A. O. Esther - Gombnyomasra 2

A. O. Esther

GOMBNYOMÁSRA A TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZE

A. O. Esther

GOMBNYOMÁSRA A TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZE

Anyának

A. O. Esther: Gombnyomásra Marketing és PR: Aszódi Ádám Szerkesztő: Vág Bernadett Tipográfia: Dobosy Anikó Minden jog fenntartva © 2014 Aszódi-Ordódy Eszter A. O. Esther hivatalos weblapja: www.aoesther.com © Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft.-vel való megállapodás alapján jött létre. © Minden jog fenntartva.

ISBN: 978-963-12-1166-5 © Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2014-ben E-mail: [email protected] www.decens.hu Felelős kiadó: Aszódi Ádám Művészeti vezető: Dobosy Anikó Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

A. O. Esther

GOMBNYOMÁSRA A TRILÓGIA MÁSODIK RÉSZE

Első kiadás Decens Magazin Média Kft. 2014

Tanúm legyen a Föld, az ég s a tenger, a sok magár, a Hold s minden ember, Neked adom a szívemet, senki másnak, mellé pedig az életem ráadásnak! (JOHANN WOLFGANG GOETHE)

MÁSODIK KÖNYV

GOMBNYOMÁSRA 2.

Rabságban (Manipura, Katonai Körzet, Talbot ezredes háza, 2222. június 1-2.)

Mia és Russel a katonai terepjáró hátsó részében zötykölődtek. Mindketten mélyen aludtak, amikor a kocsi a 300-as körzetbe ért. Russel ébredt fel elsőként. Feltápászkodott, és az elsötétített ablakhoz kúszott, hogy kinézzen. Egyáltalán nem tűnt ismerősnek a táj. Egy sűrű erdőben jártak, ahol csak elvétve bukkant fel egy-egy nagyobb birtok kapuja, s mögöttük különös, tojás alakú, hófehér falú házak. Mocorgás neszére lett figyelmes. Mia akkor kezdett ébredezni. Mellé térdelt. A lány bal szeme bedagadt az éjszaka folyamán. A szája sebes volt, és a homlokán is csúnya zúzódás éktelenkedett. Fehér ruhájára rászáradt a vér, a foltok mostanra megbámulták. A csuklóján is belilultak a zúzódások, akárcsak a nyakán, ahol a nevelőapja megszorongatta, mielőtt összeverte.

Russel szíve összeszorult a látványtól, noha előző nap pontosan látta, mit művelt Mr. Milton a nevelt lányával. – Jobban vagy? – kérdezte, miközben segített felülni Miának. – Elmúlt a fulladás? Mia hálásan nézett rá. – Igen. Köszönöm, hogy ápoltál! Már teljesen jól vagyok! – Képzelem… – hümmögött Russel. – Tényleg, semmi bajom! – Mia kinézett az ablakon, de csak hunyorgott, alig látott valamit a mellettük elsuhanó tájból. Óvatosan megtapogatta a duzzadt szemhéját, és nagyot nyelt, amikor a sebhez ért. – Nagyon fáj? – Russel aggódva nézett rá. – Nem, nem – legyintett a lány –, csak nem látok jól… De majd elmúlik. – Sajnálom, hogy a nevelőapád ilyen ocsmányul elbánt veled! Nem értem, hogy tehette ezt. – Hát… végső soron elárultam őt. Ha úgy vesszük, megérdemeltem – mondta Mia rosszkedvűen. – Sajnálom, hogy titeket is belekevertelek! Russel megrázta a fejét. – Nem te kevertél bele minket! Ez már nem csak a te ügyed, hanem mindannyiunké! Mia csüggedten gubbasztott az ablak előtt, és a Liamtől kapott medált forgatta az ujjai között, ami közvetlenül Stella holdja mellett himbálózott a nyakában. – A bátyám miatt vagy ilyen bánatos? A lány bólintott. – Igen. Nagyon féltem őt. Dylan is miattam maradt itt, pedig elmenekülhetett volna. Aztán ott van Amanda, akire a biztos halál vár odakint. Borzasztóan aggódom miattuk! – Ne aggódj! Túl fogják élni! Hidd el, holnap este látni fogjuk a fényújságban, hogy megmenekültek. – Gondolod? – Tudom. – Szerinted Amandát is megmentik? Russel megvakarta a fejét.

– Hát, ebben sajnos egyáltalán nem vagyok biztos… – Jaj, ne mondd ezt, kérlek! Ugye, minden rendben lesz Amandával? – Mia, Amanda anyja dobott fel minket. Ha tartotta volna a száját, ahogy megbeszéltük, már mindannyian otthon lennénk. Attól tartok, Liam nagyon berágott rá. A lány, ha lehet, még jobban elsápadt. – De azért csak nem hagyják a sorsára? Az ifjabbik Blackwood nem válaszolt. – Úristen, Russel, kérlek, mondj valamit! – Nem tudok mit mondani, Mia! Hidd el, én is aggódom értük, de ismerem a bátyámat. Tudom, hogy nem fogja kockáztatni Dylan életét és a sajátját azért, hogy a barátnődet mindenáron megmentsék. Ha valaki, esetleg Dylan meggyőzheti őt… Bár nem látom, miért tenné. Még csak nem is ismeri. Annyit tud róla, hogy a barátnőd, és elárult minket… Nehéz helyzet ez. Abban reménykedhetünk, hogy Dylan megpuhítja Liamet ez ügyben. De ismerve Amanda vérlázító stílusát, félő, hogy Liam hamarabb öli meg odakint, mint a mutánsok. Miát felzaklatták a férfi szavai. – Én rángattam bele őt. Amanda olykor hülyén viselkedik, és nem válogatja meg a szavait, de hidd el, a lelke mélyén rendes lány, és nagyon-nagyon tud szeretni! – Hát, most már eső után köpönyeg… – sóhajtott fel Russel. – Imádkozz, hogy ne szájaljon úgy a bátyámmal, mint velem, és akkor talán magukkal viszik a Hobbs-birtokra. – Liam nem fogja hagyni, hogy baja essen! – nyugtatta magát Mia. – Engem sem hagyott magamra. Russel szomorkásan elmosolyodott. – Nem is vagy olyan, mint Amanda. A kocsi közben élesen balra fordult, majd hirtelen megállt. Határozott léptek csikorgását hallották a jeges úton, majd valaki feltépte a kocsi ajtaját. A szemükbe éles fény vakított. – Kiszállni! – mordult rájuk a napszemüveges férfi, aki szürke terepruhát viselt. A bőre világos volt, szőke haja milliméteresre

nyírva. A külleméből ítélve Talbot legbelső ügynökeihez tartozott. Russel kimászott a kocsiból, és kisegítette Miát is. A marcona katona végignézett a rajtuk, és a melléjük lépő Clark kapitányhoz fordult. – Lang parancsnok – mondta, és kezet nyújtott az ősz férfinak. – Miért néz ki ilyen borzalmasan ez a lány? Mit műveltek vele? Tudja, hogy Miss Milton az ezredes menyasszonya? Clark kapitány összevonta a szemöldökét, ahogy a katona körül hullámzó kénsárga aurára meredt. – Úgy értesültem, Miss Milton és a nevelőapja, Mr. Milton közt egy kis nézeteltérés támadt. Nem voltam ott, amikor az eset történt. Kiküldjem az egészségügyieket? – Nem. Majd a mieink ellátják – mormogta a férfi. – De írja alá a naplóban, hogy sérülten hozták ide! – Rendben! – bólintott Clark kapitány, és a tenyérnyi, digitális üzenetközvetítőhöz nyúlt. Villámgyorsan megírta a feljegyzését, majd biccentett a katonának. – Adja át üdvözletemet az ezredesnek! – Úgy lesz! – mondta a férfi, majd Miához és Russelhez fordult, akik gyanakodva néztek a mögöttük felsorakozott katonákra. – A csuklójukat! A rabok nyújtották a kezüket, ő pedig vastag karperecet helyezett rájuk, amely azon nyomban működésbe lépett. Halk zümmögés, és egy csíkban világító zöld fény jelezte, hogy a szerkezet a testükre hangolódott. – Mi ez az egész? – Russel kérdőn nézett a férfira. – Házi őrizetben vannak – mormogta a katona. – Ez a karperec birtokon belül tartja magukat. – Ezt hogy érti? – Ha átlépik a határt, a szerkezet megakadályozza, hogy tovább menjenek. – Hogyan? – Ne akarja megtudni, fiam!

Russel összehúzott szemöldökkel meredt a fölé tornyosuló katonára. A férfi hatalmas állkapcsa olyan volt, akár egy ragadozóé. Vaskos nyakán kidagadtak az erek, ahogy beszélt hozzájuk, jobb keze pedig mindvégig a lézerpuskáján pihent. – Meddig tart a birtokhatár? – Russel ezüstkék szeme kíváncsian fürkészte a ház körül elterülő, hatalmas, kocsányos tölgyektől zöldellő erdőt. – Észre fogja venni – felelte a katona gúnyosan. – Azt javaslom, ne húzzák ki a gyufát! Talbot ezredes nagyvonalú volt magukkal. Mindannyian tudjuk, hogy a zendülők között voltak, mégis megúszták a száműzetést. Új esélyt kaptak egy olyan világban, amelyben egyiküknek sem lenne helye. Viselkedjenek hát ehhez méltón, különben velem gyűlik meg a bajuk! Megértették? – Meg. – Most pedig kövessenek! Mia és Russel némán ballagtak a nagydarab katona után, aki az üveglapokkal borított, világító úton a tojás alakú, jókora házhoz sietett. A bejáratnál megállt, és a falra tapasztotta a kezét. Halványzöld fények gyúltak a tenyere körül, és a tojásszínű falból halk szisszenéssel ovális bejárat nyílt a ház belsejébe. – Hmmm… – hümmögött Russel, és elismeréssel nézte a különös ajtószerkezetet. A házban hűvös volt, mintha a föld alatt lettek volna. Bezárult mögöttük az ajtó. Jókora hallban álltak, ahonnan egy tágas nappaliba vezették őket. Az emeletre áttetsző lépcsősor vezetett a fal mentén, ám a lépcsőfokok olyan vékonyak voltak, hogy úgy tűnt, mintha a levegőben lebegnének. A szürke bútorokat króm rátétek díszítették. Ablak nem volt, mégis átláttak a tojásházon. Russel álmélkodva nyúlt a falhoz, amely az érintésére elvékonyodott, és még több fényt engedett be az erdőből. – Atyaég… – motyogta. – Ez lenyűgöző! Lang parancsnok közben a kezébe vett egy távirányítót, és ahogy hozzáért, a szemközti falon megjelent egy jókora kivetítő az ezredes monogramjával.

– Talbot ezredes videó üzenete. Nézzék végig! Én most itt hagyom magukat, de Veronica mindenben a segítségükre lesz! – Veronica? – Mia és Russel kíváncsian néztek a katona mögé, ám senkit nem láttak. – Én vagyok Veronica! – hallatszott egy rekedtes hang a rejtett hangszórókból. – A ház intelligens számítógépe. – Köszöntöm önöket a Talbot birtokon! Kérem, foglaljanak helyet, máris megkezdem a vetítést! Lang parancsnok időközben távozott, a házra csend borult. Russel Miára nézett. – Gyere, nézzük meg, mit üzent az öreg! – mondta, és a könyökénél fogva a kanapéhoz vezette a lányt. – Mr. Blackwood, kérem, ebben a házban tartózkodjon a sértő jelzők használatától! – a számítógép hangja élesen zengett a tágas helyiségben. – Mi van? – Russel nem hitt a fülének. – Nem „mi van” hanem tessék! – oktatta tovább a számítógép. – Ne nevezze Mr. Talbotot öregnek! – Miért ne nevezzem annak? Nem öreg? A számítógép nem válaszolt azonnal. – A korát tekintve, nos… idősebb, mint önök, de… – Tehát öreg – vágott közbe Russel. – No, jó, Vera, szerintem most már tedd magad takarékra, és játszd le szépen azt az üzenetet! – Veronica vagyok, nem Vera, Mr. Blackwood, és nem tűröm, hogy ilyen hangnemben beszéljen velem! Russel felvonta a szemöldökét. – Nos, ide figyelj, te „nem Vera”! Egy gép vagy, akit azért terveztek, hogy az embereket szolgáld. Én pedig azért beszélek veled így, mert gép létedre túl sokat képzelsz magadról! Veronica elhallgatott. – Most mi lesz? Nem játszod le a videó üzenetet? – Russel hitetlenkedve nézett körül, mire a hangfalakból dübörgő szignál zendült fel, és elindult az ezredes videója.

Talbot durva vonásai jelentek meg a képernyőn. A bőre kráteres volt, és sárgás színű. A szemöldöke vaskos, az orra ferde és széles. A kamerába nézve elvigyorodott, így elővillantak oldalt az aranyfogai, amitől csak még borzasztóbbnak tűnt. Sötét szeméből kegyetlenség áradt, s ahogy kénsárga aurájából rájuk meredt, Mia megborzongott, Russel pedig felhördült. – Te jó Isten… ő az?? A lány bólintott. Talbot beszélni kezdett, érces hangja betöltötte a szobát. – Mr. Blackwood! Bár nem így terveztem az önnel való közös munkát, a végeredmény szempontjából végül is mindegy, miként került a házamba. Magának persze nem az, hiszen az árulása miatt már nem munkatársként, hanem rabként dolgozik nálam. Gondolom, sejti a feladatát. Azt akarom, hogy a rendelkezésére bocsátott laborban javítsa meg az aurát harmonizáló szerkezetet. Egy hete van rá. Ha nem készül el, a bátyja után repül a vadonba. Talbot eztán egyenesen Miára meredt. – Miss Milton, örvendek, hogy elfogadta a kezem! Annak kevésbé, hogy elárulta a megalopoliszt, az apját, és ha úgy vesszük, engem is, de betudom mindezt az ifjonti lázadásának… és a rossz társaságnak. A birtokon szabadon mozoghat, ameddig a jeladója engedi. Érezni fogja, ha túllép a határon. Rendezkedjen be, és ismerkedjen meg a jövendő otthonával! Szeretném, ha lelkileg is helyrejönne, mire hazatérek, ezért minden reggel pszichiátriai kezelésen kell részt vennie. Ez nem kérés! Legyen együttműködő Miss Haleyvel! Nem szeretném, ha erőszakot kellene alkalmaznunk, de higgye el, az embereim semmitől sem riadnak vissza… Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. Egy hét múlva találkozunk! A videó üzenet megszakadt, a helyiségre csend borult. Mia falfehéren meredt maga elé. Pszichiátriai kezelés? Ezek szerint begyógyszereznek?

A torka szorítani kezdett. Nem eszelősen, de épp elég kellemetlenül ahhoz, hogy pokolian érezze magát. Felállt, és tanácstalanul körbekémlelt, miközben megmasszírozta a nyakát. – Rosszul vagy? – kérdezte Russel. – Nem, semmi bajom – felelte, de a szíve egyre zaklatottabban kalapált. – Elmegyek, megkeresem a szobám! – hadarta gyorsan, és elindult a nappaliból nyíló vajszínű folyosón. – Miss Milton! – szólalt meg Veronica. – Az ön szobája az emeleten van. Kérem, fáradjon a lépcső felé, majd ha felért, rögtön balra. Az utolsó ajtó Talbot ezredes hálószobája. Mia megtorpant. Hát ez remek… – füstölgött magában. Még, hogy a hálószobája. Ott szállásolt el engem ez a szörny?? Felszaladt a könnyű üveglépcsőn, majd végigment a tojáshéj színű folyosón, mígnem egy ovális ajtóhoz ért, amely hangtalanul kitárult előtte. Egy jókora szobában találta magát, benne hatalmas ággyal, körös-körül tükrökkel a falon és a plafonon. Az ágy sarkait hegyesre faragott fém baldachin díszítette, melynek csúcsairól hevederek és vasláncok lógtak le. Mia szeme elkerekedett. Úristen, csak nem… ? Közelebb lépett az ágyhoz, és észrevette, hogy mellette, egy szürke dobozban többféle korbács és bilincs hever. A szorítás erősödött a torkán. A Vasmarok lecsapott. Elementáris erővel szorította a nyakát, ő pedig kétségbeesetten pipált, akár egy partra vetett hal. A szíve eszelősen dübörgött, a homlokát hideg verejték lepte be. Semmi baj – nyugtatta magát. – Ezek csak Talbot gusztustalan játékszerei, amiket más nőkkel használ. Nekem nem kellett volna ezeket látnom. Semmi közöm hozzájuk… A Vasmarok azonban nem könyörült, és Mia szeme előtt fekete pettyek cikáztak. Megpróbálta megnyalni a szája szélét, de a nyelve kiszáradt, ahogy az ajka is.

Mindjárt jobban leszek… – nyugtatta magát. – Egy… kettő… három… Ez csak valami hülye vicc. Négy… öt… hat… Talbot nem lehet perverz, hisz katona. A katonák normálisak. Hét… nyolc… Istenem, megfulladok. Nem, nem, nincs semmi baj. Kilenc… Tíz… ez egy szadista őrült. Megfordult a szoba, a tükrök lassú táncba kezdtek. Az ágyon csüngő hevederek mintha meglebbentek volna, a falak egyszerűen eldőltek. Mia tompa puffanással csapódott a vaskos, sötétbarna szőnyegre. Megszólalt a sziréna, de ő nem hallotta. Eszméletlenül feküdt a földön, s a lelke messze-messze szállt… Álmában minden szép volt, és békés. Egy magas hegycsúcs tetején üldögélt, és az alatta elterülő habos felhőkben gyönyörködött. Hűs szél kapott a hajába, és végigcirógatta az arcát. Magába szívta a finom levegőt, és megdörzsölte a karját. – Fázik, kedvesem? Felpillantott. Egy világos felöltőbe ötözött, idős ember ácsorgott mögötte, és egy horgolt takarót nyújtott felé. – Egy kicsit. Köszönöm! – Mia elfogadta a színes fonalakból készített kendőt, és a vállára terítette. Az idős ember mellé ült, és a messzeségbe kémlelt. Fehér haja szépen elválasztva simult a halántékára, a nyakában bordó kasmírsálat viselt. Sovány arca ráncos volt, a bőre megfáradt, kék szeme mégis élénken csillogott. – Emlékszik rám? Mia a férfira meredt. Álomképek cikáztak előtte zavarosnak tűnő rendezetlenségben, ám aztán egy pillanat alatt kitisztult a kép. – Doktor Cohen? A tudós elmosolyodott. – Valójában nem kellene már itt lennem… A lány körülnézett. – Ez azt jelenti, hogy… meghaltam? A Mennyországban vagyunk? Doktor Cohen elnevette magát. – Nem, kedvesem, hála Istennek maga él és virul. Ez pedig nem a Mennyország, csupán a… nem is tudom, hogy fogalmazzak. Mondjuk

úgy, hogy a Mennyország előszobája. Egyfajta köztes lét a földi- és a túlvilági élet között. – Jó itt… – Mia szomorkásan nézett a felhők felett ragyogó narancsszínű napsugarakba, ám az idős tudós megragadta a karját. – Nem, Miss Milton! Maga csak ne érezze itt jól magát! Magának még sok dolga van odalent, a földön! Mia fásultan nézett rá. – Mégis, akkor miért vagyok itt? Miért nem maradhatok itt? Miért nem mehetek tovább? A Mennyországba… Doktor Cohen arcán megmagyarázhatatlan érzelmek hullámoztak. – Ez a hely veszélyes az élők számára, érti? Ne aludjon el, hallja? – finoman megpaskolta Mia arcát. – Azért van itt, mert a legutóbbi akciónk nem egészen úgy sült el, ahogy kellett volna. Nem számoltunk azzal, hogy a szenátus leleplezése Graham önkényuralmába torkollik. Meg kell buktatniuk őt! – De hogyan? A Lélekrend nyakláncokat megsemmisítettük. Mindenki tudja, miféle emberek uralják a megalopoliszt. – Nem egészen, kedvesem. A manipurai polgárok azt hiszik, a vezetőik betegek. A hírekben azt mondták be, hogy a lázadók egy szélsőséges csoportja szándékosan megfertőzte őket, ezért lett olyan riasztó az aurájuk… Nem csalóknak, hanem hősöknek tartják őket az emberek. – Te jó Isten… Mit tehetünk ez ellen? – Meg kell buktatniuk a vezetőséget. Ha másként nem megy, nyers erőszakkal kell eltávolítaniuk őket innen. Megértette? Mia gyanakodva nézett az idős tudósra. – Nyers erőszakkal? Ha ilyeneket tanácsol nekem, mégis, hogy juthat maga a Mennyországba? Doktor Cohen szarkalábai szerteszét futottak, ahogy elnevette magát. – Nos, kedvesem, amint látja, éppenséggel nem jutottam be… A nap időközben alábukott, s a hegycsúcsot sötétség lepte be. Már csak a felhők világítottak, ám a fényük egyre tompult, s a hőmérséklet ijesztően visszaesett. – Ébredjen! Mia, nyissa ki a szemét! – kiáltotta az idős tudós, és megpaskolta a lány arcát. – Gyerünk, Miss Milton, térjen magához!

A világoskék szempár felpattant. Az első, amit látott, a nagydarab, morcos katona arca volt, mellette egy ázsiai nőé, aki egy ceruza vastagságú lámpával a szemébe világított. Mia letépte az arcára feszülő, vákuumos légzőkészüléket, ám ahogy megpróbált felülni, a férfi visszanyomta a földre. – Maradjon veszteg! – mordult rá gorombán, és Mia bármennyire is küzdött, nem tudott tőle szabadulni. – Miss Milton! – a nő hangja hűvösen csengett. – Miss Haley vagyok, az ön mellé kirendelt pszichiáter. Az imént ötös erősségű pánikrohama volt, ami légzőgörcs okozta eszméletvesztéssel járt, ezért beadok magának egy altatóval kombinált enyhe nyugtatót. Holnap reggelre jobban lesz! – Nem kérek nyugtatót! – tiltakozott Mia, ám a doktornő kérlelhetetlen volt. A hűvös tű a combjába fúródott, majd égő, csípő érzést érzett. A szer azonnal hatott. Az izmai elernyedtek, s már nem tiltakozott. A doktornő és a férfi, miután látták, hogy nincs több teendőjük, elhagyták a szobát. A lány kiterítve feküdt a földön. Már nem fuldoklott, de képtelen volt megmozdulni. – Mia! – Russel karjait érezte a háta és a térdhajlata alatt, hogy a férfi felemelte. – Mi történt veled? Mi bajod? – Benyugtatóztak – felelte nehezen forgó nyelvvel. – És telenyomtak altatóval. – De miért? Mit csináltál? – Semmit… Vagyis, semmi… különöset – Mia nagyon lassan beszélt. – Feljöttem ide, és… megláttam ezeket a… Russel elhűlve nézett körül. – A kurva életbe! – szitkozódott. – Ez a Talbot egy pszichopata, perverz állat… Ez a hálószobája? Vagyis a tiéd? Itt kéne laknod vele? Mia szeme le-lecsukódott, ahogy az altató hatni kezdett. – Nem akarok… elaludni… – motyogta. – De mit csináltál? Miért rontottak ezek így be? És mi volt ez a sziréna? – Russel kétségbeesetten próbálta megfejteni az ajtó mögött történteket.

– Fulladtam…, aztán elsötétült… minden. Amikor felébredtem… itt voltak… megszúrtak. – Hogy rohadnának meg mind a pokolban! Russel kiviharzott Miával a karján, és a saját lakrésze felé vette az irányt, ám az ajtaja, ami az imént még barátságosan kinyílt, ezúttal zárva volt. – Vera! – ordított a számítógépre. – Azonnal nyisd ki az ajtót! Nem látod, hogy Miát cipelem? Le akarom fektetni! – Veronica. Veronica vagyok, Mr. Blackwood. És Miss Milton nem alhat az ön szobájában, ezért zártam be az ajtót. – Akkor mégis, hol aludjon? A perverz barom szobájában? Russel karkötője felvillant, majd hirtelen égető, villámcsapásszerű érzés száguldott végig a testén. A fájdalomtól térdre rogyott. – Vera! Ez te voltál? – nézett körül hitetlenkedve. – És ha elejtettem volna a lányt? Hát neked teljesen elment az eszed? Az égető villámlás megismétlődött, és Russel a falnak tántorodott a fájdalomtól. – Válogassa meg a szavait, Mr. Blackwood! – Veronica hangja jegesen csengett. – Talbot ezredes felhatalmazott, hogy szabálytalanság észlelése esetén fegyelmezzem magukat. – Te? Hisz csak egy ostoba gép vagy! Egy kenyérpirítónak is több esze van nálad! És tudod, mit? Amiért sokkoltál ezzel az ocsmány karkötővel, ma már nem tudok dolgozni. Mondd el Talbotnak, hogy ártottál nekem! Megölted a kreatív gondolataimat azzal, hogy fájdalmat okoztál! Veronica nem válaszolt. – Jelentsd Talbotnak, mit műveltél, te nyomorult ócskavas! – ordított a gépre. – De azonnal, vagy megkeresem a szerverszobát, és szénné égetem azt az aprócska agyadat! A számítógép ezúttal sem felelt, ám Russel szobájának ajtaja halk szisszenéssel kinyílt. A férfi felnyalábolta a mélyen alvó lányt, és az ágyra fektette. Eztán az asztalhoz ült, és bekapcsolta a számítógépet. Hatalmas monitorok jelentek meg előtte a levegőben, rajtuk a korábbi

kutatási eredmények. Eztán halk kattanással felemelkedett az asztal melletti szekrény fedőlapja, és feltűntek az áttetsző fiókokban tárolt Lélekrend-nyakláncokhoz tartozó pótalkatrészek, szerszámok és a finoman megmunkált miniatűr szerkezetek. Russel megcsóválta a fejét. – Ez így nem fog menni… A gépéhez ült, és átnézte a rendelkezésre álló mappákat, majd átfutotta a jegyzeteit. Eztán a kezébe vette a régebbi prototípusokat, és dolgozni kezdett. Az órák egymást váltották, de ő észre sem vette. Az ujjai sebesen száguldottak a klaviatúrán és a digitális rajzprogramokon, miközben számok és műszaki ábrák tucatjai születtek meg a keze alatt. Hajnalodott, amikor végre abbahagyta a munkát. Hátradőlt a székében, és megdörzsölte a szemét. Iszonyatosan fáradt volt, de a lelke mélyén megnyugodott. Még csak homályosan, de kirajzolódott előtte egy terv. Egy terv, ami működőképesnek tűnt, legalábbis, elméletben. Felmarkolta a dzsekijét, és a nappaliba ment. Leheveredett az U-alakban elrendezett kanapék egyikére, lerúgta a bakancsát, és mély álomba szenderedett. Késő délelőttre járt az idő, amikor éles sikítást, majd éktelen csörömpölést hallott valahonnan. – Mi a fene…? – hunyorogva ült fel, ám azon nyomban felpattant. – Mia? – kiáltott a hang irányába. A lány nem válaszolt, ám újabb sikoly rázta meg a folyosót, majd csend lett. Russel lélekszakadva rohant arra, ahonnan a hangot sejtette. Egy tágas fürdőszobában találta magát. Mia a földön ült, fájdalomtól reszketve. Csurom víz volt, a testét csak egy törölköző fedte. – Mi történt? – térdelt le a lányhoz. – Kijöttem, hogy lezuhanyozzak, és amikor törölközni kezdtem, feltűnt Talbot feje egy hatalmas kivetítőn – Mia a behorpadt falra mutatott, ahol egy szilánkosra tört képernyő sistergett. A fal

mögött végig kamerák vannak elrejtve. Ez a perverz barom végignézte, ahogy meztelenkedek. Amikor rájöttem, hogy mit művel, belevágtam a padot a képernyőbe, mire Veronica valamit csinált, és megrázott az áram. Azt hiszem, ebből a karperecből jött. – Abból, hát! – morogta Russel. – Tegnap engem is megrázott ez a szemét ribanc. – Nem tudnánk… – Mia elhallgatott, mire Russel bólintott. – De. Dolgozom rajta. Gyere, menjünk ki innen! Kisiettek a romokban álló fürdőszobából, amikor a nappaliban két fehér ruhás férfiba botlottak. – A karbantartók vagyunk! – mondták sebtiben, és válaszra sem várva, egy gurulós kocsit maguk előtt tolva a fürdőbe siettek. – Hát… ezek szerint minden mozdulatunkról tudnak odakint – hümmögte Russel. – Gyorsan öltözz át! Hamarosan itt lesz a pszichiáter. És kérlek, légy együttműködő! Nem lenne jó, ha megint kiütnének. Ébernek kell maradnod, érted? – Igyekszem! – bólintott Mia mégis, tovább ácsorgott a nappali közepén. – Akkor öltözz fel! – Russel rákacsintott. – Addig összeütök magunknak valami reggelit! Mia azonban nem mozdult. – Valami baj van? – Nem tudok mit felvenni. – Miért nem? – Mert csak ribanc ruhák vannak odafent. – Ne már… – Ha mondom. Russel felsóhajtott. – No, jó, nézzük meg, hátha mégis találunk neked valamit! Az emeletre siettek, és kinyitották a hálószobából nyíló, Miának szánt gardróbot. – A rohadt anyját ennek a beteg agyú baromnak! Hát senki sem normális ebben az idióta városban? – hördült fel Russel, amikor

meglátta, hogy a vállfákon valóban csak szinte teljesen áttetsző, erőteljesen szexuális játékokra csábító ruhadarabok vannak. Kézenfogta Miát, és a saját lakrészébe vezette. Kitárta a gardrób ajtaját, és a polcokra mutatott. – Válassz innen! Biztos, hogy minden nagy lesz, de majd felhajtjuk, a derekadon pedig megkötjük a derékszíjammal, jó? – Köszönöm – Mia sápadt volt. A gondolattól, hogy Talbot mit tervez vele, a hideg rázta. Eddig is undorodott a férfitól, és félt az erőszakosságától, de most, hogy látta, mi az, ami izgalomba hozza a kegyetlenségéről híres ezredest, szabályosan borsódzott a háta. – Figyelj! – Russel a kezébe vette az arcát, és megcsókolta a homlokát. – Tudom, hogy sokkol ez a… váratlan fordulat, de ne törődj vele, jó? Ígérem, nem lesz semmi baj! – Rendben! – bólintott Mia, hisz jól tudta, Russel Veronica miatt nem mondhat többet, de a szökésükön dolgozik… A gardróbszobába lépett, és villámgyorsan lekapott a polcokról néhány ruhadarabot. Testhezálló boxert, trikót és egy fekete overalt vett fel. Felhajtotta a lábszárán és a karján az alját, aztán felvette Russel övét, majd visszahúzta magára a fehér tornacipőt, amit még Amandától kapott. Megnézte magát a tükörben. Az arca nagyon halovány volt, és a zúzódásoktól jócskán véraláfutásos. A duzzanat szépen lement, de a szeme fehérje még mindig véreres volt. Megfésülködött, majd Russel után sietett a nappaliba. – Köszönöm a ruhákat! – mondta halkan, és a konyhaszekrényekhez lépett. – Szereted a tojást? Szívesen sütök neked. – Ó, ne fáradj ezzel! A mi szívtelen jégkirálynőnk már elkészítette a reggelinket! – Russel az áttetsző bárpultra mutatott, majd megpaskolta maga mellett a króm széket. – Turmix és gabonaszelet. Jó lesz? Mia bólintott.

– Igen. De tudom, hogy ti odakint mást reggeliztek. A hűtő tele van nyersanyagokkal. Bármit összeütök neked, amit csak szeretnél. Például egy ham and eggs-et. Russel meglepetten nézett rá. – Tudsz főzni? Mia szégyenlősen elmosolyodott. – Nem, de megnézem az interneten, hogy kell, és megcsinálom. – Megtennéd? – Igen. Nagyon szívesen. – Akkor majd délután, rendben? Most inkább egyél, mert mindjárt jön a dili doki. Fontos, hogy jó színben lásson, és mielőbb lekopjon. Mia mellé ült a magas bárszékre, és belekortyolt a mangó turmixba, amelyben sötétzöld citromfű levelek úszkáltak. – Jó kedved van – állapította meg. Russel elvigyorodott. – Hamarosan meglátod, miért. Mia arca felderült. – Ennek igazán örülök… Bármi legyen is az. A bejárati ajtó szignálja felharsant, és a nappaliba két katona társaságában Miss Haley lépett be. – Miss Milton, Mr. Blackwood! – biccentett feléjük. – Idő van, Mia. Kérem, fáradjon utánam a tárgyalóba! – Ügyes legyél! – mondta Russel, és tovább rágta a gabonaszeletet, Mia pedig a doktornő után sietett. Miss Haley szikár nő volt, sokkal vékonyabb, mint Mia. Alacsony, mint általában az ázsiai nők, az arca kerek, a szája kicsi. A haja dús kontyba rendezve a tarkóján csillogott, halványkék gyöngyökkel díszítve. Kék ruhát viselt, egyszerű, elegáns manipurai darabot. Az arca nem volt szép, talán mert úgy nézett ki, mint egy túlságosan is szigorú, örömtelen tanárnő. Mia nem tudta elképzelni, vajon tud-e egyáltalán mosolyogni. Nem. Nyilvánvalóan nem tud, hisz nincs szíve – válaszolta meg magának a valóságban fel sem tett kérdést, majd leült a

pszichiáterrel szemközti fotelbe, és farkasszemet nézett a doktornővel. – Miért visel férfiruhát? – Miss Haley kérdése nem tűnt agresszívnek, mégis volt benne valami provokatív, hisz tudnia kellett, Talbot milyen sorsot szánt a lánynak. – Fáztam a ruhákban, amiket a gardróbban találtam – Mia nem érezte ellenfélnek a nőt. Ha egyedül lennénk; simán legyőzném – nézett végig a pszichiáter törékeny csontozatán. Behúznék neki egyet, aztán beleverném a fejét az asztalba. Na, jó, esetleg a falba is… – Mi jár a fejében, Mia? – Pizzát akarok sütni, Miss Haley – nézett rá mosolyogva. – Tudja, még sosem próbáltam, de itt olyan szép, modern konyha van, hogy kedvet kaptam hozzá. A doktornő szája keskenyebbé vált, a szemét összehúzta. – Maga szórakozik velem? – Miért szórakoznék? Megkérdezte, mit szeretnék, én pedig válaszoltam. – Magának labilis az idegrendszere. Tegnap még fuldoklott az emeleten, ma meg pizzát akar sütni? Nem találja ezt különösnek? – Tegnap rám záródott a gardróbszoba ajtaja, és nem tudtam kinyitni. Klausztrofóbiám van. Nem bírom elviselni, ha ablaktalan helyiségben kell lennem. Ettől kaptam pánikrohamot. Mi ebben a különös? A doktornő nem ezt a választ várta. Mia magabiztosnak és erősnek tűnt. Tovább próbálkozott hát. – Volt már korábban szexuális kapcsolata? Mia elmosolyodott. – Miért, magának már volt? – A kérdésre válaszoljon! – Nem. – Megvizsgáltathatom. Ha hazudik… – Vizsgáltasson csak! – Mia közelebb hajolt a nőhöz. – Minden betegétől ezt kérdezi? Vagy ezek Talbot ezredes kérdései? Mi köze ennek a lelkiállapotomhoz? Miss Haley keresztbe tette a lábát, úgy válaszolt.

– A kérdésre válaszoljon! – Válaszoltam. – Tehát nem volt még része szexuális aktusban? – Nem. Mia szemrebbenés nélkül hazudott, és ettől a ténytől nevethetnékje támadt. A doktornő a hangszórók felé fordult. – Veronica, igazat mond a lány? A számítógép azonnal válaszolt. – A pulzusa normális, nem verejtékezik. Semmi jelét nem látom annak, hogy hazudna. – Rendben. Mia elmosolyodott. Hát, mégiscsak jó vagyok valamiben… Aztán eszébe jutott Liam, akinek sosem tudott hazudni. Hiába – sóhajtott fel – aki számít, az előtt súlya van a kimondott szavaknak. – Mire gondol? – kérdezte ismét a doktornő. – A pizzasütésre. – Szedett valamilyen gyógyszert korábban? – Valami nyugtatót, de ezt maga is tudja. Nyilván olvasta a kartonomban. – Amit agressziókezelési zavarra kapott? – Amit pánikroham esetére kaptam az elsősegély automatától. – Mitől kapott pánikrohamot? – Többet mutatott reggel a mérleg, mint vártam. Miss Haley ingerülten fürkészte a világoskék szempárt, és Miának nagyon nehezére esett komoly képet vágnia. – Maga szórakozik velem? – a doktornő hangja élesen csattant. – Miért szórakoznék? A pszichiáter végignézett a lányon. Mia alacsony, de átlagos testalkatú lány volt, csak mellben és csípőben volt teltebb, mint általában a vele egykorú lányok, de ettől csak nőiesebbnek hatott. Egyáltalán nem volt kövér. – Miért érzem úgy, hogy maga gúnyt űz belőlem? – Nem tudom – vonta meg a vállát Mia. – Lehet, hogy kettőnk közül magának van súlyosabb baja?

Miss Haley összeszorította a száját. – Talbot ezredes említette, hogy nem könnyű magával… – Talbot ezredes nem ismer engem. – Nos, azt hiszem, ez mostantól megváltozik – mosolyodott el gúnyosan a doktornő, és a szavai mögött megbúvó fenyegetéstől Mia ereiben meghűlt a vér. – Azt hiszem, jót fog tenni magának egy ilyen… erőskezű férj! Mia nem válaszolt. Képzeletben belerúgott a pszichiáterbe, és székestül kilökte az üvegtáblákon… – Miért verte szét a fürdőszobai kivetítőt? – zökkentette ki a doktornő hangja a gondolataiból. – Egy ocsmány, szőrös pókot láttam rajta – felelte Mia. – Megijedtem tőle, hát hozzávágtam a padot. A doktornő elgondolkodva nézte a lányt. – Fél valamitől? – Nem. – Most hogy érzi magát? – Fáradt vagyok. Unom magát és az ostoba kérdéseit. Miss Haley összefonta maga előtt a karjait. – Mindig ilyen modortalan? – Az őszinteség nem modortalanság, doktornő. Vagy jobb lenne azt színlelnem, hogy örömmel beszélgetek magával a semmiről? Nem látom, mire jó ez az egész. – Mi az, ami szorongást okoz önnek? – váltott témát a pszichiáter. – A bezártság. – Csak a bezártság? – És az unalmas emberek. – És a súlya? – Az nem. Csak vicceltem, de maga nem igen érti a tréfát. – Akkor hazudott nekem a pánikrohamát illetően? – Nem. Aznap tényleg rosszul lettem, de nem tudom, mitől. – És a pókok? – Mi van a pókokkal?

– Fél tőlük? – Nem félek. Undorodom tőlük. Miss Haley a táskájához nyúlt, és Mia felé nyújtott egy dobozt. – Szeretném, ha ezeket a tablettákat a beosztás szerint szedné. Holnap reggel újra találkozunk! Mia kinyitotta a lapos gyógyszertartót. Az aznapi adag öt szem volt. – Mik ezek? Miért szedjem be, ha nincs is semmi bajom? – A három fehér kapszula nyugtató. Nyolc óránként kell lenyelnie, hogy a következő pókot csak egy zsebkendővel nyomja el… A piros színű egy antidepresszáns, ami megerősíti majd az idegrendszerét, a sárga pedig egy altató, ezt este kell beszednie. Mia habozott. – Nekem ez túl soknak tűnik. Miss Haley felsóhajtott. – Nézze, injekcióban is beadhatom… – Nem szükséges! Beveszem! – Látni szeretném! Veronica, kérem! Egy pohár vizet szeretnék Miss Miltonnak! A tárgyalóasztal kettényílt, s rajta krómtálca emelkedett ki egy karcsú üvegpohárral, benne hűs vízzel, amely bepárásította az üveg falát. Mia lenyelte a kapszulát, és megitta a vizet. – Rendben! – mondta Miss Haley, majd felállt, és hátra sem nézve távozott a helyiségből. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Mia a mosdóba rohant, és lenyomta a torkán az ujját, öklendezve adta ki magából az imént benyelt vizet és a tablettát, és még az sem bántotta, hogy a gyomorsav összemarta a nyelőcsövét. Jaj, de jó, hogy ezt megúsztam… – egyenesedett fel a tükör előtt, és hideg vízzel megpaskolta az arcát. Fogat mosott, majd megtörölte a kezét, és kilépett az ajtón. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a nappaliban Miss Haley várta, katonákkal a sarkában.

– Veronica szerint maga szándékosan kihányta az imént beszedett nyugtatót – kezdett bele a pszichiáter, mire a két férfi Miához lépett, és megragadták a karját. – Hagyják békén! – Russel feléjük sietett, ám a karkötőjéből a testére mért áramütés térdre kényszerítette, még mielőtt elérte volna az őröket. Mia keservesen vergődött a katonák markában. – Szörnyű rosszullét tört rám – magyarázkodott. – Talán allergiás vagyok a gyógyszerre, ezért hánytam ki. – Nos, akkor más formában kapja meg. Reméljük, így nem okoz majd panaszt – mondta kimérten a doktornő. – Szedjék le róla azt az overált! A két férfi lehúzta róla Russel ruháját, majd a kanapéra nyomták, ahol Miss Haley a combjába szúrta a tűt. Mia hálát adott az égnek, hogy egy trikót is felvett, így az őrök előtt nem anyaszült meztelenül kellett kapálóznia. A gyógyszer ismét hatott, és Miát beterítette az oly jól ismert, békés kábaság. Már nem félt a jövőtől, és nem szorongott a jelentől. Bambán bámult a falon lévő digitális fényképekre, és arra gondolt, ha minden nap telenyomják nyugtatóval, Talbotnak nem lesz vele nehéz dolga. Az összes mocskos játékszerét, és minden perverz vágyát kiélheti rajta, ő pedig még csak nem is fog védekezni. – Istenem… – Russel elgyötörve kúszott hozzá. Látszott rajta, az iménti áramütés rettenetes fájdalmat okozott neki. – Hogy vagy, Mia? – kérdezte aggódva. – Remekül – nézett rá kábán a lány. – Ja, látom – sóhajtott fel. – Ez így nem lesz jó. Szükségem van rád. Mia azonban nem válaszolt. Fátyolos tekintettel meredt a semmibe. A nyugtató annyira kiütötte, hogy még arra sem volt ereje, hogy visszahúzza magára az overalt. Russel pontosan tudta, mire megy ki a játék. Talbot engedelmességet akart a lánytól, és amit erőszakkal és fenyegetéssel nem ért el, azt megtették helyette a gyógyszerek.

Mia védtelenné és kiszolgáltatottá vált, akárcsak egy áldozati bárány a farkas veremben.

Mészárszék (Manipura börtönblokk, 268-as körzet, 2222. június 1.)

A két fejvadász, Liam Blackwood és Dylan Forest, egy üvegfalú cellában üldögéltek a halálraítélt manipurai polgárok között. A megalopolisz jólöltözött lakói halálra válva nézték a folyosón sétáló, állig felfegyverkezett katonákat, akik vastag falú konténereket toltak a 268-as kapu felé. A fémtárolók oldala véres volt. – Láttátok? – egy kövérkés, türkiz ruhába öltözött nő elhűlve nézett a többiekre. – Láttátok a konténereket? Senki nem válaszolt, mire a nő hisztérikusan felzokogott, és addig zörgette az üvegajtót, míg az előtte álló katona végre elhúzta a beszélő ablakát. – Mit akar? – nézett rá szigorúan.

Az asszony párnás nyaka megremegett félelmében. A hajához nyúlt, és a tarkójára tornyozott fonatok közül kivett egy ékkövekkel díszített fésűt. A férfi kezébe nyomta. – Kérem, mondjon valamit! Tegnap este óta be vagyunk zárva, és nem tudunk semmit, csak azt, hogy a téren történt zavargás miatt száműznek minket az erdőbe. De mik ezek a konténerek? Halottak vannak benne? A katona merőn nézett a nő nyakában csillogó zafír láncra, és csak akkor válaszolt, amikor a súlyos ékszer a tenyerébe hullott. – Igen. Halottak vannak benne, hölgyem. – Emberek? – Nem. Állatok. Ezekkel csalogatjuk ide a mutánsokat. A testes asszonyságot az ájulás kerülgette. – Miért csalogatják ide őket? A katona a társára nézett, majd megvonta a vállát. – Hogy jobban zabáljanak. A nő nagyot nyelt. – Nem értem… Azért etetik be őket, hogy ne bántsanak minket? – Nem, hölgyem. Épp ellenkezőleg. Hogy jobb étvágyuk legyen, és gyorsabban vége legyen a cirkusznak. Az asszonyság nagy puffanással elnyúlt a padlón, egy másik pedig hányni kezdett. Többen összevizelték magukat félelmükben. A rabok közt kitört a hisztéria. A nők zokogtak, a férfiak kétségbeesetten ordítottak, hogy engedjék ki őket, és a falakat püfölték, mintha az bármit is segítene a helyzetükön. Liam összeráncolta a szemöldökét. – Szerencsétlen barmok… Dylan a felhúzott térdén könyökölve nézte az egymással veszekedő, elegáns rabokat, a manipurai elit egykori tagjait. Mindannyian egyszínű, jó szabású ruhát és drága ékszereket viseltek. A nők gondosan elkészített frizurájában ékkövek csillogtak, a férfiak csuklóját márkás órák és egyedi karkötők díszítették. – Azok… – hümmögött ő is.

– Van terved? – Liam furcsamód nem tűnt idegesnek. – Akad. – Megvárjuk, míg bezabálnak? – Meg, bizony – bólintott az indián. – Ha elég nyugodtak és mozdulatlanok maradunk, nem fognak észrevenni minket a dögök. Aztán szép lassan elszivárgunk a helyszínről, és futunk, ahogy csak tudunk. – Hát, kemény lesz… – morogta Liam. – De a tömeghisztéria nekünk kedvez. Egy kés sem maradt nálad? – Nem. A kapunál mindent elvettek tőlem. – Tőlem is. Biztosra mentek a férgek. Dylan az üvegfal előtt ácsorgó, kezét tördelő Amanda felé bökött. – A lánnyal mit csinálunk? – Semmit. – Hagyjuk meghalni? – Simán. Az indián,kérdőn nézett rá. – Komolyan? Liam ingerült volt. – Miért, nem miatta vagyunk itt? Dylan megrázta a fejét. – Nem Amanda árult el minket, hanem az anyja. – Egykutya. Rohadtul nem érdekel, mi lesz a kiscsajjal! – Pedig te is tudod… Szét fogják tépni a mutánsok. – Hát, akkor így járt! Véget ér a cukormázas, semmirekellő, manipurai élete. – Liam, ne legyél már ilyen! Amanda hülyeséget csinált, de nem érdemli meg, hogy ilyen borzalmas halált haljon! – Ugyan, Dylan! A kiscsaj idióta, ráadásul lenéz minket, mint a szart! Mit érdekel a sorsa? Nem hallottad, hogy beszélt rólunk, amikor a napháló felé mentünk? – De, hallottam… – Akkor min vitatkozunk?

Az indián a nyakában lógó napkoronggal babrált, amit még Stellától, Liam húgától kapott az elindulásuk előtt. – Liam, minden tini idióta, nem csak Amanda az. Butaságot csinált, de nem akart nekünk ártani. Végig segítette Russelt, aztán beszervezte a bátyját, ruhát hozott nekünk, és azon volt, hogy velünk együtt megbuktassa a rendszert. Liam azonban komoran meredt maga elé. Semmi másra nem tudott gondolni, csak Miára. Russelért nem aggódott annyira, hiszen tudta, az öccsét nem fogják bántani. Tőle várták ugyanis a megalopolisz kísérleti stádiumban lévő munkáinak folytatását, de Miát… Miát Talbot feleségének szánták. Az ezredes pedig egy középkorú, igencsak agresszív, ocsmány ember volt, és Liam jól tudta, az aprócska lánynak mennyi esélye lesz maid a nagydarab férfival szemben. – Miatta vagy ilyen morcos? – Aha – bólintott, miközben a szeme elsötétedett a dühtől. – Ahogy az apja összeverte előttem… Dylan, egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből azokat a képeket! – Nem csodálom – az indián hangjában megértés csengett. – Borzalmas volt tétlenül nézni, ahogy véresre verte Miát. – Szerinted Talbot hogy fog vele bánni? – Hát, kábé ugyanígy, csak… – Csak még meg is erőszakolja! Hát ez az! – Liam a fogait csikorgatta. – Megölöm azt a nyomorult férget, ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni! A kurva életbe! Megőrülök, ha valami baja esik! – Nem lesz semmi baja! – Dylan hangja hipnotikusan hatott. – Ne mérgelődj előre azon, ami még meg sem történt! Inkább koncentráljunk az előttünk álló feladatra! – Jó! – Liam kifújta a levegőt, de a haragja mit sem enyhült. – Rühellem ezt a mocskos, álszent Manipurát! Megérdemelné a sok degenerált, hogy egyszer rájuk eresszük az összes mutánst! Dylan felröhögött. – Nyugi! Ne hergeld már magad! Néhány óra, és szabadok leszünk! Hazamegyünk, magunkhoz veszünk egy zsák fegyvert,

felszedjük Masont, és kiirtjuk Talbot fészekalját. Csak erre gondolj, rendben? – Rendben. – Miának mit mondasz majd Amandáról? Liam megrázta a fejét. – Hihetetlen vagy! Miért akarod mindenáron megmenteni a kiscsajt? – Mert az öcsédnek fontos. – Russelnek? – És Miának. Meg a bátyjának. Gondolj bele, te hogy éreznéd magad, ha Stellát vagy Miát löknék a vadak közé! Te is tudod, hogy odakint nincs esélye. A dögök széttépik, ha nem visszük magunkkal. – Ha viszont magunkkal visszük, hátráltat majd minket. Sikítozni fog, vagy futni kezd… Te sem hiheted, hogy nyugodtan áll majd, és végignézi, ahogy a mutánsok elevenen felzabálják előtte a többieket! Dylan azonban kitartó volt. – Gondoskodom róla, hogy csendben legyen. Rendben? – Jó. Ha ez a rögeszméd, hát legyen! Az indián arca mosolyra húzódott. Amanda felé intett. – Gyere ide, kérlek! A fejvadászok felálltak, és amikor a szőke lány odaért hozzájuk, a sarokba húzták, hogy megvitassák vele a tervet. – Azt mondják, hogy ezt még senki sem élte túl… – motyogta Amanda, és látszott rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Narancsszínű aurájába szürke foltokat égetett a félelem. – Mi túl fogjuk élni! – felelte Dylan megnyugtató hangon. – De pontosan azt kell tenned, amit mondunk! Ha vitatkozol velünk, vagy nem tartod be az utasításainkat, mindhármunk életét veszélybe sodorhatod. Ha így lesz, figyelmeztetés nélkül magadra hagyunk. Megértetted? – Meg. – Amanda zaklatottan nézett a fölé magasló férfiakra. – Mit kell tennem?

– Mozdulatlannak és némának kell lenned, amíg tart… a dolog – magyarázta az indián. – Milyen dolog? Nem értelek. Liam felsóhajtott, és Dylanre nézett. – Most komolyan. Tényleg ezt akarod? Hagyjuk itt a fenébe… Amanda arca lángvörössé vált. – Te itt hagynál engem? Liam kék szeme rezzenéstelenül mélyedt az övébe. – Gondolkodás nélkül. A lány úgy érezte, mint akit arcul csaptak, noha jól tudta, miért beszél vele így az idősebbik Blackwood. – Sajnálom, hogy bunkó módon beszéltem rólatok! – nyögte ki végül nehezen. – Sajnálom, hogy így érzek veletek kapcsolatban. – Ne sajnáld! Én is így érzek veled kapcsolatban! – nyomta meg Liam az utolsó két szót, de Dylan félbeszakította, és távolabb tolta őket egymástól. – Akkor vázolom a szitut, rendben? Amanda bólintott. – Hamarosan az erdőbe hajtanak minket a katonák. Lemaradunk, amennyire csak lehet, és mindhárman egy-egy fához bújunk. A fák aurája erős, jótékonyan betakar minket. A mutánsok látása nem a legjobb, ezért a hangra és a mozgásra figyelnek, valamint érzékeny antennájuk van a félelemre. Akárcsak a lovak, ők is megérzik, ha retteg tőlük az ember. Érzékelik a bőrre kiülő jeges verítéket, és hallják a felgyorsuló szívverést. Minél jobban visítanak és menekülnek az emberek, a dögök annál jobban bevadulnak majd, és azokra rontanak, akik a leghangosabbak. A szőke lány falfehéren hallgatta. Az aurájában egyre gyűltek a fekete égésnyomok. – De hát… én rettegek tőlük! Halálfélelmem van a puszta gondolatuktól is! Dylan türelmesen nézett rá.

– Ha élni akarsz, muszáj lesz uralkodnod magadon, különben felzabálnak! Mivel fegyvertelenek vagyunk, ez az egyetlen esélyünk. Lapítunk és várunk, amíg végeznek a dögök. Amanda hangja elcsuklott, ahogy felfogta a hallottakat. – Az orrunk előtt fogják széttépni a többieket? – Igen. – Én… nem tudom. Azt hiszem, ez nekem nem fog menni. Én nem vagyok bátor… Sosem voltam az. – Nem bátornak kell lenned, hanem fegyelmezettnek. Érted? – Értem. – Akkor megcsinálod? Amanda átfogta a saját karjait, mintha szét akarna esni. – Megpróbálom! – nyögte ki végül keserűen, mire Liam felcsattant. – Ne próbáld! Ha csak próbálod, az azt jelenti, hogy lélekben már félig lemondtál arról, hogy sikerrel járj! Ez itt nem működik! Ha csak félig tudsz uralkodni magadon, a mutánsok elevenen felzabálnak mindannyiunkat! Megértetted? A szőke lány elsírta magát. A fejvadászok egymásra néztek. – Amanda, muszáj lesz összeszedned magad! – Dylan határozott hangja simogatásnak hatott Liam ordítása mellett. – Ezt a napot csak úgy élheted túl, ha apait-anyait beleadsz, és minden idegszáladdal uralod a tested! Segíteni fogok neked, de;meg kell ígérned, hogy kemény leszel! – Ígérem! – Amanda elkenődött sminkjétől maszatos szemében elszántság csillogott. – Mindent megteszek, amit csak akartok! – Ez a beszéd! – Dylan lehúzta magáról a fekete pólóját. Amanda elkerekedett szemmel bámulta az indián felsőtestét borító tetoválásokat, de nem szólt egy szót sem. – Akkor vedd ezt fel! – a férfi felé nyújtotta a ruhadarabot. – A narancssárga ruhád nem a legelőnyösebb a rejtőzködéshez… – Ó, értem – motyogta a lány, és egy mozdulattal lehúzta magáról a testhezálló, manipurai darabot. Egy szál bugyiban ácsorgott a két férfi előtt, de nem látszott rajta, hogy ez zavarba

ejtené. Felvette a fekete pólót, ami épp csak a combjáig ért, majd a fejvadászokra nézett. – Így jó? – Jó – hümmögtek azok, és kibámultak a folyosóra, ahol mozgolódás támadt. – Azt hiszem, idő van… – mormogta Liam. – Etetés idő. Kicsapódott az ajtó. A manipuraiak egymás hegyén-hátán próbáltak menekülni. Mindenki a másik háta mögé akart kerülni, félelmükben könyörtelenül taposták egymást. – Elég legyen ebből! – üvöltötte a cellába lépő parancsnok, miközben a katonák jókorákat húztak a fegyvereikkel az elöl lökdösődőkre. – Igyekezzenek méltósággal eltölteni az utolsó perceiket! A helyiségben mindenki elhallgatott. A manipurai elit büszkesége hamar szertefoszlott, ahogy az összevizelt ruháikban, a félelemtől reszketve, zokogva meneteltek a kapu felé, az őrök után. A zárkában fülledtség volt, a gyomorforgató bűztől nehézzé vált a levegő. A nap odakint lenyugvóban volt, arany fénnyel borítva be a hatalmas króm kaput. Liam, Dylan és Amanda a sor végén követték a rabokat A lány meg sem mert mukkanni. Tekintete végigfutott a katonákon, de nem ismert fel egyet sem a bátyja barátai közül. Nyilván őket is leültették, azért nincsenek itt – döbbent rá. Nem lesz váratlan segítség. Senki sem fogja megakadályozni, hogy manipurai polgár létemre ezek tényleg a vadonba lökjenek. Az indián ránézett, mintha csak meghallotta volna a gondolatait. – Minden rendben? – kérdezte halkan, és amikor meglátta, hogy Amanda szeme válasz helyett könnybe lábad, megrázta a fejét. – Megbeszéltük, hogy nem sírsz. Szedd össze magad! Amanda nagyot nyelt, és reszkető kézzel letörölte az arcát. Az elkenődött szempillaspiráltól csípett a szeme. Vagy a keserűségtől? Maga sem tudta, csak azt, hogy túl akarja élni a saját kivégzését. Mindenáron.

A hatalmas krómkapuk elé értek, amikor odakintről felharsant az első velőtrázó üvöltés, amit egy újabb és egy újabb követett. A mutánsok hangjától az emberek hátán felállt a szőr. A rabok közül többen elájultak, mások pánikszerűen menekülni próbáltak, a katonai kordon azonban visszatartotta őket. – Figyelem, emberek! – a parancsnok hangja valahonnan a tömeg elejéről jött. – Mindannyiukról levesszük az azonosító karpereceiket. Kérem, viselkedjenek felnőtt emberhez méltón, különben kábító lövedékkel a hátukban lökjük ki magukat a vadonba, és úgy nehezebb lesz alkalmazkodniuk a kinti körülményekhez. Megértették? A rabok beleegyezőn hümmögtek, majd a katonák sorra nekiláttak, hogy levegyék a karpereceket. Liam látta, hogy Paul és Thomas is az őrök között van. Az a két katona, akikkel régről ismerték egymást, hisz Liam évek óta nekik adta le a kint levadászott bűnözőket. A sor szélére lépett, hogy mindenképp hozzájuk kerüljenek. Dylan és Amanda követték. – Blackwood, Forest… – Paul arcán meglepetés tükröződött, ahogy Liamhez lépett. – Mi a fenét kerestek ti itt? – Fellázadtunk Graham ellen… – A rohadt életbe! – szitkozódott a katona. – Kétkonténernyi friss húst szórtunk ki a 267-es körzet határáig. Még a szomszédos kerületekből is idegyűltek a dögök! – levette Liam bilincsét, és egy mozdulattal a tenyerébe csúsztatta a tőrét. – Keletre tartsatok, a zúgó felé! Liam bólintott. – Köszönöm! A katonák lassan végeztek az összes rabbal. A kapitány még egyszer felolvasta a száműzötteknek szóló határozatot, majd egy repülő robotkamera jelent meg a fejük felett. – Hát ez remek! – méltatlankodott az egyik manipurai. – Felveszik a kivégzésünket! Hát milyen emberek ezek? – folytatta elakadó hangon, és idegességében eleredt az orra vére. – Nincs

egy zsebkendője? — ragacsos kezével Amanda felé nyúlt, de Dylan hátra rántotta a lányt. – Nincs, sajnáljuk! – válaszolt Amanda helyett, majd a fülébe súgta. – Véletlenül se legyél véres! A szőke lány viaszfehéren ácsorgott a fejvadászok között, és arra gondolt, Liam és Dylan nélkül esélye sem lenne a túlélésre. Épp az a két férfi vigyáz rá, akiket oly élesen bírált… A kapuk lassan kitárultak, és a katonák kiterelték az embereket. Amanda a fehéren világító számlapra nézett: 268 – ez volt az utolsó kép, amit Manipurából látott, mielőtt kilépett volna az erdőbe. A kapun túl keskeny, alig húszlábnyi ösvény vezetett a sűrűbe. A rabok megtorpantak. Egyiküknek sem akaródzott a fák közé menni. A katonák figyelmeztetésül a levegőbe lőttek. – Aki a fal mellett marad, golyót kap! – kiáltották utánuk. Kitört a pánik, mindenki nekilódult. Mindenki, kivéve Liamet, Dylant és Amandát. A kapuszárnyak bezárultak, ők hárman pedig óvatosan, lopakodva megindultak kelet felé, az erdő sűrűjébe. A dögök azonban közel voltak, így Liam intésére mindhárman egy-egy ősfa törzséhez lapultak, és mozdulatlanná dermedtek. Az első sikolyt velőtrázó üvöltések és állatias hörgések szakították félbe. A dögök marcangolni kezdték az embereket, akik fejvesztve menekültek visszafelé, egyenesen Liamék irányába. Nem volt menekvés, nem mozdulhattak. A kétségbeesett rabok eszelősen rohantak a fák között, a felbőszült mutánsok pedig hatalmas ugrásokkal vetették rajuk magukat. Az egyikük közvetlenül Amanda mellett kapott el egy férfit, akit szerencsétlenségére elevenen kezdett felzabálni. Nem a torkát harapta el, mint a legtöbbnek, hanem a lábába mart, és tőből letépte a combját. Ahogy a dög a megszerzett húscafattal a pofájában megrázta a fejét, a csonkból feltörő meleg vér a fákra spriccelt. A lány behunyta a szemét, és összeszorította a száját. A sebesült manipurai segítségért kiáltott, de a dög következő harapása a gyomrát érte, kizsigerelve áldozatát.

Amanda úgy érezte, belehal a félelembe. Dylanre nézett, aki a szomszéd fa törzséhez lapulva figyelte őt. Újabb két dög ért a közelükbe, a fogaik közt húzva a rabokat. Akárcsak a vadállatok, biztos távolságba helyezkedtek a többiektől, és mohón zabálni kezdtek. Egyikük sem fárasztotta magát azzal, hogy megölje az áldozatát, elevenen szaggatták szét őket. A mutánsok megvadultak a vértől, az artikulátlan sikoltozástól, a rohangáló emberek látványától. A szőke lány alig bírta magát tartani. Bármennyire is igyekezett, a szeme könnyben úszott, és egész testében reszketett. A homloka jeges verítékben fürdött, forgott vele a világ. Az aurája vibrált, szürke, vörös és sötétlila foltok örvénylettek benne. Tudta, hogy nem lesz képes futni a fejvadászokkal, ahogy azt is, hogy nem bír többet elviselni. Túl sok volt, amit látott, túl sok volt, amit hallott. Eljutott arra a pontra, amikor már nem érdekelte semmi. Lassan megfordult, és elengedte a fát. Tett egy lépést előre, ám abban a pillanatban a fatörzshöz csapódott, és mielőtt egy szót szólhatott volna, elsötétült előtte minden. Dylan volt az, aki a fához nyomta, és elszorította a nyakát. A lány szívverése szépen lelassult, ahogy az eszméletlenség okozta békesség elringatta. Nem érezte, hogy az indián a fatörzs mellett tartja, és nem hallotta többé a mutánsok eszelős hangját. Az idő lassan telt, és Liam aggódva nézte Dylant. Amikor kitisztulni látszott körülötte a terep, fogta a tőrét, és az indián lábához hajította. A penge Dylan bakancsa mellett néhány centire fúródott a földbe. Liam bólintott, Dylan pedig óvatosan kihúzta, és megmarkolta a fegyvert. A hangok lassan elcsitultak. Mindketten kilestek a fák mögül, ám azon nyomban hátrahőköltek. A semmiből termett előttük a két mutáns, akik a türkizruhás nőn acsarkodtak. Még élt a szerencsétlen asszony, miközben a vadállatok a kezét-lábát szaggatták, egészen addig, amíg áldozatuk ketté nem szakadt

Liam lehunyta a szemét, és a légzésére koncentrált. A szívverése egyre lassult, akárcsak Dylané, aki igyekezett Amandával együtt eltűnni a vaskos tölgy kékeslila aurájában. A mutánsok csámcsogva falták a nő belsőségeit, majd hangosan öklendezve kiadták magukból a fölösleget, és új testek után néztek. Az erdőre sötétség telepedett, csupán a fák sápadt kék aurája világított. Már nem hallatszott semmi. A mutánsok a véres nyomokat követve a 267-es körzet felé vették az irányt. Liam a barátjához osont, és felé nyújtott két jókora faágat. Az indián a földre fektette Amandát, és villámgyorsan karót faragott az ágakból. Liam eközben tovább keresgélt, és még egy tucatnyi fát adott Dylannek. Hamar végeztek, mégsem indultak útnak. Az erdő túlságosan is csendesnek tűnt. A fejvadászok egymásra néztek, és óvatosan különváltak. Mindketten egy-egy nagyobb farönk mögé buktak le, onnan kémleltek a sejtelmes, kék fényű erdőbe. Aztán mindketten megérezték. Az alvadt vér szaga egészen közelről jött. A mutáns egy sűrű bokor mögül lesett rájuk. Sárga szeme vérben forgott, fogairól nyúlós váladék csörgött az ágak közé. A szőre embervértől ragadt, torkából bűzös meleg áradt az erdő hűs levegőjébe. Liam nem várt. Megragadta a leghosszabb dárdáját, és a mutánsra vetette magát. A dög megemelkedett, hogy támadjon, de addigra a fejvadász karója tövig fúródott a mellkasába. A szörny furcsa, gurgulázó hangot hallatott, és a cserjék közé zuhant. Liam kihúzta belőle a lándzsáját, és a szemüregén keresztül átdöfte vele a mutáns agyát. Aztán visszalopózott a rejtekhelyére, és türelmesen várt. Amanda ébredezni kezdett. Hangos sóhajjal ült fel, de Dylan azon nyomban a földre nyomta, és a szájára tapasztotta a kezét. A fejével nemet intett, és kilesett a fa mögül. A lány moccanni sem mert.

Hosszú percek teltek el így, de semmi nem történt. Liam visszaosont a többiekhez, majd a fényfalak felé mutatott. Lopakodva indultak a ragyogó világosság felé, és amikor elérték a hőséget árasztó szikrázó hálót, futásnak eredtek. Liam különösen gyors volt, Amandának minden erejére szüksége volt, hogy követni tudja, de nem mert nyafogni, sem pihenésért könyörögni, hiszen tudta, a fejvadász vita nélkül az erdőben hagyja. Lélekszakadva rohant hát a magas férfi után, ám a tüdeje egyre kevésbé bírta a tempót. Az arca kivörösödött, a szája kiszáradt, és úgy érezte megfullad. Már azon volt, hogy minden bátorságát összeszedve időt kérjen, amikor a hátuk mögül meghallották a vadak hangját. – Gyorsabban! – mordult fel Liam. Hátranézett, és meglátta a nyomukban rohanó mutánsokat, ezért Dylanre ordított. – Fogd meg a karját! Megragadták Amandát, és olyan tempóval rohantak vele, hogy a lány sokszor úgy érezte, nem is éri a lába a földet. Közeledtek a folyóhoz, messziről hallották a zúgó hangját. Mindketten jói ismerték az utat, így egyenesen a víz fölé hajoló meredély felé rohantak. Tudták, hogy a dögök nem követik őket, ha a mélybe ugranak. A szörnyek egyre közeledtek, az egyikük már a sarkukban lihegett, mire Dylan megfordult, és a torkába hajította a karóját. A mutáns nyüszítve hanyatt zuhant, mire a társai a még rángatózva haldokló tetemére vetették magukat és marcangolni kezdték. A fejvadászok tovább rohantak Amandával, egészen a sziklaorom széléig. Alattuk a mélyben csendesen hömpölyögve kék folyó sötétlett. Az ugrást nem lehetett elvéteni, inkább a mélység volt az, ami riasztóan hatott. A lány zihálva nézett az indiánra, de mielőtt megszólalhatott volna, a fejvadászok nekirugaszkodtak, és magukkal rántották a szakadékba. Ahogy a talpa alól eltűnt a szilárd talaj, Amanda úgy érezte, mindennek vége. Végtelen ideig zuhant lefelé, mire végre

becsapódott a vízbe. Hűvös hullámok vették körül a testét, a hideg a csontjáig hatolt. A tüdeje összeszorult, ahogy kapálózva igyekezett a felszínre. Erős karok nyúltak utána, és a víz fölé segítették. Liam volt az. – Jól vagy? – kérdezte a lányt. – Tudsz úszni? Amanda hisztérikusan felnevetett. – Már mindegy, nem? Dylan is melléjük úszott. – Minden rendben? – Úgy tűnik… – mormogta Liam, és felnézett a sziklákra. A mutánsok akkor értek a peremre, de a mélységet és a vizet látva megtorpantak. – No, ez nem sokon múlt! – jegyezte meg, majd újra Amandára nézett. – Szóval tudsz úszni? Elengedhetlek? – Tudok – felelte vacogva. – De ha sokáig a vízben maradunk, le fogunk hűlni, nem? – Ha mozgunk, akkor nem. Nem olyan gyorsan. – A víz az ellenkező irányba visz… – mondta az indián. – Tovább tart majd a hazaút. – A parton viszont utánunk jönnek a dögök. Muszáj eltávolodnunk tőlük. A zúgó után már nem fognak követni. – A zúgót nem éljük túl. – Tudom. És ha az oldalán lemászunk? – Amandának nem fog menni. Liam felsóhajtott. – Segítek. Dylan elvigyorodott. – Kösz. – Ne örüljél! – mordult rá Liam, de Amanda felé nyújtotta a kezét. A folyó szélén egy nagyobb uszadékfába kapaszkodtak, azzal ereszkedtek le egyre gyorsabb tempóban a folyón. A sodrás erősödött, hallani lehetett, hogy közel a zuhatag. Kievickéltek hát a vízmosás szélére, és kikapaszkodtak a partra. Nagyon fáztak, és ezen a hűvös esti levegő csak rontott.

Dideregve indultak lefelé a csúszós köveken. Liam ment elöl Amanda karját fogva, Dylan pedig mögöttük haladt, és segített a lánynak, hogy el ne essen az éles sziklákon. Körülöttük meredek hegyfal emelkedett a magasba, így nem volt más út, amelyen át lejuthattak volna a vízesés alá. Az éjszaka tiszta volt, a hold fénye megvilágította az utat, Amanda mégis elborzadt, amikor meglátta a tátongó mélységet. Az egyik kövön megbicsaklott a lába, de a fejvadászok megtartották, így nem esett el. – Ha megvágnak a kövek, a dögök kiszagolják a véredet, és tovább követnek – mondta halkan Dylan. – Nézz jobban a lábad elé! Amanda olyan kimerült volt, mint még soha életében. Fázott, a bőre jegesre hűlt, miközben a lábizmai valósággal égtek. Lelkileg és fizikailag is a végét járta, az ereje egyre csak fogyott. Összeszorította a fogát, és ment, ment lefelé, az éles köveken, ameddig csak sík talajt nem ért a lába. Odalent megállt, maga köré fonta a karját, és vacogott. Remegett a megerőltetéstől és a hidegtől, de tudta, talán már csak egy kis idő, és a halállal dacoló érő erőpróba talán befejeződik, és megpihenhetnek valahol. – Futás! – mondta halkan Liam, és nekiiramodott. Amanda azt hitte, rosszul hall, de engedelmeskedett. Jégbefagyott lábait úgy rakta egymás elé, mint egy robot. Mégis, ahogy Liam után rohant, idővel érezte, hogy átmelegszik, és egyre sebesebben száguld a vére. Vagy fél órán át futottak, jócskán eltávolodva a folyótól, mire végre megálltak. Egy sziklás részen vertek tanyát, ahonnan belátták az alattuk elterülő dombságot. Dylan nekilátott fát gyűjteni, majd tüzet rakott, hogy átmelegedjenek. Amanda bénultan bámulta a vörösessárga, egymásba fonódó lángokat. Korgott a gyomra és minden izmában szaggató fájdalmat érzett. A fejvadászokra nézett. Dylan törökülésben ülve, tűnődve figyelte az előtte szikrázó parazsat. Hosszú haja a derekát verdeste. Amanda még sosem látott hozzá fogható férfit.

Manipurában a férfiak kevés kivétellel rövidre vágott hajat hordtak. Csak a nőknek volt hosszú hajuk, de ők is kontyba rendezve, gyöngyökkel ékesítve viselték. A lány felsóhajtott. Talán soha többé nem léphetem át Manipura kapuját. A vadak közt kell élnem, mint az ősembereknek… – gondolta, amikor észrevette, hogy Liam őt nézi. Nagyot nyelt, de állta a férfi tekintetét. – Köszönöm, hogy nem hagytatok magamra az erdőben! – mondta, ezúttal cseppet sem gőgösen. – Nélkületek már nem élnék. – Mondanám, hogy szívesen… – felelte Liam. Dylan elnevette magát. – Túl vagyunk rajta, ez a lényeg, nem? – Sajnálom, hogy olyan rossz véleménnyel voltam rólatok! – Amanda haja csatakos volt, a szeme körül fekete foltokban a szemfestéke maradékai, arany körmei letöredezve. Még mindig Dylan pólójában üldögélt, ám a korábban éles narancsszínű aurája kékes sárgán világított körülötte. – Ne sajnáld, mi is megvetünk titeket – morogta Liam. – Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Dylan. – Olyanok vagytok, mint a gyerekek! – Miért, nem így van? – De. Amanda meglepetten nézett rájuk. – Akkor miért segítettetek rajtam? Az indián Liamre nézett, úgy felelt. – Mia miatt. A barátnődnek fontos az életed. – Miért, nektek nem az? – Nekünk semmit sem jelent. – Liam kék szeme hűvös volt, akár az éjszaka. Amanda megborzongott a tekintetétől. Nem fért a fejébe, mit szerethet Mia egy ilyen goromba és érzéketlen emberen. Dylan érdeklődve nézte a lány körül hullámzó, kénsárgává váló aurát.

– Mit jelent ez a szín körülötted? Mit érzel ilyenkor? Amanda zavarba jött, de az indián pillantása a lelkéig hatolt. Nem hallgathatta el az igazságot. – Fájdalmat. Dühöt Félelmet. Nagyjából ezeket, vegyesen. – Hát, az nem jó. De már nincs mitől félned. A 270-es körzetben járunk. Itt nincsenek mutánsok. – Nem a mutánsoktól félek – Amanda hangja halkabbá vált. – Hát? A szőke lány habozott. – A kinti világtól. Attól, hogy boldogtalan leszek itt… És ez dühít. Sajnálom a régi életemet, a megszokott, szép, nyugalmas világomat– Az álszent, hazug világodat – vágott közbe Liam. – Attól, hogy a szenátorok közt akadtak csalók, még nem gondolhatod, hogy odabent minden ember szemét! – Aki a jóban dőzsölve nem vesz tudomást a világ másik felében élők nyomoráról, az igenis szemét! – Ti valami birtokon éltek, nem? Akkor meg milyen nyomorról beszélsz? – Meg fogom mutatni neked, ezt megígérhetem! – Liam egyre ingerültebb volt a lányból újra előtörő gőgtől. Amanda azonban visszaszúrt. – Én meg elmondom majd Miának, hogy ott akartál hagyni a vérfürdő közepén, és a szemed sem rebbent volna, ha az orrod előtt széttépnek a mutánsok! – Ne merj engem zsarolni! – Mert, mi lesz? Megölsz, aztán azt hazudod Miának, hogy a mutánsok zabáltak meg? Kíváncsi leszek, mit szól majd, ha rádöbben, milyen sötét lelkű, érzéketlen tuskó vagy! – Te nem vagy normális! – Nem vagyok normális? Hát, tudod mit? Én is megígérek neked valamit! Teszek róla, hogy Mia megundorodjon tőled, és soha többé ne feküdjön az ágyadba! Remélem, többé nem jön ki ide, ebbe a putri dzsungelbe, és megtalálja a boldogságát egy igazi, manipurai férfi oldalán! Mikor veszed már észre, hogy

nem illik hozzád? Csak azért feküdt le veled, hogy elengedd őt! Hamarabb elfelejt téged, mint gondolnád! – Amanda! – Dylan hangja fenyegetően dörrent a lányra. – Elég volt! Az előbb kértél bocsánatot. – Nem érdekel! Mit képzeltek ti magatokról? – Amanda, kérlek, hagyd ezt abba! – csitította az indián. – Nem hagyom abba! Miért? Ő fenyegethet? Sértegethet? Én meg kussoljak? Liam arca elsápadt a haragtól. – Igen. Idekint az a dolgod, hogy kussolj! Ha már a háláról azt sem tudod, eszik-e vagy isszák! És ne merj Miával zsarolni, mert megbánod, hogy életben maradtál! Amanda gúnyosan felnevetett. – Ugyan, szakadj már le Miáról! Ne hidd, hogy utánad sírdogál egy életen át! Rég lefeküdt az öcséddel, hidd el nekem! Liam sötéten nézett a lányra, majd az indiánhoz fordult. – Dylan… Végeztem vele. Ha itt maradok, kinyírom, te is tudod. A barátja felsóhajtott, és halkabbra vette a hangját. – Sokkot kapott, kimerült és retteg… Ezért beszél ennyi sületlenséget. – Dylan, ez nem sületlenség! Ez a csaj gonosz. Egy sötét lelkű ribanc. – Nem gondolkodott. Hirtelen haragjában vagdalkozik. Liam bólintott. – Hát, akkor pátyolgasd tovább! Nálam örökre elvágta magát! – mondta, azzal felállt, és az erdő felé vette az útját. – Nem kellett volna így beszélned… – mormogta az indián, majd egy kihegyezett karót dobott Amanda lábához. – Nem sok, de a semminél azért több! – mondta. – Vigyázz magadra! – tette hozzá. – És véletlenül se menj át a folyó túlpartjára! Azzal búcsút intett a lánynak, és Liam után sietett. – Ne! – Amanda felnyögött rémületében. – Kérlek, ne hagyj itt! Ám Dylan nem válaszolt, és kisvártatva eltűnt a szeme elől. A lány nagyot nyelt. Az erdő korábban kellemesen susogó, halványkék lombjai egyszeriben rémisztőnek tűntek.

Csak azért sem fogok utánatok menni, rohadékok! – duzzogott magában, de azért felugrott, hogy kövesse a fejvadászokat. A két férfi azonban hátra sem nézett. Elszántan haladtak előre, a hegyek felé. Most mit csináljak? – Amanda gondolatai lázasan cikáztak. Menjek utánuk, és kérjek bocsánatot? Nem, arra képtelen lennék. Gyűlölöm ezt a nagypofájú bunkót. A távolban hirtelen apró fények gyúltak. No, hát biztos nem a mutánsok gyújtottak tüzeket. Az csakis valami város lehet – gondolta a lány, és elmosolyodott. Ott a helyem!

Régi barátok (Manipura, Katonai körzet, Talbot ezredes háza, 2222. június 4.)

Az ifjabbik Blackwood kimerültén hajolt az asztala fölé. A szeme karikás volt, az arcán jócskán kiserkent a borosta. Napok óta dolgozott, de képtelen volt leállni, hisz tudta, egyre fogy az idő. Hogy ne vegyék elő, elkészítette és leadta a Talbot által rászabott feladatok egy részét, de közben a saját munkájával is lázasan foglalkozott… Hátra volt még ugyanis valami, amire mindennél jobban vágyott. Sebesen gépelt, és a világháló legelrejtettebb zugaiban vájkálva keresgélt. Egy csomag után kutatott, amit ő maga rejtett el arra az esetre, ha valaha szüksége lenne rá. – Nem tudom, mit művel, Mr. Blackwood, de úgy érzem, valami nincs rendben a munkájával – Veronica szeme mindent

látott, és Russel úgy érezte, felrúgja a számítógépet, ha még egyszer megszólal. – Azért érzed így, mert gőzöd nincs a kutatási anyagomról. Miért nem foglalkozol inkább valami hasznos dologgal? Például moshatnál. A szennyes benne van a gépben. Na? Segítsek? 45 perc, 45 fok. Menni fog? – Ön most gúnyolódik? – Veronica hangja zavart volt. – Nem, Vera. Segíteni próbálok neked – mordult rá Russel. – Hálás lennék, ha nem zavarnál folyton az ostoba kotnyeleskedéseddel! Tedd magad hasznossá, rendben? Ez hatott. A számítógép elhallgatott, Russel pedig tovább dolgozott. Veronica valójában nem tévedett, hiszen a memóriájához egészen közel ügyködött. Azon volt, hogy feltűnés nélkül elhallgattassa Talbot intelligens számítógépét, és átadja a teljes uralmát valaki másnak… – Russel? – Mia lépett a szobába. A haja kócos volt, a szeme apró a sok alvástól, de az arca, a délutáni orvosi kezelésnek hála már újra egészségesnek tűnt. A sejtregeneráló készülék tökéletesen begyógyította a sebeit. – Nem zavarok? – Nem. Te sosem zavarsz – mormogta a férfi, és az asztalra mutatott. – Gyere, ülj ide! Mia az asztal tetejére kuporodott, és csendben figyelte, ahogy Russel a monitorra meredve programok sokaságát írja a gépbe. – Mr. Blackwood! – Veronica hangja élesen hasított a csendbe. – Megtiltom, hogy a memóriám közelébe férkőzzön! Russel azonban mosolyogva gépelt tovább. – Nyugi, Vera, lélegezz mélyeket! – Az én nevem… – Tudom, tudom, nem kell annyiszor elmondanod! – Mr. Blackwood, figyelmeztetem…, hogy… figyelmeztetem…, hogy… – Mire is figyelmeztetsz? Ám Veronica csak dadogott tovább. – Figyelmeztetem, hogy…

Russel felnevetett, és hátradőlt a székében. – Mennyire vártam ezt a pillanatot! Mia mosolyogva nézett rá. – Kiiktattad? – Ki hát! De most jön csak a slusszpoén! – azzal tovább gépelt, mígnem eltűnt a számok tengere, s a monitoron halványlila derengés tűnt fel. – Russel? – a mélyen búgó, szexi női hangban meglepetés bujkált. – Tényleg te vagy az, Mr. Blackwood? Russel elvigyorodott. – Emma! Hála Istennek! Nem tudod elképzelni, mennyire hiányoztál! – Hiányoztam? – Igen. Én is neked? – Nem tudom, Russel. Rossz volt nélküled. Az a hiányzás? A férfi hahotázott. – Az hát. De most dolgunk van, Emma. Sietnünk kell, nehogy lebukjunk. Készen állsz a közös munkára? Emma hangja jókedvűen csengett. – Igen. Veled, Mr. Blackwood bármire kész vagyok! – Remélem is. Akkor mondom, mi a teendőd, rendben? Amint látod, blokkoltam Veronicát. Ő Talbot ezredes intelligens számítógépe. Egy szörnyű nőszemély. – Mitől szörnyű? – Mert nincs humora, és utálatosan bánik velünk. – Értem. Mit akarsz, mit tegyek vele? – Azt szeretném, ha a helyébe lépnél. Vedd át az összes feladatát, és másold le a hangfrekvenciáját. Bár utálom, azt szeretném, ha az ő hangján, az ő stílusában beszélnél, amikor más is tartózkodik a házban. Rendben? – Rendben. De hogy érted, hogy az ő stílusában? Legyek én is szörnyű? Mia kuncogott, és Russel is elmosolyodott. – Nézd vissza, hogyan beszél Talbottal, a katonákkal, a dokival és velünk, és tudni fogod, miről van szó.

– Igenis! – Aztán szeretném, ha utánanéznél néhány dolognak. Sorolom őket, jó? – Jó. – Látni akarom a ház és a birtok részletes alaprajzát. Tudni akarom az őrségváltás időpontját, a kint álló katonák nevét, ismerni akarom a helyzetüket, a fegyverzetüket és hallani akarom a beszélgetésüket. Szeretnék közvetlen kapcsolatot a Hobbs-birtokkal. Látni akarom a fényújságba kerülő híreket, különös tekintettel a 268-as kapuban történt kivégzésre… És szeretném, ha készítenél nekünk két új személyazonosítót Russel és Mia Barlow néven. Vegyél nekünk egy házat is a 266-os körzetben! – De honnan szerezzek mindehhez krediteket? – Talbottól. – Az nem lopás? – De, az. Leírtam neked, hogy törd fel a biztonsági rendszerét. Azt akarom, hogy egy árva kreditje se maradjon. – És miért forgatjuk ki a vagyonából? – kíváncsiskodott Emma. – Mert Talbot egy mocskos gazember, aki érdemtelenül jutott mindenhez, amije csak van. És mert rabok vagyunk itt, érted? El kell innen szöknünk, amint lehet, ahhoz pedig sok-sok kreditre lesz szükségünk. Ha nem megyünk el, engem száműznek a vadonba, Miát pedig… khmm… bántani fogják. Érted? – Az nem jó – Emma úgy hümmögött, akár egy igazi nő. Mia és Russel a helyzet drámaisága ellenére felnevettek. – Menni fog? – Természetesen – felelte a számítógép, majd hozzátette. – És engem is magatokkal visztek, amikor elmentek innen? – Hogyne vinnénk! Ha egy kicsit körülnézel, megtalálod a menekülési tervet – mondta Russel jókedvűen. – De addig még sok dolgunk van. Kérlek, szedj össze mindent, amit kértem, jó? Most lezuhanyozom és lefekszem egy kicsit. Egy óra, és itt vagyok. – Na, mit szólsz? – nézett a férfi Miára. – Hát nem imádnivaló?

– De, nagyon édes! – kuncogott Mia. – Olyan, mint egy igazi nő. – Igen, tényleg olyan. És még nem is tudod, milyen okos… – Hallom ám, mit beszéltek rólam – duruzsolta a számítógép. – És imádom! Russel felnevetett. – Emma! Most halljunk valami igazi, utálatos Verás szöveget jó? Szeretném tudni, mennyire vagy hiteles az ő szerepében! – Mr. Blackwood! – a hangszórókból pengeéles hang csattant fel. – Az én nevem nem Vera, hanem Veronica. Megértette? És ne merjen többé bizalmaskodni velem, mert megbüntetem! Russel és Mia megborzongtak a hirtelen változástól. A házra csend telepedett. – Ez ő volt? – Mia dermedten nézett Russelre. – Igen. Ő kellett, hogy legyen. Abban a pillanatban a férfi karkötője felvillant, majd rögtön utána a lányé is. Kék fénnyel villódzott, majd pirosra váltott a jelzőcsík. – Emma? Emma, ezt te csinálod? A villódzás kihunyt. – Igen – hallatszott a jól ismert, kellemesen búgó hang. – Hatástalanítottam a karpereceitekben az elektromos áramütésszimulátort. Láttam, hogy Veronica ezzel büntetett titeket. – Atyaég – sóhajtott fel megkönnyebbülten Russel. – A frászt hoztad rám. Azt hittem, visszatért a hárpia. Emma felnevetett, a hangja, mint megannyi apró csengő. – Te kérted. – Hát, mit mondjak? Hiteles volt. – Russel, kérdezhetek valamit? – búgott tovább Emma. – Mondd csak, mi az, hogy „ne merjen többé bizalmaskodni velem? Nem tudom, miért mondtam ezt. Korábban nem használtam ezt a szófordulatot. Ez valami erőszakos dolog? Russel felnevetett. – Nem, nem az. Aki bizalmaskodik, az túlságosan közel merészkedik a másik emberhez. Szavakkal, vagy fizikailag. Érted?

– Nem egészen. Russel magához húzta Miát, és megcsókolta a homlokát. – Ez bizalmaskodás. – És ez rossz? Hisz Mia nem ideges tőled. Mia és Russel elmosolyodtak. – Mert Mia a barátom, és bízik bennem. De ha nem én ölelgetném, hanem mondjuk egy idegen, az rosszul esne neki. Érted? – Igen. Bensőséges viszonyban vagytok, ezért, ha te bizalmaskodsz vele, az számára nem tolakodó. De ha egy idegen teszi, mondjuk az ezredes, akkor az rossz érzést kelt benne. Mia megborzongott a gondolattól, és hirtelen megugrott a pulzusa. Emma azonnal érzékelte. – Ó, ne haragudjon, Miss Milton. Otromba példa volt! – Dehogy, Emma. Nincs semmi baj! – felelte a lány. – Nagyon örülök, hogy itt vagy, és vigyázol ránk. Féltem ettől a Veronicától. Olyan volt, mint egy törzsőrmester. Na megyek, megnézem, mit ehetnénk vacsorára! Russel zuhanyozni indult, Mia pedig a konyhába sietett. Míg Russel az elektromos borotvával letolta a haját és megborotválkozott, Mia Emmához fordult. – Mondd csak, segítenél pizzát sütni? Emma kuncogott. – Hát persze, hogy segítek! Imádom az ilyen feladatokat! Máris kikeresem a legjobb receptet! Nézd, a hűtőn megnyitom a kivetítőt. Szedd össze gyorsan a hozzávalókat! A monitor valóban felvillant, és rajta egymás alatt, katonás sorrendben a hozzávalók:

2,5 dl víz, 2 evőkanál olívaolaj, fél evőkanál cukor, fél evőkanál só, fél kocka élesztő, 50 dkg liszt

Mia lázas izgalommal vette elő az első, keze ügyébe kerülő mély tálat, majd minden hozzávalót szorgalmasan beletett. – Emma, nem találom a mérleget! Hogy mérjem így ki a lisztet? – Huszonöt púpos kanál liszt. Ennyit tegyél bele! – Emma is izgatott volt. – Egy kanál liszt két deka, tehát huszonöt kanál elég lesz! Mia kimérte a lisztet, majd feltűrte az overál ujját, és nekiállt összegyúrni a tésztát. – Jól csinálom? – kérdezte Emmát, aki egy videofilmet vetített Mia elé a dagasztásról. – Igen. Szerintem jól csinálod, de még nincs kész a tészta. Addig kell gyúrnod, amíg elválik az edény falától. Mia tovább nyomkodta a tésztát, majd diadalittasan felemelte a kezét. – És most? – Most takard le, és tedd a sütőbe! Beindítom a kelesztő programot! Mia mindent Emma utasítása szerint csinált, miközben gyorsan összevágta a hozzávalókat, és kinyitott egy üveg morzsolt kukoricát. – És most? Már csak ki kell nyújtanom, igaz? – Igen. Kenj rá paradicsomszószt, tedd rá a feltétet, és szórd meg friss oregánóval és bazsalikommal. A hűtő oldalsó fiókjában találod őket. Talbotra kintiek főznek, amikor itthon lakik. Minden hozzávaló a szekrényekben van. Mia keze gyorsan járt. Kinyújtotta a tésztát, megkente paradicsommal, telepakolta sajttal és kukoricával, majd megszórta friss fűszerekkel, végül betolta a kerek tepsit a sütőbe. – Kész? – Nemsokára – duruzsolta a számítógép. Tizenöt perc… Addig te is szedd rendbe magad! Tiszta liszt a hajad! Mia felnevetett. – Köszönöm, Emma. Imádlak! – Óóó. Ilyet még sosem mondtak nekem. Köszönöm.

A lány az emeleti fürdőszobába sietett, és gyorsan lezuhanyzott. Mielőtt levetkőzött volna, egy fürdőlepedőt terített a megjavított kivetítőre. Jólesett a meleg vízpermet és az orchidea illatú fürdőolaj. Tíz perccel később üdén és frissen lépett a váltásnyi ruhájához, és az overáljához. A haját is kifésülte, majd leszaladt a lépcsőn, egyenesen Russel szobájába. – Eszembe jutott valami – mondta lelkesen, ám akkor vette csak észre, hogy a férfi Emmával beszélget. – Bocsánat, nem akartam közbevágni! – Semmi gond, Mia. Emmával a nyugtatóidról beszélgettünk. Miss Haley a ház gyógyszerkészletét használja. Emma lecserélte az összes fecskendőt. Vitaminkoktélok vannak az ampullákban nem nyugtató és altató. Ha megszúrnak, tettetned kell, hogy ellazulsz a gyógyszerektől, rendben? Mia arca felderült. – Úristen! Ezt komolyan mondjátok? Köszönöm – ölelte át Russel nyakát. – Köszönöm! Nem is hiszitek, milyen hálás vagyok ezért! Gyűlöltem, hogy akaratom ellenére begyógyszereztek. – Ti is érzitek ezt az illatot? – szagolt Russel a levegőbe. – Vagy már hallucinálok? Emma kuncogni kezdett. – Nem, Mr. Blackwood. Biztosíthatlak afelől, hogy valóban pizza illatot érzel. Miss Milton sütötte neked vacsorára. Russel elvigyorodott. – Ez komoly? Tényleg pizzát sütöttél? Mia megvonta a vállát, és szerényen elmosolyodott. – Igen. Remélem, jól sikerült. Nincs olyan nagy gyakorlatom, mint a nálatok, otthon a lányoknak, de nagyon igyekeztem. Hálás vagyok neked, amiért vigyázol rám. Russel magához ölelte a lányt. – Ugyan, Mia. A bátyám szerelme vagy, és én is nagyon megkedveltelek. Természetes, hogy vigyázok rád. Liam így is halálra aggódja magát. De most már csak egy kis időt kell

kibírnunk, és Emma megszerzi a katonaság felvételeit a 268-as kapuról. Látni fogjuk, ahogy Liamék kijutottak a körzetből. – Biztos vagy benne? – kérdezte Mia reménykedve. – Egészen biztos! A konyha előtt ívelő bárpulthoz ültek, és Mia felvágta a forrón illatozó pizzát, ami Emmának hála, tökéletesre sikerült. – Úristen, mi lenne, ha tudnál sütni? – Russel elismerően nézett Miára. – Hát, mit mondjak? Jókedvre derítettél. – Csak óvatosan! – mondta Mia. – Emma szerint a forró tészta hasfájást okozhat. – Jajj, lányok, ezerszer ettem már pizzát! – mosolyodott el Russel. – És a pizza melegen jó. Ne aggódjatok már annyira! Beleharapott az aranyszínűre pirult sajtos tésztába, és felmordult. – Hát, ez valami isteni…! Felveszlek mindkettőtöket házvezetőnőnek! Mia és Emma felkacagtak, és elégedetten nézték, ahogy Russel befalja a következő szeletet. Közben felharsant az ajtó szignálja, és beviharzott Miss Haley. A bárpulthoz sietett, és elismerően nézett Miára. – Miss Milton. Örömmel látom, hogy igazat mondott a pizzával kapcsolatban. Az illatából ítélve érdemes volt vele dolgoznia! – Köszönöm – Mia ezennel nem gúnyolódott. Mielőbb túl akart esni az injekción, és csak remélni merte, hogy Emma valóban kicserélte az ampullákat. Miss Haley a nappali falába rejtett szekrényhez lépett, majd kisvártatva egy fecskendővel tért vissza. Mia ezalatt kiszabadította combját az overálból, és nyikkanás nélkül tűrte, hogy a pszichiáter beadja a nyugtatót. – Így ni – hümmögött elégedetten a doktornő. – Örülök, hogy végre megjött az esze, és belátta, hogy nem maga ellen, hanem magáért dolgozunk! Mia tettetett bágyadtsággal meredt rá.

– Attól még nem szeretem a gyógyszereket – mormogta, mivel tudta, ha túlzottan együttműködő lenne, az szemet szúrna a pszichiáternek, ám Miss Haley önelégülten mosolygott rá. – Nem kell szeretnie, Miss Milton. Elég, ha nem viaskodik amikor beadjuk. Mia nem válaszolt, noha pontosan tudta, miről beszél az ázsiai nő. Talbot engedelmes ágyasra vágyik. – Miss Haley, kérem, ne hagyja az asztalon a használt fecskendőt! – harsant fel Veronica éles hangja, és ez kizökkentette a Miát mustráló doktornőt. – Veszélyes lehet. – Ó, hogy maga milyen figyelmes, Veronica! – dicsérte meg Miss Haley a számítógépet, és kidobta a szemetet, majd amilyen gyorsan jött, olyan sebesen távozott a házból. Russel Miához lépett, és a két kezébe vette az arcát. – Jól vagy? Ugye, csak tetteted ezt a kábaságot? A lány tekintete tisztává vált, ahogy elmosolyodott. – Ügyes voltam? Russel felsóhajtott. – Túlságosan is. Azt hittem, megint begolyóztál! Mia csak nevetett. – Dehogy golyóztam be! Sosem voltam még éberebb! És most? Tovább szőjük Emmával a szökési tervet? – Valahogy úgy… – hümmögött Russel, és a gyógyszeres szekrényhez lépve előhúzott egy fémtáskát. Felpattintotta a fedelét, és elgondolkodva végignézte a doboz tartalmát. Kisvártatva kivett belőle egy üveget, némi gézt és két steril szikét. – Ez az! – mondta elégedetten, majd Miára nézett – Csak előbb megműtjük egymást! – Tessék? – Ahogy mondom. Kiszedjük egymás hátából az aurablokkolót. Mia világoskék szeme tágra nyílt. – A szökés miatt? Hogy ne legyünk odakint feltűnőek? Russel bólintott.

– Többek között. És mert tegnap rájöttem valamire. Ha helyes az elméletem, a karperecünk magától kinyílik, amint érzékeli az aurát. – Gondolod, hogy ilyen egyszerű az egész? – Láttál már manipurai polgáron ilyen bilincset? – Nem. – Ez a szerkezet aura híján tapad ránk. Mivel Hobbs aurablokkolója körénk emelt egy elektromágneses teret, a mi auránkat nem érzékeli. De amint megszüntetjük a láthatatlan pajzsot, le fog válni rólunk. – És hogy jutunk át a katonákon? – Ha eljön az idő, Emma akcióba lép. Amint a dokinő és a katonái újra megjelennek, hogy beinjekciózzanak téged, elaltatja őket. Becsaljuk őket egy helyiségbe, ahová a szellőzőn át gázt ereszt. – Gázt? – Altatógázt – magyarázta Russel. – Alapvetően a betörők ellen fejlesztették ki, de miután Emma kezeli a rendszert, gyakorlatilag arra használjuk, amire akarjuk. A katonák kidőlnek, mi pedig a ruháikba bújunk, és folytatjuk az őrjáratukat. – Hmm… És a kintiek? Nem fogják észrevenni a cserét? – Nem. Sötétben ugyanolyanok leszünk, mint ők. Mia bólintott. – Le vagyok nyűgözve… – Remélem, utólag is le leszel – kacsintott rá Russel, majd Emmához fordult. – Mi a helyzet a személyazonosítónkkal? – Megszereztem őket – felelte a gép. – A mappádba tettem a többi tudnivalóval, egy titkosított file-ba. A házatok a Művész Negyedben van, a kapuhoz egész közel, egy kertvárosi részen. Az épület azonosító kódja Moon644222. Töröltelek titeket a katonai adatbázisból. Manipurában nincs semmilyen adat, sem fénykép rólatok a régi adataitokkal, csak az új személyazonosságotokkal.

– Te egy tündér vagy, Emma! – felelte Russel jókedvűen. – Köszönöm, hogy mindent elintéztél! A bátyáméktól nem jött még üzenet? – Nem, Russel, és a katonai file-t sem tudtam még megszerezni a 268-as kapunál történt száműzésről, de a déli hírekben azt mondták, ma este nyilvánosságra hozzák a felvételt, pontban kilenckor. – Rendben! Addig még két óránk van. Hobbsot elérted? – Igen, megvan a kapcsolat. Hívjam? – Kérlek. Az én szobámból. És ha jön valaki, azonnal bontsd a vonalat! – Emiatt ne aggódj, nem jön már senki. Miss Haley volt az utolsó látogatótok. Russel és Mia a laborba vonultak, és a gép elé ültek. Izgatottan néztek a monitorra, amelyen néhány másodperc múlva Hobbs doki kerek arca jelent meg. Fehér haja kuszán állt, mint egy őrültnek, a szarkalábai elmélyültek, kerek szemüvege foltosan pihent az orrán. – Russel! Mia! Hála Istennek! Már azt hittük, hogy… – Liamék hazaértek már? – szakította félbe Russel, Hobbs azonban nem válaszolt azonnal. Úgy tűnt, mintha kínban lenne. – Nem láttátok a híreket? – a hangjában volt valami, amitől Russel karján felállt a szőr. – Doki, maga meg miről beszél? Hobbs halántékán vékony patakban végigcsorgott a veríték. Letörölte, és összehajtogatta a kockás zsebkendőjét, mielőtt válaszolt volna. – Három napja minden este robotkamerákat küldenek ki a falon túlra, hogy újra és újra ugyanazzal a felvétellel borzolják az idegeinket. A 268-as kapunál történt kivégzésről… Mia arcából kifutott a vér. – És rajta vannak Liamék? – kérdezte elhűlve. A doki nagyot sóhajtott. – Nos, amennyi az elejéből látszik, igen.

– Az elejéből? – Russel zaklatottan ugrott fel. – Miért, a végén már nem látszódnak? Mi van a felvételen? Hobbs doki Miára nézett, majd Russelre. Látszott rajta, hogy keresnie kell a megfelelő szavakat. – Az első képkockák azokat a perceket rögzítették, amikor a rabokat kihajtották a kapun, az erdőbe. Aztán sok-sok szögből vágták össze a filmet, ahogy a kamerák fel tudták venni a… khm… történéseket. De a felvétel nagyon zajos, a lencsék… beszennyeződtek, nem tiszta a kép. Nem tudom kivenni, hogy… – Értem – Russel hangja jegesen koppant a hirtelen beállt csendben. – Mindjárt megnézzük mi is. Köszönöm doki, később visszahívjuk! Emma bontotta a vonalat, Russel pedig Miához lépett. – Figyelj, nem kell végignézned! – mondta halkan. – Biztos vagyok benne, hogy Liamék túlélték, de nyilván borzalmas az egész. Nem tenne jót neked, ha látnád, mit művelnek a dögök az emberekkel. – Meg akarom nézni! – Mia hangja fakón csengett. – Látni akarom, hogy… – folytatta nagyot nyelve hogy őket… nem tépték szét. – Biztos, hogy ezt akarod? – Biztos. Russel megdörzsölte az arcát. A szívét összeszorította a félelem. Hobbs szavaitól elbizonytalanodott. De nem, nem lehetnek az áldozatok között. Ők nem… Túl kellett, hogy éljék. Ha végignézzük a filmet, látni fogjuk, hogy megmenekültek – mondogatta magában, amikor a kezében szorongatott fertőtlenítő üveg nagy durranással összetört. – A kurva életbe! – mordult fel, és a falhoz vágta a törmelékeket – Várj, segítek! – mondta Mia, és Russel kezéért nyúlt Kiszedegette a sebből az apró szilánkokat, majd maga után húzta a férfit. – Gyere, mossuk le a tenyeredet! – Mia, rohadtul nem érdekel a sebem! Nézzük már meg azt a filmet! – Nézzük…

– Emma, meg tudod szerezni a kintieknek vetített file-t? – Már megvan, Russel. Indíthatom? – Kérlek! A helyiség ablakai elsötétedtek, s a legnagyobb monitoron feltűnt a 268-as kapu. A hatalmas fémszárnyak között riadt manipuraiak lépkedtek kifelé, szemmel láthatóan halálra rémülve. Russel kitágult pupillával meredt a kifelé hömpölygő tömegre, amikor meglátta őket – Ott vannak… Mia lélegzetvisszafojtva figyelt. Liam szúrós szemmel pásztázta a fákat. Dylan furcsamód félmeztelen volt, bár a tetoválásaitól úgy tűnt, mintha fel lett volna öltözve. – Amandán van a pólója – mormogta Russel. – Ezek szerint magukkal vitték. Túlságosan rikító lett volna a ruhája a dögök közt… A száműzöttek megtorpantak, mire az egyik őr a levegőbe lőtt. Kitört a hisztéria, az emberek fejvesztve rohantak a fák közé. Russel a szája elé kapta az öklét. – Ne rohanjatok! – suttogta, mintha hallanák a menekülők. – Istenem, ne rohanjatok már annyira! Mia szíve kis híján kiugrott. Olyannyira hangosan dobogott a fülében, hogy semmit nem hallott a kommentátor közlendőjéből, aki azt ecsetelte, hogy a lázadók valamiféle ocsmány vírussal megfertőzték a szenátus tagjait, akiknek a méreg súlyos károsodást okozott az aurájában… Russel meghökkenve hallgatta a hazugságokat, miközben egyre csak a bátyját figyelte, és amikor látta, hogy Liam, Dylan és Amanda épp az ellenkező irányba osonnak, mint a többiek, görcsbe rándult gyomra felengedni látszott. A képkockák azonban váltottak, és közelről mutatták a rabokra rontó mutánsokat, ahogy az áldozatokat szaggatják. A kamerákra vér fröccsent, s az alkonyba boruló erdő kéken derengő fái közül nehezen lehetett kivenni az emberek arcát.

Szétrágott lábak és karok hevertek mindenütt, amíg a dögök a zsigereket falták. Mia hátán jeges verejték folyt, a Vasmarok könyörtelenül lecsapott rá. Nyelni próbált, de nem tudott, mégsem állt fel. Összeszorította a száját és csendben figyelte a kivégzéseket. A pulzusa az egekbe szökött, a látóterében megjelentek a kis fekete pettyek, de hunyorogva nézte tovább a filmet. A tekintete egyre csak Liamet kereste, de nem találta. A földön egy fekete ruhás férfi feküdt. A hatalmas mutáns a hátán térdelt, hatalmas karmaival végzetes csapásokat mérve rá. Mia orrából eleredt a vér. Alig látott már, de meresztette a szemét, hogy meglássa a fekete hajú férfi arcát, ám a kamera képet váltott. Két mutáns egy nagydarab nőt szaggatott ketté az objektívre testnedvek fröccsentek. Russelnek legyűrte a hányingerét. Ő is látta a fekete hajú férfit, de nem tudta, Liam volt az vagy sem. A képkockák peregtek, s a monitort betöltötték a csámcsogva zabáló dögökről készült közeli képek. A bejátszás hirtelen véget ért, és Mia a fal mellett a földre rogyott – Úristen, Mia! – Russel mellé térdelt, hogy megnézze. Azonnal látta, hogy a lányt ezúttal is legyűrte a pánikroham, de tudta, mit kell tennie. – Nézz rám! – utasította. – Rendben? Mia bólintott, de a bőre viaszossá vált az oxigénhiánytól. – Gyere, megmossuk az arcodat! Jól fog esni a hideg víz – mondta Russel, és felsegítette a lányt, de amikor látta, milyen rossz állapotban van, felkapta és kicipelte a mosdóhoz. A hűvös vizet a tenyerébe eresztette. – Gyere, hajolj fölé! Alaposan megmosta Mia arcát. – Jobb egy kicsit? A lány bólintott. A hideg víztől visszatért az arcszíne, de a keze még mindig remegett. – Nyugi, Mia. Nem Liam volt az! Nem őt láttuk!

A lány nem válaszolt. A Vasmarok újra lecsapott, és érezte, ezúttal nincs tovább. Mégsem küzdött. Nem akart küzdeni. Nem akart élni. Nem akart érezni semmit. Békésen lebegett a semmiben, amikor feltűnt előtte a magas hegycsúcs, ahol korábban járt. Még csak repülnie sem kellett, amint a gondolataiban megjelent a lapos szirt képe, ott találta magát. Körülnézett, és a ködbe kiáltott. – Doktor Cohen! Doktor Cohen! Itt van? Senki nem válaszolt, ezért még hangosabban kiáltott. – Doktor Cohen! Kérem! Szükségem van magára! A ködből szikár alak bontakozott ki. – Mi történt? – a tudós kíváncsian nézett Miára. – Miért ilyen zaklatott, kedves? – Láttam valamit… De nem tudom, hogy mi az igazság és… és nem bírom elviselni. – Ez így meglehetősen zavarosan hangzik – mondta az orvos. – Mégis, mit látott? Mit nem tud elviselni? – Liamet, Dylant és Amandát a mutánsok közé lökték a katonák. Az egészet felvették videóra. Láttam a felvételt, de nagyon véres és sötét volt minden. A szörnyek mindenkit szétszaggattak, borzalmas volt. És… a földön hevert egy fekete inges férfi, aki nagyon hasonlított Liamre. Fulladni kezdtem… és itt találtam magam. – Mia, kedves – a tudós hűs keze végigcirógatta a lány arcát. – Ne fojtsa el a fájdalmát! Ha úgy érzi, képtelen valamit elviselni, engedje ki az érzéseit! Sírjon! Zokogjon! Kiabáljon! Tomboljon! Érti? És soha többé nem fog fulladni. – Nem ezért jöttem ide – Mia tekintetében rettenetes félelem bujkált. – Tudni akarja, hogy meghaltak-e? Mia bólintott. – Nos… – sóhajtott fel Doktor Cohen. – Meg kell értenie valamit. Szeretnék segíteni, de nem áll hatalmamban bármit is mondani… Érti?Egyszerűen nem tehetem. Nem engedik. – De… tudja? Tudja a választ? – Igen. Mia a tenyerébe temette az arcát.

– Kérem, akkor mondjon valamit, amin elindulhatok! Tudnom kell a választ! Tudnom kell, mi történt velük! Kérem, segítsen valahogy! Doktor Cohen arcán elmélyültek a ráncok, ahogy összevonta a szemöldökét. – Nézze meg újra azt a filmet! Aztán újra és újra, amíg meg nem kapja a választ! És ne a mozgó alakokra figyeljen, hanem a mozdulatlanokra! A látomás abban a pillanatban véget ért. Eltűnt a hegyorom, a habos felhők, Doktor Cohen és a békesség. Mia újra Talbot házában volt, méghozzá Russel ágyában fekve, talpig ruhában. Russel az asztalra borulva aludt, előtte egy félig üres whiskys üveg. Mia szíve összeszorult Bármit is mond, ő is azt gondolja, hogy meghaltak… – döbbent rá megrendülve. Kikászálódott az ágyból, és Russel mellé ült a széles bőrfotelba. – Russel! – szólt halkan, és megfogta a férfi kezét. – Russel! Mondanom kell valamit! – Mia? – az álmos szempár kábán meredt rá. – Rosszul néztük a filmet – mondta Mia. – Az előbb, amikor… – Elájultál… – Igen, akkor. Látomásom volt. Vagy nem is tudom – folytatta izgatottan. – Találkoztam Doktor Cohennel. – A szellemdokival? – Igen, vele. Russel hunyorogva nézett rá. Vérvörös volt a szeme, talán a könnyektől, talán az italtól. – És mit mondott? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Hogy nézzük meg újra a filmet, és ne a mozgó alakokat figyeljük, hanem mindazt, ami mozdulatlan. – Mindazt, ami mozdulatlan… A halottakat? Vagy… vagy… a fákat? – ocsúdott fel. – Ó, Istenem, Mia! Ez lesz az! Ez a megoldás! Liam mindig mondta, ha sarokba szorulok valaha, egy fához kell lapulnom, mert a dögök rosszul látnak, és a fák aurája menedéket jelenthet! Nem értem, hogyhogy nem jutott eszembe!

Emma kérés nélkül indította el újra a filmet. – Szóljatok, ha megállítsam! Bele tudunk nagyítani a kockákba, és ahol zajos a kép, valamelyest meg tudom tisztítani – búgta készségesen. Russel bár még mindig kába volt az italtól, érezte, ahogy visszatér belé az élet. A filmre meredt, majd amikor megkezdődött a marcangolás, odaszólt Emmának. – Lassítsd le, kérlek! Mia és Russel nem a vérfürdőt figyelték. A halványkék fényben derengő fákat nézték, és lélegzet-visszafojtva próbálták kivenni a sötétben rejtőző alakokat. Mert, hogy Liamék elbújtak, már mindketten tudták. – Ott vannak! – kiáltott fel Russel, mire Emma megállította a filmet. – Mit nagyítsak ki? – kérdezte a gép. – A kép bal alsó sarkát! A filmkocka betöltötte a képet, Russel pedig elvigyorodott. – Látod? – kérdezte Miát. – Látod őket? – A vastagabb fáknál? – a lány előre hajolt, hogy jobban lásson. – Igen. Nézd, ez itt Liam, ahogy átöleli a fát. A másik fánál pedig Amanda áll a törzshöz préselődve, és mögötte Dylan. – Istenem… – motyogta Mia megkönnyebbülve –, tényleg ők azok! – Rájuk keresek a további filmrészletekben és bejátszom őket nektek, rendben? – kérdezte Emma. – Köszönjük! – felelték egyszerre. A film tovább pörgött, de ők csak a fához lapuló, majd óvatosan más irányba surranó alakokra figyeltek, akik egy idő után eltűntek a képből – Megmenekültek! – sóhajtott fel Russel, és meghúzta a whiskys üveget. – Kérsz? – nyújtotta Mia felé. – Hogyne kérnék! – felelte a lány, és jócskán belekortyolt az erős italba, mintha csak víz volna. – Soha életemben nem féltem még ennyire – vallotta be, majd még egyszer meghúzta az italt. A férfi felnevetett.

– Ne is mondd! Teljesen kikészültem. Amikor megláttam azt a földön fekvő fickót… Azt hittem, megáll a szívem. – Szerinted biztosan megmenekültek? – Igen – mormogta Russel. – A dögök az ellenkező irányba rohantak. Nyilván alaposan beetették az utakat. Liamék a másik irányba futottak. Ha elég gyorsak voltak, van arra egy szakadék, ami alatt mély medrű folyó zubog; – Gondolod, hogy elérték? Amanda nem igazán tud futni. – Akkor időközben megtanult… Liam és Dylan segítettek neki. – Istenem, bárcsak igazad lenne! Russel kinyújtózott. – Megmenekültek, Mia, hidd el nekem!

Becsapottan (Hobbs birtok, 266-os körzet, 2222. június 4-5.)

Stella Blackwood az ódon kastély mögött megbúvó temetőben, egy fűzfa tövében, Ruby sírja mellett üldögélt. Hűvös, borús nyári reggel volt, ezért sötétkék farmert, kapucnis pólót és bakancsot viselt. A sírhalmon nyíló virágokra meredt. Napok óta élőhalottként ténfergett a birtokon, amely Liam, Russel, Dylan és Mia nélkül idegennek hatott. Hiába élt itt a születése óta, úgy érezte magát, mintha nem ide tartozna, és nem lenne itt már semmi keresnivalója. Hobbs doki és Donald bácsikája növekvő aggodalommal nézték, ahogy a lány egyre haloványabb és erőtlenebb, mintha csak fogyna belőle az élet. Vigasztaló szavakat azonban nem hazudhattak neki, hiszen mindannyian látták az égre vetített fényújságban a 268-as kapunál történt kivégzést.

„Túlélők nem maradtak…” – Stella fejében, akárcsak egy könyörtelen mantra, újra és újra visszhangzott a mondat, amely örök sötétségbe borította addig sem felhőtlen életét. Kisírt szemmel nézett a keskeny sírhalomra, és úgy érezte, belepusztul a gyászba. Russel és Liam volt a mindene, akikhez az életénél is jobban ragaszkodott. Aztán ott volt Dylan, akitől hevesebben vert a szíve, és Mia, aki felkarolta, és átsegítette minden bánatán. – Ruby, nem tudom, mit kezdhetnék az életemmel… – mondta halkan, mintha halott barátnője éppenséggel hallaná. – Magányos vagyok. Olyan magányos, hogy azt el sem tudod képzelni. Nem tudom, hol vagytok… Attól rettegek, talán mégsincs túlvilág, és sosem látlak titeket többé. Egyedül maradtam, és megbénít a félelem. Ó, Ruby, nagyon kegyetlen velem az élet! Stella könnyei végigcsorogtak az arcán. – Tudod, talán ez a büntetésem, amiért embereket öltem – folytatta. – Talán a pokol mégiscsak létezik, csak nem a föld alatt, hanem idefent van. Meglehet, Ruby, hogy a pokolban vagyok. És még csak meg sem halhatok, mint ti, pedig hidd el, nem akarok már élni! – Stella! – Ryan hangja kizökkentette a monológjából. – Már mindenhol kerestelek! – Végig itt voltam – a szőke lány hangja fakó volt, akárcsak az arca. Gyorsan kifújta az orrát, és megtörölte a szemét. – Mi történt? Ryan arca vöröslött, látszott rajta, hogy futott. – Hobbs doki beszélt Russellel és Miával. Életben vannak! A világoskék szempárban halvány fény csillant. – Tényleg? Ez biztos? Liamről és Dylanről is megtudtál valamit? Ryan arcáról lehervadt a vigyor. – Nem, Stella. Ne haragudj! Róluk azóta sem kaptunk hírt, csak azt a filmet… – Nem akarok többé erről hallani! – csattant fel a lány. Felállt és a ház felé indult, de Ryan elkapta a karját, és magához húzta.

– Ne légy már ilyen tüskés velem! Nem én tehetek a történtekről! Olyan boldog voltam, hogy jó híreket hozhatok neked! – átkarolta a lány derekát, és a nyakába csókolt. – Tudom, hogy nehéz idők járnak most feletted, de segíteni próbálok. Légy egy kicsit kedvesebb velem, jó? Stella felsóhajtott, és bólintott. – Igazad van. Sajnálom, hogy ilyen elviselhetetlen vagyok. – Nem vagy az. Pontosabban megvan rá az okod, hogy rosszkedvű legyél, de… Nem csak ez a jó hírem. – Hát? – A neten keresztül kapcsolatba tudtam lépni az apámmal. Mindent elmondtam neki kettőnkről és a Dale-házban történtekről. Azt mondta, vissza tud minket juttatni Manipurába. – Minket? – Stella értetlenül nézett rá. – Igen. Gondolom, meg akarod keresni Russelt. Vagy nem? Stella szeplői szanaszét szaladtak, ahogy végre elmosolyodott. – Segítesz megtalálni a bátyámat és Miát? – Igen! – Ryan szemében kiismerhetetlen érzelmek kavarogtak. Stella azonban semmit nem vett észre ebből. Az új hírbe, az új lehetőségbe kapaszkodott, miszerint újra láthatja a halottnak hitt bátyját. Ha már a másik bátyját és Dylant elveszítette… – És mi lesz, ha elkapnak? – kérdezte Ryant. – Hisz körözést adtak ki rám. – Az apám egy halom kreditet fizetett azért, hogy minden adatot töröljenek rólad a katonai adatbázisban. Tiszták vagyunk mind a ketten. – Ez igaz? – Az, bizony! Akkor indulunk? – Indulunk, hát! – kiáltotta a szőke lány, és Ryan nyakába ugrott. – Köszönöm! El sem hiszed, mennyire boldoggá tettél ezzel a hírrel! – Hát, valamicskét azért sejtek belőle… – mondta, és magával húzta Stellát a kapu felé. – Szeretném, ha még alkonyat előtt elérnénk a falat. Stella megtorpant

– Ne viccelj, nem mehetek el csak így, csapot-papot magam mögött hagyva! Szólnom kell Donald bácsinak és Masonnak. Liam… – itt elharapta a mondatot –, Liam haragudna, ha veled mennék… – folytatta halkan. – Nekem itt a helyem. – De hisz Russel után megyünk! Ha megtaláltuk a bátyádékat, és utána úgy látod, nem tetszik Manipura, visszajövünk! – Tényleg? – Tényleg. – Akkor is szólnom kell nekik, és összeraknék egy csomagnyi ruhát is magamnak. – Jó, szólj akkor, ha ezt ilyen fontosnak érzed, de hagyd már azokat a ruhákat! Nem örökre megyünk el, csak egy kis időre. Anyám egy halom új göncöt vett már neked. Stella arca felderült. – Komolyan mondod? A szüleid várnak engem? – Igen. Nagyon várnak téged. – Hát jó. Akkor szólok Donald bácsikámnak, és mehetünk! Sietős léptekkel vonultak vissza az ódon kastély tágas halljába, de hamar megtudták, hogy Hobbs doki, az öreg Blackwood és Mason horgászni mentek, csak néhány vadász maradt a kapuknál. Stella a sudár indiánlányhoz fordult hát, aki az őrtorony lépcsőjén üldögélve a távoli hegyeket szemlélte. – Kristen! – mondta már-már szégyenkezve, amiért Ryannel kézenfogva ácsorgott előtte. Kristen Dylan húga volt, rézbarna bőre, hosszú, fekete haja és bölcs, aranybarna tekintete az indiánra emlékeztette. – Ryannel elmegyünk néhány napra… vagy hétre. Még magam sem tudom. A szüleinek sikerült törölniük a körözésemet, így beléphetek Manipurába. Hobbs doki szerint Russel és Mia megmenekültek, őket szeretnénk megtalálni. – Remélem, szerencsével jártok! – mondta a lány. Egy másodpercre sem terhelte a saját gyászával, a saját fájdalmával Stellát. – De nem kéne ezt megbeszélned Masonnel és a bácsikáddal? – Kristen gyanakodva nézett Ryanre. – Te sosem

éltél Manipurában. Jobb lenne, ha mi is elkísérnénk, és együtt keresnénk meg Russeléket, nem gondolod? – A szüleim két belépőkártyát szereztek nekünk – vágott közbe a manipurai fiú. – Ha sietünk, még ma átjuthatunk a 266-os kapun. – Nem tudom, mennyire jó ötlet ez, Stella… – Kristen egyenesen a szőke lányra meredt. – Miért nem várod meg a többieket? Odabent bajba kerülhetsz. Ki véd meg akkor? – Hát én! – Ryan méltatlankodva karolta át Stella vállát, mire ő is bólogatni kezdett. – Kristen, nem lesz semmi baj! – Nos… Egyszer már csúnyán megjártad a falon túl. – Kérlek, Kristen! Az indiánlány szeme résnyire szűkült, miközben Ryanre nézett. – Tartsd a szavad, és vigyázz rá, különben sokunkkal gyűlik meg a bajod! Megértetted? – Nem tudom, miért vagy vele ilyen ellenséges! – füstölgött Stella, miközben Kristen felállt, és kitárta a kapuszárnyakat. – Segíteni akar nekem, ő már közénk való. – Nem, Stella – az indiánlány arca elkomorult. – Ő sosem lesz igazán közénk való. És van benne valami, ami nem tetszik nekem – folytatta úgy, mintha Ryan nem ácsorogna éppenséggel közöttük. – Te sem tetszel nekem! – vágott vissza a szőke fiú, és ahogy ökölbe szorította a kezét, kidagadtak az erek az alkarján. – Hogy jössz ahhoz, hogy minősíts, amiért máshonnan származom? Kristen felvonta a szemöldökét. – Minősítettelek? – kérdezte már-már kedvesen, miközben karcsú ujjait finoman a csípőjére csatolt tőrjére csúsztatta. – Csak azt mondtam, érzek benned valamit, ami nem tetszik. Erre te úgy begurultál, hogy legszívesebben megütöttél volna. Nem igaz? Ryan kifújta a levegőt, az ujjait kényszerűen kiengedte. – Dehogy! Csak feszült vagyok a bejutás miatt, te pedig itt szívózol, és feltartasz minket!

– Azt a világért sem tenném… – mondta a lány. – De a kapuig legalább elkísérünk benneteket. A körzet tiszta, mégis, jobb félni, mint megijedni. Az istálló felé füttyentett, mire a lovászfiúk felnyergelt hátasokat hoztak eléjük. Mindannyian lóra kaptak, és elindultak a 266-os kapu felé. Összesen négyen kísérték Stelláékat, akik így sokkal hamarabb elérték a fényfalakat, mint remélték. Alkonyodott, amikor elbúcsúztak Kristentől, és Ryan fellélegzett, amikor a fejvadászok eltűntek az erdőben. Mindennél jobban vágyott Stellára, de a Hobbs-birtokon úgy érezte, nem lehet önmaga. Hiába voltak egy pár, a lány még nem adta neki magát, és Ryan sokszor úgy érezte, ez a magas, tetovált, halk szavú indián miatt van így. Ez dühítette. Stella az övé volt, és nem akart osztozni rajta. Így amikor a fényújságban meglátta Liam és Dylan halálhírét, titkon újongott a lelke. Rájött, hogy elhárult a legkomolyabb akadály, ami Stellát a birtokhoz kötötte, ő pedig egy kis manipurai segítséggel magával viheti őt az otthonába. – A jegyeket! – fordult hozzájuk a kapuban ácsorgó, állig felfegyverzett katona. – Az apám felíratott minket – magyarázta Ryan. – Mr. és Mrs. Ryan Clark. Stella szólni akart, de a férfi megszorította a csuklóját, így csendben maradt. A katona végigböngészte a parányi gépén a neveket, majd bólintott. – Valóban. Rajta vannak a listán. De mi történt magukkal? Hová tűnt az aurájuk? – Elfogtak minket, és aurablokkolót nyomtak belénk. A lány nagy szemmel meredt rá, ám a katona biccentett. – Sajnálom, Mr. Clark! Odabent jó kezekben lesznek! Isten hozta magukat itthon, Manipurában! Stella dühösen követte Ryant, aki úgy húzta maga után, mint egy rongybabát, majd bevágódott az első elektromos autóba, ami a csillámló út szélén várakozott.

Megadta a címet a robotpilótának, bekapcsolta Stella övét, majd a sajátját. Hátradőlt a székben, és amikor a halványsárga színben derengő autó elindult, felsóhajtott. – Ó, hogy mennyire hiányzott már ez nekem! – Miért kellett ilyen ocsmányságot hazudnod? – Stella arca lángolt a haragtól. – Miért, mit kellett volna mondanom? Hogy megöltünk öt embert, majd elbújtunk a hatóság elől, és hogy ne ismerjenek fel, blokkoltattam az aurámat? – Nem – felelte a lány meghökkenve. – De ez mégis… hazugság volt! – A cél olykor szentesíti az eszközt – vonta meg a vállát Ryan. – Nem hallottad még? Stella azonban nem figyelt rá. Tekintete a mellettük elsuhanó üvegpalotákra irányult, amelyek szebben ragyogtak, mint a legdrágább ékkövek. A falaik megannyi üvegtáblából álltak, és más-más színben tündököltek. A modern villák körül szivárványszínű aurájú virágok világítottak, mint megannyi lámpás az éjszakában, a világoskék út pedig, akár a Tejút, fényesen tekergett előttük. A szőke lány felsóhajtott. Arra gondolt, bárcsak Liam és Dylan is vele lennének, és együtt nézhetnék a szemkápráztató város zavarba ejtő luxusát. – Tetszik? – Ryant mintha kicserélték volna. Szélesen mosolygott, az arcáról magabiztosság sugárzott. – Tetszik az új otthonod? – Igen – bólintott a lány –, de új otthonomnak azért nem nevezném. Minden nagyon szép, de valahogy hűvös és idegen. Én a Hobbs-birtokon vagyok otthon. – No, csak várd ki a végét! Néhány napot itt töltesz, és hidd el, soha többé nem akarsz majd visszatérni a vadonba. Mit gondolsz, Russel miért nem ment haza? És Mia? – Gondolod, hogy önszántukból maradtak itt? – Stella elkerekedett szemmel nézett a férfira.

– Biztos vagyok benne. Másképp miért nem láttuk őket a száműzöttek között? Meglehet, ők végül nem vettek részt az összeesküvésben. Stella keserűen felnevetett. – Ugyan, Ryan! Mia a bátyám szerelme. Együtt indultak, együtt kellett volna hazajönniük is. Russel pedig sosem hagyná cserben Liamet. Valami baj történt. Hobbs doki nem mondta, hogy honnan telefonáltak Russelék? – Nem – füllentett Ryan. – Állítólag zavaros volt a vonal, és hamar szétkapcsolt. Nem tudtak rendesen beszélni. – Akkor hogy fogjuk megtalálni őket? – Van annyi kreditpont, ami beszédre bírja a legzordabb katonát is a világon… – mormogta Ryan. – Majd lenyomozzuk őket. – Majd? Hogy érted azt, hogy majd? A kocsi épp abban a pillanatban megállt, a szőke férfi pedig felé fordult. A szemében rosszallás tükröződött. – Stella, mindent magam mögött hagytam, csak hogy megmentselek téged és a barátnődet. A szüleim halottnak hittek, én pedig számkivetettként sínylődtem közöttetek. Engedd meg, kérlek, hogy legalább egy kis ideig én is élvezzem, hogy hazatértem. Rendben? A szőke lány megszeppent. – Ne haragudj! Az autóból kiszállva a fényárban úszó ház főbejárata felé mentek, amelyhez akárcsak egy oszlopsor, derékig érő, világító gömbvirágok vezettek. Ryan anyja sietett eléjük, és magához ölelte a fiát. Kerek arcú, gömbölyded nő volt. Szőke haja a feje tetejére tornyozva, gyöngyökkel ékesítve. Drapp ruhát viselt, egyenes szabású, elegáns fazont. Mögötte ácsorgott Ryan apja, testes, enyhén kopaszodó, szakállas férfi. Melegen megölelte a fiát, majd Stellához fordult. – Miss Blackwood! – mondta kedvesen, de Stella érezte, hogy a hangja nem őszinte. – Örülünk, hogy megismerhetjük! Reméljük,

otthon érzi majd magát a fiunk házában, és boldog lesz az új munkájával! – Új munkámmal? – a lány megdöbbenve nézett Ryanre, de az megrázta a fejét. – Menj csak be, majd mindent elmondok! – azzal betessékelte Stellát az ajtón. – Az emeleten van a szobám! Nézz szét, fürödj le, próbáld fel a ruhákat! – súgta a fülébe, majd visszament a feljáróra, hogy a szüleivel beszélgessen. Stella, bár különösnek találta Ryan szüleit, betudta ezt annak, hogy manipuraiak. A megalopolisz lakói sokkal kifinomultabbak és visszafogottabbak voltak, mint ők… odakint. A lány szíve megsajdult. Arra gondolt, milyen boldog volt, amikor Dylannel úszhatott. A derekán érezte az indián óvó karját, ahogy magához szorította a mély vízben. A gondolattól, hogy soha többé nem láthatja őt, a szívét égő fájdalom járta át. Túl kell élnem valahogy ezt az egészet… Segítenem kell Russeléknek. Mert, hogy nem önszántukból maradtak idebent, az biztos… Körülnézett a folyosón, ahonnan széles lépcső vezetett az emeletre. Könnyedén felfutott rajta, és egy kávébarna, selyemfalú szobában találta magát. Az ablaktáblák alatt széles, vajszínű bársonytakaróval letakart ágy állt, a fal mellett tágas gardróbszoba. Belépett a polcok közé, és elámult a sok szép ruha láttán. Ryan anyja valóban bevásárolt, és egy halom női ruhát akasztott a vállfákra. Stella végigsimította a könnyű, hosszú szoknyákat, tunikákat és nadrágokat, és ámulva nézte az alájuk felsorakoztatott puhatalpú selyemcipőket. A legtöbb anyag pasztellszínű volt: halványlila, babakék, mályva, almazöld. Egytől-egyig más fazonúak voltak, mégsem látszott rajtuk varrás. Kiválasztott egy hálóingnek tűnő darabot, és a fürdőszobába ment. Mivel korábban Mr. Dalé házában Rubyval együtt szolgált, jól ismerte a manipurai csodazuhanyt, amit a ház intelligens számítógépe működtetett. Beállította hát a hőfokot, és a kellemesen forró vízzel lemosakodott. A könnyű vízpára simogatta a testét, a kókuszillatú olaj pedig ellazította fáradt

végtagjait. Miután végzett, a légfúvókákból áradó langyos levegőben megszárítkozott, majd magára húzta az új fehérneműjét és a ruhát. Borzasztó fáradt volt, ezért bebújt az ágyba, és nyakig betakarózott, mint egy fázós kisgyermek. Dylan arca villant az eszébe, és ettől ismét pokolian érezte magát. Erőnek erejével küzdött a lelkét marcangoló fájdalom ellen, de már tudta, ez elől a kín elől nincs menekvés. Szerette Ryant, de nem úgy, ahogy kellett volna. Dylan lett volna az igazi – ezt már ő is tudta, és a gondolatba, hogy a számára oly vonzó, aranyszemű férfit széttépték a mutánsok, beleremegett a gyomra. Istenem, hogy történhetett ez épp velük? Soha nem fogom kiheverni… Kimászott a paplan alól, hogy igyon egy kis vizet, ám akkor vette észre, hogy Ryan az ajtóban áll, és őt bámulja. – Jól áll rajtad a manipurai ruha – mondta, és Stella nem tudta eldönteni, mi az a furcsa felhang, ami a tudatalattijában bekapcsolta a vészcsengőt. – Köszönöm – felelte végül. – A szüleid nagyon kedves emberek. Persze ez nem igaz… A szüleid valójában nem kedvelnek engem. – Miért nézel rám ilyen furcsán? – kérdezte végül a férfira szegezve a tekintetét. – Furcsán? – Igen. Korábban sosem néztél így. Nem tudom, mi jár a fejedben. Stellának nem tetszett Ryan ábrázata. Mintha eltűnt volna róla az őszinteség. A kedvesség. A melegség… A lány gondolatai lázasan cikáztak. Mitől változott meg ennyire? – Kívánlak, Stella, ennyi az egész – bökte ki végül Ryan, és vetkőzni kezdett. – És boldog vagyok, hogy végül az én világomban kötöttünk ki. Rosszul éreztem magam a vadonban.

– Sajnálom – felelte Stella. – Mindketten máshová tartozunk. Természetes, hogy máshol érezzük jól magunkat. Én sem akarok örökké itt maradni, azt elhiheted. – Pedig itt maradsz velem, Stella! – emelte fel a hangját Ryan. A szőke lány megdöbbenve nézett rá. – Te meg miről beszélsz? Megkeressük Russeléket, aztán hazamegyünk. Ezt beszéltük meg. – Nem megyünk sehová! Hazaértünk, Stella, hát nem érted? – Azt ígérted, megkeressük őket! – Ha jól viselkedsz, úgy is lesz! – Ha jól viselkedek? Neked valami bajod van, hogy ilyen hülyéket beszélsz? Ryan keserűen felnevetett. – Neked lesz bajod, ha nem beszélsz kellő tisztelettel velem! Stella is egyre ingerültebbé vált. – Nem ismerek rád! Mi történt veled? A szüleid miatt viselkedsz így? Ellenzik, hogy velem legyél? – Nos, nincsenek tőled elragadtatva – vallotta be Ryan –, gondolom, erre már te is rájöttél. Nem neheztelhetsz ezért rájuk. Te falon túli vagy. A vadak közül jöttél. Sosem leszel egyenrangú velünk. – Na jó, Ryan, most lett belőled elegem! – csattant fel a lány, és nagy ívben megkerülte a férfit, hogy az ajtóhoz jusson, ám az zárva volt – Ne szórakozz velem, mert nagyon megkeserülöd! – kiabált dühösen. Ryan azonban csak röhögött, és az ágyra lökte Stellát. – Neked teljesen elmentek otthonról? – a szőke lány azonnal felpattant, ám a férfi visszalökte, és letépte róla a vékony ruhát. – Eleget vártam már rád! – mondta komoran, és látszott rajta, hogy ezúttal komolyan beszél. – Eleget játszottál velem odakint, miközben azzal a büdös, rézbőrű bunkóval cicáztál! Stella ökle pontosan Ryan orrát találta el. – Ne merd többé a szádra venni őt, te vadbarom! A férfi visszakézből akkorát csapott rá, hogy a földre zuhant.

– Vadbarom? Hogy merészeltél megütni? – hörögte, miközben a lány hajába markolt, és az ágyra lökte. – Szeretkezni akartam veled, de ezek után ne várj tőlem kedvességet! Úgy duglak meg, mint egy ócska szajhát! Stella szíve majd kiugrott a helyéről. – Hogy beszélsz te velem? Normális vagy? Nem akarok veled lefeküdni! – Bezzeg az indiánnal ágyba bújtál! – Te teljesen megőrültél? – Stella torka szakadtából ordított. – Még soha, senkivel nem feküdtem le, ezt te is pontosan tudod! Nem értem, mi ütött beléd! – Hát az, hogy nem hiszek neked! Hazug kis szuka vagy! Az orrom előtt édelegtél azzal a mocsokkal! Láttam, hogy kívánod őt, és azt is, ha tehetted volna, lecseréltél volna engem, csak hogy vele legyél! Stella arca elvörösödött mérgében. – Tudod mit, Ryan? Jól láttad! És tudod mit? Lecseréllek… Hogy a te szavaiddal éljek. Már odakint is túl erőszakosan nyomultál, de ahogy most viselkedtél, az túlment minden határon! Mégis, hogy üthettél meg? Hogy üthetsz meg egy nőt? – Te ütöttél meg először. Te nem vagy nő… csak egy ócska kis kurva a vadonból… – Rohadj meg, Ryan! Egy álszent féreg vagy! – Stella sem igyekezett megválogatni a szavait. – Ne merj hozzám érni, mert megöllek! – Na, végre, hogy kibújt a szög a zsákból! – Ryan megtörölte a vérző orrát, és egyre közeledett a lány felé. – Tudod mit? Akkor másként játszunk. Felhívom a katonaságot, és feladlak nekik! – Leszarom, hogy kit hívsz fel, te pszichopata állat! – Stella az ágy melletti széket az üvegajtóba vágta. Az ajtó csörömpölve összetört, ő pedig meglódult a hirtelen nyert egérúton, ám a férfi elkapta, mielőtt elérhette volna a folyosót. Ő azonban nem hagyta magát: Ryan felé rúgott, és az alkarjába harapott, mire az újra megütötte. Ezúttal Stella vállát találta el, amitől a lány a falhoz csapódott, de egy másodpercre sem állt le,

mindkét öklével ütötte a támadóját. A férfi álla megreccsent, akárcsak Stella középső ujja, de összeszorította a fogát, és szájon vágta Ryant. – A kurva anyád, te kibaszott ribanc! – Ryan artikulálatlanul ordítva vetette magát a szőke lányra, és ütötte-verte, ahol érte. Stella a padlóra zuhant, Ryan pedig a teljes testsúlyával a combjára tiport. A lány tüdejéből kiszökött a levegő, és a ránehezedő férfitest alatt nem tudott lélegzethez jutni. Fuldokolva próbálta lelökni magáról Ryant, ám az belemarkolt a hajába, hasra fordította, és miközben a karját a hátához szorította, a fejét a földbe verte. Stella életében nem küzdött még ilyen keményen, most mégis legyőzték. Szédelegve csapott hátra a szabad kezével, ám moccanni sem tudott. A férfi leszaggatta róla a bugyiját, és szétfeszítette a combját. – Ne csináld ezt, Ryan! – kiabálta kétségbeesetten. – Te nem vagy rossz ember! Nem kell ezt tenned! – Már késő – vágta oda a férfi a győztesek minden gőgjével, és akárcsak egy állat, durván nekiesett a lánynak. Stella úgy érezte, szétszakad az ágyéka. Égő, szúró kínt érzett az altestében. A fájdalomtól a torkára fagyott a szó, Ryan pedig felröhögött. – Élvezd, ribanc! Gondolj közben a halott indián haverodra! Stella félájultan hevert a földön. A lába között érzett gyötrelem elviselhetetlen volt. Ryan fölötte lihegett, megvadulva élvezte a testét, és közben mocskos dolgokat sugdosott a fülébe. – Nyögdécselj, ribanc, ez az! Olyan finom vagy… Érezni akarom, hogy te is élvezed! – hörögte, és még nagyobbakat lökött a saját vérében fekvő lányon. Stellával forgott a világ. A kín égette, szaggatta, és úgy érezte, belehal a férfi által okozott testi-lelki gyötrelembe. Mindennek vége… – gondolta. Ezt nem fogom túlélni. Úristen, Ruby, ezt soha nem fogom kiheverni.

– Mondd, hogy szeretsz! – zihálta Ryan, és még erősebben szorította a lányt. – Mondd, hogy élvezed, ahogy kúrlak! Nem hallod? – üvöltötte felajzottan. Stella szeme azonban lecsukódott, úgy tűnt, elveszíti az eszméletét. – Így is jó lesz… – nyögött fel Ryan. Megmarkolta a földre gyűrt lány mellét, és végső rohamra indult, majd a csúcsra érve összerándult az élvezettől. Vége volt, a lány testét égető fájdalom mégsem enyhült, még akkor sem, amikor Ryan végre elengedte. Diadalittasan feltápászkodott, magára húzta a nadrágját, és elterült az ágyán. – Végül is, csak azt kaptad, amit megérdemeltél… – mondta lihegve. – Sosem bocsátom meg neked, hogy a bolondját járattad velem! Életedben először esélyed lett volna, hogy felemelkedj, és egy nálad sokkal magasabb rendű férfi mellett a megalopolisz megbecsült lakója legyél, de neked nem voltam elég. Neked egy agyontetovált, bunkó vadember kellett… Stella meg akart halni. Nem érdekelte, mit mond Ryan. Nem érdekelte a fájdalom, sem az, hogy még mindig a földön fekszik. Arra gondolt, ha van Isten, és ezekben a percekben látja őt, talán magához szólítja a lelkét. Menni akarok, Uram – mondta gondolatban a Mindenhatónak. Sajnálom, hogy nem vagyok vallásos, és talán nem mindig éltem a te parancsaidnak megfelelően, mégis kérlek, ha hatalmadban áll, szólítsd magadhoz a lelkem! A Jóistennek azonban más tervei voltak Stella Blackwooddal, mert a Halál Angyala nem jött el érte. Ryan durván ráförmedt. – Meddig fekszel még ott? Kelj fel, és takarítsd össze az üvegtörmeléket! Azok után, hogy törtél-zúztál, ez a legkevesebb! Stella nem válaszolt. Reszkető karjaira támaszkodva feltérdelt, de úgy érezte, elájul. A combja véres volt, a hasában és a lába között kínzó fájdalmat érzett. Mégis, összeszorította a fogát, és felkelt. Összefogta magán a ruha cafatjait, és a gardróbszobába ment. Magára húzott egy fekete, hosszú ujjú inget és egy

nadrágot, majd megkereste a takarító helyiséget, és felseperte a törött üvegeket. Ryan az ágy szélén ülve nézte őt. – Figyelj… – mondta, amikor a lány végzett. – Most már tudom, hogy nem feküdtél le az indiánnal. És… nem akartam… ennyire durva lenni veled, de felhergelt, hogy megütöttél. Meg az, hogy ennyire védted őt. Kitört rajtam a féltékenység, és olyankor… agresszív vagyok. Stella ránézett, és arra gondolt, hogy lehet, hogy ennyire félreismerte őt. – Megkaptad, amit akartál – válaszolt végül fakó hangon. – Engedj el! Semmi dolgunk nincs már egymással. Ryan azonban megrázta a fejét, és a lányhoz lépett. – Nem kell ennek így lennie, Stella! Hidd el, én az iménti… khm… csetepaténk ellenére, kedvellek téged! A lány sötéten nézett rá. – Haza akarok menni, Ryan! Soha többé nem akarlak látni! A férfi arca elborult. – Nem mehetsz haza! Hisz eddig szerettél! Belátom, az első együttlétünk nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de ez így is, úgy is fájt volna neked. Majd a következő jobb lesz! Stella vékony szemöldöke a magasba szaladt. – A következő? Hisz megerőszakoltál! – Dehogy erőszakoltalak meg! Hisz járunk. Nem vagyunk idegenek. És te is akartad! – Nem akartam, Ryan! Egyáltalán nem akartam! És ez igenis, erőszak volt! Fel foglak jelenteni ezért! – Ne fárassz ezzel, Stella! Neked itt, Manipurában semmihez sincs jogod! Hát nem érted? Te egy senki vagy, aki csak azért lehet itt, mert befogadtalak, és munkát adtam neked. Viselkedj hát ehhez mérten! – Akkor végig hazudtál nekem? Nem is akartad megkeresni Russeléket?

– Nem hát! Házi őrizetben vannak Talbotnál. Sosem szabadulnak ki onnan! Mégis mit gondoltál? Majd a léhűtő bátyád miatt odamegyek, és lelövetem magam? – És én? – kérdezte Stella összetörtén. – Hát csak erre kellettem? Ezt érdemeltem? Ugyanazt művelted velem, mintázok a szörnyek Rubyval… Semmivel sem vagy különb, mint ők! Ryan tenyere fájdalmasan csattant az arcán, mire elhallgatott. – Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz! Már nincs mögötted a menő bátyád, sem a loboncos szerelmed. Nincs senki, aki megvédhetne. Ne szemtelenkedj hát, ha jót akarsz! Én sosem adnálak oda másoknak. Nem értem, hogy mondhatsz ilyet! Igyekezz inkább a kedvemben járni! – A kedvedben járni? Azok után, hogy megerőszakoltál? Ryan, te végig átvertél engem! Egyetlen pillanatig sem szerettél! A férfi felsóhajtott. – Most mit mondhatnék erre? Kint szükségem volt rád. És hiszed vagy sem, eleinte igenis, őszintén vonzódtam hozzád. Tetszettél nekem, de te megaláztál. Nem vettél komolyan. – De mit kellett volna komolyan vennem? Hisz néhány napja ismerlek csupán! – Kint azt gondoltam, másokkal is lefeküdtél már… Nos, belátom, ebben tévedtem. Meg akartalak leckéztetni. – Hát sikerült! – Stella arca lángolt. – Sosem gyűlöltem még senkit úgy, mint téged! Ryan újra megütötte, majd lassan végighúzta a mutatóujját a lány felrepedt ajkából az állára csordogáló vércseppeken, és erőszakkal szájon csókolta. – Ugyan, Stella! Idővel majd megbékélsz. Dolgozni kezdesz, kedves leszel hozzám, én pedig törődni fogok veled. Nem kell tőlem félned. Idővel pedig úgyis megkedveled majd a szexet. – Te meg miről beszélsz? – Stella rettegve nézett az elmebetegként beszélő férfira. – Nem akarok itt dolgozni, és nem akarok veled lefeküdni! Haza akarok menni, nem érted? Ez az egyetlen vágyam. És hogy téged halottnak lássalak.

– Nem mehetsz el innen! – förmedt rá Ryan. – Fogadd el a sorsod, úgy mindkettőnknek könnyebb lesz! – Mit akarsz tőlem, Ryan? Lenézel. Én is lenézlek. Gyűlölsz. Én is gyűlöllek. Miért nem keresel magadnak egy manipurai lányt? – Mert téged kívánlak. Nem akarok mást. Felvállalni azonban nem tudlak, hiszen alacsonyrendű vagy. Megszólnának miattad az emberek. Ha viszont falból a bejárónőm leszel, jól foglak tartani, és ígérem, a szex is idővel élvezetesebb lesz. A lány arca lángvörössé vált haragjában. – Rohadj meg, Ryan! – mondta jegesen, majd becsukta a szemét, mert biztos volt benne, hogy Ryan megüti, ám az felröhögött. – Imádom, hogy ilyen sok benned a spiritusz. Felizgat… Akárcsak a szép, fehér bőröd és a haragos babaarcod. Nagyon élveztem az együttlétünket Lázba hoz a tested… – Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, esküszöm, hogy egy nap megöllek ezért! – Hát, akkor kezdj el gyúrni, Stellácska, mert egyelőre nem vagy ellenfél nekem! – mosolyodott el Ryan. – Bár, mit mondjak? Így, hogy meg kell küzdenem a pillanatnyi élvezetért, voltaképp még izgalmasabb a játék… Most azonban későre jár. Fáradt vagyok. A földszinti szobák egyikében alhatsz. És Stella… szedd rendbe magad, jó? Borzalmasan festesz. A lány rogyadozó léptekkel ment le a lépcsőn. Fájt a hasa, fájt a feje, fájt mindene. Undorodott magától, undorodott Ryantől, és általában mindentől. Hányingere volt, és a gondolattól, hogy megbecstelenítették, sötét gondolatok szállták meg a lelkét. Esze ágában sem volt odalent aludni, ám hamar rá kellett jönnie, hogy egyedül képtelen lesz kijutni a komoly biztonsági rendszerrel védett házból. Meg kell várnom a holnapot – gondolta, miközben elkeseredetten nézte az áttetsző üvegeken át a csillagos eget. Kövér könnycseppek csorogtak végig az arcán, ahogy Dylanre gondolt. A fal mellett, egy kispárnával a kezében érte az álom. Akárcsak egy elárvult kismacska, a földön összegömbölyödve aludt el.

A hárfamuzsikához hasonló, folyton ismétlődő dallam a bejárat felől érkezett. Ryan dühösen dübörgött le a lépcsőn, ám alighogy leért, a puha, süppedős, vajszínű padlószőnyeg elnyelte a léptei hangját. Stella nem hallotta, hogy a férfi mellette áll, csak akkor riadt fel, amikor az megrázta a vállát. – Úristen, te a földön aludtál? Hát ennyire igénytelen vagy? Mondtam, hogy a tiéd lehet az egyik lenti szoba! Levittem egy dobozban a ruhákat, amit anyám vett neked. Te jó ég! – hördült fel még jobban, amikor Stella kinyitotta a szemét. – Hogy nézel ki? Na, menj, és szedd össze magad! A nagybátyámék jöttek látogatóba. Frászt kapnak, ha így meglátnak… Ha kész vagy, gyere fel a nappaliba, és kérdezd meg, mit kérnek! Stella zsibbadtan tápászkodott fel. Mindene fájt, legfőképpen a lelke… De tudta, ha okosan viselkedik, pillanatokon belül kereket oldhat innen. Minden csak az időzítésen múlik. A fürdőszobába sietett, és megmosakodott A szekrényben talált krémmel bekente az arcát, majd magára húzott egy fekete overált és egy puhatalpú, fekete cipőt. Még sosem volt talpig feketében. De a halálhoz mi más illene jobban, mint a végtelen sötétség? A tükörbe nézett. Hatalmas, szomorú, világoskék szempár nézett vissza rá. A szeplői szinte eltűntek, annyira sápadt volt az arca. A haja zilált és kócos volt. A fekete öltözék azonban megtette a magáét: eltakarta a lány jókora véraláfutásait, és elfedte az alakját. A meggyalázott testét, amit el akart rejteni a világ elől. – Stella! – az emeletről Ryan hangját hallotta, mire felsietett a lépcsőn. Még a lépés is fájt. Megállt a fordulóban, és a tenyerét a hasára tapasztotta. Csak nem lett valami bajom ettől az erőszakos állattól? Otthon muszáj lesz elmondanom Hobbs dokinak, hogy mit tett velem ez a szemétláda. Felsóhajtott, és látszólagos nyugalmat erőltetve az arcára a nappaliba lépett.

– Jó reggelt kívánok! – mondta illedelmesen az ülőgarnitúrán beszélgető vendégeknek. – Mit hozhatok önöknek? Ryan elégedetten vigyorgott a rokonaira, akik zöld teát és gyümölcsöket kértek. – Máris! – felelte, és visszasietett a konyhába. Mindent elkészített, majd tizenöt perccel később a dohányzóasztalra tette a gőzölgő csészékkel teli tálcát. – Kérhetnénk egy kis házi pitét? – kérdezte Ryan nagynénje, egy alacsony, vörös hajú, kissé dülledt szemű, tokás nő. – Az unokaöcsém szerint remekül tudsz sütni. – Igen, hogyne – bólintott Stella. – Egy kis időbe telik, de elkészítem. – Ó, kedvesem, időnk az van. Csak este indul a repülőnk! – mosolyodott el a nő. – És Ryan olyan kedves fiú. Amíg megsül az a pite, legalább elmeséli, mi történt vele a vadonban. Stella engedelmességet színlelve a kamra felé indult, ám miközben összeszedte a hozzávalókat, a nappaliban a fogashoz surrant, és a vendégek kabátzsebébe nyúlt. Megtalálta, amit keresett: a kreditekkel teli kártyát, óvatosan a nadrágjába csúsztatta a parányi lapocskát, majd a konyhába ment. Elővett egy tálat, és gyorsan összekeverte benne a hozzávalókat. Tepsibe simította, beleszórt egy marék áfonyát, majd a sütőbe tolta. Negyvenöt perc. Ennyi időm van – zakatolt az agya. Aztán sípol a sütő. Plusz öt perc, amíg lejönnek és rádöbbennek, hogy leléptem. Ha minden jól megy, addigra már a vadonban leszek.. Az ajtóhoz lépett. Nyitva volt. Ryan nem volt elég elővigyázatos. Vagy nem nézte ki belőlem, hogy az első adandó alkalommal lelépek? Esetleg a rokonai miatt feledkezett meg a biztonságról? Stellát nem érdekelték a válaszok. Kisurrant az ajtón, puha léptekkel átlopózott a kerten, majd futásnak eredt a fák között. Néhány lépéssel később megállt, és felnyüszített a fájdalomtól. Ez így nem fog menni… – gondolta kétségbeesetten, amikor meglátott egy elektromos autót. Bérelhető – villogott a tábla a

tetején, Stella pedig nem késlekedett. Beszállt az autóba, és magára zárta az ajtaját. Zihálva nézett a kékes fényben csillogó műszerfalra, de fogalma sem volt, hogy kell elindítani. – Istenem, most mit tegyek? Merre lehet a kapu? – lázas igyekezettel nézte végig a beszédes ikonokat, majd megnyomta az indítás gombot. Az autó motorja alig halhatóan feldorombolt, majd egy kedves férfihang szólt hozzá. – Üdvözlöm önt! Konrad vagyok, a gépjármű automatikájáért felelős intelligens számítógép. Merre vihetem? – Óóó – hebegett a lány megdöbbenten. – A 266-os kapuhoz legyen szíves! – Két kreditet legyen kedves! – felelte a gép, és a műszerfalon villogni kezdett a kártyaelfogadó rekesz. Stella beletolta a lopott kártyát, az autó pedig elindult. A lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Lassan eltűntek a fák, s maguk mögött hagyták Ryanék utcáját. A város gyorsan suhant el mellettük, de Stellát többé nem hozta lázba Manipura ékessége. Hazavágyott, és egyre jobban haragudott magára, amiért másodszor is elcsábította a megalopolisz hazug világa. Lassan feltűnt a csillogó krómkapu, rajta a 266-os táblával. Stella kis híján felzokogott a megkönnyebbüléstől, de tudta, hogy nem sírhat. A lehető legkisebb feltűnés nélkül akart kijutni a vadonba. Miután megállt az elektromos autó, Stella kihúzta és az ülésre tette az ellopott kártyát, és a kijárathoz sétált. Furcsamód, senki sem állt sorba. Mintha a megalopoliszban dolgozók közül aznap senkinek nem járt volna le a műszakja. Az ott ácsorgó katonák kíváncsian néztek rá. – Jönnek magáért? – Igen – füllentette, és csak remélni merte, hogy nem látszik az arcán a hazugság. – De hisz nincs kint senki! – Talán csak késnek – bizonygatta Stella. – Most járt le műszakom.

A katona megvakarta a fejét. – Tudja, hivatalosan manipurai polgárokat ki sem engedhetnénk… Maga kint él, ezért magára nem vonatkozik a szabályzat. De sajnálnám, ha baja esne, ezért szeretném, ha visszamenne a városba, és kivárná, amíg elül a vihar. – Miféle vihar? – Vesztegzár van, kis hölgy. A legutóbbi kivégzés óta a mutánsok átszivárogtak a szomszédos körzetekbe. Minden kaput lezártunk az északi oldalon. Jobban tenné, ha inkább bent maradna, vagy sokkal távolabb kelne át a falon. Stella nagyot nyelt. – Nem, köszönöm! Én mindenképp erre szeretnék hazamenni! – De hisz még fegyvere sincs! – a fiatalabbik katonának láthatóan volt szíve. – Menjen vissza! A munkaadója meg fogja érteni a helyzetét! – Nagyon közel lakom – mondta a lány, de a hangja elcsuklott a kétségbeeséstől. – Beteg az anyukám – nyögte ki a következő hazugságot, mire a katona megcsóválta a fejét. – Hát jó. Maga tudja… Stella bólintott, és amikor nagyra tárultak előtte a hatalmas ezüst szárnyak, kilépett a rengetegbe.

Megérzés (Hobbs birtok, 266-os körzet, 2222. június 5.)

Liam és Dylan napok óta gyalogoltak, de az út nagy részét futva tették meg. Óriási kerülővel kellett hazamenniük, hogy kikerüljék a 268-as és a 267-es körzetet, így hátulról, a 272-es körzet felől igyekeztek az otthonuk felé. Mindketten fáradtak voltak, és kétségbeesetten látták, hogy egyre fogy az idő, noha lassan feltűnt előttük a Hobbs-birtok északi határa. – Sajnálom, hogy ilyen hosszú volt a visszaút! – mondta az indián a barátjának, miközben felmászott a legelső vadászlesre, és bekapcsolta a tetejére szerelt viharlámpát. Az idő borús volt mégis biztos volt benne, hogy hamarosan meglátják a vadászok.

– Ha Manipurán keresztül megyünk vissza, egy nap alatt is elérjük a vénember házát – sóhajtott fel Liam. – Donald bácsi talán tud nekünk két belépőt hamisítani. – Hármat – helyesbített Dylan. Liam elmosolyodott. – Masonnek? – Aha. Iszonyú pipa lenne, ha ebből is kihagynánk. – Ugyan,.Dylan, nem hiheted, hogy majd pont erre az eszetlen, manipurai szarkeverésre vágyik… – De bizony! – hallatszott mögöttük egy mély hang, és a vadászok élén Mason bukkant fel a fák közül. Bár jókedvűnek tettette magát, le sem tagadhatta volna a megrendültségét, ahogy a lováról leugorva megölelte a barátait. – Képtelen voltam elhinni, hogy meghaltatok! Nagy szemétség lett volna tőletek… Liam felröhögött. – Semmiképp sem hagytunk volna ki belőle! – Menjetek a francba! – dörmögte Mason. – Teljesen kikészültünk. Titeket gyászol az egész birtok… – De miért? – Dylan elgondolkodva nézett a barátjukra. – Hát ennyire nem hittetek bennünk? Fel sem merült bennetek, hogy megmenekültünk? – Tesó, napok óta egy ocsmány videót játszanak le nekünk újra és újra ezek a férgek. Gondolom, elrettentésképpen, vagy a miheztartás végett. Az erdő fölé robotkamerák szállnak, és a fényújság hírei helyett a 268-as kapunál történt kivégzést vetítik le, kellőképpen véresen összevágva… Láttuk, ahogy elhagyjátok a kaput, aztán kitör a fejetlenség és a kamerák prernier plánban mutatják, ahogy a dögök mindenkit széttépnek. Iszonyatos… Ehhez képest a legdurvább horrorfilm is csak ócska gyerekmese… Tucatszor végignéztem már, de egyszer sem láttam, hogy megmenekültetek volna. – A többiek hogy viselték? – kérdezte elkomorodva Dylan. – Hobbs és az apád összeomlott, Kristennek hangját sem hallani,? Stella halovány lett, mint egy kis árnyék, Donald bácsi pedig hülyére itta magát bánatában.

Liam és Dylan összenéztek. – Hát, ez nem hangzik jól… Bár, ha mindenki azt hiszi, hogy meghaltunk, senki sem keres többé minket, és ez még az előnyünkre lehet. – Most gyertek! – intett feléjük Mason. – Az a legfontosabb, hogy épségben hazaértetek. Meg kell egy kicsit erősödnötök. Nagyon ramatyul festetek… Lóra kaptak, a birtok felé vágtattak, és nem sokkal később már a főbejárat előtt álltak. – Istenem! – Hobbs doki eléjük sietett, és megölelte őket. – Mind azt hittük, hogy meghaltatok! – mondta, és elmorzsolt egy könnycseppet a szemüvege mögött. – A filmen ocsmányságokat hazudtak rólatok. Azt mondták, megfertőztétek ezeket a mocskokat, azért lett olyan borzalmas az aurájuk. Nem sikerült a tervetek… igaz? – Hát, a Lélekrend-nyakláncokat egytől-egyig tönkretettük – mormogta Liam. – Ilyen értelemben sikerrel jártunk, de aztán kitört a lázadás a főtéren, és Talbot katonái egyszerűen elfogták és bebörtönözték az embereket. Mia rosszul lett az energiaátadás során, így kórházba került. Nem mertük elhozni, mert nem tudtuk pontosan, milyen károsodást szenvedett. Mire leléphettünk volna, körbevették a katonák az épületet. Graham egyezséget ajánlott, miszerint, ha megadjuk magunkat, Russel és Mia Talbot házában kap munkát, és sértetlenül elhagyhatják a kórházat. – Munkát? – Olyasmit – hümmögött Liam, de le sem tagadhatta volna a bosszúságát. – Liam, az öcsédék jól vannak, ne aggódj miattuk! – mondta a doki. – Tessék? Bejelentkeztek? – Igen – bólintott Hobbs. – Hisz ismered Russelt. Ahol számítógép van, ott ő az úr… Azért hívtak minket, hogy a segítségünket kérjék, de megszakították a beszélgetést, amikor elmondtam nekik, mit láttunk azon a bizonyos filmen…

– Az nem jó. És aztán visszahívtak? – Nem, de Donald szerint ezek után mi is fel tudjuk venni velük a kapcsolatot. – Hát, akkor rajta, hadd beszéljek az öcsémmel! Hobbs felemelte a kezét. – Nyugi, Liam! Fürödjetek le, öltözzetek át, harapjatok valamit, és közben összekaparom Donaldod. Liam kék szemébe rosszallás költözött. – Leitta magát? – Nem kicsit, fiam. Adj egy kis időt, hogy segítsek neki magához térni, és aztán felhívjuk az öcsédet! Liam felsóhajtott. – Rendben! – azzal fogta magát, és a szobájába sietett. Dylan is a lépcső felé indult, amikor a kapu felől puha léptek zaját hallotta. Kristen, a húga szaladt felé lélekszakadva, és a nyakába ugrott. – Azt ígérted, mindig vigyázni fogsz rám! – hüppögött Dylan hosszú hajába. – Soha többé ne tedd ezt velem! Soha életemben nem voltam még ilyen szomorú! Azt hittem, örökre elveszítettelek! – Sajnálom – ölelte át Dylan a lányt. – Sosem fogsz elveszíteni! Hidd el, nem így terveztem. – Éreztem, hogy valami baj lesz veletek! – mondta keserűen Kristen. – A nagymamáról álmodtam, és vele mindig csak olyankor szoktam, amikor valamelyikünkkel nagy baj történik. – Én is éreztem – mondta halkan Dylan. – De Mia bajba került Nem hagyhattuk ott. Nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy akartuk. Kristen elengedte a nyakát, de maga után húzta az épületbe. – Csinálok nektek egy jó vacsorát! Mire átöltöztök, elkészülök vele! – mondta, és a konyhába szaladt. Dylan bólintott, és a szobájába sietett. Forró vízzel letussolt, átmelegítve az elgémberedett végtagjait, majd gyorsan felöltözött, és Liam nagybátyjának a műhelye felé sietett, ahol az öreg Blackwood előszeretettel szerelgetett. Liam már ott ült,

kíváncsian nézve, ahogy Hobbs a saját kotyvalékával próbálja életre kelteni az igencsak elázott barátját. – Donald, ne csináld már ezt! Nem haltak meg a kölykök! Mind megmenekültek! Csak nem akarod, hogy atomrészegen lássanak viszont? – mormogta a fülébe. Liam elmosolyodott. Hobbs és a nagybátyja jó barátok voltak, akárcsak ő, Dylan és Mason, mégis, furcsa volt a két öregembert látni, ahogy egymással zsémbelnek. – Megmenekültek? – Donald bácsi kábán nézett fel. – Szürke haja kócosan lógott az arcába. A szeme táskás volt, az arca bo rostás, az orra borvirágos, a lehelete pálinkaszagú. – Meg, hát! – Hol vannak? – az öreg hunyorogva nézett a doki felé, mire Liam odalépett hozzá, és megölelte. – Az anyátok úristenit! – lapogatta meg a hátát. – Hogy telhettétek ezt velem? Azt hittem, belerokkanok az őrületbe! Az életnek az a rendje, hogy ti temessetek el engem! – morogta és bármennyire is uralkodott magán, elcsuklott a hangja. – Megesküdtem anyátok sírjára, hogy felnevellek titeket, de ti sosem tudtok nyugton lenni! Nektek mindig a dögök közé kell mennetek, és addig bosszantani a manipurai bunkókat, amíg elkapnak titeket! Hát miért nem voltatok óvatosabbak? Miért kellett a frászt hoznotok ránk? Napok óta iszom, de még meghalni sem tudok, annyira kikészültem! Liam felnevetett. – Donald bácsi, semmi szükség arra, hogy meghalj! Hisz magad is láthatod, itt vagyunk! Nincs miért aggódnod! Az öreg véreres szemmel nézett végig a nevelt fián. Liam fekete inget és nadrágot, és bőrdzsekit húzott, még a bakancsa is tiszta volt. A hajának szappanillata volt, és megborotválkozott. Valóban nem úgy nézett ki, mint akit most csócsáltak meg, és téptek szét a mutánsok. Dylan is frissen fürödve, tiszta ruhában ücsörgött a gyerekkori barátja mellett Mintha egy szó sem lett volna igaz a 268-as kapunál történt vérengzésből.

– Azon a filmen volt egy férfi… – motyogta az öreg Blackwood. – Feketében volt – mutatott Liamre –, épp így, mint te. Az egyik dög a kamera előtt marcangolta szét. Egyesével tépte ki a bordáit, miközben a férfi még élt. Huszonkétszer néztem végig, és csak győzködtem magam, hogy nem te vagy az… – Donald bácsi, de hisz már magad is láthatod, hogy nem én voltam az! – mondta Liam szelíden. – Nagyon sajnálom, hogy így félrevezettek titeket, és amiért halálra aggódtátok magatokat miattunk! – Hát még én, fiam… Hát még én! – hümmögött az öreg, és a szíve táját masszírozta. – Jó sok időbe telik majd, amíg kiheverem ezt az egészet. – És az öcséd meg a lány? Ők is jól vannak? – Hát épp ez az, Donald! – ült mellé Hobbs doki. – Mind arra várunk, hogy valamilyen módon elérd Russelt azon a bizonyos számon. – Menni fog? – Hogyne menne… – tolta fel az öreg az orrára a szemüvegét. – Megtapogatta a kockás ingét, majd a mellénye zsebét. – De hol lehet a pipám? – Jaj, Donald, ne csináld már ezt! Hívd Russelt, aztán rágyújtunk! Liaméknek sürgős ez az ügy! – Aha, gondolom. Nekik mindig minden sürgős… – dörmögött az öreg Blackwood, de a számítógépe elé ült, és akár a villám, gépelni kezdett. Talán Hobbs csodalöttye, talán a fiúk megkerülése okozta öröm, talán a maga zsenialitása tette, de Russelhez hasonlóan hamar megtalálta a Talbot házába vezető egyetlen, titkosított csatornát. A telefon kicsengett, ám a készüléket senki sem vette fel. Vártak, mire kisvártatva mégiscsak fogadójuk akadt a túloldalon. – Jó napot kívánok, uraim! – duruzsolta egy kellemesen búgó hang. – Emma vagyok, Russel számítógépe. Arra kért, amennyiben a bátyja gépközelbe kerülne, adják át neki az üzenetét. – Emma, itt vagyok! – szólt Liam a mikrofonba. – Dylannel épségben hazaértünk! Kérlek, mondd meg neki, és kérd meg, hogy hívjon vissza! Most miért nem tud idejönni?

– Műtik egymást – mondta Emma olyan hangon, mintha csak arról számolt volna be, hogy Russel és Mia teáznak. – Hogy mit csinálnak? – Ahogy mondom, Mr. Blackwood. Megműtik egymást. – De miért? Dylan, Hobbs, és Donald bácsi is megkövülten hallgatták a számítógépet – Ki akarják szedni egymás hátából az aurablokkolót. – Ki akarják vágni? – kérdezte Hobbs doki izgatottan. – Igen. – De hisz az szükségtelen! – kiáltotta az orvos. – Azonnal szóljon nekik! Mondja meg, hogy a chip oldalán van egy kis kereszt. Ha azt elfordítják a szikével, a műszer visszahúzza a csápjait, és önállóan távozik a sebből. Ha vagdosni kezdik körülöttük az izmokat és az idegeket, a chip is súlyos károkat okozhat az ideggyökben! – Máris szólok nekik, uram! A kapcsolat megszakadt, majd kisvártatva sisteregni kezdett a kép. – Mi ez? – Liam türelmetlenül nézett a bácsikájára. – Másik helyiségben vannak, ahol gyengébb a vétel. A monitoron Russel és Mia arca tűnt fel. – Liam? Dylan? – kiáltották egyszerre. – Hát éltek! Megmenekültetek! – ordítoztak örömükben, mire a monitor túloldalán mindannyian felnevettek. – Még jó, öcskös. Különben ki rúgna seggbe téged, amiért egymást vagdossátok? Hát ezért bíztam rád Miát? – Liam hangjában a szavai ellenére annyi szeretet bujkált, hogy a lány beleborzongott. – Tesó, ki kell szednünk egymásból az aurablokkolót, ez a nagy, harci helyzet! – hadarta Russel. – Ha sikerül, könnyedén le tudjuk venni a bilincset. Aztán ártalmatlanná teszünk két katonát, akik a pszichiátert kísérik, és meglépünk… – Pszichiátert? – Hobbs doki összeráncolta a szemöldökét. – Minek nektek pszichiáter?

Russel nagyot sóhajtott. – Az első pár napban Miát telenyomták gyógyszerekkel. Nyugtátokkal. Hogy… nem is tudom. Le akarták tompítani… Szóval, szedálták szegényt. Nagyon ki volt ütve. – A büdös, kurva anyjukat! – hördült fel Liam, de az öccse csitította. – Nyugi, Liam, ne szívd fel magad! Tegnap kicseréltettem Emmával a fecskendőket, így két napja vitamininjekciókat kap, nem nyugtatót. Nincs semmi baja. Ugye, Mia? Nem vagy begolyózva. A lány tűnt fel a monitoron, és Liamnek a látványtól nagyot dobbant a szíve. Mia arca keskenyebbé vált, látszott, hogy megviselte a rabság, de világoskék szeme élénken csillogott, a mosolya pedig csak neki szólt. – Nem vagyok begolyózva, Liam – mondta nevetve. – És most, hogy látom, hogy túléltétek ezt a rémséget, megnyugodtam. Csak… borzasztóan hiányzol – folyatta lángra gyúlt arccal. – Te is hiányzol, bébi! – morogta Liam. – De mondd csak, milyen katonákat akartok ti ártalmatlanná tenni? – Akik a doktornőt kísérik – vette át a szót az öccse. – Amikor bejönnek, Emma altatógázt ereszt a nappaliba. – És ezalatt ti hol lesztek? – Nem tudom – vonta meg a vállát Russel. – Mondjuk a fürdőszobában. Aztán Emma kiszellőzteti a teret, hogy ne dőljünk ki, mi pedig magunkra húzzuk a rohamosztagosok ruháját. – És az nem baj, hogy Mia a válladig ér? – Liam nem volt elragadtatva a tervtől. – Hát… – hümmögött az öccse –, erre eddig nem gondoltam. De ha nem közvetlenül mellettem jön, nem olyan szembetűnő a magasság-különbség. Az egyenruha bő, abban nem fog látszódni, hogy lány, a haját meg elrejti a sisak. Ha kijutunk, márpedig kijutunk, mert Emmának köszönhetően pontosan ismerjük az őrség napi járását, beállunk a kiütöttek helyére, és váltáskor egyszerűen lelépünk.

– Hová? – Dylan érdeklődve hallgatta a tervet. – Emma vett nekünk egy házat, és új személyazonosító kártyákat készített nekünk – Házat?? Miből? – Lenyúltuk Talbot kreditjeit. – Áh, Russ, megőrjítesz! Nem húztad már így is ki a gyufát? És ha ez alapján megtalál? Russel felnevetett. – Ugyan, hová gondolsz? Tisztára mostam a krediteket. Lehetetlen lekövetni az útját, úgy átpörgettük Emmával. Liam felsóhajtott. – Oké. Szóval van egy házatok. – Igen. Jegyzed meg: a ház kódja Moon644222, a Művész Negyedben van. Ott a kutya sem ismer minket. Russel és Mia Barlow néven fogunk beköltözni. – Barlow? – Aha. Frankó? – Az. És mit mondtok a szomszédoknak? Kik vagytok? Honnan jöttetek? Mindenre felkészültetek? – Azt mondjuk, testvérek vagyunk. A monitor túloldalán mindannyian felnevettek. – Russ, egy kicsit sem hasonlítotok egymásra! Az nem baj? – Jó, Liam, ne kötekedj már annyit! Akkor házasok leszünk. Lehetünk? – Persze, hogy lehettek! És aztán? – Aztán megvárjuk, amíg elül a vihar… Nyilván keresni fognak bennünket. Tele lesz az arcunkkal a fényújság. De mindenki az aura nélküli, szökésben lévő, lepusztult rabokat fogja keresni, nem díszben járó, manipurai elit polgárokat… Értitek? Hát ez benne a zsenialitás! Kicsit megváltoztatjuk a külsőnket, és senki nem fog felismerni minket! – El vagyok ragadtatva… – mormogta Liam. – És mégis, hogy változtatjátok meg a külsőtöket?

– Még nem tudjuk pontosan – mondta Mia. – De vannak ötleteim. És szeretném megkeresni az édesanyámat is. Biztos vagyok benne, hogy ő is segít majd nekünk. Hobbs doki a tenyerébe temette az arcát. – De drágám, az édesanyád Jonathan Graham felesége! Ha odamegy a búvóhelyetekre, és a pszichopata férje lenyomoztatja, mindhárman lebuktok! Az az ember nem normális! Masszív üldözési mániája van! Mia azonban kitartott a terve mellett. – Majd nyilvános helyen találkozunk! Értse meg, találkoznom kell az anyámmal! Ha pedig sikerül vele személyesen beszélnem, elképzelhetetlennek tartom, hogy ne segítene nekünk. De Hobbs dokit mindez nem nyugtatta meg. – Russel, ezt borzasztóan megbonyolítottad! Nem értem miért nem jöttök azonnal haza. Ha sikerül megszöknötök a házból hamar átjuthattok a kapun. Az aurátok miatt manipuraiaknak hisznek. Ha gyorsak vagytok, talán még azelőtt átértek, hogy körözni kezdenének benneteket! – Nem mehetünk ki a kapun, doki! – mormogta Russel, miközben a fiókjában kotorászott. – A hírek szerint ma reggel óta nem engednek ki egyetlen manipurai polgárt sem az északi oldalon, beleértve az összes hazavezető kijáratot. Estére megtízszerezik az őrséget. – Erről mi semmit nem hallottunk – mondta Donald bácsi, aki addig csendben hallgatta a többieket. – Miért zárták le a kapukat? – Mert olyan jól sikerült a 268-as kapunál a beetetés, hogy a dögök a falak mellé szoktak, és rendre felzabálják az ingázókat. A katonaság arra vár, hogy a kintiek oldják meg ezt a helyzetet, de azok már vagy nem élnek, vagy elmenekültek. – Hát, ez remekül hangzik… – mormogta Liam. – Ugyanakkor a saját körzetünkben pillanatok alatt rendet tudunk tenni. – Ha a kapu zárva, akkor hiába. Ti nem tudtok bejönni, mi pedig nem tudunk kimenni. Vesztegzár van. Liam állkapcsa megfeszült.

– Oké. Akkor mi a terv, öcsi? – Megvárjuk, míg elül a balhé, és amint megnyitják a kaput, lelépünk. Üzenni fogok, amint tiszta a levegő. De az erdőn nem szívesen vágnánk át kettesben. Értünk jöttök? – Persze, hogy értetek megyünk! Hogy fogsz elérni? – Ahogy eddig… – nevetett Russel. – És, ha nem sikerül a tervetek? – Hát, ezen még nem gondolkodtam. Szóval sikerülnie kell! – vigyorodott el magabiztosan. – Most viszont segíthetnétek, hogy Miával ki tudjuk szedni egymásból az aurablokkolót! – Emma nem adta át az üzenetemet? – kérdezte Hobbs doki. – De, az imént. Épp időben… – mondta Russel, és lehúzta a pólóját, hogy a kamera is jól lássa a bőrét. A hátán két hosszanti vágás látszott, amiből még mindig szivárgott a vér. – Mi ez? – Mia nem találta a chipet… – Russelt szemmel láthatóan szórakoztatta a kísérletezésük. – Fiam, ez egyáltalán nem játék! – dohogott Hobbs doki. – Komolyan megsérülhetsz, ha rossz helyen vág meg! Különben is, nem kell kivágnotok a blokkolót. Kijön az magától is. – Kijönne, ha meglenne – helyesbített Russel. – Azt mondta, egy arasznyira van a nyakszirttől, lefelé. Mégsincs ott. – Mert Mia keze sokkal kisebb, mint a tiéd… No, hadd lássam a hátad! Fordulj meg! Russel megfordult, Mia pedig a kamerába nézett. – Mit csináljak? – Fújd be fertőtlenítővel a lapockái közötti részt! – mondta az orvos. – Aztán fogd a szikét, és a meglévő vágás alatt nagyjából öt centivel, óvatosan vágd meg a bőrét. Fájdalomcsillapítótok van? – Nincs. – Hát, fiam, akkor szorítsd össze a fogad… – mormolta Donald bácsi. – Ez fájni fog. Mia eközben óvatosan megvágta Russel hátát, miközben Hobbs doki a monitoron keresztül irányította.

– Óvatosan nyúlj a sebbe! Ott van a chip? Érzed? – Igen! – Mia finoman megnyomta a kis szerkezetet. – És most? – Húzd szét a bőrt, és a szöveteket! A chip alján van egy gomb, amit a penge élével el lehet fordítani. Mia óvatosan végrehajtotta a feladatot, mire a szerkezet életre kelt. Megrázkódott, és akárcsak egy bogár, lassan megmozdította a lábait. Pontosabban a csápjait, amivel Russel gerincére kapaszkodott. – A picsába! – sziszegett Russel. – Elpusztulok, annyira fáj! – Mindjárt vége, fiam! Mindjárt vége! – Hobbs doki hangja megnyugtatóan zengett, de ő is látta, hogy Russel izmai megfeszülnek. A fogát csikorgatta, hogy ne ordítson, de a fejéről patakokban folyt a víz a fájdalomtól. – A kurva életbe – nyögött fel –, ezt nem lehet kibírni! – Sssss! – Mia hűvös keze végigsimította a verejtékben fürdő homlokát. – Már majdnem teljesen kint van! – Majdnem? – Russel zihált, és a karjára hajtotta az arcát. Aztán hirtelen elmúlt minden kínja. A szerkezet Mia tenyerébe jutva egyszerűen kikapcsolódott. Russel körül abban a pillanatban hatalmas, smaragdzöld aura ragyogott fel, akárcsak egy sejtelmes, fényes ködfelhő. A feje körül ezüstszínű volt, a szíve körül egész mély, fenyő árnyalatú, a külső rétegek pedig világoszöldek. A monitor előtt ülők egytől-egyig elhallgattak. Megigézve nézték a lágyan hullámzó fényjelenséget, ami akárcsak egy köpeny, beterítette az alakját. – O, Istenem, ez meseszép! – mondta elérzékenyülve Mia. – Öcsi, komolyan… Le vagyok nyűgözve – Liam hangja is meghatott volt. – Milyen érzés? Russel a tükörhöz lépett, és elvigyorodott. – Őrületes, Liam… Ez egyszerűen őrületes! Ki kéne próbálnotok! Dylan és a bátyja összenéztek, és felnevettek. – Russ, félő, a mi auránk nem egészen így nézne ki… – mondta az indián.

– Ugyan, fiúk! Én is öltem már embert – vonta meg a vállát Russel. – Nem is értem, miért nem látszik ez az aurámban. – Az aura az általános egészségi- és lelkiállapotodat mutatja, Russel, nem a tetteidet. – mondta Mia. – A gondolataidat, az érzéseidet közvetíti a világ felé. És benned nincsenek negatív érzések. Valószínűleg sosem gyűlöletből öltél, hanem… nem is tudom, önvédelemből. A zöld általában a tanítók színe. Azoké, akik feltalálnak, megálmodnak és tanítanak dolgokat. Akik naposabb hellyé teszik a világot. – Ó, ezt nagyon szépen mondtad… – mosolyodott el Russel. – És az ezüst itt? Az mit jelent? – Az ezüst szín az istenhité. Azt jelenti, mélyen hiszel Istenben és az ő országában… Russel Liamre nézett, aki bólintott. – Öcsi, gyönyörű az aurád! A manipurai férgek megérdemelnék, hogy egyszer megtudják, ilyen emberek élnek idekint… – Nem akarok ünneprontó lenni, de igyekeznetek kellene! – szólt közbe Donald bácsi. – Nemsokára beesteledik, és a robotkamerák meglehetősen közel lesznek hozzánk. Nem lenne jó, ha érzékelnék, hogy manipurai kapcsolat áll fenn a birtok és a megalopolisz között. Húzzatok bele egy kicsit, gyerekek! – Oké! – bólintott Russel. – Mia, kapd le a pólód! Kiszedem belőled ezt az izét! Mia hátat fordított, és levette az overál felsőrészét, majd a trikóját, és maga elé fogta. – Mondd, te voltaképp miért vagy férfiruhában? – vágott közbe Liam, mire Mia arcán enyhe pír futott át. – Talbot házában csak ribancoknak való ruhákat találtam – mondta halkan. – Russel ruháiban járok, amióta itt vagyok – tette hozzá, és bár messze volt tőle, a monitoron keresztül is látta, hogy a hallottaktól elsötétedik Liam arca. – Megölöm azt a nyomorult patkányt! – mordult fel, de Hobbs lecsitította.

– Előbb hozzátok ki őket épségben, jussatok haza a dögökön keresztül, és aztán majd megbeszéljük, hogy lehet kiiktatni azt a pszichopatát! De most már haladjunk! Russel lefújta Mia hátát, és megvágta épp ott, ahol Hobbs doki mutatta. – Itt jó? – Jó. Érzed a chipet? Russel a sebbe mártotta az ujját. – Aha. Itt van! – Akkor fordítsd el az alján a gombot! Mia lehunyta a szemét, és összeharapta az ajkát, de meg sem nyikkant. Liamre gondolt. Maga előtt látta magas alakját, és hallotta a szívének oly kedves, magabiztos nevetését. A férfi fekete hajába túrt, és elcsodálkozott rajta, milyen selymesen puha, aztán végighúzta az ujjait az arcélén kiserkenő rövid borostán. Szép ívű szájára nézett, majd a szemébe, amely olyan volt, akár a tenger. Liam szájon csókolta, és Mia beleborzongott a csók édes ízébe. Liam forrón ölelte, vággyal, szenvedéllyel telve. Kezébe fogta Mia arcát, és magához húzta a derekát. A lány szerette magán tudni Liam vaskos karját. Napsütötte bőrének illatát az orrában érezte, és testének közelségétől borzongató izgalom járta át a hasát. Kívánta a férfit kínzó, forró vággyal, és amikor Liam keze a blúza alá csúszott, Mia szeme lecsukódott. A férfi tenyere alatt életre kelt a lány melle, ő pedig felsóhajtott az élvezettől. A forró álomkép azonban váratlanul elillant, és a fájdalom Mia csontjába mart. Égő, izzó kín volt ez, de tűrte, és erőnek erejével igyekezett visszabújni a szerelme ölelő karjai közé. A gyötrelem azonban maga alá gyűrte és betemette. Mia mélyeket lélegzett. Mindjárt vége! – mondogatta magában. – Mindjárt kint van a chip. Mindjárt elmúlik a fájdalom! Aztán mindennek vége lett. A chip Russel kezében volt.

– Mondd, hogy csináltad ezt? – Russel őszinte kíváncsisággal nézett a lány szív alakú arcába. – Hogy vagy képes elviselni ekkora fájdalmat? – Másra gondoltam… – felelte Mia, és folytatta volna, ám abban a pillanatban feltűnt az ő aurája is. Püspöklila ködfelhő burkolta be az alakját, s a szíve körül rózsaszín virágok nyíltak. Ám az ő fénysugarai nem voltak hibátlanok. Fekete foltok sokasága kavargott körülötte, amelyek kiríttak a finom pink színek közül. – Mik ezek? – Russel érdeklődve nézte a sötét árnyékokat. – A gyűlölet, amit a nevelőapám, Talbot, Graham és Manipura iránt érzek. A sérelmeim, a félelmeim, a haragom, a bánatom, a gyászom, az anyám és az apám hiánya… – Mia nagyot sóhajtott. – Felsorolni is nehéz, annyi dolog nyomja a lelkemet. – Jaj, Mia… – Liam szíve kis híján megszakadt a monitor túloldalán. – Rendbe kell tennünk ezeket a dolgokat! A lány szomorúan nézett a férfi kék szemébe. – Borzasztóan hiányzol! – mondta halkan, nem törődve azzal, hogy a beszélgetésüket mindenki hallja. – Nagyon rossz nélküled! – Te is hiányzol! – felelte a férfi. – De már csak egy kis idő, és értetek mehetünk! Addig vigyázz a bolond öcsémre, rendben? – Rendben! – a lány halványan elmosolyodott, és Liam öccsére nézett. – Beszélhetek majd vele kettesben is? – Majd csinálok nektek egy privát üzenetküldőt, jó? – Jó – Mia arca felderült, és az aurájában halványrózsaszín pettyek jelentek meg a fekete foltok felett. Hobbs doki Liamre nézett, és elmosolyodott. – Látod, hogy szeret téged? – Látom – a vadász szeme égőn meredt a lányéba. Pillantása simogatta Mia lelkét, és melegséggel töltötte el a szívét. – Hmm… – mormogta Hobbs doki. – Gyerekek! Csapjunk a lovak közé, mert nemsokára meg kell szakítanunk a kapcsolatot! Russel, ez így nem jó. A te aurád rendben van, de Mia nem mehet így ki az utcára, ezt ugye te is tudod? – Ühüm, igen, tudom, de erre az esetre is felkészültem – hadarta, majd elrohant a képből.

– Most meg hová ment? – kérdezte Liam. – Nem tudom – felelte Mia, és szégyenkezve nézte az aurájában lebegő fekete foltokat. – Sajnálom, hogy így megbonyolítottam a dolgokat… – Ugyan, kicsim! – Liam hangja bársonyosan zengett. – Azok után, amin keresztülmentél, semmi csodálkoznivaló nincs ezen! De majd elmúlik. Segítek neked eltüntetni őket, rendben? Amúgy meg ne aggódj! Ha a te aurád ilyen, az enyém szénfekete. Dylan felröhögött. – Hát, most már nyilván sokkal nyugodtabb! Liam is, nevetett. – Miért, szerinted nincs igazam? Az indián azonban megrázta a fejét. – Nem hiszem, Liam. Szerintem neked nagyon szép aurád lehet. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, a kék minden árnyalatában ragyog. Fekete foltok nyilván vannak benne, mivel meglehetősen hirtelen haragú és bosszúálló alkat vagy, de azt gondolom, a tiéd is gyönyörű. Liam nem tudott mit mondani. Végül csak bólintott Dylan felé, aki elmosolyodott. Jól ismerte a barátját, és tudta, azon ritka pillanatok egyikét élte meg ismét, amikor Liam Blackwood, a szőrös szívű fejvadász meghatódott. – Na, ide nézzetek! – mondta Russel, és a kamera felé nyújtott egy karkötőt. A fényes, ezüst foglalatban kerek, sötétkék kő csillogott. – A lélekrend-nyakláncok alapján készítetted? – kérdezte Mia meglepetten. – Aha. Jó, mi? – Nagyon! És mit tud? – Gyógyítani. De csak egyetlen csakrára hat. Beállítjuk, melyik legyen az, a szerkezet pedig pozitív energiát kezd rá sugározni, egészen addig, amíg az energiameződ el nem éri a kívánt állapotot. Tehát, ha esetedben a szívcsakrára állítjuk… – Eltűnhetnek a fekete foltok? Russel bólintott.

– Igen. Legalábbis, egy kis időre. De mivel a foltok a gondolataidtól és az érzéseidtől jelennek meg az aurádban, végérvényesen gondolati szinten kell majd kiirtanod őket, érted? Ideig-óráig a pozitív energia eltünteti őket, de ha nem teszel rendet a lelkedben, újra megjelennek. – Hány ilyen karkötőt csináltál, Russ? – kérdezte Dylan. – Összesen hatot. – Elhozod őket? – Naná. Nektek terveztem mindet. Így a jövőben, ha valamiért be kell jönnünk Manipurába, ezeket fogjuk viselni… – kacsintott rájuk. – Le vagytok hengerelve? – Le, bizony! – mondták egyhangúan, ám az öreg Blackwood felemelte a kezét. – Gyerekek, holnap folytatjuk! A monitorok szerint közelegnek a robotkamerák. Kezdődik a véres esti mese! – Mia, Russel! Fertőtlenítsétek, és tapasszátok le a sebeteket! – hallották még Hobbs doki hangját, majd a vonal megszakadt. – Hát, ez valami egészen elképesztő volt! – bukott ki Liamből. – Köszönöm, Donald bácsi, hogy idevarázsoltad őket. És neked is, doki, nagyon hálás vagyok érte! – Akkor kényszerpihenőn vagyunk, amíg véget ér a vesztegzár Manipura felett? – kérdezte Dylan. – Úgy tűnik – hümmögött Liam. – Tovább taníthatod Stellát az úszásra, én pedig végre kialhatom magam… De tényleg, doki, merre van a húgom? Tudja egyáltalán, hogy hazajöttünk? Még mindig azzal a hülyegyerekkel jár? – Gondolom. De hogy most hol van, nem tudom. Tegnap korán lefeküdtem, mert horgászni mentünk a többiekkel, később pedig egyenesen a nagybátyádhoz jöttem. Nézz be Ryan szobájába, biztos ott vannak, vagy a fürdőben! Dylan szó nélkül fordult ki a folyosóra, és Liam tudta, a barátjának nem estek jól a hallottak. – Dylan! – szólt utána. – Várj már meg! Ne haragudj, ezt nem előtted kellett volna megkérdeznem! Sajnálom! – Ne viccelj, Liam! – az indián aranybarna szeme békésen csillogott. – Stella szabad ember, azzal van együtt, akivel csak

akar – folytatta, de közben felsóhajtott. – És még csak nem is tudja, mennyire odavagyok érte! De nincsenek elvárásaim vele szemben, ő még annyira fiatal, és annyira gyermekien tiszta… Sosem hoznám kellemetlen helyzetbe. Ha ő ezzel a Ryannel boldog, áldásom rájuk, bár nem csípem a fickót. – Hát, én sem csípem! És egyáltalán nem bízom benne. Sunyi patkány. Dylan bólintott. – Én is annak látom. – Akkor miért hagyjuk, hogy vele legyen? – Mert ő a húgod, Liam, és nem a gyereked. Én pedig nem csak aggódom, bele is vagyok esve, így sokkal rosszabb a helyzetem. Nem tehetünk mást, mint jó pofát vágunk a boldogságához, és reménykedünk benne, hogy az a gyökér jól bánik vele. – Jaj, Dylan, te mindenkivel olyan nagyvonalú vagy! Még azt a kretén Amandát is pátyolgattad… – No, őt meg se említsd! Mi lesz, ha holnap vagy holnapután Mia rákérdez, hogy hová tüntettük a barátnőjét? – Megmondom neki, hogy otthagytuk az erdőben. Dylan elnevette magát. – És szerinted Mia mit fog ehhez szólni? – Hát, nem lesz elragadtatva… az biztos. Ugyanakkor Mia ismer engem. Tudni fogja, hogy nyomós okom volt rá, hogy otthagyjam Amandát. Amúgy meg kimentettük a mutánsok közül. A 270-es körzet békés hely. Ha nem pattog sokat, akár otthonra lelhet a városlakók között. – És szerinted nem fog pattogni? Liam felröhögött. – De. Pattogni fog. Az a csaj egy pökhendi liba. Hát, most térdre kényszeríti az élet. Idekint nem az érvényesül, akinek nagy a pofája, hanem az, aki képes arra, hogy alkalmazkodjon. Ő ezt a szót hírből sem ismeri. – Valóban nem. És ha Mia utána akar majd menni? – Akkor majd lebeszélem róla! Dylan felsóhajtott.

– Meglepne, ha le tudnád beszélni. Mia nem fogja hagyni, hogy a barátnője a vadonban nyomorogjon. Meglehet, amíg kényszerpihenőn vagyunk, érdemes lenne megkeresni és idehozni, mielőtt… Liam felhördült. – Keresse meg a vörös üsző! Az a csaj egy kibírhatatlan, hisztérikus vipera. Hidegrázást kapok tőle, ha csak rágondolok. Inkább aludjunk egy nagyot. Teljesen kész vagyok. – Hol vagytok már? – Kristen sietett feléjük az emeletről – Már mindenhol kerestelek benneteket! Friss húst sütöttem nektek. A bárpultra tettem a tányérokat. Gyerek gyorsan, mert kihűl! – A húgod egy tündér – kacsintott Liam az indiánra, miközben követték a lány karcsú alakját. – Tudom – sóhajtott fel Dylan. – Szegény, nagyon kikészült. Azt hitte, meghaltunk. – De most annál nagyobb az öröme. Minden rosszban van valami jó… Közben a bárpulthoz telepedtek, Kristen pedig eléjük tolta a sült hússal és rozmaringos burgonyával teli tányérokat. – Itt van egy kis saláta is. Sört? – fordult a csapok felé egy üres korsóval a kezében. – Ühüm – hümmögött Dylan teli szájjal, mire Liam egyetértőn bólogatott. – Ezer éve nem ettem ilyen jót – mondta a lánynak. – Vérré válik minden falat! – Örülök, hogy itt vagytok… – mondta halkan az indián lány, és hátrafogta hosszú haját. Barna bőrnadrágot és rövid topot viselt. Az arca kicsit szögletes volt, az álla erős, mégis vonzó volt a nagy fekete hajával és szigorú pillantásával. – No, mindent felfaltatok már, vagy nekem is maradt valami? – Mason telepedett melléjük, nem titkolt áhítattal bámulva a lányt. Dylan az asztal alatt bokán rúgta. – Már végeztünk, Mason, és semmit sem hagytunk neked – mordult rá, de a szeme nevetett.

– Hiába rugdosol, Kristen imád engem – vigyorodott el a szőke, copfos férfi, miközben megfogta a lány kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Ugye, szépségem? – Jaj, ne udvarolj már, Mason! – pirított rá mosolyogva Kristen. – Te minden nőnek ezt a szöveget nyomod! – Nem, ez nem igaz! Mondjátok már meg neki, hogy ez nem igaz! – De igaz! – bólogattak azok ketten, de mind felnevettek. Mason melléjük telepedett, és a pultra könyökölt. Megmarkolta a sörét, és szőke hajába tolta a napszemüvegét. Liam most látta csak, hogy a szeme mennyire karikás. – Nagyon ramatyul festesz, tesó – dörmögte neki. – Mi történt veled? Mason felsóhajtott. – Hogy mi történt? Úgy érzem magam, mint a mosott szar. Az elmúlt napokban szétittuk az agyunkat. A csajok bőgtek, az öreglányok nyugtatót nyomtak. Padlóra küldtetek mindenkit! Minden éjjel levetítették a filmet. Ha akartuk, ha nem, az égbolt a mutánsokkal és az áldozatokkal volt tele. Életemben nem láttam még olyan iszonyatot. – És Stella? – nézett rá aggódva Liam. – Ő hogy viselte ezt az egészet? – Hát, nem jól, haver… Teljesen összetört. Egész nap csak sírt, és alig evett. Az a manipurai pasi, Ryan tartotta benne a lelket. Liam arca elkomorodott. – Beszélnem kell vele! – állt fel az asztal mellől. – Még nem is láttam, amióta megérkeztünk. Nem tudjátok, merre találom őket? Kristen Masonra nézett. – Nem mondtad nekik? – Mit? A lány a szája elé kapta a kezét. – Istenem, hisz ti nem is tudjátok! – De mégis, miről beszélsz? – Dylan nyugtalanul nézett a húgára. – Mit kéne tudnunk?

– Stella és Ryan elmentek. Szólni akartam, de senki nem volt itt, ők pedig olyan elszántak voltak. Miután a dokitól megtudták, hogy Russel és Mia megmenekültek, a fejükbe vették, hogy visszamennek Manipurába, és segítenek nekik megszökni. Liam Dylanre nézett. – Te is arra gondolsz, amire én? – Félek, igen. – Miről beszéltek? – kapcsolódott be Mason. Liam majd felrobbant a dühtől. – Kizárt dolog, hogy Ryan az öcsémék miatt ment volna vissza Manipurába. Az a csávó leszar minket. – Hát akkor? – Nyilván elintézték neki odabent, hogy hazamehessen. – Oké, ez tiszta sor, de miért vitte magával Stellát? – Mert Stella gyönyörű – mormogta Dylan. – Egy ilyen városi bunkónak egyedi játékszer… Liam szitkozódva ugrott fel, és az ablakhoz lépett. – Nem szabadott volna elengedned őt! – korholta Kristent. – Ó, Liam, te is tudod, milyen makacs tud lenni a húgod, ha valamit a fejébe vesz… – felelte a lány. – Ti, Blackwoodok mind olyan forrófejűek vagytok. Liam felsóhajtott. – Megőrülök, ha valami baja esik! Nem elég, hogy Mia és az öcsém annak a perverz baromnak a házában raboskodik, itt van még ez is. A húgom lelép egy vadidegen manipurai majommal!. – A legtöbb tini ilyen… – mormogta Dylan. – Jobb, ha beletörődsz! – Nem lesz semmi baja, nyugi! – mondta Kristen is, és ő is az ablakhoz sétált. Elhúzta a vajszínű, durva szövésű függönyt, és kikémlelt a kapu felé. Éppen akkor lépett be Hobbs doki az étkező felől. Az öreg, testes ember lélekszakadva futott… – Fiúk, nagyon nagy baj van! Azonnal mennetek kell! Stella odakint van! Liam úgy perdült meg, mint akibe darázs csípett.

– Azt mondtátok, Manipurában van azzal a hülyegyerekkel! – Valószínűleg úgy is volt – lihegte a doki. – Felszereltünk néhány kamerát a 266-os kapu közelében, hogy lássuk, ha valami komolyabb katonai megmozdulás történik. Most szóltak a vadászok, hogy a felvételek szerint Stella néhány perce elhagyta Manipurát. – Azt mondtátok, vesztegzár van! – És azt is, hogy ez alapvetően a manipuraiakra vonatkozik – Hogy az a… – káromkodott Liam, és feltépte az alagsorba vezető ajtót. A fegyverraktárba rontott, és válogatás nélkül a zsákjába dobált egy halom lőszert, majd a hátára kapott két puskát. Dylan szó nélkül pakolt mellette, akárcsak Mason. Pontosan tudták, ha Stellát az erdőben éri az éjszaka, aligha éli meg a másnap reggelt…

A szökés (Manipura, 300-as körzet, Talbot ezredes háza, 2222. június 5.)

Alkonyodott. Mia a tükör előtt ácsorgott. A szeme csukva volt, karjai kitárva, az egyik lába magasan felhúzva, akár egy tengeri madárnak. Russel a dolgozószobájában ügyködött hajnal óta. A legfontosabb holmijaikat a lapos hátizsákba pakolta, amit a szekrényében talált. Elkészült mind a hat karkötővel, de magával vitte a többi alkatrészt is, és mindazt, amire még szüksége volt. Fél szemmel kisandított Miára, és megállt a keze a levegőben. A lány körül ugyanis teljesen hibátlan, tintalila aura hullámzott. A fekete foltoknak hűlt helye volt, noha jól látta, hogy a lány nem viseli a kék köves karkötőt. Russel felállt, és az ajtófélfának dőlt, úgy nézte a lányt Mia szálegyenesen állt, akár egy szobor. Lassan lélegzett, a szeme

csukva volt. Mégis megérezhette, hogy a férfi figyeli, mert a következő pillanatban kinyitotta a szemét, és elmosolygott. – Mit szólsz? – kérdezte jókedvűen. – El vagyok képedve… Ezt hogy csinálod? Mia lassan leengedte a lábát. – Ez a fa-póz. Még jógaórán tanultam – magyarázta. – Találó, igaz? – A fél lábon-állás azért kevés ahhoz, hogy megtisztítsd az aurádat… – hümmögte Russel. A lány felnevetett. – Nem is az tisztítja meg, hanem a meditáció. A póz csak segít a keringés- és a jin-jang energiák harmonizálásában. Sajnos nem véglegesen, de azért sokat használ. Amíg iskolába jártam, minden reggel ezzel kezdtem a napot. Nem is igazán voltak foltjaim, csak amikor az apám… vagyis a nevelőapám… – Mia zavartan elhallgatott. – Szóval…, amikor megvert. Russel felsóhajtott. – Sajnálom. Sokszor bántott téged? Mia csak bólintott. Nem tudott erről beszélni. – És el tudtad előle rejteni a rossz érzéseidet? Úgy értem, vele kapcsolatban. – Nem – felelte sápadtan a lány. – Sajnos a dühömet nem tudom kontrollálni. Ha felzaklat valami, képtelen vagyok palástolni az indulataimat – De hisz a fájdalmadon is képes vagy uralkodni! Akkor a haragodon miért olyan nehéz? – Nem tudom – Mia kék szemében szomorúság bujkált. – Talán, mert a fizikai fájdalom csupán egyfajta érzés, míg a harag mindig vegyes: a félelem, a megalázottság, a düh, a bánat és a szorongás keveredik benne. Ennyi érzelmet képtelenség kézben tartani. Russel bólintott. – Értem. És amikor meditálsz, mire gondolsz? – Mindig másra. De a leggyakrabban a tengerre gondolok, ahogy a forró, selymes fövenyen lépkedek. Azt hiszem, fontosak a részletek – magyarázta Mia. – Elképzelem, amint a puha

homokszemcsék a talpamhoz érnek. Érzem, a hűvös hullámok simogatását, ahogy belegázolok a vízbe, és a partmenti sós szelet, ahogy a hajamba kap, és kicsit csípi a torkomat. Lehunyom a szemem, és látom a szemhéjam mögött a napkorong vöröslő sugarait… Nem nehéz, csak el kell merülni abban a világban, ahová vágysz. – Megtanítasz rá? – Meditálni? – Aha. De ilyen szinten, ahogy te csinálod! Mia elmosolyodott. – Hát persze! Mindenre megtanítalak, amit csak akarsz. – Kérdezhetek valamit? – Russel tűnődve fürkészte Mia arcát. – Valami személyeset. – Hogyne kérdezhetnél. – Mire gondoltál, amíg kiszedtem a hátadból a chipet? A lány arca skarlátvörössé vált, mire Russel elmosolyodott. – Ha kellemetlen neked erről beszélni, nem kell válaszolnod. Csak furdalta a kíváncsiság az oldalamat, hogy mi az, ami annyira lekötötte a figyelmedet, hogy nem érezted azt az iszonyú fájdalmat, amibe én majdnem belepusztultam. Mia kék szeme tisztán ragyogott rá. – A bátyádra gondoltam – mondta szomorkás mosollyal. – Felidéztem az arcát és a gyönyörű, fekete haját. A napsütötte bőrét, a szúrós borostáját. A fogait, az állának ívét, a bőre illatát. A nevetését. Szeretem, ahogy nevet – folytatta ábrándozva. – Aztán a csókjára gondoltam, és az érintésére… Russel megölelte a lányt. – Köszönöm. – Mit köszönsz? – Hogy elmondtad. És hogy így szereted a bátyámat. Mia felsóhajtott. – Hát, ennél sokkal, de sokkal jobban szeretem őt… Russel elmosolyodott. – Ő is téged, hidd el nekem! Pedig Liam nem egy ragaszkodó típus. Talán nem árulok el nagy titkot, de szerintem még sosem

volt szerelmes. A nők jöttek-mentek az életében, de egyik sem rabolta el á szívét. Neked sikerült… – miközben beszélt, az órája kettőt pittyegett. – Óó, idő van! – nézett Miára. – Nemsokára itt lesz a pszichodoki! Kapd össze magad! Itt az idő, hogy lelépjünk innen! – Készen állok! – csapta össze a bokáját a lány, mire Russel elnevette magát. – És a nagy loboncod? Legalább csinálj egy copfot vagy kontyot, hogy ne lógjon ki a sisak alól! Mia gyorsan összefogta a haját, és feltűzte a tarkójára. – Így megfelel? – Tökéletes! Abban a pillanatban felhangzott az ajtónyitó szignál, és Miss Haley robogott be rajta. Mia és Russel a fürdőszobába rohantak, és bezárkóztak. – Emma! – mondta halkan Russel. – Mehet az altatógáz! Légy hatékony kérlek! És blokkold a telefonjaikat! Ne tudjanak segítséget hívni! – Úgy lesz! – suttogott a számítógép, külön ügyelve rá, hogy a hangját máshol ne lehessen hallani. – Miss Milton! Kérem, ne várasson meg! – harsant fel a pszichiáter hangja. – Drága az időm, és még sok helyre kell mennem! – Doktornő! – hasított a nappali csendjébe Veronika éles hangja. – Miss Milton a fürdőszobában van. Az alsó szinten, balra a harmadik ajtó. Arra kért, vezessem önt oda. Nem érezte jól magát. Talán a gyógyszerektől… Odabent Russel és Mia egymásra néztek és némán felnevettek. – Szédületes ez az Emma! – suttogta Mia, mire Russel a szájára tette a mutatóujját. – Cssss! A pszichiáter és a nyomába szegődött két járőr elindultak a megadott irányba, és az ajtóhoz érve bekopogtattak. – Miss Milton! Odabent van?

Eközben a fejük feletti fúvókákból Emma észrevétlenül rájuk eresztette a betörőknek tartogatott altatógázt. – Egy pillanat! – szólt ki Mia az ajtó mögül. – Szörnyen émelygek, doktornő. Kérem, várjon egy kicsit, mindjárt jövök! – Rendben… Itt meg… vá… rom! – mondta akadozva Miss Haley, és a katonákra nézett. – Maguk… érzik… ezt? Az egyikük válaszolni akart, ám épp akkor a doktornő nagy dörrenéssel végigvágódott a földön. – Valami… van… a… levegőben! – dadogott az egyik katona mire a másik a rádiójáért nyúlt. – Nem… műkő… dik… – motyogta, és ő is eldőlt. Hamarosan minden elcsendesedett odakint. Mia az ajtónyitó gomb felé nyúlt, de Russel visszarántotta a derekánál fogva. – Az altatógáz! – figyelmeztette. – Emmának előbb meg kell tisztítania a levegőt! – Juj, tényleg, bocsánat! – szabadkozott a lány. – Csak olyan izgatott vagyok! Russel elnevette magát. – Az nem baj, csak ne csinálj semmit elhamarkodottan, oké? – Oké! – Emma! Hogy állsz? Kimehetünk már? – kérdezte a számítógépet. – Egy perc! Szólok, ha mehettek! Russel Miára nézett. – Tíz percünk van arra, hogy átöltözzünk. Aztán kimegyünk az ajtón, mintha mi sem történt volna, és elindulunk a birtok keleti oldala felé, az Emma által megadott útvonalon. Az őrségváltás két óra múlva esedékes, addig el kell tűnnünk az északi határon. Az utcán elcsípünk egy kóbor taxit, amiben átöltözünk, aztán újra és újra kocsit váltunk, amíg elérjük a menedékünket – És ha a doktornőt keresni fogják? – Bízzunk benne, hogy nem fogják… A fürdőszobaajtó halk szisszenéssel kinyílt, és mindketten Emma hangját hallották. – Russel! Tiszta a levegő! Siessetek!

A két fiatal a folyosón termett. Russel gyakorlott kézzel megszabadította a katonákat a fegyvereiktől, majd mindketten magukra öltötték az egyenruhát. A fejükre húzták a sisakot, és a kijárat felé rohantak. – Emma! – figyelmeztette Russel. – Az egérutat ismered. Ha kitör a balhé, gyere utánunk, és égess fel magad mögött minden hidat, beleértve a házat is! Rendben? – Mr. Blackwood, ne aggódj miattam! Hamarabb a házatokban leszek, mint ti… – kuncogott a számítógép. – Most azonban induljatok! A kinti őrszemek elindultak a ház felé! Mia szíve a fülében zakatolt, de tudta, eljött a szabadulás pillanata. – Jól vagy? – Russel kék szeme fürkészve mélyedt az övébe. – Igen. Csak nagyon izgulok… – Az jó. Én is – Megfogta a lány kezét, és belenyomta az egyik puskát, majd hadarva elmondta a legfontosabbakat. – Itt kell kibiztosítani, aztán lőhetsz, amennyi a csövön kifér… Rendben? – Éles töltény van benne? – Dehogy. A manipuraiak kábító lövedékeket használnak, ne parázz! Szóval, ha használnod kell, ne habozz! – Nem fogok! – Induljatok! – szólt Emma, és kinyitotta a bejárati ajtót, Mia és Russel kihúzták magukat, és kimasíroztak a kertbe. Napok óta tanulmányozták az odakint őrjáratozó katonák útvonalait, így pontosan tudták, merre kell menniük. Az apró kavicsok hangosan csikorogtak a bakancsuk talpa alatt, és a lány úgy érezte, mintha az éjszaka csendjében ez lenne a leghangosabb zaj. A szíve hevesen vert, de tudta, minden egyes lépéssel közelebb kerül a szabaduláshoz… Liamhez és az édesanyjához. Az út egy őrbódé mellett haladt el. Mia bízott benne, hogy senki nem fogja megállítani őket, de tévedett. Egy köpcös katona lépett ki az ajtaján, és a zseblámpájával az arcukba világított. – A doktornőt hol hagytátok? – kérdezte mogorván. – Valami terápiát tart a lánynak – felelte Russel, majd a férfira mordult. – Taylor, muszáj a szemembe világítanod?

– Bocs, haver, csak látni akartam, hányan vagytok! – Mégis, hányan lennénk? – Jó, rendben, ne haragudjatok! – hümmögte, és visszament az őrhelyére. Mia és Russel egyenletes léptekkel haladtak tovább az úton, zseblámpáikkal a földre világítva. A birtok fái lassan föléjük hajoltak, és elrejtették az alakjukat, mégsem beszéltek, hisz tudták, az éjszaka csendjében messzire hallatszana a hangjuk. Russel megfogta Mia kezét, ő pedig hálásan nézett rá. Egyre gyorsabban haladtak, hisz sejtették, nemsokára átlépik a birtokhatárt. Bár Manipurában nem volt divat a kerítés, Russel sejtette, hogy Talbot földjét valamilyen módon biztosan védik. Aztán meglátták. A fák között halvány derengés tűnt fel. Két méter magas fényfal húzódott az erdőben. – Ez nem látszott a térképen… – hümmögött Russel bosszúsan, és megállt a fal előtt. A táskájához kapott, és előhúzta a palmbookját. A tenyerében felvillanó, apró számítógépen Emma jelentkezett be. – Kijutottatok? – kérdezte izgatottan. – Elakadtunk. Fényfallal védik a birtok északi határát. Ezt sehol nem jelezte a rendszer. Hozzáférsz az áramkörökhöz? – Igen, Russel, hozzáférek, de kódolva van. Ezt a nyelvet nem ismerem. – Mutasd! A monitoron különös, szálkás írás tűnt fel, mire Russel elvigyorodott. – Hisz ezt én találtam ki. Az öregember alábecsül engem… – mormogta, majd villámgyorsan beírta a szükséges parancsokat. – Emma – szólt ismét a géphez. – Odabent mi a helyzet? – Semmi. A doktornő és a katonák alszanak. Nagyjából húsz perc múlva kezdenek el ébredezni. Ha tartjátok az irányt és a tempót, hamarosan eléritek az országutat! – Kösz, Emma! Otthon találkozunk! – mondta Russel, és megragadta Mia kezét. – Harminc másodperc múlva kikapcsol a fényfal egyik eleme. Ugyanennyi időnk van átjutni rajta.

Hosszabb időre nem merem kikapcsolni, nehogy vészjelzést adjon le a rendszer. – Jó – bólintott Mia. – Melyik elem az? – Itt, előttünk, valamelyik, plusz-mínusz húsz méterre. Felkészültél? – Igen! Egymás kezét szorongatva, megfeszített izmokkal lesték a zölden vibráló kerítést, amikor tőlük jobbra kialudt a hatodik panel. – Futás! – Russel nagyot rántott Mián. Lélekszakadva rohantak a sötét lyuk felé, és amikor odaértek, átvetődtek rajta. Alig értek át, a fényfal hiányzó része újra felvillant, és teljes pompájában világított tovább, mintha mi sem történt volna. Mia örömében Russel nyakába ugrott. – Király vagy! Russel elnevette magát, majd maga után húzta a lányt. – Nyomás, Mia! Mindjárt kitör a botrány!

(Manipura, Művész Negyed, 2222. Június 5.)

Eszelősen rohantak a fák között, amíg egy keskeny ösvényre értek, ami egy világoskék, csillámló járdához vezetett. Az út fölé kerek lámpások nyúltak, s nem messze tőlük, némán sikló elektromos autók suhantak el a belváros felé. Russel levette, és a zsákjába nyomta a sisakját, majd Miáét is. Letolta magáról a katonaruhát, és megigazította az alatta viselt fekete, elegáns, manipurai ruhát. Mia a doktornő csinos, lazacszínű ruháját és cipőjét viselte. Magabiztosan szaladt ki az útra, hiszen otthon volt. Jól ismerte a manipurai világot, így pillanatok alatt szerzett maguknak egy taxit. Beszálltak, és megadták a Tudományos körzet címét. Automata vezérlésre váltottak, majd kimerültén hátradőltek az ülésen. Az

áttetsző elektromos autó nesztelenül suhant a sötétben. A hangszórókból nyugtató klasszikus zene szólt, a levegő levendula illatú volt. Mia Russelre mosolygott, ő pedig a lányra, de nem szóltak egy szót sem. Még nem merték ünnepelni az oly hihetetlennek tűnő, törékeny kis szabadságukat. Az autó lassan megérkezett a kijelölt célállomáshoz. A Talbottól kapott, és tisztára mosott kreditekkel fizettek, majd másik autóba ültek. Ezt megismételték még egy tucatszor, míg végül gyalog folytatták az útjukat. Hajnalodott, s a nap egyre fényesebben ragyogott, mire a saját utcájukba értek. Rettenetesen kimerültek voltak. – Mindjárt ott vagyunk! – mondta lihegve Russel, és megfogta Mia kezét. – Gyere! Ne így találkozzunk először a szomszédainkkal! – Jó – pihegte a lány, és tovább futott Russellel. A tüdeje égett, és alig érezte a lábait, de tudta, már csak egy kicsit kell kibírnia. Az utca gyönyörű volt, igazi kertvárosi gyöngyszem. A világoskék járda fölé fehér törzsű, rózsaszín levelű, nemesített platánok nyúltak, s ahogy a magasban összenőtt a lombkoronájuk, az utca olyannak hatott, mintha egy virágokból szőtt alagút borult volna fölé. A csillámló járda két oldalán fehér, kőalakú lámpások világítottak, és ameddig a szem ellátott, ovális családi házak sorakoztak egymás mellett. Mind más színű volt, mint egy színes gyöngysor, és nem volt bennük egyetlen sarok vagy éles falfelület sem. – Ez valami feng shui kerület? . kérdezte kuncogva Mia, mire Russel bólintott. – A Művész Negyed… – felelte, miközben összevont szemöldökkel fürkészte a járda előtt világító, házszámokat jelölő táblákat. Kisvártatva megállt az egyik előtt. – Moon644222 – mormolta, majd elmosolyodott. – Megjöttünk, Mia! Russel beütötte a kódjukat a bejáratnál. Az ajtó némán kitárult előttük, majd miután beléptek az épületbe, bezárult. – Megcsináltuk! – kiáltott fel Mia, és a férfi nyakába ugrott.

– Megcsináltuk! – ujjongott ő is, és megkönnyebbülten ölelte magához a lányt. – Gondolod, észre sem vették, hogy eltűntünk? – kérdezte Mia, miután Russel letette a földre. – Nem hinném. Biztos, hogy kitört a balhé… – felelte Russel. – Majd megkérdezzük Emmát. – De mondd csak, hol a ruhás zsák? – Kidobtam az Egyetemi körzetnél, amikor kocsit váltottunk – mondta Mia. – A szemétmegsemmisítőbe. Nem maradt nyoma, hidd el! – Ó, ez jól Észre sem vettem. – Mert aludtál a kocsiban, amikor megálltunk a szemétlerakó mellett – mosolyodott el a lány. – Aludtam? – ásítozott Russel. – Pedig úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Menjünk, pihenjük ki magunkat! Bár…, ha már van egyházunk, fedezzük fel! – kacsintott a lányra. – Jó? – Jó! – Mia a régi fényében tündökölt, noha ő is rettenetesen elcsigázott volt. Körüljárták az alsó, majd a felső szintet, és nem győzték csodálni a karamellszínű, süppedős padlószőnyeget, a vajszínű, kényelmes ülőgarnitúrákat, és a ház aljában lévő, tágas teremgarázst. A szobák mindegyike ízlésesen volt berendezve, bár a személyes tárgyak hiányában még kicsit szállodahangulatuk volt. – Be kell rendezkednünk, amíg itt vagyunk – mondta Mia. – Ha valamelyik túlbuzgó szomszédunk átjön, látnia kell, hogy otthonosan élünk itt. – Mire gondolsz? – nézett körül Russel. – Tudod, néhány csecsebecsére innen-onnan. – Rendben, sort fogunk rá keríteni. Most viszont beszéljünk Emmával! Russel a nappaliból nyíló dolgozószobába ment, és bekapcsolta az asztallapba épített számítógépet. Az ujjai villámgyorsan söpörtek végig a klaviatúrán, amikor a hangszórókból egyszer csak felcsendült a jól ismert, mélyen búgó hang. – Isten hozott itthon, Mr. Blackwood!

– Ó, Emma! — Russel nagyot sóhajtva dőlt hátra a karosszékben. – Itt vagy hát! Nagyon hálásak vagyunk a segítségedért! – Kérlek, Russel. Nekem az a legfőbb feladatom, hogy vigyázzak rád! – Mi történt odaát? – Két órával azután, hogy elhagytátok a házat, a bent lévők ébredezni kezdtek. A doktornő hisztériás rohamot kapott, amikor feleszmélt, és rájött, hogy elvettétek a ruháit. A katonák kitámolyogtak, hogy segítséget hívjanak. Felgyújtottam a házat. Nem engedtem aktiválni az automata védelmi rendszert, sőt, tettem róla, hogy az elektromos vezetékek is felrobbanjanak. Talbot háza alig egy óra leforgása alatt porig égett. Mia és Russel egymásra néztek. – És a katonák? – Senki sem sérült meg, ha erre gondolsz. Rácsatlakoztam a katonák belső frekvenciájára, így végigkövettem az eseményeket. – Kerestek minket? – Igen. Talbot tajtékzott, amikor megtudta, mi történt… Körözést adott ki rátok a belső hálózaton, de mivel nincs rólatok egyetlen használható fénykép sem, csak személyleírás és az eltűnésetekkor viselt ruhátok alapján keresnek titeket. – És azóta mi történt? – Mivel mindent porig égettem, nem tudom. A belső vonalról ennyi információt tudtam elcsípni. Gondolom, estére a hírekből többet tudunk majd. – Rendben. Köszönöm Emma. Nagy voltál ma este! – Nagy? – Menő – mosolyodott el Russel. – Ó – felelte Emma. – Köszönöm! A bejárati ajtó szignálja hárfamuzsikaként zendült fel. – Ki lehet ez? – Mia ijedten nézett Russelre. – A csomagküldő szolgálat! – mondta Emma. – Ahogy kértétek, ruhákat rendeltem nektek még két nappal ezelőtt. Már ki van fizetve, csak át kell vennetek!

Russel megindult az ajtó felé, de Mia elkapta a karját. – Ne! Nagyon jellegzetes a hajad. Majd én! – mondta, majd kirohant a fürdőszobába, ledobta a ruháit, és magára csavart egy vajszínű törölközőt, egy másikat pedig a hajára tekert, akár egy turbánt, így nyitott ajtót. A futár egy fiatal férfi volt. Amint Mia ajtót nyitott, dülledt szemmel meredt a lány dekoltázsára, majd észbe kapott, és megköszörülte a torkát. – Öö… csomagja jött, ööö… Mrs. Barlow! Itt kell aláírni! Mia mosolyogva aláírta és visszaadta a digitális naplót, mire a férfi felkapta a méretes dobozt. – Hová tegyem? – kérdezte. – Csak az előszobába, kérem! A férfi megragadta a csomagot, és a hallként szolgáló, ovális szélfogóba vonszolta. – Itt jó lesz? – Köszönöm, igen! Mia kiengedte a futárt, majd bezárta maga mögött az ajtót, aztán megragadta a dobozt, és a nappaliba cibálta. – Na, milyen voltam? – kérdezte büszkén. – Láttál a bejárati kamerán át? – Aha – hümmögött Russel. – Jól nyomtad. A csávónak majdnem kiugrott a szeme, úgy bámulta a melledet. Mia feljebb húzta magán a törölközőt. – Hisz épp ez volt a cél! Hogy ne engem bámuljon, hanem a mellemet! Russel elnevette magát. – Sikerült. Szerencsétlen barom majdnem elzuhant a lépcsőn, úgy botorkált vissza a kocsijáig! Mia is felderült. – Azért ennyire nem vagyok nagy szám, de elterelésnek jó volt, ugye? – Hát, remélem, a továbbiakban más ötleted is van az álcázásra – hümmögte Russel, miközben nekiállt, és kinyitotta a doboz fedelét.

– Ó, mennyi-mennyi szépség! – térdelt a csomag mellé Mia, és elégedetten nyúlt a selyempapírba csomagolt női ruhák felé. Finom, elegáns darabok voltak, sokkal divatosabbak, mint amilyeneket valaha is viselt. – Tetszenek? – sandított rá Russel. – Még sosem láttam ilyen gyönyörűeket! – sóhajtott fel Mia. – Ezeket tényleg nekem vetted? – Igen. Jók lesznek? De Mia csak ücsörgött a ruhák előtt, mint egy kisgyerek, aki hirtelenjében azt sem tudja, melyik kincséhez kapjon. Russel mellé térdelt, és megcirógatta az arcát. – Valami rossz emlék? Mia szégyenlősen elmosolyodott, de a férfi látta, hogy a szemében szomorúság bujkál. – Kavarognak bennem az érzések… Tudod, nekem sosem voltak ilyen szép dolgaim. Apám… vagyis a nevelőapám… nem engedte meg, hogy ilyesmit viseljek. A ruhákat az emberek Manipurában alanyi jogon kapják, de a különleges, márkás darabok súlyos kreditpontokba kerülnek. Van, aki megengedheti ezt magának, és van, aki nem. Mi megengedhettük volna, hiszen tehetős családnak számítottunk, de apám azt mondta nem érdemlem meg, hogy jólétben éljek. – Miért? – Ő nem olyan gyerekről álmodott, mint amilyen én voltam. Én pedig hiába igyekeztem, hiába küzdöttem a szeretetéért, az elismeréséért, sosem tudtam elérni, hogy akár egy jó szót, egy mosolyt kicsikarjak belőle. Russel átölelte Miát, és megcsókolta a haját. – Hát, én igyekeztem mindenből a legszebbet választani neked – mondta nagyot sóhajtva. – Tudom, ez nem kárpótol a gyerekként elszenvedett sérelmeidért és a sok-sok bánatodért, de bízom benne, hogy örömmel fogod viselni őket. Mia Russelhez bújt. – Nagyon szépen köszönöm! – suttogta, és a férfi érezte, mennyire meghatja Miát az érzés, hogy törődik vele, és figyel rá.

– Nagyon boldoggá tettél… Ez… egy valódi kincsesláda. Pedig csak álcáznunk kellett volna magunkat. Russel elmosolyodott. – Mondd, mi jobb álcázás van ennél? Jólétben élhetünk a vénember vagyonából, amíg lecsitulnak odakint a kedélyek, és utána sem szökött bűnözőként távozunk innen, hanem szabad polgárokként. Ha pedig beválik a tervem, akár vissza is jöhetünk, amikor csak akarunk. – Nem hiszem, hogy Liam valaha is itt szeretne élni – jegyezte meg Mia halkan. – És én is boldogabb vagyok már nálatok, azt hiszem. – De hisz itt születtél! Eddig ez volt az otthonod! Nem hiányzik Manipura? – Nem hálátlanságból mondom ezt, félre ne érts! – szabadkozott a lány. – Manipura a mai napig lenyűgöz a maga tökéletes szépségével. De magányos voltam itt és boldogtalan. Odakint minden olyan más. Az emberek figyelnek egymásra. Őszinték a mosolyok, igazak a szavak. Itt minden délibáb. Az emberek el vannak telve maguktól, önző módon élnek. Mindenki azon dolgozik, hogy a rezgésszintjét egyre feljebb és feljebb emelje, és minél nagyobb, különleges aurát növesszen maga köré… De közben elfelejtik, mi a lélek legfőbb feladata. Elfelejtik, miért vagyunk itt, és mitől vagyunk igazán jók. Ez egy hamis világ, Russel. Hidd el, a vakító fényesség mögött sötét titkok lappanganak. – Mire gondolsz? – Az emberi természet szélsőséges – Mia hangja furcsán megremegett. – Hidd el, nem igaz, hogy itt mindenki tökéletes. A legtöbben megtanultuk palástolni a gyengeségeinket. De amíg nekem például a szenvedélyes természetem és a szókimondás a gyarlóságom, addig másoknak sokkal szégyenletesebb bűneik lehetnek. De mivel a csakraharmonizáló segélyhelyek eltüntetik az aurában megjelenő szégyenfoltokat, így Manipura utcáin csak hibátlan polgárokat láthatsz… – Veszélyesen hangzik – hümmögött Russel.

– Az is – bólintott Mia. – Hiszen, míg odakint a legtöbb emberről fél perc alatt leveszed, mire számíthatsz tőle, idebent nem látod, kivel állsz szemben. – Azért annyi pszichopata csak nem szaladgál Manipura utcáin? – Hát, Ruby esete azt mutatja, hogy idebent sem kevésbé veszélyes az élet, mint a falon túl – sóhajtott a lány. – Csak itt annyival rosszabb a helyzet, hogy ha valakinek megvannak a kapcsolatai, elsikálják a piszkos ügyleteit. Odakint szemet szemért alapon a rosszak meglakolnak. Itt legfeljebb a kintiek vagy a szegények járnak pórul. A gazdagok nemigen… – Van egy tervem – mondta Russel. – Kampányfilmet akarok készíteni, amiben megmutatom a falon túli, és a benti világot. Magam mellé akarom állítani az embereket. Úgy döntöttem, kormányzó leszek. Kiütöm Grahamet a nyeregből. – Hű! Alig jutok szóhoz! – lelkendezett Mia. – Ez szenzációs ötlet! – Álnéven fogok kampányolni, egészen addig, amíg a táborom annyira megerősödik, hogy együttes erővel el tudjuk söpörni Grahaméket. Persze, ehhez Liamék is kellenek. Ki kell iktatnunk Talbotot és a manipurai katonaságot, mert ők jelentik Graham legfőbb támogatóerejét. – Erről beszélt Doktor Cohen is. Azt mondta, csak így lehet helyreállítani az egyensúlyt. Russel felsóhajtott. – Hát, kemény menet lesz, de végig kell csinálnunk. Sokkal szebb hellyé válik a világ, ha sikerrel járunk! Mia rajongva nézett Russelre. – Engem máris megvettél! Mindenben a segítségedre leszek. Blackwood kormányzó! A ténykedésemet pedig azzal kezdeni, hogy hozok neked valamit, amit nagyra fogsz értékelni! – Hú, ez nagyon titokzatosan hangzik… Mégis, mit? – Kozmetikumokat veszek, amikkel egy kicsit megváltoztatjuk magunkat – mondta sejtelmesen a lány.

– Hát, én nem fogom sminkelni magam, vagy ilyesmi… – mormogta Russel. – Inkább vegyél nekem néhány trendi sapkát, azt elfelejtettem rendelni. – Bízz bennem, kérlek! — mondta Mia, majd egy kisebb csomagnyi ruhával kiviharzott a fürdőszobába. Nem sokkal később útra készen jött vissza. Krémszínű, lágy esésű selyemnadrágot és blúzt viselt, felette ugyanolyan anyagból készült kabátkát, a lábán puha papucscipőt. A haját a tarkójára kontyozta, benne parányi gyöngyök csillogtak. Az aurája mályvaszínben hullámzott körülötte. – Azt a mindenit… – hüledezett Russel. – Gyönyörű vagy! Mia elmosolyodott. – Köszönöm. Akkor nem fognak felismerni? – Hát, úgy nézel ki, mint egy nagyon jómódú, nagyon csinos, roppant előkelő lány… De az arcod azért még a konty ellenére is nagyon miás. – Ezért megyek el sminkcuccokért. Jó? – Ne menjek veled? – Ne. Ne aggódj miattam, otthonosan mozgok a manipurai boltokban. – Vidd ezt magaddal! – nyújtott felé a férfi egy parányi telefont. Csak egy számot tápláltam bele. Ha baj van, azonnal hívj, rendben? – Köszönöm! – mondta Mia, és lábujjhegyre állt, hogy arcon csókolja Russelt. – És nem csak a ruhákat, hanem, hogy kiszabadítottál, és hogy így vigyázol rám. Nagyon hálás vagyok neked! – Most már te is a családunk része vagy! – ölelte át Russel. – A bátyám legféltettebb kincse vagy. Még szép, hogy vigyázok rád! Mia kisétált az utcára, és leintette az első arra járó taxit, majd elautózott a közelben lévő bevásárlóközpontba. Bár ezen a környéken még nem járt, gyorsan kiismerte magát az üzletekben, így hamar megvett mindent, amire szükségük volt. Nem csak kozmetikumokat, de ételeket is vásárolt, és egy apró meglepetést Russelnek.

A pénztárnál rezzenéstelen arccal fizetett, de azért a szíve hevesen vert. Aggódott, mi van, ha a kártyája esetleg érvénytelen, vagy rájöttek már, ki rabolta el Talbot kreditjeit. De a kártyakezelő automata rá sem hederített, és alighogy Mia fizetett, a következő vásárlóhoz fordult. A lány bepakolt a kocsiba, és meg sem állt hazáig. A bejáratnál felmarkolta a zsákokat, és mindent becipelt az előtérbe. – Russel! – kiáltott be az ajtórésen lihegve. – Megjöttem! – Ó, Mia! Miért cipekedsz? Miért nem vártad meg, hogy kimenjek eléd? – Russel fogta a csomagokat, és az étkezőben az asztalra tette. – Mi ez a sok holmi? Téglákat vettél? – Dehogy! – a lány kuncogott. – Csak ennivalót, és egy csomó varázsholmit – Varázsholmit? – Russel kíváncsian nézegette a szatyrokat. – Na, ide süss, mit hoztam neked! – mondta Mia, és elővett egy parányi dobozt. – Eljegyzel? – nézett rá Russel. Mia csilingelve kacagott. – Ez nem gyűrű, hanem egy szérum! – Szérum? Nem vagyok elég izmos? De a lány csak nevetett. – Jaj, ne csináld már! Ez egy hajnövesztő szérum. – Hogy mi??? Mia hahotázott. – Ahogy mondom. Manipurában nincs lehetetlen… – folytatta mosolyogva. – Többféle hajnövesztő szérum létezik, attól függően, milyen hosszú hajra vágyik az ember. Így aztán, ha valakinek nincs türelme kivárni, hogy évek alatt megnőjön a haja, vagy egy-egy különleges alkalomra más frizurát szeretne, mint amilyen éppen a fején van, ezt a szérumot használja. Különféle hosszra valót lehet kapni. Közepes erősségűt vettem. – Te jó Ég! – nézett rá Russel. – És te ezt a fejemre akarod kenni? – Russ, mindenki egy kopaszra borotvált férfit keres… Ha hosszú hajad lesz, és mondjuk egy kis szakállad, nagyon más lesz az arcod. Senki sem fog felismerni…

– Hú, Mia, hát ez elég meredeknek tűnik! De logikus, amit mondasz. Ugyanakkor nem láttam még hosszú hajú férfiakat Manipurában. – Mert nem éltél még itt eleget. Akadnak hosszú hajú férfiak, csak mind összefogják a hajukat. Senki nem jár úgy, mint mondjuk Dylan. Pedig neki milyen gyönyörű haja van… – Hát, jó! – egyezett bele Russel. – Ezen ne múljon a biztonságunk. És senki nem szállt rád? Nem volt baj? Nem követtek? – Dehogy! Minden rendben volt! – felelte Mia. – Akkor rád kenhetem? – Hajrá… Mia kinyitotta a fémdobozkát, kivette belőle az ampullát, majd a benne lévő zselét a tenyerére nyomta, és az egészet finoman Russel milliméteresre borotvált hajára kente. Ezután kezet mosott, és leült a férfival szemben. – Vigyázz… – dörmögte Russel. – Nehogy aztán a tenyeredből is kinőjön a haj! Mia szeme csíkká keskenyedett, úgy nevetett. – Jaj, ne mondj ilyeneket! A tenyeremben nincsenek haj hagymák. Nincs mit serkentsen a szérum! – ám eztán elcsendesedett, és elkerekedett szemmel nézett a zselé alatt életre kelő hajtincsekre. Mert bizony, a szérum hatni kezdett, és Russel haja szemmel látható növekedésnek indult. Világosbarna, göndör tincsek elevenedtek meg a feje tetején, majd egyre nőttek és ahogy a súlyuknál fogva kinyúltak, laza, hullámokban Russel arca köré rendeződtek, és egészen a válláig leértek. – Zsibbad a fejem – jegyezte meg Russel tettetett flegmasággal, de a szeme vidáman csillogott. Mia azonban csak nézte az életre kelt csodát, majd amikor a hajnövekedés megállt, összecsapta a kezét. – Úristen, de szép lettél! – kiáltotta, majd megfogta Russel kezét, és maga után rángatta. – Gyere gyorsan! Ezt látnod kell! Úgy nézel ki, mint Jézus!

– Jaj, Mia, ne túlozzál! – dörmögött Russel, de amikor a fürdőszobába értek, a tükörből egy vadidegen férfi nézett rá vissza. – Te jó ég… – hümmögött, és jobbra-balra fordította a fejét. – Frankón nem ismerek magamra! Mia felnevetett. – Na, látod! Mondtam, hogy nagyon tuti lesz! – Hát, mit mondjak? – Russel farkasszemet nézett önmagával. – Valóban nagyon hatékony ez a cucc. És most már manipurainak nézek ki? – Majdnem. De a bőröd még nagyon barna. Kivilágosíthatom egy picit? – Ááá, púderrel vagy valami hasonló rémséggel? Azt nagyon nem szeretném – fintorgott a férfi, – Nem. Ez egy olaj. Bekened magad és lezuhanyozol, ennyi az egész. Szép világos lesz utána a bőröd. Vagyis…, ezt nem így akartam mondani – javította ki magát. – Nekem nagyon tetszik a ti napbarnította bőrötök. Sokkal szebb, mint a mi sápkóros, béna bőrünk – folytatta pirulva. – Ne haragudj, nem akartam otromba lenni! Russel megcirógatta az arcát. – Jaj, Mia, te aztán minden vagy, csak otromba nem. Ne szabadkozz így! – azzal fogta az olajat, és megadóan sóhajtott. – Akkor nemsoká jövök, csak kifehéredek… Amíg Russel lezuhanyozott, Mia a másik fürdőszobába ment, és a pultra tette a sminkholmikkal teli nesszeszert. Lágy ívű szemöldökét megerősítette, aztán ezüstszínű szemhéjpúderrel és tussal erősen besatírozta a szemét, óvatos mozdulatokkal sminkelt, mivel tartós festékeket vásárolt, amikről jól tudta, hetekig is fent maradnak anélkül, hogy elkenődnének, vagy egy picit is megkopnának. A bőrére nem kent semmit, csak a szempilláit húzta át fekete spirállal. A szájára vérvörös rúzst kent, amitől teltebbnek hatottak az ajkai, végül új, komolyabb kontyot fésült magának. A haját elöl elválasztotta és a füle mögé hajtotta, végül kiválasztott egy hosszú, gyöngyökből álló fülbevalót.

– No, most már fehér vagyok, és hosszú hajú – hallotta Russel hangját a folyosóról, így elé sietett, hogy lássa, hogyan sikerült a fehérítés. – Mia? Te jó Isten… – Russel megtorpant az ajtó előtt. – Túl sok lett? – állt meg hirtelen ő is, és zavarában az arcához kapott. – Még le tudom törölni… – Russel azonban megfogta a csuklóját. – Dehogy sok! Nehogy letöröld! Nem azért mondtam. Vagyis azt sem tudom, mit mondtam. Elképesztően nézel ki a szó legpozitívabb értelmében. Liam szíve ki fog ugrani a helyéről, ha így meglát. – Tényleg? – kérdezte irulva-pirulva a lány, és az aurájában rózsaszín virágok nyíltak a szíve táján. – Tényleg – felelte Russel. – Ezzel a sminkkel idősebbnek nézel ki. Igazán jól áll neked! – Neked is a fehérség – mosolyodott el Mia, mire Russel felnevetett. – Hát, ezek után örülhetünk, ha az otthoniak megismernek bennünket! – Mr. Blackwood! – szakította őket félbe Emma hangja. – Vendégeitek érkeznek. A baloldali szomszédaitok azok. Mr. és Mrs. Banks. A férfi, Stephen Banks elismert fotós, a nő, Sarah, pedig szobrász. A művei a Tudományos körzetben vannak kiállítva. A leghíresebb szobra a Vízfakasztó tündér, ami a Központi Kórház előtt látható. – Köszi, Emma! – mondták egyszerre, és egymásra sandítottak. – Mit akarhatnak? – suttogta Mia. – Nem tudom, össze kéne fognom a hajam, nem? Nem vagyok már zselés? – nézett rá izgatottan Russel. – Nem. Csöpög belőle a víz, és csak egy törölköző van rajtad. Ez így természetes. Talán csak be akarnak mutatkozni – találgatott Mia. – A doboz? – Nyugi, bepakoltam mindent a gardróbba! A hárfazene felcsendült, a szomszédok megérkeztek. Russel és Mia az ajtóhoz léptek, és kinyitották.

Magas, copfos, kecskeszakállas férfi állt a küszöbön. Rikító piros nadrágot és lila inget viselt. A mellkasán jókora, ékkövekkel kirakott kulcs lógott, körülötte napsárga aura ragyogott. Mellette talpig kiwizöldben egy szőke, duci nő mosolygott rájuk. Felnyírt, oldalra fésült haja volt, a tincsei szinte fehérek voltak, akárcsak a fogai. A száját tulipirosra festette, a szempilláit narancs színűre. A tekintete meleg volt, nem csak a barna írisze miatt, hanem a belőle áradó barátságosság miatt. Körülötte lila aura lebegett, amitől még élesebbnek hatott a testére feszülő, elegáns, zöld ruha, dús idomai mégsem voltak közönségesek. – Isten hozta Önöket a Negyedben! – szólalt meg a nő, és feléjük nyújtotta a kezét. A körmei narancsszínűek voltak, és strasszkövek díszítették a kézfejét. – Mrs. Banks vagyok, de szólítsanak csak Sarahnak! Ő a férjem, Stephen. A szomszédban lakunk, jobbra az első házban. – Russel Barlow és a feleségem, Mia! – Ó, elnézést, látom, épp a zuhany alól rángattuk ki! – szabadkozott a nő. – Semmi gond. Úgyis azt terveztük Miával, hogy estefelé végigjárjuk a szomszédokat, és bemutatkozunk – magyarázta Russel. – Tudja, csak tegnap költöztünk be, és még nem végeztünk a pakolással. Egy csomó mindent nem vettünk még meg, és nem sokat aludtunk az éjjel… – Akkor épp a legjobbkor érkeztünk! – kacsintott rájuk a férfi. – Holnap ugyanis szomszédolást tartunk. Tudják, ilyenkor összejövünk valamelyikünknél, és eszünk-iszunk, fürdünk, táncolunk, jókat beszélgetünk. Mindenki ott lesz az utcából, és nagyon kíváncsiak magukra. Boldogok lennénk, ha csatlakoznának! Legalább nem kell végigjárniuk az összes házat, egy este alatt megismerkedhetnek mindenkivel. Mia megborzongott a gondolattól, hogy manipuraiak közé kell merészkedniük a frissen elkészült álcájukkal, ahelyett hogy csendben lapítanának. Russel éles szeme kiszúrta ezt, és átkarolta Mia vállát, úgy válaszolt Mr. Banksnek.

– Köszönjük a meghívást, Stephen! Mindenképp ott leszünk! – Jaj, de jó! – lelkendezett Mrs. Banks. – Délután hattól érkeznek a vendégek, de a vacsorát csak nyolc körül tálaljuk. Képzeljék, igazi, kinti ételt eszünk majd. Ettek már ilyesmit? – Kinti ételt? – Russel úgy tett, mintha fogalma sem lett volna, miről beszélnek. – Igen. Tudják, néhány hónapja felfogadtunk két lányt, ők főznek ránk eredeti, hamisítatlan, vad fogásokat, sütnek házikenyeret és megannyi különleges finomságot. – Ó – mondta Mia, mire a nő felkacagott. – Hát, még ha megkóstolja! – Ez igazán remekül hangzik! – mosolyodott rá Russel, mire Mr. Banks belekarolt a feleségébe. – Gyere, szívem, hagyjuk őket készülődni. Még a végén megfázik a fiatalember itt vizesen. – Jó, jó, Stephen, igazad van! – mondta a nő, miközben lehajolt, és egy áttetsző üvegdobozt nyújtott Mia felé. – Ezt a bejárónőnkkel süttettem maguknak. Fánkok vannak benne. Igazi lisztből! – Nagyon kedves öntől, Sarah! – Russel az előzőnél is szívélyesebben mosolygott a nőre, mire az kipirulva folytatta. – És még annyi, hogy kérem, hozzanak magukkal fürdőruhát, jó? Majd meglátják, különlegesen szép medencénk van. Kár lenne kihagyniuk! – Tegeződhetnénk? – kérdezte közben Mr. Banks, miközben Miát méregette. – Ti még olyan fiatalok vagytok – érces hangján felröhögött. – És azért még mi sem vagyunk olyan vének, nem, szívem? – Természetesen, tegeződjünk! – bólintott Russel. – Még egyszer, köszönjük a meghívást! Ott leszünk! – Nagyon várunk titeket! – trillázott Mrs. Banks, majd a párocska végre kisétált a rózsaszín fákkal borított utcára, és eltűntek a szomszédos pázsiton. Miután becsukódott az ajtó, Mia a falnak támaszkodott. Kimerült volt, és izgatott.

– Mi lesz így, Russel? – Hát, úgy tűnik, bulizni megyünk… – kacsintott rá a férfi. – De jó ötlet ez? És mi van, ha… Russel a mutatóujját Mia ajkára tette. – Ne parázz már annyit! Odamegyünk, jól érezzük magunkat, és kész. Megismernek, megnéznek, nem leszünk többé érdekesek. Ha nem mennénk el, mindenki azon tanakodna, vajon miért nem fogadtuk el a meghívást. Kik vagyunk? Milyenek vagyunk? Miért vagyunk ilyen megközelíthetetlenek? – Gondolod, ilyen egyszerű az egész? – kérdezte Mia aggódva. – Igen. De miért sokkol ez ennyire téged? – Nem tudom. Nem vagyok társasági lény. Nehezen oldódok fel, és most épp szökésben vagyok… – Ahogy én is – nevetett fel Russel. – De veled ellentétben, én kinti bunkó vagyok. Sokkal több okom lehetne, hogy féljek, hiszen könnyen elszólhatom magam. – Ugyan, Russ – ölelte át a lány a férfi derekát. – Ne beszélj így! Te nem vagy bunkó! A legokosabb, legédesebb pasi vagy akivel valaha is találkoztam! Es nem fogod elszólni magad megfontolt vagy, és vág az eszed, mint a zsilettpenge. Én viszont hebehurgya vagyok, és ha iszom, teljesen meggárgyulok. – Meggárgyulsz? – nevetett Russel. – Hülye leszek – magyarázta Mia. – Hülyéket beszélek és körön kívül kerülök. Nem bírom a piát. – Hát, akkor majd nem iszol, jó? – Jó. És ez az úszás… Nincs is fürdőruhánk! – Akkor holnap majd veszünk. Ne görcsölj már ennyit mindenen, jó? Most dőljünk le, és aludjuk ki magunkat, mert teljesen KO vagyok, reggel pedig megbeszéljük, hogyan tovább! – Legyen így! – hümmögött Mia. – Csinálok neked vacsorát, jó? Russel a kezében szorongatott üvegdobozra mutatott. – Fánkok?

Mia elmosolyodott. – Hát, jó…

Sötét álmok (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 5-6.)

Stella Blackwood nagyot szippantott a falon túli levegőből, és a megkönnyebbüléstől megremegett a gyomra. Vagy a félelemtől? Mutánsok vannak idekint – suttogta egy rémült hangocska a fejében. – Nem lett volna jobb kivárni, amíg kitisztul a terep? Nem, hisz akkor Ryan újra megtette volna velem… Beleborzongott, ahogy felidézte magában a pillanatot, amikor Ryan a földre teperte, és megerőszakolta. Összefogta magán a bő, fekete overált, és egyszeriben különösen nyomorultnak érezte magát. Haza kell jutnom valahogy… – határozta el magában, és óvatosan az ösvényre lépett. Halkan, lopakodva indult a fák közé, és egyre fülelt. Amint zajt hallott, megdermedt, és mozdulatlan maradt.

Így igencsak lassan, de a körülményekhez képest biztonságosan haladt egyre beljebb, a rengetegbe. Túl sokáig tart így az út hazáig – döbbent rá az ösvény egy harmadánál, amikor a nap ereszkedni kezdett a hegyek mögött. Istenem, nem maradhatok itt, miután bealkonyodik! A szíve egyre zaklatottabban dübörgött, amikor ráébredt erre. Meggondolatlanul nekivágott az erdőnek. Felmarkolt a földről egy jókora, éles végű botot, és azzal ment tovább. A levegő azonban egyre hűvösebbé vált, a korábban aranyszínű erdő fényei elhalványodtak. Apránként sötétség borult a fákra, és csak a növényzet kék derengése mutatott utat a lánynak. Az erdő mélyéből vadállati üvöltés harsant fel, majd több is, és Stella hátán végigfutott a hideg. El kell rejtőznöm! – gondolta dermedten. Felnézett a fákra, és kiválasztotta a legterebélyesebbet. Előtte azonban az összes környező fához odaszaladt, és hozzájuk dörgölőzött, hogy a ruhája illata ne csak egy törzsön érződjön. Villámgyorsan felkapaszkodott az alsó ágakra, majd felhúzta magát, és feljebb mászott. A fa ágai vaskosak és masszívak voltak, így könnyen haladt, ugyanakkor jól tudta, nagyon magasra kell mennie, hogy a dögök ne vegyék észre. Stella így is félt, hogy a mutánsok kiszagolják, de bízott benne, hogy a többi fa, és a városból idevezető nyomok megzavarják a vadállatokat. Reszkető kézzel kapaszkodott a fa tetejére, a sűrű, vékony ágak közé, és olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. A vadállati üvöltés egyre közelebbről hallatszott, és Stellának elakadt a lélegzete. A félelem szinte megbénította. Az arcát a karjai közé temette, és bár maga sem tudta, hogyan kell, imádkozni kezdett. Istenem… Tudom, hogy nem érdemlem meg, de kérlek, segíts meg! Küldj valakit, aki kimenekít ebből a lehetetlen helyzetből! Kérlek, add, hogy ne ilyen szörnyű halállal érjen véget az életem! A mutánsok azonban egyre közeledtek, és a hátborzongató üvöltéstől a lány ereiben megfagyott a vér. Felrémlett előtte Ruby

holtteste, ahogy a dögök egymással acsarkodva marcangolják, és újra látta a vörösen villogó szemüket és pengeéles fogaikat… A mutánsok döngő léptei egyre közeledtek, és a lány szíve majd kiugrott a helyéből. Meg kell nyugodnom! – figyelmeztette magát. Azonnal meg kell nyugodnom! Mélyen magába szívta a levegőt, és igyekezett valami megnyugtató dologra gondolni. A szülei azonban meghaltak, rájuk nem gondolhatott. Liam jutott eszébe, majd Dylan, de ettől csak még rosszabbul érezte magát. Mindennek vége – gondolta, amikor meghallotta, hogy a dögök elérték az alatta elterülő cserjéket. Ki fogják szagolni a félelmemet. A fa tetején is érezte a mutánsok semmihez sem fogható, vadállati bűzét, és görcsösen markolta a vékony gallyakat maga körül, összeszorította a száját, és hogy elterelje a figyelmét a megállíthatatlanul közelgő végről, gondolatban egy kedves gyermekdalt kezdett el dúdolni. „Volt nekem egyszer egy kis bolhám, mert ez a kedvenc állatom. Nagy lila masni volt a torkán, így szökött el egy szép napon. Nagy bánat ez az én szívemnek, megkérem önöket, ha ráérnek, A nagy, lila masnit küldjék vissza, Ám, de a bolhát tartsák meg!” Stella a rettegés okozta sokktól önkívületi állapotba került. Lehunyta a szemét, és befogta a fülét. Nem hallotta a fák alatt eldörrenő puskákat, sem a mutánsok velőtrázó ordítását. A közelbe érő vadászok kíméletlenül irtották a dögöket. A torkolattűztől úgy tűnt, csillaghullás van odalent, pedig csak Liam, Dylan és Mason voltak azok. A lovaik példátlan fegyelmezettséggel tűrték a mutánsokkal való közelharcot, mégis, egy óvatlan pillanatban Masont

lesodorta az egyik dög, és egyetlen csapással lemarta a lova fejét, majd szaggatni kezdte szegény pára testét. Liam azonnal a barátja után nyúlt, és felrántotta maga mögé. – A fegyvered? – szólt hátra a hangzavarban. – Nyugi, megvan – hadarta a szőke férfi, és golyózáport zúdított az oldalról rájuk törő dögökre. – Életemben nem láttam még ennyit… Honnan jöttek ezek? – A szomszédból… – mormogta Liam. – Az a gyanúm, nem csak a 268-as körzetet etették be ezek a szemetek. Kissé távolabbról Dylan vágtatott feléjük. Ő csak egy golyót szánt minden egyes dögre, de mind betalált, egyenesen a homlokuk közepébe. – Dylan, te már-már sportlövész vagy… – röhögött fel Mason, látva, hogy az indián nem pazarolja a töltényeket. – És ha nem találod el őket? – De eltalálom… – mosolyodott el az indián. – Nem látod? Mason megrázta a fejét. – Hihetetlenek vagytok ti ketten. Az ádáz küzdelem lassan véget ért. A fegyverek ereje és a vadászok rutinja győzedelmeskedett. Az erdőre lassan csend borult. Liam komor arccal járta végig a környéket, míg Mason ellenőrizte a Manipurából idevezető ösvényt. – Semmi – mondta csüggedten, amikor visszatért. – Nem találtam meg Stella nyomát. – Én sem – dörmögte Liam. – Pedig erre kellett, hogy jöjjön. – Erre is jött – hümmögött Dylan, és egy apró lábnyomra mutatott a saras erdei ösvényen. Az éjjellátó szemüvegükben mindannyian látták a keskeny, manipurai cipő lenyomatát. – Aztán körben ment… erre. Liam életkedve visszatérni látszott. – Felmászott volna az egyik fára? Bár az UV-szűrős üvegen át jól láttak a sötétben, a kéken derengő fák hatalmas lombkoronájában nem észleltek mozgást, így fogalmuk sem volt, melyiken keressék a lányt.

– Ha fent lenne, feltűnt volna neki, hogy itt vagyunk, nem? – Mason csalódottan nézett a társaira. – Nem akarlak leforrázni titeket, de nem lehet, hogy… – Nem! – dörrentek rá egyszerre. – Itt kell lennie valahol. Holttestet nem találtunk, tehát biztosan életben maradt! Időben értünk ide! – bizonygatta Liam, noha maga is tudta, ha a dögöt elkapták a húgát, hírmondó sem maradt belőle. – Az a karó nem magától került oda! – az indián szúrós szemmel méregette az egyik fa törzsének támasztott botot amit Stella a nagy riadalomban odalent hagyott. – Körülnézek odafent! – Rendben! – bólintott Liam. – Addig biztosítjuk a terepet. Ha gond van, maradjatok fent, amíg elcsitul a helyzet! – Oké! Dylan felhúzta magát a legalsó ágra, majd akár egy ragadozó, néma csendben haladt felfelé, a dús lombkoronában. A fa háromnegyedénél járhatott, amikor megállt egy pillanatra. Nem létezik, hogy Stella képes lett volna ilyen magasra mászni – gondolta csüggedten. Sosem bírta igazán a magasságot… Lehunyta a szemét. De, itt kell lennie, ő támasztotta a fa törzsének azt a botot Félelmében nem nézte, milyen magasra mászik. Itt kell lennie! Felnézett a csúcsra, és az éjjellátó lencséjében halvány narancssárga, testhőt jelző derengést vélt felfedezni. Tovább mászott, egészen a sűrű, csillag alakban elhelyezkedő ágacskákig, amelyek között Stella gubbasztott. Dylan szíve heves száguldásba kezdett örömében, amikor megpillantotta a riadt kölyökként összekuporodott lányt. Óvatosan megérintette a karját, nehogy megijessze, ám Stella felsikított rémületében, és a sötétben ütni-vágni kezdte a támadónak vélt megmentőjét. – Cssss! Nyugodj meg! – A férfi finoman fogta le a felé lendülő öklöket, és magához húzta a lányt. – Én vagyok az, Dylan! A bátyád és Mason odalent várnak ránk. Kiirtottuk a dögöket, nincs mitől félned!

A szőke lány minden ízében reszketett. Hirtelen fel sem tudta fogni, mi történt vele. – Meghaltam? Ezek szerint mind meghaltunk? – motyogta erőtlenül. Dylan a két kezébe fogta a lány arcát. – Nem, Stella, senki nem halt meg! Liam és én nemrég értünk csak haza. – És a film? – a lány a könnyeivel küszködött. – Az a film, amin széttépnek titeket a mutánsok? – Sikerült meglépnünk a dögök elől. Nem minket láttatok azokon a filmkockákon! Stella elsírta magát, Dylan pedig nem beszélt többet. Átölelte a lányt, és csak simogatta a hátát, amíg érezte, hogy a testében alábbhagy a remegés. – Liam! – kiáltott le a lombkoronából, miközben Stella derekára egy biztosítókötelet hurkolt. – Megtaláltam! Jól van! Hallod? Lentről elégedett kurjantások hallatszottak, mire a lányhoz fordult. – Gyere! – mondta Stellának –, leviszlek innen! A lány bólintott, mire ereszkedni kezdtek. Az indián ment elöl, figyelmesen segítve őt, Stella pedig kimerülten kapaszkodott lefelé, ágról-ágra. Végül Dylan a fűre ugrott, és felé nyújtotta a karját, ám ő nem mozdult. Görcsösen markolta a vastag törzset, és megrázta a fejét. – Nem tudok… – nyögte ki fogvacogva. – Ne szórakozz, hugi! – kiáltott felé Liam. – Nem is vagy magasan. Gyere, elkaplak! Ám ő nem mozdult. Liam feszülten nézett a barátjára. – Mi baja van? Dylan összevonta a szemöldökét. – Sokkot kapott… – mormolta, majd a fához lépett, felhúzta magát a lány mellé, és lefejtette Stella ujjait az ágról. – Ne félj, a bátyád elkap! – mondta, és a lány szemére húzta az éjjellátót. –

Látod? Ott vár! Ép és egészséges. Elrugaszkodsz, és a karjába érkezel. Vége a rémálomnak… Rendben? Stella azonban lehúzta magáról a szemüveget, és keservesen sírva fakadt. – Mi van veled, Stella? – Liam türelmetlenül nézett a lányra, aztán az indiánra. – Gyertek már le! Nem tudhatjuk, hogy nem ólálkodik-e a közelben még egy horda. Tiszta vér az erdő. Tűnjünk már el innen! Dylan tudta, hogy nem várhatnak tovább. Megfogta a lány csuklóját, és lelógatta a fáról, majd elengedte, így a szőkeség épp a bátyja karjába esett, ő pedig mellettük ért földet. – Istenem, hugi! – ölelte át Liam a lányt. – Hogy tehettél ilyet? Hogy mehettél sötétedés előtt az erdőbe? Stella úgy bújt hozzá, mint egy kisgyermek. – Haza akartam jönni – felelte hüppögve. – Mindenáron. – Összevesztetek azzal a gyökérrel? Stella képtelen volt válaszolni, olyan erővel tört rá minden keserűsége. Egyre csak sírt, amitől Liam teljesen kétségbeesett. – Bántott az a faszkalap? Stella! Nézz rám! Bántott téged? Ő azonban képtelen volt válaszolni. – Stella! – Liam már ordított. – Bántott téged az a szemétláda? – Nem! – a lány sikolyára mindhárman felkapták a fejüket. – Hát? Akkor miért vagy így kiakadva? Miért mentél egyáltalán vele? – Mert azt hittem, hogy – a lány hangja zokogásba fúlt –, azt hittem, hogy… hogy… meghaltatok! Dylan megrázta a fejét. – Ne most… – suttogta Liamnak. Mason közben odavezette a két megmaradt lovat. – Nem halljátok? – kérdezte izgatottan. – Nem. Mit? Abban a pillanatban újabb mutánsok üvöltését hozta feléjük a szél. – Gyerekek, lépjünk le innen! – mormogta Mason, és Liamre nézett. – Hazaviszel?

– Persze! Dylan, hozod a húgomat? Az indián lóra kapott, Liam pedig mögé ültette Stellát, majd mindannyian nekiiramodtak a Hobbs-birtok felé. Meglehetősen gyorsan nyargaltak, és Dylan aggódva vette tudomásul, hogy a lány egyáltalán nem kapaszkodik. – Stella, így le fogsz esni! – szólt hátra, és megfogta a karját. – Mi a baj? – Semmi – Stella furcsán tompa volt. Az indián megállította az állatot, hátranyúlt, és maga elé öltette a lányt. Az egyik karjával átfogta a derekát, majd újra vágtára fogta a lovat, amely egyenesen a birtok kapuja felé iramodott. Stella sosem volt még ilyen – gondolta, és összeszorult a szíve. Vajon mi történt vele? A gyász törte így össze? Vagy a mutánsoktól való rettegés? Dylan nem volt különösebben temperamentumos alkat, a lány sírása most mégis kizökkentette oly híres nyugalmából. A sötétben is látta, hogy a máskor mosolygós, édes, szőke lány teljesen összetört. Szorosabban ölelte, és a fülébe suttogott. – Nincs már semmi baj! Mindjárt otthon vagyunk, csak erre gondolj! Rendben? – Igen… – Stella hangja nagyon halk volt, és Dylan érezte, hogy még mindig borzong, holott nem volt különösebben hideg. Kisvártatva belovagoltak a nagykapun, és megálltak a főépület lépcsőjénél. Liam lesegítette a húgát. – Jaj, picúr, a sírba viszel a felelőtlenségeddel! – mormogta, és egyre csak ölelte a kishúgát. – Ezerszer mondtam már, hogy ha alkonyodik, ne menj az erdőbe. Ugye? – Szakítottam Ryannel! – Stella kék szemében égő fájdalom csillogott. Dylan, bár a lépcsőnél várt rájuk, nem tudta nem észrevenni, hogy a manipurai férfi neve említésétől a lány keze még jobban megremeg.

– Fázol? – Liam szúrós szemmel nézett végig rajta. – És mi ez a rémes, fekete gönc rajtad? – Rosszul érzem magam… – bólintott Stella fogvacogva, mire a bátyja a hátára terítette a bőrdzsekijét. – Nem csodálom. Megsérültél? Gyere, elviszlek Hobbshoz! – Nem! – Stella hangja élesen csattant. – Nem akarom, hogy megvizsgáljon! Liam felvonta a szemöldökét. – Hugi, mi van veled? Kint voltál az erdőben. Úgy tűnik, kihűltél és teljesen beparáztál. Szeretném, ha megnézne a doki! Rendben? Stella riadtan nézett rá. – Nem akarom, hogy megnézzen! Kérlek, Liam! Nincs semmi bajom! Hadd menjek fel a szobámba! Liam bólintott, de fél szemmel Dylanre sandított. – Vele mennél? – Hogyne. Az indián felkísérte Stellát az emeletre, és amíg a lány az ágyára rogyott, megeresztette a fürdőszobában a forró vizet. – Ez jót fog tenni! – mondta –, átmelegít egy kicsit, és megnyugtat. Mire elkészülsz, hozok neked egy bögre forró teát és egy kis ennivalót, jó? – Jó. Köszönöm – felelte a lány, de a padlót bámulta. Dylannek nagyon nem tetszett, amit látott. Magára hagyta Stellát, és lement a konyhába, ahol Molly, az ügyeletes konyhalány egy tálcára tett némi harapnivalót és feltett egy kanna teavizet főni. Amíg a tea készült, Dylan a barátja mellé ült a bárpulthoz. – Egy sört? – Jöhet! – bólintott az indián, mire Liam megtöltötte a poharát. Csendben iszogattak, majd egymásra néztek. – Mire gondolsz? – Liam arcán aggodalom tükröződött. – Borzasztóan össze van törve. Ez érthető is, hisz azt hitte, mind meghaltunk… Órákon át egy fán kucorgott magában,

fegyvertelenül a sötét erdőben, miközben a dögök a közelben ordítottak. De mégis, valami nincs rendben vele. – A fenébe is! Én is ezt érzem. És hogy így kiakadt Hobbstól! Vajon miért nem akarta, hogy megnézze a doki? A születése óta minden bajából ő gyógyította ki. Hozzá járt a lábtöréstől a fogfájáson át mindenért, most viszont hallani sem akar róla. Dylan szeme résnyire szűkült. – Gondolod, hogy valami sérülést rejteget? – Igen. Amikor leeresztetted a fáról, a vállánál fogtam meg, és ahogy hozzáértem, felnyögött a fájdalomtól. Az indián arca elkomorodott. – Bántotta volna az a szemét? – Nem tudom, Dylan, de itt bűzlik valami. Valahogy meg kéne néznünk Stellát… – Ugyan, Liam! Stella már nem gyerek! Nem nyithatod rá az ajtót csak úgy, mint kiskorában, és nem nézheted meg egy szál bugyiban, hogy lásd, baja esett-e. Belegázolnál az önérzetébe! – Hát akkor honnan fogjuk megtudni, hogy mi történt? – Onnan, hogy majd elmondja, ha késznek érzi rá magát… – Dylan a pultra támaszkodott, és belekortyolt a sörébe. – Amúgy fürdik. Ha megválik ettől a rémes, fekete, manipurai cucctól, látni fogjuk, ha van rajta valami sérülés. – És ha nem? – Akkor… Nem tudom. De ne gyötörjük őt, Liam! Napokon át abban a hitben volt, hogy elárvult, mire mind előkerültünk. Szakított a hülyegyerekkel, és kis híján elkapták a mutánsok. Ez mindenkinek sok lenne. Adjunk neki egy kis időt! Rendben? – Nem. Nincs rendben! – csattant fel Liam. – Tudni akarom, mi baja van, mielőtt még rosszabbá válna a helyzet! – Oké. Mit tegyek? – Próbálj meg beszélni vele, amíg teázik! És ha nem leszünk okosabbak, holnap vidd le úszni! Bikiniben nem sok takargatnivalója lesz. – Úszni? De hisz Manipurába készülünk! Ő pedig teljesen maga alatt van.

– Russel arra kért, akkor menjünk értük, amikor a megfelelő időben és helyen lesznek, de ez akár egy-két hétbe is beletelhet. Addig felkészülünk az útra, és meggyógyítjuk Stella lelkét. Dylan bólintott. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha újra olyan életvidámnak és boldognak látnám, mint amilyen az elutazásunk előtt volt… – Kész is vagyok a teával! – mondta Molly, és a tálcára tette a kövér kerámiacsuprot. – Mézes-citromos, ahogy kérted. – Köszönöm! – biccentett az indián, majd Liamre nézett. – Felviszed neki? – Nem. Beszélni akarok még Russellel. Stella amúgy is tart tőlem. Tudja, hogy kinyírom azt a nyikhaj Ryant, ha kiderül, azért szakítottak, mert az a manipurai paraszt rosszul bánt vele. Dylan vonásai elkeskenyedtek. – Adja Isten, hogy ne legyen igazad, tesó, mert akkor előtted ölöm meg azt a férget! – azzal megragadta a tálcát, és lendületes léptekkel a folyosó felé vette az irányt. Mire Stella szobájába ért, a lány már egy vastag szürke pamutharisnyában, és egy hosszú ujjú farmerruhában kuporgott az ágyán. Dylan felvonta a szemöldökét. Valamit rejteget előlünk. Liamnek igaza lesz. – Molly friss kiflit és mézes teát készített neked! – mondta kedvesen, és a lány asztalara tette a tálcát. – Köszönöm! – mondta Stella. Felült, de csak a bögrét vette a kezébe. Dylannek feltűnt, hogy az egyik ujja csúnyán bedagadt. – Mi történt a kezeddel? Az indián kérdése váratlanul érte. – Be… beütöttem – habogta. – Nyilván akkor történt, amikor… felmásztam a fára. – Megnézhetem? – Dylan a keze után nyúlt, ám Stella az ölébe rejtette, majd izgatottan felállt és a fürdőszoba ablakához ment. – Semmi bajom, hidd el! Csak sok volt, ami egyszerre rám zúdult. Majd jobban leszek!

Dylan felsóhajtott. – Hát, remélem is, mert a bátyád kiadta, hogy holnaptól folytassuk az úszást! Stella teste megmerevedett. – Nem… Én nem tudok úszni menni holnap. Talán majd máskor. Néhány nap múlva. Most nem vagyok jól. – A víz jót tesz a lelkednek is! – mondta halkan az indián, de bántotta, hogy a lány nem őszinte vele. – Fáj a torkom, és rossz a közérzetem. Biztos valami vírus. – Idehívom Hobbs dokit! – állt fel Dylan, mire Stella kezéből kiesett a teás csupor és nagy robajjal ripityára törött a fürdőszoba kövén. Riadtan nézett a férfira. – Kérlek, Dylan, ne hívd ide a dokit! – esdekelt, majd nagyot nyelt. – Nem is fáj a torkom – mondta halkan –, csak… nem akartam úszni. Dylan szomorúan nézett rá. Egyre jobban aggasztotta, mi az, amit ennyire rejteget előle a szívének oly kedves szőke lány. – Hát, akkor ez nem jött be! – mondta szelíden. – Délelőtt tizenegy megfelel? – Igen – bólintott a lány, és nekiállt, hogy felszedje a földről a cserepeket. Dylan mellé térdelt, hogy segítsen neki, amikor észrevette a lány csuklóján éktelenkedő véraláfutást. Kidobták a törmeléket, majd egy ronggyal felitatták a kiömlött teát. Stella kezet mosott, ám amikor megfordult, hogy megtörölközzön, Dylanbe ütközött. Nagyot nyelt, ahogy a férfi mély, aranybarna szemébe nézett. – Kiengednél, kérlek? Dylan megsimogatta Stella arcát. – Segíteni szeretnék neked…, érted? A kerek, szeplős babaarcon szomorúság suhant át. Már nem tudsz rajtam segíteni Dylan – gondolta a lány. – Mocskos lettem. Egy megbecstelenített, megalázott, összetört idegroncs vagyok.

Már nem vagyok szerethető. Nem vagyok tiszta. Nem vagyok hozzád való… Ehelyett azonban csak megrázta a fejét. – Már segítettél. Köszönök mindent, amit értem tettél! Sosem lehetek érte elég hálás… – Lehajtotta a fejét, de Dylan az álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. – Mindenben számíthatsz rám… Ugye tudod? Bármi is történt veled, velem megbeszélheted! Mindenre van megoldás. Segítek neked, hogy elengedd a szomorúságod… Rendben? A lány bólintott. – Akkor holnap tizenegy körül érted jövök, jó? – Jó. Dylan halkan tette be maga után az ajtót, Stella pedig az ágyra rogyott. Végtelenül kimerült volt. Hiába fürdött meg hiába súrolta szinte véresre a bőrét, még mindig magán érezte Ryan bőrét, az izzadtságát, és a fájdalmas lökéseket, ahogy a testét a testébe kényszerítette. Az emlékek felidézésétől nyüszítve felzokogott, de rögtön a párnába temette az arcát, nehogy meghallja valaki a nyomorúságát Nem sejtette, hogy Dylan még mindig az ajtaja előtt ácsorog, és a fajdalma hallatán lehunyja a szemét. Stella Blackwood nyugtalan álomra hajtotta a fejét. Almában Ryant látta, aki újra megütötte, és a földre kényszerítette őt. Sikítani próbált, de a száján egyetlen hang sem jött ki, a keze azonban nyúlóssá vált, akár a rágógumi, és a földhöz ragadt. Éles fájdalmat érzett az ágyékában és undort. Mérhetetlen undort, gyűlöletet és sötétséget. Valaki artikulálatlanul felüvöltött mellette, és az álomkép köddé vált. Stella felült az ágyban, és dermedten döbbent rá, hogy a sikoly nem valaki mástól, hanem tőle származott. A kezére nézett, és hitetlenkedve megrázta a fejét. Úristen, megfogok őrülni… Az ablakhoz lépett, és kitárta a spalettákat. Hűvös szellő lebbentette meg a függönyöket, esőillat áradt be a szobába. Viharos volt az idő, de a növényzeten kopogó cseppekből ítélve a zivatar java még hátra volt.

Még az ég is sír ma – gondolta Stella. Hiába nem akart rágondolni, minduntalan magán érezte Ryan izzadt testét, és a kínzó érzést, ahogy a földön fekve, összeverve, megalázva, a gyöngédség szikráját is mellőzve elveszítette az ártatlanságát. Ezt nem lehet elviselni… – sóhajtott fel, és érezte, valamit tennie kell, hogy jobban legyen. Hogy ne fájjon annyira az emlékezés. Felhúzta a bakancsát, és magára vette a dzsekijét. Kinyitotta az ajtót, de nem látott senkit. A konyha felé osont, de az ajtó előtt jobbra fordult, és meg sem állt a kamráig. Benyitott, és a legalsó polcról felmarkolta az egyik üveget. Whisky. Ez jó lesz! – magához szorította a palackot, és kisietett az oldalsó kijáraton át a kastély kertjébe. Odakint szemerkélt az eső. Olyan apró cseppekben esett, hogy szinte ködnek tűnt. Vagy köd volt? Stella nem tudta, de nem is érdekelte. Jólesett neki, hogy a cudar időnek köszönhetően nem lát senkit, és őt sem látja senki… A temető felé igyekezett, egyenesen a termetes fűzfák övezte tisztásig. Megállt Ruby sírja mellett, és felnézett az égre. – Ruby! Itt vagy? Senki nem válaszolt. Leült a sírhant mellé, és meghúzta az üveget. Az ital erős volt, szinte égette a torkát, de nem törődött vele. – Visszakaptam mindent, Ruby – suttogta a sírnak. – Tudom, hogy mindez azért történt, mert ártottam neked. Sajnálom. Bocsáss meg, kérlek! Ruby azonban néma maradt. Nem rebbentek meg a faágak, nem tört át napsugár a fellegek között, csak az eső esett egyre kitartóbban. Stella mégsem fázott. Nagyokat nyelt az aranyló italból, és a kétségbeesése lassan enyhülni kezdett. – Tudod – motyogta –, azt hittem, hogy a szeretkezés a világ legszebb dolga. De ennél megalázóbbat és fájdalmasabbat el sem tudok képzelni. Újra meghúzta az üveget. A whisky végigfolyt a nyakán eláztatva a mellén a farmerruhát.

– Mocskos lettem, Ruby, és mostanra ráébredtem, sosem tudom többé magamról lemosni ezt a nyúlós, ragacsos sötétséget… Nem szeretem már a testem. Undorító vagyok. Az eső ekkor már szakadt, de Stellát egyáltalán nem érdekelte. Egyre erősebben szédelgett, ezért a sírhantra dőlt. – Nem bánod, ha idefekszem egy kicsit? – mondta, mintha a halott barátnője mellette ülne. – Tudod, miután leugrottál a szakadékba, haragudtam rád. Azt gondoltam, borzalmas, hogy megerőszakoltak, de nem annyira, hogy eldobd magadtól az életed. Voltak pillanatok, amikor gyűlöltelek az önzőségedért, amiért itt hagytál minket… egy ilyen semmiségért. Erre pofánvágott az élet egy vaslapáttal, hogy megtudjam, mit éreztél. És tudod mit? Én sem akarok már élni. Én sem bírom ezt elviselni! Hirtelen elálmosodott. Lehunyta a szemét. – Fáradt vagyok, Ruby. Nagyon fáradt. Nem tudnál értem jönni? Keserűen felnevetett. – Vagy ugorjak le én is az átkelőhelyről? Mert, ugye, ott van a Mennyország bejárata? A vízesésnél. Ruby, mondd, ott keltél át? Az eső kíméletlenül zúdult rá a fák közül, s ő pedig egyre jobban elbágyadt az italtól. – Vagy a víz az átjáró? Az eső? Vajon az eső elrepít hozzád? Aztán már nem érezte az arcára hulló, hűvös cseppeket, sem a teste alatt elázó, saras földet. Végre nem érzett mást, csak békés, megnyugtató ürességet… Dylan eközben nyugtalanul ácsorgott az ajtó előtt, és miután Stella a harmadik kopogásra sem nyitotta ki, belépett. Amikor látta, hogy a lány ágya üres, és a fürdőben sincs senki, a lépcsőház felé rohant, ahol Liambe ütközött. – Mi van? – a barátja arcán rémület futott át. – Ugye, nem a húgom miatt vagy ilyen feldúlt? – Nem találom… Ez persze, nem biztos, hogy feltétlenül rosszat jelent.

– A fenét nem, Dylan! A büdös, kurva életbe! És ha ő is bekattan, mint Ruby? Sosem láttam még ilyennek! Most merre keressük? – Nem tudom. Bárhol lehet. Váljunk ketté, aztán a főbejáratnál találkozunk! Tiéd az épület, enyém a kert és a kapuig vezető út! Mindketten elrohantak, ám nem sokkal később magukban értek vissza a lépcsősorhoz. Az eső szakadatlanul esett, és mennydörgött az ég. – A temetőben? – kérdezte Dylan, mire meglódultak, és a fűzfaliget felé vették az irányt. – Ott van! – kiáltott fel Liam, amikor a sírokhoz közeledve meglátta a földön fekvő húgát. – Dylan, mondd, hogy nincs semmi baja! Az indián ért elsőként Stellához, aki eszméletlenül feküdt a sárban, a sírhant mellett. A bőre hideg volt, a ruhája csurom víz, a bőre falfehér. Mellette egy jócskán megcsappant whiskys üveg hevert. – Leitta magát – mondta halkan Dylan. Mellé térdelt, és az ölébe vette a lányt. Liam az üvegre meredt. – Nem sok ez neki? Nem lesz baja? – De. Ennyi pia téged is kiütne, nemhogy őt! – Vigyük azonnal a dokihoz! – hadarta Liam. – Ő majd kimossa a gyomrát, vagy valamit csak csinál vele… – Liam, nincs itt a doki! Reggel áthívták a szomszédos körzetbe egy kisfiúhoz, aki eltörte a karját. – Hát akkor? Dylan a nyakában lógó farkas alakú medálhoz nyúlt, és lecsavarta az aprócska amulett fejét. – Nyisd ki a száját! – mondta komoran. – Beadunk neki ezekből a cseppekből! – De mi ez? – Gyógynövények. Mérgezés ellen. Hányni fog tőle… – Jó – Liam szétnyitotta Stella ajkait, Dylan pedig óvatosan a lány nyelvére cseppentett a szerből.

– És tuti, hogy hatni fog ez a cucc? Hisz nincs is magánál! – Ettől felébred… – mormogta az indián. – Nem lesz rosszul tőle? – De. Viszont, ha kiadta magából az alkohol javát, jobban lesz. – Ó, Istenem! Mi jöhet még? – Liam zaklatottan simogatta meg a húga kerek, szeplős arcát. – Hugi, ne csináld ezt velünk, kérlek! Ébredj fel végre, és szabadulj meg a sok piától, különben baj lesz… Hallod? Kérlek, Stella, ébredj fel! A szőke lány hosszú szempillái megrebbentek, ám rögvest le is csukódtak, ahogy görcsösen összerándult a fájdalomtól. – Vigyük a patakhoz! – mondta Dylan, mire Liam a karjába kapta, és a vízhez sietett a húgával. – Liam… – a lány erőtlen volt. – Rosszul vagyok – motyogta. – Hányingerem van. – Egy kicsit sokat ittál… – morogta Liam. – Fáj valamid? – A hasam. Tegyél le, kérlek! Liam a lábára állította, de képtelen volt megállni, összerogyott, akár egy rongybaba. Mindketten utána kaptak, de ő ellökte a kezüket, és öklendezni kezdett. – Hagyjatok békén, kérlek! – nyögött fel szégyenkezve. – Menjetek innen! Liam és Dylan távolabb mentek tőle, hogy ne érezze rosszul magát, Stella pedig mindent kiadott magából. Forgott vele az erdő, a vízmosás egyszer fent, egyszer lent volt. Közelebb kúszott hozzá, hogy megmossa a száját, de belezuhant a patakban. Kapálózva fordult meg a hűvös vízben, amikor óvó karok ölelését érezte magán, majd Dylan és Liam arcát látta maga fölött – Jobban vagy? – kérdezték aggódva, de képtelen volt nyitva tartani a szemét. – Forog velem a világ… — motyogta. – És hánytam. Undorító vagyok… Ne érjetek hozzám! Liam elnevette magát. – Ne viccelj már, hugi! Berúgtál, de hála Istennek, nem maradt benned a pia. Hamarosan jobban leszel!

– Sosem leszek jobban – Stella hangja fátyolossá vált. – Sosem leszek már jól, Liam… A bátyja szívébe éles fájdalom nyilallt. – Miért mondod ezt, Stella? Kérlek, mondd el, mi a baj! Miért ittad le így magad? Mi elől menekülsz ennyire? Ő azonban nem válaszolt. – Stella! Tudni akarom, mi történt veled! – Liam már ordított. – Miért csináltad ezt? A lány dacosan nézett rá, de a szeme fájdalomtól csillogott. – Mert össze vagyok törve. – Szakított veled az a pöcs? – Nem. Én szakítottam vele! – nyomta meg a lány a mondat elejét, majd lerázta magáról Liam karját. – Akkor miért vagy ilyen feldúlt? – Mert… mert hánytam. És mert felzaklatott ez az egész. – Miért szakítottál vele? Stella arca kipirult a hazugságtól. – Mert… rájöttem, hogy nem szeretem. Liam azonban könyörtelenül rászállt. – És ezért éjszaka kellett otthagynod Manipurát? – Elloptam a kártyáját. Nem akartam, hogy baj legyen belőle. – És itt van? Mennyi kreditet nyúltál le tőle? Stella bőre szinte kigyulladt. Liam közvetlenül előtte állt, és megcsóválta a fejét. – Hugi, nem tudom, miért vetítesz, de aggaszt, hogy ilyennek látlak. – Miért, te még sosem ittad le magad? Te még sosem voltál szomorú? Te még sosem hánytál? – támadt rá a szőke lány, majd köhögő rohamot kapott, és fogvacogva folyatta. – Hibáztam, Liam. Ryan nem volt hozzám való, de sajnos erre csak Manipurában jöttem rá. Felelőtlenül, éjjel indultam haza, és az erdőben egyszerűen sokkot kaptam… Ennyi történt. Jó? A bátyja szúrós szemmel nézett a húga ártatlan, kék szemébe. – Biztos? – Biztos.

– Na jó. Akkor lépj túl ezen a gyökéren, és holnap folytassátok az úszást Dylannel! Nem tudhatod, mikor lesz szükséged rá, hogy úszni tudj! – Nem halaszthatnánk el ezt egy pár nappal? – nézett rá esdeklőn a lány. – Nem. A vadászok visszakísérték a lányt a szobájába, majd Liam, Dylan és Mason lóra kaptak. Visszamentek az erdőbe, hogy végigfésüljék a birtok határait védő kerítéseket, és kiirtsák a környéken ólálkodó mutánsokat. Stella száraz ruhát öltött, és lefeküdt aludni. A megkönnyebbülést hozó álom pedig végre utolérte, és szárnyaival betakarta a lelkét…

Eltéphetetlen kötelék (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 6.)

Russel Blackwood a számítógép előtt ült, és időről-időre egy noteszba jegyzetelt. Mia ezalatt a fürdőszobában készülődött, majd kisvártatva megjelent. Fehér blúzt és hosszú szoknyát viselt. A haját szépen befonta és a tarkójára tekerte, a lábán fehér papucs volt. – Miért akarsz mindenképp egyedül menni? – kérdezte Russel. – Hátul is van szemed? – kérdezett vissza Mia. – Nem, de hallottam, ahogy szuszogsz – mosolyodott el a férfi. – Nem szuszogok! Russel megfordult a karosszékében, és a lány felé nyújtotta a noteszlapot.

– Itt van az édesanyád napi programja. De Mia, gondolkodtam ezen… és mindennek utánanéztem. Az édesanyád Graham felesége, akit hatfős testőrség kísér mindenhová. Képtelenség a közelébe férkőzni. Mia sápadtan hallgatta a férfit. – Ezt nem azért mondtam, hogy lelombozzalak – folytatta Russel –, hanem azért, hogy óva intselek, érted? Tudom, mennyire fontos neked, hogy találkozz vele, és Isten látja lelkem, segíteni szeretnék neked, de ez most nem a legjobb ötlet! El kéne halasztanod a mai programot. Este vendégségbe megyünk. Jobb lenne, ha inkább pihennél addig, aztán elmennénk fürdőruhát venni vagy tudom is én, felfedezni a környéket. Na? – Szeretném őt látni… – Mia hangjába annyi szomorúság vegyült, hogy a férfi szíve összeszorult. Pontosan tudta, hogy Mia babaként mindössze egyetlen napot töltött az édesanyjával, és érezte, mennyire ég a lányban a vágy, hogy újra lássa őt. – De miért akarsz egyedül menni? – Mert egyedül nem leszek olyan feltűnő… – felelte szomorúan Mia. Russel felsóhajtott. – Néztél már tükörbe? Mia, te mindenképp feltűnő vagy. Csak az nem figyel fel rád, aki vak. Lehet, inkább el kellett volna csúfítanod magad… Mia világoskék szeme tágra nyílt, mire Russel felállt a székéből, és odament hozzá. Megcirógatta az arcát. – Csak vicceltem. Kínomban…, mert aggódom érted. De ha nem engeded, hogy veled menjek, nem mehetsz sehová. Ez az utolsó szavam. Megmenekültünk, nyugiban vagyunk, nem kockáztatom meg, hogy bajod essék, mielőtt Liamék értünk jönnek. A bátyám megöl, ha nem vigyázok rád. – Nem lesz semmi bajom! – próbálkozott Mia, mire Russel feltartotta a mutatóujját. – Veled megyek, vagy itthon maradsz. Megértettél? Mia beleegyezően ácsorgott a szoba közepén, Russel pedig elnevette magát.

– Most miért állsz ott, mint valami megszeppent gimnazista? – Izgatott vagyok – vallotta be Mia, de arról már nem tájékoztatta a férfit, hogy voltaképp egy kicsit fuldoklik is. A Vasmarok alattomosan szorította a torkát, de ő elhessegette az egyre kellemetlenebbé váló érzést. Csak azért van, mert tizenkilenc év után újra láthatom az édesanyámat. Ettől mindenki fuldokolna – győzködte magát, de nem merte elmondani Russelnek, hogy mi játszódik le a fejében, mert attól félt, a férfi akkor végképp nem engedi, hogy a városközpont legelegánsabb éttermébe merészkedjen fényes nappal, a lebukást kockáztatva. Russel eközben felöltözött. Fekete inget és nadrágot húzott, hullámos haját a tarkójára copfozta, a borostáját meghagyta. Indulásra készen lépett Mia mellé. – Jó leszek így? – Egyáltalán nem hasonlítasz a régi önmagadra… – mondta mosolyogva a lány, majd hirtelen a táskája után nyúlt. – Ó, ezt majdnem elfelejtettem! – egy sötétkék dobozt adott át Russelnek. – Ezt neked vettem! – Egy óra? Mia, ez valami gyönyörű! – lelkendezett Russel, ahogy kivette a dobozból a fehérarany, karkötőnek tűnő ékszert, amelynek minden egyes foglalatában egy-egy apró monitor világított. Internet, telefon, óra, egészségügyi monitor, szótár és levelezőprogram kapott helyet a kéken világító ikonokon. – Tetszik? – Mia kíváncsian nézte Russel immáron sápadt arcát. A férfi ezüstkék szeme lázas tűzben égett. – Viccelsz? Imádom! Imádlak! – ölelte át a lányt. – Te vagy a világ legjobb sógornője! Bocs… felesége – helyesbített nevetve. – Régóta nézegettem már ezt az órát. – Akkor ismered? – Igen. Lappá lehet hajtogatni, és a közepén van egy hajszálvékony panel, abból nyílik ki a mini klaviatúra. Eszméletlen találmány, rajongok érte! Nagyon vágytam rá, hogy egy nap legyen egy ilyen órám, de olyan elérhetetlennek tűnt, hogy álmodni sem mertem róla.

– Hát, most már a tiéd – kacsintott rá a lány. – Talbot fizette… – Na, jó! – sóhajtott Russel. – Ezzel most nagyon durván megvesztegettél. Induljunk abba az étterembe! Bezárták maguk mögött az ajtót, és leintettek egy taxit, ami egyenesen a kapuig vitte őket. – Jártál már itt? – kérdezte Russel a magasba kémlelve. Egy lábakon álló hatalmas gömb előtt ácsorogtak, ami úgy nézett ki, mint egy pálcikákra szúrt, ragyogó vízcsepp. – Nem, soha. Nem tetszik? – nézett a lány is felfelé. – Tetszeni tetszik, de ha itt gáz van, mit csinálunk? – Nem tudom. Nem lesz gáz – mondta nagyot nyelve Mia, mert a Vasmarok újra megszorongatta a torkát. – Minden rendben? – Russel fürkészve meredt rá. – Olyan sápadtnak tűnsz… – Csak az izgalomtól van – győzködte magát is a lány. – Mindjárt elmúlik! A tágas bejárati ajtó egy jókora, vakítóan fehér csarnokba nyílt, amelyből tojás alakú liftek száguldottak a magasba. A padlózat kristályformára csiszolt tükörlapokból volt, akárcsak a falak és az oszlopok, s ahogy a felületükön megtörtek a napsugarak, szivárványszínű pettyekkel szórták be a teret. Álomszerűnek tűnt az egész. Beszálltak a liftbe, és felmentek a legfelső emeletre. – Russ! A napszemüveged! – figyelmeztette a lány, mire a férfi a feje tetejére tolta, de Mia még mindig mosolyogva nézett rá. – Mi van? – suttogta. – Nem jó rajtam valami? – De, épp ezért bámullak. Olyan helyes vagy ezzel a copffal! Egész másképp nézel ki, mint borotvált fejjel. Miért nem hordod mindig így a hajad? – Mert így olyan vagyok, mint egy csaj – mormogott Russel, mire Mia csilingelve felkacagott. – Hogy lennél már olyan, hiszen borostás vagy, és az alkarod meg a lábad csupa szőr. A testalkatod sem lányos, egy cseppet sem. – Csak az arcom.

– Ez nem lányosság, Russel. Olyan az arcod, mint az angyaloknak. Örülj neki! – Nagyon örülök… Alig várom, hogy leborotválhassam a fejem. Nem bírom ezt a nagy loboncot. A liftajtó kinyílt, és beléptek az étterembe. Rögtön az előtérben egy recepciós fogadta, majd az előre lefoglalt asztalukhoz vezette őket. Az étterem bámulatos volt. Belülről úgy tűnt, mintha egyetlen, hatalmas szappanbuborék lenne az egész helyiség, magasan a város felett. Nem volt szőnyeg vagy padló, a talpak alatt egyenesen leláttak az alattuk zöldellő erdőben megbúvó családi házakra, mégsem látszott, mi tartja össze az egybefüggő üvegburát. – Szerinted ez biztonságos? – Mia nyakán erősödött a szorítás. – Gondolom – Russel mosolyogva nézett az alattuk tátongó mélységbe. Az asztalon sem volt terítő, és épp olyan áttetsző volt mint a talaj vagy a falak. Mia falfehéren ült a székre, miközben az asztal szélébe kapaszkodott. Russel megfogta a kezét. – Nem bírod a magasságot? – Így nem… – suttogta Mia. – Ez valami borzasztó! Russel felnevetett. – Mia, ezer százalék, hogy ez törhetetlen üveg. Biztonságban vagyunk! Gyorsan megebédelünk, meglessük az édesanyádat, aztán elhúzunk innen, jó? – Jó – hümmögött Mia, de a bőre jegessé vált. – Mia, nézz rám! á szólt rá Russel. – Ne lefelé bámulj! – Ha tudtam volna, hogy ez egy ilyen rémes hely, eszembe nem jutott volna idejönni – felelte a lány. – Most mondjam, hogy ugye, én megmondtam? – Nem, igazad volt, csak én… – Szép napot kívánok! – vágott közbe az ezüstruhás pincér, és az asztal szélén megnyomott egy pontot. Az üveglapon tányérok

térhatású képei tűntek fel gőzölgő levesekkel, különleges salátákkal, izgalmas desszertekkel. – Választanál, szívem? – kacsintott rá Russel, mire Mia bólintott. – Két borlevest kérünk szépen, aztán rizstésztát gombamártással, desszertnek pedig mézfagylaltot citrushabbal. – Köszönöm – bólintott a pincér, és eltűnt. – Fú, de király ez az asztal – vigyorodott el Russel. – Nem? – De. Főleg, amikor nem áttetsző! – Jaj, Mia, ne rinyálj már! Nézz rám, jó? Úgyis bejön a béna hippi-hajam. Hát nézd azt, ne folyton lefelé bámulj. Szóval mondd csak, mi ez a borleves? Ráhangolunk a házibulira? Mia elnevette magát, és ettől a sötétre satírozott világoskék szeme még macskásabbnak tűnt. – Várj, lefotózlak! – mondta Russel, és az újdonsült órájával fényképezni kezdett. – Ne már, Russ! – tiltakozott a lány. – Lehet, hogy Liamnek nem is tetszenék így, ennyi festékkel. – Ó, hát attól én nem félek… – nevetett a férfi. – Odalesz a képeimtől, hidd el nekem! – Hát jó – mosolyodott el haloványan a lány. – Szóval, milyen ez a borleves? – Valójában vanília ízű. Olyan, mint egy krém. Tulajdonképpen az is, fehérborral ízesítve. Hidegen tálalják, nagyon finom! Szinte végszóra megjelent a pincér, és két virágformájú üvegtányért tett eléjük, mellé hosszúkás üvegkanalakat. – Jó étvágyat kívánok! – mondta udvariasan, majd a dolgára ment. – Nem azt mondtad, hogy meghülyülsz, ha bort iszol? – kérdezte mosolyogva Russel. – De – nevetett Mia, és végre enyhülni kezdett a szorítás a nyakán. – Ez nem számít piálásnak, mert a főzés során elfő a levesből az alkohol, csak a bor íze marad meg. – Oké – hümmögött Russel, majd megkóstolta a fehér levet. – Mmm… Ez mennyei! – mondta. – Jó választás volt!

A leves íze édeskés volt. A tetején fahéj ízű virágok úszkáltak melynek zamata nagyon jól illett a pikáns ízvilághoz. Mia csendben kanalazta a levest. Ez volt a kedvence, bár az anyja… pontosabban Júlia, a nevelőanyja nem egészen így készítette. Felsóhajtott és körbekémlelt. Vajon hol van már az édesanyám? Russel hangja kizökkentette a töprengésből. – Kösz, hogy választottál helyettem! Ha rám maradt volna a döntés, most meglehet, valamilyen nyúlós algát kéne rágnom, lárvatetemekkel. Mia felkacagott. – Hát, mondanám, hogy nem így van, de Manipurában az egészség jegyében sok furcsa étel kerül az asztalokra. – És a rizstészta? Finom? – kérdezte Russel a leves után. – Olyan, mint a ti spagettitek, azért kértem ezt. Annyi a különbség, hogy a rizslisztből készült tészták könnyebben emészthetők, mint a búzalisztesek, mert nem tartalmaznak glutént. Nem fogod észrevenni a különbséget. A pincér közben meghozta a második fogást. A tányérra négyszög alakban halmozták a paradicsomos tésztát, amelyen fekete, apró gombák illatoztak. – Ez jó lesz, érzem – szagolt a levegőbe Russel, ám a kezében megállt a villa, amikor Miára pillantott. A lány elkerekedett szemmel nézett a háta mögé. Russel megfordult, és meglátta Mrs. Charlotte Grahamet, Mia édesanyját. Aranybarna, elegáns, varrásnélküli ruhát viselt, és hozzá illő, aranyszínű gyöngyök voltak a hajában. A sminkje szolid volt, amitől fiatalabbnak tűnt a koránál. Nem egyedül étkezett, a férjével, Jonathan Grahammel ült egy asztalhoz. – El kell tűnnünk innen! – mondta Russel, ám Mia esdeklően nézett rá. – Kérlek, csak egy picit várjunk még! Hátha kimegy a mosdóba… hátha tudok vele beszélni. – És ha Graham meglát?

– Nem ismer engem. Csak a kórházban láthatott, falfehéren, csapzott, lógó hajjal, koszosan-véresen. Honnan ismerne fel? Te sem így néztél ki. Aurások vagyunk, gazdagok. Eszébe sem jut, hogy ide merészkednénk! – hadarta Mia. – Kérlek, kérlek, adj egy esélyt nekem! Russel felsóhajtott. – Jaj, Mia… Nagyon elfenekellek, ha valami bajod esik… – azzal komótosan enni kezdte az elé tett tésztát. Mia azonban meg sem kóstolta az ételt. Egyre csak az asztalt nézte, ahol a nagyhátú kormányzó mögött a karcsú nő üldögélt. A hattagú testőrség az étterem bejáratánál várakozott. Megjelent a pincér, majd miután a házaspár rendelt, a nő felállt, és az asztalok között egy sötétszürke üvegajtó felé indult. – Biztos az a mosdó! – pattant fel Mia, ám Russel finoman átkarolta a derekát. – Csak lassan, Mia! Itt senki sem kapkod! – mondta halkan, majd elengedte a lányt. Mia szíve a fülében dobogott. Már nem érdekelte, hogy a magasban van, és a tériszonytól kis híján elájul, csak az üvegajtót nézte, amerre a karcsú, női alak eltűnt. A szeme sarkából a nagydarab katonákra sandított, hogy utána lódulnak-e de azok nem mozdultak. De miért is törnének rám? – nyugtatta magát. Hisz csak a mosdóba jöttem. Az anyám után… Az ajtó mögött valóban a toilette volt, és Mia hálát adott az égnek, hogy legalább ebben az egy helyiségben semmi sem átlátszó. A földet puha, ezüstszínű szőnyeg borította, a falakon fehér selyemtapéta. A mosdók csillogó fehér kristályból készültek, és laposak voltak, akár a tó tükrén elterülő tavirózsalevelek. A tükör előtt vékony nő ácsorgott, és a táskájában kotorászott. Mia képtelen volt megszólalni. Némán figyelte az anyját, aki lassan felemelte a fejét és egyenesen a szemébe nézett. A Vasmarok lecsapott, és könyörtelenül megszorította a torkát.

– Mia? – a nő szeme könnyel telt meg, ahogy ránézett, és kitárta a karját. – Tudtam, hogy te vagy az! – sírta el magát. – Tudtam, ahogy megláttalak azon a felvételen! Mia átölelte az édesanyja derekát. – Mindig arról álmodtam, hogy létezel… – mondta elcsukló hangon. – Hogy nem csak álmodom rólad, egy jobb, egy igazibb anyáról, mint aki nekem adatott…. Hinni akartam, hogy Isten egy nap megszán engem, és megmutatja az én igazi édesanyámat. Mrs. Charlotte Grahamnek patakokban csorogtak a könnyei. – Hadd nézzelek! – fogta meg Mia arcát. – A szád az apádé, és az állad is. Gyönyörű vagy, kislányom! A keze reszketett, ahogy a lányát ölelte. Mia érezte az édesanyjából áradó végtelen szomorúságot, és a hirtelen rátörő boldogság okozta sokkot, és bármennyire is szeretett volna a végtelenségig fürödni az oly sokáig nélkülözött, valódi szeretetben, elengedte az anyja derekát, és a zsebkendőjéért nyúlt. Felitatta Charlotte könnyeit, és az ajtó felé sandított. – Találkozunk még? El tudod intézni, hogy beszélhessünk valahol? – Igen, igen, mindenképpen! – a finom vonások elkomolyodtak. – Van egy árvaház a Művész Negyed keleti oldalán. Ott találkozzunk két nap múlva, sötétedés után! Vigyél adományt a gyerekeknek, és mondd, hogy a kis Olíviához jöttél! Oda nem jönnek utánam a testőrök, ott nyugodtan beszélhetünk! – Köszönöm! – bólintott meghatottan Mia, és elindult az ajtó felé, de Charlotte a keze után nyúlt. – Kérlek…, kislányom…, hadd adjak neked valamit! – mondta még mindig könnybe lábadt szemmel, és a nyakához nyúlt. A ruhája alól vékonyka aranyláncot húzott elő, amelyen egy szívecske himbálózott. – A születésed előtt vettem neked ezt a láncot… – kezdett bele, miközben Mia kezébe tette az ékszert, de nem tudta befejezni a mondatot. Az arca kipirult, s a szeme újra könnybe lábadt. – Köszönöm – hadarta Mia, és kisietett az ajtón.

A mosdó előtt megállt. A lábai reszkettek, úgy érezte, menten összeesik. A hideg falhoz nyomta a homlokát, és igyekezett összeszedni magát. A Vasmarok azonban újra lecsapott, ám minden eddiginél nagyobb erővel szorította. Innom kell valamit – gondolta Mia, és magára erőltetett nyugalommal lassan végigsétált az asztalok között. Nagy nehezen leült a helyére, és az asztalra tette a kezét, de úgy remegtek az ujjai, hogy elejtette a villát. Russel megfogta a kezét. – Mi történt? – kérdezte suttogva, és hátrasandított, de az étteremben minden rendben volt. Az asztaloknál ülő vendégek elégedetten ettek, ittak és beszélgettek, a katonák pedig szálfaegyenesen ácsorogtak a kijáratnál. – Beszéltem vele – nyögte ki Mia, de akkor már szabályosan fuldoklott. Az aurájában halványszürke pettyek jelentek meg a feje körül. – Ne, Mia! Ne most mondd el! – nézett rá Russel, és aggódva nyúlt a lány karkötője után. Az egyik, virágdísznek tűnő gombot feljebb csavarta, és izgatottan nézte a lány körül hullámzó, lassan újra lilává váló fényjelenséget. – Uralnod kell a gondolataidat, amíg itt vagyunk! – figyelmeztette. – Feljebb állítottam a szerkezetet, most a koronacsakrádra küldi a pozitív energiát Mindjárt eltűnnek a sötét foltocskák, de muszáj összeszedned magad! Egyél egy kicsit, aztán menjünk haza, rendben? Mia azonban egyre csak fuldoklott. – Rosszul vagyok, Russel. Nem tudok nyelni. A férfi intett a pincének, és kirendelt két szilvapálinkát, majd a lány mellé ült. Ismét állított a karkötőn, ám ezúttal a torokcsakrát célozta meg. – Mindjárt jobban leszel! Nincs semmi baj! Mia keze azonban még mindig reszketett, míg a másikkal megpróbálta a torkát masszírozni. Russel megfogta mindkét kezét. – Nyugi, Mia, ez csak a stressz. A kő már hat… Hamarosan rendbeteszi a torkodat.

– Milyen kő? – Azurit. Azt tettem a karkötőkbe. De nem pusztán a kövek ereje az, ami hat az aurára, hanem a chip, amit a közepükbe fejtettem. Jobb már? – Nem – suttogta panaszosan Mia, és riadtan nézett Russelre. – Úgy érzem, összeroppan a gégém. A pincér közben odaért, és eléjük tette a kis italokat. Amint elfordult, Russel Mia kezébe nyomta az egyik poharat. – Húzd le! Mia azonnal megitta az erős italt. A lé, akár a tűz, úgy égette a torkát, de ez egy új érzés volt. Más, mint a szorítás, és a lány figyelme az élesebb ingerre irányult. Halvány arca lassan kipirult, s a keze remegése is megszűnt. – Köszönöm! – nézett hálásan Russelre, aki elétolta a tésztát. – Egyél egy keveset, mert aztán bajok lesznek – mondta mosolyogva, és gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se hozza fel a lány anyját, vagy a rosszullétét. Elégedetten nézte, hogy Mia aurája újra a tökéletes fényében pompázik. A desszert következett, de Mia nem tudta már megenni az édességet. – Legalább túrd szét, hogy lássák, megkóstoltad – hümmögött Russel, miközben bekanalazta a sajátját, és amikor Mia a válla felett nézelődni kezdett, rászólt. – A tejszínhabot nézd, Mrs. Barlow, semmi mást! Rendben? Mia elmosolyodott. A pálinka hatására jobban érezte magát, bár még mindig nagyon izgatott volt. – Megihatom ezt is? – kérdezte a másik pohárra sandítva. – Nem azt mondtad, hogy meghülyülsz tőle? – kérdezte mosolyogva Russel. – Hát, ha sokat iszom belőle. De ennyi még nem sok, igaz? – Igaz. Mia megitta a pálinkát, majd letette a poharát, és felsóhajtott. – Lehet, alkoholista vagyok. Megnyugodtam. Russel felröhögött.

– Mia, a pia mindenkit lelazít. Ezért isznak az emberek De azért, mert néha iszol egy keveset, még nem vagy alkesz. Most viszont azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk. Lassan lemegy a nap, és még fürdőruhánk sincs, holott nemsokára kezdődik a szomszédainknál a buli. – Jaj, ne is mondd! Annyira nincs kedvem odamenni – felelte Mia, még mindig leskelődve. Russel leadta a kártyáját, majd amikor aláírta a pincér digitális blokkját, átkarolta a lány derekát. – Ne bámuld már annyira! – súgta a fülébe. – Bámulj engem, rendben? Mia elmosolyodott, és megfogta Russel kezét. – Sajnálom. És köszönöm! Elmondhatatlanul hálás vagyok neked! A liftbe szálltak, és Russel megkönnyebbülten látta, hogy senki sem figyel rájuk. Jómódú házaspárnak tűntek a manipurai elitben. Sem többnek, sem kevesebbnek. A lift hamar a földszintre ért, ők pedig az autójukba szálltak. Mia azonnal mesélni akart, de a rádióban épp a híreket mondták be, így mindketten arra figyeltek. A műsor igencsak hosszúra nyúlt, mivel a Manipurai nyári karnevál programja volt a legfőbb téma, és a legtöbb hír ehhez kapcsolódott. A bűnügyi híreket meg sem említették. Közben egy bevásárlóközponthoz értek, ahol egymást érték a boltok. A legelső fürdőruha üzletben meglehetősen sokan tolongtak. Russel figyelmesen nézte a kirakat mögül a manipuraiakat, akik lelkesen vásároltak, majd fizetés nélkül távoztak. – Ez is ingyen van? – kérdezte csodálkozva Miát. – Igen. Mindennapos ruhadarabnak számít, hiszen minden házban van úszómedence, és Manipura körzeteiben számtalan fürdő található. – Hát jó – mormogta Russel. – Akkor essünk túl rajta! Mia azonban megfogta a karját, és egy másik üzlethez vezette, amin egy csillagokkal körülvett C-betű csillogott. Ebben a

boltban is fürdőruhákat árultak, erről tanúskodtak a falakat díszítő 3D-s reklámképek, csakhogy itt senki nem tolongott, mindössze egy idősebb házaspár, és egy fiatal lány válogatott. – C, mint credit. Érted? Itt fizetni kell a fürdőruhákért, de cserében luxusdarabokat viselhet az ember – magyarázta a lány. – Persze, nekem tökéletes a másik bolt is, csak ezt is meg akartam mutatni neked. – Mia, a burzsujok között lakunk, ahol mindenki kőgazdag. Ne viseljünk ingyen ruhát. Költsük bátran a vénember pénzét! – súgta Russel Mia fülébe, mire a lány elnevette magát. – Komolyan? – Komolyan! Szóval, befelé! Bementek az üzletbe, és Russel elámult a kínálat láttán. Bár az ingyenes ruhákat is tökéletesnek látta, itt mégis szembetűnő volt az anyagok finomsága és díszítettsége. Russel nem bonyolította túl a vásárlást, lekapott a polcról két fekete fürdőnadrágot, amíg Mia két fekete dresszt választott magának. – Itt nem divat a bikini? – kérdezte mosolyogva Russel, látva hogy a női fürdőruhák itt gyakorlatilag egy mini sorttal összevarrt, nyakba kötős topot jelentenek. – Hát, nem – felelte Mia. – Pedig ne hidd, hogy a manipuraiak prűdek. Sok a nyitott házasság, az emberek össze-vissza szexelnek. Russel csodálkozva nézett rá. – És az erkölcsök? Meg a házasság szentsége? – Sok a különös ember idebent, Russel. Sokan spirituálisan magasabb rendűnek tartják magukat nálunk. A szabados szexuális életre pedig úgy tekintenek, hogy belefér az Egyetemes Szeretetbe. – Mibe? – Tudod, azt vallják, hogy a léleknek nem kell senkihez sem kötődnie. Mindenkit szerethet, és őt is mindenki szeretheti, nincs ebben semmi bűn. – Sodorna és Gomorra?

– Hát, körülbelül. De szerencsére nem mindenki gondolkodik így. Manipura túlnyomó része Istenben hisz, és normális házasságban él. Közben fizettek a kredit automatánál, és visszaültek a kocsiba. Az autó némán száguldott el a bevásárlóközpont fénypompás üzletei előtt, és Russel felsóhajtott. – Meseszép ez a város… bármilyen hazugság is húzódik a csillogás mögött. A húgom imádná. Az autó kisvártatva megállt Russel és Mia hazaértek. Lerogytak a nappaliban rájuk várakozó kanapéra, és Russel Mia felé fordult. – No, most már nyugalom van. Halljam, mi volt az édesanyáddal! Mia álmodozva nézett ki az ablakon, ahogy Charlotte-ra gondolt. – Az édesanyám… nem is tudom. Olyan, mint egy álom. Törékeny, és sokkal kisebb, mint én. A szeme kékje…, mintha tükörbe néznék, és az orra vonala is az enyém. A szája más, kisebb és vékonyabb, az álla pedig egész keskeny. Azt mondja, ezeket az apámtól örököltem. – Tudtatok beszélni? – Nem sokat. Sírt – mondta Mia, és tétován a torkához nyúlt, noha a pálinkának köszönhetően már nem szorongatta semmi. – Azonnal tudta, hogy én vagyok az…, érted ezt, Russel? Még csak nem is kételkedett. – De miért kételkedett volna? Hisz csak rád kellett néznie, és magát látta. Te is sírtál? – cirógatta meg a lány arcát kedvesen a férfi. – Nem – rázta meg a fejét Mia. – Nem tudtam sírni, pedig iszonyatosan éreztem magam. – Hát épp ez az! – mondta Russel. – Sírnod kéne, és akkor nem fulladnál többé, érted? – Nem tudok sírni – ingatta a fejét Mia. – Pedig hidd el, én is tudom, hogy jólesne. De annyira mélyen, égetően fáj a múlt, hogy ha csak rágondolok, megfulladok.

– Ki fogsz ebből gyógyulni, Mia! Ígérem, keresünk rá valami módszert! De most már jól vagy, igaz? – Hát, a pálinkád csodát tett velem – mosolyodott el a lány. – És aztán? Megbeszéltetek valamit? – Igen. Van itt valahol egy árvaház, ott találkozunk két nap múlva, sötétedéskor. Állítólag ott nyugodtan beszélhetünk majd, nem jönnek utánunk a katonák. Russel felsóhajtott. – Elkísérlek majd. Féltelek a magánakcióidtól, Mia! – Nem lesz semmi baj! Érzem… – felelte a lány, de a szívét melegség járta át a gondolattól, hogy Liam öccsében ilyen jó barátra lelt. – Alhatok egyet, amíg elindulunk? – kérdezte kicsit később. – Olyan fáradtság tört rám… – Aludj csak. Felébresztelek, ha készülődnünk kell! – mondta Russel, és betakarta egy pléddel a kanapén szendergő lányt. A szobájába vonult, és a gépéhez ült. – Emma? – kérdezte, mire a duruzsoló női hang azonnal válaszolt. – Dolgozunk, Mr. Blackwood? – Igen, Emma, azért hívtalak. A filmekkel kezdjünk, aztán meglátjuk, meddig jutunk… Este hét órára járt, amikor Russel felébresztette Miát. Tudta, hogy a lány nem csak a kimerültségtől, hanem a pálinkáktól és az érzelmi sokktól aludt el, de szemmel láthatóan jót tett neki a pihenés. Az arca kisimult, a bőre pirospozsgás volt, a haja viszont keszekuszán állt. – Lassan össze kéne szedned magad – mosolygott rá Russel, aki már talpig felöltözve várt rá. Fekete ruhát viselt, a haja becopfozva, a borostája meghagyva. – Lehet, szakállat növesztek, mint a vikingek – dörzsölte meg az állát vigyorogva, ahogy követte Mia pillantását. A lány elnevette magát. – Liamék nem fognak rád ismerni! Mia eltűnt a fürdőszobában, majd villámgyorsan lezuhanyozott. Pár perc múlva egy acélszürke ruhában jelent

meg. A szemhéját ezüstre festette, sötét tincsei közé ezüst gyöngyökkel díszített fésűket tűzött. Russel elismerően nézett rá. – No, akkor ma nem rúghatok be. Rajtad kell tartanom a szemem. Mia zavartan pillantott a tükörbe. – Vegyek fel inkább feketét? Nem akarok feltűnősködni. – Nem, semmiképp! Jó vagy így! Csak azt mondtam, nehéz estém lesz így veled. Nem a ruhák miatt, hanem mert olyan csinos vagy. A bátyámnak hamar eljárna melletted a keze…, azt hiszem. Mia elmosolyodott. – Liam nem féltékeny rám. Tudja, hogy csak őt szeretem! Russel felröhögött. – Hát, köszönd meg Istennek, hogy ma velem jössz bulizni, és nem vele. Liam rém lobbanékony. Már azért ledarálta volna a fél várost, ahogy ma rád bámultak… Mia elpirult. – Ugyan, Russel! Senki nem bámult rám! – Senki, csak a férfiak. És a nők. A lány elnevette magát. – Lehet, azt nézték, béna a sminkem, vagy nyomi a frizurám. Russel felsóhajtott, és megcsókolta Mia homlokát. – Téged még az életben nem dicsért meg senki? Mia zavarba jött. – Hát, de. A bátyád… Az óra nyolcat ütött, és Emma figyelmeztette őket, hogy indulniuk kell. Felmarkolták hát az ajándékba vett virágot, a boros üveget, és a házi jellegű süteményt, amit az üzletsoron vettek. Elindultak a szomszéd ház felé, ahonnan már messziről hallatszott a dübörgő zene és a jókedvű ricsaj. – Mulatnak az aurafejűek – kacsintott rá Russel, és átkarolta Mia derekát. – Gyere, Mrs. Barlow! Tartsuk fenn a látszatot! Az érkezésükre felharsanó szignálra nem csak a házigazda, de jó pár kíváncsi szomszéd is előtörtetett. Mia és Russel

mindenkinek bemutatkoztak, majd hagyták, hogy az épület belsejébe sodorja őket a tömeg. Odabent már javában állt a bál. A ház alsó szintjén mindenki táncolt. A zene rémes volt, énekhang nélküli gépzene lüktetett a hangszórókból, amit vibráló fény kísért. Voltak, akik csak a fotelokban italoztak, a sötétebb sarkokba szerelmespárok bújtak. Russel kissé ingerülten vette tudomásul, hogy elsodródott Miától, de úgy látta, a lány ügyesen boldogul. A manipurai szomszédok szerencsére a szokásos, felszínes témákról locsogtak, az épp aktuális tévésztárokról, a divatról és a fogyókúráról, így Mia könnyen elvegyült közöttük. Russel két bőbeszédű szomszéd, Bili Thorton és Ted Murray közé keveredett. Az egyik férfi épp velük szemben, míg a másik kettővel jobbra lakott tőlük. Az elektromos autókról fecsegtek, s mivel Russel maga is előszeretettel olvasgatta az ilyen témájú tudományos újságok rovatait, hamar megtalálta velük a hangot. A nagy zenebonában azonban jócskán folyt az ital is, és bár Mia egyáltalán nem akart inni, hagyta, hogy rábeszéljék egy körre. Valaki vodkát kínált neki, amit udvariasságból elfogadott, majd még egyet. Érezte, hogy nem lesz ez így jó, de a házigazda, Stephen Banks állandóan a nyomában volt. Mia érezte, hogy a férfi nagyon erőszakosan itatja, de betudta a túlbuzgó házigazda feladatának. – Gyere, ússzunk egyet! – húzta maga után a férfi. – Hoztatok fürdőruhát? – Igen – felelte Mia zsibbadtan. Az ital fejbe verte. – Szólok Russelnek, és mehetünk! – Ugyan, édes, hagyd őt! Nem látod? Épp Sarahval beszélget! Mia nyújtogatta a nyakát, és látta, hogy a férfi igazat mond. Russel az emeleten berendezett, budoárszerű helyiségben, a párnák közt üldögélt, és Mrs. Bankssel nevetgélt. – Vízipipáznak? – kérdezte megdöbbenve, mire Stephen egy újabb vodkát nyújtott feléje. – Igen. Antik darab. Nem próbáltad még?

– Nem – felelte Mia, miközben elvette az italt. – Azt hiszem, ez már túl sok lesz nekem! – Ne viccelj már! – ordította túl a férfi a dübörgő zenét. – Még nagyon ifjú az éjszaka! Ha nem iszol eleget, idegesíteni fog a tömeg és a ricsaj. Hidd el nekem, jó egy kicsit kiereszteni a gőzt. Elvégre hétvége van. Mia megvonta a vállát, és felhajtotta a vodkát. – Hát jó – hümmögte. Végül is, addig sem kesergek és fulladok. – Öltözz át, aztán menjünk, csobbanjunk odakint! – mondta Stephen. – A fürdőszoba előtt várlak! Mia bevetette magát a legalsó szinten található fürdőszobába. Imbolyogva állt meg a tükör előtt. Lehet, hogy nem is vodkát ittam? Olyan furcsán érzem magam. Lehúzta magáról a szürke ruhát, és belebújt a fekete dresszbe. A top ingerlően kiemelte a mellét, de pont jó volt, nem úgy, mint a Hobbs-birtokon viselt pici, horgolt bikini felső. Ó, Istenem, Liam – támaszkodott a mosdónak. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol! Szemügyre vette magát. A fürdőruha derekán ezüstszállal hímzett, ékkövekkel díszített virágok csillogtak. Az alja sztreccs minisort volt, amely szorosan tapadt Mia fenekére Ez mégiscsak többet takar, mint egy bikini… – töprengett Mia, de nem akaródzott kimenni a fürdőszobából. Furcsán lazának érezte magát. Inkább megvárom Russelt – döntötte el, és a táskájáért nyúlt, ám épp akkor kopogtattak, és Stephen benyitott. – Na, gyere már! – húzta maga után a lányt. – Mindjárt kezdődik a fényjáték! Mia botladozva követte, és észre sem vette, hogy a férfi milyen pillantással méri végig a testét. A medence valóban gyönyörű volt. Körös-körül hófehér fák lógtak fölé, ágaikon halványkék virágok nyíltak. Sötét volt a kert, csak az asztalokon fluoreszkáló gömblámpák adtak némi fényt,

no, és a medence alján ragyogó színes csillagok, amitől sejtelmes hangulat lengte be a vizet. – Ez meseszép! – sóhajtott fel Mia, miközben lassan a langyos vízbe ereszkedett. Stephen le sem vette róla a szemét, de Mia nem figyelt rá. A víz alatt világító lámpákat nézte, és a különös fákat, amelyeket halványsárga aura lengett be. – Sahasrarából hozattam őket – magyarázta Stephen, miközben a víz alatt magához húzta Miát. – Csak segítek, hogy könnyebben a bárhoz érjünk! – mondta, amikor látta, hogy Mia le akarja fejteni magáról a kezét. – Nem csak a virágaik, de ha jobban megnézed, a fák törzse is világít. Ez egy nagyon különleges, nemesített szilfa-fajta – magyarázott tovább. Miát feszélyezte a férfi közelsége, így amint elérték a partot, távolabb húzódott tőle, de Stephen minduntalan mögötte lihegett. Úristen, mekkora ennek az intimszférája? – gondolta zaklatottan a lány, és az előttük úszkáló pár mögé kukucskált abban a reményben, hogy meglátja Russelt. De hülye vagyok, hogy bemásztam ide ezzel az idiótával – füstölgött magában, de közben Stephen újabb poharat nyújtott felé. – Ezt mindenképp meg kell innod! Saját találmány – magyarázta lelkesen. – Repülés, ez a neve. – Kedves vagy igazán, de már így is túl sokat ittam! – hárított a lány. – Nem sérthetsz meg ennyire, szomszédasszony! – dörmögte a fotós, és a kezébe adta a színes italtól csillogó poharat. Mia belekortyolt az italba. Édes, gyümölcsös íze volt, végre nem az a szörnyű, erős, vodka. – Ez tényleg finom… – kortyolt nagyot. – Alkoholmentes? – Az, hát! – ordította túl a férfi az egyre hangosabbá váló zenét. – Nyugodtan megihatod! Mia kiitta a koktélt, és épp szólni akart, amikor a medence alján kialudtak a csillagok, majd a helyükön lila pettyek tűntek fel, amelyek türkiz halakká változtak, majd zöld medúzákká.

Elkerekedett szemmel nézte a víz alatt szikrázó fényjátékot, ami egyik színről a másikra váltott. – Sosem láttam még ilyen szépet! – motyogta, és észre sem vette a fényáradatban, hogy milyen nehezen forog a nyelve. – Még egy keveset? – nyújtotta felé Stephen az újabb poharat, de Mia már nem tudta megkóstolni. Nem érezte, ahogy az ital a kezéből a vízbe hullik. Fátyolos tekintettel nézte a fényeket, majd tompán érzékelte, amint a házigazda fölé hajol, és a szája az övére tapad. Tiltakozni akart, de a karjai nem engedelmeskedtek az akaratának. A férfi nyelve utat tört magának, és birtokba vette az ajkait, miközben a tenyere a fürdőruhájára simult. Mohón markolászta Mia mellét, és a füléhez hajolt. – Őrülten kívánlak, Mrs. Barlow – suttogta. – Csodálatos tested van… Majd felrobban tőled a farkam. Mia szeme kábán kinyílt. Szólni akart, de képtelen volt szavakat formálni. Erőtlenül tűrte, amint Stephen újra megcsókolja, majd felnyalábolja, és a fák mögötti, lefüggönyözött napágyak egyikébe vonszolja. Stephen Banks mohón kötötte ki Mia fürdőruháját, és ajka a mellére tapadt, miközben éhesen markolta a lány félig lecsupaszított testét. Nyelve felfedezte, és egyre nyalta, szívta Mia mellét, miközben a lány zsibbadtan feküdt alatta. – Mindjárt benned leszek! – lihegte rekedt hangon Mia fülébe, és beletúrt a hajába. A gondosan fésült konty leomlott, s a férfi megrészegülve csókolta újra szájon Miát. – Istenem, de szép vagy! Reszketeg kézzel rángatta lefelé a lány bugyiját, de nem bírt magával, és újra a lányra vetette magát. Valósággal felfalta a szájába simuló dús kebleket, miközben igyekezett eltépni a fürdőruhát, amikor megzavarták. – Hogy merészeled? – egy mély, igencsak ingerült hang csattant fel a háta mögött, és amikor felnézett, Russellel találta szemben magát. – A nejed megkívánt engem! – védekezett Stephen. – Magad is láthatod!

– A nejem nincs magánál, azt látom! – Russel máskor szelíd angyalarca szinte lángolt a haragtól. Torkon ragadta a férfit, és az ágyra lökte. Banks hörögve csapott felé, ám Russel ököllel az arcába sújtott. – Beleegyezett… – hörögte Stephen a vérző száját törölgetve. – Iszogattunk, nevetgéltünk, és ahogy a vízben hozzám bújt, a fülembe súgta, hogy kíván. Azt mondta, dugjam meg! Russel válasz nélkül sújtott le újra. – Ne hazudj, te mocskos féreg! Esze ágában sem volt lefeküdni veled! Odakint ordított a zene, ám Russel ezúttal hálás volt a hangzavarért és a függönyért. – Na, és akkor mi van? – vigyorodott el fájdalmas fintorral a férfi. – A szex az csak szex. Ha nem zavarsz meg, hidd el, élvezte volna a farkamat. Egy szóval sem mondta, hogy hagyjam abba, amit csinálok! Russel a lányra nézett. Mián, bár szétszakadva, de rajta volt a fürdőruha-alsója, a melle viszont a férfi nyálától csillogott. – Mit itattál vele, te szemétláda? – kérdezte jegesen, de közben majd kiugrott a szíve. – Csak egy kis lazítót… – felelet a férfi, ám Russel ökle ismét betalált – Azt kérdeztem, mit?? – Egy kis parti drogot. Repülés a neve. – Repülés? – Russel térde a férfi gyomrába nyomódott. – Te teljesen megvesztél? Mia még csak tizenkilenc éves! – Engedj el! – hörgött a férfi, és állón vágta Russelt, majd a másik ökle a szemöldökét érte. – Nem bántottam! Csak meg akartam dugni. Mi rossz van abban? Ő is élvezte volna, hidd el nekem! – Miért nem kerestél egy kurvát? – üvöltött rá Russel. – Utálom a kurvákat! – mordult fel Stephen, és lefejelte Russelt – A nejed pedig itt volt. Élvezte a bulit, és azt is, ahogy fogdosom. Hagyta, hogy lesmároljam, és amikor kicipeltem ide, még csak nem is tiltakozott. Vágyott rá, hogy megdugjam!

– Ne merj ilyeneket mondani, mert kitépem a szíved! – Russel zöld aurájában fekete foltok tűntek fel, miközben torkon ragadta Stephent. Banks felemelte a kezét. – Oké, oké! Nyugodj meg, Barlow! Elismerem, hogy az akarata ellenére itattam vele a cuccot, de ne lihegd túl ezt az egészet, jó? Amióta csak megláttam, állt tőle a farkam. A nejemnek belefér ez, gondoltam, te sem veszed zokon. Russelnek elsápadt az arca. – Hogy nem veszem zokon? Megöllek! – Ne, Barlow! Nyugodj le! – nyögött fel Stephen. – Akkor ez egy félreértés volt, sajnálom! – Meddig volt magánál, mondd? – hördült fel Russel, miközben egyre erősödött a szorítása. – Semeddig! – fulladozott Stephen, és igyekezett szabadulni. – Amikor a vízben lesmároltam, már nem tudott beszélni. Mire rájött, hogy volt valami az italában, a karomban volt, de nem volt ereje tiltakozni. De akkor már túlságosan begerjedtem tőle, és már nem bírtam leállni. Látom, hogy te erre nem vagy vevő, haver, de ez van! Színt vallottam. Most már engedj el végre! – És akkor minden el van intézve? – Nem. Holnap feljelentelek anyádba, amiért összevertél, aztán, amíg te a sitten ülsz, hülyére dugom a nejedet! – köpött az arcába a férfi, és kimerülten felröhögött. Russel ökle egyenesen Stephen orrába csapódott. Már nem röhögött Nyüszítve nyögött fel, és amikor szóra nyitotta a száját, még egyet kapott. – Kussolj, ha jót akarsz magadnak… – sziszegte Russel, majd a karjába kapta Miát, és világító fák között visszasietett az épületbe. Az alsó szinten, a lépcső mellett meglátta a lány ruháját és a táskáját. Átverekedte magát a tömegen, aztán kiment a bejárati ajtón. Mindenütt részegek dülöngéltek, még az utcára vezető pázsiton is kiütött mulatozók hevertek. Russel feldúltan vitte be Miát a házba, és felüvöltött.

– Emma, nagy baj van! – Itt vagyok, Mr. Blackwood! – hangzott fel a számítógép hangja. – Miben segíthetek? – Miával valami drogot itattak az agyament szomszédaink. Teljesen kiütötték. Meg tudod vizsgálni? – Hogyne! Vidd, kérlek, az elsősegély szobába! – Az hol van? – Egy üresnek tűnő helyiség lent, a hőközpont mellett, az alagsorban. Russel bólintott. – Azt hittem, az valami raktár… – mormogta. Amint belépett, a földből kiemelkedett egy vizsgáló, ő pedig ráfektette a lányt. – Helyezd a kezét a karfára, és tartsd ott! – utasította Emma. – Vért kell vennem tőle, hogy analizálni tudjam, mit adtak be neki! – Valami Repülés nevű cuccot. De nyilván, ez csak amolyan Patkány, manipurai szleng… – Rendben, utánanézek! Russel rögzítette Mia karját, mire a karfából kis fecskendő emelkedett ki, és vért vett a lány csuklójából. – Jaj, siess már, Emma! – Ne aggódj! Az életfunkciói rendben vannak, talán csak kicsit lassabban ver a szíve. – Lassabban? – hördült fel Russel. – De hisz bekékült! És tök jeges a bőre! Csinálj már vele valamit, mert megőrülök! Emma nem válaszolt. A vérmintát vizsgálta, majd az egyik fal kettényílt, és Russel szeme elé megannyi ampulla és fecskendő tárult. – Keresd meg az RH027652 feliratú üveget! – mondta Emma. – Megvan! – Russel visszaolvasta a számot. – Mi ez? – Semlegesíti a drogot. Be tudod neki adni? – Be! – mordult fel a férfi, majd feltépett egy steril fecskendőt, és felszívta a szert. – Hová szúrjam? Vénásan kell beadni? – Igen!

Russel az ágy mellé térdelt, és derékszíjával elszorította a lány felkarját. Megpöckölte a fecskendőt, kicsit megnyomta a végét, és miután a tűből kifröccsent egy cseppnyi, óvatosan beadta az injekciót. Mia arcszíne kisvártatva természetessé vált, a légzése megnyugodott. – És most? – Mindjárt jobban lesz! Russel a földre rogyott, és a hideg falnak támasztotta a hátát. Csigalassúsággal teltek a percek, mire Mia kinyitotta a szemét. Szédelegve ült fel, és értetlenül nézett a fehér ágyra, a szobára és a korábban elegáns, ám most igencsak megtépázott, vizes ruhájára. – Mi történt? Russel felállt, és lesegítette az ágyról. – Gyere, húzz valami száraz ruhát, és feküdj le aludni! Holnap mindent megbeszélünk! A világoskék szempár zavartan nézett rá. – Dehogy kerültem ide? És miért nem emlékszem semmire? És miért néz ki így az aurád? Russel felsóhajtott. – Sokat ittál. A karomban hoztalak el… De most túl kába vagy ahhoz, hogy mindent elmondjak. Majd reggel beszélünk! Mia megdermedt a férfi hangjától, és a zöld aurájában tátongó fekete foltoktól. Még sosem látta őt ilyen feldúltnak, de nem akart ellenkezni. Pizsamát húzott és lefeküdt, öt perccel később már mélyen aludt. Russelnek azonban nem jött álom a szemére. A csuklójára tette az egyik kék köves karperecet, és lehunyta a szemét. Igyekezett megnyugodni, és nem a szomszéd férfi élveteg, gúnyos vigyorára gondolni. A fekete foltok lassan elhalványodtak, ám

Russel jól tudta, csak ideig-óráig képes elrejteni a lelkében dúló viharok okozta dühét. Egyre jobban haragudott a korábban oly álomszerűnek hitt, bálványozott Manipurára, és már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a megalopolisz megérdemli, hogy megmentsék a lassú, de biztos rothadástól…

A szív titkai (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 7.)

Stella Blackwood hajnal óta festett. Amióta megkapta a festőállványát, szinte minden nap szakított rá időt, hogy a kastély egyik kis tornyának a padlásterébe vonuljon, és alkosson. Kevesen tudták, de Stella igazi művész volt. Noha soha, senki nem tanította festeni, ösztönösen tudta, hogyan kell a maximális térhatást, vagy a legélénkebb színeket elérni. Szerette a festékek illatát, és szerette a vásznat végigsimító ecset tompa sercegését. Az ódon falakat megannyi kép borította. A kastélykert virágzó rózsái, a lazacoktól hemzsegő, csillogó vizű kis folyó, az épület felett felragyogó szivárvány kelt életre a vásznakon. De Stella sok-sok mandalát is festett. Színpompás, életteli képek voltak ezek, amelyek érezhetően ontották magukból a melegséget. A sarokban, egy létrának támasztva állt a legnagyobb festmény,

amely a birtokon élő gyermekeket ábrázolta, amint üveggolyókat gurítanak a kastély étkezőjének pepita kövén. Dylan nesztelenül lépett a helyiségbe, nehogy megzavarja Stellát, aki nyakig festékesen ácsorgott a festőállvány előtt. A kis magnójából zene szólt, de nem a megszokott Michael Bublé dalok, hanem Mozart Requiemje. – Kopp, kopp! – mondta hangosan az indián, nehogy megijessze a lányt. – Nemsokára csobbanunk! – folytatta barátságosan, ám amint meglátta Stella festményét, elkomorult az arca. – Ó, teljesen elfelejtettem! – füllentett a lány, de Dylan pontosan tudta, hogy ismét csak ki akarja húzni magát a kényszerű kötelesség alól. – Mi szépet festesz? – kérdezte, noha maga is látta a képet. Mégis, hallani akarta Stellától, hogy mire gondol. – Hát, nem is tudom… – vonta meg a vállát a lány. Szőke haja kócos kontyban, egy ceruzával megtűzve, a feje tetején világított, csupán néhány hullámos tincs lógott az arcába. A homloka és az orra is festékes volt, de Dylan ettől csak még bájosabbnak látta. – Szóval? – kérdezte az indián, miközben megállt a kép előtt. – A denevérek szárnyalása az apokaliptikus viharban, a horror erdő közepén, éjnek évadján? Stella elnevette magát. – Jaj, Dylan, ne gúnyolódj velem! Az indián elmosolyodott. Ez volt az első alkalom, hogy a lányt nevetni látta, amióta újra találkoztak. – Mernék én gúnyolódni veled? Hisz olyan harcos kismacska vagy, hogy tán még a fejemet is leharapnád! Mia elszégyellte magát. – Sajnálom, hogy tegnap úgy rátok üvöltöttem! – motyogta, miközben a meztelen lábán viselt, kopott bakancsot bámulta. – Ugyan, kicsi, csak vicceltem! – nyúlt az álla alá az indián. – Mindenkinek lehet rossz napja. Ne vedd úgy a szívedre! Az a lényeg, hogy már jobban vagy, és ilyen… remek képeket festesz! Stella elmosolyodott.

– Nagyon rémes? Az indián közelebb lépett a képhez. A szíve összeszorult a vészjóslóan összeboruló fekete fák, és a holdat eltakaró denevérek láttán, de nem akarta elhomályosítani a Stella lelkén áttörő vékonyka fénysugarat. – Á, dehogy! Van Gogh is ilyen hangulatban lehetett, amikor levágta a fülét… Stella felkacagott. – Ó, Dylan, én nem akarom levágni a fülemet! Egyszerűen csak így éreztem magam… Az indián látta, még mindig mennyire labilis a lány lelkiállapota, ezért tettetett komorsággal így szólt. – Az úszás miatt? Stella elmosolyodott. – Nem, dehogy! Csak… Dylan azonban a karjába kapta, és elindult vele a lépcsőház felé. – Akkor indulunk! És nincs semmi „csak” A bátyád agyonüt, ha ma sem adok úszóleckét neked. Amúgy is, az úszás jó móka Már elfelejtetted? – Nem… – felelte Stella, de a hangja szomorú volt. Dylan érezte, hogy a lány még nem készült fel arra, hogy elmondja, mi történt vele, és csak remélni merte, hogy amikor majd megnyílik előtte, nem valami borzalmat fog elmesélni. – Azért átöltözhetek, mielőtt bedobsz a medencébe? – kérdezte, amikor a termálfürdőhöz értek. – Nem. Vagyis igen – mondta az indián, miközben letette a lányt az öltöző előtt. – Kristen lehozta a cuccaidat. Odabent vannak, a padon. Mia meglepetten nézett rá. – Te azt gondoltad, hogy… – Biztos akartam lenni, hogy nem trükközöl megint! – kacsintott rá Dylan, és eltűnt a férfiöltözőben. Stella berontott az ajtón, és lélekszakadva rángatta magára a vajszínű fürdőruhát, majd a medencetérbe sietett, és a vízbe gyalogolt, egészen addig, amíg a zöld hullámok jótékonyan

eltakarták az alakját. A testét ugyanis még mindig csúnya véraláfutások borították, és abban reménykedett, az indián a sötét falú medence vizében nem fogja kiszúrni… – El sem hiszem, hogy előbb kész lettél, mint én! – dörmögte Dylan, miközben ő is begyalogolt a vízbe. Fekete térdnadrág volt rajta, hosszú haját kibontva hagyta. A felsőtestét borító tetoválásoktól úgy tűnt, mintha hosszú ujjú pólót viselne, és Stella arra gondolt, sosem vonzódott még senkihez úgy, mint hozzá. Aztán eszébe jutott, hogy Ryan mit tett vele, és görcsbe ugrott a gyomra. Nem nekem való a szerelem – gondolta keserűen, és a sötétzöld mozaikcsempékre meredt. – Számolgatod a kockákat? – kérdezte Dylan, és finoman lefejtette Stella karját a medence pereméről. – Vagy úszol egyet velem? A lány szíve meglódult, ahogy elengedte a partot, és a keze csak a hűs hullámokat markolta. – Dylan! – kiáltott fel, és kapálózni kezdett, noha a férfi mindkét karját fogta. – Dylan, elsüllyedek! Az indián átölelte a derekát, mire Stella a nyakába csimpaszkodott. Ahogy a teste a férfiéhoz simult, Dylan érezte, milyen hevesen ver a szíve. – Mitől ijedtél így meg? – kérdezte lágyan. – Hisz legutóbb egyedül úsztad át a medencét! – Nem tudom. Túl gyorsan veszítettem el a lábam alól a talajt… – motyogta a lány a fekete tincsekbe. Dylan maga elé húzta Stellát, és mélyen a szemébe nézett. – Ha tudsz úszni, márpedig te tudsz, teljesen mindegy, milyen mély a víz. Nem? Stella elmosolyodott. – Hát, Dylan, lehet, hogy neked mindegy, de nekem nem az. Kicsit mélyben tudok úszni, nagyon mélyben viszont nem. Az indián felnevetett, és Stella arra gondolt, milyen szép fehérek a fogai.

Istenem, nem bámulhatom így… – dorgálta magát. Ha megtudja, mi történt velem, úgyis undorodni fog tőlem. – Amíg így gondolkozol, nem tudsz úszni – zökkentette ki a férfi mély hangja. – Figyelsz te rám, egyáltalán? – Figyelek, persze! – Akkor kezdjük az alapoknál, rendben? – Rendben! Dylan megfogta Stella kezét, és maga felé húzta. – Tedd az arcod a vízbe, és csak lábtempóval haladjunk, jó? Oldalt vegyél levegőt! A lány engedelmesen siklott a vízen, és bár tökéletesen végrehajtotta a feladatot, végig görcsösen szorongatta a férfi kezét. Többször végigúszták a medencét, majd Dylan elengedte, és Stella önállóan tempózott oda és vissza, egymás után négyszer. – Le vagyok nyűgözve! – mondta Dylan, és hagyta, hogy a medence közepén rácsimpaszkodjanak a kis karok. – Ne legyél! – fújtatott Stella. – Nem kapok levegőt! – Dehogynem kapsz… – Alig élek, Dylan! Mire jó ez? – Ha majd többet úszol, nem merülsz ki ennyire! – Nem tudom – pihegett csalódottan a lány, és Dylan válla felett a szomszédos medencében pancsoló gyerekeket bámulta. – Lehet, hogy antitalentum vagyok. Tán jobb lenne, ha kertészkednénk, vagy sörösdobozokra lőnénk. – Az utóbbit vedd úgy, hogy megbeszéltük! – mosolyodott el az indián, ám közben összevont szemöldökkel tanulmányozta a Stella karján éktelenkedő véraláfutásokat. Az egyik határozottan egy kezet formált… Egy jókora férfitenyeret. Dylan arca elkomorult. – Most háton folytasd, egyelőre csak lábbal! – mondta ellentmondást nem tűrőn, és Stella dereka alá nyúlt, amíg az felfeküdt a vízre. – Itt leszek melletted, ne félj! A lány lassan úszni kezdett, ő pedig követte, ám Stella néhány tempó után süllyedni kezdett. Dylan megtartotta.

– Kevés levegőt szívsz magadba! Legyen tele a tüdőd, és akkor fent maradsz a víz tetején! Tudod, mint amikor lebegtél! Csináld csak egy helyben! Stella lehunyta a szemét, és engedelmesen követte az utasítást. Dylan egy darabig a háta alatt tartotta, de aztán elvette a kezét. – Nagyon jól csinálod! – mondta. – Figyelj a légzésedre, és kezdj el magadban számolni! A lány szépen lebegett a víz tetején, Dylan pedig elborzadva nézett végig Stella alabástrom bőrén. A lány mellén, a derekán és a csípőjén jókora véraláfutások éktelenkedtek, a jobb belső combján pedig egy bakancs lenyomata látszott. Az indián szíve összeszorult, a lelkében sötét felhők gyülekeztek. Legszívesebben magához ölelte volna őt, de nem tette. Nem tehette. Megrendülve döbbent rá, hogy Stellát csúnyán megverték, arra azonban gondolni sem mert, hogy talán meg is erőszakolták… Szomorúan meredt a kerekded babaarcra, amely körül világos fátyolként lebegtek a víz tetején csillogó szőke tincsek. Szerelmes volt Stellába, szerelmesebb, mint valaha, és hirtelen úgy érezte, összetörték a legféltettebb kincsét: Stella finom kis lelkét. Mi van, ha ezek után irtózik majd a testi szerelemtől? Mi van, na meggyűlölte az érintés csodáját? Ha a csók, ami után más éhesen sóvárog, számára csak rémálmokat idéz? – Most lassan kezdj el úszni! – szólalt meg halkan, mert egyszerűen nem bírta tovább nézni a lány puha bőrén sötétlő zúzódásokat. Stella elindult, és többé nem süllyedt el: egyenletes te haladt a medence vége felé, ahol meglepetten állt meg. Dylan a túlsó faltól nézett rá. – Most vissza, kartempóval! – Nem tudok! – pihegett kimerülten. – Dehogynem! A lány elrugaszkodott, és néhány perc múlva a túlpartra ért. Zihálva csimpaszkodott a csempébe. – Akkor most már jó vagyok? Tudok úszni?

Az indián elmosolyodott, és lefejtette a kezét a peremről. – Elengedhetlek? – kérdezte, miközben elhúzta Stellát a medence szélétől. – Nem! – sikított fel a lány, de Dylan karja biztonságot nyújtva simult a derekára. – Hát, akkor még nem tudsz úszni! – nevette el magát az indián. Stella a lágyan hullámzó vízre meredt. – Gyáva vagyok, Dylan. Ha mellettem vagy, úgy érzem, menni fog, de ha magamra maradok, elbukok. – De hisz oda-vissza átúsztad a medencét! – Nem is értem, hogy sikerült. Most viszont rettegek, hogy elengedsz… – mondta panaszosan, és ahogy Dylan szemébe nézett, a férfi érezte, hogy nem pusztán az úszásról beszél. – Sosem engedlek el téged, Stella – felelte halkan. – Mindig vigyázni fogok rád! A lány kék szemén szomorúság suhant át. Úgy érezte, most elmondhatná Dylannek mindazt, ami a lelkét nyomja, de nem mert belekezdeni. Az indián megsimogatta az arcát. – Arra gondoltam, elviszlek a hegyek közé. A nagyanyám arrafelé lakik, és megígértem neki, ha lesz időm, meglátogatom. Szerintem tetszene neked. Festői tájak, gyönyörű tó, egy falkányi farkaskölyök és a nagyi, aki egy édes kis boszorkány. Lenne kedved eljönni velem? Stella arca felragyogott. – Magaddal vinnél? – Ha a bátyád elenged. – Liam? Veled a világ végére is. – Hát, azért tőle is megkérdezném. – És tényleg boszorkány a nagyid? Stella lelkesedése örömmel töltötte el az indiánt. – Olyasféle… – hümmögött. – És milyen farkaskölykökről van szó? – A nagyi minden nyáron begyűjti az erdőben talált, elárvult kölyköket, akik aztán úgy élnek vele, mint a kutyák. Hiába

ereszti őket szabadon, ragaszkodnak hozzá. Mostanra egy egész falkányi lakik vele. Arra gondoltam, ha szeretnéd, hazahozunk neked egy kisfarkast… – Ó, Dylan, komolyan mondod? Megengednétek, hogy legyen egy saját, igazi farkasom? – Hát, amennyiben jól bánsz vele, és megneveled… Mert ha aztán felfal téged, akkor Liam kitépi a szívemet. Stella csilingelve felkacagott, és a hangjától a férfi szíve melegséggel telt meg. Még semmi sincs veszve – gondolta. Stella boldog velem. – No, elég volt mára, vagy azért legalább egyszer lemerülünk? – kérdezte a lányt, mire az megrázta a fejét. – Nem merülünk! – És ha fogom a kezed? – Nem engedsz el? – Soha! – Hát, akkor jó… Dylan finoman megfogta a lány derekát, és alámerültek a medencében. Stella körül arany felhőként hullámzott a haja, míg az indián mögött fekete felhő lebegett. Egymásra mosolyogtak a víz alatt. Egyszerre értek a felszínre, és a lánynak szólnia sem kellett, Dylan a karjába zárta. – Mit mondjak, rohamtempóban fejlődsz. Ha ilyen gyorsan haladsz, a jövő héten kénytelen leszek új tanítvány után nézni… Stella arcán sötétebbé váltak a parányi szeplőcskék a férfi szavai hallatán, mire az felnevetett. – Csak vicceltem, nehogy már komolyan vedd! A lány szája mosolyra húzódott. – Akkor tovább tanítasz? – Azt hittem, utálod. – Nem utálom, csak… – Stella kereste a szavakat. – Csak féltem, hogy… Az aranyszínű szempár türelmesen nézett rá. Dylan érezte, hogy a lány eljutott arra a pontra, hogy ha csak egy szikrányit is, de megoszt vele a titkából.

– No, hogy haladtok az úszással? – harsant fel az öltöző felől Liam hangja, és Dylan lehunyta a szemét. Áááh, pedig majdnem belekezdett… – gondolta, és szóra nyitotta a száját, amikor Stella a füléhez hajolt. – Kérlek, kérlek, Dylan, vidd el innen a bátyámat! – suttogta kétségbeesetten. – De miért? – Mert van rajtam… néhány folt – folytatta szégyenkezve –, és ha meglátja, nagyon ki fog akadni. Kérlek, Dylan, ne hagyd, hogy megint balhézzon velem! – Rendben! – bólintott az indián, és a lépcsőig kísérte Stellát. – De látni akarom, hogy kijössz innen, rendben? – azzal kisétált, és beszédbe elegyedett Liammel, miközben Stella a hátuk mögött kisurrant az öltözőbe. – Na, mi volt? – sutyorgott Liam is. – Rájöttél valamire? – Igen – bólintott az indián. – De nem leszel boldog tőle… Valaki nagyon megverte Stellát. Csúnya zúzódások és véraláfutások borítják a testét. A mellét, a derekát, a csípőjét, a hátát, a hasát, a karját… Ezért nem akart úszni, és ezért nem akarta, hogy a doki megvizsgálja. Szégyellte magát előttünk. És nem csak zúzódásai vannak, hanem egy hatalmas cipőnyom a combján, a karján pedig egy jókora tenyér okozta bevérzés. A pasi keze közel akkora lehet, mint a miénk. Liam elhűlve hallgatta. – Ryan? Megerőszakolta volna az a rohadék? Vagy azért tette, mert Stella nem akart lefeküdni vele? – Nem tudom. De ezek nem menekülés közben szerzett sebek. Stella keményen küzdött, és úgy tűnik, alulmaradt. – Beszélek vele! – Nem kéne… Arra gondoltam, elviszem a nagyanyámhoz. Ha valaki, akkor ő hathat Stella lelkére. Talán egy nőnek könnyebben megnyílik majd, és jobban el tudja panaszolni a bánatát. Liam komoran nézte az előttük csillogó termálvizet.

– Talán el kellett volna mondanom neki, mi történt annakidején anyánkkal. Talán az én hibám, hogy nem vigyázott jobban magára. Hogy ennyire gyanútlan és jóhiszemű, akár egy gyermek. Túlságosan óvtam mindentől, és ettől gyenge és sebezhető lett. – Ugyan, Liam! Stella egy törékeny lány. Mégis, mitől kéne erősnek lennie? Sosem akartál belőle vadászt nevelni, és lássuk be, nem is lett volna alkalmas rá. Már az is csoda, hogy a legutóbb Manipurában nem esett baja. Embereket ölt, aztán a barátnője a szeme láttára halt meg. Liam, túl sok van Stellán, és a gondok lassan maguk alá gyűrik őt. A nagyanyám sokat segíthetne neki, hidd el! Ha Mia itt lenne, nyugodtabb lennék, mert ő kirángatná a mélabúból, de látod, mi ketten nem jutunk vele előre. – Hát nem… Szégyelli magát előttünk, ami röhej, hisz a bátyja vagyok, te pedig… szerintem vonzódik hozzád. Dylan felsóhajtott. – Bárcsak igazad lenne! De nem tudom, hogy hozzám, vagy csak az általam nyújtott biztonságérzethez ragaszkodik-e. – Nemrég még bizakodó voltál vele kapcsolatban. Dylan a nyakában himbálózó napkoronghoz nyúlt, amit Stellától kapott. – Igen. De az még azelőtt volt, hogy lelépett Ryannel. Most olyan szomorú, olyan magányos, hogy ha csak ránézek, összefacsarodik a szívem. Néha úgy érzem, talán kiöntené nekem a lelkét, de közben látom rajta, retteg attól, hogy leleplezzük a titkát. – Hát, ez nem sok jót jelent! – mordult fel Liam. – Nem bizony. Időközben Stella előkerült az öltözőből. Újra a festékfoltos farmer és a kockás ing volt rajta, vizes haját pedig a feje tetejére tűzte a ceruzával. – Ó, hugi – nevetett fel Liam, ahogy meglátta Stellát. – Hát te meg hogy nézel ki? Mint valami komisz kis kobold, aki most mászott elő a festékes dobozból!

A lány elmosolyodott. – Festettem, mielőtt úszni jöttünk volna. – Áá, úgy mindjárt más! A művészek mindig ilyen ziláltak… És mi szépet festettél? Stella elpirult. – Hát, Dylan szerint apokaliptikus horror erdőt, őrült denevérekkel. – Húúú. Akkor azt hiszem, jobb lesz, ha elengedlek a hegyekbe, a boszi nagymamához. A lány Liam nyakába ugrott. – Köszönöm! Annyira féltem, hogy nem engedsz el! Liam magához szorította a húgát, de ahogy a lány bő inge félrecsúszott a csupasz válláról, meglátta az egyik véraláfutást, amiről Dylan beszélt. Letette Stellát a földre, és felemelte az állát. – Fogadj szót Dylannek, rendben? – aztán a barátjához fordult. – Mikor indultok? – Holnap hajnalban – felelte az indián. – Ma már túl késő van. Estére nem érnénk fel, és nem akarom, hogy Stella az erdőben éjszakázzon. Úgyis arra vágyott, hogy sörösdobozokra lövöldözzön, hát gondoltam, ebéd után eleget teszek az óhajának. – Picúr, te ilyen vad dolgokra vágysz? – vonta fel a szemöldökét a bátyja, és szeretettel nézett végig a húgán. Stella nagyon kicsinek tűnt, ahogy előttük ácsorgott a festékes ruháiban, hiszen bakancsban is csak a mellükig ért. Apró volt a keze, vékony a karja, és ahogy az álla köré tekeredett néhány kósza tincs, arca a tündérekével vetekedett. – Mindjárt jövök! – mondta Dylan, és az öltözőbe sietett – Igaziból nem akartam lövöldözni, csak úszás közben mondtam azt Dylannek, hogy nem megy ez nekem, miért nem lövöldözünk inkább. – Hát, úgy tűnik, komolyan vette – mosolyodott el Liam. – De jól fogsz szórakozni, biztos vagyok benne. – Nem igazán tudok lőni, tudod…

– Akkor ma megtanulsz. Mi, Blackwoodok gyorsan tanulunk. De mondd csak, hogy ment az úszás? – Állítólag jól haladok. – Állítólag? – Ha Dylan fogja a kezem, egész jól megy, de egyedül nagy bajban lennék… Időközben Dylan is visszatért. Fekete nadrágot és pólót húzott, majd a testvérpárhoz lépett. – Jöttök ebédelni? – Én nem vagyok éhes – mondta Stella, de Liam megrázta a fejét. – Olyan nincs. Ha nem eszel, mindig ilyen tökmag maradsz. Az étkező zsúfolásig telt, hiszen mindenki ilyenkor ebédelt. Liam, Stella és Dylan a bárpultnál foglaltak helyet. Pam, az indián egyik korábbi szeretője jókedvűen tette eléjük a gőzölgő ételt. – Szarvas paprikás van ma. Remélem, ízleni fog! – mondta, és a legszebb mosolyát villantotta Dylanre. Még mindig szerelmes volt az indiánba, és bár időnként, egy-egy magányos éjszakán egymásba gabalyodtak, jól tudta, Dylan szíve jó ideje valószínűleg másért ég. Stella gyomra összezsugorodott a lány édes mosolya láttán. Érezte a belőle áradó vágyat, ahogy a mellette ülő férfira nézett, és pontosan tudta, hogy Dylan már számtalanszor szeretkezett a formás testű, mindig vidám, forróvérű lánnyal. Féltékenységet érzett, és végtelen keserűséget. Miért nem tudok én is ilyen laza lenni, mint ez a Pam? – töprengett magában. Úgy kéne vennem, hogy lefeküdtem valakivel, ami rémes volt és kész Az én koromban már mindenki túl van az első szeretkezésen, sőt, a sokadikon is. Az aktus felidézésétől azonban végigfutott rajta a hideg. Megdörzsölte a karját, és a pultot bámulta. Undorral gondolt Ryan testére, különösen arra a részére…

Istenem, nem gyötrődhetek folyton ezen – pillantott ismét Pamre, aki úgy nyújtotta a bátyja és Dylan felé a kenyeres kosarat, hogy szinte a pultra tette a mellét. – Köszönöm, nem vagyok éhes – mondta halkan, és megfordult, hogy leszálljon a magas bárszékről, amikor egyszerre ketten nyúltak utána. – Hohó, hugi! Nem léphetsz le csak így! Enned kell valamit! – szólt rá Liam. – Ha nem eszel, lenyomlak paintballban, mint egy bélyeget – kacsintott rá Dylan. – Különben is, ez Mason szarvasa. Ha megtudja, hogy nem ettél a zsákmányából, még karácsonykor is a dohogását fogjuk hallgatni. Pam eközben odébb állt, de amikor csak alkalma nyílt, szerelmes pillantásokat küldött Dylan felé. Stella kénytelen-kelletlen kanalazni kezdte az ételt. – Nem is mondtad, hogy paintballozni megyünk – mondta az indiánnak. – Liam eddig nem engedte, hogy kipróbáljam. – Mert kicsi voltál hozzá – hümmögött teli szájjal a bátyja. – Amikor legutóbb ezzel nyúztál, tízéves voltál. – Hát, most már nyolccal több vagyok. – Akkor mehetsz. De légy kemény! Blackwood-lány vagy! Elvárom tőled, hogy győztesen térj vissza! Stella kuncogott. – Gondolod, hogy le tudom győzni Dylant? – Simán – vonta meg a vállát Liam. – Én mindig leverem. Az indián felnevetett. – Összekeversz Masonnel, barátom. – Mit szuttyogtok itt rólam? – harsant fel a hátuk mögött a szőke vadász hangja, majd ő is melléjük telepedett. – Mi az ebéd? Ó, Pam, ma is gyönyörű vagy, mondtam már? A lány mosolyogva nyújtotta felé a gőzölgő tálat. – Éppenséggel a te szarvasod van terítéken. Kérsz hozzá sört? – Még jó. Egész éjjel őrségben voltam. Farkaséhes vagyok. Nekilátott enni, s közben a barátaira nézett. – Szóval, miről volt szó?

– Csak arról, hogy hányszor nyomtalak már le paintballban – vigyorodott el Liam. – Hagytam magam, Blackwood, te is tudod! – hördült fel Mason. – Tudtam, hogy annak a fene nagy egódnak szüksége van a győzelemre, csak ezért engedtem, hogy nyerj! Liam felröhögött. – Minden alkalommal? Dylan is nevetett, és vállon veregette a vadászt. – Nem baj, Mason, gondolj arra, hogy Russel ugyanígy ki van akadva, amikor legyőzöd. – Tényleg, mi van a kölyökkel és Miával? – kérdezte csámcsogva Mason. – Nem tudom, azóta nem beszéltünk velük. Gondolom, élik a mainanipurai elit irigyelt életét… – sóhajtott fel Liam mosolyogva, – Az öcsi rém rafinált. Lenyúlta Talbot majdnem minden vagyonát. – Te jó ég – hüledezett Mason. – És nem fognak lebukni? – Russ szerint nem… De azért aggódom miattuk. Alig várom, hogy véget érjen a vesztegzár, és értük mehessünk. – A hírek szerint a jövő hét végén megnyitják a kapukat – szólt közbe Pam, aki hallotta az egész beszélgetést. Merőn nézte Dylant, és csábosan rámosolyodott. – Szóval addig még van néhány üres éjszakátok… – folytatta sokat sejtetően, mire Mason a pult alatt Dylan lábába rúgott, ő azonban visszarúgott. A szőke vadász felröhögött. – Most mit rugdosol? – Magadat rugdosod. Mondd, rendesen szeded a gyógyszeredet? Mason hahotázott. – De bunkó vagy, Dylan! Na, jó, ezt még visszakapod… – azzal Pamre nézett. – Mit csinálsz ma este? A lány az indián tekintetét kereste, úgy felelt a szőke vadásznak. – Még nem tudom…

Stella szíve vadul zakatolt, amikor megérezte magán Dylan pillantását. – Kész vagy? – kérdezte az indián, és amikor a lány bólintott, Pamre nézett. – Köszönjük az ebédet! Neked is, nagy vadász – bökte vállon a szőke barátját. – Azzal lesegítette Stellát a magas székről, és távozott vele az ebédlőből. Pam csalódottan nézett Dylan után, de Mason nem hagyta, hogy szomorkodjon. – Szóval, akkor ráérsz? – Akár ráérhetek… – vonta meg a vállát a lány, és Masonre mosolygott, majd megfordult, és kivitt egy tálcányi kis poharat a gyerekek asztalához. – Nem az van, hogy szerelmes vagy Kristenbe? – Liam kérdőn nézett Masonre. – De. – Hát akkor? Mit nyomulsz Pamelára? – Kristennek nem kellek. Liam elvigyorodott. – Miért ne kellenél? A csajok imádnak téged. – Hát, ő nem. Sokat bolondozunk, és éjjelente, ha együtt őrködünk, nagyokat lelkizünk, de érzem, hogy máshoz húz a szíve. – Kihez? – kérdezte Liam kíváncsian. – Hát, csak egy megérzés, de szerintem bele van esve az öcsédbe. – Russelbe? – Aha. – De hisz az öcsi a szőke nőkre bukik… – Liam, az élet már csak ilyen bonyolult – heherészett Mason, és nagyot kortyolt a sörébe. – És mi van Stellával? Kiheverte már a mutánsos történetet? Nagyon haloványnak tűnik. – Nincs jól. Ezért is engedtem, hogy Dylan magával vigye a nagyanyjához. – A boszihoz?

– Ahhoz. Hátha segít rajta a gyógyfüveivel. – Vagy Dylan, a szerelmes szívével. Liam elmosolyodott. – Hidd el, sosem hittem, hogy valaha ezt mondom, de én örülnék a legjobban, ha összejönnének. Dylan megbecsülné Stellát, és vigyázna rá. Nem kéne többé gyomorgörccsel élnem miatta, ha már Mia és Russ úgyis kikészítik az idegeimet. Mason bólogatott. – Egyetértek. De hát a húgod még mindig a manipurai hülyegyerek után kesereg, nem? – Nem tudom, Mason. Félek, nem utána, hanem miatta kesereg – folytatta kicsit halkabban. – Úgy tűnik, az a mocsok csúnyán megverte Stellát. Mason kezében megállt a korsó. – Hogy mi? – Jól hallottad. – Hát ettől olyan megtört szegénykém? – Valószínűleg. Stella eközben a szobájában öltözött. Sötétkék farmert, bakancsot, fehér topot és egy piros-fehér kockás inget vett fel. Szépen kifésülte a haját, és rózsakrémet kent a zúzódásaira. Izgatott volt, pedig csak lőni mentek Dylannel. Életében először mégis úgy készülődött, mintha randija lenne. A gondolattól, hogy az indiánnal kettesben töltheti a délutánt is, különös bizsergést érzett a gyomrában. A tükörbe nézett. Kék szeme fényesen ragyogott, nyoma sem volt már az előző napi ivászatnak. A hajához nyúlt, amikor észrevette, hogy a csuklóján éktelenkedő véraláfutás túlságosan is szembeötlő. Kihúzta a fiókját, és magára vette a karkötőit. A legtöbb bőrből készült, gyöngyös darab volt, így nem volt zavaró, hogy egyszerre hatot húzott fel. A véraláfutás eltűnt legalábbis első látszatra, de neki ez épp elég volt.

Leszaladt a lépcsőn, és jókedvűen a kertbe sietett. Már messziről látta Dylan magas alakját, ahogy a zsákjával és a puskájával a hátán a szökőkút előtt ácsorog. – Megvárattalak? – kérdezte. – Nem – felelte a férfi, és igyekezett nem megbámulni Stellát. A szőke lányban volt valami angyali báj, amely beragyogta a lényét. Hiába viselt farmert és kockás inget, elbűvölőbb volt, mint Dylan bármelyik bővérű szeretője. És amikor Stella a napsütésben rámosolyodott, úgy érezte, megáll körülötte az idő. Öles léptekkel haladtak a lőtér felé, ahol a fiatal vadászok egy kisebb csoportja gyakorolt. Céltáblákra lőttek, és egymást heccelték az elhibázott találatok miatt. Amikor meglátták őket, odarohantak hozzájuk. – Dylan, nem lehet, hogy ezek a puskák már elavultak? – nyújtották felé a lőfegyvereiket. – Félrehord a csövük. Mar mondtuk Masonnek is, de nem hajlandó lecserélni őket. – Félrehordanak? – Igen. Nem lehet már velük célba lőni! – panaszolta egy nyurga, Tim nevű kölyök. – Nézd meg! – azzal Dylan kezébe nyomta a puskáját. Az indián tüzetesen megnézte a fegyvert, majd fogta, és egyenesen a tábla közepébe lőtte a tárban maradt golyót. – Nincs ennek semmi baja – mondta az elképedt fiúknak. – Nézd meg ezt is! – nyújtottak felé még egy puskát, és még egyet. Dylan mindegyikkel a táblába lőtt, a kölykök pedig csodálattal bámultak rá. Minden golyó ugyanoda csapódott be. A papír közepén jókora fekete lyuk éktelenkedett. Az indián a mellette álló, aprócska fiú kezébe adta a puskát. Letérdelt mellé, és segített neki, hogy helyesen tartsa a fegyvert. – Ne akard a többieket legyőzni! – mondta halkan. – Csak a célra koncentrálj! Tartsd egyenesen a puskát, és várj. Ne kapkodd a levegőt, lélegezz egyenletesen! A kilencéves forma gyermek hunyorogva követte az utasítást, miközben a többiek döbbent csendben figyelték.

– Most jó lesz! – hallatszott Dylan hangja, és a puska eldördült. A golyó egyenesen a szűz tábla közepébe talált, a kisfiú pedig ujjongva ölelte át az indián derekát. – Hohó! – kapta el Dylan a puska csövét, majd kivette belőle a töltényeket, és csövével a táblák felé, a földre tette. – Puskával a kezünkben nem örülünk, nem ugrálunk, nem forgolódunk! Oké? – azzal összekócolta a gyerek haját. – Ügyes voltál, kicsi Zac! Stella büszkén nézte, hogy az általában oly csendesnek tűnő férfit mennyire bálványozzák a gyerekek. És a nők – tette hozzá magában, és újra féltékenységet érzett. Nem vagyok normális – korholta magát –, hiszen nem is vagyunk együtt. Meglehet, Dylan csak Liam idegbeteg kishúgát látja bennem, akit szánni és gyógyítani kell, mert magától életképtelen lenne. Pedig de jó lenne, ha egy nap belém szeretne… – Mire gondolsz? – nézett rá Dylan, amikor elérték az erdősort. Stella arcán halvány pír futott át. – Hát, többnyire hülyeségekre. Dylan elnevette magát. – Nos, ez roppant izgalmasan hangzik! Mégis, miféle hülyeségek járnak a fejedben? A lány arca még jobban kipirult. – Nem tudnám pontosan megfogalmazni… – Nem tudnád, vagy nem akarod? – lépett hozzá közelebb a férfi, és Stellának elakadt a lélegzete. – Nem akarom. Dylan a kezébe nyomta a puskát. – Én is azt hiszem… – közben egy farönkhöz sétált, és a zsákjából egy halom sörösdobozt állított a tetejére. Eztán visszament a lányhoz, és a dobozokra mutatott. – Kezdődhet a móka? A lány bólintott. Dylan mögé állt, és Stella kezével együtt felemelte a puskát. – Így tartod helyesen! – mutatta, és finoman hátrébb húzta a lány homlokát. – Nagyot rúg, amikor elsül. Ne hajolj ennyire rá, mert megüti az arcodat! Megvan a cél?

– Ühüm… Az indián odahajolt, és megemelte kicsit Stella kezét, miközben a fülébe súgta. – Húzd meg a ravaszt! A lövés eldördült, és a rönkre állított aranyszínű sörösdoboz messzire repült. – Hujújjjj! Elsőre sikerült! – sikított fel Stella, és akárcsak az imént a kisfiú, ő is Dylan nyakába ugrott, aki kikapta a kezéből a puskát. – Ejj-ejj, nem ugrálunk éles fegyverrel a kezünkben! – dorgálta szelíden, de nagyon örült a lány örömének. – Mondtam én, hogy imádni fogod! Stella izgatottan nézett rá. – Lelőhetem a többit is? – Hát persze. Azért vagyunk itt – bólintott a férfi, és egy fának támaszkodva nézte Stellát. Ő pedig kiválasztotta a következő dobozt és célzott, majd lőtt, de a golyó elsüvített a cél mellett. – Ó… – sóhajtott fel csalódottan. – Miért nem sikerült? – Mindjárt megnézem! – kelt fel az indián, és a következő lövés előtt a lány mögé állt. – Túl magasra célzol. Ereszd lejjebb a csövét! – mondta, és amikor Dylan karja az övéhez ért, úgy érezte, megborzongott a bőre. Ez más volt, mint a medencében, hiszen ott volt oka, hogy a férfihoz bújjon, de itt, az erdő mélyén úgy érezte, vibrál közöttük a levegő. A puska dörrenésére ocsúdott fel. A golyó egy oldalsó fába csapódott. – Hol jár az eszed? – Dylan barna szeme kíváncsian fürkészte az arcát. – Ööö… elkalandoztam. – Látom. No, még egyszer? A következő lövés betalált, ahogy a tárcserét követően a többi is. A farönk üresen állt, Stella jókedve pedig tetőfokára hágott.

A fűbe dobta a puskát, és a kivénhedt farönkhöz szaladt. Felmászott rá, és mögé kémlelt. Az átlőtt dobozok odalent feküdtek. – Hujújjj! – sikította boldogan. – Itt van az összes zsákmányom! Megnézed? – Hogyne nézném! – felelte jókedvűen a férfi, miközben felvette a fegyvert, a zsákját, majd ő is a rönkhöz sétált Nem kellett felmásznia, így is átlátott a vaskos fa fölött. – Nagyon ügyes vagy! – nevetett a lányra, majd felé nyújtotta a zsákot. Összeszednéd őket? – Hát persze! – Stella beugrott a rönk mögé, és a zsákba dobálta a dobozokat. – Otthon muszáj lesz megmutatnom Liamnek a trófeáimat. Lehet, kirakom őket a szobám falára, mint más az agancsokat. Dylan elnevette magát. – Akkor már jobb lenne inkább őzet lőni, nem? – Nem. Az elszomorítana. Pedig képmutató vagyok, mert imádom az őzhúst, mégis, képtelen lennék megölni őket… – Itt elhallgatott. Eszébe jutott, hogy nem sokkal korábban embereket ölt. Még csak nem is őzeket. Némán rakosgatta a zsákba az utolsó dobozokat, am a szegyen vörös foltokat égetett az arcára. – Mi a baj, Stella? – a férfi aggódva nézett rá. – A karját nyújtotta felé, és amikor a lány a rönkre mászott, leemelte róla. – Semmi. Csak időnként rossz dolgok jutnak az eszembe. – Miféle rossz dolgok? – Hát…, hogy az őzeket sajnálom, és közben embereket öltem – mondta halkan, és elindult visszafelé az ösvényen, de Dylan visszahúzta. – Azok az emberek bántani akartak téged – a férfi szemében különös tűz égett, ahogy hozzá beszélt. – Megérdemelték a halált! Erre nem szabad másképp gondolnod! – De engem végül nem bántottak. Rubyt viszont… – Tudom – sóhajtotta az indián.

– Sokszor eszembe jut az az éjszaka – nyelt nagyot Stella. – És olyankor mocskosnak érzem magam – a hangja megremegett, és Dylan úgy érezte, a lány nem pontosan arról az éjszakáról beszél. – Szerinted mindent ki lehet heverni? Vagy van olyan fájdalom, ami sosem múlik el? – Mindenre van gyógyír – felelte az indián, és magához ölelte a lányt. Stella kétségbeesetten bújt hozzá. Csak álltak, és hallgattak az erdő csendjében, és Dylan szíve majd megszakadt. Érezte, milyen súlya van ennek a csendnek, mennyi elhallgatott kín és fájdalom van a némaság mögött, de nem tehetett semmit. Meg kellett várnia, hogy a lány magától mondja el a titkát. – Sajnálom, hogy ilyen nehéz velem… – mondta végül Stella, és látszott rajta, hogy zavarban van. – Szeretek veled lenni, Stella – Dylan hangja simogatta a lelkét. A férfira nézett, de látta, hogy nem gúnyból mondja ezt, és ettől egy kicsit jobb kedvre derült. – Tényleg? – Tényleg. Főleg azóta, hogy nem azért hívsz csak, mert darázs repült a szobádba, vagy nem mersz lemászni a padlás létrájáról, amire felfelé oly könnyen felszaladtál. A szőke lány elmosolyodott, és ahogy a fák közt áttörő napsugarak az arcába világítottak, úgy hatott, akár egy látomás. Dylan legszívesebben megcsókolta volna. Előbb meg kell gyógyulnia. És éreznem kell, hogy akar engem – döntötte el magában, noha egyre jobban szenvedett attól, hogy türtőztetnie kell magát…

Bizalmatlanság (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 7.)

Mia zaklatott, mély álomba zuhant. Álmában egy csúszós, szürke, lapos kövön ült, amelyen hűvös hullámok csaptak át, összevizezve a ruháját. Kinyitotta a szemét és felült. Az óceán közepén volt, s ameddig csak a szem ellátott, sötét, haragos hullámok vették körös-körül. Megpróbált felállni, de elzuhant a síkos kövön, és a hideg víz-csúszott. Kétségbeesetten kapaszkodott a mohalepte szirtbe, és minden erejét megfeszítve visszakúszott. Az ég viharos szürke volt, s a szél egyre erősödött. Mia fázósan húzta maga alá a térdét, karjaival átölelte a lábát, – Mit keresek itt? – nézett körbe, de szárazföldet sehol sem látott. – Álmodom talán? Az égen váratlanul halovány fénysugár tört át a felhők között. Mia lassan felállt.

– Ezt én csináltam? – nézte merőn a sugárnyalábot, és arra gondolt, hogy a fény erősödik, és ahol háborgó hullámokhoz ér, szárazföld tűnik fel a semmiből. Az ég egyszeriben felderült, és Mia előtt keskeny földsáv nőtt, ami láthatóan a semmibe vezetett. – Álmodom! – ocsúdott fel Mia. – És képes vagyok irányítani az álmomat! Izgalmában kiszáradt az ajka. – Ki akarok menni a partra! – mondta elszántan, és arra gondolt, csak egy mólón kell végigszaladnia, és máris a szárazföldön lehet. Az öreg stég és a homokos part azonnal megjelent, és Mia nekilódult. Meztelen talpa alatt csak úgy nyikorogtak az öreg lécek, de ő rá se hederített. Lélekszakadva rohant a biztonságot nyújtó part felé, és csak akkor állt meg, amikor megérezte talpa alatt a meleg, fehérfövenyt, és a magas fűbe rogyhatott. – Ha álmodom, akkor akár fel is ébredhetek! – töprengett hangosan, és arra gondolt, hogy el akar innen menni, vissza, a valóságba. – Liammel akarok lenni, a Hobbs-birtokon! – mondta ki elszántan, és lehunyta a szemét, de semmi nem történt. Összeráncolta a szemöldökét, és újra Liamre gondolt. Maga előtt látta a férfi napsütötte arcát, a gyönyörű kék szemét, fényes, fekete haját. Látta, ahogy ránevet, és felé nyújtotta a karját hogy átölelje őt. Liam alakja azonban amint megérintette, szertefoszlott. Mia haragosan állt fel a fövenyről, és dühében felkiáltott. – Rohadt, hülye, idióta álmok! Fel akarok ébredni! A háta mögül halk nevetgélést hallott, és amikor megfordult, Doktor Cohent látta a magas fűben ácsorogva. Az idős orvos jókedvűen megemelte a vászonkalapját. – Örülök, hogy újra látom, kedves Mia! – Doki? Hát, maga hogy kerül ide? – nézett rá csodálkozva a lány. – És hogy lehet, hogy ilyen… – Hogy ilyen jól nézek ki? – az idős orvos szarkalábai megnyúltak, ahogy rekedtes hangján felnevetett. Az arca napszítta volt, nem hófehér, mint korábban, és nem is a koporsóban viselt öltöny volt rajta, hanem egy vajszínű nadrág könnyű fehér inggel. Cipőt nem viselt, mezítláb volt, akárcsak Mia.

– Én,gondoltam így magára? Miattam jelent meg másként? – kérdezte a lány. Doktor Cohen bólintott. – Igen, Mia. Végre elszakadt a koporsóban látott testem látványától. A tudata már ráébredt, hogy a szellemünk több, mint az odalent viselt „ruhánk”. – De miért vagyok itt? Ha azt várja, jó hírekkel szolgálok, ki kell ábrándítanom. Azon túl, hogy megszöktünk Talbot házából, semmire sem jutottunk. Russel valami kampányfilmmel akarja ráébreszteni a valóságra a lakosságot, de nem hiszem, hogy ettől romba dőlhet egy ilyen elvetemült, hazug rendszer, mint amilyen a manipurai. – Jöjjön kedvesem! – mondta az idős tudós, és Mia felé nyújtotta a karját. – Járjunk egyet a parton! Mia az orvosba karolt, akinek furcsamód nem volt hideg a bőre. Nem tette szóvá a megfigyelését, de a szíve zaklatottan szaladt. Csendben sétáltak végig a puha fövenyen, és a naplementét nézték, amikor a lány végre megszólalt. – Doktor Cohen, akkor maga voltaképp nem is halt meg? Ebben a térben ugyanúgy él, mint én? Az idős tudós elmosolyodott. – Nézzen hátra, kedves Mia! A lány megfordult, és látta, hogy homokos parton csak két lábnyom követi őket… az övé. – Nem… Maga szellem, én pedig… álmodom. De hogyan érezhetem mégis a bőre melegét? Hogy teremthettem földnyelvet és szárazföldet az óceán közepén? – Maga álomjáró, Mia. Lassan rá kell erre ébrednie!- mondta szelíden a tudós. – Álomjáró? – Segítő személy. Álmában a szelleme képes elhagyni a testét, és olyan helyekre menni, ahová másokat nem enged az ezüstszál. – Milyen ezüstszál? – Ami a testünket és a lelkünket összeköti ezen a helyen – érintette meg a férfi Mia homlokát. – Ha ez elpattan, földi porhüvelyünket magunk mögött hagyjuk. – És engem elenged ez az ezüstszál? – kérdezte Mia.

– Igen. Ez egyfajta égi adomány. A szelleme szabadságot kap, amikor maga álmodik, hogy oda repüljön, ahová csak akar. – De hisz én fel akartam ébredni! És Liammel akartam lenni! – mondta ki Mia azt, amit azon hirtelenjében gondolt. Doktor Cohen felnevetett. – Miss Milton. Az álomjárók egy életen át tanulnak. Ez nem olyan képesség, amit azonnal irányítani tud az ember. Magának még tanulnia kell. De ne aggódjon, hisz kezdettől fogva nagyon higgadtan és okosan kezeli az álmait. – Miért nem tudtam Liammel találkozni? – nézett rá elgondolkodva a lány. – Mert a tudata nem hitte el, hogy találkozhat vele. – És miért nem tudtam felébreszteni magam? – Mert nem kapta meg a választ, amit keres. – A választ? Mire? – Hogy mit kéne tennie… Mia, egyet értsen meg. Én már a köztes létben lebegek. Nem tudok a magam erejéből megjelenni az álmában. Ha találkozunk, az azért van, mert a maga tudatalattija ezt akarja. – Elakadtunk Russellel, Doktor Cohen – mondta Mia halkan. – Russel ugyan készített egy új karkötőt, de az csak arra jó, hogy a pillanatnyi feszültség okozta foltokat eltüntesse az aurából. Manipura megdöntéséhez édeskevés. Doktor Cohen bólintott, és a kalapja alá simította az arcába hulló kósza, fehér tincseket. – Manipura megdöntéséhez egy új szerkezet kell, Mia. Ugyanolyan rendszerű, mint amit Russel a karkötőkbe épített, de kell hozzá egy különleges ásvány, amellyel aztán… tényleg megválthatja a világot. – Milyen ásványról beszél? – Egy labradoritról. – Labradorit? – Ez egy színjátszó, gyönyörűséges ásvány. Úgy is nevezik: a fényhozó. Ez a kő ugyanis képes arra, hogy az univerzum energiájával összekapcsolódva megváltoztassa a hatósugarában lévő élőlények rezgésszintjét. – És hol találunk ilyen követ?

– Labradorit sokhelyütt kapható Manipurában, Mia. De nekünk egy sajátos erővel bíró, zöld kőre van szükségünk, amelyet egykoron a legendás sumér királynő viselt. Hirtelen ragyogó, százfelé ágazó villám cikázott át az égen, kékesfehér fénye beragyogta a partot. Mia álmélkodva nézett a különös fényjelenség után, ám amikor visszafordult Doktor Cohenhez, látta, hogy az idős tudós alakja halványodni kezd, mintha csak egy rossz minőségű hologram volna. – Mi történik? – kérdezte a férfit. – Nem segíthetek ilyen sokat – felelte szomorúan Doktor Cohen. – Nem engedik. – De hisz semmit nem mondott még! – Kérjétek Szűz Mária segítségét! – mondta a tudós, miközben a teste lassacskán eltűnt. – Az út maga a cél, ne feledjétek! Ezt nem csak Buddha, de a vikingek is tudták már… – Istenem… – nézett utána kétségbeesetten Mia. – Ez így nagyon zavaros. Ne beszéljen rébuszokban, kérem! És a sumér királynő? Melyikről beszélt? És hol a kő? És hogy jönnek ide a vikingek és Mária?? – … az ezüstfonál elszakadt… – tátogta felé a tudós, de Mia nem értette pontosan, hogy mit mond. – Nem értem! Kérem, ne menjen még! Doktor Cohen! De Mia egyedül maradt. Hűvös szél csapott az arcába, a hideg belemart a testébe, és a lány megremegett. – Ébredj fel! – hallott valahonnan egy távoli hangot, és egy forró tenyér lenyomatát érezte a homlokát. – Mia, magadhoz kell térned! – kérlelte újra a férfi, és a lány szeme felpattant. – Russel? – Mia szédelegve ült fel. – Ki más? – Liam angyalarcú öccse aggódva nézett a szemébe. – Húsz órát aludtál. Kezdtem megijedni, hogy valami komoly bajod lett. – Bajom? Mitől? – a lány zavartan nézett rá. – Semmire sem emlékszel? Mia maga elé nézett.

– A dokival találkoztam. Nagyon különös dolgokat mondott… valami kőről és Szűz Máriáról. Russel finoman megsimogatta a lány arcát. – Hé, Mia… Te meg miről beszélsz? – Nem tudom. Álmos vagyok… – Gyere, kapsz egy csésze kávét, aztán mindent megbeszélünk! – mondta Russel, és a kezét nyújtotta. A konyhába mentek, ahol a lány egy magas bárszékre telepedett, miközben a férfi egy csészébe kávékapszulát tett, majd forró vizet öntött rá. Találomra cukrot és tejet tett bele, és Mia elég tolta. – Ennél valamit? – Nem, köszönöm! – felelte a lány, és hunyorogva a homlokához nyúlt. – Szétrobban a fejem. Russel nagyot sóhajtva leült mellé. – Emma, mit tudnál adni Mia fejfájására? – kérdezte a számítógépet, mire az ételadagolóban egy tenyérnyi króm tálca jelent meg, rajta egy fehér kapszulával. – Görcsoldó és fájdalomcsillapító egyben – búgta kedvesen Emma. – És ennie kéne valamit, mert az éjjeli analízis szerint igencsak alacsony a vércukra. Russel a konyhaszekrényhez lépett, és Mia elé tolt egy müzli szeletet. – Ezt muszáj lesz megenned – mondta. – Aztán később főzünk valami normális kaját, jó? Mia bólintott, és kérdés nélkül lenyelte a kapszulát, aztán megitta a kávé felét, és megette a müzli szeletet. Közben lázasan járt az agya, de a fejfájástól alig tudott gondolkodni. – Jobb már? – kérdezte kedvesen Russel. – Talán – hunyta le Mia a szemét. Leszállt a bárszékről, és a mosdóba ment. Hideg vízzel megmosta az arcát, és megtörölközött. A tükörbe nézett, és tűnődve vizslatta a szeme alatti lila karikákat. Szédelgett, és zúgott a füle. – Mia! – szólalt meg Russel az ajtóban. – Baj van?

– Rémes a közérzetem – motyogta a lány. – Mintha egyszerre lennék beteg, másnapos, migrénes és álmos. A férfi felsóhajtott. – Hát, nagyjából így is lehetsz… No, gyere, ülj le, mielőtt összecsuklasz itt nekem! A nappaliba mentek, és a puha, vajszínű kanapéra telepedtek. Csak néhány halványzöld fénycsík világított a padlóban, de egyikük sem vágyott nagyobb fényárra. – Szóval, mire emlékszel a tegnap estéből? – nézett rá Russel. – A szomszédoknál tett látogatásunkból. Mia gyanakodva nézett rá. – Miért kérdezed ezt így? – Csak válaszolj, kérlek! Mia kék szeme a távolba meredt, ahogy nagy nehezen felidézte az éjszakát. – Összekészültünk, és átmentünk Banksékhez. Egy Teri nevű nővel beszélgettem a fogyókúrájáról, aztán csatlakozott még két nő… Katié és talán Brooke volt a másik neve. Arról népszerű sorozatról beszéltek, ami Sahasrarában játszódik, és színészekről. Az egyik elmesélte, hogy találkozott személyesen a stábtagokkal, és… – Oké, és aztán? – vágott közbe Russel. – Elindultam feléd, de hallottam, hogy a szomszédokkal az autókról beszélgetsz. Gondoltam, addig megnézem a kertet, amiről Mrs. Banks ódákat zengett. Aztán előttem termett Stephen, és azt mondta, siessünk a medencébe, mert nemsokára kezdődik a fényjáték, és hogy el fogok ájulni tőle. Szólni akartam neked, de Stephen azt mondta, majd ő szól, és menjünk előre, te majd úgyis jössz a feleségével. A lenti fürdőszobában öltöztem át, de kóvályogtam. Arra gondoltam, talán sokat ittam. Úgy döntöttem, visszamegyek az emeletre, de Stephen feltépte az ajtót, és kirángatott, miközben izgatottan hadart a csodafákról, amiket messziről hozatott. Russel komoran hallgatott.

– Aztán megláttam a kertet és a medencét – folytatta Mia. – Nem túloztak. Valóban gyönyörű volt. Fehér törzsű fák nyúltak a víztükör fölé, és a leveleik közt kék virágok világítottak. Aztán megláttam a medence alján gyúló színes csillagokat. Nem is medence volt ez, inkább tó, minden kis pihenőjében emberekkel. Stephen egy szivárványszínű koktélt nyomott a kezembe. Azt mondta, alkoholmentes, én pedig megittam. Mia arca hirtelen lángba borult. – Istenem… – Aztán mi volt, Mia? – kérdezte Russel meglehetősen ingerülten. Mia felpattant a kanapéról, és a teraszra sietett, Russel pedig egyenesen utána. – Mondd, hogy nem történt semmi… szégyenletes dolog velem! – a lány esdekelve nézett a férfira, amikor az megállt mellette. – Mondd, hogy nem csináltál semmi szégyenleteset! – Megittam az italt, és furcsán éreztem magam – mondta Mia. – A kezemre néztem, és bár láttam, nem éreztem az enyémnek. Érted? Mintha nem lett volna kezem. Elindult a fényjáték a vízben… szemkápráztató fények villództak előttem, és… – Mia megmarkolta a korlátot. – Russel, nem tudom, hogy történhetett ez! – Mondd végig, kérlek! Tudni akarom, mire emlékszel! Mia arca már nem csupán vörös volt, hanem kis híján meggyulladt a bőre. A szeme lázas tűzben égett, a keze remegett. – A következő kép az, hogy Stephen rám mászik, és megcsókol… Tiltakozni akartam, de képtelen voltam megmozdulni, mintha a végtagjaim lebénultak volna. A nyelvét… a számba erőltette, és magához szorított. Levegőért kapkodtam, de csak a keserű leheletét éreztem. Rettenetes volt. Sikítani akartam, de nem volt hangom. Kábán éreztem, hogy fogdos… megmarkolta a mellemet. Undorító volt. Szabadulni akartam tőle, de nem tudtam, ő pedig teljesen begerjedt. Ocsmány dolgokat suttogott a fülembe arról, hogy… mit fog

velem csinálni. Aztán kiemelt a vízből… és minden elsötétedett előttem. Russel még mindig nem szólt semmit, Mia pedig teljesen kétségbeesett. – Kérlek, kérlek, mondd, hogy ez nem történt meg! Ugye tudod, hogy én nem akartam semmit ettől az embertől? Ugye tudod, hogy sosem csalnám meg a bátyádat? Szerelmes vagyok Liambe. Soha életemben nem szerettem így senkit, és nem akarom elveszíteni őt! Nem értem, miért nem tudtam szabadulni attól a rémes férfitól! Úristen, szólalj már meg! Ugye, csak egy szörnyű rémálom ez az egész? Russel a tenyerébe temette az arcát. – Nem, sajnos nem az, Mia. A lány nem bírta tovább. Az idegeinek sok volt mindaz, amiken az előző napokban keresztülment. Átrohant a nappalin, ki az előtérbe, majd az utcára, és futott, ahogy csak az erejéből telt. Sírni akart, zokogni a fájdalmán, ami darabokra tépte a szívét, de nem tudott. A gondolattól, hogy megcsalta Liamet, és ezzel talán örökre elveszítette a férfi szerelmét, úgy érezte, meghal. Eszelősen rohant végig a világító úton, és nem nézte, merre viszi a csillogó járda. Stephen arca villant fel előtte, ahogy erőszakkal megcsókolja, miközben mohón markolássza a mellét. Megállt, és éktelen dühében egy üres szelektív kukába rúgott, ami messzire repült az utcán. De Mia nem tudott megnyugodni, és amikor a közelébe repült egy robotkamera, tiszta erejéből belecsapott. A gép hangos csattanással a járdára zuhant, és a lány, mintha az tehetne mindenről, rátaposott, és addig tiporta, amíg kialudt benne a fény. – Mia, Mia! Hagyd ezt abba! – kiabált Russel nem sokkal mögötte, ám abban a pillanatban egy katonai terepjáró fékezett le, és mire a lány kettőt pisloghatott volna, két megtermett katona tornyosult föléje. – A neve? – nézett rá az egyik férfi szigorúan. – Mrs. Barlow.

– És mondja, Mrs. Barlow – kérdezte a katona, miközben a lámpájával Mia arcába világított –, mi baja van? Mit vétett magának ez a szerencsétlen robotkamera és a kuka, hogy így törni-zúzni kezdett? Mia lila aurájában, az arca körül szürkésvörös foltok csillogtak. A vasmarok lecsapott, és kíméletlenül megszorongatta a lányt. – Csúnyán összevesztünk – szólalt meg rekedt hangon Russel a katonák háta mögött. – ő pedig kétségbeesett, és elrohant előlem. A katonák kíváncsian néztek Russelre, majd Miára. – Mégis, min tudtak így összeveszni, amiért a kis hölgy törnizúzni kezdett? – kérdezte a magasabb férfi. – Mrs. Barlow, válaszoljon kérem! Mia nagyot nyelt, majd egyenesen a katona szemébe nézett. – A szomszédunk partit rendezett, ahová meghívott minket. Tömeg volt, sötét, dübörgő zene. Egy szivárványszínű koktélt itatott velem, amiről azt állította, alkoholmentes… aztán… A katonák egymásra néztek. – Aztán lebénultam. Vagy nem is tudom. Félig öntudatlan állapotban éreztem, hogy nekem esik, és az akaratom ellenére fogdosni kezd és megcsókol. A férjem pedig végignézte ezt. – Tudja, mi volt az az ital? – a katona arca már nem tűnt olyan szigorúnak. – Nem. – És pontosan milyen színe, íze volt? – Alul zöldes volt, aztán kék, piros, narancs, és a teteje napsárga. Az íze olyan volt, mint a maracujának és a vaníliának. A katona bólintott. – Ezt az italt „Repülésnek” nevezik. Ez a Negyed legelterjedtebb illegális kábítószere. Magát bedrogozták, Mrs. Barlow, azért nem tudott védekezni. Ez a szer néhány másodperc alatt kiüti az embert. Mire eljut az áldozat tudatáig, hogy baj van, általában már nem tud tenni ellene. Mia elkeseredetten nézett Russelre. – Te tudtad ezt?

– El is mondtam volna, de te elrohantál… – felelte bűnbánóan Russel, de Mia szeme vádlón villant rá. – Nem, Russel, te nem voltál biztos bennem! Azért akartad hallani az egészet, hogy meggyőződj róla, igazat mondtam neked! Russel angyalarca elkomorult. – Láttam, amint az a féreg ölel és csókol téged… És nem sikítottál, nem próbáltál szabadulni tőle! – Mert nem tudtam! – kiabált rá Mia, miközben a Vasmarok akkorát szorított a torkán, hogy megtántorodott és térdre esett. Képtelen volt nyelni, úgy érezte, mintha megdagadt volna a torka. Kapkodva szedte a levegőt, miközben fekete pettyek cikáztak a szeme előtt. – Nyugodjon meg, kis hölgy! – térdelt mellé az egyik katona. – Nincs semmi probléma! – De van… Ő… nem bízik bennem – nyögte ki Mia fulladozva, majd eszméletét veszítette. – Jézusom! – morogta Russel, és a karjába vette a földön fekvő lányt. – Mia! Mia! – paskolta meg az arcát finoman. – Nagyon sajnálom! Tudom, hogy nem csináltál semmi rosszat! Nem a te hibád volt! Fogalmam sincs, mi ütött belém. – Hívjunk mentőt? – kérdezte a felette álló katona. – Nem, köszönöm! – felelte Russel. – Mindjárt jobban lesz! – Biztos? – Biztos – sóhajtotta Russel Mia megrebbenő szempillájára nézve. – Hol tudom megfizetni az általunk okozott károkat? – Éppenséggel nálunk – dörmögte a férfi és elvette Russel felé nyújtott kártyáját, majd miután lehúzta, visszaadta a kezébe. – Béküljenek ki, Mr. Barlow. Higgye el, a kis felesége nem tehet semmiről! Viszont tudnunk kell, ki volt ez a férfi, aki ezt művelte magukkal! – Stephen Banks – felelte nagyot sóhajtva Russel, és bediktálta Banksék címét. – Ő látta el így a maga baját? – kérdezte a katona.

– Éppenséggel én is elláttam az övét. Egyikünk sem büszke rá. Kérem, tekintsenek el ettől! A katona megcsóválta a fejét. – Eltekinthetünk tőle, de a drogügytől már kevésbé. Muszáj lesz előállítanunk őt, és feltételezhetően magukat is, tanúkként. Béküljenek ki, és menjenek haza! – biccentett az ébredező lány felé a katona, majd a kocsiba ült, és otthagyta a földön ücsörgő párocskát. Mia kinyitotta a szemét, és csalódottan nézett Russelre. – Sajnálom – mondta a férfi. – Én is sajnálom – felelte a lány, és kibontakozott Russel karjából. A felrúgott kukához sétált, és a helyére állította, aztán összeszedte és kidobta a széttört kamera darabjait. Russel megfogta a karját, és maga felé fordította az arcát – Amikor láttam, hogy mit művel veled az a szemétláda, már nem voltál magadnál – mondta komoran. – De aztán, amikor elkezdtél mesélni, és elmondtad, hogy láttad és érezted, ahogy megcsókol téged, hirtelen éktelen haragot éreztem irántad. Talán végig azt akartam hallani, hogy az egészből semmit sem éreztél, és sokkolt, hogy nem így volt. – Hiába fogtam fel, mi történik velem, tehetetlen voltam, hát nem érted? – De, csak engem is felkavart ez az egész. Végig arra gondoltam, hogy összetöröd a bátyám szívét… És, hogy ha ezt megteszed, örökre meggyűlöllek. Mia falfehéren nézett rá. – Sosem törném össze Liam szívét – mondta halkan. – Jobban szeretem az életemnél is. De ha ezt elmondod neki, tönkreteszei mindkettőnket, mert meg fogja ölni Stephent. – És te sajnálnád azt mocskos szemétládát? – csattant fel Russel. – Nem! Liamet sajnálnám, ha emiatt bajba kerülne! – Mia, erről az egészről csak te tehetsz – sóhajtott fel Russel. – Én? – nézett rá felháborodva a lány. – Igen, te. Miért kellett ezzel a patkánnyal menned?

– Mert történetesen ő volt a házigazda, és azt mondta, megmutatja a kertet. Nem kettesben voltunk, suttyomban, egy olcsó motel koszos szobáján, hanem a tömeg közepén! És nem szexelni akartam vele, hanem megnézni a hülye medencéjét! – Látnod kellett volna, hogy néz rád! – Russel már kiabált. – De nem láttam! – Miért fogadtad el az italát? Tudod egyáltalán, hogy mi történt veled? – Nem! – Mia már egész testében reszketett. – Nem tudom! Most boldog vagy? – Nem vagyok az! És tudod miért? Mert amikor rád találtam, félmeztelenül feküdtél Stephen alatt, aki a bugyidat próbálta letépni rólad! A csupasz melled a nyálától csillogott, Mia! Szerinted hogy éreztem magam? Szerinted mit gondoltam? A lány sápadtan nézett rá, de Russel folytatta. – Azt állította, benne voltál a csókolózásban, és azt mondtad kívánod őt. A pofámba röhögött, és megesküdött rá, hogy arra kérted, dugjon meg! – Elegem van ebből! – kiáltott rá Mia. – Nem bírok többet elviselni! – Szerinted nekem mennyire volt elegem ebből? Szerinted miért vertem össze azt a szemetet? Ha néhány perccel később találok rád, a saját meggondolatlanságod miatt úgy kefélt volna meg ez a féreg, hogy magadnál sem vagy! – Ne merj velem így beszélni! – csuklott el Mia hangja, és kitépte magát a férfi karjából. – Nem maradok veled egy percet sem tovább! Russel azonban elkapta a derekát. – Ezek után te nem döntesz semmiről! – morogta, mire Mia hatalmas pofont kevert le neki. – Nincs jogod elítélni! És nincs jogod úgy beszélni velem, mintha bűnös lennék! Engedj el! – kiabált rá, de látszott rajta, hogy teljesen kikészült a hallottaktól. – Nem engedlek! – vette halkabbra a férfi. – Hazaviszlek és túléljük ezt az egészet. – Felnyalábolta a lányt, Mia pedig nem

tiltakozott tovább. Csüggedten feküdt Russel karjában, mint aki beteg. A vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy hazavigye. Nem sokkal később a lány szobájában voltak. Elmúlt már éjfél, és Mia laposan pislogva nézett Russel szép arcába. – Pedig annyira szerettelek… – suttogta szomorúan. – Olyan voltál nekem, mint a testvérem.

Fiús játékok (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 8-9)

– Akkor jöhet egy paintball meccs? – kérdezte Dylan jókedvűen, és őszintén remélte, hogy a késő délutáni program is tetszeni fog a lánynak. – Naná! – vágta rá Stella, és a férfi után igyekezett. Az erdőn át a régi bunkerépület felé igyekeztek, amely fapalánkkal volt elválasztva a birtok többi részétől. A kölykök nagy része iskolában volt, a vadászok pedig a lőtéren gyakoroltak, így üres volt az egész, romos épületegyüttes. – Tudod a szabályokat? – kérdezte az indián, miközben az öltözőhöz értek. – Honnan tudnám?

Dylan elővett két overált a szekrényből, és miközben magukra öltötték, minden fontos dolgot elmondott, amit a helyről és az eszközökről tudni kellett. A lány arcára húzott egy maszkot, aztán felvette a sajátját, majd megmutatta a markert, és a töltény gyanánt szolgáló festékpatronokat. – Piros nincs benne, hogy ne lehessen összekeverni egy esetleges sérülésből adódó vérrel – magyarázta, mire Stella szeme elkerekedett – Vérrel? Dylan elmosolyodott. – Néhány idióta mindig leesik a falakról, mások meg kitörik a lábukat. Apró balesetek előfordulnak, de sosem a festékpatronok okozzák a sérülést. Nincs mitől tartanod, ne félj! – Miből van a golyó? – Valami zselés cucc, ételfestékkel színezve. Nem okozhat kárt benned! – És hogy cserélek patront vagy mit? – Így – mutatta a férfi. – De 140 golyót nem lősz ki gyorsan… Vagy félnem kéne? – Ühüm. Szerintem jobb, ha félsz. Ledarállak, Dylan! Az indián derűsen méregette Stellát. – Akkor mindent tudsz? – Véged van, Dylan… – Tudom… – mondta egészen komolyan, majd megperdült, és eltűnt a lány szeme elől. Stella a fal mellett lopakodott, a bunker alatt. Az udvaron megannyi felfújt, puha pályaelem. Kinézte az egyiket, és nekiiramodott, hogy mögé vetődjön, ám mielőtt elrugaszkodott volna, elcsúszott és hanyatt esett a saras füvön. Elnevette magát, majd feltápászkodott a ragacsos pocsolyából, és egy szivacs mögé kúszott. Dylan hitetlenkedve nézte a fedezékéből, majd kiordított. – Ha így fogsz sikítozni, kár elbújnod! – azzal a lány felé eresztett egy sorozatot. A zöld patronok Stella lábát érték, mire menekülni kezdett, és egy szivacsra ugrott, ám miközben

elzuhant, egyenesen Dylanre lőtt. A patronok az indián vállát kapták el. – Még, hogy nem tudsz lőni… te kis álnok! – kiabált felé a férfi, majd előrontott a búvóhelyéről, és nagy elánnal támadta Stellát. A lány lélekszakadva menekült és lőtt, a szivacsok mögé vetődött, és elcsúszott újra meg újra, de észre sem vette, hogy nyakig saras. A tüdeje égett a futástól, a haja festéktől és sártól ragadt, de a vére sebesen keringett, ő pedig, ha csak egy kis időre is, elfelejtette, hogy valójában milyen nagy a bánata. – Eltaláltalak! – ujjongott Stella, amikor sikerült a férfi mögé lopakodnia, és a hupikék lövedékek Dylanbe csapódtak. – No, most elkaplak! – mordult fel a férfi, és a szőke lány után iramodott, de ő is elesett, és métereket csúszott a sárban. Stella is elzuhant, arccal egy hatalmas tócsába, de csak nevetett, és amint kikúszott a sárból, újra Dylanre lőtt. – Nem tudsz lelőni! – kiáltotta, és a csípőjéhez kapott, amikor a zöld lövedékek a hátsóját érték. – Ne már, te meglőtted a fenekemet! – Kimerülten kúszott fel az egyik narancssárga szivacsra, ám az a súlyától meghajolt, ő pedig nagyot toccsant a túloldalon a sárba. – Helló – nevetett rá Dylan a szemközti szivacs mögül és a lányra eresztett egy sorozatot, aki sikítva menekült előle. Az indián megszámlálhatatlanul sokszor bolondozott már itt Liamékkel és a fiatalabb kölykökkel, de soha nem érezte még ilyen jól magát. Stella vadóc volt, ezt mindig is tudta, de látva hogy most milyen őszinte izgalommal űzi a csatájukat, a szíve melegséggel telt meg. És bár azt is tudta, hogy Stella alapvetően nem tud lőni, örömmel konstatálta, hogy a lány festékgolyói rendre betalálnak… – Na mi van, kimerültél? – hallatszott a feje fölül egy hang, és ahogy felnézett, az egyik szivacsoszlop tetejéről Stella mosolygott rá. Válaszul vagy húsz golyót röpített a lány felé, aki lezuhant le az alatta elterülő vaskos paplanrétegre, de azonnal tüzet nyitott Dylanre.

– Még hogy kimerültem! Tudtam, hogy képtelen leszel csendben megközelíteni… Stella a sárban bucskázva megkerülte a szivacsot, és újabb támadást intézett a férfi felé, aki lehasalt, és viszonozta a lövéseket, ám kiürült a markere. – Ááá – kiáltott fel önfeledten a lány, látva, hogy Dylan védtelen maradt. – Akkor győztem? – Dehogy győztél! Jobb, ha futni kezdesz előlem, kicsikém… Stella sikítva menekült, de Dylan hamar beérte, és lerántotta magához a sárba. Jókedvűen birkóztak, s a lány markere messzire repült. – Akkor most hogy is állunk? – kérdezte a férfi, miközben letépte magáról és Stelláról is a maszkot, majd a kezére tapadt sárga festékkel összekente a lány pisze orrát. – Menő vagyok paintballban, úgy állunk! – felelte lihegve, és a tenyerére ragadt kék festékkel összemaszatolta az indián arcát. Dylan elkapta a karját, de újabb adag festéket kapott a szeme alá. – Te kis bestia! Hát nem tudsz leállni? – mormogta, és amikor Stella menekülni próbált, a csuklóit a feje mellé szegezve a fűbe gyűrte. Az arca vészesen közel került a szőke lány kipirult arcához, és Dylan érezte, hogy csak egy hajszálnyira van attól, hogy megcsókolja Stellát. A világoskék szempár megadón nézett rá, a puha ajkak milliméterekre pihegtek a szájától. Érezte az édes leheletét, a bőre illatát, és látta a lány finom bőre alatt lüktető erecskéket. Stella szíve hevesen szaladt, és Dylan érezte, hogy ezúttal nem a futás, hanem bizony ő váltotta ki belőle ezt az érzést. Stella egyáltalán nem tiltakozott, mégis, mintha egy pillanatra fájdalom suhant volna át a szemén. Dylan felocsúdott, és elengedte a csuklóját. – Durva voltam veled? – kérdezte, és kisimított az arcából és szőke tincset. – Nem, egyáltalán nem! Életem legjobb mókája volt…

– Tényleg? – Dylan szívéről nagy kő esett le. Felsegítette a lányt, és megérintette az arcát. – Nem okoztam fájdalmat? Nem ütöttek túl nagyot a lövedékek? – kérdezte. – Fordulj meg, megnézlek! – Nem fájt, egyáltalán! – a kék szempár újra vidáman csillogott, de a lány engedelmesen körbefordult. – Na, hogy festek? – Sarasan – mosolyodott el az indián. – És én? – Te is – kuncogott Stella. – Jól csináltam? – Jól, bizony! Ki sem néztem belőled, hogy egyáltalán eltalálsz! Stella a szivacsra lökte a férfit, és a karjait a feje fölé nyomta. – Dylan Forest! Hogy mondhatsz nekem ilyet azok után hogy a hupikék festékem egyenesen a szívedbe talált? Az indián csak nézte-nézte a maszatos lányt. – Hagytam magam. Stella felnevetett. – Nem, nem, ez nem igaz! Ismerd el, hogy eltaláltam a szíved! Dylan hirtelen megfordult vele, így újra Stella került alulra. – Eltaláltad a szívem… – mondta egészen komolyan, de a lány már nem nevetett. Végighúzta ujjait a férfi arcán, de nem azért, hogy összekenje, hanem, hogy megsimogassa. Dylan lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Vissza kell mennünk. Nemsokára leszakad az ég! Stella bólintott, majd csendben követte a férfit az öltözőig. A markereket elzárták, a saras overált azonban magukon hagyták. – Ezt majd ledobjuk az alagsorban, a tisztítóban – mondta Dylan. Csendesen bandukoltak vissza a kastélyhoz, mindketten a gondolataikba mélyedve. Dylan úgy érezte, megtört a jég, és végre meglátta Stella szemében a vágyat, de közben pontosan tudta, a lány csak akkor lehet teljesen az övé, ha megszabadul a lelkét mételyező sötét démonoktól. Stella is érezte, hogy Dylan már nem a kislányt, hanem a nőt látja benne, de közben mégsem lépett, amikor megtehette volna. Keserűen gondolt Pamelára, és a kastélyban élő, csinos nőkre, akik folyton a vadászok körül sündörögtek, és úgy érezte, vereséget szenvedett.

Végül is, hol vagyok én azoktól a magabiztos nőktől, akik pontosan tudják, mit kíván a testük, ahogy azt is, hogyan kell boldoggá tenni egy férfit? – a félelmei egyre inkább a földbe döngölték, de uralkodnia kellett magán, mert a főépülethez értek. Liam és Mason a teraszon pipáztak. – Atyaég, nem az volt, hogy paintballozni mentek? – röhögtek fel mind a ketten. – Nem találtatok markereket és ezért sárral dobáltátok egymást? – Hahaha – Dylannek mégsem volt rossz kedve. – Nagyon kemény meccset nyomtunk, azért nézünk ki így – mondta, és közben Stellára kacsintott. – Szóval, a következő körben a kis Blackwooddal leszek. Jobb, ha előre beletörődtök, hogy szarrá verünk benneteket! A lány elnevette magát, és Dylan karja után nyúlt, majd amikor az indián lehajolt hozzá, a fülébe súgott valamit. – Oké, benne vagyok! – dörmögte a férfi. – Miben vagy benne? – kíváncsiskodott Mason, de mire választ kaphatott volna, Stella és Dylan átlendültek az alacsony korláton, és a ruhájukra ragadt festékkel és sárral nyakig összekenték őket. Mason erőből küzdött Dylannel, így tompa puffanások és hangos röhögések, majd éktelen csörömpölés hallatszott, ahogy felborult a teáscsészékkel teli asztal, de Liam óvatosan bánt a húgával. Bár a lány a hirtelenségével előnyhöz jutott, és alaposan összekente a bátyja fekete haját és az arcát, a következő pillanatban már Liam vállán találta magát, aki jól kiporolta a fenekét. – Azt a mindenit, te kis ragacsos kobold! – rohant ki vele a gyepre, és belerúgott a kerti locsoló főkapcsolójába. – Most meglátod, hogy jár az, aki ujjat mer húzni velem! A hatalmas pázsitra beállított zuhanyrózsákból hirtelen elő tört a víz, óriási sugarú körben aláperegve az alatta állókra. Stella sikítozott, és megpróbált szabadulni Liam öleléséből. – Dylan, segíts! A bátyám teljesen megőrült! Az indián Liamre vetődött, mire mind felborultak, ám ekkor rájuk ugrott Mason is, és a spiccelő locsolófejek közt hahotázva

birkóztak. Stella és Dylan ruhájából ömlött a sár és a festék, így kisvártatva mind a négyen nyakig mocskosak lettek. Ordítozva menekültek a hideg víz könyörtelenül fröcskölő sugarai elől, de a hideg permet beterítette őket. Észre sem vették, hogy ezalatt a bejáratnál többen is összegyűltek, és vidáman lesték őket. Hatalmasat dörrent az ég, és szakadni kezdett az eső. A birkózók kimerülten terültek el a vizes füvön, és nevetve néztek a föléjük kúszó, sötét fellegekre. – Dylan, rossz hatással van rád az én komisz kishúgom… – nyögött fel Liam, majd felsegítette mindhármójukat. Miközben a többiek az épületbe siettek, az indián elé állt, és megölelte. – Köszönöm, hogy megnevettetted őt! – mondta halkan. – Úgy látom, nem tévedtél. Stellának valóban te vagy a Napja… Stella Blackwood elmerült a forró vízzel teli kádban, s miután megmosta a haját és a fogát, végigsikálta magát a rózsaillatú szappannal, amit a birtokon élő nők kecsketejből készítettek. Kiszállt, és szárazra törölte a testét, majd fehérneműt húzott, és alaposan bekrémezte a véraláfutásait. Még mindig rémesen festett, maga is látta, de bízott benne, hogy néhány nap alatt eltűnnek majd a szégyenfoltjai. A szekrényéhez lépett, és bedobált néhány ruhát a zsákjába, hogy ne hajnalban kelljen majd pakolnia, és magára húzott egy hálóinget. Vékony pántos, combig érő, madeira csipkével díszített darab volt, amit nagyon szeretett. Igaz, nem rejtette el a karját és a vállát elcsúfító zúzódásokat, de kényelmes volt, és már úgysem készült sehová. Kiült a kitárt ablakba, és kinézett a csillagos égre. Különös érzések kavarogtak a lelkében. Szerelmes vagyok Dylanbe – fogalmazta meg magában az édes érzést, amit már jó ideje sejtett, és elmosolyodott. Magába szívta a hűvös, nyáresti levegőt, és arra gondolt, talán mégis van élet a sötétség után. Kopogtattak, és a lány kiszólt.

– Gyere be! – de a meglebbenő függönyszárnyaktól nem látta, ki lép a szobájába, csak amikor a férfi vele szemben helyet foglalt a tágas ablakpárkányon. – És ha lepottyansz innen? – Dylan aranybarna szemében vidám fények táncoltak. – Hát… akkor a buxusok közé zuhanok – mosolyodott el a lány is. Dylan tekintete végigsiklott Stella vékonyka ruháján, és bármennyire is nem akarta megbámulni, a szeme megakadt a lány karján éktelenkedő tenyérlenyomaton. Stella zavartan takarta el a sebhelyet, de mielőtt megszólalhatott volna, Dylan leszállt az ablakpárkányról. – Csak látni akartam, hogy túlélted a mai napot… – mondta különös hangsúllyal, és Stella sejtette, hogy az őszintétlensége bántja ennyire. – Nagyon jól éreztem magam – felelte sután. Dylan nem válaszolt, de amikor látta, hogy ő is le akar szállni az ablakból, felé nyújtotta a karját, és lesegítette. Némán állt vele szemben, mintha várna valamire, de Stella képtelen volt bármit is mondani. Az indián türelmesen nézett rá, majd felsóhajtott. – Korán kell kelnünk. Hajnalban, négy felé itt leszek érted! – mondta rekedten, majd megfordult, hogy elmenjen, amikor Stella hűvös kezét érezte a karján. – Dylan, kérlek… Megfordult, és a lányra nézett. Stella lesütötte a szemét. – Itt maradnál még egy kicsit? – a hangja bizonytalan volt. Nyoma sem volt benne a délutáni magabiztosságnak. – Vagy esetleg, várnak rád a… többiek? Dylan összeráncolta a szemöldökét. – Nem számít. Szívesen maradok. A lány ajka kiszáradt. – Talán, itt a legkényelmesebb – mutatott a vastag szőttessel letakart ágy szélére, és miután az indián leült, magyarázkodni

kezdett. – Már, ha megfelel. Meggyújtsak egy gyertyát, hogyne legyen ilyen sötét? – Nem, tökéletes így! – Dylan nagyon is jól látta az előtte ácsorgó, kezét tördelő lányt, aki kétségbeesetten kereste a szavakat, de nem tudta, hogy fogjon bele a mondandójába. – Én… csak… azt szeretném mondani, hogy… – kezdett bele, de a hangja megremegett. – Gyere ide! – mondta halkan a férfi, és az ölébe húzta a lányt. Stella elhallgatott. Dylan teste forró volt, a derekára simuló karja védelmezőn vonta magához. A vállára hajtotta a fejét, és magába szívta a bőre illatát. – Összevesztünk… – bukott ki belőle keserűen. – A házában voltunk Manipurában, és… le akart feküdni velem. Amikor elutasítottam, dührohamot kapott… leribancozott. Azt mondta, végig csak játszottam vele, miközben végig beléd voltam szerelmes. Aztán ócsárolni kezdett téged, holott úgy tudta, meghaltál… Én pedig ököllel az arcába sújtottam. Dylan lehunyta a szemét. A szíve hevesen szaladt, pedig még csak a történet elején jártak. Stella kezét a sajátjába fogta, miközben a lány akadozva folytatta. – Az ágyra lökött…, és tiszta erejéből megütött… Torkaszakadtából ordított, hogy szeretkezni akart velem, de mivel egy szemét ribanc vagyok, csak… megdug majd, mint egy… ócska kurvát. Stella szemét elfutották a könnyek. – Leszaggatta rólam a ruhámat, pedig minden erőmmel küzdöttem ellene. A széket az üvegajtóba vágtam, hogy el tudjak menekülni, de a falhoz csapott, és ütött-vert, ahol ért, mígnem a padlóra zuhantam… – a lány könnyei már patakokban csorogtak, s a hangja elcsuklott az emlékek felidézésétől. – Könyörögtem, hogy ne bántson, de azt üvöltötte, hogy kurva vagyok, és már úgyis lefeküdtem veled. Nem hitte el, hogy még soha, senki nem ért hozzám… úgy.

Dylan mindkét karjával átölelte a lányt, és a szőke fürtökbe temette az arcát. Stella vigasztalhatatlanul zokogott, de végig akarta mondani az egészet. – Megerőszakolt… Sosem éreztem még olyan égető kínt. A kegyetlenségétől elállt a lélegzetem. Élvezte, hogy megaláz. A hajamba markolt, és a földbe verte a fejem, miközben vadállati erővel gyűrt maga alá. Moccanni sem tudtam, a fájdalom megbénított. Ő pedig csak csinálta… és gúnyosan azt mondta, „gondolj közben a halott indián haverodra”… A lány egész testében reszketett, könnyei vizesre áztatták Dylan pólóját. A férfinak erőt kellett vennie magán, hogy ne tépje fel az ajtót, és ne rohanjon egyenesen Manipurába. Meg akarta ölni Ryant, széttépni, felkoncolni, megkínozni, amiért ezt művelte Stellával. Azzal a lánnyal, aki számára a világ legtisztább, legédesebb, legfényesebb napsugara volt. S most az ölében ült összetörve, megalázva, rettegve. Mert Dylan tisztán érezte, hogy Stella már nem csak Ryantől, hanem a szerelemtől is tart. – Sajnálom… – mondta halkan. – Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom! – suttogta, és letörölte a lány könnyeit. – Megölöm ezért azt a szemét férget! – Ne! – nézett rá Stella elkeseredetten. – Ezért nem akartam elmondani! Csak most kaptalak vissza titeket! Kérlek, próbáld meg elfelejteni az egészet! – Senki nem bánhat így veled, Stella! – a férfi mindig békés arca lángolt a haragtól. – Hogy gondolhatod, hogy ezt nem toroljuk meg? – Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy vele mentem – a lány vigasztalhatatlanul sírt. – Az én hibám, hogy ez történt velem, és elmondhatatlanul szégyellem! – Ó, Istenem… – Dylan úgy érezte, megszakad a szíve. – Nincs miért szégyellned magad! – De, van! Mocskos lettem és undorító. Már nem vagyok ugyanaz, mint aki régen voltam. Elveszítettem mindenem… – a lány kibontakozott Dylan öleléséből, és az ajtó felé indult, de a férfi utána lépett, és a karjába vette.

– Nyugodj meg! – bársonyos hangja simogatta a lányt, noha legszívesebben torka szakadtából ordított volna, és szétverte volna az ódon vár falát. – Nem veszítettél el semmit, legfeljebb az emberekbe vetett tiszta hitedet. Te most is ugyanaz a gyönyörű, édes, imádnivaló lány vagy, aki voltál, érted? – miközben beszélt, az ágyba fektette Stellát. Mellé bújt és magához húzta a testét. Bár sokszor ölelte már, most különösen törékenynek és sebezhetőnek érezte. – Szégyellem magam, Dylan – mondta keserűen a lány. – Nem tudod elképzelni, mennyire borzalmasan érzem magam, hogy ezt elmondtam neked… A férfi felsóhajtott, és megcsókolta a lány homlokát. – Hálás vagyok, amiért megnyitottad előttem a szíved. Nincs miért szégyellned magad! Tudod… – folytatta halkan –, szomorú lettem volna, ha nem vagy velem őszinte. A lány felemelte a fejét, majd lassan felült, amint a férfi szavai a tudatáig értek. Ahogy a hold fénye rávilágított, Dylan szíve belesajdult a szépségébe. Vállára omló, összekuszált haja szinte világított az éjszakai fényekben, finom vonalú ajkán könny csillogott. – Te végig tudtad, hogy… Dylan bólintott. – Sejtettem. Stella lehajtotta a fejét. – Az úszás óta? – Nem. Azóta, hogy rád találtam az erdőben. Láttam a csuklódat, a válladat, a fájdalmadat… Mégsem kértél segítséget. Arra gondoltam, ha fontos vagyok neked, bármilyen nehéz is, ki fogod önteni a szívedet. A lány Dylan aranyszínű szemébe nézett. – És nem látsz most… másnak? – Gyönyörűnek látlak. És közelebb érezlek magamhoz, mint valaha. – Ezt azért mondod, mert sajnálsz? – Nem, Stella. Azért mondom, mert fontos vagy nekem!

A lány pupillája hatalmasra tágult egy pillanatra, de Dylannek ez épp elég volt. – Gyere! – mondta, és gyöngéden a párnára fektette a lányt. – Még mindig reszketsz… Aludnod kell. Holnap mindent szebbnek látsz majd, meglásd! Stella nem válaszolt. Megtörten húzta össze magát a takarója alatt, és csak akkor engedett fel egy kicsit, amikor érezte, amint Dylan mögé bújik, és átkarolja a derekát. – Itt maradsz még egy kicsit? – kérdezte halkan, mire a férfi megcsókolta a haját. – Persze, hogy itt maradok. De most már hunyd le a szemed, kérlek! Stella végtelenül fáradt volt, így nem esett nehezére engedelmeskedni. A férfi karjában, forró testének oltalmában egykettőre elaludt, Dylannek azonban nem jött álom a szemére. A lány puha vállát cirógatta, és elképzelte, miként szaggatja majd szét Ryant… A hajnal korábban jött el, mint az indián gondolta, de tudta, muszáj felkelniük, mert a hegyekbe vezető út hosszú volt, és nem akart a lánnyal az erdőben éjszakázni. Ő maga ugyan már számtalanszor aludt a szabad ég alatt, de sejtette, hogy Stella félne odakint azok után, ami vele történt. A szobában még sötét volt, ezért meggyújtotta a kis asztalon álló marokkói lámpát, amely meleg, sárga fénnyel árasztotta el a helyiséget. A lány fölé hajolt, és megcirógatta az arcát. – Ébresztő, királylány! A százéves álomnak vége… Vár rád egy igencsak helyre farkaskölyök. Elmegyünk érte? Stella mosolyogva nyitotta ki a szemét. – Mindenképp! – Akkor hozok valami harapnivalót, és összeszedem a holmimat. Öltözz fel, kérlek, mire visszaérek!

A lány bólintott, és amint a férfi távozott, megmosakodott, farmert, bakancsot, topot, pulcsit és dzsekit húzott, mert hűvös volt a hajnal. A haját szépen kifésülte, és a kitárt ablak elé állt. A nap első, sápadt sugarai aranyló palásként borították be a távoli hegycsúcsokat, és Stella teleszívta a tüdejét a fentről érkező friss, virágillatú levegővel. – Már itt is vagyok! – hallotta Dylan hangját, majd egy tompa puffanást, ahogy az indián a zsákját és a dzsekijét a földre dobta. A másik kezében egy tányérral egyensúlyozott, amelyen két gőzölgő kerámiacsupor állt, mellettük néhány magos zsemle. – Tejeskávé. Jó meleg! – nyújtotta felé az egyiket. – Köszönöm! – a lány megfogta a forró bögrét, és lehunyta a szemét. – Ó, milyen finom illata van! A férfi tekintete elidőzött rajta. Szerette a lány finom vonásait. Szerette a játékos szeplőit, és a füle mögé tűrt aranyhaját. Az apró gödröcskét az állán, és a hatalmas kék szemét. A világos szemöldökét és a sötét szempilláit. Szerette a hangját, és az édes nevetését, amitől mindig elgyengült. – Nem baj, ha nem eszem zsemlét? – kérdezte Stella. – Ilyen korán nem vagyok még éhes. – De, baj. Hegynek felfelé vezet az út. Szükséged lesz az erődre. Vagy vigyelek megint a vállamon? Stella szeme elkerekedett. – Miért, mikor vittél te a válladon? – Hát… például a mocsárban, amikor horgászni mentünk a bácsikáddal. – De hisz ott kígyók voltak! Dylan elmosolyodott. – Aztán a réten, amikor besokkoltál a sáskáktól… – Na ne, ez nem ér! Ott mindenki frászt kapott! – És télen, a tó partján, amikor kijelentetted, hogy hagyjunk ott, mert nem bírsz továbbmenni. – Ó, Dylan, de hisz előtte vagy tizenöt mérföldet gyalogoltatott velem Liam és Mason a hülye túrátokon! A férfi felnevetett.

– Így volt, vagy sem? – Jaj, tudom már, miért mondod ezt. Nem bírod feldolgozni, hogy jobb vagyok paintballban, mint te… – Hát jó. Vedd úgy, hogy kihívtalak. Ha hazaértünk a nagyitól, nyomunk egy újabb kört a pályán, rendben? – Rendben! – Most viszont induljunk! Legalább tedd el azt a zsemlét! Stella kiitta a bögre tartalmát, és a farmerdzsekije zsebébe passzírozta a péksüteményt. – Most már elégedett vagy? – Mondhatni. Dylan felkapta a zsákjaikat, és a hall felé indult. Meg sem álltak az istállóig. A lány kiskora óta rajongott a lovakért, így boldogan szaladt a kancájához. – Huncut! Szia, édes lovacskám! Az állat felnyerített a szőkeség láttán, és a fejét a lány felé nyújtotta. – Máris indulunk, jó? Ó, már menetkész vagy? – pillantott a ló hátára csatolt nyeregre, amikor Dylan hangját hallotta. – Kint leszek! Felpattant a hófehér állat hátára, majd az indián után eredtek az erdő felé, ám amint a ló meglátta a mezőn ringó fűszálak közt sárgálló virágokat, az ellenkező irányba vágtatott a lánnyal. – Huncut! Ne csináld ezt! – kérlelte Stella, de hiába húzta meg figyelmeztetés gyanánt a kantárt, az állat rá sem hederített. – Huncut! – Stella erélyesebben próbálkozott. – Ne égess már le! Dylan azt fogja hinni, hogy nem tudok bánni veled! De a bohókás paripa önfeledten szaladt körbe-körbe a réten, és fel-felnyerített örömében. Az indián leszállt a lováról, és megvakarászta saját fekete ménje sörényét. – Látod ezt, Árnyék? Stella lova teljesen megőrült. Nem hallgat a saját gazdájára. Hát, van ilyen…

Nagyot sóhajtott, majd leült egy sziklára. A szájába vett egy hosszú fűszálat, és derűsen nézte, ahogy a szőke lánnyal fel s alá nyargal a lova. Lódobogás hallatszott az erdő felől is. Az indián hátra sem nézett. Tudta, hogy a vadászok azok, akik a birtok határain portyáztak az éjjel. – Hát ti? – Liam hangját hallotta, majd Masonét. – Stella lovasbemutatót tart neked, vagy mi? Dylan elnevette magát. – Úgy tűnik. – Ez a ló nem normális… – mormogta Liam, de ő is elmosolyodott, amikor meghallotta, Stella milyen esdekelve kérleli az állatot. – Ne csináld ezt, Huncut! Porig égetsz a bátyámék előtt! Légyszi, légyszi, hallgass már rám! – Hugi! – kiabált felé Liam. – Ha gondolod, kerítek neked egy biciklit! – Hahaha… – Stella azonban nem tudott több figyelmet szentelni a bátyjának, mert Huncut újra nekiiramodott, ezúttal a tó irányába. Mason utána vágtatott, majd amikor beérte, elkapta az állat kantárját. – Hohó, barátom! – szólt rá. – Mind tudjuk, hogy szeleburdi vagy, akár a kisgazdád, de most már elég volt! Az állat nagyot fújt, mire a szőke férfi elnevette magát. – Előbb a munka, aztán a szórakozás! Elviszed Stellát a határig, aztán úgyis kiengednek a fiúk a mezőre. Estig nyargalászhatsz. Rendben? Huncut a fehér sörénye mögül nézett rá. – Ne nézzél! Mondd, hogy igen! Stella felnevetett. – Azt hiszem, nagyon meglepődnél, ha válaszolna. – Hát, az biztos – kacsintott rá Mason. – Nem bírom a paranormális lovakat.

A lány elnevette magát. Mason mindig pontosan tudta, mikor mit kell mondania ahhoz, hogy Liam kishúgából kicsikarjon egyegy kósza mosolyt. – No, gyere, odakísérlek a többiekhez! – mondta, és csodákcsodája, Huncut engedelmesen követte Mason lovát. Ezalatt Liam és Dylan a sziklán ücsörögtek, és a lassan közeledő párost nézték. – Pammel aludtál? – kérdezte Liam a barátjától. – Kerestünk az éjjel, de nem voltál a szobádban. Az indián megrázta a fejét. – Stellánál voltam. Liam felvonta a szemöldökét. – Nem úgy. – Hát? Dylan arca elkomorodott. – Elmondta, mi történt vele Manipurában. Aztán csak sírt…, de úgy, mint még soha. Liam napszítta arcára árnyék vetült, kék szeme elsötétedett. Kérdésre nyitotta a száját, de Dylan közbevágott. – Nem akarod tudni. – Megölöm azt a rohadékot! – suttogta Liam. – Húzz sorszámot… Mason és Stella időközben visszaértek, a lány hátasa végre megjuhászodni látszott. – Miért nem cseréled le ezt a rakoncátlan jószágot egy megbízhatóbbra? – Liam a legszebb mosolyával nézett a húgára – , hisz bolondot csinál belőled. – Dehogy! – felelte Stella kipirulva. – Csak most ilyen szeszélyes hangulatban van. Megrészegítette a hajnalban ringatózó virágok látványa. – Hát jó… – dünnyögte Liam, majd a lóhoz fordult, és felemelte a mutatóujját. – Most már vegyél vissza az arcodból, jó? Attól, hogy a húgom befonta a hajad, még nem vagy menő. Nem csípem a szófogadatlan hátasokat. És ha miattad baja esik Stellának, nagyon berágok rád!

A ló csendben nézett rá, mire Masonék felröhögtek. – Ne beszélj így vele, mert aztán depressziós lesz! – vakarászta meg a szőke lány Huncut oldalát, mire az hálásan dörgölte hozzá a fejét. – Nem bírja a goromba beszédet! – Ugyan, hugi, ennél kedvesebben még veled sem beszélek! Stella elmosolyodott. – Dehogynem, Liam, te mindig nagyon kedves vagy velem – mondta halkan, de egyszeriben olyan végtelen szomorúság suhant át az arcán, hogy a vadászok összenéztek. – Jól vagy? – Liam aggódva fürkészte a lányt. – Nyúzottnak tűnsz. – Csak keveset aludtam, ennyi az egész. – Biztos jó ötlet így nekivágnotok a hegynek? – Biztos. Tudod – a szeplős arcon halovány mosoly jelent meg, ahogy az indiánra nézett –, Dylan azt ígérte, kaphatok egy kisfarkast… Liam felvonta a szemöldökét. – Hát jó. Egy kisfarkasért érdemes megmászni azt a hegyet. Stella arca felragyogott. – Szerintem is. – Elkísérünk titeket egy darabon! – dünnyögte Mason. – Fura lábnyomokat találtunk a határ közelében, a vízmosásnál. Lóra kaptak, és útnak indultak, úgy folytatták a beszélgetést. – Miféle lábnyomról van szó? – kérdezte az indián Liamet. Ők haladtak elöl, míg Stella és a szőke vadász szorosan a nyomukban voltak. – Szerintem emberi lábnyom volt – vonta meg a vállát Liam. – De Mason szerint abnormális volt. – Abnormális? – Talán csak lúdtalpas volt a tag. Nem tudom. Tény, hogy szélesebb vagy torzabb volt egy kicsit, mint egy átlagos talplenyomat, de a vízmosásnál, az arasznyi sárban senki és semmi nem hagy szabályos nyomokat maga után. – És ha egy mutáns volt? – Nem. Biztos, hogy embertől származott.

– A mi oldalunkon? – Nem. A kerítés túloldalán. De Masonnel átmentünk és követtük, egészen a szomszéd körzetig. – Hát, ez nem hangzik túl jól – mondta Dylan. – Mi a fenét kereshetett a határon? – Nem tudom, de nekem sem tetszik, hogy körülöttünk ólálkodik. Masonnal ki akartuk lőni, de a folyó partján elveszítettük a nyomát. Az erdei út egyre meredekebbé vált, és mind tudták, hogy lassan külön kell válniuk, mert a hegyi ösvényen csak gyalogszerrel lehetett feljutni. – Mikor jöttök vissza? – Liam résnyire húzott szemmel nézte a föléjük magasló hegyet. – Két nap múlva, alkonyat előtt. Értünk jöttök? – Igen. – Láttál valamit? – kérdezte Dylan körbekémlelve. – Nem. De túl nagy a csend. – Liam, errefelé nincsenek mutánsok! – Nincsenek. Legfeljebb a mezítlábas barátunk… Az indián a puskája után nyúlt, miközben Masonékhez fordult. – Szálljatok le! Stella és a szőke vadász nem kérdezett vissza. Azonnal a többiek mellett termettek, miközben Liam áthajtotta a lovakat a birtokhatáron, és bepötyögte az átkelőhelyen felszerelt panelbe a kódját. A szögesdrót kerítés árammal telve felzümmögött. – Elkísérünk titeket! – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrő hangon, miközben az órájára nézett. – Igyekezzetek! Idefent hamar ránk sötétedik. – Láttál valamit? – kérdezte nyugtalanul Stella az előtte ballagó bátyjától. – Nem. – Hát akkor? – Nevezzük megérzésnek – hümmögte a férfi. – De ne legyen igazam!

Órákon át mentek felfelé. A sűrű erdő egyre ritkult, a hegyoldal kopárabbá vált. A nap elbújt a felhők mögé, s feltámadt a szél. A tölgyest fenyőfák, a dús cserjéket mohalepte sziklák váltották fel. Stella alig érezte a lábát, de nem mert panaszkodni. A tüdeje égett, és minden lépésnél úgy érezte, ólomból és nem puha bőrből készült a bakancsa. Már minden vizét kiitta, mégis kiszáradt az ajka. A farmerdzsekijét a derekára kötötte, de így is melege volt. Dylan hátranézett, és a keze után nyúlt. – Jól vagy? Gyere, segítek! – Köszönöm – felelte a lány. – Igyál egy kicsit! – állt meg az indián, és felé nyújtotta a kulacsát. – Nagyon kipirult az arcod. – Gondolom, agyvérzésem van – hümmögött Stella. – Kábé úgy is érzem magam. Liam felröhögött. – Ne szórakozz, Stella! Ez hülye vicc volt! – Mégis nevettél. – Kínomban, hugi. Csak kínomban. Lassan odaérhetnénk már! Abban a pillanatban felharsant a vészjósló ordítás, amelybe beleremegtek a hegyek. Stella kezéből kiesett a kulacs, és hangos csörömpöléssel lebucskázott a meredek szurdokban. A vadászok egyszerre kaptak a puskáik után, miközben a legközelebbi szikla mögé siettek. Stella karját ketten is megragadták, és mire a lány egyet pislogott, már a három férfi mögött ácsorgott a hűvös szirt takarásában. – Ezek nem mutánsok – mondta Dylan. – De akkor mik? – Elképzelni sem tudom – suttogta Liam. – A radar nem észleli őket. És nem is hallottunk semmit. – Kivéve a nagy csendet – Mason hunyorogva lesett ki a menedékükből, amikor egy jókora kő süvített el mellette. – Hoppá! – kapta hátra a fejét. – No, ez most majdnem letarolt. – Mi a fene? Dobálnak?? – Liam nem hitt a szemének. – Ez valami vicc?

– Végül is jobb, mintha fejbe lőttek volna… – hümmögött Mason. – Láttál valamit? – Nem. Az üvöltés újra felharsant, ám ezúttal több irányból. – Hát, ez rohadt jó…. Körbe vettek minket – suttogta Mason, és hirtelen meghúzta a ravaszt. A szomszédos szikla mögül velőtrázó üvöltés harsant fel, és vér fröccsent a vállára. – Mi a halál ez? – nézte a kő mögül kiemelkedő torz árnyat, ám Liam lövése még azelőtt leterítette a morgó lényt, hogy az rávetette volna magát. – Hogy mi? Egy undorító jeti… – dörmögte, majd kimerészkedett a szikla takarásából, és megállás nélkül lőtte a köréjük gyűlt lényeket. Kövek repültek felé, de ügyesen elhajolt mindegyik elől. Mason és Dylan is csatlakozott hozzá, és együttes erővel pusztították a hátborzongató teremtményeket. A szörnyek üvöltve rontottak rájuk, ők pedig eszelősen lőtték őket, de a különös lények mintha a föld alól bújtak volna ki. A hegyoldal alsóbb részein bukkantak fel, és elszántan közelítettek a felfelé kapaszkodó vadászok felé. – Dylan! – ordította az indiánra Liam. – Induljatok el Stellával felfelé! Jövünk mi is! Az indián megragadta a lány kezét, és meglódultak. Az út azonban nagyon meredek volt, az apró kövek rendkívül csúszósnak bizonyultak. Stella minden izmát megfeszítve igyekezett a férfi után, a félelemtől az egekbe szökött a pulzusa. Vagy száz méterrel feljebb jutottak, amikor mindketten megtorpantak. Nem sokkal előttük újabb teremtmények másztak elő a sziklák közül. Majomszerű, hatalmas lények voltak, de a szőrük ritkás volt, a fejük emberszerű. A fogaik hatalmasak, mint a mutánsoknak, a szemük lilásvörös. – Csapdába kerültünk – motyogta a lány, ám Dylan nem hagyta, hogy pánikba essen.

– Nyugi, Stella, leszedjük mindet! – mondta elszántan, azzal a kezébe nyomta az egyik puskát. – Ez ugyanaz, mint a paintball. Csak célzol, és meghúzod a ravaszt. Menni fog? A lány bólintott, s amikor a legnagyobb árny feléjük vetődött, tüzet nyitott. A dög visítva zuhant a mélybe. – Tökéletes! – bólintott a férfi. – Liamék irányában ne tüzelj! – mondta, és megcélozta a lentebb felbukkanó lényeket, míg a lány az oldalról kúszó dögöket lőtte. Hosszú percek teltek el fegyverropogásban és ordításban. Dylan az összes mutánssal végzett, ám az egyik felé hajított kő elöl nem hajolt el elég gyorsan, így az súrolta a homlokát. Nem volt mély a seb, de csúnyán vérzett. – Úristen, Dylan, engedd, hogy segítsek! – nézett rá aggódva a lány, de az indián megrázta a fejét. – Ne aggódj, épp csak megkarcolt! Te jól vagy? – Igen. Semmi bajom! Liam és Mason eközben szablyával kaszabolták le a közelükbe érő mutánsokat, míg az indián a mögöttük kúszó vadakat lőtte ki. Lassacskán minden elcsendesedett. – Gyerekek… – mormogta Liam az egyik tetem előtt állva. – Akármilyen sokkolóan hangzik, ezek bizony emberek. – A puskacsövével felemelte a szörny egyik lábát, és Mason felé fordította. – Pontosan ilyet láttunk a vízmosásban. – Mutánsok? – Azok, Dylan. Emberi mutánsok. Az indián és Mason is a tetemhez siettek. A lény valóban emberszerű volt, de az arca annyira eltorzult a hatalmas fogaktól és a szőrös, óriásira növesztett koponyától, hogy inkább gorillának tűnt. – Hát ezek a manipurai szemétládák nem unják még ezt? – hőbörgött Mason. – Kifogytak a klónozható medvékből? – Úgy tűnik – felelte Dylan. – Próbálkoznak. Mert most még csak köveket hajigáinak, de innen már csak egy lépés, hogy puskát adjanak a kezükbe.

– De hogy kerültek ide? – töprengett Liam. – Ez a nagy kérdés. Mert, hogy nem a kapukon át lökték ki őket, az is biztos repülőre pedig nem pakolnának ilyen ocsmányságokat. Kell hogy legyen egy föld alatti járat a közelben, amiről nem tudunk – Russel talán le tudja majd nyomozni odabentről. – Talán. Bár jobb lenne, ha az öcsi és Mia végre lelépnének abból a lepra városból. A nap lassan alábukott a hegyek mögé. Érezhetően hűvösebbé vált a levegő, de még szürkület volt, így viszonylag jól lehetett látni. – Lépjünk ki! – adta ki az ukázt Dylan. – Ki tudja, hány van még ezekből a dögökből. Tíz perc, és a nagyi házánál leszünk! – És ha… – Mason igyekezett óvatosan fogalmazni –, ha… – Ha mi? – Ha ezek elérték a nagyanyád házát is? Az indián elmosolyodott. – Meglepne. A nagyanyám veszélyes nőszemély. Felkapaszkodtak a meredélyen, majd az erdősávot elérve ráleltek a kacskaringós ösvényre, amely egy ősfáktól árnyas tisztásra vezetett. Dylan a többiekhez fordult. – Itt előremegyek. Ez csak egy rövid útszakasz, de nagyon veszélyes. Kizárólag a nyomomban gyertek! Megértettétek? – Meg. Persze. Valami csapdát csinált a nagymami? – heherészett Mason, amikor egy óvatlan lépéstől beszakadt mellette a talaj. Dylan és Liam abban a pillanatban utána kaptak, így nem zuhant le, de az indián ideges lett. – Mason, ezt most ne vicceld el! – mordult rá. – Nem tudlak feltámasztani, ha bezuhansz ezekbe a gödrökbe! – Te jó Isten! – hördült fel a szőke vadász, amikor meglátta a mély tárnát, amelyből kihegyezett karók meredtek rá. – Sosem mondtad, hogy a nagyanyád ilyen pszichomami.

– Inkább a lábad elé nézz, ne a szád járjon! – mormogta Dylan, és aggódva nézett hátra. – Liam, engedd előre Stellát! Ha ti bezuhantok, legalább ő hadd ússza meg! – tette hozzá kajánul. Liam és Mason felröhögtek, de előre engedték a lányt. Az indián megfogta a kezét, és érezte, mennyire hideg. Stella végtelenül kimerült volt, és szemmel láthatóan nem értékelte már a vadászok vicceit sem. Szótlanul követte Dylant, aprókat lépve az egyre sötétebb erdőben. – Honnan tudod, hogy merre kell menni? – kérdezte Liam a sor végéről. – A fák helyzetéből. – Fúú – röhögött fel Mason. – És ha benézed valamelyiket? – Akkor ma a gödör mélyén alszunk… De ne parázzatok, mindjárt ott vagyunk! – Ja, Dylan, már fél órával ezelőtt is azt mondtad, hogy tíz percre van innen a ház. – Normál tempóval. Stella tornacipője váratlanul beleakadt egy korhadt gyökérbe, és elbotlott, de Dylan nem engedte, hogy elessen. Az elvétett lépés nyomán újabb gödör tárult fel előttük, a korábbihoz hasonló, gyilkos karókkal megtűzdelve. A lány levegőért kapkodott az ijedtségtől, de Liam is megdermedt. – Te Dylan – hümmögött Mason a félhomályban. – Mondd, ilyen szar úton hogy jön ki a nagyihoz az ügyelet? Mindannyian felröhögtek. – Mindjárt ott vagyunk. Légyszi, bírjátok ki, és ne zuhanjatok el, rendben? – Nem tudom. Én még megfontolom – dörmögte Mason a sor végéről. – Olyan izgi ez a sok gödör… Lassan véget ért a gyilkos ösvény, és a kis csapat fellélegezve lépett a vadregényes romantikával megáldott kertbe. Ameddig csak a szem ellátott, hatalmas angyalszobrok álltak a lágyan ringó virágok között, s a hold fényében úgy tűnt, mintha nem is kőből, hanem égi fényből volnának…

– A nagyid ilyen nagy angyalrajongó? – kérdezte Mason a kivont karddal föléjük magasló, harcos szoborra nézve. – Aha. De a szobrokat nem ő hozatta ide. Ezek mindig itt voltak. Azt hiszem, régen Angyaldombnak hívták ezt a helyet. Valójában egy régi temető, csak a nagyi teleültette virágokkal, ezért nem látszódnak már a sírhalmok. – Hát, ez igazán bűbájos… – dünnyögte Mason. – De nem másznak elő éjjel a halottak, meg ilyesmi, igaz? Dylan elnevette magát. – Már miért másznának elő? – Nem tudom – sóhajtott fel a szőke vadász, miközben összevonta a szemöldökét. – Nem csipázom az ilyen hátborzongató helyeket. – Szerintem lenyűgöző… – szólalt meg Stella, miközben lecövekelt az egyik szobor előtt, amely egy szálfa termetű, szép arcú férfit ábrázolt. A szárnyai köpenyként lobogtak előtte, és bár a hátán átvetve jókora kardot viselt, a kezében egy virágot tartott. – Hát, ez valóban barátságosabb, mint a többi. Még jó, hogy csak virág van a kezében, nem egy levágott fej – dünnyögte Mason. – Ő Gábriel arkangyal – nézett a nemes vonásokba a lány. – Isten nagyhatalmú, harcos angyala. Azért van virág a kezében, mert ezzel köszöntötte Máriát, amikor hírül vitte neki, hogy gyermeket vár. – Ez nagyon szép – mondta Liam. – Honnan tudsz te ilyeneket? Stella megvonta a vállát. – Mia mesélte. Liam elmosolyodott. – Már meg sem lepődöm. A házban eközben kigyúltak a fények, és a verandáról rekedtes női hang szállt feléjük. – Épp időben, kedveseim! Mindjárt kész a vacsora! Dylan elnevette magát. – Ne kérdezzetek! Gőzöm sincs róla, honnan tudta, hogy jövünk…

Feltépett sebek (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 9.)

Mia Milton a fürdőszobában, a tükör előtt állt. Lezuhanyzott, felöltözött, és szép, elegáns kontyba fésülte a haját, majd fehér gyöngyöket tűzött bele. Hosszú, mályvaszínű ruhát viselt. Finom parfümöt fújt magára, édes jázminillatot, és egy kevés ajakbalzsamot kent a még mindig vérvörös szájára. Elégedett volt a tartós sminkkel, mert így nem kellett minden nap azzal bajlódnia, hogy elit manipurai feleséget varázsoljon magából. A feketére festett cicaszemek, a drámai rúzs és a szolid, mégis mutatós konty megtette a maga hatását. Kilépett az ajtón, és Russel szobájába ment. A férfi az asztalánál dolgozott, mellette karkötők és különféle szerkezetek tucatjai. A fiókjában nyitott doboz, amelyben színes ásványok csillogtak. Russel felnézett Miára.

– Nagyon csinos vagy – mondta halkan. – Édesanyáddal találkozol ma? – Igen – felelte a lány. – Velem jössz? Csak néhány saroknyira van az árvaház. – Kösz, nem. Inkább dolgozom. Mia szomorúan nézett rá. – Még mindig haragszol rám? Russel letette a kezében tartott chipet, és felsóhajtott. – Nem. Csak nem szeretek veszekedni, és most nyomott vagyok a tegnap éjszakától. – Én is. És akkor most mi lesz? – Mi lenne? – mosolyodott el fáradtan a férfi. – Eltelik néhány nap, és majd elmúlik. Mint minden más… Mia nagyot nyelt. – Ezt meg hogy érted? – Sehogy. Csak úgy mondtam. A lány zavartan toporgott a küszöbön, amikor az ásványokra nézve bevillant az emlékeibe az álmában hallott üzenet. – Russel! Eszembe jutott valami! Doktor Cohen üzenni akart nekünk! – Tessék? – nézett fel rá a férfi. – Tudod, tegnap, amikor felébredtem, és az az éles migrén gyötört, mondtam neked, hogy a dokival álmodtam. – Igen, de semmi lényeges dolgot nem említettél vele kapcsolatban. – Mert nem emlékeztem tisztán. De most, a köveidet látva villant, hogy azt mondta, labradoritet kell szereznünk a továbbfejlesztett szerkezetedhez. Russel felállt az asztal mellől, és a lányhoz lépett. – És mire jó ez a labradorit? Meg tudjuk venni Manipurában? – Nem. Vagyis igen, ilyesmit bármelyik ásványboltban kaphatunk, de a doki azt mondta, nekünk egy különleges, zöld kő kell. Egy legendás ásvány, ami egy… – Egy? – Russel felvonta a szemöldökét.

– Egy sumér királynő ékköve volt, és… Nem emlékszem a nevére – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – De lehet, hogy nem is mondta? Sajnálom, nem tudom, miért olyan zavarosak az emlékeim róla. A férfi merőn nézte Mia macskaszemét. – Aznap éjjel drogoztak be…, és a szérum, amit ellenszer gyanánt beadtam neked, szintén lórúgás-erősségű volt. Nem csoda, hogy nem emlékszel arra, hogy mit álmodtál. – De én mindig emlékszem az ilyen látomásokra! Russel, ez nem egyszerű jósálom volt! A doki üzenni akart nekünk. Szűz Máriát említette, és hogy az utunk legyen jó, vagy hosszú, vagy valami ilyesmit. És hogy a cél… A cél… – Mia bájos arca elkomorodott. – Nem tudom, mi ez az út meg a cél. Aztán végül, mielőtt eltűnt volna, azt mondta, „miután az ezüstfonál elszakadt”. Vagy talán „amikor” elszakad? – Hát, Mia, ez így meglehetősen zavaros. Ebből nem sokat tudtam leszűrni, csak hogy meg kell szereznünk egy követ, amit egy sumér királynő viselt, de nem tudjuk, ki. Aztán tovább kell fejlesztenem a szerkezetet, ami most ugyan csak egy-egy csakrát tud harmonizálni, de ezzel a kővel… – Ezzel a kővel valamiképpen hat a rezgésszintre. Azt hiszem ezt mondta Cohen. – De hogyan hat? – Nem emlékszem… – nézett rá zaklatottan a lány. – Az a drog kimosta az agyamat – tette hozzá szomorúan, majd elindult az ajtó felé. – Nem maradok sokáig! – Vigyázz magadra! – mondta Russel, ám a lány után ment, és mielőtt kilépett volna az ajtón, egy apró pisztolyt nyomott a kezébe. – Ha úgy adódik, ne habozz használni! – De mégis, ki ellen? – Bárki ellen, Mia. Idebent sok a pszichopata. Anyádat hattagú testőrség védi. Ha feleszmélnek, és rájönnek, ki vagy, olyan gyorsan Talbot karmai között találod magad, hogy még pislogni sem lesz időd.

– Hát jó – felelte a lány, és a táskájába tette az ezüstösen csillogó fegyvert. – Hány töltény van benne? – Húsz. Éles töltények, Mia. Igyekezz nem a saját lábadba lőni vele – kacsintott rá végül kaján mosollyal. – Nem vagyok hülye, Russel – nevetett fel végül a lány is, és kilibbent az ajtón. A férfi a gépe elé ült, és bepötyögte a keresőbe a megfelelő kulcsszavakat, mire a program kétmillió sumér kultúrával foglalkozó oldalt töltött be neki. Szűkítette a keresést, és végignézte a sumér királyok és királynők listáját, miközben egyre csak hümmögött. – Emma, segítenél nekem? – szólt a számítógéphez, mire az készségesen felelt. – Hogyne segítenék, Russel. Mit akarsz ettől a sumér királynőtől? – Hát, épp ez az! Nem tudom, melyik sumér királynőt keresem. Gyűjtsd össze mindet, és listázd ki, hol van a sírjuk, vagy a múmiájuk, az ékszereik, melyikük szerette a labradoritot, és nézz utána, mi az az ezüstszál, ami el tud szakadni! Ezalatt Mia egy elektromos kocsiban ücsörögve nézte a mellette elsuhanó Művész Negyed szemkápráztató házait, jómódú nők és férfiak sétáltak az utcán, gyerekek játszottak a különleges virágokkal körbevett pázsiton, és az út fölé hajló rózsaszín fák közt izgalmas fényreklámok villantak fel a kivetítőkön. Mia görcsösen markolászta a kezében tartott csomagot. Előző nap vett az édesanyjának egy álomszép selyemsálat. Vajszínű volt, mályvaszínű rózsákkal. Szeretett volna valami szépet adni Charlotte-nak, de nem tudta, mivel okozhatna igazán örömet. Nem ismerem a saját anyámat – gondolta szomorúan. Nem tudom, mi tetszene neki egy ruhásboltban, és nem tudom, mi a kedvenc étele. Nem tudom, milyen zenét hallgat esténként, és hogy rám gondolva felnéz-e néha a csillagos égre. A lány tompa nyomást érzett a torkán, ezért mély lélegzetet vett.

Nem szabad a múltra gondolnom. Már nem számít, mi volt, hisz Isten megengedte nekünk, hogy újra találkozzunk. Láthatom az én gyönyörű, megtört szívű édesanyámat… Az autó kisvártatva megállt, és Mia fizetett. Aztán kiszállt, es kiemelte a csomagtartóból az áttetsző dobozt, ami telis-tele volt játékokkal. Megfogta a fülét, és a sarkon tornyosuló fehér épület felé vonszolta. Egy termetes férfi lépett mellé. – Segíthetek, kisasszony? – kérdezte, majd felkapta a ládát és az ajtóig cipelte. Mia ereiben meghűlt a vér, ahogy rádöbbent, hogy a férfi az ajtóban ácsorgó hat testőr egyike. Mégis, kapóra jött, hogy a többiek mind a dobozt vonszoló társukat, és nem őt figyelték. A férfi háta mögött az épületbe surrant, majd megköszönte a segítséget, és a recepcióshoz fordult. – Az óvodásoknak hoztam ezt a csomagot – mondta. – Esetleg személyesen is odaadhatnám nekik a játékokat? – Most privát látogatási idő van! – nézett rá a szemüvege fölött a nő, majd végigmérte Mia jómódról tanúskodó, elegáns ruháját. – Vagy esetleg az örökbefogadás iránt érdeklődik? – Igen! – vágta rá Mia, mire a recepciós vonásai megenyhültek. – Ez esetben kérem, töltse ezt ki, és máris hátramehet a gyerekekhez! Mia elvette a digitális naplót, és kitöltötte a szükséges adatokat, majd megfogta a doboz fülét, és a megadott irányba húzta. A folyosó végén jókora játszóház tűnt fel, benne megannyi apró gyermek. A kisebbek miniatűr műtó előtt ücsörögtek, és apró botjaikkal megpróbálták kiemelni a fénylő, világító műhalakat az alattuk csillámló fóliáról, s közben nagyokat kacagtak. Mia lelkében képek villantak fel. Ismerősek voltak a fények, az illatok, a játékok. A lány szívébe belemarkolt a fájdalom. – Régen az apácáké volt ez az épület – szólalt meg egy lágy hang a háta mögött, és Mia kezéből kiesett az apró csomag. Mrs. Charlotte Graham, Manipura kormányzójának a felesége, az édesanyja állt mögötte.

– Ezt a kicsiknek hoztam – hebegte Mia a játékokra mutatva, és lángoló arccal vette fel a kis csomagot. – Ezt pedig neked. – Ne itt! – felelte Charlotte, és megnyomta az ajtó nyitógombját. Odabent látta csak Mia, hogy a szoba egy kis kertbe vezet, ahol halványkék pázsit, és gyönyörű kerti játékok vártak a gyerekekre. Kisétáltak az udvarba, majd leültek a kör alakú teraszon szépen elrendezett fehér fotelekbe. Charlotte fehér blúzt és sötétkék, magas derekú szoknyát viselt. A haja lágy fonata a tarkójára volt tűzve, benne kék-fehér pettyes szalag, a mellén sötétkék, enciánt ábrázoló brosstű. Mia leszögezte magában, hogy az édesanyja karizmatikus nő. Sokkal vékonyabb volt, mint ő, és valahogy elérhetetlenebb… Keskeny arcából, mint a gyémánt, úgy ragyogott fel sötétkék szeme. – Köszönöm az ajándékot! – mosolygott Miára, és kibontotta a papírt. – Ó, imádom a selyemsálakat! – mondta meghatottan, ahogy végigsimította a különleges kendőt. – És épp az ilyen mintákat szeretem a legjobban! Köszönöm szépen, … kislányom! Mia égő szemmel nézett rá. Charlotte szomorúan hajtotta le a fejét. A selyemsálat az ujjai között gyűrögette, miközben szemmel láthatóan kereste a szavakat. – Sajnálom! – szólalt meg végül alig hallhatóan. – Nem tudod elképzelni, mennyire sajnálom! Egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád… Amikor azt mondták, meghaltál, én is meghaltam. Nem akartam többé látni a nap sugarát, és nem akartam hallani a madarak énekét. Utánad vágytam a Mennyországba, hogy együtt lehessek veled. Veled, akit a világon a legjobban szeretek. – Ne mondd ezt! – Mia hangja nyüszítésnek hatott, mire Charlotte elsírta magát. – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte a könnyein át. – Nincs mit megbocsátanom – felelte falfehéren Mia. – Nem te tehetsz arról, ami velünk történt. Csak rosszul vagyok az egésztől – folytatta nagyot sóhajtva, de ez mit sem enyhített a

mellkasában érzett szorításon. – Senki sem adhatja vissza nekünk azt a sok évet, amit elvettek tőlünk. Senki sem törölheti ki a lelkemből a fájdalmat, amit a hiányod okozott. Nagyon rossz életem volt… Nagyon rossz volt nélküled! Charlotte vigasztalhatatlanul zokogott, Mia pedig összetörve ült mellette. A tizenkilenc év alatt felgyülemlett minden bánata felszakadt a lelkében, mégsem tudott sírni. Karnyújtásnyira volt tőle az édesanyja, akinek annyira vágyott az ölelésébe, most mégis idegennek érezte. Képtelen volt anyának szólítani őt, és bármennyire is szerette volna, nem tudta megnyitni előtte a szívét. – Nem tudom visszaadni neked az elrabolt éveinket – szólalt meg végül Charlotte –, de minden erőmmel azon leszek, hogy mostantól kezdve jó anyukád legyek. Tudom, hogy már nem vagy kislány, hiszen gyönyörű, felnőtt nő lett belőled, de mindent meg fogok tenni azért, hogy megismerjük egymást, és amikor csak szükséged van rám, veled legyek. – De hisz Graham felesége vagy… Ő pedig gyűlöl engem! – Nem, Mia. Ő fél tőled, és a lelepleződéstől. Tizenkilenc évig elhitette velem, hogy nincs gyermekem, holott végig tudta, hogy élsz, és valahol Manipurában bujtatnak. Mia elgyötörtén nézett rá. – Hogy mehettél hozzá egy ilyen szörnyeteghez? Miért nem mentél vissza az apámhoz? – Miután azt mondták, hogy meghaltál, idegösszeomlást kaptam. Nyugtatókkal kezeltek, amíg úgy látták, el bírom viselni a terhet, de addigra gyógyszerfüggő lettem. Graham naponta látogatott, és elhitette velem, hogy ő az egyetlen, aki gondot visel rám. Egyedül voltam, és tényleg nem volt senkim. Két év telt el, mire annyira összeszedtem magam, hogy elhagyjam a szanatóriumot. Nem volt hová mennem. Sovány voltam, meggyötört, bizonytalan és összetört. Nem tudtam, megtalálnám-e még odakint Josephet. Akkoriban telepítették a falon kívüli körzetekbe a mutánsokat. A vadon félelmetesebbnek

tűnt, mint valaha… Graham felajánlotta, hogy lakjak nála, én pedig elfogadtam. Mia nem szólt semmit, de a szeme vádló tűzben égett. – Tudom, mit gondolsz erről, és igazad van! – bólintott Charlotte, miközben mély lélegzetet vett. – De… de úgy gondoltam, az én életemnek már úgyis mindegy. Nem tudtam kiheverni az elvesztésedet, és Graham mellett biztonságban éreztem magam. – Szereted őt? Charlotte felsóhajtott. – Inkább csak megszoktam őt. A haragját, az erőszakosságát es az őrültségét… De hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz életem van. A házunk meseszép, és olyan életszínvonalon élek, amelyről korábban álmodni sem mertem. Karitatív munkát végzek, ennek szenteltem az életem. Csak itt, a megalopoliszban tizenkét árvaházat építtettem a férjem kreditjeiből, és ennek köszönhetően a kicsik jobb körülmények között élhetnek, mint valaha. Nevelőszülők tucatszám akadnak, és bár ez nem ugyanaz, mintha valaki hazavihetné őket, mégis, valamilyen szinten családban nőnek fel ezek a gyerekek. – De ki adja Manipurában árvaházba a gyerekét? – A kintiek hagyják őket a kapuk előtt, Mia… – felelte szeli den Charlotte. – Egy jobb és szebb élet reményében. A katonáknak pedig van szívük, így rendre behozzák őket. Mia gyomra összerándult. – Akkor téged némiképp mégis kárpótolt az élet… – Ó, Mia, kérlek, ne mondd ezt! – mondta Charlotte fájón. – Téged, és az elvesztegetett éveket soha, semmi nem fogja kárpótolni! De Istentől kaptam gyermekeket, akiken segíthetek, és ezért végtelenül hálás vagyok! – És apám? Őt vajon mi kárpótolta értünk? – kérdezte Mia szomorúan. – Nem tudom – hajtotta le a fejét Charlotte. – De ennyi év után biztos vagyok benne, hogy elfelejtett engem. Téged pedig még csak nem is ismert.

– És te csak így túlléptél rajta? – Nem léptem túl, Mia. Csak… elengedtem. – De szereted még? Charlotte szeme fátyolossá vált. – Mindig szeretni fogom. De számomra ő már csak egy álom. Egy elérhetetlen álom. – És ha megkeresnénk az apámat? – ragadta meg a kezet Mia. – Ha együtt felkerekednénk, és felkutatnánk őt? – Tizenkilenc év után? Ezt te sem gondolhatod komolyan, kicsim! Ennyi idő után nincs szerelem, ami feltámasztható volna… Elveszítettem őt. El kell fogadnod ezt! Én is ezt tettem… – És ha csak én mennék utána? Ha megtalálnám, valahogy kipuhatolnám, hogy érez a múltjával kapcsolatban? – Kislányom, nem jó dolog felkavarni a múlt porát! – felelte Charlotte szomorúan. – Nincsenek véletlenek. Az, hogy akkor elszakadtunk egymástól, a kettőnk döntése volt. Joseph utánam jöhetett volna Manipurába. Küzdhetett volna értem. Hazavihetett volna abból a kórházból, de nem tette. Én pedig kiléphettem volna azon a kapun, amikor már szabad voltam, és hazamehettem volna a saját körzetembe. De gyáva voltam, és inkább a biztonságot választottam… – A szerelem helyett – fejezte be Mia a mondatot. – Igaz? Mert Grahambe azért csak nem vagy szerelmes? – Nem, Mia, sosem voltam belé szerelmes – sütötte le a szemét Charlotte. – Akkor hogy tudsz vele lefeküdni? Hogy tudsz megcsókolni egy ilyen szemét szörnyeteget? Charlotte az apró kavicsokat bámulta, amikkel a gyerekek játszottak előttük. – Nem akarok erről beszélni! – felelte, miközben az órájára nézett. – Nemsokára mennem kell. De… szeretném, ha máskor is láthatnálak. És van valami, amit a barátaidnak hoztam – folytatta, miközben lopva körülnézett, és Mia kezébe nyomott egy összehajtogatott papírlapot. – Kérlek, ne itt nézd meg! – Mi ez?

– Ez egy kutatóközpont a Tudományos Negyedben, nem messze innen. Sötét titkok lappanganak azon a helyen… Olyan dolgok, amik végleg elpusztíthatják a kinti világot. Azt a világot, amely már a te otthonod is. Kérlek, add azok kezébe, akik meg tudják fékezni… a férjem terveit. – Miért nem jössz velem? Miért nem hagyod magad mögött ezt a hazug, képmutató világot? – És a gyerekek? – nézett rá szomorúan Charlotte. – Velük akkor ki törődne? Abban a pillanatban egy sötétbarna hajú, copfos kislány szaladt oda hozzá. – Charlotte! Charlotte! Hát eljöttél! – kiáltotta édes gyermekhangján, és a karcsú nő ölébe vetette magát. – Mary néni azt mondta, megint veled mehetek, de ezúttal örökre nálatok maradhatok, és te leszel az anyukám. Igaz ez? – Igaz, kicsikém! – bólintott Charlotte, és megigazította a gyermek rózsaszín ruhácskáját. – És ő ki? – nézett a gyermek Miára. – Én csak… beszélgettem egy kicsit… Mrs. Grahammel – felelte zavartan. – És hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian a gyermek. – Miának – felelte halkan, mire a kislány szeme elkerekedett. – Nahát, engem is! Mia körül megfordult a világ. – Mennem kell… – hadarta, és felugrott a fotelből. – Ne szaladj el így, kérlek! – kiáltott az anyja, és a lány után sietett. – Sajnálom. Most biztos azt gondolod, hogy… – Nem gondolok semmit — felelte szédelegve Mia. – Csak haza akarok menni, ennyi az egész. – Ezt a kislányt három és fél éve csecsemőként hozták ide a 250es körzet kapujából – mondta Charlotte. – Amikor megláttam, téged láttalak benne… ezért elneveztem Miának. Rendszeresen látogattam őt, és minden hétvégére és az ünnepekre hazavittem. Jonathan néhány nappal ezelőtt, váratlanul azt mondta, ha még mindig vágyom egy kislányra, örökbe fogadhatom… Nem

akarom, hogy ez rosszul essen neked, kicsim! – Charlotte szomorúan nézett a lányára. – Bocsáss meg nekem! – Semmi baj… – Itt mindig megtalálsz – mondta Charlotte. – Az otthonomba nem merlek meghívni, mert… – Értem. Charlotte megölelte Miát, majd kikísérte az ajtón, és megcsókolta az arcát. – Nagyon szeretlek! Mia nem felelt. Kibotorkált az utcára. A szemére húzta a nagy, barna üvegű, régies stílusú napszemüvegét, és beült az első taxiba. Megadta az úticélt az automata vezérlőnek, és hátradőlt az ülésben. Pocsékul érezte magát, és a mellkasára nehezedő nyomás nőttön-nőtt. Úgy érezte, bár megtalálta, valójában már réges-régen elveszítette az édesanyját. Az édesanyját, aki sohasem volt igazán az övé. Az elektromos autó halk, meditációs zenét játszott, és hűvösebbre vette a levegőt, levendulaillatot árasztva az utastérben, de Mia lelki fájdalmának ez édeskevés volt. Megmasszírozta a nyakát, és igyekezett minél mélyebbeket lélegezni. A tengerre gondolt, de a homokos föveny helyett minduntalan Charlotte arca bukkant fel előtte. A Vasmarok szorongatta, ő pedig tehetetlen volt ellene. Lassan végigfeküdt az ülésen. – Rendben! Fojts meg, te nyomorult, mocskos, rohadék idegbaj! – mondta ki hangosan. – Nem érdekel! Gyötörj csak! Kínozz meg még jobban! Az élettől úgysem kaptam még eleget! A szorítás azonban különös módon nem erősödött, hanem épp ellenkezőleg, enyhülni kezdett, és néhány perccel később teljesen alábbhagyott. Az autó lassan a házuk elé ért, és a lány kimerülten tápászkodott fel. Fizetett a kártyájával, majd elindult a bejárat felé. Benyitott az ajtón, de Russelt nem találta otthon. Az asztalára tette az összehajtott dokumentumot, amit az anyjától kapott majd a saját szobájába ment, és lefeküdt az ágyra.

Lehunyta a szemét, és Liamre gondolt. Tudta, a férfi karjában egykettőre elmúlna a bánata, és azt is, hogy vele mindent meg tudna beszélni. De Liam nem volt vele, és Mia nem tudta, mennyit kell még várnia, amíg végre újra együtt lehetnek. Russel fél órával később jött meg, vizesre izzadva. Nagy kört futott a telepen, így első útja a fürdőszobába vezetett, hogy lezuhanyozzon. Tiszta ruhát húzott, és a dolgozószobája felé indult, amikor észrevette az ágyon összegömbölyödve fekvő lányt. – Mia! Hát hazaértél? – sietett hozzá, de rögvest a torkára fagyott a szó, amikor meglátta az arcát. – Mi történt veled? – Semmi jó – Mia kék szeméből olyan fájdalom sugárzott, hogy Russelnek belesajdult a szíve. – Találkoztál vele? Az édesanyáddal? – Igen. – Mégsem vagy boldog. Csalódást okozott? – Nem. Vagyis, nem tudom. Kedves volt, és éreztem, menynyire örül nekem, de azt hiszem, bármit is mond, ő már nagyon rég túllépett rajtam. Örökbe fogad egy négyéves kislányt, aki úgy néz ki, mint én. Miának hívják. Russel mellé feküdt, és átölelte. – Nagyon sajnálom! Tudom, hogy ez szörnyen eshetett, de ez nem azt jelenti, hogy az édesanyád túllépett rajtad. Ez épp azt jelenti, hogy sosem tudott elfelejteni, hát nem érted? Azért választott olyan gyereket, mint amilyen te… lettél volna neki, ha nem szakítanak el tőle. – Vittem neki egy selyemkendőt – nézett rá bánatosan Mia –, de amikor odaadtam, rádöbbentem, hogy egyáltalán nem ismerem őt. A lelkemben másmilyen anya él, aki…, aki csak az enyém, és akinek én vagyok a legfontosabb, és akinek csak én vagyok. – Mia, az évek elszálltak, és mivel te kicsiként nem kaptál az új családodtól szeretet, a lelkedben teremtettél magadnak egy anyaképet. És most, hogy Charlotte nem egészen olyan, mint a te álomképed, összetörtél. De nem szabad őt az álmaidhoz hasonlítanod. Nehéz élete volt, akárcsak neked…

– Mégsem akarja otthagyni Grahamet! És azt hiszem, a jólétet sem… Nem akarja megkeresni az apámat, és nem akar velem jönni. Nem értem őt, Russel! – Sajnálom, Mia. Sajnálom, hogy ez ekkora fájdalmat okoz neked. De ne ítéld el, mert nem jártál a cipőjében! Nem tudhatod, hogy élte meg ezt a tizenkilenc évet. Az apád pedig… Nem akarlak ezzel sokkolni, de az édesanyád valószínűleg már csak egy szépséges, fájó emlék a szívében. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy nem látták egymást. Talán az apád már nem is él. Jobb esetben családos ember lett belőle… Nem tudhatjuk. Mia nem válaszolt. Minden porcikájából sütött a fájdalom. Hosszú perceken át feküdtek egymás mellett, amikor Russel megsimogatta Mia elgyötört arcát. – Figyelj, Mia! Arra gondoltam, ma este elviszlek valahova! Annyi borzalom történt velünk! Ránk fér már egy görbe éjszaka. Na, mit szólsz? – Nem hiszem, hogy túl jó társaság lennék – motyogta a lány, de Russel kérlelhetetlen volt. – Nincs ellenvetés! Mindenképp elmegyünk! Tegnap összevesztünk, ordítoztunk, ma pedig összeomlottál az édes anyád miatt… Ennél jobb okunk sosem lesz, hogy bulizni menjünk. Szóval menj, és öltözz át! Hozz magaddal fürdőruhát is! – Nem vágyom semmilyen medencébe, Russel! És nem akarok fürdőruhában lenni! – Jaj, Mia, ne legyél már ilyen! Vigyázok rád, ígérem! És tőlem nem kell tartanod. Nem repülök rá a bátyám szívszerelmére. – Van róluk valami híred? – kérdezte Mia. – Igen. Délelőtt beszéltem Hobbs dokival, és azt mondta, Liamék elkísérték Dylant és Stellát a hegyekbe. Nagyjából akkor térnek vissza, amikor véget ér a vesztegzár. – Mit csinálnak a hegyekben? – Nem tudom. Dylan nagyanyja lakik arrafelé, azt hiszem. Talán segítenek neki, vagy a környéken élőknek. – Jó lett volna beszélni Liammel…

– Hát, most be kell érned velem, kedves kis feleségem! Mia, én úgy szeretlek téged! Bulizzunk egy nagyot, és felejtsük el, hogy tegnap olyan csúnyán összekaptunk, jó? Bocsáss meg nekem, kérlek! – Te is nekem, Russel! Én is nagyon szeretlek, és sajnálom, hogy hülye voltam! – Megbeszéltük! De most tiplizz öltözni, addig lezárom a gépem! – Ó, az asztalodra tettem valamit. Az anyám küldte – mondta Mia, miközben a gardróbba indult. Russel a kezébe vette a papírt, és kinyitotta. Egy tervrajzot ábrázolt. Régi dokumentum lehetett, legalább kétszáz éves, hiszen 2222-ben már egyáltalán nem írtak ilyenekre. Russel a gépébe pötyögte a telek helyrajzi számát, majd hümmögve felírta a hozzá tartozó cég nevét és címét. Ma eközben fekete overált húzott, és kontyot fésült magának. Az arcára egy kis pirosítót tett, majd megjelent Russel ajtajában. – Azta…! Maradj ott! – hördült fel a férfi. Az új órájával fotót készített Miáról, és rögvest el is küldte emailben. – Liamnek küldted el? – kérdezte Mia mosolyogva. – Ki másnak? – kacsintott rá a férfi. – Imádni fogja! – Miért nem küldesz magadról is egyet? Liamnek tetszeni fog, hogy ilyen hosszú a hajad. Olyan vagy, akár egy angyal. A birtokon minden csaj beléd fog zúgni. – És akarom én ezt? – nevetett fel a férfi. – Nem? – Nem tudom, Mia. Nekem elég, ha a lányok csak éjjel szeretnek. Nem vagyok egy randizgatós alkat. – Hát, te tudod… De sok női szív fog még összetörni miattad. Russel felsóhajtott. – Majd arra az egyre vigyázok, aki fontos nekem. Mia szeme pajkosan villant Russelre. – Ne már! Te szerelmes vagy valakibe, és nem mondod el? – Az túlzás, hogy szerelmes lennék… De van valaki, aki tetszik. – És elárulod, hogy ki az?

– Nem, Mia, mert még magam sem vagyok biztos benne. – Oké, nem vájkálok a magánéletedben. Inkább azt mondd meg, mire jutottál anyám levelével kapcsolatban. – Ez egy kutató laboratórium, ahol a cégadatok szerint hullákat boncolnak. Nem tűnik túl izgalmasnak. Hacsak az nem, hogy a régi tervrajz szerint ez egy igen különös helynek tűnik sok-sok földalatti járattal, amik a falon túlra vezetnek. Persze lehet, hogy csak azért van így, mert ez egy régi tervrajz, és az épület valószínűleg már a Dimenzióváltás előtt is állt. – Charlotte azt mondta, súlyos titkokat rejt az épület – mondta Mia. – Miért hívod Charlotte-nak? – Nem tudom. – Jó, végül is ennek semmi jelentősége. No, akkor mehetünk? – Igen. Hová viszel? – Majd meglátod! Mia a bejárati ajtó felé igyekezett, amikor Russel megfogta a karját. – Ne arra! A mélygarázsba menj! – Ne csináld… Vettél egy autót? – Még szép – vigyorodott el Russel. – Ki tudja, meddig élvezhetem a pünkösdi királyságomat? Lesétáltak az alsó szintre, ahol az érkezésükre fényárba borult a garázs. A helyiség közepén csillogó, fekete, ezüst felnis, lehetetlenül áramvonalas autó állt. – Hát, ez kicsit sem feltűnő – mosolyodott el Mia, de ahogy végigjárta az autót, eltátotta a száját. – Sosem láttam még ilyen szépet… – Mert ez a legújabb modell — húzta ki magát Russel. – Ilyen még csak úgy nagyjából ezer embernek van az egész megalopoliszban. – Ezer ember nem is rossz. Féltem, hogy azt mondod, tíznek van ilyen autója. Attól nagyon fáztam volna. – Akkor el vagy ájulva? – El, ám! Talbot fizette?

– Ő, bizony. Gondolom, azóta is tombol, hogy így leléptük, és lenyúltuk a kreditjeit. – És nem fog megtalálni ez alapján? Hogy így költekezünk? Egyáltalán, lenyomozható a kreditek útja? – Nem, nem az, Mia, ne görcsölj ezen! – Oké, akkor jó – felelte a lány, majd amikor Russel szélesre tárta az autó ajtaját, beült, és az autó nesztelenül az utcára gurult Egyre-másra suhantak el mellettük a fényes üvegpaloták és az égig érő bevásárlóközpontok, majd az autó egyszer csak megállt. Az erdő szélén voltak, egy hatalmas fényreklámmal kivilágított épület bejárata előtt. – Lebegő? – Mia kuncogva nézett Russelre. – Mi az, hogy Lebegő? – Hát, majd meglátod… – felelte a férfi, és kisfiús izgalommal nézett a lányra. Mia a régi fényében tündökölt, noha Russel jól tudta, a szíve még nehéz, de biztos volt benne, hogy az esti program egész biztosan kizökkenti majd a melankóliából. A pénztárnál jegyet váltottak, majd Russel Mia felé intett. – Öltözz át! Itt találkozunk! Tíz perccel később Mia a megbeszélt helyen ácsorgott, és amíg Russelre várt, kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Egy tágas csarnokban volt, amelyben párás volt a levegő, akár egy pálmaházban. A padlót sötétlila fényes burkolat borította, a magasba nyúló oszlopok hófehérek voltak, a kupola tintakék. – Mehetünk? – nyúlt a keze után Russel, és egy lépcsőn át egy medencetérhez vezette. – Menten elájulok! – tátotta el a száját a lány, amikor meglátta a szemük elé táruló ősdzsungelnek tűnő erdőt. A fák között azonban erdei ösvények helyett rózsaszínű víz csillogott. A víz sebesen hullámzó csatornák finom hálózata volt, amely a fák sások között zubogott, és hol barlangokba, hol kisebb csobogókba veszett. A hullámok hátán hatalmas, zöld levelekben párocskák ültek és visítva nevettek, ahogy a víz pajkosan dobálta őket, és egyre-másra a nádnak ütköztek, fáknak csapódtak vagy éppenséggel felborultak. A hangszórókból vidám zene

dübörgött, és ahogy látták, a fák törzse hol sötétbe borult, hol pedig a szivárvány minden színében pompázott. – Tetszik? – kérdezte Russel, és a kikötőhely felé húzta Miát. – Máris imádom! – felelte Mia, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy arcon tudja csókolni a férfit. – Köszönöm, köszönöm! Teljesen le vagyok nyűgözve! Kiválasztották a soron következő levelet, és a parton dolgozó úszómesterek segített beszállni nekik. A kezükbe két könnyű, zöld lapátot adtak. – Tudnak úszni? – kérdezték, mielőtt elengedték volna őket a sodrásban. – Igen! – vágta rá Russel, mire megindultak. A falevél szélei szabálytalanul kunkorodtak fel oldalt, a közepe pedig kissé megsüllyedt a súlyuk alatt, ám ahogy a rózsaszín hullámok a hátukra vették őket, itt-ott becsapott a víz. Mia visítva kapaszkodott a levél szélébe, miközben az meglódult, és egy nádason át hömpölygött a víz tetején. A levél egy helyen megbillent, és félig elmerült. – Ne nevess, lapátolj! – kiáltott rá Russel, és mindketten lapátolni kezdték a vizet, mire a levél újra megindult. A fények villództak, és a sejtelmes dzsungelben őrült iramban sodródtak a kis patakon. Az alkalmi csónakjuk oldalerekbe fordult, és másokkal összeütközve rájuk fröcsköltek a hűs hullámok. Russel hanyatt esett az ütközéstől, és Miát is magával rántotta. A csónakjukban derékig ért a víz, mire egymást túlkiabálva újra kimerték a vizet, és hasra feküdtek egymás mellett. A levél vadul hullámzott tovább a fák között, majd egy barlangba ért. A sziklák magasan nyúltak föléjük, s a felületükön világoskék algák világítottak. – Ó, Russel, ez valami álomszép! – sóhajtott fel Mia, és hanyatt feküdt a levélen. – Gyere, nézd te is így! A férfi melléhevert, és kéz a kézben, álmélkodva lesték a színjátszós sziklákat, ahogy a falevelükön elsodródtak alattuk. A hullámzás a barlangban jóval szelídebb volt, így nem kellett attól

tartaniuk, hogy beleesnek a vízbe, majd kisvártatva kisodródtak a szabadba. Odakint fehér virágokkal borított szigetecskék tűntek fel, és ahogy ellebegtek mellettük, a szirmok közül édes, mézillatú aranypor pergett a bőrükre. – Russel! Tiszta arany lettél! – mondta Mia, és a férfi arcához nyúlt. – A bőröd, a hajad, mindened! Úgy csillogsz, mint egy egyiptomi aranyszobor! – Te is! Olyan illatod van, mint a karácsonyi süteményeknek! A levél nagyot lökött rajtuk, amikor élesen elkanyarodott, és kis híján mindketten a vízbe zuhantak. Russel Mia karja után kapott. – ÁÁá – kiabált a lány. – Nem tudok visszamászni! – A levél szélén egyensúlyozott, félig a vízben lógva, de a férfi visszarántotta. – Kapaszkodj, Mrs. Barlow, mert aztán kipottyansz! A levél irányt váltott újra, és Russel abban a pillanatban nagy csobbanással eltűnt a vízben. – Add a kezed! – Mia alig tudta megtartani az erős sodrásban a levelet. Egy vaskos növénybe kapaszkodott, és a másik karját Russel felé nyújtotta, aki ahelyett, hogy bemászott volna berántotta a lányt a vízbe. – Jézusom! – sikított fel Mia, miközben alámerült, de Russel karját érezte a derekán, amint kiemelte a vízből. – Ne félj, még csak nem is mély a víz! – mondta vigyorogva a nyakába csimpaszkodó lánynak. – Látod, az alján állok! – Hát, te lehet, de én? – gurgulázott Mia, majd felkiáltott. – A falevelünk! A levél után vetődtek mindketten, és néhány méteren belül beérték. Belemásztak, és folytatták az útjukat, a hullámok hátán, bejárva az egész parkot. Mia és Russel többször a vízbe zuhantak, felborultak, megpördültek, és egymásra estek, míg végül a falevelük szép lassan a kikötőbe lebegett. A lány kimerültén hevert a levél közepén tátongó tócsában.

– Nem tudok kimászni – mondta pihegve. – Úgy érzem magam, mint egy béka. Egy agyonhajszolt, öreg béka. Russel felröhögött, és a karjába vette Miát, majd a két férfi segítségével kiegyensúlyozott vele a partra. – No, akkor segítek rajtad! – mondta, és egészen az öltözőig vitte a lányt. – Köszönöm, Russel! – ölelte át Mia a nyakát. – Ilyen jól, azt hiszem, még soha életemben nem szórakoztam. – Alig élek, annyira kimerültem! – Ó, pedig az estének még nincs vége! – rázta meg Russel a fejét. – Szedd össze magad, a hallban várlak! – Jó – felelte mosolyogva Mia, és gyorsan átöltözött. A fekete elegáns overál csinosan állt rajta, így arra gondolt, Russel bárhová is viszi, jól öltözött. A haját megszárította, és újra kontyba fésülte, aztán kiszaladt az előtérbe. – És most? – kérdezte kíváncsian a férfit. – Most elviszlek vacsorázni, Mrs. Barlow – felelte Russel, és rákacsintott. – Szeretném, ha valami finomat ennél a csillagos ég alatt. Mia elmosolyodott, és a keze Russelébe csúszott. – Imádom a meglepetéseidet! – mondta, és úgy érezte, a lelke táncra perdült a sok nevetéstől…

A hegyi boszorkány (266-os körzet, Angyaldomb, Ria mama háza, 2222. június 9-10.)

A tisztás szélén álló rönkház ablakaiból meleg fény pislákolt. Odabentről sült hús illata szállt a vadászok felé, amely összekeveredett a kéményből felszálló, és lustán az erdő fölé telepedő füst illatával. A ház alsó szintjén tágas veranda nyúlt végig, jobb sarkában egy faragott hintaágy állt, a másik oldalán pedig kényelmesnek tűnő vesszőfotelek. Az emeleten egyetlen szobának jutott hely, innen romantikus, kör alakú ablak nyílt a távoli hegyekre. A bejárathoz vezető lépcsőn szikár nő álldogált. Hófehér, vállig érő haja oroszlánsörényként vette körül az arcát, szeme akár a vörös arany. Hosszú, egyenes szabású bőrruhát és csizmát viselt, a nyakában pedig sok-sok nyakláncot. A kora

meghatározhatatlan volt, noha mindannyian tudták, hogy papírforma szerint közel jár már a hetvenhez. – Isten hozott benneteket! – mondta kedvesen, majd megölelte Dylant. – De örülök, hogy eljöttetek! Jól állnak neked az évek, édesem! – csókolta meg az unokája arcát. – De mitől vagy ilyen véres? Mi ez a seb a fejeden? – Hosszú történet – sóhajtott fel Dylan. – Nagyi, ők itt a barátaim – mutatott a többiek felé, mire a nagyanyja elmosolyodott – Tudom, gyermekem, tudom… – azzal eléjük állt, és alaposan szemügyre vette őket. – Te vagy Mason, az aranyhajú, nagyszájú vadóc, aki rémes pálinkákat főz a fiammal. Mason elvigyorodott. – Bob bácsi pálinkája első osztályú. Valakivel össze tetszik keverni! – A múltkor kiöntöttem belőle egy keveset a kertben, és kipusztultak tőle a gazok – kacsintott rá a nagyi. Mason elnevette magát. – Dylan mondta, hogy kegyed afféle pajkos kis boszorkány. Már látom, miért. – Ria vagyok! – nyújtott kezet a fejér hajú nő –, ennek a hosszú hajú szépfiúnak a nagyanyja. Hívjatok Ria mamának. De tegeződjünk, rendben? Talán még nem vagyok annyira öreg. Igaz, Dylan? – Igaz. – Mondd csak meg nekik, hány éves vagyok! Dylan megrázta a fejét. – Nagyi, ne szívasd őket! Így is beparáztak a szobraidtól! Amúgy harminchárom. Mason szeme elkerekedett, mire Ria mama felkacagott. – Imádom ezt a pillantást! Persze, valójában nem harminchárom vagyok, de annyinak érzem magam. – Nyilván te vagy Liam – nézett közben az unokája mellett ácsorgó férfi kék szemébe. – Ugyanolyan vonzó vagy, mint a gyönyörű

édesanyád… De a szívedben lobogó szenvedély az apádé. Boldog lehet az a lány, akibe szerelmes vagy. Aztán választ sem várva Stellához lépett. – O, Istenem, te pedig Liam és Russel kishúga vagy! – Igen – felelte a lány. – Stellának hívnak. – Olyan is vagy, kincsem, akár egy fényes csillag! Nem, inkább, mint egy igazi, földre szállt angyalka! Nem is mondták azok a pernahajderek, hogy ennyire bájos nővé értél! Stella elpirult a hirtelen dicsérettől, és arra gondolt, vajon akkor is ennyire tetszene Dylan nagymamájának, ha tudná, hogy halálosan bele van esve az unokájába? Ria mama azonban feléjük intett, és sarkon fordult. – Gyertek be gyorsan! Későre jár! Dobjátok le a holmijaitokat. Stella, tiéd az emeleti kisszoba! A fiúknak van elég hely az alsó szinten. Ha megvagytok, mossatok kezet, és üljetek asztalhoz! A vadászok lepakoltak a földszinti vendégszobákban, Stella pedig levette a bakancsát, és az emeltre indult. Faragott fából készült lépcső vezetett fel, s mindent vastag szőttesek borítottak. A rönkház öreg falai otthonos hangulatot árasztottak, akárcsak a kerek ablak előtt álló jókora ágy, amely piros, kötött ágytakaróval volt letakarva. Gyönyörű kézimunka volt, s ahogy a lány közelebbről megnézte, látta, hogy az anyag szélén végigfutó bordűrbe gondos kezek táncoló indián harcosokat hímeztek. – Kölyökkoromban kötötte nekem a nagyi – szólalt meg mögötte egy mély hang, és Stella kis híján elájult. – Ó, Dylan, majdnem megállt a szívem! – nézett fel a férfira. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – mosolyodott el Dylan. – Csak gondoltam, segítek neked kiismerni magad idefent, és vacsora után begyújtom majd a vaskályhát, hogy meleg legyen. Jó? – Jó. Én pedig rendbeteszem a sebed, ha megengeded! – mondta a lány. Dylan felsóhajtott.

– Megengedem. De siess, mert a nagyi nyűgös lesz, ha megváratjuk! Az előtérben balra van egy ajtó, a fürdőszobába vezet. A tükrös szekrényben találsz fertőtlenítőszert! Legjobb, ha idehozod a gyógyszeres dobozt! Stella a fürdőbe sietett, és a szobába vitt mindent, amire szükség volt. Dylan az ágy szélére ült, és meggyújtotta a kövér burájú petróleumlámpát, ami sárgás fénnyel árasztotta el a tetőteret. – Így jó lesz? – kérdezte Stellát, aki egy nedves törölközővel ácsorgott előtte. – Igen. Köszönöm! – mondta, és letörölte Dylan arcát. A seb a férfi szemöldöke fölött volt, és még mindig szivárgott belőle a vér. – Dylan, ezt nem elég fertőtleníteni – mondta a lány. – Nagyon szétnyílt a bőr. Muszáj lenne összevarrni. – Akkor varrd össze, kérlek! A dobozban megtalálsz hozzá mindent! – Stella szíve hevesen dobogott, miközben megkereste a varróanyagot. – Dylan, én még sosem csináltam ilyesmit… Igaz, sokszor láttam, hogy csinálja a doki, de… – Az épp elég lesz! – bólintott a férfi. – Fertőtlenítsd a sebet, aztán hajrá! A lány összeharapta az ajkát. A steril gézlapokra fertőtlenítő folyadékot fújt, és finoman letörölte a seb környékét. – Nyomj bele is egy keveset! – mormogta Dylan. – Biztos, ami biztos. Nehogy megvesszek! – folytatta mosolyogva, de elhallgatott, amikor a csípős permet a sebbe ért. – Bocsáss meg! – suttogta Stella, de nem akarta tovább húzni a dolgot. A bőrhöz illesztette a tűt, és amilyen óvatosan csak tudta, két öltéssel összehúzta a sebet. Eztán újra fertőtlenítőt fújt rá, majd egy vékonyka gézt helyezett fel, amit bőrszínű tapasszal rögzített. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam! – mondta Dylannek, miközben visszapakolt a dobozba, ám amikor

elindult, hogy visszavigye a holmit a fürdőszobába, a férfi utána nyúlt, és magához húzta. – Köszönöm! – súgta a lány fülébe, és lágyan megcsókolta az arcát. Stella beleborzongott az érintésébe, Dylan is érezte. – Gyertek már le! – Mason hangjától zengett a ház. – Nem kapunk enni, amíg nem ül mindenki az asztalnál! Az étkezőbe siettek, és a többiek mellé telepedtek. Ria mama egy kormos bográcsot tett eléjük, benne fűszeres vadhús rotyogott. – Nagyi, miért nem használod az elektromos sütőt? Minek kellett akkor az áramgenerátor? – kérdezte Dylan. – Ne nagyizzál, inkább szedjél, gyermekem! – mosolygott rá Ria mama. – Szabad tűz felett mindig finomabbak az ételek, te is tudod. Amúgy meg néha használom a sütőt, csak ritkán jössz hozzám, ezért nem látod. – Hát, éppenséggel te is jöhetnél hozzánk. – Ugyan, szívem, tudod, hogy itt van rám szükség. De most látom csak, az angyalkánk milyen szépen rendbetette a homlokodat. Mert ő volt, igaz? Liam meglepetten nézett Stellára. – Tényleg te csináltad? – Igen. – Összevarrtad a sebét? – Aha – hümmögött Dylan. – Miért olyan meglepő ez? – Mert a hugi nem bírja a vért – mosolyodott el Liam. – Kiskorában attól is sírva fakadt, ha fejbe mertem verni a karácsonyi asztalra szánt halat. – Most nem sírt. – És te? – kérdezte csámcsogva Mason. – Hát, én majdnem… – nevette el magát Dylan. – Rohadtul csípett a fertőtlenítő. – No, hát ezt jó tudni – mormogta Liam. – Mit? – Hogy Stella befoltoz minket, ha bajunk esik – nézett csibészes mosollyal a húgára.

– Inkább ne essen bajotok, jó? – felelte a lány, miközben ő is szedett magának a levesből. – Nem akarok többé miattatok aggódni! – Nem is kell – dörmögte Mason. – Tudod jól, hogy csalánba nem csap ménkű! – Tudom, mégis mindenki belerokkant a gyászhíretekbe… – kavargatta a tányérjába meredve a forró ragut a szőke lány. – Az egy csúnya félreértés volt, picúr – cirógatta meg Liam Stella arcát. – Próbáld meg elfelejteni, jó? Inkább egyél, mert reggel Mason biztos, hogy nem fog leugrani a sarki boltba! Stella elnevette magát. – Ti semmit sem vesztek komolyan – rázta meg a fejét. – Elképesztőek vagytok. Dylan egyre-másra a lányon feledte a pillantását. Minél többet volt vele, annál inkább elvarázsolta Stella személyisége, és a mozdulataiból áradó finom nőiesség. Észre sem vette, hogy a nagyanyja időnként el-elmosolyodik látva, hogy a szőke lány és az unokája milyen szemmel néz egymásra… A vacsora mennyei volt, ehhez mérten az egekig magasztalták Ria mama főztjét, pláne, hogy a ragu után mindannyian kaptak egy-két kupica pálinkát. – Ne aggódjatok, ezt nem Bob és Mason főzte! – kuncogott a nagyi, és magának is töltött belőle. – Én lassan elteszem magam – folytatta –, de a tüzet itt hagyom nektek a kemencében, hogy jó meleg legyen. Italt találtok a polcon, pipát és dohányt a fali szekrényben. A lenti fürdőszoba a folyosó végén van. Erezzétek otthon magatokat! Zenét szeretnétek? – Mindenképp! – vigyorodott el Mason. – Akad valami füstös jazz lemez? – Meglátjuk – felelte Ria mama, majd kisvártatva mélyen lüktető, bárhangulatot idéző muzsika töltötte meg a házat. – Imádom a nagyanyádat! – sóhajtott fel Mason, miközben Dylanre kacsintott. – Észbontóan jó arc. Miért nem kérdezted meg tőle a jetiket? Kíváncsi lettem volna, mit tud róluk.

– Minek borzoltam volna az idegeit éjnek évadján? A dögök úgysem tudják átverekedni magukat a nagyi karókkal teli gödrein, a szomszédos falvat pedig erről az oldalról nem lehet más úton keresztül elérni. – Van itt egy falu? – Aha. Kábé tíz perc gyalog, csak a fák miatt nem látszanak a házak. A nagyi nincs egyedül. – Ó… Azt hittem, Ria mama valódi remete. – Ugyan. Akkor minek rúzsozná magát? – nevette el magát Dylan. – A nagyanyám szereti a magányt, de csak mértékkel. A barátai itt laknak a közelben. És az udvarlói is – tette hozzá csibészes mosollyal. – Ö a falu bábája, füvesasszonya és gyógyítója. Amióta az eszemet tudom, mindenki hozzá jár a nyavalyáival. – Hát, így már érthető, miért nem akar a birtokra költözni. Azt hittem, egyedül él itt, a semmi közepén. – Dehogy! Hidd el, ha néhány napot itt maradnánk, a végén kiderülne, hogy még internete is van… Mason felröhögött. – Hát ez király! Istenien érzem magam, gyerekek. Egy kártyaparti? – Benne vagyok! – vigyorodott el Liam. – Közben betolunk még néhány páleszt? – Megbeszéltük. Stella? Csatlakozol? – Nem, köszönöm! Inkább kimegyek egy kicsit a teraszra. Fejbekólintott a meleg és az ital. – Dylan, te játszol? – Jövök! – bólintott az indián. Stella eközben a tornácra ment, és a kövér párnákkal bélelt hintába ült. A ház előtt elterülő bangitákból mézillat áradt, ami megédesítette a hűvös, nyáresti levegőt. Az ég sötétjében lehetetlenül sok csillag ragyogott, és Stella csodálattal döbbent rá, hogy a ragyogó fényhíd, amit a ház fölött lát, nem más, mint a Tejút. Felállt a hintából, a korláthoz lépett, és a messzeségbe meredt. Hihetetlen volt arra gondolnia, hogy néhány órával

korábban szörnyszülött mutánsokkal csaptak össze a hegyoldalban, most pedig egy mesébe illő házikóban üldögél, virágtengerrel és tücsökciripeléssel körbevéve. A bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, és Stella szíve meglódult. Sóvárogva vágyott arra, hogy kettesben lehessen Dylannel, ugyanakkor rettegett is attól, hogy ez megtörténhet. Nem tudta, a férfi vajon miként raktározta el magában az előző éjjel hallottakat, és miként vélekedik róla valójában. – Miért ácsorogsz idekint? – hallatszott egy mély hang, és Stella elmosolyodott. Megfordulnia sem kellet ahhoz, hogy tudja, Dylan áll mögötte. A férfi a tornácra támaszkodott, karjai közvetlenül Stella két oldalán nyugodtak. – A Tejutat bámulom és a csillagokat – mondta halkan alany. – Mia szerint mind onnan érkezünk. Hát, te biztosan – sóhajtott fel Dylan, mire Stella megfordult. – Miért mondod ezt így? – kérdezte, de hirtelen elakadt a lélegzete. A férfi olyan közel állt hozzá, hogy az arcán érezte a bőre melegét. – Mert annyira légies és megfoghatatlan vagy, akár a Hold… – válaszolta Dylan. – Vidám, csillogó, selymes fényű… és kiismerhetetlen. – Kiismerhetetlennek látsz? – Csak amikor bezárkózol. De amikor láttatni engeded a lelkedet, mindent beragyog a fényed… Dylan a sötétben is látta, hogy Stella elpirult. – Kérdezhetek valamit? – törte meg a férfi a csendet. – Bármit. – Bármit, de nem biztos, hogy válaszolni fogsz rá? A lány elnevette magát. – Olyannak ismersz? – Olyannak, bizony. – Ennyire komoly dologról akarsz velem beszélni? Dylan bólintott. – Hát, akkor állok elébe!

Az indián elengedte a tornácot, és a lány melletti korlátnak támaszkodott. Stella felé fordult, hogy lássa őt, miközben a hold fénye egyenesen az arcára világított. – Tegnap éjjel azt mondtad, Ryan azzal vádolt, hogy szerelmes voltál belém, amíg vele jártál. Mondd, Stella, igaz ez? A váratlan kérdéstől a lány pupillája hatalmasra tágult. Az ajka kiszáradt, és úgy érezte, elzsibbadt a lába. – Ne haragudj, de nem tudok veled erről beszélni! – felelte, és a házba sietett. A jazz hangjai élettel töltötték meg a házat, a levegőben kellemes pipafüst szállt. Liam és Mason még mindig kártyáztak, rá sem hederítettek a feldúltan berontó lányra. Stella felsietett az emeletre, és magára zárta a fürdőszoba ajtaját. A tükörbe nézett. Látta, hogy rákvörös az arca, és az izgalomtól szinte zihál. Istenem, miért kérdezte ezt tőlem? És mégis, mit kellett volna mondanom? Hogy óvodás korom óta szerelmes vagyok belé? Nevetséges vagyok. És közben szánalmas. Miért kellett neki ezt az egész Ryanes szörnyűséget elmondanom?És miért beszélgetek a tükörképemmel? Lezuhanyzott, fogat mosott, majd magára csavarta a törölközőt, és újra a tükörbe nézett. És miért szaladtam így el? Miért viselkedek folyton úgy, mint egy hülyegyerek? A nők nem ilyenek. Egy igazi nő megfontolt. Szexi. Magabiztos. Bátor. Szórakoztató. Rafinált és csábító. Nagyot sóhajtott, és lecsapta a mosdó mellé a fogkeféjét. Hát, én ezek közül egyik sem vagyok… A szobájába ment, és bezárta maga mögött az ajtót, de amikor megfordult, a kerek ablak előtt meglátta Dylan magas alakját. Háttal állt neki, de nem mozdult, pedig nyilvánvalóan hallotta a lépteit. Stella megszeppent. Érezte, hogy nem játszhat tovább Dylannel. A kettejük kapcsolata már túlságosan mély húrokat pendített, és tudta, ha nem felel őszintén a férfinak, örökre elveszíti őt. Megállt hát mögötte, és nem törődve azzal, hogy a szavainak milyen következményei lesznek, beszélni kezdett.

– Hatéves korom óta szerelmes vagyok beléd, Dylan. Nem tudom, mikor kezdődött… Talán, amikor kicsiként elestem a kavicsos úton, és a karodban vittél a dokihoz. Egy krokodilos dalt énekeltél nekem, hogy ne sírjak. Vagy amikor a sütidet nekem adtad az ebédlőben, mert éppenséggel rózsaszín volt, és azt mondtad, egyetlen mosolyt kérsz cserébe. Aztán meghalt a cicám, és te egész éjjel velem voltál… Őrizted az álmomat, hogy ne érezzem rosszul magam. Az idejét sem tudom, olyan régóta álmodozom rólad, de mindig éreztem, hogy túl fiatal és túl színtelen vagyok hozzád. Csodáltam a hosszú hajad, a minden nyárral erősebbé váló tested, amit a sok-sok tetoválás csak még vonzóbbá tett számomra. De amíg te már bőven szerelmes voltál, és szebbnél-szebb lányokkal randiztál, nekem akkor estek ki sorra a tejfogaim, és a béna ruhákból legfeljebb a ragtapaszaim kandikáltak ki. Sosem gondoltam, hogy valaha is nőként tekintenél rám…, így elfogadtam, hogy hozzám a Ryan-féle srácok illenek. Azt hiszem, Dylan, amióta csak ismerlek, szeretlek… A szobában olyan csend volt, hogy Stella a saját szívdobbanását is hallotta. Kimondta hát, amit oly sok éve titkolt, Dylan mégsem válaszolt. Megfordult, hogy kimenjen a szobából, amikor a férfi mögötte termett, és magához húzta a derekát. Stella hajába túrt, és csak nézte a szemét, az ajkát. Óvatosan hajolt felé, és olyan gyöngéden csókolta meg a száját, akár egy könnyed fuvallat, ám amikor megérezte, hogy a lány teste az övéhez simul, a kezébe fogta az arcát. – Halálosan szerelmes vagyok beléd, Stella! – suttogta. – Jó ideje te vagy minden gondolatom. A mosolyodra, a vidámságodra, a finom lelkedre vágyom! Meghalnék az érintésedért, az ölelésedért… a szerelmedért! Stella álomszerű bizsergést érzett minden porcikájában. Dylan átölelte, ő pedig elmerült a csókjában. A karját férfi nyaka köré fonta, és hagyta, hogy az ágyra fektesse, miközben az arcába

lógtak a hosszú, fekete tincsei. Dylan szája finoman fedezte fel duzzadt ajkát, nyakának puha hajlatát. Dylan ledobta a pólóját, és Stella életében először úgy simította végig a mellkasát, mint a szerelmese… Az indián lehunyta a szemét, amikor Stella vékony ujjai végigcirógatták, és megállapodtak a hasán. Felült, és az ölébe húzta a Stellát, miközben egyre szenvedélyesebben csókolta az ajkát. A vágya felkorbácsolódott, és égette a bőrét, annyira kívánta a lányt, de jól tudta, nem mehet túlságosan messzire. Lágyan csókolta végig Stella hamvas vállát, miközben úgy ölelte, akár a legféltettebb kincsét. A lány, bár a rossz emlékek miatt tartott a testi szerelemtől, bizsergető bódulatban simult Dylanhez. Nem tudta, mennyit bír el a megsebzett lelke, de érezte, hogy mindennél jobban kívánja a férfi szerelmes ölelését. A drapp törölköző azonban lassan lecsúszott a lány csípőjére, és Stella megdermedt egy pillanatra. Hiába nem akart Ryanre gondolni, a lelkébe hasított a fájdalom, és a megalázottság oly nyomasztó érzése. Dylan visszatekerte rá a törölközőt, és megsimogatta kerek arcát. – Nem akarlak siettetni, sem megrémíteni – mondta halkan. – Szeretném, ha boldog lennél velem. Én tudok várni. Bármeddig… ugye, tudod? Stella bólintott, de Dylan gyöngéd szerelmétől, és a lelkében kavargó érzelmektől elfutották a szemét a könnyek. A férfi megcsókolta a szemhéját, és magához ölelte. – Azt szeretném, ha mindennél jobban kívánnál engem… És erősebb lenne a vágyad a félelmednél. De nagyon kérlek, ha valami nem esik jól, vagy rossz érzést kelt benned, mondd el nekem, rendben? Stella bólintott. Az indián nyakába temette az arcát. – Szeretlek – motyogta hálásan, mire a férfi felsóhajtott. – Hát még én…

Összebújva feküdtek le aludni, és Stella jóleső érzéssel karolta át Dylan derekát. A feje a mellkasán nyugodott, a haja beterítette a vállát. A combját a férfi lábára tette, és kellemesen megborzongott, amikor megérezte magán Dylan forró tenyerét. Beszélgetni szeretett volna, de a korai kelés, és az eseménydús nap megtette a magáét, és Stella álomba szenderült. Dylan úgy érezte, legszívesebben magához ölelné az egész világot. Csak cirógatta a lány karját, és mosolygott. Megkapta, amire a legjobban vágyott: Stella szerelmét. Valóra vált egy álom, egy elérhetetlennek tűnő álom, ami után oly régóta sóvárgott. Stella másnap kávéillatra ébredt. A kör alakú tetőtéri ablak bebillentve állt, s a résen keresztül friss, erdei levegő áramlott a szobába. A napsugarak még nem érték el a házat, de aranyló fénnyel borították be az épület előtt lágyan hajladozó virágokat. Felkönyökölt, és körülnézett. Dylan nem volt mellette, de még érezte az illatát. Magához ölelte a kispárnáját, és elmosolyodott. A szerelem érzése megrészegítette. Az ajkához nyúlt, felsóhajtott. Lehunyta a szemét, és a férfi szájának ízére gondolt. Újra érezte az erős karját a derekán, és a testét, ahogy övéhez simul. A párnába temette az arcát, és felnevetett. Úristen, olyan boldog vagyok, hogy az már bűn… – gondolta, s a lelkét átjárta a bizonyosság érzése. Dylan az igazi. Mindig is Dylan volt az. Az ágy szélére ült, és ábrándozva simította végig Dylan pólóját. Bár a férfin szinte szűk volt, rajta lógott. Az éjjeliszekrényre esett a pillantása. Vajszínű csupor állt rajta, oldalán egy őzike. Stella elmosolyodott. A bögrében tejeskávé illatozott, épp olyan édesen, ahogy szerette. Mellette vajas kenyér, paradicsom karikákkal. Az asztalkán azonban más is volt. Egy összehajtott cetli, kék vadvirággal a tetején. Stella szíve nagyot dobbant. Kinyitotta a cetlit, és Dylan kézírását látta rajta.

„Olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni. Liammel és Masonnel etetőt építünk az erdőben, a nagyi házának háta mögött. Egyél, igyál, és gyere utánunk! Leírhatatlanul hiányzol! Szeretlek: D” U.i.: Délután jön a meglepetés VAÚúúú 

Stella boldogan szorította magához a kis cetlit. Dylan még soha nem írt neki levelet, pláne nem szerelmeset. Ez pedig, akármennyire kicsi és gyűrött volt, élete legszebb kincse volt. – Hát így szereted az unokámat? – hallotta az ajtórésből Ria mama hangját. – Igen – felelte ragyogva. – Ő az én mindenem… A fehér hajú asszony hozzá lépett, és megölelte. – Nagyon örülök nektek, édesem! – simogatta meg a lány haját, majd a kávéra mutatott. – Egyél egy kicsit, aztán a fiúk után megyünk, jó? Ha végeztek az építéssel, csobbanhattok egyet a tóban. Meglásd, imádni fogod! Stella kezében megállt a bögre. – Nem szeretnék a tóban fürödni – mondta. – Nem is hoztam fürdőruhát. Ria mama a lány csuklóján éktelenkedő foltra meredt, majd barátságosan elmosolyodott. – Rendben. De azért gondold meg, mert nagy élmény. A víz meleg, és körös-körül hófehérek a sziklák. Bugyiban is tudsz fürdeni, és adok hozzá egy kisebb pólót, mint Dylané. De most gyere velem! Van egy remek krémem, ami azonnal elmulasztja azt a csúnya véraláfutást! Stella megitta a tejeskávét, és vonakodva követte Ria mamát, aki a fürdőszobába vezette. Egy csillogó tégelyt vett elő, amiben aranyszínű krém illatozott.

– Ez valami varázskrém? – kérdezte Stella álmélkodva, mire a nagyi felkacagott. – Dehogy, kedveském! Látom, a fiúk teletömték a fejed azzal, hogy igazi boszi vagyok. – És nem? – Bár lennék! – sóhajtott fel Ria mama. – Akkor nem kéne kollagén kezeléseket vennem a bunkó manipuraiaktól. Stella elnevette magát. – Ez komoly? – Még jó. Különben hogy nézhetnék ki így? – nevetett a nagyi. – Hetvenéves vagyok, de negyvennek sem tűnök. A modern kor egyetlen hasznos vívmánya, hogy a ráncokat és a löttyedt cickókat hátrahagyva, ma már sokáig fiatalosak maradhatunk. – Akkor ez valami manipurai krém? – Az hát! Szövetregeneráló. Persze, vannak csodás házi kenceficéim is, de míg a körömvirág krémemtől egy-két hét alatt múlna el a véraláfutásod, ettől az elixírtől néhány másodperc múlva nyoma sem lesz… Stella nagyot nyelt. – Tényleg? – Tényleg. No, add csak szépen ide a kezed! – nyúlt utána Ria mama, és vékonyan bekente a zöldesbe forduló, padlizsánlila véraláfutást. A krém hűvös volt, és Stella kellemes bizsergést érzett A jókora folt a szeme előtt elhalványodott, majd teljesen eltűnt. – Ez hihetetlen… – suttogta, és csodálkozva simította végig az újra hibátlan bőrét. – Most viszont gyorsan öltözz át, és menjünk a többiek után! – kacsintott rá Ria mama. – Úgy tudom, Dylan ígért neked valamit… De Stella úgy állt a fürdőszoba közepén, mint aki sóbálvánnyá változott – Kérhetnék még egy kicsit abból a krémből? – kérdezte a nagyit, de a hangja olyan esdeklően csengett, hogy Ria mama megtorpant.

– Persze, hogy kérhetsz! Van más foltod is? Bekenlek. – El tudom egyedül is intézni – felelte Stella halkan, ám Ria mama megrázta a fejét. – Nem lehet! Mindenképp látnom kell előtte a sebet! Nem mindegyikre alkalmas ez. Ha például a hámréteg is sérült, mást kell rákenni… – hadarta, de a torkán akadt a szó, amikor Stella levette a pólóját. – Istenem, ki művelte ezt veled, kicsikém? – Ria mama ösztönösen magához ölelte a lányt. Stella könnye kicsordult, és bár Dylannak már elmondta a titkát, most képtelen volt megszólalni. – Jaj, kincsem, ne sírj! Segítek rajtad, csak mondd el, mikor történt ez! – Néhány napja – hüppögött Stella. – Manipurában. – Nagyot nyelt, de végül kibökte. – Összevert és megerőszakolt a volt barátom. Ria mama felsóhajtott. – Mocskos gazember… – s azzal gyorsan nekilátott, és finom mozdulatokkal bekente Stella véraláfutásait. A szégyenletes foltok szép lassan elhalványultak, és nyomtalanul eltűntek. Ria mama megforgatta a lányt a tükör előtt. – Nézd csak, szebb vagy, mint valaha! Stella könnyes szemmel nézett rá. – Köszönöm szépen! Nagyon sokat jelent nekem, hogy… – kezdett bele, de elcsuklott a hangja. – Kicsikém, nyugodj meg, kérlek! – az asszony megölelte Stellát. – Inkább azt mondd, hogy látott-e utána orvos! Beszéltél erről Hobbs dokival? – Nem. Szégyelltem magam – hajtotta le a fejét a lány. – Senkinek sem mondtam el, csak Dylannek, neki is csak tegnapelőtt. Féltem, hogy… undorodni fog tőlem, és hogy szánalmasnak lát majd. – Angyalom, téged aztán sok mindennek lehet látni, csak szánalmasnak nem. Az unokám pedig fülig szerelmes beléd, ezt a vak is láthatja. Még soha, egyetlen lányt sem hozott ide. És

életében nem csinált senkinek sem tejeskávét. Szerintem még magának sem. Stella haloványan elmosolyodott. – No, így mindjárt jobb – dünnyögte Ria mama, majd kutakodni kezdett az egyik fiókjában. – Nem akarlak megijeszteni, de muszáj lenne megtudnom, nem sérültél-e meg. Bába vagyok, több ezer szülést vezettem le. Ha gond van, bemegyünk együtt afaluba az orvoshoz, de remélem, szó sincs ilyesmiről. Csüccsenj le oda, a kanapéra! Ha megbízol bennem… – Megbízom – felelte Stella sápadtan. – Gyorsan túl leszünk rajta! – mondta Ria, és ígéretéhez híven hamar megvizsgálta a lányt. – Nincs komoly bajod, ez a lényeg. De néhány napig azért még óvatosan szeressétek egymást! – Dylan és én még nem… – habogott Stella, mire Ria mama bólintott. – Értelek. Dylan odavan érted. Vigyázni fog rád, ne aggódj emiatt! Nem kell erről beszélned, ha nehéz. – Veled nem olyan nehéz, Ria mama. A nagyi felsóhajtott. – Megszakad érted a szívem… És azelőtt a manipurai fiú előtt voltál már mással? – Nem. Ria mama mosolygós arca elkomorult. – Ó, kicsikém… Hát az volt az első alkalom az életedben? – Igen. – Nagyon sajnálom – mondta, miközben mellé ült, és átölelte a vállát. – De túl fogod élni ezt az egészet! Sok nővel történt már ilyesmi – folytatta a távolba meredve. – És mind túléltük. Stella meghökkenve nézett rá. – Ez azt jelenti, hogy…. – Igen. A Dimenzióváltás utáni években nagy volt a zűrzavar és a káosz. A hadsereg átvette az irányítást, és megkezdődtek a tisztogatások. A természeti katasztrófák egymást érték, a városok romokban álltak. Az embereknek nem volt mit enniük és lassan az ösztöneik szintjére süllyedtek. A megalopolisz köré

szögesdrótot húztak, s mi, a kint rekedtek nem léphettünk be. A katonák folyton járták a vidéket, nem engedték, hogy megerősödjünk, hogy talpra álljunk, mert fenyegetőnek érezték a közösségünk erejét. Akkoriban minden fiatal lányt elkaptak és legyűrtek. Kit az erdőben, kit a faluban, az emberek szeme láttára… Nem hatotta meg őket a sírás, a könyörgés, a pénznek pedig nem volt értéke. Az oly tökéletes aurájú, manipurai katonák könyörtelenül bántak mindenkivel. Én sokkal fiatalabb voltam, mint te, csupán tizenöt éves, amikor megtalált egy benga nagy barom. A házunk mögötti pajtában bujkáltam, de valahogy kiszúrta a neszezésemet. Esélyem sem volt ellene… Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem, belehalok. Nem csak a fizikai, hanem a lelki fájdalomba. Az édesanyám talált rám, vérbe fagyva. Szerencsére élt a faluban egy idős nőgyógyász, aki összevarrt, mert bizony megsérültem. Azt gondoltam, soha többé nem fogok férfira nézni… – Ria mama arcán mély érzelmek futottak át. – De aztán megismertem Sam-et… – Ő volt Dylan nagyapja? – Igen. Sam Forest, a férjem. Udvarolni kezdett, én pedig nem akartam félrevezetni. Rögtön az elején elmondtam, mi történt velem. És hogy ne reméljen tőlem forró éjszakákat és perzselő erotikát, mert én csak keserűséggel tudok a testiségre gondolni. Stella nagy szemmel meredt rá. – És megértette? Ria elnevette magát. – Azt mondta, ha egyszer neki adom magam, többé ki sem akarok majd kelni ágyból, ő úgy fog bánni velem… – És így lett? – Így, bizony. Hét gyermekünk született. Az egyikük Bob, Dylan apja, de hisz őt ismered. A többiek más-más körzetekben élnek, de évente egyszer mind összejövünk itt, és őrült nagy bulit csapunk. Ez a Forestek éjszakája – magyarázta mosolyogva. Stella felsóhajtott. – Köszönöm szépen, hogy így törődsz velem, Ria mama! A lelkemre gyógyírként hat minden szavad.

Ria felsóhajtott. – Rendbe fogsz jönni, csak erre gondolj! A testi szerelem pedig gyönyörű, hidd el nekem! Tudom, hogy most azt gondolod, a férfiak csak használják a testünket, hogy kielégüljenek, és hogy fájdalmas, undorító és megalázó az egész, de nem így van. Az a férfi, aki igazán szeret téged, már azelőtt a gyönyör kapujába juttat, hogy magáévá tenne, és amikor eggyé váltok, érezni fogod, hogy nem csak a teste, de a lelke is összeforr a tiéddel. Varázslatos pillanatok ezek, Stella, amiket a szerelem csillagporral hint be. Stella hálásan nézett rá, – És legközelebb nem lesz már ilyen fájdalmas? – Nem, nem lesz az. Biztos vagyok benne, hogy amikor odáig juttok, Dylan vigyázni fog rád. Bízz benne! – És nem lehetek terhes? Szorongok, hogy Ryan… – Remélem, nem vagy az, kicsikém! – vágott közbe Ria mama –, de mindjárt adok egy gyorstesztet, jó? Sok manipurai kuncsaftom van, akik hozzám járnak kártyavetésre. Cserébe kreditet és gyógyszereket kérek tőlük, a falubelieknek. Mivel sok a fiatal és a kismama, van néhány terhességi tesztem is Néhány másodperc alatt megmutatja az eredményt. – Ilyen kevés idő után is? – Igen. – A lány felé nyújtott egy lapos kis négyzetet. – Nyisd ki a fedelét! A sarokban van egy apró, beépített tű, azzal szúrd meg az ujjad, és cseppentsd a véred az indikátorra! Ha zöld színűvé válik, megnyugodhatunk. Stella tette, amit kellett, majd lélegzet-visszafojtva nézte a jelet. – Úristen, majd kiugrik a szívem… – mondta. – Nem lesz semmi baj! – mondta Ria mama, majd amikor felvillant a zöld négyzet, biztatóan a lányra mosolygott. – Látod? De így legalább te is megnyugodtál! – Meg, bizony — sóhajtott fel Stella. – Köszönöm szépen! – ölelte át a fehérhajú asszonyt. – Ria mama, én még sosem beszélgettem így senkivel – mondta halkan. – Az anyukám meghalt, amikor megszülettem, és gyakorlatilag Donald bácsi,

Hobbs doki és Liam neveltek fel. Nem sokat tudok a testi szerelem szép részéről azon túl, hogy a férfiak a csupaszságot és a szép fehérneműket kedvelik… Ria mama felnevetett. – No, hát akkor ma este a fiúk főznek vacsorát, mi pedig kiülünk pletykálni a hintába, jó? – A szexről? – Hát persze! Mi másról? Elmondom mindazt, amit tudnod kell. Iszunk egy kicsit, és kacagunk. Ha szeretnéd, kártyázok is neked. Valami szerelmeseset. Imádni fogod! – Én is azt hiszem – derült fel Stella arca. – De most már csipkedd magad! – csapta össze a tenyerét Ria. – Nézzük meg, mit építettek a fiaim! Stella sötétkék farmeringet és nadrágot húzott, aztán felkapta a bakancsát, és Ria mama után sietett, aki a konyhában tüsténkedett. Egy fedeles kosárba ebédet pakolt, majd a lány kezébe nyomta. – Biztos nagyon éhesek már – kacsintott rá. – Örülni fognak nekünk! Elindultak a ház mögé kanyarodó ösvényen az erdő felé. Sokkal melegebb volt, mint ahogy bentről tűnt, ezért Stella levette és a derekára kötötte az ingét. Csak egy vékony, fehér trikót és melltartót viselt alatta, de végre nem kellett takargatnia a zúzódásait. Elégedetten nézett végig a karján, és megcsókolta az asszony arcát. – Ria mama, te csodát tettél velem! – Örülök, hogy jobban vagy, kincsem! – felelte az, és közben bőszen magyarázott a falubeliekről, az erdőről, a régi világról és a férjéről, Samről, aki egy összecsapás során a Hobbs-birtokon halt meg. A dús aljnövényzettől zöldellő csapás mentén megannyi vadvirág nyílt, és ahogy elhaladt mellettük, Stella vidáman simította végig a kövér harangvirágokat.. – Na, végre! Nagyi, hol a fenében voltatok? – hallatszott a távolból egy mély hang, és Dylan tűnt fel a robosztus etető

tetején. Liammel a tetőlemezeket rögzítették, amikor a két nő odaért hozzájuk. – Ne nagyizzál, Dylan, mert a barátaid azt hiszik, hogy vén vagyok! – kacagott fel a nagyanyja, de ábrándozva simította végig a masszív faszerkezetet. – Ez igen! Mit mondjak? Jöhetnétek felém gyakrabban. Nagyon jó munkát végeztetek, gyermekeim! – Ria mama, remélem, hamburger van abban a kosárban – dörmögte Mason, miközben egy vasvillával bepakolta az utolsó szénabálákat a tároló hátsó részébe. – Az éhhalál küszöbén állok. – Talán az, talán nem az… – mosolygott a nagyi. – Nézd meg! A szőke vadász a falnak támasztotta a vasvilláját, és megtörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. Félmeztelen volt, akárcsak Liam és Dylan, és szemmel láthatóan jócskán megkapta a bőrét a nap. – No, lássuk, mi van a cilinderben! – mondta, majd kivett a kosárból egy csomagot. Kinyitotta a papírt, és felüvöltött. – Ria mama, én egyszerűen imádlak! – azzal felkapta az apró nőt, és megforgatta a levegőben. – Csatlakozom az imádók sorához – jelent meg Liam is, majd Masonnel együtt a fűre telepedtek, és falatozni kezdtek. – Gyere már, Dylan, mert semmit sem hagyunk neked! – kiáltották a barátjuk felé. – Mindjárt befejezem! – hallották az indián hangját, aki a tetőn hasalva az utolsó lécet szögelte fel az oldalfalra. Stella odasétált hozzá, mire Dylan elmosolyodott, és lenyújtotta a karját. – Add a kezed! – mondta, és felhúzta magához Stellát. – Őrülten hiányoztál! – mondta halkan, és finoman megcsókolta. Stella lehunyt szemmel ölelte át a nyakát, és a férfi átforrósodott testéhez simult. – Te is nagyon hiányoztál – suttogta, de Dylan nem hagyta szóhoz jutni. Szája az övére tapadt, és egyre csak csókolta a karjába simuló szőkeséget.

– Lemaradtunk valamiről? – hallatszott egy hang odalentről, és amikor kinyitották a szemüket, Masont, Liamet és Ria mamát látták az építmény alatt, ahogy egy kockás pléden falatozva őket nézik. – Ne már! Ti minket kukkoltok? – mordult rájuk Dylan. – Nincs jobb dolgotok? – Nincs – felelték egyszerre. – Liam, te tudtad ezt? – nézett rá Mason. – Sejtettem. – És örülsz, hogy ők ketten… – Dylannél jobb embert nem kívánhatnék a húgomnak – bólintott Liam. – Nézz csak rájuk! Láttad már őket ilyen boldognak? – Nem. – Hát, én sem… A Nap és a Hold nem kergetik tovább egymást – tette hozzá mosolyogva. Dylan háttal ült le, Stellával az ölében. Megmutatta neki a fák közt rejtőző házakat, és a tőlük jobbra csillogó tavat, amiről Ria mama is mesélt a lánynak. Finoman belecsókolt Stella puha vállába. – Istenem, de örülök! – sóhajtott fel, amikor észrevette, hogy eltűntek Stella zúzódásai. – Mit csinált a nagyi a véraláfutásaiddal? – Elvarázsolta őket – kuncogott a lány. – Ne csináld ezt! – mormogta Dylan a szőke fürtökbe, és borostás állával végigkarcolta a füle mögötti finom kis részt. Stella felnevetett. – Ne! Ott nagyon érzékeny vagyok! – Tudom… Azért csinálom! A lány kapálózva próbált kibújni Dylan öleléséből. – Jó-jó, mindent elmondok! – No, halljuk! – Valami manipurai krém volt, amit rám kent… – Semmi varázslat? – Semmi varázslat. Most csalódott vagy?

– Igen. Misztikusabb lett volna azt hallani, hogy egéragyvelőből, békanyálból, denevérfogból és vámpírvérből kevert valami kotyvalékot neked a nagyi. Stella felkacagott. – Fúj, Dylan, de hisz ez undorító! – De izgalmas… Nem? – Nem. Egyáltalán nem az. – És mindenhol bekent? – Igen . felelte a lány, és felhúzta a fehér trikóját egészen a melltartójáig. A bőre hibátlan volt, mintha mi sem történt volna. Nyoma sem volt a csúnya sebhelyeknek. A férfi tenyere forrón tapadt a bőrére, ahogy végigsimította. – Örülök, hogy jobban vagy! Beszéltetek a nagyival? – Igen – felelte Stella. – Elmondtam neki Ryant… Dylan keze megállt a lány hasán. – Ria mama azt mondta, ő a falu bábája. Te tudtad ezt? – Persze. A birtokon a legtöbben nála születtünk, nem mondta? – Nem. Felajánlotta, hogy megvizsgál, ha akarom… És ha szükséges, bevisz az orvoshoz. Beleegyeztem, mert miután Ryan… szóval utána nagyon fájt mindenem, és attól is féltem, hogy terhes lettem. Dylan aggódva nézett rá. – És mit mondott? Jól vagy? Nem volt kellemetlen? – Nem, nagyon gyorsan túlestünk rajta, és a teszt is negatív lett, csak… Nehéz nekem erről beszélgetni veled. Dylan maga felé fordította Stella arcát, és a szája az övére tapadt. A nyelve előtt lágyan nyílt meg a lány ajka, s a férfi érezte, a csókja lassacskán megnyugtatja. – Kérlek Stella, ne szégyellj előttem semmit! – súgta a fölébe. – Mindennél fontosabb vagy nekem. Tudni szeretném, mi van veled, mert csak így tudok segíteni. Kérlek, bízz bennem, és mondj el mindent! Stella bólintott, majd nagyot sóhajtva folytatta.

– A nagyid azt mondta, nincs komoly bajom, de néhány napig óvatosan szeressük még egymást – felelte lángoló arccal. – És hogy ne féljek, mert vigyázni fogsz rám. – Es félsz? – Dylan finoman cirógatta Stella karját. – Nem olyan értelemben, mint amikor konkrétan fél az ember – mondta halkan a lány. – Talán inkább szorongok… – De hát mitől? Stella szomorkásan elmosolyodott. – Más nők tudják, mi kell egy férfinak, és hogy kell elcsábítani valakit. Én ehhez képest a testi szerelem legrosszabb oldalát isméim, rettegek a fájdalomtól, szégyenlős vagyok, tele vagyok rossz emlékekkel, és fogalmam sincs, mitől lesz neked olyan jó velem. Dylan felnevetett. – És a nagyi azt nem mondta, hogy elég, ha én tudom a dolgom, és rendben lesz minden?

Max (266-os körzet, Angyaldomb, Ria mama háza, 2222. június 11-12.)

Késő délutánra járt, de még mindig nagyon kellemes meleg volt. Stella Blackwood egy lángoló pallost tartó angyalszobor előtt ácsorgott, amelyet vastagon befutott a borostyán. A harcos angyal haja a vállát verdeste, a szeme szikrákat szórt, ahogy a baljában tartott lándzsáját látszólag egy halom puha virágba döfte. Stella óvatosan a színes dombocska felé nyúlt. – És ha egy szörny lapul a bozótban? – szólalt meg a háta mögött egy mély hang, mire a lány felsikított. – Ó, Dylan, még egy ilyen, és megáll a szívem! – Csak nem? – Hát, de. Olyan nesztelenül közlekedsz, mint egy kísértet! A frászt hozod rám!

– Lehet, nem egy temetőben kellene sétálgatnod, és akkor nem ijednél meg ennyire… – Imádom a temetőket, Dylan. Van bennük valami… megnyugtató. – Hmm – hümmögött a férfi, és magához húzta Stella derekát. – Rajtad kell tartanom a szemem. Az apokaliptikus rémségek utáni vonzódásod még mindig aggasztó. Muszáj lesz több mókát kitalálnom neked, hogy ne ilyen helyeken érezd jól magad… Stella felnevetett. – Nincs semmi bajom, Dylan, és nem vagyok dilis, ha erre célozgatsz. Csak szeretem a szép szobrokat. – A szép sírszobrokat? A lány szeme vidáman csillogott. – Igen, azokat is. Te tudod, hogy mi van a virágkupac alatt? Mire haragszik ennyire ez a harcos angyal? – Talán nézd meg… – Dylan szája szegletében csibészes mosoly bujkált. – Valami horror? – Olyasmi. Stella az angyal lándzsájához lépett, és kiszabadította a virágok alatt rejtőző szobor maradékát, majd amikor letépte a kőre tekeredett gazokat, eltátotta a száját. – Óóó… – a szikla ugyanis egy gyűlölettől eltorzult fejű sárkányt ábrázolt, amint felordít a fájdalomtól, mikor a hatalmas angyal lándzsája átdöfte a koponyáját. Dylan felsóhajtott. – Én figyelmeztettelek. Stella csodálattal nézett a fölé tornyosuló szoborra. – Ő Michael arkangyal, aki legyőzte, és a sötétbe taszította gonoszt – magyarázta Dylan. – A sárkány szimbolikus, a rossz megtestesítője. – Le vagyok nyűgözve… – motyogta Stella, miközben végigfuttatta az ujjait a borostyán alól felszabaduló bronzszínű táblán. – Mi van ide írva? És milyen nyelv ez? – Egy ima. Latin nyelven íródott – mondta Dylan.

"Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: „Parancsoljon neki az Isten!” Te pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Ámen“ – Te tudsz latinul? – kérdezte elképedve a lány, mire Dylan bólintott. – Hogyne tudnék. Stella szeme még jobban elkerekedett, mire Dylan elnevette magát, és megcsókolta Stella homlokát. – Dehogy tudok, csak ugratlak! A nagyi már ezerszer elmondta nekem ezt az imát. – Ó, de álnok vagy! – kacagott fel Stella. – És hagyod, hogy csodáljalak? Dylan magához húzta, és finoman szájon csókolta. – Igen. Azt nagyon bírnám, ha csodálnál. Stella nem tudott mit mondani, mert a férfi ajkának érintésétől megfordult vele a világ. Sosem gondolta, hogy a csókolózás ennyire finom, édes és egyszerre tüzes lehet. Imádott Dylannel csókolózni, és amikor a férfi átölelte és a karjába vette ízig-vérig nőnek érezte magát. Néhány perccel később kifulladva szakadt el Dylan szájától. – Lehetetlenül boldog vagyok veled – mondta halkan. – Szeretem, ahogy mostanában velem bánsz… – Miért, régen nem voltam veled kedves? – vonta fel a szemöldökét az indián. – Mindig nagyon figyelmes voltál velem, de ezt az arcodat még sosem láttam. Másokkal sem. – Mert csak veled vagyok ilyen, Stella. Te hozod ezt ki belőlem. Az eddigi kapcsolataimat…, hogy is mondjam, egész más mozgatta. Régebben nemigen hittem a szerelemben. – Miért, most hiszel benne?

– Rendíthetetlenül – nézett rá az indián. – Tudod, sosem mondtam neked, de gyűlöltem a pasijaidat. Stella elmosolyodott. – De Dylan, nekem sosem volt egy komoly fiúm sem! Akikkel együtt voltam, legfeljebb csókolóztunk. – Meg is öltem mindet, gondolatban. A szőke lány elnevette magát. – Nem, ezt nem hiszem el! Megint csak heccelsz… Te korábban sosem tekintettél rám nőként! – Amíg kislány voltál, nyilván nem láttalak nőnek. De akkor is rajongtam érted, olyan édes voltál. Aztán egyik napról a másikra megváltoztál, és azt vettem észre, hogy a barátom szeleburdi kishúga meseszép nővé érett. Liam persze nem volt elragadtatva, hogy beléd estem… Mégis, amikor elmondtam neki, hogy érzek irántad, áldását adta ránk. – Te beszéltél vele rólam? Dylan elmosolyodott. – Muszáj volt. Agyonvert volna, ha nem teszem. Stella álmodozva nézett rá. – Érdekes, hogy én mindebből semmit sem láttam. – Nem? – Hát jó. Talán egy-egy pillanatra… De nem mertem elhinni, hogy fontos lehetek neked. Aztán, látva a barátnőidet, az esélytelenek nyugalmával ittam le magam minden bulin, hogy tompítsam a fájdalmamat. Dylan felnevetett. – Úristen, ne is mondd! Iszonyúan haragudtam rád! – Mert ittam? – Mert felelőtlenül ittál, és hülyegyerekek karjába bújtál. Stella elpirult. – Soha többé nem bújok máshoz, csak hozzád, Dylan! – Nem is hagynám… – mormogta az indián, majd a karjába kapta a lányt, és elindult vele a ház mögötti ösvény felé. – Most meg hová viszel? – kukucskált ki Stella a válla fölött. – Hát, van valaki, akihez még rajtam kívül hozzábújhatsz…

– Csak nem? Ó, Dylan, megmutatod a kisfarkasokat? – Bizony. Az ösvény egyik oldalágán egy zöldellő mezőre értek. Ria mama már várta őket. Egy tölgyfa alatt ácsorgott, és a közeli erdősávra kémlelt, majd amikor meglátta az unokáját és Stellát, hangosan kiáltozni kezdett. Az árnyékból farkaskölykök szaladtak hozzá. Kisebbek, nagyobbak és néhány egészen csöpp jószág. A szőke lány izgatottan térdelt le a kicsi állatok közé, és azt sem tudta, melyiket gyömöszölje. A kisfarkasok, akár a kutyák örömmel üdvözölték őt, kövérkés testükkel hozzádörgölőzve. Volt közöttük teljesen fekete, ezüstszürke és egy vöröses árnyalatú is. Stella nem tudta eldönteni, melyik a legszebb. A szíve melegséggel telt meg, ahogy a kölykökkel játszott. Dylan és a nagyanyja a fának dőlve nézték a lányt. – Most az egyszer nagyon jól választottál – suttogta Ria mama. – Ez a kislány egy igazi kincs. Nagyon vigyázz rá, jó? Majd este vetek nektek kártyát! – Jaj, nagyi, hagyjál már azzal a hülye kártyával! Csak megrémítenéd Stellát! – dörmögött Dylan. – Miért rémíteném meg? Épp azért akarok kártyát rakni neki, hogy megnyugodjon. Zaklatott a lelke szegénykének. Persze, a történtek fényében ez nem is csoda… – Elmondta neked az egészet? – Igen. – És sírt? – Nagyon… Dylan felsóhajtott. – Tudod, fiam, az ilyen dolgok, mint amik vele történtek, nem véletlenek – mondta halkan Ria mama. – Az anyja sorsa kísértetiesen hasonlít az övére. – folytatta. – Tudom, hogy nem szívesen hallod ezt, de Stellának találkoznia kellett Ryannel, és félő, hogy a kettejük ügye még nincs lezárva. Ez csak egy megérzés, de… – Erre akarsz kártyát húzni? – vágott közbe Dylan.

– Igen. Rossz érzésem van vele kapcsolatban. – Ryannel? Vagy Stellával? – Kettejükkel. Dylannak nagyon nem tetszett a beszélgetés alakulása. – Nagyi, ne nyírd az idegeimet, kérlek! Ria mama szomorkásan elmosolyodott. – Hidd el, jót akarok neked! Nagyon megszerettem ezt a kislányt. De az az érzésem, hogy lesz még dolga azzal a Ryannel. – Már hogy lenne? Az a patkány Manipurában él, Stella meg itt. Soha többé nem engedem a közelébe! – Sajnos a végzet nem így működik, fiam. Az a fiú szerelmes Stellába, és most valószínűleg tombol, amiért elveszítette… a tulajdonát. – Hát pedig Stella rohadtul nem a tulajdona! – csattant fel Dylan, rá nem jellemző módon. – Sosem volt az! – tette hozzá halkabban, amikor látta, hogy Stella is felkapta a fejét a hangjára. Ria mama bólintott. – Tudom, de Ryan ezt nem így éli meg… Kikártyáztam. – Kikészítesz, nagyi… – Épp az ellenkezőjét akarom elérni, fiam! De ahhoz, hogy lássam, mi várható kettejük közt a jövőben, Stellának is húznia kell a lapokból. – Es ha rosszat látsz a lapjaiban? Stella lelke már így is épp eléggé össze van törve. – Akkor elmondom neked, és megbeszéljük, mi legyen. – Nincs mit ezen megbeszélni, nagyi. Megölöm azt a férget… – mondta halkan Dylan, és Ria mama tudta, hogy jobb, ha nem feszíti tovább a húrt. Jól ismerte az unokáját, és bár Dylan mindig zsörtölődött vele a kártyázásért, ha kelletlenül is, de végül mindig megfogadta a tanácsait. Ria mama pedig tudta, hogy ez most sem lesz másképp. Stella a fűben térdelt, és a kölykökkel játszott. A lemenő nap fényében szinte világítottak a szőke tincsei. A kisfarkasok egymást taszigálva tülekedtek hozzá, mindegyik azt akarta, hogy őt simogassa, és Dylan úgy érezte, elolvad a lány látványától.

Felzaklatták a nagyanyja szavai, mert amúgy is nagyon féltette Stellát, de a gondolat, hogy Ryan még gondot okozhat a jövőben, kiverte nála a biztosítékot. Amint Russelék hazaérnek, Manipurába megyek, és megölöm azt a mocskot – döntötte el magában. Dylan zaklatottan dőlt a mohos fatörzsnek, miközben egyre csak a lányt nézte. Stella olyan volt számára, mint egy különleges, fényes, törékeny kincs, amit csak most kapott meg, és esze ágában sem volt elveszíteni. De nem tudott ezen tovább töprengeni, mert a magas fűben, nem messze Stellától, mozgolódás támadt. Dylan a tőréhez kapott, ám Ria mama megfogta a kezét. – Csak Max az, fiam… Nehogy bántsd őt! – Max? Ki az a Max? A nagyi azonban csak kuncogott, és a Stellához egyre közelebb kúszó árnyékra mutatott. – Egy hiúzkölyök. Stella imádni fogja. – Aha. Feltéve, ha nem kap tőle infarktust. Abban a pillanatban a magas fűből ezüstszürke, pettyes szőrgombolyag vetődött a lányra, aki felsikított ijedtében. Az ütközéstől hátrahanyatlott a virágok közé, Max pedig diadalittasan ült a mellkasára, akár egy szobor. Stella elnevette magát, és már indult is a keze, hogy megsimogassa, ő azonban félrepofozta az ujjait, és a lány mellé ugrott. Akkora volt, mint egy nagyobb macska. A tappancsai aránytalanul nagynak tűntek, a fülét pedig fekete pamacs díszítette, mint a fülesbaglyokét. Stella felült, és a figyelméért küzdő farkaskölykökre nézett, akik megtorpantak Max érkezését látva. A hiúz fenyegetően rájuk mordult, mire azok hátrébb húzódtak. A lány felnevetett. – Hát, ezek rettegnek tőled! – mondta az állatnak, aki Stella elé ült, és sárga szemével kíváncsian fürkészte őt. A bundája gyönyörű volt, ecsettel sem lehetett volna szebbet festeni, a pofáját két oldalt fehér szakáll díszítette.

– Maxnek hívják – szólt közbe Ria mama –, nagyjából hét hónapos lehet. – Szia Max! – mondta a lány a hiúznak. – Stella vagyok! Megsimogathatlak? Az állat azonban újra félrepofozta a kezét. Nem engedte, hogy a bundájához érjen. – Ha nem, hát nem… Pedig nagyon tetszel nekem – vonta meg a vállát a szőkeség, és felállt, hogy a kisfarkasok után menjen. Alig tett azonban két lépést, Max utána rohant, és két mancsával elkapta a bokáját. Játékosan mellé vetődött, majd elszaladt, és eltűnt a mély fűben. Stella megállt. – Akkor mégiscsak kedvelsz engem? – nézett körül a réten, és bár pontosan tudta, hol a hiúz, úgy tett, mintha nem látná. Max a következő pillanatban a lány vállára ugrott, mire Stella elkapta, és magához ölelte. A hiúz felmordult, és figyelmeztetésül a kezébe harapott. Nem nagyot, csak a miheztartás végett. Stella rohanni kezdett a réten, és a hiúz támadott. A hátára ugrott, aztán a fejére, a lány pedig elbotlott. Maxnek több sem kellett, végignyargalt rajta, majd eltűnt a hajladozó fűben. Dylan és Ria mama jókat derülve nézték a lány és a kölyökhiúz hancúrozását, akik szemmel láthatóan annyira egymásra találtak, hogy észre sem vették, hogy lassan beesteledett. – Menjünk lassan vissza, gyermekeim! – mondta Ria mama. – A fiúk azt ígérték, steaket eszünk vacsorára. Ideje beizzítani a grillsütőt, hogy jó legyen a parázs! Stella arca vörös volt a futkosástól, a hajában fűszálak, a farmerja pedig tiszta por, akárcsak ő maga, de egyáltalán nem zavarta. – No, melyiket választod? – kérdezte Dylan a kissé távolabb ugrabugráló, szeleburdi farkaskölykökre nézve. – Maxet is választhatom? – kérdezte Stella bizonytalanul. – Tudom, hogy farkaskölyköt beszéltünk meg, és mind gyönyörűek, de… ez a kis hiúz elrabolta a szívemet.

– Nono… – hümmögött Dylan, de aztán széttárta a karját. – Mit mondhatnék? A bolond lovad után sikerült egy újabb őrült állatot megszeretned. Nagyi? Mit gondolsz? Ria mama mosolygott. – Kicsikém, én nagyon szívesen neked adom Maxet, de nincs rá semmi garancia, hogy veled megy. Ketrecbe nem szívesen zárnám, a kezedben meg nem marad meg hazáig. A farkaskölykök és a macskák ragaszkodók, de Max… ö kiszámíthatatlan. Stella hátrasandított. A hiúz a fűben ült, és őket figyelte. – Velem jönnél a Hobbs-birtokra? – kérdezte a lány, de az állat elfordította a fejét. – Stella, az állatokkal nem tudsz úgy beszélni, mint a gyerekekkel – cirógatta meg Dylan az arcát. – Ez a Max pedig nagy betyár, messziről látszik rajta. Nem akarsz inkább egy kisfarkast? Az, ha elfogad, egy életen át hű barátod marad. – És Max? Ö megszelídíthetetlen? – Hát, a hiúzok öntörvényűek. Nem idomíthatóak. Hatalmas szabadságigényük és bár bájos cicusnak néznek ki, rém gombák tudnak lenni. – Az emberrel? – Nem. De a Hobbs-birtokon egyetlen háztáji állat sem lenne tőle biztonságban. – Megölné a tyúkokat? Dylan elnevette magát. – Meg, bizony. De a környékbeli őzeket is, Stella. Max ragadozó. Szüksége van arra, hogy naponta bejárja az erdőt és vadásszon. Nem zárhatod a szobádba, mert megőrül. – És ha nem zárom be? A birtok hatalmas, telis-tele van erdőkkel, mezőkkel, folyókkal. Max nálunk boldog lenne. Én pedig megtanulnék vadászni a kedvéért, és amíg kicsi, lőnék neki nyulat, kacsát, vagy amit egy ilyen állat eszik. Az indián felvonta a szemöldökét. – Megtanulnál vadászni? Azt hittem, sajnálod az állatokat…

– De ha Max így is, úgy is vadászik, segítenék neki… eleinte. Vagy ha ez nem jó, akkor horgászni fogok – töprengett tovább a lány. Ria mama és Dylan egymásra néztek. – Hát jó – bólintott a nagyi. Én benne vagyok, és úgy látom, Dylan is. Most már csak Maxet kell meggyőznöd. Mikor indultok? – fordult az unokájához. – Liam azt mondta, maradhatunk még egy napot. A fényújság szerint csak a hétvégén nyitják meg a kapukat. Addig úgysem mehetünk Manipurába. Szóval holnapután, hajnalban mennénk. – Nos, Stella, egy napod van arra, hogy összebarátkozz ezzel a szeleburdi szőrcsomóval – mondta Ria mama. – Érdemes küzdened, mert hetek óta te vagy az első, akivel kapcsolatba lépett. Az ételt elfogadja tőlem, de soha nem jött még ennyire a közelembe. Téged érdekesnek talál. Ha ügyes vagy, talán megnyered a szívét. A lány reménykedve fordult meg, de addigra Max elszelelt. Hiába kiabált utána, a kis hiúznak nyoma sem volt. Visszaindultak hát a házba, ahol Liam és Mason már várták őket. A tornácon már ott állt a grillsütő, Liam épp faszenet lapátolt bele, Mason pedig fát vágott, és a kert közepére jókora máglyát épített. – Tüzes bulit csapunk ma, jó? – nézett a többiekre. Ria mama kuncogott. – Látod? – mondta Stellának. – A férfiakat hagyni kell kibontakozni! Csak figyelj, milyen jó húst sütnek majd! – De ők nem tudnak sütni – mondta suttogva a lány. – Dehogynem… Stella és Ria mama összekészítették odabent az italokat, és kivitték egy tálcán a teraszra. Dylan a kerti asztal előtt állt, és a sütésre szánt húst darabolta. Vékony szeleteket vágott, amiket egy jókora klopfolóval meglazított, majd a páccal teli tálba rakott. Stella odasomfordált hozzá. – Kérhetnék tőled ezekből kettőt? – kérdezte pajkosan.

– Hármat is, csak várd meg, amíg megsüti a bátyád! – Jó, akkor hármat kérek, de így, nyersen, ha lehet… Dylan letette a bárdot és az asztalra támaszkodott, így az arca egész közel került Stelláéhoz. – Csak nem az őrült hiúzt akarod ezzel etetni? – De… Az indián elmosolyodott. – Sokba kerül neked ez az üzlet, szépségem… Stella azonban csak nevetett, és átkarolta a férfi nyakát. – Tiszta vér vagyok, Stella… – morogta Dylan, de amikor a lány ajka az övéhez ért, forrón szájon csókolta a szerelmét. – Dylan, daraboljál már, ne a húgomat kóstolgasd! – kiabált felé Liam a grillsütő mellől. – Mindjárt jó a parázs. Meddig szarakodsz még? Az indián Stella kezébe nyomott három hússzeletet. – Elég lesz ennyi? – Igen – a lány arca ragyogott, mégsem mozdult. – Mégsem jó? – nézett rá kérdőn a férfi. – Vagy mit szeretnél? – Kiklopfolnád ezeket is? Dylan elnevette magát. – Stella, meg ne rágjam neki előre? Max egy vadállat, szép éles fogai vannak. Meg fog birkózni vele! – De még olyan kicsi… – Dehogy kicsi! Inkább szedd a lábad, mert mindjárt lemegy a nap! Nem akarom, hogy sötétedés után az erdőben kószálj! Negyed órád van az új barátodra, aztán utánad megyek! – Köszönöm! – Stella egy futó csókot nyomott a férfi arcára, és elrohant. Izgatottan nyargalt végig a keskeny ösvényen, míg a rétre nem ért. A farkaskölykök és a hiúz azonban nem voltak sehol. – Max!- kiáltott az erdő felé. – Vacsorát hoztam neked! A lágyan susogó fák visszaverték a hangját anélkül, hogy neszezést hallott volna. – Max! – próbálkozott újra. – Max! Gyere ide, kérlek!

A hiúzkölyöknek azonban se híre, se hamva nem volt. Stella csalódottan ácsorgott a tölgy alatt, és összehúzott szemmel fürkészte a magas füvet. Leült a földre és várakozott. Ria mama azt mondta, a hiúzok öt kilométerről is kiszagolják a vért, a steak pedig igazán tocsogott a vértől, Max mégsem jött. A lány felkelt, és a letaposott fűre tette a húst, majd még egyszer teli tüdőből felkiáltott. – Max! Nagyon finomat hoztam! Maaaaax! A hiúz azonban nem jelent meg. A nap közben lassan a hegyek mögé húzódott, és a rétre félhomály borult. Stella megborzongott. Megtörölte a kezét, majd még egyszer körbekémlelt, és elindult vissza az ösvényen. Nem látta, hogy a magas fűből egy sárga szempár mered rá. Max megvárta, hogy a lány kellőképpen eltávolodjon, majd odaszaladt a húshoz, és elégedett morgással rágni kezdett. Stella meghallotta a morgást, és visszasettenkedett a tisztás szélére. Max nem vette észre. Csámcsogva szaggatta a húst, amit újdonsült barátja hagyott neki a réten. Stella boldogan nézte, hogy sikerrel járt, de ugyanakkor dermedten döbbent rá, hogy körülötte az erdőre sötétség borult. Az ösvény alig látszott. Dylan haragudni fog rám – gondolta, és nekilódult. Szélsebesen futott a fák között, amikor feltűnt az ösvényen egy sötét alak. Stella megtorpant ijedtében, hiszen csak egy fekete sziluettet látott, de mikor az árny is megállt és megcsóválta a fejét, fellélegzett. Látta már a férfi hosszú haját, és az oly jellegzetes járását. – Jaj, Dylan, de örülök neked! – vetette magát a férfi karjába. – Direkt megkértelek, hogy sötétedés előtt érj vissza! Stella, ez nem vicc! És ha eltévedtél volna? – Nem vagyok hülye… – Ez nem hülyeség kérdése. Éjjel veszélyes az erdő. No, gyere! – fogta meg a kezét. – Legalább sikerrel jártál? – Igen – bólintott büszkén Stella, és elmesélte, miként játszotta ki a furfangos hiúzt.

Mire visszaértek a házba, a grillen már javában sült a hús. A kertben állított máglya jókora lángokkal égett, Liam és Mason pedig a lépcsőn ülve söröztek. Ria mama kenyeret szelt, de amikor meglátta Stellát, letette a kését. – Ó, hát te csupa kosz vagy! Gyere, adok valami tiszta ruhát! Stella követte, és amíg a nappaliban ácsorgott, végignézett magán. Tényleg saras volt, a topja ragacsos a hústól, a haja tiszta fű és por. – Ezt egyszer ajándékba kaptam egy vendégemtől – Ria mama hosszú, ujjatlan vajszínű ruhát húzott elő a szekrényből, amelynek az alját kétujjnyi madeira csipke díszítette. – Szerintem bűbájos leszel benne. Nekem kicsi is, és nem is a koromhoz való. Neked adom, ha tetszik! – Köszönöm! – mondta Stella, és felszaladt a lépcsőn. Gyorsan lezuhanyozott, és felvette a ruhát. Kifésülte a még nyirkos haját, és lerobogott a földszintre. Jobb híján mezítláb ment ki a többiekhez, a verandára. – Olyan vagy, mint egy királylány… – mondta a tűz mellett üldögélő bátyja, majd megemelte a sörét. – Az én bájos testvéremre! – Tényleg nagyon szép vagy, picúr – mondta Mason is, aki egy bottal piszkálta a parazsat. – Lehet, gyakrabban kéne ilyen holmikban járnod. Stella elnevette magát. – Ebben bajos lenne hegyet mászni. – Már miért lenne az? Igazán szexi. – Mason – nézett rá Liam –, a húgom legfeljebb helyes, oké? – Ez nem normális! – tátogott Stella felé a szőke vadász, de Liam nyakon vágta. – Ne nyomulj már! Épp elég Dylant elviselnem! Az indián azonban nem szólt semmit. Fekete nadrág, póló és bakancs volt rajta. A lány előtt felderengett az előző éjszaka, és ettől különös, izgató bizsergés járta át a testét. Dylanhez sétált, és megállt előtte. Az indián a veranda mellett állt, mégis magasabb

volt nála. Átölelte Stellát, és magába szívta a lány friss szappanillatát. – Ne maradjunk sokáig lent, jó? – súgta a fülébe, miközben lágyan a nyakába csókolt. Aztán Liamékhoz ment, és a tűz mellé telepedett egy sörrel a kezében. – Gyere, kis szívem! – szólt a lánynak Ria mama. – Olyan kényelmes itt, a hintában! Stella mellé telepedett, és trécselni kezdtek. A lány időnként lángvörössé vált, máskor pedig hangosan nevetett. – Szerinted miről beszélnek? – kérdezte Liam feléjük bökve. – Hát, ahogy a nagyit ismerem, a szexről – felelte Dylan, de a barátja elképedt arcára nézve felröhögött. – Nagyon vicces – hümmögött Liam. – Frankón arról beszélnek – kagylózott Mason. – Ezt nem hiszem el! – Nagyi, ne őrjítsd meg Stellát! – kiabált Dylan a két nő felé, majd felkelt, és leszedte a grillrácson illatozó húsokat. – Asztalhoz! – szólt a többiek felé, miközben újakat rakott fel sülni, és elégedetten látta, hogy első szóra mindenki a helyére ült. – Mmmm… ez valami mennyei! – hunyta le a szemét Ria mama. – Látod, Stella? Mondtam, hogy remek vacsorát sütnek ma nekünk! A hús tényleg nagyon finom volt, a szósz pikáns, a házi kenyér ropogós, a sör kellemesen kesernyés. Liamék vadászkalandokat elevenítettek fel, amiken mindannyian remekül szórakoztak, miközben jóízűen iszogattak. Az éj leszállt, s a magasból csillagok százai mosolyogtak rájuk. Ria mama bekapcsolta az ósdi zenelejátszóját, mire karcos soul harsant fel odabentről. – No, jöhet egy kis kártyázás? – kérdezte Stellát, mire a lány bólintott. – Miért is ne? Ria mama helyet csinált a szomszédos kisasztalon, hogy a fiúk nyugodtan beszélgethessenek magukban, és meggyújtott néhány

mécsest a veranda korlátján. Egy bordó selyemkendőből rongyos szélű, öreg kártyapaklit vett elő, és Stella elé helyezte. – Tedd fel a kérdést magadban, aztán keverd meg, és emelj kétszer! Stella komolyan meredt az előtte szétterített lapokra, és kihúzott egyet. – A szerelmesek lapja – derült fel az arca, és suttogva folytatta. – Azt kérdeztem, ő hogy érez irántam. Ria mama bólintott. – Ez egyértelmű volt. Szeretnél még kérdezni? – Nem is tudom… Félek, hogy valami rosszat látok. – Kicsikém, semmi sincs kőbe vésve. Ez nem a jövő, csak egy lehetséges út. Azért nem baj, ha szembenézünk a rosszal, mert akkor fel tudunk rá készülni, és nem ér váratlanul minket, érted? Nem kell félni a lapoktól! Stella felsóhajtott. – Akkor húzzunk arra, milyen lesz a közös jövőnk! Megkeverte a kártyát és három lapot választott. – A Csillag, a Nap és a Világ. Ezek jók? Ria mama elmosolyodott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ez a három legpozitívabb lap az egész pakliban. Nagyon boldog vagyok, hogy ezeket húztad! – mondta a lány tiszta szemébe nézve. – Úgy tartják, a Csillag a Nappal és a Világgal alkotja a szentháromságot. Ez olyan boldog jövőt ígér, ami a sors ajándéka, vagyis odafentről rendezik így. Ez persze nem azt jelenti, hogy semmit nem kell a boldogságunkért tenni, inkább afféle sorsajándékot jelöl. Ennél szebb lapokat nem kaphattál volna. Stella arca szebben ragyogott, mint a legfényesebb csillag. Dylanre nézett, a férfi pedig rákacsintott. Stella felállt az asztaltól, hogy a szobájába menjen, de a nagyi megfogta a kezét. – Angyalom, húzz még három lapot, kérlek! – De mire, Ria mama?

– Nem akarom kimondani a nevét – felelte halkan a nagyi. – De arra a fiúra, akiről meséltél. Látni szeretném, lezárult-e vele minden sorsteendőd! Stella arcáról lefagyott a mosoly. Dylanre nézett, aki otthagyta a hangosan beszélgető barátait, és a lány mellé ült. – No, hogy haladtok? – Rá készülünk lapot húzni… – mondta Ria mama. – Arra a bizonyos fiúra. – De mire jó ez? – nézett rájuk Stella. – Hiszen nincs vele dolgom. Soha többé nem teszem be a lábam Manipurába! – Essünk túl rajta, aztán vonuljunk vissza! – mondta Dylan, és átölelte Stella derekát. – A nagyi úgysem hagy békén, amíg nem húzol arra a féregre! A lány kivett négy lapot, és felfordította őket. – A Torony, az Ördög, a Szeretők és a Halál – olvasta végig a lapok nevét, és végigfutott a karján a hideg. – Ez valami rosszat jelent? – kérdezte kétségbeesetten. – Csak annyit, hogy ez a férfi egy sötét lelkű személy… – motyogta Ria mama, és elpakolta a lapokat. – De hát, végül is ezt tudtuk. Tényleg butaság volt erre húzni. – Hugi, hoznál nekünk két sört? – kiabált feléjük Liam, mire Stella felpattant az asztal mellől. – Hogyne! – azzal a házba sietett. Dylan komoran nézett a nagyanyjára. – Nagy a gáz? – kérdezte halkan. – Nagyon… – a nagyi már nem mosolygott, és Dylannek görcsbe rándult a gyomra. – Az Ördög annyira rossz? Vagy a Halál? – A négy együtt, fiam. Valaki meghalhat ebben a történetben. – Ne idegelj fel, nagyi! – szóit rá Dylan feldúltan. – Ki? – Nem tudom. Az is lehet, hogy nem jelent semmit, mert minden jelképes és megváltoztatható. Dylan úgy érezte, mintha vaslapáttal mellbe vágták volna Összevonta a mellkasa előtt a karját, úgy meredt a nagyanyjára.

– De hisz az előbb húzta ki Stella azt a szentháromságos dolgot, miszerint boldog lesz velem, és a kapcsolatunk az ég ajándéka – mondta elfojtott hangon. – Hallottam… Akkor mégis, most mi ez a borzalom? – Csak egy megérzés, Dylan. Ahogy Stella róla mesélt, belém hasított egy látomás, amiben azt láttam, újra együtt vannak… Stella akarata ellenére. – És ez megelőzhető? El tudjuk valahogy kerülni? Ria mama szomorúan ingatta a fejét. – Nem tudom. Ha csak kártyát húzott volna rá, azt mondanám, talán. De látomásom volt róla, Dylan. Ráadásul Stella anyja is így járt… Ez a helyzet valamiféle sorsfeladat lehet, amit meg kell oldania. – Jaj, nagyi, mégis, hogy oldhatnánk ezt meg? Láttad, hogy mit művelt vele az az állat úgy, hogy hivatalosan együtt voltak. Szerinted mit tenne vele, ha megtudná, hogy engem szeret? – Tudom, fiam, és hidd el, engem legalább annyira sokkol ez az egész, mint téged. De ennek az ügynek valószínűleg csak egy dolog vethet véget. – Megölöm azt a szemetet, és többé nem kell miatta aggódnunk! – füstölgött Dylan, mire az asztal végéből Liam és Mason felé fordultak. – Kit ölsz meg? – Csak viccelődtünk – kacsintott rájuk Ria mama. Időközben a lány visszatért a sörösüvegekkel, de Dylan nem várta meg, hogy újra leüljön. – Menjünk aludni, jó? Későre jár… – mormogta, majd kézen fogta Stellát, és az emeletre vezette. Lerúgta a bakancsát, félmeztelenre vetkőzött, és kinyitotta a hátsó kertre nyíló teraszajtót. A hűvös esti levegő bezúdult a szobába, és elfújta a kisasztalon pislákoló gyertya lángját. – Sajnálom ezt a kártya-dolgot – mondta halkan a lány, miközben hátulról átölelte a férfi derekát. – Tudhattam volna, hogy utálni fogod.

Dylan nem válaszolt, de a következő pillanatban megfordult, és olyan szenvedélyesen csókolta meg Stellát, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Egész nap erre vágyott, most pedig beleszédült Dylan ölelésébe. A férfi nyaka köré fonta a karját, és beletúrt a hosszú, fekete tincsekbe. Ahogy csókolóztak, lassan az ágyhoz értek, és a puha szőttesre heveredtek. Stella egyre hevesebb izgalmat érzett a férfi erős teste iránt. Kívánta, hogy Dylan megérintse, hogy levetkőztesse, hogy ölelje, de az indián szemmel láthatóan kínosan ügyelt arra, hogy véletlenül se kerüljön le róla a ruha. Stella tudta jól, Dylan ezzel csak neki akar időt adni, de voltak pillanatok, amikor arra gondolt, ha lefeküdne vele, akit szívéből szeret, talán hamarabb elmúlnának a rossz emlékek…

Viharos éjjel (266-os körzet, Angyaldomb, Ria mama háza, 2222. június 11-12.)

A hegyekben töltött utolsó nap gyorsan elszaladt. A reggel kiadós záporral érkezett, aztán az esőfelhők egyre csak gyűltek, így mindannyian sokáig ágyban maradtak. Dylan zúgó fejjel ébredt fel, de amikor felült, nem találta maga mellett Stellát az ágyban. Magára húzta a nadrágját, és lement a földszintre. Liam és Mason a verandán pipáztak, Ria mama pedig kenyeret sütött. – Nyúzott vagy, fiam! – dünnyögte, és az unokája kezébe nyomott egy jókora bögre tejeskávét. – Reggeli?

– Nem köszönöm! – rázta meg a fejét Dylan. – Stella hol van ebben az esőben? – Szerinted? – Ria mama kuncogott. – Több mint két órája elment egy marék szalonnával. – Ó… – sóhajtott fel Dylan. – Na, jó, összeszedem magam, és megkeresem! – az indián visszament az emeletre, és megállt az ablak előtt. Odakint úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Felhajtotta a kávéját, és a pólója után nyúlt, ám abban a pillanatban cuppogós léptekkel Stella jelent meg a lépcsőfordulóban. A ruhájából úgy ömlött a víz, mintha bent is szakadt volna az eső. Levette a bakancsát, amiből esőlé folyt a földre, és Dylanhez szaladt. – A te… nye… remből… e… vett – mondta összekoccanó fogakkal, és felnevetett. – El vagyok ragadtatva – ölelte át az indián. – Bíztam benne, hogy te és a pamacsos fülű barátod hamar belátjátok, hogy nem vagytok egymáshoz valók, de tévedtem… – azzal a fürdőszobába tessékelte a lányt. – Gyorsan végy egy forró zuhanyt! Addig hozok egy gőzölgő teát! Stella vacogva állt a zuhany alá, de annyira fázott, hogy alig tudta lehúzni magáról a ruhát. Alaposan beszappanozta magát, aztán csak folyatta a meleg vizet magára. Megtörölközött, és addig dörzsölte a haját, amíg majdnem megszáradt. Magára tekerte a törölközőjét, és a szobába sietett. Dylan már visszaért, és azon munkálkodott, hogy egy kis meleget csiholjon az emeleten, ezért alaposan megpakolta a sarokban ácsorgó vaskályhát. Stella mezítláb ácsorgott előtte, és bár a meleg víz tompította a remegését, még mindig fázott. – Köszönöm – mondta hálásan, és nagyot kortyolt a forró italból. – Jobb már? – nézett rá az indián. – Iiigen – felelte a lány, de a keze még mindig reszketett. – Látom… Legalább bújj be az ágyba, jó?

A vaskályhában időközben belobbant a tűz, a lángok halk duruzsolásba kezdtek. Dylan becsukta a keskeny vasajtót, és résnyire nyitotta a szobában az ablakot. Odakint javában tombolt a vihar. Vakító villámlás cikázott át az égen, amit éktelen mennydörgés követett, és bár nappal volt, percek alatt esti sötétség lett. Dylan Stella mellé bújt az ágyba. – Hát még mindig ennyire fázol? No, gyere ide, átmelegítelek! – mondta, és a paplan alatt magához húzta Stellát. – Lehet, túl sokat voltam odakint. – Nem lehet, biztos… De miért van rajtad még mindig a vizes törölköző? – Mert a nagyid kimosta a ruháimat, és még nem száradtak meg, amit meg tegnap adott, az szétázott az esőben. – Ne viccelj, Stella! Dobd az ágy mellé ezt a vizes rongyot! A lány engedelmeskedett, és kisvártatva anyaszült meztelenül feküdt Dylan mellett, a paplan alatt. Bár Dylan egy ujjal sem nyúlt hozzá, Stella szíve hevesen szaladt. Feszült volt az új helyzettől, egyben izgatott is. Szeretett volna tetszeni. Szerette volna azt érezni, hogy a férfi kívánja őt. – Mire gondolsz? – kérdezte az indián. – Hát… tudod, hülyeségekre – felelte elpirulva. – Jólesne, ha bíznál bennem annyira, hogy nem félnél elmondani, amire ilyenkor valóban gondolsz… – mondta Dylan, de még mindig nem mozdult. Stella merőn nézte a férfit, majd halkan megszólalt. – Szeretném érezni, hogy kívánsz. Szeretném, ha megérintenél… Szeretném, ha… – de nem tudta befejezni, mert Dylan a karjába zárta, és szájon csókolta. Stella vére sebesen száguldott az ereiben, és amikor a csupasz teste a férfi testéhez ért, nem félelmet, csak még erősebb vágyat érzett. Dylan egyre csak ölelte és csókolta, miközben finoman végigsimította a hátát, a derekát, majd a keze lassan a csípőjére csúszott. Egy pillanatra elszakadt a rózsás ajkaktól, talán csak azért, hogy lássa, a lány még mindig akarja őt, de Stella szeme

csillogott, ajka résnyire szétnyílt arra várva, hogy a szája újra birtokba vegye az övét. Dylan lerúgta magáról a nadrágját, és magához húzta Stellát. Meztelenül simultak egymáshoz, és a lány érezte, milyen kínzó tűzben ég a férfi teste. Dylan ujjai gyöngéden cirógatták a hasát, majd a tenyere óvatosan a keblére simult, miközben szenvedélyesen csókolta. Ajka eztán Stella nyakára kúszott, végigcsókolta a vállának puha ívét, és a tenyerébe simuló lágy mellét. A kék szempár lecsukódott, és Stella ajkát halk sóhaj hagyta el. A férfi szája forró volt, az érintésébe beleremegett a lány egész teste. Dylan aggódva nézett rá, s arcát a tenyerébe vette. – Nem tudod, milyen régóta vágyom rád – suttogta, és magához szorította. – Még annál is gyönyörűbb vagy meztelenül, mint amilyennek hittelek… De nem merlek még úgy szeretni téged. Túlságosan is sebezhetőnek érezlek – folytatta halkan. – Úgy szeretnék szeretkezni veled, hogy biztosan élvezed. A lány égő tekintettel nézett rá. Nem tudott mit mondani. Átölelte hát a szerelme nyakát, és hozzábújt. – Borzasztóan kívánlak – sóhajtott fel Dylan. – Ugye, érzed, mennyire fontos vagy nekem? Stella szeméből kibuggyant egy kövér könnycsepp, és végigfolyt az indián vállán. – Te sírsz? Sok voltam neked? Vagy rosszul esett, ahogy hozzád értem? De Stella nem válaszolt. A férfi mellkasához bújt, és némán csorogtak a könnyei. Dylan elképzelni sem tudta, mi baja lehet, hiszen miközben együtt voltak, érezte, hogy a lány is kívánja őt. – Stella, ne csináld ezt velem! – cirógatta a vállát a férfi. – Tudnom kell, mi jár a fejedben! Stella nyomorultul érezte magát. Nem akart sírni, de úgy érezte, képtelen a lelkében kavargó érzésekről beszélni, ugyanakkor tudta, hogy Dylan nem fogja hagyni, hogy magában tartsa a bánatát.

Hosszú percek teltek el így, néma csendben, miközben odakintről az eső ütemesen verte az ablakot. Dylan végül megelégelte a dolgot, és a hátára fordította Stellát. A csuklóit megfogta, hogy ne takarhassa el az arcát, és fölé hajolt. – Szégyellsz velem erről beszélni? A szőke lány bólintott. Dylan felsóhajtott, és magához ölelte. – Akkor csak súgd a fülembe… Jó? Szóval, mi a baj? Utálom ezt az egész… helyzetet – mondta Stella elkeseredetten. – Hogy finomkodnod kell velem, és nem szeretkezhetsz velem úgy, mint egy normális nővel, mert egy idióta hajótörött vagyok, aki a saját lelki nyomora és a tapasztalatlansága miatt képtelen rád úgy hatni, mint mások, akikkel két perc alatt ágyba bújsz. Dylan elmosolyodott, és a lány szemébe nézett. – Stella… te féltékeny vagy? – Hát persze, hogy az vagyok! Minden nőre féltékeny vagyok, akivel lefeküdtél! Dylan felnevetett. – De hát azokba a nőkbe sosem voltam szerelmes! És nem szeretkeztem, csak lefeküdtem velük… Az nem ugyanaz. Azért bújtam velük két perc alatt ágyba, mert nem érdekelt a lelkük, és nem akartam társalogni velük. Beléd halálosan szerelmes vagyok, ha nem tűnt volna fel. És nem azért finomkodok veled, mert hajótörött vagy, hanem mert imádlak! Amúgy meg milyen hülye szó már ez a hajótörött? – Nem hülye szó… Vicces. – Nem az. – De az. – Nem is értem, hogy juthat ilyesmi az eszedbe! – méltatlankodott Dylan. – Hogy te nem hatsz rám? Soha életemben nem találkoztam olyan kívánatos nővel, mint amilyen te vagy. Minden porcikádból süt az érzékiség… Egyszerre vagy bájos és vadító, kislányos és észbontó… Számomra te vagy a tökéletes nő, hát nem érted? A puszta érintésedtől is kis híján megállt a szívem. Nem igaz, hogy nem érezted!

Stella haloványan elmosolyodott. – Tényleg? Dylan felült, és felsóhajtott. – Nagyon nehezemre esik visszafogni magam, az az igazság, a testem nem akar megállni. Szeretni akarlak, és a magamévá tenni téged. Hallani, hogy a fülembe suttogod a nevem, és érezni hogy a tested beleremeg a gyönyörbe… Másra sem tudok gondolni Stella, csak hogy az enyém leszel, engem ölelsz, és engem szeretsz. A lány a férfi ölébe ült, és ajka az ajkára forrt. Dylan arca lázas tűzben égett. – Ne csináld ezt velem, Stella… – suttogta, és a lány érezte, hogy a combja között mint hevül fel a szerelme vágya. A lány csókja azonban édesebb és szédítőbb volt annál, hogy elengedje, így a férfi óvatosan hanyatt fektette, és lágyan simogatni kezdte. Stella bőre átforrósodott, aranyhaja kuszán terült szét a sötét ágyneműn, és az arca úgy kipirosodott, mintha lázas volna. Ujjai finoman fedezték fel Dylan testét, és amikor az indián izmai megfeszültek, az apró kezek ráéreztek, mi esik igazán jól neki. Szenvedélyesen csókolóztak, a levegő egyre forróbbá vált. Dylan érzékei robbanásig feszültek, s a szíve vadul dörömbölt a mellkasában. Keze finoman a lány combja közé csúszott. Aggódva nézett Stella szemébe, de a lány keze az övére fonódott, és amikor Dylan simogatni kezdte, hátrahanyatlott a feje, és felsóhajtott az élvezettől. – El fogok ájulni – súgta a férfi fülébe, ahogy egyre erősödött a mindent átható, bizsergető érzés, mire Dylan szenvedélyesen szájon csókolta, és tovább simogatta. Stella is simogatta őt, s bár Dylan jól tudta, hogy a lány tapasztalatlan még, mégis úgy érezte, szerelme óvatos érintésétől menten felrobban minden érzéke. A vágy egyre égetőbben szerette és kínozta őket, s már nem akartak szabadulni tőle, nem akartak megállni. Szenvedélyesen csókolták, és simogatták egymást, amíg beleremegtek a kéjbe és a mámor borzongató érzése tetőtől-talpig átjárta őket.

Stella hófehér teste verejtékben fürdött. Félájultan bújt Dylanhez. – Soha nem gondoltam, hogy létezik ilyen gyönyör a világon… – pihegte, mire a férfi megcsókolta a lány kipirult arcát. – Ez csak a kezdet, Stella…, amíg begyógyul a tested és a lelked. Aztán többé nem menekülsz előlem. Éjjel-nappal szeretkezni fogunk. Stella szemében fényes csillagok gyúltak, ahogy elmosolyodott. – És… nem bánod, hogy úgy… még nem lettem a tiéd? Dylan magához vonta a lány karcsú testét, és a mellkasára fektette a fejét. – Nem, gyönyörűségem, nem bánom – sóhajtott fel. – Majd annak is eljön az ideje – folytatta, miközben Stella csupasz hátát cirógatta. – Hálás vagyok, amiért rám bíztad magad. Ennél szebben nem adhattad volna a tudtomra, hogy szeretsz. Stella szólni akart, ám abban a pillanatban vérfagyasztó üvöltés rázta meg az eget, amelyet egy újabb és egy újabb követett. Velőtrázó, kísérteties ordítások voltak ezek, amik egészen biztosan nem vadállatoktól származtak. A lány összerándult ijedtében, ahogy a bebillentett ablakon át pokoli vinnyogást és hörgést hozott feléjük a viharos szél. – Istenem… – nézett a férfira. – Milyen állat ad ki ilyen rémes hangot? – Nem tudom – felelte Dylan. – Félek, az új mutánsok azok… Öltözz fel hamar! – azzal magára rántotta a ruháit, és a dzsekiéért nyúlt, amikor látta, hogy a lány még mindig az ágy szélén gubbaszt. – Dylan, minden ruhám vizes! – mondta panaszosan, és felvette a zsákjában maradt utolsó fehérneműjét. – Gyorsan kérj valamit a nagyitól! Itt a pólóm, abban le tudsz menni hozzá! – folytatta, miközben felmarkolta az ágy mellől a puskáit, és a lépcső felé rohant. A fordulóban megállt, és visszaszólt. – Ne gyere ki a házból, megértettél? – Igen.

– Nem, Stella! Esküdj meg, hogy nem teszed ki a házból a lábad, csak akkor, ha visszajöttem érted! Rendben? – Esküszöm! – felelte sápadtan a lány, mire Dylan ledübörgött a lépcsőn, és feltépte a verandára nyíló ajtót. Liam és Mason már a kert végében voltak, a puskáikon világító lámpák az erdő fáit pásztázták. – Ne menjetek olyan közel! – ordította túl a viharos szelet, és utánuk iramodott. – Ha ezek az új mutánsok, fegyver is lehet náluk, vagy kövek, mint legutóbb. Liam azonban nem hallotta őt. Eszelősen rohant a kapu felé. A lámpája fényében feltűnt az első dög, akit azon nyomban agyonlőtt, ám azt követte a második és a harmadik. A mutánsok csapatostul rontottak a kerítésnek, ami egyet-kettőt agyoncsapott, majd nyikorogva kidőlt, utat engedve a nyomukban lihegő társaiknak. – Hogy a fenébe jutnak át ezek a degenerált dögök az árkokon? – szitkozódott Mason, miközben egyre lőtte a mutánsokat. Fák dőltek ki egymás után, átívelve a karókkal megtűzdelt, mély gödrökön, és a vadászok számára nem volt többé kérdés, hogy ezek a mutánsok mások, mint a korábbi, medveszerű, pengefogú szörnyek. A torkolattűztől csak úgy villogott a kert vége, és Stella dermedten nézte a fák között fellobbanó erdőtüzet. Ria mama nadrágot, inget és dzsekit adott a lánynak, sőt, még a csizmája is épp jó volt neki, ám mindketten tehetetlenül nézték, hogy bár a vihar lassan alábbhagy, a hátborzongató ordítás és a puskaropogás csak nem akar elhallgatni. – Felkészülten érkeztek a pokolfajzatok… – mondta Ria mama zaklatottan, és Stella első ízben látta Dylan nagyanyján, hogy ezúttal ő is igazán megrettent. – Ria mama, van puskád idebent? – Sokkolóm van csak, a pult alatt – motyogta a nagyi, és párás szemmel nézte, amint az angyalszobrok nagy dörrenéssel dőlnek ki, s a szép virágoskertet lassan ellepik a lángok. – Istenem, segíts a fiaimnak! – suttogta, és egy rózsafüzért markolászott.

– Ria mama, és kardod, bárdod van-e? Mi az, amit még használhatnánk? – kérdezte Stella, miközben kitépte a pultból a sokkolót. Bekapcsolta, és kipróbálta a levegőben. De a nagyi nem válaszolt. Az ablak mellett a földre ült. Lehunyta a szemét, és imádkozott. Stella reszkető kézzel vette ki a fiókból a legnagyobb húsbárdot, és megállt a lefüggönyzött bejárati ajtó előtt. A lába annyira remegett, hogy a pultnak kellett támaszkodnia, nehogy elessen. Látta, hogy a vadászok nem csak lőnek, de szablyákkal kaszabolják a már kertbe jutott mutánsokat, és jeges víz csörgött végig a hátán. Egyszer csak éktelen robaj hallatszott, és az egyik mutáns bevetődött a nappali kazettás ablakán. Stella azonnal lőtt. A sokkoló betalált, a dög rángatózva zuhant a lemezjátszóra. A lány rettegve rontott oda, és a bárdot egyenesen a kékbőrű torzó fejébe vágta. Vér fröccsent szerteszét, s a dög koponyája kettényílt, de Stella nem pihenhetett. Újabb szörny tört a házba, ezúttal tokostul kitörve az ajtót, ám ezt is sokkolta, majd a bárddal egyenesen a mutáns szeme közé sújtott. A harmadik mutáns azonban váratlanul, felülről érkezett, és a lépcsőről vetette magát a lány felé. Stella elejtette a bárdot, és ahogy elzuhant, kirepült a kezéből a sokkoló. Kétségbeesetten nézett körül, hogy mivel védekezhetne, de nem talált semmit. – Dylaaan! – sikított fel, és csak remélni merte, hogy a férfi meghallja az állati ricsajban a hangját. A szörny eközben lassan közeledett, és Stella elborzadva meredt a lila íriszébe. A kísérletektől eltorzult ördögi grimasz mögött emberi vonások sejlettek fel, ám a lény tekintete vadállatias volt. A teste csupa szőr volt, a bőre kékes, az ujjai helyett késszerű karmok, a pofájában pengefogak. Stella felkapott egy kitört ajtólécet, és a karót a mutánsra szegezve várta, hogy a dög meginduljon felé, ám amikor az nekilódult, egy szablya szelte át suhogva a teret, és egyenesen a mutáns koponyájába állt. Dylan rontott a házba halálra válva, és magához szorította Stellát.

– Jól vagy? Nem sérültél meg? – nézett rajta végig feldúltan, majd körülnézett. – Hol a nagyi? – A fal mellett – mondta a lány, még mindig a falécet markolászva. Dylan odasietett a nagyanyja mellé, és a karja alá nyúlt, hogy kisegítse, ám Ria mama a földre hanyatlott, akár egy rongybaba. Stella odarohant, és megtámasztotta a fejét. – Mi baja van? – kérdezte Dylan halálra váltan. – Elkapták? – Nem – rázta meg a fejét a lány. – Megöltem őket. Nem jutottak a nagyid közelébe. Talán az ijedtségtől lett rosszul. Dylan a nagyanyja fölé hajolt, és finoman megpaskolta az arcát. – Nagyi, nagyi! Magadhoz kell térned! El kell mennünk innen, de azonnal! Ria mama szempillája megrebbent. – Bejutottak… – motyogta, majd újra lecsukódott a szeme. – Nem, nagyi, megöltük őket, de többen is lehetnek. Hallottuk a völgy felől a hangokat. Azonnal el kell mennünk innen! – Dylan sosem kiabált, most azonban kétségbeesetten próbálta felrázni a nagyanyját. Közben Liam és Mason rohantak a házba, és kapkodva cseréltek tárat a puskáikban. – Húzzunk el, de nagyon gyorsan! – harsogta Liam, és megragadta Stella kezét. – Indulás! Dylan a karjába kapta a pöttöm nagyanyját, és a hátsó ajtó felé rohant vele. Mason futott leghátul, folyamatosan fedezve a többieket. – A pajta felé! – kiáltotta Dylan. – Van ott egy öreg terepjáró! Ha minden igaz, működik! Liam berúgta a pajta ajtaját, és leszaggatta a sötétzöld kocsiról a ponyvát. A platóra hajította a fal mellett felállított benzines hordókat, majd a vezetőülésre ugrott. Mason a fegyverekkel teli táskával mellé vetődött, míg Dylan a nagyanyjával és Stellával hátra ült. Az indián új tárat tett az automatákba, és letörölte a szablyáikat.

– Bocsáss meg nekem! – mondta közben Stellának, és látszott rajta, mekkora bűntudata van a történtek miatt. – Nem hittem, hogy bejuthatnak a házba. Nagyot hibáztam. Belehaltam volna, ha bajod esik… – Nem esik baja, mert Blackwood-lány – szólt hátra Mason, majd kíváncsian Stella szemébe nézett – Voltaképp hogy ölted meg őket? – Beléjük lőttem a sokkolóval – felelte falfehéren a lány –, aztán a fejükbe vágtam a húsbárdot. Liam is hátrafordult a húga szavai hallatán, és összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Nagy gázt adott, és az ősrégi autó meglódult. Egy sebesült mutáns megpróbálta feltartóztatni őket, de Liam padlógázt nyomott, és egyszerűen átment rajta. Csak egy tompa zökkenést éreztek, aztán a kis ház, és a hangzavar távolodni kezdett, és minden elcsendesedett. A terepjáró zötykölődve haladt a göröngyös erdei úton. – Mindig mondtam, hogy ezek a régi autók elpusztíthatatlanok – jegyezte meg Liam, amikor elcsendesedett mögöttük az erdő. – Donald bácsinak majdnem ugyanilyen terepjárója van. – Csak kevésbé rozsdás – hümmögött Mason. – Hát, a nagyi nem egy újjáépítő… – mondta Dylan, és Riához fordult. – Ugye? – Fel kell vennünk az embereket! – válaszolta Ria, cseppet sem törődve az autóról folytatott beszélgetéssel. – Nem maradtatnak itt a falubeliek! – Liam, kérlek, kanyarodj itt balra! – mondta az indián a barátjának. – Vissza akarsz menni? – Nem egészen. Ez az út nem a nagyi házába vezet, hanem a réthez, amelynek a szélén a falu első házai állnak. – És hogy fér fel ennyi ember a platóra? – Sehogy. De ló minden háznál akad. A kocsiba és platóra a kicsik és gyerekek ülnek, a többiek lóháton és gyalog mennek. – Hazavisszük őket?

– Van jobb ötleted? – Hát jó… – bólintott Liam, és az elágazásnál élesen balra fordult. – Szerintem már tiszta a terep, de nem lehetünk biztosak benne. Készüljetek! Az eső szerencsére elállt, és bár a nap nem bukkant elő a felhők mögül, tisztán lehetett látni. A rét mögött nem messze fekete, sűrű füst gomolygott az ég felé. Az autó megállt az első épületcsoportnál, mire mindannyian kiszálltak, hogy figyelmeztessék a közelben lakókat. Ria mama megállt, és párás tekintettel nézett néhai otthona felé. – Nagyi, ne csináld ezt! – ölelte át Dylan. – Ez csak egy ház, egy állomás az életedben. Most legalább végre visszaköltözöl hozzánk! – Nem érted ezt – nézett rá szomorúan Ria mama. – Öreg fát nem lehet már átültetni… Nekem mindenem itt van. Az emlékeim, az érzéseim, a szeretteim. – Ugyan, nagyi! A szeretteid nincsenek itt, te is tudod. Ezek csak sírok. A papáék odafent vannak, a Mennyországban… Az emlékeidet pedig magaddal hozhatod. Hobbs és Donald bácsi pedig odalesznek tőled, te is tudod. – Jaj, fiam, nem tudom, mire jó ez. Két bolond vénember… Dylan elmosolyodott. – De udvaroltak neked, nem igaz? Most is imádni fognak. Apám is boldog lesz. Utálta, hogy itt élsz fent, egymagadban. Ria mama még mindig a kezében tartott rózsafüzért morzsolgatta. – És ez a sok ember? – Lesz helyük. Majd megoldjuk valahogy – dörmögte az indián, és elégedetten látta, hogy amint megjelentek a falusiak, a nagyanyja életre kelt. Odasietett az ismerőseihez, és elmondta, mi történt, az emberek pedig a tettek mezejére léptek. Futótűzként terjedt a hír, és a kis falu lakossága alig egy óra alatt összegyűlt a réten.

A vadászok az erdősáv mellett ácsorogtak, és szúrós szemmel pásztázták a vidéket, de szerencsére levél sem rezdült. A mutánsok támadását, úgy tűnt, visszaszorították egy időre. Stella a gyerekek körül tevékenykedett. Segített nekik felmászni az autó platójára, és meleg pléddel bugyolálta be őket. Az emberek lovakat, szamarakat, kecskéket hoztak magukkal, majd a konvoj lassan elindult. A lovasok mentek legelöl, mögöttük a gyalogosok, a gyerekekkel teli autó, és leghátul a vadászok. – Őrült nagy lesz így a kerülő, nem? – kérdezte Mason. – De – bólintott Liam. – Ugyanakkor ennyi embert, pláne a kicsiket és az öregeket nem tudod levinni a sziklákon, mivel onnan jöttek a dögök. Muszáj lesz megkerülnünk a hegyet. – Mindjárt beesteledik – mondta a szőke vadász, miközben gyanakvóan körülnézett. – Nem kéne az erdőben éjszakáznunk… Mi legyen? – Nem tudom – felelte Liam. – Mielőbb el kell jutnunk a birtokhatárig, de ebben a tempóban nem fogunk odaérni. Túl lassúak az emberek… Csináljunk fáklyákat. Nemsokára leszáll a sötét! A vadászok megmutatták a lovaskocsin utazó asszonyoknak, miként készítsenek rongyokból és hosszú botokból fáklyát, és kinyitották az egyik olajoshordót, hogy abba mártsák az elkészült darabokat. A falubeliek egymást segítve haladtak, az állatok pedig komótosan ballagtak a nyomukban. A vadászok tudták, hogy az öregek miatt hamarosan meg kell állniuk, hogy tábort verjenek és pihenjenek néhány órát. Dylan megtorpant egy pillanatra. Nem látta Stellát. Résnyire szűkült szemmel nézett végig újra a tömegen, de a lány nem volt az emberek között. Megmarkolta a puskáját, és futva indult vissza az előző kanyarig, amikor megpillantotta Stella karcsú alakját. A Ria mamától kapott barna bőrnadrágban, bőrkabátban alig látszott a fák törzse mellett, csak a világos tincsei miatt vette őt észre az indián.

– Stella! – nézett rá komoran, amikor odaért hozzá. – Miért maradtál így le? Hisz magad is láthattad, mi elől menekülünk! – Észrevettem valamit a bokorban – magyarázta a lány. – Azt hiszem, Max az. – Ne csináld ezt velem! – mondta Dylan, és megfogta a kezét. – Hiába van csend, a dögök bármikor felbukkanhatnak. Nem biztonságos ez a hely. Gyere, zárkózzunk fel a többiekhez! Stella apró keze a férfi tenyerébe csúszott, és futni kezdtek. Ki kellett lépniük, hogy beérjék a konvojt, de néhány perccel később már Liam és Mason mellett ballagtak. – Hugi, nem értem, hogy juthatott ilyesmi az eszedbe! – zsörtölődött a bátyja, amikor megtudta, hová tűnt a testvére az imént. – Hát nincs benned félelemérzet? – Hogy ne lenne! – Stella a csizmája orrát bámulta. – Csak sajnálom őt, hát nem értitek? Még a kutyákat és a kecskéket is elhozhatták az emberek. A farkasok is Ria mama után jöttek, akkor Max miért ne tarthatna velünk? – Senki nem mondta, hogy nem jöhet, ő döntött így – ölelte át Dylan a lány derekát. – Ne bánkódj már így miatta! Max egy vadállat, jól ellesz az erdőben. Sokkal élesebbek az érzékei, mint nekünk. Hamar megérzi a veszélyt, és elszelel, ha úgy adódik. A dögök amúgy sem rá vadásznak, hanem ránk, emberekre… – Gondolod, kifejezetten miattunk tenyésztették ki őket? – kérdezte tűnődve Liam. – Mi másért? – szólt közbe Mason. – Ezek egyértelműen ránk lettek uszítva. – Meglehet, a manipurai bunkók attól félnek, túlságosan megerősödünk idekint – mondta Dylan. – Szerintem inkább az a kérdés, hogy kikből csinálják ezeket a szörnyetegeket. A társai elhallgattak, majd elborzadva néztek egymásra. – Hát, biztos, hogy nem aurafejű gyökerekből – hümmögött Mason, mire mindhárman felröhögtek. Csak Stella nem nevetett. Csendesen ballagott Dylan mellett és a gondolataiba mélyedt. Az indián egyszer csak hozzá hajolt, és finoman a nyakába csókolt.

– Itt van a bohókás barátod – súgta közben a lány fülébe, de nem engedte, hogy megforduljon. – Ne bámészkodj, és ne is állj meg! – figyelmeztette. – Hadd higgye azt, hogy titokban követ minket. – Ti meg kiről sutyorogtok itt? – kérdezte Liam szúrós szemmel. – Maxről – mondták egyszerre. – A hiúzról, akit az esőben etettél? – Igen – bólintott Stella, és a tiltás ellenére kisandított Dylan karja alatt. – Ne kukucskálj! – húzta magához a férfi. – Örülj inkább hogy utánad jött. – Gondolod, hogy utánam jön? Dylan felnevetett. – Azért jön, mert megvesztegetted. Nem hülye. Látja, hogy melletted steak-et és szalonnát ehet. Miért maradt volna? – Nem látom sehol… – suttogta Stella Dylannek. – Merre van? – Mögöttünk, hét óránál. A páfrányok alatt kúszik. De ne bámuld már! – Stella, te haza akarod hozni azt a hiúzt? – kérdezte Mason, miközben a puskáját lustán a vállára vetette. – Hobbs ki fog tőletek akadni. – Miért akadna ki? – felelte a lány. – A te sólymodat is befogadta. – No, azért Félix mégiscsak magasabb rendű lény ennél a bolond macskánál… – hümmögött a szőke vadász, mire Stella a könyökével oldalba bökte. – Csak egy madár. Ha bepaníroznám és megsütném neked, észre sem vennéd, hogy őt eszed meg. Liam és Dylan felröhögtek, Mason pedig felhördült. – Na, megállj, te kis bestia! Jó ideje sejtem, hogy pszichopata vagy, de most már biztos vagyok benne! – a lány után eredt, aki előre rohant a sor mellett. – Most aztán nagyon elverem a fenekedet! Rántott húst, az én sólymomból?? A két vadász egyedül maradt a sor végén.

– A húgom kivirult melletted – mondta Liam az indiánnak. – Nagyon hálás vagyok azért, hogy így vigyázol rá. Boldog vagy vele? – Teljésen belezúgtam – vallotta be Dylan. – Nem tudod elképzelni, mennyire… Liam felsóhajtott. – Hát, vannak sejtéseim. Én is így vagyok Miával. Pedig még csak nem is csípem a tiniket. Dylan elnevette magát. – Mia jóval gyakorlatiasabb lány, mint Stella. A húgod roppant kiszámíthatatlan. De ez, ahogy ma megölte azt a két mutánst, engem is meglepett. – Stella bátrabb, mint amilyennek tűnik – mormogta Liam. – Nézd, valahogy azt a három fickót is elintézte Manipurában, és a mutánsokat a hegyoldalban meg a nagyanyád házában. Nem értem, azt a pöcs Ryant miért nem tudta lenyomni. – Mert benne megbízott, Liam. Az a féreg épp ezt használta ki. És a nagyi szerint még nincs vége… – Minek nincs vége? – Hát ennek a Ryan-ügynek. Liam megtorpant. – Ezt meg hogy érted? Dylan felsóhajtott. – Tudod, a nagyinak vannak amolyan látomásszerű megérzései, és Ryannel kapcsolatban sötét dolgokat látott, amit a tegnapi kártyavetés is megerősített. – Nem hülyeség ez a kártyázás? – De, az. Mégis, a nagyi előrejelzései be szoktak jönni. Liam elgondolkodva hallgatott, majd kisvártatva megszólalt. – Tudod, mi a furcsa? Amikor Miával összejöttünk, egyszer azt mesélte, egy bárban iszogatott Manipurában. A mosdóba akart menni, de meglátott egy ajtót, amin egy tenyérlenyomat villogott. Épp olyan, mint amilyen a nagyanyád hálószoba ajtaját díszíti. Belépett a kis helyiségbe, és egy ránctalan, meghatározhatatlan korú, fehér hajú nő lépett elé, akinek

rekedtes hangja volt Leültek, és a nő kártyából jósolt neki. Te, Dylan… nekem most állt csak össze a kép, hogy Mia végig a te nagyanyádról beszélt, holott sosem ismerte őt azelőtt. – Hát, a nagyi álomjáró… – mondta Dylan. – De, gondolom, úgysem hiszed el. – Álomjáró? – Ő hívja így magát. Azt mondja, éjjelente „dolgozik”. Mármint a szelleme, ami kilép a testéből, és oda reppen, ahol szükség van rá. – Na jó, Dylan, ez nekem már túl sok… – Tudom. – És gondolod, így láthatta őt Mia? – kérdezte kicsivel később Liam, mire a barátja elnevette magát. – Akkor mégsem sok? – De, az. Ugyanakkor szeretném megérteni ezt a sok furcsaságot. – Igen, csakis így lehetett. Majd megkérdezzük a nagyit, ha nyugiban leszünk. Amúgy meg úgyis nemsokára találkozhat Miával. Ha minden igaz, mire hazaérünk, véget ér a vesztegzár, és elmehetünk értük. Remélem, begyakoroltad már a beszédedet… – Milyen beszédemet? – Hát, amit majd Amandáról mondasz. – Jaj, ne idegelj már ezzel, Dylan! Mia komoly lány. Meg fogja érteni, hogy Amandának nem volt helye közöttünk. – Biztos ez? Liam felsóhajtott. – Nem, nem az. Közben feltűnt Mason a vállán kalimpáló Stellával, aki nevetve próbált szabadulni a bátyja nagydarab barátjától. – Nem tudjátok elképzelni, milyen gyorsan fut ez a kis bajkeverő… – mondta lihegve a szőke vadász. – Alig tudtam elkapni. – Liam, ments meg! – könyörgött Stella, de a bátyja megrázta a fejét.

– Nem mentelek meg. Elmászkáltál a bolond macska után az erdőben, örülj, hogy nem én mentem utánad. – Dylan? – nézett rá kipirulva a lány, mire az indián érte nyúlt. – No, add ide, Mason, mert leverlek! A szőke vadász Dylan karjába adta Stellát, ő pedig boldogan ölelte át a férfi nyakát. – Nem lesz ez így jó, Liam – dörmögte Mason. – A húgod teljesen elcsavarta Dylan fejét. – Muszáj lesz lenyomnunk őket paintballban, hogy tudják, hol a helyük. – Benne vagyok. Miát is bevesszük, az öcsi meg lehet velük. Az erdőre apránként sötét borult, s az emberek begyújtották a fáklyáikat. Lassan haladtak, de a fénylő alkalmi lámpásoknak hála jól kivehető volt, merre visz az út, és senkinek sem kellett attól tartania, hogy leszakad a többiektől. Jó ideje meneteltek, de még mindig nagyon messze voltak a birtok határától. Tábort vertek hát a hegyoldalban egy sziklákkal védett, lapos földteraszon. A férfiak jókora tábortüzet raktak, a nők pedig az otthonról sebtiben magukkal hozott hozzávalókból levest főztek, elsősorban a legkisebbeknek. A férfiak egymást váltva őrt álltak a tábor két végében, míg mások a meredek hegyoldalt őrizték. Az emberek körülülték a tüzet, köpenyeikbe burkolóztak, majd egymás hegyen-hátán álomba szenderedtek. Amióta elhagyták a hegyi falucskát, nyoma sem volt a mutánsoknak, ezért a vadászok nem aggódtak. Egymás mellett hevertek egy kölcsön kapott pléden, hogy néhány órát aludjanak, mielőtt pirkadni kezd. Stella a bátyja és az indián között feküdt. Nehezen jött álom a szemére. – Fázol? – kérdezte halkan Dylan, és választ sem várva magához húzta a lányt. Stella csak mosolygott, és csendben nézte a férfi arcát. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Dylan, miközben a mutatóujját végighúzta a lány pisze orrán.

– Hogy régebben hányszor vágytam erre…, hogy hozzád bújhassak… – suttogta Stella. Dylan megcsókolta az ajkát. – Hát, most már megteheted. – Igen… és elmondhatatlanul boldog vagyok ettől. A férfi lehunyta a szemét, és magába szívta a szőke fürtök friss illatát. A tűz fényében a lány aranyszeplős, pirospozsgás arcára nézett. – Miért nem alszol? – Mert olyan jó veled. Nem akarom alvásra pocsékolni az időt. Az indián felnevetett. – A karomban fekszel, Stella. Amíg alszol, addig is velem leszel. A lány is elmosolyodott, aztán lehunyta a szemét, és felsóhajtott. – Néha úgy érzem, szeretnék veled megszökni… Valahová, ahol nincsenek mutánsok, és nem kell fegyverrel a kezedben járnod. Ahol nem fenyeget senki és semmi, és együtt lehetünk… csak te és én. Dylan felkönyökölt, és Stella fölé hajolt. Ujjai a kabát alatt a lány puha hasát cirógatták. – Hamarosan elviszlek valahová, ahol csak mi ketten leszünk, jó? Csak egy kis időt kell még kibírnod, amíg a bátyáddal segítünk Russeléknek hazajutni Manipurából. – Ha akarjátok, veletek megyek, hátha hasznomat veszitek. Dylan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy veszélybe sodord magad, Stella! Én akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy a birtokon vagy, és a tetőtérben festegetsz. – A rémes képeimet? Az indián felnevetett. – Nem festesz te rémes képeket. Egy igazi kis művész vagy, Stella. A festményeid lenyűgözőek. Csak az apokaliptikus erdőd nem az, de amikor azt készítetted, be voltál golyózva. A lány lehunyta a szempilláit, Dylan pedig megcsókolta a homlokát, úgy folytatta.

– Szeretném tudni, hogy biztonságban vagy, érted? Ezek az új mutánsok nagyon nyugtalanítóak. Nem tudjuk, hol eresztik őket szélnek. Féltelek. Kérlek, ne csinálj semmi butaságot, amíg távol leszek, jó? – Jó leszek, ígérem! – felelte a lány. – Hamar hazajövök, aztán elviszlek… a tengerpartra. Stella szava elakadt a hallottaktól, mire Dylan elnevette magát, és a lány ajkára hajolt. Szenvedélyesen csókolta perceken át, majd amikor kifulladva elengedte, megsimogatta az arcát. – Nem láttad még a tengert, igaz? – Csak filmeken – felelte szemlesütve Stella. – És tényleg elvinnél olyan messzire? – Igen – bólintott Dylan. – Az egyik nagybátyám Anahata mellett lakik, egy szigeten. Mediterrán vidék… El leszel tőle ájulva. Mindent lila, rózsaszín és vörös virágok borítanak. A tenger kellemesen meleg, és a vize olyan kék, mint a szemed kékje. A partot selymes, aranyszínű homok borítja, és éjjel, amikor minden elsötétedik, a vízben úszkáló halaktól és növényektől halványzöld fényben dereng a tenger. – Gyönyörű lehet – mosolyodott el ábrándosan a lány. – Nem ér fel veled – mondta halkan az indián, és újra megcsókolta Stellát. – De valami azt súgja, boldog leszel ott velem… A hajnal korán jött el, és az emberek komótosan szedelőzködni kezdtek. Az asszonyok a lanyhán duruzsoló parázs felett vizet forraltak, és kávét főztek a konvojt védő férfiaknak, míg a gyerekeknek a magukkal hozott élelmiszerekből szerény reggelit készítettek. Dylan, Mason és Liam a terepjáró platóján ülve tanácskoztak. A Hobbs birtok már nem volt messze, így mindannyian tudták, ha lassan haladnak is, délutánra otthon lesznek. A kérdés csak az volt, melyik utat válasszák, de végül mind ugyanarra az ösvényre voksoltak.

– Lassan ébreszd fel Stellát! – mondta Liam a barátjának. – Már majdnem mindenki talpon van. Negyedóra, és indulunk! – Nem akarom felkelteni – mosolyodott el az indián. – Ma reggel szeretném, ha valaki más ébresztené fel. Liam kérdőn nézett rá, de aztán meglátta, miről beszél a barátja. Az alvó lány lábánál pettyes bundájú, ecsetfülű jószág szuszogott. – Ezt nem hiszem el… – mondta hitetlenkedve. – Max? Dylan felnevetett. – Aha… Stella imádni fogja. Stella épp akkor nyújtózott ki, és ahogy megfordult, a kölyökhiúzt is felébresztette. Max akkorát ásított, hogy Liam és Mason felröhögtek. Aztán fogta magát, és akár egy macska alakú szobor, a lány mellkasára ült. Stella kinyitotta a szemét, és az első, amit meglátott, a sárga szempár volt, ahogy rámeredt. Bár legszívesebben magához ölelte volna, nem tette, óvatosan a hiúz bundája felé nyúlt. – Szia, drága Max! Nagyon örülök, hogy látlak! 'Max azonban a kezére csapott a mancsával, és a fejére ugrott. – Jaj, Max, még fel sem ébredtem! Ne ugrálj rajtam! A hiúz kíváncsian nézett rá, majd a lábára és a hasára ugrott. A lány az oldalára fordult, úgy nevetett. – Max! Max! Inkább gyere ide! Hadd simogassalak meg! A hiúz azonban fogta magát, és az erdőbe szaladt. Stella feltápászkodott a földről, és utána eredt, ám a terepjáró mellett egyenesen Dylan karjába rohant. – Szeretném azt hinni, hogy hozzám sietsz ilyen lélekszakadva! – mondta a férfi mosolyogva, mire a szőke lány is elnevette magát. – Rögtön utána hozzád jöttem volna. – Szóval rögtön utána? – vonta fel Dylan a szemöldökét de Stella átkarolta a nyakát. – Jaj, tudod, hogy gondoltam – bújt hozzá. – Csak arra ébredtem, hogy Max ott van mellettem, és engem bámul… – Meg tudom érteni – dünnyögte az indián.

Stella elmosolyodott. – Te tudtad? Láttad, hogy ott alszik velünk? – Igen. Hajnalban merészkedett oda. Egy darabig csak üldögélt a pléden, majd a lábadhoz gömbölyödött. Őszintén szólva meglepett. Stella kikukucskált Dylan karja alatt. – Vajon miért rohant el? – kémlelte a közelben susogó bokrokat. – Mert attól, hogy megjegyzett téged, és valamiért hozzád verődött, ő továbbra is egy vadállat… Ne aggódj miatta! Szemmel láthatóan nem akar megválni tőled. Aggódj inkább amiatt, hogy ha ma is elcsámborogsz, velem gyűlik meg a bajod! A lány az indiánra nézett. – Nem megyek el mellőled – mondta halkan. – Nem akarok bosszúságot okozni neked. – Sosem okozol bosszúságot, Stella. Csak féltelek, ha nem vagy velem, ennyi az egész. A lány hozzásimult, és Dylan arra gondolt, mennyire szereti, hogy Stella ilyen bújós, ilyen érzelmes és ennyire ragaszkodó. Dylan korábban nem kötődött senkihez. A nők jöttek-mentek az életében, de senki sem dobogtatta meg a szívét. Esze ágában sem volt komoly kapcsolatot kialakítani, és ezt mindig elmondta az aktuális szeretőinek. Noha a legtöbb nő reménykedett benne, hogy majd mellette megváltozik a férfi, Dylan hamar túllépett a fülledt éjszakákon. Stella azonban más volt. Őt mindennél jobban akarta, és arra vágyott, hogy a törékeny, szőke lány testestül-lelkestül neki adja magát. Stella azonban még nagyon fiatal volt, és Dylan nem tudta, vajon mennyire lesz állhatatos, ha újra a birtok nyüzsgő életében találja magát a zajos esti mulatságokon a vele egykorú, érte rajongó fiúk között. Aztán ott volt Ryan, akinek a gondolatától Dylannek ökölbe szorult a keze, de nem volt mit tenni. Csak remélhette, ha vigyázz rá, és igazán szereti, Stella szíve örökre az övé marad.

Fájó találkozás (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 14.)

Russel Blackwood ki sem mozdult a dolgozószobájából. Egy új szerkezeten dolgozott, amiről még maga sem tudta, mire lesz jó, de egyre jobban elmerült benne. A miniatűr chip arra volt hivatott, hogy a vezető anyag tulajdonságait felerősítse. Így például kékköves karkötők azuritjainak hatóereje közel hússzorosára nőtt mellette. Ez akár komolyabb betegségek gyógyítására alkalmas lett volna, de Russel még nem volt elégedett. – Mia! – kiáltott ki a nappaliba, mire a lány megjelent az ajtóban. – Itt vagyok! – mondta kedvesen, és Russel mellé huppant a másik karosszékbe.

– A hírek szerint ma éjjel feloldják a vesztegzárat. Arra gondoltam, menjünk el vásárolni, és vegyünk az otthoniaknak néhány apróságot. – Menő manipurai cuccokat? – kuncogott Mia. – Aha – nevette el magát Russel is. – Szerintem imádnák. – Szerintem is. És akkor vehetnénk neked labradoritot is – tette hozzá a lány. – Legalább kipróbálnád, mielőtt megszerezzük a sumér királynő ékkövét. Úgy látom, nagyon rákattantál az új szerkezetre… Russel felsóhajtott. – Mia, ha igaz, amit Cohen mondott álmodban, és találunk egy olyan különleges követ, mint a múltkori lonsdaleit volt, őrületes erejű fegyverre tehetünk szert. A labradorit a források szerint a rezgésszintre hat. Ha tehát az új katalizátor képes felerősíteni az erejét, tömegesen hathatunk az emberekre. – Manipulálni akarod őket? – nézett rá Mia összevont szemöldökkel. – Már úgy értem, gyógyító céllal? – Nem tudom, Mia. Előbb látnunk kéne, mit kezdhetünk a kővel, és kire milyen hatással van. Aztán meg kéne álmodnunk, hogy tudnánk tömegesen elterjeszteni, úgy nagyjából a hét megalopoliszban. Sajnos nagyon messze vagyunk még a megoldástól. Mia azonban máshol járt. Ábrándozva nézett ki a kertben susogó türkiz színű fákra, és arra gondolt, holnap talán már Liammel lehet – … jobb lenne, ha én itt maradnék – mondta Russel. – Tessék? Ne haragudj, egy kicsit elkalandoztam! – nézett rá Mia. – Lemaradtam a mondat elejéről. – Ó – mosolyodott el a férfi. – A bátyámon jár az eszed? Mia fülig pirult. – Igen. Nagyon hiányzik, és most, hogy végre újra láthatom…, izgatottabb vagyok, mint valaha. Le kéne valahogy sikálnom magamról ezt a sok festéket, mert félek, hetekbe telik, mire lekopik. – De miért kéne lemosnod? Nagyon jól áll!

– Mert Liam nem így ismert meg. Tetszeni szeretnék neki. Mi van, ha őt taszítja ez? Gyűlöli az itt élőket, én pedig sosem néztem ki még ennyire… manipurainak. – Viccelsz? Iszonyú dögös vagy ezzel a sminkkel! Liam szíve ki fog ugrani, ha meglát! Higgy nekem, ismerem a bátyámat! Ha azt akarod, hogy teljesen tönkremenjen, vérvörös ruhát húzz, amikor újra találkoztok – tette hozzá nevetve. – És bontsd ki a hajad! – Köszönöm. Akkor átöltözöm. Hátha már ma éjszaka találkozhatunk velük. – Liamék érkezéséig még sok dolgunk van – figyelmeztette Russel. – És nem hiszem, hogy ilyen gyorsan ideérnek. Légy türelmes, nehogy csalódás érjen, ha nem tudnak ma átjönni! – Rendben. Igazad van – bólintott Mia. – Szóval, mire mondtad, hogy itt maradnál? Russel felsóhajtott. – Sehol nem tartok a filmjeimmel. Emmával nagyszerűen tudok itt dolgozni, de otthonról nem lenne ilyen könnyű. A birtok automatika-rendszere az ittenihez képest középkori. Egy teherautónyi cuccot kéne hazavinnem, hogy mindent megreformáljak, és még akkor sem biztos, hogy utolérnénk a benti viszonyokat. Idebent lubickolok a technika csodálatos vívmányai közt, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem. Mia megdöbbenve nézett rá. – Itt akarsz maradni? De hisz… odakint van Liam, Stella Dylanék, a bácsikád, Hobbs doki, a barátaid, az otthonod. – Valóban. De közben itt van egy csomó dolog, amit szeretnék felfedezni… alig láttam valamit Manipurából. Tudom, hogy te menekülsz innen, de engem vonz ez a megalopolisz, a maga sötét titkaival együtt. Nem hiszem, hogy végleg itt akarnék élni, de egy darabig mindenképpen. Vagy, legalábbis kétlaki életre vágyom. Egy kicsit itt, egy kicsit otthon. – És ha egyszer Talbot a nyomodra bukkan? Egyedül nem leszel képes szembeszállni vele! – Nem hiszem, hogy a nyomomra bukkanna – dőlt hátra Russel a karosszékben, és a füle mögé hajtotta a mogyoróbarna,

hullámos tincseit. – Talbot hülye a világhálóhoz, és a csatlósai sem észkombájnok. Nem fognak megtalálni…, hacsak nem ismer valaki fel. De ezzel a csajhajjal, amit rám erőltettél, az anyám sem ismerne meg. Mia felnevetett, de rögtön el is komorodott az arca. – Russel, de hisz te… – nem fejezte be a mondatot. – Nem, valóban nem ismertem az anyámat – mondta a férfi. – Erre gondoltál? – Igen. De nem akartam a telkedbe gázolni. – Ugyan, Mia, te nem vagy az a lélekbe-gázoló típus. Az inkább rám jellemző – tette hozzá mosolyogva. – De nincs már harag, ugye? – Nincs, Russel. Te vagy a legédesebb fogadott bátyám a világon! – Na azért. Anyámról pedig nyugodtan beszélhetsz, nekem ez nem okoz gondot. – Nem fáj? Már úgy értem, az, hogy nélküle nőttél fel. – Tudod, Mia, én zajos, nagy családban nevelkedtem. Sosem voltam egyedül. Liam és Stella mindig mellettem voltak. Aztán ott volt Dylan, Kristen és Mason. Mi, kölykök gyakorlatilag úgy nőttünk fel, hogy sülve-főve együtt voltunk, akár az édes testvérek. Donald bácsi és Dylan apja, Bob felváltva vigyáztak ránk, no és persze az öreg Hobbs. Kikészítettük őket – tette hozzá nevetve. – És voltak dadusaink, tanítónőink… valójában a birtokon élő asszonyok mindegyike törődött velünk. Egyszóval nyüzsgés volt körülöttem… olyannyira, hogy néha szinte menekültem előlük. – De az anyukád csak hiányzott? – Van róla és apámról egy bekeretezett képem. Ott áll a polcomon… – mondta Russel. – Liam pedig mindig szerét ejtette, hogy meséljen róluk, akárcsak Donald bácsiék. Néhány videofilmét is láttam róluk, így egy kicsit olyan, mintha ismertem volna őket. – Es Liammel jól kijöttetek? Russel elmosolyodott.

– Liam, bár csak hét évvel idősebb nálam, túlságosan is törődött velem és Stellával. Apánk helyett apánk volt. Folyton aggódott értünk, és rajtunk tartotta a szemét. Masonnal és Dylannel mindig tudták, merre vagyunk, mit csinálunk, és mindig nyakon csíptek, amikor valami csínytevésen törtük fafejünket. – És kikaptatok? – Nem. Liam hirtelen haragú, és borzasztóan tud ordítani, de velünk mindig nagyon elnéző volt, különösen Stellával. No, látod, a kishúgom például nagyon hiányzik már. Imádom őt, és a finom kis lelkét Nagyon szeretném őt látni. Vegyünk neki is valami szépet ma, jó? – Rendben! – bólintott Mia elérzékenyülve, és érezte, hogy a szíve táján nyomás nehezedik rá. – Valami baj van? – nézett rá Russel. – Nekem is van egy kishúgom, Emily. Ő még nagyon kicsi mindössze hat éves. Nagyon szeretem őt. – Meg akarod látogatni, mielőtt hazamész Liamékkel? – Meglátogathatnám? – Háát – vakarta meg Russel a fejét –, a bátyám lehet, hogy széttép érte, de megpróbálhatjuk. – Ovis még? – Nem. Emily egy buddhista kolostorban van napközben. – Buddhista kolostorban? – Igen. Tudod, apám úgy találta, hogy a szerzetesektől megfelelőbb nevelést kapnak a gyerekek, mint a hagyományos manipurai óvodákban. Emily pedig imádja őket. A szerzetesek valóban lenyűgözőek. Türelmesek, bölcsek, kedvesek a kicsikkel. Meditálni tanítják a gyerekeket, és a természet szeretetére nevelik őket. Kölyöktigrisekkel játszhatnak a kertben, és nyaranta delfinekkel úsznak az öbölben. – Ez lenyűgözően hangzik. Látod, erre mondom mindig Liamnek, hogy Manipurának megvan a maga varázsa. Te is ezek között a szerzetesek között nevelkedtél? – Igen. Ők tanítottak meg meditálni is… – Meggyőztél – pattant fel Russel. – Mehetünk, Mrs. Barlow?

– Igen! – mosolyodott el Mia. – De előbb gyere velem. Sütöttem neked valamit! – Sütöttél? Te tudsz sütni? – Nem, azóta sem tudok Russel, de igyekszem. A netről néztem ki. – Az illata remek – szagolt a férfi a levegőbe. – De hisz ez házi zsemle! – Igen. Kovászos, magos – tolta elé Mia a fonott kosárban lapuló péksüteményt. – És hagymakrémlevest is főztem. Azt mondtad a múltkor, hogy az a kedvenced! Russel felkapta és arcon csókolta Miát. – Amilyen kicsi vagy, olyan szeretnivaló! Már a múltkori pizzával is lekenyereztél, de most… fúú, házi koszt! Igeeen! Az asztalhoz ült, és bekanalazta a gőzölgő levest, és megevett hozzá egy barna, magos zsemlét. Mia mosolyogva pakolt a konyhában, és időnként lopva Russelre pillantott. – Jó lett? – Nagyon – hümmögött a férfi. – Vérré vált, az biztos. Reggel tíz kilométert futottam, és utána csak egy fehérjeturmixot ittam. Bár jólesett, meg sem közelítette ezt. Liam nem véletlenül van oda tőled… – A bátyád még nem kóstolta a főztömet. Őszintén szólva ezelőtt nem is igazán ügyködtem a konyhában. – Hát, pedig egy ilyen ebéddel őt is meglephetnéd. Imádná. – Mi a kedvence? – A halászlé és grillezett húsok csípős szósszal, és a meggyes pite. – Hú, hát ezek nem a legegyszerűbbek… – A birtokon több tó is van telis-tele keszegekkel, kárászokkal, pontyokkal. Nagyon egyszerű őket kifogni. Ha hazamegyek, horgászunk majd együtt, jó? – Ennyire biztos vagy benne, hogy itt maradsz? – Igen. De majd utánatok megyek, csak előbb el akarom készíteni az új szerkezetemet.

– És ha valami baj lesz? – Nem lesz. Vész esetére azonban béreltem magamnak egy másik házat, közvetlenül a 266-os kapu mellett. Ha utánam jöttök, hamar megtaláltok, és én is gyorsan haza tudok menni, ha úgy alakul. Már ha Liamék megtisztítják az erdőt a dögöktől… Időközben Mia elpakolt, és átöltözött. Vörös, elegáns overált vett fel, amely szabadon hagyta a karját, így különösen fehérnek hatott a bőre a sötét haja és a vérvörös anyag mellett. – Hátha ma este találkozom a bátyáddal – kacsintott Russelre, és miután ő is összekészült, a garázsba mentek, és az újdonsült fekete elektromos autójukba ültek. Kisvártatva már Manipura felett, a dús növényezettel borított Nap-hegyen jártak, ahová nemigen költöztek a megalopolisz lakói a csekély infrastruktúra miatt. Ezen a részen csak kisebb templomok, szent helyek, meditációs központok és arborétumok kaptak helyet. Az autó némán haladt a hegyi szerpentineken, ők pedig nem győzték csodálni a szemük elé táruló zöldeskék növényeket, amelyek úgy nyúltak föléjük, akárcsak az őskori fák. Az út egyre keskenyedett, majd egy jókora kőkapu tűnt fel. Az autó megállt, ők pedig kiszálltak. – Nem lesz gond, ha felismernek a szerzetesek? – kérdezte Russel a mellette ballagó lányt. – Dehogy, ők nagyon jó fejek. Csak arra kell vigyáznunk, hogy nehogy összefussunk a nevelőszüleimmel – tette hozzá Mia, és az arcára húzta a napszemüvegét. – Ugyan, emiatt ne aggódj. Nem hasonlítasz a korábbi önmagadra… – Hát, nem tudom, Russel. Apám egy zsákba bújva is kiszúrna, akkor pedig nagy bajban lennék… A kapun túl fehér homokos út vezetett a fák között. A finom homokban parányi gereblyenyomok látszódtak, amelyek művészien kerülték meg a kertben zöldellő fákat, sziklákat és szépséges virágszigeteket.

– Nem kéne a füvön mennünk? – nézett hátra Russel. – Összejárjuk a szépen becsíkozott útjukat… Mia elmosolyodott. – Ez egy zen kert, Russel, és a szerzetesek imádnak vele foglalkozni. Szándékosan építettek ilyen utat maguknak. Amíg ugyanis majd elsimítják mögöttünk az utat, addig is a gondolataikba mélyedve elmélkedhetnek. – Miért, olyan jó a gereblyézés? Mia felnevetett. – Nem a gereblyézés jó, hanem maga a kerttel való foglalkozás. A zen lényege a pozitív életszemlélet, és a világ negatív impulzusainak a kizárása. Amíg az ember a fehér homokot elsimítja a szépen gondozott növények között, az elméje békére, megnyugvásra lel. A zen kert a tökéletes harmóniáról és az élet szeretetéről szól. – Akkor ma veszek a boltban Liamnek egy gereblyét és néhány zsák homokot… – Jaj, ne légy már ilyen! Liam más temperamentumú ember, mint amilyen te vagy. Neki nem az ilyen molyolós kikapcsolódás való, hanem valami sokkal izgalmasabb dolog. – Ühüm, hát igen. Ő adrenalinfüggő. Ahol én összecsinálom magam félelmemben, ott Liam jól érzi magát… Mindig kikészülök, amikor vadásznom kell vele. Iszonyatos, mit művel az erdőben. – Tudom – felelte ábrándos tekintettel Mia. – De ettől az én szememben ő csak még vonzóbb. Még akkor is, amikor kitör mellette a frász. A fehér úton közben egy narancssárga ruhába öltözött szerzetes lépdelt feléjük, ám nem sokkal előttük elkanyarodott az erdő irányába, és kisvártatva eltűnt a szemük elől. – A narancssárga a megvilágosodás és az isteni szeretet kinyilatkoztatásának a színe – magyarázta Mia. – A leborotvált fej, és az egyszerű ruha pedig a mindennapi kényelemről és a földi javakról való lemondást is szimbolizálja. Ezek az emberek

nagyon szerényen élnek, mivel a személyes javakba való kapaszkodás gátolja a szellem fejlődését. – És ilyen szigorúan nevelik a gyerekeket is? – Bizonyos értelemben igen, de ne hidd, hogy ez rossz! Ők nagyon türelmes, bölcs tanárok. Hajnalban gongszó ébreszti az itt élőket, majd ezt követően megkezdődik az imádság, ami egy, de olykor két órán át is eltarthat. Közben vajas teát kínálnak körbe egymásnak, és az imát követően a csarnokban megreggeliznek. Szerény, de egészséges ételeket fogyasztanak… – De minek ennyit imádkozni? – Russel kíváncsian nézte az előttük lassan feltűnő fehér kolostort, amely tetejét több szintben enyhén felfelé emelkedő vörös tető díszítette. A falak teteje vörösre volt festve, bennük kör alakú aranydíszek. Nagyon jellegzetes, keleties hangulata volt az épületnek. – Az ima szavai erős pozitív rezgéssel bírnak – felelte Mia. – Jó hatással vannak a testre és a lélekre egyaránt, mivel harmonizálják a testünkben keringő életenergiát. – Szóval ők tanítottak meg meditálni… Miattuk tudod kitolni a fájdalmadat? Mia elmosolyodott. – Ők valójában hagyományos meditációt tanítanak. Én viszont egyszer meglestem őket edzés közben, és miután láttam, hogy mire képes az elméjük, megkértem, foglalkozzanak velem titokban. – Miért, mire képes az elméjük? – Bármit el tudnak viselni, Russel. Bármilyen fizikai fájdalmat szemrebbenés nélkül tűrnek, mert képesek arra, hogy kikapcsolják a tudatukat, és a szellemüket elrepítsék a saját elméjük által teremtett világba. Ha egy kis ideig közöttük élnél, megdöbbennél, milyen fejlett spirituális szinten élnek. – Nagyon felcsigáztál… És mit tanítanak a gyerekeknek? – Nagyjából ugyanazt, mint a hagyományos, manipurai iskolákban, csak egy kicsit másképp. Más szemlélettel. Egy kis asztrológiával, gyógyászattal, szent művészettel kiegészítve. – Hát, akkor ezért vagy te olyan más…

– Más? – Más vagy, mint a birtokon élő nők. Másképp gondolkozol, más a vérmérsékleted, más a világod. De ezt vedd bóknak, mert annak szántam. – Köszönöm – mosolyodott el Mia. – És harcművészetet is tanítanak? – kérdezte Russel, miközben az épület bejáratához értek. – Hivatalosan nem – mondta halkan Mia. – Hisz tudod, idebent tilos minden erőszakosságra buzdító mozgásforma… – De? – nézett rá reménykedve Russel. – De nem hivatalosan naponta gyakorolnak – árulta el Mia – A szerzetesek kőkemény harcosok, de ez látszik is rajtuk… – És hogy nem buknak le a manipuraiak előtt? – Lassan végzik a gyakorlataikat, amiket mozgásos meditációnak neveznek, de valójában pontosan megkomponált, halálos ütések és rúgások kombinációi ezek. Persze, ha órákon át néznéd is, azt hihetnéd, hogy táncolnak, annyira könnyedek a mozdulataik. De én láttam már őket keményen harcolni, és valami egészen elképesztőek. – De ők nem harcolnának mondjuk… velünk, igaz? Mia felsóhajtott. – Russel, az itt élő szerzetesek célja a tökéletes harmónia elérése, nem a manipuraiakkal és a mutánsokkal vívott háború… Érted? Fizikailag nyilván hatalmas segítség lenne bármelyikük, de ők másképp gondolkodnak, mint ti. Mint mi – helyesbített. – Nem hiszem, hogy van értelme megbolygatni az ő békés kis világukat. – Oké – hümmögött Russel elgondolkodva. – Már amennyire békés a világuk… – Mia? – egy mély hang zendült fel közvetlenül mögöttük, mire mindketten megperdültek. Egy magas, szikár, tar fejű, középkorú férfi állt előttük. Narancssárga bő nadrágot viselt, amelyre fehér lábszárvédő simult fekete zsinórral megkötve. A lábán puha, barna cipő. A férfi felsőteste meztelen volt, és bár nem volt nagydarab, barnára sült bőre alatt kirajzolódott a

szálkás izomzata. Látszott rajta, hogy a mindennapjait a teste és a lelke edzésével tölti… – Seung Mester! – ugrott Mia a férfi nyakába, mire az mosolyogva átölelte a lányt. – Aggódtunk miattad, gyermekem! – mondta, majd körülnézett a napsütötte hegyoldalban. – Biztonságos, hogy visszamerészkedtél Manipurába? – Nem, nem az – mondta Mia. – Csúnya ügybe keveredtem, az az igazság, de majd ha már nem leszek ilyen űzött vad, mindent elmesélek. – A titkoddal együtt is otthon vagy nálunk, gyermekem! – felelte a szerzetes. – Ezt soha ne feledd! – Ő itt egy jó barátom, Russel Blackwood! – Örülök, hogy megismerhetem, Seung Mester! – nyújtotta a kezét Russel. – Én nemkülönben. Mia barátja a mi barátunk – felelte a férfi, majd a lányra nézett. – Gondolom, Emilyt szeretnéd látni… – mondta, és Mia szíve megmelegedett a szerzetes barna szeméből áradó jóságtól. – Csak néhány szót szeretnék váltani vele – mondta halkan Mia. – Otthon nem mertem felkeresni, mert féltem apámtól. – Rendben! Gyertek velem! – bólintott a szerzetes, és a főbejárat mellett elhaladva egy csendes, beltéri kertbe vezette őket. Russel és Mia a koncentrikus körökre meredtek, amelyek a tér közepén elhelyezett fekete kövek körül tekeregtek, amikor léptek zaját hallották. Seung Mester tért vissza hozzájuk egy narancssárga szerzetesruhába öltözött, copfos kislánnyal, aki megszeppenve szorongatta a férfi kezét, ám amikor meglátta a nővérét, a nyakába vetette magát. – Mia, Mia! – motyogta, és egyre csak sírt, nem is tudott mit mondani. – Jól van, kicsikém! – simogatta meg Mia a kislány hátát, és egyre csak ölelte. – Nagyon hiányoztál, Emily! – suttogta, és úgy érezte, megszakad a szíve a viszontlátás örömétől.

– Apa azt mondta, hogy meghaltál! – hüppögött a kislány, és nagy kávébarna szeméből patakokban folytak a könnyek. – Azt mondta, hogy rablógyilkosok közé keveredtél, akik megöltek téged… A szerzetes Miára nézett, és megcsóválta a fejét. – Emily, nem mondhatod meg apáéknak, hogy találkoztunk! – mondta Mia a húgának, miután letette a földre. Elé térdelt, és megfogta a kezét. – Érted? Apának jobb, ha azt hiszi, tényleg meghaltam, te pedig úgy veszed, hogy most csak álmodtál rólam, jó? – Nem jó! – sírta el magát újra a kislány. – Veled akarok maradni! Ne hagyj itt megint, kérlek! Kérlek, Mia, vigyél magaddal! Mia lehunyta a szemét, és a kislány vállába temette az arcát. – Nem vihetlek magammal, kicsikém – suttogta megtörten –, mert akkor anya és apa nagyon szomorúak lennének. – Nem igaz – zokogott Emily. – Apa minden nap ordít velem, és… és… – hüppögött keservesen –, egyre többször megver! – Megver? De miért? – törölte le összeomolva Mia a kislány babaarcáról a kövér könnyeket. – Mindenért. De a legtöbbször azért, mert téged emlegetlek. – Istenem – motyogta Mia, miközben magához szorította a kislányt. – Nagyon sajnálom, Emily! Anya nem véd meg tőle? – Anya már nem lakik otthon. Elköltözött egy másik városba, és apa szerint soha többé nem jön vissza. Mia sápadtan hallgatta a kishúgát, aki egyre csak kérdezősködött. – És ha nagyon jó leszek, visszajössz hozzám, és elviszel innen? Mia nagyot nyelve válaszolt. – Nem azért nem jöttem eddig utánad, mert nem voltál jó kislány, Emily, hanem mert rossz emberek üldöztek, és bántani akartak engem. Nem tudtalak volna hová vinni, érted? – És most már tudnál? – Még nem… de ígérem, Emily, hamarosan visszajövök érted, és magammal viszlek!

A kislány könnyei újra eleredtek. – Hányat kell még addig aludnom, Mia? Nagyon sokat? Vagy nem annyira sokat? Mia szeme égett, alig tudott válaszolni. – Nem tudom, kicsim, de mire lehullik az első megsárgult, őszi falevél, úgy intézem, hogy velem legyél… jó? – Jó. – Ezt neked hoztam – mondta Mia, és a kislány kezébe nyomott egy fából faragott, aprócska elefántot. – Ezt a falon túl vettem neked. Ha apa kérdezi, mondd azt, hogy itt, a kolostorban találtad, megértetted? Nem szabad elárulnod, hogy itt voltam. – Nem fogom – felelte a gyermek a könnyein át, egyre csak a kis elefántot szorongatva. – Már csak egy nagyon kis időt kell kibírnod, Emily, és ígérem, visszajövök érted! – suttogta Mia a kislány fülébe, és megokolta az arcát. – Nagyon szeretlek! – Én is téged, Mia – csimpaszkodott a kicsi a lány nyakába. – Várni foglak! – mondta, majd elengedte a nővérét, és megfogta Seung Mester kezét. – Köszönöm szépen! – hajolt meg Mia a tanára előtt, majd fürge léptekkel elhagyta a kis kertet. Russel utána sietett, és átkarolta a derekát. – Sajnálom, Mia. Az apád… a nevelőapád egy troll. Mia a rossz kedve ellenére elnevette magát. Troll? – Az hát. Meg kell mentenünk tőle a húgodat. Miért nem visszük el most? – Mert Seung Mestert bajba sodornánk. – Igazad van – hümmögött Russel. – És a házatokból? Mia a fehér homokos utat nézte, ahogy a bordó, puha cipője a szemcsék közé süppedt. – Félek tőle, Russel. Nagyon félek a nevelőapámtól… Nem tudom, hogy hozhatnánk el tőle Emilyt. – Hát, én tudok valakit, aki ezt el tudná intézni… – mosolyodott el a férfi.

– Nem, Russel, Liamet nem engedhetem a közelébe! A nevelőapám egy gonosz, alattomos ember. Félek, lelőné Liamet vagy elfogná, vagy bántaná, csak azért, hogy engem még jobban összetörjön. – Liamnek nem ellenfél a nevelőapád, Mia. – És a házunk körül állomásozó testőrök? Féltem őt, Russel. Ha Liamet baj éri, vége az életemnek – sóhajtott fel Mia, ám abban a pillanatban a torkára fagyott a szó. – Úristen, az ott a nevelőapám! Russel követte a lány pillantását. A fehér homokos úton maga, Milton szenátor közeledett feléjük négy állig felfegyverzett testőr kíséretében. – Fussunk el gyorsan! – nézett a férfira dermedten, ám Russel megrázta a fejét. – Nem, Mia, az nagyon gyanús volna. Fordíts neki hátat, és bújj a karomba! Sosem hordtál ilyen ruhákat, és a hajad sem kislányos. Hátulról úgy nézel ki, mint egy jómódú, elegáns, finom ízlésű manipurai nő. Nem fog felismerni. Úgy teszünk, mintha csókolóznánk, jó? De nem csókollak meg, ne aggódj! Legfeljebb az álladat. Na, gyere gyorsan! Mia átkarolta Russel nyakát, és az arcát az arcához nyomta. A szemét lehunyta, és a férfi karjai közé bújt. A közeledő léptek zaja egyre erősödött, majd Mia az orrában érezte a nevelőapja kölnijének illatát. Russel úgy tett, mintha hevesen csókolná a lányt, majd amikor újra csend vette körül őket, elengedte. – Most viszont gyorsan lépjünk le innen! – suttogta. – Ne parázz, már elmentek! Megindultak a kocsi felé, ám Mia még hátrasandított. – Ne leskelődj, mert kiszúrnak! – hümmögte a férfi. Végre elérték az autót, és sietve távoztak a hegyről. – Köszönöm! – mondta Mia. – Elmondhatatlanul hálás vagyok neked, amiért eljöttél velem. – És azért is, hogy így vigyázol rám. Ha nem vagy itt, valószínűleg, mint egy eszelős, rohanni

kezdtem volna a domboldalban… és két perc alatt elkaptak volna a nevelőapám testőrei. – Ugyan, Mia. Nagyon édes a kishúgod. Sajnálom, hogy ilyen kretén családban kellett felnőnötök! – mondta Russel. – És ne haragudj az ál-csókos ötletért. Remélem, nem értettél félre. – Nem, Russel, ne viccelj. Megmentettél. – Még mindig bánt, hogy olyan csúnyán viselkedtem veled, amikor az a barom Banks… szóval tudod. – Ne bántson, Russel! Mindketten zaklatottak voltunk, csak azért ordítoztunk egymással. – Akkor jó! – felelte Russel, miközben lelassított a házuk előtt. A házba érve Mia az emeletre sietett, hogy vacsorát készítsen, Russel pedig futóruhát öltött. Bekiabált a konyhába. – Egy óra múlva itt vagyok, jó? – Rendben! – kiabált vissza Mia, és a hűtőhöz lépett. Salátát vett ki, friss zöldségeket, és mindent szépen megmosott és apróra vágott. Aztán többféle sajtot kockázott össze, és tojást főzött, majd miután mindent összekevert, fokhagymás öntetet locsolt a salátára, és brokkoli csírával szórta meg a tetejét. Az üvegtálban gyönyörűen mutatott a vacsora, ami bár igencsak manipuraias volt, Mia biztos volt benne, hogy jól fog esni a futás után Russelnek. A bárpulthoz lépett, és hosszan bámulta a poharakra. – Fehérjeturmix vagy bor legyen? – töprengett félhangosan, majd végül vörösbort öntött a kövér kelyhekbe, és szépen kipakolt mindent a dohányzóasztalra. Gyertyát is gyújtott, majd leült a kanapéra, és kinyújtóztatta a lábát. Épp a zenegépet akarta bekapcsolni, amikor Emma megszólalt. – Mia! Bocsánat, hogy megzavarlak, de a szomszéd, nevezetesen Mr. Banks bejött a nyitott garázsajtón át! Hívjam a rendőrséget? – Ne! Semmiképp! – pattant fel a puha párnák közül. – Russelt hívd, kérlek, de gyorsan! – a konyha felé indult, hogy a fiókból elővegye a legnagyobb kést, amit csak talál, de félúton megtorpant. A két helyiséget elválasztó folyosó közepén ugyanis

ott állt Stephen Banks. Arca még feketéllett a Russeltól kapott monokliktól, de még ijesztőbb volt a tekintete, ahogy Miára nézett. A lány ereiben megfagyott a vér, de igyekezett higgadtnak látszani. – Nem jöhetsz be csak úgy, hívatlanul az ajtónkon, Stephen! A férjem pillanatokon belül itt lesz, és nem fog örülni, ha itt talál! – mondta, miközben egyre hátrált, egészen a kanapéig. – Nem érdekel a férjed, Mia! – vigyorodott el a férfi. – Te viszont annál inkább! Befejezhetnénk, amit néhány napja elkezdtünk… – Takarodj a házunkból! – rivallt rá a lány, és hátranézett, hogy mi az, amivel megvédhetné magát, Banks azonban abban a pillanatban rávetődött, és a kanapéra lökte. – Dehogy takarodok! Ne játszd az eszed, szívem! Tudom, hogy te is ezt akarod… Mia tiszta erejéből az arcába csapott, mire az felüvöltött, és visszakézből szájon vágta a lányt. Mia ajka felhasadt. Eszelősen menekült a kanapéról, de Banks elkapta a bokájánál fogva, és visszarántotta. – Jól bemocskoltatok a férjeddel a katonák előtt – morogta. – Minden befolyásomat latba kellett vetnem, hogy elengedjenek. Ezért elégtételt követelek! – Te már megint be vagy lőve? – nézett rá elhűlten a lány. – És ha igen? Tartozol nekem, amiért feljelentettél! – Légy erős, seggfej, ezért is feljelentelek! – csattant fel undorodva Mia, és fektéből állba rúgta a férfit, mire az a világos fotelre zuhant, magával sodorva a borospoharakat. A vörös lé a bútorra és a falakra fröccsent, az üveg ripityára tört. – Dehogy jelentesz fel! – röhögött Banks, aki mintha élvezte volna, hogy küzdenie kell a lánnyal, leporolta magát, és levette a derékszíját. – Vetkőzz inkább, és feküdj az asztalra! Ott akarlak megdugni!

– Vetkőzzön le neked a vörös üsző, te szánalmas idióta! – sziszegte felé a lány, majd megragadta a salátás tálat, és a férfi fejéhez vágta. Stephen a fal mellett a földre rogyott. Mia a konyhába rohant, és reszkető kézzel rántotta ki a fiókokat, de nem találta a nagy kést. Feltépte a mosogatógép ajtaját, de a forró gőz arcon csapta. Feljajdult a fájdalomtól és semmit se látott. – Mindjárt abbahagyod a hisztit, szívem… – hörgött a fülébe Stephen Banks, és Mia hajába markolva végighúzta a kapálózó lányt a konyha kövén, majd a nappali szőnyegére lökte. – Nyughass már! Ígérem, te is élvezni fogod… – mondta lihegve. Letolta a nadrágját, miközben igyekezett szétfeszíteni Mia combjait, ám a lány fejbe rúgta. Banks az üveg dohányzóasztalra zuhant, amely ezer darabra tört a súlya alatt. A lány eközben a szekrényhez kúszott, és megmarkolta az asztali lámpa törzsét, és amikor a férfi feltápászkodott, tiszta erejéből a fejéhez vágta. – Mi a fene folyik itt? – dörrent fel az előtérből Russel hangja. – Miával hancúrozunk egy kicsit! – röhögött fel Banks. – Tűnj el innen, Barlow! Nem akarlak összeverni. Csak megdugom a nejed, és már itt sem vagyok. Russel válasz helyett ököllel a férfi arcába sújtott, ám Banks is felé csapott a földön heverő lámpával, és az ütés erejétől Russel hátrahanyatlott. Zsongott a feje és csillagokat látott, de feltápászkodott, és szédelegve Banks után kúszott, aki épp Miára vetette magát, de akkor a lány felmarkolta a keze ügyébe eső legnagyobb üvegdarabot, és Banks torkába vágott vele. A férfi nyakából spriccelve tört elő a vér Mia arcába lövellve, aki hunyorogva próbált kimászni a ránehezedő test alól, de Banks az utolsó erejével megragadta a torkát, és fojtogatni kezdte. – Russel! – nyögött fel Mia, de abban a pillanatban Stephen fejét hatalmas ütés érte, és amint lefordult a lányról, Russel kése tövig süllyedt a mellkasában. A lélegzete elakadt, majd a szeme egy pontra meredve lassan elhomályosodott. A vér még mindig

lassan csordogált a nyakából, de már nem lélegzett. Stephen Banksnek vége volt…

Elmondatlan szavak (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 14-15.)

A vadászok és a hegyi faluból kimenekített emberek egynapos gyalogtúra után, kora délelőtt érkeztek meg a Hobbs-birtokra. Mason a kastély felújítás alatt álló szárnyába kísérte a fedél nélkül maradt családokat, míg Dylan a vadászokhoz ment, hogy megbeszélje velük a tennivalókat, tekintve, hogy az északi határon újfajta, az eddigieknél veszélyesebb mutánsok tűntek fel. Liam ezalatt a nagybátyja mellett üldögélt, aki megkísérelt kapcsolatot létesíteni Russelékkel. – Nem megy! – rázta meg a fejét az őszhajú férfi. – Talán majd holnap ügyesebbek leszünk! – Donald bácsi! – csattant fel Liam. – Ma éjjel véget ér a vesztegzár, és Dylannel be akarunk menni Russelékért Manipurába, mert az arcukkal van tele a fényújság.

Figyelmeztetnünk kell őket, hogy változtassák meg a külsejüket. Ha csak este hívod fel őket, mégis mikor fogunk odaérni? – Holnap? – kacsintott rá az öreg, majd felmordult. – Ugyan, fiam! Mit számít néhány óra ide vagy oda! Addig pakoljatok le, fürödjetek meg… Nyakig mocskosak vagytok! És aludjatok néhány órát! Nyúzottnak tűntök és kialvatlannak, az pedig nem előny az erdőben… Azonnal szólok, amint megvan a kapcsolat, ne aggódj emiatt! – Jól van! – dörmögte Liam, és a szobájába ment. Lezuhanyzott, és átöltözött, de képtelen volt fényes nappal aludni, ezért Dylan után ment. Az indián az őrtorony előtt beszélt a vadászokkal, és egy térképen bejelölte a megerősítésre szoruló kerítés-szakaszokat, és a birtokhatár mellett azokat a területeket, ahol megkettőzte az őrséget. – Kamerákat is fel kell szerelnünk – mondta összeráncolt szemöldökkel, és vörös ikszeket tett a birtokhatár egyes pontjaira. – Ide, ide és ide. – Lézersorompó is kéne… – Donald bácsi eléggé be van tintázva – hümmögött a válla mögött Liam, és a toronyba vezető lépcsőre ült. – Nem hiszem, hogy egyedül be tudja üzemelni az új biztonsági rendszert. – És a kölykök, akik nála tanulnak? – kérdezte az indián. – Csak lelkes hackerek, Dylan. Nem ismerik Russel találmányait. – De ma este értük mehetünk, nem? – Hát éz az! Nem tudunk ma este bemenni, legfeljebb holnap. Nem sikerült elérnünk Russeléket. Félek, valami bajuk esett, azért nem jelentkeznek. – Ugyan, Liam! Russel dörzsölt gyerek, és Miát sem féltem. Biztos hívtak minket, csak mivel nem voltunk itthon, a dokival beszéltek. Az öcsédnek privát vonala van hozzá. Akkor is azon keresték, amikor egymást akarták megműteni… Liam bólintott. – Oké, igazad van! Megyek Hobbshoz, aztán kidőlök. Te is aludd ki magad!

– Rendben! – bólintott Dylan, és a főépület felé indult, amikor a húga megfogta a karját. – Kérlek, várj még egy percet! – mondta, miközben a bátyja vértől ragacsos ruhájára és bőrére meredt. – Arra gondoltam, szívesen veletek mennék Manipurába. Dylan a lány arcába nézett, és megrázta a fejét. – Félek, sok borzalmat tartogat még az az út, Kristen. Nem akarom, hogy velünk gyere! Majd ha túlleszünk ezen, és Russelék hazajutottak, egyszer bemegyünk együtt, jó? Donald bácsi három belépőt gyártott nekünk. Te be sem tudnál jönni a kapun, mert nincs állásod, sem meghívóleveled. – És nektek? – Russel már napokkal ezelőtt átküldte a mieinket. Sajnálom, Kristen, de hidd el, nem lesz egyszerű odabent! Nem akarok miattad is aggódni! Inkább maradj itthon, és vigyázz a többiekkel a birtokra, rendben? Segíthetnél például a beköltöző családoknak. Nagyon sok a gyerek. És itt van a nagyi is, totál kiakadva. – Ria mama is velük jött? – Kristen, a dögök miatt porig égett a háza. Állítom, még egy váltásnyi ruhája sincs. Kerítsd elő apát, és szeretgessétek meg egy picit a nagyit! Egy éjszaka alatt mindene odalett. Szüksége van arra, hogy érezze, mostantól a mi otthonunk az övé is. Add neki Ryan szobáját… úgy tudom, üresen áll. – Rendben! – bólintott a lány, majd lóra kapott, és az új szárny felé vágtatott. Dylan szédelgett. Az elmúlt napokban nagyon keveset aludt, és amikor ébren volt, a vadakat lőtte, vagy minden idegszálával az erdő rezzenéseit figyelte. Rég nem érzett ilyen ólmos fáradtságot. A főépületbe ment hát, és a szobájába sietett. Ledobta a ruháit, lezuhanyozott, és megmosta a haját. Máris jobban érezte magát. Magára húzott egy tiszta nadrágot, és félmeztelenül végignyúlt az ágyon. Lehunyta a szemét, de tudta, valami még hiányzik… Feltápászkodott, és mezítláb a folyosóra sétált. Meg sem állt Stella szobájáig. Kopogott, de miután senki nem felelt, benyitott.

A szőke lány összekuporodva feküdt az ágyon és olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, hogy az indián a szobájába lépett. – Arra akartalak kérni, hogy aludj nálam! – mondta halkan Dylan, és megcirógatta a lány arcát, de Stella nem ébredt fel. Óvatosan a karjába vette hát, és átvitte a saját szobájába. Az ágyába fektette, átölelte és mély álomba szenderült Hosszú órák teltek el így, és lassan elérkezett a délután. Stella kinyitotta a szemét, és a derekára simuló férfikarra nézett, majd óvatosan megfordult. Dylan feküdt mögötte, szemmel láthatóan végtelenül kimerülten. Stella körülnézett, és látta, nem Dylan van nála, hanem ő fekszik a férfi ágyában. A gondolattól, hogy az indián áthozta őt magához, csak azért, hogy vele aludjon, nagyot dobbant a szíve. Átölelte a férfi derekát, és az arcát a mellkasához nyomta, majd lehunyta a szemét, és visszaaludt. Alkonyodott, mire mindketten felébredtek. Dylan kinyújtózott, majd a mellette szuszogó lányhoz fordult, és kisimította az arcába hulló szőke tincseket. – Ébredj, gyönyörűségem! – súgta a fülébe, és amikor Stella elmosolyodott, szájon csókolta. Stella Dylan nyaka köré fonta a karját, és lágyan visszacsókolt. Visszafogott, édes csókja azonban csak még jobban feltüzelte a férfi vágyát. Szenvedélyesen ölelte á lányt, s miközben felült az ágyban, az ölébe húzta a szerelmét. Miközben csókolóztak, Stelláról lecsúszott a vékony kombiné, és puha mellét már csak szőke tincsei takarták. Dylan forró tenyere finoman simult a lágy dombocskákra, miközben gyöngéden csókolta végig Stella szép ívű nyakát, fehér vállát és az ajka érintésétől megduzzadó mellét. A lány felsóhajtott, és lehunyta a szemét, mire a férfi ajka újra az övére tapadt. Dylan kezét a combján érezte, miközben ő is addig simogatta a férfit, amíg az felnyögött. – Istenem, Stella, meg kell állnunk! – fogta meg a lány kezét. – Szeretném, Dylan… – suttogta a lány, és kék szeme szebben csillogott a férfira, mint a legfényesebb ékkő.

Dylan merőn nézte a lány kipirult, szeplős arcát, ő azonban szégyenlősen lesütötte a szempilláit. Csak a férfit simogató keze remegése árulta el, mennyire vágyik ő is a szeretkezésre. Dylan hanyatt fektette, és fölébe kerekedett. – Tényleg akarod? Mondd újra, hogy akarod! – suttogta a hajába. Csak a teste válaszolt. A forró karok a nyaka köré fonódtak, az ajkak megnyíltak az ajka előtt. De ekkor valaki bedörömbölt az ajtón. – Felébredtél már? – hallották Liam hangját, mire Stella elfojtva felsikoltott. – Ne, Dylan, nehogy beereszd! Az indián felnevetett, és a lányra dobta a takaróját épp akkor, amikor Liam belépett. – Kialudtad magad? – kérdezte a barátjától, aki közben kikászálódott az ágyból, és felhúzta a bakancsát. – Nem mondhatnám – felelte, de képtelen volt palástolni a jókedvét. – Te meg minek örülsz annyira? – nézett rá szúrós szemmel Liam, majd a tekintete az ágytakaró alatt rejtőző lágy alakra tévedt. – Ó, tesó, miért nem mondtad, hogy nem vagy egyedül? Csak nem a húgom van a takaró alatt? – Nem a húgod van alatta! – motyogott egy hang a paplan alól. – Jobb lesz, ha elmész… Dylan hahotázott, Liam pedig mosolyogva ült az ágy szélére. – Hát, ha nem a húgom van itt, akkor kénytelen leszek megölni Dylant – mondta igencsak komoran, mire egy kócos fej bukkant fel mellette. – Ó, Liam, soha többé ne viccelj ezzel! – Ugyan, Stella, tudtam, hogy te vagy az! Imádlak heccelni. Most viszont menj és öltözz fel, mert Hobbs doki ünnepi vacsorát ad a beköltözők tiszteletére! Már mindenki odalent sürgölődik. Segíts nekik! Lent találkozunk! – Jó – motyogta a lány, majd magára húzta a takaró alatt a vékonyka hálóruháját, és kilibbent az ajtón.

– Lefeküdtél vele? – kérdezte Liam az ablak előtt ácsorogva a barátját. – Persze, nem mintha közöm lenne hozzá, csak… – Nem. Vagyis majdnem – sóhajtott az indián. Összecsillant a tekintetük. – Örülök, hogy téged választott a húgom – mondta Liam, és kezét a barátja vállára tette. – No, öltözz, mert mindjárt kezdődik a buli, és Donald bácsi azt ígérte, még vacsora előtt előkeríti Russeléket a világhálón. Persze, amilyen állapotban van, lehet, hogy csak a buli után fog a gép mellé ülni… – Akkor ma este indulunk? – Nem tudom, Dylan. Ha ma nem jön össze, akkor holnap délután. Attól függ, Russel mit akar, de nem szeretném, ha a kapunál jönnének rá, hogy tőlük pezseg a fényújság. Te meg hogy nézel ki? – Miért, hogy nézek ki? – Hobbs a nagyanyád miatt ad ma vacsorát, te meg komolyan egy halálfejes pólóban és bőrnadrágban akarsz asztalhoz ülni? Dylan felröhögött. – Jaj, hagyjál már, Liam! Rózsa is van rajta… Miért, mit kéne felvennem? – Legalább egy inget. Hadd örüljenek, hogy kiöltöztél! A nagyanyád összeomlott, egész délután a parkban sírdogált. – Honnan tudod? – A húgod mondta. Ő is kivan, hogy nem engeded Manipurába. – Na, jó – hümmögött Dylan, és a pólójára húzott egy fekete inget, majd a kezébe vette a bőrkabátját. – Most már jó? – Nagyon. Egy retro rock koncertre mindenképp. Ezalatt Stella is gyorsan összekészült. Hosszú, romantikus, fehér ruhát húzott, és szépen kifésülte a haját, majd belebújt egy nyári papucsba, és leszaladt a konyhába. Az ételek már a pulton illatoztak, így a tálalószekrényhez lépett, és gyorsan megterített. Egyhamar ünneplőbe öltözött a kastély belső udvara. A földön, az asztalokon és a lépcsőkön mécsesek égtek, varázslatos hangulattal töltve meg a nyári estét. A zenészek gitárt,

nagybőgőt ragadtak, és amint felhangzott a lágy dobszó, az énekes is belekezdett a dalába. Az emberek asztalhoz ültek, és borozni, beszélgetni kezdtek. Hobbs dokira és az újonnan érkezőkre vártak. Stella körbejárt az asztalok között, és amíg a vendégek megérkeztek, teletöltötte a poharakat. A bátyjáék asztalánál Dylan kivette az üveget a kezéből, és az asztalra tette. – A többiek most már töltsenek maguknak… – mondta, és átölelte a lány derekát. – Gyere, ülj ide mellém! Miután helyet foglalt, Dylan hozzá hajolt. – Gyönyörű vagy! – súgta a fülébe, és belecsókolt a nyakába. A lány felnevetett, ám ahogy felé fordult, a férfi szája az övére tapadt, és a forró csóktól Stella testét heves izgalom járta át. – Nem erkölcstelen az asztal mellett ilyesmit csinálni? – kérdezte kifulladva a férfit, mire az elmosolyodott. – Nem, Stella, legfeljebb az erkölcstelen, amire közben gondolsz. A lány felnevetett. – Honnan tudod, mire gondolok? Dylan tekintete a lelkéig hatolt. – Nem tudom – súgta a lány fülébe –, csak remélem. Stella szégyenlősen elmosolyodott, amikor az asztal alatt az indián keze az övére fonódott. Hobbs doki megkocogtatta a poharát, és ünnepi beszédet mondott az újonnan érkezőknek. Ria mama ült az egyik oldalán, Bob Forest pedig a másikon. A doki hosszasan beszélt a birtok alapításáról, és arról, hogyan költöztek be az első családok, de Stella képtelen volt figyelni. A szíve boldogan repesett, és arra gondolt, sosem volt még ilyen szép az élete, mint Dylan mellett. Időközben elkezdődött a vacsora. Sült hal és friss fehér kenyér került az asztalra. Néhányan táncra perdültek, és szép lassan megtelt a kis udvar. Lelkesen forgó párocskák ropták az egyre hangosabban dübörgő zenére. Mindenki énekelt és tapsolt, és a levegő is egyre fülledtebbé vált.

– Kisasszony? – Stella előtt Liam állt meg. – Felkérhetem egy táncra? Michael Bubié nem énekelhet nélkülünk! A szőke lány elmosolyodott, miközben Liam az indián felé fordult. – Elvihetem a barátnődet? Dylan bólintott, ő pedig a karjára vette fehér ruhás kishúgát. Hevesen ropták a tömeg közepén, és nagyokat kurjongattak, amikor egy-egy forgás után Stella Liamhez perdült. Az indián mosolyogva nézte őket a borát kortyolgatva, amikor mellé ült Pamela, és végigsimította a combját. – Ne, Pam! – tolta el a kezét Dylan. – Ne csináld ezt! – Ugyan, ne kéresd már magad! – duruzsolta a nő, majd hirtelen a férfihoz hajolt, és szájon csókolta. Dylan olyan hirtelen ugrott fel, hogy a bora a mellkasára ömlött. Bosszúsan tépte le magáról az inget és a vörös létől tucsogó pólót. – Mire volt ez jó? – nézett a nőre, de Pamela elégedett volt. Pontosan látta, hogy Stella a tanúja volt a csókjuknak, még ha nem is teljesen úgy csattant el, ahogy kellett volna. Mégsem csinált jelenetet, pedig a szíve összeszorult, és a keze jegesre hűlt Liam kezében. Egy lassú szám következett. Liam átölelte Stella derekát, és a füléhez hajolt. – Hugi, Pamela téged provokál ezzel. Ne foglalkozz vele, kérlek! – Jó – felelte halkan Stella, de olyan zaklatott volt, hogy legszívesebben elsírta volna magát. Liam megfogta a karjait, és a saját nyaka köré fűzte, miközben tovább táncoltak. – Ilyenkor minden nő visít és hisztizik, jelenetet rendez és tönkreteszi az estét – mondta a bátyja halkan. – Te ne tedd ezt, rendben? Dylan fülig szerelmes beléd. Ne add meg Pamelának azt az örömöt, hogy kiakadsz ezen… – De akkor mit csináljak? Majd kiugrik a szívem. Nézd, még most is nyomul az a csaj…

Pam valóban küzdött. Elkeseredve nézett a félmeztelen férfira, és egy zsebkendővel törölgetni kezdte Dylan melléről a bort, miközben a másik kezével átölelte a vállát. Közben hevesen magyarázott, de a férfi megfogta a kezét, és eltolta magától. – Pam téged akar kicsinálni… – sóhajtott fel Liam, majd kézenfogta Stellát, és kivitte a tömegből –, de nem adjuk meg neki ezt az örömöt. Gyere, iszunk egy fröccsöt! A poharukkal a kezükben az emeleti teraszra mentek, és kiültek a csillagos ég alá, az egyik hintaágyba. – Miért ilyenek a nők? – kérdezte Stella. – Pamela is láthatta, hogy együtt vagyunk. Miért kell belerondítania ebbe? Miért kell ilyen aljas eszközökkel játszania? – Mert Pam szerelmes Dylanbe, és azt hitte, azért, mert néha lefekszenek egymással, Dylan előbb-utóbb kötődni fog hozzá, és idővel talán beleszeret. Erre megjelentél, és egy pillanat alatt elcsavartad Dylan fejét. Pamela besokkolt ettől. Képtelen megemészteni, hogy mindennek vége. Dylan nem egy szerelmes alkat, most viszont a vak is láthatja, hogy odavan érted. Stella nagyot kortyolt az italából. – És most mit csináljak? – Légy kedves Dylannel! Légy nagyvonalú, és viselkedj úgy, mintha mi sem történt volna, hiszen ő semmit nem akart Pamtól. Nem ő tapizta, és nem ő csókolta meg. Semmiképp se veszekedj vele! – Nem fogok. Eszembe sem jutott ilyesmi. – Ne is tedd szóvá ezt az egészet! És ne szomorkodj, jó? – Jó. – Helyes! Ha pedig valami hasonló történik a jövőben, mindig számolj előbb tízig, mielőtt bármit mondanál… Vagy gyere hozzám, és megbeszéljük! Dylan nagyon nyugis pali. Nem bírja a balhét. Olyan szépek vagytok együtt… Nagy kincs a szerelmetek. Vigyázz rá nagyon! Szinte végszóra, a terasz alól veszekedés hangja szállt feléjük. Pamela az indián után rohant, és hisztérikusan zokogva elé állt.

Liam meg volt róla győződve, hogy a nő pontosan látta, hogy ő és Stella odafent vannak, ezért csinálta épp ott a műsort. – De hisz néhány napja még velem szeretkeztél! – kiabált Dylanre a nő. – Miért hazudsz még magadnak is? Élvezted a testem, és én is élveztem a tiéd! Stella még kislány. Soha nem fog annyi gyönyört nyújtani neked, mint én! Nem hozzád való! Miért nem látod ezt be? – Hagyd őt ki ebből, Pamela! – felelte Dylan, de a hangjából érezhető volt, mennyire feszült. – A tábortűznél magadtól csókoltál meg! – csattant fel a barna hajú, dús idomú nő. – És nem kellett könyörögnöm neked, hogy a szobádba vigyél. Most mi változott meg, mondd? – Szeretem őt – sóhajtott fel Dylan. – Jobb, ha ezt elfogadod. Sosem ígértem neked semmit, és te sem nekem. Hagyjuk szépen egymást, kérlek! De Pamelát nem lehetett leállítani. – Csókolj meg utoljára, és elmegyek! Odafent Stella egy hajtásra megitta a borát, és fel akart pattanni a hintából, de Liam visszahúzta és magához ölelte a húgát. – Mindjárt vége van, nyugi! Dylan nem fogja megcsókolni. Te pedig több vagy ennél… Emelkedj fölül ezen a cirkuszon! Stella sápadtan nézett rá. – Liam, én rettegek ettől a nőtől… – De miért? – Mert vonzó… és szexi. Tudja, mit akar, és tudja, mi kell Dylannek… Félek, addig kelleti magát, amíg végül eléri a célját. – Picúr, ez nem így működik – mondta halkan Liam. – Vannak nők, akikkel a férfiak csak lefekszenek és pont. Nincs mitől félned! – Gyenge lábakon áll az önbizalmam – sóhajtott fel Stella. – Fiatal vagyok, hülye és tapasztalatlan. Liam megrázta a fejét. – Hamvas vagy, tiszta lelkű és álmodozó – én így fogalmaznék. Stella meghatódva nézett a bátyjára. – Nern tüdőm, mi lenne velem nélküled…

– Hát, hugi, azt sosem fogod megtudni, mert amíg élek, folyón atyáskodni fogok feletted, és ha hülyeséget készülsz tenni, a fejedre koppintok. Stella hozzábújt. – Szeretlek, Liam. – Én is szeretlek, Stella. És szeretném, ha végre boldog lennél. – Te sosem voltál még féltékeny? – Dehogynem. Miára iszonyú féltékeny vagyok, pedig tudom, hogy bízhatok benne. De ne mondd el neki, rendben? Stella haloványan elmosolyodott. – Rendben. Várod már, hogy hazajöjjenek? – Áh, ne is mondd! Napok óta csak erre tudok gondolni! Borzasztóan bele vagyok esve Miába. Ha nem az öcsivel lenne Manipurában, valószínűleg már beleőrültem volna az aggodalomba. De most már csak órák kérdése, és viszontlátom őt. Jut eszembe, mindjárt le is szólok Donald bácsinak, hogy hívja fel őket, mielőtt az asztalra borul a buli hevében. – Ne, Liam! Kérlek, ne hagyj itt egyedül! – fogta meg Stella a kezét. – Oké, hugi, ne parázz, nem hagylak itt! Kérsz a boromból? – Kérek – kortyolt nagyot a lány az italból, és végre visszatért az arcszíne. – Hogy festek? – Hogy festenél? – ölelte át a bátyja. – Szép vagy, mint egy kis angyal. Az én édes kistesóm. De nézd csak! Mennyi csillag látszik idefentről! Hátradőltek a hintában, és a felettük ragyogó égboltra néztek. – Látod? Az ott a Dél Keresztje! – mutatott Liam az egyik csillagképre. – Az pedig ott a Kis Medve! – Látom – mondta Stella. – Bár nagyon nehéz képzeletben összekötni őket. – Ne akard összekötni őket, hanem képzeld oda az adott jelképet, és azonnal köré rendeződnek a csillagok – szólalt meg egy mély hang, és ahogy felé fordultak, látták, hogy Dylan áll előttük. – Csatlakozhatok?

– Persze! Gyere csak! – bólintott Liam, és odébb csúszott, hogy Stella mellett elférjen az indián. – Kell a dzsekim? Láttam, leöntöttek… Dylan lehunyta a szemét, és hátradőlt. – Hát Pamela nem kis balhét rendezett De kösz, nem, nem fázom. – Hozok nektek egy italt, rendben? – mondta Liam, majd választ sem várva elviharzott a lépcsőház felé. Dylan kinyitotta a szemét, és Stellára nézett. Pontosan tudta, hogy a lány mindent látott. Szóra nyitotta a száját, de Stella az ajkára tette a mutatóujját. – Szeretlek – mondta halkan, és megsimogatta a férfi arcát. Dylan szíve csordultig telt szerelemmel. Az ölébe vette a lányt, és a hajába túrt, Stella pedig úgy érezte, a végén a megkönnyebbüléstől fogja elsírni magát. Valójában rettenetesen féltékeny volt Pamre, de tudta, a bátyjának igaza van, és soha nem szabad ilyesmi miatt Dylannel vitatkoznia. Nem beszéltek többet, csak csókolták egymást, és Stella mámoros boldogságban feküdt Dylan karjában. Karcsú ujjai közé tekerte a férfi fényes hajtincseit, majd végigsimította a mellkasát beterítő jókora sárkányt. – Dylan! – szólalt meg tűnődve, miközben felült. Az ujjaival követte a sárkányt formáló tetoválást a férfi hasa felé, mire az indián elnevette magát, és elkapta Stella csuklóját. – Érzékeny vagyok arrafelé – mondta mosolyogva. – Mit akartál kérdezni? Stella a csillagos égre nézett, majd újra végigsimította Dylan bőrén az ábrát. – Ez az a sárkány, ami az égen van! – jelentette ki. – A kis Medve fölött. Igaz? Dylan bólintott. – Pontosan. Még senkinek sem esett le… – Talán, mert a mellkasodon van, és a hasadon – hümmögött Stella. – A nőknek kimosódik az agyuk, ha rád néznek. Dylan felnevetett, és magához ölelte Stellát.

– És a tiéd? Rád nem vagyok ilyen hatással? – Hát, az én agyam másképp működik. Tudod, én időnként apokaliptikus erdőkön morfondírozok, aztán leiszom magam a sárga földig, és a barátnőm sírhantjával beszélgetek. Nem érek rá egész nap a felsőtestedre gondolni. Dylan hahotázott. – Jaj, kincsem ne beszélj így! És a horror erdő meg a sírhant helyett összpontosítsd rám a figyelmedet, rendben? – Jó. Amúgy hol végződik a sárkány? – A bal combom közepén. Elvileg már látnod kellett… Stella elpirult. – Nem láttam, Dylan. Tudod, ha meztelenül vagyok a közeledben, elszáll minden bátorságom… – Hát ne szálljon el! – felelte a férfi, és a lány felé hajolt. Szája szenvedélyesen tapadt Stella puha ajkára, miközben a nyelve birtokba vette az övét, és olyan forrón csókolta, hogy beleszédült. – Nem vonulunk vissza, mondjuk hozzám? – kérdezte kifulladva, majd amikor a lány bólintott, felsegítette Stellát, és kézenfogva a szobája felé indultak. – Jólesett, hogy melletted ébredtem – mondta közben Stella, mire Dylan megtorpant, és a két keze közé fogta a lány szeplős arcát. – Nem akarok többé nélküled aludni… – sóhajtott fel. – Szóval, a jövőben számíts rá, ha magadtól nem jössz át hozzám, viszlek! Stella elmosolyodott. – Pedig mindig azt hangoztattad, hogy senki sem alhat nálad… – Senki, csak te. No és Liam meg Mason, ha nagyon eláznak. Bár utálom, ahogy az ágyamban pipáznak, és kilocsolják a sörüket. Rémes alakok – tette hozzá mosolyogva, miközben a szobájához értek. Kinyitotta az ajtót, ám a lépcsőfordulóból Liam kiabált felé. – Gyere, Dylan! Úgy tűnik, sikerül összehozni a kapcsolatot! – Menj csak! – bólintott Stella, és a saját szobája felé indult, ám az indián visszahúzta.

– Maradj nálam, kérlek! – csókolt a lány nyakába. – Mindjárt itt leszek, rendben? – Rendben! – bólintott a lány, és besétált Dylan szobájába. Meggyújtotta az asztalon található gyertyát, és kitárta az ablakot. Szép nyáreste volt, odalent még mindig javában szólt a zene. Stella arra gondolt, amíg Dylan visszaér, hallgatja a zenészeket. Az ajtón közben kopogtattak, majd választ sem várva benyitottak. Pamela volt. Áttetsző fehérneműben, tüzesre gyúlt arccal. – Hát te? – Pam gyűlölettel nézett Stellára. – Én… Mi… – habogott Stella –, együtt vagyunk Dylannel. – Mégis mióta? – csattant fel a kreol bőrű nő. – Három órája? Mert néhány napja még az én testemet élvezte ezen az ágyon. Miért nem azzal a manipurai gyerekkel lógsz? Hogy is hívják? Ryan? – Stella elsápadt. – Szakítottunk Ryannel – mondta halkan. – Nézd, Stella – szólt hozzá Pam leereszkedően. – Én bírlak téged, tudod, a bátyáidért pedig egyenesen odavagyok, de Dylan és én régóta kerülgetjük egymást. Nem tagadom, beleestem, de nagyon. Nekem nem jó, hogy így bekavarsz a kettőnk ügyébe. Légyszi, hagyd őt meg nekem! – De én… szeretem őt, és ő is engem! – Dehogy szeret! Csak egymásba gabalyodtatok egy kicsit, ő pedig nem akar udvariatlan lenni veled, mert a legjobb barátja kishúga vagy, akivel együtt nőtt fel. Miért, talán szeretkezett már veled? Ha szerelmes lenne beléd, ki sem szállnátok az ágyból. Stella arca lángolt. – Menj el innen, kérlek! – szólt Pamhez a lehető legkedvesebben, de borzasztóan érezte magát. – Dylan a mediterrán nőket szereti, Stella! – folytatta Pamela könyörtelenül. – A széles csípőt, a kreol bőrt, a dús kebleket. Imádja a sötét hajú lányokat. Nem tűnt fel neked, hogy eddig minden barátnője fekete hajú volt? Kérlek, Stella, én nem akarok veled vitatkozni, de be kell látnod, nem vagy Dylan esete, és

korban sem illetek össze. Mégis, hány éves vagy egyáltalán? Tizennyolc? Dylan nemsokára huszonnyolc lesz. Mégis, mit akarsz tőle? Kielégítetted már őt? Megmondjam, én hányszor tettem már meg? És ő velem? Stellával megfordult a szoba. Az asztal szélébe kapaszkodott és nagyot nyelt. – Szerelmesek vagyunk egymásba, Pamela. Kérlek, tartsd ezt tiszteletben! – mondta halkan, és azt remélte, hogy a szavai véget vetnek a beszélgetésnek, Pam azonban rekedtes hangján felnevetett. – Hogy Dylan szerelmes lenne beléd? Na, ne viccelj drágám! Mindenki tudja, hogy egy szerencsétlen fattyú vagy. Senkinek sem kellesz igazán. Senki nem akar egy manipurai pondró fattyával henteregni. – Te meg miről beszélsz? – kérdezte megdöbbenve Stella. – Blackwood vagyok, akár a bátyáim! Nem vagyok fattyú! – És az már feltűnt, hogy míg a fivéreid kreol bőrűek és fekete hajúak, és vonásaikban is az olasz felmenőikre hasonlítanak, te a kese hajaddal és tejfehér bőröddel egyáltalán nem illesz a képbe? – Az egyik nagymamám szőke volt… – motyogta Stella megtörtén, de Pamela gúnyos kacagását hallva nem látta értelmét tovább vitatkozni. – Sosem volt szőke nagyanyád… – vágta az arcába a nő. – Hidd már el, hogy Dylan csak udvarias veled, és tűnj el végre innen! Keress egy magadhoz való tinit, vagy békülj ki Ryannel! Végül is, ő is manipurai. Passzolni fogtok egymáshoz… Stellával forgott a világ. Csak azt látta, hogy a nő ledobja a melltartóját és a bugyiját, majd meztelenül Dylan ágyába mászik. Kitántorgott a szobából, és elindult a kert felé, hogy levegőhöz jusson… Dylan, Liam és Mason ezalatt Donald bácsi szobájában üldögéltek a gép előtt, amikor megjelent Hobbs doki. – Na, sikerült már?

– A vonal él, de még nem jelentkeztek be – hümmögött Liam nagybátyja. – Mondtad nekik, hogy közben, amíg a hegyekben voltak, beszéltél Russelékkel? – Ja, nem, pedig egy csomó képet is küldtek… – túrt nagy, fehér kócos hajába a doki, majd leült az egyik székbe. – Bocs, fiúk, de annyi dolgom volt a napokban, hogy teljesen megfeledkeztem erről. Amúgy nincs semmi bajuk, jól vannak. Mondtam nekik, hogy Ria mamához mentetek, és nagyjából ma fogtok visszaérni. – Na, mi van már? – csattant fel Liam türelmetlenül, amikor a videochat jelzéseire sokadszorra sem válaszolt az öccse. – Nem tudom – hümmögött Donald bácsi. – Pedig online vannak, látja őket a rendszer. Talán vacsoráznak, vagy füvet szívnak a teraszon. – De Donald! – nézett rá a szemüvege fölött Hobbs doki. – Ez egyáltalán nem volt vicces! Mason a háttérben felröhögött. – Dehogynem, doki, maga is tudja, hogy az volt! – No, haladjunk már! – dünnyögött Liam. – Öcsi, nyomd már meg végre azt a rohadt gombot! A számítógép abban a pillanatban képet adott, és a kamera előtt két jól öltözött, de nyakig ragacsos, zilált alak tűnt fel. A monitor túloldalán mindenki hátrahőkölt. – Russel? – Liam összehúzott szemmel meredt az objektív előtt tébláboló hosszú hajú férfira. – Te parókát viselsz? Russel fáradtan elnevette magát. Egy gumival összefogta a haját, majd a kamera elé ült. – Nem, tesó. Kapaszkodj meg, ez a saját hajam! Mia valami csodakencét kent a fejemre, amitől ilyen csajos külsőt öltöttem, persze, szigorúan az álcázás jegyében. – És Mia? Ez a haj… ez a ruha, a smink… Gyönyörű vagy! – mondta ki Liam, amit gondolt. – De mitől vagytok ilyen… festékesek? Vagy mi ez rajtatok? Istenem, és a háttérben az összetört bútorok? Mi ez? Csak nem véresek vagytok?? Mia és Russel egymásra néztek, mire Liam felordított. – Mi a faszt csináltok odaát?

– Nyugi, Liam! – sóhajtott fel Russel. – Egy kis zűrbe keveredtünk. – Ez nektek kis zűr? Hisz nyakig véresek vagytok, és a lakásotok olyan, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta! Kinek a vére ez? Mi történt? Halljam, de azonnal! – Megöltük a szomszédot – felelte Russel bűnbánóan, de Liam dühös arcát látva elröhögte magát. – Úristen, ez úgy hangzott, mintha valami vicc lenne. Sajnálom, tesó, tényleg sajnálom! – fordította komolyra a szót. – Mia! Gyere ide! – csattant fel Liam, de csak még idegesebb lett, amikor meglátta a lány felrepedt ajkát és vérző vállát. – Ki ütött meg? Ugye, nem egymást bántottátok? Mi ez az egész? – Nem, nem egymást bántottuk – felelte feldúltan Mia. Szemmel láthatóan sokkal rosszabb állapotban volt lelkileg, mint Russel. – A férfi, akivel… összeverekedtünk, a szomszédunk, Stephen. Stephen Banks. Egy drogos fotós. – De mi közötök hozzá? És mi az, hogy megöltétek? – Liam, a tag ott fekszik a kanapé mögött – mondta halkan Dylan. – Kilátszik a lába… Liam teljesen kiakadt. – Még mindig ott van a hulla a házatokban? Hát ti teljesen megvesztetek? És ha elkapnak titeket, és a megalopolisz másik végében kilöknek a dögök közé? Esélyünk sem lesz odaérni értetek! – Hát… valóban itt van még a hulla, és épp azon vagyunk, hogy eltakarítsuk, csak eddig nem igazán tudtuk, hogyan tüntessük el… – vallotta be Russel. – A késeinkkel nem lehet feldarabolni, a farigcsálástól pedig mindketten rosszul lettünk. Dylan á tenyerébe temette az arcát, Mason felröhögött, Hobbs doki pedig elejtette a szemüvegét. Liam hitetlenkedve nézett Russelre. – Öcsi, ti most hülyéskedtek velünk?

– Nem, tesó, ezúttal tényleg nagy szarban vagyunk. Kellenének tanúk, és nem is tudom…. El kell tüntetni a nyomokat. Be tudtok jönni, segíteni? – Be, persze! – sóhajtott fel a bátyja. – Szóval, halljam, miért nyírtátok ki ezt a tagot? Russel Miára nézett, majd a kamerába. – Most már mindegy, nem? – A kurva életbe, Russel! Halljam, mi történt! Az öccse a kezére meredt, amire egy konyharuha volt tekerve, és az anyag aljából még mindig csöpögött a vér. – Ne hergelj fel, Russ! – Meg akarta erőszakolni Miát. Liam arca elsápadt, miközben a lányra nézett. – Hogy történt? Mia összeharapta a száját zavarában. Nem tudta, mennyit mondjon el Liamnek. Félt, hogy feldühíti, ha elhallgatja előle az igazat, de attól még jobban rettegett, mi lesz, ha megtudja, mi volt azzal a bizonyos parti droggal, és a napágyban történtekkel. – Rám nyomult, és… Russellel megöltük – hadarta, de Liam kék szemében olyan haragot látott, hogy kisétált a képből. – Öcsi, egyikőtök sem egy hidegvérű gyilkos… Ha minden pasit megölnétek, aki Miára nyomul, már a fél megalopolisz nem élne. Utoljára kérdem, mi történt? – Hát, ez egy hosszú történet, Liam, és nem hiszem, hogy szerencsés, ha totál kiakadva jössz be a kapun. Mikor értek ide? – Legkésőbb hét óra múlva ott leszünk! – Elétek megyünk, rendben? – Nem, nincs rendben! Kezdjetek el takarítani, és tüntessétek el a hullát valahová, amíg odaérünk! Öltözzetek át, és szedjétek magatokat rendbe, de azonnal! Figyelhetnek titeket! Nem kerülhettek ennél is nagyobb bajba! És számítsatok rá, hogy mindketten megkapjátok a magatokét, amiért így ködösítetek nekem! Rohadtul ki vagyok rátok rúgva! – mennydörögte, azzal fogta, és lecsapta a laptop tetejét. – Hát, ezek ketten, egyszerűen nem normálisak!

Dübörögve indult el a folyosón Dylannel és Masonnel az alagsor felé. A fegyverraktárba mentek, ahol alaposan megpakolták a táskáikat. – És ha lemeszelnek minket ennyi cuccal a kapunál? – kérdezte Mason. – Nem fognak, mert meghívólevéllel megyünk. Russel jómódú üzletembernek számít most odaát – magyarázta Dylan. – Senkit nem érdekel a poggyászunk. – Poggyászunk – heherészett Mason. – Hát, ez kurva jó! – Liam! – az indián a barátja vállára tette a kezét – Higgadj le, tesó! Így nem kelhetünk útra, mert aztán mindenkit megölsz… Nem lesz semmi baj! Odamegyünk, rendbe tesszük a pecót, és megszabadulunk a hullától! Ne rágd magad azon, ami meg sem történt, rendben? – Jaj, Dylan, ismered az öcsémet! Russel soha nem ölne meg senkit, ráadásul így? Itt valami ocsmány dolog történt, és nem merik nekem elmondani! – Gondolod, hogy az a pasi bántotta Miát? – Nem tudom, de te is láthattad, hogy valamitől mindketten nyakig véresek, és az öcsi arca tiszta zúzódás. Ha bunkó volt a pasi, miért nem kapott egy balegyenest? Az lett volna Russelre jellemző, nem ez a vérfürdő…

Tiszta szívvel (Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 15.)

Miközben Liam és Mason a hallban vártak rá, Dylan felrohant az emeletre, hogy szóljon Stellának, de nem találta a szobájában. Helyette Pamela feküdt az ágyában, anyaszült meztelenül. – Hát te teljesen megőrültél? Mit keresel itt? – Dylan most már tényleg haragudott a nőre. – És miért nem értesz a szóból? – Mert fontos vagy nekem, de úgy tűnik, te magasról teszel rám… – mondta Pamela, majd sértődötten magára tekerte a lepedőt, és kivonult a folyosóra. Az indián Stella szobájába rohant, de ott sem találta a lányt. A teraszon is megnézte, ahol korábban ültek majd az asztaluknál, de hiába. A gyomra összeszűkült az idegességtől. Tartott tőle hogy a két nő összeveszett, és fogalma sem volt, ha valóban így történt, hová mehetett éjnek évadján a lány.

– Na, mi van már? – kérdezte Liam, amikor Dylan a hallba ért. – Nem találom Stellát. Helyette Pamela várt a szobámban Félek, nagyon megbántotta valamivel. – Hát, akkor elbeszélgetünk egy kicsit Pammel! – sóhajtott fel Liam, és a nő szobája felé vette az irányt, majd amikor odaért, kopogás nélkül feltépte az ajtót. – Nektek meg mi bajotok van? – csattant fel Pamela, aki a fésülködő asztala előtt ült, és magában iszogatott. – Mit mondtál a húgomnak? – nézett rá hűvösen Liam. – Hogy… Dylan engem szeret – habogott a nő zavartan, mire az indián lehunyta a szemét. – Miért, valami baj van? – Igen, képzeld, baj van! – dörrent rá Liam. – Nem találjuk Stellát Egyszerűen eltűnt, noha semmi oka nem volt rá, hogy elmenjen! Pamela ajka megremegett. – Azt hiszem, nagy bajt csináltam, Liam. – Mit műveltél vele? – ordított az arcába a férfi, mire Pam összerándult ijedtében, és a kezéből kiesett a borospohár. – Dühös voltam rá, amiért ott találtam Dylan szobájában, és amiért azt mondta, szeretik egymást… össze akartam törni, ezért azt mondtam… – Mit?? – Szemétségeket – hajtotta le a fejét a nő. – Hogy Dylan velem élvezi a szexet, és vele sosem fogja, mert egy ügyetlen kislány. aki nem illik hozzá, és csak azért kedves vele, mert a te húgod., de úgyis dobni fogja. – És még? Mert ennyitől még nem ment volna világgá… – Hogy egy szerencsétlen fattyú. Liam nem akart hinni a fülének, de még Mason is közelebb lépett. – Tessék? – Azt mondtam, egy szánalmas fattyú, aki sosem volt a testvéretek, és mindenki tudja, hogy egy mocskos manipurai pondró gyereke. Hogy nézzen tükörbe, mert még csak nem is hasonlít rátok, hiszen olyan kese és hófehér, mint az apja.

Dylan elhűlve nézett a nőre. – Úristen, Pamela! Hogy lehettél ennyire gonosz? Hogy mondhattál neki ilyeneket? – Sajnálom, fiúk! – szabadkozott a nő. – Dühös voltam, és … – Nincs semmi „és”! – kiabált rá Liam. – Pontosan tudod, mi történt az anyánkkal, ahogy azt is, hogy a húgom egy ártatlan, tiszta szívű lány. Hogy törhetted össze így a lelkét? – Nem tudom – tért észhez Pamela. – Rám tört a féltékenység, és azt akartam, hogy neki is fájjon… – Hát, úgy tűnik, sikerrel jártál – hümmögött Mason, és a barátai után futott, akik eszelősen száguldottak végig az épületen, ám mindhiába. Mason elrohant a temető felé, és átfésülték a birtok minden szegletét, de sehol sem találták a lányt. – Beledöglök, ha baja esik – mondta megtörten Dylan. – Én is – felelte lihegve Liam. – De csak nem esett baja… Gondolkozzunk az ő fejével! Hova mennétek? – A barátnőihez? – találgatott Mason. – Nincsenek barátnői… – felelte Dylan. – A padlástérbe, ahol festeni szokott? – kérdezte Liam – Nincs ott – rázta meg a fejét Dylan. – Se a nagyinál, se a Dokinál, se a tömegben. Már mindenhol kerestem. – És ha a kápolnába ment? – kérdezte Mason. – De miért ment volna oda? – kérdezett vissza Liam. – Paul atya odalent borozik. Senki nincs a kápolnában. – Senki, csak az angyalok… – mondta Dylan, és a kert végében lévő kápolna felé vette az irányt. Amikor odaért, feltépte az ajtót és a sötét épületbe lépett. Nagyon hideg volt odabent, s csak az imafal előtt égő mécsesek világítottak. – Stella! – Dylan hangja még sosem volt ilyen elkeseredett. – Stella, kérlek, szólalj meg, ha itt vagy! Végigjárta a sorokat, és már majdnem megfordult, amikor megpillantotta a lányt. Az oltár mögött üldögélt összekuporodva, a fejét a térdére hajtva.

– Istenem! – nyögött fel, és a karjába vette Stellát. – Halálra aggódtam magam, hogy hol lehetsz… – mondta, miközben a kabátjába burkolta. Közben Liamék is odaértek, és aggódva nézték Stellát. – Engedd hozzám! – mondta Liam az indiánnak, aki a kajába adta a lányt. Liam leült vele az oltár előtti lépcsőre, és a két tenyerébe fogta a húga könnyáztatta arcát. – Ne sírj, kérlek! Ne sírj, kicsi, mert megszakad a szívem! Nincs semmi baj, érted? Pamela egy szívtelen ribanc. Össze akart törni téged! – Sikerült neki – felelte halkan Stella, majd kivörösödött szemét a bátyjára emelte. – Igaz, hogy nem is vagyok az igazi testvéretek? – Nem igaz, Stella! Te igenis, az édestestvérünk vagy, akit Russellel együtt imádunk. De… van valami, amit eddig nem tudtál – folytatta nehéz szívvel. – Anyát… megerőszakolták. Végignéztem az egészet. Russel még pici volt, apát elhurcolták. Nem volt senki, aki segíthetett volna rajtunk. Anya túlélte a verést, a megaláztatást, és egyre csak azért könyörgött a manipurai katonáknak, hogy minket ne bántsanak. Mi megúsztuk, de őt nem kímélték… Anya pedig azon az éjszakán terhes lett. Stella arcán csak csorogtak könnyek. Dylan és Mason megtörve hallgattak, noha pontosan ismerték a történetet. – Anya mindezek ellenére imádott téged – mesélte tovább Liam –, és mi is nagyon vártunk Russellel. Végig tudtuk, hogy kishúgunk lesz. Aztán megszülettél… Te voltál a legszebb baba a világon. Csodáltuk a fényes aranyhajad, a világoskék szemed, ami olyan volt, akár a fjordok vize, és a hibátlan, porcelánfehér bőrödet. Az első pillanattól kezdve rajongtunk érted. És ha anya… nem hal meg, és apánk életben marad, ők is imádtak volna, hidd el nekem! – És az északi nagymama, aki olyan, mint én? És a nevem? – kérdezte remegő hangon.

– Azért neveztünk Stellának, mert fényesebb voltál, mint a legszebb csillag – mondta Liam megtörten. – A nagymamát… csak kitaláltuk, hogy senki se köszörülje a nyelvét a különbözőségünkön. De az arcvonásaid és a kecses kis tested anyáé, ahogy a nevetésed is. És ahogy megtörlöd a szemed, amikor sírsz… Kérlek, bocsáss meg, hogy eddig nem mondtam el! Hidd el, mindenkinél jobban szeretlek a világon! Leszarom, ki a biológiai apád, a testvérem vagy… Az én fényes kis csillagom. És nem hagyom, hogy bárki is bántson téged! Stella átölelte Liam nyakát, és csak sírt. – Visszaviszlek a szobádba, jó? – kérdezte a bátyja, mire Stella bólintott. Dylan nehéz szívvel ballagott mögöttük, és arra gondolt, sosem jöhetett volna rosszabbkor ez a manipurai utazás, noha tudta, Russeléknek legalább akkora szükségük van rájuk, mint Stellának. Liam ágyba dugta a húgát, majd megcsókolta a homlokát, és a folyosón ácsorgó Dylanre nézett. – Búcsúzz el tőle, kérlek! Szólok a dokinak, hogy huszonnégy órában figyeljék Stellát, és megkérem Kristent meg a nagyanyádat is, hogy gyógyíthassák a lelkét, amíg hazaérünk. Rendben? – Köszönöm! – sóhajtott fel gondterhelten az indián, majd bement Stellához, és magukra zárta az ajtót. Az ágy szélére ült, és a lány fölé hajolt – Sajnálom Stella. Bíztam benne, hogy soha nem fogod hallani ezt a történetet, de hidd el, nincs jelentősége. Liam és Russel az életüknél is jobban szeretnek téged, ahogy én is. Nem akarom, hogy ezen rágódj, akármennyire is szíven ütött Pamela szövege! Megígéred, hogy túlteszed magad ezen? Stella bólintott. – Megígérem! – mondta halkan, mire a férfi felé nyújtotta a karját – Gyere, bújj egy kicsit hozzám! Stella az ölébe ült, és átkarolta az indián nyakát.

– Muszáj elmennem a bátyáddal – sóhajtott fel Dylan. – Russel és Mia megöltek valami manipurai arcot, vérben úszik a házuk… Segítenünk kell nekik, mielőtt még nagyobb baj lesz. De aggódom miattad. Sosem volt még ennyire nehéz a szívem. Belehalok, ha valami bajod esik, Stella! – Nem lesz semmi bajom – motyogta a lány Dylan nyakába, mire az indián szorosan magához ölelte, és az arcát az aranytincsekbe temette. – Sietek vissza hozzád! – suttogta. – Mindig vigyázni fogok rád! Ezt sose feledd, és amíg távol leszek, kérlek, maradj a húgom és a nagyi közelében! Stella megcsókolta Dylan arcát, mire a férfi ajka az övére tapadt. Forrón, szenvedélyesen csókolta a lányt, majd megcirógatta. – Innen folytatjuk. Fess addig valami szépet nekem odafent, jó? Stella haloványan elmosolyodott. – Horror erdőt? Denevért? Dylan felnevetett, és megcsókolta a lány homlokát. – Nem, inkább valami napsütéseset… – Jó – felelte a lány, és Dylan úgy érezte, megszakad a szíve, hogy el kell mennie. – Szeretlek – csókolta meg újra, majd búcsút intett, és Liamék után sietett. (Manipura, Művész Negyed, 2222. Június 15.) A Manipurába vezető út eseménytelen volt, ami jót jelentett, hiszen nem találkoztak a körzetben mutánsokkal. A vadászok mégis feszültek voltak. Nem tudták ugyanis, mennyit bír el a birtokot körbevevő, árammal feltöltött, magas kerítés, ahogy azt sem, mennyi idejük lesz megreformálni a jelenlegi védelmi rendszert, ha az újfajta mutánsok elszaporodnak a határ mentén. Hajnalodott, mire elérték a 266-os kaput, amely előtt jó páran ácsorogtak. Kristennel és egy másik vadásszal visszaküldték a lovaikat, majd megálltak a méretes króm ajtószárnyak előtt.

Nem aggódtak a körözés miatt, mivel Russel és Emma töröltek róluk minden róluk szóló adatot a védelmi rendszerből, és mindhárman új személyazonosságot kaptak. – Liam Barlow, Mason Barlow és Dylan Barlow – olvasta fel a neveket Mason, és felröhögött. – Hát ez a Russel nem normális! Menten berosálok! – Nyilván azt hitte, hülyék vagyunk, és nem tudjuk megjegyezni, ha más-más nevünk van – mosolyodott el Dylan. – Majd azt mondjuk, unokatesók vagyunk, és ennyi – hümmögött Liam. – A cím megvan? Kreditkártyák? Meghívólevél? – Nyugi, minden rendben! – mondta Dylan, és amikor a katonákhoz értek, az egyik férfi kezébe nyomta a szükséges iratokat. A katona végignézett rajtuk. – Mehetnek – mondta. – A taxiállomást rögtön balra találják. Automata vezérlésre állítsák á rendszert, és a kocsi azonnal a megadott címre viszi magukat! – Köszönjük! – vigyorodtak el mindhárman, majd beléptek Manipurába. – Hiába – hümmögött Mason. – Az egyenlőknél mindig vannak egyenlőbbek. Ez a demokrácia lényege. Kiválasztottak egy elektromos autót, és beleültek, miközben Liam beírta a címet a rendszerbe, és lassan megindultak. Az autó némán siklott a világoskéken világító úton, miközben halk meditációs zenét játszott az utasainak. – Nem kellett volna valami ajándékot hoznunk? – kérdezte Mason ásítozva.. – Mire gondolsz? – kérdezték a többiek. – Mit tudom én! Mondjuk, egy kuglófot. Liam felröhögött. – Hát, ha minden igaz, az öcsi és Mia egész éjjel sikáltak. Vár ránk egy eltüntetendő hulla és egy véres ház… Kuglófot majd otthon eszünk, ha elhúztunk ebből a tetű megalopoliszból.

Dylan az autó mellett elsuhanó fényes kirakatokat nézte, és arra gondolt, mennyire tetszene ez Stellának. Ugyan csak néhány órája vált el a lánytól, mégis kínzó fájdalmat érzett, hogy nem szoríthatja magához. – Mi van veled? – dörmögte Liam. – Mi jár a fejedben? – Tudod azt te jól… – Ugyan, Dylan. Egy kis távoliét kifejezetten jót tesz nektek, meglásd! Amikor hazaérsz, Stella boldogan fog a nyakadba ugrani. Addig meg te is kikapcsolódsz… Mégis, mikor daraboltál utoljára hullát? Dylan elnevette magát. – Félek, amikor majd tényleg darabolni kell, nem lesz ilyen jó kedved, barátom… – Egész jó nők vannak idebent – dünnyögött Mason a hátsó ülésen. – Láttátok? Ha sokáig maradunk… – Nem maradunk sokáig! – vágott közbe Liam. – És ne feledd, ezek lenéznek minket, mint a szart. Meglepne, ha olyan gyorsan be tudnád őket fűzni, mint a kintieket – tette hozzá, mire Mason felhördült. – Hát, akkor csak ügyelj! Mert amíg itt leszünk, simán behálózok egy aurás bigét. Kíváncsi vagyok, miként változtatgatja majd a színét, miközben szexelünk. Dylan és Liam felröhögtek. – Mason, ez igazán épületes terv. Hát, hajrá! – mondták, miközben az áttetsző elektromos autó bekanyarodott a rózsaszín fákkal teli utcába. – No, ismerve az öcsit, tuti, hogy itt vett házat, csak hogy Mia boldog legyen – mormogta Liam, mégis felvonta a szemöldökét, amikor megálltak a megadott cím előtt. – No lám! Egy kristályház… Megérkeztünk! Fizettek, majd kivették a csomagjaikat, és a bejárati ajtóhoz mentek, ám az üvegfalú csodaházban senki nem felelt a kopogásukra. – Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdezte Mason. – Vagy lehet, hogy még túl korán van?

– Lehet. Bár erősen kétlem, hogy az adott helyzetben szunyókálnának – hümmögött Liam. – Gyertek errefelé! – mondta Dylan, és elindult a kerten át a mélygarázs felé, és kisvártatva benyitott egy halványlila üvegajtón. A ház csendesnek tűnt, de ahogy elindultak, fentről halk beszélgetést hallottak. – Szerinted nem kaphatunk valami kórságot? – kérdezte Russel. – Milyen kórságot? – kérdezte Mia. – Hát, tudod. Hullakórt vagy valami hasonlót… Mia felnevetett az egymásra állított székek tetején. – Ha ittunk volna a véréből, lehet, hogy most nagy bajban lennénk… – Fúj, Mia, ne légy már ilyen undorító! Mindjárt hányok… Miért nem hagyjuk itt az egészet, és alszunk néhány órát? Hajnal van. Órák óta sikálunk. – Mert még minden véres… Mi pedig úgy nézünk ki, mint két pszichopata. : – Hát, te tényleg! – nevette el magát Russel. – Ahogy a székeken egyensúlyozol azzal a béna ronggyal, talpig véresen, tök gáz vagy. Mia felkacagott, majd rögtön fel is sikított, ahogy kidőltek alóla az egymásba tornyozott székek, ő pedig a padlószőnyegre csapódott. – Ááh – nyögött fel. – Ez most miattad volt, Russel. Miért cikizel folyton? Amúgy hová rejtetted a hullát? – Az alagsorba. Egy székben ül. Kurvára ijesztő. Mia felnevetett. – Úristen, Russel, ne mondj már ilyeneket! Iszonyú hülye vicceid vannak! – Mia, nem viccelek. Stephen frankón egy székben ül. – Te megőrültél? És ha ellopják onnan? Russel felröhögött. – Ki a fene lopna el egy hullát, mondd?

Valaki megköszörülte a torkát, és amikor megfordultak, három magas alakot láttak a nappaliba vezető folyosó félhomályában. – Liam? – nézett rá hunyorogva Russel, mire Mia a férfihoz rohant és a karjába vetette magát. – Hát tényleg ti vagytok azok! – ölelte át a nyakát, és hirtelen örömében teljesen megfeledkezett arról, hogy tetőtől-talpig ragad. Liam azonban nem törődött ezzel. A lány zilált csigákban leomló hajába túrt, magához vonta véres arcát és forrón szájon csókolta. Nem érdekelte, hogy nincsenek egyedül, sem a még mindig romokban álló ház, csak az, hogy újra magához szoríthatja a lányt. – Nem tudod elképzelni, mennyire hiányoztál! – súgta a fülébe, majd végül letette a földre, és végignézett rajta. – Gyönyörű vagy! Még így is… Mia idősebbnek és határozottan szexibbnek tűnt az erős fekete szemfestékkel és a vérvörös ajkával, a nagy hajával, és a körülötte hullámzó halványlila aurával, amiben pink virágok nyíltak. Az elegáns, bordó overál bár vértől ragadt, sejtelmesen tapadt a testére, és Liam arra gondolt, noha korábban is odavolt Miáért, sosem látta még ennyire vonzónak. – Mióta ácsorogtok itt? – kérdezte Russel, miközben feltápászkodott a mosószeres vödör mellől, és a vérfoltos padlószőnyegen át a bátyjához sietett. – Nagyjából a hullakór magasságában érkeztünk… – mondta Dylan, miközben lepakolta a táskákat a kanapéra. – De olyan szórakoztató volt titeket hallgatni, hogy nem akartuk megzavarni a magasröptű beszélgetéseteket. Mia elnevette magát. – Ne gúnyolódjatok már! Tegnap este óta sikálunk… – Csak hogy örömet okozzunk nektek – tette hozzá duzzogva Russel, mire Liamék felröhögtek. – Hát, rém boldogok vagyunk. – Szóval, akkor elmesélitek, mi ez az egész? – kérdezte Mason, ám Liam leintette.

– Nem! Előbb rendbe rakjuk a házat, ők tisztára mossák magukat, közben eltüntetjük a hullát. Aztán, ha mindennel kész vagyunk, kedvükre mesélhetnek. Mi pedig kíváncsian hallgatunk majd. Mia arca lángba borult egy pillanatra, de nem szólt semmit, megfogta a mosószeres tálat, amivel a falat sikálta, és a mosdóba ment, hogy tiszta vizet öntsön bele. Nem vette észre, hogy Liam végig őt nézi és utána megy, csak akkor, amikor a férfi becsukta mögötte az ajtót. – Bántott az a szemétláda? – kérdezte halkan, és megfogta a lány vállát. Egy törölközőért nyúlt, bevizezte és óvatosan letörölte vele Mia arcát. A lány elkeseredetten nézett rá, mire Liam megrázta a fejét. – Nem kell most elmondanod az egészet, csak tudni szeretném, jól vagy-e. – Igen – bújt hozzá Mia. – Ne aggódj miattam! De annyi rémség történt velem, hogy azt el sem tudod képzelni… – Rendet teszünk, aztán mindent megbeszélünk, jó? – a férfi megcsókolta a lány homlokát, nem faggatózott tovább. Dylannel az alagsorba mentek, és magukkal vitték az egyik táskát, míg Mia, Mason és Russel folytatták a takarítást. Stephen Banks odalent, a kazánházban valóban egy székben ült. A feje a mellkasára hajlott, mintha csak bóbiskolna, csak a nyakából a ruhájára ömlött vérből látszott, hogy nem magától került oda… A bal halántékán jókora seb tátongott, a melléből pedig Russel tőrének markolata meredt ki. A nadrágja a bokáján fodrozódott. – A kurva anyját… – nézett rá sötéten Liam, de Dylan megrázta a fejét. – Már meglakolt érte, tesó. Ne akadj ki rajta! A fickó már odaát van. Tüntessük el gyorsan! Kiterítettek egy vastag ponyvát, majd Dylan előhúzta a szablyáját, és jókora ütésekkel feldarabolta a néhai szomszédot. Eztán kupacba rakták a darabjait, és a kertbe cipelték egyenesen a kövekkel kirakott grillező helyre. Liam leöntötte a csomagot a

mutánsok tetemeihez használt speciális folyadékkal, mire az lángra lobbant, és néhány perc alatt porig égett. Dylan eztán a hamukupacra dobott egy marék fát, és azt is elégették, mígnem a grillezőn csak egy kevés hamu, és néhány elszenesedett farönk maradt. Visszamentek a házba, és gondosan felmostak maguk után, majd eltörölték a fegyvereiket. A többiek ezalatt végeztek a takarítással, ám a vajszínű szőnyeggel nem tudtak mit kezdeni. Végül Mason felvágta és feltekerte a puha anyagot, amit a szemétmegsemmisítőbe tömtek csíkokra szabdalva, és így járt a terítő, a konyharuhák, a függönyök és végül Mia és Russel véres ruhái is. Mindketten lezuhanyoztak és hajat mostak, aztán a többiek is bevették magukat a fürdőbe. Russel manipurai ruhát adott Liaméknek, és mire mind elkészültek, alkonyodni kezdett. – Lehet, hogy már hallucinálok a honvágytól, de esküszöm, pizza illatot érzek – szagolt bele a levegőbe Mason, mire mind a konyhába sereglettek. Mia épp akkor tette az asztalra a megsült pizzát, majd a megdöbbent férfiak elé poharakat és egy borosüveget tolt. – Nem nagyon tudok még sütni, de szerettelek volna valami hazai jóval várni titeket. Ez a második pizzám, még tegnap gyúrtam be a tésztáját. Russel túlélte az elsőt… – mondta szerény mosollyal –, szóval, remélem, ízleni fog! – Biztos vagyok benne – mormogta Liam és büszkén nézett a lányra, majd amikor megkóstolta az ételt, lehunyta a szemét. – Ez valami isteni…! – Hát, gyerekek, kellett már ez a kaja! – dünnyögött Mason teli szájjal – kemény volt ez a takarítás. Russel megrázta a fejét. – Fogalmatok sincs, milyen napok vannak mögöttünk… – Hát, öcsi, én rád sem ismertem először, pedig láttalak már a neten keresztül – mondta vigyorogva Liam. – De meg kell mondjam, baromi jól áll neked ez az angyalhaj! No, és ez a zöld

ködfelhő. Komolyan! Ne borotváld le többé a fejed! A csajok imádni fognak így! – Szerintem is menő vagy! – mondta Dylan, mire Mason is felé nyújtotta a poharát. – Hosszú haj, jeeee! A vacsora a véres előzmények ellenére kellemesen telt. Russel töviről-hegyére elmesélte, miként tudtak megszökni Talbot házából, és hogyan kötöttek ki a Művész Negyedben, aztán elmesélte, milyen volt a felhők feletti étterem, a Lebegő, és a szomszédban tett házibuli. A borosüveg kiürült, majd egy másik is, de még mindig beszélgettek. Russel tudta, hogy ezen az éjszakán úgysem fognak hazaindulni, sem a Tudományos Kutatóintézetben nyomozni, ezért ő is jócskán felöntött a garatra. Kimerült volt és egyben boldog, hogy utánuk jött a bátyja és a barátai, és bár rettenetes napok voltak mögöttük, a béke végre helyreállni látszott. A gyilkosság ténye sem nyomasztotta már annyira, pláne, hogy Dylan és Mason megelégedtek annyival, amennyit ő elmondott, miszerint Banks Miára támadt, és önvédelemből történt, ami történt, de Liam pontosan tudta, hogy ennél jóval sötétebb a gödör feneke… – Ha nem bánjátok, visszavonulunk! – fogta meg Mia kezét, és miután a lány bólintott, az emeletre, a folyosó legtávolabbi vendégszobájába mentek. A lány minden porcikája borzongott az izgalomtól. Mindennél jobban vágyott Liam ölelésére, a csókjára, a hangjára, az erős karjára, a testének melegére, és a felrobbanó férfierejére, ahogy magáévá teszi őt. De azt is tudta, hogy Liam beszélni akar vele a történtekről… A szobába lépve Mia kitárta a teraszajtót, mire hűvös levegő árasztotta el a helyiséget. Megfordult, hogy a mondandójába kezdjen, amikor meglátta, hogy Liam mozdulatlanul áll a fal mellett, és őt nézi. A tekintete a lelkéig hatolt. Újra kipillantott a szemkápráztató manipurai fényárba, és felsóhajtott, amikor megérezte a férfi karját a derekán.

Liam a nyakába csókolt, majd maga felé fordította, és lassan levette róla a piros ruhát. A lány egész testében borzongott, ahogy csókolóztak. Liam ruhái is a földre hullottak, és Mia megrészegülten feküdt a karjába. Most érezte csak igazán, mennyire hiányzott neki a férfi ölelése, a biztonságot sugárzó személyisége és a szerelme… Kipirulva kapaszkodott a vállába, és átadta magát a gyönyörnek. Combja Liam csípője köré fonódott, és amikor a férfi beléhatolt, félájultan ölelte át a nyakát. Liam egyre csak a lány arcát nézte, miközben a testébe olvadt a teste. Nem akart kapkodni. Felült, az ölébe vette a lányt, mélyen belehatolt, és amikor Mia felsóhajtott, szájon csókolta és átölelte a derekát. Lassan mozogni kezdett. A tenyere Mia nyakára simult, majd telt keblére, végül megállapodott a csípőjén, és nem eresztette. A teste erősen követelte a lányét, Mia pedig odaadón simult hozzá, ahogy a szeretkezés egyre vadabbá vált. Az arca égett, a feje hátrahanyatlott, már csak Liam karja tartotta. Az élvezet forró hullámokban söpört végig rajta, ő pedig egyre csak szorította a férfit, amíg mindketten beleremegtek a kéjbe. Mia haja vizesen terült szét a párnán, az arca lázas tűzben égett. Liam zihálva könyökölt fölé, amikor észrevette, hogy Miának csorognak a könnyei. – Jaj, Bébi, ne csináld ezt velem! – ölelte magához a lányt, és azt sem tudta, hol csókolja. – Tiszta szívemből szeretlek! Amikor el kellett engednem a kezed, azt hittem, elpusztulok. Végig az tartott életben, hogy viszont akarlak látni, hogy újra ölelhesselek, újra szerethesselek. Ne sírj, kérlek, mert belehalok, ha ilyen szomorúnak látlak! – Annyira hiányoztál, Liam… – suttogta Mia –, hogy arra nincsenek szavak. Rettenetes volt nélküled. Képtelen voltam uralkodni a rosszulléteimen. Számoltam a napokat, hogy mikor látlak újra, és közben annyi borzalom történt, hogy fejben tartani is nehéz. Aztán már azért rettegtem, hogy nem fogsz nekem megbocsátani, és mindent elrontottam… – Miért? Mert erőszakkal megcsókolt és neked esett az a szemét féreg?

Mia megtörten nézett rá. – De hisz ezt nem is tudhattad… Russel mondta el neked? – Igen. – És nem haragszol rám? – Nem, kicsim, nem haragszom rád. Azokra haragszom, akik bántottak… de ők már nem sokáig rontják itt a levegőt. Mia a férfi mellkasához bújt. – Azt hiszem, kikészültem – suttogta kimerültén. – Eddig nem tudtam sírni, most meg nézz csak rám… szánalmas vagyok – Ne beszélj így, kérlek! Szörnyű dolgokon mentél keresztül, nem csoda, hogy kikészültél. Amúgy meg nem is a borzalmakon sírtad el magad, ha jól emlékszem… – mondta halkan, és lágyan szájon csókolta Miát. – Ugye? – Hát, lehet… Másodszor is sikerült elbőgnöm magam a karodban. – Jót tesz neked, ha sírsz… Te is tudod. De amíg nem mered teljesen lecsupaszítani a lelked, és nem nézel szembe a legmélyebb fájdalmaddal, fuldokolni fogsz. Engedd, hogy segítsek neked! Mutasd meg a legsebezhetőbb oldaladat, és ígérem, minden bánatodra megkeresem a gyógyírt! Mia megsimogatta a férfi borostás arcát, és beletúrt a homlokába hulló fekete tincsekbe. – Szeretlek Liam – mondta halkan. – De félek, nem túl szórakoztatóak a lelki sebeim… – Mindent szeretnék tudni! – nézett a szomorú szempárba Liam. – Minden egyes könnycsepp okát. Szóval kezdj neki, mert aztán aludnod kell. Ébredés után szerelmeskedni szeretnék veled… Mia felsóhajtott. – Komolyan hallani akarod? – Igen. Azzal kezdődően, hogy elváltunk a kórház folyosóján… A lány nagyot nyelt, ám Liam átölelte, és a mellkasára vonta a fejét. Lágyan cirógatta a lány csupasz hátát, és megcsókolta a kezét.

– Halljam, Mia. Talbot házát, a pszichodokit, a rosszulléteidet, az anyukádat, az öcsivel való összeveszést, a félelmeidet velem kapcsolatban, a kishúgodat… az utolsó betűig! Mia pedig mesélni kezdett. S bár Russel nagy vonalakban mindent elmondott már Liamnek, amíg Mia fürdött, mégis megrázó volt mindezt a lány fájó emlékein át hallania. Hajnalodott, mire Mia az utolsó történet végére ért, és égő szemmel nézett a férfira. Liam azonban szájon csókolta, és addig simogatta, amíg a teste felengedett, és szerelmesen olvadt a karjába. – Te vagy a mindenem, Mia! – súgta a lány fülébe, miközben a testük egymásba fonódott, és lassú táncba kezdett a hajnal első fényeiben.

Szemet szemért (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 16.)

Kora délután volt, mire Liam felébredt, de üresen találta maga mellett az ágyat. Magára kapta a nadrágját, és lement a földszintre, de a többieket sehol sem látta. Mezítláb volt, így nesztelenül lépett a konyhába, ahol Mia tüsténkedett. Liam testén heves izgalom cikázott át, amikor meglátta a lányt. Mia hófehér, elegáns overált viselt, ami vadítóan tapadt a testére. A haja laza kontyba tűzve, gyöngyökkel díszítve, a lábán aranypántos vékony papucs. – Liam! – kiáltott fel, ahogy észrevette a férfit, és a nyakába ugrott, ő pedig boldogan ölelte át a derekát – Mi finomat készítesz? – kérdezte, miután letette, de rögvest magához is húzta, és a nyakába csókolt. – Bár, mindegy is. Úgy érzem, jobban járok, ha téged eszlek meg, olyan finom vagy…

Mia elnevette magát, de ahogy Liam szája az övéhez ért, már nem volt kedve nevetni. Átkarolta a nyakát, és átadta magát a férfi szenvedélyes csókjának. – Vadító vagy! – suttogta Liam. – Mindig utáltam Manipurát, de ezekben a ruhákban, ezzel a sminkkel… Teljesen elveszítem tőled a fejem. – Hát még ha eszel a melegszendvicsemből… – kuncogott Mia, majd kibontakozott a férfi karjából, kesztyűt húzott, és Liam elé tett egy forró tányért, ami a sütőben melegedett. – A neten találtam a receptet. Gondoltam, jobban fog esni, mint a manipurai energiaszeletek… – Imádlak – hümmögött Liam, miközben beleharapott a kenyérbe. – Szédületes vagy! Ez pedig valami… egészen elképesztően finom! – Akkor jó. Nagyon igyekeztem… – felelte Mia mosolyogva, és a férfi elé tett egy bögre mézes teát. – Remélem, ez is ízleni fog. – Biztos vagyok benne. Mia elégedett volt. Bár sosem tudott sütni-főzni, Emmával együtt sikeres csapatnak bizonyultak. Le akarta nyűgözni Liamet, és boldogan látta, hogy jó úton halad. Mia odavolt a férfiért, de mindig volt benne egy kis szorongás a kettejük lévő korkülönbség és a különbözőségeik miatt. Mágnesként vonzotta Liam férfias arca és a gyönyörű izmos teste, de mindig tartott tőle, hogy ő esetleg nincs ilyen erős hatással rá. Most azonban rádöbbent, hogy Liam rajongva szereti őt, és az új, szexibb külleme csak még jobban tűzbe hozza. – És a többiek? – kérdezte a férfi Miát, miközben megitta a teáját. – Várost néznek. Liam felnevetett. – Aha. Dylan pont az a típus… Szóval, hol vannak? – Körülnéznek egy kutatóintézet háza táján. – Miért is? – kérdezte gyanakvóan Liam, mire Stella egy cetlit nyomott a kezébe. - Ezt találtam az asztalon.

„Liam, tudom, hogy unnád a mai programot, hiszen egész biztosan Miával akarsz szerelmeskedni.  Szóval, leléptünk, hogy körülszaglásszunk, mielőtt éjjel belógunk az intézetbe. Majd Mia elmondja, miről van szó. Használjátok ki, hogy egyedül vagytok, és csukjátok be a teraszajtót, mert különben az egész utca tudja fogja, hogy amíg dolgozom, a feleségem mással hentereg.  Russ U.i.: Ja, és még valami. A hal a jégen van.

Liam felnevetett. – Ez milyen hülyéket ír már… Milyen hal? És milyen intézet? Csak az világos belőle, hogy azonnal szeretkezned kell velem… Mia felkacagott, és a férfi karjába bújt. – Hát, ha állandóan félmeztelenül fogsz járkálni, nehéz lesz a halra koncentrálnom. – Milyen halra? – A fű alatt vett halakra. Russel azt mondta, a halászlé a kedvenc ételed, ezért megkértem, szerezzen a föld alól is igazi halat, hogy megfőzzem vacsorára. – Komolyan? – Liam hitetlenkedve nézett Miára. – Hát ennyire a kedvemben szeretnél járni? – Még ennél is jobban! – felelte a lány, mire a férfi az ölébe húzta, és megcsókolta. – Nem azért csinálod, hogy jobb arcot vágjak a betörési tervetekhez? Mia elnevette magát, mire Liam a vállára kapta, és felviharzott vele az emeleti szobájukba. – Tudtam, hogy mesterkedsz valamiben, te kis boszorkány… – Nem, Liam! – tiltakozott Mia. – A halászlevet a betöréstől függetlenül terveztem… – mondta kacagva, de amikor a férfi lefejtette róla az overálját, és szenvedélyesen végigcsókolta a

meztelen testét, elcsuklott a hangja. – Akkor ne is csináljak vacsorát? – Ne… – suttogta Liam… Mason, Dylan és Russel ezalatt a Tudományos Negyedben sétáltak, és körbejárták a nyüzsgő parkokkal szegélyezett Kísérleti Labort. – Gondoljátok, hogy itt klónozzák azokat a mutánsokat, akik a hegyen rontottak rátok? – kérdezte Russel a többieket. – Mi másért adta volna Mia anyja oda ezt a térképet? – kérdezte Dylan. – Minden összevág. Már csak bizonyítékot kell szereznünk róla, és lenyomozni, miért épp a birtokhatáron jelentek meg a dögök. Félek, a térképed alapján a semmibe vesző utak egy része éppenséggel a mi körzetünkbe vezet… – És azt is hasznos volna tudni, kik közül toborozzák a jeti barátainkat – hümmögte Mason. – Nem? – Hát, tesó, tuti, hogy kintiekből vagy bűnözőkből – felelte Russel. – De mindenképp illegális, szóval meg kell tudnunk az igazat. Gondoljátok, hogy a birtok is veszélyben van? – No, az nagyon betenne… – komorodott el Dylan. – És mit akarsz csinálni, ha bejutottunk? – kérdezte Mason Russelt. – Ha tényleg itt készülnek a jetik, levegőbe kell repítenünk az üzemet, de legalábbis kinyírni az itt lévő dögöket, mert odakint nehezebb lesz. – Ha leromboljuk az épületet, nem fogunk tudni a további lépéseikről – jegyezte meg az indián, és barátságtalanul nézett vissza az őt bámuló manipurai nőkre. – Bejössz nekik, Dylan – lökte meg a vállát Russel. – Ha akarod… – Nem akarom! – vágott közbe az indián, mire Mason felröhögött. – Na, ilyet se sűrűn hallottál, mi? – Ne vihogj, mert leverlek! – mordult rá Dylan. – Koncentrálj inkább a szőröstalpúakra, rendben?

– Mi volt ez, fiúk? – kérdezte Russel. – Dylan, téged mióta nem érdekelnek a nők? – Amióta szerelmes – válaszolt helyette Mason, miközben fájdalmasan felnyögött, és megmasszírozta a vállát. – Ne már, Dylan, te képes vagy megütni a barátodat? – Nem vagy a barátom – mosolyodott el az indián. – Egy nagypofájú pletykafészek vagy, Mason. – Szóval szerelmes vagy? – nézett rá Russel. – Ez komoly? Vagy csak engem szívattok? Te még életedben nem voltál szerelmes! Dylan felsóhajtott. – Hát, pedig most az vagyok… – Szép? – Nekem a legszebb a világon. – Várj, kitalálom! Az indián elnevette magát. – Meglepne… – Katie? Molly? Lucy? Dylan megrázta a fejét. – Ne fáraszd magad! Stella az… Russel szeme elkerekedett. – Komolyan? Na, ezt sosem gondoltam volna. Ti ketten… annyira mások vagytok. És a hugi is szeret téged? Persze, tudom, hogy szeret, de úgy? Szóval frankón jártok? – Igen, szeret, de még nagyon friss ez az egész – bólintott Dylan. – Nem is tudom, mit keresek itt veletek… Vele kéne lennem. – Miért mondod ezt így? – kérdezte Russel, aki meghallott valamit a barátja hangjában. Valamit, ami nem tetszett neki. – Csak nincs valami baja? Az indián nem válaszolt azonnal. – Dylan, ugye jól van a hugi? – Az a patkány Ryan megerőszakolta Stellát… – sóhajtott fel fájdalmasan. – De nem csak megerőszakolta, hanem iszonyúan össze is verte őt… Azért vittem fel a nagyihoz a hegyekbe, hogy meggyógyuljon. És itt még nincs vége. Pamela féltékenységi

rohamot kapott, mielőtt elindultunk volna, és Stella arcába vágta, hogy nem is a testvéretek…, csak egy manipurai katona fattyú gyermeke. Russel a járdaszegélyre rogyott, és a tenyerébe temette az arcát. Dylan mellé ült, de nem tudott mit mondani. Russel így is a legkevésbé fájó verziót ismerte a húgáról. Nem látta őt sírni, és nem látta a sebeit és a kétségbeesését… – Sajnálom, Russel! – mondta Dylan. – Sajnálom, hogy ilyen rettenetes dolgokat kellett róla mondanom. – Megverte az a fasz? – Russel még mindig itt tartott. – De hát miért? Épp Stellát? Egy ilyen édes kislányt? Hát ennek a baromnak teljesen elment az esze? Miért bántotta őt? – Mert nem akart vele lefeküdni, és mert el akarta hagyni. – Öljük meg azt a férget, Dylan! – sziszegte Russel, és az arca szinte lángolt a haragtól. – Az intézet megvár. Nyírjuk ki a szemétládát! Dylan azonban megrázta a fejét. – Liam azt akarja, hogy mielőbb menjünk haza. Ma éjjel kiirtjuk a dögöket, már ha igaznak bizonyul a feltevés, és tényleg itt tenyésztik őket, aztán elhúzunk innen, mielőtt baj lesz. Otthon meg kell erősítenünk a birtok védelmét, mert nem tudjuk, mennyire ellenálló az új mutánsokkal szemben. Aztán visszajövünk, és megöljük azt a tetvet. Ne hidd, hogy büntetlenül elnézem, amit Stellával művelt… – Jó – bólintott Russel sápadtan, majd megragadta az indián karját. – De ugye, te nagyon szereted Stellát? Ugye, nem fogod összetörni a szívét? – Jobban szeretem őt az életemnél – mondta halkan Dylan, és Russel nem firtatta tovább a kérdést. Visszaültek Russel elektromos autójába, és a gondolataikba burkolózva indultak el hazafelé, a „Barlow család” házába. Alig félórával később leparkoltak a mélygarázsba, majd felballagtak az emeletre. – Csak nem? – kérdezte Russel a konyhába lépve, mire Mia mosolyogva bólintott.

– De. Halászlét főztem nektek. – Mégis főztél? Hát nem olvastad a levelemet? – kérdezte Russel, mire Mia felnevetett. – De. És rém szemtelen vagy, ha azt hiszed, hogy… – Ááá, most lebuktál! – csókolta meg az arcát Russel. – Ti szerelmeskedtetek! Látom rajtad. Az ilyesmi egyszerűen látszik a nőkön… Kivirultál. – Hagy már békén, öcsi! – hallotta a kanapéról Liam hangját. – Inkább gyere ide, és meséld el, mi van ebben a laborban, ahová mindenáron be akarsz törni. – Hát, ha minden igaz, a jetik. Liam arca elkomorodott. – Gondoljátok, hogy idebent tenyésztik őket? A város szívében? – Miért ne? – felelte Dylan. – Szigorúan lezárt terület, föld alatti alagutak, amelyből rögtön kettő is a mi körzetünkbe vezet. – A rohadt életbe… Ha ez így van, bele sem merek gondolni, meddig van a birtok biztonságban. No, jó, meggyőztetek. Mehetünk! – Ácsi Liam! Tízkor van őrségváltás, akkor tudunk csak belógni. Addig csendes pihenő van mindenkinek. – És vacsora – szólt közbe Mia, miközben az asztalra tette a gőzölgő halászlevet és a friss kenyeret. A vadászok elégedetten kanalazták be a forró levest, miközben egymás szavába vágva vitatkoztak, hogy az épület melyik részén törjenek be. Mia csendben nézte őket, amikor valami zajt hallott a garázs felől. – Már megint nem zártátok be az ajtót! – mondta, és a távirányítóval a kezében eltűnt a lépcsőházban. A vadászok tovább beszélgettek, ám Liam nem tudott már rájuk figyelni. – Mi van, tesó? – kérdezte Russel a bátyját. – Valami gond van? – Mia. Túl sokáig marad odalent. – Ugyan, biztos a mosdóban van.

– Russ, az alagsorban nincs mosdó – felelte Liam komoran, majd felmarkolta a tőrét, és a lépcső felé iramodott. Dylan szó nélkül követte. – Gondolod, hogy gáz van? – kérdezte Mason Russeltől, ám abban a pillanatban meghallották Mia sikítását. Liam négyesével szedte a lépcsőfokokat. Mia a mélygarázs közepén állt, és farkasszemet nézett a nevelőapjával, miközben tíz felfegyverzett testőr állta el a kijáratot. – Ismét megszégyenítettél, te átkozott! – üvöltötte Milton Szenátor, és hatalmas pofont kevert le Miának, aki az ütés erejétől elzuhant, ám a nevelőapja nem érte be ennyivel. Mellé lépett, és megmarkolta a karját, majd a földön fekvő lányt maga után cibálta az ajtó felé. – Szégyenszemre így foglak visszavinni Talbotnak, mint egy felmosórongyot – mondta gyűlölettel telve, ám akkor Mia tiszta erejéből belerúgott. Milton térdre esett ám a nevelt lánya ököllel sújtott az arcába. – Soha többé ne merj megütni engem! – kiabálta Mia, és a falhoz lökte a férfit. A testőrök a puskájuk után kaptak, ám a Szenátor feltartotta a kezét. – Hagyják csak! Elintézem! – mordult fel, és megragadta Mia torkát, ám amikor ütésre lendítette a karját, Liam hangja dörrent rá. – Ne merészeld! Milton Szenátor arca gúnyos fintorba torzult. – Ó, hát te is itt vagy? Azt hittem, a lányom már a suttyó öcséddel is beéri… – azzal a markában vergődő lánya arcába sziszegett. – Ne hidd, hogy olyan lángelme a haverod… Hogy gondolhattad, hogy nem ismerlek meg csak azért, mert háttal állsz nekem, és a bunkó pasid öccsével smárolsz? Mia kétségbeesetten nézett Liamre, ám a férfi megrázta a fejét. – Ne most, Mia! – Ezt később is szar lesz megbeszélni, kisfiam… – gúnyolódott Milton, és az egyik testőr karjába lökte Miát. – Vidd ki a kocsiba! – dörrent rá, mire a férfi megragadta a lány karját, de mielőtt elindult volna, egy kés süvített át a téren, és a katona torkába

fúródott. Liam nem várta meg, hogy a többiek lépjenek, Mia apjára vetette magát, miközben Dylan, Mason és Russel a többi testőrre rontottak. Mia elborzadva nézte az könyörtelen közelharcot. A testőrök azonban lomhák és kiszámíthatóak voltak, így a vadászok érezték, hogy nem lesz hosszú az összecsapás. Dylan rendre elhajolt a felé lendülő öklök elől, de amikor ellenfele a pisztolyáért nyúlt, az indián elvágta a torkát, és rögtön utána két másik katonát is leszúrt. Mason, bár jó néhány ütést kapott, végül felülkerekedett a támadóján, és kitörte a nyakát, majd egy másiknak olyan erővel verte földbe a fejét, hogy szilánkosra tört a koponyája. Russel is keményen küzdött a rátámadó testőrrel, de egyre inkább úgy tűnt, hogy a behemót férfi legyűri őt. Dylan azonban ott termett, és letépte róla a katonát, majd a mellkasába mártotta a tőrét. Liam négy testőrt ölt meg, mire elérte a Szenátort. Már csak ők ketten verekedtek a földön. Egyiküknél sem volt fegyver, puszta kézzel püfölték egymást, miközben Milton egyre dühösebben ordított. – Üss csak meg, te féreg! – lihegte Liam arcába. – De tudd, hogy minden ütésedet Mia fogja visszakapni. Rommá verem őt, mielőtt visszaviszem Talbothoz! Liam válasz helyett Milton arcába sújtott, majd megragadta a torkát, és a falba verte a fejét, ám a szenátor valahonnan egy kést rántott elő, és végigvágta Liam oldalát. – Vigyétek ki innen Miát! – szólt hátra Liam, és kirúgta Milton kezéből a fegyvert. – Aljas rohadék vagy… – sziszegte a férfi arcába. – Soha többé nem fogod megütni őt…, se Emilyt! – Ne merj a lányom közelébe menni! – hördült fel a férfi, és Liamre vetette magát. A súlyától a földre zuhantak, és Liam csúnyán beütötte a fejét egy polc sarkába. Megfordult vele a világ, a szenátor pedig élt az alkalommal. A torkára vetette magát, hogy megfojtsa. – Dögöl; meg végre, és takarodj a pokolba! – lihegte elvörösödött fejjel, ám Liam minden erejét összeszedve lefejelte,

majd fölé térdelt, és ütni kezdte Miltont. Minden fájdalmát, amit a lány miatt érzett, beleadta az ütésekbe. Vér fröccsent az arcára, a ruhájára, de képtelen volt leállni. Milton feje véres pépként tocsogott az ökle alatt, ahogy újra és újra belevágott. Valaki elkapta a karját. – Liam, már vége van… – mondta halkan Dylan. – Engedd el… Liam szédelegve állt fel. Milton szenátor, Mia nevelőapja vérbe fagyva hevert a garázs padlóján, körülötte kiterítve feküdtek a testőrei. A földet, de még a falakat is vér borította. – Ne engedd ide Miát! – szólt rekedten a barátjának, ám Dylan megrázta a fejét. – Mason és Russel vele vannak! Ne aggódj emiatt! Liam a falnak dőlt, és lassan a földre csúszott. A pólója ragacsos volt, akár az ökle, a fejsebéből a nyakára csörgött a vér. Dylan mellé térdelt és szemébe nézett. – Hé, Liam, jól vagy? Nézz rám! Hallod? – Minden oké, Dylan. Az indián mellé ült. – Hát akkor? – Nem tudom. Azt hittem, megkönnyebbülök, ha megölöm ezt a szemetet, de nem érzem, hogy jobb lenne. Dylan felsóhajtott. – A lélek sebei lassan gyógyulnak, Liam – mondta a halottakra meredve. – És Milton ugyan meghalt, Mia gyógyulása időbe telik. Túl sokat bántotta őt ez az ember… De idővel eltompulnak majd a rossz emlékek, és a helyükre valami más lép. – Mi más? – Megnyugvás. Hogy szebb hely lesz eztán a világ. – Amíg Talbot-féle patkányok hemzsegnek idebent, odébb van még a szép világ… – sóhajtott fel Liam, mire Dylan bólintott. – Éppen ezért kell megölnünk őt, és mindazokat, akik ezt a mocskos rendszert irányítják… És Ryant. – Liam! Liam! – hallották a lépcsőházból Mia hangját, majd némi dulakodást, és Mason hangját.

– Nem mehetsz oda, Mia! Nincs semmi baja Liamnek, hidd már el! – Akkor miért ilyen nagy a csönd? – sikította kétségbeesetten. – Miért nem jöttek már fel? – Ne haragudj! – hallották Mason dörmögését, majd Mia tiltakozását, aztán csend lett. – Beszélj vele, aztán húzzunk el innen! – mondta Dylan. – Ennyi mocskot nehéz lesz nyomtalanul eltüntetni. Jobb lenne porig égetni a házat… – Igazad van! – bólintott Liam, majd mindketten az emeletre mentek. Mia Liamhez rohant, és átölelte a derekát. – Úristen, mennyire aggódtam érted! Istenem, tiszta vér vagy… – suttogta elkeseredetten. – Engedd, hogy megnézzem a sérüléseidet! A férfi magához szorította a lányt. – Nyugodj meg! Semmi bajom! A nevelőapád viszont… meghalt. Megöltem őt, Mia. A lány sokára szólalt csak meg. – Nem sajnálom, hogy meghalt. – Túl sokat bántott téged. Többé nem fog. A lány zaklatottan nézett rá. – Liam, amit Russelről és rólam mondott… – Szót se róla, Mia! – mondta Liam. – Tudom, hogy semmi nem történt köztetek. Megbízom bennetek. Most viszont el kell tűnnünk innen! Menj és szedd össze, amire szükséged van! Mia a szobájába szaladt, a többiek pedig segítettek Russelnek elrakni a dolgozószobájából a holmiját és a fegyvereket. – Mennyire biztonságos a másik ház, amit kibéreltél? – kérdezte Mason, miután mindannyian elkészültek. – Nagyon az… – felelte Russel. – Amúgy, ha Miltonon kívül más is rájött volna, hogy itt vagyunk, már rég körbevették volna az épületet és szitává lőttek volna minket. – Russel! – Liam az öccsére nézett, majd sokatmondóan Mia felé biccentett, és megrázta a fejét.

– Szóval nyugi – helyesbített Russel. – Senki nem tud rólunk. Akik tudtak, már nem élnek… Menjünk át, és onnan vágjunk neki az éjszakának! – Mennyi időnk van az őrségváltásig? – Ó, még sok. Négy és fél óra. – Akkor hajrá! Russel Miltonék autójával a mélygarázsba hajtott, majd a sajátjukkal megállt az utcán. Eközben Liam és Dylan az égetéshez használt, speciális folyadékkal belocsolták a házat és a hullákat, és meggyújtották az egészet. Mire az autójuk a sarokra ért, a lángnyelvek már az égig értek. Robbanások hallatszottak, ahogy a tűz elérte a hőközpontot és a vezetékeket, majd a csillogó üvegpalota összerogyott, és a különleges tükörtáblák a hő hatására elolvadtak, akár a jég. – Hát, ennyit az első, manipurai házunkról… – sóhajtott fel Russel, és beállította az automata vezérlésen a bérelt ház címét. Az elektromos autó nesztelenül suhant végig a sötétben világító úton, gondosan elkerülve a nagyobb forgalmat, a bent ülők pedig a gondolataikba mélyedve hallgattak. Aztán feltűnt egy végeláthatatlannak tűnő tó, és a partján egymástól jókora távolságokra megannyi fénylő gömb. – Ne már… Ezek házak? – meresztette a szemét Mason. A vízpartot körülölelő erdő halványkék fényben derengett, a tó a benne úszkáló halaktól türkizkéknek tűnt. A házak mindegyike saját, épített szigeten állt, mindhez külön autóút nyúlt be. – Aha… – bólintott Russel. – Embertelen jó, nem? A többiek azonban nem válaszoltak. Csak nézték a mesebeli tájat, és az egyedi luxusházak csillogó pompáját. – Tudtam, hogy imádni fogjátok! – vigyorodott el Russel, majd felkanyarodott az utolsó házhoz vezető felhajtóra. Mellette ugyan még volt egy jókora, csendes öböl, de szomszédok nem voltak, ugyanis mindenhonnan magas, vörös sziklák határolták a vízpartot.

– Ezt egyelőre csak bérlem, mert olyan horribilis összeget kértek érte, hogy nem mertem kifizetni. A házbérlés senkinek nem szúr szemet. – Hát, én igazán rühellem az aurafejűeket – hümmögött Mason –, de ez itt… Ez igazán gyönyörű. Mia, te láttál már ilyeneket? Jártál már itt? – kérdezte a lányt. – Nem, soha. Csak reklámokban láttam ezt a körzetet. Az ilyen házakat csak a nagyon tehetős emberek engedhetik meg maguknak. Az .apám… vagyis a nevelőapám nem ennyire vagyonos. Nem volt ennyire vagyonos. Liam átkarolta Mia vállát, és amikor a ház előtt a többiek kiszálltak a kocsiból, és behurcolták a csomagokat, az ölébe húzta a lányt. – Ugye, nem azért vagy ilyen bánatos, mert… – Nem, Liam, nem miatta. A nevelőapám rászolgált a halálra. Megölt volna téged, ha nem te teszed meg… és valószínűleg engem is megölt volna előbb-utóbb… De így Emily, a kishúgom egyedül maradt. A nevelőanyám hónapokkal ezelőtt lelépett. – És kivel van otthon a húgod? – Van egy bébiszittere, Jenny a neve. Egy húszéves, egyetemista lány. – Testőrök? – Nem tudom, Liam. A nevelőapám azóta jár testőrökkel, amióta kitört a balhé a főtéren. Lehet, hogy csak Jenny van otthon Emilyvel. – De lehet, hogy nem. Mia keserűen nézett rá. – Ugye megengeded, hogy elmenjek Emilyért? – Miért nem keressük meg inkább valahogy a nevelőanyádat? Egy kislánynak az anyja mellett a helye. – Julia elhagyta Emilyt – suttogta Mia. – Kérlek, Liam, nagyon szépen kérlek, vigyük magunkkal a kishúgomat! – És ha boldogtalan lesz odakint? A falon túli világ nem ilyen… Te is tudod.

– A falon túli élet valódi és érzelmekkel teli, Liam. Emilynek nincs senkije rajtam kívül. Ha nem visszük el, árvaházba kerül. Liam felsóhajtott. – Rendben! Veled megyek! De előbb muszáj megmosakodnom, mert éppenséggel az apja vérétől ragadok… A többiek után siettek, és amíg Mia körbenézett a vízzel körülvett üvegházban, Liam lezuhanyzott és tiszta ruhát húzott. Talpig feketében jelent meg a tarkójára egy törölközőt szorítva. – Még mindig vérzik? – kérdezte Dylan, és a barátjához lépett, hogy megnézze a sebét. – Oké, összevarrom! Van itt valaki orvosi doboz? – Nem kell összevarrnod! – mondta Mia, és megkereste az előző házból magukkal hozott jókora táskát. Elővett egy fém tubust. – Szövetregeneráló spray! – mondta. – Csak rá kell fújni a sebre, és szépen összezárul. Vettem egy csomót, hogy hazavigyük Hobbs dokinak, a kórházba. Liam leült egy székre, a lány pedig egy gézlappal óvatosan felitatta a fejbőréről a vért, összefogta a vágást, majd ráfújta a gyógyszert. Hófehér habréteg borult a sebre, majd szép lassan eltünedezett, és alatta vékonyka hámréteg tűnt fel. – Hát ez baromi jó! – mondta Mason, és az orvosi táskába túrt. – Mik vannak még itt? Hát, ettől Hobbs teljesen odalesz… – motyogta, miközben kíváncsian olvasgatta a manipurai gyógyszerek és eszközök leírását. Mia eközben Liam kezét és az arcán lévő zúzódásokat is bekente, és aggódva nézett rá. – Megsérültél még valahol? Liam felhúzta az ingét, de a mozdulattól eltorzult az arca. – Istenem, Liam, de hisz ez egy mély vágás! Miért nem szóltál? – kérdezte Mia, és bekente a sebet, ami néhány perc múlva elhalványult, és eltűnt. – Mennyi időnk van még? – kérdezte Liam az öccsét. – Két és fél óra. Miért? Mozijegyetek van? – Nem. Elmegyünk Emilyért.

– Veletek megyünk! – jelentette ki Dylan, de Liam megrázta a fejét. – Inkább segítsetek az öcsinek kipakolni, aztán készüljetek fel az útra. – És mi lesz a kislánnyal, amíg mi a kutatólaborban leszünk? – kérdezte Mason. – Itthon marad Miával? Liam és Dylan összenéztek. – Nem – felelték egyszerre. – Ők is velünk jönnek! – jelentette ki Liam. – Nem biztonságos idebent különválnunk. – És magunkkal vinni egy hatéves kislányt egy mutánsoktól és fegyveres őröktől hemzsegő laborba, az biztonságos? – kérdezte Russel. – Nem, nem az. De nincs jobb ötletem, és nem kockáztatom meg, hogy amíg mi odavagyunk, Miát elkapják és átvigyék Manipura túlsó felébe, ahol aztán sosem találjuk meg. Vigyázni fogunk egymásra, és megpróbálunk vérontás nélkül hazajutni így vagy úgy. – Ezt meg hogy érted? – nézett rá Mason értetlenül. – Az egyik földalatti út egyenesen a birtok nyugati határához vezet – magyarázta Russel. – Legalábbis, ha végig abban az irányban fut… Ha járható, nem ide jövünk vissza a laborból, hanem hazamegyünk, és odaát eltorlaszoljuk a bejáratot. – És ha az alagút vagy a labor tele van mutánsokkal? – a szőke vadász nem volt elragadtatva az ötlettől. – Végül is valószínűleg épp ezeken a járatokon eresztik őket az erdőbe, nem? – Hát, akkor futunk… – vonta meg a vállát Russel. – Otthon pedig villámgyorsan nekilátunk, hogy megerősítsük a falainkat, mielőtt ránk uszítanák a dögöket. – Aztán visszajövünk, és a levegőbe repítjük a kutatólabort – tette hozzá Liam, majd elvigyorodott. – Utána pedig segítünk megszerezni a múmia barátnőd jól elrejtett ékkövét. Russel felröhögött. – Hogy beszélhetsz így egy királynőről?

– Ugyan öcsi, a csaj legalább kétezerötszáz éve halott… De most mindenki tegye a dolgát! Ha két óra múlva nem vagyunk itt, gyertek utánunk! – Liam és Mia kisétáltak a főútra, és beszálltak egy taxiba. A lány beírta a címet, és az elektromos autó meglódult a néhai otthona felé. Liam eközben elővette a hátizsákját, és felfegyverkezett. Csak néhány tőrt és egyetlen, rövidcsövű puskát hozott magával, ám a lány ezeket is aggodalommal telve nézte. – Remélem, nem kell ezeket Emily előtt használnod… – mondta halkan, mire Liam közbevágott. – Vigyázok rátok, nyugi! Nem sokkal később megérkeztek. Az autó jóval odébb parkolt le az erdőben, így Mia és Liam feltűnés nélkül közelítették meg a Milton-házat. Mia lélegzet-visszafojtva lépkedett a sötétben derengő kék fák között, és ezúttal nem volt boldog, hogy olyan fényesen világít az aurája. Igyekezett a dús növényzetből kiáradó fénycsóvák közé vegyülni, de így is meglehetősen feltűnő volt. Liam is látta ezt, de hallani sem akart róla, hogy a lány lemaradjon. Végül az épülethez értek, és meglátták a testőröket. Ketten a bejárati ajtóra néző kerti pavilonban ültek, ketten pedig a ház túloldalán ácsorogtak, az aurájuk fénye messziről elárulta őket. – Elintézem ezt a kettőt – suttogta Liam. – Addig menj be a házba Emilyért, de ne gyere ki, amíg értetek nem megyek, megértetted? Mia bólintott, és sápadtan ácsorgott egy nagy fa takarásában. – Ne félj! – csókolta meg a homlokát Liam, majd eltűnt a sötétben. Mia hunyorogva követte a férfit, ám Liamet elnyelték az éjszaka árnyai. A pavilonban ülő testőrökre meredt. Egy darabig semmit nem látott, aztán csak annyit, hogy a székekben ülő férfiak aurája lassan fehéredni kezd. Kiszáradt az ajka, és nagyot nyelt.

Ez azt jelenti, hogy… meghaltak – ocsúdott fel, és puha léptekkel a házhoz szaladt. A kódot nem változtatták meg, így azonnal bejutott, ám a hallba lépve megbénították a váratlanul rátörő érzelmek. Tizenkilenc év fájdalmas, de mégiscsak ide kötődő emléke. A lépcső felé indult, amikor valaki megragadta és a földre teperte. Az ötödik testőr a házban őrködött, egyikük sem számított rá. Mia minden erejét megfeszítve küzdött, de a férfi a hátára fordította, és a teste mellé szegezte a karját. Mia meg sem nyikkant, mért attól tartott, ha a két másik férfi még életben van, Liamnek gondot okozhatnak, ráadásul rettegett attól, hogy Emily így talál lejönni a lépcsőn. Zihálva feküdt hát a földön, de képtelen volt szabadulni. – Miss Milton? – nézett rá a férfi meglepetten, és némiképp lazított a szorításon. – Apámmal szeretnék beszélni! – nyögte ki Mia nagy nehezen, ám a testőr gyanakodva nézett rá. – De miért lopakodott így be a sötétben? – Mert előbb az anyámmal akartam beszélni – hazudta, és csak remélni merte, hogy a hangja remegése nem árulja el. – Apával csúnyán összevesztünk. A katona felsóhajtott, és egy bilincset vett elő. – Sajnálom, Miss Milton, de az apja azt mondta, ha meglátjuk magát, fogjuk el. Mia kétségbeesetten próbált szabadulni, ám a férfi lenyomta a földre. – Nem akarom bántani, de ha tovább küzd ellenem, kénytelen leszek… A testőr azonban nem tudta befejezni a mondandóját, mert valaki a hajába markolt, és egy mozdulattal eltörte a nyakát. – Futás a kicsiért! – mondta Liam, miközben felsegítette Miát. – Nem sérültél meg? – nézett végig a lányon. – Olyan sápadt vagy. – Csak megijedtem, hogy így lát meg Emily.

Mia eztán az emeletre osont, Liam pedig eltüntette a holttesteket. Emily az igazak álmát aludta. A szobájában halvány rózsaszín fény világított az ablaktáblákból, s a kislány egy fehér hálózsákban feküdt az ágyában. Körülötte neonhajú babák és fluoreszkáló plüssök csillogtak. Mia a szekrényhez lépett, és Emily táskájába pakolt egy váltásnyi meleg ruhát, majd a húgához lépett, és megcirógatta az arcát. – Ébredj fel, kiscicám! Eljöttem érted! A barna őzikeszemek álmosan kinyíltak, a kislány nem ébredt fel igazán. – Mia? – kérdezte kábán. – Igen. Eljöttem érted. Ha akarod, magammal viszlek. Emily haloványan elmosolyodott, és bólintott. – Szeretném… – motyogta, és azonnal visszaaludt. Mia látta, hogy a kislány a kezében szorongatja a parányi fa elefántot. – Hát jó – hümmögte, és a hátára kapta a zsákot, majd óvatosan felemelte a gyereket, és elindult vele lefelé a lépcsőn. Liam eléjük sietett, és a karjába vette a kislányt, majd szó nélkül távoztak a házból. Az erdőben gyorsan kocsiba szálltak, és elindultak vissza, a tóparti villába. – Tudja, hogy elhoztad magaddal? – kérdezte halkan Liam. – Nem nagyon ébredt fel – felelte Mia. – Tudod, a gyerekek nagyon mélyen alszanak. A kislány a nővére ölében feküdt, miközben Mia óvón ölelte magához. Liam kezdett rájönni, hogy nem lesz könnyű magával vinnie Miát és Emilyt. – Figyelj, bébi… – sóhajtott fel. – Muszáj lesz felkeltened. Fel kell fognia, hogy mi történik körülötte. Rendben? Otthon majd kialussza magát. – Jó – bólintott a lány, és lágyan megcsókolta a kistestvére arcát, és a fülébe suttogott. Emily lassan kinyitotta a szemét, és körülnézett.

– Mia? Azt hittem, álmodom rólad. Hát eljöttél értem? – mosolyodott el kábán, és vékony karjaival átölelte a nővére nyakát. – És apa? Nem fog haragudni rám, hogy szó nélkül veled mentem? – a bájos gyermekarcon aggodalom tükröződött. – Nagyon félek tőle, Mia! Ha megtudja, hogy… – Csss! – csitította Mia. – Nem tudja meg. Liam hátranézett, és megrázta a fejét, Mia pedig kissé akadozva folytatta. – Apa egy másik körzetben dolgozott, amikor érted mentem. Senki sem tudja, hogy megszöktél velem. Nem fognak a falon túl keresni, Emily. Hacsak nem akarsz visszamenni, eztán odakint fogunk élni. – Az erdőben? – Igen. Egy nagyon szép birtokon álló, ódon kastélyban. – Hasonlít a házunkra? Mia elmosolyodott. – Nem. De tetszeni fog neked. Ez egy öreg, de gyönyörű épület. Olyan, mint amilyenekben régen a királylányok laktak. A falait vastagon befutotta a repkény, a kertje virágoktól roskadozik, és egy egész körzetnyi terület tartozik hozzá. Szinte bejárhatatlan, olyan nagy. Legelők, erdők, folyók vannak körülötte, és egy pornó kisállat. Kacsák, kecskék, nyuszik, lovak… és az épület alatt egy termálfürdő, ami a szabadba nyúlik. – Te voltál már ott? – Egy ideje én is ott lakom – mosolyodott el Mia, és magához ölelte a kislányt. – Egy csomó gyerek él a birtokon, és egy helyes kis iskola is van, ahol mindenféle korú kicsi tanul. – És lakhatok majd a te szobádban? – Neked adjuk Mia szobáját, jó? – kacsintott rá Liam. – Neki úgysem kell már az övé. Befestem neked olyan színűre, amilyenre szeretnéd, rendben? Emily arca felderült. – Rózsaszínűre? – Valamiért sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Hát persze. Amúgy Russel bátyja vagyok, Liam! – nyújtotta felé a kezét, mire

Emily apró tenyere az övébe csusszant, és a kislány foghíjas szája mosolyra húzódott. – Emily Milton. Az autó időközben a tó partjára ért, és végigsuhant a fénylő gömbházakkal teli mólón, majd megállt az utolsónál. – Ez a te házad? – kérdezte a kislány Liamtől. – Nem, az öcsém bérelte ki. – Na végre! – sietett eléjük Russel, és Emily felé nyújtotta a kezét. – Kisasszony, örülök, hogy újra látom! A kislány elmosolyodott. – Akarsz világító halakat látni? – kérdezte Russel, majd a gyerekkel a vízhez vezető lépcsősorhoz sétált. – Köszönöm, Liam! – bújt Mia a férfihoz. – Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem! – Valamicskét azért sejtek – mormogta Liam. – Russel kétéves, Stella pedig újszülött volt, amikor árván maradtunk. Stella hétéves lehetett, amikor elkezdte úgy istenigazából hiányolni anyát. Donald bácsival rózsaszínre festettük a szobáját, és babakonyhát építettünk neki. Esténként tündéres meséket olvastunk, amíg álomba szenderült, és amikor nagyobb lett, igazi idióta Barbie-lovat kapott ajándékba, hogy boldog legyen. Megpróbáltuk olyan dolgokkal és olyan sok szeretettel körülvenni, amit csak egy anya, egy nő adhat meg egy kislánynak…, de nem tudom, mennyire sikerült. – Nagyon jól sikerült – ölelte át a nyakát Mia, és beletúrt a férfi fényes, fekete hajába. – Stella a legédesebb, legőszintébb és legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. Nagyon örülök, hogy együtt vannak Dylannel. őket az Ég is egymásnak teremtette. Liam magához húzta Miát. – És minket? – kérdezte rekedten. – Hát, én egész biztosan neked teremtettem – állt lábujjhegyre a lány, hogy felérje a férfi ajkát, Liam pedig szájon csókolta. A csók perzselő volt, akárcsak a férfi ölelése és testének melege, és Mia arra gondolt, bármi is vár rájuk, soha többé nem akar Liam nélkül egy napot sem eltölteni.

– Szeretném, ha átköltöznél hozzám – mondta végül Liam, amikor elszakadt Mia ajkától, majd elmosolyodott. – Hisz tudod, végig erre játszottam… – Már, miután eldöntötted, hogy nem adsz el ötezer kreditért, mint egy lovat, vagy még azelőtt? – kérdezett vissza kuncogva a lány, majd meglódult, hogy a házba rohanjon, de Liam megragadta a derekát. – Szerencséd van, hogy csak játékból menekülsz előlem, bébi… És hogy így imádom a szemtelen szövegedet – mormogta, és újra megcsókolta Miát, majd felsóhajtott. – Alig várom, hogy hazaérjünk… Ugye, tudod mi lesz az első dolgom? – simította végig Mia finom nyakát. – Szobát festesz? – kérdezte a lány, de halkan felsóhajtott, amikor a férfi tenyere a ruhája alatt a meztelen testére simult. – Ne csináld ezt, Liam… – suttogta, és beleborzongott a szerelme érintésébe. – Mert? – Mert így semmi másra nem tudok gondolni, csak rád… – Akkor jó. Többet nem is kívánhatnék – mosolyodott el Liam, majd kézenfogta Miát, és a házba mentek. Russel és Emily még mindig a halakat nézték, míg Dylan és Mason a kutatóintézet térképét tanulmányozták. – Mire jutottatok? – kérdezte tőlük Liam. – Hogy az alagutak jó része valószínűleg kétszáz éve nem funkcionál. A hűtés-fűtés tervek szerint nem terjednek ki ezekre. Legalábbis a kilencven százalékukra. – Akkor csak most kezdték el őket beüzemelni? – vonta fel a szemöldökét Liam, és elkomorodott az arca. – Meglehet… Közben Russel visszatért Emilyvel, és bemutatta őt a többieknek, majd Mia felöltöztette a kislányt, és a kanapén ücsörögve várta, hogyan tovább. Dylanék bepakolták a táskáikat a kocsiba, Liam pedig Emily elé térdelt.

– Be kell törnünk egy kutatólaborba, mert az a gyanúnk, hogy a tudósok nem gyógyszereket gyártanak, hanem állatokkal kísérleteznek odabent. Szeretném, ha nem sikítoznál, bármit is látsz… rendben? – Milyen állatokkal kísérleteznek? – nézett rá a kislány kíváncsian. – Medvékkel, farkasokkal és majmokkal – felelte Liam. – De vigyázok rád, nem kell félned semmitől, csak arra kérlek, légy végig csendben! – Jó – bólintott Emily. – Apa sem szereti a sírást… Csendben leszek. Mia a földet bámulta, Liam pedig megfogta a gyerek kezét. – Akkor indulás!

Édes otthon (Manipura, Művész Negyed, 2222. június 16-17.)

Fél órával később Russel autója megállt a Művész Negyedben. Dylan és Liam kiszálltak, és eltűntek a sötétben, míg a többiek a Kutatóintézet sötétbe burkolózó falához lopakodtak, és ott vártak. Nagyjából tíz perccel később bakancsos léptek dübörgését hallották, és két magas katona tűnt fel előttük. Mia keze jegesre hűlt, mire Russel megszorította. – Hé, Mia, ne parázz már! Liamék azok! Nem látod, hogy nincs aurájuk? – Ja, de – pihegte a lány, de érezte, hogy kis híján kiugrik a szíve. – Gyertek! – intett feléjük Dylan, mire mindannyian beosontak a kapun. Az őrbódéban két katona feküdt átvágott torokkal, gatyára vetkőztetve.

Mia magához szorította Emily arcát, hogy a kislány ne lássa a halottakat, amíg Russel és Mason beöltöztek a katonák ruháiba. – Én is átöltözzek? – kérdezte halkan Mia Liamet. – Nem. Túl kicsi vagy. Nem oszt, nem szoroz, miben vagy. Sőt, a fekete ruhád most éppenséggel előny. – Aztán Emilyhez hajolt. – Minden oké? Jól vagy, kicsi lány? Emily bólintott. – No, akkor most bemegyünk… El ne engedd Mia kezét! A vadászok előre nyomultak, Liam és Dylan ment legelöl, utánuk Mia Emilyvel és Russellel, leghátul pedig Mason. A térkép szerint a szerelőjáratok felé mentek, hogy ne fussanak katonákba, így meglehetősen lassan haladtak. A falakon vastag fémcsövek futottak, némelyik igencsak nagy meleget árasztott. A hőmérséklet egyre emelkedett, amint közelebb értek a központi laborhoz, így mindannyian levették a kint viselt kabátjaikat. Váratlanul léptek zaját hallották az egyik oldalfolyosóról, mire a falhoz lapultak. Dylan előrelopakodott a sötétben, majd a léptek zaja megszűnt, ő pedig visszasietett a többiekhez. Nem szólt egy szót sem, Mia szíve mégis kis híján kiugrott a helyéből. Amikor az elágazáshoz értek, Mia elfordította Emily fejét, hogy ne lássa a fordulóban fekvő halottakat. A hőmérséklet és a pára lassan elviselhetetlen mértéket öltött, mindannyiukról szakadt a víz. Egy létrához értek, amely a szellőző folyosóra vezetett. – Várjatok meg itt! – suttogta Liam, és Dylannel együtt a magasba kúsztak. Nem kellett azonban mélyre mászniuk a csőben, mert a légszűrőkön keresztül egyenesen a mélybe láttak. – Te jó Isten… – bukott ki Dylanből, Liam pedig meg sem tudott szólalni a látottaktól. Odalent ugyanis egy végtelen hosszúnak tűnő hangár volt, s benne, akár egy keltetőben, ovális tartályok ezrei sorakoztak, ameddig a szem ellátott. A tartályokban átalakulóban lévő emberi tetemek úszkáltak. A bőrük kékesfehér volt, a testük java szőrös, a fejük torz és nagy. A körmük és a foguk akár a vadaké.

– El akarnak minket törölni a föld színéről… – suttogta Liam. – Ha ezeket a falon túlra eresztik, senki nem marad életben odakint. – Talán épp ez a lényeg – felelte Dylan hiszen ha mindenkit kipusztítanak a falon túl, nem lesz szükségük falra. Övék lesz a sok gyönyörű erdő, a természet háborítatlan csodái… – És a dögök? – Mivel ők teremtik őket, nyilván pontosan tudják, hogyan kell őket a dolguk végeztével megsemmisíteni. – De honnan van ennyi emberük? – Nem tudom, Liam, de félek, a klónozáshoz nem kell feltétlenül sok emberi test, elég, ha néhány akad… a börtön pedig a labor szomszédságában van… – Na, mi van már? – hallották Russel elfojtott hangját odalentről. – Menj fel, öcsi! – felelte Liam, átadva az öccsének a helyét. Russel elhűlve nézte végig a hangárt, és a keltetőkhöz kapcsolódó műszereket, amelyek a mutánsok hőmérsékletét, szívverését és rezgésszintjét ellenőrizték. Komoran mászott le a létrán a többiekhez. – Mit gondolsz? – kérdezte a bátyja. – Amit ti – nézett rájuk szomorúan Russel. – Küszöbön áll az ötödik világháború, amelyben sajnos, úgy tűnik, minket akarnak kiirtani. Azt hiszem, jobb, ha most elhúzunk innen anélkül, hogy lelepleződnénk, és másodszor úgy jövünk vissza hogy porig romboljuk ezt a viperafészket. – Ha a birtok összes fegyverét idehozzuk, akkor sincs akkora ütőerőnk, hogy felrobbantsuk ezt a kócerájt – mondta halkan Liam. – Ezeket a dögöket nem fegyverekkel kell legyőznünk, hanem egy hasonló szerkezettel, mint amivel megsemmisítettük a lélekrend nyakláncokat. Már majdnem kész vagyok vele. Ha időben be tudom fejezni, és megtaláljuk a katalizátorként működő, legendás erejű labradoritot, talán tényleg egy gombnyomásra megváltozik majd a világ.

– Tömegesen ki tudnád vele irtani a jetiket? – kérdezte Mason. – Ha találnánk egy olyan helyet, ahonnan a sugárzás mind a hét megalopoliszt éri, plusz a kinti körzeteket, akkor igen. – És ez mennyire biztos? – kérdezte Liam. – Semennyire – sóhajtott fel Russel. – Csak egy feltevés, de szerintem működni fog. – Ide robbanószer kell, mindent felemésztő tűz – hümmögött Mason. – Nem, higgyétek el, Cohen segíteni akar nekünk! – győzködte őket – Adjatok egy kis időt Russelnek, hogy befejezze munkát, mi pedig kerítsük elő azt a követ. Ha Cohennek igaza van, háború nélkül is győzhetünk. – De mégis, mit segítene egy kő? Milyen hatással lenne ezekre? – kérdezte Liam. – Nem tudom még pontosan – mondta Russel. – De erős a gyanúm, hogy a labradorit valamiféleképpen a rezgésszintre hat. A dögöké nagyon alacsony. Talán megvakítja vagy legyengíti őket. Fogalmam sincs. Ki kell próbálnom. – Akkor hát sötétben tapogatózunk? – Mondhatni. De mivel a jelenlegi helyzetben öngyilkosság lenne bármit is tenni, szívódjunk fel. Visszafelé nem mehetünk a… nyomaink miatt – nézett Emilyre –, így marad az alagút. Ha szerencsénk van, egyenesen a körzetünkbe vezet. A kis csapat egyetértett Russellel, így a térkép alapján elindultak a régi járatok felé. Már egész közel voltak a kettes szintről nyíló járatokhoz vezető lépcsőházhoz, amikor egy osztagnyi katona támadt rájuk. Éles fegyverekkel lőttek, nem kábító lövedékekkel, mint a manipurai katonák. Liam a szomszédos, üres folyosóra lökte Miát és Emilyt, majd oldalra gurult, és válaszsorozatot küldött a katonák felé. Dylan és Mason a falhoz lapulva tüzeltek, Russel pedig, amint elhallgatott egy kis időre a fegyverropogás, Miát és Emilyt a lépcsőházba rángatta. Odakint a folyosón percekig visszhangzottak a lövések, majd minden elcsendesült. A vadászok lélekszakadva rohantak a

lépcsőházba, majd lefelé, a régi járatok irányába, ám amikor a lépcső aljára értek, mint megtorpantak. Lent ugyanis nem három, hanem pontosan tizenkét folyosó bejárata tátongott előttük, ráadásul az egyikből velőtrázó ordítás hangját sodorta feléjük a huzat, és orrfacsaró bűzt… – Melyik az? – kérdezte Liam, miközben Dylannel egyre a lépcsőfeljárót lesték. – Nem tudom – Russel ingerülten forgott a térképpel a kezében. – A négyes vagy a hatos lesz az, esetleg a hetes. Elvileg mindhárom kivezet innen. Az üvöltés erősödött, és mind tudták, hogy az első generációs mutánsok hangját hallják. – Russ, indulnunk kell! – dörrent rá Liam, mire az öccse Miára nézett. – Mit érzel? Melyik szám a miénk? – A hetes! – szakadt ki a lányból, mire Liam bólintott. – Akkor nyomás! – azzal felkapta Emilyt, és eszelős tempóban a sötét alagútba rohant. A fejére tolt éjjellátó erős zöld fénye megvilágította a dohos pincefalat, amelyeken vastagon állt a penész. Az alján víz csordogált, és lépteik zajára patkányok sikítottak fel. A hátuk mögött felharsanó, velőtrázó üvöltéstől megfagyott az ereikben a vér. Liam megállt, és az öccse karjába nyomta a kislányt, majd Russel másik kezét Mia csuklójára kulcsolta. – Ne álljatok meg, bármit is hallotok! – mondta, majd felordított. – Nyomás! Ő azonban nem futott. Dylannel és Masonnel mozdulatlanul álltak, míg meghallották a dögöket, ahogy az alagútban egyenesen feléjük loholnak. Felemelték a puskájukat, és csak akkor kezdtek el tüzelni, amikor a szörnyek már csak néhány méterre voltak. A mutánsok visítva-hörögve zuhantak egymásra, fájdalmukban egymásba marva, ám a vadászok addig lőtték őket, amíg mozogtak. A folyosó kis időre elcsendesedett, ők pedig a többiek után eredtek.

Russel, a karján a kis Emilyvel és Miával már az alagút háromnegyedénél jártak, amikor meglátták a távolból beszűrődő halványkék fényt, az éjjeli erdő oly jól ismert derengését. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor a látványt két hatalmas mutáns sziluettje takarta el. – Istenem… – suttogta a lány, mire Russel a szájára tapasztotta a tenyerét, majd Emilyt és Miát egy nagyobb kiszögellés mellett a falhoz préselte. A mutánsok lassan közeledtek, és Russel magában imádkozott azért, hogy egyik lány se sikítson fel. A dögök megmerevedtek egy pillanatra, majd futni kezdtek a távolabbról feléjük szűrődő zajok felé, amikor golyózápor süvített át a folyosón, egyenesen a testükbe. Russel mozdulatlanul állt a lányok mögött, miközben a szörnyek hátborzongató ordítással estek össze. Liamék megállás nélkül tüzeltek, míg beérték a dögöket, és mindössze néhány méterre Russeléktől kivégezték őket. – Jól vagytok? – kérdezte Liam az öccsét, majd felkapta Emilyt, megfogta Mia kezét, és tovább futott velük az alagútban. Az erdőbe vezető kijárat egy zúgó mellett volt, nem mesze a birtok legtávolabbra eső kapujától. – Innen jöttek hát végig a dögök – hümmögött Dylan, majd a folyóra mutatott. – A vízbe! Mindenki, de azonnal! A többiek kérdés nélkül teljesítették a parancsot, és a folyómenti sziklákhoz lapultak. A sötétben azonban élesen világított Russel, Mia és Emily aurája. – Át kell jutnunk a túlpartra! – mondta Liam. – Túlságosan fényesek vagytok. Mia, menni fog? – Add ide Emilyt! – nyúlt felé Dylan, majd a kislányt a karjába véve nekivágott a hűvös hullámoknak. A víz azonnal elragadta őket, de az indián szorosan fogta a gyermeket, és egy darabig engedte, hogy a sodrás messzire vigye őket az alagút kijáratától, aztán mintegy ötszáz méterrel lejjebb a partra úszott. Mason és Russel szemrebbenés nélkül ugrottak a vízbe, Liam pedig megmarkolta Mia csuklóját, és ők is a folyóba vetették

magukat. A víz kellemetlenül hideg volt, szinte szúrt, és ijesztően nagy volt az ereje. Liam azonban nem hagyta maga mellől elsodródni Miát. Karja a víz alatt a derekára fonódott, és vele együtt úszott a partra. A túlparton néma csendben lopakodtak az erdő felé, majd futásnak eredtek. A dögök üvöltése újra felharsant, így senkit sem kellett noszogatni, hogy fusson, noha mind kimerültek és rettentő fáradtak voltak. A hátizsákjaik elnehezedtek a víztől, a bakancsukban tocsogott a folyóvíz, de tudták, nem állhatnak meg. Lassan elérték a kóddal lezárt kaput, amelyen Dylan pillanatok alatt beengedte őket.

(Hobbs-birtok, 266-os körzet, 2222. június 16.)

Zihálva rogytak le a kerítés mellett, amely a kód ismételt beütése után halk zümmögésbe kezdett és zöldes fényben világított. – Hát, ezt megúsztuk – lihegett Mason, majd elégedetten elvigyorodott. – Gyerekek, itthon vagyunk! – azzal az oldalzsebéhez nyúlt, és egy kis patronos szerkezetet vett elő, amivel a levegőbe lőtt. Izzó kék fénycsóva hasított a sötétbe, majd nem sokkal később lódobogás hallatszott, és megjelentek az éjjel őrjáratozó vadászok. Kristen volt az és Peter, a két legfiatalabb újonc, ám nem egyedül érkeztek, magukkal hozták Liam, Dylan és Mason lovát is. – Honnan tudtad, hogy mi vagyunk azok? – nézett a húgára mosolyogva Dylan. – A lovaitok nagyon odavoltak, hát onnan! – nevette el magát a lány. – De ki ez a copfos, angyalarcú, zöld energiamezőben tetszelgő jedi? Russel felröhögött.

– Obi-Wan Kenobi, személyesen. Kristen elmosolyodott. – És a kis padavan? – Mia húga, Emily. – Nos, Emily, üdvözöllek a Hobbs-birtokon! – mondta kedvesen az indián lány, majd Russel felé intett. – Velem jössz, ifjú jedi? – kérdezte Russelt, de amikor a férfi mögé ült, fázósan összerándult. – Jézusom, olyan hideg vagy, akár egy jégtábla! – Hát – felelte vacogva Russel –, tudod, hogy ezen csak egy dolog segít. Kristen felnevetett. – Leöntselek forró teával? – Ó, Kristen, nem vagy te ilyen szadista… Különben sem láttál már hetek óta. Hát ennyire nem hiányoztam? – Dehogynem – mosolyodott el a lány, és hagyta, hogy Russel átkarolja a derekát. – Hogy te milyen forró vagy… – sóhajtott fel Russel, és Kristen csak remélni merte, hogy a férfi nem érzi, hogy a közelében sebesebben szalad a szíve. Dylan ezalatt Emilyvel az ölében vágtatott át az erdőn, mögötte Liam és Mia, leghátul pedig Mason és Peter. – Most már nem félsz, ugye? – kérdezte a kislányt az indián. – Nem. De odabent nagyon rossz volt. Sosem láttam még ilyen… szörnyeket. Dylan megcsókolta a gyermek haját. – Ügyes voltál, Emily! Tudod, a szörnyek füle nagyon éles. Rosszul látnak, de a mozgásra és a hangra hevesen reagálnak. Csak úgy lehet elbújni előlük, ha az ember megdermed, és csöndben marad. Minden más kislány sikított és sírt volna. De te meg sem nyikkantál… – Apa nagyon haragszik érte, ha sírok – felelte a kislány –, ezért egy ideje azt csinálom, hogy ha valami nagyon fáj, összeszorítom a szám, becsukom a szemem, és valami szépre próbálok gondolni, amíg elmúlik a félelmem.

– És mi szépre gondolsz ilyenkor, mondd? – Hogy Mia pipacsbabát csinál nekem minden nyáron. A virág lehajtott szirmaiból van a szoknya egy fűszállal megkötve, és a pipacs szárából van a baba keze. Haja is van ám, és két petty a szeme. Ha sokat gondolok rá, a baba még táncra is tud perdülni a képzeletemben – magyarázta a kislány. – És aztán, mire kinyitom a szemem, már jobban vagyok. Dylan felsóhajtott. – Emily, a könny a lélek vére. Ha néha megengeded, hogy kicsorduljon, magával viszi a fájdalmadat, érted? Nem szabad visszatartanod. – Apa mindig… – a kislány elhallgatott. – Megvert? – Igen. – Azért, mert sírtál? A kislány hüppögve bólintott. Dylan szíve elnehezedett. – A birtokon nagyon szép otthonod lesz, Emily – mondta végül halkan. – Az apád soha többé nem fog bántani. Lassan az ódon kastély elé értek, ahol Dylan lesegítette a kislányt a lóról, majd Miához és Liamhez kísérte, aztán a zsákját a földre dobta, és az épületbe rohant. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és a szobájába sietett, de nem találta ott a lányt. Stella ajtaja felé vette az irányt és halkan bekopogott, mivel biztos volt benne, hogy már alszik. A virágos takaróval borított ágy azonban érintetlenül állt. Dylan összeráncolta a szemöldökét. Elindult a padlástér felé, de csak akkor nyugodott meg, amikor észrevette, hogy odafent ég az izzósor, amit korábban Liammel együtt szereltek fel Stellának. A lemezjátszóból halk zene szól. Nesztelenül lépett a tágas helyiségbe, és az ajtófélfának dőlt. Stella a festővászon előtt ácsorgott. Piros, bő nadrágot viselt a csípőjére tolva, és egy rövid fekete trikót. Mezítláb volt, szőke tincsei kuszán omlottak a hátára.

Az előtte lévő vásznon sziklás hegyoldal tűnt fel, amely közepén fehér liliomok nyíltak. A nap épp akkor kelt fel a szirtek mögött, aranyló sugaraival beragyogta a virágokat, amelyek ettől égi fényben tündököltek. A távolban az óceán hullámai látszottak, amint hófehér tajtékot vetve a falaknak csapódnak. Stella lábujjhegyre állt, hogy elérje a hatalmas vászon tetejét, ahol egy sávban fehér maradt az egyre világosabbá váló kék ég, amikor megérezte, hogy nézik. Lassan megfordult, és amikor meglátta az ajtónál ácsorgó férfit, eldobta az ecsetet, és az indiánhoz rohant. Dylan a karjába kapta Stellát, és perceken át némán ölelték egymást. A lány a férfihoz nyomta az arcát, forró könnyei lassan csorogtak végig Dylan nyakán. Az indián megsimogatta szerelme aranyhaját, és a szemébe nézett, majd az ajka lassan a szájához ért. Stella szempillái lecsukódtak, ahogy Dylan gyöngéden megcsókolta. Karjait a nyaka köré fonta, teste hozzásimult, s ajkát vággyal telt sóhaj hagyta el. Hosszasan csókolóztak összefonódva, majd kifulladva néztek egymás szemébe. – Számoltam a perceket, amikor újra láthatlak – mondta rekedten Dylan. – Én is… de még sose teltek ilyen lassan – suttogta Stella, és csak akkor vette észre, hogy a férfi ruhája mennyire nyirkos. – De hisz teljesen átfagytál! Gyere, csinálok neked egy forró fürdőt! Dylan azonban nem mozdult. – Előbb megnézem, mit festettél… – mormogta, miközben közelebb lépett a vászonhoz. Stella kíváncsian leste az arcát. – Rád gondoltam, miközben készült… Hogy tetszik? – Gyönyörű – mondta őszinte elismeréssel Dylan. – Bár a háborgó tengerről és a fekete, tűhegyes sziklákról azért még el kell beszélgetnünk… A lány elnevette magát. – Ne csináld már! Mi a baj a tengeremmel? És a sziklákkal? No, és a napom? Mit szólsz a napomhoz?

– A napoddal elégedett vagyok, és az aranyló virágokkal is – fogta át a derekát Dylan, és magához vonta. Az ajka lágyan simult Stella szájára, miközben két kezébe fogta az arcát. Finoman csókolta, csodálattal, rajongással, és amikor Stella hozzásimult, a boldogság bizsergető érzése átjárta minden porcikáját. A nap első sugarai így találtak rájuk, szerelmesen összebújva, a padlástér magányában, egymás csókjába feledkezve. – Meg fogsz fázni – szólalt meg Stella kifulladva, amikor Dylan elengedte. – Muszáj levetned ezeket a vizes göncöket! A férfi szobájába mentek, ahol a lány forró vizet engedett a kádba, és egy kevés jázmin olajat cseppentett a fürdőbe. Dylan ezalatt lerúgta a bakancsát, majd Stellához lépett, és lehúzta a válláról a vékony felső pántját. – Ha úgy vesszük, neked sokkal nagyobb szükséged van erre a fürdőre – mormogta, mire a lány felnevetett. – Nekem? Már miért lenne? – Mert nyakig festékes vagy… Itt, itt… és itt – húzta végig a mutatóujját Stella arcán, a vállán és a csupasz hasán. A lány bőrén kellemes bizsergés futott át, ahol a férfi hozzáért. Már nem nevetett. Egyre csak Dylan arcát nézte, és a szemét, amelyben halovány csillagok gyúltak. Nem érezte, mikor kerültek a ruháik a földre, sem azt, amint az illatos víz lassan körülöleli a testét. Csak Dylan karját érezte a derekán, és az ajkának melegét. Stella odaadón simult a férfihoz, és belefeledkezett az egyre szenvedélyesebbé váló csókokba. Belemarkolt a hosszú, fekete tincsekbe, majd végigsimította Dylan vállát és a meztelen mellkasát. Az érintése nyomán a férfi minden izma megfeszült, és Stella érezte, hogy hatalma van a teste fölött. Égő szemmel nézett Dylanre, és egyszeriben mindennél jobban vágyott rá, hogy a férfi szeretkezzen vele. Tekintete az ajkára vándorolt, és finoman megcsókolta. Dylan ajka válaszolt, és olyan forrón viszonozta a csókot, hogy Stella beleszédült. Nem

tudta, hogyan kerültek az ágyra, csak azt, hogy soha nem kívánta még így a férfit. Dylan nem beszélt. Egyre csak a lányt nézte, miközben az ajka lassan Stella nyakára, majd a mellére vándorolt. A lány fehér bőre felforrósodott, ahogy a szerelme szája a kebléhez ért. Dylan végigcsókolta Stella hasát, majd a lány a combjai között érezte a férfi leheletét. Dylan tenyere még mindig a hasán nyugodott, ám az ajka már a lány legérzékenyebb részét érintette. A kék szempár lecsukódott, Stella feje hátrahanyatlott. Soha nem érzett, finom bizsergés járta át az ágyékát, ami egyre csak erősödött, ő pedig elgyengülve adta át magát az élvezetnek. Dylan keze az övére kulcsolódott, de az ajka nem eresztette. Stella arcát elöntötte a forróság, és amikor a gyönyör elárasztotta, teste beleremegett a kéjbe. Zihálva ölelte át a lassan fölébe kerülő szerelmét, és lehunyta a szemét, amikor a férfi lassan újra széthúzta a combját. Dylan azonban még mindig várt. Az egyik karját Stella feje alá csúsztatta, és a lány ajkára hajolt. Gyöngéden, de szenvedélyesen csókolta, miközben simogatta. Stella egyre jobban kívánta, hogy a testük egymásba olvadjon, amikor érezte, hogy Dylan ujjai messzebbre merészkedtek. Felsóhajtott, és a teste ívben megfeszült az élvezettől. Nem fájdalmat, hanem egyre sürgetőbb izgalmat érzett, és amikor a férfi bátrabban nyúlt hozzá, úgy érezte, elájul a gyönyörtől. Dylan nyelve eközben utat tört az ajkai között, és olyan tűzzel csókolta a száját, hogy Stella levegőért kapkodott. Az ágyéka sürgetően lüktetett, a melle megfeszült, mindene reszketett az élvezettől, annyira kívánta már a férfi testét. Dylan lassan hatolt belé, aztán nem mozdult, mintha csak azt akarta volna, hogy a lány teste szokja az övét. Stella lángoló arcát simogatta, és lassan eltöltötte a szerelmét. A kék szempár lecsukódott, Stella selymes ágyéka befogadta őt. Dylan szíve hevesen dübörgött, ahogy a testük egymásba forrt és lassú, szenvedélyes táncba kezdett, Stella pedig úgy érezte, belehal a boldogságba. Lázasan

kapaszkodott az izmos férfitestbe, miközben mámoros gyönyör cikázott végig rajta. Az idő végtelenné vált. Nem létezett már más, csak Dylan és ő, a testük-lelkük egymásra talált. Dylan bőre forró volt, az ölelése eleven tűz. Stella az élvezettől elgyengülve ölelte a szerelme vállát, ahogy felvette az egyre gyorsuló ritmusát. A vére sebesen száguldott, s amikor Dylan felrobbanó férfiereje elsöprő erejű kéjjel árasztotta el finom belsőjét, kihagyott a lélegzete. Dylan magához szorította a lány gyönyörtől reszkető testét, és addig cirógatta, amíg a sebesen száguldó szíve lassan lecsillapodott. – Gyönyörűséges volt veled… – suttogta a lány, mire Dylan szájon csókolta. – Szerelmesebb vagyok beléd, mint valaha… A Hobbs-birtokra köszöntő első reggeli napsugarak aranyszínű fénnyel borították be az ódon kastélyt. A lakói szorgosan álltak neki a mindennapi teendőiknek, míg mások egymás karjába simulva aludtak még. Stella és Dylan szobájától nem messze, a másik szerelmespár, Mia és Liam békésen szuszogtak egymás karjában, amikor a férfi felébredt, és megcsókolta a homlokát. – Hozok valami harapnivalót! – mondta, ám a lány visszahúzta az ágyba. – Majd én hozok! – mosolyodott el. – Útközben bekukkantok Amandához, hisz azt sem tudja, hogy megjöttünk. Melyik szobában találom? Liam kék szeme rezzenéstelenül meredt az övébe. – Mia, Amanda nincs itt – szólalt meg komoran. – Az erdőben hagytam, mert attól tartottam, ha még egy perccel tovább maradok vele, hamarabb ölöm meg, mint a mutánsok… VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK! FOLYTATJUK…

Tartalom

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20.

Rabságban ........................................................................ 9 Mészárszék ..................................................................... 31 Régi barátok ................................................................... 50 Becsapottan .................................................................... 69 Megérzés ........................................................................ 90 A szökés ....................................................................... 112 Sötét álmok................................................................... 136 Eltéphetetlen kötelék ................................................... 155 A szív titkai .................................................................. 180 Bizalmatlanság ............................................................. 201 Fiús játékok .................................................................. 215 Feltépett sebek ............................................................. 240 A hegyi boszorkány..................................................... 259 Max ............................................................................... 282 Viharos éjjel .................................................................. 300 Fájó találkozás.............................................................. 323 Elmondatlan szavak .................................................... 341 Tiszta szívvel................................................................ 360 Szemet szemért ............................................................ 376 Édes otthon .................................................................. 398

Kedves Olvasóim!

Köszönöm a tőletek kapott szeretetet, a bizalmat, a lelkesítő leveleket, a hitet. Hálás vagyok minden sorotokért, a kedvességetekért, a jóságotokért. Köszönöm, hogy elkísértek az utamon!

A.O. Esther