A josno kristalygombje - Alan Bradley.pdf

Írta: Alan Bradley A mű eredeti címe: A Red Herring Without Mustard Fordította: Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna Szerkesztő: Salamon Teodóra, Vajna Gyöngyi Nyelvi korrektor: Luca Anna Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila © Alan Bradley 2011 © Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna 2015 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2015 A kiadvány a szerző engedélyével készült. Borítóterv: Jacopo Bruno A könyvben szereplő idézeteket fordította: Arany János, Dr. Dávid Katalin Zsuzsanna, Fábri Péter, Károli Gáspár, Szabó Lőrinc

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. .

John és Janet Harlandnak

„A korsó sör fehérszemély nélkül ó, minek? Ez olyan, mint a tojás só nélkül, vagy a vörös hering mustár nélkül” Thomas Lodge és Robert Greene: London és Anglia tükre (1592)

1. – Megijesztesz engem – mondta a cigányasszony –, még sohasem láttam, hogy a kristálygömböm ennyire megtelt volna sötétséggel. A kezével eltakarta, mintha elrejteni igyekezett volna a szemem elől azokat a rémségeket, amelyek a homályos mélységben úszkáltak. Ahogy ujjaival az üveget markolta, úgy éreztem, jeges víz folyik lefelé a nyelőcsövemen. Az asztal szélén egy vékony gyertya pislákolt, gyenge fénye visszatükröződött a cigányasszony lógó fülbevalójának sárgaréz karikáján, majd elveszett valahol a sátor sötét szegleteiben. Fekete haj, fekete szemek, fekete ruha, pirosra festett arc és vörös ajkak, és a hangja legalább félmillió elszívott cigarettára engedett következtetni. Mintegy az előbbi gyanúm megerősítéseképpen, az idős asszony hirtelen heves köhögőrohamot kapott, amely megrázta meggörbült testét, és rémesen zihálva kapkodott levegő után. Olyan volt a hangja, mintha egy hatalmas madár szorult volna a tüdejébe, és kétségbeesett szárnycsapkodással próbált volna elmenekülni. – Jól van? – kérdeztem. – Elmenjek segítségért? Eszembe jutott, hogy nem egészen tíz perccel ezelőtt találkoztam Darby doktorral a templom udvarán, ahol megállt egy-két szót váltani a templomi ünnepség minden egyes standjánál.

De még mielőtt egy mozdulatot is tehettem volna, a cigányasszony sötét kezét az enyémre helyezte a fekete bársony asztalterítőn. – Ne – mondta. – Ne… ne tedd! Ez gyakran előfordul. És újra köhögni kezdett. Vártam türelmesen, mozdulni is alig mertem. – Hány éves vagy? – kérdezte végül. – Tíz? Tizenkettő? – Tizenegy – feleltem és a fejével fáradtan bólogatott, mintha kezdettől fogva tudta volna. – Látok… egy hegyet – folytatta lélegzet-visszafojtva – és az arcot, annak az asszonynak az arcát, akivé válni fogsz. A sötét sátorban uralkodó fullasztó hőség ellenére ereimben megfagyott a vér. Harrietet látta persze. Harriet az édesanyám volt, aki egy hegymászóbalesetben halt meg, amikor én még csecsemő voltam. A cigányasszony a kezem fölé hajolt, és hüvelykujját a tenyerem közepébe nyomta, szinte fájt. Az ujjaim szétnyíltak, majd maguktól újra begörbültek, akárcsak egy csirke levágott lábának ujjai. Felemelte a bal kezemet. – Ez a kéz mutatja azt, hogy milyennek születtél – mondta, épp csak a tenyeremre pillantott, s aztán el is engedte, hadd essen le, majd felkapta a másikat. – Ez pedig azt, amivé váltál. Rosszalló tekintettel bámulta, miközben a gyertya fénye alig pislákolt. – Ez a tört csillag a holddombodon briliáns befelé forduló elmét mutat, egy olyan elmét, amely a sötétség útján jár. Hát, nem igazán szerettem volna ezt hallani. – Beszélj az asszonyról, akit a hegyen láttál – mondtam –, akivé majd válni fogok! Újra köhögni kezdett, szorosan a vállaira húzta a színes kendőjét, mintha csak valamilyen ősi és láthatatlan téli szél ellen védekezne.

– Még egy ezüstöt ide, a tenyerembe – követelőzött, miközben koszos tenyerét felém nyújtotta. – De már adtam egy shillinget – reklamáltam. – Épp annyit, amennyi a táblán szerepel. – A túlvilági üzenetekért még plusz pénzt kell fizetni – mondta zihálva. – Teljesen kiszívnak belőlem minden erőt. Majdnem hangos nevetésben törtem ki. Mit képzel magáról ez a vén boszorka? De úgy tűnt, valahogyan kiszúrta Harrietet a síron túlról, és nem engedhettem, hogy a szkeptikus énem uralkodjon el fölöttem, ha halvány esélyét is látom, hogy néhány szót halljak a halott anyámról. Előástam az utolsó shillingemet, és a kezébe nyomtam, a cigányasszony sötét szeme hirtelen felcsillant, mint a szarkáé, és mélyen a szemembe nézett. – Megpróbál hazajönni – kezdte. – Ez… az asszony… megpróbál hazajönni a hidegből. Azt szeretné, hogy segíts neki. Talpra pattantam, a csupasz térdemet beleütöttem az asztal aljába. Az hirtelen megbillent, oldalra dőlt, a gyertya lecsúszott róla, és a poros, fekete szőnyegre esett. Először csak maréknyi füst kezdett el gomolyogni, ahogy lángra lobbant, aztán vörösen kezdett izzani, majd sárgás színűbe csapott át. Szörnyülködve néztem, hogyan terjed át az összes kárpitra. Még annyi időm se maradt, hogy megszólaljak, már az egész sátor lángokban állt. Bárcsak lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy egy nedves rongyot a cigányasszony szemére dobtam volna, és biztonságos helyre vezettem volna őt, de inkább elinaltam – egyenesen a lángokon keresztül, a bejárat felé és meg sem álltam, amíg el nem értem a kókuszdióstandot, ahol megtorpantam; a szívem majd kiugrott a helyéről, mögöttem a sátor, s én alig kaptam levegőt.

Valaki hozott egy viharvert gramofont a templomudvarra, a masina festett tölcsérének torkából Danny Kaye hangja áradt élvezhetetlen recsegéssel. „Ó, van nekem egy csomó csodálatos kókuszdióm, szépen sorakoznak egymás mellett…” Épp akkor néztem vissza a cigányasszony sátrára, amikor Mr. Haskins, a Szent Tankréd sekrestyése és egy másik férfi, akit nem ismertem, egy vödör vizet, almát és minden egyebet zúdítottak a lángokra. Bishop's Lacey lakosságának a fele – vagy legalábbis úgy tűnt – álldogált ott, és bámulta a felszálló fekete füstfelhőt, kezüket a szájuk elé tették vagy az arcukat fogták, és nem akadt közülük egy se, aki tudta volna, hogy mitévő legyen. Darby doktor már a cigányasszonyt vezette lassan a Szent John sürgősségi sátra felé, akinek agg alakját köhögés rázta. Milyen alacsonynak és sápadtnak látszott a napfényben, gondoltam magamban. – Á, itt vagy, te kis undok béka! Már mindenhol kerestünk. Ophélia volt az, az idősebb nővérem. Feely tizenhét éves volt, s úgy viselkedett, mintha egyenesen Szűz Máriával lenne egyenrangú, pedig nem is egy alapvető dologban különbözött tőle. Fogadni mernék, hogy Szűz Mária nem töltött napi huszonhárom órát azzal, hogy magát nézegette a tükörben, s közben egy csipesszel babrált az arcán. Feelyvel a legjobb taktika mindig az volt, ha gyorsan visszavágtam neki: – Hogy merészelsz békának nevezni, te lökött tyúk? Apa már nem is egyszer mondta neked, hogy mekkora tiszteletlenség.

Feely a fülem felé kapott, de én könnyedén félrehúzódtam előle. Pusztán a szükség hozta, hogy az egyik erősségemmé vált a villámgyors reakció. – Hol van Daffy? – kérdeztem abban reménykedve, hátha sikerül az ingerültségét leszerelni a hirtelen témaváltással. Daffy a másik nővérem volt, aki két évvel idősebb nálam, de tizenhárom évesen már kész szadista volt. – A könyvek fölött csorgatja a nyálát. Hol máshol? – A templomudvar zöld gyepén lévő keresztlábú, patkó alakú asztal felé nézett, ahol a Szent Tankréd Egyháztestület, a nőegylettel karöltve, szervezett használt könyvekből és különféle háztartási limlomokból kiárusítást. Úgy tűnt, hogy Feely észre se vette a cigányasszony sátrának füstölgő romjait. Mint mindig, hiúságból most is otthon hagyta a szemüvegét, de lehet, hogy figyelmetlensége csupán általános érdektelenségből fakadt. Feely minden praktikus dolog iránti lelkesedése eltűnt, ha az nem érintette őt közvetlenül. – Nézd ezeket – mondta, és egy pár fekete fülbevalót tartott a füléhez. Képtelen volt ellenállni, hogy ne hencegjen velük. – Francia fekete borostyánkő! Lady Trotter gyűjteményéből származik. Glenda szerint nagyon szerencsés vétel hat pennyért. – Glendának igaza van – mondtam. – A francia fekete borostyán nem más, mint üveg. Az az igazság, hogy mostanában olvasztottam be az egyikrémes viktoriánus brossát a vegyi laboratóriumomban, és megállapítottam, hogy teljes egészében szilikátból van. Nem valószínű, hogy Feely valaha is hiányolni fogja. – Az angol fekete borostyán sokkal érdekesebb – kezdtem. – Az araukáriafenyő megkövesedett maradványából jött létre, tudod, és…

De Feely már odébb is sétált, Ned Cropper vonzereje erősebbnek bizonyult. A Tizenhárom Gácsér vörös hajú csaposlegénye duzzadó izmai segítségével, nagy vehemenciával dobálta a farudakat Sally néninél. A harmadik rúd kettétörte a fafigura pipáját, és Feely épp jókor érkezett ahhoz, hogy a fülig elpiruló Ned nekiadja az ezért járó nyereményt, egy plüssmackót. – Te képes vagy bármit megmenteni a tűztől? – kérdeztem Daffyt, aki szemével éppen – amennyire az erősen megsárgult lapjaiból meglehetett ítélni – a Büszkeség és balítélet első kiadására tapadt. Habár ez mégsem tűnt valószínűnek. A háború alatt az összes könyvtárban selejteztek, és ezért mára alig maradt az ilyen kiárusításokra. Azokat a könyveket, amelyeket nem sikerült eladni a nyári idény végéig, Guy Fawkes éjszakáján a parókia alagsorából a falu legelőjére halmozzák és elégetik. Oldalra fordítottam a fejem, és egy gyors pillantást vetettem a könyvkupacra, amit Daffy már félretett: Úton szánnal és lóháton a szibériai számkivetettekhez, Pliny Természettörténete, Az ember szenvedése és Casanova emlékiratainak első két kötete – micsoda badarságok! Kivéve talán Pliny művét, aki azért írt néhány klassz dolgot a mérgekről is. Az asztal mellett lassan haladtam el, ujjaimmal végigsimítottam a könyveket, amelyek gerincükkel fölfelé voltak elrendezve: Ethel M. Dell, E. M. Delafield, Warwick Deeping… Egy alkalommal megfigyeltem, hogy a történelem legnagyobb méregkeverőinek neve mindig C-vel kezdődött, és most az itt lévő könyvek szerzőinek neve D-vel kezdődik. Vajon sikerült valamire ráéreznem? Netán az univerzum egyik titkára?

Szorosan összezártam a szemem, és koncentráltam: Dickens… Doyle… Dumas… Dosztojevszkij, mindegyiket már láttam néhány alkalommal Daffy kezében. Daffy azt tervezte, hogy írónő lesz, ha majd felnő. Egy olyan névvel, mint Daphne de Luce lehetetlen, hogy ne legyen sikeres, ha megpróbálja. – Daff – mondtam. – Sose fogod kitalálni, hogy… – Csend – szakított félbe. – Mondtam már neked, hogy ne szólj hozzám, amikor olvasok! A nővérem a világ legundokabb kígyója tudott lenni, ha a kedve úgy hozta. Ez nem mindig volt így. Amikor még kisebbek voltunk, és például apa megkérte, hogy hallgassa meg az esti imáimat, megtanított eszperente nyelven imádkozni, és addig dőltünk a nevetéstől a nagypárnák közt, míg majd megszakadtunk. „Én szent estenem, kellemes estenem, leszegezem szemem, de e téd legyen…” De az évek múlásával valami nagyon megváltozott köztem és a nővéreim között. Egy kis fájdalmat éreztem, amikor a többi könyv tetején egy kötethez értem: London és Anglia tükre. Ez egy olyan könyv, gondoltam, amely épp jó lesz Feelynek, mivel majd megőrül a tükrökért. Talán érdemes lenne megvenni, és megtartani addig az igen valószínűtlennek tűnő napig, amikor kedvem kerekedik megajándékozni őt, vagy megbékélni vele. Ekkor különös dolog történt. Hirtelen átfutottam az oldalait, és rögtön észrevettem, hogy ez nem regény, hanem egy színdarab, teli különböző szereplők neveivel, és mindnyájan mondanak valamit. Az egyiküket Adamnek hívják, és azt mondja a bohócnak: „A korsó sör fehérszemély nélkül, ó, minek? Ez olyan, mint a tojás só nélkül, vagy a vörös hering mustár nélkül! ”

Milyen szuper mottó egy bizonyos személy számára, gondoltam, s az ellenkező oldalra pillantottam, ahol Ned éppen a szemét legeltette a nővérem nyakán, aki úgy tett, mintha nem venné észre. Nem is egyszer láttam már Nedet a Tizenhárom Gácsér kerthelyiségében üldögélni egy korsó sör társaságában, a könyökénél Mary Stokerrel, a kocsmáros lányával. Hirtelen tört rám a felismerés, és rádöbbentem, hogy Ned valahogy nem teljes, ha nincs elérhető közelségében egyszerre egy korsó sör és egy fehérszemély. Hogy a csudába’ nem vettem ezt észre korábban? Talán, mint ahogy a rádióban doktor Watson megállapította a Botrány Csehországban című műben; vannak olyan pillanatok, amikor csak nézek, de nem látok. Ezen érdemes elgondolkodni. – A te műved, ha jól sejtem? – szólalt meg Daffy hirtelen, miközben lerakott egy könyvet, és felkapott egy másikat. A falubeliek kis csoportja felé intett, akik a cigányasszony sátrának füstölgő romjainál álldogáltak, és tátották a szájukat. – Flavia de Luce, a bajkeverő. – Szívj egyedül – vágtam vissza. – Pedig segíteni akartam neked hazacipelni azokat az ostoba könyveket, de most már cipelheted magad, vígan és dalolva. – Hagyd már – mondta, miközben megmarkolta a ruhám ujját. – Ne is próbálkozz! Megszakad a szívem ilyenkor, mintha Mozart Rekviemjét játszanák, és még a könnyeim is kicsordulnak a hallatán. Egy nemtörődöm füttyentéssel odébálltam. Majd később reagálok a pimaszságára. – Engedj el, Brookie! Ez fáj! A nyafogás valahonnan az egyik bódé mögül jött, és aztán felismertem, Colin Prout hangja volt. Megálltam, hogy hallgatózzak. A templom kőfalához lapulva, a tombolás sátort fedő ponyva mögé húzódtam, onnan biztonságosan fülelhettem.

Ráadásul örömmel tapasztaltam, hogy egy lyukon keresztül tökéletesen kivehettem Colin alakját a bódé ütött-kopott belsejében. Brookie Harewood karjával küzdött, mint egy nagy pápaszemes hal, szódatalp vastagságú szemüvege ferdén lógott az arcán, koszos, szőke haja olyan volt, akár a szénakazal, hatalmas, nedves szája nyitva maradt, és levegő után kapkodott. – Engedj el! Nem csináltam semmit! Brookie a másik kezével megragadta Colin bő nadrágját az ülepénél, és a cigányasszony sátrának füstölgő maradványa felé fordította. – Hé, akkor ezt ki a fene csinálta? – faggatta, miközben, hogy szavainak nagyobb súlyt adjon, megrázta a fiút. – Ahol füst, ott tűz is van. Ahol tűz, ott gyufa. És ahol van gyufa, ott van Colin Prout is. – Ehol ne – mondta Colin, és megpróbált az egyik kezével a zsebében matatni. – Számold meg! Csak számold meg, Brookie! Ugyanannyi, mint amennyi tegnap volt. Három. Egy se hiányzik! Ahogy Brookie engedett a szorításból, Colin a földre esett, átbucskázott a kezén, amely még mindig a nadrág zsebében kotorászott, és egy doboz gyufát halászott elő, amelyet lengetve mutatott fel kínzója felé. Brookie felemelte a fejét, és a levegőbe szippantott, mintha ettől várt volna útmutatást. Zsíros sapkát, indiai gumicsizmát, hosszú pamutbársony kabátot viselt, és a forró nyári időjárás ellenére gyapjúsál tekeredett buldognyakára, akár egy skarlátvörös kígyó. Úgy nézett ki, mint Dickens regényéből az egyik csirkefogó. Mielőtt még azon elmélkedhettem volna, hogy mit tegyek, Colin talpra ugrott, és mindketten megindultak a

templomudvar felé. Colin leporolta magát, alaposan elrendezte öltözetét, nem mintha különösképp izgatta volna magát emiatt. Valószínűleg előbújhattam volna a bódé mögül, és bevallhattam volna, hogy én vagyok a felelős a történtekért, és követelhettem volna, hogy engedje el szegény fiút. Ha megtagadja, könnyen elszaladhattam volna a lelkészért, vagy hívhattam volna más életerős férfit, aki hallótávolságon belül volt. De nem tettem. Azon egyszerű okból, mert éreztem, hogy reszketek, mint a nyárfalevél; féltem Brookie Harewoodtól. Brookie volt Bishop's Lacey legalja. – Brookie Harewood? – fintorgott Feely, amikor egy nap Mullet asszony Brookie-t ajánlotta, hogy fogadják meg Dogger mellé segítségnek a kert gyomlálására és a sövény nyírására Buckshaw-ban. – De hiszen az nem egy ingyenélő? Ha ő az otthonunk környékén ólálkodik, akkor az életünk egy fabatkát se fog érni. – Mit jelent, hogy ingyenélő? – kérdeztem, amikor Feely eltűnt a konyhából. – Nem tudom, drágám, én azért nem vagyok ebben annyira biztos – mondta M. asszony. – Az édesanyja úri hölgy, Malden Fenwickben fest. – Fest? – kérdeztem. – Házakat? – Házakat? Az isten áldja meg! Nem, képeket fest. Csendéletet, lóháton ülő embereket és efféléket. Talán még magát is lefesti egy nap. Magát, Ophélia kisasszonyt és Daphne kisasszonyt. Erre én felhorkantam, és kirontottam a szobából. Bárcsak lefestenének a kémiai laboratóriumomban – sehol máshol nem szeretném –, és bekereteznék a képem! Csőrös üvegedényekkel, üvegburákkal és Erlenmeyerlombikokkal körülvéve pillantanék fel türelmetlenül a mikroszkópomból, éppúgy, mint az üknagybátyám, Tarquin de Luce teszi a róla készült portréján,

amely még mindig a képgalériában függ a falon Buckshawban. Mint Tar bácsikám, én is láthatóan mérges lennék. Se lovakból, se a tájképekből nem kérek, nagyon köszönöm! Még mindig enyhe füstfátyol lengedezett a templomudvar felett. Mostanra a bámészkodók csoportja is eloszlott, a cigányasszony sátrának szénné égett és még parázsló maradványai tisztán láthatóak voltak az út mellett. De nem is annyira a felperzselt fű keltette fel a kíváncsiságomat, hanem ami mögötte bújt meg: egy rikító cigánykordé. Falai vajszínűek voltak, bíborvörösre festett spalettákkal, és az oldala szép famunka, amely enyhén rézsútosan fogta körül a kerek tetőt. Kereksége egy cipóra emlékeztetett, mintha a kelesztőtál pereméből duzzadna ki. A nagy, sárga kerekétől a görbe bádogkéményéig, és a boltíves ablakaitól a bonyolult faragású díszekig az ajtó oldalán, olyan volt, mintha egy álomból gördült volna elő. Hogy még tökéletesebbé tegye a látványt, egy kivénhedt, csapott hátú gebe legelészett festői módon az elgörbült sírkövek közt a temető legtávolabbi zugában. Zömök, cigány hátasló volt, más néven kob. Rögtön felismertem azokról a fényképekről, amelyeket a Vidéki Életben láttam. A lábán lévő szőrcsimbókjáról és farkáról, hosszú sörényéről, amely eltakarja képét, s amely alól olyan szemérmesen pislog kifelé, mint egy ártatlan szűzleány, a kob olyan, mintha egy unikornist egy Clydesdale ménnel kereszteztek volna. – Flavia, kedves – szólt egy hang mögülem. Denwyn Richardson volt az, a Szent Tankréd lelkésze. – Darby doktort nagyon lekötelezné, ha beszaladna, és hozna egy korsó friss limonádét a hölgyektől a konyhából. Ingerült pillantásommal bizonyára sikerült bűntudatot keltenem benne. Miért van az, hogy mindig a tizenegy éves lányokkal bánnak úgy, mintha szolgálók lennének?

– Tudja, magam mennék, de a jó doktor úgy véli, hogy az a szegény asszony már a papi gallérom látványától is jobban lesz, szóval… – Örömmel megteszem, lelkész úr – feleltem vidáman, és így is gondoltam. Limonádéval a kezemben lehetőségem nyílik arra, hogy belépjek a Szent John sátorba. Azon nyomban a parókia konyhájában termettem („Elnézést! Orvosi vészhelyzet!”), és elillantam egy kancsó jeges limonádéval, és máris az elsősegélysátor homályában öntöttem egy ütött-kopott pohárba. – Remélem, most már jól van – mondtam, miközben a cigányasszony kezébe adtam. – Elnézést a sátorért! Természetesen kifizetem a kárt. – Hm – szólalt meg Darby doktor. – Nem szükséges. Már elmesélte, hogy szerencsétlen baleset volt. Az asszony szörnyű, piros karikás szemei óvatosan méregettek, miközben a limonádét kortyolta. – Darby doktor – szólt be a lelkész, a fejét bedugva a sátor bejáratánál lévő két szárny közt; olyan volt, mint egy teknős, még a gallérja se látszott –, ne haragudjon, egy pillanatra… Pearsley asszony az, a tekepályáról. Azt mondja, hogy rosszul van. – Hm – mondta a doktor, és bekapcsolta a fekete táskáját. – Na, már csak egy dologra van szüksége, asszonyom – mondta a cigányasszonynak –, az pedig nem más, mint egy kiadós pihenés. – És aztán hozzám fordult: – Maradjon vele, legyen szíves! Nem sokáig leszek oda. – A baj nem jár egyedül – jegyezte meg csak úgy magában, amikor elment. Jó sokáig álldogáltam esetlenül, lefelé bámultam a lábamra, és próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak. Nem mertem a cigányasszony szemébe nézni.

– Ki fogom fizetni a sátrat – ismételtem. – Még akkor is, hogyha baleset volt. Ismét köhögni kezdett, nyilvánvaló volt a számomra is, hogy a tűz még tovább rontotta a már amúgy is beteg tüdejének állapotát. Vártam, tehetetlenül, hogy majd csak lecsillapodik a zihálása. Amikor ez bekövetkezett, újabb hosszú, idegesítő csend állt be. – Az asszony – mondta a jósnő végül. – Az asszony a hegyen. Kicsoda? – Ő az édesanyám volt – feleltem. – A neve Harriet de Luce. – A hegy? – Valahol Tibetben, azt hiszem. Tíz évvel ezelőtt halt meg. Nem túl gyakran beszélünk róla Buckshaw-ban. – Buckshaw nem mond nekem semmit. – Ez az a hely, ahol lakom. A falu déli részén – mondtam határozatlan kézmozdulattal. – Értem – szólalt meg, miközben átható tekintetével méregetett. – A nagy ház, amelynek két szárnya befelé néz. – Igen, az – erősítettem meg. – Nem messze a helytől, ahol a folyó elkanyarodik. – Igen – mondta az asszony. – Megálltam ott. Sose tudtam, hogy hívják azt a helyet. Megállt ott? Aligha hiszem. – A hölgy megengedte, hogy az emberem és én letáborozzunk az egyik ligetben a folyó mellett. Meg kellett, hogy pihenjen… – Ismerem azt a helyet – mondtam. – Az a neve, hogy Palánkos. Minden bodzabokor és… – Bogyó – tette hozzá. – De várjon! – mondtam. – A hölgy? Nincs azóta egyetlen hölgy sem Buckshaw-ban, amióta Harriet meghalt.

A cigányasszony folytatta, mintha semmit se hallott volna abból, amit mondtam. – Egy gyönyörű hölgy volt. Egy kicsit hasonlít rád – tette hozzá, ahogy közvetlen közelről az arcomba bámult –, ahogy most a fényben jobban megnézlek. De aztán az arca elsötétedett. Lehet, hogy csak képzelődtem, de a hangja egyre erősebb lett, ahogy folytatta. – Aztán kidobtak bennünket – mondta dühösen. – Azt mondták, hogy nem vagyunk kívánatos személyek többé ott. Azon a nyáron történt, amikor Johnny Faa meghalt. – Johnny Faa? – Az uram. A férjem. A poros út közepén halt meg, megragadta a mellkasát, és szidta azt a gádzsót, mármint az angolt, aki elzavart bennünket. – És ki volt az? – kérdeztem, bár féltem a választól. – Ne is kérdezd a nevét! Egyenes, akár a szálfa két vékony pálcán, az ördögfajzat! Apám volt az! Ez biztos! Apa Harriet halála után elzavarta a birtokról a cigányokat. – És Johnny Faa, a férje… Azt mondja, ezért halt meg? A cigányasszony bólintott, és láttam a szeméből áradó szomorúságból, hogy ez igaz. – Mert pihennie kellett volna? – Igen, szüksége lett volna pihenésre – ismételte suttogva –, és nekem is. És ez volt az a pillanat, amikor felmerült bennem. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, már ki is mondtam a szavakat. – Visszajöhet Buckshaw-ba. Maradjon itt addig, amíg csak szeretne. Minden rendben lesz. Megígérem. Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy alaposan össze fogunk kapni apával, de valahogy ez most nem számított. Harriet egyszer már adott menedéket ezeknek az embereknek,

és a lelkiismeretem aligha engedné meg, hogy én másképp cselekedjek. – Leállítjuk a szekerét a Palánkosban – mondtam –, a bokrok közé. Senkinek se kell tudnia, hogy ott van. Fekete szemével az arcomra meredt, tanácstalanul méregette. Megfogtam a kezét biztatásul. – Hm. Gyerünk asszonyom! Fogadja el! Végre megnyugvásra találna a világban. Darby doktor csendben surrant vissza a sátorba. Jelentőségteljes pillantással nézett rám, mint aki mindent hallott. Az orvos apám egyik legrégebbi barátja volt, és tudtam, már jó előre látja, hogy ez milyen háborúzást fog előidézni. Számba vette a lehetőségeket, és mérlegelte a kockázatot, mielőtt megszólalt. Szerettem volna megölelni. Fekete táskáját az asztalra helyezte, mélyen belenyúlt, s egy parafadugóval lezárt üvegcsét vett elő belőle. – Vegye el, jó lesz a köhögésére – mondta, és odanyújtotta a cigányasszonynak, aki bizonytalanul méregette az üveget. – Na, gyerünk – sürgette –, vegye már el! Nem szerencsés egy szakorvos segítségét visszautasítani. – Majd segítek a lóval kapcsolatban is – ajánlkozott. – Valaha nekem is volt. A jó öreg vidéki orvos jól bevált rutinja volt ez, tudtam, a szavak gyógyító erejét vetette be, világosan éreztük. Egy csomó ember figyelő tekintetét kellett elviselnünk, ahogy a doktor a szekér felé terelt bennünket. A cigányasszony pár perc múlva már be is fogta a lovat, mi pedig a szekér peremére telepedtünk le, amely egyszerre szolgált lépcsőül és vezetőülésül. Az idős asszony elindította a lovat, s a falusiak utat engedtek, a tömeg szétnyílt, amint a kocsi elindult a templomudvarról, és lassan döcögni kezdett az úton. Fentről

néztem vissza a megütközött tekintetekre, de Feely és Daffy nem volt köztük. Jó, gondoltam. Valószínűleg valamelyik büfében tejfölös lángost tömnek magukba.

2. Dübörögve haladtunk keresztül a főutcán, a lópaták csattogása a macskaköves úton hangosan visszhangzott. – Mi a neve? – kérdeztem, miközben az öreg gebére mutattam. – Gry. – Grey? – Gry. Cigány nyelven lovat jelent. Elraktároztam magamban ezt az információt jobb időkre, hogy majd a jövőben felhasználjam. Alig vártam, hogy mindentudó nővéremnek, Daffynak majd alkalomadtán elsüthessem. Persze majd úgy adja elő, mintha ő ezt mindig is tudta volna. Bizonyára hatalmas visszhangja lesz a megjelenésünknek, amiről Cool kisasszony, a falu postamesternője fog gondoskodni. Láttam, hogy a cukrászdája kirakatablakához siet. Amikor észrevette, hogy a cigányasszony mellett ülök, a szemei kikerekedtek, és kezét a szája elé kapta. Annak ellenére, hogy vastagüveges-kirakat van köztünk, hallottam a sopánkodását. Haviland de Luce ezredes legkisebb lánya egy cigánykordén – nem számít, hogy ez milyen viccesen mutat –, bizonyára rettenetes sokkot okozott a számára. A kezemmel elkezdtem őrülten hadonászni, mintha egy porrongy lenne nálam, az ujjaimat viccesen szétnyitottam: Milyen bohókás mulatság! Igen, szívem szerint talpra ugrottam volna, a megfelelő pózba vágtam volna magam, és rázendítettem volna arra a dalra, amelyet mostanában a

filmmusicalekben szoktak játszani, de ellenálltam ebbéli késztetésemnek, és csak egy széles vigyor ült ki a képemre, és az ujjaimat mozgattam. Renitens tettem híre igen gyorsan szárnyra kel majd, és eljut mindenfelé, akár a madár. A falvakban már csak így szokott lenni, hogy lehetne ez alól kivétel Bishop's Lacey? Egyik sem különb a Deákné vásznánál – ez volt Mullet asszony egyik kedvenc szólása, a másik pedig: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Éles köhögés hangja repített vissza a valóságba. A cigányasszony kétrét görnyedt, bordáit fogta. Elvettem a kezéből a kantárszárat. – Bevette már a gyógyszert, amit az orvos adott? – kérdeztem. A fejét jobbra-balra rázta, s a szemei, akár két izzó széndarab. Az lesz a legjobb, ha minél hamarabb megérkezünk a Palánkosba, és lefektetem az asszonyt az ágyába. Most haladunk el a Tizenhárom Gácsér és a Tehén sor mellett. Egy kicsit távolabb keletre, az út Doddingsley felé déli irányba kanyarodik. Még mindig messze voltunk Buckshawtól és a Palánkostól. Túl az utolsó házsoron egy szűk ösvény, amelyet a helybéliek Gullynak neveznek, jobbra elfordul egy mélyen fekvő kődarab felé, amely a Goodger-hegy nyugati lejtőjét szegélyezi, s ahol többé-kevésbé közvetlenül le lehet vágni az utat Buckshaw délkeleti része és a Palánkos felé. Szinte gondolkodás nélkül irányítottam a gyeplőt és Gry fejét a szűk ösvény felé. Az első negyed kilométert viszonylag simán sikerült megtennünk, de a kordé ekkor aggasztóan reccsent egyet. Ahogy haladtunk tovább, éles kövekbe ütköztünk, és az út egyre keskenyebbé vált. A magas domboldal mindkét oldalon összeszűkült, és előbukkantak a régi fák összegabalyodott

gyökerei. A cigánykordé bárhogy manőverezett, szinte képtelenség volt, hogy átverekedje magát közöttük. Elöl, akár egy nagy, zöld hattyú, egy régi fa mohával benőtt ágai hajoltak az útra nagy ívben. Alig volt hely, hogy alatta átférjünk. – Rablótanya – dobtam fel érdekességként. – Ez az a hely, ahol az útonállók valaha megtámadták a postakocsikat. A cigányasszony meg se mukkant, úgy tűnt, hogy nem érdekli. Számomra a rablótanya izgalmas helyi érdekesség volt. A tizennyolcadik században a Gully volt az egyetlen út Doddingsley és Bishop's Lacey közt. Télen a hó zárta le, tavasszal és ősszel a jeges áradások öntötték el, s ezáltal sikerült olyan kétes hírnévre szert tennie, amelyet még két évszázad múltán is megőrzött, és kellemetlen, ha nem egyenesen az egyik legveszélyesebb helynek tartották. – Hányatott a története – mondta nekem egyszer Daffy, amikor lerajzolta Buckshaw és környéke térképét. Ilyen ajánlás következtében válhatott volna az egyik kedvencemmé Gully Bishop's Lacey-ben, de nem így történt. Csak egyszer sikerült majdnem egészében Gladysen, hűséges biciklimen megtenni ezt az utat, de különös és nyugtalanító érzés támadt a nyakszirtemben, aminek hatására visszafordultam. Ez egy viharosan szeles, hideg esős és rémesen borús, felhős napon történt, egy olyan napon… A cigányasszony hirtelen kikapta a gyeplőt a kezemből, és élesen megrántotta. – Hóóó – mondta mogorván, és hirtelen lefékezte. Fenn a magasban egy gyerek üldögélt a mohával benőtt faágon, hüvelykujja a szájában. A vörös haja miatt egyértelmű volt, hogy a Bull1 famíliából való.

A cigányasszony mintha keresztet vetett volna, és valami olyasvalamit motyogott, ami úgy hangzott: „Hilda Muir.” – Gyí – mondta, és megrántotta a gyeplőt. – Gyí! – És Gry mozgásba lendítette a kordét. Ahogy az ág alatt haladt át a szekér, a gyerek a lábait fölé lógatta, és a sarkával megkocogtatta a kordé tetejét, így rettenetes mély kongó hangot produkált a fejünk fölött. Ha szót fogadok az ösztöneimnek, akkor felmászok, és legalább egy kiadós leszúrást kap a kölyök tőlem. De miután egy pillantást vetettem a cigányasszonyra, megértettem, hogy vannak olyan helyzetek, mikor jobb csendben maradni. Éles tüskebokornak ütközött a szekér, ahogy zötykölődött és ide-oda imbolygott az ösvényen, de a cigányasszony úgy tűnt, mintha észre se vette volna. A gyeplő fölé hajolt, nedves tekintete a messzeségbe révedt, mintha csak a teste lenne jelen, a másik fele elmenekült volna egy olyan helyre, amely távol, valamilyen ködös és homályos vidéken van. Az út egy kicsit kiszélesedett, és egy pillanat múlva lassan elhaladtunk egy düledező cölöpkerítés mellett. A kerítés mögött egy ütött-kopott vityilló volt, amelyet kidobott ajtókból és rozoga spalettákból eszkábáltak össze, és a homokos udvar teli volt szeméttel. Például ott állt egy gazdátlan tűzhely, egy ódivatú babakocsi, amelynek két kereke hiányzott, egy csomó rozsdás kocsi hevert szanaszét, és üres fémdobozok mindenfelé. A ház körül itt is, ott is mindenféle melléképületek, amelyek hányaveti módon voltak összetákolva: szúette mohával borított falapokból, maréknyi szöggel rögzítve. De mindenekfölött rengeteg füstölgő szeméthalom, amelyek felett szürke, csípős füstfátyol lengedezett, ami emiatt egy viktoriánus képes Biblia egyik pokolbeli jelenetére emlékeztetett. A sáros udvar közepén lévő kádban egy kisgyerek, aki kivette a szájából a hüvelykujját, amint

megpillantott bennünket, és végtelen, hangos üvöltésben tört ki. Úgy tűnt, hogy minden a rozsda martaléka lett. Még a gyerek vörös haja is megerősítette azt a benyomást, hogy egy különös, pusztuló világba tévedtünk, ahol az oxidálódás az úr. Az oxidációra sokszor gondoltam úgy, mint egy olyan folyamatra, ami akkor történik, amikor az oxigén támad. Ebben a pillanatban is az arcbőrömet emészti föl, és a mellettem helyet foglaló cigányasszony bőrét, habár könnyű volt felismerni, hogy az ő esetében ez már sokkal előrehaladottabb állapotban van. Buckshaw-ban a kémiai laboratóriumomban végzett kísérleteim a kezdetektől megerősítették, hogy számos ehhez hasonló esetben a vas tiszta oxigén környezetében elég, az oxidáció, mint egy éhes farkas, felfalja zsákmányát, olyannyira éhes, hogy a vasat lángba borítja. Amit mi tűznek nevezünk, nem más, mint régi barátunk, az oxidáció, amely lázas gyorsasággal dolgozik. De amikor az oxidáció a körülöttünk lévő világban lassabban pusztít – komótosabban, mint egy teknős –, lángok nélkül, akkor rozsdának hívjuk, és néha alig vesszük észre, hogy végzi a dolgát, felemésztve mindent, a hajtűtől kezdve az egész civilizációig. Néha azon gondolkodom, hogyha képesek lennénk megfékezni az oxidációt, akkor meg tudnánk állítani az időt, és talán képesek lennénk… Kellemes elmélkedésemet fülszaggató rikoltás szakította félbe. – Cigány! Cigány! Egy nagydarab, vörös hajú asszonyság izzadságfoltos szövet házi ruhában rontott ki a házból hadonászva, és az udvaron át felénk tartott. Kardigánjának ujja fel volt hajtva csontos könyökéig, harcra készen.

– Cigány! Cigány! Takarodj innen! – kiabálta, az arca épp olyan vörös volt, mint a haja. – Tom, gyere gyorsan! Cigányok vannak a kapunál. Mindenki pontosan tudta Bishop's Lacey-ben, hogy Tom Bull már évek óta lelépett, és esze ágában sincs visszatérni. Az asszony csak így próbál elijeszteni bennünket. – Te vagy az, aki elrabolta a kisbabámat, és ne is mondd, hogy nem te tetted! Aznap is láttalak erre csavarogni, és hajlandó vagyok ezt bármelyik bíróság előtt is állítani, isten bizony! A Bull csecsemő eltűnése jó pár évvel ezelőtt történt, és hét napig volt a figyelem középpontjában, aztán, mint megannyi megoldatlan bűnügy, ez is fokozatosan a lapok utolsó oldalára került, majd feledésbe merült. A cigányasszonyra pillantottam, hogy lássam, hogyan reagál az összefüggéstelenül üvöltöző nő vádjaira. Mozdulatlanul üldögélt a vezetőülésen, maga elé bámult, tompultan. Ez a reakció, úgy tűnt, hogy még nagyobb dühöt váltott ki a hadonászó nőből. – Tom, gyere már elő! És hozd a baltát is! – visította. Egészen eddig úgy látszik, nem észlelte, hogy én is ott vagyok, de a tekintetem most összeakadt az övével, és a hatása drámai volt. – Ismerlek téged – üvöltötte. – Te, ugye, az egyik Luce lány vagy Buckshaw-ból? Messziről felismerem őket a hideg, kék szemükről! Hideg, kék szemek? Most aztán lesz min rágódnom megint. Habár az én ereimben is gyakran megfagy a vér apa jéghideg tekintetétől. De még sohase gondoltam arra, hogy én is ilyen halálos fegyverrel rendelkezek. Természetesen felfogtam egy pillanat alatt, hogy veszélyes helyzetben vagyunk, s ez a szituáció eldurvulhat. Az

nyilvánvaló volt, hogy a cigányasszonyra nem számíthatok. Gyakorlatilag teljesen magamra maradtam. – Attól tartok, hogy téved – mondtam, felemeltem az államat, és összeszűkítettem a szemem, hogy nagyobb legyen a hatás. – A nevem Margaret Vole, és ez itt a nagynénikém, Gilda Dickinson. Talán már látta őt a moziban? A skarlát kúra? A hold királynő? De persze milyen balga is vagyok, hogy a csodában ismerhetné föl ebben a cigányjelmezben? Vagy ennyi sminkkel az arcán? Bocsánat, attól tartok, hogy nem hallottam jól a nevét… – B-Bull – motyogta az asszony, kissé visszafogottabban. – Mrs. Bull. Teljes megdöbbenéssel bámult ránk, mintha nem akarna hinni a szemének. – Örülök, hogy megismertem önt, Mrs. Bull – mondtam. – Szeretném megkérdezni, lenne-e szíves a segítségünkre lenni? Tudja, teljesen eltévedtünk. Úgy volt, hogy órákkal ezelőtt csatlakozunk a forgatócsoporthoz Maiden Fenwicknél. Mindketten teljesen tanácstalanok vagyunk, hogy melyik irányba menjünk tovább, ugye, Gilda néni? A cigányasszony meg se mukkant. A vörös hajú asszony elkezdte izzadt hajszálait hátraigazítani. Milyen átkozott bolondok vagytok! – mondta, és az út felé mutatott. – Itt nem lehet lekanyarodni. Az ösvény túlságosan keskeny. Menjetek egyenesen Doddingsley felé, aztán vissza aTench úton! – Nagyon köszönjük! – mondtam falusi egyszerűséggel a hangomban, és elvettem a gyeplőt a cigányasszonytól. – Gyí! – kiáltottam, és Gry rögtön elindult. Körülbelül kétszáz métert haladhattunk, amikor hirtelen megszólalt a cigányasszony.

– Úgy hazudsz, mintha közülünk való lennél – mondta. Aligha vártam tőle ilyen megjegyzést. Bizonyára észrevette arcomon a töprengő kifejezést. – Hazudsz, ha olyan semmiségért bántanak… mint a szemed színe. – Igen – mondtam. – Azt hiszem, igen. – De ezt még sohasem gondoltam át ebben az összefüggésben. – Szóval – kezdte, hirtelen felélénkülve, mintha a Bull asszonnyal való találkozás felpezsdítette volna a vérét – te úgy hazudsz, ahogy mi szoktunk. Hazudsz, akár egy cigány. – Ez most jó? – kérdeztem. – Vagy rossz? Nagyon lassan érkezett a válasza. – Ez azt jelenti, hogy hosszú életed lesz. A szája csücske egy kicsit elkerekedett, mintha egy mosoly suhant volna át rajta, de gyorsan elnyomta. – Annak ellenére, hogy tört a csillag a holddombomon? – képtelen voltam megállni, hogy ne kérdezzem meg. Feltörő nevetésével nagyon meglepett. – Csak halandzsa, sunda-bunda. Mint minden jóslás. Ugye bevetted? Nevetése egy újabb köhögőrohamot okozott, és nekem várnom kellett, amíg újra levegőt nem kapott. De az… asszony a hegyen… az asszony, aki haza akar térni a hideg… – Nézd – mondta a cigányasszony fáradtan, mintha nem lenne hozzászokva a beszédhez –, a nővéreid mondták el nekem. Ők beszéltek rólad és Harrietről. Adtak egy kis pénzt, hogy ijesszelek meg. Ennyi volt, és semmi több. Úgy éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér. Ez olyan volt, mint egy csap, amelyen keresztül az agyamat hirtelen lehűtötték volna. Mereven bámultam rá. – Bocsáss meg, hogy bántottalak – folytatta –, sose gondoltam, hogy…

– Ez már nem számít – mondtam, s automatikusan vállat vontam. De igen. Teljesen felkavarta a lelkem. – Biztos, hogy meg fogom találni a módját, hogy megfizessek nekik! – Esetleg segíthetek – mondta –, a bosszú az én specialitásom. Hát nem épp most bántott meg? Nem az imént vallotta be, hogy egy csaló? Mélyen a fekete szemébe néztem, hogy jól értem-e a helyzetet. – Ne bámulj így rám! Felforr tőle a vérem. Mondtam már, hogy sajnálom, vagy nem? És ezt komolyan gondolom. – Tényleg? – kérdeztem dölyfösen. – Csak az időt vesztegetjük. Elég volt már az ajakbiggyesztésből, vannak ennél nagyobb bajok is a világon. Igaza volt. Annak ellenére, hogy lebiggyesztettem ajkaimat, a szám csücske egy aprót rándult, és aztán már nem is tudtam uralkodni magamon. Nevetni kezdtem, s a cigányasszony is velem együtt nevetett. – Eszembe juttattad azt a nőt, aki épp előtted járt a sátramban. Tipikus történet. Mondtam neki, hogy van valami, ami el van temetve a múltjában, és arra vár, hogy a felszínre kerüljön, és elrendezzék. Annyira elfehéredett, akár a fal. Miért, mit látott? – kérdeztem. – Pénzt – mondta, s fulladozott nevetés közben –, ugyanazt, amit mindig látok. Egy kis aprót, ha jól keverem a lapokat. – És így is volt? – Hát persze! Csak egy nyomorult shillinget hagyott ott nekem, nem többet egy pennynél. Ahogy mondtam, mindent bevett. Úgy futott ki a bódémból, mintha puskából lőtték volna ki. Egy darabig némán utaztunk a szekéren, aztán észrevettem, hogy már majdnem a Palánkoshoz értünk.

A Palánkos számomra olyan volt, mintha a Paradicsom egy elveszett és elfeledett sarka lett volna. A Buckshaw-birtok délkeleti csücske, ahol a fák zöld leveles ágainak sátra terült el, a folyó egy lágy kanyarulatban nyugat felé mosta a partot, és létrehozott egy csendes tisztást, amely majdnem sziget volt. A keleti partja valamivel magasabban feküdt, mint a nyugati, s ez utóbbi mocsarasabb volt, mint a keleti. Ha az ember tudta, hogy pontosan hová kell néznie a fák közt, akkor egy kis kőhíd boltívét fedezhette fel, amelyet az ősi Buckshaw-k idején építettek, amikor még egy Erzsébet-kori vidéki kastély állt itt, amelyet a feldühödött falusiak a tizenhatodik században felégettek, mert a családról azt feltételezték, hogy nem hithűek. A cigányasszonyhoz fordultam, hogy lelkesen megosszam vele, mennyire imádom ezt a helyet, de úgy tűnt, időközben elszenderedett. Figyelmesen néztem a szemhéját, hogy lássam, nem csak színleli-e, de meg sem mozdult. A kordékeretnek volt dőlve, időnként sípolva vette a levegőt, ebből tudtam, hogy még lélegzik, és tényleg alszik. Furcsa módon megbántva éreztem magam, hogy elszundított. Egyszerűen nagy kedvet éreztem ahhoz, hogy Buckshaw történetének néhány lebilincselő epizódját megosszam vele, akár egy idegenvezető. De most, tetszett, nem tetszett, magamban kellett tartanom. A Palánkos, ahogy mi hívtuk, Nicodemus Flitch, egykori szabó egyik kedvenc találkozóhelye volt, ő alapította a tizenhetedik században a hobblerek vallásos szektáját, amely arról a különleges, bicegő járásról kapta a nevét, ahogy imádkozás közben mozogtak. A hitük valószínűleg azon a sajátos tételen alapult, hogy a mennyország mindössze kilenc kilométerre a földfelszín fölött húzódik, és Nicodemus Flitch az a személy, akit Isten kijelölt arra, hogy szószólója legyen, így fel van hatalmazva, hogy örök életre megátkozza a lelkeket, bármikor, ha kedvet érez hozzá. Daffy mesélte, hogy egyszer, amikor Flitch a Palánkosban prédikált, Isten átkát kérte a hitetlenek egyik vezetőjére, aki

holtan esett össze a helyszínen, és ha nem osztom meg vele az édesgyökérből készült konzervet, amit Felicity nénikémtől kaptam a születésnapomra, akkor ő ugyanezt a pusztító átkot szórja rám. – És ne gondold, hogy nem vagyok rá képes – tette hozzá baljós hangnemben, miközben ujjával arra a könyvre mutatott, amit épp olvasott. – A tennivalók pont itt vannak, ezen az oldalon. A hitetlenek vezérének halála csak véletlen egybeesés volt, mondtam neki, és valószínűleg agyvérzést vagy szívrohamot kapott. Egyébként is meghalt volna, ha úgy dönt, hogy otthon marad aznap az ágyban, akkor is. – Csak ne legyél te annyira biztos ebben – morgolódott Daffy. Flitch utolsó éveiben nem túl dicsőségesen távozott Londonból, és sokkal izgalmasabb vallási szektáknak adta át a helyét, mint a rantereknek, a shakereknek, a quakereknek, a diggereknek, a levellereknek, a slidereknek, a swadlereknek, a tumblereknek, a dunkereknek, a tunkereknek, és igen, még az inkorruptikoloknak is, akik Bishop's Lacey-be jöttek, majd a folyó kanyarulatánál kezdték megkeresztelni a furcsa hitükre áttérőket. Miután Mullet asszony az egyik válla fölött ránk pillantott, lehalkította a hangját, és azt suttogta nekem, hogy Nicodemus Flitch különleges vallását még mindig gyakorolják a faluban, habár manapság szigorúan zárt ajtók és elsötétített ablakok mögött. – Alámerítik a csecsemőiket a sarkuknál – mondta, kikerekedett szemekkel. – Ahogy Akhilleuszt a sarkánál merítették a Sztüx folyóba! A barátnőm, Waller asszony mondta, hogy neki Bert mesélte. Semmit se tegyetek a hobblerek ellen! Különben a véreteket veszik.

Akkor vigyorogtam, most pedig elmosolyodtam, ahogy visszaidéztem a szavait, de meg is remegtem, ahogy a Palánkosra gondoltam, és az árnyék elnyelte lassan a napfényt. Az utolsó látogatásomkor, tavasszal a rét teli volt kankalinnal, vagy gólyahírrel, ahogy Mullet asszony hívta, és primulával. A liget most magas bodzabokrok rejtekében húzódott meg, amelyek a folyó partja mellett nőttek buján. Túl késő volt, hogy gyönyörködjünk benne, és magunkba szívjuk a virágok illatát. Fehér virágaik, mint a japánernyők, barnára változtak, és a júniusi eső elmosta őket. Talán vidámabb az a gondolat, hogy a liláskék színű feketebodza, amely átvette a helyét, hamarosan megérik, és fürtökbe rendezve lóg majd, akár a képek egy sötét galériában. A Palánkosban az első Györgyök idején történt az, hogy az Efon folyót elvezették átmenetileg, hogy dísztavat hozzanak létre, és azokat a szökőkutakat táplálják, amelyeknek maradványai még ma is előbukkannak Buckshaw-ban a pázsit és a teraszok között. Az építkezés a föld alatti vízgépészet csodája volt, és vég nélküli neheztelést okozott a családom és a helyi földbirtokosok között, olyannyira, hogy egyik ősömet, Lucius de Luce-t, a „Csöpögő” de Luce névvel illették a környékbeliek. Portréján, amely Buckshaw-ban a képtárban lóg, úgy tűnik, rettenetesen unatkozik, miközben az általa létrehozott tó északnyugati részére tekint, amely tele van olyan haszontalan és költséges dolgokkal, mint a szökőkutak és a hellén templom, amely már régen az enyészeté. Lucius csontos ujjait az asztalon pihenteti, amelyen egy iránytű, egy zsebóra, egy tojás fekszik és egy olyan kütyü, amelyet geodéták használnak, és szögmérőnek hívnak. Egy fakalitkában pedig van egy nyitott csőrű kanári. Vagy énekel, vagy pedig segítségért kiált. Vidám ábrándozásomat ugató köhögés szakította félbe.

– Állítsd meg – mondta a cigányasszony, miközben kikapta a kezemből a gyeplőt. A szunyókálás bizonyára jót tett neki, gondoltam. A köhögése dacára sötét arca átszínesedett, és úgy tűnt, hogy a szeme, élénkebben ragyogott, mint valaha. Csettintett a lónak, és egy kissé megkönnyebbült, ez mutatta, hogy ismerős számára a környék. A kordét lehajtotta a keskeny útról, leveles ágak alá, a kis hídra. Pár pillanat múlva a tisztás közepére érkeztünk, és megálltunk. A cigányasszony nagy nehezen lemászott a vezetőülésről, és kiszabadította Gry-t a kantárból. Ahogy öreg lovát nézegette, végre én is lehetőséget kaptam, hogy a környezetet dicsérjem. Itt is és ott is pipacs és csalánbokrok nőttek, s a délutáni nap ferde sugarai világították meg a tájat. Sose volt ennyire zöld a fű, mint most. Gry is észrevette, és már legelészett is elégedetten a magas fűszálak közt. A szekér hirtelen megingott, és olyan hang hallatszott, mintha valaki megbotlott volna. Leugrottam, és átszaladtam a másik oldalra. Rögtön kiderült, hogy mennyire félreértelmeztem a cigányasszony egészségi állapotát. A földre esett, a szekér egyik magas fakerekének küllőjébe kapaszkodott. Amikor odaértem hozzá, újra köhögni kezdett, még csúnyábban, mint eddig valaha. – Teljesen ki van merülve – mondtam –, le kellene már feküdnie. Motyogott valamit, és lehunyta a szemét. Egy pillanat múlva már fel is másztam a kocsirúdra, és kinyitottam az ajtót. Egyáltalán nem az a látvány tárult elém, amit vártam. Belülről a kocsi olyan volt, mint egy négy keréken járó tündérmese. Habár csak egy röpke pillantást vetettem a kocsi

belsejére, pompás, Anna királynő stílusú öntöttvas kályhát pillantottam meg, fölötte egy rakás kék porcelánedény. Forró víz és tea, gondoltam, nélkülözhetetlen dolgok vészhelyzetre. Csipkefüggöny az ablakokon, ami elsősegélynyújtáshoz kötszernek is jó, ha szükséges, egy pár paraffinlámpa vörös üvegkéményekkel, lágyan elfordítva a végén, hogy egy kis fényt és meleget is adjon, és láng, hogy a tűket sterilizálhassák. A cserkészlánykiképzésem nem volt teljes egészében hiábavaló. Hátul két faragott fatábla állt félig nyitva, s egy kényelmes emeletes ágy látszott benn, amely szinte teljes szélességében elfoglalta a kocsit. Visszamentem és segítettem talpra állni a cigányasszonynak, az egyik karját a vállamon keresztbe tettem. – Lehajtottam a lépcsőket – mondtam neki –, felsegítem az ágyába. Valahogy sikerült elvonszolnom a kordé elejére, ahol húztam-vontam, és kezeit sikerült megfelelően alátámasztanom, hogy végül képes legyek nyugodt helyzetbe tenni őt. E műveletek közepette úgy tűnt, alig vesz tudomást a körülötte zajló dolgokról és rólam. De hirtelen, amikor biztonságosan begyömöszöltem az ágyába, úgy tűnt, hogy valamitől magához tért. – Elmegyek az orvosért – mondtam. Mivel Gladyst a parókia hátsó részében hagytam az ünnepség miatt, eszembe jutott, hogy el kell kutyagolnom érte később Buckshaw-ból vissza a faluba. – Ne, még ne menj – mondta, és szorosan megmarkolta a kezemet. – Csinálj egy kellemes csésze teát, és csak aztán hagyj magamra. Egy kiadós alvás az, amire szükségem van. Bizonyára látta az arcomon a kételkedést. – Hozd ide az orvosságot – mondta. – Csak megkóstolom. A kanál a teáskellékeknél van.

Haladjunk szépen sorjában, gondoltam, találtam egy ütöttkopott ezüstkanalat, és teletöltöttem a láthatólag édeskés, köhögés elleni sziruppal. – Nyissa csak ki, madárkám – mondtam vigyorogva. Ugyanezt a műveletet hajtotta végre Mullet asszony is hajdanán, amikor a kedvemben akart járni, hogy lenyeljem azokat az utálatos erősítőszereket és olajokat, mivel apám kötelezett rá minket, hogy bevegyük. Szeme a szememre tapadt (legalábbis azt képzeltem, s mintha egy kicsit melegebb is lett volna a tekintete), a cigányasszony tisztelettudóan kinyitotta a száját, és engedte, hogy betegyem a teli kanalat. – Nyelje le! Nyelje le! Már meg is van! – mondtam, s az utolsó szót úgy ejtettem ki, mintha ez egy rituálé utolsó eleme lenne, és tekintetemmel a kis bűbájos kályhára meredtem. Nem szívesen ismertem volna be tudatlanságomat: halványlila sejtelmem sem volt, hogyan gyújtsam be. Éppúgy, mintha arra kértek volna, hogy fűtsem fel a Queen Elizabeth hajó gőzkazánját. – Ne itt – mondta a cigányasszony, amikor észrevette a bizonytalankodásomat. – Odakinn. Ott csinálj tüzet! A lépcső alján hirtelen megtorpantam, és körülnéztem a ligetben. Feketebodza-bokrok sorakoztak – ahogy említettem már – mindenfelé. Megrángattam pár ágat, és próbáltam kilazítani és letépni néhányat, de nem bizonyult valami könnyű feladatnak. Túlságosan tele van élettel, gondoltam, túlságosan rugalmas. Miután valami kötélhúzás-féleségbe kezdtem, élénken ugrándoztam, hogy néhány alsó ágat sikerüljön elkapni, végül le tudtam törni párat. Öt perc múlva sikerült a tisztás közepére elegendő gallyat és ágat összegyűjtenem, hogy elfogadható tábortüzet rakhassak.

Míg a cserkészlányok imáját mormoltam (Égj, a francba!), meggyújtottam az egyik gyufát, amit a kocsi ládájában találtam. Ahogy a láng a gallyakhoz ért, sercegni kezdett és rögtön kialudt. Aztán ez újra megismétlődött. Mivel nem a türelmemről vagyok híres, egy-két enyhébb káromkodás csúszott ki a számon. Bárcsak a kémiai laboratóriumomban lehetnék otthon, gondoltam, azt tenném, amit minden civilizált ember, egy Bunsen-égőt használnék arra, hogy felforraljam a vizet a teához, nem piszkolnám össze a térdemet azzal, hogy egy csomó zöld gallyon térdelek. Az igazság az, hogy mielőtt olyan hirtelen vége szakadt a pályafutásomnak a cserkészlányoknál, éppen azt tanultuk, hogyan gyújtsunk tábortüzet, de én ünnepélyes esküt tettem, hogy soha többé nem fogok semmilyen próbálkozást tenni, hogy tüzet csiholjak egy pálca és egy cipőfűző segítségével, vagy két száraz gally összedörzsölésével, mint egy őrült. Megjegyzem, minden összetevő a rendelkezésemre állt, hogy tüzet gyújtsak, egy dolgot kivéve. Bár ha van itt paraffinlámpa, gondoltam, paraffinnak is kell lennie a közelben. Leengedtem a kordé oldaltábláját, és ott, örömömre, volt egy gallon belőle. Letekertem a fémkanna fedelét, és löttyintettem egy kicsit az ott várakozó fára, s mielőtt még kimondhattam volna: pitymallott, a teáskannában a víz vidáman felforrt. Rendkívül büszke voltam magamra. Ráadásul jogosan! – Flavia igen találékony – gondoltam. – Flavia sokoldalúan jó lány! Ez már biztos. A szekér lépcsőjén fölfelé, a kezemben a teával, úgy egyensúlyoztam lábujjhegyen, akár egy kötéltáncos balerina. A cigányasszony kezébe adtam a csészét, és néztem, hogy szürcsölgette a gőzölgő folyadékot. – Nagyon gyors voltál – mondta.

Alázatosan megrándítottam a vállam. Nem szükséges, hogy beszéljek neki a paraffinról. – Találtál száraz ágakat a ládában? – kérdezte. – Nem – mondtam – én… Szemei kikerekedtek a rémülettől, és kinyújtotta a csészét tartó kezét. – Ugye nem nyúltál a bokrokhoz? Nem a feketebodzabokrokból vágtál? – Miért ne? – mondtam egyszerűen. – Nem jelentett ez semmilyen problémát, én… A csésze kiesett a kezéből, és csörömpölve érkezett meg a padlóra, a tea minden irányba szétfolyt. Hirtelen felpattant az ágyról meghökkentő sebességgel, majd visszahőkölt a sarokba. – Hilda Muir – kiabálta, kísérteties és kétségbeesett jajveszékeléssel, amely időről időre felerősödött, majd elhalkult, akár egy légvédelmi sziréna. – Hilda Muir – mutatott az ajtóra. Odafordultam, hogy megnézzem, de senki sem volt ott. – Menj innen! Ki innen! – Keze reszketett, mint a nyárfalevél. Csak álltam ott, földbe gyökerezett a lábam. Mit tettem? – Ó, istenem! Hilda Muir! Mindnyájan meghalunk! – nyögött. – Most már mindnyájan halottak vagyunk.

3. Buckshaw hátulról, a dísztó szélétől olyan látványt nyújtott, amit ritkán látott más személy a családtagokon kívül. Habár a konyhakert magas téglafalai elrejtik a ház bizonyos részeit, két szoba van fenn, egy-egy szoba mindkét szárny végén, amelyek ikertornyaikkal, mint a tündérmesében, a táj fölé magasodnak. A délnyugati sarokban volt Harriet különleges szalonja, érintetlen terület, pontosan olyan állapotban tartjuk, amilyen volt azon a rettenetes napon tíz évvel ezelőtt, amikor megérkezett a tragikus halálhír Buckshaw-ba. Az olasz csipkefüggönyök ellenére, amelyek az ablakokon lógtak, a szoba belülről furcsa módon tisztán volt tartva, akár a British Múzeum, volt egy szürke ruhás, néma takarítóbrigád, akik éjjel jöttek, és eltakarították az idő múlásának nyomait, a pókhálókat és a port. Habár azt gondoltam, hogy nem valószínű, a nővéreim mégis meg voltak győződve arról, hogy apánk az, aki gondoskodik Harriet szentélyének tisztántartásáról. Egyszer, amikor a lépcső alá bújtam, kihallgattam, amikor Feely Daffynak azt mondta: – Éjszakánként takarítja, hogy a bűneiért vezekeljen. – A vérfoltokat és egyebeket – suttogta drámaian Daffy. Túlságosan kíváncsivá tett, nem voltam képes elaludni, órákon át feküdtem az ágyban nyitott szemmel, és azon morfondíroztam, hogy mire gondolt. Most a ház délkeleti részében, az emeleten, a kémiai laboratórium ablakának sötét üvegén a felhők lassú mozgása

tükröződött, mint a kövér birka a kék mezőn, semmi nyomot sem hagyott a külvilágban. Boldogan pillantottam fel az ablaktáblára, karjaimat magam köré fontam, ahogy elképzeltem a ragyogó üveg szépségét, amelyben oly sok örömömet leltem. A nagybácsim, Tarquin de Luce elnéző édesapja építtette a laboratóriumot a fiának Viktória királynő uralkodása idején. Tar bácsit az oxfordi egyetemről tanácsolták el egy bizonyos botrány miatt, amelyet sohasem magyaráztak meg teljesen – legalábbis az én jelenlétemben. Itt, Buckshaw-ban kezdődött el dicsőséges pályafutása, ha a magányos, vegyészi karriert annak lehet nevezni. Tar bácsi halála után a laboratórium őrizte titkait, zárva tartották, és az emberek megfeledkeztek róla, sokkal inkább lekötötték őket az adók és a csatornázási problémák, mint a különleges formájú üveglombikok. Amíg én meg nem jelentem, és be nem nyújtottam rá az igényemet. Nagy élvezettel merültem bele az emlékekbe. Ahogy a konyhaajtóhoz értem, nem kis büszkeséget éreztem, hogy eszembe jutott ez az egyáltalán nem bejáratnak látszó ajtó használata. A folyton ellenem mesterkedő Daffy és Feely miatt sohasem lehettem eléggé óvatos. De az ünnepség és a cigánykordé Palánkosba való eljuttatása miatt lemaradtam az ebédről. Most még Mullet asszony gyomorforgató káposztás süteménye is elviselhető lett volna, ha egy kis pohár jéghideg tejjel közömbösítem a rémes ízét. Ilyen késő délután M. asszony már végleg hazament, és magaménak tudhattam a konyhát. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. – Megvagy! – suttogta egy rekedt hang a fülembe, és hirtelen minden elsötétült, ahogy egy zsákot húztak a fejemre.

Ellenálltam, de nemigen volt értelme. Kezeim és lábaim teljesen használhatatlanná váltak, amint a zsák száját jó szorosan bekötötték a combomnál. Mielőtt még kiáltani tudtam volna, támadóim – teljesen biztos voltam abban, hogy ketten voltak, a kezek számából ítélve, amelyek végtagjaimat elkapták – fejre állítottak. Valaki a bokáimnál ragadott meg. Fuldokoltam, kétségbeesetten kapkodtam levegő után, tüdőm földszagú krumpli szagával telt meg, amit eddig tartottak a zsákban. Éreztem, ahogy a vér a fejembe száll. A pokolba! Korábban kellett volna gondolnom rá, hogy megrugdosom őket. Most már túl késő. – Hangoskodj csak, ha akarsz! – sziszegte a másik hang. – Senki sincs, aki meg tudna menteni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy igaza van. Apa Londonba ment egy bélyeggyűjtő-aukcióra, és Dogger is vele tartott, hogy metszőollót és cipőpasztát vegyen. Az, hogy Buckshaw-ban betörő legyen, elképzelhetetlen volt. Csakis Daffy és Feely lehet az. Bármilyen fura, azt kívántam, hogy bárcsak betörők lennének az elkövetők! Visszaidéztem, hogy az egész házban egyetlen ajtófogantyú volt, amely nyikorgott, s ez a pincelejáró ajtaja. Ez nyikordult most. Egy pillanat múlva, mint egy elejtett vadat, a foglyul ejtőim a vállukra vettek, és durván cipeltek, fejjel lefelé, a pincébe. A lépcső alján ledobtak a padlókőre, a könyökömre estem, hallottam a saját hangomat, ahogy a fájdalomtól nyekkent egy nagyot, visszhangzott a boltíves mennyezetről, ezt követően csak a levegő után kapkodó légzésem hallatszott. Valakinek a cipője megmozdult a talajon, a közelemben, ahol elterülve feküdtem.

– Maradj csendben! – szólalt meg egy tompa hang, amely úgy tűnt, mintha mesterséges lett volna, egy fémrobotéhoz hasonló. Újra feljajdultam, és attól tartok, egy kicsit el is pityeredtem. – Maradj csendben! Vagy a hirtelen támadt sokk vagy a pince nyirkos hidege miatt, nem voltam biztos benne, de elkezdtem remegni. Vajon ezt a gyengeség jelének vették? Azt mondják, hogy bizonyos kis állatoknál ez ösztönös: amikor veszélyben vannak, halottnak tettetik magukat, és én rádöbbentem, hogy most én is ilyen helyzetben vagyok. Alig vettem levegőt, és igyekeztem, hogy egyetlen izmom se moccanjon. – Engedd el, Garbax! – Igen, ó, Háromszemű! Néha szórakozásból a nővéreim bizarr idegenlények szerepét vették fel: ezek sokkal furcsábbak és idegenebbek voltak, mint a hétköznapokban. Mindketten tudták, hogy ez olyan tréfa, amit bizonyos okból rettentően dühítőnek tartok. Már megtanultam, hogy a testvéri kapcsolat olyan, mint Loch Ness, a dolgok láthatatlanul húzódnak meg a felszín alatt. Azt hiszem, csak most értettem meg, hogy az összes, szemmel nem látható kötelék közül, ami hármunkat összeköt, a sötét a legerősebb. – Hagyd abba, Daffy! Hagyd abba, Feely! – kiabáltam. – Megijesztetek! Lábaimmal úgy rugdostam, mint a béka, mintha arról próbáltam volna meggyőződni, hogy fogságom véget ért. A zsákot hirtelen megragadták, ennek következtében körbefordultam, és most már arccal a kövön feküdtem.

Egyetlen gyertya volt egy fahordó tetejére ragasztva, alig pislákolt, halvány fénye sötét alakok körvonalait rajzolta a pince boltíves téglafalaira. Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a homályhoz, a nővéreim arca láthatóvá vált groteszkül az árnyékban. Fekete karikákat rajzoltak a szemük és a szájuk köré égett fával, és rögtön felfogtam az üzenetet, amit ez – szándékosan – hordozott: Vigyázz! Vademberek kezébe kerültél! Megértettem az eltorzított robothang okát is, amit hallottam: Feely egy fémdoboz szájába beszélt. – A francia fekete borostyánkő nem más, csak üveg – köpött egyet, és a padlóhoz vágta a fémdobozt, amely idegtépő csörömpöléssel csapódott be. – Ezek a te tulajdon szavaid. Mit csináltál anya brossával? – Csak baleset volt – nyafogtam hamisan. Feely fagyos hallgatása adott némi önbizalmat. – Elejtettem és ráléptem. Ha valódi fekete borostyánkő lett volna, nem törhetett volna darabokra. – Add elő! – Nem tudom, Feely. Nem maradt más belőle, mint kis szilánkok. Salakot csináltam belőle. Valójában kalapáccsal széttörtem, s fekete homok lett belőle. – Salakot? Mi a csudát akarsz kezdeni vele? Hiba lenne azt mondani, hogy egy újfajta kerámiaflaskán dolgozom, amely egy túloxidált Bunsen-égő által előállított hőnek is ellenáll. – Semmit – feleltem. – Csak elpiszmogok vele. – Különös, de hiszek neked – mondta Feely. – Valóban, nektek, manók elcserélt gyerekeinek ez a legjobb szórakozástok? Piszmogni? Zavarodottságom az arcomon tükröződött.

– Elcserélt gyerekek – mondta Daffy hátborzongató hangon. – A manók éjszaka jönnek, és elrabolják a csecsemőket az ágyukból. Helyette otthagynak egy olyan csúnya, ráncos cseregyereket, mint te, s elszomorítják, az anyát. – Ha nem hiszed – mondta Feely akkor menj oda a tükör elé, és nézz bele! – Nem is vagyok elcserélt gyerek – tiltakoztam, s közben egyre dühösebb lettem. – Harriet mindkettőtöknél jobban szeretett engem, idióták! – Tényleg? – jegyezte meg gúnyolódva. – Akkor miért hagyott minden este nyitott ablak mellett, abban reménykedve, hogy a manók majd visszahozzák az igazi Flaviát? – Nem is! – kiabáltam. – Sajnos, pedig igen, én ott voltam. Láttam. Emlékszem. – Nem! Nem igaz! – De igen! Belekapaszkodtam, és sírtam, hogy „anyu, anyu, kérlek, hozasd vissza a manókkal a kishúgomat! ” – Flavia? Daphne? Ophélia? Apa volt az. A hangja a konyha felől, a lépcsőházból jött, s annyira hangos volt, mintha díszszemlén tartott volna sorakozót, ráadásul a téglafal még inkább felerősítette, és a boltívekről pedig visszhangzott. Mindhárman egyszerre kaptuk fel a fejünket, hogy lássuk a csizmáját, a nadrágját, a felsőtestét és végül az arcát, ahogy a szemünk előtt teljes alakja kibontakozott, miközben lefelé ballagott a lépcsőkön. – Mit jelentsen ez? – kérdezte, s körbenézett a sötétben, mindhármunkra egyenként. – Mi a csodát műveltek? Feely és Daffy a kézfejükkel és az alsókarjukkal próbálták eltávolítani a fekete karikákat az arcukról.

Csak hercegnőset játszottunk – mondta Daffy, mielőtt még válaszolhattam volna. Vádlón rám mutatott. – De ő csak mindig elviccelte, mikor rá került a sor, és nem akarta eljátszani az indiai hercegnőt… Bravó! Ez aztán pompás, Daffy, gondoltam. Én se agyalhattam volna ki jobb magyarázatot erre a helyzetre! – Nagyon meg vagyok lepődve, Ophélia – mondta apa. – Nem gondoltam volna… És aztán abbahagyta, nem találta a megfelelő szavakat. Voltak olyan szituációk, amikor úgy tűnt, hogy majdnem tartott… a legidősebb lányától. Feely az arcát törölgette, s közben teljesen elmaszatolta a szenes sminkjét. Majdnem hangosan felnevettem, de aztán rájöttem, miért csinálja. Azért kente el az arcán, hogy megerősítse az előbbieket, mintha tényleg játszottunk volna. A boszorkány! Mintha a színészi előadáshoz lenne szüksége a sminkre, vakmerő és arcátlan volt, amit – nem tehetek róla, de – kénytelen voltam csodálni. Apa kábultan nézett körbe, mint akit megbűvölt egy kobra. – Jól vagy, Flavia? – kérdezte végül, a harmadik lépcsőről, egy tapodtat sem mozdulva. – Igen, apa – feleltem. Hozzá akartam tenni, hogy „köszönöm kérdésed”, de még időben leállítottam magam. Nem akartam túlzásba esni. Apa lassan, egyenként nézett ránk, szomorú tekintettel, mintha nem találná a szavakat, amivel kifejezhette volna a gondolatait. – Hétkor megbeszélés lesz – mondta végül. – A szalonban. Még egy utolsó pillantást vetett ránk, megfordult, és felcammogott a lépcsőkön. A helyzet az – mondta apa –, hogy ti, lányok, úgy tűnik, még mindig nem értitek…

És igaza volt. Mi sem értettük az ő világát jobban, mint ő a miénket. Az övé egy konfettivilág volt: királyokról készült portrék és festői tájak ragadós papírdarabon, amelyek piramisokat, csatákat, a földkerekség távoli csücskeit összekötő függőhidakat, mély vizű kikötőket, magányos őrtornyokat és híres emberek arcát ábrázolták. Röviden: apám bélyeggyűjtő volt, vagy filatelista, ahogy szerette magát nevezni, és másoktól is elvárta, hogy így nevezzék. Minden éber pillanatát azzal töltötte, hogy nagyítóüvegén keresztül cikkcakkos szélű papírdarabkákat vizsgálgatott. Egyetlen mikroszkopikus vonal a nyomaton, amelynek eredményeképpen Viktória királynő állán egy extra szőrszál látszott, képes volt extázisba hozni. Először is a hivatalos fényképezés jött. Kihozta a régi, lemezes fényképezőgépét a raktárból, és beállította az állványra. Volt egy speciális tartozéka, egy teleobjektív lencse, amelynek segítségével közvetlen közelről tudott fényképet készíteni a különlegességről. Sikerült felnagyítania akár könyvlap méretűre is. Néha igen nagy feneket kerített ennek a műveletnek, és rövid időre akkora felfordulást okozott, mintha őfelsége csatahajói, a Pinafore és a Gondoliers száguldottak volna keresztül a házon2. Ezután papírra vetette az észrevételeit, amelynek végeredményét aztán a Bélyeggyűjtők Lapjának, hasábjain tette közzé, és ezzel megkezdődött egy bizonyos különcködése. Apa minden reggel behozott egy reggelizőasztalnyi papírt, amelyet alapos munkával megtöltött apró betűivel oldalról oldalra. Heteken át elérhetetlen volt, és ez mindaddig tartott, amíg papírra nem jegyezte az utolsó szót is a királynő plusz szőrszálának témájáról. Egyszer, amikor a zöld gyepen heverésztünk, és a tökéletes nyári kék égboltot bámultuk, azt találtam mondani Feelynek, hogy bárcsak apa a hibakutatását ne csak a bélyegekre

korlátozná, hanem néha másra is kiterjesztené, például a lányaira is. – Fogd be a mocskos szádat! – csattant fel. – A helyzet az – ismételte meg apa, miközben sikerült ezzel visszarántania a jelenbe –, hogy ti, lányok, úgy tűnik, nem értitek a helyzet komolyságát. Főként rám gondolt. Feely természetesen már beárult, és annak a története, hogy hogyan tettem tönkre Harriet egyik rettenetes viktoriánus korabeli brossát, már szárnyra kelt. Feelyt nagy boldogsággal töltötte el a tudat, hogy mindenkit beavathatott. – Nincs jogod bármit is elvinni édesanyád szobájából – mondta apa, és hideg, kék szemét a nővéremre szegezte. – Bocsánat – mondta Feely –, vasárnap a templomban szerettem volna viselni, hogy jó benyomást tegyek Dieterre. Ez az egész az én hibám, engedélyt kellett volna kérnem. Még hogy az egész az én hibám? Jól hallottam, amit gondolok, hogy hallottam, vagy csak a füleim járatják velem a bolondját? Valószínűbb, hogy a Nap és a Hold hirtelen együtt táncra perdül a mennyben, mint az, hogy az egyik nővérem bocsánatot kér. Ez egyszerűen hallatlan! Dieter, akiről Feely beszélt, Dieter Schrantz volt, a Galambtanya tulajdonosa, egy német hadifogoly, aki úgy döntött, hogy a háború után is Angliában marad. Feely kinézte magának. – Igen – mondta apa. – Valóban kellett volna. Ezután felém fordult, nem tehettem róla, de feltűntek a szemhéja sarkaiban lévő ráncok, ezek miatt a ráncok miatt éreztem annyira arisztokratikusnak a külsejét, mélyebbek voltak, mint általában az embereké, s emiatt tűnt a tekintete szomorúbbnak, mint másoké. – Flavia – mondta tompa és elcsigázott hangon, amely bántóbb volt, mintha fegyvert szegeztek volna rám.

– Igen, uram? – Mit csináljak most veled? – Bocsáss meg, apa. Nem akartam eltörni a brosst. Leejtettem, és ráléptem véletlenül, és apró darabokra tört. Istenem, biztosan régi volt, azért volt ennyire törékeny. Alig észrevehető rándulás futott végig az arcán, s ezt egy olyan pillantás követte rögtön, ami azt jelentette, hogy olyan témát feszegetek, amely nem lehet vita tárgya. Egy mély sóhaj után tekintetével az ablak felé fordult. Volt valami a szavaimban, ami miatt a gondolataival a dombok látványához menekült. – Élvezetes volt az utad Londonba? – kockáztattam meg a kérdést. – Mármint a filatelista kiállításra gondolok. A filatelista szó gyorsan visszarántotta. – Remélem, találtál néhány a gyűjteményedbe illő bélyeget! Újabb sóhaj szakadt fel belőle; annyira ijesztő volt, mint egy halálhörgés. – Nem azért mentem Londonba, hogy bélyeget vegyek, Flavia. Azért mentem, hogy eladjam őket. Még Feely is megdöbbent. – Lehet, hogy a napjaink Buckshaw-ban meg vannak számlálva – mondta apa. – Ahogy azt ti is jól tudjátok, a ház az édesanyátok tulajdonában volt, és amikor meghalt, nem hagyott hátra végrendeletet… Olyan tehetetlenül tárta szét a karjait, mint egy szárnyaszegett pillangó. Olyan hirtelen fakadt ki előttünk, hogy alig bírtam elhinni. – Azt reméltem, hogy elviszem a brosst valakinek, aki ismeri… Pár pillanatig tartott, mire felfogtuk a szavai tartalmát. Tudtam, hogy az utóbbi években Buckshaw fenntartási költsége egyre elviselhetetlenebb, az adókról és az örökösödési illetékről már nem is beszélve. Apának évek óta sikerült távol

tartania a sakál adóbehajtókat, ahogy ő nevezte őket, de a farkasok már megint az ajtóban üvöltöttek. A viharfelhők időről időre a fejünk fölött tornyosultak, de a fenyegetés, úgy tűnt, mindig elcsitult, s csak távoli felhőnek látszott az égen. Emlékszem arra az időre, amikor minden reményét Felicity nénibe, a nővérébe vetette, aki Hampsteadben élt. Daffy azt javasolta, hogy a sok úgynevezett filatelista útja egyikén látogassa meg Felicity nénit, és kérjen tőle kölcsön, vagy kuncsorogja el azokat a családi ékszereket, amelyek megmaradtak. Végül a nővére bizonyára nemet mondott neki. Mostanában már mi is a saját fülünkkel hallottuk, amikor arra biztatta, hogy adja el a bélyeggyűjteményét. „Azok a nevetséges postai bélyegek!” – ahogyan szó szerint nevezte őket. – Majd csak lesz valahogy – jegyezte meg Daffy vidáman –, mindig megoldódik a probléma. – Csak Dickens regényeiben, Daphne – mondta apa –, csak Dickens regényeiben. Daffy a Copperfield Dávidot már legalább tízszer olvasta. „Hogy bemagoljam.” – felelte, amikor megkérdeztem, miért. Csak most jutott eszembe, hogy apa Harriet brossát – azt, amelyiket tönkretettem – zálogoshoz akarta vinni. – Megbocsájtotok? – kérdeztem. – Hirtelen nem érzem valami jól magam. Ez igaz volt. Bizonyára azonnal elaludtam, ahogy párnát éreztem a fejem alatt. Most, néhány órával később, felriadtam. Az ébresztőóra mutatója szerint, amelyet saját összetételű foszforeszkáló festékkel vontam be, pár perccel múlt hajnali két óra.

Az ágyban feküdtem, és a fa árnyékát néztem, amely a plafonon táncolt megállás nélkül. Amióta két távoli ősöm közötti területi vita patthelyzettel ért véget – egy fekete vonalat festettek fel a folyosó közepén –, a háznak ez a szárnya fűtés nélkül maradt. Az idő vasfoga és az időjárás kifejtette hatását majdnem minden szoba tapétáján – az enyém mustárszínű volt skarlátvörös gilisztamintával –, nagy foltokban vált le a falról és a plafonról, lelógott és lazán himbálózott, jobb bele se gondolni, hogy milyen káros összetételű anyagokból készült. Néha, különösen télen, szerettem úgy tenni, mintha a Jegestenger egyik jéghegyén élnék, amelynek hidegsége nem több, csak egy álom, és amikor felébredek, lobogó tűz ég majd egy rusztikus kandallóban, és forró gőz száll fel a fém fürdőkádból, amely az ajtó mögötti sarokban áll. De természetesen sohasem gyúlt tűz, s nem is panaszkodhattam igazán. Én választottam, hogy ott alszom, nem volt kötelező. Itt, Buckshaw keleti szárnyában – az úgynevezett „Tar”-szárnyban – dolgozhattam, végezhettem a szívemnek kedves kísérleteket a vegyi laboratóriumomban egész nap, megállás nélkül. Mivel délre és keletre néztek az ablakai, csak fények tükröződtek vissza rajta, és kívülről senki sem láthatta őket – kivéve talán csak a rókákat és borzokat, akik a szigetet és a dísztó közepén álló dekorációs elemet népesítették be, vagy az időnként felbukkanó orvvadász, akinek lábnyomait és eldobott üres töltényhüvelyeit néha megtaláltam a Palánkosban tett barangolásaim során. A Palánkos! Majdnem teljesen megfeledkeztem róla. A Feely és Daffy által való elfogásom, a pincébe való bezárásom, az apa előtti megszégyenülés és végül a kimerültségem mind közrejátszottak abban, hogy a cigányasszony teljesen kiment a fejemből. Kipattantam az ágyamból, meglepetten vettem észre, hogy teljesen fel vagyok öltözve. Bizonyára ennyire el voltam fáradva.

Cipőkkel a kezemben lebotorkáltam a görbe lépcsőkön az előtérbe, amelynek közepe hatalmas, fekete-fehér kövekkel volt kirakva; megálltam, hogy körbekémleljek. Egy külső szemlélő számára a karzatok egyikéről úgy nézhettem ki, mint egy gyalog a nagy, gótikus sakktáblán. Egy gyalog? Hú, Flavia! Ismerd el, hogy biztos több vagy egy gyalognál! A ház teljes némaságba burkolózott. Apa és Feely a saját külön álmukba merültek: apa a perforált szélű, kis papírdarabokról, Feely pedig arról álmodott, hogy egy olyan kastélyban él, amelyet tükrökből építettek, ahol saját magát láthatja visszatükröződni minden lehetséges aspektusból. Fenn, a nyugati szárny legtávolabbi pontján Daffy még mindig ébren van, a gyertyafényen keresztül a Gustave Doré által illusztrált a Gargantua és Pantagruel oldalait bújja, ez az egyik kedvenc időtöltése. Az ágymatraca alatt bukkantam a vastag báránybőr kötéses kötetére, amikor a szobájában kutakodtam, hogy ráleljek arra a csomag rágógumira, amelyet Feely egy amerikai katonától kapott. A férfival akkor találkozott, amikor az egy reggel egy kerítéskövön üldögélt, s a nővérem pedig a faluba tartott, hogy postára adjon egy levelet. A neve Carl volt, és Amerikából, St. Louisból származott. Azt mondta Feelynek, hogy kiköpött úgy néz ki, mint Elizabeth Taylor A nagy derbyben. Hazajött dicsekedni, és hogy elrejtse a rágógumit a fehérneműs fiókjába – ahogy a többi ilyen sarccal szokta tenni –, ahonnan Daffynak sikerült megkaparintania. És végül természetesen nekem tőle. Feely hetekkel azután is a „Carl így és Carl amúgy” szövegekkel vég nélkül a zavaros Mississippiről fecsegett, hogy menynyire széles, a kanyarulatairól, és arról, hogyan kell helyesen leírni, hogy ne csináljon hülyét az ember magából. Határozottan azt a benyomást keltette, hogy ő maga személyesen tervezte és kivitelezte a nagy folyót, Isten csak a

pálya szélén álldogált tehetetlenül, mint a vízvezeték-szerelő segédje. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Pár pillanat telt el, és hirtelen hallottam valami zajt: egy fémkattanást. Néhány szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul álltam, és próbáltam eldönteni, hogy melyik irányból jött. A szalon, gondoltam, és rögtön elindultam lábujjhegyen abba az irányba. Mezítláb teljesen csendben tudtam megközelíteni, és a legkisebb neszre is figyelni. Habár volt már rá precedens, hogy elátkoztam a túlságosan éles hallásomat, amit egyebek közt Harriettől örököltem. Ahogy csigatempóban haladtam a folyosón, hirtelen egy fénycsík jelent meg a szalonajtó alatt. Ki a csoda lehet ilyenkor éjjel odabenn? – tűnődtem. Akárki is volt az, biztos, hogy nem egy de Luce. Vajon érdemes lenne segítséget hívni, vagy egyedül is elboldogulok a behatolóval? Megragadtam az ajtófogantyút, lassan elfordítottam, és kinyitottam az ajtót: vakmerő cselekedet volt valószínűleg, de mégis csak én voltam a saját otthonomban. Semmi értelme sem lenne, hogy Daffynak vagy Feelynek engedjem át a dicsőséget, hogy elkapjon egy betörőt. Hozzászoktam a sötéthez, valami hirtelen mégis elvakított. A régi paraffinlámpa volt az, amelyet olyan esetekre tartogattunk, amikor áramszünet volt. Először senkit se láttam ott. Valójában beletelt egy kis idő, mire észrevettem a behatolót – egy idegen alakot gumicsizmában –, a kandallónál guggolt, s kezében az egyik tűzkutya3 volt, amelyet rókaalakúra öntöttek. Látszott a szeme fehérje, ahogy felpillantott a tükörbe, és meglátott engem, amint mögötte állok a nyitott ajtóban. Pamutbársony kabátja és skarlátvörös sálja kibomlott, ahogy talpra ugrott, és hirtelen megfordult.

– A fészkes fenébe, kisasszony! Rám hozta a frászt! Brookie Harewood volt az.

4. A férfi részeg volt. Rögtön kiszúrtam. Még abból a távolságból is lehetett érezni az alkohol szagát, ahol én álltam, és az orrfacsaró halszagot, amely olyan személyhez kapcsolódott, aki olyan büszkén viselte a halaskosarat, mint más a skót szoknyát és a tüszőt, a skótok övén lógó szőrös bőrerszényt. Csendesen csuktam be az ajtót magam mögött. – Mit keres itt? – kérdeztem a legszigorúbb hangon. Valójában azon gondolkodtam, hogy a csodába változott Buckshaw ilyen kora hajnali órán annyira népszerű hellyé, mint a Paddington vasútállomás. Csak pár hónapja történt, hogy Horace Bonepennyt egy parázs éjszakai vita közepette találtam apával. Nos, Bonepenny most már a sírjában pihen, és most, íme, itt egy másik behatoló, hogy a helyére lépjen. Brookie megemelte a kalapját, és üstöké összeborzolódott; ősi kifejezése volt ez annak, ha valaki az engedelmességét akarta kifejezni a feljebbvalójának. Ha kutya lenne, akkor a földre vetné magát, és a hátára fordulna, hogy a hasát mutassa. – Kérem, válaszoljon – mondtam. – Mi a csodát keres itt? Egy kicsit babrált a csípőjén lévő halaskosárral, mielőtt válaszolt. – Most elkapott engem, és jogos, hogy kérdőre von, kisasszony – mondta, miközben lefegyverzően mosolygott rám. Idegességem ellenére feltűnt, hogy milyen szabályosak a fogai. – De nem akartam semmi rosszat. Beismerem, hogy abban reménykedve ólálkodtam a birtokon, hátha sikerül egy kis

nyúlhúshoz jutni. Semmi nem olyan jó, mint egy tál nyúlpaprikás a gyenge bendőmben. Megütögette a bordáit összezárt öklével, és erőltetetten köhécselt. Mivel én magam is gyakran tettem így, nem ültem fel a mesterkedésének. Sem az álorvvadász mondandójának. Főleg, ha tényleg igaz az, amit Mullet asszony állított, hogy Brookie édesanyja festőművész, és ő pedig Etonban járt iskolába, vagy ehhez hasonló helyre. Ezzel a stílussal csak szimpátiát akart ébreszteni. Túlságosan régi trükk. Én is használtam, s ezért nem vettem jó néven. – Az ezredes nem egy nagy vadász – folytatta –, és ezt a világon mindenki tudja. Szóval miért baj az, hogy megszabadulnak egy olyan kártevőtől, ami nem tesz mást, csak lerágja a kertben a növényeket és lyukakat ás a bozótban? Miért baj ez? Észrevettem, hogy önmagát ismétli, szinte biztos jele annak, hogy hazudik. Nem tudtam a választ a kérdésére, így csendben maradtam, és keresztbe tettem a karjaimat. – De aztán fényt láttam benn a házban – folytatta. – Hé, mondtam magamban, mi van akkor, Brookie? Ki a csoda lehet fenn ilyen istentelen órán? Esetleg valaki beteg?… Tudom, hogy az ezredes nem használja az autót, tudja, és aztán azt gondoltam, hogy… hátha valakinek szüksége van rám, hogy a faluba küldessen a doktorért. Volt abban igazság, amit mondott. Harriet régi RollsRoyceát – egy Phantom kettes modellt – a kocsiszínben tartottuk, s úgy látogattuk, mint egy magánkápolnát, én és apa – de persze sohasem egyszerre –, bármikor, amikor el akartunk menekülni, ahogy apa mondta, a hétköznapok problémái elől. Mire gondolt volna persze másra, mint Daffyra és Feelyre – és néha rám. Habár rettentően hiányzott apának Harriet, sohasem beszélt róla. A gyásza oly mély volt, hogy Harriet neve

Buckshaw tiltólistájának az élén szerepelt, azok között a dolgok között, amelyekről sohasem volt szabad említést tenni, ha kedves az életed. Bevallom, Brookie szavai nagyon megleptek. Mielőtt még szavakba önthettem volna a választ, folytatta: – De aztán azt gondoltam, hogy nincs más hátra, tennem kell valamit. Ha valaki beteg Buckshaw-ban, nagyobb fényre van szükség. Fényt kell gyújtani a konyhában, valakinek vizet kell melegítenie, valakinek segíteni kell… – Használhatjuk a telefont – tiltakoztam, ösztönösen elutasítottam azt a hazugsághálót, amit Brookie próbált fonni. De ezen a ponton is igaza volt. Apa nem szerette a telefont, csak akkor engedte meg, hogy használjuk, ha a legkülönlegesebb vészhelyzet állt elő. Hajnali fél háromkor sokkal gyorsabb lett volna eltekerni biciklivel – vagy akár még futni is – Bishop's Lacey-be, mint felébreszteni Runciman kisasszonyt a telefonközpontban, és megkérni, hogy ébressze fel az alvó Darby doktort. Amikorra sikerülne a gombokkal elszórakoznunk, s minden gombot megfelelően megnyomnunk, addigra valószínűleg már mindnyájan meghalnánk. Mintha ő lenne a földbirtokos, és én a behatoló, Brookie gumicsizmás lábaival terpeszben állt, karjait a háta mögé téve, a kandalló előtt, a két sárgaréz róka közt, amelyek Harriet nagypapájáé voltak. A könyökével nem dőlt a kandallópárkányra, de megtehette volna. Mielőtt egy szót is szólhattam volna, egy hirtelen pillantást vetett jobbra, majd balra, hangja elhalkult, és suttogni kezdett. – De várj csak, Brookie, öregfiú, gondoltam, nyugi, Brookie, cimbora! Nem lehetséges, hogy Buckshaw híres szürke asszonya az, akit látsz? Kisasszony, mindenki tudja, hogy néhanapján fényeket lehet látni errefelé, amelyeket nem könnyű megmagyarázni.

Buckshaw szürke asszonya? Még sohasem hallottam ilyen szellemről. Milyen nevetséges babonáik vannak a falusiaknak! Nem lehetséges, hogy ez az ember ugrat engem? – Vagy a családi kísértetről nem illik beszélni úri körökben? Családi kísértet? Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy vödör hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Lehetséges lenne, hogy Buckshaw szürke asszonya az én anyámnak, Harrietnek a szelleme lenne? Brookie nevetett. – Ugye milyen bolondság? – folytatta. – Még hogy kísértetek, köszönöm! Valószínűbb, hogy egy betörőnek az ezredes ezüstjére fáj a foga. Manapság sok ólálkodik errefelé a háború óta. – Azt hiszem, most jobb, ha megy – mondtam, a hangom egy kicsit remegett. – Az apám elég éber alvó. Ha felébred, és itt találja magát, nem lesz alkalma elmesélni, hogy mit keres itt. A szolgálati pisztolyát az éjjeliszekrényén tartja, amikor alszik. – Rendben, akkor már indulok is – mondta Brookie lazán. – Öröm tudni, hogy semmilyen baj sincs a családdal. Sokat aggódunk önök miatt a faluban. Nem is beszélve arról, ha valaki itt kinn, útnak indul… – Köszönöm – mondtam. – Tényleg nagyon hálás vagyok. És ha most nem bánja… Kinyitottam az egyik erkélyajtót, és szélesre tártam előtte. – Jó éjt, kisasszony! – mondta, és vigyorogva eltűnt a sötétben. Lassan tízig számoltam, és aztán követtem. Brookie már eltűnt a szemem elől. Az árnyékok teljesen elnyelték az alakját. Egy pár pillanatig a teraszon hallgatóztam, de az éjszaka hátborzongatóan csendes volt. A fejem fölött a csillagok úgy ragyogtak, mint több millió apró kis lámpás, és felismertem azt a csillagképet, amelyet

Plejádoknak neveznek, ők a hét nővér, a görög mitológiában szereplő család után, akiket annyira elszomorított apjuk sorsa – ő a híres Atlasz volt, akit arra kárhoztattak, hogy a mennyet cipelje a vállán –, hogy öngyilkosságot követtek el. Eszembe jutott az az esős délután, amelyet az üvegházban töltöttem Doggerrel, miközben egy nagy kupac krumplit csírátlanított, és én hallgattam több ezer éves meséjét. – Milyen hülyeség ilyet csinálni – mondtam. – Miért ölték meg magukat? – A görögök már csak ilyen drámaiak – válaszolta Dogger. – Ők hozták létre a drámát. – Honnan tudja ezeket a dolgokat? – Hát csak a fejemben motoszkálnak – mondta –, mint a többi gondolat. – És aztán visszabújt megszokott némaságába. Valahol a gyep fölött egy bagoly huhogott, s ez visszarántott a jelenbe. Most vettem észre, hogy a cipőmet még mindig a kezemben tartottam. Milyen bolondnak is tűnhettem Brookie Harewood előtt! Mögöttem a paraffinlámpa fényétől eltekintve, amely még mindig a szalonban égett, egész Buckshaw sötétségbe burkolózott. Reggelihez túl korán volt, és túl késő, hogy visszabújjak az ágyba. Visszamentem a házba, hogy felvegyem a cipőt, és eloltsam a lámpát. Mostanra már bizonyára a cigányasszony is pihen, és túl van az ijedtségen. Kis szerencsével esetleg meg is hív egy cigány reggelire, amely szabad tűzön készült. Még nagyobb szerencsével talán azt is sikerül megtudnom, hogy kicsoda Hilda Muir, és miért is vagyunk mindnyájan halottak. A Palánkos szélénél megálltam, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a fák közötti homályhoz.

Az erdőben lévő tisztás a sötétben mindig ijesztő hely, gondoltam, egy hely, ahol szinte bármi megtörténhet. Manók… Hilda Muir… Buckshaw szürke asszonya… Le kellett állítanom magam. Hagyd abba, Flavia! – szólt bennem egy hang, s én megfogadtam a tanácsát. A cigánykordé még mindig ott volt. Rengeteg csillagot láttam, s a Tejútrendszer fénye is ott tükröződött az egyik elfüggönyözött ablakon. Csámcsogást hallottam valahol a sötétben, ez azt jelentette, hogy Gry valahol a közelben legelész. Lassan közelítettem meg a kordét. – Hé – szóltam elnyújtott hangon, lágyan, szem előtt tartva a cigányasszony korábbi állapotát. – Én vagyok az, Flavia. Kippkopp. Van itthon valaki? De semmi válasz. Vártam egy kicsit, aztán körbementem a kordé hátsó részéhez. Amikor megérintettem az oldalát, hogy megtámasszam magam, a kezem nedves lett a hideg harmattól. – Van itt valaki? Csak én vagyok az, Flavia. – Finoman megütögettem az öklömmel. Gyenge fény villant a hátsó ablaknál, mint egy éjszakára lejjebb vett lámpa fénye. Hirtelen valami nedves, undorító és nyálas ért az arcomhoz. Visszahúzódtam, és a karjaimmal hadonásztam. – Pfuj! – sikítottam fel. Susogó neszt hallottam, és forró légzést éreztem a nyakamon, majd a nedves fű édes illatát. Gry dörgölte a fülemhez az orrát. – Gry, te vagy az?! – mondtam, és megfordultam. A sötétben megérintettem a fejét, és ezt olyan megnyugtatónak éreztem, hogy nem is gondoltam volna. A homlokomat az övéhez érintettem, és a szívem néhány pillanat múlva lelassult. Csak álldogáltunk a csillagfényben, és olyan ősi módon kommunikáltunk, amely régebbi volt a szavaknál is.

Bárcsak tudnál beszélni, gondoltam. Bárcsak tudnál beszélni. – Hahó! – szólaltam meg újra, miközben még egyszer megsimítottam Gry pofáját, és a kordé felé fordultam. De még mindig nem jött semmilyen válasz. A kocsi egy kicsit megbillent, ahogy a kocsirúdra léptem, és felmásztam a vezetőülésre. A díszes ajtó kilincse hideg volt, amikor megfogtam, és megpróbáltam kinyitni. Az ajtó nem volt bezárva. – Hahó! Beléptem, és a paraffinlámpához mentem, amelynek fénye a kályha felett pislákolt. Ahogy felkapcsoltam, a lámpaernyő rettenetes színben, vörösen ragyogott fel. Vér! Mindenütt vér! A kályha és a függönyök mind csupa véresek voltak! Vér volt a lámpaburán és a kezemen is. Valami csöpögött a plafonról az arcomra. Hirtelen visszahőköltem, talán az ijedtség miatt. És aztán megpillantottam a cigányasszonyt. Összegörnyedve hevert a lábamnál, fekete tócsában állt körülötte a vér. Majdnem ráléptem. Letérdeltem hozzá, felemeltem a csuklóját, és kitapintottam a pulzusát. Hátha lüktet, még ha gyengén is… Ha igen, akkor segítségre van szükség, méghozzá mielőbb. Nincs helye a piszmogásnak! Készültem leszállni a vezetőülésről, amikor valami hirtelen megállított. Ahogy beleszagoltam a levegőbe, a vér rezes, fémes szaga ütötte meg az orromat. Vér, igen, de nem csak vér. Van valami más is. Újra elkezdtem szaglászni. Mi lehet ez? Hal! A kordé bűzlött a vértől és a haltól. Vajon a cigányasszony fogott és sütött volna halat, amíg én távol voltam? Az nem lehet, gondoltam, semmi nyoma a tűznek vagy bármilyen edénynek. Egyébként is túlságosan gyenge és

fáradt lett volna hozzá. Semmilyen halszagot sem éreztem korábban, amikor elmentem. Kiléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, és a földre ugrottam. Az, hogy visszafussak Buckshow-ba segítségért ki volt zárva. Túlságosan sok időbe telne. Mire sikerülne a megfelelő embereket felébreszteni és Darby doktort iderendelni, addigra a cigányasszony valószínűleg már meghalna, ha már nem halott. – Gry! – hívtam, s a jó öreg ló odacsattogott hozzám. Gondolkodás nélkül a hátára pattantam, karjaimmal átöleltem a nyakát, a sarkammal gyengéden oldalba böktem. Pillanatokon belül már a hídon ügettünk, aztán északra fordultunk a Gully szűkületénél. A sötétség ellenére Gry biztos léptekkel haladt előre, mintha már jól ismerné ezt az utat. Ahogy haladtunk, megtanultam, hogyan tarthatom magam biztonságos egyensúlyban a csontos hátán, miközben elhajlok a lelógó ágak elől, amelyek időről időre elkapták a ruhámat, s arra vágytam, hogy bárcsak előrelátóbb lettem volna, és hoztam volna még egy pulóvert. Elfelejtettem, hogy milyen hidegek tudnak lenni az éjszakák a nyár végén. Ügetés közben a cigányasszony lova felülmúlta önmagát. Talán megérezte, hogy milyen fontos ez az út. Hamarosan elhaladunk a Bull család rozoga otthona mellett, és tudtam, hogy ez nem fog sikerülni anélkül, hogy észre ne vennének bennünket. Még fényes nappal is alig jár utazó a keskeny ösvényen. Az éjszaka közepén pedig Gry patadobogásának szokatlan hangját biztos, hogy észreveszi a félvad Bull család valamelyik tagja. Igen, már itt is van, előttünk jobbra. Érzem a szagot. Még a sötétben is láttam a füstfelhőt, amely a hely körül úszkált. A telken itt is ott is, égő szemétkupacok teteje izzott vörösen, úgy

néztek ki, mintha vörös szemek lettek volna az éjszakában. A késői óra ellenére a ház ablakaiban fény égett. Nem lenne tanácsos segítséget kérni itt, gondoltam. Bull asszony végtelen gyűlölettel viseltetett a cigányasszony iránt. Megmarkoltam Gry sűrű sörényét, és lágyan megrántottam. Mintha születésétől fogva idomították volna ennek a primitív kontrollnak az értelmére, az öreg ló lelassított, és poroszkálni kezdett. Miközben tempót váltott, az egyik patájával belerúgott egy kavicsba. – Pszt – súgtam a fülébe. – Csak lábujjhegyen, halkan! Tudtam, hogy tartanunk kell a tempót. A cigányasszony mielőbbi segítségre szorul, és a Bull család otthona nem az a hely, ahol ezt megkapjuk. Ajtó csapódott, ahogy valaki az udvarra lépett, a ház túlsó oldalán, a hangból ítélve. Gry azonnal megállt, és nem volt hajlandó megmoccanni. A fülébe akartam súgni, hogy menjünk, ő egy nagyon jó ló – egy rendkívüli lény –, de alig mertem még levegőt is venni. De Gry csak állt mozdulatlanul az úton, mint egy fajtiszta, rövid szőrű angol vizsla. Lehetséges, hogy titkon többet tud mindenről, mint én. Lehet, hogy a sokévi vándorlás mindenféle barátságtalan utakon több fortélyra tanította meg, mint amennyivel én rendelkezek? Ezen lesz idő még alaposabban is elmorfondírozni, ha majd nem leszünk veszélyben. A személy, aki az udvaron volt, most elkezdett turkálni a sok fazék közt, és motyogott, amikor az edények zörgése abbamaradt. Tudtam, hogy a házból kiszűrendő fény miatt el kell bújnom a sötétben. Jobb, ha összehúzom magam, és igyekszem minél kisebbnek látszani, ne vegyék észre, hogy egy lovas van itt.

Vártam a következő edényzörgésre, és csendben a földre ereszkedtem. Gry-t használtam pajzsnak, mögé bújtam, hogy a fehér arcomat ne lehessen észrevenni a sötétben. Amikor az ember veszélyes helyzetben van, az idő ólomlassúsággal telik. Még megsaccolni se tudom, hogy mennyi ideig álltunk ott földbe gyökerezett lábbal, valószínűleg csupán pár percig. Aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy mennyire nehéz a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyezni, és reszketek a homályban, miközben Gry-t, a jó öreg gebét feltehetően elnyomta az álom. Meg se moccant. És aztán a csörömpölés hirtelen abbamaradt. Vajon az az ember, aki az udvaron volt, megérezte a jelenlétünket? Vajon lefeküdt – ugrásra készen – a ház legtávolabbi csücskében? Még több idő telt el. Képtelen voltam megmozdulni. A szívem őrülten kalapált a mellkasomban. Lehetetlennek látszott, hogy a Bull család kertjében valaki ne hallott volna meg bennünket. Ők is bizonyára lapulva fülelnek… ahogy én. Hirtelen megcsapta az orromat a gyufa füstjének szaga, összetéveszthetetlen volt: a foszfor reakcióba lépett a káliumkloráttal. Ezt gyorsan egy égő cigaretta szaga követte. Elmosolyodtam. Bull asszony egy kis pihenőt tartott. De nem túl sokáig. Az ajtó hangosan becsapódott, és egy fekete alak suhant el az egyik befüggönyözött ablak mögött. Mielőtt még meg tudtam volna magyarázni magamnak, elindultam az úton, eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban. Gry csendesen a nyomomban haladt. Amikor végre elértünk a birtok legtávolabbi részében álló fához, felpattantam a hátára, és elkezdtem nógatni. – Darby doktor rendelőjébe! – mondtam. – Na, mozgás, szedd a lábad! Mintha értette volna.

A rendelő a főutcán volt, épp a Tehén sor sarkán. Megmarkoltam a kopogtatót – sárgaréz, kígyó formájú volt –, és dörömböltem vele az ajtón. Majdnem ezzel egy időben, vagy legalábbis úgy tűnt, az emeleti ablak hirtelen éles nyikorgással kitárult, és Darby doktor feje került elő, gyér, ősz haja igen összekócolódott az alvástól. – A csengőt! – mondta morcosan. – Kérem, a csengőt használja! Alaposan megnyomtam a csengő gombját a hüvelykujjammal, s valahol a ház mélyén halk berregés szólalt meg. – A cigányasszony! – kiáltottam fel. – Az ünnepségről! Szerintem valaki megpróbálta megölni. Az ablak becsapódott. Nem telt bele egy perc sem, a bejárati ajtó kinyílt, és Darby doktor lépett ki rajta, miközben a zakójába bújt. – A kocsim hátul van – mondta. – Jöjjön velem! – De mi lesz Gry-jal? – kérdeztem, miközben az öreg gebére mutattam, amely csendben az utcán álldogált… – Hozza be az istállóba! – mondta. – Aesculapius örülni fog a társaságnak. Aesculapius Darby doktor vén lova volt, amelyet a doki bricskája elé fogott, mígnem tíz évvel ezelőtt végül beadta a derekát a páciensek nyomásának, és vett egy régi pofájú, öreg, nyitott tetejű, kétüléses Morrist, amelyet Daffy Esthajnalcsillag roncsaként emlegetett. Megöleltem Gry nyakát, ahogy az istállóba beoldalazott, s hangosan felsóhajtottam. – Gyorsan – sürgetett Darby doktor, miközben táskáját a kocsi hátuljába dobta. Néhány pillanat múlva már el is indultunk a főutcáról, és Gully felé kanyarodtunk.

– Azt mondta, hogy a Palánkosba? Bólintottam megerősítésképp. Észrevettem, hogy Darby doktor futó pillantást vet a véres kezemre a műszerfal félhomályában. Bármit is gondolt, magában tartotta. Mint akit puskából lőttek ki, úgy száguldottunk a keskeny úton, a Morris lámpája megvilágította a fák és bokrok zöld sorfalát. Olyan gyorsan suhantunk el a Bull család otthona mellett, hogy majdnem észre se vettem, habár megállapítottam magamban azt a tényt, hogy a ház most már teljesen elsötétült. Ahogy áthaladtunk a kis kőhídon, és a tisztásra értünk, majdnem úgy landoltunk, mint egy repülőgép. Az autó hirtelen visszapattant, ahogy Darby doktor néhány centiméterre a cigánykordétól farolva megállt vele. Bishop's Lacey útjain és a környékbeli mellékutakon is bámulatosan jól kiismerte magát a sötétben. – Maradjon itt – fordult felém. – Ha szükségem lesz magára, majd szólok. – Nyitva hagyta a vezetőülés felőli ajtót, fürgén odasietett a kordéhoz, és eltűnt előlem. Egyedül maradtam a sötétben, önkéntelenül megremegtem. Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit felfordult a gyomrom. A halál nem kavart fel, sokkal inkább a sérülés idegesített. Minden attól függ, hogy vajon mit talál odabenn a lakórészben Darby doktor. Türelmetlenül fészkelődtem a Morrisban, s rendezni próbáltam ezeket a váratlanul támadt érzéseimet. A cigányasszony vajon már halott? Ez a gondolat ijesztő volt. Habár a halál és én nem igazán voltunk régi barátságban, épp csak köszönő viszonyban álltunk egymással. Életem során két alkalommal láttam holttestet, és mindig… – Flavia! – A doktor a kocsi ajtajában állt. – Hozzon egy csavarhúzót! A csomagtartóban a szerszámos ládában van.

Csavarhúzó? Milyen… Ez hirtelen félbeszakította az elmélkedésemet. – Gyorsan. Hozza már! Egyéb körülmények között megütköztem volna ezen a stíluson, mivel úgy utasított, mintha szolga lennék, de most csak nyeltem egy nagyot. Tulajdonképpen már meg is bocsátottam neki. Ahogy Darby doktor elkezdte kilazítani az ajtózsanér csavarját, nem tehettem róla, de igencsak elcsodálkoztam, hogy korához képest mennyire erős a keze. Ha nem életmentésre használná, akkor varázslatosan jó ács lehetett volna belőle. – Csavarja ki a maradék néhányat – mondta. – Én megtartom az ajtót. Ez az… ügyes lány! Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálunk, engedelmes szolgája voltam. Ahogy dolgoztunk, egy pillantást vetettem a lakórész belsejébe, a cigányasszonyra. Darby doktor felemelte a padlóról, és az ágyába tette, ahol mozdulatlanul feküdt, a fejét gézkötés fedte. Nem tudtam megítélni, hogy vajon életben van-e vagy már halott, és furcsa lett volna megkérdezni. Végül sikerült az ajtót leszedni a keretből, és Darby doktor hirtelen maga elé tartotta, mint egy pajzsot. Egy keresztes vitézre emlékeztetett. – Most már minden rendben, tegye le ide! A súlyos ajtótáblát óvatosan a kordé padlójára helyezte, a kályha és a kárpitozott ülés közé épp néhány centi pontossággal befért. Aztán két párnát kivett az ágyból, hosszában az ajtóra helyezte, mielőtt a cigányasszonyt egy lepedőbe csomagolta, és finoman átemelte az ágyról a rögtönzött hordágyra. Ismét megütköztem az erején. Az asszonynak majdnem akkora volt a súlya, mint neki.

– Gyerünk! – mondta. – Gyorsan kórházba kell vinni! Tehát a cigányasszony életben van. A halál alulmaradt, legalábbis most! Darby doktor az ágyból előhúzott még egy lepedőt, s hosszú-csíkokra szaggatta, majd gyorsan áthúzta őket az ajtó alatt, betekerte velük a cigányasszonyt, s az ajtó két végéhez rögzítette a kötést. Úgy helyezte el, hogy az asszony lábai az üres ajtókeret felé néztek. Elhaladt mellette, és a földre ugrott. Hallottam, ahogy a Morris indítója kattan és beindul. A motor feldübörgött, és néhány pillanat múlva láttam, ahogy kocsijával a kordéhoz tolat. Visszamászott kívülről. – Fogja meg ezt a végét – mondta, miközben a cigányasszony lábára mutatott. – Ez könnyebb! Elkúszott mellettem, megragadta az ajtónak azt a felét, ahol a feje volt, és elkezdte kifelé csúsztatni. – Az utasülésre – mondta. – Ez az… most már könnyű lesz. Végre rájöttem, hogy mit próbál csinálni: felemelte az ajtó asszony feje felőli végét, én meg az utasülés és a műszerfal közötti helyre irányítottam. Meglepő módon igen kis erőfeszítéssel sikerült a tervünket véghezvinnünk. Mivel a cigányasszony ferdén kilógott, a kis Morris úgy nézett ki, mint egy túlméretezett gyalu, az asszony pedig akár egy múmia, úgy volt rákötözve. Nem a legelegánsabb megoldás, gondoltam, de megteszi. – Itt kell maradnia – mondta a doktor, miközben a kormány mögé próbálta beszuszakolni magát. – Nincs hely mind a hármunk számára az öreg járgányban. Csak maradjon itt nyugton, és ne nyúljon semmihez! Küldöm a rendőrséget, amint tudom. Úgy vélte, persze, hogy kevésbé vagyok veszélyben, ha itt maradok, mintha azt kockáztatom, hogy egyedül nekivágok a

hazafelé vezető útnak, és a cigányasszony támadója engem is elkap. Hát nem igazán sikerült teljes szívvel osztanom a doktor elképzelését. Sokkal inkább szerettem volna árkon-bokron túl lenni. Kiengedte a kuplungot, és az autó különleges rakományával lassan billegve elhagyta a tisztást. Ahogy áthaladt a púpos hídon, még egy utolsó pillantást vetettem a cigányasszonyra. Arca holtsápadt volt a holdfényben.

5. Most aztán tényleg egyedül voltam. Vagy mégsem? Még egy levél sem zizzent. Valami belepottyant a vízbe, és én visszatartottam a lélegzetemet. Egy vidra, talán? Vagy valami rosszabb? Netalán a cigányasszony támadója még mindig itt ólálkodik a Palánkosban? Még mindig itt lapul… még mindig figyel… valahonnan a fák közül? Ez egy dőre gondolat volt, gyorsan beláttam. Igen korán megtanultam az életem során, hogy az ember hajlamos a bolhából elefántot csinálni, a semmiből rémtörténeteket fabrikálni, mintha az agytekervényeink olyanok lennének, mint egy csapat cserkészlány, akik sebtében a tábortűz köré gyűlve egymást riogatják a rémtörténeteikkel. Még mindig remegtem, amikor a Hold egy felhő mögé bújt. Már akkor is túlságosan hűvös volt, amikor először jöttem ide a cigányasszonnyal, csípős hideg, amikor Gry-on lovagolva mentem a faluba Darby doktorért, most pedig már úgy éreztem, hogy szörnyen hideg van. A kordé fénye csalogatóan ragyogott meleg narancssárga pöttyeivel a kékes sötétségben. Ha a fémkéményből füstfelhő áradna, a helyszín egy olyan hetente megjelenő magazin lapjain szerepelhetne, mint például a Gypsy Moon. Darby doktor volt az, aki égve felejtette a lámpát. Nem kellene felmászni és eloltani? Az a bizonytalan gondolat férkőzött a fejembe, hogy takarékoskodni kellene a paraffinnal, és még inkább

elbizonytalanított az az ötlet, hogy ez állampolgári kötelességem lenne. Szent Habakuk! Ürügyet keresek, hogy bemenjek a kordéba, és körbeszaglásszak a bűntény helyszínén. Miért nem akarom ezt elismerni? Ne nyúljon semmihez! – mondta Darby doktor. Jó, nem fogok. A zsebemben fogom tartani a kezem. Egyébként is, a lábnyomaim már amúgy is mindenütt ott vannak a padlón. Mi baj történhet, hogy egy kicsivel több lesz belőlük? Fel tudja vajon fedezni a különbséget a rendőrség a kétféle véres lábnyom közt, a korábbi és az egy órával későbbi között? Majd meglátjuk, gondoltam. Miközben felmásztam a kordéra, rájöttem, hogy gyorsan kéne cselekednem. Ugyanis ahogy Darby doktor Hinley-be ér a kórházba, rögtön hívni fogja a rendőrséget, vagy valaki mást kér meg, hogy szóljanak nekik. Nem vesztegethetem az időt. Egy röpke pillantás után konstatáltam, hogy a cigányasszony igen szerény körülmények közt élt. Amennyire sikerült megállapítom, nincsenek személyes okmányai, hivatalos iratai, levelei és könyvei, még egy Bibliája se. Láttam, hogy az asszony keresztet vetett, és ez különösnek tűnt számomra, ugyanúgy, minthogy nem volt helye írásoknak sem a vándorszekér-otthonában. A kályha melletti rekeszben lévő zöldségekről úgy tűnt, hogy eléggé megviseltek, talán, mert sietősen kaparintotta meg a parasztok földjéről, és nem a falusi piacon vásárolta: krumpli, répa, fehérrépa, vöröshagyma, mind nagy összevisszaságban hevertek egymáson. Belenyúltam a rekeszbe, és kitapogattam az alját. Semmi, csupán sáros zöldségek.

Magam sem tudtam, hogy mit keresek, de tudni fogom, ha megtalálom. Ha a cigányasszony helyében lennék, gondoltam, a zöldségláda alja a rejtekhelylistám élén szerepelne. De most a kezem nemcsak a megszáradt vértől volt koszos, hanem a földtől is. Megtöröltem egy mocskos törülközőbe, amely a közeli szögön lógott, de rögtön rájöttem, hogy ez nem lesz elég. Egy bádoglavór felé fordultam, a polcról levettem egy vadrózsás vizeskancsót, és vizet öntöttem a mocskos kezeimre, egyenként. A földdarabok és a vér gyorsan lejöttek, sáros és vörös lé formájában. Libabőrös lettem, és egy kicsit megborzongtam az ijedtségtől. A vörösvérsejtek – kémiai kísérleteimre visszaemlékezve – valójában nem egyebek, mint víz, nátrium, kálium, klorid és foszfor vidám egyvelege. Keverd össze ezeket megfelelő arányban, és ragacsos, folyékony, zselés anyag jön létre, amely titokzatos képességekkel bír: skarlátvörös koncentrátumában nemcsak nemesség rejlik, hanem árulás is. Ismét beletöröltem a kezem a törülközőbe, és éppen készültem a lavór tartalmát a fűre löttyinteni, amikor belém hasított: Ne légy már bolond, Flavia! Olyan nyomokat hagysz, amelyek annyira egyértelműek, mint egy közterületre kirakott hirdetőtábla! Hewitt felügyelő dühöngeni fog. És nincs kétségem afelől, hogy hamarosan itt lesz – úgy hajnali négy körül járhat –, mivel neki fog az orvos szólni. Ha később kérdéseket tesz fel Darby doktornak, biztosan emlékezni fog, hogy nem az ő jelenlétében mostam és töröltem le a vért a kezemről. És ha másból nem is, a nyomokból ki fogja szúrni, és én pedig aligha tagadhatom le, hogy nem engedelmeskedtem annak a parancsának, hogy ne menjek be a kordéba, miután ő elment.

Mint egy kötéltáncos, úgy lépdeltem lefelé óvatosan a kocsirúdon, magam előtt a kinyújtott kezemben tartva a lavórt, mint egy felajánlást. A folyó szélére érve letettem a tálat, és kioldottam a cipőfűzőmet. Ha egy újabb pár cipőt tönkreteszek, apa rettentően dühös lesz. Mezítláb gázoltam bele a vízbe, összerándultam a hirtelen hidegtől. A folyó közepén lassú volt ugyan a sodrás, de még elég erős, és a legbiztonságosabbnak látszott, hogy kiürítsem a lavórt, a parthoz közelebb viszont árulkodó nyomok maradhattak volna a füvön. Életemben először adtam hálát az égnek a rövidebb szoknya kényelméért. Térdig állva a folyóban, belemerítettem az edényt a vízbe, és hagytam, hogy a sodrás elvigye az árulkodó levet. Ahogy a sűrű folyadék a folyó vizével keveredett, és elúszott az isten tudja, hová, úgy sikerült fellélegeznem a megkönnyebbüléstől. A nyomot – legalábbis egy részét – most már nem tudták Hewitt felügyelő és emberei előkeríteni. Ahogy a folyópart felé tartottam, ráléptem egy víz alatti kőre, és elbotlottam. Majdnem hasra estem a vízben, csak ügyetlen hadonászás közepette tudtam megkapaszkodni, és sikerült megúsznom az esést. A lavórral is egyensúlyoztam, és lélegzetvisszafojtva, de talpon sikerült a partra érni. De várjunk csak! A törülköző! Visszafelé esett le, hogy a törülközőt jó néhány tisztán kivehető Flavia-ujjlenyomat borítja. Tiszta szerencse, hogy eszembe jutott. Kénytelen voltam még egyszer visszacsattogni a folyószélre, s a jéghideg vízbe gázolni. Gőzerővel egymás után többször is kisúroltam és öblítettem a törülközőt, még az arcom is eltorzult az erőlködéstől, ahogy több alkalommal is kicsavartam. Amikor a többszöri öblítés után a folyó vize

teljesen tisztának látszott a holdfényben, akkor indultam visszafelé a partra. Csak akkor lélegeztem fel teljesen, miután a törülköző biztonságban visszakerült a helyére. Még ha a pamutszálakat alapos vizsgálatnak is vetik alá, akkor sem fognak semmi rendkívülit találni. Elégedetten sóhajtottam fel. No, lám, gondoltam, úgy viselkedem, mint egy bűnöző. Pedig a rendőrség biztos, hogy sohasem gyanúsítana engem a cigányasszony megtámadásával. Vagy mégis? Hát nem én voltam az a személy, akinek a társaságában látták őt? A cigánykordéval való elindulásunk az ünnepségről olyan volt, mint egy cirkuszi parádé. Aztán Gullyban, ahogy Bull asszonnyal találkoztunk, kétségem sincs afelől, hogy boldogan kreál a de Luce család egyik tagja ellen bizonyítékot. Mit is mondott? Te az egyik de Luce lány vagy, aki Buckshawban él. Még mindig hallom a durva hangját. Bárhol felismerlek benneteket a hideg, kék szemetekről. Milyen kíméletlen szavak! Vajon milyen sérelem érhette a családunk részéről? Távolból szűrődő hang szakította félbe a gondolataimat, egy a hepehupás úton zötykölődő kocsi zaja. Ezt egy daráló hang követte, ahogy az autó alacsonyabb sebességfokozatra váltott. Itt a rendőrség! Talpra ugrottam, és a híd felé indultam. Épp csak annyi időm volt, hogy ártatlan kifejezés jelenjen meg az arcomon. Felkapaszkodtam a híd korlátjára, és óvatosan elhelyezkedtem rajta, úgy ültem ott, mint egy Wendy szobor a Pán Pétermeséből, ugrásra készen, kicsit előrehajolva, tenyeremet a kőhöz nyomva, mintegy támaszképpen, komoly tekintettel az arcomon. Remélem, nem látszottam túlságosan ügybuzgónak.

Kevesebb mint egy perc telt el. Az autó fényszórójának a fénye már a fák közé világított, a bal felemre, pár másodperc múlva egy kék Vauxhall lassított le, hogy megálljon a hídon. Lassan feléjük fordultam, s a kezemet a szemem elé tettem, hogy eltakarjam az erős és vakító fényt. Nem tudtam nem arra gondolni, hogyan festhettem így, s a felügyelő gyanút fogott-e. Bizonytalan szünet volt, mint egy nagy koncerten, amikor a fények már kialudtak a nézőtéren, de a szimfonikus zenekar még nem csapott a húrok közé. A kocsiajtó hangosan csapódott be, Hewitt felügyelő lassan sétált az egymáshoz közeledő fénysugarak kereszttüzébe. – Flavia de Luce – szólalt meg a hangja tompa tárgyilagossággal, ami miatt nem lehetett megállapítani, hogy milyen érzést – idegességet vagy undort – váltott ki belőle, hogy a bűntény színhelyén talált. – Jó reggelt, felügyelő úr! – mondtam. – Nagyon örülök, hogy látom önt. Az volt a halvány reményem, hogy kedvesen fog üdvözölni, de nem így történt. Az utóbbi időben számos bonyolult nyomozás során segítettem már neki. Voltaképpen túláradó hálát kellene tanúsítania irántam, de akkor mért nem teszi? A felügyelő lassan sétált a púpos híd legmagasabb pontjának közepére, és onnan kémlelte körbe a tisztást, ahol a cigánykordé állt. – Ott vannak a lábnyomai a harmatos fűben – mondta. Követtem a tekintetét, és biztos voltam benne, hogy mivel a Vauxhall fényszóróját alacsonyra állította, észrevette, hogy Darby doktor lábnyoma és autógumijának nyoma már eltűnt, nekem viszont minden lépésem meglátszott a tisztás nedves, ezüstösen csillogó füvén, amely a kordé felé vezetett.

– Pisilni kellett – mondtam. Ez a hölgyek klasszikus kifogása, és még nem született férfi a világtörténelemben, aki ezt valaha is megkérdőjelezte volna. – Értem – mondta a felügyelő, és ráhagyta. Később majd a biztonság kedvéért gyorsan pisilek egyet a kordé mögé. Más sem tehetné bölcsebben. Hirtelen csend állt be, mindketten azt vártuk, hogy majd a másik szólal meg. Olyan volt, mint egy játék: az lesz a tökfilkó, aki először szólal meg. Hewitt felügyelőnek sikerült. – Libabőrös – mondta, ahogy alaposan szemügyre vett. – A legjobb lesz, ha beül a kocsiba. Már majdnem elért a híd túlsó oldalára, mielőtt visszafordult. – Van egy takaró a csomagtartóban – tette hozzá, majd elnyelte alakját az árnyék. Kezdett felmenni bennem a pumpa. Itt van ez az ember – egy átlagos öltönyben, semmi extra rangjelzés a vállán – elküld a bűntény helyszínéről, pedig úgy gondolom, hogy jogom lenne ott lenni. Főleg azok után, hogy én voltam az első, aki felfedeztem. Marie Curie-t is eltávolították, miután feltalálta a polóniumot? Vagy a rádiumot? Merte valaki azt mondani neki, hogy menjen el? Ez egész egyszerűen nem igazságos ! A bűntény helyszíne persze nem egészen ugyanaz, mint az atomhasadás felfedezése, de a felügyelő legalább annyit mondhatott volna – köszönöm. Főleg, hogy a hely, ahol a cigányasszonyt a támadás érte, a buckshaw-i birtok, az én családom tulajdonában van. Hát az asszony életének megmentése nem az én esti lovas kalandomnak köszönhető? Hogy segítséget hívtam? Legalábbis egy minimális elismerés megilletne. De nem…

„Menjen, és üljön be a kocsiba!” – Hewitt felügyelő csak ennyit tudott mondani, és most esett le – ami igazán elkeserítő –, hogy a törvény nem ismeri annak a szónak a jelentését, hogy hála. Ekkor éreztem, hogy a kezem önkéntelenül is ökölbe szorul. Habár még csak néhány perce volt a tett helyszínén – tudtam –, hogy egy egész világ választ el a felügyelőtől. Ha ez az ember ezután bármiféle együttműködést is vár Flavia de Luce-tól, véresen meg kell majd érte dolgoznia.

6. M icsoda arcátlanság! Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. A tisztáson, a púpos híd túloldalán a felügyelő lassan mozgó árnyékát pillantottam meg a kordé elfüggönyözött ablakában. Elképzeltem, ahogy óvatosan lépked a vérfoltos padlón. Meglepetésemre a fény kialudt, és pár pillanat múlva már a felügyelő visszafelé sétált keresztül a hídon. Úgy tűnt, nagyon meg volt lepődve, hogy engem ugyanott talált, ahol azelőtt hagyott. Szó nélkül a csomagtartóhoz ment, s kivett belőle egy skót mintás takarót, és a vállamra terítette. Lerántottam magamról, és visszaadtam n eki. Meglepetésemre azt vettem észre, hogy a kezeim remegnek. – Nem fázom, nagyon köszönöm – mondtam igen fagyosan. – Talán nem – mondta, miközben újra betakart a pokróccal – , de sokkot kapott. Még hogy sokkot? Az nem lehet. Még sohasem kaptam sokkot! Ez egy teljesen új és ismeretlen terület. Egyik kezével a vállamon, a másikkal a karomon Hewitt felügyelő az autó felé kísért, és megfogta az ajtót. Úgy zuhantam az ülésre, mint egy kő, és hirtelen reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél. – A legjobb lesz, ha hazamegyünk – mondta, miközben elhelyezkedett a vezetőülésen, és beindította a motort. A kocsi

fűtőrendszeréből meleg levegő áramlott be, és rácsodálkoztam, hogyan melegedhetett fel ilyen gyorsan. Talán ez egy speciális modell, amelyet kifejezetten a rendőrség számára gyártottak… talán valamit szándékosan úgy alakítottak benne, hogy elkábuljon benne az ember… És semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy csikorog a fék, és megállunk Buckshaw főbejárata előtt a kavicsos úton. Nem is tudom felidézni, hogy merre mentünk visszafelé: a Gullyn keresztül, majd a főutcán, a Szent Tankréd érintésével? De már itt is vagyunk, megérkeztem. Meglepő módon Dogger már az ajtóban volt, mintha egész éjjel fenn várt volna. Hirtelen őszülő haját megvilágította a folyosóról kiszűrődő fény, olyan volt, mint Szent Péter a Mennyország kapujában, így üdvözölt otthon. – Haza is sétálhattam volna – mondtam a felügyelőnek. – Nem több fél kilométernél az út. – Persze, valóban – mondta Hewitt felügyelő. – De ez az út őfelsége ajándéka. Ugrat engem? Az utóbbi időben kétszer hozott haza a felügyelő, és ezek közül az egyik alkalommal arra emlékeztetett, hogy a benzinköltség a király kincstárát terheli, amely nem feneketlen. – Biztos ebben? – kérdeztem kissé zavarodottan. – Egyenesen az ő saját pénztárcájából. Mintha álmodnék, alig bírtam magamat felvonszolni a bejárati ajtó lépcsőin. Amikor felértem, Dogge r ott fontoskodott egy takaróval, amit a vállamra terített. – Gyerünk az ágyba, Flavia kisasszony! Én is rögtön ott leszek egy bögre forró kakaóval. Teljesen kimerülten vánszorogtam fel a görbe lépcsőkön; még hallottam, hogy Dogger és a felügyelő néhány szót váltottak egymással, de olyan halkan, hogy egyetlen szót sem értettem.

Fenn, a keleti szárnyban besétáltam a hálószobámba, és anélkül, hogy levettem volna őfelsége skót kockás takaróját, arccal az ágyba dőltem. Az éjjeliszekrényemen lévő kakaóra pillantottam. Ahogy tetején a barna, vastag réteget, a fölét megláttam, amely úgy nézett ki, mint a pocsolya fölötti jégréteg, a nyelvem töve előreugrott, mint egy kis kecske, és a gyomrom felfordult. Nem túlságosan sok olyan dolog van, amitől irtózom, de mind közt a legundorítóbb a tej föle. Ki nem állhatom. Ezen még az sem változtat, ha arra gondolok, hogy milyen csodálatos vegyi folyamatok következményeképpen jön létre: a tejfehérje kiválik, és a forrás hatására kicsapódik, majd újra összegyűlik, és miközben kihűl, zselés réteget képez. Inkább megeszek egy pókhálót. Persze most már a kakaó olyan hideg, mint a jég. Bizonyos bonyolult okok miatt, amelynek gyökere a családom múltjába nyúlik vissza, a Buckshaw keleti szárnya, mint említettem már, fűtetlen, de nem panaszkodhatok emiatt. Én döntöttem úgy, hogy a háznak ezt a részét foglalom el, nem kényszerített rá senki. Dogger bizonyára… Dogger! Hirtelen az előző napi események hatalmas vihart kavartak bennem; mint a váratlanul támadt mennydörgés és éles villámcsapás, amelyről azt mondják, hogy fölülről, az égből hatol le a földre, ugyanígy a gondolataim is különös módon cikáztak ide-oda: Hewitt felügyelő és Darby doktor, Gully, aztán vér – vér! –, a nővéreim: Daffy és Feely, a cigány asszony és a lova, Gry, és végül a templomi ünnepség. Mindezek összevisszaságban egymásra halmozva, mégis pontosan illeszkednek egymáshoz. Mintha villám csapott volna belém! Ez az, amiért különös módon annyira fel vagyok villanyozva, akár a fésű, amit selyempapírral dörzsölnek?

Nem egészen az, de valamiért magamban felmentést keresek. Ó, nos, gondoltam, túl fogok lépni ezeken, és újra aludni akarok. De nem sikerült. A reggeli nap fényének sugarai már behatoltak az ablakomon keresztül, s annyira erősek voltak, hogy szinte fájt beléjük nézni; a szemeim szúrtak, mintha valaki egy vödör homokot szórt volna beléjük. Talán egy fürdő majd jót tesz nekem. Elmosolyodtam erre a gondolatra. Daffynak még a szava is el fog állni, ha megtudja, hogy minden különösebb fenyegetés nélkül hajlandó vagyok megfürdeni. Piszkos Flaviának hívott mindig, legalábbis akkor, amikor apa nem volt a közelben. Daffy számára semmi sem jelentett nagyobb élvezetet, mint a gőzölgő kádba mártózni egy könyvvel, ahol addig áztatta magát, amíg a víz ki nem hűlt. – Olyan, mintha az ember a saját koporsójában olvasna – mondogatta aztán –, csak anélkül, hogy büdös lenne. Én nem igazán osztottam a lelkesedését. Az ajtón egy kis fény szűrődött be, és félbeszakította a gondolataimat. Szorosan beleburkolóztam a skót kockás pokrócba, s mint egy pingvin, totyogtam keresztül a szobán. Dogger volt az, egy csésze frissen készült gőzölgő kakaóval a kezében. – Jó reggelt, Flavia kisasszony – mondta. Nem kérdezte, hogy vagyok, mégis éreztem a kedves, kutató pillantását magamon. – Jó reggelt! – feleltem. – Kérem, tegye az asztalra! Bocsánat a tegnap estiért! De túlságosan fáradt voltam, hogy megigyam. Bólintott, és kicserélte a csészéket. – Az ezredes látni kívánja önt a szalonban – mondta. – Hewitt felügyelő is vele van.

A francba, és még egyszer a francba! Még időm se maradt, hogy átgondoljam a dolgokat! Mennyit mondjak el a felügyelőnek, és mit tartsak meg magamnak? Nem is beszélve apáról! Mit fog szólni, ha meghallja, hogy a legifjabb lánya egész éjjel nem volt itthon, és annak a cigányasszonynak a vérében járkált, akit ő zavart el a birtokáról? Dogger bizonyára megérezte a nyugtalanságomat. – Szerintem a felügyelő úr csak a kisasszony hogyléte iránt érdeklődik. Szólok nekik, hogy hamarosan megy. Miután megfürödtem, és felvettem a szalagos ruhámat, lassan lesétáltam a lépcsőn. Feely az egyik előcsarnokban lévő tükörből fordult felém, amelyben, mint mindig, az arcát nézegette. – Most aztán nem úszod meg – mondta. – Csak szeretnéd – feleltem vigyorogva. – A fél Hinley rendőrőrs a nyomodban van, de neked ilyenkor is jut időd arra, hogy a nővéredet szekáljad. Remélem, nem várod el, hogy meglátogassalak, ha majd rács mögé kerülsz. Teljes méltóságomat összeszedve haladtam el mellette, megpróbáltam minden találékonyságomat mozgósítani, amíg a folyosón lépdeltem keresztül. A szalon ajtajában egy pillanatra megálltam, és így fohászkodtam: Ó, Uram, áldj meg engem, tarts meg engem, a Te arcod fényeskedjen az enyémen, tölts el kegyelmeddel, és villámgyors gondolkodást adj! Kinyitottam az ajtót. A felügyelő hirtelen felpattant. Egyébként abban a hatalmas, kényelmes fotelban üldögélt, amelyben Daffy szokott heverészni könyvvel a kezében. Apa a kandallópárkány előtt álldogált, arca félig látszott a tükörben.

– Flavia – mondta. – A felügyelő úr épp most említette, hogy megmentetted egy asszonynak az életét, mivel időben és jól cselekedtél. Nagyon helyes. Nagyon helyes?… Nagyon helyes? Apa tényleg ezt mondja? Vagy pusztán az ősi olimposzi istenek játéka, hogy arra használják őt, mint egy marionettbábut, hogy személyesen megdicsérjenek? Á, nem, apa a legkevésbé alkalmas erre a szerepre. Az eddigi elmúlt tizenegy évem során egy alkalommal sem sikerült még megdicsérnie, és most mégis ez történt, halvány fogalmam sincs, hogy mit feleljek erre. A felügyelő mentett ki ebből a kínos helyzetből. – Nagyon helyes, valóban – mondta. – Azt mondták nekem, hogy a kegyetlen támadás ellenére sikerült megúsznia kisebb koponyazúzódással. Persze, ez az ő korában… Apa félbeszakította. – Darby doktor is felhívott, hogy személyesen is megdicsérjen, Flavia, de Dogger mondta neki, hogy még alszol. Ezért én magam tolmácsolom neked az üzenetét. Apa és a telefon? Alig akartam elhinni. Apa csak akkor engedte, hogy ezt az „eszközt” – ahogy ő nevezte – végszükség esetén használjuk, ha bekövetkezik a világvége. De Darby doktor apa egyik barátja volt. Annak rendje és módja szerint apa a jó doktort is keményen kioktatta a házunkban uralkodó szabályokról, de ő inkább elviselte, csakhogy elmondja, mi történt. – Még mindig – mondta apa kicsit komorabb arccal – nem tudjuk viszont, hogy mit kerestél a Palánkosban éjnek évadján. – A szegény cigányasszonynak – mondtam, ügyesen témát váltva. – Leégett a sátra az ünnepen. Nem volt hova mennie. Ahogy beszéltem, apa arcát figyeltem, hogy nem jelenik-e meg rajta a harag bármely jele. Hiszen nem ő volt az, aki

elzavarta Johnny Faat és feleségét a buckshaw-i birtokról? Már elfelejtette ezt az incidenst? Szinte biztos, hogy nem is tudja, az ő tette okozta, hogy a cigányasszony férje holtan esett össze az úton, de erről nem fogok most beszélni neki. – Eszembe jutott a lelkész szentbeszéde, amikor egyszer a krisztusi könyörületről beszélt… – Igen, Flavia – mondta apa. – Nagyon dicséretes. – Azt mondtam neki, hogy a Palánkosban letáborozhat, de csak egy éjszakára. Tudtam, hogy… – Köszönöm Flavia, ez épp elég lesz. – … bele fogsz egyezni. Szegény apa, túljártam az eszén, így le lett fegyverezve, és meg volt semmisülve. Majdnem meg is sajnáltam. Behajlította a mutatóujját, és frissen igazított bajuszának alját simogatta mindkét oldalon, balról jobbra, úgy, mint amikor valamit idegesen igyekszik eltitkolni, ahogy a nagy hadvezérek a történelem során valószínűleg ugyanígy tettek. Fogadni mernék, hogy ha Julius Caesarnak is volt bajusza, ő is pontosan így babrálta. – Hewitt felügyelő szeretne néhány szót váltani veled. Mivel bizalmas információkról van szó, olyan egyénekről, akiket nem ismerek, magatokra hagylak benneteket. Apa a felügyelő felé biccentett egyet, és elhagyta a szobát. Hallottam, amikor a dolgozószobájának ajtaja nyílt és becsukódott, hogy aztán menedékre leljen a postai bélyegei társaságában. – Nos, akkor most… – mondta a felügyelő, miközben kinyitotta a noteszét, és hirtelen mozdulattal benyomta a golyóstollát. – Kezdjük a legelején! – Nem tudtam elaludni, tudja… – kezdtem. – Ez nem a legeleje – szólalt meg a felügyelő anélkül, hogy felnézett volna. – Meséljen nekem a templomi ünnepségről!

– Elmentem a cigányasszony sátrába, hogy jövendöljön nekem. – És jövendölt? – Nem – hazudtam. A legkevésbé se szerettem volna megosztani a felügyelővel, amit hallottam az asszonyról a hegyen, aki vissza akar térni a hidegből. Az iránt se éreztem lelkesedést, hogy beszéljek arról a nőről, akivé majd válok. – Véletlenül lelöktem a gyertyát az asztalról, még mielőtt megtudhattam volna, hogy… A legnagyobb meglepetésemre az alsó ajkam elkezdett rángatózni, miközben visszaemlékeztem. – Igen, erről már hallottunk. A lelkész igen alaposan beszámolt már erről, ahogy Darby doktor is. Nyeltem egyet. Vajon arról is beszámolt valaki, hogy az egyik bódé mögé bújtam, míg a cigányasszony sátra porig égett? – Szegény kislány! – mondta gyengéden. – Tegnap, ugye, nem is egy sokk érte magát? Bólintottam. – Ha sejtettem volna, hogy mennyi mindenen ment keresztül, akkor egyenesen a kórházba viszem. – Minden rendben van – mondtam határozottan. – Teljesen jól vagyok. – Tényleg? – kérdezte a felügyelő. – Nem – mondtam, és küzdöttem a könnyeimmel. Hirtelen minden kiszakadt belőlem, az ünnepségtől kezdve a Palánkosig, nem felejtettem ki Bull asszonyt sem, őszintén meséltem, kezdve attól, hogyan ébredtem fel éjjel, hogy megnézzem, hogy van a cigányasszony, és fedeztem fel a kordéjában vértócsában fekve, egyetlen apró részletet sem hagytam ki. Egyedül csak Brookie Harewoodot, persze.

Ezt megtartottam magamnak. Csodálatos előadás volt, ha szabad ilyet mondani. Mivel arra kényszerültem, hogy megtanuljam a fiatal korom ellenére, hogy nem célravezető a hazugság álarcát ölteni – vagy legalábbis kirívó módon –, jobb az igazságot érzelmekbe csomagolva tálalni. Ez idő alatt a felügyelő golyóstolla folyamatosan a jegyzetfüzetének oldalait szántotta, igyekezett minden dolgot rögzíteni. Valószínűleg elsajátított egy gyorsírási technikát. Később majd kibővíti a jegyzeteit, hosszabb, precízebb formába önti. Talán majd lediktálja a feleségének, Antigonénak. Nem oly rég ismerkedtem meg vele a parókián szervezett bábjáték előadása előtt. Vajon emlékszik rám? Lelki szemeim előtt látom őt, ahogy az írógép előtt ül a konyhaasztalnál az ízlésesen berendezett kis otthonukban, háta szálfaegyenes, a tartása tökéletes, ujjai buzgón ütögetik a billentyűket. Valószínűleg karika-fülbevalót visel és osztrigaszürke selyemblúzt. – Flavia de Luce? – fogja mondani, miközben hatalmas, sötét szemeivel a férjére pillant. – Nem az a bájos lány, akivel a Szent Tankrédban ismerkedtem meg, drágám? Hewitt felügyelő szemeinek sarkában ráncok jelentek meg. – De igen, ő az, szerelmem – mondja majd neki, miközben a fejét rázza, ahogy rám gondol. – Igen, ő az. A beszámolóm végére értünk azzal, hogy a felügyelő maga is megérkezett a helyszínre a Palánkosba. – Ez megteszi egyelőre – mondta, behajtotta a noteszét, és felöltőjének a belső zsebébe tette. – Megkértem Graves őrmestert, hogy később jöjjön el, és vegyen öntől ujjlenyomatot. Ez egy rutin eljárás. Összeráncoltam a homlokomat, de titokban nagyon is örültem. Az apró termetű őrmester a Hinley rendőrőrsről, az

állandó pislogásával és széles vigyorával a kedvenceim közé tartozott. – Azt hiszem, hogy mindenütt a mi ujjlenyomataink lesznek szerteszét – mondtam készségesen. – Az enyém és Darby doktoré. – És persze a cigányasszony támadójáé – tehette volna hozzá, de nem tette, helyette felállt, és teátrálisan kezet nyújtott, mintha egy királyi fogadáson lennénk. – Köszönöm, Flavia – mondta. – Sokat segített… mint mindig. Mint mindig? Csak nem ugratni akar a felügyelő? De nem, a kézfogása nagyon határozott volt, és egyenesen a szemembe nézett. Attól tartok, kicsit önelégülten mosolyogtam.

7.

– Dogger! – mondtam. – Ujjlenyomatot vesznek tőlem. – Dogger felpillantott a hatalmas mennyiségű ezüst evőeszközkészletből, amelyet épp a konyhaasztalon súrolgatott. Épp csak egy pillanatig volt üres a tekintete, és aztán azt mondta: – Biztosan jó okuk van arra, hogy megint önnel foglalkozzanak. Csak pislogtam. Ugye Dogger csak tréfál? Kétségbeesetten reméltem, hogy csak ugrat. Dogger a legszörnyűbb nélkülözéseken ment keresztül a Távol-Keleten a háború folyamán. A fejében néha úgy tűnt, hogy őrült módon összezavarodott a múltat a jelennel összekötő valóság képe. Ha tréfálkozott valaha is ezelőtt, sohase hallottam. Ez nem mindennapi alkalom volt. – Ó, hahaha – nevettem egy kicsit túlságosan is hangosan. – Nagyon jó, Dogger. Jó okuk van, hogy velem foglalkozzanak… Csak el ne felejtsem Mullet asszonynak elmondani. Nem állt szándékomban bármit is bárkivel megosztani ebben a szent pillanatban, de néha a hízelgés nem ismer határt. Dogger arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd újra visszatért egy halvillához az evőeszközrekeszben, aztán egy másikat választott ki. A de Luce ezüst evőeszközkészletet egy sötét, hordozható ládában tartották. Amikor kinyitották, előkerült az értékes halvilla, a puncsmerőkanál, a szűrőkanál, a velőskanál, a rákevőeszköz, a cukortörő, a szőlőfürtvágó olló és a pudingos kanalak, sorban elrendezve, mintha sok ezüstös

lazacot halmoztak volna fel a whiskyszínű hullámok közé Skóciában. Dogger ezt a nehéz dobozt a konyhaasztalhoz cipelte az evőeszköz-tisztítás rituáléjához. Úgy tűnt, mintha ez egy végtelen feladat lett volna, mivel idejének javarészét felemésztette, én pedig képtelen voltam megunni, hogy nézzem eközben. Mullet asszony mostanában is imádott mesélni arról, hogy amikor kicsi voltam, az asztal tetején találtak, amint úgy játszottam az értékes ezüstvillákkal, mintha a babáim lettek volna, ruhaszalvétába öltöztettem őket. Az arcuk – hosszú orruk és kerek orcájuk – csupán a nyelükbe vésett DL monogram volt, hatalmas fantáziára volt szükségem, hogy mindegyiket kitaláljam, hogy kicsoda. Ők voltak a Mumpeter család, ahogy elneveztem őket: Mumpeter anya, Mumpeter apa és a három kicsi Mumpeter lány – habár arra a sorsra voltak kárhoztatva, hogy három vagy négy lábuk volt, megsétáltattam, táncoltattam és vidáman énekeltettem őket az asztal tetején. Még emlékszem Grindlestickre, a háromlábú lelencre, akinek alakját a salátáskanálról formáztam – amelyet apa háromkaréjúként emlegetett –, a legelképesztőbb akrobatamutatványokra volt képes, mígnem egyszer az egyik lába egy szempillantás alatt visszahajlott, és eltört. – Jobb, mint a cirkuszban – mondta M. asszony, miközben letörölte a könnyeit, amit a nevetés csalt a szemébe. – Szegény, kicsi pára. Még most se tudom, hogy rám vagy Grindlestickre gondolt. Most, ahogy elnéztem Doggert, így munka közben, azon tűnődtem, vajon tudott-e a Mumpeter családról. Nagyon valószínű, hogy tudott, mivel Mullet asszony, ha pletykáról volt szó, felért egy igazi híradóval.

Tudtam, nem is adódhatna jobb alkalom az információszerzésre, mint amikor M. asszony nem a konyhában tartózkodik, Dogger pedig a legéberebbnek tűnik. Vettem egy mély lélegzetet, és fejest ugrottam a közepébe: – Tegnap éjjel Brookie Harewoodot a szalonban találtam – mondtam. – Pontosan hajnali kettőkor. Dogger befejezte a grépfrútkés fényezését, aztán letette, és precízen elrendezte a zöld filcen a többivel együtt. – Mit csinált? – kérdezte. – Semmit. Csak a kandalló mellett álldogált. Nem is, várjon! Guggolt, és a tűzkutyákat simogatta. Ezek a tárgyak még Harrieté voltak, és habár különbözött az arcuk, mindkettőnek ravasz, rókaképe volt. Harriet sokszor használta esti meséi kulcsfigurájaként őket, amelyeket Daffynak és Feelynek talált ki, ezt persze nem győzték eleget az orrom alá dörgölni. Az igazságot megvallva igen keserűen vettem tudomásul, hogy az anyukám a nővéreim számára szőtt oly sok fantáziavilágban játszódó mesét, s nem nekem. Meghalt, még mielőtt én is elég idős lettem volna, hogy megkapjam a magam részét. – Melyiket simogatta a kettő közül? – kérdezte Dogger, és már majdnem talpon volt. – Sally Foxot – feleltem. – A jobb oldalit. A Sally Fox és a Shoppo nevet adta Harriet a csalafinta párnak, akik vidáman vágtak neki a kalandjaiknak a fantáziavilágban, ami Harriet halálával örökre elveszett. Időről időre Feely és Daffy megpróbálták feleleveníteni azoknak a régi szép időknek a bensőségességét és boldogságát azzal, hogy saját történeteket találtak ki a két talpraesett rókáról, de az utóbbi években számos okból már abbahagyták a próbálkozást. Talán túlságosan idősek lettek a tündérmesékhez.

Követtem Doggert, ahogy a konyhából átsétált a folyosón keresztül, és a nyugati szárnyban lévő szalon felé tartott. Megállt egy pillanatra, fülelt az ajtóban, aztán úgy tűnt, mintha észrevétlenül áthatolt volna a táblán, mint a füstfelhő, ahogy oly sok idősebb szolga szokta csinálni. Egyenesen Sally Foxhoz lépett, olyan ünnepélyesen fordult felé, mintha ő egy pap lenne, és azért jött volna, hogy valamilyen szertartást mutasson be vele. Amikor ezt befejezte, néhány lépéssel hátrébb lépett, és megismételte ugyanezt Shoppóval is. – Rejtélyes – mondta. – Rejtélyes? – Igen az. Ez – mondta, és közben Sally Foxra mutatott – több hétre eltűnt. – Eltűnt? – Tegnap sem volt még meg. Nem értesítettem róla az ezredest, mert tudtam, hogy aggódni fog. Először azt hittem, hogy talán én hánytam el valahová, vagy hogy… – … képzelődik – fejeztem be a mondatát. Dogger bólintott. – Köszönöm – mondta. Dogger időnként nehezen találta a szavakat, láthatatlan bizonytalan erők ragadták el, rettenetes űr támadt benne. Ilyenkor úgy tűnt, mintha a lelke régi szenvedéseket idézne vissza, amelyeket az ő jó öreg katonatársai körében élt át valaha, akiknek nyughatatlan szelleme Dogger ragaszkodó szeretete nyomán feltámad a halálból. – Egy hónappal ezelőtt ugyanez történt Shoppóval, egyik nap itt volt, a következő nap eltűnt. Aztán ismét előkerült. Azt hittem, hogy csak az én képzelődésem az oka ennek. – Biztos ebben, Dogger? – Igen, Flavia kisasszony. Egészen biztos.

Egy pillanatig azon gondolkodtam, hogy azt mondom neki, én vittem el a tűzkutyákat, de képtelen voltam rávenni magamat, hogy hazudjak neki. Volt valami Doggerben, ami miatt nem tehettem meg vele. – Talán Daffy vette őket kölcsön, amikor valamilyen rajzot készített. Daffy alkalmi ceruzaskiccei általában mindig jól kezdődtek, de aztán csúfos véget értek. Szűz Máriának hirtelen nagy, kiálló foga nőtt például, vagy az apa által az étkezőasztalon felejtett vicclap egyik figurájának végül nem lett szeme. Bármikor ilyen dolog történt, Daffy eldugta, és visszatért az olvasmányához. Csak hetekkel később az eset után akadtunk rá a rajzfüzetéből kitépett lapokra – a kanapé bélésébe tömve vagy a szalon foteljeinek a párnája alá rejtve. – Talán – mondta Dogger. – Talán mégsem. Azt hiszem, ekkor láttam hozzá, hogy megfejtsem a tűzkutyák rejtélyét, bár ezt akkor még nem is tudatosítottam magamban. – Mullet asszony ma itt van? Pontosan tudtam, hogy igen, de még nem láttam ma a konyhában. – Kinn van, hogy kérdőre vonja Simpkinst, a tejesembert. Valami fogpiszkáló-féleség volt a vajban. Meg kellett várnom, hogy Dogger elpakolja az evőeszközkészletet, mielőtt M. asszonyra vetettem volna magam. Kettesben akartam vele lenni. – Nem hagyhatjuk, hogy a boltosok elkanászodjanak – mondta Mullet asszony utálkozva, miközben a könyökéig fehér volt a keze a liszttől. – Tényleg elkanászodnak. Egyik nap még légy van a tejfölben, másnap meg, nos, nem is akarom tudni, micsoda, drágám. De egy dolog olyan biztos, mint a halál. Ha szó nélkül hagyja az ember a dolgot, s nem reklamál,

akkor tudom is én, mit hoznak majd. Ha csendben eltűröm ma a fogpiszkálót a vajban, a következő alkalommal, isten tudja, tán egy ajtókilincset találok a túróban. Ki nem állhatom ezt, drágám, de már sajnos ilyen a világ. Hogy a csudába fogom tudni a beszélgetést a mesteremberekről Brookie Harewoodra terelni anélkül, hogy kilógjon a lóláb? – Talán ehetnénk több halat – vetettem fel. – Sok falubeli halász a halaskosárból árulja frissen, mint például Brookie Harewood. Mullet asszony megütközve nézett rám. – Hmm! Brookie Harewood! Ő egy orvvadász. Igen megvagyok lepődve, hogy az ezredes még nem kergette el a Palánkosból. Innen van a hala, tőletek, amit a kunyhó kapujánál árul. – Neki is élnie kell valamiből. – Élnie? – jegyezte meg szurkálódva, s egy jó nagyot sózott a kenyértésztára dagasztás közben. – Nem kell neki ilyennel fáradnia. De mással se, amíg az édesanyja Maiden Fenwickből rendszeresen küld neki csekket, hogy távol tartsa. Teljesen egyértelmű, hogy ő egy mihaszna semmirekellő. – Egy kitartott? – kérdeztem. Daffy mesélt nekem egyszer a szomszédunk, Blatchford úr feketebárány fiáról, akinek azért fizetett, hogy Kanadában, az otthonuktól távol tartsa őt. – Két font tíz shillinget mérföldenként évente – mondta. – Ezért a Queen Charlotte-szigeten élt, hogy minél több legyen az apanázsa. – Akár kitartott, akár nem, egy biztos, hogy nem jó ember – mondta Mullet asszony. – Sikerült megfelelő cimborákra is szert tennie. – Mint például Colin Prout? – kérdeztem, mivel eszembe jutott, hogyan terrorizálta a fiút az ünnepség napján.

– Colin Prout nem más, mint Brookie Harewood ölebe, ha jól tudom. Nem, én Reggie Pettibone-ra gondolok, és arra a sok dologra, amit az az ember a boltjában árul, ami a főutcán van. – A régiségkereskedés? A Pettibone Régiség & Minőségi Áruk Boltja csak néhány háznyira van a Tizenhárom Gácsértól. Habár igen sokszor haladtam el mellette, még sohasem mentem be. Mullet asszony felhorkant. – Még hogy régiség, istenem! – fakadt ki. – Bocsáss meg, drágám, de nemigen tudom magam fékezni. Az a Reggie Pettibone két font hatvanhárom shillinget adott nekem és Alfnak egy asztalért tavaly, Alf vette újonnan az Army és Navy boltban, amikor összeházasodtunk. Három hét múlva ezüstfogantyúkkal már ötvenöt guineáért4 láttuk viszont a kirakatban. György korabeli kártyaasztalként hirdette meg, igazi Chippendale-alkotásként. Tudtuk, hogy a mi asztalunk, mert Alf felfedezte a lábán az égési nyomot, amelyet ő csinált a piszkavassal, amikor megpróbálta kihalászni a forró széndarabot, ami a kályha rostélyáról esett alá, és a mi kis Ágnesünk akkor még kicsi volt. – Tehát Brookie Pettibone-nal szövetkezik? – Én mondom neked, így bizony. Két csirkefogó, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. – Vajon mit szól ehhez az édesanyja? – Ugyan már! – mondta Mullet asszony. – Bármi fontosabb számára, mint a fia. A festés, az ecsetei! Lovakat és vadászkutyákat fest, tudja, az olyan elegáns. Nem egy-két pennyt keres vele, fogadok. Brookie és az ő gyanús dolgai miatt állandóan szégyenkeznie kell. Szerintem nem igazán érdekli, hogy mit művel, csak tartsa távol magát Maiden Fenwicktől. – Köszönöm, M. asszony – mondtam. – Nagyon élvezetes beszélgetni magával. Mindig olyan érdekes történeteket mesél.

– Nem is fontos, nem mondtam semmit – mondta halkan, és ujját a szájához emelte. – Ne szólj szám, nem fáj fejem. És különös módon volt igazság abban, amit mondott. Amióta a helyiségbe léptem, vártam, hogy mikor kérdez majd a cigányasszonyról, vagy arról, miért jelent meg a rendőrség Buckshaw-ban, de egyiket se kérdezte. Vajon lehet, hogy egyik eseményről se tud? Nem tűnik valószínűnek. M. asszony eszmecseréje a tejesemberrel a konyhaajtóban valószínűleg nem csupán a reklamációra terjedt ki, s nem csupán semmitmondó fecsegés volt az időjárásról Mata Hari és Lord Haw-Haw közt. Már a konyha túlsó felén voltam, a kezem az ajtó kilincsén, amikor megszólalt: – Drágaságom, ne menjen messzire! Az a helyes rendőr – akinek gödröcskék vannak az arcán – hamarosan itt lesz, hogy ujjlenyomatot vegyen. Az ördögbe is! Vajon a csukott ajtók mögött hallgatózik Buckshaw-ban? Vagy igazi látnok? – Igen, persze – feleltem akadozva. – Köszönöm, hogy emlékeztet, M. asszony. Már majdnem el is felejtettem. A csengő megszólalt, és átsiettem a folyosón, le a lépcsőkön. Hiába sprinteltem, mert Feely már megelőzött. Hirtelen lassítottam, hogy megállják az előtér kockás kövén, de ő épp ekkor nyitotta ki az ajtót Graves rendőrőrmesternek, aki az ajtóban álldogált, kis, fekete doboz volt a kezében, és ahogy meglátta Feelyt, leesett az álla. El kell, hogy ismerjem, a nővérem még sohasem volt ennyire gyönyörű: a lazacszínű selyemblúzában, a hamvaszöld moherpulóverében (mindkettőt már jól ismertem, mivel kutatóexpedícióm során felfedeztem, hogy Harriet szobájából csente el) mézszőke hajával és ragyogó, kék szemével (fekete keretes szemüvegét természetesen a szófa párnája mögé tette el) mintha egy színes film egyik jelenetéből lépett volna ki.

Ezt jó előre eltervezte, a dög! – Graves őrmesterhez van szerencsém? – mondta olyan mély, búgó hangon, amelyen még sohasem hallottam beszélni azelőtt. – Kérem, fáradjon be. Már vártuk önt! Mi? Miféle süket duma ez, amit itt most előad? – Flavia nővére vagyok, Ophélia – mondta, s közben nyújtotta korallszínű csuklóját, kezei hófehérek voltak, ujjai olyan hosszúak, akár Shalott kisasszonyáé5. Meg tudtam volna ölni! Milyen jogon pofátlankodik ide minden előzetes bejelentés nélkül, amikor ez a férfi kifejezetten miattam jött Buckshawba, hogy ujjlenyomatokat vegyen tőlem? E z megbocsáthatatlan! Még nem szabad kihagynom a számításból azt a lehetőséget sem, hogy esetleg egy kósza ábrándból valósággá válhat, hogy ez az élénk kis őrmester feleségül veszi az idősebb nővéremet, és egy virágosra mázolt házban fognak élni, ahová benézek délutáni teára, és kellemes szakmai beszélgetéseket folytatunk a méregkeverő bűnözőkről. Graves őrmesternek végül sikerült visszanyernie annyira a józan eszét, hogy kinyögjön egy igent, és már nyomult is befelé a folyosóra. – Megkínálhatom egy csésze teával és egy kis süteménnyel, őrmester? – kérdezte Feely olyan hangszínnel, hogy szegény párát teljesen levette a lábáról, nem tudott mit tenni, és kénytelen volt megadni magát. – Teljesen megszomjaztam, erről jut eszembe – sikerült félénken elmosolyodnia. – És éhes is vagyok – tette hozzá. Feely egy lépést hátrébb lépett, és bevezette a szalonba. Követtem őket, mint egy kivert kutya. – Ide teheti a felszerelését, ha gondolja – mondta Feely, és egy Regency-asztalra mutatott, amely közel állt az egyik ablakhoz.

– Milyen rettenetesen megerőltető lehet egy rendőrtiszt élete! Lőfegyverek és bűnözők, kényelmetlen bakancs. Graves őrmester nagyvonalúan ráhagyta. Pedig úgy tűnt, hogy jól érezi magát. – Kemény élet, Ophélia kisasszony – mondta –, legalábbis a túlnyomó részében. A kis gödröcske az arcán arra engedett következtetni, hogy ez egy könnyebb időszak. – Csengetek Mullet asszonynak – mondta Feely, és a bársonyfogantyú felé nyúlt, amely a kandallópárkányhoz közel lógott, és amelyet valószínűleg a habzó szájú III. György óta senki sem használt. M. asszonynak nyomban veseelégtelensége támad, mihelyt meghallja a csengő hangját közvetlenül a feje fölött. – És mi lesz a nyomatokkal? – kérdeztem. Ezt a kifejezést Philip Odelltől, a magánnyomozótól vettem a rádióból. – Hewitt felügyelő bizonyára már alig várja, hogy tanulmányozhassa őket. Feely úgy kacagott fel, mint ahogy az ezüstcsengők csilingelnek. – Kérem, bocsásson meg a kishúgomnak, őrmester! – mondta. – Attól tartok, hogy túl sokat volt magára hagyva. Még hogy magára hagyva? Majdnem hangosan felnevettem. Mit szólna vajon az őrmester, ha mesélnék neki a buckshaw-i pincében működő inkvizícióról? Arról, hogy Feely és Daffy hogyan tuszkoltak egy büdös krumpliszsákba, és vágtak földhöz a kövön? – Lássuk a nyomatokat akkor! – mondta az őrmester, miközben kinyitotta a kapcsokat, és kihajtotta az eszközt. – Bizonyára szeretne egy pillantást vetni a vegyszerekre és a továbbiakra – tette hozzá, és rám hunyorított.

Ha így halad, nyomban szentté avatják: Szent Graves őrmesterré. Bár ha belegondolok, nem is tudom, milyen nevet kapjon még, de most nincs is idő erre. – Ez – mondta, s elővette a két kis üveg közül az egyiket – az ujjlenyomatpor. – Higanyalapú, feltételezem. Alkalmas arra, hogy általa jól meghatározhatóak legyenek a vonalak és kanyarulatok, és így tovább? Ezt is Philip Odelltől tanultam. Ekkor jutott eszembe a kémiai működése. Az őrmester elmosolyodott, és elővette a másik üveget is, amely sötétebb volt az előzőnél. – Na, gyerünk – mondta. – Lássuk, kitalálja-e, hogy ez micsoda? Kitalálom-e? Szegény ember hiú reményekbe ringatja magát! – Ez grafitalapú – mondtam. – Durvább, mint a higany, de bizonyos felületen jobban látszik. – Ez a felszínt mutatja – mondta az őrmester. Elfordultam, mintha szeretnék kitörölni a szememből egy apró porszemet, és kinyújtottam a nyelvemet Feelyre. – De bizonyára ezekkel csak behintik ugye? – ellenkeztem. – …nem rögzítik az ujjlenyomatokat? – Így is van – mondta az őrmester. – Csak azt gondoltam, hogy szeretné látni a szakmánk fontos eszközeit. – Ó, igen, valóban – mondtam gyorsan. – Köszönöm, hogy gondolt rá. Nem hiszem, hogy túl nagy udvariasságra vallott volna, ha megemlítem, hogy a vegyi laboratóriumomban, fenn, a Hinley rendőrőrs egész évszázadra elegendő higany- és grafitigényét kielégítő mennyiséggel rendelkezem. Tar bácsikám a többi vegyszer mellett ezekből is igen nagy mennyiséget halmozott fel.

– Higany – mondtam, és megérintettem az üveget. – Na, lássuk csak! Graves őrmester eltávolította a védőfelületet egy négyszögletes, sima üveglapról, majd gyorsan egymás után ugyanezt tette egy üveg tintával és egy hengerrel is. Gyakorlottan öt-hat csepp tintát csöppentett az üveg felületére, aztán felitatta a hengerrel egyenletesen, amíg az nem vált egységesen fekete színűvé. – Most aztán – mondta megfogva a jobb csuklómat, és széttárva az ujjaimat az üveglap felett – lazítson, engedje, hogy végezzem a dolgom! Nagyon lágyan nyomta az ujjaimat le, aztán a tintába, egyenként, majd balról jobbra gördítette végig egyesével az ujjhegyeimen. Majd a kezemet egy fehér kartonlap felé húzta, amelyen tíz négyzet volt – minden ujjnak egy-egy és megcsinálta a nyomatokat. – Ó, Graves őrmester – mondta Feely -, tőlem is vegyen! Ó, Graves őrmester, tőlem is vegyen! De agyoncsapnám! – Boldogan, Ophélia kisasszony! – mondta, és megfogta a kezét, az enyémet pedig elengedte. – Jobb, ha újra betintázza az üveget – mondtam –, különben rossz lesz a nyomat. Az őrmester a füle tövéig elvörösödött, de rendíthetetlenül folytatta. Néhány pillanat múlva új réteget vitt fel az üvegre, és úgy emelte fel Feely kezét, mintha az valami törékeny tárgy lenne. – Tudta, hogy a Szentföldön megvan Gábriel angyal ujjlenyomata? – próbáltam kétségbeesetten visszaszerezni a figyelmét. – Legalábbis megvolt valaha. Robert Richardson doktor és Belmore grófja látták Názáretben. Emlékszel, Feely? Körülbelül egy hete – e színjáték előtt – hangosan olvasta fel nekünk a reggelinél a doktor az Utazások a Fölközi-tengeren és

szomszédos területein című különös kötetéből, és sok más meglepő dolog is megmaradt bennem. – Megmutatták neki Szűz Mária konyháját is a Megtestesülés kápolnájában. Még salak, piszkavas és evőeszközök is voltak… Hirtelen az agyam legtávolabbi csücskében eszembe jutottak a mi saját tűzkutyáink: Sally Fox és Shoppo, amelyek valaha Harrieté voltak. – Most már elég lesz, köszönjük, Flavia – mondta Feely. – Hozzál, légy szíves, egy ruhát, hogy letörölhessem az ujjaimat! – Hozzál magadnak! – pillantottam rá, és kisomfordáltam a szobából. Hamupipőke élete az enyémhez képest kész örömmámor volt.

8. Végre egyedül! Bármikor, ha más emberekkel vagyok együtt, úgy érzem, hogy összemegy az önbecsülésem. Csak amikor egyedül vagyok, akkor érzem teljesen jól magam. A konyhakertben, az üvegházból vettem elő hűséges „jószágomat”, a jó öreg, kitűnően karban tartott kerékpáromat. A bicikli még annak idején Harrieté volt, aki az ő l'Hirondellejének hívta, a fecskének6. Ez a szó engem mindig arra a rettenetes folyadékra, a csukamájolajra emlékeztetett, amellyel kiskoromban traktáltak, ezért kereszteltem át Gladysre. Ki az ördög akar egy olyan járgányon kerekezni, amelynek a neve egy ápolónőre emlékeztet? És a Gladys sokkal hétköznapibb volt, mint a l’Hirondelle: a kalandra éhes hölgy Dunlop gumikkal volt felszerelve, háromsebességes, és igen jó természettel volt megáldva. Sohasem panaszkodott, és sohasem fáradt ki, még akkor sem, amikor én már kimerültem. Buckshaw-ból délkelet felé tekertem, lassan zötyögtem a dísztó szélén. A bal oldalamon terült el az úgynevezett Visto, egy olyan sima terület, amelyet Sir George de Luce alakíttatott ki a tizenkilencedik század közepén, amely egy „jó kilátást nyújtó pont” a naplója tanúsága szerint, egy olyan zöld füves síkság, amelyről úgy tartják, hogy innen kellemesen el lehet gyönyörködni a kékségbe burkolózó dombokban. Az utóbbi időben azonban a Visto egy kicsit nagyobb területre nőtte ki magát, mint amit egy jól fejlett tehén le bír legelni, a csalán túlságosan is elszaporodott, és a

gyönyörködők ruháját az a veszély fenyegette, hogy szétszaggatja. Itt tartotta Harriet a Blithe Spirit nevű speciális kétüléses de Havilland Gypsy Moth típusú sportrepülőgépét is, amellyel rendszeresen Londonba repült, hogy a barátaival találkozzon. A boldog időkre emlékeztető három vaskarika még mindig ott rozsdásodott a gazok között, amelyekhez a Blithe Spirit jó régóta oda volt rögzítve. Egyszer megkérdeztem apát, hogy milyen Buckshaw a levegőből, és ő hirtelen nagyon tartózkodó lett. – Kérdezd meg Felicity nénikédet – mondta mogorván. – Ő repült már. Ezt jól az eszembe véstem. A Vistótól egy hosszúra nyúlt ösvény húzódik déli irányba, amelyet itt is, ott is hosszú, elhagyatott füves és bokros részek kereszteznek, s az ösvény végül a bozótosba és cserjésbe vezet. Követtem a keskeny utat, és hamarosan megérkeztem a Palánkosba. A cigánykordé épp úgy állt ott, ahogy hagytam, habár a talaj tele volt szögesbakancs-nyomokkal, ahogy Feely nevezte. Minek jöttem vissza ide? – tűnődtem. Vajon azért, mert a cigányasszony a védelmem alatt áll? Valószínűleg, mert menedéket ajánlottam számára a Palánkosban, és ő elfogadta. Ha tenni kell valamit, önszántamból fogom megtenni, nem pedig a szégyenérzés kényszerít rá. Gry elégedetten legelészett a bodza közelében, a liget legtávolabbi pontján. Valaki visszahozta őt a Palánkosba. Még arra is volt gondjuk, hogy egy bála friss szalmát hozzanak a tisztásra, és ezzel egy kis feladatot is adjanak neki. Feltekintett rám, nem túlságosan nagy kíváncsisággal, aztán visszafordult a takarmányához. – No, ki ez a jó fiú? – kérdeztem, ekkor döbbentem rá, hogy úgy mondtam ezt, mintha papagáj lenne.

– Jó Gry – mondtam. – Pompás ló. Gry a figyelem legapróbb jelét sem mutatta. Valamit kifeszítettek az egyik fa törzsére a hídhoz közel, amin megakadt a szemem: fehér fából készült tábla, a talajtól másfél méter magasan. Átsétáltam a másik oldalra, hogy közelebbről is megnézzem. NYOMOZÁSI TERÜLET – TILOS BEMENNI – HINLEY RENDŐRŐRS A tábla Buckshaw-ból nézve keletre volt elhelyezve. Nyilvánvalóan az volt a célja, hogy elriassza az ott lebzselő kíváncsi tömeget, akik rögtön megjelennek a vérontás helyén, akár a varjúk. Mindenekelőtt én a saját birtokomon vagyok. Így aligha követek el birtokháborítást. Egyébként a helyzet az, hogy még nem vettem észre semmit. Óvatosan a szekérrúdra léptem, és a karommal egyensúlyozva, mint egy légtornász, lassan haladtam előre, sarokról lábujjhegyre, felfelé az emelkedőn a vezetőülés felé. Meglepődve tapasztaltam, hogy az ajtót már visszatették a helyére. Megálltam, hogy felkészüljek – mély levegőt vettem –, aztán kinyitottam az ajtót, és beléptem. A vért már feltakarították, ezt rögtön láttam. A padlót frissen súrolták fel, és a Sunlight szappan tiszta illata töltötte be a levegőt. Nem volt sötét a kordéban, de nem volt világos sem. Egy lépést tettem a hátsó részbe, de hirtelen megdermedtem az ijedségtől. Valaki feküdt az ágyban. A szívem hangosan kezdett kalapálni, a szemeim pedig ki akartak ugrani a helyükről. Alig mertem még levegőt venni is.

Az elhúzott függöny homályában láttam, hogy egy nő volt – nem, nem is nő – egy lány. Talán néhány évvel idősebb, mint én. A haja hollófekete volt, az arcbőre napbarnított, egy fekete krepp ruhadarabba volt beburkolózva. Mozdulatlanul álltam, az arcát bámultam, sötét szeme lassan nyílt ki, és tekintete találkozott az enyémmel. Váratlanul gyors ugrással pattant ki az ágyból, felkapott valamit a polcról, és hirtelen szorosan a falhoz szorított, a karomat a hátam mögé csavarta, és egy kést tartott a torkomhoz. – Engedj el! Ez fáj! – A fájdalomtól nehezen sikerült kipréselnem a szavakat. – Ki vagy? Mit keresel itt? – kérdezte sziszegő hangon. – Válaszolj, különben elvágom a torkodat! – Flavia de Luce – ziháltam. A pokolba is! Sírva fakadtam. Egy pillantást vetettem a tükörbe, és megpillantottam magamat, a karját az arcomon… a kidülledő szemeimet… és a kést… a kést! – Ez egy vajkenő kés – szaladt ki a számon kétségbeesésemben. Utólag nevetséges helyzetnek látszik, de akkor korántsem volt az. Reszkettem a félelemtől és a haragtól. Éreztem, hogy a fejem megrándul, ahogy visszahúzódott, hogy megnézze az élét, aztán ellökött. – Takarodj innen – mondta durván. – Szedd a lábad, amíg a borotvát elő nem veszem! Nem kellett nekem kétszer mondania. A lány nyilvánvalóan őrült volt. Az ajtónál elbotlottam, de gyorsan talpra ugrottam. Megragadtam Gladyst, és már félúton a fánál jártam, amikor…

– Várj! – visszhangzott a hangja a tisztáson. – Azt mondtad, hogy a neved Flavia? Flavia de Luce? Nem feleltem, de megálltam a liget szélén, megbizonyosodtam, hogy Gry köztünk van ideiglenes fedezéknek. – Kérlek – mondta. – Várj! Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy ki vagy. Mondták nekem, hogy te mentetted meg Fenella életét. – Fenella? – nyögtem ki remegő hangon, még fel sem ocsúdva az első ijedtségből. – Fenella Faa. Elhoztad hozzá az orvost, ide… a múlt éjjel. Úgy nézhettem ki, mint egy komplett őrült, ahogy nyitott szájjal álltam, mint egy hal. Az elmémnek szüksége volt egy kis időre, míg felfogta, hogy a lány, aki kicsattogott az ajtóba, s az előbb még kést tartott a torkomhoz, most bocsánatot kér. Nem voltam ahhoz szokva, hogy bocsánatot kérjenek tőlem, és ez az alkalom volt valószínűleg az első az életemben, hogy ez történt velem, ezért ért annyira váratlanul. – Ki vagy te? – kérdeztem. – Porcelain – mondta, miközben leugrott a kordéról. – Porcelain Lee. Fenella a nagymamám. Elindult felém a füvön keresztül, karját ölelésre tárta, ahogy a bibliában szokás a megbocsájtást kifejezni. – Engedd meg, hogy megöleljelek – mondta. – Meg akarom köszönni. Attól tartok, hogy egy kicsit elhúzódtam. – Ne aggódj, nem foglak bántani! – Hirtelen már ott is termett, karjai körém fonódtak, szorosan magához ölelt, arca a vállamhoz ért. – Köszönöm neked, Flavia de Luce – súgta a fülembe, mintha örök idők óta barátok lettünk volna. – Köszönöm. Mivel még mindig fel voltam készülve arra a helyzetre, hogy tőrt mártanak a lapockáim közé, attól tartok, nem sikerült

viszonozni az ölelését, amelyet dermedt csendben, mereven fogadtam, ahogy a Buckingham-palota őrei tesznek, mintha ügyet se vetnének a szélsőségesen lelkes turistákra. – Szívesen – sikerült nagy nehezen megszólalnom. – Hogy van? Mármint Fenella? Nehezemre esett kiejteni a keresztnevét, annyira furcsa volt a számomra. Annak ellenére, hogy Daffy meg én mindig úgy emlegettük a saját édesanyánkat, hogy Harriet (csak a legidősebb Feelynek volt joga anyunak hívni), sértőnek éreztem, hogy egy idegen nagymamáját a keresztnevén említsem. – Javul, meg fog gyógyulni, legalábbis ezt mondják. Bár korai ezt mondani. De ha te nem lettél volna… Könnyek kezdtek gyűlni a sötét szemében. – Nem fontos – mondtam, kényelmetlenül éreztem magam. – Segítségre volt szüksége, és én meg épp ott voltam. Vajon tényleg ilyen egyszerű volt? Vagy valamilyen hazugság van mögötte? – Hogyan értesültél róla? – kérdeztem, s közben a tisztás felé mutattam. – A zsaruk kutattak fel Londonban. Megtalálták a nevem és minden mást egy papírcetlin, amely a kézitáskájában volt. Addig kuncsorogtam, míg sikerült rávenni a Covent Gardenben egy pacákot, hogy a teherautójával hozzon el Doddingsley-ig. Onnan gyalog jöttem idáig. Talán egy órával ezelőtt értem ide. Hewitt felügyelő és az emberei négy csillagot érdemelnek, gondoltam. Fenella Faa kézitáskáját keresni a szekéren nekem sohase jutott volna az eszembe. – Hol fogsz megszállni? A Tizenhárom Gácsérban? – A kutyafáját! – mondta erőltetett külvárosi kiejtéssel. – Na, ne nevettessél má’! Bizonyára sértődöttnek látszottam.

– Nem tudnék két shillinget se összegyűjteni, még ha az életem függne is tőle – mondta, s a kezét kitárta a liget felé. – így azt hiszem, ez a hely lesz a szállásom. – Itt? A szekéren? – néztem rá döbbenten. – Miért ne? Fenelláé, hát nem? Ez olyan, mintha az enyém lenne. Mindössze csak azt kell megtudnom, hogy kié ez a földterület, és… – Ezt Palánkosnak hívják – mondtam –, és a családom tulajdona. Valójában nem, mert Harrieté, de nem éreztem szükségesnek, hogy elmagyarázzam a családom jogi bonyodalmait egy toprongyos idegennek, aki nem oly rég még az életemre tört. – Ejha! – mondta. – Bocsáss meg! Soha nem gondoltam volna. – De nem maradhatsz itt – folytattam. – Ez egy bűntény helyszíne. Nem láttad a figyelmeztetést? – De igen. És te? Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom ezt a gyerekes választ. – Bárki is volt a nagymamád támadója, lehet, hogy még mindig itt ólálkodik. Amíg a rendőrség nem találja meg, hogy ki az, és miért tette, addig nem biztonságos itt lenni sötétedés után. Ez csak részben volt igaz. Úgy éreztem, ha bármilyen apróságot tehetek Porcelain biztonsága érdekében, azzal igazából Fenella Faa családját segítem. Helyre akartam hozni azt a hibát, amit az apám követett el ellenük. Életemben először éreztem, hogy megörököltem egy bűnt. – Nincs ellenvetés, Buckshaw-ban lesz a szállásod – szaladt ki a számon.

Ezt jól megcsináltam! Ez sikerült! Még ki se mondtam, már tudtam, hogy hamarosan meg fogom bánni a szavaimat. Apa például rettenetesen dühös lesz. Még amikor az általa imádott Harriet hívta meg a cigányokat, hogy lakjanak Buckshaw-ban, akkor is elkergette őket. Ha neki nem sikerült elérnie, hogy maradhassanak, akkor nekem mekkora az esélyem? Talán éppen ezért csináltam. – Az apám egészen hóbortos – mondtam. – Legalábbis van neki jó néhány különös elképzelése. Egyetlen vendéget sem képes a saját lányain kívül elviselni Buckshaw-ban. Be foglak csempészni. Porcelain teljesen izgatott lett erre a gondolatra. – Nem akarlak bajba keverni. – Lehetetlen – mondtam, úgy, mint ahogy Felicity néni szokta: lehengerlően. – Nem lesz semmi baj. Senki se szokott a keleti szárnyba jönni. Nem is fogják tudni, hogy te ott vagy. Hozd a cuccaidat! – utasítottam. Eddig észre se vettem, hogy milyen elgyötört a kinézete Porcelainnek. A fekete kreppruhája, a fekete karikák a szeme alatt, úgy nézett ki, mintha egy álarcosbálon a Kaszás lenne fiatal nőalakban. – Nincs semmim – mondta –, csak, amit látsz. – Bocsánatkérőn húzta össze a szoknya súlyos korcát. – Ez Fenelláé – mondta. – Ki kellett mosnom a saját ruháimat a folyóban ma reggel, és még nem száradtak meg. Vajon tényleg kimosta a dolgait? Miért kellett ezt tennie? Mivel úgy tűnt, hogy ez nem tartozik rám, nem is kérdeztem… Talán majd később találok rá ürügyet, hogy megtudakoljam. – Akkor induljunk! – mondtam, próbáltam úgy beszélni, hogy vidámnak tűnjön a hangom. – Buckshaw vár már!

Felvettem Gladyst, és felszálltam rá. Porcelain pár lépésre lemaradva jött mögöttem, földre szegezett tekintettel. – Nincs olyan borzasztóan messze – mondtam egy kis idő múlva. – Szerintem örülni fogsz, hogy végre egy jót alszol. Megfordultam, és láttam, hogy bólintott válaszul, de meg se szólalt. Mögöttem battyogott, kimerült volt, s még a Poszeidón-szökőkút delfinjei se tudták eltéríteni, hogy ne a földet bámulja. – Ezeket a tizennyolcadik században készítették – meséltem neki –, szóval nagyon régiek. Annak idején vizet lövelltek ki a szájukból. Ismét csak egy bólintás. Lerövidítettük az utat a Trafalgar gyepen keresztülvágva, amely egy elhagyatott fennsík, a ház délkeleti részén. Sir George de Luce volt az, aki Nelson admirális a spanyolok felett aratott győzelmének tiszteletére tervezte, negyven évvel a dicső csata után, és a Visto is ugyanez idő tájt készült el. Lucius „Csöpögő” de Luce korábbi széles körű víz alatti rendszerének felhasználásával Sir George azt tervezte, hogy meglepi a menyasszonyát, felújítja a káprázatos szökőkutakkal díszített vidéket. Hozzá is látott a táj építési munkálatokhoz, amely méreteiben méltó riválisa volt a dísztó létesítésének, sőt talán még túl is szárnyalta, de a vasútépítés láza meghiúsította minden elképzelését. Fő koncepciója, amelynek fókuszában Buckshaw mint a szökőkutak fenséges bejárata jelent volna meg, darabjaira hullott szét. Most egy évszázadnyi esőnek, hónak, napsütésnek, szélnek, s a falusiak esti rablóportyáinak – akik köveket loptak a saját kertfalaikhoz – köszönhetően a Trafalgar az azt díszítő szobrok romkertjévé változott. A kőkerubok, mohával benőtt Tritonok és tengeri nimfák különböző darabjai úgy nyúlnak ki

a földből itt is, ott is, mint egy hajótörés áldozatai, akik arra várnak, hogy kimentsék őket a földtengerből. Csak Poszeidónnak sikerült túlélnie, kényelmesen lebzsel hálójával a málladozó talapzaton, márványba faragva elmereng a szétzúzott családja sorsa felett, háromágú szigonya villámot hányó botként mered felfelé, mintha csak az ókori görög menny maradványa lenne. – Íme, itt a jó öreg Poszeidón – mondtam, miközben Gladys felé fordultam, hogy vonszoljam még jó néhány lépést. – A róla készült fotó megjelent a Vidéki Életben néhány évvel ezelőtt. Ugye milyen csodálatos? Porcelain hirtelen megtorpant, és kezével eltakarta a száját, tekintete üresen meredt felfelé, szemei elkerekedtek, és elsötétültek, mint a sírgödör. Aztán nyüszítő zokogás szakadt fel belőle, mint egy kis állatból. Követtem a tekintetét, és hirtelen megpillantottam azt, aminek a hatására hirtelen megdermedt. Poszeidón szigonyáról, mint egy madárijesztő, egy sötét alak lógott egy kabátakasztón. – Ez Brookie Harewood – mondtam, még mielőtt az arcát megláttam.

9. A pamutbársony kabátjának nyakánál fogva, és szigony egyik ágára volt felakasztva Brookie, hosszú himbálózott a lágy szellőben. Úgy tűnt, egyszerű, lapos kalapjában és skarlátvörös sáljában, mintha egy tengerparti szórakozóhelyen lenne, és kifejezetten élvezné a körhintafordulót. Egy pillanatra azt hittem, hogy egyszerűen csak fennakadt. Talán a nagy mennyiségű alkoholtól feldobódva megkísérelt felmászni a szoborra. Megcsúszott Poszeidón fejénél, és ráesett a szigonyra. De ezt az elképzelést igen hamar elvetettem, mihelyt észrevettem, hogy a keze meg van kötve a háta mögött. De nem ez volt a legborzasztóbb vele kapcsolatban. Ahogy körbejártam, a napfényben hirtelen megcsillant valami, ami úgy tűnt, hogy Brookie szájából nyúlik ki. – Maradj itt – mondtam Porcelainnek, pedig még az esélyét sem láttam annak, hogy mozdulni akarna. Gladyst odatámasztottam a tengerikagylóhéj-formájú tálakhoz, amelyek a szökőkút alján voltak, felmásztam a csővázra, míg végül fel tudtam állni az ülésre, onnan sikerült feltérdelnem az érdes kőperemére. A tál tele volt gusztustalan, fekete vízzel, lehullott falevél és humusz sűrű levével, amely az évszázad során gyűlt össze észrevétlenül, és olyan bűzt árasztott, hogy az kibírhatatlan volt. Ahogy ott a szélen álltam, nagy nehezen fel tudtam kapaszkodni a középső tálra, majd végül a legmagasabban

lévőre is. Ekkor egy szintbe kerültem Brookie térdeivel, felbámultam a szemére. Az arca rettenetesen fehér volt. Persze már halott volt. A kezdeti sokkból felocsúdva, amit az ember akkor él át, amikor olyasvalakit lát holtan, akivel még néhány órával azelőtt beszélgetett, különös izgatottságot éreztem. Nem félek a halottaktól. Valójában igen csekély tapasztalatom alapján arra jutottam, hogy a félelemmel ellentétes érzés kerít hatalmába. Egy halott test sokkal érdekesebb, mint egy élő, és azt is megtanultam, hogy a legtöbb holttest sok mindent elárul. Már számos alkalommal volt szerencsém látni, Brookie valójában a harmadik eset volt. Ahogy ott egyensúlyoztam a kőkagyló peremén, tisztán láttam, hogy mi az, ami megcsillant a napfényben. A Brookie egyik orrlyukából – nem a szájából – kiálló tárgy először egy ezüstmedálnak tűnt: egy sima, lyukas lemeznek, amelyhez egy nyél csatlakozott, és amelynek végén Brookie egy vércseppje szuszpendálódott. A lemez úgy nézett ki, mintha egy tengeri rák lett volna átlyukasztva, és a de Luce monogram volt belevésve a nyelébe. DL Ez egy ezüst rákevőeszköz volt, annak a készletnek a darabja, amely Buckshaw-ban volt. Utoljára akkor láttam ilyen éles hegyű evőeszközt, amikor Dogger az ezüstöt tisztította súrolószerrel a konyhaasztalon. A tárgy hegye, ahogy visszaemlékszem, két kicsi fokban végződik, amelyek a csiga két szarvacskájához hasonlóan helyezkednek el. Ezeket az ágakat úgy tervezték, hogy segítségükkel ki lehessen venni a főtt rákon keletkezett nyíláson keresztül a rózsaszínű húst. Ez most valahol mélyen Brookie Harewood agyába van mélyesztve.

Halál, amelyet családi ezüst okozott, gondoltam, mielőtt még alaposabban elgondolkodhattam volna. Egy kis nyöszörgés juttatta eszembe, hogy Porcelain még mindig ott van. Az arca majdnem olyan fehér volt, mint Brookie-é, és láttam, hogy remeg. – Az isten szerelmére, Flavia – mondta remegő hangon –, gyere le, s menjünk innen mielőbb! Azt hiszem, mindjárt hányok. – Brookie Harewood az – mondtam, és azt hiszem, hogy egy csendes imát mormoltam az orvhalász lelki üdvéért. Ó, Uram, oltalmazd meg őt, a mennyország adjon bőségesen pisztrángokat neki. A pisztrángról eszembe jutott Colin Prout. Majdnem el is feledkeztem a fiúról. Vajon érez majd némi megkönnyebbülést Colin, ha meghallja, hogy kínzója meghalt? Vagy inkább bánkódik majd miatta? Brookie anyja is majd hasonló dilemmában lesz. És hirtelen rádöbbentem, hogy Bishop's Lacey-ben majdnem mindenki. Még egy lépést tettem Poszeidón térdén, és felhúztam magamat izmos könyökén. Így egy hajszálnyira Brookie fölé kerültem, és lefelé néztem, hogy hátha még észreveszek valamit. A szigony két foka közti bemélyedésben volt egy fényes pötty, egy hatpennys méretű, mintha valaki aközben hagyta volna a bronzon, amikor ronggyal fényesítette. Megjegyeztem a dolog formáját, aztán elkezdtem lassan lefelé mászni, nagy gondot fordítva arra, nehogy hozzáérjek Brookie testéhez. – Gyerünk – mondtam Porcelainnek, s közben megráztam a kezét. – Gyerünk innen, mielőtt bárki is azt gondolná, hogy mi tettük. Nem mondtam el neki, hogy Brookie koponyája hátul csupa vér volt.

Megálltunk egy pillanatra az egyik rózsabokor mögött, amely az évnek ebben a szakaszában másodvirágzásban volt. A konyhakert irányából Doggert hallottuk, ahogy kikaparja a régi földet a cserepekből egy ültetőkanállal. Úgy tudtam, hogy Mullet asszony mára már elment. – Maradj itt – suttogtam –, amíg felderítem a terepet. Úgy tűnt, mintha Porcelain nem is hallaná, amit mondok. Fehér volt az ijedségtől és a kimerültségtől, állt, mint egy cövek a rózsák közt, mintha szobor lenne Buckshaw-ban, amelyre poénból fekete ruhát dobtak. Átsurrantam – remélem észrevétlenül – a füvön és a kavicsos kocsibeállón keresztül a konyhaajtóhoz. Rátapasztottam a fülemet a nehéz faajtóra. Ahogy említettem már, Harriettől örököltem a rendkívül éles hallásomat. A fazék- és serpenyőzörgés és a beszédfoszlányok azonnal hallhatóak kívülről. Mullet asszony folyton magában beszél, miközben serénykedik, habár én úgy sejtem, hogy mára már végzett, de sohase lehet az ember elég óvatos. Ha Feely és Daffy egy másik támadásra készen lesben állnak, akkor a kuncogásuk és vihogásuk majd leleplezi őket. De nem hallottam semmit. Kinyitottam az ajtót, és beléptem az üres konyhába. A legfontosabb dolgom az volt, hogy Porcelaint bejuttassam a házba, és biztonságba helyezzem olyan helyen, ahol a jelenléte nem tűnik fel senkinek. Ha ez megvan, akkor értesíteni fogom a rendőrséget. Buckshaw-ban a telefon el van rejtve szem elől egy kis faliszekrényben, amely a folyosót és a konyhát összekötő szűk átjáróban van. Ahogy már meséltem, apa nem igazán lelkesedik az „eszközért”, és Buckshaw-ban nekünk is meg van tiltva, hogy használjuk.

Ahogy lábujjhegyen osontam az átjárón, hirtelen határozott léptek zajára lettem figyelmes, pontosabban bőrcipő hangjára, amely visszhangzott a kövön. Ez valószínűleg apa. Daffy és Feely cipői nőiesebbek, és lágyabb, puhább hangot adnak ki. Beosontam a telefonfülkébe, és csendesen behúztam az ajtót. Egy kis keleti padra ültem le a sötétben, és vártam. A folyosón a lépések lelassultak, és megálltak. Visszafojtottam még a lélegzetemet is. Nekem egy egész örökkévalóságnyi időnek tűnt, mire újra elindult, és a nyugati szárny felé haladt, apa dolgozószobájába, legalábbis azt hiszem. Ebben a pillanatban – rögtön a könyökömnél – megcsörrent a telefon… aztán újra csörgött. Néhány pillanat múlva újra lépések hallatszottak, amelyek a folyosó felé közeledtek. Felkaptam a kagylót, és szorosan a mellkasomhoz szorítottam. Ha a csengés hirtelen abbamarad, akkor apa azt fogja gondolni, hogy a hívó feladta. – Halló? Halló? – hallottam egy rekedt hangot, amely a mellkasomnak beszélt. – Van ott valaki? Kinn a folyosón a lépések abbamaradtak, és aztán teljesen elültek. – Van ott valaki? Halló? Halló? – A tompa hang most kiabált, rettentő dühösen. A kagylót a fülemhez tettem, és a mikrofonba suttogtam, – Halló? Flavia de Luce beszél. – Linnet rendőr vagyok, Bishop's Lacey-ből. Hewitt felügyelő megbízásából próbáltam kapcsolatba lépni önnel. – Ó, Linnet rendőr úr – sóhajtoztam a legtökéletesebb Olivia de Havilland hangon. – Éppen önöket készültem hívni. Örülök, hogy hívott. Rettenetes dolog történt itt, Buckshawban. Ez is megvan, gyerünk gyorsan vissza a rózsabokrokhoz. – Gyere – mondtam Porcelainnek, aki pont úgy álldogált, ahogy hagytam. – Nincs vesztegetni való időnk.

Egy perc múlva titokban lopóztunk felfelé Buckshaw keleti szárnyának széles lépcsőházában. – A kutyafáját! – mondta Porcelain, amikor meglátta a szobámat. – Olyan nagy, mint egy ragyogó bálterem! – De iszonyú hideg van benne – feleltem. – Bújj a dunna alá. Mindjárt odakészítek egy melegvizes-palackot is. Egy gyors látogatás a szomszédos laboratóriumomba, s öt perc alatt a Bunsen-égő segítségével forró vízzel töltöttem meg a vörös gumitömlőt, ami készen állt, hogy Porcelain lába alá tegyem. Felhúztam a matrac egyik sarkát, és egy tábla csokit vettem elő. A konyhaajtó küszöbéről zsákmányoltam, ahová mindig teszi Ned, a csaposlegény; Feelynek szánja hódolata jeléül. Mivel Takonypóc kisasszony nem is tud róluk, így aligha hiányzik neki. Csak nehogy elfelejtsem, hogy szóljak Nednek a következő alkalommal, amikor találkozunk, hogy milyen nagyra értékelik az ajándékát. – Csak bátran vegyél – mondtam, miközben letéptem a celofánt a dobozról. – Már nem olyan friss, mint a májusi virág, de legalább nincsen tele kukacokkal. Ned pénzéből csak olyan csokira telik, amely a bolt kirakatában maradt negyedszázadig, vagy még tovább. Porcelain kezében megakadt egy vaníliakrémes desszert, mielőtt a szájába tette volna. – Nyugodtan kapd be – mondtam neki. – Csak ugrattalak. Valójában nem, de semmi értelmét sem láttam, hogy felidegesítsem. Hogy elhúzzam a sötétítőfüggönyt, az ablakhoz léptem, s egy pillanatra megálltam, és kikukkantottam. Nem láttam senkit sem.

A gyepen túl megpillantottam a Visto egyik sarkát, és délre is jól elláttam: ott állt Poszeidón. Már teljesen el is feledkeztem arról, hogy a hálószobámból tökéletes a kilátás a szökőkútra. Lehetséges az, hogy…? Megdörzsöltem a szemem, és újra odapillantottam. Igen. Ő az! Brookie Harewood ebből a távolságból olyan volt, mint egy fekete baba, amely a tenger istenének szigonyán lóg. Még egy pillantást vetettem oda, mielőtt még a rendőrség megjelent. És ha ők akkor érkeznek, amikor éppen a helyszínen vagyok, mondhatnám nekik, hogy őket várom, szemmel tartom a terepet, hogy senki se nyúljon Brookie-hoz, és így tovább. – Teljesen kimerültnek látszol – mondtam, és közben Porcelainhez fordultam. A szempillái elnehezültek, ahogy behúztam a sötétítőt. – Aludj jól – mondtam, de nem hiszem, hogy hallotta. Az ajtócsengő megszólalt, s én elindultam a lépcsőn lefelé. Patkányok! Épp amikor azt hittem, hogy egyedül lehetek! Tízig számoltam, és kinyitottam az ajtót, akkor szólalt meg ismét a csengő. Hewitt felügyelő ácsorgott ott, az ujja még a gombon volt, egy kicsit zavarba jött, mintha még kisfiú lenne, akit rajtakaptak, hogy mindenhová becsönget, és elszalad. Bizonyára azt hiszi, hogy a fű se nő nélküle, gondoltam. Nincs tíz perce, hogy Linnet rendőrrel beszéltem. A felügyelő egy kicsit visszahőkölt, amikor engem pillantott meg az ajtóban. – Ó – mondta. – A mindenütt felbukkanó Flavia de Luce. – Jó napot, felügyelő úr – mondtam nem igazán szívmelengető hangon. – Nem jön be? – Nem, köszönöm – felelte. – Szóval… még egy incidens történt.

– Incidens – kapcsolódtam bele a társalgásba. – Brookie Harewood az, attól tartok. A legrövidebben a Trafalgaron átvágva ér oda – tettem hozzá, és keleti irányba mutattam. – Kövessen, mutatom az utat. – Maradjon! – mondta Hewitt felügyelő. – Ne fáradjon! Távol szeretném tartani önt ettől. Ugye megérti, Flavia? – Ez a mi birtokunk, felügyelő úr – mondtam, csak hogy emlékeztessem, hogy egy de Luce-szal beszél. – Igen, ez meg egy nyomozás! Ha csak egyetlen ujjlenyomatát is a helyszínen találom, önt fogom gyanúsítani! Megértette? Micsoda arcátlanság! Válaszra sem méltó! Még mondhattam volna, hogy az ujjlenyomataim már ott vannak a helyszínen, de nem tettem. Sarkon fordultam, és becsaptam az ajtót az orra előtt. Belülről hirtelen megütötte a fülemet valami, és hallgatóztam, amennyire csak tudtam. Habár csak egy száraz ág nyikorgásának hangzott, amit hallottam, de bizonyára a felügyelő adott hangot némi megdöbbenésének, hogy így elvesztettem a türelmemet. Az ördögbe ezzel az emberrel! Megbánja majd, hogy magas lóról beszélt velem. Ó, igen, meg fogja még bánni! Felszaladtam a lépcsőkön a kémiai laboratóriumomba. Kinyitottam nehéz ajtaját, és beléptem a szobába, s majdnem azonnal megnyugodtam. Itt mindig a béke érzése töltötte el a szívemet. Volt valami különleges ebben a helyben. Az, ahogy a fény lágyan a magas, ólmozott ablaktáblára esett, a Leitz mikroszkóp meleg, sárgaréz ragyogása, amely valaha Tar bácsikámé volt, most engem tett boldoggá. A laboratórium üvegablakának erős – majdnem éles – fénye, a szoba precízen felcímkézett vegyszeresüvegei (ezek között nem egy figyelemre méltó méreggel), rengeteg könyv sorokban egymás

mellett; mindezeknek köszönhetően ez a szoba számomra olyan volt, mint egy menedékhely. Megfogtam egy magas széket, és az ablakhoz közeli asztalra tettem. Aztán az íróasztal legalsó fiókjából – amelyben naplók és egyéb dokumentumok voltak elhelyezve, s úgy gondoltam, hogy Tar bácsikáméi voltak – kivettem egy német kétcsöves látcsövet. Lencséiről találtam egy könyvet a könyvtárában, s kiderült, hogy speciális homokból készült, amely csak Németországban, a türingiai erdőkben a Martinroda nevű falu közelében található, s az alumínium-oxid tartalma miatt feltűnően tiszta látványt eredményez. Amire pont szükségem volt! A látcsővel a nyakamban felmásztam a pult tetején lévő székre, s az így létrehozott megfigyelőtornyom tetején egyensúlyoztam, a fejemmel már majdnem a plafont súroltam. Egyik kezemmel az ablakkeretbe kapaszkodtam, a másikkal a látcsövet igazítottam a szememhez, ujjaimmal élesre próbáltam állítani a lencséket. Mivel bokrok vették körbe a Trafalgar gyepét, feltűnt, hogy a laboratóriumból ebből a szögből bizonyára sokkal jobb volt a kilátás, mint a hálószobámból. Igen, ott volt Poszeidón, aki a láthatatlan óceánt kémleli, és látszódott, hogy a szigonyáról egy fekete csomag lóg. De most már kitűnően láttam az egész szökőkutat. Az erős lencsék segítségével azt is láttam, hogy Hewitt felügyelő a szökőkút mögül lépett elő, felemelte a kezét, hogy védje a szemét a naptól, és nézett felfelé, Brookie testére. Összehúzta az ajkait, és már majdnem azt a kis szisszenést is hallottam magamban, ami kiszakadt belőle. Kíváncsi voltam, vajon tudja-e, hogy figyelik. A távcső képe hirtelen elsötétült, majd újra helyreállt, és ismét elsötétült. Eltartottam a szemem elől a csövet, és ekkor vettem észre, hogy hirtelen felhő takarta el a napot. Habár

túlságosan messze volt tőlem nyugatra, mégis úgy tűnt, hogy a sötétség hamarosan beborítja a tájat, s vihar lesz. Éppen akkor emeltem fel a látcsövet, hogy észrevehessem, a felügyelő közvetlenül az én irányomba néz. A lélegzetem is elállt, de aztán rájöttem, hogy ez csak optikai csalódás, ő nem lát engem. Bizonyára a viharfelhőket nézte, amelyek Buckshaw fölött gyülekeznek. Elfordult, aztán vissza, és úgy tűnt, mintha valakivel beszélgetne, és valóban. Ahogy tovább figyeltem, Woolmer rendőrfelügyelő érkezett a szökőkút talapzatához, s valami nehéz berendezést cipelt, őt rögtön Darby doktor követte és Graves rendőr őrmester. Mindnyájan bizonyára ugyanavval az autóval érkeztek, gondoltam, Gully és a Palánkos felé jöttek. Woolmer őrmester egy szempillantás alatt összerakta az állványt, és ráerősítette a súlyos rendőrségi fényképezőgépet. Elcsodálkoztam, hogy milyen gyakorlottan állította be rövid, tömpe ujjaival a lencséket, és milyen gyorsan készítette el a felvételeket. Hirtelen vakító villámfény villant, majd szinte ezzel egy időben fülsüketítő villámcsapás hangja rázta meg a környéket, és a szék kis híján eldőlt. Elengedtem a távcsövet, hagytam, hogy a nyakamba csússzon. Mindkét kezemmel megkapaszkodtam az ablaktáblában, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Mit is mondott Daffy egyszer egy nyári felhőszakadáskor? – El az ablakoktól, amikor villámlik, te bolond szamár! Most itt vagyok, s villámfény csillan meg az ablakon, mint egy kartonlapra tűzött pillangó az üveg mögött a Természettudományi Múzeumban. – Ha a villám nem csap beléd – tette hozzá –, akkor a dörgés fog annyira megijeszteni, hogy nem kapsz majd levegőt, s olyan leszel belül, mint egy vörös zokni.

A villám ismét élesen villant, és az ég hangosan dörgött, majd elkezdett szakadni az eső, úgy, mintha dézsából öntenék. Hirtelen feltámadt a szél, és a parki fák vadul hajladoztak a viharban. Ez aztán tényleg szívderítő! Daffy, légy átkozott, gondoltam. Ha egy kicsit gyakorolom, akkor még meg is tudom kedvelni a villámlást és mennydörgést. Kiegyenesedtem, visszanyertem az egyensúlyomat, és a szememhez emeltem a távcsövet. Amit láttam, az olyan volt, mintha a pokol egyik jelenete lett volna. A vizes, zöld fényben tombolt a szél, és az égiháború szabálytalan villanásokkal ragyogta be a környéket, míg a három rendőr Brookie testét próbálta leszedni a szigonyról. Kötelet erősítettek a hónalja alá, és lassan kezdték el leereszteni, egészen finoman a földre. Az esőben úgy tornyosodott föléjük Poszeidón, mint egy hatalmas kősátán a vas villájával, úgy bámult a vizes birodalmán át, mint akit halálosan untat az emberi lények meglehetősen fura viselkedése. Hewitt felügyelő elkapta a kötelet, és leoldotta a testről, a haja a homlokához tapadt az esőben, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha valamilyen borzasztó passiójátékot néznék. Talán az is volt. Csak miután Woolmer őrmester hozott egy vízhatlan ponyvát a felszerelésből, amivel letakarták Brookie testét, tűnt úgy, hogy eszükbe jutott: ideje menedéket keresniük. Habár Darby doktor fekete orvosi táskájával a fején védekezett az eső ellen, ő is mozdulatlanul állt ott, és nagyon megrendültnek látszott. Hewitt felügyelő egy kis esőkabátot hajtogatott szét, és felvette a teljesen átázott ruházatára. Úgy tűnt, ezelőtt egy szobalány viselhette; kíváncsi voltam, hogy vajon a kedves

felesége, Antigoné volt-e az, aki a zsebébe csúsztatta ilyen vészhelyzetre. Woolmer őrmester egykedvűen állt a szakadó esőben, mintha kiterjedése elegendő védelmet nyújtana a szél és az eső ellen, míg Graves őrmester volt az egyetlen négyük közül, aki annyira alacsony volt, hogy a szökőkút legalsó kagylója alá tudott guggolni, a szélcsendes oldalra. Aztán amilyen hirtelen támadt, olyan gyorsan múlt el a vihar. A sötét felhők kelet felé feloszlottak, kisütött a nap, és a madarak boldogan folytatták félbemaradt éneküket. Woolmer őrmester levette a fényképezőgépéről a ponyvát, amellyel korábban letakarta, és elkezdte fotózni a szökőkutat minden lehetséges szögből. Először a közeli felvételekkel kezdte. Időközben egy mentőautó érkezett, nehezen verekedte át magát a Palánkos és a Trafalgar közti területen. Miután a sofőr néhány szót váltott Darby doktorral, segített feltenni Brookie letakart holttestét a hordágyra, aztán visszamászott a vezetőülésbe. A mentőkocsi lassan eldöcögött, a sofőr ide-oda kormányzott, nehogy elakadjon a sárban, s az égen szivárvány jelent meg. Kísérteties sárga fény tűnt fel a táj felett, olyan volt, mintha egy őrült festette volna ilyen éles színűre. A Trafalgar távolabbi oldalán, a fák szélénél valami mozgott. Egy kicsit elmozdítottam a távcsövet, és gyorsan ráfókuszáltam, de épp csak azt sikerült elcsípnem, ahogy az alak eltűnt az erdőben. Egy másik orvhalász, gondoltam, figyelte a rendőröket, de nem akarta, hogy őt észrevegyék. Lassan végigpásztáztam a fák tetején, de bárki is volt az, akkorra már nyoma veszett. Aztán ismét a mentőt láttam a távcsővel, és néztem, amíg be nem gördült a távoli bokrok mögé. Amikor eltűnt a

látótávolságból, lemásztam a székről, és bezártam a laboratóriumot. Ha meg akarom találni Brookie gyilkosát a rendőrök előtt, mielőbb hozzá kell látnom a nyomozáshoz.

10. Csak egy problémám volt, halvány sejtelmem sem volt arról, Brookie hol lakott. Még egyszer felkereshetném a telefonszobát, de attól tartok, azt kockáztatom, hogy Buckshaw folyosóján apába botlok, vagy ami még ennél is rosszabb, Daffyba vagy Feelybe. Egyébként meg a legkevésbé se tűnik valószínűnek, hogy egy olyan semmirekellő, mint Brookie, szerepel a telefonkönyvben. Inkább titokban besurrantam a képgalériába, amely a keleti szárny egész földszintjét elfoglalta, mintsem kockáztassam, hogy lebukjak. A de Luce ősök egész garmada bámult rám, ahogy elhaladtam köztük, arcukon – bizarr módon – olyan kifejezés volt, mint az enyémen. Nem szerettem volna többségüket, gondoltam, és a többségük sem kedvelt volna engem. Cigánykereket hánytam, hogy kimutassam nekik, nem érdekelnek. Mivel az öregfiú, Tar bácsi megérdemelte, a portréja felé egy élénk cserkészlánytisztelgést mutattam, habár ez a szervezet száműzött soraiból; szerintem igazán nem igazságos, hogy egy nőnek ne legyen semmilyen humorérzéke sem. Hiába mondtam Pashley kisasszonynak: „Az igazat megvallva, a vashidroxid csupán tréfa volt” nem kaptam másik esélyt. A galéria túlsó felén volt egy műhely, amelyet Buckshaw dicsőséges napjaiban arra használtak, hogy ott keretezték be és javították ki a portrékat és tájképeket, amelyek a családom gyűjteményét alkották.

A szobában jó sok polcot és fapadot koszolt össze a fémdobozokból kiömlött festék és lenolaj, amelyek körülbelül Viktória királynő korában száradtak ki, és amelyekhez itt is, ott is az ecsetnyelek úgy ragadtak hozzá, mint a megkövesedett patkányfarkak. Mindenki, engem kivéve, megfeledkezett ennek a szobának a legfőbb előnyéről, hogy ablaka függőlegesen nyitható, könnyen kivehető kívülről és belülről egyaránt, ezért szoktam csúszó sínjeit időről időre disznózsírral megkenegetni, amit a kamrából csenek el. A falon kívül az ablakbélés alatt és a föld között félúton az egyik tégla félbe volt törve, lassú pusztulása arra késztetett – be kell, hogy ismerjem –, hogy Dogger palántázókanalával addig csapkodjam, míg bárki kényelmesen fel tud lépni az így kialakított mélyedésbe, és anélkül tudja elhagyni a házat és belépni oda – ha akarja –, hogy bármilyen feltűnést keltene. Ahogy éppen az ablakon keresztül osontam kifelé, és a földre másztam le, majdnem Doggerre léptem, aki a nedves fűben térdelt. Lábra állt, felemelte a kalapját, majd visszatette. – Jó napot kívánok, Flavia kisasszony! – Jó napot, Dogger! – Milyen kellemesen esik. – Valóban. Dogger felpillantott az aranyló égre, és folytatta a gyomlálást. Az igazán jó emberek mindig ilyenek. Nem zavarják meg az embert, ahogy a légyfogó papír se. Gladys kerékgumija boldogan dudorászott, ahogy elhaladtunk a Szent Tankréd mellett, és bekanyarodtunk a főutcára. Ő is éppúgy élvezte a napot, ahogy én. Feljebb, a bal oldalon a Tizenhárom Gácsérhoz közel volt Reggie Pettibone régiségkereskedése. Éppen elszántam

magam, hogy látogatást tegyek a boltban, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és egy szemüveges fiú vágódott ki az utcára. Colin Prout volt az. Elkaptam a kormányt, hogy megelőzzem a balesetet, és Gladys ide-oda imbolyogva csúszott meg. – Colin! – kiáltottam, ahogy nagy nehezen sikerült megállnom. Majdnem csúnyán elestem. De Colin már át is vágott a főutcán, és eltűnt a Bolt köz felé, egy keskeny, kanyargós átjáró irányába, amely a boltok mögötti sorhoz vezet. Mondanom se kell, a nyomába eredtem, és nem győztem hálámat kifejezni Sturmey és Archer találmányáért, a háromsebességes váltóért. Ahogy a sorra értem, gyorsítottam, de Colin már eltűnt a sarok túlsó végén. Tudtam, hogy néhány másodperc múlva, nagyjából egy kisebb körutat téve újra felbukkan a főutcán. Igazam volt. Amikor újra megpillantottam, épp a Tehén sor felé sietett, olyan tempóban, mintha a pokol kutyái lettek volna a sarkában. Ahelyett, hogy tovább követtem volna, lefékeztem. Ahol a Tehén sor véget ér a folyónál, tudtam, hogy Colin balra fog fordulni, és a régi vontatóúton fog haladni, amely a Tizenhárom Gácsér mögé vezet. Nem fogja kockáztatni, hogy a föld alatt, a régi csatorna mentén menjen, mert fél attól, hogy beszorul. Visszafordultam, és elindultam visszafelé azon az úton, amin jöttem, egy széles kitérővel a Cipő utca felé, ahol Pickery kisasszony, az új könyvtáros lakott az utolsó házban. Fékeztem, leszálltam a biciklimről, és a sövénykerítésnek támasztottam Gladyst, aztán átmásztam a kapubálvány felett, és az egyik nyárfa mögé lopóztam, amely a vontatóúton volt. Éppen időben. Colin felém rohant, miközben végig idegesen sandított hátra a válla fölött.

– Hé, Colin! – mondtam, miközben az útját álltam. Colin megtorpant, mintha egy kőfalba ütközött volna, de felém fordult világos szemével, amelyek a vastag lencsék miatt hirtelen olyan hatalmasnak látszottak, akár az osztrigák, a meglepődését még inkább kifejezve, és a tanácstalanságát tükrözve. – Tudod, ugye, hogy a rendőrség téged keres? Akarod, hogy szóljak nekik, merre vagy? Ez persze szemenszedett hazugság volt, az egyik erősségem. – Nnnnem. Az arca olyan sápadt lett, mint egy halotté, és én egy pillanatig azt hittem, hogy rögtön elsírja magát. De még mielőtt jobban sarokba szoríthattam volna, hirtelen kifakadt belőle: – Sohase tennék olyat, Flavia kisasszony! Bizony isten! Bármit is gondolnak rólam, nem én tettem. Szavai összevisszasága ellenére tudtam, hogy mit akar mondani. – Nem tetted, mit, Colin? Mi az, amit nem tettél? – Semmit. Nem tettem semmit. – Hol van Brookie? – kérdeztem mellékesen. – Találkoznom kell vele a tűzkutyák miatt! Szavaim elérték a kívánt hatást. Colin úgy lengette a karjait, mint a szélkakas a szárnyait, ujjai észak, dél, nyugat és kelet felé mutattak. Végül az utóbbinál megnyugodtak, jelezve, hogy Brookie valahol a Tizenhárom Gácséron kívül van. – Utoljára akkor láttam, amikor a teherautóját pakolta ki. Teherautóját? Hát van neki teherautója? Valahogy ez az ötlet olyan komikusnak tűnt, mintha az Óz, a csodák csodájából a madárijesztőt láttam volna egy bedfordi teherautó volánja mögött, és… – Nagyon köszönöm – mondtam neki. – Csodálatos vagy! A szemét megdörzsölte, a haját igazgatta, aztán a Cipő utca felé fordult, mint egy pörgő dervis, és eltűnt.

Vajon kolosszális hibát vétettem? Talán azt, de aligha hagyhattam ki, hogy kifaggassam Colint, ha már az utamba tévedt. Csak aztán nyilallt belém a dermesztően rémítő gondolat. Mi van, ha… De nem, ha véres lett volna Colin ruhája, biztos, hogy kiszúrtam volna. Ahogy visszasétáltam, hogy magamhoz vegyem Gladyst, pompás ötletem támadt. Egész Bishop's Lacey-ben alig néhány teherautó volt, amelyeknek túlnyomó többsége, legjobb tudomásom szerint, mindig a vaskereskedés, a hentesüzlet, a villanyszerelő és más ilyen boltok előtt tűnt fel. Mindegyik tulajdonosának kezdőbetűi a kocsi oldalára vannak festve, mindegyik különböző, és nem lehet őket összetéveszteni. Ha gyorsan végigkerekezek a főutcán, a többségüket könnyedén számba vehetem, és egy idegen teherautó fel fog majd tűnni. És így is volt. Néhány perc múlva keresztül-kasul bicajoztam a faluban eredménytelenül. De ahogy a főutca keleti végén a kanyarhoz értem, alig akartam hinni a szememnek. A Fűzfa villa előtt egy szánalmas, zöld tehergépkocsi parkolt, amelynek habár ütött-kopott oldalai üresek voltak, ezzel azt erősítették meg, hogy a jármű Brookie Harewoodé. A Fűzfa villa találóan onnan kapta a nevét, hogy egy hatalmas fa kornyadozó kukoricacsuhéhoz hasonló ágai mögé rejtőzött azóta, amióta a házat undorító narancssárgára festették. Tilda Mountjoy tulajdonában volt, akivel meglehetősen kellemetlen körülmények között találkoztam néhány hónappal ezelőtt. Mountjoy kisasszony Bishop's Lacey közkönyvtárának volt a fő könyvtárosa, és azt rebesgették róla, hogy még a könyvek is féltek tőle. Mára már egyedül maradt, szabadúszó rémítőnek.

Habár nem voltam valami lelkes, hogy felelevenítsem ismeretségünket, nem tehettem mást, kénytelen voltam kinyitni a kapuját, átverekedni magam a lelógó ágak tömkelegén, végigcaflatni a mohos úton, és megverekedni a sárkánnyal a barlangjában. De mi is lesz az ürügy? Majd azt fogom mondani, hogy mialatt odakinn kerékpároztam, hirtelen rosszullét tört rám. Mivel láttam Brookie teherautóját, azt gondoltam, hogy talán lesz majd olyan kedves, hogy Gladyst a csomagtartóba teszi, engem pedig hazafuvaroz. Biztos vagyok benne, hogy apa örökre hálás lesz, stb… stb. A fűzfa ágai alatt a kapu küszöbét borító zuzmó és hideg levegő miatt olyan nyirkos volt minden, mint egy mauzóleumban. Éppen felemeltem a korrodált sárgaréz kopogtatót, amelynek formája olyan volt, mint egy Lincoln kisördögé7, amikor az ajtó kitárult és Mountjoy kisasszony állt ott, teljesen véresen. Nem tudom, hogy melyikünk volt jobban elképedve a másik láttán, de a nem mindennapi pillanatban mindketten csendben, tágra nyílt szemekkel meredtünk egymásra. A ruhájának eleje és szürke kardigánjának ujjai csupa véresek voltak, és az arca egy nyílt sebre emlékeztetett. Néhány skarlátvörös pötty éppen a padlóra csöppent, mielőtt felemelte véres zsebkendőjét, és az arcához nyomta. – Orrvérzés – mondta. – Állandóan ezzel küszködöm. A száját és az orrát foltos vászonnal takarta el, mintha azt mondta volna: „már mindent elkövettem, hogy elmúljon", de én rögtön kapcsoltam, hogy mit tegyek. – Ó, istenem, Mountjoy kisasszony – parádéztam. – Engedje meg, hogy segítsek!

Megfogtam a karját, még mielőtt tiltakozhatott volna, bevezettem a konyha felé a sötét, Tudor korabeli súlyos tálalószekrényekkel övezett előszobán keresztül. – Üljön le – mondtam, miközben kihúztam egy széket, és meglepetésemre szót fogadott. Az orrvérzés kezelésével kapcsolatos tapasztalataim igen szegényesek voltak, de gyakorlati jellegűek. Emlékszem, hogy Feely egyik születésnapi zsúrján Sheila Fosternek eleredt az orra vére a krokettpályán, és Dogger a melegházból szerzett réz-szulfát-oldattal, amit valakinek a zsebkendőjére csöpögtettek, állította el a vérzést. Nem tűnt valószínűnek, hogy a Fűzfa villában rézszulfátoldat lenne, azaz kékkő, ahogy még nevezni szokták; habár tudtam, hogy egy teáscsészényi hígított kénsav csupán csak pár penny, és Gladys biciklilámpa-eleméből is tudnék kinyerni elegendőt egy kis trükkel. De most nincs idő a vegyészkedésre. Lekaptam egy keleties vaskulcsot, amely a tűzhely fölött egy szögön lógott, és hátul a nyakához szorítottam. Feljajdult egy kissé, és félig előredőlt a széken. – Most már könnyebb lesz – mondtam, mintha egy lóhoz beszélnék (hirtelen Gry képe ugrott be a sötétben). – Könnyebb. Mountjoy kisasszony mereven ült, behúzott nyakkal. Most már elérkezett az idő. – Brookie itt van? – kérdeztem természetesen. – Láttam a kocsiját kinn. Mountjoy kisasszony feje megmozdult, és éreztem, hogy még jobban megmerevedik a kezemben. Lassan levette a véres zsebkendőt az orráról, és jéghideg hangon közölte: – Harewood soha többé nem teszi be a lábát ebbe a házba. Elbizonytalanodtam. Vajon Mountjoy kisasszony pusztán a saját elhatározását közölte, vagy jól érzem, hogy valami

vészjósló tartalom is meghúzódik a szavai mögött? Vajon tudja, hogy Brookie halott? Ahogy fürkésző pillantásával végigmért, láttam, hogy elmúlt az orrvérzése. Csendben maradtam, ezt a hasznos trükköt Hewitt felügyelőtől lestem el. – Az az ember egy tolvaj – mondta végül. – Sohasem lett volna szabad megbíznom benne. Nem is tudom, hogy mit gondoltam. – Hozhatok önnek még valamit, Mountjoy kisasszony? Egy pohár vizet? Egy nedves ruhát? Itt volt az ideje, hogy a bizalmába férkőzzek, és megkedveltessem magamat. Szó nélkül a mosogatóhoz mentem, és benedvesítettem egy törülközőt. Kicsavartam, és odaadtam neki. Amikor az arcáról és a kezéről törölte le a vért, udvariasan más irányba néztem, így lehetőségem adódott, hogy megfigyeljem a konyhát. Egy négyzet alakú helyiség volt, alacsony plafonnal. Egy Aga – márkájú vastűzhely lapult a sarokban, és egy lapos, alaposan tisztára súrolt asztal egyetlen székkel, amelyen Mountjoy kisasszony kuporgott most. Tányértartó sínek futottak a falon a helyiség két oldalán, amelyeken kék és fehér színű tányérok és tálgyűjtemény voltak elhelyezve, főként Staffordshire fajtájúak, látványuk összességében a falusi zöld rét és a vidéki táj hangulatát ébresztette fel a szemlélőben. Megszámoltam őket, tizenegy volt, s egy üres hely, körülbelül harminc centi átmérőjű: a hiányzó tizenkettedik darab lóghatott ott. Halványzöld fény szűrődött át kívülről a fűzfa ágain keresztül a két kis ablakon át, s a mosogató felett sorakozó tányérokat különös és homályos színűvé festette, ami engem a Trafalgarra emlékeztetett eső után, amikor Brookie holttestét emelték le a Poszeidón-szökőkútról.

A szűk átjáró bejárata, amelyen keresztül a konyhába lehetett lépni, be volt polcozva, s a tetején egyforma üvegek sorakoztak, mindegyik gyógyszeresüveg-kinézetű volt. Mintha csak fel lettek volna címkézve, úgy csapott meg a szaguk. Milyen fura, gondoltam: a szaglás általában a leggyorsabb érzékünk, gyakran gyorsabb, mint a látás és hallás. De most már kétség sem férhetett hozzá. Az egész helyiség – s talán maga Mountjoy kisasszony is – bűzlött a csukamájolajtól. Talán a vérző orrú Mountjoy kisasszony látványa és a vérfoltos ruházata elvonta a figyelmemet a szagról. Habár rögtön észrevettem a halszagot, amikor megláttam az ajtóban, hogy vérzik, és ismét, amikor a nyakszirtjére tettem a hideg kulcsot, de az agyam úgy értékelte a dolgot, hogy nem lényeges, és késleltette a tudomásul vételét. Rengeteg élményem volt a csukamájolajjal. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy az elszánt Mullet asszony elől menekültem, aki nyitott üveggel és egy kerti ásó méretű kanállal a kezében üldözött engem le-föl Buckshaw folyosóin és lépcsőin, még álmaimban is. Jó szándéktól vezéreltetve azt akarta, hogy lenyeljek valamit, ami úgy nézett ki, mint a fáradt üzemanyag, és amit a hal májából facsartak ki, és napon hagyták, hogy megrohadjon. Ezt a folyadékot bőr cserzésére is használták, és nem tehettem róla, de nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon mit művel az ember szervezetével. – Nyissa ki, drágaságom! – hallottam Mullet asszonyt, ahogy szólongatott, miközben utánam koslatott. – Jót tesz majd. – Nem! Nem! – visítottam. – Nem kell sav! Kérem, ne itasson velem savat!

És ez igaz volt, még ha akkor ezt nem is tudtam bizonyítani. Elemeztem a kotyvalékot a laboratóriumomban, és megállapítottam, hogy egy sor savat tartalmaz: többek közt olajsavat, margarinsavat, ecetsavat, vajsavat, folsavat, foszforsavat, nem is beszélve az oxidokról, a kalciumról és a nátriumról. Végül is jó vásárt csináltam M. asszonnyal: megengedte, hogy a csukamájolajat egyedül vegyem be a szobámban lefekvés előtt, én pedig cserébe felhagytam a szirénázó üvöltéssel és a bokán rúgásával. Megesküdtem az anyám sírjára, hogy lenyelem. Harrietnek persze nincsen sírja. A teste valahol a havas Tibetben van. Boldogan szabadult meg egy nehéz és nem kívánt feladattól, Mullet asszony úgy tett, mintha felháborítaná, de örömmel adta át a kanalat és az üveget. Gondolataim hirtelen visszatértek a jelenbe, mint egy gumigolyó, amelyet egy rugalmas zsinegre rögzítettek. – Baj van a régiségekkel, ugye? – hallottam saját magamat. – Ezzel nincs egyedül, Mountjoy kisasszony. Habár majdnem lemaradtam, amikor önkéntelenül felpillantott arra a pontra, ahol a hiányzó tányér helye volt, ez mindent elárult számomra. Észrevette, hogy követtem a tekintetét. – Hongwu, az első Ming császár korabeli volt. Mondta nekem, hogy ismer egy férfit… – Brookie? – szakítottam félbe. Bólintott. – Azt mondta, hogy tud egy férfit, aki diszkréten fel tudja becsülni, és meg tudja adnia a reális árát is. A dolgok nem mennek valami jól a háború óta, tudja, s azt gondoltam, hogy… – Igen, tudom, Mountjoy kisasszony! – mondtam. – Megértem.

Apa anyagi nehézségei és az utóbbi idők hírei, amelyek mindennap befutottak, valamint a Bishop's Lacey-ben hallható beszélgetések miatt semmi szükség sem volt arra, hogy magyarázkodjon az anyagi gondjai miatt. Tekintete összefonódott az enyémmel. – Zálogházba adtam – mondta. – Azt mesélte nekem, hogy a vasút lerobbant. Szalmába csomagolta a tányért, azt mondta, hogy hordóba teszi majd, de valahogy… nem kötött biztosítást rá, persze, hogy a költségeket csökkentse… ne terheljen engem felesleges kiadásokkal, és aztán… – Valaki kiszúrta a régiségkereskedésben – szólaltam meg. Bólintott. – Az unokahúgom, Julia. Pimlicóban. Azt mondta nekem: „Nénikém, sose fogod elhinni, amit láttam, a te Minged hasonmását!” Épp ugyanott álldogált, ahol most maga, s ahogy maga, ő is felpillantott, és hűlt helyét látta a polcon. „Ó, nénikém!” mondta. „Ó, nénikém!” Persze megpróbáltuk visszaszerezni a tányért, de a férfi azt állította, hogy egy rendőrtől vette bizományba, aki a szomszéd utcában lakik. A titoktartás miatt nem adhatja ki a nevét. Julia már a rendőrségre is el akart menni, amikor emlékeztettem arra, hogy Jamieson bácsi hozott haza olyan tárgyakat, amelyeket nem becsületes úton szerzett. Sajnálom, hogy el kellett mondanom magának ezt a történetet, Flavia, de én mindig aprólékosan ragaszkodom az igazsághoz. Bólintottam, és szomorúsággal a szememben pillantottam rá. – De Brookie Harewood hogy tudta rátenni a kezét a tányérra? – Mert ő a bérlőm. A kocsiszínemben lakik, tudja. Brookie? Itt? Mountjoy kisasszony kocsiszínjében? Ez teljesen új volt a számomra!

– Ó, igen – mondtam. – Persze, tényleg. El is felejtettem. Nos, akkor jobb lesz most már távozni. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most lepihen egy kis időre, Mountjoy kisasszony. Még mindig nagyon sápadt. Az orrvérzés sokat kivesz az emberből, ugye? Vasat és így tovább. Bizonyára nagyon kimerült. Betessékeltem egy kis társalgóba, amit a ház elején láttam, segítettem ledőlni egy lószőr díványra. Betakartam egy gyapjútakaróval, és hagytam, hogy fehér ujjaival belekapaszkodjon. – Ki fogok találni egyedül is – mondtam.

11. Mint egy pantomimbáb, amelynek a végtagjait mozgató madzagai összegabalyodtak, s a függöny mögül kellene előjönnie, úgy verekedtem keresztül magamat a fűzfa lelógó ágbogai közt, és léptem ki a zöld homályból a napfény vakító reflektorfényébe. Az idő hirtelen elillant. Hewitt felügyelő és emberei valószínűleg csak néhány percnyire vannak, és én még alig fogtam hozzá a dolgomhoz. Körbepillantottam az utcán. Senki sem volt se közel, se távol. A teherkocsi egyik ablaka teljesen le volt engedve, nyilvánvalóan Brookie felejtette így. Micsoda mázli! Apa mindig hangsúlyozta annak fontosságát, hogy hordjunk magunkkal zsebkendőt, és most mennyire igaza volt. Ha kinyitom az ajtót, az ujjlenyomataim a nikkelborítású fogantyúra kerülnek. Egy kis vászondarab most olyan számomra, mint egy jegy. De a fogantyú meg se moccant, habár nyekkenő hangot adott ki, ami arra utalt, hogy meglehetősen el van rozsdásodva belül. A legkevésbé se hiányzik, hogy az ajtó kiessen, és hangos csörömpölésével felzavarja az utcát. Felléptem a felhágójára – újabb reccsenés –, a könyököm segítségével fel tudtam tornászni magam a levegőbe. A hasam a kocsiablak keretének aljánál volt, felsőtestemmel behajoltam a kocsiba, miközben lábaimmal és kezeimmel a levegőben egyensúlyoztam. Zsebkendőbe bugyoláltam a kezemet, és megnyomtam a kesztyűtartógombot, amikor kinyílt, belenyúltam, és

kiemeltem egy csomagot. Ez volt, legalábbis azt hittem, a teherautó hivatalos okmánya és forgalmija. Majdnem örömujjongásban törtem ki. Most végre megtudom Brookie igazi lakcímét, mivel azt erősen kétlem, hogy a Fűzfa villa lenne. Edward Sampson – ez állt a forgalmiban. Rye Road, East Finching. Pontosan tudtam, hogy hol van East Finching, Bishop's Lacey északi részétől tíz kilométerre fekszik. De ki az az Edward Sampson? Nem lehet más, mint annak a teherautónak a tulajdonosa, amelyből a hátsóm valószínűleg úgy áll ki, mint a csapdából a tengeri rák ollója, egyébként halvány sejtelmem sincs a kilétéről. Visszacsúsztattam a papírokat a kesztyűtartóba, és visszalöktem a panelt a helyére. Na, lássuk a kocsiszínt! – Gyerünk, Gladys – mondtam, és már el is vettem onnan, ahol várakozott. Semmi értelme felhívni a figyelmet a jelenlétemre azzal, hogy a biciklimet szembetűnő helyen hagyom. Mivel Mountjoy kisasszony telkének formája igen különleges volt, a kocsiszín a sövénnyel övezett L alakú sor végén terült el, amely az egyik oldala mentén futott, a hátsó részen keresztül. Gladyst egy doboz formájú sövény mögé dugtam el, és gyalog folytattam az utat. Ahogy az épülethez közeledtem, láttam, hogy az a kifejezés, hogy kocsiszín, nem volt több udvarias címnél. Valójában inkább majdnem a vicc kategóriába tartozott. Az épület négyzet alakú volt, az alsó szintje téglából készült, a tetején pedig vastag deszkalapok feküdtek. Az ablakon egy nem átlátszó réteg arról tanúskodott, mennyire elhanyagolt, a pókháló pedig arról, hogy ezeken az ablakokon nem szoktak kinézni.

Az ajtót ugyan egyszer lefestették, de lepattogzott, s a festék alól előbújt a szürke, viharvert fa, amely tökéletesen összeillett a festetlen felső résszel. Zsebkendőbe bugyoláltam a kezemet, és megpróbáltam kinyitni. Az ajtó be volt zárva. Az első szint ablakai olyan magasan voltak, hogy nem lehetett rajtuk keresztül bemászni, és a borostyán törött futtatórácsát használni pedig igen nyaktörő mutatvány lett volna. Egy roskatag létra támaszkodott gyengén a falnak, túlságosan veszélyes lett volna befogni. Úgy döntöttem, megpróbálok hátrafelé kerülni. Óvatosnak kellett lennem. Csak egy megvetemedett fakerítés és egy szűk járda választotta el a kocsiszín hátulját Mountjoy kisasszony ágbogas fűzfájától, lapulni kellett, és így futni, mint egy rohamcsapat tagja a partraszálláskor. A kerítés végén, a járda bal oldalán volt egy drót toldaléképület, amely a kocsiszínhez csatlakozott, amelyből – ahogy közeledtem hozzá – izgatott kukorékolás hallatszott ki. Ebben a toldalékban volt egy ketrec, amely nem lehetett nagyobb hatvan centiméternél – inkább kisebb –, benne a legnagyobb kakassal, amit valaha láttam, olyan hatalmas, hogy csak görnyedve fért el a ketrecében. Ahogy a madár észrevett engem, a drót felé figyelt, amely elválasztott bennünket, és ijedt szárnycsapkodásba kezdett az arcom felé. Az első gondolatom az volt, szedjem innen a lábam, de aztán megláttam narancslekvár színű szemében a könyörgő kifejezést. De hiszen éhes! Egy marék takarmányt vettem ki egy dobozból, amely a ketrec vázához volt rögzítve, és bedobtam a rácson keresztül. A kakas úgy vetette magát a magokra, mint a farkas az orosz utazókra, taraja olyan vörös volt, mint a pipacs, és lázasan mozgott le s föl, mintha gőzerő hajtotta volna.

Ahogy lakomázott, észrevettem egy tolóajtót a ketrec túlsó felén, amely a kocsiszínbe nyílt. Nem volt nagyobb, mint a kakas mérete, de még jó lehet. Hogy elvonjam a baromfi figyelmét, bedobtam több maroknyi takarmányt, és a drótkerítés felé fordultam. Mindössze két méter magas volt, de túlságosan magas ahhoz, hogy felugorjak, és elkapjam a felső keretét. Megpróbáltam felmászni a rácson, de cipőben nem találtam biztos pontot. Nem hagytam, hogy legyőzzenek, leültem, és levettem a cipőmet és a zoknimat. Amikor majd az önéletrajzomat fogom írni, meg kell, hogy emlékezzek arról, mikor kislányként mezítláb másztam be egy kakas drótkerítésén, és pusztán csak azért voltam hajlandó ennek a pokoli tortúrának az elviselésére, hogy kielégítsem a kíváncsiságomat. Ahogy másztam, a lábujjaim a rács hatszögletű lyukaiba kapaszkodtak, minden egyes szál olyan volt, mint a sajtvágó. Mire elértem a tetejét, úgy éreztem, mintha a lábaim az Északisarkvidéket megjárt Scottéi lennének. Ahogy a földre ugrottam a kerítés belső felén, a kakas megindult felém. Mivel nem gondoltam arra, hogy egy marok takarmányt hozzak, amivel lecsillapíthattam volna a kiéheztetett madarat, a kegyére voltam bízva. Szűk volt a hely, és alig bírtam a fájdalmat elviselve átjutni a nyíláson, mivel a felbőszült madár dühösen csipkedte a lábamat, de néhány pillanat múlva a kocsiszín belsejében voltam, még a drót válaszfalnál, de belül. És a kakas is, aki követett engem, és most éppen arra készült, hogy rám vesse magát, mint egy bosszúálló fúria. Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve leguggoltam, és farkasszemet néztem a madárral, aztán hangosan elkezdtem sziszegni, majd váratlanul felemelkedtem, és teljesen

kiegyenesedtem, a fejemet előre-hátra mozgattam, és a nyelvemet ki-be nyújtogattam, akár egy királykobra. És működött! A parányi agyában valami ősi ösztön szavak nélkül megsúgta azt a rémtörténetet, amit egy tyúk és kígyó találkozása idézett elő, és menekülésre fogta a dolgot; úgy eltűzött, mint akit puskából lőttek ki. Az ujjammal benyúltam a drótfonat közti lyukakba, és elfordítottam a fareteszt, ami kilincsként szolgált, és beléptem az előszobába. A fejemben valószínűleg poros lóbokszok, fahengerekről lelógó hámok, lóvakarók és padok képe jelent meg, és talán egy régóta használaton kívüli félfödeles, együléses hintóé, amely egy sötét sarokban vesztegel. Talán a saját kocsiszínünkre gondoltam Buckshaw-ban. Mindenesetre teljesen váratlanul ért a látvány, ami ott fogadott. Belül alacsony, gerendás plafon, amely valaha egy szín lehetett; kanapék zöld és rózsaszín selyemkárpittal bevonva, amelyek olyan szorosan voltak egymás mellé zsúfolva, mint a buszok a Piccadilly Circusön. Kámeakorsók és vázák – némelyik biztos, hogy valódi Wedgewood porcelán – sorakoztak az asztalon, amelyeknek faanyaga még a félhomályban is fénylett. Faragott szekrények és gondos kivitelezésű intarziás asztalok húzódtak meg az árnyékban, míg a közelben lévő lóbokszok zsúfolásig tele voltak pakolva Albert király korabeli kancsókkal és keleti lámpaernyőkkel. A hely egy raktár volt, és abból sem egy átlagos. Az egyik falnál egy masszív tálalószekrény rejtőzött, pompás ízléssel kifaragott György korabeli párkánnyal, amely előtt félig feltekerve egy drága és pompás szőnyeg terült el. Ez már túl nagy rongyrázás volt számomra, mint amikor egyszer Feely barátnője, a talpnyaló Sheila Foster az egyik

leghétköznapibb csevegés közben felhozta a családjuk különleges szőnyegét: – A canterburyi érsek, tudod, egyszer egy egész hétvégét töltött nálunk. Amikor az arcomat cirógatta, Dundee süteményéből egy morzsát véletlenül a drága, régi Aubussonunkra ejtett. Csak egy lépést tettem előre, hogy közelebbről is szemügyre vehessek valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet: egy villanás, amely a párkány melletti sarokból jött. Mély levegőt vettem, mert Mountjoy kisasszony kocsiszínében ott álltak Sally Fox és Shoppo, Harriet sárgaréz tűzkutyái. Hogy a csodába…? – gondoltam. Hogy kerülhettek ide? Csak néhány órája, hogy Buckshaw-ban, a szalonban láttam a tűzkutyákat. Az lehetetlen, hogy Brookie Harewood visszaosont a házba, és ellopta őket, mert Brookie halott volt. De akkor ki más hozhatta ide? Colin Prout lehetett az? Colin, aki Brookie bábfigurája volt, és akit néhány perccel ezelőtt láttam itt a közelben ólálkodni. Colin itt lakott Brookie-val együtt? Mountjoy kisasszony úgy beszélt Brookie-ról, mint a bérlőjéről, amely egyértelműen azt jelenti, hogy itt lakott. Semmi nyomát sem láttam egy konyhának, vagy hálóhelynek, de talán a rengeteg bútor valamelyikén aludt, vagy fenn az emeleten. Épp a főfolyosó felé készültem, amikor egy kocsiajtó csapódott az utca felől. A francba! Hewitt felügyelő lesz az. Összehúztam magam, és eltotyogtam az ablak felé, ahol az ébenfa szekrény mögé lapultam, innen észrevétlenül kukucskálhattam. De nem Hewitt felügyelő volt az, aki az ajtó felé tartott. Egy két lábon járó „buldog” volt. A férfi ingének ujját könyökig felhajtotta, és láttatni engedte a karját, amely iszonyú

szőrös volt, s olyan vastag, mint egy pár karácsonyi sonka. Az inge a nyakánál ki volt gombolva, és kilátszott erős, fekete mellkasszőrzete, és keze ökölbe szorult, majd elernyedt, ahogy célirányosan az ajtó felé tartott nagy léptekkel. Bárki is volt az, egyértelmű volt, hogy ideges. A férfi annyira erős volt, hogy szét tudott volna tépni, mint egy cigarettásdobozt. Nem hagyhattam, hogy rám találjon. Rettentő volt átverekedni magam a bútorok labirintusán. Kétszer ijedtem meg egy hirtelen mozdulattól a közvetlen közelemben, mire észrevettem, hogy ez csupán a tükörképem, amely egy le nem takart tükrön jelent meg. A férfi már éppen az ajtót nyitotta ki, amikor a rácsos kabinhoz értem. Becsúsztam észrevétlenül – ez annak volt köszönhető, hogy mezítláb voltam, és szalma fedte a padlót –, aztán négykézlábra ereszkedtem, a fejemet lehajtottam, és elkezdtem átmászni a szűk nyíláson, amely kifelé vezetett. Az állat már készen állt a küzdelemre, mint egy bajnok harci kakas. Miközben másztam, próbáltam védeni az arcomat, de a madár sarkantyúi olyan élesek voltak, mint a borotva éle. Mielőtt a közepére értem volna, a csuklóim már véreztek. Míg a drótfalon másztam felfelé, a kakas többször a lábszáramra és talpamra vetette magát. Arra sem volt időm, hogy azon gondolkozzam, hogy a drótháló közötti rések milyen fájdalmat okoznak. A tetején átugrottam a farúd felett, és nagyot nyekkenve értem földet. – Ki az? – hallatszott a kocsiszín belsejéből a férfi hangja, mintha csak néhány méternyire lett volna. Ha hasra feküdt volna, és kúszni kezdett volna, akkor sem tudott volna utolérni, de még látni sem a külső ketrecben. Vissza kellett volna mennie az autójához, és aztán körbejönni a kocsiszín mögötti sorhoz. Hallottam, ahogy visszatért a fapadlóra.

Újra őrült rohanásba kezdtem az omladozó kerítés mentén, de úristen, ott felejtettem a cipőmet és a zoknimat! Elindultam, hogy visszaszerezzem őket, a légzésem szaggatott lett, minden gyors belégzés fájdalmas volt. Még egyszer átosontam a fal mellett, a sövény mögött bujkálva, ahol Gladyst hagytam. Épp időben. Lemerevedtem a doboz formájú sövény mögött, megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet is, amikor a „buldog” dübörögve elhaladt mellettem. – Ki az? – kérdezte újra, és hallottam, hogy a kakas őrült kukorékolással vetette magát a ketrec rácsára. Néhány durva szitkozódás után az üldözőm eltűnt. Nem tudtam szó szerint pontosan megjegyezni a szavait, de amit sikerült, próbáltam fejben tartani, alkalomadtán még hasznát vehetem. Egy-két percet vártam a biztonság kedvéért, aztán elővettem Gladyst a sövény mögül, és elindultam hazafelé. Ahogy tekertem, mindent elkövettem, hogy egy tiszteletreméltó angol lány benyomását keltsem, aki a friss levegőn kerékpározik. De valahogy kétlem, hogy megjelenésemmel bárkit is sikerült volna meggyőznöm erről: a kezeim és az arcom mocskosak voltak, a csuklóim és bokáim véreztek, a térdeim csontig fel voltak horzsolódva, és a ruházatom olyan volt, mintha a kukából kapták volna ki. Apa nem fog örülni neki. És mi van, ha a távollétem alatt megtalálták Porcelaint is a hálószobámban? Hátha már felébredt, és a földszinten bolyong? Vagy esetleg apa dolgozószobájában? Habár még sohase lapultam azelőtt a kerékpáromon, most igen.

– Akkor csíptem nyakon, amikor a képgaléria egyik ablakánál somfordált – mondta Feely. – Mint egy átlagos betörő. El tudod képzelni? Azért mentem oda, hogy megnézzem az Ajaxról készült festményt, amit Maggs készített, és… Maggs egy útonálló festő volt, aki Bishop's Lacey környékén élt a kormányzóság idején, és Ajax pedig egy ló, akit az egyik ősünk, Florizel de Luce szórakozásból vásárolt. Ajax annyi futamot nyert meg új gazdájának, hogy Florizelnek sikerült egy lepukkant kerület elöljárójává megválasztatnia magát. – Köszönöm Ophélia – mondta apa. Feely alázatosan lesütötte a szemét, és kisomfordált az ajtón, majd odaült egy székre a folyosón, közel az ajtóhoz, hogy kényelmesen kihallgathassa a megszégyenítésemet. – Tudod, hogy milyen nap van, Flavia? – kezdte apa. – Vasárnap – feleltem gondolkodás nélkül, habár a tegnapi ünnepség a Szent Tankrédban már olyan messzinek tűnt időben, mintha a legutóbbi jégkorszakban lett volna. – Pontosan – mondta apa. – És mit szoktunk csinálni vasárnap, időtlen idők óta? – Templomba megyünk – vágtam rá, mint egy idomított arapapagáj. A templom! Teljesen megfeledkeztem róla. – Azt gondoltam, hogy hagylak ma reggel pihenni, hogy a Palánkosban történt rémes eset után sikerüljön összeszedni magad egy kicsit. A következő dolog, ami a tudomásomra jutott, hogy egy felügyelő állt az ajtónkban, azért, hogy ujjlenyomatot vegyen tőled. Most pedig arról tájékoztattak, hogy a Trafalgaron egy holttest van, te pedig a faluban szaglásztál, és indiszkrét kérdéseket tettél fel. – Mountjoy kisasszony? – kockáztattam meg.

A kisujjad nyújtod, és máris az egész karod kell! Ez lesz ebben a hónapban a mottóm. Le kell majd jegyezzem a jegyzetfüzetembe alkalomadtán. De várjunk csak! Honnan is tudhatott Mountjoy kisasszony a holttestről a Trafalgaron? Hacsak nem… – Mountjoy kisasszony – erősítette meg apa. – Telefonált, hogy megkérdezze, sikerült-e biztonságban hazaérned. A vén hárpia! Bizonyára felkelt a szófájáról, és figyelt a fűzfa lelógó ágain keresztül, kikémlelte a találkozásomat a kakassal és a buldog emberrel. – Milyen kedves tőle – mondtam. – Semmiképpen sem felejtek el képeslapot küldeni neki. Küldök neki képeslapot, az biztos! Egy kiherélt disznó lesz rajta, és névtelenül fogom postára adni egy másik faluból, nem Bishop's Lacey-ből. Philip Odell, a rádiós nyomozó, egyszer már nyomozott egy ilyen ügyben, és nagyon izgalmas történet volt, talán az egyik legjobb epizód. – És a ruhád? – folytatta apa. – Mi a csodát műveltél a ruháddal? A ruhámmal? Tehát nem mesélt el mindent töviről hegyire Mountjoy kisasszony, amit látott? Álljunk meg egy pillanatra! Talán semmit se látott. Apa pedig nem tud semmiről sem, ami a kocsiszínben történt. Isten áldja, Mountjoy kisasszony! – gondoltam. Éljen örökre a szentek és mártírok társaságában, hogy nem árulta el nekik, hová lett elásva a templomi tányér. De vajon nem fog megjegyzést fűzni apa a sérüléseimhez és a horzsolásaimhoz? Úgy látszik, nem. És elérkezett az a pont, ahol azt hiszem, kezdett a helyzet kínossá válni, lealacsonyodni, amelyet már udvarias társaságban nem tesznek szóvá, mert a kékvér fontosabb, mint

a vörös, s a modor, a stílus és a hűvös felsőajkak mindennél előbbre valóak, még az életnél is. – Flavia – ismételte apa, miközben a kezét tördelte. – Kérdeztem tőled valamit. Mit műveltél a ruháddal? Megnéztem a ruhámat, mintha csak most vettem volna észre, hogy tönkrement. – A ruhámmal? – mondtam, és végigsimítottam, biztos vagyok abban, hogy jól látta a vérző csuklómat és a térdeimet is. – Ó, bocsáss meg, apa! Elestem egy kicsit a biciklimmel. Micsoda balszerencse, de még… rögtön ki fogom mosni, és magam javítom meg. Csak egy perc az egész. Éles hallásommal érzékeltem egy durva vihogást, amely a folyosóról jött. De szeretném azt hinni, hogy amit apa szemében láttam, az büszkeség volt.

12. Porcelain még mindig aludt, mint akit fejbe vágtak. Feleslegesen aggódtam. Álldogáltam, és néztem, ahogy az ágyamban feküdt, még mindig ugyanabban a testhelyzetben, ahogy hagytam. A szeme alatti sötét karikák, úgy tűnt, hogy világosabbak lettek, és lélegzése alig érzékelhető volt. Két másodperc múlva egy dühös mozdulattal Porcelain az ágyhoz nyomott, hüvelykujja a légcsövemet szorította. – Szörnyeteg! – Azt hiszem, ezt sziszegte. Harcoltam, hogy kiszabadítsam magamat, de meg se bírtam moccanni. Csillagokat láttam már, ahogy a karjaiba kapaszkodtam. Már nem kaptam elég oxigént. Próbáltam letépni magamról. De sehogy se boldogultam vele. Nagyobb és erősebb volt nálam, és már kezdtem erőtlennek és védtelennek érezni magamat. Milyen könnyű lenne… De nem! Abbahagytam a próbálkozást, hogy a kezével harcoljak, és helyette a hüvelykujjammal és a mutatóujjammal megragadtam az orrát. Még a megmaradt erőmet összeszedve kegyetlenül megcsavartam. – Flavia! Olyan meglepetten nézett rám, mintha régi jó barátok lennénk, s váratlanul egy szép Vermeer-festmény előtt találkoztunk volna össze a Nemzeti Galériában. Karjait levette a torkomról, de úgy tűnt, hogy még mindig nem kapok levegőt. Legurultam az ágyról, és a padlón köhögési roham kapott el.

– Mit csinálsz? – kérdezte, és zavarodottsággal a tekintetében nézett. – Te mit csinálsz? – krákogtam. – Kiszorítod belőlem a levegőt! – Ó, istenem – mondta. – Milyen borzalmas! Bocsáss meg, Flavia! Én csak… azt álmodtam, hogy Fenella szekerén vagyok, és valami rettenetes fenevad bámul rám. Azt hittem, hogy… – Igen. Elnézett mellettem. – Bocsáss meg! Nem mondhatom el neked. – Megtartom magamnak. Ígérem. – Nem, nem lesz jó. Nem szabad elmondanom. – Rendben – mondtam. – Akkor ne tedd! Megtiltom, hogy elmondd nekem. – Flavia… – Ne – mondtam, és így is gondoltam. – Nem akarom megtudni. Beszéljünk valami teljesen másról! Tudtam, hogy ha kivárom az alkalmas pillanatot, bármi is az, amit Porcelain elhallgat, ki fogja bökni, mint Mullet asszony húsdarálója a darált húst. Ez eszembe juttatta, hogy időtlen idők óta nem ettem. – Éhes vagy? – kérdeztem. – Majd meghalok az éhségtől. Bizonyára hallod, hogy korog a gyomrom. Nem hallottam, de úgy tettem, mintha hallanám, és bölcsen bólintottam. – Maradj itt! Hozok valamit a konyhából. Tíz perc múlva már vissza is értem egy tál étellel, amit a kamrából csentem el. – Kövess – mondtam. – A szomszéd ajtó.

Porcelain tágra nyílt szemekkel nézett körül, amikor beléptünk a vegyi laboratóriumomba. – Mi ez a hely? Ide jöttünk? – Persze – feleltem neki. – Ez az a hely, ahol a kísérleteimet csinálom. – Ez olyan, mint a varázslás? – kérdezte, és az üvegekre pillantott. – Igen – mondtam. – Olyan, mint a varázslás. Most akkor, megfogod ezeket… Ugrott egyet, amikor a Bunsen-égő begyulladt, miután gyufával meggyújtottam. – Tartsd a láng fölé – mondtam, és a kezébe adtam egy edényt – pár szelet kolbász volt benne – és egy nikkelbevonatú lombikcső-fogó csipeszt. – Ne túl közel. Fel fog forrósodni. Hat tojás törtem fel és tettem a bórszilikát pároló edénybe, és felkavartam egy üvegrúddal egy másik égő felett. A laboratórium szinte rögtön megtelt ínycsiklandó illatokkal. – Most a pirítós – mondtam. – Két szeletet is tudsz egyszerre csinálni – mondtam. – Használd ismét a csipeszt, csináld mindkét oldalán, aztán a két szeletet fordítsd meg, hogy a belső oldalak kerüljenek kívülre! A szükség egész gyakorlott laboratóriumi séfet csinált belőlem. Mostanában egyszer apa szobafogsággal büntetett, és érdekes felfedezést tettem, amikor az éléskamrából elcsent gőzölgő faggyút egy széles nyakú Erlenmeyer lombikba tettem. És mert a víz csak 212 Fahrenheit fokon forr, míg a nejlon nem olvad fel, míg nem hevítjük 417 fokra, megerősítettem a feltevésemet, hogy Feely drága harisnyája pudingtáska lett. Vajon lehet-e bármi is finomabb, mint egy nyílt Bunsen-égő fölött sülő kolbász? Elképzelni se tudok semmit, ami felülmúlja ezt, hacsak nem a szabadság érzése, amelyet akkor élek át, amikor puszta kézzel eszek, és hagyom, hogy a zsír szabadon

folyjon, ahová jól esik. Porcelain és én úgy vetettük rá magunkat az ételre, mint a kannibálok egy missziós éhínség után, néhány pillanat múlva már csak morzsák maradtak. Most már csak kétcsészényi vizet kellett felforralni egy üveglombikban. Levettem a polcról egy gyógyszeresüveget, ami betűrend szerint az arzén és a cianid közt volt, s amelynek címkéjén az állt, hogy Camellia sinensis. – Ne izgulj – mondtam. – Ez csak tea. Csend ereszkedett kettőnk közé, ami akkor szokott bekövetkezni, amikor két ember kezdi megismerni egymást, még nem elég meleg és baráti a kapcsolatuk, de már nem is rideg vagy bizalmatlan. – Kíváncsi vagyok, hogy mi van a nagymamáddal – mondtam végül. – Fenellával, akartam mondani. – Elég jól van, szerintem. Kemény az öreglány. – Igen szívós, ha erre gondolsz. – A válasza meglepett. – Szerintem kemény fából faragták. Szándékosan elengedte az üveglombikot, amivel eddig játszadozott, és, nézte, hogy összetörik a padlón. – Ő nem fog összetörni – mondta. Szerettem volna, hogy megbeszéljük, de csendben maradtam. Porcelain nem látta a nagyanyját, úgy ahogy én, a saját vértócsájában. – Az élet ölheti meg az embert, de csak akkor, ha hagyod. Ezt te mondtad korábban nekem. – Biztos nagyon szeretted őt – mondtam, de érzékeltem, hogy ez úgy hangzott, mintha Fenella már halott lenne. – Igen, néha nagyon – felelte Porcelain elgondolkodva –, és néha egyáltalán nem. Bizonyára látta a meglepettségemet. – A szeretet nem olyasvalami, mint egy nagy folyó, amely áramlik és áramlik örökké, és ha te azt hiszed, hogy ez így van, akkor sült bolond vagy. El lehet gáttal zárni, és már nem

marad a végén, csak egy kis vízsugár… – Vagy teljesen elzáródik – tettem hozzá. Semmit sem felelt. Szórakozottan bámultam ki az ablakon, a Vistón át, és a szeretet különböző formáin gondolkodtam. Nem túl sokfélét ismertem. Egy idő után Brookie Harewoodra gondoltam. Kíváncsi voltam, vajon ki gyűlölte őt annyira, hogy megölje, és Poszeidón szigonyára akassza? Vagy Brookie halálát inkább a félelem, és nem gyűlölet okozta? Nos, bárhogy is legyen, Brookie most egy halottaskocsin fekszik Hinley-ben, s valakit – a legközelebbi rokonát – meg fognak kérni, hogy azonosítsa a testet. Egy szállító fehér köpenyben felemeli a lepedő egyik sarkát, hogy megmutassa Brookie halott arcát, egy hölgy fog odalépni. Elakad a lélegzete, zsebkendőt tesz a szájához, és gyorsan elfordítja a fejét. Tudom, hogyan zajlik ez, láttam már a moziban. És ha nem tévedek, ez az asszony az édesanyja lesz, a művész, aki Maiden Fenwickben él. Talán mégsem, talán osztozik valakivel a fájdalomban. Lehet, hogy a nő, aki odalép, nem más, mint egy barát. De nem, Brookie nem tűnt olyan típusnak, akinek hölgy barátai lennének. Nem sok nő szereti az éjszakáit azzal tölteni, hogy a vidéket gumicsizmában járja, miközben a kezében döglött halakat cipel. Annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy meg se hallottam, hogy Porcelain beszélni kezdett. – De sohase nyáron – mondta. – Nyáron mindent elhajított, és Johnny Faaval útnak eredt, és egy pennyjük se volt. Még szinte gyerekek voltak, amikor összekerültek. Johnny üstfoltozó volt, amikor még fiatal volt, de valami okból felhagyott vele, már sohase fogj a elmondani, miért. Elég könnyen barátkozott, úgy sikerült boldogulnia, hogy minden

nyelven tudott beszélni, ami csak a nap alatt volt. Abból éltek, amit Fenella keresett azzal, hogy jósolt a bolondoknak. – Én is egy ilyen bolond vagyok – mondtam neki. – Igen – mondta Porcelain. Nem igazán érdekelték őt az érzéseim. – Te is velük utaztál? – kérdeztem. – Egyszer-kétszer, amikor még fiatalabb voltam. Lunita nem nagyon szerette, ha velük voltam. – Lunita? – Az édesanyám. Ő volt a gyermekük. A cigányok szeretik a nagy családot, tudod, de nekik csak ő volt. A szívük majd megszakadt, amikor megszökött egy gádzsóval, egy angollal Tunbridge Wellsből. – Az apukáddal? Porcelain szomorúan bólintott. – Azt mondta, hogy az apám egy herceg volt, aki egy hófehér ló hátán lovagolt, és gyorsabb volt a szélvésznél is. A kabátját aranyszálakból szőtték, és az ujját a legfinomabb selyemből. Tudott a madarakkal beszélgetni, és láthatatlanná tudott változni, ha a kedve úgy tartotta. Volt benne némi igazság: kifejezetten jó volt a láthatatlanná válásban. Ahogy Porcelain mesélt, a fejemben szöget ütött egy gondolat, olyan váratlanul, mint a hulló csillag egy nyári éjszakán. Vajon előhozakodjak neki apával? Elhessegettem ezt a gondolatot. – Mesélj az anyukádról – mondtam talán egy kicsit túlságosan lelkesen. – Csak keveset tudok róla. Nagyon magának való volt. Nem jöhetett haza, ha nem hívták, márpedig Fenella és Johnny – főként Fenella – nem hívták. Ő viselte gondomat, és nem volt egyetlen barátja se a világon. – Milyen borzasztó! – mondtam. – Hogy viselte?

– Úgy, hogy egy dolgot csinált, amit jól tudott. A kártyavetés képessége volt ez, így jósolt. Néha, amikor nem mentek jól a dolgok, elküldött egy időre Fenellához és Johnnyhoz. Készségesen viselték a gondomat, de amikor velük voltam, akkor se kérdeztek soha Lunitáról. – És te soha nem meséltél nekik? – Nem. De aztán jött a háború, s a dolgok megváltoztak. Egy rémes egyszobás lakásban laktunk Moorgate-ben, ahol Lunita jósolt, egy lepedő volt felakasztva, ez választotta a szobát két részre. Akkortájt csak négyéves voltam, így nem túl sokra emlékszem azokból az időkből, csak egy pókra, amely a fürdőszobafal egyik résében élt. Azt hiszem, körülbelül négy évet lakhattunk ott, mivel nyolcéves lehettem, amikor egy nap egy tábla került ki a szomszédos üres ház ablakába, és a háztulajdonosnő mesélte Lunitának, hogy a hely katonai klub lesz. Hirtelen olyan sok pénzt keresett, hogy nem tudta, mit kezdjen vele. Azt hiszem, bűntudata volt az összes kanadai, amerikai, új-zélandi és ausztrál katona, még a sarkvidékről valók miatt is, akik egyenruhában özönlöttek oda hozzánk, a kis szobába, hogy megtudják a jövőjüket. Nem akarta, hogy bárki is azt gondolja, a háborúból gazdagszik. Sohase fogom elfelejteni azt a napot, amikor a vécében találtam sírva: „Azok a szegény fiúk!” Emlékszem, mennyire zokogott. „Mind ugyanazt a kérdést teszik fel. Hazakerülök élve?” – És mit mondott nekik? – „Nagyobb dicsőségben térsz majd haza, mint ahogy eljöttél.” Mindegyiknek ugyanazt mondta, minden egyes alkalommal, fél koronáért. – Ez nagyon szomorú – mondtam. – Szomorú? Nem, nem szomorú. Az volt életünk legszebb időszaka. Csak akkor ezt nem fogtuk még fel.

– Volt egy különleges tiszt, aki mindig a klubban időzött, egy magas pasi, szőke bajusszal. Láttam őt jönni-menni az utcán. Sose beszélt sokat, de úgy tűnt, hogy valamit figyel. Egyik nap csak tréfából behívta Lunita, és jósolt neki. Egy pennybe se került, mert véletlenül éppen vasárnap volt. Egy vagy két nap múlva már a katonai hírszerzőknek, vagy valami ilyesminek dolgozott. Nem mondták meg, hogy mit, de úgy tűnt, hogy bármit is látott a kártyáiban, mindig a fején találta a szöget. A brit politika valamelyik szakembere megpróbálta kitalálni, hogy mi lesz Hitler következő lépése, és hallott egy cigányasszonyról, aki Moorgate-ben vet kártyát. Rögtön meghívták Lunitát ebédre a Savoy-ba. Először nem volt más ez, csak egy játék. Lehet, hogy csak nem akartak egy szóra hiábavaló reményeket fűzni egy cigányhoz. De amit újfent mondott nekik, az annyira közel állt a szuper-titkos igazsághoz, hogy alig akartak hinni a fülüknek. Még sohasem hallottak ilyenről. Először azt hitték, hogy kém, ezért a Bletchley Parkból jött egy tudós Londonba, hogy kikérdezze őt. Épp csak az ajtón belül volt, amikor megmondta neki, hogy szerencsés, hogy életben van, mert egy betegség mentette meg az életét. És ez tökéletesen igaz volt. Épp csak csatlakozott az amerikaiakhoz összekötő tisztként, amikor hirtelen vakbélgyulladása lett, emiatt nem vett részt az úgynevezett Dnap8 főpróbáján, amelyet Tigris hadgyakorlatnak neveztek el. A dolog nagyon rossz véget ért, több százan haltak meg. Ezt persze teljesen eltussolták. Akkortájt erről senki sem tudhatott. Mondanom se kell, hogy a pasi azt se tudta, hová legyen a döbbenettől. Lunita átment a vizsgán fényes sikerrel, és napokon – vagy órákon – belül egy elegáns lakásba költöztettek bennünket Bloomsburyben.

– Bizonyára rendkívüli képességekkel rendelkezik – mondtam. Porcelain teste elfáradt. – Rendelkezett – mondta határozottan. – Egy hónap múlva meghalt. Egy V1 -es rakéta ölte meg a Légügyi Minisztérium előtt az utcán. Hat éve júniusban. – Sajnálom – mondtam, és így volt. Végülis van bennünk valami közös. Porcelainben és bennem, még ha az nem más, minthogy mindketten nagyon kicsik voltunk, amikor anya nélkül maradtunk, s így egyedül kell felnőnünk. Mennyire vágytam arra, hogy meséljek neki Harrietről, de valahogy nem tudtam. A szobát betöltő szomorúság Porcelainé volt, és szinte rögtön megéreztem, milyen önzés lenne ezt most elvenni tőle bármilyen módon is. Feltakarítottam a kémcső összetört darabkáit a padlóról. – Ezt – mondta – nekem kellene csinálni. – Nincs semmi baj – feleltem neki. – Már megszoktam. Ez egyike volt azoknak a mentegetőzéseknek, amiket általában gusztustalannak tartottam, de hogyan mondhatnám meg neki az igazat, hogy senkivel se lennék hajlandó megosztani a darabkák összeszedését. Vajon csak egy tünékeny pillanat egy nő élete? Reméltem, hogy igen, de azt is, hogy nem. Az ágyon üldögéltünk, Porcelain hátával az ágytámlának dőlt, én az ágy végén helyezkedtem el keresztbe tett lábbal. – Azt hiszem, hogy most már meg akarod majd látogatni a nagyidat – mondtam. Porcelain vállat vont, és azt hiszem, megértettem, miért. – A rendőrség még nem tudja, hogy itt vagy. Szerintem jobb, ha elmondjuk nekik. – Szerintem is.

– Hagyjuk holnap reggelig – mondtam neki. – Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy gondolkozzak. Ez volt az igazság; úgy éreztem, mintha a szemhéjaimon ólomnehezékek lennének. Egész egyszerűen annyira ki voltam merülve, hogy nem tudtam foglalkozni semmilyen probléma megoldásával. Ezek közül a legnagyobb az volt, hogy titokban tartsam: Porcelain itt van a házban. A legutolsó dolog, amit szerettem volna, tehetetlenül végignézni, hogyan dobja ki apa Fenella és Johnny Faa unokáját. Fenella Hinley-ben, a kórházban volt, és csak annyit tudtam, lehet, hogy mostanra már meg is halt. Ha így belekeveredtem az ellene végrehajtott támadásba a Palánkosban – és gyanítom, Brookie Harewood gyilkossági ügyébe is –, minél kisebb figyelmet kellene keltenem magam körül. Csak idő kérdése, de Hewitt felügyelő hamarosan itt lesz, és a részletekről fog faggatni, hogyan fedeztem fel Brookie holttestét. Időre van szükségem, hogy átgondoljam, mit fogok elmondani neki, és mit nem. Vagy mégsem? Az agyam akár egy motolla. Húha! – gondoltam. Milyen izgalmas Flavia de Luce világa! A következő dolog, amit érzékeltem, hogy itt a reggel, és napsugár árad be az ablakokon keresztül.

13. Megfordultam, és pislogni kezdtem. Az ágy túlsó felén teljesen elterpeszkedtem, a fejem fájdalmasan kicsavarodva, az ágy végénél volt. Porcelain az ágy elején feküdt beburkolózva, a paplanomat a vállára húzva, és feje a párnámon pihent, mélyen aludt, olyan különleges volt, mint egy keleti hercegnő. Egy pillanatra neheztelést éreztem, de amikor visszagondoltam a történetre, amit múlt éjjel mesélt el nekem, hagytam, hogy a méreg sajnálattá alakuljon. Az órára pillantottam, és rémülten láttam, hogy elaludtam. Már késő volt reggelizni. Apa mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a tányérok katonai pontossággal kerüljenek fel és le az asztalról. Nagyon óvatosan, nehogy felébresszem Porcelaint, gyorsan átöltöztem, egy fésűvel áttúrtam a hajam, és lementem reggelizni. Apa, mint mindig, most is a Bélyeggyűjtők Lapjának legfrissebb számába merült, s úgy tűnt, hogy alig vette észre a megérkezésem, ez biztos jele annak, hogy egy újabb filatelista aukció lesz. Ha az anyagi helyzetünk annyira ingatag, ahogy állítja, akkor alaposan kell a jelenlegi árakat tanulmányoznia. Miközben evett, rövid megjegyzéseket skiccelt egy ceruzával az egyik szalvétára, fejben egy másik világban járt. Ahogy a székemre huppantam, Feely hideg és kőkemény kifejezéssel a szemében vett szemügyre, amit Mária királynő filmhíradóban látott viselkedésének tanulmányozásával tökéletesített. – Van egy pattanás az arcodon – mondtam tárgyilagosan, miközben tejet öntöttem a zabpelyhemre.

Úgy tett, mintha meg se hallotta volna, de egy perc múlva elégedetten láttam, hogy kezével automatikusan az arcát tapogatja, és keresni kezdte. Olyan volt ez, mint egy színes rövidfilm a moziban, amely a rák lassú mozgását mutatja be a tengerfenéken, Az óceán élővilága vagy valami ehhez hasonló címmel. – Csak óvatosan, Feely! – mondtam. – Nehogy kifakadjon. Daffy felpillantott a könyvéből, a London és Anglia tükre kötetből, amelyet az ünnepségen én fedeztem fel. Begyűjtötte magának, a disznó! Később majd megemlítem, hogy ellopta. – Mit jelent az a rész, ahol azt írják, hogy „vörös hering mustár nélkül”? – kérdeztem, miközben rámutattam. Daffy imádta, amikor lehetősége adódott, hogy megcsillogtassa fantasztikus tudását. Fejben előre át is gondoltam, hogy mit tudok a mustárról, ami igen csekély volt. Tudtam például, hogy többek közt tartalmaz olaj-savat, erukasavamidot, behénsavat és sztearint. És tudtam, hogy sztearinsavat találtam a marha- és birkafaggyúban, mert egyszer Mullet asszony zsíros vasárnapi sültjét vetettem alá kémiai vizsgálatnak, és akkor tudtam meg azt, hogy az erukasav neve a görög hányás jelentésű szóból ered. – A vörös hering a tizenhatodik és tizenhetedik században alantas ételnek számított – válaszolta Daffy, miközben lesújtó pillantással nézett rám annál a szónál, hogy alantas. Apa felé pillantottam, hogy lássam, vajon figyel-e, de nem. – Nicholas Breton a közönséges gyomor számára jó otromba ételnek nevezte – folytatta, miközben fészkelődött a székén, és elégedetten gesztikulált hozzá. – Azt is mondta, hogy az öreg gadóc – ez egy másik hal, ha netalántán nem tudnátok – olyan, mint a kék kabát címer nélkül, ebben olyan szolgára utal, aki nem hordja ura címerét az uniformisán.

– Daphne, kérlek… – mondta apa, anélkül, hogy feltekintett volna, és ő elhallgatott. Tudtam, hogy – azt hitték, nem tudom – Doggerre céloztak. Háború volt Buckshaw-ban, ami láthatatlanul zajlott, és néha némán. – Kérlek szépen, add ide a pirítóst – mintha egy idegenhez szólna egy teázóban, Daffy olyan csendesen és udvariasan mondta ezt, ahogy életem eddigi tizenegy évében soha. – Egy új tollaslabdapálya van Fosteréknél – jegyezte meg Feely, csak úgy általában. – Sheila fogja használni a régit, ott parkol majd a Daimlerével. Apa morgott, de biztosan állíthatom, hogy ettől kezdve már nem is figyelt. – Olyan előkelő – folytatta Feely –, Sheila a Copley-ből hozat desszertkülönlegességeket a déli partra, a fagyasztott étel helyett csigákat szolgál fel – escargot csigákat! Nyersen ettük, mint az osztrigákat a mozisztárok. Olyan élvezetes volt. – Jobb lesz, ha óvatosabb leszel – mondtam –, a csigagyűjtők néha véletlenül piócát is felszednek tévedésből. Ha lenyelsz egy piócát, a gyomrodon keresztül eszi magát a belső szerveidbe. Feely arca lassan elfehéredett, mint a fal. – Volt valami a Hinley Krónikában – tettem hozzá segítőkészen – három héttel ezelőtt, ha jól emlékszem, egy férfiról Szent Elfriedában – nem túl messze innen –, aki lenyelt egy piócát, és meg kellett… De Feely felpattant a székéről, és elmenekült. – Már megint provokálod a nővéredet, Flavia? – kérdezte apa, miközben felpillantott az újságjából, de a mutatóujjával megjegyezte, hol tart. – Fontos dolgot próbáltam vele megbeszélni – mondtam. – De úgy tűnik, hogy őt nem igazán izgatja.

– Ó – sóhajtott fel apa, és visszatért előbbi olvasmányához, az 1840-es kétpennys kék bélyeg hibáihoz. Apa jelenlétében az asztalnál legalább részben civilizáltak maradtunk. De a szökésem kivitelezése meglepő módon apróbb nehézségbe ütközött. Mullet asszony a konyhában henteszsinegbe kötözött csirke testével küszködött. – Már nem tudják megfelelően összetűzni a sütéshez sem – mondta. – Ahogy Chadwick asszony is mindig mondogatta nekem Norton Old Hallban, és neki csak tudnia kellett. Ő volt az, akitől tanultam, ez még Lady Rex-Wells idején volt, jóval azelőtt, hogy maga, drágám megszületett. „Tűzd föl legalább háromszor három alkalommal, és akkor nem fogja eloltani a tüzet a sütőben” – mondta annak idején. Mit nevet, kisasszony? Egy visszafojtott kacaj tört ki belőlem arra a látványra, ami hirtelen felvillant előttem: én vagyok hasonló módon összekötözve. Ez eszembe juttatta, hogy még nem vettem elégtételt. A piócás tréfám csak puszta bemelegítés, nem több, mint egy bosszú bevezetője. A helyzet az, hogy az utóbbi időben egyszerűen túlságosan is el voltam foglalva. Amíg M. asszony a tűzhely gyomrába csúsztatta a szerencsétlen sorsú madarat, lehetőségem adódott, hogy elcsenjek egy üveg eperlekvárt a kamrából. – Háromszor három – mondtam borzalmas grimasszal az arcomon, és jelentőségteljesen hunyorogtam Mullet asszonyra, mintha egy titkos társaság jelszavát adnám meg, amelynek csak mi ketten vagyunk a tagjai. Ugyanakkor Winston Churchill „V” mint victory, azaz a győzelem jelét mutattam

neki a jobb kezemmel, hogy elvonjam a figyelmét a bal kezemben lévő lekvárról. Amikor már biztonságban voltam az emeleten, olyan gyorsan nyitottam ki a hálószobám ajtaját, amennyire csak tudtam. Semmi szükség sincs arra, hogy Porcelaint felébresszem. Hagyok majd neki egy üzenetet, hogy majd később visszatérek, és ennyi. Nem szükséges elárulnom, hová megyek. De üzenetre sem volt szükség, az ágy teljesen rendbe volt rakva, és Porcelain eltűnt. Az ördög vigye el! – gondoltam. Vajon nem értette meg, hogy a szobámban kell maradnia, hogy senki se lássa meg? Azt hittem, hogy elég világosan elmagyaráztam, de talán mégsem eléggé. Hol lehet most? Ha Buckshaw-ban csámborog, valahol biztos, hogy elcsípik. Vagy vajon visszament a kordéhoz a Palánkosba? Az volt a szándékom, hogy vele együtt keressük fel a rendőrőrsöt Bishop's Lacey-ben, hogy értesítsük Linnet járőrt a hollétéről. Ezt nemcsak kötelességből akartam csinálni, hanem ez volt a legegyszerűbb módja, hogy halljam Porcelain és a rendőr közti beszélgetést. Linnet rendőr informálni fogja a feletteseit Hinley-ben, és szó szerint továbbít mindent Hewitt felügyelőnek. És hálás köszönetüket fogják tolmácsolni nekem. Annyira egyszerű lett volna. A pokolba ezzel a lánnyal! Visszafelé a konyhán keresztül battyogva egy másodpercre Mullet asszonyra pislantottam, és motyogtam, hogy háromszor három. Gladys a kerti falhoz támaszkodva várakozott, és Dogger a melegházban teljesen a munkájába merült. De ahogy eltekertem, a hátamon éreztem a tekintetét.

Maiden Fenwick Bishop's Lacey-től keletre terült el, nem messze Chipfordtól. Habár sohasem jártam ott azelőtt, a hely ismerősnek tűnt, ez nem is csoda. Anglia legszebb falujának nevezték néha, amikor lefotózták a szórakoztató rovatba. Erzsébet és György korabeli nádtetejű, fagerendás kúriái mályvarózsákkal és briliáns ablaktáblákkal, kacsaúsztató tava és pajtája nem csak könyvek és magazinok százaiban jelent meg, de számos népszerű film helyszínéül is szolgált, mint például az Eladó Honey és a Jenks kisasszony háborúba megy című filmeknek. – Lugasos Teraszok – ahogy Daffy hívta. Ez volt az a hely, ahol Brookie Harewood édesanyja lakott, és a műterme volt, habár halvány sejtelmem sem volt, melyik az ő kúriája. Egy zöld kirándulóbusz parkolt a Bika előtt, utasai éppen ekkor indultak el a főutca felé, fényképezőgépekkel felszerelkezve, hogy bármilyen irányból tűnik elő valamilyen szépség, azt lencsevégre kaphassák. Olyanok voltak így, mint a harcosok. Sok idős falusi embert kaptak le kinn a kertjében, akik lopva a hajukat igazgatták, és a nyakkendőjüket egyenesítették, még mielőtt a gép elsült. Egy öreg szilfánál parkoltam le Gladyst, és körbejártam a buszt. – Jó napot! – üdvözöltem egy kalapos hölgyet olyan előzékenységgel, mintha az én dolgom lenne a teájáról gondoskodni. – Isten hozta Maiden Fenwickben! Honnan jött? – Ó, Mel – mondta, és a mögötte álló férfihoz fordult –, hallgasd az akcentusát! Hát nem elbűvölő? New Yorkból, Yonkersből jöttünk, szívem. Fogadok, hogy nem tudja, hol van. Pedig a helyzet úgy áll, hogy tudtam, mivel Yonkers volt az otthona Leo Baekelandnek, a belga vegyésznek, aki

véletlenül felfedezte a polioxibenzilmetilénglikohidridet, közismertebb nevén a bakelitot, míg azon dolgoztak, hogy létrehozzanak egy olyan szintetikus anyagot, amellyel helyettesíthetik a sellakot9, amelyet Baekeland felfedezéséig a lakktetű váladékából állítottak elő. – Ó, igen – mondtam. – Azt hiszem, hallottam már Yonkersről. Melhez csapódtam, akit teljesen lefoglalt a fényképezőgép kattogtatása, miközben egy meszelt falú ház felé settenkedett. Mögötte húzódtam meg lazán, és lefelé szegeztem a tekintetemet, mint egy duzzogó lány, akin látszik, hogy tele van már a hócipője a tengeren túli utazással. Egyik lábamról a másikra álltam, vártam, hogy pár fotót készítsen egy ősz hajú hölgyről tweedfelsőben, aki bizonytalanul álldogált egy létrán, halálmegvető bátorsággal, egy rózsabokor kedvéért. Ahogy Mel új témák után kutatva kószált, én lemaradtam egy pillanatra a kapuban, és úgy tettem, mintha nagyon tetszene a kert, és akkor, mintha félig révült állapotból térnék magamhoz, megkíséreltem a lehető legjobban utánozni az amerikai akcentust. – Mondja – szólítottam meg, miközben a falu zöld területére mutattam. — Ez az a hely, ahol az a hogyishívják lakik? Az a festőnő? – Vanetta Harewood, Glebe-kúria – mondta a hölgy vidáman, s a metszőollójával hadonászott. – Az utolsó ház jobb oldalt. Hát ez olyan könnyen ment, hogy majdnem el is szégyelltem magam. Szóval a neve Vanetta. Vanetta Harewood. Bizonyára jól illik olyasvalakihez, aki a köznemességet festi le a kutyáival és a lovaival.

Felkeresni egy anyát, aki épp most vesztette el a gyerekét, talán nem vall a legjobb ízlésre, de bizonyos dolgokat meg kellett tudnom, még a rendőrség előtt. Sokat köszönhettem Fenella Faanak, és kevesebbet a saját családomnak. Például miért találtam Vanetta Harewood fiát éjnek évadján Buckshawban, a szalonban, épp azelőtt, hogy meggyilkolták? Nem vártam, hogy az édesanyja tudja a választ erre, de lehet, hogy valami töredékinformációval szolgálhat nekem, ami lehetővé teszi, hogy magam is kitaláljam. Ahogy a metszőollós hölgy mondta, a Glebe-kúria az utolsó épület volt a jobb oldalon. Kétszer akkora volt, mint a többi, mintha két házat növesztettek volna össze, illeszkedtek egymáshoz, akár két dominó, s alkottak egy hatalmasabbat. Mind a két félnek megvolt a maga főbejárata, a maga ólmozott ablaka és kéménye, a ház két fele olyan volt, mintha egymás tükörképei lennének. Azonban csak egy kapu volt, és azon egy sárgaréz tábla, amelyre ez volt vésve: Vanetta Harewood – portréfestő. Gondolatban visszarepültem az egyik tavaszi estéhez, amelyen Daffy – apa egyik kötelező irodalmi estéinek egyikén – szemelvényeket olvasott fel hangosan Boswell Samuel Johnson élete című könyvéből, és emlékszem, Johnson kijelentette, hogy a portréfestésre alkalmatlan egy nő. Bármely művészet nyilvános gyakorlása és a férfiak arcának bámulása igen nagy neveletlenség egy nő számára, mondta. Nos, láttam Johnson doktor arcát a könyv címlapján, és képtelen vagyok elképzelni, hogy bárki, legyen az férfi vagy nő, akarná őt hosszabb ideig bámulni – ez a férfi teljesen olyan volt, mint egy béka. A kapu mögött a Glebe-kúria kertje összefüggő acélkék volt, a magas szarkaláb másodvirágzásában úgy tűnt, lábujjhegyen áll a szalvia mögött, kétségbeesetten próbál első lenni, hogy elérje az eget.

Dogger egyszer azt mondta nekem, hogy habár a szarkaláb virágozhat újra, ha visszavágják az első virágzása után, de igen csekély rá az esély, így nem őszinte az a kertész, aki erről álmodozik, mivel a növény szára annyira gyenge. Bármilyen legyen is Vanetta Harewood, az biztos, hogy nem őszinte kertész. Ujjammal megérintettem a porceláncsengő gombját, és benyomtam egy kicsit. Amíg várakoztam, hogy valaki kinyissa, egy kicsit visszaléptem, és érdeklődve tekintettem fel az égre, az ajkaimmal csücsörítettem, mintha hanyagul füttyentettem volna. Sose lehet tudni, ha valaki a függöny mögül kikukkantana, fontos, hogy ártatlannak látsszak. Vártam, aztán újra megnyomtam a gombot. Valami mocorgás hallatszott belülről, majd csikorgó zaj követte rögtön az ajtó mögül, mintha valaki bútorbarikádok közt mozogna. Ahogy az ajtó kinyílt, a lélegzetem majdnem elakadt. Egy izmos nő állt előttem lovaglónadrágban és levendulaszínű blúzban. Rövid, ősz haja szorosan a fejéhez simult, mint egy alumíniumsisak. A szeméhez igazította a monokliját, és rám pillantott. – Igen? – Harewood asszony? – Nem – mondta, és már be is csapta az orrom előtt az ajtót. Ez aztán nagyszerű! Emlékszem, apa egyszer megjegyezte, hogy a durvaság nem tulajdonítható tudatlanságnak, ez az egyik biztos jele annak, hogy az arisztokrácia egyik tagjával van dolgunk. Újra megnyomtam a gombot. Útbaigazítást fogok majd kérni. De az ajtó zárva maradt, a házra némaság borult. Na, várjunk csak! A kúriának két főbejárata van. Egyszerűen csak nem a megfelelőt választottam.

A fejemhez kaptam, és átsétáltam a másik ajtóhoz. Felemeltem a kopogtatót, és lágyan megkocogtattam az ajtót. Az ajtó hirtelen kitárult, és ott állt a lovaglónadrágos nő, rám sandított, de most arra se méltatott, hogy a monokliján keresztül tegye. – Beszélhetnék Harewood asszonnyal? – kockáztattam meg. – Arról, hogy… – Nem! – mondta hangosan. – Menjen el! De még mielőtt be tudta volna csapni az ajtót, egy hang szólalt meg a ház belsejéből: – Ki az, Ursula? – Egy lány el akar adni valamit – válaszolt vissza a válla fölött, nekem pedig: – Menjen innen. Nem akarunk semmilyen kekszet. Megláttam a lehetőséget, és kihasználtam. – Harewood asszony – kiáltottam. – Brookie-ról van szó! Olyan volt, mintha megbabonáztam volna az ajtóban álló nőt, és megállítottam volna az időt. Földbe gyökerezett lábakkal állt az ajtóban, teljesen mozdulatlanul, szájtátva bámult rám, mintha egy életnagyságú festmény lett volna, amit kivágtak egy képeskönyvből. Még levegőt sem vett. – Mrs. Harewood, kérem! Flavia de Luce vagyok Bishop's Lacey-ből. – Engedd be őt, Ursula! – szólt a hang. Ahogy elhaladtam mellette, és a szűk folyosó felé tartottam, Ursula még mindig mozdulatlanul állt. – Erre – szólt a hang, és én követtem az irányt. Azt hiszem, félig-meddig azt vártam, hogy egy lerobbant Havisham kisasszonnyal fogok találkozni – azzal a dickensi figurával –, aki ragaszkodik a penészes kincseihez, amelyeket szalonjának lefüggönyözött odújában rejteget. De amit ehhez képest tapasztaltam, teljesen más volt.

Vanetta Harewood a napfényben álldogált egy félköríves ablaknál, és felém fordult, hogy kezet nyújtson, amikor beléptem. – Köszönöm, hogy meglátogat – mondta. Körülbelül negyvenöt évesnek látszott, azt hiszem. De biztos, hogy idősebb volt ennél. Hogy a csodába lehet ilyen gyönyörű teremtés egy ilyen középkorú csavargó, Brookie Harewood édesanyja? Elegáns, fekete kosztümöt viselt, keleti selyemmel a nyakán, és az ujjai úgy ragyogtak, mint a gyémánt. – Bocsánatot kell kérnem Ursula viselkedése miatt – mondta, a kezeimet a kezébe vette –, de ádázul véd engem. Talán túlságosan ádázul is. Némán bólintottam. – Az én hivatásomban az elvonultság a legfőbb, tudja, és most ez mind… Szélesre tárta karjait, hogy beleférjen az egész világ. – Megértem – mondtam. – Sajnálom Brookie-t. Elfordult, és elővett egy cigarettát egy ezüstdobozból, meggyújtotta egy ezüst öngyújtóval, amely Aladdin lámpájának mérethű mása volt, és egy hosszú füstfelhőt fújt ki, amely különös módon szürke volt a napfényben. – Brookie jó fiú volt – mondta –, de amikor felnőtt, nem lett belőle jó ember. Azzal a végzetes képességgel rendelkezett, hogy az emberek hittek neki. Nem voltam biztos abban, hogy mire gondol, de bólintottam. – Nem volt könnyű az élete – mondta elgondolkodva –, legalábbis nem olyan könnyű, mint ahogy tűnt. És aztán egészen hirtelen: – Most pedig elárulná, hogy miért jött? A kérdése nagyon meglepett. Miért is jöttem?

– Ne érezze magát kellemetlenül, gyermek! Ha azért jött, hogy részvétet nyilvánítson, már megtette, amit nagyon köszönök. Elmehet, ha úgy kívánja. – Brookie volt Buckshaw-ban – fecsegtem ki. – A szalonban találtam éjnek évadján. Bárcsak kitéphettem volna a nyelvemet! Semmi szükség se volt arra, hogy ezt megtudja az édesanyja, semmi értelme sem volt, nem kellett volna elmondanom. De a lényem egy része tudta, hogy nála ez az információ biztonságban van. Vanetta Harewood egy elhivatott ember. Nem akarja, hogy a fia éjszakai kóborlásának okára fény derüljön, legalábbis nem úgy, ahogy én. – Szeretnék kérni öntől egy nagyon nagy szívességet, Flavia. Mondja el a rendőrségnek, ha szükségesnek tartja, de ha talán mégis úgy érzi, hogy nem annyira fontos… Visszasétált az ablakhoz, ahol úgy nézett kifelé, mintha a múltba révedne. – Tudja, Brookie-nak megvoltak a maga… démonai. De nem szükséges, hogy ezt mások is tudják, aztán… – Senkinek se fogom említeni, Mrs. Harewood – mondtam. – Megígérem. Visszafordult hozzám, és lassan átsétált a szobán. – Ön feltűnően intelligens lány, Flavia – mondta. Aztán néhány másodpercig elgondolkodott, és hozzátette. – Jöjjön velem, van valami, amit szeretnék önnek megmutatni. Lementünk egy lépcsőn, és aztán fel egy másikon, s beléptünk a háznak abba a részébe, ahol először próbálkoztam. Az alacsony, fagerendájú plafon miatt kénytelen volt többször lehajtani a fejét, ahogy szobáról szobára haladtunk. – Ursula műterme – mondta, és a kezével körbemutatott egy helyiségben, amely tele volt vesszőkkel és ágakkal.

– Kosárfonás – magyarázta. – Ursula megszállott iparművész. Fűzfa kosaraival itt és a kontinensen mindenhol díjakat nyer. Az igazat megvallva – folytatta, lehalkítva a hangját, bizalmasan suttogva – a vegyszereinek a szagával, amiket használ, ki tud kergetni a világból, de neki ez a mindene, szegény drágám. – Vegyszerei? – Ez olyan volt füleimnek, mint az öreg harci lónak a kürt hangja. – Főleg a kén – mondta. – Ursula a kén füstjét használja arra, hogy kifehérítse a fűzfavesszőket. Végül olyan fehérek, mint a fényesre tisztított csont, tudja, de ó, istenem, a szaga! Már előre láttam, hogy egy éjszakát azzal fogok tölteni Tar bácsi kémiai könyvtárában, hogy a könyvek közt nézelődök. A fejemben rémes gyorsasággal kezdett pörögni a szalicin összes lehetséges verziója (C13H18O7) – amelyet Leroux a fűzfakéregben fedezett fel 1831-ben – és a jó öreg kén (S). Személyes tapasztalataimból már jól tudtam, hogy bizonyos fűzfabarkák, amelyeket zárt dobozban őrzök hetek óta – abból a célból, hogy majd a jövőben felhasználom őket –, a legrémesebb döglötthalszagot árasztják. – Erre – mondta Mrs. Harewood, miközben lehajtotta a fejét az egyik kivételesen alacsony gerenda elől. – Ügyeljen a fejére, és nézzen maga elé! Az ő műterme fenséges hely volt. Tiszta, északi fény áradt be a szögletes keresztfájú ablakokon, úgy tűnt, mintha a szobát úgy tervezték volna, hogy egy erdei tisztásra nézzen. Egy hatalmas fa festőállvány állt a fényben, és rajta egy félkész portré Flossie-ról, Feely barátnőjének, Sheila Fosternek a húgáról. Flossie egy hatalmas fotelben üldögélt, egyik lábát maga alá hajlítva, egy nagy fehér perzsa macskát simogatva, amely az ölében nyújtózott el. A macska már majdnem emberi volt.

Valójában Flossie nem is néz ki rosszul. Nem a kedvencem, de ezt sohase róttam fel neki. A portré tökéletesen találó, ahogy még egy fényképezőgép lencséje sem lenne képes elkapni, ilyen fennkölten ábrázolni ostobaságát. – Nos, mit gondol? Körülnéztem a festéktubusok, a festékes rongyok és a teveszőr ecsetek széles választéka közt, amelyek kikandikáltak a körülöttem lévő fémdobozokból, poharakból és flaskákból olyan színkavalkádban, mint egy népünnepélyen. – Nagyon szép műterem – mondtam. – Ez az, amit szeretett volna megmutatni nekem? Flossie portréjára mutattam az ujjammal. – Az istenért, nem! – mondta. Nem vettem észre előbb, de a műterem túlsó sarkában, az ablakoktól távol, volt két árnyékos sarok, amelyekben talán egy tucatnyi be nem keretezett festmény volt a falnak támasztva a festett oldalával, a papírral bevont hátsó oldaluk nézett a szoba felé. Vanetta (most először gondoltam rá úgy, hogy Vanetta, és nem Mrs. Harewood) föléjük hajolt, rendezgette őket egymás után, mintha egy nagy katalógusban kutatna a kártyák közt. – Ó, hát itt is van! – mondta végül, miközben egy hatalmas vásznat húzott elő a többi közül. Felém fordította, és a festőállványhoz cipelte. Miután Flossie-t a közelben lévő egyik üres székre tette át, megfordult, s az előbbi képet rakta a helyére. Szó nélkül egy lépést hátrább lépett, hogy teljes egészében megnézhessem a portrét. A lélegzetem is elállt. Harriet volt az.

14. Harriet. Az édesanyám. Buckshaw-ban, a szalon egyik ablakbeugrójában üldögélt. Jobb kezénél a nővérem, Ophélia, körülbelül hétéves lehetett, s piros fonallal játszadozott, amely úgy csavarodott ujjai köré, mint egy karcsú, skarlát kígyó. Harriet bal oldalán a másik nővérem, Daphne, aki bár még túl fiatal volt az olvasáshoz, mutatóujjával egy helyre mutatott egy hatalmas könyvben, a Grimm mesékben. Harriet gyengéden tekintett lefelé lágy mosollyal az arcán, mint egy madonna, egy fehér csomagra, amelyet oltalmazón a bal karjának hajlatánál tartott, egy kisbabára, aki fehér, habos, különlegesen szép csipkeruhácskában volt – lehet, hogy keresztelőruhában? Anyára akartam nézni, de a szemem visszatévedt ismét a kicsire. Persze, ez én vagyok. – Tíz évvel ezelőtt – mondta Vanetta – egy téli napon elmentem Buckshaw-ba. Most mögöttem állt. – Milyen tisztán emlékszem rá! Gyilkos fagy lett máról holnapra. Mindent jég borított. Felhívtam az édesanyját, és azt javasoltam, hogy halasszuk el egy másik napra, de ő hallani se akart róla. Készül elutazni, mondta, és a portrét édesapjának szánta ajándékba. Azt tervezte, hogy meglepi őt vele, amikor visszatér. Forgott velem a világ. – Persze, sohase tért vissza – tette hozzá lágyan –, és őszintén, azóta se volt szívem átadni neki, szegénynek. Annyira össze volt törve.

Összetörve? Habár még sohasem gondoltam ezt át így alaposan, így igaz. Apa össze van törve, gyászol, de ezt egyedül teszi, és szinte némán. – A festmény, azt hiszem, őt illeti, mivel az édesanyja előre kifizette. Nagyon becsületes, megbízható személy volt. Tényleg? – akartam kérdezni. Tudnom kellene. De nem ismertem őt, ahogy ön sem. Hirtelen, szükségét éreztem, hogy itt hagyjam ezt a helyet, kiszabaduljak a szabadba, ahol újra kapok levegőt. – Azt hiszem, jobb lesz, ha megtartja, Mrs. Harewood, legalábbis most. Nem akarom felidegesíteni apát. Tartsa meg! – gondoltam. Az egész életemmel csak felidegesítettem apát, vagy legalábbis mindig az akarata ellenére teszek. Miért most vagyok tele azzal a vággyal, hogy megvigasztaljam, és szeretném, hogy megöleljen? Nem, nem fogom, persze, mert a valóságban mi, de Luceok nem szoktunk ilyet tenni. De a világegyetem valamilyen ismeretlen módon megváltozott, mintha a négy nagy teknős közül – amelyekről azt mondják, a világot oltalmazzák, s a hátukon tartják – az egyik hirtelen egyik lábáról a másikra helyezte volna át a súlypontját. – Most már mennem kell – mondtam, visszafordulva az ajtóból. – Sajnálom Brookie-t. Tudom, hogy sok barátja volt Bishop's Lacey-ben. Valójában nem tudok erről. Miért mondtam? Mintha a szám külön életet élne, csak úgy kicsúszott rajta. Mindössze annyit tudtam Brookie Harewoodról, hogy orvhalász volt, semmirekellő csavargó, és hogy meglepett az éjszakai portyázása. Meg az, hogy azt állította, látta Buckshaw szürke asszonyát. – Akkor, viszlát – mondtam. Ahogy kiléptem a folyosóra, Ursula gyorsan elfordult és belemerült a kezében lévő kosár

fonásába. De nem sikerült neki olyan gyorsan, hogy ne vegyem észre a gyűlöletet, ami a tekintetéből felém áradt. Ahogy nyugati irányban bicikliztem Bishop's Lacey irányába, azon gondolkodtam, amit láttam. Azért mentem Maiden Fenwickbe, hogy Brookie Harewood viselkedésének okait kutassam. Biztos, hogy ő volt, aki megtámadta Fenella Faat a Palánkos-ban. Mi másért jött volna Buckshaw-ba aznap éjjel? De ehelyett előkerült egy új kép Harrietről, az édesanyámról, ez pedig nem volt annyira szívderítő a számomra. Miért volt olyan szívbe markoló látni, hogy Feely és Daffy, mint két elégedett csiga, sütkérezik a biztonságban és a ragyogásban, míg én kiszolgáltatottan fekszem becsomagolva, mint egy kis múmia fehér ruhában, és rám se hederít senki se? Szeretett engem Harriet? A nővéreim mindig is azt állították, hogy nem, sőt valójában megvetett, mély depresszióba esett, miután megszülettem, s a depresszió az, talán, ami miatt meghalt. És mégis, a festményen, amely éppen az indulása előtt készült, nem úgy látszik, mintha boldogtalan lenne. Harriet rám néz, és az arcán ülő kifejezés tanúsága szerint öröm tükröződik a tekintetében. Valami nem hagyott nyugodni a portréval kapcsolatban, valami furcsa dolog, amelyet megpróbáltam a felszínre hozni, ahogy ott álltam, és a festőállványt bámultam Vanetta Harewood műtermében. De mi az? Nagyon erőlködtem. De nem sikerült rájönnöm. Lazíts Flavia, gondoltam. Nyugodj meg! Gondolj valami egészen másra! Már régóta felfedeztem, hogyha egy szó vagy kifejezés nem jut az eszembe sehogy se, akkor az a legjobb, ha valami másra gondolok, például tigrisekre vagy zabpehelyre. Aztán,

egyszer csak az ominózus szó, amikor a legkevésbé várnám, hirtelen a figyelmem teljes fókuszába kerül, értelmem teljes fénye ráösszpontosul, s megvilágítja, mielőtt újra a feledés homályába veszne. Rejtett gondolkodási technikának neveztem el, és ami legelőször eszembe jutott, az William Blake költeménye volt, melyben a tigris rettentő szimmetriájáról dalol éjszakánk erdejében. Egyszer, amikor még fiatalabb voltam, Daffy hisztériás rohamot váltott ki belőlem azzal, hogy egy tigrisbőrbe bújt, amelyet Buckshaw fegyvertári múzeumából csent el, az éjszaka közepén belopózott a szobámba, miközben a vers sorait skandálta, mély, rémítő hangon mormogva: „ Tigris! Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng.” Sohasem bocsájtotta meg, hogy hozzávágtam az ébresztőórámat. Az arcán még mindig ott a heg. És most a zabpehelyre gondolok, télen nagy kanál, gőzölgő sűrű leve olyan szürke, mint a Hold vulkánjából kitörő láva. Mullet asszony apa utasításának megfelelően… Mullet asszony! Hát persze! Ez a valami az, amit ő mondott nekem, amikor Brookie Harewoodról kérdeztem. – Az édesanyja egy olyan asszony, aki Maiden Fenwickben fest. Talán még magát is lefesti, alkalomadtán – tette hozzá M. asszony. Alkalomadtán? Ez vajon azt jelenti, hogy M. asszony tudott Harriet portréjáról? Bizonyára jelen volt, amikor titokban készült. – Tigris – kiáltottam. – Tig-ris! Szavaim visszhangzottak a szűk köz mindkét oldalán sorakozó sövényeken. Valami elrejtőzött előlem.

Talán egy állat? Egy szarvas? Nem, nem egy állat… egy ember. Porcelain volt az. Biztos voltam benne. Még mindig Fenella fekete kreppruháját viselte. Gladyst lefékeztem, hogy megállják. – Porcelain – szólongattam. – Te vagy az? Nem jött válasz. – Porcelain? Én vagyok az, Flavia! Milyen hülyeséget mondok. Porcelain azért bújt el a sövény mögé, mert én vagyok az. De miért? Habár nem láttam őt, valószínűleg igen közel lehetett, egy karnyújtásnyira tőlem. Éreztem a tekintetét magamon. – Porcelain? Mi van? Mi a baj? Kísérteties csend volt. Olyan, mint amikor szellemidézésre gyűlnek össze egy szalonban, s arra várnak, hogy az asztal megmozduljon. – Rendben – mondtam végül –, vesztegesd csak az időmet, nem bánom! Leülök ide, és el se moccanok addig, amíg elő nem jössz. Hosszú várakozás következett, míg aztán a bokor megmozdult, és előkerült Porcelain. Az arcán látható kifejezés olyan volt, mintha a lefejezésére készülne. – Mi a baj? – kérdeztem. – Mi történt? Ahogy egy lépést tettem felé, távolodott, igyekezett fenntartani a megfelelő távolságot kettőnk között. – A rendőrök elvittek Fenellához – mondta megrendülten – a kórházba. Ó, ne! – gondoltam. Belehalt a sérüléseibe. Bárcsak ne így lenne! – Sajnálom – mondtam, és közelebb léptem, Porcelain visszakozott, még a kezeit is felemelte védekezően. – Sajnálod? – mondta különös hangsúllyal. – Mit? Ne! … Maradj ott, ahol vagy!

– Sajnálom, ami Fenellával történt. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy segítsek neki. – Az isten szerelmére, Flavia – sikított fel Porcelain –, hagyd már abba! Mindent elkövettél, hogy megöld őt, nagyon jól tudod, hogy így volt. És most engem is meg akarsz ölni! Szavai hidegzuhanyként értek, teljesen letaglóztak engem. Még levegőt se kaptam, forgott velem a világ, szédültem, volt a fejemben egy hang, amely olyan volt, mint egy sáskaraj. – Én… Ez így nem jó. Még megszólalni se tudok. – Fenella mindent elmondott nekem. Te és a családod évek óta gyűlöltök bennünket. Az apukád űzte el Fenellát és Johnny Faat a birtokról, és ezért halt meg Johnny. Te visszavitted a régi helyre, hogy befejezd, amit apukád elkezdett, és majdnem sikerült is, ugye? – Ez őrültség – sikerült végre megszólalnom. – Miért akartam volna…? – Te voltál az egyetlen, aki tudtad, hogy oda telepedett le. – Nézd, Porcelain – mondtam. – Tudom, hogy nagyon feldúlt vagy. Meg is értem. De ha meg akartam volna ölni Fenellát, akkor miért követtem el mindent, hogy elmenjek Darby doktorért? Miért nem hagytam egyszerűen, hogy meghaljon? – Én… én nem tudom. Most teljesen összezavarsz. Lehet, hogy be akartad biztosítani magad, arra az esetre, ha nem sikerül megölnöd őt. – Ha akartam volna, akkor megöltem volna – mondtam elkeseredetten. – Ott maradtam volna, amíg nem fejezem be. Nem szúrtam volna el. Érted? A szemei elkerekedtek, de láttam, hogy folytatnom kell még. – És akkor este nem csak én jártam arrafelé, mi a helyzet Brookie Harewooddal? Buckshaw-ban kóborolt, még én csíptem nyakon a szalonunkban. Azt hiszed, hogy őt is én

öltem meg? Elhiszed, hogy valaki, aki kevesebbet nyom, mint harmincöt kiló, megölte Brookie-t, aki valószínűleg nyolcvan kiló, és felaggatja Poszeidón szigonyára, mint egy mosott rongyot? – Nos… – Ki vele, Porcelain! Nem hiszem, hogy Fenella látta a támadóját. Ha látta volna, akkor nem engem vádolna. Rettenetesen megsérült, és összezavarodott. Egyszerűen csak a fantáziájával tölti ki a lyukakat. Úgy állt ott a kis utcán, és bámult rám mintha egy kobra lennék egy kígyóbűvölő kosarában, és hirtelen képtelen lenne megszólalni. – Gyere – mondtam, és Gladys felé fordultam. – Pattanj fel! Visszamegyünk Buckshaw-ba, és keresünk valami harapnivalót! – Nem – mondta. – Visszamegyek a kordéhoz. – Az nem biztonságos – mondtam. Talán ha a borzalmas tényekre felhívom a figyelmét, meg fogja gondolni magát. – Bárki törte be Fenella koponyáját, és szúrta át Brookie orrát rákvillával, az még mindig ott ólálkodik. Gyere! – Nem – mondta. – Mondtam már neked, hogy visszamegyek a szekérhez. – Miért? Félsz tőlem? A válasza túl gyorsan jött. – Igen – mondta. – Félek. – Rendben, akkor… – mondtam lágyan. – Legyél bolond! Bánom is én! A lábamat a pedálra helyeztem, és készültem lenyomni, hogy induljak. – Flavia… Megfordultam, és a vállaim fölött néztem rá. – Elmondtam Hewitt felügyelőnek is, amit Fenella mondott. Csodálatos! – gondoltam. Átkozott jó!

Valaki egyszer azt mondta, hogy a zenének olyan a varázsereje, hogy a vadembert is megszelídíti – vagy a vadállatot? Daffy biztos, hogy tudná, de mivel nem szoktam beszélgetni vele, így aligha tudom megkérdezni. De számomra a zene feleannyira se volt megnyugtató, mint a bosszú. Az én gondolkodásomban a leszámolásnak megnyugtató hatása volt rám. A Porcelainnel való találkozás hatására olyan hangosan vettem a levegőt, s horkantam fel, mint egy vaddisznó, és időre volt szükségem, hogy lecsillapodjak. Amikor beléptem a laboratóriumom ajtaján, az olyan volt a számomra, mintha egy csendes templomban nyernék menedéket: a vegyszeresüvegek voltak az én ólomüveg ablakaim, a kémiai asztal az én oltárom. A kémia tudományának több istene volt, mint az Olümposznak, és itt magányomban, békében tudtam imádni a legnagyobbakat. Joseph Louis Gay-Lussacot (aki, amikor rajtakapta fiatal asszisztensét a rőfös boltjában, hogy a pult alatt titokban kémiai könyvet olvas, rögtön szakított a menyasszonyával, és feleségül vette a lányt); William Perkint (aki olyan módszert fedezett fel, amellyel a puhatestűek nedvei nélkül tudta az uralkodó ruháját lilára festeni); és Carl Wilhelm Sheele-t, aki valószínűleg az oxigént fedezte fel, de ennél izgalmasabbat is, a hidrogén-cianidot, amit személyesen az utolsó méregként katalogizáltam. Megmostam a kezemet. Ezt mindig nagyon szertartásosan csinálom, de ma szárazon kellett maradnia. Hoztam a laboratóriumba egy tárgyat, ami rendesen Gladys üléséhez van szíjazva. Gladys teljesen fel volt szerelve a gumiszereléshez szükséges összes eszközzel, és idetartozott az a fémdoboz is, amelynek férfineve volt. Dunlop állt a fedelén, amelyet most a munkapadomra helyeztem.

De először behunytam a szememet, és ráfókuszáltam figyelmem tárgyára, szeretett nővéremre, Ophélia Gertrude de Luce-ra, akinek életmissziója a spanyol inkvizíció újraélesztése volt abból a célból, hogy én legyek ennek egyedüli áldozata. Daffy pedig szövetkezett vele a legutóbbi kínzásomra a pincében. Ez volt az utolsó csepp a pohárban! És most elérkezett a bosszúállás ideje. Feely legnagyobb gyengéje a tükör volt, ha már a hiúságnál tartunk, a nővérem úgy nézett ki, mint Becky Sharp – a Hiúság vásárából – de úgy viselkedett, mintha a Mária Szent Alázatos Nővérei rendjének egyik tagja lenne, s engem pedig magához hasonlítgat (persze, az én hátrányomra). Képes órákon át nézegetni magát a tükörben, miközben a haját igazgatja, a fogait tisztogatja, a pattanásait méregeti, és a felső szemhéját próbálja lehúzni, hogy arisztokratikusan lenéző legyen a tekintete, mint apáé. Még a templomban is – nem elég, hogy kicicomázza magát a kilences misére – Feely egy kis tükörbe néz, amelyet a Régi és új himnuszokban rejtett el, hogy megfigyelhesse arcát, míg úgy tesz, mintha fel kellene elevenítenie a 573. himnusz szövegét a könyvből: Minden dolog ragyog és gyönyörű. Ő is egy vallásos szentfazék. Feely számára a reggeli mise egy valóságos dráma, és ő annak jámbor csillaga. Mindig az elsők közt lövi ki magát az áldozáshoz, hogy aztán, amikor visszatér a helyünkhöz, lássák – lehetőleg az összes ember, aki a templomba jár –, hogy milyen alázatosan szegi le a tekintetét, hosszú, fehér ujjait hogyan illeszti egymáshoz. Ezek a dolgok ütöttek szöget a fejembe, ahogy elterveztem a következő akciómat, amelynek most érkezett el az ideje. Egyik kezemben azzal a kis fehér Bibliával, amelyet Mullet asszonytól kaptam a konfirmálásomra, és a másikban a gumikészletemmel, Feely hálószobája felé tartottam.

Ez nem volt olyan nehéz, mint amilyennek tűnt. A poros, sötét folyosók labirintusán át a felső szintre lopakodtam, így tudtam átmenni Buckshaw keleti szárnyából a nyugati felé, egy csomó elhagyatott hálószoba mellett haladtam el, amelyeket nem használtak már azóta, amióta Viktória királynő uralkodásának utolsó éveiben nem fogadta el a meghívásokat. Megjegyezte személyi titkárának, Sir Henry Ponsobynek, hogy nem kap levegőt ilyen kicsi házban. Most az ajtók mögött ezek a szobák olyanok, mintha bútorraktárak lennének, csak lepedővel letakart ágykeretek, fésülködőasztalok, és székek lakják, amelyek, mivel nagyon kiszáradtak, éjszakánként néha recsegő hangokat hallatnak. Most minden csendes volt, ahogy elhaladtam az elhagyatott szobák mellett, és megérkeztem az ajtóhoz, amely átvezet a nyugati szárnyba. A fülemet a durva, zöld szövetre illesztettem, de teljesen néma volt a másik oldal. Kicsit nyikorgott az ajtó, amikor kinyitottam, és kikémleltem a folyosóra. Ismét semmi. Olyan volt, mint a kripta. Elmosolyodtam, ahogy Bachtól a Jézus az én örömem hangjait hallottam kiszűrődni a nyugati szárny lépcsőházából. Feelyt lefoglalja a gyakorlás a szalonban, és tudtam, hogy így nem fogja a munkámat megzavarni. Beléptem a szobájába, és becsuktam az ajtót. Ez a szoba nem volt előttem teljesen ismeretlen, mivel gyakran jöttem ide, hogy csokit csenjek, és átkutassam a fiókjait. A szoba elrendezésében hasonló volt az enyémhez: nagy, tágas, akár egy hangár, a plafonja magas, hatalmas ablakokkal, a hely alkalmasabbnak tűnt egy repülőgép tárolására, mint egy kocsiéra, a jó éjszakai pihenést nem is említve. A legnagyobb különbség az én és Feely szobája között az volt, hogy az ő szobájának falairól és mennyezetéről nem lógott

le a nyirkos tapéta hatalmas csomókban, amelyek nagy esőzések idején megszívták magukat hideg nedvességgel – a víz a matracomra csöpögött, és teljesen eláztatta. Ilyenkor arra kényszerültem, hogy elhagyjam az ágyamat, a fürdőköpenyembe burkolózzam, és egy egérszagú fotelben töltsem az éjszakát, amely a szoba egyik száraz sarkában volt. Ezzel ellentétben Feely szobája olyan volt, mintha egy filmjelenetből kölcsönözték volna. A falakat finom virágmintájú (azt hiszem, moharózsa) tapéta fedte, és a nagy ablakokat több méter csipkéből készült függönyök díszítették. Egy hímzett függönnyel díszített baldachin hányódott a szobában, alig észrevehetően, az egyik sarokban. Az ablakok bal oldalán a helyiség büszkesége, egy különlegesen szép Anna királynő korabeli fésülködőasztal állt, amelynek faragott lábai oly kecsesek voltak, mint Degas festményén a balett-táncosnőké. Fölötte a falon egy óriási, sötét keretes tükör lógott, amely túl nagydarab az alatta lévő törékeny lábakhoz kéjest. Olyan hatást keltett, mintha egy hústoronynak vékony, cingár lábai lennének. Feely hajkeféjét használtam arra, hogy a Biblia nyitva maradjon a komód tetején. A gumijavító szettből kivettem a magnézium-szilikáthidroxidot, közismertebb nevén francia krétát. Az anyagot arra használják, hogy a frissen megragasztott gumibelső ragacsos részét távol tartsák a külső gumiabroncs belsejétől, de most nem ezzel a céllal fogom használni. A francia krétaporba mártogattam Feely teveszőrből készült sminkecsetjét, és egy utolsó pillantást vetettem a bibliai hivatkozásra, amelyet a tükör lapjára írtam nyomtatott betűkkel: Mózes V könyve: 28:27. Amikor ez megvolt, egy zsebkendőt húztam elő a zsebemből, és finoman letöröltem a szavakat, amelyeket leírtam. Lefújtam a plusz port, ami a komód tetejére hullt, és feltöröltem az utolsó maradványokat is a padlóról.

Kész voltam! A tervem többi részének sikere innen már garantált. A kémia kérlelhetetlen törvényei meg fognak nyilvánulni, anélkül, hogy a kisujjamat is megmozdítanám. Amikor Feely lehorgonyoz a tükre előtt, és lopva közelebb hajol hozzá, a meleg lehelete nedvességének hatására láthatóvá válnak majd a betűk, amelyeket én írtam a tükörre. Az üzenet egy pillanat alatt megjelenik. Mózes V könyve: 28:27 Feely teljesen meg fog rémülni. Szaladni fog, hogy kikeresse a passzust a Bibliából. De az is lehet, hogy nem, mivel ez a testápolással kapcsolatos, s ezeket a részeket kívülről tudja. De ha mégis ki kell keresnie, akkor ezt fogja ott találni: „Megver téged az Isten Egyiptomnak fekélyével, és sülylyel, varral és viszketegséggel, amelyekből ki nem gyógyíttathatol” Még ha a kelések nem lennének elegendőek, a süly az aranyér, tökéletes folytatás, azt hiszem. És ahogy ismerem a nővéremet, nem fogja kibírni, hogy ne olvassa el a vers folytatását: „Megver téged az Úr tébolyodással, vaksággal és elmezavarodással. És tapogatni fogsz délben, amint tapogat a vak a setétségben, és szerencsétlen leszel a te útaidban, sőt elnyomott és kifosztott leszel minden időben, és nem lesz, aki megszabadítson.” Feely dob majd egy hátast! Ahogy látja az üzenetet megjelenni a szemei előtt, azt fogja hinni, hogy Istentől érkezett, és nagyon fogja bánni. Előre látom, hogy a földre veti magát, és hason csúszva könyörög bűnbocsánatért, amiért ilyen csúnyán bánt a kishúgával.

Később majd megjelenik a vacsoraasztalnál, űzötten, zavart tekintettel, a sokktól némán. Vidáman kuncogtam, ahogy lefelé ugrándoztam a lépcsőházban. Már alig vártam. Lenn a folyosón Hewitt felügyelő álldogált.

15. A felügyelő nem látszott valami boldognak. Dogger, aki épp most engedte be, csendesen csukta be az ajtót, és hirtelen el is tűnt, ment a dolgára. – El kellene gondolkodni egy állandó rendőrőrs létrehozásán itt, Buckshaw-ban – mondtam nyájasan, megpróbáltam felvidítani. – Meg lehetne spórolni a benzint. A felügyelőt nem igazán mulattatta. – Válthatnánk néhány szót? – mondta, és az volt a benyomásom, hogy nem igazán lesz kellemes ez a beszélgetés számomra. – Persze. Állok a rendelkezésére. Egész szívélyes tudtam lenni, ha volt hozzá kedvem. – Arról, amit a szökőkútnál észlelt – kezdte. – Brookie Harewoodra gondol? Az borzasztó volt, ugye? A felügyelő feldúltnak tűnt. Az ördögbe is! Tíz másodperce indult a játszma, és már el is toltam egy fontos lépést. – Akkor ismeri őt? – Ó, mindenki ismeri Brookie-t – szépítettem rögtön. – Ő egy jellegzetes figurája a falunak. Legalábbis az volt. – Mennyire ismerte? – Találkoztam vele. Itt és ott, tudja. A faluban. Mindössze ennyi. Ügyesen szőttem egybe a valósat és a valótlant, ez egy olyan képességem volt, amire különösen büszke voltam. Azt a trükköt vetettem be ilyenkor, hogy önként megosztottam egy

friss információt, mielőtt a kérdezőnek lett volna ideje mást kérdezni. Szóval folytattam: – Tudja, azért mentem vissza a Palánkosba, mert aggódtam Gry-ért. Gry a neve a cigányasszony lovának. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy van mit ennie. Ez nem egészen volt igaz, Gry heteken át életben maradhatott volna, ha a tisztáson a füvet rágcsálja, de a nemes indíték így megkérdőjelezhetetlen. – Nagyon dicséretre méltó – mondta Hewitt felügyelő. – Megkértem Linnet rendőrt, hogy feküdjön rá a szalma-témára. Hirtelen megjelent a lelki szemeim előtt Linnet járőr, amint egy tojást produkál a szénán, de gyorsan elhessegettem a képet, s a vigyort, amely ennek hatására majdnem megjelent az arcomon. – Igen, észrevettem, amikor odaértem – mondtam. – És persze megismerkedtem Porcelainnel is. Mesélte nekem, hogy Londonban érték utol. Miközben beszéltem, a felügyelő elővett egy jegyzetfüzetet, kinyitotta, és elkezdett jegyzetelni. Mit nem adtam volna, hogy láthassam, mit! – Úgy gondoltam, hogy nem lesz biztonságban a szekéren. Bárki is támadta meg a nagyiját, valószínűleg még mindig ott ólálkodik. Ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjön velem Buckshawba, és ezen az úton hazafelé tartva került az utunkba a holttest. Direkt nem neveztem Brookie testének, mert nem akartam túlságosan is pajtáskodni vele, ez ugyanis valószínűleg további kérdésekhez vezetett volna a találkozásunkra vonatkozóan. – Mikor volt ez? – Ó, lássuk csak… ön itt volt, amikor felkeltem, és az reggeli tájt lehetett… körülbelül fél tízkor, azt hiszem. A felügyelő sebesen rótta a sorokat a jegyzetfüzetébe oldalakon át, és bólogatott. Jó úton vagyok.

– Azután Graves őrmester jött rögtön, hogy ujjlenyomatot vegyen tőlem, ez fél tizenegykor lehetett, vagy talán tizenegykor? Minden esetre – folytattam – Linnet járőr meg tudja mondani önnek, mikor jelentettem be, nem lehetett több tíztizenöt percnél, azután, hogy felfedeztük a holttestet a szökőkútban. Tudtam, hogy halogatja a dolgot, húzza az időt, de elkerülhetetlen, hogy az állítólagos áldozatomról, Fenelláról kérdezzen. Úgy döntöttem, hogy a tettek mezejére lépek. – Porcelain azt gondolja, hogy én támadtam meg a nagymamáját – mondtam kertelés nélkül. Hewitt felügyelő bólintott. – Mrs. Faa nagyon össze van zavarodva. Ez gyakran megesik a támadás áldozataival. Azt hiszem, hogy ezt alaposan tisztáztam az unokájával is, de persze nem árt, ha még váltok vele erről pár szót… – Ne – mondtam. – Nem fontos. Nem számít. A felügyelő éles pillantással nézett rám, aztán még néhány mondatot vetett papírra. – Még egy másik „P” betűt fog a nevem mögé írni? Ez egy szemtelen kérdés volt, és rögtön megbántam, hogy megkérdeztem. Egyszer egy korábbi nyomozás alkalmával már láttam, hogy egy nyomtatott „P” betűt írt a nevem mellé a noteszébe. Dühítő, de nem volt hajlandó elárulni, hogy mit jelent. – Hát ez nem valami udvarias kérdés – mondta kis mosollyal az arcán. – Ilyet sose kérdezünk egy rendőrtől, ez az ő titka. – Miért nem? – Éppen azért, amiért én se faggatom a sajátjáról.

Milyen imádnivaló ez az ember! Itt vagyunk, mindketten tudjuk, hogy elmeviadalt vívunk, amelyben mindketten tudjuk, hogy az egyikünk csal. Megkockáztatom az előbbi kijelentésem megismétlését. Milyen imádnivaló ez az ember! És ez volt a vége. Feltett még néhány kérdést, hogy láttame még valaki mást arrafelé, hallottam-e autó hangját, és így tovább. És aztán elment. Egy bizonyos mértékig szerettem volna még többet is mondani neki, hogy hosszabb ideig élvezhessem a társaságát. Izgatott lett volna, ha hallja, például azt, hogyan csíptem el Brookie-t, amikor a szalonunkban lézengett, de kíváncsi lettem volna arra is, mit szólt volna a Mountjoy kisasszonynál tett látogatásomhoz és Brookie albérletéhez. Beavathattam volna még abba is, hogy mit láttam Vanetta Harewood házában Maiden Fenwickben. De nem tettem. Elgondolkodva álldogáltam a folyosón, hirtelen egy cipő nyikorgása vonta magára a figyelmemet, és felnéztem. Feely bámult le rám az emeleti lépcsőfordulóból. Bizonyára mindvégig itt volt! – Te kis világmegmentője! – mosolygott gúnyosan. – Azt hiszed, hogy annyira okos vagy. Mondhattam volna, hogy csak azért nem vizsgálta fölül ezt a véleményét, mert nem nézett még bele a szobájában a tükrébe. – Egyesek próbálnak segíteni – mondtam, és igyekeztem lazán a francia kréta maradék nyomát eltüntetni a ruhámról. – Azt hiszed, hogy kedvel téged, ugye? Sok emberről hiszed ezt, de nem szeretnek téged. Senki se szeret téged. Vannak néhányan, akik úgy tesznek, de ők sem kedvelnek valójában. Milyen ciki, hogy ezt nem veszed észre.

A folyosó fatáblái felerősítették a hangját, ahogy visszhangzott a kerubokkal díszített álmennyezeten. Úgy éreztem magam, mintha fogoly lennék, és a törvényszék előtt ő lenne a vádlóm. Mindig, amikor az egyik nővérem bántott, úgy éreztem, hogy egy ősi mocsárlény próbál kimászni belőlem. Ez egy olyan érzés volt, amit sohasem értettem, s az igazi oka valahol mélyen rejtőzött. Mit tettem vajon, amiért ennyire megutáltak engem? – Miért nem mégy tovább kínozni a zongorát? – vágtam vissza neki, de a szívem valójában majd meghasadt. Mindig nagy meglepetés a számomra, hogy ilyen családi viták után a külvilágban minden ugyanúgy marad. Pedig a szenvedély és az érzések úgy halmozódnak fel, mint a mérges gázok a házon belül, lecsapódnak, a falakon és a mennyezeten megmaradnak a nyomai, akár a régi füsté, a külvilág teljesen más. A táj, úgy tűnik, nem képes felhalmozni az emberi energiákat. Talán a szél elfújja a dühöt. Ezen merengtem, miközben a Trafalgar pázsitja felé cammogtam. Vajon Porcelain úgy döntött, kitart abban a hitében, hogy én voltam az a szörnyeteg, aki bevertem a nagyija koponyáját valamivel… de tényleg, mivel? Amikor Fenellát a kordé padlóján heverve találtam, a kocsi belseje annyira véres volt, hogy egy tűhegynyi tiszta felület sem maradt, sem egy véres fegyver, amit a támadó elhajított volna: egy bot, kő vagy kés. Ami elég különös volt. Hacsak a fegyver nem valami értékes dolog, amiért a bűnös úgy döntött, hogy elviszi? Vagy elásták volna? De semmi erre utaló nyomot nem láttam. Biztos, hogy a rendőrség már átfésülte a Palánkos minden apró szegletét a fegyverért. De vajon megtalálták?

Egy pillanatra megtorpantam, hogy felnézzek a Poszeidónszökőkútra. Az öreg Neptunusz, ahogy a rómaiak hívták – minden meggyőző erejét bevetve –, ártatlanul bámult a messzeségbe, mint aki egy díszlakomán szellentett, de igyekszik úgy tenni, mintha nem ő lett volna az. Háromágú szigonyát a magasba emeli, mint egy jogart (mindenekfölött a tenger királya volt), és halászhálója a lábainál hever összegabalyodva. Semmi nyoma Brookie Harewoodnak. Nehéz elhinni, hogy csak néhány órája annak, hogy Brookie itt lógott holtan; teste hátborzongató kiegészítője volt a szobornak. De miért? A gyilkos miért vette a fáradságot, hogy a testet ilyen testhelyzetben feltegye oda? Lehet, hogy egy üzenet, például tengeri jelzőzászló, igen bizarr formában? Azt a keveset, amit Poszeidónról tudtam, azt Bullfinch mitológiájából szereztem, amelynek egyik kiadása Buckshaw könyvtárában van. Daffy egyik kedvenc könyve, de mivel nincs benne semmi a kémiáról és a mérgekről, egyáltalán nem érdekelt. Poszeidónról azt tartják, hogy a vizek ura volt, így elég könnyű belátni, hogy miért választották egy szökőkút díszéül. Poszeidón közvetlen közelében az Efon folyón a Palánkosban és Buckshaw dísztaván kívül nincs más víz. Brookie úgy lógott a szigonyon, mint egy gébics, vagy elejtett madár, egy villával felnyársalva, mintha később fogyasztásra szánták volna, habár nem látszik nagyon valószínűnek, mégis azt hiszem, hogy Brookie gyilkosa azt tervezte, később felfalja majd. Akkor ez egy figyelmeztetés? És ha igen, kinek? Szükségem lett volna néhány órás egyedüllétre, de most nem volt idő. Foglalkoznom kellett Porcelainnel.

Nem végeztem még Porcelainnel. A jó szándékáról meg vagyok győződve, ettől a gyerekes viselkedése se tud eltéríteni, nem fogok rá haragudni. Megbocsájtok neki, ha akarja, ha nem. Nem mondhatom, hogy Gry repesett a boldogságtól, amikor látta, hogy megérkeztem a Palánkosba, habár egy pillanatra felkapta a fejét legelészés közben. A közelben egy friss szalmabála azt mutatta, hogy Linnet járőr elvégezte dolgát, de Gry, úgy tűnik, jobban kedveli a gazos zöld salátát, amely a folyó mentén nő. – Helló! – kiáltottam a kordé felé, de nem jött válasz. Finom műszerem, amely a nyakamon pihent, azt jelezte nekem, hogy a tisztás elhagyatott. Arra nem emlékszem, hogy Porcelain bezárta-e a kordét, amikor együtt mentünk el, de most be volt zárva. Vagy visszatért, és megtalálta a kulcsot, vagy valaki más zárta be. De van itt valaki, és – ha az orromnak hihetek – ebben a pillanatban is itt ólálkodik. A nap által felmelegített faajtóból olyan szag áradt, amely azelőtt nem volt itt. Ahogy a laboratóriumomban a vegyszerekkel, most az ujjaimból csészét formáltam az orrlyukaimnál. Nem kétséges, hogy a kordé ajtaja körül terjengő bűz egy olyan szag, amely biztos, hogy nem volt itt azelőtt: a halszag. A tenger szaga.

16. – Elállod a fényt! – mondta Daffy. Szándékosan nyomultam a könyve és az ablak közé. Nem volt könnyű segítséget kérni a nővéremtől. Mély levegőt vettem. – Szükségem lenne némi segítségre. – Szegény Flavia! – Kérlek, Daffy! – mondtam, miközben nagyon utáltam magam, hogy könyörgök. – Ez azzal a férfival kapcsolatos, akinek a holttestét a szökőkútban találtam. Daffy idegességében ledobta a könyvet. – Miért keversz bele a te mocskos kis játszmáidba? Tökéletesen jól tudod, hegy mennyire idegesítenek. Idegesítik őt? Daffyt? A játszmák? – Azt hittem, hogy szereted a krimit! – mondtam, és közben rámutattam a könyvére. Egy gyűjteményes kötet volt G. K. Chestertontól: Brown atya történetei. – Igen, szeretem – mondta –, de nem a való életben. A bohóckodásaid az idegeimre mennek. Ez teljesen újdonság volt a számomra. Ezt félrerakom majd a későbbiekre. – És apa is legalább ennyire nehéz eset – tette hozzá. – Tudod, hogy mit mondott tegnap a reggelinél, mielőtt lejöttél? „Flavia talált egy másik hullát.” Majdnem, mintha büszke lenne rád. Apa tényleg ezt mondta? El se tudom hinni! Hirtelen nagy felismerések jöttek! De át kellene előbb gondolnom, hogy beszéljek-e róla Daffynak.

– Így igaz – mondtam. – Tényleg találtam. De megkíméllek a részletektől! – Köszi – mondta Daffy csendesen, és éreztem, hogy mire gondol valójában. – Poszeidón – mondtam, kihasználva a helyzetet, hogy megenyhült egy kicsit. – Mit tudsz Poszeidónról? Több se kellett neki. Daffy mindent tud mindenről, és biztos voltam benne, hogy úgyse képes ellenállni annak, hogy ne csillogtassa meg bámulatos emlékezőtehetségét! – Poszeidón? Csirkefogó volt – mondta. – Egy selyemfiú és csirkefogó. És még nagy nőcsábász is! – Hogy lehet egy isten csirkefogó? Daffy meg se hallotta a kérdésemet. – Ő volt az, akit manapság a tengerészek védőszentjének neveznénk, és ennek megvan a jó oka. – Mit jelent ez? – Nem volt jó, csak annyira, amennyire kellett. Most már legyen ennyi elég. Rendszerint zokon vettem, ha ilyen fölényeskedve hajtottak el (szerettem azt a szót, hogy „zokon" a Copperfield Dávidban szerepelt, amikor Dávid nagynénje, Betsey Trotwood zokon veszi a születését), de most nem, inkább különleges hálát éreztem a nővérem iránt. – Köszönöm, Daff! – mondtam. – Tudtam, hogy rád mindig lehet számítani. Ez már egy kicsit túlzás volt, de őszintén elégedett voltam. És így azt hiszem, Daffy is. Ahogy felkapta a könyvét, láttam a szája csücskében, hogy már majd eleped, hogy folytassa az olvasást. Titkon abban reménykedtem, hogy Porcelaint a szobámban fogom találni, de persze hűlt helye volt. Már majdnem el is felejtettem, hogy engem gyanúsított a gyilkossági kísérlettel. Vele fogom kezdeni.

PORCELAIN (írtam a jegyzetfüzetembe.) Nem lehet, hogy

ő a nagymamájának a támadója, mivel egész idő alatt Londonban

tartózkodott.

Vagy

mégsem?

Csak

az

ő

elmondásából tudom. De miért érezte szükségét, hogy kimossa a ruháját? BROOKIE HAREWOOD – Valószínűleg ugyanaz a

személy ölte meg, aki Fenellát megtámadta. Vagy ő támadta meg? Brookie támadta meg Fenellát? A helyszínen volt abban az időpontban. VANETTA HAREWOOD – Miért ölte volna meg a saját

fiát? Pénzelte, hogy távol tartsa magától.

URSULA – Nem tudom a vezetéknevét. A fehérítéssel és fűzfaágakkal vacakol, és Vanetta Harewood azt mondta, hogy ádázul támogató. Indíték?

COLIN PROUT – Brookie terrorizálta, de mi baja lehetett volna Fenellával? MRS.

BULL

–

Megfenyegette

Fenellát

azzal

a

kijelentésével, hogy a közelben látta, amikor a Bull baba eltűnt évekkel ezelőtt. HILDA MUIR – Ki a csoda lehet? Fenella említette a

nevét kétszer: amikor a Bull gyereket egy fán üldögélve

láttuk a Gullyban, és aztán, amikor egy bodzagallyat

törtem le a tisztáson. „Mindnyájan meghalunk" – mondta Fenella. Vajon Hilda Muir volt a támadója? MOUNTJOY KISASSZONY – Brookie tőle bérelte a

kocsiszínt. De miért akarta volna megölni őt? Egy antik tányér ellopása aligha lehet elég indíték. Ezek alá még további jegyzeteket készítettem: CSALÁD APA – egyáltalán nem valószínű (habár egyszer elűzte Fenella és Johnny Faat a buchkshaw-i birtokról)

FEELY, DAFFY, DOGGER és MULLET ASSSZONY -

nincs egyiküknek se indítéka egyik bűntény elkövetésére se.

De várjunk csak! Mi a helyzet azzal a különös személlyel, akinek a jövőjét megjósolta Fenella a templomi ünnepségen? Mit mondhatott vajon neki? – „Tipikus történet.” – hallottam a hangját. – „Mondtam neki, hogy van valami, ami el van temetve a múltjában, és arra vár, hogy felszínre kerüljön, és elrendezzék.” Fenella vajon látott valamit a kristálygömbben, ami megpecsételte a sorsát? Habár Daffy kigúnyolta a jósnőket (vásári kuruzslóknak nevezte őket), nem osztotta mindenki a véleményét. Itt van például Porcelain. Nem mesélte-e azt, hogy az ő édesanyja, Lunita olyan különleges, nagyszerű tehetséggel

rendelkezett, hogy a katonai hírszerző hivatal felhasználta az ő kristálygömbből nyert információit? Ha Lunita tényleg rendelkezett ilyen nagyszerű tehetséggel, nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy megmondjuk, Fenellától, az édesanyjától örökölte. De várjunk! Ha Fenella és Lunita mindketten rendelkeznek a jövőbe látás képességével, nem ésszerűtlen azt állítani, hogy Porcelain is képes a jelenen túl látni. Vajon mi lehet az igazi oka annak, hogy fél tőlem? Beismerte, hogy fél. Lehetséges, hogy Porcelain olyan dolgokat lát a múltamban, amikről én nem tudok? Vagy azt nem a múltban, hanem a jövőben látja? Túl sok a kérdés, és nincs elég tény. Félelmetes sejtelem ragadott magával, de elhessegettem, és folytattam a jegyzetelést a noteszemben. A PALÁNKOS Van egy érzésem ezzel a hellyel kapcsolatban, amit nem

tudok megmagyarázni. Az ősöm, Lucius de Luce, úgy tűnik, nagy árvizet idézett elő, amikor a folyóból egy részt elterelt,

hogy létrehozza a dísztavat. Azelőtt ez a hely nem volt más, mint egy csendes, elhagyatott tisztás, ahová Nicodemus

Flitch és a hobblerek megkeresztelkedni és bulizni jártak. Később

a

cigányok

választották

ki

maguknak

megállóhelyüknek az útjaik során, Harriet bíztatta őket erre, de a halála után apa megtiltotta. Miért?

Újabb sorok következtek még. HAL (1)

Amikor rajtakaptam Brookie-t Buckshaw-ban a

szalonunkban,

az

alkoholon

halaskosara) bűzlött a haltól. (2)

kívül,

ő

Halszag volt a cigánykordéban

(vagy is,

a

amikor

Fenellát a padlón találtam leütve. Amikor másnap reggel

Porcelaint ott találtam, ez a szag eltűnt de amikor ma megint ott jártam, a kordé kívülről bűzlött újra. (K): A szagok csak úgy jönnek-mennek? Mint a színészek a színdarabban? (3)

Mountjoy kisasszony is bűzlött a halszagtól – a

csukamájolaj, amelyből hatalmas mennyiséget tart a Fűzfa villában. (4)

Brookie-t szerintem, egy rákvillával ölték meg,

amelyet az orrlyukán keresztül mártottak az agyába. Ez a rákvilla Buckshaw-ból való. (Megjegyzés a rák nem hal,

de a héjasokhoz tartozik, bár…) A testét a Poszeidónszoborra akasztották fel, aki a tenger istene. (5)

Amikor megtaláltuk őt ott lógott Brookie arca

olyan fehér volt mint a hal bele, aminek nincs különösebb más magyarázata, minthogy egészen hosszú ideje lógott ott.

Talán egész éjjel. Bárki is tette, az biztos, hogy amikor tette, sötét volt nehogy valaki meglássa.

Valószínűleg ebben a pillanatban vannak a földön olyanok, akik arra a dőre poénra vetemednek: „Itt bűzlik valami.” De én nem tartozom közéjük. Bármelyik vegyésznek illik tudnia, hogy a kalciumkloridnak is halszaga van, nemcsak a halnak. Kapásból rengeteg anyag jut eszembe, amely döglött makréla szagát árasztja, többek közt ilyen a propil-amin. A propil-amin (amelyet a nagy francia kémikus, JeanBaptiste Dumas fedezett fel) harmadik az alkoholgyökök sorozatában, ami valóban unalmas dolognak tűnhet addig, amíg nem vesszük figyelembe azt, hogy ha veszünk némi alkoholt, és ammóniával felhevítjük, akkor igen figyelemreméltó átalakulás megy végbe. Olyan, mint egy atomkötéses székfoglaló játék, amelyben a hidrogén segít megkötni az ammóniát, egy vagy két formában (természetesen atomban), alkoholgyökökkel kötődve. Attól függően, hogy mikor és hol ér véget, létre jöhet számtalan új anyag, amelyeket aminoknak hívnak. Egy kis türelemmel és Bunsen-égővel rettenetes szagokat lehet létrehozni a laboratóriumban. Például 1889-ben Németországban egész Freiburg városát ki kellett üríteni, amikor egy vegyész véletlenül hagyta, hogy egy kis tioaceton a levegőbe kerüljön. Azt mondják, hogy az emberek még több kilométeres körzetben is émelyegtek a szagtól, és még a lovak is eszméletüket vesztették tőle. Mennyire szerettem volna én is ott lenni, hogy lássam! Míg más anyagok, mint például az alacsonyabb alifás savak, könnyedén alakíthatóak úgy, hogy bármilyen szag keletkezzen, az avas vaj szagától az izzadt ló bűzéig, a csatornaszagtól a büdös csizmáig, az alacsonyabb aminok – azok, amelyek az ammónia lepusztult gyerekei – legkülönlegesebb és legérdekesebb vonása, hogy olyan a szaguk, mint a döglött halé, ahogy mondani szokták.

Valójában a propil-amin és trimetil-amin megkaphatná, túlzás nélkül, a „Büdi Hercegnő” címet, és meg is tudnám indokolni. Bár az anyatermészet sokféleképpen áldott meg minket ezekkel a bűzcsodákkal, mégis tudom, hogy ugyanúgy szereti a jó illatokat, mint én. Nagy szeretettel múlattam az időt azzal, hogy trimetil-amint vontam ki (egy másik ártalmatlan cserkészlánycsíny kedvéért) egy piknikkosár mennyiségű libatopból úgy, hogy szódát csöpögtettem rá. A libatop egyébként egy rettenetesen büdös gaz, és bőven terem a Trafalgar réten. Ez az, ami visszavezetett Brookie Harewoodhoz. Egy dologban teljesen biztos voltam, hogy Brookie halálának rejtélyét nem fényképezőgépekkel, noteszekkel és mérőszalagok segítségével lehet megoldani a Poszeidónszökőkútnál, hanem a kémiai laboratóriumban. És ezt csak egyedül én vagyok képes megtenni. Még mindig ezen a rejtélyen gondolkodtam, miközben a korláton csúsztam le, és a folyosón landoltam. A találós kérdések épp annyira voltak jelen ifjabb éveimben, mint másoknak. Harminckét fehér ló van egy vörös dombon Most épp üget, most meg legel Most megáll egy ponton. – A fogak – kiáltottam, mert Daffy csalt, és a fülembe súgta a választ. Persze ez abban az időszakban volt, amikor még nem kezdtek el utálni. Később sötétebb versek jöttek:

Az első az öröm, a második a bánat, a harmadik a házasság, a negyedik a halál. A válasz a „szarka” volt. Négy ilyen madarat láttunk leszállni a tetőre, miközben a gyepen piknikeztünk, és a nővéreim ezeket a sorokat tanították nekem, mielőtt megengedték, hogy betermeljem a kis tál epremet. Még nem tudtam, mi a halál, de tudtam, hogy a verseik rémálmokat okoznak nekem. Szerintem ezek a versecskék, amelyeket ilyen kicsi koromban tanultam meg, segítettek abban, hogy jó legyek a talányok megfejtésében. Mostanában jutottam arra a következtetésre, hogy a találós kérdés a krimi legalapvetőbb formája. Alapvető tényeket rejtélyes köntösbe öltöztetve adnak elő. Vegyük példának okáért ezt: Ahogy Szent Ives felé bandukolok, jön egy ember hét asszonnyal gyalog, minden asszonynak hét zsákja, minden zsáknak hét macskája, minden macskának hét fia, fiak, macskák, zsákok, asszonyok, Szent Ives felé hányan is baktattok? A válasz rendszerint persze „egy”. De amikor megállsz, hogy elgondolkodj rajta, az hosszabb ideig tart. Ha ez így van, akkor a mondóka elbeszélőjét megelőzné a férfi a vele tartó sereglettel, akkor a pontos számuk – a zsákokat is beleszámítva – meghaladná majdnem a háromezret is. Minden attól függ, hogy honnan nézzük. Mullet asszony a teáját kortyolgatta az ablaknál. Én pedig egy kis kekszet majszolgattam. – A hobblerekről – mondtam rögtön a közepébe vágva – azt mondta, hogy a véremet veszik, s kolbászt csinálnak belőle. Miért?

– Tartsa magát távol tőlük, kisasszony, ahogy mondtam magának. – Azt hittem, hogy mára már eltűntek. – Épp olyanok, mint bárki más. Ezért nem ismeri fel ezeket a szörnyű alakokat, míg valaki meg nem mutatja őket. – De hogyan tartsam magam távol tőlük, ha azt se tudom, hogy kik azok? Mullet asszony lehalkította a hangját, és körbevizslatott. – Ott van az a Mountjoy asszonyság egynek. Isten tudja, hogy mi megy a konyhájában. – Tilda Mountjoy? A Fűzfa villában? Alig hittem, hogy ekkora szerencsém van! – Nagyon is. Ma reggel láttam őt Gullyban – éppen a Palánkos felé tartott, határtalanul szemtelen volt. Még mindig odajárnak, hogy megmérgezzék a vizet, azért, tudom én. – De várjon – mondtam. – Mountjoy kisasszony nem lehet hobbler, a Szent Tankrédba jár. – Kémkedni, valószínűleg – horkant fel Mullet asszony. – Beszélgetett a barátnőmmel, Waller asszonnyal az orgonáról. A hobblereknek nincsen orgonájuk, tudja. „Szeretem a szép orgonazenét.” Ezt mondta Waller asszonynak, aki meg nekem mesélte el. Tilda Mountjoy egy született hobbler, és ilyen szellemben nevelkedett, mivel a szülei is azok voltak. Ez már a vérében van. Ki az ördögöt érdekli, hogy kinek a tányérgyűjteményét tette ki? Ő hobbler tetőtől talpig, higgye el nekem! – Látta őt Gullyban? – kérdeztem, mintha mentális problémáim lennének. – A saját szememmel. Amióta Ingleby asszony bajba került, kénytelen vagyok kitenni a lábam tojásért. Az út ellenére, amit Rawlingba kell megtennem, most már mondhatom, hogy a sárgája sokkal jobb, mint Ingleby asszonyé volt. A homokos talaj teszi, tudja, vagy a kagyló. Persze ha már elindulok oda,

semmi értelme sem lenne körbemenni, ugye? Szóval Gully felé a tojásért és minden egyébért, levágtam az utat a Palánkoson keresztül. Ekkor láttam őt Bull asszony tüze mellett, ott volt egy kőhajításnyira tőlem. – Beszélt vele? – Á, dehogy! Semmi esetre sem, lányom. Amint megláttam, hogy ki az, lemaradtam, leültem a partra, és levettem a cipőmet. Úgy tettem, mintha kő ment volna bele. Nyilvánvaló, hogy M. asszony ugyanabba az irányba sétált, mint Mountjoy kisasszony, és készült megelőzni őt, éppúgy, mint az a bizonyos személy Szent Ives felé menet. – Teljesen jó! – mondtam, izgatottan tapsolni kezdtem, és a fejemet ráztam közben. – Milyen szuper ötlet! – Ne mondja azt, hogy szuper, drága! Tudja, hogy az ezredes nem szereti ezt. Úgy tettem, mintha az ujjhegyemmel becipzároznám a számat. – Mmg mssd…! – Bocsánat, drága! Nem tudom, hogy mit mond. Kinyitottam a cipzárt. – Még kicsoda? Más hobbler, esetleg? – Nos, nem kéne mondanom, de Reggie Pettibone is az. A felesége is. Valami tisztsége van a nőegyletben a tizenkilencedik elnök, talán. – A férjéé a régiségbolt? Mullet asszony szomorúan bólintott, és én tudtam, hogy újra eszébe jutott, hogyan vesztette el régi asztalát. – Köszönöm, M. asszony – mondtam. – Azon gondolkodom, hogy papírra vetem Buckshaw történetét. Feltétlenül meg fogom önt említeni a lábjegyzetben. Megigazította a haját a mutatóujjával, miközben a konyhaajtó felé indultam. – Tartsa távol magát tőlük!

17. Mint ahogy Bishop's Lacey többi boltjának, Pettibone- énak is György korabeli stílusú utcafrontja volt, kis festett ajtó sok-sok üvegkazettás ablak közt. Lassan bicikliztem el arra a helyre, aztán leszálltam, és könnyedén elsétáltam a bolthoz, mintha csak akkor vettem volna észre. Az orromat az üveghez nyomtam, de belülről túl nagy volt a homály, így csak egy rakás régi tányért láttam egy poros asztalon. Észrevétlenül egy kéz nyúlt ki a semmiből, és kiakasztott valamit közvetlenül a szemem elé – egy kézzel írott kartonlapot. ZÁRVA – állt a lapon, és még mindig himbálózott a zsinegen, ahogy közelebb léptem az ajtóhoz. Elkaptam a kilincset, amikor ugyanolyan hirtelen egy láthatatlan kéz is megragadta belülről, s megpróbálta kétségbeesetten megakadályozni, hogy kinyíljon, próbálta bezárni, mielőtt még sikerült volna bejutnom. De a szerencse az én oldalamon volt. Határozott mozdulatom erősebbnek bizonyult, mint azok a kezek, amelyek csukva tartották, és egy kicsit gyorsabban sikerült bejutnom a bolt belsejébe, mint azt szerettem volna. – Ó, köszönöm – mondtam. – Azt hittem, hogy esetleg zárva van. Egy ajándék miatt jöttem, tudja, és… – Zárva vagyunk – mondta egy repedtfazékhang, és megfordulva szemtől szembe találtam magamat egy igen különös, kicsi emberrel.

Úgy nézett ki, mint egy esernyőfogantyú, amelyet papagáj formájúra faragtak: az orra csőrszerű volt, a fehér haja, mint egy rizsporos paróka, szoros, göndör loknikban állt, és pirosra festett körök mindkét orcáján, mintha épp most pirosították volna ki. Arca fehérre volt púderezve, ajkai pedig erősen vörösre rúzsozva. Úgy tűnt, bizonytalanul álldogál apró lábain, előre-hátra imbolyogva, az volt az érzésem, hogy hamarosan elveszti az egyensúlyát, és elesik. – Zárva vagyunk – ismételte. – Egy másik alkalommal kell visszajönnie. – Pettibone úr? – kérdeztem, miközben felé nyújtottam a kezemet. – Flavia de Luce vagyok Buckshaw-ból. Nem sok választása maradt. – Örülök, hogy megismertem önt – mondta, és két ujjamat miniatűr tenyerébe fogta, és nagyon finoman megszorította. – De sajnos zárva vagyunk. – Tudja, apukámnak – folytattam anélkül, hogy levegőt vettem volna – ma van a születésnapja, és mi, a nővéreim és én, meg akarjuk lepni őt. Kifejezetten érdeklődést mutatott az ön boltjában valami iránt, és azt reméljük, hogy… Ne haragudjon, hogy ilyen későn értem ide, Mr. Pettibone, de kötéscserén voltam a Szent János kórházban… Az alsó ajkam egy kicsit remegett. – És mi az… a… tárgy? – Egy asztal – buggyant ki belőlem. Ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott, és egész jó dolog, ha most belegondolok. Több tucat asztal lehet egy ilyen helyen, és jó alaposan körbeszaglászhatok, míg a megfelelőt keressük. – Esetleg… le tudná… írni, hogy milyen? – Igen – feleltem. – Persze. Négy lába van és egy asztallapja. Láttam, hogy nagyon kétkedik.

– A bélyegekhez van szüksége rá, tudja. Apa bélyeggyűjtő, és szüksége van valamire, ahová ki tudja pakolni a bélyegeit… befér a lámpa alá. A szeme már nem olyan jó, mint hajdanán, és a nővéreim és én… Egyre inkább az ajtó felé terelt engem. – Ó, csak egy percre. Azt hiszem, ez az – mondtam, és rámutattam egy meglehetősen ütött-kopott bútordarabra, amely egy sötét sarokban rejtőzött egy aranyozott óra alatt, amelyet kerek hasú sárgaréz lovak díszítettek. Ahogy odaléptem, hogy megérintsem, másfél vagy két méterrel beljebb voltam a boltban. – Ó, mégse, ez túl sötét. Azt hittem, hogy mahagóni. Ne! Várjon! Az lesz ott! Egyre inkább nyomultam a bolt hátsó felébe, az árnyékba. Pettibone ugrásra készen lapult mögöttem, akár egy farkas, észrevettem, hogy elállta a menekülési útvonalat az ajtó és szabadság felé. – Mit játszadozik velem? – mondta, és hirtelen megragadta a karomat. Sikerült elhajolnom előle. A helyzet kezdett egyre veszélyesebb lenni. De vajon miért? Volt valami a boltban, amit Pettibone nem akart, hogy lássak? Sejtette vajon, hogy tudok a kétes régiségeladási ügyleteiről? Bármi is az oka az agresszivitásának, gyorsan végeznem kell. Jobb oldalamon egy masszív ruhásszekrény állt, a faltól körülbelül harminc centire. Bebújtam mögé. Egy ideig legalább biztonságban vagyok. Túl vastag volt ahhoz, hogy bepréselje magát a bútorok mögé. Nem volt lehetséges, hogy előjöjjek, de időt nyertem arra, hogy megtervezzem a következő lépést. De aztán Pettibone egy söprűvel tért vissza. A sörtéjével bökdöste a bordáimat, és lökdösött. Álltam a sarat.

Most megfordította a söprűt, és a nyelével kezdett döfködni dühösen, mint amikor az ember a konyhaszekrény mögött el akar ejteni egy patkányt. – Áuuu! – kiabáltam. – Elég! Hagyja abba! Ez fáj! Valójában nem is fájt, csak nem hagyhattam, hogy tudja. Teljesen el tudtam húzódni a faltól, így nem ért el a söprűjével. Amikor átment a szekrény túlsó oldalára, hogy onnan próbálkozzon, átcsúsztam a másik oldalra, hogy ne érjen el. De tudtam, hogy csapdába estem. Ez a macska-egér játék akár egész nap is eltarthat. Most a szekrény elkezdett mozogni, a porcelánfogantyúi zörögni. Pettibone a vállát az egyik sarokhoz feszítette, és igyekezett elmozdítani a faltól. – Ó – visítottam. – Összezúz engem! A faoldal nem ment tovább, és egy rövid időre szünetelt a támadás, ami alatt hallottam, milyen nehezen veszi a levegőt. – Reginald! A női hang úgy hatolt át a bolton, mint egy jégcsap. – Reginald, gyere fel rögtön! Hallasz engem? – Helló, fenn! – kiáltottam. – Flavia de Luce vagyok. Volt egy kis csönd, és aztán a hang megszólalt: – Jöjjön föl, Flavia! Reginald, vezesd fel a lányt ide! Ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „Hozd ide.” Kibújtam a szekrény mögül, letöröltem a könyököm, és egy rosszalló pillantást vetettem rá. A szemével egy szűk lépcsőház felé tekintett a bolt oldalán, és mielőtt meggondolhatta volna magát, elindultam abba az irányba. Kitérhettem volna az ajtó felé, de nem tettem. Ez lehetett volna az egyetlen esélyem a menekülésre. Egy életem, egy halálom, ahogy Mullet asszony szerette mondani. A lábamat az első lépcsőfokra tettem, és lassan kezdtem felfelé baktatni, hogy szembenézzek a sorsommal, ami rám vár.

A szoba odafenn hatalmas meglepetést okozott. Amilyen nyúlfarknyi méretű lyukat képzeltem el, ahhoz képest a hely meglepő módon tágas volt. Nyilvánvalóan minden válaszfalat kiütöttek, s így egy nagy padlásszoba volt, amelynek a mérete megegyezett az alatta lévő boltéval. És éppen az ellentéte volt a boltnak. Nem volt egyáltalán zsúfolt, valójában egy dologtól eltekintve a szoba majdnem üres volt. Az emelet közepén egy nagy, négyzet alakú ágy állt, amely fehér vászonnal volt letakarva, a párnákkal egy asszony volt feltámasztva, akinek vonásait mintha egy jégtömbből faragták volna ki. Halványkékes színű volt – vagy cianózisos – az arca és a keze, ami első pillantásra szén-monoxid- vagy ezüstmérgezésre engedett következtetni, de mivel alaposan megbámultam, észrevettem, hogy az arcbőrének színét nem mérgezés okozta, hanem más fortély. A bőre tejfehér színű volt. Az ajkai épp olyanok voltak, mint a férjéé (feltételeztem, hogy a papagáj emberke a férje), olyan ijesztő vörösre voltak festve, mint a némafilmek korából itt maradt filmsztároké, ősz haja loknikban keretezte arcát. Csak, amikor alaposan szemügyre vettem a szobát és annak lakóját, akkor figyeltem meg az ágyat magát; ébenfából készült, mind a négy lába egy-egy fekete angyalt formált, akik mintha egy bizonyos pózba merevedtek volna, éppúgy, mint a Buckingham-palota őrei. Valószínűleg több matracot helyeztek egymásra, hogy ilyen magas legyen, falépcsős fellépőt tettek az ágy oldalához, úgy, mint egy létrát a szénaboglyához. Lassan az ágyban a jéghideg lény egy pápaszemet emelt a szeméhez, és alaposan szemügyre vett a lencséken keresztül. – Flavia de Luce, azt mondja? De Luce ezredes egyik lánya, Buckshaw-ból? Bólintottam.

A ten.

–

nővérét,

Ophéliát

mutatták

be

a

nőegyle

Figyelemreméltó tehetségű zongorista. Tudhattam volna. Ez a kőkemény hölgy Feely egyik barátja. Más körülmények között mondtam volna valami durvát, és kirohantam volna a szobából, de most jobbnak láttam hallgatni. A gyilkossági ügyben való nyomozás – most kezdtem megtapasztalni a bőrömön – hatalmas személyes áldozatot követel. Az asszonynak valóban igaza volt. Feely elsőrangú zongorista volt, de nem sok értelme volt, hogy folytassa, és még többet foglalkozzon vele. – Igen – mondtam –, egészen tehetséges. Aztán megbizonyosodtam arról, hogy Reginald nincs közvetlenül mögöttem, egy-két lépcsőnyire a felső szinttől. – Elmehetsz, Reginald – mondta az asszony. Megfordultam, hogy lássam, tényleg lemegy-e titokzatos léptekkel a boltba. – Most aztán – mondta – beszéljen! – Attól tartok, hogy bocsánatkéréssel tartozom önnek és Pettibone úrnak – mondtam. – Hazudtam neki. – Miért? – Hazudtam, nem azért jöttem, hogy apának vegyek egy asztalt. Igazából azt szerettem volna, hogy lehetőségem legyen a hobblerekről kérdezni önt. A hobblerekről? – kérdezte, miközben erőltetetten nevetett. – Miből gondolja, hogy én bármit is tudok a hobblerekről? Már nem is léteznek a rizsporos parókák óta. A tagadása ellenére láttam, hogy a kérdésem váratlanul érte. Talán a magam javára fordíthatom a meglepetését.

– Tudom, hogy Nicodemus Flitch alapította meg a vallást a tizenhetedik században, a Palánkos Buckshaw-ban fontos szerepet játszott a történetükben, a keresztelkedésben és így tovább. Megálltam egy pillanatra, hogy felmérjem a hatást. – És mi köze van mindennek hozzám? – kérdezte, miközben letette a pápaszemet, és aztán ismét felkapta. – Ó, valaki említette, hogy ön is ehhez… a felekezethez tartozik. Mountjoy kisasszonnyal beszélgettem, és ő… Az igaz, hogy Mountjoy kisasszonnyal beszélgettem. Addig, amíg ténylegesen nem mondtam azt, hogy ő mondta nekem, nem számítok vétkesnek egyik főbűnben sem. Ez nem más, mint csak hiba, talán. Feely folyton a bűnrészességről és a hibákról papol, amíg az ember szeme a végén nem pörög úgy, mint a horgászcsali. – Tilda Mountjoy – szólalt meg egy hosszabb szünet után. – Értem… meséljen még! – Nos, épp Buckshaw történetét örökítem meg néhány oldalban, tudja, és ahogy néhány régi papírt tanulmányoztam át apa könyvtárában, a kezembe kerültek egészen régi dokumentumok is. – Dokumentumok? – kíváncsiskodott. – Milyen dokumentumok? Ráharapott a csalira! A gondolatai olyan világosan tükröződtek az arcán, mintha odatetoválták volna. Régi iratok, amelyek Nicodemus Flitchre vonatkoztak és a hobblerekre? – gondolta. Most itt a jó lehetőség, hogy lerángassam a magas lóról a drága, dögunalmas, öreg Tildát és az ő terjengős cikkét a Hobblerek Történeti Társaságának Szemléjében. Az exkönyvtáros dicsőségét elfújja a szél. Majd én megmutatom neki, hogy mi az igazi tudományos kutatás, amely rávilágít a tényekre… És így tovább.

– Ó, csak lényegtelen papírok, fecnik – mondtam. – Levelek, amelyek az egyik ősömhöz – Lucius de Luce-hoz – íródtak, és erről-arról szólnak. Csak egy csomó név és dátum – tettem hozzá. – Semmi különleges érdekesség, attól tartok. Ez volt a hab a tortán, de úgy kellett tennem, mintha mennyire értéktelenek lennének. Úgy bámult rám a pápaszeme lencséin át, mint egy madarász, aki váratlanul egy igen ritka fajra bukkant. Most már itt volt az ideje elhallgatni. Ha a szavaim nem keltették fel a kíváncsiságát, akkor semmi sem! Szinte sütött a tekintete, éreztem. – Van még valami – mondta. – Mi az? Nem mondja el a teljes igazságot. – Nos – szakadt ki belőlem –, valójában azon gondolkodtam, hogy megkérdezem, vajon lehetséges-e, hogy áttérjek a hobblerek hitére. Mi, de Luce-ok nem vagyunk igazi anglikánok, tudja, régóta római katolikusok vagyunk, de… Feely mondta nekem, hogy a hobblerek non… non… – Nonkomformisták? – Igen, azok, nonkomformisták, és úgy vélem, hogy mivel én is nonkonformista vagyok… nos, miért ne csatlakozhatnék? Volt ebben némi igazság, emlékszem, hogy az egyik példaképem, az oxigén felfedezője, Joseph Priestley egyszer egy szakadár szekta lelkésze volt Leedsben, és ha ez elég jó volt a nagyra becsült Joseph számára, akkor… – Igen komoly vitát váltott ki – mondta elgondolkodva – hogy vajon nonkomformisták vagy szakadárok vagyunk-e, a tizenhetedik századi… – Akkor ön hobbler? Hosszan és keményen bámult rám, elgondolkodva. Majd megszólalt:

– Vannak olyanok, akik keményen dolgoznak azon, hogy helyreállítsák azokat az alapokat, amelyeket az őseik raktak le. Napjainkban ez nem igazán könnyű… – Ez nem fontos a számomra – mondtam. – Bármit megadnék azért, hogy hobbler lehessek. És ez bizonyos értelemben igaz is volt. Úgy láttam magamat, mint aki vidáman járja a vidéket, karjait kitárja, hogy egyensúlyozzon, mint egy kötéltáncos, aki egyik lépést a másik után teszi meg. – Hobbler vagyok – kiáltanám ki mindenkinek, amerre bicegve járnék. Ahogy bicegnék Szent Ives felé… – Az érdekesebb – szólalt meg az asszony, amikor sikerült visszatérnem a valóságba –, hogy vajon az édesapja tud-e vajon az ön ebbéli vágyáról? – Nem! – mondtam rémülten. – Kérem, ne mondja el neki! Apa nagyon merev a maga módján, és… – Értem – mondta. – Legyen ez akkor a mi kis titkunk! Rajtunk kívül senki se fogja megtudni! Hát, megvan! – Ó, nagyon köszönöm! – lélegeztem fel. – Tudtam, hogy ön meg fog érteni. Ahogy hosszasan taglalta a türelmi rendeletet, majd az ötmérföldes törvényt, Huntington grófnő és a kálvinisták szövetségét, nekem is alkalmam nyílt arra, hogy alaposabban felmérjem a szobát. Nem túl sok látnivaló volt: az ágy persze, amelyet most volt időm jobban megfigyelni. Arra a hatalmas ágyra emlékeztetett, amelyet a Viktória és Albert Múzeumban láttam. Egy távoli sarokban, az ablak közelében volt egy kis asztalka, amelyen egy elektromos vízmelegítő és egy kis kanna volt, egy Brown Betty teáskanna, egy kekszes fémdoboz és egy teáscsésze az aljával együtt. Reginald Pettibone-nak

nyilvánvalóan nem volt szokása együtt reggelizni a feleségével. – Megkínálhatom egy kis keksszel? – Köszönöm, nem kérek – mondtam. – Nem eszem cukrot. Ez hazugság volt, de a kitűnő fajtából való. – Milyen különleges gyerek maga – mondta, egy kézmozdulattal a fémdoboz felé mutatott, és hozzátette. – Nos, talán nem bánja, ha én veszek egyet. Nekem nincsenek ilyen aggályaim. Odamentem az ablakhoz, hogy elérjem a kekszesdobozt. Ahogy arra fordultam, csak úgy mellékesen kikukkantottam, le, a bekerített területre, amely a bolt hátsó ajtaja mögött terült el. Egy rozsdás, zöld teherfurgon állt ott, dupla ajtaja nyitva volt, rögtön tudtam, hogy ez az, amelyiket a Fűzfa villa előtt láttam parkolni. Ahogy kifelé bámultam, egy erős férfi jelent meg ingujjban valahonnan. Ez a buldog ember volt, aki majdnem elcsípett a kocsiszínben! Ha nem tévedek, akkor ő Edward Sampson East Fintchingből, a Rye útról, akinek a nevét a kesztyűtartóban lévő papírokon találtam. Ahogy ott álldogáltam földbe gyökerezett lábakkal, odaért a kocsi hátuljához, és kivonszolt egy pár súlyos tárgyat belőle, talán érezte magán a tekintetem, mert hirtelen felpillantott az ablakra, ahol én álltam. Hirtelen reakcióm az volt, hogy meghátráltam – visszahúzódtam az ablaküvegtől –, de éreztem, hogy nem sikerült. Belülről egy balsejtelem kezdett mardosni, attól tartok, hogy egy pillanatra meglátott. Azok a tárgyak, amelyeket a buldog ember a kezében tartott, Harriet tűzkutyái voltak: Sally Fox és Shoppo!

18. – Mi az? – kérdezte az asszony. Úgy tűnt, mintha a hangja nagyon messziről jött volna.

– Ez… ez… – Igen, drága… Mi az?

Ez a „drága” az, ami visszarepített engem a valóságba. Egy „drága” vagy „drágaság” olyan volt a számomra, mint amikor egy macskát a szőrével ellentétes irányba simogattak. Előre biztos helyük volt a pokolba azoknak, akik így szólítottak meg. De most csak elharaptam a nyelvem.

– Csak… pazar

a kilátás az ön ablakából – mondtam. – A folyó… a Malplaquet farm… az egész út East Finching felé és a dombok ott túl. Az ember nem is sejti, amikor a főutcán sétál, hogy ilyen… Az egész folyosón csapódás hangja visszhangzott, amelyet egy lezuhanó súlyos tárgy keltett. Néhány káromkodásféleség követte, amely szintén a földszintről jött.

– Reginald – kiáltott az asszony, és döbbent némaság követte

a mélységben.

– Férfiak! – mondta elég hangosan, hogy biztosan odalenn is

hallható legyen. – Két ballábasok.

– Azt

hiszem, jobb lesz, ha megyek – mondtam. – Már várnak odahaza.

– Rendben van, drága – mondta –, akkor fusson. És ne feledje

azokat a leveleket! Bármikor elhozhatja, amikor csak tudja.

Nem mondtam meg neki, hogy mit gondolok, de azért egy kis pukedlit csináltam, megfordultam, és elindultam lefelé a szűk lépcsőkön. Lenn visszalestem a bolt hátsó része felé. Reginald Pettibone és a furgon tulajdonosa ott álldogáltak, és engem bámultak a félhomályból. Hátat fordítottam nekik, és az ajtó felé sétáltam, egy pillanatra megálltam, hogy leírjam a nevem kezdőbetűit a porba, amely egy ébenfa komódon volt. Nem féltem igazából, de hirtelen megtapasztaltam, hogyan érezheti magát egy állatszelídítő egy fémketrecben, amikor első alkalommal fordít hátat egy pár új tigris acsarkodó tekintetének. Habár Gladys nem mondta, látszott, hogy örül nekem. Egy fához támasztottam le, amely a főutcán volt, Pettibone boltjával szemben. – Sötét dolgok zajlanak itt – mondtam neki. – A zsigereimben érzem. Sürgősen haza kell érnem, hogy ellenőrizzem a szalon kandallóját. A fák késő délutáni árnyékot vetettek ránk, ahogy a Mulford kapun tekertem keresztül, és a gesztenyefasoron haladtunk felfelé. Hamarosan kötelező jelenésem volt a vacsoraasztalnál, már alig vártam. Ahogy kinyitottam a konyhaajtót, már Schubert egyik szonátájának dallama csapta meg a fülemet. Teljes siker! Rögtön tudtam, hogy együgyű csínytevésem célt ért. Feely mindig Schubertét játszik, ha dühös, a B-dúr zongoraszonátájának elejét, ha különösképpen feldúlt. Szinte követni tudtam a gondolatait, ahogy a zongora hangjai a fülemben csengtek, mint az égő erdőből menekülő madarak. Először szigorúan kontrollált harag nyilvánult meg,

amely már mennydörgéssel fenyegetett (hogy imádtam a mennydörgést!), de amikor teljesen kitört a vihar, akkor ejtett ámulatba igazán Feely szenvedélyes tehetsége. Közelebb léptem a szalonhoz, hogy jobban halljam érzéseinek csodálatos kiáradását. Ez majdnem olyan jó volt, mint a naplóját olvasni. Óvatosnak kell lennem, nehogy elcsípjen vacsoráig, akkor már apa ott lesz, hogy megvédjen. Ha Feely bármit is megsejt abból, hogy én vagyok a felelős a tükrén látott lelki üzenetért, akkor vér fog folyni, és hullák lógnak majd a csillárról. A szalon még ráér. Nem is vettem észre, mennyire elfáradtam addig, amíg nem kellett a lépcsőkön fölvonszolnom magamat. Hosszú és kimerítő nap volt, talán a leghosszabb és kimerítőbb eddig. Talán szundítok egy kicsit, gondoltam. Ahogy a laboratóriumomhoz értem, hirtelen megtorpantam. Az ajtó nyitva volt! Belestem az ajtóból, és Porcelain állt ott, még mindig Fenella fekete ruháját viselte, és kenyeret pirított a Bunsenégőn. Alig tudtam hinni a szemeimnek! – Hurrá – mondta, és felnézett. – Kérsz te is pirítóst? Mintha nem épp az imént gyanúsított volna meg azzal, hogy leütöttem a nagyanyját. – Hogy jutottál be? – A te kulcsodat használtam – mondta, és rámutatott. Még mindig a zárban volt. – Láttam, hogy az ágy lábának üregébe rejtetted. Ez így igaz. Már jó régen felfedeztem Tar bácsi titkos rejtekhelyét, ahová kulcsokat és egyéb tárgyakat rejtett el, amelyeket magának akart megőrizni. A hálószobám valaha az övé volt, így az idők folyamán minden titkára, de legalábbis a legtöbbre fény derült.

– Neked aztán kötélidegzeted van – mondtam. Az a gondolat, hogy valaki elfoglalhatja a laboratóriumomat, annyira feldúlt, mintha egy vöröshangyasereg árasztotta volna el a karomat, s nyomultak volna a vállaimon keresztül hátul fel a nyakamra. – Bocsáss meg, Flavia! – mondta. – Tudom, hogy nem te voltál, aki megtámadta Fenellát. Én sem gondoltam komolyan ezt egy percig se. Csak rettenetesen össze voltam zavarodva. Fáradt voltam. Azért jöttem vissza, hogy bocsánatot kérjek. – Jobban tetted volna, ha előbb gondolkodtál volna. Nem fogok olyan könnyen kiengesztelődni, azt hiszen ezt a szót használta Daffy – de ezek csak szavak. – Sajnálom – mondta. – Tényleg, nagyon. Mindez olyan dühítő. Ez már túlságosan sok! Hirtelen sírva fakadt. – Először Fenella, most nem hagyják, hogy találkozzak vele, tudod. Van egy rendőr, akinek a széke a szobájának ajtajához van téve, és szemmel tartja. Aztán az a szörnyű dolog, hogy a szökőkútban találtuk azt az embert lógni… – Brookie Harewoodot – mondtam. Már majdnem megfeledkeztem Brookie-ról. – És most ez a legújabb holttest, amit kiástak a hogy is hívjákban, a Palánkosban. – Mi? Másik holttest? A Palánkosban? – Ez már túl sok – mondta szipogva, miközben az alsó karjával az orrát törölgette. – Vissza fogok menni Londonba. Mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, a zsebében kotorászott, és előhúzott egy ötfontos bankjegyet. – Tessék – mondta, szétnyitotta az ujjaimat, és belenyomta a bankjegyet. – Gondoskodj Gry-ról, amíg Fenella ki nem jön a kórházból. És…

A szemembe nézett, és megfogta a kezemet. Az ajkai remegtek. – Ha nem fog meggyógyulni, akkor a ló a tiéd. A szekér is. Azért jöttem ide, hogy elmondjam neked, mennyire sajnálom. Most már megtettem. Ideje, hogy menjek. – Várj! Mit mondtál, egy másik holttestről beszéltél? – Kérdezd a felügyelő barátodat! – mondta, és az ajtó felé fordult. Elfordítottam a zárban a kulcsot, és az ajtó zárva maradt. Tusakodtunk az ajtókilinccsel, de nekem sikerült megkaparintanom a kulcsot, benyomtam a zárba, és ráfordítottam még egyszer. – Add ide! Engedj ki! – Nem – mondtam. – Addig nem, amíg meg nem mondod, hogy mit láttál a Palánkosban. – Nyisd ki, Flavia! Ez már nem játék! – Szerintem se – mondtam neki, miközben keresztbe raktam a kezem. Ahogy gondoltam, hirtelen mozdulattal rávetette magát a kulcsra. Ez egy régi trükk volt, amit Daffy és Feely gyakran alkalmaztak, és azt hiszem, most hálát kellene éreznem, hogy ezt megtanultam tőlük. Mivel fel voltam készülve a következő mozdulatára, el tudtam tartani a kulcsot kartávolságra tőle. És aztán feladta. Ahogy gondoltam. Láttam a szemében. A haját hátrasimította az arcából, és odasétált az egyik laborasztalhoz, amelynek felületén az ujjait kifelé görbítette, mintha így akarta volna megakadályozni, hogy fel ne dőljön. – Visszamentem a kordéhoz, hogy összeszedjem a holmijaimat – mondta lassan és elgondolkodva –, és a rendőrség újra ott volt. Nem engedtek még a közelébe se. Épp a földből emeltek ki valamit. – Valamit kiemeltek?

Ahogy rám nézett, a tekintetében volt valami, talán dac lehetett. – Elhiheted, hogy nem arany volt! – Mesélj! – Az isten szerelmére, Flavia! Meglengettem előtte a kulcsot. – Mesélj! – Egy test volt. Egy szőnyegbe csomagolva, vagy ilyesvalamibe… nem túl nagy. Egy gyerek, azt hiszem. Csak egy harminccentis valamit láttam, ami maradt belőle. Régi, zöld csonthalom – tette hozzá. A kezét a szája elé kapta, és a vállát leejtette. Türelmesen várakoztam, de ha lett is volna még további részlet, Porcelain úgyis megtartotta volna magának. Egymásra meredtünk egy darabig, ami igen hosszú időnek tűnt. – Fenellának igaza volt – mondta végül. – Sötét ez a hely. Kinyújtottam felé a kulcsot, és két ujjával kiemelte a tenyeremből, mintha az – vagy én – be lenne szennyezve. Szó nélkül kinyitotta az ajtót, és elment. Mit éreztem ekkor? Gondolkodtam. Az igazat megvallva, azt hiszem, alig vártam, hogy Porcelain, mint egy kutya, minden lépésemnél velem legyen, amikor a Fenella elleni támadás és Brookie Harewood meggyilkolása ügyében nyomozok. Még arra is gondoltam, hogyan adhatnék neki feladatot, ha szükséges, míg én információk után szaglászok a faluban. És talán túlságosan is számítottam arra, hogy együtt érzően leül velem, és türelmesen figyel rám, amikor elmagyarázom, milyen nyomok vannak, s azok hogyan utalnak a bűnösre vagy bűnösökre. De most azzal, hogy kisétált, megfosztott engem mindettől. Újra egyedül voltam. Ahogy a kezdetektől, most is és a jövőben, míg világ a világ.

Ámen. Nincs kivel beszélgetni, csak magammal. Kivéve Doggert, persze. Dogger a kertben üldögélt, a nap utolsó sugaraiban fürdőzött. A melegházból kihozott egy régi faszéket, közvetlenül a lába elé kalapácsszögeket tett egy fémdobozba, amelyekkel lezárta a fűben fekvő faládát. Letelepedtem a talicskára, amely a közelben volt. – Találtak egy másik holttestet – mondtam. – A Palánkosban. Dogger bólintott. – Azt hiszem, Flavia kisasszony. – A Bull baba, ugye? Dogger ismét bólintott, és letette a kalapácsot. – Nem lennék meglepődve, ha az lenne. – Hallott róla Mullet asszonytól? Habár tudtam, hogy nem egy bevett szokás, hogy az ember az egyik szolgától érdeklődjön a másikról, de most nem volt más megoldás. Mégsem hívhattam fel Hewitt felügyelőt, hogy kiszedjem belőle a részleteket. – Nem – mondta, miközben előkészített egy újabb szöget, hogy beverje. – Porcelain kisasszony mondta. – Porcelain? – mondtam, felfelé mutattam a keleti szárny irányába, a hálószobaablakom felé. – Hát tud Porcelainről? Arról, hogy nálam volt? – Igen – mondta Dogger, és elhallgatott. Néhány másodperc után ellazultam, és a megszokott kellemes csend ereszkedett kettőnk közé, amely a Doggerrel folytatott legtöbb beszélgetés része volt; csend, amely hosszú, mély és értékes volt, és tiszteletlenség lett volna megtörni. Dogger megfordította a faládát, és a másik szélét kezdte el lezárni.

– Milyen ügyes keze van! – mondtam végül. – Mintha egy koncertzongoristáé lenne. Dogger letette a kalapácsot, és elkezdte vizsgálgatni mindkét kezét alaposan, mintha sohasem látta volna őket azelőtt. – Biztosíthatom kegyedet, hogy a sajátjaim – mondta. Semmi kétség nem férhetett hozzá, Dogger tréfálkozott. De ahelyett, hogy leereszkedően nevetni kezdtem volna, helyesen cselekedtem, bölcsen bólintottam, mintha már tudtam volna. Megtanultam, hogy barátok közt egy mosoly sokkal jobb, mint a harsány nevetés. – Dogger – mondtam. – Van valami, amiről szeretnék többet tudni. Ez az orrvérzés. Erre a megjegyzésemre élesen rám nézett, élesebben, mint akart. – Vérzik az orra, Flavia kisasszony? – Nem – feleltem. – Nem, egyáltalán. Nincs itt senki se Buckshaw-ban, akinek vérezne. Valójában Mountjoy kisasszonynak vérzik a Fűzfa villában. És elmeséltem neki, amit abban a nyirkos konyhában láttam. – Ó – mondta Dogger, és aztán elnémult. Aztán egy kis idő múlva ismét megszólalt, lassan, mintha a szavai nagyon mélyről töltődnének be. – Az ismétlődő orrvérzésnek – epitaxisnak – számos oka lehet. – Mint például? – sürgettem. – Genetikai hajlam – mondta. – Hipertónia, vagyis magas vérnyomás… terhesség… trópusi náthaláz… orrgarati tumor… mellékvese tumor… skorbut… bizonyos időskori betegségek, mint az érelmeszesedés. Arzénmérgezés tünete is lehet. Hát persze! Tudtam! Hogy a csodában feledkezhettem meg róla?

– Habár – folytatta Dogger – abból, amit elmondott nekem, egyik sem lehet. Mountjoy kisasszony orrvérzésének a legvalószínűbb oka a túlzott mennyiségű csukamájolajfogyasztás. – Csukamájolaj? – bizonyára hangosan mondtam. – Feltételezem, hogy az ízületi gyulladására veszi be – mondta Dogger, és folytatta a kalapácsolást. – Fúj – mondtam, és pofát vágtam –, utálom a szagát! De Dogger még nem fogyott ki a mondandójából. – Hát nem különös, hogy – merengtem tovább – a természetben ugyanolyan szaga van egy hal májának, mint egy olyan gaznak, mint a büdös libatop, amely a füzesben a vízpart mellett terem? – Büdös libatop? – mondta Dogger, eltöprengve nézett fel. És aztán: – Hát persze! A metil-aminok. Majdnem megfeledkeztem a metil-aminról! És akkor… – Igen? – mondtam túlságosan gyorsan és lelkesen. Volt olyan, amikor Dogger memóriája beindult, és egy rövid ideig olyan szépen működött, mint a lelkész öreg, kopott Oxfordja, amely csak esőben futott jól. Keresztbe raktam az ujjaimat és a bokáimat, vártam, és elharaptam a nyelvemet. Dogger levette a kalapját, és úgy bámulta, mintha a memóriája annak bélésében rejtőzne. Összeráncolta a homlokát, megtörölte az alkarjával, és habozva folytatta. – Azt hiszem, hogy az Orvosi Szikében írtak egy betegről, akinek halszagú volt a váladéka. – Talán halász volt? – vetettem fel. Dogger rázta a fejét. – A páciens nem volt halász, és arról sem tudtak, hogy bármilyen kapcsolata lett volna hallal. Még fürdés után is visszatért a halszag, gyakran étkezést követően. – Halevés után? Dogger meg se hallotta.

– Persze a Bhagavad-Gíta történetében is szerepel egy hercegnő, aki halszagú… – Igen – erősítettem meg, mintha hallottam volna ezt a történetet. Valahol a távolban aratógép hangja kattogott lágyan munka közben, s a nap lenyugvóban volt. Milyen tökéletes nap volt, gondoltam. – De várjon! – mondtam. – Mi van akkor, ha a teste trimetilamint termelt? Ez annyira izgalmas ötlet volt, hogy ki is pattantam a talicskából. – Abszolút nem hangzik lehetetlennek – mondta Dogger elgondolkodva –, Shakespeare is épp egy ilyen betegségen elmélkedik: „Mi ez itt? ember vagy hal? Halott vagy eleven? Hal: bűzlik, mint a hal; mint a nem egészen friss szárított tőkehal Furcsa egy hal!” Hideg futott végig a gerincemen. Dogger mintha színésszé változott volna, fennhangon és átéléssel mondta el ezeket a sorokat, mintha már számtalanszor megtette volna ezt azelőtt. – A vihar – mondta csendesen –, második felvonás, második szín, ha nem tévedek. Biztos emlékszik, Trinculo mondta Calibanról. – Honnan ássa elő ezeket a dolgokat? – kérdeztem elámulva. – Hát a rádióból – felelte Dogger. – Pár héttel ezelőtt hallgattuk meg. Így igaz. Buckshaw-ban a csütörtök estéket kötelezően a rádióhallgatásnak szenteljük, és mostanában ültük végig A vihar adaptációját, úgy tűnik, nem hiába. A vihar különleges hangeffektusain kívül semmire se emlékszem a darabból, de Dogger nyilvánvalóan igen. – Van valamilyen neve ennek a halszagú állapotnak?

– A legjobb tudásom szerint nincs – mondta. – Annyira ritka. Azt hiszem… – Folytassa – mondtam lelkesen. De amikor felnéztem Doggerre, a fény, amely eddig a szemében volt, eltűnt. Csak ült, és úgy bámulta a kalapját, amelyet remegő kezében szorongatott, mintha sohase látta volna azelőtt. – Azt hiszem, hogy most a szobámba megyek – mondta, és lassan a lábára állt. – Rendben – mondtam. – Azt hiszem, én is megyek. Vacsora előtt egy kis szundikálás mindkettőnknek jót fog tenni. De nem vagyok biztos abban, hogy Dogger hallotta. Már a konyhaajtó felé cammogott. Amikor elment, felkeltette az érdeklődésemet a faláda, amelyet szögelt. Az egyik sarkára egy papírcetli volt ragasztva, amelyen tintával írva ez állt: EZ A FELSŐ OLDAL – Tartalma – Ezüst evőeszközök – de Luce – Buckshaw Evőeszközök? Hát a Mumpeter családot csomagolta Dogger ebbe a ládába? Mumpeter anyát és apát? A kis Grindelsticket és ezüst nővéreit? Ezért fényesítgette őket? Mi az ördögöt kezdenek ilyen dolgokkal? A Mumpeter család gyerekkorom játékai, és maga a gondolat, hogy valaki… De nem ebből a készletből való darabbal ölték meg Brookie Harewoodot is? Mi van, ha a rendőrség…? Átsétáltam a láda másik oldalára, amit Dogger elfordított előlem, amikor odaértem. Amikor elolvastam a szavakat, amelyek borzasztó, fekete betűkkel álltak a táblán, megállt bennem az ütő. Sotheby’s, New Bond utca, London, W. C. – állt rajta. Apa a családi ezüstöt fogja elküldeni, és bocsájtja aukcióra.

19. A vacsora rémes volt. A legrosszabb az volt, hogy apa a Bélyeggyűjtők Lapja nélkül érkezett az asztalhoz. Az olvasás helyett féltő gonddal ragaszkodott hozzá, hogy vegyek a borsóból, és megkérdezte: – Kellemes volt a napod ma, Flavia? Majdnem meghasadt a szívem. Habár apa már számtalanszor beszélt a pénzügyi nehézségeiről, azok sohasem tűntek fenyegetőnek, csak távoli, sötét árny volt valójában, mint a háború vagy a halál. Az ember tudta, hogy van, de nem töltötte aggódással az egész napot miatta. De most, a Mumpeter család bedobozolásával, előkészítésével, hogy a vonat Londonba vigye, és esetleg idegenek tehessék rá a kezüket az aukción, apa elkeseredett helyzetének valósága a tájfun erejével csapott le az otthonunkra. És apa – ez a fantasztikus ember – megpróbálta elrejteni előlünk a valóságot kellemes asztali csevegéssel. Éreztem, hogy a szememet könnyek lepik el, de nem mertem utat adni nekik. Még szerencse, hogy Daffy, aki velem szemben ült az asztalnál, egyszer sem nézett fel a könyvéből. Bal oldalamon, az asztal távoli csücskében Feely üldögélt, és az ölébe bámult, az arca sápadt volt, színtelen ajkai vékony csíkba préselődtek össze. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, és a haja sima és tartás nélküli volt. Egy szóval lehetett jellemezni őt: „hervadt”. A kémiai varázslás sikerült!

Ennek az a csúcsa, hogy Feely a szemüvegét is viselte, ez minden kétséget kizáróan azt jelentette, hogy egész nap feldúlt volt a lelki üzenet miatt, ami a tükrén jelent meg. Annak ellenére, hogy időnként kegyetlen volt – vagy talán éppen ezért – Feelyt egyfajta jámborság kerítette hatalmába, amelynek hatására az idejét arra szánta, hogy ezzel vagy azzal a szenttel alkut kössön, hogy az arcbőre sima legyen, vagy különlegesen csillanjon meg a napfény aranyló fürtjein, miközben az oltár előtt térdel áldozáskor. Amennyire én hittem általában a kémiában és az atomok boldog táncában, annyira hitt Feely a természetfelettiben, és ez a hit nekem kapóra jött. De mit tettem? Nem számítottam ilyen teljes lehangolódásra. Lényem egy része azt parancsolta nekem, hogy ugorjak fel, és fussak oda hozzá, karjaimmal öleljem át a nyakát, és valljam be neki, hogy ez csak a francia kréta műve, és nem Istené, ez okozta az ő letargiáját. És aztán együtt nevetnénk, ahogy azt tettük a régi szép időkben. De képtelen voltam. Ha megtenném, apa előtt kellene beismernem a csínyemet, és nem akartam neki több szomorúságot okozni… Egyébként is Feely több mint valószínű, hogy megölne bármivel, ami csak a keze ügyébe kerül, még a hófehér asztalterítővel is akár. Ettől Brookie Harewood jutott eszembe. Milyen különös! Egyetlen szó sem esett a gyilkosságról az asztalnál. Vagy most gyilkosságokról, többes számban? És ekkor észrevettem az evőeszközöket. Láttam, hogy megszokott ezüst evőeszközeink helyett minden egyes terítékhez sárga nyelű kés és villa van elhelyezve, amelyeket a konyhában tartottunk, hogy a szolgák használják.

Képtelen voltam tovább ott maradni. Hátrahúztam a székemet az asztaltól, valami kifogásfélét motyogtam, és elszöktem. Mire a folyosóra értem, a könnyek elárasztották a szememet, mint az eső a fekete-fehér sakktáblamintás követ az udvaron. Az ágyba vetettem magamat, és a párnába temettem az arcomat. Miért fájt ennyire a bosszú? Semmi értelme sincs. Egyszerűen semmi. A bosszúról azt hittem, hogy édes, ahogy a győzelem is! Amint ott feküdtem a bánattól összetörten, apa bőrtalpú cipőjének összetéveszthetetlen hangját hallottam meg a folyosón. Alig tudtam hinni a fülemnek. Apa a keleti szárnyban? Ez volt az első alkalom azóta, hogy ideköltöztem, hogy apa beteszi a lábát a háznak ebbe a részébe. Apa lassan jött be a szobába, egy kissé csoszogott, és hallottam, hogy megáll. Egy pillanat múlva éreztem, hogy az ágy egy kicsit lelapul, ahogy leült mellém. Az arcomat szorosan a párnába fúrtam. Úgy tűnt, hosszabb idő telt el, miután éreztem, hogy a keze gyengéden megérintette a fejemet, de csak egy pillanatra. Nem simogatta meg a hajamat, és nem is szólt semmit, és örültem, hogy ez így volt. Ez a csend megkímélt mindkettőnket attól a kellemetlenségtől, hogy nem tudtuk, mit mondjunk. És aztán elment, éppoly csendesen, ahogy jött. És én elaludtam. Reggel a világ teljesen más volt már. Fütyörésztem a fürdőszobában. Még a könyököm lesúrolásáról se feledkeztem meg. Éjjel jutottam arra az elhatározásra, talán az egyik álomban, hogy bocsánatot kell kérnem Feelytől. Ez ilyen

egyszerű. Először is ez le fogja őt nyűgözni. Másodszor, meg fogja apát hatni, hogy Feely elmondja neki, mit tettem. És végül melegséggel és kellemes elégedettséggel fog eltölteni, hogy helyesen cselekedtem. Ráadásul, ha jól keverem a lapokat, még Feelyből is sikerül kiszedni információt Vanetta Harewoodról. Ha nem sikerül, persze mesélni fogok Harriet elveszett portréjáról. Ez a tökéletes megoldás. Semmi sem lehet szebb, mint egy zongora hangja a szomszéd szobában. A kis távolság nagyobb mélységet kölcsönöz a hangszernek, legalábbis az én érzékeny hallásom számára. Ahogy odakinn a szalonajtóban ácsorogtam, Feely Rameau: A vad darabját gyakorolta, azt hiszem, ez a címe. Néha erről eszembe jut egy holdfényes tisztás – talán a Palánkos –, ahol egy csapat ördög járja táncát, körben, mint az őrültek: sokkal izgalmasabb, mint Beethoven ugyanerről a témáról szóló álmosító, régi darabja. Kiegyenesítettem a hátamat, és kihúztam magam. Feely mindig azt mondja nekem, hogy húzzam ki magam, és azt hiszem, örülni fog, ha látja, hogy eszembe jutott. Hirtelen, ahogy kinyílt az ajtó, a zene abbamaradt, és Feely felnézett a klaviatúrából. Szemüveg nélkül tanult játszani, és most sem viselte. Nem tehettem róla, de lehetetlen volt nem észrevenni, hogy milyen szép. A szeme, ahogy számítottam rá, olyan volt, mint két nyitott szenespince, amelyből hideg, kék gyémánt ragyogott elő a reggeli fénybe. Éppúgy, ahogy apa szokott nézni. – Igen? – mondta. – Én… azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondtam neki.

– Akkor tedd is meg. – Épp azt csinálom, Feely! – Nem, nem tetted meg. Te csak egy kijelentést tettél. Te csak azt állítottad, hogy azért jöttél, hogy bocsánatot kérj. Elkezdheted. Ez sokkal megalázóbb lesz, mint gondoltam. – Sajnálom – mondtam –, hogy a tükrödre írtam. – Igen? Nyeltem egyet, és folytattam. – Ez egy silány és meggondolatlan trükk volt. – Valóban az, te pedig egy undorító kis féreg vagy. Felkelt a zongoraszékről, és közeledett felém, fenyegetően. Visszahúzódtam egy kissé. – Persze, rögtön tudtam, hogy te vagy a hunyó. Mózes V. könyve? Egyiptom kelései? Aranyér? Skorbut és ótvar? Ezt csakis Flavia de Luce írhatta. Ez csakis rád vall, mintha csak aláírtad volna a művedet. – Nem igaz, Feely. Ki voltál készülve. Láttam a szemed alatti karikákat a vacsoránál. Feely hátravetette a fejét, és nevetett. – Csak smink! – károgta. – Francia kréta. Két dolog kellett csupán a játékhoz, te balga szamár! Egy kis francia kréta és egy kis hamu. Egy egész délutánba került, hogy tökéletes legyen a hatás. Bárcsak láttad volna az arcodat! Daffy azt mondta, hogy véletlenül majdnem elnevette magát. Az arcom elkezdett égni. – Ugye, Daffy? Kis kuncogás hallatszott mögöttem, megfordultam, és láttam, hogy Daffy jön az ajtón keresztül, hogy elállja a menekülési útvonalamat. – Ez egy silány és meggondolatlan trükk volt – mondta, miközben utánzott engem, reszelős, papagájfejhangon. Kihallgatta a bocsánatkérésemet kinn, a folyosón!

De most ahelyett, hogy rávetettem volna magamat dühösen, ahogy még tegnap is tettem volna, összeszedtem minden belső erőmet, és egy új, szokatlan eszközt vetettem be vele szemben: a haláli nyugalmat. – Ki az a Hilda Muir? – kérdeztem, és Daffy hirtelen lemerevedett, mintha egy vödör jéghideg vízzel öntötték volna nyakon. Kihívás a fantasztikus műveltségének. És lám, működött! Megmutattam az egyik nővéremnek, hogy alázatos vagyok, a másiknak pedig, hogy megőriztem a hidegvéremet, ezzel két legyet ütöttem egy csapásra. – Mi? – Hilda Muir. A Palánkossal van valamilyen kapcsolatban. „Hilda Muir” – mondta Fenella, amikor először találkoztunk Bull asszonnyal Gullyban. „Hilda Muir” – mondta ismét, amikor bodzaágakat vittem a szekérbe. „Mindnyájan meghalunk!” – Ki az a Hilda Muir? – kérdeztem ismét szokatlan, őrjítően nyugodt hangon. – Hilda Muir? A Palánkos? Bizonyára Hildemoerra gondolsz? Ő nem személy, te idióta! Ő a bodzabokor szelleme. Ő azért jön, hogy megbüntesse az embereket, akik engedély nélkül vágják le az ágait. Ugye nem vágtál le egyetlen bodzaágat se? Újra kuncogás következett. Daffy bizonyára látta, hogy milyen hatást váltottak ki belőlem a szavai. – Igazán remélem, hogy nem. Néha el szokták dugni a síron, hogy jelezze, vajon a halott boldog-e a túlvilágon. Ha a bodza szépen nő, akkor minden rendben. Ha nem… Túlvilág? Ez szöget ütött a fejemben. Porcelain véletlenül nem ott látta, hogy a rendőrök kiásnak egy csecsemőholttestet

– vagy legalábbis igen közel –, ahol én bodzafaágat vágtam a tűzrakáshoz? – Hildemoer egy manó – folytatta Daffy. – Nem emlékszel, hogy mit meséltünk neked a manókról? Az isten szerelmére, Flavia, csak néhány napja volt. A gonosz manók ősi lények, azok a borzalmas teremtmények, akik elrabolták Harriet drága kisbabáját, és téged hagytak a helyén. Pokoli dühöt éreztem belül. Aztán ez a méreg visszavonult, akárcsak a Vörös-tenger, miután a zsidók átkeltek rajta. – Remélem, nem törtél senkinek a sírjáról bodzaágat – folytatta. – Mert, ha igen… – Köszönöm, Daffy – mondtam. – Nagyon hasznosak voltak az információid! Szó nélkül otthagytam őket, és kisétáltam a szalonból. Drága nővéreim gúnyos nevetése még ott csengett a fülemben, ahogy lefelé haladtam a visszhangos folyosón.

20. A laboratóriumban bezártam az ajtót, és vártam, hogy lássam, mihez is kezdenek a kezeim. Ez mindig így szokott lenni. Ha ellazítom magam, és próbálom nem erőltetni, hogy gondolkozzak, akkor a kémia szelleme vezérel engem. Egy kis idő múlva, habár magam sem tudom, hogy miért, három üvegért nyúltam, és a munkaasztalra tettem őket. Pipettával tizenöt milliliternyi tiszta folyadékot mértem ki az elsőből egy mérőlombikba. A második üvegből kilencvenmilliliternyi másik folyadékot mértem ki egy kis palackba. Elbűvölten néztem, ahogy a kezeim a két tiszta folyadékot egy csomó desztillált vízzel keverték össze, és az a szemem előtt pirosas színűre változott. Csiribí-csiribá! Királyvíz! A régi alkimisták adták neki ezt a nevet, mert képes feloldani az aranyat, amely a fémek királya. Be kell, hogy ismerjem, bármikor állítom elő ezt az anyagot, mindig lelkes izgalom kerít hatalmába. Valójában a királyvíz narancssárgás vörös, pontosabban gránátalma színű, ha jól emlékszem. Igen, gránátalma, ez az. Egyszer láttam a főutcán egy bolt kirakatában ezt az egzotikus gyümölcsöt. Hughes úr, a zöldséges próbaképpen hozatta, de a kirakatában maradtak, amíg meg nem feketedtek, és össze nem estek, mint a rohadt pöfeteggomba. – Bishop's Lacey még nincs kész a gránátalmára – mondta Mullet asszonynak. – Nem érdemeljük meg.

Mindig elálmélkodom azon, ahogy a három tiszta folyadék – salétromsav, sósav és víz – összekeveredik, mintha varázslat történne, és nem is akármilyen színt hozva létre: a lenyugvó nap izzó vörösét. Az üvegben örvénylő narancsfoltok, úgy tűnik, hogy tökéletesen illusztrálják a gondolatokat, amelyek körbekörberajzanak, majd az agyamban összekeverednek. Ez mind olyan átkozottul bonyolult: a Fenella elleni támadás, Brookie Harewood szörnyű halála, Porcelain hirtelen felbukkanása és ugyanilyen hirtelen eltűnése, Harriet tűzkutyáinak megjelenése nem csak egy, hanem három különböző helyen, az utálatos Pettibone különös régiségkereskedése, Mountjoy kisasszony és a hobblerek, Vanetta Harewood hosszú ideig lappangó Harriet-portréja, s ezekhez még háttérként apa anyagi csődjének állandó fenyegető rémképe, amely Damoklész kardjaként függ a fejünk fölött. Ez egy arkangyal számára is túl sok lett volna! A tartályban a királyvíz percről percre egyre sötétebb lett, mintha túlságosan türelmetlenül várta volna a válaszokat. És hirtelen megláttam a módszert. Begyújtottam egy Bunsen-égőt, és a palack alá helyeztem. Finoman fel fogom melegíteni a savat, mielőtt a következő fázis bekövetkezne. Az egyik szekrényből kivettem egy kis fadobozt, amelynek a tetejére Tar bácsi ceruzával azt írta „platina”, lecsúsztattam a fedelét. Belül talán egy tucat lapos, négyzet alakú ezüstszürke ásvány volt, amelyek közül egyik sem volt nagyobb, mint egy felnőtt ujjának körme. Kiválasztottam egy darabot, amely körülbelül talán tízgrammnyi lehetett. Amikor a királyvíz elérte a megfelelő hőmérsékletet, felemeltem a platinadarabot csipesszel, és az üveg szája fölé tartottam. Eltekintve a gáz sistergésétől, a laboratórium

annyira csendes volt, hogy sikerült meghallanom azt a pici loccsanást, amikor beleejtettem a platinadarabot a folyadékba. Egy darabig nem történt semmi. Majd a palackban lévő folyadék sötétvörös lett. És aztán a platina elkezdett vergődni. Ezt a részt szerettem a legjobban. Mintha haláltusát vívna a fémdarab: a palack falához kúszik, menekülni próbál a savak elől, amelyek hamarosan felemésztik. És hirtelen puff! A platina eltűnt. Szinte hallom, hogy a királyvíz megnyalja a tíz ujját. Még, kérek! Nem mondhatjuk, hogy a platina nem folytatott nemes küzdelmet, mert ez az volt. Fontos, hogy jól megjegyezzem: a platinát egyik sav sem képes feloldani egyedül! Nem, a platinát nem képes a salétromsav sem feloldani egyedül, és csak mulat vidáman a sósavon is. Csak, amikor a kettő keveredik, akkor képesek a platinát legyőzni. Íme, itt van egy lecke, valójában kettő. Az első ez volt: én vagyok a platina. Egyetlen ellenfélnél többre van szükség, hogy Flavia Sabina de Luce-t sikerüljön legyőzni. Ami a palackban maradt, az platina-biklorid volt, amely magában majd hasznos lesz – valamilyen jövőbeli kísérlethez talán – nikotin vagy kálium jelenlétének a vizsgálatához. Ráadásul azzal, hogy a platinadarab eltűnt, valami új jött létre, ami egy sor új képességgel rendelkezik. És aztán egész hirtelen egy pillantást vetettem a lombikon visszatükröződő arcomra, kikerekedett a szemem, mivel valami felhős folyadék volt az üvegben, amely nehézkesen mozgott, felöltötte a beteges sárga árnyalatát, mintha egy cigányasszony kristálygömbjének örvénylő ködében lenne. És tudtam, hogy mit kell tennem.

– Á, Flavia! – mondta a lelkész. – Hiányoltuk a templomból vasárnap. – Sajnálom, tiszteletes úr – mondtam. Attól tartok, hogy túlhajtottam magamat szombaton az ünnepen, és az azután történtek miatt kissé kimerültem. Mivel a jótetteket nem kell világgá kürtölni, nem éreztem szükségesnek, hogy megemlítsem a segítségemet, amit Fenellának ajánlottam fel. És kiderült, jól tettem, hogy tartottam a számat, mert a plébános magától hozta fel a témát. – Igen – mondta. – Az édesapja mesélte, mennyire megérdemelt egy kis extra vasárnapi lustálkodást. Tényleg, Flavia, nagyon szép volt magától, hogy jó szamaritánus módjára cselekedett. – Nem fontos – mondtam szerénykedve. – Örültem, hogy segíthettem. A lelkész felállt, és kinyújtózott. Konyhai ollóval nyeste le a fűcsomókat, amelyek Szent Tankréd jelzőtáblájának lábai körül nőttek. – Isten szolgálatának sokszor különös formája van – szólalt meg, amikor látta, hogy jót derülök a serénykedésén. – Meglátogattam szegény párát a kórházban – folytatta –, közvetlenül a reggeli ima után. – Beszélt vele? – kérdeztem meghökkenve. – Ó, Istenem, nem. Semmi ilyesmi. Biztos vagyok abban, hogy észre se vette a jelenlétemet. Duggan nővér mondta, hogy visszanyerte az eszméletét, a cigányasszony persze, és nem Duggan nővér, is ő, mármint úgy értem, a cigányasszony nyugtalanul töltött egy éjszakát, időről időre sírt valami után, ami el van rejtve. Szegény, persze félrebeszélt. Valami el van rejtve? Mire gondolhatott Fenella?

Az igaz, hogy említett nekem egy asszonyt, akinek épp előttem jósolt valamiről, ami a múltba van eltemetve, de vajon ez azt jelenti, hogy el van rejtve? Egy próbát megér. – Hát nem szörnyű? – mondtam, miközben a fejemet ráztam. – Az övé volt a legnépszerűbb hely az ünnepen, amíg nem gyulladt ki a sátor. Mondta nekem, hogy mennyire megijedt valaki, aki épp előttem ment be, mivel pontosan sikerült eltalálnia valamit a múltjában. Vajon nem egy apró árnyék jelent meg a tiszteletes arcán? – A múltja? Ó, aligha hinném. A személy, akinek jövendölt közvetlenül Ön előtt az nem volt más, mint Bull asszony. Bull asszony? No, de ilyet! Meg mertem volna esküdni, hogy Bull asszony első találkozása Fenellával sok évvel ezelőtt történt, nem az én jelenlétemben, szombaton a Gullyban, az ünnepség után. – Biztos ebben? – kérdeztem. – Egészen biztos vagyok benne – mondta a lelkész. – A kókuszdiós stand közelében ácsorogtam, és Ted Sampsonnal beszélgettem, amikor Bull asszony megkért, hogy tartsam szemmel a picinyeit néhány percig. „Nem lesz hosszú, plébános úr” – mondta. „De jósoltatnom kell, meg kell bizonyosodnom róla, hogy nincs több ezekből a kis semmirekellőkből a jövőmben.” – Csak viccelt, persze, de a körülményeket tekintve furcsa ilyet mondani. – A plébános elvörösödött. – Ó, Istenem, attól félek, hogy tapintatlan voltam. Rögtön felejtse el a szavaimat! – Ne aggódjon, tiszteletes úr! – nyugtattam meg. – Nem mondom el senkinek. Egy igen hosszú tűvel és alapos mozdulatokkal imitáltam, hogy bevarrom a számat. A tisztelendő összerezzent a grimaszomra.

– Egyébként – kezdtem – ez nem egészen olyan, mintha a Bull család az ön egyházi közösségéhez tartozna. – Dehogynem – felelte –, a diszkréció az diszkréció, függetlenül a vallási kötelékektől. – Bull asszony hobbler? – kérdeztem hirtelen. Összeráncolta a szemöldökét. – Hobbler? Miből gondolja ezt? Istenem! Különös vallás volt, ha nem tévedek, amely eltűnt a tizennyolcadik század második felében. Sokféle szóbeszéd él, de senki sem… – Tényleg? – vágtam közbe. – Betiltották, ugye? Vajon a hobblerek olyan hatékonyan működnek titokban, hogy a Szent Tankréd tiszteletese se hisz a létezésükben? – Bármiképp legyen is – folytatta a tiszteletes –, nem ítélhetjük meg mások hitét, ugye? – Szerintem se – feleltem, mintha az előző szavai célba találtak volna nálam. – Azt mondja, Sampson úrral beszélgetett? Az East Finching-i Sampson úrral? A plébános bólintott. – Ted Sampson. Még mindig visszajár, hogy segítsen a sátrak és bódék felállításában. Huszonöt éve ezt csinálja, már kisfiúként is részt vett benne. Azt mondja, hogy így közelebb érzi magához a szüleit, mindkettő itt, a templomkertben van eltemetve, tudja. Persze Finchingben él, amióta feleségül vett egy… – Igen? – Felkaptam a fejem. Ha lett volna szakállam, beleremegett volna. – Ó, Istenem – mondta a plébános úr. – Attól félek, hogy túl sokat fecsegtem. Kérem, bocsásson meg! Térdre esett, és folytatta a fűvagdosását, és tudtam, hogy a beszélgetésünk véget ért.

Gladys gumijai elégedetten doromboltak az aszfalton, ahogy észak felé, East Finching irányába haladtunk. Először olyan könnyűnek tűnt odamenni, de amikor az út felfelé vezetett, ide-oda kanyarogva a dombon, iszonyú erővel neki kellett veselkedni a pedáloknak. Mire elértem a Pauper-kutat a Denham emelkedőn, úgy ki voltam fulladva, mint egy kutya. Leszálltam, és Gladyst a kút kőperemének támasztottam, s felfrissítettem a térdeimet. A Pauper-kút nem egy természetes forrás volt, hanem egy olyan hely, ahol a víz valamilyen föld alatti forrásból bugyogott fel, mesterségesen alakították ki még a rómaiak előtt, hogy felfrissítsék magukat jéghideg vizében. A forrásvízről tudtam, hogy fantasztikus kémiai összetételű nedű: kalcium, magnézium, kálium, vas és ásványi sók, szulfátok. Megfogtam az ütött-kopott, régi fémbögrét, amely egy láncon lógott, teletöltöttem a bugyborékoló vízzel, és addig ittam, amíg nem éreztem úgy, hogy a csontjaim is magukba szívták az utolsó cseppig. Még az állam is csupa vizes lett. Felálltam, és elgyönyörködtem a vidékben. Mögöttem Bishop's Lacey úgy terült el, mint egy játék baba pikniktakarója zsebkendőnyi méretben. Rajta keresztül a főutca oldala, az Efon folyó folyik a falu körül a maga lusta módján, mielőtt eléri a délnyugati részt és Buckshaw-t. Most, hogy már két hete benne járunk az aratásban, a vidék nagy része az élénk nyár zöldjét cseréli le sápadt, szürkés árnyékára, mintha az anyatermészet elszundikált volna egy kicsit, és hagyta volna a színeket kifakulni. A távolban, mint egy nagy, fekete bogár, ami a domboldal húzódik meg, egy traktor egy boronát húz az úton, motorjának kattogását egyre tisztábban hallom. Innen fentről délre látszik a Palánkos, mint egy zöld oázis a folyó kanyarulatában. És ott Buckshaw kőfalai melegen

ragyognak a napfényben, mintha drága, világossárga, üveges kvarcból épp most faragta volna ki és fényezte volna egy mesteri kéz. Harriet háza. Így gondoltam rá egész életemben, habár magam sem tudtam, hogy miért. Valami feltört a torkomba. Bizonyára a kútvíz hatására. Elővettem Gladyst a pihenőhelyéről, és nekivágtam az útnak East Finching felé. Innentől az ösvény lefelé vitt a dombról. Pár vidám tekerés után felgyorsultam, a lábaimat a kormányra tettem, s Gladysszel repültünk lefelé, mint a sas a poros úton, befelé East Finching főutcájára. East Finching szomszédjaitól – Malden Fenwicktől és Bishop's Lacey-től – eltérően nem tartozott a jó öreg Anglia szépségei közé. Se fakeretes házak, se virágoktól burjánzó kertek. Ehelyett mindig a „mocskos” szó jut eszembe róla. A főutca boltjainak legalább a felében a kirakatok be voltak deszkázva, míg a többi, látszólag működő is szomorú, lehangoló látványt nyújtott. A sarkon lévő trafik kirakatában egy elgörbült táblán reklámozták: Napilapok. Az ajtó felett lévő csengő durva lármát csapott. Ahogy beléptem, egy ősz hajú, ódivatú, szögletes szemüveget viselő férfi nézett fel rám az újságjából. – Tessék! – mondta, mintha legalábbis fürdés közben zavarták volna meg. – Elnézést – mondtam. – Szeretném megkérdezni, hogy tude segíteni nekem. Sampson urat, Ted Sampsont keresem. Meg tudná mondani nekem, hol lakik? – Mit akar tőle? Kekszet árul? Rettenetes vigyor jelent meg az arcán, s látszott három borzasztó foga, amely megmaradt elkorhadt ínyében.

Többé-kevésbé ugyanazt mondta nekem, mint az utálatos Ursula, Vanetta Harewoodnál, csúnya vicc, amelyet vidéken szoktak elsütni. Ízléstelen módja a tréfálkozásnak. Tartottam a számat. – Kekszet árul? – ismételte meg, mint egy vásári komédiás, aki várja a hatást. – Tényleg, nem – mondtam. – Sampson úr szülei Bishop's Lacey-ben a Szent Tankréd-templom temetőjében vannak eltemetve, létre akarjuk hozni a Temetőgondnoksági Alapítványt. Ez igazi küzdelem lesz, tudja… Azt gondoltuk, hogy talán szeretne… A férfi kételkedve nézett rám a szemüvege fölött. Sürgősen ki kell találnom valami ennél sokkal jobbat. – Ó, igen. Majdnem elfelejtettem. Szeretném a tiszteletes úr, a nőegylet és az egész gyülekezet köszönetét tolmácsolni Sampson úrnak a szombati ünnepségen nyújtott segítségéért. A hatás lehengerlő volt. Azt hiszem, hogy a nőegylet és a gyülekezet tette meg a hatását. A trafikos fintorogott, kissé feljebb tolta a szemüvegét, és hüvelyujjával az utca felé bökött. – Sárga kerítés – mondta. – Az ócskás. – És már vissza is fordult az olvasmányához. – Köszönöm – mondtam. – Nagyon kedves. És majdnem így is gondoltam. Nehéz lett volna elvéteni a helyet. Egy magas fakerítés halványsárgára festve – a háborúból kimaradt repülőfesték felhasználásával – volt az árulkodó nyom, amely a hatalmas telephely három oldalán kívül és belül egyaránt le volt kopva. Nyilvánvalóan a kerítést azért csinálták, hogy megkíséreljék elrejteni az ócskatárgy-kereskedés lehangoló látványát az utca elől, de nem túl nagy sikerrel. A kerítés

mögött halmokban álltak a rozsdás fém diribdarabok, amelyek úgy tornyosultak a levegőbe, mint a pálcikajáték. A kerítésen nagy, piros, nyomtatott betűkkel – láthatólag amatőr kéz munkája – volt felfestve: SAMPSON – ÓCSKASÁGOK – FÉMFELVÁSÁRLÁS – LEGJOBB ÁRON - AUTÓALKATRÉSZEK Egy vasrúddal volt a dupla kapu kitámasztva, hogy zárva tartsa. A szememet a résre tapasztottam, és beleselkedtem. Dühítő módon szinte semmit sem láttam, mert a belátást abban a szögből egy lerobbant teherautó takarta el, amely fel volt borulva, és a kerekei hiányoztak. Vetettem egy pillantást az utcára, hogy tiszta-e a levegő, és elmozdítottam a vasrudat, mély levegőt vettem, és bepréseltem magam. Rögtön szembe találtam magamat egy bútorszállító kocsironcson lévő, vérvörös betűkkel festett táblával, HARAPÓS KUTY felirattal, mintha az állat a festő nyakának ugrott volna, amikor az A betűt készült odapingálni. Megtorpantam, lapultam, és hallgatóztam, de semmi nyoma sem volt a bestiának. Talán csak egyszerűen így akarták elijeszteni az idegeneket. Az udvar egyik oldalán egy jó nagy bádogépület volt, a dupla ajtajához vezető keréknyomokból ítélve igen nyilvánvaló rendeltetéssel. A jobbomon egy sor vas komlószárító; a toronymagas szeméthalmokból, amelyeket kívülről is már láttam, befelé még többet sikerült felfedeznem. A legközelebbi halomból kikandikált – mintha csak épp akkor zuhant volna le, és ágyazódott volna be – egy Spitfire vadászrepülőgép fél hátsó része, piros, fehér és kék RAF felirattal, amely úgy ragyogott, mintha csak tegnap festették volna oda.

A kerítésnek sikerült lepleznie a telep méretét, amely néhány hektárnyi lehetett. A szedett-vedett hegyeken kívül itt is, ott is rengeteg gépkocsironcs hevert szomorúan a füvön, és még a telek hátuljában is, ahol a szemét helyét fokozatosan gyümölcsös vette át, a fák közt színes csillogó fémfoltok jelezték, hogy vannak még további roncstestek. Ahogy óvatosan haladtam a kavicsúton, amely a törött géphalmok közt vezetett, a rejtélyes roncsok időnként rekedt hangokat adtak ki, mintha megpróbálták volna annyira felmelegíteni magukat, hogy visszatérjen beléjük az élet, de elenyésző sikerrel. – Helló? – szólaltam meg, kétségbeesetten reménykedve, hogy nem kapok választ, és így is volt. A kavicsos út L alakú kanyarjának a végén volt egy kis téglaépület, olyan, mint egy mosóház, vagy talán mosókonyha, kerek kéménnyel, amely körülbelül kilenc méter hosszan magasodott ki a lapos tetőből. Az ablakok annyira koszosak voltak, hogy hiába törölgettem a kezemmel, akkor sem sikerült belátni. A kilincs helyén egy házilag összetákolt fogantyú volt, amelyet egy vaskerítésből szereltek ki. A hüvelykujjamat ráhelyeztem a nyelvére, és lenyomtam. Az ajtó kitárult, és én beléptem az épület homályos belsejébe. A hely meglepő módon üres volt. Az egyik oldalon volt egy hatalmas kályha nyitott ajtóval, és így látni lehetett az alján lévő hideg hamut és salakot. Az oldalánál magasodott egy ventilátor, amelyet motor hajtott meg. Ezek a dolgok mit sem változtak az elmúlt négy-ötszáz esztendőben, gondoltam. Kivéve az elektromos ventilátort, igen apró különbség volt e berendezés és az alkimisták olvasztókemencéi közt, amelyekről Tar bácsi számos kéziratpergamenje számolt be.

Lényegében ez a kályha egyáltalán nem olyan volt, mint az a gázkemence, amit Tar bácsi állíttatott be Buckshaw-ba, a laboratóriumba, sokkal hatalmasabb volt annál. A kemence elején a tűztérben, a hosszú fém merítőkanál mellett sok törött öntőforma hevert, és egy faláda, amely homokkal volt megtöltve, ebbe nyomták bele a tárgyakat, hogy megszilárduljanak abban a formában, amibe öntötték. Kutyák, legalább is olyan formájúak, gondoltam. Spánielformák a homokban, egy pár ajtóütköző készült belőle. Vagy tűzkutyák? Ekkor már tudtam, habár még nem volt lehetőségem megvizsgálni az eredetiségét, hogy itt, Edward Sampson mosóházának öntödéjében készültek Sally Fox és Soppho példányai is, amelyek ebben a pillanatban is Buckshaw-ban, a szalonban vannak az eredetiek helyett. De hol vannak Harriet eredeti darabjai? Vajon azok az igaziak, amelyeket Mountjoy kisasszony kocsiszínében láttam az antik holmik közt, ahol Brookie a kincseit tartotta? Vagy azok, amelyeket Sampson, a buldog ember kezében láttam Pettibone régiségboltjának ajtaja mögül? Beleborzongtam ebbe a gondolatba. Habár már teljesítettem nagyrészt, amiért ide kellett jönnöm, a bádogépület még hátra volt, amelyet még szerettem volna átkutatni papírokért. Egy kis szerencsével egy ismerős név is felbukkanhat. Ebben a pillanatban azonban meghallottam egy motor zaját kintről. Gyorsan körbenéztem a helyiségben. A hideg kemencén kívül nem volt más hely, ahová el lehetett rejtőzni. A másik lehetőség kirohanni a szabadba, és gyorsan elfutni. A kemencét választottam.

Jancsi és Juliska jutott eszembe, ahogy behúztam magam mögött a nehéz ajtót, és összekuporodtam olyan kicsire, amennyire csak tudtam. Még egy ruha tönkrement, gondoltam, és még egy szomorú leckéztetés vár rám apától. Aztán lépéseket hallottam a kőpadlón. Alig mertem még levegőt venni is, mivel annak hangját groteszkül felhangosította a kő tűztér, amelyben kuporogtam. A lépések abbamaradtak, mintha a személy kinn hallgatózna. Megmozdult… aztán ismét megállt. Egy fém kattanás hallatszott, és valami megragadta az ajtót, amely néhány centire volt az arcomtól. És aztán, lassan… iszonyú lassan, hogy majdnem felüvöltöttem kétségbeesésemben… az ajtó kinyílt. Az első dolog, amit megláttam az a csizmája volt: hatalmas, poros és a munkától koszos. Aztán az overalljának a szára. Felkaptam a fejem, és az arcába néztem. – Dieter! Dieter Schrantz volt az, a Galambtanya munkása, Bishop's Lacey egyetlen hadifoglya, aki azt választotta, hogy Angliában marad a fogság után is. – Tényleg maga az? Leporoltam magamat, miután sikerült kikecmeregnem a kemencéből. Amikor kibújtam, és kiegyenesedtem, Dieter toronyként magasodott fölém, kék szemével és szőke hajával épp úgy nézett ki, mint egy óriásira nőtt iskolás fiú. – Mit keres itt? – kérdeztem, miközben zavartan vigyorogtam. – Ha megengedi, én is ugyanezt kérdezném – mondta Dieter, betöltve a helyiséget, ahogy a kezével gesztikulált. –

Hacsak ez a hely is időközben nem lett Buckshaw része, azt kellene mondanom, hogy igencsak messze van az otthonától. Udvariasan elmosolyodtam erre a poénra. Dieter szerelemfélét érzett a nővérem, Feely iránt, de ettől eltekintve nagyon távolságtartó fickó volt. – Egyszemélyes betűs bújócskát játszottam – mondtam, és lelkesen elmondtam a szabályokat, igen gyorsan beszéltem. – East Finching duplán számít az előtag miatt, és egyébként is Sampson boltjának nevében három SZ szerepel: Sampson selejteszköz és alkatrész. Érti? Pluszpont jár, ha valakinek bibliai neve is van, de ma nincs vasárnap, így ez se számít. Dieter komolyan bólintott. – Nagyon bonyolultak az angol szabályok – mondta. – Sohasem sikerült teljesen felfognom őket. Elindult az ajtó felé, de megfordult, hogy lássa, követem-e. – Jöjjön – mondta. – Abba az irányba megyek, mint maga. Hazaviszem. Még nem álltam készen, hogy menjek, de tudtam, hogy a szimatolásom véget ért. Ki képes teljes körű nyomozást folytatni, ha egy százkilencven centis volt hadifogoly a nyomában koslat? Egy kicsit hunyorogtam, amikor kiléptem a napfényre. Az ösvény túloldalán álldogált Dieter régi, szürke Ferguson traktorja, magában, mint egy elefánt, amely egy véletlen folytán elefánttemetőben találta magát, s egy kicsit megvan rémülve, talán attól, hogy hirtelen ősei csontjai közé került. Miután becsuktuk a kaput, felmásztam a két első kerék közötti fülkébe, és Gladyst magam mögé tettem. Dieter kiengedte a kuplungot, és már indultunk is, Fergie magas gumiabroncsa felszedte a port, amelyet aztán leejtett, s így sötét csíkokat hagytunk magunk mögött. Úgy repültünk, mint a szélvész, sütkérezve a szeptemberi napsütésben, és beszívtuk a friss őszi levegőt, és csak akkor

ütött valami szöget a fejembe, amikor már félúton voltunk a Denham emelkedő déli lejtőjén. A hátsómmal nekidőltem Fergie egyik szárnyának, a lábamat meg a zörgő tengelyre tettem. Ahogy felgyorsultunk, alattunk a talaj csak egy zöldesfekete folt volt. De vajon miért, gondoltam, termett itt egy farmer ilyen hirtelen, ilyen távol az otthonunktól, utánfutó, eke és borona nélkül? Egyszerűen nincs ésszerű magyarázata. Éreztem, hogy a hajam kezd égnek állni. – Ki küldte? – kiabáltam túl a süvítő szelet és Fergie motorhangját. – Mi? Tudtam saját tapasztalatból, hogy csak húzza az időt. – Mi? – kérdezte ismét, mintha nem hallotta volna, hogy mit mondtam az imént, s erre hirtelen és megmagyarázhatatlan harag fogott el. – Ugye, apa volt az? De ahogy kiszaladt a számon, már tudtam, hogy tévedtem. Annak az esélye, hogy apa telefonáljon Dieternek, akkora volt, mint hogy az ember a Holdon patkányirtót hívjon. – Hewitt felügyelő? Aztán leesett. A felügyelőnek megvan a maga hivatalos járműve, és sohasem küldene egy civilt egy ilyen megbízással. Dieter visszaváltotta járművét, és a traktor lassított. Bekanyarodott egy pihenőhelynél, ahol volt egy kis faasztal, teli tejtartókkal. Odafordult hozzám, az arcán mosoly nélkül. – Ophélia volt – mondta. – Feely? – visítottam fel. Tényleg a nővérem küldte Dietert, hogy kövessen engem? Egész nap? Hogy merészelte! Hogy a fészkes fenébe merészelte?! Micsoda gyalázatos dolog ez?!

Hogy a saját nővérem megzavar nyomozás közben – kiszakít a munkából –, elraboltat, ez rettenetesen feldühített. Iszonyú mérges lettem. Szó nélkül leugrottam a traktorról, levettem Gladyst, az útra tettem, és elkezdtem lefelé gyalogolni a dombon, a fejemet büszkén felemeltem, és a copfomat ide-oda lóbáltam. Amikor már elég távol voltam, egyik lábamat a pedálra tettem, és felszálltam, erőtlenül nekivágtam, újra magamhoz térve, sértetten, de méltóságteljesen kezdtem leereszkedni a lejtőn. Pár perc múlva hallottam a traktor motorjának a hangját, de nem fordultam hátra. Dieter lefékezte, s aztán úgy vezetett, hogy megfelelő távolságot tartson. – Aggódott magáért – mondta. – Azt akarta, hogy nézzem meg, minden rendben van-e magával. Még hogy Feely aggódott miattam? Aligha hiszem. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány alkalommal aggódott miattam az utóbbi pár esztendőben. – Kémkedjen utánam, így értette – vágtam vissza. Kicsinyes dolog volt ezt mondani, de nem bírtam ki, hogy ne mondjam ki. Igazán kedveltem Dietert, de az a gondolat, hogy a nővérem így beeteti, rettentő zabossá tett. – Jöjjön már, pattanjon fel! – mondta Dieter, miközben teljesen leállította a traktort. – Hozza a biciklijét is! – Nem, nagyon köszönöm. Inkább egyedül szeretnénk maradni! Elkezdtem tekerni, hogy megelőzzem a traktort. Azt hiszem, sikerült igazán felgyorsulnom, és megvártam a traktort, hogy felmásszak majd rá, és kegyesen elfogadjam a fuvart a faluba. De mire ezt elhatároztam, már a főutca közepén jártam.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy Doggert nem találtam a melegháznál. Mindig olyan kellemes volt befutni, csendesen letelepedni a közelében, és könnyedén szóba elegyedni vele, mint két öreg a padon a kacsaúsztatónál. A második lehetőség, ha információhoz akartam jutni, Mullet asszony volt, de rögtön felfedeztem, amikor beléptem a konyhába, hogy már elment, s ma már nem fog visszajönni. Nem maradt más megoldás, mint Daffyt faggatni a hobblerekről, de valami visszatartott attól, hogy bármit is kérdezzek tőle. Még mindig nem álltam bosszút rajta a pincében történt kínzásomban játszott szerepéért, de már kétszer megsértettem a némasági fogadalmamat, mert kérdeztem Poszeidónról és Hilda Muirról – vagy Hildemoerről pontosabban – és a manókról. Úgy tűnt számomra, hogy lehetetlen háborút nyerni, ha az ember mindig a másik oldalhoz fordul tanácsért. Ez bratyizás – vagy hogy lehet azt hívni, ha a nővéreimről van szó – az ellenséggel, még ha nem is olyan erős az elszántságom, hogy kiszúrjak velük. A fejemben csak úgy kavarogtak a begyűjtött információk, és szükségem volt egy kis időre, hogy rendszerezzem őket. Több érdekes ponton kezdenek összeállni a fejemben egésszé, csoportosulnak és megszilárdulnak, mint ahogy az ezüst-klorid (a jó öreg AgCl) alkot kémiai masszát, amikor oldódó kloridot adnak az ezüst-nitráthoz. Oldódó! Ez volt a kulcsszó. Vajon hogyan lehet ezt a bonyolult feladványt megoldani? Egy dolog rögtön világos: többet kell megtudnom – sokkal, sokkal többet – a hobblerekről, és világos, hogy jelenlegi ismereteim nem fogják megkönnyíteni a dolgomat.

21. Vízzubogásra ébredtem. A buckshow-i eső hangja mindig is ilyen volt: esőcseppek csapódtak a cserepekre és a csatornába. Még mielőtt kinyitottam volna a szememet, hallottam, hogy az egész ház életre kelt, nem úgy, mint amikor száraz idő van, hanem mély, nedves levegőt szív be és fúj ki, mintha több évszázadnyi őrült rohanáson lenne túl, s a fáradt, öreg hely épp most ért volna be a célba. Ilyenkor szél járja át a folyosókat, s tudom, hogy hirtelen, hideg huzat keletkezik egyik-másik sarokban. A mérete ellenére Buckshaw egy összkomfortos tengeralattjáró. Alaposan becsavartam magam a paplanomba, és hallottam, ahogy az eső csapkodja az ablakot. Kinn a lé egyenes vonalban folyt, mintha vonalzóval és ceruzával jelölték volna ki a helyét. Ez nem olyan eső volt, amely gyorsan elvonul, hanem olyan, amelyik órákig eltart. Apa egy kurta bólintással vette tudomásul, hogy megjelentem a reggelinél. Legalább nem próbálkozott könnyed csevegéssel, gondoltam, és ezért hálaimát mondtam magamban. Feelyt és Daffyt, mint mindig, lefoglalta, hogy úgy viselkedjenek, mintha nem is léteznék. A szeptemberi reggeli menünk majdnem két hete mindig ugyanaz volt, és az étvágyamat a lehető legcsekélyebbre csökkentette, mivel Mullet asszony a napi BÉKA menünket tette az asztalra. Befőtt datolya Émelyítő zabpehely Kemény pirítós

Almalé A datolyabefőtt tejszínhabbal, ez volt Mullet asszony egyik kedvenc kulináris szörnyűsége. Úgy nézett ki, és olyan íze volt, mintha egy koporsóból lopták volna ki éjfélkor a temetőből. – Add ide a halott étket – mondhatta volna Daffy, anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből. Apa egy röpke pillantást vetne rá, hacsak a legfrissebb filatelista folyóirat izgalmas cikkei nem ragadják magukkal a figyelmét, ez sem tartana tovább két vagy három tizedmásodpercnél. De ma Daffy semmit se mondott, kezével automatikusan nyúlt a szörnyű massza felé, és néhány kanálnyit lapátolt a saját táljába. Feely még nem ért le, így relatíve könnyen le tudtam lépni. – Ugye megbocsájtotok? – kérdeztem, és apa valamit motyogott. Néhány másodperc múlva a folyosó beépített szekrényénél voltam, s próbáltam előkeríteni az élénksárga esőkabátomat. – Ha esőben biciklizik – mondta nekem Dogger –, fontosabb, hogy észrevegyék, mint hogy száraz maradjon. – Úgy érti, hogy mindig megszáradhatok, de nem lehet életre kelteni, ha egy Daimler10 felöklelt a szarvával? – mondtam tréfálkozva. – Pontosan – mondta Dogger egy kedves kis mosollyal az arcán, és visszavonult, hogy kifényesítse apa cipőjét. Én meg már ki is lőttem magam nyílsebesen a melegházhoz, ahol Gladyst hagytam. Gladys nem igazán kedvelte az esőt, mivel besározta a szoknyáját, de sose panaszkodott. Varjúhegyre készültem, különös gonddal igyekezve elkerülni a Gullyt és a rémes Bull asszony házát. Ahogy a Bishop's Lacey felé vezető úton tekertem a sárga esőkabátomban, eszembe jutott az, amit Dogger mondott a láthatóságról. A pára ellenére, amely a nedves mezők fölött

lengedezett foltokban, mint a mosókonyha gőze, valószínűleg kilométerekről jól látható voltam. Más szempontból viszont, mivel mindössze csak tizenegy éves vagyok, ez a tény a láthatatlanság köpenyeként rejtett el a világ szeme elől. Eszembe jutott, amikor Mullet asszony elvitt, hogy megnézzük A láthatatlan embert. Busszal mentünk Hinley-be, hogy pótoljuk azt a húsvéti ruhát, amelyet akkor tettem tönkre, amikor egy különösen érdekes – de sikertelen – kísérletet hajtottam végre kén- és sósavval. Miután egy fárasztó órát töltöttünk Eleanor divatszalonjában – amely a főutcán van, s amelynek kirakatán rémes rózsaszín és halványkék feliratok éktelenkedtek: A legújabb divat fiatal hölgyek számára húsvétra! Újdonság Londonból! Épp időben húsvétra! Mullet asszony megsajnált engem, és azt javasolta, hogy nézzünk el a közeli teázóba. Háromnegyed órát ücsörögtünk egy ablak melletti asztalnál, és közben az embereket bámultuk, akik kinn a járdán sétálgattak. M. asszony egész beszédes lett, és talán meg is feledkezett arról, hogy nem a barátnője, Waller asszony vagyok; sokféle témával állt elő, amelyek habár nem voltak annyira lényegesek akkor, de még valószínűleg jól jöhetnek, amikor idősebb leszek. A tea és a sütemények után még hátra volt a délután java része (Magának kifinomult ízlése van, drága, nem úgy, mint annak a két boszorkánynak a mindenféle szalagokkal és tűkkel!), M. asszony úgy döntött, hogy elvisz abba a moziba, amelyet a teabolt melletti szűk utcában fedezett fel. Mivel Mullet asszony már évekkel azelőtt látta, az egész A láthatatlan ember alatt beszélt, a bordáimat bökdöste a könyökével, miközben percről percre elmagyarázta, hogy mi történik. – Ő látja őket, de ők nem őt.

Habár tetszett az őrült tudós ötlete, miszerint egy erős láthatatlanná tevő szert fecskendezett magába, hogy ne lássák, az viszont valósággal sokkolt, ahogy a laboratóriumi eszközeivel bánt. – Ez csak film, drága! – mondta Mullet asszony, amikor megragadtam a karját, ha egy üvegcse összetört. De mindent egybevéve, visszatekintve, a szórakozás nem volt felhőtlen. A láthatatlanság nem volt újdonság a számomra. Olyan művészet volt, amit kénytelen voltam megtanulni attól a perctől kezdve, hogy járni kezdtem. Látható és láthatatlan, a jelenlét és távollét trükkje egyszerre. – Hajrá! – kiáltottam a nagyvilágba, ahogy felcsapott a sár, miközben a Szent Tankréd mellett haladtam el a főutcán. A falu végén délre fordultam. Az esőben, a messzeségben hamarosan előtűnt a Lidércfény, egy koponya formájú szikla, amely mögött ott volt az úti célom, Varjúvég. Egy párhuzamos úton gurultam ötszáz méterre Gully keleti részétől, és mielőtt túl sok idő telt volna el, elértem egy nagy, füves térség széléhez, ahol az út háromfelé ágazott. Jártam már Varjúvégen egyszer, hogy meglátogassam apa idős tanítóját, dr. Kissinget. Akkor az idősek otthonában, az omladozó teraszon találtam őt, amely remélem, időközben nem alakult át mauzóleummá. De a legnagyobb meglepetésemre, ahogy Gladyst odatámasztottam a bejárathoz, az idős úr magában üldögélt egy tolókocsiban egy hatalmas, tarka esernyő alatt, amely a gyepen volt felállítva. Integetett, ahogy nagy nehezen átvergődtem a nedves füvön. – Hé, Flavia! – mondta. – „Már nem is oly borús a nap, mely egy ifjú látogatót hoz a kapumhoz”, Horatius persze, vagy Catullus?

Vigyorogtam, mintha tudnám, de elfelejtettem. – Helló, dr. Kissing! – mondtam, és átnyújtottam egy doboz Players cigerettát, amit Feely fehérneműs szekrényéből csentem el. Feely vásárolt dolgokat, hogy lekenyerezze Dietert. De Dieter csak viccelődött vele. – Nem, köszönöm – mondta, amikor oda akarta adni neki a csomagot. – Rossz a tüdőnek. – Erre Feely bontatlanul el is rakta. Feely a tüdejére rettentő büszke volt. – Ó – mondta dr. Kissing, elővett egy doboz gyufát, ami mintha a semmiből került volna elő, és ügyesen meggyújtott egy cigarettát, mivel időközben kinyitotta a csomagot. – Milyen kedves öntől, hogy eszébe jutott az én egyik nagy hibám. Mélyet szippantott belőle, s majdnem egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a tüdejében tartotta a füstöt. Aztán kifújta, amikor beszélt, tekintetével a messzeségbe révedt, mintha valaki másnak szánta volna szavait. Ekképp rongálja egészségét, s anyaga rombol, értelmetlenül hiábavaló örömöt hajszol, míg élvezet közben utol nem éri a halál, s amit hajszolt a fegyver, mely által a vég rátalál. És amit hajszolt a fegyver, mely által a vég rátalál? Majd megfagyott a vérem, amikor az utolsó sort kimondta. Vajon a saját dohányzására utalt, vagy Brookie Harewood bizarr halálára? A dr. Kissinggel való beszélgetés mindig olyan, mint egy sakkjátszma. Nincs mese. – A hobblerek – mondtam, s meg is tettem az első lépést. – Ó, igen – mosolygott. – A hobblerek. Tudtam, hogy a hobblerekről fog kérdezni. Csalódtam volna, ha nem. Lehet, hogy Pettibone úr vagy a felesége beszéltek neki az érdeklődésemről? Valahogy ez annyira nem tűnt valószínűnek.

– Bizonyára nem hiszi, hogy én is közéjük tartozom… – Persze – mondtam, igyekeztem követni. – De úgy tudom, hogy az unokahúga… Egészen eddig a pillanatig eszembe se jutott, hogy dr. Kissing Mountjoy kisasszony nagybátyja. – Az unokahúgom? Tildára gondol, hogy beszélt nekem erről…? Istenemre, nem! Semmit se mesél nekem, de másnak se. Még Isten se tudja, hogy mit művel Tilda manapság. Látta a zavarodottságomat. – Senki se lát az orra hegyénél tovább. – Mullet asszony? Dr. Kissing csúnya köhögőrohamot kapott, ami kellemetlenül érintett, Fenellát juttatta az eszembe. A professzor egy újabb szál cigarettával vigasztalódott. – Köztudott dolgok, amelyeket a tiszteletre méltó Mullet asszony terjeszt. A többi mind csak feltételezés. Persze – folytatta –, én nem beszéltem a jó asszonnyal – mondta. – De azt hiszem, hogy köztudott róla, hogy… – Nagy kavarógép – fejeztem be a mondatát. Derékból meghajolt egy kissé. – Az ön leíró készsége felülmúlja az enyémet – tette hozzá. Egyre jobban megkedvelem ezt az embert. – Hallottam Nicodemus Flitchről – mondtam és arról, hogyan terjesztette el hitét Bishop's Lacey-ben. Tudom, hogy még mindig van néhány hobbler, aki gyakorolja a vallását a közelben, és még időnként összegyűlnek a Palánkosban. – Hogy kereszteljenek. – Igen – mondtam. – Hogy kereszteljenek. – Sokkal általánosabb gyakorlat volt jó pár évvel ezelőtt – folytatta. – Mára már csak néhány szülőképes korú hobbler maradt. Próbáltam kitalálni, hogy kikre gondolhat. Bizonyára nem Tilda Mountjoyra vagy Pettibone asszonyra.

– Azt hiszem, szegény Bull asszony az utolsó – mondta, és észrevettem, hogy a szeme sarkából engem fürkész. – Bull asszony? Bull asszony is hobbler? – Bull asszony, aki Gullyban lakik? – kérdeztem. – Az, akinek a kisbabáját elrabolták a cigányok? Nem tehettem róla. Habár még én is alig hittem, de kicsúsztak a számon ezek a félelmetes szavak, mielőtt még gondolkodtam volna rajtuk. Dr. Kissing bólintott. – Úgy beszélik. – De maga nem hiszi. Egyre jobban sikerült ráhangolódnom, hogy elcsípjem az idős ember mondandójának minden színezetét. – Be kell, hogy valljam, hogy nem – mondta. – És azt várom, hogy maga meg fogja mondani, miért. Csak egy idétlen vigyorra futotta. Habár az eső egyhangú dobogással csapódott le az esernyőről, mégis meglepő nyugalom és melegség volt az oltalmában. A gyep túloldalán volt egy rémes ház, amely ott szorongott a Varjúvég mellett, mint egy óriási varangyos béka. Az egyik nagy ablaknál – amely talán a bálteremhez tartozhatott egyszer – két idős hölgy különös és divatjamúlt öltözékben fenséges menüettet lejtett. A múlt látogatásom alkalmával is láttam ezt a párt, a fák alatt gyakorolták a lépéseket a végtelenségig, és most nyilvánvalóan észrevettek engem. Ahogy bámultam, az egyikük épp csak annyi időre megállt, hogy kesztyűs kezével integessen, a másik, látva partnere üdvözlését, majdnem az ablakig jött, és finoman pukedlizett. Amikor újra dr. Kissingre figyeltem, már másik cigarettára gyújtott.

– Tavalyig – mondta, miközben figyelte, hogyan tűnik el a füst az esőben – még fel tudtam menni a Lidércfény tetejére. Egy jó karban lévő fiatalember számára ez nem több egy kellemes sétánál, de egy ilyen tolókocsis őskövületnek valóságos tortúra. De aztán egy idős ember számára még a tortúra is megkönnyebbülés az unalom közepette, hogy gyakran csak azért is felmásztam. A tetőről olyan kilátás nyílik a tájra, mint egy hőlégballon kosarából. Messze, délnyugatra van a Greyminster Iskola, legnagyobb diadalaim és kudarcaim, színhelye. Nyugatra tiszta a kilátás a Palánkosra és mögé, Buckshaw-ra, az ön őseinek otthonára. Véletlenül a Palánkosban történt, hogy megkértem a szépséges Letícia Humphrey-t, hogy legyen a feleségem, és az is a Palánkosban esett meg, hogy Letícia vidáman nemet mondott. – Fogadni mernék, hogy megbánta – mondtam udvariasan. – Lelkiismeret-furdalás nélkül élt. Letícia hozzáment egy olyan férfihoz, aki csontporral hamisított liszttel üzletelt. Megértettem, hogy miért tudták egymást boldoggá tenni. A füstfelhő sóhajként tört fel belőle, s hirtelen láthatóvá vált a nyirkos levegőben. – Megbánta? – kérdeztem. Ez nem volt udvarias kérdés, de tudni szerettem volna. – Soha többé nem fogom megmászni a Lidércfényt – mondta –, de nem a gyengeségem miatt, hanem a növekvő szomorúság miatt, amely a csúcsról látható, egy olyan szomorúság, amely alig észrevehető alacsonyabb szinten. – A Palánkos? – Volt olyan időszak, amikor szerettem gyönyörködni a folyó ősi kanyarulatában éveken át. Valójában ez így volt

egészen addig a két és fél évvel ezelőtti áprilisi napig, amikor a Bull kisbaba eltűnt. Tátva maradt a szám. – Arról a pontról láttam, hogy a cigányasszony elhagyja a táborhelyét, majd láttam Bull asszonyt, amikor a babakocsit tolta a Gully mentén. – Egy pillanat – szólaltam meg –, biztos, hogy így történt? – Úgy volt, ahogy mondtam. A cigányasszony befogta a lovat, és elhajtott a szekerével északra a Gully mentén. Kicsit később Bull asszony bukkant fel, tolta a babakocsit dél felé, a Palánkos irányába. – Talán a kocsi üres volt – kockáztattam meg. – Kiváló felvetés – mondta dr. Kissing. – Eltekintve attól a ténytől, hogy láttam, amikor kivette a csecsemőt, miközben elővette az üvegét a takaróból. – De akkor Fenella nem rabolhatta el a babát. – Nagyon helyes, Flavia. Ahogy maga is felfedezhette. Én is ugyanerre a következtetésre jutottam annak idején. – De… – Miért nem értesítettem a rendőrséget? Némán bólintottam. – Én is folyton újra és újra ezt kérdeztem magamtól. És minden alkalommal azt feleltem, ami részben igaz volt: mert a rendőrök sohase kérdezték. De ők aligha fogják megkérdezni, ugye? És tagadhatatlan tény, hogy ha az ember elér egy bizonyos kort, már nem szívesen vállal magára ilyen kényelmetlenségeket. Főleg, ha ennyi szomorúság érte élete folyamán az embert, a legfelsőbb igazgató kezébe helyezi magát majd az égben. Megérti? – Azt hiszem, igen – mondtam. – Ezért tartottam magamban – mondta. – De most már elég, ez az oka annak, hogy most elmondtam magának. A csendet, ami közöttünk feszült, csak az eső törte meg. Aztán hirtelen a gyep túloldaláról egy kiáltás hallatszott.

– Dr. Kissing, mit képzel? Fehér fantom volt, ugyanaz a nővér, akivel a legutóbbi látogatásom alkalmával is találkoztam Varjúvégen. Most is olyan nevetséges volt a fehér ruhájában és a hatalmas, fekete sártaposójában, ahogy a füvön keresztül bukdácsolt felénk a szakadó esőben. – Mi a csodát képzel? – kérdezte ismét, amikor belépett az ernyő alá. Megfigyeltem, hogy a domináns emberek mindent kétszer mondanak el, mintha lenne egy saját kvótarendszerük. – Azon gondolkodom, Hammond nővér – mondta dr. Kissing –, milyen hanyatlásnak indult a régi, angol jó modor a háború óta. Szavaival egy időben egy halk nyikorgás hallatszott, ahogy a nővér megragadta a tolószéket, és gyorsan áttolta a füvön. Amikor megállt, hogy kinyissa a ház ajtaját, dr. Kissing szavai csengtek a fülembe: – Halihó, Flavia! Ez a vadászok csatakiáltása volt. Őrülten integettem, hogy jelezzem neki, megértettem, de már túl késő volt. Betolták, és nem látott engem.

22. Azt hiszem, hogy létezik egy olyanfajta bátorság, amely nem belső elhatározásból születik Vagy ez volt az oka, vagy Gladys nyakassága, nem tudom, de hirtelen lekanyarodtunk a főútról Gully irányába. Erre-arra kanyarogtam a falu felé, csak hogy elkerüljem a rendkívül kellemetlen Bull asszonyt, akár a házi légy a légypapírt. De bárhogy is, Gully felé lerövidült a hazafelé vezető út, és most nem volt túl sok időm. Habár Gladys feketére festett váza besározódott, mégis olyan vidámnak tűnt, mintha épp most csutakolták és fényesítették volna tökéletesre. A nikkelkormánya legalábbis ragyogott a napfényben. – Ugye élvezed, öreglány? – mondtam, és egy kis vidám nyikkanással felelt. Vajon Bull asszony a kapujában őrködve ácsorog? Megint el kell játszanom, hogy Margaret Vole vagyok, a képzeletbeli – de igen hőn szeretett –, idős karakterszínésznő, Gilda Dickinson unokahúga? Nem volt értelme aggódnom. Bull asszony nem volt se közel, se távol, habár a szemétdombok körül kavargó füst miatt nem volt túl könnyű belátni a portára. Vörös hajú fia – az, amelyik egy ág tetején gubbasztott, amikor Fenellával Gullyn keresztülmentünk – az út szélén lévő árokban üldögélt, és egy evőeszközzel ásott a földben. Teljesen lefékeztem Gladyst, és mindkét lábamat a talajra tettem.

– Helló – mondtam egész idétlenül. – Hogy hívnak? Hát, ez nem a legragyogóbb indítás volt, de nem igazán voltam hozzászokva, hogy gyerekekkel beszéljek, és a leghalványabb elképzelésem sem volt, hogy kezdjem. Egyébként meg teljesen mindegy, mert a kis lurkó rám se hederített, és folytatta az ásást. Nehéz volt megítélni a korát, körülbelül négy és hét év közötti lehetett. Hatalmas feje a nyurga, vékony testén igen furán mutatott, egy óriáscsecsemő vagy egy igen apró felnőtt benyomását keltette. – Timofey – mondta brekegő hangon, amikor már épp készültem feladni. – Timothy? Ismét kínos csend lett, ami alatt nehézkesen egyik lábamról a másikra álltam. – Timofey. – Otthon van az édesanyád, Timofey? – kérdeztem. – Mami… igen… nem – mondta, miközben egy gyanakvó oldalpillantást vetett rám, és visszafordult, hogy folytassa az ásást, kitartóan döfködte a földet az evőeszközzel. – Kincset keresel, ugye? – kérdeztem, bevetve minden nyájasságomat. Letettem Gladyst az árokpartra, és lemásztam. – Engedd meg, hogy én is segítsek! Lazán az oldalzsebemben matattam, és egy nyalókát rejtettem a tenyerembe. Egy hirtelen mozdulattal előkaptam, és odatettem a lyukhoz, amelyet ásott, és úgy tettem, mintha onnan kerülne elő az édesség. – Ó, Timofey – kiáltottam fel, és tapsoltam. – Nézd, mit találtál! Ügyes fiú! Talált egy nyalókát! – Habár ez olyan furán hangzott, képtelen voltam más néven szólítani, mint ahogy ő nevezte magát.

Ahogy felemeltem, elragadta tőlem villámgy ors mozdulattal, és már be is nyomta a szájába. – Gincs! – mondta, gusztustalanul csámcsogva. – Igen, kincs – gügyögtem. – Timofey talált egy elásott kincset! A nyalóka úgy kandikált ki a szája csücskéből, mint a betegszoba lázmérője, Timofey letette az ásóeszközt, és puszta kézzel vetette rá magát a lyukra. A szívem nagyot dobbant, amikor felismertem, hogy mi hever a porban, ezüst… villa… rákvilla formájú, és a nyelén… a de Luce monogram… A gyerek egy de Luce rákvillával ás! De ez hogy lehetséges? Dogger már elküldte az ezüstöt a Sothebyaukcióra, és csak egy darab maradt ki a csomagból, s azzal ölték meg Brookie Harewoodot. És ezt, ha nem tévedek, Brookie Harewood orrlyukán keresztül mélyesztették az agyába. Hogy a csodába kerülhetett onnan egy földturkáló, csintalan kölyök kezébe Gullyban? Vagy ez csupán egy hamisítvány? – Figyelj – mondtam. – Hadd segítsek neked. Én nagyobb vagyok. Gyorsabban tudok ásni. Keress még cukrokat! A kezemmel ásó mozdulatokat csináltam, mint a lyukat fúró borz. De Timofey rávetette magát a rákvillára, és elvette tőlem. – Az ejém! – mondta a szájában a nyalókával. – Az ejém! Timofey talájta. – Ügyes fiú! – mondtam. – Hadd lássam! – Neeem! – Rendben – mondtam. – Egyébként sem akartam megnézni. Ha ismeri valaki a gyerekek gondolkodásmódját, gondoltam, az csak is én – Flavia de Luce – vagyok, azért, mert én magam is nem régen voltam gyerek.

Ahogy beszéltem, benyúltam újra a zsebembe, és előkaptam egy másik nyalókát, ez volt az utolsó. Rábámultam gyengéden, feltartottam a napfénybe, hogy megcsodáljam aranyló ragyogását, és ajkaimmal elnyeltem. – Add ide! – mondta a gyerek. – Akarom! – Mondd meg, mit – feleltem neki. – Neked adom azért a koszos ásóért. Nem is akarod azt a régi dolgot. Piszkos. Ijesztő arcot vágtam, és elkezdtem öklendezni. Vigyorgott, és a rákvillát beillesztette az egyik orrlyukába. – Ne, Timofey! – mondtam a legparancsolóbb hangsúllyal, amivel csak tudtam. – Éles, még megsérülsz! Add ide! – Rögtön! – tettem hozzá komolyan, szigorral a hangomban, ahogy apa csinálta akkor, amikor azt akarta, hogy azonnal engedelmeskedjek. Kinyújtottam a kezemet, és Timofey megadóan az életvonalamra fektette az ezüst rákvillát, a kezemnek éppen arra a részére, amelyet a cigányasszony, Fenella tartott a kezében csak három nappal ezelőtt – tényleg csak annyi lett volna? –, és azt mondta, hogy sötétséget lát. – Jó fiú! – mondtam, a fejem kóválygott, mialatt szorosan a markomba zártam a gyilkos fegyvert. – Hol találtad? A kezébe adtam a nyalókát, és ő mohón megragadta. Az üres zsebembe tettem a kezem, mintha feneketlen zsák lenne, tele édességgel. Farkasszemet néztem vele, arra vártam, hogy a szemében különös üresség jelenjen meg. Nem fogom elkapni a tekintetem, gondoltam, addig… . – Faffy sepe – mondta hirtelen, szavai a ragacsos nyalókás szájából jöttek. Faffy sepe? Faffy sebe, persze! Büszke voltam magamra. De kicsoda Faffy? Nem lehet a kisbaba, a babák nem elég idősek ahhoz, hogy zsebük legyen. Bull asszonynak van egy idősebb fia is?

Az agyamban csak úgy hemzsegtek a lehetőségek, amikor a zsebembe tettem a villát. Ez hiba volt. – Ajuuu! – visított fel a gyerek. – Aju! Aju! Aju! Aju! – minden ismétlésnél egyre hangosabban és élesebben visított. Kikecmeregtem az árokból, és Gladysért nyúltam. A kis semmirekellő kölyök úgy rázendített, mint egy átkozott sziréna. – Aju! Aju! Aju! Aju! Aju! – Hé, te! – hallatszott egy hang a füstből, és hirtelen Bull asszony indult meg felém, nehézkesen csoszogva a füstölgő kupacok közt, mintha valami rémálomból lépett volna elő. – Te! – üvöltötte, meztelen karjait kinyújtva, ugrásra készen, hogy elcsípjen. Ha egyszer elér, tudtam, hogy elvesztem. Az asszony olyan nagy testű, hogy képes darabokra tépni, mint egy rongybabát. Megragadtam Gladyst, és felpattantam rá, a lábaim csúsztak a pedálon, ahogy próbáltam egyre jobban felgyorsítani. Érdekes, de egész élesen tudtam ebben a helyzetben gondolkodni. Nem kellene elterelni a figyelmét azzal, hogy azt kiáltom: „Tűz!” – és a házára mutatok? Mivel a helyet füstölgő szemétkupacok vették körül, egyszerre tűnt jó és rossz ötletnek. De nem volt idő a taktikázásra, Bull asszony a nyomomban volt vészes sebességgel. – Aju! Aju! Aju! Aju! – folytatta Timofey az őrült visítást az árokból. Ha az asszony hatalmas kezével utolér, akkor elzárja a menekülési útvonalat. Meg kell annyira előznöm, hogy biztonságban legyek. Ha csak a ruhám ujját is sikerül megragadnia, elvesztem. – Hajrá! – A kiáltás egész váratlanul tört ki belőlem, de rögtön megértettem, mit jelent. Ez egy ösztönös csatakiáltás

volt, egy vad, rettenthetetlen üvöltés, amely ősi tüdőből szakadt fel, mintha századok óta pihent volna arra várva, hogy előtörjön. – Hajrá! – kiáltottam fel újra, csak most élvezettel. Jól éreztem magam. Bull asszony nem állt meg, tovább botladozott, lemaradt egy lépést, majd teljesen eltűntem előle. Visszanéztem a vállaim felett, és láttam, hogy az asszony az úton áll, az öklét még mindig fenyegetően rázza, a dühtől vörös az arca, miközben kiabál: – Tom, gyere már elő… és hozd a baltát! Leültem a folyópartra, lábaimat a vízben hűtöttem. Volt valami földöntúli némaság a Palánkosban, és megremegtem egy kicsit, amikor eszembe jutottak azok a dolgok, amik az elmúlt néhány napban történtek itt. Először a Fenella elleni támadás, aztán szinte rögtön ezután Brookie Harewood halála. Aztán az is, amit Porcelain mondott nekem, mielőtt felszívódott: hogy a rendőrség megtalálta egy csecsemő holttestét – valószínűleg a Bull babáét –, éppen itt a tisztáson. Azt hiszem, sajnálnom kellene az édesanyát. A bánat talán elvette az eszét. Talán az életem kockáztatásával is, de ki kellene fejeznem az együttérzésemet. De az élet nem ilyen egyszerű, ugye? Bárcsak az ember visszamehetne az időben, mint a moziban, amikor visszafelé játsszák a filmet, a felrobbantott gyárkémény visszakerül a helyére, s a darabjaira tört üvegből ismét váza formálódik. Egy ilyen világban, bárcsak visszatekerhetnék Gullyba, leszállhatnék Gladysről, és megölelhetném az asszonyt! Azt mondhatnám neki, hogy mennyire sajnálom, hogy a kisbabája holttestét a Palánkosban ásták ki, és ha van bármi, amiben segíthetek, csak szóljon.

Sóhajtottam. A folyón át és a fákon túl nem messze állt Fenella kordéja, láttam a friss földkupacot. Talán ott volt a test, amit találtak. Nem tudok többet annál, mint amit Porcelain mesélt, hogy látta a baba lábát. „Egy szőnyegbe csomagolva, vagy ilyesvalamibe” – mondta. – „Régi, zöld csonthalom.” – Porcelain nem szolgált további részletekkel. És most már túl késő, Porcelain elment. Aligha kérdezősködhetek Hewitt felügyelőtől a test megtalálásáról, hacsak nem keresek lehetőséget, hogy Mullet asszonyt kifaggassam arról, mit mondanak a faluban. Csak rajtam múlik. Átgázolok, és megnézem. A folyó itt nem volt túlságosan mély. Elvégre a hobblerek is idejárnak századok óta, hogy megkereszteljék a kisgyerekeiket. A víz csak annyira volt mély, hogy egy kisebb fürdőzést tett lehetővé, és most körülbelül egy-két kilométerre lehetek attól a helytől, ahol a rendőrség felfedezte a holttestet. Pár centire felemeltem a ruhámat, és elindultam, hogy átkeljek. Csak néhány méterre lehettem a parttól, amikor éreztem, hogy a víz a lábam alatt egyre hidegebb lesz, lassan gázoltam át, két karomat kinyújtottam, hogy egyensúlyozzak, nehogy elveszítsem a lábam alól a talajt az egyre fokozódó sodrásban. Hamarosan a feléhez értem, aztán el is hagytam azt. A vízszint csökkent, épp csak a térdemig ért, amikor valami keményre léptem, megbotlottam, és elvesztettem a talajt a lábam alól, s orra buktam. Teljesen elmerültem. – A francba – mondtam. Nagyon dühös voltam magamra. Miért nem hoztam magammal Gladyst, és sétáltam át vele a hídon? – Még egyszer a francba! Talpra álltam, és megnéztem, mi történt. A ruhám csuromvíz lett.

Apa dühös lesz, – A kutyafáját, a fene egye meg, Flavia! – fogja majd mondani, ahogy mindig szokta, és aztán csend feszül kettőnk közé napokig, amíg egyikünk el nem feledkezik a bűnömről. Fafejűen viselkedünk, ahogy Daffy nevezi, és most, ahogy a térdig érő vízben álldogálok, megpróbálom elképzelni, hogy egy hideg, gyors vizű folyóhoz szállítanak, valahol az északkanadai erdőben, és úsztatják a tuskófejemet a sodrással, mely olyan, mint a duzzadt alma. De a gyakorlatiasság visszavitt Bishop's Lacey-be. Tudtam, hogy amikor hazaérek Buckshaw-ba, be kell majd lopóznom a házba, egyenesen az emeletre, és kiöblíteni a ruhámat a laboratórium mosdókagylójában. A vízben egy kis sár csapódott fel a lábamra, de gyorsan le is jött. Ez érdekes. Habár jól látom a lábfejemet a folyómeder alján, egyetlen követ sem vettem észre. És mégis valami kemény miatt buktam fel. Amiatt a hülyeség miatt törtem majdnem el a lábujjamat. Éppen az előbb. Egy pillanatig ott álltam, már éreztem a szeptemberi levegő hideg csípését. Valami a vízben megfordult, egy buborék… vízhullám… fény. Lassan lehajoltam, és óvatosan belenyúltam a vízbe. Egy kissé mélyebbre… egy kissé távolabbra, balra. Noha nem láttam, az ujjaim hozzáértek valami keményhez. Határozottan megragadtam, és kiemeltem a víz felszíne fölé. Ahogy a tárgy előbukkant a vízből, és kezdett láthatóvá válni, kísérteties volt. Kemény volt… átlátszó… a vízben láthatatlan… csak akkor vált láthatóvá, amikor előkerült a vízből. Egy hirtelen támadt szorongó érzés azt súgta, hogy már ismerem ezt a tárgyat, de az agyam is egyszerre megerősítette

ezt; rájöttem, hogy az a tárgy, amit vizes kezemben tartok, nem más, mint Fenella kristálygömbje. A gömb az, amellyel valami ismeretlen beverte a koponyáját. A gömb az, amellyel valaki megpróbálta megölni őt. Ez a tárgy már napok óta hevert a folyó alján, mivel átlátszó, nem lehetett látni a vízben, még akkor sem, amikor a víz felszíne sima volt. Nem csoda, hogy a rendőrség nem vette észre. Csak ha átgázoltak volna a sekély részén, és véletlenül ráléptek volna, ahogy én, bukkanhattak volna a keresett tárgyra. El fogom, persze, vinni Hewitt felügyelőhöz rögtön. Ahogy kikecmeregtem a partra, úgy éreztem, hogy olyan csend ereszkedett a Palánkos fölé, hogy még a madarak is féltek csiripelni. A kristálygömb a kezemben hideg volt, a föld, a fák és az ég torzképe tükröződött benne, örvénylő színei mintha festékcseppek lettek volna. Hirtelen megtorpantam, mintha valami megállított volna. Ne nézz közvetlenül bele, gondoltam. Hasztalanul csavartam ki a ruhámat, próbáltam megszárítani, aztán végül csináltam belőle egy kis függőágyfélét, amelybe beleejtettem a kristálygömböt. Vajon a nedves kéz hagy ujjlenyomatot? Ki tudja? Ez volt a legjobb, amit tehettem. – A fenébe! – mondtam hangosabban, mint egyébként szoktam, ha azt hittem, hogy egyedül vagyok. A perifériás látóteremben a bokrok közt felbukkant egy színes szövet. Pillantásommal követtem: egy sálnak tűnt, méghozzá színes sálnak. Vajon az egyik manóé, akiről Daffy és Feely mesélt nekem, az egyik gonosz vízi koboldé, aki csecsemőket rabol? Talán

pont az, amelyik Bull asszony gyerekét rabolta el? De nem… manók nem léteznek. Vagy mégis? Lassan jobbra pillantottam.. Egyszer csak – mintegy varázsütésre – sikerült a tekintetemmel elkapni. Mint egy optikai csalódás A lányok évkönyvében, amelyben két arc sziluettje profilból látható egy tojástartón. Ősz haj… szürke szem, amely engem bámul… sál a nyakán… lovaglónadrág, s még a monokli, amely fekete zsinóron lóg a nyakában. Vanetta Harewood társalkodónője, Ursula álldogált mozdulatlanul a bokrok mögött; arra számított, hogy mozdulatlanságával álcázni tudja majd magát, és nem fogom észrevenni őt. Ursula volt az, aki fűzfaágakat gyűjtött a folyóparton a rémes kosarai fonásához. Hagytam, hogy találkozzon a tekintetünk, aztán elkaptam az enyémet, mintha nem vettem volna észre. Jobb felé néztem, majd balra és végül fölé, miközben a szám bambán nyitva hagytam. Megvakartam a fejemet, és aztán, attól tártok, a hátsómat is. – Indulunk Gladys! – kiáltottam. – Csak egy mókus volt. És azzal átkeltem a hídon, motyogtam magamban, mint egy különc földbirtokos őrült lánya. A pokolba! – gondoltam. Még nem is volt rá lehetőség, hogy alaposabban megvizsgáljam a rendőrség ásásának nyomait. De azért a mai nap rendkívül hatékony volt. A zsebemben volt a de Luce rákvilla, amelyet biztos, hogy Brookie Harewood életének kioltásához használtak, és a szoknyámban himbálózik a kristálygömb, amellyel több mint valószínű, hogy Fenellát ütötték le. Elvégre, ha nem így lenne, akkor mi a csodáért hajították volna a folyóba? Egy gondolat kezdett testet ölteni.

Természetesen oda fogom adni ezeket a fegyvereket Hewitt felügyelőnek, ezt számos okból így terveztem. De először kíváncsi vagyok, hogy vajon megmarad-e az ujjlenyomat egy olyan tárgyon, amely napok óta folyóvízben van?

23. Talán egy tucatnyi lépcsőt sikerült haladnom felfelé, amikor apa hangja állított meg lentről, valahonnan a folyosó felől. – Flavia! Lebuktam! Megálltam, megfordultam, és visszaléptem egy lépcsőfokot tiszteletből. A nyugati szárny bejáratánál álldogált. – A dolgozószobámba! Megfordult, és már el is tűnt. Lebattyogtam a lépcsőn, és mögötte haladtam, s a hátán egy pontra fókuszáltam. – Csukd be az ajtót! – mondta, és letelepedett az íróasztalához. Ez nagyon komoly volt. Apa általában a kis leckéztetést az ablaknál állva szokta csinálni, miközben a földeket bámulja. Már tűkön ültem a széken, és feszült figyelemmel vártam. – Hammond nővér hívott a… – a telefon irányába mutatott, de képtelen volt rávenni magát, hogy kimondja a szót – …masinán. Azt mesélte, hogy kivitted dr. Kissinget a zuhogó esőben. A satrafa! Nem is csináltam ilyet ! – Nem volt kinn az esőben – tiltakoztam. – Egy esernyő alatt üldögélt a gyepen, és már kinn volt, amikor odaértem. – Semmit se változtat a tényen – mondta apa, miközben föltartotta a kezét, mint egy forgalmat irányító rendőr. – De… – Ő egy idős ember, Flavia. Nem szabad megzavarni a nyugalmát ilyen váratlan látogatással.

– De… – A környéken való csavargásnak is legyen vége! – mondta. – Kellemetlenkedsz, terhére vagy másoknak. Kellemetlenkedés. Ez azért túlzás! Szívesen odacsaptam volna az asztalra! – Igen sokat gondolkodtam ezen mostanában – mondta –, és arra a konklúzióra jutottam, hogy túl sok időt töltesz egyedül. – De… – Részben ez az én hibám, bevallom. Nem vagy megfelelő felügyelet alatt, és ennek eredményeképpen az érdeklődésed nem egészséges dolgok felé fordul. – Nem egészséges? – Pontosan – szögezte le apa. – Úgy döntöttem, hogy több időt kell emberek közt lenned, a saját kortársaid társaságában. Miről beszél? Egyrészt túlságosan sokat kószálok a faluban, és most meg emberi társaságra van szükségem? Ez úgy hangzik, mintha egy csavargó juhászkutyáról lenne szó. De mielőtt még tiltakozhattam volna, apa levette a szemüvegét, amelynek a lencséit méltóságteljesen összekötötte a fekete, pókszerű kerettel, és berakta a kemény szemüvegtokjába. Ezzel jelezte, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik. – A tiszteletes mondta, hogy a kórusban szükség lenne újabb tagokra, és biztosítottam arról, hogy te örömmel kapcsolódsz be. Ma lesz egy pluszpróbájuk, pontosan fél hétkor. Annyira meg voltam illetődve, hogy szóhoz sem jutottam. Később annál inkább!

– Ne piszmogj már annyit – mondta Feely, miközben a mezőn haladtunk keresztül a templom felé. Be szokták hívni, hogy üljön be Collicutt úrhoz. – Hol van már ez a jó öreg Cockie? – kérdeztem, és vártam a szokásos kifakadását. Feely, azt hiszem, hogy szerelmes a jóképű, fiatal férfiba, akit mostanában neveztek ki a Szent Tankréd orgonistájának. Olyan messzire volt hajlandó elmenni, hogy csatlakozott a kórushoz, hogy a karzaton ülve jobban lássa a szőke, göndör fürtjeit. De Feely ma nem harapott, valójában meglepő módon szelíd volt. – Hinley-ben, a zenei fesztiválon van – mondta, majdnem mintha egy normális kérdést tettem volna fel. – Dó, ré, mi, fá, szó? – énekeltem hangosan és szándékosan hamisan. – Tartogasd a bűnösöknek! – mondta Feely kellemesen, és csendben sétált tovább. Fél tucat cserkészegyenruhás fiú – mind a Szent Tankrédkórus tagjai –, taszigálta egymást a temetőben, keményen fociztak valamelyikük sapkájával. Az egyik közülük Colin Prout volt. Feely a mutatóujját és a kisujját a szájához tette, és meglepő módon egy kis rést formálva, nem igazán úri hölgyhöz méltó módon nagyot füttyentett. – Befelé – utasította őket. – A himnuszok előbbre valóak a durva játékoknál! Mivel a cserkészparancsnok és a többi fiú is a kórus tagjai voltak, a cserkészcsapat nem jött össze, csak a kóruspróba után. Volt egy pár névtelen nyögés és sustorgás, de a fiúk szót fogadtak neki. Colin megpróbált elsunnyogni, mereven a földre szegezte a tekintetét.

– Hé, Colin – mondtam, és az útját álltam –, nem is tudtam, hogy cserkész vagy. Lehajtotta a fejét, kezét a rövidnadrágja zsebébe préselte, és kikerült engem. Követtem a templomba. A kórus idősebb tagjai már elfoglalták helyüket, egymással fecsegtek, míg az orgonista érkezésére vártak, a férfiak a karzat egyik oldalán, a hölgyek velük szemben, a másik oldalon. Cool kisasszony, aki egy személyben volt Bishop's Lacey postamesternője és cukrásza, biztató mosolyt küldött felém, és a Puddock kisasszonyok, Lavinia és Aurelia, akiknek a tulajdonában volt a Szent Nicholas teaház, szintén intettek az ujjukkal nekem. – Jó estét, kórus! – mondta Feely. Ez volt a szokás, amelynek eredete a kereszténység történetének homályába vész. – Jó estét, de Luce kisasszony! – felelték automatikusan. Feely elfoglalta helyét az orgona előtt a padon, és a „Háromszáznyolcvanharmadik himnusz” felkiáltással elkezdte játszani „A felszántjuk a mezőt és aratunk” kezdőhangjait, s én pedig kínosan küzdöttem, hogy megtaláljam a himnuszgyűjteményből a megfelelő oldalt. „Felszántjuk a mezőt és elvetjük” – énekeltük. „a jó magot a földbe, de az Úr kezébe tesszük, hogy táplálja és öntözze. Ő küld havat télen, melegétől a mag duzzad, lágy szellőt és napsütést, frissítő esőt hullat” Ahogy énekeltük, arra a gondoltam, hogy Brookie teste Poszeidón szigonyán himbálózott a zuhogó esőben. Nem volt semmi lágy és frissítő a viharban, valójában egy pokoli felhőszakadás volt.

A szemben lévő karzaton álló Colinra néztem. Teljesen átszellemülten énekelt, a szemét behunyta, arcával felfelé figyelt, a nap utolsó fényei világították meg, amelyek átszűrődtek a sötétített templomablak üvegén át. Majd később beszélek vele. „Ő az egyetlen teremtője mindennek közel s távol, útszéli virágok festője, csillagok ragyogjanak bárhol, neki engedelmes a szél és hullámok…” Az orgona hangja elfulladt, majd elcsendesedett a himnusz közepén, mintha valaki fojtogatta volna. – De Luce! – Egy hang szólalt meg keserűen, és rájöttem, hogy Feely volt az. Nekem szólt! – Képtelenség, hogy hang jöjjön ki egy csukott szájon keresztül. A fejek felém fordultak, és néhány mosoly és visszafogott kuncogás követte. – Most újra, a „neki engedelmes a szél és hullámok”-tól! Leütötte a vezérszólam hangjait a klaviatúrán, aztán az orgona újra életre kelt, mi meg rázendítettünk. Hogy merészel ilyen stílusban beszélni velem? A boszorkány! Várj csak, Ophélia Gertrude de Luce… átkozottul megkapod még a magadét! Számomra a kóruspróba végtelen hosszúnak tűnt, talán, mert nem volt semmi örömöm sem abban, hogy pontosan formáljam a szavakat, sőt meglepő, hogy milyen kemény munka volt. De végül túl lettünk rajta. Feely összeszedte a kottáját, és vidám csevegésbe merült Cynthia Richardsonnal, a lelkész feleségével, és azokkal, akiknek én nem tartozom a kedvencei közé. Reménykedtem, hogy lehetőségem nyílik észrevétlenül lelépni, és sikerül Colint is elcsípni a temetőben, és feltenni

néhány érdekes kérdést, amelyek felmerültek bennem. – Flavia… Az áldóját! Feely félbeszakította a beszélgetést, és elindult felém. Túl késő volt, hogy úgy tegyek, mintha nem hallottam volna. Megragadta a könyökömet, és egy finom mozdulattal megrázta. – Ne szökj el! – mondta alig hallhatóan, miközben a másik kezével kedvesen búcsút intett Cynthiának. – Apa néhány perc múlva itt lesz, és kifejezetten azt kérte, hogy várd meg. – Apa itt? Minek? – Ugyan már, Flavia, te is épp olyan jól tudod, mint én. Ma mozis este van, és apának teljesen igaza volt. Azt mondta, hogy te majd megpróbálsz mindent elkövetni, hogy megússzad. Teljesen jól látta a helyzetet minden tekintetben. Habár most az az igazság, hogy kiment a fejemből. Apa hirtelen jelentette be néhány héttel ezelőtt, hogy nem túl sok közös családi programunk van együtt, s az a szándéka, hogy ezen változtasson, ezért befizetett a lelkész által szervezett moziestsorozatra a parókián. Biztos vagyok abban, hogy apa itt van már Daffyval a templomajtóban, épp a lelkésszel ráz kezet. Túl késő, hogy elmeneküljek. – Ó, Flavia – mondta a tiszteletes –, köszönöm, hogy csatlakozott a mi kis angyali kórusunkhoz. Épp most mondtam az édesapjának, hogy milyen örömmel látjuk Ophéliát az orgonánál. Olyan nagyszerűen játszik, nem így véli? Ritka élvezet látni milyen lelkesen vezeti a kórust. „És a kisgyermek fogja vezetni őket”, ahogy Izsák próféta mondja, nem, persze Ophélia nem kisgyermek, Istenemre, nem, távol áll ettől. De jöjjön, a Bijou Mozi már várja! Amikor átsétáltunk a temetőn keresztül a parókiára, láttam, hogy Colin a sírkövek közt nézelődik, valószínűleg egy sajátos időtöltéssel foglalja le magát.

– Aggódom a fiú miatt – hallottam, amint a lelkész bizalmasan közölte apával. – Nincsenek szülei, és most, hogy Brookie Harewood sincs többé, nincs, aki gondoskodjon róla… de csak fecsegek, és már itt is vagyunk… bemenjünk? Benn, a parókia nagytermében már kellemetlenül meleg volt. A vetítésre való előkészületben már besötétítettek, elhúzták a függönyöket, az esti fényeket kivéve, a hely megtelt áporodott izzadtságszaggal, amely a felforrósodott testekből párolgott ki a túlságosan kis helyre való összezártságban. Képtelen voltam megkülönböztetni Bishop's Lacey sokféle szagát, a rengeteg parfüm és borotválkozás utáni olaj, a hintőpor (a lelkész), a bergamot (a Puddock kisasszonyok), a tiszta alkohol (a szomszédunk, Maximilian Brock), a főtt káposzta (Delaney asszony), a Guinness sör (Danby úr) és a holland pipadohány (George Carew, a falu kárpitosa) szaga között. Mivel Mountjoy kisasszonyt sehol se láttam az átható csukamájolaj szagával, lassan körülnéztem a teremben, diszkréten körbeszagoltam, hátha valami halvány halszagot érzek. – Ó helló, Spirling úr. Örülök, hogy látom. – szippantottam egyet. – Hogy halad Spirling asszony a horgolással? Az áldóját, ugye sok a munka? Nem is tudom, hogy jut rá ideje. A terem közepén Mitchell úr állt, a főutcán lévő fényképészbolt tulajdonosa, aki a fekete mozifilm kígyózó tekercseivel foglalatoskodott, a vetítőgép feneketlen bendőjét próbálta jóllakatni. Nem tehetek róla, de eszembe jutott, hogy utoljára akkor voltunk a parókia termében, amikor Rupert Porson bábelőadásának – Az égigérő paszuly – premierje volt, ugyanezen a színpadon. Szegény Rupert, gondoltam, és kellemes borzongás hullámzott végig a vállaimon.

De most nincs idő a kellemes dolgokra, van dolgom bőven, mondhatni. Épp akkor csatlakoztam apához, Daffyhoz és Feelyhez, amikor az első sor fényei kialudtak. Nem is fárasztom magam, hogy idézzem a lelkész bevezetőjét, amely arról szólt, hogy egyre inkább növekszik a jelentősége a filmnek a fiatalemberek nevelésében, és így tovább. Nem említette meg Brookie halálát, sem a Fenella elleni támadást, habár talán nem is volt megfelelő az idő, sem a hely, hogy így tegyen. Aztán teljes sötétségbe borult a helyiség, és néhány perc múlva felvillantak az első film nyitókockái, egy fekete-fehér rajzfilm volt, amelyben rémesen vigyorgó macskák összekapaszkodva le-föl ugráltak, és repedt hangú dzsesszzenére azt nyivákolták, hogy „Hát nem vagyunk viccesek?” Hál’ istennek, nem tartott sokáig. A nagy szünetben, míg a fények kigyúltak, és filmet cseréltek, észrevettem, hogy Bull asszony is megérkezett Timofey-jel és a másik kisgyerekével. Ha meglát a közönség közt, nem szabadulok. A következő film, a kanadai Saskatchewan tartományban készült, A világ kenyérkosara címmel. Egy dokumentumfilm volt, amelyben egy nagyszerű aratógép a kanadai prériket rótta, aztán tengernyi gabona ömlött vasúti vagonokba és egy nagy teherhajó nyitott szállítóterébe. A végén a nyakamat nyújtogattam, hogy egy pillantást vessek Colinra, igen, ott volt a terem leghátsó sorában, kitartóan figyeltem. Egyet intettem felé, de nem reagált. A harmadik film, A repülőgépmotorok karbantartásának III. része, még a háborúból maradhatott meg, s egész egyszerűen csak azért vetítették le, mert véletlenül benne maradt a filmdobozban. Amikor fény tükröződött a képernyőn,

elcsíptem, hogy apa és Feely kételkedve pillantanak egymásra, mielőtt helyet foglaltak, hogy megnézzék a következőt, mintha nem lettek volna biztosak abban, hogy félelmetesen tanulságosnak fogják találni. Az est utolsó darabja egy dokumentumfilm volt, A sokoldalú citrom címet viselte; eltekintve a narrátor azon kijelentésétől, hogy a citromot annak idején egy csomó méreg ellenszereként használták, iszonyú unalmas volt. Csukott szemmel hallgattam. Az újhold nem volt nagyobb, mint egy ezüst kifli az égen, amikor hazafelé tartottunk a mezőn keresztül. Apa, Daffy és Feely egy kicsivel előttem haladtak, én mögöttük battyogtam, a gondolataimba merülve. – Ne vacakolj már annyit – mondta Feely türelmes és félig szórakozott hangon, amellyel engem az őrületbe kergetett. Ezt apa kedvéért csinálta. – Tintahal – mondtam, elnyújtva a szót, mintha tüsszentettem volna.

24. Álmomban minden ezüstre változott. Egy ezüstló ezüsttisztáson ezüstfüvet rágcsált ezüstfogakkal. Egy ezüstférfi az égen ragyogó holdfényben egy ezüstszekér körül. Az ezüstpénz keresztté változott a holttest kezében. Ezüstfolyó ragyogott. Amikor felébredtem, a gondolataim Fenellánál kalandoztak. Vajon még életben van? Visszanyerte az eszméletét? Porcelain azt állította, hogy igen, a plébános szerint nem. Nos, csak egyetlen módja van, hogy megtudjam.

– Bocs, öreglány – mondtam Gladysnek a kora reggeli szürkületben –, de itthon kell hagynom téged. Láttam, hogy csalódott volt, habár sikerült bátor arcot vágnia. – Szükségem van rá, hogy itt maradj alibinek – súgtam oda neki. – Amikor majd látják, hogy a melegháznak vagy támasztva, azt fogják hinni, hogy még ágyban vagyok. Gladys a cselszövés gondolatára jelentőségteljesen ragyogott fel. – Ha igyekszem, és kapkodom a lábaim, akkor még el tudom csípni az első buszt Hinley-be az Oakshott hegynek ezen az oldalán. A kert végénél megfordultam, és odasúgtam némán: – Ne csinálj semmit, amíg nem mondom! – Gladys jelezte, hogy nem fog. Rohantam, mint akit puskából lőttek ki. Ködfátyol ereszkedett a mező fölé, ahogy átszáguldottam a felszántott területen, barázdáról barázdára lépkedve ügyesen. Ha sikerül elérnem a buszt az úton, senki sem fog meglátni, kivéve azokat az utasokat, akik már a buszon lesznek, de kicsi a kockázata annak, hogy bármelyikük jelenti apának, mivel az úti céljuk Bishop's Lacey-n túl van. Épp az utolsó kerítésen másztam át, amikor a cottesmore-i busz feltűnt a láthatáron, zötyögve, sárhányóit csapkodva, mint egy hatalmas, zilált madár, ahogy az út mentén csattogott. Megállt egy rekedt sóhajjal, nikkel hűtősapkájából gőzfelhőt eregetve. – Beszállás – mondta Ernie, a sofőr. – Jöjjenek! Gyerünk! Az ajtók csukódnak! A kezébe nyomtam a pénzt, és lehuppantam a harmadik sorba. Ahogy sejtettem, a napnak ebben a szakaszában igen kevés utastárs volt: két idős hölgy, akik a hátsó ülésen

összepréselődve üldögéltek, s a saját pletykáik annyira lekötötték őket, hogy a figyelem legapróbb jelét sem mutatták irányomba; és egy napszámos overallban, kapáját fogva, szomorúan bámult kifelé az ablakon a sötét, párás mezőkre. A napkelte még odébb volt, csak negyed óra múlva jött. A kórház Hinley egyik meredek utcájának a végén volt. Az épület a piactér mögül óvatosan emelkedett fel, ablakai komoran a fekete macskakövet bámulták, amelyek még mindig nedvesek az éjszakai esőtől. A magas kovácsoltvas kapu mögötti portásfülkére egy tábla volt kitéve kicsit fura felirattal: Minden látogatót kérünk, hogy jelentkezzen! Ne lézengj sokat! – súgta valami, és én megfogadtam a tanácsot. Balra festett, köves, boltíves folyosó vezetett egy szűk átjáróba, ahol néhány szögletes gázlámpa beteg fénye pislákolt. Csak halottaskocsik számára – állt egy diszkrét táblán, és tudtam, hogy jó úton járok. Annak ellenére, hogy próbáltam némán haladni, lépteim visszhangzottak a nedves macskakövön és a téglafalakon. A túlsó végén láttam, hogy az átjáró egy kis udvarra nyílik. Megtorpantam, és hallgatóztam. Semmi, csak a saját lélegzetvételem hangja. Alaposan körbevizslattam. – Beck – szólt valaki hangosan, majdnem a fülembe. Összerándultam, és a falnak lapultam szorosan. – Beck, csipkedd magad! Quench embere rögtön itt lesz, és elő kell készítenünk őt. Épp olyan jól tudod, mint én, hogy mi lesz, ha megváratjuk őket. Tudtam, hogy Ellis és Quench-ről, Hinley legnagyobb és legrégebbi temetkezési vállalkozásáról van szó, messze földön jól ismertek voltak Rolls-Royce halottaskocsijaik fényéről és Daimler gyászautóik ragyogásáról.

– Ha az Ellis és Quench eltemeti az embert, akkor az el van temetve – mondta egyszer Mullet asszony nekem. Könnyen el tudom képzelni, hogy nem szeretik, ha megvárakoztatják őket. – A főnökasszony hátraköti a sarkadat – folytatta az a valaki ha nem rendezünk el mindent a nagy könyv szerint a kiadásra. Amikor öreganyánk nem elégedett, én sem leszek, és amikor én sem vagyok az, akkor te se leszel. Beck? Csipkedd már magad! Csizma nyikorgása hallatszott a farámpán, s aztán egy hang – meglepően fiatal, talán egy fiúé – azt mondta: – Bocsánat, Martin úr! Elfelejtettem szólni, hogy húsz perce telefonáltak. Azt mondták, hogy csak később jönnek. Már beszóltak a kórházba is. – Tényleg? A szemetek! Senki se törődik velünk, hogy mi itt a szélben fagyoskodunk, míg ők a szuper Bentley-jükben terpeszkednek valahol útközben. Nos, akkor lemegyek a kazánházba egy csésze teára, akár itt van Quench, akár nincs. A főnővér az ügyeleti szobában van az újonc nővérekkel. Szegény párák, remélem, hogy azbesztből van az egyenruhájuk! Addig vártam, amíg be nem csukódott a nehéz ajtó, aztán gyorsan, mielőtt még meggondolhattam volna magam, felmásztam a farámpán. – Az ördögbe! – suttogtam magamban, ahogy faszilánk ment a térdembe. Kiszedtem, és zsebre vágtam, nehogy bármilyen árulkodó nyomot hagyjak magam után. Letöröltem a zsebkendőmmel a szivárgó vért, de nem volt időm arra, hogy rányomjam. Volt még jócskán teendőm. Nagy levegőt vettem, kinyitottam a nehéz ajtót, és beléptem a homályos folyosóra. A padló márvány volt, és a falakat egy méter, húszcentis magasságig barnára, majd egészen a mennyezetig rémes zöldre

festették, a plafont, úgy tűnik, egy másik században meszelték le. Jobbra három kis helyiség volt, az egyiket egy kocsi foglalta el, amelyen egy bebugyolált alak feküdt. Nem volt szükség túl nagy képzelőerőre, hogy kitalálja az ember, mi az. Ő volt az, akiért jöttek. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy kibontsam a szíjat, és a lepedő alá kukkantsak, de nem volt rá idő. Azonban a másik felem nem akarta tudni, vajon Fenella teste-e az. Most még nem. Nem így. Ahol álltam, teljes hosszában beláttam az egész folyosót, amely a messzeségbe nyúlt. Végtelennek tűnt. Lassan kezdtem megmoccanni, lépésről lépésre, egyik lábat a másik után, jobb, bal. A folyosó egyik oldalán volt egy dupla ajtó, amelyen az állt, hogy „mosoda”. Mögüle a mosógép tompa hangja és egy nő nevetése hallatszott ki. Bal láb… jobb, lábujj, sarok… A következő ajtó a konyha volt: edényzörgés, beszélgetés és erős, átható zsíros káposztaleves szaga áradt. Leves reggelire? Ekkor döbbentem rá, hogy tegnap óta nem ettem semmit, és a gyomrom korgott. A következő tucat lépésig a fal leírhatatlanul ronda mohazöld volt, és aztán hirtelen émelyítő mustársárgába ment át. Bárki választotta a festéket, azt akarta elérni, hogy aki még nem volt beteg, és boldogan lépett be a kórházba, az legyen, mielőtt távozik. A következő ajtók az átható formalinszagból ítélve a hullaházhoz tartoztak. Egy kissé megremegtem, ahogy elhaladtam mellettük, de nem a félelemtől, sokkal inkább az elragadtatottságtól. A következő helyiségen ez állt: „Röntgen”, s ezen túl, mindkét oldalon kórtermek voltak a folyosón, amelyeknek

nyitva volt az ajtajuk. Mindegyik szobában valaki aludt vagy forgolódott. Valaki horkolt, valaki nyögött, és azt hiszem, hogy hallottam egy nő sírását is. Ezek voltak a kórtermek, gondoltam, és még több lehet az első és második emeleten. De hogyan fogom megtalálni Fenellát? Hacsak nem támad egy zseniális ötletem. Hogy lehet megtalálni egy tűt a szénakazalban? Bizonyára nem a szalmaszálak egyenkénti átvizsgálásával! Épp egy hatalmas folyosó bejárati ajtajához értem, amelynek közepén egy fekete gyapjúpulóverbe öltözött nő bámult figyelmesen az íróasztalán heverő kártyapakliba. Nem hallotta, hogy odaértem mögé. – Elnézést – mondtam –, de rá tudja tenni a káró ötöst a fekete hatosra. A nő majdnem leesett a székről. Talpra ugrott, és felém fordult. – Ne… – dadogta, miközben az arca elvörösödött. – Mit merészel… – Ökleit görcsösen megfeszítette. – Bocsásson meg, ha megijesztettem – mondtam. – Nem volt szándékomban, valójában… – Mit csinál itt? – kérdezte. – Nincs látogatás délután fél kettőig, és épp most ment el… – Egy pillantást vetett a karórájára, amelyet hihetetlenül, keskeny szíj tartott a csuklóján. – Az unokatestvéremet várom – magyaráztam –, épp most jött be, hogy hozzon a nagymamánknak egy kis… Mély levegőt vettem, és kétségbeesetten kutattam valami jó ötletért a fejemben, de csak egy dolog jutott eszembe az orrfacsaró szag hatására, ami még mindig szétáradt a folyosón a konyhából. – Levest! – mondtam. – Hoztunk egy kis levest a nagyinak.

– Levest? – A nő hangja és a szemöldöke is magasba szökkent, és V alakot öltött. – Levest hoztak? Ide? Egy kórházba? Jámboran bólintottam. – Ki a maga nagymamája? – érdeklődött. – Mi a neve? Egy itteni beteg? – Fenella Faa – feleltem gondolkodás nélkül. – Faa? A cigányasszony? – kérdezte, és beszívta a levegőt. Némán bólintottam. – És az unokatestvére, azt mondja, behozta a levest? – Igen – mondtam, és bizonytalanul mutattam az irányt. – Arrafelé ment. – Mi a neve? – kérdezte a nő, miközben felkapott egy gépelt listát az íróasztalról. – Flavia – mondtam. – Flavia Faa. Ez elég valószínűtlen volt, hogy igaz legyen. A nő, mint egy versenyló felhorkantott, és nekiiramodott a széles folyosónak, egészen a túlsó végéig. Én meg a nyomában haladtam, de nem hiszem, hogy észrevette. Jól lemaradva mentem mögötte, és abban reménykedtem, hogy nem fog megfordulni. Szerencsém volt. Anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna hátra, eltűnt a második szobában a bal oldalon, hallottam, ahogy elhúzta a függönyt. Nem álltam meg, hanem követtem befelé a nyitott ajtón. Egy pillantás alatt felfedeztem, hogy Fenella az, a legtávolabbi ágyban, a feje be van kötve. Elbújtam előle egy mobil térelválasztó mögé, amely a falhoz volt állítva. – Rendben, jöjjön ki! – mondta a nő, s egy zár kattant, valószínűleg a WC-helyiségé. Csend lett, aztán halk, motyogó beszélgetés. Vajon magában beszélt, vagy Fenellával? Az egyetlen szó, amit tisztán hallottam, az a leves volt.

Megint csend, aztán a hölgy cipőjének távolodó hangja visszhangzott a folyosón. Háromig számoltam, aztán beslisszantam egy szempillantás alatt Fenella szobájába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az éterfoszlány azt jelezte, hogy ez egy sebészeti kezelő lehet. Fenella mozdulatlanul, hanyatt feküdt, a szeme csukva. Olyan törékenynek látszott, mintha a lepedő elnyelte volna az utolsó csepp vérét is. – Helló – suttogtam. – Én vagyok az, Flavia! Nem jött válasz. Felé nyúltam, és megfogtam a kezét. Végtelenül lassan nyíltak ki a szemei, próbált összpontosítani. – Én vagyok az, Flavia – ismételtem meg. – Emlékszik? Az ajka összehúzódott, a nyelve hegye is előtűnt. Úgy nézett ki, mint egy teknős, amely a páncéljából dugja ki a fejét egy hosszú tél után a tó fenekén. – A… hazug – suttogta, és én olyan idétlenül vigyorogtam, mintha első díjat nyertem volna a tavaszi virágfesztiválon. Az ajkait nyalogatta erőtlenül, a fejével felém fordult, fekete szeme most hirtelen vad és könyörgő lett beesett szemgödrében. – Slukk – mondta határozottan, miközben erősen megszorította a kezemet. – Bocsánat – mondtam -, nem értem. – Slukk – ismételte meg. – Cigi. – Cigaretta? – kérdeztem. Ezt akarja mondani? Bólintott. – Slukk, cigi. – Sajnálom – mondtam –, nem dohányzom. A szeme rám meredt, könyörgőn.

– Valamit el kellene mondania – kezdtem. – Szerzek cigarettát, de először válaszolnia kellene néhány fontos kérdésre. Nem adtam időt neki a gondolkodásra. – Először is, tényleg azt hiszi, hogy én okoztam ezt magának? Én is belehaltam volna, ha meghal. Értetlenül ráncolta a homlokát. – Ezt itt, hogy… a kórházban van. Kérem, Fenella, tudnom kell. Nem tudatosan szólítottam a nevén, csak úgy kicsúszott. Ez egy különös pillanat volt. Daffy egyszer mondta nekem, hogyha a nevén szólítunk valakit, akkor hatalmat nyerünk fölötte. Nem kétséges, hogy ez így van, legalábbis most, hatalmam van szegény, sérült lény fölött, még ha ez csak a cigaretta megvonása miatt lehetséges is. – Kérem, Fenella! – kérleltem. Ha ez hatalom volt, nem akartam. Rettenetesen éreztem magam. Anélkül, hogy levette volna rólam a szemét, a feje lassan ide-oda mozgott. – Nem – suttogta végül, a kérdésemre válaszul. Nem? Nem ezt a választ vártam. Ha Fenella nem hitte azt, hogy megtámadtam, akkor Porcelain hazudott. – Akkor ki volt? – faggattam olyan durva hangon, amely még nekem is meglepő volt. Lehetséges, hogy ilyen vad hangok hagyják el a torkomat? – Ki volt az? Mondja meg, ki tette ezt! Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, meg akartam ragadni, és kirázni belőle a választ. Olyan düh volt bennem, amelyet nem tapasztaltam még korábban. Fenella megrémült. Láttam az ijedtséget a szemében.

– A vörös bika – mondta, pontosan ejtette ki mindkét szót. – A vörös bika. A vörös bika? Ennek nincs semmi értelme. – Mi van ott? A hang az ajtóból jött. Megfordultam, és szembetaláltam magamat egy nővérrel, aki nemcsak fehér ruhát és zoknit viselt, ami kifejezte, hogy itt dolgozik, hanem kék körgallért is piros csíkkal, így úgy nézett ki, mint a brit lobogó megtestesülése. – Flavia? Nagy meglepetésemre ismerős volt a hang. Flossie Foster volt az, Feely barátnőjének, Sheilának a nővére. – Flossie? Tényleg te vagy az? El is felejtettem, hogy Flossie nővérnek ment. Ez az egyik olyan semmiség volt, amit Feely a vacsoraasztalnál említett, a saláta és a göngyölt hús közt, és ki is ment a fejemből, mielőtt kiürítettem a tányért. – Persze, hogy én, te liba. Mi a csodát keresel itt? – Én csak… azért jöttem, hogy meglátogassak egy barátot – mondtam, és Fenellára mutattam. – De a látogatási idő csak délután lesz. Ha a főnővér itt talál, le fog kapni majd a tíz körmödről. – Idehallgass, Flossie – mondtam. – Szükségem lenne egy szívességre. Szükségem lenne egy cigarettára, és igen gyorsan kellene. – Nocsak – lepődött meg Flossie. – Tudhattam volna! Feely kishúga dohányos. – Ez nem így van, egyáltalán – feleltem. – Kérlek, Flossie… Bármit megteszek neked. Flossie a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy csomag Du Mauriers-t, és egy monogramos rekeszzománcos öngyújtót. – Most gyújtsd meg – kértem.

Meglepő módon azt tette, amit mondtam neki, habár egy kicsit sumákolva. – Csak a nővérek teakonyhájában szoktunk rágyújtani – mondta, és átnyújtotta a cigarettát. – És csak akkor, ha a főnővér nincs a közelben. – Nem nekem lesz – jegyeztem meg, és Fenellára mutattam. – Neki add oda! Flossie rám bámult. – Te biztos, hogy őrült vagy – mondta. – Csak rajta, add oda neki… vagy különben elmondom a főnővérnek, hogy mi volt a lapos pálinkásüvegedben a lelkész kerti partiján. Csak ugrattam, de mielőtt még elvigyorodhattam volna, Flossie Fenella száraz ajkai közé illesztette a cigarettát. – Undok dög vagy – vágta a fejemhez. – Kifejezetten rémes kis dög! Mondhatom, szeretett volna megpofozni, amikor diadalittas, önelégült vigyorral néztem rá. De ehelyett mindketten Fenellára pillantottunk: a szemei be voltak csukva, füst áradt a szájából karikákba rendeződve, olyan volt, mint az apacsok füstjele. Jól kivehető volt belőlük a szó: „b-o-l-d-o-g-s-á-g”. Ebben a pillanatban megjelent a főnővér a szobában. Gondosan fejére illesztett fityulájában és kikeményített, fehér kötényében olyan volt, mint Napóleon, csak sokkal hatalmasabb. Egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. – Flossie nővér, menjen az irodámba! – Ne, várjon – hallottam a saját hangomat. – Meg tudom magyarázni. – Akkor, halljuk!

– A nővér épp ebben a pillanatban lépett be, hogy figyelmeztessen, tilos a dohányzás. Nem tett semmi rosszat. – Valóban? – Hallottam, hogy jön – folytattam –, és a cigarettámat szegény asszony szájába nyomtam. Tudom, hogy ez balgaság volt tőlem. Bocsásson meg! Nem maradt más választásom, kikaptam a cigarettát Fenella szájából, és a magaméba tettem. Mélyet szívtam belőle, és kifújtam, miközben a mutató- és középső ujjam közt tartottam, mint a kontinensen szokás, Charles Boyer is így csinálta a moziban; ráadásul köhögéssel küzdöttem közben. – Akkor hogy magyarázza ezt? – kérdezte a főnővér, miközben felemelte Flossie öngyújtóját Fenella takarójáról, és felém nyújtotta vádlón. – Az enyém – feleltem. – F, mint Flavia. Flavia de Luce. Ez vagyok. Azt hiszem, észrevettem egy majdnem láthatatlan bandzsítást, vagy ez több volt egy arcrezdülésnél? – A Buckshaw-ban élő de Luce? – Igen – vágtam rá. – Apámtól kaptam ajándékba. Úgy véli, hogy az alkalmankénti dohányzás erősíti a tüdőt, a csatornából kiszűrődő párával szemben. A főnővérnek nem maradt tátva a szája, miközben hallgatott, de úgy bámult rám, mintha hirtelen csőröm lenne, és farktollat növesztettem volna. Aztán hirtelen, anélkül hogy egy szót szólt volna, a kezembe nyomta az öngyújtót, és az ujjait a szoknyájába törölte. Valódi bőrcipő hangja hallatszott a folyosón, és Darby doktor sétált be a szobába nyugodtan. – Ó, Flavia – szólított meg. – Nagyon örülök, hogy látom. Főnővér, ennek a fiatal hölgynek a talpraesett segítségével sikerült megmenteni Faa asszony életét.

Olyan hirtelen nyújtottam kezet, hogy a vén sárkány kénytelen volt elfogadni. – Örvendek, főnővér – mondtam. – Már nagyon sokat hallottam önről.

25. – De, hogy van? – kérdeztem. – Mármint Fenella…? – Rendbe fog jönni – mondta Darby doktor. Bishop's Lacey-be autóztunk a doktor Morrisán, amely boldogan berregett a sövények közt, mint egy szabadnapos varrógép. – Koponyatörés – folytatta, s amikor nem szóltam semmit, még hozzátette: – Condyláris nyaktörés, ahogy mi szaknyelven hívjuk. Hála önnek, időben műtőbe tudtuk vinni, hogy nagyobb szövődmények nélkül eltávolítsuk az eltört darabot. Úgy vélem, valószínűleg teljesen fel fog épülni, de még várnunk kell, és meglátjuk. Ön jól van? Nem hagyhatta figyelmen kívül azt, hogy mélyen szippantottam magamba a reggeli levegőt, próbáltam kitisztítani a légutaimat a cigarettafüsttől és a szörnyű kórházi szagoktól. A hullaház formalinszaga nem volt olyan rémes, sőt egészen élvezetesnek éreztem, de a konyhából áradó átható káposztaleves szagától még egy hiéna is kidobta volna a taccsot. – Köszönöm, jól vagyok – mondtam, attól tartok, igen sápadt mosollyal az arcomon. – Az édesapja büszke lesz magára – folytatta. – Ó, kérem, ne mondja el neki! Megígéri, ugye? Az orvos fürkésző tekintettel nézett rám. – Így is van éppen elég olyan dolog, ami miatt aggódhat.

Apa anyagi gondja nem volt titok Bishop's Lacey-ben, különösen nem az olyan barátja előtt, mint Darby doktor. (A tiszteletes volt a másik.) – Értem – felelte a doktor. – Akkor tőlem semmit se fog hallani. – Bár – tette hozzá kuncogva – előbb vagy utóbb, de általában minden kiderül, tudja. Én nem így gondoltam, és mielőbb témát váltottam. – Igen sokat töprengtem valamin – mondtam. – A rendőrség bevitte Fenella unokáját, Porcelaint a kórházba. Aki azt állította, hogy Fenella azt mondta neki, én voltam az, aki fejbe vágtam őt. – Tényleg? – kérdezte a doktor ravaszul. – Később – folytattam, mintha meg se hallottam volna a kérdését – a lelkész azt mondta nekem, hogy ő is meglátogatta, de Fenella még az eszméletét sem nyerte vissza. Most melyikük mond igazat? – A lelkész jó ember – kezdte Darby doktor. – Nagyon jó ember. Most hozott virágot a kertjéből nekem, hogy derűsebbé tegye a rendelőmet. De be kell, hogy ismerjem, bizonyos esetekben arra kényszerülünk, hogy füllentsünk. Persze a beteg érdekében. Biztos vagyok benne, hogy megérti. Ha létezik valami a világon, amit minden másnál jobban megértek, az az, ha az igazság némely részletét elhallgatja az ember. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire kiváló mester vagyok ebben. Szerényen biccentettem a fejemmel. – Nagyon odaadóan végzi a dolgát – erősítettem meg. – Jelen voltam mindkét alkalommal, akkor is, amikor az unokája, és akkor is, amikor a tiszteletes látogatott el a kórházba. Habár a lelkész el sem jutott a szobájába, Faa asszony az ő látogatása idején teljesen magánál volt. – És mi van Porcelainnel?

– Akkor, amikor ő volt ott, akkor viszont nem. A koponyatöréses beteg, tudja, úgy veszti el és nyeri vissza a tudatát, ahogy mi egyik szobából megyünk át egy másikba. Különleges, hogy sikerült kifognia, hogy eszméleténél volt. Alig bírtam elhinni. Porcelain hazudott nekem. A boszorka! Nincs semmi, amit egy hazug jobban utálna, mint amikor talál egy másikat, aki becsapja. – De akkor miért gyanúsított engem? A szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Pedig nem volt szándékomban hangosan gondolkodni. – Ó – sóhajtott fel Darby doktor. – „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.” Azt jelenti, hogy az emberek igen furcsán viselkednek, ha túl nagy rajtuk a stressz. Bonyolult fiatal hölgy az ön barátnője, Porcelain. – Nem is a barátnőm! – szakítottam félbe hirtelen. – Magával vitte, és etette őt – mondta csodálkozva. – Vagy talán félreértettem? – Megsajnáltam. – És nem több puszta sajnálatnál? – Szerettem volna megkedvelni. – Aha. Miért? A válasz persze az, hogy reméltem, hogy összebarátkozunk, de ezt aligha ismertem volna be. – Mindig szeretnénk, hogy megszeressenek bennünket azok az emberek, akiken segítünk – mondta a doktor, miközben egy igen éles kanyart vett be az úton, meglepő módon demonstrálva kormányzási technikáját –, de ez nem szükségszerű. Valójában, néha lehetetlen. Hirtelen azon kaptam magam, hogy bízni akartam ebben az úriemberben, és mindent elmondani neki. De képtelen voltam rá.

A legjobb dolog, amit az ember tehet, ha ok nélkül könnyek szöknek a szemébe, ha témát vált. – Hallott valaha a vörös bikáról? – A vörös bikáról? – kérdezte, miközben kikerült egy terriert, amelyik kirohant az útra ugatni. – Melyik vörös bikára gondol? – Hát több is van egynél? – Sok van. A vörös bika St. Elfriedánál az első, ami eszembe jut. Egy halvány mosoly siklott át az arcán, mintha felidéződött volna egy kellemes dartsszal töltött este, néhány feles társaságában. – És? – Nos, lássuk csak… volt egy vörös bika egy zöld mezőn, Kim álmában11, amely kilencszáz démon istene volt. … A Borgiák vörös bikája, amely egy zászló neve volt, arany, és nem zöld mezőben. … A híres Red Bull (vörös bika) színház, amely 1666-ban a londoni tűzvész idején égett le. … Anglia mitikus vörös bikája, amely a skótok fekete bikájával küzdött meg életre-halálra…. És azokban az időkben, amikor a szerzetesek még gyógyítottak is, a vörös bika szőrét használták az epilepszia kezelésére. Kihagytam valamit? Ezek közül egyik se tűnt annak a vörös bikának, amelyik megtámadta Fenellát. – Miért kérdezi? – tudakolta, mivel látta nyilvánvaló tanácstalanságomat. – Ó, nincs különösebb oka – mondtam. – Csak hallottam már valahol… talán a rádióban. Láttam, hogy nem hisz nekem, de volt annyira úriember, hogy nem erősködött. – Itt van a Szent Tankréd – mondta. – Kitenne a temetőnél? – Ó – mondta Darby doktor, s lefékezte a Morrist. – Egy kis ima?

– Valami olyasmi – feleltem. Valójában csak szükségem volt arra, hogy átgondoljam a dolgokat. Az elmélkedés és az ima nagyrészt ugyanaz, ilyenkor megáll az ember, hogy elgondolkozzon. Az ima felszáll, és a gondolat pedig le, vagy legalábbis úgy tűnik. Mondhatni, mindössze csak ennyi a különbség. Ezen gondolkodtam, miközben átsétáltam a mezőn Buckshaw felé. Brookie Harewoodra gondoltam, és arra, aki megölte őt, az okot kerestem – vajon ez is egy módja volt a lelkéért szóló imádságnak? Ha ez így van, akkor sikerült közvetlen kapcsolatot létrehoznom a keresztényi adakozás és bűnügyek felgöngyölítése között. Alig vártam, hogy elmondjam a lelkésznek. Körülbelül fél kilométernyit haladtam előre, az egyik oldalon ott volt a keskeny út, és a sövény, ahol Porcelain elbújt a bokrok mögé. Szinte észre se vettem, de a lábaim abba az irányba vittek. Ha az, amit Fenelláról mondott, hazugság volt, valójában nem is félt tőlem, csak úgy tett. Akkor viszont más oka volt arra, hogy a sövényben bujkáljon, olyan, amire eddig még nem is gondoltam. Ha ez a helyzet, akkor engem alaposan átvert. Átmásztam a kerítésátjáró fölött az ösvényre. Épp úgy álltam ott, mint amikor beslisszant a bozótosba. Álldogáltam egy darabig némán, és hallgatóztam. – Porcelain? – szólítgattam, a nyakamon felállt a szőr. Bármi is volt, amire felkaptam a fejem, az volt az érzésem, hogy még mindig itt van. – Porcelain? Nem jött válasz.

Mély levegőt vettem, felkészülve arra is, hogy esetleg ez lesz az utolsó. Porcelainnél sose lehetett tudni, pillanatok alatt érezhetett kést a nyakánál az ember. Még egy mély levegő – csak biztonságból –, és aztán beléptem a bokorba. Rögtön láttam, hogy senki se rejtőzött ott el. Enyhén lelapult terület, és pár letaposott gyom mutatta, hogy hol guggolt Porcelain akkor. Beverekedtem magamat az ágak közé, és addig próbálkoztam, amíg nem sikerült megtalálni pont azt a testhelyzetet, amelyben ő lehetett, és igyekeztem abból a perspektívából látni a világot, amilyenből ő. Ahogy így tettem, valami szilárd, kemény tárgy akadt a kezembe. Egy kis gazkupacban volt. Az ujjaimba fogtam, és felvettem a tárgyat. Fekete és kerek volt, talán egy kicsivel nagyobb, mint hétnyolc centi lehetett az átmérője, és sötét, egzotikus fából készült, talán ébenből. A külső szélébe csillagjegyeket faragtak. A mutatóujjam körül lassan körbeforgattam. Két hal képe volt belefaragva, valamint egy Halak felirat. Az utolsó alkalom, amikor ezt a fakarikát láttam, az ünnepen volt, Fenella sátrában az asztalon. Ez volt a kristálygömbjének a tartója. Kétség sem férhet hozzá, hogy Porcelain a gömbtartót a szekérből csente el, és itt felejtette, amikor megleptem őt az ösvényen. De miért? Ajándék volt? Kapcsolódott hozzá érzelmi kötődés? Porcelain egyszerűen ideges lett. Nincs erre semmi ésszerű magyarázat. A tartó megtalálása eszembe juttatta, hogy a gömb a kíváncsi szemek elől elrejtve, biztonságban, a laboratóriumi eszközeim közt még arra vár, hogy alaposan megvizsgáljam.

Az volt a szándékom, hogy megvizsgálom, van-e rajta ujjlenyomat, valószínűleg a folyó mélyén a víz lemosta róla. Emlékszem, hogy Philip Odell, a rádiójátékbeli nyomozó egyszer felhívta Hanley nyomozó figyelmét arra, hogy a tenyér és az ujjak szemcsés váladéka vizet és vízben oldódó anyagot tartalmaz. „Szóval, ugye érti, nyomozó, mondta, Garvin végzetes hibát követett el, hogy ujjaival a hajába túrt. A borbély beillatosította brillantinnal, amely babérolajat tartalmaz, s persze alkoholban oldódik, és nem vízben. Habár egy egész éjszaka a malomárok alján volt, a kés nyelén lévő ujjlenyomat elegendő bizonyítékot szolgáltat, hogy a gazfickóra ráhúzzák a vizes lepedőt.” Philip Odelltől függetlenül megvolt a magam elképzelése a víz alatti ujjlenyomatokról. Például van egy olyan könnyen hozzáférhető háztartási anyag, amellyel a gyilkos kezén maradt bármiféle koszt rögzíteni és felerősíteni lehet. Ha lesz időm, akkor magam fogom elvégezni ezt a labormunkát, lejegyzem, és átadom Hewitt felügyelőnek ezüsttálcán. Persze, ezt a papírt hazaviszi, és megmutatja a feleségének, Antigonénak. De nincs idő. A kötelező moziest és a kóruspróba a Szent Tankrédban, amelyek után Fenellát kellett meglátogatnom a kórházban, megfosztott a lehetőségtől, hogy a szükséges kísérleteket elvégezzem. Hazarohanok, és rögtön hozzálátok. Már csak pár méterre lehettem a bozóttól, amikor közeledő motorhangot hallottam. Visszabújtam, és nem feledkeztem meg arról, hogy elfordítsam az arcom, amint elhaladt mellettem. Amikor úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy biztonságos előbújni, a kocsi már eltűnt Buckshaw irányába. Valójában észre se vettem a felügyelő kék Vauxhallját, amíg be nem értem a Mulford kapu griffmadarai közé. Hewitt

az egyik oldalon a gesztenyefák közt parkolt, és az autónak dőlve ott állt, és türelmesen várakozott. Most már túl késő volt, hogy sarkon forduljak, és elinaljak. Ki kell hoznom a legjobbat ebből a helyzetből. – Ó, felügyelő úr – mondtam –, épp arra készültem, hogy felhívjam önt, és elújságoljam, hogy mit találtam. Tudtam, hogy kedveskednem kell, de úgy tűnt, hogy ez sem segített. Felé nyújtottam a fából készült tartót. – Az ösvény melletti bozótban találtam. Azt hiszem, hogy ez Fenella kristálygömbjének a tartója. Kihúzott egy selyem zsebkendőt a zakója felső zsebéből, és elvette a fakarikát a kezemből. – Nem lett volna szabad megérintenie – mondta –, jobban tette volna, ha ott hagyja, ahol volt. – Nekem is eszembe jutott – mondtam -, de már túl késő volt. Megfogtam, még mielőtt láttam volna, gondolkodás nélkül. Egy csomó gaz közé volt elrejtve. Épp csak a bokrok közé mentem… Az arcán látható kifejezés azt jelentette, hogy igencsak rezeg a léc alattam. A jól bevált kifogást használhatnám – hirtelen természetes szükséglet tört rám, és mennem kellett –, de ezt most nem süthettem el még egyszer. – Persze látott engem, ugye? Azért állt meg, és várt meg itt. A felügyelő mintha nem is hallotta volna ezt kis precíz következtetést. – Kérem, szálljon be – mondta, miközben kinyitotta a Vauxhall hátsó ajtaját. – Itt az ideje, hogy beszélgessünk. Graves őrmester megfordult, és fürkésző pillantást vetett rám a sofőrülésből, de nem mosolygott. Csak ekkor fogtam fel, hogy mekkora galibában vagyok. Buckshaw főbejárata elé gurultunk csendesen. Ez volt a második teljes lelepleződésem az utóbbi időben.

A szalonban üldögéltünk, mindnyájan, kivéve apát, aki az ablaknál álldogált, és kifelé bámult, mintha az élete függne a szemben lévő dísztótól. Ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan legyünk jelen, Feelyt és Daffyt is hívta, akik mindketten idegesítő módon rögtön ugrottak, és most ott páváskodtak egymás mellett egy virágmintás díványon, mint két undok béka, akik teára néztek be. – Igen sajnálatos – kezdte Hewitt felügyelő –, hogy a nyomozásunkat ilyen csúnyán akadályozzák. A bűntény helyszínét megbolygatják, a bizonyítékot, amely döntő fontosságú lenne az ügy szempontjából, elmozdítják és visszatartják. Azt se tudom, hol kezdjem. Természetesen rólam volt szó. – Próbáltam érzékeltetni önnel, Flavia, a dolgok komolyságát, de úgy látszik, elenyésző sikerrel. Ezért attól tartok, de Luce ezredes, ragaszkodnom kell ahhoz, hogy amíg a munkánkat nem fejezzük be, tartsa őt bezárva Buckshawban. Alig tudtam hinni a fülemnek! Buckshaw-ba zárva? Miért nem egyenesen Ausztráliába száműznek rögtön? Nos, a kórusnak és a moziestnek is annyi! S apa utasításának is, hogy szükségünk van több közös családi programra! Apa valamit motyogott, és a dísztóról a távoli dombok felé fordult. – Elöljáróban ennyi – folytatta a felügyelő –, és folytassuk az igazi okkal, ami miatt itt vagyunk. Igazi ok? A szívem sajgott, mintha megsejtettem volna azt, amit még nem tudtam. A felügyelő elővette a noteszét. – Bejelentés érkezett egy bizonyos Ursula Vipond kisasszonytól, aki azt mesélte, hogy tanúja volt, amikor a folyóból kiemelt… – kinyitotta a jegyzettömbjét, és fellapozott

pár oldalt – valamilyen üveggömböt… A szemeim elkerekedtek. – …egy gyerek, akinek a neve feltehetően Flavia de Luce. A fene egye meg ezt a nőt! Rögtön tudtam, hogy ez a minden lében kanál lehetett az, és senki más, az a troll Ursula, aki Vanetta Harewood kúriájában rontja a levegőt Maiden Fenwickben. Meg is említettem a noteszemben ezt az undok teremtményt, csak nem tudtam a vezetéknevét. A bokrok mögé bújva álldogált a Palánkosban, és figyelt, miközben Fenella kristálygömbjét vettem ki a folyóból. – Nos? Ez volt az a hangsúly, ami azt jelezte, hogy a felügyelő kezdi elveszíteni a türelmét. – Megyek, és idehozom önnek rögtön – feleltem. – Hol van? – kérdezte. – A laboratóriumomban. Elmegyek érte és… – Ne! Maradjon ott, ahol van! Majd Graves őrmester elintézi. Az őrmester meglepődve kapta el a tekintetét Feelyről, és talpra ugrott. – Egy pillanat, őrmester – mondta Feely. – Mutatom önnek az utat. Az áruló! A perszóna! Még amikor a kishúgát támadás éri, Ophéliának akkor is csak az udvarláson jár az esze. – Várj – mondtam. – A laboratórium zárva van. El kell mennem a kulcsért. Még mielőtt bárki is észbe kapott volna, hogy megakadályozzon, eltűztem Feely és az őrmester mellett, ki az ajtón, és már félúton voltam a folyosón. Az igazság az, hogy a kulcs a zsebemben lapult, de ez föl sem merült bennük, s nem is tudhatják meg.

A lépcsőn úgy rohantam fölfelé, hogy ők ketten lemaradjanak, mintha Hádész kutyái lettek volna a sarkamban. Menekültem át a keleti szárnyba, végig a hosszú folyosón. A laboratórium ajtajának a zárjával bíbelődtem, de valami belül a szerkezetben úgy tűnt, hogy nem működik, mintha… Erősen meglöktem, és az ajtó kinyílt, s majdnem a karjaiban kötöttem ki… Porcelainnek!

26. – Mit csinálsz itt? – szisszentem fel, a szívem még mindig rettenetesen kalapált. – Azt hittem, hogy Londonban vagy. – Ott is lehetnék – mondta Porcelain. – De valami arra késztetett, hogy visszajöjjek, és bocsánatot kérjek. – Ezt már megtetted egyszer – mondtam –, és összehoztad többé-kevésbé. Megvagyok egy másik úgynevezett bocsánatkérés nélkül is. – Tudom – mondta –, és tényleg sajnálom. Nem mondtam igazat neked Fenellával kapcsolatban. Nem volt eszméleténél, amikor nála voltam a kórházban, azt sem mondta, hogy te támadtad meg. Az egészet csak azért csináltam, mert bántani akartalak. – De miért? – Nem tudom. Bárcsak tudnám, de nem tudom. Hirtelen könnyek árasztották el a szemét, és szívszakadva zokogott. Gondolkodás nélkül odamentem hozzá, karjaimmal átöleltem, és a fejét a vállamhoz húztam. – Nincs semmi baj – mondtam, pedig dehogynem volt. De valami hirtelen megváltozott bennem, mintha a bensőmben váratlanul bizonyosság jelent volna meg, és tudtam, hogy egy különös, új béke költözött a szívembe, tudtam, hogy később majd tisztázódnak a dolgok köztünk. – Várj itt, amíg vissza nem jövök – mondtam. – Apa vár rám lent, és nem várakoztathatom meg. Nagyjából ez igaz is volt.

Amikor elindultam visszafelé a szalonba, Graves őrmester még mindig igen közel állt Feelyhez, csalódottság látszott az arcán. – Beletettem ebbe – magyaráztam, miközben átnyújtottam Hewitt felügyelőnek egy papírdobozt –, így érintkezik a legkisebb mértékben az üveg felülete mással. Nem magyaráztam meg, hogy a megfelelő mérete miatt, a dobozt Feely szobájából nyúltam le, nem beszélve arról, hogy a Yardley levendula fürdősóból egy kicsit a vécébe öntöttem, ott jobb helye volt… A felügyelő óvatosan felhajtotta a doboz tetejét, és belekukkantott. – Egy kör alakú koszfoltot talál majd az üvegen – mondtam. – Valószínűleg azon maradt valamilyen ujjlenyomat… – Köszönöm, Flavia – mondta száraz hangon, és Graves őrmester kezébe adta a dobozt. – …és persze néhány tőlem származik – tettem hozzá. – Vigye egyenesen Woolmer őrmesterhez, Hinley-be! – mondta a felügyelő, aki nem is reagált a kis poénomra. – Jöjjön vissza értem később. – Igen, uram – felelte Graves őrmester. – Hinley-be. – Csak még egy pillanatra – mondtam. – Van még valami. Óvatosan elővettem Feely egyik hímzett zsebkendőjét a zsebemből. – Ez – kezdtem – feltehetően az ezüst rákvilla másolata, amellyel megölték Brookie Harewoodot. Vagy talán eredeti. Rajta van a de Luce monogram. Az egyik Bull gyerek kapirgált vele Gullyban. Hátha van rajta egyéb ujjlenyomat is az övén és az enyémen kívül, nagyon valószínű, hogy megegyeznék a kristálygömbön lévőkkel. Körbenéztem a szobában, hogy lássam mindenki reakcióját, amikor átadtam a tárgyat Hewitt felügyelőnek.

Ahogy Mullet asszony szokta mondani, a légy zümmögését is meglehetett hallani. – Úristen – mondta apa, odalépett, és a tárgyért nyúlt, amit a felügyelő épp kicsomagolt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy a családi ezüst többi része éppen úton van Londonba, de valami megfékezte a nyelvem. Milyen kellemetlen lett volna apa számára, ha elszólom magam. – Kérem, ezredes úr, ne érintse meg – szólt a felügyelő. – Attól tartok, hogy ezt mostantól bizonyítékként kell kezelnünk. Apa állt, úgy bámulta a rákvillát, mintha kígyó lenne, és váratlanul egy mangusztával találta volna szemben magát. Daffy úgy ült a díványon, mintha nyársat nyelt volna, gyűlölettel a szemében nézett rám, mintha teljesen engem tartana felelősnek apa balsorsáért. Feely kezét a szája elé tette. Ezek a részletek abban a pillanatban belém vésődtek, mintha egy fényképész gépe egy kattintással örökítette volna meg az örökkévalóságnak az idő egy apró szegmensét. – Brookie Harewoodot – fordult felém Hewitt felügyelő – ezzel a villával ölték meg? Kérem, magyarázza meg, hogy mit jelentsen ez. – Az orrában volt – kezdtem –, amikor megtaláltam a testét, Poszeidón szigonyán lógott. Biztos ön is látta. A felügyelő hitetlenkedve bámulta a kezében lévő tárgyat. – Biztos ebben? – kérdezte. – Százszázalékosan – mondtam egy kicsit ingerülten, látva, hogy kételkedik bennem. Láttam, hogy a felügyelő alaposan átgondolta a szavait, mielőtt kimondta. – Mi nem találtunk rákvillát a bűntény helyszínén, és más egyebet sem azt követően.

Még hogy nem találtak rákvillát a bűntény helyszínén? Milyen nevetséges kijelentés! Olyan, mintha legalábbis letagadnánk a Napot az égen! Az a dolog, a napnál is világosabb, hogy Brookie orrlyukában volt, mint egy nyílvessző a céltáblában. Ha a villa a gravitáció következtében leesett volna, például, akkor a rendőrség megtalálta volna a szökőkútban. Az a tény, hogy nem találták meg, azt jelenti, hogy valaki kivette. És az a valaki valószínűleg Brookie gyilkosa. Időközben, míg én és Porcelain eljöttük a szökőkúttól, és a rendőrök megérkeztek – kevesebb mint húsz perc alatt –, a gyilkos visszaosont, felmászott a szökőkútra, és eltávolította a gyilkos eszközt Brookie orrából. De miért? A felügyelő még mindig fürkésző tekintettel bámult rám. Láttam, hogy az agytekervényei nagyon forognak. – Ugye nem hiszi azt, hogy én öltem meg Brookie Harewoodot? – kapkodtam levegő után. – Jelen tényállás szerint, nem – felelte Hewitt felügyelő –, de valami azt súgja nekem, hogy ön tudja, hogy ki volt. Meg se moccantam, de belül büszkeséget éreztem. Ki hitte volnál – gondoltam. Végülis ez elismerés! Szívem szerint megöleltem volna ezt az embert, de nem tettem. Csak kellemetlen helyzetbe hoztam volna, s ez eszem ágában sem volt. – Megvannak a gyanúsítottaim – mondtam, kínosan ügyelve arra, hogy hangom ne csússzon magasabb regiszterbe. – Ó – vágott közbe a felügyelő akkor majd ezt egy másik alkalommal kell, hogy megossza velünk. Nos, mindent köszönök. Ez nagyon hasznos volt! Felhúzta a szemöldökét, így jelzett Graves őrmesternek, és elindult az ajtó felé. – Ó, és ezredes úr – szólt, miközben visszafordult. – Otthon fogja tartani Flaviát, ugye?

Apa nem felelt, és ezért úgy döntöttem, hogy a nevét örökre bevésem a mártírjaim és szentjeim névsorába. És aztán fontoskodva elvonultak. – Szerinted tetszem neki? – kérdezte Feely, miközben a kandallópárkányon lévő tükörbe pillantott. – Szerintem igen – felelte Daffy. – Majd felfalt a tekintetével, úgy bámult, mint a tintahalszörny a Százezer kilométerrel a tenger alatt című filmben. Apa tanácstalan kifejezéssel az arcán távozott a szobából. Tudtam, hogy perceken belül, bele fog merülni a bélyeggyűjteményébe, ugyanis neki ez a tintahal élt az elméje mélyén. Ekkor eszembe jutott Porcelain. Nehezemre esett a saját laboratóriumom ajtaján kopogtatni, de megtettem. Nem érdemes megijeszteni Porcelaint, különben átvágja a torkom. De amikor beléptem, a laboratórium üres volt, és éreztem, hogy rögtön felrobbanok. Az ördögbe! Hát nem megmondtam neki, hogy maradjon itt, amíg vissza nem jövök? De amikor kinyitottam a szobámat, ott volt, lótuszülésben az ágyamon, mint egy alultáplált Buddha, és a jegyzetfüzetemet olvasta. Ez már több a soknál! – Mit képzelsz? Mit művelsz? – kiáltottam, odafutottam hozzá, és kikaptam a kezéből a könyvet. – Magamról olvasok – mondta. Beismerem, teljesen elvörösödtem. Nem, az igazság az, hogy először fehér lettem – néma, ragyogó fehér, amely kitörölt mindent –, mint az atombomba, amelyet Hirosimára és Nagaszakira dobtak le. A szörnyű robbanás után, amikor a levegő kezdett lehűlni, akkor kezdett

elszíneződni minden, mint a virágszirmok, először a sárgából narancssárgára, míg végül vörösre változott. Nem csak dühös voltam, mint még soha azelőtt, hanem a Jelenések könyvének lapjai elevenedtek meg bennem. Létezik valamilyen titkos hiba a de Luce lelkialkatban, amely most nyilvánul meg bennem először? Mostanáig a dühöm mindig olyan volt, mint azok a vidám karibi karneválok, amelyeket a dokumentumfilmeken láttam a moziban; színes, heves és hangos kitörés, amely biztosan elcsitul, mint ahogy a nap is elmúlik. De most hirtelen jéghideggé változott, rideg kopársággá, amelyben megközelíthetetlenül álltam. És ekkor, azt hiszem, rögtön megértettem apámat. Ez túl sok volt, hogy tisztázzam magamban, szükségem volt arra, hogy elmenjek – egyedül legyek –, amíg ez a nagy érzelmi hullám elcsitul. – Elnézést – mondtam váratlanul, még magamat is meglepve, és kisétáltam a szobából. A lépcsőn üldögéltem egy darabig – se túl fenn, se túl lenn. Az igazság az, hogy Porcelain betört a magánszférámba, de a saját erre adott reakcióm engem is megijesztett. Valójában még mindig remegtem egy kicsit. Szórakozottan futottam át a jegyzetfüzetemet, nem igazán a bejegyzésekre fókuszálva. Vajon mit olvasott Porcelain, amikor félbeszakítottam? Magáról olvasott, vagy csak ezt mondta. Alig emlékszem, hogy mit írtam. Gyorsan megtaláltam. PORCELAIN – Nem lehet hogy ő a nagymamájának a támadója, mivel egész idő alatt Londonban tartózkodott.

Vagy mégsem? Csak az ő elmodásából tudom. De miért érezte szükségét hogy kimossa a ruháját?

Erre a válasz rejtély maradt, de az biztos, hogyha Porcelain azért jött vissza, hogy megvezessen, akkor mostanra már meg is tette. Ahogy becsuktam a noteszem, eszembe jutott, hogy amikor az utolsó bejegyzést tettem, akkor még nem találkoztam a Pettibone házaspárral. Megígértem a méhkirálynőnek, hogy olyan dokumentumokat hozok neki Buckshaw-ból, amelyek Nicodemus Flitchre és a hobblerekre vonatkoznak. Olyan zaftos dokumentumokat találni, amelyek az asszony nyilvánvaló mohóságát kielégítik nem volt művészet. Egy olyan könyvtárban, mint amilyen Buckshaw-ban van, mindig lapulnak ilyenek. Ha a könyvtárban nincs senki, akkor rögtön el is tudom kezdeni a kutatást. Máris jobban éreztem magamat. A fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam. Ha Daffy benn olvas, ahogy szokott, félreteszem a büszkeségemet, és megkérdezem a véleményét, talán egy sértés után beveszi a csalit. Ha ez nem működik, akkor jön az ünnepélyes fegyverszünet. Ennek előírása szerint rögtön, miután beléptem a szobába, fél térdre ereszkedek a szőnyegen, és kijelentem „Pax vobiscum” (Béke veled!), és Daffy válasza „Et cum spiritu tuo” (És a te lelkeddel); tűzszünet lép hatályba a következő öt percben, amely alatt egyikünk sem mondhat a másiknak semmilyen durvaságot. Viszont ha elhajítja a tintatartót, akkor a békepipának annyi, és az egész érvényét veszti.

De semmilyen hang se hallatszott az ajtó túloldaláról. Kinyitottam az ajtót, és körbekukkantottam. A könyvtár üres volt. Beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót, a biztonság kedvéért még a kulcsot is elfordítottam a zárban. Habár valószínűleg az elmúlt száz év során nem használták, a nyelve hang nélkül került a helyére. Hála a jó öreg Doggernek, gondoltam. Mindent észrevett, és gondja volt a legapróbb részletekre is. Ha bárki kérdezne, azt fogom mondani, hogy egy kissé elálmosodtam, és abban reménykedtem, hogy háborgatás nélkül egy jót szundíthatok. Körbefordultam, és alaposan körülnéztem a könyvtárban. Jó régen volt, hogy egyedül voltam ebben a szobában. Könyvespolcok tornyosultak a mennyezetig több sorban, mintha a Föld geológiai mozgása következtében magas sziklákká alakultak volna. A padlóhoz közel, a leginkább kézre eső könyvek a de Luceok jelenlegi generációjának tulajdonában voltak. Ezek – az éppen csak elérhetők – fölött voltak összegyűjtve a Viktória korában élteké, és ezeken túl a plafonig a maradék György korában lett felhalmozva, több száz borjúbőr kötéses könyv, amelynek vékony lapjait már egér rágta, és betűi oly aprók voltak, hogy olvasás közben az erőlködéstől kifolyt az ember szeme. Előbb futó pillantást vetettem ezekre a relikviákra, de semmi említésre méltót sem találtam köztük, csak olyan száraz, régi figurák életrajzát és imáit, akik akkor éltek és haltak meg, amikor Mozart még pelenkás korú volt. Ha létezik a vallásos életrajznak temetője, akkor ez volt az. Módszeresen fogok dolgozni, gondoltam, egyszerre egy fal, először az északi fal teteje, aztán a keletié, és így tovább.

A szektás lelkészekről szóló könyvek nem igazán tartoztak a népszerű könyvek közé Buckshaw-ban. Azon kívül abban sem voltam teljesen biztos, hogy mit keresek, de tudtam, hogy valószínűleg a plafonhoz közelebb fogom találni. Lefékeztem a gurulós könyvtárlétrát egy helyre, és elkezdtem felmászni, a lábamat egyre óvatosabban emeltem minden lépésnél. A könyvtárakat eleve úgy kellene tervezni, gondoltam, hogy bizonyos magasságnál oxigénpalackkal legyenek felszerelve a hegyi betegség esetére. Eszembe jutott Harriet, és hirtelen elszomorodtam. Harriet is ezeket a könyvespolcokat bújta valaha. Valójában épp ezen a helyen bukkantam az egyik kémiakönyvére, ami megváltoztatta az életemet. – Hajrá, Flave – szólalt meg egy szigorú hang bennem. – Harriet halott, és neked kell végezned a munkát. Ahogy felléptem, a fejemet kényelmetlen szögben kellett tartanom, hogy el tudjam olvasni az alacsonyabb polcokon sorakozó könyvek gerincén a címeket. Szerencsére az alacsonyabban lévő régebbi kötetek címeit jól láthatóan, vízszintesen nyomtatták a gerincükre cikornyás aranybetűkkel, amelyek háromdimenziós képet mutattak, és viszonylag könnyű volt elolvasni a mennyezethez közeli félhomályban. Simeon Hoxey élete; Jegyzetek a Septuagintáról; Imádságok és vezeklések; Gondolatok a jámborságról; A vallás természetes és kinyilatkoztatott alapelvei; Tristam Shandy, a gentleman élete és véleménye; Smirna újjáéledése és így tovább. Nem kétséges, hogy épp ezek fölött Lucius „Csöpögő” de Luce könyve volt a Hidraulika és hidrosztatika. Levettem a polcról és kinyitottam. Biztos, hogy Lucius ex librise lehetett benne, a de Luce címert ábrázolta, de meglepő volta gyerekírással bejegyzett név. Vajon már gyerekkorában az övé volt a könyv?

A címoldal majdnem tele volt sűrűn, tintával írt számításokkal összeadásokkal, szögekkel, algebrai egyenletekkel, amelyeket sietve, olvashatatlan ákombákommal, macskakaparással jegyzett le oldalakon keresztül. Az egész könyv hullámos volt, mintha egyszer teljesen elázott volna. Az oldalak közé egy összehajtott papír volt betéve. Amikor széthajtogattam, egyértelművé vált, hogy kézzel rajzolt térkép, bár egyáltalán nem hasonlított azokhoz a térképekhez, amiket eddig láttam. A lapon szétszórva különböző méretű körök voltak, amelyek különféle vonalakkal csatlakoztak egymáshoz, némelyik közvetlenül sugárban, míg a többiek szögletesebbek voltak és el voltak különülve. Némelyik vonal vastag volt, a másik vékony. Volt szimpla és dupla, satírozott, különbözőféleképpen keresztezett. Először azt hittem, hogy vasúti térkép, olyan sűrűn voltak benne a vonalak, talán egy maximalista terv egy Buckshawvonal létrehozására, amelyben a vonat minden nagy háznál megáll, házhoz szállítja a vendégeket és az árukat. Csak amikor felismertem a térkép alján a dísztó formáját és Buckshaw egyértelmű körvonalait, jöttem rá, hogy ez nem egy térkép, hanem egy ábra: Lucius „Csöpögő” de Luce víz alatti hidraulikus műveleti terve. Érdekes, állapítottam meg, de elég bizonytalan. A papírt a zsebembe süllyesztettem, hátha szükség lesz majd rá, és folytattam az olyan könyvek keresését, amelyben valamilyen említés történik a hobblerekről. Lelki intések a tengerészeknek; Isteni terv Indiának; Alexander Knox úr hátrahagyott művei. És hirtelen ott volt: Angol szekták. Mondhatom ez olyan, mint egy csoda!

Azt hiszem, hogy egy száraz, elszánt lelkészekről és unalmas híveikről szóló beszámolóra számítottam. De ehelyett értékes leletre bukkantam, tele irigységgel, intrikával, hiúsággal, rablással, szívszaggató éjféli szökésekkel, akasztásokkal, csonkításokkal, árulással és boszorkánysággal. Bárhol, ahol kegyetlen vérontás történt a tizenhetedik és tizennyolcadik századi Anglia történetében, biztos, hogy egy szekta állt a hátterében. Megjegyeztem magamban néhányat közülük, jó lesz egy kis esti horrorolvasmánynak. Sokkal életszerűbb, mint a Szél lengeti a fűzfákat című könyv, amely az éjjeliszekrényemen pihen, amióta Felicity néni karácsonyra küldte, mert azt hitte, a testi fenyítés történetét írja le. Az Angol szektákkal a kezemben lemásztam a létrán, és belevettem magam a hatalmas fotelbe, amelyet általában Daffy szokott elfoglalni, és elkezdtem átlapozni a hobblerek után kutatva. Mivel nem volt benne tartalomjegyzék, kénytelen voltam lassan átnézni a hobbler szóra figyelve, anélkül, hogy kiborultam volna a sok erőszakos vallásos szövegtől. Csak a könyv vége felé találtam meg, amit kerestem. De akkor is egy lap alján, egy csillaggal jelölt lábjegyzetben. „A csecsemőkeresztelés különös fajtája – írja – a templomi szertartás primitív megújítása, amely a második és harmadik század romlottsága. Mi több, gyakran alkalom volt bűn elkövetésére, vagy olyan komédiává változott például, amit a hobbler néven ismert szekta is művelt, akik a kisgyerekeket bokájuknál fogva folyóvízbe merítették, amely az Achilleusról szóló görög mítosz bizarr és barbár továbbéléseként értelmezhető!” Időbe telt, hogy felfogjam a szavak értelmét. Mullet asszonynak igaza volt!

27. Felfelé repültem a keleti szárny lépcsőin, hónom alatt az Angol szektákkal. Majd kiugrottam a bőrömből. – Figyelj csak – mondtam, miközben berontottam a szobámba. Porcelain még pontosan ugyanabban a helyzetben üldögélt, ahogy hagytam, s úgy bámult rám, mintha őrült lennék. Hangosan felolvastam neki a kisbabák kereszteléséről szóló lábjegyzetet, csak úgy ömlöttek a szavak a számból. – Tehát mi van? – kérdezte szenvtelenül. – Bull asszony – böktem ki. – Hazudott! A kisbabája vízbe fulladt. Nem bántotta Fenella. – Nem tudom, hogy miről beszélsz – szólt közbe Porcelain. Persze, hogy nem! Nem meséltem neki a dühös Bull asszonnyal való találkozásunkról Gullyban. Csak én hallottam azokat a rémítő és gyűlölettel teli szavakat: – „Cigány! Cigány! Takarodj innen! Tom, gyere gyorsan! Cigányok vannak a kapunál! Te vagy az, aki elrabolta a kisbabámat! ” Porcelain érzéseit tiszteletben tartva gyorsan meséltem Bullék kisbabájának eltűnéséről, és a dühös anyáról, aki nekitámadt Fenellának Gullyban. Mullet asszony barátnője beszélt neki arról, hogy a hobblerek vízbe merítik a kisbabájukat a sarkuknál fogva, ahogy

Akhilleusszal is tették a Styx folyóban. Nem szó szerint mondta így, de ez a lényege. – Szóval érted – fejeztem be diadalmasan. – Fenella nem tett vele semmit. – Persze, hogy nem – gúnyolódott Porcelain. – Ő egy ártalmatlan, idős asszony, nem egy gyerekrabló. Ne mondd, hogy te elhiszed azokat a régi dajkameséket, hogy a cigányok kisbabákat rabolnak! – Persze, hogy nem – feleltem, de nem mondtam igazat. A lelkem mélyén eddig a pillanatig, én is elhittem, amit minden gyerekkel elhitettek Angliában. Porcelainben kezdett ismét felmenni a pumpa, és nem kockáztathattam meg egy újabb kitörést sem tőle, vagy ami még rosszabb, az én részemről. – Ő akkor az a vörös hajú? – mondta hirtelen, és visszatért a Bull asszonnyal kapcsolatos tárgyhoz. – Az, aki az ösvénynél lakik? – Ő az! – vágtam rá. – De te honnan tudod? – Láttam egy ilyesvalakit… ólálkodni – köntörfalazott Porcelain. – Hol? – érdeklődtem. – Hát… – mondta, és elnézett a semmibe. Az igazság szinte fejbe vágott. – Az álmodban – feleltem. – Ő volt az! Álmodban őt láttad, ott állt. Ő hajolt föléd a kordéban, ugye? Teljesen logikus. Ha Fenella képes belelátni a múltba és a jövőbe, és a lánya, Lunita elkápráztatta képességével a légierőt, akkor miért ne tudna ő is meglátni egy ilyen kellemetlen asszonyt az álmában. – Ez nem is olyan álom volt, mint a korábbiak – idézte fel Porcelain. – Ó, de istenem… Bárcsak ne lett volna! – Mit jelentsen ez?

Nem álomnak tűnt. Fenella ágyában aludtam el, még azzal se törődtem, hogy levessem a ruháimat. Bizonyára valamilyen zaj riasztott fel valahol a közelben, a szekér belsejében. – Azt álmodtad, hogy elalszol? Porcelain bólintott. – Igen, ez volt benne az, ami miatt olyan szörnyű volt. Meg se moccantam. Úgy szuszogtam, mintha aludnék, s persze aludtam. Az ördögbe! Olyan nehéz elmagyarázni. – Folytasd! – kértem. – Tudom, mire gondolsz. Az ágyamban voltál, miközben azt álmodtad, hogy Fenella ágyában vagy. Hálásan pillantott rám. – Nem volt egy hang sem. Egy darabig füleltem, amíg azt nem hittem, hogy elmentek, és akkor kinyi tottam a szememet… épp csak egy pillanatra, és… – És? – Ott volt egy arc! Egy hatalmas arc, közel, csak néhány centire ! Majdnem hozzám ért! – Úristen! – Olyan közel, hogy képtelen voltam, hogy rezzenéstelen feküdjek – folytatta Porcelain –, de sikerült egy kicsit sóhajtanom, mintha csak álmodnék, s a szám is egy kicsit kinyílt… Be kell, hogy valljam, tele voltam csodálattal. Mint egy álomban, emlékeztetnem kellett magam, hogy ugyanezt tegyem. – A lámpa alig pislákolt – folytatta. – Megvilágította a haját. Csak a haját láttam. – Amely vörös volt – tettem hozzá. – Amely vörös volt. Hosszú és göndör. Olyan vad. És aztán kinyitottam a szememet… – Igen, igen! Folytasd!

És a te arcodnak kellett volna lennie, ami rám néz, ugye? De nem az volt! Egy vörös hajú férfi arca. Ezért ugrottam neked, és fojtottalak majdnem meg. – Várj egy kicsit! – kértem. – Vörös hajú férfi? – Undorító volt… csupa korom, szutyok. Úgy nézett ki, mint aki szénaboglyában szokott aludni. A fejemet ráztam. Azt hiszem, hogy hátborzongató módon Porcelain álmában átalakította Bull asszonyt, akit valószínűleg látott Gullyban, egy vörös hajú, vad férfivá. Daffy nem oly rég lelkesen Jung professzor egyik könyvét olvasta, és elmesélte nekünk, hogy az álmok szimbólumok, amelyek a tudatalattiban rejtőznek. Normális körülmények között eltekintenék egy álom tartalmától, de mostanság az életem tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal, amelyek ennek az ellenkezőjét erősítik meg. Először is ott volt Fenella látomása – a kristálygömbjében – Harrietről, aki azt akarja, hogy segítsek neki hazatérni a hidegségből, még ha Fenella azt is mondta: Feely és Daffy bérelte fel őt, ez az egész annyira megrázott, hogy kíváncsi vagyok, vajon nem a beismerése-e a hazugság. Aztán Brookie meséje Buckshaw nyughatatlan szürke hölgyéről. Még mindig nem döntöttem el, hogy vajon csak etetni akart-e engem ezzel az állítólagos legendával, de egyszerűen nem volt még időm, hogy utánanézzek. Be kell, hogy ismerjem, ezek a természetfeletti jelenségek igencsak próbára tették az elmémet, és nem is kicsit voltak idegesítőek. – Miért nem mondtad ezt el korábban? – Nem is tudom, minden olyan zavaros volt. Nem tudtam bízni benned eléggé. És tudtam, hogy többé te sem bízol bennem.

Kétségeim voltak a ruháddal kapcsolatban – mondtam neki. – Kíváncsi voltam, hogy miért kellett kimosnod a folyóban. – Igen, ezt a füzetedbe is lejegyezted, ugye? Azt hitted, hogy én ontottam Fenella vérét. – Nos, én… – Gyerünk Flavia, valld be! Azt hitted, hogy én vertem be Fenella koponyáját… hogy… örököljem a szekeret, vagy valami ehhez hasonló. – Nos, ez is egy lehetőség volt – jegyeztem meg vigyorogva, remélve, hogy hátha rá is átragad. – A valóság az – mondta, miközben a haját birizgálta, aztán egy hosszú tincset le-fel csavargatott a mutatóujjával. – Hogy azok a nők, akik távol vannak az otthonuktól néha késztetést éreznek arra, hogy kimossanak néhány cuccot. – Ó – sóhajtottam. – Ha kétségeid támadnak, kérdezz meg, és én megmondom. Még ha nem is azt akarta jelenteni, én akkor is úgy vettem, hogy felhatalmazott, bátran kérdezzek tőle, – Rendben – feleltem. – Akkor engedj meg egy kérdést! Amikor az a férfi a kordé belsejében föléd hajolt álmodban, sikerült még valami mást is megjegyezned a haján kívül? Azt hiszem, tudtam a választ, de nem akartam a szájába adni a szavakat. Porcelain összehúzta a szemöldökét, és szorosan összezárta az ajkait. – Nem hiszem, ha… várj csak! Volt még valami. Olyan ijesztő volt, hogy el is feledkeztem róla, amikor olyan hirtelen felébresztettél. Előrehajoltam lelkesen. – Igen? – biztattam. A pulzusom az egekbe szökött.

Hal! – bökte ki. – Méghozzá a legborzasztóbb döglötthalszagú volt. Fúj! Meg tudtam volna ölelni. Szívem szerint átöleltem volna a derekát és – ha nem lett volna benne ez a különös merevség a de Luce vérben, amely láthatatlanul megbénított táncra perdültem volna vele a szobában. – Hal – ismételtem. – Ahogy gondoltam. Már el is kezdtek összeállni a dolgok a fejemben: Brookie Harewood és a büdös halkosara, Ursula Vipond és a korhadó fűzfavesszői, Mountjoy kisasszony, aki egész életében csukamájolajat evett. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy egyiküknek se volt vörös a haja. Eddigi nyomozásom során egyedül csak a Bull családnak volt vörös haja: Bull asszonynak és a két kisgyereknek. A két kicsit ki lehet zárni, túlságosan fiatalok, hogy Fenellát megtámadhassák vagy Brookie-t megöljék. Egyedül az utálatos Bull asszony maradt, aki viszont számos hibája ellenére, tudomásom szerint, nem volt halszagú. Ha az lenne, Mullet asszony nem mulasztotta volna el, hogy megemlítse. Hal ide vagy oda, azt hiszem, Bull asszonynak volt oka egyedül, hogy Fenella iránt ellenérzést tápláljon, mivel azt hitte, hogy ő rabolta el a kisbabáját. Bárki után maradt az átható halszag a szekér körül, nem feltétlenül ugyanaz a személy, aki betörte Fenella koponyáját a kristálygömbbel. És bárki tette is azt, az sem szükségszerű, hogy ő ölte meg Brookie-t. – Örülök, hogy nem hiszed, hogy én tettem. – szólalt meg Porcelain. – A szemeid valahol máshol kalandoztak, s úgy nézel ki, mintha valaki más lennél, idősebb. Valójában ez egész ijesztő.

– Igen – feleltem, még ha ez újdonság volt is a számomra. – Megpróbáltam – mondta – kitalálni, de úgy tűnik, nem megy. Nem tudom, ki akarta Fenellát bántani. És azt az embert – akit a szökőkútról láttunk lógni – ki a csoda akarta megölni. Ez fogós kérdés volt. Porcelain rátapintott a lényegre. Az egész dolog lényege az indítékban – ahogy Hewitt felügyelő nevezte – rejlik. Brookie miatt az anyja szégyenkezett, Mountjoy kisasszonytól lopott. Amennyire tudom, nem állt kapcsolatban Pettibonékkal, hacsak azzal nem, hogy lopott árukról gondoskodott. Nagyon különös lenne, ha azok ketten ölték volna meg őt. A férje segítsége nélkül Pettibone asszony sohasem lenne képes a férfierőt igénylő Brookie testét abba a helyzetbe felakasztani, amelyben Porcelainnel találtuk. De még a férje segítségével is – az idős Pettibone olyan gyenge – szükségük lett volna egy motoros darura. Vagy a barátjuk, Edward Sampson közreműködésére, akinek egy tucat ilyen rozsdás gépe van East Finchingben. – Csak egy személy jut az eszembe – mondtam. – És ki az? – Attól tartok, hogy nem mondhatom el neked. – Ennyit a bizalomról – mondta tompán. – Ennyit a bizalomról. Fájt így rázni le őt, de megvolt rá az okom, mert esetleg kényszeríthetik arra, hogy mondjon el mindent Hewitt felügyelőnek. Nem engedhettem, hogy bárki is beavatkozzon, amikor ennyire közel vagyok a megoldáshoz. A másik ok, hogy Brookie gyilkosa és Fenella támadója még mindig szabadon kószál, és nem tehetem ki Porcelaint ennek a lehetséges kockázatnak. Itt Buckshaw-ban van csak biztonságban, de meddig tudom titokban tartani az itt-tartózkodását?

Éppen ezen gondolkodtam, amikor finoman kopogtak az ajtón. – Igen? – kérdeztem. Egy pillanattal később apa sétált be a szobába. – Flavia… – kezdte, aztán megtorpant. Porcelain felpattant az ágyról, és a szoba sarkába húzódott. Apa rábámult egy pillanatra, és aztán rám, aztán vissza Porcelainra megint. – Elnézést – mondta – nem vettem észre… – Apa – szólaltam meg –, szeretném bemutatni Porcelain Lee-t. – Üdvözlöm – mondta apa alig érzékelhető szünet után, aztán rögtön a kezét nyújtotta, ahelyett, hogy megvárta volna, hogy Porcelain nyújtsa először, ahogy illik. Nyilvánvalóan össze volt zavarodva. Porcelain néhány tétova lépést tett előre, és egyszerűen kezet rázott vele. – Gyönyörű időnk van – folytatta apa –, amikor nem esik persze. Felismertem a lehetőséget, és meg is ragadtam. – Porcelain nagymamája, Faa asszony az, akit Gullyban megtámadtak – jegyeztem meg. Úgy tűnt, egy árnyék futott végig apa arcán. – Szomorú volt hallani az esetről – mondta végül. – De remélem, hogy hamarosan teljesen fel fog épülni. Egyikük se tudta, hogy mit mondjon, csak álltak, és mereven néztek egymásra, és aztán apa szólalt meg: – Ugye csatlakozik hozzánk vacsorára? Mintha hájjal kenegettek volna, annyira boldog voltam. Drága, jó apa! Mennyire csodálom. A családjában olyan sok nemzedék óta nevelték bele a természetes lovagiasságot, hogy milyen bravúrral képes egy kellemetlen helyzetet

megoldani, így a szobám csatamező helyett hirtelen a nyugalom szigetévé változott. Porcelain beleegyezően lehunyta a szemét. – Nagyszerű – jelentette ki apa. – Akkor el van minden rendezve. Felém fordult. – Mullet asszony tíz perce sincs, hogy visszajött a pénztárcájáért. A kamrában felejtette. Ha még mindig ott van, megkérem, hogy ha nem bánja, márpedig szerintem nem fogja, maradjon még a konyhában. És ezzel el is ment. – Ejha! – szólalt meg Porcelain. – Gyorsan – mondtam neki. – Egy perc vesztegetni való időnk sincs. Valószínűleg szeretnél lemosdani, és valami… tisztába átöltözni. Napok óta Fenella slampos, fekete ruháját viselte, s úgy nézett ki, őszintén megvallva, mint egy virágárus a Covent Gardenben. – Az én ruháim nem lesznek jók rád mondtam csak Daffyé vagy Feelyé. Bólintottam neki, hogy kövessen, aztán felvezettem a nyikorgó emeleti folyosókra. – Ez Daffy szobája – mondtam, és rámutattam, amikor elértünk a ház nyugati szárnyába. – És az meg Feelyé. Szolgáld ki magad, biztos vagyok abban, hogy nem bánják. Vacsoránál találkozunk. Gyere le, amikor a gongot hallod. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ezt tegyem, de titokban alig vártam, hogy lássam a nővéreim arcát, amikor Porcelain megjelenik a vacsoránál valamelyik kedvenc ruhájukban. Eddig még nem volt lehetőségem, hogy megfelelően megfizessek nekik a pincében történt megaláztatásomért. A tükrös trükköm sajnos visszafelé sült el, de most váratlanul a sors második esélyt ad.

Ráadásul M. asszony is váratlanul megjelent a konyhában, amely kiváló alkalom volt, hogy végre feltegyem neki azokat a kérdéseket, amelyeket eddig nem tudtam, mert lehetetlen volt elcsípni a kastélyban. Lecsörtettem a lépcsőn, és beugrottam a konyhába. Halleluja! Mullet asszony egyedül volt! – Sajnálattal hallottam, hogy itt maradt a pénztárcája – kezdtem. – Ha hamarabb tudom, elvihettem volna magának. Nem okozott volna semmi gondot. Ez az, amit „jócseleket-gyűjtésnek” neveznek, a római katolikus egyházban ugyanilyen elvek alapján működik a megbocsájtás, vagy amit a londoni boltokban „készletezési tervnek” hívnak. – Köszönöm, drága – felelte M. asszony. – De még jó, hogy visszajöttem. Az ezredes megkért, hogy még néhány dolgot készítsek el, s nekem sem okozott gondot, mivel Alf úgyis szolgálatban van ma este, és egyébként sem csináltam volna más egyebet, mint kötögettem volna, és a papagájt tanítottam volna. Hallania kellene, drága! Alf szerint nagyon humoros. Ahogy beszélt, egész idő alatt a konyhában sürgölődött, és készülődött a vacsora felszolgálására. Mély levegőt vettem, és belevágtam. – Brookie Harewood hobbler volt? – kérdeztem. – Brookie? Biztosra veszem, de nem merném állítani. Csak azt tudom, hogy a múltkor a templom körül láttam ólálkodni, mondtam is a lelkésznek, hogy jobban teszi, ha alaposan elzárja a perselyt az ilyen semmirekellő fickók elől. – És mi a helyzet Edward Sampsonnal? Tud róla valamit? – Ted Sampson? Hát persze! Reggie féltestvére, ő is egy minden hájjal megkent gazfickó. Van neki egy ócskavaskereskedése East Finchingben, és Alf szerint nem egy régi fém fordul meg nála. Nem is szabadna ilyeneket mondanom magának, drága. Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Egész jól sikerült betömni a lyukakat. Pettibone és társa, egy csendes bolt, egy világvégi ócskavas-kereskedés és egy különleges vallás leple alatt bonyolítják az antik tárgyak lopását és hamisítását. Habár már egy ideje sejtettem ezt, de nem értettem mostanáig, hogyan áll össze a kép. Lényegében Brookie lopott, Edward lemásolta, és Reginald pedig eladta a kastélyokból elhozott kincseket. A zseniális ötlet az volt, hogy miután az eredeti tárgyakat lemásolják, visszaveszik a tulajdonosoknak, így ritkán vagy szinte sohase fordult elő, hogy hiányzott volna nekik. Vagy az eredetiket cserélték ki másolatokra? Még nem volt időm, hogy a végére járjak, de amikor végre lesz, vegyi vizsgálatnak vetem alá Sally Fox és Shoppo fémösszetételét. Eredetileg a de Luce rákvillával szándékoztam kezdeni, amit Timothy – vagy valójában Timofey Bull – kezében fedeztem fel. De az időhiány ezt teljesen meghiúsította. Édességgel teli szájjal nagyon nehéz volt megérteni, hogy mit mond. Elmosolyodtam, amint felidéztem, ahogy a fiú az ösvényen játszadozott. „Faffy sepében” – felelte, amikor azt kérdeztem tőle, hogy hol találta a helyes kis ásóját. Visszatekintve, majdnem aranyos volt. – És Bull asszony, persze. Ő is hobbler? – Nem mondhatnám – felelte Mullet asszony. – Nekem azt mesélték, hogy Tilda Mountjoy közülük való, de azt sohase hallottam, hogy Margaret Bull az lenne, bár azok ketten mindenre képesek. A hobblerek vasárnap egymás házába járnak, himnuszokat énekelnek, kiáltoznak, a padlón hemperegnek, így próbálják elfojtani a bűnöket magukban, és az isten tudja még, hogy mit. Megpróbáltam elképzelni Mountjoy kisasszonyt, aki lelki eksztázistól hempereg a földön, de ez a kép nem igazán tűnt reálisnak.

– Igen furcsák – folytatta M. asszony –, de nem hiszem, hogy bárki közülük is beengedné Margaret Bullt a kapuján belül havonta egy vasárnapra is. Vagy egyáltalán. – Miért nem? – Valami történt, amikor a kisbabáját elvették. Soha többé nem volt már olyan… de azelőtt sem volt valami kedves. – És mi van a férjével? – Tom Bull? Ő nagyon nehezen fogadta el. Majdnem belehalt, azt beszélik. Nem sokkal azután elment, és a barátnőm, Waller asszony azt mesélte, hogy a felesége bizalmasan azt mondta neki, hogy nem is fog visszajönni. – Lehet, hogy elment munkát keresni. Dogger mesélte, hogy sok férfi csinálta ezt, mióta véget ért a háború. – Volt neki elég munkája. Pettibone sógorának dolgozott. – Ted Sampsonnak? – Az, akiről már beszéltünk. Tom Bull hegesztő volt, és igen jó, ahogy mondják, habár meggyűlt a baja a rendőrséggel. De amikor a kislánya eltűnt, valami történt vele, mintha elment volna az esze. Mennyire szerettem volna elmesélni, hogy Tom Bull kislányának a holttestére bukkantak a Palánkosban, de nem mertem egy szót se szólni róla. A hír még nem jutott el a faluba, és nem akartam, hogy azzal vádoljanak, kiszivárogtattam az információt idő előtt, pedig a rendőrség még titokban akarta tartani. – Jobban teszi, ha most már siet, és rendbe teszi magát a vacsorához, drága – mondta Mullet asszony, hirtelen megszakítva a gondolatmenetet. – Az ezredes említette, hogy társasága van a vacsorához, így nem fogja elnézni a koszos kezet az asztalnál. Tartottam a számat. Egyéb helyzetekben valamilyen csípős megjegyzést vágok oda, de ma új fegyvert vetettem be.

– Rendben, M. asszony – hallottam a saját hangomat, miközben rögtön az ajtó felé ügettem kötelességtudóan. Itt megálltam, drámaian visszafordultam, és aztán ártatlan bárány arckifejezéssel mondtam: – Ó, erről jut eszembe, Mullet asszony, Vanetta Harewood megmutatta nekem a Harrietről készült portrét. Az edényzörgés abbamaradt, és néhány pillanatig kőkemény csend lett a konyhában. – Tudtam, hogy ez a nap is el fog jönni – mondta Mullet asszony hirtelen különös hangon, mintha egy idegen hangja lett volna. – Ettől tartottam. Leroskadt az asztalhoz a székre, a kötényébe temette az arcát, és keserves sírásban tört ki. Álltam tehetetlenül, egyáltalán nem tudtam, hogy mit tegyek. Végül, kihúztam a széket szemben vele, letelepedtem rá, és néztem, ahogy sír. A könnyek mindig bizonyos csodálattal töltöttek el. Kémiai elemzésnek vetettem alá a magam és mások könnyeit, és arra a megállapításra jutottam, hogy igen tömény és csodálatos lé, amelynek fő összetevői: víz, kálium, fehérjék, mangán, különböző élesztő enzimek, zsír, olaj, viasz, és nagy adag nátrium-klorid, talán, hogy ízesítse. Hatékony összetevői egy erős tisztítószernek. Nem sokban különbözik, gondoltam, Mullet asszony tyúkhúslevesétől az, amit most kiszipog magából. Aztán végül M. asszony megnyugodott, s megszólalt, anélkül, hogy a kötényt elvette volna az arca elől: – Ajándék volt. Az ezredesnek szánta. Átnyúltam az asztal felett, és a kezemet a vállára tettem. Egy szót sem szóltam. Lassan bontakozott ki a kötény mögül elgyötört arca. Belerázkódott, miközben levegőt vett.

– Meg akarta lepni vele. Aztán jöttek a bajok. Mindig olyan boldog volt. Angyalian bepólyálta magát, és elautózott Maiden Fenwickbe, hogy rávegye Harewood asszonyt, hogy Buckshaw-ba jöjjön, amikor az ezredes nem volt itthon. Milyen szomorúság, keserűség. Megtörölte a szemét, én pedig hirtelen rosszul éreztem magam. Miért hoztam fel a festményt? Mi más okom lehetett, mint Mullet asszony sokkolása? Látni akartam a reakcióját? Remélem, nem. – Mennyire szerettem volna elmondani az ezredesnek – folytatta csendesen Mullet asszony de képtelen voltam rá. Ez nem az én dolgom. Arra gondolni, hogy ennyi éven át ott hevert a műteremben, és ő nem is tudott róla, szívszorító. Majd megszakad a szívem. – Az enyém is, M. asszony – mondtam, és ez volt az igazság. Ahogy felnézett, az arca még mindig könnyes volt és vörös, valami eszembe juttatott. Vörös. Vörös haj… Timofey Bull… a szája tele volt, és az ezüst rákvilla a kezében. „Faffy sepe” – mondta, amikor azt kérdeztem tőle, hogy honnan szerezte. Faffy zsebéből. Félreértettem őt. Papi zsebéből! Vörös és ezüst. Ez volt az, amit az álmaim és a bensőm megpróbált közölni velem! Hirtelen úgy éreztem, mintha egy csiga mászna lassan felfelé a gerincemen. Lehetséges, hogy Tom Bull még mindig Bishop's Lacey-ben van? Lehetséges, hogy a füstfelhővel borított házban titokban még mindig Gullyban lakik?

Ha így van, nagyon is lehet, hogy ő volt az, aki kinn dohányzott, amikor Gry-jal a házuk mellett osontunk el a sötétben. Talán ő volt az, akit a fák között láttam, amikor Hewitt felügyelő az embereivel együtt Brookie testét vette le a Poszeidón-szökőkútról, ő volt az, aki kivette Brookie orrából a villát, amikor Porcelain és én… Úristen! És Timofey az apja zsebében találta a rákvillát, amely csak azt jelentheti, hogy… Ekkor hirtelen megszólalt a gong a folyosón, ami a vacsorát jelezte. – Jobb lesz, ha igyekszik, drága – mondta Mullet asszony, miközben a mutatóujjával a haját igazította, és utoljára megtörölte az arcát a kötényében. – Tudja, hogy mit gondol az apja a pontosságról. Nem szabad megvárakoztatni. – Igen, Mullet asszony – mondtam.

28. A ház népe összegyűlt, és mindnyájan a folyosón állva várakoztunk. Rögtön megértettem, hogy apa úgy döntött, lehetőséget ad Porcelainnek, hogy a házban lakjon; azt hiszem, talán azért, mert lelkiismeret-furdalása volt amiatt, ahogy a nagyszüleivel bánt. Még nem tudott persze Johnny Faa tragikus haláláról. A lépcső alján álldogáltam, egy kicsit távolabb a többiektől, mintha ez lenne az első alkalom, hogy felkeresem a fenséges de Luce-ok ősi otthonát. Volt olyan idő, amikor nevetéstől volt hangos Buckshaw, vagy legalábbis ezt mondták nekem, bár őszintén szólva még elképzelni se tudom ezt. A ház, úgy tűnt, keményen elutasító volt, csak suttogó hangokat tűrt meg, félhomályt, s ezzel is szigorúan korlátok közé szorította mindnyájunk életét, akik a falai közt éltünk. Apa szörnyeteg nővérét, Felicity nénit kivéve, aki évente csak azért látogatott el hozzánk, hogy apát leszúrja, nem volt más vendég Buckshaw-ban, amennyire vissza tudok emlékezni. Daffy és Feely idegesítően tökéletes tartással álltak apa két oldalán, mindketten gusztustalanul tökéletes eleganciával, mint a helyi földesúr jól nevelt, de meglehetősen komor lányai egy szalondrámában. Csak várjatok, míg meglátjátok Porcelaint! Az egyik oldalon Dogger tűnt fel majdnem láthatatlanul a sötét falak előtt, a fehér arcától és ősz hajától eltekintve, mintha egy test nélküli fej lebegett volna a homályban.

Ahogy apa a katonai órájára pillantott, önkéntelenül megrándult a szemöldöke, de ügyesen elrejtette azzal, hogy előhúzott egy zsebkendőt, és erőtlenül belefújta az orrát. Ideges volt. Mi némán ácsorogtunk, mindnyájan különböző irányba bámultunk. Pontosan tizenöt perccel aztán, hogy megszólalt a gong, valahol fenn egy ajtó csukódott, és mi teljes figyelmünkkel a lépcső tetejére tapadtunk. Ahogy Porcelain megjelent, mindannyiunk lélegzete elállt, és Mullet asszonyból, aki éppen akkor jött ki a konyhából, önkéntelenül olyan hang tört ki, mint egy éjszakai állatból. Egy pillanatig azt hittem, hogy el fog futni. Porcelain nem Daffy és Feely ruhatárából választott. Anya egyik legemlékezetesebb ruháját viselte: egy térdig érő narancssárga selyemből készült ruhát, amelyet Harriet a Királyi Légitársaság bálján viselt az utolsó útja előtti évben. A Times is készített róla fényképet, amikor este Harriet megérkezett a Savoyba – ez a fotó, amely feltűnést keltett, a mai napig nem merült feledésbe. De nem csupán a ruha, Porcelain éppen úgy hátrasimította a haját, ahogy Harriet a hajtóvadászaton. Bizonyára a Harriet íróasztalán lévő fekete-fehér fotón látott stílust másolta le. Mivel időről időre el szoktam csenni anya ékszeresdobozát, rögtön felismertem az antik borostyánkő nyakláncát, amely meglepő módon ékesítették jól fejlett kebleit, és a köveket, amelyek az ujjain ragyogtak. Harrieté, minden Harrieté volt! Porcelain megállt a lépcső tetején, és úgy nézett le ránk, mintha zavarban lenne, nekem legalábbis úgy tűnt egy darabig, de aztán úgy döntött, hogy jobb, ha fensőséges lesz. El kell, hogy mondjam, apa nagyszerűen viselkedett, habár először biztos voltam abban, hogy elájul. Ahogy Porcelain

megkezdte lassú levonulását, az állizmai reflexszerűen összehúzódtak és ellazultak. Mint ahogy a legtöbb katona, ő se engedhette meg magának, hogy kimutassa az érzéseit, amelyek idegtépőek és elfogadóak voltak egyszerre. Ahogy közelített felénk, úgy lebegett a levegőben, mint valamilyen halhatatlan lény, mint egy manó, gondoltam vadul. Talán Mab királynő személyesen! Ahogy az alsó lépcsőkhöz ért, Porcelain elővette a legcsodálatosabb mosolyt, amelyet emberi lény arcán valaha láttam, egy olyan mosolyt, amely mindnyájunkat levett a lábáról, és különleges csodálatot váltott ki. Egyetlen királynőnek – még Kleopátrának se – sikerült ilyen feltűnést produkálnia, és azon kaptam magamat, hogy a csodálkozástól még nekem is tátva maradt a szám. Ahogy elhaladt mellettem a lépcső alján, közel hajolt a nyakamhoz, és majdnem hozzáért a fülemhez. – Hogy nézek ki? – súgta. Már csak egy rózsa hiányzott a szájából, de egy szót se mertem szólni. Apa egy lépést tett előre, és a karját nyújtotta neki. – Akkor mehetünk vacsorázni? – Mogyorós csók! – mondta Porcelain. – Mennyire imádom! Mullet asszony ragyogott a boldogságtól. – Megadom a receptjét, drága! – mondta. – A sűrített tejtől ilyen finom vékony! A gyomrom émelygett, de a ruhaszalvétát néhányszor a kezembe véve eltereltem magamról a figyelmet. Daffy és Feely bizalmat szavaztak Porcelainnek. Úgy tűnt – a kezdeti szemmeresztgetésük ellenére a fülük botját sem mozdították Porcelain kölcsönruhájára, de képtelenek voltak levenni róla a szemüket.

Az asztalnál érdekes kérdéseket tettek fel, főleg a londoni életéről a háború alatt. Általában minden különösségük ellenére, a nővéreim a várakozásomat felülmúlva elbűvölőek voltak. És apa… drága apa. Habár Porcelain Harriet ruhájában való hirtelen megjelenése mélyen felkavarta, sikerült valahogy bámulatos módon uralkodnia magán. Valójában néhány órája olyan volt, mintha Harriet visszatért volna hozzá a halálból. Mosolygott, figyelmesen hallgatott, és az egyik pontnál még egy szórakoztató történetet is elmesélt egy idős hölgy első találkozásáról a méhésszel. Olyan volt, mintha pár órára Porcelain elvarázsolt volna mindnyájunkat. Csupán egy kínos pillanat volt, és az is az este vége felé. Feely éppen eljátszotta Antonín Dvořák m űvét, a Cigánydalok 55. opuszát: A dalok, amelyeket a dédnagyapám tanított nekem zongorakivonatát, az egyik nagy kedvencét. – Nos – kérdezte, miközben felállt a zongorától, és odafordult Porcelainhez: – Mit gondolsz? Mindig is szerettem volna egy igazi cigány véleményét hallani erről. Késsel lehetett vágni a csendet. – Ophélia… – szólalt meg apa. Visszatartottam a lélegzetemet, attól tartottam, hogy Porcelainnek majd rosszul esik, de nem volt okom az aggodalomra. – Helyenként egészen szép – mondta, és ragyogó mosollyal nézett Feelyre. – Persze, én csak félig vagyok cigány, így csak részben tudtam élvezni. – Azt hittem, a zongoraszék fölé hajol, és kikaparja a szememet!

Újra fenn voltunk mindketten a szobámban, miután túlesnünk azon a bizonyos tortúrán. – Feely nem tenne ilyet – mondtam –, legalábbis nem akkor, amikor apa is a szobában van. Szó sem esett Brookie Harewoodról, és apa udvarias jókívánságától eltekintve („Remélem, hogy a nagymamája hamarosan meggyógyul”), semmi sem hangzott el Fenelláról. Ráadásul sikerült megúsznom kényelmetlen és talán más kínos kérdéseket is, amelyek a jelenlegi dolgaimra vonatkoztak. – Aranyosaknak tűnnek, habár a nővéreid – jegyezte meg Porcelain. – Haha – feleltem. – Ez csak azt mutatja, milyen keveset is tudsz róluk. Utálom őket. – Utálod őket? Hiszen szeretned kellene őket. – Persze, hogy szeretem – mondtam, miközben teljes erőből az ágyra vetettem magamat. – Ezért vagyok olyan jó abban, hogy utáljam őket. – Azt hiszem, engem is rá akarsz venni erre. Mit vétettek ellened? – Kínoztak engem – feleltem. – De ne is kérdezz a részletekről! Amikor tudtam, hogy teljesen rám figyel, hasra fordultam úgy, hogy nem láttam őt. Olyan valakivel beszélgetni, aki az anyukám ruháját viselte, elég hátborzongató volt anélkül is, hogy meséltem volna neki a szenvedéseimről, amit a nővéreim okoztak. – Kínoztak téged? – kérdezte. – Hogyan? Meséld el! Egy darabig csak a sárgaréz ébresztőórám ketyegésének a hangját lehetett hallani, amely az éjjeliszekrényemen volt, s a hosszú perceket apró egységekre bontotta. Aztán hirtelen minden kitört belőlem. Azon kaptam magamat, hogy javában mesélek a pincében átélt

gyötrelmeimről, hogyan cipeltek le a lépcsőn, raktak le a kőpadlóra, és ijesztettek meg rémes hangjukkal, hogy adták be nekem, hogy elcserélt gyerek vagyok, és a manók hagytak ott a valódi Flavia de Luce helyett. Amíg nem meséltem el Porcelainnek, fogalmam se volt, hogy mennyire megrázott mindez. – Hiszel nekem? – kérdeztem, elkeseredetten vágyva egy igenre. – Szeretnék – felelte –, de olyan nehéz elképzelni ilyen úrilányokról, hogy saját tömlöcöt működtetnek. Úrilányok? Attól tartottam, hogy olyan szót találok mondani, amitől még egy tengerész is elpirul. – Gyerünk – mondtam, miközben talpra pattantam, és a karját rángattam. Majd én megmutatom, hogy mit művelnek ezek az úrilányok, amikor senki se látja őket. – A kutyafáját! – mondta Porcelain. – Ez olyan, mint egy kripta! Az itt-ott lelógó villanykörtéken kívül az elektromosság nem volt jellemző a helyre, a pince a sötétség birodalma volt. Habár a kamrából hoztam egy fém gyertyatartót, amelyet azokra a nem túl gyakori alkalmakra tartogatok, amikor elmegy az áram Buckshaw-ban – a fejem fölé emeltem, a pislákoló fényt a falakra irányítva. – Látod? Ez az a zsák, amelyet a fejemre húztak. – És nézd – mondtam, miközben a gyertyát lefelé tartottam a padlóhoz közel. – Itt vannak a lábnyomaik a porban. – Sok minden kiderül ezekről az úrilányoknak látszó fiatal hölgyekről – mondta Porcelain kételkedve. – Túlságosan is sok – tette hozzá. Igaza volt. Rögtön láttam.

Különböző lábnyomok vezettek a sötétség felé, túlságosan is nagyok Daffyéhez vagy az enyémhez vagy akár Feelyéhez képest, amelyek összekeveredtek a lépcső alján. Még apáé se lehetett. Ő nem jött lefelé a lépcsőkön, és ha mégis, akkor az ő bőrtalpú cipőjének nyoma ismerős lett volna. Dogger lábnyoma is összetéveszthetetlen, hos szú és keskeny, egyenes vonalban, egy indián precizitásával. Nem, ezek a lábnyomok nem apához és nem Doggerhez tartoznak. Ha jól sejtem, olyan valakinek a lábnyoma volt, aki gumicsizmát viselt. – Lássuk, hova vezet – mondtam. Porcelain jelenléte végtelen bátorságot öntött belém, és kész voltam követni a nyomokat, bárhová vezettek is. – Szerinted ez bölcs dolog? – kérdezte, szeme fehérje villant a gyertya fényében. – Senki se tudja, hogy hova jutunk. Ha beleesünk egy aknába vagy valami ehhez hasonlóba, meghalunk, mielőtt bárki is ránk találna. – Nincsenek aknák itt lenn – feleltem. – Csak egy csomó pince. – Biztos vagy benne? – Persze, hogy biztos. Már több százszor jártam itt lenn. Ez hazugság volt, a tortúrámat megelőzően csak egyszer voltam a pincékben Doggerrel, amikor ötéves voltam, és pár tizennyolcadik századi alabástromvázát kerestünk, melyeket a háború elején helyeztek biztonságba a lehetséges légitámadások elől. Magasra tartottam a gyertyát, elindultam az egyik fekete átjáró felé. Porcelain követhetett is, vagy megállhatott a két szélesen világító lámpa közti homályban. Szükségtelen mondanom, követett. Ekkorra már megszületett az a feltevésem, hogy a lábnyomok – a néhai – Brookie Harewoodé voltak. Semmi

értelme sem volt, hogy ezt megemlítsem Porcelainnek, aki valószínűleg teljesen felhúzná magát azon, hogy egy halott férfi lábnyomát követjük. De mi a fenét csinált Brookie Buckshaw pincéiben? – Az orvhalász minden rövid utat ismer – mondta apa egyszer, és mint mindig, valószínűleg most is igaza volt. Ahogy keresztülmentünk egy alacsony, téglaboltíves folyosón, hagytam, hogy rám törjön annak az éjszakának az emléke, amikor éjféli portyája közben csíptem el Brookie-t a szalonban. Nehéz volt elhinni, hogy csak öt napja volt. Még mindig pontosan emlékszem a különös beszélgetésünkre, amely azzal ért véget, hogy Brookie figyelmeztetett azokra a betörőkre, akik esetleg szemet vethettek apa ezüstjeire. – Manapság sok ólálkodik errefelé a háború óta – mondta. Aztán kinyitottam az egyik erkélyajtót, és világosan felszólítottam, hogy azt akarom, távozzon. Nem! Várjunk csak! Először kinyitottam az ajtót! Az ajtó zárva volt, amikor beléptem a szalonba! És semmi ésszerű érv sincs arra, hogy Brookie zárta volna be maga mögött, ha a terasz felől tört be. Főleg, ha gyors menekülési útvonalat akart volna arra az esetre, ha véletlenül rajtakapják. Logikus tehát az a feltételezés, hogy Brookie teljesen más módon jutott be a házba, például a pincéken keresztül. És az előttünk kígyózó lábnyomok, melyek a sötétbe vesztek, pontosan olyanok voltak, mint egy halász gumicsizmájának lenyomatai. Megálltam, hogy elgondolkodjam rajta, de azt hiszem, a feltételezésem helyes volt. – Gyerünk – mondtam, éreztem, hogy Porcelain lemaradozik. – Maradj szorosan mögöttem! Meg mertem volna esküdni, hogy egy kis nyöszörgést hallottam, de lehetséges, hogy tévedtem.

A lógó villanykörték fénye véget ért, és egy olyan boltíves folyosóhoz értünk, ahol mindkét oldalon korhadó bútorhalmok voltak. Itt a lábnyomok nem csak egy, hanem több sorozatot alkottak, de mindegyik ugyanattól a csizmától származott – nyilvánvalóan azt bizonyították, hogy több mint egyszer merészkedtek ki és be Buckshaw-ba. A legfrissebb nyomok borotvaéles rajzolatúak voltak, míg a régebbiek enyhén elmosódottabbak a folyton kavargó por miatt. – Mi az? – sikított fel Porcelain, miközben megragadta a vállamat, szinte már fájt a szorítása. Előttünk egy letakart tárgy állta el az utat. – Nem tudom – mondtam. – Azt hittem, hogy már több száz alkalommal voltál lenn – suttogta. – Igen – feleltem –, de nem ezen a folyosón. Mielőtt még tovább kérdezősködhetett volna, odanyúltam, megfogtam a lepedő egyik sarkát, és lehajtottam róla. Porfelhő szállt fel, és mindkettőnket elvakított, úgy fuldokoltunk, mintha hirtelen homokviharba kerültünk volna. – Juj – jajdult fel Porcelain. – Csak por – mondtam, habár én is fuldokoltam. Aztán a gyertya pislákolni kezdett, majd elaludt. Csendben káromkodtam, aztán kitapintottam a zsebemet. – Tartsd ezt – mondtam, és próbáltam megtalálni a kezét a sötétben, és az ujjai közé rakni a gyertyatartót. – Egy pillanat múlva újra lesz fény. Mélyen a zsebembe nyúltam. A fenébe! – Micsoda pech – mondtam. – Azt hiszem, a kamrában felejtettem a gyufát. Éreztem, hogy a gyertyatartó visszakerül az én kezembe. Egy pillanat múlva dörzsölő hangot hallottam, és fellobbant a láng.

– Még jó, hogy nekem eszembe jutott, hogy magammal hozzam – szólalt meg Porcelain, miközben a gyufát a gyertyához érintette. Miközben a láng nagyobb lett és egyenletesebb, sikerült megnézni a tárgyat, amit a lepel fedett. – Nézd! – mondtam. – Ez egy gyaloghintó! Úgy nézett ki, mint egy korai autó, amelynek ellopták a kerekeit. A fapanelje világoszöldre volt festve, és kézzel készült virágminták díszítették a sarkokban. Aranymedalion volt az ajtón, a de Luce-címerrel. A hintó belsejében az íriszmintás tapéta levált, és a zöld bársonyülésre lógott. Furcsa, dohos szag lengett körülötte, attól tartok, nem csak az egerektől. Arra gondoltam, hogy néhány ősöm ebben a dobozban üldögélt, és más emberek cipelték őket valamelyik tizennyolcadik századi város utcáin. Minden vágyam az volt, hogy felszálljak rá, és így én is része legyek a család történetének. Csak ott ülni, és semmi egyebet! – Egy hölgyé volt – mondta Porcelain lassan, különös hangon, amely inkább úgy hangzott, mint egy kántálás. – Selyemruha… rizsporos paróka… fehér arc, és egy fekete pötty, mint egy csillag, az orcáján. Ő szeretne… – Állj! – kiáltottam, s felé fordultam. – Nem akarom, hogy az ostoba játékodat add elő! Porcelain teljesen elnémult, és bámult, fekete szeme őrülten világított ki fehér arcából. A por teljesen belepte, Harriet lángszínű ruhája szürkés narancssárgára változott a villogó gyertyafényben. – Néz téged – mondta olyan hangon, amely vádlónak tűnt. – Csak téged néz. Nem tehetek róla, de azt hittem, hogy anyám szelleme van jelen.

Ebben a pillanatban fémzörgés jött az előttünk lévő folyosóról. Mindketten felrezzentünk. Úgy tűnt, mintha vas ért volna hozzá a vashoz, mintha láncot húztak volna egy rácson keresztül. – Gyerünk – mondta Porcelain meneküljünk innen! – Ne, várj – feleltem. – Szeretném megtudni, mi az lenn. Kikapta a kezemből a gyertyatartót, és visszafelé indult gyorsan, a lépcsők felé. – Vagy visszajössz velem, vagy maradj itt egyedül a sötétben! Nem maradt más választásom, mint követni.

29. A láng színe élénkebbre változott, amikor az anyagot a gyertyatartóba öntöttem. – Nézd! – mondtam. – Most már világít! – Mi az? – kérdezte Porcelain. – Vegytisztító folyadék – feleltem, és Harriet ruhájára cseppentettem egy pipettával, majd finoman beledörzsöltem. – Szén-tetraklorid, valójában. Képtelen voltam kiejteni a nevét anélkül, hogy ne idéztem volna fel élvezettel Henri-Victor Regnault, egy hajdani francia kárpitos emlékét, aki először szintetizálta ezt az anyagot 1839ben, és akinek sikerült előállítania a szén-tetrakloridot klór és kloroform reakciójával. E találmányt eleinte ételhordók kénezésére használták, hogy kiirtsák azokat a kellemetlen férgeket, amelyek megtelepedtek bennük, de manapság tűzoltókészülékek töltésére használják. – Apa arra használja, hogy megvizsgálja a bélyegek vízjelét – mondtam. Azt nem említettem neki, hogy mostanában lovasítottam meg egy üvegnyit a tárolószekrényéből a házi legyekkel kapcsolatos kísérleteimhez. – Nézd csak a ruhát! Látod, hogy milyen tiszta lett? Néhány perc múlva úgy fog kinézni, mintha új lenne. Porcelain, aki az egyik régi pongyolámba burkolózott, áhítattal figyelt. Átöltöztem egy tiszta ruhába, és a porosat az egyik laboratóriumi mosdóban hagytam ázni. Később majd kiterítem az egyik csillárra, hogy száradjon. – Ti de Luce-ok nagyon érdekesek vagytok – mondta

Porcelain. – Ha! Kevesebb mint egy órája még azt gondoltad, hogy legalább ketten közülünk igazi úrilányok. – Ez még azelőtt volt, hogy megmutattad a pincét. Elégedetten állapítottam meg, hogy mennyire megváltoztatta a véleményét a mi kis kirándulásunk a rémségek birodalmába. – A pince kapcsán – kezdtem – nem könnyű engem megijeszteni, és nem igazán érdekel a körítés a körül a hölgy körül, akié a gyaloghintó. – Az nem körítés. Csak azt mondtam neked, amit láttam. – Láttál? Arra kérsz, hogy higgyem el, hogy láttad azt a nőt rizsporos parókában és selyemruhában? Tudományos gondolkodásmóddal – amilyen az enyém – ezt nehéz volt bevenni. Még mindig nem döntöttem el, hogy mit kezdjek Brookie Harewood buckshaw-i szürke asszonyával, vagy Fenella hideg asszonyával, aki haza akar jönni a hegyről. A manókról már nem is beszélve. Mindenki sült bolondnak tart engem, vagy valóban létezik egy másik világ a láthatón túl? – Bizonyos módon, igen – felelte Porcelain. – Láttam őt belső látással. Ezt meg tudtam érteni, legalábbis bizonyos mértékig. Belső látással láttam, ahogy például a trimetil-amin létrejött Mullet asszony krumplipüréjében, melyben a nyári délutáni meleg hatására elképesztő bacilusok fejlődtek ki. Vérvörös pettyeket idéznek elő, a középkorban „csodavérnek” vagy „különös vérnek” nevezték, s 1819-ben egy héten át Padovában különféle ételeken jelent meg, és nemcsak ammóniaszagú volt, hanem összetéveszthetetlen trimetil-amin szagot árasztott. Amikor idáig jutottam gondolataimban, azt hiszem, leszögezhettem, hogy nincs nagy különbség a szellemek és a kémia láthatatlan világa közt.

Örömmel emlékeztem vissza, a jó öreg trimetil-aminra: az én halszagú kémiai cimborámra. Róla beszélgettünk néhány nappal ezelőtt Doggerrel, és izgalmas felvetések merültek fel, de az utóbbi időben megakadályoztak abban, hogy utánajárjak ezeknek. Most elérkezett az idő, hogy felvegyem a fonalat, és hozzálássak, bárhová is vezetnek. – Fáradt vagyok – jegyeztem meg Porcelainnek, miközben egy hatalmasat ásítottam. Öt perc múlva már alaposan be voltunk takarózva az ágyban, egyikünk gyorsan elmerülőben volt az álmok sötét óceánjában. Megvártam, amíg elalszik, aztán halkan kibújtam az ágyból. Épp hogy éjfél múlt, amikor finoman becsuktam a szoba ajtaját, és némán ereszkedtem lefelé a kanyargó lépcsőkön. Emlékeztem, hogy Dogger egy nagyobb teljesítményű zseblámpát tartott a tálalóban arra az esetre, amit úgy nevezett, hogy éjféli vészhelyzet, azért, hogy egy pillanat alatt megtaláljuk. Ez aztán nem törékeny gyertya, gondoltam, akkora fényerő van a kezemben, hogy a brightoni kikötőt is képes megvilágítani. A pince hidegebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem. Felvehettem volna még egy pulóvert, de már túl késő volt. Gyorsan eljutottam addig a pontig, ahol a lámpák elfogytak. Azon túl tátongó sötétség volt – ki tudja hová vezet? Bekapcsoltam a zseblámpát, és a folyosóra irányítottam. Már messziről megpillantottam a gyaloghintó körvonalait. Többé már nem volt ínyemre az a gondolat, hogy felmásszak rá, és felidézzem azokat az időket, amikor ezzel jártak, sőt inkább elkerülni igyekeztem.

– Nincs hölgy – mondtam hangosan, és nagy megkönnyebbülésemre nem is volt. A folyosó enyhén jobbra kanyarodott. Mivel eredetileg a konyha lépcsőjének aljától jobbra indultam el, kelet felé tartottam, egy kissé délkeleti irányban a Visto és a Poszeidónszökőkút felé. Könnyű volt a gumicsizmanyomokat követni, mivel nem taposták össze se Porcelain, se az én lábnyomaim. Több sorozat volt, három idefelé és kettő visszafelé tart. Ha – ahogy sejtem – Brookie-é a nyom, akkor az első alkalommal ellopta az egyik tűzkutyát, másodszorra visszahozta, és elvitte a másikat. Az utolsó látogatásakor pedig az erkélyajtón át távozott. Hirtelen egy hideg huzat söpört el mellettem. Hála istennek, hogy zseblámpát hoztam, a gyertya bizonyára elaludt volna. A huzat sötét és nyirkos szagot hozott, olyan szagot, amit nem lehetett rögtön beazonosítani, de egy elhanyagolt WCtartály szagára emlékeztetett, amely túlnyomórészt zöld rozsdásodás volt, némi cinkkel. Nos, azt hiszem, hogy nem félek sem a cinktől, sem a zöld korróziótól, amelyek amúgy mindig is érdekeltek engem. Siettem. Amikor nem oly rég Porcelainnel jártam itt, fémzörgést hallottam, de most a folyosó – amely kezdett szűkülni – olyan néma volt, mint a sír. Előttem egy nyitott, boltíves ajtó volt, ami mögött úgy tűnt, hogy egy szoba rejtőzött. Két óvatos lépést tettem lefelé a szobába, és hirtelen fémcsövek között találtam magamat: cinkcsövek, acélcsövek, vascsövek, bronzcsövek, rézcsövek közt, amelyek le-föl, keresztbe-kasul futottak, nagy csavarokkal összekapcsolva itt is, ott is, és egy hatalmas szeleppel, úgy nézett ki, mint egy gépkocsi kormánya.

Lucius de Luce víz alatti rendszerének szívében voltam. És aztán újra hallottam a fémzörgést, mindenütt visszhangzott a helyiségben. Be kell, hogy ismerjem, megdermedtem. Még egy zörgés. – Helló – szólalt meg remegve a hangom. – Van ott valaki? Valahonnan egy másik hang hallatszott, bizonyára egy állaté, vagy egy emberé, nem tudnám megmondani. Mi van, ha egy róka tévedt az alagútba? Vagy egy borz? Ha így lenne, akkor is elmenekülne egy zseblámpás ember elől – de mi van, ha mégse? – Helló – szóltam ismét. – Van ott valaki? Ismét egy tompa hang hallatszódott gyengébben. Vajon távolabb volt, vagy csak képzelődök? Egy dolog biztos volt, hogy valahonnan egy óriási cső mögül jött, amely a falból emelkedett ki, derékszögben meghajlott, és a szoba túlsó oldalára vezetett. Felmásztam rá, és lovaglóülésben ráültem egy pillanatra, aztán a másik oldalon lepottyantam. Az átjáró, amely felé a cső vezetett, alacsonyabb volt, szűkebb és nyirkosabb. Nedvesség borította a falakat, a padló kövei közt vizes föld bújt meg. Előttem az alagutat egy vaskapu zárta le, egy vaskapu, amelyet vaslánccal rögzítettek, és a másik oldalon egy hatalmas, ódivatú lakattal zártak be. Elkezdtem rángatni, de teljesen ellenállt. Kulcs nélkül reménytelen vállalkozás volt keresztüljutni rajta. – Az ördögbe! – mondtam. – Az ördögbe, és megint csak az ördögbe! – Flavia? – szólalt meg valaki. Be kell, hogy valljam, igen közel álltam ahhoz, hogy leégessem magamat.

Átvilágítottam a rácsokon, és a földön összekuporodva egy alakot pillantottam meg. Amíg élek, nem fogom elfelejteni a fehér arcát, a zseblámpától elvakulva. Valahogy elveszítette a szemüvegét, és világos szeme vakon hunyorgott, mint egy bébivakond, amelyet az üregből húztak elő, és kirángattak a szabad fényre. – Colin? – kérdeztem. – Colin Prout? – Fordítsd el – könyörgött kétségbeesetten, miközben elfordult a fény elől. Elfordítottam a lámpát, hogy a rács mögötti folyosó távolabb eső pontját világítsa meg. – Segíts! – mondta Colin szánalmas hangon. – Nem tudok. A kapu be van zárva. Az egyik kezemmel jó alaposan megrángattam, abban a reményben, hátha kinyílik – talán valamilyen ismeretlen csoda folytán –, de semmi se történt. – Próbáld meg a te oldaladon – mondtam neki. – Hátha van egy kilincs… Habár ezt mondtam, tudtam, hogy nincs, de azért egy próbát megért. – Nem tudom – felelte Colin, és bár sötétben volt, éreztem, hogy a sírás határán van. – Meg vagyok kötözve. – Megkötözve? – Lehetetlennek tűnt, habár én is voltam már egyszer-kétszer ilyen helyzetben. – Bár a kulcs nálam van. A zsebemben. Hála az égnek! Végre egy kis szerencse! Kússzál ide a kapuhoz – mondtam. – Megpróbálom elérni a kulcsot. Fájdalmas csend lett, aztán szólalt csak meg: – Valamihez odakötöztek. Elkezdett nyöszörögni. Nagyon szívszaggató volt, nem kellett szentnek lenni hozzá, hogy megsajnáljam.

De várjunk csak, a kapu lakatja a Colin felőli oldalon volt, ugye? Észrevettem ezt, de nem tulajdonítottam megfelelő figyelmet neki. – Te zártad be magadat? – kérdeztem. – Nem – nyöszörgött Colin. – Akkor, hogy jutottál be oda? – A szökőkút ajtaján keresztül jöttünk. Ajtó a szökőkútban? Mi? Eldöntöttem, hogy a legfontosabb kérdést teszem fel neki először. – Ki az a mi, Colin? Ki volt veled? Hallottam, ahogy nagy levegőt vesz a sötétben, de nem felel. Azonnal felfogtam, hogy ez hasztalan. Nem fogom az időmet arra vesztegetni, hogy válaszokat csikarjak ki egy fogolyból, akitől egy vasrácsos fal választ el. – Rendben, akkor – szólaltam meg. – Mindegy. Mesélj az ajtóról, amely a szökőkútban van. Körbemegy ek, és kiengedlek. Valójában dühített az a gondolat, hogy egy idegent kell faggatnom egy titkos ajtóról, amely Buckshaw-ban van, és bizonyára titok, mivel még sohasem hallottam róla. Ilyen rejtélyeket jó esetben az egyik családtag adja át a másiknak, nem pedig egy kívülállóból próbálja kiszedni, aki egy orvhalász társaságában ólálkodik a környéken. – Simon lábujja – mondta Colin. Mi? Ennek semmi értelme. A szipogás jelezte a számomra, hogy ennél több nem telik tőle. – Maradj itt – mondtam, habár ennek semmi értelme sem volt a jelen helyzetben. – Rögtön itt leszek érted. – Ne, várj! – sírt. – Add ide a lámpát! Ne hagyj egyedül!

– Pedig csak így tudok segíteni, Colin. Szükségem van a lámpára, hogy lássam az utat. – Ne, kérlek! Félek a sötéttől. – Tudod, mit? – mondtam. – Hunyd be a szemedet, és számolj ötszázötvenig. Nem lesz sötét, ha be van csukva a szemed. Mire befejezed, visszaérek. Na, segítek, kezdjük! Egy… kettő… három… – Nem megy – szakított félbe Colin. – Nem tanultam meg százig számolni. – Rendben van, akkor énekeljünk! Gyerünk, énekeljünk együtt: „Isten óvja a királyt, adjon neki hosszú, nemes életet…” – Gyerünk, Colin, te nem is énekelsz. – Nem tudom a szövegét. – Rendben, akkor énekelj valamit, amit tudsz. Ha énekelsz, gyorsabban telik az idő, amíg visszaérek. Hosszú szünet volt, és aztán elkezdett tompa és reszketeg hangon énekelni. „A londoni híd… leszakadt, leszakadt… leszakadt A londoni híd leszakadt…” Megfordultam, és óvatosan elindultam vissza a folyosón, Colin hangja hamarosan nem volt több mint gyenge visszhang. Ott hagyni őt egyedül a sötétben, ez volt talán életem egyik legnehezebb megpróbáltatása, amit eddig át kellett élnem, habár azt nem tudom megmondani, hogy miért. Az élet tele van ilyen meglepetésekkel.

Az út visszafelé végtelennek tűnt. Az idő biztosan lelassult, ahogy az alacsony, félköríves plafonú pincefolyosókon keresztülhaladtam. A lépcsőn felfelé a konyhába jutottam. Habár a házban néma csönd honolt, megálltam, hogy hallgatózzak az ajtónál. Semmi. Gyakorlatilag azt hiszem, hogy ez nem számít engedetlenségnek. Azt tiltották meg, hogy elhagyjam a házat, és ez nem is áll szándékomban. A Poszeidón-szökőkút Buckshaw kötelékében van, amely számomra engedélyezett terep, itt nyugodtan garázdálkodhatok. Némán slisszantam ki a hátsó ajtón, nem zártam be magam után, és aztán a konyhakert felé osontam. Fölöttem a csillagok úgy pislogtak, mint milliónyi őrült szem, míg a Hold első negyedének már a felénél járt, ezüst fénye megtörten világított az éjszakai égbolton. Habár a Poszeidón-szökőkút nem volt messze, általában magamhoz vettem Gladyst, csak hogy legyen társaságom. De most, amikor akár egyetlen izgatott zörgése vagy nyikorgása bármikor felverheti a házat, ezt nem kockáztathattam. Nekiiramodtam, hogy mielőbb átjussak a nedves füvön, a keleti gyepen keresztül a Visto felé. Valahol egy bagoly huhogott, és valami apró lény mocorgott az avarban. Aztán hirtelen, szinte minden figyelmeztetés nélkül, megjelent előttem Poszeidón; a csillagok fénye különös szögben érintette a fémóriást, mintha a Tejútrendszer egy ősi darabja csapódott volna be a Földbe. A lépcsőkön haladtam felfelé az alapjához. Vajon ez az, amiről Colin beszélt? Simon lábujja. Igen, ez az, de mit jelentsen ez? Hát, persze! Poszeidón lábujja! Bizonyára hallotta Brookie-tól a nevet, csak összekeverte.

Felmásztam a szökőkút alsó medencéjébe. Most Poszeidón hatalmas talpa szinte az arcom előtt volt, a nagylábujját visszahajlította, mintha valaki a pocakját csiklandozta volna. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem, s olyan erővel löktem be, amennyire csak bírtam. A lábujj megmozdult – mintha egy rejtett zsanér tartaná –, és valahonnan a mélyről egy jól hallható fémkattanás hallatszott. – Simon lábujja – mondtam hangosan, elmosolyodtam, és a fejemet ráztam, büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen sikerült megfejteni a rejtélyt. Lemásztam a földre, és – igen! Ez az! A nimfák egyik hatalmas szoboreleme alkotta a szökőkút díszes alapját, amely egy kissé kilógott a többi közül. Milyen zseniálisan okos volt a jó öreg „Csöpögő” de Luce, hogy így elrejtette a zárat a szobor egyik talpába, ahol tényleg nem könnyű megtalálni. Az ajtó nyikorogva tárult fel, és óvatosan léptem be a szökőkút alapjába. Ahogy sejtettem, egyetlen acélcső bukkant elő a sok barlang egyikéből, és élesen felfelé kanyarodva táplálta vízzel a szökőkutat. Egy hatalmas szelepkar volt hivatott a nyomást szabályozni, habár a hatalmas mennyiségű pókháló azt mutatta, hogy időtlen idők óta nem használták. Vízcsöpögést hallottam magam körül, amely idegesítően visszhangzott a szoba sötétjében. Egy tucat lépcső vezetett egy széles, négyszög alakú aknához a szökőkút alján. Vérfoltok a lépcsőkön! Az alsó lépcső szélén egy hatalmas folt, míg felfelé haladva csökkentek a vérnyomok. A vér már egy ideje ott volt, ezt bizonyította az a tény, hogy már megbarnult, oxidálódott. Bizonyára ez az a hely, ahol Brookie-t a halál érte.

Nehogy elmaszatoljam a nyomokat, nagyon óvatosan mentem lefelé. Az akna meglepően tágas volt. Az egyik oldalon a vasrácson keresztül szűrődtek be az éjszakai égbolt fényei, a csillagok még mindig csodálatosan ragyogtak, a táj fényben úszott, hogy Poszeidón körvonalai is jól látszottak a távolban. Még a szám is tátva maradt ettől a különleges látványtól, és valahogy sikerült rosszul lépnem. Megbicsaklott a bokám. – A francba – mondtam, és a lámpámmal a földre világítottam, hogy megnézzem, mi okozta a sérülésemet. Egy kötél volt, amely úgy hevert ott, mint egy vígan sütkérező, önelégült vipera egy kiadós ebéd után. Nem mondhatom, hogy meglepődtem, mivel már kikövetkeztettem, hogy lesz itt kötél. Meg is feledkeztem volna róla, ha fel nem bukom benne. Ami meglepő volt az az, hogy a rendőrség nem fedezett fel egy ilyen döntő bizonyítékot, meglepően rossz lépés volt, de nem csak tőlem, hanem a részükről is. Jobb lesz, ha nem nyúlok semmihez se, gondoltam. Mindent a helyén kell hagyni Hewitt felügyelő emberei számára. Ráadásul már mindazt tudtam erről a speciális tárgyról a bűntény kapcsán, ami szükséges volt a számomra. Miután bicegve megtettem néhány lépést, egy nyitott alagút felé sántikáltam. De várjunk csak! Ezek közül melyik nyílás vezet vissza Colinhoz? Talán ez a bal oldalon, gondoltam, habár nem voltam benne teljesen biztos. Lucius de Luce térképe a föld alatti vízmű zavarba ejtő labirintusáról majd megmutatja. S csak most, amikor erre gondoltam, emlékeztem vissza, hogy az összehajtott térképet a zsebembe tettem.

Elmosolyodtam, amikor rájöttem, hogy a segítség itt a kezeim közt van. De amikor benyúltam a zsebembe, üres volt. Persze! Átcseréltem a poros ruhát egy tisztára, és magamban káromkodtam, amikor felfogtam, hogy Lucius felbecsülhetetlenül értékes térképe ebben a pillanatban is ázik, megsemmisül az egyik laboratóriumi mosdókagylóban. Nem maradt más mostantól, mint az intuíciómat követni, és így választani egy alagutat, az egyiket a bal oldaliak közül. Ez a keleti szélen lévő folyosó nemcsak alacsonyabb és keskenyebb volt, hanem kétségbeejtő állapotban is volt. A téglafalakról és a tetőről darabokban vált le helyenként a vakolat, és halomban állt a kőtörmelék. Óvatosan, gondoltam, az egész maga alá temethet és… Valami hirtelen az arcomhoz csapódott, valami lelógott a tetőről, mint egy halott fehér karja. Felsikoltottam, és megtorpantam. Egy gyökér! Egy hülye gyökértől ijedtem meg ennyire, Visto árnyas tisztásának még egy régebben ültetett fája ereszthetett ilyen hosszú gyökeret. Habár lehajtott fejjel haladtam alatta, vékony karjával még mindig az arcomat cirógatta, mintha majd elepedt volna egy kis emberi társaságért. Ahogy sántikáltam, a lámpa fénye élesen világította meg előttem az utat. Itt az alagút mindkét oldalán már rég lehorgonyzott, poros létrák, kötelek, vödrök, öntözőkannák és tölcsérek széles választéka hevert, amelyeket a munkások felejtettek ott, akik használták ezeket hajdanán, úgy tűnt, elmentek a háborúba, és elfelejtettek visszajönni. Hirtelen egy vörös színű írás bukkant fel, ami megállított. Valaki írt a falra. Lassan húztam végig a fényt a festett betűk fölött: H.d.L.

Harriet de Luce! Anya járt itt előttem – megtalálta ezt az alagutat, ugyanezeken a téglákon állt –, felfestette a monogramját a falra. Valami reszketésféle fogott el. Harriet jelenléte ölelt körül. Hogy lehet, amikor nem is ismertem őt? Hogy hiányozhat ennyire? Aztán messziről az alagútból egy hang érte el a fülemet, ének. – „A londoni híd leszakadt… my fair lady ” – Colin! – kiáltottam, és a szemem tágra nyílt. – Colin! Én vagyok az, Flavia! Előredőltem, megbotlottam a lezuhant kőtörmelékben, éreztem, hogy a cipőm átázott az alagút tócsájától. A kezem lehorzsolódott, ahogy a kemény falba próbáltam kapaszkodni. És aztán, ott volt… – „My fair lady” – énekelte. – Rendben, Colin. Most már abbahagyhatod. Hol van a kulcs? Összerezzent a fényre, aztán különös, sértődött nézéssel pillantott rám. – Oldozz ki először – mondta nyersen. – Nem, először a kulcsot – mondtam. – Akkor nem fogsz elszaladni vele. Colin nyögött, miközben a bal oldalára fordult át. Benyúltam a zsebébe, juj, és előhúztam egy vaskulcsot. Ahogy megfordult, láttam, hogy Colin csuklóját szorosan kötötték össze a háta mögött, és egy vascsőhöz erősítették, amely függőlegesen emelkedett fel, mielőtt a tetőnél eltűnt. Szegény szerencsétlen már napok óta lehetett idekötözve.

– Bizonyára nagyon sokat szenvedtél – mondtam, és ő ismét üres, zavaros tekintettel nézett fel rám, s én elbizonytalanodtam, hogy vajon felfogta-e a szavaim értelmét. Keményen küszködtem a csomókkal. Colin erőfeszítésétől, hogy kiszabaduljon, és az átnedvesedett falak nedvességének hatására rémesen összeszorultak. – Van nálad kés? Colin a fejét rázta, és elnézett a távolba. – Mi? Nincs kés? Gyerünk Colin, a cserkészek késsel születnek. – Elvették tőlem. Azt mondták, hogy még megsértem magam vele. – Nem baj, akkor hajolj előre! Majd a kulccsal próbálkozom. Közben a lámpát a földre tettem, fénye visszaverődött a falról, és megtámadtam a csomókat a kulcs élesebb részével. Colin nyögdécselt, egyet sikított, amikor rányomtam a csomóra. Annak ellenére, hogy az alagút nyirkos volt, izzadság csörgött le a homlokomról a már úgyis elázott kötélre. – Tarts ki – biztattam. – Már majdnem kész vagyok. Az utolsó szál is kioldódott, és szabad volt. – Állj fel – mondtam. – Először meg kell mozgatni a tagjaidat. Megfordult, képtelen volt talpra állni. – Kapaszkodj belém – mondtam, és a kezemet nyújtottam, de csak a fejét rázta. – Vissza kell, hogy térjen a vérkeringés a végtagjaidba – magyaráztam. – Dörzsölgesd a karjaidat és lábadat olyan erősen, ahogyan csak tudod. Segítek neked. – Nem jó – mondta. – Nem megy. – De menni fog – biztattam, miközben élénkebben dörzsölgettem. – A vérkeringés mindjárt beindul az ujjaidban és a lábujjaidban is.

Az alsó ajka remegett, és engem szánalom fogott el. – Tudod mit? Pihenjünk egy kicsit! Még a hálája leghalványabb jelét is nehéz volt elcsípni. – Most akkor… – kezdtem. – Mesélj nekem a szökőkút lépcsőjén lévő vérfoltokról! Talán nem volt fair, de tudnom kellett. Annál a szónál, hogy vér, összerezdült a rémülettől. – Nem csináltam semmit – mondta. – Mit nem csináltál, Colin? – Nem én csináltam Brookie-val. Soha nem szúrtam volna az orrába a villát. – Felbosszantott, ugye? Nem maradt más választásod. – Nem – felelte Colin, sikerült valahogy kiegyenesíteni a lábát. – Nem így volt, egyáltalán. – Mondd el, mi történt – szóltam, magam is meglepődve a saját higgadtságomon, ami mindig akkor jön elő, amikor ilyen helyzetbe kerülök. – Cimborák voltunk, Brookie meg én. Történeteket mesélt, amikor épp nem verekedtünk. – Történeteket? Miféle történeteket? – Tudod, Arthur királyról, meg effélékről. Nagyon jókat beszélgettünk. Hajdanán mesélt az öreg Nicodemus Flitchről, hogyan tudta megtörni a bűnösöket, amikor akarta. Brookie hobbler volt? – kérdeztem. Persze, hogy nem! – gúnyolódott Colin. – Nagyon szeretett volna az lenni. Tetszett neki, ahogy éltek, mindig emlegette. Elérkezett az alkalom, hogy megkérdezzem Colint. – Mesélj nekem a villáról – mondtam, s próbáltam finoman visszaterelni Brookie halálához. – Megmutatta nekem – mondta Colin. – Olyan szép… ezüst, mint a kalózok kincse. Elásta a házatok mögött. Ahogy több tucat dolgot már. Annyit, hogy a Buckingham-palota kerti fogadására is elegendő lett volna.

Nem mertem félbeszakítani. – „Add ide – mondtam neki. – Csak szeretném megnézni! Csak egy pillanatra. Visszaadom.” De nem. Azt mondta, hogy még megszúrom magam. És nevetett. – „Megígérted! – mondtam neki. – Azt mondtad, hogy felezünk, ha elhozom azt a kutya-dolgot!” Megragadtam… nem akartam vele semmit, csak meg akartam nézni, ennyi. Visszavette, és elrántotta. Túl hirtelen engedtem el, és… Az arca teljesen rémült volt. – Sohase tennék ilyet! – mondta – Soha. – Értem – feleltem. – Baleset volt. Mindent el fogok követni, hogy segítsek neked, de először mondd meg nekem, Colin! Ki kötött ki téged? Ahogy feljajdult, majdnem megfagyott a vér az ereimben, s már tudtam a választ. – Tom Bull volt az? Colin szeme kikerekedett, és rám bámult. – Vissza fog jönni. Azt mondta, hogy visszajön! – Képtelenség! – mondtam. – Már jó régóta itt vagy. – Ki fog nyírni, Tom Bull, mert láttam, hogy mit csinált a kordénál. Te láttad, hogy mit csinált? Hallottam. Hallottam a sikoltást. Aztán kijött, és valamit beledobott a folyóba. Meg fog ölni engem. Colin szemei kikerekedtek. – Nem fog megölni téged – próbáltam megnyugtatni. – Ha akarta volna, már megtette volna. És aztán hangokat hallottam magam mögött az alagútból. Colin szemei még nagyobbak lettek, már majdnem kigurultak a helyükről. – Itt van! Hirtelen hátrafordultam a lámpámmal, hogy lássam a nagy mélák alakot, aki felénk sietett, mint egy óriási rák, olyan

hatalmas, az egész folyosót kitöltötte széltében-hosszában, majdnem kétrét görnyedt, hogy átférjen a szűk alagúton. Ez csak Tom Bull lehet! – A kulcs! – kiáltottam, de ezzel egy időben jöttem rá, hogy a kezemben van. Beleillesztettem a zárba, és próbáltam elfordítani. A pokolba minden technikával! A zár, úgy tűnik, teljesen berozsdásodott. Már csak pár lépésre volt a hatalmas ember, hogy odaérjen hozzánk az alagútba, nehéz légzése egyre hangosabban hallatszott, vad, vörös üstöké olyan volt, mint egy dühös őrülté. Hirtelen félrelökött. Colin kikapta a kezemből a kulcsot. – Nem, Colin! Berakta a kulcsot a zárba, egyet kattant, és a retesz kinyílt. Egy perc múlva már ki is rántotta, a kapu kitárult, és belökött – vonszolt, majdnem vitt – rajta keresztül. Becsapta a kaput, ráhajtotta a zárat, és ellökött a rácsoktól távolabbra. – Nézd… – mondta. – Túl hosszú karjai vannak. Egy perc múlva, ahogy Colin és én ott álltunk, nagyokat lélegezve, a borzalomtól elhűlten, megpillantottuk Tom Bull hatalmas fejét vérben forgó szemekkel, a rács mögül farkasszemet nézett velünk. Hatalmas öklével a nehéz vaskaput ütögette, rángatta, mintha gyökerestől ki akarta volna tépni. A vörös Bull, azaz a vörös bika! Fenellának igaza volt! Rémülten húzódtam vissza a nyirkos falhoz, és ahogy ez történt, a kificamodott bokám megroggyant, és elejtettem a lámpát. Rögtön teljes sötétségbe borult minden körülöttünk.

Térdre estem, kinyújtott ujjaimmal éreztem a nedves padlót. – Fuss minél messzebb a rácstól – suttogta Colin. – Különben elkap. Nem tudtam, hogy merre, de elkezdtem négykézláb mászni a vaksötétben, attól rettegve, hogy a csuklómat bármelyik pillanatban elkaphatják. Egy örökkévalóságnak tűnt. A kézfejemmel megtaláltam a lámpát. Az ujjaimmal kitapogattam, majd felkaptam… a hüvelykujjammal bekapcsoltam a gombot… semmi. Megráztam, a kezem élével megütögettem. A lámpa el volt törve. Sírni tudtam volna. Mellettem a sötétben, egy sercenést hallottam. Moccanni se mertem. A szívdobbanásaimat számoltam. Aztán még egy sercegés, és a gyufa lángra lobbant. – A zsebemben volt – mondta Colin büszkén. – Mindvégig. – Gyerünk lassan – mondtam neki. – Arrafelé. Ne engedd, hogy elaludjon. Ahogy a kaputól az alagút felé hátráltunk, Tom Bull arca világított a sötétben, a szája mozgott, és szavakat motyogott, alig hallottam, mit beszél. – Hol a kisbabám? – sírt. A szavai visszhangzottak a kőfalakon. Döbbent csönd követte, s mi egyre távolodtunk az alagút mentén tőle. Amikor az első gyufa leégett, Colin másikat vett elő. – Mennyi van még nálad? – Még egy – mondta, és meggyújtotta. Sikerült jó sokat haladni, de a pincék még messze voltak. Colin magasra emelte az utolsó gyufát, és lassan mozdultunk, ő mutatta az utat.

– Jó fiú – mondtam neki. – Megmentetted az életünket. Egy hirtelen szélfuvallat elfújta a gyufát, és ismét sötétségbe burkolóztunk. – Menjünk tovább – sürgettem –, haladjunk szorosan a fal mellett. Colin megdermedt. – Nem megy – mondta. – Félek a sötétben. – Semmi baj – próbáltam megnyugtatni. – Itt vagyok veled. Nem történhet semmi, nem hagyom. Megfogtam, és próbáltam tolni, de sehogy se akart megmozdulni. – Nem – tiltakozott. – Nem megy. Továbbmehettem volna nélküle, de képtelen voltam otthagyni egyedül a sötétben. És lassan észrevettem, hogy valahogy a sötétség ellenére homályosan látom Colin hófehér arcát. Egy perc múlva észleltem, hogy a fény fokozódik, s végül hirtelen az egész közlekedőt bevilágította. Megfordultam, és teljes elképedésemre Dogger volt az, egy hatalmas lámpást tartott a feje fölé. Porcelain settenkedett mögötte, először kicsit félve, és aztán amikor meglátta, hogy teljes biztonságban vagyok, odaszaladt hozzám, és majdnem összeroppantott az ölelésével. – Attól féltem, hogy elveszítelek – mondta.

30. – És Dogger, tudod, már bezárta a szökőkút ajtaját. Csak kívülről nyílik, így nem tudott Tom Bull kijutni. – Ügyes, Dogger – ismerte el apa. Dogger mosolygott, és kifelé bámult a szalon ablakán. Daffy kínosan fészkelődött a kanapén. Apa elszakította az olvasmányától, ragaszkodott hozzá, hogy mindketten, ő és Feely is jelen legyenek a beszámolómon. Majdnem úgy nézett ki, mintha büszke lenne rám. Feely a kandallópárkánynál álldogált, úgy tett, mintha unatkozna, miközben lopva gyors és mohó pillantást vetett magára a tükörben, egyébként meg Graves őrmesterre vigyorgott. – Ez az egész ügy a hobblerek cselszövéséről szól – mondta Hewitt felügyelő. – Az ön jegyzetei segítettek a legtöbbet. Ettől teljesen felpezsdült a kedvem. – Kiderítettem, hogy a tizenhetedik század óta a Gullyban végzik a keresztelési ceremóniájukat. Bólintottam. – Bull asszony a kisbabáját ilyen ősi módon akarta megkeresztelni, és azt hiszem, a férje megtiltotta. – Valóban – mondta Graves őrmester. – Ahogy többször is mondta. A felügyelő kissé feszülten pillantott rá.

– A Gullyba ment Mountjoy kisasszonnyal, Dr. Kissing látta őket együtt. Valószínűleg más hobblerek is jelen voltak, ezt nem igazán tudom. – De valami rémes szerencsétlenség történt. Bemerítették a kisbabát a sarkánál fogva, ahogy a hobbler hagyomány előírja, amikor történt valami. A csecsemő kicsúszott a kezükből, és megfulladt. A Palánkosban temették el, s megesküdtek, hogy titokban tartják a történteket. Graves őrmester bólintott, és a felügyelő igen furcsán nézett rá. – Bull asszony arra gondolt rögtön, hogy Fenellát fogja hibáztatni. Főként azért, mert a szekerével épp akkor hagyta el a tisztást. Hazament, és azt mondta a férjének, Tomnak, hogy a cigányok rabolták el a babájukat. És ő hitt neki – ebben a hiszemben ment el – eddig. Vettem egy mély levegőt, és folytattam. – Fenella jósolt Bull asszonynak a múlt heti ünnepen, ugyanazt a badarságot mondta neki is, amit mindenkinek, hogy valami, ami a múltjában el van ásva, felszínre fog kerülni. Csak ahogy kimondtam, akkor fogtam fel – milyen tökéletesen találó – Fenella szavainak teljes értelmét: „Mondtam neki, hogy van valami, ami el van temetve a múltjában, és arra vár, hogy a felszínre kerüljön, és elrendezzék” Valójában anélkül jegyeztem le ezeket a szavakat noteszembe, hogy felfogtam volna az értelmüket. Ő valószínűleg nem is tudott a Bull baba állítólagos elrablásáról, mivel elment Gullyból, még mielőtt a félresikerült keresztelő elkezdődött volna. Bull asszony, hogy megerősítse hazugságát, kénytelen volt végigcsinálni, hamis vallomásában megvádolta a rendőrségen. Tomnak pedig voltak zűrös ügyei, ezért sikerült eltitkolnia előle.

Nem Mullet asszony szólta el magát, hogy összetűzésbe került a törvénnyel? Bárcsak megkérhettem volna a felügyelőt, hogy erősítse meg a feltételezésemet – különösképpen Tom Bullal kapcsolatban de tudtam, hogy nem fogja, nem mondhatja el. Talán majd egy másik alkalommal… Minden esetre majdnem biztos, hogy a hatóság megtalálta Fenellát, és kikérdezték az eltűnt gyerek utáni nyomozás során, rátaláltak, kikérdezték és tisztázták. Ez több mint valószínűnek tűnik. Tehát amikor Bull asszony váratlanul felbukkant a sátrában a múlt héten az ünnepen, úgy tűnt, mintha a sors küldte volna őt, hogy igazságot szolgáltasson. – Van valami, ami el van temetve a múltjában, és arra vár, hogy a felszínre kerüljön, és elrendezzék – mondta Fenella, de nem a babára gondolt, hanem Bull asszony vádjára. – A bosszú az én specialitásom – mondta Fenella. A bosszú, valóban. De megvolt az ára. Valószínűleg az asszony felismerte Fenella kordéját az ünnepen. Mi másért lépett volna be a sátorba? Csak egyetlen okra tudok gondolni: a bűne miatt. Bull asszony talán még saját magának is, nem csak a férjének hazudott, és a rendőrség is igen közel került a megoldáshoz, talán különös módon azt hitte, hogy egy friss összeütközés elcsitíthatja Tomban a fokozódó gyanút a bűnösségével kapcsolatban. Mit is mondott nekem Darby doktor? Az emberek igen furcsán viselkednek, ha túl nagy rajtuk a stressz. – Nos? – szólalt meg a felügyelő, ezzel félbeszakítva a gondolataimat. Arra várt, hogy folytassam. – Nos, Bull asszony persze azt feltételezte, hogy Fenella a kristálygömbjébe nézve látja majd, hogy a kisbaba megfulladt.

Bizonyára rögtön hazasietett, és mondta a férjének, hogy a cigányasszony, aki elvitte a gyereküket, ismét a Palánkosban táborozik. Tom elment a kordéhoz éjnek évadján, és megpróbálta megölni őt. Még inkább elhitte felesége hazugságát – tettem hozzá. – Habár időközben előkerült a csecsemő holtteste, fogadok, hogy még mindig a cigányokat okolta. Közben felpillantottam Graves őrmesterre megerősítésért, de az arca teljesen rezzenéstelen, merev volt. – Miért volt annyira biztos abban, hogy ő volt a kordéban? – kérdezte Hewitt felügyelő, miközben lapozott egyet a noteszfüzetében. – Mivel Colin Prout látta őt ott. És ha mindez még nem elég, van még egy bizonyíték rá: az erős halszag – mondtam. – Azt hiszem, már önök is felfedezték, hogy Tom Bullnak egy olyan betegsége van, amely ilyen erős halszagú izzadtságot idéz elő. Dogger számos ilyen esetről mesélt, amelyeket feljegyeztek. Hewitt felügyelő szemöldöke finoman felhúzódott, de semmit se szólt. – Mivel a dolgok egyre csak romlottak, ezért nem hagyta el a házát az elmúlt évek alatt. Bull asszony azt a történetet adta be, hogy elment, pedig mindvégig itt volt Bishop's Lacey-ben, csak éjjel dolgozott. Hegesztő, tudják, ráadásul igen ügyes a vasdarabok megolvasztásában és az antik tárgyak formába öntésében. – Igen – jegyezte meg meglepetésemre Hewitt felügyelő. – Az nem titok, hogy alkalmazták Sampsonéknál egyszer, East Finchingben. – De még mindig ezzel foglalkozik – folytattam. – Csak sötétedés után. Hewitt felügyelő becsukta a jegyzetfüzetét, és talpra pattant.

– Örömmel értesítem ezredes úr, hogy a tűzkutyáit hamarosan visszakapja. A kocsiszínben bukkantunk rá, ahol Harewood az antik tárgyakat tartotta. Igazam volt! Sally Fox és Shoppo Brookie-nál volt, azok voltak Harrieté valójában. Másolatokkal cserélték ki őket, Brookie várta a megfelelő alkalmat, hogy az eredetiket Londonban eladja. – Mások is érintettek az ügyben, ami azt bizonyítja, hogy egy igen jól szervezett tolvaj- és hamisítóhálózat működött. Bízom abban, hogy kellő időben önök is olvasnak majd róluk a lapokban. – De mi lesz Mountjoy kisasszonnyal? – csúszott ki a számon, nagyon megsajnáltam szegény Tilda Mountjoyt. – Az a vád ellene, hogy a bűnös tettestársa volt – mondta a felügyelő. – Ez a rendőrfőnök dolga. Nem irigylem érte. – Szegény Colin – kezdtem. – Nem volt valami könnyű élete, ugye? – Vannak enyhítő körülmények – mondta Hewitt felügyelő. – Ennél többet nem mondhatok. – Bizonyára igen összezavarodott, amikor megtaláltam a kötelet. Azonnal megbántam, ahogy kicsúszott a számon. – Kötél? Miféle kötél? – A kötél, amelyben felbuktam a Poszeidón-szökőkútban. – Woolmer? Graves? Mit tudnak erről? – Semmit, uram – felelték egyetértésben. – Akkor talán lennének szívesek odafáradni a szökőkúthoz, és rögtön orvosolni a dolgot! – Igen, uram – válaszoltak, és pipacsvörös arccal elvonultak a szalonból. A felügyelő teljes figyelmét ismét nekem szentelte. – A kötél – ismételte. – Meséljen a kötélről!

Szükség volt rá – magyaráztam. – Brookie túlságosan nehéz volt, hogy bárki is felemelje a szökőkút tetejére. Csak a legerősebb férfi lett volna rá képes. Vagy egy cserkész kötele. – Köszönöm – mondta Hewitt felügyelő. – Most már menni fog. Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy a továbbiakban már boldogulni fogunk mi magunk is. – Mindazonáltal – tettem hozzá – a szigony felkarcolt pontja egész pontosan megmutatja, hogy a kötél hol súrolta le a sötét felületét. – Köszönöm. Azt hiszem, ezt már észrevettük. Nos akkor, gondoltam, senki mást sem hibáztathat, csak saját magát, ha nem jutott eszébe azt a kötelet keresni, ami ezt okozta. Colin cserkész, az isten szerelmére! Vannak helyzetek, amikor a bürokrácia rajtam is túltesz. – Még egy utolsó kérdés – szólalt meg a felügyelő, miközben az orrát dörzsölte. – Talán önnek sikerült kideríteni egy apró rejtélyt, amely nem hagy nyugodni engem. – Tessék, felügyelő úr! – mondtam. – Mi az ördögért lógatta fel Colin Brookie-t a szökőkútra? Miért nem hagyta ott, ahol volt? – A rákvilláért viaskodtak a szökőkút alapjában. Amikor Colin hirtelen elengedte, a lendülettől a villa felszaladt Brookie orrába. Csak egy szerencsétlen baleset volt. Habár így mesélte Colin nekem, el kell, hogy ismerjem, egy kicsit azért szépítettem rajta, hogy a felügyelő előtt jobb színben tűnjön fel szegény fiú. Csak annyira hittem Colin verziójában, mint abban, hogy a szánhúzó lovak tudnak repülni. Brookie halála, véleményem szerint, Colin bosszúja volt az évek óta tartó bántalmazások miatt. Ez egy szimpla gyilkosság volt. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Eszem ágában sincs még többet hozzátenni, hogy Colin még nagyobb bajba kerüljön.

Brookie hátraesett a kőlépcsőn a helyiségbe. Valószínűleg ez okozhatta a halálát. Ó, istenem, bocsáss meg ezért a jótékony füllentésért! – Colin az alagúton keresztül vonszolta a kötél segítségével, majd pedig felemelte Poszeidón szigonyára. Össze kellett kötöznie Brookie csuklóit, hogy ne csússzanak ki a karjai a kabátból. Nem akarta kockáztatni, hogy a test leessen. Hewitt felügyelő olyan tekintettel nézett rám, amit csak úgy tudnék leírni, hogy szkeptikus. – Brookie – folytattam – mesélt Colinnak a hobblereknek arról a hitéről, hogy a mennyország közvetlenül a fejünk fölött van. Tudja, segíteni szeretett volna neki a kezdőlépésben. – Úristen! – mondta apa. Hewitt felügyelő az orrát vakargatta. – Hm – hümmögött. – Ez túlzásnak tűnik. – Pedig egyáltalán nem az, felügyelő úr – feleltem. – Pontosan így magyarázta el nekem Colin. Biztos vagyok abban, amikor majd Darby doktor és a lelkész megengedi, hogy kikérdezzék őt… A felügyelő szomorúan bólintott, mintha komoly kétségei lennének az egésszel kapcsolatban. – Köszönöm, Flavia – mondta, felállt, és becsukta a jegyzetfüzetét. – És köszönöm önnek is, de Luce ezredes. Nagyon hálás vagyok az önök nagyvonalú segítségéért, amellyel elősegítették ennek az ügynek a megoldását! – Elsétált a szalonajtóig. – Ó, és Flavia – szólalt meg rettentő zavarban, miközben megfordult. – Majdnem elfelejtettem. Azért is jöttem, hogy egy üzenetet adjak át önnek. A feleségem, Antigoné nagyon örülne, ha megtisztelne bennünket a látogatásával jövő szerdán egy teára… persze ha ráér. Antigoné? Tea? Nagyszerű!

Mesés nap! Hurrá! Magasságos isten, Antigoné meghívott engem, Flavia Sabina de Luce-t az ő szőlőlugasos házába! – Köszönöm, felügyelő úr! – feleltem kimérten. – Megnézem a naptáramat, és majd hamarosan visszatérünk rá. Felrepültem a lépcsőkön. Alig vártam, hogy elmeséljem Porcelainnek! Kitalálhattam volna, hogy elment. Kitépett a noteszemből egy üres lapot, s az egyik párnámra erősítette egy gombostűvel. Köszönök mindent. Látogass meg Londonban valamikor. Barátod: Porcelain Csak ennyi, és semmi több. Először elszomorodtam. Minden jó és rossz ellenére még soha sem találkoztam Porcelain Leehez fogható személlyel. Máris elkezdett hiányozni. Nehéz Harriet portréjáról írni. Az nem volt most már kérdéses, hogy nem fogom otthagyni Vanetta Harewood műtermében a falnak támasztva. Ráadásul felajánlotta nekem, mivel Harriet kifizette neki az árát, így jogosan a Buchshaw-birtok tulajdona. Titokban fogom elhelyezni, úgy döntöttem, a szalonban. A legnagyobb ünnepélyességgel fogom bemutatni a családomnak, amire csak képes vagyok. Alig vártam. Végül nem is volt olyan rettenetesen nehéz megszervezni a szállítást. Megkértem Mullet asszonyt, hogy beszéljen Clarence Mundyval, aki Bishop's Lacey egyetlen taxisa, és Clarence elfogadta a szállítási megbízást, ahogy ő nevezte.

Egy szeptember végi borús és esős délután elgurultunk a Maiden Fenwickben lévő műterembe, és Clarence odakísért az ajtóhoz egy túlméretezett esernyővel a kezében. – Fáradjon be – invitált be Vanetta Harewood –, már vártam. – Bocsánat a kis késésért – szabadkoztam. – Az eső és egyebek… – Nem probléma egyáltalán – felelte. – Az igazat megvallva, a napok nyúltak túl hosszúra. Clarence és én a folyosón várakoztunk, amíg Ursula meg nem jelent egy hatalmas tárggyal, amely barna papírba volt csomagolva. – Csak óvatosan, nehogy elázzon – mondta Vanetta. – Ez a legjobb munkám! És így hazavittük Harriet portréját Buckshaw-ba. – Kérem, tartsa az ernyőt nekem – szólalt meg Clarence, miközben előkészítette a taxi hátsó ülését. – Mindkét kezemre szükségem lesz. Óvtuk a csomagot a ferdén verődő esőtől, s olyan esetlenül csörtettünk az ajtó felé, mint a három lábú versenyló. Kifizettem a fuvart Clarence-nek, és a folyosó felénél járhattam, amikor apa előkerült a dolgozószobájából. – Most mit hoztál haza? – kérdezte, és nekem nem volt szívem hazudni. – Egy festményt – feleltem. – A tiéd. Apa visszafordult, és visszatért a dolgozószobájába, ahonnan egy ollóval jött elő, hogy elvágja a csomókat. Eltávolította róla a papírt. Ez két héttel ezelőtt történt. Harriet portréja a három gyerekével nem a folyosón, de nem is a szalonban van. A mai napig hiába kerestem a házban.

De ma reggel, amikor kinyitottam a laboratóriumom ajtaját, a festményt a kandallópárkány fölött találtam felakasztva. Nem említettem senkinek se. Apa tudja, hogy ott van, és én is tudom. Most semmi más nem számít.

ÜZENET AZ OLVASÓNAK

A megfelelő drámai hatás elérésének érdekében, be kell, hogy valljam, a történetben itt-ott módosítottam a holdfázisokat, de biztosíthatom a kedves olvasót, teljesen nyugodt lehet, hogy mindent pontosan úgy vetettem papírra, ahogy volt.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy könyv megírása más dolgokhoz hasonlóan olyan, mint egy hosszú út a barátokkal: egy zarándoklat. Az út során találkozunk, néha elszakadunk, együtt eszünk, és történeteket, gondolatokat, vicceket és véleményt osztunk meg egymással. Eközben ezek a barátok óhatatlan, hogy ne szövődjenek bele a könyv anyagába. Szívbéli hálámat szeretném kifejezni dr. John Harlandnak és Janet Harlandnak, akiknek ajánlom ezt a könyvet a sok éve tartó barátságukért és számtalan kitűnő javaslatukért. Nora és Don Ivey-nek, akik nemcsak az otthonukat nyitották meg nekem, ha nem személyesen is látták, hogyan válik valóra életem álma. A kiadóimnak, Londonban Bill Massey-nek az Orion Book Kiadónál, New Yorkban Kate Miciaknak a Random House Kiadónál, Torontóban Kristin Cochrane-nek a Doubley Canada Kiadónál. Külön köszönet illeti Loren Novecket és Connie Munrót a Random House Kiadótól, New Yorkban, akik a háttérből rengeteget dolgoztak, amit nagyra értékelek. Denise Bukowskinak, az ügynökömnek, és Susan Morrisnak a Bukowski Ügynökségnél, aki a sok apró részlettel bámulatos hatékonysággal birkózott meg. Brad Martinnak a kanadai Random House Kiadó vezérigazgatójának, megingathatatlan hitéért.

Susan Corcorannek és Kelle Rudennek a New York-i, és Sharon Kleinnek a torontói Random House Kiadónál a fantasztikus támogatásukért. Natalie Braine-nek, Jade Ghandlernek, Juliet Ewersnek, Jessica Purdue-nak és Helen Richardsonnak az Orion Book Kiadónál Londonban, akik segítettek elűzni oly sok aggodalmat. Jennifer Hermannak és Michael Ballnak, akik rengeteg kilométert repültek, és gondoskodtak a biztonságomról. Ken Boichuknak és az ő Grimsby szerzősorozatának köszönet az egyik legemlékezetesebb estéért. Köszönöm öreg barátomnak, Robert Nielsennek a Potlatch Kiadónál, aki a legkorábbi írásaimat adta ki, és akin őszintén látszik, hogy mennyire boldog, ha találkozunk, és én is örülök, amikor találkozhatunk. Ted Barrisnek, régi barátomnak, akitől rengeteg inspirációt kaptam. Wendy Sharkónak az Avid Readertől Cobourgban, aki olyan szívélyesen üdvözölt a szülővárosomban. Rita és Hank Schaeffernek, akik Montreálban kényeztettek. Köszönöm Andreas Kessarisnak, a Paragraphe Bookstore munkatársának Montreálban. A Random House „westminsteri hölgyeinek”: Cheryl Kellynek, Lori Zooknak, Sherri Drechslernek, Pam Kaufmannak, Judy Pohlhausnak, Camille Marchinak, Sherry Virtznek, Stacey Carliniának, Emily Batesnek, Amiee Wingfieldnek és Lauren Gromlowicznek, akikkel egy tonna könyvet és két tonna nevetést osztottunk meg. Kim Monahannak, Randall Kleinnek és David Wellernek, a Random House munkatársainak New Yorkban. Tony Borgnak, Mary Rose Grimának, dr. Joe Rapának, Doris Vellának és dr. Raymond Xerrinek, akik valószínűleg sohasem fogják megérteni, milyen különböző módon dobták

fel az életemet kedvességükkel és udvariasságukkal miközben ezt a könyvet írtam. Mary Jo Andersonnak, Stan Aschernek, Adrea Baillie-nek, Tim Belfordnak, Rebecca Braytonnak, Arlene Bynonnak, Stephen Clare-nek, Richard Davysnek, Anne Lagace Dowsonnak, Mike Duncennek, Vanessa Gatesnek, Kathleen Hay-nek, Andrew Krystalnak, Sheryl MacKay-nek, Hubert O’Hearnnak, Mark Perzelnek, David Petersonnak, Ric Petersonnak, Craig Rintoulnak, M. J. „Mike” Stone-nak, Scott Walkernek, Lisa Winstonnak és Carlyn Yatesnek, akik jó kérdéseikkel segítettek. Skip Prichardnak és George Tattersfieldnek az Ingram Book Companynél, Tennesseeben, La Vergne-ben és Claire Tattersfieldnek, aki még iskolába se ment, csak hogy aláírathassa a könyvét, és Robin Glennonnak, az egyik legemlékezetesebb napért. Köszönöm a szerkesztőknek, Annabel Lyonnak, Michael McKinley-nek, Chuck Palahniuknak és Danielle Trussonninak, hogy részt vettek az úton. Paul Ingramnak, az iowai Prairie Lights Books munkatársának és Wes Caligernek. Annak ellenére, hogy előző nap még Obama elnököt látta vendégül, Paul engem is nagyon kedvesen fogadott. A „gonosz iker” Barbara Petersnek, a Poisoned Pennél Arizonában, Scottsdale-ben, aki a legmegdöbbentőbb történetötleteket hagyta a hangpostámon. Drága barátom, David Thompson emlékének ajánlom, a houstoni Murder By The Book üzemeltetőjének, akinek megrázóan korai, 2010 szeptemberében történt halálával hatalmas veszteség érte a detektívirodalmat. Enciklopédikus tudásával a detektívirodalomban kivívta a szerzők és olvasók szeretetét.

És köszönöm feleségének, McKenna Jordannek és McKenna anyukájának, Brenda Jordannek a kedvességét, amelyben oly sokszor részesültem. Dan Mayemek és Bob Weitracknak, a Barnes and Noble munkatársainak New Yorkban, Ellen Clarknak, Richard Horsemannak, Dane Jacksonnak és Eric Tsai-nak, a Bordér munkatársainak Michiganben, Ann Arborban. Barb Hudsonnak, Jennie Turner-Collinsnak és Michael Frasernek a Joseph-Beth Booksellers munkatársainak Ohióban, Cincinattiben, és Kathy Tirscheknek, aki mindig gondoskodott a biztonságomról, bárhová kellett mennem. Szeretettel ajánlom Brysonéknak: Jeannek, Billnek, Barbarának, Johnnak, Peternek és Davidnek, akik mindig ott voltak. A Ball Street Gangnek: Bob és Pat Bakernek, Lillian Barker Hoseltonnak Jane McCaignek, Jim Thomasnak és a tiszteletbeli tagnak, Linda Hutsell-Manningnek, végre újra együtt dolgozhattunk egy fél évszázad után. Thomas Wolfe-nak nem lett igaza: hazamehettek újra. Evelyn és Leigh Palmernek és Robert Bruce Thompsonnak, akik a kémiai kérdésekben segítettek. Bármilyen hiba maradt, az száradjon az én lelkemen. Különösen sokat köszönhetek azoknak a könyveknek, amelyek inspiráltak a különleges szekta, a hobblerek felfedezésére : History and Antiquities of Dissenting Churches and Meeting Houses, in London, Westminster, and Southwark; Including the Lives of Their Ministers, from the Rise of Nonconformism to the Present Time, Walter Gibson, London, 1814, and The History of Baptism, Robert Robinson, Boston, 1817. És végül, mint mindig, szeretettel ajánlom a feleségemnek, Shirley-nek, aki megkönnyíti az életemet, vidáman megcsinál mindent, nem ismer lehetetlent, ha kell, ő az én számítógépes szakemberem. Senki sem képes nála ügyesebben rendbe rakni

a lestrapált billentyűzetet, és mialatt ezzel foglalatoskodik, összeszedi a morzsákat is.

Megjegyzések [←1]

A bull magyar jelentése bika. A Bull vezetéknév régi korokhoz vezethető vissza, egészen az őshonos amerikai lakosokig.

[←2]

Utalás W.S.Gilbert és Arthur Sullivan vígoperáira.

[←3]

A tűzbak (itt: tűzkutya a formája miatt) egy olyan eszköz, amelyre a kandallóban a tűzifát rakják. Két x alakú vasból áll, melyek középen egy rúddal vannak összetartva.

[←4]

Guinea: 21 shilling értékű aranypénz.

[←5]

Shalott kisasszonya Alfred Tennyson 19. századi angol költő balladája. A történet szerint Shalott szigetének várában a kisasszony örök szövésre van kárhoztatva.

[←6]

A francia l'hirondelle szó fecskét jelent, míg az angol swallow egyszerre jelent fecskét és azt, hogy valaki lenyel valamit..

[←7]

Lincoln város kisördögei egy 14. századi legenda szerint a sátán ördögei, akiket a földre küldtek, hogy rosszat hozzanak az emberekre.

[←8]

A D-nap a normandiai partraszállás napja 1944. június 6-án. A szövetséges erők partra szálltak a Németország által megszállt Normandiában. A D-nap előtt főpróbát végeztek, s az amerikai hajóhad véletlenül egy német hajórajra bukkant. Körülbelül 700 ember vesztette életét.

[←9]

A sellak egy állati eredetű természetes gyanta.

[←10]

A Daimler az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején elhíresült, a korhoz mérten nagy teljesítményű motorral rendelkező autómárka.

[←11]

Rudyard Kipling Kim című regényére utal