A Felejtes Edes Ize - Kristin Harmel

Kristin Harmel

A FELEJTÉS ÉDES ÍZE

Fordította Deres Anita

pioneer books 2012

A fordítás az alábbi mű alapján készült: Kristin Harmel: The Sweetness of Forgetting

Copyright © Kristin Harmel, 2012

Hungarian translation © Deres Anita, 2012

Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2012 www.pioneerbooks.hu www.facebook.com/pioneerbooks e-mail: [email protected]

Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Beke Csilla Borítóterv: Tabák Miklós ISBN 978-963-89648-1-6



A Weymoutbban élő nagyanyámnak és nagyapámnak



„És az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait.”

(APOSTOLOK CSELEKEDETEI 17:26)

„Egy ember gyertyafénye sokaknak világít. ”

(SÁBÁT TRAKTÁTUS, MOÉD RENDJE, TALMUD)

„Isten minden teremtménye az Ö családja, Ö a legszeretettebb Isten, aki a legtöbb jót cselekszi a teremtményeivel.”

(MOHAMED PRÓFÉTA)



Első fejezet

Az utca csendes és nyugodt a cukrászda kirakata előtt. Alig fél óra múlva virrad, a hajnal kecses ujjai épphogy megérintik a horizontot. Úgy érzem, mintha az egész világon csak én volnék egyedül. Szeptember van, a munka ünnepe1 után másfél héttel már egyetlen turista sincs Cape Cod2 környékén, és a szezon végeztével a bostoniak is lezárják és téliesítik a nyaralóikat. Az utcák elnéptelenednek és nyugtalan álomba merülnek. A fák levelei is sárgulni kezdtek, és néhány héten belül a naplemente fáradt színeibe öltöznek majd, de a turistákat nem igazán érdeklik a falevelek. Az őszi lombok rajongói Vermontba, New Hampshire-be vagy Berkshire-be, Massachusetts állam nyugati részére utaznak, ahol a tölgyek és a juharfák tűzvörösre és érett narancsszínűre festik az eget. Az utószezon nyugalmában a tengerparti szélben hajladozó fűcsomók lassan kiszáradnak, a nappalok egyre rövidülnek, a Kanada felől érkező költöző madarak pedig hatalmas csapatokban pihennek meg Cape Cod környékén. Még a láp zöldje is megfakul, én pedig idén is, ahogyan minden évben, az Esthajnalcsillag cukrászda kirakatából figyelem, ahogyan beköszönt az ősz. A családi vállalkozásban működő cukrászda, ahol felnőttem, egy kis sárga házikóban található az öbölben. Soha nem éreztem ennyire az otthonomnak, mint most a visszaköltözésem, vagyis a válás véglegesítése után. Válás. A szó egyre csak visszhangzik a fülemben. Egy csődtömegnek érzem magam, amikor az egyik lábammal megpróbálom kitámasztani a sütő ajtaját, a kezemben két ipari méretű tepsi fahéjas minipitével zsonglőrködöm, és közben még a cukrászda bejáratát is igyekszem szemmel tartani. Mindig is túl nagy volt rajtam a teher, gondolom magamban, miközben a pitéket a sütőbe csúsztatom, kihúzok egy tepsi croissant-t, majd a csípőmmel belököm a sütő ajtaját. Most aztán szó szerint az. Nem akartam elválni, főként Annie miatt nem. Nem akartam, hogy a lányom úgy nőjön fel, hogy nem tudja, hányadán áll a szüleivel, ahogyan én sem tudtam gyerekfejjel. Azt akartam, hogy neki jobb sorsa legyen, de az élet soha nem úgy alakul, ahogyan szeretnénk, nem igaz? Miközben a puha, vajas croissant-okat megpróbálom leügyeskedni a tepsiről, hirtelen megszólal a bejárad ajtó fölötti csengettyű. Rápillantok a másik sütő időzítőjére, és azonnal látom, hogy most nem mehetek ki a pulthoz, mert a vaníliás muffinokat hatvan másodperc múlva ki kell szednem. - Hope, te vagy az? - Egy mély hang szólít. Megkönnyebbülve sóhajtok fel. Végre egy ismerős vásárló. Nem mintha nem ismernék szinte mindenkit, aki a turistahad távozása után a

városban marad. - Egy perc, és jövök, Matt! - kiáltom. Felhúzom a világoskék, hímzett muffinmintás kesztyűmet, amit még Annie vett nekem tavaly a harmincötödik születésnapomra, és kiveszem a muffinformát a sütőből. Mélyen beszívom a gyermekkoromra emlékeztető, édeskés illatot. Az Esthajnalcsillagot még Mamie, vagyis az én francia nagyanyám alapította hatvan évvel ezelőtt, néhány évvel azután, hogy Cape Codra költöztek a nagyapámmal. Itt nőttem fel, körülötte sertepertélve tanultam meg kenyeret sütni, ő pedig türelmesen elmagyarázta, hogyan kell tésztát dagasztani, mitől kel meg, valamint hogyan lehet hagyományos és szokatlan hozzávalókat úgy vegyíteni, hogy a süteményeinkről a Boston Globe és a Cape Cod Times is évről évre ódákat zengjen. Kipakolom a muffinokat a hűtőrácsra, és a helyükre két tepsi ánizsos és édesköményes kekszet csúsztatok be a sütőbe. Alulra, a legalsó rácsra pedig egy adag mandulás félholdat teszek be sülni, narancsvízzel ízesített, fahéjjal meghintett apró tésztakifliket. Becsukom a sütőajtót és lesöpröm a lisztet a kezemről. Nagyot sóhajtva beállítom az időzítőt, és kilépek a konyhából a cukrászda fényárban úszó vevőterébe. Akármilyen gondterhelt is vagyok, az üzlet látványa mindig jókedvre derít. Annie és én tavaly ősszel, amikor alig volt forgalom, kifestettük a helyiséget. A lányom a „hercegnő-rózsaszín” árnyalathoz ragaszkodott fehér szegéllyel, ami néha azt az érzést kelti bennem, mintha egy óriási muffinban élnénk. Matt Hines egy széken ül, szemben a pulttal, és amikor meglát, mosolyogva pattan fel. - Szia, Hope! - üdvözöl. Visszamosolygok. Matt-tel még a gimnáziumban jártunk együtt, ő volt az első szerelmem egy fél élettel ezelőtt. Szakítottunk, mivel nem sikerült ugyanarra a főiskolára felvételt nyernünk. Aztán amikor évekkel később az áhított jogi diploma nélkül, egy kisbabával és egy vadonatúj férjjel gazdagodva visszaköltöztem a városba, újra barátok lettünk, és a barátságunk azóta is tart. A válás óta már rengetegszer hívott randira, de rá kellett jönnöm, hogy már régen túlnőttünk egymáson. Matt olyan, mint a kedvenc pulóverem, kinyúlt és viseltes, de az enyém. Az élet megváltoztat, anélkül, hogy észrevennéd, ám amikor minderre rádöbbensz, már késő, és az eltelt éveket nem hozhatja vissza semmi sem. Úgy tűnik, hogy Mattnek ez meg sem fordult a fejében. - Szia, Matt! - próbálok szenvtelen, ugyanakkor barátságos lenni. - Kérsz egy csésze kávét? A ház ajándéka, kárpótlásul a várakozásért. Választ sem várva már öntöm is a kávét. Pontosan tudom, hogy Matt hogyan szered. Két cukorral és tejszínnel, elvihető papírpohárban, amit magával cipelhet a helyi bankba, ahol területi igazgatóhelyettesként dolgozik. Mivel a munkahelye csak két ház-tömbnyire van innen, a Fő utcán, hetente többször is beugrik munka

előtt. Matt bólint és mosolyogva veszi el a kávét. - Mit adhatok még? - faggatom, és az üvegpultra mutatok. Már hajnali négy óra óta itt vagyok, és bár még nem sült meg minden, Matt rengeteg friss pékáru közül választhat. Egy aprócska, piteszerű, leveles tésztából készült édességet veszek a kezembe, amit citromos mandulával töltöttem meg, majd megkentem rózsavízzel elkevert mézzel. - Mit szólnál egy mandulás-rózsás gyümölcslepényhez? - kérdezem, és már nyújtom is felé. - Tudom, hogy ez a kedvenced. Csak egy másodpercig hezitál, mielőtt elveszi, aztán lehunyt szemmel beleharap. - Hope, te erre születtél - motyogja teli szájjal, és bár tudom, hogy bóknak szánta, a szavai mégis szíven ütnek, mivel soha nem akartam cukrász lenni. Nem ilyen életet képzeltem el magamnak, és Matt ezt nagyon jól tudja. A nagyanyám betegsége és az anyám halála után azonban nem volt más választásom. Megrázom magam, és úgy teszek, mintha nem fájna, amit az imént mondott. - Igazából azért ugrottam be ma reggel, mert beszélnünk kellene. Leülnél velem egy percre? - tudakolja. Hirtelen észreveszem, hogy a mosolya egy kicsit erőltetett. Ezt eddig nem is láttam. - Nos, ööö… - A konyha felé sandítok. A fahéjas pitéket hamarosan ki kell vennem a sütőből, de addig még van néhány percem. Megvonom a vállam, végül is ilyen korán úgysem jön senki. - Rendben, de csak egyetlen percre. Magamnak is öntök egy csésze kávét, jó erős feketét, már a harmadikat ma reggel, aztán leroskadok a Matt-tel szembeni székre. Az asztalra támaszkodom, és lélekben felkészülök arra, hogy már megint randevúra hív. Fogalmam sincs, mit mondjak. Évek óta csak a lányomra és a férjemre koncentráltam, a barátaim pedig lassan elmaradtak mellőlem. Önző módon Mattét nem szeretném elveszíteni. - Mi a baj? - kérdem. Vonakodva válaszol, ezért rögtön az az érzésem támad, hogy valami nincs rendben. Lassan kezdem megszokni, hogy mostanában csak rossz híreket kapok. Az anyám rákos lett, a nagyanyám demenciás, a férjem pedig kitalálta, hogy többé nem akar a férjem lenni. Így teljesen meglep, hogy Matt csupán Annie hogyléte felől érdeklődik. Ránézek, és a következő pillanatban már ezerrel ver a szívem, mert hátha tud valamit, amit én nem. - Miért, mi történt? - fakadok ki.

- Csak érdeklődöm - feleli gyorsan Matt. - Próbálok kedves lenni és társalogni veled. - Ó! - sóhajtok fel megkönnyebbülve, és örülök, hogy semmiféle rossz hírt nem kell hallanom. Nem lettem volna meglepve, ha a lányom valami őrültségbe keveredik, mint amilyen az áruházi lopás vagy az illegális graffitik festése az iskola falára. Olyan más lett, amióta az apja és én különváltunk: utálatos, ideges, dühös. Bár lelkifurdalásom volt, azért többször is átkutattam a szobáját, hátha drogokat vagy cigarettát rejteget, ám eddig az én Annie-m átalakulásának csak egyetlen bizonyítéka volt, a szilánkosra tört válla. - Sajnálom, de valami sokkal rosszabbra számítottam. Matt elfordítja a tekintetét, és úgy kérdezi, hogy mit szólnék, ha vacsorázni mennénk ma este. - Csak mi ketten. Annie úgyis Robnál lesz, igaz? Bólintok. Az exem és én fele-fele arányban gyakoroljuk a láthatási jogot, aminek igazából egyáltalán nem örülök, mert Annie életét teljesen bizonytalanná teszi. - Nem tudom, Matt - felelem. - Azt hiszem… - keresem a kevésbé bántó kifejezést - még túl korai lenne. Még alig vagyunk túl a váláson, Annie-nek rengeteg a baja, és szerintem jobban tennénk, ha… - Ez csak egy vacsora, Hope - szakít félbe Matt. - Nem a kezedet kértem meg. Hirtelen elönt a szégyen. - Hát persze, hogy nem - dadogom. Matt elneveti magát és a kezemért nyúl. - Nyugodj meg, Hope! Amikor vonakodom, ő csendesen elmosolyodik, és csak annyit tesz hozzá, hogy valamikor ennem is kell. - Na, mit szólsz hozzá? - Rendben van - egyezem bele. Ugyanebben a pillanatban kivágódik a pékség ajtaja, és Annie robog be. A hátizsákja hanyagul a vállára vetve, a szemén fekete napszemüveg, holott még nem is pirkad. Megtorpan és egy pillanatig csak bámul ránk értetlenül, én pedig azonnal tudom, hogy mire gondol. Kihúzom a kezem Matt tenyeréből, de akkor már késő. Annie letépi a napszemüvegét, és hátradobja hosszú, hullámos, mézszőke haját, szürke szemeivel pedig még a szokásosnál is csípősebb pillantást vet ránk. - Elkezdtétek volna, ha nem jövök? - Annie, ez nem az, aminek látszik.

- Tökmindegy - dohogja. Mostanában ez a szavajárása. - Ne légy durva Matt-tel! - utasítom rendre. - Tökmindegy - ismétli, és hogy nyomatékot adjon a mondandójának, forgatni kezdi a szemét. - Leléptem. Bármit is csináltatok, felőlem nyugodtan folytassátok! Tehetetlenül nézek rá, miközben átcsörtet a kétszárnyú ajtón a konyhába. Hallom, hogy ledobja a hátizsákot a konyhapultra, és összerezzenek, mert nekivágódik a rozsdamentes keverőtálaknak, amiket gondosan feltornyozva tárolok. - Sajnálom! - fordulok Matthez, aki még mindig Annie után bámul. - Nem semmi egy csaj! - jegyzi meg. Elnevetem magam. - A kölykök már csak ilyenek. Őszintén szólva, nem tudom, hogy bírod - teszi hozzá. Rámosolygok. Én haragudhatok a lányomra, de ő nem. - Egyszerűen csak nehéz időszakon megy keresztül. - Felállók és a konyha felé pillantok. - A válás nagyon megviselte, és tudod, hogy milyen a hetedik osztály, nem a legkönnyebb, az már biztos. Matt is szedelőzködik. - Ne hagyd, hogy így beszéljen veled! - jegyzi meg búcsúzóul. Hirtelen összeugrik a gyomrom. - Viszlát, Matt! - közlöm, és úgy összepréselem az állkapcsomat, hogy szinte már fáj. Mielőtt válaszolni tudna, sarkon fordulok és elindulok a konyhába, remélve, hogy ő is indulni készül. - Nem gorombáskodhatsz a vevőkkel! - teremtem le Annie-t, és én is berobogok a kétszárnyú ajtón a konyhába. Háttal áll nekem, és éppen keverget valamit egy tálban, talán a bíbor-bársony muffin tésztáját. Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem is figyel rám, aztán rájövök, hogy fülhallgató van a fülében. Az az átkozott iPod. - Hé! - kiáltom hangosabban. Még mindig nem válaszol, ezért mögé lépek és kihúzom a fülhallgatót a bal füléből. Felugrik, megpördül, és a szemei szikrát szórnak, mintha legalábbis megpofoztam volna. - Az isten szerelmére, Anyu, mi bajod van? - fakad ki.

Az arcára kiülő harag láttán egy pillanatra hátrahőkölök, aztán megfagy az ereimben a vér. Még mindig nem látom azt az édes kislányt, aki régen felkéredzkedett az ölembe, belefeledkezett Mamie tündérmeséibe, aki sírva panaszolta, hogy felhorzsolta a térdét, és ragaszkodott ahhoz, hogy a nekem készített gyurmaékszereiben menjünk bevásárolni. Talán ott rejtőzik valahol a jéghideg álarc alatt. Mikor változtak meg ennyire a dolgok? Szeretném, ha tudná, hogy szeretem őt, és azt akarom, hogy ne veszekedjünk többé, ám ehelyett hűvösen csak ennyit mondok: - Nem megmondtam, hogy nem viselhetsz sminket az iskolában, Annie? Az agyonmázolt szeme összeszűkül, és önelégült mosollyal közli több kiló rúzzsal a száján, hogy: - Apa megengedte. Magamban elátkozom Robot. Úgy látszik, eltökélte, hogy mindenben ellentmond nekem. - Én meg nem engedem! - rivallok rá. - Menj a fürdőszobába és azonnal mosd le! - Nem! - feleseli Annie, és hetykén csípőre teszi a kezét. Csak bámul rám, és észre sem veszi, hogy összekente a farmerét a muffin tésztájával. Már látom, hogy ezért is én leszek a hibás. - Ez nem vitatéma, Annie! - szögezem le. - Mosd le, vagy elfenekellek! Mintha az anyámat hallanám. Egy pillanatig gyűlölöm magam, de megpróbálok pislogás nélkül, fenyegetőn nézni Annie-re. Ő néz félre először. - Tökmindegy - morogja, azzal letépi a kötényét, és a padlóra dobja. - Nem is kéne itt dolgoznom! - üvölti, és belebokszol a levegőbe. - A törvény tiltja a gyermekmunkát! Megáll az eszem. Ezt már körülbelül százezerszer megbeszéltük. Nem kell dolgoznia, hiszen ez egy családi vállalkozás. Csak azért várom el tőle, hogy segítsen, mert annak idején, kölyökként én is segítettem az anyámnak, ahogyan az anyám is a nagyanyámnak. - Többször nem magyarázom el, Annie! - torkolom le keményen. - Ez nem felel meg? Akkor, légy szíves, nyírd le a füvet és végezd el az összes házimunkát! Rendben? Annie méltóságteljesen kiballag, vélhetően a fürdőszoba felé, majd az ajtó túloldalán egyszer csak elbődül: - Gyűlöllek! Mintha tőrt döfnének a szívembe, pedig emlékszem, hogy ennyi idős koromban

ugyanígy ordítottam az anyámmal. - Nincs új a nap alatt - mormolom, azzal kevergetni kezdem a tésztát a fakanállal, amit a lányom a pulton hagyott. Fél nyolcra, amikor is Annie-nek el kell indulnia a négy háztömbre található Tengeri Szellő Általános Iskolába, az összes péksütemény elkészül, és az üzletet ellepik a törzsvásárlók. A sütőben már sül egy újabb adag a ház specialitásából, és szívmelengető illattal tölti meg a pékséget. Rose rétese nem más, mint alma, mandula, mazsola és kandírozott narancshéj leveles tésztában, leheletnyi fahéjjal. Kay Sullivan és Barbara Koontz, két nyolcvan év körüli özvegyasszony, a szemben lévő házban lakik. Most az ajtó melletti asztalnál ülnek, kávét kortyolgatva diskurálnak, miközben szemérmetlenül bámulnak kifelé az ablakon. Gavin Keyes, akit megkértem, hogy segítsen az anyám házát újra lakhatóvá tenni a nyár végére, a mellettük lévő asztalnál issza a kávéját, éclairt3 eszik és a Cape Cod Times-t. olvassa. Derek Walls, az özvegyember, aki a parton lakik, a négyéves ikreivel, Jay-jel és Merrivel érkezett a cukrászdába. Az ikrek éppen egy vaníliás muffinról nyalják le a cukormázat, pedig inkább reggelit kellene enniük. Emma Thomas, az ötvenes éveiben járó hospice-nővér, aki anyám gondját viselte az utolsó napjaiban, a pultnál ácsorog, és próbál a teájához illő süteményt találni. Éppen elvitelre csomagolok be egy áfonyás muffint Emmának, amikor Annie viharzik el mellettem, a kabátja és a táskája az egyik vállán lobog utána. Hirtelen megragadom a karját, hogy ne tudjon elslisszolni: - Hadd lássam az arcodat! - követelem. - Nem! - tiltakozik, és nem hajlandó rám nézni. - Annie! - Tökmindegy - morogja. Végre felnéz, és látom, hogy egy újabb réteg szempillafestéket vitt fel és egy förtelmes árnyalatú rúzzsal mázolta ki a száját. Ráadásul egy extra réteg fukszia árnyalatú pirosító is díszeleg a pofacsontja alatt. - Azonnal töröld le - utasítom —, és hagyd itt a festékeket! - Nem veheted el őket! - replikázik. - A saját pénzemből vettem mindet! Körbepillantok és rájövök, hogy az üzlet elcsendesedett, és mindenki minket figyel, kivéve Jay-t és Merrit, akik a sarokban fecserésznek. Gavin aggodalommal a szemében néz rám, az idős hölgyek az ajtó közelében pedig döbbenten bámulnak. Hirtelen elszégyellem magam. Tudom, hogy én vagyok a város szégyene, hiszen képtelen voltam megmenteni a Robbal való házasságomat. Robot tökéletesnek tartják, és úgy gondolják, hogy szerencsém volt, amiért egyáltalán elvett. Mindenki szeme láttára most szülőként is kudarcot vallók.

- Annie! - sziszegem a fogaim között. - Tedd, amit mondok, különben elfenekellek, ha nem fogadsz szót nekem! - Apánál maradok a következő napokban - feleseli önelégülten -, és nem fenekelhetsz el. Oda már nem teheted be a lábad. Nagyot nyelek. Nem tudhatja meg, hogy mennyire fájnak a szavai. - Fantasztikus! - vágom rá. - Abban a pillanatban foglak elfenekelni, amikor átléped az én házam küszöbét! Magában átkozódik, majd egyszer csak felpillant, és rádöbben, hogy minden szem rászegeződik. - Tökmindegy - dohogja, és elindul a fürdőszoba felé. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, majd Emmához fordulok, és az elnézését kérem. Amikor a süteményért nyúlok, remeg a kezem. - Szívem - mondja együtt érzőn —, én három lányt neveltem lel. Idővel jobb lesz. Kifizeti a süteményt és távozik. Észreveszem Mrs. Koontzot és Mrs. Sullivant, akik már hatvan éve, a pékség megnyitása óta járnak ide. Felállnak az asztaluktól és az ajtóhoz bicegnek, mindketten a botjukra támaszkodva. Derek és a lányok is indulni készülnek, ezért kilépek a pult mögül, hogy összeszedjem a tányérjaikat. Segítek begombolni Merri kabátját, Derek pedig Jay cipzárját húzza fel. Merri megköszöni a muffint, én pedig búcsút intek nekik. Egy perccel később Annie kerül elő a fürdőszobából, az arca végre smink nélkül ragyog. Egy szempillaspirált, egy rúzst és egy tégely pirosítót vág le elém az egyik asztalra, és haragosan néz rám. - Nesze! Most boldog vagy? - Majd kiugróm a bőrömből - jegyzem meg epésen. Egy pillanatig csak áll ott, és úgy tűnik, hogy mondani akar valamit. Már készülök a következő szarkasztikus megjegyzésére, de váratlanul egészen meglepő dolgot kérdez. - Tulajdonképpen ki az a Leona? - Leona? - Próbálok rájönni, hogy ki lehet az, de fogalmam sincs. - Nem tudom. Miért? Hol hallottad ezt a nevet? - Mamie-tól. Folyton így szólít, és úgy látszik, hogy ez nagyon elszomorítja. Teljesen összezavarodom. - Te jársz Mamie-hoz? Anyám halála után, két éve költöztettük be a nagyanyámat egy idősek otthonába, mivel a demenciája miatt az egészségi állapota rohamosan romlott. - Igen. Baj?

- Nem, csak nem tudtam, hogy te… - Valakinek muszáj - vág vissza. Biztos vagyok benne, hogy a bűntudat kiül az arcomra, mert a lányom győzelemittasnak látszik. - Rengeteg a dolgom a cukrászdában, Annie. - Na, persze, de én szakítok rá időt. Ha kevesebb időt töltenél Matt Hinesszal, akkor talán több időd jutna Mamie-ra. - Semmi sincs köztem és Matt között. - Hirtelen felfogom, hogy Gavin csak pár méterre ül tőlünk, és lassan, de biztosan elönti az arcom a pír. Már csak az hiányzik, hogy az egész város tudjon a kettőnk dolgáról, illetve arról, ami nincs köztünk. -Tökmindegy - jegyzi meg duzzogva Annie. - Legalább Mamie szeret engem. Mindig mondja, ha meglátogatom. Rám sandít, és tudom, hogy azt kellene mondanom, hogy „Szívem, én is szeretlek ”, vagy hogy „Apád és én is, mindketten nagyon szeretünk”, vagy valami ilyesmit. Egy jó anyának ez a kötelessége, nem? Ehelyett, mivel egy anyaszörny vagyok, mi bukik ki belőlem? - Tényleg? Nem azt mondtad véletlenül, hogy egy bizonyos Leonát szeret? Annie szem elkerekedik, és egy percig csak némán bámul rám. Szeretném megölelni és elmondani neki, hogy sajnálom és nem akartam megbántani. Ám mielőtt esélyem lenne kinyitni a számat, sarkon fordul és kivágtat az üzletből, ám nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne vegyem észre a szeme sarkából szivárgó könnycseppeket. Vissza sem néz. A szívem szakad meg, és egyre csak bámulok utána. Leroskadok a székre, ahol pár perccel korábban az ikrek ücsörögtek, és a kezembe temetem az arcomat. Minden téren kudarcot vallottam, de leginkább azokkal szemben mulasztottam, akiket a legjobban szeretek. Észre sem veszem Gavin Keyest, amíg meg nem érinti a vállamat. Zavaromban felkapom a fejem, és hirtelen egy apró lyukat kezdek el fixírozni a farmernadrágján, ott, ahol a combján egy helyen kikopott az anyag. Egy pillanatig heves késztetést érzek, hogy felajánljam, hogy megfoltozom, de ez nevetségesen hangzik. Pocsék anya vagyok, csapnivaló feleség voltam, és a varrásban sem jeleskedem különösebben. Megrázom a fejem, de a tekintetem feljebb téved Gavin kék flanelingjéről a férfiasan erős állkapcsára és a borostás arcára. Sűrű fekete haját szemmel láthatóan napok óta nem fésülte meg, de nem tűnik elhanyagoltnak, kifejezetten lazának és fesztelennek látszik. Amikor mosolyog, gödröcskék jelennek meg az arcán, amik arról árulkodnak, hogy mennyire fiatal. Huszonnyolc-huszonkilenc éves lehet. Hirtelen matuzsálemi korúnak érzem magam, pedig csak hét vagy nyolc évvel lehetek idősebb nála. Milyen érzés lenne ilyen fiatalnak lenni, felelősség nélkül, egy kiskamasz lány nélkül, folyton a i nőd szélén álló vállalkozás nélkül?

- Ne borulj ki! - vigasztal. Megsimogatja a hátamat, aztán megköszörüli a torkát, és így szól: - Annie szeret téged, Hope. Jó anya vagy. - Ó, köszönöm - rebegem, és nem merek a szemébe nézni. Hónapokon keresztül, amíg a házunkat hozta rendbe, naponta láttuk egymást, és a munka végeztével, délutánonként, gyakran iszogattunk limonádét a verandán, miközben igyekeztem nem bámulni a napbarnított, izmos bicepszeit. De ő nem ismer engem. Nem ismer elég jól, hogy megítélhesse, milyen anya vagyok. Ha jól ismerne, tudná, hogy egy katasztrófa vagyok. - Tényleg így gondolom - simogat meg újra esetlenül, aztán ő is eltűnik, én pedig egyedül maradok a rózsaszín óriási muffin kellős közepén, amit hirtelen nagyon gyászosnak találok.

Második fejezet

Ezúttal korábban zárom be a cukrászdát, mert van néhány elintéznivalóm. A Nap még nem nyugodott le, amikor negyed hétkor hazaérek, mégis az az érzésem, hogy nyomasztóan sötét van a házban. Próbálom a saját házamnak tekinteni, de ez a csönd idegtépő. Egészen tavaly decemberig, amikor is Rob azzal lepett meg karácsonyra, hogy el akar válni, szerettem idejárni. A Robbal közös otthonunkat, a Cape Cod-i öbölre néző, hófehér viktoriánus házat, nem messze a szabad strandtól, azonban még ennél is jobban szerettem. A szobák falait én magam festettem ki, a konyhát és az előszobát újra kellett járólapoztatni, az emeleti szobákra és a nappali bejáratára vadonatúj, tömörfa ajtókat szereltettem. Még egy virágoskertet is ültettem, halványkék hortenziákkal és babarózsaszín futórózsákkal, amik csodaszép színekben vibráltak a ház vitorlavászon-fehérre mázolt viharlécei előtt. Amikor majdnem mindennel elkészültem, és végre hátradőlve lazíthattam volna az álomotthonunkban, Rob leültetett, és lágy hangon közölte, anélkül, hogy rám nézett volna, hogy részéről mindennek vége. Vége a házasságunknak, vége a kapcsolatunknak. A három hónap alatt, amíg megpróbáltam feldolgozni a mellrákban elhunyt anyám halálát, és beláttam, hogy Mamie-nak az idősek otthonában lesz a legjobb helye, Rob úgy döntött, hogy nincs tovább. Én meg itt ragadtam egyedül az anyám házában, amit egyszerűen képtelenség volt eladni. Hónapok múlva, kimerültén és csüggedten aláírtam a válási papírokat, mert már csak azt kívántam, hogy minél hamarabb legyen vége ennek a rémálomnak. Az igazság az, hogy eleinte teljesen padlón voltam, és életemben először ekkor értettem meg, hogy az anyám miért viselkedett mindig olyan ridegen a férfiakkal. Soha nem ismertem az apámat, az anyám még a nevét sem árulta el nekem. Egy alkalommal keserűen csak ennyit mondott róla: „Már régen lelépett. Azt sem tudja, hogy a világon vagy. Ő akarta így.” Gyerekkoromban anyámnak több partnere is volt, de egyiket sem engedte túl közel magához. Amikor végül mindannyian odébbálltak, ő csak megrázta magát és így szólt: „Jobb nekünk nélkülük, Hope. Te is tudod.” Anyámról mindig azt gondoltam, hogy szívtelen, habár be kell vallanom, hogy már előre vártam azokat az időszakokat, amikor a pasijai leléptek. Akkor egypár hétig csakis az enyém volt. Bárcsak korábban rájöttem volna, hogy miken ment keresztül, bárcsak elmondhattam volna neki, hogy: „Már értelek, Anya. Ha nem szereted őket igazán, nem fáj, amikor elhagynak. ” Most már túl késő van ehhez, ahogyan annyi minden máshoz is. Majdnem hét óra van, mire végzek a zuhanyozással, mire lecsutakolom magamról a hajamba és a bőrömre ragadt lisztet és cukrot. Tudom, hogy fel kellene hívnom Annie-t Robnál, és elnézést kérni tőle, amiért ilyen durva voltam vele reggel, de nincs lelkierőm telefonálni. Másrészről, lehet, hogy éppen jól érzik

magukat az apjával, és ha telefonálnék, mindent elrontanék. Akármit is gondolok Robról, azt el kell ismernem, hogy jó apja Annie-nek. Úgy tűnik, hogy ő olyasmiket is meg tud vele beszélni, amiket én már régóta nem. Amikor cinkosan összenevetnek, először mardos a féltékenység, aztán arra gondolok, hogy jó érzés boldognak látni a lányomat. Családi idill nélkülem. Magamra kapok egy szürke kötött kardigánt és egy szűk fekete farmert, és miközben megfésülöm a barna, vállig érő hajamat, ami, hála istennek, még nem kezdett el őszülni, pedig Annie mindent megtesz ennek érdekében, alaposan szemügyre veszem magam a tükörben. A lányom vonásait fürkészem a saját arcomon, de a végeredmény, szokás szerint, hervasztó. Annie nem hasonlít sem rám, sem az apjára. Amikor hároméves lehetett, Rob egyszer meg is kérdezte: „Biztos, hogy Annie tőlem van, Hope?” A szavai arcul-csapásként értek, és könnybe lábadt szemmel válaszoltam, hogy: „Hát persze, hogy tőled!”, ő pedig nem feszegette tovább a kérdést. A gyönyörű, barnára sült bőrén kívül, ami pont olyan, mint Robé, tényleg semmiben nem hasonlít a barna hajú, kék szemű apjára. Még mindig az arcvonásaimat vizsgálom, miközben testszínű rúzst kenek fel az ajkamra és a szempillaspirállal megpróbálom rendbe hozni a fakó pilláimat. Annie szemei hihetetlenül szürkék, ugyanolyanok, mint Mamie szemei, az enyémek viszont tengerzöldek, aranyszínű pöttyökkel. Amikor kislány voltam, Mamie gyakran mondogatta, hogy nálunk az öröklődés átugrott egy generációt. A szemei kivételével minden tulajdonságát én örököltem. A sötétbarna hajú, barna szemű anyám szakasztott úgy nézett ki, mint a nagyapám, én viszont kiköpött Mamie vagyok. A megsárgult régi fotóin akár én is lehetnék, de a szemei sokkal bánatosabbak. Habár most, hogy engem is megráncigált az élet, lehet, hogy nem is különbözünk annyira. Az élesen metszett ajkaim „angyalhárfák” Mamie szerint, és a tej fehér arcbőröm ugyanolyan, mint az övé a fiatalkori képein. Szerencsés vagyok, hogy az ő vonásait örököltem, bár a két szemöldököm közé tavaly két függőleges ránc került, és ezek határozottan gondterheltté teszik a tekintetemet. Igen, mostanában tényleg gondterhelt vagyok. Csengetnek, és én pánikszerűen átkefélem a hajamat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve összekócolom. Nem akarok erőltetetten kinézni ma este. Nem akarom, hogy Matt azt gondolja, hogy ez a vacsora jelent valamit. Egy pillanattal később kinyitom a bejárati ajtót, és amikor Matt közel hajol, hogy megcsókoljon, egy kicsit jobbra döntöm a fejem, hogy ne a számat, hanem az arcomat érje a csókja. A kölnijének erős pézsmaillata van. Matt khakiszínű nadrágot, halványkék márkás inget és egy drágának látszó barna papucscipőt visel. - Átöltözhetek - szabadkozom, mert hirtelen lomposnak és alulöltözöttnek érzem magam. Tetőtől talpig végigmér, aztán egy vállrándítással elintézi a dolgot: - Csinos vagy ebben a kardigánban. Jól nézel ki, mint mindig. A Fratanellibe megyünk, az előkelő olasz étterembe a lápra.

Próbálom nem észrevenni, hogy milyen arcot vág a pincér, amikor meglátja a nem éppen alkalomhoz illő öltözékemet, mielőtt a gyertyafényes asztalhoz vezetne minket az ablak mellé. - Ez túl szép, Matt! - tiltakozom, amikor kettesben maradunk. Kinézek az ablakon, de odakint már sötét van, ezért csak a tükörképünket látom. Úgy nézünk ki, mint egy igazi szerelmespár, ezért gyorsan elfordítom a fejem. - Tudom, hogy kedveled ezt a helyet - válaszolja. - Emlékszel? Innen indultunk a végzősök báljára. Nevetni kezdek és csak ingatom a fejem. - Már elfelejtettem. Valójában rengeteg dolgot elfelejtettem már. Sokáig tartott, mire túlléptem a múltamon, de mit árul el rólam az a tény, hogy húsz év múltán is ugyanabban az étteremben ülök, ugyanazzal a pasassal? Nyilvánvaló, hogy az ember múltja csak lassan válik köddé. Elhessegetem magamtól a gondolatot, és Mattre pillantok. - Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem valamiről. Matt az étlapot tanulmányozza. - Először rendeljünk! Némán válogatunk. Matt homárt kér, én pedig bolognai spagettit, a legolcsóbb ételt az étlapon. Mert bár később majd felajánlom, hogy kifizetem a vacsora árának rám eső részét, amit Matt úgysem fog elfogadni, viszont nem akarom, hogy egy vagyont fizessen miattam. Nem szeretnék a lekötelezettje lenni. Miután rendeltünk, Matt mély lélegzetet vesz és rám pillant. Már majdnem megszólal, de félbeszakítom, mert semmi szükség rá, hogy kellemetlen helyzetbe hozza magát. - Matt, tudod, hogy nagyra tartalak - fogok bele. - Hope… - szakít félbe és felemeli a kezét. - Hadd fejezzem be! - Végre kibököm, amit mondani akarok. - Tudom, hogy számtalan közös dolog van bennünk, és természetesen van egy közös történetünk is, ami számomra sokat jelent, de el kell mondanom, hogy nem hiszem, hogy bárkivel is tudnék randevúzni most. Azt hiszem, hogy addig, amíg Annie el nem kezdi a főiskolát, egyáltalán nem fog menni, és az nem mostanában lesz. - Hope… Oda sem figyelek rá, mert még rengeteg a mondandóm. - Matt, nem te vagy az oka, becsületszavamra, de szerintem sokkal jobb lenne, ha most csak barátok lennénk. Nem tudom, hogy a jövőben mi fog történni, de Annie-nek szüksége van rám, és…

- Hope, nem rólunk van szó - vág közbe Matt -, hanem a cukrászdáról és a jelzálogodról. Hagynád, hogy egy kicsit én is beszéljek? Meredten bámulok rá, mialatt a pincér egy kosárka kenyeret és egy kis tálka olajbogyót tesz le elénk az asztalra. Utána vörösbort tölt mindkettőnknek, egy drága cabernet-t, amit Matt választott, anélkül, hogy engem megkérdezett volna, és amikor eltűnik, ismét kettesben maradunk. - Mi a baj a cukrászdával? - kérdezem csigalassúsággal. - Sajnos, rossz híreim vannak - válaszolja, és kerüli a pillantásomat. Egy darabka kenyeret márt az olívaolajba, aztán bekapja és megrágja. - Értem… - próbálom noszogatni, és úgy érzem, hogy egyáltalán nincsen levegő a helyiségben. - A jelzálogod - közli tele szájjal. - A bank felmondta a jelzáloghiteledet. Eláll a szívverésem. - Micsoda? - bámulok rá értetlenül. - Mikor? Matt nem mer rám nézni. - Tegnap. Hope, már hónapok óta nem fizeted rendszeresen a törlesztőrészleteket, és ilyen piaci viszonyok mellett a bank kénytelen felmondani a késedelmes jelzáloghitel-szerződéseket. Attól tartok, hogy a te szerződésed csak egy a sok közül. Mély lélegzetet veszek. Ez nem történhet meg! - De hát idén minden hónapban befizettem a részletet! Elismerem, hogy voltak kemény hónapjaim néhány évvel ezelőtt, amikor kitört a gazdasági világválság, de ebben a városban mindannyian az idegenforgalomból élünk. - Tisztában vagyok vele. - Mutass olyan adóst, akinek azóta nincsenek problémái! - Nagyon sok embernek vannak anyagi gondjai, ebben igazad van, és sajnos te is hasonló cipőben jársz - ért velem egyet Matt —, ám a te hitelbesorolásoddal… Egy pillanatra lehunyom a szemem, és nem akarok a hitelbesorolásomra gondolni. Egyáltalán nem javított az anyagi helyzetemen, hogy a válásom és az anyám halála után átvállaltam a cukrászda jelzáloghiteiét, majd össze-vissza ügyeskedtem a hitelkártyáimmal, hogy be is tudjam rendezni. - Mit lehet tenni ebben a helyzetben? - fakadok ki végül. - Attól tartok, hogy nem sokat - feleli Matt. - Természetesen, megpróbálkozhatsz más hitelezőkkel is, de a piaci helyzet mostanában nagyon kemény. Sajnos, borítékolhatom neked, hogy nem okra mennél egy másik bankkal. A te hiteltörténeted, no meg a Umgham’s, ami most nyílt meg az utcában…

- A Bingham’s - motyogom -, hát persze. Már tavaly is fenyegető volt a jelenlétük. A New Englandből származó, Rhode Island-i központú kávézó-üzletlánc folyamatosan terjeszkedik a térségben, és annyi kis fióküzletet nyitottak mar, hogy fej-fej mellett haladnak a Dunkin’ Donuts-cal. A tizenhatodik kávézó kilenc hónappal ezelőtt, alig fél mérföldre nyílt meg az Esthajnalcsillagtól, éppen akkor, amikor kezdtem kikecmeregni a válság utáni adósságaimból. Nem kerültem volna ilyen kutyaszorítóba, ha a válás nem tesz anyagilag padlóra. Egy hajszálon függ az életem, és a jövőm Matt bankjának döntésén múlik, ezt tudnia kell. - Lenne egy javaslatom számodra - szólal meg végül Matt. Nagyot kortyol a borából, aztán közelebb hajol. - Egy New York-i befektetőcsoportnak is dolgozom, akik mindig keresnek kisvállalkozókat, akiket, úgy mond, támogathatnak. Megkérhetem őket, hogy segítsenek. - Rendben van - egyezem bele vonakodva, mert nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet idegen befektetőket bevonni egy családi vállalkozásba. Az sem tetszik, hogy Mattnek szívességet kell kérnie a kedvemért. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy akár el is veszíthetem a cukrászdát. - Hogy működne ez a kölcsöndolog? - Lényegében kivásárolnák a részesedésedet. Felbecsülnék, hogy mekkora kölcsönnel tartozol a banknak, aztán annyi készpénzt adnának, amivel ki tudod fizetni a hátralékodat. A későbbiekben maradhatsz a cukrászdában és irányíthatod a napi teendőket, ha látnak benne fantáziát. Ledöbbenek. - Tehát azt mondod, hogy nincs más választásom, mint eladni a családom cukrászdáját vadidegeneknek? Matt vállat von. - Tudom, hogy furcsán hangzik, de rövid távon megoldaná az anyagi problémáidat, és egy kis szerencsével meggyőzhetném őket, hogy te maradhass az üzletvezető. - A családom cukrászdájáról beszélünk, Matt! - ismétlem meg erőtlenül. Matt nem néz rám. - Hope, nem tudom, mi mást mondhatnék. Az biztos, hogy ez az utolsó lehetőséged, ha csak nincsen fölösleges fél millió dollárod. Ekkora adóssággal labdába sem rúghatsz. Nem találok szavakat. Kisvártatva Matt hátradől a székén és győzködni kezd: - Nézd, ők jó emberek, már régóta ismerem őket. Biztos, hogy úgy alakítanának mindent, hogy neked a lehető legjobb legyen. Nélkülük be kellene zárnod az üzletet. Úgy érzem magam, mintha egy kézigránátot hajított volna az ölembe, kihúzta

volna a biztosító csapját, aztán felajánlotta volna, hogy majd ő rendet tesz a mészárlás után, és mindezt angyali mosollyal az arcán. - Még végig kell gondolnom - felelem fásultan. - Hope! - Matt félretolja a borospoharat és a kezem után nyúl az asztal fölött. A két hatalmas tenyerébe zárja a kezemet, hogy érzékeltesse, most már nem kell félnem, mert semmi baj nem érhet. - Megoldjuk valahogy, rendben? Hadd segítsek neked! - Nincs szükségem a segítségedre - motyogom zavartan. Látom, hogy rosszul esik neki, amit mondtam, és szörnyen érzem magam, ezért nem húzom el a kezem. Csak jót akar nekem, de az egésznek olyan könyöradomány jellege van, és az az igazság, hogy nem kell alamizsna. Talpon maradok vagy tönkremegyek, de önerőből. Mielőtt bármelyikünk is szóhoz jutna, megcsörren a telefonom a táskámban. Elnézést kérek, elhúzom a kezem és felkapom a telefont. Le akartam némítani, de kiment a fejemből, és miközben telefonálok, látom, amint a pincér a terem végéből rosszallón méreget. - Anya! - Annie az, és hallom, hogy ki van borulva. - Mi baj van, édesem? - És már pattanok is fel, hogy a segítségére siessek, bárhol is legyen. - Hol vagy? - Eljöttem vacsorázni - válaszolom, de Mattról említést sem teszek, mert nem akarom, hogy a lányom azt higgye, hogy randevúzunk. - Hol vagy? Apád nincs ott veled? - Apának egy ügyfelével kell találkoznia, ezért visszahozott a házadba, és a mosogatógép, szóval, totál le van robbanva. Lehunyom a szemem. Fél órával Matt érkezése előtt mosogatószert tettem bele, bekapcsoltam, és a programnak mostanra már le kellett volna járnia. - Mi történt? - Nem én csináltam - szögezi le gyorsan de a padlón mindenütt víz van. Úgy értem, hogy elég magasan áll a víz. Mint az árvíz, vagy valami ilyesmi. Mindjárt megüt a guta. Ez biztosan csőtörés lesz, és a hibaelhárítás egy vagyonba fog kerülni. - Rendben van - felelem színtelen hangon. - Köszönöm, hogy szóltál, kicsim. Mindjárt otthon vagyok! - De mit csináljak a vízzel? Még mindig ömlik. Az egész házat elönti. Rá kell jönnöm, hogy gőzöm sincs, hogyan zárjam el a vizet a konyhában.

- Majd valahogy megoldjuk, jó? Később visszahívlak, most indulok haza. - Tökmindegy - vágja rá Annie, és leteszi a kagylót. Elmondom Mattnek, hogy mi történt, ő pedig nagyot sóhajtva szólítja a pincért, és kéri, csomagolják be a vacsoránkat. Öt perc múlva már rohanunk is a kocsihoz, én pedig elnézést kérek Matt-tői. - Sajnálom, de az életem mostanában katasztrófák sorozata. Ö csak rázza a fejét. - Előfordul az ilyesmi. Amikor már majdnem odaérünk a házunkhoz, egyszer csak megszólal: - Ezt az üzleti lehetőséget nem szalaszthatod el, Hope, különben mindent el fogsz veszíteni! Mindent, amiért a családod évtizedek óta dolgozott. Nem válaszolok, mert most nem akarok ezzel foglalkozni, pedig érzem, hogy igaza van. Ehelyett megkérdezem, hogy tudja-e, hogyan kell elzárni a főcsapot a konyhában, de mivel sejtelme sincs, az út hátralévő részét néma csendben tesszük meg. - Az meg kinek a dzsipje ott a kocsibehajtódon? - hőzöng Matt, miután megáll a ház előtt. - Nem férek el tőle. - Gaviné - próbálom csitítani. Az ő rozsdás Wrangelje parkol az én ősrégi Corollám mellett, amitől eláll a szívverésem. - Gavin Keyes? Az ezermester? Mit keres itt? - Lehet, hogy Annie hívta - szisszenek fel, mert Annie nem tudja, hogy még mindig tartozom Gavinnek a munkáért, amit nyáron végzett a ház körül. Azt sem tudja, hogy júliusban, amikor egyik délután kint ültünk a verandán, sírva panaszoltam el Gavinnek, hogy már megint kaptam egy felszólítást a banktól. Egy hónappal később, amikor végzett a szereléssel, megegyeztünk, hogy munkadíj helyett kávéval és süteménnyel fizetek neki a cukrászdában. Annie-nek fogalma sincs, hogy ő az egyetlen ember a városban, Mattét leszámítva, aki tisztában van vele, hogy milyen zűrös az életem, és éppen ezért ő az utolsó ember a bolygón, akivel most találkozni szeretnék. Belépek a házba, kezemben a Fratanelliben becsomagoltatott vacsorám maradékával, és a nyomomban Matt-tel. A lányomat a konyhában találom egy rakás törölközővel, Gavin pedig éppen a mosogató alatt bütyköl valamit. Idegesen pislogni kezdek, mert egyből kiszúrom a nadrágján díszelgő lyukat, amit reggel fedeztem fel. Még mindig ott van. - Gavin, de jó, hogy átjöttél! - üdvözlöm őket, mire Gavin felegyenesedik és kimászik a mosogató alól. Hol Mattre, hol rám néz, aztán vakarni kezdi a fejét, mert Matt a

hűtőszekrényhez lép és beteszi az étteremből hozott maradékot. - Helló! - szólal meg végül, aztán Mattre pillant, majd ismét rám. - Azonnal jöttem, amint Annie hívott. Elzártam a vizet. Úgy tűnik, hogy elrepedt egy vízvezeték a falban, közvetlenül a mosogató mögött. Majd holnapután átugrom és kijavítom, ha tudsz addig várni. - Igazán nem szükséges - szabadkozom. Szavak nélkül is próbálom tudtára adni, és remélem, érti, hogy nem tudok fizetni, ezért nem akarom, hogy segítsen, de ő csak mosolyog. - Holnap rengeteg munkám van, de holnapután ráérek - bizonygatja. - Délelőtt csak egy kisebb javítást kell elvégeznem a Foley Ingatlanügynökségnél, ezt a vezetéket pedig gyorsan meg lehet szerelni. Nem kell kicserélni, csak rendbe hozom, és olyan lesz, mint új korában. - A tekintete megint Mattre téved, aztán ismét rám. - Van egy ipari porszívóm a dzsipben, amivel vizet is lehet szivattyúzni. Behozom, és segítek összeszedni ezt a rengeteg vizet. Csak akkor fogjuk látni, hogy mekkora a kár, ha a padló felszáradt. Annie-re pillantok, aki még mindig egy nagy kupac törölközővel a kezében ácsorog. - Ezzel már mi is boldogulunk, Gavin. Nem kell maradnod, ugye? - erősködöm, azzal Annie-re, majd Mattre pillantok. - Lehet - dörmögi Annie, és vállat von. Matt kerüli a pillantásomat. - Nekem holnap korán kell kelnem, ezért ideje indulnom. Gavin felhorkan és egyetlen szó nélkül kisiet a házból. Nem tudom mire vélni a viselkedését. - Ó - fordulok Matthez —, persze, megértem, és köszönöm a vacsorát. Mire Matt-tel az ajtóhoz érünk, Gavin már jön is befelé a masinájával. - Mondtam, hogy nem kell - hebegem. - Tudom, hogy mit mondtál - vágja rá Gavin anélkül, hogy lelassítana vagy rám nézne. Egy pillanattal később, alighogy Matt fényes Lexusa elhajt a ház elől, a konyhában felberreg a szivattyú. Csak egy percre hunyom le a szemem, aztán indulok befelé, hogy eltakarítsam életem legfrissebb kataklizmájának romjait.

Másnap este Annie megint Robnál alszik, én pedig munka után, a konyha felmosása közben hirtelen azon kapom magam, hogy Mamie-ra gondolok, aki mindig tudta, mit kell tennie a bajban. Belém hasít a felismerés, hogy már két hete

nem látogattam meg. Jobb unokának, kellene lennem, ismerem be bűntudattal, és főként jobb embernek. Megint nem sikerült megütnöm a mércét. Elszorult torokkal fejezem be a felmosást. Gyorsan kirúzsozom a számat az előszobái tükörben, és felkapom a kulcscsomómat. Annie-nek igaza van, meg kell látogatnom a nagyanyámat. Ha Mamie-val találkozom, mindig sírnom kell. Az idősek otthona, ahol lakik, vidám és barátságos hely, de szörnyű látni, ahogyan lassan eltávozik közülünk. Olyan érzés, mintha egy hajó fedélzetéről kellene végignézned, amint a hullámok elragadnak tőled valakit, és te tudnád, hogy nincs kéznél több mentőmellény. Negyedórával később már az idősek otthonának folyosóján baktatok egy hatalmas, vajszínűre festett épületben, amelynek a falait teleaggatták virágokkal és fura erdei lényeket ábrázoló képekkel. Mamie szobája az épület nyugati szárnyában, a legfelső emeleten található, az Alzheimer-kórban szenvedők részlegében, ahová a látogatókat csak belépőkóddal engedik be. A lakók a saját kis „birodalmukban” élnek, de az étkezések közösen folynak az otthon ebédlőjében. A szobákhoz a személyzet minden tagjának van kulcsa, így tudják ellenőrizni az ápoltakat és kiporciózni a napi gyógyszeradagokat. Mamie antidepresszánsokat, kétféle szívgyógyszert és egy kísérleti gyógyszert is szed az Alzheimer-kór miatt, ám az utóbbi, az orvosa szerint, teljesen hatástalan. Legutolsó találkozásunkkor az otthon főorvosa azt mondta, hogy Mamie értelmi képességei rohamos hanyatlásnak indultak. -Tudja, az a legrosszabb az egészben - nézett rám az orrára csúszott szemüvege fölött —, hogy a nagyanyja tudata elég ép ahhoz, hogy mindezt felfogja. Tisztában van vele, hogy hamarosan elveszíti az emlékezetét, és ez nagyon fájdalmas és felkavaró kilátás neki. Szomorúan nyomom meg a csengőt a nagyanyám neve mellett: Rose McKenna. Hallom, amint motoz odabent, talán épp most próbál kikászálódni a karosszékéből, aztán az ajtó felé csoszog a botjával, amit két éve kapott, amikor elesett és eltörte a csípőjét. Kinyílik az ajtó, és legszívesebben a karjaiba vetném magam, mint kislánykoromban. Egészen mostanáig azt hittem, hogy miatta járok ide, de már tudom, hogy magam miatt. Szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy szeressen valaki, még akkor is, ha ez a szeretet tökéletlen. - Helló! - köszönt Mamie mosolyogva. A haja fehérebbnek tűnik, mint legutóbb, és a ráncai is mélyebbek, de most is, mint mindig, az ajkait burgundivörösre kente, kihúzta a szemét és kifestette a pilláit is. - Micsoda meglepetés, drágám! A szavain árnyalatnyi francia akcentus érződik. Az 1940-es évektől kezdve az Amerikai Egyesült Államokban él, de a múltja leheletfinom rétegként úgy simul a szavaira, akárcsak a pihe-puha francia kendők a nyakára, amiket minden évszakban előszeretettel visel.

Közel hajolok, hogy megöleljem. Kislánykoromban életerősnek és izmosnak láttam. Most, miközben átfonom a karjaimmal, minden egyes bordáját és a hegyes vállait is ki tudom tapintani. - Szia, Mamie! - üdvözlöm remegő hangon, és elfordulok, hogy ne lássa a könnyeim. Csak bámul rám a felhős, szürke szemeivel: - Nem szabad rám haragudnod! Néha kicsit feledékeny vagyok. Ki is vagy te, kedvesem? Emlékeznem kellene rád, tudom. Kiszárad a torkom. - Hope vagyok, Mamie. Az unokád. - Hát persze. - Rám mosolyog, de a szemei zavarosak. - Tudtam én, de néha kell egy kis segítség. Kérlek, gyere be! Követem őt a gyéren megvilágított lakásba, ő pedig a nappali ablakához vezet. - Éppen a naplementét néztem, kedvesem. Már csak néhány pillanat, és feljön az Esthajnalcsillag.



Harmadik fejezet

Esthajnalcsillag vaníliás muffin

MUFFIN

HOZZÁVALÓK 1 csésze szobahőmérsékletű, sózatlan vaj 1 1/2 csésze kristálycukor 4 nagy tojás I teáskanál vaníliakivonat 3 csésze liszt 3 teáskanál sütőpor 1/2 teáskanál só 1/2 csésze tej

ELKÉSZÍTÉS 1. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. Béleljünk ki muffinpapírral 24 muffinformát.

2. Robotgéppel addig keverjük a vajat és a cukrot egy nagy tálban, amíg lágy és habos nem lesz. Aztán egyenként dolgozzuk bele a tojásokat. Adjuk hozzá a vaníliakivonatot, és alaposan keverjük össze.

3. Egy másik tálba szitáljuk bele a száraz hozzávalókat (liszt, sütőpor és só), majd a tejjel váltakozva csészénként keverjük össze a cukros-tojásos vajjal.

4. A muffinpapírokat félig töltsük meg a masszával. Süssük 15-20 percig az előmelegített sütőben. Akkor van kész, ha a beleszúrt hústűt tisztán tudjuk kihúzni. A süteményeket 10 percig hagyjuk a formában, majd tegyük rácsra.

5. Miután a muffinok teljesen kihűltek, vonjuk be a tetejüket a rózsaszín mázzal.

RÓZSASZÍN MÁZ

HOZZÁVALÓK

1 egy csésze puha, sózatlan vaj 4 csésze porcukor 1/2 teáskanál vaníliakivonat 1 teáskanál tej 1-3 csepp piros ételfesték

ELKÉSZÍTÉS 1. Robotgéppel addig keverjük a vajat, amíg lágy és habos nem lesz.

2. Apránként adjuk hozzá a porcukrot, és alaposan keverjük össze.

3. Öntsük bele a tejet és a vaníliakivonatot, majd ismét jól keverjük össze.

4. A végén dolgozzuk bele az ételfestéket. Ha sötétebb rózsaszínt szeretnénk, az előírtnál 1-2 cseppel többet adjunk a keverékhez. Amikor a muffinok kihűltek, simítsuk a mázat a tetejükre.

Rose

Rose kinézett ablakon, és a tekintete most is, mint mindig, a horizont első csillagát kutatta. Tudta, hogy fel fog bukkanni és örökmécsesként pislákol majd az égen, közvetlenül a naplemente tüzes fényszalagja után. Kislány korában az alkonyatot „heure bleue”-nek, vagyis „kék órának” nevelték, hiszen ilyentájt a Föld se nem sötét, se nem világos. Rose ezt a köztes állapotot szívmelengetőnek találta.

Esthajnalcsillag, amely minden alkonyat után felragyogott az ég sötét bársonyán, volt a kedvence, pedig egyáltalán nem is csillag, hanem a Vénusz bolygó, amely a szerelem istennőjéről kapta a nevét. Rose tudta ezt, hiszen kisiskolásként megtanulta, de egyáltalán nem számított, és különben is olyan nehéz, megítélni, hogy mi csillag és mi nem. Éveken át az volt a szórakozása, hogy számba vette az éjszakai égbolt csillagait. Mindig keresett valamit, de a mai napig sem lelte meg. Tudta, hogy azért nem találja, mert nem méltó rá, és ez elszomorította. Mostanában rengeteg dolog okozott bánatot neki, de időnként, egyik napról a másikra, már arra sem emlékezett, hogy miért is sír. Alzheimer-kórja van. Hallotta, amikor ezt suttogták a háta mögött az otthon társalgójában. Az otthonban lakók emlékei minden nappal egyre távolabbra kerültek. Tudta, hogy ez a sors vár rá is, és már előre rettegett. A félelmeiről senkivel sem mert beszélni. Már úgyis túl késő. Rose azt is tudta, hogy ez az ismerős, fényes hajú, szomorú szemű lány az előbb bemutatkozott, de arra, hogy ki lehet, már nem emlékezett. A szokásos pánik kerítette hatalmába. Bárcsak belekapaszkodhatna az emlékeibe, mint egy biztosítókötélbe, mielőtt aláereszkedik a mélybe! Am az emlékek iszamósak, hiába csimpaszkodik beléjük. Megköszörülte a torkát, erőltetetten elmosolyodott, majd megkockáztatott egy tippet. - Josephine, drágám, nézd azt a csillagot a látóhatáron! Az égbolt egyik sötét darabkájára mutatott, pontosan oda, ahol úgy sejtette, hogy az Esthajnalcsillag másodperceken belül felragyog. Remélte, hogy jól tippelt. Josephine-nel ugyanis már jó ideje nem találkozott, bár az is lehet, hogy mégis. Nem tudott rájönni. A szomorú szemű lány köhintett: - Én Hope vagyok, Mamie, nem Josephine. - Hát persze, hogy nem - helyesbített Rose gyorsan. - Csak nyelvbotlás volt. Nem szabad megtudniuk, hogy lassan elveszíti az emlékezetét. Nagy széfen lenne, nem igaz? Úgy tett, mintha önhibájából felejtene, pedig mi sem állt távolabb az igazságtól. Ha egy kicsit jobban igyekezne, a ködképek talán eltűnnének, és az emlékei is visszatérhetnének, bárhol is voltak eddig. - Rendben van, Mamie - mondta a lány, aki túlságosan érett ahhoz, hogy ő legyen Hope, az egyetlen unokája, aki mostanság nem lehet idősebb tizenháromtizennégy évesnél. Ennek a lánynak az aggodalom túl sok szarkalábat rajtolt a szeme sarkába. Vajon mi nyomasztja? Hope anyja talán tudja, mi a baj, és akkor segíthetnének rajta. Mert Rose segíteni akart Hope-nak, csak nem tudta, hogyan fogjon hozzá. - Édesanyád hol van? - kérdezte udvariasan. - Ő is jön, kedvesem? Rose rengeteg dolgot akart megosztani Josephine-nel, és bocsánatot is akart

kérni sok-sok régi ballépés miatt. Attól félt, hogy nem lesz ideje rá. Mivel is kezdje? Talán a kudarcaival? Vagy a ridegségével? Vagy azzal, hogy öntudatlanul csupa rosszat tanított neki? Tisztában volt vele, hogy a múltban számos alkalommal elnézést kérhetett volna, de a szavak szinte fojtogatták. Talán itt az ideje, hogy erőt vegyen magán és beszéljen Josephine-nel, mielőtt túl késő lesz. - Mamie - puhatolózott Hope óvatosan. Rose gyengéden rámosolygott. Tudta, hogy Hope egy napon majd erős és jólelkű emberré cseperedik. Josephine is ilyen volt, ám az igazi énjét, az ő hibájából, súlyos és nehéz álarc alá rejtette. - Igen, drágám? - kérdezett vissza Rose, mivel Hope nem folytatta. Egy pillanatra az a halvány sejtelme támadt, hogy tudja, mit is akart mondani az unokája. Bárcsak megállíthatná, mielőtt a szavai fájdalmat okoznak, de már túl késő. Már megint túl késő. - Az anyám, Josephine, meghalt - felelte gyengéden Hope. - Két évvel ezelőtt, Mamie. Nem emlékszel? - A lányom? - rökönyödött meg Rose, és a fájdalom ostorcsapásként érte. - Az én Josephine-em? Az igazság hullámokban öntötte el, és néhány pillanatig levegőt sem kapott. Az elme fondor cselein tűnődött, amelyek elfedik a fájdalmat és a rossz emlékeket, de tudta jól, hogy néhány emlék kitörölhetetlen, még akkor is, ha egy élet munkájába kerül elnyomni őket. - Sajnálom, Mamie! - szabadkozott Hope. - Már elfelejtetted? - Nem, dehogy - tiltakozott Rose szaporán. - Egyáltalán nem. Hope elfordult, Rose pedig csak bámult rá. A lány egy pillanatig emlékeztette őt valakire vagy valamire, ám mielőtt üstökön ragadhatta volna a gondolatot, az tovaszállt, akár egy kecses pillangó. - Hogyan is felejthettem volna el? - tette hozzá erőtlenül. Egy ideig csendben ültek és bámultak kifelé az ablakon. Az Esthajnalcsillag már feljött az égre, és kisvártatva Rose észrevette a Göncölszekeret is, amelyről az apja mindig azt mondta, hogy „Isten edénye”. Követte a rajzolatot az ujjával, és felidézte az apjától tanult csillagneveket is: Merak, Duphe, majd a Poláris, vagyis a Sarkcsillag, ami épp most kezdte nyitogatni álmos szemeit a végtelen égen. Rengeteg csillag nevét tudta fejből, viszont amelyikét nem, azt ő maga nevezte el a szeretteiről, akiket már régen elveszített. Milyen különös, gondolta, hogy a legegyszerűbb tényekre sem tudott emlékezni, de az égbolt nevei örökre beleégtek az emlékezetébe. Éveken át titokban tanulmányozta őket, mert remélte, hogy egy napon majd megmutatják

a hazafelé vezető utat, de most még itt van a Földön, nemde? A csillagok pedig, mint mindig, a távolba vesztek. - Mamie? - ébresztette fel Hope a gondolataiból. Rose feléje fordult, és mosolyognia kellett a szó hallatán. Hálatelt szívvel gondolt a saját mamie-jára, vagyis a nagyanyjára, aki mindig ragyogóan elegánsnak tűnt a szemében, és akinek védjegyévé vált a vörös rúzsa, a kiálló járomcsontja és a fekete apródfrizurája, vagyis az 1920-as évek stílusjegyei. Aztán eszébe jutott, hogy mi történt vele, és a mosoly lehervadt az arcáról. Néhányszor pislantott, aztán visszatért a jelenbe. - Igen drágám? - kérdezte Hope-ot. - Ki az a Leona? A szavak hallatán egy pillanatra elakadt a lélegzete, hiszen ez volt az egyik név, amit már hetven éve nem vett az ajkára. Miért tette volna? Nem hitt a visszajáró lelkekben. - Senki - felelte végül, de ez, nyilvánvalóan hazugság volt. Leona igenis létezett, ahogyan a többiek is. Tudta, hogy a csalárdság hálóját még szorosabbra fonja, ha újra megtagadja őket. Attól félt, hogy egy napon olyan szoros lesz e háló, hogy menthetetlenül megfullad. - De Annie azt mondja, hogy Leonának szólítottad öt - erősködött Hope. - Biztosan téved - vágta rá Rose. - Leona nem létezik. -De… - Hogy van mostanában Annie?—próbálta a szót elterelni Rose. Annie-re tisztán emlékezett, hiszen ő már harmadik generációs amerikai. Az első generáció Josephine, aztán Hope, és végül a kicsi Annie, Rose életének alkonya. Rose sok mindenre volt büszke életében, de a családjára volt a legbüszkébb. - Jól van - nyugtatta meg Hope, de Rose észrevette, hogy a szája természetellenesen elvékonyodott. - Mostanában rengeteget van az apjával. Az egész nyarat azzal töltötték, hogy a Cape Cod-i Liga meccseire jártak. Rose az emlékei között kutatott. - Miféle ligáról van szó? - Baseballról. A nyári meccsekre jártak, ahová Nagyapa is kivitt, amikor kislány voltam. - Ez jól hangzik, szívem - helyeselt Rose. - Te is velük szoktál menni? - Nem, Mamie - javította ki Hope gyengéden, - Annie apja és én elváltunk. - Hát persze - mormolta Rose.

Amikor Hope lesütötte a szemét, Rose ugyanazt a fájdalmat látta az arcán, amit a sajátján is minden egyes alkalommal, amikor a tükörbe pillantott. Vajon miért ilyen szomorú? - Még mindig szereted öt? - kérdezte vakmerőn. Hope feddőn nézett rá, és Rose szörnyen érezte magát, amiért meg merte kockáztatni a kérdést. Néha nem tudott különbséget tenni tapintat és tapintatlanság között. - Nem - bökte ki végül Hope. Nem mert a nagyanyja szemébe nézni, amikor hozzátette: - Azt hiszem, hogy soha nem is szerettem. Szörnyen hangzik, igaz? zZÍ hiszem, hogy valami nincs rendben velem. Rose-nak elszorult a torka. Az átok tehát Hope-ra szállt. Most már egészen biztos volt benne. A kemény szíve továbböröklődött. Csakis ő tehet az egészről. De hogyan magyarázna el Hope-nak, hogy a szerelem igenis létezik, és hatalmában áll mindent megváltoztatni? Képtelen lenne rá. Ehelyett megköszörülte a torkát, és megpróbált a jelenre koncentrálni. - Nincs veled semmi baj, drágám! - biztatta az unokáját. Hope rápillantott, majd elfordult és bátortalanul azt kérdezte: - De mi van akkor, ha mégis? - Nem vádolhatod magad! Egyszerűen nem érdemelt meg. - Valami derengett az elméje mélyén. Hope férjének a nevére már nem emlékezett, de azt tudta, hogy sohasem kedvelte igazán. Cudarul bánt az unokájával? Vagy túlságosan rideg és önző volt? - Jó apja Annie-nek, ugye? - tette hozzá, mert úgy érezte, hogy valami jót is kell mondania. - Hát persze - jelelte Hope rezignálton. - Nagyszerű apa. Mindent megvesz neki, amit csak Annie akar. - Ez nem igazi szeretet, hiszen azok csak tárgyak - jelentette ki Rose elgondolkodva. - Így van - helyeselt Hope. Hirtelen nagyon kimerültnek látszott. A haja úgy lógott az arcába, akár egy lepel, homályba borítva a tekintetét. Ebben a pillanatban Rose biztos volt benne, hogy könnyeket látott az unokája szemében, ám amikor Hope újra ránézett, a fájdalmasan ismerős szemek szárazok voltak. - Randevúztál már azóta valakivel? - kérdezte hirtelen. - A válás óta. A saját életére gondolt, arra, hogy akkor is tovább kell lépni, ha az ember szíve megszakad. - Természetesen, nem! - szegte fel Hope a fejét, és kerülte Rose pillantását. Nem akarok olyan lenni, mint Anya. Annie az első, és nem a mindenféle jöttment férfiak.

És ekkor Rose megértette. Hirtelen emlékképek villantak fel az unokája gyermekkorából. Eszébe jutott, hogyan kereste Josephine szüntelenül a szeretetet ott, ahol nem találhatta meg, ahelyett, hogy meglelte volna a lánya szemében, aki soha nem hagyta cserben. Eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor Josephine az új szerelmével az oldalán szórakozni indult, Hope-ot pedig az ő gondjaira bízta. Órákon át ringatta, a kicsi Hope pedig álomba sírta magát. Rose emlékezett a könnytől maszatos blúzaira, és arra is, milyen üresnek és magányosnak érezte magát, miután a gyerek elaludt. - Te nem az anyád vagy, drágám - csitítgatta szelíden. Úgy érezte, megszakad a szíve, hiszen ez csakis az ő hibája. Egyedül az övé. Honnan tudhatta volna, hogy a döntései generációk múlva is éreztetik a hatásukat? Hope megköszörülte a torkát, majd témát váltott. - Egészen biztosan nem ismersz semmiféle Leonát? - kérdezte a nagyanyját. Rose pislogni kezdett, mert a név tőrként járta át a szívét. Talán a hazugság nem olyan nagy bűn, ha nem mondják ki hangosan. - Furcsa - tűnődött Hope. - Annie biztos volt benne, hogy így szólítottad. - Milyen különös! Rose szeretett volna válaszolni a lány kérdéseire, de még nem állt készen a gátszakadásra, amit az igazság okozhat. Szinte érezte, ahogy a víz feszíti a gátat, és tudta, hogy hamarosan át is töri, de a folyók, a hullámok és az áradat még az ő felségterületén vannak. Egyedül kell megbirkóznia velük. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Hope valami mást is akar mondani, de helyette felállt, megölelte Rose-t és megígérte, hogy hamarosan újra eljön. Úgy ment el, hogy vissza sem nézett. Rose csak bámult utána. Aztán megállapította, hogy még nem sötétedett be egészen. Hope nem maradt itt vele az „heure bleue” idejére. Ez elszomorította, bár tudta, hogy nem hibáztathatja. Tudta, hogy ez is, mint annyi minden más, egyedül az ő mulasztása. Egy kicsivel később, miután az összes csillag felgyűlt az égen, kedvenc ápolónője, akinek a bőre úgy ragyogott, akár a pain au chocolat*, (pain au chocolat: Ugyanolyan leveles tésztából készül, mint a crosissant, Dél-Franciaországban és Kanadában egyaránt népszerű, henger alakú, csokoládékrémmel töltött péksütemény.) amit Rose szokott vinni ajándékba a testvéreinek, Davidnak és Danielle-nek, bejött, hogy ellenőrizne, bevette-e az esti gyógyszeradagját. - Jó estét, Rose! - mosolygott rá, aztán öntött neki egy pohár vizet és lecsavarta a gyógyszeres dobozkája tetejét. - Látogatója volt? Rose összezavarodott és megpróbált visszaemlékezni az estére. Elméje hátsó szegletében valami derengett, de aztán elhalványult. Meg volt róla győződve, hogy a naplementét egyedül nézte végig, ahogyan minden áldott este. - Nem, kedvesem.

- Biztos benne, Rose? - erősködött a nővér. Odaadta neki a tablettáit, és megvárta, amíg lenyelte, majd vízjel leöblítette őket. - Amy a pultnál azt mondta, hogy az unokája, Hope járt itt. Rose elmosolyodott, mert az ő szeretett Hope ja nem lehet több tizenháromtizennégy évesnél. Milyen gyorsan repül az idő! Megöregszünk, mielőtt észrevennénk. - Nem - mondta az ápolónőnek. - Senki sem járt itt, de egyszer találkoznia kell vele. Nagyon szép kislány. Talán egyszer eljönnek látogatóba az édesanyjával. A nővér gyengéden megszorította az idős asszony karját, aztán elmosolyodott. - Rendben van, Rose. Úgy legyen!

Negyedik fejezet

Soha nem akartam visszajönni, sem a cukrászdába, sem a városba, és eszem ágában sem volt harminchat éves fejjel egy tinédzser anyja és egy cukrászda tulajdonosa lenni. Iskoláskoromban arról ábrándoztam, hogy elköltözöm innen jó messzire, vagy beutazom a világot és sikeres ügyvéd leszek. Aztán találkoztam Robbal, aki akkor volt végzős a jogi egyetemen, amikor én épphogy belefogtam a tanulmányaimba. A honvágy, amit Cape Cod iránt éreztem, semmi sem volt ahhoz a mágneses vonzerőhöz képest, ami Robhoz kötött. Amikor az első félév végén teherbe estem, és elmondtam neki, hogy gyermeket várok, azonnal megkérte a kezem, mert így tartotta rendjén valónak. Együtt döntöttük el, hogy halasztók egy évet és otthon maradok a babával. Annie augusztusban született, Rob pedig állást kapott egy bostoni cégnél. Jól keresett, ezért azt javasolta, hogy az egy év elteltével is maradjak otthon a lányunkkal, ami eleinte jó ötletnek tűnt, a második évben azonban elmélyítette köztünk a szakadékot. A napjaimat a pelenkák, a szoptatás és a Sesame Street epizódjai töltötték ki. Robot mindez nem igazán érdekelte, én pedig egyre féltékenyebb lettem arra, hogy otthonosan mozog a világban és megéli mindazt, amire tinédzserként vágytam. Egyetlen másodpercig sem bántam meg, hogy Annie a világra jött, csak azt sajnáltam, hogy soha nem volt esélyem úgy élni, ahogyan szerettem volna. Amikor kilenc évvel ezelőtt kiderült, hogy az anyámnak mellrákja van, Rob számtalan átvitatkozott éjszaka után beleegyezett, hogy költözzünk vissza Cape Codra, ahol saját irodát nyitott, és hamarosan ő lett az egyetlen kárbecsléssel foglalkozó ügyvéd a környéken. Napközben, amíg a férjem jogi asszisztenseként dolgoztam, Mamie vigyázott Annie-re a cukrászdában. Ez már nem állt annyira távol attól, amiről korábban ábrándoztam. Mire Annie első osztályos lett, profi módon megtanulta, hogyan kell mázat készíteni a muffinokra és hogyan lehet a pitetésztát beleegyengetni a sütőformába. Ez a munkamegosztás éveken át ragyogóan működött, mígnem kiderült, hogy az anyám rákja súlyosbodott, és a nagyanyám is kezdte elveszíteni az emlékezetét. Nem volt, aki átvegye a cukrászdát, csak én. Mielőtt felocsúdtam volna, valaki más álmának a közepén találtam magam, miközben a saját vágyaim egyre távolabb sodródtak tőlem.

Mindjárt hajnali öt óra van, alig két óra múlva virrad. Kisiskolás koromban Mamie gyakran mondogatta, hogy minden nap Isten ajándéka, és nekünk nincs

más dolgunk, mint elfogadni és kibontani azt. Ezt furcsállottam is, mert Mamie sosem járt templomba, ennek ellenére esténként, amikor átmentünk hozzá vacsorázni, előfordult, hogy éppen térden állva imádkozott a hátsó ablak előtt. „Nekem személyes kapcsolatom van Istennel, és jobban szeretek a saját szavaimmal fohászkodni!” - mondta nekem egyszer, amikor rákérdeztem, hogy miért nem a Cape Cod-i Miasszonyunk-templomban imádkozik. Ezen a reggelen a liszt, az élesztő, a vaj, a csokoládé és a vanília aromája jár táncot a konyhában, én pedig mélyen magamba szippantom a nagyanyámra emlékeztető, megnyugtatóan ismerős illatukat. Mamie haja és bőre akkor is a cukrászda édes-fűszeres illatát árasztotta magából, ha aznap ki sem nyitottunk. Sőt, akkor is illatozott, amikor a munka végeztével jó alaposan lezuhanyozott és még ruhát is váltott. Ma is, mint minden nap, gépiesen teszem a dolgomat. Pitetésztát keverek, majd lisztet szórok a dagasztógépbe, de a gondolataim Mamie-nál és a tegnapi találkozásunknál járnak. Ellenőrzőm az egyes számú sütő időzítőjét, amiben a csokoládés habcsókok sülnek. Kinyújtom a mandulás-rózsás lepény tésztáját, amit Matt Hines annyira szeret. Egymásra pakolom és megtöltöm a baklava tésztarétegeit, majd becsúsztatom őket a másik sütőbe. Puha krémsajtot kanalazok a robotgépbe, mert szükségem lesz rá a citromos-szőlős sajttortához. A croissant tésztájába francia keserűcsokoládé-kockákat csomagolok, vagyis pain au chocolatt készítek. Összefonom a teljes kiőrlésű lisztből dagasztott kalács copfjait, meghintem őket mazsolával, majd félreteszem pihenni. „Nincs veled semmi baj, drágám!” - mondta Mamie tegnap, de honnan is tudhatná. A memóriája már nem a régi, az érzékei is megcsalják, ám a szemei időnként olyan tisztának tűntek, mint hajdanán, és úgy érzem, hogy egyenesen a lelkembe lát. Abban soha nem kételkedtem, hogy szerették egymást a nagyapámmal, de nem hiszem, hogy szerelemmel, inkább gyakorlati megfontolásból. Vajon az én házasságom sem volt különb, és azért dobtam el, mert valami többre vágytam? Lehet, hogy ostoba voltam. Az élet nem tündérmese. A sütő időzítője lejárt, ezért kiveszem a habcsókokat, és egy rácsra pakolom őket hűlni. Újra bekapcsolom a sütőt, és a helyükre a pain au chocolat-t csúsztatom be. Mindenből dupla adagot készítettem ma reggel, mert ilyenkor ősszel jobban fogy, mivel hűvösebb van. A gyümölcsös tészták és piték kelendőbbek a tavaszi és a nyári hónapokban, de a szívet-gyomrot melengető, tömörebb és nehezebb tészták keresettebbek, ahogy közeleg a tél. Nyolcéves koromban kezdtem el segíteni Mamie-nak a cukrászdában, éppen úgy, ahogyan Annie segít nekem most. Reggelenként, közvetlenül napkelte előtt Mamie arra kért, hogy tegyek le mindent, amivel foglalkozom, majd a Fő utcára néző keleti ablakhoz vezényelt. Néma áhítattal vártuk a hajnalhasadást, aztán folytattuk a sütést. - Mit nézel, Mamie? - faggattam egyik reggel.

- Az eget kémlelem, kicsim. - Tudom, de miért? Közel húzott magához, egyenesen bele a halvány rózsaszín kötényébe. Ezt viselte, amióta az eszemet tudom. Egy kicsit meg is szeppentem, olyan szorosan ölelt. - Tudod, chérie, azt nézem, hogyan tűnnek el a csillagok. - Miért? - Mert akkor is ott vannak, ha nem látod őket. A Nap mögé bújnak. - Tényleg? - kérdeztem szégyenlősen. Kisvártatva elengedett, majd lehajolt hozzám és a szemembe nézett. - Attól, hogy nem látsz valamit, az még létezik, ezt ne felejtsd el! Harminc évvel később még mindig visszhangoznak a szavai a fülemben, aztán hirtelen Annie hangja riaszt fel a gondolataimból. - Miért sírsz? - kérdezi. Felpillantok, és meglepődve veszem észre, hogy tényleg könnyek peregnek le az arcomon. Elmaszatolom őket a kézfejemmel, és közben ragacsos tésztával kenem be az arcom, majd kényszeredetten elmosolyodok. - Nem is sírok. - Nem kell hazudnod! - pirít rám. - Csak Mamie-ra gondoltam - sóhajtok fel. Annie már forgatja is a szemeit és arcokat vág. - Örülök, hogy végre eszedbe jutott. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a hátizsákját a sarokba hajítja. - Ezt meg hogy érted? - Tudod te jól - feleli, aztán feltűri a rózsaszín inge ujját, és leakaszt egy kötényt a tálcák melletti fogasról. - Nem, nem tudom. Abbahagyom, amit csinálok, és Annie-t figyelem, amint kinyitja a rozsdamentes acélhűtő ajtaját, kivesz egy doboz tojást és négy csomag vajat, majd felkapja a mérőedényt. Olyan otthonosan mozog a konyhában, akárcsak Mamie. Habosra keveri a vajat a robotgéppel, négy csésze cukrot ad hozzá, aztán egyenként beleüti a tojásokat, és csak utána válaszol. - Ha képes lettél volna kimutatni az érzéseidet, amikor Apa felesége voltál, akkor nem váltatok volna el - közli végül, és a szavai belevesznek a mixer berregésébe.

Egy ideig szóhoz sem jutok, csak bámulok rá. - Hogy mondhatsz ilyet? Én igenis kimutattam az érzéseimet. - Tökmindegy - mormolja, aztán kikapcsolja a gépet. - Akkor biztos, amikor a szobámba zavartál, de Apának mikor mutattad ki, hogy érzel iránta valamit? - Én kimutattam. - Tökmindegy. Soha nem mondtad neki, hogy szereted. Csak pislogok rá értetlenül. - Ezt ő mondta neked? - Szerinted magamtól nem jöttem rá? - dörmögi, de abból, ahogyan rám néz, tudom, hogy fején találtam a szöget. - Nem szép dolog apádtól, hogy ilyeneket mond a hátam mögött! Két ember kapcsolatában olyasmik is történhetnek, amiket te nem érthetsz. - Például mik? - néz rám hűvösen, és érzem, hogy ezt nem lesz egyszerű elmagyaráznom. Végiggondolom, hogy mit is mondhatnék, de végül rájövök, hogy nem rángathatom bele a lányomat a kettőnk csatározásaiba. Ez nem az ő harca. - Ez csak apádra és rám tartozik. Gúnyosan nevet és a szemét forgatja. - Ő bezzeg eléggé megbízik bennem, hogy elmondja nekem! De tudod mit, Anya? Te mindent tönkreteszei. Mielőtt válaszolhatnék, megkondul a csengő a cukrászda bejárati ajtaja fölött, és az órámra pillantok. Mindjárt hat óra van, és ki kell nyitnunk, de Annie biztosan nem csukta be maga mögött az ajtót, amikor megérkezett. - Később folytatjuk, ifjú hölgy! - közlöm szigorúan. - Tökmindegy - sóhajtja, aztán ismét a tésztával foglalatoskodik, én pedig egy másodpercig rajta felejtem a szemem, és azt figyelem, amint lisztet, majd egy löttyintés tejet és vaníliakivonatot ad a keverékhez. - Hé, Hope, itt vagy már? - Ez Matt lesz! - mondom türelmetlenül Annie-nek. - Ki más lenne? - dörmögi a lányom magában, de úgy teszek, mintha nem hallanám, és kilépek az üzletbe.

Mrs. Koontz és Mrs. Sullivan hét órakor érkeznek, mint mindig, ám most az egyszer Annie kezét-lábát töri, hogy kiszolgálhassa őket. Általában jobban szeret a

konyhában lenni, hallgatja az iPod-ját, megsüti a muffinokat meg a minipitéket, és tudomást sem vesz rólam, amíg el nem indul az iskolába. Ma valamiért napsugaras jókedve van, és mosolyogva tölti ki a kávét a vendégeknek, anélkül, hogy kérniük kellene. - Hadd segítsek leülni! - közli előzékenyen, és már szalad is a kávéscsészékkel és egy kis kancsó tejszínnel a kezében. A két idős hölgy a háta mögött meglepetten néz egymásra. - Nagyon kedves vagy, Annie! - köszöni meg Mrs. Sullivan, miután a lányom leteszi a kávét és a tejszínt az asztalra, majd kihúzza a széket az asztal alól. - A legnagyobb örömmel! - feleli Annie ragyogva. Egy pillanatig olyan, mint a régi Annie, aki a válás előtt lakott a testében. Mrs. Koontz is elmormol egy köszönömöt, Annie pedig udvariasan csicsergi: - Szívesen, hölgyem! Még akkor is ott álldogál, amikor mindketten belekortyolnak a kávéjukba, majd Mrs. Sullivan megkóstolja az áfonyás muffint, Mrs. Koontz pedig a szájához emeli a fahéjas-cukros fánkot. - Kérdezhetnék önöktől, szóval, valamit? - böki ki végül. Éppen a pult mögött takarítok, de egy pillanatra abbahagyom, mert kíváncsi vagyok, mit akarhat. - Kérdezhetsz, kedvesem - feleli Mrs. Koontz -, de nem használhatod a szóval kifejezést a mondat közepén. - Úh! - zavarodik össze Annie. Mrs. Koontz felvonja a szemöldökét, de, szerencsére, Annie-nek van annyi esze, hogy kijavítsa a hibáját. - Úgy akartam mondani, hogy kérem - helyesbít. - A szóval kifejezésnek nincs helye a mondatban - magyarázza Mrs. Koontz szigorúan. Lehajolok a pult mögé, hogy ne lássák a mosolyomat. - Ó - rebegi Annie —, én tudom. Kilesek a pult mögül, és látom, hogy lángol az arca. Egy kis lelkifurdalásom van, mert Mrs. Koontz, aki tizedikben az angoltanárom volt, kemény dió. Már indulnék a lányom segítségére, de Mrs. Sullivan megelőz. - Ugyan már, Barbara, hagyd azt a gyereket! - csitítgatja a barátnőjét, és szelíden megpaskolja Mrs. Koontz karját. Majd Annie-hez fordul: - Ne foglalkozz vele! Egyszerűen csak nem tudja elviselni, hogy nyugdíjasként már nem parancsolgathat a diákoknak. Mrs. Koontz tiltakozni próbál, de Mrs. Sullivan megint meglegyinti a karját és Annie-re mosolyog.

- Kérdezni akartál valamit, kedvesem? Annie megköszörüli a torkát. - Ó, igen - feleli valójában igen, hölgyem. Csodálkozva várom, hogy mi sül ki ebből. Annie csak néz, a hölgyek pedig egyre izgatottabbak. - Önök ismerik a dédanyámat, igaz? A két nő egymásra néz, majd ismét Annie-re. - Természetesen, igen - feleli végül Mrs. Sullivan. - Évek óta nem láttuk őt. Hogy van? —Jól - vágja rá gyorsan Annie. - Úgy értem, hogy nagyon jól van. Ugyan vannak problémái, de többnyire jól van. - Az arca megint lángol. - Egyébként csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy önök ismernek-e egy bizonyos Leonát? A két nő jelentőségteljes pillantást vált egymással. - Leona - ismétli Mrs. Sullivan töprengve, aztán megrázza a fejét. - Nem, sajnos, nem ismerem. Te, Barbara? Mrs. Koontz is ingatja a fejét. - Azt hiszem, hogy mi nem ismerünk semmiféle Leonát. Miért? Annie lesüti a szemét. - Folyton így szólít, és egyszerűen nem tudom, hogy ki lehet. -Egy pillanatig páni félelem ül ki az arcára, majd azt motyogja: - Sajnálom, hogy használtam a szóval kifejezést. Mrs. Sullivan megsimogatja Annie kezét. - Halálra ijesztetted a gyereket, Barbara! - feddi meg a barátnőjét. - Csak próbálom megtanítani a nyelvtan helyes használatára -sóhajtja Mrs. Koontz. - Sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre! - torkolja le Mrs. Sullivan. Annie-re kacsint. - Miért olyan fontos ez neked, kedvesem? Miért akarod megtudni, hogy kicsoda ez a Leona? - A dédnagyanyám nagyon szomorú mostanában - feleli végül a lányom olyan halkan, hogy minden szavára fülelnem kell. - Nem sokat tudok róla. Mármint a dédnagyanyámról. Szeretném felvidítani, de nem tudom, hogyan lehetne. Két ismeretlen vendég, egy ősz hajú férfi és egy szőke fiatalasszony érkezik. Ki kell szolgálnom őket, ezért nem hallom, hogy Annie miről beszél a hölgyekkel. A szőke nő egy szelet répatortát kér, miután felvilágosítom, hogy nincsen diétás süteményünk, míg a legalább húsz évvel idősebb partnere, aki ezalatt a kezét szorongatja és a fülét csókolgatja, egy éclairt. Távoznak, én pedig Annie-re

pillantok, aki addigra már le is ült a két hölgy közé. Lassan ideje elindulnia az iskolába, mert el fog késni, de olyan komoly arcot vág, hogy megdermedek, és nem szólok egy szót sem. Már hozzászoktam, hogy mostanában folyton grimaszol és a szemét forgatja, ha velem beszél, de ebben a pillanatban ártatlannak és érdeklődőnek látszik. Nagyot nyelek, majd egy törlőrongyot és egy tisztítóspray-t kapok a kezembe. Úgy teszek, mintha az asztalokat takarítanám le, de valójában muszáj egy kicsit hallgatóznom. A két hölgy éppen azt meséli Annie-nek, hogy hajdanában miként is érkezett meg Mamie Cape Codra. - Akkoriban minden lány Tedbe, a dédapádba volt szerelemes a városban - meséli Mrs. Koontz. - Uram atyám! - takarja el szégyenlősen az arcát Mrs. Sullivan. - A középiskola utolsó évében minden áldott nap annyiszor körmökéin le a nevét a naplómba, ahányszor csak tudtam. - Idősebb volt nálunk - magyarázza Mrs. Koontz. - Négy évvel - teszi hozzá Mrs. Sullivan. - A Harvardra járt, de elég gyakran hazajött látogatóba. Autója is volt, ami akkoriban óriási dolognak számított. A lányok elaléltak tőle. - Olyan kedves volt - ért vele egyet Mrs. Koontz. - És mint a legtöbb fiatalember, Pearl Harbor után belépett a hadseregbe. A két hölgy egyszerre hallgat el és süti le a szemét. Tudom, hogy azokra a fiatalemberekre gondolnak, akiket a háború miatt veszítettek el. Annie fészkelődni kezd a székén, majd azt kérdezi: - Aztán mi történt? Találkozott a dédnagyanyámmal a háborúban, igaz? - Spanyolországban történt, azt hiszem - helyesel Mrs. Koontz, és megerősítést várva Mrs. Sullivanre néz. - A dédapád megsebesült valahol Észak-Franciaországban vagy Belgiumban, úgy tudom. A teljes történetet nem ismerem. Itthon hónapokon át mindenki azt hitte, hogy odaveszett. De valahogy sikerült Spanyolországba menekülnie, és ott találkozott a dédanyáddal. Annie ünnepélyesen bólint, mintha az egész történetet kívülről tudná, pedig a nagyapám tizenkét évvel a lányom születése előtt halt meg. - A dédanyád, Rose, francia, és én úgy hallottam, hogy a szülei még kiskorában meghaltak, ő pedig ott akarta hagyni az országot a háború miatt. Jól mondom? veszi fel a történet fonalát Mrs. Sullivan. Mrs. Koontz egyetértőn bólint. - Sosem jöttünk rá pontosan, hogyan is találkoztak, de szerintem Rose

Spanyolországban élt akkoriban. 1944-et írtunk, amikor azt hallottuk, hogy Ted újra Amerikában van, és feleségül vett egy francia lányt. - 1943 telén történt - javítja ki Mrs. Sullivan. - Pontosan emlékszem, mert akkor volt a huszadik születésnapom. - Tényleg így volt, és te csak zokogtál a tortád fölött - kacsint Mrs. Koontz Annie-re. - Bolond kamasz szerelemmel csüngött a dédapádon, de a dédanyád elrabolta tőle. Mrs. Sullivan fintorogni kezd. - Két évvel volt fiatalabb nálunk, és egzotikus francia akcentussal beszélte az angolt. A fiúkat nagyon könnyen el lehet ám csábítani egy akcentussal, tudod? Annie megint ünnepélyesen bólint, mintha ösztönösen tudná, hogy mindez így igaz. Elnyomok egy mosolyt, és úgy teszek, mintha nagyon el lennék foglalva egy makacs folttal, amit azonnal el kell tüntetnem. A nagyanyám soha nem mesélt nekem arról, hogyan találkoztak a nagyapámmal. Szinte alig beszélt a múltjáról, ezért engem is érdekel a két idős hölgy története. -Ted egy New York-i középiskolában kapott volna munkát, miután megszerezte a doktori fokozatát - folytatja Mrs. Koontz —, ezért inkább visszaköltöztek Cape Codra a dédanyáddal. Ekkor vállalta el a Sea Oats-i munkát. A nagyapám, aki oktatásszervezésből doktorált, egy patinás magániskola, a Sea Oats igazgatója lett. Óvodáskortól a középiskola végéig jártak oda a diákok, de manapság csak középiskolaként működik. Kilencedig osztálytól kezdve Annie is ott fog tanulni, a nagyapám emlékére létrehozott ösztöndíj jóvoltából. - A nagyanyám is velük volt, amikor Cape Codra költöztek? - veti közbe Annie. - Igen, a nagyanyád, Josephine, akkoriban öt- vagy hatéves lehetett - erősíti meg Mrs. Sullivan. - 1950-et írtunk, erre tisztán emlékszem, mert abban az évben volt az esküvőm. Mrs. Koontz bólint. - Így igaz. Josephine akkor kezdte az első osztályt, amikor visszaköltöztek. - És Mamie mikor alapította a cukrászdát? - kíváncsiskodik Annie. - Szerintem egypár évvel később, de édesanyád biztosan tudja. Hope, drágám! szólít meg. Úgy teszek, mintha nem hallottam volna mindazt, amiről eddig szó esett. - Miben segíthetek? - pillantok fel. - Annie azt szeretné tudni, hogy mikor alapította a nagyanyád a cukrászdát. - 1952-ben - felelem. A lányomra pillantok, aki csak bámul rám. - Már a szüleinek is cukrászdája volt Franciaországban, azt hiszem. Ennél többet nem tudok Mamie múltjáról, mert soha nem mesélt a házassága előtti időszakról.

Annie tudomást sem vesz rólam, csak a két idős hölgyre figyel. - Akkor önök sem ismernek senkit, akit Leonának hívnak? - faggatja őket. - Sajnos, nem - erősíti meg Mrs. Sullivan. - Talán egy francia barátnője lehetett a dédanyádnak. - Itt soha nem voltak barátai - magyarázza Mrs. Koontz. Bűntudatos pillantást vet rám, majd gyorsan helyesbít: - Nagyon kedves asszony a dédanyád, de nagyon magának való. Bólintok, de nem hiszem, hogy ez csakis Mamie hibája lenne. Lehet, hogy csendes és visszahúzódó, ám Mrs. Koontz és Mrs. Sullivan elmondásából nyilvánvaló, hogy a városban lakó nők nem fogadták tárt karokkal. Hirtelen szomorúság kerít hatalmába emiatt. Aztán az órámra pillantok. - Ideje indulnod, Annie! El fogsz késni az iskolából. A szemei összeszűkülnek a haragtól, és a régi Annie-nek már nyoma sincs. Ugyanúgy gyűlöl engem, mint azelőtt. - Nem vagy a főnököm! - motyogja. - De pontosan az, ifjú hölgy - utasítja rendre Mrs. Koontz, majd rám pillant. - Ő az édesanyád, ami azt jelenő, hogy tizennyolc éves korodig ő parancsol neked. - Tökmindegy - dörmögi Annie, azzal fölkászálódik az asztaltól, és nagy dirreldúrral bevonul a konyhába a táskájáért. Mielőtt kilépne a cukrászdából, megköszöni Mrs. Koontznak és Mrs. Sullivannek a segítséget. - Csak azt akartam mondani, hogy hálás vagyok, amiért meséltek a dédanyámról. Még csak rám sem hederít, úgy lép ki a bejárati ajtón a Fő utcára.

Gavin akkor érkezik, amikor éppen bezárom az üzletet. A ház pótkulcsait hozza vissza, amiket tegnapelőtt adtam oda neki. Már megint a lyukas farmernadrágot viseli, de a lyuk mintha nagyobb lenne, mint legutóbb. - Megjavítottam a csöveket - újságolja, én pedig kitöltőm neki az aznapi utolsó csésze kávét. - A mosogatógép pedig úgy szuperál, mint újkorában. - Nem tudom, hogyan köszönhetném meg. Gavin elmosolyodik. - Dehogynem. Tudod, hogy a gyengém a csillagos pite, a fahéjas rétes és az állott kávé. - Azzal felkapja a csészéjét, egy apró grimaszt vág, aztán hatalmasat kortyol a kávéból. Zavaromban nevetni kezdek. - Tudom, hogy nem fizethetek mindig süteményekkel - szabadkozom. - Ne

haragudj, Gavin! - Nem kell mentegetőznöd! - pillant rám. - Egyértelmű, hogy alábecsülöd a süteményfüggőségemet. Komolyan, Hope. Te megteszel mindent, ami tőled telik. Sóhajtva pakolom el a mandulás-rózsás lepény maradékát egy Tupperwaredobozba, aztán éjszakára beteszem a fagyasztóba. - Lehet, hogy ez nem elég - mormolom. Matt egy halom papírt hozott ma reggel, és még neki sem álltam az olvasásuknak, pedig tudom, hogy kellene. Már a gondolattól is rosszul vagyok. - Nem bízol eléggé magadban, az a baj - jegyzi meg Gavin. -Matt Hines elég sokat jár ide mostanában, ugye? - kérdezi hirtelen, aztán újra belekortyol a kávéba. Abbahagyom a sütemények pakolását. - Csak üzleti ügyben - világosítom fel, és nem értem, hogy miért kezdek el mentegetőzni. - Érdekes - válaszolja Gavin. - Tudod, a gimiben együtt jártunk - magyarázom. Gavin Boston északi részén nőtt fel és a Peabody Gimnáziumba járt. Ezt még akkor mesélte, amikor a verandánkon beszélgettünk a nyáron, ezért nem tudhatja, hogy van közös múltam Matttel. Meg is lepődöm, amikor közli, hogy tisztában van vele: - Tudom, de az már régen volt, nem? Bólintok. - Már régen volt - ismétlem utána. - Hogy boldogul Annie mostanában? - vált témát Gavin. - Hogy viseli, hogy te és a férjed nem vagytok együtt? Csak bámulok rá. Ezt még senki nem kérdezte tőlem, pedig nagyon jól esik. -Jól van - felelem, aztán elhallgatok, és rájövök, hogy ez egyáltalán nem igaz. Nem is értem, miért mondtam. - Mostanában nagyon dühösnek tűnik, és sejtelmem sincs, hogyan kezeljem a helyzetet. Tudom, hogy az igazi Annie ott rejtőzik valahol a mélyben, de most csak egyetlen célja van, fájdalmat okozni nekem. Fogalmam sincs, miért bízom meg benne, de amikor Gavin mindenféle előítélet nélkül, egyetértőn bólint, nagyon hálás vagyok neki. - Ez az életkor a legnehezebb. Csak pár évvel voltam idősebb nála, amikor a szüleim elváltak - meséli. - Össze van zavarodva, Hope, de túl lesz rajta, hidd el! - Gondolod? - kérdezem elfúló hangon.

- Tudom - biztat Gavin. Feláll az asztaltól, belép a pult mögé, aztán megfogja a kezemet. Abbahagyom a szipogást és a szemébe nézek. - Annie jó gyerek, Hope, láttam a nyáron, amikor a házatokon dolgoztam. Könnyes lesz a szemem, zavarba jövök, és idegesen pislogni kezdek. - Köszönöm - válaszolom, és elhúzom a kezem. - Ha bármikor, bármit tehetek érted… Nem fejezi be a mondatot, csak néz rám gyengéden, nekem pedig lassan lángolni kezd az arcom. Nem tudom állni a tekintetét. - Nagyon aranyos vagy, hogy felajánlottad, Gavin, de biztosan van fontosabb dolgod is, minthogy a cukrászdás öreglány miatt aggódj. Gavin felvonja a szemöldökét: - Egyetlen öreglányt sem látok itt. - Kedves, hogy ezt mondod, de te fiatal vagy, és szabad… - Hirtelen elhallgatok. - Egyedülálló vagy, ugye? - Legalábbis az voltam, amikor legutóbb ellenőriztem. Váratlanul elönt a megkönnyebbülés, de nem akarok ezzel foglalkozni. - Nos, én harminchat éves vagyok, és lassan hetvenöt leszek, elváltam, a csőd szélén állok anyagilag, és van egy gyerekem, aki gyűlöl engem. Bizonyára akad jobb szórakozásod is, mint ilyenekkel törődni. - Abbahagyom, és nem merek Gavinre nézni. -Nem kellene inkább olyasmivel foglalkoznod, amivel a fiatal egyedülálló férfiak szoktak? - Olyasmivel, amivel a fiatal egyedülálló férfiak szoktak? - ismétli. - Például mivel? - Nem is tudom. - Ostobának érzem magam, mert valamikor az özönvíz előtt voltam fiatal. - Bulizással? - kockáztatom meg félénken. Gavinből kirobban a nevetés. - Most már bevallhatom, hogy a vad bulik miatt költöztem Cape Codra. Alig tudtam kijózanodni a legutóbbi révület után. Kényszeredetten elmosolyodom. - Tudom, hogy bután hangzik, de tényleg ne aggódj miattam! Olyan vagyok, mint a macska, mindig talpra esem. - Nem halsz bele, ha valakit közel engedsz magadhoz - jelenti ki Gavin szívmelengetőn. Próbálok szigorúan nézni, és már készülök is egy riposzttal, de megelőz.

- Már a múltkor is mondtam, hogy jó anya vagy, nem szabad kételkedned magadban. - Egyszerűen csak mindent tönkreteszek - motyogom, és már megint elönti az arcomat a pír. - Nem is tudom, hogy miért mondom el ezeket neked. Gavin hatalmasat sóhajt, majd a következő pillanatban odalép hozzám és a karjaiba zár. A szívem hevesen ver, amikor viszonzom az ölelését. Próbálom nem észrevenni kőkemény mellkasát, inkább arra figyelek, hogy milyen megnyugtató érzés hozzásimulni. Még soha senki nem volt velem ilyen gyöngéd, és csak most jövök rá, hogy ez mennyire hiányzott az évek során. - Semmit nem teszel tönkre, Hope - suttogja Gavin a hajamba. - Adj magadnak egy kis időt! Te vagy a legkeményebb nő, akit ismerek. Tudom, hogy nagyon nehéz neked mostanában, de soha nem tudhatod, mit hoz az élet vagy a holnap. Egy nap, egy hét, egy hónap, és minden megváltozik. Hirtelen elkomorodom, és egy lépést hátrálok. - Anyám is ezt mondta mindig, ugyanezekkel a szavakkal. - Tényleg? - kérdezi Gavin. - Tényleg. - Soha nem meséltél róla. - Tudom - sóhajtom. Az az igazság, hogy túl fájdalmas rágondolni. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy reménykedtem, hogy ha jól viselkedem, vagy kedvesen szólok hozzá, vagy lelkiismeretesen végzem a házi munkát, akkor talán majd jobban szeret. Ehelyett egyre messzebb sodródott tőlem, minden évvel egyre távolabbra. Amikor kiderült, hogy mellrákja van, én pedig hazarohantam, hogy segítsek neki, belekerültünk a jól ismert taposómalomba. Én ápoltam őt és megpróbáltam közel kerülni hozzá, de ő továbbra is eltaszított magától. Amikor a halálos ágyán azt mondta, hogy szeret engem, a szavai hamisan csengtek. Hinni akartam, hogy komolyan mondja, de úgy tűnt, csak félrebeszél a gyógyszerek okozta kábulatban. - A nagyanyámmal mindig is szorosabb volt a kapcsolatom -árulom el Gavinnek. Gavin megérinti a vállamat: - Sajnálom, hogy elveszítetted őt, Hope. Nem tudom, hogy melyikükre céloz, az anyámra vagy a nagyanyámra, mert igazából mindketten eltávoztak az életemből. - Köszönöm - suttogom. Egy perccel később, kezében egy doboz rétessel, már indul is, én pedig némán, szívdobogva bámulok utána. Jobban bízik bennem, mint én magamban, de most

nincs idő ezen filozofálni. Néhány égetően fontos dolgot kell elintéznem, mindenekelőtt a banki papírokat. Bevizezem a halántékomat, hogy felfrissüljek, teavizet teszek fel, és leülök az egyik asztalhoz, hogy átolvassam a papírokat, amiket Matt hozott reggel a bankból.

Ötödik fejezet

Beszélnem kell veled! Másfél héttel később Rob küszöbén állok, az egykori közös házunk küszöbén, karba font kézzel. Farkasszemet nézek az exférjemmel, de semmi mást nem látok, csak sérelmeket és csalárdságot. Mintha az a férfi, akit egykor szerettem, örökre eltűnt volna. - Fel is hívhattál volna, Hope! - mondja. Nem invitál be, csak áll a küszöbön rettenthetetlenül, mintha az életét kellene megvédenie tőlem. - Hívtalak is - vágom rá keményen. - Kétszer az otthoni, kétszer az irodai számodon. Egyszer sem voltál képes visszahívni. Megrántja a vállát. - Ha nem vagyok olyan elfoglalt, visszahívtalak volna. - Egyik lábáról a másikra áll, és egy pillanatig az az érzésem támad, hogy szomorú. Aztán hirtelen minden érzelem eltűnik az arcáról, és végre rám figyel: - Mire lenne szükséged? Mély levegőt veszek. Utálok veszekedni Robbal, mindig is utáltam. Egyszer mondta is, hogy még jó, hogy ő lett az ügyvéd kettőnk közül, és én maradtam otthon babával. Te nem tudsz harcolni, jelentette ki. Hiányaik belőled a gyilkos ösztön, ami nélkül nem lehet boldogulni a tárgyalóteremben. - Annie-ről kell beszélnünk. - Miért, mi van vele? - néz rám értetlenül. - Legalább az alapszabályokban értsünk egyet! Annie tizenkét éves. Nem kellene sminket hordania az iskolában, mert még gyerek. - Az isten szerelmére, Hope, ezért jöttél ide? - Elneveti magát, de nem sértődöm meg, mert ez is része a pszichológiai hadviselésnek, amit rendszeresen alkalmaz a másik oldal ügyvédei és tanúi ellenében. - Már majdnem tinédzser, az ég áldjon meg, nem kényszerítheted arra, hogy örökre gyerek legyen! - Szó sincs erről - szögezem le. Ismét mély lélegzetet veszek, és próbálok összeszedett maradni. - Ki kell jelölnöm a határokat. Az nem járja, hogy te semmibe veszed a szabályaimat, aláásod a tekintélyemet, Annie pedig egyre jobban gyűlöl engem. Rob elmosolyodik, és ha nem láttam volna, hogyan gyakorolja ezt a behízelgő mosolyt a tárgyalások előestéjén a tükör előtt, akkor el is hinném, hogy ezúttal sikerült meggyőznöm. - Tehát innen fúj a szél! - Rob Smith most beveti a kettes számú vitataktikáját:

tégy úgy, mintha pontosan tudnád, mit gondol a másik, és máris egy lépéssel előtte jársz! - Nem, Rob. - Egy pillanatra összecsippentem az orrnyergemet, és lehunyom a szemem. Nyugi Hope! Ne dőlj be neki! - Csak azt szeretném, hogy a lányunkból tisztességes fiatal nő legyen. - Tisztességes fiatal nő, aki nem utál téged - helyesbít Rob. - Talán egy kicsivel több önállóságra lenne szüksége, Hope. Én elegendő teret adok neki. Nem akarok hinni a fülemnek. - Ez nem így van. Te a jó fej szülő szerepét játszod, így nekem jut a mumusé. Ez nem tisztességes. - Ha te mondod - vonja meg a vállát. - Ezenkívül az sem helyénvaló, hogy szidalmazol engem a lányunk előtt - folytatom, mintha nem is hallottam volna az előbbi megjegyzését. - Mit csinálok én? - emeli fel a kezét, mintha megadná magát. - Nyilvánvalóan tőled hallotta, hogy én soha nem tudtam kimondani, hogy szeretlek. - Alighogy kimondom, elszorul a torkom, és alig kapok levegőt. - Ez nem lehet igaz, Hope! - Nem értem, miért találsz ki ilyen ostobaságot, mert én igenis mondtam neked?! - Igen, Hope. Minden szökőévben egyszer. Elfordulok, mert nem akarom folytatni ezt a beszélgetést. - Mi vagy te, egy bizonytalan kamaszlány? - dörmögöm. -Vagy hordanom kellett volna egy nyakláncot is „Rob örökre” feliratú medállal? Rob ezt egyáltalán nem találja viccesnek. - Nem akarom, hogy a lányunk engem vádoljon a válás miatt. - Ezek szerint a válásunknak semmi köze nem volt a félrelépésedhez. Rob vállat von. - Ha érzelmileg teljes lett volna a kapcsolatunk… - Á, szóval te csak értelmi kiteljesedést kerestél, amikor lefeküdtél egy huszonkét éves fruskával. - Nagy levegőt veszek. - Soha nem beszéltem Annie-nek a félrelépésedről. Ez köztünk marad. Nem tudja, hogy megcsaltál, mert nem akartam, hogy az apja rossz fényben tűnjön fel előtte. - Miből gondolod, hogy nem tudja? - szakít félbe egy pillanatra. Szóhoz sem jutok a döbbenettől. - Ezzel azt akarod mondani, hogy tudja?

- Én csak azt mondom, hogy megpróbálok őszinte lenni vele, Hope. Az apja vagyok, ez a kötelességem. Egy kis szünetre van szükségem, hogy felfogjam, amiket összehord nekem. Azt hittem, hogy megvédhetem Annie-t és az apjával való kapcsolatát, ha nem rángatom bele a kettőnk dolgába. - Mit mondtál neki? Rob megrántja a vállát. - Csak válaszoltam a kérdéseire, amikor a válásról faggatózott. - És mindent rám kentél… - Csak elmagyaráztam neki, hogy nem minden olyan egyszerű, mint ahogyan első pillantásra tűnik. - Ezt úgy érted, én kényszerítettelek, hogy megcsalj? - Te mondtad, nem én. Ökölbe szorul a kezem. - Ez a kettőnk dolga, Rob - közlöm remegő hangon. - Ne rángasd bele Annie-t! - Hope, én csak próbálom azt tenni, ami neki a legjobb. Komolyan aggódom, hogy a végén olyan lesz, mint te meg az anyád. A szavai fizikai fájdalmat okoznak. - Rob… - fogok bele, de cserbenhagynak a szavak. Újra megvonja a vállát. - Ezt a vitát már ezerszer lefolytattuk. Te így érzed, én meg máshogy. Ezért váltunk el, nem emlékszel? Már meg sem hallom, miket mond. Hiszen azért váltunk el, mert rám unt, mert bizonytalan volt, mert semmi nem volt elég neki, mert viszonyt kezdett egy huszonéves, hosszú combú botsáskával. De valahol legbelül tudom, hogy van igazság a szavaiban. Minél inkább eltávolodott tőlem, annál jobban magamba zárkóztam és már nem akartam érte harcolni. Ez az én bűnöm. - Nincs több smink az iskolában - szögezem le végül. - Ez nem helyes, ahogyan az sem, hogy a válásunk részleteivel traktálod Annie-t. Ez túl sok egy tizenkét éves gyereknek. Rob már nyitja a száját, hogy válaszoljon, de felemelem a kezem. - Végeztem, Rob, már itt sem vagyok. Egy percig néma csendben nézünk egymásra, és eltűnődöm, vajon neki is azon jár-e az agya, mint nekem. Szinte már nem is ismerjük egymást. Egy élet telt el azóta, hogy kimondtuk a boldogító igent.

- Ez már nem rólad és rólam szól, Rob, hanem Annie-ről. Elindulok haza, mielőtt válaszolhatna.

Már a kocsiban ülök, amikor megcsörren a mobilom. Ránézek a kijelzőre és látom, hogy Annie az. Megbeszéltük, hogy csak vészhelyzetben használja a mobiltelefont, bár gyanítom, Rob megengedi neki, hogy sms-t küldjön és időnként felhívja a barátait. Ilyenek a jó fej szülők. Már megint összeugrott a gyomrom. - Hogyhogy nem dolgozol? - kérdezi Annie, miután felveszem a telefont. - Először a cukrászdában hívtalak. - Akadt néhány… - próbálok valami kifogást találni, hogy ne kelljen szóba hoznom az apját - halaszthatatlan elintéznivalóm. - Csütörtökön, délután négy órakor? Az az igazság, hogy egyetlen vendég sem volt a cukrászdában délután egy óra óta. Ahelyett, hogy sütögetés közben lustán átadtam volna magamat a jótékony feledésnek, Robról és Annie-ről gondolkodtam. És mivel tudtam, hogy a lányom azt tervezte, meglátogatja Mamie-t tanítás után, így biztos voltam benne, hogy Robot egyedül találom. - Nem volt forgalom. - A végén csak ennyit mondok neki. - Végül is mindegy - feleli Annie, én pedig rádöbbenek, hogy azért telefonált, mert akar valamit. Már készítem magamat egy abszurd kívánságra: pénz, koncertjegy vagy a tízcentis tűsarkú, amit tegnap este az In Style magazint böngészve szúrt ki magának, ám ehelyett szinte félénken megkérdezi: - Be tudnál ugrani Mamie-hoz? - Minden rendben van? - faggatom azonnal. - Persze. - Aztán sokkal halkabban folytatja: - Fura, de ma teljesen normálisnak tűnik. - Normálisnak? - Igen - suttogja. - Olyan, mint Nagymama halála előtt. Úgy viselkedik, mintha nem veszítette volna el az emlékezetét. Eláll a szívverésem, mert eszembe jut, hogy mit mondott a nővér, amikor legutóbb ott jártam. Lesznek olyan napok, amikor elméje teljesen tiszta lesz. Mindenre emlékezni fog, tiszta fejjel, akárcsak maga vagy én. Azokat a napokat kell megragadnia, mert nincs rá garancia, hogy lesz több is belőlük! - Biztos vagy benne?

- Holtbiztos - válaszolja Annie, és nincsen semmiféle harag vagy rosszindulat a hangjában. Hirtelen rádöbbenek, hogy a magatartási problémáit az is okozhatja, hogy végig kell néznie, amint a dédnagyanyja lassan elfelejti őt. Beszélnünk kell az Alzheimerkórról, bár ez azt jelenti, hogy nekem is szembe kell néznem vele. - Az iskoláról kérdezett - folytatja Annie. - Fura, de pontosan tudja, hogy ki vagyok, hány éves vagyok, mindent. - Ez érdekes! - Ellenőrzőm a visszapillantó tükörben, hogy jön-e mögöttem valaki, és mivel nem, gyorsan megfordulok. - Már megyek is! - Azt szeretné, ha hoznál neki csillagos pitét a cukrászdából - teszi hozzá Annie. Mindig is ez volt Mamie kedvence: gyümölcsökkel töltött pite, fahéjas cukorral ízesítve, a tetején pedig vajastészta-csillaggal, a cukrászdánk védjegyével. - Rendben van - mondom. - Megyek, amint tudok. Hirtelen elönt a remény. Most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott a nagyanyám.

- Szeretnék lemenni a strandra! - közli Mamie, amikor tizenöt perccel később átlépem a lakrésze küszöbét. Egy pillanatig meghűl bennem a vér. Szeptember vége van, esténként már csípősen hideg a levegő. Az elméjét biztosan megint ködképek felhőzik, különben nem akarna nyolcvanhat évesen napozni a tengerparton. De hirtelen elmosolyodik, aztán magához ölel. - Bocsáss meg, nem akartam ilyen modortalan lenni! Örülök, hogy itt vagy, Hope, szívem. - Tudod, hogy ki vagyok? - kérdezem bizonytalanul. - Már hogyne tudnám! - közli sértődötten. - Nehogy azt mondd, hogy öreg vagyok és szenilis! - Ööö… Hát persze, hogy nem vagy, Mamie. Elmosolyodik. - Ne aggódj! Nem vagyok bolond, bár néha elfelejtek dolgokat. Hoztál nekem csillagos pitét? - érdeklődik, és le nem venné a szemét a fehér papírzacskóról, amit a cukrászdából hoztam. Bólintok és odaadom neki a zacskót. - Köszönöm, drágám! - veszi el.

- Szívesen. Hirtelen oldalra billenti a fejét. - Ma minden olyan tiszta, Hope. Nagyon jót beszélgettünk Annie-vel. Annie-re pillantok, aki Mamie kanapéjának szélén kuporog és idegesnek látszik. Egyetértőén bólint. - Most pedig a strandra szereméi menni? - kérdezem Mamie-t óvatosan. - Egy kicsit hideg van az úszáshoz. - Természetesen, nem úszni akarok - jelenti ki. - A naplementét akarom megnézni. Az órámra pillantok. - A Nap csak két óra múlva nyugszik le. - Akkor rengeteg időnk van odaérni - feleli. Harminc perccel később, miután a nagyanyámat bebugyoláltuk egy jó meleg kabátba, mindhárman úton vagyunk a Paine’s Creek-i strand felé. Középiskolás koromban mindig innen néztem végig, ahogy esténként a napkorong eltűnik a horizonton. Ez a csendes hely Brewster nyugati végében található, és ha apály idején az ember óvatosan felmászik az éles, kiálló sziklákra, nagyszerű kilátás nyílik a nyugati égboltra. Útközben Annie javaslatára megállunk Joe kikötői bisztrójánál homárburgert enni sült krumplival. Cape Cod aprócska családi étterme régebben nyitott meg, mint a mi cukrászdánk. Az emberek mérföldekről is eljönnek, és a nyári csúcsidőben negyvenöt percet is képesek sorban állni a homárburgerért. Szerencsére, az utószezonban, csütörtökön délután öt órakor mi vagyunk az egyetlen vendégek. Annie és én hitetlenkedve hallgatjuk Mamie-t, aki, mivel nem szereti a homárt, grillezett sajtot rendel, és először mesél nekünk arról, hogyan érkezett meg Cape Codra a nagyapámmal. Anyámról is mesél, aki kislányként soha nem értette, miért olyan buták a homárok, hogy odaúsznak Joehoz, aki aztán szendvicseket készít belőlük. Amikor a strand széléhez érünk, az ég alja éppen csak vörösödni kezd. A Nap alacsonyan lóg a nyugati horizonton az öböl felett, és a derengő felhők csodaszép naplementét ígérnek. Kézen fogva, lassan bandukolunk a parton. Annie Mamie bal oldalán lépked, én pedig a jobb oldalán baktatok, hónom alatt egy összecsukható székkel. -Jól vagy, Mamie? - kérdezi Annie gyengéden, amikor félúton lehetünk. Pihenhetünk egy kicsit, ha akarod. Ellágyulva pillantok a lányomra, mert a tekintete tele van szeretettel és aggódással. Hirtelen rádöbbenek, hogy bármi is zajlik a lelkében, az csak átmeneti. Most újra a régi Annie-t látom, akit jól ismerek és nagyon szeretek, tehát semmit sem rontottam el jóvátehetetlenül. Legbelül most is az a tisztelettudó és jólelkű gyerek, aki mindig is volt, még akkor is, ha sokszor gyűlöl.

-Jól vagyok, kedvesem - feleli Mamie. - Fel akarok érni a sziklák tetejére, mire a Nap lemegy. - Miért? - kérdezi Annie félénken. Mamie olyan sokáig hallgat, hogy már kezdem azt hinni, nem is hallotta a kérdést, de aztán egyszer csak válaszol: - Mindig emlékezni akarok erre a napra, a naplementére és rátok, lányok! Nem tudom, hogy mennyi időm van még hátra. Annie aggódva pillant rám. - Emlékezni fogsz, Mamie! A nagyanyám megszorítja a karomat, én pedig gyengéden visszamosolygok rá. Tudom, mire gondol, és belesajdul a szívem. Aztán Annie-hez fordul. - Örülök, hogy ennyire hiszel benne, de néha Istennek más tervei vannak. Annie-nek láthatóan fájnak a szavai. Elfordul és csak bámul a messzeségbe. Tudja, hogy Mamie-nak igaza van, és ez nekem is nagyon fáj. Végre a sziklákhoz érünk, én pedig kinyitom a széket, amit a kocsim csomagtartójából halásztam ki. Annie-vel segítünk Mamie-nak leülni, aztán az unszolására mi is letelepedünk a két oldalán a sziklákra. Némán figyeljük, amint a Nap beleolvad az öböl vizébe, a narancs, a rózsaszín, a bíbor és az indigó árnyalataira festve az eget. - Hát itt van! - suttogja Mamie, és a halványan pislákoló csillagra mutat az ég alján. - Az Esthajnalcsillag! Hirtelen azok a tündérmesék jutnak eszembe, amiket kislánykoromban mesélt nekem a hercegről meg a hercegkisasszonyról. A hercegnek egy távoli országba kellett utaznia, hogy megküzdjön a gonosz lovagokkal, de megígérte a hercegkisasszonynak, hogy egy napon visszatér hozzá, mert a szerelmük soha nem halhat meg. Megdöbbenek, amikor Annie azt mormolja: - Szeretni foglak, amíg a csillagok világítanak az égen… Mindig ezt mondja a herceg a meséd végén. Amikor Mamie rápillant, könnyes a szeme. - Így van, kicsim. Belenyúl a kabátja zsebébe, és egy csillagos pitét húz elő. Egy kicsit összenyomódott, és a csillag alakzat is megrepedezett a tetején. Annie-vel tanácstalanul meredünk egymásra. - Magaddal hoztad a pitét? - kérdezem, és rettegek, hogy megint elborul az elméje. - Hát persze, szívem - feleli teljesen józanul. Egy darabig csak bámulja a süteményt, s közben az alkony színei lassan elhalványulnak. Már éppen javasolni

akarom, hogy induljunk vissza, mielőtt besötétedik, amikor megszólal: - Még az anyám tanította, hogyan kell megsütni ezeket a pitéket. - Nem tudtam - felelem. Mamie bólint. - A szüleimnek is volt egy cukrászdája, nagyon közel a Szajnához, ami Párizs két partját köti össze. Lánykoromban ott dolgoztam, mint most te, Annie, és ahogyan te is tetted kamaszként, Hope. - Soha nem meséltél a szüléidről - suttogom. - Sok dolog van, amiről soha nem beszéltem - sóhajtja. - így akartam megvédeni magamat és bennetek. Mivel lassan elveszítem az emlékeimet, félek, hogy ha nem mesélem el nektek, mi történt, akkor az emlékek örökre elfelejtődnek, és azt már nem tehetem jóvá. Itt az ideje, hogy megtudjátok az igazságot. - Miről van szó, Mamie? - kérdezi Annie, és hallom, hogy a hangja csupa aggodalom. Rám pillant, és tudom, hogy egyre gondolunk. Úgy tűnik, hogy Mamie elméje megint elborul. Mielőtt bármit mondhatnék, Mamie apró darabkákat tör a csillagos pitéből, és az óceánba szórja őket. Valamit mormol is közben, de olyan halkan suttog, hogy a szikláknak csapódó hullámok morajától nem hallani. - Mit csinálsz, Mamie? - kérdezem, amilyen gyöngéden csak lehet, mert nem akarom, hogy meghallja, mennyire aggódom. - Csitt, gyermekem! - csitítgat, aztán tovább hajigálja a süteménydarabkákat a vízbe. - Mamie, ez milyen nyelven van? Nem franciául, ugye? - Nem, szívem - feleli Mamie nyugodtan. Annie és én zavartan pillantunk egymásra, Mamie pedig az utolsó darabot is a vízbe szórja, aztán kézen fog bennünket. - Ki lehet hasonlatos hozzád, ó, Isten - fordítja le angolra —, ki a bűneiket a tenger mélyére veted? - Miről beszélsz, Mamie? - kérdi Annie újra. - A Bibliából idéztél? Mamie elmosolyodik. - Ez egy ima - feleli. Egy pillanatig az Esthajnalcsillagot nézi, mialatt Annie-vel csendben figyeljük. - Hope - szólal meg végül —, meg kell tenned valamit a kedvemért!

Hatodik fejezet

Rose rétese

RÉTES

HOZZÁVALÓK 3 zöldalma, meghámozva, kicsumázva és keskeny hasábokra vágva 1 zöldalma, meghámozva, kicsumázva és lereszelve 1 csésze mazsola 1/2 csésze apróra vágott kandírozott narancshéj (a receptjét lásd később) 1 csésze barna cukor 2 teáskanál fahéj 1/2 csésze hasított mandula 1 lap élesztős leveles tészta 1 tojás, felverve fahéjas cukor a tetejére (3 rész cukor 1 rész fahéjjal vegyítve) ELKÉSZÍTÉS

1. Forgassuk össze az almát, a mazsolát és a kandírozott narancshéjat egy nagy tálban a barna cukorral és a fahéjjal. Hagyjuk állni 30 percig.

2. Közben melegítsük elő a sütőt 200 °C-ra.

3. Egy tepsiben egyenletesen terítsük szét a mandulát, és pirítsuk a sütőben 7-9 perc alatt aranybarnára. Vegyük ki, tegyük félre 5 percre hűlni, majd szórjuk bele az almás keverékbe.

4. Az almás keveréket kanalazzuk egy gézlappal kibélelt szűrőbe,

takarjuk le egy másik gézlappal, és nyomkodjuk ki belőle a nedvességet. Egy darabig hagyjuk állni, hogy a felesleges lé kicsöpögjön. Közben a leveles tésztát fektessük egy kizsírozott tepsire. Óvatosan nyújtsuk ki a tésztát a szélekig, ügyeljünk arra, hogy ne szakítsuk be.

5. Halmozzuk az almás keveréket hosszában a tészta közepére, majd a tésztaszéleket mindkét oldalról hajtsuk rá. Az illeszkedésnél vizes ujjakkal alaposan nyomkodjuk össze.

6. Kenjük meg a tészta tetejét a felvert tojással, 5-6 helyen metsszük be egyenes vonalban, majd hintsük meg a fahéjas cukorral.

7. Süssük 35-40 perc alatt aranybarnára.

KANDÍROZOTT NARANCSHÉJ

HOZZÁVALÓK

4 narancs 14 csésze víz 2 csésze kristálycukor

ELKÉSZÍTÉS 1. Hámozzuk meg a narancsokat úgy, hogy lehetőleg egy vagy két darabban fejtsük le a héjukat.

2. Vágjuk a narancshéjat keskeny csikókra.

3. Forraljunk fel 6 csésze vizet, és tegyük bele a narancshéjat. Forraljuk további 3 percig, majd vegyük ki és öblítsük le. Forraljunk fel újabb 6 csésze vizet, és ismételjük meg az egész műveletet, hogy megszabaduljunk a narancshéj kesernyés ízétől.



4. Keverjük össze a maradék 2 csésze vizet a 2 csésze cukorral, és forraljuk fel. Tegyük bele a narancshéjat, állítsuk takarékra a lángot és fedjük le az edényt. Főzzük 45 percig.

5. Szedjük ki szűrőkanállal a narancshéjat a szirupból, és tegyük rácsra száradni. Pihentessük legalább 2 órát, aztán felhasználhatjuk a réteshez. A maradékot forró csokoládéba is márthatjuk, s úgy desszertként fogyaszthatjuk.

Rose

Amikor Rose reggel felébredt, már tudta. Mint a régi szép időkben, amikor a dolgokat jóval azelőtt a csontjaiban érette, hogy megtörténtek volna. A napok romjai a múlt ködébe vesztek, de az Alzheimer-kór következtében életének ideje olyan lett, akár egy tangóharmonika, a múltja és a jelene újra és újra összeért, aztán ismét eltávolodott egymástól. Am ezen a napon mindenre emlékezett: a családjára, a barátaira, a hajdanvolt életére. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kívánta, hogy bárcsak a feledés jótékony homálya borulna a múltjára. Az Alzheimer-kór időnként megrémítette, de más napokon a biztonságot jelentette neki. Még nem állt késben arra, hogy a hirtelen megnyílt ablakon bepillantson a múltba, de aztán kinyitotta a szemét, és a tekintete az éjjeliszekrényén fekvő naptárára tévedt. Minden este, elalvás előtt, áthúzta az aznapi dátumot. Lassan mindent elveszített maga körül, de a hét napjaival tisztában akart lenni. A piros kereszt alapján, aznap szeptember 29-én, különleges nap volt. Rose azonnal tudta, hogy nem véletlenül tisztult ki az elméje erre a napra. Ez egy égi jel. Így a délelőttöt azzal töltötte, hogy a legjobb tudása szerint mindent papírra vetett. Levelet írt az unokájának. Egy napon Hope majd elolvassa és mindent érteni fog. De most még nem. Még hiányzik néhány mozaikdarabka. Amikor nem sokkal ebéd előtt leragasztotta a borítékot, üresség és szomorúság töltötte el, mintha magából zárt volna le örökre valamit. Bizonyos mértékig így is történt. A borítékot gondosan megcímezte az ügyvédjének, Thom Evansnek, akit korábban a végrendelete elkészítésével bízott meg, majd megkérte az egyik nővért, hogy vegyen rá bélyeget és adja postára a levelet. Ezután visszaült a helyére, és nekifogott a lista megírásának. Minden nevet nagy műgonddal, nyomtatott betűkkel írt a papírra, pedig nagyon remegett a keze. Később, amikor Hope-pal és Annie-vel a strandra indultak, háromszor is ellenőrizte, hogy ott van-e a lista a szoknyája gebében. Ez lap jelentett számára mindent, és hamarosan Hope is megtudja a teljes igazságot. Az áradatot többé már nem lehet megfékezni, és Rose úgy érezte, hogy nem is akarja. Egyedüli gátként feszülni a pusztító áradat ellenében nagyon kimerítő. Amikor a sziklameredélyen állt, egyik oldalán az unokájával, a másikon a dédunokájával, felnézett a tompa fényű alkonyi égre, lélegzését az óceán örök ritmusához igazította, majd kezébe vette a pitét, a tetején a tésztacsillaggal. A vízbe hajította az első darabot, és olyan halkan suttogott, hogy a hullámverés elnyomta a szavait. - Sajnálom, hogy elmenekültem! - suttogta a szélbe.

- Sajnálom, hogy rossz döntéseket hoztam! - A tésztadarabot felkapta egy partra kicsapó hullám. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam az embereknek! - A szél messzire vitte a szavait. Miközben az óceánba hajított egy darab süteményt, Hope-ra és Annie-re pillantott, akik zavartan bámultak rá. Bűntudata volt, amiért megijesztette őket, de hamarosan úgyis megértenek mindent. Itt az idő. Újra az égre pillantott, aztán Istenhez fohászkodott, azokkal a szavakkal, amiket már hatvan éve nem mert hangosan kimondani. Nem várt bűnbocsánatot, mert tudta, nem érdemli meg, csak azt akarta, hogy Isten tudja, sajnálja a történteket. Senki sem tudta az igazságot. Senki, csak Isten és természetesen Ted, aki már huszonöt éve halott. Jó és kedves ember volt, apja az ő Josephine-jének és a nagyapja Hope-nak. Vele ellentétben Ted ki tudta mutatni a szeretetét, és ezért örökké hálás lesz neki. Ha a férje tudta volna a teljes igazságot, talán soha nem szerette volna őt ennyire. Ted próbálta faggatni, ám ő nagyon jól tudta, hogy az igazsággal összetörte volna a szívét. Mély lélegzetet vett, majd belenézett Hope szemébe, az unokája szemébe, akinek elrontotta az életét. Hope anyja, Josephine is az ő hibái miatt szenvedett, ahogyan most Hope is. Sőt, lassan már Annie, a dédunoka viselkedésén is kiütköznek ezek a hibák. A kislányra pillantott, és az emlékei felerősödtek. Számára szebb jövőt álmodott. - Meg kell tenned a kedvemért valamit! - szólalt meg Rose végül, majd az unokájához fordult. - Mit tehetek érted? - kérdezte Hope gyengéden. - Megteszek mindent, amit csak akarsz! Hope nem tudta, hogy látatlanban mibe is egyezett bele, de Rose-nak nem volt más választása. - Párizsba kell menned! - jelentette ki nyugodtan. Hope szemei elkerekedtek. - Párizsba? - Párizsba - szögezte le Rose határozottan. Mielőtt az unokája további kérdéseket tehetett volna fel, folytatta. - Tudnom kell, hogy mi történt a családommal! Azzzl belenyúlt a zsebébe és kivette a névsort, ami már szinte égette a bőrét, az ezer dollárról kiállított csekkel együtt, ami elég lesz egy párizsi repülőútra. A tenyere szinte lángolt, amikor Hope-nak adta őket. - Tudnom kell! - ismételte újra. Az emlékek hullámai a tudata gátjának

feszültek, ő pedig felkészült az áradatra. - A családoddal? - kérdezte Hope hitetlenkedve. Rose bólintott, aztán Hope kibontotta az összehajtott papírdarabot. Gyorsan átfutotta a hét nevet. Hét név, gondolta Rose. Az égre pillantott, ahol a Göncölszekér csillagai halványan derengeni kezdtek az égen. A hét név és a hét csillag az égen. - Tudnom kell, mi történt - mondta újra az unokájának és most már neked is tudnod kell! - Mi folyik itt? - vágott közbe Annie. Rémültnek látszott, és Rose szerette volna megnyugtatni, de tudta, hogy nincs megnyugtatóbb az igazságnál. Soha nem is volt. Emellett Annie már tizenkét éves. Elég idős ahhoz, hogy megtudja. Rose csak két évvel volt idősebb nála, amikor kitört a háború. - Kik ezek az emberek ? - kérdezte Hope, és újra a névsorra pillantott. - Ők az én családom - felelte Rose. - A te családod. Egy percre lehunyta a szemét, és a szívével is végigolvasta a neveket, ami meglepő módon nem szűnt meg dobogni az évek során.

Albert Picard, szül. 1897 Cecile Picard, szül. 1901 Helene Picard, szül. 1924 Claude Picard, szül 1929 Alain Picard, szül 1931 David Picard, szül 1934 Danielle Picard, szül. 1937

Amikor Rose kinyitotta a szemét, Hope és Annie csak bámult rá. Nagyot sóhajtott, aztán belefogott. - A nagyapád 1949-ben Párizsba ment. A hanga remegett, mert nehéz volt kimondania ebeket a szavakat, még ennyi év után is. Ismét lehunyta a szemét, hogy felidézne a hazatérő Ted arcát, aki nem mert a szemébe nézni. Lassan beszélt, mert azokról holott hírt, akiket Rose a világon mindennél jobban szeretett. - Mindannyian meghaltak - folytatta Rose egy kis idő múlva. Kinyitotta a

szemét és újra Hope-ra nézett. - Csak ennyit akartam tudni, és arra kértem a nagyapádat, hogy többet ne is mondjon nekem. A szívem nem bírta volna. Rose csak ezután egyezett bele, hogy visszatér Teddel a szülőföldjére, Cape Codra. Egészen addig New Yorkban akart maradni, mert azt hitte, hogy ott majd találkozhat a családjával. Évekkel korábban úgy egyeztek meg, hogy New Yorkban találkoznak, ám rá kellett döbbennie, hogy senki nem maradt életben. Számára örökre elvesztek. - Minden ember, aki ezen a listán szerepel? - törte meg Annie a csöndet. Rose visszatért a múltból a jelenbe. - Mindenki meghalt? Mi történt? Rose hallgatott egy ideig. - A világ összeomlott - jelentette ki végül. Csak ennyit tudott mondani, és ez is volt az igazság- A világ kínok közt gyötrődve összeomlott és felismerhetetlenné vált. - Nem értem - mormolta Annie. Rémültnek tűnt. Rose mély lélegzetet vett. - Vannak titkok, amiket egy életen át magunkban kell tartanunk, de tudom, hogy ha az emlékeim elhalnak, az a szeretteim halálát fogja jelenteni, a szeretteimét, akiket a szívemben őriztem ennyi éven át. Hope-ra pillantott. Tudta, hogy az unokája egy napon majd mindent alaposan elmagyaráz Annie-nek. De először neki kell megértenie, és ehhez Párizsba kell mennie, oda, ahol minden elkezdődött. - Kérlek, hogy utazz, Párizsba, amilyen hamar csak tudsz, Hope! -sürgette. Nem tudom, mennyi időm van még hátra. Azzal nem folytatta tovább. Túl nagy árat fizetett a hallgatásáért. Már most többet árult el, mint az elmúlt hatvankét év alatt, azóta, hogy Ted a családja halálhírét hozta. Felnézett az égre és megkereste a csillagokat, amiket a családtagjairól nevetett el: Papa, Maman, Helene, Claude, Alain, David és Danielle. Egy még mindig hiányzott, de hiába kutatta, sehol nem lelte. Mindig is tudta, hogy az ő hibájából nincs a többiek között, de reménykedett benne, hogy Hope majd megtalálja a párizsi útja során. Azt is tudta, hogy a felfedezés örökre megváltoztatja az unokája életét. Hope-nak és Annie-nek még rengeteg kérdeznivalója akadt, de Rose már nem hallotta őket. Inkább lehunyta a szemét és imádkozni kezdett. Az áradat már úton volt. Elkezdődött.

Hetedik fejezet

Neked van fogalmad arról, hogy miről beszélt Mamie? - kérdi Annie az autóban, miután a nagyanyámat visszavittük az öregek otthonába. A biztonsági övével bajlódik, alig tudja bekapcsolni, annyira remeg a keze. Az enyém is. - Úgy értem, szóval, kik azok az emberek? Annie végre becsatolja az övét, és kérdőn néz rám. Értetlenül ráncolja azt a szép, szeplős homlokát, amiről a nyár elmúltával lassan eltünedeznek a szeplők. - Mamie leánykori neve nem is Picard, hanem Durand - teszi hozzá. - Tudom - dörmögöm. Amikor Annie ötödikes volt, egyszer családfakutatást kellett végeznie házi feladatként. Egy weboldal segítségével próbálta megtalálni Mamie rokonait, de olyan sok Durand vezetéknevű bevándorló érkezett Amerikába az 1940-es években, hogy elakadt. Egy hétig küszködött vele, aztán nagyon dühös lett rám, amiért nem próbáltam kideríteni a nagyanyám múltját, mielőtt bekerült volna az idősek otthonába. - Talán rosszul írta le a neveket - jelenti ki végül. - Durand helyett véletlenül Picard-t írt. - Előfordulhat - hagyom rá, de tudom, hogy egyikünk sem hiszi el igazán. Mamie elméje ma olyan tiszta volt, mint az Alzheimer-kór előtt) években. Pontosan tudta, hogy miről beszél. A hazaúton egyetlen szót sem váltunk egymással, ám ezúttal nem kínos a csend. Annie most nem engem piszkál, hanem azon töri a fejét, amit Mamie mondott nekünk a parton. Már majdnem besötétedett. Magam elé képzelem a nagy anyámat, amint az ablakából figyeli a csillagokat, az alkonyat pedig megadón adja át a helyét az éjszakai sötétségnek. Azt követően, hogy a turisták hazatértek és végleg eloltották a verandákon égő lámpáikat, a téli időszakban mély és sötét éjszaka borul Cape Codra. Csak a legforgalmasabb utcák vannak kivilágítva, és amint ráfordulok az Alsó útra, majd onnan a Prince Edward közbe, a Fő utca fényei elhalványulnak mögöttünk. Előttünk az égen Mamie heure bleue-jének utolsó szikrái pislákolnak a Cape Cod-i öböl nyugati részén. Ahogy bekanyarodom a Bradford útra, úgy érzem, mintha egy kísértetvárosban járnánk. Az utcánkban álló tíz ház közül hetet nyaralóként használnak, ezért a szezon végeztével már nem lakja őket senki. Beállók a kocsibehajtónkra, ugyanoda, ahol kislányként a szentjánosbogarakat bűvöltem nyári éjszakákon, és

ahol telente a havat lapátoltuk anyámmal, hogy hosszú próbálkozás után végre el tudjon indulni az öreg furgonjával. Még az autóban ülünk, egy utcára a strandtól, de már sós a levegő, ami azt jelend, hogy hamarosan ideér a dagály. Hirtelen heves késztetést érzek, hogy zseblámpával a kezemben lerohanjak a partra és belemártsam a lábam a tajtékos vízbe. Sajnos, nem tehetem, mert Annie az éjszakát az apjánál töld, és segítenem kell a készülődésben. Neki sem akaródzik kiszállni az autóból. - Miért kellett Mamie-nak sürgősen eljönnie Franciaországból? - kérdezi végül. - A háború miatt - felelem. - Ahogyan Mrs. Sullivan és Mrs. Koontz mesélte, Mamie-nak meghaltak a szülei. Tizenhét éves lehetett, amikor elmenekült Párizsból, aztán találkozott a dédnagyapáddal, és egymásba szerettek. - Tehát Mamie mindent maga mögött hagyott? Nem volt szomorú emiatt? Csak ingatom a fejem. - Nem tudom, szívem. Annie-nek összeszűkül a szeme a haragtól. - Soha nem kérdezted meg tőle? Csak bámul rám vádló szemekkel, és már látom, hogy az átmeneti enyhülésnek búcsút mondhatok. - De, megkérdeztem. Amikor annyi idős voltam, mint te, folyton a múltjáról faggattam. Azt akartam, hogy vigyen el Franciaországba és mutassa meg nekem a gyermekkora helyszíneit. Gyakran képzeltem el Mamie-t kamaszlányként, ahogy a hóna alatt egy pudlival felmászik az Eiffel-toronyba, bagettet eszik és piros micisapkát visel. - Ezek sztereotípiák, Anya! - És már forgatja is a szemeit, de le merném fogadni, hogy mosolyog, miközben kikászálódik az autóból. Én is kiszállok, és követem a házba a pázsiton át. Nem hagytam égve a verandán a villanyt, ezért a sötétség szinte elnyeli a lányomat. Megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb kinyithassam az ajtót. Annie egy darabig tétován áll és csak bámul rám az előszobában. Biztos vagyok benne, hogy mondani akar valamit, ám nem jön ki hang a torkán, hiába nyitja szóra az ajkát. Hirtelen sarkon fordul és bevágtat a házunk túlsó végében található hálószobájába. - Öt perc, és készen vagyok! - kiáltja útban a szoba felé. Mivel Annie olvasatában az öt perc legalább húszat jelent, megdöbbenek, amikor néhány perc múlva már a konyha küszöbén toporog. Éppen a hűtőszekrényből próbálok előkotorni valami ehetőt. Aki napközben ételekkel

dolgozik, az általában nem sok gondot fordít a saját étkezésére. - A fagyasztóban van egy adag kész kaja, azt megeheted! - javasolja Annie. Elmosolyodom. - Úgy látom, itt az ideje bevásárolni. - Az biztos! - vágja rá a lányom. - Ha egyszer végre dugig lesz a hűtő, azt hinném, hogy nem is itthon vagyok. - Ha-ha, nagyon vicces - nyugtázom fancsali képpel, aztán becsapom a hűtőajtót és kinyitom a fagyasztót. Két tálca jégkocka, fél csomag mogyoróvaj, egy zacskó fagyasztott zöldborsó és egy adag készétel lapul benne. - Már amúgy is ettünk, nem emlékszel? - ugrat Annie. - Homárburgert. Becsukom a hűtő ajtaját és bólintok. Annie a konyhaasztalhoz lép, a táskáját az egyik szék támlájára akasztja, és már megint forgatja a szemét. - Nem fura, hogy minden alkalommal, amikor Apához megyek, te gyorskaját eszel vacsorára? - Ez nem így van - füllentem, de elcsuklik a hangom. Mamie mindig úgy győzte le a stresszt, hogy sütött valamit, az anyám viszont minden apróságon berágott, és azzal a cseppet sem építő jellegű dörgedelemmel zavart be a szobámba, hogy haszontalan lány vagyok. Az én stresszoldó módszerem a szipogás és a pislogás. - Rendben, szívem. Megvan mindened? Átballagok a konyhán, olyan lassan, hogy az már nevetséges, mintha húzni akarnám az időt, aztán a végén megölelem a lányomat, ami számára legalább olyan meglepő, mint számomra. Viszonozza az ölelésem, és ez egy időre enyhíti a bennem támadt rossz érzést. - Szeretlek, kölyök! - mormolom a hajába. - Én is szeretlek, Anya - közli egy perc múlva elfúló hangon, a mellkasomnak préselődve. - Elengednél, mielőtt teljesen összenyomsz? Zavarba jövök, és kibontakozom az ölelésből. - Sejtelmem sincs, mi legyen Mamie-val - közlöm, miután Annie meglóbálja a hátizsákját, majd a vállára kanyarítja. - Mi van, ha képtelenséget beszél? - Ezt nem mondhatod komolyan! - dermed meg Annie. Vállat vonok. - A memóriája már nem a régi, Annie. Az Alzheimer-kór szörnyű pusztítást vitt véghez benne.

- Ma teljesen épnek tűnt! - győzköd, és méltatlankodva húzza fel a szemöldökét. A hangja jéghideg. - Egész idő alatt ezekről az emberekről beszélt, akikről soha nem is hallottunk… Ismerd el, hogy az egésznek nincsen semmi értelme! - Anya! - szól rám Annie keményen, és a szemével szinte lyukat éget belém. - Elfogsz menni Párizsba, érted!? - Hát persze! - nevetem el magam. - Párizs után átruccanhatnék vásárolni Milánóba, majd síelnék egy kicsit a svájci Alpokban, aztán, ha már ott vagyok, esetleg gondolázhatnék egyet Velencében. Annie szembogarai egészen apróra szűkülnek a haragtól. - El kell menned, Párizsba! - Most már látom, hogy nem viccel. - Szívem! - szólok gyengéden. - Ez nem fog menni, mert nincs, aki helyettesítsen a cukrászdában. - Akkor bezársz egypár napra, vagy segítek iskola után sütni. - Édesem, értsd meg, hogy nem lehet! Hogy is zárhatnám be a cukrászdát? - De, Anya… -Annie, arra sincs garancia, hogy Mamie emlékezni fog arra, amit ma mondott nekünk. - Pontosan ezért kell odamenned. - erősködik. - Nem láttad, mennyire fontos ez neki? Azt akarja, hogy nyomozd ki, mi történt a családjával. Nem hagyhatod cserben! Felsóhajtok. Azt gondolom, Annie jobban megértene, ha belátná, hogy Mamie milyen gyakran beszél képtelenségeket. - Annie… - fogok bele, de félbeszakít. - Mi van, ha ez az utolsó esélye? Mi van, ha többé már nem tudunk rajta segíteni? Megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. Azt sem árulhatom el neki, hogy anyagilag a tönk szélén állunk. Mivel egy időre elhallgatok, ő láthatóan döntésre jut nélkülem. - Gyűlöllek! - sziszegi, azzal sarkon fordul és kicsörtet a konyhából, maga után vonszolva a hátizsákot. Néhány pillanattal később hallom, amint bevágja a bejárati ajtót. Mély lélegzetet veszek, és követem őt, felkészülve egy néma autókázásra egészen az apja házáig.

Másnap hajnalban, az álmatlanul töltött éjszaka után, egyedül molyolok a cukrászdában. Éppen egy tepsi cukros óriási kekszet csúsztatok a sütőbe, amikor valaki kaparászni kezdi a bejárati ajtó üvegét. A sütőkesztyűt a pultra dobom, beállítom a sütő időzítőjét, megtörölgetem a kezemet a kötényemben, aztán ránézek az órára. Fél hat múlt öt perccel, csak huszonöt perc múlva nyitunk. Átvágok a konyhán, ki a vevőtérbe, és a kirakatüvegen bekukucskáló Matt Hinesszal találom szemben magamat. Váratlan felbukkanásom annyira megijeszti, hogy hátraugrik, majd ártatlanul integetni kezd, mintha eddig nem leskelődött volna és nem hagyta volna ott az orra nyomát az ablakomon. - Matt, még zárva vagyunk - közlöm tárgyilagosan, miután a bejárati ajtó mindhárom zárját sikerül kinyitnom. - Úgy értem, hogy bejöhetsz és leülhetsz, de még a kávét sem főztem le… - Nem kávézni jöttem, de ha egyébként is készítesz, akkor innék egy csészével. - Rendben - mondom, és ismét az órámra pillantok. Megőrlöm a kávészemeket, belekanalazom a kávéfőzőbe, majd bekapcsolom a masinát. Az egész művelet nem tart tovább két percnél, de arra elég, hogy végiggondoljam, mit kell még elvégeznem nyitás előtt. Matt ezalatt becsukja a bejárati ajtót, aztán letelepszik. - Hope, azért ugrottam be hozzád ma reggel, hogy megkérdezzem, hogyan döntöttél - magyarázza, miközben a kávéfőző gurgulázva nyomja ki magából az első cseppeket. Egy pillanatig azt hiszem, hogy Mamie tegnapi kéréséről van szó, aztán rájövök, hogy a jelzálogom és a cukrászda ügye hozta ide ilyen korán. Meghűl bennem a vér. - Nem tudom, Matt - felelem hűvösen, anélkül, hogy megfordulnék és a szemébe néznék. Úgy teszek, mintha nagyon lefoglalna a kávékészítés. - Még nem volt időm végiggondolni, hogy mit tegyek. Más szóval a tagadás fázisában vagyok. így szoktam elintézni a kritikus helyzeteket. Homokba dugom a fejem és várom, hogy elüljön a vihar. Néha bejön ez a taktika, de legtöbbször csak jól telemegy a szemem homokkal. - Hope - kezdi újra Matt. Sóhajtok egyet és megrázom a fejem. - Ha rá akarsz beszélni, hogy adjam el a cukrászdát a befektetőidnek, akkor hiába jöttél, mert még nem döntöttem el, hogy mi legyen. Képtelen vagyok rá… - Kifutsz az időből, Hope! - szakít félbe mérgesen. - Muszáj beszélnünk erről! Végül hajlandó vagyok megfordulni. Matt a pultnál áll és felém hajol. - Rendben - egyezem bele elszorult szívvel.

Matt megigazítja a mandzsettáit, aztán köhint egyet. A frissen főtt kávé illata betölti a helyiséget, és mivel nagyon ideges vagyok, inkább a kávé szervírozásával foglalkozom ahelyett, hogy rátérnék a tárgyra. Cukrot és tejszínt adagolok a csészéjébe, összekeverem a kávéval, majd átnyújtom Mattnek, aki bólintva köszöni meg. - Megpróbálom meggyőzni a befektetőket, hogy vegyenek be üzlettársnak - böki ki végül. - Ha átveszik az üzletedet, amit még mindig nem tudhatunk biztosan, akkor ide kell jönniük és bele kell nézniük a könyvelésedbe. Próbáltalak a lehető legjobb színben feltűntetni előttük. - Üzlettársnak? - kérdezem megrökönyödve. Fel sem fogja, mennyire fáj, hogy úgy tesz, mintha ajándékba adná nekem a cukrászda részesedését. - Ez azt jelenti, hogy a banki tulajdoni hányad arányos összegét kell kifizetnem? - Részben igen - feleli Matt. - De nem tudom kifizetni, Matt. - Tisztában vagyok vele. Csak bámulok és várom, hogy mi sül ki ebből. - Mi lenne, ha én adnék neked kölcsön? - indítványozza Matt, majd megint köhint egyet. Nem hiszek a fülemnek. - Micsoda? - Ez egy üzleti megállapodás lenne, Hope - magyarázza gyorsan. - Én hiteleznék neked. Mi lenne, ha hetvenöt-huszonöt vagy hetven-harminc százalékos részesedési arányban egyeznénk meg, a te javadra? Akkor csak nekem kellene törlesztened havonta, és a cukrászda egy része a családod tulajdonában maradhatna. - Képtelen lennék rá! - jelentem ki anélkül, hogy megfontolnám Matt ajánlatát. Ezt a kötöttséget nem vehetem a nyakamba. Ijesztő gondolatnak tűnt idegeneknek átengedni a cukrászda többségi részesedését, de a kilátás, hogy Matt is tulajdonos lehet, még rémisztőbb. - Matt, az ajánlatod igazán csábító, de nem hiszem, hogy… - Hope, én csak azt kérem, hogy gondold végig. Nem nagy ügy, mert van pénzem és már régóta keresek befektetési lehetőséget. Hiszem, hogy hamarosan minden jóra fordul, és… - Matt, az ajánlatod sokat jelent nekem - jelentem ki óvatosan -, de én tudom, hogy mi ez. - Ezt meg hogy érted? - Könyöradomány. Értékelem, hogy az irántam érzett szánalomból erre is képes lennél, de nem kell alamizsna.

- Na, de… - próbál magyarázkodni, de félbeszakítom. - Mondtam már, talpon maradok vagy tönkremegyek, de önerőből, érted? Lehet, hogy csődbe megyek és mindent elveszítek, ám az is lehet, hogy a befektetők amúgy sem találnák értékesnek ezt a helyet. - Nagyot sóhajtva fejezem be a mondandómat: - Ha tönkremegyek, akkor ez volt megírva a nagykönyvben. Matt döbbenten bámul rám. Egy darabig idegesen dobol a pulton az ujjaival, aztán végül megszólal: - Nagyon megváltoztál, tudod-e, Hope? - Megváltoztam? - Amikor gimisek voltunk, nem hagytad volna, hogy bármi vagy bárki is lenyomjon. Olyan voltál, mint a keljfeljancsi. Ezt szerettem benned a legjobban. Erre már nem tudok mit mondani. Elszorul a torkom. - Most képes lennél mindent feladni? - teszi hozzá egy kicsit később, és kerüli a pillantásomat. - Azt hittem, hogy más vagy és máshogy érzel. Nem hagyod, hogy az élet elmenjen melletted. Összepréselem az ajkaimat. Tudom, hogy nem kellene Matt véleményével törődnöm, de a szavai sebet ütnek rajtam, akkor is, ha nem akart szándékosan fájdalmat okozni. Igaza van, megváltoztam, már nem vagyok a régi. Szomorúan néz rám, aztán csak megcsóválja a fejét. - Édesanyád nagyon csalódott lenne, ha így látna. Most viszont készakarva bántott, de sejtelme sincs, hogy mekkorát tévedett. Anyámat soha nem érdekelte úgy az üzlet, mint Mamie-t, számára csak teher volt. Ha rajta múlna, még csak lelkifurdalást sem érezne, ha a cukrászda tönkremegy. - Lehet, hogy igazad van, Matt - hagyom rá. Előveszi a pénztárcáját, kivesz egy kétdollárost és a pultra teszi. - Ne hülyéskedj! - sóhajtom. - A vendégem voltál. - Nincs szükségem a könyöradományodra, Hope - mosolyodik el keserűen. Legyen szép napod! - köszön el végül, felkapja a papírpoharas kávéját és elviharzik. Miközben figyelem, ahogy a sötétség beburkolja egyre távolodó alakját, hirtelen kiráz a hideg. Annie megérkezik, de egész reggel nem szól hozzám, miután kiderül, hogy nem foglaltam helyet a Párizsba induló legközelebbi gépre. Délelőtt tizenegyre kiürül a cukrászda, én meg csak bámulok kifelé az ablakon a Fő utca fáinak sárguló lombjaira. Tűzpiros és narancsszínű leveleket hord a szél, a száraz juhar- és tölgylevelek kecsesen szállnak, akár a költöző madarak. Fél tizenkettőkor már nem marad több tennivalóm. Az üzlet üres, és az utolsó

adag csillagos pite a sütőben sül. Előkapom az öreg laptopomat, amit a kassza mögött tartok, és beütöm, hogy www.google.com. Mit is keresek tulajdonképpen? Egy darabig idegesen harapdálom az alsó ajkamat, majd a keresőbe begépelem az első nevet a listáról. Albert Picard. Egy másodperccel később már látható a keresés eredménye. Franciaországban van egy repülőtér, amit Albert-Picardie-nak hívnak, de nem hiszem, hogy ennek bármi köze lehet Mamie névsorához. A Wikipedia azt írja, hogy ez egy körzeti repülőtér Albert településen, a Picardie régióban, Észak-Franciaországban. Kíváncsi vagyok a többi találatra is. Létezik egy Frank Albert Picard nevű férfi is, de ő amerikai ügyvéd, Michiganben született, ott is nőtt fel, és már az 1960-as évek elején eltávozott az élők sorából. Nem őt keressük, hiszen semmiféle kötődése nincsen Párizshoz. Még találok néhány Albert Picard nevű egyént, de amikor azt is bepötyögöm, hogy Párizs, akkor végképp semmi köze nincs az eredménynek Mamie listájához és az 1940-es évek Franciaországához. Elölről kezdem a keresést. Most azt írom be, hogy Arany oldalak, Párizs vagyis a párizsi telefonkönyv érdekel. Néhány kattintás után a Pages Blanches felületén vagyok, ahol azt kérik, gépeljem be a nom és prénom megfelelőit. Gyatra gimnáziumi franciatudásom segítségével megállapítom, hogy a vezeték- és a keresztnevet kell megadnom. Így beütöm, hogy Picard és Albert, az alattuk lévő Hol? kérdésre pedig Párizst. Már meg is jelenik egy tekintélyes lista. Ilyen egyszerű lenne? Lekörmölöm a telefonszámokat, aztán kitörlöm az Albert szót, és beütöm a következő nevet Mamie listájáról: Cecile. Nyolc Cecile Picard él a francia fővárosban, ezért az ő számaikat is feljegyzem. Ugyanezt teszem a maradék öt névvel: Helene, Claude, Alain, David és Danielle. A végén egy harminc névből álló listát kapok. Nincs más hátra, ki kell nyomoznom, hogyan tudok távolsági hívást kezdeményezni az Amerikai Egyesült Államokból. Amikor a Google segítségével ezt is megtudom, már nyúlok is a telefonkagylóért. Sejtelmem sincs, mennyibe kerülhetnek a tengerentúli hívások, mert még soha életemben nem telefonáltam külföldre, de fogadni mernék, hogy egy vagyonba. Eszembe jut az ezerdolláros csekk, amit Mamie adott nekem. Majd abból fizetem ki a telefonszámlát, így biztosan olcsóbban megúszom, mintha Párizsba kellene utaznom repülővel. Az ajtóra pillantok. Még mindig nem jött egyetlen vevő sem. Az utca üres, viharos szél fúj odakint és egyre sötétebb az ég. A csillagos pitéknek még harminckét percig kell sülniük, de már finom fahéjillat tölti be az egész helyiséget. Feltárcsázom az első számot. Néhány pittyenés után kapcsolják a számot, és kicsöng. Valaki fel is veszi a kagylót a vonal másik végén. - Allô? - szól bele egy dallamos női hang. A konyhanyelvnél is rosszabbul beszélek franciául.

- Ó, helló! - kezdem idegesen. - Egy bizonyos Albert Picard rokonait keresem. A vonal végén néma csönd támad. Kétségbeesetten próbálom megtalálni az ideillő francia kifejezéseket. - Öö, je chercher Albert Picard. - Biztos, hogy nyelvtanilag nem helyes így, de remélem, hogy meg tudom értetni magamat. - Itt nincsen semmiféle Albert Picard. - A nő tökéletes angolsággal és erőteljes francia akcentussal beszél. - Ó, nagyon sajnálom, azt hittem, hogy… - Itt nincsen semmiféle Albert Picard, mert ő egy mocsok -folytatja a nő nyugodtan. - Egy kibírhatatlan szoknyapecér, én pedig végeztem vele. - Sajnálom - felelem elhaló hangon, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. - Maga is egy a sok nője közül? - kérdezi hirtelen gyanakvón. - Nem, nem! - vágom rá gyorsan. - Én a nagyanyám egyik ismerősét, vagy inkább rokonát keresem. Az 1940-es évek elején hagyta el Párizst. A nő elneveti magát. - Ez az Albert csak harminckét éves, és az apját Jean-Marcnak hívják. Ő nem az az Albert Picard, akit keres. - Sajnálom - pillantok a listámra. - Ismer ön egy bizonyos Cecile Picard-t? Vagy Helene Picard-t? Esedeg Claude Picard-t? Vagy… - Megtorpanok. - Rose Durand vagy Rose McKenna nem ismerősek? - Nem - feleli a nő. - Rendben - jegyzem meg csalódottan. - Köszönöm, hogy időt szánt rám, és remélem, hogy rendbe jönnek a dolgai Albert-rel. - Remélem, hogy elüti egy taxi! - horkan fel a nő. Leteszi, én pedig villámsújtottan ácsorgok, kezemben a telefonkagylóval és csak ingatom a fejem. Egy ideig várok a tárcsahangra, és már hívom is a következő számot.

Nyolcadik fejezet

Mire Annie megérkezik az iskolából, a csillagos piték már ki hűltek, a másnapra szánt áfonyás muffinok vígan sülnek a sütőben, és már túl vagyok mind a harminc telefonszám feltárcsázasán. Huszonkét emberrel sikerült beszélnem, de egyikük sem ismerte a Mamie névsorában szereplőket. Ketten azt javasolták, hogy próbáljam meg felhívni a zsinagógákat, mert biztosan vannak adataik azokról a hívekről, akik az 1940-es években jártak oda. Mindkettőjüknek megköszöntem a felvilágosítást, de nem tudtam mire vélni a javaslatukat, mivel Mamie katolikus. Annie rám sem néz, miután megérkezik, a hátizsákját a pultra hajítja, majd büszkén bemasírozik a konyhába. - Nagyszerű! - sóhajtom. Megint rájött az öt perc. - Már elmostam a tálakat és a tálcákat! - kiáltom utána, és nekifogok a kekszek díszítésének. - Ma alig volt forgalom, ezért volt rá időm bőven - fűzöm hozzá. - Ha ennyire ráértél, akkor lefoglaltad a párizsi repülőjegyet is, igaz? - áll meg a konyhaajtóban, csípőre tett kézzel. - Nem, viszont… - fognék bele a délelőtti kalandjaim elmesélésébe, ám ő felemeli a kezét. - Nem? Rendben, akkor nincs miről beszélnünk! - hadarja nekem felnőttesen az apjától tanult sablonszöveget. - Annie, úgy látszik, nem figyeltél rám. Felhívtam az összes… - Nézd, Anya, ha nem segítesz Mamie-nak, akkor nincs miről beszélnünk! - vágja rá keményen. Nagyot sóhajtok. Úgy bántam vele, mint a hímes tojással az elmúlt hónapokban, mert attól féltem, hogy megsínyli a válást. Most már elég volt a rossz szülő szerepéből, főként úgy, hogy nem is én vagyok a rossz. - Annie, én mindent megteszek, hogy talpon maradjunk. Megértem, hogy segíteni akarsz Mamie-nak, de Alzheimer-kórja van, az isten szerelmére. A kívánsága teljesen logikátlan. Ha hajlandó lennél rám figyelni, akkor elmesélném, hogy… - Tökmindegy, Anyu! - szakít félbe újra. - Téged nem érdekel senki sem. Visszacaplat a konyhába, én pedig ökölbe szorított kézzel követem, és közben próbálok lehiggadni. - Nem hagyhatsz faképnél egy vita kellős közepén, ifjú hölgy! Ebben a pillanatban csilingelni kezd az ajtó feletti csengettyű.

Amikor megpördülök, hogy megnézzem, ki az, Gavint pillantom meg kopott farmerben és piros flanelingben. A tekintetünk találkozik, aztán az ujjai végigszántják rakoncátlan barna fürtjeit, amikre lassan ráférne egy hajvágás. - Hoppá, megzavartam valamit? - kérdezi, aztán az órájára pillant. - Nyitva vagytok még? Kényszeredetten elmosolyodom. - Hát persze, Gavin, gyere csak be! Mit adhatok neked? Bizonytalannak látszik, amint közelebb lép a pulthoz. - Biztos nem baj? Visszajöhetek holnap is, ha… - Dehogy! - vágok közbe. - Annie és én éppen… beszélgettünk. Gavin csak mosolyog rám. - Amikor annyi idős voltam, mint Annie, mi is sokat beszélgettünk anyámmal - közli bársonyosan mély hangján. - Anya biztosan nagyon élvezte ezeket a beszélgetéseket. Elnevetem magam, és közvetlenül ezután Annie bukkan elő a konyhából. - Hoztam önnek egy kis kávét! - jelenti be Gavinnek, mielőtt szóhoz juthatnék. A ház ajándéka! - teszi hozzá, aztán jelentőségteljesen rám pillant, hogy vajon nem haragszom-e. Aligha tudja, hogy még egyetlen centet sem fizettem Gavinnek a nyári munkáiért. - Köszönöm, Annie, ez igazán kedves tőled! - Gavin elveszi a csészét, lehunyja a szemét és mélyen beszívja a kávé aromáját. - Nahát, ennek nagyszerű illata van! Hitetlenkedve nézek rá, mert nyilvánvalóan tudnia kell, hogy ez a kávé már majdnem két órája lefőtt, és mindennek lehet nevezni, csak frissnek nem. - Nos, Mr. Keyes - fog bele Annie —, ön, ugye, szokott segíteni az embereknek? Gavin meglepettnek látszik. Köhint egyet, aztán egyetértőn bólint. - Igen, azt hiszem. De szólíts nyugodtan Gavinnek! Úgy érted, hogy szerelőként az a dolgom, hogy segítsek? - Tökmindegy! - vágja rá Annie türelmetlenül. - Segít az embereknek, mert úgy gondja, hogy így helyes, nem igaz? Gavin csodálkozva néz rám, én pedig vállat vonok. - Tehát, ha valami eltűnne, és ez nagyon bántana valakit, akkor segítene neki megkeresni, ugye? Gavin bólint. - Így van, Annie. Senki nem szeret elveszíteni dolgokat. - Megint furcsán néz

rám. - Ha valaki arra kérné, hogy találja meg az elveszett rokonait, akkor segítene rajta, igaz? - folytatja Annie. - Annie! - próbálom csillapítani, de rám sem hederít. - Ha valaki a segítségét kérné, biztos vagyok benne, hogy nem venné őt totálisan semmibe - fejti ki, aztán jelentőségteljesen rám néz. Gavin köhint egyet, és már kezdi kapizsgálni, hogy akaratlanul is belekeveredett kettőnk vitájába, annak ellenére, hogy sejtelme sincs, mi miatt veszekszünk. - Nos, Annie - magyarázza megfontoltan -, úgy vélem, hogy mindenképpen megpróbálnék segíteni neki, de persze minden az adott helyzettől függ. Annie diadalittas pillantást vet rám. - Látod, Anya? Mr. Keyes megtenné azt, ami neked eszed ágában sincs! - Azzal megpördül és eltűnik a konyhában. Lehajtom a fejem, mert a lányom hatalmas robajjal egy fémtálat hajít a pultra, és amikor felnézek, a tekintetem Gavin aggódó pillantásával találkozik, de Annie már csörtet is kifelé a konyhából. - Anya, elmosogattam! Megyek Apához, jó? - közli, de nem néz rám. - Érezd jól magad! - felelem fakó hangon. Már megint forgatja a szemeit, felkapja a hátizsákját, és úgy vágtat el, hogy vissza sem néz. Gavinen látszik, hogy egyre jobban aggódik értem, és ez nem tetszik. Nem kell, hogy bárki is aggódjon értem. - Sajnálom - motyogom, aztán úgy teszek, mintha rengeteg dolgom lenne. - Nos, Gavin, milyen süteményt szereméi? Van finom, frissen sült muffinunk. - Minden rendben van, Hope? - szólal meg kisvártatva. -Jól vagyok. - Nem úgy nézel ki. Pislogni kezdek és kerülöm a tekintetét. - Tényleg? - Hidd el, nem baj, ha ki vagy borulva! - Valószínűleg nagyon szigorúan nézhettem rá, mert hirtelen elvörösödik, majd elnézést kér. - Sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni! Feltartom a kezem. - Tudom. Tudom, és nem haragszom. Hallgatunk, aztán Gavin töri meg a csöndet. - Miről beszélt Annie? Van valami, amiben segíthetek nektek?

Rámosolygok. - Méltányolom a jóindulatodat, de semmi az egész. Egyébként is hosszú történet - magyarázom. - Van időm - bizonygatja. Az órámra pillantok. - Én úgy láttam, hogy éppen indultál valahová, és süteményt is akartál vinni, nem igaz? - Ráérek, és ha lehet, kérnék egy tucat áfonyás-fehér csokis kekszet, persze, csak ha nem bánod. Bólintok, majd gondosan becsomagolom a maradék Cape Cod-i kekszet a cukrászda lógójával ellátott, világoskék színű dobozaink egyikébe. Átkötöm egy fehér szalaggal, majd átnyújtom Gavinnek a pult fölött. - Tehát? - sürget szelíden Gavin, és elveszi a dobozt. - Tényleg akarod hallani? - kéretem magam. - Csak ha el akarod mondani - feleli. Bólintok, aztán rájövök, hogy igenis el szeretném mesélni egy másik felnőttnek, hogy min megyek keresztül. - A nagyanyámnak Alzheimer-kórja van - kezdek bele, és amíg mesélek, a következő öt percben kipakolom a minipitéket, a croissant-okat, a baklavát, a gyümölcsös kosárkákat és a mandulás félholdakat a kínálópultból. Éjszakára, gondosan bedobozolva, a fagyasztóba kerülnek, de egy részüket elajándékozom a templomunk által fenntartott anyaotthon lakóinak. Azzal fejezem be, hogyan dobálta Mamie a csillagos sütemény darabkáit az óceánba. - Őrültségnek hangzik, ugye? Gavin megrázza a fejét és furcsa arcot vág. - Egyáltalán nem, hiszen tegnap volt a rós hásáná első napja. - Rendben - felelem lassan. - De hogy jön ez ide? - Rós hásáná a zsidó újév - magyarázza el Gavin. - Ilyenkor ajánlatos valamilyen természetes víz közelébe mennünk, mint például az óceán, hogy elvégezhessük a tashlich szertartását. - Te zsidó vagy? - kérdezem. - Anyám oldaláról igen. Félig zsidóként, félig katolikusként nevelkedtem. - Ó! - bámulok rá csodálkozva. - Nem is tudtam. Megvonja a vállát. - A tashlich szertartása alatt egyébként azt mondjuk, hogy „Hajítsd a tenger

mélyére az ő bűneiket!” Hirtelen összeáll a kép. - A nagyanyám is valami ilyesmit mondott tegnap. Gavin egyetértőn bólint. - A szertartás lényege az, hogy morzsákat kell dobni a vízbe, a víz pedig felkapja és messzire sodorja őket, akár a bűneinket. Szerintem úgy is működik, ha a nagyanyád pitetésztával végezte el a szertartást. Szerinted tegnap ezt csinálta? - Nem tudom biztosan. A nagyanyám katolikus. Amikor kimondom, hirtelen bevillan, hogy a párizsiak közül ketten is azt tanácsolták a telefonban, hogy próbáljam meg valamelyik zsinagógát felhívni. - Egészen biztos vagy benne? Lehetséges, hogy nem volt mindig katolikus… - Ez őrület! Ha zsidó lenne, tudnék róla. - Nem feltétlenül - bizonygatja Gavin. - Az anyai nagyanyám, a nanám, holokauszt túlélő, a Bergen-Belsen-i koncentrációs táborból menekült meg. Elveszítette a szüleit és az egyik testvérét is. Miatta kezdtem el önkéntesként dolgozni a holokauszt túlélők között tizenöt éves koromban. Néhányan azt mesélték, hogy egy időre kénytelenek voltak megtagadni a gyökereiket, mert csak így tudták elkerülni a deportálást. Sokukat gyerekként keresztény családok fogadták be és bújtatták őket, de felnőtt korukban visszatértek a zsidó valláshoz és a gyökereikhez. Ez egyfajta hazatérés volt számukra. Csak bámulok rá. - A nagyanyád holokauszt túlélő volt? - Gavint megint új oldaláról ismerem meg. - Te túlélők között dolgoztál? - Még most is dolgozom, hetente egyszer egy zsidó idősek otthonában Chelseaben. - Az kétórányi autóútra van innen! - hitetlenkedem. Gavin vállat von. - A nagyanyám abban az otthonban élt a haláláig. Az a hely sokat jelent nekem. -Húú… Nem találok szavakat. Mit csinálsz ott önkéntesként? - Képzőművészeti órákat tartok. Festünk, rajzolunk, szobrászkodunk. Csak bámulok rá megkövültén. Gavin Keyes megfejthetetlen rejtély számomra. Vajon milyen meglepetéseket tartogat még? - Képzőművészeti órákat? - kérdezem végül döbbenten. Elfordítja a fejét, és nem válaszol azonnal. - Nézd, Hope, lehet, hogy mindaz, amit a nagyanyádról mondtam, neked

képtelenségnek tűnik, és lehet, hogy tévedek, de rengeteg olyan bevándorló él Amerikában, akik úgy menekültek meg a koncentrációs táboroktól, hogy hamis papírokkal szöktek el Európából. Lehetséges, hogy a nagyanyád hamis személyazonossággal érkezett? Azonnal tiltakozni kezdek. - Nem, ezt kizártnak tartom. Elmesélte volna nekünk, ha így volt. Ám hirtelen rádöbbenek, hogy mindez megmagyarázná, miért hívnak mindenkit Picard-nak a listáján, miközben az ő vezetékneve Durand. Gavin kétkedve vakarja a fejét. - Annie-nek igaza van, Hope. Ki kell nyomoznod, hogy mi történt a nagyanyáddal!

Még majdnem egy órán át beszélgetünk, mert mindent türelmesen elmagyaráz a nagyanyám lehetséges múltjával kapcsolatosan. Nem értem, hogy ha Mamie tényleg egy párizsi zsidó családból származik, akkor miért nem elég, ha csak a zsinagógákat hívom fel. Miért nincsenek olyan holokauszt szervezetek, amelyek kizárólag a túlélők felkeresésével foglalkoznának? Mintha hallottam volna hasonló intézményekről, bár korábban soha nem volt okom felkeresni őket. Gavin megerősít, hogy első lépésként valóban jó ötlet egy civil szervezethez fordulni, de azt nem tartja valószínűnek, hogy kielégítő választ találnék a kérdéseimre. Ha szerencsém van, a születési dátumok és a nevek alapján ezek a holokauszt szervezetek meg tudják adni a deportálás időpontját és a koncentrációs tábor nevét, de többet nem. - Szerintem a nagyanyád megérdemli, hogy mindent megtudjon a szerettei sorsáról. - Persze, csak akkor, ha Mamie tényleg az, akinek gondoljuk, egyébként az egész őrültségnek tűnik. Gavin csak bólogat. - Megértelek. De azért el kell utaznod és a végére kell járnod! Én nem vagyok erről meggyőződve, és nem is tudok a szemébe nézni, amikor azt ecseteli, hogy a zsinagógák nyilvántartásai alapján kapcsolatba léphetnék olyan túlélőkkel, akik ismerhették a Picard családot. Noha a holokauszt hetven évvel ezelőtt történt, nincs rá garancia, hogy telefonon keresztül fognak nekem adatokat szolgáltatni. - A nevek kiadása még ma is egyenlő a háborús menekültek elárulásával, ezenkívül a nagyanyád szemmel láthatóan ragaszkodik ahhoz, hogy elmenj Párizsba - vonja le a következtetést Gavin. -Biztosan jó oka van rá.

- De mi van akkor, ha az egésznek nincsen semmi értelme? - kérdezem erőtlenül. - A nagyanyád beteg, Hope, és lassan elveszíti az emlékezetét. A nagyapámnak is Alzheimer-kórja volt, és ez szörnyű, én tudom. De voltak tiszta pillanatai, amikor a múltja minden apró mozzanatára élesen emlékezett. Abból, amit elmeséltél, nyilvánvaló, hogy a nagyanyád is egy ilyen tiszta pillanatban kért tőled szívességet. - Tudom - vallom be végül. - Tudom. Mire bezárjuk a cukrászdát, már alkonyodik és az ég kékje bársonyosan sötét lesz. Megborzongok, ezért összébb húzom magamon a farmerdzsekimet. -Jól vagy? - kérdezi Gavin mielőtt elindulna a dzsipjéhez, ami a Fő utcán parkol, egy háztömbnyire innen. - Jól vagyok, köszönöm! Mindent köszönök! - Ha mindez igaz, akkor sok dolgot át kell értékelned. Ismét bólintok, de teljesen kába vagyok. Mintha mindaz, amiről ma délután beszéltünk, kisütötte volna az agyamat. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a nagyanyámnak van egy titkos múltja, amiről soha nem beszélt nekünk, de azt is el kell ismernem, hogy Gavin feltevéseiben van ráció. A csontjaimban érzem. - Akkor hát… - szólal meg Gavin, én pedig csak ácsorgok tétován és nézek kifelé a fejemből. Hirtelen megrázkódom, erőltetetten elmosolyodom és kezet nyújtok Gavinnek. - Figyelj csak, még egyszer köszönöm! Nagyon köszönöm! Meglepődik, hogy kezet akarok fogni vele, és csak annyit mond, hogy ezer örömmel. A tenyere kérges és meleg, és egy kicsit tovább szorítom, mint ahogyan illendő lenne. - Remélem, hogy ízleni fognak a kekszek - búcsúzom, és az állammal a kekszes doboz felé bökök. Csak mosolyog. - Tudod, hogy nem nekem lesznek - feleli. - Vigyázz nagyon magadra! - köszönök el esetlenül. - Te is vigyázz magadra! - ismétli meg, és miközben figyelem, ahogy távozik, hirtelen megmagyarázhatatlan űr támad bennem.

Kilencedik fejezet

Órákig forgolódom, mire végre el tudok aludni, aztán egész éjjel rémálmaim vannak. Álmomban a cukrászda előtt embereket terelnek össze, aztán a vasútállomásra vezetik őket. Keresztülfurakodom a tömegen, hogy Mamie-val beszélhessek, de sehol sem találom. Hajnali fél háromkor jéghideg verejtékben úszva ébredek, pedig csak háromnegyed négykor szoktam felkelni. Föltápászkodom az ágyból, felöltözöm, aztán kilépek a házból a csípős, hideg levegőre. Már nem tudnék aludni egy szemhunyásnyit sem. Apály van. A hajnali csöndben idehallatszik a lágyan hullámzó tenger moraja, és az orromban érzem az öböl vizének iszaposan sós illatát. Mielőtt beszállnék az autóba, csak állok tétován, és mélyen beszívom ezt az ismerős illatot, ami mindig a gyerekkoromat és a nagyapámat juttatja eszembe. Amikor hazatért a horgászásból, a bőrébe és a hajába ivódott hal- és tengervízszaggal, felkapott és azonnal a levegőbe dobott. - Kit szeret a nagypapa mindenkinél jobban a világon? - tette fel a kérdést ilyenkor, és csak röptetett körbe-körbe, mintha én volnék a Supergirl4. - Engeeeeem! - válaszoltam kacagva, kirobbanó örömmel. Már kislányként felfogtam, hogy az anyám olyan, mint az időjárás, hol hideg, hol meleg. A nagyanyám szörnyen zárkózott volt, a nagyapám viszont agyonpuszilgatott, meséket olvasott nekem, megtanított baseballozni és a legjobb cimborájának nevezett. Amikor elfordítom a slusszkulcsot és beindul a motor, belém hasít, hogy mennyire hiányzik. Ó biztosan megmondaná, hogy mit kezdjek Mamie-val. Vajon tudott a nagyanyám titkairól, és ha igen, miért nem árulta el őket soha? Mindig azt gondoltam, hogy példás házasságban élnek, de vajon nem sérül a kapcsolat a mélyben megbúvó, fájdalmas titkok miatt? Három óra után pár perccel megérkezem a cukrászdába. Gépies mozdulattal kiveszem a tegnap lefagyasztott süteményeket a mélyhűtőből, amik kiolvadás után a süteményespultba kerülnek. Egy egész órám van arra, hogy a mai napi sütés előtt átnézzem a leveleimet a neten. Amikor megnyitom a postafiókot, meglepetten látom, hogy Gavintől jött egy levél a cukrászda hivatalos e-mail címére. Rákattintok.

Szia Hope!

Arra gondoltam, hogy átküldőm azoknak a civil szervereteknek a linkjeit,

amikről tegnap beszéltünk: www.yadvashem.org és www.jewishgen.org. Talán velük kellene kezdened a keresést. Utána megpróbálhatnál kapcsolatba lépni a Mémorial de la Shoah-val, vagyis a párizsi Holokauszt Emlékközponttal. A nyilvántartásukban biztosan találsz adatokat a holokauszt francia áldozatairól. Szólj, ha bármiben segítségedre lehetek! Sok szerencsét!

Gavin

Egy kicsit várok és erőt gyűjtök, majd rákattintok az első weboldal-ra, amelynek a segítségével beléphetek a holokauszt áldozatainak adatbázisába. A keresőmező alatt az áll, hogy az adatbázis fél millió zsidó adatait tartalmazza a II. világháború alatt meggyilkolt hatmillió áldozat közül. Hirtelen összerándul a gyomrom. Már korábban is tudomásom volt erről a számról, de most személyesen érint. Hatmillió, Istenem! Gavin talán tévedett Mamie-t illetően. Biztosan tévedett. A szervezet honlapjának nyitóoldalán azt írják, hogy több millió áldozat azonosítatlan maradt. Azon gondolkozom, hogy létezik ez hét évtized múltán. Hogyan tűnhetnek el emberek örökre? Nagy levegőt veszek, majd begépelem, hogy Picard és Párizs, majd ráklikkelek a KERESÉS gombra. A keresésnek tizennyolc találata van, én pedig szívdobogva futom át a listát. A Mamie által megadott keresztnevek egyike sem stimmel, ezért csalódottsággal vegyes megkönnyebbülést érzek. Egy „Annie” is szerepel a nevek között, ettől viszont hirtelen rosszul leszek. Remegő kézzel kattintok rá a névre. A kislány 1934 decemberében született. Párizsban és Marseille-ben élt, majd 1943. július 20-án hunyt el Auschwitzban. Gyors fejszámolást végzek. Még a kilencedik születésnapját sem érte meg. Az én Annie-mre gondolok, akit a kilencedik születésnapján Bostonba vittünk Robbal születésnapi zsúrra. Három osztálytársa is velünk jött ünnepelni a Park Plázába. Hercegnőnek öltöztek és egész nap csak kacagtak teázás és szendvicsmajszolás közben. Egy fényképet is készítettem róluk, amin Annie halvány rózsaszín ruhában és kibontott hajjal éppen elfújja a gyertyákat a születésnapi tortáján. Ez a kép az egyik kedvencem róla. A kis Annie Picard Párizsból azonban soha nem érhette meg a kilencedik születésnapját. Nem vált belőle makrancos tinédzser, aki naponta vív közelharcot az anyjával a sminkje, a házi feladata vagy az első szerelme miatt. Esélye sem volt rá. Könnyek peregnek le az arcomon, és még csak nem is tudom, mikor kezdtem el

sírni. Bezárom az oldalt, megtörlöm a szemem és felállók a gép mellől. Járnom kell egy kicsit, hogy megkönnyebbüljek. Negyed óra is eltelik pakolással a konyhában, mire abba tudom hagyni a zokogást.

Aztán újabb fél órát töltök el az első weboldalon, amit Gavin javasolt. Minden egyes adat láttán megborzongok. Olvastuk Anna Frank naplóját az iskolában és tanultunk a holokausztról a történelemórákon, de most, felnőttként teljesen másként hatnak rám. Meghökkentő számok úsznak el a szemem előtt. 200 ezer zsidó élt Párizsban 1939-ben, amikor kitört a háború, s 50 ezren haltak meg közülük a harcok végére. A nácik 1941 májusában kezdték el letartóztatni a Párizsban élő zsidóságot. 3700 embert fogtak el, majd internálótáborokba vitték őket. 1942 júniusában már minden párizsi zsidónak viselnie kellett a sárga Davidcsillagot, juif, vagyis Zsidó felirattal. Egy hónappal később, 1942. július 16-án 12 ezer, főként külföldi zsidót gyűjtöttek be, a Vélodrome d’Hiver Stadionba hurcolták, majd Auschwitzba deportálták őket. 1943-ra a nácik kiürítették az árvaházakat, az idősotthonokat és a kórházakat is, azokat tartóztatták le, akik a legvédtelenebbek voltak. Szörnyen érzem magam. Begépelem a Picard nevet a Gavin által küldött második adatbázisba is. Egy müncheni újság három Picard nevű túlélőt említ, és három másikat, köztük egy Annie Picard-t is Olaszországban. A halotti bizonyítványok alapján három Picard nevű áldozat volt a mathauseni koncentrációs táborban, Ausztriában, és másik tizenegy Dachauban, Németországban. A francia deportáltak között összesen harminchét Picard vezetéknevű nőt találok. A nyolcéves Annie Picard ezen a listán is rajta van, és amikor meglátom, újból elöntenek a könnyek. Két ismerős név bukkan fel a képernyőn, Cecile Picard, aki másodikként szerepel Mamie listáján, és Danielle Picard, aki az utolsó. Szívdobogva olvasom a róluk szóló adatokat. Cecile Picard. Született Cecile Pachcinskiként 1901. május 30-án, a lengyelországi Krakkóban. Deportálták Párizsból, Franciaországból, 1942-ben. Meghalt 1942 őszén, Auschwitzban. Elszorul a torkom, mivel Cecile Picard, aki negyvenegy éves korában halt meg, csak öt évvel volt idősebb nálam. Mamie, aki 1925-ben született, tizenhét éves volt ekkor. Cecile vajon az anyja volt, és az én dédnagyanyám? Ha mindez igaz, akkor miért nem beszéltünk róla soha korábban? Pislogok néhányat, aztán eláll a lélegzetem, amint a Danielle-ről szóló bejegyzést olvasom. Danielle Picard. Született 1937. április 4-én. Deportálták Párizsból, Franciaországból. Meghalt Auschwitzban, 1942-ben. Mindössze ötéves volt.

Lehunyom a szemem, és megpróbálok normálisan lélegezni. Aztán a harmadik szervezet nevét is beírom a keresőmezőbe. Egy pillanattal később már a Mémorial de la Shoah honlapján vagyok, és bepötyögöm az első nevet, Albert Picard-t Mamie listájáról. Alig hiszek a szememnek a bejegyzés láttán. Monsieur Albert PICARD né le 26/03/1897. Déporté á Auschwitz par le convoi n° 58 au départ de Drancy le 31 /07/1942. De profession médecin. Gyorsan kimásolom a szöveget, aztán megpróbálom lefordítani az online fordítóprogram segítségével. Albert Picard, született 1897. március 26-án. Az 58as számú szállítmánnyal deportálták Drancyból Auschwitzba 1942. július 31-én. Orvos volt. Teljesen bénultam begépelem a többi nevet is. Arról nem írnak, hogy mi történt velük, csak a deportálások időpontjai szerepelnek. Mindannyiukat az 57-es és az 58-as szállítmánnyal vitték Auschwitzba 1942 júliusának végén. A Mamie listáján előforduló összes nevet megtalálom Alain kivételével, aki tizenegy éves lehetett, amikor a családját elhurcolták. Tanácstalanul meredek a képernyőre. Aztán ránézek az órámra. Reggel háromnegyed hat van. Hat óra az időeltolódás, tehát Franciaországban mindjárt dél lesz. Talán akad valaki a párizsi irodában, akivel beszélhetnék. Most nem akarok a telefonszámlára gondolni, inkább tárcsázom a képernyőn látható számot. Hatszor cseng ki, aztán bekapcsol az üzenetrögzítő. Leteszem és újrahívom őket, de ismét csak a rögzítővel társaloghatok. Az órámra pillantok, már nyitva kellene lenniük. Harmadszorra is tárcsázom őket, aztán néhány csörgés után egy franciául beszélő nő veszi fel a kagylót. - Helló! - üdvözlöm megkönnyebbülve. - Amerikából telefonálok, és sajnálom, de nem igazán beszélek franciául. A nő azonnal átvált franciáról recsegő, éles angolra. - Zárva vagyunk, mert ma szombat van. Minden szombaton bezárunk a sábát idejére. Én azért vagyok itt, mert egy kutatást végzek. - Ó, sajnálom, nem tudtam. - Egy kis idő múlva félénken folytatom. - Tudna néhány kérdésemre felelni? - Ez nem az én hatásköröm! - feleli szigorúan. - Kérem, meg kell találnom valakit, kérem! - váltok könyörgőre. A nő egy darabig hallgat, aztán sóhajtva válaszol. - Rendben van, de fogja rövidre! Kapkodva elmagyarázom neki, hogy a nagyanyám egykori családját keresem, és néhányukat már meg is találtam, de valaki még hiányzik. Újabb sóhaj kíséretében

közli velem, hogy az emlékközpont nyilvántartása a legpontosabb Európában, mert a francia rendőrség minden deportálást szigorúan dokumentált. Európa nagy részén az adatok fele hiányzik, de Franciaországban szinte minden egyes deportáltról találhatok információt. - Honnan tudhatom meg, hogy mi történt velük az elhurcolásuk után? - érdeklődöm. - Attól tartok, hogy a legtöbb esetben sehonnan - válaszolja. -Mais, nos, bizonyos esetek kivételek. Nálunk megtalálhatja a népszámlálási adatokat és sok minden mást is. Számos deportálásról szóló dokumentumon az is olvasható, hogy mi történt az áldozatokkal az elhurcolásuk után. - Vajon Alaint miért nem találtam meg? Az ő neve nem szerepel az adatbázisukban? - Ez nem ilyen egyszerű. Ha deportálták volna, akkor annak nyoma lenne a nyilvántartásunkban, de bármikor idejöhet és átnézheti az irattárunkat. Van egy könyvtárosunk, aki a rendelkezésére áll. Talán megtalálja, akit keres. - Utazzak Párizsba? - kérdezem. - Oui, ez az egyetlen esélye - feleli. - Köszönöm! - motyogom. - Mera beaucoup. - De rien!- válaszolja. - Lehet, hogy hamarosan találkozunk? Egy pillanatig habozok. - Lehet, hogy hamarosan találkozunk.

A keresés eredménye és az emlékközpontos hölggyel való beszélgetés annyira megráz, hogy majdnem elfelejtem betenni a csillagos pitéket a sütőbe, és a mandulás-rózsás gyümölcslepényemről is megfeledkezem. Ez egyáltalán nem jellemző rám. Mereven ragaszkodom a reggeli menetrendhez, hiszen jóformán ez tart életben. Amikor csörögni kezd a hat órára beállított ébresztőóra, ami a cukrászda nyitásának időpontját jelzi, azt sem tudom, hol áll a fejem. A bejárathoz rohanok és meglepetten veszem észre az odakint türelmesen várakozó Gavint. Amikor megpillant, rám mosolyog és barátságosan integetni kezd. - Miért nem kopogtál? Már rég beengedtelek volna - lököm kifelé a bejárad ajtót. Belép a helyiségbe és figyeli, amint felkapcsolom a nyitva tartást jelző világító táblánkat. - Csak most értem ide, és egyébként is hatkor nyitsz - szabadkozik. - Nem akartalak korábban zavarni.

Intek neki, hogy jöjjön utánam. - Néhány adag süteménynek még sülnie kell. Sajnálom, de egy kicsit megcsúsztam ma reggel. Kávét? - Igen, köszönöm - feleli. Csak áll a pultnál, én pedig megint intek neki, hogy jöjjön be utánam a konyhába. - Segíthetek valamiben? - És már tűri is fel az inge ujját. Csak megrázom a fejem és elmosolyodom. - Nem, minden rendben van, de ha vissza tudnád forgatni az időt, hogy minden a jól bevált menetrend szerint történjen ma reggel, az jó lenne. Ledarálom a kávészemeket, és amikor megfordulok, meglepve látom, hogy Gavin teljesen otthonosan mozog a konyhában. Már feltöltötte vízzel a kávéfőzőt, és egy filtert is belehelyezett. - Köszönöm. - Húzós reggeled van? - kérdezi. - Fura reggelem van. Egyébként megkaptam az e-mailedet, és köszönöm, hogy segíteni próbáltál. —Jutottál valamire? Bólintok. - Egy egész órát töltöttem el azokon az oldalakon. -És? - Egyetlen név kivételével mindenkit megtaláltam a nagyanyám listájáról. A barna őrleményt a filterbe kanalazom, Gavin pedig bekapcsolja a masinát. Egy pillanatig csendben állunk, aztán a kávé gurgulázva csordogálni kezd. - Egyedül Alaint nem találtam, a többieket viszont mind deportálták 1942-ben. A legkisebb ötéves volt közülük, az édesanya pedig alig volt nálam idősebb. - Nagyot sóhajtok, és remegni kezd a mellkasom, amikor hozzáteszem: - Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy a nagyanyám családjáról van szó. - Miért nem? Hirtelen zavarba jövök, és nem tudok a szemébe nézni. - Nem tudom. Talán mert az mindent megváltoztatna. - Mit változtatna meg? - Azt, hogy ki is a nagyanyám - felelem. - Nem hiszem.

- Én is más lennék ezután - teszem hozzá halkan. - Biztos? - Félig vagy negyed részben zsidó lennék, azt hiszem. - Egyáltalán nem. Ez inkább azt jelentené, hogy egy kicsit más a múltad ahhoz képest, ahogy eddig gondoltad. Mindig is negyed részben zsidó voltál, tehát most sem változna semmi. Hirtelen úgy érzem magam, mintha a pszichológusommal beszélnék, és ez nincs ínyemre. - Nem számít - zárom le a beszélgetést. A kávéskancsó még csak félig van tele kávéval, de én már kiöntök egy csészét Gavinnek, hogy témát váltsunk. - Ma korábban jöttél, mint szoktál. Amint kimondom, már érzem is, hogy ez nagyon elutasítóan hangzik. Elvörösödöm, de Gavin nem is vesz tudomást róla. - Nem tudtam aludni, és látni szerettem volna, hogyan boldogulsz a nyomozással. Bólintok, aztán magamnak is öntök kávét. - Elutazol Párizsba? - kérdezi Gavin. - Egyszerűen nem tehetem. Az időzítő jelez, és magamon érzem Gavin tekintetét, amikor felveszem a védőkesztyűt és kiveszem a csillagos pitéket a sütőből. Alacsonyabbra állítom a hőmérsékletet, a korábban kinyújtott croissant-okat megtöltöm és megformázom, aztán már indulok is a vevőtérbe, hogy megnézzem, jött-e már valaki. A cukrászda üres, és Gavin csak akkor szólal meg, amikor a croissant-okat már becsúsztattam a sütőbe. - Miért nem mehetsz? - kérdezi végül. Idegesen harapdálni kezdem az ajkamat. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy bezárjam a cukrászdát. Gavin hallgat, én pedig óvatosan rásandítok, hogy vajon elítél-e a szavaimért, de úgy tűnik, nem. - Értem - feleli lassan. Amikor rájövök, hogy nem kérdezősködik tovább, megkönnyebbülök. Nem akarom az anyagi helyzetemet ecsetelni senkinek. - Nem vehetné át a munkádat valaki egypár napra? - kérdezi egy kis idő múlva. Keserűen elnevetem magam.

- Kicsoda? Annie még nem elég idős ehhez, nekem pedig nincs pénzem arra, hogy megbízzak valakit. Gavin töprengeni kezd. - Biztos vagyok benne, hogy vannak barátaid, akik segítenének. - Nem, nincsenek - felelem. Újabb kudarc az életemben, teszem hozzá gondolatban. A bejárati ajtó feletti csengettyű szakítja félbe a beszélgetésünket, én pedig már robogok is kifelé, hogy kiszolgáljam a mai első vásárlónkat. Marcié Golgoski, a város könyvtárosa érkezik, akit kislánykorom óta ismerek. Öntök neki egy adag kávét egy elvihető papírpohárba, majd becsomagolom a szokásos áfonyás muffinját. Remélem, hogy Gavin odabent marad, mert nem szeretném, ha mindenféle szóbeszéd indulna meg a városban, ha kiderülne, hogy hátrajött velem a konyhába. Szeretem ezt a várost, de olyan pletykásak az emberek, akárcsak a diákok a helyi gimnáziumban. A sütő időzítője éppen akkor szólal meg, amikor Marcié végez a fizetéssel, és miután távozik, már rohanok is befelé a konyhába, mert attól félek, hogy megégnek a croissant-ok. Meglepve látom, hogy Gavin már kivette és a hűtőrácsra helyezte őket. - Köszönöm! Bólint és leveszi a védőkesztyűt. - Most már mennem kell. És szerintem nincs igazad. - Miben nincs igazam? - kérdezem, mert, őszintén szólva, elég sok mindenben tévedtem mostanában. - Nincs igazad, amikor azt mondod, hogy nincsenek barátaid. Egy mindenesetre van. Én itt vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék, ezért inkább nem szólok egy szót sem. Hirtelen hevesen kezd verni a szívem és az arcomat is elönti a pír. - Tudom, azt hiszed, hogy én csak egy szerelő vagyok. Még jobban elvörösödök. - Egy csődtömeg vagyok - közlöm végül. - Miért akarnál a barátom lenni? - Amiért az emberek barátkoznak egymással. Mert kedvellek. Csak bámulok utána, miközben eltűnik a cukrászda bejárati ajtajában.

Annie bámulatosan csendes, amikor délután megérkezik az iskolából. Láthatóan olyan jó kedve van, hogy nincs szívem szóba hozni az internetes keresés

és a párizsi utazás témáját. Nem akarok megint veszekedni. Este újra az apjánál alszik, és miközben békésen mosogatunk egymás mellett a konyhában, egyszer csak megszólal. - Akkor most te meg Matt Hines, szóval, jártok egymással? -kérdezi. Vigyorogva rázom a fejem. - Nem, egyáltalán nem. A lányom szkeptikusnak tűnik. - Nem hiszem, hogy ő ezzel tisztában van. - Miért mondod ezt? - Ahogy rád néz, vagy ahogyan beszél hozzád. Mintha legalábbis a tulajdona lennél. Mintha a barátnője lennél. Csak forgatom a szemeimet. - Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, mi a helyzet. - Hogy lehet az, hogy te soha nem randizol? - kérdi Annie kisvártatva, és ahogyan a mosogatóba bámul ahelyett, hogy rám pillantana, hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdem érezni magamat. Vajon miért hozta fel ezt a témát? - Épp hogy elváltunk apáddal - válaszolom egy kis idő múlva. Annie különös arcot vág. - Szeretnél újra összejönni Apával? - Nem! - tiltakozom azonnal - Egyáltalán nem, csak azt akartam mondani, hogy még nem szoktam meg, hogy megint egyedülálló vagyok, ezenkívül számomra te vagy a legfontosabb, Annie. Más nem érdekel. Egyébként miért kérdezed? - Nincs különösebb oka - feleli Annie gyorsan. Aztán egy percre elnémul. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, egy kis ösztökélésre elmondaná, ami a szívét nyomja. - Egyszerűen csak fura. - Mi fura? - Hogy nincs pasid, vagy ilyesmi… - Nem hiszem, hogy furcsa lenne, Annie. Nem kell mindenkinek párkapcsolatban élnie. Nem akarom, hogy Annie olyan fiatal nővé cseperedjen, aki nem érzi teljesnek az életét, ha nincsen párkapcsolata. Különös, de ezek a gondolatok eddig még soha nem foglalkoztattak. - Apának van valakije - motyogja végül. Már megint a mosogatót bámulja, én pedig nem tudom, hogy mi fáj jobban: a

hirtelen felismerés, hogy Rob máris továbblépett, vagy a tény, hogy ez ennyire bántja Annie-t. Akárhogy is van, úgy érzem, mintha valaki alaposan gyomron vágott volna. - Tényleg? - kérdezem olyan semleges hangon, ahogyan csak lehet. - És te mit szólsz hozzá? - Felőlem rendben van. Egy szót sem szólok, csak várom, hogy magától folytassa. Végre megtöri a csöndet: - Mindig ott van nála a barátnője, vagy mit tudom én, kije. - Azelőtt sohasem beszéltél róla. A lányom megrántja a vállát, majd azt motyogja: - Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. Hirtelen pislognom kell. - Emiatt nem kell aggódnod, Annie! Nekem bármit elmondhatsz! Bólint, és a szemem sarkából látom, hogy rám sandít. Úgy teszek, mintha nagyon lefoglalna a mosogatás. - És hogy hívják? - kérdezem kötelességtudón. - Napsugár - mormolja. - Napsugár? - Abbahagyom a koszos edények sikálását, és csak bámulok rá. - Az apád egy Napsugár nevű nővel jár? Annie végre elneveti magát. - Elég idétlen név, az tuti! - ért velem egyet. Horkantok egyet és folytatom a súrolást. - Amúgy kedveled őt? - kérdezem óvatosan egy kis idő múlva. Annie vállat von, leteszi a mosogatószivacsot, egy törlőrongyot vesz a kezébe, és egy rozsdamentes acél tálat kezd el szárazra törölgetni. - Talán - feleli. - Kedvesen bánik veled? - faggatom tovább, mert hiányérzetem van. - Talán - feleli. - Örülök, hogy te nem jársz senkivel, Anya. Bólintok és megpróbálok elsütni egy viccet. - Egyébként sem kaparják az ajtót a potenciális jelöltek. Annie zavartnak tűnik, valószínűleg nem érezte a megjegyzés önostorozó élét. - Amúgy jobb volt, amikor még egy család voltunk. Idegenek nélkül - jelenti ki.

Nem akarok helyeselni, önző dolog lenne, viszont azt kell tennem, ami egy jó szülőhöz illik. Meg kell értetnem a gyerekemmel, hogy az apja és én már továbbléptünk, és új életet kell kezdenünk. - Így is egy család vagyunk, és attól még, hogy az apádnak barátnője van, nem változik semmi. Ugyanúgy szeret téged. Annie szembogara összeszűkül. - Tökmindegy. - Édesem, apád és én, mindketten nagyon szeretünk téged, és ez örökre így marad. - Tökmindegy - ismétli meg. A keverőtálat a csöpögtetőre helyezi, és már indulni készül. - Mehetek, anya? Rengeteg a házi feladatom. Egyetértőn bólintok, ő pedig leveszi a kötényét, és gondosan a nagyobb hűtő melletti fogasra akasztja. - Szívem, jól vagy? - kockáztatok meg egy utolsó kérdést. Bólint, aztán kezében a hátizsákkal átvág a szobán, és váratlanul arcon csókol. - Szeretlek, Anya! - Én is szeretlek, kicsim! Biztos, hogy minden rendben van? - Igen, Anya - feleli a megszokott bosszús hangján, és már megint forgatja a szemeit. Mielőtt bármit mondhatnék, már el is tűnik.

Ma este meglátogatom Mamie-t, miután bezárom a cukrászdát. Vezetés közben a legkülönfélébb érzelmek kavarognak a lelkemben, izgalom, szomorúság és még félelem is, amit aztán végképp nem értek. Egy év leforgása alatt tulajdonosa lettem egy csőd szélén álló cukrászdának, és elvált mamája egy kamaszlánynak, aki utál engem. Mindezek tetejébe kiderül, hogy még zsidó is vagyok. Gőzöm sincs, ki is lehetek valójában. A nagyanyám az ablaknál ül, és amikor belépek, éppen a keleti égboltot fürkészi. - Ó, kedvesem, nem is hallottam, hogy kopogtál! - üdvözöl. - Szervusz, Mamie! - köszöntőm, azzal átvágok a szobán, arcon csókolom, majd letelepedek mellé. - Megismersz? - kérdezem bizonytalanul, mert minden attól függ, hogy mennyire lesz tiszta az elméje. - Hát persze, kedvesem! - pislog idegesen. - Az unokám vagy, Hope.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. - így van. - Micsoda buta kérdés! - méltatlankodik. - Igazad van, tényleg buta kérdés. - Hogy vagy, kedvesem? - érdeklődik. - Jól vagyok, köszönöm - felelem, és magamban vívódom, hogy miként terelhetném a szót Párizsra és a nyomozásomra. — Gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál nekem, és lenne néhány kérdésem - fogok bele. - A múltkor? - oldalra dönti a fejét és értetlenül bámul rám. - Amikor a családodról beszélgettünk - magyarázom gyengéden. Némi értelem csillan a szemében, és bütykös, remegő ujjaival idegesen morzsolgatja a kendőjét. - A parton, nem emlékszel? - Ősz van, ilyenkor nem megyünk a strandra - válaszolja. - De hiszen te kértél rá minket! - felelem sóhajtva. - Ott meséltél nekem és Annie-nek a múltadról. Mamie egyre tanácstalanabbnak tűnik. - Annie? Ki a csuda az az Annie? - A lányom és a te dédunokád - emlékeztetem a nagyanyámat. - Én tudom, hogy kicsoda Annie! - csattan fel, aztán elfordítja a fejét. - Kérdeznem kell valamit, Mamie, nagyon fontos! - bököm ki I végül. Csak néz kifelé az ablakon, ezért először azt hiszem, hogy nem is figyel rám, de végül megszólal: -Mit? - Mamie - kezdem el, és minden szótagot lassan, érthetően mondok, nehogy félreértse - tudnom kell, hogy zsidó vagy-e. Olyan gyorsan kapja el a fejét, hogy visszahuppanok a székem- ‘ re, és teljesen összezavarodom. Szinte átfúr a tekintetével, majd követelőző, éles hangon rám rivall: - Ki mondta ezt neked? Hátrahőkölök, mert eddig kételkedtem abban, amit Gavin mondott, de most egyre valószínűbbé válik. - S-senki - dadogom. - Csak arra gondoltam, hogy…

- Ha zsidó volnék, viselném a csillagot! - folytatja dühösen. - Ez a törvény. Lát rajtam sárga csillagot? Lát? Ha nem, akkor ne vádaskodjon itt nekem! A nagybátyámat akarom meglátogatni Amerikában. Némán bámulok rá. Az arca kivörösödött és szikrát hánynak a szemei. - Mamie, én vagyok az - mondom gyengéden Hope. De nem is hall engem. - Ne zaklasson, különben feljelentem! Azért mert egyedül vagyok, még nem bánhat így velem! - Nem, Mamie, sosem tennék ilyet! - szabadkozom. - És most, engedelmével, távozom - pattan fel a helyéről, majd a hálószobájába rohan és bevágja az ajtót. Elképedésemben szinte leesik az állam. Már indulnék is utána, de hirtelen megdermedek, mert sejtelmem sincs, mit mondhatnék vagy mit tehetnék. Szörnyen fáj, hogy felbosszantottam. Erőszakos reakciója teljesen összezavar. Egy kis idő múlva követem őt, és finoman bekopogok az ajtaján. Hallom, amint feltápászkodik az ágyról, öreg matraca panaszosan nyekereg alatta. Mosolyogva tárja ki az ajtót. - Szervusz, kedvesem! - üdvözöl. - Nem is hallottam, hogy megjöttél, ne haragudj! Éppen a számat rúzsoztam. Mamie ajkán egy friss réteg burgundivörös rúzs fénylik. Csak bámulok rá egy ideig. -Jól vagy? - kérdezem bizonytalanul. - Természetesen - feleli jókedvűen. Nagyot sóhajtva veszem tudomásul, hogy nem is emlékszik az előbbi kirohanására. Megfogom a kezét, mert választ kell kapnom a kérdésemre. - Mamie, kérlek, nézz rám! Az unokád vagyok, Hope. Emlékszel? - Hát persze, hogy emlékszem, ne légy szamár! - Nézd, Mamie, nem akarlak megbántani, mert nagyon szeretlek, de tudnom, kell, hogy a családod zsidó volt-e - szorítom meg biztatón a kezét. Megint szikrát szórnak a szemei, de ezúttal nem tágítok, és nem hagyom, hogy félrenézzen. - Mamie, én vagyok! - győzködöm, miközben vasmarokkal szorítja a kezemet. - Nem akarlak bántani, de válaszolnod kell nekem! Csak néz rám értetlenül, aztán kitépi magát a szorításomból. Követem a nappaliba, majd megállók mellette az ablak előtt. Már kezdem azt hinni, hogy megint elfelejtkezett a kérdésemről, amikor végül halkan, szinte suttogva

megszólal: - Isten mindenütt jelen van, kedvesem! Egyetlen vallás sem sajátíthatja ki magának. Megérintem a hátát, és örülök, hogy nem lök el magától. Csak nézi az alkonyi égboltot, amint a kékség sötétbe hajlik a horizont peremén. - Mindegy, hogy mit gondolunk Istenről - folytatja nyugodt, -így hangon -, akkor is mindannyian az ő ege alatt éljük le az életünket. - Mi a helyzet a nevekkel, amiket nekem adtál, Mamie? - kérdezem habozva. - A Picard családdal. Ők a te családod? Lágerbe hurcolták őket a második világháború alatt? Nem válaszol, csak konokul bámul kifelé az ablakon. Kisvártatva újra próbálkozom: - Mamie, a családod zsidó volt? Te zsidó vagy? - Hát persze, hogy az vagyok! Megrémít ez a hirtelenség, ezért egy lépést hátrálok. - Biztos? Bólint, aztán végre rám emeli a tekintetét. - Zsidó vagyok, katolikus és muszlim is. Eláll a szívverésem. Egy pillanatig azt hittem, hogy komolyan beszél és úszta az elméje. - Hogy érted ezt, Mamie? - faggatom remegő hangon. - Nem lehetsz muszlim vallású! - Nem mindegy? Csak az emberek tesznek különbséget, Isten nem válogat. Megint az ablak felé fordul. - A csillag! - motyogja, én pedig követem a tekintetét, és megpillantom az Esthajnalcsillag első szikráit. Próbálom megérteni, hogy miért ücsörög itt minden áldott este, és miért kutat valami után, amit láthatóan soha nem talál meg. Rám pillant, aztán felragyog az arca. - A lányom, Josephine, egy napon majd eljön hozzám látogatóba. Találkoznia kell vele! Biztosra veszem, hogy kedvelné! Csak rázom a fejem és a földre szegezem a tekintetem. Úgy döntök, hogy nem beszélek neki az anyám haláláról. - Most már ideje lefeküdni! - jelenti be. Aztán az értelem legcsekélyebb jele nélkül néz rám. - Köszönöm, hogy eljött! Nagyon élveztem a találkozást. Kikísérem. - Mamie! - próbálom szóra bírni újra.

- Nem, nem, az én mamie-m nem itt él, hanem Párizsban. Majd átadom neki az üdvözletét! Már nyitnám a számat, hogy válaszoljak, de egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Mamie egészen az ajtóig kísér. Már átlépem a küszöböt, és a bejárad ajtó is majdnem becsukódik mögöttem, amikor Mamie sarkig tárja és hosszan, határozottan néz rám. - El kell menned Párizsba, Hope! - suttogja ünnepélyesen. -Muszáj! Már nagyon fáradt vagyok, mennem kell aludni! Azzal becsukódik az ajtó, én pedig sokáig ácsorgok döbbenten a folyosón. Még az ápolónőt, Karent sem veszem észre. - Miss McKenna-Smith? - szólít meg. Bambán bámulok rá. -Jól van, asszonyom? - kérdi. Lassan bólintok. - Azt hiszem, elmegyek Párizsba. - Nos, ez csodás… - válaszolja Karén kétkedve. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy meghibbantam, de nem hibáztatom. - Ööö, mikor? - Amilyen hamar csak lehet - vágom rá. Aztán mosolyogva hozzáteszem: - Oda kell mennem! - Rendben van - nyugtázza, és még mindig furcsa arcot vág. - Párizsba megyek! - ismédem meg magamnak újra.

Tizedik fejezet

Cape Cod-i kekszek

HOZZÁVALÓK 112 g puha vaj 2 csésze barna cukor 2 nagy tojás 3 csésze liszt 2 teáskanál szódabikarbóna 1/2 teáskanál só 1 csésze aszalt vörös áfonya 1 csésze fehércsokoládé-pasztilla 1/2 teáskanál vaníliakivonat 2 evőkanál tejszín

ELKÉSZÍTÉS

1. Melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra.

2. Egy nagy tálban robotgéppel keverjük krémesre a vajat és a barna cukrot. Üssük bele a tojásokat, adjuk hozzá a vaníliakivonatot és a tejszínt.

3. Szitáljuk egy másik tálba a lisztet, a szódabikarbónát és a sót, majd csészényi adagokban szórjuk a vajas keverékbe, és keverjük össze.

4. Keverjük bele alaposan a vörös áfonyát és a csokoládépasztillát a masszába.

5. Tegyünk púpozott teáskanálnyi halmokat egy kivajazott tepsire, de hagyjunk közöttük elegendő helyet, mert sütés közben szét fognak terülni. 10-13 percig, majd a sütőből kivéve pihentessük 5 percig, aztán szedjük rácsra.



KB. 50 KEKSZ LESZ BELŐLE.

Rose

Az alkony aznap ragyogóbb volt, mint általában, és Rose, miközben a tekintetét a keleti égboltra emelte, arra gondolt, hogy e szikrázó fényparádé Isten egyik legnagyobb ajándéka. Még jól emlékezett arra, mennyire szeretett üldögélni az ablaknál a családja párizsi lakásában, a rue du Général Camou-n, és gyönyörködni a Champs de Mars fölött lenyugvó Nap képében. Mindig úgy gondolta, hogy a naplemente az ember és Isten alkotta csodák legtökéletesebb keverne, hiszen minden este földöntúli fény ragyogta be a titokzatos acéltornyot. Mesebeli hercegnőnek képzelte magát, aki a palotája ablakából a napnyugtát csodálja, és szentül hitte, hogy a fények különös játéka csakis az ő kedvéért jelenik meg az égen. Abban is biztos volt, hogy a városban az ő ablakából nyílik a legtökéletesebb kilátás az égboltra, de még az is lehet, hogy nem talált volna ennél csodásabb helyet sehol a világon. Ám mindez réges-régen történt, amikor még szörnyen büszke volt arra, hogy Franciaországban élhet, ráadásul a fővárosban, Párizsban. Az Eiffel-torony tökéletesen megtestesítette mindazt, ami nagyszerűvé tette a szeretett várost, ám Rose később ugyanezért gyűlölte meg. A szeretet és a rajongás sötét és eltörölhetetlen gyűlöletté alakult át. Rose a Cape Cod-i égbolt narancsos fényeit figyelte, amint lassan rózsaszínbe, majd végül az otthonosan ismerős sötétkékbe hajlottak, és arra a távoli helyre gondolt, ahol az utazása hajdan elkezdődött. Bár az itteni naplementék teljesen mások voltak, mint amikhez Párizsban szokott a szeme, az alkonyat bűvös hangulata és az égbolt mélykék árnyalata éppen olyan volt, mint sok-sok évvel ezelőtt. Jó érzéssel töltötte el, hogy bár a világon minden mozgásban van és folyton változik, Isten varázslatos fényjátéka örökké változatlan marad. Az ablaknál üldögélve az a különös érzése támadt, hogy valami nagyon fontos történik, de sejtelme sem volt arról, hogy mi lehet az. Mintha valaki életbevágóan fontos dolgot közölt volna vele, de vajon ki lehetett az? Nem emlékezett rá, hogy bárki is meglátogatta volna mostanában. Gondolataiból a csengő berregése riasztotta fel, és mielőtt a bejárati ajtóhoz csoszogott, egy végső vágyakozó pillantást vetett a keleti égbolt tetején hunyorgó Esthajnalcsillagra. Megint csodálkozva tapasztalta, hogy a tagjai vonakodva engedelmeskednek neki, pedig hajdanán csak talpra ugrott és kecsesen szökellt, akár a szél. Mintha csak tegnap lett volna. Ma viszont úgy vonszolta magát, akár egy krumpliszsákot. Az ajtóban az a kedves nővér állt, akinek olyan furcsa, megjegyezhetetlen neve van, de az arca ismerősnek tűnt és bizalmat sugárzott. —Jó estét, Rose! - üdvözölte a nővér a sajnálat ismerősen csengő hangán, amit

Rose annyira gyűlölt. Nem akarta, hogy szánják. Nem szorult rá az együttérzésükre. - Lejön ma vacsorázni? Az asztalánál ülő hölgyek már türelmetlenül várják az étkezőben. Rose tudta, hogy ez hazugság, mert akkor sem emlékezett volna az asztaltársai nevére, ha az élete múlik rajta, de még az arcukra sem, pedig naponta háromszor is velük étkezett. - Inkább a szobámban maradok - közölte az ápolónővel. - Köszönöm. - Mi lenne, ha felhoznám a vacsoráját? - javasolta a nővér. - Ma este fasírt lesz - Az remek lenne! - helyeselt Rose. - Ma itt járt az unokája, igaz? - tudakolta a nővér bizonytalanul. Rose semmire sem emlékezett. - Igen, itt volt - vágta rá gyorsan, mert a nővér olyan határozottan állította, ő pedig nem akarta, hogy megtudják, hogy lassan elveszíti az emlékezetét. A nővér arca felderült a válasz hallatán, Rose pedig bűntudatot érzett, amiért becsapta. - Milyen jó, hogy mostanában egyre gyakrabban látogatja meg önt! - jegyezte meg. - Valóban - helyeselt Rose, és közben azon tűnődött, vajon mikor járhatott itt az unokája. A nővérnek semmi oka nem lehetett arra, hogy hazugsággal tévessze meg, ő pedig a lelke mélyén fájdalmat érzett, amiért nem tudta felidézni a látogatásokat. Milyen jó lett volna visszaemlékezni az együtt töltött órákra! A nővér biztatón megpaskolta a vállát, és ugyanazon a kedves hangon folytatta: - Hallom, hogy az unokája egy izgalmas utazást tervez - Utazást? - kapta fel a fejét az idős asszony. - Hát nem beszélt róla? - kérdette a nővér izgatottan. - Hamarosan Párizsba repül. Rose hirtelen mindenre emlékezett- Hope látogatására és Annie zavart arckifejezésére is, amikor a hét elején átadta neki a listát a nevekkel. Az is bevillant, hogy milyen aggodalom ült Hope szemében aznap délután. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elöntse a bizonyosság semmivel össze nem téveszthető érzése, ám egyszer csak a nővér hangja szólította valahonnan a távolból. - Rose? Mrs. McKenna? Jól van? Rose nagy nehezen kinyitotta a szemét és kényszeredetten elmosolyodott. Az évek során tökéletesen megtanulta, hogyan mímelje a boldogságot, és ez a képessége szörnyű teherként nehezedett rá.

- Sajnálom - szabadkozott. - Csak az unokámra és az utazására gondoltam. Az ápolónő megkönnyebbülten sóhajtott fel, Rose pedig tudta jól, hogy az igazság, miszerint lélekben 1942-ben járt, megrémítette volna a nőt. Kedves tekintetéből világosan ki tudta olvasni, hogy soha nem élt át olyan fájdalmat, amelyik a lelket örökre megrendíti. Mások szemében azonnal felismerte a veszteséget, hiszen ugyanezt látta a saját arcán is, ahányszor csak a tükörbe pillantott. Az ápolónő az ebédlőbe indult a vacsoráért, Rose pedig becsukta mögötte az ajtót, aztán visszatért az ablak elé. Az első csillagokkal telepöttyözött keleti égboltot kémlelte, ám ezúttal a mennybolt egészen más arcát mutatta. A sötét horizont keleti peremén, túl a hatalmas óceánon, ott feküdt Párizs, a város, ahol minden elkezdődött, és ahol a története egykor majd véget ér. Rose soha nem tért vissza a szülővárosába, de Hope-nak mennie kell, mert a múlt öröksége csakis így teljesedhet be. Rose tudta jól, hogy hamarosan itt a vég. A csontjaiban érezte, akárcsak 1942 tavaszán, mielőtt a családját elhurcolták. Amikor először ért partot Amerikában, ugyanannak az évnek a végén, és elvegyült a New York-i forgatagban a Szabadság-szobor közelében, megfogadta, hogy örökre maga mögött hagyja a múltat. Az Alzheimer-kór azonban, amely könyörtelenül elhomályosította az agyát és az élete eseményeit minduntalan összekuszálta, újra és újra visszahozta. Reggelente az is komoly gondot okozott neki, hogy a jelent kéjben tartsa, hiszen bizonyos napokon 1936-ban, máskor 1940-ben, megint máskor viszont 1942-ben ébredt. A múlt eseményei olyan tisztán bukkantak elő, mintha éppen most zajlottak volna, az előtte álló napok történései viszont bizonytalannak és megfoghatatlannak tűntek, mintha a jelen a múltba csúszott volna át. Gyakran elképzelte, hogy az emlékeit abba az ékszeresládikába rejti, amit még az ő mamie-ja ajándékozott neki a tizenharmadik születésnapjára. Beleszuszakolná őket, lakattal lezárná a ládikát, a kulcsát pedig elhajítaná, egyenesen a Szajna feneketlen mélyére. Most, amikor a jelene homályossá és bizonytalanná lett, az emlékek szépséges szelencéje hetven év után újra kitárult, és szabadon engedte Rose életének legtisztább pillanatait. Néha azon tűnődött, hogy a szándékos felejtés ellenére is olyan épen maradtak meg az emlékei, mintha légmentesen záródó fekete dobozban tárolta volna őket. Legnagyobb meglepetésére otthonosan érezte magát azokban a mélyre ásott pillanatokban, amelyek a betegsége hatására újra előbukkantak a feledés homályából. Mintha lassított felvételen újra átélhette volna az egész életét, amelyről tudta, hogy hamarosan véget kell érnie. Mivel az emlékek hézagosán törtek fel, sokszor előfordult, hogy boldogan időzhetett a múltban, anélkül, hogy tartania kellett volna az események elkerülhetetlen következményeitől.

A múltba tett röpke utazásokon jó volt viszontlátni a szüleit és a testvéreit. Újra átélte, ahogy az édesanyja a karjaiba zárta, örömmel hallgatta a kis-húga gyöngyöző kacaját, és kedvtelve szippantotta be a családi cukrászda élesztőtől nehéz, édeskés illatát. Már csak azok a napok éltették, amikor időutazást tehetett a múltba, és találkozhatott mindazokkal, akiket örökre el akart felejteni. Gondolatban a távoli partokra utazott, ahol a szívét hagyta sok-sok évvel ezelőtt. Most, hogy a saját alkonya lassan leszállt és az ég sötétje bezárult körülötte, már tudta jól, hogy nem kellett volna minden erejével felejtenie, hiszen azt pusztította el magában, ami a legértékesebb volt. De már túl késő. Mindent, ami igazán számított, hátrahagyott abban a gyötrelmesen szép múltban, és már ott is marad mindörökre.

Tizenegyedik fejezet

Hazafelé a kocsiban egyre csak az jár a fejemben, hogy Párizsba megyek. A főutcán pirosat kapok, ezért előrántom a mobiltelefonomat, és gondolkodás nélkül Gavint hívom. Csak egyszer csöng ki, de már tudom, hogy ostobaságot csináltam, ezért gyorsan ki is nyomom. Miért érdekelné őt, hogy elutazom Párizsba? Rengeteget segít nekem, de vakmerőség lenne azt hinni, hogy a terveim érdekelhetik. A lámpa zöldre vált, gázt adok, miközben megcsörren a telefonom. Zavartan bámulok a kijelzőre, és azonnal elönti az arcomat a pír. Gavin Keyes hív. - Öö, halló? - veszem fel bizonytalanul a telefont. - Te vagy az, Hope? - Gavin bársonyosan mély hangja csupa melegség, én pedig gondolatban azért szapulom magam, mert rögtön elgyengülök, ha meghallom. - Nos, igen, szia! - üdvözlöm. - Nem te hívtál az előbb? - Igen, de semmi fontosat nem akartam - füllentem, és az arcom már lángol. - Már nem is tudom, miért is hívtalak - motyogom. Egy darabig csend van a vonal másik végén. - Nem most jössz a nagyanyádtól? - Honnan tudod? - Nem tudtam. - Elhallgat, majd egy kis idő múlva megkérdezi: - Elutazol Párizsba? - Azt hiszem, igen - válaszolom félénken. —Jól van! - vágja rá azonnal, mintha ezt a választ várta volna. - Figyelj csak, kell segítség a cukrászdában, amíg távol leszel? - Gavin, nagyon kedves tőled, de ez egyszerűen nem működhet így. - Miért nem? - Legfőképpen azért nem, mert még soha nem vezettél cukrászdát, vagy tévedek? - Gyorsan tanulok. Nevetnem kell. - Persze, és a munkádat ki fogja elvégezni helyetted? - Semmi gond, kivehetek néhány szabadnapot. Ha sürgős javítanivaló akad, azt

akkor is meg tudom csinálni, ha már bezártam a cukrászdát. Nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek törődnek velem és segíteni akarnak rajtam. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, teljesen elbizonytalanodom. - Köszönöm! - nyögöm ki végül. - Én nem akartalak megkérni erre… - Hope, jól vagy? - kérdezi Gavin. -Jól vagyok - vágom rá, de egyértelmű, hogy nem mondok igazat.

Egy héttel később, miközben még mindig azon tanakodom, hogy mekkora őrültséget művelek, felszállók az Aer Lingus járatára, amely Bostonból Párizsba repül Dublinon át. Ez volt a legolcsóbb járat, amit hirtelen találtam. Annie örült, amiért végre rászántam magam az utazásra, és megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy pár napig az apjánál marad. Természetesen, először ő is jönni akart, de aztán megnyugodott és belátta, hogy tényleg csak egyetlen jegyre van pénzünk. - Mamie azt kérte, hogy te menj - dörmögte szemlesütve. - Neked kell vigyáznod Mamie-ra, amíg nem leszek itt! - magyaráztam el a lányomnak. Úgy döntöttem, hogy szombat este repülök, így csak három napra kell bezárnunk a cukrászdát, mivel hétfőnként egyébként is zárva vagyunk. Úgy tűnik, hogy egy örökkévalóságig leszek távol, miközben anyagilag a tönk szélén állunk. Nem tudom, hogy a befektetők mikor akarják megnézni a cukrászdát, mert azóta, hogy elutasítottam Matt kölcsönre vonatkozó ajánlatát, egyáltalán nem beszéltünk. Tudom, hogy megsértődött, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Lehet, hogy óriási baklövést követek el, de ezt az utazást nem halaszthattam el. A távollétem alatt két megrendelésünk van, mindegyik szokásos heti rendelés két közeli szállodából, a partról. Nem utasíthattam el Gavin ajánlatát, aki megígérte, hogy elfuvarozza Annie-t, és kiszállítják a muffinokat, amiket jó előre megsütöttem és lefagyasztottam. A lányomnak csak annyi a dolga, hogy hétfőn reggel iskola előtt kivegye a süteményeket a fagyasztóból, délután pedig, mire kiengednek, Gavin elviszi őt a szállodákba, aztán visszafuvarozza Rob házához. Tizenegy órával azután, hogy felszálltam Bostonban és átszálltam Dublinban, csak bámulok kifelé az ablakon, miközben a gép átszeli a Párizs felett lebegő felhőpaplant és lassan leereszkedik a város fölé. Az épületeket nem tudom kivenni, bár biztosan látom majd őket eleget a földön, de a Szajna kígyózó, zafírkék szalagja tisztán látszik, ahogyan a fákkal szegélyezett zöld mezők is a városon túl. Mamie egykori otthona, gondolom magamban, miközben a gép földet ér. Milyen furcsa lehetett mindezt hátrahagyni, tudva, hogy soha nem tér vissza!

A landolás után átverekedem magam a Charles de Gaulle Nemzetközi Repülőtér érkezési csarnokán, átesem a vámvizsgálaton, aztán taxit próbálok fogni, és megállapítom, hogy ebben az országban majdnem minden taxi luxusautó. Várok a soromra, aztán beülök egy Mercedesbe. A sofőrnek egy darab papíron átadom a hotel címét, amit már előre lefoglaltam, mert nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy hangosan ki merjem mondani. Harminc percbe telik, amíg az ipari negyedeken átverekedve beérünk Párizs külvárosába. Elhajtunk egy óriási sportlétesítmény mellett is. És hirtelen belém hasít, amit a zsidók 1942-es begyűjtéséről olvastam az interneten, amikor több ezer zsidót tereltek be egy stadionba, ahonnan koncentrációs táborokba deportálták őket. Nem hiszem, hogy ez volt az a stadion, ahhoz túl modernnek látszik, de sötét körvonalait még akkor is látom, amikor a taxim sofőrje szakértő módjára lavírozgat a párizsi csúcsforgalomban. Egy hirtelen mozdulattal balra kanyarodik a rue de la Verrerie nevű utcába, majd fékcsikorogva leparkol egy fehér épület előtt, amin nyomtatott betűkkel az áll, hogy Hôtel de Mille Etoiles. Felpillantok a második emelet kovácsoltvas korláttal szegélyezett erkélyablakaira, és elmosolyodom. Párizs pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. Ez a környék nem sokat változhatott az elmúlt száz év alatt. Azon tűnődöm, vajon Mamie is járte ezen a környéken, rácsodálkozott-e ezekre a gyönyörű erkélyekre, és megfordulte a fejében, hogy mi lehet a leheletfinom függönyök mögött? Nehéz úgy gondolnom rá, mint egy Annie-nél alig idősebb lányra. Bejelentkezem a szállodába, gyorsan lezuhanyozom, aztán farmert, lapos sarkú csizmát és egy pulóvert kapok magamra. Útbaigazítást kérek a recepcióstól, aztán elindulok a rue Geoffroy-l’Asiner felé, ahol állítólag a Mémorial de la Shoah található. Az október Párizsban csípősen hideg és gyönyörű, állapítom meg. Még soha nem jártam itt korábban, ezért nincsen viszonyítási alapom, de az utcák csendesnek és békésnek tűnnek. A régmúlt és a jelen egyvelege lenyűgöző. Macskaköves, ódon utcák váltakoznak modern, aszfaltozott utakkal. Több száz éves épületekben árulják a legutolsó divat diktálta ruhacsodákat és a szórakoztató elektronika legfrissebb vívmányait. Az életem nagy részét Massachusettsben éltem le, ezért megszoktam, hogy a történelem magától értetődően olvad bele a modern élet hétköznapjaiba, de itt minden olyan más. Talán azért, mert az európai történelem távolabbra nyúlik vissza a múltba, és jóval több emléke maradt meg. A levegőben frissen sült kenyér illatát érzem, amely keveredik az őszi avar füstösen fanyar, de egyáltalán nem kellemetlen szagával. Soha nem éreztem ilyesmit azelőtt. A kis kapualjak, a falnak támasztott kerékpárok, a bérházak udvarán megbúvó virágoskertek látványa teljesen idegen nekem, mégis van valami Párizsban, ami miatt az egész forgatag olyan ismerős. Életemben először gondolkozom el azon, vajon létezik-e a helyismeret öröklődése. Mert bár most vagyok itt először, mégis könnyen odatalálok a Holokauszt Emlékközponthoz. Átesem a fémdetektoros ellenőrzésen egy zömök és komor épület előterében,

majd egy nyitott, szürke udvaron találom magamat, ahol egy Dávid-csillaggal jelölt emlékmű magasodik, oldalán a koncentrációs táborok neveivel. Csak ezután érek be a múzeum épületébe. A recepciós hölgy, aki szerencsére beszél angolul, azt javasolja, hogy először a szemközti számítógépek nyilvántartásával próbálkozzam, ahogy azt a családtagjaik után kutatók teszik. Számítottam rá, hogy ugyanazokat az információkat találom, mint az interneten, minden nevet Mamie listájáról, kivéve Alaint. Odalépek a hölgyhöz, és elmagyarázom neki, hogy csak egyvalakit nem találtam meg a nyilvántartásban, és a segítségét kérem a további kereséshez. Ő némán bólint, és az előtérben található lifthez kísér. - Menjen fel a negyedik szintre, az olvasótermünkbe! A levéltárosunk majd segít önnek. Megköszönöm a kedvességét, és az utasításait követve elindulok fölfelé. A galériás olvasóteremben számítógépek és hosszú asztalok sorakoznak az alsó szinten, az emeleten található könyvespolcokat pedig elárasztja a tetőablakon beömlő napfény. A pulthoz érve egy nő köszönt franciául, de rögtön átvált angolra, amikor kiderül, hogy nem igazán értem. - Meg kell találnom a családtagjaimat, tudna nekem ebben segíteni? - Természetesen, hölgyem, kikről lenne szó? - kérdezi. Megmutatom a Mamie listáján szereplő neveket a születési dátumokkal, és elmagyarázom, hogy Alain az egyetlen, akit nem találok sehol. A hölgy bólint, aztán eltűnik egy kis időre. Hamarosan egy levéltári iratköteggel tér vissza. - Ez minden, amit találtunk a családjáról. Ahogyan ön is megállapította, a deportáltak névsoraiban Alain neve nem szerepel. - Ez mit jelent ön szerint? - faggatózom tovább. - Számos magyarázata lehet. Nem biztos, hogy a nyilvántartásunk teljes, hiszen a káoszban, ami akkor uralkodott, sokan elkeveredtek, főleg a gyermekek. Azzal átadja a megtalált iratokat, én pedig leülök, hogy átolvassam őket. Próbálom kisilabizálni a francia nyelvű, kézzel és géppel írt feljegyzéseket, ám amikor a hölgy egy népszámlálási adatokat tartalmazó iratot tesz le elém, kikerekedik a szemem. Az ákombákom betűkkel sűrűn teleírt, 1936-os keltezésű dokumentum tetején egy pecsét látható recensement felirattal, és a párizsi Picard család tagjai is rajta vannak. Ez az első alkalom, hogy egy irat Mamie-ra is utal. Rose, született 1925ben. Eláll a szívverésem, és csak bámulok a lapra, mert a tintával írt feljegyzés kitörölhetetlenül jelzi, hogy mindaz, amire Mamie homályosan utalt, az utolsó szóig igaz. Újra átolvasom a könyörtelenül szűkszavú adatokat, amik megerősítik azt, amire még odahaza az interneten bukkantam, hogy Mamie apja, Albert, orvos volt.

Az ő femme-ja, vagyis a felesége, Cecile neve mellett pedig az áll, hogy sans profession. Biztosan főállású anyaként otthon volt a gyerekekkel. Ők is - a fils és files - mind itt vannak, Rose-t is beleértve, csak Danielle hiányzik, aki 1937-ben, egy évvel a népszámlálás után született. Alain neve is szerepel a névsorban, most már az ő kiléte is éppen olyan valóságos, mint a többieké. Az összes dokumentumot átolvasom, ami elég sokáig tart, mivel állandóan elfog a sírás, és a magammal hozott angol-francia szótárt is gyakran kell forgatnom. A végére semmivel sem kerülök közelebb a megoldáshoz, nem derül ki, hogy mi történt a családdal a deportálás után. Az utolsó meglévő adat szerint Rose és Alain kivételével mindenkit bevagoníroztak és elindítottak Auschwitz felé. Visszaviszem az iratokat a pultnál ülő hölgyhöz, ő pedig felnéz és rám mosolyog. - Szerencsével járt? Bólintok, aztán elönti a szemem a könny. - Megtaláltam a nagyanyám családját, de arról sejtelmem sincs, hogy mi történt velük, miután elhurcolták őket. - A hetvenhatezer deportáltból csak kétezren élték túl a koncentrációs tábort. A többiek meghaltak. Sajnálom, asszonyom. Bólintok, és csak most veszem észre, hogy remegek. - Megtalálta, akit keresett? - kérdezi kisvártatva. Megrázom a fejem. - Csak a népszámlálási nyomtatványon, arról viszont nincs adat, hogy Alain Picard-t elfogták vagy lágerbe hurcolták volna. A hölgy néhány pillanatig az ajkát harapdálja. - Alors, akkor viszont valaki más segítségére lesz szüksége. Van nálunk egy hölgy, aki kutatást végez, és elég jól beszél angolul, talán segíthet önnek. Mindjárt kiderítem, hogy merre lehet. Néhány rövid telefonhívás után azt mondja, hogy Carole fél órán belül itt lesz a levéltárból. Azt javasolja, hogy addig nézzek körbe a múzeumban, tekintsem meg az állandó kiállításukat. Leballagok a lépcsőn egy majdnem néptelen kiállítóterembe, és megdöbbenek, hogy mennyi fotó és kordokumentum fért be a hosszú, szűk helyiségbe. Középen, egy vetítővásznon francia nyelvű film kockái peregnek. Azt hiszem, hogy a holokausztról van szó. Hallgatom a narrátor számomra ismeretlen szavait, és úgy döntök, hogy inkább a fényképeket nézem meg a falon. Felvillanyozva veszem észre, hogy a fotók alatt angol nyelvű feliratok is vannak. A szoba végében egy hátborzongató kép a semmibe futó vasúti síneket ábrázolja egy nagy fehér falon, és hirtelen bevillan az álmom egy részlete. Fél órán át a gondolataimba merülve bolyongok a múzeumban, ahol minden a

második világháború kezdetéről, a zsidók jogfosztottságáról és az első deportálások borzalmairól tanúskodik. Nem elég, hogy ilyen szörnyűségek történtek Mamie gyermekkorában, de mindennek a tetejébe azokkal estek meg, akik számára a legdrágábbak voltak. Lehunyom a szemem és zihálva kapkodok levegő után. A szívem még akkor is hevesen ver, amikor az irattáros nő megérkezik. - Madame McKenna-Smith? Az előttem álló nő velem egyidős lehet, barna, szoros kontyba fésült hajjal, kék szemekkel és erőteljes mimikái ráncokkal. Fekete farmert és fehér blúzt visel. - Igen, én vagyok - válaszolom, majd gyorsan hozzáteszem: - Sajnálom, azt akartam mondani, hogy Oui, madame. Csak mosolyog. - Semmi baj, egy kicsit beszélek angolul. A nevem Carole Didot. Volna kedve velem jönni? Bólintok és már követem is. Átvágunk egy másik kiállítótermen, ahol szintén videovetítés zajlik, és a falakat itt is fotográfiák borítják. Ebben a csarnokban gyermekek fényképeit állították ki, ameddig a szem ellát. Közelebb hajolok, hogy elolvassam az egyik szemmagasságban elhelyezett képaláírást. Rachel Fournier, 1937- 1942. A fényképen egy barna copfos kislány grimaszol, a hajában masnikkal, a kezében gumilabdával. Huncut módon egyenesen a fényképezőgép lencséjébe somolyog. - Ők azok a francia gyerekek, akik számára a gyermekkor örökre elveszett - szólal meg Carol elcsukló hangon. - Istenem! - motyogom. A teremben látottak jobban megráznak, mint a halált bemutató részvéden fotográfiák az előző kiállítóhelyen. Bénultan bámulom a képeket, és önkéntelenül a saját lányomra gondolok. Ha egy másik korban vagy egy másik országban láttuk volna meg a napvilágot, mi is ezeknek az elveszett lelkeknek a sorsára jutunk. - Csaknem tizenegyezer francia gyermek halt meg a soá idején - mondja Carole, mintha kitalálta volna a gondolataimat. - Ez a képcsarnok mindig az elveszett lehetőségeket juttatja eszembe. A szavai még akkor is a fülemben csengenek, amikor követem a lifthez, ahol a negyedik szint gombját nyomja meg. Néma csendben érünk fel az emeletre, miközben Mamie családjára gondolok, és mindarra, ami odaveszett. Carole egy modern irodába invitál, ahol két szék és egy íróasztal található, az utóbbi tetején könyvek és akták állnak halomban. Az ablakból egy templomtorony és egy sor lakóház látszik, míg az iroda falára gyermekrajzokat tűztek ki, mindegyiken Mama felirat olvasható. Carole hellyel kínál, miközben letelepszik a számítógép elé.

- Mi hozta önt Párizsba? - kérdezi végül, aztán megrázza az egeret, majd leüt néhány billentyűt, hogy a gép elinduljon. Röviden elmesélem Mamie történetét a holokauszt során odaveszett családtagjai névsoráról. Azt is elmagyarázom, hogy Alain kivételével mindenkit megtaláltam, és úgy tűnik, hogy róla egyáltalán nincsen adat. Azt is szeretném megtudni, hogy mi történt a nagyanyámmal, Rose Picard-ral, akit a nácik nem tudtak deportálni. - Ön azt mondta, hogy a nagyanyja megszökött Párizsból, mielőtt letartóztatták volna, nem így van? - De igen, azt hiszem, de soha nem beszélt róla, most pedig Alzheimer-kórja van. Carole a fejét rázza. - Tehát a múltjára már nem emlékszik. Helyeslően bólintok. - Csak tudni szeretném, mi történt. Arra kért, hogy derítsem ki, mi lett a családja sorsa. Ha úgy térnék vissza Amerikába, hogy semmit sem tudok meg Alainről, az összetörné a szívét. - Sajnálom, de ha nincs benne a nyilvántartásban, akkor ennél többet nem tehetünk. - Ennyi az egész? - kérdem elszorult szívvel. - Soha nem fogom megtudni, mi történt vele? Carole elbizonytalanodik. - Talán van még egy esély. - Tényleg? - Van egy férfi - fog bele, de aztán elhallgat. Lapozgatni kezdi a névjegykártyatartóját, aztán kisvártatva telefonálni kezd. Franciául szól bele a kagylóba, majd rám pillant, megint mond valamit, végül leteszi a kagylót. - Voilá - közli a végén. Néhány szót firkant le egy papírra, aztán átnyújtja. - Parancsoljon! A papírfecnin egy név, egy cím és egy négyjegyű szám áll, a közepén egy nyomtatott A betűvel. - Ez Olivier Berr címe - magyarázza mosolyogva. - 0 egy élő legenda. Ertetlenül nézek rá. - Kilencvenhárom éves, egyike a soá túlélőinek, az életét pedig az áldozatok és a szerencsésen megmenekült zsidók felkutatásának szentelte. Hitetlenkedve bámulok rá. - Saját nyilvántartása van?

- Oui - feleli Carole. - Az adatokat a túlélők szolgáltatták személyesen, azok, akik koncentrációs táborban voltak, akik a háború után újra elkezdtek a zsinagógákba járni, és mindazok, akiket örökre megsebzett a háború. A mi adataink hivatalosak, az ő információi viszont első kézből valók és olykor részletesebbek. - Olivier Berr - ismétlem halkan. - Azt mondta, hogy már várja önt. A papírra a kaputelefonja kódját írtam le. Ha beüti, kinyílik a kapu, nyugodtan menjen fel hozzá. Teljesen lázba hoz. - Hogy jutok el oda? Carole útbaigazít, és meggyőz, hogy gyalog hamarabb odaérek, mint taxival. - Ráadásul, ha átsétál a Pont des Arts-on a Szajna felett, még a Louvre épületét is láthatja. Hiszen a küldetése teljesítése közben azért Párizs nevezetességeit is meg kellene csodálnia. Nevethetnékem támad, mert rádöbbenek, hogy még az Eiffel-tornyot sem láttam. Megköszönöm a szívességét, és nem tudom, hogy szomorkodjam-e amiatt, hogy nem bukkantam rá a keresett dokumentumokra, vagy örüljek, mert Olivier Berr talán segíthet. - Bonne chance! - búcsúzik el tőlem mosolyogva, aztán kezet rázunk. - Sok szerencsét! - ismétli meg angolul is, és mélyen a szemembe néz.

Carole Didot útmutatása alapján elindulok, majd a szűk mellékutcákból kiérve a forgalmas rue de Rivolin találom magamat. Balra tőlem a Hőtel de Vilié gótikus homlokzata magasodik, a földszintjén a H&M, a Zara, a Celio és az Etám kirakataival, mintha legalábbis Bostonban járnék a Newbury Streeten. Francia zászlók lobognak a szélben, a trikolor mindenhonnan nekem szalutál. A járdát szegélyező fasor lombkoronája mélyvörösen izzik, hiszen közeleg az ősz, de sok helyütt már hullnak a levelek, a járókelők pedig bőszen tapossák őket. Ahogy Carole tanácsolta, a Louvre után balra fordulok. Egy kis udvarra érek, és egy pillanatra megtorpanok, mert alig kapok levegőt. Nem sokat tudok a francia történelemről, de valahol azt olvastam, hogy a Louvre egykor palota volt, és amint körülnézek, szinte látom magam előtt a 17. századi uralkodót, ahogyan udvaroncai kíséretében átvág a téren. Kiérek az udvarból, és észreveszem a gyalogos felüljárót, amiről Carole mesélt. A korlátján lakatok ezrei, a megpecsételt szerelem örök mementói függnek. Milyen romantikus gondolat! De lakat ide vagy oda, a szerelem csak átmeneti, még akkor is, ha teljes szívedből hiszel a holtomiglan-holtodiglanban.

Jobbra fordulok, átkelek a hídon, aztán vidáman felfedezem a háztetők fölött ágaskodó Eiffel-tornyot a folyó túlsó partján. Fényképeken már milliószor láttam, de amikor a saját szememmel pillantom meg, akkor végre elhiszem, hogy tényleg itt vagyok, az óceán keleti oldalán, több ezer mérföldre az otthonomtól. Hirtelen szörnyen hiányozni kezd a lányom. A híd közepe felé járhatok, amikor déjá vum támad, s határozottan úgy érzem, mintha már jártam volna itt. Amikor rájövök, hogyan lehetséges ez, a lábam felmondja a szolgálatot és a mögöttem lépkedő nő a hátamnak ütközik. Morog valamit franciául, majd megsemmisítő pillantást lövell felém és akkora ívben kerül ki, hogy az már nevetséges. Nem törődöm vele, inkább körülnézek, hogy miért olyan ismerős itt minden. Előttem a Szajna vize csillámlik, a távolban pedig az Eiffel-torony sziluettje látszik. Mögöttem a Louvre terpeszkedik a folyóparton, fényűzőn és méltóságteljesen. Tőlem balra egy kis sziget látható, amelyet két híd köt össze a parttal. Megszámolom a boltíveiket, az egyiknek hét, a másiknak öt van. A hidak mögött áll a Francia Intézet, amiről Carole beszélt. Úgy néz ki, akár egy második, a Louvre-nál sokkal pompásabb királyi palota. A szívem nagyot dobban, mert Mamie jól ismert meséje, amit kislány korom óra kívülről fújok, hirtelen új értelmet nyer.

,A herceg minden áldott nap átlovagolt a fából ácsolt hídon, hogy láthassa az ő szeretett hercegkisasszonyát. Egy óriási palota állt a háta mögött, előtte pedig egy vár magasodott, hatalmas bástyákkal. Hogy eljuthasson a szerelméhez a sáncárkon is át kellett verekednie magát, aztán még két hídon vágtatott végig, amelyek egyenesen a város szívébe vezettek. Az egyik hídnak hét, a másiknak öt boltíves lyuka volt. Ha balra nézett, egy óriási kardot látott, amely kettéhasította az eget. A kard a rá leselkedő veszélyre figyelmeztette újra és újra, de nem lehetett eltántorítani, mert szerette a hercegkisasszonyt. A világ összes veszedelme sem tudta volna elválasztani tőle. A hercegkisasszony az ablakában ülve várta, és már jó előre fülelt, hátha meghallja szerelmese lépteinek zaját. Tudta, hogy a herceg soha nem okozna neki csalódást, mert mindennél jobban szerette őt. Megígérte, hogy eljön érte, és mindig megtartotta a szavát. ”

Mostanáig azt gondoltam, hogy Mamie történetei szokványos tündérmesék, olyasmik, amiket még gyermekkorában tanult, aztán továbbadott nekünk. Most döbbenek rá, hogy a meséket ő maga találta ki, és a cselekmény mindig Párizsban, az ő szeretett városában játszódott. Csak csóválom a fejem, majd bizonytalan léptekkel elindulok megint. A nagyanyám bakfiskorában ugyanezen a hídon át közlekedett, ezeket az épületeket csodálta. Ugyanez a folyó hömpölygött alatta, és elképzelte, hogy a herceg egy napon majd érte jön. Hetven évvel ezelőtt talán pont itt sétált, ahol most én. Vajon úgy bámulta esténként a keled égbolt csillagait erről a hídról, ahogyan manapság teszi? Nem bánta meg, hogy mindezt örökre maga mögött hagyta? Gyaloglás közben a

kedvenc meséjének sorai visszhangoznak bennem, amelyben a herceg bevallja a hercegnőnek, hogy mindig szeretni fogja, amíg csak csillagok lesznek az égen.

„Egy napon, ígérte a herceg a hercegkisasszonynak, elviselek a nagy vízen túlra, hogy megláthasd a fáklyás királynőt, aki megvilágítja az egész Földet, és aki minden élőre és holtra vigyáz.”

Kicsi koromban csüngtem a szavain, és elképzeltem, hogy engem is megment majd a herceg az anyám ridegségétől. Magam elé képzeltem, amint felültet a lovára és együtt elvágtatunk Tündérországba, vagyis a királyságba, ahol a fáklyás királynő vigyáz mindenkire. Harminchat éves koromra lehullt a hályog szememről. Nincsenek fényes páncélú lovagok, akiknek csak egy vágyuk van, engem megmenteni. Nincsen csodatévő királynő, aki minden bajtól megvéd. Az ember a végén úgyis egyedül marad, és csak magára számíthat. Vajon Mamie hány évesen jött rá erre az igazságra? Bár eddig a nagyanyám múltjáról elmélkedtem, hirtelen rádöbbenek, hogy az én életem is hasonló, és én is ugyanúgy egyedül vagyok.

A Rue Visconti szűk és sötét, akár egy sikátor, a két oldalát járdák szegélyezik. Az egyik kapualjban magányos bicikli áll. így az egész csendélet olyan, mintha egy régimódi képeslapot nézegetnék. Az utca végén végre megpillantom a 24-es házszámot, egy boltíves, hatalmas ajtó felett. Beütöm a kaputelefon kódját - 48A51 amit Carole-tól kaptam, aztán megszólal a csengő, és már lököm is befelé az ajtót. Amikor a szemem hozzászokik az udvarban uralkodó félhomályhoz, elindulok fölfelé a második emeletre, ahol az ajtó már nyitva áll. Finoman kopogok az ajtófélfán, aztán valahonnan a lakás belsejéből egy mély, francia hang hallatszik. - Entrez-vous! Entrez-vous, madame! Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, és végigballagok a könyvespolcokkal és bőrkötésű könyvritkaságokkal telezsúfolt előszobán. Egy napfényes szobába érek, ahol egy ősz hajú, hajlott hátú öregember fogad. Az ablaknál ül és az utca forgatagát bámulja. Amikor belépek, felém fordul, és meglepődöm, mennyi ránc barázdálja az arcát. Mintha több száz éves lenne, és nem kilencvenhárom, ahogyan Carole Didot mesélte. Közelebb lépek, hogy kezet fogjak vele, de furcsa pillantást vet rám. - Nahát, egy amerikai! - E szavakkal köszönt, aztán elmosolyodik, én pedig megdöbbenek, mennyire csillogó zöldek a szemei. Mintha egy virgonc fiatalember tekintene rám egy megviselt, öreg testből. - Madame Didot említette, hogy ön

amerikai. Párizsban úgy köszönünk, kedvesem, hogy deux bisous, vagyis mindkét orcát megcsókoljuk. Meg is mutatja hogyan. Közelebb hajol, aztán könnyű csókot lehel előbb az egyik, aztán a másik orcámra. Fülig pirulok. - Sajnálom - motyogom. - Nincs miért szabadkoznia - feleli. - Az önök amerikai szokásai nagyon bájosak. Az ablak előtt egy kis asztalka áll két székkel. Az öregember int, hogy üljek le. Megvárja, amíg elhelyezkedem, egy csésze teával kínál, és miután udvariasan közlöm vele, hogy köszönöm, de nem kérek, letelepedik mellém. - Olivier Berr vagyok. - Én pedig Hope McKenna-Smith. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogad mondom szótagolva. Próbálok tekintettel lenni a korára, és arra is, hogy nem az angol az anyanyelve. - Ez csak természetes. Mindig nagy öröm egy ilyen csinos lánnyal találkozni. Elmosolyodik, aztán megsimogatja a kezem. - Úgy hallottam, hogy valami különleges információra lenne szüksége. Bólintok, majd nagyot sóhajtva belefogok a történetembe. -A nagyanyám Párizsban született, és éppen most tudtam meg, hogy a családja elpusztult a holokauszt során. Azt hiszem, hogy mindannyian zsidók voltak. Egy pillanatig megütközve néz rám. - Csak mostanában szerzett erről tudomást? Zavarba jövök, és megpróbálom megmagyarázni. - A nagyanyám soha nem mesélt erről korábban. - Ön tehát más vallású, és így is nevelkedett, ez nem vitás. - Katolikus vagyok. Az öregember egyetértőn bólint. - Nincs ebben semmi szokatlan. Mások is így menekülnek a múlt elől. Mais, biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén a nagyanyja még mindig juive-nak tartja magát. Röviden elmesélem neki, hogy mi történt rós hásáná ünnepén, és hogyan szórta a nagyanyám a csillagos pite darabkáit az óceánba. Csak mosolyog. - A judaïsme nem csupán egy vallás, hanem egy lelki- és szellemi állapot. Talán minden vallással kapcsolatban így éreznek az igaz hívek. Azért jött ma ide, mert válaszokat akar kapni - jelenti ki egy kis idő múlva.

- Így van, uram. - Tudni akarja, hogy mi lett a családjával. - Igen, uram. A nagyanyám soha nem beszélt róluk korábban. Újra sokatmondón bólint. - A nevüket tudja? - Igen - felelem, aztán előveszem és kihajtogatom Mamie listáját, majd átnyújtom neki. Látom, hogy átfutja a neveket, ezért gyorsan hozzáteszem: - Alain, az öccse, egyetlen holokausztról szóló nyilvántartásban sem szerepel. Rám néz, aztán elmosolyodik. - Hát persze, de az én nyilvántartásom teljesen más. Feláll a székéről, int, hogy menjek vele, majd remegő lábakkal, tyúklépésben indul el az előszobában álló könyvespolcok felé. - Húszéves voltam, amikor kitört a második világháború, és huszonkettő, amikor megkezdődtek a deportálások. Minket az utcáról hurcoltak el. Több mint hetvenhatezer juifot gyűjtöttek be Franciaország-szerte, és a többségük soha nem tért vissza. Csak rázom a fejem, és egy hang sem jön ki a torkomon. - Megjártam Auschwitzot - folytatja, aztán hirtelen megtorpan, mintha elborítanák az emlékek. - Több mint hatvanezer francia zsidót deportáltak Auschwitzba. Tudta? - Hirtelen heves köhögés fogja el. - A libération, vagyis a felszabadulás után hazatértem, de itt már senkit nem találtam. A barátaim, a szomszédaim mind odavesztek. - És a családja? - kérdezem. - Mindannyian meghaltak. - A hangja elvékonyodik. - A feleségem, a fiam, a szüleim, a testvéreim, a nagynénéim, a nagybátyáim, az unokatestvéreim és a nagyszüleim. Mindenki. Amikor hazajöttem Párizsba, a semmibe tértem haza, és nem várt rám senki. - Sajnálom! - suttogom. Ez a pusztítás letaglóz. Még soha nem találkoztam senkivel, aki túlélte volna a koncentrációs tábort. Bevillannak a Mémorial de la Shoah-ban látott képek, idegesen pislogni kezdek, aztán elnémulok. Az a mérhetetlen brutalitás, ami a képekről sugárzott, ezzel a szerencsétlen emberrel esett meg. Folyni kezdenek a könnyeim, és pislogni próbálok, hogy ne lássa. Csak legyint, mintha nem hiányozna az együttérzésem. - Már régen történt. Önnek nem kell sajnálnia, mademoiselle! Ez a világ már nagyon más, és ennek örülök. - Egy kicsit arrébb csoszog, majd ünnepélyesen a könyvespolcokhoz lép. Bütykös ujjaival megkocogatja az egyik könyv gerincét,

majd egy másikét, aztán egy harmadikét. - Tudtam, hogy az egyetlen hely, ahol pártfogókra lelhetek, az a zsinagóga, ahová gyerekként is jártam, de mire visszatértem már lerombolták. Dermedten figyelem, amint kutat a könyvek között, leemel egy kötetet a polcról, beleolvas, majd visszateszi a helyére. - Amikor rájöttem, hogy mindenkit elveszítettem, arra gondoltam, hogy semmi nem marad utánuk. Ki fogja átörökíteni a gondolataikat, az érzéseiket? Ki fog tudni róluk, ha nyomtalanul eltűnnek az időben? - Senki - mormolom elkeseredetten. - Précisément. Tudtam, hogy mindez nem történhet meg, mert így sem az életüknek, sem a haláluknak nem volt semmi értelme. Ekkor kezdtem létrehozni a saját nyilvántartásomat. Ismét levesz egy könyvet a polcról, ám ezúttal felragyog az arca. Belelapoz, aztán hirtelen megtorpan, és némán olvasni kezd. - A saját nyilvántartását? Bólint, és megmutatja az oldalt, amit kikeresett. A sárguló lapon takarosan sorakoznak a nyomtatott sorok. - Listát vezetek az eltűntekről, és persze azokról is, akik megkerültek - teszi hozzá mosolyogva. - Ezenkívül a történeteiket is megörökítettem. Hátrálok egy lépést és érdeklődve mustrálom a polcokat. - A könyvek tele vannak névsorokkal? - Igen. Hitetlenkedve nézek körül. - Ezt mind önerőből gyűjtötte össze? - A hazatérés utáni években ez töltötte ki az életemet, csak így tudtam tompítani a fájdalmamat. Nem akartam szomorúságban élni, ezért elkezdtem végigjárni a zsinagógákat. Átnéztem a nyilvántartásaikat, és minden oda járó hívővel szóba elegyedtem. - De hogyan tudta összeszedni ezt a rengeteg adatot? - Akárkivel is találkoztam, arra kértem, hogy meséljen a túlélő szeretteiről, és azokról is, akik odavesztek. Minden információt feljegyeztem magamnak családtagokról, barátokról, szomszédokról, mert egy jelentéktelennek tűnő adat is perdöntő fontosságú lehet. Minden információmorzsa egy-egy életet jelenthet. Az évek során összegyűjtöttem, aztán lejegyeztem a francia zsidóság emlékeit, végül kötetekbe rendeztem őket, majd elkezdtem felkutatni a túlélőket. - Istenem! - mormolom. - A túlélők rengeteget tudnának mesélni. Ők a hiányzó láncszemek, akik

elvezetnek a halottakhoz. A francia zsidók többségéről csak annyit tudunk, hogy elpusztultak és soha nem tértek vissza, de a neveik most már itt vannak, ezekben a feljegyzésekben, és a túlélők elbeszéléseiből előbb-utóbb összeáll a történetük. - Ezek az adatok miért nem szerepelnek a Holokauszt Emlékközpont nyilvántartásában? - Más természetű adatokat gyűjtenek - feleli. - A kormányok által kibocsátott, hivatalos dokumentumokat őrzik. Ezek nem hivatalos iratok. Nem válók meg tőlük, mert folyamatosan keresem a túlélőket. Ha meghalok, a nyilvántartásom az intézeté lesz, és remélem, hogy a halottak emlékét megőrzik a jövő nemzedékei számára. - Ez csodálatos, Monsieur Berr! - jelentem ki. - Nincs ebben semmi csodálatos. Az volna csodálatos, ha olyan világban élhetnénk, ahol nem kellene nyilvántartást vezetni az értelmetlen halált halt áldozatokról. Mielőtt válaszolhatnék, egyszer csak rábök a nyitott könyv egyik oldalára. - Itt vannak, megtaláltam őket! Zavartan nézek rá. - A családtagjait! - magyarázza. - Várjunk csak! Azt állítja, hogy már meg is találta a neveket? Kedvesen kuncogni kezd. - Már évtizedek óta ezekben a listákban élek, madame. Értem a dolgom. Egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán figyelmesen átolvassa a feljegyzéseit. - A Picard család. Dix, rue du Général Camou, septieme arrondissement. - Ez mit jelent? - Ez volt az ön nagyanyjának a lakcíme. Camou tábornok utca tíz. A lakcímeket is igyekeztem mellékelni, amikor csak lehetett. Az ön nagyanyja biztosan gyönyörű helyen lakott, az Eiffel-torony árnyékában. Kiszárad a torkom. - Mást is tud róla? Egy darabig csöndben olvas, aztán megszólal - A szülei Albert és Cecile voltak. Albert orvosként dolgozott. Hat gyermekük volt: Helene, Rose, Claude, Alain, David és Danielle. - Rose a nagyanyám… - suttogom. Felpillant a könyvből, és már megint mosolyog. - Akkor itt az ideje megváltoztatni a listát!

- Miért? -A nagyanyját a halottak közé soroltam, a halála feltételezett időpontja 1942. július tizenötödike, a helye Párizs. - Hunyorogva olvassa a további bejegyzéseket. - Azon az éjszakán eltűnt otthonról, és soha többé nem tért vissza. Másnap az egész családot elhurcolták. Csak bámulok rá szótlanul. - 1942. július tizenhatodika - folytatja, aztán elcsuklik a hangja ezen a napon kezdődött a Vel’ d’Hiv razzia5. Már megint kiszárad a torkom. Erről a letartóztatási hullámról olvastam az interneten. Tizenkétezer párizsi zsidót gyűjtöttek be egyetlen nap alatt. - Én is ott voltam - teszi hozzá remegő hangon. - Aznap vitték el a családomat. - Nagyon sajnálom. - Ez volt a régi szép élet utolsó napja és a jelenlegi életem kezdete. Szinte tapintható a csend. - Mi történt? - kérdezem bátortalanul. A távolba réved. - Napszállta előtt jöttek értünk. Teljesen váratlanul leptek meg minket. Rémálmainkban sem gondoltuk, hogy mindez megtörténhet, pedig kellett volna. Számolhattunk volna vele, de néha könnyebb abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy az élet jó. Vakok voltunk, és ez lett a vesztünk. - Honnan tudhatták volna? - fakadok ki. - Visszatekintve már könnyen beszélek, de önnek igaza van. Nem sejtettük, hogy megtörténhet. Engem, a feleségemet és a hároméves kisfiamat a Vélodrome d’Hiverbe, vagyis a Téli Kerékpárstadionba hurcoltak, nem messze az Eiffeltoronytól. Talán hét vagy nyolcezer embert zsúfolódott ott össze, étel és egyetlen csepp víz nélkül. Olyanok voltunk, akár a heringek a konzervdobozban, tengernyi szerencsétlent préseltek össze. Sokan öngyilkosságot követtek el. Végig kellett néznem, amint egy tébolyult anya megfojtotta a csecsemőjét. Csak a harmadik napon jöttem rá, hogy a tette nem gyilkosság volt, hanem könyörület. Később, amikor őrjöngve gyászolt, az egyik őr agyonlőtte. Arra is tisztán emlékszem, hogy akkor az volt az első gondolatom, hogy mennyire szerencsés. A hangja kemény, de a szemét elönti a könny, amikor folytatja: - Öt nap múlva vittek minket tovább. A negyedik napon a fiam, Nicolas, a karjaimban halt meg, és mielőtt Drancyba, aztán Auschwitzba vittek volna, elválasztottak a feleségemtől. Már akkor láttam a szemében a halált. Már akkor feladta. Nicolas halála után már nem akart élni. Később elmesélték nekem, hogy az első auschwitzi szállítmánnyal vitték el, de nem sírt és nem is ellenkezett.

- Annyira sajnálom! - motyogom, de leint. - Már régen történt… Csendben figyelem, amint újra beleolvas a könyvbe, és hosszasan tanulmányozza a családomról készített feljegyzéseit. - Alors! - vált témát, aztán szaporán pislogni kezd. - Beszéljünk az ön családjáról, a Picard-okról, akik a rue du Général Camou-n laktak! A két legfiatalabb, David és Danielle már akkor meghaltak, amikor a vonat berobogott Auschwitzba. David nyolcéves volt, Danielle öt. Levegő után kapkodok. - Istenem, hiszen még csak kisgyerekek voltak! Monsieur Berr egyetértőn bólint. - A gyerekek többsége nem élte túl a szenvedéseket. Azonnal gázkamrába vitték őket, mert a németek nem tudták hasznukat venni. - Nyel egyet, aztán folytatja az olvasást: - Helene tizennyolc, Claude pedig tizenhat éves korában halt meg Auschwitzban, 1942-ben, ahogyan az édesanyjuk, Cecile is. Az apa, Albert halt meg utoljára, szintén Auschwitzban, 1943-ban. - Abbahagyja a felolvasást, majd egy kis idő múlva így folytatja: - Itt az áll, hogy egészen addig a krematóriumban dolgozott, amíg meg nem betegedett a farkasordító télben. Borzalmas lehetett, hogy előre tudta, milyen sors vár rá. Most már nem tudom visszafojtani a sírást, hiába is pislogok. Monsieur Berr némán bámulja a patakokban ömlő könnyeimet. Percekbe telik, mire a szavait meg tudom emészteni. - Auschwitzban haltak meg mindannyian? - suttogom kétségbeesetten. A szemembe néz, bólint, és az arcáról együttérzés sugárzik. - De mi történt Alainnel? Ő hogyan halt meg? Először látom meglepettnek Monsieur Berrt. - Meghalt? Nem én mondtam, hogy így történt, hanem ő, ezért most értetlenül bámulok rá. Az ujjával újra rábök az oldalra. - Ezt az interjút 2005-ben készítettem, június hatodikán. Nagyon is jól emlékszem rá. Egy fess öregember, kedves szemekkel. A szeme alapján mindig meg lehet állapítani, hogy az illető milyen is valójában. Éppen egy másik túlélővel sakkozott, így bukkantam rá. - Várjunk csak! - Úgy ver a szívem, hogy alig fogom fel, amit mondott. - Ön azt állítja, hogy Alain Picard, a nagyanyám testvére még életben van, és ön találkozott is vele? Monsieur Berr gondterheltnek látszik.

- Bien sûr, 2005-ben még életben volt. Nem tudom, hogy mi történt vele azóta. Nem deportálták, de rengeteget szenvedett a háború alatt, ahogy mindenki. Azt mesélte, hogy egy búvóhelyre menekült, és három évig rejtőzködött, jóformán élelem nélkül. Az idős zongoratanára bújtatta a legfagyosabb téli éjszakákon, és ezzel a saját családját is veszélybe sodorta. Alain az utcán aludt, és azt ette, amit az apácák osztottak szét a rászorulóknak. Ha még él, akkor most nyolcvanéves lehet. Én most kilencvenhárom éves vagyok, kedvesem, és nem adom fel, még nem. Ezen mosolyognia kell, én pedig a döbbenettől szólni sem tudok. - A nagyanyám öccse - mormolom. - Tudja, hol találom meg? Monsieur Berr a jegyzettömbjéért nyúl. - Van tolla? - kérdezi. Lázasan kotorászni kezdek a táskámban. Néhány szót lefirkant az egyik lapra, kitépi a tömbből, aztán átnyújtja. - Ezt a címet adta meg nekem 2005-ben. A Marais-ban, vagyis a zsidó negyedben van, közel a Piacé des Vosges-höz. A sakkozók közt biztosan megtalálja. - Nincs is messze a hoteltől, ahol megszálltam! - közlöm ujjongva. A cím tehát Rue du Foin 27/2B. Minden porcikám remeg az izgatottságtól. - Akkor hát ideje indulni! - búcsúzik Monsieur Berr. - A múlt nem vár senkire.

Tizenkettedik fejezet

A döbbenettől kábultan veszek búcsút Monsieur Berrtől, és már futok is lefelé a lépcsőn. A lábaim maguktól visznek a Szajna felé, ahol taxit fogok, és már megint egy cetlit nyomok a sofőr kezébe, hogy vigyen el a Monsieur Berr által megadott címre. A sofőr válaszul csak mordul egyet, aztán gázt ad. Bravúrosan szlalomozgat egyik forgalmas sávból a másikba, majd áthajt egy hídon a Szajna fölött, és keleti irányba fordul. Jó darabig a folyóval párhuzamosan haladunk, én pedig az anyósülésről figyelem a Notre Dame egyre közeledő tornyait. Utunk végén balra kanyarodik, és néhány hajmeresztő előzés és kanyar után csikorogva megállunk egy szürke kőépület előtt, amelynek robusztus, sötétre mázolt faajtaja van. Kifizetem a fuvardíjat, a taxis elhajt, én pedig közelebb lépek a kaputelefonhoz. A lakók névsorában azonnal meglátom a Picard, A. nevet. Mély lélegzetet veszek és remegő kézzel megnyomom a hívógombot a mostanra már ismerős név mellett. Várakozás közben a szívem vadul kalapál. Semmi válasz. Újra megnyomom a gombot, de még mindig semmi. Mélységes csalódást érzek. Mi van, ha túl későn jöttem? Mi van, ha már nem is él? De az is lehet, hogy egyszerűen csak elment itthonról, hiszen ragyogó őszi nap van. Talán sétálni ment, vagy a boltba. Egy darabig még lődörgök a ház előtt, abban a reményben, hogy mindjárt visszatér, vagy hogy találkozom egy szomszéddal, aki tud róla valamit, ám az utcán egy lélek sincs. Ránézek az órámra, és bevillan, hogy talán a Piacé des Vosges-ön sakkozik a barátaival, ahogyan Monsieur Berr mesélte. Kihajtogatom a térképemet, megkeresem a megfelelő oldalt, és örömmel fedezem fel, hogy a park mindössze egy utcára van. Azonnal indulok. Útközben megállók egy nyilvános telefonfülkénél, és perceken át azzal bajlódom, hogy elmagyarázzam a franciául beszélő operátornak, hogy a Visa kártyám terhére szeretném felhívni a lányom mobilját. Mire sikerül, arra is rájövök, hogy az időeltolódás miatt Annie már biztosan alszik, de hirtelen életbevágóan fontosnak érzem, hogy megosszam vele a kutatásom eredményét. Csak a rögzítővel tudok beszélni, és bár számítottam rá, mégis nehéz a szívem. Majdnem szóba hozom Alaint is, de aztán meggondolom magam és csak ennyit mondok: - Nagyon hiányzol, kicsim, és csak köszönni akartam. Lehet, hogy találtam valamit, de nem akarom elkiabálni. Párizs gyönyörű. Később újra hívlak. Szeretlek! Öt perccel később átgyalogolok egy boltív alatt, és máris a Piacé des Vosges-ön találom magamat. A teret szürke tetőcserepes tégla- és kőépületek veszik körül, a

házak falain keskeny erkélyek és hatalmas, osztott üvegű erkélyajtók sorakoznak. A négyzet alakú park közepén, zöldellő fákkal keretezve, egy lovas szobor áll, a tér négy sarkában pedig kétemeletes szökőkutak ontják a vizet a murvás gyalogutakkal elválasztott gyepszőnyegen. Körülnézek, hátha észreveszek valakit, aki a személyleírás alapján hasonlíthat Alainre, de a legidősebb járókelő, aki éppen egy apró fekete kutyát sétáltat, sincs több hatvanévesnél. Gyorsan átvágok a parkon, és jó alaposan végigmérem az ott korzózó embereket, hátha véletlenül belebotlok Alainbe. Az izgalomtól a torkomban dobog a szívem, ezért megállók, kifújom magam, majd ugyanazon az útvonalon, amin idejöttem, megindulok visszafelé. Lassan bealkonyul, de még mindig nem találkoztam Alainnel. Megpróbálom legyűrni a rám törő kétségbeesést, mert nem adhatom fel ilyen könnyen. Mászkálok egy kicsit a környéken, hogy elüssem az időt, aztán elhatározom, hogy visszatérek a címre, amit Monsieur Berr adott meg. Befordulok egy utcába, bámészkodom a kirakatok előtt, magam mögött hagyok néhány lakóházat, aztán egy szűk utcába érek, amelyben csak úgy hömpölyögnek a vásárlók. Az utcanévtáblán az áll, hogy Rue des Rosiers. Végigsétálok az ódon könyvesboltok, hentesüzletek és zsinagógák között, amik helyenként modern butikokkal váltakoznak. Egyszer csak egy Dávid-csillaggal megjelölt épület elé érek, amelyre a synagogue szót írták. A zsinagóga nagyon sok nyelven hasonlóan hangzik. A szívem vadul kalapálni kezd, amikor remegő kézzel megérintem az épület falát. Vajon mióta állhat itt? Lehet, hogy gyermekkorában a nagyanyám is idejárt istentiszteletre. Csak ácsorgok, beleveszve a múltbéli emlékek ködébe, amikor hirtelen ismerős illatok csapják meg az orromat, és visszarángatnak a jelenbe. A levegőt enyhe vajas-fahéjas illat lengi be, megspékelve egy kis aszalt fügével és szilvával. A cukrászdám csillagos pitéjének van ilyen mennyei illata. Lassan megfordulok, és egy mélyvörös falú üzlet kirakatával találom szemben magam. A hatalmas ablakokon betekintve péksütemények és cukrásztermékek garmadája tárul a szemem elé. Hiszen ez egy cukrászda! Pislogok néhányat a meglepetéstől, aztán egy láthatatlan vonzerőnek engedelmeskedve átverekedem magam az utcai forgatagon, és belépek a cukrászdába. Az üzlet tömve van vásárlókkal. Jobb kéz felől, a csemegepultban szalámik és különféle saláták kelletik magukat, bal oldalon pedig, ameddig csak a szem ellát, bagel, sajttorták, piték, gyümölcskenyerek és szebbnél szebb cukrászremekek sorakoznak, mindegyik francia nyelvű táblácskával ellátva. A táblán az áru neve mellett az árak olvashatók euróban. Mozdulni sem tudok, csak a szemem ugrál ide-oda, mivel annyira ismerős a választék. Az Esthajnalcsillag egyik specialitását, a citromos-szőlős sajttortát is felfedezem a kínálatban. Egy lépéssel közelebb megyek, mivel a szemembe ötlik

egy ínycsiklandó rétes, ami szakasztott úgy néz ki, mint amit a saját cukrászdámban árulok. Közelebbről tisztán látszik a hasonlóság: alma, mandula, mazsola, kandírozott narancshéj és fahéj is van benne. Akárcsak otthon. Még a kovászos rozskenyerem is itt van, amivel évekkel ezelőtt elnyertem „A környék legjobb kenyere” díjat a Cape Cod Times pályázatán. És a kirakatban megpillantom az általuk Ronde des Pavés-nak nevezett finomságot. A kis piték látványa ismerős, tetejükön a vajas tésztából kivágott csillaggal, és közelebb hajolva felfedezem, hogy a töltelék is stimmel. Darált mák, mandula, aszalt füge és szilva fahéjas cukorral. Ez itt Mamie szeretett csillagos pitéjének tökéletes mása. —Que puis-je pour vous? - szólít meg egy csilingelő francia hang valahonnan a hátam mögül, ezért dermedten fordulok meg. - Úúh, nem beszélek franciául, sajnálom! - hebegem. A szívem még mindig ezerrel ver. A hölgy, aki velem egyidősnek látszik, csak mosolyog: - Nem probléma! - feleli, aztán rögtön átvált angolra. - Rengeteg turista fordul meg nálunk! Mit szeretne? Az egyik Ronde des Pavés-ra mutatok. Máris csomagolná, de kinyúlok és megérintem. Észreveszem, hogy remeg a kezem, amikor hozzáér a karjához. Meglepettem felpillant. - A sütemények receptjei honnan származnak? - kérdezem. Összeráncolja a szemöldökét és gyanakvón néz rám. - Régi családi receptek, madame, és nem publikusak. - Nem, nem is ezért kérdezem - nyugtatom meg gyorsan. -Nekem is van egy cukrászdám az Egyesült Államokban, Massachusettsben, és ugyanezeket a süteményeket árulom. Mindegyiket a nagyanyámtól tanultam, ősi családi receptek alapján… A gyanakvás lassan eltűnik az eladónő arcáról, és megkönnyebbülten fel sóhajt: - Az ön nagyanyja is lengyel? - Nem, ő innen, Párizsból való. A nő értetlenül billenti oldalra a fejét. - De a szülei Lengyelországból származnak, nem? - Azzal tűnődve az ajkába harap. - Ezt a cukrászdát a dédszüleim nyitották a háború után, 1947-ben. Lengyel származásúak voltak, és a süteményeket a kelet-európai receptjeik alapján készítjük. Lassan bólintok. - Minden receptünk az askenázi hagyomány nyomait viseli magán. A mai napig

ragaszkodunk ezekhez a hagyományokhoz. A nagyanyja juive? Hogy is mondják maguk, zsidó? Ismét bólintok. -Igen, azt hiszem, de mit jelent ez a hagyomány, hogy ask… vagy hogy is mondta? - Ez a le judaïsme traditionnel Európában - magyarázza. - Németországban kezdődött több száz évvel ezelőtt, majd az ott élő zsidók terjesztették el, amikor vándorolni kezdtek más keleteurópai országokba. A háború előtt a communautés juives, vagyis a juif közösségek askenázi zsídók6 voltak, akárcsak a dédszüleim. Mielőtt Hitler elpusztította volna őket. Helyeselve bólogatok, aztán ismét a süteményeket kezdem vizsgálgatni. -A nagyanyám mindig azt mesélte, hogy a családjának cukrászdája volt itt, Párizsban - mondom halkan. - A háború előtt. -Körbenézek, hogy megállapítsam, hogy Mamie süteményei közül vajon melyek hiányoznak. - Pisztáciatortájuk van? - kérdezem hirtelen a hölgyet. Csak a fejét rázza, és furcsán néz rám, én pedig megpróbálom körülírni Mamie édes félholdjait és a mandulás-rózsás gyümölcskenyerét. Az eladónő megint csak ingatja a fejét. - Ezeket nem ismerem - világosít fel. Türelmetlenül néz körbe, én meg rádöbbenek, hogy mostanra már dugig van az üzlet. - Sajnálom - szabadkozik végül. - Ki kell szolgálnom a vevőket. Ön nem szeretne egy süteményt? Az egyik Ronde des Pavés-ra bökök, amiről sejtem, hogy éppen olyan ízű lesz, mint Mamie csillagos pitéje. - Szívesen megkóstolnék egyet - válaszolom. A hölgy már csomagolja is egy zsírpapír-zacskóba, amit aztán belecsúsztat egy kisméretű nejlonszatyorba. - Nem kell fizetnie! - nyújtja át mosolyogva. - Ha egyszer Massachusettsben járok, majd ön is meghív valamire. Visszamosolygok és megköszönöm a segítségét. Bólint, aztán a következő vásárló felé fordul. Már éppen lépnék ki az üzlet ajtaján, amikor utánam kiált: - Madame? Visszafordulok. - Azok a sütemények, amiket említett, nem hiszem, hogy a kelet-európai askenázi zsidó hagyomány alapján készültek. - Búcsút int, aztán eltűnik a vásárlók

kígyózó sorai mögött. Összevont szemöldökkel, teljesen összezavarodva nézek utána.

Megeszem a Ronde des Pavés-mat, aztán meggyorsítom a lépteimet, hogy újra felkeressem a címet, amit Monsieur Berrtől kaptam. A pite nem pontosan olyan, mint a mi csillagos piténk, de nem sokban különbözik tőle. A miénkbe több fahéjat teszek, mert Mamie imádja a fahéjat, és a tésztánk is vastagabb és vajasabb. A Roundé-ban aranymazsola van, de én jobban szeretem a hagyományos, sötét mazsolát. Nem vitás, hogy a receptek ugyanarról a helyről származnak. Lenyelem az utolsó falatot is, de a megválaszoltan kérdések még akkor is kavarognak bennem, amikor újra becsengetek Alain ajtaján. Lehunyom a szemem és felkészítem magam a csalódásra, ami akkor ér majd, ha senki nem válaszol a csengetésre. Először csak a csönd fogad. Újból csengetek, és már éppen készülök sarkon fordulni, amikor megszólal egy recsegő férfihang a vonal másik oldalán. - Helló! - valósággal belekiáltok a kaputelefonba, miközben a szívem kalapál. Alain Picard-t keresem. Az előzőnél is nagyobb recsegés, majd ismét egy tompa férfihang hallatszik. - Sajnálom, de nem értem önt - szabadkozom. - Alain Picard-ral szeretnék beszélni. A hangszóró megint recsegni kezd, a hang mond valamit, aztán legnagyobb megkönnyebbülésemre felhangzik a bejárati ajtó csengője. Taszítok rajta egyet, majd besietek a parányi udvarba, amit gyönyörű szép vörös futórózsákkal és sárga liliomokkal ültettek tele. Átvágok az udvaron, aztán belépek a lépcsőházba. Monsieur Berr szerint Alain a 2B lakásban lakik. Felsietek a sarokban található lépcsőkön, s amint felérek az elsőre, megrökönyödve látom, hogy az előttem lévő két lakáson az 1A és az 1B jelölés áll. Még egy emeletet meg kell másznom. Hirtelen beugrik, hogy a franciák a földszintet a nulladik, és nem az első szintnek tekintik, így nekivágok a másodikra vezető lépcsőknek. Szívdobogva kopogok be a 2B jelű lakás ajtaján. Abban a pillanatban, amikor kinyílik az ajtó és szembetalálom magam egy idős, hajlott hátú, sűrű, ősz bozontú öregemberrel, már biztosan tudom, hogy ő az. A szürke, mandulavágású szemei pontosan olyanok, mint anyám és Mamie szemei. Megtaláltam Mamie testvérét! Mamie tehát ennek a titokzatos, elveszett Picard családnak a tagja, és ezek szerint én is közéjük tartozom. Nagy levegőt veszek, mielőtt megszólalok. - Alain Picard? - nyögöm ki nagy nehezen.

- Oui - feleli és csak bámul rám. Megrázza a fejét, aztán franciául mond valamit, de olyan gyorsan, hogy egy szavát sem értem. - S-sajnálom - dadogom. - Csak angolul beszélek, sajnálom. - Bocsásson meg, mademoiselle! - kér elnézést, aztán könnyedén átvált angolra. - Hirtelen azt hittem, hogy ismerem magát, annyira hasonlít valakire. Mintha kísértetet láttam volna. Eláll a lélegzetem. - Véletlenül nem a nővérére, Rose-ra emlékeztetem? - kérdezem. Elfehéredik. - De hogy lehetséges…? - csuklik el a hangja. - Rokonok vagyunk, mivel én Rose unokája vagyok, Hope - árulom el. - Nem - suttogja. - Az nem lehet. A testvérem hetven évvel ezelőtt meghalt. Megrázom a fejem. - Nem így van, Rose még mindig él. - Non, ce n’est pas possible! - mormolja. - Az lehetetlen! - A nagyanyám hitte önről, hogy már nem él - győzködöm szelíden. Csak bámul rám. - Tényleg életben van? - suttogja hosszú idő múlva. - Biztos benne? Bólintok, aztán végre elmúlik a szorítás a torkomból. - De hogy kerül ide, és hogy talált rám? - A nagyanyám kért meg, hogy utazzak Párizsba és nyomozzam ki, mi történt a családjával - felelem. - Kizárólag az ön nevét nem találtam a nyilvántartásban. Gyorsan elmagyarázom, hogyan jutottam el a Holokauszt Emlékközpontból Olivier Berrig. - Emlékszem rá - erősít meg. - Jacobbal is beszélt. Rég volt, közvetlenül a háború után. - Jacobbal? - nézek rá értetlenül. A szemei kikerekednek. - Ön nem tudja, ki Jacob? Csak rázom a fejem. - Ö is egy testvér? Nem értem, hogy Mamie miért nem írta rá a nevét a listára. Alain lassan megrázza a fejét.

- Nem - válaszolja. - Rose számára ő volt a legdrágább ezen a világon.

Követem Alaint a lakásba, ami egészen kicsi és tömve van könyvekkel. Tucatnyi teáscsésze és csészealj sorakozik a polcokon, néhányat még be is kereteztek és a falra akasztottak. -A feleségem gyűjtötte őket - árulja el Alain, amikor észreveszi, hogy mit nézek, aztán a nappali felé csoszog. - Soha nem szerettem őket, de a halála után nem volt szívem megválni tőlük. - Sajnálom, mikor …? - Már nagyon régen - feleli, aztán lehajtja a fejét. Beérünk a nappaliba, Alain hellyel kínál, és leülök az egyik vörös bársonyborítású karosszékbe. Ö is letelepszik velem szemben. - Az én Anne-om is egyike volt az auschwitzi túlélőknek. Mindig azt mondogattuk, hogy mekkora szerencséje volt, de soha nem lehetett gyermeke, mert megcsonkították. Negyvenéves korában meg is szakadt a szíve. - Nagyon sajnálom - hebegem. - Köszönöm - feleli. Közelebb hajol, és fürkésző, fájdalmasan ismerős szemekkel néz rám. - Kérem, meséljen nekem Rose-ról, és bocsásson meg, de nem találok szavakat a döbbenettől! Gyorsan elmesélem, amit tudok, hogy a nagyanyám az 1940-es évek elején jött az Egyesült Államokba, miután hozzáment a nagyapámhoz. Azt is elmondom, hogy egyetlen lányuk született, az anyám, Josephine. Mesélek a cukrászdáról, amit Mamie Cape Codon nyitott, és arról is, hogy éppen egy órája bukkantam rá egy askenázi zsidó cukrászdára a rue des Rosiers-en, és rácsodálkoztam az ottani süteményekre, mert nagyon ismerősnek tűntek. -Mindig is tudtam, hogy,a sütés a vérében van - jelenti ki Alain ellágyulva. - Az anyánk lengyel volt, és a szüleivel költözött ide, Párizsba, még kislány korában. Cukrászdát nyitottak, és mielőtt az anyám, Cecile, hozzáment az apánkhoz, ott dolgozott minden isten adta nap. A gyerekei születése után továbbra is besegített a cukrászdában hétvégenként és a forgalmasabb estéken. Rose imádott vele odajárni. A sütés nálunk családi örökség. Csak csóválom a fejem. Ez hihetetlen! Egész életemben körbevett Mamie története, és még csak nem is tudtam róla. Minden alkalommal, amikor rétest vagy csillagos pitét sütöttem, a családi hagyományt követtem, ami generációk óta él. - De miért menekült el Párizsból? - kérdezi Alain, aztán meglepetésében annyira előrehajol, hogy attól tartok, leesik a székéről. - Abban a hitben éltünk, hogy még a

letartóztatások előtt meghalhatott. Kihagy a szívem. - Nem tudom. Abban reménykedtem, talán ön tudja, hogy mi történt vele. Teljesen tanácstalannak látszik. - Nem azt mondta, hogy még él? Miért nem kérdezi meg tőle? Szomorúan hajtom le a fejem. - Alzheimer-kórja van - felelem. - Nem tudom, hogyan mondják franciául. Alainre pillantok, akit hirtelen elönt a szomorúság. - Ugyanígy. Tehát nem emlékszik semmire… - suttogja. - Korábban soha nem mesélt a múltjáról. Azt is csak egypár napja tudtam meg, hogy zsidó. Alain teljesen összezavarodik. - Hát persze, hogy zsidó! - Egész életemben katolikus volt - jegyzem meg a fejemet ingatva. - De… - Azzal elhallgat, mintha nem tudná, mit is kérdezzen ezután. - Én sem értem - erősítem meg. - Csak néhány napja derült ki, hogy a családom zsidó. Mamie azt sem árulta el, hogy a leánykori neve Picard. Én abban a hiszemben éltem, hogy Durand. A lányom néhány évvel ezelőtt azt a házi feladatot kapta az iskolában, hogy készítse el a családfánkat, de a nyilvántartásokban sehol nem találtunk a Durand névre utaló adatokat. Nem sejtettük, hogy Mamie igazi neve Picard. Alain csak bámul rám, aztán sóhajt egy nagyot. - Valószínűleg Rose Durand álnéven menekült el Franciaországból. Ahhoz, hogy kijusson innen, hamis papírokra volt szüksége, amiket csak a megszállt területeken kívül szerezhetett be. Talán a résistance, vagyis az ellenállás tagjai segítettek hozzá. - Hamis iratok kellettek, amik alapján azt bizonyíthatta, hogy nem zsidó, hanem katolikus? - A háború alatt katolikusként könnyebb volt menekülni, mint zsidóként. Ha azt hitte, hogy a család minden tagja odaveszett, akkor talán minden erejével felejteni igyekezett. Fel kellet vennie egy új személyiséget, mert csak így őrizhette meg a santé d’esprit-jét. Így maradhatott épelméjű. - Miért hitte azt, hogy mindenki meghalt a családból? - kérdezem hitetlenkedve. - A felszabadulás után minden olyan zavaros volt - magyarázza Alain. - A túlélők a Hôtel Lutetiában gyülekeztek a boulevard Raspailon. Sokan gyógyulásra várva érkeztek, de voltak, akik csak gyógyszerekért jöttek. A legtöbb zsidó számára a

szálloda egy találkozási pont volt, ahol újra megtalálhattuk egymást, ahol rálelhettünk az elveszett családtagjainkra. - Ön is ott volt? - kíváncsiskodom. - Engem nem tudtak elhurcolni a lágerekbe. A háború után azért mentem a Hôtel Lutetiába, hogy megtaláljam a családomat. Hinni akartam, hogy túlélték az iszonyatot, Hope. Odamentem és felírtam egy táblára, hogy kit keresek „Keresem Cecile Picard-t, anyámat, aki negyvenegy éves. Elfogták 1942. július 16-án, majd a Vel’ d’Hivbe hurcolták. Idegenek jöttek oda hozzám és elmesélték, hogy látták az anyámat Auschwitzban. A harmadik hónapban halt meg tüdőgyulladásban. Mások azt mesélték, hogy az apámmal együtt dolgoztatták őket a krematóriumban, Auschwitzban. Megbetegedett, ezért gázkamrába küldték, nem sokkal a tábor felszabadítása előtt. Csak bámulok rá. - Rájött, hogy valamennyien meghaltak. - Mind egy szálig - suttogja Alain. - A nagyszüleim, az unokatestvéreim, a nagybátyáim és a nagynénéim is. Rose neve is ott volt a halottak neve között, két ember pedig megesküdött, hogy látták, amikor agyonlőtték az utcán a deportálás idején. Úgy hagytam ott a szállodát, hogy meg sem adtam a nevemet, mert senkim sem élt már. így hittem, és nem akartam mást, csak eltűnni. - Hogyan tudta megúszni a letartóztatásokat? - Tizenegy éves voltam, amikor értünk jöttek. A szüleim nem akarták elhinni a szóbeszédet, hogy begyűjtik a zsidókat, de Rose elhitte, és próbálta meggyőzni őket, de mindhiába. Úgy vélték, hogy megbolondult, amiért vakon elhiszi Jacob baljós károgását, akit csak egy ifjú, tudatlan lázadónak véltek. Már megint ez a név. - Még mindig nem mondta el, hogy ki is ez a Jacob. Alain egy darabig tűnődve néz rám. - Jacob volt minden - jelenti ki magától értetődőn. - Jacob mondta, hogy fussak el, ha meglátom a rendőröket. Jacob tanácsolta, hogy próbáljam meggyőzni a szüléimét, hogy meneküljünk el a letartóztatások elől. Jacob mentett meg, amikor a rendőrök el akartak hurcolni minket. Kimásztam a hátsó ablakon, onnan leugrottam a földre, aztán elrohantam. Lehajtja a fejét és a kezeit kezdi bámulni. Tele vannak bütykökkel és sebhelyekkel. Végül nagy levegőt vesz, aztán folytatja: - Hagytam, hogy a családom odavesszen, mert annyira rettegtem. - Felpillant, és látom, hogy könnyek csorognak az arcán. — Jobban kellett volna győzködnöm őket, és magammal kellett volna vinnem a kicsiket, Danielle-t és Davidot, de rettegtem, és a rettegésem az életükbe került.

Mielőtt felfognám, hogy mit is teszek, felpattanok és gondolkodás nélkül átölelem. Egy pillanatra megdermed, aztán átkarolja a vállamat. Egész testében rázkódik a zokogástól. - Csak tizenegy éves voltál! - suttogom. - Senki nem hibáztathat! Elhúzódom tőle, Alain pedig nagyot sóhajt. - Bárki is volt a hibás, a családomat meggyilkolták, én pedig hetven évvel később még mindig itt vagyok. Ezzel a tudattal kellett leélnem az egész életemet. Nehéz teherként nyomja a szívemet. Érzem, hogy mindjárt én is sírni fogok, ezért megpróbálok visszaülni a helyemre. - Honnan tudta Jacob, hogy mi fog történni? Miért tanácsolta, hogy menekülj el? - Egy földalatti náciellenes mozgalom tagja volt - magyarázza Alain. - Hallotta a náci haláltáborokról szóló pletykákat. Tudta, hogy módszeresen kiirtanak majd minket. Azon kevesek közé tartozott, akik jól tudták, hogy mi vár ránk, és Rose hitt neki. Jacobot gyerekként mindig is hősnek tartottam, ezért én is hittem neki. Biztos vagyok benne, hogy Jacob mentette meg Rose-t is. - Hogyan? - kérdezem suttogva. Alain csak bámul rám szótlanul. - Nem tudom, de az biztos, hogy Rose volt élete szerelme. Bármit megtett volna azért, hogy megvédje őt. Bármit. - Rose is szerette őt? Bólint. - Olyan erővel, amiről nem is hittem, hogy létezik - feleli. A távolba réved. Ezért gondoltam éveken át, hogy Rose halott. Ha életben maradt volna, biztosan megkeresi Jacobot. - Talán azt hitte, hogy Jacob is odaveszett - motyogom. - Az ő neve is ott szerepelt a Hôtel Lutetia névsorában? Alain hirtelen zavartnak tűnik. - Így van. Jacob reménykedett, hogy Rose-nak sikerült átvészelnie a háborút, hiába pletykálták, hogy lelőtték. A hotel recepcióján meghagyta a nevét, hogy Rose megtalálhassa, ha visszatér. -A nagyapám 1949-ben visszautazott Európába, hogy kiderítse, mi történt a nagyanyám családjával. Nekem ezt mesélte. - Én nem szerepeltem a nyilvántartásokban, biztosan ezért nem talált meg - mérlegeli a hallottakat Alain. - De Jacob mindent elkövetett, hogy bekerüljön a háborús túlélőként nyilvántartottak közé, hátha Rose rálel valahogy.

Nagyot nyelek és azon tűnődöm, hogy mit is jelenthet mindez. Mamie nem adta meg Jacob nevét a nagyapámnak? Vagy a nagyapám megtalálta Jacobot, de nem árulta el Mamie-nak, mert tudta, hogy titokban még mindig őt szereti, és meg akarta védeni a közös életüket? Önkéntelenül is összerázkódom. - Ez a bizonyos Jacob ugyanúgy elmenekült a letartóztatások elől, mint te és a nagyanyám? - kérdezem Alaint. Ő nemet int a fejével majd egy nagy levegőt vesz. -Jacob megjárta Auschwitzot - feleli magától értetődőn. -Azért maradt életben, mert szentül hitte, hogy Rose megmenekült és biztonságban van valahol, és csak azért fohászkodott, hogy végre megtalálja. Amikor legutóbb találkoztunk, akkor is azt bizonygatta, hogy Rose-nak életben kell lennie, mert a lelke mélyén érzi, hogy így van. Csak a remény tartotta életben abban a földi pokolban, hogy egyszer majd újra együtt lesznek.

Tizenharmadik fejezet

Citromos-szőlős sajttorta

HOZZÁVALÓK

1 1/2 csésze Graham-kekszmorzsa 1 csésze kristálycukor 1 teáskanál fahéj 6 evőkanál olvasztott sózatlan vaj 450 g krémsajt 1/4 csésze fehérszőlőlé egy citrom héja és leve 2 tojás ELKÉSZÍTÉS

1. Melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra. Alaposan keverjük össze a kekszmorzsát ‘1/2 csésze kristálycukorral, a fahéjjal és az olvasztott vajjal. Nyomkodjuk bele egy 20 cm átmérőjű piteformába úgy, hogy pereme is legyen.

2. Süssük 6 percig, a sütőből kivéve hagyjuk hűlni.

3. A sütő hőmérsékletét csökkentsük 160 °C-ra.

4. Robotgéppel keverjük simára a krémsajtot egy közepes méretű tálban. Fokozatosan keverjük bele a maradék Vi csésze kristálycukrot, a szőlőlevet, a citrom héját és levét, valamint a tojásokat. Ügyeljünk arra, hogy a krém csomómentes legyen.

4. Tegyük a kihűlt tortaalapot egy sütőlemezre. Öntsük bele a sajtkrémet.



5. Süssük 40 percig, amíg a közepe is megszilárdul.



Rose

Biztos volt benne, hogy Annie aznap meglátogatta, de nem igazán értette a kislány szavait. - Anyu Párizsban van! - jelentette ki Annie, és a szép szürke szemei szikráztak az izgalomtól. - Üzenetet is hagyott, azt mondta, hogy talált valakit. - Örülök, kedvesem! - válaszolta Rose, de nem tudta, hogy kiről is van szó. Az egyik rokonára utalhatott? Vagy a cukrászda egyik vendégéről beszélt? Nem árulhatta el a kislánynak, hogy nem emlékszik az édesanyjára, ezért inkább csak ennyit mondott: - Talált az anyukád valami szép dolgot a párizsi butikokban? Egy szép sálat vagy esetleg cipőt? Párizsról mindenki tudja, hogy a vásárlók paradicsoma. Annie elnevette magát, s a hangja azoknak a madaraknak a csicsergésére emlékeztette Rose-t, akik réges-régen a rue du Général Camou-n álló házuk előtt trilláztak. - Ugyan, Mamie! - kiáltott fel. - Tudod, hogy Anya a Holokauszt Emlékközpontba ment, hogy kinyomozna, mi történt a szeretteiddel, akiknek a nevét összeírtad nekünk. - Ó! - mormolta Rose, és hirtelen alig kapott levegőt. Annie hamarosan elindult hazafelé, Rose pedig egyedül maradt a nyomasztó gondolataival. A kislány szavai valóságos emlékhurrikánt indítottak el benne, ami azzal fenyegette, hogy felkapja és elragadja magával a múltba, ahol mostanában egyre többször járt. Az emlékek többnyire hívatlanul állítottak be, de ma Párizs, a holokauszt és a soá említése indította el a múltbeli utazást, amely 1949-ben, abban az esztendőben ért véget, amikor Ted visszatért Európából és megerősítette a legtitkosabb félelmeit. Szerette a férjét, és mivel szerette, soha nem beszélt neki Jacobról. Tudta, hogy becsületesnek kell lennie azokkal szemben, akiket szeret, és bizonyos mértékig az is volt. Nem titkolta előle, hogy Párizsban volt egy szereleme a háború előtt, de felesleges volt mondania, mert Ted számára amúgy is nyilvánvaló volt. A férje egyszer meg is kérdezte, hogy melyiküket szereti jobban, de Rose nem mert a szemébe nézni, Ted pedig tudta az igazságot, mindig is tudta. Rose gyakran kívánta, hogy bárcsak megváltoznának a férje iránt táplált értelmei, mert Ted csodálatos ember volt, és tökéletes apja a lányuknak, Josephine-nek. Hűséges és megbízható családfőként olyan életet teremtett hármuknak, amiről a szülőhazájában még csak nem is álmodhatott. Egyetlen baj volt csak vele. Az, hogy nem Jacob volt.

A háború utáni első években Rose nem akart hallani semmiről. Amikor összeházasodtak Teddel, és eleinte New Yorkban laktak, nem messze a Szabadság-szobortól, gyakran kapott híreket a francia emigránsoktól. Túlélőknek nevezték magukat, de Rose inkább kísérteteknek, élőhalottaknak látta őket. Sápadt, elgyötört, beesett szemű emberek voltak egytől egyig, és csak lézengtek, mintha nem találnák a helyüket. - Ismertem az édesanyját - mondta az egyik kísértet. - Láttam őt meghalni Auschwitzban. - Láttam a kis Danielle-t Drancyban! - újságolta egy másik. - Nem tudom, hogy végül elvitték-e a lágerbe. A legmegrázóbb hírt egy Monsieur Pinusiewicz nevű kísértet hozta, akit még a párizsi élete során ismert meg. A hentesüzlete a nagyszülei cukrászdája mellett állt. - Mi lett azzal a fiúval, akivel jártál, Jacobbal? Rose csak bámult rá. Nem akarta, hogy a férfi folytassa a beszélgetést, mert az igazság ott égett a szemeiben. Nem akarta hallani, hogy mi történt vele, mert nem tudta volna elviselni. Csak sóhajtott egyet, de a hentes azt hitte, hogy mindez azt jelenti, hogy tovább beszélhet. - Megjárta Auschwitzot, találkoztam vele, és láttam aznap is, amikor a gázkamrába vitték Ennyi volt. Most már örökre vége. Monsieur Pinusiewicz kísértete a remény utolsó szikráját is kioltotta, hogy valaha még találkozhat Jacobbal és a múltjával. Mire elhagyták New Yorkot, már tudta, hogy a családtagjai közül senki nem maradt életben. A kísértetek tudatták vele. Az egyikük látta a beteg édesapját, akit annak ellenére dolgoztattak a krematóriumban, hogy súlyos tüdőgyulladása volt. Egy másik kisértet a haldokló anyja kezét fogta az utolsó pillanatig. Egy harmadik Helene-nel együtt dolgozott a haláltábort körülvevő földeken, ám egy napon a testvére annyira legyengült, hogy többé nem tudott felkelni az ágyból, és az őrök bosszúból halálra verték. Szép, barna hajkoronája csatakos volt a vértől. A többiek sorsa bizonytalanabb volt, de Rose nem akart kérdezősködni. Csak az számított, hogy mindannyian meghaltak, mind egy szálig. Amikor Ted felajánlotta, hogy új életet kezdhetnének, távol New Yorktól és a beesett szemű kísértetektől, egy varázslatos hehen, amit Cape Codnak hívnak, és ahol az óceán hullámai nyaldossák a homokos partokat, Rose igent mondott. Beleegyezett, mert szerette a férjét, és mert új emberré kellett válnia. A család építésére kellett koncentrálnia, mert a volt családját örökre elveszítette. Am 1949-ben, hét évvel azután, hogy elhagyta Párizst, biztos akart lenni Jacob halálában. Tisztában volt vele, hogy Rose Picard-t csak akkor temetheti el végleg, ha hivatalosan is megerősítik, hogy Jacob már nem él. Mi van, ha a

kísértetek tévedtek ? Mi van, ha a kis Danielle túlélte a háborút, és most egy árvaházban tengeti a napjait abban a hitben, hogy senkije nem maradt ezen a világon? Mi van akkor, ha Helene-t mégsem verték halálra az őrök? Ha sikerült elmenekülnie, és csak arra vár, hogy a család többi tagja a keresésére induljon? Mi van, ha a kísértet, aki Rose haldokló anyjának fogta a kezét, tévedett, mert összetévesztette őt valakivel? Rose azonban nem mehetett vissza. Csodával határos módon sikerült hamis papírokra szert tennie és az Egyesült Államokba menekülnie. Csakis azért úszhatta meg a letartóztatást, mert hozzáment Tedhez aki háborús hős volt. Tudta, hogy sokat kockáztatott, de most már idekötötte a sorsa, és elsősorban a kislányáról kellett gondoskodnia. Nem bízott többé a franciákban. Nem hitte, hogy egy újabb látogatás után élve kikerülhet onnan, és attól is félt, hogy a szíve megszakad, ha ismét francia földre lép. Ezért kérte meg a férjét, hogy utazzon Európába helyette, és Ted, mivel jó ember volt és mindenkinél jobban szerette a feleségét, beleegyezett. Egy ragyogó nyári hétfőn utazott el. Távollétében Rose szorongva számolta az órákat, a perceket, a másodperceket. Az idő olyan nyúlós volt, akár a karamella, amit az előző nyáron ettek, amikor Teddel és a kis Josephine-nel Atlantic Citybe kirándultak. Amikor Ted végre hazatért késő este azon a pénteken, leültette Rose-t a Cape Code-i éjszakák nyirkos, fülledt csendjében, és mindent rendre elmesélt neki. A zsinagógában is megfordult, ahová Rose gyerekkorában járt. Rose szívét felperzselte a fájdalom, amikor meghallotta, hogy Isten házát a háború alatt lerombolták, de a harcok végeztével újjáépítették, és most ismét a régi fényében tündököl. Tudta, hogy Tednek fogalma sincs arról, hogy az újjáépített épület köszönőviszonyban sem lehet az eredetivel. A lerombolt dolgokat soha többé nem lehet helyrehozni. Végül Rose családjáról is hírt adott, lágy hangon, a felesége szemébe nézve és a kezeit vasmarokkal szorítva, mintha attól félne, hogy Rose elröppen és meg sem áll a mennyországig, akár egy héliummal töltött léggömb. - Mindannyian meghaltak, Rose. Az édesapád, az édesanyád, a testvéreid, mindenki. Nagyon sajnálom. - Ó! - Rose csak ennyit tudott mondani. - Beszéltem a rabbival is - folytatta Ted. - Ő mutatta meg a halotti bizonyítványokat. Nagyon sajnálom. Rose-nak nem jött ki hang a torkán. - Szeretnéd tudni, hogy mi történt velük? - faggatta Ted a feleségét. - Nem! - rázta meg Rose a fejét, aztán elfordult. Nem volt ereje végighallgatni. Attól félt, hogy a férje szavai hallatán a szíve millió apró darabra repedne, ő

pedig holtan esne össze. - Én tehetek róla - suttogta. - Nem, Rose! - kiáltotta Ted. - Nem szabad így érezned! Nem a te hibád! Azzal a karjaiba zárta Rose merev, jéghideg testét. Rose a férje mellkasának préselődve egyre csak rázta a fejét. - Tudtam - suttogta. - Tudtam, hogy el fognak hurcolni minket, és mégsem próbáltam megmenteni őket! Rose érezte, hogy a bűntudat most már örökre a társa lesz, csak azt nem tudta, hogyan fogja elviselni. Soha többé nem lehet a régi. Rose Durand-ként, majd Rose McKennaként átmenetileg nyugalomra lelt, ezért nem lehet többé Rose Picard. Rose Picard odaveszett a családjával együtt a háborúban. - Nem a te hibád! - ismételte meg Ted újra. - Ne vádold magad! Rose csak bólogatott, mert tisztában volt vele, hogy a férfi ezt várja el tőle. Aztán elfordította a fejét Tedtől - És Jacob Levy? - kérdezte halkan, majd belenézett a férje szemébe. Most Teden volt a sor, hogy elfordítsa a fejét. - Kedvesem, a barátod, Jacob Auschwitzban halt meg, nem sokkal a tábor felszabadítása előtt. Rose idegesen pislogni kezdett. Úgy érezte, mintha egy titkos erő a víz alá nyomta volna a fejét. Hirtelen se nem látott, se nem halott, csak némán fuldokolni kezdett. - Biztos vagy benne? - kérdezte a férjét, amikor végre levegő áramlott a tüdejébe. - Sajnálom - mondta Ted. Bevégeztetett. A világ azon a napon örökre elveszett Rose számára. Csak bólintott és másfelé nézett. Nem sírt, mert képtelen volt sírni. Belül már halott volt, márpedig a sírás az élők kiváltsága. Hogyan is élhetne tovább Jacob nélkül? Jacob mindig azt mondta, hogy a szerelem majd megmenti őket, és Rose hitt neki, de sajnos tévedett. Ó tényleg megmenekült, de mi értelme van a létnek Jacob nélkül? Éppen ekkor jelent meg Josephine a földig érő rózsaszín hálóingjében, amit Rose varrt neki. - Mi a baj, mama? - kérdezte az ajtofélfába kapaszkodva, és álmosan pislogott a szüleire. - Semmi, szívem - csitítgatta Rose, majd átvágott a szobán és a kislánya elé térdelt.

Arra emlékeztette magát, hogy most már Ted és ez a pici lány jelentik számára a családot, ezért ideje a múltra fátylat borítani és teljesíteni a kötelességeit, de semminek nem volt súlya többé. Miután lefektette Josephine-t, és elénekelte neki az altatódalt, amit az édesanyja dalolt sok-sok évvel ezelőtt, Ted mellé kuporodott az ágyba. A fejét a férje erős mellkasához nyomta, és ájultan álomba zuhant. Néhány óra múlva felébredt, majd nesztelenül kiosont a szobából, és fellopakodott a padlásra, a tetőablakhoz A Cape Cod-i öböl a telihold opálos fényében úszott, és Rose jó messzire ellátott a háztetők felett. A holdfény imitt-amott megcsillant az óceán vízén, és úgy tűnt, mintha víz alatti máglyák égnének a távolban, de Rose-t ezúttal nem érdekelték a földi dolgok. Most csak a menny csillagait kémlelte, azokat a fénylő égitesteket, amelyeket a családtagjairól nevezett el. Mama, Papa, Helene, Claude, Alain, David és Danielle. - Ne haragudjatok! - suttogta égre emelt tekintettel. - Ne haragudjatok rám! Nem jött válasz Hallotta, hogy a közelben az óceán hullámai nyaldossák a partot, az égbolt azonban néma volt. Kétségbeesetten kutatta a csillagokat, és bocsánatért esedezett egészen addig, amíg pirkadni nem kezdett a keleti égen. Egyetlen csillagot keresett még, de sehol nem lelte. Valóban ez a sorsa? Örökre elveszítette őt? —Jacob, merre vagy? - zokogta az égre pillantva. De nem jött válasz

Tizennegyedik fejezet

Amikor leszáll az este, Párizsra súlyos csend nehezedik. A délutáni zöldes fények égszínkékbe hajlanak, aztán mandarinsárga és arany sávok jelennek meg a horizonton. A szürkületben, akár egy puha takaróra, apró lyukakat égetnek az első csillagok az égboltra, és a foszlós, puha felhők szinte belecsimpaszkodnak a rózsaszín és rubinvörös fénynyalábokba. Az alkonyat utolsó felvonásaként a mennybolt zafírkékre vált, aztán felkapcsolják az utcai lámpákat, hogy Párizs is úgy tündökölhessen, mint az örökké hunyorgó csillagok. A Pont des Arts-on ácsorgunk Alainnel, és félelemmel vegyes tisztelettel bámuljuk, amint az ég bársonyos háttere előtt díszkivilágításba borul az Eiffel-torony. - Még soha nem láttam ilyen gyönyörűséget! - sóhajtom. Alain javasolta, hogy sétáljunk egyet, mert az emlékezés nagyon kifárasztotta. Alig várom, hogy elmesélje Jacob történetét, de nem akarom sürgetni. Tekintettel kell lennem a korára, hiszen már nyolcvanéves, és az emlékeit fájdalmasan mélyről kell előásnia. A híd korlátjának dőlve csodáljuk a kilátást, amikor gyöngéden, de remegő kézzel megfogja az enyémet. - A nagyanyád is ugyanezt mondta gyerekkorunkban - árulja el elérzékenyülve. - A megszállás előtt gyakran hozott el ide, és mindig azt mesélte, hogy a naplemente a Szajna fölött Isten fényparádéja, amit erre a különleges alkalomra készített nekünk ajándékba. Elönti a szemem a könny, ezért megrázom a fejem, nehogy sírni kezdjek, mert a könnyek tönkretennék a csodás kilátást és ezt a tökéletes pillanatot is. - Ha magányosnak érzem magam, mindig elzarándokolok ide -vallja be Alain. Éveken át folyton arra gondoltam, hogy Rose már Istennel van a mennyországban, és az ő dolga esténként megnyújtani az ég lámpásait. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy még él. - Megpróbáljuk újra felhívni őt, rendben? - kérdem Alaint. Egyszer már megcsörgettük, mielőtt elindultunk sétálni, de nem vette fel. Biztosan elszunyókált, mert mostanában ez a szokása. - Meg kell mondanunk neki, hogy megtaláltalak, akkor is, ha nem érti vagy ha nem emlékszik semmire. - Ez csak természetes! - helyesel Alain. - Aztán együtt utazunk vissza Cape Codra. Döbbenten fordulok felé. - Tényleg velem jössz? Alain csak mosolyog. - Hetven évet töltöttem el a családom nélkül, de most már nem akarok

elvesztegetni egyetlen percet sem. Látnom kell Rose-t! Elégedetten mosolygok a sötétben. Amikor a Nap utolsó sugarai is elhalványulnak a láthatáron és felragyognak a csillagok, Alain belém karol, és szép lassan elindulunk visszafelé, ugyanazon az útvonalon, amin idejöttünk. Elérkezünk a Louvre fejedelmi épületegyütteséhez, amely bágyadt fénnyel tükröződik a Szajna vízén. - Most már beszélhetünk Jacobról - vált témát Alain, miközben végigsétálunk a Louvre udvarán, a rue de Rivoli irányába. Beleegyezőn bólintok, és még a lélegzetemet is visszatartom az izgalomtól. Alain nagyot sóhajt, aztán lassan, akadozva belefog a történetbe. - Én is ott voltam, amikor Rose és Jacob először találkoztak. 1940-et írtunk, és bár Párizst addigra elfoglalták a németek, mi ebből semmit nem érzékeltünk. A városban nyugalom volt, és azt hittük, hogy minden rendben lesz, de nem így történt. Mindenre számítottunk, de a deportálások iszonyata meg sem fordult a fejünkben. A rue de Rivolin, ahol még mindig nagy a tumultus, holott az üzletek már rég bezártak, egyszer csak jobbra fordulunk. Párok sétálgatnak összeborulva a sötétben, egymás kezét szorongatják, és szerelmes csacskaságokat suttognak egymás fülébe. Hirtelen magam előtt látom Mamie-t és Jacobot, amint ugyanezt teszik, csak hetven évvel korábban, és lúdbőrös lesz a hátam. - Szerelem volt első látásra, olyan elsöprő erejű szenvedély, amit sem azelőtt, sem azóta nem láttam életemben - folytatja Alain. - Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna. Az első pillanattól fogva tudták, hogy megtálalták a lelki társukat. Lehet, hogy elcsépelten hangzik, de olyan meggyőző erő van Alain szavaiban, hogy hinnem kell neki. - Attól fogva elválaszthatatlanok voltak, pedig az apám nem helyeselte a kapcsolatukat, mert Jacob alacsonyabb sorból származott. Apám orvos volt, míg Jacob apja csak egyszerű gyári munkás, de a megnyerő modorával és az éles eszével Jacob végül megkedveltette magát a szüleimmel. Soha nem volt rest tanítgatni engem, és szívesen játszott Daviddal és Danielle-lel. Alain egy pillanatra elhallgat, hogy felidézze a réges-régen elveszített testvérei emlékét. Egy darabig némán bandukolunk, én pedig arra gondolok, hogy a háború megfosztotta őt a gyermeki ártatlanságtól és elrabolta a legszebb éveit. A Hôtel de Ville, vagyis a párizsi Városháza épülete mellett is elsétálunk, amit szintén díszkivilágításba öltöztettek. Alain kézen fog, amikor átkelünk az úton, és még akkor is szorítja a kezemet, amikor irányt változtatunk és északnak fordulunk, a Marais negyed felé. Jó érzés, hogy végre rátaláltam. Most, hogy az anyám már nem él és a nagyanyám is lassan elveszíti az emlékezetét, Alainről már nem akarok lemondani.

- Amikor bevezették a zsidóellenes törvényeket és a helyzetünk napról napra rosszabbodott, Jacob többé nem titkolta a náciellenes nézeteit, a szüleim pedig aggódni kezdtek. Apám azt hitte, hogy minket nem fenyeget veszély, mivel vagyonosnak számítottunk, de Jacob tisztán látta, hogy mi zajlik. Egy földalatti ellenállási mozgalom tagjaként jól tudta, hogy a fasiszták célja a zsidók módszeres kiirtása. Ma már egyértelmű, hogy a szüleim miért nem voltak elővigyázatosabbak: nem akarták ugyanis elhinni, hogy Franciaország hátat fordíthat a zsidóságnak. Az utolsó pillanatig reménykedtek, és amikor Jacob figyelmeztette őket a közelgő veszélyre, befogták a fülüket. Jacob nem adta fel, ezért az apám dührohamot kapott és azzal vádolta, hogy hazug propagandával agitál az otthonunkban. Csak mi hittünk neki, Rose és én - vallja be Alain elcsukló hangon -, ezért vagyunk ma is életben. Némán baktatunk egy ideig, lépteink zaját visszaverik a házfalak. - Hol van most Jacob? - kérdezem kisvártatva. Alain megtorpan és tanácstalanul rázza a fejét. - Sajnos, nem tudom —feleli. - Azt sem tudom, hogy egyáltalán életben van-e. Nehéz szívvel hallgatom. - Utoljára 1952-ben találkoztunk, amikor elhajózott Amerikába - folytatja Alain. Döbbenten bámulok rá. - Amerikába költözött? Alain bólint. - Igen, de azt nem tudom pontosan, hogy hová. Hatvan évvel ezelőtt történt. Ha él még, akkor nyolcvanhét éves. Ráadásul az a két év, amit Auschwitzban töltött, nem múlt el nyomtalanul. Az út hátralévő részét néma csendben tesszük meg. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a nagyanyám és élete nagy szerelme hatvan éve ugyanabban az országban él, és még csak nem is tudták egymásról, hogy a másik életben maradt. Ha Jacob megtalálta volna Mamie-t a háború után, akkor az anyám valószínűleg meg sem született volna, ahogyan én sem. Ez volt a dolgok rendje, vagy a puszta létem nem más, mint az igaz szerelem megcsúfolása? - Meg kell találnom őt! - bököm ki, miközben Alain a bepötyögi a belépőkódját a kaputelefonba, aztán udvariasan előre enged. - Igen - ért velem egyet. Felkísérem az emeletre, de úgy érzem, mintha minden összeesküdött volna ellenem. - Telefonáljunk Rose-nak, jó? - kéri Alain, miután felértünk a lakásba. - Rendben, de ne felejtsd el, hogy vannak jó és kevésbé jó napjai. Lehet, hogy fel

sem fogja majd, hogy ki is vagy. Sajnos, már nem a régi. Alain elmosolyodik. - Mindannyian változunk. Nincs kivétel. Már majdnem este tíz óra van, tehát Cape Codon most délután négy óra körül lehet. Mamie, a legtöbb demenciás beteghez hasonlóan, ilyenkor szokott szunyókálni. - Tényleg nem baj, ha a te telefonodról hívom fel? - kérdezem. - Sokba kerülhet. Alain elneveti magát. - Ha milliókba kerülne, akkor is felhívnám, elhiheted! Én is elmosolyodom, aztán felveszem a kagylót, beütöm a 001-es hívószámot, és tárcsázom Mamie számát. Hatszor is kicseng, de Mamie nem veszi fel. - Ez különös - jelentem ki. Mamie soha nem vesz részt a közösségi tevékenységekben, a bingóról is azt tartja, hogy csak kölyköknek való, ezért nem értem, hogy miért nincs a szobájában és miért nem veszi fel a telefont. - Lehet, hogy melléütöttem a számokat. Újra próbálkozom, és hagyom, hogy nyolcszor kicsengjen a telefon, csak utána teszem le. Alain fintorog, nekem pedig rossz előérzetem támad. Erőltetetten mosolygok és próbálok valami elfogadható magyarázatot találni. - Biztosan azért nem veszi fel, mert sétálni mentek a lányommal, vagy valami ilyesmi. Alain bólint, de látszik, hogy egy szavamat sem hiszi. - Haragudnál, ha megcsörgetném a lányomat? - Ugyan, dehogy. Hívd csak fel nyugodtan! Ismét tárcsázom az Egyesült Államok hívószámát, aztán rögtön utána Annie mobilszámát. - Anya, te vagy az? - szól bele Annie a telefonba, és már a hanghordozásából tudom, hogy valami baj történt. - Mi a baj, kicsim? - kérdezem. - Mamie… - közli remegő hangon. - Mamie agyvérzést kapott. Teljesen letaglóz a hír, és csak bámulok Alainre, aki tudja, hogy valami nincs rendben. - Még é…? - nem merem befejezni a mondatot. - Behozták a kórházba, de nagyon rossz bőrben van - felel Annie. - Istenem! - pillantok segélykérőn Alainre, aki egyre ijedtebbnek tűnik.

- Mi történt? - kérdezi aggódva. Letakarom a telefonkagylót, hogy Annie ne hallja, amit mondok: - A nagyanyám agyvérzést kapott, és bevitték a kórházba. Alain a szája elé kapja a kezét, én pedig megpróbálok újra a lányomra figyelni. - Szívem, te jól vagy? Van ott veled valaki? - Mr. Keyes itt van - motyogja. - Gavin? - kérdem csodálkozva. - Na és apád merre van? - Még dolgozik - válaszolja. - Próbáltam felhívni többször is, de mindig az asszisztense veszi fel, aki közölte, hogy Apának fontos tárgyalása van, és majd visszahív, ha szünetet tartanak. Lehunyom a szemem és próbálok megnyugodni. - Nagyon sajnálom, hogy most nem vagyok ott veled, kicsim. Megpróbálok minél előbb hazaérni, megígérem. - Már kerestelek a szállodában is - közli Annie félénken. - Miért nem voltál ott? Alainre pillantok, és látom, hogy mindjárt elsírja magát. - El kell mondanom neked valamit, Annie, és mindent el is mesélek részletesen, amint hazaértem. Rendben? - Jól van - egyezik bele remegő hangon. - Beszélhetnék egy percre Gavinnel? Nem válaszol, de a kotorászásból nyilvánvaló, hogy megpróbálja odaadni Gavinnek a telefont. - Halló! - szól bele Gavin a telefonba, és azon nyomban elönt a nyugalom. - Mi történt, Gavin? - kérdezem sürgetve. Tudom, hogy illene megköszönnöm, hogy már megint a segítségünkre sietett, de most csak Mamie-ra és Annie-re tudok gondolni. - Hope, a nagyanyádnak agyvérzése volt, de jelenleg stabil az állapota - közli a hivatalos diagnózist, a hangja azonban tele van melegséggel. - Még nem nyerte vissza az eszméletét, de folyamatosan megfigyelés alatt tartják. Még nem tudják, hogy mekkora károsodás érte. - Tessék? - kérdezem, de a hangom megbicsaklik, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit is akartam kérdezni. Segélykérőn nézek Alainre, aki egy székre roskad szemben velem és könnyes szemekkel mered rám. Göcsörtös kezével még mindig eltakarja a száját. - Ki értesített? - kérdezem végül. - Annie hívott fel - magyarázza el Gavin gyorsan. - Az apja házában volt, amikor felhívták az otthonból, mert szerintem még mindig a régi számotok szerepel a nyilvántartásukban. Egy nővér telefonált, és mivel senki nem akadt, aki Annie-t

bevihette volna a kórházba, a végén nekem szólt. - Sajnálom - motyogom. - Vagyis köszönöm! - Ne viccelj, Hope! - mondja Gavin. - Örömmel segítettem. Egyébként is ott dolgoztam a közelben, mert Joan Namvar házán kellett néhány apróbb javítást elvégeznem. Lehunyom a szemem. - Köszönöm, Gavin. Nem is tudod, mennyire hálás vagyok! - Szívesen - feleli készségesen. - Annie jól van? - Egy kicsit megijedt, de jól van. Ne aggódj, itt maradok vele, amíg a volt férjed befejezi a munkát. - Köszönöm - suttogom. - Majd valahogy meghálálom - Nem tartozol semmivel, szívesen segítettem - ismétli meg. - A következő géppel már megyek is haza - bizonygatom. Nem akarok folyton szívességet elfogadni másoktól, és biztos vagyok benne, hogy Gavin mostani közbelépése miatt is keserű bűntudat fog gyötörni. - Jól vagy, Hope? - kérdezi hirtelen Gavin. Zavaromban pislogni kezdek, mert a hogylétem felől nem sűrűn kérdezősködnek. - Igen - füllentem, de nyilvánvalóan kilóg a lóláb. - Visszaadnád még egy kicsit Annie-t? - Hát persze. Tartsd a vonalat! Viszlát! Megint kotorászást hallok, aztán Annie szól bele a kagylóba. - Anya, te vagy? - Figyelj, kicsim, sajnálom, hogy apád nem tudott érted menni. Mindjárt felhívom és megkérdezem tőle… - Anya, jól vagyok, hidd el! Mr. Keyes itt marad velem. Felsóhajtok és idegesen összecsippentem az orrnyergemet. - Megyek haza hozzád, amilyen hamar csak tudok! - próbálom nyugtatgatni a lányomat. - Tudom - feleli Annie. - Szeretlek, kicsim! Hirtelen csönd támad a vonal másik végén. - Tudom - mondja újra Annie, majd hozzáteszi: - Én is szeretlek téged. - Aztán

hirtelen felzokog. Erre nálam is eltörik a mécses.

Alainre hárul a feladat, hogy kiderítse, mikor indul a legközelebbi repülőjárat az Államokba. Teljesen kiborulok, csak mászkálok fel és alá a lakásban, akár egy űzött vad. Már ezredszerre képzelem magam elé a jelenetet, amint Annie a kórház várótermében zokog, és senki másra nem számíthat, csak Gavin Keyesre. Az elmúlt hónapokban rengetegszer kihúzott minket a csávából, de attól még idegen Annie számára. Az apjára lenne szüksége, hogy megnyugtassa, hogy nem lesz semmi baj Mamie-val, nem pedig Gavinre. Amint Alain befejezi a telefonálást, azonnal fel fogom hívni Robot, és jól megmondom neki a magamét. - Átírattam a jegyedet - jelend ki végül Alain —, és foglaltam egyet magamnak is. A legkorábbi közvetlen járat holnap délután fél kettőkor indul, azzal pár perccel három óra után Bostonban lehetünk. A délelőtti gépekkel az a baj, hogy többször át kellene szállnunk, és később is érnénk oda. A holnap délután egy örökkévalóság, de azért hálásan köszönöm meg Alainnek a segítséget. - Mennyivel tartozom? - faggatom, noha pillanatnyilag nem vet fel a pénz, és tudom, hogy Mamie ezerdolláros csekkje sem fedezi a költségeket. - Ne csacsiskodj! - mondja Alain rosszallón. - Most nincs helye ennek! Minél hamarabb Bostonba kell érnünk, hogy bemehessünk Rose-hoz a kórházba! Bólintok, mert később is ráérünk egyezkedni, és amúgy sincs erőm hozzá. - Köszönöm, Alain! - fogadom el végül a szívességet, és megkérdezem, nem bánná-e, ha ismét használnám a telefont. Beleegyezik, és feszülten figyeli, ahogy feltárcsázom Rob asszisztensének a számát, és jól felhúzom magam, mire végre sikerül kapcsolnia az exférjemet. - Az isten szerelmére, Hope, majd megyek, amint módom lesz rá! - méltatlankodik Rob. - Annie élete nem forog veszélyben, én pedig egy fontos tárgyalás kellős közepén vagyok. - A lányod egyedül van a kórházban és retteg! - sziszegem dühösen a kagylóba. - Ez sem hat meg, igaz? - Mondtam már, hogy megyek, amint tudok - ismétli meg. - Elsőre is fölfogtam, és akkor is ugyanilyen lelketlenül hangzott. - Egész testemben remegni kezdek, és lecsapom a kagylót. Alain rögtön fölpattan a helyéről, odasiet hozzám és átölel. Hirtelen azt sem tudom, hogyan reagáljak, de aztán én is átölelem.

- Már nem éltek együtt Annie apjával? - kérdezi végül, én pedig rádöbbenek, hogy órákon át csak Mamie-ról beszélgettünk, magamról viszont alig árultam el valamit. - Nem, már nem - felelem keserűn. - Sajnálom! - mondja együtt érzőn Alain. - Ne sajnáld! - rántom meg a vállam. - Jobb ez így. Próbálok szenvtelenül beszélni a kapcsolatunkról, mintha már semmit sem jelentene, de Alain arckifejezése elárulja, hogy átlát a szitán. Hálás vagyok, amiért mégsem kérdezősködik többet. - Itt maradhatsz ma éjjel, ha akarsz, de biztosan van néhány holmid a hotelban, amit el kell hoznod, ugye? - Így van, muszáj összepakolnom és ki is kell jelentkeznem a szállodából. - Az izgalomtól ma éjjel úgy sem jön álom a szememre, ezért ha elkészültél, holnap reggel gyere vissza nyugodtan. Bármilyen korán jöhetsz! Majd együtt megreggelizünk és kimegyünk a reptérre. - Az jó lesz, köszönöm - mormolom. - Én köszönöm - szorítja meg Alain a kezem, aztán mindkét orcámra csókot lehel. - Köszönöm, hogy visszaadtad a családomat!

Bár próbálkozom, de én sem tudok aludni éjszaka. Csak forgolódom a takaró alatt és arra gondolok, hogy a lányom több ezer kilométerre innét egyedül van és retteg. Kétszer is megpróbálom felhívni a mobilján, de nem veszi fel, a készülék pedig rögtön hangpostára kapcsol. Vagy az is lehet, hogy lemerült. Párizsi idő szerint hajnali négy óra felé végre elérem Gavint a mobilján, aki elmeséli, hogy akkor jött el a kórházból, amikor Rob este hét tájban leváltotta. Azt is elmondja, hogy Mamie állapota nem változott a legutóbbi beszélgetésünk óta. - Próbálj meg pihenni, Hope! - tanácsolja végül gyengéden. -Hamarosan jössz hazafelé, és ha virrasztasz, azzal nem segítesz senkin. Elmotyogok egy köszönömöt, aztán leteszem a kagylót. Egyszer csak látom, hogy már háromnegyed öt van, és nem emlékszem, hogy mikor aludtam el. Reggel hétkor már ott is vagyok Alainnél, miután lezuhanyoztam, bepréseltem a holmimat a sporttáskámba és taxiba vágtam magam a hotel előtt. Alain már útra készen áll, nadrágot, inget és tengerészkék nyakkendőt visel, amikor üdvözöl az ajtóban. Megcsókol jobbról és balról is, aztán megölel. - Látom, te sem aludtál! - jegyzi meg tréfálkozva. - Nem sokat - erősítem meg.

- Gyere be! - invitál a lakásba. - A barátom, Simon van itt, akit még a háború előtt ismertem meg, és hadd mutassam be Henri barátomat is. Ők is túlélők, mint én. Mindenképpen találkozni akartak veled. Elszorult torokkal követem Alaint a lakásba. A nappaliban két idős férfi ücsörög az ablaknál, és éppen a kávéjukat kortyolgatják. A reggeli napsugarak szinte glóriát vonnak hófehér üstökük köré. Mindketten mosolyogva kászálódnak fel, amikor belépek, én pedig megállapítom, hogy a két hajlott hátú aggastyán jóval idősebbnek tűnik Alainnél. A hozzám közelebb álló szólal meg először, áttetszőn zöld szemei könnyben úsznak. - Pontosan úgy néz, ki mint Rose! - suttogja. - Simon! - dorgálja meg kedvesen Alain. - Hadd mutassam be az unokahúgomat, Hope McKenna-Smitht. Hope, ő a barátom, Simon Ramo. Jól ismerte a nagyanyádat. - Pontosan úgy néz ki, mint ő - ismétli meg Simon újra. Néhány lépést előre totyog a szoba közepe felé. Amikor közelebb hajol, hogy mindkét orcámra csókot nyomjon, észreveszem, hogy minden porcikája remeg, és egy tetovált számjegy látható az egyik alkarján. - Auschwitz - mondja egyszerűen. Bólintok, aztán zavaromban elfordítom a fejem. - Nekem is van! - szólal meg a másik aggastyán, és magasra emeli a bal kezét. Egy hasonló tetoválás díszeleg a karján, egy nyomtatott B, majd öt szemjegy. Ő is megpuszilja az arcom mindkét oldalról, aztán mosolyogva hátrébb lép. - Én nem ismertem a nagyanyját, de biztosan olyan gyönyörű lehetett, mint ön, ifjú hölgy! - bókol gavallér módjára. Halványan elmosolyodom és megköszönöm a kedvességét. - Henri Levy vagyok. Nagyot dobban a szívem, és rögtön Alainre nézek, de ő nem azt mondja, amire számítok: - Ez egy nagyon gyakori vezetéknév. Semmi köze Jacob-hoz. - Ó! - sóhajtok csalódottan. - Nem ülhetnénk le? - lép Henri a székéhez. - A nagybátyja mindig elfelejti, hogy már kilencvenkét éves vagyok. Hogy is mondják angolul? Nem vagyok már mai csirke! Nevetnem kell, és Alain is kacagni kezd. - Igen, egy mai csirke - mondja. - Egészen biztos, hogy Hope annak lát. - Ne is figyeljen ezekre a megcsontosodott vénemberekre, Hope! - szólal meg Simon, aztán a székéhez csoszog. - Mindenki csak annyira öreg, ahány évesnek

érzi magát, én viszont ma éppenséggel harmincötnek érzem magam. Megint csak mosolygok, Alain pedig megkínál egy csésze kávéval, amit boldogan elfogadok. Mind a négyen a nappaliban foglalunk helyet, aztán Simon közelebb hajolva mesélni kezd. - Tudom, hogy az imént már mondtam, de úgy érzem magam, mintha visszarepültem volna a az időben. A nagyanyja olyan gyönyörű volt! - Te pedig mindig odavoltál érte! - szakítja félbe Alain csúfondáros vigyorral. - Tizenegy éves létedre még mindig pesztonkára volt szükséged, azért volt veled Rose - tromfolja le Simon. - Ne is törődjön vele! Én tudom, hogy Rose odavolt értem, csak nem tudott róla. - Jacob Levyről megfeledkeztél, barátom! - ugratja Alain. Simon csak forgatja a szemeit. - A vetélytársam volt, ez nem vitás. - Ezt egyedül Simon gondolja így, mert mindenki más tudja, hogy Jacob volt a szőke herceg, ő meg csak egy csúf varangy pipaszár lábakkal - magyarázza Alain. - Hé! - kiált fel Simon méltatlankodva. - A virgácsaim azóta szépen megizmosodtak! - mutat a lábaira, aztán rám kacsint. Újra felnevetek. - Nos - szólal meg Henri néhány pillanat múlva —, Hope most már mesélhetne egy kicsit magáról nekünk. Nem mintha nem érdekelnének Simon csülkei… A három férfi várakozásteljes tekintettel néz rám, én pedig megköszörülöm a torkomat, mert hirtelen elfog a lámpaláz. - Mire kíváncsiak? - Alain azt mondta, hogy van egy kislánya, igaz? - kérdezi Henri. Bólintok. - A neve Annie, és tizenkét éves. Simon mosolyogva veszi át a szót. - És mi a foglalkozása, Hope, mivel keresi a kenyerét? - Cukrászdám van - nézek sokatmondón Alainre. - A nagyanyám nyitotta még 1952-ben. Minden süteményünk eredeti francia recept alapján készül, ősi családi fortélyok szerint, amiket Mamie itt tanult meg Párizsban. Alain csak ingatja a fejét, majd a barátaihoz fordul. - Bámulatos, nem? Annyi éven át sikerült életben tartania a hagyományainkat! - Az még bámulatosabb lenne, ha hozott volna magával néhányat reggelire - közli Henri mivel neked eszedbe sem jutott, barátom.

Alain védekezőn emeli magasba a kezét, Simon viszont érdeklődve folytatja a kérdezősködést. - Talán mesélhetne nekünk azokról a süteményekről, Hope! Gondolatban elfogyaszthatnánk őket. Megint elkap a nevetés, de aztán mesélek a kedvenc receptjeimről, a réteseinkről, a sajttortáinkról. Azt az élményemet is megosztom velük, hogy az előző nap egy cukrászdában megtudtam, hogy Mamie kedvenc csillagos pitéje askenázi zsidó hagyomány alapján készül. Az öregek egy ideig lelkesen bólogatnak, de lehervad a mosoly az arcukról, amikor rátérek a többi specialitásunkra, a narancsvirágos félholdakra, az aromás ánizsos-édesköményes kekszeinkre és a mézes-pisztáciás tortánkra. Henri és Alain zavartan bámulnak rám, de Simon egyenesen olyan arcot vág, mintha kísértetet látna. Az összes vér kiszalad az arcából. - Mi a baj? - kérdezem. - Ezek nem zsidó sütemények - állítja Henri. - A nagyanyja ezeket biztosan nem a családi szakácskönyvből leste el. Henri és Simon jelentőségteljesen néznek össze. - Micsoda? - kérdezem értetlenül. Simon szólal meg először. - Hope, véleményem szerint ezek muszlim sütemények, egyenesen ÉszakAfrikából. Csak bámulok rájuk megkövültén. - Muszlim sütemények? Micsoda? - csóválom még mindig a fejem. Henri és Simon megint egymásra néznek, de Alain mintha már kapizsgálná, hogy mire is utalnak, ezért néhány szót intéz Simonhoz franciául, amire ő válaszol, Alain pedig hitetlenkedve hümmögni kezd. - Ez nem lehet igaz, vagy mégis? - Miről van szó tulajdonképpen? - hajolok közelebb. Egyre idegesebb vagyok, de rám sem hederítenek, csak villámgyorsan röpködnek a levegőben a francia mondatok. Alain hirtelen az órájára pillant, bólint, aztán felpattan a helyéről, mire a másik kettő is feláll. - Gyerünk, Hope - sürget Alain —, valamit el kell intéznünk! - Mit? - kérdezem elképedve. - Van erre egyáltalán időnk? Alain újra az órájára néz, és én is ellenőrzőm a pontos időt. Mindjárt nyolc óra van. - Kell, hogy legyen rá időnk! - jelenti ki határozottan. - Nagyon fontos, mennünk

kell! Hozd a holmidat is! Felkapom a sporttáskámat, és követem a három férfit. Néma csendben hagyjuk el Alain lakását. - Hová megyünk valójában? - próbálom kiszedni belőlük az úti célunkat, amikor végiggyalogolunk a rue de Turenne-en, aztán megtorpanunk, mert Henri leint egy taxit. - A párizsi Nagymecsetbe. A Grand Mosquée de Paris-ba - világosít fel Simon. Csak bámulok rá értetlenül. - Egy pillanat! Jól értettem, hogy a mecsetbe megyünk? Alain közelebb lép és megsimogatja az arcomat. - Bízzál bennünk, Hope! - feleli. A szeme csillog az izgalomtól, és egyre csak mosolyog. - Útközben mindent elmesélünk.

Tizenötödik fejezet

Lehet,

hogy mégiscsak igazak a pletykák? - szólal meg Alain, amikor kényelmesen elhelyezkedünk a taxiban, és elindulunk a folyó mentén kelet felé. Az utcák szép lassan megelevenednek, a napsugarak felmelegítik a földet, a házak pedig a citromsárga élénk árnyalataiban fürdenek. - Miféle pletykák? - kapom fel a fejem. - Miről van szó? Alain és Simon sokatmondó pillantásokat váltanak, aztán Henri szólal meg először. - Azt beszélték, hogy a Párizsban élő muszlimok sok zsidót mentettek meg a deportálások idején - magyarázza. Csak bámulok rá értetlenül, aztán a hevesen bólogató Alainre és Simonra nézek. - Várjunk csak! Ön azt állítja, hogy a muszlimok segítettek a bajba került zsidókon? - A háború alatt egyszer sem hallottunk ilyesmiről - feleli Simon, aztán Alainre pillant. - Valójában soha életemben nem hallottam ehhez foghatót. Alain egyetértőn bólint. -Jacob egyszer futólag említett valamit, azért gondoltam, hogy… - A hangja elcsuklik, és csak csóválja a fejét. - Soha nem hittem, hogy igaz lehet. - Hajdanában a zsidók és a muszlimok testvérként tekintettek egymásra - magyarázza Henri. - A muszlimokat nem végezték ki a háború alatt, de őket is ugyanolyan kívülállónak tartották, akár csak a zsidókat. Biztos vagyok benne, hogy a zsidók megbélyegzése és kivégzése együttérzést váltott ki belőlük. Nem tudhatták, hogy mikor kerül rájuk a sor, Franciaország mikor fordul ellenük, ahogyan a zsidókkal tette. - Az a szóbeszéd járta, hogy segítettek rajtunk - foglalja össze Simon. - De soha nem hittem, hogy tényleg így történt. - Ezt meg hogy érti? - kérdezem. - Azt beszélték, hogy azokat a gyerekeket bújtatták, akiknek a szüleit a lágerekbe hurcolták, de néhány felnőttnek is menedéket nyújtottak - meséli Alain. - Földalatti csatornákon keresztül juttatták ki a zsidókat a szabad zónába, a háborús övezeten túlra, és sok esetben hamis papírokat is szereztek nekik. - A muszlimok csempészték ki a zsidókat Párizsból? - Hitetlenkedve rázom a fejem, mert nehéz elhinni, hogy tényleg így történt. - A második világháború alatt a párizsi Nagymecset vezetője Európa

legbefolyásosabb muszlimja volt - teszi hozzá Henri, aztán Alainre pillant. - Si Kaddour Beng… Comment s’est-il appelé? - Benghabrit - vágja rá Alain. Henri helyeslőn bólint. -Tényleg így hívták, Si Kaddour Benghabrit. Még a francia kormány sem merte háborgatni őt. Lehetséges, hogy a hatalmát és a befolyását a zsidók megmentésére használta fel. Teljesen megdöbbent ez a hír, és csak bámulok kifelé a taxi ablakán, miközben Párizs látványosságai elsuhannak mellettünk. A Notre Dame kettős tornyának karcsú sziluettje tűnik fel a távolban, mi pedig rágördülünk egy hídra és átkelünk a Szajna bal partjára. Templomi harangok kondulását hozza felénk a szél. - Tehát önök szerint a nagyanyám úgy tudott megszökni Párizsból, hogy a helyi muszlim közösség a Nagymecsetben bújtatta -foglalom össze az eddig hallottakat. - Ez megmagyarázná, hogy miért sütsz muszlim eredetű süteményeket - szögezi le Alain. - Ugyanakkor számos más kérdésre is választ adna - veszi át a szót Henri. - Bár kétlem, hogy a zsidók nevei szerepelnének a nyilvántartásaikban, és abban is biztos vagyok, hogy senki nem lesz hajlandó beszélni a történtekről. A deportálások emlékét örökre maga alá temeti az idő. Manapság olyan nagy a feszültség a vallási felekezetek között, hogy nehéz lenne kinyomozni, mi is történt hetven évvel ezelőtt. - De mi van akkor, ha a nagyanyám tényleg így menekült meg? - suttogom lelkesülten, mert eszembe jutnak Mamie szavai. Az elutazásom előtt azzal gyötörtem, hogy vallja be, valóban zsidó származású-e. Így felelt: Zsidó vagyok, katolikus és muszlim is. Hirtelen elönt a bizonyosság boldogító érzése, és a szemem tágra nyílik. A taxi megáll egy hófehér épület előtt, amelynek a tetejét sötétzöld cserepek fedik, díszes árkádjai és csillogó kupolái vannak. Az épületből zöld tetejű minaret szökik az ég felé, és bár a részletein tisztán kivehető a marokkói építészet hatása, az összkép mégis az imént látott Notre Dame-ra emlékeztet. Csak az emberek testnek különbséget, mondta nekem egyszer Mamie, Isten nem válogat. Henri kifizeti a fuvardíjat, mi pedig kikászálódunk a taxiból. Henrinak és Simonnak is segítenem kell, mert a lábuk már nem hajlik úgy, mint fiatal korukban. - Régen ezt egyedül is meg tudtam csinálni - mosolyodik el szomorkásán Henri, aztán rám kacsint, és a boltíves bejáraton át mind a négyen belépünk az épületbe. - Ha senki nem hajlandó a deportálásokról beszélni, akkor mit keresünk itt? - súgom Alainnek, miközben átsétálunk egy aprócska belső udvaron. Belém karol és hamiskásan elmosolyodik.

- Süteményeket mustrálunk. A belső udvar hófehér kőlapjain árnyjátékot játszanak a lombok, és mindenfelé, az udvar közepétől a falak tövéig, kék-fehér csempeborítású asztalkák sorakoznak, türkizkékre festett székekkel. A falakon sárga virágú, sötétzöld levelű kúszónövények indái kígyóznak, az asztalokon pedig pajkos verebek ugrándoznak ide-oda. Mindenütt béke és nyugalom honol, és olyan mélységes mély csend, hogy már kezdem azt hinni, a mecset még nincs is nyitva. Egy koromfeketébe öltözött középkorú arab férfi lép hozzánk, majd franciául mond valamit. Alain válaszol, miközben felém mutogat, aztán a következő néhány percben mind a négy férfi villámgyors francia karattyolásba kezd, amiből egy szót sem értek. Az arab férfi eleinte csak a fejét rázza, de végül vállat von, majd int, hogy kövessük őt egy szűk lépcsősoron át a főépületbe. Odabent egy fekete hajú, olaj barna bőrű fiatalabb férfit pillantunk meg, aki éppen süteményeket pakol egy kosárba. Meghűl bennem a vér, amikor a finomságok közel felében a saját cukrászdám termékeit fedezem fel. Van itt minden: porcukorba hempergetett fűszeres félholdak, hófehér sütőpapírba göngyölt, halványzöld színű pisztáciás aprósütemény, mézzel átitatott baklava és ragacsos mandulás kekszek, a közepükön koktélcseresznyével. Ismerősek a hajszálvékony cukros tésztatekercsek, a vastag mandulás tortaszeletek, akárcsak Annie gyerekkori kedvence, a mézes-fahéjas karika. Kalapáló szívvel nézek Alainre. - Ugyanazok? - kérdezi. Lassan bólintok. - Ugyanazok - erősítem meg. A nagybátyám elmosolyodik, de közben könnybe lábad a szeme, és az idősebb arab férfi felé fordul, aki értetlenül bámul ránk. Váltanak pár mondatot franciául, majd Alain ismét rám pillant: - Hope, mesélnél ennek az úrnak a süteményeidről? Én már elmondtam neki, hogy szerintem mi történhetett Rose-zal. A férfira mosolygok, akiben láthatóan még nem oldódott fel a gyanakvás. - Ezeket a süteményeket a nagyanyámtól tanultam - magyarázom. - A saját cukrászdánkban, Cape Codon ugyanezeket az édességeket sütjük nap mint nap. A férfi megrázza a fejét. - Ez nem jelent semmit. Ilyen süteményeket bárki készíthet. Sok zsidó származik Észak-Afrikából, és ezek nem csupán muszlim receptek. A nagyanyja bárkitől eltanulhatta őket, lehet, hogy éppen egy másik zsidótól. Elszomorodom. Ostobaság volt a Mamie múltjára vonatkozó elméletünket egy

rakás süteményre alapozni. - Lehetséges, és kérem, ne haragudjon, ha zavartuk! - közlöm, aztán elfordítom a fejem. -Jól vagy, Hope? - érinti meg Alain a karomat együtt érzőn. Bólintok, hogy minden rendben, de ez nyilvánvaló hazugság. Szólni sem tudok a csalódottságtól, és fojtogat a sírás, de fogalmam sincs, hogy miért. Nem tudom, miért olyan fontos számomra, hogy kiderítsem, mi is történt valójában Mamie-val, de fontos. Most már mindennél fontosabb. Azért küldött ide, hogy napvilágra kerüljön a múlt, de úgy tűnik, most már soha nem tudjuk meg, mi történt vele a deportálások idején. - Menjünk! - indítványozom végül. A fekete ruhás férfi udvariasan biccent, aztán magunkra hagy minket, Henri és Simon pedig szedelőzködni kezd. Azon az útvonalon indulunk kifelé, amin idejöttünk, ám hirtelen ismerős illat csapja meg az orromat, és képtelen vagyok továbbmenni. Amikor visszanézek, látom, hogy a fiatal fiú éppen egy tálca hasáb alakú, cukorba mártott süteményt csúsztat a süteményes pultra. - Bocsánat - szólítom meg —, véletlenül nincs önöknél… ööö… - hirtelen nem jut eszembe a Marais negyed cukrászdájában kóstolt sütemény neve - Ronde de Paves? A fiú hüledezve néz rám. - Ronde de Paves - ismétli meg. - Én nem beszélni jó angolt, mai non, nem tudni mi Ronde de Paves. —Jaj! - nézek segélykérőn Alainre. - Elmondanád neki, hogy a sütemény, amiről beszélek, darált mákkal, mandulával, mazsolával, fügével, asztalt szilvával és fahéjas cukorral készül? Megkérdeznéd, hogy így már ismerősnek tűnik-e? Lehet, hogy elment az eszem, de esküdni mernék, hogy a csillagos pite illatát éreztem az előbb a levegőben. Mielőtt Alain fordítana, a fiatalember csodálkozó arcot vág. - Az édesanyám süteménye pont ezekből a hozzávalókból készül - közli velünk. Bólintok. - A mi cukrászdánknak pedig éppen ez a specialitása, és ez a nagyanyám kedvenc süteménye. Alain döbbenten pislog, aztán a fiúhoz fordul és lefordítja a szavaimat. Csak nézem, ahogyan a fiú bólogat, és alig várom, hogy megtudjam, mit válaszol. - Azt mondta, hogy itt a pitékből egyszemélyes adagokat sütnek, és mindegyik csillag alakú. Alig tudom palástolni az izgatottságomat.

- Mamie is éppen így készíti, és tudtommal ő maga nevezte el csillagos pitének. Alain tanácstalanul vakargatja a fejét, miközben Henri és Simon szótlanul ácsorog. Mindannyian lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy alkalmi tolmácsunk elmagyarázza a fiúnak, amit az imént mondtam a csillagos pitéről. A fiú meghökken, aztán izgatottan néz hol rám, hol Alainre. Sebesen válaszol valamit franciául, Alain pedig már fordítja is. - Azt mondja, hogy a hatodik kerületben lakik egy muszlim férfi, akinek péksége van, a recept valójában tőle származik. Bólintok, aztán jelentőségteljes pillantást vetek a fiatalemberre. - Köszönöm - mondom először angolul, aztán megismétlem franciául is. - Merci beaucoup! - De rien - feleli mosolyogva. - Bon chance! A torkomban dobog a szívem, miközben követem Alaint és a barátait az udvaron át az utcára. - Szerinted a nagyanyámnak köze lehet ezekhez a pitékhez? -faggatom. - Hamarosan kiderül - válaszolja nyugodtan a nagybátyám, de a szikra a szemében és a szapora léptei arról árulkodnak, hogy ő is éppúgy reménykedik, hogy sikerrel járunk, akárcsak én. Taxit fogunk, majd közel tizenöt percig szótlanul autókázunk, mire elérünk ahhoz a pékséghez, amiről a fiatalember beszélt. Kívülről első látásra tipikus francia pékségnek tűnik, csak a kétnyelvű, arab-francia cégérből derül ki, hol is járunk valójában. Belépünk, és az orrunkat megcsapja az élesztő jellegzetes, nehéz szaga. A falakon mindenütt polcok sorakoznak, és katonás rendben, mintha egy kerítés lécei lennének, felállított bagettek állnak. A süteményespult roskadozik a temérdek sütemény alatt, és szinte mindegyiket friss gyümölccsel és bőkezűen mért kristálycukor-halmokkal díszítették. A cikcakkos mintájukról azonnal felismerem az óriási méretű csillagos pitéket is, amiket én is évek óta így díszítek. A szívem azt súgja, hogy most végre fény derül a rejtélyre. Megkérjük a pult mögött álló fiatal lányt, hogy hívja ide nekünk a tulajdonost, és egy pillanattal később egy karamellbarna bőrű, hórihorgas, középkorú, őszülő hajú férfi bukkan elő az egyik hátsó helyiségből. Tiszta fehér pékkötényt, kifogástalanul simára vasalt khakiszínű nadrágot és világoskék inget visel. - Sahib telefonált a mecsetből, és említette, hogy meg fognak keresni - árulja el, miután kölcsönösen üdvözöltük egymást. -Hassan Romyo vagyok, és nagyon örülök, hogy eljöttek, de attól tartok, hogy nem tudok segíteni önöknek. Elszorul a szívem. - Uram, nem tudja véletlenül, hogy a csillagos pite receptje honnan származik? - tudakolom félénken, és közben a süteményespulton sorakozó pitékre mutatok.

Csak rázza a fejét: - Már húsz éve vezetem ezt a pékséget, és a süteményeket a kezdetektől fogva ugyanazok a receptek alapján készítjük. Az édesanyám receptjeit használjuk, de ő már évekkel ezelőtt meghalt. - A csillagos pite zsidó recept alapján készül - vág közbe udvariasan Alain. Monsieur Romyót meghökkenti ez a kijelentés. Eredetileg a Lengyelországból származó dédanyám készítette ezeket a süteményeket sok-sok évvel ezelőtt. - Zsidó és lengyel a recept? - hitetlenkedik Monsieur Romyo. -Egészen biztos benne? Alain határozottan bólint. - A nagyszüleim receptje alapján készültek az első sütemények, a második világháború előtt egy cukrászdában a Marais negyedben. Azt gondoljuk, hogy ezt a receptet a húgom taníthatta meg az ön családjának a háború alatt. Monsieur Romyo egy ideig szótlanul bámul Alainre, aztán bólint. - Alors. A szüleim, sajnos, már meghaltak, és egészen fiatalok voltak a háború alatt, szinte még gyerekek. Ha élnének, talán emlékeznének a testvérére. A nagybátyám viszont még életben van, és talán segíthet nekünk. - Ő is itt van? - kérdezem. Monsieur Romyo elneveti magát. - Nem, madame. A helyzet az, hogy már nagyon öreg, hetvenkilenc éves. - A hetvenkilenc egyáltalán nem számít öregnek - dohogja Henri a bajsza alatt, de Monsieur Romyo szerencsére nem hallja. - Felhívom telefonon - közli velünk készségesen. - Csak az a baj, hogy már majdnem süket szegény, és elég nehézkes vele beszélni. - Próbálja meg, kérem! - fogom könyörgőre a dolgot. Lelkesen bólint: - Most már én is kíváncsi vagyok. A pult mögé lép, felkapja a mobiltelefonját, kikeresi a nagybátyja számát, és már hívja is. Visszatartott lélegzettel várjuk, hogy mi sül ki ebből. - Halló.? Oncle Nabi, te vagy az? Megkönnyebbülve hallom, hogy sikerült elérnie. Egyetlen szót sem értek a beszélgetésükből, de az nyilvánvaló, hogy sokszor kell elismételnie a mondandóját, aztán egyszer csak letakarja a telefont, és jelentőségteljes pillantást vet rám.

- Nabi nagybátyám azt mondta, hogy a csillagos pite receptjét a családom egy fiatal nőtől tanulta. - Mikor? - kérdezem türelmetlenül. Monsieur Romyo megint beleszól a telefonba, aztán még kétszer-háromszor elismétli a kérdésemet, minden alkalommal egyre hangosabban. Ismét letakarja a telefont és egy évszámot mond franciául, lassan, tagoltan: - L ’année mille neuf cents quarante-deux, vagyis 1942-ben. - Ez biztos? - kérdezem Alaint elcsukló hangon, aki Monsieur Romyóhoz fordul, és arra kéri, kérdezze meg a nagybátyját, hátha emlékszik a fiatal lányra. Egy pillanattal később csak ennyit mond: - Rose. Elle s’est appelée Rose. - Micsoda? - kérdezem Alaint, mert hirtelen elfog a pánik. Alain mosolyogva fordít. - Azt mondja, hogy a fiatal nő neve Rose volt. - Ö az én nagyanyám! - motyogom. Monsieur Romyo bólint, valamit mond a telefonba, aztán hallgat egy darabig. Miután befejezi a hívást, megcsóválja a fejét. - Ez nagyon furcsa! - jegyzi meg, majd Alainre pillant, utána pedig rám. - Ennyi éven át fogalmam sem volt… - Hirtelen elcsuklik a hangja, és idegesen krákogni kezd. - A nagybátyám, Nabi Haddam azt szeretné, ha most azonnal meglátogatnák. D ’accord? - Merci. D’accord - egyezik bele Alain, aztán kérdőn néz rám. Mivel bólintok, megköszöni a meghívást, és már indulunk is.

Öt perccel később Simon, Henri, Alain és én már megint egy taxiban ülünk és délnek tartunk, a rue des Lyonnais felé, ami Monsieur Romyo elmondása szerint nincsen nagyon messze a pékségétől. Fél kilenc van, ezért aligha fogjuk elérni a kora délutáni gépet, de úgy érzem, hogy ez most mellékes. Mire Nabi Haddam lakásánál megállunk, már remegek az idegességtől. Az idős úr türelmetlenül ácsorog a ház előtt, alig várja, hogy találkozhassunk. Mr. Romyótól tudjuk, hogy a nagybátyja csak egy évvel fiatalabb Alainnél, de szemmel láthatóan annyira jól tartja magát, hogy legalább hússzal látszik annak. Éjfekete a haja, és feleannyi ránca sincs. Szürke öltönyt visel, és összekulcsolt kezekkel álldogál. Amint kiszállunk az autóból, megbabonázva bámul rám. -Az unokája… - mondja vontatottan, mielőtt alkalmunk nyílna bemutatkozni.

- Maga Rose unokája! - Igen - felelem nagyot sóhajtva. Elneveti magát, közelebb lép és mindkét oldalról megpuszil. - Mintha Rose tükörképét látnám! - jelend ki, aztán elfutja a szemét a könny. Alain is bemutatkozik, elmondja, hogy ő Rose egyetlen életben maradt testvére, és bemutatja a barátait is. Amikor rám kerül a sor, közlöm Monsieur Haddammal, hogy a keresztnevem Hope, vagyis Remény. - Milyen találó név! - mormolja. - A nagyanyja a reménynek köszönheti, hogy megmenekült. - A meghatódottságtól pislog néhányat, aztán mosolyogva tessékel minket befelé. Beüti a kaputelefon kódját, mi pedig követjük a sötét lépcsőházba, majd balról az első lakásba. - Ez az otthonom - tárja sarkig a bejárad ajtót, majd körbemutat a lakáson. Érezzék otthon magukat. Elhelyezkedünk a félhomályos nappaliban, ami tele van könyvespolcokkal és Monsieur Haddam családjának fotóival, majd Alain közelebb hajol és faggatózni kezd. - Hogyan ismerte meg a testvéremet, Rose-t? - Tessék? - kérdezi az öreg. Pislog néhányat, aztán elárulja, hogy nagyon rosszul hall. - Majdnem sourd vagyok, süket. Nagyon sajnálom. Alain megismétli a kérdést, ezúttal jóval hangosabban, és Monsieur Haddam jelzi, hogy most már érd. Mosolyogva dől hátra a székében, aztán a nagybátyámat nézi egy ideig, majd belefog a történetbe. - Maga a kisöccse? Akkor maga tizenegy éves volt 1942-ben, ugye? - Oui.- válaszolja Alain. - Gyakran beszélt magáról - árulja el. - Tényleg? - suttogja Alain. Monsieur Haddam bólint. - Talán ezért volt velem olyan kedves akkoriban. Tízéves voltam, amikor találkoztunk, és gyakran emlegette, hogy az öccsére emlékeztetem. Alain lehajtja a fejét, és látom, hogy a könnyeivel küszködik, de nem akar sírni a másik három férfi előtt. - Szegényke azt hitte, hogy az egész családja odaveszett - folytatja Monsieur Haddam. - A szíve szakadt meg a családjáért. Esténként álomba sírta magát, és sírás közben a családtagok nevét hajtogatta. Amikor Alain felnéz, egy magányos könnycsepp gördül le a jobb orcáján, de

gyorsan szétmázolja. - Oly sok éven át hittem, hogy ő sem élte túl a lágert! Monsieur Haddam hozzám fordul. - Maga az unokája, maga az élő bizonyság, hogy megmenekült. - Meg bizony - mondom elérzékenyülve. - Még mindig él? Egy kicsit vonakodom válaszolni. - Igen - nyögöm ki végül. Már majdnem kikottyantom, hogy agyvérzést kapott, de aztán visszaszívom. Vajon azért, mert nem akarom elfogadni ezt a fájdalmas tényt, vagy mert nem akarom elrontani Monsieur Haddam örömét, magam sem tudom. - Hogyan menekült meg a nagyanyám? - kérdezem végül. Monsieur Haddam elmosolyodik. - Hozhatok valakinek egy csésze teát? - néz végig rajtunk. Mindannyian a fejünket rázzuk, mert a többiek legalább annyira kíváncsiak Mamie történetére, mint én. - Rendben van, akkor elmesélem maguknak - nyugtázza Monsieur Haddam. Mély lélegzetet vesz, aztán belevág. - 1942-ben érkezett hozzánk, azon az éjszakán, amikor a szörnyűséges elfogatások kezdődtek. - A Vel’ d’Hiv razzia - jegyzem meg. - Így van - helyesel. - Az emberek nagy része teljesen vak volt, és nem volt hajlandó észrevenni, hogy mi történik, de Rose nagyon jól látta a politikai helyzetet, és nálunk keresett menedéket. A családommal befogadtuk őt. A mecsetben dolgozóknak elmesélte, hogy a családjának cukrászdája van, és jártas a sütemények készítésében, így meg tudná hálálni, ha menedéket adnának neki. Olyan időket éltünk, amikor nem számított, hogy ki milyen vallású, elég volt, hogy értett a cukrászmesterséghez. Csodáltam Rose-t, ezért apám eleinte neheztelt rám. Attól félt, hogy megfertőz a saját világnézetével, de a kedvességével és az udvariasságával meggyőzte a szüléimét arról, hogy a lelke mélyén alig különbözik tőlünk, én pedig rengeteg hasznos dolgot tanultam tőle. Egy pillanatra elhallgat, lehajtja a fejét, aztán sóhajt egy nagyot és folytatja a történetet: - Muszlim módjára élt velünk két hónapig. Minden áldott reggel és este velünk imádkozott, és ezzel végtelenül boldoggá tette a szüléimét. Éjszakánként azért a saját Istenét is szólongatta, mert hallottam, amikor gyakorta hajnalhasadtáig is fohászkodott hozzá, hogy őrizze meg a szeretteit. Az imái meghallgatásra találtak, maguk rá az élő bizonyság. Alainre mosolyog, aki erre a kezébe temeti az arcát.

- Sok fortélyra megtanítottuk, és nemcsak a pékmesterség fogásait leste el tőlünk, hanem az iszlám hit alapjaival is megismerkedett - folytatja Monsieur Haddam. - Cserébe ő is tanított nekünk néhány cukrászpraktikát a pékségünkben. Órákat töltöttek az édesanyámmal a sütödénkben. Nem tudom, miről sutyoroghattak annyit, de az anyám mindig azt mondta, hogy a női dolgok nem tartoznak rám. Rose megmutatta, hogyan kell tarte des étoiles-t, vagyis csillagos pitét készíteni, ennek köszönhetem, hogy ma találkozhattam magukkal. Ez volt a kedvenc süteménye, és miután megosztotta velem a történetét, ez lett az én kedvencem is. - Miféle történetet? - vágok közbe izgatottan. Monsieur Haddam csodálkozva néz ránk. - Annak a történetét, hogy valójában miért is kezdte a csillagos pitéket készíteni. Alainnel döbbenten bámulunk egymásra. - Hogyan? A süteményeknek története van? - kérdezem. - Hát nem tudják? - hitetlenkedik Monsieur Haddam. Mivel mindketten értetlenül rázzuk a fejünket, belefog. - A szerelme azt ígérte neki, hogy addig fogja őt szeretni, amíg csillagok világítanak az égen. -Jacob - suttogom, és Alainre pillantok, aki rábólint. Éveken át sütöttem a csillagos pitéket egy olyan ember szerelme előtt tisztelegve, akinek a létezéséről még csak nem is tudtam. Érzem, hogy mindjárt kibukik belőlem a zokogás, de megpróbálom visszatartani. -Voltak éjszakák, amikor nem volt biztonságos elhagyni a házat. Gomolygó füstfelhő borította a várost, és mindent belepett a hamu és a pernye - meséli Monsieur Haddam. - Azokon az éjszakákon Rose nem láthatta a csillagokat, de szüksége volt valamire, amibe belekapaszkodhatott, ami vigasztalást nyújtott. Akkor kezdte el sütni a csillagos pitéket. Évekkel később, amikor fiatalemberré értem, az édesanyám nekem is sütött csillagos pitét. így akarta az eszembe vésni, hogy az igaz szerelem mindennél többet ér. Akkoriban még nem volt széles körben elfogadott a szerelmi házasság, rengeteg előre elrendezett házasságot kötöttek, de édesanyámnak igaza volt. Csak vártam, vártam, és végül életem szerelmét vettem el feleségül. Onnantól kezdve, ha tartes des étoiles-t sütöttem, azt Rose tiszteletére tettem, a receptet pedig megtanítottam a gyerekeimnek, az unokatestvéreimnek és az unokáimnak is. Meghagytam nekik, hogy azért készítsék, hogy megtalálják és kivárják az életük szerelmét, ahogyan Rose tette, és ahogyan később én is. Ezek szerint Rose a háború után újra találkozott a szerelmével - vonja le a tanulságot Monsieur Haddam. - A háború után történt, ugye? Alain és én szomorúan pillantunk egymásra. - Nem - felelem, és szinte érzem, ahogy a veszteség súlya a mellkasomra nehezedik.

Monsieur Haddam lehajtja, majd bánatosan csóválni kezdi a fejét. Meglepődöm, amikor a mellettem ülő Henri megköszörüli a torkát, mert annyira magával ragadott a házigazdánk története, hogy majdnem elfelejtkeztem a két öregúr jelenlétéről. - Hogyan jutott ki Rose Párizsból? - kérdezi, miután sikerül abbahagynia a köhécselést. Monsieur Haddam csak rázza a fejét. - Szinte lehetetlen biztosat mondani róla. Részben azért, mert a mecset csak úgy tudott embereket menteni, ha minden a legnagyobb titokban történt. A Korán azt tanítja nekünk, hogy titokban tegyünk jót a szükséget szenvedőkkel, elég, ha Isten tud a cselekedeteinkről. A tanítás miatt, és azért, hogy ne fokozzák az amúgy is tetemes kockázatot, akkortájt senki nem beszélt Rose szökéséről, főleg nem egy tízéves kisfiúnak. Annyit azonban megtudtam, hogy a zsidókat, akiket bújtattunk, a katakombákon keresztül juttatták el a Szajnáig. Talán egy Dijonba tartó uszályon sikerült őt kicsempészni Párizsból, de lehet, hogy hamis papírokkal lépte át a demarkációs vonalat. - Egy vagyonba kerülhetett hamis okmányokat szerezni. Jól gondolom? - veti közbe Henri. - Az én családom is szeretett volna kijutni a szabad zónába, de nem volt elég pénzünk a szükséges iratok megvásárlásához. - A mecset segített a hamis igazolványok megszerzésében - árulja el Monsieur Haddam. - Ennyit tudok. De mi lett a szerelmével, Jacobbal? Jacob pénzt is adott Rose-nak, amit édesanyám segítségével belevarrt az egyik ruhája bélésébe. Ha a háborús övezetből sikerült kijutnia, akkor már biztosan könnyen kijutott Franciaországból is - vélekedik Monsieur Haddam. - Itt, Párizsban muszlim papírokkal éldegélt, de Dijonban, vagy ahová szökött, biztosan ki kellett töltenie egy gendarmerie nyomtatványt. A nála lévő pénzzel megvesztegethette a hivatalnokokat, és mivel francia állampolgár volt, valószínűleg katolikusként vették nyilvántartásba. Dijonból aztán továbbszökhetett Spanyolországba. - A nagyapámmal Spanyolországban találkozott - vetem közbe. - Nem Jacob a nagyapja? - kérdezi Monsieur Haddam felvont szemöldökkel. - Szinte lehetetlennek tűnik, hogy Rose olyan hamar képes volt beleszeretni valaki másba. - Nem. A nagyapámat Tednek hívták. Az idős férfi elkeseredetten hajtja le a fejét. - Tehát másvalakihez ment feleségül. - Egy kis időre elcsendesedik, aztán folytatja. - Mindig azt képzeltem, hogy Rose odaveszett. Ha életben maradt volna, biztosan kapcsolatba lép velünk. Ám az is lehet, hogy csak el akarta felejteni a háború előtti életét. Hirtelen eszembe jut, amit Gavin mondott a holokauszt túlélőiről, akik siettek új életet kezdeni, miután mindent és mindenkit elveszítettek.

- Ezekről az eseményekről miért nincs egyetlen sor sem a nyilvántartásokban? kérdezem hirtelen. - Amit a családja és amit a Nagymecsetbe járó hívek tettek, bátor és hősies cselekedet volt. Monsieur Haddam elmosolyodik. - Akkoriban egyetlen sort sem vetettünk papírra, mert nem akartunk még nagyobb kockázatot vállalni. A sorsot hívtuk ki magunk ellen, amikor menedéket adtunk a rászorulóknak. Ha a nácik vagy a francia csendőrség átkutatta volna a mecsetet, és csak egyetlen aprócska bizonyíték is előkerül, az mindannyiunk végét jelentette volna. Némán reménykedtünk, és azt hiszem, hogy minden tettem közül erre vagyok a legbüszkébb - foglalja össze a nagyanyám megmenekülésének históriáját Monsieur Haddam. - Köszönöm! - suttogja Alain. - Köszönök mindent, amit a testvéremért tett! Monsieur Haddam csak csóválja a fejét. - Nincs miért hálálkodnia. Ez volt a kötelességünk. Azt tanítja a vallásunk, hogy „aki egyetlen életet is megment, az az egész világot menti meg”. Alain furcsa, hörgő hangot hallat. - A Talmudban pedig az áll, hogy „aki megment egy életet, egész világot ment meg” - idézi áhítattal. Aztán egy pillanatig csendesen nézik egymást Monsieur Haddammal, majd mindketten elmosolyodnak. - Akkor nem is különbözünk annyira - szólal meg Monsieur Haddam, aztán Henrira és Simonra pillant, majd visszafordul Alainhez. - Soha nem értettem, hogy miért zajlanak a vallási háborúk, miért harcolnak a muszlimok a zsidók vagy a keresztények ellen. Egyetlen dolgot viszont alaposan megtanultam abból az időből, amikor Rose velünk élt, azt, hogy mindannyian ugyanahhoz az Istenhez fohászkodunk. Nem a vallások teremtenek széthúzást az emberek között, a Földön uralkodó jó és rossz erők választanak szét bennünket. Miután elhallgat, csendben nézzük egymást egy röpke pillanatig- A testvére - szólal meg Monsieur Haddam, és Alain felé fordul - minden nap szenvedett, amiért elhagyta a családját, és szenvedett azért is, mert azt hitte, hogy nem sikerült megmentenie magát. De tudnia kell, hogy csak a kötelességét teljesítette, hiszen a kisbaba élete mindennél előrébb való volt. Még a légy zümmögését is hallani, olyan csönd áll be a szavai hallatán. - A kisbabáé? - kérdezi elvékonyodott, szokatlanul magas hangon Alain. Hirtelen kiszárad a torkom. - Hát persze! - feleli Monsieur Haddam, és csak pislog értetlenül. - Ezért jött ide. Kisbabát várt. Nem tudták?

Alain választ várva mered rám. - Te tudtál erről? - Természetesen, nem - válaszolom. - Ez nem lehetséges, mivel az anyám csak 1944-ben született. - Monsieur Haddamhoz fordulok. - Anyámnak nem születtek testvérei, és a nagyanyám nem lehetett várandós 1942-ben. Vendéglátónk hallgat, aztán egyszer csak feláll a helyéről. - Bocsássanak meg egy pillanatra! - Azzal kiballag a hálószobájába, mi pedig Alainnel továbbra is tanácstalanul meredünk egymásra. - Hogyan lehetett állapotos? - szólal meg Alain. - Nos, ő és Jacob szerelemesek voltak egymásba… - fog bele a magyarázatba Henri, de aztán inkább elhallgat. Alain a fejét rázza. - Nem, biztos, hogy nem így történt. Mélyen vallásos volt, soha nem tett volna ilyesmit. - Rám pillant, és így folytatja: - Akkoriban az emberek nem létesítettek nemi kapcsolatot a házasság előtt. Főleg nem Rose. - Talán Monsieur Haddam rosszul emlékszik - vélekedem, de amikor előbukkan a hálóból, a kezében egy fényképpel, azonnal összeáll a kép. Rögtön felismerem a nagyanyámat, hiszen szakasztott úgy néz ki, mint én tizenhat-tizenhét éves koromban. A fejét kendő fedi, az egyik karját egy fekete hajú kisfiú vállán nyugtatja, a másik karjával pedig egy középkorú asszony derekát öleli át, és közben mosolyog. - Ez itt az édesanyám, és ez vagyok én! - mutatja Monsieur Haddam szeretettel. - Ez pedig a nagyanyja, azon a napon, amikor itt hagyott bennünket. Akkor láttam utoljára. . Bólintok, de nem szólok egy szót sem, hiszen a nagyanyám hatalmas, kerek pocakja magáért beszél. Nem kérdés többé, hogy várandós volt-e. A fekete-fehér fotográfián végtelen szomorúsággal tekint a fényképezőgép lencséjébe, bár a szája mosolyog. Alain lerogy mellém a kanapéra, és ő is tanácstalanul bámulja a fotót. - Tudta, hogy a lágerben azonnal kivégezték volna, ha kiderül, hogy kisbabát vár - magyarázza gyengéden Monsieur Haddam. - Tudta, hogy azért kell vigyáznia magára, mert csak így védheti meg a kicsikét. Ezért hagyta ott Jacobot és a családját is. - Istenem! - mormolom kétségbeesetten. - De mi történt a kisbabával? kérdezem hirtelen. Monsieur Haddam furcsa grimaszt vág. - Ezek szerint meg van róla győződve, hogy ez a baba, nem az édesanyja. Energikusan bólintok.

- Anyám másfél évvel később született, és a nagyapám, Ted volt az apja, nem Jacob. - Alainhez fordulok. - Ez a baba biztosan meghalt - jelentem ki, de a szavaim elborzasztanak. Alain elkeseredetten lehajtja a fejét. - Rengeteg dolog van még, amiről semmit sem tudunk. Mi lesz, ha többé nem ébred fel a kómából? - nyöszörgi. A szavai kijózanítanak, hiszen a múltat megváltoztatni nem tudjuk, a jövőt pedig nem ismerjük. Egyedül a jelenben tehetünk valamit. El kell érnünk a gépet, ezért az órámra pillantok, aztán talpra ugróm. - Monsieur Haddam, sajnálom, de most már mennünk kell! -közlöm határozottan. - Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg, amit értünk tett. - Nem kell megköszönnie, ifjú hölgy! - válaszolja mosolyogva. - A tudat, hogy Rose megmenekült és boldogan élte le az életét, nekem elég lesz a következő ezer évre. Magamban azon tűnődöm, vajon tényleg boldog volt-e a nagyanyám élete. Vajon túltette-e magát a megrázkódtatáson, hogy Jacobot és a családját örökre elveszítette? - Kérem - szólal meg Monsieur Haddam búcsúzóul -, mondja meg a nagyanyjának, hogy gyakran gondolok rá, és köszönje meg neki, hogy a segítségével rátaláltam az igaz szerelemre! Megváltoztatta az életemet, ezért soha nem fogom elfelejteni. - Nagyon köszönöm, Monsieur Haddam - mormolom hálálkodva —, meg fogom mondani neki. Megcsókolja az arcom jobbról és balról is, aztán elindulok Alain, Henri és Simon után az utcára, hogy taxiba vágjuk magunkat és megpróbáljuk elérni a gépünket. Az autóban zötykölődve azon tűnődöm, vajon miért küldött Mamie Párizsba. Azért, hogy tudomást szerezzek az első szerelméről és arról, hogyan veszítette el a gyermekét, akiért mindent kockára tett? Rádöbbenek, hogy Mamie pokoli fájdalmakat élt át, én viszont vajmi keveset tudok az igazi szerelemről. Mivel reménytelen eset vagyok, valószínűleg ez már így is marad. A repülőtér felé vezető úton egyetlen szót sem szólunk egymáshoz, Alain is, én is belemerülünk a saját világunkba.

Tizenhatodik fejezet

Ánizsos-édes köményes aprósütemény

HOZZÁVALÓK

2 csésze kristálycukor 4 tojás 2 teáskanál ánizskivonat 3 csésze liszt, plusz a nyújtáshoz 1 teáskanál só 1 teáskanál ánizsmag 2 csésze porcukor 1 evőkanál édesköménymag 3 teáskanál sütőpor

ELKÉSZÍTÉS

1. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra.

2. Egy közepes méretű tálban robotgéppel jó alaposan keverjük össze a kristálycukrot, a tojást és az ánizskivonatot.

3. Szitáljuk egy másik tálba a lisztet, a sütőport és a sót, majd csészénként adagolva dolgozzuk bele a cukros tojásba.

4. Adjuk hozzá az ánizsmagot, és alaposan keverjük össze.

5. Egy lapos tányérban édesköménymagot.

vegyítsük

össze

a

porcukrot

és

az



6. Enyhén belisztezett kézzel formázzunk golyót 1-1 evőkanál masszából, majd mindegyiket hempergessük meg a porcukros keverékben, hogy

mindenütt jól befedje. Tegyük őket kizsírozott sütőlemezre.

7. Süssük 12 percig, utána 5 percig hagyjuk a tepsin hűlni, majd szedjük rácsra.

Rose

Valami nagyon nem volt rendben, s Rose tudta ezt jól. Egész délután a televízió előtt ücsörgött, és olyan műsorok ismétlését bámulta, amik másnak a könyökén jöttek ki, de egyáltalán nem bánta, mert már rég elfelejtette a cselekményüket. A fáradtság egyre inkább elhatalmasodott rajta, s mire bevánszorgott a hálószobába, már egyetlen tagját sem tudta megmozdítani. Aztán hirtelen beállt a teljes filmszakadás, és minden elsötétült. A világ még akkor is vaksötétbe borult, amikor az otthon dolgozói érte jöttek. Tisztán hallotta az „eszméletlen”, az „agyvérzés” és az „aligha éli túl” kifejezéseket, és hiába szerette volna közölni velük, hogy jól van, a nyelve nem engedelmeskedett, a szemét nem tudta kinyitni, és be kellett látnia, hogy ezúttal nemcsak az elméje, hanem a teste is cserbenhagyta. Talán eljött az idő. Nem ágált a sorsa ellen, hagyta magát sodródni az emlékik árján vissza, a múltba. Amikor megszólalt a mentőautó szirénája, és a közelből egy gyermek zokogása hallatszott, már nem ragaszkodott többé a jelenhez Mint tehetetlen uszadék fa a habok tetején, visszasodródott a gyermekkora utolsó évébe, a világégés előtti időkbe. A jelenhez hasonlóan a múlt sötétjében is hangok kísérték. Amikor a jelen elhomályosult, egyre élesebben rajzolódott ki a múlt, aztán egyszer csak az édesapja dolgozószobájában találta magát, a rue du Général Camou-n lévő lakásukban. Újra tizenhét éves volt, és úgy érezte magát, akár egy jós, aki a kristálygömbbe tekintve tisztán látja a gyászos jövőt, de senki nem hajlandó hinni neki. - Kérlek szépen! - könyörgött az apjának többórányi meddőgyőzködéstől rekedten. - Papa, ha maradunk, mindannyian meghalunk, mert a razzia után elhurcolnak bennünket! Mindenfelé nácik hemzsegtek. Az utcák tömve voltak német katonákkal, és a francia fegyveresek úgy követték őket, akár a lemmingek. A zsidók csak akkor hagyhatták el az otthonaikat, ha a ruhájukra, a szívük fölé felvarrták a sárga Dávid-csillagot, kívülállóságuk jól látható jelét. - Képtelenség! - jelentette ki az apja büszkén, mivel szentül hitt Franciaországban és honfitársai jóindulatában. - Csak a bűnözők és a gyáva férgek menekülnek. - Nem, Papa - suttogta Rose. - Nemcsak a bűnözők és a gyávák, hanem minden épeszű ember, aki menteni akarja az életét. Nem lehet vakon reménykedni és várni, hogy majd csak minden jóra fordul! Az apja lehunyta a szemét, és hogy megnyugodjon, egy pillanatra befogta az orrát és a száján keresetül jó mélyeket lélegzett. A felesége biztatón átölelte, és köbben megszidta Rose-t, amiért felbosszantotta az apját.

- De Maman! - kiáltotta a lány. - Franciák vagyunk! - mondta az apja ellentmondást nem tűrve, miután kinyitotta a szemét. - A franciákat nem deportálják! - De igen - suttogta Rose ráadásul Maman még csak nem is francia. Még mindig lengyelnek számít a szemükben, minket pedig külföldinek tartanak. - Ostobaságokat beszélsz gyermekem! - torkolta le az apja. - Ez a letartóztatási hullám más lesz. Most mindannyiunkat elvisznek - ismételte Rose már ezredszerre, de az apja még mindig nem fogta fel, mert nem akarta meghallani. - Jacob azt mondja… - Rose! - vágott közbe az apja, és akkorát csapott az íróasztalra, hogy az anyja felugrott ijedtében, majd szomorúan ingatni kezdte a fejét. - Ennek a fiúnak üldözési mániája van! - Ez nem mánia, Papa! - Rose még soha nem mondott ellent a szüleinek, de ezúttal nem volt más választása, mert a családja élete múlott rajta. Nem értette, hogy miért ennyire elvakultak. - Te vagy a családfő, Papa! Az a dolgod, hogy megvédj bennünket! - Elégj - kiáltott az apja. - Te nem fogod előírni nekem, hogyan istápoljam a családomat! Ez a Jacob sem fog parancsolgatni nekem! Majd én megvédem a családot és anyátokat is, de betartom a szabályokat. Nem te fogod megmondani, hogy mi a dolga egy szülőnek! Nem tudsz te semmit! Rose csak nyelte a könnyeit. Jobb kezével akaratlanul is megsimította a pocakját, majd gyorsan hátratette a kezét, mert az anyja rosszallón nézett rá. Már nem sokáig tudná eltitkolni előlük. Vajon megbocsátanának? Vajon megértenék? Aligha. Szerette volna megosztani velük a titkát, de még nem jött el az ideje. Csak még bonyolultabbá tenné a dolgokat. Most az a legfontosabb, hogy megmentse őket. - Rose! - szólalt meg az apja kisvártatva, azzal felállt az asztaltól, majd mellé térdelt, ahogyan kislány korában oly gyakran tette. Mindig nagyon türelmes volt a gyerekeivel, és ugyanígy térdelt Rose előtt, amikor a cipőfűzőjét kellett megkötnie, vagy amikor először horzsolta le a lábát, és akkor is, ha játékosan belecsípett az arcába, és „ma filfille en sucre”-nek, vagyis „cukorbabám”-nak nevezte. - Azt tesszük, amire utasítanak. Ha nem szegjük meg a szabályokat, akkor nem lesz baj! Amikor a lány az apja szemébe nézett, és látta, hogy hajthatatlan, felzokogott. Tudta, hogy örökre elveszítette, ahogyan a többieket is.

Még nem állt készen, amikor Jacob aznap éjjel érte jött. Hogyan is készülhetett

volna fel? Csak bámulta Jacob aranypettyes, tengerzöld szemét, és arra gondolt, hogy örökre beleveszett ebbe a feneketlenül mély tengerbe. Forró könnyeket hullatott, mert az ösztönei azt súgták, hogy többé nem hajózhat Jacob szemének nyugodt vizein. - Rose, indulnunk kell! - sürgette a fiú, aztán a karjaiba zárta, úgy próbálta csitítani, de a lány keservesen sírt. - Hogyan hagyhatnám itt őket? - suttogta kétségbeesetten, és Jacob széles mellkasába fúrta a fejét. - Muszáj lesz szerelmem! Csak így mentheted meg a kisbabánkat! Amikor a tekintetük találkozott, Rose látta, hogy Jacob is a könnyeivel küszködik, de tudta, hogy igaza van. - Ugye, megpróbálod megvédeni őket? - Minden erőmmel azon leszek - ígérte Jacob -, de előbb téged kell biztonságba helyeznem. Mielőtt elindultak, még belestek a szobába, ahol Alain és Claude feküdt. Claude édesdeden aludt, de Alain még ébren volt. - Most indultok, igaz Rose? - suttogta Alain, amikor Rose közelebb lépett, és leült az ágya szélére. - Igen, drágám. Velünk jössz? - Itt kell maradnom Mamannal és Papával - válaszolta Alain pillanatnyi habozás után. - Lehet, hogy nekik van igazuk. - Egyáltalán nincs - tiltakozott Rose. Alain bólintott. - Tudom! - suttogta. Egy darabig csak hallgatott, majd hirtelen átfonta a karjaival a nővére nyakát. - Szeretlek, Rose! - súgta a fülébe. - Én is szeretlek, kisember! - felelte a lány, és szorosan magához ölelte. Tudta, hogy Alain nem érti, miért kell elhagynia a családot. Talán azt hiszi, hogy Jacobot választotta a szerettei helyett, de neki sem árulhatta el, hogy egy parányi lény növekszik odabent a méhében. Még csak tizenegy éves volt az öccse, hiába is mondta volna neki. Remélte, hogy Alain egyszer majd belátja, hogy ettől a döntéstől megszakadt a szíve. Fél órával később Jacob egy sikátorba vezette Rose-t, ahol egy sötét kapualjban a barátja, Jean Michel, az ellenállási mozgalom egyik tagja már várta őket. Üdvözlésképpen Jean Michel megcsókolta Rose arcát jobbról és balról is. - Nagyon bátor vagy, Rose! - jegyezte meg elismerőn. - Nem vagyok bátor, csak nagyon félek - felelte Rose. Nem akarta, hogy bárki

is merésznek tartsa, mert úgy gondolta, hogy abszurd volna bátornak nevezni azt, aki elhagyja a családját. Abban a pillanatban a leghitványabb emberi lénynek érezte magát a világon. - Magunkra hagynál egy kicsit, Jean Michel? - kérte Jacob. - Rendben van, de igyekezzetek! Nincs sok időnk! - felelte a fiatalember, aztán besurrant egy kapun, egyedül hagyva Rose-t és Jacobot. - Hidd el, hogy helyesen cselekszel! - nyugtatgatta Jacob a szerelmét a sötétben. - Egyáltalán nem így érzem, de most már nincs visszaút. Biztos vagy benne, hogy mindenkit elvisznek ? Jacob bólintott. - Biztos. A razzia néhány óra múlva elkezdődik. Rose csak rázta a fejét. - Mi ütött az emberekbe? Mi történt ezzel az országgal? - A világ megőrült - mormolta Jacob. A lány gondterhelten sóhajtott. - Ugye, eljössz majd értem? - Eljövök érted, Rose. Tudnod kell, hogy te vagy az életem. Te és ez a kisbaba. - Tudom - suttogta Rose bánatosan. - Nem szabad félned, mert úgy is meg foglak találni! Ha ennek az iszonyatnak vége lesz és te végre biztonságban leszel, akkor eljövök érted - ígérte Jacob. Addig nem nyugszom, amíg újra együtt nem leszünk. - Én sem - nyöszörögte Rose. Jacob magához ölelte, Rose pedig szorosan hozzásimult, mélyen beszívta az illatát, és azt kívánta, bárcsak soha ne kellene elválniuk. Az illatára és az, ölelésére örökre emlékezni akart. Nem maradt sok idejük, mert a visszatérő Jean Michel szelíden szétválasztotta és arra figyelmeztette őket, hogy ideje indulni, mielőtt túl késő lenne. Egyedül Rose tudta, hogy a katolikus vallású Jean Michel az ellenállási mozgalom egyik muszlim tagjához! Alihoz fogja vinni. A mozgalomban a muszlimok, a katolikusok és a zsidók úgy működtek együtt, mintha a világ nem hullt volna szét körülöttük atomjaira. Rose-nak mindig mosolyognia kellett, ha erre gondolt. Jacob még egyszer utoljára magához húzta, és hosszú, fájdalmas búcsúcsókban forrtak össze. Amikor Jean Michel elvezette, Rose Jacob után szólt a sötétben. —Jacob!

- Itt vagyok! - bukkant elő az árnyékból. Rose nagy levegőt vett. - Menj vissza értük, kérlek! Nem tudok nélkülük élni, és azt sem tudnám elviselni, ha azért vesznének oda, mert én nem tettem meg mindent a megmentésükért! Jacob mélyen a szemébe nézett, és Rose legszívesebben leharapta volna a nyelvét, hiszen tisztában volt vele, hogy mire is kérte. De már nem késlekedhettek tovább. - Visszamegyek értük - felelte Jacob szelíden. - Megígérem. Szeretlek Azzal eltűnt a szurokfekete homályban. Rose lába földbe gyökerezett a kétségbeeséstől. Csupán pillanatok műve volt az, egész, mégis úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság telt el. - Ne! - mormolta lesújtottan. - Mit tettem? Jacob után akart rohanni, hogy megállítsa, hogy visszatartsa, de a jóságos Jean Michel szorosan ölelte, és nem engedte, hogy ostobaságot csináljon. - Nem lehet, Rose, nem lehet! - csitítgatta. - Most már Isten kezében van. Gyere, mennünk kell! - De… - ellenkezett Rose, és megpróbált kiszabadulni az ölelésből. - Most már Isten kefében van - ismételte meg Jean Michel, mert a lány teste rázkódott a szívet tépő zokogástól. Egyre szorosabban ölelte, és biztatón az suttogta a sötétben: - Mostantól kezdve csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk, és reménykedünk, hogy Isten meghallgatja az imáinkat.

Rose számára kínkeserves volt a tudat, hogy úgy kell titokban élnie Párizsban, hogy nem messze tőle a családja és Jacob is valószínűleg bujkálni kényszerül. Éjjelenként keservesen sírt tehetetlenségében, mert nem indulhatott a keresésükre, mivel minden erejével a benne növekvő magzatra kellett figyelnie. A Haddam család, akik befogadták, kedvesek voltak hozzá, bár azt érezte, hogy a szülők nem látják szívesen, mivel a jelenléte állandó veszélyforrást jelentett számukra. Ha nem lett volna várandós, már szó nélkül otthagyta volna őket. Ettől függetlenül nagyon szívélyesen bántak vele, és a végén úgy tűnt, hogy meg is kedvelték. A fiúk, Nabi, Alainre emlékeztette, és ez volt az, ami miatt nem veszítette el a józan eszét. Úgybeszélhetett a fiúval, akár a kisöccsével, és ettől az új otthona kicsit hasonlított arra, amit maga mögött hagyott. Madame Haddammal rengeteg időt töltöttek a konyhában, mígnem egy napon Rose felajánlotta, hogy megmutat néhányat a családi, askenázi receptek közül. Hálából Madame Haddam ízletes muszlim süteményreceptekre tanította

meg, olyan egzotikumokra, amiket korábban hírből sem ismert. - Meg kell tanulnod, hogy mire való a rózsavíz.! - jelentette ki egy napon Madame Haddam. - Semmi sem illene jobban egy Rose nevű cukrászlányhoz Rose tehát beleszeretett a mandulás félholdakba, a narancsvirágos baklavába és a rózsavizes kekszekbe, amik úgy olvadtak el a szájában, mint valami különös varázslat, ugyanakkor táplálták a benne növekvő magzatot. Az apja korábban gyakran szidta a muszlimokat, de Rose már tudta, hogy vallási kérdésekben éppen annyira tévedett, mint amennyire rosszul ítélte meg a fasiszta mozgalom megerősödését. A Haddam család kockára tette az életét érte és a leendő gyermekéért. Náluk jobb embereket aligha ismert. Mi több, azzal is tisztában volt, hogy csak jó emberek készíthetnek ilyen csodás süteményeket. Az ember ugyanis a lelkét is beledolgozna a tésztába, és ha a lélekben sötétség honol, akkor a sütemény ehetetlen lesz Rose úgy találta, hogy a Haddam család cukrászremekeiben világosság és jóság uralkodik, és remélte, hogy a benne növekvő csöppség is osztja a lelkesedését. Időnként Madame Haddam azt is megengedte Rose-nak, hogy elkísérje a piacra, de megígértette vele, hogy nem áll szóba idegenekkel és az arcát is lefátyolozza. Szeretett a fátyol mögé bújni, és bár mindig a közeli műszóm negyedben vásároltak, Rose reménykedett, hátha megpillant valakit a régi életéből. Egy alkalommal látta is futólag Jean Michelt az, utcán, de nem merte megszólítani, s amikor végre összeszedte a bátorságát, a fiatalember már messze járt. Egyik este, a szalát**( szálát: Az iszlám imaszertartása. A muszlimoknak naponta ötször kell imádkozniuk: hajnalban, délben, kora délután, alkonyaikor és éjszaka. Minden imát arccal a mekkai Kába-szentély felé kell elvégezni. A szálát minden hívő muszlim számára kötelező napi rutin, de a modern világhoz igazodva a napi imádságok szertartása is rugalmasabbá vált. Ez megnyilvánulhat az egyes testtartások, az előírt viselet vagy akár az időpontok megváltoztatásában is, bár ez utóbbit a legtöbb muszlim

után, Rose visszavonult a szobájába, hogy elmondja a szokásos héber nyelvű fohászait, amikor észrevette, hogy Nabi figyeli. igyekszik betartani. Az imádság helyének viszont minden esetben tisztának kell lennie.)

- Gyere, Nabi, imádkozz velem! - hívta a fiút. Nabi odatérdelt mellé, és miután a fohászkodást befejezték, csendben üldögéltek. - Rose! - szólalt meg a fiú egy kis idő múlva. - Szerinted Isten héberül vagy arabul beszél, és egyáltalán hallja az imáinkat? Rose egy darabig töprengett, aztán rájött, hogy nem tud választ adni erre a kérdésre, mivel még a saját imái miatt is kételyei voltak. Ha Isten hallja őt, hogyan engedhette, hogy a családja és Jacob nyomtalanul eltűnjön az életéből? - Sejtelmem sincs, Nabi - felelte végül. - Te mit gondolsz? A fiú sokáig törte a fejét, mire megtalálta a helyes választ. - Azt hiszem, Isten mindannyiunkat meghallgat.

- Szerinted valamennyien ugyanahhoz az Istenhez fohászkodunk? - kérdezte kisvártatva Rose. - Muszlimok, zsidók, keresztények és mindenféle más vallású ember? Nabi alaposan megfontolta ezt a kérdést is. - Így van - válaszolta végül. - Egyetlen Isten lakozik a mennyben, és mindannyiunkra ugyanúgy figyel. Mi, emberek vagyunk a ludasok, mert mindent összekuszálunk a vallásainkkal, de igazi, nagy galibát nem tudunk okozni, mert ő úgyis hall minket, csak hinnünk kell benne. - Talán igazad van, Nabi - felelte Rose mosolyogva, aztán eszébe jutott, hogy mit mondott Jean Michel, amikor Jacobbal búcsúzkodtak. – Mostantól - ismételte Rose Jean Michel szavait, és beletúrt a kisfiú hajába - csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk, és reménykedünk, hogy Isten meghallgatja az imáinkat.

Tizenhetedik fejezet

Késve érkezünk a repülőtérre, ezért meg kell győznünk a biztonsági őrt, hogy engedjen be bennünket. Rohamtempóban esünk át a biztonsági ellenőrzésen, és lóhalálában, öt perccel az indulás előtt érünk fel a gép fedélzetére. A taxiban megpróbáltam felhívni Annie-t Alain mobiljáról, de nem jártam sikerrel, aztán Gavint és Robot is hívtam, de egyikük sem vette fel. Az idősek otthonában semmit sem tudtak Mamie-ról, a nővér pedig, akivel a kórházban beszéltem, azt mondta, hogy a nagyanyám állapota egyelőre stabil, de nem lehet tudni, meddig marad így. Amint a gép felszáll és Párizst lassan magunk mögött hagyjuk, búcsút veszek az alattunk kígyózó Szajnától. Elképzelem, amint a tizenhét éves Mamie egy uszályon kuporogva próbál leúszni a topázszínű folyón, hogy kijusson a háborús övezetből. Vajon így menekült el a fővárosból? Lehet, hogy már soha nem tudjuk meg. - Szerinted mi történt Rose kisbabájával? - szólal meg hirtelen Alain. A felhők peremén járunk, a napfény ragyogó nyalábjai oltalmazó sátorként borulnak fölénk. Ilyen lehet a mennyország. Tanácstalanul ingatom a fejem. - Fogalmam sincs. - Gondolhattam volna, hogy kisbabát várt - morfondírozik Alain. - Ez megmagyarázná, hogy miért ment el szó nélkül. Korábban soha nem értettem, hogyan hagyhatta cserben a családot, hiszen a hűtlenség összeférhetetlen volt a természetével, de most felfogtam, hogy miért nem maradt és miért nem próbálta lebeszélni a szüléimét a döntésükről. Ha nem várt volna gyermeket, velünk marad az utolsó percig és megpróbál megmenteni minket. - A baba élete mindennél fontosabb volt neki - vélekedem. - Rose helyesen cselekedett - jelenti ki Alain. - Egy szülőnek ez a kötelessége, nem igaz? Az én szüleim sem akartak mást, mint megóvni minket, és azt hitték, hogy ehhez minden szabályt szigorúan be kell tartanunk. Ki tudhatta, hogy a jó szándékuk a család pusztulásához vezet? Csak fásultan ingatom a fejem, mert olyan szomorúság telepedik rám, hogy szólni sem tudok. Nem tudom elképzelni azt a pokoli fájdalmat, amit a dédanyám érezhetett, amikor a gyerekeit, Danielle-t és Davidot elszakították tőle. Vajon a legidősebb lányával, Helene-nel együtt maradhattak a letartóztatások után? Vajon még életben volt, amikor a gyermekei halálhírét hozták? A dédapám belátta, hogy mekkorát vétkezett, amikor nem hallgatott a lányára? Milyen lehet szülőként megélni azt, hogy az ember végzetes és visszavonhatatlan döntést hoz, amivel a gyermekei halálát okozza?

Lesújtottan bámulok kifelé az ablakon. - Talán nem tudott gondoskodni a babáról, és a születése után örökbe adta - mondom végül Alainnek. Kétlem, hogy így történt, de könnyebb a lelkiismeretem, ha erre gondolok. A nagybátyám csak hunyorog. - Biztos, hogy nem adta örökbe. A baba egy darabka volt belőle és Jacobból, nem hiszem, hogy le tudott volna mondani róla. Egészen biztos vagy benne, hogy a baba nem az édesanyád volt? - néz rám kíváncsian. Csak ingatom a fejem. - Amikor anyám meghalt, én örököltem a házát, és a felújításkor megtaláltam a születési anyakönyvi kivonatát. Biztos, hogy 1944-ben született, ráadásul nagyon hasonlított a nagyapámra. - Akkor az a baba meghalt - sóhajtja Alain. Nem tudok a szemébe nézni. Ennél szomorúbb dolgot nem igen tudok elképzelni. - Ha így történt, akkor hogyan eshetett teherbe olyan hamar? -kérdezem elcsukló hangon. Sehogy sem áll össze a kép. - Ez egyáltalán nem volt szokatlan dolog akkoriban - magyarázza Alain gyengéden. Megint felsóhajt, és kifelé bámul az ablakon. - A háború után a soá túlélői megházasodtak és azonnal megpróbáltak utódokat nemzeni, még azok is, akik nyomorogtak és éheztek. Meglepve pillantok rá. - De miért? - Hogy a halálból új élet sarjadjon - feleli Alain bölcsen. - Családot alapítottak, hogy újra tartozhassanak valakihez. Mire Rose találkozott a nagyapáddal, biztosan azt gondolta, hogy mindannyian odavesztünk, Jacobot is beleértve, ám, ha mindezek tetejében a kisbabáját is elveszítette, nagyon elhagyatottnak érezhette magát. Talán azért akart azon nyomban egy újabb családot, hogy megint értelmet adjon az életének.

Egy örökkévalóság telik el, mire leszállunk, visszakapjuk a poggyászunkat és átvergődünk a vámvizsgálaton. Elhozom az autómat az őrzött parkolóból és végre elindulunk Boston felé. Szerencsére, még a csúcsforgalom előtt kijutunk a városból, aztán dél felé fordulunk, végig a 3-as úton. Idegességemben össze-vissza előzgetek, és húsz mérfölddel át is lépem a megengedett sebességhatárt. Útközben megpróbálom Annie-t felhívni, és ezúttal végre felveszi a telefont. Megint furcsa a

hangja, de amikor megkérdezem, hogy mi a baj, csak annyit mond, hogy bent van a kórházban, és Mamie állapota változatlan. - Apád is ott van? - kérdezem. - Nincs - feleli határozottan. Elönt a méreg. - Akkor hol van? - Nem tudom. Talán az irodájában. - Kérted, hogy menjen be veled a kórházba? A lányom vonakodva válaszol. - Egy ideig itt volt, de el kellett mennie valahová munkaügyben. A szívem szakad meg, hogy már megint ezt kell hallanom. Mindennél jobban szeretném megóvni a lányom, de arra nem számítok, hogy a saját apja lesz a veszély forrása. - Sajnálom, szívem. Apádnak biztosan sok a dolga, de azért ott maradhatott volna veled. - Nincs gond - motyogja Annie. - Gavin itt van velem. Elszorul a szívem. - Már megint? - Igen. Felhívott, hogy megkérdezze, mi a helyzet velem, aztán mondtam neki, hogy Apának el kellett mennie. Nem kértem, hogy jöjjön ide, egyszerűen csak itt termett a kórházban. -Ó! - Akarsz vele beszélni? Már majdnem igent mondok, de bevillan, hogy egy órán belül úgyis odaérünk. - Mondd meg neki, hogy üdvözlöm és köszönöm a segítséget! Mindjárt ott leszünk. Annie hirtelen elcsendesedik. - Ott leszünk? Ki az a mi? Bepasiztál Párizsban? Akaratlanul is elnevetem magam. - Dehogy! - Alainre pillantok, aki éppen az elsuhanó tájban gyönyörködik. - Viszont meglepetésem van számodra! Egy órával később már Hyannisban vagyunk, és éppen a Cape Cod-i kórház bejáratán igyekszünk befelé. Az aulában egy ápolónő a harmadik emeletre irányít bennünket, és amikor felérünk, rögtön kiszúrom Annie-t, aki lógó orral, csüggedten ücsörög a váróteremben.

Mellette Gavin ül, és újságot olvas. Egyszerre vesznek észre bennünket. - Anya! - kiált fel örömében Annie. Úgy látszik, már elfelejtette, hogy amióta kamaszodik, arra is lusta, hogy egyáltalán üdvözöljön. De most felugrik a székéről és átölel. Gavin int üdvözlésképpen, aztán halványan elmosolyodik. - Köszönöm! - suttogom a lányom feje fölött neki. Annie végül eltol magától és Alaint kezdi szemrevételezni, aki döbbent arccal mered rá. - Üdvözlöm! - szólal meg Annie, aztán kezet nyújt Alainnek. - Annie vagyok. Ön kicsoda? A nagybátyám csak tátog, akár a partra vetett hal, és egyetlen hang sem jön ki a torkán. Megsimogatom a hátát, rámosolygok a lányomra és kedvesen bemutatom Alaint. - Annie, hadd mutassam be neked Mamie öccsét! Ö a nagybátyám, Alain. Annie nagyra nyílt szemekkel néz rám. - Mamie öccsét? - Újra végigméri Alaint. - Tényleg Mamie öccse vagy? Alain bólint, és végre meg tud szólalni. - Olyan ismerősnek tűnsz, kedvesem. Annie kérdően néz rám, aztán újra Alainre. - Úgy nézek ki, mint Mamie ennyi idős korában? Alain lassan ingatja a fejét. - Egy kicsit, talán, de inkább valaki másra emlékeztetsz. - Csak nem egy bizonyos Leonára? - kérdezi Annie gyanakvón. - Mamie ugyanis állandóan így szólít. Alain tanácstalanul ráncolja a homlokát. - Nem hiszem, hogy bárkit is ismernék, akit Leonának hívnak. Annie csak fintorog, én pedig hirtelen észreveszem, hogy Gavin felállt a helyéről, átballagott a termen, és már itt is áll a lányom mellett. Egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogy odalépek hozzá és átfonom a karjaimmal, de aztán zavaromban pislogni kezdek, és inkább hátralépek. - Gavin, hadd mutassam be neked Alaint, a nagymamám testvérét! - szólalok meg. - Alain, ő Gavin… - megtorpanok és keresem az ideillő kifejezést -, a barátom. Gavin szeme elkerekedik, és már nyújtja is a kezét Alain felé. - Szinte hihetetlen, hogy megtalálták egymást Hope-pal! -mondja, miközben kezet ráznak.

Alain rám sandít, aztán újra Gavinre. - Úgy hallottam, fiatalember, hogy ön volt az, aki segítette és bátorította őt. Gavin csak rázza a fejét. - Nem, uram. Hope egyedül nyomozott ki mindent. Én csak támpontokat adtam neki a kereséshez. - Ne becsülje alá a tettei jelentőségét, hiszen egy családot segített újraegyesíteni! - közli Alain, aztán idegesen pislogni kezd. - Most már láthatnám a testvéremet? kérdi elfúló hangon. Gavin habozni látszik. - Valójában már vége a látogatási időnek, de ismerem az itteni ápolónőket, és megpróbálom elintézni, hogy bemehessen hozzá. Azzal odalép az egyik csinos, szőke ápolónőhöz, aki nem lehet több húszévesnél. A nő rögtön vihogni kezd, és csábosán igazgatja a haját, miközben Gavinnel beszél. Nem tudom miért, de egyből elönt a féltékenység. Szaporán pislogni kezdek, ezért el kell fordulnom, és inkább belekarolok Alainbe. -Jól vagy? - kérdezem. - Biztosan nagyon kimerültél. - Csak látni akarom Rose-t. Annie hirtelen kérdések garmadáját zúdítja Alainre. - Mikor láttad utoljára Mamie-t? Miért gondoltad, hogy meghalt? Hogy tudtál elmenekülni a nácik elől? Mi történt a szüléiddel? A nagybátyám minden kérdésére készségesen válaszol. Nem tudom megállni nevetés nélkül, amikor látom, hogy összedugják a fejüket, és a lányomból egyre csak ömlik a szó. Egy kicsivel később Gavin tér vissza, és belém karol. Az érintése szinte fáj, ezért inkább elhúzódom tőle, mire furcsa grimaszt vág, aztán kínosan köhint néhányat. - Beszéltem Kristával, az ápolónővel. Azt mondta, hogy be tudna csempészni minket, de nem maradhatunk sokáig. Itt szigorúan betartatják a látogatási időt. - Köszönöm! - felelem. Fura, de nem tudom rávenni magam, hogy Kristának is megköszönjem a segítséget. Végigvezet minket a folyosón, s a szőke lófarka szemérmetlenül himbálózik mögötte. Talán azért, mert a csípőjét is erőltetetten riszálja menet közben. Fogadok, hogy Gavin miatt csinálja a műsort, de úgy tűnik, hogy ő rá sem hederít. Az egyik kezét Alain vállán nyugtatja, és gyengéden betessékeli az ajtón, a folyosó végén. - Öt perc - suttogja Krista, amikor jobb kéz felől az utolsó kórterem ajtaja elé érünk -, különben bajba kerülök! - Nagyon köszönjük - hálálkodik Gavin. - Az adósod vagyok.

- Talán elvihetnél vacsorázni valamikor - javasolja Krista. Ez bizony felhívás keringőre, és miközben Gavinre néz, az ápolónő úgy rebegteti a pilláit, mint egy rajzfilmfigura. A választ már nem akarom hallani, inkább követem Annie-t és Alaint a kórterembe. Szegény Mamie annyira le van fogyva, hogy szinte elvész a takarók között. Sápadt, sovány, össze van töpörödve, és amikor Alain meglátja, hátratántorodik. Bárcsak tudná, hogy amikor utoljára találkoztunk, még egészségesnek tűnt. Az elmaradhatatlan burgundivörös rúzsa és a halványzöld szemceruza nélkül szinte fel sem ismerem. Én is megdöbbenek a látványtól. Közelebb lépünk, Annie pedig lábujjhegyen követ minket. - Nagyon rossz bőrben van, ugye? - suttogja a lányom. Magamhoz ölelem, és ezúttal nem ellenkezik. A jobb kezemmel megérintem Mamie bal kézfejét. Jéghideg és meg sem mozdul. - Az íróasztalára borulva találtak rá a szobájában, mert hiába várták, nem ment le vacsorázni - magyarázza Gavin gyengéden. - Azonnal hívták a mentőket - teszi hozzá. Csak bólintok, mert az aggodalomtól nem találok szavakat. Annie remegni kezd, én pedig lehajtom a fejem, hogy ne lássák, hogy sírok. Közelebb húzom magamhoz Annie-t, ő pedig mindkét karjával átölel. Alain az ágyhoz lép, majd Mamie elé térdel, hogy az arcuk egy magasságba kerüljön. Valamit mormol a testvérének, aztán végtelen gyengédséggel végigsimít a haján és az arcán. A szemében könnyek csillognak. - Abban a tudatban éltem, hogy már soha többet nem fogom látni - suttogja. - Csaknem hetven éve… - Rendbe jön? - Annie úgy csügg Alain válaszán, mintha az élete múlna rajta. - Nem tudhatom, Annie, de hiszem, hogy Isten nem hagyja, hogy búcsú nélkül váljunk el. Különben miért engedte volna, hogy újra találkozzunk? Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. - Én is - jelenti ki Annie eltökélten. Hirtelen betoppan a kacér ápolónő. - Lejárt az idő, a főnököm hamarosan ideér. - Rendben van, köszönjük, Krista - szólal meg Gavin. - Már itt sem vagyunk. Azzal kézen fogja Annie-t, majd lassan kivezeti a kórteremből. Amikor a vállam fölött hátrapillantok, látom, hogy Alain ismét Mamie fölé hajol. Homlokon csókolja, és amikor utánam jön, könnyek csorognak végig az arcán. - Sajnálom, de úgy aggódom miatta - szabadkozik. - Tudom - felelem, aztán megfogom a kezét, és elindulunk kifelé a többiek után. Mamie pedig magára marad a sötétben.



A kórház bejárata előtt búcsúzom el Gavintől. Másnap reggel hétkor már dolgoznia kell, nekem pedig ki kell nyitnom a cukrászdát. Az élet nem állhat meg. Annie elkéri tőlem a kocsikulcsot, és Alainnél beülnek az autóba. - Nem tudom, hogyan köszönjem meg - mondom lehajtott fejjel, miközben a cipőm orrát bámulom. - Igazán nincs mit - feleli Gavin. Felnézek, és látom, hogy megvonja a vállát, aztán csak mosolyog rám. - Örülök, hogy megtaláltad Alaint. - Neked köszönhetem - győzködöm szelíden. - Annie is azért volt rendben a távollétemben, mert számíthatott rád. Megint vállat von. - Nem olyan nagy dolog. Csak azt tettem, ami a kötelességem. - Egy kis időre elhallgat, aztán hozzáteszi: - Lehet, hogy nem tartozik rám, de az exférjed nem semmi pasas! - Ezt hogy érted? - kérdezem, és nyelek egy nagyot idegességemben. - Nekem úgy tűnt, hogy nem igazán érdekelte Annie hogyléte. A vak is látja, hogy a kislány teljesen össze van törve a nagyanyja miatt, szüksége lett volna az apja törődésére. - De itt voltál neki te, és én nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg. - Holnap reggel Joe Sullivan házában kell felújítanom a verandát. Ha megkínálsz egy csésze kávéval munkába menet, akkor kvittek leszünk. Ezen csak nevetek. - Egy csésze kávé valóban megfelelő fizetség egy családegyesítésért és azért, hogy vigyáztál a lányomra. Gavin a szemembe néz, de olyan mélyen és hosszan, hogy hirtelen beleszédülök. - Segíteni akartam, ennyi az egész - jelend ki. - Miért? - kérdezem, és csak akkor tudatosul bennem, hogy milyen nyersen és hálátlanul hangzik, amikor már kimondtam. Csak bámul rám megint, aztán újra vállat von. - Ne légy kishitű, Hope! - tanácsolja, aztán már indul is. Beszáll az öreg terepjárójába, odaint Annie-nek és elhajt. - Anya, meg kell találnunk Jacob Levyt! - jelenti be Annie másnap reggel, amikor kart karba öltve toppannak be a cukrászdába Alainnel. Mivel Alain előző nap nagyon kimerült, azt javasoltam, hogy nyugodtan aludjon

tovább, de sejthettem volna, hogy úgyis bejön a cukrászdába, mivel a kórházi találkozó óta elválaszthatatlanok a lányommal. - Alain mindent elmesélt nekem - újságolja büszkén. - Annie, szívem - felelem a nagybátyámra pillantva, aki az inge ujját feltűrve éppen tennivaló után kutat a konyhában -, még azt sem tudjuk, hogy életben van-e egyáltalán. - De mi van akkor, ha igen? - kérdezi Annie hetykén. - Mi van, ha évek óta csak Mamie-t keresi? Mi lenne, ha idehoznánk, és Mamie felébredne? - Édesem, ez teljességgel lehetetlen. Annie haragosan néz rám. - Ugyan, már Anya! Te nem hiszel az igaz szerelemben? - A csokoládéban hiszek - sóhajtom, és az állammal a pain au chocolat felé bökök, ami arra vár, hogy betegyem a sütőbe —, mert ha nem igyekszünk, nem tudjuk hat órakor kinyitni a cukrászdát. - Tökmindegy - zsémbel Annie, aztán felveszi a védőkesztyűt és becsúsztatja a csokoládés süteményeket a sütőbe. Beállítja az időzítőt, majd a szemét forgatva Alain felé fordul. - Látod? Mondtam, hogy reggelente kibírhatatlan. Alain elmosolyodik. - Édesanyád nagyon jószívű és kedves nő, drágám, csak megpróbál reálisan gondolkodni, és valószínűleg szeretne témát váltani. - Miért akarsz témát váltani, Anya? - érdeklődik Annie csípőre tett kézzel. - Mert nem akarom, hogy csalódj - felelem. - Nagy az esélye, hogy Jacob Levy már nem is él, ám ha mégis, akkor sincs garancia arra, hogy megtaláljuk. Mi szavatolja, hogy ennyi év után még emlékszik Mamie-ra? Nem akarom azt mondani Annie-nek, hogy ha csodával határos módon mégis megtalálnánk Jacobot, lehet, hogy már minimum a negyedik feleségét fogyasztja. Nem hiszem, hogy hetven éven át csak Mamie-ra várt. A férfiak mind egyformák. Arról nem is beszélve, hogy a nagyanyám sem vesztegette az idejét és már régen túllépett rajta. Alain megrovón néz rám, én pedig nem tudom állni a pillantását, mert az a kellemetlen érzésem támad, hogy nyitott könyv vagyok számára. - Segíthetek bármiben is, Hope? - kérdezi kisvártatva. - Kölyökkoromban dolgoztam a nagyszüleim cukrászdájában. - Annie meg tudja mutatni, hogyan kell elkészíteni az áfonyás muffinok tésztáját - válaszolom mosolyogva. - De nem kell ám segítened, egyedül is tökéletesen boldogulok! - Nem állítottam az ellenkezőjét. Mire észbe kapok, Annie már fel is kötötte Alainre a kötényt.

- Ha annyira szerelemes volt Jacobba, akkor hogy lehet, hogy Mamie mégis a dédapámhoz ment feleségül? - faggatja Annie Alaint, aztán fölkap egy zacskó cukrot, majd kiveszi az áfonyás dobozt a hűtőből. - Nem szerethetett két férfit egyszerre, nem igaz? - teszi hozzá. Csak forgatom a szemem, de az igazat megvallva, én is jobban örülnék, ha hihetnék az igaz szerelem mítoszában. Úgy tűnik, hogy Alain is ezen töri a fejét, miközben elővesz egy nagy keverőtálat meg egy fakanalat, és elkezdi összekeverni a lisztet a cukorral. Gyakorlott mozdulatokkal méri ki a sót és a sütőport is, majd Annie közreműködésével beleüti a tojásokat az edénybe. - A szerelemnek rengeteg arca van, Annie - jelenti ki végül, aztán kérdőn néz rám, majd a lányomra -, és én nem kétlem, hogy a dédanyád szerette a dédapádat. Annie értetlenül bámul rá. - Ezt meg hogy érted? Ha Mamie szerelmes volt Jacobba, hogyan szerethette a dédapámat is? Alain vállat von, aztán tejet önt, majd tejfölt kanalaz a keverőtálba, jó alaposan összekeveri a tésztát, végül pedig elveszi Annietól az áfonyás dobozt, és a tartalmát a tálba szórja. -Vannak hevesebb és szelídebb szerelmek is - magyarázza Annie-nek. - Ez nem azt jelend, hogy az egyik igazi, a másik pedig nem, hanem inkább azt, hogy bizonyos szerelmek egyszerűen nem működnek, hiába is szeretnénk. Rám pillant, hogy megerősítsem, de én inkább elfordítom a fejem. - Léteznek olyan szerelemek is, amiket nem a szenvedély, hanem a szeretet irányít. Aztán a kölcsönös jóindulat az évek során szerelemmé alakulhat - teszi hozzá. - Szerinted Mamie és a dédnagyapám között ilyen kapcsolat volt? kíváncsiskodik Annie. Alain komótosan kibéleli a muffinformákat a kapszlikkal. - Lehetséges, de nem tudhatom biztosan - válaszolja. - Mindannyiunkra vár egy nagy szerelem, de csak keveseknek adatik meg olyan bölcsesség, hogy észrevegyék és meg is ragadják azt. Ez az a szerelem, amelyik megválthatja a világot és átformálhatja az ember életét. - Jacob és Mamie így szerették egymást? - Azt hiszem, igen - feleli Alain. - Azon mit értesz, hogy bölcsnek kell lennünk, hogy észrevegyük? Alain megint rám pillant, de én úgy teszek, mintha az lenne a legfőbb gondom, hogy a csillagos pitéket rápakoljam a tepsire. A kezem egy kicsit remeg, miközben csillagformájúra alakítom a tetejükön a tésztadíszt.

- Azt, hogy a szerelem mindig körbevesz bennünket, de minél idősebbek leszünk, annál bonyolultabbá válik az egész - magyarázza Alain. - Minél többször sérül a lelkünk, annál nehezebb észrevenni a körülöttünk leselkedő szerelmet, és annál nehezebb a szívünkbe fogadni és őszintén hinni benne. Ha nem tudod elfogadni a szerelmet, vagy ha nem vagy képes hinni benne, soha nem tapasztalhatod meg. Annie teljesen összezavarodik. - Úgy érted, hogy Mamie és Jacob azért lettek szerelmesek, mert fiatalok voltak? - Nem, de arról meg vagyok győződve, hogy a dédanyád és Jacob azért lettek szerelemesek, mert egymásnak teremtették őket - feleli Alain. - Nem futottak el a szerelem elől, nem rettentek el tőle, nem hagyták, hogy a félelmeik közéjük álljanak. Sok ember van a világon, aki soha nem lesz szerelmes, mert a szívét már nem tudja megnyitni és nem ismeri fel a kínálkozó lehetőséget. A csillagos piték tepsijét a bal oldali, kisebbik sütőbe csúsztatom, és feljajdulok, mert beütöm a kezem a sütő ajtajába. Halkan káromkodom egyet, és beállítom az időzítőt. - Anya, ti is így szerettétek egymást Apával? - érdeklődik Annie. - Hát persze - vágom rá gyorsan, de nincs erőm a szemébe nézni. Hogyan mondhatnám el neki, hogy soha nem mentem volna hozzá az apjához, ha véletlenül nem esem teherbe? Nem szerelemből alapítottunk családot, hanem azért, hogy megmentsem a bennem fogant életet. De Mamie vajon mit gondolhatott, amikor találkozott a nagyapámmal? Nyilvánvaló, hogy Jacobot és a közös gyermeküket is elveszítette, és az élete borzalmasan sivár lehetett mindezek után. Lehet, hogy a magány kergette a nagyapám karjaiba. Ám ha tudta, hogy az igaz szerelme nem létezik többé, hogy volt képes egy életen át a nagyapám mellett álomra hajtani a fejét? - Ha te is ennyire szeretted Apát, akkor miért váltatok el? -faggatózik tovább Annie. - Néha a dolgok megváltoznak - válaszolom. - Mamie és Jacob esetében nem - jelenti ki határozottan a lányom. - Le merném fogadni, hogy mindig is szerették és még most is szeretik egymást. Ebben a pillanatban égő fájdalommal gondolok az én melegszívű, jóságos nagyapámra, aki csak a családjának élt. Lehetséges, hogy nem is sejtette, hogy a felesége már jóval az első találkozásuk előtt valaki másnak adta a szívét. Amikor felnézek, látom, hogy Alain is töpreng valamin. - Soha nincs késő megtalálni az igaz szerelemet - jelenti ki, aztán lopva rám néz. - Csak nyitott szemmel és szívvel kell járni. - Igaz, de vannak emberek, akik egyszerűen csak pechesek - ellenkezem.

Alain lassan bólint. - Vagy néha ugyan rájuk mosolyog a szerencse, de túl gyávák ahhoz, hogy észrevegyék. Csak forgatom a szemem. - Na, persze, a férfiak csak úgy előbukkannak a semmiből és mind engem akar feleségül venni. Annie tanácstalanul néz rám, aztán Alainre. - Ez igaz, senki nem akar Anyával járni, kivéve Matt Hinest, aki, hogy úgy mondjam, elég fura pasi. Elpirulok, és meg kell köszörülnöm a torkomat zavaromban. - Rendben van, Annie - vetem oda kimérten —, már eleget hallottunk! Most már a rétestésztával kellene foglalkoznom, oké? - Tökmindegy - mormogja.

A ma reggeli nyitásra gyorsabban fel tudunk készülni, mint vártam, ezért hat órakor már haptákba vágva várjuk a vendégeket. Gavin háromnegyed hét felé ugrik be, de olyan nagy a forgalom, hogy nem tudunk beszélgetni, csak átnyújtok egy csésze kávét, megköszönöm a segítségét és jó munkát kívánok neki. Miután Annie elindul az iskolába, és a reggeli csúcsidőnek is vége, én pedig felvilágosítottam egy tucat kíváncsiskodó vendéget arról, hogy hova a csudába is tűntem el három napra, végre kettesben maradunk Alainnél. - Hű - sóhajt fel elismerően —, ez aztán a forgalom, kedvesem! Vállat vonok. - Lehetne jobb is. - Talán, de szerintem hálás lehetsz azért, amit eddig elértél - jelend ki Alain. Amit elértem, az egy nagy rakás adósság és egy jelzáloghitei, amit hamarosan elveszítek, és akkor már munkám sem lesz, de nem árulom el a nagybátyámnak, mert nem akarom terhelni a gondjaimmal. Biztosan bennem van a hiba, ha már a legkisebb akadály láttán is meghátrálok. A nap szinte elrepül, és Annie egy nagy kupac papírral a kezében tér haza az iskolából. - Mikor megyünk be Mamie-hoz a kórházba? - kérdezi, és üdvözlésképpen megöleli Alaint. - Bezárunk, és már itt sem vagyunk - válaszolom. - Ha segítenél elmosogatni,

korábban indulhatnánk. A lányom arcokat vág. - Mi lenne, ha te mosogatnál? Nekem el kellene intéznem néhány telefonhívást. Miközben kiveszem a baklavákat a hűtőpultból, döbbenten bámulok rá. - Telefonhívást? Annie kiteríti a papírokat az asztalra, és bosszúsan forgatja a szemet. - Jacob Levyt kell felhívnom, na! Megint leesik az állam. - Megtaláltad Jacob Levyt? - Igen - feleli, aztán lehajtja a fejét. - Az igazság az, hogy rengeteg Jacob Levy nevű férfira bukkantam, és azokat még bele sem számoltam, akik csak J. Levy néven szerepelnek. Addig telefonálok, amíg meg nem találom az igazit. - Annie, drágám! - sóhajtom. - Ne is folytasd, Anya, ne legyél ilyen pesszimista! Mindig negatív vagy, de most úgy sem tudsz megállítani. Kínomban csak tátogok. Bárcsak igaza lenne, de több száz Jacob Levy szerepel azokon a papírokon, mert ez, sajnos, nagyon gyakori név. - Szóval? Hátramehetek telefonálni? Vonakodva, de beleegyezem. - Rendben, de csak belföldi számokat hívhatsz! Annie grimaszol egyet, majd kiszökdécsel a konyhába. Alain csak mosolyog, aztán felkászálódik a helyéről, hogy kövesse Annie-t. - Bárcsak én is ilyen fiatal és lelkes lennék! - jelenti ki, majd eltűnik a konyhában. Én pedig csak állok villámsújtottan, és úgy érzem magam, mint a gonosz Ebenezer Scrooge úr Dickens Karácsonyi énekéből. Mióta nem számítok fiatalnak és lelkesnek? Nem akartam elrontani Annie örömét, csak azt szeretném, hogy ne csalódjon. Ha az ember túlzott elvárásokat támaszt, akkor előbb vagy utóbb keservesen csalódik. Nagyot sóhajtok, aztán elkezdem a mai sütemények maradékait légmentesen záródó dobozokba, majd a fagyasztóba pakolni. A baklava, amit késő reggel sütöttem, eláll még néhány napig, a muffinokat és a kekszeket lefagyasztom, és az egyik rétest még holnap reggel is fel tudom szolgálni. A házi készítésű fánkunk csak egy napig marad friss, ezért általában csak egy fajtát készítek belőle reggelenként, de a mai fahéjas-cukros adag három darab kivételével teljesen elfogyott. A maradékot, ha pár percen belül nem jön újabb vendég, elküldöm egy kosárban az anyaotthonnak.

Hallom, hogy Annie a szomszédos helyiségben lelkesen csicsereg a telefonkagylóba, és valószínűleg mindenkitől megkérdezi, hogy véletlenül nem azonos-e azzal a Jacob Levyvel, aki Franciaországból érkezett az Egyesült Államokba a második világháború után. Két telefonhívás között Alain mormolása hallatszik. Kíváncsi lennék, hogy miről sutyorognak. Talán történeteket mesél neki Jacobról, hogy fenntartsa az érdeklődését? Vagy csak biztatni akarja, mert tudja, hogy emberpróbáló feladatra vállalkozott, és nem akarja, hogy elveszítse a reményt? Kiürítem a pultot és beviszem a maradék süteményeket a fagyasztónkba. Elkezdem kisúrolni a tepsiket, a muffin- és a minipite-formákat, de Annie még a csobogó víz robaját is túlharsogja. - Jó napot kívánok, a nevem Annie Smith! - fuvolázza a telefonba. - Jacob Levyt keresem, aki most nyolcvanhét éves lehet, és francia nemzetiségű. Nem ismeri véletlenül? Azért köszönöm. Viszonthallásra! Amikor leteszi a kagylót, hallom, hogy Alain mormol neki valamit. Annie kuncog, ismét felveszi a kagylót, tárcsáz, aztán szóról szóra megismétli az előbb elhangzottakat. Csak akkor tudunk elindulni a kórházba, miután kiszolgáltam az utolsó pillanatban beeső Chrisdna Sivrich-et, a helyi színicsoportból, aki kikunyerált tőlem két és fél tucat kekszet a hatéves Ben fia holnapi osztálybulijára. Közben Annie legalább három tucat telefonhívást bonyolított le. - Mehetünk? - kérdezem, aztán megtorlóm a kezem és felkapom a kulcscsomómat. - Telefonálhatnék még egy utolsót, Anya? - kérdezi Annie esdekelve. Az órámra pillantok és bólintok. - Egyet, és nem többet, mert a kórházba csak látogatási időben engednek be bennünket! Rendben? A pultra támaszkodva újra végighallgatom Annie jól begyakorolt szövegét. A hívás végére az arca elkomorodik, aztán leteszi a kagylót. - Újabb zsákutca - pufog. - Még csak a harmadik oldalnál járunk, Annie - vigasztalja Alain. - Majd holnap a többi Jacob Levyt is felhívjuk, aztán sort kerítünk a J. Levy nevűekre is. - Ha te mondod… - sóhajtja Annie, aztán leugrik a pultról, a névsort pedig a telefon mellett hagyja. - Ne aggódj, Annie, minden rendben lesz! - próbálom biztatni én is. - Majd csak megtalálod! Szenvedő arckifejezése arról árulkodik, hogy kezdi elveszíteni a reményt. -Tökmindegy - szögezi le. - Menjünk és látogassuk meg Mamie-t!

Aggódva pillantunk egymásra Alainnel, aztán követjük őt az utcára.

Tizennyolcadik fejezet

A következő pár napban Mamie állapotába nem áll be semmiféle javulás. Nem ébred fel a kómából. Gavin minden reggel betér a cukrászdába, megiszik egy csésze kávét, megeszik néhány süteményt, és őszintén érdeklődik a nagyanyám egészsége felől. Annie-t le sem lehetne vakarni Alainről, aki napközben segít a cukrászdában, délután pedig a lányomat támogatja, aki hiábavaló telefonhívásokkal múlatja a drága időt. Zárás után mindhárman felkerekedünk és elhajtunk a félórányi autóútra található kórházba, Hyannisba, hogy másfél órát üldögéljünk Mamie betegágya mellett. Szerencsére, a főszezon végeztével már nincsenek turisták, ezért a forgalom is gyér a Cape Cod délnyugati részén húzódó 6-os úton, amit kétszer is, oda- és visszafelé menet is át kell szelnünk. A kórteremben Alain megfogja Mamie kezét és francia nyelven szólongatja őt, míg Annie néma csendben, visszafojtott lélegzettel figyeli őket. Néha feláll, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait, aztán Alain mellé kucorodik, és mialatt a nagybátyám csendesen becézgeti Mamie-t, addig ő a haját simogatja. Olyan űrt érzek, hogy meg sem próbálok kapcsolatba lépni Mamie-val, csak tehetetlenül nézem a hanyatlását. Már csak rá számíthattam, és most őt is elveszítem. Vasárnap már délben bezárok, és elfuvarozom Alaint a kórházba. - Te is jössz velünk, Annie? - kérdezem a lányomat. - Talán később, ha már felhívtam néhány Levyt a listámról. Nem baj, ha itthon maradok, amíg ti Alain bácsival bementek Mamie-hoz? Egy pillanatra megtorpanok. - Rendben, de ne nyiss ajtót idegeneknek! -Te jó ég, Anya! Nem vagyok már kisgyerek! - közli Annie méltatlankodva, aztán már nyúl is a telefonkagylóért. Az autóban, útközben Hyannis felé, Alain arról a párizsi étteremről mesél, amit Mamie a háború előtt annyira szeretett. Alain még egészen kicsi volt, Mamie pedig éppen akkor lépte át a bakfiskor küszöbét. Az ebéd vagy vacsora végeztével az étterem tulajdonosa mindig odament az asztalukhoz csevegni egy kicsit, az aprónépet pedig különleges, banános, barna cukros és csokoládés palacsintákkal kényeztette. Mamie és Alain sokszor kacagva csúfolták a mókamester tulajt, aki a gyerekek szórakoztatására gyakran megjátszottá, hogy nem tudja az asztalra helyezni a lángoló palacsintahalmokat. - Azok voltak ám a szép idők! - mondja Alain. - Akkor még nem számított, hogy milyen vallású vagy, csak később fordult fel a világ. - Hirtelen elhallgat, aztán egy kis idő múlva így folytatja: - Azon az éjszakán, amikor a családomat letartóztatták és elszállították, elfutottam a kedvenc éttermünk mellett. A tulajdonos kint állt a

bejárati ajtó előtt, és azt figyelte, hogyan hurcolják el a biztos halálba az embereket. És tudod mi volt a legszörnyűbb? Hogy mosolygott. Az a mosoly még ma is üldöz rémálmaimban. Az út hátralévő részében Alain a semmibe réved. A kórházban egy kicsit én is mellé telepedem, mert a látogatásunk ideje alatt ismét Mamie betegágya mellett üldögél és franciául suttog a nővére fülébe. - Szerinted hallja, amit mondasz? - kérdezem nem sokkal a távozásunk előtt. -Nem tudom - feleli Alain mosolyogva de jobb, ha beszélünk hozzá, mintha némán ülnénk és várnánk a csodára. A családi anekdotákat emlegetem fel neki, történeteket, amikre az elmúlt hetven évben még csak gondolni sem mertem. Mi más hozná vissza, ha nem ezek az ismerős történetek? Szeretném, ha tudná, hogy a múlt nem vált köddé, nem merült a feledés homályába, hiába menekült ide és hiába próbálta semmissé tenni.

Amikor egy órával később hazaérek, miután Alaint a saját kérésére kitettem a helyi könyvtár előtt, Annie a nappali szoba padlóján ücsörög keresztbe tett lábakkal, kezében a telefon, amibe éppen azt susogja, hogy: - Aha, aha, rendben! Egy pillanatra felcsillan a remény. Csak nem megtalálta Jacob Levyt? Furcsa, hogy ezúttal nem úgy zárul a beszélgetés, hogy „talán nem ön az a Levy, akit keresek”. - Igen - mondja búcsúzóul. - Tökmindegy! - kiáltja, aztán lenyomja a beszélgetés vége gombot, és lecsapja a kagylót. - Szívem! - szólongatom óvatosan. A konyha és a nappali küszöbén állok, és aggódva fürkészem a lányomat. - Az egyik Levyvel beszéltél? - Nem! - vágja rá azonnal. - Az egyik barátoddal? - Nem! - ismétli újra, de most már nagyon ingerülten. - Apával beszéltem. - Értem - közlöm erőltetett nyugalommal. - Akarsz róla beszélni? Sokáig hallgat, és nem hajlandó fölnézni, csak a szőnyeget bámulja kitartóan, amit a jelek szerint nem sikerült maradéktalanul kitisztítanom. Hiába, a házimunka nem tartozik az erősségeim közé, ám amikor újra rám néz, olyan düh van a tekintetében, hogy hátrálni támad kedvem. - Miért tetted ezt velünk? - kéri számon. Feltápászkodik, a kezeit ökölbe szorítja a hosszú, csontos lábai mellett, amiknek

még a gyereklábból egy fiatal hölgy lábaivá kell alakulniuk. Meglepetten pislogok rá. - Mit tettem? - kérdezem, mielőtt eszembe jutni, hogy az anyjaként rászóljak, mert elfogadhatatlan, hogy így beszéljen velem De már elkapta a gépszíj. - Mindent! - üvölti. - Szívem, miről beszélsz egyáltalán? - kérdezem óvatosan. - Soha nem fogjuk megtalálni Jacob Levyt! Képtelenség, és téged még csak nem is izgat az egész! Elszorul a szívem. Anyaként megint kudarcot vallottam, mert nem készítettem fel a lányomat erre a szélmalomharcra. Lehet, hogy Jacob már nem is él, vagy bujkál valahol, mert nem akarja, hogy megtalálják. Szép dolog, hogy Annie hinni akar a sírig tartó, igaz szerelemben, hiszen a házasságom csődjét páholyból nézhette végig, de reméltem, hogy még nem kell az igazsággal kiábrándítanom. Én is jóval idősebb voltam, amikor rádöbbentem, hogy csak humbug. - Hidd el, hogy érdekel - fogok bele a magyarázkodásba -, de lehet, hogy Jacob nem is… - Nem csak erről van szó! - szakít félbe, mielőtt befejezhetném a mondandómat. Hosszú vézna karjaival kétségbeesetten hadonászik, aztán a rózsaszín karórájának a szíja beleakad a hajába. Egyszerűen csak kitépi, és folytatja, mintha mi sem történt volna. -Mindent tönkreteszei! Mindent! - Annie, ha az a baj, hogy néhány napig Párizsban voltam, és rengeteg feladat hárult rád, akkor elnézést kérek, és szeretném megköszönni, hogy ilyen nagyszerűen helytálltál. Csak forgatja a szemeit, majd a bal lábával nagyot dobbant a padlón. - Azt sem tudod, miről beszélek - közli, és megsemmisítő pillantást vet rám. -Jól van, ezek szerint egy idióta vagyok - jegyzem meg. Kezdem elveszíteni a béketűrésemet. Aggódó anyukából lassan dühöngő fúria leszek, bár nem szeretném átlépni ezt a bűvös határvonalat. - Már megint mit rontottam el? - Mindent! - üvölti. Az arca elkékül, és egy pillanatra magam előtt látom a csecsemő Annie-t, akit kétségbeesetten dajkálok az éjszaka közepén, hogy Rob, akinek megint egy fontos tárgyalásra kell készülnie, nyugodtan alhasson. Miért hagytam, hogy így bánjon velem a férjem? A gyerek születése utáni első három hónapban két óránál soha nem aludtam többet, miközben ő hat-hét órákat szunyáit egyfolytában. Méltatlankodva rázom a fejem, aztán visszatérek a jelenbe a lányomhoz. - Mindent? - kérdezem óvatosan.

- Mindent! - ismétli újra. - Nem törődtél Apával, ezért tönkrement a házasságotok. Nem szeretted úgy, ahogyan Mamie és Jacob szerették egymást. Most pedig, tessék, az én életem is romokban hever, és ezt neked köszönhetem. Ez övön aluli volt, ezért levegőt is alig kapok. Amikor újra lélegzethez jutok, csak bámulok rá értetlenül. - Mi a fenéről beszélsz? Engem hibáztatsz a válás miatt? - Ki mást? - visítja. Csípőre teszi a kezét és megint toporzékolni kezd. Mindenki tudja, hogy a te hibád! A szavai megint váratlanul érnek. - Micsoda? - Ha szeretted volna Aput, akkor most nem kellene a város másik végében laknia, és nem lenne egy ostoba barátnője, aki gyűlöl engem. Hirtelen leesik a tantusz. Nem Robról és rólam van szó, hanem az a baj, hogy Rob barátnője miatt rosszul érzi magát. Hiába fájnak a lányom igazságtalan szavai, az jobban fáj, hogy szenvedni látom az apja miatt. - Hogy érted azt, hogy utál? - kérdezem. - Mit érdekel az téged? - motyogja lecsendesedve. Előregörnyed, a mellkasa előtt összefonja a karjait, leejti a vállait és a földet bámulja. - Érdekel, mert szeretlek - mondom hirtelen -, és apád is szeret. Ha ez a nő, bárki is legyen az, nem szeret téged, akkor nyilvánvalóan nem épelméjű. - Tökmindegy - mormolja dühösen Annie. - Apu szerint egyáltalán nem flúgos. Úgy gondolja, hogy Napsugár tökéletes. Mély lélegzetet veszek. Ez Robra vall. Úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kisfiú, vagy mint egy tolvaj szarka, akit vonzanak a fényes, csillogó dolgok. Autók, házak, ruhák, hajók, és valamikor réges-régen én magam is. A rajongása, sajnos, tiszavirág életű. Egyedül Annie jelenti az állandóságot az életében. - Nem hiszem, hogy apád tökéletesnek tartja azt a nőt. Szeret téged, Annie. Ha a barátnője olyasmit tesz, ami téged zavar vagy bánt, akkor szólj apádnak! Majd ő elsimítja a dolgokat. Mostanában nincsenek illúzióim Robot illetően, de reménykedem, hogy kiáll Annie mellett. A lányom még mindig a földet bámulja. - Már mondtam neki - vallja be szomorúan. A mérge már elpárolgott, a végtagjai lazán, élettelenül lógnak. Az orrát még mindig lógatja, és nem akar a szemembe nézni. - Mit felelt rá? - kérdezem. - Azt mondta, hogy meg kell tanulnom tisztelni az idősebbeket. - Nagyot sóhajt.

- Azt is mondta, hogy jó lenne, ha végre nem civakodnék Napsugárral. Forr a vérem és ökölbe szorul a kezem. Annie nem makulátlan, de azt nem hinném, hogy az apja barátnőjének bármiért is haragudnia kellene rá. Megbocsáthatatlan, hogy Rob annak a nőnek ad igazat a lányával szemben, pláne most, amikor szerencsétlen még fel sem dolgozta a különköltözésünket. - Miből gondolod, hogy Napsugár nem kedvel téged? - tudakolom óvatosan. Annie hahotázni kezd, és hirtelen olyan koravénnek és keserűnek találom. - Hogy miből? - kérdezi, majd szipákolni kezd, aztán elfordítja a fejét. Amikor újra megszólal, már csak szomorúság bujkál a hangjában. - Szóba sem áll velem, Apával pedig úgy beszél, mintha legalábbis láthatatlan lennék. Időnként ki is nevet. A múltkor például azt mondta, hogy hülyén nézek ki. - Tényleg azt mondta, hogy hülyén nézel ki? - ismétlem szörnyülködve. - Tényleg - bólint Annie. - A múltkor, miután elment, mi pedig kettesben maradtunk Apával, megpróbáltam beszélni vele a barátnőjéről, és úgy tűnt, hogy megérd a kifogásaimat. Aznap este viszont, amikor hazaértem a cukrászdából, a fürdőszobámban egy ezüstláncot találtam. Apa vette Napsugárnak, és a mellé tett ajándékkártyára azt írta: „Sajnálom, hogy Annie felbosszantott, majd én elintézem. Nem akarok fájdalmat okozni neked!”. - Apád elmondta neki, amit négyszemközt beszéltetek? - bámulok rá értetlenül. - El, aztán engesztelésül ajándékot vett neki! - panaszolja Annie, és az utolsó szavakat már szinte köpködi. - Ajándékát azért, hogy jobban érezze magát. Ezek után pedig mit csinál az a nő? Véletlenül ott felejti az én fürdőszobámban. De már tudom, hogy mi volt a célja ezzel a húzással. Meg akarta mutatni, hogy Apánál ő az első, nem én, ezért úgyis mindig őt fogja választani. - Biztos vagyok benne, hogy nem így van - mormolom, pedig tudom, hogy Annie-nek igaza van. Napsugár egy számító szuka. Ha manipulálni akarja a volt férjemet, akkor csak tessék! Rob meg is érdemli, hogy kihasználják és átverjék, de egy tizenkét éves kislánnyal ujjat húzni, főleg, ha az enyém… Akkor aztán bepipulok. - Erre mit felelt az apád? - kérdezem, és alig látok a méregtől. - Említetted neki, hogy megtaláltad a nyakláncot? Annie csüggedten bólogat. - Azt mondta, hogy nem kellene kutatnom Napsugár holmijai között. Hiába bizonygattam, hogy ott felejtette a fürdőszobámban, nem hitt nekem. Azt gondolta, hogy a pénztárcájában matattam, vagy valami ilyesmit. - Értem - felelem idegesen, aztán nagyot sóhajtok. - Először is, az apádnak nyilvánvalóan elment az esze, amiért egy vadidegent fontosabbnak tart a saját gyerekénél. Ráadásul egy Napsugár nevezetű lotyót.

Annie először szóhoz sem jut a döbbenettől. - Lotyónak nevezted? - Nyilvánvaló, hogy egy lotyó! - ismétlem újra. - Lesz egy-két szavam az apádhoz, ne félj! Nem te vagy a hibás, hanem ő, mert ostoba és bizonytalan. Ennek a Napsugárnak pedig nem adok hat hónapot, és az apád rá fog unni, aztán lapátra teszi. Az érdeklődése múlandó, higgy nekem! Arra pedig nincs mentség, hogy így bánt veled, ahogyan arra sem, hogy egy kiscsaj így packázzon veled. Apáddal pedig még számolunk. Jól van? —Jól - feleli nagy nehezen. - Tényleg beszélni fogsz vele? - Igen, de megkérlek, hogy ezentúl ne engem tegyél meg bűnbaknak. Tudom, hogy ki vagy borulva, de nem vagyok a bokszzsákod, amit minden adandó alkalommal püfölhetsz, ha úgy tartja kedved. - Tudom - motyogja. - A válásért pedig nem én vagyok a hibás, érted? Apád és én kölcsönösen kiszerettünk egymásból. Világos? Valójában az érzés egyáltalán nem volt kölcsönös, mivel Rob mindig is a cselédjének tekintett. Tíz évbe telt, mire ki mertem állni magamért, ám egy öntudatos, magabiztos feleség már egyáltalán nem volt ínyére. Annie-nek nem kell tudnia a kettőnk kapcsolatának gyászos részleteiről. Attól még szeretheti az apját, ha én már egyáltalán nem érzek iránta semmit. - Apa nem így gondolja - dörmögi Annie -, és Napsugár sem. Hitetlenkedve rázom a fejem. - Miért, ők mit gondolnak? - Azt, hogy megváltoztál - válaszolja Annie. - Már nem vagy a régi, és mivel megváltoztál, már nem szereted Apát. Az apjának részben igaza van. Tényleg megváltottam, de a válás akkor sem az én hibám, de erre már nem akarok több szót vesztegetni. - Bolondoknak hinni elég eszelős dolog, nem gondolod? Annie elneveti magát. - De igen. -Jól van. Majd beszélek apáddal. Sajnálom, hogy a barátnőjével megbántottak, és az is fáj, hogy Mamie miatt ilyen szomorú vagy, de egyik dolog sem jogosít fel arra, hogy utálatos módon viselkedj velem. - Ne haragudj! - motyogja. - Nem haragszom - felelem, majd egy mély lélegzetet veszek, mert utálok mumus lenni. Elég baja van Annie-nek mostanában, mégsem hagyhatom, hogy ilyen szemtelen legyen. - Két nap szobafogságot rendelek el, és nincs több

telefonálás, kölyök. Sajnálom. - Szobafogság, ez komoly? - Akkor legközelebb nem beszélsz így velem vagy hordasz le. Ha valami bajod van, mondd el, és megbeszéljük! Én mindig melletted állok. - Tudom. - Annie duzzogva bámul rám. - Ezek szerint nem hívhatok fel több Levyt? - A következő két napban nem. Majd kedd délután folytatod a keresést. Dühében a lányom csikorgatni kezdi a fogait. - Olyan gonosz vagy! - jelenti ki. - Na tessék… - jegyzem meg egykedvűen. - Utállak! - mondja. - Hogy te milyen kedves vagy! - sóhajtom. - Most menj a szobádba! Majd beszélek apáddal.

Amint megállok a ház előtt, ahol egykor éltem, számos változást veszek észre. A nyolc éven át nevelgetett, gyönyörű futórózsáimnak egyszerűen nyomuk veszett, pedig pár hete még itt pompáztak. Míg a másik újdonság az a kapirgáló nő a kertben, aki annak ellenére, hogy a hőmérséklet alig éri el a tizenöt fokot, rózsaszín bikinifelsőt és szakadt farmersortot visel. Tíz évvel lehet fiatalabb nálam, s hosszú szőke haját olyan szoros copfba kötötte, hogy csodálkoznék, ha nem hasogatna a feje. Bár nagyon remélem, hogy tényleg hasogat. Nyilván ő Napsugár, a lányom kínzója. Most legszívesebben a földbe döngölném, de visszafogom magam. Lehet, hogy az is elég lesz, ha megráncigálom a lófarkat a feje búbján. Amikor leállítom a motort és kihúzom a slusszkulcsot, Napsugár felegyenesedik, és engem néz, ahogy kiszállok az autóból. - Te ki vagy? - kérdezi. Gratulálok! Illemtanból ötös - nyugtázom magamban. - Annie édesanyja vagyok - jegyzem meg csípősen. - Te pedig biztosan… Hogy is hívnak, Esőfelhő? - Napsugár - helyesbít. - Ja, tényleg. Rob itthon van? Hátradobja a copfját a jobb válla fölött, majd a műveletet megismétli a bal oldalon is. - Igen - feleli végül. - Rob, izé, bent van.

Láthatóan egy tizenkét éves gyerek szellemi színvonalán áll. Nem hiába érzi úgy, hogy versengenie kell a lányommal. Sóhajtva indulok el a bejárad ajtó felé. - Még csak egy köszönömöt sem mondasz? Megfordulok. - Nem, nem mondok. Megnyomom a csengőt, mire Rob ajtót nyit egy szál fürdőnadrágban. Pucér nap van, vagy mi a szösz? Ezeket nem zavarja, hogy a hőmérséklet lassan eléri a nulla fokot? Rob mindenesetre zavarba jön, amikor meglát. - Ó, szia, Hope! - üdvözöl. Gyorsan visszasurran a házba, és sebtében magára kap egy pólót a szennyeskosárból. - Nem gondoltam, hogy benézel. Öö… hogy van a nagyanyád? Az aggódása, akár igazi, akár megjátszott, váratlanul ér. -Jól van - vágom rá gyorsan, aztán megrázom a fejem. - Egyáltalán nincs jól. Még mindig kómában van. - Sajnálom - jegyzi meg a volt férjem. - Köszönöm. Egy pillanatig csak állunk és szótlanul bámulunk egymásra, aztán Rob végre felocsúdik. - Bocsánat, szeretnél bejönni? Bólintok, ő pedig félreáll, hogy beengedjen a házba, az egykori otthonomba. Úgy érzem magam, mintha az Alkonyzóna7 egyik főszereplője lennék. Horroriszdkus, hogy minden változatlannak tűnik, ugyanakkor semmi sem a régi. A panorámaablakokból ugyanaz a kilátás tárul elém a Cape Cod-i öbölre, de a függönyöket kicserélték. A csigalépcső ugyanúgy csavarodik fel az emeletre, mint korábban, de a korláton egy másik nő retikülje lóg. Kétkedve ingatom a fejem, aztán követem Robot a konyhába. - Kérsz egy kis jeges teát vagy valami üdítőt? - udvariaskodik. - Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig, mert meg kell látogatnom Mamie-t, de előbb beszélnem kell veled valamiről. Rob felsóhajt és tanácstalanul vakargatni kezdi a fejét. - Már megint a sminkről van szó? Én próbálok következetes lenni Annie-vel szemben, de szerintem túlreagálod ezt a dolgot. A múltkor úgy jött haza, hogy ki volt rúzsozva a szája, erre megkértem, hogy törölje le, aztán a rúzst el is vettem tőle. - Értékelem az erőfeszítéseidet, de most nem erről van szó. - Akkor miről? - kérdezi széttárt karokkal.

Csak állunk szótlanul, egyikünk sem mozdul, és a feszültség szinte tapintható. - Napsugárról - felelem egykedvűen. Rob pislogni kezd, és én rögtön tudom, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy miről akarok beszélni, és azt is tudja, hogy igazam van. Vicces, hogy tíz év után a volt férjem nyitott könyv lett számomra, és minden apró gesztusából ki tudom olvasni, hogy mit gondol. Esetlenül nevetni kezd. - Ugyan már, Hope, köztünk mindennek vége. Nem lehetsz féltékeny amiatt, hogy továbbléptem! Csak bámulok rá értetlenül. - Ez komoly, Rob? Tényleg azt hiszed, hogy ezért jöttem ide? Egy darabig elégedetten mosolyog, de amikor látja, hogy egy arcizmom sem rándul, a pökhendi kifejezés lehervad az arcáról, és vállat von. - Nem tudom. Akkor miért? - Nézd, engem nem érdekel, hogy kivel jársz, de ha Annie-re rossz hatással van, akkor viszont már nagyon is. A jelek szerint olyan nővel randevúzol mostanában, aki versengeni akar a lányommal a szeretetedért. - Nem versengenek a kegyeimért - jelend ki Rob, de a szája szögletében megjelenő önelégült vigyor azt sejted, hogy nagyon is tisztában van a helyzettel, és hízik a mája. Ha egy önző fráternek szülsz gyerekeket, akkor az utódaitoknak is ezzel az önzéssel kell megküzdeniük egész életükben. Hogy lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, a férfiakat idővel meg lehet változtatni? A jóhiszeműségemnek a lányom issza meg a levét. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és próbálok megnyugodni. - Annie mindent elmesélt az ezüstláncról, amit a fürdőszobája polcán talált. Nyilvánvaló, hogy Napsugár tette oda, a neki írt leveleddel együtt. így akarta Annie arcába dörgölni, hogy melyiküket választottad. - Én nem választottam senkit! - tiltakozik Rob, de látszik, hogy szégyelli magát. - Pontosan ez a baj. Te Annie apja vagy, és ez a tény fontosabb az aktuális barátnődnél. Neked minden helyzetben Annie mellett kellene döntened! Ha a lányod valami rosszat csinál, akkor add tudtára, de ne úgy, hogy azt érezze, hogy valaki mást fontosabbnak tartasz nála! Az apja vagy, Rob, és ha nem viselkedsz az apjaként, akkor tönkreteszed őt. - Nem akartam bántani - szabadkozik, és a hangja remegéséből tudom, hogy így is gondolja. - Azzal sem árt tisztában lenned, hogyan bánnak Annie-vel azok az emberek, akiket beengedsz az életedbe - folytatom. - Szerinted rendjén való olyasvalakivel

járni, aki különféle módon fájdalmat okoz a lányodnak? Rob ingatni kezdi a fejét. - Honnan tudsz te mindenről? Azzal idegesen vakargatni kezdi a tarkóját, majd a tekintete a panorámaablakra téved. A kék látóhatáron hófehér vitorlások hada úszik, én pedig azon tűnődöm, vajon Rob is a házasságunk első éveire gondol-e, amikor Bostonban jachtot béreltünk, élveztük az életet és fütyültünk a világra. Az aranyélet nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy gyereket várok, és vitorlázás közben egyre gyakrabban fogott el az émelygés. Amikor rosszul lettem és a hajó oldalán kidobtam a taccsot, olyankor Rob elfordította a fejét. Mindig megkapta, amit akart, hiszen engedelmes és odaadó felesége voltam, mások szemében pedig irigyelt és ideális párnak számítottunk. Ha úgy éreztem, hogy többé már nem bírom tovább, mosolyt erőltettem az arcomra és igyekeztem a kedvére tenni. Ennyi lett volna a házasságunk? Ennyiben össze lehetne foglalni, hogy én a hajón rókázom, miközben Rob úgy tesz, mintha észre sem venné? Egyszerre fordulunk szembe egymással, én pedig azon tűnődöm, vajon olvas-e a gondolataimban. Teljesen meglep, amikor alázatosan csak ennyit mond: - Sajnálom, igazad van. Annyira meglepődöm, hogy hirtelen cserbenhagynak a szavak. Amióta ismerem, még egyszer sem kért elnézést semmiért. - Rendben van - jelentem ki végül. - Nagyon fogok figyelni a jövőben, és tényleg sajnálom, ha megbántottam. -Jól van - felelem, és legbelül nagyon hálás vagyok. Nem Rob iránt érzek hálát, hiszen miatta történt az egész, hanem annak örülök, hogy Annie-nek nem kell többé szenvednie. Visszakapja az apját, aki végül is a maga önző módján szereti őt, és ha kicsit noszogatják, akkor tisztességes szülő módjára is képes viselkedni. Annak is örülök, amiért időben felismertem, hogy a Robbal közös életünkből nem kérek többé. Hibás vagyok, de nem a válás miatt, hanem azért, mert olyan ostoba voltam, hogy hozzámentem feleségül. Hirtelen eszembe jutnak azok a történetek, amiket Alain mesélt nekem Mamieról és Jacobról, és rá kell döbbennem, hogy a szerelemnek még csak a szikráját sem éreztem soha Rob iránt. Sem iránta, sem más iránt. Mivel nem hittem az igaz szerelemben, nem is hiányzott az életemből. Alain történeteit hallva nemcsak Mamie-t, hanem magamat is sajnálom. Rámosolygok Robra, és már tudom, hogy valami másért is hálás lehetek. Hálás vagyok, amiért elengedett. Örülök, hogy viszonya lett egy huszonévessel és véget vetett a házasságunknak, mert így legalább hangyányi esélyem van arra, hogy megtaláljam az igazi szerelmet, amiről Alain mesélt. Nem sok, de a semminél több.

- Köszönöm, Rob - mondom végül, aztán szó nélkül sarkon fordulok és elindulok a bejárad ajtó felé. Napsugár az előkertben ácsorog csípőre tett kézzel, és nagyon paprikás hangulatban van. Lehet, hogy egész idő alatt hallgatózni próbált, és azt gyakorolta, hogyan vágjon vissza nekem? Ha így van, mindenképpen gratulálnom kell Robnak, amiért egy észkombájnt sikerült összeszednie. - Nem gorombáskodhatsz velem a házamban, tudod? - nyögi ki végül Napsugár, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, megint végigcsinálja a lófarkas szertartást bal és jobb oldalra egyaránt, és közben úgy prüszköl, akár egy makacs kanca, aki nem lát a sörényétől. - Ha valaha beteszem a lábamat a házadba, ígérem, hogy viselkedni fogok, ám mivel ez a ház nem a tiéd, hanem az, amelyikben én éltem az elmúlt tíz évben, jobb lesz, ha a megjegyzéseidet megtartod magadnak. - De már nem laksz itt! - tromfol le, aztán diadalittasan megrázza a csípőjét és olyan drámai képet vág, mintha valami rendkívül lesújtó dolgot sikerült volna közölnie velem. De ezzel csak megerősíti a hirtelen támadt szabadságérzetemet, ezért mosolyognom kell. - Igazad van - felelem. - Istennek hála, tényleg nem lakom már itt. - Átvágok a kerten, a hajdanvolt rózsáim hűlt helyén, lecövekelek Napsugár előtt, és egyenesen a szemébe mondom a véleményemet: - Ha még egyszer meghallom, hogy bántani merészeled a lányomat, gondoskodok arról, hogy egész hátralévő életedben sajnáld. Megértetted? - Te őrült vagy! - mormolja, azzal hátrálni kezd. - Tényleg? - kérdezem vidáman. - Próbáljuk ki, aztán majd meglátjuk, hogy igazad van-e! Kifelé menet még hallom, hogy zavartan motyog valamit, de rá sem hederítek. Beszállok az autómba, beindítom a motort és kihajtok a Fő útra. Nyugatra fordulok, Hyannis felé, mert úgy tervezem, hogy a nap hátralévő részét Mamie-val fogom tölteni. Lassan kapizsgálom az igaz szerelemre vonatkozó tanításait, amiket oktondi módon eddigi életem során elmulasztottam megszívlelni.

Tizenkilencedik fejezet

Esthajnalcsillag áfonyás muffin

MUFFIN

HOZZÁVALÓK

1/4 csésze tej 1/4 csésze tejföl 1 teáskanál vaníliakivonat 2 csésze áfonya 1/2 csésze vaj 1 csésze cukor 2 nagy tojás 2 csésze liszt 2 teáskanál sütőpor 1/2 teáskanál só fahéjas morzsa (a receptet lásd később)

ELKÉSZÍTÉS 1. Melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra. Tegyük a muffinpapírokat a tizenkét lyukú formába.

2. Egy nagy tálban keverjük krémesre robotgéppel a vajat és a cukrot, majd dolgozzuk bele a tojásokat.

3. Szitáljuk egy másik tálba a lisztet, a sütőport és a sót, aztán az összekevert folyékony hozzávalókkal váltakozva, apránként adjuk a vajas keverékhez.

4. Gyengéd mozdulatokkal forgassuk bele az áfonyát a masszába.

5. Ha nagy muffinokat szeretnénk, akkor a kapszlikat szinte teljesen töltsük meg a tésztával, aztán szórjuk meg a fahéjas morzsával.

6. Süssük 25-30 percig, aztán tűpróbával ellenőrizzük, hogy átsültek-e a süteménynek. Az elkészült muffinokat 10 percig pihentessük a formában, majd állítsuk őket rácsra, hogy teljesen kihűljenek.

FAHÉJAS MORZSA

HOZZÁVALÓK

1/2 csésze cukor 1/4 csésze liszt 1/4 csésze kockákra vágott, hideg vaj 2 teáskanál fahéj ELKÉSZÍTÉS

A hozzávalókat robotgéppel, nagy fokozaton keverjük morzsalékosra. A morzsát sütés előtt szórjuk a muffinok tetejére.

Rose

Ha az idilli Cape Cod-i városkára leszállt az éj, Rose-t évek óta azonnal megrohanták a múlt emlékképei. Csak jöttek, egyre jöttek, váratlanul és hívatlanul Olyan tájakat látott, ahol személyesen soha nem járt, mégis beleégtek az emlékezetébe. A képzelet érzékletesebb képet fest a valóságnál. Az emlékképek zokogó gyermekeket ábrázoltak, akiket éppen elszakítottak a rémülettől halálra vált édesanyjuktól. Eszelős módon ordító, mocskos embercsoportokat látott, akiket erőszakkal, jéghideg vízsugárral mostak le, és a szülők arcára kiült az iszonyat, mert rádöbbentek, hogy nincs visszaút. Kígyózó sorokba állított gyermekek képei bukkantak fel újra és újra, akiket egyenesen a biztos halálba küldtek Az elméjében diavetítésként pergő képsorokon aztán időről időre a családtagjai, a barátai is feltűntek, ahogyan mások is, akiket ismert és szeretett. Aztán ott volt Jacob is. Jacob, a szerelme. Jacob, a megmentője. Jacob, akit ostoba és kegyetlen módon visszaküldött a halálba. Es most, a kóma sötét ködében lepergett előtte az élete. Annyiszor elképzelte már, hogy mi történhetett a szeretteivel, de most olyan valóságosan látta őket maga előtt, mintha szemtanúja lett volna a pusztulásuknak. Amint élet és halál mezsgyéjén lebegett, látta Danielle-t és Davidot, amint elszakították őket az édesanyjuktól. Arcocskájukat könnyek szántották, a szemükben kétségbeesés izzott, velőtrázó sikolyuk beleégett Rose agyába. Vajon hogyan halhattak meg? A Vélodrome d’Hiver kerékpárstadionban, néhány utcányira az Eiffel-torony tói? Annak a toronynak a tőszomszédságában, ahol könyörtelenül rövid életüket leélték? Vagy később haltak meg, a zsúfolt, levegőtlen vagonokban, útban a Drancyban, Beaune-la-Rnlande-ban vagy Pithiviers-ben működő elosztótáborok felé? Vagy eljutottak egészen Auschwitzig, ahol akkurátuson sorba állították és beterelték őket a gázkamrába, hogy kétségbeesetten kapkodjanak levegő után? Vajon kiabáltak? Megértették, hogy mi történik velük? Maman és Papa. Már a Vel’ d’Hiv stadionban elválasztották őket egymástól, vagy csak később, amikor elhagyták Franciaországot? Hogyan viselte Papa, hogy elszakítják a családtól, amit mindig oroszlán módjára védelmezett? Tiltakozott a letartóztatásuk ellen? A tábor őrei vajon bántalmazták az engedetlensége miatt? Vagy lemondóan hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak? Mi történt Mamannal? Egyedül maradt a gyermekei nélkül, és végig tudatában volt a szörnyű valóságnak, hogy nem segíthet rajtuk? Milyen érzés lehet rádöbbenni, hogy többé már nem vagy ura a sorsodnak és nem védheted meg a gyermekeidet, akikért boldogan feláldoznád az életedet?

Na és Helene. Rose mindig fájdalommal a szívében gondolt a nővérére. Mi lett volna, ha sikerül meggyőznie? Megmenthette volna, ha megérteti vele, hogy a világ a feje tetejére állt, és nem védi meg őket sem a jog, sem a törvény? Helene az utolsó perceiben talán sajnálta, hogy nem hallgatott a húgára, vagy a végsőkig reménykedett, hogy csak munkatáborba küldik, nem pedig a vesztőhelyre? Rose mindig úgy képzelte, hogy Helene-t álmában érte a halál, békés és nyugodt vége volt, bár a kísértetek hírül adták, hogy egyáltalán nem így történt. Minden alkalommal, amikor arra gondolt, hogy a nővérét agyonverték, pusztán azért, mert túl gyenge volt a munkához, a fürdőszobába rohant, mert felfordult a gyomra az iszonyattól. Claude. Az öccse csak tizenhárom éves volt, de minden erejével igyekezett felnőttnek látszani. Felnőttesen beszélt és viselkedett, pedig aprócska gyermek volt, amikor utoljára látta. Vajon felnőtté érett az utolsó napokban, a Vel’ d’Hiv-i razzia során? Vajon rákényszerült arra, hogy megértsen olyan dolgokat, amiket évekkel később kellett volna? Vajon megpróbálta megóvni a kisebbeket vagy a nővérét és az édesanyját, vagy halálra rémült kisfiú maradt mindvégig? Vajon őt is bevagonírozták és Auschwitzba szállították? Életben maradt a táborban, vagy már a megérkezés után túl fiatalnak ítélték és azonnal a gázkamrába küldték? Mik lehetettek az utolsó szavai? Mire gondolhatott ébersége utolsó perceiben? Alain. Rose őt szerette a legjobban. A kisfiú mindent értett, noha alig volt tizenegy éves. Leginkább miatta sajgott a szíve, mert a többiek a tagadás ködébe burkolóztak, de Alain mindent tudott, mégis velük maradt. Talán mindvégig furdalta a lelkiismeret, mert nem hallgatott Jacob baráti figyelmeztetésére, pedig mindent felfogott, mindent. Vajon halálra rémült, vagy az utolsó percekben koravén gyermekként, vakmerőn nézett szembe a végzetével? Mindig erősebb volt, mint Rose, és jóval erősebb mindannyiuknál. Vajon felhasználta a bátorságát, hogy felülemelkedjen a borzalmakon? Rose biztosra vette, hogy hamar meghalt, mert kisebb termetű volt Claude-nál, a korához képest is kis növésű, és nem akadhatott egyetlen épeszű őr sem, aki kemény munkára alkalmasnak ítélte volna. Ha Rose éjszakánként lehunyta a szemét, gyakran látta maga előtt Alain arcocskáját. A szemei elsötétültek, a rózsás orcái megsárgultak, a gyönyörű, szőke haját leborotválták, és több ezer kisgyermekkel együtt komoran várta a halált a farkasordító hidegben egy sötét gázkamra mélyén, valahol Lengyelországban. Aztán ott volt Jacob is. Már majdnem hetven év telt el, amióta utoljára látta, de a képzeletében az arca most is olyan élénken élt, mintha tegnap váltak volna el. Gyakran eszébe jutott az első találkozásuk a téli pompájában is csodaszép Luxemburg-kertben, Jacob szikrázó szemei, sűrű, barna haja és az átható pillantása. Legsötétebb pillanataiban Rose elképzelte, amint Jacob hetyke és vakmerő ábrázata eltorzul a Vel’ d’Hiv stadionban történt megpróbáltatások miatt, és látta őt, amint vagonba zárják és az elosztótáborba, majd az auschwitzi haláltáborba toloncolják. A többiek halálát el tudta képzelni, de Jacobét soha.

Sokat tűnődött az elme fondor cselein, ami talán így védte magát a fájdalomtól, pedig semmit sem kívánt forróban a szenvedésnél. Át akarta élni Jacob gyötrelmeit, mert jól tudta, hogy megérdemli a kínokat. De életének nem csak ezek a pillanatai bukkantak fel Rose tudattalan elméjében, miközben ő maga egyre távolabb és távolabb lebegett a való világtól. Visszatért az a néhány ritka boldog emlék is, amelyben azóta volt része, hogy maga mögött hagyta a gyermekkarát, amikor a szíve még túlcsordult a szeretettől és az önfeledt örömtől. A kóma fullasztó sötétségében lassan továbbsodródott az, időben, egészen 1975 májusának egyik hideg reggeléig, amely a legkedvesebb emlékei közé tartozik. Aznap Ted már régen elment dolgozni, mire ő kikászálódott az ágyból. Általában már pirkadat előtt talpon volt, de az éjszakai rémálmok, ahogyan gyakran tették, ezúttal is kiszippantották minden erejét, ezért tehetetlenül feküdt egész délelőtt. Ha rémálmok gyötörték, a férje gyakorta hagyta, hogy ágyban maradjon, s ilyenkor a lányukat, Josephine-t kérte meg, hogy nyissa ki a családi cukrászdát az édesanyja helyett. Ted soha nem értette meg, hogy Rose ilyenkor nem heverészik, hanem megpróbál úrrá lenni az iszonyaton. És mivel szerette a férjét, nem beszélt neki róla. Ted azt gondolta, azzal, hogy elvette feleségül és kényelmes életet biztosít neki, segített neki elfelejteni a múltat, amire annyira vágyott. Nem árulhatta el a férfinak, hogy a vele töltött harmincnégy év alatt a szerettei emléke egyáltalán nem halványult el. Azon a reggelen Rose bánatosan meredt a tükörképére. A szépsége ötvenéves korára sem hervadt el, bár attól a naptól nem látta magát annak, hogy Jacob utoljára a karjába zárta. Az ő szemében különlegesnek látta magát. Nélküle csak egy hervadt virág volt, amelyet soha nem ér a Nap fénye. Ötven év, gondolta a tükörképét nézve. A születésnapját ünnepelte aznap, de senki sem tudott róla. A hamis vízumon, amelynek segítségével Amerikába jött, az állt, hogy két hónappal később, július 16-án született. Milyen ironikus, hogy július 16-án, a razzia napján hurcolták el a családját örökre, így ha akarta volna sem felejti el azt a napot. Soha. Tudta, hogy Ted és Josephine július 16-án tortával kedveskednek majd neki, eléneklik a „Happy Birthday”-t, ő pedig mosolyogva játssza el a boldog szüli napos szerepét. Ám ez, a nap, a mai nap, csakis az övé. Rose Picard e napon született. És Rose Picard életének ugyanez volt az utolsó napja is 1942-ben. Rose nem szerette a születésnapokat. Mi oka lett volna rá? Mindegyik születésnap egyre messzebb sodorta a múlttól és a világégés előtti életétől. Az utóbbi években mind inkább elfogta a szomorúság, hogy tovább él, mint bárki más a családfában. Az apja negyvenöt éves volt, amikor elhurcolták, és ha még két évig életben is maradt a haláltáborban, ami nem valószínű, akkor sem érhette meg a negyvenhetedik életévét. Maman negyvenkét éves volt 1942-ben, amikor Rose utoljára látta. Gyerekfejjel azt hitte, hogy az édesanyja már idős, de visszatekintve nagyon is fiatalos volt. Korábban soha nem gondolta róla, hogy

akkor járhatott élete virágában. De most, hogy ő maga betöltötte az ötvenet, nagyon is tisztában volt vele. Túlélte a szüleit, és kétszer annyi időt töltött el az Egyesült Államokban, mint Franciaországban. Tizenhét évig élt a szülőhazájában, és harminchárom évig a fogadott hazájában. Pedig az élet számára már régen véget ért. Az azóta óta eltelt idő nem volt több egy rémálomnál, amit transzban, szinte gépiesen töltött el. Azon a reggelen felöltözött, és miközben elballagott a cukrászdába, észrevette, hogy korábban köszöntött be a tavasz fik levelei már kihajtottak, és köröskörül mindent virág borított. A felhőtlen ég tisztán kéklett és szikrázó napsütést ígért. Rose tudta, hogy hamarosan turisták lepik el Cape Codot, és a cukrászda is zsúfolásig megtelik vendégekkel. Ezektől boldognak kellett volna éreznie magát. Megállt a cukrászda kirakata előtt, és a lányát figyelte, aki éppen egy csillagos pitékkel megrakott tálcát csúsztatott a pultba. Az ő haja is sűrű és sötét volt, akárcsak az apjáé, míg a kerek pocakja szakasztott úgy domborodott, mint egykor régen az édesanyjáé. Már csak egyetlen hónap volt hátra, és Josephine is anya lesz Most végre megérti, hogy nem lehet fontosabb dolog a világon a gyermekénél, akit mindenáron meg kell védelmeznie. Rose soha nem tudta rávenni magát, hogy elmesélje a lányának az igazságot. Josephine csak annyit tudott, hogy az édesanyja elhagyta Párizst a szülei halála után, hozzáment Tedhez, akivel aztán Cape Codon telepedtek le. Rose ezerszer is nekiveselkedett, hogy megossza vele az igazságot, de végül mégis hallgatott, és némán bámulta az új életét, a cukrászdát, a kényelmes otthonát és főként az odaadó férjét, aki csodálatos apja volt a lányának, Josephine-nek. Minden alkalommal megtorpant, mert nem akarta lerombolni, amit elért. Egy szépséges festmény szereplője volt, és az egyetlen, aki tudta, hogy mindez illúzió, mert a világa nem több egy papírvékony vászondarabkánál és sűrű, lendületes ecsetvonásoknál. Inkább tündérmesékkel szórakoztatta Josephine-t. Gyermekkorában elképzelt birodalmakról, hercegekről és királynőkről mesélt neki, és a mesékbe mesterien beleszőtte a múlt eseményeit. Úgy tervezte, hogy majd az unokájának is megtanítja a történeteket, és ez az apró csel elégedettséggel töltötte el. Csakis így tarthatta ébren a múltat anélkül, hogy elpusztította volna a jelent. Higgyék csak azt, hogy a tündérmesék a fikció világába tartoznak, és semmi közük a valósághoz így lesz a legjobb. Amikor éppen belépni készült a cukrászdába, Rose észrevette, hogy Josephine hétrét görnyed a fájdalomtól és a gyönyörű arca fájdalmas grimaszba torzul. Szinte berobbant a bejárati ajtón és a lánya mellett termett. - Mi baj van, drágám? —faggatta aggodalommal telve, és a lánya vállára tette a kezét.

Josephine panaszosan nyöszörgött. - A baba az, Anyai Jön a baba! Rose szemei elkerekedtek a félelemtől. - Még túl korai! Josephine-nek egy hónappal és három nappal később kellett volna világra hoznia a gyermekét, de ismét összerándult a fájdalomtól. - A babát ez nem érdekli, Anya. Most fog jönni! Rose érezte, hogy az ismerős vakrémület egyre inkább hatalmába keríti. Csak nehogy valami baja essen a babának! - Hívom az apádat, rögtön itt lesz! - nyugtatta Josephine-t, mert nyilvánvaló volt, hogy egyedül képtelen bevinni a lányát a kórházba. Soha nem tanult meg ugyanis autót vezetni, mert nem volt rá szüksége, hiszen csak néhány háztömbnyire laktak a cukrászdától, máshová pedig nemigen járt. - Kérd meg, hogy siessen! - mondta Josephine. Rose biccentett, felkapta a telefonkagylót és azonnal hívta Tedet. Gyorsan elmagyarázta neki, hogy mi is történt, Ted pedig megígérte, hogy tíz percen belül ott lesz az iskolából. - Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem, és alig várom, hogy láthassam az unokámat! - hagyta meg Ted, mielőtt letette volna a kagylót, de ki tudja miért, Rose nem adta át az üzenetét. Mialatt várakoztak, Rose egy széket tolt Josephine alá, és megfordította a NYITVA táblát a bejárati ajtón. Látta, hogy Kay Sullivan és Barbara Koontz tanácstalanul ácsorognak a kirakat előtt, ám amint Josephine-re mutatott, aki szaporán szedte a levegőt és elkékült az arca az erőlködéstől, egyből megértették, mi zajlik. Nem ajánlották fel, hogy segítenek, csak meresztették a szemüket, aztán sietve távoztak. - Minden rendben lesz, chérie! - csitítgatta a lányát, aztán egy széket húzott mellé, és a térdére tette a kezét. - Apád mindjárt itt lesz! Azt kívánta, bárcsak többet tehetne érte, bárcsak enyhíthetné a szenvedéseit, de már hosszú évek óta fal húzódott közöttük, és ez csakis Rose hibájából történt így. Nem tudta, hogyan olvaszthatná meg a saját jéghideg szívét, hogy végre közelebb kerülhessen a lányához Josephine bólintott, és hevesen lélegzett. - Félek, Anya! - panaszolta. Rose is félt, de ő nem árulhatta el. - Minden rendben lesz, kedvesem! - nyugtatgatta. - Boldog és egészséges babád lesz! Minden rendben lesz! - ismételte meg aztán olyasmit mondott, amit

később megbánt, de úgy érezte, hogy ki kell mondania. - Értesítened kell a gyermek apját is! Josephine felkapta a fejét és villámló szemeket meresztett az anyjára. - Ez nem a te dolgod, Anya! Rose mély lélegzetet vett, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a babának apa nélkül kell felnőnie. - A gyermekednek apa kell, ahogyan neked is szükséged volt rá! Csak gondolj arra, hogy milyen fontos neked az apád! A lánya meglepetten bámult rá. - Egyáltalán nem így van, Anya. A gyerek apja nem olyan, mint Apa. Nem akar az életünk része lenni. Rose-nak összeszorult a szíve, és megérintette a lánya pocakját. - Ugye, soha nem árultad el neki, hogy gyermeket vársz? - kérdezte gyengéden. - Talán másként érezne, ha tudná. - Fogalmad sincs, miről beszélsz! - méltatlankodott Josephine, aztán hirtelen elhallgatott és újra összegörnyedt, mert megindultak a tolófájásai. Amikor felnézett, az arca tűzvörös és bosszús volt. - Azt sem tudod, hogy kiről van szó! Faképnél hagyott engem! Rose szemét váratlanul elöntötték a könnyek, és elfordította fejét. Úgy gondolta, hogy ez is az ő hibája. Annak ellenére, hogy rengeteg ősi bölcsességet próbált átadni a lányának, mindazt, amit még az édesanyjától tanult, szemmel láthatóan a hidegségen kívül nem sikerült mást. A szíve egyszerűen megszűnt dobogni azon a sötét, vigasztalan napon, amikor Ted azzal a hírrel tért vissza Párizsból, hogy Jacob elhunyt. Josephine még kislány volt, túl kicsi ahhoz, hogy észrevegye, hogy az édesanyját örökre elveszítette. Es most Rose-nak rá kellett döbbennie, hogy a legfontosabb dologban vallott kudarcot, mivel éppolyan rideg és zárkózott gyermeket nevelt fel, mint amilyen ő maga is volt. - Kell valaki, aki vigyáz rád, aki szeret téged és a babát is! - suttogta Rose. - Úgy, ahogyan az apád szeretett minket. Josephine megróván pillantott az anyjára. - Már nem az 1940-es években élünk, Anya! Egyedül is tökéletesen boldogulok! Nincs szükségem senkire! Újabb ellenvetés hangzott el, aztán hirtelen Ted tépte fel a bejárati ajtót, és úgy rohant befelé, hogy az inge és a nyakkendője is lobogott utána. Gyorsan csókot lehelt a felesége arcára, aztán ujjongva közölte: - Nagyszülők leszünk! - Majd Josephine elé térdelt és azt suttogta: - Nagyon

büszke vagyok rád, édesem! Már csak egy kicsit kell kitartanod, és mindjárt ott leszünk a kórházban!

Josephine vajúdása gyors volt, pedig a baba a vártnál egy hónappal korábban érkezett. Amikor az orvos kijött a szülőszobából, és közölte, hogy Josephine egészséges, bár soványka leánygyermeknek adott életet, a nagyszülők már tűkön ültek és alig várták, hogy láthassák az unokájukat. Ted fel-alá járkált a váróteremben, Rose pedig lehunyta a szemét és csendesen imádkozott. Azért imádkozott, hogy a gyermek, aki a nagyanyja titkos születésnapján látta meg a napvilágot, ne örökölje a hidegségét, úgy, ahogyan a lánya tette. Azért fohászkodott, hogy a hibák, amiket Josephine ellen vétett, messzire kerüljék el a csecsemőt, hogy tiszta lappal kezdhesse meg törékeny életét. Azt kívánta, hogy legyen képes kimutatni a szeretetét az unokája felé, amit a lányának képtelen volt megadni. Eltelt egy újabb óra, amikor végre kilépett egy nővér a folyosóra, hogy bevezesse őket egy kórterembe, Josephine az ágyon feküdt, halálosan kimerültén, de üdvözült mosollyal az arcán, és a karjaiban tartotta az újszülöttet. Rose szíve elolvadt a gyönyörűségtől, amikor megpillantotta a parányi kislányt, aki ökölbe szorított kezecskéivel békésen szunyókált az édesanyja karjaiban. - Szeretnéd felvenni, Anya? - kérdezte Josephine gyengéden. Rose könnybe lábadt szemmel bólintott. A lánya mellé lépett, aki átnyújtotta neki az angyali nyugalommal szendergő, aprócska csecsemőt. Rose a karjaiba vette, és hirtelen arra gondolt, hogy milyen természetes dolog magunkhoz ölelni egy csöppséget, aki egy darabka belőlünk és abból, aki mindenkinél fontosabb számunkra. Hirtelen elöntötte a szeretet mélységes-mély érzése, éppen úgy, ahogyan akkor is, amikor a lányát tartotta először a karjaiban. Rose az unokájában egyszerre pillantotta meg a múltat és a jövőt. A lélegzete is elállt, amikor a kicsi kinyitotta a szemét. Meg mert volna esküdni arra, hogy a gyermek tekintetéből évszázados bölcsesség sugárzik, de aztán hirtelen elmúlt az érzés, és úgy gondolta, csupán képzelődött. Végtelen gyengédséggel ringatta a kisbabát, és máris fülig szerelmes volt belé. Azért imádkozott, hogy ezúttal mindent helyesen csináljon. - Remélem… - mormolta, aztán elcsuklott a hanga, és csak bámulta a kis porontyot. Nem tudta, hogyan fejezhetné be a mondatot, mert nem tudta, miben is reménykedhetne. Milliónyi jókívánságot fogalmazott meg magában, olyasmiket, amiket saját magának sohasem kívánt. - Édesem, gondolkodtál már azon, hogy mi legyen a kicsi neve ? - kérdezte

Ted, és Rose látta, hogy a lánya meglepetten néz Josephine arcán angyali mosoly terült szét, és ennyit felelt határozottan: - Igen. Legyen a neve Remény, azaz Hope.

Huszadik fejezet

Szerda reggelre Annie már száznál is több Levy nevezetű amerikai állampolgárt hívott fel a listájáról, de Mamie Jacob Levy-jének még a nyomára sem bukkant. Kezdem úgy érezni, hogy egy ködös álomképet kergetünk. A nyugati parton élők névsorát én magam tárcsázom végig éjszakánként, amikor a lányom már mélyen alszik, de én sem járok nála nagyobb sikerrel. Senki nem ismeri azt a Jacob Levyt, aki az 1940-es vagy 50-es években Franciaországból vándorolt ki az Egyesült Államokba. Interneten is ellenőrzőm az Ellis-szigeten partot ért francia óceánjárók utaslistáit, de hiába, nem találok semmit. Másnap reggel Annie hat óra előtt pár perccel érkezik meg a cukrászdába, és nagyon lehangoltnak tűnik, én pedig éppen aszalt vörös áfonyát, fehér csokoládét és makadámia diót keverek bele a cukros linzertésztába. - Valamit még ki kell találnunk! - jelenti be Annie, miután az iskolatáskáját a padlóra hajítja, ahol akkorát nyekken, hogy önkéntelenül is arra gondolok, vajon egészséges-e ennyi tankönyvet cipelnie a hátán nap mint nap. - Jacob Levyvel kapcsolatban? - kérdezem, de mielőtt válaszolhatna, már hozzá is teszem, hogy vegye ki a felengedett tésztákat a dobozukból, mert egy kicsit megcsúsztam a napirenddel. Annie bólint, aztán rutinosan a mosogatóhoz lép, hogy előbb kezet mosson. - Igen, vele kapcsolatban - feleli közben, aztán lerázza a vizet a kezéről, megtörli a kék, muffinmintás törölközőben, ami a mosogató melletti fogason lóg, végül felém fordul. - Össze kell kapnunk magunkat, különben soha nem találjuk meg! - Annie, tudod jól, hogy ez könnyen előfordulhat - sóhajtom szomorúan. Már forgatja is a szemeit. - Mindig olyan negatív vagy! - Csak próbálok reálisan gondolkodni - válaszolom. Közben figyelem, ahogy Annie kiveszi a mandulás félholdakat a fagyasztóból. A sütemények egy légmentesen záródó műanyag dobozban vannak, és miután levette a fedelet, ki kell csomagolnia őket a sütőpapírból és óvatosan egy tálcára kell helyeznie. - Azt hiszem, hogy alaposabb nyomozásba kellene fognunk! -közli felnőttes komolysággal. Meglepetten nézek rá: - Alaposabb nyomozást mondtál? Annie bólint.

- így van - feleli, és ezúttal szemernyi cinizmus sincsen a hangjában. - Az nem elég, ha felhívunk néhány embert, dokumentumokra vagy papírokra van szükségünk. Lehet, hogy Ellis-szigete zsákutca, mert előfordulhat, hogy nem is ott szállt partra. - Milyen dokumentumokra gondolsz? - Én nem tudom, te vagy a felnőtt, nem csinálhatok mindent helyetted! - torkol le, aztán kimasírozik a konyhából, kezében a tálca mandulás félholddal. Egy pillanattal később már újra itt van, és a kiolvadt baklavákat pakolássza egy sütőpapírral borított tálcára. - Nem akarom, hogy csalódj - jelentem ki, amikor visszatér a konyhába. - Ez már megint a te struccpolitikád, Anya! - hívja fel a figyelmem. - Bizonyos dolgokat azért nem végzel el, mert attól félsz, hogy túlságosan fájdalmas lesz. Hirtelen az órájára pillant. - Már hat óra van. Megyek és kinyitom a bejárati ajtót. Beleegyezőn bólintok, és figyelem, ahogy a zárral szöszmötöl. Lehet, hogy igaza van? De vajon honnan tud ennyit az életről? Néha az az érzésem, hogy már most jóval bölcsebb, mint én valaha is leszek. Hallom, hogy éppen cseveg valakivel, ezért elindulok kifelé a vevőtérbe, készen arra, hogy egy újabb napon át mosolyogjak a vendégekre, mintha nem is létezne jobb dolog a világon, mint süteményekkel jóllakatni őket reggeltől estig. Meglepődöm, amikor Gavint pillantom meg a pultnál, amint éppen a mai kínálatot szemrevételezi. Ma a szokásosnál elegánsabban fest, khakiszínű nadrágot és halványkék inget visel. Annie éppen egy tucat baklavát pakol be neki a lógónkkal ellátott papírdobozba. - Szia! Nocsak, milyen elegáns vagy ma! - köszöntőm, és máris nagyon ostobán érzem magam, hogy ezt mondtam. De Gayin csak szerényen mosolyog. - Kivettem egy szabadnapot, és elutazom az északi parton található szanatóriumba. Viszek néhány süteményt az ott lakóknak. Talán jobban örülnek nekem, ha nem üres kézzel állítok be. - Lefogadom, hogy sütemények nélkül is nagyon kedvelnek -jegyzem meg nevetve. Annie nagyot sóhajt, mintegy jelezve, hogy ő is itt van. Hirtelen mindketten felé fordulunk, ő pedig átnyújtja Gavinnek a papírdobozt, amit hófehér szalaggal átkötött, mialatt beszélgettünk. - Hogy állsz a kereséssel, Annie? - fordul Gavin a lányomhoz. - Megtaláltad már Jacob Levyt? - Sajnos, nem - mormolja Annie. - Senki nem hallott róla. - Az összes nevet végigtárcsáztad?

- Több százat. - Hmm, talán más módja is van, hogy megtaláljuk. - Például mi? - élénkül fel Annie. - Nem tudom - von vállat Gavin. - Ismerjük a születési dátumát? Az alapján a világhálón könnyebben meg tudnánk találni. - Igen, ez jó ötletnek tűnik! - helyesel Annie izgatottan. Illene megköszönnie a jó tanácsot, ám inkább egy kérdést szegez Gavin-nek: - Amúgy te zsidó vagy? - Annie, ne légy udvariatlan! - kiáltok fel. - Én egyébként nem vagyok az, csak kérdezem. Gavinre pillantok, aki erre rám kacsint, én pedig rögtön pirulni kezdek. - Igen, az vagyok, de miért kérdezed? - Eddig nem sok zsidó barátom akadt, ám most, hogy esetleg zsidó vagyok, többet szeretnék tudni a zsidóságról. - Inkább judaizmusnak nevezik - javítom ki a lányomat —, egyébként pedig nem zsidó vagy, Annie, hanem katolikus. - Tudom - vágja rá —, de lehetsz mindkettő, hiszen Mamie is az. - Ismét Gavinhez fordul: - És te minden hétvégén jársz a zsidó templomba? Gavin elmosolyodik. - Zsinagógának hívják, és nem járok minden héten, pedig tudom, hogy kellene. Előfordul, hogy péntekenként dolgoznom kell, és mivel túl sok a munkám, ezért nem megyek. Nem túl szép dolog, ugye? - Nem tudhatom - von vállat Annie mi ugyanis soha nem járunk templomba. - Egyébként úgy terveztem, hogy holnap mindenképpen elmegyek, és ha kíváncsi vagy, milyen lehet, szívesen magammal viszlek. Persze, csak akkor, ha édesanyád elenged. Annie izgatottan pillant rám. - Elmehetek, Anya? Egy pillanatig habozom, aztán Gavinhez fordulok: - Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezem. - Hát persze - feleli. - Mindig egyedül megyek, így legalább lesz társaságom. Általában a Hyannisban található zsinagógába járok, ezért, ha holnap meglátogatjátok a nagyanyádat a kórházban, én is csatlakoznék, és a látogatási idő végeztével elvihetném Annie-t a zsinagógába. A lányom olyan üdvözülten mosolyog, hogy nem mondhatok nemet. - Rendben van - egyezem bele. - De tényleg csak akkor, ha nem gond.

- Egyáltalán nem - erősíti meg Gavin. - Akkor holnap este itt leszek, jó? - Király! - vágja rá Annie. - Király, hogy egyszerre két vallásom lesz. Egy percig megütközve bámulok rá. - Ezt meg hogy érted? Hirtelen zavarba jön. - Csak azt akartam mondani, hogy ez is a személyiségem része, tudod? - Elkezdi forgatni a szemeit, ezért jobb, ha nem szólok semmit. - Te jó ég, Anya! Tudom, hogy katolikus vagyok, ne pánikolj! - Nem, nem így értettem - ingatom a fejem. - Csak eszembe jutott valami Jacobbal kapcsolatban arról, amit az előbb mondtál. - Micsoda? - kérdezi Annie, és Gavinnel együtt kíváncsian néznek rám. - Ökumenikus szervezetek - mondom ki lassan a varázsszót. - Ha Jacob egy keresztény barátját bízta meg azzal, hogy a háború alatt a szerelmét egy muszlim mecsetbe vigye, akkor nyilvánvaló, hogy tiszteletben tartja mások vallását. Nem igaz? Gavin helyeslőn bólint, de Annie nem érd, miről van szó. - Vagyis? - kérdezi türelmetlenül. - Vagyis előfordulhat, hogy az Egyesült Államokba érve folytatta ezt a gyakorlatot. Lehetséges, hogy csatlakozott egy ökumenikus szervezethez. - Ezt mit jelent? - tudakolja Annie. Gavin válaszol helyettem. - Szerintem édesanyád azt próbálja elmagyarázni, hogy Jacob csatlakozhatott egy szervezethez, amelynek az a célja, hogy megbékélést teremtsen a különféle vallások között. A tevékenységük nagyon hasonlít azoknak az embereknek a munkájára, akik Párizsban arra szövetkeztek, hogy megmentsék a dédanyádat. Annie-t nem sikerül azonnal meggyőzni. - Nem tudom, elég furán hangzik, de egy próbát azért megér -böki ki végül. - Még ma felhívok néhány ökumenikus szervezetet - indítványozom. - Én pedig a zsinagógákban próbálkozom - ajánlkozik Gavin. - Csak nyomozzátok ki Jacob születési dátumát, rendben? Mindketten bólintunk, Gavin pedig udvariasan megköszöni Annie-nek a süteményt, rám mosolyog, aztán indulni készül. - Hívj fel, ha sikerült kideríteni valamit, jó? - fordul vissza az ajtóból. - Holnap találkozunk! - Viszlát! - csicsergi Annie, és búcsút int felé.

- Viszlát! - köszönök el én is. - Vezess óvatosan! - teszem hozzá, mire Gavin elmosolyodik, majd kilép a cukrászda ajtaján. - Olyan rendes! - közli Annie, miután Gavin távozott. - Igen - helyeselek, aztán megköszörülöm a torkomat, és folytatom a sütést.

Annie este Robnál alszik, és mivel nagyon gyér a forgalom, küldök neki egy sms-t, hogy iskola után nem muszáj beugrania, mehet egyenesen az apjához. Egyedül is ki tudok takarítani. Amikor odaér, felhív telefonon és izgatottan újságolja, hogy az apja hagyott neki egy levelet, s azt írta, aznap este kettesben vacsoráznak egy különleges helyen. - Ez igazán nagyszerű, szívem! - Örülök, hogy Rob próbálja jóvátenni a korábbi hibáit, és érezteti Annie-vel, hogy nagyon is fontos neki. Talán használt a fejmosás. - Ha bemész a kórházba, add át üdvözletemet Mamie-nak, és mondd meg neki, hogy holnap találkozunk! Hátha megérti, amit mondasz neki. - Hát persze, kicsim - ígérem meg. Miután bezártam a cukrászdát, hazaugrom Alainért, és a kórház felé vezető úton végig beszélgetünk. Rá kell jönnöm, hogy nagyon jó érzés, hogy része lett az életünknek. Időnként besegít a cukrászdában, máskor meg egész nap Mamie betegágyánál üldögél. Az is előfordul, hogy otthon marad, és egy apró javítással vagy valami ház körüli teendő elvégzésével szerez kellemes meglepetést. A minap is arra értem haza, hogy a padláson szanaszét heverő képeimet és fotóimat felfúrta a falra, ma délelőtt pedig az üresen tátongó hűtőszekrényemet és fagyasztómat töltötte fel élelmiszerrel. - Ez a minimum, amit megtehetek értetek - bizonygatja Alain, amikor hitetlenkedve fogadom az újabb meglepetést. - Igazán semmiség volt az egész. Taxit hívtam, és elmentem bevásárolni a közeli élelmiszerboltba. A kórházban, Mamie betegágyánál, kézen fogva üldögélünk órákon át. Alain egy darabig franciául szólongatja, aztán ígéretemhez híven átadom Annie üzenetét, bár nem nagyon hiszem, hogy Mamie hallaná a kóma ködén át. Tudom, hogy Alain és Annie is töretlenül hiszik, hogy Mamie mindent ért, de én, sajnos, kétlem. Ám ezt megtartom magamnak. Kisvártatva azon kapom magam, hogy a gondolataim Gavin körül forognak, miközben a nagybátyám továbbra is rendületlenül suttog Mamie-hoz. Fogalmam sincs, miért jutott eszembe. Talán azért, mert annyira segítőkész, és mostanában rettenetesen magányosnak érzem magamat. Alain éppen befejezi az egyik történetét, és hátradől a székében. Nagyanyám még mindig öntudatlan álomban, beesett mellkasa minden lélegzetvételnél

ütemesen emelkedik és süllyed. - Olyan békésnek látszik - vélekedik Alain —, mintha messze járna, valami nyugodt, boldog helyen. Bólintok, aztán idegesen pislogni kezdek, mert elönti a szemem a könny. Tényleg békésnek látszik, és ez csak megerősíti az elméletemet, miszerint már nincs közöttünk többé. - Alain - szólalok meg végül, miután legyűrtem a rám törő sírást -, nem tudod véletlenül Jacob születési dátumát? Alain elmosolyodik, aztán ingatni kezdi a fejét, és egy pillanatig azt hiszem, hogy ez nemleges választ jelent, de így szól: - Történetesen tudom. Amikor Rose-zal először találkoztunk vele, éppen a tizenhatodik születésnapja előestéjét ünnepelte. Kíváncsian hajolok közelebb. - Mikor? - Szenteste, 1940-ben. - Alain mosolyogva hunyja le a szemét. -Rose-zal éppen a Luxemburg-kertben sétáltunk. Egy barátjánál jártunk látogatóban a Latin negyedben, és hazafelé igyekeztünk, nem sokkal a kijárási tilalom kezdete előtt A németek ragaszkodtak ahhoz, hogy esténként mindenki maradjon otthon és húzza be a sötétítőfüggönyeit, de Rose mindig is imádta a kertet, ezért útba ejtettük. Szokásunkhoz híven a Szabadság-szobor felé bandukoltunk. - A Szabadság-szobor felé? - kérdezek vissza. - Az az eredeti modell, amely alapján Auguste Bartholdi dolgozott. Egy másik a Szajna partján áll, nem messze az Eiffel-toronytól. Ti, amerikaiak ugyanis a francia államtól kaptátok ajándékba a New Yorkban található Szabadság-szobrotokat. - Tanultunk róla az iskolában, de nem tudtam, hogy Franciaországban is léteznek ugyanilyen szobrok. - Kiskorunkban a Luxemburg-kertben található szobor volt Rose kedvence, és aznap este, amikor végre megpillantottuk, elkezdett esni a hó. Olyan apró és könnyű pelyhekben hullott, hogy úgy éreztük magunkat, mintha egy hógömb kellős közepén álldogálnánk. Bár háború dúlt, mégis minden békés és nyugodt volt. Abban a pillanatban a világ varázslatos helynek tűnt. Alain hangja elcsuklik. Mamie-ra pillant, és megérinti ráncoktól barázdált arcát, amelyen mély nyomott hagyott a nélküle eltöltött, végtelennek tetsző idő. - Alighogy odaértünk a szoborhoz - folytatja kisvártatva —, észrevettük, hogy nem vagyunk egyedül. Egy fekete hajú fiú ácsorgott ott, sötét nagykabátban. Amikor megfordult és ránk nézett, Rose-nak földbe gyökerezett a lába. A fiú nem mozdult, és mi sem mentünk közelebb. Megbabonázva bámulták egymást, aztán kénytelen voltam megráncigálni Rose kezét, és megkérdezni, hogy miért nem

megyünk tovább. Alain egy kis időre elhallgat, hogy erőt gyűjtsön. Ismét Mamiera néz, aztán kényelmesen elhelyezkedik a székén. - Akkor Rose lehajolt hozzám és azt mondta, azért jöttünk a Szabadságszoborhoz, mert meg kell értenem, hogy ott lehetünk mindannyian szabadok, ahol az igazi szobor áll - meséli Alain ábrándos szemekkel. - Akkor még túl kicsi voltam, hogy felfogjam, mire is utal, de ő elmagyarázta, hogy az Amerikai Egyesült Államokban nem számít, hogy milyen vallású vagy. A vallás csupán a személyiséged egy szelete. Senki nem ítélhet el érte. „Egy napon majd ott fogok élni, Alain, és téged is magammal viszlek”, mondta. Mindez röviddel a zsidótörvények bevezetése előtt történt. Rose mindig nagyon olvasott és tájékozott volt, ezért úgy gondolom, addigra már tisztában volt vele, hogy mi is vár a zsidóságra. A szüleimnél is világosabban látta a ránk leselkedő veszélyt. Nekem viszont kilencévesen sejtelmem sem volt, hogy mi köze a vallásnak a politikához vagy bármi máshoz. Mielőtt kérdezősködni kezdtem volna, a fiú közelebb lépett, a nővérem pedig felegyenesedett, és mindketten elpirultak. „Mitől pirultál ki? Rosszul vagy?”, faggattam Rose-t. Ettől aztán még vörösebb lett - meséli Alain, és nevetve megcsóválja a fejét. - Erre a fiú arca is kigyúlt, és csak bámulta a nővérem megbűvölten és szótlanul. Végül lehajolt hozzám és így szólt: „A barátjának igaza van, monsieur. Az Egyesült Államokban az emberek szabadok lehetnek, és egy napon én is ott fogok élni.” Na, én akkor grimaszolni kezdtem és méltatlankodva jelentettem ki, hogy „Ő nem a barátom, hanem a nővérem!” Mind a ketten nevetni kezdtek, amikor ezt meghallották - folytatja Alain, és halványan elmosolyodik. - Egyszer csak beszédbe elegyedtek, és azzal megszűnt számukra a külvilág. A nővérem mindvégig megigézve bámulta őt, mintha örökre el akart volna veszni a szemeiben. Soha nem láttam ilyennek korábban. Végül a fiatalember hozzám fordult és bemutatkozott: „Kedves monsieur, a nevem Jacob Levy, és az öné?” Mondtam neki, hogy Alain Picard vagyok, a nővérem pedig Rose Picard, mire csak ennyit tudott kinyögni, hogy „Soha nem hallottam ennél szebb hangzású nevet!” Olyan hosszasan beszélgettek, hogy a végén ránk esteledett - idézi fel Alain. - Nem igazán figyeltem oda, hogy miről társalogtak, mert kicsi voltam és túlságosan unalmasnak találtam a csacsogásukat. Ennyi idős korban az ember képregényekről és mindenféle szörnyekről szeret fecserészni, nem pedig politikáról, szabadságról, vallásról és Amerikáról. Amikor már vacogtam, megcibáltam Rose kezét, és azt mondtam neki: „Gyere, most már mennünk kell! Sötétedik, és Maman meg Papa nagyon dühösek lesznek!” Ő bólintott, és úgy tűnt, mintha álomból ébredt volna fel - folytatja Alain. - Megmondta Jacobnak, hogy haza kell mennünk, aztán gyorsan elindultunk a park nyugati része felé, de ő még utánunk kiáltott: „Holnap lesz a születésnapom. Tizenhat éves leszek!” Rose meghökkenve kérdezett vissza: „Karácsony első napján?” Jacob bólintott, mire Rose azt felelte: „Akkor holnap itt találkozunk a szobornál, és megünnepeljük!”

Ezután mindenki rohant hazafelé, mert- tudtuk jól, hogy bajba kerülhetünk, ha a sötétben elkapnak minket. Másnap Rose egyedül ment el a parkba, és a boldogságtól ragyogott a szeme - fejezi be Alain. - Szerelem volt első látásra, és attól fogva elválaszthatatlanok voltak. - Gyönyörű ez a történet - jelentem ki. - Minden gyönyörű, ami Rose-zal és Jacobbal kapcsolatos - helyesel Alain -, az elejétől a végéig. És remélem, hogy a történetüknek még nincsen vége. Hirtelen a távolba révedek. - Ha Jacob még életben van. - Ha még életben van - ismétli meg .Alain. - Akkor tehát december huszonötödiké - foglalom össze sóhajtva, és lehunyom a szemem. - December huszonötödikén született, 1924-ben. - Pontosan - mondja Alain. - 1924. december 25-én született - mormolom. - Jóval Hitler és a második világháború előtt. Jóval azelőtt, hogy emberek milliói haltak volna meg értelmetlenül. - Ki tudhatta előre, hogy mi vár ránk? - kérdezi Alain bánatosan.

Aznap, mivel Annie Robnál alszik, Alainnel kettesben kortyolgatjuk el az esd teát, és miután elcsoszog lefeküdni, egyedül maradok a konyhában. A falióra másodpercmutatóját bűvölöm, ahogy egyre csak forog, körbe-körbe, és arra gondolok, hogy a könyörtelen időt senki sem állíthatja meg. Gyarlónak és tehetetlennek érzem magam, és hiába próbálom összeadni a végtelennek tűnő másodperceket, amik azóta teltek el, hogy a nagyanyám szem elől tévesztette Jacobot, nem sikerül. Már majdnem tizenegy óra van, amikor felhívom Gavint, és noha tisztában vagyok vele, hogy illetlenség ilyen későn telefonálni, mégis úgy érzem, hogy valamit végzetesen elmulasztunk, ha most rögtön nem mondom el neki, hogy mikor is született Jacob. Ez, persze, ostobaság, hiszen hetven év telt el mindenféle változás nélkül, de a részvétlen másodpercmutató újra és újra eszembe juttatja, hogy Mamie szép lassan eltávozik közülünk, és mi csak nézzük tétlenül. Háromszor is kicseng, mire Gavin felveszi a telefont. - Felébresztettelek? - szólok bele a kagylóba. - Nem, éppen filmet néztem - feleli Gavin. Nagyon ostobán érzem magam.

- Ha van nálad valaki, akkor majd máskor… - Egyedül ücsörgők a kanapén - magyarázza nevetve a távirányítót leszámítva. A megkönnyebbülés elementáris érzése teljesen váratlanul ér. Zavartan köhintek egyet, és készülök elmesélni neki a fejleményeket, de ő megelőz: - Mi a baj, Hope? - Nincs semmi baj, csak kiderítettem Jacob születési dátumát -nyögöm ki nagy nehezen. - Ez nagyszerű hír! Hogyan sikerült megtudnod? Röviden összefoglalom neki, hogy miről is beszélgettünk Alainnel. - Csodás történet - jelend ki Gavin, amikor a mondandóm végére érek. – Úgy tűnik, hogy őket egymásnak teremtették. - Igen - értek egyet vele. Hirtelen mindketten elhallgatunk, a tekintetem pedig ismét a faliórára téved. Tik-tak, tik-tak! A másodpercmutató szemmel láthatóan gúnyt űz velem. - Valami gond van, Hope? - kérdezi újra Gavin. - Nincs - válaszolom. - Kezdjek el találgatni, vagy elmondod magadtól? Mosolyognom kell, mert azt hiszi, hogy ismer engem. És az az igazság, hogy jól hiszi. - Te hiszel benne? - bököm ki végül. - Miben? - Tudod - motyogom. - Abban, hogy létezik szerelem első látásra. Hogy mindenkinek van egy lelki társa, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Abban, hogy létezik olyan kapcsolat, mint amilyen a nagyanyám és Jacob Levy között született. Gavin nem válaszol, és a közénk telepedő csendben totális idiótának érzem magam. Hogy kérdezhettem tőle ekkora marhaságot? Most azt hiszi, hogy nyomulok rá. Már nyitom is a számat, hogy visszavonjam, amit az imént mondtam, de megint megelőz. - Igen, hiszek benne - jelend ki. - Igazán? - Igen, hiszem, hogy létezik efféle szerelem. Na és te? Lehunyom a szemem, mert nem érzek mást, csak végtelen ürességet, és rá kell jönnöm, hogy nem hiszek az örök szerelemben. - Nem, én egyáltalán nem hiszek benne.

- Hmm, ez furcsa - vélekedik Gavin. - Te éreztél már így valaki iránt? - Igen - válaszolja kisvártatva. Szeretném megkérdezni, hogy ki volt az a nő, de aztán rájövök, hogy jobb, ha nem tudom. Elfog a féltékenység, de igyekszem elhessegetni magamtól. - Ez igazán szép! - közlöm végül - Igen - hagyja rám Gavin szelíden. - Te miért nem hiszel benne? Soha nem tettem még fel magamnak ezt a kérdést, ezért alaposan meg kell fontolnom a választ. - Talán mert harminchat éves vagyok, és eddig még soha nem tapasztaltam meg. Ha létezne ilyesmi, biztosan én is éreztem volna. A szavak csak lógnak a levegőben, és érzem, hogy Gavin megpróbál valamit reagálni a kijelentésemre, de nem akar megbántani. - Nem biztos, hogy igazad van - mondja a végén. - Inkább az a helyzet, hogy rengeteg sérelem ért. Rengeteg. - Úgy érted, hogy a válás során? Ez csak mostanában történt, de én előtte sem éreztem, hogy létezne igazi szerelem. - Mióta éltél a férjeddel, huszonkét-huszonhárom éves korod óta? - Huszonhárom voltam, amikor megismertem - mormolom. - Szerinted ő volt életed szerelme? - Nem, de ezt nehogy elmondd Annie-nek! - Soha nem tennék ilyet, Hope - neved el magát Gavin. - Tudom. Egy pillanatra megint elhallgatunk. - Szerintem egy olyan férfival éltél tíz éven keresztül, aki nem úgy szeretett téged, ahogy megérdemelted volna - magyarázza Gavin —, és valószínűleg te sem szeretted őt igazán. Lehet, hogy csak megszokásból voltatok együtt. - Lehet - hagyom rá. - Ha valakit sérelem ér, akkor a szíve megkérgesedik, tudod? Védőburkot növeszt köré, hogy védje magát. Téged sok fájdalom ért, ugye? Erre nem tudok mit mondani. - Sajnálom - mondja Gavin. - Ez túlságosan személyes volt? - Nem - felelem. - Azt hiszem, igazad van. Az a helyzet, hogy bármit is csináltam, soha nem volt elég jó. Nemcsak Robnak, a volt férjemnek nem tudtam megfelelni, hanem már kislánykoromban az anyámnak sem.

Hirtelen elhallgatok, mert ezt még soha senkinek nem mondtam el. - Sajnálom - vigasztal Gavin. - Ez már a múlté - motyogom, de hirtelen nagyon kínossá kezd válni a beszélgetésünk. Lehet, hogy nem kellett volna ennyi mindent elárulnom magamról neki, és kár volt kiteregetnem a magánügyeimet. - Én csak azt mondom, hogy minél inkább megkérgesedik a szíved, annál nehezebben veszed majd észre, ha valaki igazán beléd szeret - magyarázza nyugodtan. A szavai úgy szíven találnak, hogy egy ideig levegőt sem kapok. - Talán. Ám az is lehet, hogy a sok fájdalom kijózanít, és nem álmodozol többé olyan érzelmekről, amik nem is léteznek - jegyzem meg. Most Gavin hallgat el. - Talán - ismétli ő is. - De lehet, hogy tévedsz. Miért ne létezne a nagy szerelem? Abban viszont egyetértünk, hogy a nagyanyádat is rengeteg sérelem érte élete során, igaz? - Hát persze. - Na és Jacob Levyt? Őt úgyszintén. - Igen, lehetséges. - Arra gondolok, hogy mindketten sokat veszítettek, a családjukat, a közös életet, egymást. Mi fájhat jobban annál, hogy az egész világ hátat fordít neked, aztán a családodat és azokat, akiket szeretsz, embertelenül kivégzik? - Igen - mondom újra. - Hátha megtaláljuk őt, és akkor megkérdezhetjük tőle és a nagyanyádtól is. - Ha felébred a kómából - teszem hozzá. -Amikor felébred - igazít ki Gavin. - Nem szabad feladnod a reményt! Az órára pillantok. Hogyan reménykedhetnék, amikor az idő irgalmatlanul gyorsan telik? - Rendben van - sóhajtok fel megadón. - Majd megkérdezzük őket, hogy létezike igazi szerelem. Utálom magam, amiért mindez úgy hangzik, mintha nevetségessé akarnám tenni Gavint. - Miért ne tennénk? A legrosszabb esetben azt mondják, hogy nem. - Oké - értek egyet, mert szeretnék véget vetni ennek a lehe-tetlen beszélgetésnek. - Ezek szerint te meg vagy róla győződve, hogy a születési dátuma segítségével a nyomára bukkanunk. - Hidd el, hogy ez növelni fogja az esélyeinket! Talán még most is a nagyanyádra vár.

- Talán. - Vagy már réges-régen halott, és a keresésünk csupán időpocsékolás. - És köszönöm! - mondom végül, és nem tudom, hogy az imént folytatott társalgásért mondok-e köszönetét, vagy azért, mert segít nekünk felkutatni Jacobot. - Szívesen, Hope. Holnap felhívok néhány zsinagógát, és akkor talán kiderül valami. Holnap este találkozunk a kórházban. - Köszönöm - ismétlem meg. Aztán Gavin leteszi, én pedig csak tartom a kagylót, és azon morfondírozom, mi is történt az előbb. Valószínűleg egyszerűen csak öregszem és egyre keserűbb leszek, ez a húszas évei végén járó csupa szív fickó pedig többet tud az életről, mint én valaha is. Éjfélkor azzal a gondolattal hajtom álomra a fejem, hogy egy megveszekedett bolond vagyok, és mindaz, amiben eddig hittem, nem több merő ostobaságnál.

Huszonegyedik fejezet

Másnap este Annie és Alain is elkísérik Gavint a zsinagógába, én pedig a látogatási idő befejeztével is Mamie-val maradhatok. Csak egy citromos-szőlős sajttorta és egy doboz aprósütemény kellett, és máris sikerült megvesztegetnem a nővéreket. - Mamie, ébredj fel! - kérlelem a kórterem félhomályában. A kezét fogom és közben az ágya melletti ablakon bámulok kifelé a csillagos égre. Az alkonyaiból csaknem teljes sötétség lett, és Mamie szeretett csillagai ott hunyorognak a horizonton. Bár ha jobban megnézem őket, a szokásosnál is halványabban pislákolnak, ezért kezdem azt hinni, hogy a nagyanyám vigyázó szeme nélkül teljesen kihunynak, ahogyan én magam is. - Hiányzol! - suttogom a fülébe. A gépek ütemes pityegéssel jelzik a szívverését, de ahhoz kevésnek bizonyulnak, hogy visszahozzák őt közénk. Az orvos korábban azt mondta, hogy az agy bizonyos esetekben regenerálja önmagát. Azt persze nem említette, de a szeméből egyértelműen ki tudtam olvasni, hogy a legtöbb beteg egyáltalán nem ébred fel a kómából. Talán soha többé nem nézhetek a nagyanyám szemébe. Éveken át az a meggyőződés éltetett, hogy voltaképpen nincs szükségem senkire. Az anyám rendkívül független személyiség volt, és miután a nagyapám meghalt, tízéves lehettem akkoriban, Mamie-nak temérdek teendője akadt a cukrászdában. Többé nem jutott idő tündérmesékre, és nem tudakolta meg, hogy mi volt velem az iskolában. Attól fogva a képzeletem lett az egyedüli társam. Az anyámat soha nem izgatták az iskolai történeteim, én pedig szépen lassan leszoktam arról, hogy bármit is megosszak vele. Nincs szükségem senkire! - hajtogattam magamnak, amikor érettebb lettem. Sem az anyámmal, sem a nagyanyámmal nem beszéltem többé a jegyeimről, a fiúkról vagy az egyetemmel kapcsolatos terveimről. Mindkettőjüket beszippantotta a saját kis világuk, én pedig reménytelenül kívülálló maradtam. Ideje volt, hogy megalkossam a külön bejáratú, biztonságos világomat. Annie születésekor tanultam meg, mit is jelent beengedni valakit az életembe, és most, hogy hamarosan eléri azt a kort, amikor nekem is a saját lábamra kellett állnom, egyre kétségbeesettebben kapaszkodom belé. Nem akarom, hogy belevesszen a maga teremtette univerzumába, ebben tehát egyáltalán nem hasonlítok sem az anyámra, sem a nagyanyámra. Ahogy az Alzheimer-kór hatására, amely tolvaj módra elcsente az életét, Mamie ismét gyermekké lett, én is lebegni kezdtem a világom határán. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy ezentúl csak ketten leszünk Annie-vel. Még nem

engedhetem el Mamie-t, még jó ideig szükségem van rá. - Ébredj fel, Mamie! - suttogom a nagyanyámnak. - Meg fogjuk találni Jacobot, rendben? Vissza kell térned közénk!

Négy nappal később Mamie állapota még mindig nem mutat semmi változást, én pedig éppen a cukrászdát nyitom ki, amikor Matt Hines beállít egy nagy köteg hivatalos papírral. Megfagy az ereimben a vér, mivel a Mamie agyvérzése miatt támadt bonyodalom, aztán Alain és Jacob felbukkanása teljesen elvonta a figyelmemet a vállalkozásom csődjéről. - Nem kertelek, hanem rögtön a lényegre térek - jelend ki Matt, miután túl vagyunk a kölcsönös udvariaskodáson. - A befektetőknek nem tetszenek a könyvelési mutatók. - Értem - bámulok rá egykedvűen. - Őszintén meg kell mondanom, hogy a párizsi kiruccanásodat a lehető legrosszabb alkalomra időzítetted, mert a befektetői döntést éppen akkor szerették volna meghozni. Finoman szólva is ostobaság volt elutaznod. - Üzleti szempontból mindenképpen - sóhajtom. - Mi más lehetne fontosabb a jelenlegi helyzetben? A tekintetem a tálca csillagos pitére téved, amit azóta szorongatok, hogy Matt megérkezett. - Minden - felelem szomorkásán, aztán a pitéket mosolyogva becsúsztatom a pultba. Matt úgy mered rám, mintha holdkóros lennék. - Hope, a befektetők elálltak az üzlettől. Tanulmányozták a könyvelést, és a legjobb esetben is csak várólistára kerülhetsz. Már majdnem sikerült becserkésznem őket. Minden befolyásomat latba vetettem, hogy a javadra döntsenek, de amikor rájöttek, hogy a tönk szélén felelőtlenül bezárod a cukrászdát egypár napra… Nos, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Bólintok, miközben a szívem a torkomban dobog. Pontosan értem, hogy mit is mondott. Lehetséges, hogy elveszítem a cukrászdát örökre. De szinte rémisztő, hogy mennyire nem ráz meg a hír. Ki kellene borulnom, hiszen a családi vállalkozást és a megélhetésemet tettem kockára, de mégsem szaggatom meg a ruháimat és nem szórok hamut a fejemre, mert úgy érzem, hogy a végén minden úgy alakul, ahogy eleve elrendeltetett. Jöhet bármi, el fogom viselni. - Figyelsz rám egyáltalán, Hope? - kérdi Matt, és csak akkor döbbenek rá, hogy egy ideje már magyaráz valamit.

- Bocsánat, de mit is kérdeztél? - Éppen azt mondtam, hogy most már nincs több ütőkártya a kezünkben. Tudod, hogy mennyi erőfeszítésembe került rávenni őket, hogy egyáltalán foglalkozzanak az ügyeddel? Most már biztosan nem fognak befektetni, Hope, sajnálom. Matt elhallgat, én pedig csendesen rendezgetni kezdem a süteményeket a pultban. Megszólal az ajtó felett függő csengettyű, és a sarki papír- és írószerboltban dolgozó Lisa Wilkes érkezik meg Melixa Carbonell-lel, a Lietz úti kisállat-kereskedés tulajdonosával. Mind a ketten ugyanabba a középiskolába jártak, ahová mi Matttel, csak pár évfolyammal fölöttünk. Hetente egy alkalommal biztos, hogy betérnek a cukrászdába. Matt még akkor is szótlan, amikor Lisa kávét, Melixa meg egy csésze zöld teát rendel. Néhány percbe beletelik, mire elkészítem az italukat, mivel először még vizet is kell forralnom. Azon vitatkoznak, hogy ezúttal baklavát vagy sajttortát rendeljenek-e, aztán felajánlom, hogy fizessék ki a baklavát, és a ház ajándékaként kapnak egy sajttortát is. - Pontosan ezért fogsz tönkremenni - jelenti ki Matt, miután távoztak. - Tessék? - Nem osztogathatsz boldog-boldogtalannak ingyen süteményt! Teljesen kihasználnak. - Nem használnak ki - közlöm ingerülten. - Dehogynem. Túlságosan nagylelkű vagy. Ezt a színjátékot azért rendezték, mert sejtették, hogy felajánlasz egy ajándék süteményt, ha az orrod előtt civakodnak, és lám, bejött a számításuk. Nagyot sóhajtok, és meg sem próbálom elmagyarázni, hogy örülök, ha egyáltalán el tudom adni a tegnap készült sajttorta maradékát. Helyette csak ennyit mondok: - A nagyanyám mindig úgy vezette ezt a cukrászdát, mintha a saját otthoni konyhája lenne, a vevőket pedig a személyes, családi vendégeinek tekintette. - Ez nagyon távol áll az ideálisnak mondható üzleti modelltől - állapítja meg Matt. Vállat vonok. - Lehet, hogy nem ideális, de én büszkén viszem tovább a hagyományt. A csengettyű egy újabb vendéget jelez, ám amikor felnézek, Alaint pillantom meg, aki éppen befelé igyekszik. Az utóbbi napokban rákapott a reggeli előtti sétákra. Egy kicsit aggódom is miatta, mert ennyi idős korban másfél mérföldet gyalogolni csöppet sem veszélytelen, de kitűnő egészségnek örvend, és megesküdött rá, hogy Párizsban ilyen nyúlfarknyi talpalás meg sem kottyant neki. A pult mögé lép és kedvesen arcon csókol.

-Jó reggelt, szívem! - köszönt, és először úgy tűnik, hogy tudomást sem vesz Mattról, de aztán őt is üdvözli. - Helló, fiatalember! - köszön amerikai módra, majd rögtön felém fordul. - Látom, vendéged van. - Matt éppen távozni készül - közlöm hivatalosan, aztán intek Mattnek, jelezve, hogy a cukrászda üzleti ügyeiről nem akarok a nagybátyám előtt beszélni, de ő persze nem foglalkozik ilyen apróságokkal. - Matt Hines vagyok - mutatkozik be hanyag eleganciával, és kezet nyújt Alainnek a pult fölött -, és önben kit tisztelhetek? Alain vonakodva ráz kezet vele. - Alain Picard vagyok, Hope nagybátyja. Matt teljesen összezavarodik. -Várjunk csak egy pillanatig! Hope-ot kölyökkora óta ismerem, és soha nem volt egyetlen nagybátyja sem. Alain halványan elmosolyodik. - Pedig Hope-nak igenis van nagybátyja, fiatalember. Valójában én az arriereoncle-je vagyok, más szóval a nagyanyja testvére. Matt fintorogva néz rám. - Alain a nagyanyám öccse, és Párizsban él - magyarázom Mattnek. Ő egy pillanatig bámulja Alaint, aztán hozzám fordul. - Hope, ennek nem sok értelme van. Egy furcsa hóbortnak engedelmeskedve elrepültél Párizsba, hajszál híján tönkretetted a vállalkozásodat, aztán hazatérsz egy sosem látott rokonnal, akibe véletlenül belebotlottál az utcán? Hirtelen lángolni kezd az arcom, de nem tudom, azt restellem-e jobban, hogy nyilvánosan megszégyenít, vagy azt, hogy éppen most kotyogta el Alainnek, hogy csődbe fog menni a cukrászda. Lassan megfordulok és félve pillantok Alainre. Titkon remélem, hogy Matt szavai elvesztek a fordítás útvesztőiben, de Alain halálra vált arcából tisztán kivehető, hogy mindent tökéletesen értett. - Ezt hogy értette, Hope? - kérdezi gyengéden. - Mi az, hogy tönkretetted a vállalkozásodat? A cukrászda bajban van? - Ne aggódj miatta! - mondom, és megrovón nézek Mattre, aki láthatóan elszégyelli magát, mert krákogni kezd, aztán tapintatosan félrevonul, hogy négyszemközt beszélhessek Alainnél. - Egy család vagyunk, Hope, persze, hogy aggódom, ha valami baj történik. Miért nem szóltál erről nekem? - kérdezi Alain bánatosan.

- Azért nem mondtam el, mert kizárólag az én hibám - felelem nagyot sóhajtva. - Rossz üzleti döntéseket hoztam. Elmaradtam néhány törlesztőrészlettel, és a bank felmondta a jelzáloghitelemet. A hitelbesorolásom nem teszi lehetővé, hogy újabb hitelt kapjak. - Ez nem magyarázat arra, hogy miért nem mondtad el! - korhol Alain. Közelebb lép és bütykös, öreg kezével végtelen gyöngédséggel megsimogatja az arcomat. - A nagybátyád vagyok, nekem mindent elmondhatsz. Elkezdenek potyogni a könnyeim. - Sajnálom, nem akartalak ezzel terhelni. Most, hogy Mamie-val ilyen nagy a baj… - Éppen ezért kellene rám támaszkodnod! - magyarázza, aztán a tenyerével megint lágyan végigsimítja az arcomat. - Fiatalember! - szólítja meg Mattét. - Igen? - fordul meg Matt kíváncsian, és úgy tesz, mintha nem hallgatta volna végig a beszélgetésünket az első szótól az utolsóig. - Most már elmehet, mert az unokahúgommal fontos megbeszélnivalónk akadt! - De… - próbál magyarázkodni Matt. Ám Alain nem hagyja szóhoz jutni. - Nem tudom, hogy kicsoda ön, de az biztos, hogy semmi köze a családi dolgainkhoz. - A Bank of Cape igazgatóhelyettese vagyok - vágja rá Matt gyorsan, és fontossága tudatában kihúzza magát. - Mi kezeljük Hope kölcsönszerződését, és sajnálattal kell bejelentenem, hogy kénytelenek vagyunk visszavonni. Ez nem az én személyes döntésem, uram, ez egyszerűen csak üzlet. Elszorul a torkom, és félve pillantok Alainre, akinek a felháborodástól már lángol az arca. - Szóval üzlet? Hatvan év hagyomány önnek csak üzlet? A családom hat évtizede szolgálja ezt a várost azzal, hogy nap mint nap péksüteményekkel és édességgel látja el a lakosságot, ön pedig úgy dönt, hogy elég volt és vége van? - Ismétlem, hogy nem én döntöttem így. Próbáltam segíteni Hope-nak, de a befektetők kihátráltak az üzletből, amikor ő ideiglenesen bezárt és Párizsba utazott. Sajnálom, de a családi örökségnek itt vége szakad. Egy darabig a földet nézem, aztán lehunyom a szemem. - Fiatalember - szólal meg Alain kisvártatva —, a családi örökség nem csupán egy épület, hanem maga a hagyomány, amit a cukrászda jelképez. És a hagyományt nem lehet beárazni. Hetven évvel ezelőtt lelkiismeretlen, becstelen emberek egyszer már tönkretették a családi vállalkozásunkat. Nem ismertek sem

istent, sem embert, csak a pénz és a törvény rideg szava vezérelte a tetteiket, de a nővéremnek, a lányának és az unokájának hála, a hagyomány ma is eleven. - Nem értem, hogy mi köze ennek a kölcsönhöz - válaszol Matt. Alain a kezemért nyúl, aztán biztatón megszorítja. - Ön és a bankja óriási hibát követnek el, fiam, de Hope-nak nem eshet baja, mert ő igazi túlélő, akárcsak a nagyanyja. A hagyományunknak ez a lelke, és nem veheti el tőlünk senki. A szívem túlcsordul a szeretettől, Alain pedig kézen fog és gyengéden a konyha felé terelget. - Gyere, Hope, süssünk Rose-nak csillagos pitét! Biztos vagyok benne, hogy a fiatalember egyedül is kitalál. Aznap délután, Jacob Levy születési dátumával felszerelkezve nekilátok, hogy felhívjam azokat az ökumenikus szervezeteket, amiket a Google segítségével találtam. Egy kicsit szorongok, mert nyilvánvaló, hogy kemény dió lesz megtalálni Jacobot, és mostanában annyi csalódás ért, hogy lassan már elérem a határaimat. Aligha viselek el még több elutasítást. Megmenthetem a cukrászdát? Nem. Van rá esély, hogy Mamie felébred a kómából? Nem. Rendbe tudom hozni a zűrös életemet? Nem. Az Ökumenikus Szövetséggel kezdem, aztán a Világvallások Parlamentjének Tanácsával folytatom, de a listámon szerepel az Amerikai Nemzed Ökumenikus Hálózat, a Világvallások Együttműködési Fóruma és a Vallások Világkongresszusa is. Mindenkinek, aki felveszi a telefont, röviden elmagyarázom, hogy a második világháború idején Jacob egy keresztény segítségével talált menedéket zsidó szerelmének a párizsi muszlim közösségben. Ezt követően megadom Jacob nevét és születési dátumát, és elnézést kérek a kellemetlenségért, majd a reményemet fejezem ki, hogy hátha megtalálható az elérhetősége valamelyik amerikai ökumenikus szervezet nyilvántartásában. Mindenki hüledezve hallgatja a történetemet, aztán közük, hogy az adataimat továbbítani fogják az illetékeseknek, és feltétlenül értesítenek, ha találnak valamit. Vasárnap reggel nyolc óra tájban kettesben vagyunk Annie-vel a cukrászdában és éppen tésztát dagasztunk, amikor megcsörren a telefon. A lányom a kötényébe törli a kezét, és felveszi a kagylót. - Itt Annie Smith beszél az Esthajnalcsillag cukrászdából - mutatkozik be hivatalosan. Egy percig csak hallgat, majd hirtelen felderül az arca. - Téged keresnek, Anya! Lesöpröm a lisztet a kezemről, és átveszem a kagylót Annie-től. - Esthajnalcsillag cukrászda, tessék! - Hope McKenna-Smithszel beszélek? - A vonal másik végén egy enyhe akcentussal beszélő női hang hallatszik.

- Én vagyok - felelem. - Miben segíthetek? - A nevem Elida White, és a bostoni Ábrahám Szövetségtől hívom önt. Mi egy ökumenikus szervezet vagyunk. - Ó! - teljesen ledöbbenek, mivel ezt a szervezetet fel sem hívtam, és még a nevük sem ismerős. - Ábrahám? - A muszlim, a zsidó és a keresztény vallás mind Ábrahám prófétától eredeztethető - magyarázza. - A tevékenységünk lényege az, hogy megpróbáljuk e három vallás közös vonásait megtalálni, ahelyett, hogy a különbözőségeket domborítanánk ki. - Ó! - mondom újra meglepetten. - Rendben van, mit tehetek önért? - Hadd magyarázzam meg! A szervezetünk kapott egy telefonhívást a hét elején az Amerikai Ökumenikus Tanácstól, és mivel az én szakterületem a bevándorlók felkutatása és nyilvántartása, hozzám irányították az ön ügyét. Az ön nagyanyját bújtatta egy párizsi muszlim család a második világháború alatt, ugye? - Igen - felelem határozottan. - Átnéztem a nyilvántartásainkat, de olyan Jacob Levy nevezetű tagja, aki a megadott évben és napon született volna, nincsen a szervezetünknek. - Akkor hát ez egy újabb zsákutca - jelentem ki elszorult szívvel. - Mindenesetre köszönöm, hogy segített a keresésben. Fel sem kellett volna hívnia minket. - Tudom, hogy nem kellett volna, de van itt valaki, aki szeretne önnel találkozni, és cserében megpróbálunk segíteni önnek. Kötelességünknek érezzük. El tudna ma jönni hozzánk? Tisztában vagyok vele, hogy a nagyanyja súlyos beteg, és ilyenkor minden perc drága, de itt van velem valaki, aki mindenképpen látni szeretné önt. Mivel Cape Codon lakik, a menetidő autóval nem lehet több egy, legfeljebb két óránál. Pembroke-ban lakom. Tudom, hogy merre van Pembroke. Ha végigmegyünk a déli parton húzódó autóúton Boston irányába, másfél óra alatt ott lehetünk, csak azt nem értem, hogy miért akarnak találkozni velem, ha a nyilvántartásukban nem találták meg Jacobot. - Attól tartok, hogy ma nem fog menni - szabadkozom. - Egy cukrászdát üzemeltetek, és vasárnaponként délután négy óráig tartunk nyitva. - Akkor jöjjön zárás után! - vágja rá a nő azonnal. - Jöjjön el hozzánk vacsorára! Nem tudom, mit felelhetnék. - Nagyon jó lesik a meghívása, de… -Jöjjön el, kérem! - szakít félbe. - A muszlim nagyanyám már elmúlt kilencvenéves, és ő is zsidókat rejtegetett a háború alatt.

Hirtelen hevesebben kezd el verni a szívem. - Ő is Párizsból valósi? - Nem - válaszol a nő. - Albániából származik. Az albán muszlimok több mint kétezer zsidó testvérük életét mentették meg. Amikor elmeséltem a nagyanyámnak Jacob Levy történetét, teljesen megrökönyödött. Nem tudta, hogy a Párizsban élő muszlimok is segítettek a zsidóknak a háború idején. Kérem, jöjjön el hozzánk, mert nagyon szeretné hallani az ön történetét, és cserébe elmesélné az albániai eseményeket. Annie-re pillantok, aki reménykedve néz rám. - Hozhatom a lányomat is? - kérdezem hirtelen. - Természetesen - egyezik bele Elida azonnal. - Mindkettőjüket szeretettel várjuk. Ha kölcsönösen elmeséltük a történeteinket, akkor segítünk önnek megtálalni Jacob Levyt. Rendben? A nagyanyám mindig azt mondja, hogy kötelességünk a múltat megőrizni a jelen számára. - Egy pillanatra tartsa, kérem! - Letakarom a kagylót és röviden elmagyarázom Annie-nek, hogy mire is kért Elida. - El kell mennünk, Anya! - helyesel a lányom. - Ennek a hölgynek a nagyanyja Mamie-ra emlékeztet, és a történetük is nagyon hasonló, csak nem Franciaországban, hanem Albániában vészelték át a háborút. Mindenképpen mennünk kell, és találkoznunk kell vele! Amint a lelkesen magyarázó Annie-re pillantok, azonnal érzem, hogy igaza van. A nagyanyám kómában fekszik, de Elida nagyanyja még jó erőben van, és szeretné megosztani velünk a múltja egy részletét. Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi is történt Mamie-val, de ha meghallgatunk egy másik asszonyt, aki hasonló helyzeten ment keresztül egy másik országban, akkor talán jobban megértjük Mamie múltját. - Rendben van - mondom végül Elidának. - Este hat óra tájban ott leszünk. Megadná a pontos címet?

Annie Alaint is invitálja, de ő inkább Mamie betegágyánál szeretne maradni. Néhány percre azért beugrunk a kórházba, és elüldögélünk egy kicsit a nagyanyám mellett. Miután megígértük Alainnek, hogy a vacsora végeztével eljövünk érte, kocsiba ülünk és elindulunk Pembroke felé. Gavallér viselkedésével a nagybátyám az összes éjszakás nővért az ujja köré csavarta, így már nem érdekli őket a látogatásra vonatkozó dialom, ráadásul mindannyian tudják azt is, hogyan szakadtak el egymástól Mamie-val hetven évvel ezelőtt. Ezért Alain akkor mehet és addig maradhat a kórházban, amikor és ameddig csak akar.

Hat óra után pár perccel érkezünk meg Pembroke-ba. A részletes útmutatásnak hála, Elida házát könnyűszerrel megtaláljuk. Egy fehér zsalugáteres, kékre festett falú, kétszintes házban laknak Pembroke tehetős negyedében, közvetlenül a katolikus templom mögött. Kiszállunk az autóból, várakozásteljes pillantásokat váltunk Annie-vel, aztán becsöngetünk. A hölgy, aki ajtót nyit és Elidaként mutatkozik be, idősebb, mint gondoltam, a negyvenes évei közepén járhat. Hófehér bőre és hátközépig érő egyenes, fekete haja van. Még soha nem találkoztam korábban albánokkal, de pontosan úgy néz ki, mint az olasz vagy a görög nők. - Isten hozta önöket nálunk! - üdvözöl, aztán kezet nyújt felém, majd Annie felé is. Meleg barna szemei vannak, és kedves a mosolya. - Ma este csak ketten vagyunk itthon a nagyanyámmal. A férjem, Will, még dolgozik. Kerüljenek beljebb, kérem! Egy doboz mini csillagos pitét nyújtok át ajándékul, jó lesz desszertnek a vacsora után, ő pedig megköszöni. Aztán követjük a házba az előszobán át. A falakon fekete-fehér családi fotók sorakoznak. Elmeséli, hogy Albániában az ebéd a nap főétkezése, de ma este különleges fogással készültek a tiszteletünkre. - Remélem, hogy szeretik a halat - mondja Elida felénk fordulva. - A nagyanyám egyik régi családi receptje alapján készítettem el, albán módra. - Természetesen - felelem, és Annie is rábólint. - Bár miattunk igazán nem kellett volna fáradnia! - Szívesen tettem - válaszolja. - Nálunk a vendég az első. Hamarosan egy félhomályos étkezőbe érünk, ahol az asztalfőn egy Mamie-nál jóval idősebb hölgy várakozik. Az arcát mély ráncok barázdálják, és a vékony szálú, imitt- amott már ritkuló haja hófehér. Fekete kötött pulóvert és hosszú szürke szoknyát visel, s teknőcpáncélból készült szemüvege jókora lencséi mögül tágra nyílt, érdeklődő szemekkel vizsgálgat bennünket. Egy számunkra teljesen ismeretlen nyelven mond is valamit az unokájának. - Hadd mutassam be a nagyanyámat, Nadire Veselit! - lép előre Elida. - Csak albánul beszél. Azt kéri, hogy tolmácsoljam, menynyire boldog, hogy eljöttek, és isten hozta önöket a házunkban. - Köszönjük! - felelem. Annie-vel helyet foglalunk az idős hölgy jobbján, és csendesen várunk Elidára, aki hamarosan egy tálcával és négy tálkával tér vissza az ebédlőbe. A tálkákat sorban leteszi elénk az asztalra, aztán ő is leül, a nagyanyja bal oldalára. - Az első fogás káposztás burgonyaleves - magyarázza Elida, azzal felveszi a kanalát és Annie-re kacsint. - Ne aggódj, nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik! Huszonöt éves koromig Albániában éltem, és ez volt a kedvenc ételem, amikor annyi idős voltam, mint te.

Annie elmosolyodik, belemeríti a kanalát és megkóstolja a levest, én pedig követem. Elida nem túlzott, mert igazán felséges. Nem tudnám megmondani, mivel fűszerezték, de pikáns, friss és laktató. - Nagyon finom! - jegyzi meg elismerőn Annie. - Hmm, pazar, és egyszerűen imádom! - értek vele egyet. - Elkérhetném a receptjét? - Örülök, hogy ízlik - mondja Elida. Nadire halkan mormol neki valamit albánul, mire Elida biccent egyet. - A nagyanyám hallani szeretné Rose Picard megmenekülésének történetét fordítja le a szavait Elida. Az idős hölgy bólint, aztán várakozva néz ránk, majd megint mond valamit Elidának, aki rögtön fordít is nekünk. - Azt mondja, reméli, hogy nem tartják udvariatlannak, amiért ennyire szeretné hallani. - Egy csöppet sem - nyugtatom meg őket, bár még mindig bizonytalan vagyok legbelül, hogy mi keresnivalónk van itt egyáltalán. A következő húsz percben Annie-vel felváltva meséljük el, amit mostanában tudtunk meg Mamie múltjáról és a csodával határos megmeneküléséről Párizsból. Elida minden szavunkat azonnal albánra fordítja, a nagyanyja pedig feszülten figyel és hevesen bólogat. A szemét egyszer csak elönti a könny, félbeszakítja az unokáját, és nagy hévvel beszélni kezd. -Azt akarja, hogy mondjam el önöknek, mekkora ajándék számára ez a történet, és milyen boldoggá tették öt azzal, hogy elfogadták a meghívásunkat. Nagy áldás, hogy a fiatalok, mint ön és a lánya is megértik, hogy mindannyian egyek vagyunk. - Egyek? - kérdezi Annie hüledezve. Elida a lányomhoz fordul és elmagyarázza a nagyanyja elméletét. - Mi muszlimok vagyunk, Annie, de hisszük, hogy te ettől még a testvérünk vagy, holott katolikusnak kereszteltek és zsidó gyökereid vannak. Én is keresztény vagyok, mégis egy zsidó férfihoz mentem feleségül, mert szeretem őt. A szerelem nem ismer vallási korlátokat. Tudtad ezt? Manapság túl nagy a megosztottság a világban, pedig mindannyian Istennek köszönhetjük az életünket. Nem igaz? Annie bólint, aztán rám pillant, és látom, hogy nem tudja, mit is válaszoljon erre. - Lehet, hogy így van - mondja végül. - Én is ezért dolgozom az Ábrahám Szövetségnél - magyarázza Elida. - Talán elő tudom mozdítani a vallások közötti párbeszédet. A második világháború óta eltelt időben az egykori testvériség érzése halványulni látszik. - De mi köze mindennek a mi esetünkhöz? - kérdezem tapintatosan. Az idős asszony megint mond valamit az unokájának, aki erre biccent, majd

hozzám fordulva így szól: - Az ön telefonhívása hozzám futott be, és a mi kultúránk írott és íratlan szabályai szerint kötelességem a legjobb tudásom szerint segíteni. Óriási kiváltság, hogy így történt, és mi ezt besának8 nevezzük. - Besának? - ismétlem meg. - Albániában ez egy fontos fogalom, ami a Koránon alapszik. Ha valaki segítségért kiált hozzád, nem fordíthatsz hátat neki. A besa miatt hívtuk el önöket a házunkba ma este, és ez késztette annak idején a nagyanyámat és a barátait, hogy az életük kockáztatásával sok ezer zsidónak nyújtsanak menedéket. Lehetséges, hogy a besa miatt menekült meg az ön nagyanyja is, még akkor is, ha ezt a vallási fogalmat a Párizsban élő muszlimok nem pontosan így nevezik. Most pedig a nagyanyámon a sor, hogy megossza önökkel az ifjúkori történetét. Az idős hölgy biztatón mosolyog ránk, Elida pedig összeszedi az üres levesestálkákat, és kiviszi őket a konyhába. Annie felajánlja, hogy segít, és egy pillanattal később egy sült hallal és olajbogyóval dúsan megrakott tállal térnek vissza az ebédlőbe. - Fokhagymás olívaolajban sült pisztráng - magyarázza Elida, aztán Annie-vel együtt mellénk telepednek. - Albániában gyakran fogyasztják, és a sült póré burgonyasalátával szintén népszerű köret az egész országban. Szerettünk volna egy kis ízelítőt adni a szülőföldünk ételkülönlegességeiből. - Nagyon köszönjük! - vágjuk rá kórusban. - Ju lutem!- mondja az idős hölgy. - Jó étvágyat! - fordítja angolra Elida. - A nagyanyám nagyon kevés szót ismer angolul - teszi hozzá mosolyogva. - Most pedig itt az ideje, hogy elmesélje, miként rejtegették a zsidókat a szülővárosában, Krujában. Hamarosan megtudjuk, hogy Elida nagyanyja friss házas volt, amikor kitört a háború, és a kisvárosban, ahol laktak, mindenki jól ismerte és nagyon kedvelte a férjét. - Az olaszok 1939-ben foglalták el az országot, aztán 1943 szeptemberében bevonultak a németek is. Azonnal üldözni kezdték a zsidókat, pedig az ország sokáig menedékül szolgált a Macedóniából, Koszovóból, Német- és Lengyelországból menekülő zsidóságnak. 1943-ban több tucat búvóhelyet kereső zsidó család érkezett a városkánkba, Krujába - folytatja Elida a nagyanyja albánul elhangzó szavainak fordítását. - A nagyapám is egyike volt azoknak a helybélieknek, akik készséggel ajánlották fel az otthonukat a menekülteknek. Hozzájuk a Berenstein család költözött be, akik Németországból, Mádból érkeztek. A nagyanyám a mai napig tisztán emlékszik rájuk. Elida rövid szünetet tart, aztán az idős asszony szólal meg lassú, tört angolsággal:

- Az apát Ezra Berensteinnek hívták, az anyát Bracha Berensteinnek. Két lányuk volt, Sandra és Ayala Berenstein. - Így van, a Berenstein család - folytatja Elida. - A lányok még nagyon kicsik voltak, négy- és hatévesek lehettek. A család a háború kitörésekor kezdett bujkálni, és szünet nélkül menekültek, egyre délebbre. Elida nagyanyja megint hosszasan magyaráz valamit albánul, aztán az unokája összefoglalja nekünk a mondandója lényegét. - A nagyanyám azt meséli, hogy akkoriban egyáltalán nem voltak tehetősek, és az élelmiszerkészleteik is megcsappantak a háború miatt, de készséggel befogadták a Berenstein családot. A kisvárosban mindenki tudott a zsidókról, de amikor a németek bevonultak, senki sem árulta el őket. Egyszer a német katonák át is kutatták a házukat, a nagyszüleim pedig ezalatt a padláson bújtatták a házaspárt, és úgy tettek, mintha a két kislány a saját gyermekük lenne. A házkutatás után Berensteinéket paraszti ruhákba bújtatták, és a nagyapámmal együtt albán hegyi pásztornak öltözve rejtőztek el a hegyekben, egy isten háta mögötti, gyéren lakott falucskában. Hamarosan a nagyanyám is követte őket. A két család együtt bujdosott, mígnem 1944-ben Berensteinék újra felkerekedtek és elindultak Görögország felé. Könnyes szemmel hallgatom a múlt viszontagságait, és amikor a lányomra pillantok, látom, hogy Elida szavai őt is meghatották. - Mi történt a Berenstein családdal? Megmenekültek a végén? - faggatom őket. - A nagyanyámék sokáig nem kaptak hírt felőlük, de minden nap imába foglalták a neveiket. Miután a németek vereséget szenvedtek Albániában, az országban a kommunisták kerültek hatalomra 1944 végén, Albánia pedig teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Berensteinék 1952-ben adtak hírt először magukról, amikor levelet írtak a nagyapámnak. Mindannyian megmenekültek és Izraelben telepedtek le. Megköszönték a nagyszüleimnek, hogy a besát rájuk is érvényesnek tekintették, és megmentették az életüket. Ezra Berenstein pedig megfogadta, hogy meghálálja a nagyszüleimnek mindazt a jót, amit értük tettek. A kommunista diktatúra miatt a nagyszüleim nem válaszolhattak nekik, és attól féltek, hogy a Berenstein család halottnak hiszi őket, vagy ami még rosszabb, azt gondolják, hogy már meg is feledkeztek róluk. A nagymama megint megszólal, mire Elida mosolyogva válaszol neki albánul, aztán ismét hozzánk fordul. - Csak megegyeztünk, hogy én is befejezhetem a történetet, mivel számtalanszor hallottam már. A kommunista rendszer bukásakor, 1992-ben, huszonöt éves voltam. Az országunk újra kinyílt a nagyvilág felé, de a diktatúra évtizedei nem múltak el nyomtalanul. A családunk nagyon elszegényedett, és Albániában már nem volt számunkra jövő, mivel az országban hatalmas lett a munkanélküliség. Akkoriban a szüleimmel és a nagyanyámmal éltem, a nagyapám már évekkel korábban meghalt. Egy napon valaki becsöngetett a házunkba.

- Ezra Berenstein volt? - vág közbe Annie izgatottan. - Nem ő volt, de nem jársz messze az igazságtól - feleli Elida mosolyogva. - Mr. Berenstein már régen meghalt, ahogyan a felesége is, de a lányaik, Sandra és Ayala, soha nem felejtkeztek el azokról az évekről, amiket a nagyszüleim házában tölthettek el. Látogatásukkor mindketten az ötvenes éveikben jártak, és azon munkálkodtak, hogy a nagyszüleim megkaphassák a Világ Igaza9 kitüntetést, amely azokat illeti meg, akik menedéket nyújtottak a zsidóknak a holokauszt idején. Azért jöttek el hozzánk látogatóba, hogy köszönetét mondjanak a nagyapámnak és a nagyanyámnak, amiért az otthonukba fogadták és megmentették őket a biztos haláltól. A nagyanyám elmagyarázta nekik, hogy a besáért a földi élet során nem jár köszönet vagy jutalom, és azt is elmondta, hogy csupán az Isten által rárótt kötelességét teljesítette, amikor a felebarátain segített. Számára az a legnagyobb ajándék, hogy a védencei megmenekültek és boldogan élnek. Ayala akkor már amerikai állampolgár volt, és egy tehetős orvoshoz, Williamhez ment feleségül. Áttért a keresztény hitre, és két fiúnak adott életet. Nem győzte hangsúlyozni, hogy mindent a nagyanyámnak köszönhet, mert a segítsége nélkül a családja lágerbe került volna, és azt is felajánlotta, hogy segít nekünk kivándorolni az elszegényedett Albániából, és új életet kezdeni az Amerikai Egyesült Államokban. Közbenjárására egy évvel később a biztonságot jelentő vízummal a zsebünkben elhagyhattuk Albániát. A szüleim maradni akartak, de a nagyanyám és én ide költöztünk Pembroke-ba, Boston mellé. - Szoktak találkozni Ayalával és a családjával? - kíváncsiskodik Annie. - Minden nap - mosolyodik el Elida. - Ugyanis Ayala idősebbik fiához, Willhez mentem feleségül, és most már hivatalosan is egy család vagyunk, és ez így is marad örökre. - Hihetetlen!- suttogom elfúló lélegzettel. Rámosolygok Elida nagyanyjára, aki pislant egyet-kettőt, aztán visszamosolyog rám. Hány és hány család élete változott meg végérvényesen, amikor hajdanán a férjével úgy döntöttek, hogy az életük kockáztatása árán is megnyitják az otthonukat a menedékkérők előtt. - Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztotta velünk! - A történetnek még nincsen vége - feleli Elida rejtélyesen mosolyogva, azzal egy összehajtogatott papírt nyújt át. - Mi ez? - kérdezem, és kihajtogatom a lapot. - A besa - feleli. - Ön Jacob Levyt keresi, és ennek a híre eljutott hozzám. A férjem, Will, aki annak az Ayalának a fia, akit a nagyanyám hetven évvel ezelőtt megmentett, rendőrtiszt. Kértem, hogy keresse ki a nyilvántartásból azt a Jacob Levyt, aki Párizsban, Franciaországban született 1924. december 25-én. - A fejével a kezemben tartott papírdarabka felé int. - A papíron a legutóbbi ismert címe áll. Egy évvel ezelőtt még New Yorkban lakott.

-Várjunk csak! - szakítja félbe Annie, és kikapja kezemből a papírdarabot. Tényleg megtalálta Jacob Levyt? A nagyanyám Jacob Levyjét? - Azt hiszem, igen. Minden részlet egyezik az ön által megadott adatokkal. Most már felkereshetik őt! - fordul hozzám biztatón mosolyogva. - Hogyan is hálálhatnám meg? - kérdezem meghatottságtól remegő hangon. - Nincs rá szükség, hiszen a besa számunkra megtiszteltetés. Csak arra kérem, hogy soha ne felejtse el mindazt, amit ma tőlünk halott! - Soha nem fogjuk elfelejteni! - vágja rá rögtön Annie, aztán óvatosan visszaadja nekem a papírlapot, és majd kicsattan a boldogságtól. - Hálásan köszönöm, Mrs. White, és ígérem, hogy nem feledkezünk el önökről soha!

Huszonkettedik fejezet

Fahéjas-mandulás keksz

HOZZÁVALÓK

225 g sózatlan vaj 1 1/2 csésze barnacukor 2 nagy tojás 1 teáskanál mandulakivonat 2 ½ csésze liszt 1 teáskanál szódabikarbóna 1 teáskanál só 1 csésze fahéjas cukor (3/4 csésze cukor ¼ csésze fahéjjal összekeverve) ELKÉSZÍTÉS

1. Keverjük krémesre egy nagy tálban a vajat és a cukrot. Adjuk hozzá a tojásokat és a mandulakivonatot, és alaposan dolgozzuk össze.

2. Szitáljuk egy másik tálba a lisztet, a szódabikarbónát és a sót, majd kisebb adagokban keverjük a vajas masszába.

3. A tésztát osszuk öt egyenlő részre, formázzunk belőle hengereket, majd műanyag fóliába csavarva tegyük a hűtőbe megszilárdulni.

4. Közben melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra.

5. Szórjuk egy lapos tányérba a fahéjas cukrot. Csomagoljuk ki a megszilárdult tésztahengereket, és alaposan forgassuk bele a fahéjas cukorba, hogy mindenütt egyenletesen bevonja.

6. Vágjuk őket 0,5 cm vastagságú korongokra, majd tegyük kivajazott sütőlemezre. Süssük 18-20 percig.



7. Pihentessük a kekszeket 5 percig a tepsin, aztán szedjük őket rácsra, és hagyjuk kihűlni.

Rose

Réges-régen történt. Rose négyéves lehetett akkoriban, amikor a szülei a nővérével, Helene-nel együtt egy hétre vakációzni vitték vidékre, a Párizstól nem messze található Aubergenville-be. Az anyja már előrehaladott terhes volt 1929 nyarán, hat hét volt hátra Claude születéséig. De azok a csodálatos napfényes napok csak a négyéves Rose-ról és az ötéves Helene-ről szóltak. A szüleik lesték minden gondolatukat és kívánságukat. Helene-t bízták meg, hogy vigyázzon a kishúgára mialatt ők fehérbort kortyolgattak a barátoktól kölcsönkapott présház teraszán. Éppen valami mással foglalatoskodtak, ezért nem is figyeltek oda Helene-re, aki a présház végébe csalogatta a húgát, hogy megmutassa neki a hátsó kertben csordogáló patakot. - Menjünk be a vízbe! - javasolta Helene, azzal kézen fogta Rose-t, aki azonban vonakodott. Maman és Papa dühösek lesznek, gondolta, de a nővére ragaszkodott hozzá, hogy belegázoljanak a vízbe, és arra a mesére emlékeztette, amit az édesanyjuk olvasott nekik a minap a Szajnán lebegő kiskacsákról. - A kacsák úszkálnak a folyóban, tudják ők, hogy minden jól van - ismételte Helene a mese sorait. - Ne légy már kisbaba, Rose! A kislány végül beadta a derekát, és követte a nővérét a vízbe. A nyugodt felszín csalóka volt, mert a mélyben sebes áramlat húzódott meg, és alighogy Rose belemártotta a lábát a patakba, megcsúszott és elmerült a vízben. Úszni még nem tudott, csak alámerült egy titokzatos világba, ahol nem volt levegő és egyetlen hang sem hallatszott. Segítségért próbált kiáltani, de a tüdeje pillanatok alatt megtelt vízzel A meder mélyén ismeretlen sötétség honolt. A felszínről halvány fény derengett, de túlságosan messze volt, hiába próbálta elérni. A tagjai ólomnehezek lettek, és többé nem engedelmeskedtek neki, és úgy érezte, hogy a víz végtelennek tetsző mélyén megszűnt az idő. Egészen addig, amíg az apja meg nem ragadta és ki nem emelte a felszínre, mivel a nővére kiáltásait hallva azonnal a lányok segítségére sietett, Rose meg volt arról győződve, hogy örökre elmerül a homályos és néma vízi világban. Így érezte magát most is. Kómában lebegett, hetek óta mélyen a felszín alá merült. Tudta, hogy a felszín fölött élet van, mert távoli és tompa hangok, fény és alaktalan formák sejlettek át a messzeségből. A végtagjai elnehezültek, mint gyermekkorában, amikor majdnem belefulladt az aubergenville-i patakba, de tudta, hogy az apja már régen eltávozott az élők sorából, így nem tudja kimenteni ebből az ijesztő, víz alatti világból. Egyedül volt, és a mai napig sem tudott úszni.

Azon a napon Aubergenville-ben mindennél jobban vágyott arra, hogy megmentsék. A felszínre akart bukkanni, hogy újra élhessen, de most nem tudta, hogy meg akar-e menekülni. Talán itt az idő. Talán ideje elsodródni. Talán a sötétség mélyén van a helye, nem a csillogó felszínen, amit már alig tudott kivenni, olyan távolinak tűnt. Rose jól tudta, hogy Hope ott várja fent, és ott van Annie is. Nekik már nem eshet bajuk, mert Hope erős, erősebb, mint gondolta volna, és Annie is lassan ifjú hölggyé érik. Nem maradhat velük örökké, nem védelmezheti őket az idők végezetéig. Talán végre elérkezett az ő ideje. Talán Jacob is ott rejtőzik valahol a mélyben, az élet és a halál közt húzódó, homályos mezsgyén. Hiányoztak neki a csillagok, az ő csillagai, és az oltalmazó éjszakai mennybolt nélkül, amely minden áldott nap azokra emlékeztette, akiket annyira szeretett, fázott és végtelenül magányos volt. Rose tudta, hogy haldoklik, mert a múlt kísértetei szólongatni kezdték. Tudta, hogy az élete véget ért, mert felismerte az öccse, Alain hangát. Mély és öblös hanga volt. Ilyen lehetett volna a hangja, ha túléli a háborút és meglett férfivá érik. - Te mentettél meg, Rose! - ismételte újra meg újra a távoli hang az anyanyelvén. - C’est tu qui m’as sauvé, Rose! Válaszképpen egy belső hang ezt sikoltotta: „Nem mentettelek meg! Hagytam, hogy megöljenek! Gyáva vagyok!” De nem az ajkai formálták a szavakat, ám ha mégis, a homályos világ mélye mind egy szálig elnyelte őket. Rose egyre csak hallgatta, ahogy a testvére továbbra is szólongatta. - Te tanítottál meg hinni! - suttogta kitartón. - Ne vádold többé magadat! Te mentettél meg, Rose! Nem tudta, hogy ez a feláldozást jelenti-e, amit egész életében keresett, de abban biztos volt, hogy nem érdemli meg. Vagy inkább a demencia újabb következménye, ami egyre jobban bomlasztja az elméjét? Nem hitt már sem a szemének, sem a fülének, mert álmaiban és a valóságban is számtalanszor becsapták. Amikor a hang azt kezdte suttogni, hogy „fel kell ébredned, mert lehet, hogy Hope és Annie megtalálták Jacob Levyt”, Rose tudta, hogy eljött a vég, mert ez már tényleg lehetetlen. Jacob halott. Régóta halott. Hope nem ismerheti őt. Es ő sem foga már soha viszontlátni. Ha a sötét és homályos tenger mélyén zokogni lehetett volna, Rose keserves könnyeket hullat.

Huszonharmadik fejezet

Hazafelé menet Annie szeme valósággal ragyog a sötétben. Olyan boldog, hogy majdnem kiugrik örömében a bőréből. - Már holnap New Yorkba kell menned, Anya! Minél hamarabb meg kell találnod őt! - sürget lelkesen. Egyetértőn biccentek. A cukrászda hétfőnként egyébként is zárva tart, de ha nem így volna, akkor sem késlekedhetek. - Kora reggel indulunk - indítványozom —, egyetlen percet sem várhatunk! - Sajnos, nem mehetek veled - sóhajtja a lányom bánatosan, és megrázza a fejét. - Holnap dolgozatot írunk társadalomismeretből. - Ez nagyon felelősségteljes döntés, Annie! - felelem. - Készültél rá? - Hogy kérdezhetsz ilyet, Anya! Hát persze, hogy készültem! - Rendben van - felelem szabadkozva —, akkor az utazást kedd reggelre halasztjuk. Kedden már hiányozhatsz az iskolából? Annie újra megrázza a fejét. - Szó sem lehet róla, holnap kell menned, Anya! - Szívem, én tudok várni - nézek rá biztatón, aztán ismét az útra kell figyelnem. - Nem! - vágja rá türelmetlenül. - Menned kell, amilyen hamar csak lehet, különben ki fogunk futni az időből! - Mamie állapota most már stabil, megvár minket - érvelek. - Ne már, Anya! - szólal meg Annie kisvártatva. - Ezt te sem gondolod komolyan. Tudod, jól, hogy bármelyik pillanatban meghalhat, ezért kell késlekedés nélkül megkeresned Jacob Levyt. - De, Annie… - Nem, Anya! - mondja szigorúan, mintha ő lenne a szülő, én meg a gyerek. Holnap New Yorkba mész, magaddal hozod Jacob Levyt, és kész! Ne hagyd cserben Mamie-t!

Még beugrunk egy kicsit a kórházba a nagyanyámhoz, aztán hazatérve ágyba dugom Annie-t. Egy darabig még elücsörgünk Alain-nel a konyhában, koffeinmentes kávét kortyolgatunk, és elmesélem neki Elida és a nagyanyja történetét.

- Besa - ismétli megbabonázva. - Milyen nemes elképzelés! Kötelesség, amely az emberek megsegítésére irányul. - Lassan megkeveri a kávéját, aztán belekortyol. - Ezek szerint holnap egyedül utazol New Yorkba? Bólintok. - Arra gondoltam, hogy megkérem Gavint, hátha eljön velem - bököm ki végül, de máris ostobán érzem magam miatta. - Csak azért, mert a kutatás kezdete óta segített nekünk, tudod? - magyarázkodom. Alain csak mosolyog. - Nagyon bölcs gondolat - jelenti ki, aztán egy rövid szünet után hozzáteszi: - Tudod, Hope, nincs abban semmi kivetnivaló, ha beleszerettél Gavinbe. A fesztelensége annyira ledöbbent, hogy torkomon akad a kávé. - Nem szerettem bele Gavinbe! - tiltakozom két köhintés között. - Dehogynem - erősködik Alain. - Ő pedig ugyanígy érez irántad. Ez tényleg nevetséges, de azért lángol az arcom és izzadni kezd a tenyerem az izgalomtól. - Ez őrültség! - háborgok. - Miért lenne az? - kérdezi Alain. Csak ingatom a fejem. - Például azért, mert nincs bennünk semmi közös. A nagybátyám láthatón nagyon jól szórakozik. - Rengeteg közös van bennetek! Láttam, hogyan beszélgettek egymással, és hogyan nevettet meg téged minden alkalommal, bármiről is legyen szó. - Persze, mert alapvetően egy kedves fickó - motyogom. Alain atyáskodva fogja meg a kezem. - Fontos vagy neki, és akár elismered, akár nem, ő is fontos neked. - Ez lenne a közös vonás bennünk? - hajtogatom makacsul. - Annie-vel is törődik - bizonygatja szelíden. - Hidd el, hogy rengeteg közös dolog van bennetek! Ezen kicsit elgondolkozom, mielőtt válaszolnék. - Igen, tagadhatatlanul jó hatással van Annie-re. - Nem mehetsz el szó nélkül ennyi jó tulajdonság mellett! - folytatja Alain. - Csak gondold végig, hogyan segített Annie-nek, amikor mi Párizsban voltunk, Rose pedig kórházba került! Annie akkor is számíthatott rá, ahogyan te is. - Tudom, Gavin nagyon jó ember.

- Annál jóval több - győzköd Alain. - Miért nem hiszed el, amit mondok? Vállat vonok és makacsul bámulom a földet. - Például azért nem, mert hét évvel fiatalabb nálam - mormolom. Alainből kirobban a nevetés. - A nagyanyád zsidó létére egy keresztény férfihoz ment feleségül, te pedig éppen most tértél haza egy olyan nő otthonából, aki boldog házasságban él egy zsidó-kereszténnyel, holott eredetileg muszlim. Ha a vallási ellentéteket kibékítheti a szerelem, akkor mit számít az a hét év korkülönbség? -Jól van, de nekem gyerekem is van - vonom meg a vállam. Alain csak bámul rám. - Persze, hogy van. Csak azt nem értem, hogy miért használod kibúvónak? - Gavin még csak huszonkilenc éves. Nem várhatom el tőle, hogy felelősséget vállaljon egy kamaszért. - Szerintem ezt tőle kéne megkérdezni, de szükségtelen, mert ő kérés nélkül is megtette, nem is egyszer. Továbbra is kétkedve ingatom a fejem. - Anyám életében mindig a férfiak álltak az első helyen. Én soha nem voltam fontos neki. Az élete mindig az aktuális partneréről szólt, ezért még tinédzserként megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogok így bánni a gyerekeimmel. Soha, érted? - Te nem vagy az anyád, Hope! - emlékeztet rövid hallgatás után Alain - De mi lesz, ha lassan olyanná válók, mint ő? - kérdezem kétségbeesetten. - Mi lesz, ha most, hogy elváltam, pontosan úgy kezdek el viselkedni, mint egykor az anyám? Nem szeretnék a nyomdokaiba lépni. Mindig Annie lesz az első az életemben, más nem érdekel. - Ha valaki mást is beengedsz az életedbe, az nem jelend azt, hogy Annie-t cserbenhagyod - mondja Alain gyengéden. Érzem, hogy könnyek peregnek végig az arcomon, és meglepetten veszem tudomásul, hogy itatni kezdtem az egereket. - Mi lesz, ha ő is megsebez? - szakad ki belőlem. - Mi lesz, ha megnyitom előtte az ajtót, ő pedig összetöri a szívemet? Mi lesz, ha Annie-nek is fájdalmat okoz? Olyan nehéz időket él át az apja miatt, hogy nem tudnám elviselni, ha újabb csapás érné! Alain megsimogatja a kezemet. - Ez mind igaz, de vállalnod kell a kockázatot! Az élet kockázatok sorozata, de éppen ettől olyan szép.

- Így is boldogulok - vélekedem egykedvűn. - Talán a barátságnál többre nincs is szükségem. Honnan tudhatnánk előre, hogy Gavin nem fog megváltozni? - Csak akkor tudhatod meg, ha kinyitod a szívedet. - Alain felkászálódik a helyéről, felkapja a töltőre rakott mobiltelefonomat a konyhapultról, aztán a kezembe nyomja. - Hívd fel! Kérd meg, hogy menjen el veled New Yorkba holnap! Nem kell azonnal döntened a kapcsolatotokról, de hagyd nyitva az ajtód, Hope! Hagyd nyitva, és engedd, hogy Gavin belépjen az életedbe! Nagyot sóhajtva veszem el tőle a telefont. - Rendben van.

Másnap Annie már hajnali három órakor felébreszt. Miközben kávét kortyolgatok a konyhaasztalnál ülve és átfutom a tegnapi újságot, ő zabpelyhet rágcsál, narancslevet iszik és kitartóan fixíroz. - Mr. Keyes igent mondott? - kérdezi kertelés nélkül. - Elmegy veled New Yorkba? - Igen - felelem, és megköszörülöm a torkomat. - Négy órakor itt lesz értem. —Jól van - nyugtázza Annie. - Mr. Keyes nagyon rendes ember, nem gondolod? Biccentek, miközben a kávémat bámulom. - Tényleg az - mondom óvatosan. - Mindent helyre tud pofozni. A jelek szerint a lányom nagyon vicces kedvében van ma reggel. - Kétségtelenül igazi ezermester. Annie elneveti magát. - Nem úgy értettem! Nemcsak a javításhoz ért, hanem az embereken is segít. Szeret segíteni. - Igen, azt hiszem, igazad van - hagyom rá mosolyogva. Annie egy pillanatra elhallgat. - Azt tudod, hogy kedvel téged, ugye? Az arcára van írva, amikor rád néz. A nyakam tövéig elvörösödöm. Nem hiszem, hogy ezt Annie-vel kellene megvitatnom. - Úgy néz rám, ahogyan apád Napsugárra? - próbálom tréfás mederbe terelni a társalgásunkat. Annie fintorogni kezd.

- Nem, egyáltalán nem! Nevetni kezdek, és már éppen mondani készülök valamit ellenvetésként, de Annie megelőz. - Azt hiszem, Apa arcára félelem ül ki, amikor Napsugárral beszél - feleli Annie elgondolkodva. - Félelem? - Igen, szerintem retteg a magánytól - böki ki végül Annie. - De Gavin egészen másként néz rád. - Ezt hogy érted? - faggatom gyengéden, és rá kell jönnöm, hogy igazán kíváncsivá tett. Annie megvonja a vállát és meredten bámulja a müzlijét. - Nem is tudom. Az van az arcára írva, hogy szeretne a közeledben lenni, mert nagyszerűnek tart. Látszik rajta, hogy bármit megtenne, hogy az életed jobb és könnyebb legyen. Hirtelen nem találok szavakat. - Ez téged zavar, Annie? - kérdezem végül. A lányom meglepetten pillant rám. - Nem. Miért zavarna? Vállat vonok. - Nem tudom, de biztosan nehéz lehetett megélni, hogy az apád olyan hamar továbblépett a válás után. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én nem készülök ilyesmire. Nekem te vagy az első, és ez mindig is így marad. - Az utolsó szavakat mélyen a szemébe nézve mondom, mert azt akarom, hogy tudja, hogy komolyan gondolom. Annie zavarba jön. - Én tudom is - feleli —, de ez nem jelend azt, hogy ne járhatnál Mr. Keyesszel. - Nem hívott randira, ami azt illed! - jegyzem meg nevetve. - Még nem - javít ki Annie. - De komolyan, Anya, nem kéne úgy viselkedned, mintha nem kedvelnéd őt! Nem maradhatsz örökké egyedül! Megint elborítanak a tegnap esti félelmeim. - Nem vagyok egyedül! Itt vagy nekem te, Mamie és most már Alain is. - Anya, én nem maradok itt örökké! - érvel felnőttes komolysággal. - Néhány éven belül főiskolára megyek, Alain visszarepül Párizsba, Mamie pedig előbbutóbb meg fog halni. Összeszorítom a fogamat, mert eddig szándékosan kerültem ezt a témát.

- Igen, meg fog halni, de azért remélem, hogy addig talán még van egy kis időnk. Te már gondoltál erre? El tudod fogadni, hogy bármikor elveszíthetjük őt? Megrántja a vállát. - Nagyon fog nekem hiányozni, ugye, tudod? - Nekem is. Hirtelen mindketten elcsendesedünk. A szívem szakad meg a lányomért, akinek ilyen fiatalon ennyi veszteséget kell elszenvednie. -Nem akarom, hogy egyedül maradj, Anya! - jelend ki végül Annie. - Senkinek nem jó egyedül. Bólintok, aztán idegesen pislogni kezdek, mert nem akarok sírni. - Találd meg Jacobot, rendben? Meg kell találnod őt! - Tudom. Én is ezt szeretném. ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Annie ünnepélyesen bólint, aztán feláll az asztaltól, a maradék tejét a mosogatóba önd, a müzlis tálkáját és a narancsleves poharát pedig a mosogatógépbe teszi. - Most visszafekszem aludni. Csak fel akartam kelni veled és sok szerencsét akartam kívánni a mai naphoz - közli végül, aztán elindul kifelé a konyhából. - Anya? - fordul vissza. - Igen, szívem? - Tudod, hogyan néz rád Mr. Keyes? - kérdezi, és a végén elcsuklik a hangja és nem mer a szemembe nézni. - Úgy, ahogyan Jacob Levy nézhetett mindig Mamiera. Amikor hajnali négy óra tájban Gavin értem jön a dzsipjével, már egy adag, a közeli benzinkúton vásárolt kávé vár rám az ülésen egy jókora műanyag pohárban. -Te hozzászoktál a hajnali keléshez - magyarázza nevetve, miközben a biztonsági övemmel szerencsétlenkedem —, de az én világomban ilyenkor még javában húzzák a lóbőrt. - Sajnálom - dünnyögöm. - Ne bolondozz! Örülök, hogy itt lehetek, de egy kis kávé azért nem árt. - Nem muszáj vezetned, mehetünk az én kocsimmal is! - győzködöm. - Dehogyis! - méltatlankodik. - Már megtankoltam az öreglányt, és alig várja, hogy induljunk. De vezethetsz, ha akarsz, csak azt gondoltam, hogy így talán egyszerűbb - teszi hozzá kis idő múlva. - Majd te navigálsz, rendben? - Csak ha nem bánod! - felelem. Az első fél órában egyetlen szót sem szólunk egymáshoz, mindössze a New York

felé vezető útvonaltervet beszéljük meg röviden, hogy elkerülhessük a manhattani reggeli csúcsforgalmat. Gavin nagyot ásít, aztán felhangosítja a rádiót, amikor Bon Jovitól felcsendül a Livin’ on a Prayer. - Imádom ezt a dalt! - közli vidáman, aztán a refrénnél ő is bekapcsolódik, és olyan erőbedobással kezd el énekelni, hogy kuncognom kell. - Nem is tudtam, hogy ismered ezt a számot - bököm ki az utolsó taktus végén. Lesújtó pillantást vet rám. - Ki ne ismerné? Hirtelen elpirulok. - Úgy értettem, túl fiatal vagy ahhoz, hogy ismerd. - Huszonkilenc éves vagyok, így már bőven megszülettem, mire ezt a dalt megírták. - Hány éves is voltál? Három? - vágok vissza. - Én már tízéves is elmúltam 1986-ban. Világok választanak el bennünket egymástól. - Bocsánat, de négyéves voltam - helyesbít Gavin, aztán rám sandít. - Egyébként miért viselkedsz ilyen furán? Meredten bámulok magam elé, és nem merek ránézni. - Csak azért, mert olyan fiatal vagy. A harminchatnál mindenképpen fiatalabb. - Na és? - von vállat hanyagul. - Na és? Nem gondolod, hogy egy kicsit öreg vagyok? - kérdezem, és majdnem azt is odabiggyesztem a végére, hogy hoznád. - Dehogynem! Csodálkoztam is, hogy még nem kaptad meg a nyugdíjas igazolványodat - ugrat Gavin, de hamar rájön, hogy nem találom viccesnek a megjegyzését. - Nézd, Hope, tisztában vagyok vele, hogy mennyi idős vagy, de miért olyan nagy baj ez? - Te nem úgy érzed, mintha két különböző bolygóról jöttünk volna? - Nem élhetsz úgy, hogy mindig mások elvárásainak próbálsz megfelelni! Ha így folytatod, előbb-utóbb azon kapod magad, hogy már nyolcvanéves vagy, és az élet gyorsvonat módjára robogott el melletted. Talán így érzi magát Mamie is. Vajon ő úgy élt, ahogyan a szíve mélyén vágyott rá? Nem lehet, hogy csak azért ment férjhez és azért szült gyereket, mert akkoriban ez volt a nők kötelessége? Megbánta ezt valaha? - Honnan tudod - próbálok lehiggadni, mert ezerrel ver a szívem —, úgy értem, honnan tudhatnád, milyen szabályok szerint kell élni, és melyek azok, amelyeket egyszerűen sutba kell vágni? Gavin elgondolkodva néz rám.

- Igazából nincsenek szabályok, neked kell megtalálnod a zsinórmértéket, ami szerint élned kell. Ha elbotlasz, akkor tanulsz belőle, de a lényeg az, hogy mozgásban maradj, ne térj le a választott útról és ne téveszd szem elől az irányt. Nem így gondolod? - Nem is tudom - felelem elmélázva. Lehet, hogy Gavinnek igaza van, akkor viszont évek óta tévúton járok. Pontról pontra úgy tettem mindent, ahogy az a nagykönyvben áll. Hozzámentem Robhoz, mert idő előtt teherbe estem és nem akartam, hogy megszóljanak. Engedelmes gyermek módjára visszaköltöztem Cape Codra, mert az anyámnak szüksége volt rám. Elvállaltam a családi vállalkozás vezetését, mert nem hagyhattam, hogy ebek harmincadjára jusson. A saját álmaimat szögre akasztottam, és nem lett belőlem ügyvéd, mert nem ezt várták el tőlem. Ha mindig a mások által kitaposott ösvényt választom a saját csapásirányom helyett, magamat pusztítom el, azt, ami a legértékesebb bennem. Talán még nem késő új, saját törvényeket alkotni. Talán még megmenthetem azt az életet, amit kötelességtudatból és a mások véleményétől való állandó rettegés miatt balga módon leromboltam. - Talán még nincs késő - mormolom félhangosan. - Soha nincs késő - erősíti meg Gavin magától értetődő egyszerűséggel. Néma csendben hajtunk át a Cape Cod-csatornát átszelő Sagamore híd kecses ívén. Néhány óra múlva virrad csak, és ahogy a sötétségben rójuk a kilométereket, az az érzésem támad, mintha kerek e világon nem létezne más, csak mi ketten. Egyetlen autó sem jár errefelé. A folyó tintakék vizén a híd és a környező házak fényei apró fénygömböcskékként ugrálnak. Mamie csillagainak halvány másaiként. Nem tudom, hogy képes leszek-e valaha is úgy tekinteni az éjszakai égboltra, hogy ne a nagyanyámat és az együtt csodált naplementéket juttassa eszembe. Gavin addig nem szól egy szót sem, amíg el nem érjük a Providence felé vezető 1-195-ös utat. - Mi lesz a cukrászdával? - kérdezi. - Hogy érted? - nézek rá összehúzott szemmel. Rám pillant, aztán ismét előre, az útra figyel. - Annie említette, hogy valami nincs rendben a cukrászda működése körül, mert hallotta, hogy Matt Hinesszal beszéltetek róla. Mindjárt megüt a guta. Nem gondoltam ugyanis, hogy bármi a lányom fülébe jut. - Semmi - próbálom más irányba terelni a társalgást. Gavin csak biccent, és az utat bámulja. - Nem akarok beleszólni, mert egyedül is meg tudod oldani a problémáidat,

csak azt szeretném, hogy tudd, nekem elmondhatod, ami a szívedet nyomja. Tisztában vagyok vele, milyen sokat jelent neked a cukrászda. A távolba révedek, miközben áthajtunk Fall River-en, ami rideg kísértetvárosnak tűnik a hajnali derengésben. - El fogom veszíteni - mondom rövid hallgatás után. - A cukrászdát. Ezért keres folyton Matt. Néhány befektető megmenthette volna, de elbaltáztam az üzletet, amikor Párizsba repültem. - Ezt ő mondta? Bólintok, aztán ismét kifelé révedek az ablakon. - Nevetséges! - jelenti ki Gavin. - Nincs olyan potenciális befektető, aki elszalasztana egy ekkora haszonnal kecsegtető lehetőséget csak azért, mert családi vészhelyzet miatt el kellett utaznod. Ha Matt ezt állította neked, akkor egy kötöznivaló bolond, és nincs más célja, minthogy bűntudatot ébresszen benned. - Miért tenne ilyet? Gavin vállat von. -Talán mégsem olyan rendes fickó, mint amilyennek mutatja magát. - Lehet, hogy igazad van - mormolom. A jelek szerint a férfiak, akik az évek alatt mellém szegődtek, mind ebbe a kategóriába tartoznak. - Mit éreznél, ha a cukrászda csődbe menne? - kérdi Gavin kisvártatva. Ezen még nem gondolkodtam. - Egy rakás szerencsétlenségnek érezném magam - válaszolom. - Hope, ha el is veszíted a cukrászdát, az nem a te kudarcod, hidd el! Keményebben dolgozol, mint bárki a környéken. Ez nem kudarc, ez csupán a gazdasági válság eredménye. A gazdaság működésére pedig nincsen befolyásod. Csak ingatom a fejem. - A cukrászda már hatvan éve a családom tulajdonában van. Az anyám és a nagyanyám is életben tartották, pedig az a hatvan év sem telt el viszontagságok nélkül. A végén átadták nekem, és most tessék, tönkretettem. - Nem tettél tönkre semmit! - győzköd Gavin. De nem hallgatok rá, csak makacsul rázom a fejem. - Én mindent tönkreteszek. - Ez őrültség, ugye, tudod? - tiltakozik, aztán megköszörüli a torkát. - Mindig erre vágytál? A családi cukrászdát vezetni? - Nem, egyáltalán nem - nevetem el magam. - Úgy terveztem, hogy ügyvéd

leszek. Már a tanulmányaim felénél jártam a bostoni egyetemen, amikor terhes maradtam Annie-vel. Otthagytam az egyetemet, hozzámentem Robhoz, és a végén visszaköltöztünk Cape Codra. - Miért nem fejezted be a tanulmányaidat? - Mert úgy éreztem, hogy nem volna helyes és nem ezt várják el tőlem - felelem vállvonogatva. Gavin bólint, és úgy tűnik, komolyan elgondolkodik a hallottakon. - Visszamennél az egyetemre? A lelked mélyén még mindig ügyvéd szeretnél lenni? Ezen még soha nem tűnődtem el komolyabban. - Csődtömegnek érzem magam, amiért nem voltam képes megszerezni a diplomát - fogalmazom meg magamnak is -, ugyanakkor az a furcsa érzés sem hagy nyugodni, hogy talán nem is lettem volna jó ügyvéd. Talán mindig is a cukrászda vezetése volt az én utam. Ma már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Főként most, hogy már tudom, milyen sokat jelent a családomnak. Most már tisztában vagyok vele, hogy a cukrászda a nagyanyám múltjának egy darabkája. - Nem hiszem, hogy elveszíted a cukrászdát - jelend ki váratlanul Gavin. - Miért mondod ezt? - kérdezem. - Mert hiszem, hogy az életben a dolgok jóra fordulnak, ha igazán szükség van rá. Csak bámulok rá megrökönyödve. - Ennyi? Az élet majd úgyis megoldja? Gavin elneveti magát. -Jó, elismerem, hogy úgy hangzott, mintha egy születésnapi üdvözlőkártyáról olvastam volna. Egy percre elhallgatok. - Annie úgy gondolja, hogy te vagy Mr. Mindent helyrehozunk - jelentem ki óvatosan. Gavin megint nevetni kezd. - Tényleg? Oldalról lopva rápillantok. - Engem nem kell megjavítanod vagy megmentened! Hirtelen a szemembe néz, aztán ingatni kezdi a fejét. - Nincs is rá szükséged, Hope. Egyszerűen csak alábecsülöd a képességeidet.

A szavai ostorcsapásként érnek, és csak bámulok kifelé az ablakon, hogy nem lássa a lassan szivárgó könnyeimet. Talán mindig is erre volt szükségem, nem pedig Matt kölcsönére vagy a befektetőire. Nem kell nekem megmentő! Elég, ha valaki elhiszi, hogy egyedül is boldogulok. - Köszönöm! - suttogom, de nem hiszem, hogy Gavin hallja. Ám ő hirtelen átöleli a vállamat, aztán a nagy, puha tenyerével gyengéden, de biztatón megszorítja, majd a kezét visszateszi a kormányra, és ismét a vezetésre figyel. A bőröm szinte sajog az érintése nyomán. - Minden rendben lesz, majd meglátod! - jelend ki. - Tudom - felelem. És most először így is gondolom.

Huszonnegyedik fejezet

Connecticutban egy kis időre letérünk az 1-195-ös útról, mert tankolnunk kell. Kerítünk valami harapnivalót reggelire, és végre mosdót is találunk. A McDonald’sból egy tálca elemózsiával ballagok kifelé, amin két kávé, két narancslé és egy jókora zacskó McMuffin díszeleg. A pillantásom az út túloldalán virító óriásplakátra téved, amelyen a harmatos reggeli fényben is tisztán kivehető a bibliaismereti kurzust reklámozó felirat: ószövetségi családfa nyomában. Először nem különösebben izgat, de aztán felfedezek rajta egy ismerős nevet, majd hirtelen megvilágosodom. Leesik az állam. - Mit nézel ilyen döbbenten? - kérdezi Gavin. Aztán visszatekeri az üzemanyagtank sapkáját, és mellém lép. Elveszi tőlem a reggelinkkel megrakott tálcát, és a kocsi tetejére helyezi. - Olyan arcot vágsz, mintha kísértetet látnál! - Nézd meg azt a plakátot! - Az ószövetségi családfa nyomában - olvassa hangosan. - Ábrahámtól Jákobon át Józsefig. Oké, és? - József Jákob fia volt a Bibliában, igaz? Gavin bólint. - Így van a Tóra szerint is, és tudtommal a Korán is így írja. Mind a három világvallást egészen Ábrahámig lehet visszavezetni. - A három ábrahámi vallás - mormolom, és eszembe jut, hogy mit is mondott Elida —, az iszlám, a judaizmus és a kereszténység. - Pontosan így van - helyesel Gavin. Ismét a plakátra pillant, aztán fürkészve rám. - Mi a baj, Hope? Falfehér lettél. - Az anyámat Josephine-nek hívták. Ez nem lehet puszta véletlen! Jákob fiáról, Józsefről kapta a nevét. Hirtelen Gavinnek is leesik a tantusz. - Az ószövetségi történetekben József vitte tovább a szülei örökségét. Ezért is volt kiválasztott. Tehát azt mondod, hogy az édesanyád Jacob lánya? Nagyot nyelek és újra a feliratot bámulom, aztán ingatni kezdem a fejem. - Nem, ez nyilvánvalóan őrültség, hiszen ez csak egy név. Emellett anyám 1944ben született, jóval azután, hogy a nagyanyám utoljára látta Jacob Levyt, tehát az évszámok nem stimmelnek. Ebben nincsen semmi ráció. Gavinre pillantok, és nagyon ostobának érzem magam, de meglepetten látom, hogy halálosan komoly arcot vág.

- Mi van, ha mégis helytálló az elméleted? Mi van akkor, ha az édesanyád tényleg egy évvel korábban jött a világra? Előfordulhat, hogy a nagyszüleid megvesztegettek egy hivatalnokot, hogy hamisítsa meg a születési anyakönyvi kivonatot. Akkoriban ez egyáltalán nem volt szokatlan eljárás. Egy alacsony beosztású hivatalnoknak jól jöhetett egy kis mellékes, cserébe pedig megsemmisítette az ereded okmányokat. A számítógépes korszak előtt gyerekjáték volt az egész. - De miért tették ezt a nagyszüleim? - Azért, hogy úgy tűnjön, hogy a nagyapád az igazi apa - magyarázza nagy hévvel Gavin, és az izgatottságtól csillog a szeme. - így anyukádnak soha eszébe sem jutott kételkedni benne. Nagyanyádnak pedig nem kellett Jacob miatt magyarázkodnia. Azt mondtad, hogy a nagyszüleid addig nem költöztek vissza Cape Codra, amíg az édesanyád ötéves nem lett. Abban az életkorban ki tudta volna megállapítani, hogy egy évvel későbbi dátumot írtak rá a születési papírokra? Elég volt azt mondani, hogy a kislány jóval fejlettebb, mint a kortársai, pedig lehet, hogy addigra már tényleg hatéves volt. Alig kapok levegőt a döbbenettől. - Ez lehetetlen! - suttogom. - Az anyám még hasonlított is a nagyapámra. Ugyanaz az egyenes barna haj, barna szemek, hasonló vonások. - A barna haj és a barna szem nem igazán tartozik a megkülönböztető jegyek közé - fejd ki Gavin. - Azt viszont nem tudjuk, hogy Jacob hogyan nézhetett ki, nem igaz? - De - dünnyögöm. - Ha beigazolódna, hogy édesanyád Jacob lánya, akkor sok egyéb kérdésre is választ kapnánk. Például arra, hogy mi történt a kisbabával, vagy hogy miért kezdett olyan sietősen új életet a nagyanyád Jacob eltűnése után. - Tényleg jó volna tudni, hogy miért kellett olyan hamar túllépnie rajta. Egyszerűen nem értem. - Biztosan azt hitte, hogy Jacob odaveszett, és megragadta az alkalmat, hogy a nagyapád nagylelkűen felajánlotta, hogy a nevére veszi a kislányt. Talán ez volt az egyetlen esélyük a túlélésre. És nagyanyád élt a felkínált lehetőséggel. - Úgy érted, hogy a nagyanyám soha nem is szerette a nagyapámat? - kérdezem, és belesajdul a szívem. - Csak felhasználta, hogy pontot tegyen az előző kapcsolata végére? - Nem. Afelől nincs kétségem, hogy szerette a nagyapádat, de biztosan másfajta szerelemmel, mint Jacobot. A nagyapád kiegyensúlyozott életet biztosított neki és a lányának is - magyarázza Gavin. - Azt az életet, amit hajdanában Jacobbal álmodtak maguknak

- folytatom a gondolatmenetet. - így van - biccent Gavin. - Ha tényleg így történt, akkor mi haszna volt mindebből a nagyapámnak? kérdezem, és hirtelen elönt a szomorúság. -Olyan feleséget kapott, aki soha nem szerette úgy, ahogyan megérdemelte volna. - A nagyapád valószínűleg mindvégig tudott az igazságról -fejtegeti a lehetőségeket Gavin —, de annyira szerette a nagyanyádat, hogy nem törődött vele. Talán remélte, hogy egyszer majd őt is hasonló szenvedéllyel szered, mint Jacobot, de lehetséges, hogy az is elegendő volt neki, hogy vele lehetett, gondoskodhatott róla, és apja helyett apja volt a gyermekének. Elgondolkodva bámulok ki a kocsi ablakán. Bárcsak beszélhettem volna a nagyapámmal az érzéseiről, bárcsak megkérdezhettem volna, hogyan is volt képes elfogadni a fájdalmas valóságot, miként azt Gavin véli. Már régen nincsen közöttünk, és a legtitkosabb gondolatait örökre magával vitte a sírba. Soha nem fogom megtudni, mit érzett, és ha Mamie nem ébred fel a kómából, akkor végképp minden odaveszett. Ám ki garantálhatja, hogy bármire is emlékezni fog, ha mégis felébred? - Szerinted az anyám tudta az igazságot? - faggatom váratlanul Gavint. - Persze, csak akkor, ha tényleg ez az igazság - teszem hozzá gyorsan. - Fogadni mernék, hogy nem - jelend ki eltöprengve. - A nagyanyád minden erejével azon volt, hogy örökre maga mögött tudja a múltat. Csak akkor veszem észre, hogy sírok, amikor visszaérünk az autóhoz. Nem tudom, mikor kezdtek folyni a könnyeim, de egyre üresebbnek érzem a szívem. Mostanáig a nagyanyám csak egy szomorú idős asszony volt, aki elmenekült Franciaországból és cukrászdát nyitott az Államokban, ám ahogy egyre mélyebbre ásunk a múltjában, lassacskán feltárul az igazi énje, amely keservesebben szenved, mint ahogyan valaha is sejtettem. Az élete egy nyomorúságos színjáték volt, sűrűn megtűzdelve fájdalmas titkokkal és kínzó hazugságokkal. Mindennél jobban vágyom rá, hogy felébredjen, mert el kell mondanom neki, hogy megértem őt, és meg kell nyugtatnom, hogy soha többé nem lesz már egyedül. Az ő szájából szeretném hallani a történetét, mert most még rengeteg a homályos pont. Már egyáltalán nem tudom, hogy ki is vagyok és honnan származom. Az apám családját soha nem ismertem - sőt, fogalmam sincs, ki az apám most pedig kiderül, hogy minden, amit az anyám oldaláról tudtam, hazugság volt. -Jól vagy? - kérdezi gyöngéden Gavin. A motort még nem indította be, csak ül mellettem és együttérzéssel nézi, amint sírok. - Most már azt sem tudom, hogy ki is vagyok valójában -mondom egy idő után. Gavin bólint, láthatóan érd, mire gondolok.

- Én viszont tudom - közli magától értetődőn. - Hope vagy. És ez az egyedüli, ami számít! Bár a közöttünk lévő konzol miatt nem igazán ideális a helyszín, de amikor hozzám hajol és a karjaiba zár, mégis úgy érzem, hogy ennél természetesebb és jólesőbb dolog nincs is a világon. Amikor elenged, halkan csak ennyit mond: - El kell indulnunk, mielőtt túl késő lesz! Az órára pillantok, és rádöbbenek, hogy Gavin perceken át csak ringatott és csitítgatott, pedig számomra néhány másodpercnél alig tűnt hosszabbnak az egész. Gyanítom, hogy soha nem tudnék betelni az ölelésével. Már az autópályán járunk, amikor hirtelen megakad a szemem a papír kávéspoharakon, és beugrik, hogy a McDonald’sos tálcát a kocsi tetején felejtettük. Mind a kettőnkből kirobban a nevetés, és végre oldódni kezd a borongós hangulat. - Ott egye meg a fene, ahol van, nem is voltam igazán éhes! - jelend ki vidáman, aztán a visszapillantó tükröt kezdi igazgatni, vélhetően azért, hogy lopva ellenőrizze a reggelink szanaszét szóródott maradványait. - Én sem - értek vele egyet. - Irány New York? - kérdezi mosolyogva. - Irány New York! Csak tíz óra után pár perccel tudunk kikecmeregni a reggeli csúcsforgalomból, és éppen a manhattani Franklin Delano Roosevelt Drive-ról hajtunk át az úti célunk, a Houston Street felé. Gavin még egyszer alaposan ellenőrzi a GPS adatait, aztán őrült módon szlalomozni kezd a kiszámíthatatlan gyalogosok és a váratlanul leparkoló taxik között. - Gyűlölök New Yorkban vezetni! - szögezi le mosolyogva. - Pedig nagyon jól csinálod - dicsérem meg. A legutóbbi látogatásom óta minden megváltozott. Életemben először egy főiskolai nyári kurzusra jöttem ide, és talán kétszer-háromszor járhattam itt azóta, ám több mint egy évtizede a város közelébe sem jutottam. Örömmel nyugtázom, hogy jóval tisztább, mint az emlékeimben. - A GPS alapján már majdnem ott vagyunk - jelenti be Gavin néhány perc múlva. - Keressünk egy parkolóhelyet! Hamarosan találunk is egy parkolóházat, megállunk, majd gyalogosan indulunk tovább. Mialatt Gavin kifizeti a parkolási díjat, én idegesen toporgok, mivel már csak néhány háztömbnyi távolságra lehetünk Jacob Levy tői. Alig tíz perc, és végre szemtől szemben találkozhatunk. Gavin egy internetről kinyomtatott térképet bíz rám, amelyen csillaggal jelölte be a Battery Park déli részét, Jacob Levy legutóbbi tartózkodási helyét. Csak most döbbenek rá, hogy milyen közel is lakik a Ground Zéróhoz, vagyis a szeptember 11

-i tragédia helyszínéhez. Idegesen pislogni kezdek, mert lehetséges, hogy ezt a traumát is végig kellett szenvednie. A World Trade Center egykori helyéhez közeledve elfog a szomorúság. - Régen ez volt a kedvenc városrészem - mesélem, miközben lassan kaptatunk előre. - Az egyetemi évek alatt nyári munkát is vállaltam itt. Hétvégenként az N vagy az R jelzésű vonattal eljöttem a World Trade Centerig, vettem egy kólát az egyik standnál, aztán az üdítőmet kortyolgatva végigballagtam a Broadwayn a Battery Parkig. - Tényleg? - kérdezi Gavin. - Gyakran elugrottam a Szabadság-szoborhoz is, és azon tűnődtem, hogy a keleti partról szemlélve mennyire kitágul a világ -folytatom mosolyogva. - Mindig azon töprengtem, hogy milyen lehetőségeket tartogat számomra az élet. Hirtelen elhallgatok, és a földet bámulom. - Jól hangzik - jegyzi meg Gavin kedvesen, de én csak ingatom a fejem. - Mennyire naiv voltam! - motyogom. - Hogy is hihettem, hogy az élet nagyszerű lehet? Gavin megáll, és a karomra teszi a kezét, hogy engem is megállítson. - Ezt hogy érted? Vállat vonok, aztán körbepillantok. Teljesen ostobának érzem magam most, hogy Gavinnel itt álldogálunk a manhattani járdán, miközben átható tekintettel néz rám. Mivel nem tágít, kénytelen vagyok felpillantani és válaszolni a kérdésére. - Nem ilyen életet szerettem volna - bököm ki végül. Gavin csak csóválja a fejét. - Hope, ez nem így működik. Elhiszed nekem? Az életet nem lehet előre megtervezni. Csak sóhajtok, mert nem várom el, hogy megértsen. - Harminchat éves vagyok, és semmi sem vált valóra mindabból, amire fiatal koromban vágytam - próbálom megmagyarázni a szomorúságom okát. Ébredés után néhanapján azt kérdezem magamtól, hogyan is jutottam ide. Az ember egyszer csak rádöbben, hogy többé már nem fiatal, és a döntéseket, amiket hozott, már nem lehet visszavonni. - Soha nincs késő! - jelenti ki Gavin. - Soha, de megértelek. - Hogyan is érthetnél bármit? - kérdezem jóval élesebb hangon, mint ahogyan szándékomban állt. - Csak huszonkilenc éves vagy! - Nincs olyan bűvös kor, amikor a lehetőségek tárháza bezárul, Hope - mondja Gavin. - Ugyanannyi esélyed van a boldogulásra, mint korábban. Az életünk nem feltétlenül alakul úgy, ahogy azt várjuk tőle, de az rajtunk áll, hogy a pofonok után

boldogok leszünk-e vagy elhagyjuk magunkat. - Te boldog vagy - jegyzem meg, és érzem, hogy inkább szemrehányásnak hangzik, mint kijelentésnek. - Úgy értem, hogy te mindent elértél, amire vágytál. - Komolyan azt hiszed, hogy kölyökként az volt a leghőbb vágyam, hogy mindenfélét bütykölő ezermester legyek? - Nem tudom. Miért, nem így volt? - Nem. Festőművész szerettem volna lenni. Igazi különcként folyton azért rágtam az anyám fülét, hogy vigyen el a bostoni Szépművészeti Múzeumba, hogy megcsodálhassam a kiállított festményeket. Azt terveztem, hogy Franciaországba utazom és festő leszek, mint Degas vagy Monet, mert ők voltak a kedvenceim. - Festőművész szerettél volna lenni? - kérdezek vissza hitetlenkedve. Közben újra elindulunk Jacob Levy lakása felé. Érzem Gavin hangján, hogy mosolyog. - Még a képzőre is jelentkeztem. - A képzőre? - Úgy tűnik, nem vagy egy művészetrajongó! - kacsint rám Gavin. - A Bostoni Képzőművészeti Főiskolára. - Hirtelen elhallgat, aztán megrántja a vállát. - Jó jegyeim voltak, elkészítettem a felvételihez szükséges vizsgamunkákat is, de mégsem volt elég ahhoz az ösztöndíjhoz, amely fedezte volna a tanulás költségeit. Anyám ugyanis nem engedhette meg magának, hogy támogasson, én pedig nem akartam kölcsönökbe verni magam és egész hátralévő életemben törleszteni. így lettem szerelő. - Nem is jártál főiskolára? - Dehogynem, de végül tanár lettem, nem festőművész. A Salemi Állami Főiskolán kaptam ösztöndíjat, és úgy döntöttem, ha már nem lehetek festő, mert legyünk őszinték, főiskola ide vagy oda, nem vagyok egy Michelangelo, akkor művészettörténetet fogok tanítani. - Te eredetileg művészettörténet-tanár vagy? - kérdezem megdöbbenve, mire Gavin bólint. - Akkor miért nem tanítasz? -tudakolom, aztán legszívesebben leharapnám a nyelvemet a tapintatlanságomért. - Nem tett boldoggá. - Vonja meg a vállat Gavin. - Jobban szeretem a kétkezi munkát. Mivel nem lett belőlem festőművész, elhatároztam, hogy más formában fogok műalkotásokat létrehozni, és így is lett. Festek, felújítok, szerelek, vagyis a művészet által boldoggá teszem az embereket. - De időnként vízvezetékeket is szerelsz - jelentem ki félénken. - Igen, de ez is része a munkámnak - feleli Gavin nevetve. - Parkettázom, házakat festek, ablakokat és zsalugátereket szerelek fel és konyhákat pofozok

helyre. Mindent igyekszem széppé varázsolni, és ez tesz engem igazán boldoggá. A várost lassan egyetlen hatalmas műalkotássá alakítom át. Hitetlenkedve bámulok rá. - Komolyan mondod? - Én sem erről álmodtam gyerekként - feleli, és ismét vállat von -, de sehol sem találtam a helyem, amíg meg nem érkeztem Cape Codra. Az élet soha nem úgy alakul, ahogy tervezzük, hanem úgy, ahogyan lennie kell. Érted? Lassan bólintok. - Azt hiszem, most már értem. Gavin döntött, és a döntése elégedettséggel töltötte el, nem vágyik többre vagy másra, mint amije van. Nem tudom, képes leszek-e hasonló döntésre valaha is. Életem során folyton zárt ajtókba botlottam. Soha nem fordult elő, hogy döntési helyzetbe kerültem volna és végre kinyithattam volna egy ajtót. - Nem is sejtettem, hogy ilyen komoly ambícióid voltak - jegyzem meg végül elismerőn. Gavin vállat von. - Soha nem kérdezted. Nagyot nyelek, és az út hátralévő részében már nem merek a szemébe nézni. Végül megérkezünk a megadott címre, egy tízemeletes, öreg téglaépülethez, ami törpének tűnik a környező utcák felhőkarcolóihoz képest, de van benne valami kedves báj, ami Franciaországra emlékeztet. - Nos, itt volnánk - szólal meg Gavin mosolyogva. - Készen állsz? Bólintok, de olyan hevesen ver a szívem, hogy alig kapok levegőt. El sem hiszem, hogy végre megtaláltuk Jacob Levyt. - Mehetünk! Elida cetlije alapján Jacob az 1004-es számú lakásban lakik, ezért először megpróbálunk felcsöngetni. Amikor nem jön válasz, Gavin találomra kezd el becsöngetni különböző lakásokba, amíg végül felhangzik a bejárati ajtó csengője, és beléphetünk. - Voilá! - közli, és tartja az ajtót, amíg én is belépek. A gyéren megvilágított előtérből szűk lépcsősor nyílik. - Nincsen lift? - kérdezem. Gavin tanácstalanul vakarja a fejét. - Nincs. Te jó ég, ez elég fura! Gyalogszerrel indulunk felfelé, és az ötödik emeletnél már elfogy a szufla. Szégyenkezve fújtatok, akár egy gőzmozdony.

- Valószínűleg többet kellene edzenem - szabadkozom. Gavin, aki mögöttem lépked, elneveti magát: - Innen nem úgy tűnik, mintha szükséged lenne rá! - jegyzi meg incselkedve. Lángba borult arccal hátranézek, de ő csak grimaszol. Méltatlankodva ingatom a fejem, és folytatom a végtelennek tűnő lépcsőmászást. Végül kínkeservesen felérünk a tizedik emeletre, de addigra már annyira türelmetlen vagyok, hogy fújtatva kopogok be az 1004-es számú lakás ajtaján. Még mindig lihegek, amikor az ajtó kinyílik és egy velem egyidős nő néz farkasszemet velünk. - Segíthetek valamiben? - néz felváltva hol rám, hol Gavinre. -Jacob Levyt keressük - szólal meg hirtelen Gavin, amikor rájön, hogy még mindig nem kapok levegőt. A nő megrázza a fejét. - Ilyen néven nem lakik itt senki, sajnálom. Eláll a szívverésem. - Úgy gondoljuk, hogy régen itt lakott, mert egy évvel ezelőtt még ez volt a lakcíme - segít ki ismét Gavin. -Januárban költöztünk ide a férjemmel - feleli a nő. - Ez biztos? - kérdezem elkedvetlenedve. - Ha egy öreg szivar is velünk lakna, az biztosan feltűnt volna - közli a nő a szemét forgatva. - Kérdezzék meg a közös képviselőt a százkettes lakásban, ő biztosan tudja, hová költözhetett. Megköszönjük az útbaigazítást, majd lógó orral indulunk lefelé a lépcsőn. - Szerinted potyára jöttünk? - kérdezem Gavint. - Nem - vágja rá határozottan. - Szerintem Jacob egyszerűen csak elköltözött, de még ma megtaláljuk. - Mi van, ha meghalt? - vetem fel. Eddig nem is gondoltam rá, de ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni. - Akkor Elida férje megtalálta volna a halotti bizonyítványát. Hinnünk kell benne, hogy életben van! A földszintre érve Gavin bekopog a 102-es ajtón, de semmi válasz, ezért kétségbeesetten pillantunk egymásra. Gavin újra bezörget, ezúttal jóval erélyesebben, és megkönnyebbülve hallom, hogy valaki az ajtó felé csoszog. Egy középkorú, hajcsavarós nő áll előttünk az ajtóban, lenge pongyolában. - Mi az? - kérdezi. - Nehogy azt mondják, hogy már megint csőtörés van a

hetediken! - Nem, hölgyem - válaszol Gavin. - Csak a közös képviselőt keressük. - A férjem az, de használhatatlan - horkantja a nő. - Mi kellene? - Egy férfit keresünk, aki az ezernégyes lakásban lakott ez év januárjáig. Jacob Levynek hívják, körülbelül egy éve költözhetett el. - Így van, elment - közli a nő fintorogva. - És? - Meg kell találnunk őt! Nagyon sürgős! - feleli Gavin. A nő gyanakodva vonja össze a szemöldökét. - Csak nem az adóhatóságtól jöttek? - Honnan? Dehogyis. Mi csak… - Nem tudom befejezni a mondatot. Hogyan is magyarázhatnám el egy vadidegennek, hogy Jacob Levy hetven évvel ezelőtt beleszeretett egy nőbe, aki történetesen a nagyanyám, ezért valószínűleg az unokája vagyok? - A családtagjai vagyunk - magyarázza Gavin magától értetődőn. - Rokonok vagyunk. A szavai nyomán megsajdul a szívem. A nő egy darabig méregetve vizslat minket, aztán megadón vonja meg a vállát. - Nekem aztán mindegy. Mindjárt hozom a mostani címét. Miközben visszacsoszog a lakásba, hevesebben kezd el verni a szívem. Gavinnel kérdőn nézünk egymásra, de megszólalni már nincs időnk, mivel a nő már is itt van újra, kezében egy kitépett papírlappal. - Jacob Levy. Tavaly télen elesett és eltörte a csípőjét - meséli részvétlenül. - Már húsz éve itt lakott, tudják? A házban nincs lift, és amikor hazahozták a kórházból, kiderült, hogy a legfelső emeleten lakik, de a mentősök nem voltak hajlandók felvinni. A főbérlő felajánlott neki egy üres lakást az első emeleten, de Mr. Levy azt mondta, hogy nem tud olyan helyen élni, ahonnan nem látja a város panorámáját. Elég válogatós ember volt, ha engem kérdeznek. Az új lakók januárban költöztek be a régi lakásába. Átnyújtja a papírfecnit, amelyen a Whitehall Street és egy házszám áll. - Ide kellett küldenünk a legutolsó csekkjeit - magyarázza a nő. - Fogalmam sincs, hogy ott van-e még, de tőlünk biztosan erre a címre költözött. - Nagyon köszönjük! - hálálkodik Gavin. -Nagyon köszönjük! - ismétlem meg gépiesen én is. Már majdnem bezárja az ajtót, amikor hirtelen az ajtófélfára teszem a kezem. - Várjon egy pillanatig! Csak még egy dolgot hadd kérdezzek!

- Igen? - kérdi a nő bosszúsan. - Házas volt? - nyögöm ki, és lélegzetvisszafojtva várom a választ. - Mrs. Levyről nem tudok - feleli. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Milyen ember volt? - tudakolom. Az asszony egy ideig bizalmatlanul méreget, aztán megenyhül. - Kedves ember volt - jelend ki végül. - Mindig nagyon udvariasan bánt mindenkivel. Más bérlők szolgálóknak tekintenek bennünket, a férjemet és engem is, de ő mindig hölgyemnek szólított, és gyakran mondta, hogy kérem és köszönöm. Valamiért féktelen jókedvem kerekedik. - Köszönöm! Köszönöm, hogy mindezt megosztotta velünk. Már készülök sarkon fordulni, amikor megint megszólal. - Csak az volt a baj vele, hogy mindig nagyon bánatos volt. - Bánatos? -Az. Minden áldott nap sétálni ment, és mindig éjszaka jött vissza, sötétedés után. Úgy nézett ki, mint valami kísértet. - Köszönöm! - suttogom, és a szívemet elönti a szomorúság, amint megfordulunk és elindulunk kifelé a házból az utcára. Azokon az éjszakákon, amikor Mamie az égboltot kémlelte, úgy látszik, hogy Jacob is keresett valamit odafönt.

Negyed óra alatt a Whitehall Streetre érünk, és nagyon könnyen megtaláljuk a címet, amit a közös képviselő feleségétől kaptunk. A modern épület jóval a többi fölé magasodik, de szerencsére nincsen portás, így legalább nem kell kínos magyarázatba fognunk, hogy kik vagyunk és miért is jöttünk. - 2232-es számú lakás - mondom Gavinnek, amikor megindulunk a liftek felé. Az ajtók kinyílnak, én pedig megnyomom a 22. emelet gombját, aztán idegesen dobolok a lábammal, amíg fel nem érünk. - Gyerünk, gyerünk, gyerünk! - sürgetem a felvonót, mivel rendkívül lomha. Gavin elkapja a kezemet, és jó alaposan megszorítja. - Meg fogjuk találni, Hope, nyugodj meg! - Nem tudom, hogyan köszönjem, meg, hogy ennyit segítesz nekem - fordulok

felé, és mélyen a szemébe nézek. Egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog csókolni, de hirtelen megszólal a 22. emeletet jelző csengő, és az ajtók kinyílnak. Már meg is érkeztünk. Szinte végigrohanunk a folyosón, és a végén meg is találjuk a 2232-es lakást. Ez az utolsó ajtó a folyosó jobb oldalán, és miközben Gavin bekopog, lopva kinézek a hatalmas panorámaablakon. Csodaszép kilátás nyílik Manhattan déli részére és az óceánra, de most nem köt le a látvány, mert alig várom, hogy végre kinyíljon az ajtó. Semmi válasz, és még csak léptek sem hallatszanak odabentről. - Próbáld meg újra! - biztatom Gavint, aki egyetértőn biccent, aztán újra megzörgeti az ajtót, de ezúttal még erőteljesebben. Még mindig semmi. A lelkesedésemnek már nyoma sincs, leeresztek, mint egy kipukkadt lufi. - Most mi legyen? - kérdezem erőtlenül. Gavin az ajtónak feszül, és olyan erővel dörömböl, hogy a szemben lévő lakásban is meghallják, és már nyílik is az ajtó. Egy idős hölgy áll a küszöbön és értetlenül bámul ránk. - Miféle lárma ez? - kérdezi felháborodva. - Sajnálom, hölgyem - szabadkozik Gavin -, csak Jacob Levyt keressük. - Nem képesek normális ember módjára kopogni? - kérdi méltatlankodva. Feltétlenül be kell törniük az ajtót? - Sajnos, nem nyitja ki - panaszolom, aztán mély lélegzetet veszek. - Ugye, még itt lakik? - kérdezem, de a hangom elcsuklik, mert igazából azt akartam megtudni, hogy életben van-e még egyáltalán. - Higgadjanak le! - szól ránk a szomszédasszony. - Nem tudom, hogy hol van, még csak nem is ismerem, de most már ne hangoskodjanak, mert nem tudom megnézni a kedvenc tévéműsoromat. Mielőtt bármit is mondhatnánk, hatalmas robajjal bevágja az ajtót. Hirtelen rogyadozni kezdenek a térdeim és a falnak kell támaszkodnom, annyira megszédülök. Gavin rögtön odaugrik, és a vállamnál fogva próbál egyenesen tartani. - Meg fogjuk találni, Hope! Biztos, hogy itt van. Tudom. Bólintok, de már nem tudok hinni benne. Mi van, ha csak néhány hónappal késtünk el, és hiába tettük meg ezt a hosszú utat? A panorámára téved a tekintetem, de a csodás kilátásból semmit sem látok, mivel elerednek a könnyeim. Közvetlenül alattunk Manhattan forgalmas utcái sorakoznak, egy kicsit odébb viszont a Battery Park harsogón zöld sávja látszik. A távolban a valószínűt-lenül mély New York-i öböl vize kéklik, balról a Governors-, jobbról pedig az Ellis-

szigettel. Itt érhetett partot Jacob és a nagyanyám is, amikor először lépték át ennek az országnak a határait. Az Ellis-sziget mögött a Liberty-sziget látható, és még innen is jól kivehető a Szabadság-szobor, amint kitartón magasba emeli a hatalmas fáklyát. Szinte izzik a napfényben, és hirtelen arra a szabadságra gondolok, amit ez a nagyszerű alkotás jelent évtizedek óta számos nemzetnek. Milyen érzés lehetett először megérkezni az Egyesült Államokba, partra szállni az Ellis-szigeten, és elhajózni e csodás jelkép mellett? Amikor gondolatban eljutok idáig, egyszerre csak bevillan valami. - Gavin - szorítom meg a karját -, tudom, hogy hol van! - Tessék? - kérdezi zavartan. - Azt hiszem, tudom, hol keressük - hadarom. - A királynő. A királynő a fáklyával. Te jó ég! Biztos, hogy ott van.

Huszonötödik fejezet

Éjszakai habcsókok

HOZZÁVALÓK

2 tojásfehérje 1 teáskanál vaníliakivonat 1/2 csésze porcukor 1/2 csésze csokoládépasztilla

ELKÉSZÍTÉS

1.Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra.

2. Állítsuk a legmagasabb fokozatra az elektromos habverőt, és egy nagy tálban verjük közepesen kemény habbá a tojásfehérjéket.

3. Folyamatos verés közben adjuk hozzá fokozatosan a cukrot, és verjük kemény, fényes habbá.

5. Alacsony fokozaton keverjük bele a vaníliakivonatot.

6. Fakanállal óvatosan forgassuk bele a habba a csokoládépasztillákat.

7. Tegyünk teáskanálnyi adagokat egy sütőpapírral kibélelt sütőlemezre. Ügyeljünk rá, hogy mindegyik halomba jusson legalább egy csokoládépasztilla.

8. Tegyük a tepsit a sütőbe, amit azonnal kapcsoljuk ki.

8. A habcsókokat hagyjuk egy éjszakán át a sütőben. Leskelődni tilos! Amikor másnap reggel kinyitjuk a sütő ajtaját, a habcsókok készen lesznek, és fogyaszthatjuk is őket.



Rose

1980 júliusa volt. Rose annak a hágnak a nappali szobájában üldögélt, amit hajdan Ted épített fel kettejüknek és a kis Josephine-nek. Lehunyt szemmel pihegett, mert odakint kánikula volt, és hiába hozott a tenger felől enyhe, sós levegőt a szél, nem csökkentette a forróság elviselhetetlen érzetét. Az ehhez hasonló fülledt nyári napokon mindennél jobban vágyott vissza Párizsba, mert hiába volt ott rekkenő a hőség, a város akkor is csillogóan elegáns maradt. Cape Codon, a vízen kívül, semmi mm csillogott, ezért Rose gyakran érzett kísértést, hogy csónakba üljön és addig evezzen kelet felé, amíg meg mm érkezik a szülőhazája távoli partjaira. De többé már nem térhetett vissza. Tudta ezt jól. A szomszéd szobából szóváltás fojtott hangjai hallatszottak át. Fel akart kelni, hogy közbelépjen, de képtelen volt rá. Semmi köze hozzá. Josephine már harminchét éves, elég idős ahhoz hogy önállóan is boldoguljon. Az anyáknak évezredek óta az a kötelességük, hogy a lányaikat bölcsességgel vérteznék fel, ám Rose-nak, sajnos, nem sikerült. Nem tudta megvédeni a lányát a fájdalomtól. Ha újrakezdhetné, biztosan másként csinálná. Fiatalabb korában sejtelme sem volt arról, hogy a sorsát mindenki maga alakítja, és a legapróbb döntése is meghatározhatja az élete további alakulását. Most már tudta, de túl késő volt a változtatáshoz Egyszer csak Ted lépett be a szobába. Rose felismerte határozott, katonás lépteit, és megérezte a cigarettája fanyar, de édeskés illatát. A teraszon dohányzóit eddig, és a Red Sox meccsét hallgatta a rádióban. - Jo megint a plafonon van, hallod? - kérdezte. Az asszony kinyitotta a szemét és bánatosan bámult a férjére. - Igen - felelte. Ted tanácstalanul vakargatta a fejét, és hatalmasat sóhajtott. - Nem értem. Miért kell Josephine-nek mindegyikükkel zsörtölődnie? - Mert nem tanítottam meg, hogyan kell helyesen szeretni - válaszolta Rose halkan. - Az én hibám. Tudta jól, hogy emiatt taszított el Josephine minden férfit magától. Válságosán is belefolyt a lánya életéhe, mindig kéznél volt, ha Josephine-nek szüksége volt valamire, miközben ő maga képtelen volt arra a személyre támaszkodni, akit a legjobban szeretett. Rose azért nem bízott többé senkiben, mert megtapasztalta, hogy váratlanul, egyik napról a másikra elveszítheti mindazokat, akiket az életénél is jobban szeret. Ezt a keserves leckét nem akarta

megtanítani Josephine-nek, de végül mégis megtette. - Nem a te hibád, kedvesem! - vigasztalta Ted, aztán letelepedett mellé a kanapéra, és átölelte. Rose nagyokat lélegzett, és hagyta, hogy Ted ringassa. Szerette a férjét. Nem olyan szenvedéllyel, mint Jacobot vagy a családját Franciaországban, mivel őket feltétel nélkül, tiszta szívből szerette. Es ha a szív egyszer bezárul, a szerelem hiába zörget az ajtón. Ennek ellenére minden erejével megpróbálta figyelemmel és gondolkodással elhalmozni a férjét, és tudta, hogy Ted viszonozna az érzéseit. Azzal is tisztában volt, hogy a férfi vágyik arra, hogy ő átlépje azt a láthatatlan határvonalat, ami mindig is ott húzódott kettejük között, és bár Rose gyakran tett erőfeszítéseket, hogy közel engedje magához, valójában maga sem tudta, miért nem sikerült. - De, az én hibám! - ismételte meg Rose egy kis idő után. Egy perág szótlanul ültek, miközben Josephine éppen azt ordította a partnerének, hogy a férfi úgyis hamarosan olajra lép, akkor meg minek adjon neki még egy esélyt. - Hallgasd csak! - mondta Rose a férjének. - Ugyanúgy hangzik, mintha én mondtam volna. - Képtelenség! Te soha nem taszítottál el magadtól - ellenkezett Ted. - Ezt a viselkedést nem tőled tanulta. - Nem - hagyta rá Rose, miközben legszívesebben beismerte volna, hogy csak azért nem taszította el magától a férjét, mert soha nem is engedte közel magához Olyan volt, akár egy bevehetetlen vár, árkokkal, sáncokkal és csapdákkal körülvéve. Ted elfoglalta és hősiesen kinyitotta a várkaput, de odabent újabb és újabb várfalakkal találta szemben magát. Nem is sejtette, hogy végtelen számú csatát kell megvívnia, hogy közelebb férkőzhessen a felesége szívéhez Talán jobb is, hogy nem tudta. Mindketten ablak felé fordultak, mert Hope közeledett a hátsó udvar felől, ahol órák óta játszott a homokdűnék között. Rose próbálta megóvni őt, hiszen még csak ötéves volt, és remélte, hogy nem vált akaratlanul is fültanújává a csetepaténak, amit az anyja folytatott az éppen aktuális partnerével. - Megyek és játszom vele - ajánlotta fel Ted, és már indulni készült a kertbe. - Ne, inkább én megyek! Rose arcon csókolta a férjét, és az ajtóhoz sietett. A kislány szinte kivirágzóit, amint megpillantotta a verandára kilépő nagyanyját, akinek erre a torka egy pillanatra elszorult, mert Hope éppen úgy nézett ki, mint hajdan a kis Danielle. A múlt árnyai gyakorta kísértették, amikor az unokájára nézett. - Mamie! - kiáltotta Hope izgatottan. Barna loknijait összekuszálta a lágy tengeri szél, és a haja szakasztott úgy festett, mint Rose kislány kori frizurája.

Tengerzöld szemét aranyszínű pettyek tarkították, és az arcocskáján ellenállhatatlan báj tükröződött. - Rákot fogtam, Mamie! Hatalmasat. Ollója is volt, meg minden. - Rákot? - mosolygott Rose az unokájára. – Te jó ég! Meg tudtad fogni? Hope fintorogva nézett a nagyanyjára. - Ugyan, Mamie! Elengedtem őt! Úgy, ahogyan mondtad nekem. - Tényleg ezt mondtam? Hope magabiztosan biccentett. -Azt mondtad, hogy ne bántsak se embereket, se állatokat. A rák állat, ezért nem bántottam. Az asszony elmosolyodott, aztán lehajolt, hogy megölelgesse Hope-ot. - Helyesen cselekedtél, kicsim! Odabent Josephine és a barátja egyre ádázabbul veszekedtek, Rose pedig köhécselni kezdett, mert azt remélte, hogy a köhögése elnyomja a szóváltásukat. - Maradjunk még egy kicsit idekint! - javasolta az unokájának. - Mit szólnál, ha mesélnék neked? Hope boldogan grimaszolt, majd szökdécselni kezdett örömében. - Szeretem a meséidet, Mamie! Mesélsz nekem a hercegről, aki bátorságra tanítja a hercegkisasszonyt? - Hát persze, szívem! Rose beült az óceán felé fordított hintaszékbe, Hope-ot az ölébe vette, aki a szék két oldalán lelógatta napbarnított lábacskáit, és kényelmesen befészkelte magát a nagyanyja álla alá. Csendesen ringatóztak, bámulták a vizet, és Rose újabb meg újabb tündérmesékkel szórakoztatta az unokáját. Hope hamarosan felnő, és Rose nem fogja többé elbírni, de most még azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnának, bárcsak ringathatná és dédelgethetné a kislányt az idők végezetéig. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli királyság. Ebben a királyságban élt egy herceg és egy hercegkisasszony, akik egymásba szerettek - fogott bele a mesélésbe Rose. Már számtalanszor elismételte az unokájának oly kedves szavakat, de a szíve most is, mint mindig, egyre csak sajgott, és úgy érezte, előbb vagy utóbb megszakad a fájdalomtól. De hiszen ezért tett mindent! Ezért menekült el Párizsból, ezért fordított hátat a korábbi életének. Ha marad és beletörődik a sorsába, most nem tarthatná a kis unokáját a karjaiban. Rose tudta, hogy ebből a szempontból helyesen cselekedett. Am az élet már csak olyan, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Főleg mm a sorsfordító döntések. Mert ahhoz3 hogy Josephine,

aztán majd Hope megszülethessen, Rose-nak fel kellett áldoznia mások életét. Es sehogy sem lehetett volna eldönteni, hogy helyesen cselekedett-e. - Tovább, Mamie, tovább! - nógatta Hope, és izgatottan ficánkolt a nagyanyja ölében, aki egy pillanatra abbahagyta az ismerős történetet. Rose megsimogatta az unokája fejét, aztán kedvesen rámosolygott. - Nos, a herceg arra intette a hercegkisasszonyt, hogy legyen nagyon bátor és erős, és mindig cselekedjen jót, akkor is, ha lehetetlennek tűnik. - Te is mindig ezt mondod, Mamie - szakította félbe a kislány. - Helyesen kell cselekedni, akkor is, ha nehéz! Rose biccentett. - Így van. Mindig helyesen kell cselekedned, kicsim! Amikor a herceg azt mondta a hercegkisasszonynak, hogy meg foga menteni, akkor helyesen cselekedett. De ahhoz, hogy megmentse, a hercegnek el kellett küldenie a szerelmesét messze földre, egy varázslatos királyság távoli partjaira. A hercegkisasszony még soha nem járt Tündérországban, mivel nagyon messze volt, a nagy óceán túlpartján, de gyakorta álmodott róla. Tudta, hogy abban a királyságban egy jóságos királynő uralkodik, és a fáklyájának a fénye eljut a világ minden szegletébe. - Még éjszaka is? - kérdezte Hope, pedig már legalább százszor hallotta a mesét. - Még éjszaka is - biztosította Rose. - Mint egy éjjeli lámpa - mondta Hope. - Igen - hagyta rá Rose mosolyogva —, nagyon hasonlít egy éjjeli lámpához ezt a fényt látva mindenki biztonságban érezte magát. Ahogy te is biztonságban érzed magad, ha az éjjeli lámpád világít. - Nagyon kedvesnek tűnik ez a királynő. - Igen, nagyon kedves királynő volt - helyeselt Rose. - Végtelenül jó és igazságos uralkodója volt a népének. A hercegkisasszony tudta, hogy minél hamarabb el kell jutnia Tündérországba, mert csakis ott találkozhatnak újra a délceg herceggel. - Mert a herceg megígérte neki - vágta rá Hope. - Igen, mert megígérte - suttogta Rose gyengéden. - Megbeszélték, hogy a várárokban találkoznak, nem messze a királynő óriási trónjától, ahonnan a fény sugárzik. Ezért a hercegkisasszony átkelt az óceánon, hogy bebocsátást kérjen a bölcs királynő birodalmába. Ott végre szabad lehetett. A hercegkisasszony csak várta a herceget, egyre csak várta, de közben találkozott egy erős és jóságos varázslóval, aki rögtön látta, hogy ő egy igazi királyi sarj, pedig koldusszegény öltözetet viselt. A varázsló szerelmet vallott a hercegkisasszonynak, és megígérte,

hogy egész hátralévő életében védelmezni fogja. - De mi lesz a herceggel? - kérdezte Hope. - A herceg nem jön el? Rose már számított erre a kérdésre, mivel Hope minden alkalommal követelte a választ. Olyan országban nőtt fel, amelynek a polgárai szentül hiszik, hogy minden jó, ha a vége jó, és Rose szerint ötévesen még korai lett volna megtudnia, hogy ez a szerencsés fordulat csak a mesék világában létezik. Ám emlékeztette magát, hogy ez csak egy tündérmese, így végül mégiscsak megváltoztatta a történet végét. Neki is szüksége volt rá, hogy higgyen a tündérmesék boldog végkifejletében. - De igen, drágám! —felelte könnybe lábadt szemmel, és szorosan magához ölelte az unokáját. - A herceg el fog jönni, és a hercegkisasszony egy napon majd viszontlátja öt.

Huszonhatodik fejezet

Hová megyünk? - kérdezi Gavin, és közben megpróbál lépést tartani velem. Már kijöttünk a lépcsőházból és éppen az utcákat rójuk a Whitehall irányában. Loholás közben megpróbálok levágni egy kanyart, és a járókelők csodálkozva bámulnak ránk. Egy I LOVE NEW YORK feliratú pólót viselő pár, valószínűleg turisták lehetnek, vadul fényképezni kezdenek bennünket. Nem törődöm velük, csak rohanok tovább jobbra, a State Street felé, Gavinnel szorosan a nyomomban. - Mi a csudát művelsz, Hope? - Jacob a Battery Parkban van - hadarom anélkül, hogy lassítanék. Éppen egy gyarmati stílusban épült téglaépület mellett suhanunk el, amikor észreveszem, hogy ez egy katolikus templom. Azon kezdek morfondírozni, vajon Jacob sejtette-e valaha, hogy Mamie először egy muszlim, majd egy katolikus bőrébe bújva rejtőzködik a háború alatt. A három világvallás Istenről vallott elképzelései tökéletesen ötvöződnek a szerelme lelkében. - Miből gondolod, hogy ott van? - tudakolja Gavin. Megállunk és várjuk, hogy egy kicsit enyhüljön a forgalom, mielőtt átvágunk a State Streeten, egyenesen a Battery Park zöldellő fái felé. - A nagyanyám meséiből - felelem kurtán. Legszívesebben habozás nélkül átszaladnék az úton, de Gavin, aki valószínűleg megérezte, hogy mire készülök, megfogja a karom, és nem engedi, hogy ész nélkül rohangáljak. Csak akkor indulhatunk, amikor az utolsó két autó is elhajtott mellettünk. Látom rajta, hogy fogalma sincs, miről beszélek, de kézen fog és átvezet az úttesten, majd mögöttem fut, ahogy turisták, utcai rajzművészek és ételárusok között cikázva igyekszem mielőbb elérni a vastag, fekete biztonsági korlátot, amely a sziget peremét választja el az óceántól. Megérintem a hűvös fémkorlátot, aztán a tekintetem az öböl szelíden fodrozódó vízéről a Szabadságszoborra téved, amely délkeletre, a New York-i öböl bejárata felé néz. Az új hazájukba érkező bevándorlók az ő arcát pillanthatták meg először. - Most értettem meg, hogy a nagyanyám minden meséjének Jacob volt a főszereplője - mormolom, és egyre csak a fáklyás királynőt bámulom. A Szabadság-szobrot is annyiszor megcsodáltam a New Yorkban töltött nyarak alatt, de soha nem gondoltam, hogy ez az a királynő, akiről Mamie mesélt. Könnyes szemmel fordítom el a tekintetem a szoborról, aztán alaposan megvizsgálom a biztonsági korlátnak támaszkodó embereket, a bal és a jobb oldalon egyaránt. A járda tömve van hajókázni vágyó turistákkal, akiket nem tántorított el sem a hűvös őszi nap, sem az óceán felől süvítő szél. Egy percre

elszorul a szívem, mert ennyi járókelő között szinte lehetetlennek tűnik megtalálni Jacobot. Gavin egy szót sem szól, mert nyilván látja, hogy belemerültem a gondolataimba. Amikor kezd rajtam elhatalmasodni a pánik, hogy esetleg mégiscsak tévedtem, gyengéden kézen fog, én pedig olyan szorosan kapaszkodom belé, hogy magam is meglepődöm. Nem akarom, hogy valaha is elengedje a kezem. Már majdnem hangosan is kimondom, hogy talán rosszul következtettem, amikor megpillantom Jacobot. Eszemben sincs elengedni Gavin kezét, de lassan elindulok jobbra, a padok irányába, végig a csillogó fémkorlát mentén. Nem tudom miért, de hirtelen elönt a bizonyosság, hogy Jacob az, és már jóval azelőtt tudom, hogy az arcát szemből is lámám. A sétabotját maga mellé támasztotta, és a bal kezével ütemesen dobol a karfán, akárcsak Annie, ha elfeledkezik magáról. - Ő az! - mondom Gavinnek. Az idős férfi a Szabadság-szobrot figyeli megbűvölten, mintha le sem tudná venni róla a szemét. A haja hófehér, enyhén kopaszodik, és hosszú, fejedelmien elegáns fekete kabátot visel. - A herceg - suttogom, inkább magamnak, mint Gavinnek. Amikor már csak néhány lépésre vagyunk tőle, hirtelen megfordul és egyenesen rám néz. Abban a pillanatban minden kétséget kizáróan tudom, hogy ő az. Hirtelen megmerevedik, és egy kicsit még a száját is eltátja. Az én lábaim is földbe gyökereznek, és csak bámulunk egymásra. Pontosan úgy néz ki, mint Annie. A lányom minden vonása, amit Rob annyiszor megkérdőjelezett, tőle származik. Ugyanaz a keskeny, horgas orr, ugyanaz a gödrös áll, és még a királyian magas, domború homlok is egyezik. Miközben megbabonázva bámuljuk egymást, arra is rájövök, hogy a fekete keretes szemüveg mögött megbúvó szemeit én örököltem. Ezek azok az arannyal pettyezett, tengerzöld szemek, amikről Mamie mindig azt mondta, hogy semmit sem nézeget szívesebben a világon. - Jacob Levy - szólítom meg gyengéden, de ez inkább kijelentés, mint kérdés, mivel már biztosan tudom. Gavin egyre hevesebben szorítja a kezemet, én pedig rájövök, hogy azért, mert ő is látja, hogy Jacob mennyire hasonlít a lányomra. Jacob lassan bólint, de még mindig fürkészőn bámul rám. - Hope vagyok - mutatkozom be csendesen, és egy lépéssel közelebb merészkedem. - Rose unokája. Hirtelen könnyek öntik el a szemét. - Hát él… - mormolja.

Lassan bólintok, mire Jacob közelebb lép, és le nem veszi rólam a szemét. Elengedem Gavin kezét és én is közelebb lépek, amíg már csak egyetlen lépés választ el bennünket egymástól. Jacob tétován felemeli a kezét, hogy megérintsen. Közelebb húzódom hozzá, és hagyom, hogy érdes, bütykös kezével végigpásztázza az arcomat, de egyáltalán nem fáj az érintése, inkább gyengéd, végtelenül gyengéd. - Hát él! - ismétli újra, aztán hirtelen a karjaiba zár és rázkódni kezd a zokogástól. Én is átölelem, és folyni kezdenek a könnyeim. Mintha a múlt egy darabkája végre a helyére került volna. így kerek a családom története. A nagyanyám életének egyetlen szerelmét ölelem, hetven év késéssel. És ha csak nem tévedek, amikor a lányom vonásait és a saját szemeimet véltem felfedezni ennek a férfinak az arcában, akkor a sosem látott nagyapámat ölelem e pillanatban. - Ugye, még életben van? - kérdezi végül, és kibontakozik az ölelésemből. - Ugye, Rose még él? - kérdi újra enyhe francia akcentussal, ami éppen úgy hangzik, mintha Mamie mondta volna. Továbbra is szorítja a karomat, mert alig hiszi el, hogy mindez valóság lehet, és közben patakokban folynak a könnyei. Az én arcom is könnyben ázik. - Agyvérzést kapott, ezért kómába van, de még él - felelem. Jacob hirtelen levegőt sem kap, és idegesen pislogni kezd. - Kérlek, vigyetek el hozzá, Hope! El kell vinnetek az én Rose-omhoz!

Huszonhetedik fejezet

Jacob még azt sem hagyja, hogy a lakásánál megálljunk és összeszedjük a legszükségesebb holmijait, ragaszkodik hozzá, hogy induljunk Cape Codra, amilyen hamar csak lehetséges. - Látnom kell őt! - hajtogatja, és a tekintete egyre csak cikázik Gavin és köztem. - Sürgősen indulnunk kell! Vele maradok, amíg Gavin elszalad a dzsipért a parkolóházba, mert Jacob a nemrég műtött csípőjével csak öregurasan tud mozogni. Miközben a Battery Park északi végében várakozunk, úgy bámul rám, mint aki lidércet lát. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, de jó lenne, ha Gavin is itt lenne és hallhatná a válaszait. - Az unokám vagy - szólal meg Jacob halkan. - Ugye? Lassan bólintok. - Azt hiszem, igen - felelem. Olyan különös érzés, mert hirtelen arra a férfira gondolok, akit egész életemben a nagyapámnak hittem. Úgy érzem, mintha hűtlen lennék hozzá, és ez szörnyű. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egész életében tudatában volt annak, hogy az anyám nem vér a véréből, és nem hús a húsából. - Szakasztott úgy fest, mint a lányom - jegyzem meg. - Van egy lányod? - Igen. Annie-nek hívják és tizenkét éves. Jacob a kezemért nyúl és mélyen a szemembe néz. - És az édesapád vagy az édesanyád Rose gyermeke? Kisfiút vagy kislányt hozott a világra? Most először érzem át, mekkora tragédia, hogy anyám meghalt, mielőtt Jacobra rátaláltunk volna, és akiről valószínűleg nem is sejtette, hogy létezik. Megszakad a szívem, hogy Jacob soha nem láthatta a gyermeket, akinek a megmentéséért mindenről lemondott. - Kislányt - suttogom. - A neve Josephine. Jákob gyermeke, aki azért menekült meg, hogy továbbvihesse a szülei örökségét. Ez a felirat szerepelt az óriásplakáton az I-195-ös út mentén. Beleborzongok. Az igazság mindvégig ott volt a szemem előtt. -Josephine - suttogja Jacob is. - Két évvel ezelőtt halt meg - folytatom kisvártatva. - Mellrákja volt. Nagyon sajnálom.

Jacob panaszos hangot hallat, akár egy megsebzett vadállat, és egy pillanatra megtántorodik, mintha egy láthatatlan kéz halálos csapást mért volna rá. - Ó, Istenem! - mormolja, és megpróbálja visszanyerni az egyensúlyát. - Én is nagyon sajnálom, hogy ilyen veszteség ért. Elönti a szemem a könny. - Én sajnálom az ön veszteségeit - mondom. - Nem is tudom, hogyan fejezhetném ki, hogy mennyire sajnálom. Hetven év ment veszendőbe. Jacob soha nem láthatta a gyermekét, és mostanáig azt sem tudta, hogy létezik-e egyáltalán. Gavin megérkezik az autóval, leállítja a motort és kipattan a dzsipből. Egymásra nézünk, miközben segítünk Jacobnak elhelyezkedni a hátsó ülésen. Én bemászom előre, az anyósülésre, Gavin beállítja a visszapillantó tükröket, gázt ad, és már indulunk is. - Uram, igyekszem visszaérni Cape Codra, amilyen gyorsan csak lehet - ígéri Gavin, és Jacob tekintetét keresi a visszapillantó tükörben. - Köszönöm, fiatalember - feleli Jacob. - Egyébként kit tisztelhetek önben? Zavartan nevetni kezdek, mert rá kell döbbennem, hogy elfelejtettem bemutatni Gavint. Gyorsan elmagyarázom, hogy az egész keresési folyamatnak tulajdonképpen ő volt a motorja, neki köszönhetjük, hogy végre találkozhattunk. - Köszönöm, Gavin, mindent köszönök - hálálkodik Jacob, amikor végzek a magyarázkodással. - Ön Hope férje? Meglepve pillantunk egymásra Gavinnel, és érzem, hogy az arcomat elönti a pír. -Öö… nem, uram, ő csak egy jó barát - közlöm, aztán Gavinre pillantok, de nem néz rám, az útra szegezi a tekintetét. Néma csendben utazunk a nyugati autópálya felé, Harlem északi részén áthaladva, végig az I-195-ös úton, aztán felhajtunk a szárazföldre vezető hídra. - Kérdezhetnék valamit, Mr. Levy? - fordulok hátra. - Kérlek, hogy szólíts Jacobnak, de ha akarod, Nagyapának is hívhatsz! Bár lehet, hogy ez még korai. Nagyot nyelek, mert sajgó szívvel gondolok arra a férfira, akit egész életemben Nagyapának szólítottam. Bárcsak korábban megtudhattam volna az igazságot! Bárcsak megköszönhettem volna mindazt, amit a nagyanyámért és az anyámért tett! Milyen elveszettnek érezhette magát ennyi éven át! - Jacob - szólalok meg rövid hallgatás után -, mi történt Franciaországban a háború alatt? Mamie soha nem beszélt nekünk a múltjáról, és azt is csak néhány hete tudom, hogy zsidó. Jacob hirtelen zavarba jön.

- Hogyan lehetséges ez? Miért, mit hittél? - Az Amerikai Egyesült Államokba már Rose Durand néven érkezett meg, és egész életében katolikus templomba járt. - Mon Dieu! - dünnyögi Jacob. - Azt sem tudtam, hogy mi történt vele a holokauszt idején - folytatom. - Nem tudtam a családjáról, nem tudtam rólad sem. Mindent titokban tartott, egészen pár héttel ezelőttig, amikor odaadott egy névsort, és arra kért, hogy utazzak el Párizsba. Röviden elmesélem, hogyan repültem el Párizsba, miként találtam rá Alainre, és hogyan tért vissza velem Cape Codra. Jacob szeme hirtelen felcsillan az örömtől. - Alain is itt van? Itt, az Egyesült Államokban? Bólintok. - Lehet, hogy éppen Mamie-val van most is. Eszembe jut, hogy mielőbb fel kell hívnom Alaint és Annie-t is, hogy elújságoljam, hogy megtaláltuk Jacobot. De előtte végre hallani szeretném már a történetét. - Meséld el nekünk, hogy mi történt, kérlek! Olyan sok a homályos pont! Annyi mindent nem tudunk még! Jacob bólint, ám ahelyett, hogy mesélni kezdene, kifelé bámul az ablakon. Jó ideig szótlanul üldögél, ezért hátrafordulok, hogy megnézzem, mi a baj. Gavin aggódva pillant rám. - Jól vagy? - kérdezi végtelen gyengédséggel. Csak bólintok, hogy minden rendben, aztán ismét a hátsó ülés felé fordítom a fejem. —Jacob! - szólongatom gyengéden. Olyan, mintha transzból ébredt volna. - Sajnálom, csak elborítottak az emlékek - szabadkozik. Aztán megköszörüli a torkát. - Mit szeretnél tudni, Hope? A tekintete tele van szeretettel, ezért boldogsággal vegyes bánat önti el a szívemet. - Mindent! - mondom. Jacob pedig belefog a történetébe. Elmeséli nekünk, hogyan találkozott a nagyanyámmal és Alainnél a Luxembourg-kertben 1940. december 24-én, és hogyan érezte az első perctől kezdve, hogy a nagyanyám lesz élete egyetlen szerelme. Azt is megosztja velünk, miként kapcsolódott be az ellenállási mozgalom

munkájába, amelyben az apja is aktívan részt vett, és miért hitték eltökélten, hogy a zsidók csakis úgy menekülhetnek meg, ha összefognak. Elmondja, hogy a nagyanyámmal Amerikában akartak új életet kezdeni, ahol biztonságban és szabadon élhettek volna, mert ez volt az egyetlen ország, ahol senkit sem üldöztek a vallása miatt. - Amerika a csodák földjének tűnt akkoriban - magyarázza elgondolkodva. - Manapság a szabadság magától értetődő fogalom, olyasmi, ami születésétől fogva megillet minden embert. A második világháború idején azonban nem voltak jogaink. A német megszállás alatt a zsidók alacsonyabb rendűnek számítottak mind a németek, mind a franciák többségének szemében. Rose és én arról álmodtunk, hogy egy olyan országba költözünk, ahol nem történhet meg hasonló igazságtalanság, számunkra Amerika volt ez a hely. Amerika volt az álmaink földje. Úgy terveztük, hogy együtt jövünk ide, és itt alapítunk családot. - De aztán bekövetkezett az a rettenetes éjszaka. Rose családja nem hitt nekünk, nem hitték el, hogy megtörténhet a deportálás. Én viszont ragaszkodtam ahhoz, hogy Rose velem jöjjön, hogy biztonságban tudhassuk a kisbabánkat. Az orvos szerint két és fél hónapos terhes volt akkoriban. Mindketten jól tudtuk, hogy az a legfontosabb, hogy megmentsük a gyermekünket, a jövőnket. És így Rose meghozta élete legnehezebb döntését. De őszintén mondom, hogy az volt az egyetlen választási lehetősége, hogy elrejtőzzön. Jacob szavai hallatán elfog a remegés, mert a hangjából kicsendülő kétségbeesés, valamint a Mamie-tól megszokott francia akcentusa hatására szinte úgy pereg le előttem a történetük, akár egy mozifilm. - A párizsi Nagymecsetben? Jacob meglepetten pillant rám. - Ezek szerint sikerrel járt a nyomozásod. Jean Michel barátom ötlete volt, aki velem együtt az ellenállási mozgalomnak dolgozott. Sok árván maradt gyermeknek szerzett menedéket a mecsetben, miután a szüleiket lágerbe hurcolták. Tudta, hogy a muszlimok segítenek a zsidók mentésében, bár az is igaz, hogy főként gyermekeket fogadtak be. Rose áldott állapotban volt, de maga is szinte gyerek volt még, ezért a mecset vezetői beleegyeztek, hogy befogadják, amikor Jean Michel felkereste őket. Az ereded terv szerint néhány hónapig kellett volna bújtatniuk a mecsetben, addig, amíg biztonságban elhagyhatjuk Párizst. Utána a pénzzel, amit Jean Michelre bíztam, Lyonba kellett volna csempészni őt, ahol a l’Amitié Chrétienne-től, vagyis a Keresztény Testvériségtől kapott hamis papírok segítségével délre utazhatott volna. Délen az (Euvre de Secours aux Enfants, vagyis a Gyermekmentő Szolgálat gondjaira bízták volna, akik a zsidó gyermekeket semleges országokba szöktették. Tudtuk, hogy Rose-t is befogadnák, mert csak tizenhét éves volt, és éppen gyermeket várt. Ez volt a tervünk, de nem tudom, hogy végül sikerült-e kivitelezni. Nem tudod, hogyan jutott ki Párizsból? - Nem - felelem —, de a nagyapám éppen Európában teljesített katonai

szolgálatot, amikor találkoztak. Talán ő hozhatta magával az Egyesült Államokba. Jacob sebzettnek látszik. - Tehát valaki máshoz ment feleségül - suttogja elfúló hangon, aztán ismét megköszörüli a torkát. - Biztosan azt hitte, hogy meghaltam. Mondtam neki, hogy nem számít semmi, csak az a fontos, hogy ő és baba életben maradjanak. Hirtelen elhallgat, majd azt kérdezi: - Egyébként kedves ember? Jó emberhez ment Rose feleségül? -Jó ember volt, de már régen meghalt - felelem halkan. Jacob bólint, aztán lehajtja a fejét. - Nagyon sajnálom. - És veled mi történt? - kérdezem hosszú szünet után. Jacob megint hosszasan bámul ki a kocsi ablakán. - Visszamentem, hogy megmentsem Rose családját. Arra kért, hogy tegyem meg a kedvéért, de az az igazság, hogy egyébként is szándékomban állt. Arról álmodtam, hogy egy napon mindannyian együtt leszünk, a fasizmus fenyegető árnya nélkül. Tudod, Hope, azt hittem, hogy megmenthetem őket. Fiatal és naiv voltam. Késő éjjel érkeztem meg hozzájuk, a gyerekek addigra már mélyen aludtak. Óvatosan bekopogtam, mire Rose apja nyitott ajtót. Elég volt rám néznie, és már tudta, mi történt. „Elment, ugye?”, kérdezte. Megnyugtattam, hogy a lánya biztonságos helyen van, de csalódottan nézett rám. Még most is magam előtt látom az arcát, amikor azt mondta: „Jacob, te egy megveszekedett bolond vagy! Soha nem bocsátok meg neked!” - A következő egy órában végig arról győzködtem, hogy ébressze fel a családját és meneküljünk el mindannyian, mert a letartóztatások néhány órán belül elkezdődnek. Elmondtam neki, hogy a l’Université Libre híradásai szerint harmincezer párizsi zsidót fognak átadni a németeknek. Azt is elmeséltem, hogy a zsidó kommunisták lágerekről és a zsidók módszeres kiirtásáról beszélnek, amit mindenképpen el kell kerülnünk, de ő csak rázta a fejét és hajthatatlan volt. Arról igyekezett meggyőzni, hogy akkor is csak a férfiakat hurcolják el, ha a pletykák igaznak bizonyulnak. Úgy gondolta, hogy csak a bevándorlókat fenyegeti veszély, ezért a családja védelmet élvez. Hiába erősködtem, hogy nem csak a bevándorlók és a férfiak kerülnek sorra, arról nem is beszélve, hogy Rose anyja Lengyelországban született, ezért a hatóságok őt is és a családját is bevándorlónak tekinthetik. Hiába mondtam, hogy nem kockáztathatunk semmit, nem hitt nekem. Jacob nagyot sóhajt és abbahagyja a történetet. Gavinre pillantok, s amikor felém fordítja az arcát, az sápadt és szomorú. Látom, hogy az ő szemét is elönti a könny. Mielőtt végiggondolhatnám, mit is teszek, megragadom a combján nyugvó jobb kezét. Egy pillanatig meglepettnek tűnik, de aztán elmosolyodik, és az ujjait az ujjaimba fűzi, majd gyengéden megszorítja a kezemet. Zavartan pislogni kezdek, és hátrafordulok Jacob felé.

- Ennél többet nem tehettél - jelentem ki vigasztalón. - Biztos vagyok benne, hogy a nagyanyám tudta jól, hogy megtettél minden tőled telhetőt. - Ez igaz - ért velem egyet Jacob —, de nem tettem eleget. Hiába hittem, hogy a letartóztatások hamarosan elkezdődnek, mégsem tudtam meggyőzni Rose apját. Csak tizennyolc éves voltam, az ő szemében gyereknek számítottam. Akkoriban egy gyerek szava mit sem ért. Gyakran gondolom, hogy ha kitartóbb vagyok, talán mindannyiukat megmenthettem volna. De igazság szerint számolnom kellett azzal is, hogy a szóbeszéd talán tényleg alaptalan, ezért nem voltam kellőképpen meggyőző. Soha nem bocsátom meg magamnak, amiért nem álltam a sarkamra. - Nem a te hibád - mormolom. Jacob lehajtott fejjel így szól: - De az én hibám, kedvesem. Rose-nak azt ígértem, hogy biztonságos helyre viszem a családját. És nem tettem. Hirtelen görcsösen sírni kezd, aztán megint az ablakon bámul kifelé. - Akkoriban más idők jártak - folytatja hosszú szünet után -, de mégis úgy gondolom, hogy többet is tehettem volna értük. Hosszan és panaszosan felsóhajt, aztán folytatja a történetet. - Miután eljöttem Rose-éktól, hazafelé vettem az irányt. A szüleim és a tizenkét éves húgom is otthon voltak. Az apám is jól tudta, mire számíthatunk, ezért már útra készen álltak. Egy barátunk éttermébe siettünk, a Latin negyedbe, ahol a tulajdonos a pincéjébe rejtett el bennünket. Rose-t is magammal vihettem volna, de túl nagy volt a kockázat, mert a terhesség jelei már kezdtek látszani rajta. Tudtam, hogy azonnal a haláltáborba küldik, ha kiderül, hogy állapotos. Azt akartam, hogy kijusson Franciaországból és olyan helyre kerüljön, ahol a németek nem találhatnak rá. Az apám és az anyám is egyetértettek abban, hogy úgy lesz a legbiztonságosabb, ha egy óvóhelyen vészeljük át a letartóztatásokat, utána pedig éberek leszünk és mindent megteszünk, hogy messzire elkerüljük a németeket. Azon az éjszakán és a következő két napon az étterem szűkös pincéjében rejtőzködtünk, és attól rettegtünk, hogy ránk találnak. Három nap múlva éhesen és kimerülve, de előmerészkedtünk, mert azt hittük, hogy a nehezén már túl vagyunk. - Mindenáron el akartam menni a Nagymecsetbe, mert tudtam, hogy Rose ott rejtőzik, de az apám nem engedte. Azt mondta, hogy Rose-t és a többi menekültet is veszélybe sodornám. Jean Micheltől megtudtam, hogy biztonságban van, és megüzentem, hogy én is biztonságban vagyok és hamarosan találkozunk, de nem tudom, hogy sikerült-e átadnia az üzenetemet. Két nappal később a francia csendőrség kopogtatott az ajtónkon. Az apámért és értem jöttek, mert tudomásukra jutott, hogy részt vettünk az ellenállási mozgalomban. Az anyámat és a húgomat is elhurcolták, és Drancyban, a Párizs melletti elosztótáborban elválasztottak minket egymástól, és különböző barakkokba kerültünk. Soha nem

láttam őket többé, noha később megtudtam, hogy őket is Auschwitzba deportálták, akárcsak az apámat és engem. Egy percre mindannyian elcsendesedünk, aztán meglepetten veszem észre, hogy az árnyak már megnyúltak és a Nap lassan lenyugodni készül a gabonamezők fölött. A gyomrom összeszorul, amikor arra gondolok, hogy Jacob és a családja végül mégis a lágerbe került. Nagyot nyelek idegességemben. - Mi történt a családjával? - kérdezi Gavin óvatosan, aztán megint megszorítja a kezemet, és a tekintete csupa aggodalom. Jacob nagy levegőt vesz, aztán belefog. - Az anyám és a kishúgom azonnal meghaltak, miután megérkeztek Auschwitzba. Az anyám gyenge volt, és nagyon sovány, a húgom pedig, a maga tizenkét évével, túl kicsi volt még a munkához, ezért mind a kettejüket gázkamrába küldték. Remélem, hogy olyan gyorsan történt a kivégzésük, hogy fel sem fogták ésszel. De félek, hogy az anyám nagyon is jól tudta, mi vár rájuk. Mennyire retteghetett szegény! Jacob ismét elhallgat, hogy erőt gyűjtsön, én pedig szóhoz sem jutok az iszonyattól, ezért hallgatok. - Az apámmal ugyanabba a barakkba kerültünk - folytatja kisvártatva. - Eleinte próbáltuk egymásban tartani a lelket, de ő hamarosan súlyos beteg lett, mert tífuszjárvány tört ki a táborban. Először csak a hideg rázta éjjelenként és nagyon legyengült, aztán a végén már szörnyen köhögött. Az őrök ettől függetlenül továbbra is dolgoztatták, és hiába próbáltuk megkönnyíteni a dolgát a többi fogollyal, a betegség nem kegyelmezett neki. Az utolsó éjszakáján, amikor a láz kioltotta az életét, mellette virrasztottam. 1942 őszén halt meg, nem tudom, pontosan hányadika lehetett. Auschwitzban nem létezett többé az idő, nem tudtuk, milyen nap, milyen hónap van. Az biztos, hogy jóval az első hóviharok előtt halt meg. - Nagyon sajnálom! - szólalok meg, de a szavaim nem fejezik ki, amit érzek. Jacob lassan bólint, és mielőtt folytatná a történetét, egy ideig megint a tájat bámulja meredten. - A halála előtt békességre lelt. A táborban úgy haltak meg az emberek, akár az elalvó kisgyermekek. Önfeledten és ártatlanul. Apámmal is ez történt. És én boldog voltam, mert láttam az arcán, hogy újra szabad. A judaizmusban a mennyország fogalma homályosabb, mint a keresztényeknél, de biztosan tudtam, és ma is hiszem, hogy apám valamiképpen találkozott az anyámmal és a húgommal is. Megnyugvással gondolok erre a mai napig. Tudom, hogy egyszer mindannyian újra együtt leszünk. - Elmosolyodik, de a mosolya keserédes és végtelenül szomorú. - A munka felszabadít, hirdette az auschwitzi felirat, de az igazság az, hogy a halál szabadít fel. És a végén a családom tényleg szabad lett. - Hogyan sikerült életben maradnia? - kérdezi Gavin. - Hány évet töltött

Auschwitzban, kettőt vagy többet is? - Majdnem két és fél évet - bólint Jacob. - De az az igazság, hogy nem volt más választásom. Megígértem Rose-nak, hogy visszamegyek érte. Nem tudtam és nem is akartam megszegni az ígéretemet. A felszabadulás után a keresésére indultam. Csak az éltetett, hogy újra együtt leszünk, felneveljük a gyermekünket, és ha a háború árnyaitól végképp megszabadultunk, még több gyermekünk lesz. Gavinnel feszülten figyelünk, miközben Jacob elmeséli, hogyan tért vissza Párizsba és kutatott kétségbeesetten Rose után, miközben a szíve mélyén szentül hitte, hogy még mindig él. Elmeséli, hogy miféle kínokat élt át, amikor sehol sem találta, és hogyan lépett kapcsolatba Alainnél, aki Rose családjának egyetlen túlélője-ként a nemzetközi menekültügyi szervezetek gondoskodásának köszönhette az életét. - Végül Amerikába jöttem, mert Rose-zal megígértük egymásnak, hogy a háború után itt találkozunk újra. Be akartam tartani az ígéretemet. Az elmúlt ötvenkilenc évben minden áldott nap kimentem a Battery Parkba, mert megegyeztünk, hogy ott fogunk találkozni. Hittem, hogy egy napon majd ő is eljön. - Minden nap ott vártál rá? - kérdezem. Jacob csak mosolyog. - Majdnem minden nap, mert dolgoznom is kellett valamikor, de munka előtt és után ott voltam. Csak akkor maradtam távol, amikor megműtötték a csípőmet, és a szeptember tizenegyedikei eseményeket követő néhány napban, amikor lezárták a parkot. Akkor is ott voltam, amikor az első gép a World Trade Center ikertornyaiba csapódott. Akkor láttam a világot másodszor is darabokra hullani. Ezen eltöprengek egy pillanatig. - Honnan tudhattad biztosan, hogy a nagyanyám egy napon majd eljön a parkba? Nem gondoltad, hogy már régen halott? Jacob elgondolkodik, mielőtt válaszolna. - Megéreztem volna, ha már nem él. Tudtam volna. - De hogyan? - kérdezem suttogva. Nem akarok tiszteletlennek tűnni, csak egyszerűen hihetetlen, hogy valaki hetven éven át ilyen kitartón szeressen valakit. Jacob egy pillanatra ismét kifelé bámul az ablakon, aztán rám néz, majd szomorkásán elmosolyodik: - A szívem megsúgta volna, Hope. Érted? Ritkán történik meg az életben, de ha két embert egymásnak teremtettek, ahogyan a nagyanyádat és engem, akkor örökre egymáshoz tartoznak, és a kötelékük eltéphetetlen. A lelkem egy darabja azonnal meghalt volna, ha a nagyanyád már nem lenne közöttünk. Amikor Isten megszentelte a kapcsolatunkat, két testből eggyé lettünk. Gavin hirtelen megszorítja a kezemet, és elkerekedett szemmel néz rám.

- Hogyan? - kérdezem hitetlenkedve, de Jacob ahelyett, hogy válaszolna, a visszapillantóban néz. -Jacob, mit ért azon, hogy Isten megszentelte a kapcsolatukat? - kérdezi Gavin. De mielőtt elhangzana a válasz, én már mindent értek. - Azon a napon, amikor Rose-zal házasságot kötöttünk, Isten szemében egy testté lettünk. - Ti házasságot kötöttetek a nagyanyámmal? - ismétlem, és közben alig kapok levegőt. Jacob meglepettnek látszik. - Hát persze - feleli. - Titokban történt, de megesküdtünk. Talán megértitek, hogy miért titkoltuk a családunk előtt is. A szüléink úgy gondolták, hogy túl fiatalok vagyunk a házassághoz, de mi reménykedtünk, hogy egy napon majd családi körben is megtarthatjuk a ceremóniát, és együtt ünnepelhetünk mindazokkal, akiket szeretünk. De soha nem volt rá lehetőségünk. Minél jobban töröm a fejem, annál világosabbá válik, hogy Mamie házassága, amit a nagyapámmal kötött, nem is volt érvényes. Megint elszorul a szívem, és arra gondolok, hogy a nagyapámat újabb veszteség érte, még ha nem is szerzett róla tudomást. Vagy tudta? Vajon 1949-ben, amikor Párizsba utazott, hogy Mamie családtagjainak a nyomára bukkanjon, rájött, hogy Jacob Levy is a túlélők között van? Sejtette, hogy Jacob felbukkanása semmissé teheti a Mamie-val kötött házasságát? Lehet, hogy ezért mondta a nagyanyámnak, hogy Jacob odaveszett? A gyomrom összeszorul az idegességtől, és minél többet töprengek ezen, annál inkább rájövök, hogy soha nem fogom megtudni a választ. - Azért vetted el a nagyanyámat, mert már gyermeket várt? -kérdezem meg bátran. - Nem! - Jacob nagy hévvel megrázza a fejét. - Azért házasodtunk össze, mert szerelmesek voltunk egymásba, és azért is, mert rettegtünk, hogy a háború elszakít minket egymástól. Azért házasodtunk össze, mert hittük, hogy egymásnak teremtettek bennünket, és ma is hiszem, hogy a gyermekünk a nászéjszakánkon fogant, amikor először lettünk egymáséi. Megint gondolkodóba esem. Ezek szerint az anyám nem felelőtlen serdülők vad románcának véletlen következménye, hanem a házasság szentségében fogant. Jacob és Mamie olthatatlan szerelmének egyetlen gyümölcse. Anya, Annie és én is két szerencsétlen sorsú lélektárs egyesülésének vagyunk a leszármazottai. - Igazam lett, ugye? - szólal meg Jacob hosszú szünet után. - Mindvégig igazam volt. Rose életben van. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy találkozni fogunk, és most végre viszontláthatom.



Jacob elalszik, mi pedig a gondolatainkba merülve hagyjuk el a halvány esti fényben úszó Providence városát. Nem tudom, mi zajlik Gavin lelkében, de az arca végtelenül szomorú. Az én szívemet is mardossa a bánat. Alig néhány óra választ el minket a találkozástól, aminek már hetven évvel ezelőtt meg kellett volna történnie, de inkább ürességet érzek, mint ujjongást. Talán azért, mert a veszteség sokkal nagyobb, mint amennyit a találkozás által nyerhetünk. Mamie szabadságban és biztonságban élte le az életét, világra hozta anyámat, aki életet adott nekem, így őrizte meg és örökítette tovább mindazt, amit Jacobbal megálmodtak. Jacob túlélte a lágert, majd kitartón várta Mamie-t az elmúlt évtizedekben, de a lelki terheiket egyedül hordozták, holott együtt kellett volna lenniük. Félreértések vagy talán hazugságok miatt elveszítették azt a fajta szerelmet, amiről soha nem gondoltam volna, hogy létezik. De most már tudom, hogy van ilyen. És ez megrémiszt, mert tisztában vagyok azzal, hogy még soha nem volt részem benne. Még megközelítőleg sem. Gavin megáll tankolni, miután elhajtunk Fall River mellett, de Jacob nem ébred fel, továbbra is a hátsó ülésen szunyókál. Egy kicsit távolabb húzódom a kocsitól és felhívom Annie-t. Elújságolom neki, hogy megtaláltuk Jacobot és úton vagyunk hazafelé. Mosolyognom kell, amikor visítozni kezd örömében, és már rohan is, hogy elmesélje a jó hírt Alainnek. A háttérből hallom, hogy a nagybátyám felkiált a meglepetéstől, aztán türelemre intem a lányom, és megígérem, hogy egy-két órán belül otthon leszünk. Akkor majd Jacob vele is megoszthatja a történetét. - El sem hiszem, hogy megcsináltad, Anya! - lelkendezik Annie. - Nem csak az én érdemem. A déd is, szívem. És Gaviné is. Az autóra pillantok, ahol Gavin még mindig tankol, háttal nekem, és éppen a feje búbját vakargatja öntudatlanul. - Gavinnek is köszönhetjük - ismétlem meg mosolyogva. - Köszönöm, Anya! - hálálkodik Annie, és a hangjából régen nem hallott kedvesség sugárzik. - Amúgy milyen ember Jacob? Elmesélem neki, hogyan találtunk rá a Battery Parkban, és milyen megható, hogy Mamie-t még mindig, ennyi év után is szenvedélyesen szered. - Tudtam! - suttogja Annie. - Tudtam, hogy soha nem szűnt meg szeretni őt! - Igazad volt - ismerem el. - Néhány óra múlva találkozunk, jó lesz, kicsim? Miután befejeztük a beszélgetést, visszaballagok a kocsihoz, és közben az alkonyi eget kémlelem, amelyre apró lyukakat égetnek az első csillagok. Hány és hány estét töltöttünk Mamie-val a csillagokra várva, miközben a fejében élete szerelme járt, aki mindvégig egyedül volt ez idő alatt. Ahogy Gavin mellé érek, gyengéden néz le rám és elmosolyodik. - Jól vagy? - kérdezi.

Figyelem, ahogy a töltőpisztolyt a helyére teszi és a kupakot visszatekeri a tankra. - Igen - felelem a hátsó ülésre pillantva, ahol Jacob csendesen alszik. Hirtelen túlcsordul a szívem a fájdalomtól, és folyni kezdenek a könnyeim. - Minden igaz volt, minden! - hajtogatom, és nem várom el, hogy Gavin megértsen, ám ő mégis megért. - Tudom - mormolja, aztán magához húz. A mellkasára hajtom a fejem, átkarolom, és kiszakad belőlem a sírás. Egyre csak zokogok, keservesen, és már nem tudom, hogy kit siratok jobban, Mamie-t és Jacobot vagy saját magamat. Hosszú ideig csak állunk szótlanul, mert nincs szükségünk szavakra. Most már tudom, hogy a herceg nem mese volt, hanem valóság, és azt is, hogy az embert csak azok menthetik meg, akik igazán szeretik. Kiderült, hogy olykor a sorsnak nagyobb tervei vannak velünk, mint amit el tudnánk képzelni. Mostanra már megtanultam, hogy a tündérmesék valósággá válhatnak, ha elég bátrak vagyunk, hogy higgyünk bennük.

Huszonnyolcadik fejezet

Csillagos pite

HOZZÁVALÓK

3 csésze liszt 1 teáskanál só 3 evőkanál kristálycukor 1 csésze margarin 1 csésze, plusz 4 evőkanál víz 1 tojás, felverve 1 teáskanál fehérborecet 1 csésze aszalt füge, felaprítva 1 csésze aszalt szilva, felaprítva 1 csésze piros vagy sárga magnélküli szőlő, felaprítva 1 teáskanálfahéj 6 evőkanál barnacukor 1/2 csésze blansírozott mandula 1 evőkanál mák fahéjas cukor a tetejére (3 rész cukor 1 rész fahéjjal összekeverve)

ELKÉSZÍTÉS

1. Szitáljuk egy tálba a lisztet és a sót, majd vegyítsük össze a kristálycukorral. Két késsel vagy robotgéppel dolgozzuk morzsás állagúra a margarinnal. Adjuk hozzá a tojást, a fehérborecetet és a 4 evőkanál vizet, keverjük össze villával, majd lisztes kézzel addig gyúrjuk, amíg egy gömböt nem kapunk.

2. Tegyük a tésztát 10 percre a hűtőszekrénybe, majd osszuk ketté. Az egyik felét nyújtsuk ki körré, és nyomkodjuk bele egy 23 cm átmérőjű piteformába. A másik felét tegyük félre.

3. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra.



4. Egy közepes lábasban keverjük össze a fügét, az aszalt szilvát, V2 csésze felaprított szőlőt, a fahéjat, a barna cukrot és az 1 csésze vizet. Közepes hőmérsékleten addig kevergessük, amíg a cukor feloldódik és a keverék forrni nem kezd. Ha felforrt, csökkentsük alatta a hőmérsékletet, fedjük le a lábast, és főzzük 20 percig. Utána vegyük le a fedőt, és folyamatosan kevergetve főzzük 3-5 percig, amíg a nedvesség elfő, és a keverék sűrű lekvárra hasonlít. Ekkor vegyük le a tűzről.

5. Amíg a töltelékünk hűl, pirítsuk meg a mandulát. Vékony rétegben terítsük szét egy sütőlemezen, és 7-9 perc alatt süssük aranybarnára a sütőben.

6. A megpirult mandulát forgassuk bele a gyümölcskeverékbe. Szórjuk bele a mákot és a maradék fél csésze felaprított szőlőt is. A tölteléket alaposan keverjük össze. 7. A gyümölcsös tölteléket simítsuk a tésztával kibélelt piteformába. A tészta félretett másik felét nyújtjuk ki 25x25 cm-es négyzetté. Vágjuk 1,5 cm széles csíkokra, amiket rendezzünk el csillag alakzatban a töltelék tetején. Hintsük meg a fahéjas cukorral.

9. Süssük 30 percig, vagy amíg a teteje aranybarnára nem pirul. Vegyük ki a sütőből és hagyjuk teljesen kihűlni. Hűtőszekrényben 5 napig tartható el.

Kínáljuk hidegen vagy szobahőmérsékleten.

Rose

A víz, amelyben Rose lebegett, lassanként elszíneződött, s a tompa, opálos színek gyermekkori kedvence, Claude Monet remekműveit jutatták eszébe. Vízililiomokat és szomorúfűzeket látott a zordon mélységből, időnként pedig nyárfák elmosódott árnyai sejlettek át a vízen, valahonnan, végtelenül távolról. Kislány korában arra vágyott, hogy elmehessen Givernybe, ahol Monet számos világhírű műremeket alkotott, mert szentül hitte, hogy az a leggyönyörűbb hely a világon. Már jóval idősebb volt, amikor rádöbbent, hogy nem a helyi adottságok, hanem Monet szeme és a vászonra festett sittek tették Givernyt ellenállhatatlanul széppé. Amikor Jacobbal a Párizstól nem messze fekvő Argenteuil-be látogattak, ahol Monet élt és alkotott, Rose csalódottan vette tudomásul, hogy a városka, bár valóban gyönyörű volt, semmivel sem volt különlegesebb, mint bármelyik francia település. Rájött, hogy a szépség észlelésen múlik. A háború után döbbenten látta, hogy már semmiben nem képes felfedezi a szépséget. Bár tompán érzékelte, hogy a világ még mindig gyönyörű, de úgy tűnt, hogy a körvonalai hirtelen elmosódtak, egykori csillogása pedig eltűnt. Most, hogy selymes színek örvénylettek körülötte a titokzatos mélységben, ahonnan szemmel láthatóan nincs menekvés, hagyta, hogy elsodródjon, és közben csak hallgatott. Megint hangokra lelt figyelmes. A hatalmas és lágyan fodrozódó tenger felszínéről érkeztek hozzá. Megpróbálta elrúgni magát a mélyből, mert úgy érezte, hogy mindennél fontosabb, hogy megtudja, ki is szólongatja. Ezúttal valami szokatlant hallott? Ahogy lassan lebegett felfelé, egyre közelebb a felszínhez a víz gyengéden körülölelte, aztán a színek váratlanul arra a ruhájára emlékeztették, amelyet a titkos esküvőre varrt. 1942. április 14., kedd volt. Egy dátum, amit soha nem felejt el. A ruhája anyagát az egyik barátnője, Jacqueline szerezte neki, ő volt az egyetlen, akit beavattak a titkos előkészületekbe. Ám Jacqueline-t március első hetében letartóztatták, mert külföldi volt, és ráadásul még zsidó is. Az elhurcolása a küszöbön álló terror első jele volt, de a nagy napon még nem gondoltak a rájuk váró megpróbáltatásokra. Az esküvői ruha több réteg habkönnyű fátyolból állt, és Rose hónapokon át varrogatta éjszakánként a szobája sötétségében. Ha a nővére, Helene megkérdezte, hogy mivel foglalatoskodik, a ruhát gyorsan a takarója alá rejtette, majd elnézést kért, amiért felébresztette a testvérét. A lelke mélyén sejtette, hogy Helene tud mindenről, és bár soha nem kedvelte Jacobot, talán örült, hogy legalább az egyikük megtalálta a kiutat az általános letargiából, amely akkoriban körülvette őket. Rose nem akart fehérben esküdni, pedig a tisztaságát nem veszítette el. A fehér

az ártatlanság színe volt, de úgy érezte, hogy az 1940-es évek Párizsában nyoma sem maradt