A Hárem Bábája - Roberta Rich (1)

Roberta Rich A HÁREM BÁBÁJA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Harem Midwife Gallery Books, a division of Simon & Schuster, New York Copyright © 2014 Roberta Rich Fordította: Kovács Teréz Orsolya Szerkesztette: Pavlov Anna Hungarian translation © Kovács Teréz Orsolya, 2014 Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2014 Cover design © Tericum Kiadó, 2014

Roberta Rich

A hárem bábája

Kennek, aki számomra az észak, a dél, a kelet, a nyugat.

Első fejezet O C

SZMÁN

B

IRODALOM

SERKESZ HEGYVIDÉK

K

AŞ FALUJA 1578

Egy tavaszi reggelen, miközben a nap aranyló fényben fürösztötte a sziklákat, és az éjszakáról megmaradt harmatot felszárítva bolyhos párafelhőkbe burkolta a hegyoldalt, Lea végzetes hibát követett el. Apróság volt, jelentéktelen dolog: nem hallotta meg kedvenc fekete bárányának riadt mekegését és anyjának válaszként felhangzó bégetését. Egy bárány ijedtsége mindig veszélyt jelez, de Lea a domboldalon kuporogva épp egy régi altatódalt énekelt dzsuhurin, a hegyvidéki zsidók nyelvén. Éneklés közben a nyakában lógó opálos, kék kvarcot cirógatta. A zsinóron lógó díszt, a nazar boncuğut a zsidók és a muszlimok is mágikus erejűnek tartották, amely megvédte tulajdonosát a gonosztól. Lea azt hitte, egyedül van a hegyen, így egészen belefeledkezett az éneklésbe. A hegyvidéknek azonban megvoltak a maga farkasai. Fent a magasban, a csenevész fenyők vonalán is túl ál ltak a jürükök kecskeszőrös sátrai. A messzi távolból ragadozó madaraknak látszottak, a sátorrudak zsákmányukat megragadni készülő karmokként meredeztek. A nomád jürükök ősei még évszázadokkal korábban özönlöttek az anatóliai fennsíkra, miután szilaj csataménjeiken végigdübörögtek a mongol sztyeppéken pusztulást és halált hagyva maguk mögött. Lea még sohasem merészkedett a hegyekben a jürük sátrak magasságába, és ezután sem állt szándékában. Kis világa édesanyjára, édesapjára, testvéreire, nagyanyjára és persze Eliezerre, a jóképű fiúra korlátozódott, akinek feleségül ígérték. A cserkesz hegyek tövében álló faluja, Kaş nem volt több, mint a csupasz hegyoldalba kapaszkodó tucatnyi kezdetleges házikó, félnapnyi erőltetett lovaglásra a jürükök sátraitól. A nyáj őrzése bátyja dolga lett volna, ő azonban megbetegedett, így a birkák kihajtása a nyári legelőkre Leára maradt. Nem lánynak való feladat volt. Elég, ha a nővérére gondolunk, aki olyan gyönyörű volt, hogy édesapja gyakran tréfálkozott azzal, hogy vadrózsák hajtanak ki lába nyomán, amerre csak jár. Rivka biztos, hogy segítségért sikoltott, de csak a csupasz sziklák és a széltől meghajolt fák hallhatták hiábavaló segélykérését. Lea azonban nagyanyjától kapott nazarjával a nyakában biztonságban érezte magát. Kagali, a család pásztorkutyája a fenyők árnyékában pihent, sárga bundáját nyalogatta, legyek hada döngicsélt körülötte. A légáramlatok hátán két keselyű siklott puha lepelként a magasban. A kopár réten nem maradt sok legelnivaló, Lea nyája már rég lerágta a vadzsályát és a fokhagymát, mostanára már csak foltokban maradt némi fű. Lea lehajolt, felvett egy kavicsot, lefújta róla a port, majd a szájába tette. A kavics segít elviselnie a szomjúságot. Kecskebőr kulacsa üresen lógott az oldalán, már rég kiitta belőle

a vizet. Kút nem volt a közelben, csak Kaşban lehetett vízhez jutni. Simára kopott kövekkel kibélelt medrében egy patakocska csörgedezett a falun keresztül, az asszonyok ott mosták a ruhákat. Ma este, amikor majd hazaér, Leát édesanyja főztjének illata és öccseit olvasni tanító édesapjának hangja fogadja majd. Lea levegővételnyi szünetet tartott az éneklésben, és ekkor végre meghallotta a fekete bárány sírását. Felkapta kaftánját, és a derekára kötötte, hogy ne zavarja a futásban. Felvette bátyja pásztorbotját, amely eddig mellette hevert a fűben. Ahogy feszülten hallgatózott, a bárány mekegése egyre gyengült. Futásnak eredt felfelé a régi ösvényen, amelyet évszázadokon át koptattak a földbe az itt járó emberek léptei. Már három tél múlt el eső nélkül. A kiszáradt föld berepedezett, a barázdák vízre szomjazó ajkakként nyíltak szét. A bégetés a domboldal teteje felől, mintha egy hasadékból hallatszott volna. Lea zihált a megerőltető mászástól, így kiköpte szájából a kavicsot, nehogy megfulladjon. Két ujját bedugta a szájába, és egy hosszú, éleset füttyentett. Várta, hogy felbukkanjon Kagali. A kutya majdnem akkora volt, mint egy kos és olyan vad, hogy otthon megláncolták, ha kisgyerekek voltak a közelben. A nyakörvéből kiálló hegyes vastüskékre farkasok vére száradt, akik voltak olyan vakmerőek, hogy megtámadják a nyájat. Lea végre elérte a hasadékot, leguggolt és átnézett a peremen. Miközben hallgatózott, az anyajuh odajött hozzá. A lány jól ismerte a kisbárány félelemmel teli, éles bégetését, amely egy újszülött csecsemő sírásához hasonlított, hiszen ő maga húzta ki ezt a télen született bárányt apró patáinál fogva az anyja hasából, sok-sok nappal ezelőtt, még telihold idején. Ő volt a kedvence – fekete kis bárány, egyik szeme kék, a másik fekete. A hasadékba pillantva rögtön meglátta az állatot, aki küszködve próbálta kiszabadítani két kő közé beszorult hátsó lábát. Az anyajuh kétségbeesetten toporgott Lea mellett, mellső patáival a köves földet kaparta, amitől kavicsáradat zúdult az alant álló bárányra. A száraz perem egyszer csak megadta magát az anyajuh alatt, aki egyensúlyát veszítve megpördült, és a hasadékba zuhant, majd tompa puffanással érkezett az egyik sziklatömbre. Lea látta felülről, hogy a szerencsétlen állatot teljesen összeszabdalták a tövisek, bőre a hasától a tőgyéig felszakadt. Este majd, amikor Lea hazaér a nyájjal, édesanyja sárga martilapuvirágot tesz a juh sebére, és mohával borítja. A gyógyítás részeként elmond egy passzust a Tórából, és közben negyvenegyszer ráfúj a vágásra. Lea apja minden évben, a tavaszi olvadást követően főzőedényekből származó zsír és korom keverékével keni be a kos szügyét. Így követni tudta, hogy a kos melyik juhot hágta meg. A szakadékba esett juh hátán még mindig látni lehetett a kormos jelet, a sötét foltot, ahol a kos rámászott. Nem törődve a tenyerébe és térdébe vágó kövekkel Lea négykézlábra ereszkedett, és lenézett a két bajba jutott állatra. Ha az anyajuhot és a bárányt is elveszti, apja kíméletlenül összeszidja. Teljes joggal, mert énekelgetés helyett a nyájra kellett volna figyelnie. Két kezével kitámasztotta magát a sziklafalak közt, majd apránként ereszkedni kezdett a patak vájta mederbe, kavicsgörgeteget hajtva maga előtt. A hasadékban megrekedő meleg felerősítette a bárány szagát, amely anyja tőgyétől még mindig tejillatú volt. Lea megszédült egy pillanatra a szűk helyen felkavarodó portól és a zümmögő bogaraktól.

Izzadságtól gyöngyöző arcára kavicspor tapadt. Végül nagy nehezen elérte a hasadék alját. A két szikla közé szorult bárány moccanni sem tudott. Lea csak most vette észre a mellső lábából kiálló csontot, amely oly fehér volt, mint az ostábla elefántcsont lapocskái. Már nyúlt volna a kis állat felé, amikor mozdulatát lezúduló kavics hangja állította meg. Felnézett. Kagalira számított, ahogyan sárga szemével letekint rá a sziklaperem fölött, de csak a két magasban köröző keselyűt látta. Lea addig tolta, lökdöste a sziklatömböket, amíg a bárány lába ki nem szabadult. Az anyajuh addigra már őrjöngve bégetett. A lány a lába közé fogta a bárányt, és erősen megmarkolta a törött mellső lábat. Határozott, de gyors mozdulattal visszatette helyére a kiálló csontot. Letépte kaftánja szélét, majd a szövetcsíkkal bekötözte az állat lábát. Ezután a mekegő báránnyal a hóna alatt mászni kezdett felfelé. Amint elérte a sziklafal tetejét, a ficánkoló bárány kiszabadította magát a kezei közül, és átugrott a peremen. Lea felhúzta magát utána, majd egy kis időre megpihent, igyekezett lecsillapítani zihálását. Még vissza kell másznia az anyajuhért is. Körülnézett. Hová tűnhetett a nyáj maradék része? Ekkor néhány lépésnyire tőle Lea sárga szőrkupacra lett figyelmes – Kagali a hátán feküdt egy vadfűcsomó tövében. Nyelve kilógott a szájából, szeme üresen meredt a semmibe. Mintha mereven bámult volna valamit a lány háta mögött. Pofája ernyedten lógott, fogai kilátszottak, mintha vicsorogna.. – Kagali? – szólt Lea, és közelebb húzódott. Miért nem ugrik, hogy üdvözölje őt? Lea a kutya orrára tette a kezét. Ahogy előrehajolt, észrevette, hogy a kutya torkát elvágták. A vágást pontosan és olyan mélyen hajtották végre, hogy majdnem lemetszették a kutya fejét. Lea megdermedt a döbbenettől, nem hitt a szemének. Kagali szőre ragacsos volt a nyakán tátongó sebből kifolyó vértől. Ha ekkor nem tétovázik, ha ezt a pár percet nem tölti tehetetlen bénultságban a nyilvánvalón rágódva – miszerint egyetlen farkas sem tud ilyen szabályos sebet ejteni –, talán még megmenekülhetett volna. Amikor feltekintett, fakószürke bőrruhás férfit pillantott meg. Egy férfit, akinek combja olyan vastag volt, mint a gerenda apja házában, és aki olyan hatalmas volt, hogy eltakarta a napot. Erős arccsontjáról, kifejezéstelenül bámuló, élettelen fekete szeméről Lea rögtön tudta, hogy jürük. A nyakában lógó nagy állatcsont minden egyes levegővételére megzörrent. Nem akart a nővérére gondolni. Szája sikolyra nyílt. – Hallgass, vagy elvágom a te torkodat is! A férfi föléje tornyosult, az oldalán lógó késen még meg sem száradt Kagali vére. Fejfedő helyett csak egy mocskos rongyot csavart a feje köré, kosztól feketéllő lábán szakadt szandált viselt. A férfi lába olyan piszkos volt, hogy Lea nem tudta megállapítani, meddig tart a szandál, és honnantól kezdődnek a lábujjak, szakálla fénylett a zsírtól, testét pedig mindenhol sebhelyek borították. Átható kecskesajt- és joghurtszagot árasztott. Az egész férfi úgy festett, mint akit sárba és mocsokba tiportak, rovarok csíptek össze, tövisek szaggatták, lovak patái rugdosták meg, de mégis túlélte az egészet. – Ki vagy? – kérdezte félelmetes hangon. Lea alig értette a férfi durva tájszólását. – Kérlek, ne ölj meg! – felelte Lea. – Ki vagy? – üvöltött rá a jürük.

– A pásztor, Avram lánya, Lea. – Hangosabban! Lea megismételte a nevét. – Hol laksz? – Kaşban. – Túl messze ahhoz, hogy édesapja vagy testvérei meghallják a sikoltását. – Még csak gyermek vagyok. – Ez ugyan nem volt igaz, mert már betöltötte a tizennégyet, de fiatalabbnak látszott a koránál. A férfi megragadta az állát, és a szemébe nézett. – Az apád nem törődik veled, különben nem küldött volna a hegyekbe egyedül. Lea kerülte a férfi pillantását, inkább annak tevebőr tunikájára szegezte a tekintetét, amely mintha önálló életet élt volna. Eltelt néhány pillanat, mire rájött, hogy nem a tunika mozog, hanem a tetűk hada rajta. A férfi néhány lépésnyire álló lova felnyerített. Ez nem lehet igaz! Sem a ló, sem a lovasa… Biztosan csak álmodom, mint amikor az ember lepkeszárnyakon át nézi a világot! – gondolta magában Lea. – A bátyám szokott vigyázni a nyájra, de most lázasan fekszik otthon. A férfi felmordult, ujjai egyre erősebben vájtak a lány vállába. Leát vakmerő harag öntötte el. Már akkor tudta, hogy esztelenség, amit mond, amikor kimondta, de nem tudta visszatartani. – Megölted Kagalit. Nem kellett volna! – Lány létedre bátor vagy. A jürük a derekánál fogva megragadta Leát, és fejjel lefelé lógatva megrázta, mint egy üres zsákot. A tegnapi kenyér sarka kihullott a lány kaftánjából, és arrébb gurult a köveken. Kagali holtteste olyan közel volt Lea arcához, hogy érezte a vér szagát. A férfi ezután ledobta a földre. Lea csak feküdt, a zuhanástól minden levegő kipréselődött a tüdejéből. Hallotta a fekete bárány bégetését nem messze tőlük. Nézte, ahogy a jürük felveszi a kenyérdarabkát a földről, a szájába tömi, majd mohón rágcsálni kezdi. A lány kikotorászta nazarját kaftánja alól, és dörzsölgetni kezdte ujjaival. A kő simasága és a mélyében futó erezet mintázata megnyugtatta. Amikor a férfi felhagyott a kenyérdarabkák utáni vadászattal, Lea visszadugta nazarját kaftánja alá, és nehézkesen talpra állt. Hál istennek a régi szandálját viselte, nem pedig az édesapja készítette újat, ami a túl bő szíjak miatt lötyögött rajta. Ó, bárcsak a föld megnyílna alattam és elrejtene! fohászkodott Lea. Bárcsak visszakúszhatnék a hasadékba, és eltűnhetnék! Megtámasztotta magát egy nagy sziklán, majd nagy levegőt vett. A legjobb futó volt a faluban, még a fiúknál is gyorsabb. Lea futásnak eredt. Hallotta, amint a háta mögött a jürük a lovához rohan, és nyeregbe ugrik. Lea minden erejével rohant lefelé, Kaş irányába. Édesapja, nagybátyjai, testvérei úgy levágják ennek a vadembernek a fejét a nyakáról, mint ahogy az tette Kagalival. Lea már vagy százlépésnyire jutott, amikor egy kő kifordult a lába alól. Megbotlott és elesett, majd sodródva továbbcsúszott. Orra és szája tele lett homokkal. A jürük egy pillanat alatt leszállt lováról, és a lányra vetette magát. A derekánál fogva leszorította, majd ököllel a lány füle fölé sújtott. Lea feje oldalra billent az ütés erejétől,

fájdalmában csillagokat látott. A férfi belemarkolt a hajába, és hátrafeszítette a fejét szabaddá téve a torkát. Lea dobálta magát, ahogy csak bírta, beleharapott a férfi kezébe, egészen belemélyesztette fogait, de mindhiába. A férfi feldobta vállára a lányt, aki majd elájult fogvatartója ragacsos bőrtunikájának undorító szagától. A jürük minden erőfeszítés nélkül cipelte őt a száraz sziklákon lova felé, miközben Lea hasztalan igyekezett megrúgni a férfiasságát. A jürük ugyan morgott valamit torokhangú nyelvén, de a lány nem értette. Farkas vonszolja úgy frissen ejtett zsákmányát búvóhelyére a kölykeinek, ahogy a jürük hurcolta bűzös irhájában Leát törzsének többi tagjához. Meg fogják erőszakolni – gondolta Lea –, aztán, ha már mindenki végzett, habozás nélkül megölik, mint ahogy ő tekeri ki egy csirke nyakát. Üvöltve rúgkapált a férfi hátán, miközben feje nekinekicsapódott a jürük kecskebőr táskájának. Látóterében egyszer csak megjelentek a csődör lábai és a nyereg alól kilógó szárított hús csíkjai. Ahogy a jürük átdobta Leát a válláról a nyeregkápára, a nazar zsinórja elszakadt, és a drágakő a földre pottyant. A lány utánakapott és elkapta a követ, mielőtt a ló patái porrá zúzták volna. A férfi nyeregbe szállt, megfogta a kantárt, majd Kaş irányába fordította lovát. A nyeregkápa minden egyes lépésre Lea érzékeny hasába nyomódott, feje a ló vágtájának ritmusára ide-oda zötykölődött. Egyre jobban szédült, majd a fény elhalványult, és a világ megszűnt körülötte. Amikor visszanyerte az eszméletét, a földön feküdt, kövek álltak a hátába, kaftánja összegyűrődött a derekán. Felette a felhőkkel tarkított ég terült el, a nap épp lenyugvóban volt. Fogalma sem volt, mióta fekhetett ott. Feje lüktetett. Megérintette, egy téli alma nagyságú dudort érzett a keze alatt. A jürük terpeszben állt felette, széles vigyora felfedte fogatlan ínyét. Lea rúgott egyet felé. A férfi erre haragjában megragadott egy követ, és a feje fölé emelte, hogy a lány arcába vágja. Aztán, mint aki meggondolta magát, megállt. Lea imádkozni kezdett. Istenem, kérlek, engedd, hogy a barbár gyorsan megöljön! Inkább haljak meg, semhogy megbecstelenítsen! Leának eszébe jutott a családja. Ha meghal, ki fogja kihajtani a nyájat, ha a bátyja beteg? Ki fogja a birkahúslevessel megetetni gyenge nagyanyját? Ki fog segíteni édesanyjának kenyeret dagasztani? Ki fog ostáblán játszani édesapjával? És mi lesz a jegyesével? Ki fog neki fiúkat szülni? Hát nem azt mondja a Tóra, hogy a sors a leleményeseket és a bátrakat veszi pártfogásába? Lea az oldalára fordult, és kiküzdötte magát a jürük lábai közül. Négykézlábra vergődött, majd amikor visszanyerte az egyensúlyát, botladozva rohanni kezdett, amilyen gyorsan csak tudott. A nap a jobb válla mögül sütött, tehát Kaşnak valahol odalenn, egyenesen előtte kell lennie. Lea egy sziklakiszögellés felé vette az irányt, hogy mihamarabb meglássa a völgyben elterülő faluját. Amikor végre letekintett, azt hitte, rossz irányba néz. A fekete házak elszenesedett gerendáiból füst kanyargott az ég felé. Ez nem lehet Kaş! Mégis, a kút körül félkörívben álló házak elrendezése ismerős volt. A fenyőkhöz legközelebb álló ház a családjáé volt, kipányvázott szamaruk ott állt előtte. Házuk ajtaja kifordulva lógott az egyik zsanérról, teteje lángokban állt. A romok közt jürükök kutattak, a hadizsákmányt nagy halomba hordták a falu közepére – szőnyegek, keménysajtgurigák, kilimek, takarók, birkabőrök, főzőedények. Asszonyok és gyermekek menekültek minden irányba, mindenütt káosz uralkodott. A házuk mellett a nagyanyja állt a rémülettől földbe gyökeredzett lábbal. Lea minden erejét összeszedte, és rohanni kezdett, gyorsabban, mint valaha. Elesett és

felkelt, újra elesett és újra felkelt, miközben egy pillanatra sem feledkezett meg a lován utána dübörgő jürükről. Ahogy közeledett a faluhoz, nagyanyja karjaiban megpillantotta csecsemőkorú öccsét. Már majdnem elérte őket, amikor ostorcsapáshoz hasonló éles reccsenést hallott. Nagyanyja túl süket volt ahhoz, hogy felnézzen. Egy égő gerenda zuhant rájuk a szomszéd házról, olyan gyorsan zúzva össze őket, hogy kiáltani sem maradt idejük. Lea szerette volna lehúzni róluk a gerendát, megcsókolni nagyanyja ráncos arcát, karjába venni kisöccsét, a dombok közt eltemetni és kövekből gúla alakú sírhalmot emelni fölé – de nem volt rá ideje. Meg kellett találnia az apját. Vajon hol lehet? Mindig megvédte őket. Hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? Lea ekkor kiabálásra és ordítozásra lett figyelmes, és elindult a hangok irányába. A házak mögött elterülő mezőn jürük lovasok versengtek egymással valamiért, amit nyergükből kihajolva próbáltak felkapni a sáros földről. Az egyik lovasnak végül sikerült megragadnia a tárgyat, és felhúzta lovának marjához. Amint azonban a nyergére akarta emelni, a szomszédos lovas kitépte a kezéből és elnyargalt vele. A nomád harcosok emberemlékezet óta ezzel a sajátos játékkal, a buzkashival szórakoztatták magukat, amelyet általában fej nélküli kecsketetemmel játszottak. Valami azonban most nem stimmelt. Lea próbált rájönni, hogy mi lehet az a furcsamód ismerősnek látszó tárgy, amivel ezúttal játszottak. Feszülten figyelt. Te jó Isten! Nem akart hinni a szemének – egy emberi test volt az, a lábait levágták. A nyaka körül kék gyapjúsál, amelyet Lea kötött egykor. Apja élettelen teste volt az, sár és lótrágya borította. Az egyik lovas megszerezte a megcsonkított tetemet, elvonszolta a mező szélén álló kőrakásig, majd egy éles, velőtrázó üvöltéssel diadalittasan magának követelte a győzelmet. A játék véget ért. Leának nem volt ideje, hogy a földre rogyjon rosszulléttől környékezve, hogy fejét a kezébe temesse és megsirassa édesapját. Apját, aki plovval és boreka de handrajóval1 etette őt a tányérjáról, aki a hideg téli éjszakákon, amikor a szél keresztülfütyült a házuk repedésein, neki adta takaróját. Halljad Izrael, az Örökkévaló, az Egyetlenegy. Smá Iszráel Ádo-náj Elo-hénu Ádo-náj echád. Árnyék vetült rá, a jürük utolérte. Megragadta két kezét, az oldalához szorította. Ha most nem tud kivergődni a szorításából, suhant át Lea fején, le fogja teperni a földre. Amikor végzett vele, férfimagja csordogál majd combja közül, egy másik vadember veszi át a helyét, és ha az is végzett vele, jön majd egy másik, és megint egy másik… Könyörülj meg leányodon, Leán. Támassz meg kezeddel, hogy egyenesen álljak. Szeled fújja hátamat, hogy sebesen futhassak. Adj erőt, hogy ne botladozzak. Istenem, ha megvédesz ezektől a vademberektől, addig dicsőítem majd fennen nevedet, míg el nem hal a hangom! 1 Burekféle, a törökországi zárdák egyik étele. Apróra vágott padlizsánnal, paradicsommal, sajttal ízesített kelt tészta.

Második fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

Amikor Hanna meghallotta az ablaka alatt macskaköveken pattogó kerék zörgését és a lószerszám csengettyűinek csilingelését – az efféle zaj meglehetősen szokatlannak számított ezen a környéken, ahol mindenki gyalogosan vagy lóháton járt –, rögtön kilesett a zsalugátereken. Legnagyobb meglepetésére egy hintó állt meg a házuk előtt. Szélesre tárta az ablakot, és kihajolt. Nem ez volt a birodalmi hárem legjobb hintója, de nem is a legrosszabb. A hintó ajtaját III. Murád szultán tughrája, nevének aranyszínnel festett, bonyolult kalligráfiája díszítette, a pej kanca fejét pedig strucctollak ékesítették. A martingál, a mellvédőtől az orrszíjig húzódó, a ló fejének leszorítására használatos szíj finoman megmunkált darab volt, ugyanakkor ezüstből készült, és nem aranyból. A kanca pedig a legnagyobb jóindulattal is túl volt már a fénykorán, hímpókos volt, és nem párban állt, hanem egyedül fogták be a kocsiba. A hintó keskeny bakján sem libériás fogathajtó ült, csak az öreg, őszes hajú Szuat, egy cserkesz rabszolga, akinek savanyú ábrázatán szokás szerint mogorva fintor ült. A hepehupás utcákon való zötykölődéstől turbánja félrecsúszott és összegyűrődött attól, hogy folyton a helyére igazgatta. A kocsis visszasüppedt székébe, a kantárszár lazán feküdt a ló farán. Hanna, aki szomszédaitól tanulta az oszmán nyelvet, esetlen nyelvtudásával már számtalan alkalommal próbált mosolyt csalni Szuat fogatlan ajkaira, de mindhiába. A hintó ugyan már rég megállt, de az apró csengettyűk tovább csilingeltek, ahogy a ló toporgott a hámban. Ezek az apró harangok figyelmeztették a hallótávolságban tartózkodó embereket arra, hogy birodalmi hintó közeledik: menjenek távolabb, nehogy megpillantsák a hárem valamelyik tagját. De hát ki lenne olyan meggondolatlan, hogy sötétedés után utcára merészkedjen, hacsak nem egy bába, mint Hanna, vagy egy szajha? Ugyan mi lehet olyan rendkívül fontos, hogy ilyen késői órán jöttek Hannáért? A birodalmi háremben most egész biztosan nem várható szülés. Két évvel ezelőtt – nem sokkal azután, hogy Hanna és Izsák Velencéből Konstantinápolyba érkezett – egy ugyanilyen hintó állt meg a házuk előtt, hogy Hannát a birodalmi hárembe vigye, Szafije, a szultán feleségének szüléséhez. A szultán rajongott Szafijéért, akibe annak idején már első pillantásra beleszeretett. Többek szerint a nő megbabonázta az uralkodót. Mennyire megdöbbent Hanna azon az éjszakán, amikor a hintó épp az ő ajtaja előtt állt meg. Itteni házuk jóval nagyobb volt, mint amit még Velencében engedhettek meg maguknak férjével, ahol a gettó súlyos fakapuja mögött a világtól elzárva, egy szűk, egyszobás lakásban éldegéltek. Aznap éjjel konstantinápolybeli szomszédaik kíváncsian lesték rácsos erkélyükről, amint a hintó Hannával távozik. A birodalmi hárem látványa felkészületlenül érte Hannát – a fekete eunuchok, a

hatalmas termek, a ragyogó kék-fehér iznik csempék, a pavilonsátrak csúcsos teteje és az ízletes sörbet, amelyet a hatvan kilométerre fekvő Olümposz hegyről durva vászonban ideszállított hóból készítettek. A szülő nő sikolyai meg a vér azonban már ismerősek voltak. Szerencsétlen Szafije hősiesen küzdött, de vajúdása hiábavalónak látszott. Hogy kerülhetett Hanna – aki egyszerre volt zsidó, idegen, újonnan érkezett és velencei menekült – a palota figyelmének előterébe? Hanna barátnőjének, Eszter Mandalinak köszönhette a felkérést. A szefárd zsidó Eszter a hárem kufárja és a valide bizalmasa volt, ő mesélt Hanna tehetségéről a szultán nagyra becsült édesanyjának. Isten segedelmével a palota egy nap talán majd férjének, Izsáknak műhelyét bízza meg a selyemsátrak készítésével. Az udvarban természetesen számos szülésznő dolgozott – jó képességű vidéki asszonyok, akik szelíd mosollyal támasztották az anyákat a diófából készült szülőzsámolyon, de minden mást Allahra bíztak. Hanna nem így dolgozott. Gyógyfüveket, valamint különféle segédeszközöket használt, és gyakran tett fel kérdéseket azoknak, akik tapasztaltabbak voltak nála. Bátorságot öntött a félénkekbe, erőt a gyengékbe, és reményt adott az elcsüggedteknek. Amikor Szafije szülésének éjszakáján Hanna kiszállt a hintóból a hárem bejáratánál, egy fürge léptű, aleppói rabszolgalány kézen fogta, és végigsietett vele a kerteken, a valide magánhamamja és a gőzfürdők mellett, amíg meg nem érkeztek a szultána szülőpavilonjához, melyet külön erre az eseményre készítettek elő. A pavilont rubinokkal, smaragdokkal és gyöngyökkel kirakott, hímzett selyem borította, melyre az égi paradicsom mennyei kertjeinek békés jeleneteit festették. A paplanok és az ágytakarók vörösek voltak. A dívány fölött egy hímzett zsák lógott, amelyben – Hanna tudta jól – a Koránt tartották. A dívány lábánál egy aranynyárs ágaskodott, melyre fokhagymával tűzdelt vöröshagymát tűztek, ami a gonosz távoltartására szolgált. Arany mosdótálak, porcelán vizeskancsók és mindenféle edények sorakoztak az alacsony, lakkozott asztalokon. A vékony, szürkészöld porcelántálak csordultig voltak különféle édességekkel és sörbettel. Hanna később megtudta, hogy elővigyázatosságból a szultán és egész családja kizárólag ilyen tálakból étkezett. Ezeken a tálakon a máz ugyanis feketére változott, ha méreggel érintkezett. A tündöklő pavilon, a mennyezet, melyet márványoszlopok sora tartott, a cédrus- és szantálfából készült, pompás illatot árasztó padló, a selyemfátyol szövetek, a szebbnél szebb ruhákba öltöztetett szolgák, rabszolgák és ágyasok hada talán félelemmel vegyes áhítattal kellett volna hogy eltöltse Hannát, de ő csak egyetlenegy dologra tudott gondolni: milyen szerencse, hogy magával hozta ezüst szülőfogóját, amely már annyi makacs gyermeket segített világra hozni. A szülőszéken vajúdó Szafijét asszonyok vették körül, akik tudásuk legjavát nyújtva különféle módszerekkel próbálták nyugtatni: dörzsölgették a nyakát és a kezét, citromos vízzel teli aranyserleget tartottak ajkához. A Szafije jobbján álló hely azonban üresen maradt. Anyósának, a validénak hiánya szembetűnő volt. Közismert ténynek számított, hogy a két asszony nem kedvelte túlságosan egymást. Hogy miért, azt mindenki csak találgatni tudta. Hanna a forró vízzel teli mosdótálhoz ment, és kezet mosott. Ezután keresztülvágott az asszonyok gyűrűjén, és elfoglalta az üres helyet a szultána jobb oldalán.

A rabszolgalánytól kapott ruhát kicsavarta, majd letörölte vele Szafije homlokát. Újabb fájás kezdődhetett, mert a szultána megragadta a patkó alakú szülőzsámoly karfáját, miközben az udvari bába, egy testes asszony, minden meggyőződés nélkül háromszor elkiáltotta magát: – Allah Akbar! Hanna biccentett a bábának, aki megértette a jelzést, és a pavilon egyik sarkába húzódott. Szafije őrjöngött fájdalmában, szeme forgott az üregében. A mellette álló fiatal háremhölgy a kezét simogatta tehetetlen kétségbeesésében. Hanna elismeréssel állapította meg magában, hogy a szülőszék a legmasszívabb, és állítólag szerencsét hozó fából, diófából készült. A fiatal háremhölgy elkapta Hanna pillantását, majd alig észrevehetően megrázta a fejét. Ezzel mindent el is mondott, amit Hannának tudnia kellett: a szultána vajúdása hosszú és eredménytelen volt. Konstantinápolyban a szülés társadalmi esemény volt. A hárem minden hölgye, a leggyönyörűbb ágyastól a legegyszerűbb rabszolgalányig jelen volt a szobában. Körülöttük mesemondók, törpe eunuchok, udvari bolondok, zsonglőrök és zenészek szórakoztatták a szülő nőt és az egybegyűlteket. Aznap este egy asztrológus is csatlakozott a társasághoz. Hanna bosszúságára félhangosan motyogni kezdett: – Kedvezőtlen születési időpont! – A sarokban egy öreg nő kuporgott egy gyékényszőnyegen, és ólomöntéssel foglalatoskodott. Amikor a megolvadt ólom felsistergett edényében, a fogatlan vénasszony fintorogva vállat vont, majd közölte, hogy az ólom nem adott tiszta, világos formát, hanem alaktalan, csavarodott formában keményedett meg, ami kedvezőtlen előjelnek számított. Hanna hálát adott az Úrnak, hogy Szafije épp fájás közben volt, így nem hallhatta a rossz ómeneket. Egy vörös turbánt viselő, zöld kaftánba öltözött törpe közeledett Hannához, majd hirtelen ezüstérmét varázsolt elő a füle mögül. – Kérem! – szólt Hanna. – Húzódjon mindenki hátrébb egy kicsit, hadd kapjon őfelsége egy kis levegőt! – Ezután egy idős asszonyhoz fordult, aki hosszú orrával a Fekete-tenger melléki Szinopéből valósinak tűnt. Hanna tudta, hogy évekkel ezelőtt ő volt a szultána szoptatós dajkája. – Milyen időközönként jönnek a fájások? – kérdezte tőle. – A legutóbbi imára hívó jel óta kétpercenként. Már mindent megpróbáltunk. A gyermek nem fér ki. A dzsinnek összevarrták a méhét. – A dzsinnek apró démonok voltak, akik szüntelen beleavatkoztak mindenbe és állandóan szerencsétlenséget okoztak. – Csitt! – szólt rá Hanna, és csak remélni tudta, hogy a szoptatós dajka téved. – A szülés alatt elhangzó szavak könnyen elbátortalaníthatják az anyákat – mondta védelmező gyengédséggel Hanna. Ha már ez a szájtáti tömeg nem derűlátó, legalább hagyná magukra, hogy végezhesse a munkáját, és megmenthesse ezt a makacs gyermeket. Szafije nem csak a szülés miatt aggódhatott: egyetlen fia, a tizenöt éves Mehmet tífuszos volt. Félrebeszélt a láztól, és félő volt, hogy már nem éri meg a reggelt. A birodalom most igazán szükségét látta egy trónörökösnek. Hanna egy pillanatig a szülőzsámolyon vonagló asszony meggyötört arcát tanulmányozta. Gyönyörű arc volt, de egészen más, mint a velencei nőké: hosszú, fekete haj, kék szem, amely igazi ritkaságnak számított itt, a fekete szeműek világában, valamint széles, lapos arcforma. Szafije a szóbeszéd szerint ruméliai volt, és tizenkét éves korában került a palotába.

Az udvari pletykák szerint Szafijét túlságosan is érdekelték az ország ügyei, valamint más, nem asszonyokra tartozó dolgok. Egyesek féltek, hogy a szultán a kelleténél jobban hallgat felesége tanácsaira. Bármi is legyen az igazság, Szafije a közeljövőben úgysem fog leskelődni a magántanács rácsozott ablakánál, hogy kihallgathassa az államtitkokat. Még ha túl is éli ezt az éjszakát, a nehéz szüléstől annyira legyengül, hogy hónapokig tart majd, mire felépül. Ekkor egy tiszta kék kaftánba öltözött, fonott hajú rabszolgalány, Kübra lépett a szobába. Odalépett Hannához. – Szafije halkabban sikoltson! – szólt hangosan. – A valide imádkozni szeretne, és zavarja a lárma. Hanna már épp tiltakozni akart, amikor a lány lehajolt, mintha csak az övét akarná megigazítani, és úgy, hogy csak Hanna hallja, suttogni kezdett. – A valide megkért, hogy tolmácsoljam köszönetét azért, amit a múlt hónapban tett érte. – A lány együtt érző pillantást vetett Szafijéra, majd elindult úrnője magánlakosztályának irányába. Hannát meghatotta a valide üzenete, de Szafijéra kellett összpontosítania, ezért megpróbálta elterelni gondolatait a zavarba ejtő esetről. A mutatványos törpe esetlen cigánykerekeket hányt Szafije körül, majd hirtelen kiugrott a szülőszék mögül és mint akit ágyúcsőből lőttek ki, bukfencet vetett. Hanna képtelen volt felfogni, hogyan is gondolhatja azt bárki, hogy egy vajúdó nő élvezi ezt a lármát és zűrzavart. Otthon, Velencében a szülőszoba csendes, elkülönített helyiség volt, ahol csak a bába és esetleg a vajúdó asszony édesanyja vagy anyósa lehetett jelen. Itt az egész hárem összegyűlt, mintha az édesanya vajúdása kitűnő alkalom lenne a mulatozásra. Könnyű vajúdás esetén az ilyen bolondozás esetleg erőt önthet a kimerült anyába és mulattathatja, de ha nehézségek adódnak, az ünnepi felhajtás csak ront a dolgokon. És ha a végén mégsem lesz miért örülni? Ha a vajúdás az édesanya vagy a gyermek halálával végződik? Vagy ha mindkettőével? A sokaság jelenléte csak tovább fokozná a szomorúságot. Hanna intett az egyik közeli, húros hangszeren játszó zenésznek. – Kérem, játsszon valami lágy, nyugtató zenét. Őfelsége kimerült. Segítsen neki, hogy a fájások közt pihenni tudjon. Ezután mandulaolajat dörzsölt a kezébe, majd Szafijéhoz hajolt és a fülébe suttogta: – Hanna vagyok. Azért jöttem, hogy kicsalogassam belőled ezt a makacs gyermeket. A szultána mosolyogni próbált, de ajka reszketett. – Olyan borzasztóan fáj. Nem tudnád valamivel enyhíteni? Hanna megfogta Szafije kezét. Az ópium ugyan enyhítené a szülési fájdalmakat, de a méhösszehúzódásokat is gyengítené, ez a gyermek pedig már így is túl régóta időzik a szülőcsatornában. – Először nézzük meg, mit tehetünk ópium nélkül. A mák olykor gyengíti a gyermek légzését. – Akkor inkább elviselem a fájdalmakat. – Bátor és bölcs döntés – felelte Hanna, miközben leguggolt a szülőszék elé. Megvárta, míg elmúlik a fájás, majd alaposan végigtapogatta Szafije hasát. A gyermek feje megfelelő irányban állt. Egy óvatos húzás a szülőfogóval, és még kijjebb jön. Hanna ezután odatartotta fülét a szultána hasához. A baba szívhangja lassú és erőtlen volt. Hanna kilazította vászontáskájának húzózsinórját, és elővette fogóját, amelyet még

Velencében készített neki egy ezüstműves. A fogó két szára a leveseskanálhoz hasonlított, fejük enyhén öblösödött, nyelük finoman ívelt volt, középen pedig egy kivehető tű kapcsolta össze őket. Hanna babonából ráfújt egyet, majd magához szorította, hogy felmelegítse. A kanálból fehér és nyúzott arc tükröződött vissza, körülötte sötét hajtömeg, a közepén pedig hatalmas csillogó, fekete szempár. Hanna gyorsan elsuttogta ilyenkor megszokott imáját: – Add, Istenem, hogy ne tegyek kárt senkiben! – majd gyengéden Szafijéhoz fordult. – Nem tudom használni a fogót, ha ülsz. Tudom, hogy nem szokás fekve szülni, de ha hanyatt feküdnél, be tudnék nyúlni és megfoghatnám a gyermek fejét. Szafije erőtlenül bólintott, mire Hanna intett két rabszolgának, hogy segítsék a szultánát a díványra háton fekvő helyzetbe. Szafije szeme kikerekedett, amikor meglátta Hanna szülőkanalát. – Ezzel akarsz benyúlni? – Ne ijedj meg, már számtalanszor használtam. A zsonglőrök abbahagyták a labdadobálást, az asztrológus felnézett horoszkópjaiból, a törpe tornamutatványa váratlanul véget ért. Minden szem Hannára szegeződött, mintha valami varázsló lenne. – Ezzel a szerszámmal könnyebben világra tudom segíteni a babákat. Majd mindjárt meglátják – jelentette ki Hanna. Hanna és Szafije tekintete egy pillanatra találkozott, majd a szultána bólintott. – Ha ez segít a fiamon… Minden vajúdó asszony fiúra vágyik, de Szafijénak volt a legnagyobb szüksége rá. Hanna kiakasztotta a fogót, majd előbb az egyik végét, aztán a másikat is óvatosan behelyezte Szafije hüvelyébe. Ezután addig tolta, amíg érezte, hogy a helyükre nem csúsznak: a fogó két öblös kanala körülölelte a gyermek halántékát. – És most nyomj! Szafije mordult egyet, nyomott, ahogy csak bírt. Hanna óvatosan összenyomta a fogót, és a méh összehúzódásakor húzni kezdte. Előbukkant a kisbaba feje. Hanna megkönnyebbült. A szultán alacsony termetű férfi volt, nagy fejű és széles vállú. Ha gyermeke hasonlít rá, édesanyjának nem lesz könnyű dolga. A következő összehúzódásnál a vállaknak kell előbukkanniuk, majd a kis test maradék részének. De nem így történt. Még két fájás jött erőteljes nyomás és nyögés kíséretében, de a baba válla csak nem bukkant elő. – Ne add fel! – szólt Hanna. – Segítek neked. Isten segedelmével ez a kisgyermek meg fog születni. A szultánának azonban már csak nyöszörögni volt ereje. Nem ez volt az első alkalom, amikor Hanna egész egyszerűen képtelenségnek érezte, hogy egy jól kifejlett csecsemőnek ilyen apró nyíláson kell világra jönnie. Ez a gondolat már-már istenkáromlásnak számított. – Lélegezz mélyen! Pihenj, amíg tudsz! A fájásaid megfelelőek és erősek. Már nem tart sokáig.

– Igyekszem – felelte a szultána. – Tudom… Ekkor Szafije felsikoltott, háta ívbe feszült, keze mellkasát markolászta. A csecsemő megfulladhat, ha túl sok ideig tartózkodik a hüvelyben. Hanna nem vesztegette az idejét azzal, hogy meghallgassa a szívhangot. Visszahúzta fogóját, majd a kezével nyúlt a hüvelybe, miközben hálát adott az istennek apró ujjaiért. Az egyik aprócska váll megakadt a medencecsontokat összetartó keresztcsontban. Remélem, ez egészséges, széles vállú gyermeket jelent – fohászkodott magában Hanna. Ebből a mandulavágású, vastag szemhéjú, érzéki szemekkel megáldott szépségekkel teli palotából már csak egy életerős trónörökös hiányzott. A gyermek azonban úgy beszorult édesanyja hasába, mint kéményseprő a velencei paloták tetején lévő kéményfedőbe. – Még egy pillanat, és megszületik a kisbabád, cara2 – tolult önkéntelenül is a gyengéd becézés Hanna ajkára, jóllehet a szultánával szemben nem engedhette volna meg magának ezt a bizalmas megszólítást. Hanna elfordította a csecsemő fejét, majd összenyomta a vállakat, hogy ki tudja húzni a babát. Az újszülöttek még nagyon hajlékonyak, kis testük olyan ruganyos és lágy, mint a forró viasz. Egy pillanattal később Hanna boroskancsóból kihúzott parafa dugó pukkanásához hasonlatos hangot hallott és roppanást érzett. Annyira összenyomta a kisgyermeket, hogy meglazultak a vállat tartó szalagok és a felkar apró csontja kiugrott helyéről, az ízületi tokból. A baba azonnal kicsusszant és visítani kezdett. Hanna az egyik karjába vette a gyermeket, és tanulmányozni kezdte haragtól vörös kis arcát. Szegény kis kölyök. Vállízületénél egy gyulladt, vörös duzzanat keletkezett. Nem csoda, hogy úgy ordított. A váll kificamodása ugyan nem számított szokatlan problémának, de Hanna most találkozott vele először. Biztosan van valami módszer, amivel ilyenkor gyorsan vissza lehet tenni a vállat a helyére – gondolta Hanna. Lázasan kutatni kezdett emlékei közt, hátha eszébe jut valami, amit más bábák tanácsoltak ilyen helyzetekben. Szafije ujjai olyan erővel szorították Hanna szoknyájának redőit, hogy egészen belefehéredtek. – Kérlek, segíts a kisbabámon! – suttogta. A zenészek egyre hangosabban játszottak, csörgődobjaikat rázták, dobjaikat verték, hogy elnyomják a gyermek sírását. Ha legalább egy pillanatra felhagynának ezzel a borzasztó lármával, talán eszembe jutna a megoldás – őrlődött magában Hanna. A kisbaba fájdalomtól eltorzult arccal gyötrődött kínjában. Végül is mindegy, mit tesz – gondolta Hanna –, a tehetetlen várakozásnál minden jobb. Cselekednie kell! Hanna egy párnára fektette a gyermeket. A csecsemő sikamlós volt az újszülötteket borító vértől, nyálkától és a fehér, viasszerű magzatmáztól. Hanna rongydarabba bújtatta a kezét, úgy fogta meg a csúszós kisbabát, majd addig csavarta a felkarját, míg halk pattanó hangot nem hallott. Hannát kiverte a víz ettől a hangtól, amely a baba sikolyával párosult. Füle csengett, testét először forróság öntötte el, majd lúdbőrös lett. Nyelt egyet. Borzasztóan szenvedett a helyiség elhasználódott levegőjétől, amely a rengeteg összezsúfolódott embertől, az aranyfüstölőben égő aloétól és a házassági fáklyák sercegésétől és pattogásától egyre fülledtebbé és áporodottabbá vált. Bárcsak átjárná ezt a

pavilont a Boszporusz mindig friss szellője! sóhajtott kimerülten. Mennyi szenvedés és mennyi vér! A gyermek viszont abbahagyta a sírást. Szafije behunyt szemmel feküdt, arca verejtékben úszott. – Egészséges gyermek? – kérdezte. – Igen, minden rendben. Szerencsés vagy. – Hanna a karja alatt határozottan megfogta a csúszós babát, majd az emberek felé emelte. Minden szem az újszülöttre szegeződött. A zene elhalt, a zenészek földre tették csörgődobjaikat, magukra hagyták dobjaikat, a hegedűsök leengedték vonóikat. A hárembeli hölgyek elővették tunikájuk visszahajtott ujjába tömött zsebkendőiket, és csendesen sírdogálni kezdtek. Az emberek kimerültek és megkönnyebbültek. Senki sem merte a gyermek szépségét és életerejét dicsérni, nehogy felhívják rá a Gonosz figyelmét. Hanna egy párnára fektette a kisdedet, és miközben átdörgölte egy tiszta ruhával, nézte, ahogy a kis mellkas emelkedik és süllyed. – Csúf kis teremtmény – suttogta végül a jövendőmondó. Egyetértő mormogás hallatszott, aztán olyan mélységes csend töltötte be a szobát, hogy Hanna még a majmok makogását is hallotta a messzi, harmadik udvarban lévő állatkertből. Az egyetlen hang a pavilonban a kisgyermek hangos szuszogása volt, apró rózsaszín teste még mindig maszatos volt a szülésből származó nedvektől. Hanna előhúzta vászontáskájából vaskését, hogy elvágja a köldökzsinórt. Aztán észbe kapott és letette a kést: ezt a szertartást a szultánnak kell végrehajtania. Ő ad nevet a fiúnak. Mekka felé fordul, felemeli a karjában tartott fiút, majd elmondja az Imára hívás és a Hitvallás imáját. Hanna intett Musztafának, a fekete főeunuchnak, aki épp ekkor lépett a pavilonba és indult a szultána díványához. A fekete főeunuch hivatalos udvari tisztség volt. – Értesítenéd a szultánt, hogy megszületett a… Musztafa Hanna karjára tette kezét, úgy szakította félbe kérését. Összeszorított szájjal rázta a fejét, miközben a gyermeket nézte. Hanna követte az eunuch tekintetét. Csak most látta meg azt, amit eddig nem volt ideje észrevenni, de ami minden jelenlévő számára megdöbbentően nyilvánvaló volt – a kisbaba duzzadt szeméremajkait. Nem volt szükség a szultán jelenlétére. Nem volt szükség a Justinianus falán álló ágyúk elsütésére sem, hogy hírül adják a trónörökös születését. Semmit sem kellett tenni, csak megfürdetni a kis hercegnőt és addig gondozni, amíg elég idős nem lesz egy jó házassághoz. A régi közmondás szerint a lányok felnevelése ahhoz hasonlít, mint amikor az ember fügét ültet a szomszéd kertjébe. Hanna elvágta a köldökzsinórt, majd a fiatal szoptatós dajka kezébe adta a gyereket. A lány meleg, illatos vízzel teli arany mosdótálhoz vitte a csecsemőt, és gyengéden lemosta. Ezután, hogy szerencsét hozzon a hercegnőnek, három szezámmagot helyezett a köldökébe. Bepólyázta, majd takaróba csavarta a kislányt. A vállára, ahol olyan nagy fájdalom érte, egy kék gyöngyökkel kirakott amulettet kötözött. Valaki egy üveg sörbetet helyezett Szafije mellé, tetejére piros gézdarabkát kötöttek. Fiú születésénél a szövetcsíkot az üveg nyakára kötik. Az aranybölcső fölé fokhagymafonatot akasztottak, hogy távol tartsa a gonoszt.

Már csak egy tennivaló maradt. Hanna a díványon fekvő, kimerült anyához fordult. – Próbálj meg felállni, hogy a méhlepény kijöjjön. Két rabszolgalány segített felemelni a szultánát. Hanna az egyik szolgától kapott egy tálat, amit Szafije két lába közé helyezett. A méhlepény jóleső placcsanással pottyant bele. Milyen mocskos ez a rész, és mégis milyen fontos – gondolta Hanna. A méhlepénynek hiánytalannak kell lennie. Ha szakadt vagy szétbomlott, az azt jelentheti, hogy kisebb darabok maradtak a méhben. Hanna egy szolgától kapott elefántcsont csipesszel átforgatta a mosdótál tartalmát. Egy pillanatra olyan nevetségesen érezte magát, mintha jövendőmondó lenne, aki előjelek után kutatva vizsgálgatja a méhlepényt. – Jól van. Az egész kijött. A rabszolgalányok visszaengedték a szultánát a díványra. Szafije kényelmesen elhelyezkedett, majd a kisbabáért nyúlt és a melléhez emelte. Kettejük látványától Hannah meghatottan elmosolyodott. Szafije könnybe lábadt szemmel, boldogan ölelte kisbabáját, hamar feledve, hogy mindenki csalódottságára leányt szült. A kisded most már szép rózsaszín volt, mint a rózsavizes sörbet, és légzése is megerősödött. Az egyik rabszolgalány lehúzta a szennyes ruhát a díványról, majd friss, szantálfával illatosított törülközőket hozott, hogy lemossa Szafijét. A szultána nagyon kimerült, a legkisebb mozdulat is külön erőfeszítésébe került, már a kisbabáját is alig tudta ringatni. – Bekötözzelek most, vagy inkább várjunk vele? – kérdezte Hanna. Az udvarban fennálló szokások szerint a gyermeket két- vagy hároméves koráig szoptatós dajka szoptatja. Hogy megakadályozzák a szultána tejének megindulását, Szafije melle köré vászoncsíkokat kell szorosan tekerni. Pár napig fájdalmas lehet, de utána elapad a teje. – Inkább várjunk. Most már nemcsak az anyósom, de én is hálával tartozom neked – suttogta Szafije, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a kisbabájáról. Tehát hallotta Kübra suttogva átadott üzenetét a valide köszönetéről. Szafije még a szülési fájdalmak közepette is képes volt arra az asszonyra figyelni, aki élet és halál ura volt a háremben. Hanna Szafije mellé térdelt, és a fülébe suttogott. – Bájos kis hercegnőd született. Biztos vagyok benne, hogy jövőre egy kis herceget segítek neked világra hozni. – Boldog vagyok a lányommal. Ajsénak fogom hívni, és egész életemben élvezhetem majd a társaságát. Egy fiúval azonban egészen más a helyzet. Ki tudja, mi történik majd vele? – Bölcs asszony az, aki el tudja fogadni, amit Isten ad neki – felelte Hanna. A szultána a testvérgyilkosság kegyetlen szokására utalt, amely már vagy százötven éve bevett gyakorlat volt az Oszmán Birodalomban. Szafije fiát, Mehmedet, ha megéri azt a kort, hogy megörökölje apja trónját, kötelezni fogják az örökösödési viszályok elkerülése érdekében az összes öccsének, illetve fiú féltestvérének meggyilkolására. Hanna borzasztónak találta ezt a gyakorlatot. Dolga végeztével Hanna fogta szülőfogóját, törlőrongyait, különféle gyógynövényeit, gyógyitalait és kenőcseit, betette a vászontáskájába, majd lemosta kezéről Szafije vérét.

A csecsemő szoptatós dajkája karjában szundikált. A kis Ajse nemsokára elégedetten szophat majd. Negyven nap múlva ünnepség lesz a hamamban. Erre Hannát is meghívják majd, hiszen ő segítette világra Ajsét. Ilyenkor kacsatojást törnek egy tálba, aztán bedörgölik vele a kicsi bőrét, hogy hozzászoktassák a vízhez, illetve hogy megvédje őt a vízbe fulladástól. A vízbe fúlásnál azonban sokkal komolyabb veszély is fenyegette a kis hercegnőt, és vele együtt a birodalom összes alattvalóját, komolyabb, mint ha egy egész ellenséges hadsereg állt volna a város falai előtt. Ezzel Hanna és mindenki más is tökéletesen tisztában volt. Az Oszmán Birodalom, a világ egyik leghatalmasabb birodalma a Duna partján fekvő Budától a nílusi Aswanig, valamint az Eufrátesztől majdnem Gibraltárig terjeszkedett. Tartományai közé tartozott a Balkán-félsziget, Erdély, Moldova és a Havasalföld is. Keleten a Fekete-tenger, míg délen a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl határolta. Szabadokból és rabszolgákból álló lakossága ötvenmillió lelket számlált. Mégis félő volt, hogy egészséges trónörökös nélkül ebben a muszlimokat, zsidókat és keresztényeket egyaránt tömörítő óriási birodalomban hamarosan kitör a polgárháború. Ellenségei – nyugatról a keresztény államok, köztük a Habsburg Nápoly és Szicília, keletről pedig a muszlim Perzsia – ugrásra készen vártak a megfelelő alkalomra, hogy, mint szarvasbikát az acsarkodó farkasok, végre darabjaira szaggathassák a szultánságot. Két év telt el az emlékezetes éjszaka óta, amikor a kis hercegnő megszületett. Mehmed ugyan felépült a tífuszból, de egészsége továbbra is gyenge maradt. Körülmetélését többször is elhalasztották, olyan gyakran volt beteg. A szultán tovább uralkodott, de ritkán hagyta el a palotát, és minden jel arra mutatott, hogy szívesen hagyja az államügyeket édesanyjára. A legrosszabb az egészben az volt, hogy a kialakult helyzet semmit sem változott: a birodalom továbbra is a polgárháború fenyegető árnyékában élt. A két hosszú év alatt nem akadt egyetlen szülés, terhesség, halvaszületés sem, még egy királyi vetélés sem. Szafijénak nem sikerült fiút szülnie, és a szultán sem nemzett trónörököst sem Szafijénak, sem más háremhölgynek. Szokoli Mehmed nagyvezír nem volt boldog. Musztafa, a fekete főeunuch sem volt boldog. A valide sem. Csak Szafije örült kétéves aranyos kislányának, Ajsénak, akit agyonkényeztetett és agyonbabusgatott. Hanna mögött szeretett férje, Izsák bukkant fel, és felesége dereka köré fonta karját. Együtt nézték házuk ablakából az utcát, ahol a kis kanca nyugtalanul prüszkölt és toporgott hámjában. Kanyargós utcákkal teli kerületükben csupa külföldi lakott – örmények, görögök, zsidók és cserkeszek – a birodalom legkülönbözőbb sarkaiból származó emberek. Izsák Hanna vállára támasztotta állát. – Muszáj ilyen későn elmenned? – kérdezte, noha tudta, a szultáni palota hívását nem lehet visszautasítani. – Bármilyen probléma is adódott ma éjszaka, az biztos, hogy nem szüléshez hívnak – felelte Hanna. – Fennmaradok, amíg biztonságban haza nem érkezel. – Kérlek, feküdj le. Holnap korán kell kelned. Hanna barátnője, Eszter egy délután a mikvában bizalmasan megsúgta, miért nem lett több terhesség a háremben, és miért nem valószínű, hogy valaha is lesz még. A szultán

senki mással nem hál, csak Szafijéval. Azt mondják, hogy a szultána erős bűbájt bocsátott a férfiasságára, amely azonnal cserbenhagyja, ha más nőhöz közelít. Ha igaz volt, amit Eszter állított, még maga a Jóisten sem segíthetett a dolgon. De ha Hannát nem szüléshez hívják, akkor vajon mihez? Valószínűleg egy háremhölgy, egy királyi ágyas szenvedhet nehéz havibajtól, amit Hanna forró borogatással és kamillateával tud kezelni. Vagy talán Szafije szeretne egy terhességet elősegítő gyógyitalt? Vagy talán a valide zavarbaejtő kellemetlensége ismétlődött meg? Minden eshetőségre felkészülve Hanna telepakolta táskáját különféle gyógyfüvekkel, majd – biztos, ami biztos – a szülőfogóját is berakta. Utólagos megfontolásból betett még egy friss barackot, amit nemrég szedett kertjéből. Pakolás közben hallotta, amint néhány utcányira az éjjeli őr megkezdi esti körútját. Vashegyű botjának koppanása a macskakövön mindenkit arra figyelmeztetett, hogy – hacsak nincs sürgős elintéznivalójuk – térjenek mielőbb otthonukba, mert zárja a városkapukat. – Olyan büszke vagyok rád, Hanna! – mondta Izsák, miközben készülődő feleségét nézte. – Tudom, hogy nehéz számodra az élet Konstantinápolyban, mégis kihoztad belőle a legjobbat, még a palota bizalmát is elnyerted. Képzeld! Annyira megbecsülnek, hogy maga a valide hívat magához éjnek idején… Bár jobban örülnék, ha csak a nappali órákra korlátozná magát. – A valide feleannyira sem becsül engem, mint amennyire én téged, Izsák. Nélküled nem élnénk ilyen jó sorban – felelte Hanna. Jóllehet nyugodtan beszélt, hogy ne rémissze meg férjét, valójában nagyon is aggódott. Hacsak nem volt muszáj, senki sem utazott éjjel az utcákon, különösen nem nők. A kapuja előtt megálló hintó szörnyű vészhelyzetre utalt. Izsák elmosolyodott és megcsókolta a feleségét. Lesétáltak az utcára, majd várták, hogy Szuat lemásszon a bakról, és kinyissa a hintó ajtaját. A csillagok olyan alacsonyan ragyogtak, hogy az volt az érzésük, mintha egy láthatatlan kéz a mennyekbe repítette volna őket. Hanna visszanézett a házukra és tágas kertjükre. Ingatlanjukat egy jómódú, nyílkészítő kovácstól vásárolták, akinek ügyesen átalakított műhelyében kapott helyet a selyemkészítés minden kelléke: a szövőszékek, a párosodó selyemlepkék tálkái és a selyemhernyógubó-szárító. A ház mögött terült el az eperfákkal teli gyümölcsöskert. Az ingatlannal együtt egy papagájt is kaptak, Güzelt, akinek rikácsolása több háztömbnyire is elhallatszott. A ház megvásárlása után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kovács felesége miért hagyta nekik ott az állatot. Ennek a gyönyörű, afrikai madárnak ragyogó szürke tollazatával és élénkvörös farktollaival mi sem okozott nagyobb gyönyörűséget, mint hogy gyanútlan személyeket csábítson ülőhelyéhez, majd cirógatásra várva kinyújtsa sovány nyakát. Abban a pillanatban azonban, amint megjelentek a becéző ujjak, a madár lecsapott fekete csőrével, vérző sebeket és felszakított körmöket hagyva maga után. Az állat ezután elégedetten telepedett vissza rúdjára, súlyát egyik pikkelyes lábáról a másikra helyezte, fülhasogató, embert utánzó vihogása pedig betöltötte a házat. Izsák maga felé fordította Hannát és megigazította fátylát. Hannának ugyan zsidó nőként nem volt kötelező fátylat hordania, mégis időnként érdemes volt muszlimnak látszania. Ezúttal a kóbor cigány bandák figyelmét igyekezett elkerülni, akik túlságosan is szívesen bámulták meg a birodalmi hintót és a benne ülő nőket. Hanna selyemruhát viselt

igazgyöngy fülbevalóval. A selyem saját műhelyükből származott: saját selyemhernyóik fonták, és Izsák szőtte a szövőszékükön. A kész ruhaszövetet festőbuzér, karmazsintetű és kurkuma festőanyagával teli kádban áztatták, hogy elnyerje vöröses árnyalatát. Szuat kinyitotta a hintó ajtaját. Hanna megfogta a szoknyáját, Izsák besegítette a kocsiba, majd becsukta mögötte az ajtót. Ezután behajolt a hintó ablakán, hogy még utoljára megcsókolja feleségét. Megsimogatta a Hanna nyakában lógó bársonyerszényt, és eligazította úgy, hogy Hanna bőréhez simuljon. Izsáknak is volt egy hasonló erszénye. Még a fiuk, Matteo is viselt egy ilyen kis zsákocskát a nyakában. Testük melege nélkül ugyanis a selyemhernyók petéi nem kelnének ki, és nem biztosítanák a következő szezonra való tenyészállományt. Izsáknak citromillata volt. Férje gyakran dörzsölte át kezét citromlével, hogy eltávolítsa róla a selyemfestéshez használt festéket. Szeme ragyogott a szurokfenyő fáklyájának fényénél. – Jó éjszakát, drágám! – mondta. – Minden rendben lesz. Készíts egy borogatást, keverj egy gyógyfőzetet, hideg kezedet helyezd a nyugtalan homlokokra, és már jöhetsz is haza. Izsák derűlátása általában megnyugtatta, de most minden jel valamiféle vészhelyzetre utalt: a késői időpont, a zárt hintó és Szuat türelmetlen pillantása, amely ide-oda ugrált a kanca és a házuk között. Hanna kezdett nagyon ideges lenni. Ő és Izsák új életet kezdtek Konstantinápolyban. Hanna Velencében megkeresett dukátjainak maradékából vették méretes házukat. Itt a zsidók a városon belül is vásárolhattak ingatlant. És ami még meglepőbb volt, hogy az oszmán törvénykezés szerint a férjes asszonyok megtarthatták saját vagyonukat. Hanna elképzelni sem tudta, hogy ilyen is lehetséges. – Csókold meg Matteót helyettem! – mondta férjének. Mély nyugalom szállta meg, amint Matteóra, hároméves fiukra gondolt. Aznap, kora reggel résnyire nyitott szemmel látta, amint Matteo takaróját maga után húzva megjelenik hálószobájuk ajtajában. Ő úgy tett, mintha aludna. A kisfiú négykézlábra állt, fejét lehajtotta, térdét összeszorította, majd nyusziugrásban ugrándozott el az ágyukig. Szó nélkül bepréselte magát Hanna és Izsák közé, majd rájuk húzta a takarót. Hanna utálta, hogy el kell mennie, és nem lesz itthon, amikor Matteo reggel hívja, de nem utasíthatta vissza a birodalmi hárem hívását. Mielőtt még alkalma lett volna viszonozni Izsák csókját – mindig így váltak el –, Szuat csettintett a kancának, és már indultak is. Hanna hátraesett és beverte a fejét, ahogy a hintó nekilódult a szűk, macskaköves utcáknak. Később, amikor Hanna visszaérkezik a palotából, felidézi elválásuk pillanatát: Izsák jóképű arcát és tekintetét, amint az elrobogó hintó után néz. Kétségek gyötrik. Vajon fogják-e még valaha élvezni azt a meghitt vidámságot, azt a bensőséges tréfálkozást, ami eddig az éjszakáig mindig is jellemezte a házasságukat? A palotabéli események ugyanis mindent megváltoztattak. 2 Drágám (olasz)

Harmadik fejezet K

ONSTANTINÁPOLY

Hanna kényelmesen elhelyezkedett a zötykölődő hintó párnázott ülésén – tudta, hosszú még az út a palotáig, amely nemcsak a szultánnak és családjának szolgált lakóhelyéül, egyúttal az egész birodalom közigazgatási központja is volt. Amint elhagyták a peremvárost, letépte magáról a fátylat – valahányszor felvette, úgy érezte magát, mint egy burokban született kisbaba. Elrobogtak a Misir Çarşisi, az egyiptomi fűszerpiac mellett, melynek alacsony épülete T betűt formázott. Napközben fokhagyma, bors, tömjén és sáfrány illata áradt az épületből. Hanna minden betegségre itt vásárolt gyógyszert, még az aranyérre való lőport is itt szerezte be. Még az ilyen nyugodt éjszakákat is benépesíthetik a dzsinnek – azok a gonosz kis lények, akik kéjes élvezetet lelnek az emberek bosszantásában: moslékosvödröt borítanak a felső emeleti ablakokból az emberek fejére, a hivatalos ceremóniákon lekapkodják a méltóságteljes pasák fejéről a turbánokat, kilopkodják anyjuk kezéből a csecsemőket és a kemény padlóra hajítják őket. Azonban most csend telepedett Eminönü kerületére. Hiányoztak a megszokott nappali zajok: a patkolókovács fújtatójának zúgása, a kalapácsok fémen csendülő érces hangja, a halaskofák és hentesek állhatatos kiáltozása, a dokkban álló hajók ki- és berakodását felügyelő kikötőmester kiáltozása. Csupán a lószerszám nyikorgását és a paták kopogását lehetett hallani az éjszakában, ahogy a hintó haladt a macskaköves úton. Amikor elérték a nemezkészítők utcáját, dobpergés törte meg a csendet. Az őrök most zárták Septimius Severus régi római kapuját a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl találkozásánál. A sikátorokat borító szemétkupacok közt Hanna vad macskák osonó árnyait vette ki. A macskák most indultak éjjeli patkányvadászatukra, nyivákolásukat a házak és a fák tetejéről is hallani lehetett. Hanna utálta ezeket a sovány, beteges állatokat, de azt még jobban utálta volna, ha a város hemzsegne a kártékony rágcsálóktól. Hanna zsebkendőt szorított a szája és az orra elé, hogy ne lélegezze be a bűzt. A bőrcserzéshez használt birkahúgy szagáról vakon is meg tudta volna mondani, hogy a tímárok utcájában jártak. A cserzővargák szerencsétlen mesteremberek voltak, akik a nyitott csatornákba öntött szennyvizükkel bemocskolták a negyedet. A hatóság ugyan elrendelte, hogy a szennyvizüket hordókba gyűjtsék, majd a városfalon kívül helyezzék el, de mindig akadt valaki, aki fittyet hányt a szabályra. Amikor a hintó elérte Sirkeci kerületét, az utcák elkeskenyedtek, semmivel sem voltak szélesebbek, mint a sikátorok. Sem a holdfény, sem Szuat fáklyája nem tudta szétoszlatni a sötétséget. Szuat, aki hajlamos volt túl gyorsan hajtani a kanyargós utcákon, csak hogy megmutathassa, ő bizony a Sarayburnu, a szeráj környéki széles fasorokhoz szokott, most kénytelen volt lassítani. A ló botladozva megállt, majd a hátán csattanó ostorcsapások és Szuat minden nógatása ellenére sem volt hajlandó továbbmenni. Szuat végül zsörtölődve lekászálódott a bakról, egyik kezébe fogta a kantárat, a másikat nyitott tenyerével a durva

kőfalra tette és tapogatózva megindult előre. Hosszú percekig tartó vánszorgás után végre elérték a vizet. Friss tengeri szellő fogadta őket, amint végigsepert a Szarv déli partján. Hanna már legalább egy órája szállt be a hintóba, de a birodalmi palota a Boszporuszra néző hegyoldal tetején álló hatalmas erődítménye még mindig a távolban meredezett. Ahogy elérték a kikötőt, Hanna az imbolygó hajók kötélzetének nyikorgását és részeg matrózok kiáltozását hallotta. Orrát sós tengeri levegő illata és a halpiac szaga csapta meg. Pár pillanat múlva már a szerájkerület közelében jártak, amely rinocéroszszarvhoz hasonlóan nyúlt be a Boszporuszba. Tőle délre terült el a Márvány-tenger, északra pedig az Aranyszarv-öböl. Ahogy közeledtek a meredek sziklafal tetején trónoló palotához, úgy lett a levegő egyre frissebb. Elhagyták az Ayasofya mecsetet, és bal oldalukon már a palota ezüstös holdfényben fürdő, magas falai emelkedtek. Végül, mint egy tengerből kiemelkedő élőlény, előtűnt a Fényes Porta, a palota főbejárata, amelyet két oldalról ikertornyok, valamint a kapuőröknek szállást adó hatalmas, nyolcszögletű, csúcsos tetejű bástyák fogtak közre. A hintó a Köszöntések kapuján át begördült az Első udvarra, ahol a kerekek megmegcsúsztak a sima márványkövezeten. Hanna visszahelyezte fátylát. A palotának ez a központi udvara napközben a szultán minden alattvalója előtt nyitva állt. Tömegestül érkeztek ide az emberek nap mint nap, és sérelmeik orvoslását várták a szultántól. Több száz zaklatott török tolongott ilyenkor a pavilonok körül, miközben szorgos írnokok jegyezték fel panaszaikat. A hatalmas tér azonban most üres volt, csak a kanca patáinak dobogása visszhangzott. A kapu mindkét oldalán öt-öt karóba húzott fej állt közszemlére téve, hogy figyelmeztesse az embereket: így járnak, akik nem engedelmeskednek a szultán mindenható hatalmának. Ha a kivégzettek előkelő születésűek voltak, a fejeket gyapottal tömték ki, ha pedig alacsony származásúak, szalmával. A hintó különféle épületek közt haladt – a fegyverraktárak, a birodalmi pénzverde épületei és az istállók, amelyek összesen háromezer lónak adtak helyet. Hanna viszolyogva kapta el tekintetét a Hóhér szökőkútjáról, ahol az ítéletvégrehajtó a lefejezések után mosta le kezéről a vért. A hintó végül megállt a hárem bejáratánál. Hanna nyakát nyújtogatva nézelődött, míg hatalmas, alaktalan árnyat vett észre a fehér és kék ízniki csempékkel kirakott fal előtt. Ahogy jobban szemügyre vette, legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy maga Musztafa vár rá, nem pedig valamelyik kegyence. Musztafa, a fekete eunuchok vezetője, a hárem őrzője fekete tunikát, fekete selyemövet és aranytollal díszített, hatalmas, fekete turbánt viselt. A palota egyik leggazdagabb embereként gyémántövet hordott csípőjén. Musztafánál csak magának a szultánnak és a nagyvezírnek volt több hatalma. Jóllehet Hanna már többször találkozott vele, éjfekete bőre minden alkalommal bámulatba ejtette. Velencében sohasem találkozott núbiaiakkal, így valahányszor meglátta Musztafát, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Hogy lehet ennyire fekete a bőre? Ha odaállna egy fekete bazaltfal elé, talán észre sem venné. Amikor először találkoztak, Hanna megijedt tőle, de azóta megszerette ragyogó szemét, fényes bőrét és barátságos természetét. Musztafának hihetetlen önuralma volt. Csak időnkénti nyersessége és sántikáló léptei árulták el, milyen gyakran kínozza fájdalom. Borzalmas bűntett volt az arab rabszolga-

kereskedők gyakorlata, miszerint az eunuchnak szánt rabszolgáikat megfosztották attól, amit az Isten a férfiaknak adott. Lehet, hogy a férfiúi vágy még mindig élt Musztafában, de a hárembeli lányokkal kapcsolatban soha a legkisebb rágalom sem érte. Hanna úgy vélte, hogy örömét kincsesládája megtöltésében és a politikai hatalom gyakorlásában találta meg. Egyesek szerint Musztafának fényűző jalija, földbirtoka volt a Hercegszigetek egyikén, egy hatalmas házzal, amely a Márvány-tengerre nézett, ahova visszavonulhat majd, ha fájdalmai úgy elhatalmasodnak, hogy alkalmatlan lesz az emberi társaságra. Ilyen és hasonló történeteket lehetett hallani a háremben, ahol a semmittevés és az unalom szüntelen locsogásra késztette a nyelveket. Musztafa odament a hintóhoz és fejet hajtott, turbánjának aranytolla megcsillant a Köszöntések kapujának homályában. Hanna rápillantott az aranytollra, és eszébe jutott annak rendeltetése, sose tudta eldönteni, hogy elfintorodjon vagy elpiruljon. Hanna megvárta, amíg Szuat lemászik a bakról, kinyitja a hintó ajtaját és egy kis lépcsőt helyez a hintó elé. Kinyújtotta kezét Musztafa felé. Musztafa kövérkés keze rózsaillatú volt, bőre pedig olyan puha, mint egy fiatal lányé. Megtámasztotta Hannát, és kisegítette a hintóból. Ahogy Hanna meghajolt a férfi előtt, bársonyzsákja előrelendült és a férfi mellkasához ért. Musztafa nyakában hasonló bársonyzsákocska lógott. Míg azonban Hannáéban selyemhernyópeték lapultak, addig a pletykák szerint Musztafa erszényében testének azt a részét tartotta kiszárítva, amelytől még fiatal fiúként fosztották meg, és amit mindig magánál hordott, hogy egységes egészként temessék el, ha meghal. Amint Hanna lába a márványkövezetre ért, elengedte Musztafa kezét. Vajon helyes, hogy hagyta, hogy Musztafa megérintse? Erre a kérdésre még nem sikerült megnyugtató választ találnia. A zsidó törvények szigorúak voltak: rokonságban nem álló férfi és nő nem érinthette meg egymást. De vajon vonatkozik-e a törvény Musztafára, aki nem egészen férfi, de egészen biztosan nem nő? Hangja magas, teste húsos, csípője szinte nőies volt. Meleg kezének érintése megnyugtatóan hatott. Helyes volt vagy sem, Hannának nem volt szíve visszautasítani. Musztafa elmosolyodott, kagylóhéjhoz hasonlító húsos, rózsaszín ajkai szétnyíltak, széles arca ráncokba gyűrődött, kivillanó fogai pedig olyan fehérek voltak, mint a kínai porcelán a palota új konyhájában. Vajon szívből jött a mosolya? A férfi intett Hannának, hogy kövesse a birodalmi hárembe. Izsák gyakran mondogatta Hannának, hogy mennyire naiv. Gyermeki hiszékenysége különösen kitűnt, ha a palotabeli politikai mesterkedésekről volt szó – itt az összeesküvések, áskálódások, hirtelen halálok, eltűnések és mérgezések szinte mindennapi eseménynek számítottak. A szultán minden falat ételét először a fő ételkóstoló kóstolta meg. Nemegyszer előfordult, hogy az emberek, akikkel Hanna egyik nap még együtt nevetett, a következő nap nyom nélkül eltűntek. Miközben sétáltak, Musztafa árnyéka úgy ugrándozott a csempézett falon, mint a bábfigurák a híres bábszínházban, Karagözben. Árnyéka kecsesebbnek és fürgébbnek tűnt gazdájánál, aki ingadozva járt a gőzfürdői használatra tervezett facipőjében. Nyilvánvaló volt, hogy ez alkalommal Hannának nem azért kellett jönnie, hogy légyottra készítsen elő egy lányt. Musztafa ugyanis nem hozta magával a vörös könyvet, az Együtthálások Könyvét, amelyben a szultán minden egyes találkáját rögzítik.

– Hogy van Konstantinápoly legjobb bábája? – kérdezte Musztafa. – Úgy érted, a birodalom legjobb bábája? – kérdezett vissza Hanna, ez a barátságos ugratás megszokott volt köztük. – Igazad van, elismerem. – Köszönöm, jól vagyok – felelte Hanna, miközben azt kívánta, bárcsak Musztafa elmondaná végre, miért küldetett érte. Gyönyörű virágágyásokkal teli kertek mellett haladtak el, a különleges tulipánok különleges neveket viseltek – Ragyogó jólét, a Kedves arca, Rózsafa, Örömszerző. Őszintén szólva Hanna nem szerette a török tulipánokat, amelyeknek sápadt szirmait mintha hegyesre vágták volna. Mennyivel bájosabbak voltak a gömbölyded, kehely alakú velencei tulipánok, amelyeknek fényes rózsaszín szirmait az ember legszívesebben megsimogatta volna, mint a kisbabák tenyerét. Hanna hiába küzdött ellene, nem tudta legyőzni honvágyát Velence után és idegenkedését a török dolgokkal szemben. A tulipánok tökéletes példái voltak ennek az ellenérzésnek, amit Izsák csak úgy nevezett, hogy kudarc az Oszmán Birodalom nagyszerűségeinek értékelésében. Elhaladtak az elefántokkal, tigrisekkel és majmokkal teli állatkert mellett. Pézsmaszerű, de nem kellemetlen szag áradt az állatkertből – ilyen szaga lehet az afrikai dzsungeleknek –, amelyet részben elfedett a fűszeres szegfű és a közeli kemencékben sülő friss fehér kenyér illata. Az éjszakai levegőt egészségtelennek tartották, Hanna mégis jólesően szippantott a hűs levegőből. Az állatkert túloldalán Hannát ismerős jelenet fogadta. A pókmajmok felébredtek aranyozott ketrecükben, rikácsoltak és szemérmetlenül dörzsölgették nemi szervüket, majd, mint a ráncos, öreg szőnyegárus a bazárban, köpködni kezdtek. Ha nem merült volna annyira a gondolataiba, Hanna jót kuncogott volna rajtuk. Nincs okom az aggodalomra, győzködte magát Hanna. A legrosszabb, ami valaha is történt vele a palotában, az volt, amikor az állatkerti zsiráf finoman megharapdálta. Ennek az állatnak megvolt az a nyugtalanító szokása, hogy hosszú nyakát kinyújtva odadörgölte a fejét az emberhez, amitől Hannának mindig fürödhetnékje támadt. Az első alkalommal Hanna óriásit ugrott és sikoltott, nem félelmében – aligha akarta a jámbor állat megijeszteni, hanem meglepetésében, ahogy a puha ajkak fogdosták és tapogatták. Hanna most már ösztönösen nagy ívben kikerülte az alacsony kerítéssel elzárt állatot. Valamelyik figyelmetlen munkás egy rakás téglát hagyott az út közepén. – Építkezünk, folyton csak építkezünk – mondta Musztafa, miközben megfogta Hanna karját, úgy vezette tovább. – Ezúttal a tavaly leégett konyhák helyére építünk tíz új, ólomkupolás konyhát. Csak a kemencék akkorák lesznek, hogy egy egész ökörcsordát meg lehetne sütni bennük. – A szultán nem hal meg, amíg építkezik – felelte Hanna. Gyakran hallotta ezt a kifejezést, és úgy gondolta, most ő is kipróbálja. Musztafa megállt egy pillanatra és Hannára nézett. Talán megsértette azzal, hogy – még ha áttételesen is – a szultán halálára utalt? A férfi arca azonban semmit sem árult el érzelmeiből – ilyenek voltak a konstantinápolyiak. A velenceiek közvetlenek voltak, és

sohasem rejtették véka alá, mit gondolnak a családról, a vallásról vagy a politikáról. Az oszmánok – különösen a külföldiek előtt – megtartották maguknak gondolataikat. – Hány ember él a palotában? – kérdezte Hanna, remélve, ezúttal nem feszeget kényes témát. – A szultántól a háremhölgyeken és magán a validén át a mosogatókonyha legegyszerűbb fazéksikálójáig összesen ötezer ember. És mindegyiket etetni kell. – A háremhölgyeket zenélni, hímezni, táncolni és énekelni tanították, de el kellett sajátítaniuk az erotika művészetét is – mindezt abban a reményben, hogy egyszer talán majd a szultán ágyasai lesznek. Ezeket a szeretetre méltó lányokat vagy a Hippodrom melletti rabszolgapiacon vásárolták, vagy a birodalom messzi tartományainak vezetői küldték a szultánnak ajándékba. Hanna és Musztafa kikerültek egy kis barackfát, rajta arany nyakláncot viselő páva pihent, a fiatal faágak meghajoltak a madár súlya alatt. Megérkeztek az Arabalar Kapısıhez, a hárem bejáratához, ahol méhviasz gyertyák pislákoltak a magas falra szerelt ónix gyertyatartókban. – Késő van. Szuatnak nem volt könnyű dolga az utcákon – szólalt meg Hanna abban a reményben, hátha rábírja az általában bőbeszédű Musztafát arra, hogy felfedje végre látogatása célját. A férfi azonban nem válaszolt. Hanna végül nem tudta türtőztetni magát, és rákérdezett: – Sürgős dolga lehet a validénak, hogy éjnek idején hívat. Talán valaki szül? – Sajnos nem szüléshez hívtunk. Más feladatom van a számodra. – Musztafa megállt a Boldogság kapujával, a hárem bejáratával szemben, de nem nyúlt az oldalán lógó óriási kulcscsomóért. – Ne aggódj, tudsz annyit, amennyi szükséges. Feladatod mindenesetre kapcsolatban áll az általad oly jól ismert testnyílással. Ekkor Musztafa végre levett egy ébenfa kulcsot az övén lógó karikáról. De még ekkor is tétovázott egy kicsit, mint aki azt fontolgatja, mennyit is árulhat el. – Új rabszolgalány érkezett – bökte ki végül, miközben a zárba illesztette a kulcsot és elfordította. – Ez a lány, akivel találkozni fogsz, a valide ajándéka a fiának. Lea azonban – hogy is mondjam – ellenszegül. Szívós kis teremtés, mocskos és rossz természetű. El kell nézned nekünk a külsejét. Még annyira sem tudtuk megszelídíteni, hogy megfürdethessük, vagy kifésülhessük a csomókat a hajából. Ez nagyon szokatlannak számított. A háremben ugyanis rabszolgalányok hada állt rendelkezésre, hogy megmossa, súrolja és szalonképes állapotba hozza az újonnan érkezetteket, még a fegyelmezetlen parasztlányokat is. Ráadásul a legtöbb rabszolgapiacról származó lány kifejezetten örült, hogy ide kerülhetett, ebbe a márványból épült, aranyruhákkal, ékszerekkel és ínycsiklandozó ételekkel teli földi paradicsomba. De ugyan mit tehetett Hanna egy ilyen ügyben? Keresztülsétáltak a kapun, és elhaladtak az őrszoba nyitott ajtaja előtt. A fekete eunuchok szálláshelye is itt helyezkedett el, itt ettek és aludtak, amikor éppen nem a hárem hölgyeit őrizték. – Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Hanna, miközben átsétáltak az udvaron, és elhaladtak a fekete eunuchok mecsete mellett.

Musztafa nem válaszolt. – Ha annyira nehéz vele, miért vásárolták meg? – csúszott ki Hanna száján a kérdés, de rögtön rájött, hogy túl messzire ment. Kérdése nemcsak túlságosan nyílt volt, de egyben Musztafa bírálata is, hiszen kétségkívül ő vette a palota számára a lányt. Izsák gyakran figyelmeztette, hogy legyen körültekintőbb a hárembeliekkel szemben. – Találkozz vele – felelte Musztafa –, és meglátod. Elértek a hárem belső kapujához, amelyet fekete-fehér kövekből álló boltív keretezett és amelyre arany kalligráfiával a Koránból vett idézeteket véstek. Musztafa lassú járása és az, ahogy idegesen keresgélt az övén csörgő kulcsok közt, elárulta, hogy rá nem jellemző módon nyugtalan. Hanna megpróbált belesni a kapun, de csak ásítozó sötétséget látott. Rengeteg rabszolgalány érkezett ide ezen a kapun keresztül, de egy sem távozott – legalábbis nem élve. Innen csak kétféleképpen lehetett elmenni: halotti lepelben, vagy pedig egy nyaknál megkötött, folyami kövekkel megpakolt vászonzsákban, amit a palota süketnémákból álló halálosztaga a Boszporuszba hajított. Ahogy a hárembeli eunuchok úgy váltak azzá, akik, hogy a nemi szervüket vágták le, a süketnémák pedig úgy, hogy tüskét szúrtak a fülükbe, és kivágták a nyelvüket. Ezek a kegyetlen szolgák az éj sötétjében selyemzsinórt tekertek a fiatal lányok torka köré, testüket zsákba dobták és a vízbe hajították őket. Musztafa fáklyája sistergő árnyakat köpködött a folyosó falára. Lehetetlen volt a férfi mögé belesni, mintha Hanna egy szűk utcán robogó, óriási, billegő kocsi mellől akarna kitekinteni: Musztafa ide-oda imbolygott ezüst- és gyöngyház berakásokkal díszített facipőjében. A férfi lábbelije a chopinéra emlékeztette Hannát, arra a magas, vastag talpú, elegáns cipőre, amelyet a velencei nemesasszonyok hordtak, nehogy az utca sara összepiszkolja lábukat. Hanna lábujjainál felkunkorodó, bőr házipapucsa mintegy ellenpontozva a férfi csattogó staccatóját halk, susogó hangot adott a kemény márványon. – A lány nem beszél, nem eszik – szólalt meg Musztafa elfojtott hangon. – Semmit sem csinál, csak zokog és nyöszörög, és úgy tesz, mintha a világ legborzalmasabb börtönébe került volna és nem a földi paradicsomba. – A férfi egyik kezével nekitámaszkodott a falnak. – Emlékszel Niliára, a fürdőben dolgozó núbiai rabszolgalányra? Ez a kis boszorkány, akivel mindjárt találkozni fogsz, összekarmolta Nilia arcát, amikor az meg akarta fürdetni. De hiszen a háremben erőteljes, izmos eunuchok is szolgáltak – ők fogták le a lányokat az olykor durva szépészeti beavatkozások során, és ők fegyelmezték őket, ha megszegték valamelyiket a hárem rengeteg szabálya közül. Miért nem használták őket? Hanna a nyakában lógó bársonyzsákocskát babrálta. Úgy érezte, a plafon alacsonyabban van, a levegő állottabb és mintha a falak is közelebb lennének. Mikor árulja el végre Musztafa, hogy mi az ő feladata? Musztafa fáklyája hirtelen kialudt, de a férfi ment tovább. Hangja messziről érkezett. – Mielőtt még egy percet is vesztegetnénk erre a lányra, biztosan tudnom kell, hogy szűz-e. Ha nem, már adom is örömmel tovább a kikötői bordélyház arab vezetőjének. Nevelje ő meg. Hanna nem látta, de érzékelte Musztafa jelenlétét a légmozgásból és az óriási kulcskarika zörgéséből, ahogy a férfi újra keresgélni kezdett a kulcsok közt. Hallotta,

ahogy Musztafa beilleszt egy kulcsot a kis ajtó zárjába, majd rozsdás csuklópántok nyikorgása következett. Követte a férfit, és miközben kitapogatta az utat maga előtt, érezte az ajtó hűvös fémjének érintését. A sors elintézi, hogyan tegyen bennünket a gonosz bűnsegédjévé – gondolta Hanna, miközben Musztafa rácsapott a tűzszerszámra és meggyújtott egy falra erősített gyertyát, melynek pislákoló lángja elűzte a sötétséget. A férfi turbánját díszítő aranytoll és a hüvelykujján a drágakő megcsillant a reszkető fényben. Megtanultam már a leckét, gondolta Hanna. Nem akarok részt venni semmiféle kegyetlen játszmában. Nem felejtette el azt a bizonyos, sok évvel ezelőtti éjszakát Velencében. Azt, hogy mi lett meggondolatlan döntésének a következménye, amikor ellenszegült a rabbi parancsának és hazakísérte a grófot, Matteo vér szerinti apját. Valójában ő és Izsák nem a vér szerinti szülei voltak Matteónak, jóllehet ezt Konstantinápolyban mindenki előtt titkolták. Azon az éjszakán a conte gondolája elvitte őt a Grand Canalnál álló palotába, ahol Matteo édesanyjának sikolyai fogadták. Azt kérték Hannától, segítsen a conte feleségének a szülésénél. Ő pedig megmentette az édesanyát és a fiút is, aztán mélységes csöndben, egyedül tért vissza a zsidó gettóba. Annak az éjszakának az eseményei káosszá változtatták életét. Amikor a contét és feleségét elvitte a pestis, Hanna megmentette a kisfiút gonosz nagybátyjától, aki a kisded életére tört, hogy megörökölhesse apja vagyonát. Ez jó alkalom volt arra, hogy Hanna megtanulja, egyetlen meggondolatlan tett is események olyan veszélyes lavináját idézheti elő, ami elől aztán nincs menekvés. Természetesen hálás volt a sorsnak Matteóért, akit aztán Izsákkal örökbe fogadtak, de könnyelműsége azóta is kísérti. Most pedig egy belső hang arra figyelmeztette, lehet, hogy ma éjszaka ismét olyat tesz, amit aztán később meg fog bánni. Ahogy Musztafa belesett a kis szobába, a falikar gyertyájának pislákoló fénye megcsillant vajjal megolajozott bőrén. – Hova valósi a lány? – kérdezte Hanna. – A cserkesz hegység valamelyik kietlen helységéből. Gondolom, egyik falu olyan, mint a másik – intett Musztafa gyűrűkkel kirakott, kövérkés kezével. – A valide nagyra tartja ezeket a cserkesz lányokat, de némelyik olyan vad, mint a hegyvidék, ahonnan származnak. Bár be kell hogy valljam, tudnak kedvesek is lenni. Ennek a lánynak pedig legalább olyan rendkívüli a külseje, mint a – hogy is mondjam – a temperamentuma. Musztafa hangjából csendes vágyódás áradt. Talán még mindig vágyott arra a gyönyörre, amit egy nő adhat egy férfinak. Milyen kínokat kell elviselnie itt, ahol az oszmán birodalom leggyönyörűbb lányai veszik körül, és akikkel semmit sem tud kezdeni. Hanna remélte, hogy Musztafának van valahol egy asszonya, akit időről időre meglátogat, és aki tudja, hogyan okozzon gyönyört egy eunuchnak. – A családja adta el? Egyszer Musztafa mesélte neki, hogy a pásztorkodó családok gyakran olyan szegények – az ember csak sajnálni tudja őket –, hogy kénytelenek eladni gyermeküket a falujukon áthaladó rabszolga-kereskedőknek. Az utóbbi pár évben súlyos aszály sújtotta ezt a vidéket. Ha a legelők kiszáradnak és elsárgulnak, a pásztorok lányai a városok

rabszolgapiacán kötnek ki. Amikor évekkel ezelőtt Hanna arra a megállapításra jutott, hogy képtelen megfoganni, vásárolni akart egy egészséges rabszolgalányt, akit, ha nagykorúvá válik, felszabadít – de Izsák hallani sem akart róla. Férje egy teljes évig volt rabszolga Málta szigetén, és úgy gondolta, hogy mindenki, aki embereket vásárol vagy elad, bűnös. Még az sem enyhítene a dolgon, ha Hanna nevelné és szabadítaná fel a gyermeket – Izsák számára ez sem volt elég. – Nem, őt nem a szülei adták el. Elrabolták – felelte Musztafa. – Tudod, milyenek a fosztogató jürükök. Semmit sem hagynak maguk mögött, csak füstölgő romokat. Elrabolták a családjától, ahogyan Izsákot is elrabolták tőle. Nem volt nehéz elképzelni, milyen rettenetes dolgokon ment keresztül ez a lány. Izsák mesélt neki a rabszolgaságban átélt mérhetetlen nélkülözésről és nyomorúságáról. A mai napig néha verejtékben úszva ébred az éjszaka közepén. Izsák azonban felnőtt férfi volt, ráadásul szívós darab. Ez a lány pedig talán gyermek még. Hanna várt, de hiába, Musztafa nem fűzött magyarázatot megjegyzéséhez. – Mennyire nem jellemző rád, Musztafa, hogy ilyen keveset árulsz el. Azt mondják, hogy mindent tudsz a hárembeli lányokról. A lányok azzal viccelődnek, hogy olyan tájékozott vagy, hogy egy kisegér sem dughatja ki szimatoló orrát az egérlyukból anélkül, hogy te ne tudnád, hány szál bajsza van. – Ne higgy el mindent, amit hallasz! Keveset tudok, főként erről a lányról. Úgy látszik, ezúttal Hanna tréfás próbálkozása sem tudta megoldani a férfi nyelvét. – A valide hamarosan be szeretné mutatni őt a szultánnak. Sok mindent remélnek tőle. Először azonban tudnunk kell, hogy érintetlen-e. A valide kifejezetten téged kért erre a vizsgálatra. Ez nagy megtiszteltetés, ahogyan azt te is tudod. – Hanna Esztertől tudta, hogy a valide fáradhatatlanul kereste a tökéletes lányt fia, a szultán számára, de Istenem, miért kellett ebbe Hannát belekeverni? Miközben Musztafa egy újabb kulcsot keresett a derekára fűzött zsinórról, Hanna rájött, miért őt hívták erre a feladatra. Bármelyik palotabeli bába képes lett volna megmondani, hogy egy lány szűzhártyája épségben van-e. De ebben a kétszínűséggel, hazugságokkal és intrikákkal teli palotában a valide csak Hannában bízott meg, hogy az igazat mondja. – És ha nem szűz? – kérdezte Hanna. Musztafa kinyitotta a kis szoba ajtaját. – A kikötői munkásokat és a tengerészeket nem nagyon érdekli, milyen földbe ültetik magjukat. Ha nem szűz, bordélyházba megy. Hanna látta a vérbajos, éhező lányokat a kikötői fülkékben. Senkinek sem kívánt ilyen sorsot. Nyugtalansága kiülhetett az arcára, mert Musztafa megszólalt. – Ne aggódj annyira! Biztosíthatlak, hogy a vizsgálat csak formaság. Lea nem lehet több tizennégy évesnél. – Elmosolyodott. – Amikor tegnap behozták, a szultán megpillantotta ezt a kis parasztlánykát, és azóta másról sem beszél. Ez a lány egy gözde, a szultán szemefénye. Ezért a nagy sietség.

Musztafa nyitva tartotta a szoba ajtaját, és intett Hannának, hogy lépjen be, majd körülnézett. Eltelt pár pillanat, mire Hanna rájött, hogy a hálóteremben vannak, ahol az újonnan érkezett lányokat tartják. Spártai egyszerűségű, gyéren megvilágított szoba volt, de kétségtelenül még így is kényelmesebb, mint az a szerény kunyhó, amiben a lány felnőhetett. – A többi háremhölgyet átköltöztettem egy másik hálóterembe, így magunkban lehetünk – mondta Musztafa. – Lea? Egy vékony holdsugár világított be a magas oldaltető feletti ablakból, amelynek fátyolszövet függönye meglibbent a beáramló szellőtől. Amikor Hanna szeme hozzászokott a félhomályhoz, egy gondosan felgöngyölített gyékényszőnyeget vett észre a padlón. A sarokba felhalmozva állt egy zsámoly, egy dívány, egy imaszőnyeg és díszpárnák, amelyből az egyiket összeszabdalták. A levegőben lúdtollak kavarogtak. A palota kertjeiből jázmin- és rózsaillat áradt a szobába a magas ablakon keresztül. – Hol van? Musztafa a falikar gyertyájához érintette fáklyáját, amitől cikornyás füstpamacs szállt a plafonhoz, ahol aztán ellaposodott és szétoszlott, mint egy alacsonyan úszó felhő. – Tényleg, hol van? Avas marhafaggyú szaga töltötte be a szobát. A háremnek ebben a részében nem használtak drága méhviasz gyertyákat. Hanna felpillantott a mennyezetre, de csak a gerendázatot látta. Hunyorogva szemügyre vette a szoba sarkait. Musztafa vette először észre a lányt. A feje fölött magasan fekvő ablak felé intett. Az ablak peremén a hullámzó függönyöktől félig eltakarva egy árny lapult, mozdulatlanul, akár egy ragadozó. Eltelt pár pillanat, mire Hanna rájött, hogy nem vadállatot lát, hanem a lányt. Szeme tágra nyílt a rémülettől. Keze az ablakpárkányt markolta. A félelem mellett látni lehetett rajta a sarokba szorított állat dühét is, amint kegyetlenségre számítva ugrásra készen vár. Csak a jóisten tudja, mi mindenen mehetett keresztül ez a lány rövid életében. Musztafa az ablak alá húzta a zsámolyt, majd felmászott rá. A férfi bizonytalanul billegett, miközben a lány szikár, izmos lábát próbálta elérni. Hanna lélegzet-visszafojtva nézte őket. Attól félt, hogy a férfi egy hirtelen mozdulattal lerántja a lányt és mind a ketten a padlóra zuhannak. Ehelyett azonban Musztafa bátorító szavakat suttogott a lánynak, mintha csak egy cicát akarna lecsalogatni a fa tetejéről. A lány még jobban elhúzódott a perem szélétől, és egyik kezével hátranyúlt, hogy megfogja a vasrácsot. Musztafa tovább gügyögött és még feljebb nyújtózkodott, hogy elérje a lányt, aki rúgott egyet aprócska lábával. Musztafa turbánja szétesett. A turbánt rögzítő aigrette, a rubinokkal és gyémánttal kirakott, finoman megmunkált aranytű kilazult, és a turbán a tollal együtt nagy csattanással a földre esett. Musztafa arcán rángatózni kezdett egy izom, miközben lemászott a zsámolyról, hogy összeszedje a turbánját és a tolldíszt. Kétségtelenül megbánta már, hogy nem gyömöszölte az aranyfóliába csomagolt ópiumpirulát a lány szájába, amikor az megérkezett. – Musztafa, hadd próbáljam meg én! – mondta Hanna, de a férfi visszatette turbánját a fejére, majd ismét felállt a zsámolyra és kinyújtózott a lány felé. A lány harákolással, majd egy jól irányzott köpéssel díjazta a férfi türelmét. A sértést

héber szitokáradat követte, valamint különféle javaslatok, hogy Musztafa mit is tegyen a tolldíszével. Uramistenem, oltalmazz! gondolta Hanna. Ez a lány, aki inkább illett a szultán állatkertjébe, mint a díványára, Izrael gyermeke volt. Ha egy zsidó lány így beszél, az minden zsidóra szégyent hoz. Hanna önmaga szerint némiképp öntelten ugyanis azt képzelte, hogy a zsidók különbül viselkednek a keresztényeknél és a muszlimoknál. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! – hallotta gyakran egyik keresztény szomszédjától, akinek szavai most ott visszhangoztak Hanna fejében. Lea borzalmas dolgokon mehetett keresztül, hogy így viselkedik. Megértéssel talán jobban célhoz ér, mint feddő szavakkal. – Szerencséd, hogy Musztafa nem értette, mit mondtál a tolldíszével kapcsolatban – szólt Hanna a lányhoz héberül. A lány horkantott egyet. – Te beszélsz héberül? – Nem lennék zsidó, ha nem beszélnék héberül. Lea, ismét héberül, ráordított Musztafára. – Hiénák kússzanak a seggedbe és rágják fel magukat a torkodig! Musztafa lemászott a zsámolyról, kihátrált az ablak alól, majd Hannára nézett. Hanna mintha nem értette volna az elhangzott szavakat, kivett egy rongyot a táskájából és Musztafa felé nyújtotta, hogy az letörölhesse az arcát. A férfi ismét felállt a zsámolyra, ezúttal azonban hirtelen kapott a lányért. Ujjai a kígyó gyorsaságával kulcsolódtak a lány bokájára. Lea harcolt a szorítás ellen, rúgkapált, csépelte és dobálta magát. Verejték szaga érződött a levegőben – fanyar szag, mint amikor egy állat az életéért harcol. Musztafa szorítása azonban nem lazult. Hanna nem bírta tovább nézni. Nem akarta látni, ahogy a lány lezuhan és nem akarta hallani a tompa puffanást, amint a kőpadlóra érkezik. Elfordult. A lány keze lecsúszott az ablakrácsról, ujjai most a függönyt markolászták. A zsámolyon egyensúlyozó Musztafa lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, úgy zihált. – Túl öreg vagyok én már az ilyen komédiához. Szólok az eunuchoknak. Ők majd megfékezik, mielőtt kárt tesz magában vagy bennünk. Ha ők sem mennek semmire, még mindig ott vannak a janicsárok. – A janicsárság magánkatonák elit alakulata volt, akik a szultánt védelmezték. Ők minden teketória nélkül lerángatnák a gyereket a földre, majd bedugnák a rabszolgák kórháza alatt elhelyezkedő börtöncellák egyikébe. – Adj nekem egy esélyt! – kérte Hanna. – Hagyj egy percre magunkra! Musztafa lelépett a zsámolyról. – Allah legyen veled! – Bólintott, és kihátrált a szobából. Hanna hallotta, amint a férfi bezárja maga mögött az ajtót. Muszáj volt Musztafának bezárnia őt? Azóta rettegett a szűk helyektől, amióta kiskorában hallott egy történetet, amelyben egy embert halottnak hittek, koporsóba tették, rázárták a fedőt és élve eltemették. Ujjai kétségbeesett kaparászását többháznyira hallották, mégsem mert senki a segítségére sietni. Most Hanna is tudta, mit érezhetett az az ember.

Már épp el akarta foglalni Musztafa helyét a zsámolyon, amikor valami a fejére esett. A lány selyemszálaknak látszó valamiket dobált a padlóra. Talán fonál lehet? Vagy ruhájának foszlányai? Vagy talán a szénlámpa kanóca, amelyet a lusta rabszolgalányok rejtettek az ablakpárkányra? A lány kidugta fejét a függöny mögül. Hatalmas, távol ülő szempár tekintett le Hannára. Zöld volt, mint a tenger, zöld, mint a fák tavasszal kipattanó rügyei. Egy zöld szempár a fekete szeműek világában. Még maga a valide sem büszkélkedhetett ilyennel. A lány valóban rendkívüli volt. Lea arcán a ragadozó kifejezése keveredett a zsákmányéval, a sólyomé a nyúléval. Tekintetét le nem vette Hannáról. Hanna letérdelt és felmarkolt egy adagot a padlóra hullott furcsa anyagból. Haj volt. Hosszú, szép, fényes tincsek, amelyek olyan feketén ragyogtak, mint egy ló sörénye. Hanna felnézett, Lea még mindig őt bámulta. Fém csillant. Lea kezében egy kés lapult.

Negyedik fejezet R

ÓMA

Z

SIDÓ NEGYED

A halál szaga megszédítette Cescát. Édeskésen émelyítő volt, mint egy liliomokkal teli váza vize, amit napokig nem cseréltek. A hálószoba ablakai túlságosan keskenyek voltak ahhoz, hogy beengedjenek egy kis szellőt, az olajlámpás pedig minden levegőt elszívott a szobából. Francescának – vagy, ahogy a legtöbben hívták, Cescának – ezek az apróságok azonban mit sem számítottak. A nők a szobában tartózkodtak, köztük Cesca és az özvegy, Grazia is. A gyásznép férfi tagjai kint voltak a kertben. A fekete és a szürke különféle árnyalataiba öltözött zsidók arcát göndör hajtincsek keretezték, szakállukon az előző esti leves maradéka fénylett, bőrük pedig az imaházban eltöltött túl sok időtől sápadt volt. Mindenki, kivéve egy embert. Mint fehér gém a varjak közt, úgy állt ott Foscari, a velencei nemes: magas volt, szőke, kék szemű és frissen borotvált. Megfontolt jóindulat áradt belőle és megtervezett, takarékos mozdulataiból. Előrehajolt, még a kezét is a füléhez emelte, hogy mutassa, mennyire érdekli, amit a rabbi mond. Cesca azonban tudta jól, hogy ez nincs így. Aztán ott volt az a fura orr, selyemszálakkal a füléhez rögzített ezüstorr, melyen meg-megcsillantak a kósza napsugarak. Miért fárasztja magát egy keresztény azzal – töprengett Cesca –, hogy ellátogasson egy zsidó temetésére? És nem is akármelyik keresztény, hanem mindjárt egy márki. De nem is ám akármilyen márki, hanem Velence konstantinápolyi nagykövete. Egy ilyen embernek bizonyára jobb dolga is akad annál, mint hogy részt vegyen egy huszadrangú pénzkölcsönző temetésén. Az asszonyok, Cescával együtt, félkörívben álltak az ágy körül, és az özvegyre szegezett tekintettel várták, hogy az végre megkezdje a szertartásos fürdetést. Ilyenkor a testet lemosták, a füleket, az orrot és a szájat betömték, a bokákat összekötözték, a kezeket a mellkasra helyezték és a testet halotti lepelbe csavarták. Az özvegy Graziának előre kellett volna lépnie, hogy hozzálásson a feladatának, de nem tette. – Képtelen vagyok rá, Cesca – fordult végül hozzá Grazia. – Végezd el te, amit kell. – Ahogy kívánja – válaszolta Cesca, és az ágyhoz lépett. Megkönnyebbülésére egyik asszony sem lépett oda segíteni neki. Így jóval könnyebben hajthatja végre tervét. – Menjenek csak ki mindannyian, majd én gondoskodom róla. – Majdnem azt mondta, „erről”. Majd én gondoskodom erről. Ennyi maradt belőle: nem volt többé Leon, nem volt többé ember, csak egy kellemetlen, elvégzendő háztartási feladat. Az asszonyok azonban haboztak. Leeresztett karral, tétován álldogáltak. Ekkor Cesca átkarolta Grazia vállát és finoman elindította az ajtó irányába. – Menj

csak, majd én elintézem. Az asszonyok végül kézen fogták Graziát, és csoportosan kivonultak a kertbe, ahol a férfiaktól tisztes távolságban álltak meg. Cesca bezárta mögöttük az ajtót. Így, hogy Grazia és a többiek kimentek, egyedül maradt, hogy lemossa és vászonba csavarja a holttestet. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott az aznap reggel: a gyászidőszak, a shiva előírásaként letakarta a házban fellelhető tükröket, amelyekből – még azok után is, amit tett – olyan ártatlan szempár bámult vissza rá, mint a ma született bárányé. Leon fiatalon halt meg. Szénfekete szakálla húsos mellkasa közepéig ért. A halál színtelen fakószürkévé változtatta arcát. Imasálat, fekete szalonkabátot és nadrágot viselt. Cesca tudta, hogy mi vár rá, ezért reggel, amikor felöltözködött, foltos gyapjúszoknyát vett magára. A jó ruháját nem áldozná fel. A rabbi a keriah szertartás bemutatása során egy késsel fogja felhasítani a gyászolók ruháját – nem a varrás mentén, hogy meg lehessen javítani, hanem a ruha közepén, hogy hordhatatlanná tegye. Így élnek a zsidók. Cesca alaposan kiismerte a szokásaikat. Két éve dolgozott már sabbat gojként Leonnak és Graziának, azaz elvégezte azt a házimunkát, amit a zsidóknak sabbat ideje alatt nem lehetett: eloltotta a péntek esti gyertyákat és lámpákat, majd sabbat reggelén meggyújtotta azokat. A Leon számára nyújtott szolgáltatására azonban nem szívesen gondolt. Bizonyos helyzetekben a zsidók nem törődtek a pénzzel: külön edényeket és tálakat tartottak fenn a tej és külön tálakat a hús számára, nehogy keveredjenek, valamint drága méhviasz gyertyákat fecséreltek arra, hogy könyveik fölött görnyedjenek. Más szempontból ugyanakkor kifejezetten fösvénynek tűntek: nem voltak hajlandók friss cseresznyét venni júliusban, és képesek voltak több ezer lépésnyi kitérőt tenni, hogy a kecsketej vásárlásakor megspóroljanak egy scudót. Grazia azonban nem ilyen volt. Ő keresztény volt, egy pék kék szemű lánya, aki családja rémületére tizenöt évesen beleszeretett Leonba és áttért a zsidó vallásra. Vajon Foscari ismeri a keriah rítust? Cesca a nyitott ablakon át kitekintett a kertre, és megkereste a férfiak közt a férfi gesztenyeszínű, gondosan nyírt haját. Nyilvánvalóan nem. Elegáns fehér kabátot viselt, amely a meleg ellenére állig be volt gombolva, mégis egy csepp izzadság sem gyöngyözött homlokán. Cesca elkapta tekintetét, amikor észrevette, hogy a férfi épp őt nézi, annyit azonban még látott, hogy az egyik kék szem rákacsint. Ez az apróság egészen felkavarta. Rég nem fordult már elő, hogy ilyen szép szál férfit fogadjon az ágyába. Ha tudta volna, hogy Foscari mit tartogat a számára, aligha válaszolt volna a kacsintásra hosszú, érzéki pillantással. Cesca becsukta az ablakot, és elvégzendő feladatára összpontosított. Miután befejezi dolgát, a férfiak gyaloghintóra emelik Leon testét és leviszik a hegyről a városon kívül fekvő zsidó temetőbe. Mialatt Leont útnak indítják pogány istene várakozó karjaiba, Cescának lesz ideje megkeresni a férfi dolgozószobájában azt, amit akar. Cesca az ágyhoz lépett, a testhez hajolt és felemelte az egyik karját. Vett egy nagy levegőt, majd hozzálátott a vetkőztetéshez – lerángatta a fehér tallist, az imasálat, majd a fekete gabardinnadrágot és végül a kabátot. A férfi teste még holtában is undort keltett benne, hosszú lábfeje kifelé állt, ujjai begörbültek. Lepedőt dobott a holttestre, majd

szappanos meleg vízbe mártott egy rongyot. Kicsavarta, amennyire csak tudta, majd a keze köré tekerte, mint egy kesztyűt. Felhajtotta a lepedő egyik sarkát, megfogta a holttest egyik karját és határozott mozdulatokkal mosni kezdte. Cesca a halott arcára pillantott. A jobb szeme fölött duzzanat volt. Grazia szerint Leon beütötte a fejét az asztal sarkába, amikor összerogyott, miután szíve felmondta a szolgálatot. Amikor Grazia rátalált, Leon egyik lába maga alatt volt, míg a másik fura szögben kicsavarodott. Cesca végighúzta Leon szemén a kezét, de az nem csukódott be. Ellenszegült, világtalanul is őt bámulta, olyan komoran és fagyosan, ahogy életében. A gyászolók ezért helyeznek pénzérmét a halott szemére, de Cescának nem volt pénze, és ha lett volna, sem pazarolja Leonra. Miközben a kihűlő testet tanulmányozta, azon tűnődött, mennyire félt tőle – a fakó, szempilla nélküli szempártól, amely állandóan követte őt, amint törölgetett, söprögetett, fényesített és ezüsttel, kristállyal asztalt terített. A férfi eközben fontoskodva összehúzott szemöldökével végig úgy tett, mintha a pénzkölcsönzői üzletéhez használt számlakönyvét nézegetné. Így aztán Cesca is figyelni kezdte Leont. Egyik délután, miközben Leon azt hitte, a piacon van, épp csöndben rendezgette a gyertyabeleket, amikor meghallotta, hogy közelében megnyikordul a férfi pénzesszekrényének fedele. Cesca a padlódeszka egyik réséhez szorította a szemét, ahonnan jól lehetett látni odalenn a dolgozószobát. Az egyetlen fényforrást a szobában egy csomós, hanyagul készített gyertya jelentette magasan a férfi feje fölött. A gyertyabelet a legrosszabb fajta rongyokból fonták, talán kiselejtezett pamutból vagy elszenesedett vászonnemű-darabkákból. Nehéz volt elképzelni, hogy a tökéletes Grazia, akinek tésztája pehelykönnyű, öltése tökéletesen egyenes, asztalneműje ropogósra vasalt volt, ilyesmit készítsen. Leonnak azonban nem számított, nem érdekelte, milyen vacak a gyertya, amíg a faggyú nem csöppen az aranyára. A pénzesláda egy egyszerű, fából összetákolt emelvényen állt, hogy a víz ne tudja megrongálni. A Tiberis folyó ugyanis minden évben, az esős évszakban elárasztotta a zsidó negyedet és nyirkossá, nedvessé változtatta a földszinti padlózatot. Leon felemelte a vasalt láda fedelét, majd kivett belőle egy vászonzsákot. Miközben a padló durva deszkái egyre mélyebben vájtak a térdébe és a tenyerébe, Cesca pénz csilingelését hallotta, majd látta, amint Leon kinyitja az erszényt és számolgatni kezdi a csillogó aranyérméket. Amikor befejezte a számolást, visszatette a pénzt a vászonzsákba, azt pedig visszazárta a ládába. A gondolatra, hogy ilyen közel van az aranyhoz, Cesca mozdulatai felgyorsultak. Megmosta Leon hónalját és a könyöke belsejét, ahol a vénák kéken húzódtak a sápadt szürke bőr alatt. Végzett, leejtette a kart, és átment az ágy másik oldalára. Amikor felemelte a holttest másik karját, a repedezett körmök beleakadtak a ruhájába és meghúzták a fűzőjét – mintha a férfi még utoljára meg akarná markolni a mellét. A halott körme olyan hosszú volt, hogy már begörbült. Cesca az egyik fiókban talált egy kis ollót és levágta körmeit. A levágott darabkákat majd tűzbe dobja, így a férfi lelke nem fog visszatérni bosszút állni. A szeme sarkából, az ablakon keresztül látta Foscarit. Épp Graziához beszélt, arcáról

csak úgy sugárzott az együttérzés. Később felnyúlt az almafa ágaihoz és leszakított egy gyümölcsöt. Előrehajolt, miközben ette, nehogy a gyümölcslé a kabátjára csorogjon. Foscari először a múlt héten, egy esős éjjelen érkezett Leonhoz, hogy pénzt kérjen kölcsön. Cesca hallotta, amint Leon elmeséli Graziának, hogy a velencei tíz dukátot kért kölcsön, hogy fedezze játékadósságait. Cesca megfogta a holttest jobb kezét. A gyémántokkal kirakott arany jegygyűrű megcsillant a fényben. A férfi körömágya mély és szögletes volt, mint egy koporsó. Középső ujján, ahol a tollszárat fogta, tintafolt éktelenkedett. Leon ujjai nem voltak túl vastagok, így a gyűrű könnyedén lecsúszott ujjáról – a gyémánt megcsillant, ahogy Cesca a zsebébe csúsztatta. Amint a holttestet becsavarja a halotti lepelbe, senki se fogja észrevenni a hiányzó gyűrűt. Foscari látványától, amint jóízűen beleharap az almába, Cescára rátört az éhség. Gyerekkorában három évig bőséges volt a termés, de utána egy borzasztóan ínséges év következett – „a koplalás ideje”, ahogy édesanyja nevezte. Fakérget, gyökereket, füvet, makkot, fehér agyagot ettek, sőt, még bőrcipőből és csizmából főzött levest is. Egy régi emlék jutott egyszer csak eszébe. Négy- vagy ötéves lehetett, édesanyja kezét fogta egy római tér közepén. Zöld ruhája rongyos, szegélye egyenetlen volt. Körülöttük lökdösődő tömeg hullámzott. A mellette lévő férfi – szennyvízszagáról ítélve cserzőmunkás lehetett – nagy igyekezetében, hogy a vesztőhelyhez jusson, kis híján agyontaposta őt. A bitó olyan magas volt, hogy alig látta a kötélre felakasztott embert. A látványosságra kiéhezett csőcselék előreözönlött. Édesanyja a csípőjére ültette Cescát, és a könyökével tört utat magának előre. Elsőnek a cserzővarga ért oda, és vagdosni kezdte a testet. Nyúzókésével levágott egy darabot a hulla lábából, majd a szájába tömte. Cesca édesanyja könyörögni kezdett egy falatért, mire a férfi odadobott neki egy véres húscafatot a combból. Anyja a szájához tartotta a húst és azt mondta: „Hogy élhess, enned kell, drágám.” Amikor Cesca elfordította az arcát, anyja becézni kezdte, suttogva unszolta, amíg egy kis falatot be nem kapott, majd bátorította, hogy rágja meg és nyelje le. Először ki akarta köpni, de a vér meleg volt és sós, a hús pedig tömör és ruganyos. Cesca torka elernyedt. Lenyelte a húsdarabot, majd mint egy madárfióka, nyitotta a száját a következő falatért. Sohasem érezte annyira erősen édesanyja szeretetét, mint akkor. Cesca visszatért a holttesthez, letörölgette Leon fehér, szőrtelen combját. Petyhüdt pénisze a lába közt hevert. Még sohasem látta nappali fényben. A paplan alatt csak egy láthatatlan, kitartóan nyomakodó húsdarab volt. Leon azt hitte, hogy élvezi ezeket a légyottokat. És élvezte is, de nem azon a módon, ahogy a férfi gondolta. Hempergéseik várva várt szünetet jelentettek az edénysúrolások és gyertyaöntések közepette. Leon ágyában végre elkalandozhattak a gondolatai. Álmodozhatott a vidékről, hegyekről, a napon érlelődő búzáról és cseresznyétől, almától, baracktól roskadozó gyümölcsfákról. A jövőjéről. A sarokban álló rongykupacból elővett egy hosszú muszlin szövetcsíkot, majd felkötötte a férfi állát. Nem foglalkozott azzal, hogy a nyelvet hátradugja a torkába. Töltött magának egy pohár bort a földön álló kancsóból, és egy hajtásra kiitta. Ezután megkereste a kést, amit a férfi a szobájában tartott. A penge hegyével betuszkolta a férfi hímvesszőjét a lába közti vájatba, a puha hasa alá, majd hirtelen

beledöfött. Leonnak már úgysem lesz többé szüksége rá, mint ahogy a dukátjaira sem. Egy kedves kis tanya Bassano del Grappában, csak néhány hektár. Milyen kötelességtudó kis szamár vagyok, gondolta magában Cesca, mint azok az engedelmes állatok, amelyek zokszó nélkül dolgoznak évekig, hogy aztán egyszer megrúghassák gazdájukat.

Ötödik fejezet K B

ONSTANTINÁPOLY

IRODALMI PALOTA

Lea egy darabig még ott kuporgott az ablakperemen, kése felemelve, majd újra nekiesett a hajának, és kapkodó, szaggatott mozdulatokkal vagdosni kezdte. A padlón kupacba gyűltek a ledobott hajtincsek, de Lea épp csak annyi időre állt meg, hogy héberül újabb és újabb sértéseket vágjon Hanna fejéhez: nevezetesen, hogy Hanna egész családja promiszkuitásból származik, ő maga pedig egy paráználkodó disznó, aki vérfertőző módon üzekedik. – Micsoda élvezet végre folyékony hébert hallani – szólalt meg Hanna, miközben támadt egy ötlete. – Tudom, milyen érzés idegennek lenni egy ismeretlen országban. – Csak képzelte, vagy a lány kése valóban megállt egy pillanatra? Hanna mozdulni nem mert, de szemét továbbra is a lányra szegezte és szilárd hangon folytatta. – Hozzád hasonlóan én is úgy érkeztem ebbe a városba, hogy nem volt más választásom. Kezdetben nagyon nehéz volt: az oszmán nyelv, amelyből mintha az összes magánhangzót kilopták volna, a pisztáciával és fahéjjal megpakolt fura ételek és a szefárd zsidók, akik annyira mások, mint az askenázik, hogy néha nehéz elhinni, hogy egyáltalán zsidók. De végül megteremtettem az életemet, ahogyan neked is meg kell a tiedet. Minden nappal könnyebb lesz egy kicsit, mígnem egy reggel arra ébredsz, hogy a hárem lett az otthonod. Rengeteg dologra meg fognak tanítani – hímzésre, az etikettre, arra, hogy a lábfejed ne mutasson az idősebbek felé és, hogy mindig a feljebbvalód beszél először. Idővel meg fogod szokni az új környezetedet. – Hanna rendkívül álszentnek érezte magát, hogy ilyen élet mellett érvel. A hárem ugyan különböző kiváltságokat és kényeztetéssel teli, fényűző életmódot nyújt lakóinak, de, ha egy nap az Isten lánnyal áldaná meg, vajon Hanna ilyen életet kívánna neki? Hogy olyan babusgatással teli, de hiábavaló élete legyen, mint Izsák repülésre képtelen selyemhernyólepkéinek, amelyeket férje súlyos tálcákon hord ki a kertbe? Ezek a verdeső, remegő, áttetsző kis lények szárnyat bontanak a délutáni napsütésben, megszövik selyemgubóikat, majd éjszakára már el is pusztulnak. Hát nem taníthatnák a háremhölgyeket valami hasznosabbra is, mint olyan ruhák vég nélküli hímzésére, amelyeket már így is agyondíszítettek? A hárem legapróbb szövetdarabkáit is kertek, ciprusok, folyók, madarak, tulipánok, szegfűk, szőlőlugasok, pávák, gyümölcsök és mogyorók eszményített képei díszítették. Micsoda pazarlás ennyi időt és energiát fordítani babaalsók vagy a nők lába közt hordott menstruációs párnák díszítésére! – Megtanítanak majd oszmánul írni is? Az tetszene – eresztette le végre Lea a kését. – Azt nem engedi Musztafa. – A férfi ugyan nem adta okát a tilalomnak, kérdezni pedig senki sem merte, de Hanna sejtette, mi lehet a magyarázat: az eunuch attól félt, hogy a lányok szerelmes leveleket írnak majd, amiket rákötnek a kertben álló gránátalmafák gyümölcseire, és kihajítják a hárem falain túl, hátha fiatalemberek megtalálják és elolvassák őket. Ezek az unatkozó lányok pedig valószínűleg pontosan ezt tennék. És

ugyan ki hibáztatná őket ezért? Talán Hanna nem ugyanezt tenné a helyükben? – Hol van a családod? – kérdezte Lea. – A férjem és a fiam itt van Konstantinápolyban, de a családom többi tagja a velencei gettóban él. – Hannának nagyon hiányoztak az unokatestvérei és a kisöccse, Sámuel. Nővére, Jessica még azelőtt halt meg, hogy Hanna elhagyta volna Velencét. Halálának tragikus körülményeire Hanna a mai napig nem tudott visszagondolni. – Akkor neked jobb dolgod van – mondta alig hallhatóan Lea, miközben Hannát bámulta a fátyolszerű függöny mögül. Gyönyörű arca alapos mosdatásra várt. – Mi hiányzik a legjobban Velencéből? Minden, gondolta Hanna, de nem mondta ki hangosan. Izsák szerint Hanna élénk képzeletében a bűzös csatornákkal és zsidógyűlölőkkel teli város az idő múlásával evilági Babilonná vált. Hanna észrevette, hogy a lány testtartása kezd lazulni, jóllehet az ablakpárkányról még nem akart leszállni. – A gettó hiányzik. A készülő ételek illata – a sós lében pácolt szardínia, a fokhagymával sütött bébiarticsókák, a meleg kenyér és a puding. Itt Konstantinápolyban mást sem érzek, mint a birkabelsőségek bűzét, a hentes asztalán rothadó marhabél és a túlérett datolya émelyítő szagát. – Hanna leállította magát. Ez a fajta beszéd nem segít a lányon. – Az isten rendkívül érzékeny orral vert meg. Az itteni szagok valójában semmivel sem rosszabbak, mint a gettóbeliek, csak mások. Gyerekkoromban az édesapám mindig azzal bosszantott, hogy ha a zsidók választhatnának ilyen foglalkozást, akkor belőlem kiváló illatszerkészítő vált volna. Igaza volt, de boldog vagyok, hogy az lettem, ami: bába. – Kedves nő vagy. Neked pedig, drágám, nagy szükséged van kedvességre, gondolta Hanna. Többet szenvedtél, mint a nálad kétszer olyan idős nők, és mégis nézz magadra: nem hajoltál, nem törtél meg, hanem tüzes vagy, mint egy kóbor macska. – Lea, nem irányíthatod többé az életedet, nem jobban, mint a tenger árapályát. Ha csapkodsz, hadonászol, zsörtölődsz és morogsz, ha küzdesz az elkerülhetetlennel szemben, megfulladsz. Ha viszont hagyod magad sodródni az árral, újjászülethetsz. Hadd segítsek! Hanna hallotta, amint a lány sóhajt egy nagyot. Felmászott a zsámolyra, és gyengéden megérintette Lea bokáját, miközben, ahogy eddig is tette, tovább beszélt héberül. – Ha engedelmeskedsz, senki sem fog bántani. Gyere le, mielőtt megérkeznek az eunuchok. Ők nem lesznek olyan barátságosak, mint én. Most, hogy közelebb állt a lányhoz, Hanna végre szemügyre vehette szív alakú arcát és remegő ajkait. Viseltes inge törékeny kulcscsontot takart. Nagyon sovány volt, hasa felpuffadt az éhezéstől. Térdkalácsánál annyira feszes volt a bőre, mint a dobokra feszített nyers bőr. – Gyere le! – mondta Hanna. – Még a pumáknak is szükségük van ételre. Van egy barack a táskámban. Hanna elengedte a lány bokáját, és kinyújtotta a karját. Felkészült rá, hogy Lea leköpi,

vagy még rosszabb, felé döf a késsel, de semmi sem történt. Hanna lábujjhegyre állt. A lány előrehajolt egy kicsit, mire Hanna megfogta és biztatóan megszorította a kezét. – Légy jó kislány! Vas villant, majd a kés nagy csörömpöléssel a csempepadlóra zuhant és nekivágódott a falnak. Lea az ablakpárkány szélére csúszott, és kinyújtotta a karját. Hanna levette a lányt és letette a padlóra. Nem sokkal volt nehezebb Matteónál. Hanna elővette táskájából a fehér őszibarackot, és Lea felé nyújtotta. A lány elkapta, megszaglászta, majd hatalmas harapásokkal falni kezdte. A gyümölcslé patakokban csorgott le az álláról. – A saját kertemből van – mondta Hanna. – Az első termés. Hangosan csusszant az ajtó retesze, majd Musztafa lépett be a szobába, oldalán két kék turbános eunuchhal. – Nincs már rájuk szükség, Musztafa. Lea már megnyugodott. Musztafa a lányra nézett. – Remek. Akkor hagylak, hogy tedd a dolgod. – A férfi megfordult, hogy távozzon az eunuch őrökkel, de először lehajolt, felvette a kést a földről és a selyemövébe dugta. Légmozgás támadt. Az ablakpárkányról Lea egyik hajfürtje hullott alá, majd megállapodott a padlón. – Allah legyen veled! – szólt Musztafa, majd meghajolt és kihátrált a szobából, bezárva maga mögött az ajtót. – Ne zárd be az ajtót, Musztafa! Nincs rá szükség – szólt ki Hanna. Hallotta, amint Musztafa utasításokat ad az eunuchoknak a folyosón, majd nagy megkönnyebbülésére a reteszt nem tolták a helyére. – Két eunuch áll készenlétben az ajtó előtt, Hanna – hallatszott Musztafa hangja az ajtón túlról. – Ha szükséged van rájuk, csak kiálts. – Lea okosan fog viselkedni – mondta Hanna, miközben elkapta a lány pillantását. Mielőtt még Musztafa léptei elhalkultak volna, Lea megszólalt. – Gyűlölöm! Gyűlölöm negédes hangját, hájas csípőjét és azt, ahogy totyog. – Musztafa pont annyira nem szeretett volna eunuch lenni, mint amennyire te sem szeretted volna, hogy elfogjanak és rabszolgának adjanak. Lea megtörölte arcát a ruhaujjával, amely már annyira elszíntelenedett, mint a kóbor kutyák bundája, mint egy agyonhasznált konyharuha vagy egy rosszul füstölt sajt. – Tudod, hogy az arab rabszolgakereskedők hogyan csinálnak eunuchot a fiatal fiúkból? – kérdezte Hanna, majd válaszra sem várva tovább folytatta. – Musztafa kilencéves volt, unokatestvéreivel épp a Csád-tóban fürdött, amikor elkapták őket a rabszolga-kereskedők. Megkötözték őket a mellkasuknál és a combjuknál. Nemi szervüket levágták, majd a homokba ásták őket kilenc napra, mialatt sem enni sem inni, nem kaptak. Amikor végül Musztafát kiásták, inkább halott volt, mint eleven. A fiúk közül ő élte túl egyedül. – Hanna megállt egy pillanatra. – Láttad azt az aranytollat a turbánjában? Be kell hogy dugja magába, csak úgy tud vizelni.

Lea kemény arckifejezése lágyulni kezdett, alsó ajka megremegett. – Az arabok egy karavánnal Alexandriába vitték őt, ahol egy átlagos fiú árának tízszereséért adták el. Ezután különböző rabszolgapiacokon cserélt gazdát, míg végül Konstantinápolyba került. Hanna azért mesélt Musztafáról, hogy lelket öntsön a lányba, hogy a szerencsétlenségeken is felül lehet kerekedni, de Leát annyira megrázta a történet, hogy Hanna már megbánta, hogy elmesélte. – Miért küldött ide Musztafa? – Azért, hogy megvizsgáljam, szűz vagy-e. – Hanna a dívány felé intett. – Vedd le a ruhád, és mondd csak, hány éves vagy? Lea állva maradt. – Tizennégy nyarat láttam – mondta, de meg sem moccant. Jóval fiatalabbnak tűnt. A hegyvidékről származó lányok – a legtöbbször csak zabkásából és plovból álló – szegényes étrendjük következtében gyakran fiatalabbnak látszottak koruknál. Sokuknak még a medencecsontjuk is eltorzult a hiányos táplálkozás miatt. Lea még nem állt készen a szultán díványára. Bizonyára még a havivérzése sem indult meg. Vajon javasolhatja-e Hanna a validénak, hogy a szultán még várjon egy-két évet, amíg a lány idősebb nem lesz? Hanna felhagyott a hiábavaló elmélkedéssel. Milyen nevetséges gondolat! Méghogy Isten földi árnyékát visszautasítani?! Ha a szultán kívánja a lányt, csak a kisujját kell mozdítania, és már meg is kapja. Az sem megoldás, hogy valakivel helyettesítsék Leát. Hanna is hallotta már azt a történetet – és ki nem –, hogy évekkel ezelőtt egy cserkesz rabszolga elcserélte az öreg Szelim szultánnal való találkát. Soha többé nem látták. Hanna csak egyvalamiben reménykedhetett. A szultán, akit a birodalom leggyönyörűbb lányai vettek körül, ahhoz a kertészhez hasonlított, aki minden virága közül csak egyet szakít le: Szafijét. Lea felmászott az ágyra, majd, mint aki tüzet őriz, összekuporodott. Térdét mellkasához húzta, gyermeki törékenységű nyakát előrehajtotta, fejét a térdén pihentette, összevissza nyírt haja, mint a sündisznó tüskéje, égnek állt. Vigasztalásképp előre-hátra ringatta magát. Hanna szótlanul nézte a lányt, akiről lassan minden vadság lefoszlott. Most annak látszott, ami valójában volt: egy rémült és kimerült gyerek. Hanna turkálni kezdett a táskájában, majd előhalászott egy üvegcsét, amelyből pár csepp mandulaolajat öntött a kezére. Összedörzsölte, hogy felmelegedjen. Semmi kedve se volt elvégezni a feladatát, amivel megbízták, de nem volt más választása. Lea terpeszkedő lábujjai mintha soha nem ismerték volna a szandál szűk határait, hát még a felkunkorodó orrú, puha gyerekpapucsot, amelyet olyan szívesen hordtak a hárembeli hölgyek. Hol van az a káprázatos, sóvárgó szűz, aki majd heves vágyat ébreszt a fél világon uralkodó szultánban, Isten földi árnyékában? Hol vannak még a telt keblek, a gyöngyházfényű bőr és a nővé érett leány gömbölyded formái? Hanna ismét a táskájába nyúlt, és elővett egy pamutlepedőt. Kibontotta, rázott rajta egyet, hogy szétbomoljon és Leára terüljön. A lány felhúzta a mellkasához, egészen az álláig. Lea még így is, vágásokkal teli, vörös fejbőrével és rovarcsípésektől pöttyös lábaival, gyönyörű volt. Egy gyönyörű gyermek. Hogyan segíthetne rajta?

– Feküdj hanyatt – mondta Hanna lágyan. A lány mereven ült tovább. Hanna várt. Lea lassan hátradőlt, majd összegömbölyödött és a fal felé fordult. Vajon a durvaságukról ismert jürükök nem erőszakolták-e meg a lányt, töprengett Hanna. – A cserkesz hegyvidékről származol? – kérdezte Hanna barátságos hangon. Lea Hannára nézett és bólintott. A nyakában szakadt bőrszíj lógott, amelyet ügyetlenül újrakötöttek. Lea elővette a nazar boncuğut, és megmutatta Hannának az opálos, kék követ. – A nagymamámtól kaptam – mondta, és arcához dörgölte a gonosz ellen védő amulettjét. – Hol éltél? – Nem mintha számított volna, de így próbálta bátorítani a lányt. Nem ismerte a cserkesz vidéket, az egész tartományból egyetlen falut sem tudott volna megnevezni. Annyit tudott csak róla, hogy valahol a Fekete-tengeren túl fekszik. A szegény, elszigetelt településeken pár száz zsidó élt. A férfiak pásztorkodtak, az asszonyok pedig télen szőnyeget szőttek, hogy eladhassák a tavaszi vásárokon. – Most már csak éhező kutyák, leégett kunyhók és elszenesedett csontok vannak a helyén. – És a családod? Velük mi lett? – Láttam, amint buzkashit játszottak apám meggyalázott testével. Te jó Isten! A nomád törzsek közül a jürükök voltak a legkegyetlenebbek, lovaik a leggyorsabbak, férfiaik pedig a legvadabbak. – Ó, te szegény! – Hanna Lea vállára tette a kezét. – Bátor lány vagy. – Nagymamám is mindig ezt mondta. Hanna kipakolta felszerelését a dívány mellé egy vászonruhára – kötszer, gyógyfüvek, olajosfiolák, selyemfonál, tű és olló. A szülőfogót a táskában hagyta. Még sok évig ne legyen rá Leának szüksége! – fohászkodott magában. Hanna Lea arcára pillantott. A lány a mennyezetet bámulta, hunyorogva próbálta visszatartani könnyeit. Hanna előre rettegett a választól, de végül megkérdezte. – Megerőszakoltak? – A jürük, aki elfogott, a magas hegyekben álló sátrába vonszolt, hogy ne kelljen osztoznia rajtam a többiekkel. A földre dobott a tüze mellé. Megparancsolta, hogy vegyem le a ruháimat. Olyan sokáig bámult, hogy már úgy éreztem, tekintetével a bőrt is leperzseli a csontjaimról. Hanna legszívesebben a fülére tapasztotta volna a kezét, hogy ne kelljen hallania a folytatást. De, ha a lányt megbecstelenítették, nincs értelme kitenni egy vizsgálat megpróbáltatásainak. – És azután? – Felvettem egy kést a földről, levágtam az egyik hajtincsemet és odaadtam neki. A jürüköknél ez azt jelenti, hogy a könyörületéért könyörgök. – Lea Hannára nézett átható zöld szemével. Micsoda lefegyverzően őszinte tekintete lehetett akkor ennek a

gyermeknek, hogy még egy jürüköt is eltántorított szándékától! gondolta Hanna. – Hajamat a tőre nyelére kötötte, és nem ütött meg többet. Büdös tevebőrből ágyat készített nekem a sarokban. Utána azt mondta, aludjak. Reggelire mézzel édesített birkajoghurtot adott, és közölte, hogy belőlem fog meggazdagodni. Hanna szíve majd megszakadt. – Nem muszáj elmondanod a többit. – Eladott arab rabszolga-kereskedőknek. Pontosan nem tudom, mennyi, de néhány hét múlva már a konstantinápolyi rabszolgaházban voltam. Innen vásárolt meg Musztafa a hárem számára. – Bizonyos szempontból szerencsés vagy – mondta Hanna. – Igen, tudom – felelte Lea. Hanna úgy érezte, a lány már felkészült. – Megvizsgálhatlak? – kérdezte. – Nem kell velem vesződnöd. Nem vagyok szűz. Feleségül ígértek Eliezernek, egy szomszéd falubeli fiúnak. Szerettük egymást, így nem láttuk értelmét a várakozásnak. Most már örülök, hogy nem vártunk, mert őt is megölték a jürükök, ahogy mindenki mást is a falumban – mondta Lea, és sírva fakadt. Hanna végigsimította a lány arcát és letörölte a könnyeket. – Sok mindenen mentél keresztül fiatal lány létedre. – Mit fog mondani Musztafa, ha megtudja? Meg kellett mondania a lánynak az igazat. Magától is hamar rájönne. – Visszaad a rabszolga-kereskedőknek. Lea elnémult. Egy idő után megszólalt. – Talán Isten akarja, hogy meghaljak. Talán le kéne vetni magamat valami háztetőröl. Hanna a vállánál fogva egyenes helyzetbe húzta Leát. – Az élet Isten ajándéka, helytelen eltékozolni. – Akkor is, ha bordélyházban kötök ki? – A lány megragadta a lehulló lepedőt, és szorosan magára tekerte. – Mondd azt Musztafának, hogy érintetlen vagyok. Kérlek! A zöld szempár esdeklően nézett rá. Ha Hanna hazudik, és ez kiderül, kivégzik. Fejét lándzsára tűzik az Első udvarban. Ha elmondja az igazat, a lányt ítéli halálra. Mitévő legyen? – Egyetlen dologra vágyom csak – szólalt meg Lea. – Mire? – Az édesanyámra – felelte Lea, majd fejét a térdére ejtette, és csendesen zokogni kezdett. Hanna szíve megszakadt, ahogy a törékeny kis vállak rázkódását nézte. Eszébe jutott, milyen fiatal volt ő – fiatalabb, mint Lea –, amikor édesanyja belehalt az öccse szülésébe. Hanna hosszú évek óta vágyott már egy lányra. Nem olyanra, mint Lea, aki annyit szenvedett, olyan zaklatott, hogy talán még a szeretet és szelíd érintés sem tudja már megmenteni. Nem, ő egy szófogadó, csendes lányra vágyott, aki mellette ülne, varrni

tanulna és szétbontani a selyemhernyógubókat Izsák műhelyében. Egy lányra, akinek majd továbbadhatja a bábaság és a gyógynövények titkait. Egy lányra, akinek átadhatja ezüst szülőfogóját. Hanna leült a díványra, és magához húzta Leát. Karjába vette és ringatni kezdte. – Múlt éjjel Kaşról, a falumról álmodtam. A falaknak penészillatuk volt, éreztem magam alatt a kemény szalmazsákot, hallottam a szüleim lélegzetét, fivéreim mellettem feküdtek. De amikor odanyúltam, hogy megérintsem őket, csak a levegőt markoltam. Hosszú ideig ültek így szótlanul, amíg Lea meg nem nyugodott. Hanna benyúlt a táskájába, és kihúzott egy bedugaszolt üveget, amelyben gyenge alkohol volt aprócsalánnal és mészvízzel hígítva. Ezt a keveréket eredetileg az egyik idősebb szomszédjának készítette, de Leának nagyobb szüksége volt rá. Fogott egy tiszta ruhát, átitatta a folyadékkal, majd lehúzta Leáról a lepedőt, és a nedves ronggyal átdörgölte a végtagjait. – Csípni fog, de elmúlasztja a rossz emlékeket. Lea ennek ellenére nem rándult össze a csípős folyadéktól, sőt feszültsége felengedett a bába érintésétől. Hanna ezután elővett a táskájából egy adag szárított szőlőlevelet. – Az egyik kísérődnek el fogom magyarázni, hogy keverje össze ezeket egy kis vízzel és cukorral, ami elnyomja a levél ízét. Éjjel idd meg, segíteni fog, hogy ne legyenek rémálmaid. Lea bólintott. Ekkor léptek hangzottak odakintről. Az ajtó kinyílt, és Musztafa dugta be a fejét. – Végeztetek? – kérdezte. Hanna bólintott, mire azt mondta: – Gyere! Nurbanu valide, a szultán édesanyja tőled akarja hallani, hogy a lány szűz. Hanna felállt, mire Lea megragadta a karját. Még utoljára Hanna szemébe nézett, mintha azt mondaná: Kérlek, segíts! Drága gyermekem, nem tudom, hogyan. Csak gondolta, vagy hangosan ki is mondta? Nem tudta biztosan. Hanna összeszedte dolgait, és követte Musztafát ki az ajtón, majd végig a folyosón a valide lakosztálya felé. Egész úton töprengett: Miért kockáztassam az életemet egy lányért, aki se rokonom, se barátom? Számít az, hogy zsidó? Mi közöm ahhoz, ha meghal egy bordélyházban, vagy leveti magát a tetőről? Hanna tudta, hogy a hárembeli rabszolgalányok csodákat tudnak tenni. Lea sűrű szemöldökéből selyemcérnával olyan vékony csíkot varázsolnak, mint egy tollvonás a kalligráfiában. Ágyék- és hónaljszőrzetét égetett mészből és balzsamból készített kenőccsel bekenik, majd kiélesített éti kagyló házával lekaparják. Elég pár adag a palota konyháiban főtt zsíros ételekből és húsokból, és Lea csontos könyöke, térde és kulcscsontja máris gömbölyödni kezd, idősebb és érzékibb megjelenése lesz. Idővel a lány haja ismét megnő, bár azt még a valide sem tudja elérni, hogy derékig érjen, amikor bemutatják a szultánnak.

Mindezt könnyedén véghez lehet vinni, de hogyan lehet egy átszakított szűzhártyából ismét épet varázsolni?

Hatodik fejezet R

ÓMA

Z

SIDÓ NEGYED

Cesca leterítette az ágyra a halotti leplet. Ide-oda görgette a holttestet a lepedőn, hogy a közepére kerüljön. Ráhajtogatta a leplet, oldalait betűrte, hogy Leonból semmi se látszódjon. Leon dolgozószobája az előszoba túloldalán, a hálószobától néhány lépésnyire helyezkedett el. Az íróasztalon egy írás feküdt, Foscari kötelezvénye – Cesca látta, amikor aláírta, meg azt az ezüsttel borított vizeskancsót is, amit zálogként itt hagyott. A kötelezvény aláírása után Leon a pénzesládája fölé hajolt, kiszámolta Foscari pénzét, majd félrefordított tekintettel – mintha még a látványa is fájna annak, hogy aranya Foscari kezébe vándorol –, átcsúsztatta a dukátokat az asztalon. Vajon a velencei Foscari miért Rómában keres magának pénzkölcsönzőt, tűnődött Cesca, de végül nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. A nemesek kétségkívül igen körültekintőek, ha zsidóktól kérnek kölcsönt. Cesca kihúzta a pénzesládát. A szőnyeg sarka alól elővette Leon kulcsát, és kinyitotta vele a zárat. Egy zacskó karmazsinfestékpor mellett megtalálta a vászonerszényt. A halotti lepelnek nincs zsebe. Ha most nem cselekszik, Isten tudja, mikor terem újra ilyen alkalom számára. Faragatlanság lenne visszautasítani az Ő ajánlatát. Gyorsan az erszény után kapott. Az erszény azonban kiábrándítóan könnyű volt, nem csilingeltek vidáman benne az érmék és a fényes dukátok sem feszítették a varrást. Meglazította az erszény száját körülfogó madzagot, majd fejjel lefelé fordította a zsákot és rázni kezdte, mint macska a döglött egeret. Egy összetekert pergamen és két papírlap hullott ki belőle és a padlóra esett. Cesca félrerúgta útjából az értéktelen lapokat. Ha égne a tűz a dolgozószoba kályhájában, most belehajítaná őket. Hova tűntek az aranydukátok? Áttúrta a pénzesládát, miközben a kezébe akadó tárgyakat kihajigálta a padlóra – egy olcsó gránátkő gyűrűt, egy üveg melltűt, az arany mérésére szolgáló kis mérleget, egy ékszerésznagyítót, selyemszalaggal átkötött leveleket és egy rongyos jarmülkét. A legapróbb részletekig eltervezte ezt a pillanatot, és már annyiszor lejátszotta a fejében, hogy szinte a zsebében érezte Leon dukátjait. Éktelen haragra gerjedt, egy kirabolt nő jogos haragját érezte. A düh a szemgödréből indult ki, utat tört a homlokán keresztül, szétáramlott a karjába, a törzsébe, onnan a lábába, míg végül – mint az erdőtűz, amely a hegyoldalon lefelé erőt gyűjt és egyre féktelenebbé válik – egész testén elhatalmasodott. Karnyújtásnyi közelségben hitt álma – elvenni a dukátokat, és kihajózni a következő hajóval – a pillanat töredék része alatt hullott darabjaira. Felkapta az üres vászonerszényt, a padlóra hajította és rátaposott. Talán szárnyat növesztettek a dukátjaim és felrepültek az égbe? dühöngött Cesca. Vagy talán lábuk nőtt és elszaladtak? Felvette az egyik földre hullott papírlapot. Mindössze annyit tudott kikövetkeztetni, hogy a szöveget valószínűleg latinul írták. Leon egyszer elmagyarázta neki, hogy minden kereskedő és pénzkölcsönző latinul írja a szerződéseit, így aztán az összes kereskedő

Velencétől Konstantinápolyig, Amszterdamtól Leghornig minden nehézség nélkül el tudja olvasni őket. Cesca megtanulta ugyan leírni a számokat, de olvasni soha nem tudott. Életében először érezte, hogy van értelme megtanulni a papíron rejtélyesen tekergőző tintavonalak jelentését. Kitekerte a papírt, a fény felé tartotta, majd forgatni kezdte, hátha ezzel a tüzetes vizsgálattal rá tudja venni, hogy felfedje előtte a titkát. Kötelezvénynek tűnt. Foscari is egy ehhez hasonló papírt írt alá, annak a lapnak a tetejét is tölgyfaág motívum díszítette. Ezt még akkor látta, amikor Leon az asztalon hagyta, hogy megszáradjon rajta a tinta. Cesca újra kisimította a papírt, majd az ablakon beáradó fény felé tartotta, amikor végre észrevett valamit, amit ő is értett: számokat. A lap közepén Leon precíz kézírásával a 100-as számjegy szerepelt. A lap alján álló aláírás szörnyű macskakaparás volt. Még egy tanult ember sem tudná elolvasni. Cesca már épp nyúlt volna a második papírlapért, amelynek szegélyét kék és zöld tintával rajzolt pávák díszítették, amikor emberi hangokat hallott és zörgést az elreteszelt ajtó felől. Ijedtében elejtette az iratokat. Egy pillanatig fogalma sem volt, hogy mit tegyen. A pénz annyira lefoglalta gondolatait, hogy el is felejtkezett a gyásznépről. Most jöttek a holttestért, hogy elvigyék a temetőbe. Hamar bedugta a papírokat a szoknyája zsebébe. Majd később megkeresi azokat a dukátokat. Összeszedte a szétdobált tárgyakat a padlóról, és bedobta a pénzesládába. Amikor le akarta csapni a tetejét, a jarmülke beakadt a csuklópántba, és nem engedte, hogy a kapocs bezáruljon. Cesca gyorsan kirángatta, majd bedobta Leon íróasztala alá. Bezárta a láda fedelét, visszahelyezte az emelvényére és a kulcsot is visszacsúsztatta a szőnyeg sarka alá. És most fő a nyugalom! gondolta magában Cesca. Leporolta a szoknyáját és megigazította a haját. Kényszerítette magát, hogy lassabban lélegezzen, majd kinyitotta az ajtót és kiment az előszobába fogadni a gyászolókat. Ösztönei azt súgták, hogy ez a két megfejthetetlen írás valamilyen ismeretlen módon összefüggésben áll dukátjai eltűnésével. Minden nemes tud olvasni, Foscari pedig nemesember. Ő elmagyarázhatná, mit jelentenek a papírok. Kicsinosítja magát, és odamegy hozzá. Ki máshoz fordulhatna? Vajon Foscari és Leon nem álltak szorosabb kapcsolatban, mint amit ő feltételez? Megbízhat Foscariban, hogy nem árulja el őt Graziának? A férfi segítségével meg fogja találni a dukátjait, és akkor végre vesz magának egy atlaszselyem ruhát, egy virágzó kis gazdaságot és egy tisztességes férjet. Soha többet nem fog éhezni!

Hetedik fejezet K B

ONSTANTINÁPOLY

IRODALMI PALOTA

Hanna követte Musztafát a hárem folyosóin keresztül, ahogy haladtak előre, úgy párolgott el a bátorsága. Őrültség hazudni a validének erről a pásztorlányról. Eszébe jutott az Első udvaron álló Kivégzések szökőkútja. Ugyan mit számít egy kis rabszolgalány élete a szultán szerelmi szeszélyeihez és azokon keresztül az óriási birodalom jövőjéhez képest? Végül megérkeztek Nurbanu valide lakosztályának széles ajtajához, ahol mennyei illat fogadta őket. – Figyelj engem! – mondta Hannának a férfi, amikor bevezette a terembe. – Tedd azt, amit én. Ne feledd, a fejed sohasem lehet magasabban, mint a validéé, és nem ülhetsz le addig, amíg ő nem utasít rá! Hanna bólintott. Musztafa tapintatosan nem vett arról tudomást, hogy Hanna már járt a királyi lakosztályban, jóllehet pontosan emlékezett arra az éjszakára. Az akkori látogatás során nem volt ideje elmagyarázni a követendő protokollt. Őfelsége méhe ugyanis tragikus módon megcsavarodott, és Hannának szinte az összes létező tiszteletlenséget el kellett követnie a birodalom leghatalmasabb asszonyával szemben ahhoz, hogy segíteni tudjon rajta. Odarohant a validéhoz, és mit sem törődve azzal, hogy udvariatlanul árnyékot vet őfelségére, föléhajolt, lábfeje pedig mindenfelé mutatott, még közvetlenül a valide irányába is. A valide négykézláb állt, Hanna mögötte, ujjai őfelsége testnyílásaiban, és addig rángatta, húzta-vonta az asszony méhét, míg az végre vissza nem állt eredeti helyzetébe. Hanna senkinek sem beszélt erről az esetről, még Izsáknak sem. Ezúttal Hanna szíve a torkában dobogott, úgy érezte, olyan hangosan ver, hogy a valide mindjárt meghallja. Kübra, a kedves rabszolgalány is jelen volt a teremben, hosszú, fekete hajfonata a derekát verdeste. Hanna most kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a valide lakosztályában, amely olyan irdatlan volt, hogy Hannáék háza műhelyestül, kertestül belefért volna, mennyezete pedig olyan magas, hogy sárkányt lehetett volna benne eregetni. A falakat a szürke és a kék különféle árnyalataival megfestett trompe l’oeil festmények borították, amelyek oly érzékletesen ábrázolták egy képzeletbeli palota boltíveit, oszlopsorait és gyöngyöző szökőkútjait, hogy Hanna legszívesebben besétált volna a képbe, hogy leüljön a szökőkút mellé és hallgassa a vízcsobogást és a madarak énekét. A terem többi részét smaragddal berakott gyöngyházfényű burkolat díszítette. A hatalmas fogadószoba csempézett padlóját fehér, rózsaszín, vörös, karmazsin és aranysárga rózsaszirmok ezrével szórták tele. A validét udvarhölgyek koszorúja vette körül – egyesek legyezték, míg mások dolmával, azaz darált bárányhússal töltött szőlőlevéllel, valamint börekkel, spenóttal és sajttal töltött leveles tésztákkal megrakott tálcákat hoztak. Megint mások sörbettel teli tulipán alakú poharakat tartottak a kezükben. A Boszporusz partjáról érkező esti szellő időnként felkavarta és megtáncoltatta a rózsaszirmokat. Az egész jelenet annyira valószerűtlennek tűnt, hogy Hanna úgy érezte,

álombéli mesébe csöppent. Megvárta, amíg Musztafa négykézlábra ereszkedett és végigkúszott a termen, hogy bejelentse őt a validénak. A szultán édesanyja – Hanna a szeme sarkából látta – egy baldachinos emelvényen ült. Senkiben se bízz a palotában! – figyelmeztette gyakran Izsák. Emlékezz, milyen gyorsan elítélik azokat, akik felbosszantják a validét! Musztafa elérte az emelvényt, és váltott néhány szót a validéval, de Hanna túl messze volt ahhoz, hogy értse. Ekkor Musztafa – még mindig négykézláb – megfordult, és intett Hannának, hogy jöjjön. Hanna is négykézlábra ereszkedett és a hatalmas fogadószoba túloldalán álló emelvényhez kúszott, miközben láthatatlan illatfelhő úszott a nyomában. Amikor elérte a dobogót, óvatosan megemelte a fejét. Nurbanu valide egy elefántcsont berakásokkal díszített széken ült, lábát pedig egy akkora arany mosdótálban áztatta, amelyben akár ikreket is lehetett volna fürdetni. Pontyok eszegették le lábáról az elhalt bőrdarabkákat. Eszter mesélte Hannának, hogy a háremhölgyek közt ez a legújabb divat. – B-Biszmillah – dadogta Hanna. A könyörületes Isten nevében. Hanna szájából esetlenül hangzott a szó. – Biszmillah csakugyan – felelte a valide. – Ismét találkoztunk. Miközben Hanna a valide lábáról lassan az arcára emelte a tekintetét, érezte, milyen magabiztos nyugalom árad az asszonyból – még egy burkolt célzást is megengedett magának legutóbbi találkozásukról. Hanna megcsókolta a valide pelissé3jének szegélyét, majd visszanézett a földre és tanulmányozni kezdte a márványpadlót. – Emelkedj fel – szólt a valide velencei nyelven, majd bólintott Musztafának, hogy rá is vonatkozik a felhívás. Amikor Nurbanu a Hanna fülének oly kedves velencei nyelven szólalt meg, Hannának eszébe jutott az asszony származása. A valide ugyanis két nagy velencei nemesi család leszármazottja volt, és Cecilia Baffo-Veniernek hívták, mielőtt a szultán felesége lett. Hanna megkockáztatott egy pillantást őfelségére. A valide mosolygott, hófehér fogai kivillantak. A szóbeszéd szerint egyik udvarhölgye minden éjszaka citromlé és só keverékébe mártott, kihegyezett rudacskával súrolja végig őket. Hanna úgy vélte, nem túl bölcs dolog sokáig a valide szemébe nézni, így újra a szultán édesanyjának királyi lábát tartó mosdótálra szegezte a tekintetét, és az ezüstösen, aranyosan csillogó pontyokat tanulmányozta. Őfelsége hirtelen összerezzent, Hanna pedig arra a megállapításra jutott, hogy egyvalamiben azért megegyeznek: mindkettőjüknek csiklandós lábujjaik vannak. Ekkor két rabszolgalány felsegítette a validét, majd megtámasztották, amíg egy eunuch arannyal hímzett törülközővel szárazra törölte a lábát. Ezután egy rózsaszín selyemmel borított díványhoz vezették, ahol Nurbanu valide kényelmesen elhelyezkedett, kezét csuklójánál keresztbe rakta. Mellette egy pohár sörbet állt, lábfejét pedig az egyik lány olajjal kezdte masszírozni. A valide pelisséjét csillogó szövetből varrták, buja vörös színét pedig a bíbortetű festékanyaga adta. Konstantinápoly minden ruhafestője ölni tudott volna ezért a mérhetetlen értékes vörös porért, amelyet az Új-Spanyolországból származó rovarok összezúzott testéből nyertek. Izsák mesélte, hogy a bíbortetű festékanyaga csodálatosan gyorsan hat. Bárcsak láthatná a saját szemével ezt a bámulatos karmazsinvörös színt! jutott eszébe Hannának, bár jól tudta, hogy a valide

magánlakosztályába a személyzeten kívül nem léphetett férfi. Jóllehet Nurbanu már nem volt fiatal, mégsem csodálkozott azon senki, aki csak egy pillantást is vetett alabástrom bőrére és finoman ívelt nyakára, hogy úgy elbűvölte a néhai Szelim szultánt. Fekete, göndör hajtincseit velencei módra kettős koronába fésülték. Hajában itt is, ott is, mint egy égi csillagkép, gyémántok csillogtak. Magánlakosztályában, ahol csak lányok és eunuchok vették körül, a validének természetesen nem volt szüksége a fátyol viselésére. Nurbanu tizenkét éves volt, amikor az égei-tengeri Párosz sziget partjainál elrabolták, és a palotába hurcolták. Szelim annyira beleszeretett új ágyasába, hogy többet enni sem tudott. A palota konyhájának szakácsai és a birodalmi főkóstoló megesküdtek volna rá, hogy két hónapig egyetlen falat étel, még egy kis pörkölt csicseriborsó vagy pisztácia sem csúszott le Szelim torkán. Nurbanu politikai érzéke legendás volt. Szelim annyira megbízott benne, hogy még főtanácsadója, a nagyvezír tanácsaira sem hallgatott. Eszter szerint a validének rengeteg ellensége volt. Az a szóbeszéd járta, hogy a birodalom és a köztársaság közt egyre fokozódó feszültség ellenére a valide hű maradt Velencéhez. Mások szerint ez csak látszat volt: a valide a velencei érdekeltségek támogatásáért cserébe pazar ajándékokat csikart ki a velencei nagykövettől. Nurbanu mindössze tizenhárom éves volt, amikor egy fiút szült a szultánnak. Hannának támadt egy ötlete. Talán, ha elmondaná az igazat Leáról, megértő lenne vele szemben a valide? Nem. Kizárt dolog. Musztafa mélyen meghajolt a valide előtt, majd óvatos léptekkel megközelítette a díványt, és megcsókolta az asszony kezét. A valide felékszerezett ujjainak egyetlen mozdulatával elbocsátotta az eunuchot. Musztafa négykézlábra ereszkedett, és hátrafelé kitolatott a szobából. Hasa a földet súrolta, így széles csíkot húzott a rózsasziromszőnyeg közepébe. Most Hannán volt a sor, hogy a díványhoz járuljon. Annyira félt, hogy bárkivel boldogan helyet cserélt volna a szobában – akár még azzal a lánnyal is, aki épp a pontyokat halászta ki az arany mosdótálból, hogy a kopoltyújuknál fogva levigye őket a konyhára. A valide Hanna számára szinte természetellenes nyugalommal ült a díványon, tekintete a bábára szegeződött. Hanna érezte, ahogy hónaljánál az izzadság átnedvesíti ruháját. Azt mondják, a zsákmány szaga felizgatja a ragadozót, ösztönei felerősödnek, szeme összeszűkül, szája nyáladzani kezd. Hanna tudta, hogy meg kell nyugodnia, nem mutathat félelmet. A valide megfogta rózsaszirmokkal ízesített sörbetjét és belekortyolt. Hanna szinte látta, ahogy a lenyelt fagylalttól nyaka áttetsző bőre rózsaszínűvé válik. Nurbanu lábánál két nagy, selymes szőrű kutya feküdt, elülső mancsaikat mintegy tudatlanul is úrnőjüket utánozva, keresztbe tették. – Isten békéje és áldása legyen rajtad – mondta Hanna, miközben muszlim szokás szerint jobb kezét a szívére tette. – Foglalj helyet! – felelte Nurbanu velencei nyelvjárásban, miközben egy nagy selyempárnára mutatott az emelvénnyel szemben. – Úgy örülök, hogy Musztafának sikerült rábeszélnie, hogy csatlakozz hozzám. Nagy megtiszteltetés volt, ha valaki leülhetett a valide jelenlétében. A közembereknek általában négykézláb kellett maradniuk, miközben álluk a padlót érte. A valide

szívélyessége kétségtelenül szándékos volt. Hanna elhelyezkedett a párnán, miközben figyelt rá, hogy a lábfeje nehogy a validére mutasson, a fejét pedig ne emelje magasra. A valide megjelenése – velenceiekre jellemző sápadt arca, szép sötét szeme, holló szárnyához hasonló szemöldöke és folyékony velencei nyelvtudása szeretett Velencéjére emlékeztették Hannát. A dallamos magánhangzók és a csiszolt mássalhangzók ismerős hangja úgy hatott rá, mint ragyogó napsütés a Canal Grandén. Hanna idegességét feledve majdnem bevallotta, mennyire hiányzik neki szülővárosa, és mennyire szeretné újra látni. – Felség, megtiszteltetés, hogy itt lehetek – mondta Hanna. Az egyik kutya nyújtózkodott és ásított egyet, hegyes fogai kivillantak, mintha egyben le akarná nyelni Hannát. – A velencei nagykövettől kaptam ezeket a brutális dögöket – mondta a valide. – El tudod képzelni? Ilyen hatalmas, ingerlékeny állatokat adni ajándékba? Írnokom kénytelen volt megrovást küldeni neki – itt egy pillanatra megállt, majd kezét az arca elé emelte, mintha pergamenről olvasná. – „Két ölebet kértem, nem pedig ezeket az ormótlan, hosszú szőrű szörnyetegeket. Küldjön helyettük olyanokat, amelyek fehérek és kicsik!” Hanna zavarba jött. Talán nem ugyanolyan elviselhetetlen az összes kutya? – Néha elgondolkodom azon, hogy figyel-e egyáltalán rám valaki – mondta a valide. – Kívánságaim nem olyan bonyolultak és nem is nehéz teljesíteni őket, mégis… – felállt a díványról, majd Hanna szemébe nézett. – Nekünk azonban ennél fontosabb dolgot kell megvitatnunk. – A valide melletti széken, egy teknőspáncélból készült tálcán fűszeres húsgombócok sorakoztak. A valide hüvelyk- és mutatóujja hegyével kivett egy gombócot és a nyelvére helyezte. Mozdulata olyan kifinomult, légies volt, mintha az étel saját akaratából úszott volna át a levegőn és szökkent volna az asszony szájába. A pirított dió és bárányhús fenséges illatára Hannának korogni kezdett a gyomra. A valide ugyan nem adta tanújelét, hogy hallotta, de intett Kübrának. A hárembeli pletykák szerint Kübra ugyanakkora lábfejjel volt megáldva, mint a valide. Amikor a valide új facipőt rendelt magának, mindig Kübra feladata volt, hogy addig hordja, amíg a rüsztöt átfogó, domborított ezüstpántok meg nem puhulnak. A fenséges lábfejek ily módon minden kényelmetlenségtől mentesültek. Hanna egy tál mezé4t és egy pohár sörbetet kapott Kübrától. – Köszönöm. – A folyékony sörbet hideg volt, és citrom- meg gránátalmalé illatát árasztotta. Hanna belekortyolt, ízlelgette, majd lenyelte. – Mérhetetlen melegséggel tölti el szívemet, felség, hogy újra hallhatom a velencei nyelvet és hogy ilyen kellemmel beszélik. – Kellemes felüdülés az oszmán nyelv után, ami nem más, mint magukat nyelvnek álcázó bestiális morgások és torokhangok összessége – mondta a valide, majd mint aki választ vár, elhallgatott. Vigyázat! súgta ekkor egy belső hang Hannának. Persze utálta az oszmán nyelvet, válaszával mégsem sérthette meg őfelségét. Hanna számára valóságos próbatétel volt megértetnie magát a törökök nyelvén: úgy érezte, teljes sebességgel kell bevágtatnia egy zsákutcába, hogy a végén hirtelen hőköléssel megálljon. Dadogását furcsa taglejtéssel,

erőteljes fejmozdulatokkal, túlzott vállrándításokkal és ajakcsücsörítéssel kísérte. Izsák gyakran unszolta, hogy tegyen még erőfeszítéseket, keressen olyan asszonyokat, akikkel gyakorolhat. Ez most már Hanna nyelve, mondta ilyenkor. Izsáknak azonban, aki pár hónap alatt bármilyen nyelvet gond nélkül megtanult, fogalma sem volt róla, hogy milyen erőfeszítés ez a felesége számára. Egyszer, egy veszekedés közepette, Hanna oszmánul kezdett kiabálni vele, ami úgy hangzott, mintha ragadós kukoricaleves bugyborékolt volna a tevetrágyából rakott tűzön. Izsáknak még a könnye is kicsordult a nevetéstől. Férje gyakran tartott előadást Konstantinápoly előnyeiről: itt Hanna eldobhatta vörös fejkendőjét, amelyet Velencében minden zsidó nőnek viselnie kellett. Lefátyolozva a város bármely kerületét bejárhatta. A zsidóknak ugyan fejadót kellett fizetniük, de bármilyen foglalkozást űzhettek, bármilyen üzletet birtokolhattak és ingatlant is vásárolhattak – érvelt Izsák. Ez mind igaz volt, Hannának mégis hiányzott Velence. Itt, Konstantinápolyban még a zsidók is mások voltak. A Spanyolországból és Portugáliából származó szefárd zsidók sokkal lazábbak, érzékibbek és kifinomultabbak voltak, ugyanakkor kevésbé tanultak, mint a kelet-európai askenázik. A szefárd zsidók nem jiddisül, hanem ladinó nyelven beszéltek. Neveik, mint például a Spinoza, Cardozo vagy Mendoza, nem hangzottak zsidó névnek. Lenézték az olyan askenázikat, mint Hanna és Izsák, akiket faragatlannak tartottak, és azt gondolták, hogy durvább agyagból gyúrták, mint őket. Hanna megint belekortyolt a sörbetbe. A palota szakácsai jázminnal, rózsaolajjal, bergamottal és szegfűszeggel illatosították ezeket az édes italokat, méghozzá azért, hogy a háremhölgyek nemi szervének váladékát is illatossá tegyék. Vajon Izsák, amikor majd éjszaka összefekszenek, észre fogja venni rajta? Hanna erre a gondolatra, bármilyen ideges is volt, majdnem felkuncogott. – Hanna, még nem válaszoltál! – szólt a valide. – Mi a véleményed az oszmán nyelvről? Mi ketten velenceiek vagyunk, beszélhetsz őszintén. Valóban mindketten Velencéből származtak, ám Hanna furcsának találta, hogy a köztük fennálló óriási társadalmi és vallási szakadék ellenére a valide így gondolja. Bár talán a tengernyi távolság és a megszokott dolgok iránti nosztalgia olyan bizalmas légkört teremtett közöttük, amilyen Velencében sohasem alakulhatott volna ki. Hanna mély levegőt vett. – Ön és én, felség, olyan természetességgel és hálával váltunk az oszmán nyelvről a velenceire, ahogy a fürdőzők merülnek Ázsia édes vizeibe egy párás augusztusi éjszakán. A valide elmosolyodott. – Ugyanakkor – tette hozzá Hanna –, ahogy azt bárki megmondhatja felségednek, borzalmas nyelvérzékem van. Tegnap a piacon kértem hat padlizsánt, mire az árus adott egy csokor retket. Nurbanu valide felnevetett. – Azt hiszem, te így fejezed ki azt, hogy nem szereted az oszmán nyelvet és mindazokat, akik beszélik. A valide élete nagy részét az oszmánok között töltötte, mégsem veszítette el a velenceiekre annyira jellemző híres közvetlenséget.

– Nincs okom panaszra – válaszolta Hanna. – Ebben a városban ugyan nem járkálhatok egyedül, úgy, ahogy azt Velencében tettem, csakis Izsák vagy valamelyik férfi munkásunk kíséretében, de egy hintóban elrejtőzve itt is kedvemre jöhetek-mehetek. A valide arcán hitetlenkedő kifejezés suhant át. – Micsoda szabadság ez ahhoz képest, ami nekünk itt a háremben megadatik! De ki vágyik erre? Én nem. Őfelségének nem volt szüksége rá, hogy akár társaságra, akár hírekre szomjazva elhagyja a háremet. Eszter mesélte Hannának, hogy a valide kémhálózata szövevényesebb, mint a haját összefogó aranyháló. A hárembeli lányok menstruációs ciklusától kezdve a palota konyháján sülő csirkék számán át a nagyvezírnek a szafavida perzsák ellen indított hadjáratáig semmi sem kerülhette el a szultán édesanyja figyelmét. A valide intett Kübrának, hogy töltse újra Hanna poharát. – Rendkívül érdekes számomra más szemszögből is látni a világot. Mesélj még valamit magadról, Hanna! A felszólításnak engedelmeskedve Hanna mesélni kezdett a családjáról, a vállalkozásukról és a környékről, ahol laktak. Nurbanu érdeklődésén felbátorodva Izsák műhelyéről is beszélt, ahol férje kirándulások alkalmával használható selyemsátrakat készített a gazdagok számára. Hanna érzékletesen leírta Izsák sátrait, amelyek olyan finom selyemből készültek, hogy a legkisebb légmozgás hatására is hullámzani, szinte táncolni kezdtek. A kirándulók így még egy enyhe fuvallat esetében is azt képzelhették, hogy erőteljes szél fúj a Boszporusz felől. A selyempiac túltelítettségét és a raktárukban álló eladatlan kötegeket azonban Hanna már nem említette meg őfelségének. – Az is boldogsággal tölt el, hogy anélkül gyakorolhatom szülésznői hivatásomat, hogy boszorkánynak bélyegezzenek. – És mégis – szólalt meg a valide –, a palota bölcsői üresek. – Kortyolt egyet a sörbetjéből, majd visszatette az aranykeretes poharat Kübra tálcájára. – Nem állnak jól az ügyeink. – Szerencse, hogy Szafije meg tudta szülni Mehmetet, tartsa az Isten jó egészségben, és a kis Ajsét. – Ugye tudod – szólt a valide, majd kis szünetet tartott, amíg szalvétával megtörölte a száját –, hogy én… nem tudtam részt venni Szafije szülésén. Nem akartam, valójában ezt mondta a valide. Hanna meglepődött, hogy az asszony felhozta a témát, hiszen olyan régen történt. – Gondolom, a menyemnek nagy fájdalmai voltak – tette hozzá a valide olyan hangsúllyal, mint aki inkább reméli, mint gondolja. – Nehézségek adódtak. Hosszú ideig, két napig vajúdott, de minden rendben lévőnek tűnt mindaddig, amíg a gyermek kificamodott vállal elő nem bukkant. Isten segedelmével vissza tudtam tenni a helyére, és a gyermek fájdalma is megszűnt. Szerencsétlen Szafije szenvedett eleget. – Kétnapnyi vajúdás, és miért? Egy lányért. – A valide húsgombócot dobott az egyik kutya nyitott pofájába. – A gyermekszülés a legnagyobb szerencsejáték, igaz? – De mennyire, felség – felelte Hanna, miközben tudta, a valide nemsokára Lea felől fog kérdezősködni. Hanna érezte, hogy gyomra görcsbe rándul.

– Még a velencei Canal Grande csillogó kaszinóinak kártya- vagy kockajátékai sem járnak annyi veszéllyel, mint az a szerencsejáték, amit nekünk, asszonyoknak kell játszanunk. Hanna még soha életében nem játszott hazárdjátékot, most azonban nagyon veszélyes játszmába kezdett. Mi az esélye annak, hogy ha hazudik Leáról, azt felfedezik? Ugyanakkor az utóbbi években a szultán minden háremhölgyet és ágyast visszautasított, amelyet édesanyja vagy testvére szerzett neki. Talán Leát is visszautasítja. A lány csak ebben reménykedhet. – Hanna, Szafije olyan erősen kapaszkodik a fiamba, mint a halaskofa az aligátorteknősbe. A fiam bármikor megbetegedhet vagy meghalhat, Allah ne adja! Meg is gyilkolhatják. – A valide felsóhajtott. – A birodalomnak rengeteg ellensége van. Tavaly a főkóstoló borzalmas kínok közepette halt meg egy tál mézes pisztáciába kevert higanytól. – A valide kiszedett egy dióval, mézzel és tejszínnel töltött süteményt a könyökénél lévő tálcáról. – Értem. – Szafije évek óta próbál még egy fiút szülni, de sikertelenül. Egyik vetélés a másik után, majd születik egy lány. És ez így megy – egyik bosszúság a másik után, egyik csalódás a másik után. Ennek ellenére a szultán továbbra is ragaszkodik hozzá. Ez nagyon lehangoló. A szultánnak muszáj lesz mellőznie őt, és másik lányt választania, aki majd fiakat szül neki. Szerencsétlen Szafije. Hát nem több, mint egy félredobandó teher? Milyen nyomorúságossá is válna Hanna élete, ha Izsák úgy döntene, hogy Matteo nem elég neki, hanem a saját ágyékából is szeretne fiút. Egyedül Izsák szerelme az, ami még Hanna mellett tartja őt. A törvény nem akadályozná meg, ha másképp döntene. És mégis Hanna tudta, férje annyira szereti őt, hogy nem hagyná el. A valide kinyújtotta a kezét, mire Kübra lemosta róla a sütemény maradványait. – Itt van a problémánk kritikus pontja. – A valide kitárta tenyerét, mintha könyörögne. Lefegyverző gesztus volt ez az Oszmán Birodalom és így az egész világ legbefolyásosabb asszonyától. – Híres vagy szakértelmedről, amellyel babákat hozol világra, de van módszered arra, hogy egy férfit rávegyél a nemzésre? A szultán tökéletesen teljesít Szafijénél, de másik nővel, legyen az bármilyen bájos is, királyi hímtagja olyan petyhüdt, mint a… a… – Hanna derültségére a valide elpirult – …a tavalyi répa. A valide előrehajolt és Hanna térdére tette a kezét. Hanna erősen koncentrált, nehogy látszódjék meglepődése. – A lányommal, Esmahannal már régóta kutatunk egy olyan lány után, mint Lea. Úgy intéztem a dolgokat, hogy fiam a hálószobája padlóján elhelyezkedő leselkedőnyíláson át megpillantsa a lányt, amikor a rabszolga-kereskedők behozták. A lány olyan vágyat ébresztett fiamban, ami ellen nincs orvosság. – Nurbanu szája mosolyra húzódott. – Igaz, szíve lángol ezért a kis rabszolgalányért, de hiába ad Allah vágyat a férfinak, ha nem tudja kielégíteni. Elég, ha csak a hamam eunuchjaira nézünk, és egyből megértjük, milyen mély igazság rejlik ebben. Hanna belül összerázkódott a hasonlattól. Nem egészen tudta, hogy mit is válaszoljon,

de végül beszélni kezdett. – Életem során a gyermekszülés és a fogantatás minden vonatkozását igyekeztem megtanulni. Jól ismerem a gyógynövényeket. – Gyógynövényeket, amelyek fokozzák a termékenységet, tehette volna hozzá, noha rajta egyik sem segített. Olyan növényeket is ismert, amelyek meghiúsítják Isten akaratát, és megakadályozzák a fogamzást. A valide helyet változtatott a díványon, és feltűrte kaftánjának ujját, amitől arany karperecei csilingelni kezdtek. – Murád egyetlen fia, a fiatal Mehmed még mindig gyenge a két évvel ezelőtti tífusztól. Ha egyszer összeroppan, és – Allah ne hallja – valami történik a szultánnal, nincs, aki irányítsa a birodalmat. Hosszú csend ereszkedett rájuk, mialatt Nurbanu újra keresztbe tette lábát a díványon. A vörös pelisse alatt viselt nadrágja olyan áttetsző anyagból készült, hogy Hanna még egy anyajegyet is ki tudott venni a bokáján. – Gyakran töprengek a fogantatás rejtélyén. Hogy van az, például, hogy Isten bizonyos egyesülésekbe lehel életet, másokba nem. Egyes orvosok úgy gondolják, hogy a férfimagnak a többi maghoz hasonlóan egész egyszerűen egy szolgálatkész edényre – egy nő meleg és nedves méhére – van szüksége, amelyben növekedésnek indul és kivirágzik. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, gondolta Hanna. Nurbanu valide ujjaival dobolni kezdett az egyik elefántcsont tálcán, amitől az egyik kutya füle nyugtalanul megrándult. Hanna remegő térdekkel várta, hogy a valide végre feltegye azt a kérdést, amiért idekérette. – Tehát, bízhatok benne, hogy a hegyekből származó lány, akihez annyi reményt fűzök, szűz? A rabszolga-kereskedők azt állították, hogy az, de az arabok mindig hazudnak. Csak benned bízom, hogy az igazat mondod. Megértetted, hogy milyen fontos szűzhártyájának épsége? – A zsidók számára is döntő a szüzesség kérdése – felelte Hanna. – A Teremtés könyve mondja Beutel lányáról, Rebekkáról, hogy „Egy kellemes látványt nyújtó leányka, szűz”. – Tudom, hogy Lea nagyon kellemes látványt nyújt, vagy legalábbis fog. De a kérdésem továbbra is az, hogy szűz-e vagy sem. – Borzalmas élményei voltak – válaszolta kitérően Hanna. – Porig égették a faluját, családját a szeme előtt gyilkolták meg. – Milyen szerencsés akkor, hogy megvásároltam. Hanna fészkelődni kezdett a párnáján, lába már zsibbadt, de nem merte kinyújtani. – Leának időre van szüksége, amíg hozzászokik a palotához és az itteni élethez. Tele van fájdalommal. – Lelke megnyugszik majd, ha törődnek vele. – A valide elfintorodott. – Gyanítom, hogy csupa mocsok volt, és büdös, akár egy kecske, amikor megvizsgáltad. Értékelni fogja egyáltalán azt a rengeteg krémet, illatszert és a törődést, amit rápazarlunk? – Attól tartok, nem, felség. – Igazán? – A valide villát fogott, és olyan erővel szúrta bele az egyik süteménybe, hogy az leugrott a padlóra. Az egyik kutya, mielőtt Kübrának akár csak esélye lett volna

megragadni a nyakörvét, lecsapott rá és befalta. – Lea ajándék a fiam számára. Be fogják mutatni neki, méghozzá hamarosan. Újra megkérdezem: szűz vagy sem? – Leának fogalma sincs arról, hogyan kell egy férfinak a kedvében járni az ágyban – felelt Hanna. – Ostobaság, tapasztalatlansága csak még vonzóbbá teszi. Esetünkben az idő létfontosságú – mondta a valide. – Ha túl sokat várunk, a szultán elfelejti őt, vágyakozása elmúlik. A valide tapsolt egyet a kezével, mint aki azonnal választ követel. – Válaszolj a kérdésemre, most! – tette hozzá, hátha a gesztus nem volt elég érthető. Jóllehet Hanna még sohasem látta a szultánt, de úgy tudta, hogy a lógó pocakú, kampós orrú uralkodó olyan öreg, hogy akár Lea nagyapja is lehetne. Amikor Hanna ajkát elhagyták a szavak, tudta, nincs többé visszaút. – Lea szűz, nagyságos asszony. – Csodálatos! – kiáltott fel a valide. – Azt akarom, hogy egy kis herceg dundi keze integessen nekem abból a bölcsőből. – Azzal a sarok felé intett, ahol egy bölcső állt a fal mellett. – Nem kérek túl sokat, igaz? – Nurbanu felvonta a szemöldökét. – Ha meg tudod törni Szafije bűbáját, örök hálával fogok tartozni neked. – Megteszek minden tőlem telhetőt – felelte Hanna, miközben próbált nem a hazugságára és annak lehetséges következményeire gondolni. – Musztafa jelentette, hogy milyen megnyugtatólag hatottál a lányra. Mondanom se kell, hogy ha jól sikerül a találkája a fiammal, bőkezűen megjutalmazlak. Hanna fejet hajtott. Izsák meg lesz vele elégedve. – Amikor a szultán a díványához kéreti a lányt – tette még hozzá a valide –, jelen kell lenned! 3 Szőrmével díszített hosszú, díszes köpeny (olasz) 4 Meze: különféle előételek, főleg húsok

Nyolcadik fejezet AA F Z

PHRODITE FEDÉLZETE

ÖLDKÖZI-TENGER

A szél most is épp Cesca hajával játszott, mint három hete minden reggel, amióta Cesca az Aphrodite fedélzetére lépett Velence kikötőjében. Kibontotta gondosan feltűzött kontyát, hajfürtjei rakoncátlan köpenyként verdesték a vállát. Cesca vastag tincsbe fogta szőke haját, majd nyolcas alakban a kezére tekerte. A szájában tartott hajtűket egyesével tűzte hajába, hogy biztosan tartsák kontyát. A mellvédnek támaszkodott, és felidézte magában egy hónappal ezelőtti találkozását Foscarival – lába akkor még az Úr szilárd földjét taposta, nem pedig ennek a rémesen hánykolódó hajónak a fedélzetét. Igen, kockázatos és esztelen dolog volt leszólítania Foscarit a temetés után. Bárki megláthatta volna őket és rájöhetett volna, hogy valami rosszban sántikál. Vagy ami még rosszabb, Foscari akár le is tartóztathatta volna, amikor elmondta neki, hogy mit szeretne tőle. Egyik sem történt meg azonban. Most az egyszer szerencséje volt, és Foscarit is jól ítélte meg, amikor valami azt súgta neki, hogy a férfi segíteni fog. Hogy találkozhasson a Leon temetéséről visszatérő Foscarival, Cesca az útszéli szederbokrok közé bújt a zsidó temetőből kivezető ösvény menti erdőben. Amikor a gyászkíséret odaért hozzá, halkan odaszólt a menet végén bandukoló velenceinek. A férfi felnézett, Cesca pedig intett neki, hogy kövesse, mire Foscari elhagyta a gyászkíséretet. – Gyorsan! – suttogta Cesca. – Jöjjön! Ha Foscari meg is lepődött Cesca viselkedésén, nem adta ennek tanújelét. Cesca haragos volt és kétségbeesett – szíve dübörgött a mellkasában, szája kiszáradt. Tisztában volt vele, hogy mennyire rendetlen a külseje: ruhája poros, arca pedig koszos lett, amikor a dukátok után kutatva végigtúrta Leon dolgozószobáját. Foscarit azonban nem olyan fából faragták, hogy zavarba jöjjön egy hisztérikus nő látványától. A férfi egy hanyag fejmozdulattal hátradobta arcába hulló gesztenyebarna haját, majd miközben csendre intette a lányt, nyugodtan elhúzta az út közeléből. – Mit akarsz tőlem? Cesca ekkor elővette a szoknyájába rejtett papírokat és a férfi orra alá dugta. – Olvassa el, és mondja meg, hogy mit jelentenek! – Miközben Foscari átvette a papírokat, Cesca szemügyre vette a férfi lábbelijét, amely mindig megbízható tükre volt egy férfi jómódúságának. Foscari csizmája nem volt ugyan annyira új, amennyire a lány szerette volna, de végül is érthető, hogy a velencei nem a legjobb csizmájában gyalogolt végig a zsidó temetőbe vezető országúton. Cesca arra számított, hogy a férfi kér majd valamit a szívességért cserébe – egy csókot vagy egy gyors ölelést a bokrok közt. Szívesen megadta volna bármelyiket, de zavarba ejtő módon a férfi egyiket sem kérte. Csak később – túlságosan is későn – jött rá, hogy Foscari nem az a fajta ember, akit a mulandó örömök

kielégítenek. A férfi leguggolt, egy nagy kövön kisimította a papírt, és pár pillanatig tanulmányozta. Foscari már nem volt fiatal, de még öreg sem – úgy negyvenöt körül járhatott –, fogai azonban még mindig olyan négyszögletesek és erősek voltak, mint egy fiatalembernek. Nyakának ernyedt bőre, a szeme alatt húzódó mély árok és a csőrként meredező ezüstorr egy fenséges ragadozó madárhoz tette hasonlatossá. – Ezt – szólt, és felemelte a tölgyfamotívummal ellátott, fekete szegélyű pergament – latinul írták, amin szerencsédre folyékonyan olvasok. – A férfi olyan könnyedséggel olvasta fel a kötelezvényt, mintha csak egy utcai hirdetményt olvasna. – „Leon száz dukátot kölcsönöz Izsák… – Itt Foscari megállt egy pillanatra, majd meglepett hangon folytatta. – Levinek” – a rokonának? – Ő Leon bátyja. Konstantinápolyban él, selyemkészítéssel foglalkozik. – Cesca ismerte Leon mindkét bátyjának a nevét. Leon gyakran panaszkodott amiatt, hogy nem törődnek vele, nem tartják be üzleti ügyekben adott tanácsait és tékozló feleségeik vannak. – Ki a felesége? – kérdezte Foscari. – Levi Hanna, egy bába – felelte Cesca, és Foscari arckifejezését látva megesküdött volna rá, hogy a férfi ismeri ezt a nevet. Foscari ezután a második, pávafarktollakkal díszített papírt kezdte tanulmányozni. A papír sarkait görög vázák, búgó galambok és tekergő szalagok ékesítették. – Ez Leon és Grazia házassági szerződése. Erre a szokatlan díszítőelemekből következtetek. – Ujjával a lap közepére bökött. – Grazia hozománya száz velencei dukát volt. A többi számomra is rejtély. Héberül írták és egy másik nyelven, szerintem arámiul. Egy pillanat! – A férfi hunyorogva a nap felé tartotta a papírt. – Nem, ezzel nem megyek semmire. Nem tudom elolvasni, de kitalálom a lényegét, mert aligha különbözik a többi házassági szerződéstől. Valószínűleg különféle kitételek szerepelnek benne az újraházasodásra és gyermek születésére vonatkozóan, illetve egyéb dolgok esetére. – Foscari felnézett Cescára. – Gyanítom, hogy téged az a cikkely érdekel, miszerint az özvegy, Grazia jogosult visszakapni a hozományát Leon halála után. Általában így intézkednek. Cesca remélte, hogy zavarodottsága nem látszik meg túlságosan rajta. Foscari megfogta a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Ez olyan nyilvánvaló, mint a tejesvödörbe esett fekete holló. – Számomra nem az – mondta Cesca. – Nézd – szólt a férfi túljátszott türelemmel –, Leon kölcsönadta bátyjának, Izsáknak a száz dukátot, Grazia hozományát. Leon halála esetén, a szerződés szerint, a dukátokat vissza kell fizetni Graziának. Tehát – kezdte és úgy húzta ki vörös zsebkendőjét a kabátja mellzsebéből, mint a bűvész a nyulat a kalapjából, majd megtörölte szemöldökét – Grazia száz dukátja most Izsáknál van. Cescában úgy forrt a düh, mint a tűz, ha olajat öntenek rá – arca elvörösödött, lélegzete elakadt. A dukátjait elvitték! Leon bátyjánál voltak egy fél világnyira innen. Egy héttel azután, hogy találkozott Foscarival, felszállt az Aphrodite fedélzetére, hogy Konstantinápolyba utazzon és visszakövetelje azt, ami az övé. Én vagyok az özvegy Grazia Levi – ismételte el magának Cesca immár sokadszorra.

Grazia ruháját, igazgyöngysorát viselte és az útitáskáját használta. Vajon meglepődik Grazia, amikor kinyitja faliszekrényét és észreveszi, hogy kedvenc ruhája eltűnt a szobalányával együtt? Cesca szerencséjére Grazia csak áttért zsidó volt. Megtanulta ugyan a zsidó imákat, a barkeszra mondott áldást és a sabbati gyertyák készítését, de külsőre és viselkedésre keresztény maradt, mint Cesca. Tervem fondorlatos és tökéletes, biztosította magát Cesca újra és újra, miközben a szél sós vízpermetet fröcskölt a ruhájára. Grazia sohasem látta Hannát vagy Izsákot, és ők sem találkoztak soha Graziával. Így, hogy Graziának adja ki magát, Cesca jogosan követelheti majd vissza a hozományát. Nem utasíthatják vissza. Mindez pontosan le van írva az útitáskájába tett szerződésben. Száz dukáttal az erszényében nem lesz olyan ritka vagy költséges dolog a világon, amit ne kaphatna meg egy ujjcsettintésre. Gesztenyével töltött sült hús, friss birkahús, illatos olajokkal teli fürdővíz, aranyszállal átszőtt selyemruhák! Időközben azonban nehézségek adódtak. Mint minden utas, ő is vitt magával ételt a fedélzetre. Leon gyűrűje azonban – gyémánt volt vagy sem – csupán az utazás költségeit fedezte, élelemre már nem futotta belőle. A hajó útját pedig kedvezőtlen időjárás nehezítette. Egyes napokon órákig vesztegeltek a szélcsendben. A legénység a horgonnyal húzatta a hajót, amely rendkívül fáradságos munka volt. Kis csónakkal előreeveztek, majd ledobták az Aphrodité horgonyát. Ezután egy fedélzeten maradt tengerész elkezdte húzni a horgonyláncot, így mozdította előre az Aphroditét. Ezt az unalmas műveletet számtalanszor megismételték, de olyan keveset haladtak vele előre, hogy kétséges volt, megéri-e egyáltalán az erőfeszítést. A szélcsendes időszak után heves szélrohamok törtek rájuk, amelyek eltérítették a hajót eredeti útvonalától. A viharos szél ide-oda rángatta a vitorlákat, letépte a kötélzetet, és még a könnycseppeket is kifújta Cesca szeméből, mielőtt legördülhettek volna az arcán. Mire beértek Máltára, Valletta kikötőjébe, hogy friss vizet vegyenek fel, Cesca csípője már nem volt olyan kerek. Dús keblei, amelyek illatos, fehér húsú őszibarackhoz hasonlítottak, amikor kihajóztak Velencéből, összementek, mire megkerülték Ciprust. Cesca egykor szárított hússal, hallal, sózott disznó- és marhahússal teli utazóládája most üresen állt; lisztje nyirkos lett és férgek hemzsegtek benne. Egyetlen nő sem élne sokáig zsizsikkel teli kétszersültön, amely olyan száraz volt, hogy értékes esővizéből egy csészényit kellett hozzá innia, hogy falatonként le tudja nyelni. De talán túl kemény magához. Talán mégsem néz ki annyira rosszul, mint ahogy érzi magát. Nincs olyan nő a világon, aki elfogulatlan tudna maradni, ha a szépségéről van szó. Cesca kétségbeesett volt és éhes. Beékelte magát két hordó és egy vitorlazsák közé, és azért imádkozott, nehogy valaki a legénységből vagy az utasok közül meglássa azt a borzalmas dolgot, amire a túlélése érdekében készül. Egy patkány Cesca rózsaszín selyemerszényének zárózsinórját szaglászta. Cesca lekapta a csizmáját, és egy gyors, jól irányzott csapással leütötte, majd gyorsan a zsebébe süllyesztette a vinnyogó és vonagló állatot. Ezután benyúlt a zsebébe, és kihalászta a lebénult rágcsálót. Óvatosan lepottyantotta a két lába közé, és hagyta rángatózni. Előrehajolt, hogy jobban megvizsgálja, közben pedig próbálta elkerülni a hegyes, éles fogakat és a fedélzet sötét deszkáin annyira feltűnő csupasz, rózsaszín farkat. Uralkodnia

kell magán – gondolta –, különben undora leküzdésére több energiát pazarol, mint amennyi tápértéket nyer ebből a falatnyi ételből. Újra édesanyja szavait hallotta: „Hogy élj, enned kell, drágám!” Tegnap egy kormoránt evett, amit a fedélzetmestertől kapott ajándékba – már ha ajándéknak hívhatjuk azt, amiért természetbeni szolgáltatással fizetett. Gyomra visszataszítónak találta a madarat, így az hamarosan a nyomdokvíz zöld tajtékját gazdagította. Körülbelül még egy hónap, mire partot érnek. Csak egy hónap. Nem olyan hosszú idő az. Talán még kevesebb is, ha a Jóisten széllel tölti meg vitorlájukat és hatalmas kezével megtolja az Aphrodité farát. Ma egész jól haladtak. A hajó fürgén szelte a hullámokat, fehér tajték habzott a nyomdokában. Még egy kis kitartás és fényes jövő vár rá! Ellazította a vállát, ujjaival megtapogatta a zsebében lévő fa gyöngysort és a Szűzhöz fohászkodott, hogy adjon neki erőt. Megcsókolta a rózsafüzért és keresztet vetett. Még mielőtt partra érnének, be fogja dobni a gyöngysort a vízbe. Gazdag zsidó özvegyek nem parádéznak rózsafüzérrel. Cesca a fedélzetet bámulta, karja libabőrös lett. Rátaposott az állatra, amely még döglötten is azt juttatta eszébe, hogy hogyan élnek a patkányok: ahogy iszkolnak a rakodótérbe pakolt ládák közt, a falhoz simulnak, lyukakba surrannak, lopakodnak és szimatolnak. Nem rosszabb, mint a sózott tőkehal vagy a marhahús – biztatta magát a lány –, csak egy kicsit zsírosabb és inasabb. Cesca óvatosan körbepillantott. Egy lelket sem látott. Hüvelyk- és mutatóujjával megfogta az állat farkát és belelógatta a szájába. Beleharapott, de közben távol tartotta magától, nehogy a kicsorgó vér összepiszkítsa az öltözetét. Grazia legjobb öltözékét viselte, az ujjainál taftbetéttel ellátott bársonyruháját. Kiköpdöste az apró csontokat, amelyek lassan kis kupacba gyűltek a lábánál. Néhány pillanattal később már jobban érezte magát. A szellő felfrissítette. Összefogta a szoknyáját, hogy felálljon. Puszta akaraterővel véghezvitte azt, amiről nem gondolta volna, hogy meg tudja tenni. Nevetségesnek érezte, de büszke volt magára. Ekkor hosszú árnyék vetődött a ruhájára. – Szervusz, kedvesem! – szólalt meg egy hang mögötte. Cesca hátranézett, kezét a homlokához emelte, hogy árnyékolja szemét a nap ellen. Foscari márki állt mögötte elegáns, fehér kabátjában és széles peremű kalapban. Figyelemre méltó ezüstorra megcsillant, ahogy rámosolyodott a lányra. Mióta nézhette őt? Egyáltalán, mit csinál a hajón? Cesca csak egyetlen magyarázatot talált rá: részesedést akar a dukátjaiból, miután megszerezte Izsáktól. De hiszen ő volt a velencei nagykövet Konstantinápolyban. Mit akarhat tőle egy ilyen pozícióban álló férfi? Talán jelenléte az Aphroditén véletlen egybeesés csupán? – Milyen csodás, hogy ismét élvezhetem a társaságát! – A férfi levette a kalapját, amennyire két hordó között tudta, széles ívben meglendítette és meghajolt. Kezét kinyújtotta Cesca felé. A lány elfogadta Foscari kezét, miközben örvendő arckifejezést próbált erőltetni magára. Végül, a kelleténél kicsit hosszabb tétovázás után, megszólalt: – Örülök, hogy látom, Foscari úr. – A férfi láthatóan majd kicsattant az egészségtől, finom étel illata lengte körbe. – Nehéz dolog a hassal vitatkozni, mivel nincsen füle – jegyezte meg a férfi velencei

nyelvjárásban. Tehát látta őt. Gyermekkorában érezte Cesca azt a fajta haragot, amit most, hogy ez a gazdag ember szánakozva nézi őt. Amikor édesanyja nem tudta előteremteni a lakbérükhez szükséges néhány scudit, hetente egyszer felküldte Cescát félmeztelenül a háziúrhoz. Az öreg le sem vette a szemét a melléről, miközben madeiraborát iszogatta és az ízletes velőt szopogatta ki a borjúcsontokból. Cesca lenyelte keserűségét, és kedvesen Foscarira mosolygott. A férfihoz hajolt, és félrebillentett fejjel megkérdezte: – Mi szél hozta a fedélzetre? – Üzleti ügyeink vannak, melyeket meg kellene beszélnünk. Cesca érezte, amint a vér az arcába szökik. Szóval ez a kapzsi dög rájött a tervére, és most itt van, hogy követelje a részét. Cesca legszívesebben szétverte volna az ezüstorrát a lába előtt heverő hordódongával. Ehelyett karját a férfi karjába fűzte, és elindultak a dülöngélő fedélzeten. A rudazatba kapaszkodtak, úgy kerülgették a gondatlanul összetekert köteleket, a csordultig telt vödröket, miközben végigsétáltak az előfedélzet mellvédje mentén. Cesca majdnem elbotlott egy ágyúk közé kifeszített függőágyban, de Foscari a derekánál fogva még időben elkapta. A tengerészek nem törődtek másokkal függőágyaik kifeszítésekor – mint a kóbor kutyák, ott és akkor telepedtek le, ahol és amikor épp tudtak. Foscari túlságosan is közel húzódott hozzá, miközben beszélgettek. Cesca sugárzó mosollyal hallgatta a velencei észrevételeit az időjárásról, miközben minden lehetőséget kihasznált, hogy beszélgetés közben egy-egy csattanó alkalmával megérintse a férfi kezét, karját vagy akár az arcát. Még arra is hajlandó volt, hogy együttérzően bólogasson, amikor Foscari arról panaszkodott, hogy nem talál kedvére való ételt. Végül, amikor elértek a hátsó fedélzetre, Foscari megköszörülte a torkát és rákérdezett: – Nem éreznéd kényelmesebben magadat a kabinomban? Cesca kisöpört egy hajtincset a férfi homlokából. Futólag rápillantott a férfi ezüstorrán visszatükröződő tükörképére, és elégedetten állapította meg, hogy haja a sós, párás tengeri levegőtől csinos, göndör tincsekbe kunkorodott. Csábító kilátásnak tűnt szexuális szívességgel fizetni az ételért, de még mielőtt a dolgok komolyra fordulnának kettejük között, valamit meg kellett tudnia. Az ember csak kétféleképpen veszítheti el az orrát – vagy vérbaj következtében (édesanyja egy cádizi tengerésztől kapta el ezt a betegséget), vagy párbajban. Cesca anyjának elméje egészen elborult, mire még viszonylag fiatalon meghalt. Ha ennek a vérbaj volt az oka, akkor Cesca inkább semmit sem kér Foscaritól. Az éhhalál még mindig gyorsabb és kegyesebb halálnem. Ha azonban a férfi sérülése késszúrás eredménye, az teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Az éhség azért még nem vette el teljesen a józan eszét. A vérbajos férfiak gyakran kezelték alsó részüket büdös, olajos, higanyalapú kenőccsel. Cesca lehajolt, mint aki újra akarja kötni a cipőfűzőjét, és közben beleszagolt a levegőbe. Semmi higanyszag. Épp ellenkezőleg, Foscarinak sült hús-, bor- és levendulavíz-illata volt. A lány kiegyenesedett.

– Talán elmesélhetné… – Nem tudta, hogyan is fogalmazza meg a kérdést, de Foscari a segítségére sietett. – Mit? Ezt? – kérdezte, miközben megérintette az orrát. – Velencében történt, a Ponte degli Scalzin a sajnálatos eset. Nem tudtam elég gyorsan kiugrani az úrnőm ablakából ahhoz, hogy elkerüljem bosszantó férjét. Egyet ütött a pallosával, és az orrom hegye hamarabb lepottyant, mint ahogy egy hentes vágja le a malac farkát. Sajnálom a történteket, de ez az orr is nagyon tetszik. A dózse saját ezüstművese készítette nekem. Cesca megszédült az éhségtől, és belekapaszkodott a férfi karjába. – Esetleg megtisztel azzal, hogy velem ebédel? – Foscari határozottan megfogta a kezét. – Mialatt mi beszélgetünk, az inasom épp ebédet készít. Ha elkészül, magunkra hagy minket. Ha jóllaktunk, megbeszéljük üzleti ügyünket, amely Konstantinápolyba hajt minket. Minket? Foscari, úgy látszik, mindent tudni akar gondosan kieszelt tervéről. – Kíváncsi vagyok, milyenek a hátsó fedélzeti kabinok – felelte Cesca. Elképzelte, micsoda örömök várják őt a férfi kabinjában. Velence híres kemény pecorino sajtja. Vagy talán egy üveg behűtött bor? Bárány zsírjában sült krumpli? Pukkadásig fogja tömni a hasát, inkább mindenbe beleegyezik, amit a férfi mond. Ha kikötnek Konstantinápolyban, úgyis beleveti magát a népes város hömpölygő tömegébe, és Foscari bottal ütheti a nyomát. Miközben a férfi átvezette az első osztályú kabinokhoz vezető átjárón, a hajó hevesen megrázkódott a széltől, és Cesca nekiesett először az egyik, aztán a másik falnak, és alaposan beverte mindkét vállát. Amikor a férfi kabinjához értek, Foscari bevezette a lányt, majd bezárta mögötte az ajtót. Cesca helyet foglalt a megterített asztal mellett, Foscari leült vele szemben. Micsoda lakoma! Cesca magába szívta a sült hús illatát, majd szemügyre vette az asztalon sorakozó finomságokat: a páva ropogós bőre olyan barnára sült, mint a melasz, a sütemény méztől csöpögött, a tejszínes szószban vajdarabkák úszkáltak; de volt ott még gombával teli hússzaft, sült galamb, friss sügér, sóteknőben sült csirke, egybesült vesepecsenye és egy kancsó bor. Foscari nyilvánvalóan gondosan megtervezte ezt a pillanatot. Nézte, ahogy éhezik, majd, amikor eljutott a végső kétségbeesésig, csaléteknek felajánlotta ezt a tömérdek finomságot. Vajon a dukátjaira pályázik, vagy valami másra? Túlságosan is éhes volt ahhoz, hogy érdekelje. Csak annyit tudott, hogy ennie kell. – Kössünk üzletet, Cesca. Ha elmondod, hogy miért viseled Grazia legjobb ruháját, és miért utazol ezen a kitűnő hajón, annyit ehetsz, amennyit csak akarsz. Milyen hihető hazugságot találjon ki? – A testvéremhez megyek látogatóba, aki Perában lakik – ez volt az egyetlen kerület Konstantinápolyban, amelynek ismerte a nevét. – Nevelőnőként dolgozik egy gazdag pasánál, akinek a felesége szeretné, ha a gyerekek megtanulnák a római dialektust. – Cö, cö. Milyen ügyetlen hazugság egy ilyen csinos szájból – felelte Foscari, miközben levágott egy szeletet a pávából, belemártotta a gombás mártásba és a szájába dobta. –

Imádom a jól átsütött húst, és te? Cesca figyelte, hogy a férfi hogyan mozgatja az állkapcsát, hogy minden ízt kiélvezzen, mielőtt lenyelné a falatot. – Üres hassal nehéz figyelni. – Cesca legszívesebben megragadta volna az egész csirkét és betömte volna a szájába, vagy még inkább letette volna a fejét az asztalra, és mint egy kutya bezabált volna mindent. Egészen elgyengült a gondolatra, hogy Foscari milyen gazdag lehet. – Attól tartok, Foscari, már rég kitalálta a tervemet. – Nos, nézzük csak – kezdte Foscari, és szalvétájával megtörölte zsíros száját. – Az iratok, Grazia ruhája, ne haragudj, ha félreismernélek, de szerintem eljátszod az özvegy Grazia szerepét, hogy visszakövetelhesd a hozományát. – Akkor most ehetek? – kérdezte Cesca. – Parancsolj! Cesca fogott egy darab csirkehúst, a szájához emelte, és miközben igyekezett tudomást nem venni a Foscari ajkán játszadozó mosolyról, minden erejével próbálta megfékezni elkeseredett nyeldeklését. Még sohasem evett ilyen omlós, rozmaringgal, zsályával és bazsalikommal fűszerezett csirkehúst. Töltött magának egy bögre bort, és egy hajtásra kiitta. A férfi elhúzta a bögréjét. – Ne olyan gyorsan, kedvesem, mert még a végén rosszul leszel. Foscarinak igaza volt, gyomra nem ilyen bőséghez szokott. Óvatosabbnak kell lennie. Ránézett a férfira, aki ráérősen hátradőlt a székén. – És ön mit keres a fedélzeten, Foscari úr? A férfi lenyelt egy falat sajtot. – Hosszú történet, de azt hiszem, érdekelni fog. Évekkel ezelőtt volt egy velencei barátom, Conte Paolo di Padovani. Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Vadásztunk, halásztunk és bandákkal háborúztunk a hidakon. Később együtt látogattuk a castellói szajhákat. Paolo egyszer, amikor részeg voltam és rablók támadtak rám, megmentette az életemet. Én pedig kimentettem a csatorna vizéből. Kapcsolatunk még a testvérekénél is szorosabb volt. Amikor felnőttünk, ő átvette édesapja kereskedelmi üzletét és hajóit, én pedig Velence konstantinápolyi nagykövete lettem. Három évvel ezelőtt, amikor hazalátogattam Velencébe, kiderült, hogy Paolo meghalt. Nagyon megrázott a hír. Cesca próbált Foscarira és nem az ételekre figyelni, de csábította a nagyszerű tejszínes szósz, a húsok pedig nemsokára kihűlnek. – És mi közöm nekem mindehhez? – Amikor megtudtam, hogy a barátom és a felesége halott, úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy kiderítem, él-e még a gyermekük. Ha él még, úgy helyes, hogy ő örökli apja vagyonát. Más esetben, mivel Paolo testvéreit halottnak hiszik, az óriási, pompás földbirtok valamelyik távoli rokoné vagy valamelyik barátságtalan kolostoré lesz. Elmentem Paolo Canal Grandén álló palotájához, amelyben a süket, öreg házmestert és egy Giovanna nevezetű parasztasszonyt leszámítva senki sem lakik. Giovanna évek óta dadaként szolgált a háznál. Ő mesélte el nekem, hogy ugyan a conte és a contessa meghalt, de mielőtt még a pestis elvitte volna őket, Paolo felesége egy fiúnak adott életet. Ez a cselédlány utoljára egy zsidó bába karjában látta a duzzanatokkal teli kisfiút, de a bábát a himlős babával együtt elzavarta. Biztos volt benne, hogy a fiú és a bába is már

meghalt. De mégis, mi közöm van nekem mindehhez a badarsághoz? gondolta Cesca. Azt kívánta, bárcsak a férfi elhallgatna végre, hogy ő nyugodtan kiélvezhesse a sügér és a marhahús ízét. A boroskancsó mögé rejtőzve pedig egy ízletes, kemény pecorinodarab várt rá. Miközben a férfi lankadatlanul folytatta, a lány keze lassan elindult az ételek felé. – Elmentem a zsidó gettóba, és beszéltem a boltosokkal, a pénzkölcsönzőkkel, a rabbival és a szomszédokkal. Bámulatos, hogy néhány, a megfelelő kezekbe nyomott scudi hogy megoldja az emberek nyelvét. Még mielőtt megértettem volna az egészet, a történet részei maguktól összeálltak, mint egy kirakós darabkái. – Foscari megállt egy pillanatra. – Az a zsidó bába Hanna Levi volt. Cesca keze megállt a levegőben. A szép szelet sajtot visszatette a tálra. Hanna Levi. Izsák felesége. Hát persze! – A bába elhajózott Máltára, hogy kiváltsa férjét, akit korábban egy Levantéba induló hajóról hurcoltak el rabszolgának. Úgy tűnik, a conte fia túlélte a pestist, csakúgy, mint Hanna, aki valószínűleg magával vitte a gyermeket. Hosszú ideje sem róla, sem a férjéről nem hallottak semmit. – Hanna. Leon bátyjának a felesége. – Okos lány – felelt Foscari. Lecsavarta a galamb egyik szárnyát, és harapott belőle pár falatot. – Pompás, de tele van söréttel – mondta a férfi, és kiköpött egy adagot a padlóra. – A velencei rabbi mondta el nekem, hogy Hanna férjének, Izsáknak van egy bátyja Rómában, aki pénzkölcsönzéssel foglalkozik. Elmentem Leonhoz azzal az ürüggyel, hogy pénzt szeretnék kölcsönkérni. És ez volt az az alkalom, drágám, amikor először pillantottam meg a csinos pofidat. Teát szolgáltál fel nekünk Leon dolgozószobájában, amikor aláírtam a kötelezvényt. Milyen kecsesen tetted le elénk azt a süteményt. Leon mesélt nekem Konstantinápolyban élő bátyjáról, aki Velence legjobb bábáját vette feleségül. Azt is elmondta, hogy annak ellenére, hogy évekig eredménytelenül próbálkoztak, egyszer csak – szinte csodával határos módon – megajándékozta őket az Isten egy rézvörös hajú gyermekkel, akit Matteónak neveztek el. Sajnos azonban pár nappal azután, hogy ezt elmesélte nekem, Leon meghalt. Amikor ennek hírét vettem, elmentem a temetésre, hogy kinyilvánítsam részvétemet az özvegy Graziának, és ekkor láttalak másodszor. – Nagyon szerethetted a barátodat, ha ennyit fáradozol miatta – mondta Cesca, miközben megpróbálta felköhögni a torkán akadt halszálkát. – Így van, éppen ezért nagyon érdekeltek azok a papírok, amiket Leon dolgozószobájából loptál el. – Foscari szájának sarka megrándult. – Képzelheted, hogy csodálkoztam, amikor követtelek – itt megkopogtatta tompán zengő ezüstorrát –, és kiderült, hogy épp abba a városba vásárolsz hajójegyet, ahova én is készülök. Amikor Foscari odament hozzá a fedélzeten, Cesca attól félt, hogy a férfi a dukátjaiból akar részesedést kérni, vagy hogy átadja őt a hatóságoknak, amiért ellopta Leon iratait. Most azonban rájött, hogy a férfi valami mást akar tőle, egy gyors tapogatásnál és fogdosásnál többet. – Mit akarsz tőlem?

– Hogy kössünk kölcsönösen előnyös egyezséget – Foscari megveregette a lány kezét. – Együtt, drágám, megmenthetnénk ezt a keresztény fiút az eretnek zsidóktól, ugyanakkor a zsebünket is megtömhetnénk. Cesca csak a száz dukátjára vágyott. Kiérdemelte a Leonnál töltött évek alatt. Felőle Foscari akár a vízbe is vetheti magát az Aphrodité fedélzetéről, nincs szüksége társra. – Az én tervem már készen van, a végrehajtásához pedig szükségem van minden erőmre és ügyességemre. Foscari odament Cescához, és a széke mögé állt. – Ne utasíts vissza! Cesca megmerevedett. Attól félt, a férfi lesöpri az előtte álló tálakat, ehelyett azonban masszírozni kezdte a vállát, miközben ujjai a lány ruhájának nyakkivágása alá kúsztak. – Te és én hasonlítunk egymásra – mondta Foscari, miközben kiszedegette Cesca kontyából a hajtűket, és hagyta, hogy haja végigomoljon a hátán, majd ujjaival fésülni kezdte. – Engedd el magad, drágám, velem lehetsz önmagad! Cesca majdnem felnevetett. Legyen önmaga? Ha valóban azt tenné, amit szeretne, akkor az utolsó morzsáig mindent bezabálna a kabinban, majd ellopná az összes dukátot a férfi ágya alá rejtett kis bőröndből. – Hallgasd meg, mire gondolok. Leviék zsidók, akik egy zsidók lakta kerületben élnek. Feltűnő lenne, ha egyedül mennék oda és lépnék le a conte fiával. Te viszont, ha nem tévedek, Izsák szeretett sógornőjét, Graziát fogod alakítani – és biztos vagyok benne, hogy remekül. Ha már egyszer a házukban laksz, könnyedén megerősítheted a gyermek személyazonosságát és bizonyítékot is kereshetsz, amivel alátámasztjuk, hogy ő valóban az én drága halott és igen gazdag barátomnak, Paolo di Padovani grófnak a fia. Ezután elhozod nekem a gyereket. Csakhogy ő semmit sem akar Foscaritól, csak egy kis ételt, hogy kitartson addig, amíg elérik Konstantinápolyt. – Nem – mondta Cesca. Leszopogatta ujjairól a zsírt, majd beletörölte őket az alsószoknyájába. – Veled szemben nekem nincsenek előkelő barátaim, akik kihalásznak a csávából, amibe kerülhetek. A saját tervem mellett maradok. Cesca olyan sokat evett, hogy úgy érezte magát, mint a kígyó, aki egy egész szamarat nyelt le. Hátradőlt a székén, és azt kívánta, bárcsak egyedül lenne, hogy kilazíthassa a fűzőjét. Az éhség okozta borzalmas kimerültség lassan kezdett megszűnni. Egyre erősebbnek érezte magát. Akaratereje visszatért. Kezén a bőr, amely már annyira száraz volt, hogy amikor belecsípett, csúcsos maradt, ismét lággyá és rugalmassá vált. – Egy jó stratéga az új helyzethez igazítja a taktikáját, mint ahogy a jó tengerész is kurtít a vitorlán, ha erősödik a szél. A segítségedért csinos kis jutalom jár. Kedves barátom, a conte olyan gazdag volt, mint Krőzus. Palotája a Canal Grandén áll, raktárai tele vannak levantei árukkal. A Brenta folyó mellett álló villája évente több ezer dukát bevételt termel. Két kereskedelmi hajója is volt, amelyek fűszert és selymet szállítottak Levantéből. Foscari levett egy szőke hajtincset a bársonyruha válláról. – Képzeld el, milyen lehet az élet Velencében! A fiú törvényes gyámjaként, a Canal Grandén álló családi palotában lakhatnánk. Nagyszerű társaságba járhatnánk, nemesekkel és nagykereskedőkkel mulathatnánk. Te selyemruhákat és igazgyöngysorokat viselhetnél.

– Ez a fényűző életmód azonban csak addig tart, amíg a fiú nagykorúvá nem válik, és el nem kezdi maga intézni az ügyeit. Nem rosszabb ez így, mint ha az ember egyáltalán nem lesz gazdag? – Te jó ég, Francesca! A gyerekek nagyon érzékeny teremtmények, bármi történhet velük. Ez volt az első alkalom, hogy a férfi a teljes nevén szólította, mégis gúnyos ostorcsapásként hangzott. – Nem tudok segíteni – felelte Cesca. – Remélem, megérted. – Attól tartok, hogy te nem érted – felelte Foscari. – Tudod, drágám, pontosan tudom, hogy Leon hogyan halt meg. Te ölted meg!

Kilencedik fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

Amikor Hanna hazaért a birodalmi hintóval, Izsák már kint állt a kapuban – ugyanazzal a sugárzó arckifejezéssel várt rá, amivel havonta egyszer a mikvából szokta fogadni, amikor felesége megtisztulva és egyesülésükre készen ér haza. Izsák lesegítette Hannát a hintó lépcsőjéről, kibontotta fátylát és megcsókolta. A bejárat mellett álló agyagcserépben piros szegfű illatozott. – Fáradt vagy, kecelém, gyere be! Mesélj, mi volt annyira fontos a palotában? Amikor Hanna végre beért a házba, lerúgta magáról a cipőjét, és finom filcpapucsba bújtatta lábát. Izsák felvezette az emeletre. Későre járt, Matteo már mélyen aludt. Hanna ruhát dobott a papagáj kalitkájára, hogy védje az éjszakai huzat ellen, majd levetette tunikáját, nadrágját, és belebújt a hálóingébe. A hűvös és puha selyem nyugtatóan ölelte körül testét. Izsák Velencéből rendelte neki ezt a hálóruhát. Nevetséges egy ruhadarab volt: a nagyon nőies, apró gyöngyökkel díszített, habos ruhaköltemény egyáltalán nem volt praktikus. Hanna a hónap azon tizenkét napján viselte, amikor – azután, hogy a havivérzése végeztével megtisztult a mikvában – a törvény engedélyezte egyesülésüket. Azokon az éjszakákon, amikor nem hálhattak együtt, egy egyszerű muszlinruhát hordott, amely a sok mosástól már egészen elvékonyodott. Izsák felvette felesége hajkeféjét a cassoné5ról, és hosszú, egyenletes simításokkal fésülni kezdte Hanna haját. Az asszony izmai elernyedtek, szeme lecsukódott. Milyen jól tudja Izsák, hogy mire van szüksége! Már tizennégy éve házasok, de a férfi még mindig úgy dédelgeti, kényezteti, mint vőlegénykorában. Hanna biztos volt benne, hogy Izsák, a szultánhoz hasonlóan, képtelen lenne más nővel hálni. Miért is vágyna más nőre, ha szerelmeskedésük a kölcsönös örömszerzésről szól? – Matteo könnyen elaludt? – kérdezte mintegy mellékesen Hanna. Igyekezett elkerülni, hogy Izsák a palotában tett látogatásáról kérdezzen, bár tudta, nemsokára úgyis sor kerül rá. – Nem akart ágyba menni, így aztán végül azzal csillapítottam le, hogy ezredszerre is elmeséltem neki máltai rabszolgaságom történetét – a szenvedést, az éhezést és azt, hogy kénytelen voltam nem kóser ételt enni. Ezt a részt szereti a legjobban, ilyenkor imádnivalóan összeráncolja az orrocskáját. Aztán azt is elmeséltem, hogyan üldögéltem a főtéren, mennyi levelet írtam az írástudatlan földműveseknek és hogyan szabadítottam ki a hajókötélzetbe gabalyodott matrózinast. Izsák mindig meg tudta nyugtatni Hannát, hogy milyen jól gondoskodik Matteóról, amíg ő dolgozik. – És aztán azt is, hogy én hogyan szabadítottalak ki? – kérdezte Hanna. – Persze, ez a kedvenc része. – Izsák letette a hajkefét, kivette a mandulaolajat Hanna táskájából, locsolt egy keveset a tenyerébe és bedörzsölte vele a bokáját. Már több mint

két éve, hogy kiszabadult a fogságból, de még mindig érzékeny volt a bőr a bokáján, ahol a bilincs vörös karperecet vájt a húsába. Még a szandál szíját sem tudta átkötni a bokáján, mert a legenyhébb nyomástól is rögtön fájni kezdett a lába. A macskaköves utcákon a Hanna által készített nemezpapucsban járt, és nem is bicegett, inkább csak óvatosan lépkedett, mint aki forró szénen jár. De Izsák sohasem panaszkodott. – Nem túl fiatal még Matteo az ilyen erőszakos mesékhez, Izsák? Nagyon élénk képzelőereje van. – Gyakran töprengett azon, hogy a fiúnak nem Izsák történeteitől vannak-e rémálmai. Nem lenne jobb a Naszreddin hodzsáról szóló népmeséket mesélni neki, amelyekben a barátságos, öreg mester szürke szamara hátáról osztogatja józan, bölcs tanácsait? Vagy nem lenne jobb, ha hagynák, hogy a kisfiú kötéltánccal fárassza ki magát az alacsony kötélen, melyet Izsák két eperfa közé feszített ki? – A történetek elérték a kívánt hatást. Elaludt takarójával az arcocskája alatt. – Nem volt szükség rá, hogy Hanna megkérdezze Izsákot, hogy melyik takaróval: Matteo azzal a velencei takaróval aludt, amelyikbe vér szerinti édesapja családi címerét hímezték aranyfonállal. Olyan finom gyapjúból készült, amilyet Konstantinápolyban nem lehetett kapni. Hannának már rég ki kellett volna dobnia azt a takarót, annyira elnyűtt és kopott volt már, de Matteo nagyon ragaszkodott hozzá. Annyi időre sem engedte el, hogy Hanna bedobhassa a tűzbe. A fiú még túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse, mégis, ez a takaró volt az egyetlen dolog, ami vér szerinti családjától származott. – Szeretné megismerni a múltat, a sajátját és az enyémet – mondta Izsák, és újra a hajkeféért nyúlt. – És egyszer, ha elég idős lesz hozzá, el kell mondanunk neki az igazat a családjáról. Hanna és Izsák már sokat vitatkoztak erről. – Matteónak te vagy az apja és én az anyja – felelte Hanna. Mindig is rettegett attól, hogy egyszer csak bekopogtat hozzájuk valaki – talán egy rég elfeledett rokon –, és közli velük: „Most elviszem a fiút.” Izsák levette a sarokban álló kályháról a teáskannát, töltött két pohárba a gőzölgő fekete folyadékból, majd az egyiket odaadta Hannának. A tea drága volt ugyan, de annyira nem álltak rosszul, hogy lemondjanak közös esti teázásukról. – Szóval, mondd, mi történt ma éjjel a palotában? Izsák részletes beszámolót várt az eseményekről. Hanna gyomra összeszűkült a félelemtől. Mit mondjon neki? Kibújt a hálóingéből, és végigfeküdt az ágyon. – Nem szüléshez hívtak. Csak Musztafa talált nekem némi teendőt – mondta. Mielőtt még Izsák tovább kérdezősködhetett volna, megpróbált témát változtatni. – Mondtam már, hogy gyakran álmodom babákról? Azokban a régi falmélyedésekben találom őket, ahol az előző tulajdonos a turbánjait tartotta. Kihúzok egy fiókot, és egy baba bámul belőle rám. Kisbabák tűnnek fel a kertben is, az eperfák ágairól néznek. Babákba botlok, amikor éjszaka felkelek, hogy megnézzem Matteót. Boldogan úszkáló kisbabákat találok a vízzel teli agyagedényekben. Babák emelkednek ki a selyemhernyógubókból, mint valami lárvák. Mindegyiket megfürdetem és bepólyázom, de mire mellre teszem őket, tíz újabb bukkan elő. – Milyen termékeny vagy álmaidban! – nevetett Izsák.

Férje ugyan jóindulatú tréfának szánta, de Hannát érzékenyen érintette, hiszen életének éppen a legfontosabb területén volt terméketlen. Soha nem beszéltek arról, miért nem tud megfoganni – úgy kerülgették ezt a témát, mint az út közepére omlott sziklát. Annyi év házasság után valószínűnek tűnt, hogy Hanna soha nem is esik már teherbe. – És te miről álmodsz, Izsák? – kérdezte az asszony. – Rólad – felelte a férfi, és csókot nyomott oda, ahol a feneke és a háta találkozott. Hanna a lúdtollpárnába fúrta a fejét. Izsák néhány gömbölyű hátú üveget vett elő az ablak mellett álló szekrényből. Melegíteni kezdte egy gyertyával őket, úgy, hogy a lángját bedugta a csészébe, és addig várt, amíg az füstölni nem kezdett és az üveg kormossá nem vált. A meleg üvegeket Hanna hátára helyezte, miközben várta a választ – szisszenést a fájdalomtól, ha túl forró volt, vagy elégedett sóhajt, ha épp kellemes meleg. Valahányszor Hanna visszatért a palotából, Izsák mindig megcsinálta ezt a szertartást. Mintha ezzel kergetné ki a felgyülemlett feszültséget felesége testéből. A hét üveggömb meleget árasztott, és kiszívta a fájdalmat Hanna hátából. Bizonyára ugyanolyan furcsán néz ki, mint azok az ismeretlen állatok Új-Spanyolországban, akik a hátukon hordják a kicsinyeiket. Az üvegek csilingelve koccantak össze Hanna légzésének ritmusára. Melegük szép lassan kiszívta belőle a fáradtságot. Hanna ki akarta élvezni a pillanatot, ahogy férje odaadó gondoskodása nyomán felenged benne a feszültség, de tudta, hogy Izsák bármelyik percben újrakezdheti a kérdezősködést. – Biztosan történt valami, hogy ennyire feszült vagy. Hanna úgysem tudott semmit elhallgatni a férje elől, így inkább nem válaszolt. – Aggódom érted, Hanna. Az jó dolog, hogy a háremnél dolgozol, de mi van, ha valami balul üt ki…? Egy nehéz szülés, egy dongalábbal vagy vakon született gyerek? Ha szerencsétlenség történik, az emberek mindig azt hibáztatják, aki éppen kéznél van. Izsák behajlította Hanna lábát, kezébe vette lábfejét, és masszírozni kezdte. – Miért küldött érted Musztafa? – kérdezte, miközben hüvelykujjával a boltozatot és a lábujjak közét nyomkodta. Izsák nem az a fajta ember volt, aki sokáig hagyja, hogy eltérjenek a tárgytól. Nincs mit tenni, el kell mondania neki az igazat. – Olyasmit tettem, amit nem fogsz helyeselni – felelte Hanna. – Ettől tartottam – felelte Izsák, és letette Hanna lábát. – Musztafa arra kért, hogy igazoljam egy fiatal cserkesz rabszolgalány szüzességét. A lányt a valide fogja a fiának ajándékozni, hogy elcsábítsa végre feleségétől, Szafijétől. A palotának trónörökösre van szüksége. – Hanna elhallgatott, amikor eszébe jutott Lea megrázó külseje: összevissza nyírt haja, résnyire szűkült zöld szeme, az, ahogy egy ragadozó testtartásával kuporgott az ablakpárkányon, majd a Musztafa távozása után eleredő könnyei és kapkodó szavai. – És? Megfelelt a lány az elvárásoknak? – Izsák ujjai le-föl sétáltak Hanna combján. Ha nem bízik Izsákban, senkije se marad a világon, akiben bízhatna. – Hazudtam –

felelte Hanna, és felemelte fejét a párnáról, hogy lássa férje tekintetét. Izsák keze azonnal megállt. – Te hazudtál a validénak? – A lány zsidó, Izsák. Egy közülünk. A nomádok a szeme láttára mészárolták le az anyját és az apját, majd rabul ejtették. – A gömbölyű üvegek húzni kezdték Hanna bőrét. – Én… én azt mondtam a validénak, hogy a lány érintetlen. – De nem az? – kérdezte hitetlenkedve Izsák. – Nem, nem az – felelte Hanna. Izsák sötét szemét Hannára függesztette, először csak zavartan, aztán haragosan nézett. – Hogy tehetted ezt? Felfogtad, hogy mit tesz a valide, ha rájön az igazságra? Veszélybe sodortad a családodat! – Izsák, hogy lekösse magát valamivel, felkelt az ágyról és meggyújtotta a kályha mellett álló gyertyát, amely korábban kialudt. A zsarátnokhoz tartotta a gyertyát, ami ugyan meggyulladt, de az ablak felől érkező huzat újra eloltotta. A szobában kormos füstszag terjengett. – Ha nem hazudok, Musztafa eladja a kikötői bordélyoknak. – Ez nem a te problémád. A világ tele van szerencsétlen teremtményekkel, akiken nem tudsz segíteni – mondta Izsák. – Hanna, mondd, hogy csak tréfálsz! – Nem volt más választásom. – Hanna látta, ahogy férje arcáról minden gyengédség és jókedv eltűnik. – Az, hogy nem menthetek meg mindenkit, még nem azt jelenti, hogy ne mentsek meg senkit – mondta Hanna. – Hát nem azt mondja a Talmud, hogy „Ha nem engem, hát kit? Ha nem most, hát mikor?” – Az Isten szerelmére, belegondoltál egyáltalán a következményekbe? Óriási kockázatot vállaltál, és miért? Az a lány a palotában van, nem tud megszökni. Ráadásul csak egy rabszolgalány. – Egy zsidó rabszolgalány. – Csak annyit kellett volna tenned, hogy elmondod az igazat, és a családod, a fiad és a férjed biztonságban maradt volna. Hanna válaszolni akart, de Izsák nem hagyta szóhoz jutni, egyre hangosabban folytatta. – Nem a szeretett, civilizált Velencédben élünk. Konstantinápolyt nomád törzsek hódították meg, akik lóháton nyargalva érkeztek az anatóliai síkságokról. Száz évvel ezelőtt felégették, kifosztották és legyőzték a keresztény Bizáncot. Könyörtelenek voltak. Azt hiszed, talán megváltoztak? Ha kiderül, hogy hazudtál, a fejedet az enyémmel és Matteóéval együtt lándzsahegyre tűzik. Hanna megpróbálta eloszlatni a férfi félelmeit. – A valide kedves volt hozzám. Sörbetet ittunk, Velencéről beszélgettünk és arról, hogy mennyire hiányzik ez a város mindkettőnknek. – A valide a kutyáival is kedves, egészen addig, amíg a padlóra nem szarnak – mondta Izsák türelmét vesztve. – Hát nem érted, hogy a hazugságod minden zsidóra visszaverődik? Velencében a gettóba voltunk zárva, egy szűk kis loghettóba. A zsidók nem vállalhattak bármilyen munkát, csak használtcikk-kereskedők vagy pénzkölcsönzők lehettek. Itt azonban minden más. Az oszmánok jól bánnak velünk. Bajazid szultán

szívesen látta a zsidókat, akiket Ferdinánd király és Izabella királyné kiűzött Spanyolországból. Emlékszel Bajazid szavaira? „Bölcs királynak tartottátok Ferdinándot, mégis most a saját országát szegényíti és az enyémet gazdagítja.” – Ne oktass, Izsák! – Itt, Konstantinápolyban senki sem tartja a szülőfogódat gonoszabb eszköznek egy ollónál. – A férfi rápillantott, majd félrenézett, mint aki nem bírja az arca látványát. – Ez a türelem a zsidókkal szemben hamarabb elenyészhet, mint ahogy a föld magába szívja a vért csata után. Hanna ismét szóhoz akart jutni, de Izsák felemelte a kezét. – Figyelj rám, Hanna! Helyre lehetne hozni valahogy, amit tettél? – A férfi az ágy mellett állt és lenézett rá. – Mondhatod azt, hogy a lány annyira szánalomra méltóan könyörgött, hogy beleegyeztél érdekében a hazugságba, de most már észhez tértél? Izsák hangszíne olyan kíméletlen volt, hogy Hanna alig tudta elhinni, hogy ez ugyanaz a hang, mint amelyben annyi szeretet volt pár perccel korábban. Fázni kezdett a háta. – Izsák, kérlek, vedd le a hátamról az üvegeket! Izsák az ablakhoz ment, becsukta, majd visszament az ágyhoz, leszedte Hanna hátáról az üvegeket és sorban a padlóra helyezte őket. Amikor elkészült, lefeküdt Hanna mellé, hátát az ágy fejtámlájának támasztotta. – Te is tudod, hogy nem túl bölcs dolog azt hangoztatni, hogy milyen boldogok voltunk. Magunkra vonná a Gonosz figyelmét. De én akkor is hangosan kimondom: boldogok voltunk itt! Van egy fiunk, egy házunk… – …és vagyunk mi egymásnak. – Van egy vállalkozásunk. Te pedig egyetlen hazugsággal mindent veszélybe sodortál. – Ha nem segítek neki, ez a lány… – …megölte volna magát? Ezt akartad mondani? Hanna kezdett szédülni a kimerültségtől. – Egy ismeretlen érdekeit a családod érdeke elé helyezed? – Ezt könyörületnek hívják, Izsák. – Ez nem könyörület, Hanna, ez hülyeség! Én tudom, mi a különbség a kettő közt, még ha te nem is. Hanna csupasz lába fázott. Papucsa a szoba túlvégén volt, de nem mert szólni Izsáknak, hogy hozza ide. – Bennem is van részvét – folytatta Izsák –, és sok ostoba dolgot tettem már életemben, de soha, soha nem tennék olyat, amivel veszélyeztetnélek téged vagy Matteót! Pontosan tudod, hogy milyen a palota – egy viperafészek. A rabszolgalánnyal kapcsolatos hazugságod ki fog derülni. – Leának hívják. Egy darabig csendben voltak.

– Izsák, emlékszel Velencében a szomszéd kis spánielére, a barna-fehér foltosra, amelyik kiszökött a házból és elkóborolt, amikor tüzelt. A hím kutyák kilométerekről kiszagolták. Emlékszel, hogy a sikátorban hogyan acsarogtak egymásra és milyen dühödten ugattak? Végül a kis spániel gerince eltört a súlyuk alatt. Izsák elfordult, és semmilyen jelét nem mutatta, hogy figyel. – A kutyát már nem lehetett megmenteni, így a szomszéd téged kért meg, hogy fojtsd bele az állatot a mosódézsánkba, hogy megkímélhesse a szenvedéstől. Izsák nem válaszolt. – Amikor a kutya ernyedt testével visszatértél a házba, könnyes volt a szemed. Ma éjjel is ez történt volna, ha elmondom a lányról az igazat. Ezt a gyermeket, aki még csak most kezdte meg havivérzését, kurvának adták volna el. Izsák végül Hanna felé fordult. – Szerencsétlen egy párhuzam. Én semmit sem kockáztattam a spániel megfojtásával. Egyszerűen szívességet tettem a szomszéd özvegyasszonynak. – Megrázta a fejét. – Mit fogsz tenni? Hanna nem akart most a jövőre gondolni Leával kapcsolatban. Inkább amilyen meggyőzően csak tudta, azt mondta: – Nincs miért aggódni. Ha az elhálás jól sikerül, a valide nagy jutalmat ígért nekem. Ismerek módszereket, melyekkel elfedhetem az igazságot. Azzal a pénzzel pedig kibővíthetjük a műhelyünket. – Hanna megingathatatlan hangon beszélt, miközben hátával Izsákhoz bújt. Már éppen elaludt volna, amikor érezte, hogy Izsák közelebb húzódik. Lószőrből készült matracuk nyikorgott, ahogy a férfi magukra húzta a takarót. – Jó éjszakát, Hanna! – mondta a férje és megsimogatta a vállát, de nem csókolta meg, ahogy minden este szokta. – Ha a szultán felfedezi, hogy a lány nem szűz, te leszel az, akit zsákba raknak és megfojtanak, mint a szomszéd spánieljét. 5 Díszesen festett, faragott láda

Tizedik fejezet Matteo nagyot sikkantott örömében, amikor megpillantotta a bozontos medvére emlékeztető Mojsét, aki épp egy tálca selyemlepkét cipelt. A szövőmunkás, aki Leviéknél, a kert végében felállított fakunyhóban lakott, letette a súlyos fatálcát egy pár fűrészbakra. Hanna lehajolt és csókot nyomott Matteo vörös fejére. – Egy nap majd elég nagy leszel ahhoz, hogy segíthess Mojsénak a műhelyben, és elég erős, hogy cipeld a tálcákat. Addig is Mojse készíthet egy kifejezetten neked való tálcát. Immár két hete is volt, hogy Hanna a palotában járt. Azóta próbálta kiűzni a fejéből Lea emlékét. Egy csupasz falra gondolt ilyenkor, egy díszítetlen, meszelt falra, mint amilyen a velencei gettóbeli loghettójukban volt. Hanna ezután elképzelte, amint tintába mártott tollal olyan szavakat ír a falra, amik boldogabbá teszik: Izsák, Matteo, barkesz és széderbor. Ezzel a módszerrel szokta csitítani az elméjét, és elűzni a nyugtalanító gondolatokat. Ezen a reggelen azonban nem működött a módszere. Agyában, mint valami camera obscurában, folyamatosan zavaros képek peregtek: Lea zöld szeme, egy kés villanása, a valide átható tekintete. Hanna pislogott párat, és újrakezdte: Izsák, Matteo, szegfű, ízniki csempe. Nem használt. Mojse a kert túlsó végéből nézte őket, majd összehúzott szájjal és összevont szemöldökkel Matteóhoz fordult. – Jó kisfiú voltál? – kérdezte tettetett szigorúsággal. Matteo a kezében lévő kaviccsal integetett, és szaladni kezdett a szövőmunkás felé. Tekintete eközben az egyik eperfaágon gubbasztó vadgalambot fürkészte. – Mojse, nézd, hogy találom el azt a madarat! Mojse előrelépett és szelíden kivette a követ Matteo kezéből. – Ne bosszantsd azt a galambot! – De hát a többi fiú mind ezt csinálja, Hikmet és Abdul is! – Az én barátaim is tesznek ostobaságokat. Kocsmába járnak, vagy rossz hírű nők után szaladgálnak. És akkor mi van? Talán birkák vagyunk, hogy kövessük a kecskéket a vágóhídra? A férfi összeborzolta Matteo haját, majd visszament a műhelybe és leült a szövőszék elé. Mojse rendkívül gyakorlott szövőmunkás volt. Szakmáját még Luccában tanulta, mellyel később felhagyott, de sosem említette, hogy miért. A nyitott ajtón keresztül kihallatszott a kertbe a szövőszék pedáljának kattogása. Hanna megfogta Matteo kezét, amíg az felmászott a kifeszített kötelére, tett néhány bizonytalan lépést, majd leugrott. Izsák szerelte fel neki – a legvastagabb kötelet használta, amit csak talált – pár ujjnyi magasságra a földtől. – Mama! – kiáltotta Matteo. – Csodálatos dolog, ha az embernek van egy kifeszített kötele! – Valóban az – felelte Hanna, miközben elengedte a fiú kezét, és lehajolt, hogy szedjen

egy marék rozmaringot a konyhaajtó közelében zöldellő bokorról. Csöngettek, és Hanna hallotta, amint Zefra kinyitja az ajtót és beenged valakit. Bement a házba, ahol barátnője, Eszter és lánya, Tova várt rá a bejáratnál. Eszter egy kosár gyertyát tartott a kezében, a gyermekkel viselős Tova pedig a hasán összefont karral állt mellette. – Jaj, de örülök, hogy látlak benneteket! – mondta Hanna, miközben elvette a kosarat Esztertől. – Elhoztad a híres gyertyáidat, nagyon hálás vagyok értük. Már alig használom azokat a borzalmas szagú gyékénygyertyákat, amik olyan könnyen kialszanak. Az egerek és a patkányok nem merték megrágcsálni Eszter méhviasz gyertyáit, mint ahogy a faggyúból készülteket. Ezekbe lukakat harapdálnak, amitől a gyertya megbillenhet és könnyedén lángra lobbanthatja a függönyöket vagy a babatakarókat. Eszter tetszetős, vékony viaszgyertyái nem köpködtek, nem fröcsögtek és nem szállt belőlük olajos füstcsóva, amely több árnyékot vet, mint amennyi fényt ad. Emellett tisztán és szagtalanul égtek. Hogy mi volt a titka? Horgonykötelet áztatott bórsavba, megszárította a napon, szétszedte, és később ezeket a szálakat használta gyertyabélnek. Esztert gyakran lehetett látni szamarával a hajójavító műhelyek körül. A hajók gyertyakészítői félretették neki az öreg köteleket. – Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, leszel-e a bábám, ha eljön a szülés ideje – szólalt meg Tova. – Tudjuk, hogy az egész birodalomban nincs nálad jobb, és mindannyian nyugodtabbak lennénk, ha ott lennél a szülésnél – tette hozzá Eszter. Ez hízelgett Hannának, Eszter mindig is hűséges, jó barátja volt. – Hát persze, megtiszteltetés számomra. Csak küldjetek értem, olyan gyorsan repülök majd hozzátok, mint a tengelice. – Köszönöm, Hanna – mondta Eszter, és megszorította barátnője karját. – A baba pár héten belül esedékes – mondta Tova. – Nem utazom sehova, itthon leszek, ha Isten is úgy akarja – felelte Hanna. A két nő megfordult, hogy távozzon, de Tova még hátraszólt a válla felett. – Hozd magaddal a szülőfogódat is! Az az érzésem, hogy a baba nagy lesz és makacs, mint az apja. – Nincs is nála makacsabb ember! – nevetett fel Hanna. Igazság szerint nagyon kedvelte Tova férjét, aki a fiatal Izsákra emlékeztette. Amikor az asszonyok elmentek, Hanna újra magához vette a kését és visszaindult a kertbe, hogy vágjon a fűszernövényből. A bejárati ajtó csengője ekkor ismét megszólalt. Hanna azt hitte, hogy Eszter és Tova jött vissza, mert valamit elfelejtettek. Matteo előrevágtatott, hogy kiderítse, ki csengetett. Hanna hallgatta a bejárat felől jövő hangokat: egy dallamos női hangot, melyre Izsák mély basszusa felelt. A bejárati ajtó becsukódott. Matteo visszaszaladt Hannához, és a kezénél fogva húzni kezdte. – Mama, gyere! Egy néni érkezett hozzánk, nézd meg!

Zefra citromokkal teli kötényével épp ekkor sántikált be a kert hátuljában található gyümölcsösből. Bal lába nem hajlott az ízületi gyulladástól, így csak húzni tudta maga után. Hanna odaadta neki a csokor rozmaringot, hogy tegye azt is a kappanra, amit épp most készült megkopasztani a sabbati vacsorához. Az öreg szolgáló bármilyen madarat meg tudott kopasztani a kacsától a galambig, a fácántól a pávakakasig, és mindezt olyan gyakorlott kézmozdulatokkal tette, ahogyan az úrihölgyek játszottak a csembaló billentyűin. Hanna beletörölte kezét a szoknyájába, és elindult az ajtóhoz. Ezek szerint váratlan vendég érkezett, nem pedig Tova és Eszter jött vissza. Jaj istenem, gondolta Hanna, csupa kosz vagyok! Megigazította a haját, egy kósza tincset bekanyarított a füle mögé. Velencében mindig szívesen fogadott vendéget, itt azonban Matteo miatt bizalmatlan volt. Még most is, annyi idő után, gyakran rettegett a fiú elvesztésétől, gyakran álmodta azt, hogy elveszik tőle. Hanna, mielőtt még elért volna az ajtóig, megtorpant. A bejáratnál egy kecses alak állt, keze Izsák karján, a nyaka körüli szőke, göndör hajtincsek pedig meg-meglibbentek a nyitott ajtón beáramló könnyed szellőben. Haja nagy részét ezüst hajtűkkel biztosított hajháló tartotta a helyén. Lábánál két útitáska pihent. Vörös, rakott ruháját szorosra húzta a derekánál. A ruha bő ujja a nő oldalát verdeste. Mennyivel elegánsabb látványt nyújtott ez az öltözet a mohamedán nők kaftánjához és nadrágjához képest! Matteo odament az asszonyhoz, és megérintette a ruháját. A nő oda sem nézett, tovább beszélgetett Izsákkal, miközben a beáramló napsütés ostáblához hasonló mintát festett a padlóra. Matteo visszaszaladt Hannához, aki felkapta és a csípőjére ültette. Hallotta, hogy Izsák azon a lágy, közvetlen hangon beszél, amit a család és a barátok körében szokott használni. Közelebb lépett. Izsák megfogta az idegen mindkét kezét, mint aki gagliardát akar táncolni. – Nem hiszem el, hogy annyi év után végre találkoztunk! – hallotta Hanna Izsák hangját. Végre megfordultak és együtt Hannára néztek. – Szia! – mondta a nő és kecsesen kezet nyújtott. – Te biztosan Hanna vagy. Ahogy Hanna közelebbről is megnézte a nő porcelánfehér bőrét és hosszú szempillákkal takart kék szemét, rájött, hogy létezik lefegyverző szépség. Félre kellett pillantania és újra ránéznie a vendégre, hogy biztos legyen benne, nem a képzelete szülte ezt az elegáns alakot – ovális arcát, óriási kék szemét, apró száját, tejszínfehér bőrét és halvány pírral színezett arcát. Kisétáltak a kertbe, a műhely elé, ahol Mojse a szövőszéke felett görnyedt. A férfi leplezetlenül bámult a nőre, miközben a vetélő tovább járt a kezében, ide-oda dobálta a lánc- és a vetülékfonalon keresztül – így készült a szövet. Apró aranyszálak úsztak a levegőben, néhány rá is telepedett a vendég vörös ruhájára, amitől az csillogni kezdett. Hanna Izsákot nézte, aki nyitott szájjal állt a vendég mellett, és le sem vette róla a szemét. – A sógornőd vagyok, Leon felesége, Grazia – mondta a nő, majd Matteóhoz fordult, aki szintén megbabonázva bámulta az asszony szépségét. – És a te nagynénéd. – Kecses mutatóujját végighúzta Matteo orrán, majd finoman belecsípett a pofijába.

Ez a nő tényleg Leon felesége? És ha az is, mi az ördögöt keres közvetlenül a férje halála után itt, Konstantinápolyban, fél világnyira Rómától? Hanna a kötényébe törölte a kezét, majd megcsókolta Graziát – ugyan az arcát célozta, de csak a füle hegyét érte, mert Grazia épp elfordította a fejét, amikor Hanna előrehajolt. Citrom és bergamott illatát érezte. Hanna és Izsák ugyan megkapták Jehudának, Leon első házasságából származó fiának a levelét, amelyben értesíti őket arról, hogy Leon meghalt, de hogy az özvegy ilyen hamar meglátogassa őket? Vagy Izsák tudta, hogy Grazia jön, csak nem mondta el neki? – Örülök, hogy megismerhetlek – nyögte ki végül Hanna. Ha tudta volna, hogy Grazia jön, felvette volna legszebb, kék ruháját, és hajat mosott volna. Egy olyan tiszteletre méltó vendég, mint a sógornője ünnepi terítéket érdemel, tiszta házat, új ágytakarót és tiszta függönyöket. A vendégszobát ki kellett volna meszelni. A helyiség nem igazi vendégszoba volt, inkább afféle raktár, ahol lepketálcák és selyemfonal-gombolyagok tornyosultak. Vajon túl késő van már ahhoz, hogy szóljon Zefrának, készítsen darált pisztáciából és fűszerezett sárgabarackból különleges desszertet? – Biztosan kimerített a hosszú utazás – szólt Izsák. Grazia ellenben egyáltalán nem látszott nyúzottnak. Éppenséggel úgy nézett ki, mint aki egy kiadós étkezést követően épp most szállt ki a fürdőből. Ujját egy kissé tág, gránát jegygyűrű, fülét pedig ametiszt fülbevaló díszítette – más ékszert nem viselt. Hanna zavarában ide-oda húzogatta a házimunkához hordott, foltos, szürke ruháját, amely tiszta lyuk volt a szappankészítéshez használt lúg fröcskölésétől. – Az Aphroditén utaztam – mondta Grazia. – Hosszú volt az út, majdnem hét hónap, de a tengeri levegő felfrissített. – Elmosolyodott és közben kivillantotta ragyogó fogait, amelyek olyan fehérek és szabályosak voltak, mintha igazgyöngyök lennének a szájában. Amikor Hanna két évvel ezelőtt megérkezett Máltáról Konstantinápolyba, úgy nézett ki, mint egy hajótörött – csontsoványan, összetapadt, tetves hajjal szállt partra. Izsák és Matteo hasonlóan szánalmas látványt nyújtottak. Ez a testhezálló bársonyruhába öltözött, karcsú nő úgy látszik, úgy vészelte át az utazást, hogy egy zsírfolt se került a szoknyájára és egy csepp sem a ruhaujjára. – Az évnek ebben a szakában viharos a tenger – mondta Izsák, azzal felkapta Grazia útitáskáit és elindult a vendégszobába vezető lépcső felé. A mindig szégyellős Matteo Hanna meglepetésére Graziához ugrott és beletemette arcocskáját a nő ruhájába. Grazia lehajolt, hogy szemük egy magasságban legyen. Ujjaival beletúrt a fiú hajába. – Na nézd csak, milyen nagy fiú vagy! Olyan magas vagy már, mint egy csokor liliom! – Matteo, köszönnél a nagynénédnek? – kérdezte Izsák, Hanna szerint túlságosan is követelőzően. Matteo Graziára bámult. – Meglásd, nemsokára jó barátok leszünk! – mondta Grazia.

– Örülünk, hogy itt vagy – mondta Hanna. Bárcsak Grazia valamikor máskor érkezett volna, hiszen most annyi mindennel kell foglalkoznia. Grazia egy újabb száj, amit etetnie kell, de az is lehet, hogy összebarátkoznak, és akkor úgy beszélgetnek, nevetgélnek majd, mint a testvérek. Hannának ugyanis nagyon hiányzott az otthoni női társaság. – Itt, Konstantinápolyban nincsenek rokonaink – mondta sógornőjének –, ezért aztán különösen szívesen látunk. Mialatt Izsák keresztülvezette Graziát a műhelyen és felvitte a lépcsőn a lakóhelyükhöz, Hanna kisietett a konyhakertbe, és megnézte, végzett-e Zefra a bab leszedésével. Az öreg szolgáló öntött még egy kis vizet az erőleveshez. Az emeletről lehallatszott, amint Izsák és Grazia ide-oda sétálnak a vendégszobában a faliszekrény – amibe a felgyöngyölített ágyat tették napközben – és a ruhák elhelyezésére szolgáló falfülke között. Hanna a padló recsegését is hallotta, ahogy Grazia útitáskáját végighúzták rajta. Sabbat elmúltával Zefra kitisztíthatja majd a helyiséget, levendulaágakat tehet az ágynemű közé és kiszellőztetheti az ablakban a párnákat. Hanna megbeszélte a szolgálóval az ebéd részleteit, majd felment a lépcsőn, hogy csatlakozzon Graziához a vendégszobában. Sógornője már három ruhát kipakolt az egyik táskából, és felakasztotta őket a ruhásszekrénybe. Az ő méretéhez képest kicsit bőnek tűntek, de Grazia talán fogyott az utazás alatt. Vajon mennyi időt szándékozik velük tölteni? – Hagyd most a pakolást, Grazia! Gyere le! Zefra készít nekünk teát, te pedig elmeséled, hogyan telt az utad. Izsák is mindjárt csatlakozik hozzánk, csak megbeszél valamit Mojséval. Sógornője elmosolyodott és ledobta az inget, amit épp összehajtott, hogy betegye a falfülkébe. – Azt mondják, az oszmán nők egész nap semmit sem csinálnak, csak teáznak. Hanna felnevetett. – Csak a gazdagok, akiknek sok szolgájuk van. – Elindult az ajtó felé, és a válla fölött hátraszólt: – Gyere, igyunk mi is egy csészével! A két asszony lement a földszintre, megállt a konyhában, ahol Hanna megkérte Zefrát, hogy készítsen egy erős, fekete teát, amit Izsákkal annyira szeretnek. Matteo úgy tett, mint aki a labdájával játszadozik, de közben lopva az életükbe hirtelen belecsöppent, gyönyörű ismeretlent nézte. A két asszony beült a lilaakác-lugasba, pár perc múlva pedig Zefra érkezett egy tálcával a kezében. Izsák is csatlakozott hozzájuk, leült Grazia mellé a padra. Egy ideig csendben üldögéltek. Hanna megpróbálta elkapni Izsák pillantását, hogy jelezzen neki, kérdezze meg sógornőjét érkezésének okáról. Izsák azonban nem nézett Hannára, csak és kizárólag Graziára összpontosított. – Hogyan halt meg szegény szerencsétlen bátyám? – kérdezte. – Jehuda csak annyit említett a levelében, hogy Leon hirtelen halt meg. – A szíve mondta fel a szolgálatot. Borzasztóan megrázó volt. Épp az íróasztalánál ült, amikor eldőlt, a földre esett és beverte a fejét. Milyen szokatlan! gondolta Hanna, de fennhangon csak annyit mondott: – Pedig még viszonylag fiatal volt.

– Rettenetes volt, de legalább nem szenvedett sokat. – Egyedül utaztál Velencétől? Nem éppen nőknek való vállalkozás – szólt Izsák. – Nem egyedül utaztam, egy ismerős pár is volt a fedélzeten Rómából. Nagyon jól éreztem magam velük. Ők továbbutaztak Aleppóba. – Csodálkozom, hogy ilyen hamar útra keltél Leon halála után – kockáztatta meg Hanna a megjegyzést. Ha Izsák meghalna, ő a házból se mozdulna ki hónapokig, nemhogy belevágjon egy heteken át tartó tengeri utazásba a háborgó vizeken. – Úgy éreztem, muszáj meglátogatnom benneteket – magyarázta Grazia. Előrehajolt és megveregette Izsák térdét. – Most, hogy Leon elment, nem maradt más rokonom, csak te és a mostohafiam, Jehuda. Különös, ismeretlen és egyáltalán nem kellemes érzés kerítette hatalmába Hannát. Féltékenység volt talán, vagy egyszerűen csak a mellőzöttség érzése? – Mintha csak tegnap lett volna, amikor az édesapám írt az esküvőtökről – mondta Izsák, miközben kezét Grazia kezére tette. – És most már ő is halott. – Tizenhat éves voltam, amikor hozzámentem a bátyádhoz – felelt Grazia. – Istenem, milyen régen is volt, már tíz éve! Leon és Grazia házassága meglehetősen szokatlan volt. – Az édesapám írt rólad, hogy milyen bájos menyasszony voltál. Akkor nem tudtam elutazni Rómába az esküvőtökre, de apám olyan részletesen beszámolt róla, hogy úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna – mondta Izsák mosolyogva. – Édesapámnak nagyon tetszettek a csontgombok Leon kabátján. Azt írta, hogy még sohasem találkozott ilyen finom munkával. – Grazia a teájáért nyúlt, Hanna pedig hálás volt, hogy végre elengedte Izsákot. Vajon Leon ugyanúgy hódította meg Grazia szívét, mint Izsák az övét? Majd, ha már jobban megismerték egymást, megkérdezi Graziától. – Ó, azok a gombok! – felelte Grazia. – Az egyik hiányzott Leon szalonkabátjáról. Felvarrtam, de az étkezés alatt váratlanul lepattant. Nagyon bántotta a dolog. Izsák bólintott. – Leon annyi bárányt evett aznap este, hogy csupa zsírfolt lett a ruhája. A cigány zenészek hajnalig játszottak, és Leon állva aludt el, mint a lovak. – Grazia hátradőlt és szórakozottan csavargatni kezdte az arcába lógó hajfürtöt. – Ez volt az egyetlen mulatság az esküvőnkön, de bőven elég volt. – Azért akadt valami más is, biztos vagyok benne – felelte Izsák. – Olyan rég volt már. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen lesz a nászéjszakám. Hanna Izsákra nézett, de az nem reagált. Egy zsidó nő nem beszélt ilyesmiről egy férfi előtt, főleg, ha alig ismerte. A pletykák szerint Grazia már azelőtt teherbe esett, hogy aláírták volna a ketubát, a házassági szerződést. Az esküvőt is sietve rendezték meg. Ezzel nem szoktak éppenséggel büszkélkedni. Hét hónappal a ceremónia után kisfiuk született, de a köldökzsinór rátekeredett a nyakára. Mi lehet rosszabb annál, mint hogy elveszítettek egy gyermeket?

– Már emlékszem – csapott Izsák a homlokára. – Az édesapám zsonglőrökről is írt, egy ötfős edirnei társulatról, akik égő fáklyákkal dobálóztak. – Igen, igazad van! Lenyűgöző előadás volt. – Grazia arcán árnyék suhant át. Talán elszomorítja az, hogy az esküvőjéről beszélgetünk? töprengett Hanna. Úgy emlékezett, hogy Grazia családjából senki sem jelent meg az esküvőn, annyira megrázta őket a lány áttérése. Izsák megfújta a teáját, majd belekortyolt. – Gyerekkorunkban, a gettóban Leon védett meg az utcai verekedőktől. Jóval idősebb volt nálam, inkább az apa szerepét töltötte be az életemben, mint a bátyét. Amikor felnőttünk, sajna nem tudok tapintatosabban fogalmazni, de nehézkessé vált. Nagyon szerettem, és gyerekként felnéztem rá, ám nem az a fajta ember volt, akivel könnyű lehetett együtt élni. – Idővel kedvesebb lett – felelte Grazia, és belekortyolt a teájába. – Nagyon szeretett téged, Izsák. A férfi szeme megtelt könnyel. Grazia kinyúlt és megérintette Izsák arcát. – Remélem, Leon látja odafentről, ahogy beszélgetünk. Csend telepedett rájuk. Matteo odahozta a labdáját, majd keresztbe tett lábbal leült Grazia lábához, és nekidőlt a szoknyájának. Grazia olyan meghitten játszott a kisfiú hajfürtjeivel, mintha születése óta ismerte volna. Hanna a köténye alá dugta kezét. Bőre kirepedezett, ujjízületei bedagadtak a munkától, amikor a nász időszakának közeledtével vásznat feszítettek a selyemlepkék tálcáira. Ha lesz egy perce, bedörzsöli a méhviaszból, olívaolajból és lanolinból saját kezűleg készített balzsamjával. – Mutasd meg a műhelyedet – szólt Grazia Izsákhoz. – Azt mondják, itt készítik a világon a legjobb selymet. – Bárcsak igaz lenne! – mondta Izsák és felállt. – Gyere! Grazia a mellette álló kis asztalkára tette a teáscsészéjét. Matteóval a nyomukban elindultak kettesben a műhely felé anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetettek volna Hannára. Az asszony látta, hogy Mojse ismét bámulni kezdi elegáns sógornőjét. Hát minden férfi így reagál a kék szemekre, a fehér bőrre és a karcsú derékra? – Bíbortetű – mondta Mojse, miközben otthagyta a szövőszéket, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a vendéget. Ujjaival megdörzsölte a nő ruhája ujjának visszahajtását. Hanna ekkor jött rá, hogy tévesen ítélte meg a férfit: Mojse nem a nőt, hanem vörös ruháját tanulmányozta. – Ezt nézd, Izsák! Azóta nem láttam ilyen színárnyalatot, hogy elhagytam Luccát – mondta a férfi, és oldalba bökte Izsákot. – Bárcsak mi is ilyenekkel dolgozhatnánk! A háremhölgyek mind a mi sátraink után kapkodnának! – Talán Leonnak volt bíbortetűje? – fordult Izsák Graziához. – Egyszer azt írta, hogy kapott egy erszénnyel egy szefárd ruhafestőtől az adóssága fejében. Nem emlékszel rá?

– Leon nem beszélte meg velem az üzleti ügyeit – felelte Grazia, Hanna szerint meglehetősen velősen. – Majd írok Jehudának, talán ő tud valamit. – Ó, ne is fáraszd vele magadat, majd megteszem én – szólt Grazia. – Úgyis írnom kell neki, hogy biztonságban megérkeztem. Ezután még tovább beszélgettek erről-arról, miközben a kertben az árnyékok megnyúltak, és egyszer csak Zefra bukkant fel a konyhából, hogy az asztalhoz hívja őket. Izsák és Grazia karöltve sétáltak be a házba. Hanna követte őket, miközben még egyszer megpróbálta elkapni Izsák pillantását, de a férfi nem nézett rá. Annyi minden zavarba ejtette Hannát a váratlan vendéggel kapcsolatban. Izsák talán nem érez hasonlóan? A sabbati ebéd után, hálószobájuk magányában Hanna végül megkérdezte férjétől: – Izsák, mégis mit akar tőlünk Grazia? – Hanna, ő családtag – válaszolta Izsák feddő hangon. – És nem akar tőlünk mást, mint szeretetet és támaszt a férje elvesztése után. Hogy lehetsz ennyire barátságtalan és rideg? Talán igaza van. Talán csak féltékeny, hogy egy ennyire csábos nő lakik a házukban. De mégis… – Különös, hogy nem emlékezett a saját esküvőjén a zsonglőrökre. – Miért emlékszünk egyes dolgokra, másokra meg nem? Miért van az, hogy te minden szülés legapróbb részletére is emlékszel, amelyen jelen voltál, míg én arra nem emlékszem, hogy mi volt tegnap a vacsora. Az emlékezet olyan, mint egy sikamlós angolna. Megragadhatod az egyik végét, vagy talán a közepét, de sosem tudod megfogni az egész állatot. – Azért kelsz a védelmére, mert csinos – mondta Hanna. Tréfás megjegyzésnek szánta ugyan, de volt benne igazság is. – Túl sovány az én ízlésemnek – veregette meg Izsák Hanna fenekét. – Ha üsző lenne, dúsabb legelőre hajtanám. Hanna felbátorodott a megjegyzés hallatán. Ez azt jelentette, hogy férje már nem haragszik rá a háremben történtek miatt. Egy idő után talán elhalványul az eset emléke, és jótékony feledésbe merül. Hanna reménykedett benne, hogy így lesz. – Grazia nagyon sietett, hogy lásson minket. Leon halála után rögtön egy héttel, még a gyászidő letelte előtt kellett hogy elinduljon, az első hajóval, ami tavasszal hajózott ki a kikötőből. – Talán más oka is van jöttének – felelte Izsák. – Nem értem. – Tavaly, amikor a selyemhernyók elpusztultak sárgaságban, írtam Leonnak. Kölcsönadta Grazia hozományát, így tudtam új hernyókat venni. Azt mondta, megteheti, hiszen Grazia családja jómódú, neki pedig semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint hogy segítse a vállalkozásomat… Na, de most menjünk aludni. Majd reggel megbeszéljük. Levetették ruhájukat, és megmosakodtak a sarokban álló lavórban. Hanna a selyem

hálóruháját vette fel, és Izsák is belebújt a hálóingébe. Együtt bújtak ágyba, a lószőrből készült matrac megnyikordult a súlyuk alatt. – Ez minden? Mondj el mindent, Izsák! Hanna hallotta, amint férje beletörődve felsóhajt. Tudta, hogy a felesége addig nem hagy neki békét, amíg el nem mond mindent. – Házassági szerződésük értelmében Leon halála után Grazia jogosult arra, hogy visszakapja a hozományát. Ez szokványos kikötés, hogy az özvegy ne jusson koldusbotra. Mivel Leon nekem adta kölcsön a pénzt, most, hogy Leon meghalt, nekem kell visszafizetnem neki. Tehát ezért jött Grazia. Hanna nem értett a házassági szerződésekhez. Izsák hozomány nélkül vette el, és volt olyan jóérzésű, hogy ezt sohasem említette. – Mennyivel tartozol neki? – Száz dukáttal. – Micsoda? – kérdezte Hanna, és azonnal felült az ágyban. – Ennyit sosem tudunk visszafizetni! Közel százötven dukáttal jöttünk el Velencéből, amiből megvásároltuk a házat és a műhelyt. Valamennyink még maradt is, nem? – Ssss, ne olyan hangosan! Még felébreszted Matteót. – Izsák végre Hanna szemébe nézett. – Nem, többre volt szükségem. Meg kellett vennem a felszerelést és az eperfagyümölcsöshöz szükséges tíz hektár földet Kadiköyben. És amikor a selyemhernyók elpusztultak, újra kellett telepíteni az állományt. Csak néhány tucat egészséges hernyónk maradt, az árfolyam pedig magas volt. Aztán fel kellett fogadnom Mojsét. Szükségem volt egy gyakorlott szövőmunkásra és ruhafestőre a selyemkészítő műhelyben. Hanna nem akart megszólalni, attól félt, Izsák rendreutasítaná, ahogy más férjek is rendreutasítják feleségeiket – mintha csak azt mondanák: „Te csak egy ostoba asszony vagy! Az üzleti ügyek nem tartoznak rád!” – Miért nem mondtad el nekem? – Kettőnk helyett is épp eleget aggódtam, minek zaklattalak volna még téged is? Hanna nagyon is jól ismerte az érzést, ami arra csábítja, hogy ne mondjon el valamit a férjének és ezzel megkímélje az aggódástól. – Tehát Grazia azért jött, hogy visszakérje a pénzét – szólt Hanna. – Annyi pénzt, amennyink nincsen, és amennyire reményünk sincs, hogy lesz. Milyen bonyolult és kellemetlen lett hirtelen minden. Grazia érkezése előtt, mielőtt még tudott volna a kölcsönről, Hanna egyetlen dolga az volt, hogy a szultán figyelmét elterelje Leáról. Viszont ha a szultán és Lea között létrejönne a szerelmi kapcsolat, lehetősége nyílna annyi pénzt keresni, amiből vissza tudják fizetni a tartozásukat. Hirtelen abban a kellemetlen helyzetben találta magát, hogy érdekében állt az együtt hálásuk. – Vissza tudjuk valaha is fizetni? – Nem tudom.

– Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? – Grazia elmegy a bíróságra, a végrehajtók pedig eladják a házunkat és minden vagyonunkat – válaszolta Izsák minden tétovázás nélkül, így Hanna rögtön tudta, hogy férje magában már végiggondolta az egészet. Nem is olyan rég Hanna adott néhány ezüstpénzt az egyik szomszédnak, egy fiatal özvegynek, aki ruhahalmok és étellel teli kosarak között üldögélt a gyerekeivel, miközben végrehajtók rámolták ki a házukat: bútorokat, ruhákat, liszteszsákokat cipeltek magukkal – mindent, ami csak eladható volt, hogy az özvegy kiegyenlíthesse a tartozását. – Grazia a bátyám özvegye – szólt Izsák. – Biztos vagyok benne, hogy megegyezünk. Talán fizethetünk részletekben. Beszélünk Jakov ben Áser rabbival. Ő bölcs ember, majd eldönti, mi a legjobb megoldás mindnyájunk számára. Amint lehet, elmegyünk hozzá hármasban. Jakov rabbi? Hanna már épp ellenkezni akart, de aztán visszafogta magát, nehogy olyat mondjon, amit később megbánhat. Jakov rabbi prédikációi hosszúak és unalmasak voltak. Szeme elgyengült az éjszakai Tóra-olvasásoktól, keze tehetetlenül reszketett. Hanna meg is tiltotta Izsáknak, hogy elvigye hozzá Matteót körülmetéltetni. Szégyenletes helyzet lett az eredménye: Matteo már elmúlt hároméves, és még mindig nem köttetett meg első szövetsége az Istennel. Bagolyhuhogás hallatszott a kert felől. Mennyire szerette Hanna ezt a hangot, amely ugyanúgy hozzátartozott az éjszaka hangulatához, mint Izsák halk horkolása, Matteo forgolódása az ágyban és az Eminömü kikötőjébe beáradó dagály hangja. Az éjjeli madár kiáltása azonban most úgy hangzott, mint egy siratóasszony jajveszékelése a gyászmenetben.

Tizenegyedik fejezet Hanna türelmetlensége a tetőfokára hágott, lassan úgy érezte magát, mint egy vajúdó asszony. Jakov ben Áser rabbinak hatalmában állt bármilyen – akár polgári, akár bűnügyi – területen felmerülő kérdésben kötelező érvényű rendelkezéseket hozni. Az oszmán vezetés nem sokat törődött a zsidókkal mindaddig, amíg a mahalléban béke uralkodott, és befizették az adókat. A rabbi azonban megbetegedett. Nem volt mit tenni, várakozni kellett, amíg fel nem épül, jóllehet ez már túlságosan régóta húzódott. Már lassan két hónapja, hogy Grazia megérkezett, és ez idő alatt a két nő elővigyázatosan kerülgette egymást a házban, egyikük sem akarta megosztani a másikkal a gondolatait. Miközben Hanna mindennapi teendőit végezte a ház körül, tehetetlenül nézte, ahogy kisfia és férje egyre jobban rabul esik Grazia vonzerejének. Sógornője minden egyes nappal egyre erősebb befolyást gyakorolt a háznépre. Grazia a legjelentéktelenebb ügyekben is kikérte Izsák véleményét, akár az időjárással, akár az aznapi vacsorával kapcsolatban. Matteónak különleges fogásokat főzött, és esténként álomba énekelte a kisfiút. Mojsénak segített feltenni a szövőszékre a vetülék- és a láncfonalakat. Fürge ujjaival sebesen bontotta ki a selyemhernyógubó szálait, pedig ez meglehetősen unalmas feladat volt. Jó esze volt a számokhoz, így aztán ő vezette Izsák jegyzékeit. Izsák egy idő után az üzleti ügyeit is megbeszélte Graziával. Sógornője pontosan vezette a jegyzékeket, amit egyszer még régebben Hanna is megpróbált, de sikertelenül. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a számok hosszú oszlopait hogyan kell egy oldalon elrendezni; sem összeadni, sem kivonni nem tudott sem gyorsan, sem pontosan. Amikor több mint tíz számot kellett összeadnia, több különböző megoldásra jutott. Amikor Hanna megkérdezte Izsákot, mégis miért bátorítja Graziát, hogy minden áldott éjjel a főkönyv felett görnyedjen, férje így válaszolt: – Így legalább a saját szemével látja, hogy nem megy jól az üzlet, és nincs annyi pénzünk, hogy kifizessük. Ehhez azonban igazán nem kellett volna senkinek sem a jegyzékekkel fárasztania magát. Még a vak is láthatta a műhely mögötti raktárban azt a rengeteg vég nyomott mintás selymet, műhelyük múlt félévi teljes termését, ami csak a port gyűjtötte. A finom szövet úgy csillogott, mint a lepke szárnya. Ez az anyag, amivel Velencében egy vagyont kereshetnének, itt, Konstantinápolyban hasztalanul várja, hogy megvegyék – olyan alacsonyak az árak, hogy Izsák csak veszteségesen tudná eladni. Hanna mindössze annyit tudott Leáról – tegnap érkezett hozzájuk lélekszakadva a valide követe –, hogy légyottja a szultánnal három napon belül megrendezésre kerül. Hannáért birodalmi hintó jön majd. Még a palotabéli pletykák kifürkészésének szakértője, Eszter sem tudott semmit arról, hogy a lánynak sikerült-e hozzászokni a hárembeli élethez. Hanna nem említette Izsáknak, hogy hamarosan a palotába kell mennie. Korábban mindig megosztotta vele az ilyen bizalmas értesüléseket, de férjét most annyira aggasztotta a pénzügyi helyzetük, hogy nem akarta még ezzel is nyugtalanítani őt. Hacsak Hanna ki nem talál valamit, hogy megakadályozza, a szultán együtt fog hálni

Leával. Hannát mérhetetlen aggodalommal töltötte el a gondolat, hogy a szinte még gyermek Leának a szultánnal kell szeretkeznie – annak ellenére, hogy magas jutalmat remélhetett érte. Bárcsak beszélhetne a lánnyal, és felvilágosíthatná, hogy mi vár rá, vagy legalább egy kis ópiumot adhatna neki, hogy az esemény ne zaklassa fel annyira. Borongós gondolatait a bejárati ajtó felől érkező kopogtatás szakította félbe. A rabbi felesége, Mirjám érkezett, és közölte, hogy a rabbi meggyógyult és várja őket a dolgozószobájában. Azonnal indulniuk kellett. Mindhárman felkapták legszebb ruhájukat, majd elhagyták a házat, és egy szó nélkül, csendben tették meg a rövid távot. Elsőként Izsák, majd Grazia és Hanna lépett be a rabbi szűk dolgozószobájába, ahol olyan rendetlenség uralkodott, mintha a jeruzsálemi templom lerombolása óta nem takarítottak volna benne. A rabbi egy könyvekkel megrakott asztal mögött gubbasztott. Amikor beléptek a levegőtlen szobába, az elhúzódó betegségtől csontsovány, zaklatott, reszketeg rabbi biccentett. Jakov ben Áser rabbi, a mintegy száz askenázi és romaniote zsidót tömörítő gyülekezetnek helyt adó Poli Jasa-súl rabbija, Mirjám férje, öt leány – ebből három élő – apja hosszú és ritkás szakállát simogatta, amely poros pókhálóként terült szét fekete ruháján. Idős, legalább ötvenéves ember volt, haja is már őszbe hajlott. Válla olyan gömbölyű, mint egy levesestál, arcán a bőr olyan száraz, mintha krétával kenték volna be. Egyszerűbben fogalmazva, épp úgy nézett ki, mint egy rabbi. Izsák egyszer azt mondta Hannának, hogy Jakov rabbi annyira gyenge, hogy kész csoda, hogy a Tóra tekercseivel egyáltalán el tud vánszorogni a frigyszekrénytől a bimáhig, a szószékig. Mirjám, a rebbecen egyszer elmesélte Hannának, hogy amikor együtt hálnak, a rabbi először egy lukas takarót terít rá, és azon keresztül csinálják. – Mintha csak arra kényszerítené magát, hogy valami becstelen dologgal egyesüljön – mondta könnyek közt Hannának az asszony. – Nem számít, hogy hányszor megyek a mikvába, sohasem vagyok neki elég tiszta. – Jakov rabbi nem az a fajta ember volt, aki szerette az asszonyokat. A rabbi felemelkedett, és megölelte Izsákot. Kezének remegését egy hátbaveregetéssel palástolta. Ránézett Hannára és Graziára, de őket nem érintette meg. Ez így volt rendjén. Az íróasztalával szemben álló padról lelökött néhány könyvet és iratot. – Üljetek le! – rendelkezett, mint ha csak jesivatanítványok lennének. Ruhájából a molyok távoltartására használatos rozmaring és borsmenta szaga áradt. A kellemes illathoz azonban a füstölt hering erőteljes szaga is társult. Hanna ült le először. Szája annyira kiszáradt, hogy szívesen elfogadott volna egy korty vizet a rabbi asztalán álló kancsóból, de a férfi nem kínálta meg. Izsák arcán mózesi szigorral leült felesége mellé. Grazia Hanna bal oldalán foglalt helyet. Ő is meglehetősen nyugtalan lehetett, mivel a kezét tördelte. A rabbi éles, fekete szemével figyelte őket íróasztala mögül. – Nos, mit tehetek értetek? A rabbi íróasztalán toronyba halmozott könyvek – egyesek nyitva, mások csukva, de mindegyik megkopott a sok forgatástól – azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban ledőlhetnek. Hanna el sem tudta képzelni, hogy létezik ennyi könyv a világon, és azon tűnödött, hogy van-e egyáltalán annyi tudás, amellyel meg lehet tölteni azokat.

A rabbi előre-hátra hintázott a székében. Graziát tanulmányozta, szőke, selymes haját, tökéletes bőrét. Ha zavarba is ejtette a tény, hogy zsidó nőnek öltözik egy olyan asszony, aki a legkevésbé sem tűnik zsidónak, nem adta tanújelét. Izsák biztosan elmagyarázta már, hogy Grazia áttért. Miután senki sem szólalt meg, megköszörülte a torkát és megszólalt. – No, nézzük csak, ki tudom-e találni, hogy miért jöttetek hozzám. Az életben sokféle formában találkozhatunk nehézségekkel, de ezek legtöbbször két változatba sorolhatók – vannak azok, amelyeket meg lehet oldani egy nagy adag pénzzel és vannak azok, amelyeket nem. Komoly arckifejezésetekből ítélve azt mondanám, hogy pénzügyi problémáitok vannak. Így van? – Egy hónappal ezelőtt érkezett hozzánk Grazia, a sógornőnk – kezdett neki Izsák. – Szívesen látott vendég, de kiúttalan helyzetbe kerültünk. – A rabbi unszolására Izsák részletesebben is elmagyarázta a helyzetet. Leon halálánál kezdte, aztán elmesélte Grazia Konstantinápolyba érkezését, kitért a házassági szerződésre és a pénzösszegre, amellyel Leonnak, illetve most már az özvegyének tartoznak… A rabbi néhány pillanat elteltével türelmetlenül intett Izsáknak, hogy térjen a lényegre. – Kétségbe vagyok esve – mondta Izsák. – Grazia ragaszkodik a teljes összeg azonnali kifizetéséhez. – Mennyivel tartozol? – kérdezte a rabbi, miközben a szakállát simogatta. – Száz dukáttal. A rabbi füttyentett. – Tekintélyes összeg. Ennyiből akár arany kaddiscsészéket is vehetnék, és egy teljes éven át etethetném a szegény zsidókat a városban. – Graziára nézett. – Hadd nézzem azt a különleges házassági szerződést! – Pár héttel a házasságunk előtt írtuk alá Leonnal – mondta Grazia. Elővette táskájából az iratot, az asztalra helyezte és kisimította, így láthatóvá vált a papír szélét szegélyező pávatollakból álló minta. A rabbi a kabátjába törölte a kezét, majd elvette a pergament. – Ezek héber betűk, amint azt bizonyára maga is tudja. – Ezután a rabbi a levél külső szegélyére mutatott. – A szerződés maradék részét arámi nyelven írták. – A rabbi egy sietve odafirkantott írásra mutatott. – Ez itt lent a maga aláírása? – Igen – válaszolta Grazia. A rabbi hunyorogva olvasott. – És ez a tanú kicsoda? – kérdezte, miközben a másik aláírásra mutatott. – Nem emlékszem – rázta meg a fejét Grazia. – Nem emlékszik a saját tanújára? Grazia megdörgölte az orra nyergét. – Várjunk csak, talán az apám, vagy valamelyik nagybátyám lehetett, vagy… – Grazia hangja elhalt. A rabbi egy türelmetlen kézmozdulattal elhallgattatta, majd dünnyögve fennhangon olvasni kezdte az arámi szöveget, miközben az ujjait jobbról balra végigfuttatta az íráson. Ahogy olvasta, rögtön fordította is. A bevezetővel kezdte: „A Teremtő nevében építsék fel

házukat és virágozzanak…” A rabbi megállt az egyik sor közepén és Graziára pillantott. – Jelentős hozománnyal érkezett a házasságba. És, igen, a szerződés kiköti, hogy ez az összeg visszajár önnek Leon halála után. – A rabbi felemelte a szemöldökét. – Született gyermeke Leontól? Grazia megrázta a fejét. A rabbi Izsákra nézett. – Voltál a pénzkölcsönzőknél? Hanna igyekezett a rabbi szavaira összpontosítani. – Igen, de mindenki elhajtott – felelte Izsák. Grazia már nyitotta volna a száját, hogy valamit hozzáfűzzön Izsák megjegyzéséhez, de a rabbi csendre intette. Hátradőlt a székében. – Hanna, és mi a te véleményed erről a helyzetről? Hanna meghökkent. Mióta kéri ki a rabbi egy nő véleményét bármiről is? – Úgy van, ahogy Izsák mondja – felelte. – Nem tudjuk megfizetni a tartozást, de lakhat velünk, amíg össze nem szedjük. Graziával kijövünk egymással, mint a testvérek. – Talán a testvérek nem civakodnak néha, nem féltékenyek és nem gyanakodnak egymásra? – Örülnék, ha megbecsült vendégként velünk maradna, amíg Izsák és én elő nem teremtjük a kívánt összeget. – És ön? – bólintott a rabbi Grazia felé. – Sajnos, én nem tudok olyan sokat várni. Vissza kell térnem Rómába. – Mi olyan fontos Rómában? Grazia elvörösödött. – Szeretnék újraházasodni. Hanna most hallott először erről. Igaz, az élőknek tovább kell élniük, és a zsidó törvények túl hosszú gyászidőszakot írnak elő, de nincs ez mégiscsak egy kicsit túl korán? Vajon Izsák tudott Grazia újraházasodási szándékáról? Hanna a férjére nézett, de annak komor tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. A rabbi felállt, és az egyik asztalon álló gúlából kihúzott egy könyvet. – Azt hiszitek, hogy ez csak egy egyszerű adóssági ügy? Hogy csak annyit kell tennetek, hogy vendégül látjátok Graziát, amíg ki nem fizetitek? Van itt valami, amit nem vesztek figyelembe. – A rabbi lapozgatni kezdte a könyvét, amíg meg nem találta a keresett oldalt. – Igen – kezdte –, ez Mózes V. Könyvéből van. Az asszonyok kedvéért leegyszerűsítem. – A rabbi megköszörülte a torkát. – Ha egy férfi meghal, és özvegyet hagy maga után, az elhunyt fivérének kötelessége „az özveggyel foglalkozni”, és teljesíteni a férj kötelezettségeit. Ha pedig fiú születik, azt az elhunyt fivérről kell elnevezni. – A rabbi vett egy mély levegőt. – Hallottátok már azt a latin szót, hogy „levir”? – Azt jelenti, hogy sógor? – kérdezte Izsák. A rabbi bólintott. – A sógorházasságra vonatkozó törvények előírják, hogy ha a fivér örökös nélkül hal meg, a sógornak el kell vennie a fivér özvegyét. – A rabbi Graziához fordult. – Miután önnek és Leonnak nem született gyermekük, ez azt jelenti, hogy Izsák és ön, Grazia a törvény előtt házastársak.

Hannát úgy letaglózta a rabbi válasza, mint amikor évekkel ezelőtt a velencei rabbi közölte vele, hogy Izsákot rabszolgának vitték Máltára. – De ez egy bibliai időkből származó, ősi hagyomány. A zsidók ma már nem gyakorolják ezt a szokást – vetette ellene Izsák. – Már csak annyi marad hátra, hogy törvényesítsétek ezt a frigyet. – A rabbi olyan tárgyilagosan mondta ezt, mintha csak egy hordó pácolt hering árát vagy a birkafaggyú súlyát közölné velük. – Ha szeretnének, persze, esküvőt is tarthatnak, de ezt nem írja elő a törvény. Hanna szólni akart, de eltartott egy ideig, míg megtalálta a megfelelő szavakat. – De hát Izsák engem vett feleségül. A rabbi figyelemre sem méltatta a közbeszólást, Izsáknak válaszolt. – A törvény az özvegyet védi. – Ezek szerint Hannának és Graziának is a férje leszek? – kérdezte Izsák hitetlenkedve. Hanna Graziára nézett. Grazia először megdöbbent, de arckifejezése hamar kifürkészhetetlenné vált. Ha nem ismerte volna jobban, Hanna azt hihette volna, hogy örül. – A Hannával kötött házassági szerződésedben van olyan kikötés, amely megakadályozná, hogy második feleséget végy? – kérdezte a rabbi. – Hannát hozomány nélkül vettem el – rázta meg a fejét Izsák –, így nem volt szükség ketubára. Hanna még egy dunyhát sem hozott a házasságukba. Bárcsak ne kellett volna Izsáknak ezt a rabbi előtt megemlíteni! – Akkor nagyon szerethetted – vonta fel a szemöldökét a rabbi. Ekkor Izsák, először azóta, hogy betették a lábukat a rabbi dolgozószobájába, elmosolyodott. – És még mindig szeretem. Ha csak egy pillanatra is, de micsoda megkönnyebbülés járta át Hannát! Ha minden elrendeződik, reménykedett magában, talán még kerülhetnek közel egymáshoz, amilyen közel egykor voltak. – Ez a törvény tehát engem véd? – szólalt meg Grazia. – Hát nem látod? – kérdezte Hanna. – Ennek a törvénynek a segítségével férjtől férjig mehetsz. Körbeadnak, mint egy tál bárányhúst a széderestén pészahkor. – Hanna! – szólt rá Izsák figyelmeztetően. – Ebbe nem egyezem bele – mondta Hanna tudomást sem véve férjéről. – Én vagyok Izsák törvényes felesége! Mégis, hogy lehetne Izsáknak két felesége? A muszlimoknak lehet – vallásuk akár négy feleséget is engedélyez, ha elég gazdagok ahhoz, hogy eltartsák őket. De a zsidóknál? Nem! – Hanna érezte, hogy nem kellett volna ennyire elragadtatnia magát. Ez nem az asszonyok dolga, de többé már nem törődött vele. Azt hitte, a rabbi megharagszik a kitörése miatt, de amikor felnézett, csak bódultságot látott az öreg arcán. – Itt, Konstantinápolyban Elijahu Mizrahi rabbi tanításait követjük a Szent Magról, és ő

megengedi az ilyenfajta egyesüléseket. Különösen az olyan esetekben, mint a tied, Izsák – a rabbi itt Hannára nézett –, amikor a házasság gyermektelen. – A rabbi végigsimított a szakállán. – Konstantinápolyban a zsidóknak lehet egynél több felesége. Hanna, az Isten lezárta a méhedet. Izsák miattad nem tudja teljesíteni férfiúi kötelezettségét: „Menj és sokasodj.” – De ez… – nem az én hibám, akarta mondani Hanna. Elmentem a csodatevőkhöz a piacra, megittam az italaikat és elixírjeiket, furcsa keverékeket dörzsöltem a hasamra és mágikus amulettekkel a párnám alatt aludtam – gondolta, de már nem mondta ki hangosan. – Amint azt elmagyaráztam, ha Izsáknak fia születik Graziától, elhunyt bátyja tiszteletére a Leon nevet kapja majd. – A rabbi lassan és kedvesen beszélt, mintha csak egy együgyűnek magyarázott volna. – Az asszonyok életét a fiúgyermek teszi teljessé. – A puszta gondolat, hogy Grazia fiút szül Izsáknak, dühödt indulatot korbácsolt Hannában. – Milyen törvény az, amelyik egymás számára ismeretlen férfit és nőt házasít össze, és amelyik akaratuk ellenére köti őket össze? Az első feleség akarata semmit sem számít? – Hanna felállt. Izsák megfogta Hanna karját, és visszanyomta őt a székbe. – Elnézést kérek a feleségem viselkedése miatt, rabbi – mondta Izsák. – Te csak ne kérj miattam elnézést! – háborgott Hanna. – Én kimondom, ha egy törvény igazságtalan, még ha te meg a rabbi nem is meritek. Ez gonoszság. Ha ez a törvény, hát köpök rá! – Hanna, kérlek, uralkodj magadon! – szólt rá Izsák. – Nincs a világon semmi másom, csak a hozományom – szólalt meg Grazia. – Jóhiszeműen érkeztem ide, hogy találkozzam sógorommal és sógornőmmel, akik az egyetlen rokonaim a mostohafiamon, Jehudán kívül. – Grazia kézfejével megtörölte a szeme sarkát. – Ha a törvény azt mondja, hogy feleségül kell mennem Izsákhoz, engedelmeskedem. – Grazia olyan nyugodt megfontoltsággal beszélt, hogy Hanna egyszerre irigyelte és utálta érte. – Ha együtt hálok Izsákkal és a felesége leszek, akkor Hanna és én egyenrangúakká válunk a törvény előtt? – kérdezte Grazia. – Azaz egyenlően osztozkodunk a vagyonán, ha meghal? – Természetesen – válaszolta a rabbi. Olyan gyorsan peregtek az események, hogy Hanna még fel sem foghatta őket. Izsák ajkai, amint Graziáéra tapadnak? Karja Graziát öleli? Együtt hálnak? És mégis hogyan képes ez a nő, ez az idegen, ez az áttért akár csak megemlíteni, nemhogy tervezgetni az ő szeretett Izsákjának a halálát? Ha a házasságnak ezt a szánalmas paródiáját végrehajtják, akkor akár Lea is nyugodtan együtt hálhat a szultánnal. – Izsákon múlik, hogy elveszi-e Graziát feleségül – mondta a rabbi. – Ha visszautasítja, a törvény jóvátételt nyújt, ez a halizah, a válási szertartás. Elszomorító egy rituálé, de ez a megoldás.

Hanna rájött, hogy túlságosan hamar beszélt. Most már bánta, hogy hagyta, hogy a harag beszéljen belőle. Sorsuk Izsák kezében volt. Izsák homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Grazia, meg fogod kapni a pénzedet. Nem akarlak megfosztani a hozományodtól. De időre van szükségem. – Mikor halt meg Leon? – fordult a rabbi Graziához. – Négy hónapja. – A törvény szerint a sógorházasságot az elhunyt halála után három hónappal már meg lehet kötni. Mindazonáltal úgy rendelkezem, hogy a házasságot egy hónapra felfüggesztjük. Egy hónapot kapsz, Izsák, hogy visszafizesd a pénzt. Ez idő alatt… – Rabbi – vágott közbe Izsák –, készítsd elő a válási ceremóniát. Előteremtem a pénzt. – Izsák – emelte fel a rabbi az ujját –, ne kapkodd el a dolgot! Háljál együtt ezzel a gyönyörű özveggyel. Tartsd meg a selyemkészítő vállalkozásodat, tartsd meg a hozományát! – Nem. Egy egyszerű szó, de micsoda meggyőződés rejlett mögötte! Hanna keze felengedett görcsös szorításából. – Ahogy akarod – felelte a rabbi. – Ha nem tudod egy hónap alatt előteremteni a pénzt, nem tudok rajtad segíteni. Grazia egyszerre látszott magabiztosnak és beletörődőnek. Hanna ezt a kifejezést eddig csak férfiak arcán látta, nőkén még soha. – Ha elcsalják a hozományomat, legalább egy tisztességes esküvőt megérdemlek. – Grazia elővett egy zsebkendőt a szoknyája zsebéből és megtörölte a homlokát. – Ha nem tudsz kifizetni, Izsák, akkor esküvői díszebédet akarok sült hallal, krumplival és egy hosszú ujjú, fehér peau de soie menyasszonyi ruhát, szatén betoldásokkal – mondta Grazia, és hangja túlharsogta az utca zsivaját, a sörbetárusítók „Igde!” kiáltásait, a madarak csivitelését, de még a szomszédban dolgozó kődaraboló műhely súlyos kalapácsának tompa ütéseit is. Hannának azonnal levegőre volt szüksége. – Te pedig – fordult Grazia Hannához – megvarrhatod a menyasszonyi ruhámat.

Tizenkettedik fejezet K

ONSTANTINÁPOLY

A valide ma éjjelre hívatta be Hannát, így hát mennie kellett. Velencében az Új-Spanyolországból származó törékeny orchideákat hosszú, vékony bambusznáddal porozzák be biztos kézzel. Észak-Afrikában az arabok kéjvágyó csődöreinek nyugodt társakra van szükségük, amíg az istállóban meghágják a kancákat – egy béketűrő juhra vagy egy bozontos pásztorkutyára. Miért ne lenne szükség hát egy hasonlóan odaadó figyelemre a szultán és Lea szeretkezésekor? Az uralkodó aligha törődik a társalgás apró finomságaival, súlyával pedig még agyon is nyomhatja a fiatal lányt. A sors szomorú iróniája, hogy miközben Hannának végig kell néznie a szultán légyottját, addig ő és Izsák még csak egymásra se pillantottak a rabbi rendelete óta. Olyan távol alszunk egymástól, hogy akár egy lovas kocsi is elférne köztünk az ágyban – gondolta Hanna. Vajon csak Hanna képzeletének szüleménye, vagy Izsák valóban sóvárgással teli pillantásokat vet Graziára? Egy hónapja van rá, hogy visszafizesse Grazia hozományát, különben a nő a felesége lesz. Vajon minden erejét latba vetve próbálja előteremteni a pénzt, vagy titokban örül a rendelkezésnek és nyugodtan nézi, ahogy Grazia az esküvői ruhájának a szabásmintáját vagdossa? Annak a ruhának, amelyhez Hanna egy ujjal sem volt hajlandó hozzányúlni. Macskaköveken haladó kocsi zörgése szűrődött be Hanna hálószobájának ablakán. Hanna kinézett, és házuk bejárata előtt a valide magánhintóját pillantotta meg: pej kancát fogtak be a hintóba, amely csak úgy káprázott a ragyogó aranybevonattól; a bakon Szuat ült. A nyári hőségtől a kanca fejét ékesítő strucctollak lekonyultak, az állat pedig csatakos volt az izzadságtól. Jaj, bárcsak ne kellene beszállnia abba a hintóba! Hanna a cassonéhoz ment, ahol a legszebb ruháját tartotta. Kérlek, Istenem, – fohászkodott – segíts tűzszünetet kötni Izsákkal, még ha törékenyt is! Hadd higgye, hogy csak Musztafával teázom egyet, nem pedig Lea nászéjszakáját nézem végig! Hanna eddig még sohasem hazudott Izsáknak, de az elmúlt időszakban annyira feszültté vált a viszonyuk, hogy nem akarta újabb problémával tetézni. Reggel pedig eszébe jutott egy ötlet. Elment a gyógyszerészhez, és vásárolt nála valamit, ami most vászontáskájában, a fogolytojás mellett lapult. Hanna magára húzta a ruháját, majd feltette a fejére és az arca elé a jasmakját. Vállára lendítette a táskáját, és lábujjhegyen végigosont az előszobán, el Matteo szobája mellett. Bekukkantott a szobába, ahol a kisfiú épp amőbát játszott Graziával. Hanna ezúttal nem akarta megzavarni Izsákot azzal, hogy elköszön, így aztán férje sem kísérte ki, ahogy eddig mindig szokta. Hanna felmászott a hintóba, és már úton is volt. Az egyik sarkon kisebb tömeg csődült

össze egy városi kikiáltó köré, aki hangosan kiabált, úgy tájékoztatta az embereket a szultán legutóbbi ténykedéseiről, a pestisben és dögvészben elpusztult emberek számáról, valamint a kikötőbe legutóbb befutott hajóról. A hintó nemsokára már a Seraglio-fok partján suhant Hannával. Éppen naplemente volt – a város ilyenkor volt a legszebb: a lemenő nap sugarai bújócskát játszottak a Boszporusz felszínén fodrozódó hullámokkal. A hintó átgördült a janicsárok által védett birodalmi kapun. A kapu mellett pedig ott állt a példakő, amelyre a szultán akaratát megsértő, legutóbb kivégzett alattvaló fejét tűzték ki közszemlére. Hanna igyekezett elfordítani a tekintetét az üresen tátongó szájaktól, amelyekben látni lehetett a kivágott nyelvek helyén maradt véres csonkot. Amikor a hintó megállt a második udvaron, Hanna nem várta meg, míg Szuat lesegíti, egyedül kiszállt. Miután a hárem bejáratánál álló eunuch őrök már jól ismerték, különösebb nehézség nélkül bejutott. Hanna átsétált a fürdőkbe vezető román stílusú boltívek alatt. A levegőben kénes gőz szaga érződött. Legalább száz leányt látott ott – kit ruhában, kit anélkül –, akik különféle édességekkel, sörbetekkel frissítették fel magukat vagy épp illatos vizet fröcsköltek egymásra. Egyszer Hannát is meghívták a hamamba, ahol egy fürdőszolga végigsikálta, majd a gőzölgő medencébe merítette. Azóta pontosan tudja, hogyan érezheti magát egy krumpli a lobogó vízben. A medencék mellett Hanna észrevette Musztafát. Fején fehér turbánt, formátlan testén hosszú, fekete inget viselt. A férfi mosolyogva intett neki, miközben lassan, nehogy megcsússzon a vizes csempén, imbolyogva az üdvözlésére indult. Nedves ölelésbe zárta Hannát, aki úgy érezte, mintha egy jól nevelt, illatosított mackó ölelte volna meg. – Megiszol velem később egy teát és beszélgetünk? Hanna ugyan minél hamarabb ki akart menekülni a palotából, de nagyra értékelte a férfi kedves ajánlatát. – Örömmel! Musztafa fehér turbánjában megcsillant az aranytoll. Hanna követte az eunuchok csarnokába vezető folyosón, majd a férfi megállt a bejáratnál. – Micsoda megtiszteltetésben van részed! Nem sok palotán kívüli embernek adatik meg, hogy szemtanúja legyen egy ilyen eseménynek. Kérlek, várj egy pillanatot, amíg átveszem a ruhámat, és magamhoz veszem az Együtthálások Könyvét! – Musztafa nemsokára visszatért, hóna alatt egy súlyos, vörös kötetet tartott. Amikor észrevette Hanna fürkésző tekintetét, így szólt: – Sajnos, túl sok az üres lap ebben a könyvben. Kanyargó folyosók útvesztőjében haladtak előre. Hanna már rég elvesztette az irányérzékét, fogalma sem volt, hogy északra tartanak vagy délre. – Az esemény után, és meg sem merem említeni, hogy miben reménykedünk, mert nem akarom magunkra vonni a Gonosz figyelmét, bejegyzem a végeredményt a Könyvbe, amely mellé, mint hivatalos tanúkét, nevünk kezdőbetűjét is odaírjuk. – Megveregette a mellkasát, amelyen egy galambtojás méretű kék zafír lógott. A gyöngyházba ágyazott ékkövet finom arany drótháló tartotta a helyén, amelytől az embernek az a benyomása támadt, hogy egy óriási szem figyeli őt. Ez a kő a görög barbárok kék szemét jelképezte, amelyről a muszlimok úgy tartották, hogy távol tartja a Gonoszt. – Hozzuk ki Leát a szobájából.

Bárcsak meg tudná győzni Leát, hogy kövesse az utasításait, gondolta Hanna, akkor lenne rá esély, hogy megmentse. Musztafa megfogta Hanna felkarját. Hanna nem tudta eldönteni, hogy azért, hogy megtámaszkodjon, vagy azért, hogy bátorságot öntsön belé. – Ne nézz olyan rémülten, Hanna! Lea első találkája a szultánnal egyszerű lesz; nem lesznek jelen sem udvarhölgyek, sem a nagyvezír, sem a valide, csak mi négyen. Még az is lehet, hogy a szultán csak beszélgetni fog vele. Ha többre vágyik, egy zsebkendőt dob a lány lábához, úgy fejezi ki a vágyát. – Mit gondolsz, Lea talál majd élvezetet benne? – A nők és a férfiak közötti vágy titokzatos dolog, még a házastársak sem tudnák megmagyarázni. Musztafának igaza volt. Hanna sokszor nézte Izsákot, amint a szövőszék csavarjait húzogatja, miközben derekáról különféle fogók és kalapácsok lógtak. Ilyenkor gyakran olyan vágy kerítette hatalmába, aminek egyszerűen képtelen volt ellenállni. Mellé sétált, mintegy véletlenül hozzáérintette a mellét, mire Izsák szeme megakadt rajta, és pár pillanat múlva már az emeleti hálószobában találták magukat egymás karjaiban. Hiába lógnak ugyanilyen szerszámok más férfiak csípőjéről, Hanna a legerősebb vágyserkentő hatására sem kívánná meg őket. Vajon a szultán is hasonlóan érez? – Találkozhatnék Leával négyszemközt, mielőtt bemegy a szultánhoz? – kérdezte Hanna, miközben azon gondolkodott, mivel indokolja meg Musztafának a kérését. – Szeretném felvilágosítani arról, hogy mire is számítson. Nem lenne jó, ha rémült lenne. – Ki lenne a legalkalmasabb erre, ha nem a bizalmasa? Az ablakpárkányról is sikerült lecsalogatnod. Olyan jámbor azóta, mint a ma született bárány. Lea szívós hegyi pásztorlány volt, aki sziklás talajon nevelkedett, a szegények vizes levesét ette, ellenségei pedig árvaságra juttatták, de akkor is megérdemelné, hogy egy kicsit gyermek maradhasson még. Egy kis szerencsével a szultán talán rámosolyog, majd távozásra inti, ahogy a többi leánnyal is tette. Ugyanakkor, ha visszautasítja Lea társaságát, akkor a valide nem fog örülni, és aligha jutalmazza meg Hannát dukátokkal teli erszénnyel. Leát pedig a kikötői bordélyokba szállítják, ami borzalmas élet lehet bármely lánynak. Hanna ismét a hárem folyosóin találta magát Musztafa imbolygó alakja mögött. Amikor odaértek, a férfi bekopogott, majd benyitott Lea szobájába. – Nincs sok időnk. – Hanna megkönnyebbülésére Musztafa csak rápillantott Leára, majd elcsoszogott. – Csöngess értem, ha készen vagytok, és a szultánhoz kísérlek benneteket! Hanna belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Önkéntelenül is az ablakpárkányra pillantott, ahonnan Lea ráköpött Musztafára. Lea most az alvómatraca mellett állt és a szemét dörzsölte – úgy nézett ki, mint Matteo, amikor délutáni szunyókálásából ébredt. – Sálom álejhem – szólt Hanna. – Álejhem sálom – felelte Lea, és megcsókolta Hanna kezét, majd a homlokához szorította.

Hanna döbbenten bámult a lányra, nem akart hinni a szemének. Hála Istennek Musztafa igazán nem vesztegette az idejét. Lea olyan ruhát viselt, mint amilyet a táncosfiúk viselhettek a nyilvános kocsmákban. A széles, hímzett selyemövvel felkötött hárembeli nadrág és a finom, nyomott mintás selyemtunika helyett Lea egy sálvárt – bő pantallót – és egy hosszú selyeminget viselt. Mindkét kezében egy pár aprócska cintányért tartott. Lea ragyogó, selymes haja a palotai kívánalmaknak megfelelően rövid volt, és hátra volt fésülve. Tiszta volt, szegfűszeg és fahéj illata áradt felőle – ezeket a fűszereket vonzerejük miatt igen nagyra értékelték. A lánynak a bőre is világosabb lett. Szolgálója sokat dolgozhatott rajta a különféle citromos és lúgos krémekkel, fehérítő- és szőrtelenítőszerekkel. A szolgáló valószínűleg szőrtelenítette a lába közét, majd hennával megfestette az intim részeit. Hatalmas zöld szemét fekete szemfestékkel vékonyan kihúzták. – Az Isten szerelmére, miért így öltöztettek fel? – kérdezte Hanna. Lea nyugodt hangon beszélt és közben ügyelt, nehogy lábfeje Hanna irányába mutasson. – Megvesztegettem az egyik eunuchot, hogy ezt a köchekek által kedvelt öltözéket hozza nekem. A köchekek, „Konstantinápoly faunjai”, ahogy a janicsárok nevezték őket, olyan fiúk voltak, akik csábító öltözékben táncoltak és szórakoztatták a férfiakat. Leginkább a durva katonák szerették őket, és olyan érzéki neveket aggattak rájuk, mint a „Bájos virág” vagy az „Ámor arany nyila”. – De hát miért? – kérdezte döbbenten Hanna. – Véletlenül kihallgattam néhány janicsár beszélgetését, és akkor jutott eszembe ez az ötlet. Egy borzalmas verekedésről beszélgettek, amely a Pera negyedben két csoport janicsár között tört ki egy táncosfiú miatt. A janicsárok annyira vágytak a fiúra, hogy ötven katona halt meg az összetűzésben. – És nem gondolod, hogy a szultánnak más az ízlése, mint a brutális janicsároknak? – Hanna hallott ugyan pletykákat a szultán szokatlan hajlamára vonatkozóan, de hogy éppen fiatal fiúkhoz vonzódjon? – A szultánt nem indítják meg a hárem buja szépségei. Itt az ideje, hogy taktikát váltsunk. Ami izgat egy katonát, az izgathatja a szultánt is. – Lea olyan öntudatos kézmozdulattal simította le a haját, ami még a szavainál is jobban elszomorította Hannát. – Beletörődtem a sorsomba. Ha tetszem a szultánnak, legalább biztonságban leszek. Hanna szíve majdnem meghasadt Lea beszéde hallatára. Ez a lány elfogadta a jövőjét, amilyet egyetlen gyermek elé sem szabadna állítani. Megfogta Lea kezét. – Kérlek, öltözz át, mielőtt Musztafa visszér! Van egy tervem, hogyan tudjuk elkerülni a szultán szándékát. – Nem, nem érted. Muszáj csábítanom. Lea kihúzta magát és olyan konokul beszélt, hogy Hanna érezte, valami nincs rendben. – Mitől változtál meg ennyire? – kérdezte a lányt. Lea nem válaszolt, félrenézett, és közben sálvárja hajtását gyűrögette. Hanna végigsimított a lány haján, tanulmányozni kezdte kerekded arcát, nagy zöld

szemét. – Van nálam valami, ami segíthet rajtad. – Hanna benyúlt a táskájába, és elővett egy aranyfóliába csomagolt labdacsot. Lea odanézett. – Nincs szükségem ópiumra. – Gyermek vagy még, és van rá lehetőség, hogy meghosszabbítsuk egy kicsit a gyermekkorodat. – Hanna fogta és a lány sálvárjának zsebébe csúsztatta az ópiumlabdacsot. Ezután valami mást is kihalászott a táskájából – egy apró, pettyes fogolytojást. Megfogta Lea kezét, és a tenyerébe helyezte a tojást. – Az Isten adjon neked erőt! – mondta, majd suttogva elmagyarázta a lánynak, hogyan kell használnia a különleges tojást. Az este során Hanna most látta először, hogy Leában feltámad az a tüzes hegyi pásztorlány, aki az ablakpárkányról leköpte Musztafát, a birodalom harmadik leghatalmasabb emberét. – Gondolod, hogy ezzel a trükkel valóban be tudom csapni a szultánt? – kérdezte Lea, miközben zöld szemében újfajta tűz lobbant. – Drága lányom – felelte Hanna –, hát persze!

Tizenharmadik fejezet K B

ONSTANTINÁPOLY

IRODALMI PALOTA

A szultán hálóterme, amelyet a kiváló építész, Szinán tervezett, tökéletesen négyzet alakú volt. Falait gyönyörű ízniki csempék borították, a közepén álló elegáns szökőkútból pedig víz csobogott. Az egyik sarokban akkora kandalló kapott helyet, amelybe egy felnőtt ember állva is belefért volna. A szultán díványa felett magasodó függőkupolát karcsú arab kalligráfiával felírt Korán-idézetek díszítették. A díszterem közepén foglalt helyet a zöld brokáttal, aranyfüggönyökkel bevont, selyempárnákkal teli óriási dívány. A terem teljes szélességében egy magas balkon húzódott végig, olyan, mint a zsinagógában a nőknek fenntartott karzat. Hanna lába földbe gyökerezett a lenyűgöző látványtól. A hárem nagy részét látta már, de ezt a fényűző, pazar termet még soha. A mellette álló Musztafa tapsolt egyet, amitől a nyakában lógó bársonyerszény meglendült. A jelre négy törpe lépett a terembe, akik egy óriási, finoman megmunkált aranyketrecet cipeltek. A szultán állítólag azért kedvelte ezeket az apró embereket, mert maga is alacsony termetű volt, és a törpék jelenlétében magasabbnak, hatalmasabbnak érezte magát. A magas núbiai eunuchok nem léphettek a színe elé, kivéve Musztafa, aki főeunuchi hivatalánál fogva engedélyt kapott erre. – Nézd csak, Hanna, száztizennégy turbékoló galamb! A Korán minden egyes fejezetére jut egy. Hanna eltűnődött, vajon mi célt szolgálhatnak, de nem kellett sokáig töprengenie. Az egyik domború homlokú törpe kiakasztotta a kalitka ajtaját. Madarak örvénylő áradata tört fel azonnal a levegőbe, mire a teremben narancsvirág illata áradt szét. Hanna közelebb hajolt az egyik madárhoz, mely épp a lába elé szállt le. A madár nyakához, és minden egyes madár nyakához, illatos gyantalabdacsot erősítettek – innen származott a termet betöltő fenséges illat. Hanna úgy érezte, mintha egy selyembaldachint eresztettek volna alá a mennyezetről, amely narancsillatú fátyolba burkolta őt. A termet beragyogó több száz gyertya csepegni, fröcsögni kezdett a galambok szárnya által keltett légáramlattól. Hanna mozdulatlanul állt az illatfelhőtől terhes csarnokban. Eszébe jutott a valide rózsaszirmokkal telehintett lakosztályába tett legutóbbi látogatása. Ha a gyomra nem szorult volna görcsbe a félelemtől, a látvány örömkönnyeket csalt volna Hanna szemébe. Hirtelen eszébe jutott, miért is kérették ide, és behúzódott az egyik sötét sarokba. Valahonnan, talán a kertből, egy anatóliai népdal hangjait sodorta feléjük az éjszakai szellő – a dallamot azon a régi, népi hegedűn játszották, amelyet kókuszdió héjából készítettek és halbőrt feszítettek rá. A teremben természetfeletti nyugalom honolt. Musztafa vörös könyvével a hóna alatt

mozdulatlanul állt. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra még a terem közepén álló szökőkút csobogása is megszűnt volna. A helyiség távoli végéből gongütés és egy üstdob állhatatos hangja hallatszott. A vasszegekkel kivert súlyos faajtó kitárult. III. Murád szultán, szultánok szultánja, Isten földi árnyéka, a Földközi-tenger, a Feketetenger, Balkán és Anatólia, Azerbajdzsán, Damaszkusz, Aleppó, Egyiptom, Mekka és Medina, Jeruzsálem, az arab tartományok és Jemen legfelsőbb uralkodója brokáttal bevont, drágakövekkel kirakott gyaloghintóján megérkezett a terembe. A hordozók leengedték a hintót a földre, a szultán pedig kiszállt. Hímzett, zöld kaftánját összevonta magán, majd felment a díványhoz vezető lépcsőn, és leült törökülésbe. Óriási hasával, rövid nyakával nevetséges látványt nyújtott: úgy ült ott, mint egy béka a vízililiom levelén. Hosszú, nyíl alakú nyelve ugyan nem volt, de helyette egy vízipipa elefántcsont csutoráját szopogatta, a pipa tartályában pedig bugyborékolt a víz. A törpék visszavonultak, hogy néhány perc múlva egy aranyozott hordszéken behozzák Leát. A lányt leengedték a padlóra, majd segítettek neki kiszállni. Hanna elkapta Lea pillantását, mielőtt az a szultán felé fordult volna. A lány tekintetéből nem csáberő, hanem céltudatosság áradt. A protokoll előírása szerint Lea szinte azon nyomban, hogy kisegítették a hordszékből, négykézlábra esett. Ám ahelyett, hogy tisztelettudó távolságot tartott volna a szultántól, néhány lábnyira kúszott hozzá, majd lábra állt előtte, karját az oldala mellett tartotta, ujjai közt apró cintányér. Fejét lehajtotta, de úgy, hogy Hanna már azon kezdett gondolkodni, hogy a lány mégiscsak bevette az ópiumlabdacsot. A terem távoli végében, a karzaton ülő zenészek először lágyan, majd gyorsabban kezdtek zenélni, aztán megint lelassítottak. A zene ütemére Lea hajladozni kezdett, csípőjét és vállát olyan kecsesen mozgatta, mint egy gazella. A gyertyák fényében Hanna látta, hogy Lea a tiltás ellenére fekete szemfestékkel kihúzott, ragyogó szemét egyenesen a szultánra szegezte. Musztafa felmordult, de aztán gyorsan köhögésbe fojtotta morgását. A szobában tartózkodóknak – az éppen visszahúzódó törpéknek és a hordszék hordozóinak – egytől egyig tátva maradt a szájuk. Hogy Lea öltözete vagy merészsége miatt, Hanna nem tudta megmondani. A szultán először megmerevedett, de aztán elernyedt. Mellkasa fel-le emelkedett zöld kaftánja alatt, amelyet egy hímzett pávakakas díszített: egyik lábával egy törékeny bazsarózsán, másik lábával egy levélen állt. A szultán ajkán mosoly játszadozott; fejével a zene ritmusára bólogatott. A férfi arcvonásai durvák voltak, szája vastag, húsos, orra pedig olyan görbe, mint egy handzsár. Feje testéhez képest túl nagy volt, és úgy imbolygott a nyakán, mintha az nem tudná megtartani. Hanna látta, hogy a szultánon izgatottság vesz erőt. Vajon milyen gondolatok járhatnak most elméjének vizenyős belsejében? Lea szűzies szerénységet sugallva mozgott a zene ütemére. Majd, mint akin szerelmi vágy lesz úrrá, felgyorsította lépteit. Megcsörrentette cintányérjait és behajlította hátát, mint aki megadja magát a vágynak. Fejét oldalra billentette, arca azonban továbbra is olyan kifejezéstelen maradt, mint egy holdkórosnak. Talán édesanyjára és a nagyanyjára gondol? Vagy a hegyvidéki éjszakák tüzei körül felhangzó zene – az esküvőket, győzelmeket, születéseket és halálokat megéneklő zene – cseng a fülében? Vagy – és

Hanna remélte, hogy erről van szó – Lea a korábban megbeszélt tervüket szövögeti a fejében, hogy miként is lehetne azt a legmegfelelőbben megvalósítani? Végül Lea halkan kiáltott egyet, összeesett és homlokát a padlóhoz nyomta, mint aki imádkozik. Hanna csak képzelődött, vagy a lány valóban ravasz pillantást vetett Hannára, mielőtt a földre borult volna? Hanna elég közel volt ahhoz, hogy hallja a szultán mormogását: – Micsoda igéző szemek, mint a páva farktollának szeme! A tunya emberek gyakran hüllőkhöz hasonlóan mozognak. Közéjük tartozott a szultán is. Egy mozdulattal kihúzta hímzett ruhájának ujjából selyem zsebkendőjét és Lea felé dobta. A kendő halk suhogással Lea arca elé hullott. Hogy tud egy ilyen habkönnyű valami úgy földet érni, mintha egy szikla zúdult volna a palota legmagasabb tetejéről a padlóra? Hanna legszívesebben megragadta volna Lea kezét és kirohant volna vele a teremből. Lea felemelte a fejét, észrevette, majd felvette a kendőt, és megtörölte vele a homlokát. Ezután a királyi díványhoz kúszott. Keze közé fogta a szultán kinyújtott kezét és a homlokához szorította. A férfi magához húzta. Kérlek, Uram! – fohászkodott némán Hanna, működjön a tervünk! Hadd kerüljön ki innen Lea érintetlenül, és hadd meneküljünk meg mind a ketten! Hanna Musztafára nézett. Nem érkezett még el az ideje, hogy mindannyian visszavonuljanak? Musztafa azonban megrázta a fejét, és az Együtthálások Könyvére mutatott. – A valószínűség nem helyettesíti a tényeket. A hivatalos jegyzékben nincs helye a tévedésnek. Hanna azt kívánta, bárcsak galambtollá válhatna és az ablakon át kilebeghetne a kertekbe. A szultán az ölébe emelte Leát, megsimogatta az arcát és esztelen rajongással csókolgatta, mintha csak egy játékbabával játszana. Ezután fél könyékre támaszkodva elfeküdt a díványon, miközben Lea mellé feküdt. A lány majdnem ugyanolyan magas volt, mint a szultán. Lea kivett a dívány melletti asztalon álló gyümölcstálból egy almát és beleharapott. Ajkai között az almadarabbal a szultán felé hajolt. A férfi kinyitotta a száját, átvette a falatot, majd intett, hogy engedjék le a dívány függönyeit. Musztafa előrelépett, és behúzta az aranyfüggönyöket. Pár perc múlva a dívány remegni kezdett – hogy a szultán vagy Lea mozdulataitól, Hanna nem tudta eldönteni. Nem akarta nézni, hogy rázkódik a dívány először lassan, majd gyorsabban, végül pedig őrült iramban, így inkább a fali gyertyatartókon és a dívány magas tartóoszlopain megtelepedő galambokra összpontosította a figyelmét. Amikor a szerkezet mozogni kezdett, a madarak elhagyták kakasülőjüket, és más falikarokat kerestek maguknak. Az egyik kis tojó megrázta a farktollát, és egy fuvolaszerű, lágy kiáltással kirepült az ablakon. Hanna a tekintetét ugyan el tudta fordítani, de a fülét nem tudta betapasztani a tenyerével. Rémült bárány sírásához hasonló sikítást lehetett hallani, majd egy mélyebb hangú lihegést, mint amikor vaddisznók üzekednek. A balkonról, egy áttört tulipánfa rekeszfal mögül, ahonnan a zenészek lágy játéka is hallatszott, egy elfojtott sóhajt lehetett

hallani. Hanna felnézett, és kék pelisse villanását látta, majd filcpapucsba bújtatott lábak surranó léptét hallotta. A palotában így zajlottak a dolgok – bizalmas suttogások, felemelt kezek mögött elsuttogott szavak, árulást palástoló lesütött szemek, mennyezetbe fúrt kémlelőlukak, vakfalakhoz csatlakozó erkélyek és nem létező szobákba vezető átjárók. Ha Szafije volt az a balkonon, vajon van-e fájdalmasabb számára, mint imádott férjét egy másik nővel látni? Néhány perc múlva csend telepedett a teremre. Csak két hangot lehetett hallani: a szultán, Isten földi árnyékának horkolását és Musztafa tollának kaparászó hangját, amint a szultán sikerét bejegyezte az Együtthálások Könyvébe.

Tizennegyedik fejezet K P

ONSTANTINÁPOLY ERA NEGYED

Cesca abbéli buzgalmában, hogy Foscarinak minél hamarabb elmesélhesse a tervét, amelyen annyit dolgozott, már azelőtt kiugrott a kocsiból, hogy az teljesen megállt volna. A város többi palotájához hasonlóan lenyűgöző velencei nagykövetség bejárata előtt két turbános őr állt, kezükben fenyőgyanta fáklyát tartottak, amelyek nedve aprókat robbant a sötét éjszakában. Fejük felett lobogott a vörös mezőben meglapuló, arany oroszlánt ábrázoló velencei zászló. Cesca meghúzta a csengőt. Miközben a szolgára várt, hogy beengedje, lesimította a haját. Biztos volt benne, hogy Foscari bőségesen megjutalmazza, ha meghallja a híreket. A velencei férfinak igaza volt, a természet rendje ellen való az, hogy keresztény gyermeket zsidó szülők neveljenek. Múlt éjjel Matteo felkiáltott nyugtalan rémálmában. Cesca ment be hozzá, hogy megnyugtassa, és mivel senki sem volt hallótávolságon belül, az „Aludj, Kisjézus, aludj…” kezdetű altatódalt énekelte neki, megveregette a párnáját és kisimította a takaróját. A kisfiú azonban ahelyett, hogy elcsendesedett volna az altatódaltól, nyöszörögni és csapkodni kezdett. Kis testét démon járta át – hatalmas viszály dúlt a könyörületes keresztény Isten és a bosszúszomjas zsidó Isten között. A gyermek lelke addig nem fog megbékélni, amíg zsidók házában lakik. A rabbinál tett látogatásuk óta rengeteg gondolat örvénylett Cesca fejében. Természetesen először megdöbbent a rabbi rendelkezésétől. Melyik nő nem lepődne meg, amikor kiderül, hogy férjhez kell mennie ahhoz a férfihoz, akire eddig csak megnyírásra váró birkaként tekintett. Izsák ráadásul szolgálatkész birkának bizonyult: befolyásolható volt, kedves és – azokból a pillantásokból ítélve, amelyekkel a férfi illette, amikor azt gondolta, hogy Cesca nem látja – teljesen megrészegült tőle. Cesca egy pillanat alatt felmérte a rabbinál, hogy az Izsákkal kötendő házasság akár előnyére is válhat. Igaz, Izsáknak jelenleg nincsen pénze – Cesca épp eleget látott a számlakönyvekből ahhoz, hogy ezt tudja –, de a selyem értéke nem lesz mindig ilyen alacsony. Az olyan árucikkek ára, mint a selyem, a búza és a szegfűszeg, hol emelkedik, hol csökken, ahogy azt még annak idején Leon elmagyarázta neki. Izsák és Hanna méretes háza, műhelye és kertje nagyszerű adottságokkal rendelkezett és jó környéken helyezkedett el. Izsákot pedig nem kell örökké elviselnie. Még egy kis idő kell hozzá, hogy alaposabban megismerje a selyemkészítés folyamatát, de utána ugyanúgy megszabadulhat újdonsült férjétől, ahogyan Leontól is megszabadult. Egy ütés a fejre, miközben hüvelykujját gyorsan a torok lágy részéhez szorítja, és puff! Ismét özvegy lesz. Hanna egy jóindulatú, hiszékeny, de ostoba liba, akit nem lesz nehéz erőszakkal eltávolítani az otthonából. Menjen csak és lakjon a birodalmi háremben, ahol úgy tűnik, nagy kegyben tartják. Cesca pedig megtartja Matteót. Miután Izsák minden tulajdonát és berendezését eladták, Foscarival Velencébe viszik a fiút, ahol igényt támasztanak a vagyonára. Cesca jó tengerész volt, kurtított a vitorlán, amikor a szerencse szele új

lehetőségeket fújt felé. Most, a követség lépcsője előtt, kinyitotta rózsaszín selyem erszényét és kerámiadobozból egy csipetnyi piros port vett elő. Elmosolyodott, majd megpaskolta vele arca legteltebb részét. Egy magas, ádáz kinézetű núbiai rabszolga nyitott ajtót. Meghajolt. – Kamet vagyok. Kövessen! A nagykövet már várja önt. – A férfi végigvezette a házon, útközben elhaladtak Minerva és Apolló márványszobra, egy festményekkel teleaggatott óriási szalon és muranói üvegből készült, pislákoló gyertyákat tartó falikarok mellett. Nem hagyja, hogy a pompa elkápráztassa, határozta el magában Cesca. Úgy tesz, mintha a kazettás mennyezet, a Konstantinápoly hét dombját ábrázoló festmények és a szerény gyékénylámpások helyett ragyogó méhviasz gyertyák mindennapos, megszokott dolgok lennének számára. Miközben követte Kametet a palotán át, Cesca újra elismételte magában, mit fog Foscarinak mondani. Nem időzhet itt sokáig, hamar haza kell mennie. Nem, nem fog megállni egy pohár borra, és nem hagyja, hogy megint a férfi akarata szerint történjenek a dolgok, mint az Aphroditén. Kamet nagy lendülettel kitárta a kertbe vezető, üvegtáblákkal díszített kovácsoltvas ajtót. Odakint Foscari éppen előrehajolt, és egy vekni kenyérből letépett morzsákat hajigált egy tavacskába. A kertben sötétnek kellett volna lennie. De nem volt az. A virágágyásokat olyan erős fénnyel világították meg, hogy Cesca meg tudta volna számolni a bólogató fejű tulipánok szirmait. Még az udvarhölgyeivel körülvett királynőhöz hasonlító porzószálakat is látni lehetett. A sárga turbánt viselő Kamet kihúzott egy széket Cesca számára a lugasban. A nő azonban nem ült le. Lenyűgözve bámulta az elébe táruló látványt. A pázsit úgy szikrázottt, mintha a világ a feje tetejére állt volna. A csillagok ahelyett, hogy az égbolton pislákoltak volna, világító szőnyegként hullámoztak a füvön. Amint szeme hozzászokott a látványhoz, rájött, hogy temérdek méhviasz gyertya ragyog előtte, amelyek folyamatos mozgásban voltak. A rózsabokor alatt, a gránátalmafa előtt, a szökőkút mögé bújtatva, a lilaakác-lugas mögött, a patak mellett, mindenhol fénypontok pislákoltak az éjszakában. Cesca csoportokban beszélgető, iszogató vendégekre is számított, de csak Foscarit látta a kertben, aki kitárt karokkal, mosolyogva, fürgén lépkedett feléje. – Tetszik a teknősbéka-hadseregem? – kérdezte a férfi. Cesca ekkor lehajolt a legközelebbi fényforráshoz, és legnagyobb meglepetésére egy tálca nagyságú teknősbékát vett észre a lábánál. Kezét a szája elé kapta, hogy visszatartsa döbbent kiáltását. Az állat hátán egy vörös rozettaformába nyomott méhviasz gyertya állt. Most már értette. Az a rengeteg fénypont mind egy-egy teknős volt, amelynek a páncéljára gyertyát erősítettek. Cesca csak remélte, hogy megilletődöttsége nem látszik annyira rajta. – Mennyire örülök, hogy látlak, drágám – lépett mellé Foscari. – Nagyon izgatott lettem, amikor hírvivőd jelentette, hogy ma este meglátogatsz. Cesca megpillantotta tükörképét a férfi ezüstorrában, de nem tudta kivenni arcvonásait, csak egy kipirosított, sápadt arcot látott. – Én még jobban örülök, hogy láthatlak, Foscari – felelte Cesca.

A férfi mélyen meghajolt, miközben lekapta fejéről és nagy ívben meglendítette képzeletbeli kalapját. Cesca csókra tartotta arcát, azonban férfi magához vonta és megölelte. A nő egy pillanatra elengedte magát, élvezte a férfi izmos karjának és mellkasának ölelését. Foscarinak sosem volt izzadságszaga. Csak azok izzadnak, akik dolgoznak. A férfi valami másfajta, átható illatot árasztott. Cesca próbálta beazonosítani az illatot, amikor Foscari a mellényzsebébe nyúlt és előhúzott egy apró elefántcsont dobozkát. Belemártotta a kisujját, majd valamilyen anyagot nyomott az ezüstorra alá és köré. Ekkor Cescát ismét megcsapta a különleges illat. Nem tubák, de hát akkor mi? Valami halszerű. Halikra? Talán halolaj? A válasz hirtelen beugrott – halhólyagból készült ragasztó, hogy az ezüstorrot a helyén tartsa. A selyemfonalak, amelyek korábban a férfi orrát rögzítették, eltűntek. Cesca háta mögül egyszer csak visító, csipogó hangok hallatszottak. A kert hátsó részében álló tavacskából öt hattyúfióka, fehér és szürke pihékből álló pelyhes gombócok totyogtak ki a vízből és nyakukat nyújtogatva csipegették fel a kenyérmorzsákat, amiket Foscari dobált szét nekik. – Hadd kínáljalak meg egy pohár konyakkal – szólt Foscari, és a pár lépésnyire álló Kamethez fordult. – A pincében van egy kitűnő hordó, a francia nagykövet ajándéka. Hálásak lennénk néhány cseppért. – A szolga meghajolt és visszavonult. Egy pillanattal később Cesca már Foscarival szemben ült a rózsalugasban egy gyöngyház berakásokkal díszített tulipánfa asztalnál. Szoknyáját összefogta, nehogy a teknősökhöz vagy a gyertyáikhoz érjen. Kamet nemsokára visszatért a muranói kristálypoharakba töltött konyakkal, és letette eléjük az italt. Valóságos csoda, hogy egy ilyen törékeny üvegáru túlélte a szállítást Velencéből. Cesca megemelte a poharát. – Egészségedre, Foscari! – Egészségedre, Cesca – válaszolta a férfi. Belekortyolt a konyakba, majd rátért az üzletre. – Tehát, híreket hoztál nekem? – Igen. El leszel ragadtatva, ha megtudod, hogy Szafije bűbája megtört. Múlt héten a szultán ágyba vitt egy cserkesz rabszolgalányt. Hanna egyik szomszédjától tudom, aki a hárem egyik kufárja. A szultán olyan mohón vetette magát a lányra, mint hattyúid a kenyérmorzsákra. A többi háremhölgy, nem is beszélve a feleségéről, őrjöng a féltékenységtől. Foscari nagyot derült. – Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha azt mondod, hogy a szultán csatlakozott az Anyaszentegyházhoz, és Mekka helyett Róma felé imádkozik. – A férfi felemelte a poharát. – Igyunk Isten földi árnyékának a férfiasságára! Hadd nemzzen egy egész csapat fiút! – Foscari olyan erősen koccintotta poharát a nőéhez, hogy egy csepp konyak kifröccsent és Cesca ölébe csöppent. – És, mid van még számomra? – a férfi hangjából türelmetlenség csendült ki, ami nyugtalanította Cescát. Foscari felvette a lábánál álló teknőst, aki sziszegő hangot hallatva behúzta a fejét, farkát és a lábát a páncéljába. A férfi kiegyenesítette a meggörbült gyertyát, majd visszatette az állatot a földre. Pár pillanat múlva a fej, a farok és a lábak újra megjelentek és az állat elporoszkált.

Itt volt az ideje, hogy Cesca rátérjen látogatása valódi okára. – Nincs kétség, Matteo az a gyermek, akit keresel. – Cesca ruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy darab négyszögletűre hajtogatott, bőrszíjjal átkötött pergament. Foscari szeme felcsillant. – Micsoda öröm, hogy kutatásom megerősítést nyert. Olyan tragikus, amikor egy gazdag nemesi család kihal. Szomorú szívvel gondolnék arra, hogy a di Padovani dinasztia véget ér. Azzal bezzeg a kutya sem törődik, ha egy szegény család kihal, gondolta magában Cesca. – Az általam megszerzett bizonyítékkal könnyű lesz meggyőzni a bírót, hogy Matteo gyámjának nevezzen ki. Cesca átadta a pergament. A férfi kifűzte, majd ide-oda forgatta a fényben, miközben szája sarkában kidugta a nyelve hegyét, mint mindig, amikor összpontosított. – Ez a di Padovani-címer, ugye? A gyerek takarójáról másoltam le. – Igen – felelte Foscari, miközben úgy tartotta a pergament, mintha valami értékes festményt tartana a kezében. Félretolta a konyakospoharat, és az asztal közepére helyezte a rajzot. – El tudod hozni nekem a takarót? Cesca felvette a rajzot. Adja át a takarót, mielőtt még megegyeznének? Talán ilyen ostobának nézi? – A fiú nagyon ragaszkodik hozzá. Ha elvenném tőle, Büyükadáig hallatszana a visítása. Foscari egy darabig tanulmányozta a konyakot a poharában, belehörpintett, szájában ide-oda forgatta a kortyot, majd lenyelte. – Megszereztem neked, amit akartál – szólalt meg Cesca. – Bizonyítékot, hogy Matteo a di Padovani család örököse. A szavadat akarom, Foscari, hogy, ha sikerrel járunk, megjutalmazol. A Maserben álló di Padovani-villát akarom. Foscari fuldokolni kezdett. Felemelkedett és kisebb színi előadás következett, amint kétrét görnyedve köhögött. – Te megőrültél! – közölte, mielőtt visszaült volna a székébe. – A zsidókkal való együttélés nemcsak kapzsivá tett, de a helyzetedet jóval meghaladó gondolatokra is késztet. Már megint a zsidók gyalázása. Cesca egészen addig egy fikarcnyit sem törődött velük, amíg közülük valónak nem adta ki magát. A bazári lokumárusoktól kezdve a szimiteladókig mindenkinek volt valami panaszkodnivalója a számára. – Amikor pénzről van szó, Foscari, mindannyian, zsidók vagy keresztények, ugyanazt a vallást követjük – felelte Cesca. Foscari ismét belekortyolt a konyakba. – Lehet, hogy márki vagy, de olyan erőszakosan alkudozol, mint egy tízscudós ringyó. A veled való üzletelésben kénytelen voltam dörzsöltebbé válni – mondta a nő. Foscari előrehajolt, ezüstorra enyhén felcsúszott. – Mondd, mi a terved, hogyan adod át nekem a fiút? Cesca természetesen már alaposan átgondolta a kérdést, és felkészült a válaszra. – Krisztus körülmetélésének ünnepén fogom végrehajtani. A szultán, amint azt bizonyára te is tudod, nagyszerű ünnepség megrendezésére adott parancsot. Egyetlen fia, Mehmet,

felépült a lázból, így az eseményre nemsokára sor kerül. Ötvenhárom nap, és az egész város tiszteletét fogja kifejezni. Minden céhnek lesz egy pulpitusa, minden katona az utcán fog parádézni teljes díszöltözetben. Zűrzavar és fejetlenség lesz mindenhol. Emberek ezrei utaznak majd ide, olyan messziről, mint Edirne vagy Amázia, hogy láthassák a pompás ünnepséget. A fiúval könnyen elveszünk a tömegben. Mielőtt még Hanna észrevenné, hogy Matteo eltűnt, a fiú már egy Velencébe tartó hajó fedélzetén lesz. – Briliáns! Természetesen elhozod nekem a takarót is, és velem és a fiúval együtt hajóra szállsz. Nem tudom, hogyan kell bánni egy kisfiúval, neked pedig találni sem tudnék ennél jobb szerepet. Foscari azt hiszi, hogy olyan ostoba, mint egy fej káposzta. – Természetesen végül csatlakozom hozzátok. – Cesca hosszan hallgatott. – És a földbirtok? Foscari megint kenyérmorzsákat kezdett dobálni a hattyúknak. Cesca felállt, mint aki indulni készül. Foscari végül megadta magát. – Rendben, megegyeztünk, de egy feltétellel: nem fogsz nekem panaszkodni, ha a maseri birtok szőlője megrohad a tőkén és az újszülött borjaid elpusztulnak? Neked a hálószobában zajló dolgokhoz van tehetséged, drágám, nem a gazdálkodáshoz. Igyuk meg a konyakunkat, és menjünk be a házba. Mutasd meg még egyszer, hogy milyen tehetséges is vagy! Cesca nem várta, hogy a férfi ilyen hamar megadja magát a birtokkal kapcsolatban. Igen, át fogja adni a fiút Foscarinak, de a takarót magánál tartja. E nélkül az elnyűtt gyapjúdarab nélkül Foscarinak nincsen bizonyítéka, csak egy kis imádnivaló, vörös hajú gyereke, aki bárki fia lehet. Neki még dolga van Izsákkal és a férfi vagyonával. Ha azzal végzett, a következő Velencébe tartó hajóval Foscari után megy – a fiú takarója és egyben Cesca jövője útitáskája biztonságos melegében utazik majd.

Tizenötödik fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

A szultán hálócsarnokában eltöltött éjszaka óta egy hónap telt el – sok minden történt azóta, ám ezen dolgok egyike sem volt jó. Izsák nem kapott kölcsönt, hogy kifizethesse Graziát. A selyem árfolyama tovább zuhant. Még a legutolsó árus is selymet árult. A legfinomabb anyagok is a tavalyi ár feléért cseréltek gazdát. Hanna sírni tudott volna. Grazia beleegyezett, hogy ad még egy kis időt nekik a pénz előteremtésére: Mehmetnek, a szultán fiának a tiszteletére rendezett körülmetélési ünnepig vár – addig azonban már csak pár hét volt hátra. Két héttel ezelőtt Hanna éppen a lilaakác-lugasban iszogatta az esti teáját, amikor Eszter kopogtatott a hátsó ajtón. Nem akart bejönni, csak annyit mondott, hogy Lea találkozni akar Hannával, amilyen hamar csak lehet. – Nem szabadna ilyen üzeneteket átadnom – mondta Eszter. – A valide nem örülne neki. De Lea annyira kétségbeesettnek látszott, hogy megsajnáltam. Hanna, el kell menned hozzá! – Eszter átnyújtott egy darab összehajtogatott papírt. – Megkért, hogy adjam ezt át neked. Hanna igencsak meglepődött azon, hogy egy egyszerű pásztorlány, mint Lea, írni tud. Odasétált egy gyertyához, és miközben ide-oda tekergette a pergament, sikerült kisilabizálnia néhány bizonytalanul leírt héber szót. Az üzenet lényege az volt, hogy a cselük sikerült, így Lea most a „szultán szeme fénye”. Az írás azonban azzal folytatódott, hogy Leának minél hamarabb el kell hagynia a palotát, mielőtt még késő nem lesz. Késő nem lesz? Mihez? – töprengett Hanna. Talán attól fél, hogy megint a díványhoz hívják? Nem, ennek így nincsen értelme. Hanna gyorsan bedobta a tűzbe a levélkét, nehogy Izsák vagy Grazia megtalálja. Lea nem érti, hogy Hanna nem mehet kénye-kedve szerint bármikor a birodalmi hárembe, mint Eszter. Neki meg kell várnia, amíg hívatják. Hanna türelme végül ma este elnyerte a jutalmát. Szuat és a királyi hintó minden előzetes figyelmeztetés nélkül jelent meg a házuk előtt. A valide kéreti: azonnali meghallgatást akar Hannától. De vajon miért? A valide nem méltóztatott megindokolni kérését, zsörtölődött Szuat. Talán túl sokat kíván, töprengett Hanna, amikor abban reménykedik, hogy a valide megjutalmazza a szultán és Lea szeretkezésénél nyújtott segítségéért? Konstantinápoly Birodalmi palota A hosszú kocsiút után Hanna ismét a magas janicsárok őrizte Boldogságok kapujánál találta magát. Belépett a hárembe, ahol Musztafa várt rá fekete turbánjába tűzött

aranytollával. Elmosolyodott, majd szokása szerint megölelte Hannát. – Válthatnék néhány szót Leával, mielőtt a validéhoz megyünk? – Igen. Elvezetlek Lea új, pompás lakosztályához. Már nem abban az igénytelen hálószobában lakik. Miközben Hanna követte Musztafa nyugalmat sugárzó alakját, a férfi elmesélte, hogy Lea milyen kitüntetett bánásmódot élvez a háremben: konyhával felszerelt saját lakhelye, szolgálólányai és még egy kis kertje is van. – Jól van? – kérdezte Hanna. – Soha jobban – felelte Musztafa, majd meghajolt és otthagyta Hannát Lea lakosztályának nyitott ajtaja előtt. A finom selyemnadrágba és térdig érő pelissébe öltözött Lea az ablaknál állt, kezében egy hímzőrámát tartott. Hannához szaladt, és megölelte. – Örülök, hogy látlak – mondta Hanna és arcon csókolta a lányt. Lea igazán jól nézett ki. Zöld szeme ragyogott, teste pedig kigömbölyödött azóta, hogy Hanna először látta. Arca szögletes vonásai meglágyultak, állkapcsa elvesztette éles vonalát. – Eszter átadta az üzenetedet. Jöttem, amilyen hamar csak tudtam. – Segítened kell, Hanna! Változtass füstpamaccsá, hogy kiszállhassak a hamam mennyezetének nyílásain át, és szabad lehessek! – De hát miért? – kérdezte Hanna, és körbemutatott. – És mi lesz a csodálatos lakosztályoddal? – kérdezte, jóllehet képmutatónak érezte lelkesítő szavait. Nem éppen irigylésre méltó élet, ha az ember egy aranykalitkában raboskodik. – A terved működött. Az ópium, meg a tojás – mondta Lea. – Ennek igazán örülök – felelte Hanna, és megfogta a lány kezét. Érezte, hogy a másik mennyire feszült. – De? – kérdezte, mivel tudta, hogy Lea még nem fejezte be. – Hanna, olyan könnyen ment, ahogy a pirula csúszik le a gyerek torkán. Egy falat almába tettem az ópiumot, majd megetettem a szultánnal. Annyira meghatódott, hogy nem is figyelt fel a kesernyés ízre. Miután Musztafa behúzta a függönyöket, az ópium kifejtette varázsos hatását. A szultán álomszerű révületbe esett, a jelenlétemnek is alig volt tudatában. Ruhástul rámásztam, és ide-oda mozogtam, hogy a dívány rázkódjon. – Elfintorodott. – Nem felejtettem el tyúkvérrel megtölteni a fogolytojást. Amikor az előadásom végére értem, összetörtem a tojást a lepedőn, amit az elkábult szultán nem vett észre. Amikor másnap reggel elhúzták a függönyöket, a véres ágytakaró bizonyította szüzességemet. – Lea benyúlt a nadrágja zsebébe, előhúzta kék amulettjét és az arcához dörgölte. – Olyan mutatványt vittél véghez, amit más lányok aligha tudnának. Gratulálok! – Nélküled nem ment volna, Hanna. – Lea megcsókolta Hanna kezét és a homlokához szorította. – A hegyvidék kemény életébe születtem. Azt ettem, ami a fazék alján maradt, miután a férfiak végeztek az evéssel. Az édesanyám, a nagyanyám és minden előttük élt asszonynak az élete munka és szenvedés volt. Fennmaradásuk a találékonyságukon múlott. Ahogyan az enyém is. – Lea vett egy mély levegőt. – Hanna, ki kell jutnom a

palotából. – Az lehetetlen – felelte Hanna. – Van valami, amiről még nem tudsz. – Ha a szultán ismét a díványához hívat, ne aggódj. Megismételheted a mutatványodat. Hoztam még ópiumot. – Lea azonban türelmetlenül rázta a fejét, alig várta, hogy Hanna befejezze a mondandóját. – Gyermeket várok. Hanna úgy érezte magát, mint aki magasról zuhant le, és minden levegő kiszorult belőle. Gyermeket? – De hát azt mondtad, hogy működött a trükkünk, és nem kellett… Lea mindkét kezével megragadta Hanna kezét. – Eliezer, a szomszéd falubeli fiú jegyese voltam. Ő a gyermek apja. Ugyanazok a vademberek ölték meg, akik a családomat. – Lea véletlenül belebotlott Hanna táskájába, mire megcsörrent benne a szülőfogó. – Szerettük egymást, és nem láttuk értelmét annak, hogy várjunk. Ez a gyermek az utolsó a hegyvidékünkről származó zsidók hosszú sorában. Hanna képzeletében megjelent a vajúdó Lea, amint tartja neki a szülőfogót, dörzsöli a hátát, megtörli homlokát és végül elvágja a köldökzsinórt. – Segíts megszöknöm! – kérlelte Lea. – Súlyos veszélyben vagyok. Még azelőtt el kell tűnnöm, hogy az igazság nyilvánvalóvá válik. – Lea a hasára mutatott és ráfeszítette a pelisséjét. És ekkor Hanna meglátta azt, ami idővel mindenki számára nyilvánvaló lesz a palotában: a Lea hasában növekedő gyermek nem lehet a szultáné, hiszen Lea már több hónapos terhes. Csak szűk medencéjének és a háremben viselt bő ruháknak köszönhető, hogy ilyen sokáig észrevétlen maradt másállapota. – Már az első találkozásunkkor tudtad, hogy terhes vagy? – Igen – ismerte be Lea. Hanna eszébe jutott az ablakpárkányon kuporgó Lea, áttetsző női inge, puffadt hasa – ezek szerint nem az éhezés, hanem a terhesség jele volt. – Hanna, képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy egy bordélyházban végzem, hogy Eliezer fiának egy rongyhalmon adok életet, hogy meghalok, mielőtt akár csak megszoptathatnám a gyermekemet. Egy ilyen kétségbeesett vallomás még a Jóistent is elnémítaná, gondolta Hanna. Mit tegyen? Kötelessége segíteni ezen a lányon és meg nem született gyermekén. De talán saját magát és a családját nem kötelessége megvédeni? – Gondolkodjunk, mit tehetünk – mondta Hanna, miközben teljesen megsemmisülve leült a díványra. Minél hamarabb ki akart eszelni valamiféle tervet, de csak egyetlenegy dologra tudott gondolni: a Lea hasában növekedő gyermek a halálos ítéletük.

Tizenhatodik fejezet Miközben Hanna Musztafa ingadozó hátsóját követte a valide lakosztálya felé, úgy érezte, hogy élete szétfoszlik, mint egy tüskés bozótra akadt kötött sapka. A világ bármely más pontján szívesebben lett volna, mint itt a birodalmi palotában, ahol a valide haragjával kell majd szembenéznie. Lassított léptein, ahogy közeledtek a királyi lakosztályokhoz. Ha a valide vaníliatermésből és az Olympus havával megfagyasztott tevetejből készült fehér sörbettel kínálja, Hanna megkönnyebbülten sóhajt majd föl. De ha a sörbet karmazsinvörös színű lesz, az bajt jelent. A vörös ugyanis a halál színe. Musztafa kopogtatásra emelte a kezét a valide ajtajánál. Hanna két nő hangját hallotta odabentről – az egyik éles és indulatos volt, míg a másik halk és gúnyos. Az ajtót egy szolga nyitotta ki belülről, és Hanna még épphogy látta, amint Szafije a kertek felé vezető ajtón kivonul a teremből. Hanna követte Musztafát, és térdre borult. Az etikett előírása szerint földre szegezett tekintettel próbált a valide irányába kúszni, aki épp a díványa előtt járkált. Hanna időnként fel-felpillantott Nurbanura, de mivel az út nagy részében a földet bámulta, semmit sem tudott kiolvasni az asszony tekintetéből. Csupán légzését és a márványpadlón koppanó királyi lépteket hallotta. Annak is csak homályosan volt tudatában, hogy Musztafa visszavonult a teremből. Tovább kúszott. Hosszú idő után – egy egész örökkévalóságnak tűnt – végre elérte a valide lábait. Egy gyűrűkkel teli karcsú kéz nyúlt le Hannáért. – Hogy vagy, Hanna? – kérdezte a valide velencei nyelvjárásban. Hanna megkockáztatott egy pillantást a validéra. Az asszony ragyogott, egyfajta belső izzás járta át, amitől fiatalabbnak tűnt, mint legutóbbi találkozásukkor. – Jól vagyok, felséges asszony. – Nem csak a birodalom legjobb bábája vagy, de bűbájok megtörője is. Neked köszönhetően nemsokára királyi bölcsőt fogok ringatni. Kár volt azon töprengeni, hogy a valide honnan tudott Lea terhességéről. Rengeteg informátora volt a háremben, és kétségkívül többen is észrevették a lány gömbölyödő hasát. A valide dicsérete azonban csak átmeneti nyugalmat ígért. Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, a baba nem a szultáné? Nurbanu valide elrendezkedett a díványon. Egy kis, világoskék nyakörves, fehér kutyus ugrott az ölébe és nyalta meg a kezét. – Ahogy édesapám, Párosz kormányzója mondogatta, „egy gyerekekkel teli ház olyan, mint a bazár, de egy gyermekek nélküli ház olyan, mint a temető”. – Ez régi velencei közmondás volt. A valide tárgyilagosan beszélt, de Hanna nem tudott nem gondolni az oszmánok véres történelmére, akik minden új szultán beiktatásánál Matteónál nem idősebb hercegek holttesteivel töltötték meg a birodalmi mauzóleumot. A valide lehajolt, majd fehér sörbettel kínálta Hannát, aki ekkor úgy érezte, hogy végre ismét kap levegőt.

– Kelj fel, Hanna! Hanna felállt a kényelmetlen kuporgásból, és leült a díványra. – Örülök, hogy tudtam segíteni. – Ha a szerencse rámosolyodik az emberre, még ha ideiglenesen is, jobban teszi, ha nem kérkedik. – Szafije magánkívül van – jegyezte meg a valide. – Ó, sajnálattal hallom. – Nincs jelentősége. Kis pásztorlánykánk, Lea a kedvencem lett. Oszmán nyelvre, hímzésre, költészetre és lanton játszani taníttatom. – És jó tanítványnak bizonyul? – Gyors felfogású lány, és a képzelőereje is élénk. Gyanítom, azt tudod, hogyan bájolta el a fiamat? – Musztafával jelen voltam a szeretkezésükön. – Lea olyan csinos volt, mint Konstantinápoly legszebb faunja – mondta a valide. – Tudtad, hogy aligha találni egyetlen janicsárt az egész városban, akinek ne lenne kedvenc táncosfiúja? – kérdezte az asszony, miközben jót mulatott Hanna zavarán. – Ez itt mindennapos dolog, drágám, még jobban is, mint Velencében. Nem először, Hanna nem tudta, mit is mondjon. – A pásztorlányka talán kissé inas, de eredetiségével lángra lobbantotta a szultán szenvedélyét. A valide egy ideig csendben maradt. Talán játszik vele? – töprengett Hanna. Arra vár, hátha elárul valamit? Talán hűségét teszi próbára? Hanna hirtelen egy veszélyes játszma kellős közepén találta magát… És annyira nem értett a játszmákhoz! Jobb, ha nem mond semmit. Inkább megvárja, hogy a valide kibökje, mire is gondol. Az alattvalóknak alapos okuk volt arra, hogy így közelítsenek a királyi anyához. A validét ugyanis kifejezetten szórakoztatta az a színjáték, amelyben először örömöt színlelt, később pedig elrendelte alattvalója fejének gyors lecsapását. Eszter mesélte Hannának, hogy egyszer, amikor a valide még fiatalasszony volt, egy ünnepelt velencei művész érkezett a palotába freskót festeni. A falra festett jelenet az örömittas Salomét ábrázolta, amint Szent János levágott fejét tartja egy ezüsttálcán. A validénak nem tetszett az, ahogy a festőművész Szent Jánost lefestette, így ott helyben elrendelte az egyik rabszolgája lefejeztetését, hogy a művész élethűbben tudja megformálni a levágott fejet. A valide nemeslelkűsége és kegyetlensége kiszámíthatatlan volt, és nem ismert határokat. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy Lea gyermeket vár – mondta a valide végül egy idő után. – Ajándékom is van a számára. Neki adom a nyakláncomat. – Ekkor a valide megcirógatta gyémántokkal kirakott arany nyakláncát, amely olyan hosszú volt, hogy leért egészen a padlóig. – El lesz ragadtatva, felséges asszonyom. – És te, Hanna, persze eljössz, amikor szülni fog, ugye?

– Megtiszteltetés lesz számomra. – Senki másban nem bízom, csak benned. – Csak küldjenek értem, és jövök. A valide átható tekintetével szinte egy örökkévalóságig méregette Hannát, majd végül megszólalt: – Ez minden. Elmehetsz. Hanna meghajolt, majd suta rákjárásban kihátrált a szobából. A kis fehér kutya végig a lábánál ugatott, végül Hanna kiért, egy szolga pedig becsukta mögötte az ajtót. Kimerülten támaszkodott a folyosó falának, hátát jólesően nekinyomta a hideg kőnek. Megmenekült és a feje is a nyakán maradt – egyelőre. De ha Lea a palotában marad, és megszüli a gyermekét, az igazság ki fog derülni, és akkor mindannyiukat megölik – Hannát, Leát és a gyermeket. Hannának egy idő után sikerült kitalálnia a valide lakosztályát körülvevő útvesztőből. Átvágott az asszony magánkertjén, keresztülment a gőzölgő hamamon, ahol derekára tekert fehér selyemben megpillantotta Musztafát. Fekete lábujjait a fürdő fehér márványperemén nyugtatta, szőrtelen mellkasán pára csillogott. Odaintett a hazafelé tartó Hannának. A hárem az Oszmán Birodalom legszigorúbban őrzött erődje. Márpedig ki kell találnia valamit, hogy kijuttassa Leát, erőltette magát Hanna. A háremből még soha senkinek nem sikerült megszöknie, mégis egy vakmerő, talán végzetes terv kezdett körvonalazódni lassan Hanna fejében. Működhet, de szövetségesre van szüksége. Egyetlen ember volt csak a világon, akiben Hanna gondolkodás nélkül megbízott: Eszter.

Tizenhetedik fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

A néhány alkalom egyike, amikor Hannának nem kellett törődnie a napi teendőkkel – Matteóval foglalkozni, főzni (Zefra ugyanis nem tartotta be mindig a kásrút szigorú törvényeit) és Izsáknak segíteni a műhelyben – az az volt, amikor ellátogatott a mikvába. Hanna a muszlim szokásnak megfelelően lefátyolozott arccal igyekezett a zsinagóga mögött fekvő rituális fürdők felé, hogy találkozzon Eszterrel. Gondolatai az előző nap aggasztó történései körül forogtak. Semmi egyébre nem tudott gondolni. Eszter mindig is hűséges, igaz barát volt. Hanna átlépett egy kupac tevetrágyát, majd kitért egy filcpapucsárus és egy cukrozott lokumot áruló cukrász elől. Remélte, hogy nemsokára meghallja Fikret szamár patáinak kopogását a kövezeten és mellette meglátja Továt, Eszter lányát, akinek már olyan nagy a pocakja, hogy csak kacsázva tudja vezetni az állatot. Sehol sem látta azonban őket. Belépett a mikvába. A levegő nyirkossá vált, ahogy Hanna lement a föld alatti fürdőkhöz vezető keskeny lépcsőn. A fürdő fontos találkozóhely volt: a fiús édesanyák itt mustrálták a fiatal lányokat, hogy megfelelő menyasszonyt találjanak fiaiknak. Az eladósorban lévő lányok anyái pedig itt dicsérték nagy hangon lányuk szépségét, főzőtudását, és itt tettek homályos célzásokat tekintélyes hozományukra. A kőből faragott fürdőkádakat tiszta vízzel töltötték meg. A fekükőzet mennyezetet négy oszlop tartotta. A főteremben álló három nagy medence mellett volt egy kisebb, elkülönített is, amelyet a leggazdagabb asszonyoknak tartottak fenn. Hanna tétovázott, hogy belépjen-e a négyzetalapú, boltíves főterembe. Az egyik kisegítő törülközőt és fésűt adott neki. A levegőben a szappan és a gyertyák illata összekeveredett az öreg kő és a víz pézsmaszerű szagával. A mikva belsejéből női beszéd visszhangja sodródott felé. Hanna fohászkodott, hogy az egyik hang Eszteré legyen. Megállt egy kis előszobában, hogy előkészítse magát a főmedencéhez. Kivette sötét hajából a hajtűket, majd fésülni kezdte zuhatagként aláomló haját. Addig fésülködött, míg minden csomót és gubancot ki nem bontott. Egy hegyes kis fadarabbal kitisztította a kézés lábkörmét. Minden hónapban, amikor ezeket a mosakodási szertartásokat végezte, a hideg fürdők ellenére felmelegedett és arról ábrándozott, mi fog este otthon történni az ágyban. Mennyire más lehet a keresztény férjeknek és feleségeknek, akik bármikor egyesülhetnek, akár – még belegondolni sem akart – a nő havibaja idején is. Ő nem Isten, hanem Izsák számára tisztul meg. Remélte, férje most is türelmetlenül várja visszatértét, ahogy szokta, annak ellenére, hogy kapcsolatuk Grazia érkezése óta feszültté vált. Ez a feszültség a hálószobában is éreztette magát. A szolgáló szappant és mosdótálat is adott Hannának. Hanna beszappanozta magát, a kisegítő pedig ráöntötte a vizet. Karja és lába libabőrös lett. Lenézett lapos hasára és apró

mellére – olyan asszony teste volt, aki még sohasem szült, és talán már nem is fog. Féltékenység lett rajta úrrá, ahogy eszébe jutott Grazia. Hanna először csak irigyelte sógornője szépségét, mivel bántotta az, ahogy Izsák az asszonyra nézett. Most azonban, hacsak férjének nem sikerül időben előteremtenie a pénzt, Grazia Izsák törvényes felesége lesz. Vajon Izsák kedvtelensége a hálószobában Graziához fűződő érzéseiből fakad? Nem lehet, hogy titokban szeretkeztek? Nem, az nem lehet. Micsoda esztelen gondolatok! Izsák mindig is hűséges férj volt. Soha nem adott Hannának okot a féltékenységre. Hanna csupasz lába csattogott a kőpadlón, ahogy elindult a fürdőmedencék felé, hogy csatlakozzon a többi asszonyhoz. A mikvában a legtisztább víz folyt – egy csőrendszeren keresztül szűrt esővizet vezettek be ide. Amint Hanna közelebb ért, szívből jövő kacagást hallott. Egyből felismerte a hang gazdáját. Ő maga már rég nem nevetett ilyen őszintén. Ott voltak: Eszter és Tova épp dideregve ereszkedtek a medencébe. Tova szégyellte az arcát, így aztán más nők társaságában is viselte jasmakját. Szerencsétlen lány! Mielőtt elkapta volna a himlőt, Tova olyan gyönyörű volt, hogy az esküvőjén egy lélek sem akadt a teremben – legyen az férfi, nő, gyermek vagy öreg –, aki ne szeretett volna belé, amikor táncolt. Még a sarokban vakaródzó bolhás kutya is Továt figyelte, amint a táncot ropta, miközben a zenészek húzták a talpalávalót. Azóta azonban arcát himlőhelyek csúfították el, jóllehet mandulavágású szeme továbbra is gyönyörű maradt. – Hanna! – kiáltott fel Tova a közeledtére. Hanna üdvözlésképpen egymás után megcsókolta anyát és lányát. – Nu, Hanna, jól vagy? Hogy megy az üzlet? – kérdezte Eszter. – Jól – mondta Hanna, miközben megsimogatta Tova hasának fehér domborulatát. A zsidó törvények szerint az ember teste minden porcikájának érintkeznie kell a vízzel. Tova gyorsan lekapta a fátylát, belemerült a medencébe, majd kiemelkedett és visszatette a fátylat, amely ezúttal már vizesen tapadt az arcára. Hanna is leengedte magát a medence aljára, amíg minden részét el nem lepte a víz. Így érezhetik magukat a kisbabák, amikor édesanyjuk méhében lebegnek – gondolta. Néhány pillanat múlva kiemelkedett, majd kimászott és leült a medence szélére, miközben lábát belelógatta a vízbe. – Eszter, mész mostanában a palotába, tűket, csecsebecséket árulni, és azokat a hihetetlen történeteidet terjeszteni? – kérdezte Hanna. – Hát persze, több történetem van, mint amennyi farktolla egy pulykának. Amire nem emlékszem, azt kiszínezem. – Több izgalommal szolgálsz azoknak a lányoknak, mint maga a szultán – bökte meg édesanyját Tova. – Amikor beszélni kezdesz, még a madarak is elnémulnak a fákon. – Elkíséred édesanyádat a hárembe? – kérdezte Hanna. – Igen. Ki utasítaná vissza a lehetőséget, hogy háremhölgyekkel pletykálkodhasson? Tova már nem sokáig fog járni a hárembe. Hasa magasan, bőven a köldök felett volt, formája pedig csúcsos, ami gyakran utalt fiúra. Még legfeljebb két hét, és Hannáért küld, hogy segítsen a szülőzsámolyon. Hanna egy percet sem késlekedhet a tervével.

– Isten adja, hogy egészséges fiúnak adj életet! – mondta Hanna. Tova és Eszter döbbenten meredtek rá. Micsoda meggondolatlan őrültség ilyesmit hangosan kimondani! Tova tért magához először. Megcsókolta a hüvelykujját és felnézett. – Hanna nem mondott semmit, ha mondott is, nem gondolta komolyan, ha komolyan is gondolta, tévedett, és mivel tévedett, nagyon sajnálja. És mivel sajnálja, olyan, mintha egyáltalán nem is mondott volna semmit. És mivel nem mondott semmit, nincs is miről beszélni. Hanna mentegetőzni kezdett, de Eszter elhallgattatta. – A Gonoszt kiengeszteltük, és különben is zsidók vagyunk, nem aggódunk ilyen badarságok miatt. – Hanna gyakran elfelejtette, hogy Konstantinápolyban mindent áthatott a Gonosz figyelmétől való félelem. Hosszú csend telepedett rájuk, ami alatt Hanna azon töprengett, hogyan is hozza szóba azt, ami annyira foglalkoztatta. Remek, a fürdőmesterek épp elhagyták a termet, Hanna Eszter és Tova felé fordult. – Valami nagyon nyomaszt, amit meg kell veletek beszélnem. – Eszter most az egyszer nem szakította félbe, hanem csöndben várta, hogy Hanna folytassa. – Lea, a hárembeli lány, aki üzenetet küldött veled nekem, nagy veszélyben van. – Miért? – kérdezte Eszter. – Gyermeket vár. – De hát az jó hír! – mondta Tova. – Nem az, ha a gyermek csak öt hónappal azután születik, hogy együtt hált Isten földi árnyékával, és nem az, mivel én vagyok az a bába, aki igazolta a szüzességét. Tovának tátva maradt a szája. Eszter úgy nézett, mintha Hanna épp most vágta volna pofon. – De Hanna, miért tettél ilyet? – kérdezte Eszter. – Mert amikor megvizsgáltam, még nem tudtam, hogy terhes. – De azt tudtad, hogy nem szűz – folytatta Tova. Hanna a padlót nézte. – Azt tudtam. Megsajnáltam. Tudtam, hogy ha kiderül, a kikötői bordélyokba küldik. Az egész családját, az egész faluját kiirtották. Ő és a gyermeke az utolsó egy hosszú leszármazási vonalban. Ő pedig közülünk való, zsidó. – Tudod te, mit tettél? – kérdezte Eszter. – Tudod, milyen veszélyben van? És milyen veszélyben vagy te is vele együtt? – Ki kell őt hoznom a háremből – mondta Hanna. Tova tért először a lényegre. – Miért kockáztassuk az életünket egy lányért, akit még csak nem is ismerünk? – Lenézett a hasára. – Szívesen segítenék, de nézz rám. Az egyik gyerek úton van, a másik öt pedig otthon vár, plusz a férjem. – Hazudtam a lány érdekében – mondta Hanna. – Az én hibám, tudom. Túl sokat kérek tőletek, sajnálom. Tova és az édesanyja egymásra néztek. – Ó, Hanna! – Eszter egy darabig csöndben volt. – Ha van rá mód, segítünk.

Tova megfogta Hanna kezét. Hanna szótlanul ült egy darabig. Amikor visszanyerte lélekjelenlétét, megszólalt: – Őszintén köszönöm nektek, tiszta szívemből. – Ezután elkezdte felvázolni a tervét. Eszter már azelőtt ingatta a fejét, hogy Hanna befejezte volna. Eszter, akinek olyan heves természete volt, mint télen a Boszporuszon fújó viharos szeleknek, közölte, hogy Hanna tervének semmi esélye sincs. – De miért, mi üthet ki balul? Eszter végigfuttatta ujjait vizes haján. – Minden – felelte tömören. – De ha úgy csinálod, ahogy én mondom, akkor van egy aprócska esélyünk. – Eszter beszélni kezdett, Hanna pedig csöndben hallgatta, aztán rábólintott. – Beszélek a lánnyal, és megmondom neki, mit kell tennie. Kevesebb idő alatt, mint ahogy egy zsidó smát imát elmondanak, a három asszony egy kockázatos, ugyanakkor – Hannának el kellett ismernie – briliáns tervet eszelt ki.

Tizennyolcadik fejezet K B

ONSTANTINÁPOLY

IRODALMI PALOTA

Nemes cselekedet megmenteni egy életet, gondolta Hanna, miközben átsétált az Első udvaron. A zsidók úgy tartják, ha megmentesz valakit, nemcsak őt magát mented meg, de összes leszármazottját is. Közéjük tartozik Lea babája is, aki mostanára már biztosan megmozdult anyja méhében. A delelő nap éppen hogy csak elhagyta Ahmet szultán mecsetjének minaretjét. Kérlek, Istenem, fohászkodott Hanna, a nap végén, miután végrehajtottuk a tervünket, érjünk mindannyian, Eszter, Tova, Lea és én épségben a hoca standjához a piacra! Ne érjen minket se szerencsétlenség, se baleset, se tragédia! Engedd, hogy tervünk olyan simán bomoljon ki, mint egy selyemmasni. Hanna szédült az erős napsütéstől, a szédülés pedig elvette a magabiztosságát. Miért is működne egy ilyen nevetséges terv? Hannát már annak a puszta lehetősége is teljesen lesújtotta, hogy rosszul sülhetnek el a dolgok, hiszen életében már olyan régóta rosszul sikerült minden. Az Isten szerelmére, miért nem fordul el és hagyja el a palotát, amilyen gyorsan csak lehet! De Lea számít rá. A tervükben kulcsfontosságú szerepe lesz az időzítésnek. Úgy fognak dolgozni, mint a drótkötélen tornászó akrobaták: együtt kell működniük, és közben mindegyiküknek tökéletesen kell játszania a saját szerepét. Matteóra gondolt és a kertben kifeszített kötélre. Matteo sokszor leesett a kötélről, de eltökéltsége végül meghozta a gyümölcsét: sikerült végigegyensúlyoznia a kötél teljes hosszán. Ha Matteo kitartott, ő is ki fog. Hanna gondolatait zümmögés szakította félbe. A példakőre kitűzött levágott fejekből legyek lakmároztak. A nyugati oszlopra egy férfi szalmával kitömött fejét tűzték; orra duzzadt volt, homloka alacsony, mocskos turbánja rácsúszott az egyik szemére. Szájára vicsorgó sikoly fagyott. A keleti falon egy fiatalasszony fejét tették közszemlére, fátyla petyhüdten csüngött az egyik füléről, csapzott haja az arcába lógott. Nyitott szeme egyenesen a bábára meredt. Hanna megállt a Hóhér szökőkútjánál, és eszébe jutott egy történet, amelyet még Izsák mesélt neki. Egyszer régen egy öreg, zavarodott elméjű szultán elhatározta, hogy lecseréli az összes háremhölgyét, hogy újakat választhasson. Megparancsolta a süketnémáknak, hogy fojtsák meg az összes lányt a háremben. Néhány héttel később egy szivacsbúvár több száz, kövekkel lesüllyesztett zsákra bukkant a tengerben. Több lány végtagja kiszabadult a zsákból, és a búvár csak annyit látott, hogy puffadt karok rengetege, mint ölelésre hívogató kísértetek, integet feléje az áramlatban. Szerencsétlen ember többet a közelébe se ment a víznek, még megmosakodni sem volt hajlandó ima előtt. Hanna a kút vizébe merítette a kezét, és bevizezte a homlokát. Lehet, hogy Eszter és Tova mégsem jönnek? Lehet, hogy túl kockázatosnak tartják a dolgot? Lehet – és ez volt Hanna legképtelenebb félelme –, hogy elmentek a validéhoz, és jelentették Hanna

árulását? Remegő lábakkal sétált át a Boldogság kapuja alatt. Ha nem űzi ki a fejéből ezeket a sötét gondolatokat, a rettegés eltompítja az elméjét, és ő olyan ostobává válik, mint egy tyúk. Továbbsétált a hárem bejárata felé. Musztafa közeledett feléje derekán himbálódzó kulcsokkal, hogy melegen üdvözölje. – Eszter mondta, hogy számíthatok rád. Ha meghallgattad a történeteit, teázol velem egyet, ugye? – kérdezte a férfi. – Örömmel – felelte Hanna mosolyogva. Első látogatása óta megnövekedett az ázsiója a háremben. Hanna immár… mi is a megfelelő szó rá? Majdnem a barátja a validénak. A barát szó ugyanis egyenrangúságot feltételez, és hogyan is lehetne az ember egy ilyen magasztos személlyel egyenrangú? Ugyanakkor Hanna úgy érezte, hogy személye szórakoztatja Nurbanut, akinek a velencei gettó mindennapos eseményei ugyanolyan egzotikusnak tűntek, mint Afrika dzsungelei. A zsidó Hanna pedig szintén egzotikusnak számított. Musztafa Hanna előtt ballagott, és elzavarta útjukból az új konyha kemencéinek falát vakoló munkásokat. Férfiak ugyanis nem lehettek jelen, amikor nő halad át a hárembe vezető kerteken. Az egyik szerencsétlen fiatal munkás malteros deszkával a fején nagy sietségében elejtette a szerszámait, Hanna pedig megbotlott az egyik vakolókanálban. Musztafa elkapta a fiatalember karját, és megfenyítette. Szerencsétlen fickó. Ügyetlensége miatt később meg fogják botozni. Hanna rávette Musztafát, hogy maradjanak még egy kicsit az állatkertben, amíg megnézi a majmokat. Igaz, utálta vézna karjukat és megnyúlt, agyafúrt képüket, de nem akart Eszter és Tova előtt a hárembe érni. Aztán egyszer csak a hárem falának túloldaláról – Hanna legnagyobb gyönyörűségére – felhangzott Eszter szamarának, Fikretnek a hasfájós bőgése. Fikret cipelte Eszter gyertyákkal, csecsebecsékkel megtömött batyuját, amely olyan gömbölyű és feszes volt, mint Tova hasa. Néhány óra elteltével, mire elhagyják a háremet, Eszter batyuja teljesen üres lesz. Nem volt nehéz kitalálni, miért engedte be Musztafa a szamarat a kertekbe. Ó, igen, Eszter apró luxustárgyakat árult a hölgyeknek, és ó, igen, egy köztiszteletben álló férfi felesége volt, de valójában mesemondói tehetségének köszönhette, hogy olyan kiváltságokat is élvezett, amilyeneket más kufárok nem. Ki tudott volna ellenállni a vakmerő kalandokról, szerelmekről, harcosokról, lovasokról, csatákról és szerelmi játszmákról szóló mondáinak, amelyek az oszmán idők előtti Anatóliában játszódtak? És ha ez nem lett volna elég, Eszter rengeteg történetet ismert az Ezeregyéjszaka meséiből és a szamarán lovagoló, filozófus Naszreddin hodzsáról. Eszter mindig mindenkit elbűvölt. Hanna és Musztafa úton a szalon felé keresztülvágtak a hamamon. A medencét egy sor dívánnyal és párnákkal berendezett kis szoba vette körül, ahol a lányok átöltözhettek, intim részeiket szőrteleníthették, pletykálkodhattak és kuncoghattak. No és persze enyeleghettek. Ezeknek a fiatal, életerős lányoknak semmi más dolguk nem volt az életben, mint hogy szépek és engedelmesek legyenek, így gyermeteggé és bujává váltak. Féktelenségükről különféle híresztelések keringtek. Gyakran tréfálkoztak például azzal, hogy a hárem szakácsainak szigorúan megtiltották, hogy felvágatlan uborkát, répát vagy jégcsapretket küldjenek be, nehogy parázna, fiatal hölgyek valami módon felhasználják azokat. Hanna nem hitt ezeknek a pletykáknak, amelyek szerinte a lányokat az

aranykalitkájukban őrző férfiak agyszüleményei voltak. A fürdők mellett álló szalonban már összegyűlt a hallgatóság – a valide, a háremhölgyek és az eunuchok. Húsz vagy még több lány vette körbe félkörívben Esztert, aki úgy telepedett le a párnájára, mint egy tyúkanyó a fészkére. A húszévesnél nem idősebb fiatal lányok mind egy-egy párnán ültek. Zöld, sárga és bíborszínű, csillogó kaftánjaik úgy libbentek ide-oda, mint ezernyi pillangó a szellőben. Eszter éppen egy történet közepén tartott, beszédét élénk kézmozdulatokkal kísérte. Kellékeit – kendőjét és sétapálcáját – Tova fogta, készen arra, hogy bármikor édesanyja kezébe adja, amikor elérkezik az idő a mese drámai pontjainak szemléltetésére. Musztafa oldalt állt, a fürdők felé vezető ajtónak támaszkodott. A valide egy díványon ült magasan a lányok felett. A fehér selyemköntösére hímzett gyönyörű fekete lovak farkát zöld és lila fonalakkal dolgozták ki, de olyan élethűen, hogy csak élénk színük mutatta, hogy nem igaziak. A valide ajkain mosoly játszadozott, de mindenki jól tudta, hogy jámbor hangulata olyan könnyen csap át őrjöngő dühbe, ahogyan a sólyom változtatja röptének irányát. Jobb oldalán, kitüntetett helyen ült Lea. Eszter mesélte, hogy a valide személyesen felügyeli Lea ruhatárát. Nurbanu megtartotta az ígéretét: Leának ajándékozta gyémánt nyakláncát, melynek minden egyes köve tökéletes volt. Lea egy fekete bársonykaftánt viselt. Növekedő pocakja nekifeszült a derekára lazán kötött, féldrágakövekkel kirakott selyemövnek. Hannába félelem hasított. Elkapta Lea pillantását, és héberül odasuttogta neki, hogy „bátorság!”. Minden erejével meg akarta védeni Leát és a benne növekedő apró lényt. Remélte, hogy a gyermek örökölni fogja anyja bátorságát – már ha túléli az elkövetkezendő eseményeket. A valide végül észrevette Hannát és odabiccentett neki, gyönyörű fekete szeme élénken csillogott. Amikor Eszter befejezte a meséjét, a valide megszólalt: – Gyere, ülj le! Eszter éppen most kezd bele egy új mesébe. A valide kinyújtotta a kezét, ami azt jelentette, hogy Hannának ezúttal nem szükséges odakúsznia a felséges asszonyhoz. Hanna odament, meghajolt, majd megcsókolta a valide kezét és a homlokához szorította. Musztafa hasonlóképp cselekedett, és leült Eszter közelébe egy párnára. Az ember azt gondolta volna, hogy a valide életében épp elég drámai esemény történt, ami képzeletét foglalkoztathatta, mégis az asszony ott volt Eszter minden mesedélutánján. A teremben könnyen fel lehetett fedezni annak nyomait, hogy Eszter már egy ideje mesélt. A ragadós lokum eltűnt a tányérokról, a sült gombócokból már csak morzsák maradtak, a jufka süteményt darabokra törték és szétosztották. A gránátalmapépből – a gyümölcsöt először szétszedték, kiszárították, majd darabokra vágták és cukorral beszórták – már csak egy kisujjnyi adag maradt az ezüsttálcákon. Eszter Hanna irányába fordult, de nem vette észre. Portékái szállítására szolgáló zsákja már üresen hevert a lábánál. Tova, akinek csak a szeme látszott ki selyemjasmakja mögül, csendben sétált a nők között és begyűjtötte az édesanyja árucikkeiért járó pénzt. Pelisséje egyedülállóan élénk volt – sárga, rózsaszín és zöld csíkok váltakoztak rajta. Hasa tovább

nőtt azóta, hogy Hanna a múlt héten a mikvában találkozott vele. A bába azon sem csodálkozott volna, ha Tova itt, a szeme előtt áll neki vajúdni. Még egy dolog, ami felboríthatja tervüket. Eszter kortyolt egyet a teájából, és új mesébe kezdett. – Ennek a fiatal szűzről és a szerelméről szóló legendának nincsen se eleje, se vége. A hajadon szerelmét háborúban ölték meg. A lány a férfi halála után fehér hattyúvá változott; ahhoz hasonlóvá, mint ami abban a kerti tavacskában úszik – intett Eszter a kerti szökőkút felé. – Vajon megtalálták egymást a szerelmesek a másvilágon? Szeretem azt hinni, hogy igen. A valide Esztert figyelte. – Nagyon szép volt a hajadon? – kérdezte. Ekkor Kübra lépett a szobába, meghajolt és egy tálca sáfránnyal ízesített, mézes őrölt pisztácia golyóval kínálta Nurbanut. A valide félreintette. – Azt kérdezed, felség, hogy szép volt-e? – ismételte Eszter. – Talán van olyan hősnő a világon, akiről ne azt tartották volna, hogy szebb lett, miután elhagyta ezt a világot a következőért? Egyszerű hősnők és jelentéktelen hősök nem léteznek. A lányok egyetértően suttogtak egymás között. Eszter felemelte az egyik ujját, amelyen egy citrinnel díszített gyűrűt viselt. Nem volt különösebben értékes kő, de szerencsét hozott viselőjének. Hanna nagyon remélte, hogy ma is segít nekik. Barátnője tovább mesélte a gyönyörű szűz történetét, de Hanna túlságosan ideges volt ahhoz, hogy odafigyeljen. Mielőtt észbe kapott volna, Eszter már egy másik történetbe kezdett. – A következő történet főhőse egyik kitűnő szomszédunk, Arábia szülötte. Gyakran láthattunk már hozzá hasonlókat, amint karavánjukkal átszelik városunkat – kezdte Eszter, majd amikor eszébe jutott, hogy ezeknek a lányoknak sohasem engedték meg, hogy elhagyják a háremet, hozzátette: – Vagy akkor láthattatok ilyet, ha piacon vásároltatok. – A lányok türelmesen vártak, amíg Eszter lenyelt egy darab lokumot. – Egy arab épp a sivatagon kelt át fűszerekkel megrakott tevéjével – folytatta Eszter, miközben leporolta kezéről a cukrot. – Az egyik hideg éjjel az arab felverte a sátrát, majd elment aludni. Egy idő után a tevéje bedugta az orrát a sátorba, és azt mondta, „Mester, olyan hideg van idekint, hogy jégcsapok nőnek az orrlyukamba. Bedughatom az orromat a sátorba, ma éjszakára?” Az arab megengedte, majd visszaaludt. – Nem sokkal később a férfi újra arra ébredt, hogy valaki beszél hozzá. „Kedves gazdám, a mellső lábaim egészen elgémberedtek a hidegtől. Betehetem azokat is a sátorba?” Az arab ezt is megengedte, és visszafeküdt aludni. Sötét árny lökte be a sátor ajtószárnyát, lehajtotta a fejét és puha orrával odadörgölőzött a férfihoz. Eszter megint megállt egy pillanatra, hogy elvegye az egyik szolgától a gyömbérrel és köménnyel ízesített céklalevest. – Az éjszaka közepén – folytatta – a teve még egyszer felébresztette az arabot. „Jó uram, a hátsó lábaim megfagynak. Betehetem őket a sátorba?” A kereskedő ebbe is beleegyezett. A teve egy morgás kíséretében odarogyott a férfi mellé, de olyan erősen kezdte nyomni, hogy kiszorította az arabot a sátorból. A szerencsétlen ember az éjszaka hátralevő részében kint fagyoskodott a sivatagban. Mindenki nevetett, kivéve Hannát. Úgy érezte, mintha Eszter egyenesen neki mesélte volna ezt a történetet Graziáról, figyelmeztetésképpen, hogy sógornője kitúrhatja a saját

házából és megszerezhet mindent, ami Hanna számára valaha is fontos volt – Izsákot, Matteót és megélhetését. Eszter belekóstolt a levesbe, és cuppantott egyet. A szalonban minden szem rászegeződött. Megtörölte a száját egy kendővel, majd folytatta. – Az arab nehezen kelt fel aznap reggel, mivel tagjai megmerevedtek a sivatagban töltött hideg éjszakától. Hogy erőt gyűjtsön, szárított bárányhúst főzött magának híg erőlevesben. A teve ismét nekiállt könyörögni. „Jóságos uram, kaphatok egy kóstolót? Borzalmas rémálmom volt, kitűnő levesed pedig vigaszt nyújt.” Eszter beszéd közben felállt a párnájáról és elindult a valide díványa felé. – Az arab megharagudott az állatra, felkapta a levesét és odahajította a tevének, akit tetőtől talpig leforrázott a forró folyadék. – Eszter hátrahúzta a kezét, és a valide köntösére öntötte a céklalevest. A valide talpra szökkent. – „Nesze!” kiáltotta a tevehajcsár. „Itt van az egyetlen dolog, amim még maradt, de most már hagyjál békén. Inkább éhezem egyedül, mint hogy egy ilyen nyomorult állat zaklasson!” A valide gyönyörű ruhájának az ingvállán ijesztően piros folt terjengett. – Mit tettél? – sikoltotta az asszony. Hanna felkiáltott, a validéhoz rohant, és a közeli asztalról felkapott ronggyal törölgetni kezdte a foltot. Azonban a valide félrelökte, és intett Musztafának. Eszter úgy tett, mint aki mindjárt könnyekben tör ki, és esedezni kezdett. – Annyira sajnálom, felség! Nem tudom, mi lelt, egészen magával ragadott a történet. – Eszter tökéletesen játszotta a megszégyenülő mesemondó szerepét. Sosem nyugvó, mindig gesztikuláló keze most halott galambként, mozdulatlanul hevert az ölében. A valide mozdulatlanul állt, száját olyan erővel préselte össze, hogy ajkai egészen elfehéredtek. A körülötte álló lányok rongyokat ragadtak, és dörzsölni kezdték a kaftánját, amitől csak egyre nagyobb lett a zsírfolt. Miközben az egész terem felbolydult, Hanna biccentett Leának, aki a valide mellől elillant a fürdők irányába. A valide ingvállát bepiszkító folt úgy festett, mintha az asszonyt leszúrták volna. Nurbanu haragosan meredt Eszterre. – Mára elég volt. Azonnal távozz! Majd máskor visszajössz jobb mesékkel, és egy vadonatúj fehér köntössel, annak a helyébe, amit tönkretettél. – Megfordult, majd Musztafával a háta mögött elhagyta a szobát. A háremhölgyek nem néztek Eszterre, inkább sietősen elhúzódtak mellőle. Többen a hamam felé távoztak, hogy fürödjenek egyet. Hanna látta az árkádsoron keresztül, amint kettesével, hármasával a medencét körülvevő elkülönített öltözők felé tartanak, rabszolgákra támaszkodva a karjukkal, hogy el ne csússzanak a facipőjükben. Eszter, mint aki csak most nyerte vissza lélekjelenlétét, felkiáltott: – Tova, drága lányom, hol vagy? Mennünk kell! Egy sárga, rózsaszín, zöld csíkos pelissébe öltözött terhes alak közeledett feléjük a hamam mellől, szemét lesütötte, arcát kendő takarta. A nő odament Eszterhez, felemelte az üres zsákot és feldobta a vállára. Eszter a sétapálcájáért nyúlt, a lány belekarolt, majd megindultak az ajtó felé. Senki sem nézett rájuk, így fejezték ki a valide iránti lojalitásukat.

A terhes nő és Eszter karöltve keresztülmentek a hamamon a kertek felé. Hanna egy kis előnyt adott nekik, aztán biztos távolságból követte őket. A két nő kiért a kertbe, és odamentek a narancsfához, melynek egyik ágához kötötték Fikret kantárszárát. A terhes lány megfogta Fikret zabláját, mire a szamár rántott egyet a fején, és bakolt egyet. Eszter a zsákjából kivett tarlórépával kínálta az állatot, majd rácsapott a hátsójára, amitől por szállt a levegőbe. Két, selyemövükben díszes kardokat hordó eunuch elvezette az asszonyokat a szultán állatkertje mellett az Első udvar felé, miközben egyszer sem néztek a szemükbe. Hanna átsétált a rózsakerteken, elhaladt a szivárvánnyal körbevett márvány szökőkút mellett, úgy követte őket távolról. A két nő és a szamár alakja egy pillanatra a gyönyörű perzsa miniatúrákat idézte. Eszterék végül eltűntek a kapu alatt. Micsoda előadás! Mire a müezzin az esti imára hív, mindannyian ott lesznek a piacon, a hoca standjánál, készen arra, hogy hazatérjenek. Hanna visszatért a szalonba, hogy összegyűjtse a holmijait. Musztafa visszaért, miután a lakosztályába kísérte a validét, és kinyitotta a hárem ajtaját Hannának. – Micsoda borzasztó eset. A valide rendkívül feldúlt – mondta. – De meg fog nyugodni. Pár hét, és a háremhölgyek ismét Esztert fogják követelni, a valide pedig engedni fog nekik. Hannába belehasított a bűntudat. Eszter valóban igaz és hűséges barát volt, aki többheti keresetét áldozta fel Hannáért és egy olyan lányért, akit még csak nem is ismert. – Megiszunk egy teát? Hanna Musztafa karjára tette a kezét. – Annyira zaklatott vagyok. – Ez legalább igaz volt. – Nem teázhatnánk valamikor máskor? – Dehogynem – felelte Musztafa. – De hadd hívjak neked egy hintót, Hanna. Nem bölcs dolog egyedül kóborolni a városban. – Egy séta jót fog tenni nekem. Musztafa szemöldöke felszaladt a homlokára. – Friss levegőre van szükségem – mondta Hanna, miközben jasmakjával eltakarta az arcát. – Ebben az esetben, béke veled! – Isten áldjon, Musztafa. Mihamarabb felejtsük el ezt a mai délutánt! Nem sokkal később Hanna elhagyta a palotát, és végigsétált a Seraglio-fok mentén. Nagyot szippantott a Boszporusz felől fújó szellőből. Ahogy a piachoz közeledett, a virágillatot hal szaga váltotta fel. A macskakövek a szandál vékony talpán keresztül nyomták a lábát, ló- és tevetrágya ragadt a szoknyája szélére. Rosszul lett a gyapjúkészítők utcájában terjengő émelyítő szagtól, ahol az avas birkagyapjúkat állványokra terítették, hogy száradjanak a napon. Nem számít. Minden a terv szerint ment. Kübrát egy gránátgyűrűvel vesztegették meg, hogy hazudjon Lea hirtelen eltűnéséről. Azt fogja mondani, hogy a lány a meggyilkolt családja felett érzett bánatában, és meggyőződésében, hogy hercegnővel terhes és nem herceggel, levetette magát a palota legmagasabb faláról. Nem fogják tudni ellenőrizni a történetét, mivel Lea teste elvileg szétzúzódott a sziklákon. Ami megmarad belőle, azt a

rablók fosztják ki a selyemruha és az ékszerek miatt, majd a tengerbe lökik a holttestet. Hanna keresztülsietett a fűszerpiacon, szoknyája végigsúrolta a tekergőző piócákkal, porított varangyürülékkel és vemhes tevék vizeletében áztatott gyömbérrel teli üvegeket – láz, hurut és őrület ellen árulták ezeket a szereket. Hanna jobbra-balra kerülgette a halomba rakott különféle portékákat: réz főzőedényeket, agyagtálakat, fakanalakat. Ruháját könyörgő koldusok bütykös kezei rángatták, és kezdett rosszul lenni az inkább holt, mint élő babát kezükben tartó édesanyák és a hiányzó ujjú leprások látványától. Szétosztogatta a zsebében talált aprópénzt, de tudta, hogy ha este el is bír aludni, álmában az emberi nyomorúságnak ezek a jelenetei fogják kísérteni. Egy sor tekervényes fordulat és kanyar után elérte a hoca standját. Az öregasszony gyékénymatracon kuporgott, és éppen egy fiatalasszonynak jósolt. Olvadt ólomdarabok forrtak egy fazék lobogó vízben. Az öregasszony egy merőkanállal kihalászta, majd egy hideg vizes tálba dobta őket. Az ólomdarabok sisteregtek, gőz csapott fel. Az ólom csavart alakban szilárdult meg. Az öregasszony ezekből a formákból fog jósolni az előtte guggoló fiatalasszonynak – hogy hűtlen lesz-e a férje, hány fiút szül majd és hogyan gyógyíthatja meg szemén a nem múló árpát. Az öregasszony Hannára nézett, elvigyorodott, majd intett, hogy várjon pár percet, és neki is megjósolja a jövőjét. Hanna körülnézett, hagyta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Fiatal, réztálcákat hordozó teafőző fiúk siettek dolgukra, kereskedők dicsérték nagy hangon áruikat. A közeli mecset minaretjéből felhangzott a müezzin éneke, az igazhitűeket szólította az esti imára. Hannán erőt vett a félelem. Azóta nem érzett ilyen rettegést, hogy kiskorában Velencében beleesett a Rio de la Sensába, amibe bele is fulladt volna, ha egy gondolás ki nem halássza őt. Átkutatta a hoca standja körüli területet, de csak ismeretlen arcok rengetege vette körül. Esztert, Továt és Leát sehol sem látta.

Tizenkilencedik fejezet K

ONSTANTINÁPOLY

Vajon várjon még? Fogalma sem volt, hogy mióta várakozott, de hosszú időnek tűnt. Hol lehet Lea, Eszter és Tova? A nap egyre lejjebb ereszkedett az égen. Izsák nemsokára keresni fogja. A kereskedők elkezdték összeszedni áruikat és bezárni standjaikat. Kóbor kutyák gyűltek az ételárusok köré, és mohón várták a hulladékot, amit a tulajdonosok a nap végén szoktak odavetni nekik. Végül Hanna patadobogást hallott, és megpillantotta Továt Fikret hátán. Eszter és Lea követte a szamarat. – Annyira aggódtam! – mondta, amint hallótávolságba értek. – Jól vagytok? – Jól vagyunk – felelte Eszter. – Igazán jól. Tova megvesztegette az egyik eunuchot, hogy nyissa ki neki a kaput, de az első udvaron elcsúszott egy sárfolton, és kificamodott a bokája. Hanna elkomorodott az eset hallatán, és egyből aggódni kezdett Tova gyermekéért. – Biztosan jól vagy? – kérdezte Továt, és megtapogatta domborodó hasát. – Igen, Hanna – válaszolt Tova. – Minden rendben. Hanna megkönnyebbült. Nagy mesterkedésükben egy kifordult boka igazán semmiség. A három nő épen és egészségesen állt előtte. – Amikor kiértünk a kapun, Lea várt ránk – mondta Eszter. – Az egyik eunuch meghallotta Tova jajgatását és a segítségére sietett. Eltérítettem, megfogtam Tova egyik karját, Lea pedig a másikat. Így együtt segítettük el Továt Fikretig. Nem kellett hozzá sok, hogy az eunuch gyanakodni kezdjen, így nekiadtam a mai keresetemet, hogy mihamarább elfelejtse a két egyforma csíkos kaftánba öltözött terhes nőt. – Lea azt tervezte, hogy egy félreeső helyen visszaveszi a saját kaftánját – mesélte Tova –, de a balesetem miatt nem volt rá lehetősége. – A két nő még mindig ugyanazt a hasonló ruhát viselte. – Úgy örülök, hogy mindannyian jól vagytok – mondta Hanna. – De minél hamarabb el kell tűnnünk innen, nehogy valaki felfigyeljen ránk. Lea eddig csöndben hallgatta a beszélgetést. Ekkor azonban az asszonyokra nézett és így szólt: – Mielőtt elmentek, szeretném elmondani, hogy milyen csodálatra méltóak vagytok mind a hárman, és hogy mennyire hálás vagyok a segítségetekért. – Lea az arca elé tette a fátylát, hogy eltakarja könnybe lábadt szemét. – Megmentettétek az életemet, és a még meg nem született gyermekem életét. – És az enyémet – tette hozzá Hanna. Lea megfogta Hanna és Eszter kezét, és megcsókolta. Ezután Fikrethez lépett, és megveregette Tova kezét. Nem tudta, mit is tehetne még, így lehajtotta a fejét, és csendben

álldogált előttük. Hanna csak ekkor jött rá, hogy Leának fogalma sincs, hogy mihez kezdjen. – Gyere velem haza, Lea. A szülésedig lakhatsz nálunk. Lea felnézett Hannára. Nem tudta, mit is mondhatna. – Köszönöm, Hanna – felelte végül. A négy nő gyorsan elbúcsúzott egymástól, megígérték, hogy tartják a kapcsolatot, majd Hanna Leával együtt elindult hazafelé. Amikor hazaértek, Hanna kinyitotta a bejárati ajtót és betessékelte Leát. – Ki ez? – jelent meg szinte azonnal a bejáratnál Grazia Matteóval a nyomában. Hanna erre elmagyarázta, hogy Lea egy Maniszából való lány, akit terhessége miatt megsajnáltak és megszöktettek a rabszolgapiacról. Hanna már Grazia arckifejezéséből látta, hogy nemsokára az egész szomszédság tudni fog az új rabszolgalány érkezéséről. Ez egyszer hálás volt Grazia fékezhetetlen nyelvéért. Így legalább a szomszédok nem fognak rájönni Lea valódi kilétére. Grazia sarkon fordult, és Matteóval a háta mögött elindult a konyhába, ahol nyilvánvalóan egyből tájékoztatja Zefrát az újonnan érkezettről. Hannát sokkal jobban aggasztotta az, mit fog szólni Izsák Lea hirtelen betoppanásához. Nem kellett sokat várnia, hogy legrosszabb félelmei valóra váljanak. Izsák épp egy tálca selyemhernyógubót vitt a műhely felé. Rögtön megállt, amint meglátta a színes kaftánba öltözött terhes nőt. Arca elsápadt és megkeményedett. – Ő az, ugye? A rabszolgalány, aki miatt hazudtál – sziszegte. – Kérlek, Izsák, csak egy kis időről lenne szó. Gyermeket vár. Néhány hónap, és amint megszületik a babája… Izsák kibontotta a kezében lévő selyemhernyógubókat, és ledobta a földre, ahol kupacba gyűltek. – Semmi közöm sem hozzá, sem a gyerekéhez – mondta Izsák Hannának, miközben rá se nézett az ajtóban álldogáló szerencsétlen Leára. Hanna még sohasem szállt szembe Izsákkal a házasságuk alatt. A piacon alkudozott, számítgatott és mesterkedett, de otthon szeretett férjével szemben soha. – A szülés után vidékre küldöm Leát. Eszter testvére, Naomi a közeli faluban lakik. Azt mondom Naominak, hogy Lea özvegy, akinek a jürükök megölték a férjét. Naomi majd talál férjet Leának. – Hanna tovább beszélt, képtelen volt megállítani magát, jóllehet tudta, hogy szavaival csak tovább dühíti a férjét. – Nem akarom, hogy itt maradjon – felelte a férje. – Talán ez nem annyira az én házam is, mint a tied? – vágott vissza Hanna. – Intézd el máshogy. Biztosan van más család Eminönüben, ahol befogadják. – Befogadják, mint egy kóbor kutyát? Izsák, az Isten szerelmére, gyermeket vár! Hát nincs benned semmi könyörület?

Hanna minden reggel émelyegve ébredt, és napközben sem lett jobban. Nem kívánta az ételt, és egyre fogyott. Kényszerítenie kellett magát, hogy legalább egy kis száraz kenyeret egyen. Mindezek ellenére sem volt hajlandó visszatáncolni, mire Izsák kiviharzott a szobából. Talán Hanna nem engedte meg, hogy Grazia csatlakozzon a családhoz? Nem fogja elküldeni Leát. Inkább felkísérte, és elhelyezte egy kis szobában a padláson. Izsák, az ő biztos támasza, a szerelem, a melegség és a jó tanácsok forrása, még egy pillantásra sem méltatta őt aznap este, amikor Zefra felszolgálta a teájukat. Zefra és Mojse azt hitték, hogy a terhes lányt azért hozták a rabszolgapiacról, hogy segítsen a műhelyben, így csendben nézték Leát. Izsák annyira haragudott, hogy aznap éjjel hozzá sem ért Hannához az ágyban, de még jó éjszakát sem kívánt neki. Egy héttel később Izsák még mindig nem beszélt Hannával, leszámítva azt a keveset, ami feltétlenül szükséges volt a mindennapi élethez. Leáról egyáltalán nem vett tudomást. Sem Lea domborodó hasa – a szülés időpontja egyre közeledett – , sem buzgalma, amivel segíteni próbált a ház körül és a műhelyben, nem lágyította meg a szívét. Grazia a maga részéről távol tartotta magát a lánytól, akire hol gyanakvóan, hol félelemmel tekintett. Izsákon kívül ez idáig senki sem jött rá Lea valódi kilétére. Nem érkezett hintó a palotából, hogy Hannát a hárembe vigye. Eszter sem járt a háremben azóta, hogy kiszabadították Leát, így nem tudott friss híreket hozni arról, hogy vajon hittek-e Kübrának. Mindenesetre, ha bárki is gyanúsította volna Hannát, neki is és Leának is már régen halottnak kéne lennie. Ha semmi más nem is, legalább ez az egy dolog reménységre adott okot. Hanna házassága már egészen másfajta baj volt. Amint a reggeli asztal felett ránézett Izsák arcára, ajkára, amelyet olyan hévvel csókolt, sötét szemére, amelybe oly sokszor tekintett, szikár, izmos testére, amelyet annyiszor átölelt éjszakánként, rájött, hogy ő és férje idegenekké váltak egymás számára. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan távolodhattak el ilyen borzalmasan el egymástól? Férje azt állította, hogy előteremti a Grazia hozományához szükséges pénzt, de vajon milyen elszántan próbálkozik? Egyáltalán próbálkozik? A szíve mélyén Hanna attól félt, hogy Izsák egész egyszerűen már nem szereti többé. Ráadásul Zefra azt mesélte Hannának, hogy látta, amint Grazia Izsák teájába csepegtetett a menstruációs véréből. Ez a közismert módszer arra szolgált, hogy a férfi beleszeressen a vér gazdájába. A bűbáj hatott, gondolta Hanna, miközben a konyha ablakából nézte Graziát és Izsákot. Sógornője épp Izsák szakállát nyírta a kertben, ami roppant bizalmas dolognak számított, és a férfi szemlátomást élvezte. Csöndben üldögélt, szemét becsukta, állát előretolta. Grazia melle egy magasságban volt az arcával. Lea Matteóval játszott, aki élvezte a lány társaságát. Lea, mintha csak a nővére lenne, felkapta a kisfiút, megforgatta a levegőben. Lea haja megnőtt, már az álla alá ért, úgy, mint amikor Hanna először találkozott vele a palotában. Domború hasával már nem fiúra hasonlított, hanem egy csinos, bájos lánykára. Néha, amikor Hanna megölelte, és Lea hasa hozzányomódott az övéhez, úgy érezte, mintha méhe enyhe bizsergéssel válaszolt volna a lányéra, mintha különleges kötelék feszült volna kettejük között. Amikor Grazia befejezte Izsák szakállának nyírását, a férfi megköszönte, majd elindult

a műhelybe. Grazia fogta az ollóját, majd tudomást sem véve Leáról, így szólt Matteóhoz: – Gyere, vágjunk százszorszépeket! Matteo otthagyta Leát, és odaszaladt Graziához. Együtt levágtak egy csokorra való százszorszépet, majd koszorúba fonták. Grazia feltartotta a fonatot, hogy megmérje a hosszát, bólintott egyet, majd összeillesztette a két végét, és a koszorút odaadta Matteónak. Ahogy nézte őket, Hannának eszébe jutott egy közmondás, amit édesanyjától hallott: „Dédelgeti a bárányt, hogy megszerezze a kost.” Matteo koszorúval a fején a konyha felé rohant. Úgy robbant a helyiségbe, hogy leverte a tűzszerszámot és a kovakövet az asztalról. – Nézd csak, Grazia mama mit készített nekem! – kiáltotta, miközben a koszorú az egyik szemére csúszott. Mióta hívja Matteo mamának Graziát? Hanna megigazította a füzért, kivett egy virágszirmot a fiú hajából és kipöccintette az ablakon. – Milyen kedves – felelte. Magát pedig azzal biztatta, hogy jó és szép dolog, hogy Grazia szereti Matteót, Matteo pedig Graziát. Végül is a nagynénje. Hanna a nappaliból figyelte tovább Matteót. Miközben a fiú játszott, ő a kék gyapjúmellényéhez való nadrágot varrt neki. A nadrág széles és laza szárai az ölében hevertek. El ne felejtsen majd egy pár hozzáillő szívós, marhabőr bakancsot rendelni a csizmakészítőtől a sáros utcákra. Csizmák, nadrágok, kenyérsütés és szappanfőzés? Ugyan, mit számítanak most már ezek a mindennapi teendők? Ha nem tudják kifizetni Graziát, egyik dolog sem Hanna gondja lesz már. El fogja veszíteni a férjét és a fiát is. Izsák lépett a szobába, anélkül hogy tudomást vett volna a jelenlétéről. Leült az íróasztalához, kinyitotta fekete főkönyvét és tintafoltos ujjaival lapozgatni kedzte. Tollhegyével kikapargatta a tollszárat, majd letette az asztalra. Hanna meglepetésére megszólalt. – Grazia odavan Matteóért. Mint a legtöbb férfi, Izsák sem volt jó megfigyelő. Nem vette észre, hogy Grazia játéka Matteóval mennyire mesterkélt, hogy az asszony túl gyakran ölelgeti a fiút, hogy túlzottan sokat sürgölődik körülötte. Nem figyelte meg, hogyan kanalazza a gyerek szájába a különleges leveseket és pörkölteket, amit kizárólag neki főzött. – Grazia fürdeti, öltözteti és olyan ételeket készít neki, amilyeneket én nem tudok – felelte Hanna. – Matteo lassan jobban élvezi a társaságát, mint az enyémet. – Ahogy te is, tette hozzá magában Hanna. – Nem vagy jó színben – mondta a férfi. – Reggelenként mintha minden erődre szükséged lenne, hogy felkelj és felöltöztesd Matteót. – Izsák hangja kedvesen csengett, de a szavai megrémisztették Hannát. – Van már egy életerős feleséged, ne akarjál többet – mondta Hanna. Milyen barátságtalanul hangzottak a szavai. Bárcsak féket tudna vetni a nyelvére! – Hanna, hogy mondhatsz ilyet? Grazia nem a feleségem, mint ahogyan Lea sem a lányom. Izsák válasza csípett, mint a fullánk, mint minden szava az utóbbi időben. Hanna tudta, hogy most túlságosan zaklatott, és hogy későbbre kellene halasztania ezt a beszélgetést,

amikor már összeszedettebb lesz. De hogyan lesz valaha is ereje, ha éjszakánként nem tud aludni? Hogyan legyen újra csinos, amikor minden percben attól retteg, hogy a süketnémák bekopogtatnak az ajtón és elviszik őt? Hogyan is pihenhetne, ha közben Grazia átveszi a háztartás vezetését? Sógornője újabban már Zefrának is utasításokat adott. – Hanna, mi mindig is együtt húztunk, mint a lovak, amelyeket ugyanabba a kocsiba fogtak. Most te az egyik irányba húzod a kocsit, én meg a másikba, különböző utakat választottunk – mondta Izsák. – Minden másképpen volt, amíg Grazia meg nem érkezett. – És amíg ide nem hoztad Leát. Minden beszélgetésük ide lyukadt ki. Hanna még magányosabbnak érezte magát férje szavaira, émelygése felerősödött. – Ha Lea gyermeke megszületik, keresek neki egy családot, ahol befogadják és férjet keresnek neki. Meglátod, Izsák, minden rendben lesz. Mindazonáltal Lea távozásának gondolata elcsüggesztette Hannát. Egyre jobban megszerette az impulzív és energikus lányt. Ő inkább Graziát szerette volna az ajtón kívül tudni. – Sikerült összeszedned Grazia pénzét? – kérdezte Hanna annak ellenére, hogy pontosan tudta a választ. – Talán nem is teszel meg mindent érte, mert jobban élvezed a társaságát, mint az enyémet. – Hanna – kezdte Izsák, de a felesége félbeszakította. – Gyönyörű és… – Nincs miért féltékenynek lenned! Igen, Grazia szép, de úgy, ahogyan egy szobor szép. Engem nem vonz. – Nem? Minden alkalommal, amikor belép a szobába, minden alkalommal, amikor meghallod velencei selyemszoknyájának a suhogását, megváltozik az arckifejezésed. – Ez nem igaz! – Izsák felállt és fel-alá járkálni kezdett a szobában. – Ez már esztelenség, Hanna. Hanna azonban nem bírt magával. – Azt hiszed, hogy ő majd szül neked egy fiút, ami nekem nem sikerült? – Szeretnék még gyereket, ez igaz, de a többi nem. Annyira szörnyű ez? Az sem fájt volna jobban, ha Izsák kést fog és a szívébe szúrja. Hanna zokogni kezdett, haragos, forró könnyek patakzottak végig az arcán. Izsák elrakta a főkönyvét, a tintásüvegét és a tollát, majd elhagyta a szobát. Néhány órával később, miután lefektette Matteót és begyújtott a kályhába, Hanna kimerülten vonult vissza. Képtelen volt azonban nyugalomra lelni szobájuk padlójára odakészített szalmazsákján. Végül felállt és befeküdt az ágyukba, a horkoló Izsák mellé. Férje mellé fészkelődött, és kísérletképpen átölelte a karjával. Güzel, a szobájuk sarkában üldögélő papagáj felborzolta a tollát, majd köhécselni kezdett pontosan úgy, ahogy a

hurutban szenvedő, öreg Zefra. Hanna elfelejtette letakarni a kalitkát, de most már túl fáradt volt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból. Ekkor halk doromboló hangot hallott, mintha bársonyanyagot dörzsölnének egymáshoz. Hanna felült az ágyban, hallgatózott és meredten bámult hálószobájuk sötétjébe. Az ablakpárkányon egy macska alakja körvonalazódott ki a holdfényben, aki résnyire szűkült szemmel és begörbített háttal készült arra, hogy Güzelre vesse magát. Hannának nem volt kedve tollakkal teleszórt padlóra ébredni, így ledobta magáról a takaróját, felkapta a piszkavasat és az ablakhoz szaladt. A macska erre leugrott a lila akác indájára, és eliramodott az éjszakába. Hanna becsukta az ablakot és visszatért az ágyba. Egy idő után végre álomba merült. Már hajnalodott, amikor Lea fájdalmas sikolyára ébredt, amelyet nyöszörgés, majd csend követett. Gyorsan belebújt régi, kék cioppájába, és felkapta a szülőfogót is tartalmazó vászontáskáját. Az ágyra pillantott, hogy vajon férje is meghallotta-e Lea sikolyát, Izsák azonban nem volt sehol.

Huszadik fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

Hanna – nem először életében – azért könyörgött, hogy élve szülessen meg a gyermek. Adja az Isten, hogy ez az Anatólia hegyeiben fogant kisbaba, aki a hegyvidéki zsidók közül az utolsó, ne fulladjon meg édesanyja méhében és ne fojtsa meg saját köldökzsinórja! Mindazok után, amin Lea keresztülment, legalább ezt az egyet hadd kapja meg: falujának, rokonainak és a szeretett férfinak maradandó örökségét. Hanna kettesével szedte a lépcsőfokokat, úgy rohant fel Leához a padlásra. Amikor benyitott a szobába, Lea a padlón vonaglott, és a hasát markolászta. A hajnali pírban Hanna látta a lány vékony ingén keresztül, hogy lüktet a kidomborodó hasban a gyermek. Letette a táskáját, és Lea mellé térdelt. A szülőfogó összekoccant a különféle olajokat és tinktúrákat tartalmazó üvegcsékkel és gyógynövényeket tartalmazó óndobozkákkal. Lea mellett egy rögtönzött lámpa állt – egy mészkőlapba mélyedést vájtak, amelybe egy darab zsírt tettek. A parázsló kanócból már csak egy elszenesedett csonk maradt, ami több árnyékot vetett, mint fényt, így Hanna eloltotta. Nemsokára úgyis egészen világos lesz. Becsukta a padlásszoba ajtaját, és csendben dolgozott, hogy ne zavarja a ház népét. Leának még több hete lett volna hátra a szülésig. A koraszülött babák könnyebben kicsusszannak, mint teljesen kifejlődött társaik, de kisebb esélyük van arra, hogy életben maradjanak. Ha ősszel vagy télen születtek, aligha érték meg a tavaszt. – Elérkezett az időm? – kérdezte Lea. – Nincs túl korán? – De, nagyon is. Hanna elővette táskájából a mandulaolajat, majd felemelte Lea hálóingét. Egy kis olajat dörzsölt a tenyerébe, és végigsimított Lea hasán, hogy megállapítsa a baba fekvését. Jó, a feje már beállt a szülőcsatorna irányába. Ezt a babát egyedül kell világra segítenie. Izsák elég világossá tette, hogy nem akar a szüléssel foglalkozni, Graziában pedig nem bízott. Mi van akkor, ha a fájdalmak közepette Lea olyasmit mond, ami fényt derít valódi kilétére. Zefrát sem hívhatja, mivel az öregasszony arra gyanakszik, hogy a lányt azért hozták a házhoz, hogy őt leváltsák. Hanna megmasszírozta Lea hasát, hogy ellazítsa. Lea mostanra olyanná vált neki, mintha a lánya lenne. Unszolta, hogy figyeljen a légzésére, miközben remélte, hogy nem sikít olyan hangosan többet és nem ébreszti fel az alvókat. Grazia ugyan jó alvó volt, de egy vajúdó anya sikolyaitól még egy halott is felébred. Lea arca hamuszürke volt, szeme beesett, haja csapzottan lógott az arcába. Hanna különféle gyógynövényeket vett elő a táskájából. – Ez macskagyökér, ez fekete galagonyakéreg. A kályháról veszek forró vizet, és forrázatot készítek belőlük. Nem tart sokáig, de pár percig áznia kell. – Ha a gyógynövények leállítják a méhösszehúzódásokat, akkor még van remény a szülés megállítására.

Lea kinyúlt és megfogta Hanna kezét. – Bármi történjék is velem, azt akarom, hogy tudd, nagyon hálás vagyok a jóságodért. – Próbálj meg ne beszélni. Lea Hanna vállára tette a karját. – Szeretném, ha megígérnél valamit. Ekkor jött egy görcs; Hanna érezte, ahogy a lány hasa megkeményedik. Lea Hanna karjaiban vonaglott és olyan erősen szorította, hogy a bába úgy érezte, mintha ő maga vajúdott volna. Nagyon hatásos gyógynövénynek kell lennie, amely megállítja ezeket a szülési fájásokat. Lea megszólalt, de olyan halkan, hogy Hannának Lea szájához kellett tennie a fülét. – Ha meghalok, kérlek, viseld gondját a gyermekemnek. – Jól leszel – felelte Hanna. A fiatal anyák gyakran mondtak hasonlókat. A szüléssel járó fájdalmak megrémisztik őket, és erőtlenné, esdeklővé válnak. – Persze, hogy felnevelem a gyermekedet, ha arra kerül a sor. A lányomként szeretlek téged. De most muszáj elkészítenem a gyógynövényeket. Hanna levette a kannát a kályháról, forró vizet töltött egy tálba, és beletette a növényeket. Egy fakanállal megkeverte a főzetet, és lenyomkodta a gyógynövényeket. Amikor azok eléggé átitatódtak, Hanna fogta a gőzölgő folyadékkal teli tálat, és letette Lea mellé a földre. Izsákra gondolt. Talán azért ment el, mielőtt Hanna felkelt volna, hogy elvigyen néhány selyemfonalköteget a szomszéd örménynek? Hanna nem volt hajlandó más lehetőségeket is számba venni. Leára és a babájára kell összpontosítania. Hanna kinyúlt és végigsimított Lea hasán. A lány csípője alig volt szélesebb egy férfi kezével mért arasznál. Ilyen gyermeki testalkattal napokig fog küzdeni, és mégsem fogja tudni kinyomni a gyereket. – Hol van a szülőfogó? – Itt van a függöny mögött. – Hanna odatette a szerszámot a szoba közepére, hogy Lea is láthassa. A szülőszéknek olyan alakja volt, mint a csirke kulcscsontjának, mindkét végén egy fogantyúval, amit a vajúdó anya megmarkolhatott. A faragott villacsont fogantyúja háttámlában végződött. Izsák készítette Hannának, abban a reményben, hogy egy nap talán majd ő maga is hasznát veszi. A hátára a levegőben párzó galambpárt festett, ami igazán meglepte Hannát, hiszen a vajúdó anyák gondolatai, miközben izzadva erőlködnek, hogy kitolják a kisbabájukat, általában messze járnak a szerelemtől és a házastársi egyesüléstől. Hanna fogta a füvekből készített főzetet, és fújni kezdte, hogy kihűljön. Biztatta Leát, hogy kortyoljon belőle, amennyit csak tud. Lea teste rövid idő alatt felmelegedett. Szeme nem tudott fókuszálni, tekintete ide-oda járt a padlástér mennyezetén, mint egy verébnek, aki leszállásra alkalmas helyet keres. A lány lába között víztócsa keletkezett. A gyógynövények nem voltak elég hatékonyak. Hanna azon töprengett, hogy adjon-e Leának még egy adag meleg, édes borba áztatott fekete galagonyát, de végül úgy döntött, hogy már túl késő van hozzá. A szülés beindult. Hanna olyan tehetetlennek érezte magát, mintha egy megvadult lovat kellene megállítania.

Lea lába be volt dagadva. Bájos, határozott arcélű arca fehérré és puffadttá vált, mint a kelt tészta. Hanna belenyomta a hüvelykujját a lány talpába, ott tartotta egy darabig, majd elvette. Az ujja nyomán keletkezett mélyedés ott maradt. Hanna már látott ilyen állapotban levő asszonyokat. Reményvesztett tehetetlenség lett úrrá rajta. – Menjünk a szülőszékre – mondta Hanna. – Ott talán kényelmesebb lesz. Megfogta Leát a hóna alatt, felemelte a földről és odasegítette a zsámolyhoz. Hanna meglepetésére Lea megőrizte nyugalmát, sőt azt tette, amit mondott neki. Elmagyarázta Leának, hogy ereszkedjen le a zsámolyra és fogja meg a fogantyúkat. A lány nagy pocakja ellenére is könnyű volt, alig nyomott többet Matteónál. – Az édesanyámnak nem volt ilyen jó dolga, hogy szülőszéken és hozzád hasonló, kedves bábával vajúdjon. Egyik késő délután a kisöcsémmel a hátán tért vissza a magasan fekvő, nyári legelőkről. Hát egy asszony sem akadt, aki segített volna testvéreinek és szomszédainak a szülés során? A hegyvidéki élet semmi másból nem állt, mint az állóképesség folyamatos próbájából a születéstől a halálig? – Szülés után az édesanyám megfőzte és megette a méhlepényt, hogy erőt adjon neki – mesélte Lea. A méhlepény elfogyasztásának szokása gyakori volt az anatóliai síkság nomád törzsei között, de Hanna még sohasem hallotta, hogy zsidók is gyakorolnák ezt a hagyományt. – Ha nem kívánt gyermek volt – folytatta Lea –, a sziklahasadékban hagyták a farkasoknak, és egyedül tértek haza… – Lea nyelve megdagadt és kilógott a szájából, így érthetetlenné vált a beszéde. Felnyögött és belemarkolt a hasába. Ha Lea még mindig a háremben maradt volna, ez most olyan ünnepi alkalom lett volna, mint Szafije szülése. Zsonglőrök és akrobaták szórakoztatnák a tömeget, ha magát az anyát nem is. Egy asztrológus készítené a gyermek horoszkópját, az ólomöntő pedig megjósolná a baba jövőjét. – Lea, lazíts és lélegezz! Ha feszült vagy, csak nehezebb lesz. – Állítsd le azonnal! – könyörgött Lea, ahogy elöntötte a fájdalom. A lány teste úgy megfeszült, mint a klezmer húrjai. Hanna tudta, nem sok mindent tehet, de azért körbement a szobában, kinyitotta az ablakot és a kredencfiókokat. Ez megkönnyíti a baba kiútját a világba. A főzőedényeket ilyenkor fejjel lefelé szokták fordítani, hogy a halál angyala ne találjon magának búvóhelyet. A következő órában Hanna dalokat dúdolt, hogy elterelje Lea figyelmét. A fájások között egy hajadonról mesélt neki, aki egy ifjú, ostoba lovagba volt szerelmes, akit csak a lova érdekelt. A lovag éjjel-nappal osztrigával etette a kancáját. Lea képtelen volt megmaradni a szülőszéken, így Hanna segített neki lefeküdni a földre. Amikor a fájások egyre gyakoribbá váltak, Hanna megvizsgálta a méhszájat. Szépen kitágult, de a medencecsontok nem mentek széjjelebb és még nem engedték át a baba fejét. Ebben a helyzetben még a szülőfogója sem segíthet. Ahogy az erősebb fájások jöttek és mentek, Hanna félni kezdett, hogy a méhösszehúzódások hatására a gyermek feje

hátrahajlik, és elroppan a nyaka. Ugyanakkor azt sem mondhatta Leának, hogy ne nyomjon. Ha egyszer az anya tolási kényszert érez, képtelen azt visszatartani. Hanna még nem akart arra gondolni, hogy – hacsak nem történik valami csoda – mit kell tennie, ha meg akarja menteni Leát; elő kell vennie a horgot, ezt a visszataszítóan hegyes szerszámot, ki kell vele lukasztania a gyerek koponyáját, fel kell darabolnia a testét, majd egyenként kihúznia a végtagokat, amíg a méh ki nem ürül, és a padlót apró testrészek nem terítik be. Hanna papírba csavart őrölt borsot vett elő a táskájából, hogy megszagoltassa a lánnyal, a tüsszögés ugyanis néha meggyorsítja a szülést. Lea orra alá tartotta, de semmi sem történt. Megint eltelt egy kis idő. Egyetlen dolog volt csak, amivel Hanna megmenthetné a gyerek életét, de még nem akart ehhez a megoldáshoz folyamodni. Sokféle formában találkozott már a halállal – pestis, gyilkosság, szülés –, de sohasem tudott hozzászokni. Lea zöld szeme lassan megfakult. Amikor Hanna megmozdította előtte a kezét, nem pislogott. Pulzusa felgyorsult, teste megmerevedett és lehűlt. Jó lenne egy kis ópiumot adni neki, de Hanna kételkedett benne, hogy a lány le tudja nyelni a nagy, aranyfóliába csomagolt labdacsot. Mindössze annyit tehetett, hogy a karjaiban tartotta Leát és simogatta a haját, miközben a lánynak lelassult a légzése, majd végül megállt. Vajon Isten akarata, hogy Lea meghaljon? Nem. Az Isten bizonyosan nem ilyen igazságtalan. Hanna tükröt tartott Lea szája elé. Semmi. Egyáltalán nem lélegzett. Lecsukta Lea szemét. A fogantatása óta balsorsú, szerencsétlen baba hamarosan szintén meg fog halni. Hát igazságos ez így? Mi jó származhat egy ilyen születésből? Az anyja szeretete nélkül milyen kilátásai lehetnek ennek a gyereknek? Bénító fájdalom borította el Hannát. Kétségbeesése betöltötte a szobát, olyan átható volt, mint a vér szaga. Hanna térdre hullott, arcát a kezébe temette, úgy ringatózott előre-hátra. Meggyilkoltam a fiam nagybátyját, gondolta Hanna. Én okoztam nővérem, Jessica halálát. Képtelen vagyok megtartani a férjem szerelmét, és képtelen voltam neki gyermeket szülni. Most még egy kudarcot írhatok a végelszámoláshoz. Hanna felállt, hogy lepedőt borítson Leára. Ebben a pillanatban azonban fodrozódás futott végig a lány hasának felszínén, ahogy a ló bőre rándul meg, amikor légy száll rá. Hanna elgondolkodott. Vajon a nem cselekvés ugyanolyan gonosz dolog, mint ha párnát szorítana az élő újszülött arcára? Hanna egész hátralévő életében küzdeni fog azért, hogy elfeledje azt, amit ezután tett. Félrelökte a lepedőt. Beolajozta Lea hasát a mellétől a köldökéig. Felvette a vaskését. Istenem, vezesd a kezemet! Hanna a köldök felett vízszintes vágást ejtett az egyik csípőcsonttól a másikig. Vörös vérerek hálózták be a fehér hasat, amelyen egy tátongó száj nyílt. Milyen kicsi lány, és mégis mennyi vér! Hanna Lea mellkasára tette a lepedőt, majd mindkét kezével benyúlt a hasába, kiemelte és a lepedőre tette a méhet. Érett szilva színe

volt, a formája gömbölyű, pattanásig feszülő burkára a vérerek hálózata térképet rajzolt. A kés hegyével Hanna egy kis bemetszést ejtett rajta. Vizes vér ömlött ki belőle, mint megrepedt kecskebőr tömlőből a bor. Hanna bedugta az ujját a kis vágásba, majd felhasította a méhet. A szakadó hús hangjától epét öklendezett. Ez nem Lea, nem az a lány, akit annyira megszeretett és úgy csodált – emlékeztette magát –, csak egy húsból és izomból álló edény, amely egy gyermeket tart, egy gyermeket, aki kiszabadításra vár, és aki élni akar. A véres szövetek és inak közül apró, görbe lábak és egy fenék bukkant elő. Hanna tapogatózva próbált jó fogást találni a babán. Amikor megtalálta a vállakat, és két ujját beakasztotta a hóna alá, húzni kezdte. A baba kicsusszant a méhből. Hanna olyan erősen zihált, ahogy még pár perce Lea. A gyerek kék volt. Hanna elfordult Lea testétől, és egyik kezével felemelte a babát, miközben a másikkal erőteljes csapást mért a fenekére. A kisbaba hördült egyet, felsikított és elvörösödött dühében. Hanna lefektette a csecsemőt a földre, majd felvette a kését. Elvágta a köldökzsinórt, majd térdre rogyott. Érezte, ahogy fokozatosan lassul a pulzusa, és rendszeressé válik a légzése. Hanna oltalmazóan a melléhez szorította a babát. Nem szabad, hogy a kisgyermek első benyomása a világról édesanyja megcsonkított holtteste legyen. Hanna továbbra is a térdén, vérben csúszva-mászva Lea arcára húzta a lepedőt. Istenem, – imádkozott –, segíts nekem. Mondd meg, mit tegyek ezzel az anyátlan árvával! A baba halkan nyöszörgött. – Minden rendben, kicsim. Biztonságban világra jöttél. Nem kell hogy hideg vízbe mártsalak, hogy lélegezz. Ólmos fáradtság ereszkedett rá. Kezével kitisztította a kisbaba száját és arcát, majd lemosta a fehér, ragacsos mázat, amely minden újszülöttet beborít, hogy megvédje őket a magzatvíztől. Mint a koraszülött gyerekeket általában, Lea babáját is aranyos pihék borították. A kisbaba pici volt, de nem lehetetlenül kicsi. Miközben Hanna ringatni kezdte a gyermeket, bekukkantott a lába közé. Kislány. Szoptatós dajkát kell találnia. Sírt kell ásnia, és el kell temetnie a méhlepényt. Egyikhez sem volt energiája. Ki fogja mindezt megcsinálni? Hanna csak egyvalamiben volt biztos, hogy valaki másnak kell. A lány, akit Hanna lányaként szeretett, immár halott volt. A kisbabája, a hegyvidéki törzsek utolsó tagja pedig árva.

Huszonegyedik fejezet K

ONSTANTINÁPOLY

Hanna éppen az ablaknál álldogált, amikor a házuk elé ismét egy hintó érkezett. A hintó elé fogott kis kanca lószerszámján csilingeltek a csengettyűk, tollbokrétája táncolt a szellőben. A kocsi megjelenésére csak egyetlen magyarázat létezett. Több hét telt el azóta, hogy megszületett Lea kisbabája. Ez idő alatt Tova is megszülte gyermekét – egy életerős, egészséges kisfiút, akit Benjáminnak neveztek el. Lea babája kigömbölyödött és megerősödött Tova zsíros tejétől. A kis Jessica, ahogy Hanna elnevezte, már kezdett gagyogni. Amikor Matteo óvatosan az ölébe vette, a kislány hadonászni kezdett kis kezével és megpróbálta megfogni a fiú haját. Izsák is megszerette a gyermeket. Ha sírt, sürgölődni kezdett körülötte, és vitte Tovához, amikor eljött a szoptatás ideje. Mindazon örömök ellenére, amit a kislány az életükbe hozott, a ház még mindig gyászban állt. Lea halála mindannyiukat megviselte; még Zefrát és Mojsét is, akik abbéli félelmükben, hogy balszerencsét hoz rájuk, kerülték a kisbabát. Izsák, aki még jobb kedvében sem mutatta ki az érzelmeit, szomorú és kimerült volt. Ugyanakkor elhívta a rabbit, hogy temesse el Leát, és a gyász, a síva idejére letakarta a házban a tükröket. Zefra sem fütyörészett hamiskásan, ahogy szokott, az edények súrolása közben. Mojse nem ugratta Matteót, és nem dobálta neki a labdát a kertben. Grazia mindez idő alatt egyre türelmetlenebbül ragaszkodott ahhoz, hogy fizessék ki, és nem volt hajlandó több haladékot adni. Jövő hétig vár, utána hozzámegy Izsákhoz. Nemsokára Hannának sem férje, sem kisfia, sem otthona nem lesz. Szuat lemászott a bakról és bekopogott. Hanna a csecsemővel a karjában ajtót nyitott. – Azt az utasítást kaptam, hogy vigyelek a palotába – mondta a férfi. – A valide beszélni akar veled. – Miről? – kérdezte Hanna. – Őfelsége látni akarja a kisbabát. Tehát a valide tud valamit. Hanna érezte, ahogy jeges hideg kúszik végig a gerince mentén. Szuat megfordult, visszaballagott a hintóhoz és felmászott a bakra. Hannának sem elfutni, sem elbújni nem volt már ideje. Csak Grazia volt otthon, aki ekkor megjelent a bejáratnál. – Mi történt? – Hívatnak a palotába. – Akkor addig majd én vigyázok a babára. – Nem – mondta Hanna. – Magammal viszem.

Grazia egy pillanatig vitatkozni akart, de aztán meggondolta magát és visszahúzódott a házba. Borzasztó érzés volt, hogy az utolsó ismerős arc, melyet Hanna láthat, éppen Graziáé. El akart búcsúzni Izsáktól. A karjába akarta magát vetni, és azt zokogni, A valide rájött a hazugságomra, és talán soha többé nem látlak téged, sem Matteót. Ne hagyj elmenni anélkül, hogy még egyszer utoljára ne mondanád nekem: szeretlek. De Izsák nem volt otthon, hogy elbúcsúzhasson tőle, hogy megcsókolhassa. Férje elment a piacra, és még legalább egy órát távol lesz. De talán jobb is így, hiszen végül is Izsák sem tudna mit tenni, hogy kimentse abból a helyzetből, amit Hanna egyedül és kizárólag saját magának köszönhetett. A szomszédok kidugták a fejüket az ablakon, hogy jobban láthassák, amint Hanna a kisbabával a karján bemászik a hintóba, és az öreg Szuat csettint a lónak. Hanna magához szorította a csecsemőt, a hintó pedig zötyögve elindult. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a tragédiában született csecsemő milyen szép lett. A szeme olyan zöld volt, mint Leáé, ide-oda nézegetett, próbált Hannára fókuszálni. Csuklóján redőkbe gyűlt a babaháj. Hanna a hintó zötyögésére ringatta Jessicát az ölében, és a sorsukon töprengett. A rázkódás lassan elaltatta a kisdedet. Musztafa a hárem bejáratánál várt rájuk. Szemöldökét komoran összehúzta, vállát mereven tartotta. A turbánjába tűzött aranytoll elítélően remegett. Megszokott mosolya nélkül köszöntötte, és nem hívta teázni, mint máskor. Elutasítóan nézett a kisbabára. Hanna leghűségesebb szövetségese a palotában ellenségessé vált. – Elvezetlek hozzá – mondta a férfi minden bevezetés nélkül. Intett Hannának, hogy kövesse a valide lakosztályához. Áthaladtak a márványoszlopok között, a padlót friss rózsaszirmok szőnyege borította. A csecsemő, mit sem törődve fényűző környezetével, az ízniki csempékkel kirakott és arannyal hímzett falikárpittal borított falakkal, békésen aludt Hanna karjában. Ugyan mit számítanak ezek a gyönyörű dolgok, ha a valide parancsot ad a kivégzésükre? Musztafa bekopogott egy hivatalos fogadószoba ajtaján, majd amikor az kinyílt, térdre esett és kúszni kezdett az égszínkék kaftánt viselő valide felé. Hanna egyik karjába fogta a kisdedet, térdre ereszkedett és amennyire tudott, kúszni kezdett a királyi dívány felé. Ahogy szoknyája félresöpörte a virágszirmokat, nyomában egy széles sávban a rózsák alól előbukkant a fényes márványpadló. Hanna nem mert Nurbanura nézni. A valide fehér ölebe kiugrott a kezei közül, és feldöntött egy ízniki kancsót meg egy tálca süteményt tartó asztalkát. A kancsó apró darabokra tört. A kutya mit sem törődve vele mohón falni kezdte a süteményeket. A valide csettintett az ujjával az egyik rabszolgának, hogy takarítsa el a romokat. Ezután Hannához fordult, aki az engedélyezett távolságig kúszott. – Sok megbeszélnivalónk van kettőnknek. Nem volt menekvés az óriási teremből, amelynek ajtajait eunuchok őrizték. Hannának pedig nem volt rá magyarázata, hogyan is került hozzá ez a kisbaba. – Igen, felség – mondta Hanna, de még mindig nem merte felemelni a fejét. A gyermek

semmi rosszat nem tett. Csak nem végeztet ki a valide egy ártatlan csecsemőt? – Ülj le! – mutatott a valide egy közeli párnára. Hannát meglepte a kérés, botladozva lábra állt, és miközben a csecsemőt még mindig magához szorította, elhelyezkedett a párnán. Nurbanu tekintete megpihent a gyermeken. Intett Hannának, emelje közelebb a gyereket, hogy jobban megnézhesse. – És hogyan nevezted el ezt a csöppséget? – Jessicának hívom – felelte Hanna. – A nővérem után. – Azt tervezte, hogy megkéri Jakov rabbit, hogy mondjon áldást, brokhét a gyermekre, és Hanna halott nővérének a tiszteletére ruházza rá a Jessica nevet, de eddig még nem volt hozzá ereje. Vajon bölcs dolog, hogy ilyen balsorsú nevet adjon a gyermeknek? Nővére gyilkosság áldozata lett, így lelke addig nem nyugszik majd, amíg újabb testet nem talál magának. Hanna azt remélte, hogy Jessica szelleme nyugalomra talál majd ebben a kisbabában és megvédelmezi őt. – Annyi gond egy lány miatt! – sóhajtott fel a valide. Annyi gond? Egész pontosan mennyit tudhat a valide? Hannának önkéntelenül is eszébe jutott Lea fehér teste, a kés, a sietős temetés, az életerős újszülött és a saját könnyei. A valide előrehajolt, hogy megvizsgálja Jessicát. – Olyan rég nem fogtam újszülöttet. – Kinyúlt, karjaiba vette az alvó kisbabát, lehajolt és megcsókolta a gömbölyű kis arcocskát és a selymes fekete hajat. – Mit gondolsz, Hanna, hasonlít a szultánra? Hanna most már biztos volt benne, hogy a valide játszik vele. – Olyan fiatal még, túl korai megmondani, hogy kire hasonlít – kockáztatta meg a választ Hanna, miközben remélte, hogy nem követ el végzetes hibát. – Badarság! Rengeteg újszülött kifejezetten hasonlít az édesapjára. – A valide betűrte a takaró sarkát a baba lába alá. – Milyen idős? – kérdezte, miközben még közelebbről vette szemügyre. – Pár hetesnek mondanám. Igazam van? Hanna bólintott. – Ez azt jelenti… Hanna nézte, amint a valide fejben számolgatja a hónapokat. – Hogy már jóval azelőtt fogant, hogy a fiam szemet vetett volna a kis Leára. – A valide csendben tanulmányozta Hannát, vajon ellent mer-e mondani neki. – Nagyon korán született – felelt Hanna. – Csoda, hogy életben maradt. – Ugye nem tartasz olyan ostobának, hogy elhiszem, hogy ez a gyermek a szultáné? Erre már nem lehetett mit felelni, csak elmondani az igazságot. Hanna meg akart szólalni, de a valide a keze intésével elhallgattatta. – A gyermek természetesen nálam marad. Lea az én tulajdonom volt, így a gyereke is az enyém – mondta a valide, és tovább ringatta a kisbabát. Vajon a kislányt felnevelik a palotában, megtanítják hímezni és fuvolán játszani, vagy kivégzik? Hanna képzeletében már mindkettejük feje a hóhér tönkjén feküdt.

– Nagyon a szívemhez nőtt, felség – mondta Hanna, és elfojtotta magában a késztetést, hogy kikapja a babát a valide kezéből és kirohanjon vele a palotából. – Látom abból, ahogy ránézel. – A valide leengedte az ölébe Jessicát. – Győzz meg, hogy miért ne vegyem el tőled! Hanna nem válaszolt azonnal, óvatosan mérlegelte a helyzetet. – Ez a gyermek senki másnak nem fontos, csak nekem. – Elismered, hogy nem a fiam gyermeke? – Igen, el. – Hanna vallomása egyenlő volt azzal, mintha azt kérte volna, hogy tűzzék ki a fejét egy lándzsára a példakőre. – Mivel őszinte voltál, én is az leszek – felelte a valide. – Lea még egy órája sem volt a háremben, amikor én már tudtam, hogy terhes. Hanna nem hitt a fülének. – Sajnálatos módon a szultán addigra már megpillantotta, és semmi másról nem tudott beszélni, csak róla. Képzeld el, micsoda nehéz helyzetben voltam! Nagyon megörültem, hogy szerencsétlen feleségén kívül végre egy másik nő is érdekli. Szükségem volt Leára, hogy megtörje Szafije bűbáját. Ha a bűbáj egyszer megtört, a fiamat más lányok is érdekelni fogják. A protokoll viszont megkövetelte Lea szüzességének az igazolását, amit Musztafának be kellett jegyeznie az Együtthálások Könyvébe. A valide finoman ringatta az ölében fekvő csecsemőt. – Bármelyik palotabeli bába megmondta volna nekem az igazat Leáról. Szükségem volt valakire, akinek lágy szíve van és megsajnálja a lányt. Így aztán behívattalak téged. Tudtam, hogy hazudni fogsz a lány védelmében, nehogy bordélyházba kerüljön. Arra azonban nem számítottam, hogy úgy rendezed majd a dolgokat, hogy a fiam azt higgye, hogy együtt hált a lánnyal, amikor nem. Hannának ekkor eszébe jutott a szeretkezés éjszakája, amikor egy sóhajt és selyempelisse suhanását hallotta a szultán díványa felett húzódó balkonról. Akkor azt hitte, hogy Szafije az, és megsajnálta a szultán feleségét, hogy tanúja lett az eseménynek. De nem Szafije volt az, hanem a valide. – Tudja felséged, hogy Lea meghalt? – kérdezte Hanna. A valide Hannára nézett, hogy zavartan vagy mérgesen, Hanna nem tudta eldönteni. – Aligha történik olyasmi ebben a városban, amiről ne tudnék. – A valide vállat vont. – Találékony kis Leánk elvégezte a feladatát, még akkor is, ha nem tett semmit. A fiam most olyan buja, mint egy kecske. A Leával töltött éjszaka óta királyi lakosztályát rengeteg fiatal lány látogatta meg. Mostanra már három háremhölgyünk terhes. Nemsokára kisbabák fognak potyogni még az égből is, és végre megtöltik a bölcsőket. Hanna teljesen elveszettnek érezte magát. Miért van szüksége a validénak Lea gyermekére, ha nemsokára rengeteg unokája lesz? A valide csókot nyomott a kisbaba puha, rózsaszín arcocskájára, majd visszaadta Hannának. Kék kaftánján egy nedves folt díszelgett ott, ahol a kisbaba lepisilte őt. Ennél kevesebb miatt is kivégeztek már embereket. Amikor a valide meglátta, hogy Hanna a foltra mered, elmosolyodott.

– Ne aggódj, szerencsét hoz, ha egy kisbaba lepisil. Nurbanu rezzenéstelen tekintettel méregette Hannát. – Nem sok alattvalóm maradt életben, miután hazudott nekem, de neked megkegyelmezek. Végül is soha nem fogod elárulni senkinek, amit tettél, hazugságod pedig hasznomra volt. Hanna óriási megkönnyebbülésében legszívesebben cigánykereket hányt volna a hideg kövön, vagy kihajította volna a tulipánokkal teli fehér kínai porcelánt a szárnyas ablakon. Természetesen egyiket sem tette meg. – Köszönöm, felség. Soha nem fogok beszélni róla. Rendkívül hálás vagyok. Hanna nem akarta tönkretenni a pillanatot, de muszáj volt valamit megkérdeznie. – Mindvégig tudta felség, hogy Lea nálam van? – A baba kezdett éhes lenni; nyugtalanul mocorgott Hanna karjaiban. – Igen, de a szultánnak azt mondtam, hogy Szafije féltékenységi rohamában parancsot adott a lány kivégzésére. Azt mondtam neki, hogy a süketnémák megölték Leát, de a testét nem találták meg, halálát pedig senki sem tudja Szafijéra bizonyítani, olyan gazdagon jutalmazta meg a gyilkosokat. Ettől Szafije ellenszenvessé vált a szultán számára. – A valide kivillantotta szabályos, fehér fogait. – A hárembeli élet nagyon bonyolult. – Csakugyan az – felelte Hanna. Szerencsétlen Szafije. – Ön nagyon jóindulatú – bukott ki Hannából, de rögtön megijedt, hogy szavai cinikusnak hatnak. A valide azonban a tisztelet őszinte megnyilvánulásaként fogadta a megjegyzést. Hanna ringatni kezdte Jessicát, nehogy sírni kezdjen. Nem volt rá szükség, hogy próbára tegyék a valide türelmét. – Nem kellene megjutalmaznom téged, hiszen hazudtál, de mint rámutattál, jólelkű vagyok. Megengedem, hogy megtartsd a babát, de soha senki nem tudhatja meg, hogy Lea gyermeke. – Természetesen nem – felelte Hanna a meghatottságtól elfogódott hangon. – Azt fogom mondani, hogy egy szerencsétlen árva, annak a rabszolgalánynak a gyereke, akit sajnálatból megvettem a piacon. – Remek. Van egy ismerősöm a városban, egy velencei fickó, aki időről időre érdekes hírekkel lát el. Úgy hallottam, szükséged van száz dukátra, hogy kifizess egy bizonyos… adósságot. – A valide megsimogatta a fehér kutyust, aki időközben visszamászott az ölébe. Hanna Izsákra gondolt. Száz dukáttal ki tudnák fizetni Graziát, aki a következő hajóval visszautazhatna Rómába. – Egy bársonyerszény van a szegfűvel díszített váza mögött. – A valide a Hanna mellett álló asztalka felé intett a fejével. – Fogadd el hálám jeléül – mondta az asszony csendesen. Mennyire velencei volt a valide tapintatossága! Úgy adott ajándékot, hogy közben ne hozza zavarba a megajándékozottat. Hanna nem tudta, hogy mit feleljen. – Vedd csak el! Hanna kinyúlt az egyik kezével, és megfogta az erszényt, súlyos volt. – Közönöm, felség. – Tudom, hogy bölcsen fogod felhasználni. Most elmehetsz.

Hanna óvatosan félretartotta a gyermeket, és bedugta a szoknyája zsebébe az erszényt. Hirtelen öröm járta át. Ha most nem ült, hanem állt volna, térde biztosan felmondja a szolgálatot. Még utoljára a validéra nézett, majd egyik karjába fogta a babát, és ügyetlenül kikúszott hátrafelé a teremből, miközben a dukátokkal teli erszény csilingelve verdeste a lábát. Ahogyan régen kiszabadította Izsákot a máltai keresztes lovagok fogságából, most ismét megmentette férjét. És a házasságukat.

Huszonkettedik fejezet K E

ONSTANTINÁPOLY MINÖNÜ NEGYED

Már besötétedett, mire Hanna hazaért a palotából. Egyből az emeletre ment. Izsák az ágyban ült hálóingben. – Ó, Istenem! – kiáltotta és talpra ugrott. – Olyan késő van, már a legrosszabbra gondoltam. Azt hittem… – kezdte, és átölelte feleségét és a kisbabát. Állát Hanna fejebúbján nyugtatta. – Azt hittem… – kezdte újra, de nem tudta befejezni. – Tudom – felelte Hanna. – Még csak itthon sem voltam, hogy elköszönjek tőled. Magányosan haltál volna meg, abban a hitben, hogy már nem szeretlek. Mojse és Zefra jelent meg az ajtóban. Tétován álldogáltak, mint akik nem tudják eldönteni, hogy bejöhetnek-e, és boldogan mosolyogtak. – Látom, a fejed még mindig a nyakadon van – mondta Mojse, aki még a legborzalmasabb dolgokból is viccet tudott csinálni. Zefra belépett és megsimogatta Hanna arcát. – Boldog vagyok, hogy életben vagy. Mojse és Zefra mögött Grazia az árnyékban állt. Nem akart bejönni a hálószobába, és az arckifejezéséből ítélve ő nem volt annyira boldog, mint a többiek, hogy ismét látja Hannát és a kisbabát. – Örömteli esemény – mondta végül, majd visszament a földszintre. Zefra és Mojse követték őt. – Milyen édes kisbaba – szólalt meg Izsák. – A valide nekem adta. Felnevelem, ha te is beleegyezel – mondta Hanna védekező hangon. – Hanna, nagyon sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgok kettőnk között, ahogy. Rengeteg feszültséget és nehézséget kellett elviselnünk. Együtt neveljük fel a gyermeket, te és én. Hannában remény ébredt. Lenézett a kisbabára, az ő kisbabájukra. A kis arcocskára, a gömbölyű pofikra, a rózsabimbóhoz hasonlatos szájacskára. Annyira hasonlított Leára, hogy Hanna szíve majdnem meghasadt. Szinte biztos, hogy a valide is észrevette a hasonlóságot, de nem említette. – Izsák, megvan Grazia pénze! Férje zavart arckifejezéssel nézett rá. – A validétől kaptam. – Tréfálsz velem?

Hanna odaadta férjének a gyermeket, majd elővette a zsebéből a bársonyerszényt. Megrázta, mire a pénzérmék csilingelni kezdtek. Amikor Hanna meglátta az Izsák arcán szétáradó színtiszta boldogságot, megbánta, hogy korábban hűtlenséggel gyanúsította. – Nem is tudom, mit mondjak. – Izsák befektette a kisdedet a bölcsőjébe, és gyengéden meglökte a kiságyat. – Annyira féltem, hogy elveszítelek, Hanna. Egyre messzebb és messzebb sodródtunk egymástól, míg végül már úgy éreztem, hogy semmit sem tudok tenni azért, hogy megállítsam. Sohasem vágytam Graziára, csak meg akartam békíteni, hogy további haladékot nyerjünk. Csapdába estem. Hanna egyből más fényben látta Izsák tetteit. Egyáltalán nem udvarolt Graziának, pusztán megpróbálta sakkban tartani. – Együtt mondjuk meg a híreket Graziának? – kérdezte Hanna, és megfogta férje kezét. Sógornőjüket a kertben találták meg, éppen Matteóval labdázott. Grazia nem nézett ki jól az utóbbi időben. Ajkát állandóan összepréselte és nem fordított annyi gondot a külsejére, mint amennyit szokott. A ruhája gyűrött volt, haját kapkodva tűzte fel. – Megvan a pénzed – közölte Hanna minden bevezető nélkül. – Most már hazahajózhatsz, és újraházasodhatsz. Grazia kiismerhetetlen arckifejezéssel meredt Hannára, majd Izsákra. – Nem örülsz neki? – kérdezte Izsák, miközben átkarolta Hannát. Hanna megmutatta a bársonyerszényt, Grazia pedig átvette, miközben a súlyát méregette a tenyerében. Nem látszott olyan boldognak, mint az az asszony, aki éppen most kapta meg a hozományát. – Honnan szerezted? – kérdezte Grazia. – Az nem számít – felelte Hanna. – Hát nem vagy boldog? – kérdezte Izsák. – Természetesen el vagyok ragadtatva, csak annyira váratlanul ért – felelte, de amikor mosolyogni próbált, szája feszes maradt. Matteo átölelte Grazia lábát, és a szoknyájába temette az arcát. – Boldog vagyok, hát persze. Csak annyira fogtok hiányozni – simogatta meg Grazia Matteo fülét. A kert végében található tyúkketrecben a kakas háromszor elkukorékolta magát. – Izsák, szólok a rabbinak, hogy előkészítheti a válási szertartást. Grazia megölelte Hannát. – Kedves, drága sógornőm – mondta és megcsókolta Hanna mindkét arcát –, annyira örülök, hogy Izsák felesége maradsz! Grazia szavai annyira hamisan csengtek, hogy Hanna nem is értette, hogy egyáltalán minek vesződött velük. A következő nap Hanna, Izsák és Grazia elmentek a rabbi dolgozószobájába, ahol ezúttal két másik rabbi is jelen volt. Jakov rabbi vezetésével Grazia lekötötte Izsák lábáról

a szandált, amelyet kifejezetten erre a rituáléra készítettek, és keresztülhajította a szobán. Ezután Izsák elé köpött a földre és bejelentette: – A sógorom visszautasítja, hogy bátyja emlékét Izrael nevével örökítse meg; nem vesz feleségül. Izsák a szertartásnak megfelelően válaszolt. – Nem kívánom feleségül venni. Hanna megkönnyebbülten hallotta, hogy Izsák milyen áradó jókedvvel ejtette ki a szavakat. Grazia a rabbi unszolására folytatta: – Utálatos lenne feleségül menni hozzád. – Sógornője minden meggyőződés nélkül ejtette ki a szavakat, de Hannát ez már nem érdekelte. Ezzel véget is ért a szertartás. Együtt sétáltak haza, Grazia néhány lépéssel Hanna és Izsák mögött lépdelt. Izsák karjaiban ringatta Jessicát. Időnként hozzásimult a feleségéhez, rámosolyodott és ugratta, tréfálkozott vele. – Szóval megfosztottak attól a boldogságtól, hogy két feleség szidjon és parancsolgasson nekem egyszerre? – Grazia nem válaszolt, még csak el sem mosolyodott. Amikor hazaértek, Izsák tekintetébe gyengédség költözött, az a fajta, amikor megkívánta feleségét. Hanna örült, hogy nemrég volt a mikvában, és így kész fogadni férje szerelmét. Úgy érezte, az egykori Izsák tért vissza hozzá, és olyan könnyedén fogadta, ahogy egy nagy becsben tartott köpenybe burkolná magát. Az éjszaka meleg volt és fülledt, így Izsák azt javasolta, hogy aludjanak a csillagok alatt. A kertjük közepén volt egy fűzfákkal körülvett, mohával borított különálló kis terület. Nyári éjszakákon, amikor a hálószobájukban már elviselhetetlenné vált a hőség, gyakran aludtak itt. Amikor Izsákkal szeretkeztek, férje mindig hagyta, hogy ő elégüljön ki először. Ezután a férfira került a sor, aki ilyenkor Hanna nevét kiáltotta. Amikor Izsák meggyőzte arról, hogy hozzámenjen feleségül, megígérte neki, hogy soha senki nem fogja Hannát úgy szeretni, ahogyan ő. Minden alkalommal, amikor Izsák mellette aludt el, és a karjaiban tartotta, beváltotta az ígéretét. Köszönöm, Istenem, fohászkodott Hanna, hogy visszaadtad a férjemet. Hajnalban ébredtek a fűzfák alatt. – Jó reggelt, drága feleségem! – mondta Izsák. Homlokon csókolta Hannát, és magához húzta. Gyengéden ismét szeretkeztek egyet, majd még mindig egymás karjaiban egyeztették az aznapi teendőiket. – Grazia el akarja vinni Matteót a Mehmet herceg körülmetélésének megünneplésére rendezett parádéra. Hanna kibontakozott Izsák öleléséből és felült. – Többezernyi ember fog összezsúfolódni az utcákon. Mi lesz, ha Matteo elfárad, és vinni kell? Mi lesz, ha beesik egy kocsi kereke alá? Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mindannyian megyünk. – De a kis Jessicának szüksége van rád itthon – felelte Izsák. – Mojsénak és nekem pedig a szövőszéken kell dolgoznunk. Matteo borzasztóan fog örülni, hogy mielőtt még elmegy, Grazia egy kicsit egyedül az övé lesz. Csak pár óráról lenne szó.

– Attól tartok, igazad van – mondta kelletlenül Hanna. Nem szabad, hogy sógornőjével szemben érzett ellenszenve megzavarja Matteo nagynénje iránti rajongását. – Látványos esemény lesz – szólt Izsák. – Erre a napra egész életében emlékezni fog.

Huszonharmadik fejezet Már késő délután volt, Hanna éppen hagymát vágott a marhapörkölthöz. Matteónak és Graziának már órákkal ezelőtt vissza kellett volna érnie a körülmetélési ünnepségről. Hát persze, hogy Matteónak tetszenek majd a zsonglőrök, a bűvészek, a medvék, de Hanna amiatt aggódott, hogy Grazia túlhajszolja a kisfiút. Sógornője mindig hagyja, hogy túl sok sörbetet igyon, és rengeteg édességet vesz neki, amit Matteo imád. Na jól van már. Nem olyan gyakran ünneplik egy herceg körülmetélését ötvenhárom napos parádéval! Hanna kihaltnak érezte a házat a fiú szertelen kiáltozása nélkül. Egyes napokon ilyenkor a lepedőjét köpenyként a vállára borítva le- és fölmasíroz a lépcsőn. Más napokon a kertben kifeszített kötelén gyakorol. Hanna el akarta vinni a kisbabát Tovához megszoptatni, de előtte még be kellett mennie Grazia szobájába, hogy megkeresse Matteo régi pólyáját. Az utóbbi időben nem talált bizonyos tárgyakat. Biztosan a dzsinnek keze van a dologban. Ma reggel például Matteo takaróját nem találta, és a kisfiú vigasztalhatatlanul sírt egész reggeli alatt. Levetette magát a székéről, és nem volt hajlandó sem az asztalhoz ülni, sem a kenyerét megenni, amíg Grazia át nem kutatta a házat, és vissza nem tért a takaróval. – Hol volt? – kérdezte Hanna. – Hát a kertben – felelte Grazia. Különös, Hanna nem látta ott, de nem számít. Matteo végtelenül boldog volt, hogy meglett, és a melléhez szorította, úgy ült az asztalhoz. Hanna kezében a kisbabával elindult fel az emeletre, Grazia szobájába. Az alvómatracot gondosan feltekerték és félrerakták. A faliszekrény ajtaja csukva volt. A nyitott szárnyasablakban a függönyt lengette a szél. Valami nem volt rendben. A különféle krémeket, illatszereket és olajokat tartalmazó üvegcsék és edénykék, amelyek mindig az ablak alatti asztalkán sorakoztak szép rendben, és Grazia pirosítóporát tartalmazó kék zománcdobozkája – mind eltűnt. A korábbi tulajdonos ebben a szobában tárolta a turbánjait, így a fal tele volt mélyedésekkel. Grazia mindenféle apróságot tartott ezekben a kis fülkékben – a kesztyűjét, a cipőit és a kalapját. Most mindegyik üresen tátongott. Hanna keresni kezdte a bőröndöt a faliszekrényben, de csak port talált. – Izsák! Izsák! – kiabálta. – Gyere gyorsan! Pár pillanattal később már hallotta, amint férje szalad fel a lépcsőn. Izsák kezén és kötényén a selyemfesték zöld foltjai éktelenkedtek. – Mi a baj? – lépett a szobába. Hanna fel-alá járkált a nyöszörgő kisbabával. – Grazia minden holmija eltűnt! Izsák végignézett a kopár szobán, és benézett a faliszekrénybe. – Biztosan van rá

valamilyen egyszerű magyarázat. Hanna férjére meredt, legszívesebben megrázta volna. – Izsák, Matteo vele van, és minden ruhája és személyes tárgya eltűnt. Hát nem érted? Elvitte Matteót! – Micsoda? De hát… miért? Izsák, aki annyival bölcsebb nála a világ dolgaiban, vajon miért nem fogja fel, hogy mi történt? – Nincs vesztegetni való időnk! – kiáltotta Hanna izgatottan, mire a baba felsírt, de olyan hangosan, hogy képtelen volt megérteni Izsák válaszát. Zefra lépett be a szobába. – Kérlek, vidd el Tovához etetésre! – mondta neki Hanna. Jessica az üvöltéstől piros kis arcát Zefra vállára hajtotta, amint az öreg szolgáló kivitte a szobából. – Izsák, meg kell keresnünk, méghozzá azonnal! – De kell hogy legyen valami magy… – Izsák, ne! – vágott közbe Hanna. Nincs most helye az olyan filozófiai, talmudikus vitáknak, mint hogy hány angyal tud táncolni egy tű fokán. Cselekedni kell. Egy gondolat hasított hirtelen Hannába. – Ma reggel, amikor elmentek, Grazia ragaszkodott hozzá, hogy magukkal vigyék Matteo takaróját. – Hanna akkor nem tudta megmagyarázni, de valami zavarta Grazia kitartó követelőzésében. Matteo takarója az egyetlen, ami a kisfiút a természetes szüleihez köti. Izsák arckifejezésébe rémület költözött. Végre kezdte felfogni a helyzetet. – Meg fogjuk találni, ne aggódj! – mondta. A bejárati ajtóhoz siettek, ahol Izsák levette sapkáját a fogasról, Hanna pedig beleugrott a szandáljába. Hívta Zefrát, hogy megmondja neki, elmennek, aztán észbe kapott, hogy a szolgáló már elment a kisbabával Tovához. Hanna kilökte az ajtót, és kirohantak. – Hintóval lehetetlen lesz átvágni a tömegen. Menjünk gyalog! Néhány utcával arrébb belefutottak a parádéba. – Izsák, mégis hogyan találjuk meg őket? Izsák és Hanna kéz a kézben átpréselték magukat a tömegen, kikerülték a különféle céhek, köztük a krétakészítők kerekeken vontatott dobogóját. A kocsi tetején utazó férfiak krétát tördeltek a kezükkel, majd fehérre mázolták vele az arcukat. Őket egy érdekes ritmusú török zenét játszó zenekar követte. Testes igáslovak húzta szekér dübörgött el mellettük, amelyen az ezüstművesek és műhelyük utazott. A rengeteg szállítókocsiból vajon melyik ragadta magával Matteót? A faházat építő ácsok? A falat építő kőművesek? Az ezüstfonalat fonók? A szíjgyártók? A filckészítők? Vagy talán a cukrászok, akik különleges cukros édességeket – a Szépség Ajkait, Hanum ujját vagy a Hölgyek combját – dobáltak a tömegbe? Több ezer ember nyüzsgött az utcákon, a kisbabák anyjuk karjaiban, a gyerekek apjuk vállán nézelődek. Hanna egyszer csak észrevett egy vörös hajú gyermeket, amint kinyújtott karral próbálja elkapni a cukrászok kocsijáról lerepülő marcipánt. Szíve kihagyott egy ütemet. De ez a gyerek idősebb volt, mint Matteo, legalább ötéves, és nem olyan tüneményes.

Az egyik némajátékos kiszúrta az emberek erdején átvágó Hannáékat, és követni kezdte őket, miközben Izsákot utánozva a szakállát simogatta. Izsák odadobott neki egy érmét, hogy megszabaduljon tőle, ez azonban csak tovább bátorította a pantomimszínészt, aki nemsokára trágár kézmozdulatokkal is kiegészítette játékát. Tovább tolakodtak és lökdösődtek, Izsák kiabált, úgy próbálta félrehúzódásra bírni az embereket. Túlságosan sokan voltak és túl gyorsan mozogtak. Hanna megállt egy pillanatra, hogy levegőt kapjon. Izsák megfogta a karját, majd végigrohantak a fegyverkovácsok utcáján, miközben kikerültek egy sült birkafejekkel megpakolt kocsit. A távolban feltűnt a Boszporusz kéksége. Hannának szúrni kezdett az oldala. Átkozta magát. Épp amikor minden erejére szüksége lenne, akkor fárad el. – Jól vagy? – kérdezte Izsák és lelassított. – Igen – válaszolta Hanna. – Jól vagyok. Öklét az oldalához nyomta, megragadta Izsák kezét és futott tovább.

Huszonnegyedik fejezet K

ONSTANTINÁPOLY

Ó

VÁROS

A

KÖRÜLMETÉLÉSI ÜNNEPSÉG

Cesca ugyanúgy nem akarta ellopni Matteót az egyetlen anyától, akit csak a kisfiú ismert, ahogyan Leont sem akarta megölni, de Isten másképp rendelte. Végigsétált a Caddesi Selçukon. A távolban megpillantotta Foscarit, aki a megbeszéltek szerint a szimit6árusnál várta őket. Hát mi tanúsítaná jobban Isten beleegyezését, ha nem ez? A karjánál fogva húzta maga után Matteót, úgy közeledtek a férfihoz. A kisfiú kimerült a parádé csodás látványosságai felett érzett izgalmában. – Helló, Foscari – mondta, miközben a férfi megnyerő arcát és már a gallérja körül kunkorodó, hosszúra nőtt dús haját tanulmányozta. – Jól nézel ki. – Ahogy te is – mondta Foscari, és széles mosollyal a fiúra nézett. – Csodálatos dolgokat fogunk megnézni mi ketten. Talán a szivacsbúvárok kocsiját? Vagy a cukrászokét? Olyan kisfiúnak látszol, aki szereti az édességeket. Matteo elvigyorodott, teljesen elbűvölte Foscari ezüstorra. Cesca derűsen mosolygott és szintén az orrot bámulta. Úgy érezte, mintha egy jós kristálygömbjét nézné, amelyben megláthatja a jövőjét. Ott volt a maseri villája az almafákkal, a gazdag legelőkkel és a mézszínű tehenekkel. A nagykövetségen eltöltött este óta olyan szép sorban rendeződtek a dolgok, mint egy selyemruha redői. Hozománya az égből pottyant az ölébe. A nevetséges válási szertartás megkímélte az Izsákkal való házasságtól, a férfi megölésétől és jelentéktelen vagyonának követelésétől – csekély veszteség. Cesca nagyobb halra vetette ki a hálóját. Megszerezte Hanna száz dukátját, ami roppant nagy összegnek számított. Szabadon mehetett Velencébe, a maseri villa pedig nemsokára az övé lesz. Cesca megállt egy pillanatra, és elgondolkodott, hogyan is fogalmazhatná meg a legjobban, amit mondani készül. – Foscari, egy kis változás történt a tervemben. Örömmel fogod hallani, hogy mégiscsak veled tudok hajózni, méghozzá késlekedés nélkül – mondta. Ha Izsák nem lesz a férje, nincs miért itt maradnia Konstantinápolyban. Megkönnyebbülés lesz újra Velencében lenni, ahol végre érti a nyelvet. Nem kell másnak tettetnie magát, mint ami, nem kell folytonosan arra ügyelnie, nehogy hibát vétsen, nehogy Szűz Máriát emlegesse, nehogy sajtot egyen sült marhahússal vagy megszegje valamelyik másik ostoba étrendi tilalmat. Cesca halkan beszélt, hogy Matteo ne hallja, amit mond. – Gondját viselem a fiúnak az utazás alatt. – Foscari azonban nem tűnt annyira boldognak, amennyire egy férfi lehetne, ha egy gyönyörű nő társaságában töltheti el a többhetes hajóutat.

– És a takaró? Hol van? – Ahol mindig lenni szokott, a fiú zsebében. – Akkor jó. – Foscari egy darabig Matteót tanulmányozta. – Milyen helyes kis srác. Tiszta apja. – Kinyújtotta a kezét, és Matteóhoz fordult. – No, hadd lássam azt a takarót, amiről annyit hallottam! Matteo hátrálni kezdett. Cesca lehajolt hozzá. – Minden rendben, fiam. Nem muszáj most odaadnod neki. Ezután Foscarihoz fordult. – Ne aggódj most a takaró miatt. Megijeszted. Lesz még rá bőven időnk. – Legyél jó fiú, Matteo. Élvezd a parádét, és ne szakadj el Foscari márki mellől. Annyi édességet vesz neked, amennyit csak akarsz. A fiú végre felülkerekedett szégyenlősségén, és megszólalt. – De a mama mérges lesz, ha túl sok lokumot eszem. – Különleges nap a mai, ma bármit megkaphatsz, amit csak kívánsz. Később találkozunk, és újabb, különleges kalandban lesz részünk. – Rendben, Grazia mama. – Később találkozunk a nagykövetségen – fordult a nő Foscarihoz. – Veszel nekem is hajójegyet? – Igen – felelte a férfi –, hát persze. Cesca megcsókolta Matteót, még egyszer elmondta, hogy legyen jó kisfiú, majd elment. Egy órával később Cesca döbbenten állt saját hiszékenysége előtt. Mi szüksége lenne rá Foscarinak, most, hogy a fiú és a takaró is nála van? Végigszaladt a Caddesi Istiklâlon a velencei nagykövetség felé. Megbízott benne, pusztán azért, mert neki ígérte a villát. Ő pedig hitt neki. Ha valóban a villa tulajdonosa akar lenni, azért ennél ravaszabbnak kell lennie. De talán még nem késő. Cesca nagy nehezen elküzdötte magát a nagykövetségig, átpréselte magát a tömegen, el a kocsikon utazó emelvények mellett. Mire meglátta a követség falai felett lobogó velencei zászlót, már egészen elgyengült a hőségtől. Végigsietett az utcán, és közben imádkozott, hogy meglássa Foscarit, amint szolgáját, Kametot utasítja az útitáskák bepakolására a teherhordó kocsijába. Akkor együtt mehetnének a kikötőbe. Cesca ezúttal nem volt olyan higgadt, mint egy hónapja, kétségbeesetten rángatta a bejárati csengőt. Senki sem jött ki. Talán Kamet hallótávolságon kívül, a kertben van vagy Foscarinak segít pakolni. Cesca még erősebben húzta meg a csengőzsinórt. A bejárat két oldalán álló őrök rápillantottak, majd elfordultak; külseje kétségtelenül mulattatta őket: haja kibomlott, szoknyája sáros lett. A magas és ádáz kinézetű őrök fekete turbánt viseltek. Amikor legutóbb itt járt, nem ők őrködtek. Egy vörös kóbor macska ténfergett arra és megszaglászta a cipőjét. – Sicc innen! – ripakodott rá Cesca, mire az állat elinalt. Végre- valahára lépteket hallott, az ajtó kitárult és egy magas, kövér, kék turbánt viselő núbiai jelent meg az ajtóban. Ennek a

rabszolgának pofaszakáll keretezte az arcát. Nem Kamet volt az. – A nagykövettel szeretnék találkozni. Megmondaná neki, hogy Grazia van itt? – követelte türelmetlenül Cesca. – A bailo nem tartózkodik itt, asszonyom. Több hónapja Velencében van üzleti ügyekben. – A szolga velencei nyelvjárásban beszélt. Talán úgy érti, hogy Foscari már elindult a kikötőbe? Nem. Világosan elmondta, hogy a nagykövet már hónapok óta Velencében van. – Az lehetetlen. Néhány órával ezelőtt találkoztam Foscari márkival. – A velencei zászló úgy csapkodott a szélben a feje felett, mint egy hajó vitorlája. – Andrea Ridolfi a nagykövet, és biztosíthatom róla. asszonyom, hogy már több hónapja elutazott. Talán a frank nagykövetséget keresi a szomszéd utcában? Cescát elképesztette a szolga szemtelensége. – Te ostoba! Én Foscari nagykövetről beszélek, magas, arányos testfelépítésű, és ezüstorrot visel. Egy kisfiúval van. Azonnal menjen érte! – Több éve szolgálok itt, és pontosan tudom, hogy mi van a palotában – mondta a férfi, és elkezdte becsukni az ajtót. – Nagykövet vagy sem, itt nincsen ezüstorrú férfi. – És Kamet? Egy sárga turbánt viselő núbiai szolga? A szolga megállt egy pillanatra, az ajtó félig nyitva maradt. A bejáratnál álló őrök közelebb léptek Cescához, aki ettől nyugtalanná vált. – Kamet egy darabig itt dolgozott, de nemrég felmentették a szolgálat alól. Hogy hova ment, azt nem tudom. – A rabszolga letörölte a szemöldökéről csorgó izzadságot. – Jó napot! Cesca azon kapta magát, hogy a követség bezárt, súlyos tölgyfa ajtaját bámulja. Verni kezdte az öklével, amíg a két őr rá nem parancsolt, hogy hagyja abba, mire feladta. Megfordult és végigsétált a palotákkal szegélyzett, kocsikkal teli, széles utcán. Mit jelent mindez? Talán nem Foscari a nagykövet? Düh és szégyen öntötte el. Ha egyszer elkapja a férfit, megfizet neki. Felakasztatja a szélhámost. Cesca olyan iramban gyalogolt, hogy belebotlott egy utcán alvó kutyába és térdre esett. Az egyik szomszédos ház libériás inasa segítette talpra. – Mondja csak – szólította meg Cesca a szolgát. – Látott egy ezüstorrú férfit jönni-menni abban a palotában? – kérdezte, és a nagykövetségen lobogó zászló felé mutatott. A szolga megrázta a fejét. – Legyen bármilyen is az időjárás, én mindig itt kint vagyok. Soha nem láttam errefelé ilyen embert. Cesca továbbment, a fülledt levegő ólomsúlyként nehezedett rá, és sáros szoknyája is húzta. Gondolatai őrült tempóban cikáztak ide-oda, amint próbálta megérteni a helyzetet. Biztos volt benne, hogy a Medusa még nem hajózott ki a kikötőből, de lehet, hogy Foscari egy másik hajóval akar utazni? Lehetséges, hogy eléri a Medusát, de Foscari nem vett neki jegyet a hajóra? Mi van akkor, ha Foscari egyedül formál jogot Matteo vagyonára? Nem, az nem lehet. Megveheti a saját hajójegyét. Elvégre még mindig megvan a száz dukátja. Cesca benyúlt a szoknyájába, ahova korábban gondosan eldugta a vékony

selyemtárcát. Kétségbeesetten turkált a zsebében. A pénztárca eltűnt. De tudta, hogy mit kell tennie. Meg fogja találni Foscarit, Matteót és a száz dukátját is, még ha ez lesz az utolsó dolog is, amit tesz az életében. 6 Szezámmagos perec

Huszonötödik fejezet K A

ONSTANTINÁPOLY HIPPODROM

Matteo egész egyszerűen eltűnt a föld színéről. Hanna és Izsák a hippodromon kívül hömpölygő tömegben sehol sem találta a kisfiút. Így nem maradt más hátra, beléptek az ovális kialakítású hippodromba, amelynek versenypályáit még a rómaiak építették évszázadokkal korábban ló- és fogatversenyeik számára. A pálya közepén még mindig álltak az ősi emlékművek: III. Thotmesz Egyiptomból ideszállított obeliszkje és a Kígyóoszlop – mindkettő magasabb volt egy hajó árbocánál. Az arénában robbanó petárdák hangja minden mást elnyomott, így Hanna nem hallotta meg rögtön a háta mögül érkező hangot. Az éles és átható hang azonban kitartóan szólongatta, és valaki húzgálni kezdte Hanna ruhaujját, mire a bába megfordult. Musztafa volt az, kitartóan próbálta túlkiabálni az ünnepélyes arccal felvonuló janicsárok lovainak patadobogását. – Hanna! Gondoltam, hogy te vagy az. Gyere velem! A valide örülni fog, hogy láthat… és hogy megismerkedhet a férjeddel – hajolt meg kissé Musztafa Izsák felé. – Feltétlenül csatlakozzatok a validéhoz a királyi páholyban. – Ez óriási megtiszteltetés, Musztafa – válaszolt Hanna zihálva –, de nem tehetjük. – A fiunk eltűnt – magyarázta Izsák. – Attól tartunk, hogy elrabolták. Musztafa arcán aggodalom suhant át, de nem kérdezett többet, helyette azt felelte: – Egy indokkal több, hogy találkozzatok a validéval. Hanna és Izsák összenézett. Musztafának igaza van. Ha létezik egyáltalán valaki, aki tud rajtuk segíteni, az a valide. Musztafa megfogta Hanna karját, Izsák pedig szorosan a nyomukban maradt. Sietősen keresztülvágtak a tömegen a stadion túlsó vége felé, ahol a királyi pavilon állt. Az emelvényt magasan a nyílt tér fölé építették, hogy a szultán és a családja a rendezvény minden részletét láthassa. – A királyi páholyból mindent láthattok, az akrobatákat, a birkózókat, az aranyművesek és a nyílkészítők pompás dobogóit is. A pavilon olyan magas, hogy talán még a fiatokat is kiszúrhatjátok odafentről – mondta Musztafa. Hanna, Izsák és Musztafa nekivágtak a pavilon lépcsőinek, egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, fel a tömeg és a parádé zűrzavara fölé. Amikor felértek, Hannát tériszony fogta el, és belekapaszkodott Izsák karjába. Úgy érezte magát, mintha fecske lenne és a magasból tekintene le az apróra zsugorodott városra. A királyi pavilont nahilok, óriási mesterséges fák vették körül, amelyeknek balsafa vázát méhviaszból készített gyümölcsök, virágok, emberi és állati alakok, sőt még apró hajómodellek is díszítették. Egyes nahilok olyan magasak voltak, mint az Hagia

Sofia minaretjei. Magánkézben lévő házakat romboltak le csak azért, hogy utat csináljanak ezeknek a lenyűgöző szerkezeteknek, amelyeket száz janicsár cipelt végig az utcákon. III. Murád szultán egy aranyvánkoson ült a királyi páholy elején, és a parádét nézte, amint Konstantinápoly ezer és egy céhe vonul fel előtte. Teljesen lefoglalta a tevékenység, hogy aranyérméket dobált az alant elhaladó apródainak és más fiatalembereknek, így nem vette észre Hanna és Izsák érkezését. A szultán nem lett daliásabb a Leával eltöltött színlelt szeretkezés óta, de legalább próbált jóságosnak látszani, mint egy bősz nagyapa, aki igyekszik nem megijeszteni félénk unokáit. Az Isten bocsássa meg Hannának ezt a gondolatot, de a szultán gyémántokkal kirakott övvel körbetekert óriási teste azokra a velencei elefántokra emlékeztette, amelyeket a keresztények díszítenek fel a nagyböjti ünnepekre. Az elfátyolozott valide fia közelében ült egyenes háttal, válla hozzá sem ért aranyozott trónjának háttámlájához. Csillogó piros kaftánt viselt, amitől fekete haja még sötétebbnek és dúsabbnak hatott. Kezén egy birkaszem nagyságú rubin ragyogott. Szafije, a kis Ajséval az ölében, a szultán bal oldalán ült. A nő éppen megfogta a férje kezét, de a szultán, azzal az ürüggyel, hogy elfogadja a sörbetek főfelügyelője által felé nyújtott pohár meggysörbetet, elhúzódott tőle. A nagy hasú felügyelő a túl korán beütő hőség ellenére egy halom selyembe, szőrmébe és bársonyba burkolta magát. Odalentről, a téren felállított kemencékből sült hús illata szállt a levegőben. Az ünnepek alatt a palota húsz ökröt sütött naponta a közönség számára. Mielőtt megsütötték volna, az állatok teteméből élő rókák, sakálok és farkasok ugráltak ki kisebb pánikot és nagyobb derültséget okozva a tömegben. Musztafa előresietett, majd belesúgott valamit a valide fülébe, mire az asszony megfordult. Bólintott Hannának és Izsáknak, hogy jöjjenek közelebb. A királyi páholy szűk voltának hála az alattvalóktól ezúttal nem várták el, hogy letérdeljenek és kússzanak. – Micsoda öröm, hogy láthatlak, Hanna – szólt a valide. Nehéz egy lefátyolozott arcról leolvasni az érzelmeket, még ha az a fátyol olyan áttetsző is, mint a selyemszövő lepke szárnya. Hanna megkönnyebbülésére a szultán továbbra sem vett tudomást a jelenlétükről. A bába megcsókolta a valide kezét és a homlokához szorította. – Én is örülök, hogy találkoztunk, felség. Ő pedig – fordult Hanna Izsák felé – a férjem. – Sokat hallottam rólad, Izsák. Örülök, hogy megismerhetlek. Izsák mélyen meghajolt, de azt jól tudta, hogy ő nem foghatja meg a valide kezét. – Musztafa elmondta, Hanna, hogy elvesztettétek a fiatokat a tömegben. Hanna hálásan nézett Musztafára, aki méltóságteljes csendben állt a valide trónja mögött. – Nagyon aggódunk. Fogalmunk sincs, hogy hol keressük. – Hanna nem merte elmondani legnagyobb félelmét, azt, hogy Grazia esetleg már felszállt vele egy Velencébe tartó hajóra. – Segítek nektek megkeresni.

De mégis, hogyan segíthet nekik? Rengeteg ember volt a hippodromban, Matteót megtalálni olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban. – A szultán vezíreinek, a kurd bégeknek és a külföldi követeknek hála a pavilon tele van mindenféle ajándékkal – kristályüveggel, kínai porcelánnal, szíriai damaszttal és indiai muszlinnal. A rengeteg dísztárgy között valahol van egy kémlelőcső is. – A valide a sarokban álló Kübrához fordult. – Megkeresnéd a velencei követ ajándékát? Kübra meghajolt és eltűnt, majd egy perc múlva előbukkant egy hosszú, henger alakú réztárggyal, amely otthonosabban festett volna egy kalózhajó fedélzetén, mint a valide finom kezei közt. – Próbáld ki! – mondta a valide és odaadta Hannának. – Ezt a végét tedd az egyik szemedhez, a másik szemedet pedig csukd be. Izsák nyugtalanul állt mögötte, de Hanna végrehajtotta az utasítást. Csodálatos módon a távolban lévő dolgok egyszerre csak közelinek és élesnek tűntek. Hanna szeme fokozatosan hozzászokott a furcsa nagyításhoz, amely ahhoz hasonlított, mintha egy pohár fénybe tartott vízen nézne keresztül. Látott egy csapat földön hempergő birkózót, testük fénylett az olajtól. Látott táncosokat, tűznyelőket és egy zebrákat kantárszáron vezető férfit. Látta az ácsok dobogóját, és nézte, ahogy az asztalosok egy kis faházat építenek a hatalmas szekérre. És akkor észrevett egy vastag kenderkötelet, amelyet III. Thotmesz obeliszkje és a Kígyó-oszlop közé feszítettek ki. Két vékony, bőrtalpú cipőt viselő akrobata indult el egymással szemben a feszes kötél két végéről, azért – feltételezte Hanna –, hogy középen találkozzanak. Az egyik kötéltáncos egy szénkályhát vitt a hátán. Az alattuk összegyűlt nézőközönség elragadtatottan tapsolt. Úgy tűnt, hogy az akrobaták előadásuk részeként a kötélen egyensúlyozva fognak főzni. Hannán izgatottság lett úrrá. Lehet, hogy Matteo meglátta a kötéltáncosokat, és még most is őket nézi? Biztos volt benne, hogy ott fogja megtalálni Graziát és Matteót. – Felség, azt hiszem, segített megtalálni a fiunkat. Megengedi, hogy férjemmel együtt távozzunk? – Persze, elmehettek – felelte a valide. – Sok szerencsét, Hanna! – Gyere, Izsák! – szólt hátra Hanna a válla fölött, és leszáguldott a lépcsőn. Fejvesztett rohanása közben azonban rájött, hogy még páni félelme ellenére is óriási illetlenség volt hátat fordítani a validénak.

Huszonhatodik fejezet K A

ONSTANTINÁPOLY HIPPODROM

Hanna és Izsák nagy igyekezetükben, hogy minél hamarabb leérjenek, majdnem lebukfenceztek a lépcsőről. Amikor végre leértek, fejest ugrottak a tömegbe és könyökükkel vágtak utat a kötéltáncosok felé. És ahogy azt Hanna sejtette, ott volt Matteo! – Izsák, ott van! – kiáltotta Hanna, miközben rohanni kezdett a kisfiú felé. Szíve majdnem kiugrott a helyéről örömében, hogy újra láthatja dundi pofiját és kék szemét. Matteo azonban egy idegen, ezüstorrú férfi kezét fogta. Amikor a kisfiú meglátta az édesanyját, megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából, de az erősen tartotta. – Mit művel a fiammal? – ordított rá Izsák. A férfi arca elvörösödött az erőfeszítéstől, hogy magánál tartsa a fiút. – Aligha hiszem el, hogy a tied. Izsák megragadta Matteo szabad kezét, de a férfi továbbra sem engedte el a másikat. Matteo sikítozni és rugdalni kezdett. – Papa! Papa! – Engedje el a fiamat! – parancsolta Izsák. – Ő nem a fiad – felelte a férfi. Musztafa, aki Hanna és Izsák nyomába eredt, kifulladva és zihálva érkezett a helyszínre. Hanna tehetetlenül nézte, ahogy a fiát kétfelé rángatják, és attól félt, hogy mindjárt kitépik a karját a helyéről. Matteo rémülten zokogni kezdett. – Kérem! – kiáltotta Hanna. – Bárki is maga, engedje el a fiamat! A napfényben csillogó, ezüstorrú férfi szokatlan látványa és a kisfiú felett vívott küzdelem lassan kíváncsi emberek tömegét vonzotta köréjük. – Kitépi a karját! – sikoltotta Hanna. – Azonnal engedje el – morogta Izsák. És akkor, amikor Hanna már biztos volt benne, hogy a gyerek kettészakad, egyszer csak mindenki térdre borult körülötte. Megfordult és látta, hogy a valide közeledik eunuchkíséretével. Mélyen meghajolt. Az idegen és Izsák abbahagyták a kisfiú rángatását és döbbenten bámultak, mire Matteo kiszabadította magát, Hannához szaladt és szorosan átölelte. – Felség – szólalt meg Musztafa. – Mi hozta ide? – Nem tehetek róla, de a királyi páholyból észrevettem ezt a felbolydulást. Semmi sem kerüli el a figyelmemet, különösen nem ezzel az okos szerkezettel – emelte fel a réz távcsövet. – Megkérdezhetem, mégis mi folyik itt?

Hanna, Izsák, Matteo és az ezüstorrú férfi csendben álltak a valide előtt, miközben Musztafa elmagyarázta a helyzetet. – Felség, ez a férfi azt állítja, hogy a fiú nem tartozik Hannához és Izsákhoz. – Ez így van, felség – szólt az ezüstorrú férfi. – Ez a fiú egy velencei nemes gyermeke. Édesanyja és édesapja meghalt a pestisben, ezek a zsidó gyerekrablók pedig ellopták a keresztény gyermeket, és idehozták Konstantinápolyba, hogy felneveljék. A valide szeme elkerekedett, Hannára nézett. – Elvettetek egy keresztény gyermeket és zsidóként neveltétek? – Igen, felség – felelte Hanna. – Velencében Matteo édesanyjának a bábája voltam. Születése után az édesanyja és a conte meghalt pestisben. A fiú nagybátyja azonban meg akarta őt ölni, hogy megörökölje a család vagyonát. Megvédtem a gyermeket és magammal vittem. Senki sem akadt, aki gondját viselte volna. Magammal hoztam Konstantinápolyba. Ez igaz. Izsák és én azóta a sajátunkként neveljük. – Ez egy rettenetesen kellemetlen helyzet – szólalt meg az ezüstorrú férfi –, melyet haladéktalanul orvosolni kell, felség. A gyermeket vissza kell vinni a szülővárosába, és vissza kell adni neki a vagyonát. – Felség – szólalt meg ekkor Izsák –, Matteónak mi vagyunk az egyedüli szülei, akiket valaha is ismert. A feleségem közbelépése nélkül már régen meghalt volna. A valide egy darabig csendben volt, aztán megszólalt. – Izsák, abban igazad van, hogy a fiú meghalt volna, de ez még nem jelenti azt, hogy magatoknak követelhetitek. És te, Foscari… – fordult az ezüstorrú férfihoz. – Mégis mi késztetett arra, hogy megtegyél ilyen nagy utat, és megtaláld a fiút? – A di Padovani család iránt érzett mély szeretetem – hajolt meg Foscari. A valide kétkedően nézett. – Nos, ezt az oldaladat még nem ismertem, Foscari. Nem tudtam, hogy emberbarát érzelmek is vezérlik cselekedeteidet. Hanna és Musztafa lehajtották a fejüket, hogy elrejtsék mosolyukat. – A fiú iránti részvétemen, valamint elhunyt apja és anyja iránti maradandó szeretetemen túl – válaszolt Foscari – politikai megfontolások is indokolták tettemet. Az ügy jóval túlnyúlik Matteo és családja vagyonán. Velence és Konstantinápoly között nagy a feszültség, ahogy azt felséged is tudja. Ha kiderül, hogy egy keresztény gyermeket elraboltak, idehurcoltak és zsidóként neveltek, abból igen kellemetlen eset válhat. Hát azért mentette meg Matteót a haláltól, és nevelte a sajátjaként, hogy ez a férfi most egy politikai játszma részeként elvegye tőle? Hanna ezt már képtelen volt elviselni. Egyszer csak ismerős hangot hallott a háta mögül. Megfordult, és látta, hogy egy utazóruhába öltözött – hosszú, sötétkék pelissét és jasmakot viselő – alak közelít a validéhoz. A fátyol fölött eltökéltséget sugárzó szemek ragyogtak. A nő Foscarihoz lépett, és olyan szemekkel nézett rá, mintha pofon akarná vágni. – És te vajon ki vagy? – kérdezte a valide. – Grazia Levi – közölte hetykén az alak. – Előttem – szólt erre a valide olyan hangon, amitől a sörbet is megfagy – szokás

meghajolni. – Ó, annyira sajnálom, felség – felelte Grazia, és letérdelt. – Azért jöttem, hogy igényt tartsak unokaöcsémre, Matteóra és visszaszolgáltassam neki azt, ami jog szerint az övé. – Még valaki igényt tart erre a szerencsétlen fiúra? Ezt egész pontosan hogy érted? – kérdezte a valide elítélő arckifejezéssel. – Foscari megkért arra, hogy igazoljam a fiú kilétét. Én pedig megtettem. Bizonyítékom van rá, hogy valóban a di Padovani-vagyon örököse. Foscarival azt terveztük, hogy elvisszük Velencébe. Grazia magához hívta a fiút, aki azonnal odaszaladt és belecsimpaszkodott a szoknyájába. A nő belenyúlt Matteo zsebébe, előhúzta a takaróját és magasra tartotta, hogy mindenki lássa. – Ez a fiú takarója. Mindig is vele volt. És ez – mutatott a középen látható emblémára – a di Padovani család címere. – Látja felség, ahogy mondtam – szólalt meg Foscari. Grazia bizalmatlanul bámult a férfira. – Foscari azonban nem az a pártfogó, akinek mutatja magát – mondta Grazia. – Azt tervezte, hogy miután kinevezik a fiú gyámjának és a di Padovani- birtok irányítójának, megöli a fiút. Hanna úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe. Megölni Matteót? A kisfiú elengedte nagynénje szoknyáját és az anyja karjaiba vetette magát. Hanna szorosan magához ölelte. Matteónak szappan- és cukorillata volt. – Azt nem tudom, hogy te ki vagy – nézett a valide Graziára –, de Foscarit ismerem. Évek óta tájékoztat a városban történő különféle dolgokról. Ő a… hogyan is mondjam… rugalmas elvek embere. De azt nem hiszem, hogy képes lenne bántani egy gyereket. – Ellopta tőlem Matteót ma reggel, miközben a parádé látványosságait néztük! Az egész várost átkutattam értük. Elmentem a nagykövetségre, hogy Foscari nagykövet után érdeklődjek, csak hogy kiderüljön, ilyen ember nem is létezik. Elmentem a kikötőbe is, mert azt hittem, hogy felszállt a fiúval a Medusa fedélzetére. Már majdnem feladtam, amikor megpillantottam őket itt a kötéltáncosoknál. – Valóban, Foscari? – rázta hitetlenkedve a fejét a valide. – Most már nagykövet vagy? Foscari nem válaszolt, csak a lábfejét nézegette. – Gyanítom, hogy nevetséges orrod valamiféle célt szolgál. Foscari az arcához nyúlt, és megérintette az ezüstkiegészítőt. – Vedd le! – parancsolta a valide. – De felség… – Most! Foscari beillesztette az ujját a jobb orrlyuk sarka alá, majd a bal oldali alá, és egy hirtelen rántással levette. Hanna elfordult, nehogy egy gennyes csonkot vagy legalábbis egy eltorzult porcot lásson. Beletelt pár pillanatba, mire összeszedte magát, és a férfira nézett.

A férfinak teljesen szokványos, jellegzetesen velencei orra volt – hosszú, vékony, kiöblösödő orrlyukakkal. Arca az ezüstcsőr nélkül szinte közönséges volt, teljesen más embernek látszott. És ez volt a dolog lényege, kezdte gyanítani Hanna. – Feltételezem – mondta a valide –, hogy amint felszálltál volna a hajó fedélzetére, leveszed azt a borzalmat magadról, így aztán senki sem kapcsolt volna össze téged a Konstantinápoly zsidó negyedéből elrabolt kisfiúval. Foscari némán szorongatta kezében az ezüstorrát. – Ő egy gyermekrabló, felség! – mondta Grazia. – És tolvaj. Ellopta a száz dukátomat. – Sem a dukátokat, sem a gyereket nem raboltam el – vágott vissza Foscari. – Ez a nő viszont kicsikarta belőlem, hogy cserébe a segítségéért adjam neki a di Padovani-villát. És csak annyira Grazia Levi, amennyire én nagykövet vagyok. Ő egy csinos kis keresztény szobalány laza erkölccsel és kapzsi természettel. Ezenkívül meggyilkolta Izsák bátyját, Leon Levit. Megengedik, hogy bemutassam önöknek… Francescát? Te jó isten! gondolta Hanna. Most már értette. Grazia olyan gyakran hibázott a sabbati imánál, hogy az csak színjáték lehetett. Hanna akkor a sok hibát annak a ténynek tulajdonította, hogy sógornője áttért zsidó. De Grazia még a saját esküvőjének részleteire sem emlékezett. És sohasem viselkedett özvegyként: bármikor szóba került a férje neve, még csak nyomát sem lehetett érezni a gyásznak. Régen Hannában felmerült a gondolat, hogy Grazia nem az, akinek kiadja magát, de annyira lehetetlennek tűnt az ötlet, hogy kiverte a fejéből. Hogyan lehettek ennyire hiszékenyek? Izsák hangja fagyos volt a dühtől. – Te nem a sógornőm vagy? Egyedül és kizárólag csak azért hajóztál ide Rómából, hogy megkopassz, hogy elvedd a házamat, hogy a feleségem légy és hogy ellopd a fiamat? És megölted a bátyámat? – Izsák megindult Grazia felé, de a valide felemelte karcsú kezét és megállította. – Azt hiszem, eleget hallottam – mondta a valide, és először Foscarihoz fordult. – Foglaltál hajójegyet a Medusára? Foscari bólintott. – Ennek a szélhámosnak is? – intett a fejével a valide Cesca irányában. – Szólj a janicsárjaimnak, Musztafa – rendelkezett a valide –, hogy kísérjék ezeket a gazembereket a hajójukhoz. Nincs hatalmam arra, hogy őrizetbe vegyem ezt az asszonyt, aki velencei földön követte el a bűnét, de értesíteni fogom a velencei hatóságokat, hogy az egyik legdörzsöltebb polgáruk úton van hazafelé. Biztos vagyok benne, hogy olyan szívélyességgel fogadják majd, ahogyan megérdemli. – Ezután Foscarihoz fordult. – És te, „Foscari nagykövet”, engedd meg, hogy megköszönjem neked az elmúlt években nyújtott szolgálataidat. Most már látom, hogy hűséged nem ismer határokat. Őszintén, kellemes utazást kívánok a viharos tengereken. Veszélyes út lesz, úgyhogy vigyázz magadra! A valide hangjából burkolt fenyegetés érződött. Hanna hálát adott az égnek, hogy az elhangzottakat nem neki címezték. – Olykor – folytatta a valide, és közben a kötéltáncosok közelében álló janicsárjaira nézett – az emberek hajlamosak kereket oldani a hajókról, és visszatérni, hogy még több nehézséget okozzanak.

– Gondoskodom róla, hogy ez ne történjék meg, felség – mondta Musztafa. – És a fiú? – kérdezte Foscari. – Velem kellene jönnie. – A fiú itt marad – vágta rá a valide. Hanna, nem először ezen a napon, megkönnyebbült. Remélte, hogy most már ez nem is fog változni. Imádkozott magában, hogy ő maradhasson Matteo anyja, és imádkozott, hogy Izsák maradhasson az apja. Arra vágyott, hogy láthassa, hogyan válik a kis Matteóból férfi. A közelben álló janicsárok ekkor előléptek, hogy elvezessék Foscarit és Francescát. – Egy pillanat! – rendelkezett a valide, mire mindenki megtorpant. – A dukátokat, Foscari! A férfi benyúlt a zsebébe és előhúzott egy selyemtárcát. – Musztafa, kérlek, add át a jogos tulajdonosának! Musztafa odament Foscarihoz, elvette tőle a pénztárcát, majd visszatért és gyengéden Hanna tenyerébe helyezte. – Izsák – szólt a valide immár lágyabb hangon. – Azt hallottam, hogy sátraid könnyűek, mint a habcsók és vörösek, mint a bárány vére. – Nagyon költőien fogalmazott, felség – felelte Izsák. – Rendelni szeretnék egy tucat sátrat a hárem herceg-szigeteki kirándulására. – Örömmel állok a rendelkezésére – hajolt meg Izsák. – És most – szólt a valide – beszéljünk erről a fiúról. Matteóról… Hanna még a lélegzetét is visszafojtotta, Izsák állkapcsán rángani kezdett az egyik izom. – Úgy gondolom, hogy tavasszal el kell vinnetek a fiút Velencébe, és utánajárnotok az öröksége ügyének. Küldök veletek egy levelet, amelyben elmagyarázom, hogy megmentettétek a fiú életét, és ha nem is a természetes szülei, de vitán felül a jogos örökbefogadói vagytok. Hanna a földre rogyott volna, ha Izsák nem kapja el, olyan nagy kő esett le a szívéről. Érezte, ahogy férje keze rákulcsolódik az övére. De hogyan magyarázza el, hogy nem tud elutazni tavasszal? Megkeményítette magát és felkészült, hogy elmondja az igazságot. – Nagyon köszönjük, hogy Matteo szüleinek nyilvánított minket – kezdte Hanna. – Ezer bocsánatáért esedezem, felség, de nem utazhatok el tavasszal. – Miért nem? – kérdezte a valide. Hanna a hasára tette a kezét. Muszáj megmondania a validénak azt, amit még Izsáknak sem mondott el? Nem volt más választása. – Felség, gyermeket várok. Májusban fogok szülni. Izsák hitetlenkedve fordult Hanna felé, szemében örömkönnyek csillogtak. Mit sem

törődve a validéval, Musztafával, a rengeteg jelen lévő rabszolgával és alattvalóval, karjaiba kapta Hannát. A körülöttük álló tömeg éljenezni kezdett. – Mama, nézd! – Hanna egy rántást érzett a szoknyáján, mire letekintett gyönyörű kisfiára. Matteo az egyik irányba mutatott. Az akrobaták épp vacsorát készítettek a kötélen. Félúton III. Thotmesz obeliszkje és a Kígyó-oszlop között felállították a szénkályhát, és hozzáláttak főzni. Izsák egyik kezét a fia vállára tette, míg a másikkal Hannát ölelte szorosan. – Dióval töltött csirke cserkesz módra – mondta. – A hippodrom teljes közönsége előtt elkészítve – tette hozzá a valide. – Hát van ennél jobb? – kérdezte Hanna. – És valóban, van? – felelt mosolyogva Izsák.

Történelmi jegyzetek A könyv több mozzanata valóban megtörtént eseményen alapul. A történetben szereplő egyes személyek pedig történelmi alakok – így például III. Murád, a valide, Szafije és Mandali Eszter. Az oszmán történelem dúskál a további szépítést nem igénylő, drámai eseményekben. Az őrült Ibrahim szultán története, aki az összes háremhölgyét megfojtatta, csak azért, hogy újakat választhasson, igaz, jóllehet ez a szörnyű eset az 1600-as évek derekán történt. Süketnéma osztaga hatszáz nőt fojtott meg és dobált nehezékkel ellátott zsákokban a Boszporuszba. Szafije hatalma férje, III. Murád felett sok bosszúságot okozott anyjának és testvérének, akik végül egy fiatal rabszolgalány vásárlásával törték meg a bűbájt. Tervük annyira jól sikerült, hogy III. Murád százegy gyermeket nemzett. Azt a történetet, amelyben a valide egy művész kedvéért lefejezteti az egyik rabszolgáját, II. Mehmed szultán és Gentile Bellini velencei festőművész találkozása ihlette. A szultán elégedetlen volt azzal, ahogyan Bellini megfestette Keresztelő Szent János lefejezését, ezért egy rabszolgán mutatta be az eljárást. Nurbanu valide valóban jég közé helyezte és úgy őrizte meg férje holttestét, amíg fia, III. Murád haza nem tért abból a tartományból, ahol addig kormányzóként teljesített szolgálatot. A valide levele, amelyben a nagykövet által küldött nagy fehér kutyáról panaszkodik, valójában Nurbanu valide velencei nagykövethez írt levelének átirata. Remélem, hogy az olvasók megbocsátanak azért, amiért a cselekmény érdekében egyes dátumokat viszonylag szabadon kezeltem. A legfeltűnőbb II. Mehmed körülmetélési parádéja, amelyet valójában 1582-ben rendeztek meg és nem 1578-ban. Azoknak, akik már jártak Isztambulban, még megjegyezném, hogy a könyvben birodalmi palotaként emlegetett épületet ma Topkapi palotának hívják.

Szószedet Aigrette: A turbán rögzítésére szolgáló, ékszerrel díszített tű. Musztafa aigrette-je egy rubinokkal és gyémántokkal kirakott, finom művű arany dísztű volt. Biszmillah: Arab kifejezés, jelentése: „a könyörületes Isten nevében”. Börek: Vékony, réteges tésztából készült, különféle töltelékekkel töltött sütemények. Brokhe: Zsidó áldás. Buzkashi: Szó szerint „kecskefogás”. Lóháton játszott játék, amelyben két csapat egy fejetlen kecske vagy borjú teteméért küzd, és az nyer, aki elnyargal vele a célpóznáig. Afganisztánban, Üzbegisztánban és Turkesztánban ma is játsszák. Cara: Becéző olasz szó, jelentése: „kedves”. Cassone: Láda, amely lehet feltűnően díszes vagy egyszerű kivitelezésű is. Chopine: Divatos velencei hölgyek magas, csalóka cipője, amely megóvja viselőjét az utca mocskos, sáros felszínétől. Cioppà: Velencei kifejezés a bő szabású ruhákra. Dzsinn: Apró tűzdémon, amely beleavatkozik a mindennapi életbe, és lépten-nyomon bajt kever. Dolma: Darált hússal, rizzsel és fűszernövényekkel töltött szőlőlevél. Gagliarda: Közkedvelt reneszánsz tánc. Gözde: A szultán szeme fénye. Halizah: A levirátust, például egy özvegy és a sógora közt fennálló házasságot feloldó szertartás. Az özvegy leveszi sógora cipőjét, egy külön erre a célra készített szandált, aki így mentesül az özveggyel való házasodás kötelezettsége alól. Hamam: Gőzfürdő vagy szauna. Hoca: Boszorka. Jali: Elegáns, főképpen az isztambuli öbölben található Herceg-szigeteken álló vidéki ház. Janicsárok: A szultánt védő elit katonai alakulat. Jasmak: Muszlim nők által hordott fátyol, amely az arc felső és alsó részét is takarja, így csak a szemek látszanak ki. Jesiva: Zsidó oktatási intézmény, amely elsősorban a Tóra tanulmányozásával foglalkozik. Jufka: Kovász nélküli török kenyér, vékony és kerek. Kaddis: Zsidó gyászima. Keriah: Gyászszertartás; a ruházat szétvágása a halott elvesztése felett érzett bánatot

fejezi ki. Ketuba: Zsidó házassági szerződés. A múzeumokban, különösen a párizsi Zsidó Múzeumban rengeteg gyönyörűen dekorált házassági szerződés található. Klezmer: Élénk, lendületes zsidó zene, gyakran játsszák esküvők és táncos mulatságok alkalmával. Köchek: „Konstantinápoly faunjai”, ahogy a janicsárok nevezték őket, olyan táncosfiúk voltak, akik kihívó ruhákban szórakoztatták a férfiakat. Leginkább a durva katonák szerették őket, és olyan érzéki neveket aggattak rájuk, mint a „Bájos virág” vagy a „Szerelem arany nyila”. Lapis lazuli: A világ nagy részén megtalálható féldrágakő. A legszebb darabok Afganisztánból származnak. Loghetto: Apró, szűk, egyszobás lakás a velencei gettóban. Lokum: Török finomság – cukormázzal bevont, ragacsos édesség. Mahalle: Arab szó, jelentése: „kerület”, „negyed”. Mezzes: Meleg vagy hideg étvágygerjesztő falatok, amelyeket általában uzsonnának vagy előételnek szolgálnak fel. Mikva: Rituális fürdő, ahol a zsidó asszonyok tisztítják meg magukat a havivérzés után. Nahilok: Hatalmas, mesterséges fák. Balsafából készült vázszerkezetüket méhviasz tárgyakkal díszítették. Magánházakat romboltak le csak azért, hogy a janicsárok végig tudják cipelni ezeket a lenyűgöző szerkezeteket az utcákon. Nazar boncuğ: Amulett, amely megvéd a Gonosz tekintetétől. A mai Törökországban gyakran lehet házakon, boltokban, hivatalokban lógó nazarokat látni, de ékszerként is hordják. Plov: Rizs. Súl: Zsinagóga, zsidó imaház. Rebbecen: A rabbi felesége. Scudo: Kis címletű velencei pénzérme. Sabbat: Zsidó pihenőnap, a hét hetedik napja. A pénteki naplemente után pár perccel kezdődik, és szombat estig tart, amíg meg nem jelenik az égen három csillag. Sabbat goj: Goj szolgáló, aki elvégzi a zsidók számára tiltott feladatokat sabbat idején. Síva: Hét napig tartó zsidó gyászidőszak. Tallis: Férfiak által viselt imasál, rojtos vége leér egészen a térd alá. Tughra: A szultán kalligráfiával írt pecsétje (vagy monogramja).

Kiadta a Tericum Kiadó Kft. Felelős kiadó a Tericum Kiadó Kft. igazgatója Layout és borítóterv: Pavlov Anna Elektronikus verzió: Bencze József Korrektor: Nácsai Katalin ISBN 978 615 5285 54 7

www.tericum.hu

Table of Contents Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Történelmi jegyzetek Szószedet