A Kék Halál

Jeffery Deaver

A KÉK HALÁL

ALEXANDRA

A mű eredeti címe: The Blue Nowhere © 2001 by Jeffery Deaver Fordította: Oberon Bt./Morvay Krisztina Tördelte: Merényi Tamás Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 517-800 ISBN: 963 368 584-2

Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Amikor azt mondom: az agy nem más, mint gép, nem az elme nagyszerűségében kételkedem, hanem elismeréssel adózom a gép lappangó potenciáljának. Nem azt hiszem, hogy az emberi elme kevesebb annál, mint aminek gondoljuk, hanem sokkal inkább azt, hogy a gép lehet sokkal, de sokkal több. W. Daniel Hillis: Minta a kövön

GLOSSZÁRIUM adatcsomag: kisméretű, digitalizált adatsor, a hálózatban forgalmazott adatok legkisebb egysége. Minden, az internetre továbbított információ – e-mail, szöveg, zene, kép, grafika, hang – apró csomagokra bomlik, amelyek aztán a fogadónál újra használható formába állnak össze. adatforgalom-irányító (router): az a számítógép, amely az interneten a CSOMAGOKAT a kívánt célállomás felé irányítja. bot (a robotból): a felhasználókat vagy más programokat segítő, önállóan működő szoftverprogram. Közegként is utalnak rá. bug: programhiba a szoftver áramhálózatában, amely megakadályozza vagy módosítja a program működését. chipzsoké: hardverfejlesztésre vagy – eladásra szakosodott számítógépes szakember. civilek: a számítógépiparban tevőlegesen nem részt vevő egyének. crack (feltörés): a számítógépbe történő illegális behatolás, amely rendszerint azt a célt szolgálja, hogy a behatoló adatokat lopjon, semmisítsen meg, vagy másokat megakadályozzon a rendszer használatában, csomagszippantó: az adatforgalom-irányítóra, szerverre, vagy a személyi számítógépre rátöltött program, amely egy harmadik részt vevő gépére irányítja a CSOMAGOKAT, rendszerint azért, hogy az a felhasználói üzeneteket engedély nélkül elolvassa, jelszavakat és más információkat szerezzen meg. démon: feltűnésmentes, gyakran rejtett szoftverprogram, amelyet többnyire nem felhasználói utasítás aktivál, hanem önállóan működik. Általában akkor aktiválódik, amikor a gazdagépben bizonyos feltételek egyidejűleg teljesülnek. forgatókönyv: szoftver forráskód: a programozó ebben a formában – a számos programnyelv egyikéből kiválasztott betűk, számok és tipográfiai szimbólumok felhasználásával – írja a szoftverprogramot. A forráskódot aztán gépi kódokra konvertálja, gyakorlatilag ez fut a számítógépen. A kódot az esetek legnagyobb többségében a fejlesztő vagy a tulajdonos, nagyfokú biztonsági intézkedések mellett, titokban tartja. freeware: fejlesztők által díjmentesen elérhetővé tett gép: computer guru: briliáns számítógépes szakember, VARÁZSLÓ gyökér: Az UNIX operációs rendszerben a szó a rendszergazdát jelöli, vagy a számítógépért/hálózatért felelős személyt. Magára az ellenőrzés folyamatára is utalhat, mint a „gyökérszerzés” fogalmában, amely a számítógép feletti ellenőrzés megszerzését jelenti,

hackelés: valamely program vagy operációs rendszer megváltoztatása kódok manipulálásával A szó eredetileg meghatározott célokat szolgáló szoftverprogramok gyors megírását jelentette, később azonban már csak az innovatív szoftverprogram jelölésére használták. A fogalmat a civilek egyre elterjedtebben, az ártó szándékú számítógépes behatolások jelölésére alkalmazzák – egy olyan folyamat leírására, amelyet helyesebben a „crackel” ige fejez ki. A szó főnévként (hack) jól megírt programot is jelent. IRC (Internet Relay Chat = Internetes Relé Csevegő): Az internet népszerű alhálózatrendszere, amelyben a résztvevők egy csoportja folyamatos társalgási lehetőségre tesz szert, a speciális érdeklődési köröknek fenntartott hálózati csevegőszobákban. ICQ (az angol „kereslek” = I seek you nyomán): Az internet, az IRC-hez hasonló alhálózata, de csak magánbeszélgetésekre használják. A cseteléshez hasonló. .jpg (vagy jpeg): A számítógépen a képek tárolására, sűrítésére és digitalizálására szolgáló formátum. Az ebben a formátumban tárolt képeket a fájlnévből vett .jpg kiterjesztéssel jelölik. kludge: átmeneti javítás. Speciális cél érdekében gyorsan megírt, gyakran improvizált hardver- vagy szoftver-program, amely működőképes, de tervezésében és kivitelezésében az átgondoltságot nélkülözi. Sok esetben BUG megfékezésére, vagy a számítógép valamely működési rendellenességének a megszüntetésére alkalmazzák, kód: szoftver kódbűvész: tehetséges szoftverprogramozó, akinek munkáját újító jellegűnek tartják. Szamurájként is utalnak rá. kódrecsegtető: egyszerű, mindennapi feladatokat ellátó, képzelőerő nélküli szoftverprogramozó. MUD (Többfelhasználós Tartomány, Többfelhasználós Dimenzió vagy Többfelhasználós Börtönök): Az IRC-hez kapcsolódó alhálózat, ahol a résztvevők valósidejű játékokkal vagy szimulált cselekvésekkel foglalkoznak. MUD-őrült: A MUD-okban részt vevő személy. phishing: információszerzés céljából történő szörfözés az interneten. phrík (ejtsd: frík): telefonrendszerekbe történő betörés, elsődlegesen ingyenes hívások lebonyolítása, lehallgatás vagy a rendszer szétrombolása érdekében. A szó főnévként az efféle cselekvést folytató személyt jelöli, rendszergazda: valamely szervezet számítógépes rendszerének vagy hálózatrendszerének működéséért felelős személy. shareware: regisztrációs szoftver. Olyan program, amit a fejlesztők nominális összegért, meghatározott számú felhasználó rendelkezésére bocsátanak,

szerver: valamilyen hálózatra – például az internetre – csatlakoztatott nagy, gyors számítógép, amely a felhasználók által hozzáférhető adatokat, honlapokat és fájlokat tartalmazza. tűzfal: a számítógép biztonsági rendszere, ami megakadályozza a nem kívánatos adatok bejutását a computerbe. Védelmi funkciót lát el. Unix: kifinomult számítógépes operációs rendszer, hasonló a Windowshoz. Az legtöbb internetezésre alkalmas computeren ez az operációs rendszer fut. varázsló: briliáns számítógépes szakember, guru. warex: illegálisan másolt,kereskedelmi célú szoftver. .wav (waveform = hullámforma): digitalizálásra és hangok tárolására szolgáló formátum. Az ebben a formátumban tárolt hangok jelölése a fájlnév után a .wav kiterjesztéssel történik. ******

I. A VARÁZSLÓ A számítógéppel bármilyen bűnt el lehet követni – Még gyilkolni is lehet vele. Los Angeles-i rendőrségi tisztviselő ******

00000001. Fejezet / EGY A viharvert fehér teherautó kellemetlen érzéseket ébresztett benne. Lara Gibson a Kalifornia államban található Cupertino városkában, a De Anzán lévő Veszta Grill nevű bárban üldögélt, és martinis poharának hideg szárát markolászva megpróbált nem odafigyelni a közelében ácsorgó két fiatal chipzsokéra, akik egyértelmű flörtölési szándékot kifejező pillantásokat lö-velltek felé. Megint kinézett az ablakon, a finoman szitáló eső keltette borongós félhomályba, de semmi nyomát nem látta az ablak nélküli Econoline-nak, amely – legalábbis ő úgy hitte – egészen a házától követte a néhány mérföldnyire lévő étteremig. Lara lecsusszant a bárszékről, odament az ablakhoz és kikémlelt rajta. A teherautó nem volt az étterem parkolójában, Sem az utca másik oldalán lévő Apple Computer Társaság parkolójában, vagy a mellette lévőben, ami a Sun Microsystemshez tartozott. Ezeknek bármelyike ésszerű választás lehetett volna, ha valaki szemmel akarta volna tartani – már ha a sofőr valóban őt akarja becserkészni. Nem, a teherautó csak a véletlenek találkozása miatt tűnt fel neki, döntötte el – olyan térbeli és időbeli egybeesésről van szó, amit csupán állandó paranoiája láttatott vele veszélyesnek. Visszament a pulthoz és a két fiatal férfira pillantott, akik felváltva hol nem vettek tudomást róla, hol pedig titokzatos mosolydarabkákat villantottak felé. Hasonlóan az összes helybeli, boldog órákat hajkurászó fiatalemberhez, ők is laza, bő szabású nadrágot, nyakkendő nélküli keményített gallérú inget és a Szilíciumvölgyben mindenhol felbukkanó tipikus jelvényt – az egységesen a nyak köré tekert, vászonból készült azonosító szimbólumot – viseltek. Ezek ketten a Sun Microsystems kék névjegyében feszítettek. Az itt előforduló többi csoport a Compaq-ot, a HewlettPackard-t és az Apple-t képviselte, nem beszélve a körzetben újonnan feltűnő kölykök csoportjáról és a gomba módjára szaporodó internetes társaságokról, amelyekkel szemben a Völgy tiszteletre méltó, állandóan és régebben itt élő szakemberei némi undorral viseltettek. Harminckét évesen Lara Gibson körülbelül öt évvel lehetett idősebb két csodálójánál. És független üzletasszonyként, aki ráadásul geek sem volt – valamelyik számítógépes társasággal kapcsolatban álló személy –, legalább ötször szegényebb. Ez azonban a két férfit egyáltalán nem zavarta, megigézte őket a nő egzotikus, érzelmekben gazdag arca, amit rakoncátlan, hollófekete hajfürtök kereteztek, a bokacsizma, a vörös és narancs cigányszoknya és az ujjatlan fekete top, amely kemény munkával megszerzett bicepszeket engedett látni.

Lara úgy becsülte, körülbelül két perce van még, mielőtt az egyik fiú odamegy hozzá. Mindössze tíz másodpercet tévedett. A fiatalember a bizalmas ismerkedés olyan módozatával állt elő, amit a nő már vagy tucatszor hallott: Elnézést, igazán nem áll szándékomban zavarni, de figyelj, nem akarod, hogy eltörjem a fiúd lábát, amiért egy ilyen gyönyörű nőt magányosan megvárakoztat egy bárban, és mellesleg vegyek neked egy italt, amíg eldöntőd, hogy melyik térdkalácsáról legyen szó? Más nő már méregbe gurult volna, vagy elkezd dadogni, elpirul és kényelmetlenül érzi magát, esetleg belemegy a játékba, és hagyja, hogy megajándékozzák egy nem kívánt itallal, csak azért, mert képtelen a szituációt kezelni. De azok a nők gyengébbek nála. Lara Gibson a „városi önvédelem királynője” volt, a San Francisco Chronicle nevezte el így egyszer. A férfira szegezte a tekintetét, szertartásosan rámosolygott és megszólalt. – Most nincs szükségem társaságra. Ilyen egyszerű. Vége a csevegésnek. A férfi csak pislogott a nyílt őszinteség hallatán, képtelen volt a nő szilárd tekintetét viszonozni, végül visszament a barátjához. Erő... minden az erőről szól. Lara belekortyolt az italba. Az az átkozott teherautó gyakorlatilag az összes szabályt az eszébe juttatta, mint védelmi oktatónak, aki arra tanítja a nőket, hogy a mai társadalomban miként tudják megvédeni magukat. Útban az étterem felé néhányszor a visszapillantó tükörbe pillantott, és tíz-tizenöt méterre maga mögött kiszúrta a kisteherautót. Valami kölyök vezette. Fehér bőrű volt, barna haját azonban rendetlen csomóba kötötte. Katonai gyakorlóruhát viselt, és a borús égbolt meg a szemerkélő eső ellenére napszemüveget. A Szilícium-völgyben, a naplopók és a hackerek otthonában természetesen egyáltalán nem meglepő, ha valaki betoppan egy tejhabos kávéra a Starbuckshoz, ahol egy piercingek tucatjaival átlyuggatott, udvarias bőrfejű tinédzser vár rá a belvárosi gengszterek tipikus felszerelésében. Mégis, Lara ügy érezte, mintha a sofőr kísértetiesen hátborzongató rosszindulattal meredt volna rá. Hirtelen azon kapta magát, hogy a tárcájában megbújó maró gázspray-t babusgatja szórakozottan. Még egy pillantás az ablakon kifelé. Nincs teherautó. Csak .com pénzen vett cifra luxusautók. Egy pillantás körbe a teremben. Csak ártalmatlan geekek. Nyugi, csitítgatta magát és még egyet kortyolt a tekintélyes adag martiniból. A faliórára villantotta a tekintetét. Negyed nyolc. Sandy már tizenöt percet késik. Elővette a mobiltelefonját, de a kijelzőn csak a NINCS TÉRERŐ felirat világított. Már éppen indult volna telefonfülkét keresni, amikor felpillantott, egy fiatalembert látott a bárba belépni, aki felé integetett. Ismerős volt, azonban nem

igazán tudta elhelyezni az emlékei között. A gondozott, hosszú szőke haj és a kecskeszakáll megmozgatott valamit az elméjében. A férfi fehér farmert és gyűrött, kék munkásinget viselt. Azt a tényt, hogy ő is az Amerikának nevezett óriástestület tagja, a nyakkendője ékesen mutatta; egy szilícium-völgyi üzletemberhez illően büszkén viselte a ruhadarabot, bár azt nem csíkok vagy Jerry Garcia virágok díszítették, hanem a rajzfilmbeli Csőrike. – Hé, Lara! – odasétált a nőhöz és a bárpultnak támaszkodva megrázta a kezét. – Emlékszel rám? Will Randolph vagyok, Sandy unokatestvére. Cheryl és én Nantucketban találkoztunk veled, Fred és Mary esküvőjén. Ez az, pontosan innen emlékezett rá! A férfi terhes feleségével együtt ugyanannál az asztalnál ült, mint Lara és a barátja, Hank. – Hát persze. Hogy vagy? – Ragyogóan. Sok a dolgom. De kinek nem errefelé? A férfi műanyag nyakravalóján a Xerox Coiporation PARC volt olvasható, és ez Larára mély benyomást tett. Még a nem geekek is tudtak a Szilícium-völgytől öt-hat mérföldnyire, északra települt legendás Palo Alto Kutatási Központról. Will odaintette a pincérlányt és rendelt egy világos sört. – Hogy van Hank? – kérdezte. – Sandy azt mondja, a Wells Fargónál próbál munkát szerezni. – Ó, igen. Mostanában ezt forgatja a fejében. Most épp Los Angelesben van, információt gyűjt. Megérkezett a sör és Will belekortyolt. – Gratulálok. Fehér fény villant a parkolóban. Lara odavillantotta a tekintetét, megijedt. A jármű azonban csak egy fehér Ford Explorer volt, fiatal pár ült benne. A Ford mögötti területre összpontosított, és újra végigpásztázta az utcát meg a parkolókat. Felidézte magában, hogy amikor útban idefelé befordult az étterem parkolójába, megfigyelte a mellette elhajtó teherautó oldalát. Valami sötét, és vöröses maszat volt rajta; valószínűleg sár, de neki a vér jutott róla eszébe. – Minden rendben? – kérdezte Will. – Persze. Bocsánat. – Lara visszafordult a férfihoz, örült, hogy van egy szövetségese. Még egy a városi önvédelmi szabályok közül: két ember mindig többet ér, mint egy! Lara most némileg módosította az alapigazságot, és magában hozzátette: még akkor is, ha az egyikük egy százötven centis, vézna geek, aki Csőrikés nyakkendőt hord. Will folytatta: – Hazafelé tartottam, amikor Sally felhívott. Megkért, hogy ugorjak be és adjak át egy üzenetet. Megpróbált elérni a mobilodon, de azt mondta, nem sikerült. Sokáig

melózik ma, és azt kérdezi, nem találkozhatnátok-e az irodája melletti helyen, ahol a múlt hónapban is voltatok, a Ciro'snál? Mountain View-ban. Lefoglaltatott egy asztalt nyolcra. – Nem kellett volna ezért bejönnöd. Felhívhatta volna a pincért is. – Azt akarta, hogy adjam oda neked az esküvőn készített képeket. Együtt megnézitek őket, aztán majd megmondjátok, ha kérsz valamelyikből. Will kiszúrt egy ismerőst a bár másik végében és odaintett neki – lehet, hogy a Szilícium-völgy több száz négyzetmérföldön terpeszkedik el, valójában azonban csak egy kisváros. A férfi folytatta: – Úgy volt, hogy Cheryllel ezen a hétvégén átvisszük a képeket Sandyhez, Santa Barbarába... – Aha, mi is pénteken megyünk le... Will abbahagyta és úgy vigyorgott, mint aki óriási titok megosztására készül. Elővette a levéltárcáját, és ahogy kinyitotta, Lara előtt egy fénykép villant fel, a feleségéről és egy aprócska, kicsattanóan pirospozsgás babáról. – A múlt héten született – jelentette be a férfi büszkén. – Clarie. – Ó, imádnivaló! – suttogta Lara. – Így aztán egy darabig nem nagyon mozdulunk ki otthonról. – Hogy van Cheryl? – Jól. És a baba is. Semmihez sem hasonlítható... Én mondom, az apaság teljesen megváltoztatja az ember életét. – Efelől nincsenek kételyeim. Lara megint az órára nézett. Hét harminc. Ebben az időben legalább fél órát kell autóznia, hogy a Ciro's-hoz jusson. – Azt hiszem, lassan indulnom kell. Aztán tompa rémülettel, megint eszébe jutott a teherautó és annak sofőrje. A raszta haj. A rozsdaszínű paca az ütött-kopott ajtón. Will a számlát kérte és fizetett. – Nem kell meghívnod! – szólalt meg Lara. – Elrendezem. A férfi felnevetett. – Már megtetted! – Micsodát? – A befektetési vállalkozás, amiről az esküvőn beszéltél. Amit nemrég vettél. Emlékszel? Larában felrémlett, ahogy szégyentelenül kérkedik a biotechnológiai befektetéssel, amelynek részvényei 60%-ot száguldottak felfelé az elmúlt évben. – Amikor Nantucketból hazamentem, vettem egy rakás részvényt... Hát... köszönöm – a sörrel a nő felé bökött, aztán felállt.

– Mehetünk? – Persze! – elindultak, de Lara egyre kényelmetlenebbül meredt a közeledő ajtóra. Csak paranoia, győzködte magát. Egy pillanatra átfutott az agyán – mint ahogy ez időről időre meg szokott történni –, hogy normális munkát kellene szereznie, mint ezek az emberek itt, a bárban. Nem kellene annyira elmerülnie az erőszak világában. Biztosan csak paranoia... De ha tényleg az, miért kellett a rasztás kölyöknek olyan sebesen elhajtania, amikor lehúzódott a parkolóba és ránézett? Will kilépett az épületből és kinyitotta az esernyőjét. Úgy tartotta, hogy mindketten aláférjenek. Lara újabb városi védelmi szabályt idézett fel: soha ne légy túl büszke vagy félénk segítséget kérni! És mégis, éppen azt próbálta megfogalmazni magában, hogy a fényképek után hogyan kérhetné meg Will Randolphot, hogy az autójához kísérje. Újabb gondolat villant fel benne: ha a teherautós kölyök tényleg fenyegetést jelent, nem önző dolog-e a férfit arra kérni, hogy veszélynek tegye ki magát? Egy férj és egyben újdonsült apa állt mellette, akitől más emberek léte is függött. Tisztességtelennek tűnt... – Valami baj van? – kérdezte Will. – Nem igazán. – Biztos vagy benne? – Nos, azt hiszem, valaki követett az étterembe. Valami kölyök. Will körbenézett. – Látod valahol? – Most nem. – Van egy honlapod, nem igaz? Arról, hogy a nők hogyan tudják megvédeni magukat? – Így van. – Gondolod, a követőd tud róla? Talán zaklatni akar. – Lehet. Meglepődnél, ha tudnád, mennyi gyűlölködő e-ma-ilt kapok. A férfi a mobiltelefonjáért nyúlt. – Nem akarod kihívni a rendőrséget? Lara vívódott. Soha ne légy túl büszke vagy félénk segítséget kérni! – Nem, nem. Csak... miután túl vagyunk a fényképeken, nem... kísérnél el az autómig? Will elmosolyodott. – Ez csak természetes. Nem igazán tudok karatézni, de annál jobban ordítok, ha segítséget kell hívni! Lara felnevetett. – Köszönöm!

Végigsétáltak az étterem előtti járdán, és a nő megvizsgálta az autókat. Mint a Szilícium-völgy minden parkolójában, itt is Saabok, BMW-k és Lexusok tucatjai álltak. Teherautó egy szál sem. Kölykök sem. És véres foltok sem. Will a parkoló hátsó része felé intett a fejével, ahol a saját kocsiját letette. – Látod? – Nem. Elsétáltak egy borókafenyő-bokor mellett, Will autója – makulátlanul tiszta ezüst Jaguár – felé. Úristen, a Szilícium-völgyben rajta kívül mindenkinek van pénze? A férfi előhalászta a zsebéből a kulcsokat, aztán a csomagtartóhoz mentek. – Csak két tekercset fényképeztem el az esküvőn: Egy-kettő azonban igazán jól sikerült – felnyitotta a csomagtartó tetejét, egy pillanatra megállt, aztán végigfuttatta szemét a parkolón. Lara is. Teljesen elhagyatott volt. Egyedül a férfi autója állt ott. Will rápillantott. – A raszták valószínűleg elgondolkodtattak. – Raszták? – Aha – folytatta –, a raszták – most másmilyen volt a hangja, behízelgő és nyugtalanító. Még mindig mosolygott, de az arca is megváltozott. Éhség sugárzott róla. – Mit értesz ezen? – kérdezte a nő higgadtan, de a félelem robbanásszerűen terjedt szét bensőjében. Most tűnt csak fel neki, hogy lánc választja el a parkoló hátsó részét a többitől. Tudta, a férfi akasztotta be, miután behajtott – nehogy bárki más is odaálljon. – Paróka volt. Ó Jézus, én Uram, gondolta Lara Gibson, aki már vagy húsz éve nem imádkozott. A férfi a nő szemébe nézett és újrakódolta a belőle sugárzó félelmet. – Már korábban beálltam a Jaggel, aztán elloptam a teherautót, és a házadtól követtelek. Katonai terepruhában és parókában. Tudod, csak azért, hogy ideges legyél meg paranoiás, és azt akard, hogy a közeledben maradjak... Ismerem az összes szabályodat, azt a városi önvédelmi cuccost. Soha ne menj elhagyatott parkolóba idegen férfival! A házas ember, pláne ha gyereke is van, biztonságosabb, mint az egyedülálló! És a családi portrém az irattárcámban? Úgy hackkeltem össze a Szülők magazinból vett képből. A nő reménytelenül suttogta: – Nem maga...? – Sandy unokatestvére? Még csak nem is találkoztam vele. Azért Will Randolphot választottam, mert ő olyan ember, akit valamennyire ismersz, és aki valamennyire hasonlít rám. Úgy értem, a világon semmi esélyem sem lett volna idehozni téged, ha

nem ismersz, vagy legalább nem hiszed azt, hogy ismersz. Ó igen, nyugodtan vedd csak ki a kezedet a táskádból! Azzal felmutatta a könnygázspray flakonját. – Magamhoz vettem, amikor kijöttünk! – De... – Lara zokogott, a válla belegörbült a reményvesztettségbe. – Ki maga? Még csak nem is ismer engem! – Ez nem igaz, Lara! – suttogta a férfi. Úgy tanulmányozta a nő gyötrődését, mint ahogy valami dölyfös sakkmester vizslatná legyőzött ellenfele arcát. – Mindent tudok rólad! Mindent a világon. ******

00000010. FEJEZET / KETTŐ Lassan, lassan... Ne tégy kárt bennük, ne törd el őket! Az apró csavarok egymás után szabadultak ki a kisméretű rádió műanyag, fekete védőburkolatából, és pottyantak engedelmesen a fiatalember hosszú, meglepően izmos ujjai közé. Egyszer majdnem sikerült elszakítania az egyik miniatűr csavarszálat, és kénytelen volt félbeszakítani a foglalatosságát. Hátradőlt a széken és a kicsi ablakon át addig bámult kifelé az égre, a Santa Clara megye egészét beborító felhőtakaróra, amíg meg nem nyugodott. Reggel nyolc óra és már két órája bíbelődik ezzel a csupa vesződséggel járó feladattal. Végül a rádió burkolatát összetartó tizenkét csavar közül már egy sem volt a helyén; az apróságok egy sárga üzenő cédula ragasztóval bekent oldalán sorakoztak. Wyatt Gillette levette a Samsung védőborítóját és elmélyülten tanulmányozta a készülék belsejét. Kíváncsisága, mint mindig, most is a versenylóéhoz hasonló lendülettel ragadta magával. Azon tűnődött, a tervezők vajon miért hagytak akkora teret szabadon a műszertáblák között, a hangoló miért ezzel a speciális méretű huzallal működik, milyen arányban keverednek a fémek a forrasztó-anyagban? Lehet, hogy ez az optimális szerkezet, de az is könnyen előfordulhat, hogy nem. Lehet, hogy a mérnökök lusták voltak, vagy valami elterelte a figyelmüket. Lehet-e jobb rádiót készíteni? A férfi folytatta a készülék szétszerelését, már az áramkörkártyákat csavarozta szét. Lassan, lassan... Huszonkilenc évesen Wyatt Gillette 182 cm magas, beesett arcú férfi volt, 70 kg-ot nyomott. Tipikusan azt a fajtát képviselte, akiről az embernek mindig az jut az eszébe, hogy fel kellene hizlalni. Sötét – majdnem fekete – haját az utóbbi időben szemmel láthatóan sem olló, sem sampon nem érte. A jobb kezén ügyetlenül megrajzolt tetoválás egy pálmafa felett átrepülő sirályt ábrázolt. Kopott kék farmer és szürke munkaing lógott lazán a testén. A csípős tavaszi fuvallat megremegtette. A testén végigfutó rándulás egészen az ujjaiig gyűrűzött, és belehasított az egyik apró csavar fején lévő menetbe. Nagy sóhaj szakadt fel a melléből. Bármilyen tehetséges is volt a gépeket illetően, megfelelő felszerelés nélkül nem nagyon tehetett ennél többet. Ebben a pillanatban egy saját maga által gemkapocsból kreált csavarhúzót használt. Ezen és a körmein kívül semmilyen szerszám nem állt rendelkezésére. Még egy borotvapenge is hatékonyabb

lett volna; ez azonban azok közé a dolgok közé tartozott, amelyeket Gillette ideiglenes otthonában, a Kalifornia állambeli San Jose-ban található férfiak számára létesített, közepes biztonsági rendszerrel ellátott Szövetségi Büntetőintézetben nem bocsátottak a rendelkezésére. Lassan, lassan. Amint az áramkörkártyákat sikerült szétszerelni, Gillette rátalált a hőn áhított Szent Grálra – egy apró, szürke tranzisztorra – és addig csavargatta a hajszálvékony drótokat, míg azok meglazultak. Ezután arra az áramköri kártyára helyezte a tranzisztort, amelyen már hónapok óta dolgozott. Órakészítő mester ügyességével sodorta össze a drótszálakat. Éppen hogy csak befejezte, amikor ajtó csapódott a közelben és lépések zaját hallotta a folyosóról. Ijedten pillantott fel. Valaki a cellája felé tart. Ó, Krisztusom, ne engedd, gondolta. A lépések már csak mintegy húszlábnyira voltak. Hirtelen gondolattól vezérelve becsúsztatta az áramkört a Wired magazin egyik példányába, az alkatrészeket pedig a rádió védőburkolatába söpörte, aztán az egészet a falnak támasztotta. Hanyatt dőlt a priccsen és egy másik magazint kezdett lapozgatni, a 2600-at, a hacker folyóiratot, és megállás nélkül imádkozott a mindenható Úristenhez, akivel a bebörtönzésük után még az ateista rabok is nagyon hamar elkezdenek alkudozni: Könyörgöm, ne hagyd, hogy megmotozzanak! De ha mégis, kérlek, legalább azt ne engedd, hogy megtalálják az áramkört! Az őr benézett a kémlelőnyíláson, és bedörmögött. – Pozíció, Gillette! A bennlakó felállt és a cella hátsó részébe ment, kezét összekulcsolta a tarkóján. Az őr a kicsi, homályos helyiségbe lépett. Most azonban – amint ez nemsokára kiderült – nem átvizsgálásról volt szó. A férfi még csak körül sem nézett a cellában; szó nélkül előrebilincselte Gillette kezét, és kikísérte az ajtón. A folyosók találkozásánál, ahol az elkülönített adminisztrációs szárny belefutott az általános ügyekkel foglalkozó részlegbe, kísérője elfordult, és egy ismeretlen folyosón vezette tovább Gillette-et. A zenehangok és a gyakorlótérről beszűrődő kiáltások hamarosan elhaltak, és az őr néhány perc múltán kisméretű szobába tessékelte a rabot. A szoba egész berendezése mindössze egy asztalból és két padból állt; Mindhármat a padlóhoz rögzítették. Az asztalra csuklópántokat szereltek, amelyek a rabok bilincsének rögzítésére szolgáltak, de az őr nem kötözte hozzá. – Üljön le! Gillette leült. Az őr kiment a szobából, az ajtó hangosan csapódott mögötte, és a férfi egyedül maradt a kíváncsiságával, no meg az égő késztetéssel, hogy mielőbb visszatérhessen az áramkörökhöz. Reszketve ült az ablaktalan helyiségben, amely sokkal kevésbé

tűnt a Valós Világból származónak, mint mondjuk egy, a középkorban játszódó, számítógépes játékbeli színtérnek. Gillette úgy döntött, ez az a kamra, ahol hagyják, hogy az eretnek kínpadon megtört teste a hóhér felemelt bárdját várja. Thomas Frederick Anderson soknevű ember volt. Tom vagy Tommy az általános iskolában. Tucatnyi ragadványnév, mint a Lopakodó vagy Crypto, amikor a kaliforniai Menlo Parkbéli középiskolába járt és Trash-80-asokon, Commodorokon és Apple-ken hirdetőtáblákat működtetett és hackelt. T. F. is volt, amikor az AT&T biztonsági részlegénél, a Sprintnél vagy az Egyes Sejtcsoportnál dolgozott, ahol hackereket, phríkeket és kisstílű alakokat nyomozott le. A 97%-os rekordsiker tükrében – ennyivel könnyítette meg a zsaruknak, hogy a rosszfiúkat elfogják – a kollégák úgy döntöttek, hogy a kezdőbetűk mögött a Tántoríthatatlan Faszi elnevezés bújik meg. San Jose-ban fiatal rendőrdetektívként egy sor másik neve is volt; a hálózatra kapcsolt csevegőszobákban – ahol magát tizennégy éves kislánynak kiadva ügyefogyott üzeneteket irkált pedofiloknak, alak aztán buja ajánlatokat tartalmazó emaileket küldözgettek vissza ezeknek a fantáziagyermekeknek, amelyekben külvárosi utcai kirakodóárusoknál próbáltak romantikus légyottot összehozni; aztán a randin végül mintegy fél tucat, elfogatóparanccsal és lőfegyverekkel felszerelt hekus várta őket – Courtney 334-ként, Lonelygirlként vagy BrittanyT-ként ismerték. Mostanság – amikor számítógépes konferencián mutatták be – dr. Andersonnak, vagy egyszerűen csak Andynek szólították. Bár a hivatalos feljegyzésekben Thomas F. Anderson hadnagy, Kalifornia Állam Rendőrségének Számítógépes Bűnelkövetési Egysége vezetőjeként utaltak rá. A negyvenöt éves, gyérülő, barna göndör hajú, hórihorgas férfi most a San Jose-i Büntetőintézet hűvös és nyirkos folyosóján haladt a köpcös börtönigazgató mellett. San Ho. Bűnözők és bűnüldözők egyaránt így emlegették az intézményt. Keménykötésű latin egészítette ki a kíséretet. Továbbmentek a folyosón, aztán az egyik ajtónál végre megálltak. Az igazgató bólintott. Az őr kinyitotta az ajtót, Anderson belépett és szemközt találta magát a rabbal. Wyatt Gillette nagyon sápadt volt – hacker színe volt, ahogy ezt a fajta sápadtságot ironikusan nevezték – és meglehetősen sovány. A haja mocskos, csakúgy, mint a körmei. Nyilvánvalóan napok óta nem fürdött. A rendőr különös kifejezést vett észre Gillette sötétbarna szemében; elismerés villant fel benne. – Maga... maga Andy Anderson?

– Anderson felügyelő! – a börtönigazgató hangja ostorként csattant. – Maga vezeti az államban a számítógépes bűncselekmények részlegét – folytatta Gillette. – Ismer engem? – Néhány évvel ezelőtt hallottam a Comsecen egy előadását. A számítógépes és hálózati biztonságról tartott Comsec konferenciára csak a dokumentált biztonsági szakemberek és a törvénytisztviselők kaptak meghívást; kívülállókat nem engedtek be. Anderson tisztában volt vele: nemzeti szinten a fiatal hackerek szabadidős programjának része, hogy megpróbálnak betörni a számítógép regisztrációs rendszerébe, így akarnak belépőt szerezni. A konferencia történelmében azonban eddig mindössze kettőnek vagy háromnak sikerült. – Hogy jutott be? Gillette vállat vont. – Megtaláltam valakinek az elhagyott szolgálati jelvényét. Anderson szkeptikusan bólintott. – Mi a véleménye az előadásomról? – Egyetértek magával: a Szilícium-völgyben gyártott chipeket hamarabb túl fogják szárnyalni, mint azt a legtöbb ember hinné. A számítógépek molekuláris elektronikával fognak működni. Ez pedig azt jelenti, hogy a felhasználóknak teljesen új módokat kell találniuk, ha meg akarják magukat védeni a hackerektől. – A konferencián senki más nem gondolta ezt. – Végig kellemetlenkedtek magának a beszólásaikkal – emlékezett vissza Gillette. – Maga nem? – Nem. Én jegyzeteltem. A börtönőr a falnak támaszkodott, a rendőr pedig leült Gillette-tel szemben és folytatta. – A számítógéppel való visszaélésre és a nem megfelelő célra történő felhasználásra vonatkozó szövetségi törvénycikk megsértése következtében kapott hároméves börtönbüntetéséből egy még hátra van. Maga feltörte a Western Software gépeit és eltulajdonította a legtöbb program forráskódját, igaz? Gillette bólintott. A forráskód a szoftver agya és szíve, amelyet tulajdonosa szenvedélyesen őriz. A kód ellopásával a tolvaj könnyedén fel tudja törni az azonosító és biztonsági kódokat, hogy aztán a szoftvert újracsomagolva, a saját neve alatt adja el. A Western Software legnagyobb tőkéjét a társaság áltál létrehozott játékok, üzleti alkalmazások és irodai programok forráskódjai jelentették. Ha egy lelkiismeretlen hacker ellopja a kódokat, akár csődbe taszíthat egy milliárdos nagyságrendű vállalatot. Gillette megszólalt: – Nem csináltam semmit a kódokkal. Kitöröltem az összesei, miután letöltöttem őket.

– Miért törte fel a rendszerüket? A hacker vállat vont. – Láttam a nagyfőnököt a CNN-en vagy valahol máshol. Azt állította, lehetetlen bejutni a hálózatukba. Meg hogy a biztonsági rendszerük üzembiztos. Csak tudni akartam, igazat beszél-e. – És? – Tulajdonképpen igen, de csak a felhasználókkal szemben. A probléma csupán annyi, hogy nem a felhasználóktól kell megvédeniük magukat, hanem olyan emberektől, mint amilyen én is vagyok. – Nos, miután betört a rendszerbe, miért nem szólt a társaságnak a biztonsági rendszer repedéseiről? Miért nem lett fehérkalapos? Azokat a hackereket nevezik fehérkalaposoknak, akik betörnek ugyan a számítógépes rendszerekbe, de aztán felvilágosítják áldozataikat a biztonsági rendszer hibáiról. Néha a dicsőségért teszik, néha pénzért. De az is előfordul, hogy csupán azért, mert úgy gondolják, ez így helyes. Gillette megint megvonta a vállát. – Az ő bajuk. Az a fickó azt bizonygatta, hogy nem lehet megcsinálni. Csak tudni akartam, nekem menne-e. – Miért? – Kíváncsiság. – Miért szálltak a szövetségiek annyira magára? – faggatózott Anderson. Ha a hacker nem okoz kárt az üzleti dolgokban és nem akarja eladni, amit ellopott, az FBI még nyomozásba is nagyon ritkán kezd, hagyja, hogy az ügyet az igazságügyiek oldják meg. A börtönigazgató válaszolt a kérdésre. – Az NVM miatt. – Nemzetvédelmi Minisztérium? – kérdezte Anderson, és röpke pillantást vetett a fogoly karján díszelgő csiricsáré tetoválásra. Mit ábrázolhat? Repülőt? Nem, valami madár lesz. – Hazugság – mormolta Gillette. – Tiszta baromság. A zsaru az igazgatóra nézett, aki belefogott a magyarázatba. – A Pentagonnál azt hiszik, írt valami programot, ami feltörte a Nemzetvédelem legutoljára írt rejtjelező szoftverét. – A Standard 12-jüket? – Anderson felnevetett. – Minimum egy tucat szuperszámítógépnek kellene legalább fél évig megállás nélkül dolgoznia azon, hogy egyetlen e-mailt feltörjön. A VRS-t – Védelmi Rejtjelező Standard – nemrégiben cserélték le a Standard 12-re, a kormányzat már művészeti alkotásszámba menő titkosító programjára. Titkos adatok és üzenetek rejtjelezésére használják. A rejtjelező program annyira fontos a

nemzetbiztonságiaknak, hogy az exporttörvények értelmében hadianyagnak nyilvánították, és katonai engedély nélkül tilos az országhatáron kívülre szállítani. – De még ha fel is tört valamit, amit a Standard 12-vel rejtjeleztek, mi van akkor? – folytatta Anderson. – Mindenki megpróbál rejtjeleket feltörni. Semmi illegális nincs a dologban, egészen addig, míg a kódolt dokumentumot nem lopják el. Számos szoftvergyártó tulajdonképpen még bátorítja is az embereket, hogy saját programjukkal kódolt dokumentumokat próbáljanak megfejteni, és díjat ajánlanak fel annak a szakembernek, akinek sikerül. – Nem erről van szó – magyarázta Gillette. – Az NVM állítása szerint feltörtem a számítógépüket, kitaláltam, hogyan működik a Standard 12, aztán írtam egy forgatókönyvet, ami dekódolja a dokumentumot. Mindezt másodpercek alatt. – Lehetetlen – tört fel a hitetlenkedő nevetés Andersonból. – Nem lehet megcsinálni! – Én is ezt mondtam nekik – válaszolta Gillette. – Nem hitték el. Mégis, ahogy Anderson a férfi sötét szemöldöke alatt mélyen ülő, gyors mozgású szemét figyelte, ideges nyugtalansággal mozgó, pillanatra meg nem álló ujjait, az jutott az eszébe, hogy a hacker talán tényleg írt egy ilyen mágikus programot. Maga Anderson soha nem tudta volna megcsinálni; és nem ismert senkit, akinek sikerülhetett volna. Végeredményben azonban most mégis azért van itt, kalapjával a kezében, mert Gillette varázsló. A hacker világban a kifejezés azokat a szakembereket illeti, akik a gépvilágban a szakavatottság legmagasabb szintjén állnak. Kopogtak az ajtón, és az őr két férfit engedett be. Az első negyven körüli lehetett, sovány arcú, sötétszőke haját hátrafésülte az arcából, és a frizura a ráfújt rögzítőspray miatt olyan hatást keltett, mintha belefagyott volna ebbe a formába. Valódi barkója is volt! Olcsó, szürke öltönyt viselt, agyonmosott, fehér inge egy számmal nagyobb volt a kelleténél, a felhajtás az alján félig elengedett már. Az érdeklődés leghalványabb jele nélkül pillantott Gillette-re. – Uram – fordult monoton hangon az igazgató felé. – Frank Bishop nyomozó vagyok, az állami rendőrség gyilkossági osztályáról – üdvözlésképpen erőtlenül Anderson felé bólintott. A második férfi, társánál kicsivel fiatalabb és szemmel láthatóan sokkal súlyosabb, megrázta az igazgató kezét, aztán Andersonét is. – Bob Shelton nyomozó. Serdülőkori pattanáshegek csúfították az arcát. Anderson semmit sem tudott Sheltonról, de beszélt Bishop-pal, és meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltetett a nyomozónak abban az ügyben való részvétele iránt, ami miatt ő is idejött. A saját bevallása szerint, a szakterületén Bishop maga is önjelölt varázsló volt, bár az ő szakértelme a nehézsúlyú, peremvárosi körzetek –

mint az Oaldand rakpart környéke, Haight-Ashbury és San Francisco maffianegyede – gyilkosainak és nemierőszak-tevőinek a felhajtására terjedt ki. A számítógépes bűncselekményekkel foglalkozó ügyosztály nem volt felhatalmazva – vagy inkább felszerelve – arra, hogy egy ehhez hasonló gyilkossági ügyet végigvigyen az erőszakos bűncselekményekben nyomozó ügyosztály részvétele nélkül, de a Bishoppal folytatott néhány rövid telefonbeszélgetés után Anderson nem volt túlságosan elragadtatva a közös munka gondolatától. A gyilkossági zsarut nem áldották meg az égiek humorérzékkel, zaklatottnak tűnt, és ami még zavaróbb, egyáltalán nem értett a számítógépekhez. Anderson azt is hallotta, hogy maga Bishop még csak nem is akart együttdolgozni a számítógépesekkel. A MARINKILL-ügyért lobbizott – az eset a bűntett helyszíne után kapta nevét az FBI-tól: néhány nappal korábban a Marin megyei Sausalitóban, a Bank of America fióküzletében három bankrabló meggyilkolt két civilt és egy zsarut. A szemtanúk szerint ezután kelet felé indultak, ami nagyon könnyen jelenthette azt, hogy később délre, a San Jose körzet felé fordulnak, ez pedig Bishop terepe volt. Bishop a megérkezését követően legelőször is ellenőrizte mobiltelefonjának kijelzőjét, feltehetőleg azért, hogy megnézze, kapott-e üzenetet az áthelyezéssel kapcsolatban. – Leülnék, uraim? – szólt oda Anderson a nyomozóknak, és a fémasztal körül lévő padok felé intett a fejével. Bishop csak a fejét rázta meg, és állva maradt. Betűrte a nadrágjába a kilógó ingdarabot, aztán keresztbe fonta a karját. Shelton leült Gillette mellé. A következő pillanatban a testes zsaru undorral teli pillantást vetett a rabra, felállt és átült az asztal másik oldalára. Fojtott hangon dörmögte Gillette felé: – Ha esetleg valamikor meg akarna fürödni... – Majd ha megkérdezi az igazgatót, miért csak egyszer fürödhetek egy héten! – vágott vissza a fegyenc. – Azért, Wyatt – szólalt meg az igazgató türelmesen – mert megszegte a börtönszabályokat. Ezért van elkülönítésben. Andersonnak sem ideje, sem türelme nem volt a civakodáshoz. – Van egy problémánk és azt reméljük, maga segíteni fog – fordult Gillette-hez. Aztán Bishopnak szegezte a kérdést: – Fel akarja vázolni az esetet? Az állami rendőrség formális szabályzata szerint technikailag Frank Bishop volt az ügy irányításáért a felelős. A detektív azonban megrázta a fejét: – Nem uram, folytassa csak! – Tegnap éjjel egy nőt erőszakkal elvittek egy étteremből. Meggyilkolták és a testre Portola Valley-ben találtak rá. Késsel szúrták le. Szexuálisan nem zaklatták, legalábbis nincsenek erre utaló nyomok. Nos, az áldozat, Lara Gibson szervezte azt a honlapot, amelyen arról van szó, hogy a nők miként tudják megvédeni magukat.

Országszerte tartott előadásokat a témában. Sokat szerepelt a sajtóban, és volt Larry King műsorában is. Mi történik tehát? Ott ül egy bárban, és belép ez a fickó, aki úgy tűnik, jól ismeri. A pincérlány azt mondta, Will Randolphkéht mutatkozott be. Így hívják annak a nőnek az unokatestvérét, akivel az áldozat tegnap este együtt vacsorázott volna. Randolph nem lehetett ott, egy hétig New Yorkban van, azonban találtunk az áldozat számítógépén egy fényképet róla, és nagyon hasonlítanak egymásra. Mármint a gyanúsított és Randolph. Azt gondoljuk, hogy az elkövető Randolphnak adta ki magát. Tehát minden szükséges információt megszerzett az áldozatról. Barátok, milyen helyeken járt korábban, mivel foglalkozik, milyen értékpapírjai vannak, kivel jár. Még oda is intett valakinek a bárban, mintha ismerné. A gyilkosságiak az összes ott lévő kuncsaftot kikérdezték tegnap, de senkit sem találtak, aki látta volna korábban. Ezért azt hisszük, csak színlelt. Tudja, a nőnek feltehetőleg nagyobb a biztonságérzete, ha a fickó törzsvendégnek tetteti magát. – Átváltozás – vetette fel Gillette. – Mi az? – kérdezte Shelton. Anderson tisztában volt a fogalom jelentésével, de Gillette-re hagyta, a rab pedig elmagyarázta. – Álcázó megtévesztés, az elkövető más személyiségnek adja ki magát. A hackerek szokták ezt csinálni, amikor adatbázisokhoz, telefonvonalhoz vagy jelszóhoz akarnak hozzájutni. Minél több információt tud egy személyről az ember visszacsatolni a célponthoz, annál könnyebben hisz az neki, és annál inkább azt teszi, amit az átváltozó szeretne. – A mi esetünkben a barátnő, Sandra Hardwick, akivel Larának találkoznia kellett volna, azt állította, hogy felhívta valaki, aki Lara fiújának mondta magát, és a nő nevében lemondta az esti vacsorát. Erre ő megpróbálta felhívni Larát, de annak ki volt kapcsolva a telefonja. Gillette bólintott. – Leblokkolta a készüléket – aztán elfintorodott. – Valószínűleg az egész kártyát. Anderson helyeselt. – A Mobile America a 850-es kártya háromnegyed órás teljes üzemszünetét jelentette. Valaki letöltötte a kódot, aztán lezárta a kapcsolás gombot, később pedig visszakapcsolta a telefont. Gillette szeme összeszűkült. A nyomozó észrevette, hogy kezdi érdekelni a dolog. – Tehát – tűnődött el a hacker – az ürge egy olyan személy azonosságát vette fel, akiben a nő megbízott, aztán megölte. És mindezt számítógépről szerzett információ segítségével. – Pontosan. – Volt a nőnek internetes szolgáltatása? – Igen, a Horizon On-Line.

Gillette felnevetett. – Jézus Mária, tudják maguk, mennyire biztonságos az? A pacák feltörte a szolgáltató valamelyik adatforgalom-irányítóját és elolvasta a nő leveleit – megrázta a fejét, és Anderson arcát fürkészte. – De ez ovis cucc. Bárki meg tudja tenni. Van még valami más is, nem igaz? – Így van – folytatta Anderson. – Beszéltünk az áldozat barátjával is; megengedte, hogy belenézzünk a gépébe. A pincérlány által hallott információknak legalább a feléről nem történt említés a levelekben. A gépen voltak. – Talán Dumpster merülést végzett és úgy szerezte meg az infót. Anderson Bishophoz és Sheltonhoz forduít. – A lomtárak átkutatásáról van szó, így is lehet a hackelést elősegítő adatokhoz jutni: kiselejtezett céges papírok, kinyomtatott adatok, számlák, receptek, meg ehhez hasonló dolgok. Gillette felé fordult. – Kétlem. Minden adatot a gépről szedett le. – És mi a helyzet a közvetlen behatolással? – kérdezősködött tovább Gillette. A közvetlen behatoláskor a hacker a célpont házába vagy irodájába fizikailag tör be, és magán az illető számítógépén keresztüljut a kívánt adatokhoz. Közvetett behatolás esetében internetes hálózatról vagy valamilyen más távoli helyszínről történik az adatlopás. – Közvetett behatolásnak kellett lennie. Beszéltem a barátnővel, akivel Larának aznap este találkozója lett volna, Sandrával. Azt mondta, csak egyetlenegyszer beszéltek az esti találkozóról, mégpedig aznap délután, rövid csetelés közben, máskülönben a nő egész nap ki sem mozdult otthonról. A gyilkosnak tehát máshol kellett lennie. – Érdekes– suttogta Gillette. – Én is így gondoltam – felelte Anderson. – Azt hisszük, az alsó vonalra küldött valami vírust, aminek segítségével bejutott a gépbe. Az a helyzet, hogy a számítógépesek nem találják. Azt reméljük, maga hajlandó lesz megnézni. Gillette bólintott, és felsandított a koszos mennyezetre. Andersonnak feltűnt, hogy a fiatalember ujjaival megállás nélkül gyors és enyhe leütő mozdulatokat végez. Először arra gondolt, hogy Parkinson-kóros vagy valamilyen idegbetegségben szenved. Aztán rájött, mit csinál a hacker. Öntudatlanul gépelt egy láthatatlan billentyűzeten – első látásra ideges szokásnak tűnt. A hacker leeresztette a tekintetét Andersonra, – Mit használtak a meghajtó vizsgálatánál? – Norton Commandert, Vi-Scan 5.0-t, az FBI törvényszéki detektoros csomagját, Restore 8-at, a Nemzetvédelmi Minisztérium felosztó rendszerét és a 6.2-es fájlallokációs analizátort. Még a felszíni keresőt is kipróbáltuk.

Gülette zavartan felnevetett. – Ennyi minden és nem találtak semmit? – Nem. – Miből gondolja, hogy nekem sikerülni fog, ami maguknak nem? – Megnéztem néhány maga által írt szoftvert. Az egész világon csak három, esetleg négy ember létezik, aki ezekhez hasonló forgatókönyvet tudna készíteni. Biztosan vannak kódjai, amelyek sokkal jobbak, mint a mieink, vagy össze tud hackelni egyet. – És nekem mi hasznom lenne ebből az egészből? – kérdezte Gillette Andersont. – Mi van? – csattant fel Shelton, és himlőhelyes arcát összeráncolva a hackerre meredt. – Mit kapok cserébe, ha segítek maguknak? – Kis fasz! – hörögte Shelton. – Egy lányt megöltek és te szarsz rá? – Nagyon sajnálom, ami vele történt – vágott vissza Gillette. – De az alku úgy szól, hogy ha segítek, akkor akarok valamit cserébe. – Mint például? – kérdezte Anderson. – Egy gépet. – Nincs számítógép – horkantotta a börtönigazgató. – Szó sem lehet róla! – Andersonhoz fordult. – Ezért van az elkülönítőben. A könyvtárban, egy számítógép mellett kaptuk rajta, az interneten volt. A bírói ítélet szerint a büntetésének része, hogy nem csatlakozhat a hálózathoz. – Nem fogok csatlakozni! – mondta Gillette. – Az E-szárnyon maradok, ahol most is vagyok. Nem lesz telefonvonalas hozzáférésem. – Hát persze, mert elkülönítésben marad – gúnyolódott az igazgató. – Magánzárkában – helyesbített Gillette. – ...csak egy számítógép? – Igen. – Ha az elkülönítőben maradna, ahol egyáltalán nincs lehetősége a hálózatra csatlakozni, akkor beleegyezne? – kérdezte Anderson. – Gondolom – felelte az igazgató. A zsaru aztán Gillette-hez fordult. – Áll az alku. Szerzek magának egy laptopot. – Alkudozik vele? – Shelton hitetlenkedve nézett Andersonra. Segítségkérően fordult Bishop felé, de a sovány nyomozó csak az idejétmúlt barkóját simogatta, és elmélyülten a mobiltelefonja kijelzőjét nézegette, a megváltást jelentő üzenetet várta. Anderson nem válaszolt Sheltonnak, ehelyett Gillette-hez intézte a szavait. – Először meg kell vizsgálnia a Gibson lány computerét, teljes jelentést ad róla, csak azután kapja meg a gépet. A nő régimódi IBM klónt használt. Egy órán belül idehozzuk. Megtaláltuk az összes lemezét, a szoftvert és...

– Nem, nem! – jelentette ki Gillette határozottan. – Itt nem tudom megcsinálni. – Miért? – Hozzá kell férnem a központi számítógéphez, talán egy szuperszámítógépre is szükség lesz. Műszaki kézikönyvek is kellenek, programok. Anderson Bishopra pillantott, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem figyelt oda a beszélgetésre. – Kurvára nem! – jelentette be Shelton. A gyilkosságiaktól érkezett kollégák közül úgy tűnt, ő a beszédesebbik, még akkor is, ha félreérthetetlenül behatárolt szókinccsel rendelkezett. Anderson még mindig magában tanakodott, amikor az igazgató megszólalt: – Uraim, felmehetnénk az előcsarnokba egy percre? ******

00000011. FEJEZET / HÁROM Szórakoztató hack volt. De nem jelentett akkora kihívást, mint szerette volna. Phate – neve a legjobb hackertradíciók szerint íródott, ph-val, nem pedig f-fel – a Szilícium-völgy szívében elterülő Los Altosban lévő háza felé autózott. Nagyon elfoglalt volt ezen a reggelen: megszabadult attól a vérfoltos fehér teherautótól, amit tegnap Lara Gibson paranoiájának a felélesztésére használt. A csatornába dobta az álcázás kellékeit – a raszta parókát, a katonai dzsekit, a cserkésznapszemüveget, és a Sandy Hardwick könnyű életvitelű unokaöccsére, Will Randolphra jellemző nyüszítően tiszta chipzsoké szerelést is. Teljesen más személyiség volt most. Természetesen nem az igazi neve vagy énje –, a huszonhét évvel ezelőtt, a New Jersey állambeli Upper Saddle Riverben született Jon Patrick Holloway. Nem, ebben a pillanatban a nemrégiben létrehozott hat vagy hét fiktív karakter egyikét öltötte magára, akik olyanok voltak számára, mint egy csapat jó barát. A képet a megfelelő jogosítványok, munkavállalói azonosítókártyák és az összes, manapság annyira nélkülözhetetlen dokumentum tette teljessé. A férfi a kis társulat szereplőit sajátos kiejtéssel és modorral is felruházta, ezeket a vonásokat aztán vallásos buzgalommal tökéletesítgette. Ki akarsz lenni? Phate válasza a kérdésre nagyjából a következő volt: teljesen mindegy, bárki a világon. A Lara Gibson-féle hack körül jártak a gondolatai, és úgy döntött, kissé túl könnyű volt egy olyan valakinek a közelébe férkőzni, aki a városi önvédelem királynőjének címével tetszelgett. Elérkezett tehát az idő, hogy eggyel magasabb fokozatra helyezze a játékot. A reggeli csúcsforgalomban Phate Jaguárja lassan haladt az államközi 280-ason, a Junípero Serra főúton. Tőle nyugatra, a Santa Cruz hegység beleveszett a lassan a San Francisco-öböl felé sikló ködkísértetbe. Az utóbbi években szárazság sújtotta a völgyet, azonban a tavaszok legnagyobb része – csakúgy, mint például aznap – esős volt és a növényzet gazdagon zöldellt. Phate azonban nem törődött a körülötte elterülő természet látványával. Egy színdarabot hallgatott a CD-lejátszóján – Az ügynök halálát. A kedvencei közé tartozott. Alkalmanként a szája önkéntelenül is a szavakat formálta – kívülről tudta az egészet. Tíz perccel később, 08.45-kor, Los Altosban, lehúzódott az El Monte úton lévő Stonecrest kőfejtő mellett épült hatalmas, elszigetelten álló házának a garázsához. Leparkolt, gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hanyagul kilöttyentett,

tintafolthoz hasonló formájú vérfoltot vett észre az egyébként makulátlan tisztaságú padlón – Lara Gibson vére. Szemrehányást tett magának, amiért korábban annyira gondatlan volt, hogy nem figyelt fel rá. Eltakarította a szennyeződést, bement az épületbe, becsukta, majd szabatosan bezárta maga mögött az ajtót. A ház még egészen új volt, alig hat hónappal azelőtt épült, szőnyegragasztó és édes festék illata lengte be. Ha a szomszédok átjönnének, amolyan „isten hozott a kör-nyéken”-szerű üdvözlésre, és megállnának az előtérben, a nappaliba bepillantva, felsőközéposztálybeli család jellegzetességeit vehetnék szemügyre, akiknek a chipek biztosította jövedelem ugyanazt a kényelmes életet teszi lehetővé, mint annyi más embernek is itt, a völgyben. Hé, örülök, hogy találkoztunk... Hogyne, így van – csak a múlt hónapban költöztünk ide... Ja, egy most beinduló .com-nál dolgozom, odaát Palo Altóban. Engem meg a bútorokat már korábban áthoztak, Austinból, még mielőtt Kathy és a kölykök – ja, ők majd csak júniusban költöznek, ha vége a tanévnek... Ők azok. Januárban készült, amikor nyaralni voltunk Floridában. Troy és Brittany. Troy hétéves, a kislány öt lesz a következő hónapban. A kandallópárkányon és a drága kávézóasztalokon képek tucatjai voltak, amelyek Phate-et és egy szőke nőt ábrázoltak: a tengerparton pózolva, lovaglás közben, egy hegy tetején meghúzódó síparadicsomban ölelkezve, és az esküvőjükön táncolva. Más képek a párt két gyermeke körében mutatták. Vakáció, fociedzés, karácsony, húsvét. Tudod, áthívnálak vacsorára vagy valamire, de ez az új cég úgy hajt, mintha rabszolga lennék... Lehet, hogy amúgy is jobb lenne várni, amíg a család ideér, tudod, hogy van ez. Kathy remek társasági ember... És sokkal jobban főz, mint én. Oké, rendben.,. viszlát. A szomszédok pedig odaadnák az ilyenkor szokásos bort, aprósüteményt vagy begóniákat, majd békésen hazamennének, és soha nem is jutna eszükbe, hogy – a kreatív átváltozásnak köszönhetően – az egész jelenet olyan hamis volt, mint egy mozifilm. A Lara Gibsonnak mutogatott fényképekhez hasonlóan ezek a felvételek is a gépén születtek: saját arca valami férfimodell testére került, Kathyé pedig középkategóriás női fej volt, amit egy, a Self magazinban szereplő manökentől kölcsönzött. A kölykök a Vogue Bambiniből származtak. Maga a ház is Patyomkin volt; mindössze a nappali és a hall volt berendezve – ez is kizárólag csak azért, hogy bolonddá tegye az ajtóig eljutó embereket. A hálószobában csak priccs és egy lámpa állt. Az ebédlőt – ez volt Phate irodája – lámpa, asztal, két laptop és egy forgószék díszítette. Az alagsorban pedig... nos, az alagsorban egy-két másfajta dolog is megbújt – ezeket azonban egyértelműen nem akarta a nagyközönségnek mutogatni. Ha a szükség úgy hozza – és Phate tudta, ez is egy lehetőség –, bármelyik pillanatban kisétálhat az ajtón és mindent maga mögött hagyhatna. Az összes

fontosabb vagyontárgyát – a bonyolult működésű hardvert, a személyi igazolványt gyártó gépet, a vásárolt szupercomputer-alkatrészeket, amelyeket később eladott (ebből élt) – egy mérföldekkel arrébb lévő raktárban helyezte el. És semmi nem volt itt, ami a rendőrséget arra a helyszínre vezethette volna. Bement az ebédlőbe, és leült az asztalhoz. Bekapcsolta a laptopot. A képernyő életre kelt; a C: prompt jelent meg rajta és a villogó szimbólum felbukkanásával párhuzamosan Phate feltámadt halottaiból. Ki akarsz lenni? Ebben a pillanatban már nem Jon Patrick Holloway volt, vagy Will Randolph, vagy Warren Gregg, vagy James L. Seymour, vagy akármelyik másik a kreált karakterek közül. Most Phate volt. Már nem a szőke, 160 cm magas, vékony testalkatú karakter, aki céltalanul bolyong a háromdimenziós házak és hivatalépületek, raktárak és főutak betonszalagjai között, meg a barna pázsiton, láncszemekként összekapcsolódó kerítések félvezetők növények sétálóutca sávok kisállatok emberek annyian vannak mint a legyek... Ez volt a valóság, a monitorjában megbújó világ. Bepötyögött néhány parancsot, a magas és alacsony frekvenciájú füttyöket kibocsátó modem elektronikus üdvözlésének hallatára ágyékában izgató bizsergés támadt (a legtöbb igazi hacker soha nem használna ehhez hasonló csigalassú modemeket és telefonvonalakat, sokkal inkább közvetlenül a hálózathoz csatlakoznának. Phate-nek azonban kompromisszumot kellett kötnie; a sebesség sokkal kevésbé volt fontos, mint a mobilitás megőrzése és csak így tudta a világot behálózó néhány millió mérföldnyi telefonvonalban elrejteni a nyomokat. Felcsatlakozott a hálózatra és ellenőrizte a leveleit. Bármilyen Shawntól érkező üzenetet azonnal megnyitott volna, ő azonban nem írt; a többit meg majd elolvassa később. Kilépett a levelezőprogramból és másik utasítást küldött a billentyűzeten keresztül. Menüsor villant fel a képernyőn. Amikor ő és Shawn tavaly megírták a Csapóajtót, elhatározta, annak ellenére felhasználóbarát menüt ír, hogy rajta kívül senki más nem fogja soha használni – és mindezt csupán azért, mert a briliáns kódbűvészek, a varázslók mind ezt csinálják. Csapóajtó Főmenü 1. Folytatni kíván egy korábbi programot? Alacsony prioritású háttérprogramot kíván megnyitni/létrehozni /szerkeszteni? 3– Új célpontot keres? 4– Dekódolni kíván jelszót vagy szöveget? 5– Kilép a rendszerből? A harmadikra görgette a kurzort és lenyomta az ENTER-t. Egy pillanattal később a Csapóajtó program udvariasan megkérte: Kérem vigye be a célpont e-mail-címét!

Emlékezetből gépelte be a nevet, és az ENTER-rel érvényesítette. Tíz másodpercen belül már valaki másnak a gépével volt szimbiózisban – gyakorlatilag ugyanaz történt, mintha a gyanútlan felhasználó válla felett figyelt volna. Néhány másodpercig olvasott, aztán nekilátott a jegyzetelésnek. A Lara Gibson-féle hack gyerekjáték volt, de a mostani jobb lesz. – Ő csinálta ezt – szólalt meg a börtönigazgató. A hekusok a San Ho-i raktárhelyiségben állták. A polcokon kábítószer-tartozékok, nácidíszletek, iszlám lobogók, kézileg összeeszkábált fegyverek sorakoztak – furkósbotok, kések, boxerek, még lőfegyverek is. Ez volt az elkobzott tárgyak terme, és ezeket a hátborzongató és marcona tételeket az elmúlt néhány év során gyűjtötték be a börtön nehezen kezelhető lakóitól. Ennek ellenére a tárgynak – amire az igazgató mutatott – semmilyen lázító vagy halálos jellege sem volt. Körülbelül három láb magas fadobozról volt szó, benne néhány száz csengőhuzal, amelyek elektronikus alkatrészek tucatjait kötötték össze. – Mi ez? – kérdezte síri hangján Bob Shelton. Andy Anderson felnevetett, és áhítattal suttogta: – Jézusom, ez egy számítógép. Házilag gyártott. Közelebb hajolt, megvizsgálta a dróthálózat egyszerűségét, a kötőanyag nélküli csatlakozások tökéletes illeszkedését, a hely hatékony felhasználását. Kezdetleges volt, és mégis megdöbbentően elegáns. – Nem gondoltam volna, hogy tud számítógépet csinálni! – jegyezte meg valamivel enyhébben Shelton. A sovány Frank Bishop néma maradt. – Gillette a legrosszabb függő, akivel valaha találkoztam – mondta az igazgató. – Pedig olyan fickókat kapunk ide, akik már jó néhány éve szippantgatják vagy lövöldözik magukba az anyagot. Csakhogy ő számítógépfüggő. Garantálhatom, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a hálózatra jusson. És ezért képes lenne embereket is bántani. Úgy értem, súlyosan. Ezt itt csak azért eszkábálta össze, hogy feljusson az internetre. – Szerelt bele modemet? – Andersont még mindig bűvöletében tartotta a készülék. – Várjunk csak! Itt van, igen! – Úgyhogy jobb kétszer is meggondolni, mielőtt kiengedik. – Tudjuk ellenőrizni – Anderson csak vonakodva fordult el Gillette teremtményétől. – Tehát azt hiszi, tudja – vonta meg a vállát az igazgató. – A hozzá hasonló emberek bármit mondanak, amit maga csak hallani akar, csak hogy csatlakozhassanak. Olyanok, mint az alkoholisták. Hallott a feleségéről? – Házas? – Anderson meglepődött.

– Csak volt. Az esküvő után megpróbálta abbahagyni a hackelést, de nem ment. Aztán letartóztatták, és az ügyvédi honorárium meg a bírósági illeték kiperkálása után semmijük sem maradt. Az asszony néhány évvel ezelőtt adta be a válókeresetet. Ott voltam, amikor Gillette megkapta a papírokat. Az arcizma sem rándult. Kinyílt az ajtó és egy őr lépett be rajta, kezében újrahasznosított papírból készült, kapcsos, megviselt irattartó. Átnyújtotta az igazgatónak, aki továbbadta Andersonnak. – A róla készült akta. Talán segít eldönteni, hogy tényleg szüksége van-e rá? Anderson belelapozott az irathalmazba. Az elítéltről évekre visszamenő feljegyzések készültek. A fiatalkorúak javítóintézetében eltöltött idő mindazonáltal nem takart főbenjáró vétséget: egy nyilvános fülkéből – a hackerek erődítményfülkéknek nevezik – Gillette néhányszor felhívta a Pacific Bell központi hivatalát, és átalakította a programot, hogy lehetősége legyen néhány ingyenes távolsági hívás lebonyolítására, Az erődítményfülkéket a fiatal hackerek általános iskolás feladatnak tartják, és ezeknek a segítségével törik fel telefontársaságok kapcsolási központjait, amik gyakorlatilag hatalmas számítógépes rendszerek. Az ingyenes telefonhívásoknak, vagy csupán magának a kihívásnak az érdekében tett, különféle telefontársaságok rendszerébe történő betörés művészetét phríkelésnek nevezik. Az aktában lévő jegyzetekből világossá vált, hogy az ellopott hívásokat Gillette Párizsban, Athénben, Frankfurtban, Tokióban és Ankarában bonyolította le. Ebből egyértelműen az derült ki, hogy azért törte fel a rendszert, mert kíváncsi volt, meg tudja-e tenni. Nem a pénzre hajtott. Anderson még mindig a fiatalemberről készült papírokat tanulmányozta. Nyilvánvalóan volt némi igazság a börtönigazgató szavaiban: Gillette viselkedése függőséget mutatott. Az elmúlt nyolc évben tizenkét nagyobb szabású számítógépes bűncselekménnyel kapcsolatban kérdezték ki. A Western Software hack tárgyalásán az ügyész attól a bírótól idézett, aki a híres hackert, Kevin Mitnieket elítélte, és kijelentette; Gillette „veszélyes, amikor billentyűzettel van felfegyverkezve”. Anderson azt is olvasta, hogy mindezek ellenére a hacker nem csak bűncselekmény elkövetésére használta a számítógépeket. Több társaságnak is dolgozott a Szilícium-völgyben, és kivétel nélkül ragyogó jelentéseket írtak programozói képességéről – legalábbis addig, amíg ki nem rúgták, mert nem ment be dolgozni, vagy mert egy egész éjszakás hack után elaludt a munkája felett. Számos kiváló freeware-t és shareware-t is írt – ezek olyan szoftverprogramok, amiket bárki megszerezhet, ha szüksége van rá –, és konferenciákon is előadásokat tartott a számítógépes programnyelvben és biztonsági intézkedésekben elért legújabb fejleményekről. Andersonnak majdnem elkerülte valami a figyelmét; meglepetten felnevetett. Egy újságcikk fénymásolatát tartotta a kezében, amelyet néhány évvel ezelőtt Wyatt

Gillette írt az Online magazinban. Az írás széles körben ismert volt, és Andersonnak eszébe jutott, ő is olvasta, amikor az megjelent, de nem szentelt túl sok figyelmet a szerzőnek. A címe „Élet a kék halálban” volt. Arról szólt, hogy az emberi történelem során a számítógépek az első olyan technológiai találmányok, amelyek az emberi lét minden aspektusát áthatják, kezdve a pszichológiától, a szórakozáson, intelligencián, anyagi jóléten át, egészen a gonoszságig, és arról, hogy éppen emiatt, ember és gép fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Sok jó származhat ebből, de rengeteg veszélyt is magában hordoz. A „kék halál” kifejezés, amely a „cybertér” fogalom helyét vette át, a computerek világát jelenti, vagy ahogy másképpen nevezik, a Gépvilágot. Gillette szóösszetételében a „kék” a számítógépeket működtető elektromosságra utalt, míg a „halál” ennek a világnak a meg- és felfoghatatlanságát, mindenütt egyszerre jelen- és jelen nem lévő mivoltát szimbolizálta. Andy Anderson Gillette legutóbbi tárgyalásának dokumentumairól is felfedezett néhány kópiát. A tárgyalást vezető bírónak küldött levelek tucatjait találta maga előtt. Mind enyhe ítéletért esedezett. A hacker édesanyja meghalt – az ötvenes éveiben járt, amikor a váratlan szívroham elvitte azonban úgy tűnt, a fiatalember és édesapja között irigylésre méltó a kapcsolat. Az apa – Szaúd-Arábiában dolgozó mérnök – számos szívrendítő e-mailben könyörgött a bírónak a mérsékelt büntetésért. Bátyja, Rick – kormányzati tisztviselő Montanában – pár darab faxon küldött levéllel igyekezett testvérén segíteni, mindegyikben enyhe ítéletért folyamodott. Rick Gillette megindítóan még azt is felajánlotta, hogy ő és a felesége befogadják Wyattet „a csipkézett gerincekkel tarlátott, ősi érintetlen hegyvidéken”, mintha a tiszta levegő és a fizikai munka ki tudná gyógyítani a hackert bűnözői hajlamaiból. Andersont meghatották, és egyben meg is lepték a látottak; a legtöbb általa letartóztatott hacker diszfunkcionális családban nőtt fel. Becsukta az aktát és Bishopnak adta, aki felületesen beleolvasott; szemmel láthatóan zavarba hozta a rengeteg, gépekre vonatkozó technikai kérdés. – Kék halál? – mormogta maga elé. A következő pillanatban feladta, és partnere kezébe nyomta az iratcsomót. – Mikorra várható a kiadásról szóló engedély? – kérdezte Shelton, és ő is belelapozott a papírokba. – A bíróságon még vár ránk egy kis papírmunka – felelte Anderson. – Amint a kezünkbe kapunk egy szövetségi igazságügyi tisztviselőt, aki aláírja a szükséges okiratokat, Gillette a miénk. – Figyelmeztetem magukat – jelentette be a börtönigazgató vészjósolóan, majd a házilag gyártott computer felé intett a fejével –, ha továbbra is ragaszkodnak a

szabadlábra helyezéséhez, ám legyen! Csak éppen úgy kell viselkedniük, mintha olyan kábszeressel lenne dolguk, aki már vagy két hete nem látott tűt. – Azt hiszem, fel kellene hívnunk az irodát! – vélekedett Shelton. – Amúgy is jól jönne néhány szövetségis ebben az ügyben. És rajta is több tag tarthatná egyidejűleg a szemét. Anderson azonban megrázta a fejét. – Ha elmondjuk nekik, akkor a következő pillanatban az NVM is tudni fog az ügyről, és halálbiztoson az orrunkra koppintanak, amiért szabadon engedjük azt az embert, aki feltörte a Standard 12-jüket. Gillette fél órán belül ugyanott lenne, ahol most. Nem, csendesen kell kezelnünk a dolgot. A szabadlábra helyezési parancs egy bizonyos John Doe neve alatt fog futni. Anderson Bishop felé pillantott, aki éppen ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megint a néma üzemmódra állított telefonjának kijelzőjét ellenőrizze. – Maga mit gondol, Frank? A sovány nyomozó megint belegyömöszölte ingének kilógó részét a nadrágjába, és végre összerakott néhány összefüggő mondatot. – Nos, uram, úgy gondolom, hogy ki kellene hoznunk, és minél előbb, annál jobb! Az a gyilkos feltehetőleg nem ücsörög ölbe tett kézzel és cseverészik, mint mi. ******

00000100. FEJEZET / NÉGY Egy borzasztó fél órán keresztül Wyatt Gillette egyedül ült a hideg, középkori cellában. – Nem volt hajlandó arra gondolni, ami most tényleg megtörténhet – hogy szabadon eresztik. Még a remény leghalványabb sugarát sem engedte magához férkőzni; a börtönben a remény a halálhoz vezető úton az első lépés. Aztán leheletfinoman kattant a zár és kinyílt az ajtó. A zsaruk visszajöttek. Gillette felpillantott és Anderson bal fülcimpájára esett a tekintete, amelyen egy apró barna pötty árulkodott a régen beforrott fülbevalólyuk helyéről. – Az igazságügyi tisztviselő aláírta az ideiglenes szabadlábra helyezési parancsot – jelentette be a hekus. Gillette ekkor vette csak észre, hogy összeszorított fogakkal ül, és a vállán az izmok egyetlen csomóba rándultak. A hír hallatán megkönnyebbülten sóhajtott fel. Köszönöm, köszönöm... – Két választása van. Vagy végig megbilincseljük a kintléte alatt, vagy hajlandó felvenni egy elektronikus nyomkövető bokabilincset. A hacker elgondolkodott. – Bokabilincs. – Ez egy új változat – mondta Anderson, – Titániümötvözet. Csak egy speciális kulccsal lehet fel- és levenni. Soha senkinek nem sikerült eddig megszabadulnia tőle. – Egyvalakinek igen! – Bob Shelton hangja vidáman csengett. – De az ürgének le kellett hozzá vágnia a lábát. Egy mérföldet tett meg, mielőtt elvérzett. Gillette mostanra már legalább akkora ellenszenvet érzett a terjedelmes zsaru iránt, mint amennyire Shelton, valamilyen oknál fogva gyűlölni látszott őt. – Hatvan mérföldön keresztül követi magát, és a fémen keresztül jelzi a hollétét – folytatta Anderson. – Világos – bólintott Gillette, majd az igazgatóhoz fordult. – Szükségem van néhány dologra a cellámból. – Ugyan mire? – morgott a férfi. – Olyan sokáig azért nem lesz távol, Gillette. Nem kell pakolnia. Gillette most már Andersonnak magyarázott. – Szükségem lesz néhányra a könyveim és a jegyzeteim közül. És elég sok nyomtatott anyagom van, ami még jól jöhet, olyan folyóiratokból, mint a Wired és a 2600. A számítógépes hekus az igazgatóhoz fordult. – Rendben van.

Elektronikus hang sivított fel a közelben és Gillette megugrott a hallatán. Beletelt egy percbe, míg felismerte a hangot, amelyet egyszer sem hallott San Hóban. Frank Bishop felvette a telefonját. Az ösztövér zsaru a hívásfogadást követően pár pillanatig csendben maradt, csak a barkóját piszkálgatta, aztán válaszolt: – Igen, uram! Kapitány!... És? – hosszú szünet következett, csak a szája szöglete feszült meg enyhén. – Nem tud semmit tenni?... Rendben, uram! Megszakította a hívást. Anderson felvonta az egyik szemöldökét. – Bernstein kapitány volt az – közölte a gyilkosságis zsaru monoton hangon. – Újabb jelentés érkezett a MARINKILL-üggyel kapcsolatban. Az elkövetőket Walnut Creek környékén látták. Feltehetőleg errefelé tartanak – gyors pillantást vetett Gillette-re, olyat, mintha csak valami mocsokfolt lenne a padon, majd Andersonhoz intézte a mondandóját. – Meg kell mondanom önnek, kérvényeztem, hogy mentsenek fel ez alól az ügy alól, és helyezzenek át a MARINKILL-hez. Elutasították. Bernstein kapitány úgy véli, itt hasznosabb vagyok. – Köszönöm, hogy elmondta – felelte Anderson. Gillette-nek azonban úgy tűnt, a computeres zsaru nem különösképpen hálás a vallomásért, a detektív pedig csak félszívvel vesz részt ebben a nyomozásban. Anderson Sheltonhoz intézte a következő kérdést: – Maga is a MARINKILL-t akarta? – Nem. Én ezt akartam. Azt a lányt szinte az udvaromban ölték még. Biztosra akarom venni, hogy ez nem történhet meg még egyszer. Anderson az órájára pillantott: 9.15. – Vissza kell mennünk a központba. Az igazgató berendelte a hatalmas őrt, és kiadta a parancsokat. A férfi visszakísérte a folyosón Gillette-et a zárkájába. A hacker öt perccel később már befejezte a csomagolást, elvégezte a dolgát és felvette a kabátját. Az őr előtt haladt, úgy mentek vissza San Ho központi részlegébe. Kijutott egy ajtón, még egyen, túl volt a látogatók területén – nagyjából havonta egyszer őt is meglátogatta egy-egy barát –, na és az ügyvéd-védenc termen is, ahol annyi órát töltött és fáradozott hiábavalóan a fellebbezésen, azzal az emberrel, aki aztán minden egyes pennyt elszedett tőle és Ellie-től. Végül – egyre gyorsabban lélegzett, ahogy az izgatottság szétáradt az ereiben – átlépett az utolsó előtti ajtón – az irodák és az őrök öltözőhelyiségének területére. A zsaruk ott vártak rá. Anderson az őr felé biccentett, aki levette a rab csuklójáról a bilincset. Két éve először történt meg Wyatt Gillette-tel, hogy nem volt közvetlenül a börtönrendszer fizikai uralma alatt. Bizonyos értelemben szabad lett. A kijárat felé haladva megdörzsölte a csuklóját – két faajtó, köztük keresztdrótos, tűzálló üveg, rajtuk keresztül meglátta a szürke eget.

– Kint feltesszük a bokabilincset – szólalt meg Anderson. Shelton ridegen a hackerhez lépett és odasúgta neki: – Egy dolgot akarok mondani, Gillette! Lehet, hogy azt gondolja, most ilyen-olyan fegyver közelébe kerülhet, csak mert szabad a keze! Nahát, ha egyetlen nekem nem tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának! Tud követni? Ha arra kerül a sor, nem fogok habozni, hogy kicsináljam-e. – Feltörtem egy számítógépet! – vágott vissza Gillette dühösen. – Semmi mást nem tettem. Soha nem bántottam embert. – Csak ne felejtse el, amit mondtam! Gillette enyhén meggyorsította a lépteit, és utolérte Andersent. – Hova megyünk? – Az állami rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egységének hivatalába, San Joseba. Különálló részleg. Nekünk... Riasztó vijjogott fel, és vörös fény villant a fémdetektoron, ahogy keresztülhaladtak rajta. Mivel elhagyni készültek az épületet, nem pedig belépni, a biztonsági állomáson szolgálatot teljesítő őr lekapcsolta a jelzőberendezést, és intett, hogy menjenek. Anderson már a bejárati ajtó kilincsén tartotta a kezét, de ebben a pillanatban egy hang megállította: – Elnézést! – Frank Bishop Gillette-re mutatott. – Motozzák meg! – Őrültség! – nevetett fel Gillette. – Kifelé megyek, nem pedig be! Ki csempészne akármit is ki egy börtönből? Anderson nem szólt, de Bishop odaintette az őrt, aki kézi fémdetektort futtatott Végig a férfi testén. A bot elérte a jobb oldali nadrágzsebet, és fülsértő hangon felvisított. Az őr belenyúlt és előhúzta az áramkört, amelyből csírázó hajtásokként bugyogtak elő a drótok. – Mi a fasz ez? – csattant fel Shelton. Anderson közelről megvizsgálta. – Vörös doboz? – szegezte a csalódottságában a mennyezetet vizslató Gillette-nek a kérdést. – Ühüm. – A phríkek régebben tucatnyi áramkörkártyát használtak, hogy a telefontársaságokat becsapják, ingyenes szolgáltatás, lehallgatás, áramlecsapolás, miegymás... A színekről azonosíthatók be. Manapság már nem nagyon lehet velük találkozni, ez az egy kivétel van, a vörös doboz. Leutánozza az érmék hangját a nyilvános fülkékben. A használója bárhová telefonálhat a világon, mindössze folyamatosan nyomkodni kell az érmeesés-utánzó hang gombot. Gillette-re nézett.

– Mit akart ezzel csinálni? – Gondoltam, jól jön, ha eltévedek és fel kell hívnom valakit. – Az utcán el is lehet adni a dobozt, mit tudom én, néhány száz dolcsiért. Mondjuk abban az esetben, ha szökni akarna és pénzre lenne szüksége. – Gondolom, el lehet. Én nem fogom. – Szép huzalozás – nézett bele Anderson a kártyába. – Köszönöm. – Jól jött volna a forrasztópáka, nem igaz? – Hát persze! – bólintott Gillette. – Még egy ehhez hasonló húzás, és abban a pillanatban, az első járőrkocsival visszahozom, és megint ott bent találja magát. Megértette? – Meg. – Ügyes próbálkozás – suttogta Bob Shelton. – Bassza meg! Az élet egyetlen hatalmas csalódás, nem így gondolja? – Nem – Wyatt Gillette elgondolkodott. – Egyetlen nagy hack. A Szilícium-völgy keleti szélén, a St. Francis szakközépiskolában – régi, bentlakásos fiúiskola San Joseban –, a számítógépteremben kövérkés, tizenöt éves diák bámulta vastag szemüvege mögött meredten a monitort és verte dühödten a billentyűzetet. A név mindazonáltal nem volt teljesen találó. A diákok a „terem” elnevezést enyhe túlzásnak tartották. Az alagsorban jelölték ki a helyiséget, az ablakokra rácsokat szereltek, és leginkább egy börtöncellára emlékeztetett az egész. Lehet, hogy valaha az is volt; az épületnek ez a része 250 éves, és az a pletyka járta, hogy régen, a híres kaliforniai misszionárius, Junipero Serra atya ebben a szobában terjesztette az Igét – derékig meztelenre vetkőztette a bennszülött indiánokat, és addig korbácsolta őket, míg azok elfogadták Jézust és tanításait, A szerencsétlenek közül néhányan – az öregebb diákok boldogan adták tovább a fiataloknak – nem élték túl megtérésüket, és szellemeik máig itt tanyáznak, az ehhez hasonló cellákban, azaz termekben. A kamaszodó Jamie Turner – jelenleg fütyült a szellemekre és fénysebességgel nyomkodta a billentyűket – kétbalkezes, ügyetlen másodikos volt. Soha nem teljesített 92% alatt, és annak ellenére, hogy a tanév végéig még két hónap volt hátra, már minden kötelező irodalmat elolvasott – és a legtöbb házi dolgozatot is megírta. Több könyve volt, mint bármely két másik diáknak a St. Francisben együttvéve, a Harry Potter-sorozat mindegyik részét ötször elolvasta, a Gyűrűk urát pedig nyolcszor, a számítógépes tudományos-fantasztikus látnok William Gibson minden egyes szavát többször, minthogy emlékezni tudott volna rá.

Tompított géppuskasorozat gyanánt töltötte be billentyűzése az apró helyiséget. Villámgyorsan körbenézett. Semmi. Majd egy csattanás.Csend. Most a szél suhogósa. Átkozott szellemek... Basszák meg! Gyerünk vissza a munkához! Jamie Turner feljebb tolta nehéz szemüvegét az orrán, és visszatért feladatához. A borús nap szürke fénye beszivárgott a rácsos ablakokon. Kint a focipályán az osztálytársai kiabáltak, kacagtak, gólokat rúgtak, fel-alá száguldoztak. A 9.30-as tesióra csak most kezdődött. Jamie-nek is a többiekkel kellett volna lennie és Bootynak nem lenne az ínyére, ha itt találná. De Booty nem tudta. Nem arról volt szó, hogy Jamie nem szerette a bentlakásos intézet igazgatóját. Egyáltalán nem. Nehéz lett volna ellenszenvvel viseltetni valaki iránt, aki törődött vele. (Nem úgy, mint például, heeeellll-óóóóó, Jamie szülei; „Huszonharmadikán találkozunk, fiam!... Ó, várj csak, mégsem. Anyád és én nem leszünk a városban. Elsején vagy hetedikén jövünk meg. Akkor biztosan. Szeretünk, szia!”). Csak az volt a helyzet, hogy Booty paranoiája nagy nyűg az ember nyakán. Az éjszakai bezárkózás, azok az átkozott riasztók meg a biztonsági rendszerek és a diákok állandó ellenőrizgetése lett a következménye. És például az is, hogy nem volt hajlandó a fiúkat ártalmatlan rockkoncertekre elengedni idősebb és klasszisokkal felelősségteljesebb bátyjukkal, míg a szüleik alá nem írnak egy kilépési engedélyt, amikor csak az isten tudja, hol a pokolban vannak éppen, nem is beszélve arról, hogy szinte csodával sem lehetne őket rávenni arra, hogy néhány percet szánjanak egy darab papíros aláírására, és időben elfaxolják, bármilyen fontos is az. Szeretünk, szia... Most azonban Jamie a saját kezébe vette a dolgokat. Bátyja, Mark – egy oaklandi koncertszervező társaságnál hangmérnök – azt mondta Jamie-nek, ha aznap éjjelre el tud szökni a St. Francisből, akkor beviszi a fiút a Santana-koncertre, és talán a színpad mögé is. Ha azonban 6.30-ig nem sikerül kijutnia az iskolából, akkor nem tudja megvárni, el kell indulnia, mert a munkája miatt időben oda kell érnie. És a határidő teljesítése volt a legnagyobb probléma. Mert a St. Francisből kijutni nem olyan, mint egy lepedőből összecsomózott kötélhágcsón kicsusszanni az ablakon, ahogy a régi filmekben a kölykök éjszakánként meg szoktak lógni. Lehet, hogy a St. Francis egy ódon spanyol erődítményre emlékeztetett, a biztonsági berendezése azonban tökéletesen high-tech. Jamie természetesen ki tudott jutni a szobájából; az éjszakára sem volt bezárva (azért a St. Francis nem volt teljesen börtön). És a tűzajtón keresztül még az épületen kívülre is tud kerülni – feltéve, ha hatástalanítani tudja a tűzriasztót. Ekkor azonban még mindig csak az iskola udvarán jár, amit tizenkét láb magas kőfal vesz körül, a

tetején szögesdróttal. Semmi esély nincs azon átjutni – legalábbis nem neki, a dundi geeknek, aki irtózott a magasságtól –, legfeljebb akkor, ha feltöri valamelyik utcára nyíló kapu jelszavát. Hát ezért próbálta most Mein Herr Führer Booty, bocsánat, dr. Willem C. Boethe, M.Ed., PhD. jelszó fájlját feltörni. Eddig könnyedén bejutott Booty számítógépébe, és letöltötte a jelszót tartalmazó fájlt (kényelmesen, „biztonsági jelszónak” nevezték el. Hé, igen ravasz, Booty!). A mappa természetesen a jelszó rejtjelezett változatát tartalmazta, amit a használat előtt mindenképpen dekódolnia kellett. Azonban Jamie satnya, tucattermék számítógépének napokba telt volna, míg feltöri a kódot, így a fiú pillanatnyilag egy közeli computertelephelyre próbált behatolni, ahol reményei szerint talál majd egy elég erős gépet, amivel még a mágikus határidő előtt feltörheti a kódot. Tisztában volt azzal, hogy az internetet eredetileg többé-kevésbé tudományos hálózatnak szánták, amely megkönnyíti a kutatási eredmények közzétételét , nem az információ titokban tartása a cél. Az első, neten összekapcsolódó szervezetek egyetemek voltak, és ezeket sokkal gyengébb biztonsági rendszerrel látták el, mint a kormányzati ügynökségeket és az utóbbi időben gombamód elszaporodó vállalatokat. Érdeklődve kopogtatott az Észak-kaliforniai Műszaki és Mérnökképző Főiskola számítógépes laboratóriumának Virtuális ajtaján, és az üdvözlés nem váratott magára sokáig: Felhasználói név? Jamie bepötyögte: User. Jelszó? A válasz: User És felvillant az üzenet: Üdvözöljük User! Hm, egyes a biztonságra, gondolta fanyarul Jamie, és nekiállt böngészni a gép gyökérkönyvtárát – a főkönyvtárat. Az iskola hálózatán nemsokára rá is talált egy hatalmas szupercomputerre, feltehetőleg egy kimustrált Crayre. Ebben a pillanatban a gép a világegyetem korát számolgatta. Érdekes, de nem olyan király, mint a Santana. Jamie félrepakolta az asztronómiaprojektet, és feltöltötte a saját maga által írt programot, a crackert, ami azonnal meg is kezdte egyhangú és hosszadalmas munkáját, hogy angol nyelvű kódot vonjon ki Booty fájljaiból. Ő... – Ó, a pokolba! – dünnyögte, Bootyra egyáltalán nem jellemző stílusban. A számítógépe megint lefagyott. Az utóbbi időben ez többször előfordult, és a fiút határozottan dühítette, hogy nem tud rájönni az okára. Elég jól ismerte a computereket, és egyszerűen nem talált indokot arra, hogy ez itt most miért szarakodik. Nincs ideje javítgatni, ma nincs. Mégis feljegyezte a naplójába az esetet – ahogy bármelyik szorgalmas kódbűvész is tenné aztán újraindította a rendszert, és megint bejelentkezett a hálózatra.

Ellenőrizte a Crayt, és örömmel vette tudomásul, hogy a főiskola számítógépe tovább dolgozott, akkor is futtatta a crack-ert Booty jelszó fájlján, amikor ő levált a hálózatról. Megtudja... – Turner úr, Turner úr – a hang közvetlenül mellette csendült. – Mit csinálunk errefelé? Jamie kis híján összepisilte magát ijedtében. Annyira azonban mégsem ijedt meg, hogy elfelejtse lenyomni az ALT-F6-ot, épp idejében, mielőtt még Booty igazgató krepptalpú cipőjében odakutyagolt volna a számítógép termináljához. Az illegális crack program helyzetjelentése eltűnt, és a képernyőn egy, az esőerdők nehéz helyzetét taglaló dolgozat jelent meg. – Hello, Mr. Boethe! – köszönt jamie. – Aha! – A magas, sovány férfi lehajolt és a képernyőt mustrálgatta. – Azt hittem, erkölcstelen képeket nézeget, Mr. Turner. – Nem, uram – mondta Jamie. – Nem tennék ilyet. – A környezetet tanulmányozgatjuk? Aggódunk amiatt, amit a szegény anyatermészettel tettünk, nemdebár? Jó önnek, jó önnek. Azonban nem tehetek mást, meg kell jegyeznem, hogy most van az ön testnevelésórája. Első kézből kellene megismernie az anyatermészetet. Kint a sportpályán. Azt a jó kaliforniai levegőt belélegezve! Futás és gólok közepette! – Nem esik már? – kérdezte a fiú. – Szemerkél; én azt mondanám. Mellesleg, a foci az esőben építi a személyiséget. Mr. Lochnell balra fordult, a bokája pedig jobbra. Menjen, segítsen a többieknek! A csapatának szüksége van önre! – Csak lezárom a rendszert, uram! Néhány perc. Az igazgató már az ajtónál járt, onnan szólt vissza: – Elvárom, hogy tizenöt percen belül kint legyen a pályán, teljes felszerelésben! – Igen, uram! – válaszolta Jamie Turner, de nem hagyta, hogy az igazgató észrevegye óriási csalódottságát, amiért fel kell áldoznia a gépét egy sáros, füves földdarab és tucatnyi idióta diák kedvéért. ALT-F6, és már el is tűnt az esőerdős ablak, Jamie pedig sebesen lekérte a helyzetjelentést, látni akarta, hogy halad a program a jelszó fájllal. Aztán egy pillanatra abbahagyta, és a képernyőre sandított, mert valami furcsát vett észre. A monitoron megjelenő szöveg mintha szórtabb lett volna, mint rendesen. A betűk is vibrálni látszottak. És még valami: a billentyűk kissé nehézkesen reagáltak az érintése nyomán. Ez hátborzongatóan bizarr. Jamie azon tűnődött, vajon mi lehet a probléma. Már írt néhány diagnózis programot, és úgy döntött, lefuttat egy-kettőt a gépen, ha megfejtette a jelszót. Talán segítenek megtudni, mi a baj.

Arra gyanakodott, hogy a rendszermappában történt valami zavar, esetleg a grafikusgyorsítóval van gond. Azt ellenőrzi majd először. Egy röpke pillanatra azonban Jamie Turnernek nevetséges gondolat futott át az agyán: a homályos betűk és a billentyűk lassú reakcióideje egyáltalán nem az operációs rendszer hibájának következménye. Rég halott indián szelleme miatt van az egész, ami az emberi jelenléten feldühödve oda-vissza siklik Jamie és a gép között, és hideg, kísérteties ujjai a számítógépen keresztül kétségbeesetten segítségért kiáltanak. ******

00000101. FEJEZET / ÖT Phate képernyőjének bal felső sarkában apró dialógusdoboz jelent meg. A következőket tartalmazta: Csapóajtó – Vadászó üzemmód Cél: [email protected] Hálózat: Igen Operációs rendszer: MS-DOS/Windows Víruskereső program: Letiltva A képernyőn Phate pontosan ugyanazt nézte, amit Jamie Turner a saját képernyőjén látott, néhány mérföldnyivel arrébb, a St. Francis Kollégiumban. A játékában ez a különleges karakter attól a pillanattól fogva mozgatta a fantáziáját, amióta először betört a fiú számítógépébe, úgy egy hónappal ezelőtt. Phate sok időt töltött a fiú fájljainak böngészésével, és mostanra legalább annyi mindent tudott róla, mint a néhai Lara Gibsonról. Például: Jamie Turner gyűlölte a történelmet és a sportot, azonban kiváló volt matematikából és úgy általában a reáltárgyakból. Telhetetlenül falta a könyveket. A gyerkőc MUD-őrült volt – órákat töltött az internet csevegőiben, kiváló szerepjátékos lévén aktívan közreműködött a MUD-birodalom annyira népszerű fantázia társaságainak megalkotásában és fenntartásában. Jamie kitűnő kódbűvész is volt – autodidakta programozó. Önálló honlapot tervezett, és a Weblap Revü Online-on második helyezést szerzett vele. Egy új számítógépes játék ötletével is előrukkolt, amit Phate érdekesnek talált és határozottan látott benne kereskedelmi potenciált. A fiú legnagyobb félelme a szeme világának elvesztése volt; egy internetes szemvizsgálón keresztül speciális, szilánkmentes üvegből készült szemüveget rendelt. Csak egyetlen családtagjával kommunikált és folytatott kiterjedt levelezést rendszeresen, a bátyjával, Markkal. Szüleik gazdagok és elfoglaltak voltak, és hajlamosak arra, hogy a fiuk csak minden ötödik vagy hatodik elektronikus postán elküldött levelére válaszoljanak. Jamie Turner – vonta le Phate a következtetést – briliáns, nagy képzelőtehetségű, ötletes és sebezhető. Az a fajta hacker, aki egy nap majd az ő helyére fog pályázni. Phate – sok más nagyszerű számítógépes varázslóhoz hasonlóan – hajlamos volt a gép misztifikálására. Az Istenben teljes szívvel hívő fizikusokhoz hasonlított, vagy a

keményfejű politikusokhoz, akik vallásos hittel kötelezik el magukat valamelyik misztikus szabadkőműves páholynak. Phate hitt abban, hogy a gépek rendelkeznek egyfajta leírhatatlan és megfoghatatlan spirituális oldallal, csak a szűk látókörűek tagadják ezt. Tehát a hit egyáltalán nem állt Phate-től távol. És az egyik dolog, amiben egyre jobban kezdett hinni, amióta a Csapóajtó segítségével kellemes virtuális sétákat tett Jamie Turner számítógépében, az volt, hogy a fiú igenis rendelkezik a képességgel, hogy egyszer végérvényesen átvegye Phate címét, és minden idők legnagyobb kódbűvésze legyen. Ezért kell a kicsi Jamie T. Turnert leállítania a Gépvilágban tett további kalandozásoktól. És Phate a kivitelezéshez különösen hatékony módot talált ki. Még több fájlt nézett át. A Shawn által küldött e-mailek részletes leírást adtak a fiú iskolájáról – a St. Francis Kollégiumról. A bentlakásos iskola az oktatásáról is nagyon híres volt, azonban még fontosabb, hogy Phate számára igazi taktikai kihívást jelentett. Ha a játékban semmi bonyodalom sincs – és az ő számára kockázat – a karakterek megsemmisítése során, akkor nincs értelme játszani. De a St. Francis néhány igen komoly akadályt tartogatott. Mindenre kiterjedő biztonsági rendszert alkalmaztak, mert néhány évvel korábban betörtek az iskolába, és az egyik diák meghalt, egy tanár pedig súlyosan megsebesült. Az igazgató, Willem Boethe akkor megesküdött, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. A szülők megnyugtatása végett az egész épületet felújíttatta, és szinte erőddé alakíttatta át. A csarnokokat éjszakára lezárták, az udvarra kettős kapukat szereltek, az ajtókra és ablakokra riasztókat. Csak jelszóval lehet keresztüljutni a magas, borotvaéles drótszögekkel megtűzdelt falon, ami a fogolytáborra emlékeztető területet övezte. Röviden tehát, az iskolába való behatolás épp Phate-nek való kihívás volt. Eggyel magasabb lépcsőfok a Lara Gibson hack-nél – ahogyan a játékban is mindig az eggyel bonyolultabb szint felé kell haladni. Ő képes rá.... Phate a képernyőre sandított. Ó, nem, nem lehet. Jamie gépe – és így az övé is – lefagyott. Tíz perccel ezelőtt ugyanez történt. Ez volt a Csapóajtó egyetlen nagy hibája. Néha a megtámadott gép az övével együtt egyszer csak nem volt hajlandó tovább működni. Ilyenkor mindkettőjüknek újra kellett indítani a gépet, újratölteni a programot és újra csatlakozni a hálózatra. Az időkiesés nem volt több egy percnél, Phate azonban borzasztó folytonossági hibának tartotta. A szoftvernek tökéletesnek kell lennie, elegánsnak. Ő és Shawn hónapok óta próbálták kiküszöbölni a rendellenességet, mindeddig azonban hiába. Egy pillanat múlva azonban már kis barátjával együtt megint a hálózaton volt, és Phate még egyszer átfutotta a fiú gépét. Apró ablak jelent meg a monitorján, és a Csapóajtó az alábbi kérdést tette fel:

A célpont sürgős üzenetet kapott MarkTheMantől. Ellenőrizni akarja? Jamie bátyja lesz az, Mark. Phate leütötte az Y billentyűt, és a képernyőn megjelent a fiúk párbeszéde. MarkTheMan: Tudsz chattelni? JamieTT: Ki kell mennem szopizni akarom mondani FOCIZNI. MarkTheflan: Szar. A ma este még mindig OK? JamieTT: Erre fogadhatsz. Santana RULEZ!!! MarkTheMan: Alig várom. Az északi kapunál várlaki az utca túloldalán 6.30-kor– Készen állsz a rock and rollra? Arra mérget vehetsz – gondolta Phate – mindketten készen állunk. Wyatt Gillette megállt az ajtóban, úgy érezte, mintha visszautazott volna az időben. Körbenézett maga körül a Kalifornia Állami Rendőrség Számítógépes Bűnelkövetési Egységének ódon, földszintes épületben székelő központjában, néhány mérföldnyire az állami rendőrség San José-beli főparancsnokságától. – Hiszen ez egy dinoszauruszketrec! – És csakis a miénk! – felelte Andy Anderson, aztán elmagyarázta Bishopnak és Sheltonnak – egyikük sem égett az információ birtoklásának vágyától –, hogy a számítástechnika őskorában az IBM és a Control Data Corporation gyártotta hatalmas számítógépeket az ehhez hasonló különleges termekben tárolták, és ezeket a helyiségeket nevezték dinoszauruszketreceknek. A ketrec a megemelt padlóra utalt, ami alatt masszív kábelek futottak – „boák”, mert az óriáskígyókra emlékeztettek (köztudottan hajlamosak voltak néha alattomosan széttekeredni és megsebesíteni a technikusokat). Légkondicionáló csővezetékek tucatjai szelték át keresztül-kasul a termet – a hűtőrendszerek létfontosságúak voltak, mert megakadályozták a masszív számítógépek túlhevülését és ezáltal lángra lobbanását. A Számítógépes Bűnelkövetési Egységet San Carlostól nyugatra telepítették, San Jose egyik alacsony bérleti díjú, kereskedelmi körzetében, Santa Clara városától nem messze. A városkába eljutni kívánónak néhány autókereskedésen kellett áthajtania – EZ AZ ÖN VÉGÁLLOMÁSA! SE HABLA ESPA”OL – és még egy sor vasúti sínpáron. A zegzugos földszintes épület, amire ráfért volna némi festés és tatarozás,

éles kontrasztot alkotott a körülbelül egy mérföldnyire található Apple Computere központjával. Az egy csipkézett, futurisztikus épület volt, a társalapító Steve Wozniak negyven láb nagyságú portréjával díszítve. Az SZBE egyetlen művészeti dísztárgyaként a főkapu mellett meglapuló, rozsdás és törött Pepsis automatát lehetett említeni. A hatalmas épületben sötét folyosók és üres irodák tucatjai húzódtak meg. A rendőrség a terület mindössze kis hányadát használta – a központi részt, ahol tucatnyi előre gyártott kabint helyeztek el nyolc Sun Microsystems számítógépes rendszer, néhány IBM és Apple, egy rakás laptop számára. Kábelek tekergőztek mindenfelé, némelyik eltűnt a padlóban, néhány pedig a mennyezeten lógott, mint valami dzsungelbeli inda. – Máshol egy vonzó pillantásért kibérelheti ezeket az ósdi adatfeldolgozó alkalmatosságokat – magyarázta Anderson Gillette-nek. Felnevetett. – Az SZBE-t végre kezdik az állami rendőrség hivatalos részének tekinteni, erre húsz éve lejárt szavatosságú berendezést sóznak ránk. – Nézze, egy vészkapcsoló! – intett Gillette a fejével a falon lévő vörös kapcsoló felé. A poros felirat arról tájékoztatott, hogy CSAK VÉSZHELYZET ESETÉN! használható. – Még soha nem láttam egyet sem. – Mi az? – kérdezte Bob Shelton, és Anderson elmagyarázta: A hajdani szuperszámítógépek annyira áthevültek, hogy ha a hűtőrendszer meghibásodott, a gépek másodpercek alatt lángra lobbanhattak. A sok gyanta, műanyag, gumi és az égő számítógépből kitörő gázok előbb ölték volna meg az itt lévőket, mint maga a tűz. Így aztán az összes dinoszauruszketrecet vészkapcsolóval látták el – a nevet a nukleáris reaktorokban alkalmazott, vészhelyzet esetén használatos üzembeszüntetési kapcsolótól kölcsönözték. Tűz esetén csak be kellett ütni a vészkapcsolót, és az automatikusan lezárta a számítógépet, értesítette a tűzoltórészleget, és halongázt zúdított a computerre, ami végül kioltotta a lángokat. Andy Anderson bemutatta az SZBE-s csapatot Gillette-nek, Bishopnak és Sheltonnak. Először Linda Sanchezt, egy ormótlan, rozsdabarna öltönyt viselő, középkorú, alacsony, tömzsi latin-amerikai nőt. Ő volt az egység LKA tisztje – Letartóztatás, Kutatás, Adminisztráció, magyarázta el. Ő biztosította az elkövető számítógépét, együgyű csapdákat keresett rajta, lemásolta a fájlokat és bizonyítékokat gyártott a hardveren és a szoftveren található anyagokból. Ő volt a digitális bizonyítékok felfedezésének is a specialistája, a merevlemezes-meghajtó „bányászatának” szakértője – kitörölt vagy rejtett adatok után kutakodott (ilyenformán a hasonló munkát végző tisztviselőket számítógépes archeológusoknak is nevezték). – Én vagyok a csapat vérebe – világosította fel Gillette-et. – Van valami, Linda?

– Még semmi, főnök. Az a lány, mármint az enyém, a világ leglustább teremtése. – Linda nemsokára nagymama lesz – monda Anderson Gillette-nek. – Egy héttel ezelőttre írták ki. Az egész családot az őrületbe kergeti. – Ő a helyettesem, Stephen Miller őrmester. Miller öregebb volt Andersonnál, közel járt az ötvenhez. Bozontos, őszbe forduló hajzat fedte a koponyáját. Csapott vállak, medvés, körte alkatú alak. Óvatos embernek látszott. A korából Gillette azt a következtetést vonta le, hogy a számítógép-programozók második generációjából való lehet – azokat a nőket és férfiakat sorolták ide, akik a hetvenes évek elején a számítógépes világ neológusainak számítottak. A harmadik cyberzsarut Tony Mottnak hívták, jó kedélyű, harminc körüli szőke volt, a nyakában zöld, fluoreszkáló madzagon Oakley napszemüveg himbálózott. Öltözőfülkéjét fényképekkel tapétázta ki, melyeken ő és egy csinos ázsiai lány volt látható, hol snowboardozás, hol biciklizés közben. Az asztalán védősisak hevert, a snowboardcsizmák a sarokban. Ő képviselte a hackerek legutolsó generációját: atlétatermetű kockázatvállalókat, akik legalább annyira otthonosan mozognak az extrém sportok versenyén a félbevágott csőre emlékeztető skate-board pályán, mint a billentyűzet előtt valami hack forgatókönyv teljesen más világában. Gillette-nek az sem kerülte el a figyelmét, hogy az SZBE összes hekusa közül Mott viselte a legnagyobb pisztolyt a csípőjén – ragyogó, ezüstszínű automatát. Az SZBE recepcióst is alkalmazott, a nő azonban betegszabadságot vett ki. Az állami rendőrség hierarchiájában az SZBE meglehetősen alacsony pozíciót foglalt el (a hekustársak csak Geek Osztagnak nevezték), és a főparancsnokságról nem nagyon ugráltak errefelé az ideiglenes áthelyezésüket szorgalmazó kollégák. Az egység tagjainak maguknak kellett gondoskodni a telefonüzenetek lehallgatásáról, az elektronikus postaládák és a fájldokumentumok átvizsgálásáról, és érhetően egyiküket sem lelkesítette túlságosan a dolog. Gillette tekintete a néhány, fal mellé állított alkoholmentes filccel használatos tábla egyikére siklott, nyilvánvalóan a nyomravezető jelek felsorolására használták őket. Az egyikre fényképet ragasztottak, de nem tudta kivenni, mit ábrázol, ezért közelebb ment hozzá. Aztán a megdöbbenéstől megtorpant és levegőért kapkodott. A kép narancs és vörös szoknyát viselő fiatal nőt ábrázolt, deréktól felfelé meztelenül, véresen és sápadtan feküdt egy füves földdarabon, holtan. Gillette-et megrázta a látvány. Rengeteg számítógépes játékkal játszott már – Mortal Combat, Doom, Tomb Raider –, de akármilyen hajmeresztőek is voltak, meg sem közelítették ezt a valós áldozat ellen irányuló durva, iszonytató erőszakot. Andy Anderson a faliórára pillantott, amely nem digitális szerkezet volt, ami pedig egy számítógépes központhoz méltó lett volna, hanem öreg, poros analóg modell – nagy- és kismutatóval: délelőtt 10.00.

– Neki kell állnunk – jelentette ki. – Két szálon fogjuk megközelíteni az esetet. Bishop és Shelton felügyelő vezeti az általános gyilkossági nyomozást. Az SZBE foglalkozik a számítógépes bizonyítékokkal... Wyatt itt fog segíteni – az íróasztalán lévő faxra nézett és hozzátette – Seattle-ből is várunk egy konzultánst, az internet és a hálózati rendszerek szakértőjét, Patricia Nolant. Bármelyik pillanatban megérkezhet. – Rendőr? – Shelton tette fel a kérdést. – Nem. Civil – válaszolt Anderson. – Minden esetben igénybe vesszük a vállalatok biztonsági embereinek a segítségét – egészítette ki Miller. – Olyan gyorsan változik a technológia, hogy képtelenek vagyunk lépést tartani a legújabb fejlesztésekkel. A rosszfiúk mindig egy lépéssel előttünk járnak. Tehát minden lehetséges esetben magánkonzultánsokat használunk, – Általában sorban állnak azért, hogy segíthessenek – mondta Tony Mott. – Igazán elegánsan hat manapság, ha valaki beleírhatja az önéletrajzába, hogy elkapott egy hackert. – Hol van a Gibson lány computere? – fordult Anderson Linda Sanchez felé. – Az elemző laboratóriumban, főnök! – intett a nő fejével a központi helyiségből pókhálószerűen szerteágazó, sötét folyosók egyike felé. – Néhány technikus ellenőrzi a helyszínen talált ujjlenyomatokat. Hátha betört a gyilkos a házba, és ott hagyott nekünk egy-két szép, szaftos jelzést. Tíz percen belül kész lesznek. Mott átnyújtott Frank Bishopnak egy borítékot, – Tíz perccel ezelőtt érkezett. Magának címezték. Előzetes helyszíni jelentés. Bishop végigszántott ujjaival drótszálú haján. A hajfixálótól roskadozó fürtök között Gillette tisztán ki tudta venni a fésű fogának nyomait. A zsaru végigfutotta az iratot, de egy szót sem szólt. Aztán átnyújtotta a vékony papírköteget Sheltonnak, begyűrte az ingét a nadrágjába és a falnak dőlt. A köpcös zsaru kinyitotta az aktát, néhány percen át olvasgatta, aztán felnézett. – A szemtanúk állítása szerint az elkövető fehér férfi, középmagas és közepes testfelépítésű, fehér nadrág, világoskék ing, a nyakkendőn valami rajzfilmfigura. Húszas évei végén, esetleg a harmincas elején jár. A pultos lány azt mondja, úgy nézett ki, mint bármelyik techie. – A hekus a fehér táblához ment, felírta az információkat, aztán folytatta. – A nyakában hordott személyi kártyán a Xerox Palo Alto Kutatási Központ állt, de biztosak vagyunk abban, hogy hamisítvány. Semmi olyan nyom, ami egyetlen személy felé vezetne. Bajsza van és kecskeszakálla. Szőke hajú. Az áldozaton találtak néhány kék farmervászon-rostfoszlányt, ami nem egyezik sem a ruhájával, sem az otthonában talált anyagokkal. Akár az elkövetőtől is származhat. A gyilkos fegyver feltehetőleg égy fűrészfogas katonai Ka-bar kés. – Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Tony Mott.

– A sérülések megegyeznek ennek a fegyvernek a nyomaival – Shelton megint beletemetkezett az iratba. – Az áldozatot nem a helyszínen ölték meg, kidobták a főúton az autóból. – Hogy tudják ezt megmondani? – szakította félbe megint Mott. Shelton enyhén elfintorodott, nem nagyon volt kedve eltérni a tárgytól. – A helyszínen talált vérnyomokból. A fiatal zsaru hosszú haja szinte táncra perdült, ahogy bólintott és elraktározta az információt, hátha egy esetleges jövőbeni incidens során hasznát veheti. Shelton újra felvette a fonalat. – A helyszínen vagy annak közelében senki sem látott semmit. – Savanyú pillantást vetett a többiekre. – Mintha valamikor is látnának... Most az elkövető autóját próbáljuk lenyomozni. Ő és Lara együtt hagyták el a bárt, és bár látták őket a parkoló felé menni, senki nem figyelte meg a márkát. A helyszínnel szerencsénk volt; a pultos lány emlékezett, hogy a tettes szalvétába csomagolta a sörösüvegét, amit az egyik technikus meg is talált a szemeteskosárban. Leellenőriztük mindkettőt: negatív. A labor leszedett valami ragacsos anyagot az üveg szájáról, de nem tudjuk, mi lehet. Nem mérgező. Ez minden, amit tudnak. És nem nagyon illik semmire a labor adatbázisában lévő minták közül. – Jelmezbolt – szólalt meg végül Frank Bishop. – Jelmez? – kérdezett vissza Anderson. – Lehet, hogy egy kis segítségre volt szüksége, hogy úgy nézzen ki, mint ez a Will Randolph nevű krapek, akinek a bőrébe belebújt – mondta a zsaru. – Talán a ragasztó, amit az álbajuszhoz vagy – szakállhoz használt. – A jó letapogató mindig beöltözik, hogy a megszemélyesített emberhez hasonlóan nézzen ki – helyeselt Gillette. – Vannak barátaim, akik komplett Pac Bell vonalfelügyelő egyenruhákat varrtak. – Nagyszerű – fordult Tony Mott Bishop felé további adatokkal bővítve a fejében tárolt „élethosszig tartó tanulás” fájlt. Anderson beleegyezőleg bólintott Bishop felvetésére. Shelton betelefonált San Joséba, a gyilkosságiak központjába, és ráállíttatott néhány tagot a talált anyag és a színházi kellékeknél használt ragasztók összevetésére. Frank Bishop megszabadult gyűrött zakójától, és gondosan az egyik szék támlájára akasztotta. Keresztbe tett karral meredt a fehér táblára és a fényképre. Inge már megint kezdett kifelé kandikálni a nadrágjából. A hekus hegyes orrú csizmát viselt. Amikor Gillette főiskolára járt a Berkeleyn, néhány barátja timi-tömi filmeket vett ki egy összejövetelre – pornófilmet az ötvenes és a hatvanas évekből. Az egyik színész pontosan úgy nézett ki és öltözködött, mint Bishop. Bishop elvette Sheltontól a helyszíni jelentést és belelapozott, aztán felnézett.

– A pincérlány azt mondta, hogy az áldozat martinit, a gyilkos pedig világos sört rendelt. A gyilkos fizetett. Ha meg tudjuk szerezni a számlát, talán elcsíphetünk néhány ujjlenyomatot. – És mi az elképzelése, hogy fogja megcsinálni? – a vaskos Stephen Millertől érkezett a kérdés. – A bártündér valószínűleg kihajította őket tegnap, több ezer másikkal együtt. – Van néhány emberünk, aki olyat szokott csinálni, amit ő mondott – biccentett Bishop Gillette felé. – Dumpster merülést. – Sheltonhoz fordult. – Nézesd át velük a bár szemeteseit! Egy martinit és egy világost kiszámlázó receptet keressenek, az időjelző pecsét körülbelül este 7.30-at jelezhetett. – Az örökkévalóságig fog tartani – jegyezte meg Miller. Bishop azonban úgy tett, mintha meg sem hallaná, és bólintott Sheltonnak, aki már elkezdett telefonálgatni a jelmezragasztó kapcsán. Gillette-nek feltűnt, hogy senki nem áll a közelében. Végignézett a többiek tiszta ruháján, frissen mosott haján és koszmentes körmén. – Ha van néhány percünk, mielőtt az a számítógép készen áll a... Nem hinném, hogy van itt zuhanyzójuk. Anderson megcsavargatta múltbeli életének stigmáit magán viselő fülcimpáját és felnevetett. – Azon tanakodtam magamban, hogy hozhatnám fel a témát? – Motthoz fordult. – Vidd le a személyzeti öltözőbe! De tartsd rajta a szemed! A fiatal zsaru bólintott és elvezette Gillette-et az előcsarnokba. Egész úton csevegett, be nem fogta volna a száját – az első téma a Linux operációs rendszer előnyeiről szólt, a klasszikus Unix továbbfejlesztett változatáról, ami lassan kezdi kiszorítani a Windowst. Lelkes és tájékozott volt. Aztán mesélt Gillette-nek az SZBE nem is olyan régi megalakulásáról. Kevesebb mint egy éve álltak össze. A Geek Osztag – magyarázta Mott – lazán képes lenne még vagy fél tucat hekust főállásban foglalkoztatni, de a bővítésre nem futotta a költségvetésből. Több esetük van, mint amennyivel papírforma szerint is képesek lennének foglalkozni – hackelés, aztán itt van a cyber követés a gyermekpornográfia, a szoftverek jogtalan sokszorosítása – és a munkamennyiség minden eltelt hónappal egyre nagyobbnak tűnik. – Miért léptél be az SZBE-be? – kérdezte Gillette. – Egy kis izgalomra vágytam. Úgy értem, imádom a gépeket és talán elég jó agyam is van hozzájuk, de a kódok unos-untalan átrostálgatása, mert szerzői jogvédelem elleni szabálysértést keresünk, nem egészen az, amire számítottam. Tudod, azt hittem, egy kicsit jobb buli lesz. – És mi a helyzet Linda Sanchezzel? – érdeklődött tovább a hacker. – Ő geek? – Nem igazán. Okos nő, de a gépek nincsenek a vérében. Fiatalkorában bandatag volt lent, Salátaföldön, tudod, Salinasban. Aztán szociális munkát vállalt és

elhatározta, hogy beiratkozik az Akadémiára. A társát néhány évvel ezelőtt Montereyben csúnyán meglőtték. Lindának gyerekei vannak, a nagyobbik lánya várandós, a kisebbik középiskolába jár. A férje pedig soha nincs otthon, menekültügyi ügynök, így hát Linda ügy döntött, itt az ideje egy kicsit csendesebb vizekre evezni. – Pontosan a te ellentéted. – Én is úgy hiszem! – nevetett fel Mott. Gillette a zuhanyozás után már a testét dörgölte szárazra, amikor Mott a saját munkaruhái közül egy váltást tett a padra a hackernek. Pólót, fekete tréningnadrágot és meleg vihar-kabátot. A zsaru alacsonyabb volt Gillette-nél, alapjában véve azonban hasonló volt a felépítésük. – Köszönöm – mondta Gillette és belebújt a kölcsönruhába. Élénknek és felvillanyozottnak érezte magát, miután sovány alakjáról egy nagyon is jellegzetes mocskot mosott le: börtönszennyet. Visszafelé a főterembe útjuk egy apró konyha mellett vezetett. Kávéfőző, hűtőszekrény és egy asztal – rajta tányéron baguette – állt. Gillette megtorpant, éhesen az ételre meredt, aztán a szekrénysort fürkészte. – Feltételezem, nem nagyon van nálatok linzer? – kérdezte Mott-tól. – Linzer? Az nincs. De egyél baguette-et! Gillette odament az asztalhoz és öntött magának egy csésze kávét, aztán elvett egy mazsolás baguette-et is. – Ne abból! – szólt rá Mott, kivette a péksüteményt Gillette kezéből és a padlóra ejtette. Úgy pattant vissza, mint egy labda. Gillette elfintorodott. – Még Linda hozta őket. Tréfából – Gillette értetlenségét látva a zsaru hozzátette. – Nem érted? – Micsodát? – Milyen nap van ma? – Gőzöm sincs. A börtönben nem a napok szerint mérik az időt. – Bolondok napja van – jelentette ki Mott. – Ezek a baguette-ek műanyagból készültek. Lindával tettük ki őket ma reggel és szó szerint arra várunk, hogy Andy beleharapjon valamelyikbe. Eddig még nem ugrott be nekik. Azt hiszem, fogyókúrázik, Kinyitotta a szekrényt, és elővett egy zacskó friss süteményt. – Rajta! Ebből vegyél! Az elsőt követte a második, nagy korty kávék egyengették az étel útját. Gillette nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideje ez volt a legjobb dolog az életében.

Mott a hűtőből magához vett egy doboz sárgarépalét, és visszatértek az SZBE fő helyiségébe. Gillette végignézett a dinoszauruszketrecben, a sarkokban és a légkondicionáló szellőztetőnyílásaiban heverő, szétcsatlakoztatott boák százain, az agya pedig egy gőzgép sebességével zakatolt. Egy gondolat villant be az agyába. – Április elseje... tehát a gyilkosság március 31-én történt? – Így van – erősítette meg Anderson. – Van jelentősége? – Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – mondta Gillette elbizonytalanodva. – Folytassa! – Március 31-e, a számítógépes történelemben egyfajta piros betűs ünnepnek számít. – Miért? – kérdezte Bishop. A terem bejárata felől érdes női hang válaszolt. – Nem ez a Univac piacra dobásának dátuma? ******

00000110. FEJEZET / HAT Megfordultak, és egy harmincas évei közepén járó barna hajú hippit láttak maguk előtt, akinek szürke pulóvere és vastag, fekete cipője egyáltalán nem volt az alkatához illő szerencsés választásnak nevezhető. – Patricia? – kérdezte Anderson. A nő bólintott, beljebb sétált a szobába és kezet rázott a férfival. – Ő Patricia Nolan, a szakértő, akiről már beszéltem. A Horizon On-Line biztonsági részlegénél dolgozik. A Horizon a világ legnagyobb kereskedelmi internetszolgáltatója, még az America Online-nál is szélesebb felhasználói bázissal rendelkezik. Mivel a társaságnak több tízmillió regisztrált előfizetője van, és mivel ezenkívül minden egyes előfizető nyolc különböző felhasználói nevet alkalmazhat családtagok vagy barátok számára, elég valószínű, hogy a nap bármely időszakában a világ egy jó része a tőzsdén jegyzett részvényeket ellenőrzi, csevegőkben másoknak hazudozik, hollywoodi pletykákat olvas, vásárol, a másnapi időjárást próbálja kikalkulálni, elektronikus leveleket fogad és küld, esetleg szoft pornót tölt le a Horizon On-Iine-on keresztül. Nolan egy pillanatra elidőzött Gillette arcán, aztán a pálmafa-tetoválásra siklott a tekintete, majd az ujjaira, melyek ebben a pillanatban is önálló életet élve gépeltek a levegőben. – Felhívtak bennünket a Horizontól, amikor megtudták, hogy az áldozat ,az egyik előfizetőjük, és felajánlották, hogy ideküldenek valakit segíteni – adta meg Anderson a magyarázatot a nő jelenlétére. A detektív bemutatta Patríciát a csapatnak, és most Gillette volt az, aki alaposan szemügyre vette a nőt. A divatos, gondosan megtervezett szemüveg – valószínűleg hirtelen elhatározásból vette – nem sokat segített abban, hogy a nő férfias, csúnyácska arcát kevésbé csúnyává varázsolja. Mögötte azonban a megdöbbentően zöld szemek áthatóak voltak – Gillette észrevette, hogy a nőt is szórakoztatja, hogy egy antikváriumba illő dinoszauruszketrecbe került. Nolan bőre petyhüdt volt és tésztaszerű, olyan vastag sminkréteg fedte, amilyen a hetvenes években lett volna divatos – esetleg még akkor is túlzó. Barna haja nagyon tömör és rakoncátlan volt, gyakran az arcába hullott. A kézfogások és a kölcsönös bemutatkozások után a nő azonnal Gillette-hez ment. Egy hajfürtöt tekergetett az ujjai körül, és nem törődve azzal, hogy a többiek hallják, kertelés nélkül megjegyezte: – Láttam, ahogy rám nézett, amikor megtudta, hogy a Horizonnál dolgozom.

Az összes nagy kereskedelmi internetszolgáltató társasághoz hasonlóan – AOL, CompuServe, Prodigy és a többiek – az igazi hackerek a Horizon On-Line-t is megvetik A számítógépes varázslók telnet programokat használnak, mert így direkt módon tudnak az egyik gépből a másikba ugrani, és bolygóközi utazásokhoz igazított webböngészők segítségével barangolnak a Kék Halálban. Soha eszükbe nem jutna a Horizonhoz hasonló együgyű, kevés „lóerővel” rendelkező internetszolgáltatót használni, hiszen ezeket leginkább családi szórakoztatóeszközöknek szánták. A Horizon On-Line előfizetőit közkeletűen csak HOLökötteknek vagy HOLangyosoknak nevezik, vagy egyszerűen csak HOknak. Nolan még mindig Gillette-hez intézte a szavait. – Csak azért, hogy mindannyian tisztán lássunk: a MI-re jártam egyetemre, a Princetonban szereztem meg a diplomámat és a doktorit, mindkettőt számítástudományból. – MI? – kérdezte Gillette. – New Jerseyben? A Princetonban lévő Mesterséges Intelligencia kutatóközpont az ország leghíresebbjei közé tartozott. Nolan bólintott. – Így van. És a hackelésből is kivettem a magam részét. Gillette-et szórakoztatta, hogy a nő neki próbálja igazolni magát, az egyetlen börtöntölteléknek a csoportban, nem pedig a zsaruknak. Ingerlékeny felhangot hallott ki Patricia szavaiból, a vallomás pedig előre begyakoroltnak tűnt. Arra gondolt, mindez talán azért van, mert nő; az Egyenlő Munkalehetőségek Bizottságának nem terjed addig a hatásköre, hogy képes legyen megállítani azt a szűnni nem akaró és kérlelhetetlen előítéletet, ami a Kék Halálban szerencsét próbáló nőket sújtja. Nem csak a csevegőkből zavarják ki őket és törlik ki nevüket a hirdetőtáblákról, de gyakran durván sértegetik, esetenként meg is fenyegetik őket. A hackelni akaró tini lányoknak okosabbaknak és tízszer olyan keménynek kell lenniük, mint fiú-társaiknak. – Mit mondott a UNIVAC-ról? – kérdezte Tony Mott. – 1951. március 31. Az első, szabványoknak megfelelően működő Univacet ekkor helyezték ki a Népszámlálási Hivatalba. – Mi az? – kérdezte Bob Shelton. – Az Egyetemes Automata Számítógép rövidítése. – A mozaikszavak rendkívül népszerűek a gépvilágban – tette hozzá Gillette. – Ahogy tudjuk, a Univac az első modern számítógépek egyike. Akkora helyet foglalt el, mint ez a szoba. Ma már természetesen olyan laptopok is kaphatók, amik gyorsabbak és százszor többet tudnak. – A dátum? Úgy gondolják, nem véletlen egybeesés? – tűnődött el Anderson. Nolan vállat vont.

– Nem tudom. – Talán a pasasunknak van valami motívuma – vetette fel Mott. – Úgy értem, van egy mérföldkövet jelentő számítógépes dátum, és egy motiváció nélküli gyilkosságunk, a Szilíciumvölgy szívében. – Menjünk végig ezen a szálon! – mondta Anderson. – Nézzetek utána más magas technológiával foglalkozó körzetekben, történt-e a közelmúltban megoldatlan gyilkosság, ami beleillik a képbe. Próbálkozzatok Seattle-ben, Portlandben, ott van a Szilícium-erdő. Chicagóban van a Szilícium-puszta. Aztán a 128-as út, Boston mellett. – Austin, Texas – javasolta Miller. – Kiváló. És a Denver City melletti Dulles Toll út. Kezdjétek ott, aztán meglátjuk, mit találunk. Küldjetek kérvényt az EBEEP-nek! Tony Mott a számítógépbe pötyögött némi információt, néhány perccel később megérkezett a válasz. – Van valami Portlandben! – olvasta a képernyőről. – Ez év február 15-e és 17-e. Két megoldatlan gyilkosság, mindkettőben ugyanaz a módszer, az ittenihez hasonlóan, mindkét áldozat halálát késszúrástál eredő mellkasi sérülés okozta. Az elkövetőről úgy hiszik, fehér férfi a húszas évei végén. Látszólag nem ismerte az áldozatokat, rablás és nemi erőszak nem motiválta. A férfi gazdag, vezető beosztású vállalati tisztviselő, a nő pedig hivatásos atléta. – Február tizenötödike? – kérdezte Gillette. Patricia Nolan rápillantott. – ENIAC? – Pontosan – válaszolt a hacker, aztán a többieknek is elmagyarázta. – Az ENIAC hasonló a Univachez, csak korábbi gyártmány. A negyvenes években jelent meg. A felszentelés dátuma február tizenöt. – Mit takar a mozaikszó? – Elektronikus Numerikus Integráló- és Számológép – felelte Gillette. – Mint minden hacker, a mi emberünk is a számítógépes történelem rajongója. – A francba! – mormolta Shelton. – Van egy mintakövetőnk. Pazar! Még egy üzenet érkezett az EBEEP-től. Gillette a képernyőre pillantott és felfedezte, hogy ez a mozaikszó az Igazságügyi Minisztérium által meghirdetett erőszakos bűncselekményt elkövetők elfogatási programját takarja. Úgy tűnt neki, a hekusok legalább annyi mozaikszót használnak, mint a hackerek. – Ember, van itt még egy! – kiáltott fel a képernyőt bámuló Mott. – Még egy? – Stephen Miller hangjából őszinte megdöbbenés áradt. Szétszórtan rakosgatta az íróasztalán a hathüvelyknyi magasságban összevissza heverő lemez– és papírhalmazt. – Mintegy tizennyolc hónappal ezelőtt egy diplomatát és a Pentagon egyik ezredesét ölték meg Herndonban, Virginiában, mindketten testőrökkel voltak. Ez a

Dulles Toll útnak a legmagasabb technológiát képviselő szakasza. Lekérem a teljes aktát. – Mik a virginiai gyilkosságok dátumai? – kérdezte Anderson. – Augusztus tizenkettő és tizenhárom. Felírta az időpontokat a táblára, majd felvont szemöldökkel Gillette-re nézett. – Van ötlete? – Az IBM első személyi számítógépe – válaszolt a hacker. – A kibocsátási dátum augusztus tizenkettedike volt. Nolan bólintott. – Van egy mániája – mondta Shelton – És ez azt jelenti, hogy nem fog megállni! – tette hozzá Frank Bishop. A számítógép terminálja – amely mellett Mott ült – halkan felsípolt. A fiatal zsaru előrehajolt, hatalmas automatája zajosan a széknek csapódott. – Van egy kis problémánk! – fintorodott el. A képernyőn az alábbi szavak jelentek meg. Sikertelen fájlletöltés Alatta hosszabb üzenet. Anderson elolvasta a szöveget és megrázta a fejét. – A portlandi és a virginiai gyilkosságok aktái nincsenek meg az EBEEP-nél. A rendszergazda küldött egy üzenetet, amely szerint adatrögzítés során bekövetkezett baleset következtében rongálódtak meg. – Baleset – morogta Nolan, és a pillantása összetalálkozott Gillette-ével. – Csak nem hiszi...? – kezdte Linda Sanchez elkerekedett szemekkel. – Úgy értem, nem törhette fel az EBEEP-et. Soha senkinek nem sikerült! – Próbáld meg az állami adatbázisokat: Oregon és Virginia Állami Rendőrségének az archívumait! – mondta Anderson a fiatalabb zsarunak. A következő pillanatban már jött is a válasz. – Nincs feljegyzés vagy akta az esetekkel kapcsolatban. Eltűntek. Mott és Miller bizonytalanul egymásra néztek. – Kezd ijesztővé válni a dolog – szólalt meg Mott. – Vajon mi motiválhatja? – tűnődött Anderson. – Átkozott hacker! – dünnyögte Shelton. – Ez motiválja! – Nem hacker – szólt bele a beszélgetésbe Gillette. – Akkor micsoda? Gillette-nek nem volt kedve a kötekedő zsaru felvilágosításához. Andersonra nézett, aki elmagyarázta: – A hacker elnevezés bóknak számít. Innovatív programozót jelent. Mint a „szoftver összehackelésében”. Az igazi hacker betör ugyan mások számítógépébe, de csak azt akarja megtudni, ki tudja-e találni, mi van a gépen belül. Amolyan

kíváncsiságdologról van szó. A hackeretika alapja, hogy nézni oké, de érinteni tilos. A számítógépbe vandálok vagy tolvajok módjára betörőket „crackereknek” hívják. – Én még annak sem nevezném – mondta Gillette. – A crackerek lehet, hogy lopnak vagy vandálkodnak, de nem bántanak embereket. Én „krackernek” nevezném, „k”-val. – Cracker „c”-vel, kracker „k”-val – morogta Shelton. – Mi a pokol különbség van a kettő között? – Nagyon nagy – mondta Gillette. – A phrík szó ph-val, telefonszolgáltatást lopó személyeket jelöl. A phishing, ph-val, a hálózaton való szörfözést jelenti akkor, ha a keresés célja valaki személyazonosságának a felkutatása. Ha a „wares” szó, mint softwares, végére z-t ír az s helyett, akkor nem háztartási árucikkekről, hanem lopott programokról beszél. Amikor hackelésről van szó, minden az írásmódon múlik. Shelton vállat vont, szemmel láthatóan nem nagyon hatotta meg a különbség. A kaliforniai Állami Rendőrség törvényszéki szakértői részlegének azonosítással foglalkozó technikusai visszaérkeztek az SZBE hivatalának fő termébe. Viharvert bőröndöket hoztak magukkal. Egyikük beleolvasott a kezében tartott papírlapba. – Tizennyolc rejtett és tizenkettő látható nyomtöredéket találtunk – a vállán csüngő laptop-védőtok felé intett a fejével. – Átnéztük őket, de úgy tűnik, az összes az áldozaté vagy a barátjáé. És a billentyűzeten sem voltak bizonyíthatóan kesztyűtől Származó nyomok. – Tehát – foglalta össze Anderson – távolról jutott be az áldozat számítógépébe. Közvetett behatolás, ahogy gondoltuk. Megköszönte a technikusoknak a segítségüket, azok pedig elmentek. Linda Sanchez – csupa ügybuzgóság volt ebben a pillanatban, egy cseppet sem emlékeztetett már a leendő nagymamára – Gillette-hez fordult. – Biztosítottam Gibson gépét, és mindent lezártam rajta – egy floppylemezt nyomott a férfi kezébe. – Itt a rendszerlemez. Ez a lemez tartalmazza az operációs rendszer mindazon anyagát, ami a gyanúsított gépének az indításához szükséges. A rendőrség nagyobb előszeretettel használja a rendszerlemezt a gép elindítására, mint magát a merevlemezes meghajtót,, azokban az esetekben, amikor a tulajdonos – vagy mint ebben az esetben, a gyilkos – olyan programot telepít a merevlemez meghajtóra, ami képes azt megsemmisíteni. – Már háromszor néztem át a gépet, de nem találtam egyetlen átkozott csapdát sem, ami azonban nem jelenti azt, hogy tényleg nincs. Ezt feltehetőleg maga is tudja, de tartsa az áldozat gépét távol műanyag zacskóktól, dobozoktól vagy mappáktól. A keletkező sztatikusság összezavarhatja az adatokat. Ugyanez a helyzet a beszélőkészülékekkel. Mágnes van bennük. És egyetlen lemezt se tegyen fémpolcra,

mágneses kisugárzásuk lehet tőle. A laborban talál majd mágnestelenített eszközöket. Gondolom, innentől már tudja, mihez kezdjen. – Aha. – Sok szerencsét! – fejezte be Sanchez. – A labor arrafelé van, a folyosón. A rendszerlemezzel a kezében Gillette elindult az előcsarnok felé. A nyomában pedig Bob Shelton. A hacker megfordult. – Nem igazán szeretem, ha van valaki a hátam mögött! Különösen nem te, tette hozzá magában. – Rendben van! – szólt oda Anderson a gyilkosságis zsarunak. – Az egyetlen hátsó kijárat riasztóval van ellátva, ő meg viseli az ékszerét! – bökött fejével a fémesen csillogó transzmissziós bokaperec felé. – Nem megy sehova! Shelton nem tűnt elégedettnek, de belenyugodott a helyzetbe. Gillette azonban észrevette, hogy nem a főterembe megy vissza. A falnak támaszkodott a labor mellett, összefonta a karját a mellén, teljesen úgy nézett ki, mint valami kocsmai kidobóember, mégpedig a rosszabbik fajtából, Ha egyetlen nekem nem tetsző pillantást vet valamire, az nagyon fog fájni magának... Az elemzőteremben Gillette odament a néhai Lara Gibson számítógépéhez. Jellegtelen, tucattermék IBM klón volt, a tajvani fajtából. A hacker nem nyúlt azonnal a géphez. Ehelyett leült a számítógép mellé, és nekiállt megírni egy kludge-ot – egyedi probléma megoldására szolgáló, összecsapott programot. Öt percen belül elkészült a forráskóddal. A programot Detektívnek nevezte el, majd lefordította és átmásolta a Sancheztől kapott rendszerlemezre. Behelyezte a floppyt Lara Gibson gépén az A: meghajtóba, benyomta az indítógombot, és a meghajtók végre felzümmögtek azon a jól ismert; megnyugtató hangon. Wyatt Gillette vékony, izmos ujjai mohón csusszantak a kellemesen hűvös műanyag billentyűkre. A hosszú éveken át tartó billentyűzés következtében megkérgesedett ujjhegyeit az F és aj billentyűkön elhelyezett orientációs bütykök fölé igazította. A rendszerlemez megkerülte a gép Windows operációs rendszerét, és egyenesen az egyszerűbb MS-DOS felé – a híres Microsoft Disk Operating System – vette az útját, amely a felhasználóbarát Windows programoknak az alapja. A C: fogadójel villant fel a fekete képernyőn. A hacker szíve észvesztő ritmusban dobogott, ahogy a hipnotikusan lüktető kurzort bámulta. A billentyűzetre egy pillantást sem vetve lenyomta a gombot, a d-t – a detektiv.exe parancssor első betűjét –, ami majd elindítja a programját. A Kék Halálban teljesen más időmérték uralkodik, mint a Valós Világban, és a másodperc ezredrészével azután, hogy Wyatt Gillette lenyomta a billentyűt, a következő történt:

A gomb alatti áramkörön áthaladó feszültség nagysága hajszálnyit megváltozott. A billentyűzetről érkező jeleket feldolgozó processzor érzékelte az áramerősségben bekövetkező változást, és késlekedés nélkül magának a gépnek továbbította az adatot, amely minden pillanatban az aktuálisan ellátott feladatok tucatjait küldte a verembe, vagyis a raktározóterületre, és egy különleges prioritású útvonalat hozott létre, a klaviatúrából érkező kódok leolvasására. Ad betű kódját a processzor ezen a gyors útvonalon keresztül küldte a computer bemeneti-kimeneti alaprendszerébe – a BlOS-ba –, aminek az volt a funkciója, hogy ellenőrizze, Wyatt Gillette lenyomta-e a SHIFT, CONTROL vagy ALTERNATE gombok valamelyikét ugyanabban a pillanatban, amikor a d billentyűt. Megbizonyosodván afelől, hogy nem, a BIOS lefordította a kis d betű billentyűzetkódját egy másikra, az ASSCII kódra, a kapott adat pedig a gép grafikus adapterére került. Az adapter erre a kódot digitális jellé konvertálta, amelyet ü monitor hátsó részében elhelyezett elektronágyúkba továbbított. Az ágyúk elektronrészecskét lövelltek a képernyő kémiai bevonatára. És csodálatos módon, a fekete monitoron fehér d betű égette magát a létezésbe. Mindezt a másodperc törtrésze alatt. És ugyanannak a másodpercnek a maradékában Gillette begépelte a parancs többi részét is, e-t-e-k-t-í-v. e-x-e, majd jobb kezének kisujjával leütötte az ENTER billentyűt. Mind több betű és grafika jelent meg, és hamarosan, mint az újra és újra kisikló és másfelé buijánzó daganat nyomában lihegő sebész, Wyatt Gillette óvatosan elkezdte Lara Gibson számítógépének mélyreható átkutatását – a nő egyetlen darabkáját, ami az ördögien gonosz támadást túlélte, ami még mindig meleg volt, és legalább néhány emléket őrzött még abból, ami csak ő volt, és amit rövid életében véghezvitt. ******

00000111. FEJEZET / HÉT Hacker tartása van, gondolta Anderson, amint a laboratóriumból visszafelé battyogó Gillette-et figyelte. A „gépembereknek” van a világ összes foglalkozását űzők közül a legrosszabb tartása. Közel 11.00 volt. A hacker mindössze harminc percet időzött Lara Gibson gépénél. Bob Shelton, aki még a főteremben is Gillette nyomában kutyagolt, a hacker nyilvánvaló bosszúságára megkérdezte: – Tehát, mit talált? – a kérdés jeges felhanggal érkezett és Anderson megint eltűnődött, vajon miért szállt rá annyira Shelton a fiatalemberre – különösen akkor, ha azt is számításba veszi, hogy éppen a hacker segíti őket ki egy olyan ügyben, amire a nyomozó önként jelentkezett. Gillette nem foglalkozott a himlőhelyes arcú zsaruval, lehuppant egy forgószékre, és felcsapta a jegyzetfüzetét. Amikor megszólalt, Andersonhoz intézte a szavait. – Valami furcsa dolog folyik itt. A gyilkos valóban járt a computerében. Megszerezte a gyökeret. – Lassítson már! – morogta Shelton. – Mit szerzett meg? – Amikor valaki megszerzi a gyökeret, akkor az egész számítógépes hálózat és az összes rácsatlakoztatott számítógép felett átveszi az ellenőrzést – magyarázta Gillette. – Átírhatja a programokat, kitörölhet fájlokat, hozzáadhat hivatalos engedéllyel rendelkező felhasználókat, de el is távolíthatja őketvalaki másnak a nevében Csatlakozhat a hálózatra – tette hozzá Anderson. Gillette folytatta. – De nem tudok rájönni, hogy csinálta. Mindössze egyetlen szokatlan dolgot találtam: néhány titkosított fájlt. Először azt hittem, valamilyen kódolt vírusról van szó, de kiderült, hogy zagyvalék az egész. A nő gépén semmilyen olyan szoftvernek sincs nyoma, ami lehetővé tette volna a gyilkosnak a behatolást. – Bishopra pillantott, aztán úgy döntött, mégis felvilágosítja. – Nézze, rá tudnék tölteni a számítógépére egy olyan vírust, aminek segítségével átveszem az ellenőrzést a gépének a gyökere felett, bárhonnan és bármikor, amikor csak kedvem tartja, be tudok jutni a gépbe, anélkül hogy jelszóra lenne szükségem. „Hátsó ajtó” vírusoknak hívják őket, mintha csak egy ház hátsó bejáratán surrannék be. A működtetéséhez azonban gyakorlatilag nekem kell valahogy felinstallálnom a szoftvert, utána meg aktiválnom. E-mailben, csatolt fájlként is elküldhetem, és maga az, aki a megnyitásakor elkezdi működtetni, mégpedig úgy, hogy tudomást sem szerez arról, mit pakolt a gépére. Vagy

betörhetek a házába és saját magam is feltelepíthetem. Itt azonban egyik megoldásra sincs bizonyíték. Nem, valami más módon szerezte meg a gyökeret. A hacker kiváló szónok volt, lendületes és élénk, figyelte meg Anderson. A szeméből az a fajta elmélyült, heves sugárzás áradt, amelyet annyi fiatal geek arcán látott már – még a bírók előtt ülőkén is, akik többé-kevésbé saját maguk felett mondták ki az ítéletet, ahogy izgatottan a „hőstetteikről” meséltek a bírák és az esküdtszék előtt. – Akkor honnan tudja, hogy megszerezte a gyökeret? – kérdezte Linda Sanchez. – Összedobtam ezt a kludge-ot – nyújtotta Anderson felé a hacker a floppyt. – Mi ez? – Patricia Nolan szakmai érdeklődését felajzotta a téma, csakúgy, mint Andersonét. – Detektívnek neveztem el. Olyan dolgok után kutat, amelyek eredetileg nem lehetnek a számítógépen – a két nem SZBE-s hekus kedvéért hozzátette. – Amikor a computer be van kapcsolva, az operációs rendszer, mint a Windows, a program számára szükséges részeket elraktározza a merevlemez-meghajtón. Különböző minták határozzák meg, hogy hova és mikor menti el ezeket a fájlokat – a lemez felé mutatva folytatta. – Ez itt megmutatta, hogy több olyan programdarab került a winchesterre, amik csak úgy juthattak oda, ha valaki egy távoli helyszínről hatolt a gépre. Shelton zavartan rázta meg a fejét. Frank Bishopnak azonban felcsillant a szeme. – Úgy érti, olyan ez a dolog, mintha tudná, hogy a betörő a házban járt, mert elmozdította a bútorokat, de nem tette a darabokat vissza a helyükre. Annak ellenére tudja, hogy a krapek már elment, mire maga hazaért. – Pontosan – bólintott Gillette. Andy Anderson – a saját területén legalább annyira varázsló; mint Gillette – a kezében méricskélte a vékony lemez súlyát. Nem tehetett róla, de mély benyomást tett rá a hacker. Amikor még csak fontolgatta, hogy felkéri a nyomozásban való részvételre, a zsaru átnézett néhány általa írt forgatókönyvet azok közül, amiket az államügyész a tárgyalás folyamán a Gillette ellen szóló bizonyítékként mutatott be a bíróságon. A forráskód briliáns sorainak áttanulmányozása után Andersonnak két gondolat ütött szöget a fejében. Az első az volt, hogy ha létezik valaki, aki meg tudja fejteni, milyen módon jutott a gyilkos Lara Gibson számítógépébe, hát akkor Gillette az. A második a fiatalember képességei miatt érzett hamisítatlan, fájdalmas irigység volt. Az egész világon több tízezer kódrecsegtető létezik – olyan emberek, akik boldogan törnek fel feltörhetetlennek tartott, hatékony szoftvereket evilági célokat szolgáló feladatok érdekében, és szaladgál legalább ugyanennyi forgatókönyvíró nyuszi is – a kifejezést azokra a kölykökre alkalmazzák, akik rendkívül kreatív, de esetlen és többnyire használhatatlan programokat írogatnak, pusztán a mulatság

kedvéért. Nagyon kevés programozóban egyesül azonban az „elegáns” forgatókönyv fogalmának megragadásához nélkülözhetetlen látnoki tehetség, és a megíráshoz szükséges szakképzettség. Wyatt Gillette éppen ilyen kódbűvész volt. Anderson megint észrevette, hogy Frank Bishop tekintete elmélázva jár-kel fel-alá a teremben, nyilvánvalóan másfelé jártak a gondolatai. Eltűnődött, nem kellene-e felhívnia a főparancsnokságot és új nyomozót kérnie. Elengednie Bishopot, hadd üldözze a MARINKILL-ügy bankrablóit – ha már egyszer olyan átkozottul fontos neki –, és egy olyan kollégával helyettesíteni, aki legalább figyel rá. Az SZBE-s zsaru Gillette-hez fordult. – Tehát az alsó vonalon át jutott be a nő rendszerébe, hála valamilyen új vagy ismeretlen vírusnak. – Alapjában véve erről van szó. – Ki tud még találni valamit a gyilkosról? – kérdezte Mott. – Csak amit már amúgy is tudnak, a Unixot használja. A Unix egyfajta számítógépes operációs rendszer, hasonló az MS-DOS-hoz vagy a Windowshoz, csak a személyi számítógépéknél nagyobb, erőteljesebb gépeket irányít. – Várjon! – szakította félbe Anderson. – Mit ért azon, hogy „amit már amúgy is tudunk”? – Hát a pasas által elkövetett hibát. – Milyen hibát? Gillette elfintorodott. – Amikor a gyilkos a nő rendszerébe jutott, be kellett gépelnie néhány utasítást, hogy az adatokhoz féljen. Azonban Unixparancsokat használt, minden bizonnyal véletlenül alkalmazta a nyelvezetet, mielőtt eszébe juthatott, hogy Lara gépén Windows fut. Észre kellett venniük! Anderson kérdő tekintetet vetett Stephen Millerre, kétségkívül ő készítette a legelső elemzést az áldozat gépéről. – Iiigen, észrevettem néhány Unix-parancsot – felelte Miller meglehetősen kényszeredetten –, de azt hittem, Gibson táplálta be őket. – A nő civil volt – mondta Gillette; a laikus felhasználókat jelölő hacker terminust használta. – Kétlem, hogy valaha is hallott volna a Unixről, nem is beszélve a parancsszavak ismeretéről. A Windows és az Apple operációs rendszerében a felhasználóknak csak ikonokra kell kattintgatniuk vagy egyszerű angol parancsszavakat begépelniük, ha a gépet irányítani akarják; a Unix-rendszer alkalmazásához több száz komplikált kód elsajátítására van szükség.

– Nem gondolkoztam, sajnálom – szabadkozott a mackós zsaru. Úgy tűnt, teljesen a lelkére vette a kritikát, amit egy általa minden bizonnyal apróságnak tartott dolog miatt kapott. Tehát Stephen Miller még egy hibát elkövetett, idézte fel magában Anderson. Miller nem olyan régen csatlakozott az SZBE-hez, és azóta folyamatosan merültek fel problémák vele kapcsolatosan. Az 1970-es években Miller egy ígéretes számítógépeket gyártó és szoftverfejlesztő vállalkozás vezetője volt. Termékei azonban mindig egy lépéssel lemaradtak az IBM, a Digital Equipment és a Microsoft gyártmányai mögött, végül aztán csődbe ment. A férfi elpanaszolta, hogy gyakran várt a KND-re (a következő nagy durranásra – a Szilícium-völgyben használatos kifejezés arra az innovációs termékre vonatkozóan, ami a jövőben esetleg forradalmasíthatja a piacot), de a „nagyfiúk” folyamatosan szabotálták. A vállalat süllyesztőbe kerülése után elvált, és évekre elhagyta a Gépvilágot, hogy aztán szabadúszó programozóként bukkanjon fel újra. A számítógépes biztonságiakhoz sodródott, és végül tőlük jelentkezett az állami rendőrséghez. Nem Miller lett volna Anderson legelső választása, de akkoriban az SZBE nagyon kevés képesített jelentkező közül választhatott. Kit érdekelne egy évi 60 000 dolláros állás, ahol le is lőhetik, amikor tízszer annyit akaszthat le a Szilícium-völgy valamelyik legendás vállalatánál? Mindamellett, Miller – soha nem nősült meg újra, de nem is tűnt úgy, mintha tartalmas magánéletet élne – dolgozott a leghosszabb munkaidőben a részlegnél, és még jóval azután is ott lehetett a dinoszauruszketrecben találni, hogy már mindenki más régen befejezte az aznapi tevékenységét. „Haza” is szokott munkát vinni, jobban mondva valamelyik helyi egyetemi számítógépes tanszékre, ahol a barátok hagyták, hogy ingyen futtassa az SZBE-projekteket, a művészeti dísztárgynak is beillő szuperszámítógépeken. – Mit jelent ez számunkra? – szakította félbe gondolatait Shelton. – Hogy ismeri ezt a Unix dolgot? – Ez nekünk rossz – válaszolta Anderson – azt jelenti. A Windows– vagy Applerendszereket használó hackerek általában kis halak. A komolyabb kollégák a Unix vagy a Digital Equipment operációs rendszerével dolgoznak, a VMS-sel. Gillette egyetértett vele. – Ráadásul a Unix az internet operációs rendszere – tette hozzá. – Mindenkinek, aki a neten nagy szervereket vagy adatforgalom-irányítókat akar feltörni, ismernie kell a Unixot. Bishop telefonja megcsörrent, és a zsaru fogadta a hívást. Aztán körbenézett és leült a hozzá legközelebb eső nagyszámítógéphez és jegyzeteket firkantott egy lapra. Egyenesen ült, tartásában nyoma sem volt a hackerekre jellemző görnyedtségnek. A hívás megszakítása után Bishop a többiekhez fordult.

– Van néhány nyom. Az egyik kolléga hallotta valamelyik BI-től. Beletelt néhány pillanatba, amíg Andersonnak eszébe jutott, mit takar a rövidítés. Bizalmas informátorok. Besúgók. – Egy magát Peter Fowlernek nevező alak, fehér, huszonöt év körüli férfi Bakesfieldből, fegyvereket árul a környéken. Katonai Ka-barokat is – tájékoztatta őket Bishop lágy, érzelemmentes hangján. Aztán a tábla felé intett a fejével. – Mint a gyilkolóeszköz. A férfit egy órával ezelőtt Pala Altóban, a Stanford Egyetem közelében látták. Valami parkban, Page Mill mellett, negyed mérföldnyire a 280-as úttól északra. – A hackerek dombja, főnök! – kiáltott fel Linda Sanchez. A Milliken Parkban. Anderson bólintott. Jól ismerte a helyet, és nem lepte meg, hogy Gillette is így nyilatkozott. Elhagyatott füves területről volt szó az egyetem mellett, ahol a számítástechnikus-hallgatók, hackerek és chipzsokék szoktak lógni. Programokkal kereskedtek, különféle történetekkel szórakoztatták egymást, füvet szívtak. – Ismerek ott néhány embert – mondta Anderson. – Kiugrok majd, és körülnézek, ha itt végeztünk. Bishop megint a jegyzeteibe merült. – A labor jelentésében az áll, hogy az üveg száján talált ragacsos anyag megegyezik a színházi maszkoknál alkalmazott ragasztóval. Néhány emberünk ellenőrizte az üzleteket a telefonkönyvben. A közvetlen közelben mindössze egy ilyen ragasztót árusító bolt van: Ollie színházi kelléktár-szaküzlete, az El Camino Realban, Mountain Viewban. A kolléga azt mondja, rengeteg ilyen anyagot árulnak ott, de nem vezetnek feljegyzést az eladott holmikról. Namármost, lehet, hogy van egy nyomunk, ami elvezethet az ürge autójához. A Vestával, ez az étterem, ahol a gyilkosunk felszedte Gibsont, szemben lévő hivatalház biztonsági őrének feltűnt, hogy egy új gyártmányú, világos színű Sedan állt be a társaság parkolójába, nagyjából abban az időben, amikor az áldozat a bárban tartózkodott. Úgy gondolja, volt valaki a Sedanban. Ha igen, a sofőr tökéletesen rálátott az elkövető járművére. Végig kellene járnunk a vállalat összes alkalmazottját! – Leellenőrizné ezt, amíg elmegyek a hackerek dombjára? – kérdezte Anderson Bishoptól. – Igen, uram! Én is pontosan erre gondoltam. – A nyomozó még egy pillantást vetett a jegyzeteire. Aztán ropogós haját Gillette felé lendítette. – Valami színhelyes technikus tényleg talált egy világos sörről és martiniról kiállított számlát az étterem mögött lévő konténerben. Sikerült leszedni róla néhány ujjlenyomatot. Elküldik őket az AUAR-irodába. Tony Mott észrevette, hogy Gillette enyhén elfintorodik. – Automatizált ujjlenyomat-azonosító rendszer – világosította fel a hackert. – Átkutatja a szövetségi adatbázist, utána pedig államonként folytatja a keresést. Időbe

telik, míg átrágja magát az egész országon, de ha a pasast az elmúlt nyolc vagy kilenc évben valamiért is nyakon csípték, szinte biztosan megtalálja. Bár igazán volt tehetsége a számítógépekhez, Mottot elbűvölte az, amit ő „igazi rendőrmunkaként” emlegetett és állandóan azzal nyaggatta Andersont, hogy helyezze át a gyilkosságiakhoz vagy a kiemelt bűnügyekkel foglalkozókhoz, mert „igazi bűnözőket” akar hajkurászni: Kétségtelenül ő volt az ország egyetlen cyberzsaruja, aki az oldalán autókat is megállítani képes 45-ös automatát hordott. – Először a nyugati partra fognak koncentrálni – jelentette be Bishop. – Kalifornia, Washington, Oregon és... – Nem! – szakította félbe Gillette. – Keletről haladjanak nyugatra! Kezdjék New Jerseyvel, New Yorkkal és Massachusetts-szel. Aztán jöhet Illinois és Wisconsin. Utána Texas. A legvégére hagyják Kaliforniát! – Miért? – kérdezte Bishop. – A begépelt Unix-parancsok miatt. A keleti parti verziót használta. Patricia Nolan elmondta a többieknek, hogy a Unix operációs rendszernek több változata létezik. A keleti parton bevett parancsszavak alkalmazásából arra lehet következtetni, hogy a gyilkos az Atlanti-óceán partvidékéről származik. Bishop beleegyezőleg bólintott és továbbította az információt a főparancsnokságnak. Majd ismét belenézett a jegyzettömbjébe. – Van még egy dolog, amit a leíráshoz kellene csatolnunk! – Mi az? – kérdezte Anderson. – A személyazonosító részleg azt mondja, úgy tűnik, a tettest korábban valamilyen baleset érte. A legtöbb ujjhegyének hiányzik a vége. Az ujjpárnák elég nagy felülete épen maradt ahhoz, hogy lenyomatot hagyjon, azonban az ujjvégeken heges szövet van. A technikus úgy véli, talán tűzben sérült meg. – Callus! – rázta meg a fejét Gillette. A rendőrök rámeredtek, Gillette pedig felmutatta a saját kezét. Az ujjvégek laposak voltak és sárga hegszövetben végződtek. – Hackermanikűrnek hívják – mondta. – Ha napi tizenkét órán keresztül veri az ember a billentyűket, ez lesz az eredménye. Shelton ezt is felírta a fehér táblára. – Most viszont fel kellene csatlakoznom a hálózatra, ellenőriznék néhány renegát hackerhírcsoportot és csevegőszobát is. Bármit is tesz a gyilkos, az olyan dolog lesz, ami elég rendesen megbolygatja az alvilágot és... – Nem megy a hálózatra! – állította le a hackert Anderson. – Micsoda? – Nem! – a zsaru hangja gyémántkeményen csattant. – De kell! – Nem. Ez a szabály. Hálózaton kívül marad!

– Várjunk csak egy percet! – szólt közbe Shelton! – Hiszen volt már a hálózaton! Láttam. – Igen? – fordult Anderson a detektív felé. – Igen, abban a szobában, ott hátul. A laborban! Benéztem rá, csak hogy minden rendben van-e, amíg az áldozat számítógépét ellenőrizte. – Andersonra nézett. – Azt hittem, áldását adta a dologra. – Hát nem. – Anderson most Gillette-nek szegezte a kérdést. – Bejelentkezett? – Nem! – válaszolta határozottan a hacker. – Bizonyára azt látta, amikor a kludgeot írtam, és azt keverte össze a hálózattal. – Nekem nagyon úgy tűnt! – acsargott Shelton. – Téved. Shelton savanyúan elmosolyodott, nem tűnt túlságosan meggyőzöttnek. Ha mindenáron biztosra akar menni, Anderson ellenőrizhette volna az SZBE számítógépén a bejelentkezési fájlok számát. Végül azonban úgy döntött, nem igazán számít, hogy a hacker csatlakozott-e vagy sem. Gillette munkája itt véget ért. Felvette a telefont és tárcsázta a főparancsnokságot. – Van itt egy rabunk, akit vissza kellene szállítani San Joseba, a büntetőintézetbe. Gillette kétségbeesetten fordult Anderson felé. – Nem! – mondta. – Nem küldhet oda vissza! – Utánajárok, hogy biztosan megkapja a laptopot, amit megígértünk magának. – Nem, nem érti. Nem hagyhatom most abba. Ki kell találnunk, hogy mit csinált ez az alak, amivel képes volt bejutni a nő gépébe! – Azt mondta, nem talált semmit! – morogta Shelton, – Éppen ez a probléma. Ha találtam volna valamit, akkor értenénk. De én nem értem! Ez az, ami annyira ijesztő abban, amit tett! Tovább kell mennem! – Ha megtaláljuk a gyilkos gépét, vagy egy másik áldozatét, és szükségünk lesz az elemzésére, magát hozzuk vissza! – De a csevegők, a hírcsoportok és a hackerek honlapjai... nyomok százai lehetnek ezeken a helyeken. Az emberek kell, hogy beszéljenek egy ehhez hasonló szoftverről! Anderson felfedezte Gillette arcán a szenvedélybeteg kétségbeesését, pontosan úgy, ahogy a börtönigazgató megjósolta. A cyberzsaru felvette az esőkabátját és határozottan megszólalt. – Innen folytatjuk, Wyatt. És még egyszer köszönöm! ******

00001000. FEJEZET / NYOLC Nem tudja megcsinálni, döbbent rá kétségbeesetten Jamie Turner. Már majdnem dél volt, és egyedül ült a hideg, homályos számítógépteremben. Még mindig a nedves focifelszerelést viselte (a szemerkélő esőben való focizás egyáltalán nem építi a személyiséget, Booty; csak rohadtul elázik tőle az ember!). Nem akarta zuhanyozásra és átöltözésre fecsérelni az idejét. Kint a focipályán semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a főiskolai számítógépnek – amelyikbe sikerült beférkőznie – vajon sikerült-e feltörnie a külső kapu jelszavát. És most, amikor vízcseppektől homályos vastag szemüvegén át a monitort leste, rádöbbent, hogy a Cray valószínűleg nem fogja időben kiköpni a dekódolt jelszót. Becslései szerint legalább még két napba kerülne az áhított információ megszerzése. A bátyja jutott az eszébe, meg a Santana-koncert, és a színpad mögötti rész – mindez karnyújtásnyira –, és úgy érezte, menten elbőgi magát. Begépelt néhány utasítást, ellenőrizni akarta, be tud-e lépni a főiskola egy másik gépébe is – valami gyorsabba, a fizika tanszéken. Arra a computerre azonban felhasználók hosszú sora várakozott. Jamie hátradőlt, és csalódottságában – az egésznek semmi köze sem volt az éhséghez – ledöntött a torkán egy zacskó cukorkát. Fájdalmas szúrás hasított belé, és gyorsan körbenézett a teremben. Beleremegett a félelembe. Már megint az az átkozott szellem. Talán el kellene felejtenie az egészet. Hányinger kerülgette attól, hogy fél, hányingere volt a hidegtől. Ki kellene mennie innen a francba, és Dave-vel vagy Totterrel kellene lógnia, vagy akárki mással a francia klubból. A fiú keze már a billentyűzet felé mozdult, hogy leállítsa a Crackert és elindítsa az álcázó programot, ami megsemmisíti a hack nyomait. Valami történt. A képernyőn hirtelen megjelent előtte a főiskola számítógépének gyökérkönyvtára. Enyhén szólva is bizarr! Aztán teljesen magától a számítógép feltárcsázott egy másikat, de nem az iskolához tartozót. A két gép elektronikus parolába kezdett, és másodperceken belül lezajlott Jamie Turner crackerjének és Booty jelszó fájljának a másik computerre történő átvitele. Hogy a pokolba történt ez? Jamie Turner rendkívüli módon értett a számítógépekhez, de ehhez hasonlót még soha nem látott. Egyetlen magyarázatot tudott elképzelni: az első számítógép – a főiskoláé – valamilyen egyezmény következtében kapcsolatban állt a többi

számítógépes részleggel, és a hosszú időt igénylő feladatokat automatikusan áttranszferálták a gyorsabb gépekre. A hihetetlenül hátborzongató dolog azonban az volt, hogy Jamie adatai a világ egyik leggyorsabb számítógéprendszerére kerültek, Colorado Springsbe, a Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának szupercomputerekből álló masszív, párhuzamos sorára. Nem csak gyors, hanem egyben a legjobban biztosítottak egyike is, és gyakorlatilag lehetetlen feltörni (Jamie tudta; megpróbálta). Szigorúan titkos jellegű adatokat is tároltak rajta, és a múltban egyetlen civilnek sem engedélyezték ezek megtekintését. Jamie úgy vélte, talán az utóbbi időben bérbe adják a gépekét, hogy fedezzék a tömb óriási költségéit. Teljes extázisban meredt a képernyőre, ahol az NMKK gépei őrült iramban szedték apró darabokra Booty jelszavát. Nos, a fiú úgy döntött, hogy ha van is szellem a számítógépben, az végül is csak jó szellem lehet. Még az is lehet, hogy Santana-rajongó, nevetett fel magában. Jamie most már a következő feladatra koncentrált, a második hackre, amit még véghez kell vinnie a nagy szökés előtt. Kevesebb mint hatvan másodperc alatt a Nyugati Part Biztonsági Rendszere Részvénytársaság középkorú, túlhajszolt, karbantartó szakemberévé változott, aki a javítás során sajnálatos módon nem a megfelelő helyre illesztette az egyik WCS 8872 Model sematikus diagramját, és kénytelen volt a műszaki felügyelő segítségét igénybe venni. A férfi örömmel tette meg ezt a kis szívességet. Phate az ebédlőből átalakított irodájában ült a számítógép előtt, és figyelte, amint Jamie Turner programja eszeveszett tempóban dolgozik a Nemzetvédelmi Minisztérium Kutatási Központjának gépein, ahová nemrégiben ő maga küldte el, a jelszófájllal egyetemben. Az NMKK rendszergazdáinak fogalmuk sem volt arról, hogy a hatalmas szupergépek Phate irányítása alatt állnak, amelyek ekképpen a számítógépes időszámítás szerint mintegy 25 ezer dollárnyi időt kizárólag annak szentelnek, hogy egy másodikos középiskolásnak segédkezzenek egyetlen bezárt kapu kinyitásában. Phate megvizsgálta a Jamie által használt főiskolai szupercomputer addigi teljesítményét, és azonnal észrevette: esély sincs arra, hogy a gép időben kiköpje a fiúnak a kódot, így az nem tud kiszökni az iskolából a bátyjához a 6.30-as randevúra. Ez pedig azt jelentette, hogy a St. Franeisben továbbra is biztonságosan begubóznak, a játszmában pedig Phate elveszíti ezt a menetet. És ez nem megengedhető. A férfi tisztában volt azzal, hogy az NMKK géptömbje játszva feltöri a kódot, jóval a határidő előtt.

Ha Jamie Turner valóban eljutott volna a koncertre aznap este – ez most már nem fog megtörténni –, Phate-nek köszönhette volna. Phate aztán behatolt San Jose Városi Gazdálkodási és Közigazgatósági Bizottságának számítógépes adattárába, ahol talált is egy építkezési előterjesztést, amit a St. Francis Kollégium igazgatója nyújtott be, aki kapuval ellátott falat akart felhúzatni, és szüksége volt a G&KB hozzájárulására. Phate letöltötte a dokumentumokat, aztán kinyomtatta az iskoláról és a környező területekről készített sematikus ábrákat. Éppen a diagramokat tanulmányozta, amikor a gép elektronikus füttyszava csendült, jelezve, hogy üzenet érkezett Shawntól. Izgalom járta át a testét, mint mindig, amikor Shawn üzenetet küldött. Beléhasított, hogy ez a reakció betekintést enged Phate – nem, legyen Jon Holloway – személyes fejlődésének jelentős és fontos momentumába. A férfi olyan családban nőtt fel, ahol a szeretet kevés volt, annál több viszont a pénz, és tisztában volt azzal, hogy hideg, távolságtartó emberré vált. Mindenkivel szemben ugyanígy érzett – a családjával, munkatársaival, osztálytársaival és azzal a néhány emberrel is, akivel megpróbált kapcsolatot kialakítani. És mégis, az a lelki mélység, amellyel Phate Shawn irányában viseltetett, bizonyította, hogy érzelmileg még nem halott, nem apadt ki bensejében a szeretet kútja. Hajtotta a vágy, hogy elolvassa a levelet, kilépett a gazdálkodási és közigazgatósági hálózatról és feltárcsázta az e-mail-csatlakozót. A kérlelhetetlen szavakat olvasva azonban a mosoly is lehervadt az arcáról, lélegzete felgyorsult, szíve sebesen vert. – Ó, Jézus! – mormolta. A levélben lényegében arról volt szó, hogy a rendőrség sokkal közelebb jár a nyomában, mint azt várta volna. Még a portlandi és a virginiai gyilkosságokról is tudnak. Belepillantott a második bekezdésbe, de a Milliken Parknál nem jutott tovább. Nem, nem lehet... Most valódi problémával állt szemben. Felállt az íróasztaltól és az alagsorba sietett. Még egy megszáradt vérfoltot vett észre a padlón – a Lara Gibson karaktertől származik –, aztán kinyitotta a katonaládát. Sötét, pecsétes kést vett elő, majd a szekrényhez ment, kinyitotta és felpöckölte a világítást. Tíz perccel később már a Jaguárban ült és a főút felé száguldott. Kezdetben Isten megteremtette az Advanced Research Projects Agency networköt, amit aztán neveztek ARPAnetnek. Az ARPAnet virágzásnak indult és új hajtást

hozott, a Milnetet. Az ARPAnet és a Milnet nemzette vala az internetet, aminek utána az internet és ivadékai, a usenet hírcsoportok és a világhálózat, a World Wide Web lett az a szentháromság, amely az idők végezetéig megváltoztatta az Ő nyájának életét. Ahogy Palo Altón végighajtott, Andy Anderson – aki a számítógép-történet előadásain eképpen mutatta be hallgatóinak a Hálózatot – egyszer csak megpillantotta a Stanford Egyetemet, és eszébe jutott ez a talán enyhén túl szellemesre sikeredett leírás. Éppen az egyetemtől nem messze települt Stanford Kutatási Központban létesítette a Nemzetvédelmi Minisztérium 1969-ben az internet ősét, mégpedig azzal a szándékkal, hogy kapcsolatot teremtsen az SRI és a UCLA, a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem és a Utahi Egyetem között. A hely emléke nyomán feltámadó hódolattal vegyes tisztelet azonban hamar elhalványodott, ahogy a szitáló esőben továbbhajtott, és a John Milliken Parkba érve felbukkant előtte a hackerek dombjának nevezett elhagyatott földbucka. Rendes körülmények között a hely Zsúfolásig tele lenne szoftverekkel üzletelő és egymást cybersztorikkal elszórakoztató emberekkel. Ma azonban a permetező, hideg áprilisi eső elűzte az idelátogatni vágyókat. Leparkolt, és fejébe nyomta a gyűrött, szürke kalapot – hatéves lányától kapta születésnapjára ajándékba kiszállt az autóból és hosszú léptekkel átvágott a füves területen. Cipőjéből minden lépésnél esőpatakok csordogáltak. Elbátortalanította a potenciális szemtanúk hiánya, akik esetleg még Peter Fowler, a fegyverkereskedő beazonosításában is segíthettek volna. Nem baj, ott van még a híd a park közepén; itt néha hidegben és esőben is szokott néhány kölyök lézengeni. De ahogy Anderson közelebb ért, észrevette, a hídon sincs egy teremtett lélek sem. Megállt és körbenézett. A néhány errefelé lézengő járókelő nyilvánvalóan nem hacker volt: sem a kutyáját sétáltató idősebb nő, sem az egyik közeli egyetemi épület ponyvatetője alatt telefonáló üzletember. Anderson emlékeibe egy kávézó képe villant be, Palo Alto belvárosában, a Kalifornia Szálló mellett. A geekek itt szoktak összegyűlni, és erős feketét iszogatva égbekiáltó hackekről sztorizni. Elhatározta, hogy szerencsét próbál az étteremben, hátha hallott valaki Peter Fowlesról, vagy akárkiről, aki késeket árul a környéken. Ha nem sikerül, még mindig megpróbálhatja a számítógépes tudományok épületét és megkérdezheti valamelyik professzort vagy végzőst, nem látott-e. A detektív mozgásra figyelt fel a közelben. Ötven lábnyira tőle fiatalember osont tolvaj módon a bokrok között a híd felé. Szorongva nézegetett állandóan mindenfelé maga körül, egyértelműen paranoiás jelenség volt. Anderson lebukott egy sűrű borókabokor mögé, a szíve úgy kalapált, mint a gőzmozdony – biztosan tudta, ez az ember Lara Gibson gyilkosa. A férfi a húszas

éveiben járt, kék farmert viselt – ebből kellett, hogy származzanak a nő testén talált rostszálak. Szőke volt és frissen borotvált; a bárban viselt bajusz és szakáll álca volt, a színházi jelmezragasztóval erősítette őket az arcára. Letapogatás... A férfi kabátja meglibbent egy pillanatra és Anderson jól látta az övéből kitoluló Ka-bar kés bütykös markolatát. A gyilkos gyors mozdulattal összerántotta magán a dzsekit és sietősen folytatta útját a híd felé, ahol azonnal az árnyékba húzódott, és megint körbenézett. Anderson kívül maradt a férfi látókörén. Felhívta a rendőrség terepoperációs telefonközpontját. Egy pillanattal később már be is jelentkezett a telefonkezelő, és a jelvényszámát kérte. – Négy-három-nyolc-kilenc-kettő – suttogta bele Anderson a készülékbe. – Azonnali erősítést kérek! Látom a gyilkossággal gyanúsított személyt. A John Milliken Parkban vagyok, Palo Alto, délkeleti sarok. – Vettem, négy-három-nyolc – válaszolta a férfi. – Van fegyver a gyanúsítottnál? – Kést láttam nála. Nem tudok lőfegyverekről. – Jármű? – Negatív – válaszolta a rendőr. – Pillanatnyilag gyalogos. A kezelő megkérte, tartsa a vonalat. Anderson a gyilkosra meresztette a szemét, mintha ezzel mozdulatlanságra tudná kárhoztatni. Belesuttogta a telefonba. – Mi az erősítés visszajelzése? – Pillanat, négy-három-nyolc.... Rendben, legyen körültekintő! Az erősítés tizenkét percen belül megérkezik. – Nem tud hamarabb ideküldeni valaki mást? – Negatív, négy-három-nyolc. Szemmel tudja addig tartani? – Megpróbálom. A férfi éppen abban a pillanatban indult el újra. Elhagyta a hidat, és a járda felé vette az útját. – Elindult, központ! Nyugatra tart a parkon keresztül, az egyetemi épületek felé. Rajta maradok és tájékoztatom magukat a helyzetéről! – Vettem, négy-három-nyolc. Az LME már elindult. LME? – tűnődött el Anderson. Mi a pokol ez már megint? Ja igen, hát persze: a legközelebbi mozgósítható egység. A fák és bokrok mögé lekuporodva közelebb araszolt a hídhoz, ügyelve arra, hogy egyszer se kerüljön a gyilkos látóterébe. Miért jött ide? Másik áldozatra vadászik? Eltüntetni valami korábbi gyilkosság nyomait? Még több fegyvert akar venni Peter Fowlertől? Az órájára pillantott. Kevesebb, mint egy perc telt el. Visszatelefonáljon és mondja meg az egységnek, hogy csendben közelítsenek a helyszínhez? Valószínűleg megvan a megfelelő eljárásmód az efféle esetek kezelésére – olyan eljárások, amelyekkel a

Frank Bishophoz és a Bob Sheltonhoz hasonló zsaruk biztosan sokkal jobban tisztában lennének. Anderson teljesen másféle bűnüldözési munkához szokott. Az ő megfigyelései és bevetései teherautókban zajlottak, ahol a Cellscope rádió iránykereső antennájával összekapcsolt Toshiba laptopjának képernyőjét szokta figyelni. Aztán eszébe jutott: a fegyver. Lenézett a Glock vaskos markolatára. Leakasztotta a pisztolyt a csípőjéről, lefelé fordította, ujjak a ravasztól kifelé, homályosan úgy rémlett, valahogy így kell csinálni. Még tíz perc, amíg az az átkozott LME megérkezik. Aztán a permetező eső ködfátyolán keresztül gyenge elektronikus trilla ütötte meg a fülét. A gyilkost hívták. A férfi kihúzta mobiltelefonját az övéből és a füléhez tartotta. Röpke pillantást vetett az órájára, nem beszélt sokat, néhány mondatot talán. Befejezte a beszélgetést, majd elindult visszafelé azon az úton, amelyiken jött. A pokolba vele, most szépen visszamegy az autójához, rémlett fel a detektívben. Elveszítem... Tíz perc az erősítésig. Jézusom! Andy Anderson úgy döntött, nincs más választása. Olyan dologra szánta el magát, amit még soha nem tett életében: egyedül bonyolítja le a letartóztatást! ******

00001001. FEJEZET / KILENC Anderson a kővetkező kis növésű bokor felé surrant. A gyilkos gyorsan haladt az ösvényen, kezét végig a zsebében tartotta. Ez jó, döntötte el magában Anderson – a zsebre tett kezek akadályozzák a mozgásban, így nehezebben tudja elővenni a kést. Váljunk csak, torpant meg: és ha pisztoly van a zsebében? Rendben, ezt tartsd szem előtt! És ne feledd, lehet, hogy valami más fegyver is lehet nála, dorong, spray vagy könnygáz! És azt se, hogy esetleg csak egyszerűen megfordul és elrohan. Eltűnődött rajta, vajon mit tenne ebben az esetben. Mik lehetnek a menekülő bűntettesre vonatkozó szabályok? Hátba lőhet-e egy gyilkost? Bűnözők tucatjait tette már hűvösre, de mindig álltak Frank Bishophoz hasonló zsaruk mögötte, akiknek a fegyverek meg a különösen veszélyes gyilkosok ahhoz hasonló rutinmunkának számítottak, mint amikor Anderson a C++-ban összecsap egy programot. A detektív most közelebb mozdult a gyilkoshoz, hálás volt, amiért az eső elnyomja lépteinek zaját. Párhuzamosan haladtak egy magas puszpángfasor két oldalán. Anderson továbbra is lejjebb maradt és a túloldal felé kémlelt. Tisztán ki tudta venni a gyilkos arcát. Heves kíváncsiság mart belé: mi késztette ezt a fiatalembert azon rettenetes bűnök elkövetésére, amikért felelős volt? Ez a kíváncsiság ahhoz volt hasonlatos, amit akkor érzett, amikor szoftvereket vizsgált vagy az SZBE hatáskörébe tartozó bűneseteken törte a fejét – csak most erősebb volt, mert bár a számítástechnika fő elveit és a számítógépek által lehetővé vált törvénysértések motivációit megértette, a mostani bűnözőtípus valódi enigma volt számára. A kés és a lőfegyver – amit vagy ott szorongat a zsebébe rejtett kezében vagy nem – kivételével a férfi jóindulatúnak tűnt, szinte barátságosnak. A rendőr az ingébe törölte esőtől nedves tenyerét és még egyszer szorosan megragadta a pisztolyát. Nem állt meg. Ez rohadtul más, mint hackereket sétálóutcák végében nyilvánosan lefülelni, vagy biztonságért kezeskedni olyan házakban, ahol a legnagyobb veszélyt a tinédzser gépe mellett az asztalára ragadt, kajától rothadó tál jelentette. Közelebb, közelebb... Húsz lábbal arrébb útjaik találkozni fognak. Hamarosan Andersonnak nem lesz fedezéke és lépnie kell. Egy pillanatra elhagyta a bátorsága és megtorpant. A feleségére gondolt és a lányára. És arra, milyen idegennek érzi itt magát, mennyire nem biztos a lába alatt a talaj. Ez járt az eszében: csak kövesd a gyilkost vissza az autójáig, jegyezd meg a

rendszámot, utána meg azt tehetsz, amit jónak látsz! Aztán eszébe jutottak azok az emberek, akik a vele párhuzamosan haladó férfi miatt haltak meg, és azok, akik miatta fognak meghalni, ha nem állítja meg. És lehet, hogy ez az egyetlen esélyük. Megint elindult, előre az ösvényen, amely nemsokára keresztezi a gyilkosét. Tíz láb. Nyolc. Mély lélegzet. Figyeld a kezet a zsebben, ismételgette magában. Madár suhant el mellette – sirály – és a gyilkos megpördült a zajra, ijedten, aztán felnevetett. Anderson ekkor tört elő a bokrokból, pisztolyával a gyilkos felé hadonászva üvöltött. – Állj! Rendőrség! Ki a kezeket a zsebből! A férfi szembepördült a detektívvel. – A kurva életbe! – mormogta. Habozott egy pillanatig. Anderson a gyilkos mellkasával egy vonalba emelte a fegyverét. – Most! Lassan mozogni! A kéz előbukkant. Anderson az ujjakra meredt. Mit tart bennük? Majdnem felnevetett. Csak egy nyúlláb volt. Kulcs, láncon függő amulettel. – Dobja le! A férfi megtette, aztán a már nem először letartóztatottakra jellemző módon, rezignált mozdulattal magasba emelte mindkét karját. – Feküdjön a földre és tegye szét a kezét! – Jézusom! – a férfi kiköpött. – Hogy az elbaszott életbe talált meg? – Tegye, amit mondtam! – kiáltotta Anderson, de beleremegett a hangja. A gyilkos lefeküdt a földre, félig a fűbe, a teste másik fele a járdára került. Anderson fölötte térdelt, egyik kezével a pisztolycsőt szorította keményen a férfi nyakához, a másikkal meg megbilincselte. A kiváló hőstett kissé ügyefogyottan, csak többszöri nekifutásra sikeredett. Aztán megmotozta, a Ka-bar késtől, mobiltelefontól és a levéltárcájától szabadította meg, Kiderült, hogy tényleg volt nála egy kisebb fajta pisztoly, de a dzsekije belső zsebében tartotta. A fegyverek, a tárca, a telefon és a nyúlláb kisebb halmot képezett a közelben, a füvön. Anderson hátralépett, keze remegett a megugrott adrenalin szinttől. – Honnan a faszból jött? – mormogta a férfi. Anderson nem válaszolt, csak bámult a foglyára, a tette keltette sokk kezdett eufóriába átcsapni. Milyen történetet kell majd elmesélnie! A felesége imádni fogja. A kislányának is el akarta mondani, de ezzel még várnia kell néhány évet. Ó, és Stanék, a szomszédék, akik...

Ebben a pillanatban döbbent rá Anderson, hogy elfeledkezett a Miranda felszólításról. Nem akarta egy technikai hiba miatt elszúrni a letartóztatást. Iratai között rátalált a szükséges kártyára, és mereven elkezdte olvasni a szavakat. – Biztos úr, minden rendben? – szólította meg egy férfihang. – Nincs szüksége segítségre? Anderson hátrapillantott a válla felett. Az üzletember volt az, akit a ponyvatető alatt látott. Sötét, drágának tűnő öltönye csurom vizes volt. – Van mobiltelefonom. Nem akarja használni? – Nem, nem, minden rendben, minden az ellenőrzésem alatt áll! – Anderson visszafordult a fogolyhoz. Visszarakta a pisztolyát a tokjába és elővette a saját telefonját, hogy jelentést tegyen. Lenyomta az újratárcsázás gombot, de valamilyen oknál fogva nem kapcsolta a hívott félt. A kijelzőre nézett, amely arról tájékoztatta, hogy NINCS VONAL. Ez különös. Miért... Abban a szempillantásban – a vegytiszta borzalom pillanatában – rádöbbent, hogy nincs a világon utcán dolgozó zsaru, aki letartóztatás közben a háta mögé engedne egy magát nem azonosító civilt. Megragadta a pisztolyt, közben pedig megpróbált megfordulni, de az üzletember vállon ragadta, és a nyomozó hátába belerobbant a fájdalom. Anderson felkiáltott és térdre esett. A férfi újra beledöfte a saját Ka-bar kését. – Ne, kérem, ne... Támadója elvette a fegyverét és belerúgott a rendőrbe, aki a nedves járdára gurult. Aztán a fiatalemberhez ment, akit Anderson az imént bilincselt meg. Lábával az oldalára gördítette és lenézett rá. – Hú, ember! Kibaszottul örülök, hogy itt vagy! – a megbilincselt férfi szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Ez az ürge itt hirtelen előbukkan nekem a semmiből, én meg azt hittem, bekrepáltam. Szedj ki ezekből a cuccokból, jó? Én... – Cssss – csitította az üzletember és visszafordult az SZBE-s zsaruhoz, aki hasztalan küszködött, hogy elérje a borzalmasan lángoló gyötrelmet a hátában, hogy befogja a sebet. Mintha azt gondolta volna, ha megérinti, a perzselő tón egyszeriben el is tűnik. A támadó lehajolt hozzá. – Maga az! – suttogta Anderson az üzletembernek. – Maga ölte meg Lara Gibsont! Szeme a másikra ugrott; arra, akit megbilincselt. – És ő Fowler. – Így van – bólintott a férfi. – És maga Andy Anderson – a hangjából érződő félelemmel vegyes tisztelet őszinte volt. – Nem hittem volna, hogy maga lesz az, aki a nyomomba ered. Úgy értem, tudtam arról, hogy a Számítógépes Bűnelkövetési

Egységnek dolgozik, és hogy a Gibson-ügyben nyomoz. De nem itt, nem a terepen. Bámulatos... Andy Anderson. Maga igazi varázsló! – Kérem... Családom van! Kérem! Ekkor a valódi gyilkos valami szokatlan és különös dolgot tett. Egyik kezében a kést tartotta, a másikkal pedig megérintette a zsaru hasát. Lassan felcsúsztatta ujjait a detektív mellén, bordákat számolt, amelyek alatt olyan hihetetlenül gyorsan vert a szíve. – Kérem! – könyörgött Anderson. A gyilkos megállt, és Anderson füléhez hajtotta a fejét. – Soha nem ismerhetsz meg senkit igazán, csak ebben a pillanatban – suttogta, és folytatta a zsaru mellkasának kísértetiesen hátborzongató felderítését. ******

II. DÉMONOK Nem az ártatlan csodálat által inspirált harmadik nemzedékét, hanem a hackerek új, minden jogtól megfosztott negyedik generációját képviselte. Őket pedig a düh hajtotta. Jonathan Littman Az őrszem ******

0001010. FEJEZET / TÍZ 13.00-kor magas, szürke öltönyös férfi érkezett a Számítógépes Bűnelkövetési Egységhez. Fűzöld nadrágkosztümbe öltözött zömök nő kísérte. Két, egyenruhát viselő rendőr haladt mögöttük. Mindannyiuk hátán nedves foltokat hagyott az eső, arcukon nyomasztó, zord kifejezés ült. Stephen Miller fülkéjéhez mentek. – Steve! – szólította meg a magas férfi. Miller felállt, kezével végigszántott gyérülő haján. – Bernstein kapitány! – Mondanom kell valamit önnek! – közölte a kapitány olyan hangon, amiből Wyatt Gillette azonnal rájött, tragikus hírt hozott. A kapitány Linda Sanchezre és Tony Mottra nézett, azok pedig odamentek hozzá. – Személyesen akartam elmondani. Nem régen találtuk meg Andy Anderson testét a Milliken Parkban. Úgy tűnik, a gyilkos, aki a Gibson lánnyal végzett, őt is elkapta. – Ó! – Sanchez hangja elfulladt, kezét a szája elé kapta. Elsírta magát. – Ne Andyt... Nem! Mott arca elsötétült. Mormogott valamit, amit Gillette nem tudott kivenni. Patricia Nolan az elmúlt fél órát Gillette mellett töltötte. Azt találgatták, milyen szoftvert használhatott a gyilkos, Lara Gibson számítógépének a megtámadásához. A beszélgetés közben a nő kinyitotta a kézitáskáját, elővett egy apró üvegcsét és a helyzethez egyáltalán nem illő módon nekiállt kilakkozni a körmeit. Most azonban az apró ecset kiesett a kezéből. – Ó, istenem! Stephen Miller lehunyta egy pillanatra a szemét. – Mi történt? – beleremegett a hangja a kérdésbe. Kivágódott az ajtó és Frank Bishop Bob Shelton kíséretében besietett a terembe. – Hallottuk – mondta Shelton. – Siettünk vissza, ahogy csak tudtunk. Igaz? Az eléjük táruló döbbent arcok látványa nem hagyott kétséget a hír valóságtartalmát illetően. – Beszéltek a feleségével? – hüppögte könnyei között Sanchez. – Szent isten! És ott van az a kislány is, Connie! Csak öt-vagy hatéves lehet! – A parancsnok és a jogtanácsos útban van hozzájuk. – Mi a pokol történt? – ismételte meg a kérdést Miller. – Van egy elég jónak tűnő elképzelésünk – válaszolta Bernstein kapitány. – Van egy szemtanúnk, egy nő éppen akkor sétáltatta a kutyáját a parkban. Úgy tűnik, Andy nyakon csípett egy ürgét, valami Peter Fowlert.

– Helyes – mondta Shelton. – Ő volt az a dealer, akiről úgy hisszük, hogy ellátta a gyilkost a fegyvereinek egy részével. – Csak éppen úgy tűnik, Andy azt gondolta, Fowler a gyilkos. Szőke krapek, farmerdzsekiben. A Lara Gibsonon talált farmeranyagrostok minden bizonnyal ahhoz a késhez tapadtak, amelyiket az elkövető Fowlertől vett. Mindenesetre, amíg Andy Fowler megbilincselésével volt elfoglalva, egy fehér férfi közelítette meg hátulról. A húszas évei végén járhatott, sötét haj, tengerészkék öltöny, aktatáska. Hátba szúrta Andyt. A nő segítségért ment, ennyit látott. A gyilkos Fowlert is leszúrta. Ő is meghalt. – Miért nem kért erősítést? – tette fel Mott a kérdést, Bernstein pedig elfintorodott. – Nos, ez elég furcsa ügy. Ellenőriztük a rádiótelefonját és az utolsó hívott szám a központ volt. Teljes hívás, három perc hosszú. A fogadóközpontnál azonban nincs feljegyzés a hívásról és egyik telefonkezelő sem beszélt vele. Senki nem tudja, hogy történhetett. – Pedig egyszerű – szólalt meg a hacker. – A gyilkos feltörte a kapcsolórendszert. – Maga Gillette – fordult felé a kapitány. A hackernek nem kellett bólintania személye beazonosítását elősegítendő; a nyomkövető bokaperec elég meggyőzőerővel bírt. – Mit jelent az, hogy „feltörte a kapcsolórendszert”? – Behatolt a telefontársaság számítógépébe és Andy összes kimenő hívását a saját telefonjára irányította. Valószínűleg a központosnak adta ki magát és biztosította arról, hogy a rendőrautók már úton vannak. Aztán leblokkolta Andy telefonszolgáltatását, így ő nem tudott máshonnan segítséget hívni. A kapitány lassan bólintott egyet. – Ezt mind megcsinálta? Jézusom, mi a pokollal állunk szemben? – A legjobb letapogatóval, akiről valaha is hallottam – válaszolt Gillette. – Az isten verje meg! – kiáltott rá Shelton. – Miért nem tudja csak úgy egyszerűen kitörölni a szótárából azokat az elbaszott számítógépes idiótaságokat? Frank Bishop csillapítókig társa karjára tette a kezét, aztán a kapitány felé fordult. – Az én hibám, uram. – A maga hibája? – nézett Bernstein kapitány a sovány detektívre. – Mit ért ez alatt? Bishop szeme Gillette-ről lassan a padló felé vándorolt. – Andy fehérgalléros zsaru volt. Nem bevetésre volt kiképezve. – Ettől függetlenül kiképzett nyomozó volt. – A kiképzés teljesen más, mint az, ami az utcán folyik – Bishop felnézett. – Véleményem szerint, uram! A Bernsteint kísérő nő megmozdult. A kapitány rávillantotta a tekintetét, aztán bemutatta a társaságnak.

– Susan Wilkins nyomozó, az oaklandi gyilkossági csoporttól. Ő veszi át az ügyet. Rendelkezésére bocsátottunk egy speciális osztagot, helyszínelőket és kommandósokat is, valamint a San Jose-i főparancsnokságon is lesznek emberek, akik ráállnak az ügyre. Aztán Bishophoz intézte a szavait. – Frank, hozzájárultam a kérelméhez a MARINKILL-ügyben. Érkezett egy bejelentés, miszerint az elkövetőket egy órával ezelőtt látták Walnut Creektől tíz mérföldnyire délre, egy nagykereskedés előtt. Úgy tűnt, erre tartanak. – Millerre nézett. – Steve, maga veszi át Andy feladatát: az ügy számítógépes részét. Susannal dolgozik majd. – Természetesen, kapitány. Nyugodt lehet felőle. A kapitány aztán Patricia Nolant vette elő. – Maga az, aki miatt a parancsnok odatelefonált nekünk, igaz? A biztonsági tanácsadó, attól a számítógépes társaságtól? Horizon On-Line? A nő bólintott. – Megkérdezték, hogy marad-e a csapatban. – Kik? – A nagykutyák, Sacramentóban. – Ó, persze. Örömmel tenném. Gillette nem érdemelte ki a direkt megszólítást, A kapitány Millernek mondta: – Az itteni rabszállítók majd visszaviszik az elítéltet San Jose-ba. – Nézze! – tiltakozott Gillette. – Ne küldjön vissza! – Mi? – Szükségük van rám. Meg kell... A kapitány egy intéssel elhallgattatta és Susan Wilkinshez fordult; a fehér táblánál gesztikulálva próbálta beavatni az ügy részleteibe. – Kapitányi – Gillette ezúttal hangosabban szólt. – Nem küldhet vissza! – Szükségünk van a segítségére! – állt ki mellette Nolan nyomatékosan. A kapitány azonban az őt idekísérő két hatalmas termetű járőrre nézett. Azok megbilincselték Gillette-et, két oldalról közrefogták – mintha ő maga lenne a gyilkos –, és elindultak vele kifelé az irodából. – Ne! – tiltakozott Gillette. – Nem tudják, milyen veszélyes az az ember! A kapitány még egy pillantást vetett rájuk, és lezárt dolog lett az incidens. A járőrök a kijárat felé masíroztak a hacker-rel. Gillette Bishophoz fordult, hogy szóljon már valamit az érdekében, de a detektív gondolatai máshol jártak, nyilván már a MARINKILL megbízatásnál. Üres tekintettel meredt a padlóra. – Rendben van! – hallotta Gillette Susan Wilkins nyomozó Millerhez, Sanchezhez és Motthoz intézett szavait. – Sajnálom, ami a főnökükkel történt, de már én is túlestem hasonló helyzeten, és minden bizonnyal maguk is, és a legjobb módja

annak, hogy megmutassák az iránta érzett tiszteletüket, ha elkapják a gazembert, és pontosan ez az, amit tenni fogunk! Namármost, azt hiszem, a hozzáállás tekintetében mindannyian ugyanabban a cipőben járunk. Én személy szerint azt fogom tenni, hogy átfutom az ügy aktáját és a helyszíni jelentést, valamint megtervezem a cselekvésorientált nyomozást. Az előzetes nyomozás megállapításai értelmében Anderson nyomozót, csakúgy, mint ezt a Fowlert, leszúrták. A halál oka mindkét esetben szívsérülés. Ők... – Várjon! – Gillette már az ajtóból kiáltott vissza. Wilkins abbahagyta, Bernstein pedig intett a zsaruknak, hogy vigyék már. Gillette azonban hadarni kezdett. – Mi a helyzet Lara Gibsonnal? Őt is a mellkasán szúrták meg? – Mire gondol? – Bernstein most először szólította meg közvetlenül. – Így történt? – a hacker hangja ellentmondást nem tűrő volt. – És a többi gyilkosság áldozatai... Portlandben és Virginiában? Egy pillanatig néma csend uralkodott a teremben. Végül Bob Shelton a Lara Gibson-esetről készült jelentésére pillantott. – A halál oka szúrt sérülés. – A szíven, igaz? – kérdezte Gillette. Shelton a társára pillantott, aztán Bernsteinre. Bólintott. – Nem tudunk semmit a virginiai és az oregoni esetről – emlékeztetett Tony Mott. – Ugyanaz a helyzet – szólt a hacker. – Akár kezeskedhetek is felőle. – Honnan tudja? – szegezte neki Shelton a kérdést. – Mert már tudom, mi motiválja. – Éspedig? – ezt a kérdést Bernstein szegezte neki. – Behatolás? – Mit jelentsen ez? – morogta Shelton harciasan. Patricia Nolan válaszolt. – Erre hajt minden hacker. Behatolás a gépbe, az információk, titkok, adatok elérhetőségének a biztosítása. – Amikor valaki hackel – folytatta Gillette –, a behatolás az Isten. – És ennek mi köze van a késszúrásokhoz? – A gyilkos MUD-őrült. – Az lehet – helyeselt Tony Mott. – Ismerek MUD-okat. Nagyon úgy tűnt, hogy a bólogató Miller is. – Még egy mozaikszó – folytatta Gillette. – A MUD többfelhasználós tartományt vagy dimenziót jelent. Egy rakás erre specializálódott csevegő van – olyan helyek az interneten, amire a szerepjátékozni vágyó emberek csatlakoznak. Kalandjátékok, lovagi küldetések, tudományos-fantasztikus sztorik, háborúk. Tudja, a MUD-okban részt vevő személyek elég tisztességesek, üzletemberek, geekek, rengeteg diák,

professzorok. Négy évvel ezelőtt azonban nagy felbolydulást okozott ez a játék, a Behatolás. – Hallottam már róla – csatlakozott Miller. – Több internetszolgáltató letiltotta a hálózatáról. Gillette bólintott. – Gyakorlatilag arról szólt, hogy létrehoztak egy virtuális várost. Normális életvitelt folytató karakterek lakták. Dolgozni jártak, randiztak, gyerekeket neveltek. Azonban egy híres személy halálának az évfordulóján, mint például John Kennedy meggyilkolásának a napja, vagy az, amelyiken Lennont lelőtték, vagy nagypéntek, egy véletlenszám-képzésen alapuló módszer segítségével a játékosok egyikét kisorsolták, ő lett ezután a gyilkos. Egy hete volt, hogy beleássa magát a városlakók életébe, és annyit öljön, meg közülük, amennyit csak tud. A gyilkos bárkit választhatott áldozatnak, de minél nagyobb kihívással járt a gyilkosság, annál több pontot kapott érte. A magát testőrrel védő politikus tíz pontot ért. A felfegyverzett zsaru tizenötöt. A gyilkos egyetlen megkötése az volt, hogy elég közel kellett jutnia az áldozathoz, hogy késsel szíven tudja szúrni: ez volt a behatolás végső formája. – Jézusom, ez a mi tettesünk, dióhéjban összefoglalva! – Tony Mottból áradt a döbbenet. – A kés, a szúrt sérülések a mellkason, az évfordulók, olyan emberekre való vadászat, akiket nehéz elkapni. Portlandben és Virginiában megnyerte a játékot. És most itt van, a Szilícium-völgyben, és folytatja azt, amit elkezdett. – A fiatal zsaru cinikusan hozzátette – már a szakértői szinten jár. – Szinten? – értetlenkedett Bishop. – A számítógépes játékokban – magyarázta Gillette – a nehézségi szinteknek megfelelően a szereplők egyre feljebb haladnak, a kezdő szinttől a legnehezebbig... A szakértőiig. – Tehát ez az egész neki csak egy rohadt játék? – tört ki Shelton. – Ezt egy kissé nehéz elhinni! – Nem! – vágott közbe Patricia Nolan. – Attól tartok, nagyon is könnyű elképzelni. Az FBI quanticói magatartás-tudományi egysége szerint a hacker bűnelkövetők kényszertől hajtott, megrögzött, egyre súlyosbodó tüneteket mutató tettesek. Mint a nemiségtől hajtott sorozatgyilkosok. Ahogy Wyatt mondta, a behatolás az Isten. Egyre nagyobb feszültséggel járó bűnöket kell keresniük, hogy kielégüljenek. Ez a fickó annyi időt töltött a Gépvilágban, hogy valószínűleg semmi különbséget nem lát a digitális karakter és az emberi lény között, Az ember halála semmi; az összetört merevlemez-meghajtó: nos, az tragédia. – Ez igen hasznos dolog – bólintott Bernstein. – Fontolóra vesszük, amit mondott – Gillette felé bólintott. – Ettől függetlenül azonban még mindig vissza kell mennie a börtönbe. – Nem! – üvöltötte a hacker.

– Nézze, már így is túl mély vizekre eveztünk azzal, hogy egy szövetségi rabot John Doe álnév alatt kiengedtünk. Andy hajlandó volt vállalni a kockázatot. Én nem. Mindössze erről van szó. Odaintett a rendőröknek, akik kivezették Gillette-et a dinoszauruszketrecből. A hacker úgy érezte, ezúttal szorosabban markolják – mintha csak éreznék kétségbeesett menekülési vágyát. Nolan felsóhajtott és megrázta a fejét, gyászos búcsúmosolyt küldött a hacker után. Susan Wilkins nyomozó megint belefogott monológjába, hangja azonban egyre ritkuló foszlányokban érkezett a távolodó Gillette fülébe. Az eső továbbra is kitartóan szakadt. Az egyik járőr bocsánatkérően felé fordult. – Sajnálom. Gillette nem tudta eldönteni, hogy ez most az esernyő hiányára vagy a sikertelen próbálkozására vonatkozott. Az egyik rendőr besegítette az URH kocsi hátsó ülésére és becsapta az ajtót. Gillette lehunyta a szemét és az üvegnek támasztotta a fejét, hallgatta az eső tompa és egyhangú kopogását az autó tetején. Teljesen elcsüggesztette ez a vereség. Úristen, mennyire közel járt... A börtönben eltöltött hónapok jutottak az eszébe. A rengeteg terv. Kárba veszett mind. Az egész... Az autó ajtaja kinyílt. Frank Bishop hajolt be rajta. Víz csorgott az arcáról, a cseppek megcsillantak a barkóján, összefoltozták az ingét, de legalább keményre zselézett haja ellenállt, könyörületet nem ismerve, az esőcseppek támadásának. – Kérdeznék valamit, uram! Uram? – Tessék. – Arról a MUD-dologról. Nem csak blöff, ugye? – Nem. A gyilkos a játék saját verzióját játssza: a valós élet verziót. – Vannak, akik még játsszák? Úgy értem, az interneten. – Kétlem. Az igazi MUD-őrülteket annyira felháborította, hogy szabotálták a játékot, és addig zargatták a résztvevőket, míg azok végül kiszálltak. A nyomozó hátranézett az SZBE épülete előtt árválkodó, rozsdásodó pepsisautomatára. Aztán a hackernek szegezte: – Az a fickó ott bent, Stephen Miller, gyenge, nem igaz? Gillette elgondolkodott egy pillanatra, aztán kibökte: – A régi idők terméke. – Az micsoda? A kifejezés a hatvanas és a hetvenes éveket jelentette – a számítógépes történelemnek azt a forradalmi korszakát, amely többé-kevésbé a Digitális Felszerelések Társaság PDP-10-esével ért véget, azzal a számítógéppel, ami örökre

megváltoztatta a Gépvilág arculatát. De Gillette nem magyarázta ezt el. Egyszerűen csak ennyit mondott: – Azt gondolnám, jó volt, de már túl van a fénykorán. És a Szilícium-völgyben ez azt jelenti, hogy igen gyenge. – Értem – Bishop felegyenesedett és kinézett a közeli autópályán száguldó, kavargó forgalomra. – Kérem, hozzák vissza ezt az embert! – szólt a járőröknek. Azok egymásra néztek, és csak amikor Bishop ellentmondást nem tűrve bólintott egyet, akkor taszigálták ki Gillette-et a járőrkocsiból. Visszafelé a hacker ismét meghallotta Susan Wilkins hangjának zümmögését, ezúttal azonban egyre erősödően. – ...szükség esetén összeköttetésbe kell lépni a biztonságiakkal a Mobile Americánál és a Pac Bellnél. A taktikai egységgel is létesítettem már kommunikációs csatornát. Becslésem szerint negyven-hatvan százalékkal hatékonyabb, ha a fő háttérforrás közelében tartózkodunk, tehát a Számítógépes Bűnelkövetési Egység San Joseba költözik, a főparancsnokságra. Megértem, hogy a recepciósuk személyében hiányzik az adminisztrációs személyzet, de az FP-n képesek leszünk enyhíteni azt a problémát, miszerint... Gillette kikapcsolta a tudatából a nő szóáradatát, inkább azt latolgatta, mi járhat Bishop fejében. A zsaru odament Bob Sheltonhoz, és egy rövid ideig sugdolóztak valamiről. A beszélgetés azzal ért véget, hogy Bishop megkérdezte: – Támogatsz? A mokány zsaru undorral telve végigmérte Gillette-et, aztán valamiféle kelletlen beleegyezésfélét dünnyögött. Wilkins még tovább beszélt, Bernstein kapitány elfintorodott és odament Bishophoz. – Én szeretném továbbvinni az ügyet, uram, és azt akarom, hogy Gillette itt maradjon és velünk dolgozzon! – Maga a MARINKILL-esetet akarta! – Igen, uram. De meggondoltam magam. – Tudom, Frank, mit mondott korábban. De Andy halála nem a maga hibája volt. Ismernie kellett volna a korlátait. Senki sem kényszerítette, hogy egyedül menjen a fickó után. – Nem érdekel, hogy az én hibám volt-e vagy sem. Nem erről van szó. Mindössze egy veszélyes bűnöző elfogásáról, mielőtt újabb embert öl meg. Bernstein kapitány megértette a célzást és Wilkins felé pillantott. – Susan komoly gyilkossági ügyeket bonyolított le korábban. Érti a dolgát. – Tisztában vagyok vele, uram! Dolgoztunk már együtt. De ő maga a megtestesült tankönyv. Soha nem dolgozott úgy élesben, ahogy én. Nekem kellene irányítanom ezt a nyomozást. A másik probléma viszont az, hogy félig-meddig lecsúsztunk az

ügyről, uram. Szükségünk van valakire, aki profi a témában – a kőkemény hajszobor Gillette felé intett. – Azt hiszem, ő legalább olyan jó; mint az emberünk, – Talán igen – dörmögte Bernstein. – De ez nem az én problémám. – Ezt a balhét én vinném el, uram. Ha valami rosszul sül el, a nyakamba varrhatják az egészet. Senki más nem ütné meg a bokáját. Patricia Nolan csatlakozott hozzájuk. – Kapitány, kicsit többre lesz szükség a fickó lekapcsolásához, mint még több ujjlenyomatgyűjtésre meg tanútoborzásra! A kapitány felsóhajtott – Isten hozott mindenkit az új, elbaszott évezredben! Rendben, magáé az ügy – bólintott vonakodva Bishop felé. – Teljes taktikai és kriminológiai háttértámogatást kap. És válasszon ki néhány embert San Joseban, a gyilkosságiaktól, akik segítenek majd. – Huerto Ramirez és Tim Morgan – vágta rá habozás nélkül Bishop. – És sürgősen szeretném őket megkapni, ha ezt el tudná intézni, uram! Eligazítást szeretnék tartani. A kapitány tárcsázta a főparancsnokság számát, és odarendelte a nyomozókat. – Azonnal indulnak. Bernstein félbeszakította Susan Wilkins litániáját, aki inkább elképedt, mint feldühödött az új megbízás elvesztésén, és elment. – Vissza akarja vinni az egységét a főparancsnokságra? – fordult a kapitány Bishophoz. – Nem uram, itt maradunk. – Bishop a számítógépképernyősor felé intett. – Amúgy is az az érzésem, hogy a munka javát ezeknél fogjuk végezni. – Nos, sok szerencsét Frank! Bishop a Gillette-et San Hóba vinni szándékozó rendőrök felé fordult. – Levehetik a bilincset. Az egyikük teljesítette a parancsot, majd a bokaperecre mutatott. – És ezzel mi legyen? – Nem! – Bishop rá nagyon nem jellemző módon elmosolyodott. – Azt hiszem, ezt megtartjuk. Nem sokkal később két férfi csatlakozott az SZBE-s csapathoz: egy széles, füstös képű, rendkívül izmos latin-amerikai, Mr. Universe izmokkal, és egy magas, homokszín hajú detektív, aki kétsoros, divatos öltönyt, sötét inget és hozzá sötét nyakkendőt viselt. Bishop bemutatta Huerto Ramirezt és Tim Morgant, a detektíveket, akiket a főparancsnokságtól kaptak kölcsön. – Szeretnék elmondani egy-két dolgot – jelentette be Bishop, és begyűrte rakoncátlankodó ingét a nadrágjába, aztán a csapat elé lépett. Végignézett a többieken, egy pillanat erejéig benne egyesült az összes ott lévő tekintet.

– Ez az alak, akit keresünk, egy olyan ember, aki a legnagyobb örömmel öl meg bárkit, aki az útjába kerül, és ez alól a törvénytisztviselők és az ártatlanok sem kivételek. Kiváló letapogató – röpke pillantás az újonnan érkezettek, Ramirez és Morgan felé. – Ami gyakorlatilag álcázást és figyelemelterelést jelent. Tehát elengedhetetlen, hogy folyamatosan az emlékezetükbe idézzék, amit tudunk róla. Bishop egyenletes, mély hangon folytatta. – Azt hiszem, elég sok minden erősíti meg azt, hogy az elkövető a húszas évei végén jár. Közepes testfelépítésű, talán szőke, de valószínűbb, hogy sötét hajú, borotvált, néha azonban arcszőrzettel álcázza magát. A gyilkoláskor előszeretettel használ Ka-bar kést, és elég közel akar kerülni az áldozatához, hogy halálos mellkasi sérülést okozzon. Képes a telefontársaságok hálózatába betörni és leblokkolni a szolgáltatást vagy átirányítani a hívást. A törvényszéki számítógépeket is tudja hackelni – Gillette-re nézett – elnézést, crackelni, és a rendőrségi feljegyzések megsemmisítése sem okoz számára problémát. Élvezi a kihívásokat, a gyilkolást játéknak tekinti. Sok időt töltött a keleti parton, jelenleg a Szilícium-völgy területén van, de a pontos tartózkodási helyét nem ismerjük. Úgy hisszük, álcázóeszközeinek egy részét a Camino Realon, a Mountain Viewban lévő színházi kelléktárüzletből szerezte be. Egyre súlyosabb állapotba kerülő, vágykielégítés által motivált szociopata, aki elveszítette a valóságérzékét, és a tetteit valami nagyszabású számítógépes játék részfeladatainak tekinti. Gillette le volt nyűgözve. A nyomozó az információözön ismertetése alatt végig a fehér táblának háttal állt. A hacker rádöbbent, hogy félreismerte ezt az embert. Végig – mialatt látszólag szórakozottan bámult kifelé az ablakon vagy meredt a padlóra – szivacs módjára szívta magába a tényanyagot. Bishop lehajtotta a fejét, de a szemét még mindig rájuk szegezte. – Nem vagyok hajlandó még egy embert elveszíteni a csapatból. Tehát mindig tartsák szemmel a hátuk mögötti területet és ne bízzanak meg egyetlen teremtett lélekben sem. Még azokban sem, akikről azt hiszik, ismerik őket! Tartsák magukat ehhez a feltevéshez: semmi sem az, aminek látszik! Gillette azon kapta magát, hogy a többiekkel együtt bólogat. – És most az áldozatokról... Tudjuk, hogy olyan embereket szemel ki magának, akikhez nehéz közel férkőzni. Akiket testőrök vesznek körül vagy kiterjedt biztonsági rendszerrel rendelkeznek. Minél nehezebb, annál jobb. Nem szabad erről megfeledkeznünk, amikor megpróbálunk egy lépéssel elé kerülni. Tartanunk kell magunkat a nyomozás általános tervéhez. Huerto és Tim, azt akarom, hogy ti vezessétek az Anderson-féle eset helyszínelését Palo Altóban. Kérdezzetek ki mindenkit, aki él és mozog a Milliken Parkban és a környéken. Bobnak és nekem nem volt lehetőségünk rátalálni a szemtanúra, aki talán látta a gyilkos autóját annak

az étteremnek a parkolójában, ahol Gibson kisasszonyt megölték. Ennek mi fogunk a végére járni. És Wyatt, maga vezeti a nyomozás számítástechnikai részét. Gillette megrázta a fejét, nem volt biztos abban, hogy jól értette Bishop szavait. – Tessék? – Maga – válaszolt Bishop – fogja vezetni a nyomozás számítástechnikai részét. Az eligazítás ezzel véget ért. Stephen Miller egy szót sem szólt, fagyosan méregette azonban a hackert, miközben szokásához híven megpróbált valamiféle rendszert vinni az asztalán tornyosuló rendetlen papír– és lemezhalomba – sikertelenül. – Van okunk amiatt aggódni, hogy lehallgatja a telefonjainkat? – kérdezte Bishop. – Úgy értem, emiatt tudta Andyt is megölni? – Feltételezem, megvan a kockázata – felelte Patricia Nolan –, de a gyilkosnak frekvenciák százait kellene figyelni ahhoz, hogy megtudja a mi rádiótelefonjaink számát. – Egyetértek – mondta Gillette. – És még ha fel is töri a kapcsolót, egész nap fejhallgatóval kellene ücsörögnie és a beszélgetéseinket hallgatnia. Nem úgy tűnik, mintha lenne rá ideje. A parkban közel volt Andyhez. Ezért talált rá olyan hamar a frekvenciájára. Mellesleg az is kiderült, hogy nem nagyon lehet mit kezdeni a kockázattal. Miller elmagyarázta, hogy az SZBE-nek van ugyan bitsorkódolója, azonban csak akkor működik, ha a vonal másik végén a hívó is rendelkezik ugyanilyen készülékkel. A megfelelő mobiltelefonokat illetően pedig a következőt mondta: – Egyenként ötezer dolcsiba kerülnek. Semmi többet. Ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy az SZBE költségvetésébe nem férnek bele ehhez hasonló játékszerek, és soha nem is fognak. Bishop ezután Palo Altóba küldte Ramirezt és Tim Morgant. Csak miután elmentek, fordult Gillettehez. – Azt mondta Andynek, hogy azt hiszi, képes többet megtudni arról, hogyan jutott ez a gyilkos Gibson számítógépébe. – Így van. Bármit is csinál a pasas, mindenképpen kelt valamekkora visszhangot a hacker alvilágban. Csak rá kell csatlakoznom a hálózatra és... Bishop a nagyszámítógép felé intett a fejével. – Csak tegye, amit tennie kell, és fél órán belül jelentse, amit talált. – Csak ennyi? – kérdezte Gillette. – Legyen kevesebb, ha meg tudja csinálni. Húsz perc. – Khm... – szakította félbe őket Stephen Miller. – Mi az? – fordult hozzá a nyomozó. Gillette arra számított, hogy a cyberzsaru megjegyzést tesz majd a lefokozása miatt. De nem ez járt a fejében.

– Az a helyzet – tiltakozott Miller, hogy Andy azt mondta, egyáltalán nem mehet a hálózatra. És ott van az a bírósági rendelet, amelyik szintén ezt tiltja. Része a büntetésének! – Ez mind igaz – felelte Bishop, miközben szeme a fehér táblát fürkészte. – De Andy halott és nem a bíróság vezeti ezt a nyomozást, hanem én. – Gillette-re pillantott egyfajta udvarias türelmetlenséggel. – Szóval értékelném, ha nekiállna! ******

00001011. FEJEZET / TIZENEGY Wyatt Gillette kényelembe helyezte magát az olcsó irodai forgószéken. Az SZBE hátsó részében volt most, az egyik csendes és homályos munkafülkében, a csoport többi tagjától távol. A vibráló kurzorra meredt, aztán közelebb gördítette a széket és a nadrágjába törölte a kézét. Megkérgesedett ujjai a levegőbe emelkedtek, és fékevesztetten csaptak le a fekete billentyűzetre. Szemét egyszer sem vette le a képernyőről. Gillette minden karakter és szimbólum helyét fejből ismerte, és vakon 110 szóleütésre volt képes percenként, tökéletes helyesírással. Évekkel ezelőtt, amikor hackelni kezdett, úgy gondolta, hogy a nyolcujjas gépelés túl lassú, ezért aztán kifejlesztette a saját billentyűzési technikáját, amelyben bizonyos gombokat a hüvelykujjaival ütött le, nem csak a szóközbillentyűre tartogatta őket. Alapjában véve gyenge testfelépítésű volt, az alkarja és az ujjai viszont csupa izomból álltak. A börtönben, ahol a legtöbb bentlakó az udvaron súlyemeléssel csapta agyon az időt hosszú órákon át, Gillette mindössze ujjhegy-fekvőtámaszokat végzett, hogy formában maradjon szenvedélyéhez. Most, a hálózati csatlakozás előkészítése alatt a műanyag billentyűzet táncolt az ütései alatt. Az utóbbi idők internete többnyire a kirakodóvásár, az USA Today, a multiplex mozik és a szabadidőparkok színes kavalkádjának egyvelege. A böngészőket és a keresőprogramokat elárasztják a rajzfilmfigurák és más helyes kis képek (nagyon is sok az átkozott reklámok közül). Az egér „mutass és kattints rá” technológiáját még egy hároméves kiskölyök is tökéletesen el tudja sajátítani. Szájbarágós Súgó menüpontok várakoznak készségesen, mindenkor szolgálatra állva majd' minden ablaknál. Ez az elüzletesített világháló fényesen csillogó felszíne, a nagyközönség számára csomagolt internet. A valódi internet azonban – a háló mögött megbújó igazi hacker internete – vad és kíméletlen vidék, ahol a hackerek bonyolult utasításokat, telnet-parancsokat és csontig lecsupaszított, a szó szoros értelmében fénysebességgel száguldó adatátviteli szoftvereket használnak. Wyatt Gillette is erre készült. Mindez azonban csak az előkészületeket jelentette. A legendabeli varázsló nem indulna küldetésére mágikus pálcája, varázskönyve és bájitalai nélkül; a számítógépes varázslónak ugyanezt kell tennie. A hackerek életében az első szakismeretek egyike a szoftver álcázásának művészete. Kiindulópont, hogy létezhet egy ellenséges hacker, nem is szólva a rendőrségről vagy az FBI-ról, aki előbb vagy utóbb átveszi az ember gépe felett az

ellenőrzést, esetleg megsemmisíti a programot. Ezért aztán a túlélni akaró hacker soha nem tartja eszközeinek egyetlen másolatát sem a merevlemez-meghajtón vagy otthon, a biztonsági másolatot tartalmazó lemezen. Távoli számítógépen rejti el őket, amiből nem vezet közvetlen kapcsolat a saját gépéhez. A legtöbb hacker „értékeit” egyetemi számítógépeken rejti el, mivel ezeknek hírhedten hiányos a biztonsági rendszere. Gillette éveket töltött szoftvereszközeinek a kifejlesztésén, számos esetben rögtönöznie kellett a kódokat, néha pedig már meglévő programokat kellett átírnia, hogy pontosan azt kapja meg, amire szüksége van. Tragédia lenne, ha mindez a sok munka kárba veszne – és maga a pokol a világ számos felhasználója számára, hiszen Gillette programjai még a középszerű hackerek számára is lehetővé tették, hogy szinte bármelyik kormányzati vagy vállalati honlapot feltörjék. Így tehát az eszközeit a dartmouthi adatfeldolgozási központnál vagy a Tulasi Egyetemnél egy árnyalatnyival biztonságosabb helyre rejtette. Maga mögé pillantott – csak hogy megbizonyosodjon arról, nem leskelődik senki a válla felett –, aztán utasítást gépelt be, amivel összekapcsolta az SZBE számítógépét egy néhány állammal arrébb található másik géppel. Néhány másodperc elteltével az alábbi szavak gördültek a képernyőre: Üdvözöljük Los Alamosban, az Egyesült Államok Légierejének Nukleáris Fegyverekkel Foglalkozó Kutatóközpontjában # Felhasználói neve? A hacker válaszul az armstrong szót gépelte be. Apját John Armstrong Gillette-nek hívták. Általában nem szerencsés ötlet, ha egy hacker képernyőnév vagy felhasználói név gyanánt olyan szóösszetételeket alkalmaz, aminek a leghalványabb köze van a valós életéhez, azonban Gillette megengedte magának ezt az egyetlen kis luxust, mert ez az emberi világhoz kapcsolta. A számítógép tovább kérdezett: #Jelszó? 4%xTtfllk5$$60%4Q. A felhasználói névvel ellentétben ez már tiszta, kőkemény hacker jelszó volt. A karakterek sorozatát kínszenvedés volt megjegyezni (a börtönben napi mentális tréningjének része volt, hogy két tucat, ehhez hasonlóan hosszú jelszót próbált észben tartani), azonban lehetetlen kitalálni, és mivel tizenhét karakterből állt, még egy szupercomputernek is hetekbe telne feltörni. Egy IBM klón személyi számítógépnek több száz évig kellene folyamatosan dolgozni, mielőtt képes lenne egy ehhez hasonlóan komplikált jelszót megfejteni. A kurzor villogott néhányat, aztán a képernyő megváltozott. Üdvözöljük Armstrong J. kapitány! Gillette három percen belül letöltött egy halom fájlt, képzeletbeli Armstrong kapitányának a felhasználói azonosítójáról. Fegyverzetarzenálja magában foglalta a

híres SATAN programot (hálózatelemző biztonsági felügyelő eszköz – 7 Security Administer Tool for Analyzing Networks. A rendszergazdák és a hackerek is arra használják, hogy felmérjék a számítógépes hálózatok feltörhetőségi potenciálját); néhány kódfeltörő és belépőprogramot, amelyek lehetővé tették, hogy különböző típusú gépeknek és hálózatoknak megszerezze a gyökerét; egy egyénileg gyártott böngészőt és hírolvasót; egy álcázó programot, amivel titokban tudja tartani a jelenlétét az elől, akinek éppen a gépén tartózkodik, és ami kitöröli tevékenységének a nyomait amikor leválik; aztán voltak még szippantó programok, amik mintegy kiszippantják – megtalálják – a felhasználói neveket, jelszavakat és más hasznos információkat a netről vagy valakinek a számítógépéről; egy kommunikációs programot, amely visszaküldi neki a megtalált adatokat; dekódoló programokat, és egy listát a hacker honlapokról és anonimizáló oldalakról (kereskedelmi célú szolgáltatások, amelyek gyakorlatilag „végigmossák” a leveleket és üzeneteket, így a fogadó nem tudja Gillette-et lenyomozni). A legutolsó letöltött eszköz egy olyan program volt, amit néhány évvel ezelőtt hackelt össze, a HyperKereső, amivel a netre csatlakozott többi felhasználót tudta lenyomozni. A letöltött információhalmazt nagy kapacitású lemezre mentette, aztán kijelentkezett a Los Alamos-i helyszínről. Egy pillanatra megállt, behajlította az ujjait, aztán belevágott. Szumó birkózó törékenységével nyomkodta a billentyűket, és még egyszer a netre lépett. A gyilkos nyilvánvaló motivációja miatt – miszerint a hírhedt Behatolás játék Valós Világ verzióját játssza – a többfelhasználós tartományokban kezdett keresni. Mindazonáltal mindenki, akit Gillette megkérdezett, azt állította, hogy nem játssza a Behatolást és nem ismer senkit, aki játszaná. Mégis, Gillette-nek sikerült némi halvány kiindulópontot elcsípnie. A MUD-októl a világhálóra csatlakozott, amiről mindenki beszél, de csak nagyon kevesen tudják pontosan, miről is van szó. A www egyszerűen egy nemzetközi számítógépes hálózat, amin a felhasználók speciális computer-protokollokon keresztül nézhetnek grafikákat, hallgathatnak különféle dallamokat, ugorhatnak a honlap különböző részeire és más oldalakra is; mindössze a képernyő megfelelő ikonjaira kell klikkelniük – a hiperhivatkozásra. A webet megelőzően a neten az információ túlnyomó része szöveg formában volt elérhető, és az egyik helyről a másikra csak hihetetlenül körülményesen lehetett elnavigálni. A web még mindig a serdülőkorát éli, alig több, mint egy évtizeddel ezelőtt látta meg a napvilágot a CERN-ben, a svájci fizikaintézetben. Gillette végigböngészte a web alvilági hackoldalait – a hálózat baljós és kísérteties, legzüllöttebb negyedeit. Néhány oldalra csak valami ezoterikus, hackeléssel kapcsolatos kérdésre válaszolva, esetleg a képernyőn eldugott, mikroszkopikus nagyságú pont felkutatása és rákkattintása után, vagy jelszó ismeretében lehetett

bejutni. Wyatt Gillette-nek mindazonáltal ezen akadályok egyike sem jelentett egykét percnél több késlekedést. Oldalról oldalra veszett egyre jobban bele és merült el a Kék Halálban, olyan computerekben portyázott, amelyek bárhol lehettek, Moszkvában, Cape Townban, de akár Mexikóvárosban is. Vagy a szomszédban, Cupertinóban, netalán Santa Clarában. Olyan gyorsan repült végig ezen a világon, hogy szinte vonakodva emelte fel a billentyűkről az ujjait, mintha attól tartana, elveszíti könnyed lendületét. Így hát, ahelyett, hogy tollal és papírral – ahogy a legtöbb hacker tenné – jegyzeteket készített volna, lemásolta a fontosnak tartott anyagot, és beillesztette a képernyőn e célra nyitva tartott szövegszerkesztő ablakba. A webről végigkutatta a Usenetet – a mintegy 80 000 hírcsoportgyűjteményt, amelyeken keresztül a valamilyen speciális érdeklődési körrel bírók üzenhettek egymásnak, képeket, programokat, filmeket és hangfelvételeket cserélhettek. Gillette végigfürkészte a klasszikus hacker hírcsoportokat, mint az alt.2600, az althack, alt.virus és az alt.binaries.hacking.utilities, és másolt és illesztett minden egyes alkalommal, amikor az fontosnak tűnt. Több tucat olyan hírcsoportról talált hivatkozást, ami még nem létezett akkor, amikor ő bekerült a börtönbe. Átfutotta őket, és még többet fedezett fel. Még több kutatás, még több olvasás, másolás és beillesztés. Hirtelen roppanás az ujjai alatt, és egyetlen jel töltötte be a képernyőt: mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Az egyik erőteljesebb leütésnél beragadt a billentyű, ami gyakran előfordult vele hackelés közben. Gillette kihúzta a csatlakozót, maga mögé lökte a padlóra, felszerelt egy másik klaviatúrát, és folytatta a gépelést. Aztán bejelentkezett az Internet Relay Csevegőkbe. Az IRC-hálózatok szabályozatlan sorozataiból állnak, ahol a valós időben beszélgetések zajlanak hasonló érdeklődésű emberek között. Az ember begépeli a kommentárját, lenyomja az ENTER billentyűt, és a szavai mindenkinek a gépén megjelennek, aki akkor abban a csevegőszobában éppen tartózkodik. Bejelentkezett a #hack csevegőbe (a cseteket egy kettős keresztet követő, jelentéstartalommal bíró szóval jelölik). Korábban órák ezreit töltötte ebben a csevegőben, és információt cserélt, vitatkozott és viccelődött a világon szanaszét lévő hackertársakkal. Az IRC után végignézte a BBS-t, a Hirdetőtábla Szolgáltatási Rendszereket, amelyek olyanok, mint a honlapok, csak ide a helyi telefonhívásnak megfelelő összegért lehet csatlakozni – nincs szükség internetszolgáltatóra. A legtöbb legálisan működik, de nagyon sok – olyan nevekkel, mint a HalálHack vagy Hangtalan Tavasz – a hálózati világ legsötétebb részei közé tartoznak Teljes mértékben szabályok és ellenőrzés nélkül léteznek, ezeken a helyeken lehet a bombák és a mérgező gázok

receptjeit megtalálni, a számítógépet tönkretevő vírusokét, melyek könnyűszerrel kongóan üresre törölhetik a világnépesség felének a merevlemez-meghajtóját. Követte az utalásokat – honlapokban merült el, hírcsoportokban, csevegőkben és archívumokban. Vadászott... Ezt csinálják az ügyvédek, amikor megfakult, ősrégi polcokat tapogatnak végig, olyan eset után kajtatva, ami megmentheti ügyfelüket a villamosszéktől; vagy a sportemberek, akik gondolkodás nélkül vágnak át a pázsiton arrafelé, ahonnan úgy gondolják, medvemorgást hallottak; vagy a szerelmesek, akik tétova kezükkel egymás szenvedélyének forrását keresik. Azzal a kivétellel, hogy a Kék Halálban a vadászat nem olyan, mint a kutakodás a könyvhalmok között, vagy a hosszú füvei benőtt réten, vagy a szerető sima bőrén; inkább a végtelen és örökké táguló világegyetemben való portyázáshoz hasonlítható, ami nem csupán az ismert világot és annak titokban tartott misztériumait, hanem az elmúlt és az eljövendő világokat is magában hordozza. Végtelen... Roppanás... Még egy billentyűzet tönkrement – a nélkülözhetetlen e-Gillette ezt a klaviatúrát is a fülke sarkába hajította, ahol halott társa várt rá. Újat kötött be és folytatta. 14.30-kor Gillette felállt a számítógéptől. A háta egyetlen kínzó, tüzes fájdalom volt a mozdulatlanságban eltöltött üléstől. Még mindig érezte a hálózaton eltöltött rövid idő kiváltotta pezsgést és a vonakodást attól, hogy otthagyja a gépet, mintha az láthatatlan kötélen rángatta volna visszafelé. Bishopot az SZBE fő részlegében találta, Sheltonnal beszélgetett; a többiek telefonokon lógtak vagy a fehér tábla köré gyűltek és a bizonyítékokat elemezték. Bishop vette észre Gillette-et először és elnémult. – Találtam valamit – szólalt meg a hacker, és felmutatott egy köteg kinyomtatott szöveget. – Mondja! – Csak érthetően! – figyelmeztette Shelton. – Mi a lényeg? – A lényeg az – válaszolta Gillette –, hogy van itt valaki, akit Phate-nek hívnak. És ez számunkra igen nagy probléma. ******

00001100. FEJEZET / TIZENKETTŐ Fate? – kérdezte Frank Bishop. – Ez a felhasználói neve – mondta Gillette –, a képernyő-neve. Csakhogy másképp betűzi: p-h-a-t-e– Mint a p-h phishing, emlékszik? Ahogy a hackerek csinálják. Minden az írásmódon múlik. – Mi az igazi neve? – kérdezte Patricia Nolan. – Nem tudom. Nem úgy tűnik, mintha akárki is nagyon sokat tudna felőle. Amolyan magányos farkas típus, de azok, akik már hallottak róla, rettegnek tőle. – Varázsló? – érdeklődött Stephen Miller. – Határozottan az. – Miből gondolja, hogy ő a gyilkos? – kérdezte Bishop. Gillette belelapozott a nyomtatott anyagba. – Itt van minden, amit találtam. Phate és az egyik barátja, Shawnnak hívják, írt egy szoftvert, a Csapóajtót. Namármost, a „csapóajtó” a számítógépes világban egy, a biztonsági rendszerbe fúrt lyukat jelent, ami lehetővé teszi a programírók számára, hogy probléma esetén ezen keresztül, jelszó nélkül jussanak vissza a programba, és meg tudják azt javítani. Phate és Shawn ugyanezt a nevet adták a forgatókönyvüknek, csakhogy itt egy kicsit másról van szó. Ez egy olyan program, ami valahogy beengedi őket bárki számítógépének a belsejébe. – Csapóajtó – tűnődött el Bishop. – Mint egy betörő. – Mint egy betörő – visszhangozta Gillette. – Hogy működik? – faggatta Nolan. Gillette már éppen nekiállt volna, hogy a beavatottak nyelvén magyarázza el a nőnek, aztán Bishopra és Sheltonra esett a pillantása. Csak érthetően! A hacker odament az üres fehér táblák egyikéhez, és felrajzolt egy vázlatot. Webböngésző --- Adatkérő csomag -> ______________ ----------------------> .................................................................Adatforgalom- ................................ Web ......................................................................irányító …...................................szerver Áldozat gépe – Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. – Igen uram! Little és Steadman ellenőrizte a jelszót, és mindketten megállapították, hogy a „tölgyfa” helyes. Az ügynökök engedélyt kaptak a ház körüli zárt hadrend felállításárai Mégis, Little ügynök még mindig habozott, egyre és egyre a magát Frank Bishopnak nevező fickó hangja visszhangzott a fejében. A Wacóban megölt gyerekek jutottak az eszébe. A négyes szintű bevetési szabályzat ellenére – amelyik egyértelműen kijelentette, hogy az efféle elkövetőkkel szembeni taktikai operációk során nem megengedhető a közvetítő alkalmazása –, az járt a fejében, hogy fel kellene hívnia San Franciseót, ahol a hivatal szuperklasszis ostromállapot-közvetítője tartózkodott, és vele már korábban is dolgozott. Talán... – Little ügynök? – szakította félbe a híradástechnikus, és a számítógép monitorja felé biccentett. – Üzenete érkezett! Little előrehajolt és elolvasta a szöveget. SÜRGŐS SÜRGŐS SÜRGŐS FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET, 131-0l-ES OPERÁCIÓ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGE JELENTI: A MARINKILL-ÜGY GYANÚSÍTOTTJAI MA 15.40 ÓRAKOR BETÖRTEK A SAN PEDRÓ-I KATONAI FEGYVERRAKTÁRBA-, AHONNAN NAGY MENNYISÉGŰ AUTOMATA FEGYVERT-, KÉZIGRÁNÁTOT ÉS GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT SZEREZTEK A TAKTIKAI ÜGYNÖKÖK ÉRTESÍTÉSE A FENTI SZITUÁCIÓRÓL. Ó ember, teremtett lélek, gondolta Little, akinek a pulzusa egy másodperc alatt az égbe szökött. Az üzenet azon nyomban kiradírozta mindenfajta közvetítésnek még

csak a lehetőségét is a gondolataiból. Steadman ügynökre pillantott, aztán a képernyő felé fordulva, nyugodt hangon kijelentette: – Továbbítsa az üzenetet, George! Aztán rendeljen mindenkit az állásába! Hat perc múlva bemegyünk. ******

00101100. FEJEZET / NEGYVENNÉGY Frank Bishop körbesétálta Shawnt. A számítógépház mintegy négy láb nagyságú, vastag fémlapokból készült négyzet volt. Hátsó részén egy sor ventilációs fémzsindelyt talált, amiből most forró levegő áradt; jól látszottak a fehér légfoszlányok, mintha csak téli lehelet lennének. Az elülső panel három zöld szem kivételével semmit sem tartalmazott – ragyogó jelzőszemek voltak, melyek néhanéha vibrálva megremegtek, jelezve, hogy Shawn igen kemény munkát folytat, hogy Phate poszthumusz instrukcióit véghez vigye. A nyomozó megpróbálta visszahívni Wyatt Gillette-et, de a házban lévő telefon nem működött. Tehát felhívta az SZBE hivatalában várakozó Tony Mottot. Elmondta a fiatal zsarunak és Linda Sancheznek az új fordulatot, aztán rátért arra, miszerint neki úgy tűnt, Gillette azt hiszi, van valami, amit ténylegesen tehetnének, A hackernek azonban nem volt ideje elmondani. – Valami ötlet? Vitatkoztak egy ideig. Bishop úgy okoskodott, meg kellene próbálni leállítani a gépet, így Shawn nem tudja a jóváhagyási parancsot az FBI taktikai parancsnokának közvetíteni. Tony Mott azonban úgy vélte, hogy erre az eshetőségre számítva, Phate talán elhelyezett valahol egy másik gépet, ami átvenné Sháwn feladatát, továbbítaná a jóváhagyást; esetleg még az is előfordulhat, hogy Phate arra programozta be, hogy Shawn lekapcsolása után még több pusztítást okozzon – például keltsen zavart valahol az egyik légiforgalom-irányító számítógép működésében. Szerinte jobb megoldás lenne, ha megpróbálnának betörni Shawnba és megszerezni a gyökeret. Bishop nem ellenkezett Mott érvelésével, de rámutatott arra a fontos tényezőre, miszerint a helyiségben nincs klaviatúra, amit a feltöréshez használhatnának. Mellesleg csak néhány perc volt hátra a támadás megindításáig, és egyáltalán nem volt idejük kódrecsegtetésre meg a gép feletti irányítás megszerzésének a kísérletezgetésére. – Le fogom kapcsolni – jelentette ki Bishop. Azonban nem talált olyan gombot vagy billentyűt, ami egyértelműen a kapcsoló szerepét töltötte volna be. Megint körbekutatott mindent azért a bizonyos „power” gombért, de még csak hozzá hasonlót sem látott sehol. Valami burkolólapot keresett, ami a vastag fapadló alatt húzódó kábelek közelébe engedné, de egyet sem talált. Az órájára nézett. Két perc a támadásig. Nincs ideje megint kimenni és az áramszolgáltató társaság energiaközvetítő dobozai után kutakodni.

Így tehát – ugyanúgy, ahogy azt hat hónappal ezelőtt abban az oaklandi völgyben tette, amikor Tremain Winters egy 12-es Remingtont emelt a vállához és Bishopra meg a két másik városi hekusra célzott vele – a nyomozó most is nyugodtan előhúzta a szolgálati fegyverét, és három jól irányzott golyót lőtt ki ellenfele torzójára. Azonban a bandavezért a halálba küldő fémszálas töltényekkel szemben, a mostani rézborítású golyók apró palacsintákká deformálódtak, és egymás után a földre pottyantak; Shawn testén alig látszott valami kis horpadás. Bishop közelebb ment, megállt egy bizonyos szögben, hogy elkerülje a visszapattanó lövedékeket, és az egész tölténytárat az indikátorfényekre ürítette. Az egyik zöld lámpa darabokra tört, azonban a gőz továbbra is megállás nélkül áramlott a kivezető résekből a hideg levegőbe. Bishop megragadta a mobiltelefonját és Mott fülébe üvöltötte: – Most lőttem ki egy egész tárat a gépre! Még mindig a hálózaton van? A pisztolylövésektől félig süketen kénytelen volt a füléhez préselni a telefont, hogy halljon valamit, és a fiatal SZBE-s zsaru elmondta neki, hogy Shawn még mindig működőképes, és továbbra is a hálózaton van. A pokolba... Kicserélte a tárat, a szellőzőrácsok egyikébe nyomta a fegyvert és megint ellőtte az összes golyót. Ezúttal az egyik visszapattanó lövedék – aprócska darab forró ólom – a kézfejének csapódott, és csipkézett szélű stigmát hagyott a bőrén. A nadrágjába törölte a vért és megint megragadta a telefont. – Sajnálom, Frank – válaszolta a reményvesztett Tony Mott –, de még mindig fent van és dolgozik. A zsaru csalódottan és kétségbeesetten meredt a dobozra. Nos, ha valaki Istent játszik és új életet hoz létre, gondolta keserűen, akkor ennyi erővel sebezhetetlennek is alkothatja. Hatvan másodperc. Bishop szinte belepusztult a kétségbeesésbe. Wyatt Gillette-re gondolt, akinek egyetlen bűne mindössze az volt, hogy megpróbált elmenekülni gyerekkora kopárságából, és közben megbotlott egy kicsit. A Bishop által – a Keleti-öbölben és a Haightben – nyakon csípett kölykök közül olyan sok volt a könyörtelen gyilkos, akik azóta már jó ideje szabadlábon lézengtek. Wyatt Gillette pedig egyszerűen csak követte Isten és a fiatalember ragyogó elméje által közösen meghatározott, többékevésbé ártalmatlan ösvényt, aminek eredményeképpen ö, a nő, akit szeret és annak családja borzasztó szenvedéseken fognak keresztülmenni. Nincs több idő. Shawn bármelyik pillanatban elküldheti a jóváhagyási jelet. Van egyáltalán valami, amivel megállíthatja Shawnt? Talán elégethetné ezt az átkozott gépet?

A szellőzőrácsoknál kellene meggyújtania. Bishop az íróasztalhoz rohant, és a fiókok tartalmát a padlóra kihányva, gyufát vagy öngyújtót keresett. Semmi. Aztán valami bevillant az agyába. Mi is? Nem emlékezett pontosan, mintha évekkel ezelőtt történt volna – valami, amit még Gillette mondott, amikor először járt az SZBE épületében. A téma a „számítógépszobákban előforduló tűzesetek” volt. Ezzel kezdj valamit. Az órájára pillantott. Elérkezett a támadás ideje. Shawn két épen maradt szeme érzelemmentesen pislogott. Ezzel kezdj... Tűz. ...valamit. Igen! Hirtelen elfordult Shawntól, és eszeveszetten nekiállt valami után kutatni a szobában. Ott van! A kisméretű szürke dobozhoz rohant, amelynek közepéből kiemelkedett a vörös gomb – a dinoszauruszketrec vészkapcsolója. Teljes erejéből rácsapott a gombra. Riasztó üvöltött fel harsogva a mennyezetből, és átható sziszegéssel halongázpatakok törtek fel a gép alatt és felett elhelyezett csövekből, szellemszerű fehér ködbe borítva a ketrec bitorlóit – az egyikük ember volt, a másik nem. Mark Little taktikai ügynök a parancsnoki teherautóban elhelyezett számítógép képernyőjére nézett. VÖRÖS KÓD: A támadás megkezdését jóváhagyó kód. – Nyomtassa ki! – utasította Little a híradástechnikust. Aztán George Steadmanhez fordult. – Erősítse meg, hogy a Juharlevél jóváhagyta a négyes fokozatú támadási parancs elrendelését. A másik ügynök beleolvasott a könyvecskébe, amelynek borítóján az igazságügyminisztérium pecsétje díszelgett a nagy, nyomtatott nagybetűkkel írt TITKOS szó alatt. – Megerősítve. Little a rádióján felvette az épület három kijáratát szemmel tartó három mesterlövésszel a kapcsolatot. – Bemegyünk! Látható valamelyik célpont az ablakokon keresztül? Mindegyik negatív jelentést küldött vissza.

– Rendben! Ha akárki fegyveresen jön ki az ajtón, szedjék le! A fejre célozzanak, így nem lesz idejük egy esetleges robbanószerkezetet aktiválni! Ha fegyvertelennek látszanak, magukra bízom a döntést. De ne feledjék, négyes szintű támadást hajtunk végre! Vették, amit mondtam? – Vettem – felelte az egyik lövész, és a többiek is megerősítették, hogy megértették és tudomásul vették a parancsot. Little és Steadman elhagyták a parancsnoki teherautót, és a ködös alkony fedezékében a csapataikhoz futottak. Little az egyik udvarba osont, és csatlakozott nyolc emberéhez, akiket majd vezetni fog – az Alfa csapathoz. Steadman pedig a sajátjához, a Bravóhoz. Little meghallgatta a megfigyelő– és felderítőegység jelentését. – Alfa csapatparancsnok, az infravörös érzékelő testhőmérsékletet jelez a nappaliból és a fogadószobából, A konyhából is, de az is lehet, hogy ez csupán a tűzhely melege. – Értettem! – aztán Little a rádión keresztül bejelentette: – Felviszem az Alfát a háztól jobbra lévő operációs bázishoz. Összpontosított csapást mérünk rájuk a kábító gránátokkal, hármat a szalonba, hármat a nappaliba, hármat a konyhába; az akció végrehajtása öt másodperces szünetekkel történik. A harmadik durranásra Bravó elölről megy be, Charlie hátulról. Mi kereszttűzzel ellátott zónákat hozunk létre az oldalsó ablakokból. Steadman és a harmadik egység parancsnoka nyugtázta, hogy hallották és megértették a parancsot. Little felvette a kesztyűjét, csuklyáját és sisakját; még most sem tudott megszabadulni az ellopott automata fegyverek, kézigránátok és védőöltözetek gondolatától. – Rendben – mondta. – Alfa egység előre! Lassan menjenek! Használjanak fel minden lehetséges fedezéket! Készüljenek fel a táncra! ******

00101101. FEJEZET / NEGYVENÖT Papandolosék otthonában – a citrom, a fényképek és a családi szeretet házában – Wyatt Gillette azokba a függönyökbe temette az arcát, amiket – emlékezett most vissza – egyik ősszel Elena anyja varrt össze. Ebből a nosztalgikus gondolatokat felidéző helyzetből vette észre, hogy az FBl-ügynökök megkezdték a behatolást. Egyszerre csak néhány lábnyit haladnak előre, meggörnyedve, óvatosan. Gillette a válla felett átpillantott a másik szobába, és meglátta a padlón fekvő Elenát, amint karjával szorosan átöleli az anyját. Christian, a bátyja is a közelben volt, ő azonban magasra emelte a fejét, és végtelen haraggal nézett farkasszemet Gillettetel. A hacker képtelen volt olyan formában megfogalmazni a kikívánkozó bocsánatkérést, ami megfelelően tolmácsolta volna érzéseit, ezért inkább csendben maradt és visszafordult az ablakhoz. Magában már eldöntötte, mit fog tenni – tulajdonképpen már korábban eldöntötte, most azonban elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy életének ezen utolsó perceit annak a nőnek a közelében töltheti, akit szeret. Ironikus módon az ötlet Phate-től származott. Te vagy a hős, akinek azonban van egy hibája – és ez a hiba rendszerint bajba sodorja a főszereplőt. Ó igen, a végén véghez viszel majd valami hőstettet, megmentesz néhány életet és a közönség megsirat... Feltartott kezekkel ki fog menni a házból. Bishop azt mondta, nem bíznak majd benne, és öngyilkos merénylőnek tartják, vagy azt gondolják, hogy fegyvert rejteget magánál. Phate és Shawn gondoskodott róla, hogy a rendőrség a legrosszabbra számítson. Azonban az ügynökök is csak emberek; talán habozni fognak. És ha ezt megteszik, akkor talán annyit sikerül elérni, hogy Elenát és a többieket kihívhassa az épületből. Mégsem jutsz el soha a játék legfelső szintjére! Na és ha nem jut el – ha rálőnek és megölik –, akkor is átkutatják a testét, és rájönnek, hogy nem volt felfegyverezve; akkor pedig talán azt is számításba veszik, hogy esetleg a többiek is hajlandóak a békés megadásra. Végül felfedezik, hogy ez az egész csak egy borzalmas félreértés volt csupán. A feleségére pillantott. Még most is olyan gyönyörű, gondolta. A nő nem nézett fel, és Gillette hálás volt érte; nem bírta volna elviselni neheztelő tekintetének a terhét. Várj, amíg közel jönnek, csitította magát, mert akkor látják, hogy nem jelentesz veszélyt számukra.

Kilépett a hallba, hogy az ajtó mellett várakozzon, és közben megakadt a szeme egy ősöreg IBM klón számítógép házán. Wyatt Gillette agyába feltolultak az elmúlt néhány nap hálózaton töltött többtucatnyi órájának az emlékei. Végigfutott az agyán, ha már egyszer nem viheti magával Elena szerelmét a halálba, legalább a Kék Halálban eltöltött órák emlékei szegődnek mellé útitársul a valódi halálba tartva. Az Alfa egység taktikai ügynökei lassan kúsztak a stukkóval díszített külvárosi ház felé – meglehetősen szokatlan környezet egy efféle bevetéshez képest. Mark Little jelezte a csapatnak, hogy keressenek fedezéket a ház nyugati oldalától vagy húsz-lábnyira fekvő, tövises rododendronágyás mögött. Egyetlen kézmozdulattal adta ki az utasítást annak a három ügynöknek, akiknek övén a nagy hatóerejű kábító gránátok lógtak. Azok a fogadószoba, nappali- és konyhaablakokhoz rohantak és kirántották a gránátok biztosítópeckét. Három társuk csatlakozott hozzájuk, akik gumibotot szorongattak a kezükben, amivel majd betörik az ablaküvegeket, és így társaik könnyebben behajítják a kézigránátokat. A férfiak Little-re néztek, a támadásra engedélyt adó jelre vártak. Aztán: recsegés támadt Little fejhallgatójában. – Alfa egyes egységparancsnok, vészkapcsolás az egyik szabadvezetékről! FKÜ San Franciscóból! Jaeger Felelős Különleges Ügynök? Mi a fenének telefonál? – Kapcsolja! – suttogta a fejhallgató mikrofonjába. Halk kattanás hallatszott. – Little ügynök – ismeretlen volt a hang –, Frank Bishop vagyok. Állami rendőrség. – Bishop? – az a kibaszott zsaru volt, aki már korábban is telefonált. – Adja át Henry Jaegernek! – Nincs itt, uram! Hazudtam. Kapcsolatba kellett lépnem önnel. Ne bontsa a hívást! Meg kell hallgatnia! Bishop volt az a személy, akiről úgy döntöttek: a házban tartózkodó tettesek közül ő lehet az, aki megpróbálja lebeszélni az FBI-t a bevetésről. Azzal a kivétellel, jutott most Little eszébe, hogy a házba vezető telefonvezetékeket és a cellákat is üzemképtelenné tették, ez pedig, akárhogy is nézte, azt jelentette, hogy a hívás nem jöhetett a gyilkosoktól. – Bishop... mi az ördögöt akar? Tudja maga, mekkora bajba fog kerülni azért, amiért FBI-ügynöknek adta ki magát? Leteszem. – Ne! Ne tegye! Kérjen parancs-visszaigazolást! – Nem akarom többé ezt a hackersületlenséget hallgatni! Little szemügyre vette a házat. Minden tökéletesen nyugodt volt. Ezek a fajta pillanatok mindig különös érzéssel töltötték el az ügynököt – egyszerre volt felvillanyozó, vérpezsdítő, ijesztő, zsibbasztó és kábító. És az embert soha nem

kerülte el az az érzés, hogy valamelyik gyilkos izgága fegyverének a célkeresztje éppen az ö mellényének azt a két centiméternyi, szabad húst feltáró területét veszi célba. – Most kaptam el azt az elkövetőt, aki a hacket végrehajtotta, és leállítottam a számítógépét. Garantálom, hogy nem fog parancs-visszaigazolást kapni! Küldje el a kérést! – Ez nincs bent a szabályzatban. – Ennek ellenére tegye meg! Egész hátralévő életében sajnálni fogja, ha a négyes szintű bevetési szabályzatot követve indítja el a ház ellen az akciót. Little megingott. Honnan tudja Bishop, hogy négyes szintű bevetésre készülnek? Csak az egység tagjai és a hivatal számítógépébe belépési engedéllyel rendelkező személy szerezhetett róla tudomást. Az ügynök észrevette, hogy a helyettese, Steadman, türelmetlenül veri az óráját, és a ház felé integet a fejével. Bishop hangja maga volt a nagybetűs kétségbeesettség. – Kérem! Az állásomat teszem rá! Az ügynök még mindig habozott, aztán belemorogta a telefonba. – Ez olyan biztos, mint maga a halál, Bishop. – Azzal a válla felett a hátára lökte a géppisztolyát és visszakapcsolt a taktikai frekvenciára. – Minden csapatnak! Maradjanak készenléti állapotban! Ismétlem, maradjanak készenléti állapotban! Ha a házból tüzet nyitnak, engedélyezett a teljes tűzerejű visszavágás! Little visszarohant a parancsnoki teherautóhoz. A híradástechnikus meglepődve kérdezte: – Mi történt? A képernyőn még mindig a támadást elrendelő, jóváhagyó kód vibrált. – Kéljen visszaigazolást a vörös kódról! – Miért? Nem szükséges megtenni, ha... – Most! – csattant fel Little. A férfi elkezdett gépelni. FELADÓ: TAKTIKAI PARANCSNOK, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZETE CÍMZETT: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC. TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ VÖRÖS KÓD VISSZAIGAZOLVA? Üzenet szökkent a képernyőre: Ez a néhány perc esélyt ad a házban bujkáló gyilkosoknak, hogy felkészüljenek a támadásra, vagy egy csoportos öngyilkosságra elszántan teletömjék az épületet robbanószerekkel, ez viszont az ő emberei közül több tucatnak az életébe kerülhet. Túl sok időt vesz el ez az egész. Odafordult a híradós tiszthez.

– Felejtse el! Bemegyünk – azzal elindult az ajtó felé. – Hé, várjon! – szólt utána a tisztviselő. – Valami nagyon furcsa dolog történik itt. – A képernyő felé biccentett. – Nézze meg! FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC. CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK, DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ – A jó számot küldtem el. Ellenőriztem! – mondta a kommandós. – Küldje el újra! Az ügynök még egyszer begépelte az üzenetet és lenyomta az ENTER-t. Még több késlekedés. Aztán. FELADÓ: DOJ TAKT OP KÖZPONT, WASHINGTON, DC. CÍMZETT: TAKTIKAI PARANCSNOK DOJ, KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET TÁRGY: DOJ KALIFORNIA ÉSZAKI KÖRZET 135-01-ES OPERÁCIÓ Little lehúzta az arcát takaró fekete csuklyát és megtörölte az arcát. Krisztus, mi volt ez? Megragadta a telefont és felhívta azt az ügynököt, akinek körzetébe a harminc mérföldnyire lévő San Pedróban a fegyverraktár területe is tartozott. Az ügynök tájékoztatta, hogy aznap délután sem betörés, sem fegyverlopás nem történt a fegyverraktárban. Little a telefon villájára ejtette a kagylót, és a képernyőre meredt. Steadman rohant a lakókocsira emlékeztető teherautó ajtajához. – Mi a pokol folyik itt, Mark? Túl sokáig vártunk. Ha le akarunk csapni rájuk, akkor most kell megtennünk! Little azonban továbbra is a képernyőre meredt – Mark, megyünk? A parancsnok a ház felé pillantott. Mostanra már elég sokat késlekedtek, hogy a bent lévők gyanút foghassanak a süket telefonvonalak miatt. A szomszédok feltehetőleg felhívták a helyi rendőrséget a környéket elborító kommandósok láttán, és az újságírók rendőrséget lehallgató poloskái is minden bizonnyal rögzítették már a hívásokat. A sajtó helikopterei talán már úton is vannak. Élő közvetítéseket adnak majd a géppisztolyos kommandósokról, a gyilkosok meg néhány perc múlva kényelmesen nézik odabent a beszámolókat. Ebben a pillanatban egy hang szólt bele a rádióba:

– Alfa egyes egységparancsnok, itt a hármas mesterlövész. Az egyik gyanúsított a bejárat lépcsőjén van. Fehér férfi, a húszas évei végén. Kezek feltartva. Le tudom szedni. Megtegyem? – Van nála fegyver? Robbanószer? – Semmi látható. – Mit csinál? – Lassan jön előre. Megfordult, és megmutatta a hátát is. Még mindig nincs nyoma fegyvernek. De felszerelhetett valamit az inge alá. Tíz másodpercen belül a lombozat miatt kikerül a lövéspozíciómból. Kettes mesterlövész, állj rá a célpontra, amikor az elhalad a bokor mellett. – Értettem! – hangzott fel a társa hangja a mikrofonban. – Rá van szerelve valamilyen szerkezet, Mark! – mondta Steadman. – Az összes tájékoztatóban az áll, hogy pontosan ezt fogják tenni, a lehető legtöbbet leszednek közülünk. Ez a fickó adja meg a kezdő löketet, a többi meg lövöldözve kirohan a hátsó ajtón. Mark Little végre beleszólt a mikrofonjába. – Bravó, kettes egységparancsnok, utasítsa a gyanúsítottat a földre. Kettes mesterlövész, ha a személy öt másodpercen belül nem fekszik arccal lefelé a földön, lője le! – Igen, uram! Egy pillanat múlva már hallották is a kommandós hangos-beszélővel felerősített hangját: – Itt az FBI. Arccal lefelé feküdjön a földre és nyújtsa ki maga előtt mindkét karját! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! NINCS INFORMÁCIÓ Aztán az ügynök bejelentkezett a rádión. – A földön van, uram! Megmotozzuk és megbilincseljük? Little a feleségére és két gyerekére gondolt, aztán megszólalt: – Ne, majd én megyek. – Beleszólt a mikrofonba: – Minden csapat vonuljon vissza fedezékbe! A híradós tiszthez fordult. – Kapcsolja nekem az alelnököt, Washingtonban! – Aztán kerek végű ujjaival a teljesen kusza üzenetekre bökött: a támadási engedélyeket tartalmazó nyomtatványokra és a számítógép képernyőjén virító „nincs információ” üzenetre. – Találja ki és tudassa velem is, hogy mi a pokol történt itt valójában! ******

00101110. FEJEZET / NEGYVENHAT Wyatt Gillette a füvön feküdt és a reflektorok perzselő fényében magába szívta a kosz, az eső szagának és az orgona halvány illatának egyvelegét. Észrevette, hogy egy ideges, fiatal ügynök óvatosan felé közelít, hatalmas fegyverével pedig pontosan az ő fejét veszi célba. Az ügynök megbilincselte és alaposan megmotozta; csak akkor nyugodott meg, amikor Gillette azt követelte rajta, hogy hívja fel a Bishop nevű állami zsarut, aki megerősíti, hogy az FBI számítógépes rendszerét feltörték, és a házban tartózkodó emberek nem a MARINKILL-ügy gyanúsítottjai. Ezt követően az ügynök kirendelte Elena családját a házból. A nő, anyja és bátyja kíséretében lassan, felemelt kezekkel jött ki a pázsitra. Őket is megmotozták és megbilincselték, és bár nem bántak velük durván, ádáz arckifejezésükből egyértelműen nyilvánvalóvá vált, hogy a megaláztatás és a félelem miatt legalább annyira szenvednek, mintha fizikailag is bántották volna őket. Mindazonáltal Gillette kínszenvedése volt a legnagyobb, de ennek semmi köze nem volt az FBI bánásmódjához; mindössze arról volt szó, hogy tudta, most már örökre elveszítette a szeretett nőt. Már-már úgy tűnt, meginog abbéli elhatározásában, hogy New Yorkba utazik Eddel; most viszont a gépek – amelyek évekkel ezelőtt elválasztották őket egymástól – hajszál híján megölték a családját, és ez természetesen megbocsáthatatlan. Ezek után biztosan meg sem áll a keleti partig tartó menekülése közben, oldalán a felelősségteljes, jövedelmező állást betöltő Eddel, és Ellie Gillette számára nem lesz több, mint egy gondosan összegyűjtött emlékcsokor, a .jpg és .wav fájlokhoz hasonló – audiovizuális képek, melyek éjjel, a számítógép lekapcsolásával egy időben szertefoszlanak. Az FBI-ügynökök körében teljes zűrzavar uralkodott, elintéztek egy-két telefont, aztán még nagyobb lett a fejetlenség. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a támadási parancsot valóban illegálisan bocsátották ki. Mindenkit elengedtek – természetesen Gillette kivételével, bár segítettek neki felállni és egy kicsit a bilincseit is meglazították. Elena gyors léptekkel odament volt férjéhez. A férfi mozdulatlanul állt előtte. Egy hang sem hagyta el a száját, ahogy a hatalmas pofon elcsattant az arcán. Elena, aki még dühösen is érzéki és gyönyörű volt, szó nélkül hátat fordított neki, és felsegítette az anyját a lépcsőkön, be a házba. Az ügynökök összepakoltak. A megérkező Bishop Gillette-et egy nagydarab ügynök őrizetében találta. Odament a hacker-hez és csak ennyit mondott: – A vészkapcsolót.

– Halongáz – bólintott Gillette. – Ezt akartam magának mondani, amikor elvágták a telefonzsinórt. – Eszembe jutott, hogy beszélt róla az SZBE-ben – bólogatott Bishop is. – Amikor először járt a dinoszauruszketrecben. – Érte valami más károsodás? – kérdezte Gillette. – Úgy értem, Shawnt? Nagyon bízott benne, hogy nem. A gép végtelenül birizgálta a kíváncsiságát – a működése, a teljesítőképessége, az operációs rendszer, ami kitölti a szívét és az elméjét. Bishop megnyugtatta, hogy a gépet nem érte súlyos sérülés. – Két egész tárat kilőttem arra a dobozra, de nem nagyon volt eredménye – elmosolyodott. – Csak a húsban, saját húsomban tudtam kárt okozni. Tömzsi ember igyekezett feléjük a vakító reflektorfényektől kisérve. Amikor közelebb ért, Gillette Bob Sheltont fedezte fel a jövevényben. A ragyás arcú zsaru üdvözölte a társát, aztán a megszokott utálattal Gillette felé pillantott. Bishop elmesélte neki a történteket, azonban arról egy szót sem ejtett, hogy magát Sheltont is elérte a gyanú Shawn kilétével kapcsolatban. A zsaru keserűen felnevetett és megrázta a fejét. – Shawn egy számítógép volt? Jézusom, valakinek minden egyes elbaszott darabot az óceánba kellene hajítania. – Miért hajtogatja folyton ezt? – csattant fel Gillette. – Egy kicsit már kezd fárasztani a dolog! – Milyen dolog? – vágott vissza Shelton. A hacker nem tudta tovább magában tartani a zsarunak az elmúlt néhány napban iránta tanúsított ellenséges magatartása miatt érzett bosszúságát, és Visszamorogta: – Minden egyes alkalmat megragad, hogy engem meg a gépeket ócsároljon. Ezt azonban kissé nehéz megemészteni egy olyan valakitől, akinek a házában ezer dollárt érő Winchestermeghajtó van. – Egy mi? – Amikor a házában jártunk, megláttam ezt a szervermeghajtót, ami a nappalijában csücsült. A zsaru szeme lángokat lövellt. – Az a fiamé volt! – dörögte. – Ki akartam dobni. Végre rászántam magam, hogy kitakarítsam a szobáját, és megszabaduljak az összes számítógépes szarságától. A feleségem nem akarta, hogy egyetlenegy holmiját is eldobjak. Emiatt veszekedtünk. – Számítógépekben utazott, a fia? – kérdezte Gillette, és eszébe jutott, hogy a kölyök már jó pár éve halott. Sheltonból megint feltört a keserű nevetés. – Ó igen, számítógépekben utazott. Órákat töltött a hálózaton. Semmi mást nem akart, csak hackelni. Csakhogy valamilyen cyberbanda rájött, hogy az apja zsaru, és

azt hitték, fel akarja őket nyomni. Rászálltak. Mindenféle szarságot küldözgettek róla mindenfelé az interneten: hogy buzi, meg priusza van, kiskölyköket molesztál... Az iskolai számítógépbe is betörtek, és úgy intézték a dolgot, hogy mindenki azt hitte, a fiú változtatta meg a jegyeit. Emiatt felfüggesztették. Aztán valami lánynak, akivel akkoriban találkozgatott, mocskolódó e-mailt küldtek a nevében. A lány ezután szakított vele. Aznap nagyon berúgott és belehajtott az országúton egy betonpillérbe. Talán baleset volt, de az is lehet, hogy megölte magát. Akárhogy is történt, a számítógépek ölték meg. – Sajnálom – mondta Gillette lágyan. – Egy lószart sajnálja! – Shelton haragja egy cseppet sem enyhült, és közelebb lépett a hackerhez. – Ezért jelentkeztem önként erre az ügyre. Arra gondoltam, a tettes talán a bandatagok egyike lesz. És azon a napon azért csatlakoztam a hálózatra, hogy lássam, nem tartozott-e maga is közéjük. – Biztosan nem. Én nem tettem volna ilyesmit senkivel. Én nem így hackeltem. – Ó, állandóan ezt hajtogatja! De maga is ugyanolyan rossz, mint bármelyik másik, aki elhitette a fiammal, hogy azokban az istenverte műanyag dobozokban rejlik az egész világ! Nos, ez hülyeség. Az élet nem ott van! – megragadta Gillette kabátját. A hacker nem ellenkezett, csak bámult a dühtől és a fájdalomtól félig eszét vesztett férfi arcába. Shelton felcsattant. – Itt van az élet! Hús és vér... emberi lények... A családja, a gyerekei... – Elcsuklott a hangja és könny borította el a szemét. – Ez az, ami valóságos! Shelton hátralökte Gillette-et, és megtörölte a kezével a szemét. Bishop előrelépett és megérintette a másik karját. Azonban Shelton elfordult tőlük, nemsokára pedig beleveszett a rendőrök és ügynökök tömegébe. Gillette a szíve legmélyéig együttérzett a szerencsétlen emberrel, de nem tehetett róla, nem tudta osztani a véleményét: A gépek is valóságosak, Shelton. Minden nappal egyre inkább a hús-vér élet részévé válnak, és ez már soha nem változik meg. A kérdés, amit óhatatlanul fel kell tennünk magunknak, nem arról szól, hogy a transzformáció maga jó-e vagy rossz, hanem egyszerűen csak ennyi: kikké válunk, amikor a monitort átlépve fejest ugrunk a Kék Halálba? A nyomozó és a hacker most már magukban álltak, egymással szemben, Bishop észrevette, hogy az inge kiszabadult a nadrágjából. Begyűrte a rakoncátlankodó véget az öv alá, aztán a Gillette karjára pingált pálmafa-tetoválás felé biccentett. – Tudja, talán el akarja azt ott távolíttatni onnan. Nem hiszem, hogy sokat építene az image-én. Legalább a galambot! A fa nem is annyira szörnyű. – Tengeri sirály – válaszolta a hacker. – Most azonban, hogy felhozta a dolgot, Frank... Miért nem csináltat magának egyet? – Mit? – Tetoválást!

A detektív már éppen belekezdett volna valami pikáns válaszba, aztán felhúzta az egyik szemöldökét. – Tudja mit? Talán megteszem. Aztán Gillette érezte, hogy valaki hátulról megragadja a karját. Az állami járőrök menetrendszerű pontossággal megérkeztek, hogy visszavigyék San Hóba. ******

0010111. FEJEZET / NEGYVENHÉT Egy héttel azután, hogy a hacker visszatért a börtönbe, Frank Bishop teljesítette Andy Anderson ígéretét, és a börtönigazgató ismételt tiltakozása ellenére átszállíttatott Wyatt Gillette-nek egy sokat látott, másodkézből vett Toshiba laptopot. Amikor a hacker bekapcsolta, az első képernyőre bevillanó dolog egy sötétbőrű, kövér, néhány napos csecsemő digitalizált fényképe volt. Alatta a képaláíráson a következő állt; „Üdvözlet – Linda Sancheztől és új unokájától, Maria Andie Harmontól”. Gillette az emlékezetébe véste, hogy ne felejtsen el később gratuláló levelet küldeni az újdonsült nagyinak; a babának azonban várnia kell az ajándékra, a szövetségi börtönökre ugyanis nem jellemző az ajándékboltok üzemeltetése. Természetesen modemet nem kapott a számítógéphez. Gillette mindamellett minden nehézség nélkül a hálózatra tudott volna csatlakozni a Devon Franklin modemmé átalakított walkmanje segítségével (a rab néhány üveg sárgabaracklekvárért adta cserébe Gillette-nek), ő azonban úgy döntött, nem teszi meg. Ez is része volt a Bishoppal kötött egyezségnek Mellesleg, Gillette sem akart semmi mást, csak hogy minél előbb leteljen büntetésének ez az utolsó éve, és végre folytathassa az életét. Mindez viszont nem azt jelentette, hogy teljesen elzárkózott a hálózattól. Shawn – akinek új otthona a Stanfordi Egyetem lett – kielemzésekor használhatta a könyvtár csigalassú IBM klón kézi számítógépét. Gillette az egyetem számítógépes tudósaival és Tony Mottal dolgozott együtt. Frank Bishop ellentmondást nem tűrve megtagadta Mott azon kérelmét, hogy helyezzék át a Gyilkossági Csoporthoz. Cserébe azzal engesztelte ki a fiatalembert, hogy őt javasolta a Számítógépes Bűnelkövetési Egység új vezetőjének, amihez Sacramento a hozzájárulását adta. Gillette-et a végletekig lenyűgözte mindaz, amit Shawnban talált. Hogy Phate-nek a Csapóajtón keresztül a lehető legtöbb számítógépbe szabad útja nyíljon, saját operációs rendszerrel látta el teremtményét. Egyedülálló volt, egyesítette magában az összes létező operációs rendszert: Windows, MS-DOS, Apple, Unix, Linux, VMS és még jó néhány tudományos és mérnöki alkalmazásra kiváló, titokzatos rendszer. Phate Ezerarcú 1.1-nek nevezte el művét, és az operációs rendszer Gillette-et arra a nehezen meghatározható elméletre emlékeztette, ami a világegyetemben található összes anyag és energia magatartását meghatározza. Csakhogy Einsteinnel és szüleményével szemben Phate nyilvánvalóan sikerrel járt küldetése teljesítésében. Shawn csak egyetlen dolgot nem tudott Gillette-nek visszaadni, ez pedig a Csapóajtó forráskódja vagy akármilyen, a programot elrejtő internetes helyszín volt.

A magát Patricia Nolannek nevező nő, úgy tűnt, nagyon is sikerrel járt a kód izolálásának és ellopásának kapcsán, nem beszélve arról, hogy az összes létező másolatot is megsemmisítette. A nőnek is nyoma veszett. Valaha könnyű volt eltűnni, mert nem voltak számítógépek, amelyek lenyomozták az embert, mondta Gillette Bishopnak, amikor az elújságolta a híreket. Most azért könnyű eltűnni, mert a számítógépekkel a hajdani személyazonosság minden nyomát el lehet tüntetni, és a vadonatúj személyiség létrehozása is pofonegyszerű. Bishop arról is beszámolt, hogy Stephen Miller teljes körű rendőri dísztemetést kapott. Linda Sanchez és Tony Mott még mindig emészti magát, amiért azt feltételezték, hogy Miller volt az áruló, amikor a férfi valójában csak a számítástechnika jobb napokat is látott, szomorú maradványterméke volt, aki hiába reménykedett a Szilícium-völgy következő nagy durranásának az eljövetelében. Wyatt Gillette mindamellett megnyugtathatta volna a zsarukat, hogy egyáltalán nem kell bűntudatot érezniük; a Kék Halál sokkal nagyobb mértékben tolerálja a bukást, mint az inkompetenciát. Még egyszer felfüggesztették a hacker hálózattól történő eltiltását. Felkérték, hogy nézze át David Chambers, a Nemzetvédelmi Minisztérium Titkosrendőrségének, a Bűnügyi Nyomozó Osztályának felfüggesztett vezetője ellen felhozott vádakat. Frank Bishop, Bernstein kapitány és az igazságügy-miniszter arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy Phate feltörte a férfi személyi és hivatali számítógépeit is. Azt akarta elérni, hogy Chamberst eltávolítsák a posztjáról, és a helyére Kenyont vagy valamelyik szolgalelkű talpnyalóját nevezzék ki, aki viszont Gillette-et kapcsolta volna le az ügyről. A hackernek mindössze tizenöt percébe telt, hogy megtalálja és letöltse az anyagot, amely valóban azt bizonyította, hogy Phate feltörte a hivatalnok fájljait, és hamisított megvesztegetési ügyleteket és vámszabad területi társaságoktól származó számlákat tett fel a gépre. A Chambers ellen felhozott vádakat ejtették, őt pedig visszahelyezték a pozíciójába. Soha többé nem vádolták Wyatt Gillette-et a Standard 12-es hack miatt, sem Frank Bishopot, amiért segített Gillette-nek megszökni az SZBE épületéből. Az igazságügyminiszter úgy döntött, megszakíttatja a nyomozást – nem mintha elhitte volna azt a történetet, miszerint Phate dobta össze a Standard 12-t megrepesztő, kódfeltörő programot, hanem mert nagyon kínos lett volna, ha a Nemzetvédelmi Minisztérium felülvizsgáló bizottságának a nyomozása végén felmerül a kérdés, hogy miért is költöttek 35 millió dollárt egy rejtjelező programra, amely lényegében nem biztonságos. Gillette-et arra is felkérték, hogy segítsen egy különösen veszélyes, Poloniusként ismert számítógépes vírus lenyomozásában, ami csak a legutóbbi néhány hétben

ütötte fel a fejét. A vírus gyakorlatilag egy démon volt, ami a számítógépet önindító módon csatlakoztatta a hálózatra, és az minden múltbeli és jelenleg megírt e-mailt továbbított a címjegyzékben szereplő összes személynek. Ezzel nemcsak az interneten okozott káoszt és adatforgalom-dugulást, hanem rengeteg kínos percet is szerzett a felhasználóknak, amikor azok megkapták az egyáltalán nem az ő szemüknek rendeltetett elektronikus üzeneteket. Még néhány öngyilkossági kísérlet is történt, amikor napvilágra kerültek a különböző félrelépések, szexuális úton terjesztett betegségek és a homályba vesző, üzleti praktikák. A különösképpen ijesztő azonban a számítógépek megfertőződésének a módja volt. Az elkövető annak tudatában, hogy a vírusellenőrzők és a tűzfalak a legtöbb ártó programot megállítják, betört a kereskedelmi szoftvergyártó cégek hálózatába, és a CD-ket gyártó gépeket utasította arra, hogy a kiskereskedelemben és a postai rendelésre leszállító vállalatok által kézbesített programcsomagokban található telepítőlemezekbe építse bele a vírust. A szövetségiek nyomoztak az ügyben, de csak annyit tudtak megállapítani, hogy a vírus két héttel korábban indult útjára egy szingapúri egyetemről. Más kiindulópontjuk nem volt – míg az egyik FBI-ügynöknek szöget nem ütött valami a fejében. – Polonius? – kérdezte. – Ez a Hamlet egyik szereplője, nem? Gillette előkapart egy Shakespeare színműveket tartalmazó könyvet, és megbizonyosodott afelől, hogy valóban Polonius szájából hangzott el a szállóigévé lett „Légy hű magadhoz...” mondat. Gillette leellenőriztette velük a vírus első megjelenésének pontos dátumát; aznap késő délután történt, amikor Patricia Nolan megölte Phate-et. Amikor a nő kollégái bejelentkeztek a hacker által megadott első ÁÁP helyszínre, tudtukon kívül a világra szabadították a Polonius vírust – Phate búcsúajándékát. Rendkívüli művészettel megalkotott kód volt, és nagyon nehéznek bizonyult megsemmisíteni. A gyártók kénytelenek voltak teljesen újraírni CD-gyártó rendszereiket, a felhasználóknak pedig le kellett törölniük a merevmeghajtó teljes tartalmát, és vírusmentes programokat telepíteni. Emlékezz erre a sorra, Valleyman! Egy varázsló tanácsa. „Légy hű magadhoz...” Április vége felé, egy keddi napon, Gillette a cellájában üldögélt a laptop mellett, éppen Shawn operációs rendszerének valamelyik részét elemezte, amikor odajött az őr az ajtóhoz. – Látogató, Gillette! Biztosan Bishop lesz az, gondolta. A nyomozó még mindig a MARINKILL-ügyön dolgozott, és rengeteg időt töltött Napától északra, ahol a jelentés szerint a gyanúsítottak rejtőztek. (Soha nem is voltak Santa Clara megyében. Úgy tűnt, elterelő hadmozdulatként Phate maga küldte a gyilkosokról szóló jó tanácsait a sajtónak és a

rendőrségnek) Bishop mindamellett, alkalmanként beugrott a hackerhez San Hóba, amikor a környéken járt. Legutóbb néhány linzert hozott Gillette-nek, és egy-két üveg kajszibarackbefőttet, amit Jennie készített Bishop saját gyümölcsösének a terméséből. (Bár a nyalánkság nem tartozott Gillette legkedveltebb édességei közé, azonban kiváló börtönvaluta vált belőle – tulajdonképpen ezt az ajándékot cserélte el Gillette arra a Walkmanre, amiből oly könnyűszerrel készíthetett volna modemet, de amiből mégsem fog. Legalábbis nem valószínű.) A látogató azonban nem Frank Bishop volt. A hacker leült a fülkében, és Elena Papandolost látta besétálni a terembe. Tengerészkék ruhát viselt. Sötét, drótszerű haját szorosan hátrafogta a tarkóján. Annyira sűrű volt, hogy úgy tűnt, a hajzuhatagot összetartó arany csat menten szétrobban. Gillette-nek nem kerülte el a figyelmét a tökéletes formájúra reszelt, rövidre vágott és levendulakékre színezett köröm sem, és valami olyasmi jutott az eszébe, ami azelőtt sohasem. Ellie, a zongoratanárnő is a kezei révén találta meg a helyét a világban – mint ahogy ő is –, mégis, a nő ujjai gyönyörűek voltak és nem torzította el őket a legenyhébb callus sem. A nő is leült és közelebb húzta a székét. – Még mindig itt vagy – a hacker enyhén lehajtotta a fejét, hogy közelebb kerüljön a szája a plexiüvegbe fúrt lyukakhoz. – Egyszer sem hallottam felőled. Azt hittem, néhány héttel ezelőtt elutaztál. Eleria nem válaszolt. Az elválasztó üvegre nézett. – Hát ezt is felszerelték. Amikor legutoljára – néhány évvel ezelőtt – látogatóban járt a börtönben, nem volt elválasztó üveg az asztalnál, ami mellett ültek, ehelyett egy őr lógott állandóan a nyakukon. Az új rendszerben nem volt őr; megkapták az egyedüllétet, elveszítették a közelséget. Gillette úgy döntött, ő jobban szerette a közelséget, mert eszébe jutott, hogy a régi látogatások alkalmával mennyire szerette ujjaival a nő kézfejét simogatni, vagy a cipőjét a lábához nyomni; a fizikai kapcsolat elektromos rezgést hozott létre kettejük közt, hasonlóan ahhoz, mintha szeretkeztek volna. Gillette most azt vette észre, hogy előredől, és vadul billentyűzik a levegőben. Abbahagyta, és a zsebébe csúsztatta a kezét. – Beszéltél valakivel a modemről? – kérdezte végül. – Találtam egy ügyvédet – bólintott Elena. – Nem tudja megmondani, hogy jó üzlet lesz-e belőle vagy sem. De ha igen, akkor elveszem belőle az ügyvédednek kifizetett összeget és az elvesztett ház árának felét. A többi a tiéd. – Nem, azt akarom, hogy tartsd. – Elhalasztottam a tervemet – szakította félbe a nő – hogy New Yorkba utazom. Gillette egy ideig nem szólt, emésztette a hallottakat, Aztán megkérdezte; – Mennyi időre?

– Még nem tudom. – És mi a helyzet Eddel? – Kint vár – pillantott Elena maga mögé. A mondat Gillette szívébe mart. Milyen kedves a fickótól, hogy elfuvarozza a nőt az exhez látogatóba, gondolta a hacker keserűen, és fellángolt benne a féltékenység. – Nos, miért jöttél? – kérdezte. – Sokat gondolkodtam rólad. Meg arról, amit a múltkor mondtál. Mielőtt a rendőrség megérkezett. Gillette bólintott, hogy folytassa. – Feladnád a gépeket értem? – kérdezte Elena. Gillette mély lélegzetet vett. Aztán kifújta és csak ezután válaszolt, nagyon nyugodtan. – Nem. Soha nem tudnám megtenni. A gépek azok, amivel foglalkoznom kell az életben. Arra számított, Elena feláll és szó nélkül kisétál. Ha megteszi, megölte volna Gillette énjének egy részét is – talán a legnagyobb részét –, de a hacker megfogadta magában; ha lesz még egy esélye az életben, hogy beszéljen a nővel, soha többé nem hazudik neki. – De azt megígérhetem, hogy soha nem állnak úgy kettőnk közé, ahogy ezt régen tették – tette hozzá. – Soha többé. Elena lassan bólintott. – Nem tudom, Wyatt. Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Apa minden este megiszik egy üveg ouzót, és folyamatosan esküdözik, hogy abba fogja hagyni az ivást. És ezt egy évben vagy hatszor megteszi. – Neked kell vállalnod a kockázatot! – mondta a hacker. – Ez talán nem a legmegfelelőbb válasz volt. – De őszinte. – Biztosíték, Gillette! Biztosítékra van szükségem, mielőtt egyáltalán nekiállok gondolkodni is az egészről. Gillette nem válaszolt. Olyan sok impozáns bizonyítékot vonultathatna fel elé arról, hogy valóban megváltozott. Itt volt, a börtönben, és majdnem megölette ezt a nőt és a családját a saját szenvedélye miatt, ami ráadásul tökéletesen más, mint amiben Elena él, és amit megért. – Nem mondhatok többet, csak azt, hogy szeretlek, veled akarok lenni és családot akarok veled! – szólt aztán egy pillanat múlva. – Mindenesetre a városban maradok egy darabig – mondta Elena elgondolkozva. – Miért nem várjuk meg, hogy mi történik? – Mi a helyzet Eddel? Ő mit fog szólni a dologhoz? – Miért nem kérdezed meg őt magát?

– Én? – Gillette fejében megkondultak a vészharangok. Elena felkelt és az ajtóhoz ment. Mi a szentséges eget mondjon most? – Gillette-et elöntötte a pánik. Mindjárt négyszemközt lesz azzal a férfival, aki elrabolta tőle a felesége szívét. A következő másodpercben Elena megingathatatlan, mosolytalan arcú anyja lépett be a szobába. Körülbelül másfél éves kisfiút vezetett maga mellett, kézen fogva. Jézus, Mennyek Ura... Gillette-et letaglózta a látvány. Elenának és Ednek gyereke van! Volt felesége megint leült a székre és az ölébe vette a kicsit. – Ő Ed. – Ő? – suttogta Gillette. – Így van. – De... – Te feltételezted azt, hogy Ed a barátom. Valójában azonban a fiam... Tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy a mi fiunk. Rólad neveztem el. A középső nevedről. Az Edward nem hackernév. – A miénk? – Gillette még mindig csak suttogni volt képes. Elena bólintott. A hacker visszagondolt az utolsó néhány együtt töltött napra – mielőtt megadta magát a börtönhatóságoknak és megkezdte a büntetését – ahogy egymás mellett fekszenek az ágyban, és közel húzza magához a nőt. Lehunyta a szemét. Isten, Isten, Isten... Eszébe jutott a Sunnyvale-ben, Elena házánál végzett megfigyelés, azon az éjszakán, amikor megszökött az SZBE-től – azt hitte, hogy a gyerekek, akiket a rendőrök akkor láttak, Elena húgáéi. Egyikük azonban ez a kisfiú kellett hogy legyen. Láttam az e-mailjeidet! Amikor Edről beszélsz, az nem úgy hangzik, mintha rátaláltál volna a tökéletes férjanyagra... – Soha nem is említetted nekem – nevette el magát halványan Gillette. – Annyira haragudtam rád. Nem akartam, hogy megtudd. Soha. – És most már nem gondolod így? – Nem vagyok benne biztos. A férfi a kisfiú sűrű, göndör, fekete hajára meredt. Az anyjától örökölte. És az övé volt a nő gyönyörű, sötét szeme és a kerek arca is. – Megtennéd, hogy felemeled? Elena a térdére állította a fiát. A kicsi gyors szeme óvatosan tanulmányozta Gillette-et. Aztán felfedezte a plexiüveget. Dundi babaujjaival előrenyúlt és megérintette, elmosolyodott, magával ragadta az új felfedezés, megpróbálta felfogni, miként lehet az, hogy átlát, de nem nyúlhat át a másik oldalra. Kíváncsiság, gondolta Gillette. Ez az, amit tőlem örökölt.

Belépett az őr, és bejelentette a látogatási idő végét. Elena leeresztette a fiút a padlóra és felállt. Az anyja kézen fogta a gyereket. Ed és a nagyi kisétált a teremből. Elena és Gillette egymás szemébe néztek a plexielválasztón keresztül. – Meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok – törte meg Elena a csendet. – Mit szólsz hozzá? – Csak ennyit kérek. A nő bólintott. Aztán elindultak, két különböző irányba, és Elena eltűnt a látogatók számára fenntartott ajtó mögött, az őr pedig a félhomályba borult folyosón visszavezette Gillette-et a cellájába, ahol a gépe már várta. ******

A SZERZŐ UTÓSZAVA A könyv megírása során, jelentős szabadságot használtam a szövetségi és a kaliforniai állami törvényvégrehajtó szervek szerkezetének és működésének leírásában. Bárcsak ugyanezt mondhatnám el a számítógépes hackerek azon képességének mértékéről, amellyel képesek behatolni a magánéletünkbe, de e téren csupa rossz hírrel szolgálhatok Riasztó gyakorisággal történnek ilyen esetek. A néhány megkérdezett számítógépes szakember úgy véli, hogy egy, a Csapóajtóhoz hasonló programot jelenleg feltehetőleg még nem lehet megírni. Mégsem vagyok teljesen meggyőzve – ezen specialisták véleményét hallván akaratlanul is eszembe jutott a világ legnagyobb számítástechnikai vállalatának az a rangidős kutatója, aki az 1950-es években azt javasolta a vállalatának hogy az ne hagyjon fel a vákuumcsövek alkalmazásával, mert a mikrochipnek egyáltalán nincs jövője. Egy másik nemzetközi hardver- és szoftvergyártó cég vezérigazgatója pedig azt állította a '80-as években –, hogy soha nem lesz a személyi számítógépeknek jövedelmező piaca. Jelenleg azonban még joggal feltételezhetjük, hogy a Csapóajtóhoz hasonló program nem létezik. Nos, talán nem. És igen! A fejezetek számozása kettes számrendszerben történt! Ne érezzék emiatt rosszul magukat, a számok nekem is fejtörést okoznak! ******

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ahogy ebben a szakmában az ember karrierje egyre előrehaladottabb stádiumba kerül, úgy nő azok száma is, akik felé – a mű támogatásának soha ki nem fogyó, herkulesi erőfeszítéseik miatt – a regényíró soha meg nem szűnő hálát érez: Dávid Rosenthal, Marysue Rucci, George Lucas és a legkiválóbb kiadó, a Simon & SchusterZsebkönyvek minden egyes dolgozója iránt, mint például Sue Fletcher, Carolyn Mays és Georgina Moore; csak hogy a példa kedvéért megemlítsek néhány nevet e remek könyvkiadó alkalmazottai közül. Továbbá köszönet illeti a Hodder & Stoughtont; valamint az ügynökeimet, Deborah Schneidert, Diana McKayt, Vivienne Schustert és a londoni Curtis Brown munkatársait, a filmes varázsló Ron Bernsteint csakúgy, mint számos külföldi ügynökömet, akik segítettek, hogy az egész világon szabadon eljuthassanak a könyveim az olvasók kezébe. Köszönet nővéremnek és írótársamnak, Julie Deavernek, és – mint mindig – soha el nem halványuló hálám Madelyn Warcholiknak; ha ő nem lett volna, az olvasó a vásárlás után csupa üres oldalt tartalmazó könyvet tartott volna a kezében. ******

A SZERZŐRŐL Jeffery Deaver regényei a világ számos országában felkerültek a bestsellerlisták élére, ami alól nem képez kivételt a New York Times, a londoni Times és a Los Angeles Times értékelése sem. Tizenhat kötetes író, négyszer jelölték az amerikai detektívregények kategóriájában Edgar-díjra, kétszer nyerte el az Ellery Queen Olvasói díjat az év legjobb novellája kategóriában. A Maiden's Grave című könyvét Halálos nyugalom címmel, James Garner és Marlee Matlin főszereplésével megfilmesítette az HBO, és a Bone Collectorból a Universal Pictures készítésében és Denzel Washington főszereplésével mozifilm (Csontember) született.