevemet kérdezte, és hogy találkozhatunk-e még. – És erre mit feleltél? – Hogy nem lehet. Elmondtam, hogy Leif húga vagyok. Az ellenségének születtem. – Csoda, hogy nem bántott… – Esze ágában nem volt. – Akkor miért nem találkozol vele újra? – Nem mehetek át a földjükre. A népeink gyűlölik egymást. – Erik nem hagyná, hogy bántsanak. – Harald és Leif árulásnak éreznék, ha az ellenségükkel találkoznék. Ha pedig megtudnák, hogy beleszerettem, nyomban hozzáadnának valami öreg szövetségeshez, csak hogy ne keveredjek bajba…
– Ida, ígérem, hogy segítek neked! – Machiel megcsókolta a lány arcát. – Megtennéd? – Hogyne tenném. A szerelmi ügyekkel való foglalatoskodás a lételemem – mondta nevetve az angyallány. Kintről dörömbölés hallatszott. – Mi lesz már? Meddig készülődtök? – hallatszott Leif rekedtes hangja. – Mindenki rátok vár! – Gyere! Menjünk! – pattant fel Ida. Megigazította Machiel barna loknijait, majd elrendezte a virágokat és a földre omló ruha hímzett alját. – Hogy kipirultál! – simogatta meg az angyallány arcát. – Harald király el lesz ragadtatva tőled. Kiléptek az épületből, ahol Leif várt rájuk. – Szabad? – kérdezte a férfi és Machiel felé nyújtotta a karját. – Köszönöm – nézett rá hálásan a lány, ám amikor a norvég nem a part felé, hanem az ellenkező irányba indult el vele, megtorpant. – Hová viszel? – Van egy kis meglepetésem számodra – morogta a katona, de a bajsza alatt szélesen elvigyorodott. – No, ne kéresd már magad! Örülni fogsz! Machiel engedelmesen követte egészen a csarnokig, ahol Leif megállította. – Most hunyd le a szemed, és csak akkor nyisd ki, ha szólok! Az angyallány becsukta a szemét, de a szíve olyan hevesen dobogott, hogy szinte fájt. El sem tudta képzelni, mi vár rá. – Meddig kell még várnom? – kérdezte, amikor elfojtott nevetést hallott maga előtt. – Leif! Ne csináld ezt velem! Én nem bírom a meglepetéseket! – toporgott egyhelyben, mire a nevetés hangosabbá vált. – Leifl Most már, ha engeded, ha nem, kinyitom a szemem! A hatalmas őzike szempár elkerekedett az elé táruló látványtól.
– Elijah? Sophiel? Gabriel? Bardo! Ariel! Ramodiel! Uriel! Muriel! Hát mindenki eljött! – Machiel meghatottan ölelte át a magas angyalokat, majd Sophiel nyakába ugrott. – Nem is sejtitek, milyen sokat jelent ez nekem! De honnan tudtátok? – Én szóltam nekik – felelte Leif. – A királyom legfontosabb kívánsága azt volt, hogy hozzam el őket a nagy napra, hogy velünk ünnepeljenek. – És hol van Lamachael és Szilaj? – Őket elvesztettük – mondta Uriel. – Frídr megölte őket. Machiel szomorúan nézett rájuk, ám Elijah nem hagyta, hogy búslakodjon. – Ez a te napod, Machiel. Ne bánkódj most miattuk. Ők már Atyánknál vannak, onnan néznek rád. – Kissé távolabb kísérte az angyallányt, miközben mélyen a szemébe nézett. – Inkább azt mondd meg nekem, hogy jól meggondoltad-e ezt az esküvőt. Valóban akarod ezt a frigyet? – Igen. – És szerelmes vagy Haraldba? – Igen, nagyon szeretem őt. – Értelek, de nem sokkal ezelőtt még… tudod… – lopva Arielre pillantott. – Őt már kiheverted? Belé már nem vagy szerelmes? – Miért, két emberbe is lehet szerelmes az ember? Elijah elnevette magát. – Nem, kicsi lány, de te olyan őrült vagy, hogy tőled minden kitelik. Azért is kérdeztelek meg. Mert, ha úgy érzed, őt is szereted, akkor egyiket sem szereted igazán. Már Haraldé a szívem, úgy érzem. Szeretnék a felesége lenni. – És ha megöregszik? Ha meghal egy nap? Machiel arca elszomorodott. – Erre nem is gondoltam. A Sötét Angyal felsóhajtott.
– Ő egy halandó. Te mindig ilyen szép és fiatal maradsz, de az ő teste idővel elfárad, és egy nap a lelke messzire száll majd… Erre nem gondoltál? – Akkor majd én is vele halok – felelte durcásan Machiel. – Istenem – sóhajtotta Elijah. – Ettől féltem. Hát ennyire szereted őt? – Még ennél is jobban. És nem érdekel, ha megöregszik, akkor is szeretni fogom. – És ha gyermekeket akar majd? Akkor mi lesz veled? – Nem tudom. Lehet egyáltalán gyermekem? – Mizarielnek sosem lett, holott sok-sok halandó férfival szeretkezett. Sophiel más kérdés, ő nem hált halandókkal… és ha rajtam múlik, nem is fog – tette hozzá mosolyogva. – De hogy veled mi a helyzet, csak odafent tudják. Aggódom miattad. Olyan gyorsan, olyan meggondolatlanul vágtál ebbe a kapcsolatba. – De mit kéne átgondolnom az érzéseimen? – Csak féltelek, ennyi az egész. Lehet, ha Ariellel szerelmeskedsz Harald király helyett, most belé lennél ilyen szerelmes. Nem látok a fejedbe, nem tudom, mit érzel. – Ariel nem akart engem, te is tudod. – Ariel nem az a lerohanós típus, de nézz csak rá. Betyárbecsületből eljött, de gyanítom, romokban van miattad a lelke. – És ha tévedsz? De ha nem tévedsz, akkor sem tudok mit tenni. Szerelmes lettem Haraldba. Nem én akartam, hogy így legyen, egyszerűen csak megtörtént, de azóta boldog vagyok, és úgy érzem, értelmet nyert az életem. – Rendben. Ha így érzed, akkor jó. – Szerinted helyesen cselekszem? Elijah elmosolyodott. – A szíved mit súg? – Azt, hogy igen.
– Akkor jól döntöttél. Harald király jó ember és erős harcos, vigyázni fog rád. Mi pedig mindig a közeledben leszünk, számíthatsz ránk. – Tényleg? – a lány szeme könnybe lábadt, ahogy átölelte a Sötét Angyal derekát. – Tényleg – simogatta meg a barna fürtöket. – Idelent egy család vagyunk. Vigyáznunk kell egymásra. De most már indulnunk kéne. Több száz ember vár rád odalent. Hamarosan te leszel a norvégok szépséges királynéja. Machiel megtorpant. – Nem szeretnek engem, Elijah – nézett szomorúan a magas férfira. – A nők gyűlölnek, világosan a tudtomra adták. – Persze, hogy gyűlölnek, hisz szép vagy. A halandó nők sajnos ilyenek. Sophielt és Murielt is megfojtanák egy kanál vízben. Nézz csak körül majd egy kicsit figyelmesebben… De majd megszokják, hogy ilyen vagy, és megszeretik a lényedet. Harald király nem fogja hagyni, hogy bántsanak. A lány felé nyújtotta a karját, Machiel pedig belekarolt és lassan hátranézett. Mögöttük lépkedtek a társaik. Mindkét angyallánynak rózsaszín-lila virágokból font koszorú volt a hajában. Sophiel mályvaszínű, Muriel pedig orgonalila ruhát viselt. Machiel büszkén gondolt arra, ha nővéreit meglátják a norvég asszonyok, elsárgulnak az irigységtől. Mögöttük lépkedtek daliás fivérei, szépen felöltözve. Lassan haladtak végig a part felé vezető ösvényen, ahol a vendégsereg vidáman kurjongatva várta őket. Machiel látta az elámult tekinteteket, ahogy a nők a fivéreit nézték, és ahogy a férfiak a nővérein feledték a szemüket. De aztán meglátta a part menti réten ácsorgó Harald királyt, és attól kezdve senki másra nem tudott figyelni. A szőke férfi hozzá hasonlóan drapp inget és világos bőrnadrágot viselt, a lábán szarvasbőr csizmát. A derekára két bőröv simult, a nyakában fényes láncon csillogó medál, Thor kalapácsa lógott. A haja szinte világított, ahogy
rásütött a nap, de ennél is szebben ragyogott a szeme, amint meglátta aráját. Egy lapos sziklán állt egy idősebb asszonnyal, akinek a szeme erősen feketére volt festve. A hajában csontokat viselt, a ruháján megannyi szőrmét. Machiel úgy gondolta, ő lehet a sámán. Lassan odaértek a norvég királyhoz, aki boldogan sietett a lány elé, és forrón magához ölelte. Az angyalok hátrébb álltak a nekik fenntartott ünnepi helyre, hogy mindenki jól láthassa az ifjú párt. Harald megfogta Machiel kezét és a sámán elé lépett, aki a magasba emelte a karját és beszélni kezdett. Odin és Freya áldását kérte a megkötendő frigyre, majd maga is megáldotta a norvég királyt és leendő hitvesét, hosszú életet, egészséges gyermekeket és gazdagságot kívánva nekik. Eztán a király átadta a kardját, mire a sámán Machiel felé nyújtotta, és így szólt: – Machiel, kívánsz-e az előtted álló Harald Tryggvason felesége lenni? – Igen – felelte az angyallány, és az arca csak úgy ragyogott. A sámán a kezébe adta a férfi kardját. – Fogadd ezt a kardot, amely férjed dédatyáitól származik, és őrizd meg elsőszülött fiúgyermeketek számára! Vigyázza e kard harcos életét és szerető népét, aki királyaként tiszteli és szereti majd őt! Eztán Haraldhoz fordult. – Harald Tryggvason, kívánsz-e az előtted álló Machiel férje lenni? – Igen – mondta a szőke férfi, és mosolyogva nézett a lányra. Elijah a sámán felé nyújtotta saját, ónix-berakásos kardját. Az ifjú pár meghatottan nézett rá, mire Elijah bólintott. A sámán elfogadta a fegyvert, és átadta a királynak. – Fogadd ezt a kardot, amely feleséged fivéreitől származik, és magában hordozza az ő erejüket és szeretetüket, amely
mostantól rád vigyáz. Az ő családja mostantól a tiéd is, örömben, bánatban, békében és háborúban. Az istenek vigyázzák lépteiteket! Harald eztán a kardok hegyéhez nyúlt, amelyen két karikagyűrű csillogott. Egymás ujjára húzták a gyűrűket, majd a sámán a magasba emelte a kezüket. – Norvégia királya és királynéja! – kiáltotta. A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Az örömteli hangzavarba beleremegtek az öböl fölé nyúló hegyek. A nap utolsó sugaraival bearanyozta a szerelmeseket. Harald átölelte a lányt, és lágyan megcsókolta az ajkát, az emberek pedig még hangosabban ujjongtak. – Helyesek nagyon – motyogta Ramodiel a hátsó sorban. Sophiel is lelkesen bólogatott. – Szerintem is gyönyörűek együtt. Látszik, hogy Harald mennyire szereti őt. Uriel és Bardo is elégedetten kiabált, csak Ariel nézte szótlanul a ceremóniát. – Ugyan, tesó, vágj már kicsit jobb pofát az ünnepséghez! – lökte oldalba a Démonvadász. – A kicsi lány boldog, örülj te is az örömének! – Nem tudom, mi szükség volt azonnal házasságot kötniük – felelte halkan. – A norvég imádja őt, te is láthatod. Magához akarta kötni és úgy látszik, ez Machielnek sem volt ellenére. – Hát igen… látom. – Mi bánt ennyire, Ariel? – suttogta Uriel. – Hisz te nem akartál tőle semmit, nem igaz? – De – bólintott a Látomások Angyala, ám ahogy a nap felé fordította a tekintetét, kék szemében megcsillant a bánat. – Istenem, ne most találd ki, hogy tetszett neked! – Nem, Uriel, szó sincs róla! Nem nekem való a szerelem – mondta, majd az ifjú pár elé lépett, hogy elsőként gratuláljon nekik. Machiel egy pillanatra megdermedt, ahogy a vörös hajú
angyal költőien szép arcába nézett, és érezte, ahogy Harald teste is megfeszül, ám Ariel így szólt. – Kívánom nektek, hogy nagyon boldog és vidám házasságotok legyen! – lágyan megcsókolta Machiel arcát, majd kezet nyújtott Haraldnak. – Vigyázz rá nagyon! – nézett a szemébe. – Ez a lány mindenkinél többet ér! Kérlek… szeresd őt a szíved minden szerelmével! Az angyallány szeme könnybe lábadt, és amikor Ariel távozni akart, átölelte. Bár boldog volt, úgy érezte, a szíve megszakad Ariel jóságától. – Köszönöm – mondta. – Köszönöm, hogy ilyen nagyvonalú vagy velünk! A Látomások Angyala biccentett, majd átadta a helyét a többieknek. Sophiel és Muriel nevetve ölelték át a kis angyallányt, és észre sem vették, milyen áhítattal bámulja őket az időközben elcsendesedett tömeg. Az emberek érezték, hogy ők mások, mint a hétköznapi halandók, de nem tudták hová tenni az éterien szép vonásaikat, a bőrükből áradó édes illatot és az őket körüllengő megfoghatatlan, időtlen tökéletességet. Bardo következett. Vigyorogva ölelte magához az ifjú párt. – Remélem, hangos-szerelmes házasságotok lesz. Tessék néha földhöz vágni egy-egy tányért és kiabálni, aztán édesen kibékülni és tüzesen szerelmeskedni. Az élet akkor szép, ha mozgalmas és zajos. Kívánom nektek a legjobbakat! A többi angyal következett, végül Elijah. Harald király megölelte a Sötét Angyalt. – Köszönöm, amit értünk tettél! Örökké hálás leszek neked ezért. A kardod pedig… Nagyon sokat jelent ez nekem. – A kardom védelmezzen téged, Harald király! Tudnod kell, hogy mindig számíthatsz ránk! Cserébe csak annyit kérek, vigyázz nagyon a feleségedre! – Azzal megcsókolta Machiel arcát, és átadta a helyét a viking nemeseknek, akik hozzájuk hasonlóan megáldották és felköszöntötték az ifjú párt.
A norvégok gyönyörködve nézték Machielt, aki bár csak férje válláig ért, babaarcával, aláomló, fényes barna hajával, az ünnepi öltözetében kirítt a tömegből. Harald büszkén feszített mellette, le sem tagadhatta volna, mennyire boldog. Közben azonban óvón figyelte a lányt, és amikor a nyakába csókolt, megkérdezte. – Nem fáradtál el? Minden rendben? Machiel boldogan bújt hozzá. Bár rettenetesen kimerült a sok élménytől és izgalomtól, pontosan tudta, élete egyik legboldogabb napja ez, és érezte, hogy helyesen döntött, amikor a szívére hallgatott. A nap lassan alábukott a kék hegyek mögé, s a rét levegője hűvösebbé vált. Az utolsó gratulálók is az ifjú pár elé értek majd a sámán hangosan felkiáltott. – Most pedig kezdődjék a versenyfutás! Kérem, mindkét fél nemzetségéből álljon elő a két leggyorsabb harcos! – Milyen versenyfutás ez? – nézett Machiel Haraldra. – Mindkettőnk családjából két-két versenyzőnek kell elfutnia a csarnokig. A táv nem nagy, talán egy mérföld, de nem is ez a lényeg. Amelyikük nyer, annak a családját a másik nemzetsége szolgálja majd ki az ünnep hete alatt. Ez csak amolyan játékos versengés, ami megalapozza a hangulatot. Machiel felkacagott. – Hát, akkor vesztettetek, jobb, ha tőlem tudod. – Ne becsülj alá minket! Iszonyú gyorsak vagyunk – nevetett a király is, majd az emberei felé kiáltott. – Leif! Olaf! Vállaljátok? Azok ketten vigyorogva bólintottak. Elijah a társaihoz fordult. – Ne maradjunk szégyenben. Ramodiel? Bardo? – Én utálok futni – dörmögte a szőke angyal. – Fusson inkább Uriel vagy Ariel. – Rendben, vállalom – bólintott a Látomások Angyala, mire Elijah vállon veregette.
– Köszönöm! Örülök, hogy jobb színben látlak… – Igyekszem.
A négy férfi a rajtvonalhoz állt. Ramodiel kuncogott, Ariel pedig vállon lökte. – Vedd már komolyan, kölyök, különben mi fogjuk őket szolgálni. – Viccelsz? Négykézláb is lehagyjuk őket – heherészett Ramodiel, míg Ariel hétrét görnyedt a nevetéstől. – Ezek beittak? – kérdezte Elijah a mellette álló Bardo-t. – Egy kicsit – vonta meg a vállát a szőke angyal. – Jól van, ne nézz már így rám! Meleg volt, ők meg szomjasak. – Istenem… ezek így fognak futni? Közben a sámán felüvöltött és a norvégok meglódultak, de Ariel és Ramodiel még mindig a fűben térdepelve nevettek. – Menjetek már! – ordított rájuk Uriel, de ő is hahotázott. – Hogy ti mit műveltek… az nem igaz. Ariel és Ramodiel nekilódultak, de nem úgy tűnt, hogy aggasztanák őket az előttük rohanó harcosok. Lazán futottak utánuk, egymást lökdösve. – Még mindig olyan biztos vagy bennük? – vonta fel Harald a szemöldökét, mire Machiel hirtelen rájuk kiáltott. – Ariel! Ramodiel! Nekem fontos ez a verseny! A két angyal hátranézett, majd egymásra, aztán nekilódultak. Alig lehetett szemmel követni, olyan gyorsan szedték a lábukat. Még egy kőhajításnyira lehetett a cél, de olyan svunggal hagyták le a norvégokat, hogy azok kis híján elzuhantak az angyalok nyomán keletkezett menetszéltől. Amikor célba értek, a döbbenettől az ünneplő tömeg ajkára fagyott a szó, ám aztán kitört az ünnepi ováció. – Ilyet még életemben nem láttam – mondta Harald a lánynak. – Te is gyors vagy, de ők… Ez egészen elképesztő! – Az is elképesztő, hogy már most beittak – bólogatott a lány. – Mi lesz velük a nap végére?
– Ne aggódj, az enyémek is az asztal alól köszöntik a holnapot – nevetett a férfi. – Alaposan megünnepeljük ezt a frigyet, hogy soha ne feledjük el. Machiel felé fordult. – Hogy is felejthetnénk el? Te vagy a legjobb dolog, ami velem történhetett. – Tényleg így érzed? Ugye, nem csak a kedvemben akarsz járni? – Nem, Harald. Nagyon szeretlek téged. A férfi ezüst szemében azonban szomorúság bujkált. – Azt mondtad, Ariel nem szerelmes beléd. – Igen, mert így is van. – Én mégis úgy láttam, összetört ma a szíve. Machiel átölelte a derekát. – Én is észrevettem, pedig korábban semmi jelét nem adta, hogy bármit is érezne irántam. Most viszont magad is láthattad, hogy jót akar nekünk. – Alapvetően neked, kincsem. Az a férfi annyira szeret téged, hogy még arra is képes, hogy örüljön az örömödnek, még akkor is, ha neki ez fájdalmat okoz. Machiel megrendülve nézett a férfira. – Miért mondod ezt nekem? – Mert tudni akarom, érzel-e még iránta valamit. Megértem azt is, ha igen, és nem foglak hibáztatni érte, de tudnom kell, mi zajlik a lelkedben. – Én téged szeretlek, hisz mondtam már – felelte halkan a lány. – Miért beszélünk erről? Mindenki ránk vár az étkezőcsarnokban. – Mert nekem fontos a múltad. Láttam, hogy ölelt meg Ariel. Tudom, hogy mindkettőtöknek fájt az a pillanat. Szeretném megérteni a lelkedet, érted? – Hát nem is haragszol ezért? – Inkább félek – sóhajtott a király. – Pedig hidd el, engem nem sok dolog rettent már meg.
– Nincs mitől félned! – az angyallány megsimogatta a férfi arcát, és végigfuttatta az ujjait az állát borító világos borostán. – Szerelmes vagyok beléd, ez az egyetlen, amit biztosan tudok. Minden porcikád vonz, akárcsak a hangod, az érintésed, az illatod vagy a nevetésed. Sosem éreztem így még senki iránt. Arielt szeretem, de már nem úgy, mint régen, hanem mint egy régi jó barátot, aki nagyon kedves a szívemnek. – Félek, melletted hamar megtudom, milyen a féltékenység – mormogta a férfi –, pedig korábban hírből sem ismertem ezt az érzést. – Soha nem fogok okot adni arra, hogy féltékeny legyél. Szeretnélek boldoggá tenni. Harald magához ölelte a lányt, és felsóhajtott. – Te vagy az én legféltettebb kincsem, Machiel. És most, hogy az enyém lettél, hidd el, nincs nálam boldogabb férfi a földkerekségen. Két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta. De ez már nem a tömegnek szánt, óvatos csók volt, hanem az a fajta perzselő, mindent felemésztő csók, amit csak ők ketten ismertek. Az angyallány megadón olvadt újdonsült ura karjába, aki szenvedélyesen ölelte át, és úgy tűnt, soha nem ér véget a csókjuk. – Azt hiszem, jobb, ha most elengedlek, mert aztán hiába várnak ránk odalent – mondta nevetve a férfi, majd megfogta Machiel kezét, és a csarnok felé sietett vele. Ott megállt és átkarolta a lány derekát. – Óvatosan lépd át a küszöböt, mert úgy tartják, olyan lesz a házasságunk idelent és odaát, a Valhallában, ahogy itt egyik helyiségből a másikba lépünk. Az angyallány kecsesen megemelte a szoknyáját és a lábát, majd ahogy a férfi megemelte, átlibbent a küszöbön. Odabent újabb üdvrivalgás fogadta őket, majd megjelentek a szolgálók, és sültekkel, gyümölcsökkel, valamint söröskupákkal rakták meg az asztalokat.
Harald és Machiel a fő asztalnál foglaltak helyet, mindkettejük oldalán a saját rokonságuk. A vesztes csapat tagjai előszeretettel töltögették az angyalok poharait, akik egyre jobban eláztak, de Elijah nem bántotta őket. Jól tudta ugyanis, talán ez az utolsó éjszakájuk, ahol jókedvűen, épen és egészségesen együtt lehetnek, mert aztán jön Azrael serege és a fekete leves, ő maga nem ivott, szemmel tartotta a társaságot. – A jövő nyomaszt ennyire? – bújt hozzá Sophiel. A férfi átkarolta a derekát, és az ölébe húzta. – A közeljövő – mondta, és arcát az angyal puha nyakához nyomta. – Érzem, hogy közelednek… Holnap vissza kell mennünk Erikékhez. – Sajnálom. – Hát még én. – De azért van remény? – a lány a férfi sötét tincseibe túrt és megcsókolta a homlokát. – Nem sok. Sophiel csendesen üldögélt az ölében, de érezte, a férfi mennyire elkeseredetten öleli őt. – Szeretnék veled megbeszélni valamit – mondta Elijah, de a hangjában annyi szomorúság volt, hogy a lány hátán végigfutott a hideg. – Ha az összecsapás során történne velem valami, szeretném, ha Bardo mellett maradnál egészen addig, amíg biztonságos helyre nem kerülsz. Ha pedig Bardo-val is történne valami, szeretném, ha Ramodiel vigyázna rád. Rendben? A kölyök időnként hebehurgyának tűnik, de remek harcos. Bízom benne. – Kérlek, ne mond] ilyeneket! Megrémítesz. – Mindenre fel kell készülnünk, akkor nem érhet meglepetés. Nem riogatni akarlak, távol álljon tőlem. Szeretnélek biztonságban tudni, ennyi az egész. – Miért hervadoztok ott az asztal végén? – kérdezte Ramodiel jókedvűen, és meglehetősen feldobott hangulatban
hozzájuk sietett. – Egy táncra, hercegnőm? – kérdezte az angyallányt. Elijah bólintott. – Vidd csak, ráfér egy kis mulatság! A fiatal angyalnak több sem kellett, felkapta a lányt, és néhány másodperccel később már a tömegben táncoltak. A Sötét Angyal csak nézte őket, ahogy mókáznak. Sophiel csilingelve kacagott, Ramodiel pedig úgy megforgatta, hogy alig tudott megállni a lábán. Elijah elmosolyodott. Szerette a lányt, és szerette a testvéreit. Sajgott a szíve a gondolattól, hogy Azrael mindent tönkretehet. Az ünnepség időközben a tetőfokára hágott. A zene dübörgött, a vikingek ordítva énekeltek, ittak és az asztalokra ugorva táncoltak. Néhányan összeverekedtek, míg a szerelmesek összebújtak. A helyiségben felforrt a levegő, így sok férfi félmeztelenre vetkőzött. Az angyalok meglepetten nézték, hogy szinte mindegyikük testét tetoválás borítja. De nem csak rajzok, mély hegek és varrott sebek is jócskán voltak rajtuk, így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a norvég vikingek nem a szántóföldeken töltik az idejüket, hanem csatatereken. Machiel Harald mellett ült, és érdeklődve hallgatta a szomszédos dán uradalmak fejeinek beszámolóit, akik skóciai és írországi portyáikról meséltek. Meglehetősen fáradt volt már, és az ünnepi bor is jócskán a fejébe szállt, de eszébe sem jutott panaszkodni. A lelke szárnyalt: testvéreire nézett és boldog volt attól, hogy látta, milyen jól érzik magukat. Sophiel és Muriel a vikingekkel táncoltak, míg a többiek az asztalok mellett iszogattak és nagyokat nevettek. A lány a férjére nézett, és melegség öntötte el a szívét. Haraldot szemmel láthatóan rajongásig szerette a népe, noha sokkal fiatalabb volt, mint a legtöbb vezére és a szövetségesei. A király megérezte a lány pillantását, és hozzá fordult. – Hogy bírod a hangzavart?
– Remekül. Hálás vagyok, amiért meghívtad a testvéreimet. – Csak természetes… Hat fáklyás férfi és nő jelent meg, és felsorakoztak előttük, mintegy utat mutatva az ifjú párnak, mire mindenki dobolni kezdett az asztalon. – Most mi lesz? Kik ők? – A tanúk, akik elkísérnek minket a nászéjszakánk helyszínére. – De aztán elmennek? – nézett rá Machiel elkerekedett szemmel. A férfi felnevetett. – Persze, hogy elmennek. Csak mi maradunk ott: te és én. – Hol ott? – Mindjárt meglátod – felelte, majd kézen fogta a lányt, és elindult a fáklyás alakok után. Kisétáltak az épületből, le a partra egy eldugott öbölig, ahol egy kisebb, fedetlen faépület állt. Az oldalain megannyi színes vászonanyag és kövekkel díszített lánc lógott. Körülötte fáklyák világítottak, odabent pedig, már amennyire a megmeglebbenő kendők között látni lehetett, egy kényelmes, szőrmékkel letakart ágy várt a szerelmesekre. A kíséret megállt az épület előtt. A nők Machielhez léptek és levették a virágkoszorúját, majd egy fehér gyolcskendőbe tekerték és az ágy végébe tették. – Ez az elsőszülött lányotoké lesz majd – magyarázta az egyik, majd mindannyian Freya áldását kérték a házaspárra, és a férfiakkal együtt távoztak. Az angyallány izgatottan forgatta az ujjai között a fagerendákról lelógó, drótszálakkal összetekert, színes kavicsokat. – Ezt csak nekünk készítették? – kérdezte, miközben végigsimította a színes anyagokat. – Igen – Harald az oszlopnak dőlve nézte Machielt. – Tetszik?
– Imádom – kuncogott a lány és levette a cipőjét, majd a partra futó hűvös vízben lemosta a lábát. – Bemehetek? – Kérlek – mondta a férfi és maga is az angyallány után ment. Hanyatt feküdtek az ágyon. Felettük a csillagos ég ragyogott, előttük a tenger hullámai csobogtak, s a víz felől kellemesen hűvös szellő fújt. A lengedező kendők tökéletesen eltakarták őket, bár az öböl üres volt. A mulatozó násznép hangja a csarnokból visszhangzott a sötétben. – Boldog vagy? – kérdezte a férfi, miközben a csillagokat nézték. – Sosem voltam boldogabb – mondta a lány és felkönyökölt. Harald szemébe nézett, amelyben visszatükröződtek a felettük ragyogó fények. – És te? – Én sem voltam még boldogabb. Ha tehetném, megállítanám az időt. Machiel felnevetett. – Nem gondoltam, hogy valaha is feleség leszek. – Én pedig nem gondoltam, hogy valaha is megnősülök. Mindig is taszított a gondolat, hogy valakit egy életre magamhoz kössek. Hiszed vagy sem, sosem voltam valami érzelmes típus. Mielőtt megismertelek, nem ragaszkodtam senkihez. Túlságosan is kemény, könyörtelen életet éltem, és túlságosan is szabadnak születtem… Aztán megjelentél abban a rémes katonaruhában, és amikor a csuklya alól előbukkant a bájos kis arcod, tudtam, hogy végem van… Harald felült, és az ölébe ültette a lányt. Már nem nevetett. Tekintetében a vágy tüze égett. Szája a lány ajkára tapadt, keze a hajába túrt. Machiel szája megadón nyílt meg, teste a férfiéhoz simult. Harald kigombolta a lány ruháját, majd levette a sajátját is. Szenvedélyesen csókolta és simogatta a feleségét, aki vággyal telve olvadt a karjába, őrülten kívánta a férfit, és hamar ráérzett, mivel okozhat örömet neki. A norvég király
megremegett a lány érintésétől, ajkának melegétől és erőtlenül dőlt hátra, amikor Machiel végigcsókolta a testét. – Megőrjítesz – nézett rá, és a lány kezét a mellkasára tette. – Érzed? – kérdezte zihálva. – Majd' kiugrik a szívem a helyéről… – Akkor kezdek rájönni, mi esik jól neked – felelte Machiel mosolyogva, mire a férfi a szőrmékre fektette. Addig csókolta és simogatta, míg a lány teste beleremegett a gyönyörbe, óvatosan hatolt belé, mintha ez lenne az első alkalom, de amikor érezte, mennyire élvezi a köré fonódó puha test a férfierejét, vadabb ütemre váltott. A lány a vállába kapaszkodott, ajka az övét kereste, és amikor rátalált és a csókjaiba veszett, kis híján elsírta magát a gyönyörtől. A férfi vére felforrt, ahogy elmerült a szerelme testében, és megszűnt körülötte létezni a világ. Machiel egyre csak Harald arcát nézte, és belemarkolt szőke tincseibe, amikor a kéj végigsöpört a testén. Arcát a férfi nyakába temette, és a nevét suttogta a sötétben. A férfi ölelte, csókolta, a lány hamvas teste teljesen megrészegítette. Remegett élvezettől, szerelem átitatta minden mozdulatát. Machiel telt keblei a mellkasának nyomódtak, amitől még jobban elöntötte a forróság. Megmarkolta a lány csípőjét és vadul szerette. Machiel felsikoltott az élvezettől, majd miután a férfi is beleremegett a kéjbe, zihálva hanyatlott a vállára. Harald a karjába vette és ringatta. – Jól vagy? Nem voltam durva veled? – Imádok mindent, amit velem teszel – felelte cseppet sem szégyenlősen a lány, miközben a férje mellkasához bújt. A norvég király betakarta Machielt, majd finoman cirógatta a vállát, és amikor elaludt, nem érzett mást, csak édes virágillatot.
Másnap reggel a nap lágy sugarai és a hullámzó tenger csobogása ébresztette fel őket. Harald megcsókolta a lányt, majd kisimította az arcából a haját. – Jól aludtál, kis feleségem? Machiel átkarolta a nyakát. – Nagyon. Veled minden annyira jó, hogy néha attól félek, csak álmodom. – Hát, ezt én is elmondhatom – morogta a férfi, és végigsimította a lány csupasz keblét és lágy hasát. – Másképp is el tudnám tölteni veled az időt, de muszáj felkelnünk. A vendégeink reggeli után adják át az ajándékainkat. A sátortól nem messze halk beszélgetés hallatszott. Machiel kilesett a kendők közül. – A fáklyások azok. Hát mégis leskelődtek? – kérdezte kuncogva. A király felnevetett. – Dehogy. Azért jöttek, hogy segítsenek átöltözni. A feleségek más ruhát viselnek, mint a hajadonok, majd meglátod. – Azzal anyaszült meztelenül kisétált, és a hűs habokba merült. – Nem jössz? Fürdünk egyet! – Nem hideg a víz? – Felmelegítelek. A lány újra kilesett, és látta, hogy a közelben felsorakozott szolgálók vidáman néznek rá. – Így meglátnak… — suttogta Harald felé. A férfi a nők felé kiáltott. – Forduljatok el, kérlek! Az angyallány a tengerbe szaladt, de amint a hideg víz ellepte a testét, felsikoltott. – Harald, ez valami borzalmas! A király nevetett, és a karjába vette a lányt. Megdörzsölte a hátát, a csípőjét, a combját, de Machiel még mindig vacogva kapaszkodott belé.
– Jobb már? – Nem. Ti a jégtáblák közt is úszkáltok, mondd? – kérdezte dideregve, de a férfi jókedve lassan átragadt rá. – Ezekben a hónapokban a legmelegebb a víz, csak most még korán van, nem süt ide a nap, ezért érzed hidegnek. Idővel majd megszereted. – Hát, ebben azért nem lennék olyan biztos. A gőzfürdőben is majdnem megfulladtam. Úgy éreztem, kiég a szemem. A férfi hahotázott. – De milyen szép pirospozsgás lettél tőle. Mint egy igazi norvég lány. – Képzelem… – felelte Machiel és szorosan átölelte a király nyakát. – És most? Megvárjuk, amíg befagy körülöttünk a víz? – Nem, dehogy. Kimegyünk, átöltözünk, és irány a vendégsereg. Meglátod, mennyi ajándékot hoztak nekünk. Valami azt súgja, imádni fogod. – Hát jó, menjünk. Szeretem a meglepetéseket. A férfi a partra vitte a lányt, majd segített megtörölköznie. Magára öltötte a számára kikészített ünnepi ruhát: sötétkék nadrágot, inget, övét és bőrmellényt vett fel, hozzáillő csizmával. Közben a cselédek Machiel köré sereglettek, és ugyanolyan színű kék ruhába öltöztették. A haját kifésülték, majd néhány tincset kiválasztottak a halántékánál, és hátrafelé, több sorban befonták, a vastag hajzuhatag többi részét azonban szabadon hagyták. Dolguk végeztével sietve felkapták a házaspár levetett ruháit és eltűntek az öbölben. A király elégedetten nézett a fövenyen ácsorgó lányra. – Határozottan úgy festesz, mint a királyném – mondta, és megcsókolta Machiel kezét, amelyen finoman megmunkált aranygyűrű csillogott. – Tetszem neked? – Elmondhatatlanul. – Akkor jó. Szeretném, ha mindig szépnek látnál. – Nem kell aggódnod.
A lány átkarolta a derekát. – Miattad vagyok ilyen, ugye tudod? Te keltetted bennem életre a nőt. Mielőtt megismertelek, céltalan voltam és magányos. Most azonban úgy érzem, minden értelmet nyert körülöttem. – Ezt örömmel hallom – felelte a férfi, és megsimogatta Machiel arcát. Az emberei feléjük kurjongattak a távolból. – Éljenek az ifjú házasok! A csarnokba siettek, és a királyi pár számára előkészített trónusra ültek. Machiel idegenül feszengett a sajátjában, ám a férfi a keze után nyúlt, és megnyugtatóan köré fonta az ujjait. Közben egy nagyszakállú normann jelent meg előttük. Drága prémeket hozott, majd megáldotta a házasságukat. Utána egy kopasz dán uraság érkezett, aki gyönyörűen megmunkált ezüst tárgyakat tett eléjük egy dobozban. Mögötte sorban álltak a vendégek. Mindenki adott valami szépet a házasoknak, és mindenkinek volt néhány kedves szava hozzájuk. A sor végén az angyalok ácsorogtak. Bardo és Uriel egy faládát cipeltek, majd amikor ők következtek, nagy dörrenéssel a királyi pár elé rakták. Machiel el sem tudta képzelni, hogy mi lehet benne. Jó néhányszor elmondta Haraldnak, hogy idelent semmije nincs, de a férfit nem is érdekelte a hozománya. Most azonban kíváncsian nézték mindketten a hatalmas ládát. Sophiel és Muriel a láda elé libbentek, és könnyű kézzel kinyitották a veretes csatokat, majd felemelték a fedelét. A termen morajlás futott végig. A láda ugyanis telis-tele volt szikrázó ékkövekkel, arannyal, ezüsttel, míves ékszerekkel és szebbnél-szebb serlegekkel. – Ez a mi ajándékunk nektek – mondta nekik Elijah. – Kívánjuk, hogy a szerelmetek örökké tartson! Harald király a Sötét Angyalhoz sietett.
– Igen nagyvonalúak vagytok, de semmi szükség rá, hogy így elhalmozzatok minket – mondta halkan. – Machiel számomra többet ér minden kincsnél. Elijah elmosolyodott. – Éppen ezért jó helyen lesz nálatok mindez – ölelte meg a királyt. – Svartalfheim népének emlékét őrzi ez a láda. Emlékezzetek meg róluk is az ünnepség során! – Köszönjük! – mondta Harald, miközben Machiel is hozzájuk lépett. – Mennetek kell? – nézett rá szomorúan Elijahra. – Sötét fellegek gyűlnek – bólintott a férfi. – Erikéknek szükségük van ránk. – aztán Haraldra nézett. – Köszönünk mindent. Remélem, elkerül titeket a vihar! A király és a királyné egészen a partig kísérte az angyalokat, és addig ácsorogtak a fövenyen, amíg Erik sárkányfejes hajója eltűnt a fjordokban.
XVI. FEJEZET
Derült égből
Klippe városában harmadik napja folyt a mulatság. A nap épp nyugovóra tért, a vikingek örömtüzek mellett éltették az ifjú párt. A kupák színültig teltek árpasörrel és mézborral, a násznép időtlen bódulatban lebegett. Machiel a legnagyobb tűzrakás mellett, a férje ölében ült, és ábrándozva hallgatta a tőlük kissé távolabb ülő zenészek mélyen zengő énekét. Hirtelen lódobogás és veszett ordítozás hallatszott a csarnok mögül, majd belobbant az egyik épület teteje. Az ünneplő tömeg lassan ocsúdott csak fel, miközben ellenséges katonák özönlöttek rájuk. Könyörtelenül csaptak szét a jobbára fegyvertelen, békésen iszogató emberek közt, akik fejvesztve próbáltak menekülni. Halálsikolyok, fájdalmas hörgések és velőtrázó ordítás rázta meg az eget, miközben egyre több épület borult lángokba. Harald felugrott, és megragadta Machiel karját. – Maradj mellettem! A lány bólintott, a férfi pedig a feléjük közeledő harcosokra rontott, öten voltak, ám a norvég király úgy verte vissza őket, mintha fölényben lenne. Machiel csak a kardja villogását látta; a férfi minden mozdulata nyomán a földre zuhant egy-egy ellensége. Leif, Olaf és a többi harcos is a támadókra vetették magukat, ádáz küzdelem bontakozott ki.
Machiel felmarkolta az első keze ügyébe kerülő kardot, de valósággal sokkot kapott a vérfürdőtől, amivé a békés ünnepség fajult. Igyekezett hátrálni a dühöngő katonák közeléből, elsodródva ezzel Harald mellől. Az ellenség megszámlálhatatlanul özönlött befelé a kapun. Úgy tűnt, nagyon is jól tudták, hogy a norvégok és a szövetségeseik egyhetes ünnepet ülnek, hisz épp ez lehetett a céljuk: lemészárolni a védtelen tömeget… A norvégok azonban nem hagyták magukat. Haralddal az élen elszántan estek a páncélos katonáknak. Levágott végtagok repültek szerteszét, s a harcosok idővel a rájuk fröcskölő vértől ijesztőbben festettek, mint az ellenség. A dühük nőttön-nőtt, ahogy látták elesett asszonyaikat, barátaikat, a városban élő időseket és a lángokban álló házaikat. Két férfi támadt Machielre, de ő ügyesen ellépett előlük, és az egyiknek átvágta a torkát. A szívverése oly hevesen dübörgött a fülében, hogy alig hallott valamit a körülötte lévő lármából. Füst gomolygott a parton, így rosszul látta a felé közeledő szakállas katonát, aki szöges buzogányt lóbált a kezében. Hirtelen egy balta szelte át a levegőt, és a buzogányos fejébe fúródott. – Gyere ide, hozzám! – kiáltott rá Harald valahonnan a füstből, ám többen is rárontottak és elsodorták a lány látóteréből. Machiel előtt újabb behemót tűnt fel egy jókora bárddal. Az angyallányt leverte a víz. Bár társai odafent megtanították vívni, jól tudta, hogy éles helyzetben nem áll a helyzet magaslatán. A férfihoz három másik csatlakozott, és Machiel kezében megremegett a kard. Rátámadt a bárdos, és az angyallány azt hitte, ijedtében megáll a szíve. Elhajolt a felé zúgó penge elől, és az ellensége felé vágott. Az szitkozódva felordított és az oldalához kapott: a derekán felszakadt a bőrmellénye, a lány kardja vastagon feltépte a húsát. A másik háromra ordított, mire azok megrohamozták Machielt. Az elsőt
sikerült hasba szúrnia, ám a második átszúrta a vállát. A lány felnyögött fájdalmában, de azzal a lendülettel gyomron döfte a támadóját. Az hörögve rázuhant, a szájából kiömlő vér beterítette Machiel hasát. A lány öklendezni kezdett, és undorral rúgta le magáról a katonát, amikor valaki a hajánál fogva felrántotta a földről, és a torkának szegezte pengéjét. Az angyallány nem várt, és mielőtt a férfi megszólalhatott volna, ágyékon szúrta a kardjával. A válla sajgott, az izmai égtek, de nem pihenhetett; a bárdos újra támadt, ám ezúttal komolyabb segítsége akadt; két tucat katona szegődött mellé, és lihegve rohantak Machiel felé. Már félúton jártak, amikor egy világosszőke férfi vetődött közéjük és állatias vadsággal vágta őket miszlikbe. A bárdosnak egyetlen ütéssel hasította ketté a koponyáját, míg a másiknak az arcába vágta a baltáját. Harald király volt az, aki éktelen dühvel pusztította őket. Oly gyorsan mozgott a vagdalkozó harcosok közt, akár egy szellem, s néhány perc múlva vértől ragacsosan hevertek mindannyian a földön. Machielhez rohant. – Jól vagy? Nem sérültél meg? – Nem. Semmi bajom – mondta a lány, és megrendülve nézte, hogy alig ismeri fel a férfi arcát. Harald bőre szinte bordó volt a rászáradt vértől, egyedül világosszőke hajtincseiből és a szeméből látta, hogy ő az. – Gyere velem! – fogta meg a kezét a király. – Már nincsenek sokan, de jobb, ha a közelemben maradsz. A lány szorosan követte, ám újabb harcosok rontottak rájuk. Harald az elsőre vetette magát és a nyakába vágta a baltáját. Eztán kitépte kezéből, és Machiel lába elé hajította a halott pajzsát. – Tartsd magad előtt! Az angyallány felvette, ám az ujjai erősen zsibbadtak. A pajzs kisvártatva a földre hullott. A kezére nézett, de egyre kevésbé érezte az ujjait. A vállához nyúlt, ahonnan a vére
forrón csörgedezett a csuklójára. A király hátra fordult, és ráordított. – Vedd fel azt a pajzsot! Machiel utána nyúlt, de ahogy lehajolt, erősen megszédült. Felegyenesedett, ám abban a pillanatban nyílzápor zúdult feléje. Ösztönösen a kerek pajzs mögé bújt, amibe egyszerre hathét nyílvessző csapódott. A lány levegőért kapkodott. Átvette a sérült kezébe a pajzsot, a másikkal pedig megragadta a kardját. Harald után sietett, aki egy halott katona testével védte a sajátját a nyílzápor elől. Most ellökte magától a hullát, és a domboldalon közelítőkre tört, majd az oldalt felbukkanó Leiffel együtt hamar kivégezte mindet. Suhogó hang hallatszott a fák közül, mire felordított. – Machiel! A pajzsot! A lány leguggolt, és a pajzs mögé bújt, de nem látta pontosan, milyen irányból kell védekeznie, így a becsapódó nyilak egyike a combjába fúródott. A fájdalomtól a földre zuhant, de meg sem nyikkant. Nem akarta, hogy a férfi rá figyeljen, s az o bajával foglalkozzon, amikor a város lángokban állt. Az ajkába harapott és felnyüszített, de véres kezével befogta a száját. Ó, Istenem – gondolta –, nem fogom túlélni ezt az éjszakát. A combja remegett a fájdalomtól, de jól tudta, nem maradhat a parton. Harald és Leif felé intettek, hogy kövesse őket. Megmarkolta a nyílvesszőt és lehunyta a szemét. Csak egy pillanat az egész – motyogta elszántan –, csak egy pillanat és nem több. Azzal kitépte a húsából. A kín leírhatatlan volt. A halántékán patakokban folyt a veríték, a teste rázkódott a fájdalomtól. A sebére nézett és hányingere támadt. A combjában mély lyuk éktelenkedett, a. bőre szétmarcangolva, de a nyílhegy már nem volt benne. – Machiel! – rohant hozzá Harald. – Gyere! Sehol sem biztonságos most! Menjünk innen!
A lány lehajtotta a szoknyáját, feltápászkodott, és csendben követte a férfit. A pajzs menet közben kihullott a kezéből, de képtelen volt utána nyúlni. Végtelenül kimerült volt és mindene fájt. A combjából minden lépésnél kibuggyant a vér, érezte, hogy alig áll már a talpán. Felértek a csarnokhoz, ahol már csak Harald katonái voltak. Olaf jött eléjük. – Vége van – jelentette lihegve. – Mindet megöltük, a falon túliakat pedig foglyul ejtettük. – Hányan vannak? – kérdezte a király sötéten. – Legalább kétszázan. – És kik ezek? Honnan jöttek? – Állítólag zsoldosok. Valaki felbérelte őket. – Ki? – Nem tudtuk kiszedni belőlük. – Mindjárt megyek – bólintott a férfi, ám előtte a lányhoz fordult. – Jól vagy? – nézett aggódva a szemébe. – Ne foglalkozz velem – mondta Machiel. – Tedd a dolgod én rendben leszek! – Gyengének tűnsz. Megsérültél? – Csak karcolások – hárított a lány. – Leif! – kiáltott a király a vezére után. – Kérlek, maradj mellette! – aztán a kapu felé sietett. Machiel és Leif követték. Odakint lázongó rabok tömege állt a norvégok által közrevéve. – Van vezéretek? – kérdezte a legelöl állókat a király. Morajlás futott végig az embereken, majd megjelent egy hatalmas, sebhelyes arcú, nagy loboncú katona. Majd két fejjel nagyobb volt, mint Harald, és testileg is kitett vagy két és fél harcost. – Mondjuk, én vagyok az… – dörmögte gúnyosan. – Mit akarsz? – Ki bérelt fel titeket?
– Az, aki azt mondta, még többet kapunk, ha nem áruljuk el őt. – Jobban jársz, ha elmondod – felelte komoran a király, a sebhelyes azonban felröhögött. – Jobban jársz, ha elengeded az embereimet, különben a kardomra tűzve viszem haza a fejedet. Miért nem állsz ki ellenem, mint férfi a férfi ellen? – Kiállok – felelte sötéten Harald, mire a hatalmas katona felmordult. Dühödten vetődött felé, ám a király könnyedén ellépett előle. A kardjával jókorát vágott az óriás hátára, aki hörögve megfordult. – Ezért megdöglesz, norvég – ordította, és baltáját a szőke férfi felé hajította. Ő azonban reptében elkapta, megfordult vele és egyenesen az ellensége ágyékába hajította. Az összeroskadt a fájdalomtól, és nyöszörögve kapott a vértől tocsogó nadrágjához. A király lassan hozzásétált és a hajába markolt. – Ki volt az? Ki utasított arra, hogy a népemre támadj, miközben ünnepelünk? A férfi felé köpött. – Dögölj meg, norvég! Harald a könyökével jókorát húzott a sebhelyes arcúra, és amikor négykézlábra esett, mindkét kezét átszúrta a tőrével, a földhöz szegezve az ellenségét. Az szitkozódva ordított. – Legközelebb mind megdöglötök, ígérem! – üvöltötte. Harald újra megütötte. – Nem lesz legközelebb – felelte hűvösen, majd a csuklójára tekerte a férfi haját és éles pengéjével szabályosan megskalpolta az óriást. Az ellenségei elhűlve nézték, mit művel, miközben a sebhelyes arcú velőtrázóan üvöltött Harald markában. A király felrúgta a fájdalomtól rángatózó férfit, és a száján át a koponyájába mártotta a kardját. Még a norvégok is elcsendesedtek. Machiel bőrét jeges verejték lepte el.
Harald eztán levágta és a kardja hegyére húzta a sebhelyes arcú fejét, levágott skalpját pedig a rabok közé dobta. – Utoljára kérdezem, ki uszított titeket a városomra! – ordított a tömegre mélyen zengő hangján. Két zsoldos támadt rá, akik valahogy kiszabadultak az őrt álló norvégok közül. Harald feléjük fordult, és amikor azok felé vágtak, váratlanul oldalra lendült, és a hátuk mögé került. Amikor megfordultak, egyetlen suhintással átvágta mindkettejük mellkasát. – Hát ezt akarjátok? – kérdezte sötéten, miközben a földön térdeplő, hörögve nyögő ellenségeihez lépett. Mindkettőt megskalpolta, majd a fejüket levágta és a társaik közé dobta. A zsoldosok elcsendesedtek, és sorra letérdeltek az ifjú király előtt. – Uram, megadjuk magunkat! Kérlek, kegyelmezz nekünk! – lépett elé az egyikük, és a király elé térdelt, ám Harald szemében haragos tűz égett. – Kegyelmezzek? Amikor életem legszebb ünnepén a népemre támadtatok? Amikor fegyvertelen nőket és gyermekeket öltetek? Nincs kegyelem! – mennydörögte és a baltájával gégén vágta a férfit, majd felrúgta és addig ütötte a nyakát, amíg a feje elvált a törzsétől. Áldozata vére vastag sugárban spriccelt az arcába, de nem érdekelte. – Karóra mindet! – üvöltötte Olaf felé. – Azt akarom, estére a határunkat ezeknek a férgeknek a feje díszítse! A norvégok megfordultak és kaszabolni kezdték a sarokba szorított ellenséget. Tompa puffanások, éles csattanások, halálhörgés és fájdalmas sikolyok töltötték meg a rétet, majd idővel minden elcsendesedett. A fáklyák fényében a norvégok körülállták a királyukat, Harald pedig végigfuttatta rajtuk a szemét. – Mekkora a veszteségünk? – kérdezte Olafot. – A mieink közül csekély, de a vendégeink között nagyon sok a halott – felelte a férfi. Ahogy a többiek, ő is az ellenség
vérétől ragadt, ám látszott rajta, hogy a királyáért a legvégsőkig elmenne. – Rakjatok máglyát és égessétek el mindet! A fejük kerüljön karóra, a kaputól indulva, végig, a határig. Azt akarom, bárki, aki rossz szándékkal erre téved, tudja, mire számíthat. A norvégok nekiálltak máglyát építeni a falon túl, és rádobálták a holttesteket. A levágott fejeket karóra szúrták és a király parancsa szerint megtűzdelték vele a városhoz vezető utat, amely hátborzongatóan festett így. Nyoma sem volt a békés rétnek és a kacskaringós, virágokkal teli ösvénynek, amely nem sokkal korábban Klippe lakóihoz vezetett. Az út pora és a selymes fű vértől ragadt, a levegőt nehéz szag töltötte meg. A katonák gyorsan dolgoztak, így a máglyákon kisvártatva magasra csaptak a lángok. A rájuk pakolt hullák teste lassan az enyészeté lett. Ezalatt odabent, a városban is mindenki dolgozott. A lángra lobbant háztetőket eloltották, az idegenek tetemeit a kinti máglyákra vonszolták, míg a saját, kedves halottaikat ünneplőbe öltöztették és személyes tárgyaikkal együtt egyik hajóra vitték. A nők virágokkal és selyemszalagokkal díszítették az árbocot, és minden halottuk kezébe friss virágot tettek. Machiel, bár rettenetesen kimerült volt, segített az asszonyoknak. Halottól-halottig lépett, és mindnek egy-egy szál lila hangát fűzött az ujjai közé. A szoknyája a vérétől ragadt, és egyre erősebben szédelgett, de összeszorította a fogát. Úgy döntött, majd dolga végeztével foglalkozik magával, addig meg csak kibírja valahogy. Lassan elkészültek, és mindannyian levonultak a hajóról. Machiel megszédült a stégen, és térdre esett. A szeme előtt fekete pettyek cikáztak. Ida a hóna alá nyúlt. – Rosszul vagy? – Semmi baj, csak megbotlottam – felelte, és követte a nőket a fövenyre. Harald mellé lépett, és átkarolta a derekát.
– Aggódom miattad – súgta a fülébe. – Valami baj van? – Nem, csak kimerültem. Ne haragudj – motyogta Machiel, és elkeseredetten nézett végig a véres ruhákban ácsorgó, megtépázott násznépen. Az arcukon rászáradt vér, füst, sár és végtelen gyász tükröződött. Az angyallány elszomorodott. Élete legszebb napja volt az esküvője, most azonban megélte földi élete legborzalmasabb, legfélelmetesebb éjszakáját. Haraldra nézett, aki meredten bámult a sámánra, miközben az elvágta az áldozatul szánt kecske nyakát, majd a hajóra fektette az állatot. Eztán a királyra pillantott, és miután az bólintott, az istenek áldását kérte a halottaikra. Eztán eloldozta a hajót, amely az esti szélben erőteljesen vágott neki a nyílt tengernek és egyre távolodott. Harald felemelte a karját, mire az íjászok a tűzbe mártották és a hajó felé lőtték a nyílvesszőiket. Megannyi, lángoló fénycsóva hasított a sötét égboltba, hogy aztán a víz közepén sikló viking hajót lángra lobbantva a Valhallába kísérje az elhunytak lelkét. Bár más csaták után általában halotti tort ültek, ezúttal senkinek sem volt kedve ünnepelni. Komoran néztek végig a felégetett otthonukon, a vöröslő fövenyen és egymáson, majd szétszéledtek, hogy lemossák magukról az összecsapás mocskát és nyugovóra térjenek a rettenetes éjszaka után. Harald az angyallány keze után nyúlt, és a lakrészük felé vezette. – Nagyon sápadtnak tűnsz – nézett Machielre, ám ő nem válaszolt. Minden idegszálával arra figyelt, nehogy elzuhanjon, ám a lába egyre nehezebben engedelmeskedett az akaratának. – Féltem, hogy embereket áldoztok majd a temetésnél – mondta végül halkan. Harald csodálkozva nézett rá. – Miért áldoznám fel az embereimet? – Sophiel mesélte, hogy Erikék azt teszik. Hogy az istenek boldogok legyenek.
– Nem hiszem, hogy az istenek attól lesznek boldogok, ha a sajátjaim vérét ontom. – Attól tartok, ők más vérontástól sem boldogok – felelte szomorúan a lány. – Sosem láttam még ilyen… mészárszéket – folytatta nagyot nyelve. – Köszönöm, hogy vigyáztál rám. – Félek, nem eléggé… Egyre sápadtabb vagy. Mi történt veled? – Semmi – motyogta Machiel, majd némán összecsuklott. A király a karjába kapta és felordított. – Olaf! Hozd a gyógyítót! A katona nekilódult, de Leif arcát látva megtorpant. – A gyógyítót megölték – mondta a hosszú hajú férfi. – Ahogy a füvesasszonyokat. – Nekünk kell ellátni a sebesülteket. – Kerítsetek egy asztalt! – Harald ideges volt. – Gyorsan! – azzal a legelső épületbe sietett a lánnyal. A társai tiszta ruhát kerítettek, Leif húga pedig egy edényben vizet forralt és gyógynövényeket szórt bele. Harald felhasította Machiel ruháját és feljajdult. – Átlőtték a combját. Leif és Olaf is szemügyre vették a sebet, amelyből még mindig csordogált a vér, majd a királyra néztek. – Ki kell égetned. – Azt hittem, nem az ő vére – fogta a kezébe a lány véráztatta ruháját. – Azt mondta, semmi baja. – Nem akart hátráltatni téged – dörmögte Olaf. – De nézd csak, a karjával is lehet valami… Óvatosan lefejtették a lány válláról a ruhát, és mindhárman felszisszentek a mély vágásnyom láttán. – Csodálom, hogy talpon maradt – mondta Leif. – Szólnia kellett volna neked. Időközben Ida is közelebb lépett, és egy tiszta ruhával finoman letörölte Machiel vérben úszó combját. Kimosta a rongyot, majd nekilátott, hogy a karját is letisztítsa.
– Össze kell varrnom a sebét – mondta remegő hangon. – Csináltál már ilyesmit? – kérdezte a király. – Nem. De láttam, miként kell. Harald felsóhajtott. – És ha szabadon hagynánk? Ő gyorsabban gyógyul, mint mi… Talán… – Baj lehet belőle – mondta Leif. – Előbb égessük ki a combján a sebét, attól úgyis elájul, és amíg nincs magánál, Ida összevarrja a vállát. A király ingerült volt. Zaklatottan nézte végig Machiel testét, hogy van-e más sérülése, majd bólintott. – Rendben, essünk túl rajta! Már így is túl sok vért veszített. Machiel abban a pillanatban kinyitotta a szemét. Kábán nézett a fölé hajoló férfiakra, és megpróbált felülni, de forgott vele a szoba. – Mi történt? – nézett Haraldra. – Csúnyán vérzik a combodon lévő sebed. Ki kell égetnünk. – Egy nyílvessző volt – nyúlt a lába felé a lány, de Olaf megfogta a kezét. – Ida már megtisztította. Ne nyúlj bele! – Mindjárt jobban leszel! – nézett rá a férje, és megsimogatta az arcát. – Hunyd le a szemed. Igyekszem gyorsan csinálni! Olaf lefogta Machiel vállát, Leif pedig a lábát, miközben Ida Harald kezébe adta a felforrósított tőrt. Az angyallány összeszorította a száját és lehunyta a szemét, mégis, amikor az izzó penge lapja a sebéhez ért, összerándult a fájdalomtól. A kín szinte széttépte a testét, mégsem kiáltott. A húsa sercegve meg-pörkölődött, miközben a teste reszketett, majd minden elcsendesült. Elmúlt a fájdalom, elmúlt a gyötrelem, csak a békesség maradt és a szeretet, amely körülvette, beburkolta és elringatta, akár egy kisbabát.
Machiel otthon volt, odaát. A vízben lebegett, haját lágyan simogatták a hullámok. Az arcát a fény felé fordította, amikor egy árnyék vetült rá. Kinyitotta a szemét. – Raphael? – nézett a magas, fekete hajú angyalra, aki felé nyújtotta a kezét. – Mit keresel te itt? A gyógyító arkangyal elmosolyodott és megrázta a fejét. – Nem én vagyok a te világodban, hanem te az enyémben. Machiel szeme tágra nyílt. – Meghaltam? – az arca elszomorodott. – Ó, Raphael, nem halhatok meg hiszen boldog vagyok… – Biztos ez? – Igen – felelte a lány, miközben felállt a derékig érő vízben. Talpa a puha fehér homokba süllyedt, csípője körül szelíden kergetőztek a hullámok. – Sok vért veszítettél – nézett rá az arkangyal, miközben a lány kezét a sajátjába vette, és mélyen a szemébe nézett. – A vér az élet, és a tiéd… nos, egyre fogy. A lelked valamiért el akar menekülni onnan, ahol vagy. – De én… én nem akarok elmenekülni! Szeretem Haraldot. Raphael megcsóválta a fej ét. – Kicsim, élet és halál között lebegsz… Ezért vagyok itt, veled. – De, hisz nem volt olyan súlyos a sebem… És már gyógyítanak… odalent. – Az egyik katona Baraquiel kardját használta, azzal sebezte meg a válladat, ezért nem állt el a vérzés. – Raphael hangja szomorkásán zengett. Machiel átkarolta a derekát. – Kérlek, Raphael! Ne tedd ezt velem! Hisz csak most volt az esküvőm. – Nem én teszem ezt, hanem a te lelked… ö hívott engem. – Nem, az nem lehet! – Te félsz, Machiel! Nézz szembe ezzel, és akkor megérted!
– Véreskardú Harald… – motyogta a lány, és az arkangyalra nézett. – Igen, megrázott, hogy ilyennek láttam őt, de ettől még ugyanúgy szeretem. Raphael csendben hallgatta. – Tudtad, hogy így nevezik, és elmondta neked, miért… – Igen, de velem mindig kedves volt és úgy hant velem, mint egy ritka kinccsel. Engem sosem bántana. – A lelked mégsem ezt gondolja. – Hidd el, ő jó ember, csak… bedühödött. Megtámadtak minket… Meg kellett védenie minket. – Magadat győzködöd, vagy engem ? – kérdezte az arkangyal, és a karjába vette az aprócska lányt. – Kitől félsz, tőle vagy tőlem? – Ne! Kérlek, ne vigyél magaddal! – sírta el magát Machiel – Szeretem, és nem akarok elszakadni tőle! És igen. halálra rémített, amilyennek láttam, de akkor is szeretem öt! – Csss! – simogatta meg az arkangyal az arcát, miközben kigázolt vele a mélyvízből. – De mi van akkor, ha ő nem olyan, mint amilyennek hitted? Mi lesz, ha veled is kegyetlenül bánik majd? Ha egy nap a kardja a te véredtől lesz vörös? – Nem. Ő szeret engem! – Machiel már zokogott – Kérlek, engedd meg hogy vele maradjak! Gyógyíts meg, Raphael! Az arkangyal a parton állt Letette a fövenyre a lányt, aki reszketve nézett fel rá. – Sosem voltam még olyan boldog mint Haralddal! – mondta halkan, miközben könnyek csorogtak végig az arcán. – Kérlek, segíts, hogy vele maradhassak! Raphael letörölte a lány könnyeit majd megcsókolta a homlokát – Ne sírj, kicsi angyal, mert az ég is sírni kezd… Meggyógyítalak, ha ezt szeretnéd, de félek, nem neked való ez az egész… Ha a lelked elvágyódik, legközelebb nem engedem, hogy lent maradj. Megértettél? – Köszönöm – hüppögte az angyallány kimerültén.
Raphael újra a karjába vette, a domboldalba sétált vele, majd a fehér fűre fektette Machiel testét Felhúzta a ruhája ujját és a lány vállától kiinduló, aranyszínű vonalra nézett amely egészen a könyökéig húzódott. A mutatóujjával végigsimította, mire a girbegurba vonal nyomtalanul eltűnt. Eztán félrehúzta Machiel combjáról a szoknyát és az ujját a bőrén csillogó, aranyszínű foltra helyezte, míg az is eltűnt. Machiel Égi Kristályát a tenyerei közé vette, es csak akkor engedte el, amikor az szikrázva felizzott. Végigsimította a lány homlokát a fülébe súgta az Igét majd lágyan az arcába fújt: – Ébredj! Machiel kinyitotta a szemét. – Hála az isteneknek! – sóhajtott fel Harald. – Beleőrültem az aggodalomba, hogy mi van veled. Már a legrosszabbra gondoltam… – folytatta elkeseredve –, és arra, ha meghalsz, örökre eltűnik a fény az életemből. Machiel felült, a férfi azonban óvón ölelte át a derekát. – Csak lassan! – mondta –, kímélned kell magad! Az angyallány ránézett. A király arca tiszta volt, akárcsak a ruhái, amelyek mosószappantól illatoztak, szőke haja fényesen csillogott. Aztán végignézett magán. Egy halványkék, ujjatlan, rövid ruhát viselt. A vállát és a combját vastag kötés borította. A helyiségben meleg volt, középen tűz lángolt, a rádobált fahasábok békésen duruzsoltak. – Mióta vagyok itt? – kérdezte Machiel. – Két napja. Az angyallány megpróbált felállni, de épp úgy szédelgett, mint amikor alászállt. Hát persze, Raphael visszahozott, ezért érzek így – hasított belé a gondolat. Lehunyta a szemét. Harald a karjába vette és visszaült vele az ágyba. – Gyenge vagy még, pihenned kell! – mondta, de a hangjába annyi fájdalom vegyült, hogy Machiel felkapta a fejét. – Miért vagy ilyen szomorú? Mi történt?
– Kiégettem a sebed – sóhajtott fel a férfi. – Iszonyú volt, hogy épp én okozok ilyen fájdalmat neked. Te azonban meg sem nyikkantál, pedig reszkettél a fájdalomtól. Aztán eszméletedet veszítetted, mi pedig összevarrtuk a sebedet, de sehogy sem akart elállni a vérzés. Mindent megpróbáltunk, de te egyre csak haloványabb lettél. Aztán nem lélegeztél többé. A többiek magamra hagytak, hogy imádkozzam érted. Én pedig megkértem Odint és az összes istent, beleértve a tiédet is, hogy segítsenek rajtad, segítsenek rajtam…, hisz nélküled semmit sem ér az életem. Egyszeriben ragyogás támadt a homlokodon, majd szép lassan beborított téged, és hosszú órákon át körülötted szikrázott. Erdőillat lengte be a szobát és hűvös lett, majd felizzott az a kis kő a nyakadban, és te újra lélegezni kezdtél. A szobámba hoztalak. Idával lemosdattunk, majd átkötöttük a sebeidet, de a ragyogás még akkor is látszott. Aztán melléd ültem, és vártam, hogy felébredj. Az istenek meghallgattak, mert nem sokkal ezelőtt eltűnt a fényesség, amely körülvette a tested, és felébredtél. – Raphael meggyógyított – a lány hangja fátyolos volt. – Ő olyan nekem, mint Elijah, csak odafent él – magyarázta. – Azt mondta, pokoli karddal vágott meg az egyik katona, amely az én fajtámnak a halálát okozhatja, ezért nem állt el a vérzés. – Értem. Meg fogom keresni azt a kardot – bólintott a férfi, de a szemében szomorúság csillogott. A két kezébe fogta Machiel arcát. – Sajnálom, hogy így rád ijesztettem. Nem szabadott volna látnod, amit odakint műveltem. Machiel ajka kiszáradt. – Azt tetted, amit tenned kellett. – Hallottam, amit suttogtál… A saját nyelveden beszéltél lázálmodban, mégis mindent értettem… és sajnálom. Bocsáss meg nekem! – a király megcsókolta a lány kezét. – Nem akartalak megrémíteni. Nem akarom, hogy félj tőlem.
– Nem félek – nézett rá elkeseredetten a lány, de akaratlanul is a lelki szemei elé tódultak mindazok a képek, amelyeket a csatatéren látott, és végigfutott a hátán a hideg. A férfi figyelmét nem kerülte el a változás. – Csalódást okoztam neked – mondta halkan, miközben keservesen nézett a lány szomorú, barna szemébe. Nem gondoltad, hogy ilyen vagyok, igaz? – Nem a te hibád. Amikor megismertelek, elmondtad, miért hívnak így. Őszinte voltál velem, és futólag láttam is az emlékeidben, hogy milyen könyörtelen és kemény volt korábban az életed, mégis más elillanó képeket látni egy álomban, és más ott lenni a csatatér közepén, és látni, hogy… – Látni, hogy mit tettem az ellenségeimmel – fejezte be rekedten a férfi. – Kiábrándultál belőlem? – Nem. Elijahék is ilyenek, mint te. De én soha, egyetlen összecsapást sem láttam még ennyire közelről. Sosem öltem embereket… Érted? A lelkemnek sok volt a vér, a fájdalom, a rettegés… Raphael azért jött, hogy magával vigyen. A férfi a lány ölébe hajtotta a fejét. – Soha többé nem teszlek ki ilyen szörnyűségnek, esküszöm! – suttogta. – Kérlek, bízz bennem! – Hisz visszajöttem, látod! – simogatta meg a szőke király tincseit, és arra gondolt, belehalt volna, ha nem láthatja többé. – Szeretlek. Megmondtam Raphaelnek is. Harald felemelte a fejét és szomorúan elmosolyodott. – Hallottam… és el sem hiszed, milyen örömet okoztál ezzel. – Mégis rosszkedvű vagy. – Mert látom, mennyire összetörtél, és akárhogy is tagadod, tudom, most másnak látsz engem, mint eddig. Ugye nem gondolod, hogy veled valaha is durva lennék? Machiel szeme könnybe lábadt, de megrázta a fejét. – Istenem, hát ennyire sérülékeny a finom kis lelked? – Harald a karjába vette, és simogatta, amíg úgy érezte, a lány
végre felengedett. Az ajkára hajolt és lágyan megcsókolta, Machiel pedig átadta magát a férje ölelésének. A férfi azonban aggódott érte, és bár a teste égő vággyal szomjazta gyönyörű királynéja testét, érezte, hogy időt kell adnia neki, hogy feldolgozza a történteket. – Vigyázni fogok rád nagyon! – suttogta a fülébe, majd keze a lány kötésére simult. – Lassan azonban meg kell néznem a sebeidet. Ida azt mondta, naponta többször is át kell kötöznünk, hogy rendben legyen. – Már nincs ott semmi – Machiel szava halk, de magabiztos volt. – Hidd el nekem. Harald elővette a tőrét és óvatosan felhasította a kötést, majd a lehulló kendők felett a mutatóujjával végigsimította a lány hibátlan, selymes vállát. – Ez lehetetlen… – a lány combjáról is leoldotta a kötést, és a tenyerét Machiel csupasz bőrére tette. A kiégetett, mély sebnek nyoma sem volt. – Raphael meggyógyított – motyogta a lány álmosan, s a szeme lecsukódott. A férfi betakarta. – Aludj csak – mondta halkan. – Itt leszek melletted. A folyosóra sietett, és megkérte az őrt álló embereit, hogy keressék meg a kardot, majd visszament a lányhoz, és mellé bújt. Bár ő maga nem kapott komolyabb sérülést, a csatától és a virrasztástól rettenetesen kimerült volt, mégsem jött álom a szemére. A fülébe csengtek a lány angyalszavai, amelyeket Raphaelnek mondott, és a gyomra összerándult a gondolattól, hogy Machiel lelkének sok volt mindaz, amiben ő gyermekkora óta élt… Az álom végül kegyes volt hozzá és a szárnyaira vette a lelkét, akárcsak a megtépázott városlakókét és a náluk rekedt vendégeikét. Akik tehették, haza hajóztak, a többiek azonban megpróbálták kiheverni a támadás okozta riadalmat és gyászt, így a következő napot szinte mindannyian mély álomba szenderedve töltötték.
Alkonyodon, amikor a norvég király felébredt. Machiel megmosakodott, átöltözött, és az ágy szélén ülve a haját fésülte. A férfi hozzábújt és gyöngéden hanyatt döntötte. – Imádok úgy ébredni, hogy te vagy az első, akit meglátok! – mondta, miközben szenvedélyesen szájon csókolta a lányt. Machiel szerelmesen simult hozzá. – Kialudtad magad? – simogatta meg az arcát. – Jól vagyok. Köszönöm, hogy így törődsz velem. – Minden erőmmel azon leszek, hogy elfelejtsd azt a sok borzalmat! – felelte a férfi, és újra megcsókolta a lányt, amikor odakintről ordítás hallatszott. A király mozdulatlanná dermedt, majd feltépte az ajtót. – Mi történt? – kérdezte az odakint álló katonákat, amikor dübörgő léptekkel megjelent Leif. – Megtámadtak minket. Tartjuk magunkat, de nagyon sokan vannak. Félő, hogy nem sokáig bírja már a fal. – Értem. Azonnal megyek! – bólintott a király. A vezére rámeredt. – Valami más is van, uram. – Ezek… nem emberek. – Tessék? – Ahogy mondom. Fekete csuklyát viselnek, és alatta a bőrük… nem is tudom… – Pikkelyes és fekete – fejezte be a mondatot Machiel, mire mindketten megperdültek. – Sahranoknak hívják őket, és Azraeléket szolgálják – folytatta elkeseredetten a lány. – A pokol szülöttei. Tűzzel és a saját kardjaikkal azonban el lehet pusztítani őket. El kell tőlük venni a bíborszínű pengéket. Ez bárhol éri, megöli őket. – Hányan lehetnek? – Feketéllik tőlük az erdő – Leif nem volt jókedvében. A nőket és a gyerekeket a csarnok alatti búvóhelyre menekítettük. Már csak a húgom és Machiel vannak idefent. – Egy perc és megyek! Hozd ide Idát! – mondta a király, majd becsapta az ajtót, és a két kezébe fogta a lány arcát.
– Nem lesz semmi baj, ígérem! Csak annyit kérek, rejtőzzetek el, és maradjatok csendben, amíg visszatérek. Rendben? Az angyallány megremegett. – És ha… – Nincs semmi „ha” – ölelte szorosan magához a király. – Visszajövök érted! – Ígéred? – Ígérem! Nem engedem, hogy bajod essék! Kopogtattak az ajtón. Ida robbant be a szobába, a hátán egy kisebb zsákkal. – Kapd ezeket magadra! – szólt Machielnek, és mindketten felöltöztek. Nadrágot, tunikát, csizmát és vastag bőrmellényt húztak, amely olyan volt, akár egy páncél. – Megfogta a lány kezét. – Gyere velem! Machiel követte, ám Harald visszahúzta az ajtónál, és megcsókolta. – Vigyázzatok magatokra! – mondta, majd Idára nézett. – A magtároló mögötti rejtekhelyre viszed? – Igen – bólintott a lány. Leif két kardot és két baltát nyomott a kezükbe. – Ez legyen nálatok! – morogta, majd a királlyal elsiettek a kapu felé. Machiel és Ida átszaladtak a városon, egészen egy kerek épületig. A norvég lány feltépte az ajtót, majd bezárta maguk mögött. Az épület hátsó falához osontak. Ott elhúzott egy gerendát, amely felfedte a keskeny rejtekhelyei, ami a fal mögött lapult. Beléptek, majd visszatolták a farönkött és lélegzet visszafojtva hallgatták az odakintről visszhangzó csatazajt, amely aggasztó módon egyre közelebbről hallatszott. A sahranok áttörték a kaput és a norvégokra rontottak, akik fáklyákkal ütötték őket, majd a lángra kapott lidérceket egymásnak taszították. Az elesettektől elvették a kardjaikat, es
a bíbor pengékkel osztották a reszelős hangon sivító démoni lényeket. A harc órákon át tartott, de a norvégok hősiesen küzdöttek. Harald király az emberei élén harcolt, és hatalmas csapásokkal pusztította a várost elárasztó lidérceket, a fülében azonban visszacsengtek Elijah szavai, miszerint Azrael seregei megtámadják és térdre kényszerítik majd őket. Aztán meglátta a Sötét Angyalokat, ahogy délcegen, félelmet nem ismerve belovagolnak a városába. Heten voltak: Azrael, Mizariel, Fagus, Baamiel és Ruciel, mögöttük pedig két hatalmas termetű férfi: Samad és Tarim. Haraldnak rossz érzése támadt, ezért a magtároló felé rohant. Az angyalok szétszéledtek; úgy tűnt, valamit keresnek. Lángoló fegyvereikkel az utukat álló norvég katonákat oly könnyen vágták ketté, mintha nem is emberek, csak halovány látomások lennének, s a nyomukban a városba áramló sahranokat látva a királynak nem volt kétsége, mi lesz a csata végkimenetele. Lélekszakadva rohant hát Machielhez, hogy az életével védelmezze a lányt, de aggódva látta, hogy elkésett. A fekete hajú nő, aki a csípőjén késeket viselt, feltépte a magtároló ajtaját és felkacagott. – Hiába bujkálsz, te kis szajha, érzem az illatodat. Errefelé nem nyílnak mézvirágok. Jobb ha előmerészkedsz, mielőtt én rángatlak ki szégyenszemre a rejtekedről! Machiel megmozdult, de Helga megfogta a kezét, és a fejével nemet intett. Az angyallány azonban jól tudta, ha megadja magát, Helga talán megmenekülhet. Előlépett és bátran Mizariel elé állt – Tehát tényleg igaz a hír a norvégok lotyója lettél – nézett rá gúnyosan a fekete angyal, majd választ sem várva Machiel felé vetődött. Mielőtt a lány megmozdulhatott volna, kitépte a kezéből a fegyvereit és messzire hajította. – Hát, meg mindig nem vagy valami híres fegyverforgató – nevette el magát, majd tiszta erejéből megütötte az angyallányt.
– De nincs hozzád türelmem. Szóval, ha gyors halált akarsz halni, mondd el gyorsan, hová rejtetted a kristálykoponyákat! – Nem tudom, miről beszélsz! – felelte Machiel A fekete nő újra megütötte, ám ezúttal sokkal erősebben. Az ütés erejétől a kis angyal a falnak esett, es megfordult vele a világ. – Ne merj többé hozzám nyúlni! – nyögött fel fájdalmasan. – Mert mi lesz? – nevetett Mizariel. – Mert levágom mindkét kezed – felelte Harald Machiel helyett, miközben felsegítette a lányt a földről és védelmezőn elé állt. – Tetszel nekem – mondta Mizariel, ahogy végigmerte a norvég királyt. – Nem szívesen öllek meg. Tágulj onnan, es megkímélem az életed! – Ő a feleségem – felelte sötéten Harald. – És megöllek, amiért kezet emeltél rá… Mizariel felvonta a szemöldökét, es a feléjük közeledő Azraelék felé intett – Erre! Ezt imádni fogjátok! – azzal akár egy kígyó, lecsapott az övén függő késekre és a férfi felé hajított kettőt. Ám a legnagyobb meglepetésére a király elhajolt előlük, és lefejelte őt. Mizariel szédelegve nyúlt vérző orrához, de a norvég király nem könyörült rajta. Megragadta a torkánál fogva, és a testét a fatárolóhoz nyomta, majd a saját késeivel mindkét kezét a fába szögelte. Mizariel visított a kíntól, de mozdulni sem tudott. A sebei azonnal lángra kaptak, de Haraldnak a szeme sem rebbent a nő szenvedését látva. Baraquiel kardját meglendítve egy csapással lemetszette Mizariel bal kezét, és a másik felé lendítette a pengét, amikor mennydörgő hangja rázta meg a teret. – Elég legyen! Harald megállt, és a hang irányába fordult. Mizariel társai álltak előtte. Szemre olyanok voltak, mint Elijahék, a
tekintetüket látva azonban azonnal tudta, hogy ezek az angyalok merőben mások, mint akikkel eddig találkozott. Mizariel sikítva szitkozódott, egyik kezével még mindig a falhoz szögezve, míg csonka csuklójából lüktetve folyt a vére. – Mire vártok még? Öljétek meg ezt a norvég ördögöt es a szajháját! Fagus megemelte a lángoló pallosát, Harald pedig hátrébb tolta Machielt és védekező állást vett fel. A kopasz angyal Azraelre nézett, ő azonban bólintott. A lángoló pallos suhogva szelte át a levegőt, ám a norvég nem mozdult. Amikor a fegyver már majdnem elérte őt, lehajolt, majd villámgyorsan megfordult, elkapta, és lendületből Fagushoz vágta a lángoló penget Az angyal felhördült, majd meglódult, hogy közelharcban gvőzze le az ellenfelét, ám Azrael felüvöltött. – Megállj! Fagus meglepetten nézett rá. – Aki halandó létére képes így megszégyeníteni titeket, azt nem öljük meg! – mondta a Halál Angyala kimérten, majd Ruchielre nézett. – Szedd le onnan Mizarielt! Ő maga a norvég király elé lépett. – Azrael vagyok – mondta. – Te pedig, ha jól tudom, Véreskardú Harald. Amint látom, rászolgáltál a nevedre. A szőke férfi haragosan nézett rá. – Mit akarsz? Miért rohantad le a városomat? – Hogy megkönnyítsem a tárgyalásunk előmenetelét. – Miféle tárgyalásról beszélsz? – Szövetséget akarok kötni veled, Harald király! A norvég gúnyosan nézett rá. – Úgy, hogy lemészárolod az embereimet? A két nappal ezelőtti támadás mögött is te állsz? Te küldted ránk a zsoldosokat? Azrael bólintott.
– Muszáj volt megmutatnom az erőnket. Amúgy meg, így is elegen maradtatok, jóval többen, mint Björnssonék, akik éppenséggel az ellenségeid, ha nem tévedek. Odakint elült a csatazaj, és Harald tudta, hogy veszítettek. – Már nem vagyunk ellenségek – felelte kimérten. – Mert féleségül vetted a kis angyalkánkat? – Azrael a Harald mellett ácsorgó Machielre nézett. – Őt hagyd ki ebből! – Nem hagyhatom – mondta Azrael. – Elvett tőlünk valamit, ami nem az övé. – Biztosíthatlak róla, hogy semmi nincs nálunk, ami a tietek lenne – felelte a norvég király. A Halál Angyala válaszolni akart, ám Mizariel visítása félbeszakította. – Öld meg azt a nyomorultat végre, és gyógyítsd meg a kezem! – a hangja hisztérikus volt és gyűlölködő. Ruchiel elállította ugyan a sebei lángolását, ám úgy tűnt, nem tud mit kezdeni a megcsonkított alkarjával. Azrael hozzá lépett, és a helyére illesztette a levágott testrészt, majd összedörzsölte a tenyerét, és vörös fénnyel vonta be a sebet, ám a várva-várt csoda elmaradt. A vérzés ugyan elállt, Mizariel keze újra levált a csonka csuklójáról. – Sajnálom – mondta halkan. – Baraquiel kardjával vágta le a kezed. Nem tudlak meggyógyítani. Erre csak Elijah lenne képes… A fekete hajú nő felpattant, és dühödten Haraldra támadt. – Meg foglak ölni ezért, te szarházi, rohadt, istenverte norvég! Aztán feldarabolom a drága kis feleségedet és megzabáltatom a hulláját a déróriásokkal! A szőke férfi hűvösen nézett rá. – Nem lesz rá alkalmad… És amiért megütötted őt, meglásd, levágom a másik kezedet is, aztán a mocskot üvöltő szádba tömöm.
Ruchiel akaratlanul is elnevette magát, mire Mizariel velőtrázóan felvisított. – Te meg minek örülsz, te félkegyelmű? Ha tetted volna a dolgodat, nem történt volna ez velem. – Miért kellett megütnöd Machielt? – dörrent rá a szőke angyal, és a haragjától feltámadt a szél. – Miért kell neked minden társunkkal ilyen kegyetlenül bánnod? Fegyvertelen volt. Hát nincs benned egy csepp tisztesség sem? Megérdemelted már, hogy végre valaki helyre tegyen! – Te áruló fattyú! – Mizariel Ruchielre rontott, hogy megüsse, ám az könnyedén a nőre fújt, aki a váratlan széllökéstől elzuhant a fűben. – Fejezzétek be! – rivallt rájuk Baamiel és közéjük állt. Harald némán figyelte a veszekedést, miközben a keze Machiel csuklójára fonódott. Aztán Azraelre nézett. – Nincs nálunk semmi, ami a tiétek lenne, és nem áll szándékunkban szövetségre lépni veletek! – Attól tartok, ifjú barátom – lépett hozzá közelebb Azrael – , ezt nem te döntőd el. – Samad! Tarim! – intett a két nagydarab férfi felé. – Tereljétek ide őket! A két tagbaszakadt katona eltűnt, és kisvártatva a magtároló elé hajtották Klippé összes asszonyát, lányát és gyermekét. Mögöttük sorakoztak a rabláncra vert férfiak hosszú, tömött sorokban, egyenesen a kapuig. Körülöttük mindenütt sahranok és állig páncélba öltözött harcosok álltak, majd dübörgő léptekkel megjelentek a déróriások. A norvégok elhűlve nézték a kék bőrű teremtményeket, akik éhes szemmel mustrálták az elfogott embereket. Azrael a legnagyobb felé intett. – Mímir! – az óriások királya alatt rázkódott a talaj, ahogy előresietett. – Mit kívánsz? – kérdezte a jötunn Halál Angyalát, aki a foglyok élén árcsorgó szikár, norvég harcosokat nézte.
– Semmi szükség arra, hogy az embereimen bizonyítsd az erődet – szólt rá a király. Azrael felvonta a szemöldökét. – Hát akkor kin tegyem? Tán rajtad? Valamiféle bemutatóra mindenképp szükség van, hogy érezzétek, a tűzzel játszotok… Harald farkasszemet nézett a fekete hajú angyallal. Azrael a többiekhez hasonlóan jóképű férfi volt, mégis, míg a többiekben megcsillant némi emberség, az ő ezüst szeme hidegen nézett a norvégra. A tűzzel játszotok… – visszhangzottak a szavai a király fejében, amikor rádöbbent, Elijah nem sokkal korábban pontosan ezzel a kifejezéssel figyelmeztette. – Ha szövetséget akarsz, ostoba húzás lenne megölnöd engem. Azrael némán nézte a fiatal királyt, majd harsogva felnevetett. – Egyre jobban kedvellek, Harald! Manapság ritka az olyan férfi, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Az óriáshoz fordult. – Mímir! Oltsd el szépen a tüzet! – mutatott a magtár előtt lángokban álló épületre, mire a déróriás a karját engedelmesen a zsúptető felé nyújtotta. Karmai meghosszabbodtak és áttetsző jégcsapokká váltak. Lassan elérték a legszélső nádkévéket, amelyek azon nyomban kőkemény jéggé változtak. A jégpáncél végigfutott a tetőn, eloltotta a tüzet, majd tovább terjedt a kőfalon a földig, s mindent kőkemény jéggé változtatott. A déróriás felemelte a kezét, és Azraelre nézett. – Elég lesz, uram? – Igen. Most menjetek az erdőbe! Szólni fogok, ha szükség lesz rátok! A kint élő medvéket és az arra garázdálkodó haramiákat megzabálhatjátok! Eztán Haradlhoz fordult. – Megygyőztelek?
– Meg – bólintott a norvég király. – Ugyanakkor nem kívánhatod, hogy a szövetségeseim ellenem forduljanak. Elijahék a barátaink, és Björnssonékat sem tekintjük ellenségnek többé. Miért nem beszélitek meg ezt magatok között? Miért kívánod, hogy halandók ezrei haljanak meg a semmiért? – Merész vagy, Harald, de ettől még nem látod a fától az erdőt. Hogy ki az ellenséged, azt én döntöm el – mondta Azrael. – Különben a bájos kis városodat jéggé változtatom, s vele minden élőt és élettelent megfagyasztok, ami ide tartozik. Elijahék befogadták Gabrielt, aki ocsmány módon átvert és meglopott minket. Hacsak nem a bájos feleséged rejtegeti a kincseinket. – Őt hagyd ki ebből! A szavamat adom, hogy nincs nálunk semmi olyan, amit kerestek. – Nos, az majd elválik… – Azrael a zsebébe nyúlt, és megmarkolta az ott rejtegetett sárga kristálykoponyát, majd a fejét hátravetve bűvös szavakat kiáltott a sötétbe. A szeme hirtelen felizzott, az írisze sárgává vált, akár a kígyóké, és a belőle kitörő fény elárasztotta Klippe városának minden szegletét. A kápráztató jelenség mindössze néhány másodpercig tartott, majd az angyal szeme visszanyerte eredeti színét, a vonásai kisimultak. – Valóban nincs nálatok egyik sem. A segítségetekre azonban szükségünk lesz. Azt akarom, hogy holnap délután induljunk Birca szigete ellen, és mire felvirrad, egyetlen viking se maradjon ott élve. A köztük élő társainkat élve akarom. Ha ezt elrendezed, szabadon engedem a néped. – És a déróriások? – Rájuk ne legyen gondod. Velünk jönnek, és jó esetben többé nem látod őket. Ha azonban úgy érzem, hogy átversz, egy pillanat alatt a városodra uszítom őket, és megengedem, hogy felzabálják az itt maradt nőket és gyerekeket. A norvég király szemében fájdalom csillant.
Azrael felé nyújtotta a kezét. – Akkor áll az alku? Harald elfogadta a parolát. A szövetség megköttetett.
XVII. FEJEZET
Hamis szavak
A déróriások az erdőbe vetették magukat, a város pedig elcsendesedett. A sahranok csendben őrjáratoztak az utcán, miközben Klippe lakosai a házaikba húzódtak. Azraelék bevették a csarnokot, és uraknak járó ellátást követeltek a norvégoktól. Harald kényük-kedvük szerint elszállásolta őket, majd ételt s italt vitetett nekik a szolgálókkal, ám az angyalok vezérének ez nem volt elég. – Veletek akarunk vacsorázni, királyom! – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót. Hívasd ide a vezéreidet! Látni akarom őket! Meg akarom ismerni a szövetségeseimet! – Rendben! – felelte Harald fagyosan, ám Azrael utána szólt. – A csinos kis feleségedhez is ragaszkodom. Szeretném, ha ő is velünk lenne. – Attól tartok, ez lehetetlen. – Én pedig attól tartok, ha még egyszer ellenkezni mersz, Mizarielt küldöm érte, aki eped a vágytól, hogy darabokra tépje. – Ahogy kívánod – bólintott felé a király, de a szeme haragosan villant. Azrael tudta, hogy a norvég, amint alkalma nyílik rá, az életére tör, mégsem tartott tőle. Valamiért Ramodielre emlékeztette, és ez, bár magának sem vallotta volna be, szórakoztatta.
Harald eközben a lakrészébe sietett, ám előtte Leif szobájába kopogott, és miközben fennhangon megkérte, hogy menjen a csarnokba a vendégeikhez, kérdőn ránézett. A copfos férfi bólintott. A király Machielért ment. A lány az ágyon ült, még arra sem volt ideje, hogy a szakadt ruháját levesse. – Mizariel nem fogja megbocsátani neked, hogy levágtad a kezét – nézett rá riadtan. – Előbb-utóbb meg fog ölni engem, aztán téged is. – Előbb vágom le a másik kezét is – morogta a férfi. – Bár meglehet, legközelebb a fejével kezdem, és akkor nem lesz folytatás. – Hisz elvették a kardodat… – Emiatt ne aggódj. Mizariel késeit bármikor elveszem, és a kopasz angyal sem tűnik legyőzhetetlennek. Lassúak és túlságosan magabiztosak. Nem olyan erősek, mint amilyennek hiszik magukat. Az a fiatalabb kölyök pedig mintha nem kötődne túlságosan hozzájuk. Talán őt a magunk oldalára állíthatnánk. – Ruchielt? – Igen. Így szólították. Ki ő? És hogy kavarta azt a nagy szelet? – Ő a Szél Angyala – magyarázta a lány. – A legkedvesebb mind közül. Nem is értem, miért maradt velük. Tudod, régen ők mind együtt voltak: Elijah, Bardo, Ramodiel, Lamachael és Azraelék. Elijah volt a vezérük. Sophiel alászállása azonban mindent megváltoztatott. Ő ugyanis Gabrielék mellé állt, és szembefordultak Elijahékkal. Véget akartak vetni az idelent folyó háborúknak, valamint a Mágus egyre elharapózó mágiájának. Sophiel összecsapott Elijahval, ám alulmaradt. Elijah korbácsa kis híján halálra sebezte őt. – Bántotta? A szőke lányt, akinek el sem engedte a kezét az ünnepség alatt?
– Igen. Ők ketten régen ellenségek voltak, de egymásba szerettek. Ezzel megbomlott az Azraelékkel kötött szövetség. Elijahék Gabrielék mellé álltak, Azraelék pedig nem tudták ezt megbocsátani. Különösen Mizariel nem, aki még mindig odavan Elijahért. Réges-rég ugyanis együtt voltak. Mizariel azonban a szakításuk óta kiszámíthatatlan, rideg és kegyetlen, ő és a kristálykoponyák őrjítették meg Azraelt, aki talán nem is akarja igazán Elijahék halálát. – Mégis rájuk uszít minket és a behemótokat… – Mert elvakítja a hatalomvágy. De ő valójában a kincset akarja. – Mizariel pedig Sophiel és Elijah halálát? – Valahogy úgy. És a miénket. – Abból nem eszik. Nem engedem, hogy bántson téged! – simogatta meg a lányt. – Most azonban öltözz át! Ezek azt akarják, üljünk velük asztalhoz ma este, mielőtt holnap Björnssonék elé vetnek. – Nem támadhatunk Elijahékra… A férfi a lány füléhez hajolt. – Nem is fogunk – suttogta, majd a lány ajkára tette a mutatóujját és megrázta a fejét. – Öltözz! – mondta, majd a falnak dőlt, és a karjait összefonta a mellkasa előtt, miközben a lány nézte. Machiel őzbarna ruhát vett magára, amit egy ezüstcsatos öv fogott össze a derekán. A férfi az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa, de előtte magához húzta a lányt. – Ne félj tőlük! Rendben? – De félek, Harald. – Semmi bajod nem lesz, vigyázok rád! – Nem ismered őket. A mi életünk nem sokat jelent nekik. – Nekem sem az övék… – mondta a norvég. Kézen fogta Machielt, majd a csarnokba mentek. A hosszú asztal egyik oldalán az angyalok ültek, a másikon pedig Leif,
Olaf, Einarr. Középen, Azraellel, Mizariellel és Fagussal szemben két üres hely árválkodott. – Kérlek – nézett rájuk a Halál Angyala. – Foglaljatok helyet! Végül is ez a ti házatok, a ti királyságotok. Machiel szó nélkül ült le Leif és Harald közé. A keze jegesre hűlt, ahogy a Sötét Angyalokra nézett. – Mondd csak, picikém, mégis, hogy jött ez a királynéság? – kérdezte kíváncsian a tar fejű angyal. – Nem sokkal ezelőtt még nálunk vendégeskedtél. Mit tettél, hogy a norvég király így beléd habarodott? – Szerinted? – Mizariel szeme szikrákat szórt. – Összefeküdt a barbárral, és megköttetett a frigy. – A nyelvedet is nagyon szívesen kivágom – nézett rá Harald jegesen. – Foghatnád a levágott kezedben. – Rohadj meg, te mocskos féreg! – sziszegett rá a fekete szépség, mire Azrael az asztalra csapott. – Fejezd be, kérlek! – Aztán az asztalszélen ülő Tarimhoz fordult. – Volt veletek egy boszorkány… – Nahara. Most is itt van. Kint alszik a csarnok oldalában. – Hozd ide! Hátha rendbe tudja tenni Mizariel kezét. – Köszönöm, hogy a fontos teendőid mellett végre velem is foglalkozol – füstölgött a fekete angyal, miközben gyilkos gyűlölettel meredt Machielre. – Ne hidd, hogy megúszod, te kis szajha… – Mizariel! – Azrael hangja immáron indulatosan dörrent. Időközben megjelentek a cselédek, és sültekkel teli tálakat tettek a harcosok elé. A kupáikba árpasört öntöttek, és a kancsókat otthagyták az asztalok szélén. Az angyalok falatozni kezdtek, de a norvégoknak nem volt kedvük enni. Némán nézték a megszállóikat, amikor visszatért Tarim és Nahara. A boszorkány a sötét hajú szépséghez térdelt, és szemügyre vette a rongyokba tekert, csonka csuklóját, valamint a levágott kézfejet.
– Nem tudom visszatenni, úrnőm… Már nem lüktet benne az élet – felelte alázatosan. Mizariel felcsattant. – Mi az, hogy nem lüktet benne az élet? Mégis, akkor mit tegyek? Szokjam meg, hogy egy undorító torzót csinált belőlem az a mocskos állat? A boszorkány gondterhelten nézett rá. – Esetleg, ha… – Ha mi? Bökd már ki! – Ha szereznél egy másik kezet, azzal megpróbálnám. – Azrael! – fordult Mizariel a vezére felé. – Vágd le nekem Machiel kezét! Ez a legkevesebb azok után, hogy életben hagytad őt és az elborult elméjű királyát. Tartozol nekem! – Keress mást! – mordult rá a férfi, miközben újabb adag sült hús után nyúlt. – Nem keresek! Az ő kezét akarom! Harald váratlanul előrelendült és megragadta Mizariel ép kezét, majd belevágta a villáját, az asztalhoz szegezve őt. – Ne merd még egyszer megfenyegetni a feleségemet, mert a következőt a szívedbe döföm! Mizariel velőtrázóan üvöltött, de csonka karjával hiába csapkodott, nem tudott szabadulni az asztallaptól. A mellette ülő Ruchiel kihúzta a villát a kézfejéből, és a tányérjába dobta. – Nyugodj meg! Miért nem tudsz csak egy este normálisan viselkedni? – Neked elment az eszed? – támadt rá az angyal, majd felállt, hogy Haraldra vesse magát, Azrael azonban elkapta a karját. – Elég volt! Hagyd őket békén! – Neked ennyi az én életem? Megsebesít az ellenségünk, és te melléjük állsz?
– Édesem, holnap ezek az emberek az életüket áldozzák értünk. Ha most megölöd őket, kénytelen leszel te elpusztítani az összes vikinget… – Gyűlöllek titeket! – sziszegte feléjük a nő, majd véres kezével megragadta a kupáját és magába öntötte az összes sört. – Tarim! – fordult a kopasz asztalszomszédja felé. – Hozd ide kintről az első nőt, aki az utadba akad! Harald lehunyta a szemét, de tudta, nem sokat tehet a tomboló fekete angyal akarata ellen. Kisvártatva sikítozás támadt az ajtó előtt, majd a férfi a vállán átvetve megjelent egy nővel. Helga volt az, a copfos, gúnyolódó lány, aki Machielt az esküvője előtt méreggel és orvgyilkossággal fenyegette, hogy elűzze a városból. – Kérlek, ne bántsátok őt! – szólalt meg Machiel, ám Harald az asztal alatt megfogta a kezét, másik karja pedig a derekára simult. Az angyallány mozdulni sem tudott. – Van valami ellenvetésetek? – nézett rájuk Azrael. A király megrázta a fejét. – Nincs. Helga sikítozva az angyallány felé köpött. – Miattad van minden, te idegen szajha! Ha te nem jössz ide, boldogan élhettünk volna. Gyűlöllek! Fagus felröhögött. – Igazán családias a hangulat ma este. Mizariel nem sokat tétovázott. Helga kezét az asztalra nyomta, majd a késéért nyúlt, és úgy elmetszette, akár egy szelet húst. A norvég nő velőtrázóan sikított, miközben a vére lüktetve zubogott a csuklójából, ám a fekete szépség ráordított. – Kussolj, mert a torkod lesz a következő! De Helga csak visított és átkozódott, mire Mizariel egyszerűen átvágta a nyakát. A norvégok az asztallapot bámulták, Machiel keze pedig jegesre hűlt Harold markában. Helga eldőlt, mint egy liszteszsák, az angyalok azonban tovább ettek, mintha mi sem történt volna.
Nahara a levágott kezet Mizariel csuklójához illesztette, és rátekert egy fekete kendőt. Két tenyere közé fogta a sérült és az új testrészt, miközben mágikus szavakat mormolt. A helyiség hirtelen lehűlt, a gyertyák fénye megtört egy pillanatra, majd mindent tömjénillat árasztott el. A boszorkány felnézett Mizarielre és bólintott. Lehúzták a kendőt, és mindketten fellélegeztek. A sötét szépség új kezet kapott. – Hát… ha tudom, hogy ez ilyen gyorsan megy, magam választok nőt. Ennek a szerencsétlennek otromba parasztkeze volt… Most kénytelen leszek ezzel élni. – Nyugodj meg, Édes, majd holnap levágom neked Sophielét, ha megfelel – dörmögte Fagus a kupája felett. Mizariel arca felderült. – Jó, az jó lesz. Neki szép keze van. Már… ehhez a tenyeres-talpas bunkóhoz képest. Köszönöm, Nahara! – fordult a boszorkányhoz. – Nem felejtem el, mit tettél értem. Tarim megköszörülte a torkát, mire a fekete angyal felé pillantott. – Értem a célzást, szépfiú. Rád is gondom lesz ma éjjel, ne aggódj! – És még te ribancozol le mindenkit – motyogta az asztal végén Ruchiel. – Undorító vagy. – Vigyázz, szelecske, mert újra két kezem van. Könnyűszerrel elbánok veled, ha sokat jártatod a szád. – Nem lehetne végre nyugodtan vacsorázni? – nézett rájuk Azrael. – Mi van veletek? Miért nem tudtok egy kicsit örülni a győzelmünknek? – Talán mert még nem győztünk – mondta Mizariel, és beleharapott egy hússzeletbe. – Pfúj, de ocsmány ez az étel – köpte az asztalra a falatot. – Nincs valami nemesebb fogás, mint ez a patkányhús? – Edd meg a régi kezed! – vetette oda Harald. Az angyalok felröhögtek.
– Ti szórakoztatónak tartjátok ezt a bunkót? – Mizariel felpattant az asztaltól, és a hálóhelyük felé sietett. Az ajtóból még visszanézett. Tarim felállt és követte őt. A norvégok kiitták az italaikat, majd a norvég király Azrael szemébe nézett. – Remélem, kellemesen töltitek az este hátralévő részét. Mi azonban, ha nem bánod, nyugovóra térnénk. – Rendben – biccentett felé a Halál Angyala. – De előtte még beszélni akarok Machiellel! Felállt és hozzálépett. Majd két fejjel magasabb volt nála, így a lány különösen kicsinek tűnt mellette. – Néhány perc és visszakapod őt! – szólt a királyhoz. Megfogta a lány könyökét és a helyiség eldugottabb zugába vezette. – Tudni akarom a titkodat – mondta halkan Machielnek. – Nincs semmilyen titkom. – Neked is jobb, ha szépen kérdezem, igaz? Machiel szíve vészesen meglódult. Azrael elvigyorodott. – Ha ártatlan lennél, nem félnél így tőlem. – Hogyne félnék? Gonosz lettél… A férfi szabályos vonásai elkeskenyedtek, ahogy összeszorította az állkapcsát. – Szerinted Elijah vagy Gabriel nem ölt annyit, mint én? Vagy az imádott királyod? Azt gondolod, jobbak nálunk? – Ők nem ölnek gondolkodás nélkül – nézett vele farkasszemet a lány. – Elijah szeret téged, ahogy Bardoék is. És én sem felejtettem el, milyen voltál régen… Amikor még volt szíved. Azrael sötét szempillái lecsukódtak egy pillanatra, de amikor felnézett, újra kemény volt a pillantása. – Nem szívesen bántanálak – suttogta, miközben a keze a lány arcára, majd a torkára simult, mintha csak becézné –, de megteszem, ha nem segítesz nekem. Hogy jutottál ki a
börtönből, mondd? Jól gondold meg, mit mondasz, mert egyre fogy a türelmem. – Muriel segített nekem. – Nocsak. Az Ásványok Angyala is érdeklődést mutat a kincs iránt? Sejthettem volna. Alászállt? Ő is Elijahékkal van? – Nem tudom – füllentett a lány. – Én azóta itt vagyok, amióta eljöttem tőletek. Azrael a falhoz nyomta. A szorítása olyan erős volt, hogy az angyallány felnyögött. – Azrael! – Harald hangja dühös volt. – Engedd el! – Szóval? – kérdezte a Halál Angyala Machiel barna szemébe meredve. – Velük van – nyögte ki Machiel, mire Azrael felnevetett, és elengedte a csuklóját. – Hát, ez szenzációs! Ennél jobb hírt nem is kívánhattam volna magamnak. Machiel egyre távolodott tőle, ám Azrael utána kapott, és visszahúzta. – Még egy kérdés, kedves. Náluk vannak a tőlünk ellopott kristálykoponyák? – Nem tudom – felelte a lány. Azrael a hajába markolt. – Ugye tudod, hogy csak az én jóindulatom miatt élsz még? Machiel torka kiszáradt. Nem gondolkodott, csak cselekedett. A kezét kinyújtotta, és egyenesen a férfi mellkasára tette. Azrael összerándult, miközben a szeme előtt képek sokasága pergett le. Újra látta magát, ahogy a társaival a Fehér Fák Ligetében bolondozik és a nyolc ezüstszínű telihold fényében a halandók világába száll Raphaellel, hogy vigaszt nyújtson a haldoklóknak. Látta, ahogy Michaelékkal vívnak és Machiellel a tengerben, világító halak közt úszkálnak. Az emlékképek felgyorsultak, és látta magát Elijahval, amint emberré válnak, és kalandok sorát élik meg együtt. Látta, ahogy Bardo a vállán
viszi őt, amikor megsebesült. Ramodiel arca tűnt fel, amint viccelődnek, és még akkor is a kölyök nevetése visszhangzott a fejében, amikor kinyitotta a szemét. Nagyot nyelt, és ellökte magától a lány kezét. – Ne merd még egyszer ezt tenni velem! – mordult rá, majd az asztalhoz sietett, és visszaült Fagus mellé. A norvégok távoztak a helyiségből, az angyalok azonban tovább ettek és boroztak. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Harald Machielhez lépett, és szemügyre vette a csuklóját. – Elárultam őt – nézett rá bánatosan a lány. – Elmondtam Azraelnek, hogy Muriel velük van. A férfi átölelte. – Nem a te hibád, hogy nem tudsz hazudni. De ha tudnál is, ő kiszedte volna belőled az igazságot. Jobb, ha nem hergeled fel legközelebb. – De te hergelheted Mizarielt? – Ingerelt a mocskos szája. Machiel elmosolyodott. – Mi olyan szórakoztató? – Mizarielt imádják a férfiak. – Hát, én nem imádom. – Nem látod őt szépnek? – Ha csak a küllemét nézem, szép. De belül üres és kegyetlen. A lelke akár egy kődarab. Nem állhatom az ilyen nőket. – Hát? Jobbak a gyávák? – Machiel szemében pajkos fény gyulladt. – Nem vagy te gyáva. Csak nehezen viseled a vérontást, és van még mit csiszolnunk a kardforgatási tudományodon. – Mintha csak Elijahékat hallanám… – Akkor meglehet, rátapintottam a lényegre. – Nem tudom, Harald. Én békében szeretnék élni. Nem értem, ez nektek, embereknek miért esik annyira nehezetekre?
Üres földdarabokért, élettelen fémekért ölitek egymást, bosszút álltok minden sérelemért, miközben szépen is élhetnétek, egymást segítve. – Láttad, mit műveltek a városommal… Kis szívem, a mi életünk küzdelmes, tetszik vagy sem. Ugyan évről-évre több a szövetségesünk, ezeket is a hírnevünknek köszönhetjük… Aki ugyanis fél tőlünk, inkább behódol, mintsem rettegésben éljen. Ha nem lennénk kíméletlenek az ellenségeinkkel, minket igáznának le. Meg kell tanulnod együtt élni ezzel… De ígérem, megóvlak mindentől, ami félelmet kelthet benned. Machiel nem válaszolt. – Mi a baj? Nem szeretem, ha ilyen csendes vagy. A lány elmosolyodott. – Baj, ha nem kérdezősködök? – Baj, hát. Szeretem a cserfességedet. – Raphael azt mondta, azért jött el hozzám, mert a lelkem érte kiáltott… Érted, hogy ez mit jelent? A férfi keserűen nézett rá. – Hát… semmi jót – sóhajtott fel. – Háború előtt állunk. Bármennyire is szeretném, úgy tűnik, nem tudlak távol tartani a vérengzéstől. Azrael világosan az értésemre adta, hogy azt akarja, holnap, az összecsapáskor mellettem legyél, az élen Elijahék ellen. A lány elsápadt. – Nem fogom tudni végigcsinálni… Én egyszerűen nem bírom ezt. – De, menni fog. Végig melletted leszek. Rendben? – Nem, nincs rendben. Neked az ellenséggel kell foglalkoznod, nem velem. Nem kockáztathatod az életedet azért, hogy megvédj. – Sosem esett még bajom egyetlen csatában sem. Odin szeret engem. És tudok rád vigyázni, ne aggódj emiatt! Amúgy a végsőkig bízom benne, hogy valamilyen módon elkerülhetjük az összecsapást.
– Gondolod, hogy sikerül, amit elterveztél? – Mindig sikerül – vágta rá a férfi. – Hisz te is itt vagy. – Félek, ez nem lesz ilyen egyszerű. – Egyszerű? – Harald felnevetett. – Szerinted egyszerű volt téged megszereznem? Életemben nem kételkedtem és nem aggódtam annyit, mint amióta megismertelek. De az akaratom és a hitem végül győzedelmeskedett… Most sajnos nem csak rajtam múlik a végkifejlet, de tudom, hogy az istenek velünk lesznek. – És ha nem? – Akkor úgy halok meg, hogy az életem utolsó napjaiban boldog voltam, és remélem, odaát várni fogsz rám… A kikötőre időközben sötétség telepedett. Az öbölben nyúlánk alak kúszott a kövek között. Egyenesen a víz felé tartott, majd amikor elérte, egyetlen csobbanással eltűnt a hideg hullámokban. A magtároló előtt őrjáratozó katonák felkapták a fejüket és a víz felé néztek. – Hallottál valamit? – kérdezte az egyik. – Nem. Csak a hullámokat, ahogy a stéghez csapódnak. Vihar közeleg – nézett az égre, majd szorosabbra fogta magán a köpenyét. – Menjünk vissza a csarnokhoz! A katonák eltávolodtak, a vízben vacogó alak pedig a legkisebb hajó felé úszott. A teste teljesen áthűlt és minden ízében reszketett, de tudta, nincs más választása, ki kell jutnia az öbölből. Lassan elérte a hajót, ám a vízből kiemelkedő perem nagyon magasan volt. Erősen elrugaszkodott, és nagy nehezen megmarkolta az oldalfal szélét. Az ujjai azonban lecsúsztak a vaskos falécről, ő pedig nagy csobbanással elsüllyedt a vízben A katonák visszafordultak. – Most én is hallottam valamit – mondta a testesebb. A másik bólintott. Elindultak vissza, a part felé.
A vízben vacogó alak látta, hogy az őrszemek megfordulnak és tudta, nincs ideje. Ha azok tábort vernek, annyira áthűl az éjszaka igencsak hideg tengerben, hogy nem lesz ereje elmenekülni. összeszorította hát a fogát, és újra felkapaszkodott a peremre. Az izmai megfeszültek az erőlködéstől, de végül felhúzta magát az oldalfalra. Lehajtotta a fejét, és amilyen óvatosan csak tudott, begördült a hajóba. Teste így is tompa dübörgéssel ért a padlóra, így nem tehetett mást, mint meglapult és fülelt. – Mi volt ez a dobbanás? – a katonák végigmentek a leghosszabb stégen, és belenéztek a hullámok hátán ringatózó hajókba. – Talán nem is innen jött. Megnézzük a többi stéget? – Nincs kedvem. Szemerkél az eső. Majd a váltás megnézi. – Jó. Akkor adjuk át az Őrséget! Megfordultak és lassan eltűntek a domboldalon. A hajóban gubbasztó alak eloldotta a kötelet, és a földre lapult. A vitorlát nem merte kivonni, hiszen akkor túlságosan nyilvánvaló lett volna, hogy valaki szökni próbál az öbölből. Így viszont úgy tűnhetett, a viharban elszabadult egy hajó, ami kisodródott a nyílt vízre… A nő lehunyta a szemét és imádkozott. Freyát kérte, mentse meg őt, és segítsen kijutnia épségben a tengerre. Az istennő pedig mintha meghallgatta volna, hatalmas vihart zúdított Klippé városára és a környező hegyekre. A hajót sebes áramlatok kapták a hátukra, és egyre távolabb sodorták a parttól. Az őrségváltás akkor ért oda, amikor elhagyta a legtávolibb földnyelvet. – Nem igaz, hogy ez épp nálunk történik – morogta az őrszem. – Szerinted van benne valaki? – Nem hiszem. Akkor evezne, vagy kivonta volna a vitorlát. Az a hajó gazdátlanul sodródik a hullámok között. Éjjel úgyis ripityára törik a zátonyon.
A hajóban hánykolódó nő az eget és az arcára hulló hűvös esőcseppeket nézte. Nem volt nála száraz ruha, így majd megfagyott. Az összetekert fedélzeti ponyvához kúszott és betakarózott vele, de a vihar közben úgy rázendített, hogy néhány perc alatt vizesebb lett, mint amikor a hajóba ért. Az ég sötét volt, akárcsak a házmagasra növő hullámok, és a nő szíve hevesen vert. Sosem hajózott még, legfeljebb az apjával és a fivérével az öbölben, csendes időben, amikor halat fogtak, de a tenger haragjával sosem nézett még farkasszemet. A vihar azonban nem kegyelmezett. Úgy dobálta a hajót a hullámok hátán, mint egy száraz falevelet, Ida pedig csak remélni merte, túléli a titkos küldetést, amit a királya és a bátyja bízott rá. Az ég egyszeriben felzendült, a mennydörgésbe beleremegtek a sötét fellegek, majd éles, fehér villámok világították meg a felhőket. A szőke lány kilesett a hajóból, de semmit sem látott, csak a végtelen, haragosan háborgó hullámokat. Leroskadt a hajóponyva alá és csak remélni merte, a vihar jó irányba sodorja. A teste teljesen elgyengült a kimerültségtől, mégis álomba szenderült a ponyva takarásában. Nem vette észre, hogy hajnalra lecsendesedett a vihar, mint ahogy azt sem, hogy svéd hajósok bukkannak rá, és a hajóját lassan kivontatják a partra. Amikor legközelebb kinyitotta a szemét, egy viking nő nézett vele farkasszemet, majd durván leütötte. Ájult volt, amikor kivonszolták a stégre. – Ki lehet ez? És mit csinált errefelé egymagában? – a harcosok gyanakodva méregették. Az egyik a lábával a ruhája szélére taposott. – Norvég. Nem látjátok? – De. Nézzétek az ékszereit! Tryggvason nemzetsége hord csak ilyet. – Kémkedni akart? – Nem tudom. Mi mást akart volna? Durván megütötték. Kinyitotta a szemét.
– Ki vagy? – kérdezte a harcos nő, aki vele szemben állt. – Beszélnem kell… – kezdett bele Ida, ám a nő újra megütötte. – A kérdésemre felelj! – förmedt rá. – Neked elment az eszed… – suttogta, mire újabbat kapott. – Nem kéne meghallgatni, mit akar? – kérdezte az egyik férfi, és megfogta a nő ütésre lendülő kezét. – Beszélnem kell Erikkel és Elijahval – nézett rá Ida pislogva, és riadtan nyúlt a homlokához. Meleg, sűrű lé folyt a szemébe. Az ujjaira meredt, és felfordult a gyomra a vér látványától. – Gyere! – nyúlt a férfi a hóna alá, és feltámogatta a fogadóba. – Szóljatok Eriknek! – kiáltott az emberek felé, és a lányt leültette egy padra. Nem sokkal később megjelent az idősebbik Björnsson, és rosszallóan nézett a férfira. – Knut, mi ez az egész? Ida a svéd király kék szemébe nézett. A férfi letérdelt hozzá és megfogta a kezét. – Ida. Leif húga vagy, igaz? A lány bólintott, Erik pedig felüvöltött. – Melyik vadbarom ütötte meg? A pajzsos nő a helyiségbe lépett. – Én voltam. Kémnek hittem. – Szerinted így néznek ki a kémek? – a viking le sem tagadhatta volna a haragját. – Hogy üthettél meg egy fegyvertelen embert? – Csak azt láttam, hogy norvég… – nézett rá a nő, mire Erik rámordult. – Tűnj el a szemem elől! – aztán Knuthoz fordult. – Keríts valakit, aki ellátja a sebét, és hívd ide Elijaht! A férfi elrohant, majd kisvártatva megjelent egy szőke lánnyal, aki kötszereket, egy vízzel teli tálat és
gyógynövényeket hozott magával. Leült Idával szemben, és lemosta az arcát, majd hófehér, zsíros krémet kent a sebre. – Köszönöm – mondta neki Erik, és amikor a lány távozott, leült a padra. Épp akkor érkezett meg Elijah is, aki csatlakozott a beszélgetéshez. – Megtámadtak minket – kezdett bele a lány, a két férfi pedig figyelmesen hallgatta. – Frigg napján történt, estefelé. A vízparton, a tábortüzek körül ültünk, amikor zsoldos katonák özönlöttek ránk. Olyan nagy erővel törtek be a kapunkon, hogy a harcosaink nem tudtak figyelmeztetni minket. Szemrebbenés nélkül lemészároltak mindenkit, aki az útjukba került: békésen ünneplő időseket, fegyvertelen nőket. A férfiak nagy része bormámorban úszott… Úgy haltak meg, hogy talán fel sem fogták, mi történt velük. – A tieitek vesztek oda vagy a vendégek? – kérdezte Elijah. – A vendégek. A mieink sosem isznak annyit, hogy védtelenek maradjanak. – A királyotok és a királynétok megmenekült? – Igen. Harald király a bátyámékkal megölte az ellenséget – bólintott a lány. – Machiel is jól van. – Hála Istennek. De gondolom, nem ezért vagy itt. – Alighogy kihevertük a támadást, tegnap éjjel újra ránk törtek, de ezúttal nem a zsoldosok, hanem fekete bőrű szörnyetegek. Pikkelyes bőrük és piros szemük volt, a kezükben bíbor kardok villogtak. Az ellenszegülőket lemészárolták, a város lakosságát pedig összeterelték a parton. Aztán megjelentek a fekete ruhás harcosok – a lány a Sötét Angyalra nézett. – Küllemre olyanok, akár te és a testvéreid. Csakhogy ők nem jót akartak, hanem megzsarolták a királyunkat. Erik és Elijah összenéztek, majd a viking bólintott. – Folytasd, kérlek! – Harald király megparancsolta nekem, hogy bújjak el Machiellel a magtár mögötti rejtekhelyre, míg a nőket és a
gyerekeket a csarnok alatti búvóhelyre terelték. De megjelent egy fekete hajú, nagyon gonosz nő, és azt ordította, érzi Machiel illatát, mire ő előlépett, hogy én megmeneküljek. – Mizariel – suttogta Elijah. – Igen, így hívják. Megütötte Machielt… többször is… Borzalmas volt. Azt mondta, megöli, ám a semmiből előkerült Harald király és Machiel elé állt. A nő lángoló késeket dobált felé, de ő elhajolt előlük, aztán megragadta Mizarielt és a saját késeivel felszegezte a magtároló falára. Aztán fogta a tüzes kardot, és levágta vele a nő kezét. Elijah nehezen palástolta a meglepetését. – Aztán megjelentek a sötét ruhás alakok – folytatta a lány. Az egyikük, egy kopasz férfi egy lángoló pallost dobott Harald király felé, ám ő elkapta és hozzájuk vágta. Ezt látva a vezérük, Azrael azt mondta, ne merjék bántani. Azt mondta, szövetséget akar kötni velünk – ellenetek. A királyunk mondta, hogy ez lehetetlen, de akkor megrázkódott a talaj és kék bőrű, toronymagas óriások tűntek fel. Az egyikük hozzáért egy égő házhoz, amitől az egy szempillantás alatt jéggé vált. Azrael azt mondta, ezt teszik majd a város teljes lakosságával, ha Harald király nemmel felel. – Igent mondott tehát – hümmögött Erik. – Rendben. Nem volt más választása. – Mikor akarnak lerohanni minket? – Holnap hajnalban – felelte a lány. – Fekete démonok és katonák járőröznek a városban. Leif és Harald király nem tudtak velem beszélni, csak arra kértek, jöjjek el hozzátok és mondjam el, mi történt. – És ki tette ezt az arcoddal? Ők? – Elijah szúrós szemmel nézte a lány sebét. – Nem. Sajnos a mieink – felelte bűnbánóan Erik, majd megfogta Ida kezét. – Sajnálom. A népem ősgyűlölettel viseltetik irántatok. – És te hogyhogy nem? – nézett rá a Sötét Angyal.
– Ida és én egyszer összefutottunk a határon – felelte a viking. – Akkor váltottunk néhány szót… ahelyett, hogy megöltük volna egymást. Ugye, kedves? – Igen – bólintott a fiatal lány. – Valójában balesetet szenvedtem. Kibicsaklott a lábam, ő segített, hogy visszajussak az enyéimhez. – A végén kiderül, hogy neked is van szíved – nevetett fel Elijah, és megveregette Erik vállát. A viking is elmosolyodott. – Nem tenne jót a hírnevemnek, ha ezt nagydobra vernéd. – A világért sem tenném – rázta meg a fejét Elijah, majd komolyra fordította a szót. – Akkor tehát holnap hajnalban összecsapunk. Azrael nyilvánvalóan az otthon maradt lakossággal tartja sakkban Harald királyt, tehát… – El kell hoznunk onnan mindenkit az éj leple alatt – fejezte be Erik. – Megtennéd? – Meg. De mi lesz, ha ők közben lerohannak minket, mert fogalmuk sincs arról, hogy megmentettük őket? – Harald lesz az emberei élén. Ő nem fog nekünk esni. – Azraellel a hátában? Elijah felsóhajtott. – Valószínűleg úgy fog tenni, mintha lerohanna minket, de az utolsó pillanatban mellénk áll majd. Én is ezt tenném. Számít rá, hogy nem hagyjuk cserben a városát. – Gondolod? Hiszen tudja, hogy gyűlöljük őket. – A házasságuk Machiellel sok mindent megváltoztatott. Harald bölcs ember, megértette, mekkora a fenyegetés. Nem eshettek egymásnak, amikor a déróriások a nyakunkba lihegnek… – És velük mi lesz? – Meggyőzöm Azraelt, hogy pusztítsa el őket… Bízom benne, hogy nem uszítja ránk az óriásokat, csak a hatalmát akarja fitogtatni velük. A zsoldosokat és a sahranokat viszont
ránk fogja engedni, ebben biztos vagyok, össze kell tartanunk a norvégokkal. Menni fog, Erik? – Bízhatsz bennem. – És Refill? – Napok óta a barátaitokkal lóg. Mintha nem is érdekelné a közeledő veszély… Az imént Idát is látta, de rá sem hederített, holott nála jobban senki nem gyűlöli a norvégokat. – Miféle barátokról beszélsz? – A két szőke vikingről, akik Gabriellel érkeztek. – Hát ez jó – mormolta Elijah. – Soha jobbkor… – Mire gondolsz? – Nem vagyok biztos benne, hogy Refill teljesen önmaga. Attól tartok, ő aznap éjjel elment, elvitte az a szörnyű betegség… Az az érzésem, hogy Arshamon szelleme megszállta a testét. – De hisz mindenről tud, amiről én, és otthonosan mozog köztünk. – A megszállt halandók minden emlékét és érzését ismerik a szellemek – magyarázta Elijah. – Így ez nem jelent semmit. – És mennyire vagy biztos ebben? – Sajnos nem eléggé. Csak egy megérzés az egész, nem több. De amikor Machielt kis híján megerőszakolta, majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy ez nem lehet Refill. – Elijah, nem akarlak leforrázni, de Refill több nőt erőszakolt már meg életében, mint amennyi önszántából szeretkezett vele… – mondta Erik, és Idára nézve megrázta a fejét. – Ezt nem kellett volna hallanod, kedves. – Lányok! – kiabált a konyha felé. – Kérjek, szállásoljátok el Idát! Adjatok neki száraz ruhát, ételt, italt és fekhelyet! Mindenki bánjon vele rendesen! Ő az én vendégem! Ida távozott, Erik pedig Elijahval maradt. – És honnan fogjuk megtudni, mi a helyzet az öcsémmel? – Nem leptelek meg… – nézett a szemébe a Sötét Angyal. A viking megrázta a fejét.
– Nem. Napok óta a kristálykoponyákról kérdezget, amiket hazahoztak a norvégoktól. Mindenáron meg akarja szerezni őket… és Sophielt – tette hozzá nagyot sóhajtva, mire Elijahnak elkomorodott az arca. – Ne haragudj. Nem értettem, mi ütött belé, de tudtam, ha elmondom neked, nem fogsz örülni. Nem akarom, hogy bántsd őt, amíg nem biztos, hogy gond van vele. De sajnos, egyre inkább azt hiszem, igazad lehet. – És mit mondott a koponyákról? És Sophielről? – Hogy meg kell szereznünk őket, és onnantól legyőzhetetlenek leszünk. Azt mondta, öljünk meg titeket… Aztán arról beszélt, hogy magának akarja Sophielt, Muriel pedig az enyém lehet. Nem értettem, mitől őrült így meg, hiszen korábban nagyon is kedvelt titeket. De betudtam a heves természetének és hogy megharagudott Machielre. Elijah a padlót bámulta. – Most mit akarsz tenni? – kérdezte Erik aggodalmasan. – Ugye nem bántod őt, amíg nem leszel teljesen biztos abban, hogy megszállták? – Csak akkor ölöm meg, ha biztos leszek benne. De Erik, ha így lesz, nem kegyelmezhetek neki, ugye ezt megérted? Az öcséd lelke már valószínűleg nincs a testében. Elment aznap éjjel, egyre tisztábban érzem. – Bízom benned – bólintott a viking, majd felállt. – Ki kell szellőztetnem a fejem. – Szólj, ha kezdődik! Addig megbeszélek mindent az embereimmel. – Köszönöm! A Sötét Angyal öles léptekkel a part felé indult. A domboldalban ültek a testvérei; Bardo, Ramodiel, Sophiel, Gabriel, Ariel és Uriel. A napon sütkéreztek, és elnyúltak a virágokkal telehintett pázsiton. – Muriel miért nincs veletek? – kérdezte őket futólag. – Refillel beszélget a stégen – dörmögte Bardo. – Nézd csak! Erik hajója mellett!
– Látom – bólintott, majd megindult feléjük, és amikor odaért, egyenesen az ifjabb Björnssonhoz fordult. – Beszélhetnénk? – Már itt sem vagyok – pattant fel Muriel, és a társaihoz szaladt, a domboldalba. Elijah leült a stégre a viking mellé. Némán szemlélte a hullámokat, miközben magába szívta a sós tengeri levegőt. Úgy ültek egymás mellett, mint a legjobb barátok, noha a Sötét Angyal szíve háborgott. – Meg foglak ölni – nézett végül Refill arcába már-már kedvesen, mire az felnevetett. – Ugyan, Elijah. Mindenki a holnapi támadásról beszél. Gondolod, most van itt az ideje a belharcoknak? A Sötét Angyal elbizonytalanodott. Arshamon nem így válaszolt volna. Vagy csak taktikázik? – Tudom, ki lakozik a lelkedben – nézett rá, ám a viking megvonta a vállát. – Ne vonj le nagy következtetéseket abból, hogy megkívántam az asszonyodat. Ettől vagy úgy oda? Ha hajnalban meghalsz, reggelre az ágyamban lesz! – felelte gúnyosan. Elijah megragadta a torkát. – Ne merészelj ilyen hangot megütni velem, mert kitépem a szíved! Ám Refill lefejtette magáról a markát. – Ne merészelj fenyegetni, mert megkínzok mindenkit, aki igazán fontos neked! – Nektek meg mi bajotok van egymással? – cammogott melléjük Bardo, mire Refill felpattant, és elviharzott az épületek felé. – Na, ő az? Kibújt a szög a zsákból? – Nem tudom, tesó. Refill egy öntelt, agresszív barom, így nehezen ismerem fel benne Arshamon lelkét. Gabriel esetében
egyértelmű volt, de ők ketten sajnos túlságosan is hasonlítanak egymásra. – Akkor várunk? – Figyelünk és várunk. Előbb-utóbb elárulja magát. A kincset már hiába siratja, hisz megsemmisítettük, de biztos vagyok benne, hogy az Azraeléknél lévő négy darabra feni még a fogát. – Nem öt van náluk? – De. Gabriel szerint Azrael mindig magánál hord egyet. Tehát a másik négy egy helyen van. Meg kell tudnunk, melyiküknél, és meg kell szereznünk, mielőtt Refill szerzi meg… és Sahranferék. – Gondolod, hogy ők hárman… – Gondolom. A vénember javíthatatlan, és túlságosan is csendben vannak Azurával. – Nem azt mondták, hogy békére vágynak? – Szerinted megelégedne ennyivel? – Nem tudom, Elijah. Egy életen át fárasztó lehet menekülni. Hát még századokon át. Én elhiszem, hogy meg akarnak állapodni. – Akkor naiv vagy, barátom. A Sahranfer-félék sosem javulnak meg. – Te is megjavultál. Elijah elnevette magát. – Leverlek… – Hát jó. Akkor mi lesz? – Hajnalban összecsapunk Azraelékkel. Haraldék lesznek az élen. Ha minden jól megy, átállnak… Addigra megérkeznek a hajók is, így Azraelék nem tudják tovább zsarolni. Aztán nekik megyünk és megpróbáljuk térdre kényszeríteni őket. – És az óriások? – Amíg ők is ott vannak, Azrael nem fogja bevetni a kristálykoponyákat. Az óriások megvadulnának. Nem hiszem,
hogy meg meri ezt kockáztatni. A halandókkal és a sahranokkal akar leigázni minket. – Azokat lenyomjuk… – Szerintem is. A kérdés csak az, mi lesz aztán? – A lányok velünk lesznek? – Velünk hát. Sophiel mostanra biztonsággal bánik a holdsarlójával és Muriel is nagyon ügyes. A segítségünkre lesznek. – És a kicsi lány? Vajon Harald a vérfürdőbe ereszti? Ariel szerint nem tud vívni. – Nem igazán. De Azraelt ismerve, ők ketten lesznek az élen. – Hát, az nem jó… – Nem. Harald vigyázni fog rá, de nekünk is figyelnünk kell. – Rendben. – Van még valami… – Elijah a távolba meredt. – Miért érzem azt, hogy valami rémes dologgal akarod az idegeimet borzolni? A Sötét Angyal felnevetett. – Mert rémes dolgot akarok mondani neked. Azt szeretném, ha velem történne valami, te vigyáznál Sophielre. – Na, jó, engem hagyj békén ezzel a baromsággal! Mégis, mi történne veled? – Nem tudom, Bardo, de szeretném tudni, hogy ő biztonságban lesz. Nehéz idők járnak felettünk. Ramodielnek is szóltam. Vigyáznotok kell Sophielre. – Rendben – morogta a szőke angyal. – De inkább vigyázz te rá, jó? Nem bírom, ha ilyen érzelgős rémségekkel szívod az agyam. Amúgy mi van Joshuával? Amióta Frídr meghalt, szinte nem is láttam. – Nem tudom. Nem lehet vele beszélni. Vad istentagadóból még vadabb hívővé vált. Nézd csak, ott van a domboldalban! Egész nap imádkozik.
– Imádkozik? Miért? – Értünk, tesó. Azért, hogy túléljük a háborút…
XVIII. FEJEZET
Szemtől szemben
Machiel némán öltözött. Bőrnadrágot, tunikát vett magára, és az Idától kapott vastag bőrmellényt, ami kemény volt, akár egy páncél. A csizmája szárát kötötte, amikor Harald hozzá lépett és a lábszárához erősített két tőrt. – Tartsd mindvégig magad előtt a pajzsodat! Ezeket pedig csak közelharc esetén használd… – mondta, miközben ő is felöltözött. Az övébe két baltát tűzött, a hátán átvetette a kardját, majd a lányra nézett. – Jól vagy? – Igen – bólintott Machiel, pedig a gyomra kavargott és a hideg rázta. – Indulnunk kell! Sötét este van. Azrael hajnalban akar rájuk rontani. A lány bólintott, és elindult az ajtó felé, ám Harald a karjába zárta. – Nem lesz semmi baj! – Igazságtalan az élet… – nézett rá szomorúan Machiel, és máskor meleg barna szeme feketén csillogott. Az arca ijesztően sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák árnyékolták a bőrét. – Nem tudod elképzelni, mit érzek… – Félsz? – Rettegek. A férfi felsóhajtott és megsimogatta a lány haját. – Nem szabad félned.
– Én nem azért szálltam alá, hogy embereket öljek, érted? Én nem akarok másoknak fájdalmat okozni. Nem akarok vért és levágott testrészeket látni. Nem akarom elvenni mások életét Egyszerűen az én lelkem nem bírja ezt! – Ha átállunk Elijahékhoz, a lidércekkel kell összecsapnunk, őket tán csak nem sajnálod? – Tőlük a frász tör ki, Harald. Tudom, hogy csalódást okozok neked, de ez az igazság. Én nem vagyok bátor, csak nagy a szám. A férfi elnevette magát. – Tudom, kincsem, és semmi baj nincs ezzel. Túl fogjuk élni ezt a napot, ígérem! Dörömböltek az ajtón, majd Leif lépett be. – Készen állunk! – dörmögte rosszkedvűen. Harald a szemébe nézett, ám a szőke, copfos vezér megrázta a fejét. – Semmi hír, uram. Indulhatunk? – Igen – bólintott a király, és mindhárman az istállóhoz siettek. A norvég sereg fegyelmezetten, állig fel fegyverezve állt az úton, a kapu előtt. Mögöttük sahranok sorakoztak oly sokan, hogy nem is látszott, meddig tart a sereg vége. Azraelék a kijáratnál álltak, és Harald felé intettek. – Szeretném, ha ti ketten és a két vezéred mennétek legelöl. Ha odaértünk, felsorakozunk, és amikor jelt adok, elindultok. Megértetted? – Igen. – Remélem, nem feleded, mennyi vesztenivalód van… – Sosem tenném, uram – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót, majd felszállt a lovára, és megvárta, amíg Machiel, Olaf és Leif is felsorakoznak mellette. – Indulás! – adta ki a vezényszót, mire meglódultak a harcosai. Az éjszaka leple alatt a norvég hadsereg megindult Birca szigete felé, hogy a Sötét Angyalok parancsára eltöröljék a
hírét is az ott élő vikingeknek, és rabláncra verjék a velük szövetséges angyalokat. Ahogy az erdőben lovagoltak, sahranok százai suhantak el mellettük, akárcsak a fekete varjak. – Hát ezek? – nézett utánuk szúrós szemmel Leif. – Pontonhidakat építenek – felelte Harald. – Állítólag már tegnap a partra szállítottak egy városnak is elegendő fát. – Milyen előrelátó ez az Azrael… – Ne is mondd! Ha Elijah nem kapta meg az üzenetünket… – kezdett bele, de Machielre nézve elhallgatott. – Lépjünk ki! – mondta végül. Már csak néhány óra van pirkadatig. Addig kell átérnünk a hidakon, amíg sötét van. Bár, ahogy látom, lóg az eső lába. Így nem fognak eltűnni a sahranok. Hosszasan lovagoltak a fák között, de Machiel meg sem szólalt. Az agya lázasan járt, a keze összekulcsolva pihent az ölében. Némán imádkozott, és arra kérte Istent, segítse meg őket. A király növekvő aggodalommal figyelte őt, ám a lány észre sem vette. Minden idegszálával a harcra összpontosított Arra fogok gondolni, hogy akik ránk támadnak, nem emberek, csak bábuk. Szalmabábuk – töprengett. Na, jó, vérző szalmabábuk, akiknek nincsen lelkük. Azért fogom őket megölni, hogy ne bántsanak sem engem, se az enyéimet. De helyes ez így? Kétségbeesetten nézett az égre, de nem mert Raphaelre gondolni, csak egy röpke pillanatig. Raphael, ha most látsz, kérlek, ne gyere értem, jó? Bármi is történjék, kérlek, engedd, hogy idelent maradhassak Haralddal! A gondolatra, hogy az arkangyal most minden bizonnyal a fejét csóválja, elmosolyodott. Esetleg egy kis bátorságot küldhetnél nekem, ha már egy csepp sem szorult belém, rendben?
– Mindjárt ott vagyunk! – zökkentette ki a gondolataiból Harald, majd megfogta a lova kantárját. – Gyere, innen gyalog megyünk tovább! A sereg minden tagja így tett, majd némán kiosontak a sötétben a fák közül a vízpartra. Elijah, remélem, tudod, hogy itt vagyunk és számítasz ránk! – gondolta magában a norvég király, de aggódva látta, hogy Birca szigete sötétbe borul. – Nem tudják, hogy jövünk – suttogta Machiel, ám a férfi a nyakához hajolt, mintha csak megcsókolná, miközben a fülébe súgta. – De. Ott vannak… Hidd el nekem! – Megfogta a lány jegesre hűlt kezét, miközben a feléjük közeledő Azraelékre nézett. Az angyalok vezére bólintott, ők pedig sorokba rendeződtek. – Gyere szorosan mögöttem! – pillantott a háta mögött álló angyallányra. Felemelte a karját, és az intésére tömött sorokban megindultak a katonák. Az idő viszonylag csendes volt, így a pontonhidak alig-alig mozogtak. Ugyan odafent egyre sötétebb fellegek gyülekeztek, mindannyian remélték, hogy a vihar elhalad felettük. A pontonhidak keskenyek és ingatagok voltak, a norvégok mégis szinte zajtalanul futottak végig rajtuk, csizmájuk hangja is alig hallatszott az esti szélben. Félúton járhattak, amikor a városfalak alatt fények gyúltak. Száz meg száz fáklya. A norvégok megtorpantak egy pillanatra. Harald hátranézett, ám Azrael intett, hogy menjenek tovább. Hát, úgy tűnik, számítottak ránk! – nyelt nagyot a király, hisz pontosan tudta, ha Elijahék nem barátként fogadják őket, hamarosan nyílzápor tizedeli meg a soraikat. A vékony pallókon rohanva azonban nem volt fedezék, ahová elbújhattak volna.
Elszántan futott hát tovább, miközben szeme az angyalok magas alakját kereste. Hamarosan meg is látta őket, ahogy a vikingek élén állnak egymás mellett, fekete köpenyükbe burkolózva. Elijah tekintete találkozott az övével, de semmit nem tudott kiolvasni a vezér szeméből. – Nem tudja – hallotta Machiel hangját, aki észrevette, hogy a Sötét Angyal kezében felizzik a nyolcágú ostor. Ugyanabban a pillanatban fellángolt Bardo buzogánya és Sophiel holdsarlója is. – De, tudja! – rohant tovább Harald egyenesen Elijah felé, aki a vikingek felé intett. A tűzbe mártott nyílvesszők százai csillagokként ragyogtak a falak alatt, s a norvégok jól tudták, ha ezeket nekik szánják, nem fognak átjutni a hidakon. Elijah hangja mennydörgött a sötétben. – Tartsátok! – üvöltötte. A norvégok egyre közeledtek, a mögöttük lihegő sahranok azonban még csak a híd közepén jártak. – Tartsátok! – ordította újra, majd amikor a norvégok mind a partra értek, az íjászok felé intett. – Adjatok nekik! Abban a pillanatban Sophiel és Bardo is elhajították a lángoló fegyvereiket, amelyek Haraldot és Machielt megkerülve a sahranokba csaptak és tízesével tarolták le őket. Elijah lángoló ostora megszelídülve az övére tekeredett, amint Machiel és Harald elé sietett, és megölelte őket. – Hát megkaptad az üzenetemet – nézett rá hálásan a király. A Sötét Angyal bólintott. – A néped Birca falai között van, biztonságban. Egy órával ezelőtt futottak be a hajók. Erik minden földidet idehozatta. A norvég király meghatottan lépett oda néhai ellenségéhez és megölelte. – Köszönöm, Björnsson. Az adósod vagyok! – Nem fogom elfelejteni – bólintott Erik. – Ida ezek szerint rendben ideért? – Igen. A nőkkel van, a rejtekhelyen.
– És az öcséd? – A másik szélen. – Nem hittem, hogy meg tudod győzni, hogy szövetkezzetek velünk. – Ami azt illeti, én sem… – Hát te? Talpig fegyverben? – nézett Elijah az előtte ácsorgó aprócska angyallányra. – A gyermekek mellett elkélne a védelem! Ramodiel! Menjetek Machiellel a rejtekhelyre! Ti fogtok vigyázni a nőkre, a gyerekekre és a sérültekre! Az ifjú angyal kézen fogta a meglepett lányt, és a magas városfalak közé sietett vele. Harald Elijahra nézett. – Köszönöm. – Ugyan, nincs mit. Egyik sem bírja a vért. Az íjászok eközben megállás nélkül lőtték a pontonhidakon előretörő sahranokat, de azok csak nem akartak fogyatkozni. Zsoldosok tűntek fel közöttük, akik ordítva rohantak át a hídon. – Hát, akkor adjunk nekik! – mondta a Sötét Angyal, és lángoló ostorával a kezében a part felé indult. Az angyalok és a vikingek követték őt, és mire a nap felkelt a hegyek között, sápadt fénye véráztatta csatában találta Birca szigetét. A felhők azonban, mintha csak a lidérceket védelmeznék, vastag paplanként borították be az eget. Éjszakai sötétség lett. Az angyalok elszántan harcoltak, és néhány óra alatt miszlikbe vágták a zsoldosok seregét. A svédek és a norvégok évtizedek óta első ízben küzdöttek fej-fej mellett, és Harald örömmel látta, hogy a közös ellenség erős szövetségest kovácsolt a testvéreiből. Ő maga egyszerre két baltával pusztította az ellenséget, amiket újra és újra kitépett áldozatai tetemeiből. A ruhája vértől nehezedett, az arcán a sahranok bíbor testnedve folyt, de nem állhatott meg. Erik közvetlenül mellette ölte az ellenséget, és időnként lihegve a norvég felé kiáltott. – Ne csak simogasd őket, Harald! Legalább két tucattal előtted járok!
A király elnevette magát, és a baltáját Björnsson felé dobta, amely a viking háta mögött álló nagytestű lidérc fejébe fúródott. – Szívesen, Erik! – mondta, majd kardjával a felé közeledő sahranok felé sújtott Elijah ostora eközben könyörtelenül égette a városfal felé igyekvő fekete bőrű lényeket, akik egyre-másra lángra kaptak, vijjogva kigyulladtak, majd bűzös hamukupacokká váltak. Bardo szinte csak játszott. Sophiel mellett állt, és ahogy elhajította a buzogányát, büszkén látta, hogy a tüzes ménkű a közelükbe sem engedi az ellenséget. Muriel a lidércek sűrűjében harcolt a többiekkel, és a társai elégedetten látták, hogy a lány igazi harcos angyal, aki remekül forgatja a kardot. Gabriel a közvetlen közelében irtotta a lidérceket Ariellel és Uriellel, amikor a semmiből előttük termett Baamiel, Fagus Mizariel és Ruchiel. Muriel éles vibrálást érzett a mellkasában, amikor a Csillag rezgéséből ráébredt, hogy a kristálykoponyák a közvetlen közelében vannak. Lehunyta a szemét, hogy jobban érezze a jelenlétüket, ám Mizariel kihasználta a pillanatot, és egy mozdulattal átszúrta az angyallány mellkasát. A kardja Muriel jobb válla alatt hatolt a testébe, és térdre kényszerítette őt. Uriel rögvest elé állt, míg Gabriel kitépte Muriel testéből a pengét. – Menj! – ordított rá a Démonvadász, miközben nekiesett Mizarielnek. Az arkangyal a vállára kapta a lányt, és a városkapu felé rohant. Sophiel elé hajította a holdsarlóját, megtisztítva előtte az utat, így Gabriel úgy jutott be a falon, hogy egyetlen sahran sem ért a nyomába. Lélekszakadva futott a búvóhely felé, ahol Ramodiel és Machiel nyitottak ajtót. Egy asztalra fektették a lányt, és letépték a válláról a ruhát.
– Jó – lihegte az arkangyal a sebet látva. – Ezt túl fogod élni! – azzal Machielhez fordult. – Tisztítsátok meg a vágást, és égessétek ki. – Veled kell mennem – tiltakozott Muriéi. – Felejtsd el! Most az a legfontosabb, hogy jobban legyél! – mondta az arkangyal. – Segítsetek rajta! – szólt a társaira. Machiel elment, hogy kötszereket és tiszta vizet hozzon, Ramodiel pedig a tűzbe nyomta a pengéjét. – Szükségtelen kiégetnetek – motyogta a lány. – Anélkül is meggyógyulok. – Ez a bevett módszer – vonta meg a vállát a kölyök. – De ki fogod bírni. Aztán, úgy a tizedik után meg már nem is érzed. Megtanulod kikapcsolni a tudatodat. – Ramodiel! Ne mondj neki ilyeneket! – dorgálta az időközben visszatérő Machiel. – A tudatot nem lehet csak úgy kikapcsolni. Ti már évszázadok óta gyakoroljátok, de ő csak néhány napja van idelent. – Jó, akkor fájni fog! – sóhajtott fel megadón a fiatal angyal. – De úgyis elájulsz, szóval nem fogod érezni. Machiel elnevette magát. – Hát, most már sokkal jobb volt. – Gabriel! – ült fel közben szédelegve az Ásványok Angyala, de forgott vele a világ. – Feküdj le! – nyomta le szelíden a férfi. – Majd később elmondod, amit akarsz. – Nem… lehet – folytatta a lány, de nehezen jöttek az ajkára a szavak. A válla erősen vérzett, ő pedig egyre haloványabb volt. – Égesd már ki, Ramodiel! – dörrent rá az arkangyal, mire a kölyök minden előzetes figyelmeztetés nélkül a lány sebére nyomta a pengéjét. Muriel teste megrándult, majd lecsukódott a szeme. – Elájult? – kérdezte Ramodiel. – Szólhattál volna neki, hogy fel tudjon készülni rá.
– Most nehogy már engem okoljatok! Amúgy meg nem mindegy? Mindjárt magához tér. Machiel egy nedves kendővel megtörölte a lány arcát. A hosszú, fekete szempillák megrebbentek. Gabriel a sebe fölé meredt, és végighúzta rajta az ujját. – Elállt a vérzés. Adjatok neki inni, ha felébred! – azzal elindult a kijárat felé, amikor Muriel elhaló hangon megszólalt. – Gabriel… Az arkangyal megfordult, és a visszasietett a lányhoz. – Nincs semmi baj. Jobban leszel! – simította végig az arcát. – Mondanom kell valamit – suttogta a lány erőtlenül. – Majd elmondod. – Nem! – Muriel megmarkolta a férfi karját. – Most kell elmondanom! – Miről van szó? – Mizarielnél van egy táska. Abban vannak a kristálykoponyák. – Honnan tudod? – Érzem. – Hogy férnének el ilyen kis helyen? Azt sem láttam, hogy táska lenne nála. – Nem tudom, de éreztem őket. Ezek parányi kövek, talán csak akkorák, mint egy-egy dió. – Ezeket rabolhatták el a törpéktől? – Meglehet. Vissza kell szerezned őket! – Rendben. Megszerzem a táskát és idehozom. De addig pihenj! Rosszul festesz. Muriel szeme lecsukódott. – Jól vagy? A lány nem válaszolt. – Most mi baja van? – nézett Machielre. – Sok vért veszített és gyenge. Nézd, hogy pislákol a kristálya. Most gyógyítja őt.
– Akkor nem lesz ereje megsemmisíteni a kristálykoponyákat. – Majd megsemmisíti holnap. – Már, ha lesz holnap – nézett rá Gabriel. – Hát ennyire rossz a helyzet? – Machiel aggódva nézett rá. – Segítünk nektek! – Nem! Elijah megnyúzna érte, ha kijönnétek! Maradjatok csak itt! Az embereknek és a sebesülteknek szükségük van rátok. Őt pedig ki ne engedjétek, akkor sem, ha jobban lesz! – Nem fogjuk! – felelték azok kórusban, miközben az arkangyal visszairamodott a csatatérre. Ariel Ruchiellel küzdött, de egyikük sem tudta felülmúlni a másik erejét. – Mondd, te végül is miért vagy ezekkel? – kérdezte a vörös angyal, miközben csapzott haját kisöpörte az arcából. Alig látott már a fáradtságtól, de a Szél Angyala sem volt jobb bőrben. – Nem tudom, Ariel – lihegett Ruchiel. – Rohadtul elegem van ebből az egészből. – Akkor miért nem állsz át hozzánk? – Mert túl rég nem beszéltem Elijahval. Nem tudom, mit gondol. Húsz éve nem láttam. – Hogyan? – Tudod, amíg a pokolban szórakoztatok – csapott felé a szőke angyal. – Nem akarlak megölni – folytatta Ariel, mire Ruchiel felröhögött. – Hát, ez jó. Én sem akarlak megölni. – Akkor miért küzdünk egymással? – Nem tudom. Ariel felnyögött, és Ruchiel felé csapott. – Mellettünk lenne a helyed. – Nem úgy alakult – a szőke angyal kivédte a csapást.
– Nem harcolok veled – lépett hátrébb Ariel. Ruchiel elnevette magát. – Én sem harcolok veled – mondta, azzal fogta magát és hátat fordított Arielnek, majd eltűnt a sahranok között. Uriel karja több sebből vérzett. Mizariel csúnyán megvágta, ám Gabriel felváltotta a Démonvadászt, és amikor a fekete szépség rárontott, egyszerűen a földre lökte és letépte róla a táskát. Uriel felé hajította, aki eliramodott vele a rejtekhely felé. Mizariel felvisított. – Megöllek, te mocskos áruló! – a szeme szinte lángolt, ahogy megpróbált szabadulni Gabrieltől, mígnem sikerült alaposan a lábába szúrnia. – Legutóbb nem éppen ezt sikítottad – mordult rá az arkangyal, miközben kihúzta a combjába fúródott tőrt, és Mizariel karjába mártotta. – Micsoda álszent féreg vagy. – Magadról beszélsz. – Hogy támadhatsz rám azok után, hogy lefeküdtél velem? – Arshamonnal feküdtél le, édesem – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót, noha maga is tudta, hogy ez így, ebben a formában nem igaz. – Talán már te is tudod, hogy akkoriban nem voltam önmagam. – Megöllek, amiért így bánsz velem! – Ezt már hallottam… – mondta Gabriel, és megvágta Mizariel derekát. – Fagus! Segíts! – kiáltott a fekete angyal, mire rögvest megjelent tar fejű, szakállas társa. Gabrielnek azonban a szeme sem rebbent. Amint Fagus felé sújtott a bárdjával, elhajolt előle, és a nagytestű angyal gyomrába mártotta a pengéjét, majd lendületből elkapta a bárdot és levágta vele az angyal fejét. – Megbocsátok neked, Fagus – mondta a férfinak, miközben fél térdre ereszkedett és lecsukta a halott szemét.
Mizariel felsikított, Fagus teste pedig megrázkódott. Fehér fénye lassan a magasba emelkedett, ahol megállt egy pillanatra, mintha csak szemlélődne, majd egyenesen a sötét fellegek felé szállt. A csatatéren küzdő angyalok látták, hogy valaki elesett közülük. A levegőben megálltak a fegyverek egy pillanatra, hogy aztán újra húsba és csontba marjanak. A nap már a vége felé járt, ám a háború még javában folyt. Mizariel Azrael felé ordított. – Gabriel elvette tőlem! – hangjára azonban nem csak a Halál Angyala, de Refill is felfigyelt. – És hová vitte? – tört át a fekete hajú férfi a tömegen, kardélre hányva az útját álló ellenségét. – A fal mögé – zihálta Mizariel, miközben a támadók újabb rohamával nézett szembe. Refill a fal felé loholt, ám észre sem vette, hogy a bátyja követi. Mindketten berontottak a kapun, és egyenesen a rejtekhely felé vették az irányt. – Hová mész? – kapta el a vállát Erik. – Te is tudod, hisz követsz – vigyorodott el az öccse. – Nem nyúlhatsz hozzá. Az a kincs mágikus hatalommal bír. Nem nekünk való. – Szánalmas vagy, ha ezt gondolod. Királynak születtünk, hát elfelejtetted? Kimosták az agyadból az újdonsült barátaid? – Ne csináld ezt, öcskös – kérlelte a szőke vezér. – Nem akarok veled küzdeni. – Nem is kell, hogy küzdj velem. Egyszerűen csak állj mellém! Megszerezzük a táskát, és lelépünk innen, rendben? – Nem tehetem, Refill. Elijahék bíznak bennünk. És itt az otthonunk, itt a népünk. Mégis, hová mennénk? – Nos, ha tovább hátráltatsz, te a pokolba, én pedig valami szebb helyre – vigyorodott el Refill. – Te tényleg nem az öcsém vagy – komorodott el Erik arca, ám Arshamon abban a pillanatban az oldalába mártotta a tőrét.
– Nem hát… A rejtekhelyre loholt, hogy megszerezze a kincset. Feltépte az ajtót és Ramodielre ordított. – A bátyám megsebesült. Itt fekszik az épület előtt. Segítsetek! Az angyalok Erikhez rohantak, hogy menedékbe vonszolják a testét, miközben Arshamon Murielhez lépett. – Hol van a táska, édesem? – kérdezte fölé hajolva, ám a lány kábán nézett rá. – Mi baja van? – nézett a lihegve visszatérő angyalokra. – Sok vért veszített, nincs magánál. – És hol van a táska? Elijah azt mondta, látni akarja. – Sahranfer magával vitte – nézett rá rosszallóan Ramodiel. – És szó szerint azt mondta: Elijah látni akarja. – Az istenit! – csattant fel Arshamon. – És mikor volt ez? – Már vagy egy órája… Refill dühösen távozott, Ramodiel és Machiel pedig egymásra néztek. – Nagy a baj? – kérdezte a lány. – Attól tartok, óriási… – Szólnunk kell nekik. – Hisz úgyis elpusztították volna! Elijah elevenen megnyúz engem, ha ezt megtudja! – Akkor majd azt mondjuk, én adtam oda – mondta az angyallány. – Szó sem lehet róla! Te itt maradsz, én pedig kimegyek és elmondom neki. Aztán visszajövök. – Jó – bólintott a lány, majd kieresztette az ifjú angyalt és bereteszelte mögötte az ajtót. Ramodiel eszelős iramban rohant át a városon, ki a kapun, és a lidércek közé vetette magát. Lángoló kardjával ötösével vágta le a sahranokat, miközben a tekintete egyre csak a vezérét kereste. Aztán meglátta, amint a norvég király oldalán fáradhatatlanul öli a démonokat, és igyekezett a közelébe
férkőzni. Hosszú percek, talán órák teltek el, mire beérte, ám épp, amikor megszólalhatott volna, egy tőr fúródott a hasába. – Mizariel! – nézett rá értetlenül. A fekete nő elmosolyodott. – Meglepődtél, szívem? Elijah megpördült, és amikor meglátta a földön térdeplő angyalt, meghűlt az ereiben a vér. – Hogy tehetted ezt? – nézett gyilkos dühvel Mizarielre, és nagyot lökött rajta, ám a fekete szépség hahotázni kezdett. – Mi van, nem mered használni ellenem az ostorodat? – kérdezte, és a Sötét Angyal felé hajította a kését, ö azonban elhajolt előle, és Ramodielhez térdelt. – Rendbe kell ezt tennünk, kölyök! – mondta, és óvatosan kihúzta a tőrt, majd a tenyerével elállította a seb körül fellángoló tüzet. – Gyere, elviszlek innen! – Nagy bajt okoztam – nyögött fel az ifjú angyal, amikor Mizariel újra rájuk rontott. – Takarodj innen! – ordított rá Elijah, és ostorával felé csapott, ám csak figyelmeztetésül. – Ezt nem hiszem el! – nézett rá meglepetten Mizariel. – Te még mindig szeretsz engem! – Nagyon tévedsz – pillantott rá Elijah. – De megölni nem akarlak. Egyikőtök halálát sem kívánom! – Én viszont annál inkább kívánom a tiéteket, kiváltképp a kis Sophieledét – sziszegte Mizariel gonoszul. – De azt örömmel hallom, hogy nem tudsz bántani. – Nekem viszont nem esik nehezemre – mondta sötéten a norvég király, és hegyes kardját egyenesen a nő hasába döfte. Csizmájával eztán a földre lökte, és tövig nyomta belé a pengét. Elijah a vállára kapta Ramodielt, és futásnak eredt vele. A kapu még mindig védetten állt, így hamar bejutott, s terhével egyenesen a rejtekhelyre futott. Ramodiel nagyon rosszul festett. A bőre szürkévé vált, légzése reszelős és szaggatott
volt. Elijah az asztalra fektette és összedörzsölte a tenyerét, Ramodiel azonban megfogta a csuklóját. – Nem érdemlem meg, hogy meggyógyíts, Elijah. – Mit motyogsz? Nem értelek – nézett rá keserűen a vezére, holott pontosan értette. – Bajt okoztam. Sajnálom, nagyon sajnálom… – nyögte nehézkesen Ramodiel, és vér buggyant ki a száján. – Majd később elmondod, most engedd, hogy helyrehozzalak. – Sahranfer azt mondta, adjuk oda a táskát, mert azonnal meg kell semmisítenetek. – De milyen táskát? Csak nem? – De… Muriel és Gábriel meg., szerez… ték. – az angyal köhögni kezdett, majd hátrahanyatlott. – Sajnálom – nézett Elijahra, de már forgott a szeme. – Nyugi, kölyök… – mondta a Sötét Angyal, és gyorsan megvágta a tenyerét, a vérét pedig Ramodiel sebébe csurgatta. Aztán összedörzsölte a kezét, és az angyal szívére helyezte, majd a fülébe súgta az Igét. A vérzés elállt, Ramodiel légzése apránként kitisztult. Kábán nézett Elijahra. – Bocsáss meg nekem. Nem jöttem rá, hogy átver minket. – Szedd össze magad! – bólintott Elijah. – Majd visszaszerezzük azt a táskát, ne aggódj emiatt! Erikhez lépett, aztán Murielhez és mindkettejüket meggyógyította. Visszasietett a csatatérre, ám a legnagyobb megdöbbenésére odakint csend fogadta. A sahranok visszahúzódtak a partra, a vikingek pedig a fal tövében álltak. Estére járt már, a levegő a lecsapni készülő vihar párájától volt nehéz. A társaihoz sietett és elégedetten látta, hogy bár megtépázva és több sebből vérezve, de mind megvannak. Velük szemben Azraelék álltak. Mögöttük sahranok ezrei egészen a partig, a pontonhidak csak úgy feketéllettek tőlük.
Elijah az övére tekerte az ostorát és az üres rét közepére sétált. Azrael is elindult, majd amikor beérte néhai vezérét, megállt előtte. – Fejezzük ezt be, Azrael! – nézett rá Elijah. – Te nem lehetsz az ellenségem. – Miért nem? – Mert a testvérem vagy. Mindig is az voltál. Azrael hűvösen nézett Elijahra. – Vesztettél… Elismered? – Mit akarsz valójában? – Te is tudod. – Elpusztítottuk a kristálykoponyákat. Azrael felvonta a szemöldökét. – Hányat? – Mindet. – Elijah, ne játssz velem! – Ötöt. Nincs nálunk már egy sem. – És amit elvettetek Mizarieltől. – Sahranfer meglépett vele. Vagy Arshamon, aki már Refill testében tetszeleg. Hidd el, nincs miért harcolnunk! – És ezt csak így mondod?! Hol van Muriel? Beszélni akarok vele! – Leszúrtátok. Élet-halál közt lebeg. Nincs nálunk egyetlen kristálykoponya sem! Menjetek el! Azrael lassan kinyújtotta a kezét és Elijah szívére tette. A Sötét Angyal némán állt előtte, és engedte, hogy a Halál Angyala belenézzen az érzéseibe. – Igazat szóltál hát… Tényleg nincs nálatok egy kristálykoponya sem – mordult fel Azrael, de a szeme vörös fényben izzott, ahogy a másik kezével megmarkolta a zsebében rejtegetett kristálykoponyát. – Engedd el – nyúlt a karja felé Elijah, ám Azrael tiszta erejéből megütötte. Az ütés erejétől a Sötét Angyal elterült a
fűben. Bardo és Ariel felé lendültek, ám ő felemelte a kezét és nemet intett. Felállt, és Azrael szemébe nézett. – Ne csináld ezt! Tönkretesz téged! – szólt újra hozzá, mire Azrael ugyan elengedte a koponyát, de újra megütötte Elijaht. A szája felhasadt, az állán végigcsorgott a vére, de nem ütött vissza. – Jól van. Ha ezt akarod, mérjük össze az erőnket! – mondta hűvösen. – Csak te és én. Amelyikünk győz, az visz mindent, és az dönt a másik sorsáról. Rendben? Azrael felnevetett. – Csak nem gondolod? Mindig is erősebb voltál nálam. Nem állok ki ellened puszta ököllel. Van azonban nálam valami, ami jobb belátásra bírhat… Mímir! – ordított ki a vízpartra. – Gyere ide! Elijah nagyot nyelt. – Azrael, erre semmi szükség. Gondolkozz! Ha ezeket rászabadítod a halandók világára, mindent elpusztítanak, amit Atyánk teremtett. Kő kövön nem marad utánuk. Nem lesznek emberek, akik felett uralkodhatsz, és nem lesz többé élet körülötted. Nem lesznek színek, nem lesznek illatok, nem süt többé a nap és nem hallod többé a madarak énekét. Ezt akarod? – Milyen költői lettél, vezérem. Csak nem a szőke angyalkádtól? Jó is, hogy eszembe juttattad. Rajta mutatom meg Mímir erejét, hogy megértsd… – Ne! – vágott közbe Elijah. – Ne tedd ezt! Azrael elvigyorodott. – Könyörögj! – Miért csinálod ezt? – a Sötét Angyal elkeseredve nézett rá, amikor meghallották a ropogást. A déróriások a puszta érintésükkel kőkemény jégtengerré változtatták a vizet, amelynek a tetején döngő léptekkel átkelt Mímir, a király. Vörös szeme izgatottan pásztázta a tömeget, miközben megnyalta éles fogakkal teli pofáját.
– Megehetem valamelyiket? – dörmögött Azraelre. A Halál Angyala Elijahra nézett. – Könyörögj! – lépett hozzá közelebb. – Könyörögj, vagy szép sorban megzabáltatom vele az összes társadat. – Netán Bardoval kezdjem? Vagy az áruló norvég királyoddal? – Ne bántsd őket, kérlek! – Mímir, kapd el azt a legszélsőt! – intett egy norvég katona felé. Az óriás megmarkolta, majd letette a földre a harcost. A férfi, bár tudta, hogy a halál torkában áll, meg sem nyikkant. – Ez igen! – biccentett felé Azrael. – Igazán kár érted. Eztán az óriáshoz fordult. – Fagyaszd meg! – Ne! – kiáltott rá Elijah, de az óriás karmai már a katonához értek, aki egy szempillantás alatt tömör jéggé vált. A lelke nem sokkal később színes párakén hagyta el üvegesnek tűnő ajkát. – Most a palánkfalat fagyaszd meg! – utasította az angyal. A várost körülvelő hatalmas fal azon nyomban jéggé vált, a tetején őrködő katonákkal együtt. – Fejezd be, Azrael! – ordított rá Elijah. – Mit akarsz ezzel elérni? – Tiszteletet és hatalmat, mindenek felett… – Hisz megkaptad! Győztél – nézett rá keserűen a Sötét Angyal. – Nem, még nem kaptam meg – rázta meg a fejét Azrael, majd ezüst szeme megkeményedett. – Térdre! – rivallt Elijahra. Bardo reszketett dühében, Ariel megtörten nézte a jelenetet, Gabriel és Uriel pedig megfogták a közöttük álló Sophiel kezét. A Sötét Angyal némán nézett egykori testvérére, aki újra felordított. – Könyörögj! Könyörögj az Istenért, vagy megölöm mindet! Elijah lassan térdre ereszkedett Azrael előtt. – Könyörgöm, ne bántsd őket! Azrael harsogva felröhögött.
– Jó! Komolyan. Elégedett vagyok. De mondd, mit tegyek most veled? – Engedj el minket. Megkaptad, amit akartál. – Hát épp ez az! Megloptatok, ami mellett nem mehetek el szótlanul. Hol van a kicsi angyalkánk? Merre van Machiel? – Meghalt – felelte Elijah, mire Harald szíve majd’ kiugrott a helyéből. Ariel észrevétlenül megszorította a karját, miközben a szemével nemet intett. – Hát, akkor mást kell megbüntetnem. Bardo? Gyere szépen ide, a vezéred mellé! A szőke angyal komor arccal lépett Elijahhoz. – Térdre! – rivallt rá Azrael. Bardo térdre ereszkedett előtte. – Megöllek ezért, te hatalommániás barom! – nézett rá a szőke angyal, ám Azrael felröhögött. – Ez igen! Nem félsz tőlem. De látod-e itt mellettem ezt a kék színű behemótot? Bardo felé köpött. – Ha megölsz, a Pokolba is utánad megyek és kitaposom a beled! – Bardo! – Elijah megrázta a fejét. – Ne csináld! Azrael azonban jókedvében volt. – Nem ölöm meg, ne aggódj! Inkább megkínzom nap mint nap, mígnem azt kívánja, bárcsak jéggé válhatott volna, mint ez a szerencsétlen. Most azonban még rabokat szeretnék, akik veletek vezekelnek a bűneitekért. Nézzük csak, kit is válaszszak? Ariel, barátom, kérlek, fáradj ide a többiekhez, és te is Uriel! Térdre, az Istenért! – Azrael elégedetten összedörzsölte a kezét. – Így jó is lesz. Vasat rájuk! – kiáltott a sahranokra, akik láncra verték, és felrántották az angyalokat, majd elvették a fegyvereiket és Azrael kezébe nyomták. – Ruchiel! – Hozd ezeket magunkkal! – folytatta, ám Elijah hangja félbeszakította.
– Azrael, el kell pusztítanod őket – bökött az időközben partra szállt óriásokra. – Győztél. Itt vagyunk. Megtorolhatod rajtunk a sérelmeidet, de őket ne hagyd itt, kérlek! – Miért ne hagynám? – Megteszünk bármit, amit kérsz, ha elpusztítod őket. Te is tudod, hogy nincs helyük az emberek világában! – Hát ennyire aggódsz értük? Félted a szegény, törékeny halandókat? Vagy a sebesült társaidat? Ezt az ostoba, normannokkal teli szigetet? Mímir felé intett, és amikor az óriás mellé cammogott, Azrael arcán gonosz mosoly suhant át. A fal alatt álló vikingekre és angyalokra mutatott, majd a déróriás szemébe nézett. – Öljétek meg mindet!
VÉGE AZ 5. RÉSZNEK! FOLYTATJUK…
Köszönöm
Köszönöm a Jóistennek és az angyaloknak, hogy mindig velem vannak, és vigyáznak rám. Köszönöm az égből jövő szereteted amely beragyogja a mindennapjaimat. Köszönöm a családomnak, a barátaimnak és az olvasóimnak, hogy hisznek az álmaimban, a történeteimben, bennem. Köszönöm Fülöp Timinek, hogy bájos angyalarcával emelte a sorozat fényét, és hogy édesanyjával, Szűcs Judith-tal kezdettől fogva támogatnak és szeretnek minket. Köszönöm Dobosy Anikónak és Árminnak a szépséges borítót és kimagasló művészi munkát, amivel visszaadják az embereknek az „ódivatú”, papíralapú könyvek varázsát. Köszönöm Ádámnak és Ényónak, hogy lehetővé tették a könyv megjelenését, és hogy nem ismernek lehetetlent. Köszönöm apának, hogy felnőtt koromra igaz barátok lettünk, és úgy tudunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, ahogy senki más. Köszönöm Berninek, hogy nála mindig otthon lehetek. Sírhatok, nevethetek, álmodhatok és tanulhatok… És hogy általa valahogy mindig egy kicsit jobb leszek.
Köszönöm anyának, hogy megtanított arra, mi döntjük el, mit látunk meg az életben: a fényt vagy a sötétséget. A fényt választom, és az angyalokat. És anyát, aki már a Mennyországból vigyáz rám. Hiszem, hogy minden életnek célja van. Az enyém az, hogy megmutassam, milyen szép hely lehetne a világ, ha jobban odafigyelnénk egymásra. Ha megtanulnánk megbocsátani és szívből szeretni. Meggyőződésem, hogy egy jó könyv megérinti az olvasó lelkét. Szeretném, ha az én történeteim nem csupán megérintenék, de megsimogatnák és még több fénnyel töltenék meg a Ti lelketeket!
