A cél

A CÉL

Bevezetés a javított kiadáshoz A cél a tudományról és a tanításról szól. Azt hiszem, ezzel a két szóval már annyira visszaéltek, hogy az eredeti jelentésük a túlzásba vitt tisztelet és misztérium ködébe veszett. Számomra, és sok tiszteletreméltó tudós számára, a tudomány nem a természet titkait, sőt nem is alapigazságokat jelent. A “tudomány” egyszerűen csak egy módszer, amivel megpróbáljuk azoknak a feltevéseknek és törekvéseknek egy minimális csokrát kijelölni, amelyekkel - egyenes logikai levezetés eredményeként - a természet számos jelenségének létezése megmagyarázható. A fizikában az energia-megmaradás elve nem “igazság”. Csak egy feltételezés, ami rengeteg természetes jelenségre ad magyarázatot. Egy ilyen feltevés sohasem bizonyítható, mivel még az ezzel magyarázható végtelen számú jelenség sem igazolja egyetemes érvényességét. Másrészt egyetlen olyan jelenség is érvénytelenné teheti, amelyre nem ad magyarázatot. E cáfolat azonban nem csökkenti a feltevés érvényességét. Csak rávilágít arra, hogy lehet egy olyan feltételezés, amely érvényesebb. Ez a helyzet az energia-megmaradás elvével is, amelyet Einstein globálisabb - és érvényesebb posztulátuma haladott meg az energia és a tömeg megmaradásáról. Einstein feltevése ebben az értelemben ugyanannyira nem “igaz”, mint amennyire az előző elképzelés sem volt az. A tudomány fogalmi tartalmát valahogy leszűkítettük a természeti jelenségek nagyon szelektív, korlátozott csokorba kötésére, értelmezésére. Tudományról általában akkor beszélünk, ha fizikával, kémiával vagy biológiával foglalkozunk. Fel kell azonban ismernünk, hogy a természet számos jelensége nem tartozik ezekbe a kategóriákba, így nem sorolható például ide a szervezetekben ezen belül az ipari szervezetekben megfigyelhető jelenségek köre. Ha ezek a jelenségek nem természetes jellegűek, akkor mik? Tekintsük őket valóság helyett fikciónak? Ebben a könyvben megkísérlem bemutatni, hogy megfogalmazható és felhasználható néhány olyan feltevés, amelyekkel az ipari jelenségek rendkívül széles köre magyarázható meg. Önnek, az olvasónak a feladata annak megítélése, hogy a könyvben leírt feltevések és az azokból adódó levezetések valóban logikus, józan ésszel elfogadható magyarázattal szolgálnak-e a gyártásban naponta megfigyelhető jelenségekre. Józan ésszel gondolkozni azonban nem is mindig olyan könnyű, ezért ha logikai következtetéseink láncolatát a józan ész termékének tekinti, ez a legnagyobb dicséret számunkra. Ha egyetért ezzel, akkor lényegében kimozdította a “tudományt” akadémikus elefántcsonttornyából és oda helyezte, ahová való, mindannyiunk keze ügyébe, és alkalmazhatóvá tette mindarra, amit magunk körül látunk. E könyvvel azt kíséreljük meg bemutatni, hogy nem kell valami különleges szellemi képesség egy új tudomány létrehozásához, vagy egy régi kiterjesztéséhez. Csak bátorság kell, hogy szembenézzünk a belső ellentmondásokkal, és ne kerüljük meg ezeket azzal a felkiáltással, hogy “mindig is így csináltuk”. Bátorkodtunk beleszőni a könyvbe egy család, efféle munkát végző vezetők számára bizonyára ismerős problémáit is. Nem csak a könyvet akartuk ezzel népszerűbbé tenni, de szerettünk volna arra a tényre is rávilágítani, hogy amikor tudományról van szó, hajlamosak vagyunk oda nem illőnek tekinteni számos hétköznapi jelenséget. Erőfeszítéseket tettünk arra is, hogy megragadjuk a tanítás jelentését. Meggyőződésünk, hogy csak deduktív folyamatokon keresztül tanulhatunk. A végeredmény prezentálása kevés a tanuláshoz. Ez legfeljebb a gyakorláshoz elég. Ezért választottuk az üzenet továbbításához a szókratészi utat. Jonah, bár ismeri a megoldást, arra készteti Alexet, hogy a kérdőjeleket maga tüntesse el. Meggyőződésünk, hogy Ön, az olvasó, sokkal hamarabb rájön a válaszokra, mint Alex Rogo. Ha szórakoztatónak találja a könyvet, talán egyet fog érteni abban is, hogy ez a “tanítás” helyes módja, hogy így kellene a tankönyveket is megírni. A végeredmények puszta közlése helyett a tankönyveinknek egy fajta haladási

-1-

A CÉL vázlatnak kellene lenniük, amely végigvezetné az olvasót magán a dedukciós folyamaton. Azt tekintjük valódi jutalmunknak, ha sikerül a könyvvel valamit változtatnunk a “tudományról” és a “ tanításról” vallott felfogáson.

-2-

A CÉL

Bevezetés A cél a termelés új, átfogó elveiről szól. Azokról az emberekről, akik megpróbálják megérteni a világukat mozgató erőket annak érdekében, hogy javíthassanak rajtuk. Mivel logikusan és következetesen gondolkodnak, képesek meghatározni a cselekedeteik és azok következményei közti “ok-okozati” összefüggéseket. E folyamat során olyan alapelveket ismernek fel, melyek alkalmazásával megmenthetik “gyárukat”, sőt nyereségessé tehetik. A tudomány nézetünk szerint nem más, mint annak megértése, milyen úton jár a világ és ennek mi az oka. Bármely adott pillanatban tudományos ismereteinket egyszerűen megértésünk akkori állapota képezi. Nem hiszek abszolút igazságokban. Félek az ilyen hiedelmektől, mert gátolják a jobb megértés vágyát. Ha valamikor is azt hisszük, hogy végső válaszok birtokába jutottunk, vége a haladásnak, a tudománynak és a jobb megértésnek. Ugyankkor világunk megértése nem lehet öncél. Hiszünk abban, hogy a több tudás jobbítja világunkat, az életet pedig még kielégítőbbé teszi. Számos okból választottuk az elbeszélő formát, hogy elmagyarázzuk a termelés általunk vallott felfogását, mi is a valóság és mitől olyan, amilyen. Elsősorban azért, mert ezeket az elveket érthetőbbé akarjuk tenni, meg kívánjuk mutatni, hogyan teremthetnek rendet a gyárakban a valóságban is oly gyakran tapasztalható káoszból. Másodsorban illusztrálni akartuk e felfogás erejét és az általa hajtott hasznot. Az elért eredmények nem a fantázia termékei, valóságos gyárakban érték és érik is el. A nyugati világnak nem kell másod vagy harmadrangú ipari erővé válnia. Ha a helyes elveket megértjük és alkalmazzuk, az alapelvek más szervezetekben - bankoknál, kórházaknál, biztosítótársaságoknál és a saját családunkban - is érvényesek. Talán ugyanakkora növekedési és tökéletesedési potenciál létezik minden szervezetben. Végül, és ami a legfontosabb, bizonyítani akartuk, hogy mindannyian lehetünk kiváló tudósok. Véleményünk szerint ennek titka nem szellemi teljesítményünkben rejlik. Abból van elég. Egyszerűen meg kell néznünk a valóságot, aztán logikusan és pontosan végig kell gondolnunk, mit is látunk. Az egész kulcsa az, hogy bátran szembe kell néznünk azzal a különbséggel ami általunk látottak és az ezekből levont következtetések valamint aközött van, ahogy a dolgokat csinálják. Az áttörés lényege az alapfeltevések megkérdőjelezése. Majdnem mindenkinek, aki csak valaha is dolgozott “gyárban”, legalábbis gondot jelentett a munkák hatékonyságának költségelszámolással történő mérése. Ezt a szent tehenet azonban kevesen merték közvetlenül kritizálni. A megértés tökéletesedése azonban megkívánja, hogy a világra vonatkozó alapfeltevéseinket megkérdőjelezzük. Ha a világunkat és az azt kormányzó elveket jobban értjük, érzésünk szerint életünk is jobbá válhat. Ezeknek az elveknek a felkutatásához és A cél megértéséhez sok szerencsét kívánunk.

-3-

A CÉL

A szerzőről Eli Goldratt hétéves küzdelme, hogy a termelést ügyeskedés helyett tudományként fogadtassa el, meghozta gyümölcsét. Eli akkor nyerte el a szent tehenek mészárosa megtisztelő címet, amikor 1979-ben az általa kidolgozott számítógépes ütemezési rendszer (“kis OPI”) bevezetése elsöpörte azt a mítoszt, hogy a véges ütemezés nem működik. Amikor a következő lépésben nekiment a “költségelszámolásnak, mint a termelékenység 1. számú ellenségének”, az volt várható, hogy nagy ellenállásba ütközik. Ehelyett azonban mind a termelésben közvetlenül résztvevők, mind a könyvelők melegen fogadták. Számos cég felhagyott a hatékonyság ilyen módon történő mérésével, és a döntéshozatalban is megkérdőjelezik a költségelszámolás alkalmazását. Ma Eli folyamatos tökéletesítési módszere (“a nagy OPI”) nagyobb elismertségnek örvend, mint a japán Éppen-időben megközelítés. Erős, életképes versenytársa annak. Helyénvalónak tűnik, hogy valaki, aki nem tiszteli a hagyományokat, csak a józan eszére hallgat, A cél-t, ezt a termelési tankönyvet regény, vagy ahogy néhányan mondják, love story álcájába öltözteti. Az is érthető, hogy népszerűvé válik néhány igazgatósági szobában, egyetemeken, vagy akár a gyárakban. De azt senki nem gondolta, hogy A cél-t a házastársak is mohón falni fogják. Meg azt sem, hogy több mint egy tucat országban sokan ismernek rá saját gyárukra vagy családjukra. Eli legfrissebb könyve, A verseny, az itt elővezetett elképzeléseket terjeszti ki. Az abban foglaltakat illusztrációk teszik gyorsan áttekinthetővé és megérthetővé. Az elképzelések megvalósítását aztán a szöveg gondos áttanulmányozása és feldolgozása teszi lehetővé. Az alkotó Hozam (Creative Output) szervezetek társalapítójaként Eli most az Avraham Y. Goldratt Intézet létrehozásán fáradozik, hogy mielőbb kidolgozza és elterjessze mindazon problémák megoldásának módját, amikbe a nyugati termelők beleütközhetnek.

-4-

A CÉL

1. fejezet Hét harminckor hajtok be a kapun és messziről látom, hogy egy vörös Mercedes parkol a falnál, az irodák mellett, az én helyemen. Ki tenne ilyet Bill Peach kivételével? Mit számít, hogy ilyenkor az egész parkoló teljesen üres. Meg az se érdekes, hogy néhány parkolóhelyre jól láthatóan fel van festve, hogy “Látogatóknak”. Nem, Bill-nek arra a helyre kell a kocsiját leállítania, ahová az én titulusom van feltüntetve. Bill szereti az efféle finom dolgokat. Persze, ő a központi részleg elnökhelyettese, én meg csak a kis gyári igazgató. Biztos vagyok benne, hogy oda parkolhatja a francos Mercijét, ahová csak akarja. A kocsija mellé állítom a Buickomat (az “Ellenőr” helyére). Ahogy megkerülöm, egy pillantás a rendszámtáblájára meggyőz arról, hogy tényleg Bill kocsija, mert a rendszáma “NUMBER 1”. Ez, mint mindnyájan tudjuk, tökéletesen Bill-re vall. Kiköveteli a neki járó osztályrészt. De én is. A baj csak az, hogy lehet, hogy erre nekem soha még esélyem se lesz. Felmegyek az irodai bejárathoz. Az adrenalin szintem már jó magas. Kíváncsi vagyok, mi az ördögöt keres itt. Oda minden reményem, hogy ma reggel nyugodtan dolgozhassak. Azért szoktam ilyen korán bejönni, hogy megcsináljam mindazt, amire később, napközben nem jut időm. Rengeteg az elintéznivalóm, mielőtt megszólal a telefon, elkezdődnek a megbeszélések, meg kitör a gyalázat. Hát ma ez nem fog menni. - Mr. Rogo! - szólít meg valaki. Megállok. Négy férfi ront be a gyár felőli ajtón. Dempsey-t látom, a műszakvezetőt, Martinez-t, a szakszervezeti megbízottat, az egyik órabéres melóst és egy Ray nevű művezetőt a megmunkálóból. Mind egyszerre beszélnek. Dempsey csak annyit mond, hogy gond van. Martinez üvöltve sztrájkkal fenyegetőzik. A melós valami cseszegetésről magyaráz. Ray meg azt ordítja, hogy valamelyik átkozott munkát nem tudjuk befejezni, mert hiányzik néhány alkatrész. Na, ebbe csöppenek hirtelen bele. Csak nézek rájuk; ők meg énrám. És még egy csésze kávét sem ittam ma. Amikor végre lecsillapodnak egy kicsit, megkérdezem mi folyik itt. Megtudom, hogy Mr. Peach, aki alig egy órája érkezett, besétált a gyáramba és a 41427 számú megrendelés teljesítéséről érdeklődött. Nos, ilyen a sors, senki sem hallott még a megrendelésről sem. Ezért aztán Peach mindenkit elzavart, hogy nézzenek utána. Kiderült, hogy egy meglehetősen nagy megrendelésről van szó, amivel késésben vagyunk. De mi ebben az újság? Ebben a gyárban mindennel el vagyunk késve. Tapasztalataim szerint a megrendeléseket négy fokozatba lehet sorolni: Sürgős… Nagyon sürgős… Igen nagyon sürgős… és AZONNAL legyártandó! Így aztán semmivel sem vagyunk időben kész. Mihelyt rájön, hogy a 41427-es még sehol sincsen, Peach átmegy diszpécserbe. Tüzet okádik és parancsokat ordít Demsey-nek. Közben kiderül, hogy majdnem mindegyik szükséges alkatrész már rég elkészült - és halmokba rakva jobb napokra vár. De nem lehet összeszerelni őket, valami részegység egy darabja hiányzik, még néhány műveletet végre kell hajtani rajta. Ameddig a fiúk azt nem kapják meg, nem tudják beszerelni, és ha nem tudják beszerelni, akkor természetesen nem lehet leszállítani. Kiderítik, hogy a hiányzó részegység darabjai az egyik NC eszterga mellett várnak a sorukra. De amikor odamennek, látják, hogy az esztergályosok nem ezeket, hanem valami máshoz való azonnal legyártandó darabokat fogtak be, amit valaki a nyakukba zúdított. Peach fütyül a másik azonnal legyártandó munkára. Csak az érdekli, hogy a 41427-es kimenjen a kapun. Tehát szól Dempsey-nek, hogy utasítsa Tay-t, hogy adjon utasítást a szakmunkásának, hogy felejtse el azt a szupersürgős biszbaszt és ugorjon neki a 41427-es hiányzó darabjának. Erre a szakmunkás Ray-ről Demsey-re néz, majd Peach-ra néz, elhajítja a beállító kulcsot és közli velük, hogy úgy látszik itt ma mindenki megőrült. Csak az oly keservesen várt másik munkadarab beállítása másfél órájába került neki meg a segédjének. Most meg azt akarják, hogy felejtse el és helyette fogasson be mást? A francba az egésszel! Erre Peach, még mindig diplomatikusan otthagyja a műszakvezetőmet és a művezetőmet, odamegy a szakihoz és közli vele, hogy ha nem hajtja végre az utasítást, akkor ki van rúgva. Szó szót követ. A szakmunkás fél, hogy elveszíti a munkáját.

-5-

A CÉL Feltűnik a színen a szakszervezeti megbízott. Mindenki dühöng. Senki sem dolgozik. Én meg összefutok ezen a verőfényes kora reggelen ezzel a négy izgatott emberrel egy álló üzem kapujában. Hol van most Peach? - kérdezem. Az irodájában - válaszolja Dempsey. Rendben. Menjen és mondja meg neki, mindjárt ott leszek, hogy megbeszéljük a dolgot. Dempsey hálásan elrohan az irodám irányába. Martinez-hez és az melóshoz fordulok, akiről kiderül, hogy ő az esztergályos. Elmagyarázom nekik, hogy amennyiben rajtam múlik, nem lesz senki kirúgva, mert hogy az egész csak félreértés. Martinez-t így elsőre nem elégíti ki teljesen az ígéretem, a szaki meg mintha azt akarná, hogy Peach kérjen tőle bocsánatot. Ebbe nem megyek bele. Történetesen tudom, hogy Martinez a saját szakállára nem szólíthat fel sztrájkra. Ezért azt javasolom, hogy ha a szakszervezet úgy érzi, sérelem esett, rendben: szívesen megbeszélném az ügyet a helyi elnökkel, Mike O’Donell-lel. Martinez végül ebbe belemegy és mindketten visszaindulnak az üzembe. Csak visszamennek dolgozni - szólok oda Ray-nek. Az biztos, csak azt tudnám, mit csináljanak? - kérdezi Ray. - Munkálják meg a befogott darabot, vagy fogjanak hozzá ahhoz, amit Peach mondott? Csinálják azt, amit Peach akar. - felelem neki. Rendben, de elvesztegetünk egy beállítást. - mondja. Annyi baj legyen! - szólok rá. - Ray, még mindig nem tudom, mi a helyzet. De ha Bill itt van, tényleg sürgős lehet a dolog. Ugye logikus? Igen, biztosan - mondja Ray. - Én csak azt akarom tudni, mit csináljunk. Oké, tudom, hogy csak úgy beleestek a szórásba - próbálom nyugtatgatni. Végezzünk olyan gyorsan ezzel a beállítással, ahogy csak lehet, aztán mihamarabb kezdjenek a másikhoz. Jó - válaszolja. Bent összetalálkozom Dempsey-vel, aki visszafelé megy az üzembe. Látszik rajta, örül, hogy kívül lehet a szobámon. Biccent. Sok szerencsét - veti oda a szája sarkából. Az irodám ajtaja szélesre tárva. Bemegyek és ott van ő: Bill Peach, az íróasztalom mögött ül. Köpcös, domború mellkasú pasi vékony szálú, acélszürke hajjal és hasonló színű szemekkel. Miközben leteszem az aktatáskám, az enyémbe kapaszkodó pillantása azt mondja: “A torkod a markomban van, Rogo”. Oké, Bill, mi folyik itt? - kérdezem. Meg kell beszélnünk néhány dolgot. Tedd le magad. Szeretném, de te ülsz a helyemen - felelem. Lehet, hogy a válaszom nem a legszerencsésebb. Akarod tudni miért vagyok itt? - kérdezi. - Azért, hogy megmentsem a tetves irhádat. A fogadtatásomból ítélve inkább arra gondoltam, hogy le akarod rombolni a munkatársaimmal való jó kapcsolataimat. Egyenesen rám néz. - Ha nem csinálsz valamit, rövidesen nem lesznek munkatársaid, akik miatt aggódnod kellene. Mert a gyár miatt sem kell majd aggódnod. Igazság szerint lehet, hogy állásod sem lesz, amiért aggódhatnál, Rogo. Jó-jó, várj egy kicsit, nyugodj meg. Beszéljük meg a dolgot. Mi a gond a megrendeléssel? - kérdezem. Bill először is tudomásomra hozza, hogy tegnap este tíz felé felhívta a jó öreg Bucky Burnside, az UniCo egyik nagy vevőjének az elnöke. Úgy látszik, Bucky nem tud elsiklani a tény fölött, hogy a megrendelésének (41427) teljesítése hét hetet késik. Pech-et vagy egy óra hosszat forgatta a parázs fölött. Bucky egy könnyed mozdulattal nekünk adta a megrendelést, noha mindenki az egyik versenytársunkat ajánlotta. Éppen együtt vacsorázott néhány saját vevőjével, akik nekiestek, mert az ő megrendeléseik is késnek történetesen miattunk. Ezért Bucky borzasztó mérges volt (talán egy kicsit részeg is). Peach csak azzal tudta lecsitítani, hogy megígérte, személyesen néz utána az ügynek és

-6-

A CÉL garantálta, hogy a megrendelést ma estig teljesítjük, még ha hegyeket is kell ehhez megmozgatni. Megpróbálom Bill-nek elmagyarázni, hogy tényleg hiba volt félrecsúsztatnunk ezt a megrendelést és én majd személyesen ügyelek arra, hogy minden rendben menjen, de nem értem, miért kellett kora reggel idejönni és szétcincálni az egész gyárat. Kérdezi, merre jártam tegnap éjjel, amikor megpróbált otthon felhívni. Ilyen körülmények között nem mondhatom, hogy mi köze a magánéletemhez, Azt sem köthetem az orrára, hogy az első két hívásnál hagytam, hadd csörögjön a telefon, mert éppen a feleségemmel veszekedtünk, aki felhánytorgatta, hogy milyen keveset törődök vele. Harmadszor meg azért nem vettem föl, mert éppen összebékültünk. Úgy döntök, azt mondom neki, hogy későn kerültem haza. Nem erőlteti a dolgot tovább. Ehelyett felteszi a kérdést, hogy lehet az, hogy nem tudom, mi történik a gyárban. Belebetegedett és belefáradt a szállítási késedelmek miatti örökös reklamációkba. Miért nem veszem már kézbe a dolgokat? Egy dolgot azért tudok - válaszolom neki - a munkaerő csökkentés húsz százalékos második menete után, amit ti erőltettetek három hónappal ezelőtt, már az is szerencse, hogy egyáltalán valamit is időben teljesíteni tudunk. Al - szólal meg csöndesen - ti csak gyártsátok azokat az átkozott termékeket. Érted? Akkor adjatok embereket! - válaszolom. Van elég embered! Az isten szerelmére, nézd már meg a hatékonysági mutatóitokat! Van min javítanotok, Al. Addig ne siránkozzál nekem, hogy nincs elég embered, amíg meg nem mutatod, hogy képes vagy hatékonyan használni azt, amid van. Válaszra nyitnám a számat, de Peach fölemelt kézzel belém fojtja a szót. Feláll, odamegy az ajtóhoz és becsukja. A francba is, gondolom. Visszafordul az ajtóból és azt mondja: - Ülj le. Egész eddig ácsorogtam. Leülök az egyik vendégszékre. Peach visszatér az íróasztalom mögé. Nézd Al, csak az időnket vesztegetjük, ha erről vitatkozunk. A múlt évi termelési jelentésetek mindent elárul. Rendben van, igazat adok neked. A kérdés Burnside megrendelésének teljesítése. Peach robban. - Az istenit, nem Burnside megrendelésével van a gond! Az csak az itteni gondok felszíni megjelenése. Mi a fenét gondolsz, azért jöttem le ide, hogy segítsek neked teljesíteni egy késedelmes szállítást? Azt hiszed, nincs elég dolgom? Azért jöttem, hogy alátok fűtsek. Nem vevőszolgálati ügyről van szó. A gyáratok veszteséges. Pillanatnyi szünetet tart, aztán - bumm - öklével az asztalra csap, mutatóujja rám mered. Ha nem tudod teljesíteni a megrendeléseket - folytatja -, akkor megmutatom neked, hogy kell az ilyesmit csinálni. És ha még mindig nem tudod, akkor se rád, se a gyáradra nincs szükségem. Várj csak egy percet, Bill. Az istenit, nincs egy percem sem! - üvölti. - Nincs több időm meghallgatni semmiféle kifogást. És magyarázatokkal se traktálj. Teljesítményt kell felmutatni, szállítások kellenek. Bevétel kell! Igen, tudom Bill. De azt nem tudhatod, hogy a részleg történetében valaha is volt legnagyobb veszteséggel fog zárni. Olyan mély gödörbe zuhantunk, hogy ki sem tudunk kapaszkodni belőle. És a te gyárad tart minket a gödör alján. Kimerültnek érzem magam. Fáradtan kérdezem - Oké, mit akarsz tőlem? Hat hónapja vagyok itt. Megengedem, hogy a helyzet mindig csak romlik ahelyett, hogy javulna, mióta csak itt vagyok. Pedig mindent megteszek, amit csak tudok. Nézd, Al, a helyzet a következő: három hónapot kapsz, hogy gatyába rázd a gyárat. Szóhoz sem jutok. Ez sokkal rosszabb hír, mint amire ma reggel egyáltalán számítottam. És mégsem lep igazán meg. Kibámulok az ablakon. A parkoló tele van az első műszakosok kocsijaival. Mire visszanézek, Peach már az íróasztalt megkerülve felém közeledik. Leül a mellettem lévő székre és előrehajol. Na, most jön a megnyugtatás, a buzdító duma.

-7-

A CÉL Al, tudom, hogy nem a legjobb körülményeket örökölted. Azért adtam ezt a munkát neked, mert azt gondoltam, te vagy az egyetlen, aki a veszteségből … nos, legalább egy csöpp nyereséget tud csinálni. És ebben még mindig hiszek. De ha jobb pozíciót akarsz találni magadnak a cégen belül, akkor eredményeket kell felmutatnod. De ehhez időre van szükségem, Bill. Sajnálom, de csak három hónapod van. És ha a dolgok ilyen rosszul mennek továbbra is, akkor még ezt sem tudom garantálni. Csak ülök, miközben Bill az órájára néz és feláll, részéről befejezte a beszélgetést. Muszáj mennem. Már így is lekéstem az első megbeszélésemet. Fölállok. Az ajtóhoz megy. Keze a kilincsen, majd visszafordul és rám vigyorog. Ugye nem lesz akadálya, hogy Bucky rendelését teljesítsétek, hiszen én is segítettem, hogy megszorongasd néhány ember tökét, igaz? Szállítjuk, Bill - bólintok rá. Jó - mondja és kinyitja az ajtót. Egy perccel később az ablakból nézem, ahogy beszáll a Mercijébe és a kapu felé hajt. Három hónap. Csak ez jár az eszemben. Nem emlékszem, mikor fordultam vissza az ablakból. Azt sem tudom, mennyi idő telt el közben. Hirtelen rádöbbenek, hogy az íróasztalomnál ülök és a semmibe bámulok. Aztán arra az elhatározásra jutok, hogy jobb, ha magam győződöm meg arról, mi történik az üzemben. Az ajtó melletti polcról lekapom a védősisakot és a védőkesztyűt és elmegyek a titkárnőm mellett. Fran! Lemegyek az üzemcsarnokba - vetem oda. Fran fölnéz a levélből, amit éppen gépel, és elmosolyodik. Rendicsek - válaszolja. - Nem Peach kocsija állt a maga helyén ma reggel? De igen. Szép autó - közli és felnevet. - Elsőre azt hittem, a magáé. Ettől nekem támad nevethetnékem. Előrehajol az íróasztalon keresztül. Mondja csak, mennyibe kerülhet egy ilyen kocsi? Nem tudom pontosan, de azt hiszem úgy harmincezer dollár körül lehet - mondom neki. Frannek elakad a lélegzete. - Tréfál! Olyan sok? El se hinné az ember, hogy egy kocsi ennyibe kerülhet. Huuú. Azt hiszem, mostanában nem cserélem ki a Chevettemet egy ilyenre. Megint elneveti magát és folytatja gépelést. Fran olyan “rendicsek” nő. Hány éves lehet? Talán negyven körül. Két tizenéves gyereket próbál eltartani. Volt férje alkoholista. Rég elváltak… azóta nem kell férfi neki. Mondjuk, alig kell. Fran mindezt a gyárban töltött második napomon közölte velem. Kedvelem. A munkáját is. Elég szép fizetést kap… legalábbis most. Neki is három hónapja van még. Az üzemcsarnokba lépve az embernek olyan érzése támad, mintha ördögök és angyalok azért házasodtak volna össze, hogy valamiféle szürke mágiát hajtsanak végre. Mindenfelé evilági és csodálatos dolgok. A gyárakat én mindig izgalmas helyeknek találtam, még látványnak is. De hát a legtöbb ember ezt másként látja. Ahogy áthaladok az irodát a csarnoktól elválasztó dupla ajtókon, a világ megváltozik. A tetőszerkezetről jódlámpák szórják narancsszínű fényüket. Hatalmas rácsos ketrecekben mennyezetig érő polcsorokon rekeszek és dobozok tömve a gyártmányainkhoz szükséges anyagokkal és alkatrészekkel. Két polcsor közti keskeny átjáróban egy ember villásemelővel hajt végig a plafonig érő tároló mentén. Arrább fénylő acélszalag tekeredik le és bújik be egy gépbe, amely néhány másodpercenként azt mondja: “Csitt-csatt.” Gépek. Az üzem valójában egyetlen hatalmas terem, gépekkel telerakott sok száz négyzetméteres tér. A gépeket blokkokba szervezték, melyeket átjárók választanak el egymástól. A legtöbb gép élénk színű - narancs, bíbor, sárga, kék. Az újabbakon rubinvörös számok virítanak a kijelzőkön. Robotkarok mechanikus táncszámokat adnak elő. Itt-ott, a gépek között szinte rejtetten, emberek. Felnéznek, ahogy elmegyek mellettük. Néhányan intenek; visszaintek. Elektromos targonca húz el mellettem, elképesztően kövér

-8-

A CÉL srác vezeti. Hosszú asztaloknál nők drótkötegek szivárványával szorgoskodnak. Alaktalan overálljában egy kormos alak igazgatja védőmaszkját, és meggyújtja a kezében tartott hegesztőpisztolyt. Üvegkalickában nagy mellű, vörös nő számítógép termináljának borostyánszínű billentyűzetét nyomkodja. A látványt motorok, ventillátorok szakadatlan zaja festi alá, - az egész olyan, akár egy végtelen lélegzetvétel. Néha valami megmagyarázhatatlan BUMM dörren. Megszólal mögöttem a híddaru figyelmeztető csengője, ahogy felemeli terhét. Relék csattannak. Sziréna hangja. Mindemellett a személyi hívóból egy testetlen hang, mintha Isten lenne, beszél szaggatottan és érthetetlenül. A zaj ellenére meghallom a füttyentést. Megfordulok és Bob Donovan eltéveszthetetlen alakját látom közeledni az átjáróban. Messziről látni micsoda hústorony, hat láb, négy hüvelyk. Van vagy 250 font, jókora darab. Hát, nem a világ legszebb fiúja … Azt hiszem a fodrásza a tengerészetnél tanult. Nem szokott rondán beszélni, ez a büszkeség jele lehet nála. De hangsúlyozottan durva külseje ellenére Bob rendes srác. Kilenc éve üzemvezető. Ha valamit meg kell csinálni, csak Bobnak kell szólni, és ha lehetséges, azonnal végre is hajtják. Odaérünk egymáshoz. Látom rajta, nem valami vidám. Azt hiszem, ez kölcsönös. Jó reggelt - köszön. Nem tudom, mi a jó benne - válaszolom. - Hallottál a látogatónkról? Persze, már mindenki értesült róla - mondja Bob. Akkor tudsz annak a bizonyos 41427-es megrendelésnek az azonnali teljesítéséről is? Vörösödni kezd. - Erről akartam beszélni veled. Miért? Mi a baj? Nem tudom, arról értesültél-e már, de Tony, az a gépmunkás, akivel Peach üvöltözött reggel felmondott. Az istenit - mormogom. Nem kell mondanom, hogy ilyen szakember nem terem minden bokorban. Nagyon hamar találnunk kell helyette valakit. Nem tudjuk visszacsalogatni valahogy? Lehet, hogy nem is akarjuk. Mielőtt lelépett volna, elvégezte a Ray által mondott beállítást, aztán automatára kapcsolta a gépet. A helyzet az, hogy nem jól fogta be a szerszámot és az egész miskulancia darabokra tört. Mennyi a selejt? Nem túl sok. A gép hamar leállt. Van annyi alkatrészünk, hogy teljesítsük a rendelést? Meg kell néznem. De a gond az, hogy maga a gép is kész, és nem is fog egy darabig menni. Melyik az? Az NCX-10-es. Lehunyom a szemem. Mintha egy jeges kéz markolta volna meg belülről a gyomromat. Ebből a típusból ez az egy van a gyárban. Kérdezem Bob-tól, mekkora a kár. - Nem tudom. Félig szétment. Most telefonáltunk a gyártónak. Felgyorsítok. Saját szememmel akarom látni. Istenem, most vagyunk csak nagy bajban. Bobra pillantok, aki tartja a lépést velem. Mit gondolsz, szabotázs volt? Bob meglepettnek látszik. - Hát nem mondanám. Azt hiszem, a pasi egyszerűen annyira fel volt húzva, hogy nem tudott figyelni se. Így aztán elcseszte. Érzem, hogy forrósodik az arcom. A jeges érintés elmúlt. Úgyis elástam magam Billnél, felhívom és beleüvöltöm a fülébe. Az ő hibája! Szinte látom magam előtt. Látom az íróasztalom mögött és hallom, amint elmagyarázza, hogyan kell teljesíteni a rendeléseket. Hát jól elmagyaráztad Bill, ami azt illeti.

-9-

A CÉL

2. fejezet Hát nem furcsa érzés, hogy míg a saját kis világod darabokra esik szét, a hozzád közelállók sziklaszilárdak maradnak? És egyszerűen nem érted, rájuk miért nem hat mindez. Fél hét körül meglépek a gyárból, hogy hazaszaladjak és bekapjak valami vacsorát. Ahogy belépek az ajtón, Julie fölnéz a tévétől. Szevasz - mondja. - Hogy tetszik a frizurám? Körbefordítja a fejét. Sűrű, barna haja, amelyet máskor egyenesen leeresztve hord, bongyor gyűrűcskékben. A színe is megváltozott. Itt-ott világosabb. Jól néz ki - válaszolom automatikusan. A fodrász azt mondta ez a fazon jobban kiemeli a szemem - jegyzi meg csípősen. Hatalmas, gyönyörű kék szeme van, szerintem semmi szükség nincs arra, hogy “kiemeljék”. De nem értek hozzá. Klassz - mondom. A fenébe is, nem vagy valami lelkes. Ne haragudj, de mocsok egy napom volt. Ó, te szegény. De van egy óriási ötletem! Elmegyünk vacsorázni, közben elfelejted az egészet. Megrázom a fejem. - Most nem tudok. Gyorsan bekapok valamit. Aztán megyek vissza a gyárba. Föláll, kezét csípőre teszi. Észreveszem, hogy új ruhát visel. Rendkívül vicces vagy. Én meg már a gyerekeket is leadtam megőrzésre. Julie, vészhelyzetben vagyunk. Az egyik legdrágább gépünk ma reggel tönkrement, közben meg kellene munkálni rajta egy alkatrészt egy nagyon sürgős rendeléshez. Vissza kell mennem, hogy kézben tartsam a dolgot - magyarázom neki. Oké, nem rossz. Nincs itthon semmi ennivaló, mert azt hittem, elmegyünk vacsorázni. Múlt éjjel legalábbis azt ígérted. Már emlékszem. Igaza van. A veszekedés után ez volt az egyik ígéretem. Nézd, úgy egy órára elmehetünk. Aha, így képzeled az éjszakázást. Felejtsd el, Al! Figyelj ide. Bill Peach váratlanul megjelent ma reggel. Azt mondta, bezárják a gyárat. Megváltozik az arckifejezése. Fényesebb lett? Igazán … bezárják a gyárat? Igen, nagyon rosszul megy a bolt. Arról beszéltek, hol fogsz azután dolgozni? Pillanatnyi hitetlenkedés után azt mondom: - Nem, nem volt szó a következő állásomról. Ez az én állásom - itt, ebben a városban, ebben a gyárban. Nos, ha bezárják a gyárat, téged nem érdekel, hol fogsz élni? Mert engem igen. Egyelőre csak beszélgettünk a dologról. Ó - fűzi hozzá. Rámeredek. - Olyan gyorsan szeretnél elkerülni ebből a városból, amilyen gyorsan csak lehet, igaz? Ez nem a szülővárosom, Al. Nem kötnek hozzá olyan érzelmek, mint téged. Még csak hat hónapja vagyunk itt. Na és? Al, nekem itt nincsenek barátaim. Rajtad kívül nincs kivel beszélnem, te meg alig vagy itthon. Nagyon aranyos a családod, de ha egy órát az anyáddal kell töltenem, megőrülök. Mit akarsz, mit csináljak? Nem kértem, hogy ide jöhessek. A cég küldött, hogy töltsem be azt az állást. Véletlen szerencse volt. Hát nagy szerencse. Julie, nincs időm arra, hogy megint veszekedni kezdjünk. Elkezd sírni. Nagyon jó! Menj csak, hagyj itt! Majd csak elleszek magamban! Mint minden este.

- 10 -

A CÉL Ó, Julie. Végül átkarolom. Néhány percig csöndesen összeölelkezve álldogálunk. Abbahagyja a sírást, hátralép és rám néz. Sajnálom. Ha vissza kell menned, jobb, ha mész. Mi lenne, ha holnap csinálnánk egy görbe estét? - ajánlom fel cserébe. Széttárja a karját. - Mondjuk … rendben. Megfordulok, aztán visszanézek. - Nem gond? Biztosan találok valamit a hűtőben - mondja. Már el is felejtkeztem a vacsoráról. - Semmi baj. Majd a gyárba menet veszek valamit. Viszlát. Beülök a kocsiba és úgy találom, elment az étvágyam. Mióta csak Bearingtonba költöztünk, Julie-nek mindenféle bajai vannak. Valahányszor csak a városra terelődik a beszélgetés, ő panaszkodik, én meg védekezni kényszerülök. Igaz, hogy Bearingtonban születtem és nevelkedtem, ezért joggal otthonomnak érzem. Ismerem az összes utcát. Tudom, hol lehet jól vásárolni, hol lehet jót mulatni, szóval ismerem az egészet. Valahogy birtokosi tudat alakult ki bennem, és több szeretetet érzek iránta, mint a főút menti más városokkal kapcsolatban. Tizennyolc évet töltöttem itt. De illúzióim nincsenek. Bearington gyárváros. Azok akik áthajtanak rajta, nem találnak benne semmi különöset. Vezetés közben körülnézek és én is osztom ezt a véleményt. A környék, ahol élünk, átlagos amerikai kertváros. A házak meglehetősen újak. A közelben vannak bevásárlóközpontok, számos gyorsétterem, a főúton túl pedig egy nagy sétálóutca. Nem hiszem, hogy túl nagy különbség lenne közte és más kertvárosok között, ahol eddig éltünk. A városközpont kicsit valóban lehangoló. Az utcákat régi vöröstéglás épületek szegélyezik. Kormos, omladozó falaik nem nyújtanak éppen kellemes látványt. A földszinti boltok jó része üres, a kirakatok bedeszkázva. Az utat vasúti sínek szelik át, de a síneken alig jár vonat. A Fő utca és a Lincoln sarkán található Bearington egyetlen irodaháza, egy égnek meredő, magányos torony. Vagy tíz évvel ezelőtt, amikor épült, nagy hűhót csaptak körülötte, mind a tizennégy emeletével. A tűzoltóknak kapóra jött, hogy vásárolhassanak egy vadonatúj létrás kocsit, amivel fel lehet érni az épület tetejéig. (Szerintem azóta is azt várják, hogy tűz üssön ki a tetőtéri lakásban, hogy használhassák az új létrát.) A helyi hírverők azonnal megmagyarázták, hogy az új irodaház Bearington életképességének valamiféle szimbóluma, amely egy régi iparváros újjászületését jelzi. Aztán néhány évvel később az épület gazdái többemeletes plakátot tettek ki, amelyen piros nyomtatott betűkkel az állt: “Vegyél meg!” Telefonszám. A főútról úgy látszik, mintha az egész város eladó lenne. Ami nem áll távol a valósgtól. Minden nap, munkába menet, a gyárhoz vezető úton elhajtok egy másik üzem mellett. Rozsdás, szögesdrót tetejű kerítés mögött bújik meg. Az épület előtti hatalmas üres parkoló betonjának repedéseiben barnás fűcsomók árválkodnak. Évek óta egyetlen autó sem parkolt itt. A falakon megkopott a festék. Feljebb, az utcára néző hosszú fronton még halványan ki lehet venni a cég nevét; a betűk és az embléma helye sötétebb. A társaság, mely az üzem tulajdonosa volt, délre költözött. Új gyárat építettek valahol Észak-Karolinában. Azt mondják, hogy a szakszervezetükkel gyűlt meg a bajuk, ezért költöztek el. Az is hírlik, hogy vagy öt év után a szakszervezet talán ismét utoléri őket. Viszont öt évig alacsonyabb bért fizethettek, és nem kellett a munkaerőről vitatkozniuk. És öt év örökkévalóságnak tűnik, legalábbis a modern gazdasági tervezés szempontjából. Így aztán Bearington kapott egy másik ipari dinoszaurusz csontvázat is, kétezer ember meg az utcára került. Hat hónappal ezelőtt alkalmam nyílt bemenni ebbe az üzembe. Akkoriban olcsó raktárterületet kerestünk a közelben. Nem mintha feladataim közé tartozna, de én is elmentem a többiekkel, hogy belülről is lássam. (Akkoriban álmodozóként azt gondoltam, egyszer talán majd több területre lesz szükségünk, ha terjeszkedni akarunk. Milyen röhejes most még a gondolat is.) Igazából a csönd fogott meg. Minden olyan csöndes volt.

- 11 -

A CÉL Visszhangoztak a lépteink. Furcsa volt. Elvitték az összes gépet. Csak egy nagy üres tér volt az egész. Most, hogy elhajtok mellette, akaratlanul is az jut az eszembe, hogy három hónap múlva nálunk is így lesz. Rossz érzés lesz úrrá rajtam. Gyűlölöm még látni is, mi történik. A város a hetvenes évek közepe óta elveszti a legfőbb munkaadókat, évente átlagosan egyet. Teljesen felszámolnak, vagy elmennek máshová. Úgy tűnik, a folyamat nem áll meg. És most mi következünk. Amikor visszajöttem, hogy átvegyem ennek a gyárnak a vezetését. a Bearington Herald hosszú cikket szentelt nekem. Tudom, nem nagy ügy. De egyszerre csak kisebb híresség lett belőlem egy időre. Gyűlölöm a gondolatát is, hogy legközelebb akkor kerül a nevem az újságba, amikor bezárják a gyárat. Kezdem úgy érezni magam, mintha a többiek árulója lennék. Amikor beérek a gyárba. Donovan úgy néz ki mint egy idegbeteg gorilla. Amennyit összeszaladgált ma, legalább öt fontot lefogyhatott. Ahogy az átjárón az NCX-10-es felé közeledem. látom, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Ide-oda toporog, majd megáll. Hirtelen átvág az átjárón, valakivel néhány szót vált. Aztán valamit ellenőriz. Két ujjamat a számba véve füttyentek neki, de nem hallja meg. Kénytelen vagyok két részlegen át utána loholni, míg utolérem ismét az NCX-10-esnél. Meglepetten néz rám. Készen leszünk? - kérdezem. Megpróbáljuk - válaszolja. Na jó, de megoldható? Mindent megteszünk. Bob, meglesz a kiszállítás ma éjjel, vagy nem? Talán. Elfordulok és a gépre pillantok. Hát, látnivaló az van rajta. Jó nagy darab, a legdrágább NC gépünk. Csillogó, jellegzetes levendula színűre festették. (Ki tudja. miért?) Egyik oldalán kapcsolótábla tele vörös. zöld és borostyán színű fényekkel, fénylő tumbler-kapcsolókkal, szurokfekete tasztatúra. Mágnesszalag meghajtók és egy számítógép képernyő. Egészen szexis kinézetű gép. Mindezek középpontjában maga a megmunkáló rész, ahová egy darab acél van befogva. A forgácsoló szerszám fémdarabokat szel le az anyagból. Türkiz színű folyadék hűti az anyagot és a szerszámot, és mossa le a forgácsot. Legalább ez az átkozott működik újra. Ma szerencsénk volt. A kár kisebb. mint gondoltuk. A szervizes szerelő így is majdnem fél ötig dolgozott rajta, de azóta már a második műszaknál tartunk. Mindenkit benntartottunk túlórázni. még ha a túlóráztatás ellent is mond a cég jelenlegi üzletpolitikájának. Még nem tudom, hová dugjuk el a költségeket. De ezt a tételt ma éjjel mindenképpen ki kell szállítanunk. Johnny Jons, a marketing igazgatónk ma már négyszer hívott. Az ő fülét is rágják: Peach, a saját kereskedelmi osztálya, na meg a vásárló. Ha fene fenét eszik, akkor is szállítanunk kell ma. Csak abban bízhatok, hogy más már nem romlik el. Ahogy befejeződik egy-egy munkadarab megmunkálása. máris viszik át összeszerelésre. Az elkészült részegység pedig azonnal a végszereldébe kerül. Ki törődik most a hatékonysággal? Az alkatrészeket emberek hordják át a következő munkafázishoz, majd üres kézzel sétálnak vissza ... az egy alkalmazottra jutó termékkibocsátás röhejes lehet. Tiszta őrület. Igazán kíváncsi lennék rá, honnan vette Bob ezt a rengeteg embert. Lassan körülnézek. Alig van a különböző részlegekben valaki, akinek ne lenne valami köze a 41427-eshez. Donovan mindenkit összeszedett, akit csak el tudott kapni, és ráállította erre a munkára. Normális körülmények között így nem szabad dolgozni. De a rendelést leszállítottuk. Az órámra pillantok. Tizenegy múlt néhány perccel. A rakodótérbe megyünk. A nyergesvontató hátsó ajtaja zárva. A sofőr felmászik a fülkébe. Felpörgeti a motort, kiengedi a kéziféket és nekivág az éjszakának. Donovan felé fordulok. Ő meg felém. Gratulálok - mondom neki. Kösz, de ne kérdezd, hogy csináltuk.

- 12 -

A CÉL Rendben van, nem kérdezem. Mit szólnál valami vacsoraféléhez? Először a nap folyamán Donovan elmosolyodik. A távolban a sofőr sebességet vált. Donovan kocsijába ülünk be, mert az van közelebb. Az első két hely, amit megpróbálunk, már zárva van. Szólok Donovannak, majd én mutatom az utat. A I6. utcánál keresztezzük a folyót, a Bessemeren lemegyünk South Flat felé, amíg el nem érjük a malmot. Mondom Donovannak, hogy csűrjön jobbra. Mellékutcákon kevergünk. A házak errefelé egymásba érnek, se kert, se udvar, se fű, se fa. Az utcák keskenyek, a kocsikat is kint tartják, így állandóan kerülgetni kellett őket. De csak kilyukadunk Sednikk Bárjához és Grilljéhez. Donovan egy pillantást vet a lebujra és megkérdezi. - Biztos, hogy ide akartunk jönni? Igen, igen. Gyerünk. Itt csinálják a város legjobb hamburgerjét. A bódé végébe megyünk. Maxine felismer, odajön és nagy faksznit csinál. Néhány percig beszélgetünk, aztán Donovannel hamburgert, sült krumplit és sört rendelünk. Donovan körülnéz és megkérdezi - Honnan ismered ezt a helyet? Hát, itt ittam meg az első sörömet, a bárpultnál, azt hiszem, a harmadik széken. De rég is volt. Későn kezdtél el inni, vagy ebben a városban nőttél fel? Ez utóbbi. Két utcányira innen. Apámnak volt egy kis fűszerüzlete. Most a bátyámé. Nem tudtam, hogy Bearingtonba valósi vagy. Némi kitérőkkel tizenöt év után kerültem vissza. Megérkeznek a sörök. Maxine megjegyzi: - Ezt a kettőt Joe küldi. Joe Sednikkre mutat. aki a bárpult mögött áll. Köszönetként odaintünk neki. Donovan fölemeli a poharát és tósztot mond. - Igyunk arra, hogy a 41427-es elhagyta a gyárat. Úgy legyen - mondom és koccintunk. Néhány korty után Donovan sokkal nyugodtabbnak látszik. Nekem még mindig az éjszaka történteken jár az eszem. Tudod, baromi sokba került ez a szállítás. Elvesztettünk egy jó szakmunkást. Aztán ott van az NCX-10-es javítási számlája. Meg a túlórázás. Ráadásul az NCX-10-es kieső ideje - teszi hozzá Donovan. - De meg kell adni, ha egyszer nekifogunk, akkor nagyon megy a dolog. Bárcsak minden nap így dolgoznánk. Fölnevetek. - Isten mentsen. Nem szeretnék a maihoz hasonló napokat. Nem arra gondolok, hogy Peach naponta besétáljon a gyárba. De mégiscsak elment a szállítmány. A rendeléseket teljesítenünk kell, de nem úgy, ahogy ma éjjel. Elment, nem? Igen, elment. De máskor ezt nem engedhetjük meg magunknak. Csak azt néztem, hogy mindenki dolgozzon. Pokolba a szabályokkal. Bob, van fogalmad róla, milyenek lennének a hatékonysági mutatóink, ha minden napunk ilyen lenne? Az nem megy, hogy egyszerre csak egy rendeléssel foglalkozunk. Oda az arányos költségelosztás. A költségek megugranak, magasabbak lesznek mint valaha. Nem üzemeltethetjük a gyárat hasraütésszerűen. Donovan lassan lecsendesedik. A végén megjegyzi - Talán túl sok rossz ragadt rám diszpécser koromban. Nézd, baromi jól dolgoztál ma. Isten bizony. Azonban egy bizonyos cél érdekében a vállalat kidolgozott egy politikát. Ezt te is tudod. És biztos, hogy Bill Peach, aki már így is éppen elég bajt okozott nekünk, vissza fog jönni a hónap végén, hogy a fejünket vegye, ha nem termelünk hatékonyan. Lassan bólint, aztán megkérdezi - És mit csinálunk legközelebb, ha ilyen helyzet adódik? Elmosolyodom. Valószínűleg ugyanezt, a fene egye meg - válaszolom. Aztán megfordulok. Maxine, még kettőt, kérlek. Nem, mégsem, hogy ne kelljen annyit mászkálnod, hozz egy kancsóval.

- 13 -

A CÉL Túlestünk a mai krízisen. Győztünk. Csak így egyszerűen. És most, hogy Donovan elment, és az alkohol hatása is kezdett elmúlni, nem értettem, mi az ok az ünneplésre. Teljesítettünk egy nagyon régi megrendelést. Juhé! Az igazi probléma az, hogy egy kritikus helyzetben lévő termelőüzem vezetője vagyok. Három hónapot kaptunk, aztán Peach kihúzza a dugót a konnektorból. Ez azt jelenti, hogy még két, legfeljebb három havi jelentésnyi esélyem van, hogy megváltoztassam a szándékát. Ha nem sikerül. akkor a dolgok szokásos menete szerint a dolog az igazgatótanács elé kerül. Az asztal körül ülők Granbyre fognak nézni, aki föltesz majd egy csomó kérdést, még egyszer átnézi az adatokat és bólint. És vége. Ha egyszer megszületik a döntés, nem lehet megváltoztatni. Annyi időt hagynak csak, hogy befejezzük a hátralékot. Aztán hatszáz ember mehet sorba állni a munkaközvetítőbe, ahol találkozhatnak barátaikkal, volt munkatársaikkal, azzal a másik hatszáz emberrel, akiket már korábban utcára tettünk. És ezzel a Uniware Részleg kiszorul egy piacról, ahol nem bizonyult versenyképesnek. Ami azt jelenti, hogy a világ nem vásárolhatja meg azokat a kiváló termékeket, amiket képtelenek vagyunk elég gyorsan, elég olcsón, elég jó minőségben meg valami más módon előállítani, hogy megverjük a japánokat. Vagy akárki mást. Ettől leszünk jó kis részlege a “UniCo üzletek családjának" (aminek a bevétele úgy nő mint Kansasé), és ettől leszünk jó kis cég a Ki-Tudja-Milyen Trösztben, miután a nagyfejűek fent, az igazgatóságon összeállnak valami más vesztessel. Úgy látszik, ez mostanában a társaság stratégiai tervének lényege. Mi a baj velünk? Minden hat hónapban valami csoport a főnökségnél előjön valami új programmal, ami holtbiztos orvosság az összes problémánkra. Van, amelyik használni látszik, de végül egyikük sem jó semmire. Csak botladozunk egyik hónapról a másikra, és semmi sem javul. Legtöbbször rosszabb lesz. Oké. Elég a nyavalygásból, Rogo. Csak nyugi. Próbálj racionálisan gondolkodni. Senki sincs a közelben. Késő van. Végre egyedül vagyok ... a mohón vágyott sarokirodában, birodalmam tróntermében. Nem zavar semmi. Nem szól a telefon. Próbáljuk meg elemezni a helyzetet. Miért nem tudunk kellő minőségű terméket kellő időben, kellően alacsony költséggel kibocsátani, hogy legyőzzük versenytársainkat? Valami hibás. Nem tudom mi, de valami alapvetően hibás. Valami hiányzik nekem. Végiggondolom, milyennek kell egy jó gyárnak lennie. A pokolba is, ez egy jó kis gyár. Megvan a technológia. Olyan NC gépeink vannak, amilyet csak kapni lehet. Vannak robotjaink. Van számítógépes rendszerünk, ami a kávéfőzésen kívül mindenhez ért. Jó szakembereink vannak. Többnyire. Néhány területen vannak hiányosságok, de azért általában az embereink jók, legtöbbjükre biztosan számíthatunk. A szakszervezettel sincs túl sok bajom. Néha van valami hasfájásuk, de hát a versenytársaknál is van szakszervezet. És legutóbb a munkások is tettek némi engedményt - nem annyit, amennyit szerettünk volna, de azért elviselhető kollektív szerződést kötöttünk. Vannak gépeink. Vannak munkásaink. Minden alapanyag a rendelkezésünkre áll. Tudom, hogy piac is van, mert a versenytársak eladják a termékeiket. Akkor meg mi a bánat ez az egész? Az átkozott verseny. Ez öl meg minket. Mióta a japánok megjelentek a piacainkon, a verseny észveszejtő. Három éve megvertek bennünket minőségben és formatervezésben. Utolértük őket. Most árban és szállítási határidőben jobbak. Csak tudnám, mi a titkuk. Mit tehetek, hogy versenyben maradhassak velük? Csökkentettem a költségeket. A részleg egyetlen gyárigazgatója sem hajtott végre akkora költségcsökkentést mint én. Már nincs mit megnyirbálni. És annak ellenére, amit Peach mondott, a hatékonysági mutatóink átkozott jók. Tudom, hogy vannak sokkal rosszabb gyárak. Igaz a jobbak nincsenek abban a versenyhelyzetben amiben én. Talán még megnyomhatnám a hatékonyságot ... Nem tudom. Ez olyan lenne, mintha a teljes erejéből vágtató lovat korbáccsal biztatnám. A késedelmes teljesítésekkel kellene valamit csinálni. Addig nincs teljesítés ebben a gyárban, amíg az árut ki nem szállítják. Halmokban állnak a félkész termékek. Az

- 14 -

A CÉL alapanyagokat ütemezés szerint adja ki a raktár, de a folyamat másik végén semmi sem akkor jelenik meg, amikor kellene. Ez nem szokatlan. Minden általam ismert gyárban vannak diszpécserek. És ha végigsétál az ember bármelyik, a miénkhez hasonló méretű amerikai gyáron, ugyanannyi a tovább feldolgozásra váró félkész termék. Nem tudom az okát. Ez a gyár nem rosszabb a legtöbbnél, amit láttam - igazából jobb. De mégis veszteségesek vagyunk. Ha be tudnánk hozni a lemaradást. Néha azt hiszem, kis gonosz manók szórakoznak velünk. Amikor úgy látszik, hogy már majdnem sikerül utolérni magunkat, a műszakváltások között, amikor senki sem látja őket, belopóznak és mindent összekevernek. Esküszöm, a manók keze van a dologban. Vagy az is lehet, hogy nem tudok eleget. A francba is, egyetemi diplomám van meg tudományos fokozatom. Peach nem nevezett volna ki, ha nincs meggyőződve a szükséges szaktudásomról. Nem én vagyok a hibás. Vagy mégis? Úristen, milyen régen is volt, hogy ugrifüles kezdőként nekivágtam a szakmának, tizennégy, tizenöt évvel ezelőtt? Hány hosszú nap telt azóta el? Arra szoktam gondolni, hogy ha elég keményen dolgozom, mindent meg tudok oldani. Tanítás után besegítettem öregapám fűszerüzletében. Dolgoztam a középiskolás években. Amikor elértem a kellő életkort, nyaranta a környékbeli malmokban melóztam. Mindig csak azt hallottam, hogy ha keményen dolgozom, a végén jól járok. Ez igaz, ugye? Ott van a bátyám: ő a könnyebbik megoldást választotta, lévén az idősebb. Van egy rossz környéken lévő kis boltja. De nézzenek rám. Keményen dolgoztam. Végigküszködtem magam a műszaki tanulmányokon. Egy nagyvállalatnál kaptam állást. Idegenné váltam a feleségem és a gyerekek számára. Elfogadtam a szart, amit a UniCo rám sózott, aztán az mondta. .. Ez nem elég! Adj többet!" Mit mondjak, boldogan megtettem! Itt állok harmincnyolc évesen és egy vacak kis kócerájt igazgatok! Hát nem csodálatos? Igazán jó vicc. Ideje, hogy elmenjek a francba. Elég a viccből mára.

- 15 -

A CÉL

3. fejezet Arra ébredek, hogy Julie keresztben fekszik rajtam. Sajnos nincs felgerjedve, csak az éjjeliszekrényemen percek óta csöngő vekkert akarja leállítani, amely hat óra három percet mutat. A gombot lenyomva legurul rólam, és pillanatokon belül ismét csak az egyenletes szuszogása hallatszik. Elaludt. Megint vadonatúj nap köszönt rám. Körülbelül háromnegyed órával később kitolatok a Buickkal a garázsból. Még sötét van. Néhány mérföld után már világosodik az ég. A város felé félúton felkel a nap. Először nem is veszem észre, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Oldalt pillantok. A fák között átszűrődik a fény. Néha feldühödök azon, hogy mindig annyira rohanok - azt hiszem, a többi emberhez hasonlóan - hogy soha sincs időm figyelmet szentelni a körülöttem lévő mindennapos apró csodáknak. Ahelyett, hogy a hajnalt inná a szemem, az útra meredek és Peach miatt aggódom. Az összes, közvetlenül hozzá tartozó embert - lényegében az igazgatókat és a saját stábját - összehívta a központba egy megbeszélésre. Azt mondták, az értekezlet pontosan reggel nyolckor kezdődik. Csak azt furcsállom, hogy Peach nem mondta meg, miről lesz szó. Nagy titok - tudják: pszt, mintha háborúról vagy ilyesmiről lenne szó. Kioktatott, hogy nyolckor legyünk ott, és hozzuk magunkkal a jelentéseinket és egyéb adatokat, hogy alaposan átnézhessük a részleg és a hozzá tartozó egységek működését. Természetesen mindnyájan kitaláltuk, miért gyűlünk össze. Vagy legalábbis nagyjából sejtjük. A folyosói pletykák alapján Peach arra akarja felhasználni az alkalmat, hogy előadja, milyen rosszak voltak a részleg eredményei az első negyedévben. Aztán valami utasítással ver meg minket egy új termelékenységi kampánnyal kapcsolatban, amiben minden egyes gyárnak célok, kötelezettségek meg más effélék vannak kijelölve. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy pont nyolckor ott kell várnunk kezünkben a számokkal: Peach azt gondolta, ezzel hangsúlyozza a fegyelmet, és fontosságot kölcsönöz a továbbiaknak. A sors iróniája, hogy a korai időpont miatt az emberek felének előző este oda kell repülniük. Ami szállodaszámlákat és plusz étkezéseket jelent. Vagyis azért, hogy bejelenthesse, milyen rossz munkát végez a részleg Peach néhány ezressel többet fizet ki, mint amennyibe az értekezlet egy vagy két órával későbbi kezdése nekünk került volna. Azt hiszem, Peach kezdi elveszteni a fejét. Nem mintha összeroppanás előtt állna, vagy ilyesmi. Csak valahogy mostanában túlzottak a reakciói. Mint egy tábornoknak, aki tudja, hogy elveszíti a csatát, közben meg elkeseredésében elfelejti a győzelemhez vezető stratégiát. Pár évvel ezelőtt egészen más volt. Megbízott bennünk. Nem félt, hogy megossza a felelősséget. Mehettél a saját fejed után, amíg belül maradtál a tűréshatáron. Afféle “felvilágosult" vezető igyekezett lenni. Nyitott akart lenni az új elképzelésekre. Ha valami tanácsadó bement hozzá és azt mondta, hogy “..Az alkalmazottaknak jól kell érezniük magukat a munkahelyen, hogy termelékenyek legyenek". Peach megpróbált odafigyelni. De akkor még jól ment az üzlet és mindenre volt pénz. Most meg mit mond? - Fütyülök arra, hogy jól érzik-e magukat, vagy sem. Ha ez akár csak egy fillérbe is kerül, nem vagyunk vevők rá. Ezt mondta annak az igazgatónak, aki megpróbálta eladni Peach-nek azt az ötletét, hogy létre kéne hozni egy edzőtermet, ahol az alkalmazottak fejleszthetnék erejüket. Ettől jobban dolgoznának, mert az egészséges munkás boldog munkás, stb. Peach egyszerűen kihajította az irodájából. Most meg besétál a gyáramba és a fogyasztók jobb kiszolgálása nevében mindent összezavar. Nem ez volt az első összeütközésem vele. Bár a többi semmi volt a tegnapihoz képest. Csak az piszkál, hogy eddig egyébként jól kijöttem Peach-csel. Volt idő, amikor azt hittem, barátok vagyunk. Amikor még a stábjához tartoztam, a nap végén gyakran leültünk a szobájában és órákig beszélgettünk. Nagy ritkán elmentünk és megittunk együtt néhány pohárral. Mindenki azt gondolta, hogy seggnyaló vagyok. De azt hiszem, pontosan azért szeretett, mert nem voltam az. Jó munkát végeztem neki. Jól megvoltunk egymással.

- 16 -

A CÉL Valamikor, egy bolond éjszaka Atlantában az éves üzleti találkozón, amikor Peach és én, meg egy pár marketinges srác elloptuk a bárból a zongorát. Éjjelizenét adtunk a liftben. A szállodavendégek, akik a liftre vártak, meglepetve tapasztalták, amikor kinyílt az ajtó, hogy éppen valami ír bordalt énekelünk kórusban. Peach pedig a zongora billentyűit veri. (Jól játszik.) Egy óra múlva a szállodaigazgató csatlakozott hozzánk. Aztán, amikor a sor már túl hosszúra nyúlt a lift előtt, fölmentünk a tetőre és az egész városnak énekeltünk. Billt úgy kellett kiszabadítanom a két kidobó ember kezei közül, akiket az igazgató küldött, hogy állítsanak le minket. Micsoda éjszaka volt! Bill és én a végén hajnalban narancslével köszöntöttük fel egymást valami szakadt csehóban. Peach volt az egyetlen, aki értésemre adta, hogy van jövőm a cégnél. Ő volt az, aki észrevett, amikor egyszerű beosztottként csak azt tudtam, hogyan kell keményen próbálkozni. Ő volt az, aki kiemelt és bevitt a központba. Peach volt az, aki elintézte, hogy tudományos fokozatot szerezhessek. Most meg üvöltözünk egymással. Hihetetlen. 7.50-kor leparkolom a kocsit a UniCo épület földalatti garázsában. Peach és a részlege három emeletet foglal el a házban. Kiszállok és kiveszem a táskámat a csomagtartóból. Meg van vagy tíz font a jelentések és a számítógépes leporellók miatt. Nem hiszem, hogy kellemes nap lesz a mai. Összeráncolom a homlokom és a lift felé indulok. AI! - szólít meg valaki. Megfordulok: Nathan Selwin közeleg felém. Megvárom. Hogy vagy? - kérdi. Jól. Örülök, hogy találkoztunk. - Együtt folytatjuk utunkat. - Láttam a feljegyzést a Peach stábjába szóló kinevezésedről. Gratulálok. Kösz. Persze, nem tudom, a mostani körülmények között jól járok-e vele. Miért? Bill éjszaka is dolgoztat? Á, nem arról van szó - válaszolja. Rövid szünet után rám néz. - Nem hallottad a híreket? Miféle híreket? Hirtelen megáll és körülnéz. Senki sincs a közelben. A részlegről - mondja halkan. Megvonom a vállamat; nem tudom, miről beszél. Azt tervezik, hogy megszüntetik a részleget - világosít fel. - A Tizenötödiken mindenki becsinált. Peach Granby-től kapta az információt egy héttel ezelőtt. Ha az év végéig nem javítja a teljesítményt, az egész üzletágat eladják. És nem tudom, igaz-e, de állítólag maga Granby mondta, hogy ha megy a részleg, akkor Peach is megy vele. Biztos vagy benne? Nathan bólint és hozzáteszi - Ezt már nyilvánvalóan jó ideje fontolgatják. Folytatjuk utunkat. Az első gondolatom az, hogy Peach az utóbbi időben nem véletlenül viselkedik őrült módjára. Minden, amiért dolgozott, veszélybe került. Ha valami más cég átveszi az üzletágat, Peach akkor sem kapja meg az állást. Az új tulajdonosok megtisztítják a házat, és biztos, hogy a csúcson kezdik a nagytakarítást. És ami engem illet, lesz állásom? Jó kérdés, Rogo. Mielőtt meghallottam a hírt, abba a hitbe ringattam magam, hogy Peach talán valami más állást ajánl, ha bezárják az üzemet. Általában így szokott lenni. Persze lehet, hogy az ajánlat nem tetszik. Tudom, hogy egyik UniWare gyárnak sincs szüksége új vezetőre. De azt hittem, hogy Peach majd visszaadja a régi stábbeli munkámat - bár azt is tudom, hogy már betöltötték és hallottam, hogy Peach meg van elégedve a sráccal. Beugrik, hogy tegnap az első megjegyzésével megfenyegetett. Miszerint elveszthetem az állásomat. Az istenit, három hónapon belül az utcán találhatom magam! Idefigyelj AI, ha bárki is kérdezi, nem szóltam egy szót sem - mondja Nat. És elmegy. Én meg ott állok a folyosón a tizenötödik emeleten. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a liftbe, de itt vagyok. Halványan rémlik, mintha felfelé menet Nat valami szakmai önéletrajzról beszélt volna.

- 17 -

A CÉL Körülnézek, bután érzem magam, valami dolgom lenne; persze az értekezlet. Látom, hogy a folyosóról néhányan bemennek az egyik tanácsterembe. Belépek és leülök. Peach az asztal túlsó végénél áll. Előtte diavetítő. A falióra pontosan nyolcat mutat. Beszélni kezd. Megnézem magamnak a többieket. Lehetünk vagy húszan, a többség Peach-re figyel. Az egyik, Hilton Smyth, engem néz. Hozzám hasonló beosztásban dolgozik, nem vagyok túlságosan oda érte. Különösen a stílusáért nem - mindig azzal jön, micsoda új dolgokat csinál, legtöbbször kiderül, hogy a többiek pontosan ugyanazt csinálják. Mindenesetre engem néz, mintha vizsgálgatna. Látszik rajtam a megrázkódtatás? Kíváncsi lennék, mit tud. Addig bámulok vissza rá, amíg Peach felé nem fordul. Mire nagy nehezen odafigyelnék, miről is beszél Peach, már átadja a szót egy sovány és ráncos öregfiúnak. Ethan Frost-nak, a részleg főkönyvelőjének, aki egy kis sminkkel a Nagy Kaszás dublőre is lehetne. A hír illik a hozójához. Az éppen most befejeződött első negyedév mindenhol rémes volt. A részleg komoly likviditási gondokkal küzd. Ideje meghúzni a nadrágszíjat. Frost után megint Peach következik. Kemény szavakkal ismerteti, mi a teendőnk, hogy megbirkózzunk ezzel a problémával. Megpróbálok odafigyelni, de már az első mondatok után feladom. Csak töredékek jutnak el az agyamig. “ .. feltétlenül szükséges, hogy a minimumra csökkentsük a fizetési késedelem kockázatát ..." .. .. jelenlegi értékesítési helyzetünkben elfogadható ..." . .. a stratégiai költségek csökkentése nélkül ...". .. megkívánt áldozatok ..." " .. a termelékenység javulása mindenhol ..." A vásznon vetített grafikonok villannak föl. Az értékelések fölötti könyörtelen vita folytatódik Peach és a többiek között. Megint próbálkozom, de nem tudok koncentrálni. " .. az első negyedéves eladások huszonkét százalékkal maradnak el a tavalyi hasonló időszakétól ..." .. .. nőtt a teljes anyagköltség ..." .. .. a fizetett órákra vetített közvetlen munkaóra-ráfordítás három heti nagyságú ...' .. .. és most, ha összevetjük a tényleges munkaóra-ráfordításokat a normával, láthatjuk, hogy a hatékonyság tizenkét százalékkal romlott ...' Mondogatom magamnak, hogy tarts ki és figyelj. A zakóm zsebébe nyúlok, hogy tollat vegyek elő a jegyzeteléshez. És a válasz egyértelmű - mondja Peach. - Üzletágunk jövője azon múlik, képesek vagyunk-e növelni a termelékenységet. De nem találok tollat. Ezért a másik zsebembe nyúlok. És kihúzok egy szivart. Rábámulok. Már nem dohányzom. Néhány másodpercig azon töröm a fejem, honnan a fenéből került a zsebembe a szivar. Aztán eszembe jut.

- 18 -

A CÉL

4. fejezet Két héttel ezelőtt ugyanez az öltöny volt rajtam. Azokban a szép napokban még azt hittem, hogy minden rendben megy. Úton vagyok, és az O'Hara-en átszállásra várok. Van még egy kis időm, ezért betérek az egyik légitársaság várótermébe. Tele van hozzám hasonló alakokkal. Helyet keresek, végigmérem a hajszálcsíkos mellényes öltönybe öltözött férfiakat és a konzervatív blézert viselő nőket. A szemem megakad egy sábeszdeklin, amit egy kardigános férfi visel. Egy lámpa alatt ül, egyik kezében könyv, a másikban szivar. Mellette véletlenül üres egy hely. Odamegyek. Már is ülnék le; a pasas rendkívül ismerősnek tűnik. Megrázkódtatással jár, ha az ember a világ egyik legforgalmasabb repülőterének kellős közepén ismerősbe ütközik. Elsőre nem vagyok biztos benne, hogy ő az. De annyira hasonlít egy ismerős fizikusra, hogy neki kell Jonah-nak lennie. Ahogy leteszem magam. felpillant a könyvből. Arcán ugyanaz a kimondatlan kérdés: Ismerlek én téged? Jonah? - kérdezem. Igen? Alex Rogo vagyok. Emlékszik még rám? Látszik rajta, hogy nem igazán. Régen találkoztunk - emlékeztetem. - Diák voltam. Ösztöndíjasként azokat a matematikai modelleket tanulmányoztam, amelyeken maga dolgozott. Emlékszik? Akkoriban szakállt viseltem. Mintha felismerés villant volna a szemében. - Hát persze! Már emlékszem. Alex, ugye? Úgy van. Egy pincérnő megkérdezi, kérek-e valamit inni. Whiskyt rendelek szódával és megkérdezem, csatlakozik-e Jonah is. Úgy dönt, jobb ha nem; hamarosan indul a gépe. Hogy van mostanában? - kérdezem. Elfoglaltan - válaszolja. - Rendkívül elfoglaltan. És maga? Ugyancsak. Éppen Houstonba megyek. És maga? New Yorkba - válaszolja. Látszik rajta, hogy unja a csevegést és szeretné már befejezni. Másodpercnyi csönd zuhan közénk. Sajnos, vagy hála istennek, megvan az a szokásom (amit képtelen vagyok elfojtani), hogy az efféle szüneteket a saját hangommal töltöm ki. Fura dolog, hogy a nagy tudományos terveim ellenére végül az üzletnél kötöttem ki mondom. - A UniCo egyik gyárát vezetem. Jonah bólint. Ez már jobban érdekli. Szív egyet a szivarján. Én meg csak beszélek. Folyik belőlem a szó. Ezért is megyek Houstonba. Tagja vagyunk egy termelői szövetségnek. És ez a szervezet meghívta a UniCo-t, hogy vegyen részt éves konferenciájukon, melynek témája a robotok. Én képviselem a céget, mert a mi gyárunknak van a legtöbb tapasztalata a robotokkal kapcsolatban. Értem - mondja Jonah. - Technikai jellegű megbeszélés lesz? Inkább üzleti. - Aztán beugrik, hogy van valamim, amit érdemes lenne megmutatni neki. - Egy pillanat ... Kinyitom a térdemre fektetett aktatáskámat és előhúzom a szövetség által megküldött előzetes programot. Na, itt van - mondom és beleolvasok. - .. Robotika: A nyolcvanas évek megoldása Amerika termelékenységi válságára ... felhasználók és szakértők vitája az ipari robotoknak az amerikai termelésre gyakorolt várható hatásáról." Amikor rápillantok, Jonah nincs oda a lelkesedéstől. Olyan tudósfélének látszik: nem nagyon érti meg az üzleti világot. Azt mondja, a gyárukban használnak robotokat? - kérdezi. Néhány részlegben igen - válaszolom. És tényleg növelik a termelékenységet?

- 19 -

A CÉL Igen. Mennyivel is? - A plafonra bámulok. Hátha így könnyebben eszembe jutnak az adatok. - Az adott területen nagyjából harminchat százalékkal. Valóban ... harminchat százalékkal? - kérdezi Jonah. - Akkor a cégük harminchat százalékkal többet keres a maguk gyárán csak azzal, hogy beállított néhány robotot? Hihetetlen. Nem tudok visszafojtani egy mosolyt. Nos ... nem. Mindnyájan azt szeretnénk, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog! De sokkal komplikáltabb. A termelékenység csak azokban a részlegekben nőtt harminchat százalékkal, ahol a robotokat alkalmazzuk. Jonah a szivarját nézegeti, aztán eloltja egy hamutartóban. Akkor valójában nem növelték a termelékenységet - szólal meg. Lefagy a mosoly az arcomról. Nem teljesen értem - tör ki belőlem. Jonah titokzatoskodva előrehajol. - Hadd kérdezzek valamit - csak magunk között. Tudott a gyáruk akár csak egy darabbal is többet előállítani naponta abból az akármiből, amit azokban a részlegekben gyártanak, ahol beállították a robotokat? Motyogok. - Nos, meg kellene néznem a kimutatásokat ... Bocsátott-e valakit is el? Hátradőlök, rámeredek. Mi az ördögöt akar ezzel? Úgy érti, tettünk-e utcára valakit, mert beállítottuk a robotokat? - kérdezem. Nem, mert megállapodtunk a szakszervezettel, hogy termelékenység növelése címén nem bocsátunk el senkit. Átirányítottuk az embereket más munkákra. Persze, ha nem megy az üzlet, ki fogunk tenni munkásokat. De maguk a robotok nem csökkentik a munkaerőre fordított költségeiket - jelenti ki, Nem - hagyom rá. Akkor mondja csak meg nekem, csökkentek-e a készleteik? - kérdezi tovább. Felkuncogok. Hé, Jonah, mi ez? - érdeklődöm. Elő a farbával. Csökkennek a készleteik? Úgy saccra, nem hinném. De ellenőriznem kellene az adatokat. Csak ellenőrizze, ha akarja. De ha nem csökkentek a készletek ... nem tudták redukálni a munkaerőköltségeket ... és a cégük sem ad el több terméket - ami szinte biztos. Hiszen nem szállítanak többet - akkor dőreség azt állítani, hogy a robotok növelték a gyáruk termelékenységét. A gyomorszájam elszorul, mintha a lift nagyon zökkent volna velem. Ó, igen, kezdem érteni miről beszél. De nőtt a hatékonyság és csökkentek a költségek. Valóban? - kérdezi Jonah és becsukja a könyvet. Hát persze. Valahol kilencven százalék fölött jár a hatékonyságuk. Az egy darabra eső költségek pedig jelentősen estek. Hadd mondjam meg, mindent el kell követnünk mostanában, hogy növeljük a hatékonyságot és csökkentsük a költségeket, ha versenyben akarunk maradni. Megérkezik az italom: a pincérnő leteszi mellém az asztalra. Adok egy ötöst neki és várom, hogy hozza a visszajárót. Ez a magas hatékonyság azt jelenti, hogy a robotok szinte állandóan dolgoznak mondja Jonah. Így van. Muszáj. Máskülönben odalenne az egy darabra jutó költségmegtakarítás. És a hatékonyság is csökkenne. Ez nem csak a robotokra vonatkozik, hanem az összes termelési kapacitásunkra. Termelnünk kell, hogy hatékonyak maradjunk és megmaradjon az előnyünk a költségek terén. Igazán? Igen. Persze, arról szó sincs, hogy nem lennének gondjaink. Értem - mondja Jonah és elmosolyodik. - Gyerünk! Vallja be az igazat! A készleteik már kiverik a mennyezetet, ugye? Ránézek. Ezt meg honnan tudja?

- 20 -

A CÉL Ha ezalatt a gyártásba vett... Az összes készlet. Nos, attól függ. Itt-ott tényleg magasak. És mindig mindennel el vannak késve. Semmit sem tudnak időben szállítani. Elismerem, a fene egye meg, hogy a szállítási határidőkkel bajban vagyunk. Mostanában komoly problémáink vannak emiatt a vevőinkkel. Jonah rábólint. mintha előre látta volna. Álljunk csak meg ... honnan tudja? - kérdezem. Ismét elmosolyodik. Sejtettem. Ráadásul ezeket a tüneteket más gyáraknál is tapasztalom. Nincsenek egyedül vele. De hát maga nem fizikus? Tudós vagyok. Szervezéstudománnyal foglalkozom - különösen termelő szervezetekével. Nem is tudtam, hogy van ilyen tudomány. Már van. Bármi is ez az egész, a leglényegesebb problémáimra tapintott rá, meg kell adni. Hogyan jött rá? Elhallgatok, mert Jonah jiddisül motyog valamit. Az egyik nadrágzsebéből egy öreg órát húz elő. Sajnálom Alex, de úgy látom, sietnem kell, ha nem akarom lekésni a gépem. Föláll és a kabátjáért nyúl. Sajnálom. Érdekelne egy csomó dolog, amiről szót ejtett. Jonah megtorpan. Igen. Nos, ha nekilát és elgondolkodik azon, amiről beszélgettünk, talán ki tudja húzni a bajból a gyárát. Nézze, talán nem jól magyaráztam el a dolgot. Van némi gondunk, de maga a gyár nincs bajban. Mélyen a szemembe néz. Azt hiszem tudja, mi történik. De tudja mit - hallom a saját hangom -, van egy kevés ráérő időm. Elkísérném a gépéig, ha nem bánja. Nem, egyáltalán nem - egyezik bele. - De sietnünk kell. Felugrok, felkapom a táskám és a kabátom. Az italom ott marad. Éppen csak belekortyolok. Jonah már a kijárat felé tart. Aztán bevár, hogy csatlakozzam hozzá. Kilépünk a siető emberekkel telt folyosóra. Jonah szaporázni kezdi a lépteit. Nehezen tudom követni. Kíváncsi vagyok - mondom neki -, miből sejti, hogy bajok vannak a gyárunkban? Maga mondta. Én ugyan nem. Alex, a szavai nyilvánvalóvá tették a számomra, hogy az a gyár egyáltalán nem olyan hatékony, mint ahogy hiszi. Éppen ellenkezőleg. Maga egy nagyon rossz hatékonyságú gyárat vezet. A kimutatások szerint nem. Olyasmit próbál elhitetni velem, hogy hibásak a jelentések .., hogy az embereim hazudnak, vagy ilyesmi? Nem. Nem az emberei csalnak. Hanem a kimutatások. Jó, hát itt-ott kiigazítjuk a számokat. De mindenki ugyanezt a játékot játssza. Nem érti a lényeget. Azt hiszi, hogy hatékony gyárat vezet ... de a gondolkodásmódja helytelen. Mi a baj a gondolkodásommal? Ugyanolyan mint minden más menedzseré. Igen, pontosan. Ezt meg mire véljem? - kérdezem, mintha valami sértőt mondott volna. Alex, ha olyan, mint nagyjából mindenki a világon, akkor annyi mindent hisz el feltétel nélkül, hogy igazából már nem is gondolkodik. Jonah, én állandóan gondolkodom. Ez a munkámhoz tartozik. Megrázza a fejét.

- 21 -

A CÉL Alex, árulja már el nekem, miért hiszi, hogy a robotjai akkora fene nagy javulást hoztak. Mert megnövelték a termelékenységet. És mi a termelékenység? Egy percre elgondolkodom. megpróbálom felidézni. A cégemnél fölállítottak egy képletet, a hozzáadott érték per az alkalmazottak száma ... Jonah megint megrázza a fejét. Függetlenül attól, milyen módon határozza is meg a cége, a termelékenység igazából valami egészen más. Felejtse egy pillanatra el a képleteket meg a többit és mondja el saját szavaival, saját tapasztalata alapján, mi az, hogy termelékeny? Az egyik sarkon befordulunk. Fémdetektorok állják az utunkat. Mindenfelé biztonsági őrök. Megállnék és elbúcsúznék tőle, de Jonah nem lassít le. - Mondja csak meg, mit jelent termelékenynek lenni? - kérdezi meg újra és átmegy a fémdetektoron. A másik oldalról visszaszól. - Személyesen magának mit jelent? Az aktatáskámat a szállítószalagra teszem és én is átmegyek. Mi az ördögöt akar hallani? Átérve megszólalok. - Nos, azt hiszem, azt jelenti, hogy elvégzek valamit. Pontosan! De hogyan? A céloknak megfelelően. Helyes! Benyúl a kardigánja alá, az ingzsebébe és előhúz egy szivart. Átnyújtja. Fogadja elismerésemet. Amikor termelékeny, akkor a céloknak megfelelően teljesít valamit, igaz? Igaz - helyeselek és felemelem az aktatáskámat. Sietve elhaladunk egy csomó bejáró előtt. Megpróbálom léptemet Jonah-éhoz igazítani. Ő meg folytatja. - Alex, arra a következtetésre jutottam, hogy a termelékenység olyan tevékenység, amely közelebb hoz egy céget a céljaihoz. Minden olyan cselekvés, amely közelebb viszi a céget a céljaihoz, termelékeny. Viszont az összes olyan tett, amely ennek nem tesz eleget, nem termelékeny. Tud követni? Igen, de ... igazából Jonah, ez csak egyszerűen közhely. Nem, ez egyszerű logika - válaszolja. Megállunk. Nézem, ahogy átadja a jegyét a pulton. - De túlságosan leegyszerűsített. Nekem semmit se mond. Úgy értem. Ha a céljaim felé mozgok, akkor termelékeny vagyok, ha nem, akkor nem vagyok termelékeny - na és akkor mi van? Azt magyarázom magának, hogy a termelékenység értelmetlen a célok ismerete nélkül. Visszakapja a jegyét és elindul a bejáró felé. Oké, így is lehet nézni. A cégem egyik célja a hatékonyság növelése. Következésképpen, amikor csak növelem a hatékonyságot, termelékeny vagyok. Logikus. Jonah megtorpan. Felém fordul. Tudja, mi a maga problémája? Persze. Nagyobb hatékonyságot kell elérnem. Á, dehogy. Ez nem a maga problémája. A maga problémája az, hogy nem tudja, mi a cél. Mellesleg a cél csak egy lehet, akármilyen vállalatról is van szó. Nem tudok mit mondani. Jonah megint a bejáró felé sétál. Úgy tűnik, mindenki más már felszállt a gépre. Csak ketten ácsorgunk az előtérben. Várjon csak egy pillanatra! Mit ért azalatt, hogy nem tudom, mi a cél? Hiszem tudom. Közben a gép ajtajáig érünk. Jonah felém fordul. Az utaskísérő hölgy bentről néz minket. Igazán? Akkor árulja el, mi a maga termelő szervezetének a célja? A cél az, hogy olyan hatékonyan állítsuk elő termékeinket, ahogy csak tudjuk. Tévedés. Nem az. Mi az igazi cél? Üres szemmel bámulok rá. A stewardess kihajol az ajtón. Nem óhajtana beszállni a gépbe?

- 22 -

A CÉL Jonah egy pillanat türelmet kér és visszafordul hozzám. - Gyerünk, Alex! Gyorsan! Mondja meg az igazi célt, ha tudja mi az. Hatalom? - próbálkozom. Meglepettnek látszik. - Nos ... nem rossz, Alex. De hatalomhoz pusztán valami előállításával nem lehet jutni. A stewardess berág ránk. - Uram, ha nem kíván beszállni, menjen vissza a terminálhoz közli hidegen. Jonah nem törődik vele. - Alex, nem értheti meg a termelékenység lényegét ha nem tudja, mi a cél. Addig csak adatokkal és szavakkal játszadozik. Oké, akkor a piaci részesedés. Az a cél. Tényleg? - kérdezi. Belép a gépbe. Várjon! Nem mondaná meg? - kiáltok utána. Gondolkodjon rajta, Alex. Saját maga is rá fog jönni a válaszra. Átadja az utaskísérő nőnek a beszálló kártyáját, visszanéz rám és búcsút int. Felemelem a karom, hogy visszaintsek. Közben felfedezem, hogy még mindig kezemben tartom a tőle kapott szivart. Beleteszem a zakózsebembe. Mire felnézek, már bement a gépbe. Türelmetlen repülőtéri tisztviselőnő lép hozzám és odaveti, hogy zárja az ajtót.

- 23 -

A CÉL

5. fejezet A szivar kiváló. Igazi ínyencnek talán kicsit száraz lenne, mivel hetekig lapult a zsebemben. Ennek ellenére élvezettel szívom a Peach féle nagy összejövetelen. Közben a Jonah-val való különös találkozáson jár az eszem. Valójában különösebb volt ennél? Peach hosszú pálcával egy grafikon közepén mutogat valamit. A diavetítő sugarában füstcsíkok gomolyognak. Az asztal másik oldalán, szemben velem, valaki a számítógépével matat. Rajtam kívül mindenki figyel, vagy jegyzetel, vagy kommentálja az elhangzottakat. " .. ellentmondásmentes paraméterek ... lényeges, hogy megszerezzük ... nyereségmátrix ... extenzív profittermelő megújulás ... operacionális indexek ... érintőleges bizonyítékot nyújt ..." Fogalmam nincs, mi folyik. Mintha más nyelven beszélnének - nem idegen nyelven, de olyanon, amelyet valamikor ugyan értettem, de most nehezen tudom felidézni. A fogalmak ismerősnek tűnnek. De igazi jelentésükben nem vagyok biztos. Csak szavak. Csak játék adatokkal és szavakkal. A chicagoi 0'Hare repülőtéren néhány percet arra szántam, hogy megpróbáljam végiggondolni, amit Jonah mondott. Volt veleje annak, amit mondott, az biztos. De mintha volt tanárom valami más világból szólt volna hozzám. Megrántottam a vállamat, el kell mennem Houstonba és robotokról kell vitatkoznom. Ideje volna visszatérni saját planétámra. Most meg azon csodálkozom, hogy Jonah mennyivel közelebb járt az igazsághoz, mint először gondoltam. Mert ahogy körbepillantok az arcokon, rájövök, hogy az általunk használt gyógymódot hályogkovácsként alkalmazzuk. Törzsünk kihalóban, mi meg a füstben rituális táncot járunk, hogy kiűzzük a bennünk rejlő gonoszt. Mi az igazi cél? Itt senkiben még csak fel sem merül az alapkérdés. Peach költséghelyekről és “termelékenységi" célpontokról meg effélékről papol. Hilton Smyth hallelujázik Peach minden kinyilatkoztatásához. Igazából felfogja valaki is, hogy mit csinálunk? Tízkor Peach szünetet tart. Rajtam kívül mindenki vécére vagy kávét inni megy. Egyedül maradok a teremben. Mi a francot keresek én itt? Nem értem, mi a jó abban nekem - vagy bármelyikünknek hogy itt ülünk, ebben a szobában. Ettől az értekezlettől (amit egyébként egész naposra terveztek) az én gyáram versenyképesebb lesz, megmarad az állásom, vagy hajt bárkinek is valami hasznot? Nem tudom elhinni. Még arról sincs fogalmam, mi a termelékenység. Mi más ez az egész mint tökéletes pazarlás? És e gondolat közben bevágom a papírjaimat az aktatáskámba. Rácsukom a tetejét. Aztán nyugodtan fölállok és kisétálok. Kezdetben szerencsém van. A liftig senkivel sem találkozom, aki megszólítana. De míg arra várok, hogy megérkezzen a felvonó, Hilton Smyth-et odaeszi a fene. Csak tán nem meglógunk. AI? - kérdi. Egy pillanatig arra gondolok, hogy nem hallom meg a kérdést. De rájövök, hogy Smyth keresztbe tehet nekem Peach-nél. Muszáj. Olyan helyzet alakult ki a gyárban, hogy vissza kell mennem. Mi? Vészhelyzet? Annak is nevezhetjük. Kinyílik a liftajtó. Belépek. Smyth távoztában fürkésző pillantást vet rám. Az ajtó becsukódik. Átfut rajtam, hogy nagy a kockázata annak, hogy Peach kirúg, mert otthagytam az értekezletét. Ám jelenlegi lelkiállapotomban, ahogy a garázsban a kocsimhoz megyek, ezt úgy értékelem, hogy csak a gyaníthatóan elkerülhetetlenen való rágódásomat rövidítené meg három hónappal. Nem megyek egyenesen vissza a gyárba. Autókázom egy kicsit. Egyik útról a másikra fordulok. Eltelik néhány óra. Nem érdekel, merre járok: csak be ne kelljen menni. Szívderítő a szabadság, amíg unalmassá nem válik.

- 24 -

A CÉL Vezetés közben megpróbálom elterelni a gondolataimat az üzletről. Megkísérlem megtisztítani az agyamat. Az idő remek. Kisütött a nap. Meleg van. Az ég felhőtlen és ragyogó kék. Bár a földön még némi kora tavaszi barátságtalanság érződik, minden sárgásbarna, itt az alkalom némi bliccelésre. Órámra pillantok, amikor elérem a gyár kapuját. Déli egy múlt. Lelassítok, hogy beforduljak, ami - nem tudom másként megmagyarázni - valahogy nem esik jól. Az üzemre pillantok. Aztán gyorsítok és továbbmegyek. Éhes vagyok: ebédelnem kellene valamit. De rájövök az igazi okra: még nem akarom, hogy megtaláljanak. Gondolkodnom kell, ha meg visszamegyek az irodámba, már nem lesz rá alkalmam. Vagy egy mérföldnyire van egy kis pizzéria. Látom, nyitva van, ezért megállok és bemegyek. Konzervatív vagyok: közepes nagyságú pizzát rendelek dupla adag sajttal, kolbásszal, gombával, paprikával, borssal, olajbogyóval és hagymával. és mmmmmmmmm - némi szardellával. Amíg várakozom rá, nem tudok ellenállni a pénztárgép mellett a pulton heverő rágcsálnivalónak, és szólok a szicíliai származású tulajdonosnak, hogy adjon csak néhány csomag sörkorcsolyát, burgonyaszirmot és - a későbbiekre perecet. A trauma étvágyat csinál. Ez azonban csak az egyik probléma. A sörkorcsolyát nem lehet colával lemosni. Ahhoz sör kell. Megnézem, mi lehet a hűtőben. Általában persze nem iszom napközben ... de elnézem, ahogy a fény megcsillan azokon a jéghideg dobozokon ... “Cseszd meg." Kiveszek egy hatos Budweisert. Tizennégy dollár hatvankét cent és kilépek a pizzériából. Szemben a gyárral, a műút másik oldalán kavicsos út vezet fölfelé a lankás hegyoldalban. Egy félmérföldnyire lévő alállomáshoz visz. Hirtelen ötlettől vezéreltetve félrekapom a volánt. A Buick leviharzik a betonról a kavicsra. és csak egy gyors mozdulat menti meg a pizzát attól, hogy leessen a padlóra. Porfelhőben érek fel a dombtetőre. Megállok, kigombolom az ingem, leveszem a nyakkendőmet és a zakóm, hogy megóvjam az elkerülhetetlentől és előveszem a finomságokat. Alant, a műúton túl, a gyáram. Ott ül a földön, hatalmas szürke acéldoboz, ablakok nélkül. Belül, jól tudom, vagy négyszáz ember dolgozik a délelőttös műszakban. Kocsijaik a parkolóban. Nézem, ahogy egy teherautó, két másik között, a rámpához tolat. Teherautók hozzák az alapanyagokat, amelyeket odabent a gépek és az emberek majd feldolgoznak. A másik oldalon több teherkocsiba éppen a késztermékeket rakodják. Ez a legegyszerűbb megfogalmazás arra, ami odalent történik. És az én dolgom ennek az irányítása. Kinyitok egy dobozos sört és nekilátok a pizzának. Maga a gyár olyan, mint egy határkő. Mintha mindig ott lett volna, mintha örökké ott is maradna. Történetesen tudom, hogy csak tizenöt éves. És lehet, hogy ugyanennyi idő múlva nem lesz ott. Tehát mi a cél? Miért is dolgozunk itt? Mi tartja működésben? Jonah azt mondta, egyetlen cél van. Nos, nem értem, hogy lehet az. Mindenfélét csinálunk a napi műveletek során és mind fontos. Legalábbis legtöbbjük ...másképpen nem csinálnánk. A pokolba is, mindegyik lehet cél. Úgy értem, például, hogy egy termelő szervezetnek meg kell vásárolnia a nyersanyagokat. Szükségünk van rájuk a termeléshez, és nagyon fontos, hogy a legjobb áron szerezzük be ezeket a költséghatékonyság érdekében. A pizza mindenesetre szuper. Éppen a második szeletet nyomom le, amikor valami vékony hang szólal meg a fejemben. De vajon ez a cél? A gyár létezését a költséghatékony vásárlás indokolja? Nevetnem kell. Majdnem megfulladok. Igen, helyes. Néhány nagyeszű idióta a Beszerzésnél egészen biztosan azért dolgozik, mert ez a cél. Raktárházakat bérelnek, hogy azt a sok szart legyen hol tárolni, amit a költséghatékonyság jegyében vásárolnak. Mink van most? Harminckét havi rézhuzal? Hét

- 25 -

A CÉL havi raktárkészlet rozsdamentes acéllemezből? Mindenféle. Milliók és milliók fekszenek abban, amit vettek, félelmetes áron. Nem, a gazdaságos vásárlás egyáltalában nem célja ennek a gyárnak. Akkor mit csinálunk még? Embereket alkalmazunk - itt százakat, a UniCo meg tízezreket. Minket, az embereket tartják a UniCo “legfontosabb tőkéjének", ahogy az egyik éves jelentésben valamelyik nagyokos a PR részlegtől megfogalmazta. Ha eltekintünk a rizsától, az igaz, hogy a cég semmire sem menne jó szakemberek nélkül. Annak személy szerint örülök, hogy a cég sok embernek ad munkát. A biztos havi fizetés nagy szó. De az biztos, hogy a gyár nem azért van, hogy legyen hol dolgozniuk az embereknek. Eddig hány embert bocsátottunk el? És ha a UniCo egész életre szóló alkalmazást is ajánlana, mint néhány japán vállalat, még akkor sem állítanám, hogy a cél munkahelyek biztosítása. Egy csomó ember ugyanígy gondolja és ennek szellemében is cselekszik, mintha ez volna a cél (hogy csak a politikusokat említsem), de a gyárat nem azért építették, hogy béreket fizessen és munkát adjon az embereknek. Oké, akkor elsősorban miért építették? Hogy termékeket állítson elő. Akkor miért ne lehetne ez a cél? Jonah tagadta, hogy ez lenne. Termelő vállalat vagyunk. Ez azt jelenti, valamit elő kell állítanunk, ugye? Nem az a lényeg, hogy termékeket gyártsunk? Mi másért lennénk itt? Eszembe jut néhány mostanában hallott pletyka. Mi van a minőséggel? Az is szóba jöhet. Ha nem jó minőségű termékeket gyártunk, az a végén nagyon sokba kerülhet. A vásárlónak csak jó minőségű terméket lehet eladni, másképpen nem lesz az üzlet hosszú életű. Ebből a UniCo kapott elég leckét. De mi már megtanultuk a leckét. A minőség javítására óriási erőfeszítéseket tettünk. Akkor meg miért bizonytalan a gyár jövője? Ha valójában a minőség a cél, akkor egy olyan cég, mint például a Roys Royce, hogy mehetett majdnem csődbe? A minőség önmagában nem lehet cél. Nagyon fontos. De nem cél. Miért? A költségek miatt? Ha lényeges, hogy alacsony költségszint mellett termeljünk, akkor a hatékonyság látszik a megoldásnak. Oké ... talán a kettő együtt: a minőség és a hatékonyság. Úgy tűnik, ezek kéz a kézben járnak. Minél kevesebb a selejt, annál kevesebbet kell újra legyártani, ami a költségek csökkenéséhez vezethet, és így tovább. Talán erre gondolt Jonah. Minőségi termékek hatékony előállítása: ez lesz a cél. Jól hangzik. “Minőség és hatékonyság". Két kedves szó. Mint az “Anyaság és Amerikai Életmód". Visszaülök és kinyitok egy másik sört. A pizza már csak emlék. Kis időre elégedettnek érzem magam. De valami piszkálni kezd. Nem az emésztésemmel van baj. A hatékonyan előállított minőségi termék jól hangzó cél. De ezért működik a gyár? Megzavar az agyamba tolakodó néhány példa. Ha a cél minőségi termékek hatékony gyártása, akkor a Volkswagen miért nem gyártja még mindig a Bogarakat? Azok minőségi termékek voltak, amiket olcsón lehetett gyártani. Vagy miért nem folytatta a Douglas a DC3-ok előállítását? Mindenki azt mondja, a DC-3-as nagyon klassz repülőgép volt. Lefogadom, ha nem állnak le vele, ma sokkal hatékonyabban gyárthatnák a DC-l4-eseknél. Nem elég minőségi terméket hatékonyan csinálni. A célnak másnak kell lennie. De minek? Talán a technológia? Várjunk csak, gondolkodjunk. Ez az! Technológia: erről van szó. Mindig vezető pozícióban kell lennünk a technológiában. Ez alapvető a vállalat számára. Ha nem tartunk lépést a technológiai fejlődéssel, végünk. Tehát ez a cél. Nos, végiggondolva ... ez nem igaz. Ha a technológia egy termelő szervezet igazi célja, akkor miért nem a kutatás és a fejlesztés foglalja el a legfelelősségteljesebb pozíciókat? Hogy van az, hogy a kutatás-fejlesztés minden szervezet-felépítésében valahol a szélen helyezkedik el? Azt hiszem, minden gépből a legmodernebbekkel rendelkezünk - ettől

- 26 -

A CÉL mégsem megy jobban a bolt. Mert nem megy. Következésképpen a technológia fontos, de nem cél. A cél talán a hatékonyság, minőség és technológia valamilyen kombinációja. Visszajutok oda, hogy van egy csomó fontos célunk. És ez megint nem mond semmit eltekintve attól a ténytől, hogy nem passzol ahhoz, amit Jonah mondott. Felsültem. Lebámulok a domboldalon. A gyár nagy acéldoboza előtt az irodák kisebb üveg és beton kockája. Az enyém az utcai front bal sarkában van. Odasandítok szinte látom, ahogy a titkárnőm halmokban hordja a telefonüzeneteket az asztalomra. Nagyot kortyolok a sörből. Ahogy hátrahajtom a fejem, megpillantom őket. A gyár mögött két hosszú, keskeny épület. A raktárházaink. Plafonig megteltek alkatrészekkel és eladatlan termékekkel. A készlet húsz millió dollár ára késztermék: hatékonyan gyártott, csúcstechnológiát képviselő minőségi termékek dobozban, garancialevél mellékelve, és egy adag eredeti gyári levegővel műanyag fóliába zárva - és mind arra vár, hogy valaki megvásárolja. Itt lehet a kutya elásva. A UniCo nyilvánvalóan nem azért üzemelteti a gyárat, hogy megtöltse a raktárakat. A cél az eladás. De ha a cél az eladás, miért nem fogadta el Jonah a piaci részesedést célként? A piaci részesedés még az eladásnál is fontosabb cél. Ha valaki a legnagyobb részt ki tudja szakítani magának a piacból, akkor ő adja el a legtöbb árut az iparágban. Szerezd meg a piacot és minden oké. Vagy nem? Talán nem. Eszembe jut a régi irányzat, “Ha vesztünk is pénzt, de a mennyiség majd pótolja." Néha nincs, vagy alig van haszon bizonyos termékeken - erre a UniCo-nál is jócskán volt már példa -. de sikerül megszabadulni a készletektől. Ezzel nagy piaci részesedést lehet szerezni, de ha nem keresünk rajta, akkor kit érdekel? Pénz. Nos, természetesen ... a pénz nagy dolog. Peach azért akarja bezárni a gyárat, mert túl sokba kerül a vállalatnak. Tehát ki kell találnom annak a módját, hogy a cég kevesebb pénzt veszítsen rajtunk ... Várjunk csak. Tegyük fel, hogy valamilyen csoda folytán sikerül eltüntetni a ráfizetést. Megment ez minket? Hosszú távon nem. A gyárat nem ezért építették, hogy nullszaldós legyen. A vállalat léte a pénzcsinálás. Már értem. A termelő szervezetek célja, hogy pénzt hozzanak. Mi másért alapította meg J. Bartholomew Granby a céget 1881-ben és jelent meg a piacon tökéletesített széntüzelésű kályhájával? Mert kedvelte az iparcikkeket? Vagy nagylelkű gesztusként, hogy millióknak meleget és kényelmet nyújtson? A pokolba is, nem. Az öreg J. Bart egy rahedli pénzt akart csinálni. És sikerült neki, mert a kályha az akkori időkben élenjáró termék volt. Erre aztán a befektetők még több pénzt adtak neki, hogy ők is kapjanak egy halom pénzt. J. Bart meg még többet keresett rajta. De vajon a pénzcsinálás az egyetlen cél? Mi van a többi dologgal, ami annyi gondot okoz nekem? A táskámból sárga írótömböt, a zakózsebemből tollat veszek elő. Listát készítek mindazokról, amiket az emberek általában célként feltételeznek: költségkímélő vásárlás, jó munkaerő alkalmazása, fejlett technológia, termékek előállítása, minőségi termékek gyártása, minőségi termékek eladása, piaci részesedés megszerzése. Hozzáteszek még néhány dolgot, mint például a kommunikáció és a vásárlók megelégedettsége. Mindezek a sikeres üzlet alapfeltételei. De mivel járulnak hozzá? Lehetővé teszik a vállalat számára, hogy pénzt keressen. De önmagukban nem célok: csak a cél elérésének eszközei. Miért vagyok olyan biztos benne? Nos, nem vagyok. Nem teljesen. De maga a feltételezés, hogy a “pénzcsinálás" a termelő szervezetek célja, elég jól hangzik. Talán azért, mert a listán szereplő tételek közül egyik sem ér egy fabatkát sem, ha a cég nem keres vele egy fillért sem, sőt. Mert mi történik, ha a vállalat nem termel ki jövedelmet? Ha nem keres a termelésen és az eladáson, vagy a szerviz szerződéseken, vagy a vagyontárgyainak, esetleg más

- 27 -

A CÉL eszközeinek eladásán ... akkor vége. Megszűnik működni. A pénznek kell a célnak lennie. Helyette semmi sem működik. Akárhogy is, ez a helyes gondolat. Ha a pénzkeresés a cél, akkor (a Jonah által használt fogalmakba behelyettesítve) az olyan cselekvés, amely a pénz megkeresése felé visz bennünket, az termelékeny. Amelyik pedig nem, az nem produktív. Az elmúlt évben, sőt talán már régebben, a gyár inkább távolodott a céltól, semmint közeledett volna hozzá. Tehát a gyárat, megmentése érdekében, termelékennyé kell tennem; el kell érnem, hogy pénzt keressen a UniCo-nak. Ez persze túlzott leegyszerűsítése a tennivalóknak, de pontos megállapítás. Legalábbis logikai kiindulásként. A szélvédőn keresztül a világ fényes és hideg. A napfény egyre erősebb. Körülnézek, mintha hosszú transzból térnék magamhoz. Minden olyan ismerősnek, mégis újnak tűnik. Lenyelem az utolsó korty sört. Hirtelen az az érzés fog el, hogy jó úton járok.

- 28 -

A CÉL

6. fejezet Az órám szerint fél öt van, amikor leállítom a Buickot a gyár parkolójában. Ma semmi mást sem csináltam, nagy ívben kerültem a munkahelyemet. Aktatáskámért nyúlok és kiszállok. Az irodák üvegkockája csendes, mint a temető. Mint valami csapda. Tudom, bent várnak, hogy lecsaphassanak rám. Úgy döntök, csalódást okozok nekik. Először körbemegyek az üzemben. Friss szemmel akarom látni a dolgokat. Az egyik ajtón besétálok az üzemcsarnokba. Előveszem az aktatáskámból a mindig magamnál hordott védőkesztyűt. A fal melletti állványon védősisakok sora. Elcsaklizom az egyiket és megyek tovább. Megkerülöm az egyik sarkot és belépek az egyik munkaterületre. Meglepek három pasast, akik a csarnokrészben egy padon ücsörögnek. Újságot olvasnak és a híreket tárgyalják. Egyikük meglát. Meglöki a többieket. Az újság kecsesen lehullik. Ahogy a kígyó eltűnik a fűben. Aztán nemtörődöm módon úgy tesznek, mintha valami dolguk volna, és hárman három felé elsétálnak. Máskor talán rá se rántanék. De ma felbosszant. A franc essen beléjük, mindenki tudja, hogy a gyár bajban van. Az elbocsátásokból könnyen kitalálhatták. Arra gondolna az ember, hogy megpróbálnak még keményebben dolgozni, hogy megmentsék az állásukat. Közben meg itt ülnek a seggükön. Megyek és megkeresem a művezetőjüket. Miután elmondom neki, hogy ez a három ember csak ücsörög és nem csinál semmit, szabadkozik, hogy már teljesítették a normájukat és most újabb munkadarabra várnak. Erre kifakadok. Ha nem tud munkát adni nekik, én majd találok olyan részleget, ahol tudnak. Az átjáróból visszanézek a vállam fölött. A művezető elkapja a három melóst és valami anyagot pakoltat át velük az egyik oldalról a másikra. Tudom, hogy ez valószínűleg csak arra jó, hogy elfoglalja őket, de a pokolba is, legalább csinálnak valamit. Ha nem szólok, ki tudja, meddig meresztették volna a feneküket? Aztán rádöbbenek, ezek csinálnak ugyan valamit, de annak semmi köze a pénzcsináláshoz. Lehet, hogy dolgoznak, de termelnek-e? Egy pillanatra fölötlik bennem, hogy visszamegyek és szólok a művezetőnek, hogy csináltasson velük valami értelmes munkát. De, nos … lehet, hogy éppen most tényleg semmi dolguk. És át is küldhetem őket más munkára, de ott segítenek-e pénzt keresni a cégnek? Különös gondolat. Feltételezhetem, hogy az emberek dolgoztatása és a pénzcsinálás ugyanaz? A múltban így tettünk. Az alapszabály az volt, hogy az üzemben mindig mindennek, és mindenkinek dolgoznia kellett; a terméknek kívül kellett kerülnie az ajtón. És ha nincs semmi tennivaló, akkor ki kell találni. És ha ki sem tudunk találni valamit a számukra, akkor át kell helyezni az embereket. És ha még ez sem használ, el kell bocsátani őket. Körülnézek és a legtöbb ember dolgozik. A tétlenkedők kevesen vannak. Majdnem mindenki majdnem mindig dolgozik. Ennek ellenére mégsem keresünk pénzt. Zegzugos lépcső vezet fel a fal mellett az egyik híddaruhoz. Félútig felmegyek rajta, hogy átlássam az üzemet. Odalent minden pillanatban számos dolog történik. Amit látok, az gyakorlatilag mind változónak tekinthető. Az üzem - vagy bármely termelő üzem - ,összetettsége észveszejtő, ha végiggondoljuk. Állandóan változnak a szituációk. Hogy lehet ezt kézben tartani? Hogy az ördögbe tudhatom meg, hogy valamelyik cselekvés termelékeny-e, vagy sem a pénzcsinálás szempontjából? A választ talán a kezemben szorongatott súlyos aktatáska rejti. Tele van mindenféle jelentéssel, számítógépes leporellóval meg egyebekkel, amikkel Lou szerelt fel a reggeli értekezletre. Van egy csomó kiértékelésünk, ami megmondhatja, termelékenyek vagyunk-e. vagy sem. De olyasmikről nem árulkodnak, hogy valaki “végigdolgozta-e" a fizetett órákat. Kimutatják, hogy az adott munkahely esetében az egy órára jutó termelés eléri-e a normát. Kimutatják a

- 29 -

A CÉL ”termékköltségeket", a “közvetlen munkaerő szóródásokat", meg ilyesmit. De honnan tudjam, a valóságban mi történik: hasznot hajtanak-e, vagy könyvelési trükkről van szó? Kell lenni valami összefüggésnek, de hogyan definiáljam? Leereszkedem a lépcsőn. Vessek oda egy hervasztó feljegyzést a munkaidő alatti rohadt újságolvasásról? Jó ez nekünk? Mire beteszem a lábam az irodámba, öt is elmúlt és a legtöbben, akik rám várhattak volna, elmentek. Valószínűleg Fran lépett le először. De hagyott egy halom üzenetet. A telefon alig látszik alóluk ki. A cetlik felén Bill Peach neve szerepel. Felfedezhette a távozásomat. Nyugtalanul felemelem a kagylót és tárcsázom a számát. De az Isten kegyes hozzám. Csöngetem vagy két percig, de senki sem veszi fel. Megnyugodva fölsóhajtok és leteszem a kagylót. A székemben hátradőlve a késő délután vöröses aranyát szemlélem, közben azokon a kimutatásokon jár az eszem. amelyekkel a teljesítményt értékeljük: az ütemezés és a valódi adatok ütközésén, fordulónapi készleteken, összköltségen és az összes eladásokon. Van-e egyszerűbb módja megtudni, hogy keresünk-e pénzt? Valaki halkan bekopog. Megfordulok. Ez Lou. Korábban említettem, hogy Lou a gyár könyvelője. Pocakos, idősebb férfi, akinek úgy két éve van a nyugdíjig. A legszebb könyvelői tradícióknak megfelelően szarukeretes bifokális szemüveget hord. Bár drága öltönyöket visel, mégis egy kicsit mindig slamposan néz ki. Húsz éve lépett be a vállalathoz. Haja hófehér. Azt hiszem, életének egyetlen értelme, hogy elmenjen a Hites Könyvvizsgálók összejöveteleire és belesüljön a beszédébe. Általában szelíd - amíg meg nem próbálok valamit a nyakába akasztani. Akkor átmegy Godzillába. Szevasz - mondja az ajtóból Intek, jöjjön beljebb. Csak meg akartam említeni. hogy Bill Peach telefonált délután. Mintha ma valami értekezleted lett volna nála? Mit akart? - kérdezem anélkül, hogy válaszolnék a kérdésére. Néhány adat felfrissítésére volt szüksége. Mintha dühös lett volna. Hogy nem voltál ott. Odaadtad, amit kért? Igen, nagyrészt. Elküldtem neki: reggelre megkapja. Többnyire ugyanaz, amit neked adtam. És a többi? Néhány dolgot még össze kell szednem. Majd holnap valamikor. Elküldés előtt látni szeretném, rendben? Csak hogy tudjak róla. Ó, persze. Van egy kis időd számomra? Igen, minek? - kérdezi, várva hátha elmondom, mi történt köztem és Peach között. ÜIj le. Lou leteszi magát egy székre. Egy kicsit elgondolkodom, szeretnék pontosan fogalmazni. Lou türelmesen várakozik. Egyszerű alapkérdésről van szó - vágok bele. Lou elmosolyodik. - Na, azokat szeretem. Szerinted igaz az, hogy a vállalat célja pénzt keresni? Elneveti magát. Tréfálsz? Ez valami beugratós kérdés? Nem, csak válaszolj Hát persze! Megismételem. - Tehát a vállalat célja pénzt keresni, igaz? Igen - válaszolja. - Meg termékeket is elő kell állítanunk. Álljunk meg - szakítom félbe. - A termelés csak eszköz a cél eléréséhez. Végigfutjuk a gondolatmenetemet. Hallgatja. Lou elég értelmes. Nem kell minden apróságot elmagyarázni neki. A végén egyetért velem.

- 30 -

A CÉL Mire megy ki ez az egész? Honnan tudjuk, hogy kerestünk-e valamit? Hát, ennek sok módja van - feleli. A következő néhány percben Lou elsorolja az összes eladást és a piaci részesedést és a jövedelmezőséget és a részvényeseknek fizetett osztalékot és így tovább. Megadásom jeléül felemelem a kezem. Hadd fogalmazzak másként - vetem közbe. - Tételezzük fel, hogy átírsz egy tankönyvet és tegyük fel azt is, hogy ezek a fogalmak nem állnak rendelkezésedre, neked kell kitalálni őket. Mennyi lenne a legkevesebb kimutatás, amiből tudni lehetne, hogy pénzt hozunk a konyhára? Lou végigsimítja az arcát és a bifóján keresztül a cipőjére sandít. Nos, valami abszolút értékmérőre lenne szükség, ami dollárban, jenben vagy akármiben kifejezi, mennyi pénzt kerestünk. Mint a nettó profit, ugye? Igen, mint a nettó profit. Bár ennél azért többre van szükség. Mert egy ilyen abszolút mérőeszköz nem mond túl sokat. Igen? Ha tudom, mennyi pénzt kerestem, minek kell mást is tudnom? Értesz engem? Ha összeadom az összes bevételt és levonom belőle a költségeket, akkor megkapom a nettó profitot - mi más kellene még? Kerestem, mondjuk 10 millió dollárt vagy 20 milliót, vagy akármennyit. Lou szeme villanásából látom, hogy egy pillanat töredékéig komplett idiótának tart. Jó. Vegyük azt, amit mondtál, hogy 10 millió dolláros nettó profitot termeltél ki ... abszolút mértékben. Úgy elsőre jó soknak tűnik, mintha igazából bekaszáltad volna. De mennyivel indultál? Hatásszünetet tart. Érted? Mennyiből csináltál 10 millió dollárt? Egy millióból? Akkor tízszeresét kerested meg a befektetésednek. Tíz az egyhez. Ez átkozottul jó. De mondjuk, befektettél egy milliárdot. És csináltál belőle nyavalyás tíz milliót? Nem valami fényes eredmény. Jó, jó. Csak megkérdeztem. hogy biztos legyek benne. Tehát valami relatív mértékre is szükséged van - folytatja Lou. - Olyasmire, mint a befektetés megtérülése ... hogy összevethesd a befektetett és a kitermelt összeget. Rendben van, de ezzel a kettővel már képesnek kellene lennünk megmondani, mennyire dolgozott általában jól a vállalat. ugye? Lou majdnem rábólint, aztán a távolba mered. Nos ... - mondja. Én is elgondolkodom. Tudod - szólal meg -, az is lehet, hogy egy cég a nettó profitjával és a befektetései jó megtérülése ellenére mégis csődbe megy. Úgy érted, fizetési problémái vannak? Pontosan. A pénzforgalom problémái megölhetik a legtöbb üzletet. Akkor a pénzforgalom lehetne a harmadik figyelembe veendő mérőeszköz? Bólint. Igen, de tegyük fel, minden hónapban bejön annyi pénz, hogy fedezze az éves kiadásokat. Ha erre elegendő, akkor a pénzforgalom egyébként nem számít. De ha nem, akkor semmi más nem számít - mond ellent Lou. - Ez a túlélés mértéke: ha egy adott szint fölött maradsz, jó; ha alá kerülsz, meghaltál. Mélyen egymás szemébe nézünk. Ez történik most velünk, ugye? - kérdezi Lou. Bólintok. Lou félrenéz. Csendben van. Aztán megszólal. - Tudtam, hogy eljön egyszer. Csak idő kérdése volt. Szünetet tart. Visszafordul hozzám. Mi van velünk? Mondott Peach valamit? Azon gondolkoznak, hogy bezárják a gyárat. Várható valami konszolidáció?

- 31 -

A CÉL Ami igazából azt jelenti, lesz-e állása. Isten bizony, nem tudom, Lou. Úgy képzelem, lesznek néhányan, akiket átirányítanak más gyárba vagy üzletágba, de mi nem fogunk közéjük tartozni. Lou elővesz e cigarettát az ingzsebében lévő dobozból. Nézem, ahogy a végét néhányszor odaütögeti a széke karfájához. Két nyavalyás évem van a nyugdíjig - dünnyögi. Hé, Lou - szólok oda neki, hogy megpróbáljam kiragadni a kétségbeesésből legrosszabb esetben korábban mész nyugdíjba. A franc essen bele! Én nem akarok korábban nyugdíjba menni! Mindketten elhallgatunk. Rágyújt. Csak ülünk. Végül megszólalok. - Nézd, én még nem adtam föl. AI, ha Peach azt mondta, vége. Ezt nem mondta. Még van időnk. Mennyi? Három hónap. Nem veti föl az öröm. - Felejtsd el, AI. Nem tudjuk megcsinálni. Mondtam, hogy nem adom fel. Oké? Meg se mukkan. Csak ülök és tudom, nem biztos, hogy igazat mondok neki. Csak arra vagyok képes, hogy kitaláljam, a gyárnak pénzt kell hoznia. Ez mind szép, Rogo, de hogyan? Hallom, hogy Lou mélyet slukkol. Hangjában lemondás, amikor megszólal. - Oké, AI. Megadok minden segítséget, amit csak tudok. De ... Nem fejezi be a mondatot, a levegőbe legyint. Szükségem van a segítségedre, Lou. Az első dolog, amit kérek tőled, hogy egyenlőre ne szólj senkinek. Ha kitudódik, azt sem tudjuk elérni, hogy akárki csak a kisujját is megmozdítsa. Helyes, de jól tudod, hogy nem marad sokáig titokban. Tudom, hogy igaza van. Szóval mik a terveid a gyár megmentésére? Legelőször megpróbálok tiszta képet nyerni arról, hogy mi a teendőnk, hogy állva maradjunk. Aha, ezért kellett ez az egész a mérőeszközökkel - állapítja meg. - Figyelj ide AI, ezzel ne vesztegesd az idődet. A rendszer az rendszer. Akarod tudni, mi a rossz? Elmondom, mi a probléma. És nekikezd. Vagy egy óra hosszat sorolja. A legtöbb téma mindenki számára ismerős, a szakszervezet hibája; ha mindenki keményebben dolgozna; senki sem törődik a minőséggel; nézd csak meg a japánokat - ők tudják, hogy kell dolgozni, mi meg elfelejtettük; és így tovább, és így tovább. Aztán folytatja az önostorozást a végtelenségig. Csak a gőzt ereszti le. Ezért hagyom, hogy mondja a magáét. De azért csodálkozom. Lou okos pali. Mi mindnyájan okosak vagyunk; a UniCo-nak csupa okos, jól képzett alkalmazott szerepel a bérlistáján. Én meg csak ülök itt és hallgatom, ahogy Lou kifejti a véleményét, ami jól hangzik, amikor elhagyja a száját, és csodálkozom, miért van az, hogy lépésről lépésre közelebb kerülünk az összeomláshoz, miközben olyan bölcsek vagyunk. Valamikor naplemente után Lou úgy dönt, hogy hazamegy. Én még maradok. Ülök az íróasztalomnál, előttem blokk. A papírra leírom a három értékmérőt, melyekről Louval egyetértésben megállapítottuk, hogy a legfontosabb információkkal szolgálhatnak arról, hogy hozunk-e pénzt a vállalatnak: a nettó profitot, a befektetés megtérülését és a pénzforgalmat. Megpróbálok rájönni, hogy van-e közülük egy, amelyik fontosabb lenne a másik kettőnél a cél elérése érdekében. Tapasztalatból történetesen tudom, hogy van egy csomó olyan játék, amit a csúcson lévő emberek játszanak. EI tudják intézni, hogy a szervezet egy adott évben nagyobb nettó profitot hozzon a következő évek nettó profitja terhére (például nem költenek kutatás-fejlesztésre, valahogy így). Egy rakás kockázatmentes döntéssel elérik,

- 32 -

A CÉL hogy egyes mutatók ragyogónak tűnnek, míg mások vacaknak. Ettől eltekintve, a hármuk aránya az üzlet kívánalmai szerint változhat. Hátradőlök. Ha én lennék J. Bart Granby III. a vállalatom központi toronyházának legtetején és biztonságosan kézben tarthatnám a céget, akkor egyik játszmához se lenne kedvem. Nem akarnám látni az egyik mérőszám javulását a másik kettő terhére. Azt szeretném, hogy nőjön a nettó profit, a befektetés megtérülése és a pénzforgalom - mind a három együtt. És azt akarnám látni, hogy a növekedés állandó legyen. Ember, gondold el. Igazán nyereségesek akkor lennénk, ha az összes mutató párhuzamosan és mindörökké javulna. Tehát a cél a következő: Pénzt csinálni a nettó profit növelésével, miközben nő a befektetés megtérülése és a pénzforgalom. Gyorsan leírom. Úgy érzem, sínen vagyok. Összeállnak a darabok. Találtam egy teljesen egyértelmű célt. Kidolgoztam három alkalmas mérőszámot a cél felé haladás értékelésére. És arra a következtetésre jutottam, hogy a három érték együttes javulása az, amit el kell valahogy érnünk. Egy napi teljesítménynek nem rossz. Azt hiszem, Jonah büszke lehetne rám. A következő kérdés, hogyan hozzam közvetlen kapcsolatba a három értékmérőt a gyárban folyó munkával? Ha találok valami logikai összefüggést a napi tevékenységünk és a vállalat általános teljesítménye között, akkor rendelkezem a tudás alapjával, hogy valami termelékeny-e, vagy sem ... a cél felé visz, vagy eltávolít tőle. Az ablakhoz megyek és kibámulok a sötétbe. Fél óra múlva az agyamban a kintihez hasonló a sötétség. A fejem tele van mindenféle profitrátával, tőkebefektetéssel és élőmunkerő-ráfordítással, és az egész olyan konvencionális. A gondolatmenet lényege változatlan, száz éve mindenki ezt követi. Ha én is beleesek a csapdába, ugyanazokra a következtetésekre jutok mint bárki más és ez azt jelenti, hogy semmivel sem értem jobban a dolgokat mint előzőleg. Megakadtam. Visszafordulok az ablakból. Az asztalom mögött könyvszekrény; kihúzok egy tankönyvet, belelapozok, visszateszem, kiveszek egy másikat, abba is belenézek, majd a helyére teszem. Végre megvan. Későre jár. Órámra nézek - és meglepődöm. Tíz múlt. Hirtelen eszembe jut, elfelejtettem fölhívni Julie-t, hogy nem érek haza vacsorára. Pipás lehet rám; mindig az, ha nem hívom fel. Felkapom a kagylót és tárcsázok. Julie veszi fel. Szia. Rohadt egy napom volt. Ó? Más újság? Történetesen az enyém se volt valami fényes. Na, akkor mind a kettőnknek rohadt napja volt. Ne haragudj, hogy nem hívtalak föl korábban. Elmerültem valamiben. Hosszú szünet. Úgyse kaptam mára pótmamát. - Csak most esik le; mára halasztottuk a tegnapi kiruccanást. Sajnálom, Julie. Igazán. Tökéletesen elfelejtettem. Főztem vacsorát. Vártunk rád vagy két órát, aztán nekiláttunk enni nélküled. Ha kéred, a te részed a mikrohullámúban van. Kösz. Emlékszel még a lányodra? A kicsire, aki úgy szeret? - kérdezi Julie. Nem kell olyan gunyorosnak lenned. Egész este az ablakban lesett, amíg le nem fektettem. Lehunyom a szemem. Miért? - kérdezem. Valami meglepetése van a számodra. Körülbelül egy óra múlva otthon vagyok. Nem kell sietned.

- 33 -

A CÉL Leteszi, mielőtt elbúcsúzhatnék tőle. Igaza van, minek siessek haza, ha itt tartunk az egymással folytatott meccsben. Fogom a védősisakom és a kesztyűm és lemegyek az üzembe, hogy megnézzem Eddie-t, a másik műszakvezetőmet és lássam, hogy mennek a dolgok. Amikor odaérek, Eddie nincs az irodájában, kiment ellenőrizni valamit. Keresésére indulok. Végül megpillantom, ahogy visszafelé jön az üzem másik végéből. Öt percbe telik, mire ideér. Van valami Eddie-ben, ami mindig is idegesített. Hozzáértő művezető. Nem kiváló, de nem rossz. Nem a munkája zavar. Valami más. Nézem Eddie biztos járását. Minden egyes lépése nagyon szabályos; Aztán rádöbbenek. Rájövök mi idegesít Eddie-ben. A járása. Több önmagánál. Eddie járása megtestesíti a személyiségét. Kicsit pipiskedve jár. Mintha szó szerint egy keskeny és egyenes vonalon lépkedne. Karjait maga előtt mereven keresztezi, mindig valamelyik lábára mutatnak. 0lyan az összbenyomás, mintha kézikönyvből olvasta volna ki, hogyan kell járni. Ahogy közeledik, arra gondolok, hogy Eddie talán egész életében még sose csinált semmi helytelen dolgot - hacsak el nem várták tőle. Ő a Mr. Szabályosság. Néhány gyártásba vett rendelésről beszélgetünk. Teljes az összevisszaság, mint rendesen. Eddie persze nem veszi észre. Számára minden rendben megy. Ha pedig rendben megy, akkor helyesnek is kell lennie. Elmondja - a legapróbb részletekig - milyen munka folyik ma éjjel. A kisördög bujkál bennem, hogy megkérjem, határozza meg, mit csinál ma éjjel, tekintettel például a nettó profitra. Meg akarom kérdezni. "Mondd, Eddie, hogyan befolyásoltuk az előző órában a befektetés megtérülését? Mivel javította ez a műszak a pénzforgalmat? Jövedelmezőek vagyunk-e?" Nem mintha Eddie még sose hallott volna ezekről a fogalmakról. Egyszerűen kívül rekedtek az ő világán. Abban mindennek a mértéke az időegység alatt előállított termékek száma, a ledolgozott munkaórák, a teljesített rendelések mennyisége. Olyan fogalmakat használ, mint munkaerő-szükséglet, selejtszázalék, normaidő, szállítási határidő. Nettó profit, a beruházások megtérülése, pénzforgalom - mintha a központból beszélnének Eddiehez. Abszurd gondolat Eddie világát azzal a hárommal mérni. Eddie számára alig van összefüggés a műszakja alatt történtek és aközött hogy mennyi pénzt jövedelmez a vállalat. Még ha ki is tudnám tárni Eddie agyát a szélesebb egyetemesség irányába, túl bonyolult lenne ráébreszteni az üzemben fellelhető és a UniCo főhadiszállásán uralkodó értékek közti összefüggésre. Ezek túl bonyolultak neki. Az egyik mondata közepén Eddie észreveszi, hogy mosolygok rajta. Valami nincs rendben? - kérdezi.

- 34 -

A CÉL

7. fejezet Mire hazakerülök. már csak egy lámpa ég a házunkban. Megpróbálok a lehető legcsöndesebben közlekedni. Julie, ígéretéhez híven, a mikrohullámú sütőben hagyta a vacsorámat. Kinyitom az ajtaját és látom. hogy finom kaja vár rám (valami titokzatos húsköltemény). Surranó zaj üti meg a fülemet. Megfordulok és a konyha küszöbén Sharon áll, a kicsi lányom. Nicsak! Miz Muffet lenne az? Hogy van a puff mostanában? Elmosolyodik. - Ó ... egész jól. Hogy-hogy még fent vagy ilyen későn? Közelebb jön, kezében manila boríték. Odaülök a konyhaasztalhoz és a térdemre veszem. Átnyújtja a borítékot, hogy nyissam ki. A bizonyítványom - közli. Nem tréfálsz? Nézd csak meg. Így is teszek. Tiszta jeles! - állapítom meg. Megölelem és adok egy hatalmas puszit neki. Hát ez csodálatos! Nagyon jó, Sharon: Igazán büszke vagyok rád. Lefogadom, te vagy az osztályban az egyetlen, akinek ilyen jó a bizonyítványa. Bólint. Aztán még egyéb mondanivalója is van a számomra. Hagyom, hadd beszéljen, de félórával később már alig tudja nyitva tartani a szemét. Fölviszem a szobájába. Amilyen fáradt vagyok, nem tudok elaludni. Éjfél is elmúlt. Ülök a konyhában, rágódok és a vacsorát csipegetem. A kölök tiszta jeles lett a másodikban, én meg kudarcot vallok az üzletben. Talán jobb, ha föladom, a hátralevő időt pedig álláskereséssel töltöm. Selwin állítása szerint mindenki ezt csinálja a központban. Miért lennék én más? Egy röpke pillanatra arról győzködöm magam, hogy a legokosabb dolog lenne felhívni egy fejvadász céget. De végül elvetem az ötletet. Egy másik állás miatt el kellene költözködnünk Julie-val és a gyerekekkel a városból, talán sokkal jobb helyzetbe kerülnék a mostaninál (bár kétlem, a gyárigazgatói személyi anyagom nem lehet túl fényes). Az tart vissza az álláskereséstől, hogy még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy megfutamodom. Képtelen vagyok rá. Nem mintha úgy érezném, hogy az életemmel tartoznék a gyárnak vagy a városnak vagy a vállalatnak, de felelősséget érzek. És mindettől eltekintve életem nagy részét a UniCo-ba invesztáltam. Azt akarom, hogy ez a befektetés kifizetődjön. Három hónap utolsó esélyként több a semminél. Úgy határozok, hogy ebben a három hónapban mindent megteszek, amit csak tudok. Jó-jó, megszületett a döntés, de a nagy kérdés továbbra is az, hogy mi a fenét tudok csinálni? Mindig igyekeztem a legjobbat nyújtani. Még sincs eredménye. Sajnos, nincs rá időm, hogy visszaüljek az iskolapadba és különféle elméleteket tanulmányozzak. Arra sincs, hogy az irodában halmozódó folyóiratokat, jelentéseket elolvassam. Se idő, se, pénz nincs arra, hogy szakértőket hívjak körülszaglászni. De még ha lenne is, egyáltalában nem vagyok biztos abban, hogy sokkal több vagy jobb információhoz jutnék, mint ami most is a rendelkezésemre áll. Az az érzésem, hogy néhány dolgot nem veszek figyelembe. Ha azt akarom, hogy valaha is kikerüljünk a gödörből, semmit sem szabad készpénznek vennem; alaposan meg kell vizsgálnom és gondosan át kell gondolnom, hogy lényegében mi történik ..: egyszerre csak egyet szabad lépnem. Lassan rájövök, hogy ehhez az összes rendelkezésemre álló eszköz a saját szemem, fülem, kezem, hangom, agyam. Ennyi. Csak magamra számíthatok. És felmerül a kérdés: vajon elég ez?

- 35 -

A CÉL Mire végre bezuhanok az ágyba, Julie elomolva alszik a takaró alatt. Pontosan abban a pozítúrában, ahogy huszonnégy órával korábban hagytam. Csak heverek mellette és képtelen vagyok elaludni, a sötét plafont bámulom. És ekkor elhatározom, hogy újra megkeresem Jonah-t.

- 36 -

A CÉL

8. fejezet Fölkelek, de legszívesebben azonnal vissza is bújnék az ágyba. A zuhany alatt azonban újra eszembe jut a veszedelmes helyzet. Ha valakinek csak három hónapja van, annak nincs fáradtságra vesztegetni való ideje. Gyorsan elbúcsúzkodom Julie-tól - akinek nincs sok mondanivalója számomra - és a gyerekektől, akik már megérezték, hogy valami nincs rendben, és sietek a gyárba. Egész úton azon gondolkodom, hol érhetném el Jonah-t. Nem könnyű kérdés. Mielőtt a segítségét kérném, meg is kell találnom. Amikor beérek az irodámba, első dolgom, hogy Frannel eltorlaszoltatom a bejáratot a betolakodók hordái ellen. Éppen leülök, amikor Fran rám csönget: Bill Peach van a vonalban. Óriási - morgok magamban. Felveszem a kagylót. Igen. Bill Soha többé ne forduljon elő, hogy csak úgy kisétálsz az értekezletemről mennydörgi Peach. - Megértettél? Igen, Bill Idő előtti távozásod miatt most kell átszaladnunk néhány dolgon. Nemsokára be kell hívnom Lou-t, hogy segítsen megválaszolni a kérdéseket. Aztán Peach bevonja Ethan Frost-ot, a megbeszélés négyoldalúvá bővül. És ez az utolsó lehetőség a nap folyamán, hogy Jonah szavain gondolkodjam. Miután végeztem Peach-vel, fél tucat ember tölti meg a szobát, most tartjuk a múlt hétről elhalasztott értekezletet. Arra eszmélek, hogy bámulok kifelé az ablakon és odakint sötét van. A nap már lement. én meg a mai napra rendelt hatodik megbeszélés közepén ülök. Miután mindenki elment. nekilátok a papírmunkának. Hét óra is elmúlik, mire kocsiba ülök, hogy hazamenjek. Egy hosszú piros lámpánál ugrik be, mivel is kezdődött a nap és visszatérek Jonah körüli gondolataimhoz. Két háztömbbel később eszembe jut a régi noteszom. Megállok egy benzinkútnál és fölhívom Julie-t - Helló - válaszolja. Szia, én vagyok. Figyelj csak, valamiért át kell ugranom anyámhoz. Nem tudom, meddig tart, kezdjetek enni nélkülem. Ha legközelebb vacsorát akarsz -... Nézd, ne ölj engem: fontos dologról van szó. Egy másodpercnyi csönd után hallom a kattanást. Kicsit furcsa érzés visszamenni a régi környékre, mert az ember szeme önkéntelenül is mindig valami emlék után kutat. Elhagyom a sarkot, ahol Bruno Krebskyvel verekedtem. Végighajtok az utcán, ahol nyaranta labdáztunk. Látom a fasort, ahol először randevúztam Angelinával. Föltűnik a lámpaoszlop, amin benyomtam öregapám Chevy-jének lökhárítóját. Két hónapig kellett a boltban segítenem, hogy ledolgozzam a javíttatás költségeit. Meg effélék. Minél közelebb érek a házunkhoz, annál több emlék tolul elő és annál inkább elönt valami forró és kényelmetlen feszültség. Julie utál idejönni. Amikor a városba költöztünk. minden vasárnap meglátogattuk anyámat, Dannyt és feleségét. Nicole-t. De mindig veszekedés lett a vége, ezért aztán beszüntettük a viziteket. Közvetlenül a bejárati lépcső előtt állok meg. A ház, hasonlóan a többihez az utcában, keskeny téglaépület. A sarkon öregapám boltja. ami most a bátyámé. Sötét a kirakat. Danny hatkor zár. Kiszállok a kocsiból, öltönyben és nyakkendőben feltűnőnek érzem magam. Anyám nyit ajtót. Ó, istenem - szorítja a kezét a szívére. - Ki halt meg? Senki. mama. Akkor Julie, ugye? Otthagyott?

- 37 -

A CÉL Még nem. Hát akkor nézzük csak ... nincs anyák napja ... Mama, csak keresek valamit. Mit? - kérdezi és beenged. - Gyere, gyere. Bejön a hideg. Fiam, megijesztettél. Itt élsz a városban és sose látogatsz meg. Mi a baj? Túl nagy ember lettél? Nem, persze, hogy nem, mama. Borzasztóan sok a dolgom a gyárban. Sok a dolgod, sok a dolgod - indul a konyha felé. - Nem vagy éhes? Nem, nézd csak, nem akarok gondot okozni. Nem gond. Felmelegítek egy kis zizit. Kérsz salátát is? Elég egy csésze kávé is. Meg kell találnom a régi noteszomat. Azt amit főiskolás koromban használtam. Nem tudod, merre lehet? Bemegyünk a konyhába. A régi noteszed ... - tűnődik, miközben kávét önt a főzőből. - Egy kis süteményt? Danny hozta át az üzletből tegnap este. Kösz, mama, nem kérek - hárítom el. Talán a többi iskolai cuccom között lehet. Odaadja a csésze kávét. - Noteszek ... - motyogja maga elé. Igen, nem tudod, merre lehetnek? Pislog. Gondolkozik. Hát ... fogalmam sincs. Fölvittem az egészet a padlásra. Oké, fölmegyek és megnézem. Kezemben a kávéval nekivágok az emeletről a padlásra vezető lépcsőnek. De a pincében is lehet - hallom anyám hangját. Három órával később - miután feltúrtam mindent, az első osztályos rajzaimat, a repülőgép modelleket, a különféle hangszereket, melyeken a bátyám meg szeretett volna tanulni játszani, hogy híres rock sztár lehessen, az évkönyveimet, régi szerelmes leveleket, régi újságokat meg ki tudja még mit - a notesz még mindig nincs meg. Anyám erőszakolására megeszem egy kis zizit. Aztán lemegyünk a pincébe. Na nézd csak! - szólal meg anyám. Megtaláltad? Nem, de itt van egy kép Paul bácsikádról, mielőtt letartóztatták volna sikkasztásért. Beszéltem neked erről?!? A következő órában - a kutatás közben - kimerítő ismeretek birtokába jutok Paul bácsiról. De hol a fenében lehet a notesz? Hát, nem tudom. A régi szobádban még megnézhetjük. Felmegyünk a szobába, amit Dannyvel közösen használtunk. A sarokban régi·íróasztal áll; ezen tanultam gyerekkoromban. Kihúzom a felső fiókot. Természetesen ott van. Mama, telefonálni szeretnék. A telefon a földszint és az emelet közti lépcsőfordulóban van. Magát a készüléket még 1936-ban szerelték föl, amikor apámnak már kezdett elég jól menni ahhoz, hogy megengedhesse magának. Leülök a lépcsőre, ölemben írótömb, aktatáskám a lábamnál. Felemelem a fütykösnek is megfelelő súlyú és méretű beszélőt. Tárcsázom a sok szám közül az egyiket. Éjjel egy óra van. De Izraelbe telefonálok, ami történetesen a világ másik felén van. És vica-versa. Ami nagyjából azt jelenti. hogy amikor itt éjszaka van, ott nappal, vagy reggel következésképpen a legmegfelelőbb idő a telefonálásra. Szóval, miután már többfelé próbálkoztam, elérem az egyik egyetemi barátomat, aki tudja, mivel foglalkozik Jonah. Talál egy másik telefonszámot. Két órára az ölemben fekvő blokk megtelik különböző számokkal, és sikerül olyanokkal beszélnem, akik Jonah-val dolgoznak. Rábeszélem egyiküket, hogy adja meg azt a számot, ahol most elérhető. Háromra megtalálom. Londonban van éppen. Ide-oda kapcsolgatások után közlik velem, hogy visszahív, ha előkerül. Nem nagyon hiszek benne, de elbóbiskolok a telefon mellett. Háromnegyed óra múlva csöng. Alex? Az ő hangja. Igen Jonah.

- 38 -

A CÉL Megkaptam az üzenetet, hogy keresett. Úgy van. Talán emlékszik a repülőtéri találkozásunkra. Hát persze, hogy emlékszem. És feltételezem, azzal kapcsolatban van most valami mondanivalója. Egy pillanatra nem kapcsolok. Aztán rájövök, hogy arra a kérdésre utal, hogy mi a cél Igen. Nos? Habozom. A válaszom olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy félek, rossz úton járok és kinevet. De belevágok. Egy termelő szervezet célja, hogy pénzt hozzon. És minden más csak eszköz e cél eléréséhez. Nem röhög ki. Nagyon jó, Alex. Nagyon jó - helyesel nyugodtan. Köszönöm. De egy olyan kérdés miatt hívom, amely a repülőtéri beszélgetésünkhöz szorosan kapcsolódik. Mi a probléma? - kérdezi. Nos, ahhoz, hogy megtudjuk, hasznot hajt-e a gyár a vállalatnak, valamilyen mérőeszközre van szükségünk, igaz? Úgy van. És tudom, hogy a központban olyan mérőeszközöket használnak, mint a nettó profit, a befektetés megtérülése és a pénzforgalom, amelyekkel az egész szervezet tekintetében ellenőrzik a cél felé haladást. Igen, folytassa - mondja Jonah De üzemi szinten ezek a mérőszámok úgyszólván nem jelentenek semmit. Ami pedig a gyáron belüli értékmérőket illeti ... nos, bár nem vagyok egészen biztos benne, de az az érzésem, hogy ezek sem igazán alkalmas mutatók. Igen, pontosan értem, mire gondol. Tehát honnan tudjam meg, hogy a gyári tevékenység igazából produktív vagy sem? Másodpercnyi csönd a vonal másik végén. Aztán hallom, hogy valakivel beszél. Mondja meg neki, hogy megyek, mihelyt befejezem ezt a telefonbeszélgetést. Aztán ismét beleszól a kagylóba. Alex, nagyon fontos ponthoz ért. Most csak néhány percem van, de javasolhatok néhány dolgot, ami segíthet. Nézze, a célt több módon is ki lehet fejezni. Érti? Maga a cél nem változik, de különböző utakon-módokon lehet meghatározni. A végén azonban mindenképpen két szónál lyukadunk ki: pénzt keresni. Oké - válaszolom -, így mondhatjuk, hogy a cél a nettó profit növelése, miközben növelni kell mind a befektetés megterülését, mind a pénzforgalmat és ez egyenértékű azzal, hogy a cél a haszonszerzés, a pénzkeresés. Pontosan. A két meghatározás egyenértékű egymással. De mint felfedezte, azok a konvencionális mérőeszközök nem alkalmasak a termelő szervezet mindennapi működésének leírására. Valójában ezért dolgoztam ki más mutatókat. Milyenek ezek a mérőeszközök? Olyanok, amelyek pontosan kifejezik a haszonszerzés célját, de ugyanakkor lehetővé teszik, hogy kialakítsa a gyára működési szabályait is. Három dologról van szó. Eredmény, készlet és üzemeltetési költség. De hiszen ezek mind jól ismertek. Lehet, de más a definíciójuk - fűzi hozzá Jonah. - Azt hiszem, talán érdemes leírni. Írószerszámot ragadok, üres lapot keresek a jegyzet tömbben, aztán szólok neki, hogy mehet. Az eredmény az arányt jelzi, mennyire termel ki a rendszer pénzt az eladásokon keresztül Szó szerint leírom. Aztán visszakérdezek. De mi van a termeléssel!? Nem lenne helyesebb azt mondani …. Nem - vág közbe. - Az eladásokon keresztül - nem a termelésben. Ha valamit csak gyártunk, de nem adjuk el, az nem eredmény. Érti?

- 39 -

A CÉL Igen. Csak azért gondoltam, mert gyárigazgatóként helyettesíteni tudnám... Jonah félbeszakít. Alex, hadd mondjak valamit. Még ha túl egyszerűnek hangzik is, a definíciók megfogalmazása rendkívül pontos. És olyannak is kell lenniük; egy nem pontosan körülírt meghatározás a használhatatlannál is rosszabb. Ezért azt javasolom, alaposan gondolja át őket együttesen. És emlékezzen arra is, hogy ha az egyiket meg akarja változtatni, akkor a másik kettőből meg kell változtatnia legalább az egyiket. Oké - felelem óvatosan. A következő mérőeszköz a készlet. Ez mindaz a pénz, amit a rendszer olyan dolgok vásárlásába fektetett, amelyeket el szándékozik adni. Leírom, de csóválom a fejem, mert annyira különbözik a készlet hagyományos meghatározásától És az utolsó? Az üzemeltetési költség. Ebbe beleértendő az összes pénz, amit a rendszer arra költ, hogy a készletet eredményre váltsa. - Értem. De mi legyen a készletben megtestesülő munkával? Mintha a munkaerőköltségek az üzemeltetés kiadásai közé tartoznának. Ítélje meg maga a definíciók alapján - hangzik a válasz. De a közvetlen munkaerő-ráfordítással létrehozott értéktöbblet a készlet része kell legyen. ugye? Lehet. de nem szükségszerű - feleli. Ezt meg miért mondja? Nagyon egyszerű. Úgy döntöttem, hogy így határozom meg, mert azt hiszem, hogy jobb, ha nem veszem figyelembe a hozzáadott értéket. Ezzel kiküszöbölöm az összevisszaságot, hogy mire költöm a pénzt: befektetésre vagy költségre. Ez az oka annak is, hogy a fenti módon definiáltam a készletet és az üzemeltetési költséget. Hát. jó. De hogyan vonatkoztathatom ezeket a mérőeszközöket az én gyáramra? Minden, ami a gyárában történik, kifejezhető velük. Minden? - tamáskodom -. Térjünk csak vissza egy pillanatra az eredeti beszélgetésünkre. Hogyan alkalmazhatom ezeket a mutatókat a termelékenység értékelésére? Az nyilvánvaló, hogy a célt e mutatók értelmében kell kifejeznie. - Majd hozzáteszi Tartsa egy kicsit. Alex. - Hallom, hogy odaszól valakinek. - Egy perc és megyek. Szóval hogyan fejezzem ki a célt? - kérdezem, nehogy megszakítsuk a beszélgetést. Alex, most már igazán mennem kell. Tudom, elég okos ahhoz. hogy magától is kitalálja, csak végig kell gondolnia. Gondoljon arra, hogy a szervezetekről mindig mint egészről beszéltünk - nem termelő részlegről, nem is a gyárról, és még csak nem is az üzemen belüli kisebb egységéről. Lokális optimumokkal nem foglalkozunk. Lokális optimumok? - ismétlem meg a kifejezést. Jonah felsóhajt. - Majd máskor megmagyarázom. De, Jonah, ez nem elegendő. Még ha meg is tudom határozni a célt ezekkel a mérőszámokkal, hogy tudom lefordítani mindezt a gyáram működési szabályaira? Adja meg a számát, hol tudom utolérni - mondja válasz helyett. Megadom az irodai számomat. Oké Alex, mennem kell. Rendben. Köszönöm a … Messziről hallom a kattanást. ... beszélgetést - fejezem be a mondatot. Egy darabig a lépcsőn ücsörgök és a három definícióra meredek. Aztán lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, látom, hogy a nappaliba besüt a nap. Fölvonszolom magam a régi szobámba és lefekszem gyermekkori ágyamba. Bár kényelmetlen, átalszom a reggel maradékát. Öt órával később egészen összetörve ébredek.

- 40 -

A CÉL

- 41 -

A CÉL

9. fejezet Tizenegy, mire fölkelek. Megdöbbenek, milyen késő van. Valahogy összekapom magam és fölhívom Fan-t, tudassa mindenkivel, nem tűntem el. Mr. Rogo irodája - veszi fel Fran a kagylót. Helló, én vagyok. Helló idegen - mondja. - Már éppen a kórházakat akartuk végigtelefonálni magáért. Bejön ma még? Hát persze. Csak valami váratlan dolog jött közbe az anyámmal, szükséghelyzet magyarázkodom. Remélem, minden rendben. Igen. Nagyjából. Történt valami, amiről tudnom kéne? Hát ... nézzük csak - közben feltehetően az céduláimat nézegeti. - A G-részlegben két ellenőrző műszer elromlott. Bob Donovan kérdezte, kimehet-e az áru ellenőrzés nélkül? Mondja meg, hogy szó sem lehet róla. Oké, és valaki telefonált a marketingesektől valami késedelmes szállítás miatt. Égnek emelem a szemem. És éjjel volt valami verekedés a második műszakban ... Lou beszélni akar magával valami Peach-nek küldendő adatokról ... reggel fölhívott egy riporter, hogy mikor zárják be a gyárat; mondtam, kérdezze meg magától ... és egy nő telefonált a központból, a sajtóosztályról, hogy videofelvételt akarnak csinálni a gyártásról és a robotokról Mr. Granby-vel - sorolja Fran. Granby-vel? Azt mondta. Hogy hívják és mi a száma? Beolvassa. Oké, kösz. Viszlát - mondom Fran-nek. Azonnal fölhívom a nőt a központban. Alig hiszem, hogy az igazgatótanács elnöke lejönne hozzánk, itt valami hiba lehet. Úgy értem lehet, hogy mire begördül Granby limuzinja a kapun, már gyár se lesz. De a nő megerősíti; valamikor a jövő hónap közepén felvételt akarnak csinálni Granby-vel. Mr. Granby szavaihoz egy robotra van szükségünk alkalmas háttérként - fejti ki a nő. Miért éppen Bearington-t választották? Az igazgató látott egy diát magukról és megtetszett neki a színe. Úgy véli, Granby jól fog mutatni előtte. Aha, értem. Megbeszélte Bill Peach-vel? Nem. Nem gondoltam, hogy szükség van erre. Miért? Van valami probléma? Beszélnie kéne Bill-lel, hátha van jobb ötlete - javasolom. - De hát a maga dolga. Csak értesítsen a pontos időpontról, hogy én is értesíthessem a szakszervezetet és kitakaríttassak. Nagyszerű. Tartsuk a kapcsolatot - búcsúzik el Felakasztom a kagylót és magam elé motyogok - Vagy úgy ... tetszik a színe. Mi volt ez a telefon? - kérdezi anyám. Az asztalnál ülünk. Belém kényszerít egy kis ételt, mielőtt elmegyek. Elmondom neki, hogy jön Granby. Mintha valami nagy ember lenne a toll a kalapodon - mi is a neve? - érdeklődik. Granby. Idejön, hogy találkozzon veled. Nagy megtiszteltetés lehet. Hát, úgy valahogy. Igazából azért jön, hogy az egyik robottal felvételt csináljanak róla. Anyám pislogni kezd Robotok? Mint a sci-fikben? Nem, nem a sci-fikből. Ezek ipari robotok. Nem olyanok mint a tévében.

- 42 -

A CÉL Aha. Van arcuk? Nem, még nem. Többnyire csak karjuk van ... amivel hegesztenek, anyagot rakodnak, festenek és így tovább. Számítógép irányítja őket és a legkülönbözőbb munkákra lehet beprogramozni őket - magyarázom. A mama bólogat. Megpróbálja elképzelni, milyenek is lehetnek azok a robotok. Akkor minek akarja ez a Granby-fiú robotokkal fényképeztetni magát, ha még arcuk sincsen? - kérdi. Azt hiszem, azért, mert ezek a legújabb masinák és mindenkinek el akarja mondani a cégnél, hogy minél többet kell belőlük használnunk, hogy ….. Elhallgatok és a levegőbe bámulok. Látom, hogy ott ül Jonah és szivarozik. - És? - kíváncsiskodik anyám. - Hát ... hogy növeljük a termelékenységet - mormogom és legyintek. És Jonah megkérdezi, tényleg növelték a termelékenységet a gyárban? Hát persze. válaszolom. Hogy is? Harminchat százalékkal javult abban a részlegben. Jonah kifújja a füstöt. Valami baj van? - riaszt fel anyám gondolataimból Csak eszembe jutott valami. Mi? Valami kellemetlenség? Á, nem, csak egy korábbi beszélgetés azzal, akit az éjjel hívtam - válaszolom. Anyám a vállamra teszi a kezét. Alex, mi a baj? Mondd el nekem. Tudom, hogy valami nincs rendben. Egyszer csak felbukkansz a semmiből, fél éjszaka telefonálgatsz. Mi van veled? Nézd, mama, nem megy valami jól a gyár ... és ... nem hozunk hasznot. Anyám a homlokát ráncolja. A szép nagy gyárad nem hoz hasznot? Közben meg azt meséled, hogy ez a francos Granby-fiú jön hozzátok, meg robotjaitok, vagy mik, vannak. És nem kerestek pénzt? Erről van szó, mama. Ezek a robot micsodák nem dolgoznak? Mama ... Ha nem dolgoznak, talán vissza lehet vinni őket a boltba. Mama, felejtsd már el azokat a robotokat. Megvonja a vállát. - Csak segíteni próbálok neked Megütögetem a kezét. Kösz. Igazán köszönök mindent. Oké? De mennem kell. Rengeteg a dolgom. Igen, tudom. Fölállok és veszem az aktatáskám. Anyám jön utánam. Eleget ettem? Nem akarok magammal vinni egy szendvicset későbbre? Végül megragadja a zakóm ujját és megállít. Idefigyel, AI. Lehet. hogy problémáid vannak. EI tudom képzelni. De ismerlek. Egész nap csak rohansz, éjjel meg fent vagy és ez árt neked. Abba kéne hagynod az örökös aggódást. Nem segít rajtad. Nézd, mit csinált az aggódás az apáddal. Megölte. De, mama. őt egy busz gázolta el Viszont ha nem lett volna annyira elfoglalva az aggódásával, jobban körül nézett volna, mielőtt átmegy az úttesten. Felsóhajtok. - Igen, mama, igazad van. De a dolog sokkal komplikáltabb, mint képzeled. Értem én! Semmi aggódás. Ha meg ez a Granby pasas valami gondot okoz, csak szólj. Fölhívom és elmesélem neki, micsoda szakember vagy. Ki tudhat rólad többet az anyádnál? Bízd csak rám. Majd én eligazítom. Elmosolyodom. Átkarolom a vállát Lefogadom, megtennéd. mama. Tudod, hogy meg. Anyám lelkére kötöm, hogy azonnal értesítsen, ha megjön a telefonszámla, átszaladok és kifizetem. Búcsúzásként megölelem, megcsókolom és már kint is vagyok. A napsütésben a Bucik-hoz sétálok és beszállok. Első gondolatom, hogy egyenesen bemegyek a gyárba. De az öltöny gyűrődései és a serkenő szakállam arra késztetnek, hogy előbb hazamenjek és megtisztálkodjak.

- 43 -

A CÉL Útközben belül Jonah hangját hallom: “Tehát a cége harminchat százalékkal több haszonhoz jut a maga gyárától csak a robotok beállításával? Hihetetlen." És az is eszembe jut. hogy én csak mosolyogtam. Én hittem azt, hogy nem ismeri a termelés realitásait. Tiszta hülyének érzem magam. Igen, a cél pénzt keresni. Most már tudom. És igen, Jonah, igazad van: a termelékenység nem nőtt harminchat százalékkal a robotok beállítása következtében. Kérdés, hogy nőtt-e? Egyáltalán, több pénzt keresünk a robotok segítségével? Az igazság az, hogy fogalmam sincs. Megrázom a fejem. De honnan tudta mindezt Jonah? Úgy tűnik, pontosan tudta, hogy a termelékenység nem nőtt. A kérdéseiből ez derült ki. Vezetés közben eszembe jut az egyik kérdése. Vajon több terméket adtunk-e el a robotok beállítása eredményeként? Egy másik arra vonatkozott, hogy csökkentettük-e az alkalmazottak számát. És csökkent-e a készletállomány? Mindhárom lényeges kérdés. Hazaérve látom, hogy Julie kocsija nincs a helyén. Elmehetett valahová. Biztosan dühös rám. Egyszerűen nincs időm magyarázkodásra. Odabent kinyitom az aktatáskám, hogy feljegyezzem a kérdéseket. A szemem a mérőeszközök Jonah által lediktált listájára téved. A definíciók nyilvánvalóvá teszik, hogy a kérdések illenek hozzájuk. Hát innen tudta. A mutatókat egyszerű kérdések durva megközelítésére használta, hogy lássa, helyes-e a robotokra vonatkozó sejtései: több terméket adtunk-e el (azaz, nőtt-e az eredményünk?), bocsátottunk-e el valakit (vagyis csökkent-e az üzemeltetési költségünk?) és végül, csökkentek-e a készleteink? Ezután már nem telik sok időbe hogy felfogjam, hogyan lehet kifejezni a célt Jonah mérőeszközeivel. A definíciók megfogalmazása egy kicsit még talányosnak tűnik, de ettől eltekintve egyértelmű, hogy minden vállalatnak az eredményt növelnie kell. A másik kettő az üzemeltetési költségek és a készletek tekintetében arra kell törekednie, hogy csökkentse azokat, amennyire csak lehetséges. És bizonyára az a legjobb, ha ezek párhuzamosan történnek, ahogy azt Lou-val felfedeztük. Tehát így lehet a célt kifejezni? Növelni az eredményt, miközben csökkenteni mind a készleteket, mind az üzemeltetési költségeket. Ez azt jelenti, hogy ha a robotok növelték az eredményt, a másik kettő pedig csökkent, akkor növelték a rendszer hasznát is. De így történt-e, mióta munkába állították őket? Nem tudom, volt-e egyáltalán valami hatásuk a kiszállításra. De az agyam mélyéből felbukkan, hogy az utóbbi hat-hét hónapban a készletek általában növekedtek, bár nem vehetem biztosra, hogy ezért csak a robotok hibáztathatók. A robotok növelték a veszteségünket, mert új gépek, de közvetlenül nem eredményeztek elbocsátásokat, egyszerűen áttettük az embereket máshová. Ami azt jelenti, hogy a robotok növelték az üzemeltetési költségeket. Oké, de a hatékonyságra jótékony hatással voltak. Ez a tény talán a megváltást jelentheti a számunkra. Ha nő a hatékonyság, akkor az egységnyi termékre jutó költségnek csökkennie kell. De csökkent-e igazából? Csökkenhet-e, ha nőttek az üzemeltetési költségek? Egy órára érek be a gyárba, de még mindig nem találtam meg a kielégítő választ. Egyik ajtót a másik után csukom be magam mögött, de a gondolataim még mindig e kérdés körül forognak. Megállok Lou irodájának ajtajában. Van egy pár perced? - kérdezem. Ugratsz? Egész nap téged kereslek. Felkap egy seregnyi papírt az asztala sarkáról. A központi részlegnek küldendő jelentés. Nem, nem erről akarok most beszélni veled. Sokkal fontosabb dolgokon jár az eszem. Felvonja a szemöldökét. Fontosabb a Peach-nek küldendő jelentésnél? Sokkal, de sokkal fontosabb. Lou megrázza a fejét, hátradől a forgószékében és nekem is helyet mutat.

- 44 -

A CÉL Miben segíthetek? Hogy alakultak az eladásaink, miután munkába állítottuk azokat a robotokat és megszűntek a kezdeti problémák? Lou leereszti a szemöldökét, előredől és rám bámul a bifóján keresztül Miféle kérdés ez? Remélem, okos. Meg kell tudnom, befolyásolják-e a robotok az eladásainkat. Tapasztalható-e növekedés? Növekedés? Az eladásaink ugyanazon a szinten vannak, sőt némileg csökkentek az elmúlt évben. Nem tagadom, meghökkenek. Nos, volnál szíves ezt ellenőrizni? Megadása jeléül fölemeli a karját. Persze. Úgy sincs más dolgom. Kihúzza az íróasztalának egyik fiókját és miután átfut néhány dossziét, előránt egy csomó jelentést, grafikont és táblázatot. Átszaladunk rajtuk. Rájövünk, hogy egyetlen olyan esetben sem nőtt az eladás egy jottányit sem, amikor a robotok akár csak egyetlen a pótalkatrész előállításában is közreműködtek. Biztonság kedvéért átfutjuk a kiszállítások összesítését is, de növekedést ott sem találunk. Növekedés - méghozzá gyors - csak a határidők elmulasztásában figyelhető meg az utóbbi kilenc hónapban. Lou felnéz rám a grafikonokból. AI, nem tudom, mit próbálsz bizonyítani, de ha valami sikertörténeten töröd a fejed, hogy a robotok megmentik a gyárunkat az eladások növelése révén, akkor ilyen bizonyíték nem létezik. Az adatok pont az ellenkezőjéről árulkodnak. Ettől féltem. Ezt meg hogy érted? Pillanatok alatt elmagyarázom. Nézzük csak a készleteket. Meg szeretném tudni mi történt a robotok által további felhasználásra gyártott alkatrészekkel. Lou feladja. Ebben nem tudok segíteni. Munkadarabonként nincs készletkimutatásunk. Jó. Akkor forduljunk Stacey-hez. Stacey Potazenik dolga a gyár készleteinek nyilvántartása. Lou telefonon kiugrasztja egy másik megbeszélésről. Stacey negyvenes, magas, vékony és élénk nő. Haja fekete, itt-ott szürke csíkokkal, nagy, kerek szemüveget visel. Mindig kosztümben jár, még sohasem láttam szalagos vagy fodros blúzban. Számomra úgyszólván ismeretlen a magánélete. Jegygyűrű ugyan van az ujján, de nem beszél a férjéről. Egyáltalán kevés szót ejt a gyáron kívüli életéről. Annyit azonban tudok, hogy keményen dolgozik. Amikor belép, megkérdezem, mit tud a robotokon előállított, további felhasználásra kerülő alkatrészekről. Pontos adatokat kér? Nem, csak a trendekre vagyok kíváncsi. Nos, akkor könnyen válaszolhatok. Növekednek a készletek. Csak mostanában? Nem, már a múlt nyár, körülbelül a harmadik negyedév óta. És ezért nem okolhat engem - bár mindenki ezt teszi -, mert éppen eleget kínlódtam az egésszel. Hogy-hogy? Nem emlékszik? Vagy akkor talán nem is volt itt. De amikor befutottak a jelentések, kiderült, hogy a hegesztőrobotok csak valami harminc százalékos kihasználtsággal dolgoznak. És a többi robotnál sem volt jobb a helyzet. És senki sem vállalta a dolgot. Lou-ra pillantok. Valamit tennünk kellett - mondja - Frost levette volna a fejemet, ha nem állok ki mellettük. Vadonatújak voltak és rengetegbe kerültek. Soha nem hozzák be az árukat, ha harminc százalékon működtetjük őket. Oké, várj egy kicsit. - Visszafordulok Stacey-hez. - Mit csinált azután?

- 45 -

A CÉL Mit tehettem? Több anyagot kellett a robotokat használó munkaterületek rendelkezésére bocsátanom. Lehetővé kellett tennem, hogy növekedjék a robotok kihasználtsága. Azóta viszont hónapról hónapra nő a többlet ezekből az alkatrészekből. De az a fontos, hogy nőtt a kihasználtságuk - vág közbe Lou azzal a szándékkal, hogy valami okosat mondjon. - Ebben senki sem találhat hibát. Már nem vagyok olyan biztos benne - jegyzem meg. - Stacey, miért nő a készlet? Miért nem adjuk el ezeket az alkatrészeket? Mert jelenleg nincs olyan megrendelésünk, amelynek a teljesítéséhez szükségünk lenne legtöbbjükre. Ha meg van, akkor viszont más alkatrészek hiányoznak. Hogy van ez? Bob Donovan-t kérdezze - mondja Stacey. Lou, kerestesd meg Bobot. Bob sörpocakján feszülő fehér ingén gépzsír foltja. Amint belép, megállíthatatlanul ömleni kezd belőle a panasz az automata ellenőrző műszerek meghibásodásáról. Bob, - vagyok kénytelen félbeszakítani - ezt most felejtsd el Valami más baj van? Igen. Helyi kiválóságainkról, a robotokról beszélgetünk. Bob egyikünkről a másikunkra néz, azt hiszem, arra kíváncsi, miért került terítékre a téma. Mi aggódnivalótok van velük kapcsolatban? A robotok elég jól mennek mostanában. Már ebben sem vagyunk biztosak - tájékoztatom. - Stacey elmondta, hogy halmokban állnak a robotok által készített alkatrészek, másokból meg nincs elég az összeszereléshez és a rendelések teljesítéséhez. Bob nekiáll magyarázkodni. - Nem mintha nem lenne elég alkatrész, inkább az a baj, hogy nem akkor kapjuk, amikor szükség lenne rájuk. Ez még a robotok által gyártottak zömére is vonatkozik. Van, mondjuk, egy rahedli CD-50-esünk, ott állnak hónapokig és várnak az irányítószekrényekre. Végre megkapjuk az irányítószekrényeket, de valami megint hiányzik. Aztán, ha megjöttek azok a valamik, végre összeszerelhetjük és szállíthatjuk az árut. Legközelebb CD-50-est keres az ember és nem talál egy darabot sem. Tonnányi CD-45-ös és CD-80-as hever mindenfelé. CD-50-es meg sehol. Tehát várunk. És mire megint hozzájutunk az 50-esekhez, újra kifogyott az irányítószekrény. És így tovább, és így tovább - fűzi hozzá Stacey. De Stacey, maga azt mondta, hogy a robotok egy csomó olyan alkatrészt gyártanak amire nincs megrendelésünk. Ami azt jelenti, hogy olyan alkatrészeket állítunk elő, amikre nincs szükségünk. Mindenki azt állítja, hogy időnként kellenek. - Majd folytatja. - Nézze, mindenki ugyanezt a játékot játssza. Amikor csökken a kihasználtság, akkor az előrejelzésekre hivatkozva termelnek tovább. Növeljük a készleteinket. Ha nem jön be a prognózis, az egy vagyonba kerül nekünk. Hát, ez következett be nálunk is. Jobb időkre várva készleteket halmoztunk fel, a piac meg fütyül ránk. Tudom, Stacey, tudom. Nem is magát vagy másokat okolom ezért. Csak meg akarom ismerni az egész ügyet. Nyugtalanul fölállok, járkálni kezdek, és megpróbálom összegezni a hallottakat. Az alaphelyzet tehát a következő: hogy a robotok többet dolgozzanak, több alapanyaggal látjuk el őket. Ami viszont növeli a készleteket - egészít ki Stacey. Ettől viszont nőnek a költségeink - teszem hozzá. De az egy darabra vetített költségek csökkentek - hangzik Lou ellenvetése. Tényleg? És mi van a készletnövekedés járulékos költségeivel? Ez üzemeltetési költség. És ha nő, akkor hogyan csökkenhetnének az alkatrészekre fordított kiadások? Nézd, ez a mennyiségen múlik - válaszolja Lou. Pontosan. De csak az eladott mennyiség ... csak az számít. És amikor más alkatrészek vagy rendelések hiánya miatt felhasználhatatlan és ezért eladhatatlan termékeket gyártunk, akkor növeljük a költségeket. AI - szólal meg Lou -, azt próbálod bemagyarázni, hogy a robotok betettek nekünk? Újra leülök.

- 46 -

A CÉL Arról van szó, hogy nem a célnak megfelelően működünk - mormogom. Lou rám hunyorog. - Nem a célnak megfelelően? Ezalatt a havi tervet érted? Végigmérem őket. Azt hiszem, néhány dolgot el kell magyaráznom nektek.

- 47 -

A CÉL

10. fejezet Másfél órát vesz igénybe, mire mindent elmondok nekik. Azért választottam a tanácstermet a beszélgetés színhelyéül, mert ott tábla is van. A táblára felrajzoltam egy diagrammot a célról. Éppen befejeztem a három mérőeszköz definíciójának fölírását. Mindnyájan csöndben vannak. Végül Lou szólal meg. - Honnan a fenéből szedted ezeket a meghatározásokat? A régi fizikatanáromtól. Kitől? - kérdezi Bob. A régi fizikatanárodtól? - hitetlenkedik Lou. Igen - védekezem. - Miért, mi a gond velük? Hogy hívják az öregfiút? - érdeklődik Bob Vagy inkább a hölgyet? - gonoszkodik Stacey. Jonah-nak. Izraeli. Bob belevág a közepébe. - Nos, amit meg szeretnék tudni az az, hogy jön az eredményhez az általa említett eladás? Mi termelünk. Nekünk semmi közünk sincs az eladásokhoz, az a marketingesek dolga. Megvonom a vállam. A telefonban én ugyanezt kérdeztem. Jonah állítása szerint a definíciók pontosak, ennek ellenére fogalmam sincs, mit válaszoljak Bobnak. Az ablak felé fordulok. És rájövök a válaszra. - Gyere csak - hívom Bobot. Mellém cammog. A vállára teszem a kezem és kimutatok az ablakon. - Mik azok ott? teszem fel a kérdést. Raktárak - feleli. Mit tartunk bennük? Késztermékeket. Versenyben maradhat-e a vállalat, ha minden, amit csak előállítunk, a raktárakban halmozódik? Oké, oké - hagyja rám Bob zavartan, mert közben rájön a dolog lényégére. Szóval ahhoz, hogy hasznot hajtsunk, el kell adnunk a cuccot. Lou még mindig a táblát bámulja. Érdekes, hogy e meghatározások mindegyikében ott rejlik a szó: pénz. Az eredmény a bejövő pénz. A készlet a rendszerben bent lévő pénz. És az üzemeltetési költség az a pénz, amit az eredmény elérése érdekében ki kell fizetnünk. Az egyik méri a bejövő pénzt, a másik az éppen bent lévőt, a harmadik pedig a kiadást. - Nos, ha az üzemben heverő anyagokban, félkész és késztermékekben megtestesülő befektetésre gondolok, akkor egyértelmű, hogy a készlet pénz - fűzi hozzá Stacey. - Csak az zavar, hogy nem látom, miképpen kezeli a munkaerő-ráfordítással létrehozott új értéket. Erre én is kíváncsi voltam, és csak azt mondhatom magának is, amit ő mondott nekem. Vagyis? Kijelentette, hogy véleménye szerint jobb, ha a hozzáadott értéket figyelmen kívül hagyjuk. Ezzel szerinte meg lehet szabadulni attól az összevisszaságtól, hogy mit tekintünk beruházásnak és mit költségnek. Stacey és a többiek ezen ismét elgondolkoznak. A szoba csöndes egy darabig. Aztán Stacey szólal meg. Talán Jonah úgy véli, hogy a munkaerő nem része a készletnek, mert valójában nem az alkalmazottak munkaidejét adjuk el. Bizonyos értelemben megvásároljuk az alkalmazottaink munkaidejét, de nem ezt adjuk el a vásárlóinknak - hacsak a szervizelés esetében nem. Hé, álljunk csak meg - vág közbe Bob. - Figyeljetek ide: ha a terméket adjuk el, akkor nem adjuk vele együtt el az arra ráfordított időt is? Oké, de mi legyen az állásidővel? - teszem fel a kérdést. Most Lou ragadja magához a szót.

- 48 -

A CÉL Ha jól értem, ez az egész egy másfajta könyvelés. Az összes munkaidő - függetlenül attól, hogy ténylegesen vagy közvetve ráfordított, vagy állásidő, vagy akármi, üzemeltetési költség Jonah szerint. Még mindig ezt magyarázzátok. Pedig csak arról van szó, hogy az övé egyszerűbb megoldás, kár annyit játszadozni vele. Bob megveregeti a vállát. - Játszadozni? Mi a termelésben becsületes, keményen dolgozó népség vagyunk és nincs időnk játszadozni. Ó, persze. Annyira el vagytok foglalva, hogy nincs időtök egy ceruzavonással megmunkálási időt csinálni az állásidőből - jegyzi meg Lou. Vagy a megmunkálási időből még több készletet - teszi hozzá Stacey. Egy darabig elheccelődnek ezen. Közben nekem azon jár az eszem, hogy ez csak a dolgok leegyszerűsítése, valaminek kell még itt rejlenie. Jonah a beruházás és a költség összekeveréséről beszélt; nem vagyunk mi is megkeveredve eléggé ahhoz, hogy olyat tegyünk, amit nem szabadna? Megüti a fülem Stacey kérdése. De honnan tudjuk, mennyi a késztermékeink értéke? Először is, a termék értékét a piac határozza meg - válaszol Lou. - Aztán meg, hogy pénzt hozzunk a vállalatnak, a termék értékének - és az eladási árnak - nagyobbnak keli lennie a készletekbe és az összes üzemeltetési költségbe befektetett tőke egy termékre jutó összegénél. Látom Bob arcán a hitetlenkedést. Meg is kérdem, mi zavarja. Ember, ez őrültség - dünnyögi. Miért? - szegezi neki a kérdést Lou. Ez így nem fog menni! Hogy lehet három tetves mérőszámmal mindent leírni ebben a francos rendszerben? Nos - lép a táblához Lou -, mondj nekem akár egy valamit, ami nem illik bele ebbe a háromba. Szerszámozás, gépek … - Bob számol az ujjaim. Ez az épület, az egész gyár! Ezek mind benne vannak - szögezi le Lou. Hol? - tamáskodik Bob. Lou feléje fordul . - Nézd, ezek részben az egyikbe, részben a másikba tartoznak. Ha veszel egy gépet, a ráeső értékcsökkenés üzemeltetési költség. Akármekkora beruházási hányad marad még rajta, az készlet. Készlet? Eddig azt hittem, hogy a készlet a termékekből, alkatrészekből meg ilyesmikből áll - mondja Bob. - Azokból a dolgokból, amiket eladunk. Lou elmosolyodik. - Bob, az egész gyár olyan beruházás, amit el lehet adni - persze csak megfelelő áron és megfelelő körülmények között. És talán hamarább mint szeretnénk, ötlik fel bennem. Stacey szólal meg. - Tehát a beruházás ugyanaz mint a készlet. És mi van a gépek kenőolajával? - kérdezi Bob. Üzemeltetési költség - közlöm vele. - Azt az olajat nem adjuk el a vevőknek. És a selejt? Az is üzemeltetési költség. Igen? És ha eladjuk az ócskavas-kereskedőnek? Hát akkor ugyanaz mint a gépek esetében - adja meg a választ Lou. - Az összes veszteség üzemeltetési költség: minden beruházás-befektetés, amit el tudunk adni, készlet. Az anyagmozgatási költségeknek üzemeltetési költségnek kell lenniük, ugye? - kérdi Stacey. Lou-val rábólintunk. Még eszembe jut egy csomó “puha" dolog az üzletben, mint például a tudásanyag, amely a szakértőktől, saját kutatásainkból és fejlesztéseinkből származik. Bedobom ezeket is, mert kíváncsi vagyok, hová sorolnák őket. A tudásra költött pénz egy pillanatra zavarba hoz mindannyiunkat. Végül arra az elhatározásra jutunk. hogy egész egyszerűen attól függ, mire használjuk. Ha a tudásanyag olyan új termelési eljárás birtokába juttat, amitől a készletből eredmény lesz, akkor ez a tudás üzemeltetési költség. Ha a megszerzett tudást know-how vagy szabadalom

- 49 -

A CÉL formájában értékesíteni akarjuk, akkor készlet. Ha a tudás maga a UniCo által gyártott valamilyen termék velejárója, akkor gépként viselkedik, olyan hasznot hajtó befektetésként, amely idővel amortizálódik. És még egyszer: az eladható befektetés készlet, az értékcsökkenési leírás üzemeltetési költség. Van egy fogas kérdésem - közli Bob. - Hova tegyük Granby sofőrjét? Hogy mit? Tudjátok, azt az öregfiút a fekete öltönyében, aki J. Bart Granby limuzinját vezeti. Ó, csak üzemeltetési költség Iehet - vágja rá Lou. Egy frászt! Ne mondjátok már, hogy Granby sofőrje a készletből eredményt csinál nyakaskodik Bob, miközben úgy mér végig bennünket, mintha megfogott volna. Lefogadom, hogy az a sofőr még csak nem is hallott arról, hogy létezik készlet és eredmény. Sajnos, a titkárnőink sem - teszi hozzá Stacey. Nekem kell megválaszolnom a kérdést. - Te se érsz hozzá egy ujjal sem a termékhez, hogy készletből eredmény legyen. Viszont minden nap ott vagy, Bob, hogy ez megtörténjen. Noha a fizikai dolgozók esetleg csak azt látják, hogy körbesétálsz és megnehezíted az életüket. Hát igen, senki sem ismeri el a munkámat - duzzog Bob, - de azt azért még mindig nem mondtátok meg, hogy a sofőr hogyan illeszthető be a képbe. A sofőr például segíthet Granby-nek, hogy több ideje legyen gondolkodni és a vevőkkel foglalkozni, meg mit tudom én még miben, miközben ide-oda furikáznak - állítom. Bob, majd legközelebb, ha kettesben ebédelnek, kérdezze már meg Mr. Granby-től bök oda Stacey. Nem is olyan vicces, mint gondolja - avatkozom közbe. - Ma reggel hallottam, lehet, hogy Granby idejön, hogy egy videofelvételt csináljanak vele meg a robotokkaI. Granby idejön? - kérdezi Bob. És ha jön Granby, akkor lefogadom, Peach meg a többi is itt fog tolongani - jósolja Stacey. Másra már igazán nincs is szükségünk - morogja Lou. Stacey Bobhoz fordul. - Érti már, miért érdeklődött AI a robotokról? Tetszenünk kell Granby-nek. Hát jól kinézünk - mondja Lou. - A hatékonysági mutatók egész elfogadhatóak. Granby megjelenését a robotokkal a videón nem fogják zavarni. A fene se törődik Granby-vel és a videójával. Szerintem nem lesz abból a felvételből semmi, de nem is érdekes. A probléma az, hogy mindenki azt hiszi - és eddig én is arra gondoltam, - hogy ezek a robotok jelentősen növelik a termelékenységet. Mi meg rájöttünk, hogy a cél szempontjából erről szó sincs. Ahogy ma használjuk őket, éppen hogy a termelékenység ellen hatnak. Általános a hallgatás. Végül Stacey veszi a bátorságot, hogy megszólaljon. - Akkor nincs más hátra, hogy a cél elérése érdekében termelékennyé tegyük a robotokat. Ennél sokkal többről van szó. - Bobhoz és Stacey-hez fordulok. - Lou már tudja, és azt hiszem, itt az ideje megmondani, amit úgyis hamarosan megtudnának. Miről van szó? - kérdezi Bob. Ultimátumot kaptunk Peach-től - három hónapon belül produkálnunk kell valamit, vagy bezáratja a gyárat. Néhány pillanatra megdermednek. Aztán kérdésekkel kezdenek bombázni. EImesélem nekik, amit tudok - a központi üzletág híreit nem említem, nem akarok pánikot kelteni. Tudom, nem tűnik túl soknak az idő. De amíg ki nem rúgnak innen, nem vagyok hajlandó feladni. Hogy hogyan döntötök, az a ti dolgotok, de ha ki akartok szállni, akkor most tegyétek meg. Mert a következő három hónapban szükségem lesz mindenre, amit csak adni tudtok. Ha fel tudunk mutatni akár csak egy kis haladást is, elmegyek Peachhez és bárhogy is, de kitaposok belőle további türelmi időt. Igazán hiszel abban, hogy képesek vagyunk megcsinálni? - kérdezi Lou.

- 50 -

A CÉL Bevallom, nem tudom. De legalább már látunk egy-két dolgot, amit rosszul csináltunk eddig. Akkor mit csináljunk másképpen? - kérdezi Bob. Miért nem állítjuk le az anyagok átfuttatását a robotokon, és miért nem próbáljuk csökkenteni a készleteket? - ajánlja Stacey. Hé, teljes mellszélességben kiállok a készletcsökkentés mellett - közli Bob. - De ha nem termelünk, zuhannak a hatékonysági mutatóink. Visszajutottunk oda ahonnan elindultunk. Peach nem ad még egy esélyt, ha romlik a hatékonyság - jegyzi meg Lou. - Jobb, és nem rosszabb hatékonyságot akar. A hajamba túrok. Aztán Stacey ad ötletet. - Talán újra fel kellene hívni ezt a Jonah gyereket. Úgy tűnik, jól látja a dolgokat. Igen, legalább azt kitaláltuk, mit kell kérdezned - helyesel Lou. Múlt éjszaka beszéltünk. Akkor kaptam tőle ezt az egészet - intek a tábla felé. Abban állapodtunk meg, hogy majd ő hív ... Az arcokra pillantok. Na jó, megpróbálom megint felcsöngetni, - nyugtatom meg őket és előhalászom a londoni telefonszámot. A tanácsteremből telefonálok, ahol a többiek is hallhatják. De Jonah már nincs ott. Ehelyett valami titkárnőt kapcsolnak. Á, igen, Mr. Rogo - szól bele a kagylóba. - Jonah megpróbálta fölhívni, de az ön titkárnője azt mondta, valami megbeszélésen van. Szeretett volna beszélni önnel, mielőtt ma elhagyta Londont, de félek, elkerülték egymást. Hová ment? - kérdezem. Concorde-val New Yorkba repült. Talán utolérheti a szállodában. Felírom a szálló nevét és elköszönök. Aztán megszerzem a New York-i számot és annak reményében, hogy üzenetet hagyhatok neki, föltárcsázom. A központos egyenesen a szobájába kapcsol. Tessék - mondja egy álmos hang. Jonah? Alex Rogo vagyok. Fölébresztettem? Ami azt illeti, igen. Elnézését kérem, igyekszem rövid lenni. De igazából alaposabban meg kellene vitatnunk azt, amiről múlt éjjel beszélgettünk. Múlt éjjel? - kérdez vissza. - Ja persze, múlt éjjel, az ottani idő szerint. Talán megbeszélhetnénk egy alkalmas időpontot, amikor meglátogathatna bennünket - javasolom. Csak az a gond, hogy három hétre előre be vagyok táblázva, utána meg megyek vissza Izraelbe. De értse meg, annyit nem várhatok. Olyan alapvető problémáink vannak, amelyeket nagyon rövid időn belül meg kell oldanunk. Azt már értem, mire célzott a robotokkal és a termelékenységgel kapcsolatosan. De a kollégákkal nem tudjuk, mi legyen a következő lépés és ... hát, talán ha elmagyaráznék néhány dolgot … Alex, szeretnék segíteni magának, de aludnom is kell egy keveset. Ki vagyok merülve. De hadd javasoljak valamit: ha van ideje, találkozzunk holnap reggel hétkor itt, a szállodámban és reggelizzünk együtt. Holnap? Úgy van. Körülbelül egy órányi időm lesz. Ha nem . .. A többiekre nézek, mindnyájan aggódva figyelnek. Kérem Jonah-t tartsa egy pillanatra a kagylót. Azt akarja, hogy holnap találkozzunk New Yorkban. Menjek vagy ne menjek? Viccel? - kérdi Stacey. Hát persze, hogy menj. - mondja Bob. Van valami vesztenivalód? - teszi fel Lou a kérdést. Beleszólok a telefonba. - Oké, ott leszek.

- 51 -

A CÉL Kitűnő! - helyesel Jonah megnyugvással. - Viszlát, jó éjszakát. Amikor visszamegyek az irodámba, Fran meglepetten néz fel a munkájából. Hát itt van. És elém rakja az üzeneteket. Ez a férfi kétszer hívta Londonból. Nem volt hajlandó elárulni, fontos-e vagy sem, amit akar. Van egy kis munkám a maga számára: találja ki, hogy jutok New Yorkba ma éjszaka.

- 52 -

A CÉL

11. fejezet Julie azonban nem ért meg. Kösz, hogy előre szóltál - jegyzi meg. Ha hamarabb tudom, megmondtam volna. Mostanában minden olyan váratlanul történik veled. Hát nem mindig szólok, ha megtudom, hogyha el kell utaznom? A hálószoba ajtaja mellett téblábol. Az ágyon fekvő nyitott útitáskámba pakolok. Magunk vagyunk: Sharon átugrott az egyik barátjához, Davey zenekari próbára ment. Mikor lesz már vége ennek? - kérdezi. Megtorpanok. Kezemben a fiókból kivett alsónemű. Bosszantanak a kérdései, mert éppen öt perccel ezelőtt már megbeszéltük ugyanezt. Miért olyan nehéz fölfognia? Julie, nem tudom. Van egy csomó megoldásra váró problémám. Még idegesebben izeg-mozog. Nem tetszik neki. Úgy látszik, nem bízik bennem. Nézd, azonnal felhívlak, ahogy New York-ba érek, rendben? Megfordul, mintha kimenne a szobából. Jó, hívjál. De lehet, hogy nem leszek itthon. Ismét megállok. Hogy érted ezt? Lehet, hogy este elmegyek egy kicsit. Hát jó. Én is kihasználom az alkalmat. Abban biztos vagyok - vágja oda dühösen kifelé menet. Kiveszek még néhány inget és belököm a fiókot. Amikor befejezem a csomagolást, utána megyek. A nappaliban találok rá. Az ablaknál áll, a hüvelykujja végét rágja. Megfogom a kezét és megcsókolom az ujját. Aztán megpróbálom átölelni. - Figyelj ide, tudom, hogy mostanában megbízhatatlan vagyok. De ez most nagyon fontos. A gyár érdekében … Csak a munkád fontos. Csak arra gondolsz. Még vacsorára sem számíthatok rád. A gyerekek is kérdezgetik, miért vagy ilyen. A szeme sarkában megjelenik egy könnycsepp. Ki akarom törölni, de félresöpri a kezem. Nem! Eredj csak a repülőtérre. Julie … Elsétál mellettem. Julie, ez nem becsületes eljárás! - kiáltok rá. Felém forduI. Úgy van - válaszolja. - Nem vagy becsületes. Sem velem, sem a gyerekekkel. Fölmegy az emeletre anélkül, hogy visszanézne. Arra sincs időm, hogy ezt észrevegyem; már késésben vagyok. Fölkapom a csomagomat és az aktatáskámat, és távozom. Másnap reggel hét óra tízkor a szálloda halljában várok Jonah-ra. Néhány percet késik, de nem ez jár az eszemben. Miközben le-fel mászkálok. Julie-ra gondolok. Aggódom miatta ... miattunk. Miután este elfoglaltam a szobám, megpróbáltam hazatelefonálni. Nem vette föl senki. Még a gyerekek sem. Fél órai ideges várakozás után újabb hívással próbálkoztam. Semmi. Aztán hajnali kettőig minden negyedórában hívtam a számunkat. Volt egy pillanat, amikor már a menetrendet nézegettem, hogy hazarepülök, de abba az irányba abban az órában nem találtam járatot. Végül álomba zuhantam. Hatkor ébresztettek. Mielőtt elhagytam volna a szobámat, még kétszer próbálkoztam. Második alkalommal öt percig hagytam csöngeni a telefont, de még akkor sem vette fel senki. Alex! Megfordulok. Jonah közeledik felém. Fehér inget visel - se zakó, se nyakkendő - és egyszerű nadrágot. Jó reggelt - köszönök és kezet rázunk. Látom rajta, hogy ő sem aludhatott túl sokat. Elnézést a késésért, ismerősökkel vacsoráztam. Aztán vagy háromig beszélgettünk. Menjünk reggelizni. Besétálunk az étterembe, fehér abrosszal leterített asztalhoz vezetnek minket.

- 53 -

A CÉL Hogy áll a telefonon keresztül definiált mérőeszközökkel? - teszi fel a kérdést, miután helyet foglalunk. Átállítom magam az üzletre. Elmesélem neki, hogyan fejeztem ki a célt velük. Jonah elégedettnek látszik. Kitűnő. Nagyon jól csinálta. Köszönöm, de tartok tőle, hogy a gyáram megmentéséhez többre van szükségem egy célnál és néhány mérőeszköznél. A gyára megmentéséhez? Nos, ... igen. Ezért vagyok itt. Úgy értem nem azért telefonáltam, hogy elfilozofálgassunk. Elmosolyodik. - Nem, egy percig sem hittem, hogy puszta igazságszeretetből vadászott rám. Oké, Alex. mondja el, mi a baj. Bizalmas dologról van szó - közlöm vele. Aztán elmagyarázom a gyár helyzetét és a három hónapos határidőt is megemlítem. Jonah nagyon figyel. Amikor befejezem, hátradől. És tőlem mit vár? - kérdezi. Nem tudom, van-e egyáltalán válasz, de ha van, szeretném, ha segítene megtalálni, hogyan tarthatom életben a gyárat és hogyan adhatok kenyeret az embereimnek. Jonah elréved egy időre. Elmondom az én problémámat. Hihetetlenül zsúfolt a programom. Ezért találkoztunk ilyen istentelen hajnali órában. Ennyi elfoglaltság mellett aligha lennék képes ellátni azokat a szakértői feladatokat, amiket vár tőlem. Csalódottan sóhajtok. - Hát, ha annyira elfoglalt ... Várjon, még nem fejeztem be. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudja megmenteni a gyárát. Nekem nincs időm maga helyett megoldani a problémáit. De ez nem is lenne helyes ... Ezt meg hogy érti? - vágok közbe. Jonah felemeli a kezét. - Hadd fejezzem be. Abból, amit elmondott, úgy vélem, a problémákat magának kell megoldania. Én csak annyit teszek, hogy megadok néhány alkalmazandó alapszabályt. Ha maga és az emberei értelmesen követik ezeket, akkor véleményem szerint meg fogják menteni a gyárat. Így megfelel!? De csak három hónapunk van, Jonah. Türelmetlenül bólint. - Tudom, tudom. Három hónap több mint elegendő, hogy javulást mutasson fel ... ha elég szorgalmas. Ha nem, akkor bármit mondhatok, semmi sem menti meg. Hát a szorgalmunkra biztosan számíthat. Akkor megpróbáljuk? - kérdi. Őszintén szólva nem tudom, van-e más lehetőség - válaszolom és elmosolyodom. Meg kell kérdeznem azonban, mibe fog ez kerülni nekem. Van valami szokásos díja vagy ilyesmi? Nem, nincs. De kössünk üzletet. Csak annak az értékét fizesse meg, amit tanul tőlem. Honnan tudjam. mennyi az? Mire végzünk, pontos képe lesz róla. Ha a gyárat bezárják, a tudása nyilvánvalóan nem sokat fog érni, akkor nem tartozik semmivel. Viszont ha a megszerzett tudásával milliárdokat képes keresni, akkor a fizetség is ennek megfelelő legyen. Nevetek. Mit veszthetek? Oké, becsületes üzlet - mondom végül. Az asztal fölött kezet rázunk. Egy pincér megjelenése szakítja félbe a beszélgetést. Bár egyikünk sem nézte még meg az étlapot, mindketten kávét rendelünk. A pincér tájékoztat minket, hogy minimum öt dollárért kell fogyasztanunk. Ezért aztán Jonah a kávéhoz tejet is kér mindkettőnk számára. A felszolgáló csúnya tekintetet vet ránk és eltűnik. Nos - szólal meg Jonah, - mivel is kezdjük? Azt hiszem, a robotokkal - türelmetlenkedem.

- 54 -

A CÉL Jonah megrázza a fejét. Alex, felejtse el a robotokat. Azok csak afféle divatos ipari játékszerek. Vannak ennél sokkal lényegesebb dolgok is. De nem veszi figyelembe, milyen fontosak a számunkra. A legdrágább gépeink. Minden áron termelékenyen kell működniük. Termelékenyen? Milyen szempontból? - Szavainak éle van. Oké, helyben vagyunk ... a cél szempontjából. De hatékonyaknak kell lenniük, hogy kifizetődjenek és csak akkor hatékonyak, ha alkatrészeket gyártanak. Jonah ismét megrázza a fejét. Alex, az első találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy a gyáruk hatékonysági mutatói általában jók. Akkor meg mitől vannak akkora bajban? Ingzsebéből szivart húz elő és leharapja a végét. Oké, nézze, a hatékonysági mutatókat állandóan figyelnem kell, mert a főnökeim ezt kérik számon - magyarázom neki. Mondja Alex, mi a fontosabb a főnökeinek, a hatékonyság vagy a pénz? Természetesen a pénz. De a magas hatékonyság nem feltétele annak, hogy hasznot hajtsunk? - kérdezem. A hatékonyságért vívott küzdelem legtöbbször a céljainkkal ellentétes irányba visz. Nem értem. És ha én érteném is, a főnökeim akkor sem fogják fel. Jonah rágyújt és két pöfékelés között magyarázatba fog. - Oké, lássuk, tudok-e segíteni magának, hogy megértsen néhány alapkérdést és a rájuk adott válaszokat. Először azt mondja meg, ha látja, hogy az egyik munkás tétlenül ácsorog, az jó vagy rossz a vállalatnak? Természetesen rossz. Mindig? Érzem, trükkös a kérdés. Nos, meg kell csinálnunk a karbantartást … Nem, nem, nem. Én arról a közvetlenül termelő munkásról beszélek, aki azért nem dolgozik, mert éppen nincs mit csinálnia. Hát igen, az mindig rossz. Miért? Felkuncogok. - Hát nem nyilvánvaló? Mert ez pénzpocsékolás! Azért fizetjük, hogy ne csináljon semmit? Nem engedhetünk meg állásidőt. Ehhez túl magasak a költségeink. Ez nem hatékony, a termelékenység meg alacsony, függetlenül attól, hogyan méri. Előrehajol, úgy tesz, mintha nagy titkot árulna el. Hadd mondjak magának valamit. Az a gyár, ahol mindig mindenki dolgozik, rendkívül alacsony hatékonyságú. Mit mond? Jól hallotta. De hogyan tudja ezt bizonyítani? Maga már bebizonyította a saját gyárában. Éppen csak hogy ki nem szúrja a szemét. De nem veszi észre. Most én rázom meg a fejem. - Jonah, azt hiszem, nem értjük egymást. Nézze, nálunk a gyárban nincs fölösleges ember. Csak úgy tudunk szállítani, ha mindenki állandóan dolgozik. Árulja már el, Alex, vannak felesleges készleteik? Igen. Sok a felesleges készletük? Nos ... igen. Irtózatosan sok a felesleges készletük? Hát, igen. De hogy jön ez ide? Felfogja végre, hogy csak azért van annyi felesleges készlete, mert túl sok alkalmazottat foglalkoztat? Elgondolkodom a kérdésén. Arra a következtetésre jutok, hogy igaza van, a gépek nem maguktól járnak. Emberek termelik a felesleges készleteket.

- 55 -

A CÉL Mit javasol, mit tegyek? - kérdezem. - Bocsássak el még több embert? Gyakorlatilag már csak a legszükségesebb munkaerő áll rendelkezésemre. Nem, azt nem mondtam, hogy bocsásson el bárkit is. Én csak azt javasolom, gondolja végig, hogyan használja ki a gyára kapacitását. És rá fog jönni, nem a célnak megfelelően. A pincér két elegáns ezüst kannában leteszi közénk a gőzölgő kávét, az asztalra helyezi a tejszínhabot is, és kiönti a kávét a csészéinkbe. Eközben az ablak felé kalandozik a tekintetem. Jonah átnyúl az asztalon és megérinti a zakóm ujját. - Mert mi is történik? A világban nagy a piaci kereslet a termékeik iránt. A vállalaton belül pedig ott a sok, nagy kapacitással rendelkező forrás, hogy kielégítse ezeket az igényeket. De mielőtt továbbmennénk, tudja-e, mit értek kiegyensúlyozott gyáron? Egy gyártósor kiegyensúlyozottságát? A kiegyensúlyozott gyár megteremtése alapvetően minden nyugati menedzser álma. Ez egy olyan gyár, ahol minden egyes forrás kapacitása pontosan egyensúlyban van a piaci kereslettel. És tudja, miért szeretnék elérni ezt a menedzserek? Mert ha nem áll rendelkezésünkre elegendő kapacitás, akkor megfosztjuk magunkat a potenciális eredménytől. Ha meg az elégségesnél több a kapacitásunk, akkor pazaroljuk a pénzt. Nincs lehetőségünk csökkenteni az üzemeltetési költségeket. Igen, mindenki ezt hiszi. Ezért aztán minden menedzser a kapacitást nyírbálja meg, hogy egyetlen forrás se maradjon kihasználatlanul és mindenki dolgozzon. Tényleg így van. Mi is így csináljuk és ezt látom máshol is. És kiegyensúlyozott a gyára? Hát, annyira amennyire. Természetesen néhány gép áll, de ezek általában idejét múlta masinák. Ami pedig a munkaerőt illeti, annyira takarékoskodunk amennyire csak lehet - magyarázom - De tökéletesen kiegyensúlyozott gyár talán nincs is. Érdekes, én se hallottam még egyetlenegyről sem. Mit gondol, miért nem sikerült ennyi idő és próbálkozás után sem kiegyensúlyozott gyárat létrehozni? Számos oka van. Az első az, hogy a körülmények mindig változnak. Ez semmiképpen sem tekinthető egyes számú oknak. Pedig az! Nézze csak meg, mi mindennel kell küszködnöm - itt vannak például a beszállítók. Mondjuk, a nyakunkon egy rendkívül sürgős rendelés és kiderül, hogy a beszállító egy tétel rossz alkatrészt küldött. Vagy a munkaerő hullámzásai - távollétek a minőségre fittyet hányó dolgozók, ki-és belépések, és így tovább. Aztán maga a piac. Ami állandóan változik. Ezért nem csoda, hogy egyes helyeken túl sok, másutt túl kevés a kapacitás. Alex, annak, hogy nem tudja a gyárát egyensúlyba hozni, sokkal lényegesebb oka van. Ezek viszonylag kis dolgok. Kis dolgok? Az igazi ok az, hogy minél közelebb kerül az egyensúlyi állapothoz, annál közelebb kerül egyúttal a csődhöz is. Na ne! Csak tréfál. Nézze csak a kapacitás megszállott csökkentését a cél szempontjából. Az elbocsátásokkal nő a termékértékesítés? Nem, természetesen nem. Csökkennek a készletei? Nem, az elbocsátásokkal nem. Viszont csökkentjük a költségeinket. Pontosan. Csak egyetlen mérőszám javul, az üzemeltetési költségé. És az nem elég? Alex. Az üzemeltetési költség csökkentése önmagában nem cél. A cél nem egy mutató elszigetelt javítása. Az üzemeltetési költség és a készletek csökkentése mellett növelni kell az eredményt. Egyetértek. De ha csökkentjük a költségeket, a készlet és az eredmény változatlan szinten marad, akkor mégis jobban járunk, ugye? Igen, ha nem nőnek a készletek és/vagy nem csökken az eredmény. Jó, de a kapacitás kiegyensúlyozása egyiket sem befolyásolja.

- 56 -

A CÉL Tényleg nem? Honnan tudja? Hát, mintha azt mondta volna ... Semmi ilyesmit nem állítottam. Csak megkérdeztem magától. És mindjárt feltételezte, hogyha a piaci kereslet csökkenésével összhangban megnyirbálja a kapacitást, akkor nem befolyásolja a készleteket és az eredményt. De ez a nyugati üzleti világban gyakorlatilag általános feltevés teljesen elhibázott. Honnan tudja, hogy hibás? Egyrészt matematikailag bizonyított, hogy a kapacitásnak a piaci kereslettel egybeeső megnyirbálása hatására nem több és nem kevesebb történik, minthogy az eredmény csökken és a készletek a plafont kezdik verdesni. És mivel a készleteik nőnek, az üzemeltetési költségek köze számító anyagmozgatási költségeik szépen mennek felfelé. Ennek okából kérdéses, hogy egyáltalán végre tudja-e hajtani az összes üzemeltetési költség “hőn óhajtott csökkentését, amiben javulást várt." Hogy lehet ez? A minden gyárban föllelhető két jelenségcsoport összejátszása következtében. Az egyiket függő eseményeknek hívják. Tudja, mire gondolok? Arra, hogy egy eseménynek, vagy az események egy sorának előbb kell bekövetkeznie, mint ahogy egy másik elkezdődne ... a soron következő esemény az előző függvénye. Tud követni? Persze. De miért olyan nagy szám ez? A nagy szám az, hogy a függő események szoros kapcsolatban vannak a statisztikai ingadozásnak nevezett másik jelenségcsoporttal. Hallott már ezekről? Megrántom a vállam. - Ingadozások a statisztikai adatokban, ugye? Fogalmazzuk meg másképpen. Bizonyos típusú információkat pontosan meg lehet határozni. Például az étteremben lévő ülőhelyeket egyszerűen csak meg kell számolni, hogy megtudjuk az étterem kapacitását. Körül mutat a termen. Másfajta információkat viszont nem lehet pontosan megjósolni. Például azt, hogy mennyi időn belül hozza a pincér a számlát. Vagy azt, hogy meddig tart elkészíteni a szakácsoknak egy rántottát. Vagy hogy ma mennyi tojásra lesz a konyhának szüksége. Az ilyen típusú információk állandóan változhatnak. Ezek a statisztikai ingadozásoktól függnek. De tapasztalatból lehet valami elképzelés róluk. Ám csak bizonyos határon belül. Elmúlt alkalommal a pincér öt perc negyvenkét másodperc múlva hozta a számlát. Előtte két percen belül. És ma? Ki tudja? Lehet, hogy eltart három-négy óra hosszat is. - mondja és körülnéz. - Hol a pokolban lehet? Igen, de ha a konyhafőnök valami bankettra készül és tudja a vendégek számát és azt is tudja, hogy mindnyájan rántottát fognak enni, akkor azt is tudja, mennyi tojásra van szüksége. lgen? És mi van akkor, ha összetör egyet? Na jó, van néhány tartalékban. A legtöbb, a gyára sikeres vezetése szempontjából kritikus tényező időben előre pontosan nem határozható meg. A pincér karja közénk nyomul, miközben leteszi a számlát az asztalra. Magamhoz húzom. Jó, elfogadom. De egy munkás esetében, aki nap nap után ugyanazt csinálja, az ingadozások átlaga egy idő után meghatározható. Őszintén szólva, nem értem, mi köze lenne a két jelenség közül akár csak az egyiknek is bármihez. Jonah föláll, indulásra kész. Nem az egyikről, vagy a másikról beszélek. Hanem a kettő együttes hatásáról. Szeretném ha elgondolkodna erről, most viszont mennem kell. Elmegy? Muszáj. Jonah, nem hagyhat itt csak úgy. Várnak az ügyfeleim. Jonah, nincs időm találgatásra. A válaszok kellenek. A kezét a karomra teszi.

- 57 -

A CÉL Alex, ha csak úgy egyszerűen elmondom, mi a teendője, biztos, hogy a végén elrontja. A törvényszerűségek érvényesülése érdekében önmagának kell tisztába jönnie a dolgokkal. Kezet rázunk. A viszontlátásig, Alex. Hívjon fel, ha rájött, milyen következményekkel jár a két jelenség összejátszása a gyára esetében. Ezzel kisiet. Dúlva-fúlva magamhoz intem a pincért és fizetek. A visszajárót meg sem várva Jonah után indulok az előtérbe. Elkérem az útitáskám a boytól, és a vállamra kanyarítom. Ahogy megfordulok, megpillantom Jonah-t, amint egy jóképű, kék öltönyös férfival csak úgy ingujjasan kilép az utcára. Mögöttük cammogok és látom, hogy a férfi a bejárat előtt várakozó fekete limuzinba invitálja Jonah-t. Közeledtükre a sofőr kipattan és kitárja előttük a kocsi hátsó ajtaját. Hallom, hogy a jóképű, kék öltönyös férfi beszállás közben a programot ismerteti Jonahval. - Miután megtekintette a gyárat, az elnök és az igazgatótanács néhány tagja szeretne találkozni Önnel ... - A kocsiban egy ősz úr vár rájuk. Kezet ráznak. A sofőr becsukja az ajtót, és beül a volán mögé. A színezett üveg mögött csak a fejek elmosódott sziluettjét látom, amikor a hatalmas autó besorol a forgalomba. Intek egy taxinak. Hová megyünk, főnök? - kérdi a taxis.

- 58 -

A CÉL

12. fejezet Hallottam egy srácról az UniCo-nál, aki úgy járt, hogy amikor este hazaért a munkából, csak a puszta falak visszhangozták a köszönését. A felesége mindent fölpakolt: a gyerekeket, a kutyát, az aranyhalat, a bútort, a szőnyegeket, a konyhafelszerelést, a függönyöket, a falról a képeket, a fogkrémet, mindent. Pontosabban két dolgot hagyott ott: a srác ruháit (halomban a hálószoba padlóján, mert az akasztókat is elvitte) és egy rúzzsal írt üzenetet a fürdőszobai tükrön: “Isten veled, te szarházi!” Az utcán a ház felé ez a kép ötlik fel bennem, de időnként már korábban is átfutott az agyamon. Ahogy a bejárathoz hajtok, a gyepen a teherautó-kerekek nyomát kémlelem, de a fű érintetlen. A garázs előtt leparkolom a Buickot. Látom az üvegen át, hogy Julie Hondája a helyén van. Fölnézek és csöndesen hálát adok az Úrnak. Az ajtónak háttal, a konyhaasztalnál ül. Felriasztom. Abban a pillanatban föláll és felém fordul. Egy másodpercre egymásra meredünk. Látom, hogy vörös a szemhéja. Szia - köszönök. Mit keresel itthon? - érdeklődik. Felnevetek - nem kedvesen, csak az idegesség jön ki rajtam. Hogy mit keresek itthon? Téged! Rendben, Itt vagyok. Jól nézz meg! - Már a nézése sem valami biztató. Oké, itt vagy, de tudni akarom hol voltál a múlt éjszaka. Kimaradtam. Egész éjjel? Fölkészült a kérdésre. Nahát, meg vagyok lepve, hogy egyáltalán tudsz róla, hogy nem voltam itthon. Na Julie, ne vacakolj. Legalább százszor hívtam a számunkat az éjszaka. Betegre idegeskedtem magam, mi lehet veled. Ma reggel is próbálkoztam, de senki sem vette fel. Ezek szerint egész éjszaka nem voltál itthon. Egyébként is, hol vannak a gyerekek? Barátoknál. Ma meg suliba kell menniük. És te? Te is egy barátodnál voltál? Csípőre teszi a kezét. Igen, ami azt illeti, egy barátomnál voltam. Férfi vagy nő az illető? Kemény a tekintete. Előre lép. Érdekel is téged, hogy állandóan itthon vagyok a gyerekekkel. De ha egyszer elmegyek egy este valahová, akkor egyszerre csak tudni akarod, hol voltam, kivel voltam, mit csináltam. Csak úgy érzem, némi magyarázattal tartozol nekem. Te hányszor jössz későn haza, hányszor maradsz ki, vagy tudja isten, mit csinálsz? De az az üzlethez tartozik. És mindig megmondom, hol voltam, ha kérdezed. Nincs mit mondanom. Csak annyi történt, hogy Jane-nel elmentünk valahová. Jane-nel? - Eltart egy darabig míg rájövök, ki is az. - Az a barátnőd meg az előző lakóhelyünkről? Elautókáztál egészen odáig? Valakivel beszélgetnem kellett. De mire befejeztük, már túl sokat ittam, hogy vezethessek. Tudtam, hogy a gyerekek jó helyen vannak reggelig. Ezért aztán Jane-nél maradtam. Jó, de miért? Hogy támadt hirtelen ez az ötleted? Hirtelen ötlet? Alex, te minden nap elmész és már éjszakára is magamra hagysz. Nem csoda, ha egyedül érzem magam. Nem hirtelen ötletről van szó. Mióta csak vezető vagy, mindig a karriered a első, másnak csak a maradék jut. Julie, én csak azért hajtok, hogy jó életetek legyen. Ez minden. Akkor miért olyan fontosak neked az előléptetések? Mit kellett volna tennem, utasítottam volna vissza? Nem válaszol.

- 59 -

A CÉL Nézd, nem azért dolgozom annyit, mert így tetszik nekem, hanem mert muszáj. Még mindig nem szól egy szót sem. - Rendben, figyelj ide: megígérem, hogy több időt töltök veled és a gyerekekkel. Becsületszavamra többet leszek itthon. Al, nem a munkába menésről van szó. Ha itthon vagy, az eszed akkor is a munkádon jár. Néha látom, hogy a gyerekeknek kétszer-háromszor kell szólniuk hozzád, hogy meghalljad. Hidd el, ha kimászok ebből a mostani kvászból, másként lesz minden. Érted egyáltalán miről beszélek? Ha kimászol a mostani kvászból? Gondolod, hogy nem lesz mindig valami gondod? Ezt már mondtad, Al. Tudod hányszor beszéltünk már erről? Igazad van. Sokszor. De most semmit sem tehetek. Fölnéz a plafonra. - Mindig a munkád. Mindig csak a munkád. Ha ennyire fontos alkalmazott vagy, miért nem léptetnek gyorsabban elő, miért nem adnak több pénzt? Megdörzsölöm az orrnyergem. Hogy értessem meg veled, hogy most nem aktuális sem az előléptetés, sem a fizetésemelés. Most másról van szó. Julie fogalmad sincs, micsoda gondjaim vannak a gyárban. Neked meg arról nincs fogalmad, milyen itthon ücsörögni egész nap. Oké, nézd szeretnék többet itthon lenni, de most egyszerűen nem megy. Nekem nem kell az összes időd, csak egy része. A gyerekeknek is jár ennyi. Tudom. De ahhoz, hogy megmentsem a gyárat az elkövetkező néhány hónapban minden perc számítani fog. Legalább vacsorára nem tudnál hazajönni? Esténként hiányzol a legjobban. És nem csak nekem. Nélküled minden üres még akkor is, ha itt vannak a gyerekek társaságnak. Jó tudni, hogy még kellek neked. De néha az estékre is szükségem van. Napközben egyszerűen nincs időm például a papírmunkára. Miért nem hozod haza? - javasolja - Azt itthon is megcsinálhatnád. Közben legalább láthatnálak. És talán valamit segíteni is tudnék. Előrehajolok. Nem tudom, képes lennék-e koncentrálni, de … rendben, próbáljuk meg. Elmosolyodik. - Akarod? Persze. Ha megy a dolog, beszélhetünk róla. Megegyeztünk? Megegyeztünk. Odahajolok hozzá. - Megpecsételhetnénk egy kézfogással, esetleg egy csókkal? Megkerüli az asztalt, a térdemre ül és megcsókol. Tudod, rettentően hiányoztál az éjjel - mondom neki. Tényleg? Nekem is hiányoztál. Nem hittem volna, hogy az olyan magányosok bárja ennyire nyomasztó. Magányosok bárja? Jane ötlete volt. Becsületszavamra. Megrázom a fejem. - Hallani sem akarok róla többet. De Jane új tánclépéseket mutatott nekem. És ezen a hétvégén talán … Magamhoz szorítom. - Ha van valami terved a hétvégére, bébi, a tiéd vagyok. Óriási- suttogja a fülembe, - tudod péntek van, akár … kezdhetnénk a víkendet egy kicsit korábban is. Megint megcsókol. Julie, igazán szeretlek, de … De? Be kell mennem a gyárba. Feláll. - Jó, de ígérd meg, hogy ma este sietsz haza. Megígérem. Ebből még igazán kellemes hétvége lehet.

- 60 -

A CÉL

13. fejezet Amikor szombat reggel kinyitom a szemem, sárgászöld foltra esik a tekintetem. A foltról kiderül, hogy a fiam, Dave, cserkészegyenruhában. A karomat rángatja. Dave, mit keresel itt? Papa, hét óra! Hééét? Még aludnék egy kicsit. Nem akarnál tévét nézni vagy ilyesmi? Elkésünk. Elkésünk? Honnan? A túráról! Nem emlékszel? Megígérted, hogy velünk jössz és segítesz a túravezetőnek. Olyasmit motyogok ami nem való egy kiscserkész fülének. De Dave-et ez sem érdekli. Gyerünk. Futás a fürdőszobába. - és kirángat az ágyból. - Tegnap este már összecsomagoltam a cuccodat és bepakoltam a kocsiba. Nyolcra ott kell lennünk. Még egy utolsó pillantást vetek az alvó Julie-ra és a puha, meleg ágyra, miközben Dave kilökdös a szobából. Egy óra tíz perccel később megérkezünk fiammal valami erdő szélére. A csapat már vár ránk. Tizenöt kissrác kalapban, cserkésznyakkendővel, bátorsági próbajelvényekkel meg ami kell. Mielőtt megkérdezhetném, hol van a túravezető, a többi néhány apuka és anyuka, aki elhozta a gyerekeket, beugrik a kocsijába és padlógázzal meglép. Mire körülnézek, én vagyok az egyetlen felnőtt a látóhatáron. - A túravezetőnk nem tudott eljönni - tájékoztat az egyik fiú. Hogy-hogy? Megbetegedett - közli a mellette álldogáló srác. Kiújult az aranyere - meséli az első. - Úgy néz ki, maga most a főnök. Mit csináljunk, Mr. Rogo? Nos, először egy kicsit dühös vagyok, hogy rám lőcsölték az egészet. De a kilátás, hogy egy rakás kölyökre kell felügyelnem, nem rémít el, hiszen ezt csinálom naponta a gyárban. Így aztán magam köré gyűjtöm őket. Térképet veszünk elő és megbeszéljük, merre menjünk az előttünk elterülő veszedelmes rengetegben. Megtudom, hogy a terv szerint a csapatnak kijelölt túrista útvonalon egy bizonyos Ördögvízmosás névre hallgató helyre kell eljutnia. Ott lesátorozunk éjszakára. Reggel tábort bontunk és visszajövünk az indulás helyére, ahol Papi és Mami várja majd a fák közül kibukkanó kis Freddy-t, Johnny-t és barátaikat. Először el kell jutnunk az Ördög-vízmosáshoz, ami úgy tíz mérföldnyire lehet. Fölsorakoztatom a csapatot. A gyerekeken hátizsák. Kezemben a térképpel a sor elejére állok, hogy az utat mutassam és nekivágunk. Az idő remek. A nap átsüt a fák között. Az ég kék. Csöpp szél fúj, hűvös van. Szóval minden ideális egy kiadós sétához. Az ösvényt könnyű követni, mert a fákon tíz yardonként sárga jelek virítanak. Az aljnövényzet mindkét oldalon dús. Ezért egyes sorban kell mennünk. Feltételezem, hogy óránként két mérföldet teszek meg, ami körülbelül egy átlagember sebességének felel meg. Ilyen ütem mellett a tíz mérföld bejárása öt órát vesz igénybe. Az iram szerint nyolc harminc van. A megállásokra és az ebédre adjunk másfél órát, így háromra gond nélkül elérhetjük uticélunkat. Néhány perc múlva visszanézek. A gyerekek lánca az induláshoz képest kissé megnyúlt. A kezdetben egymástól egy yardnyi távolságban haladó srácok sora megnyúlik. Megyek tovább. De amikor néhány száz yard megtétele után ismét hátratekintek, látom, hogy a menetoszlop még lazább. A láncban a szakadások egyre nagyobbak. A sor vége szinte nem is látható.

- 61 -

A CÉL Ezért úgy döntök, hogy én leszek a sereghajtó. Könnyebben szemmel tudom tartani a gyerekeket, és biztos, hogy nem marad le senki. Bevárom az első fiút, megkérdezem a nevét. Ron-nak hívnak. Ron, kérlek, vezesd te a sort. Odaadom neki a térképet, - Kövesd a kijelölt ösvényt és ne siess. Rendben? Oké, Mr. Rogo. Úgy tűnik, megfelelő ütemet diktál. Mindenki kövesse Ront! - figyelmeztetem a többieket. - Senki sem előzheti meg, mert nála van a térkép Megértettétek? Bólintanak, intenek. Mindenki megértette. Félreállok, megvárom, amíg mind elmennek mellettem. Davey egy barátjával beszélget, aki mögötte baktat. Most, hogy a haverjaival van, nem akar megismerni. Ehhez túl tartózkodó. A következő öt-hat fiú gond nélkül tartja az iramot. Aztán egy darabig semmi, majd ismét néhány kiscserkész. Még nagyobb szakadás. Visszanézek az ösvényen. És megpillantok egy kövér kissrácot, akin már a kifulladás jelei látszanak. Mögötte a csapat maradéka. Hogy hívnak? - kérdezem, amikor közelebb ér. Herbie-nek. Jól vagy, Herbie? Hát persze, Mr. Rogo. Jó meleg van, ugye. fiú? Herbie ballag tovább, a többiek követik. Némelyikükön látszik hogy szívesen menne gyorsabban, de nem tudja megkerülni Herbie-t. Besorolok az utolsó fiú után. A sor hosszan elnyúlik előttem, a srácok zömét nem is látom, hacsak hegynek felfelé nem vezet az út, vagy az ösvény nem kanyarodik. Úgy tűnik, a menet kényelmes ütemben halad. Nem mintha unalmas lenne a látvány, de a gondolataim egy idő után elkalandoznak. Például Julie közül járnak. Tényleg vele akartam eltölteni a hétvégét, de egyszerűen elfeledkeztem a Davey-féle kirándulásról. ”Jellemző rád.” hallom magamban a hangját. Nem tudom, mikor tudunk egy kis időt együtt tölteni, pedig szükségem lenne rá. A kirándulással kapcsolatban viszont be kell látnia, hogy Dave-vel is lennem kell valamikor. Aztán eszembe jut a Jonah-val folytatott New York-i beszélgetés. Azóta sem volt egy percem sem, hogy elgondolkodjam rajta. Kíváncsi lennék rá, mi dolga lehet egy fizikatanárnak azokkal a limuzinos nagyvállalati nehézfiúkkal. Azt sem értem, amit megpróbált az általa leírt két jelenséggel megmagyarázni. Azokkal a “függő eseményekkel” meg “statisztikai ingadozásokkal”. - Na és? Mindkettő elég egyszerűen hangzik. A gyártás során nyilvánvalóan vannak függő események. Egyszerűen arról van szó, egy bizonyos műveletet előbb kell elvégezni, mielőtt egy másikba fognánk. Az alkatrészeket is egymás utáni meghatározott részműveletekkel állítják elő. Az “A” gépnek be kell fejeznie az 1. számú műveletet ahhoz, hogy “B” munkás nekiláthasson a 2. számú műveletnek. Előbb le kell gyártani az összes alkatrészt ahhoz, hogy a végszereldében összeállíthassák a terméket. Az összeszerelésnek meg kell előznie a szállítást. És így tovább. De a függő események bármilyen folyamatban megfigyelhetők a gyáron kívül is. Az autóvezetés is függő események sorozata. Akárcsak a mi kis túránk. Ahhoz, hogy elérjük az Ördög-vízmosást, végig kell mennünk az ösvényen. Az élen haladó Ron-nak Davey előtt kell mennie, Dave-nek Herbie előtt. Az előttem gyalogló fiúnak el kell előbb hagynia az ösvénynek azt a részét, ahová aztán én fogok lépni. Ez a függő események egyszerű esete. És a statisztikai ingadozások? Fölnézek és látom, hogy az előttem járó gyerek egy kicsit felgyorsította lépteit. Távolabb jár előttem mint néhány perccel ezelőtt, ezért nagyobbakat lépek, hogy utolérjem. Ezzel viszont túl közel kerülök hozzá, le kell lassítanom. Vagyis ha lemérem a lépéseimet, statisztikai ingadozásokat regisztrálhatok. De miért olyan nagy ügy ez?

- 62 -

A CÉL Ha azt mondom, hogy “két mérföld per órás” ütemben haladok, az nem jelent állandó sebességet. Lehet 2,5 mérföld, néha meg 1,2 mérföld is. Ez az egyes lépések hosszától és gyakoriságától függ. De időben és a távolságot tekintve, átlagban többé-kevésbé két mérföld jön ki a végén. Ugyanez történik a gyárban is. Meddig tart egy transzformátor tekercselése? Ha fogunk egy stoppert és sokszor lemérjük a műveleti időt, akkor kijön, mondjuk, átlagosan négy egész háromtized perc. De adott esetben lehet kettő egész egytized, vagy hat egész négytized perc is. “Ez két percet fog igénybe venni ….. ez meg öt percet”. Ezt nem lehet megjósolni. Mi a hiba az okoskodásomban? Amennyire én látom, semmi. Nincs más választásunk. Mit használhatnánk “átlagos”, “becsült” helyett? Hirtelen megtorpanok, mert majdnem a fiú sarkára lépek. Valahogy lassabban haladunk, mivel egy elég meredek hegyoldalon mászunk felfelé. Herbie meg föltartja a mögötte haladókat. Gyerünk Sömör! - kiabál előre az egyik kölyök. Sömör? Gyerünk, Sömör, igyekezz - bíztatja a másik is. Nyugi, elég legyen - szólok rájuk. Herbie fölér a csúcsra. Visszafordul. Arca vörös a mászástól. Remek, Herbie! - bátorítom. Menj tovább! Herbie eltűnik a hegy háta mögött. A többiek másznak fölfelé én meg utánuk, míg föl nem érek. Egy pillanatra megállok és lenézek az ösvényre. Jószagú Úristen! Hol van Ron? Már vagy fél mérfölddel előbbre jár. Néhányan Herbie előtt poroszkálnak, a többiek a messzi távolban. Tölcsért csinálok a kezemből. HÉ! GYERÜNK! ZÁRKÓZZATOK FEL! - kiabálom. - FUTÓLÉPÉS! FUTÓLÉPÉS! Herbie ügetni kezd. A többiek utána. Én zárom a sort. Hátizsákok, kulacsok himbálódznak és verik a gyerekek hátát és oldalát. És Herbie - nem tudom, mi mindent cipel magával, de a cuccai úgy csörömpölnek és zörögnek futás közben, mintha egy egész ócskavas telepet hurcolna. Bár jókora távolságot teszünk meg futva, mégsem érjük utol az élen haladókat. Herbie lelassít. A srácok meg rákiabálnak, hogy siessen már. Én is lihegek és fújtatok. Végre megpillantom Ront a távolban. HÉ, RON! - kiáltok - ÁLLJ MEG! A felszólítást az ösvény mellett haladók továbbítják hozzá. Ron, aki valószínűleg már elsőre is meghallotta, megfordul és visszanéz. Herbie, a megváltó pihenő reményében, lépésre vált át. Mi is. Ahogy közeledünk, minden fej felénk fordul. Ron, mondtam neked, hogy ne siess annyira. De hát nem is siettem. Na jó, akkor a következőkben igyekezzünk együtt maradni. - mondom a társaságnak. Mr. Rogo, mit szólna egy kis pihenőhöz? - kérdezi Herbie. Rendben, szünet - válaszolom. Herbie elveti magát az ösvény mellett, a nyelve kilóg, mindenki a kulacsa után nyúl. Találok egy kényelmes rönköt, ráülök. Néhány perc múlva Davey mellém ül. Nagy vagy, papa. Kösz. Mit gondolsz, mennyit jöttünk? Úgy két mérföldet. Csak? Már azt hittem, nemsokára odaérünk. Többet kellett jönnünk két mérföldnél. A Ron-nál lévő térkép szerint nem. Na akkor jobb, ha megyünk tovább. A fiúk már felsorakoztak. Oké, indulás! Elindulunk, az ösvény egyenes, így mindenkit látok. Alig teszünk meg harminc yardot, amikor észreveszem, hogy minden kezdődik elölről. A sor szétszakad: a fiúk között egyre nagyobb a távolság. A fene egye meg, ha ez így megy

- 63 -

A CÉL tovább, mást se csinálunk egész nap, csak futunk és megállunk. Ha nem maradunk együtt, biztos, hogy a csapat fele el fog veszni. Tennem kell valamit. Először Ront ellenőrzöm. De Ron tényleg nem siet, Normális léptekkel halad, szó se róla. Aztán végigmérem a sort. A többiek is körülbelül ugyanabban az ütemben haladnak. És Herbie? Nem jelent gondot. Talán felelősnek érzi magát a késésért, mert nagyon igyekszik lépést tartani, szinte belebújik a előtte menetelő fiú fenekébe. De ha mindenki azonos ütemben halad, miért nő a lemaradás az élen haladó Ron és én köztem, aki a sort zárja? Statisztikai ingadozások? Az nem lehet. Az ingadozások átlagolódnak. Mindenki ugyanazzal a sebességgel halad, az egymás közti távolság némiképp változhat, de egy bizonyos időn belül ki kell egyenlítődnie. A Ron és köztem lévő távolság nőhet, de csak egy adott mértéken belül, végeredményben átlagosan azonosnak kell maradnia. De nem marad. Bár mindenki tartja a Ron által diktált ütemet, a sor egyre jobban megnyúlik. A fiúk közti távolság is nő. Kivéve Herbie-t és az előtte haladó srácot. Mi az oka? Figyelem a kölyköt. Amikor lemarad egy lépéssel, szaporázni kezdi. Ami azt jelenti, hogy Ron-hoz és a többi előtte járóhoz képest jóval több energiát fejt ki, hogy fenntartsa ugyanazt a relatív sebességet. Kíváncsi vagyok, meddig képes ezt csinálni. Na de mégis .. miért nem tudunk mindahányan Ron-hoz hasonló ütemben haladni és együtt maradni? Figyelem a sort és a szemem megakad valamin, Látom, hogy Davey néhány pillanatra lelassít és megigazítja a hátizsákja vállszíját. Ron közben semmivel sem törődve menetel tovább. A lemaradás tíz … tizenöt … húsz lépésnyire nő. Aminek az a következménye, hogy az egész sor húsz lépéssel meghosszabbodik. Kezdem kapiskálni, mi történik Ron diktálja az ütemet. Minden egyes alkalommal, amikor valaki lelassít, megnyúlik a sor. Ez nem mindig annyira nyilvánvaló mint Davey esetében. Van, hogy egy fiú csak egy picivel lép rövidebbet Ron-nál, de ez az egész sor hosszát befolyásolja. De mi van akkor, ha valaki gyorsabb Ron-nál? A hosszabb vagy gyorsabb léptek nem befolyásolják a megnyúlást? A különbségek nem átlagolódnak? Tegyük fel, gyorsabban megyek. Rövidíthetem-e a sor hosszát? Nos, a távköz öt láb lehet az előttem haladó fiú és köztem. Ha ő ugyanabban az ütemben halad, én pedig felgyorsítok, csökkenthetem a lemaradást - sőt, talán a sor hosszát is. De végeredményben csak azt érem el, hogy nekimegyek a srác hátizsákjának (és biztos, hogy meg fogja mondani az anyjának). Tehát abban az ütemben kell gyalogolnom, ahogy ő halad. Ha beérem, gyorsabban már nem tudok menni nála. És ő sem az előtte levőnél. És így tovább Ron-ig. Ami azt jelenti, hogy Ron-on kívül mindegyikünk sebessége az előtte haladótól függ. Kezd összeállni a kép. A mi kis túránk függő események egy csoportja ... statisztikai ingadozásokkal kombinálva. Mindegyikünk sebessége ingadozik. De az átlagnál nem lehet gyorsabban haladni. Ez a sorban előttem haladóktól függ. Tehát hiába lennék képes óránkénti öt mérföldes sebességre, ha az előttem menetelő srác csak két mérföldet tesz meg egy óra alatt. De ha még fel is tudná venni az én sebességemet, a sorban előbbre levőknek is képesnek kellene erre lenniük. Következésképpen a sebességemet a saját képességem és a többi kirándulóé szabja meg. Ugyanakkor a lassításnak nincs korlátja. A megállásnak sem. És ha ez bekövetkezik, akkor a sor a végtelenbe nyúlhat. Itt nem a különböző sebességek ingadozásainak átlagolódásáról van szó, hanem az ingadozások halmozódásáról. Méghozzá többnyire a lassúság akkumulációjáról, mert a függőség korlátozza a nagyobb ingadozások lehetőségét. És ezért nyúlik meg a sor. Akkor lenne esély a felzárkózásra, ha bizonyos távolságon a Ron mögött haladók gyorsabban mennének a srác átlagos haladási üteménél. Megpróbálom felmérni, mekkora távolságot kellene behoznunk a sorban elfoglalt helyünktől függően. Davey-nek csak a Ron-hoz képesti saját, az átlagosnál kisebb

- 64 -

A CÉL ingadozásait, úgy húsz lépést, amennyivel le van maradva az éltől. De Herbie-nek ahhoz, hogy ne engedje nőni a lemaradást, a sajátján kívül az összes előtte haladó ingadozásait bekell hoznia. Én meg itt vagyok a sor végén. Hogy állandóvá tegyem a sor hosszát, a összes fiú közti különbségnek megfelelő távon gyorsabban kell haladnom az átlagnál. A lemaradások halmozott távját kell behoznom. Elgondolkodom azon, mit jelenthet ez a gyár szempontjából. Ott pontosan ugyanígy állunk a függő eseményekkel és statisztikai ingadozásokkal. Mondhatni, a fiúk csapata analóg a termelési rendszerrel .. egyfajta modell. A csapat is előállít valamit: “az ösvényen menést”. Ron kezdi a termelést azzal, hogy fogyasztja az előtte kanyargó, be nem járt ösvényt, amit akár alapanyagnak is tekinthetünk. Tehát elsőként Ron munkálja meg az ösvényt azzal, hogy rálép. Azután Dave következik, majd tovább Herbie-n és a többi srácon keresztül én. Mindannyian egy-egy műveletet végzünk egy termék előállítása érdekében pontosan úgy, ahogy a gyárban történik. Számít a sorrendünk? Nos, valakinek elsőnek és valaki másnak utolsónak kell lennie. Az események tehát függnek egymástól tekintet nélkül arra, milyen sorrendbe állítjuk a srácokat. Enyém az utolsó művelet. Csak ha már én is áthaladtam, akkor mondhatjuk, hogy a “terméket”” eladtuk. És az eredmény - nem Ron haladási üteme, hanem az enyém. És mi a Ron és köztem lévő távolság? Az a készlet. Ron alapanyagot fogyaszt, következésképpen a többiek által bejárt ösvény mindaddig készlet marad, amíg én, utolsóként át nem haladok rajta. És mi az üzemeltetési költség? Akármi, amitől a készletből eredmény lesz, ami a mi esetünkben a meneteléshez szükséges energiamennyiség. Mennyiségileg nem tudom a modell számára meghatározni, de érzem, kezdek alaposan elfáradni. Ha nő a távolság Ron és köztem, az azt jelenti, hogy a készlet növekszik. Az eredmény az én menetütemem. Amit mások ingadozó üteme befolyásol. Hmmm. Tehát az átlagosnál lassabb haladásból adódó ingadozások halmozódása nálam csapódik le. Következésképpen nekem is le kell lassítanom. Vagyis a készlett növekedéséhez viszonyítva az egész rendszer eredménye csökken. És az üzemeltetési költség? Nem vagyok biztos benne. Az UniCo esetében amikor csak nő a készlet, annak mozgatási költsége növekszik. Az anyagmozgatási költség az üzemeltetési költség része, tehát annak a mutatónak is emelkednie kell. A túra esetében nő az üzemeltetési költség, amikor gyorsabban kell haladnunk, hogy felzárkózzunk, mert több energiát fejtünk ki mint egyébként. Nő a készlet. Csökken az eredmény. És az üzemeltetési költség valószínűleg emelkedik. Ez történik a gyárban is? Fölnézek, mert majdnem beleszaladok az előttem járó gyerekbe. Ahá! Oké! Itt a bizonyíték, hogy valamit elnéztem, amikor analógiát kerestem. A sor előttem inkább sűrűsödik ahelyett, hogy megnyúlna. Végül az átlagnak kell érvényesülnie. Oldalt hajolok, hogy ellenőrizzem Ron óránként két mérföldes menetütemét. De Ron nem tartja az ütemet. Az ösvény szélén áll. Miért álltunk meg? Ebédidő van, Mr. Rogo!

- 65 -

A CÉL

14. fejezet De hiszen nem itt akartunk ebédelni - szólal meg az egyik gyerek. - Lejjebb ha már elértük a Rampage folyót. A túravezetőtől kapott időbeosztás szerint déli tizenkettőkor kell ebédelnünk válaszolja Ron. És pont dél van - teszi hozzá Herbie és órájára mutat. - Tehát megebédelünk. De mostanra már a folyónál kellene lennünk és nem vagyunk ott. Kit érdekel? - torkolja le Ron az akadékoskodót. - Itt nagyon klasszul lehet enni. Nézz csak körül. Ron-nak igaza van. Az ösvény egy tisztáson vezet keresztül, ami történetesen egy piknikező helynek van berendezve. Köröskörül asztalok, nyomós kút, szemetesvödrök, szalonnasütő - minden, ami csak kell. (Csak hogy tudják, kedvelem az efféle vadont.) - Rendben. Szavazzunk. Lássuk, ki akar most enni. Aki éhes, emelje fel a kezét. Az eredmény egyhangú, mindenki felemeli a kezét. Megállunk ebédelni. Leülök az egyik asztalhoz és elgondolkodom néhány dolgon. Az zavar a legjobban, hogy nem látom a módját, hogy egy termelő üzemet függő események és statisztikai ingadozások nélkül működtetni lehessen. Nem tudok elszakadni a kombinációtól. De valahogy csak ki lehet küszöbölni ezeket a hatásokat. Mert az biztos, hogy bezárhatjuk a boltot, ha a készlet egyre nő, az eredmény meg csökken. És mi van akkor, ha a gyáram kiegyensúlyozott, olyan, amilyenről Jonah szerint minden menedzser álmodik, ahol az összes forrás pontosan annyi, amennyit a piaci kereslet igényel? Nem ez lenne a problémám megoldása? Ha a rendelkezésemre álló kapacitást teljesen lekötné a kereslet, akkor a fölösleges készletek nem csökkennének? Nem szűnnee meg bizonyos alkatrészek hiánya? És hogy lehet az, hogy egyedül Jonah-nak van igaza, mindenki más téved? A menedzserek mindig is megnyirbálták a kapacitásokat, hogy csökkentsék a költségeket és növeljék a profitot; ez a játék lényege. Kezdem azt hinni, hogy ez a túrás modell félrevezet engem. Úgy értem, az biztos, hogy bemutatja a statisztikai ingadozások és a függő események kombinációjának hatását. De kiegyensúlyozott-e a rendszer? Tegyük fel, az a kereslet, hogy két mérföldet tegyünk meg egy óra alatt - nem többet és nem kevesebbet. De hát tudom-e úgy szabályozni minden egyes gyerek kapacitását, hogy pontosan két mérföldet tegyen meg óránként? Ha tudnám, akkor - üvöltözéssel, ostorcsapásokkal, pénzzel vagy akármivel - mindenkit állandó ütemű mozgásban tartanék, és minden tökéletesen ki lenne egyensúlyozva. De kérdés, hogy tudnám igazában megnyirbálni tizenöt srác kapacitását? Talán ha egy kötéllel összekötném a bokájukat, hogy mindegyik pontosan ugyanakkorát lépjen. De hát ez egy kicsit hóbortos ötlet. Vagy klónozhatnám magam tizenöt példányban és akkor lenne tizenöt egyforma léptű Alex Rogom. A gyakorlatban ez még megvalósíthatatlan még a klóntechnológia mai eredményei mellett is. Vagy fel lehetne építeni valami másfajta, jobban kezelhető modellt, amely lehetővé tenné, hogy kétséget kizáróan belelássak a dolgokba. Találgatom, mit is csináljak, amikor észreveszem, hogy az egyik asztalnál egy fiú dobókockákkal játszik. Valószínűleg a legközelebbi Las Vegas-i útjára treníroz, vagy ilyesmi. Nem törődöm különösképpen vele - bár kockavetésért aligha kap kitüntető jelvényt de a látványtól támad egy ötletem. Felállok és odamegyek hozzá. - Mondd, kölcsön adnád ezeket egy kicsit? A kissrác megrántja a vállát és átnyújtja a játékszereket. Visszamegyek a saját asztalomhoz és dobok néhányat. Igen, valóban statisztikai ingadozások. Minden dobásnál kapok egy véletlenszerű számot, ami bizonyos keretek között megjósolható, hiszen a kockán a számok egytől hatig terjednek. A következőkben szükségem van a modellhez függő események egy csoportjára. Némi turkálás után találok egy doboz gyufát (a mindenen meggyújtható fajtából) és néhány alumínium poharat valami étkészletből. A poharakat sorba állítom az asztal hosszában, a gyufákat pedig lerakom a sor egyik végére. Ez hát a tökéletesen kiegyensúlyozott rendszer modellje.

- 66 -

A CÉL Amíg elrendezem a dolgokat, azon töröm a fejem, hogy működtessem a rendszert. Dave oldalog mellém az egyik barátjával. Odaállnak az asztalhoz és nézik, ahogy kockát vetek és arrébb teszem a gyufaszálakat. Mit csinálsz? - kérdi Dave. Hát, éppen kitalálok egy játékot. Játékot? Igazán? - érdeklődik a barátja. - Mi is játszhatunk, Mr. Rogo? Miért ne? Hát persze. Hirtelen Dave-et is érdekelni kezdi. Hé, én se szeretnék kimaradni. Jó, csak gyere. Sőt, meg kellene kérni még egy pár srácot, hogy segítsen nekünk. Amíg összeszedik a többieket, kitalálom a játékszabályokat. Az általam összeállított rendszer célja, hogy … “feldolgozza" a gyufákat. Ez úgy történik, hogy egy bizonyos mennyiségű gyufaszálat kell a dobozból kivenni és végigjuttatni a poharak során. A kocka határozza meg, hány szálat lehet az egyik pohárból a következőbe átrakni. A kocka reprezentálja az egyes források, a poharak kapacitását, a poharak a függő események, a gyártás egyes műveletei. Mindnek egyenlő a kapacitása, de a valóságos teljesítmény némiképp ingadozni fog. Az ingadozások minimálisra való csökkentése érdekében csak az egyik kockát használom. Tehát az ingadozások egy és hat közé eshetnek. Minimum egy, maximum hat szál gyufát tehetek át a soron következő pohárba. Az eredmény ebben a rendszerben az a sebesség, ahogy a gyufaszálak kikerülnek az utolsó pohárból. A készlet a poharakban lévő összes gyufa száma egy adott időben. És kezdetnek föltételezem, hogy a piaci kereslet egyenlő a rendszer által átbocsátani képes gyufaszálak átlagos számával. Az egyes források termelési kapacitása és a piaci kereslet egyensúlyban van. Ezzel egy tökéletesen egyensúlyban lévő termelő üzem modellje áll rendelkezésemre. Öt fiú dönt úgy, hogy részt vesz a játékban. Dave-en kívül Andy, Ben, Chuck és Evan. Egy-egy pohár mögé ülnek. Papírt és tollat veszek elő, hogy feljegyezzem, mi történik. Aztán elmagyarázom a szabályokat. A következőről van szó. A lehető legtöbb gyufaszálat kell eljuttatnotok a saját poharatokból a következőbe. Amikor sorra kerültök, dobtok egyet a kockával és annyi gyufaszálat raktok a következő pohárba, amennyit a kocka mutat. Értitek? Bólintanak. - De csak annyit szálat adhattok tovább, amennyi a saját poharatokban van. Ha például ötöt dobtok, de csak két gyufátok van, akkor csak ezeket passzolhatjátok tovább. Ha pedig egy sincs, amikor a sorotok következik, akkor természetesen kimaradtok. Ismét bólintanak. - Mit gondoltok, egy menetben hány szálat tudunk végigvinni? - kérdem tőlük. Az arcokon zavar tükröződik. Akkor másképpen kérdezem. Ha maximum hatot, minimum egyet küldhettek tovább, amikor rajtatok a sor, mennyi lehet ezek átlaga? Három - válaszolja Andy. Nem, nem annyi. Egy és hat átlaga nem három. Felírok néhány számot a papíromra. Nézzetek csak ide - és megmutatom nekik: 1 2 3 4 5 6 És elmagyarázom nekik, hogy igazából 3,5 a hat szám átlaga. Tehát mit gondoltok, menetenként átlagosan hány gyufaszálat mozgattok meg néhány sorozat lejátszása után? Menetenként három és felet - válaszolja Andy. És tíz menet alatt? Harmincötöt - mondja Chuck. És húsz menet alatt? Hetvenet - vágja rá Ben. Oké. Lássuk, így van-e.

- 67 -

A CÉL Hosszú sóhaj üti meg a fülemet az asztal végéről. Evan néz rám. Nem haragszik, Mr. Rogo, ha kiszállok? Hogy-hogy? Mert unalmasnak látszik. Hát - csatlakozik hozzá Chuck -, tényleg nem valami izgalmas gyufaszálakat tologatni. Inkább kötök néhány csomót - mondja Evan. Tudjátok, mit? Hogy érdekesebbé tegyük a dolgot, tűzzünk ki valami díjat. Mondjuk. 3,5 gyufaszál mindenki normája menetenként. Akinek ennél magasabb átlag sikeredik, annak ma este nem kell mosogatnia. Akinek viszont kevesebb, az takarítja el az edényeket. Rendben - egyezik bele Evan. Mehet - mondja Dave. Mind nagyon izgatottak. Gyakorolják a kockavetést. Ezalatt egy papírlapon táblázatot állítok össze. Azt tervezem. hogy följegyzem az átlagtól való eltérések összegét. Mindnyájan nulláról indulnak. Ha a kocka négyen, ötön vagy haton áll meg, akkor ennek megfelelően 0.5. 1.5 és 2.5 pontot kapnak: ha egyet, kettőt vagy hármat dobnak akkor -0.5öt, -1.5-öt vagy -2.5-öt jegyzek fel. Az eltérések természetesen összeadódnak; ha valaki 2.5-tel az átlag fölött van, akkor a következő menetben nem nullával, hanem 2.5-tel kezd. Így megy a gyárban is. Készen álltok? Igen. Odaadom Andy-nek a kockát. Kettest dob. Kivesz a dobozból két szálat és beleteszi Ben poharába. A kettessel Andy 1.5 ponttal elmarad a 3.5-ös kvótától, amit azonnal fel is jegyzek. A következő Ben, aki négyest dob. Hé, Andy, kellene még egy pár gyufaszál. Nem, nem, nem, nem - avatkozom közbe. - Nem így játszunk. Csak annyit adhatsz tovább, amennyi a poharadban van. De hát csak kettő van - panaszkodik Ben. Akkor annyit fogsz továbbadni. Ó! És belerakja a két gyufaszálat Chuck poharába. Neki is fölírom a -1.5-ös eltérést. Chuck gurít. Ötöse van. De ő is csak két szálat adhat tovább. Ez így nem igazságos! - szólal meg Chuck. De bizony az - mondom neki. - A játék neve . “Add tovább a gyufaszálakat". Ha Andy és Ben ötöst gurított volna; akkor te is öt szálat tudnál átadni. De nekik kevesebb volt. Következésképpen te sem tehetsz mást. - Chuck csúnya pillantást vet Andy-re. Legközelebb dobj többet - figyelmezteti. Mit csináljak? - mondja Andy. Nyugi - csillapítja Ben. - Majd fölzárkózunk. Chuck beleteszi a nyavalyás két gyufaszálat Dave poharába, én meg felvésem neki is a -1.5 pontot. Dave-en a sor. Egyest dob. Odaad egy szálat Evan-nak, aki szintén egyest gurít. Kiveszi az egy szál gyufát a poharából és leteszi az asztal végére. Neki és Dave-nek fölírok egy-egy -2.5-ös eltérést. Nézzük, hátha most jobb lesz - biztatom a fiúkat. Andy hosszan rázza markában a kockát. Mindenki veszekszik vele, dobja már le. A kocka végiggurul az asztalon. Lessük. Hatos. Látod, ez mindjárt jobb! Csak így tovább, Andy! Kivesz hat gyufát a dobozból és odaadja Ben-nek. Följegyzem a 2.5-öt, ettől az összeredménye 1.0-ra javul. Ben is hatost vet. Széles mosoly. Chuck-hoz jut mind a hat szál. Ben neve mellé Andyéhez hasonló eredmény kerül.

- 68 -

A CÉL Chuck-tól azonban csak egy hármas telik. Három szálat beletesz Dave poharába, három pedig marad az övében. Én meg fölírom neki a -0.5-öt. Dave hatosához azonban csak négy szál gyufája van: hármat Chuck-tól kapott, egy meg már volt neki a pohárban. Evan-hoz így négy szál jut el. A nyereség nála 0.5. Evan dobásának az eredménye egy hármas. Egy marad a poharában, három szál gyufát pedig a már az asztal végén lévő háromhoz tesz. Így Evan-nak is beírok -0.5-öt. Két menet után így néz ki a táblázat. Menet gurít átad készlet eltérés +/+2,5 +2 +1,5 +1 +0,5 0 -0,5 -1 -1,5 -2 -2,5 -3 -3,5

Andy 1234567890 26 26

∗

Ben 1234567890 46 26 00

Chuck 1234567890 43 23 03

Dave 1234567890 16 14 10

Evan 1234567890 13 13 01

∗

∗

∗

∗

∗

∗

∗

∗

∗

Folytatjuk a játékot. A kocka gurul az asztalon, egyik kézből a másikba vándorol. Gyufaszálak kerülnek elő a dobozból és járják be a poharak sorát. Andy átlagosan dob, se túl alacsony, se túl magas értékűeket. Valamivel a kvóta fölötti eredményt ér el. Az asztal ellenkező végén más a helyzet. Hé, hadd jöjjenek azok a gyufaszálak. Itt, a végén sokkal többre volna szükségünk. Gyerünk, Andy, dobáld a hatosokat. Nem Andy-n, hanem Chuck-on múlik, Nézd csak, ötöst dobott. Négy menet után már több eredmény áll a rendelkezésemre, főleg negatív számok. Nem annyira Andy-nél, Bennél vagy Chuck-nál, hanem Dave-nél és Evan-nál. Lassan már alig van hely a lap alján. Öt menet után a táblázat így néz ki: Menet gurít átad készlet eltérés +/+2,5 +2 +1,5 +1 +0,5

Andy 1234567890

Ben 1234567890

Chuck 1234567890

26425 26425 00303

46152 26152 03252

43225 23225 10004

∗

∗

∗

- 69 -

Dave 123456789 0 16351 14221 01000

Evan 123456789 0 13641 13321

A CÉL 0 -0,5 -1 -1,5 -2 -2,5 -3 -3,5 -4 -4,5 -5 -5,5 -6 -6,5 -7 -7,5 -8 -8,5

∗∗∗∗∗ ∗

∗∗ ∗

∗

∗ ∗

∗∗ ∗

∗

∗∗∗

∗ ∗∗ ∗∗∗

∗∗∗∗

∗∗∗∗

∗∗∗∗∗

∗∗∗∗∗

Hogy állok. Mr. Rogo? - kérdezi Evan. Hát, Evan ... hallottál már a Titanic történetéről? Szomorúan néz rám. Túl vagyunk öt meneten. Majd csak lesz jobb is - teszem hozzá. Jusson eszedbe a nagy számok törvénye - vigasztalja Chuck. Ha azért kell mosogatnom, mert a fiúk nem adnak elég gyufát... - céloz Evan a levegőben lógó fenyegetésre. Én mindent megteszek. amit csak tudok - mondja Andy. Mi a baj az alvégen? - érdeklődik Ben. Hé, én csak most kaptam elég szálat, hogy tovább adhassam - mentegetődzik Dave. - Előtte alig jutott el hozzám néhány. És tényleg, az előző három pohárban heverő készlet a végén eljutott Dave-hez. Most meg ott rekedt meg. Kiegyenlítődött a kezdeti néhány magas pontszámú dobása. Most csak akkorákat dob, amennyi gyufaszálat egyébként is kap. Gyerünk mán, Dave, adsza néhány gyufát - bíztatja Evan. Dave-nek egyese van. Ó, Dave! Egyetlen egy szál! Andy, tudod, mit fogunk ma vacsorázni? - kérdezi Ben. Azt hiszem, spagettit - hangzik a válasz. Akkor lesz mit mosogatni. Örülök, hogy nem nekem kell megcsinálni - jelenti ki Andy. Várj csak - vág közbe Evan. - Várj csak, Dave mindjárt dob néhány nagyot. De nem dob. Most hogy állunk. Mr. Rogo? - kérdezi Evan. Azt hiszem, a mosogatóra már ráírták a nevedet. Az jó! Ma nem mosogatok! - kiáltja Andy. Tíz menet után megnézem,hogy áll a táblázat ...

- 70 -

A CÉL

Menet

Andy 1234567890

Ben 123456789

Chuck 123456789

Dave 123456789

Evan 123456789

0 46152 26152 0030313132

0 43225 23225 0325214510

0 16351 14221 1000487###

0 13641 13321 0100000000

gurít 26425 átad 26425 készlet eltérés +/∗∗∗∗∗∗∗∗∗ +5,5 +5 +4,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ +4 ∗∗∗∗∗∗∗ +3,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗ +3 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ +2,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ +2 ∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ +1,5 ∗∗∗∗∗∗ ∗ +1 ∗∗∗∗∗∗∗ +0,5 ∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗ 0 -0,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗ -1 ∗ ∗∗ ∗ ∗ -1,5 ∗ ∗ ∗∗ -2 ∗∗∗∗∗∗∗ ∗ ∗ -2,5 ∗∗ -3 ∗ ∗∗∗ ∗∗∗ -3,5 -4 -4,5 ∗∗∗∗ ∗∗∗∗ -5 -5,5 -6 -6,5 -7 ∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗ -7,5 -8 -8,5 -9 ∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗ -9,5 -10 ∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗ -10,5 -11 -11,5 -12 -12,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗ -13 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗ -13,5 -14 -14,5 ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ ∗∗∗∗∗∗∗∗∗∗ -15 -15,5 # Dave készlete a 8. 9. és 10. menet után két számjegyre; 11. 14, illetve 17 gyufaszálra nőtt. A kimutatásra meredek. Még mindig alig akarom elhinni. Arról volt szó, hogy ez egy kiegyensúlyozott rendszer. Az eredmény ennek ellenére egyre rosszabb. Megnőtt a készlet.

- 71 -

A CÉL És az üzemeltetési költség? Ha a gyufákat szállítási költség is terheli, akkor az üzemeltetési költségnek is meg kellett nőnie. Mi lenne, ha ez egy igazi gyár volna - valódi vásárlókkal? Hogy állnánk a kiszállítással? Arra számítottunk, hogy harmincöt darabot teljesítünk, és a tényleges kibocsátás? Csak húsz. Körülbelül a fele a vártnak. És az egyes állomások teljesítménye messze van a maximumtól. Ha a mi gyárunkról lenne szó, legalább a fele megrendelést csak jókora késéssel tudnánk teljesíteni. Sose voltunk képesek konkrét szállítási határidőt ígérni. Ha mégis megtettük, elvesztettük a szavahihetőségünket a vásárlóinknál. Ugye ismerősen hangzik? Nem hagyhatjuk abba éppen most! - reklamálja Evan. Igen, folytassuk a játékot - helyesel Dave is. Oké - egyezik bele Andy. - És mi legyen a tét? Az, hogy ki főzi meg a vacsorát - mondja Ben. Óriási - lelkesedik Dave. Rendben - szólal meg Evan. Még húsz menetet játszanak le, de a papírom nem elég hosszú, hogy Dave és Evan eredményét regisztráljam. Mit is vártam? A táblázat eredetileg 6-tól -6-ig terjedt. Valami szabályosságra, szinuszgörbére számítottam. De nem azt kaptam. Helyette az ábra a Grand Canyon keresztmetszetéhez hasonlít. A készlet nem irányíthatóan folyik át a rendszeren, hanem hullámokban. A Dave poharában halomban álló gyufaszálak Evan-éba kerülnek, majd az asztal végére - közben azonban újabb hullám foglalja el a helyüket. A rendszer pedig egyre jobban lemarad a tervhez képest. Játszunk még egyet? - kérdezi Andy. Igen, de cseréljünk helyet - válaszolja Evan. Szó sem lehet róla! - utasítja el Andy. A közöttük játszó Chuck a fejét rázza, már beletörődött a vereségbe. Itt az ideje, hogy folytassuk az utunkat. Végül is csak játszottunk - jegyzi meg Evan. Úgy van, csak játszottunk - mormogom.

- 72 -

A CÉL

15. fejezet Egy idő után megint az előttem kanyargó sort figyelem. A sor szokás szerint szétszakadozik. Megrázom a fejem. Ha még kiránduló srácokkal sem bírok, hogy vezethetek egy gyárat? Mit csináltunk rosszul? Miért nem működött a kiegyensúlyozott modell? Vagy egy óra hosszat máson sem jár az eszem. Közben kétszer megállítom az élen haladókat, hogy felzárkózzanak a többiek. Valamivel a második megállás után nagyjából megértem, mi történt. Hiányzott a tartalék. A kiegyensúlyozott modellben hátrább elhelyezkedő fiúknak nem volt további kapacitásuk a hátrányuk ledolgozására. Ahogy halmozódtak a negatív eltérések, egyre rosszabb helyzetbe kerültek. Aztán egy réges-régi iskolai emlék bukkan fel a gondolataim között. Matematika órán a kovarianciával foglalkoztunk, az egy csoporton belüli egyik változó hatásával a többi változóra. Egy matematikai tétel kimondja, hogy két vagy több változó lineáris függőségében a változók ingadozásai valamely előző változó által meghatározott maximális eltérés körül szóródnak. Ez megmagyarázza, mi történt a kiegyensúlyozott modellben. Érthető, de mit kezdjek vele? Látva, mennyire le vagyunk maradva, gyorsabb haladásra ösztökélhetem a sor végét. Vagy szólhatok Ron-nak, menjen lassabban, esetleg álljon meg. Így felzárkózhatunk. A gyárban, ha egyes részlegek lemaradnak és a megmunkálás alatt álló termékek készletei kezdenek megnövekedni, az embereket átvezénylik más munkára, a vezetők megsuhogtatják a korbácsot, a terméket leszállítják, a készletek pedig lassan a normális szintre süllyednek. Igen, így van ez: rohanunk, hogy felzárkózzunk. (Mindig rohanunk, sose állunk meg; a másik lehetőség, nevezetesen a munkaerő tartalékolása tabu.) Tehát miért is nem tudjuk utolérni magunkat a gyárban? Mert örökösen rohanunk. Annyira rohanunk, hogy elfogy a lélegzetünk. Végignézek az ösvényen. A kölykök közti hézagok egyre gyorsabban nőnek! Aztán valami furcsa dolog tűnik fel. A sorban senki sem tapossa a másik sarkát. Kivéve engem. Szorosan követem Herbie-t. Herbie? Ez meg mit keres itt hátul? Oldalt hajolok, hogy jobban lássam a sort. Már nem Ron vezeti a menetet, csak a harmadik. Előtte Davey. Innen nem látom, ki halad az élen. A haszontalanok. A kis csibészek a saját elképzelésüket erőltették rám. - Herbie, hogy kerültél ide, a sor végére? - Ó, Mr. Rogo - válaszolja Herbie. miközben megfordul - csak arra gondoltam, hátul maradok magával, hogy ne tartsam föl a többieket. Hátrafelé lépeget. - Hát, nagy ötlet volt. Vigyázz! Herbie rálép egy gyökérre és elesik. Fölsegítem. - Jól vagy? - Jól, de azt hiszem, jobb, ha előrefordulok. Bár úgy nehezebb beszélgetni. - Semmi baj, Herbie - mondom neki és megyünk tovább. - Csak élvezd a kirándulást. Végig kell gondolnom egy csomó dolgot. Nem füllentek. Mert Herbie adott egy ötletet. Azt hiszem, hogy Herbie, eltekintve az ebéd előtti kivételes erőfeszítésétől, a csapat leglassúbb tagja. Nagyon rendes, helyes fiú. Láthatóan rendkívül lelkiismeretes - de lassúbb az összes többi gyereknél. (Valakinek annak is kell lennie, nem igaz?) Ezért aztán ha az ő mondjuk, “optimális" ütemében halad ami neki kényelmes, akkor lassabban halad mint bárki más a háta mögött. Mint például én. Tehát ebben a pillanatban rajtam kívül senkinek a haladását nem gátolja. A valóságban olyan sorrend alakult ki a fiúk között (véletlenül vagy szándékosan), amely lehetővé teszi az akadálytalan menetelést. Szemmel láthatóan senki sem tartja föl a másikat. Ebben a felállásban a leggyorsabb halad a sor elején, a leglassúbb pedig a végén. Ténylegesen

- 73 -

A CÉL mindenki megtalálta a számára optimális ütemet. Herbie is. A gyárban ebből soha meg nem szakított, állásidő nélküli munkavégzés következne. De azt is meg kell nézni, mi a következmény: a sor hosszabbra és gyorsabban nyúlik mint előtte bármikor. A fiúk közti hézagok megnőnek. A sor elejéhez közeledve egyre nagyobbak a hézagok és egyre gyorsabban nőnek. Nézzük mindezt egy másik szempontból. Herbie saját ütemében halad, ami lassabb az én iramomnál. De a függőség miatt az én maximális haladási sebességemet Herbie-é szabja meg. Az én ütemem az eredmény, amit Herbie-é befolyásol. Tehát igazából Herbie határozza meg az eredmény maximumát. Rémleni kezd valami. Mert igazából teljesen mindegy, hogy milyen gyorsan tud vagy akar valamelyikünk haladni. A sor élén haladó az átlagnál gyorsabb, mondjuk óránként három mérföldes ütemet diktál. Na és, akkor mi van! Ettől gyorsabban halad a csapat, mint egész, több eredményt sikerül elérni? Semmiképpen. Az egymás előtt haladó fiúk egy kicsit gyorsabban mennek a mögöttük járóknál. Gyorsabban megy-e ettől a csapat? Egyáltalán nem. Herbie saját, lassabb ütemében lépked. És ő határozza meg a csapat, mint egész eredményét. Szóval a leglassúbb határozza meg az eredményt. És ez a valaki nem mindig Herbie. Ebéd előtt Herbie gyorsabban haladt. Akkor nem volt egyértelmű, ki a csapat leglassúbbja. Tehát az eredmény legfontosabb korlátjának Herbie által játszott szerepét más vette át attól függően, hogy egy adott pillanatban ki mozgott a leglassabban. Általában azonban Herbie képes legkevésbé a megfelelő ütemű menetelésre. Végső soron ő határozza meg a csapat haladását. Ami azt jelenti ... - Mr. Rogo, nézze csak - szól hátra Herbie. Az ösvény melletti beton útjelzőre mutat. Hiszen ez ... ez egy mérföldkő! Egy igazi, békebeli mérföldkő! Hány beszédben hallottam róla életemben? De ez az első, amivel személyesen találkozom. Az van ráírva, hogy -5mérföld Hmmm. Ez azt jelenti, hogy mindkét irányban öt mérföld hosszú az ösvény. Akkor a túra útvonalának a felét tettük meg. Még öt mérföld van hátra. Mennyi az idő? Az ördögbe is, már fél három. És fél kilenckor indultunk. Ha levonjuk az egy órás ebédidőt, akkor összesen csak öt mérföldet tettünk meg ... öt óra alatt? Szó sincs két mérföld megtételéről óránként. Fele olyan gyorsan haladunk. Ha még öt órát kell mennünk ... Akkor SÖTET lesz. mire odaérünk. És Herbie, aki az egész csoportot hátráltatja, itt áll mellettem. Oké, gyerünk! Gyerünk! - mondom neki. Rendben! Rendben! - ugrik fel. Mit tegyek? Rogo (mondom magamban), te vesztes! Még egy cserkészcsapatot sem tudsz elvezetni! Az élen valaki rekordot akar javítani, te meg itt bandukolsz a kövér Herbie mögött, aki a leglassúbb teremtmény az egész erdőben. Egy óra múlva a sor elején három mérföldes gyorsasággal haladó srác már két mérföldnyire jár előttünk. Vagyis két mérföldet kellene futni, hogy felzárkózhassunk. Ha a gyárban lennénk, Peach aligha adna három hónapot. Már most utcára tenne. Az igénynek megfelelően tíz mérföldet kellett volna megtennünk öt óra alatt, mi meg félúton vagyunk. A készletet már egyszerűen szemmel sem tudjuk tartani. Az arra eső anyagmozgatási költség nőne. Nyomorba döntenénk a céget. De Herbie-vel nem sokat tehetek. Akárhová is állítom a sorban, attól még nem haladna gyorsabban. Nem lenne különbség. Vagy mégis? HÉ! - kiáltok előre. - MONDJÁTOK MEG ANNAK, AKI AZ ÉLEN HALAD, ÁLLJON MEG OTT, AHOL VAN! A fiúk előreadják az utasítást.

- 74 -

A CÉL MINDENKI MARADJON A HELYÉN A SORBAN, AMÍG UTOL NEM ÉRÜNK BENNETEKET! - kiabálom. - NE HAGYJÁTOK EL A HELYETEKET A SORBAN! Tizenöt perccel később a csapat felsorakozik. Látom, hogy Andy bitorolja a vezető szerepét. Még egyszer felhívom a figyelmüket, hogy ne cseréljenek helyet. Oké, fogjátok meg egymás kezét. Egymásra néznek. Gyerünk! Csináljátok! És ne engedjétek el! Aztán Herbie kezéért nyúlok és mintha egy láncot húznék, elmegyek a sor mellett. A csapat többi tagja kéz a kézben követ. Elhaladok Andy mellett. Akkor állok csak meg, amikor megteszem a sor hosszának kétszeresét. Ezzel teljesen felcserélődik a csapat sorrendje. - Figyeljetek ide! Ebben a sorrendben maradtok, amíg csak célba nem érünk. Megértettétek? Senki sem előzhet. Próbáljatok lépést tartani az előttetek haladóval. Herbie vezeti a sort. Herbie meglepődik. - Én? A többiek is megütődnek ezen. Azt akarja, hogy ő vezessen? - kérdezi Andy. De hiszen ő a leglassúbb! - teszi hozzá egy másik gyerek. Meg kell magyaráznom a dolgot. - A túrának nem az a célja, hogy lássuk, ki a leggyorsabb, hanem, hogy együtt érjünk oda. Nem egyének vagyunk, hanem egy csapat. És a csapat addig nem érkezik meg a táborhelyre, amíg az utolsó tagja nincs ott. Elindulunk. És a dolog működik. Nem tréfa. Mindenki együtt marad Herbie mögött. A sor végéről figyelem az eseményeket és várom, mikor jelennek a hézagok, de a sor nem szakad szét. Valaki megáll a menet közepén, hogy megigazítsa a hátizsákja vállszíját. De hamarosan ismét nekivág, nekünk meg alig kell egy csöppet gyorsítanunk, hogy utolérjük a többieket. Senki sem fullad ki. Micsoda különbség! Természetesen a sor végén járó gyorsabb fiúk hamarosan elégedetlenkedni kezdenek. Hé, Sömör! - kiabál az egyik. - Mindjárt elalszom. Nem tudnál egy kicsit gyorsabban menni? Mr. Rogo, nem állíthatnánk valaki gyorsabbat az élre? - kérdezi az előttem lévő srác. Nézd, ha gyorsabban akartok haladni, találjátok ki, hogyan tudna Herbie gyorsabban menni. Ettől néhány percig csönd van. Aztán megszólal egy másik gyerek a hátvédből. - Hé, Herbie, mi van a csomagodban? Semmi közöd hozzá! Oké, álljunk meg egy pillanatra - mondom. Herbie megáll és megfordul. Szólok neki, hogy jöjjön oda hozzám és tegye le a hátizsákját. Segítek neki - és majdnem elejtem. Herbie, ez legalább egy tonna. Mi van benne? Alig valami - válaszolja Herbie. Kinyitom és belenyúlok. Hatos csomag szóda. Néhány zacskó spagetti. Egy doboz csokoládé, savanyúság, két tonhal konzerv. Aztán esőkabát, egy pár gumicsizma, egy zsák sátorcövekekkel, öntöttvas serpenyő, És végül egy összecsukható katonai ásó. - Herbie, minek ennyi holmi? - kérdezem. Zavartan ácsorog. - Tudja, az a követelmény, hogy mindenre legyünk felkészülve. Oké, akkor most szétosztjuk a cuccot. Bírom én! - köti magát Herbie. Nézd, Herbie, becsülettel elcipelted idáig a cuccot. De tennünk kell valamit, hogy innentől gyorsabban haladjál. Ha átveszünk valamennyit a terhedből, gyorsabban vezetheted a sort. Herbie a végén megérti. Andy elteszi az ásót én meg kiveszek még néhány dolgot a hátizsákból és a legtöbbjét a saját holmimhoz csapom, mert én vagyok a legnagyobb. Herbie visszamegy a sor élére.

- 75 -

A CÉL Elindulunk. Ezúttal azonban Herbie már szaporábban lépked. Jelentős súlyú cipelnivalótól megszabadulva mintha a levegőben járna. Szinte repülünk, a csapat kétszer olyan gyorsan halad mint előzőleg. És együtt maradunk. A készlet alacsony. Az eredmény nő. Az Ördög-vízmosás gyönyörű hely a késő délutáni napsütésben. Lent a vízmosásban a Rampage folyó hömpölyög a sziklák között. Aranyló napsugarak szűrődnek át a fák között. Madarak csicseregnek. És valahonnan a távolból autópálya eltéveszthetetlen melódiája duruzsol. Nézzétek! - kiabál Andy, aki a meredély szélén áll. - Egy bevásárló központ van odalent! . Van hamburgeres is? - kérdezi Herbie. Dave-ból panasz tör elő. - Hé, hol itt A VADON? Ez is az, csak másképpen - nyugtatgatom. - Fogadjuk el olyannak, amilyen. Táborozzunk le. Öt óra van. Tehát miután levettünk némi terhet Herbie válláról, körülbelül négy mérföldet tettünk meg két óra alatt. Herbie kezében volt a helyzet kulcsa. Állnak a sátrak. A spagetti vacsorát Dave és Evan főzi. Mivel egy kicsit bűnösnek érzem magam, hogy az általam hozott szabályok miatt kell dolgozniuk, segítek nekik elmosogatni. Dave-vel osztom meg a sátrat. Lefekszünk, fáradtak vagyunk. Dave egy darabig csöndben van, majd megszólal. Tudod papa, ma igazán büszke voltam rád. Tényleg? Hogy-hogy? Jól kitaláltad, hogy menjenek a dolgok és mindenki együtt maradjon - ha nem állítod Herbie-t az élre, talán sose érünk ide. Egyik fiú szülei sem segítettek semmiben. Csak te. Kösz. Igazából egy csomó mindent tanultam ma. Tényleg? Igen. Olyasmiket, amik segítségével fel tudom hozni a gyárat. Igazán? Mivel? Tényleg kíváncsi vagy rá? Hát persze - erősíti meg. Egy ideig mindenféléről beszélgetünk. Időnként kérdéseket tesz fel. Mire befejezzük, a többi sátorból horkolás hallatszik, kint a tücskök zenélnek ... az autópályán meg valami idióta csikorgó kerekekkel megfarol.

- 76 -

A CÉL

16.fejezet Vasárnap délután fél öt felé keveredünk haza Dave-vel. Mindketten fáradtak vagyunk, de a megtett mérföldek ellenére jó a kedvünk. Ahogy befordulok a házhoz, Dave kiugrik és kinyitja a garázs ajtaját. Beállok a Buick-kal, kiszállok és felnyitom a csomagtartót, hogy kipakoljunk. - Hol lehet a mama? - kérdezi Dave. Körülnézek és látom, hogy a kocsija nincs a helyén. - Talán vásárolni ment - mondom neki. Bent Dave helyére teszi a kempingfelszerelést, míg én a hálószobában ruhát váltok. Rendkívül nagy szükségem van egy jó forró zuhanyra. Lemosom a port magamról és közben egy, a diadalmasan visszatérő apa és fia tiszteletére rendezett nagy vendéglői vacsora képe dereng fel előttem. Az egyik gardróbszekrény ajtaja nyitva van a hálóban. Ahogy nyúlok, hogy becsukjam, látom, hogy hiányzik Julie ruháinak nagy része. Egy percig az üres helyet bámulom. Dave bukkan fel mögöttem. Papa? Megfordulok. Ezt a konyhaasztalon találtam. Azt hiszem, hogy a mama hagyta ott. Átad egy leragasztott borítékot. Kösz, Dave. Várok a felnyitásával, amíg ki nem megy. A borítékban csak néhány kézzel írt sor. AI, Nem megy tovább, hogy mindig én vagyok az utolsó a sorban. Többre van belőled szükségem, és most már nyilvánvaló, hogy nem fogsz megváltozni. Egy időre elmegyek. Végig kell gondolnom a dolgokat. Sajnálom, hogy így kell tennem. Tudom, mennyire elfoglalt vagy. Csók. Julie U. i. Sharon-t anyádnál hagytam. Végre nagy nehezen összeszedem magam, zsebre vágom az üzenetet és megyek megkeresni Dave-et. Megmondom neki, hogy át kell mennem Sharon-ért és hogy maradjon itthon. Ha az anyja telefonálna, kérdezze meg, honnan hív és kérje el a számot, hogy vissza tudjam hívni. A fiam tudni akarja, mi a baj. Megnyugtatom és megígérem, hogy mindent elmagyarázok, ha visszajöttem. Elrohanok anyámhoz. Ajtót nyit és mielőtt kinyithatnám a szám, Julie-ról kezd beszélni. - Alex, hát tudod, furcsán viselkedik a feleséged. Tegnap éppen főzöm az ebédet, amikor csöngetnek. Sharon áll az ajtóban a kis bőröndjével. A feleséged meg a kocsiban. Ki se szállt. Mire kiértem, hogy beszéljek vele, elhajtott. Közben az ajtóban ácsorgok. Sharon kiszalad a nappaliból, ahol tévét néz, hogy köszönjön nekem. Fölkapom, ő meg hosszú puszit ad. Anyám meg csak mondja a magáét. Mi a nyavalya ütött belé? - kérdi. Majd később megbeszéljük - mondom neki. Csak azt nem értem. hogy ... Később, jó? Sharon-ra nézek. Az arca merev. Szemei fagyottak. Meg van rémülve. Hát ... jól érezted magad a nagymamánál? - kérdezem tőle. Bólint, de nem szól egy szót sem. Mit szólnál, ha most hazamennénk? A padlót bámulja.

- 77 -

A CÉL - Nem akarsz hazamenni? Megrántja a vállát. - Itt akarsz maradni a nagymamával? - kérdezi anyám mosolyogva. Sharon sírva fakad. Beteszem Sharon-t és a bőröndjét a kocsiba. Irány hazafelé. Néhány sarok után ránézek. Apró szoborként ül mellettem, egyenesen előre bámul, vöröslő szeme a műszerfalra mered. A következő pirosnál magamhoz húzom. Egy ideig csöndben van, majd felpillant rám és suttogva kérdezi. - Még mindig haragszik rám a mama? Haragudna? Nem haragszik - mondom neki. De igen. Nem állt szóba velem. Nem, nem, nem, Sharon. Anyádnak nincs veled semmi baja. Nem csináltál semmi rosszat. Akkor meg? Várj, amíg hazaérünk. A bátyáddal hármasban majd megbeszélünk mindent. Úgy vélem, könnyebb, ha együtt magyarázom meg nekik a helyzetet. Mindig is mestere voltam, hogy megőrizzem a látszatot, hogy a káosz közepén is kézben tartom a dolgokat. Azt mondom neki, hogy Julie csak egy-két napra ment el. De visszajön. Csak túl kell jutnia néhány dolgon, ami bánatossá tette és megzavarta. A szokásos biztató szavakkal nyugtatgatom őket, a mama még mindig szereti őket, akárcsak én; egyikük sem tud most semmit tenni, meg majd minden jóra fordul. A magyarázkodásom alatt szobormereven ülnek. Talán azt tükrözik vissza, amit tőlem kapnak. Elmegyünk és pizzát vacsorázunk. Ez normális esetben mulatság szokott lenni. Ma azonban a legkevésbé sem az. Senkinek sincs mondanivalója. Mechanikusan megrágjuk az ételt, aztán hazamegyünk. Otthon a leckéjük mellé ültetem őket. Nem tudom, kész vannak-e vele, vagy sem. A telefonhoz lépek és hosszas belső vívódás után tárcsázni próbálok. Julie-nak nincsenek barátai Bearingtonban. Legalábbis egyetlen egyről sem tudok. Tehát hiábavaló lenne a szomszédokat hívogatni. Úgyse tudnak semmit, a sztorit meg azonnal továbbadnák. Inkább Jane-nel próbálkozom, akivel előző lakóhelyünkön kötött barátságot a feleségem, és akivel állítólag múlt csütörtökön kiruccantak. De nem veszi fel. Így aztán Julie szüleit hívom. Az apja veszi fel a telefont. Egy darabig az időjárásról meg a gyerekekről diskurálunk. Nyilvánvaló. hogy nem tudok semmit sem kihúzni belőle. Arra a következtetésre jutok, hogy a szülők nem tudják, mi történt. Éppen mielőtt valamivel befejezném a beszélgetést és elkerülném a magyarázkodást. megkérdezi - Julie nem akar beszélni velünk? Hát, éppen ezért telefonálok - válaszolom. Igen? Remélem nincs semmi baj. Félek, hogy van. Tegnap elment, amíg Dave-vel kirándulni voltam. Tudni szeretném, nem hallottak-e róla. Azonnal riasztja Julie anyját, aki átveszi a kagylót. Miért ment el? - kérdi. Nem tudom. Nos, jól ismerem a lányunkat, hiszen velünk nőtt fel, és tudom, hogy ok nélkül nem hagyott volna ott - mondja. Egy pár sort hagyott, hogy egy időre el kell mennie. Mit csináltál vele? - kiabál. Semmit! - védekezem és hazugnak érzem magam a kirohanásomban. Aztán az apja visszaveszi a kagylót és megkérdezi, hogy szóltam-e már a rendőrségnek. Hátha elrabolták. Magyarázom neki, hogy ez aligha valószínű, mert anyám látta, amikor elhajtott és senki sem fogott pisztolyt rá. Búcsúzásként megkérem, hogy ha hall valamit Julie-ról, hívjon föl, mert én is aggódom miatta. Egy órával később mégis érdeklődöm a rendőrségen. De mint várható volt nem tudnak segíteni, mivel semmi bizonyítéka annak, hogy bűntény történt volna.

- 78 -

A CÉL Megyek és lefektetem a gyerekeket. Valamikor éjfél után a sötét hálószoba plafonját bámulom, amikor hallom, hogy egy kocsi befordul a garázsbehajtóra. Kiugrom az ágyból és az ablakhoz rontok. Mire odaérek, már csak a távozó autó hátsó lámpáit látom. Csak megfordult valami idegen. A kocsi eltűnik az éjszakában.

- 79 -

A CÉL

17.fejezet A hétfő reggel kész katasztrófa. Azzal kezdődik, hogy Davey megpróbál reggelit csinálni Sharon-nak és nekem. Nagyon rendes tőle, de teljesen elrontja a dolgot. Amíg zuhanyozom, nekiáll palacsintát sütni. Borotválkozás közben hallom meg a konyhából kiszűrődő harci zajokat. Lerohanok és ott találom a két gyereket, amint nagyban lökdösik egymást. A serpenyő a földön, benne tésztadarabok, az egyik felük megégve, a másik meg nyers. Hé! Mi folyik itt! - üvöltöm. Az ő hibája! - kiabál Dave és a húgára mutat. Odaégetted! - mondja Sharon. Én nem ! A tűzhely tetején ráégett tésztadarabok füstölnek. Odalépek és levakarom. Sharon hozzám fordul. - Csak segíteni akartam. De nem engedte. - Aztán Dave-nek magyaráz. - Én tudom, hogy kell palacsintát csinálni. Oké, mivel mind a ketten segíteni akartok, akkor segítsetek takarítani - mondom nekik. Nagyjából rendet és tisztaságot teremtünk, hideg zabpelyhet adok nekik reggelire. Ismét csöndes az étkezés. A zűrzavarban Sharon lekési az iskolabuszt. Elindítom Davey-t és bemegyek a kislány szobájába, hogy elvigyem az iskolába. Az ágyán fekszik. Kész vagyok, mehetünk, amikor csak akar, Miss. Rogo. Nem tudok iskolába menni - közli. Miért nem? Beteg vagyok. Sharon, el kell menned az iskolába. De beteg vagyok! Leülök az ágy szélére. Tudom, hogy bánatos vagy. Én is. De nézzük a tényeket. Nekem dolgozni kell mennem. Nem tudok itthon maradni veled, és nem akarom, hogy egyedül legyél egész nap. Vagy elviszlek a nagymamához, vagy elmész az iskolába. Felül. Átkarolom. Kis gondolkozás után megszólal. - Azt hiszem, iskolába megyek. Megölelem. - Ez a beszéd. Tudtam, hogy a helyes megoldást választod. Kilenc óra, mire mindent elintézek és beérek a gyárba. Belépek. Fran üzenetet lebegtet felém. Elkapom és elolvasom. Hilton Smyth-től ered, “sürgős" jelzésű, kétszer aláhúzva. Fölhívom. Na végre - mondja Hilton. - Már egy órával ezelőtt is próbáltalak elérni. Égnek emelem a szemem. - Mi a gond, Hilton? Az embereid vagy száz olyan alkatrészen ücsörögnek, amire nekem szükségem lenne - közli. Hilton, mi semmin sem ücsörgünk. Felemeli a hangját. - Akkor miért nincsenek még itt? Van egy megrendelésem, amit azért nem tudunk teljesíteni, mert fütyültök ránk! Add meg a részleteket, utánanézünk. Lediktál néhány hivatkozási számot, felírom. Oké, visszahívunk. Minél előbb, annál jobb, haver - közli Hilton. - Ma estig meg kell kapnunk az alkatrészeket - mind a százat, nem 87-et vagy 99-et, mindet. Mert nem akarok két beállítást csináltatni az embereimmel az összeszerelésnél a ti késésetek miatt. Nézd, megteszünk mindent, amit csak tudunk - mondom neki, - de nem ígérgetek fölöslegesen. Igen? Akkor beszéljünk másképpen. Ha nem kapjuk meg ma estig a 100 darab alkatrészt, szólok Peach-nek. És úgy hallottam, enélkül is van elég bajotok egymással.

- 80 -

A CÉL Na idefigyelj haver, semmi közöd a Bill Peach-vel való problémáimhoz. Mi a francnak ijesztgetsz? A szünet olyan hosszúra nyúlik, hogy azt hiszem, szétkapcsolódtunk. Aztán megszólal. - EI kéne olvasnod a mai postád. Ezzel meg mit akarsz? Szinte hallom, ahogy elmosolyodik. Küldd csak ma estig az alkatrészeket - mondja édeskésen. - Viszlát. Leteszem a kagylót. Furcsa - mormogom. Szólok Fran-nek. Hívja Bob Donovan-t és értesítse az érdekelteket, hogy tízkor értekezletet tartok. Donovan bejön, kérem, utasítsa az egyik emberét, nézzen utána, mi tartja föl a Smyth-éknek szóló szállítmányt. Szinte csikorgatom a fogam, amikor közlöm vele, hogy az egésznek még ma este úton kell lennie. Miután elmegy, próbálok elfelejtkezni a telefonról, de nem sikerül. Végül megkérdezem Fan-t, mi jött mostanában, amiben szó esik Hilton Smyth-ről. Gondolkozik egy pillanatig, aztán elővesz egy dossziét. Ez a feljegyzés pénteken érkezett. Úgy néz ki, hogy Mr. Smyth-et előléptették. Átveszem tőle a feljegyzést. Bill Peach-től jött. Bejelenti, hogy Smyth-t egy újonnan létrehozott pozícióba, a részleg termelékenységért felelős igazgatójává nevezi ki. A megbízatás e hét végétől szól. A munkaköri leírás értelmében az összes gyárigazgató Smyth-nek köteles az előírt módon jelenteni, aki “különös figyelemmel fogja követni a termelékenység javulását, különös tekintettel a költségek csökkentésére." Énekelni kezdek. - Mily gyönyörű e reggel ...! Valamennyi elragadtatást azért elvártam volna a kollégáktól a hétvégén szerzett új ismereteim kapcsán ... de szemernyit sem kaptam. Talán azt hittem, elég, ha besétálok, kinyitom a szám és elmesélem nyilvánvalóan helytálló felfedezéseimet. De erről szó sincs. A tanácsteremben jövünk össze; Lou, Bob, Stacey és Ralph Nakamura, aki az adatfeldolgozást végzi a gyárban. Egy állvány mellett állok, amin nagy halom papír hever. Diagrammokat rajzolok rájuk, miközben magyarázok. Órákig tartott, mire összeállítottam az előadásomat. Most meg már majdnem ebédidő van, ők meg csak ülnek és nincsenek túlságosan lenyűgözve. A tábláról rájuk esik a pillantásom és látom, nem tudnak mit kezdeni az elmondottakkal. Bár Stacey szemében mintha a megértés halvány szikrája villanna. Bob is ráérezhetett valamire. Ralph nem biztos abban, igazából miről is beszélek. És Lou a homlokát ráncolja. Egy szimpatizáns, egy határozatlan, egy zavarodott és egy szkeptikus. Oké, mi a gond? - kérdezem. Összenéznek. Ki vele. Én csak bebizonyítottam, hogy kettő meg kettő az négy, ti meg nem hiszitek el. - Egyenesen Lou-ra nézek. - Mi a problémád? Lou hátradől és a fejét rázza. - Nem tudom, AI. Mintha ... nos, elmesélted, hogy jöttél erre rá, miközben egy csapat kölköt figyeltél az erdőben. És mi ebben a rossz? Semmi. De honnan tudod, hogy ugyanígy megy a gyárban is? Visszalapozok az állványon lévő papírok között, míg meg nem találom azt a lapot, amire a Jonah által említett két jelenség nevét írtam föl. Nézz csak ide: vannak statisztikai ingadozások a műveleteinkben? - teszem fel a kérdést és rámutatok a szavakra. Igen, vannak - válaszolja. És függő események? Azok is. Akkor igaz, amit mondtam. Várjunk csak egy percre - vág közbe Bob. - A robotok esetében nincsenek statisztikai ingadozások. Azok mindig ugyanabban az ütemben dolgoznak. Ezért vettük azokat az átkozottakat, az egyenletes munkavégzésükért. Én azt hittem, azért akarsz találkozni ezzel a Jonah gyerekkel, hogy kitaláljátok, mit csináljunk a robotokkal.

- 81 -

A CÉL Addig nincs baj a ciklusidő alatti ingadozásokkal, amíg a robotok dolgoznak. De a gyárban nem csak robotok vannak. Más műveleteinknél mindkét jelenség fennáll. És jusson eszetekbe, hogy a cél nem a robotok termelékenyebbé tétele, az egész rendszert kell termelékenyebbé tenni. Így van, Lou? Hát, Bobnak azért van valami igazsága. Van egy csomó automata gépünk, amiken a megmunkálási idő nagyjából azonos. Stacey fordul oda hozzá. - De amiről ő beszél ... Kinyílik a tanácsterem ajtaja. Fred, az egyik diszpécser dugja be a fejét és néz Bob Donovan-ra. Ráér egy pillanatra? A Hilton Smyth-féle melóról volna szó. Bob föláll, hogy kimenjen, de inkább Fed-et hívom be. Tetszik vagy sem, tudnom kell, mi van Hilton Smyth “válságával" . Fred elmagyarázza, hogy a megmunkálásban még két művelet van hátra a kiszállítás előtt. Meg tudjuk csinálni még ma? - kérdezem. Nem sok időnk van, de megpróbáljuk - feleli Fred. - A járat ötkor indul. A járat egy magánfuvarozó cég teherautója, amely a részleg gyárai közti szállításokat végzi. Ez az utolsó fuvar, amivel még ma átér Smyth-ékhez a cucc - tájékoztat Bob. - Ha ezzel nem megy el, akkor csak a holnap délutáni járat viheti el. Mi van még hátra? - kérdem. Peter Schnell brigádja bütyköl még rajta. Aztán hegeszteni kell a darabokat - mondja Fred. - Erre beállítjuk az egyik robotot. Ó igen, a robotok. Gondolja, hogy készen leszünk? Norma szerint Pete-ék óránként huszonöt darabot adnak át nekünk. És a robot ebből az alkatrészből szintén huszonöttel végez egy óra alatt. Bob felveti a kérdést, hogy kerülnek a munkadarabok a robothoz. Általában naponta egyszer szállítják át, vagy akkor, ha Pete brigádja befejezte egy egész tétel megmunkálását. Ebben az esetben nem várhatunk olyan soká. A robotot a lehető leghamarabb be kell indítani. Intézkedem. hogy egy anyagmozgató minden órában átvigye Pete-éktől a munkadarabokat - mondja Fred. Oké - veszi tudomásul Bob. - Mikor tudnak Pete-ék nekilátni? Fred szerint délben. Így öt óránk van. Tudod, hogy a brigádja négykor leteszi a lantot? - figyelmezteti Bob. Persze. Mondtam, hogy szoros lesz. De nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk. Ezt akarjátok, nem? Ettől egy gondolat ötlik fel bennem. A stábhoz fordulok. - Nem igazán tudjátok, mit kezdjetek azzal, amit ma reggel előadtam nektek. De ha igaz, amit mondtam, akkor a történteket pontosan nyomon követhetjük az üzemben. Egyetértetek? Bólogató fejek. És ha beigazolódik az, amit Jonah állított, akkor nagy marhaság lenne a gyárat a régi módon üzemeltetni, igaz? Lássuk magunk is, mi fog történni. Azt mondtátok, Pete-ék délben kezdenek? Úgy van - erősíti meg Fred. - Most éppen ebédelnek. Fél tizenkettőtől ebédszünetük van. Tehát tizenkettőkor veszik újra fel a munkát. A robotot pedig egyre beállítják, mire az anyagmozgató az első adagot átviszi. Tollat és papírt ragadok, és felvázolok egy rendkívül egyszerű ütemezést. Ötre mind a száz darabbal készen kell lennünk. Hilton nem fogad el rész-szállítást. Tehát ha nem végzünk az egésszel, akkor nem akarom, hogy akármennyit is leszállítsunk. Most tételezzük fel, hogy Pete emberei óránként huszonöt darabot munkálnak meg. De ez nem jelenti azt, hogy minden egyes óra végén huszonöt darabbal készen is lesznek. Egyszer néhány darabbal kevesebbet, máskor néhánnyal többet tudnak továbbadni. Körülnézek, mindenki rám figyel. - Lesznek statisztikai ingadozások. De mi azt tervezzük, hogy déltől négyig összességében száz darabbal végez. A robot viszont feltételezéseink szerint sokkal

- 82 -

A CÉL pontosabban dolgozik. Óránként huszonöt darabos teljesítményre állítják be - nem többre és nem kevesebbre. Függő eseményt is megfigyelhetünk, mert a robot addig nem tud nekikezdeni a hegesztésnek, amíg az anyagmozgató át nem hozza a munkadarabokat Pete-éktől. - A robot egyig nem tud kezdeni - folytatom - de azt akarjuk, hogy ötre, mire a járat elindul, az utolsó darab is a teherautón legyen. Valahogy így nézne ki a dolog ... Az orruk elé dugom a kész ütemezést. Megrendelés = 100 darab déli óra

12

Norma = 25 darab óránként 1 óra

2 óra

3 óra

4 óra

5 óra

(25) Pete emberei

-25 -

(50) -25 -

(75) -25 -

(100) -25 -

(25) -25 Robot

(50) -25 -

(75) -25 -

(100) -25 -

Oké, azt akarom, hogy Pete vezesse be a munkanaplóba, hogy ténylegesen hány darabot munkáltak meg. Fred pedig ugyanezt naplózza a robot esetében. És ne felejtsétek, semmi csalás. Igazi eredményekre van most égető szükségünk. Megértettétek? Persze, semmi gond - válaszolja Fred. Tényleg azt hiszitek, hogy képesek leszünk ma leszállítani a száz darabot? kérdezem. Csak Pete-en múlik - feleli Bob. - Ha azt mondja, megcsinálják, miért kételkednék benne? Tudod mit - fordulok Bobhoz. - Tíz dolcsim van arra, hogy nem lesz ma semmiféle szállítás. Ezt most komolyan mondod? A legkomolyabban. Oké, benne vagyok. Tíz dollár. Amíg a többiek ebédelni mennek én fölhívom Hilton Smytht. Ő is ebédel, ezért üzenetet hagyok neki. Megmondom a titkárnőjének, hogy az alkatrészek csak holnap érkeznek hozzájuk, ennél többet nem tehetünk - hacsak Hilton nem akar valami sürgősségi pótlékot fizetni. (Jól tudom, hogy csak a költségek alacsony szinten tartása érdekli, és esze ágában sincs akár egy plusz centet is kifizetni.) A hívás után hátradőlök és elgondolkodom a házasságomon. Julie-ról nyilvánvalóan nincs hír. Irtózatosan pipa vagyok, hogy lelépett, de aggódom is miatta. De mit csináljak? Nem járhatom be a várost, hogy megkeressem. Akárhol lehet, nekem viszont meg kell őriznem a nyugalmamat. Valamit azért üzenhetne. Ha nem ő, akkor az ügyvédje. Ott van a két srác is, akikről gondoskodni kell. Egészen pontosan nem is kettő, hanem három. Fran behoz egy másik üzenetet. - Az egyik kolléganő adta ide, amikor visszajöttem ebédről. Miközben telefonált, volt egy hívása David Rogo-tól. A fia? Igen. Mi a baj? Csak nem tudja, hogy kerül haza az iskolából tanítás után. Elment a felesége? Igen, néhány napra. Fran, magának vannak gyerekei. Hogyan tud egyszerre dolgozni meg gondoskodni róluk?

- 83 -

A CÉL Nevet. - Hát, nem könnyű. Másrészt viszont nem túlórázom annyit, mint maga. A maga helyében kerítenék valami segítséget, amíg a felesége vissza nem jön. Amikor kimegy, felhívom anyámat. Helló, mama? Itt Alex. Hallottál valami hírt Julie-ról? - kérdezi. Még nem. Figyelj ide, mama, átjönnél hozzánk, amíg Julie vissza nem tér? Kettőkor elugrom, hogy átvigyem anyámat hozzánk, mielőtt hazajönnek a gyerekek az iskolából. Mire odaérek, már az ajtóban ül két kofferral. Mellette négy nagy dobozban a fele konyhája. De mama, nekünk is vannak lábosaink - mondom neki. Azok nem olyanok mint az enyéimek - válaszolja. Így aztán mindent bepakolunk a kocsiba. Átmegyünk hozzánk és kirámolunk az autóból. Ő hazavárja a gyerekeket, én meg visszarohanok a gyárba. Négy körül, az első műszak végén, lemegyek Bob Donovan irodájába, hogy lássam, mi újság a Smyth-féle melóval. Már vár. Nicsak, nicsak. Jó napot! - üdvözöl Bob, amikor belépek a helyiségbe. - Örvendek a szerencsének! Mitől vagy ilyen boldog? - kérdezem. Mindig örvendek az adósaim látásának. Tényleg? Miből gondolod, hogy tartozom neked? Bob kinyújtja a kezét és összedörzsöli az ujjait. - Gyerünk! Nehogy azt mondd, hogy elfelejtkeztél a fogadásunkról! Hoci a tíz dolcsit. Most beszéltem Pete-tel és úgy néz ki, hogy befejezik a száz darabot. Akkor a robotnak se lehet gond befejezni a Smyth gyárának menő szállítmányt. Igazán? Nos, ha ez igaz, akkor nem bánom, hogy veszítek. Elismered, hogy vesztettél? Szó se róla. Majd ha mind a száz alkatrész a teherautón lesz. Rád vall. - mondja Bob. Nézzük, mi a helyzet a valóságban. Elsétálunk Pete kuckójához. Útközben elmegyünk a szikraesőben dolgozó robot mellett. Két srác jön velünk szemben. Amint elhagyják a robotot, megállnak és elmosolyodnak. Legyőztük a robotot! Legyőztük a robotot! - mondogatják. Biztosan Pete emberei - jegyzi meg Bob. Mi is mosolygunk, amint elmennek mellettünk. Természetesen valójában senkit és semmit sem győztek le, de a francba is, látszik rajtuk, hogy örülnek. Megyünk tovább Pete kis acélkalickája felé, amely a gépek között áll. Helló - üdvözöl bennünket Pete, amikor belépünk. - Csak megcsináltuk a mai rohammunkát. Nagyon klassz, Pete. De add csak ide a munkanaplót. Máris. Hova is tettem? Beletúr az asztalán heverő papírkupacba. Látnotok kellett volna a srácaimat ma délután. Nagy volt a hajtás. Megmondtam nekik, hogy ez egy rendkívül fontos meló, erre beleadtak apait-anyait. Tudjátok, hogy van az, a műszak végére általában lelassulnak. De ma nem. Nagyon büszkék voltak, amikor hazamentek. Vettük észre - mondja Bob. Elénk rakja az asztalra a naplót. Na. itt is van. Átnézzük.

- 84 -

A CÉL Megrendelés = 100 darab déli óra

12

Norma = 25 darab óránként 1 óra

2 óra

3 óra

4 óra

5 óra

19(-6) Pete emberei

-19 -

40(-10) -21 -

68(-7) -28 -

100(0) -32 -

Összesen 100 db Tehát az első órában csak tizenkilenc darabot csináltatok - állapítom meg. Hát, az elején volt némi szervezési problémánk, az egyik srác meg később jött vissza ebédből - tájékoztat Pete. - De egyk órakor az anyagmozgató átvitte mind a tizenkilencet a robothoz, így aztán az is neki tudott kezdeni. Aztán egytől kettőig négy darab volt a lemaradásotok - mondja Bob. Na és? - morog Pete. - lnkább azt nézzétek, mi történt kettő és három között. Hárommal többet csináltunk a normánál. Amikor láttam, hogy még mindig le vagyunk maradva, körbeszaladtam és megmondtam mindenkinek, mennyire fontos, hogy még ma végezzünk mind a száz darabbal. Így aztán minden gyorsabban ment egy kicsit - mondom. Úgy van - helyesel Pete. - Behoztuk a lassú kezdés okozta lemaradást. Az utolsó órában meg harminckettőt daráltatok le - állapítja meg Bob. - Mit szólsz hozzá, AI? Gyerünk, nézzük meg, hogy áll a robot. Öt perccel öt után a robot még mindig hegeszt. Donovan le-fel járkál. Fred odajön hozzánk. Meg tudja a teherautó várni, mire befejezi? - kérdezi Bob. Szóltam a sofőrnek, de azt mondta, erre neki nincs ideje. Még egy csomó helyre el kell mennie. Nem akar egész éjjel késésben lenni - válaszolja Fred. Bob a gép felé fordul. - Mi a bánat van ezzel a hülye robottal? Megkapta az összes megmunkálandó munkadarabot. Megütögetem a vállát. Nézz csak ide. Megmutatom neki a papírszeletet, amire Fred fölírta a robot óránkénti teljesítményét. Az ingem zsebéből előveszem Pete-ék papírját és összeillesztem a kettőt. A következőket látjuk: Megrendelés = 100 darab déli óra

12

Norma = 25 darab óránként 1 óra

2 óra

3 óra

4 óra

5 óra

19(-6) Pete emberei

-19 -

40(-10) -21 -

68(-7) -28 -

100(0) -32 -

19(-6) -19 Robot

40(-10) -21 -

65(-10) -25 -

90(-10) -25 -25 -

Összesen 90 darab

- 85 -

A CÉL Pete-ék lemaradásai a robotnál is jelentkeztek - magyarázom. - A robot akkor sem tudott huszonötnél többet csinálni, amikor 28 munkadarab került egyszerre át hozzá. Ami azt jelenti, hogy a négy órai harminckét darabos utolsó adagot már három darabos lemaradással kezdte. Oké, értem - mondja Bob. Fred szólal meg. - Pete-ék legnagyobb lemaradása 10 darab volt. Furcsa, hogy pontosan ennyivel késtünk el. Ez annak a matematikai elvnek a hatása, amit reggel próbáltam elmagyarázni. Egy művelet maximális eltérése a soron következő művelet kiindulópontja. Bob a pénztárcájáért nyúl. Hát, nem te, hanem én tartozom tíz dollárral - mondja nekem. Tudod mit, ne nekem fizess, hanem add oda a pénzt Pete-nek, hozasson az embereinek kávét vagy akármit. Megérdemlik a ma délutáni hajtás után. Jó ötlet - mondja Bob. - Nézd, sajnálom, hogy nem tudtunk ma délután szállítani. Remélem, nem lesz balhé belőle. Ne is törődjünk vele. Viszont nyertünk azzal, hogy tanultunk valamit. De egy valamit el kell mondjak neked: alaposan meg kell vizsgálnunk az ösztönzés kérdését. Hogy-hogy? - kérdezi Bob. Nem érted? Az sem számít, hogy Pete-ék elkészültek a száz darabbal, hiszen nem tudjuk leszállítani. Pete és az emberei mégis azt hiszik, ők a munka hősei. Hasonló esetben mi is így éreznénk. És ez nem helyes.

- 86 -

A CÉL

18. fejezet Amikor este hazakerülök, mindkét gyerek az ajtóban üdvözöl. A háttérben, a konyhából kiszivárgó gőzben ott áll anyám. Feltételezem, valami jót főzött és egyébként is ura a helyzetnek. Sharon arca ragyog felém. Találd ki! - kérlel. Föladom - mondom neki. A mama telefonált - lelkendezik. Tényleg? Anyámra nézek. Megrázza a fejét. Davey vette föl. Én is beszéltem vele. Visszafordulok Sharon-hoz. - És mit mondott a mama? Azt mondta, hogy szeret engem és Davey-t. És azt is mondta, hogy egy ideig távol lesz - teszi hozzá Davey. - De ne aggódjunk érte. Azt nem mondta, mikor jön vissza? Megkérdeztem - feleli Davey -, de nem tudta megmondani. Nem hagyta meg a számát? Leszegi a fejét. David! Megkértelek, kérdezd meg tőle, ha telefonálna! Motyog. - Én megkérdeztem, de ... nem akarta megadni. Ó. Sajnálom, papa. Semmi baj, Dave. Kösz, hogy megpróbáltad. Miért nem ülünk le vacsorázni? - kérdi vidáman anyám. Ezúttal nem csöndes az étkezés. Anyám beszél, mindent megtesz, hogy felvidítson bennünket. Történetekkel szórakoztat a gazdasági válság idejéből és figyelmeztet, micsoda szerencse, hogy van mit ennünk. A kedd reggel egy kicsit normálisabb. Közös erőfeszítéssel anyámmal elindítjuk a gyerekeket az iskolába. Én is időben megyek dolgozni. Fél kilenckor Bob, Stacey, Lou és Ralph az irodámban ül, hogy kielemezzük, mi történt tegnap. Ma valahogy sokkal jobban figyelnek. Talán azért, mert látták, hogy működik az elképzelés, hogy úgy mondjam, a saját pályájukon. Nap mint nap szembe kell néznünk a függőség és az ingadozások kombinációjával mondom nekik. - Azt hiszem, ez megmagyarázza, miért késünk annyi rendelés teljesítésével. Lou és Ralph a tegnap készített két diagramot vizsgálgatja. - Mi lett volna akkor, ha a második műveletet nem robot, hanem emberek végzik? - kérdi Lou. - Akkor a statisztikai ingadozások egy másik csoportja komplikálta volna a dolgokat. Ne felejtsétek, összesen csak két műveletről volt szól. Elképzelhetitek, mi történik tíz vagy tizenöt, egymástól függő, önmagukban is ingadozásokat rejtő művelet esetében, amelyek során csak egyetlen részelem készül. És a termékeink ilyen részelemek százaiból épülnek fel. Stacey meg van zavarodva. - Akkor egyáltalán hogyan tudjuk a termelést kézben tartani? Ez az egymilliárd dolláros kérdés: hogyan ellenőrizzük a termelésben fellelhető ötvenezer vagy talán ötven millió változót? Egy új számítógépet kellene vásárolnunk, hogy nyomon követhessük mindahányat javasolja Ralph. Egy új számítógép nem ment meg bennünket. Önmagában az, hogy adatok állnak rendelkezésünkre, még nem elegendő a dolgok kézben tartására. És a hosszabb átfutási idők? - kérdezi Bob. Komolyan azt hiszed, hogy hosszabb átfutási idővel képesek lettünk volna teljesíteni a Hilton Smyth-féle rendelést? - kérdezem tőle. - Mikor futott be a megrendelés, Bob?

- 87 -

A CÉL Bob izeg-mozog. - Csak azt tudom mondani, hogy a lemaradásokat így tényleg be lehetne hozni. Stacey azonban ellentmond. - A hosszabb átfutási idők növelik a készleteket, Bob. És mi ezt nem akarjuk. Oké, tudom. Nem akarok vitatkozni veletek. Csak azért említettem az átfutási időket, mert tudni szeretném, hogy állunk ezzel az egésszel. Mindenki felém fordul. Számomra teljesen világos a dolog. Meg kell változtatnunk a termelési kapacitásra vonatkozó elképzeléseinket. Nem mérhetjük egymástól elszigetelten a források kapacitását. Ez az üzemben elfoglalt helyzetüktől is függ. Már teljesen belehülyültünk, hogy a kapacitásokat a megrendelésekhez igazítsuk, és ezzel a költségeket csökkentsük. Nem szabad megint ezzel próbálkoznunk. De hát mindenki ezt csinálja - mondja Bob. Igen, mindenki. Vagy legalábbis szeretné. Mi meg most láthattuk, értelmetlen ilyesmivel próbálkozni. Akkor hogy él meg a többi gyártó? - teszi fel a kérdést Lou. Közlöm vele. hogy ez az én számomra is rejtély. Gyanítom, hogy amikor egy gyár közelít a kiegyensúlyozottsághoz, hála a mérnökök és a vezetők hibás cselekedeteinek, a helyzet válságba torkollik, és a gyárat nagyon gyorsan ismét kiegyensúlyozatlanná teszi a munkások ide-oda rakosgatása, vagy a túlórázás, vagy néhány utcára tett ember visszahívása. A túlélésre való törekvés elsöpri a hibás feltevéseket. Oké, de megint megkérdezem, mi a teendőnk? - érdeklődik Bob. - A központ hozzájárulása nélkül nem alkalmazhatunk több munkaerőt. A túlórázás meg eleve ellentmond a stratégiánknak. Talán itt az ideje, hogy ismét fölhívja Jonah-t - veti fel Stacey. Azt hiszem, igaza van. Fran-nek fél órájába kerül, hogy meghatározza Jonah pillanatnyi tartózkodási helyét a földtekén, és még egy óra telik el, mire Jonah telefonhoz tud jönni. Ahogy a vonalban van, a titkárnőmmel megint összetrombitáltatom és betereltetem a stábot az irodámba, hogy mindenki hallja a kihangosított beszélgetést. Amíg összegyülekeznek, elmesélem Jonahnak a kirándulást Herbie-vel, ahol rájöttem szavainak értelmére, és hogy mit okultunk a két jelenségnek a gyárra gyakorolt hatásával kapcsolatosan. Mindnyájan tudjuk, hogy nem szabad az egyes területekkel elszigetelten foglalkozni és értelmetlen próbálkozás megnyirbálni a forrásokat. Az egész rendszert kell optimalizálni. Egyes forrásoknak nagyobb kapacitással kell rendelkezniük, míg másoknak kisebb is elég. A műveleti sor végén nagyobb kapacitás szükséges, mint az elején - néha sokkal nagyobb. Igazam van? Jó úton jár - bíztat Jonah. Nagyszerű. Örömmel hallom, hogy csak eljutottunk valahová. A kérdés azonban az, és ezért hívtam, hogyan tovább? Következő lépésként kétfelé kell választaniuk a gyárban fellelhető forrásokat. Az egyik csoportba a szűk keresztmetszetűek, a másikba pedig, nagyon egyszerűen, a többiek kerüljenek. Odasúgom a többieknek, hogy jegyzeteljenek. A szűk keresztmetszet - folytatja Jonah, - olyan forrás amelynek a kapacitása egyenlő az igénnyel vagy kisebb annál. A nem szűk keresztmetszetet jelentő forrás kapacitása meghaladja az iránta jelentkező igényt. Érthető? Igen. Ha egyszer rájönnek, hogy az egyes erőforrásaik melyik típusba tartoznak, majd ráébrednek a probléma egy csomó vonatkozására. De, Jonah, hol lép itt be a piaci kereslet? - kérdezi Stacey. - Lenni kell valami összefüggésnek a kereslet és a kapacitás között. Igen, de már tudja, hogy nem szabad a kapacitást a kereslethez hangolni. Helyette a termék átfutását kell a piaci kereslethez igazítani. Ez az első a kilenc szabály közül, melyek a szűk keresztmetszetek és a nem szűk keresztmetszetek közti összefüggést

- 88 -

A CÉL fejezik ki és megszabják, hogyan kell egy gyárat vezetni. Hadd ismételjem meg: az áteresztőképességet kell kiegyensúlyozni, nem a kapacitást. Stacey még mindig tanácstalannak látszik. - Nem vagyok egészen biztos abban, hogy jól értem. Hol jönnek a szűk és nem szűk keresztmetszetek a képbe? Jonah válaszol. - Hadd kérdezzek valamit. A két típus közül melyik határozza meg az üzem tényleges kapacitását? A szűk keresztmetszet. Egyetértek. - Így igaz. Mint az a srác a múlt heti kiránduláson, Herbie. Neki volt a legkevesebb kapacitása és ő határozta meg a csapat, mint egész haladási sebességét. Akkor hol tudja létrehozni az egyensúlyt? - kérdezi Jonah. Aha, értem - mondja Stacey. - Az az elképzelés, hogy a szűk keresztmetszet áteresztőképességét a piaci kereslethez kell igazítani. Lényegében helyesen fogja fel - mondja Jonah. - Valójában az áteresztőképességnek egy kicsit kisebbnek kell lennie a keresletnél. Hogy-hogy? - kérdi Lou. Mert ha egyenlő vele és az valamilyen okból csökken, akkor pénzt vesztenek magyarázza Jonah. - De ez már túl bonyolult. Alapjában véve a szűk keresztmetszet áteresztő-képességének egyenlőnek kell lennie a kereslettel. Bob Donovan igyekszik fölhívni magára a figyelmet, hogy bekapcsolódhasson a beszélgetésbe. Elnézést, de eddig azt hittem, hogy a szűk keresztmetszet rossz dolog, és ahol lehet, fel kell számolni. Nem? Nem. A szűk keresztmetszet nem szükségszerűen rossz vagy jó. Egyszerűen van. Én azt állítom, hogy ahol van, arra lehet felhasználni, hogy ellenőrizzük a rendszeren való átfutást. Képszerűen jelenik meg, amit mond, mert eszembe jut, hogyan használtam fel Herbie-t arra, hogy a csapat haladását szabályozzam a túrán. Most rohannom kell - mondja Jonah. - Éppen egy előadásom tíz perces szünetében csíptek el. Közbevágok. - Jonah, mielőtt befejeznénk! Igen? Mi legyen a következő lépés? Nos, legelőször is, vannak a gyárukban szűk keresztmetszetek? Nem tudjuk - válaszolom. Akkor ez a következő lépés. Ezeket kell megtalálni, mert óriási a különbség ha vannak abból a szempontból, hogy mi módon használják fel az erőforrásaikat. Hogyan találhatjuk meg a szűk keresztmetszeteket? - kérdezi Stacey. Nagyon egyszerű, csak végig kell gondolni a dolgot. Próbálják maguk kitalálni - adja fel a leckét Jonah. - Igazán könnyű, csak használják a fejüket. Oké, de ... - próbálok közbevágni. Viszlát. Hívjanak föl, ha rájönnek, van-e maguknál szűk keresztmetszet. Kattanás, majd összevissza zörejek. Nos ... most mi lesz? - kérdezi Lou. Azt hiszem, végig kell néznünk az összes erőforrásainkat és össze kell vetnünk a piaci kereslettel. Ahol a kereslet meghaladja a kapacitást, ott szűk a keresztmetszet. És akkor mi történik, ha találunk egyet? - kérdezi Stacey. Azt hiszem, azt kell csinálnunk, amit a cserkészcsapat esetében - válaszolom. - Úgy alakítjuk a kapacitást, hogy a szűk keresztmetszet a termelési folyamat elejére kerüljön. Lou érdekes kérdéssel hozakodik elő. - Mi van akkor, ha a legkisebb kapacitású erőforrásunk teljesítménye is nagyobbnak bizonyul a piaci igényeknél? Az a keresztmetszet nem lesz szűk. Mintha a palacknak nem lenne nyaka válaszolom. De mégis lennie kell valami korlátnak - erősködik Stacey. - A palacknak van oldala is. Ami persze lehet tágabb a piaci keresletnél. És ha így van? - kérdezi Lou.

- 89 -

A CÉL Nem is tudom - válaszolom. - Mindenesetre először meg kell találnunk a szűk keresztmetszeteket. Tehát keressük Herbie-t - teszi hozzá Ralph. - Hátha előkerül. Gyerünk, lássunk gyorsan neki, elég a dumából - sürget minket Bob. Néhány nappal később bemegyek a tanácsterembe. Papírok mindenütt. A nagy asztalon leporellók és irattartók. A sarokban frissen beállított számító-gépterminál: mellette egy printerből papíráradat hömpölyög. A szemétkosarak csurig tele vannak. Csakúgy mint a hamutartók. Fehér műanyag kávéspoharak, üres cukros és tejszínporos tasakok, papír zsebkendők, csokoládés zacskók és más effélék szerteszét. A helyiség átalakult főhadiszállássá, hogy megtaláljuk Herbie-t. A munkába és a sikertelenségbe egyre jobban belefáradunk. A nagy asztal másik végén Ralph Nakamura ül. Adatfeldolgozóival és számítógépével ő játssza most a főszerepet a kutatócsapatban. Ralph szemlátomást nincs oda örömében. Csontos ujjaival ritkás fekete hajába túr. Nem így kéne csinálni - magyarázza Stacey-nek és Bob-nak. Tökéletes időzítés - fordul hozzám, amikor megpillant. - Tudod, mit csináltunk? Megtaláltátok Herbie-t? Áh, dehogy. Két és fél órát olyan gépekre kalkuláltuk a keresletet, amik nem is léteznek. Akkor meg minek csináltátok? Mielőtt Ralph belefogna, Bob vág közbe. Várj csak, hadd magyarázzam meg én. Olyan termelési terveket futtattak, amikben még szerepelnek az öreg marógépek. Ezeket már nem használjuk. Nem csak hogy nem használjuk, de már egy éve el is adtuk őket - teszi hozzá Ralph. Az üzemben mindenki tud róla, ezért aztán sose jelentett problémát - magyarázza Bob. Így megy ez. Megpróbálunk az üzemben fellelhető összes gépre számításokat végezni. Jonah azt mondta, bármely erőforrás szűk keresztmetszetté válhat, amelynek a teljesítménye azonos a kereslettel, vagy kisebb annál. Hogy megállapíthassuk, van-e ilyen, abban maradtunk, hogy először meg kell határoznunk a termékeink iránti összes piaci keresletet. Azután ki kell derítenünk, hogy az egyes gépek mennyi megmunkálási idővel járulnak hozzá a kereslet kielégítéséhez. Ha az előállításhoz rendelkezésre álló idő (leszámítva a karbantartási időt, az ebédidőt és az egyéb szükségszerű rövid leállásokat) az adott forrás esetében egyenlő a műveleti idővel, vagy rövidebb annál, akkor tudjuk, hogy rátaláltunk Herbie-re. Az összes piaci kereslet meghatározásához össze kell szednünk a rendelkezésünkre álló adatokat, a megrendelések teljesítésénél fönnálló lemaradásokat, valamint az új termékekre és alkatrészekre vonatkozó előrejelzéseket. Ebben benne foglaltatnak a vállalat más gyárai számára történő "eladások" is. Ha ezzel elkészülünk, jöhet az egyes “munkacsoportokra" vonatkozó számítás. Munkacsoport alatt az azonos erőforrások azonos feladatot teljesítő csapatát értjük. Az azonos gyakorlattal rendelkező hegesztők munkacsoportot alkotnak. Négy azonos gép ugyancsak. A négy gépkezelő, aki beállítja és kezeli a gépeket, egy másikat. És így tovább. Ha elosztjuk a munkacsoportok összes igényelt idejét a bennük lévő erőforrások számával, megkapjuk az egyes erőforrások relatív teljesítményét, egy átlagot, ami összehasonlításokra is alkalmas. Tegnap például a befúvásos mintázógépek esetében megállapítottuk, hogy havonta 260 óra a megmunkálási igény. A rendelkezésünkre álló kapacitás gépenként havi 280 óra. Ez azt jelenti, hogy ezeknél a gépeknél még van tartalék. Azonban minél mélyebben ásunk bele a dolgokba, annál nyilvánvalóbb, hogy az adataink pontossága komoly kívánnivalókat hagy maga után. Olyan anyag-kivételezési jegyeket találunk, amik nem stimmelnek a termelési tervhez, olyan termelési terveket, amelyek nem tartalmazzák a tényleges műveleti időket - vagy nem a megfelelő gépre szólnak, mint rájövünk - és így tovább.

- 90 -

A CÉL Az a gond, hogy a nagy kapkodásban képtelenség mindent naprakésszé tenni jegyzi meg Stacey. A francba a technológiai változásokkal, a munkaerő gazdálkodással meg a többivel. Ki a fene tud ezzel a sok marhasággal lépést tartani - mérgelődik Bob. Ralph a fejét rázza. - Az adatok ellenőrzése és naprakésszé tétele hónapokig tartana! Vagy évekig - dünnyögi Bob. Leülök és néhány másodpercre lehunyom a szemem. Amikor fölnézek, mindnyájan engem bámulnak. Erre természetesen nincs most idő. Pár hónapunk van, mielőtt Peach kifütyül minket innen. Tudom, hogy jó nyomon járunk, mégis egy helyben topogunk. EI kell fogadnunk azt a tényt, hogy nem teljesen pontos adatokkal dolgozunk. Ralph szólal meg. - Hadd emlékeztessek mindenkit a régi adatfeldolgozói aforizmára: ha szemetet adunk a rendszerbe, szemét jön ki. Várj egy kicsit - vágok közbe. - Talán némileg túl sokat foglalkozunk a módszertannal. Nem csak az adatbázis végigbogarászásával kaphatunk választ a kérdésünkre. Nincs valami gyorsabb módja a szűk keresztmetszet meghatározásának, vagy legalábbis a szóba jöhető pontok azonosításának? Ha visszagondolok a kiránduló gyerekek modelljére, ott teljesen nyilvánvaló volt, ki a leglassúbb. Nincs valakinek valami sejtése, hol lehet Herbie az üzemben? Fogalmunk sincs, van-e ilyen egyáltalán - válaszolja Stacey. Bob csípőre vágja a kezét. A szája félig nyitva, mintha mondani akarna valamit. Végül megszólal. A francba is, több mint húsz éve dolgozom itt. Ennyi idő után tudom, hol szoktak kezdődni a problémák. Azt hiszem, össze tudok írni egy listát azokról, a területekről, ahol általában szűkében vagyunk a kapacitásnak. Így kevesebb pontra kell összpontosítanunk. Ezzel időt takaríthatunk meg. Stacey odafordul hozzá. - Tudja, adott egy ötletet. Beszélnünk kellene a diszpécserekkel. Ők valószínűleg tudják, melyek a legtöbbször hiányzó alkatrészek és melyik részlegnél szokták ezeket keresni. És mi ebben a jó? - kérdi Ralph. A leggyakrabban hiányzó alkatrészek megmunkálását bizonyára valamelyik szűk keresztmetszet végzi. És abban a részlegben fogjuk megtalálni Herbie-t, ahol a diszpécserek ezeket az alkatrészeket keresgélni szokták. Kihúzom magam a székemben. - Igen, ez jó gondolat. Fölállok és járkálni kezdek. És elmondok nektek valamit, amin eddig csak gondolkodtam. Az ösvényen az egymás után haladók leszakadásának hossza alapján meg lehetett állapítani, kik a lassúbbak. Minél lassúbb volt a srác, annál jobban lemaradt az előtte járótól. Az analógia értelmében ezek a fiúk közti távolságok alkották a készletet. Bob, Stacey és Ralph rám merednek. Nem értitek? Ha van Herbie-nk, akkor a megmunkálandó darabok ott tornyosulnak körülötte. Igen, de ilyet az egész üzemben bárhol lehet látni - veti ellen Bob. Akkor meg kell találnunk, hol a legnagyobb a halom. Helyes! Ez még egy biztos jel - mondja Stacey. Megfordulok és megkérdezem Ralph-ot. - Mi a véleményed? Hát, megér egy próbálkozást. Ha pedig leszűkítettük négyből talán három munkacsoportra a kört, nem tart soká, hogy a megfigyeléseinket összevessük az adatokkal, biztos ami biztos. Bob Ralph-ot ugratja. - Amiről mindnyájan láttuk, mennyit érnek. De Ralph nincs viccelődős hangulatban. Zavartnak látszik. Csak olyasmivel dolgozhatom, ami a rendelkezésemre áll. Mit akartok tőlem? Jól van, na. A legfontosabb, hogy kipróbáljuk az új módszereket - avatkozom közbe. - Hagyjátok már a rossz adatok miatti csipkelődést. Munkára.

- 91 -

A CÉL Az új ötletek adta energiával megyünk dolgozni; a keresés gyorsan megy ... valójában annyira gyorsan, hogy szinte fejbe vág a felfedezésünk. Hát megvagy, Helló, Herbie - köszönti Bob. Az NCX-10-es előtt állunk. Biztos, hogy ez szűk keresztmetszet? - kérdezem. Éppen elég bizonyítékunk van rá - mutat a gép környékét mindenfelé ellepő, megmunkálásra váró anyaghalmokra. - Ralph és Stacey több hetes lemaradásról árulkodó jelentéseket szedett össze, amiket egy órával ezelőtt alaposan átnéztünk. Beszéltünk a diszpécserekkel - fűzi hozzá Bob. - Azt mondják, az erről a gépről lejövő alkatrészekre mindig várni kell. Az ellenőrök ugyanezt állítják. Az itteni munkavezető füldugót használ, mert elege van abból, hogy mindenki őt szidja. De hiszen ez az egyik legtermelékenyebbnek tartott gépünk. - szólalok meg. Az - mondja Bob. - Ezzel lehet a legolcsóbban és leghatékonyabban előállítani ezeket a speciális alkatrészeket. Akkor meg mitől jelent szűk keresztmetszetet? Ilyenből csak egy van nekünk. Igen, tudom - vágom rá és nem veszem le róla a szemem. amíg a magyarázatot hallgatom. Nézd, ez a gép csak két éves. Mielőtt beállítottuk volna, más gépeket használtunk erre a célra. De ezen az összes művelet elvégezhető, amihez előzőleg három gépre volt szükség - mondja Bob. Elmagyarázza, hogyan munkálták meg annak idején a munkadarabokat a három különböző géptípussal. Példaként említi, hogy a műveleti idő az első gépen két perc körül járt, a másodikon nyolc perc, a harmadikon pedig négy perc volt - összesen tizennégy perc munkadarabonként. Az új NCX-10-es gép viszont tíz perc alatt végez egy darabbal. Azt mondod, hogy munkadarabonként négy perc a megtakarítás. Ez azt jelenti, hogy óránként több munkadarabot állítunk elő mint korábban? Akkor meg mi ez a hatalmas restancia? Régebben több gépünk volt. Az első típusból kettő, a másodikból öt, míg a harmadikból három. Bólintok. értem. - Szóval több munkadarab készült, bár az egy darabra eső műveleti idő hosszabb volt. Akkor minek vásároltuk meg az NCX-10-est? A régi gépek mindegyikéhez kellett egy-egy gépmunkás - mondja Bob. Az NCX-10-es beállításához elég kettő. Már említettem, hogy ezzel le tudtuk szorítani a költségeket. Lassan körbesétálom a gépet. Ugye, három műszakban üzemel? - kérdem Bob-tól. Csak mostanában kezdtük újra. Találnunk kellett valakit a kilépett Tony helyett a harmadik műszakba. Ó, persze ... - Peach jól elintézte. Ismét Bob-hoz fordulok. - Mennyi idő szükséges az újak betanításához? Körülbelül hat hónap. Megrázom a fejem. - Ez az igazi probléma. AI. Betanítunk valakit, aztán néhány év után fogja magát és pár dollárral többért elmegy máshová. Nem túl vonzóak a béreink. Miért nem fizetünk többet? A szakszervezet miatt. Már kaptunk jelzéseket, hogy a szakszervezet az összes gépmunkás bérét fel akarja emeltetni. Még egy utolsó pillantást vetek a gépre. Hát, ennyit erről - szólalok meg. De ez nem minden. Átsétálunk az üzem másik felébe, ahol Bob mutat valamit. Ismerkedj meg a Herbie Kettővel: a hőkezelő részleggel. Herbie Kettőben már van valami ipari jelleg. Koszos. Forró. Ronda. Unalmas. És nélkülözhetetlen.

- 92 -

A CÉL A két hőkezelő kemence ... két kerámiatéglákkal bélelt szurtos, ütött-kopott acéltartály. A 800 fokos belső hőmérsékletet gázégők biztosítják. Bizonyos alkatrészeket a hideg megmunkálás után meghatározott ideig hőkezelni kell, mielőtt további műveleteket végeznének rajtuk. A művelet célja a megmunkálás során keménnyé és rideggé vált fém lágyítása. A hőkezelőben dolgozók tehát berakják a néhány vagy akár több száz munkadarabot, fölhevítik és magas hőmérsékleten tartják egy ideig, hat-tizenhat óra hosszat. Majd a hűtés következik, amíg a munkadarabok hőmérséklete el nem éri a műhelyét. Az egész folyamat rendkívül időigényes. Mi itt a gond? Nagyobb kemencék kellenének? - kérdem. Hát ... - válaszolja Bob. - Igen is, meg nem is. A kemencék legtöbbször félig üresek. Hogy-hogy? Valószínűleg a diszpécserek a ludasak benne. Iderohangálnak, hogy ebből a tucatból öt darab kell, mert éppen annyi hiányzik a végszereldében egy kiszállításhoz. A végén már vagy ötven darab várakozik, miközben alig egy párat hőkezelünk. Olyan ez, mint a borbélynál, vegyen számot és várjon a sorára. Tehát nem teljes adagokkal dolgozunk? Néha persze igen. Néha meg, bár számszerűen egész adagról van szó, nem elég a mennyiség, hogy megtöltse a kemencét. Kicsik az adagok? Vagy túl nagyok és akkor másodszor is el kell végezni a műveletet, mert nem mindegyik darab kap rendes kezelést az első menetben. Így se jó, úgy se jó. - mondja Bob. - Tudod, néhány évvel ezelőtt emiatt már szóba került egy harmadik kemence beállítása is. És mi történt? A központban lelőtték az ötletet. Az alacsony hatékonyság miatt nem adtak rá pénzt. A szokásos duma: használjuk ki jobban a meglévő kapacitásainkat, takarékoskodjunk az energiával, meg hogy mennyi fűtőanyagot pazarolnánk még egy kemence felfűtésére, satöbbi. Oké, de ha minden egyes alkalommal megtöltenénk a kemencét, elég lenne a kapacitása, hogy kielégítse az igényeket? - teszem föl a kérdést. Bob elneveti magát. Fogalmam sincs. llyen még nem esett meg. Egyszer volt, hol nem volt, volt nekem egy elképzelésem, miszerint lényegében ugyanazt fogom csinálni a gyárral, amit a fiúkkal a kiránduláson. Azt hittem, a legokosabb, ha mindent úgy szervezek át, hogy a legkisebb kapacitású forrást teszem a sor elejére. Az egymást követő források majd sorra egyre nagyobb kapacitással rendelkeznek, így a statisztikai ingadozásokkal is meg tudnak birkózni a műveletek egymástól függő sorozatában. Miután Bobbal visszatérünk az irodába, összehívom a stábot, Átkozottul hamar nyilvánvalóvá válik, hogy nagyravágyó tervem, amit a Herbie-vel az élén működő tökéletes, ki nem egyensúlyozott üzemről szövögettem, csak nem akar megvalósulni. Termelési szempontból képtelenség megcsinálni - állítja Stacey. Még egy Herbie-t se tudunk a sor elejére tenni, nemhogy kettőt - mondja Bob. - Nem lehet megváltoztatni a műveleti sorrendet. Nincs mit tenni. Már én is látom - válaszolom. Nem tudunk megszabadulni egy sor függő eseménytől - mondja Lou. Ahogy hallgatom őket, régi ismerős érzés fog el: egy csomó elvégzett munka és energia vész kárba. Mintha egy kerék leeresztene. Azért megszólalok. - Na jó. Ha nem tudjuk megváltoztatni a sorrendjüket, talán növelhetjük a kapacitásukat. Szüntessük meg a szűk keresztmetszeteket. Milyen legyen a kapacitás szerint a felállás sora? - kérdi Stacey. Át kell szerveznünk … az elején csökkenteni fogjuk, majd lépésenként növelni javaslom.

- 93 -

A CÉL Al, ez valami más, mint amikor embereket küldözgetünk innen oda. Hogyan növeljük a kapacitást további gépek beállítása nélkül? - kérdezi Bob. - És ha gépekről van szó, honnan vegyünk annyi pénzt? Még egy hőkezelő kemence, meg ha lehet, még egy NC eszterga … testvér, ez több millió dollárba kerül. A lényeg az - veti közbe Lou - hogy pénzünk az nincs. Ha azt hiszitek, hogy csak úgy odamehetünk Peach-hez és megkérhetjük, hogy növelje a gyár kapacitását, azét a gyárét, amely nem termel profitot a társaság történetének egyik legrosszabb éve közepén, hát elnézést a kifejezésért, de elment az eszetek.

- 94 -

A CÉL

19. fejezet A gyerekekkel vacsorázunk. Anyám hozzám fordul. - Miért nem eszed meg a borsót, Alex? Mama, nem vagyok már kisgyerek. Majd én eldöntöm, megeszem-e vagy sem. Megbántódik. Sajnálom, mama. Ma este egy kicsit nyűgös vagyok. Mi a baj, papa? - kérdi Davey. Hát … ez bonyolult. Gyerünk, fejezzük be a vacsorát. Néhány perc múlva ki kell mennem a reptérre. Elmész? - kérdi Sharon. Nem, csak várok valakit - válaszolom A mamát? Nem, bárcsak ő lenne. Alex, mondd el a gyerekeknek, mi bánt. - biztat anyám. - Hiszen ők is megszenvedik a rosszkedved. A srácokra nézek és rájövök, igaza van anyámnak. - Olyan problémákkal állunk szemben a gyárban, amiket nem tudunk megoldani. És mi van azzal akit fölhívtál? Nem tudtál beszélni vele? Jonah-val? Érte megyek a reptérre. De nem vagyok biztos abban, hogy az ő segítségével is meg tudjuk oldani a gondjainkat. Dave-et egészen megrázza, amit hall. - Úgy érted … minden, amit a kiránduláson tanultunk, hogy Herbie szabja meg a csapat sebességét, meg az egész … nem igaz? Persze, hogy igaz, Dave. Az a probléma, hogy felfedeztük, nem egy, hanem két Herbie van az üzemben és ráadásul a legrosszabb helyen. Olyan ez, mintha nem tudnánk a fiúkat, Herbie-t és az ikertestvérét kellő sorrendbe állítani az ösvényen .. és mindketten a sor közepén állnának. Mindent feltartanak. Elmozdítani meg nem tudjuk őket. Mindkettőjük körül halomban állnak a megmunkálásra váró munkadarabok. Fogalmam sincs, mit kezdjünk velük. Ha nem tudják elvégezni a munkát, ki kell őket hajítani - szólal meg anyám. Ezek nem emberek, ezek gépek - magyarázom neki. - Gépeket nem rúghatok ki. És különben is, alapvető műveleteket végeznek. E két művelet nélkül a legtöbb termékünket elő sem tudnánk állítani. Miért nem állítjátok őket gyorsabbra? - kérdi Sharon. Úgy van, papa - kontráz Davey. - Emlékszel, mi történt a kiránduláson. Amikor elvettél Herbie-től néhány cuccot? A gyárban is valami ilyesmit kéne csinálnod. Igen, de azért nem ilyen egyszerű a dolog. Alex, tudom mindent megteszel, amit csak tudsz. Ha ez a két cammogó herkentyű mindent feltart, rajtuk kell tartanod a szemed, hogy többet ne vesztegessék az időt ajánlja anyám. Jó, de most rohannom kell. Ne várjatok meg. Reggel találkozunk. A kijáratnál ácsorgok. Látom, amint begurul Jonah gépe. Délután beszélten vele Bostonban, éppen Los Angelesbe indult. Megköszöntem a tanácsait és elmondtam, hogy a helyzet a gyárban teljesen lehetetlen, amennyire mi látjuk. Alex, honnan tudja, hogy lehetetlen? - kérdezte. Két hónapunk van, addig amíg a főnököm beterjeszti a javaslatát az igazgató tanácsnak. Ha több időnk volna, talán tehetnénk valamit, de két hónap nagyon kevés … Két hónap untig elég ahhoz, hogy valami javulást lehessen felmutatni, de meg kell tanulniuk, hogyan kell a gyárat ilyen kényszerhelyzetben irányítani. Jonah, alaposan áttanulmányoztuk a helyzetet …. Alex, két oka lehet annak, hogy az ötletek, amiket adtam, nem válnak be. Az egyik az, ha nincs kereslet a gyáruk által előállított termékek iránt. Á, van elég megrendelésünk, bár némileg csökken az igény, mióta emeljük az árainkat és romlik a szervizmunka minősége. Ezzel együtt van egy csomó lemaradásunk.

- 95 -

A CÉL Akkor sem tudok segíteni, ha úgy döntenek, hogy nem változtatnak, ha úgy határoztak, hogy nem csinálnak semmit és hagyják bezárni a gyárat. Erről szó sincs. De nem látunk kiutat. Na jó. Megpróbálkoztak mát azzal, hogy más források bevonásával csökkentsék a szűk keresztmetszetekre eső terhelést? Nem tudjuk csökkenteni. Ebből a két géptípusból összesen csak ezek állnak a rendelkezésünkre. Rövid szünet után megszólal. - Még egy kérdés: van maguknál Bearingtonban repülőtér? És most sétál kifelé a kettes kapun. Átcserélte a Los Angelesbe szóló jegyét és megállt útközben ma estére. Odamegyek hozzá és kezet rázunk. Hogy utazott? Ücsörgött már szardíniás dobozban? Végül is nem panaszkodhatom, még lélegzem. Köszönöm, hogy eljött. Nagyon kedves, hogy megváltoztatta az útitervét, bár még mindig nem vagyok egészen biztos abban, hogy tud-e segíteni rajtunk. Alex, egy szűk keresztmetszet …. Kettő - emlékeztetem. Két szűk keresztmetszet még nem jelenti azt, hogy nem lehet pénzt keresni. Igazság szerint, éppen ellenkezőleg. A legtöbb termelő szervezetben nincs szűk keresztmetszet. Van viszont irtózatos mennyiségű fölös kapacitásuk. De kell, hogy legyen nekik … minden egyes előállított darabra. Észreveszi, hogy nem értem. Most még nem érti, de később meg fogja érteni. És most annyi háttér információt akarok hallani a gyárukról, amennyi csak lehetséges. A reptérről befelé egész úton megállás nélkül beszélek. A gyárba érve leparkolom a Buickot az irodák előtt. Bent Bob, Ralph, Stacey és Lou vár. Körbeállják a fogadó titkárnő asztalát. Mindegyikük szívélyes, de a bemutatkozásnál gyanakvást vélek felfedezni rajtuk, mit is tudhat ez a Jonah gyerek … aki egyáltalán nem hasonlít egyetlen olyan szakérzőhöz sem, aki valaha is átlépte a gyár kapuját. Jonah megáll előttük, majd járkálni kezd, amikor belefog a mondókájába, Alex felhívott ma, mert felfogták, hogy a gyárukban felfedezett szűk keresztmetszetekkel kapcsolatos problémát. Valójában számos probléma összejátszásáról van szó. De menjünk sorban, Abból, amit Alex mesélt idefelé jövet, arra következtetek, hogy a legsürgősebb az eredmény növelése és a pénzforgalom javítása. Igazam van? Hát mit mondjak, nagy segítség volna - sóhajt fel Lou. - Gondolja, képesek lennénk erre? A szűk keresztmetszetek miatt akadozik a termelés, ezért nem tudják kielégíteni a keresletet és nem termelnek profitot. Így egyetlen dolgot tehetünk, további kapacitásokat kell találnunk. De nincs pénzünk a kapacitás bővítésére - szólal meg Lou. Meg időnk sincs új gépek beállítására - teszi hozzá Bob. Én nem arról beszélek, hogy a kapacitást az üzem egyik végétől a másikig növelni kell - válaszolja Jonah. - A gyár kapacitásának növelése csak a szűk keresztmetszetek kapacitásának növelését jelenti. Vagyis meg kell szüntetni szűk keresztmetszet jellegüket - mondja Stacey. Nem. Egyáltalán nem. Ha egy keresztmetszet szűk, akkor az is marad. A teendő az, hogy elég kapacitást találjunk a szűk keresztmetszetekhez, hogy a keresletet jobban ki tudják elégíteni. Varázsoljunk? Mintha többlet kapacitások hevernének csak úgy mindenfelé tamáskodik Bob. Valójában igen. Ha maguk is olyanok, mint a többi gyártó. Biztos, hogy rengeteg rejtett kapacitásuk van, csak nem veszik észre, mert rosszul látják a dolgokat. Elsőnek azt javaslom menjünk le az üzembe és nézzük meg pontosan, mi a helyzet a szűk keresztmetszetekkel. Miért ne - hagyom rá. - A látogató nem úszhat meg egy kis üzemlátogatást.

- 96 -

A CÉL Mind a hatan védősisakot és kesztyűt húzunk magunkra és lemegyünk az üzembe. Jonah és én vezetjük a sort a narancssárga fényben úszó üzemcsarnokba. A második műszak felénél tartunk, kevésbé zajos mint a nappalos váltás. Ez jó, mert legalább egymás szavát halljuk menet közben. Megmutatom Jonah-nak az egyes műveleteket. Észreveszem, hogy Jonah szeme mindenütt a felhalmozódó munkadarabokon jár. Megpróbálom siettetni. Ez az NCX-10-es gépünk - mutatom be a gépmonstrumot. Ez a szűk keresztmetszet, ugye? Az egyik. Megmondanák miért áll? Mert abban a pillanatban tényleg áll. Hát … jó kérdés. Bob, miért nem dolgozik az NCX-10-es? Bob az órájára néz. Talán azért, mert a gépkezelők körülbelül tíz perc étkezési szünetet tartanak. Húsz percen belül vissza kell jönniük. A szakszervezetekkel kötött megállapodásunkban van egy kikötés, hogy minden négy óra munka után jár fél óra szünet - magyarázom Jonah-nak. De miért nem akkor veszik ki, amikor megy a gép. Most éppen nyolc óra volt és … - mondaná Bob. Jonah felemeli a kezét. - Ez a gyár egyetlen nem szűk keresztmetszetet képviselő gépén sem lenne probléma. Mert a nem szűk keresztmetszetet jelentő gépek esetében kell lennie olyan időnek, amikor nem dolgozik. Tehát teljesen mindegy mikor tartanak szünetet azok a munkások, akik azokon a gépeken dolgoznak. Nem nagy ügy. De a szűk keresztmetszetet esetében? Itt igenis rendkívül fontos. Rámutat az NCX-10-esre és folytatja. - Havonta hány gépóra áll rendelkezésre ezen a masinán, 600-700? Körülbelül 585 - válaszolja Ralph. Akármennyi is, az igény még nagyobb - állapítja meg Jonah. - Ha egyetlen órát, vagy akár csak egy felet is veszítenek, az mindörökre elveszett. A rendszerben sehol sem lehet visszanyerni. Az egész üzem eredményét csökkenti a szűk keresztmetszetnél bekövetkező termeléskiesés. Így nagyon drága lesz az uzsonnaszünet. De megállapodást kötöttünk a szakszervezetekkel - veti oda Bob. Beszéljenek velük. Ők is érdekelve vannak a gyárban. És nem hülyék. Csak meg kell velük értetni a dolgot. Hát persze, gondolom, mondani könnyű, de csinálni … Másrészt viszont … Jonah körbesétálja az NCX-10-est, de nem csak azt nézegeti, hanem más gépeket is az üzemcsarnokban. Visszatér hozzánk. Azt mondják ez az egyetlen ilyen típusú gépük van. De ez elég új masina. Hol vannak a régiek, amiket ezzel felváltottak? Megvannak még? Bob bizonytalan. - Hát, néhány még megvan. Egy pártól megszabadultunk. Gyakorlatilag elavultak. Van legalább egy azokból a régi típusú gépekből, amelyikkel ezen az X-micsoda gépen folyó műveletek valamelyike elvégezhető? Most Lou szólal meg. - Elnézést, de véletlenül nem azt javasolja, hogy használjuk azt az ócska gépet is? Ha még működőképes, akkor igen. Lou pislog. - Nos, nem tudom ebben a pillanatban megmondani, hogy fér bele a költségszintünkbe, de azoknak a gépeknek az üzemeltetése igencsak drága. Ezt is megbeszéljük majd. Most azonban csak arra vagyok kíváncsi, megvannak-e még azok a gépek? A választ Bobtól várjuk, de ő csak megrántja a vállát. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de az összes olyan géptől megváltunk, amiket az NCX-10-esekkel helyettesíteni lehetett. Nagy marhaság volt - jegyzem meg. Kellett a hely a készletek elhelyezésére - magyarázza Bob.

- 97 -

A CÉL Aha - válaszolok. Akkor jó ötletnek tűnt - fűzi hozzá Stacey. A következő állomás a hőkezelő. A kemencék előtt gyűlünk össze. Jonah az első pillanatban a munkadarabok halmait méregeti. - Biztos, hogy ez mind hőkezelést igényel? Egészen biztos - feleli Bob. A korábbi munkafázisokban nincs valamilyen alternatív megoldás, amivel legalább a munkadarabok egy részénél el lehetne hagyni a hőkezelést? Egymásra nézünk. - Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk a technológusokkal mondom. Bob a szemét forgatja. Mi a baj? - kérdem tőle. Hogy is fogalmazzak? Nem könnyű a technológus barátainkkal. Nem szeretik a technológiai változásokat. Az az álláspontjuk, hogy azért kell valamit az adott módon csinálni, mert ők azt mondják. Jonah-hoz fordulok. - Félek, fején találta a szöget. Még ha rá is vesszük őket, hogy működjenek együtt velünk, sose fognak ilyesmibe belemenni. Akkor mást kérdezek: vannak a környéken olyan vállalkozók, akik el tudnák végezni a hőkezelést a gyár részére? Vannak - jegyzi meg Stacey, - csak ezzel az egy darabra eső költségeink megnövekednének. Jonah arckifejezésén látszik, hogy unja már egy kicsit a huzakodást. A munkadarabok hegyeire mutat. Mennyi értéket képviselhet az a halom? - kérdi. Lou szerint úgy tíz-tizenötezer dollárt. Á, dehogy. Nem néhány ezer dollárt, ha szűk keresztmetszetről van szó - igazítja ki Jonah. - Gondolják még egyszer végig. Sokkal többet. Ha akarja, előásom az adatokat - ajánlkozik Stacey, - de a költség nem nagyon lehet több annál, amennyit Lou mondott. Na jó, legyen húszezer az anyag … Nem, nem - vág közbe Jonah. - Nem csak az anyagköltségre gondolok. Mennyi árut tudnának eladni, ha felszámolnák ezt a restanciát? Egy időre mindenki magába mélyed. Nehéz lenne megmondani - szólal meg Bob. Az sem biztos, hogy az összes alkatrészt azonnal el tudnánk adni, ami ebben a halomban van - teszi hozzá Stacey. Tényleg? Olyasmivel foglalják le a szűk keresztmetszetet, ami nem is járul hozzá az eredményhez? Nos … vannak köztük pótalkatrészek, meg a késztermékekbe is beszerelnek egy párat. Szóval lehetséges, hogy eredményként fognak megjelenni mondja Lou. Lehetséges. Mit is mondtak, hogy állnak a késedelmes teljesítésekkel? Magyarázni kezdem, hogy időnként növeljük az adagok nagyságát a hatékonyság növelése érdekében. Magyarázza már el, mitől növeli ez a hatékonyságukat - érdeklődik Jonah. Elvörösödök, mert eszembe jutnak korábbi beszélgetéseink. Rendben van ne is törődjön most ezzel. Foglalkozzunk inkább az eredménnyel. Másként teszem fel a kérdést: mennyi terméket nem tudnak kiszállítani azért, mert a hiányzó alkatrészek itt vannak eltemetve ezekben a halmokban? Ez könnyebb feladat, mert tudjuk, mekkora a lemaradásunk. Megmondom neki, hány milliós a lemaradásunk és ebből körülbelül hány százalék írható a szűk keresztmetszetek számlájára. És ha mód nyílik az itteni munkadarabok megmunkálására, akkor össze tudják szerelni és ki tudják szállítani termékeket? Az nem gond - vágja rá Bob. És mennyi egy-egy termék eladási ára? Átlagosan ezer dollár körül, bár ez természetesen változhat - adja meg Lou az választ.

- 98 -

A CÉL Akkor hagyjuk a tíz, tizenöt vagy húszezer dollárokat. Hány darab lehet abban a halomban. Talán ezer - saccolja meg Stacey. És minden egyes munkadarab egy elkészíthető készterméket jelent. Általában igen. És minden egyes kiszállított termék ezer dollárt ér. Ezer darabszor ezer dollár az mennyi? Mindannyian a munkadarabok hegyeire meredünk. Egymillió dollár - mondom áhítatosan. Egy feltétellel! Ha elvégzik ezeknek a daraboknak a hőkezelését és az összeszerelés után a készterméket kiszállítják a vevőiknek, mielőtt azok elunnák a várakozást és mástól vásárolnának! Tekintete arcról arcra vándorol. Megengedhetik maguknak, hogy elvessenek bármilyen lehetőséget - kérdezi Jonah -, különösen akkor, ha az nem kerül többe mint a stratégiájuk megváltoztatása? Csöndben vagyunk. Most pedig beszéljünk még részletesebben a költségekről. Még valamit. Tudni szeretném, hol van a minőségellenőrzés a szűk keresztmetszetekhez képest a termelési folyamatban? Elmagyarázom neki, hogy a minőségellenőrzést a végszerelés előtt végzik. Mutassák meg - kéri Jonah. Így tehát meglátogatjuk a MEO-t. Jonah kéri, hadd nézhesse meg azokat a munkadarabokat, amelyek a szűk keresztmetszetektől kerültek a selejtbe. Bob azonnal egy fényes acéldarabokkal megrakott palettára mutat. A halom tetején rózsaszín papírcetli, ami jelzi, hogy a MEO selejtesnek találta ezeket a darabokat. Bob fölveszi a munkalapokat tartalmazó iratgyűjtőt és beleolvas. Nem tudom, pontosan mi lehet a baj ezekkel, de valamiért selejtesek. Átmentek valamelyik szűk keresztmetszeten? - kérdi Jonah. Igen. Rájöttek már, mit jelent maguknak, amikor a MEO selejtnek minősíti ezeket a darabokat? Kidobhatunk vagy száz alkatrészt - válaszolja Bob Nem, gondolják át még egyszer. Ezek szűk keresztmetszetet képviselő alkatrészek. Kezd derengeni, mire céloz. Időt vesztettünk a szűk keresztmetszeteknél. Jonah felém int. Pontosan. És mit jelent a szűk keresztmetszetnél elpocsékolt idő? Azt, hogy kevesebb az eredmény. Csak nem azt akarja tanácsolni, hogy fütyüljünk a minőségre? - kérdi Bob. Dehogy. Csak jó minőségű áruval lehet huzamosabb ideig pénzt keresni. A minőségellenőrzést kell más módon végezni. Úgy érti, hogy a minőségellenőrzést a szűk keresztmetszetek elé kell rakni? kérdem. Jonah felemeli az ujját. - Kiváló a felfogása. Biztosra kell menni, hogy a szűk keresztmetszetekre csak olyan munkadarab kerüljön amit a MEO elfogadott, a hibásakat előre ki kell válogatni. Ha a hibás munkadarabokat már a gépre kerülés előtt elkülönítik, összesen csak az a veszteség. De ha bekerül a szűk keresztmetszetbe és csak azután derül ki a hibája, az így elvesztegetett idő pótolhatatlan. És mi van akkor, ha a selejt a szűk keresztmetszeten keletkezik? - veti fel Stacey. Ez ugyanannak a problémának egy más aspektusa. Biztosítani kell, hogy az ellenőrzés a szűk keresztmetszeteknél nagyon jól működjön, így a munkadarabok nem lesznek selejtesek a későbbi megmunkálás folyamán. Tudnak követni? Bob vág közbe. - Csak egy kérdés: honnan vegyük az ellenőröket? A meglevőket nem lehet átirányítani a szűk keresztmetszetekhez? Ezt át kell gondolnunk - válaszolom.

- 99 -

A CÉL Jó, menjünk vissza az irodába. Visszaballagunk az irodaépületbe és helyet foglalunk a tanácsteremben. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy megértették-e a szűk keresztmetszetek fontosságát. Minden egyes alkalommal, amikor egy szűk keresztmetszeten befejeződik egy munkadarab megmunkálása lehetővé válik egy késztermék kibocsátása. Mit jelent ez az üzlet szempontjából? Átlagosan ezer dollár árbevételt darabonként - adja meg a választ Lou. Akkor miért aggódnak azon, hogy elköltünk néhány dollárt a szűk keresztmetszetek bővítésére? Először is mit gondolnak mennyibe kerül , mondjuk, annak az X masinának egy órai üzemeltetése? Ezt pontosan meg tudom mondani. 32 dollár 50 centbe óránként - vágja rá Lou. És a hőkezelőé. 21 dollárba. Mindkét összeg pontatlan - inti le Jonah. De a költségadataink …. A számok nem azért helytelenek mert számítási hiba csúszott be, hanem azért, mert ezeket a költségeket úgy kezelik, mintha a szűk keresztmetszetet jelentő gépek elszigetelten üzemelnének. Hadd magyarázzam meg. Fizikus koromban időről időre megkerestek olyan matematikai problémákkal, amelyeket nem tudtak megoldani. Megkértek, hogy ellenőrizzem a számításokat. Szinte sosem találtam számítási hibákat. Az alapfeltevések bizonyultak helytelennek. Jonah előhúz egy szivart a zsebéből és rágyújt. Itt ugyanez az eset - jelenti ki két szippantás között. - E két munkafázis üzemeltetési költségeit a szokásos eljárással számították ki, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy szűk keresztmetszetekről van szó. Ez mennyiben befolyásolja a költségeket? - érdeklődik Lou. Már megtanulták, hogy az üzem kapacitása egyenlő a szűk keresztmetszetek kapacitásával. Amennyit termelnek a szűk keresztmetszetek óránként, annyi a gyár kibocsátó képessége. Tehát … egy órai veszteség a szűk keresztmetszeteken az az egész rendszerben egy órai kieső termelést jelent. Igen, értjük - mondja Lou. És mennyibe kerül, ha az egész üzem áll egy óra hosszat? Nem tudom pontosan, de nagyon sokba - bólint rá Lou. Mondjanak valamit, mennyibe kerül a gyár egy havi üzemeltetése? Körülbelül 1,6 millió dollárba - hangzik Lou válasza. Vegyük például az X masinát. Mit is mondtak, hány üzemórát működhet egy hónapban? Körülbelül 585-öt. - válaszolja Ralph. Egy szűk keresztmetszet tényleges költségét úgy kapjuk meg, hogy a rendszer összes költségét osztjuk azzal a szűk keresztmetszet havi üzemelési idejével. Mennyi is az? Lou előkapja a zsebszámológépet és szaporán nyomkodja a gombokat. 2735 dollár. Álljunk csak meg. Jó ez így? Igen - nyugtatja meg Jonah. - Ha szűk keresztmetszetet jelentő gépek állnak, nem csak 35 vagy 21 dollárt veszítenek, hanem kétezer-hétszázat. Lou alaposan meghökken. Így már másként néz ki a dolog - állapítja meg Stacey. Hát persze. És mindezeket tekintetbe véve, hogyan optimalizálhatjuk a szűk keresztmetszetek üzemeltetését? Két alapvető témára kell koncentrálniuk … Elsősorban - folytatja, - nem szabad a szűk keresztmetszetek idejét vesztegetni. Hogyan vesztegetik? Például azáltal, hogy a gép áll uzsonnaidő alatt. És selejtes munkadarabok kerülne rá … vagy a munkás gondatlansága, esetleg a minőségellenőr figyelmetlensége miatt selejtet gyárt. A harmadik eshetőség az, hogy olyan munkadarabok megmunkálását végzik ilyen gépen, amire annak nem is lenne szüksége. Ezalatt a pótalkatrészeket érti? - vág közbe Bob.

- 100 -

A CÉL Bármit, amire nincs kereslet. Mert mi történik, ha a halmozódó készletet hónapokig nem tudják eladni? A mai pénzt feláldozzák a holnapiért. A kérdés csak az, hogy állnak a likviditással? A maguk esetében kétségtelen, hogy rosszul. Így igaz - hagyja rá Lou. Akkor a szűk keresztmetszetet jelentő gépeken csak olyat gyártsanak, ami azonnal eredményt hoz … nem kilenc hónap múlva. Ez az egyik módja annak, hogy növeljék a szűk keresztmetszetek kapacitását. A másik pedig az, hogy csökkentsék a szűk keresztmetszetek terhelését és adják át nem szűk keresztmetszeteknek. Jó-jó, de hogyan? - szakad ki belőlem a kérdés. Ezért érdeklődtem annyit az üzemben. Az összes alkatrészt meg kell munkálni a szűk keresztmetszeteken? A második kérdés: van olyan gépük, amelyek ugyanezeket a műveleteket végzik? Ha van, vagy egy környékbeli vállalkozó átvenné a feladatot, csökkenne a szűk keresztmetszetek terhelése. És ismétlem, az így nyert kapacitással növelhető az eredmény. Másnap reggel bemegyek a konyhába, hogy megreggelizzem. Leülök anyám zabkásás lábasa mellé … amit kora gyerekkorom óta utálok. Belebámulok a zabkásába (az visszabámul). Anyám felteszi a kérdést. - Hogy ment az éjjel? Hát jó nyomon jártatok tegnap este. Tényleg? Fel kell gyorsítanunk a Herbie-ket. És erre vonatkozóan Jonah tippeket is adott. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. Nem valami jók a híreim - közli Anyám. Önt magának egy csésze kávét és leül az asztalhoz. Egy darabig mindketten hallgatunk. Aztán észreveszem, hogy anyám és a gyerekek egymásra néznek. Valami baj van? Amíg nem voltál itthon, megint telefonált az anyjuk. Julie rendszeresen felhívja a gyerekeket, mióta elment. De valamilyen okból nem mondja meg nekik, hol van. Már azon gondolkozom, hogy felfogadok egy magándetektívet, hogy találja meg, hol bujkál. Sharon azt mondja, hallott valamit a beszélgetés közben - mondja anyám. Sharon-ra nézek. Ismered azt a zenét, amit nagypapa szokott mindig hallgatni? - kérdi. Barnett nagypapa? - Hát tudod, azt a zenét, amitől olyan álmos leszek, azokkal a … hogy is hívják? Hegedűk - segít neki Davey. Igen, a hegedűkkel. Amikor anya nem beszélt, hallottam este a telefonban. Én is hallottam - erősíti meg Dave. Tényleg? Nagyon érdekes. Köszönöm, hogy észrevettétek. Ma talán felhívom Barett nagyanyát és nagyapát. Felhörpintem a kávémat és felállok. Alex, hozzá sem nyúltál a zabkásádhoz - figyelmeztet anyám. Lehajolok hozzá és megcsókolom. - Sajnálom, de elkésem az iskolából. Intek a gyerekeknek és felkapom a táskám. Jó. Elteszem holnapra - hallom anyám hangját.

- 101 -

A CÉL

20. fejezet A gyárba menet elhajtok a motel előtt, ahol Jonah az éjszakát töltötte. Tudom, hogy régen elment. Még a fél hetes járattal. Felajánlottam, hogy kiviszem a reptérre, de (hála istennek) köszönettel visszautasította azzal, hogy majd hív egy taxit. Beérve az irodába szólok Fran-nek, hogy rántsa össze a stábot. Majd nekilátok, hogy összeírjam a Jonah által javasolt teendők listáját. Közben Julie jár az eszemben. Bezárom az iroda ajtaját és visszaülök az íróasztalom mögé. Előkeresem Julie szüleinek a telefonszámát és tárcsázok. Az első nap, miután Julie elment, a szülei felhívtak, hogy hallottam-e róla valamit. Azóta sem telefonáltak. Néhány nappal ezelőtt megpróbáltam elérni őket, hogy vajon ők hallottake valamit Julie-ról. Akkor is Julie anyjával, Ada-val beszéltem. Nem tudta, hol lehet a lánya. Már akkor sem hittem igazán neki. Most is ő veszi fel a kagylót. Szervusz, Alex vagyok. Julie-val szeretnék beszélni. Ada ideges. - Nos, szóval … nincs itt. De ott van. Hallom Ada sóhajtását. Ott van, ugye? Nagy sokára megszólal. - Nem akar beszélni veled. Meddig, Ada? Meddig lesz még ott? Már vasárnap este is hazudtatok, amikor felhívtalak benneteket? Nem, nem hazudtunk - válaszolja sértődötten. - Fogalmunk sem volt arról, hol lehet. A barátnőjével, Jane-el töltött néhány napot. Rendben van, de akkor, amikor másodszor hívtalak? Julie megkért, ne mondjam meg, hol van. És most se lett volna szabad megmondanom. Egy darabig egyedül akar maradni. Ada, muszáj beszélnem vele. Nem fog idejönni a telefonhoz. Honnan tudod, ha meg sem kérdezed? Ada félreteszi a kagylót. Lépteinek zaja távolodik, majd egy perccel később beleszól a telefonba. Azt üzeni, hogy ő fog hívni, ha úgy érzi, eljött az ideje. Ez mit jelent? Ha többet törődtél volna vele az utóbbi időben, nem kerültél volna ilyen helyzetbe. Ada …. Viszlát. Leteszi a telefont. Megpróbálom megint hívni, de nem veszik fel. Néhány perc múlva erőszakot teszek magamon és visszatérek a munkámhoz. Tízkor kezdődik az értekezlet az irodámban. Tudni szeretném, mi a véleményetek a tegnap este hallottakról? Lou? Nos, egyszerűen nem felejtettem el, amit a szűk keresztmetszet egy órai költségéről mondott. Aztán éjszaka otthon újra átgondoltam az egészet. Tévedtünk abban, hogy a költséget 2700 dollárra becsültük. Tévedtünk volna? Termékeinknek csak nyolcvan százaléka megy át szűk keresztmetszeteken - ezzel előhúz egy papírszeletet a zsebéből. - Ez azt jelenti, hogy 2735 dollár helyett nos, 2188 dollárról van szó. Hiszek neked - szólalok meg. Aztán Lou elmosolyodik. Mindamellett meg kell adni, rendkívül hasznos volt, hogy a helyzetet az ő szempontjából vizsgáltuk meg. Egyetértek. És ti?

- 102 -

A CÉL Mindenki elmondja az észrevételeit, nagyjából egy véleményen vagyunk, bár Bob habozik a Jonah által javasolt néhány változtatással kapcsolatosan. Azt hiszem, érdemes megkockáztatni a változtatásokat. Bár ebben a pillanatban az üzemeltetési költségek bárminemű növelése nagyon idegesít, - reagál Lou - de egyetértek Stacey-vel. Jonah azt mondta, hogy a változtatás elmulasztása még nagyobb kockázattal járhat. Bob felemelt kézzel jelzi hozzászólási szándékát. Oké, a Jonah által javasoltak közül vannak könnyebbek és vannak nehezebben megoldható problémák. Kezdjük a könnyebbekkel azonnal, aztán majd meglátjuk milyen hatással járnak. Ésszerűen hangzik. Te mit tennél először? - kérdem. Áthelyezném a MEO-t a szűk keresztmetszet elé. A többi meózás egy kicsit hosszabb ideig fog tartani, de már akár ma estig megoldható még egy ellenőr beállítása. Bólintok. - Jó. Mi legyen a munkaközi szünetek új szabályozásával? Némileg összeakasztjuk a bajszunkat a szakszervezettel. Megrázom a fejem. - Én azt hiszem, bele fognak egyezni. Dolgozd ki a részleteket, én meg beszélek O’Donell-lel. Bob jegyzi a tennivalókat. Felállok és kijövök az íróasztal mögül, hogy ezzel is hangsúlyozzam a mondanivalómat. Jonah egyik kérdése nem hagy nyugodni tegnap este óta. Miért kerülnek a szűk keresztmetszetet jelentő gépekre olyan munkadarabok, amelyek nem növelik az eredményt? Bob Stacey-re néz, az meg énrám. Jó kérdés. Olyan döntést hoztunk … - kezdi Bob. Ismerem a döntést - vágok közbe. - Készletezzünk, hogy fenntartsuk a hatékonyságot. De nem a hatékonysággal van most gondunk, hanem a megrendelések késedelmes teljesítésével. Ezt titkolni nem tudjuk a vásárlóink és a központ előtt. Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy pontosan szállítsunk. Jonah pedig értésünkre adta, hogy valamit tennünk kell. Eddig mindig annak szállítottunk, aki a leghangosabban üvöltözött velünk. Mostantól a késésben lévő szállításoké az elsőbbség. A két hete késő teljesítés előnyt fog élvezni az egy hetessel szemben, és így tovább. Ezzel időről időre próbálkoztunk - jegyzi meg Stacey. Igen, de ezúttal a helyzet kulcsa az, hogy a szűk keresztmetszeteken ezentúl mindig a restancia felszámolásához szükséges munkadarabok kapnak elsőbbséget. Ez az egészséges megoldás, Al - helyesel Bob. - Mit csináljunk, hogy így is legyen? Még a szűk keresztmetszetek előtt el kell különíteni a sürgős darabokat azoktól, amelyek úgyis a raktárban végzik. Ez a teendő Ralph, légy szíves készíts egy listát a késedelmet szenvedő rendelésekről. Állítsd őket sorba a késés napjainak száma szerint. Mikorra leszel készen? Hát a lista elkészítése önmagában nem lenne gond, de most futtatjuk a havi jelentéseket. Megrázom a fejem. Most semmi sem fontosabb a szűk keresztmetszetek bővítésénél. Sürgősen szükségünk van a listára, mert ha egyszer a kezünkben van, akkor azt akarom, hogy Stacey-vel és a kollégáival közösen találjátok meg azokat a darabokat, amiknek a sürgős teljesítésekhez még át kell menniük a szűk keresztmetszeteken. Stacey-hez fordulok. Ha tudja már, mely alkatrészek hiányoznak, üljenek le Bobbal és készítsék el a késedelem mértéke szerint sorba állított rendelések teljesítéséhez szükséges alkatrészek megmunkálására a szűk keresztmetszetek munkájának ütemezését. És mi legyen azokkal a munkadarabokkal, amelyek egyik szűk keresztmetszeten sem mennek át? - kérdi Bob.

- 103 -

A CÉL Azok pillanatnyilag nem érdekelnek. Tételezzük fel, hogy bármi, aminek nem kell áthaladnia valamelyik szűk keresztmetszeten, már a végszeledében lesz, mire a szűk keresztmetszeteken áthaladó munkadarabok megérkeznek oda. Romlik a szervizmunka minősége. Ezzel együtt van egy csomó restanciánk. Akkor sem tudok segíteni. Mindenki megértette? Ezzel szemben semmi sem kaphat elsőbbséget. Nincs időnk vissza-visszalépni és a központi ügyintézéshez hasonlóan hónapokig rágódni valamin. Mi tudjuk, mi a teendőnk. Akkor meg csináljuk. Az este az autópályán ér. Napnyugta van. Nézegetem az utat szegélyező elővárosi házak tetejét. Útjelző tábla suhan el mellettem, amely szerint két mérföld a kijárat Forest Grove felé. Ott laknak Julie szülei. A megfelelő kijáratnál lehajtok az autópályáról. Sem Barnett-ék, sem Julie nem tudják, hogy jövök. Kértem anyámat. ne mondja meg a gyerekeknek sem. Munka után egyszerűen csak beültem a kocsiba és irány Forest Grove. Elegem van a bújócskázásból. A négysávos autóútról a csöndes környéken átvezető sima aszfaltra fordulok. Szép környék. A házakról lerí, hogy jó sok pénzbe kerülhettek. A fű mindenhol makulátlan. Az utcákat friss lombú fák övezik. A levelek zölden csillognak az aranyló naplementében. Megpillantom az épületet. Kétemeletes, koloniál stílusú téglaház, fehérre festve. Alumíniumból készült ablaktáblák, sarokvas nélkül: funkciójuk nincs. Csak tradíciójuk. Itt nőtt fel Julie. A Buick-kal a ház előtti járdához kanyarodom. Észreveszem Julie Accord-ját a garázsbejárat előtt. A bejárati ajtó kinyílik, mielőtt odaérnék, Ada Barnett a szélfogó mögött áll. Látom, ahogy közeledtemre lenyúl és bezárja a szélfogó ajtaját. Helló - üdvözlöm. Mondtam, hogy nem akar beszélni veled. Megkérnéd? Végül is a feleségem. Ha Julie-val akarsz beszélni, csak az ügyvédjén keresztül teheted. Elkezdi bezárni a külső ajtót. Ada, nem megyek el addig, amíg nem beszéltem a lányoddal. Ha nem mész el, kihívom a rendőrséget, hogy távolítsanak el a magántulajdonunkról. Akkor a kocsiban fogok várni. Az utca nem a tiétek. Becsukódik az ajtó. Átsétálok a füvön, majd a járdán és beszállok a kocsiba. Csak ülök és a házat bámulom. Látom, hogy a függöny meg-meglebben a Barnett-ház ablakain. Körülbelül háromnegyed óra múlva lemegy a nap, én meg komolyan kíváncsi leszek, meddig vagyok képes ücsörögni, amikor ismét kinyílik a bejárati ajtó. Julie bukkan fel. Farmert, pulóvert visel. Tinédzserre emlékeztet, aki a szülei által nem kedvelt barátjával randevúzik. Átjön a gyepen, én meg kiszállok az autóból. Úgy tíz lépésnyire tőlem megáll, mintha félne közelebb jönni, nehogy elkapjam, behajítsam a kocsiba és szélsebesen magammal ragadjam sivatagi sátramba, vagy valami ilyesmi. Egymásra nézünk. Zsebre vágom a kezem. Hát ... hogy vagy? - valamit csak kell mondanom. Igazság szerint rohadtul. És te? Aggódtam érted. Félrepillant. A Buick tetejét ütögetem. Autókázzunk egy kicsit. Nem, nem lehet. Akkor járjunk egyet. Alex, mondd meg, mit akarsz, oké? Tudni szeretném, miért csinálod ezt! Mert nem tudom, akarok-e továbbra is a feleséged lenni. Érthető? Oké, nem beszélhetnénk erről? Nem válaszol.

- 104 -

A CÉL Gyerünk. Sétáljunk egy csöppet, csak egyszer a tömb körül. Hacsak nem akarsz beszédtémát adni a szomszédoknak. Julie körülnéz és észreveszi, hogy a környező házakban lakóknak nagyszerű látványossággal szolgálunk. Félszegen felém lép. Kinyújtom a kezem. Nem fogadja el. Egymás mellett elindulunk a járdán. Intek a Barnett-ház felé és látom meglebben a függöny. Az alkonyatban vagy száz lépést sétálunk egy hang nélkül. A végén én töröm meg a csendet. Sajnálom, ami azon a hétvégén történt. De mi mást tehettem volna? Davey elvárta, hogy ... Nem az volt az oka az egésznek, hogy elmentél Davey-vel arra a kirándulásra. Az csak az utolsó lökést adta. Hirtelen nem volt maradásom többé. EI kellett mennem. Julie, legalább megmondhattad volna, hol vagy. Nézd, azért hagytalak ott téged, hogy egyedül lehessek. Habozok, mielőtt feltenném a kérdést. - EI ... akarsz válni? Még nem tudom. Mikor fogod tudni? AI, minden olyan zavaros most. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudok határozni. Anyám mond valamit. Apám az ellenkezőjét. A barátaim megint mást tanácsolnak. Rajtam kívül mindenki tudja, mit kellene csinálnom. Egymagadban léptél le, hogy olyan elhatározásra juss, ami mindkettőnket, sőt a gyerekeket is érint. Te meg bárkit hajlandó vagy meghallgatni, kivéve azt a három embert, akinek fölforgatod az életét, ha nem térsz vissza. Ezt a hármotok befolyásától mentesen kell végiggondolnom. Csak azt javasolom, beszéljük meg, mi bánt. Csüggedten sóhajt. - AI, már milliószor megbeszéltük! Jó. Csak azt áruld el, van valakid? Julie megtorpan. A sarokra értünk. A válasza jeges. - Azt hiszem, elég messzire mentünk. Egy pillanatig csak állok bénultan, miközben megfordul és elindul a szülei háza felé. Utolérem. Nos? Igen vagy nem? Természetesen nem! - kiabálja. - Gondolod, hogy a szüleimnél lennék, ha volna valakim? Egy kutyát sétáltató férfi megbámul minket. Feszes csendben haladunk el mellette. Odasúgom Julie-nak. - Csak tudni akartam ... ennyi az egész. Ha azt hiszed, hogy csak úgy otthagyom a gyerekeimet, hogy összeálljak valami idegennel, akkor nem ismersz engem. Úgy érzem, mintha arcul csapott volna. Julie, igazán sajnálom! Megesik az ilyesmi, én meg tudni akartam, mi folyik itt. Lelassítja a lépteit. Átkarolom a vállát. Lesöpri a karomat. AI, már régen boldogtalan vagyok. És meg kell mondanom, emiatt bűnösnek érzem magam. Úgy érzem, nem lenne jogom boldogtalannak lenni. Mégis az vagyok. Ingerülten észlelem, hogy visszaértünk Julie szüleinek háza elé. A séta túlságosan rövidre sikerült. Ada jól láthatóan ott áll az egyik ablakban. Megállunk. A Buick oldalának támaszkodom. Miért nem csomagolsz össze és jössz velem haza? - kérdezem, de ő megrázza a fejét. mielőtt befejezhetném a mondatot. Még nem készültem fel rá. Nézd, a következő választási lehetőségeid vannak: nem jössz vissza és elválunk. Vagy visszajössz és addig küszködünk, amíg gatyába nem rázzuk a házasságunkat. Minél hosszabb ideig vagy távol, annál jobban elszakadunk egymástól és annál közelebb kerülünk a váláshoz. Ha elválunk, jön a szokásos mese, amit annyi barátunk esetében láttunk. Igazán ezt akarod? Gyerünk, gyere haza. Biztos vagyok abban, hogy helyre tudjuk hozni az életünket. Megrázza a fejét. - Nem tudok, AI. Annyi ígéretet hallottam már.

- 105 -

A CÉL Akkor elválsz? Mondtam már. Nem tudom! Oké - zárom le a dolgot. - Helyetted nem tudok határozni. A döntés talán a te kezedben van. Csak annyit mondhatok, visszavárlak. Biztos, hogy a gyerekek is. Hívj fel ha tudod. mit akarsz. Pontosan így képzeltem én is, AI. Beszállok a kocsiba és beindítom a motort. Letekerem az ablakot és felnézek rá, ahogy az autó mellett a járdán álldogál. Tudod, tényleg szeretlek - mondom neki. Ettől végre felenged. Odajön a kocsihoz és lehajol. Kinyúlok az ablakon és egy pillanatra megfogom a kezét. Megcsókol. Aztán szó nélkül felegyenesedik és otthagy. A gyepről visszaint, majd futásnak ered. Nézem, amíg el nem tűnik az ajtó mögött. Aztán megrázom a fejem, sebességbe kapcsolok és elhajtok.

- 106 -

A CÉL

21. fejezet Tízre hazaérek. Rosszkedvűen, de otthon vagyok. A frizsiderben vacsora után matatok, de hideg spagettin és valami maradék borsón kívül semmit sem találok. Vodkával öblítem le, hogy elősegítsem az emésztést. Evés közben azon gondolkodom, mit fogok csinálni, ha Julie nem jön vissza. Feleség híján megint nőkkel fogok randevúzni? Hol találkoznék velük? Hirtelen elképzelem, ahogy a Bearington Holiday Inn bárjában ácsorgok, próbálok szexisnek látszani, miközben idegen nőket kérdezgetek, milyen jegyben születtek. Ez lenne a sorsom? Úristen. És egyáltalán, így megy ez ma is? Valaha is ment így? Valakivel mindenképpen ki kell kapcsolódnom. Egy darabig csak ülök és elérhető ismerős nőkön gondolkodom. Ki lenne hajlandó csatlakozni hozzám? Kivel lennék hajlandó kiruccanni? Nagyon hamar végére érek a listának. Egyetlen nő jár az eszemben. Felkelek a székről, odamegyek a telefonhoz és vagy öt percig bámulom. Megtehetem-e? Idegesen tárcsázom a számot. Mielőtt kicsengene. leteszem. Tovább bűvölöm a telefont. A francba is! Legfeljebb nemet mond, nem igaz? Ismét tárcsázok. Legalább tizet csönget, mielőtt felvennék. Helló. - Ezúttal az apja. Beszélhetnék Julie-val? Szünet. - Egy perc türelmet. Múlnak a percek. Tessék? - hallom Julie hangját. Szia, én vagyok. AI? Igen. Nézd, tudom, késő van, de kérdezni akarok valamit tőled. Ha megint a válásról vagy a hazamenésről ... Nem, nem, nem. Csak arra lennék kíváncsi, hogy amíg elhatározásra nem jutsz, időnként láthatnánk-e egymást? Hát ... azt hiszem, igen. Jó. Akkor mit csinálsz szombat este? Egy percig csönd van a vonalban, miközben szinte látom a mosolyt az arcán. Randevút kérsz? Igen. Hosszú szünet. Tehát kiruccannál velem? Igen. Nagyon szeretnék. Nagyszerű. Találkozzunk mondjuk fél nyolckor? Addigra elkészülök. Következő reggel a tanácsteremben a szűk keresztmetszetek két ellenőre is velünk van. “Velünk" alatt Stacey-t, Bobot. Ralph-ot és magamat értem. Ted Spencer a hőkezelőért felelős ellenőr. Idősebb pasas, a haja acélszürke, a teste pedig acéloszlopra emlékeztet. Mario DeMonte felel az NCX-10-esért. Ted-hez hasonló korú, de kövérkés. Stacey és Ralph szeme vörös az álmatlanságtól. Mielőtt összeültünk, beszámoltak az elvégzett munkáról. A késedelmes szállítások listáját nem volt nehéz összeállítani. A számítógép kigyűjtötte és időrendi sorrendbe állította őket alig egy óra alatt. De aztán rendelésenként végig kellett menniük az anyag-kivételezési jegyeken és meg kellett nézniük, mi megy át a szűk keresztmetszeteken. És azt is fel kellett mérniük, van-e ezekből elegendő készlet. Erre ráment majdnem az egész éjszakájuk. Stacey elmondta, hogy igazából most értékelte először a számítógépet. Mindnyájan megkaptuk Ralph kézzel írt listájának fénymásolatát. Összesen hatvanhét tétel szerepel rajta, ennyi megrendelést nem teljesítettünk határidőre. Sorba vannak rakva,

- 107 -

A CÉL a legrégebbi határidejűtől a legfrissebbig. A lista élén egy olyan megrendelés, amelynek szállítási határidejét a marketing ötvennyolc nappal ezelőttre ígérte. A legújabbak egy naposak: ezekből három van. Futólag ellenőriztük - tájékoztat minket Ralph, - és a lemaradásban lévő termékek körülbelül kilencven százalékában olyan alkatrészek vannak, amiket a szűk keresztmetszetű gépeken, vagy legalább az egyiken meg kell munkálni. Ezek mintegy nyolcvanöt százaléka a végszereldében jobb időkre vár, hogy végre megérkezzen a többi alkatrész is az összeszereléshez, majd a kiszállításhoz. Ez utóbbiak értelemszerűen kizárólagos elsőbbséget élveznek - magyarázom a két ellenőrnek. Ralph folytatja. - Továbbmentünk és elkészítettük a hőkezelőre és az NCX-10-re vonatkozó listákat, hogy milyen alkatrészeket kell rajtuk megmunkálni és milyen sorrendben, ugyancsak az időrendnek megfelelően. Egy héten belül a számítógéppel megcsináljuk a listát és megszüntethető az éjszakai olajégetés. Fantasztikus Ralph. Stacey-vel együtt csodálatos munkát végeztetek. - Majd Tedhez és Mariho-hoz fordulok. - Na, uraim, fogják a listájukat és az előmunkásaikkal kezdjék el megcsináltatni az elejéről. Elég könnyű feladatnak látszik - jegyzi meg Ted. - Azt hiszem, meg tudjuk oldani. Tudják lehet, hogy néhány tételnél el kell térni a listától, - szólal meg Mario. Akkor bele kell túrnia a készletekbe - szól bele Stacey. - Mi a probléma? Mario a homlokát ráncolja. - Nincs probléma. Azt akarják, hogy a lista szerint menjünk? - Igen, ilyen egyszerű az egész - válaszolom. - Nem szeretném azt látni, hogy bármelyikük is a listától eltérő munkát végez. Ha gond lenne a diszpécserekkel, küldjék hozzám. És tartsák pontosan be a listán feltüntetett sorrendet. Ted és Mario bólint. Stacey-hez fordulok. - Ugye érti, mennyire fontos, hogy a diszpécserek ne keverjenek bele az elsőbbségi listánkba? Oké, de meg kell ígérnie, hogy nem fogja a listát a marketingesek nyomására megváltoztatni. Kiscserkész becsületszavamra. - ígérem meg, majd Ted-hez és Mariho-hoz intézem a szavaimat. - Komolyra fordítva a szót, remélem, fiúk, mindketten tudják, hogy az egész üzem legfontosabb munkafolyamatait a hőkezelőben és az NCX-10-esen végzik. A gyár jövője azon múlik, jól irányítják-e a két részleget. Mindent meg fogunk tenni - ígéri Ted. Az biztos - erősíti meg Bob Donovan. Az értekezlet után lemegyek a személyzeti osztályra, hogy beszéljek Mike O'Donell-lel, a gyári szakszervezeti elnökkel. Amikor belépek az irodába, a személyzeti főnököm, Scott Dolin elfehéredő ököllel markolja székének karfáját. O’Donell pedig emelt hangon magyaráz neki. Mi a gond? - kérdezem. Azt maga nagyon jól tudja. A probléma a munkaközi szünet a hőkezelőben és az NC gépnél. Ez a megállapodás megszegése. Idézem a hetedik fejezet négyes paragrafusát ... Oké, várj egy kicsit, Mike. Itt az ideje, hogy tájékoztassuk a szakszervezetet a gyár jelenlegi helyzetéről. A délelőtt folyamán felvázolom neki, milyen helyzetbe került a gyár. Aztán elmondom a felfedezéseinket és megmagyarázom, miért szükségesek a változtatások. Ugye, megérti, hogy ez az egész talán ha húsz embert érint? Megrázza a fejét. - Nézze, értékelem, hogy megpróbálja ezt az egészet megmagyarázni, de megállapodást kötöttünk. Nézzük a dolgot a másik végéről. Ezen az alapon bármit megváltoztathatnak, ami nem tetszik. Mike, őszinte leszek. Nem állíthatom, hogy nem lesz más változtatásokra is szükség. De végső soron munkahelyekről van szól. Nem kértem, hogy csökkenthessük a béreket vagy a külön juttatásokat. Ám rugalmasságot kérek. A megállapodástól való

- 108 -

A CÉL eltérésre azért van szükségünk, hogy a gyárat nyereségessé tegyük. Vagy néhány hónap múlva egyszerűen nem lesz gyár. Ez megfélemlítésnek hangzik. Mike, csak annyit mondhatok, túl késő lesz, ha vár még néhány hónapot, hogy megbizonyosodjék, tényleg ijesztgetem-e. 0'Donell egy percig csöndben van. Majd megszólal. - Meg kell gondolnom a dolgot. Még visszatérünk rá. Kora délutánra elvesztem a türelmem. Tudnom kell, működik-e az elsőbbségi rendszer. Megpróbálom Bob Donovan-t hívni, de nincs a helyén. Ezért úgy döntök, hogy lemegyek az üzembe. Először az NCX-10-est nézem meg. De amikor odaérek, senkit sem találok a közelben. A gép automata, amikor üzemel, nem igényel felügyeletet. A probléma csak az, hogy éppen áll és senki sem csinál rajta semmit. Elfut a méreg. Megyek, hogy megkeressem Mario-t. Mi az istennek nem dolgozik a gép? Elmegy az előmunkásért. Aztán visszajön. Nincs anyag. Mi az, hogy nincs anyag? - üvöltöm. - Akkor mi a bánat ez a rengeteg acéldarab? Maga mondta, hogy csak a lista szerint dolgozzunk. Úgy érti, behozták az összes lemaradást? Nem, csak az első két tétellel vannak készen - mondja Mario. - Amikor a harmadik tételhez értek, hiába keresgéltek, nem találtak megfelelő alapanyagot. Ezért leálltunk, amíg meg nem jön az anyag. Legszívesebben széttépném. Így akarta, nem? Arról volt szó, hogy a lista szerinti sorrendben dolgozzunk, ugye? Ezt mondta? Igen. De fel sem merült magában, hogy a lista szerinti következő tételnek is nekiláthatnának? Mario szerencsétlennek látszik. Hol a francban vannak a szükséges anyagok? Fogalmam sincs. Lehetnek vagy fél tucat helyen. De azt hiszem, Bob Donovan már szólt valakinek, hogy nézzen utána. - Jó. Gyorsan kapja össze a gépmunkásokat és ugorjanak neki a következő tételnek, amihez van anyaguk. És állandóan menjen ez a halom ócskavas. Igen, uram. Dühösen fújtatva visszaindulok az irodába, hogy előkerestessem Donovan-t és megtudjam hol hibáztunk. Félúton az esztergák mellett megtalálom. Otto-val az előmunkással beszélget. Nem tudom, milyen tónusban, de Otto-t láthatóan zavarja Bob jelenléte. Megállok és megvárom, amig Bob befejezi és észrevesz. Erre pillanatokon belül sor kerül. Otto arrább sétál és odahívja a beosztottjait. Bob odalép hozzám. Tudsz róla, mi folyik itt ... Igen, tudok. Ezért vagyok itt. Mi a probléma? Semmi, nincs gond. Csak a szokásos. Bob magyarázatából kiderül, hogy az N CX-10-re váró munkadarabok már vagy egy hete ott hevernek. Otto-ék más tételnek láttak neki, mivel az előmunkás nem tudott ezeknek a fontosságáról. Neki semmiben sem különbözik más tételtől. Ráadásul a méretéből ítélve nem is olyan fontos. Amikor Bob odaért hozzájuk, éppen egy nagy és hosszú menet közepén jártak. Otto nem akarta leállíttatni a gépeket ... amíg Bob meg nem magyarázta a helyzetet. A fene essen az egészbe, AI. Minden olyan, mint korábban. Beállítják a gépet, feltesznek valamit, aztán a közepén abba kell hagyniuk, mert mást kell csinálniuk. Minden megy a maga útján! Állítsd le magad. Gondoljuk csak végig, mi történt.

- 109 -

A CÉL Bob megrázza a fejét. - Mit kell ezen végiggondolni? Azért próbáljuk meg. Mi a probléma lényege? A munkadarabok nem érkeztek meg az NCX-10-eshez, így aztán a gépkezelők nem kezdhettek hozzá ahhoz a tételhez, amihez kellett volna. És ennek az oka az volt, hogy a szűk keresztmetszeten átmenő munkadarabokat feltartotta egy nem szűk keresztmetszetet jelentő gép, ami a szűk keresztmetszeten át sem menő munkadarabokon dolgozott. Tegyük fel a kérdést magunknak, miért? Mert az itteni srácok igyekeztek elfoglalni magukat. Pontosan. Mert ha nem foglalják el magukat, valaki, mint például te, idejön és cseszegeti. Igen, de ha nem teszem, akkor valaki más, mint például te, engem von felelősségre. Elismerem. De annak ellenére, hogy az itteniek dolgoztak, mégsem segítettek a cél elérésében. Hát ... Hát nem, Bob! - mutatok az NCX-10-esnél váró munkadarabokra. - Ezekre most van szükség, nem holnap. A többi hetekig vagy hónapokig várhat - vagy akár az örökkévalóságig. Tehát ha az eddigi munkát folytatják, akkor a valóságban akadályozzák a rendelések teljesítését és a pénzkeresést. De nem tudtak jobbat - mentegeti őket Bob. Igazad van. Nem tudták megkülönböztetni a fontos tételeket a kevésbé fontosaktól. És miért nem? Senki sem mondta meg nekik. Amíg ide nem jöttél. De nem lehetsz egyszerre mindenütt és ugyanez ismét megeshet. Hogyan tudassuk az emberekkel, hogy melyik munkadarab fontos és melyik nem? Azt hiszem, valami rendszerre van szükség. Úgy van. Azonnal ki kell dolgoznunk, hogy elkerüljük az ilyen eseteket. És mielőtt bármi másba fognánk, bizonyosodjunk meg arról, hogy mind a két szűk keresztmetszetnél tudják a munkások, hogy mindig a listán legsürgősebbnek feltüntetett tételen kell dolgozniuk. Bob még vált pár szót Otto-val, hogy biztosan tudja, mit kell tennie. Aztán elindulunk a szűk keresztmetszetek irányába. Végül visszamegyünk az irodába. Bobra pillantva látom, hogy a történtek még mindig foglalkoztatják. Mi a baj? Nem hiszel a dologban? AI, mi lesz, ha az embereknek állandóan abba kell hagyniuk a megkezdett munkájukat, hogy a szűk keresztmetszetekre kerülő munkadarabokkal foglalkozzanak? A szűk keresztmetszeten lévő gépeknek nem szabad leállniuk. De mi lesz a gépek másik 98 százalékára eső költségekkel? Most ne törődj ezzel. Csak dolgoztasd a szűk keresztmetszeteket. Nézd, én meg vagyok győződve arról, hogy helyesen cselekedtél. Ugye? Talán, de ezzel megszegtem minden szabályt. Azokat a szabályokat meg kellett szegni. Talán már eredetileg sem voltak jók. Te is tudod, hogy hányszor kellett megszakítanunk sürgős szállítások miatt a munkafolyamatokat. A két szituáció között az a különbség, hogy most a külső nyomást megelőzve, időben előrelátva cselekszünk. Tartani tudjuk magunkat ahhoz, amit ismerünk. Bob egyetértően bólint. De tudom, hogy csak a kézzel fogható bizonyítéknak hisz. Talán én is, ha őszinte akarok lenni. Eltart néhány napig, amíg a probléma orvoslására kidolgozunk egy rendszert. Péntek reggel nyolckor, az első műszak kezdetekor az étkezdében várom, hogy az alkalmazottak bejöjjenek. Bob Donovan is velem van. A korábbi félreértések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy annál jobb, minél több ember tud a szűk keresztmetszetekről és azok fontosságáról. Tizenöt perces gyűléseken tájékoztatunk minden gyári dolgozót. Délután a második műszak lesz soron, éjjel pedig bejövök a harmadik műszak kezdetére. Látom, hogy nagyjából mindenki megérkezett. Felállok és beszélni kezdek.

- 110 -

A CÉL Mindnyájan tudják, hogy egy ideje a gyár lejtőre került. Azt azonban nem tudják, hogy olyan helyzet állt elő, amikor ez ellen tehetünk is valamit. Azért kértem, hogy vegyenek részt ezen a gyűlésen, mert ma egy új rendszert mutatunk be ... egy olyan rendszert, amely véleményünk szerint a múltbelinél termelékenyebbé teszi az üzemet. A következő néhány percben röviden felvázolom az új rendszer kidolgozásának hátterét. Majd Bob Donovan elmondja, hogyan működik a gyakorlatban. Az idő szabta keretek nem teszik lehetővé a részletes magyarázatot. De a szűkkeresztmetszeteket és azt, hogy miért kell a hőkezelőn és az NCX-10-esen átmenő munkadaraboknak elsőbbséget adni, egy homokóra analógiájára röviden elmagyarázom. Az idő hiányában el nem mondott dolgokat a régi gyári újságot felváltó tájékoztató anyagok fogják közölni, amelyek a fejleményekről és az eredményekről tájékoztatnak. Aztán átadom Bobnak a mikrofont, aki elmondja az elsőbbséget élvező anyagok jelölési rendszerét, hogy mindenki tisztában legyen azzal, min dolgozik. - Ma estig az összes munkába vett darabot megszámozott függő címkével jelöljük meg mondja és felmutat néhány mintát. - A címke lehet piros vagy zöld. A piros azt jelenti, hogy a megjelölt munkadarab elsőbbséget élvez. Olyan anyagokról van szó, melyek szűk keresztmetszeten fognak átmenni. Amikor pirossal jelölt tétel érkezik valakihez, azonnal hozzá kell kezdenie a megmunkálásához. Bob megmagyarázza. mit jelent az .. azonnal" . Ha a dolgozó más munkával van elfoglalva, fejezze be, ha nem tart fél óránál tovább. Egy órán belül mindenképpen gépre kell kerülniük a pirossal jelölt munkadaraboknak. Ha éppen beállítást végeznek, hagyják abba és lássanak neki a pirossal jelölt daraboknak. Akkor folytathatják az eredeti munkát, ha elkészültek a pirossal jelöltekkel. A másik szín a zöld. Ha választaniuk kell a két szín között, mindig a pirossal jelölt daraboknak van elsőbbségük. A legtöbb megmunkálandó darab zöld jelű lesz. Tehát ha piros nincs a sorban, akkor a zöldeken lehet dolgozni. Ennyit a színek elsőbbségéről. De mi legyen akkor, ha két hasonló színű tételük van? A függő címkéken van egy szám. Elsőbbsége mindig a kisebb számjegyűnek lesz. Donovan elmagyaráz néhány részletet és válaszol egy csomó kérdésre, majd ismét én veszem át a szót. - Ez a gyűlés az én ötletem volt. Én döntöttem úgy, hogy elvonom magukat a munkájuktól leginkább azért, mert azt akartam, hogy mindenki egyszerre hallja ugyanazt az információt, így - legalább is remélem - jobban megértik, mi folyik most. A másik ok az, hogy tudomásom szerint mostanában nem sok jó hírt hallhattak a gyárról. Ez még csak a kezdet. A gyár jövőjét és a maguk munkahelyének biztonságát csak az szavatolhatja, ha a gyár újra pénzt hoz. A legfontosabb, amit tehetnek, hogy együtt dolgoznak velünk ... és közösen azon munkálkodunk, hogy életben tartsuk a gyárat. Késő délután megcsörren a telefonom. Jó napot. 0'Donell vagyok. Mehet az új stratégia a munkaközi szünetekkel kapcsolatban. Nem ellenezzük. Továbbítom a jó hírt Donovan-nek. És ezekkel az apró győzelmekkel véget ér a hét. Szombat este 7:29-kor leparkolom a kívül-belül kisikált, kiporszívózott Buick-ot Barnett-ék kocsifeljáróján. Felkapom a mellettem lévő ülésen heverő virágcsokrot és kiszállok. Új udvarlós cucc van rajtam. 7:30-kor becsöngetek. Julie nyit ajtót. Hát, nem nézel valami jól ki. Te bezzeg igen - válaszolom. És tényleg. Néhány percig a szülőkkel beszélgetek. Mr. Barnett a gyár felől érdeklődik. Elmesélem, úgy látszik, van kiút. Megemlítem az új elsőbbségi rendszert és annak hatását az NCX-10esre és a hőkezelőre. Az öregek üres szemmel bámulnak rám. Menjünk - ajánlja Julie. Tréfásan odaszólok Julie anyjának - Tízre hazahozom a lányát. Jó. Megvárjuk.

- 111 -

A CÉL

- 112 -

A CÉL

22 fejezet Na, itt van - mondja Ralph. Nem rossz - szólal meg Stacey. Nem rossz? Annál azért sokkal jobb - igazítja ki Bob. Úgy látszik, jó úton járunk - állítja Stacey. Igen, de ez nem elég - mormogom. Eltelt egy hét. Egy számítógép képernyője körül ácsorgunk a tanácsteremben. Ralph lehívta a múlt héten ledolgozott restanciára vonatkozó listát. Nem elég? Ez már haladás - jegyzi meg Stacey. - Tizenkét ősrégi rendelést teljesítettünk a múlt héten. Ettől a gyártól nem kis teljesítmény. És ezek voltak a legrégebbi megrendeléseink. Pillanatnyilag a leghosszabb lemaradásunk negyvennégy napos, - teszi hozzá Ralph. - Felhívom a figyelmeteket, eddig a legrosszabb ötvennyolc nap volt. Minden rendben! - mondja Bob. Visszaülök az asztalhoz. A lelkesedésük igazolható. A címkés elsőbbségi rendszer meglehetősen jól működik. A szűk keresztmetszetek el vannak látva munkával. A szűk keresztmetszeten való áthaladás után a piros címkés munkadarabok gyorsabban érnek a végszereldébe. Mintha csak az üzemen átvezető “gyorsforgalmi úton" haladnának. Miután a szűk keresztmetszetek elé tettük a meózást, kiderült, hogy az NCX-10-esre kerülő munkadarabok körülbelül öt, a hőkezelőbe kerülők mintegy hét százaléka nem felel meg a minőségi követelményeknek. Ha ezek a százalékok nem változnak, akkor gyakorlatilag ennyi időt nyerünk többlet eredmény elérésére. Elkészült a munkaközi szünetek új szabályozása is a szűk keresztmetszeteknél. Nem tudjuk pontosan, ezzel mennyi időt nyertünk, mert azt sem tudjuk, mennyit vesztettünk előzőleg. De most legalább helyére került az egész. Azonban olyan jelentéseket is kaptam, hogy az NCX-10-es időről időre leáll, noha a gépmunkások nem uzsonnáznak. Feltehetően Bob is ennek az okát kutatja. Ezek az intézkedések lehetővé tették, hogy teljesítsük legkritikusabb megrendeléseinket és az átlagosnál egy kicsivel több készterméket szállítsunk ki. Ennek ellenére tudom, hogy nem haladunk elég gyorsan. Néhány héttel ezelőtt sántikáltunk, most megyünk, de legalább kocognunk kellene. Felpillantok a képernyőről és látom, hogy minden szem rám szegeződik. Figyeljetek ide ... tudom, hogy jó irányba indultunk. De fel kell gyorsítanunk a haladást. Jó, hogy a múlt héten tizenkét rendelést teljesítettünk. De még mindig van némi lemaradásunk. Nem olyan sok, de még jobban kell dolgoznunk. Igazán nem engedhetjük meg, hogy késve teljesítsük akár egyetlen megrendelést is. Otthagyják a számítógépet és körém gyűlnek az asztalnál. Bob Donovan elkezdi sorolni azokat a finomításokat, amelyeket már végrehajtottak. Bob, ez mind nagyon szép, de apróság. Hogy állunk a többi Jonah által javasolt dologgal? Bob félrebámul. Hát ... gondolkodunk rajtuk. A csütörtöki munkaértekezletre kérem a javaslatokat, hogyan tehermentesítsük a szűk keresztmetszeteket. Bob rábólint, de nem szól egy szót sem. - Meglesz? - Kerül, amibe kerül. Aznap délután megbeszélést tartok Elroy Langston-nal, a MEO vezetőjével és Barbara Penn-nel, aki a tájékoztatókat írja, amelyek az üzemben végbemenő változások hátterét és okait ismertetik. A múlt héten adtuk ki az első számot. Azért hoztam össze Langston-nal, hogy egy új témának lásson neki.

- 113 -

A CÉL A szűk keresztmetszetet jelentő gépről lekerülő munkadarabok kinézetre gyakran szinte ugyanolyanok mint a megmunkálásra várók. Csak gyakorlott szem tudja megkülönböztetni őket. A probléma az, hogyan lehetne megkönnyíteni a különbségtételt ... és hogyan lehetne megoldani, hogy a végszereldébe és kiszállításra csak minőségi termékek kerüljenek. Langston és Penn az irodámban ülnek és a tennivalókról beszélgetnek. Piros címkéink már vannak - mondja Penn -, amelyek jelzik, hogy szűk keresztmetszetet érintő tételről van szó. Nagyon egyszerűen érzékeltetni kell az emberekkel, hogy különleges figyelemmel kell kezelniük a megjelölt munkadarabokat, mintha aranyból lennének. Ez találó hasonlat - jegyzem meg. És mi van akkor, ha a piros címkére sárga jelet ragasztunk a szűk keresztmetszeten történt megmunkálás után? A jel első látásra elárulja, hogy a munkadarabot aranyként kell kezelni. Ezt reklámozni lehetne. Eljuttathatunk valamilyen tájékoztatót az előmunkásoknak, amit felolvasnának a többieknek, vagy ki lehetne akasztani valamilyen figyelmeztetést szerte az üzemben, satöbbi. Ha a jel felragasztása nem lassítja a termelést a szűk keresztmetszeteken, akkor mehet a dolog. Biztosan megtaláljuk a módját - mondja Langston. Jó. Még valamit. Nem szeretném, ha az egész csak kampány lenne. Tökéletesen érthető - mosolyodik el Langston. - Éppen azon dolgozunk, hogy rendszerezve meghatározzuk a minőségi problémák okait a szűk keresztmetszetek esetében és a további megmunkálás során. Ha pedig tudjuk, mire figyeljünk, különleges eljárást dolgozunk ki. És ha ezzel elkészülünk, betanítjuk az embereket. Természetesen időre van szükségünk. Rövid távon az a megoldás, hogy a nagyobb pontosság kedvéért megduplázzuk az ellenőrzést. Bár a témára csak pár perc jut, mégis egészséges ötletnek tűnik. Arra bíztatom őket, hogy futólépésben fogjanak hozzá és tájékoztassanak az eredményekről. Jó munka - mondom nekik, amikor felállnak, hogy távozzanak. - Roy, azt hittem, Bob is itt lesz a megbeszélésen. Mostanában nem könnyű elcsípni, de elmondom neki, mit végeztünk. Ebben a pillanatban csöng a telefon. Egyik kezemmel felkapom, a másikkal búcsút intek az ajtóban álló Langston-nak és Penn-nek. Szevasz, Donovan. Túl késő beteget jelenteni. Ha nem tudnád, elblicceltél egy értekezletet. Nem rázza meg különösebben. AI, mutatni akarok valamit! Volna időd egy kis sétára? Megoldható. Miről van szó? Hát ... gyere előbb ide. Találkozunk az áruátvételnél. Lemegyek és megpillantom Bobot. Ott áll és integet, mintha nem venném észre. Ami lehetetlenség. A rámpánál teherautó áll, platóján terjedelmes tárgy, amit kötéllel rögzített szürke ponyva fed. Néhányan egy daruval azon serénykednek, hogy leemeljék azt a valamit a kocsiról. A tárgy éppen a levegőbe emelkedik amikor odaérek Bobhoz, aki tölcsért formál a kezéből. - Csak óvatosan - kiabálja Bob, amikor látja, hogy a valami ide-oda himbálódzik. A daru lassan leteszi a betonra a terhét. A munkások lekapcsolják a láncot. Bob odasétál és eltávolíttatja a ponyvát rögzítő kötelet. Rögtön készen vagyunk - közli. Türelmesen álldogálok. Bob viszont a valami körül nyüzsög. Amikor eltávolítják a kötelet, Donovan belekapaszkodik a ponyvába és nagy vehemenciával lerántja. Íme! - mondja. Hátralép és rámutat az általam valaha is látott legöregebb gépre. Mi a bánat ez? Ez egy Zmegma. Felkap egy rongyot és letöröl róla egy kis piszokfoltot. Már nem gyártják.

- 114 -

A CÉL Örömmel hallom. AI, pontosan egy Zmegmára van szükségünk! Az 1942-es divatirányzatnak felel meg. Hogyan segíthet akkor rajtunk? Hát ... az igaz, hogy nem passzol az NCX-10-eshez. De ha beállítjuk ezt a bébit megveregeti a Zmegmát, - és azok közül az egyik Screwmeistert - mutat a másik oldalra, és ott azt a gépet a sarokban, akkor együtt meg tudják ugyanazt csinálni, amit az NCX-10es. Végigmérem a gépeket. Mind régi és használaton kívül van. Közelebb lépek a Zmegmához. Ez az egyik gép, amiről azt mondtad Jonah-nak, hogy eladtuk, mert kellett a hely a készletek tárolásához. Így van. Ezek gyakorlatilag ócskaságok. Biztos, hogy megfelelő minőséget lehet előállítani rajtuk? Nem automaták, tehát több emberi eredetű hibára számíthatunk, de csak így tudjuk gyorsan növelni a kapacitást. Elmosolyodom. - Egyre szebb a menyasszony. Hol találtad? Reggel felhívtam egy haveromat a South End-i gyárunkban. Azt mondta, hever náluk itt-ott néhány ezekből és nem jelent gondot, hogy az egyiket átpasszolja. Erre átmentünk a karbantartóktól egy sráccal. hogy megnézzük. Mennyibe került? A teherautó bérleti díjába. A haver a South End-en azt mondta, vigyük csak. Majd ócskavasként leírja. Ha eladja nekünk, nem éri meg a papírmunka. Működik még? Mielőtt elindultunk, működött. Próbáljuk ki. A karbantartó csatlakoztatja a gép kábelét a közeli acéloszlopon található aljzatba. Bob megnyomja az indítógombot. Egy pillanatig semmi sem történik. Aztán az öreg gép gyomrából morgás tör fel. Az ócska ventillátorházból porfelhő csap ki. Bob felém forduló óriási arcán ostoba vigyor. Azt hiszem, sínen vagyunk.

- 115 -

A CÉL

23. fejezet Eső veri az irodám ablakait. A világ odakint szürke és homályos. Javában tart egy hétköznapi reggel. Előttem néhány, Hilton Smyth által kiadott úgynevezett “Termelékenységi Bulletin" hever, amiket a bejövő postámban találtam. Egyszerűen képtelen vagyok a legfelsőből akár csak egy bekezdést is elolvasni. Helyette kibámulok az esőbe, és a feleségemmel való kapcsolatomon merengek. Jól sikerült Julie-val a szombat esti kiruccanás. Nem történt semmi különös. Elmentünk egy moziba, aztán bekaptunk valamit, majd a parkon keresztül hazaautóztunk. Szinte unalmasan hangzik. De pontosan erre volt szükségünk. Egyszerűen jól esett pihenni vele. Néha ugyan olyan érzésem volt, mintha visszamentünk volna a főiskolás időkbe, de végül is úgy döntöttem, nem is annyira rossz ez az érzés. Hajnali kettőkor vittem haza a szüleihez és odakint, a kocsifeljárón üldögéltünk, amíg az apja fel nem kapcsolta a kinti világítást. Azóta is találkozgatunk. A múlt héten többször áthajtottam hozzájuk. Egyszer pedig félúton találkoztunk, egy étteremben. Másnap reggel csak nyúltam-máltam, de nem panaszkodom. Jól éreztük magunkat együtt. Hallgatólagos megállapodás alapján egyikünk sem beszélt válásról vagy házasságról. A téma csak egyszer merült fel, amikor a gyerekekről beszélgettünk és egyetértettünk abban, hogy az iskola befejezése után átmennek Julie-ékhoz. Megpróbáltam ugyan kihúzni belőle valamiféle választ, de a régi vita feléledésétől tartva visszavonultam, hogy megőrizzem a békét. Furcsa helyzetben vagyunk. A házasságkötésünk és a családalapítás előtti időkre emlékeztet. Csakhogy most már elég jól ismerjük egymást. És a vihar csak időlegesen vonult el a fejünk felől, valamikor még visszatérhet. Halk kopogtatás zavarja meg az elmélkedésemet. Fran arca bukkan fel az ajtó nyílásában. Ted Spencer vár odakint. Azt mondja, muszáj valamit megbeszélnie magával. Miről van szó? Fran belép a szobába és becsukja maga mögött az ajtót. Gyorsan odajön az íróasztalomhoz és suttogni kezd. - Nem tudom, de hallottam a folyosón, hogy körülbelül egy órája összekaptak Ralph Nakamura-val. Oké, Kösz a figyelmeztetést. Küldje be. Egy perccel később belép Ted Spencer. Dühösnek látszik. Érdeklődöm tőle, mi történt a hőkezelőnél. AI, távolítsa el azt a számítógépes pasast a hátam mögül. Ralph-ot? Mi a baja vele? Hivatalnokot akar csinálni belőlem. Mindenféle hülye kérdéssel cseszeget. Most meg azt akarja, hogy készítsek valami speciális feljegyzéseket arról, hogy mi történik a hőkezelőben. Miféle feljegyzéseket? Fogalmam sincs róla ... azt akarja, hogy részletes munkanaplót vezessek a beérkező és a kemencét elhagyó tételekről ... mikor raktuk be, mikor vettük ki, mennyi idő telt el a felfűtések között, meg ilyesmi. Nekem nincs erre időm. Ráadásul a hőkezelőn kívül még három gépcsoportért vagyok felelős. Miért kéri a munkanaplót? Honnan tudjam? Ami engem illet, van már elég körmölnivalóm így is. Azt hiszem, Ralph csak játszani akar a számokkal. Ha van rá ideje, csinálja, de a saját osztályán. Elég nekem a saját munkám termelékenysége miatt aggódni. Hogy véget vessek a panaszáradatnak, bólintok. - Oké, meghallgattam, de utána kell néznem, miről is van szó. Távol fogja tartani tőlem? Majd kiderül, Ted. Miután elmegy, Fran-nel hívatom Ralph Nakamura-t. Csodálkozom, hogy mennyire felhúzta Tet-et, jóllehet nem rámenős fajta.

- 116 -

A CÉL Látni akartál? - kérdi Ralph az ajtóból. Igen. Gyere be és foglalj helyet. Leül az íróasztalom elé. Mit csináltál Ted Spencer-rel, hogy ennyire berágott? Ralph a szemét forgatja. - Csak arra kértem, hogy vezessen pontos nyilvántartást az egyes hőkezelési időkről a kemencében. Azt hiszem, ez nem nagy kívánság. Mivel indokoltad? Egy csomó okkal. Például azzal, hogy a hőkezelésről csak rendkívül pontatlan adataink vannak. És ha igaz, amit állítasz, ez a művelet létfontosságú a gyár szempontjából, tehát úgy vélem, korrekt statisztikákra van szükségünk. Miből gondolod, hogy pontatlanok az adataink? Láttam a heti szállítási összesítést és valami megzavart. Néhány nappal ezelőtt saját szakállamra előrejelzést készítettem, hogy a szűk keresztmetszetek teljesítménye alapján hány tétel kiszállítására kerülhetett volna sor az elmúlt héten. Az előrejelzés szerint képesek lettünk volna 18-20 tételt kiküldeni a tényleges tizenkettő helyett. Akkora volt az eltérés a prognosztizálttól, hogy arra gondoltam, valami nagy hibát vétettem. Még egyszer átnéztem a levezetést, de hibátlannak bizonyult. Az NCX-10-re vonatkozó becslések is belül maradtak a tűréshatáron. Jelentős differenciát csak a hőkezelő esetében találtam. Így aztán arra a következtetésre jutottál, hogy a hibának az adatbázisban kell lennie. Pontosan. Ezért lementem Spencer-hez, hogy megbeszéljem vele a dolgot. És hát ... És mi? . Nos, vicces dolgokat láttam. Elég szűkszavúan válaszolgatott az első kérdésekre. A végén megkérdeztem, hogy a kemencében éppen bennlévő darabok hőkezelése mikor fejeződik be. Azt hittem, magától is meg tudok kapni egy tényleges hőkezelési időtartamot, csak hogy lássam, mennyire tértünk el a becslésnél. Azt mondta, három körül lesz vége a dolognak. Ezzel távoztam, majd háromkor visszamentem. De senkit sem találtam a környéken. Tíz percet vártam, aztán elmentem megkeresni Ted-et. Amikor megtaláltam, azt mondta, hogy a kemencénél dolgozókat máshová kellett átirányítania és egy kicsit később ürítik ki a kemencét. Nem hittem neki. Fél hat körül, hazafelé készülőben, úgy határoztam, hogy a kemencénél megérdeklődöm, pontosan mikor vették ki a munkadarabokat. De azok még mindig benn voltak. Két és fél órával az előírt idő után? Igen. Megkerestem Sammy-t, a második műszak előmunkását, és megkérdeztem, mi történt. Azt mondta, éjszaka nincs elég munkása, ezért csak később jutnak hozzá. Azt állította, hogy ez nem árt az alkatrészeknek. Még ott voltam, amikor elzárta az égőket, de később megállapítottam, hogy nyolcig nem került sor a kiürítésre. Nem akartam belekeverni a dolgokba, de úgy gondoltam ha feljegyzés készül az egyes hőkezelések tényleges időtartamáról, akkor legalább reálisabb alapadatokat kapunk a becslésekhez. Megkérdeztem néhány ott dolgozó munkást, akik állítják, hogy ilyen késések gyakran előfordulnak a hőkezelőben. Ez nem tréfa. Ralph ... azt akarom, hogy végezd el a szükséges felméréseket. Ne törődj Ted-del. És csináld meg ugyanezt az NCX-10-esnél is. Hát, szeretném, de erre a robotolásra nincs időm. Ezért kértem meg Ted-et és másokat, hogy véssék fel az adatokat. Oké, gondoskodom róla. És ... nagyon köszönöm. Kérlek. És mi a másik ok? Említetted, hogy nem csak egy van. Talán nem is olyan fontos. De igen. Mondd el! Nem tudom, meg tudjuk-e tenni, vagy sem, de azt hiszem, hogy a szűk keresztmetszeteket felhasználhatjuk arra, hogy előre jelezzük, mikorra tudunk egy megrendelést teljesíteni. Fontolgatom a lehetőséget.

- 117 -

A CÉL Érdekesen hangzik. Halljam, mire jutottál. Bob Donovan vöröslő füllel hallgatja, mit fedezett magától fel Ralph a hőkezelőben. Én is nyugtalan vagyok. Le-föl mászkálok a széke előtt. Amikor befejezem a mondókámat, megszólal. - AI, a baj az, hogy a fiúknak semmi dolguk, amíg a hőkezelőben főnek az alkatrészek. Megtöltik az egyik átkozott kemencét, becsukják az ajtaját, aztán hat-nyolc órát nem történik semmi. Mit csináljanak? Ácsorogjanak és imamalmozzanak az ujjukkal? Nem érdekel, mit csinálnak, csak pontos időben tegyék be és vegyék ki a munkadarabokat. Ö óra alatt majdnem elkészült volna egy másik tétel, amíg az emberek valahol máshol ténykedtek. Rendben. Mit szólnál ahhoz a megoldáshoz, hogy amíg főnek a munkadarabok. kölcsönadjuk más munkaterületekre a munkásokat, amikor pedig eljön az ideje, azonnal visszamennek a helyükre ... Nem jó, mert két nap után minden úgy menne mint régen. Azt akarom, hogy az emberek álljanak készenlétben a ki-és berakodásra napi huszonnégy órán keresztül, hetente hét napon át. Ez elsősorban az előmunkásokra vonatkozik, akik egész idő alatt felelősek az ott történtekért. És mondd meg Ted Spencer-nek, hogy legközelebb, ha találkozunk, jobb ha tudja, mi folyik a hőkezelőben. Mert szétrúgom a zrityóját. Így lesz. De tudod, hogy műszakonként két vagy három emberről van szó? Csak? Nem emlékszel, mennyibe kerül a szűk keresztmetszetek állásideje? Oké, egyetértek. Igazat szólva, én is hasonló dolgokat találtam az NCX-10-esnél. Ott meg mi a gond? Bob elmeséli. hogy az NCX-10-es is fél órákig szokott állni. De nem a munkaközi szünetek miatt. A gépmunkások addig nem ebédelnek, amíg megy a gép. Vagy ha hosszú a műveleti idő, felváltva mennek el. Eddig működik is a dolog. De ha mondjuk a délután közepén megáll a gép, akkor húsz, harminc vagy negyven percig a kutya se néz feléje, mielőtt mást tennének fel rá. Ennek az az oka, hogy a gépmunkásoknak más, nem szűk keresztmetszetet jelentő gépekre is felügyelniük kell. Akkor ugyanazt csináljuk mint a hőkezelőben. Egy gépkezelő és egy segédmunkás állandóan a gép mellett fog állomásozni. Amikor elkészül egy munkadarab, feltehetik a következőt. Nekem jó. De képzeld el, hogy néz ki mindez papíron. Mintha megnövelnénk a hőkezelőből vagy az NCX-10-esről lejövő munkadarabok közvetlen munkatartalmát. Belevetem magam az íróasztal mögött álló karosszékbe. Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. A másnap reggeli értekezletre Bob behozza a javaslatait. Alapvetően négy dologról van szó. Az első kettő arra vonatkozik, amiről előző nap beszélgettünk - egy gépmunkást és egy segédmunkást azNCX-10-es, egy előmunkást és két segédmunkást pedig a hőkezelő kemencék mellé rendelünk állandó jelleggel. A két másik javaslat a szűk keresztmetszetek tehermentesítését érinti. Bob szerint a Zmegma és a két másik öreg masina beállításával tizennyolc százalékkal növelhető az NCX-10-es kapacitása. Végül pedig a hőkezelőben halmozódó munkadarabok közül néhányat át kellene küldeni a város másik végén lévő vállalkozóhoz. Kíváncsi vagyok, mit szól mindehhez Lou. Nem sok ellenállást fejt ki. A konkrét helyzet ismeretében tökéletesen igazolható az emberek beállítása a szűk keresztmetszeteknél, ha ettől nő az eredmény. A költségek növekedése megindokolható, ha az eladások száma is nő, ezzel javul a likviditás. A kérdésem csak az, hogy honnan vesszük az embereket? Bob szerint vissza lehet hívni azokat, akiket elbocsátottunk. Nem, nem lehet. Azzal a problémával kell szembenéznünk, hogy a központ befagyasztotta a létszámot. A hozzájárulásuk nélkül nem hívhatunk vissza senkit. Vannak olyanok a gyárban, akik el tudnák látni ezeket a feladatokat? - kérdezi Stacey. Úgy érti, hogy más munkaterületeken? - érdeklődik Bob. Igen - adom meg én a választ. - Vonjatok el munkaerőt nem szűk keresztmetszetektől. Biztos, hogy vannak még rejtett tartalékaink.

- 118 -

A CÉL Bob egy percre elgondolkodik ezen. Aztán megmagyarázza, hogy a hőkezelőbe nem nagy ügy segédmunkásokat találni. Meg ott vannak az idős, nyugdíj előtt álló szakmunkások, akik képesek a Zmegmát és a másik két régi gépet működtetni. Egyedül az NCX-10-eshez beállítandó kétfős csapat okoz neki gondot. Ki fogja a többi gépet kezelni? - kérdezi. A többi gépre nem kell szakmunkás - vetem közbe. Hát, próbáljuk meg. De mi lesz, ha az emberek átcsoportosításával más gépekből csinálunk szűk keresztmetszetet? A legfontosabb a folyamatosság fenntartása. Ha valahonnan elveszünk egy munkást és ezáltal meg szakad a folyamatosság, akkor vissza kell rakni és máshonnan kell elvinni valakit. És ha még így sem boldogulunk, akkor nincs más hátra, irány a központ és kipasszírozzuk a hozzájárulásukat a túlóráztatáshoz vagy újabb munkaerő felvételéhez Oké, egyetértek. Lou is áldását adja. Jó. Akkor csináljuk így. És Bob, kérlek, győződj meg arról, hogy csak megfelelő embereket vegyünk fel. Mostantól a legjobb embereket állítjuk a szűk keresztmetszetekhez. És lőn. Az NCX-10-es külön személyzetet kap. A Zmegma és a két másik gép üzembe áll. A vállalkozó boldog, hogy megkapja a többlet munkadarabokat hőkezelésre. A saját hőkezelőnkben műszakonként két ember áll készenlétben, hogy berakja és kivegye a munkadarabokat. Bob Donovan addig bűvészkedik a gépcsoportok fölötti felelősséggel, amíg jut egy előmunkás mindhárom műszakban a hőkezelőbe. Egy előmunkás számára a hőkezelő nagyon kis királyságnak tűnhet. A munka sem különösebben vonzó, és összesen csak két beosztottja van. Hogy ne legyen nekik lealacsonyító a beosztás, műszakonként többször lemegyek a hőkezelőbe. Beszélgetés közben meglehetősen nyíltan célzok arra, hogy nem marad el a jutalma annak aki növelni tudja a hőkezelt alkatrészek mennyiségét. Röviddel ezután néhány meglepő esemény következik be. Az egyik reggel korán, a harmadik műszak vége felé, lemegyek a hőkezelőbe. Ebben a műszakban Mike Haley, egy fiatal srác az előmunkás. Hatalmas fekete férfi, akinek a karjai mintha szét akarnák feszíteni az inge varrását. Már észrevettük, hogy a héten az ő műszakjában tíz százalékkal nagyobb mennyiség hagyja el a kemencéket mint a másik kettőben. A rekordokat általában nem a harmadik műszakban szokták felállítani. Kíváncsi lettem, mi Mike trükkje. Ezért aztán odamegyek. Hogy kitapasztaljam, mit csinál. A helyszínre érve látom, hogy a segédmunkásai nem tétlenkednek, hanem a munkadarabokat rakosgatják. A kemencék előterében két összerakott adag. Odahívom Mike-ot és megkérdezem, mit csinálnak. Előkészülnek. Hogy érti ezt? Amikor be kell rakodnunk a kemencékbe, akkor azonos hőmérsékletű kezelést igénylő munkadarabokat rakunk be. Tehát néhány tételt szétszednek és átcsoportosítanak. Igen. Nem tudom, csinálhatjuk-e, de kellenek az alkatrészek, ugye? Igen. Semmi baj. Betartják az elsőbbségi rendszert? Hát persze. Jöjjön csak. Hadd mutassam meg. Mike egy ócska asztalhoz vezet, amely a kemencék kapcsolótáblája mellett áll. Előkeresi a heti legfontosabb késedelmes szállítások számítógépes listáját. Nézze a 22-es tételt. Kell ötven darab a nagy szilárdságú RB/11-esekből. Ezek 1200 fokos ciklust kapnak. De ez az ötven darab nem tölti meg a kemencét. A 31-es tételben viszont találtunk 300 rögzítő gyűrűt, amiket szintén 1200 fokon kell kezelni. Tehát beraknak annyi rögzítő gyűrűt, amennyi befér még az ötven RB/11-es mellé. Pontosan. Csak előre kiszortírozunk mindent, hogy időt nyerjünk a berakásnál Okos gondolat.

- 119 -

A CÉL Még jobban mehetne a bolt, ha valaki meghallgatná az ötletemet. Milyen ötlete van. Most legalább egy órát tart, mire daruval vagy kézzel kiürítjük és megrakjuk a kemencéket. Ezt az időt le lehetne rövidíteni. A kemencékben a munkadarabok egy görgőkön mozgó lapon fekszenek. Ha tudnék néhány acéllapot szerezni és a technológia is besegít egy kicsit, akkor egyszerűen cserélni tudnánk a platnikat. Előre összekészíthetnénk a következő adagokat és egy villásemelővel cserélnénk a lapokat. Ezzel naponta több órát lehetne megtakarítani, ami alatt további munkadarabokat tudnánk hőkezelni. Felhagyok a kemencék szemlélésével és az előmunkáshoz fordulok. - Mike, szeretném, ha átadná a holnap éjjeli műszakját valakinek. Keresünk egy másik előmunkást, hogy helyettesítse. - Nem lenne rossz - vigyorodik el. - Minek? - Mert holnapután nappalos lesz. Összeülnek Bob Donovan-nel, leírják az eljárást, hogy másnap már be is lehessen vezetni. És csak járassa az agyát. Szükségünk van rá. Később Bob kukkant be az irodámban. Szevasz. Helló. Megkaptad a Haley-re vonatkozó feljegyzésemet? Már jó kezekben van. Helyes. És gondoskodj arról, hogy ha megszűnik a bérek befagyasztása, kapjon valami rendes fizetésemelést. Oké. - Bob arcán mosoly suhan át. Aztán nekitámaszkodik az ajtófélfának. Van még valami? - kérdezem. Jó hírek. Mennyire jók? Emlékszel, hogy Jonah érdeklődött, vajon minden munkadarabot kell-e hőkezelni? Persze, hogy emlékszem. Éppen most találtam három olyan esetet, amikor nem a technológia írta elő a hőkezelést. Hanem mi. Hogy-hogy? Magyarázata szerint körülbelül öt évvel ezelőtt valami nagyokosok megpróbálták javítani néhány megmunkáló központ hatékonyságát. A megmunkálás gyorsítása érdekében megnövelték a marásmélységet. Így egy milliméter vastagságú forgács helyett három milliméteres keletkezik. Ettől viszont rideggé válik a fém. Ezért kell hőkezelni. A lényeg az, hogy olyan gépek termelékenységét növeltük, amelyek nem képeznek szűk keresztmetszetet. Elég a rendelkezésre álló kapacitás arra, hogy hosszabb műveleti idők mellett is ki tudja elégíteni az igényeket. És a lassabb megmunkálás szükségtelenné teszi a hőkezelést. Ezzel gyakorlatilag nagyjából húsz százalékkal csökkenthető a kemencék terhelése. Fantasztikusan hangzik. És mit szól hozzá a technológia? Ez a legszebb az egészben. Mi kezdeményeztük a változtatást öt évvel ezelőtt. Szóval bármikor visszacsinálhatjuk, amikor csak akarjuk. Így van! Nem kell változtatás, mert már rendelkezünk jóváhagyott technológiai leírással. Már lép is le, hogy áldásommal olyan hamar bevezesse a változtatást, amilyen hamar csak lehetséges. Én meg csak ülök és csodálkozom, hogy néhány művelet hatékonyságának csökkentésével termelékenyebbé tesszük az egész gyárat. Ezt sose hiszik el a tizenötödik emeleten.

- 120 -

A CÉL

24. fejezet Péntek délután van. A parkolóban az első műszakot éppen befejező dolgozók beszállnak a kocsijaikba és indulnak haza. A kapunál a szokásos tumultus. Az irodámban vagyok - a saját dolgaimon jár az eszem - amikor hirtelen, a félig nyitott ajtó mögül ... BAM! Valami lepattan a plafonról. Talpra ugrom, megnézem, nem sebesültem-e meg, majd fedezéket keresek a rakéta elől, ami egy pezsgősüveg dugója. Kintről nevetés hangzik. A következő pillanatban tele az irodám. Stacey, Bob, Donovan (aki az üveget markolja). Ralph, Fran, néhány titkárnő, meg egy csomó ember - még Lou is csatlakozik hozzánk. Fran egy műanyag kávéspoharat nyújt felém. Bob italt tölt az üvegből. Mi ez a felhajtás? A köszöntőben elmondom, mihelyt mindenki kapott toroköblítőt - jelenti ki Bob. További palackokat bontanak és amikor mindenkinek tele van a pohara, Bob felemeli a magáét. A rekordra, amit a megrendelések terén elértünk. Lou ellenőrizte az adatokat és felfedezte, hogy eddig havonta maximum harmincegy megrendelést teljesítettünk, körülbelül kétmillió dollár értékben. Ebben a hónapban meghaladtuk ezt. Ötvenhét tétel ment ki. ... kerek számot mondok, ... úgy hárommillió dollár értékben. Nemcsak több terméket szállítottunk ki - teszi hozzá Stacey - de örömmel jelenthetem, hogy a múlt hónaphoz képest a munkába vett darabok mennyisége tizenkét százalékkal csökkent a készletelemzésünk szerint. Akkor igyunk a pénzcsinálásra! - javasolom. És iszunk. Mmmmmm ... ipari erősségű pezsgő - állapítja meg Stacey. Nagyon jó megkülönböztetés - szól oda Ralph Bobnak. - Megjegyezted? Inkább igyunk. Az jobban megy. Éppen megkockáztatnék még egy pohárral, amikor észreveszem, hogy Fran közelít. Mr. Rogo? Igen. Bill Peach van a vonalban. Megrázom a fejem. Kíváncsi vagyok, most meg mi a fenét akar tőlem. A maga asztalánál veszem fel, Fran. Kimegyek, lenyomom a megfelelő gombot és felemelem a kagylót. Igen, Bill. Miben állhatok a rendelkezésedre? Most beszéltem Johnny Jones-szal. Automatikusan papírt-ceruzát ragadok, hogy felírjam a zűrt okozó megrendelés adatait. Várom, hogy Peach folytassa, de nem szólal meg egy pillanatig. Mi a baj? - kérdem végül. Nincs semmi baj. Igazán örül. Tényleg? Miért? Említette, hogy egy csomó késedelmes megrendelését leszállítottátok. Gondolom, különös erőfeszítések árán. Nos, igen is, meg nem is. Egy pár dolgot másképpen csinálunk mostanában. Bánom is én. Azért hívtalak, mert mindig foglalkoztatnak a dolgaid, különösen ha baj van. AI, ezért csak azt akarom mondani, mindkettőnk nevében megköszönöm a jó munkátokat. Kösz, Bill. És kösz, hogy hívtál. Köszönömköszönömköszönömköszönöm - botladozik a nyelvem, amikor Stacey megáll a házunk előtt. - Igazán csodálatos, hogy hazahozott ... és igazán alatt igazánt is értek. Ne is beszéljünk róla. Örülök, hogy volt okunk ünnepelni. Leállítja a motort. Fölnézek a házra. Minden sötét, csak egy lámpa ég. Korábban jó érzékkel felhívtam anyámat és megmondtam neki, hogy nem kérek vacsorát. Okosan tettem, mert Bill Peach hívása után az ünnepség elhúzódott. Az eredeti csapatnak legalább

- 121 -

A CÉL a fele elment vacsorázni. Lou és Ralph hamar bedobták a törülközőt. De Donovan, Stacey és én - három-négy kitartó pasival - kajálás után elmentünk egy bárba és jól éreztük magunkat. Most hajnali fél kettő van és kellemesen be vagyok tintázva. A Buick-ot a biztonság kedvéért a bár mögötti parkolóban hagytam. Stacey, aki már előbb átváltott klub-szódára, kiválóan hazasofírozott bennünket Bobbal. Tíz perccel ezelőtt betuszkoltuk Bobot a konyhaajtójukon, ahol zavartan ácsorgott egy darabig, mielőtt elbúcsúztunk volna. Ha eszébe jut, a nap folyamán átküldi a feleségét, hogy elfuvarozzon minket a kocsijainkért. Stacey kiszáll, megkerüli az autót és kinyitja nekem az ajtót, így ki tudok kászálódni én is a járdára. Mivel a lábaim bizonytalanok, nekitámaszkodom a kocsi oldalának. Még sohase láttam ennyit mosolyogni - jegyzi meg Stacey. Volt miért. Bárcsak az értekezleteken is ilyen vidám lenne. Ezután folyamatosan vigyorogni fogok minden értekezleten - ígérem meg. Na gyerünk, látni akarom, hogy eléri az ajtót. Belém karol, úgy vezet a bejárati ajtóig. Odaérve megkérdezem. - Mit szólna egy kávéhoz? Kösz, nem. Késő van, otthon kéne már lennem. Biztos? Aha. Előrángatom a kulcsaimat, nagy nehezen beletalálok a zárba, az ajtó kitárul. A nappaliban sötét van. Stacey-hez fordulok és kitárom a karom. Köszönöm a csodálatos estét. Klassz volt. Amikor kezet rázunk, valamiért hátralépek, megbotlom a küszöbön és elveszítem az egyensúlyomat. Hoppá! A következő pillanatban mindketten a padlóra zuhanunk. Szerencsére - vagy nem, mint kiderül - Stacey roppant mulatságosnak találja a dolgot. A nevetéstől még a könnye is kicsordul. Én is röhögni kezdek. Nevetve ide-oda gurulunk a padlón, amikor felgyullad a villany. Te rohadék! Felnézek, a szemem nehezen állja az éles fényt, és ott áll ő. Julie? Mit keresel itt? Válasz nélkül átcsörtet a konyhán. Miközben feltápászkodom és utána botorkálok, nyílik a garázsba vezető ajtó. Kattan a villanykapcsoló. Egy fél pillanatra felrémlik a sziluettje. Julie! Várj egy kicsit! Hallom, amint kitárul a garázsajtó. Mire odaérek, már beszállt. A kocsi ajtaja becsapódik. Vadul integetve közelebb araszolok. Beindítja a motort. Csak ülök itthon egész éjjel és várom, hogy hazagyere, közben hat óra hosszat elviselem az anyádat - visítja a leeresztett ablakon át. - Te meg tökrészegen jössz haza egy repedtsarkúval! De Stacey nem repedtsarkú, ő ... Julie vagy ötvennel hátramenetben kisüvít a garázsból a feljáróra (majdnem nekimegy Stacey autójának, majd az utcára. Csak ácsorgok a garázsvilágítás fényében. A kocsija gumijai csikorognak az aszfalton. Elment. Szombat reggel felkelek és nyögök. Az első nyögés oka a macskajaj, a másodiknak pedig az, hogy eszembe jutnak az éjjel történtek. Amikor végre képes vagyok felöltözni, megkockáztatom, hogy kimenjek a konyhába egy csésze kávéért. Anyám már ott van. - Tudod, itt volt a feleséged tegnap este - tájékoztat, miközben kiönti az első pohár kávémat. Lassan összeáll a kép. Julie közvetlenül azután bukkant fel, hogy tegnap felhívtam. Fogta magát és átkocsikázott, mert hiányoztam neki, meg a gyerekeket is látni akarta. Meglepetést akart szerezni. Hát sikerült.

- 122 -

A CÉL Később hívom Barnett-ék számát. Ada a szokásos szöveget nyomja. - Nem akar veled többet szóba állni. Hétfő reggel, alighogy beérek az irodába, Fran közli, hogy Stacey azóta keres, hogy bejött. Éppen csak leteszem magam az íróasztalom mögé, amikor Stacey megjelenik az ajtóban. Helló. Beszélhetnénk? Persze. Jöjjön be. Láthatóan zavarban van. Kerüli a tekintetem, amikor leül. Nézze, sajnálom a péntek éjjel történteket - mondom neki. Semmi baj. Visszajött a felesége? Hát, nem. A szüleinél tartózkodik egy ideig. Miattam? Nem. Mostanában problémáink vannak. AI, lelkiismeret furdalásom van. Szeretnék beszélni vele. Ah, semmi szükség erre. Mégis beszélnem kellene vele. Mi a száma? Talán érdemes lenne megpróbálni. Ezért megadom neki Barnett-ék számát. Felírja és megígéri, hogy még ma telefonál. De nem áll fel. Van még valami? Félek, igen. Szünetet tart. Ki vele. Azt hiszem, nem fog tetszeni magának, de egészen biztos vagyok abban, hogy ... Stacey, miről van szó? Egyre több a szűk keresztmetszet. Ezt hogy érti? Valami járvány vagy mi a fene? Nem. De van egy újabb szűk keresztmetszetünk ... talán több is. Még nem vagyok egészen biztos benne. Hadd mutassak valamit. - Megkerüli az íróasztalt, a kezében számítógépes listák. - Ezek a végszereldében várakozó alkatrészek listái. Átfutjuk a papírokat. Mint mindig, hiány van a szűk keresztmetszeteken készülő alkatrészekből. De mostanában ez megesik nem szűk keresztmetszeteken áthaladó munkadarabokkal is. Múlt héten volt egy esetünk, amikor 200 darab DBD-50-est kellett összeszerelnünk. A 172 különféle alkatrészből 17 hiányzott. Ezek közül csak egy volt piros jelzésű. A többi zöld címkés. A piros jelzésű hőkezelése csütörtöktől péntek reggelig megtörtént. De a másik 16 még mindig hiányzik. Hátradőlök a székemben és az orrnyergemet masszírozom. A fene egye meg, mi a bánat folyik itt? Feltételezésem szerint a szűk keresztmetszeteken megmunkált alkatrészek érnek utoljára a végszereldébe. Hiányzik valami alapanyag azoknál a zöld cédulásoknál? A beszállítókkal van gond? Stacey megrázza a fejét. - Nem. Az anyagbeszerzés nem jelent gondot. És ennél a tételnél nincsenek külső beszállítók. A probléma oka a gyáron belül keresendő. Ezért feltételezem, hogy egy vagy több keresztmetszet szűkké vált. Felállok és járkálni kezdek. Az eredmény növelésével akkorára nőtt a gyár terhelése, hogy a hőkezelőn és az NCX-10-esen kívül más gépek is elérték kapacitásuk határát - magyarázza csöndesen Stacey. Bólintok. Lehetségesnek tűnik. A szűk keresztmetszetek termelékenységét megnöveltük, nőtt az eredmény és csökkent a restanciánk. De a szűk keresztmetszetek termelékenységének növekedése megnövelte a többi gép iránti igényt. És ha ez az igény meghaladja az adott gép száz százalékos teljesítőképességét, akkor új szűk keresztmetszetet hoztunk létre. Akkor megint keresgélhetjük a szűk keresztmetszeteket az egész termelési folyamatban? Most, amikor úgy látszott, hogy kimászunk a gödörből ... Stacey összeszedi a listákat.

- 123 -

A CÉL Oké, nézze, azt akarom, hogy mindent találjon meg, amit csak tud, pontosan milyen és mennyi alkatrészt és készterméket érint a dolog, melyik termelési tervben, milyen gyakori a hiány, satöbbi. Közben megpróbálom elérni Jonah-t, hogy kikérjem a véleményét. Miután Stacey elmegy és Fran kideríti, merre van Jonah, odaállok az iroda ablakába és a gyepet bámulom, miközben a gondolataim vadul száguldoznak. Jó jelnek véltem, hogy a szűk keresztmetszetek termelékenyebbé tételére hozott intézkedések bevezetése után csökkentek a készletek. Egy hónappal ezelőtt még alig tudtunk átgázolni az üzemcsarnokban felhalmozódott munkadarabokon. Mindenfelé halmokban álltak, a halmok pedig nőttek. De sikerült elérnünk, hogy az utóbbi hetekben apadás állt be. Múlt héten, ittlétem óta első alkalommal végig tudtunk menni a szerelőszalag mellett anélkül, hogy kerülgetnünk kellett volna az összeszerelésre váró alkatrészeket. Azt hittem, hogy ez jó. Erre meg mi történik. - Mr. Rogo - szól be Fran az intercomon - a vonalban van. Felkapom a telefont. - Jonah? Üdv. Nézze, bajban vagyunk. - Mi a baj? Miután elsorolom a szimptómákat, Jonah megkérdezi, mit csináltunk a látogatása óta. Újabb felsorolás: a MEO áthelyezése a szűk keresztmetszetek elé, az emberek figyelmének felhívása a szűk keresztmetszeteken átmenő munkadarabok fontosságára, az NCX-10-est kisegítő három gép beállítása, a munkaközi szünetek új szabályozása, külön szakemberek kijelölése a szűk keresztmetszetekhez, az adagok növelése a hőkezelőben, az új elsőbbségi rendszer bevezetése az üzemben ... Új elsőbbségi rendszer? - kérdez rá Jonah. Igen. - Majd elmagyarázom a piros és zöld függőcímkéket és a rendszer működését. Jobb, ha megint odamegyek - zárja le a beszélgetést Jonah. Aznap éjjel otthon vagyok. Cseng a telefon. Szevasz - hallom Julie hangját. Szia. Bocsánatkéréssel tartozom azért, ami péntek éjszaka történt. Stacey felhívott. AI, igazán kellemetlen. Teljesen félreértettem a dolgot. Igen, hát ... úgy vélem, mostanában elég sok félreértés van közöttünk. Még egyszer bocsánatot kérek. Odamentem, mert azt hittem. örülni fogsz nekem. Örültem volna, ha maradsz. Ha tudtam volna, hogy jössz, munka után hazajöttem volna én is. Tudom, hogy fel kellett volna hívjalak, de éppen olyan kedvem volt. Azt hiszem, nem kellett volna megvárnod. Arra gondoltam, bármelyik percben hazajöhetsz. Az anyád meg egész idő alatt görbe szemekkel méregetett. Végre lefeküdtek, én meg egy óra múlva elaludtam a nappaliban a szófán és akkor ébredtem fel, amikor bejöttetek. Nos ... béküljünk ki? Hallom a megkönnyebbülést a hangjában. - Igen, szeretném. Mikor találkozunk? Azt javasolom, próbáljuk meg ismét pénteken. De ő nem tud addig várni. Kompromisszumként szerdában maradunk.

- 124 -

A CÉL

25. fejezet Deja vu. Másnap reggel a repülőtéren üdvözlöm a kettes kapun kilépő Jonah-t. Tízre a gyári tanácsteremben vagyunk. Az asztal körül Lou, Bob, Ralph és Stacey. Jonah fel-alá járkál. - Kezdjük néhány alapkérdéssel. Először is, pontosan meghatározták, mely alkatrészek jelentenek problémát? Stacey, aki papírbástyák mögé bújik és készen várja az ostromot, felemel egy listát. Igen, azonosítottuk őket. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy összevetettem az adatokat a tényleges üzemi állapottal. Úgy látszik, a probléma harminc alkatrészt érint. Meggyőződött arról is, hogy a szükséges alapanyagok rendelkezésre állnak? - kérdi Jonah. Természetesen - válaszolja Stacey. - Azzal semmi gond. Ütemezés szerint megtörtént az anyag-kivételezés. De a munkadarabok nem érnek el a végszereldébe, hanem az új szűk keresztmetszeteink előtt halmozódnak. Álljunk csak meg. Honnan tudja, hogy azok tényleg szűk keresztmetszetek? - veti fel Jonah. Mivel feltartják a munkadarabokat, arra gondoltam annak kell lenniük ... A következtetések levonása előtt szánjunk egy félórát egy kis sétára az üzemcsarnokban, hogy lássuk, mi történik - javasolja Jonah. Levonulunk az üzembe és megállunk a marógépek csoportja előtt. Az egyik oldalon zöld címkés készletek halmai. Stacey megmutatja a végszereldében várva várt alkatrészeket. A legtöbb hiányzó darabon zöld címke fityeg. Bob odahívja az előmunkást, egy Jake nevű tagbaszakadt pasast, és bemutatja Jonah-nak. Ez itt mind itt van mán vagy két-három hete, tán még régebben - magyarázza Jake. De most kellenének - mondom. - Hogy-hogy még nem csinálták meg? Jake megrántja a vállát. - Maguk tudják, melyik köll, mindjárt megcsináljuk. De ez nem pászol a maguk új elsőbbségi rendszeréhez. Ezzel rámutat egy másik rakás anyagra. Látják azokat ott? Na, az mind piros címkés. Azokat mind meg köll csinálnunk, mielőtt a zöld cédulásokhoz nyúlnánk. Ezt mondták, nem? Hu-hú. Kezd nyilvánvalóvá válni, mi történik. Vagyis - foglalja össze Stacey - miközben a zölddel jelölt anyagok csak gyűlnek, maguk minden időt a szűk keresztmetszetekre kerülő anyagok megmunkálásával töltik. Hát, leginkább. Csak elég hosszú lenne a nap. Érti, mire gondolok? A munkaidejükből mennyit tesz ki az, amit a szűk keresztmetszetekre szánt munkadarabok megmunkálásával töltenek? - kérdi Jonah. Úgy hetvenöt vagy nyolcvan százalékot - feleli Jake. - Nézze, minden, ami a hőkezelőbe vagy az NCX-10-esre megy, először ide kerül. Addig, amíg a piros címkés anyagok csak egyre jönnek - és ebben nincs megállás, mióta bevezették ezt az új rendszert -, nem sok időnk jut arra, hogy a zöldekkel foglalkozzunk. Egy pillanatig csend van. A munkadarabokról a gépekre, majd Jake-re vándorol a tekintetem. Most mi a francot csináljunk? - szólal meg Bob. mintha a gondolataimban olvasna. Cseréljük ki a címkéket? A hiányzó alkatrészek kapjanak piros jelzést zöld helyett? Reményvesztetten égnek emelem a karomat. - Azt hiszem, az egyetlen megoldás, hogy felgyorsítjuk a tempót. Az nem old meg semmit - hűt le Jonah - mert ha most a felgyorsításhoz folyamodnak, akkor nem lesz sose vége és mindig csak rosszabb lesz a helyzet. De mi mást tehetünk? - kérdezi Stacey. Először is, menjünk és nézzük meg a szűk keresztmetszeteket, mert a problémát onnan is meg lehet közelíteni - jelenti ki Jonah. Mielőtt az NCX-10-eshez érnénk, szemünkbe ötlenek a körülötte felhalmozódó készletek. Annyira fel vannak stószolva, amennyire csak villástargoncával lehetséges. Nem

- 125 -

A CÉL egyszerűen egy hegy, hanem több csúcsból álló hegység. A gép körül több munkadarab várakozik mint valaha, mint mielőtt szűk keresztmetszetté nyilvánítottuk volna. És mindenen piros címke lóg. Alig látszik ki mögülük maga az NCX-10-es. Hogy jutunk a géphez? - kérdezi Ralph, miközben tekintete átjárót keres. Erre, hadd mutassam az utat - segít Bob. Jonah csak bámulja a sok felhalmozódott munkadarabot. - Úgy saccra legalább egy hónapra való munka van itt, ha nem több. És lefogadom, a hőkezelőben sem más a helyzet. Mondják, tudják, hogy miért gyűlt itt össze ennyi készlet? Mert az előző munkafázisokban a pirossal jelölt munkadaraboknak adtunk elsőbbséget - válaszolom. Igen, ez az egyik ok. De miért van ennyi alkatrész, ami végül is megakad itt? Nincs válasz. Oké, akkor hadd magyarázzam meg a szűk és nem szűk keresztmetszetek néhány alapvető összefüggését. AI, emlékszik, hogy említettem már, hogy az olyan üzem, ahol mindenki mindig dolgozik, nem hatékony? Itt a példa rá. Jonah odasétál a közeli MEO-részleghez és felvesz egy darab krétát, amivel az ellenőrök a hibákat szokták megjelölni. Majd letérdel a betonra és rámutat az NCX-10-esre. - Itt van a szűk keresztmetszetük, ez az X-valamilyen gép. Nevezzük egyszerűen X-nek. És egy X-et ír a padlóra. Aztán az előtte lévő gépek felé int. - Az X-et különböző gépek és emberek látják el. Mivel a szűk keresztmetszetet X-szel jelöltük, a nem szűk keresztmetszeteket nevezzük Y-nak. Az egyszerűség kedvéért nézzük az egyik nem szűk keresztmetszet kapcsolatát egy szűk keresztmetszettel ... A krétával a következőket írja a betonra: Y ⇒X A kettőt Jonah magyarázata szerint a munkadarabok kötik össze, a nyíl pedig egyértelműen jelzi a munkadarabok haladási irányát. Hozzáteszi, hogy bármelyik nem szűk keresztmetszetről lehet szó, hiszen mindegy, hogy melyiket választjuk, az arról lekerülő munkadarabot később mindenképpen X-en is meg kell munkálni. A nem szűk keresztmetszet definíciójából következik, hogy Y-nak van tartalék kapacitása. Ezért azt is tudjuk, hogy Y gyorsabban képes kielégíteni az igényeket X-nél. Számoljunk mindkettőn havi 600 munkaórával. X-nek mind a 600 munkaórára szüksége van az igények kielégítéséhez, hiszen szűk keresztmetszet. És mi van akkor, ha az Y gépen erre elég 450 óra, vagy 75 százalék? Mi történik, ha ledolgozta a 450 órát? Hagyják állni? Nem, hanem keresünk rá valami más munkát - válaszolja Bob. De Y már kielégítette a piaci keresletet. Akkor nekilátunk a következő havi munkának - magyarázza Bob. És ha nincs semmi munkája? Akkor több anyagot vételezünk ki. És ez a gond. Mert mi történik az Y gépen ezekben a többlet órákban előállított alkatrészekkel? Nos, valahová tovább kell menniük. Y gyorsabb X-nél. És mivel Y-t tovább működtetik, több munkadarab érkezik az X géphez mint amennyi távozik onnan. Ami azt jelenti ... A munkadarabok hegyeire mutat. A vége az, hogy minden az X gépnél halmozódik fel. És ha még több anyagot kezdenek feldolgozni mint amennyiből késztermék lesz, mi a végeredmény? Készletnövekedés - adja meg a választ Stacey. Pontosan. És mi lenne fordított esetben? Ha X gép látná el Y-t? Jonah megint a betonra ír. Y ⇒X Y 600 munkaórájából mennyit tudnának felhasználni? Csak 450-et - mondja Stacey. Helyes. Ha Y gépre kizárólag X-ről kerülnek munkadarabok, annak maximális munkaóraszámát X teljesítménye határozná meg. Így X 600 órája egyenlő Y 450 órájával. Ha ezen túljutna, nem lenne mit csinálnia. Ami azonban elfogadható.

- 126 -

A CÉL Várjunk csak - vágok közbe. - Megesik az üzemben, hogy szűk keresztmetszetről kerülnek munkadarabok nem szűk keresztmetszetre. Itt van például az NCX-10-es és a technológia szerint utána következő gépek esete. Úgy érti, hogy más munkaterületeken? És tudják, mi történik. Ha Y ugyanúgy tovább dolgozik? Nézzenek csak ide. Egy harmadik diagramot rajzol a padlóra a krétával. Y ⇒V X ⇒E G S Z E R E L D E Ebben az esetben néhány munkadarab nem megy keresztül szűk keresztmetszeten, az Y után pedig egyenesen a végszerelde következik. Más munkadarabok útja szűk keresztmetszeten át vezet és az X útvonalon kerülnek a végszereldébe, ahol a kétféle alkatrész belekerül egy késztermékbe. A valóságban az Y útvonal valószínűleg nem szűk keresztmetszetek egymásutánjából áll, egészen a végszereldéig. Az X útvonalon megeshet, hogy egy sor nem szűk keresztmetszetet egy szűk követ, ahonnan a munkadarabok ismét néhány nem szűk keresztmetszetre mennek tovább. A mi esetünkben Jonah megállapítása szerint van az Xen végzett munkafázist követő gépeknek egy csoportja, amelyekre mindkét útvonalon érkezhetnek munkadarabok. A legegyszerűbb esetet vettem figyelembe, a legkevesebb számú elemmel számoltam - egy X-szel és egy Y-nal. Nem érdekes, hány nem szűk keresztmetszet van a rendszerben, az Y gép állandó üzemben tartása ugyanazt eredményezi. Tegyük fel, hogy mind X, mind Y folyamatosan dolgozik az összes rendelkezésre álló munkaóra alatt. Mennyire lenne hatékony a rendszer? Maximálisan - sóhajt fel Bob. Nem, téved. Mert mi történik, ha az Y-ról érkező összes alkatrész eléri a végszereldét? Bob megrántja a vállát. - Befejezzük az összeszerelést és teljesítjük a megrendelést. Hogyan? A termékeik nyolcvan százalékában van legalább egy olyan alkatrész, amelyet valamelyi, szűk keresztmetszetet jelentő gépen is meg kell munkálni. Mivel helyettesíti ezeket? Hiszen hol vannak még a végszereldétől. Bob megvakarja a fejét. - Igaz ... elfelejtettem. Ha meg nem tudjuk elvégezni az összeszerelést - teszi hozzá Stacey, - akkor megint csak a készleteink halmozódnak. Csakhogy most nem a szűk keresztmetszetet jelentő gépnél, hanem a végszereldében. Így van - erősíti meg Lou. - És még néhány millió dollár kiesik a körforgásból. Értik? Azért megismétlem. A nem szűk keresztmetszet nem befolyásolja az eredményt, még ha napi huszonnégy órán keresztül üzemel is. Bob még mindig tamáskodik. - Oké, de mi van a termékek azon húsz százalékával, amiben nincsenek szűk keresztmetszeten áthaladó alkatrészek? Ezeknél nagy hatékonyságot érhetünk el. Gondolja? - kérdi Jonah. Vissza a padlóra. Y ⇒ A termék X ⇒ B termék

- 127 -

A CÉL

Ebben az esetben X és Y egymástól függetlenül dolgozik. Különböző piaci igényeket elégítenek ki. Az Y gép 600 órás teljesítményéből mennyit tud ekkor a rendszer hasznosítani? Mindet - szólal meg Bob. Á, dehogy - hangzik a válasz. - Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy mind a száz százalékot. Csak annyit tudunk hasznosítani, amennyit a piac felvesz - próbálkozom. Így már helyes. A definíciónak megfelelően az Y gépnek szabad kapacitása van. Ha ezt a maximumig kihasználják, fölös készletek keletkeznek, de ebben az esetben késztermék formájában. A kényszer ekkor nem a termelésben keletkezik, hanem a marketingnél, hogy el tudják-e adni. Miközben beszél, felrémlenek előttem a raktárakba bezsúfolt késztermékeink. Legalább kétharmadukban nincs szűk keresztmetszeten átmenő alkatrész. A nem szűk keresztmetszetek " hatékony" működtetésével a keresletet messze meghaladó készleteket halmoztunk fel. És a maradék egyharmad? Azokban vannak szűk keresztmetszeten is megmunkált alkatrészek, de némelyikük már több éve a raktár polcain porosodik. Korszerűtlenné váltak. A raktáron lévő 1500 vagy hány darabból jó, ha havonta tízet el tudunk adni. Csak a versenyképes termékeket lehet értékesíteni abban a pillanatban, ahogy befejeződik az összeszerelésük. Ezeket egy-két napon belül kiszállítjuk a vásárlóinknak, hiszen nagy a lemaradásunk. Jonah-ra nézek. A padlóra írtakat sorszámozza. 1. Y ⇒ X 2. X ⇒ Y

3. Y ⇒ V X ⇒É G S Z E R E L D E

4.

Y : A termék X ⇒ B termék

Majd folytatja. - Négy. X-et és Y-t magában foglaló lineáris kombinációt vizsgáltunk meg. Természetesen X-nek és Y-nak végtelen számú kombinációját létre lehetne hozni. De ez a négy kifejezi a lényeget ahhoz, hogy ne kelljen továbbmennünk. Mert ha ezeket építőkockákként alkalmazzuk, akkor bármely termelési helyzetet le tudunk írni velük. Mert szükségtelen X és Y trilliónyi kombinációját végigvennünk, hogy megtaláljuk azt, ami mindegyikükben egyetemes: az igazságot általánosíthatjuk egyszerűen annak feltárásával, mi történik e négy eset mindegyikében. Észrevettek-e valami hasonlóságot közöttük? Stacey azonnal rávágja, hogy Y egyetlen esetben sem határozza meg az eredményt a rendszerben. Még ha X-nél többet teljesít is, csak a készletet növeli, az eredményt nem. Így van. És ha folytatjuk a gondolatmenetet, felállíthatjuk az alábbi egyszerű szabályt, ami minden esetben igaz: egy nem szűk keresztmetszet hasznosításának szintjét nem a saját potenciálja, hanem a rendszerben fellépő valami más kényszer szabja meg. Rámutat az NCX-10-esre. - A maguk rendszerében a fő kényszer ez a gép. Ha valamelyik nem szűk keresztmetszetet jelentő gépükön többet termelnek mint ezen a masinán, akkor nem növelik a termelékenységet. Éppen ellenkezőleg. Növelik a készleteiket, ami viszont nem segíti a cél elérését. De mit kellene csinálnunk? - érvel Bob. - Ha nem dolgoznak az emberek akkor nő az állásidő, ami csökkenti a hatékonyságunkat.

- 128 -

A CÉL Na és? Donovan meglepődik egy kicsit. - Elnézést, de hogy mondhat ilyet? Vessen egy pillantást a háta mögé. Nézze meg a szörnyeteget, amit maguk kreáltak. Nem magától lett ilyen. A saját döntéseik eredménye ez az irdatlan mennyiségű munkadarab. És miért? Annak a hibás alapfeltevésnek köszönhető, hogy a munkásoknak teljesen ki kell dolgozniuk a munkaidőt, vagy meg kell tőlük szabadulniuk, hogy pénzt “takarítsanak meg". Lou szólal meg. - Nos, igaz, hogy a száz százaléknak nincs realitása. Mi csak valami elfogadható arányt kérünk, mondjuk kilencven százalékot. Miért lenne pont kilencven százalék elfogadható? Miért nem hatvan vagy huszonöt? Ezeknek a számoknak nincs tartalma, hacsak nem a rendszerben fellépő kényszerek képezik az alapjukat. Elegendő nyersanyag birtokában egy munkás akár a nyugdíjazásáig is dolgoztatható egyfolytában. De kell-e? Nem, ha pénzt akarunk csinálni. Ralph érdekes kérdést vet fel. - Mi a véleménye arról, hogy egy alkalmazottat dolgoztatni és abból profitot húzni az két különböző dolog? Igen. Ezzel egészen közel jutunk ahhoz a második szabályhoz, amit logikailag X és Y már említett négy kombinációjából vezethetünk le. Fogalmazzunk pontosabban. Egy forrás működtetése és hasznosítása nem szinonimák. Megmagyarázza, hogy a két szabályban egy forrás “hasznosítása" az adott forrás felhasználását jelenti oly módon, hogy a rendszert segítse a cél elérésében. Egy forrás “működésbe hozása" olyan, mintha megnyomnánk egy gépen a BE gombot és dolgozik akár származik valamilyen haszon belőle akár nem. Következésképpen egy nem szűk keresztmetszet kapacitásának maximális kihasználása a legnagyobb hülyeség. És ezekből a szabályokból az is következik, hogy nem szabad a rendszerben lévő összes forrást optimalizálni - fűzi hozzá Jonah. - A helyi optimumok rendszere egyáltalán nem optimális, hanem rendkívül alacsony hatékonyságú. Oké, - mondom - de ettől a hiányzó alkatrészek még nem jutnak el a marógépektől a végszereldébe. Gondolja csak végig, mit is beszéltünk a készletek halmozódásáról a marógépeknél és itt a két szabály tükrében. Azt hiszem, látom a probléma gyökerét - jelenti ki Stacey. - Az alapanyagokat gyorsabban vételezzük ki, mint ahogy a szűk keresztmetszeteken fel tudjuk dolgozni. Helyes. Mindig újabb munkát adnak, amikor csak a nem szűk keresztmetszetek leállnak. Elfogadom, de a marógépek szűk keresztmetszetet képeznek - fűzöm hozzá. Jonah megrázza a fejét. - Nem, dehogy. Ezt a maga mögött tornyozódó készletek bizonyítják. Nézze, a marógépek alapvetően nem szűk keresztmetszetek, csak maguk azzá tették. A továbbiakban elmondja, hogy az eredmény növelése mellett is lehetséges újabb szűk keresztmetszetek létrejötte. De a legtöbb gyár annyi fölös kapacitással rendelkezik, hogy az eredmény hatalmas méretekben növekedhet, mielőtt ez bekövetkezne. Nálunk a növekedés csak húsz százalékos. Amikor telefonon beszéltünk, már akkor valószínűtlennek tartotta, hogy új szűk keresztmetszetek jöttek volna létre. Az történt, hogy az eredmény növekedése ellenére folytatódott az üzem készletekkel való megterhelése, mert elvártuk, hogy minden munkás állandóan dolgozzon. Ettől nőtt a marógépek terhelése, ami egy idő után meghaladta a kapacitásukat. Elsőbbséget élvező, piros címkés munkadarabokat gyártottak, a zölddel jelzett anyagok pedig csak halmozódtak. Így a hőkezelőn és az NCX-10-esen, tehát a szűk keresztmetszeteken átmenő nagy számú munkadarabnak köszönhetően eltorlaszoltuk az utat egy másik munkafázisban is, ezáltal a szűk keresztmetszeteken át sem menő alkatrészek sem jutottak el a végszereldébe. Amikor befejezi, kérdéssel fordulok hozzá. - Már értem az általunk választott megoldás hibáit. Meg tudná mondani, mit tegyünk, hogy helyére tegyük a dolgokat? Azt szeretném, ha a tanácsterembe visszamenet végiggondolnák, amiről beszélgettünk, aztán jöhetnek a tennivalók. A megoldás elég egyszerű.

- 129 -

A CÉL

- 130 -

A CÉL

26. fejezet Bármilyen egyszerű is a megoldás, nem teljesen fogom fel, amíg haza nem érek. Ülök a konyhaasztalnál, a kezem ügyében papír és ceruza, és Jonah mai javaslatain gondolkodom, amikor bejön Sharon. Szia - köszön és leül. Szia. Mi újság? Semmi. Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz. Dolgozom. Segíthetek? Hát ... nem tudom. Műszaki dologról van szó. Azt hiszem, untatna. Vagyis menjek ki? Bűntudat fog el. Nem. Maradj, ha akarsz. Megpróbálod megoldani a problémát? Igen - válaszolja és felragyog az arca. Oké. Hadd gondolkodjam, hogyan is magyarázzam meg neked. Hallottál a cserkész kirándulásról, ahol Dave-vel voltam? Neki arról fogalma sincs, de én ott voltam - ront be a konyhába Dave. A síkos padlón csúszva fékez. - Sharon nem tud semmit a kirándulásról, de én majd segítek. Fiam, azt hiszem, neked van jövőd az üzletben. Sharon megsértődik. - Igenis, tudok a kirándulásról. Nem is voltál ott - bosszantja Dave. Hallottam, hogy mindenki arról beszélt. Oké, szálljatok be mind a ketten. A probléma a következő: egy csapat gyerek megy sorban az erdőben. A sor közepén halad Herbie. Már elvettük a cucca egy részét, hogy gyorsabban menjen, de még mindig ő a leglassúbb. Ezért a sor szétszakadozik és néhány gyerek elvész. Valamilyen okból Herbie-nek a sor közepén kell maradnia. Hogy akadályozhatjuk meg a sor szétszakadozását? Mindkettőjükön látszik, hogy nagyon törik a fejüket. - Most menjetek át a másik szobába. Tíz percet kaptok, aztán meglátjuk, kinek támad jobb ötlete. Mit kap a győztes? - kérdi Dave. Hát ... valamit az ésszerűség határain belül. Valamit? - kérdi Sharon. Az ésszerűség határain belül - ismétlem meg. Kimennek, így van tíz nyugodt és békés percem. Aztán megjelenik a két arc az ajtó sarkában. Készen vagytok? Bejönnek és odakucorodnak az asztalhoz. Akarod hallani az ötletemet? - kérdi Sharon. Az enyém jobb - veti oda neki Dave. Nem is igaz! Elég legyen. Mi az elképzelésed, Sharon? Egy dobos. Hogy mondtad? Hát tudod ... mint a katonai parádén. Aha, értem. Ott nem maradnak le. Mindenki egy ütemben menetel. Sharon sugárzik. Dave csúnya pillantást vet rá. Tehát mindenki egy ütemben menetel ... - gondolkodom hangosan. Jó. De mi tartja vissza a Herbie előtt haladókat a gyorsabb menetütemtől? Herbie-nek kell ütnie a dobot - tanácsolja Sharon. Nem rossz - ízlelgetem a gondolatot. Az én ötletem sokkal jobb - avatkozik be Dave.

- 131 -

A CÉL Akkor elő vele, okos fiú. Kötelet kell kifeszíteni. Kötelet? Tudod, ahogy a hegymászók csinálják. Egy hosszú kötélhez erősíti magát mindenki. Így aztán senki sem marad le és senki sem tud a többieknél gyorsabban menni. Hmmm ... ez is jó. Ez azt jelenti, hogy a sor - az üzem esetében az összes készlet - nem lehet hosszabb a kötélnél. A kötél hosszát pedig előre meg lehet szabni, ami pontosan ellenőrizhető. Mindenkinek azonos sebességgel kell haladnia. Dave-re nézek, egy kicsit meg vagyok illetődve a kreativitásától. A kötél úgy hangzik, mintha fizikai kapcsolat volna a gépek között, mintha az egész egy szerelősor lenne. Igen, szerelősor - helyesel Dave. - Nem azt mondtad egyszer, hogy a szerelősor a termelés legjobb módja? Nos, igen, az a leghatékonyabb. Legtöbb termékünk végszerelését tényleg ilyen módon végezzük. A probléma csak az, hogy nem lehet az egész üzemet egyetlen szerelősorrá alakítani. Ó! - szakad ki Dave-ből. De mindkét ötlet tetszik. Egy kis változtatással eljutunk a ma javasolt megoldáshoz. Hogyan? - kérdi Sharon. Nézzétek, ahhoz, hogy ne szakadjon szét a sor, nem kell mindenkinek ugyanabban az ütemben vagy a kötélbe kapaszkodva haladnia. Csak a legelöl haladó srácnak kell gyorsabban mennie Herbie-nél. Ha ezt meg tudjuk valósítani. Akkor mindenki együtt marad. Akkor a kötelet Herbie-től az élen haladó gyerekig kell kifeszíteni - jegyzi meg Dave. Vagy talán Herbie és a sor elején lévő gyerek jelezhetne egymásnak - javasolja Sharon. - Ha az élen járó fiú túl gyorsan megy, Herbie szólhat neki. Hogy lassítson vagy várjon. Helyes. Mindkettőtök ötlete jó. Akkor mind a ketten nyertünk? - kérdi Sharon. Mi a kívánságotok? Egy hatalmas pizza? Vagy mozi? Egy pillanatra csend lesz. A mozi nem hangzik rosszul - szólal meg Sharon -, de a legjobb az lenne, ha hazahoznád a mamát. Ismét csend ereszkedik közénk. Most Dave töri meg a hallgatást. - Persze, azt is megértjük, ha erre nem vagy képes. Mindent meg fogok tenni. Addig azonban mit szóltok a mozihoz? Miután a gyerekek lefeküdtek, immáron századszor kérdezem magamtól, vajon visszatére Julie. A házasságommal kapcsolatos gondokhoz képest a készlet probléma egyszerűnek tűnik - legalábbis ebben a pillanatban. Azt hiszem, ha tudjuk a megoldást, minden probléma egyszerű. Igazából azt valósítjuk meg, amit a két gyerek javasolt. A Herbie-k (a szűk keresztmetszetek) megmondják, mikor lehet újabb anyagokat bevinni a rendszerbe. A különbség csak az, hogy dob és kötél helyett számítógépet használunk e célra. Tegnap, visszaérkezve az irodaépületben lévő tanácsterembe, beszélgetésbe merültünk és egyetértettünk abban, hogy túl sok alapanyag kerül a termelésbe. Semmi szükség öt-hat hetes készletekre a szűk keresztmetszetek előtt ahhoz, hogy megmaradjon a termelékenységük. - Ha a piros címkés alapanyagok egy részét visszatartjuk ahelyett, hogy beerőltetnénk a rendszerbe, mihelyt valamelyik nem szűk keresztmetszet egy pillanatra leáll - állítja Stacey, - akkor a marógépeknek lesz idejük a zöld jelzésű alapanyagok megmunkálására is. Így aztán a hiányzó alkatrészek probléma nélkül eljuthatnak a végszereldébe. Jonah rábólintott. - Ez igaz. A követendő út az, hogy mindig csak annyi a piros jelzésű alkatrészek előállításához szükséges alapanyagot visznek be a termelési folyamatba, amennyit a szűk keresztmetszet igényel - és szigorúan csak annyit.

- 132 -

A CÉL Jogos, de hogyan ütemezzük az alapanyagokat úgy, hogy akkor érkezzenek a szűk keresztmetszetekhez, amikor ott szükség van rájuk? Stacey szól közbe. - Azt hiszem, értem az aggodalmát. EI kell kerülnünk, hogy az ellenkező végletbe essünk, és ne legyen fennakadás a szűk keresztmetszetek előtt. - Az ördögbe is, legalább egy hónapba telik, mire ez bekövetkezhetne még akkor is, ha mától egy szál piros jelzésű anyag sem kerül a rendszerbe - csattan fel Bob. - Tudom mire gondol. Ha áll a szűkkeresztmetszetet jelentő gép, akkor nincs eredmény. Valamilyen jelzőrendszert kell kiépíteni a szűk keresztmetszetek és az alapanyag ütemezés között - vélem. Meglepetésemre Ralph nyilatkozik meg. - Elnézést, van egy elképzelésem. Talán meg tudjuk jósolni valamilyen, a szűk keresztmetszetekről kapott adatok alapján működő rendszerrel, mikor kell az alapanyagokat indítani. Rákérdezek a részletekre. Nos, amióta csak elkezdtünk adatokat gyűjteni a szűk keresztmetszetekről, azt veszem észre, hogy hetekre előre meg tudom jósolni, mit fog csinálni a két szűk keresztmetszet egy bizonyos időpontban. Nézzétek, addig, amíg pontosan ismerem a munkafolyamatokat és terveket, csak veszem az egyes munkadarabokra vonatkozó átlagos beállítási és műveleti időket és ki tudom számítani mikor kerülnek le az egyes tételek a szűk keresztmetszetről. Mivel csak egyetlen, sokkal kisebb függőséggel rendelkező munkafázissal foglalkozunk, átlagolni tudjuk a statisztikai ingadozásokat és nagyobb pontosságot érhetünk el. Ralph megfigyelései szerint plusz-mínusz egy vagy két napos eltéréssel két hetet vesz igénybe, mire az alapanyag az első műveletektől a szűk keresztmetszetekhez ér. Tehát ha hozzáadunk két hetet a beállítási és műveleti időkhöz, akkor meg tudjuk, mennyi ideig tart, mire az anyag a szűk keresztmetszetet jelentő gépen megmunkálásra kerül. És mire az egyes tételek elhagyják a szűk keresztmetszetet, naprakész információval szolgálhatunk, mikor indítson Stacey újabb adag piros címkés alapanyagot. Jonah kiválónak tartja a megoldást. Ralph - fordulok a számítógépes kollégához - ez remek, szerinted mennyire lehet pontossá tenni az eljárást? Maximum plusz-mínusz egy napos előrejelzést adhatunk. Tehát, mondjuk, három napos készlettel a szűk keresztmetszet előtt már biztosra mehetünk. Ez mindenkinek nagyon tetszik. Jonah-t azonban nem elégíti ki. De Ralph, a valóságban sokkal többre lenne képes ezeknek az adatoknak a birtokában. Még mire? Leküzdhetné a végszerelde előtti problémákat is. Vagyis a nem szűk keresztmetszetekről lekerülő alkatrészek gondját is megoldaná? - kérdezem. Pontosan. De Ralph-nak kétségei vannak a megvalósítást illetően. Ekkor Jonah újabb magyarázatba fog. Ha Ralph a piros jelzésű alapanyagok ütemezését el tudja készíteni, akkor nem jelenthet problémát ugyanaz a végszereldére sem. Ha egyszer tudja, hogy a szűk keresztmetszetekről lekerülő alkatrészek mikor érnek a végszereldébe, akkor visszafelé kalkulálva ütemezheti a nem szűk keresztmetszeten áthaladó munkadarabokat is. Ezzel a szűk keresztmetszetek fogják meghatározni az összes alapanyag belépését a rendszerbe. Nálam is leesik a tantusz. - Akkor ugyanazt a hatást érjük el, mintha a szűk keresztmetszeteket a termelési folyamat elejére raknánk. Ezt szerettem volna mindig is elérni. Hát, jól hangzik - erősíti meg Ralph is. - De figyelmeztetnem kell mindenkit, nem tudom meddig tart, mire be tudjuk a számítógépet erre programozni. Ehhez szükségem van a viszonylag rövid határidejű rendelésekhez munkába veendő piros címkés alapanyagok ütemezésére. A többi már csak idő kérdése.

- 133 -

A CÉL Gyerünk, Ralph - lelkesedik Bob - egy hozzád hasonló számítógépes varázslónak ezt semeddig sem tart összedobni. Összedobom én pillanatok alatt, csak nem biztos, hogy működni is fog. Nyugi. Jócskán van időd, amíg kitakarítjuk a marógépek környékét - nyugtatom meg. Maguk joggal hihetik, hogy itt az idő, hogy fellélegezhessenek, de a chicagói gép harmincöt percen belül felszáll. A francba is - motyogom, miközben automatikusan az órámra pillantok. - Jobb, ha indulunk. Kecsesen távoztunk. Kirohantunk az épületből. Áthágtam néhány sebességkorlátozást amiket szerencsére baleset nélkül megúsztuk, hogy időben kiérjünk a reptérre. Különösen érdekelnek a magukéhoz hasonló gyárak - mondja Jonah útközben. Szeretném, ha folyamatosan tudósítana a történtekről. Természetesen. Nem gond. Valójában én is így terveztem. Helyes. Majd hívom. Ezzel kipattant a kocsiból, intett és beügetett a bejárati ajtón. Mivel nem telefonált, feltételezem, elérte a gépét. Következő reggel értekezletet tartok, hogy megbeszéljük az új szemléletmód bevezetését. Mielőtt azonban bármihez is foghatnánk, Bob Donovan akadékoskodni kezd. Azt hiszem, megint belesétálunk a csapdába. Hogy-hogy? - kérdezem. Mi történik, ha a hatékonyság szerte az üzemben csökken? Nos, úgy vélem, ezt a kockázatot vállalnunk kell. Jó, de ha átállunk erre a módszerre, akkor egy csomó ember csak ácsorogni fog. Így igaz. Időről időre meg fog történni, hogy néhányan tétlenkedni fognak - hagyom rá. És ezt csak úgy megengedjük? Miért ne? - avatkozik be Stacey. - Ha valaki már úgyis rajta van a bérlistán egy plusz centünkbe sem kerül, ha nem csinál semmit. Ha termel, vagy ha néhány percig várakozik, ettől nem nőnek az üzemeltetési költségek. Viszont a készletek növekedése ... na, az belekerül egy csomó pénzünkbe. Oké, de mi legyen a jelentésekkel? Azt hiszem, hogy a hónap végén, amikor a jó öreg Bill Peach eldönti, hogy bezárunk-e vagy mégis dolgozhatunk tovább, nem lesz valami jó vélemény el rólunk, ha látja, hogy a hatékonyság mélyrepülésbe ment át. Azt hallottam, hogy a központban ugyancsak rosszallják az ilyesmit. A csendet Lou töri meg. - Van benne valami, AI. Egy pillanatig a légkondicionáló zúgását hallgatom. Rendben van - szólalok meg. Ha nem vezetünk be egy olyan rendszert, ami visszatartja a készletnövekedést, illetve a munkadarabokat csak akkor engedi rá a szűk keresztmetszetekre, amikor arra szükség van, akkor elszalasztjuk az eredmény javításának és a gyár megmentésének egyetlen lehetőségét. És nem vagyok túlságosan oda azért, hogy csak várjunk és tiszteletben tartsunk egy olyan előírást, ami nálunk sokkal inkább érinti a vállalat középszintű vezetését. Amondó vagyok, vezessük be ezt az rendszert. Ha csökken a hatékonyság, hát hadd csökkenjen. E bátor szavak közben, melyek egy flottát vezénylő admiráliséra emlékeztettek, a többiek tekintete elködösül. És Bob, ha lenne is egy rakás állásidő, nem kell nagy ügyet csinálni belőle csak ne kerüljön bele a következő havi jelentésbe, oké? lgenis, úgy lesz, főnök.

- 134 -

A CÉL

27. fejezet "... Összefoglalásként hadd mondjam el, hogy ha a bearingtoni ár és az általa gyártott termékek az elmúlt hónapban nem növelik bevételeinket a UniWare Részleg hét, egymást követő hónapban veszteséges lett volna. A részleg összes többi tevékenysége csak elhanyagolható hasznot hajtott, vagy éppen ráfizetéses volt. A Bearington-ban elért javulás és ennek eredményeként a részleg által ebben az esztendőben első alkalommal kitermelt profit ellenére még hosszú az út, amíg anyagi bázisunk ismét szilárd lesz." Ethan Frost, befejezve mondókáját, Bill Peach bólintására helyet foglal. Valahol a hosszú asztal közepénél ülök, ami körül összesereglett az összes gyár igazgatója. Peach jobbján Hilton Smyth, aki mogorván mered rám Frost dicsérő szavait követően. Pihenek a székemben és egy pillanatra megengedem magamnak, hogy a hatalmas ablakon át kibámuljak a ragyogó kora nyári napsütésbe. Vége a májusnak. Eltekintve a nem szűk keresztmetszeteket érintő, időközben már megoldott problémáktól igazán remek hónapot zártunk. Most már a Ralph Nakamura által kidolgozott rendszer szerint indítjuk útjukra az alapanyagokat, ami a szűk keresztmetszeteknél kulcsfontosságúnak bizonyult. Mindkét szűk keresztmetszetnél figyeljük a termelési folyamat alakulását, így a legfrissebb információk egyenesen a gyár központi számítógépébe kerülnek. Az új rendszerben egészen kiváló eredményeket várhatunk. Ralph végzett néhány kísérletet a rendszerrel és hamarosan rájött, hogy többé-kevésbé egy napos pontossággal meg tudjuk jósolni, mikor hagyhatja el egy-egy tétel késztermék a gyárat. Ennek alapján összeállítottunk egy jelentést a marketing részlegnek arról, hogy mely rendeléseket mikor teljesítjük. Nem tudom van-e valaki a marketingeseknél, aki elhiszi a jelentést, mindenesetre eddig rendkívül pontos előrejelzéseket adtunk. Rogo - szólal meg Peach -, mivel te vagy az egyetlen, aki valamilyen javulást el tudott érni, kezdd te a beszámolást. Kinyitom a mappát és kiveszem az előterjesztést. Szinte minden tekintetben jó hónapot zártunk. Csökkentek a készletek és a csökkenés gyorsan folytatódik. Az alapanyagellátás némi visszafogásával nem fuldoklunk a munkadarabok tengerében, amelyek akkor érnek a szűk keresztmetszetekhez, amikorra várják őket, következésképpen az egész termelési folyamat sokkal egyenletesebbé vált. És mi történt a hatékonysággal. Nos, kezdetben, amikor visszatartottuk az alapanyagokat, csökkent, bár nem annyira, mint amennyire tartottunk tőle, mivel a fölös készleteket fogyasztottuk. De a kiszállítások számának gyors növekedésével a többlet egyszerűen elolvadt. És most, hogy újra nyomni kezdjük az alapanyagokat a nem szűk keresztmetszetekre, ismét nő a hatékonyság. Donovan bizalmasan közölte, hogy a valódi számok a jövőben nagyjából az előző szinten fognak mozogni. A legjobb hír az, hogy megszabadultunk a késedelmes teljesítésekből eredő lemaradásoktól. Bár meglepően hangzik, teljesen behoztuk a lemaradást. Nő az eredmény. Jó úton vagyunk, hogy tényleg összeszedjük magunkat. Sajnos, a szokásos jelentésünkben nem írhattuk le, mi is történt valójában. Befejezem a mondókámat és felpillantok a papírjaimból. Hilton Smyth Bill Peach fülébe sugdos valamit. Az asztal körül rövid időre csend lesz. Aztán Bill bólint Hiltonnak és hozzám fordul. - Szép munkát végeztetek, AI - mondja kimérten. Majd a velem átellenben ülő igazgatót szólítja fel jelentése megtételére. Hátradőlök egy kicsit zavar, hogy Peach nem dicsért meg jobban, hiszen Frost jelzései alapján megtehette volna. Azzal az érzéssel jöttem az értekezletre, hogy tényleg csináltunk valamit a gyárral. És azt hiszem, egy kicsit többet vártam annál, hogy "szép munka volt" felkiáltással megsimogassák a buksimat.

- 135 -

A CÉL De emlékeztetem magam, hogy Peach-nek fogalma sincs a változások nagyságáról. Honnan is tudná? Meg mondtuk neki? Lou ugyan kérdezte, mit csináljon. Én meg leállítottam egy időre. Odamehetnénk Bill Peach-hez, elővezethetnénk mindent, kirakhatnánk a kártyáinkat az asztalra, döntsön. Így is teszünk de nem most. Később. Úgy vélem jó okunk van rá. Évekig dolgoztam Bill Peach-vel, jól ismerem. Okos, de nem újító szellemű. Néhány évvel ezelőtt talán megengedte volna, hogy egy darabig a magunk feje után menjünk. Ma biztosan nem hagyná. Az az érzésem, hogyha most megyünk oda hozzá, bekeményítene és elmagyarázná, hogy a gyárat az általa oly nagyra tartott költség-elszámolási módszerekkel kell vezetni. Ki kell várnom az alkalmat, amikor biztosra mehetek és elé tárhatom, hogy az egyetlen igazán működőképes megoldás az enyém (pontosabban Jonah-é). De most még túl korai. Túl sok szabályt szegtünk meg ahhoz, hogy csak úgy elővezethessük a teljes történetet. De kérdés, lesz-e rá időnk? Egyre csak ezt kérdezem magamtól. Peach nem jószántából fenyegette meg a gyárat. Azt gondoltam, hogy (nyilvánosan vagy négyszemközt mond valamit a jelentéssel kapcsolatosan, de nem. Elnézem, ahogy az asztal végéről vezényli a parádét. Zaklatottnak látszik, mintha nem is ő lenne. A többiek beszélnek, neki azonban másutt jár az esze. Szemmel láthatóan Hilton figyelmezteti, mit is mondjon. Mi a fene lehet vele? Az értekezlet egy körül ér véget. Addigra eldöntöm magamban, hogy beszélek Peach-vel, ha lehet. A folyosón odalépek hozzá. Behív az irodájába. Mikor szándékozol leakasztani minket a horogról? - kérdem, miután becsukódott mögöttünk az ajtó. Bill beleül e hatalmas kárpitozott fotelba, én a vele szemben lévőt választom. Most nincs köztünk íróasztal, így kedves, intim kis beszélgetésre kerülhet sor. Bill egyenesen a szemembe néz. - Miből gondolod, hogy szándékomban áll? - Bearington a legjobb úton van az igazi felvirágzás felé. Elérjük, hogy, hasznot hajtson a vállalatnak. - Tényleg? Nézd, AI, jó hónapotok volt. Ez egy lépés a jó irányba. De lesz-e másik jó hónap is? Meg harmadik és negyedik? Ezt szeretném látni. - Lesz. - Őszinte leszek. Még nem vagyok igazán meggyőzve, hogy nem csak egy fellángolásról van-e szó, hogy úgy mondjam. Irtózatos lemaradásotok volt. Kétségtelen, hogy behoztátok. És mit tettetek, hogy csökkentsétek a költségeket? Amennyire én látom, semmit. Ahhoz, hogy egy gyár profitábilis legyen, ahhoz hosszú távon tíz-tizenöt százalékkal csökkenteni kell a működési költségeit. Szorítást érzek a szívemben. - Bill, ha a következő hónapban is lesz javulás, hajlandó vagy legalább elhalasztani a gyár bezárására vonatkozó javaslatodat? Megrázza a fejét. - Ahhoz a múlt havinál sokkal nagyobb javulásra van szükség. - Mekkorára? - Legyen tizenöt százalékkal jobb a múlt havinál. Bólintok. - Azt hiszem, megoldható - mondom és észreveszem, hogy egy másodperc töredékéig megrándul Peach arca. Majd megszólal. - Helyes. Ha megcsináljátok, és tudjátok tartani a szintet, Bearington-t nem zárjuk be. Elmosolyodom. Naná. Ha ezt megcsináljuk, hülyék lennétek bezárni a gyárat. Peach feláll. A beszélgetés véget ért. Felrepesztek a Bucik-kal az autósztrádára. A gázpedál a padlón, a rádió üvölt. Emelkedik az adrenalin szintem. A gondolataim gyorsabbak a száguldó kocsinál. Két hónappal ezelőtt azt gondoltam, ideje beadni a pályázatot valamilyen állásra. De Peach most azt mondja, ha lesz még egy jó hónapunk, nem záratja be a gyárat. Már majdnem célnál vagyunk. Csak neki kell gyürkőznünk. Még egy hónapra. De tizenöt százalék? Nagyon hamar letudtuk a lemaradásainkat. Ezért rengeteg termék előállítására vagyunk képesek, a rengeteg bármely összehasonlításban igaz: a múlt hónaphoz, a múlt

- 136 -

A CÉL negyedévhez, az elmúlt évhez képest is. Ez alaposan megdobta a bevételeinket, ami fantasztikus könyvelési adatokat eredményezett. De most, hogy letudtuk a késedelmes szállításokat és az új megrendeléseket gyorsabban teljesítjük mint bármikor ... Elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy most kerülünk csak igazán bajba. Honnan a francból szerzünk annyi megrendelést, hogy a tizenöt százalék pluszt fel tudjuk mutatni? Peach nem egyszerűen jó hónapot kért, hanem hihetetlenül jót. Semmit sem ígért, én viszont igen és talán túl sokat. Megpróbálok visszaemlékezni a következő hetekre ütemezett megrendelésekre és megkísérlem fejben kiszámolni, van-e akkora a rendelésállomány, hogy elérhessük vele a Peach által kívánt növekedést. Gyanítom, ahhoz kevés lesz. Oké, majd előszállításokkal megoldjuk a dolgot. A július első és második hetére ütemezett tételeket már júniusban kiszállítjuk. De mi lesz aztán? Megint csapdába kerültünk. Több megrendelésre van szükségünk. Vajon hol lehet Jonah mostanában? Rápillantok a sebességmérőre. Meglepetésemre nyolcvan mérföld felett áll a mutató. Lelassítok. Megigazítom a nyakkendőmet. Semmi értelme ölni magam, hogy visszaérjek a gyárba. Úgyis éppen vége lenne a munkaidőnek. Ebben a pillanatban felvillan egy jelzőtábla, hogy a következő kereszteződésnél le lehet fordulni Forest Grove felé. Miért is ne? Sem Julie-t, sem a gyerekeket nem láttam már néhány napja. Az iskolaév befejezése óta a srácok Julie szüleinél vannak. A kijáratnál lehajtok az autópályáról. Egy benzinkútnál találok telefont. Beszólok az irodába. Megkérem Fan-t, tájékoztassa Bobot, Stacey-t, Ralph-ot és Lou-t, hogy minden rendben ment az értekezleten és közlöm vele, hogy ma már nem megyek vissza a gyárba. Kedvesen fogadnak a Barnett-házban. Egy darabig Dave-vel és Sharon-nal beszélgetek. Utána sétálni megyek Julie-val. Kellemes nyári délután van. Amikor puszival elbúcsúzom Sharon-tól, a fülembe súgja - Papa, mikor megyünk már mindannyian együtt haza? Remélem, hamarosan. Sharon kérdése nem megy ki a fejemből. Én is szeretném már tudni a választ. Julie-val a parkban sétálgatunk egy ideig, aztán leülünk egy padra a folyóparton. Egy darabig egyikünk sem szói egy szót sem. Majd Julie megkérdezi, hogy mi bajom van. Elmondom neki Sharon kérdését. Állandóan erről érdeklődik - mondja Julie. Tényleg? És mit felelsz neki? Azt, hogy hamarosan hazamegyünk. Elnevetem magam. - Én is pontosan ezzel bíztattam. És így is gondolod? Rövid csönd után rám mosolyog és kedvesen megszólal. - Az utóbbi hetekben nagyon jól el voltam veled. Kösz. Az érzés kölcsönös. Megfogja a kezem. - De ... sajnálom, Al. Még mindig félek hazamenni. Miért? Sokkal jobban megvagyunk egymással. Mi a probléma? Nézd, volt egy csomó időnk, hogy megváltoztassuk a dolgokat. Ez remek. Mindig erre lett volna szükségünk. De ha most visszamegyünk és folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, te is tudod, mi fog történni. Vagy két napig nem lesz gond. De egy héten belül elkezdünk vitatkozni. És egy hónap, vagy hat hét, vagy lehet, hogy egy év múlva ... nos, tudod, mire gondolok. Felsóhajtok. - Julie, annyira rossz volt velem élni? AI, nem volt rossz. Csak ... nem is tudom. Egyszerűen nem törődtél velem. De amikor annyi gondom-bajom volt a munkahelyemen. Mit vártál volna tőlem? Többet mint amennyit kaptam. Nézd, amikor kislány voltam, apám mindennap ugyanabban az időben jött haza a munkából. Az egész család együtt étkezett. Az estéket otthon töltötte. Nálad meg sose tudom, mikor mi jön közbe. Nem lehet engem az apádhoz hasonlítani. Ő fogorvos. Az aznapi utolsó betömött fog után bezárja a boltot és hazamegy. Az én munkám nem ilyen. Alex, a probléma ott van, hogy te nem vagy olyan. Mások is eljárnak dolgozni, de rendes időben mennek haza.

- 137 -

A CÉL Részben igazad van. Nem vagyok olyan mint más. Ha csinálok valamit, azt csak teljes szívvel tudom csinálni. Ennek valószínűleg az én gyermekkoromban rejlik a magyarázata. Nézd meg a családomat, nem hiszem, hogy valaha is együtt ettek volna. Valakinek mindig a boltra kellett vigyázni. Az apám azt tartotta, hogy az üzlet tart el minket, tehát az a legfontosabb. Ezt mindnyájan megértettük és együtt dolgoztunk. Ez mit bizonyít azon kívül, hogy a családjaink különböznek e mástól? Én csak elmondtam valamit, ami annyira és olyan hosszú ideig zavart, hogy már abban sem voltam biztos, szeretlek-e egyáltalán. Hogy bizonyosodsz meg erről? Megint veszekedni akarsz? Más utat választok. Nem. Nem akarok veszekedni. Hallom a sóhajtását. Aztán megszólal. - Látod? Semmi sem változott ... Csend telepszik közénk. Julie feláll és lesétál a folyóhoz. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha el akarna szaladni. De nem. Visszajön és leül a padra. Tizennyolc éves koromban mindent elterveztem: főiskolát, házasságot, házat, gyerekeket. Ilyen sorrendben. Mindent eldöntöttem. Tudtam, milyen mintájú porcelánt akarok. Tudtam, milyen nevet fogok adni a gyerekeknek. Tudtam, milyen lesz a ház és milyen színű a szőnyeg benne. Minden biztos volt. És annyira fontosnak tűnt, hogy mind az enyém. De most ... mindez megvan, csak valahogy másképpen. Mintha az egész semmit sem számítana. Julie, miért kéne az egész életednek olyannak lenni mint ... a gondolataidban létező tökéletes képnek? Legalább sejted, miért akarod ezeket a dolgokat? Mert így nőttem fel. És te? Neked miért kell nagy karriert csinálni? Miért érzel kényszert arra, hogy napi huszonnégy órát dolgozzál? Csend. Majd megszólal. - Sajnálom. Egészen meg vagyok keveredve. Ah, semmi baj. Jogos a kérdés. Nem is értem, miért nem elég nekem fűszeresnek vagy kistisztviselőnek lenni. AI, miért nem próbáljuk meg legalább elfelejteni ezt az egészet? Nem, szó se róla. Arra gondolok, hogy éppen az ellenkezőjét kellene csinálnunk. Több kérdést kéne feltennünk. Julie szkeptikus pillantást vet rám. - Milyeneket? Például az, hogy mire jó a házasságunk? Úgy képzelem, egy házasság célja nem az, hogy tökéletes házban éljük, ahol minden óraműszerűen működik. Te ezt akarod? Csak egy kis megbízhatóságot kérek a férjemtől. De mit akarsz a házasság céljával? Ha nős vagy, akkor egyszerűen a családi állapotodról van szó. Célról nem. Akkor minek házasodni? Elkötelezettségből ... szerelemből ... meg egy csomó más okból, amiért a többiek. Alex, marhaságokat kérdezel. Függetlenül attól, hogy okosakat vagy butaságokat kérdezek, a kérdéseket mégis felteszem, mert tizenöt éve élünk együtt és még mindig nem látjuk tisztán, mi célt szolgál a házasságunk ... hogy mivé válik ... vagy akármi! - hadarom. Csak éldegélünk. ..tesszük, amit más. Közben meg kiderül, hogy alapvetően eltér az életfelfogásunk. A szüleim harminchét éve élnek együtt és sose tettek fel ilyen kérdéseket. Egyikük sem kérdezte meg, hogy .. mi a célja a házasságnak?" Az emberek azért házasodnak össze, mert szeretik egymást. Ez mindent megmagyaráz, ugye? AI, kérlek, ne kérdezz ilyeneket. Fel sem merülnek bennük ezek a dolgok. Ha folytatjuk a témát, mindent lerombolunk. Ha így adod tudtomra, hogy meggondoltad magad kettőnkkel kapcsolatban ... Julie, erről szó sincs. De éppen te vagy az, aki nem érti, hogy valami nem stimmel közöttünk. Ha megpróbálnád logikusan végiggondolni a dolgot ahelyett, hogy valami romantikus regény szereplőivel hasonlítanál össze bennünket ...

- 138 -

A CÉL Nem olvasok romantikus regényeket. Akkor honnan vetted az ötleteidet, hogy milyennek kell egy házasságnak lenni? Nem válaszol. Pusztán arról beszélek, hogy félre kéne dobnunk a házasságra vonatkozó előítéleteinket és foglalkozzunk csak a jelenlegi helyzetünket. Aztán eldönthetjük, mit akarunk és nekivághatunk a megvalósításnak. De Julie alig figyel a szavaimra. Feláll. Ideje visszamennünk. A Barnett-házhoz vezető úton megfagy közöttünk a levegő. Én az utca egyik, Julie a másik oldalát bámulja. Amikor besétálunk a házba. Mrs. Barnett vacsorára invitál. Én azonban elfoglaltságomra hivatkozva kimentem magam. Elbúcsúzom a gyerekektől, intek Julie-nak és távozom. Éppen ülök be a Buick-ba. amikor meghallom, hogy Julie szalad utánam. Találkozunk szombaton? Kis mosollyal beleegyezem. Sajnálom, ami történt - mentegetőzik és mindketten elmosolyodunk.

- 139 -

A CÉL

28. fejezet Akkor érek haza, amikor éppen lemegy a nap. Az ég rózsaszín. A konyhaajtóig érek, amikor hallom, hogy csörög a telefon. Beszaladok és felkapom a kagylót. Jó reggelt - üdvözöl Jonah. Reggelt? Kint éppen megy le a nap. - Nevetek. - A napszálltát bámulom. Honnan telefonál? Szingapúrból. Ó! Én meg a napkeltében gyönyörködöm a szállodából. Alex, nem zavarnám otthon, de néhány hétig nem tudunk beszélni. Miért? Nos, ez hosszú történet és most nincs is módom beszélni róla. De biztosan találunk azért módot, hogy egyszer majd elmeséljem. Értem ... - Kíváncsi lennék az ügyre. - Kár. Kutyaszorítóba kerültem, mert éppen a segítségét akartam kérni. Valami baj van? Nem. Termelési szempontból általában minden nagyon jól megy. De volt egy kis beszélgetésem a főnökömmel, aki szerint a gyárnak még többet kell felmutatnia. Még nem hoz profitot? De igen. Csakhogy a gyár bezárását csak még gyorsabb javulással lehet megelőzni. Mintha kuncogást hallanék a vonal másik végén. - A maga helyében nem félnék túlságosan a bezárástól. Hát, abból, amit a főnököm mondott, az derül ki, hogy még fennáll a veszély. És amíg mást nem mond, nem vehetem félvállról a dolgot. Alex, ha tovább akarja javítani a helyzetet, akkor rám számíthat. És mivel egy darabig nem lesz rá alkalom, beszéljük most meg a tennivalókat. Mi újság mostanában? Elmesélem. Aztán, úgy érezvén, hogy elméleti korláthoz érkeztünk, megkérdezem, van-e még valami más, amivel próbálkozhatnánk. Valami más? Higgye el, még csak az elején vagyunk az egésznek. De mondok valamit ... Másnap kora reggel az irodámban végiggondolom, mit mondott Jonah. Odaát Szingapúrban már a naplementében gyönyörködnek. Kimegyek, hogy igyak egy pohár kávét. Stacey-vel futok össze az automatánál. Helló - fordul hozzám. - Úgy hallom, tegnap a központban elég jól mentek a dolgok. Igaz, ami igaz. Csakhogy van még egy menetünk, mire meggyőzzük Peach-et, hogy hosszú távon is jók vagyunk. Az éjjel beszéltem Jonah-val. Elmesélte neki, hogy haladunk? Igen. És azt javasolta, próbáljuk meg a “következő logikai lépést". Megrándul az arca. - Az meg mi legyen? A nem szűk keresztmetszeteken felezzük meg a tételeket. Stacey egy lépést hátrál, miközben elgondolkozik a dolgon. - De miért? Elmosolyodom. - Mert a végén pénzt fog fialni. Nem értem. Miért jó ez nekünk? Stacey, maga felel a készletgazdálkodásért. Maga mondja meg nekem, mi történik, ha a tételek nagyságát a felére csökkentjük. Időnyerés céljából belekortyol a kávéjába. Homlokát ráncolva koncentrál. Majd megszólal. - Ha a felére csökkentjük a tételek nagyságát, akkor azt hiszem, egy adott időpontban a munkába vett termékek száma is felére csökken. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy fele ráfordítással üzemeltethetjük a gyárat. Ha egyeztetni tudjuk a beszállítóinkkal, akkor feltehetően felére csökkenthetjük a készleteinket, ezzel csökken a bennük lekötött tőke, ami jótékony hatással van a pénzforgalomra. Minden mondat után bólintok. - Így van. De ez a haszonnak csak az egyik része.

- 140 -

A CÉL Ha be akarjuk hajtani az összes hasznot, akkor rá kell vennünk az alapanyag szállítóinkat, hogy gyakrabban, de egyszerre kevesebbet szállítsanak. Ezt még alaposabban meg kell vitatni az anyagbeszerzéssel és egyáltalán nem biztos, hogy minden szállítónk belemegy a játékba. Tessék dolgozni rajta. Mégis csak bele fognak menni, mert ebből nekik is hasznuk származik. De ha kisebb tételekkel foglalkozunk - sandít rám cinikusan, - az nem jelenti-e azt, hogy a gépeken több beállítást kell végezni? De igen. Erre azonban ne legyen gondja. Ne legyen? Ne. De Bob Donovan ...? Nem lesz vele semmi probléma, még akkor sem, ha valóban több lesz a beállítás. És ráadásul a maga által elmondottakon kívül nyerünk még valamit, méghozzá szinte azonnal. Mit? Igazán meg akarja tudni? Hát persze. Jó. Szedje össze a többieket és együtt megbeszéljük. Stacey az értekezlet előkészítésével kapcsolatos munkáját azzal fizetteti meg, hogy a tanácskozásra délben a város legdrágább éttermében kerül sor - természetesen az én költségszámlám terhére. Mit tehettem volna - kérdi, amikor asztalhoz ülünk. - Csak most ér rá mindenki. Ugye, Bob? Így van - helyesel Bob. Nem haragszom. Ahogy és amennyit dolgoztak mostanában ezek az emberek, nem vehetem zokon a dolgot. Mindjárt a tárgyra térek és elmondom, miről beszélgettünk Staceyvel. Majd elővezetem a további várható hasznokat. Jonah az éjszaka már részben említette, mi a teendő az anyagoknak a gyárban töltött idejével. Azt az időtartamot, amit egy adott alapanyag a beérkezésétől a késztermék formájában való távozásáig az üzemben tölt, négy fázisra lehet bontani. Az első a beállítás ideje, amikor az alapanyag megmunkálásra vár, amíg előkészítik a gépeket a megmunkálásra. A következő a megmunkálás időtartama, amikor az alapanyag új, értékesebb formát ölt. A harmadik a sorban állási idő, amíg sorra kerül az adott gépeken, mert azokon más anyagot munkálnak meg. Az utolsó fázisban nem gépre, hanem más alkatrészekre vár, hogy késztermékké összeszereljék őket. Jonah rámutatott arra, hogy a beállítás és a megmunkálás az összes idő viszonylag kis részét veszi igénybe. Ezzel szemben a sorban állás és a várakozás rengeteg időt emészt fel. Valójában ez teszi ki az anyag gyárban töltött idejének legnagyobb részét. A szűk keresztmetszeten áthaladó munkadarabok esetében a sorban állás a legjellemzőbb. Az ilyen munkadarabok hosszú ideig halmozódnak a szűk keresztmetszet előtt. A csak nem szűk keresztmetszeteken átmenő munkadarabok általában az összeszerelésre várakoznak, mert nem érkeznek kellő időben meg a szűk keresztmetszeten megmunkált alkatrészek. Ebből következik. hogy mindig a szűk keresztmetszetek határozzák meg az eltöltött időt. Ennek viszont az a következménye, hogy a szűk keresztmetszetektől függ a készletek és az eredmény alakulása is. Az egyszerre megmunkálandó mennyiséget eddig egy gazdaságos tételnagyság (GTN) formula alapján számítottuk ki. Jonah említette a telefonban, hogy a formula egy csomó hibás feltevésen alapszik, amit nincs ideje kifejteni. Ehelyett azt kérte, gondoljam végig, mi történik, ha megfelezzük a tételeket. Ezzel felére csökken az egyes tételek megmunkálási ideje. Ennek következtében a sorban állási és a várakozási idő is a fele lesz. Ezek csökkentésével körülbelül ötven

- 141 -

A CÉL százalékkal csökken az anyagok gyárban töltött ideje is. Csökkentsük ezt az időtartamot és ... Kisebb átfutási időre lesz szükség - magyarázom, - és ha a munkadarabok kevesebb időt töltenek halmokba rakva, akkor nő az alkatrész kibocsátás sebessége. És így hamarabb teljesíteni tudjuk a megrendeléseket - teszi hozzá Lou. Ráadásul a rövidebb árfutási időkkel gyorsabban tudunk reagálni - egészíti ki Stacey. Pontosan - helyeselek. - Ha gyorsabban reagálunk a piaci változásokra, előnybe kerülhetünk. Ami több megrendelést jelent, hiszen gyorsabban szállíthatunk - jegyzi meg Lou. Nőnek az eladásaink - mondom. Akárcsak a prémiumok - örül Stacey. Nana. Álljunk meg egy pillanatra - veti közbe Bob. Mi a baj? - kérdem. Mi lesz a beállítási időkkel? Ha felére csökken a tételek nagysága, duplájára nő a beállítások száma. Mi lesz a munkaráfordítással? Spórolnunk kell a beállításokon, hogy alacsonyan tarthassuk a költségeket. Oké, tudtam, hogy ezzel fogsz jönni. Ideje alaposan végiggondolni a dolgot. Jonah azt mondta, hogy van egy, a szűk keresztmetszet miatt kieső veszteségnek megfelelő szabály. Emlékeztek még? Egy órai veszteség a szűk keresztmetszeten egy órányi veszteség az egész üzemnek. Persze, hogy emlékszem - mondja Bob. Az éjjel közölt szabály szerint egy órai megtakarítás egy nem szűk keresztmetszetnél csak délibáb. Délibáb? Hogy érted ezt? Egy megtakarított óra az egy megtakarított óra. Nem. Mivel az alapanyagok megmunkálása csak akkor kezdődhet, ha a szűk keresztmetszetek készek a fogadásukra, a nem szűk keresztmetszeteken megnövekedett az állásidő. Teljesen elfogadható, ha a nem szűk keresztmetszeteken több a beállítás, mivel ezzel csak az állásidőből csípünk le. A nem szűk keresztmetszetek esetében a beállításokkal való spórolás magát a rendszert egy fikarcnyival sem teszi termelékenyebbé. A pénz és időmegtakarítás csak illúzió. Az összes állásidőt akkor sem tudjuk hasznosítani, ha megkétszerezzük a beállítások számát. Jó, jó, azt hiszem, értem, mire gondolsz. Jonah azt mondta, először csökkentsük felére a tételek nagyságát. Aztán azonnal menjek a marketingesekhez és beszéljem rá őket egy reklámkampányra, amelynek a keretében rövidebb szállítási határidővel csalogassuk a megrendelőinket. Tudjuk ezt teljesíteni? - teszi fel a kérdést Lou. Az elsőbbségi rendszernek és a szűk keresztmetszetek termelékenyebbé tételének köszönhetően az árfutási idők már jelentősen csökkentek. A három-négy hónapos átfutási időket két hónapra, sőt még kevesebbre csökkentettük. Ha megfelezzük a tételeket, mit gondoltok, milyen gyorsak lehetünk? Hosszasan haboznak. A végén Bob vall színt. - Hát, ha megfelezzük a tételeket, akkor fele annyi időre lenne szükség. Tehát a hat nyolc hét helyett mondjuk négyre ... egy csomó esetben talán csak háromra. Gondoljátok, mehetek a marketingesekhez. hogy ígérjenek három hetes szállítási határidőt? Húha! Várjunk csak - sóhajt fel Bob. Hadd kapjunk egy lélegzetvételnyi időt - kéri Stacey. Jó. Legyen négy hét. Elfogadhatóan hangzik, ugye? Részemről tarthatónak tűnik - mondja Ralph. Nos ...oké - adja áldását Stacey is. Megkockáztathatjuk - nyilvánít véleményt Lou. Hajlandó vagy belemenni? - kérdezem Bobot.

- 142 -

A CÉL Bob hátradől a székén. - Hát ... Nem vagyok ellene a nagyobb prémiumnak. Az ördögbe is. Próbáljuk meg. A péntek reggel a központ felé vezető autópályán virrad a Buick-ra és rám. Éppen akkor érek oda, amikor a nap első sugarai megcsillannak a UniCo irodaházának ablakain. Aktuális párhuzam. Egy pillanatra elfelejtkezem az idegességemről is. Találkozóm van Johnny Jones-szal az irodájában. A telefonban meglehetősen kedves volt, de nem igazán lelkesedett a beszélgetésünk tárgyáért. Úgy érzem, minden rábeszélőképességemre szükség lesz, ha meg akarom győzni vállalkozásunk helyességéről. Azon kapom magam. hogy a körmöm rágom. Jones irodájában nincs is íróasztal. Hacsak a króm lábakra fektetett üveglapot nem tekintjük annak. Szerintem arra szolgál, hogy jól láthatóvá tegye a Gucci mokaszinját és a selyem zokniját - amiket közszemlére tesz, amikor hátradől a székében és az ujjait összefonja a tarkóján. Hát ... hogy mennek a dolgok? - teszi fel az érdeklődő kérdést. Mostanában nagyon jól. Ezért akartam beszélni veled. Jones azonnal közömbös arcot vág. Nézd, kiterítem a kártyáimat. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy minden rendben van. Ledolgoztuk az összes restanciánkat, mint tudod. A múlt hét eleje óta a vállalt határidőre szállítunk. Jones rábólint. - Vettem észre. Mostanában nem keresik rajtam telefonon a vevők az elveszett rendeléseiket. A lényeg az, hogy teljesen átalakítottuk a gyárat. Nézz csak ide. Előveszem a táskámból a megrendelések számítógépes listáját. A listán többek között fel van tüntetve a vállalt határidő, a szállítás Ralph által előre jelzett várható időpontja és a teljesítés tényleges ideje. Láthatod, hogy huszonnégy órás tűréssel meg tudjuk jósolni, mikor fogja egy megrendelt tétel elhagyni a gyárat. - Jones elmélyülten tanulmányozza az üveglapon heverő listát. - Igen, látok valami ilyesmit. Ezek itt a dátumok? Természetesen. Nagyon meggyőző. Ha összehasonlítasz néhány mostanában teljesített megrendelést az egy hónappal ezelőttiekkel vagy még régebbiekkel láthatod, hogy az átfutási idők jelentősen csökkentek. A négy hónapos átfutási idő már nem szent és változtathatatlan. A szerződés aláírásától a kiszállításig átlagosan nem telik el két hónapnál több. Gondolod, hogy ez javítja a helyzetünket a piacon? Egészen biztosan. És ha négy hetet mondok? Mit? AI, ne tedd magad nevetségessé. Négy hét! Meg tudjuk csinálni. Na ne! Múlt télen, amikor minden átkozott termékünk iránt csökkent a kereslet, négy hónapos szállítási határidőt ígértünk és a végén hat hónap lett belőle! Most meg azt állítod. hogy a szerződéstől a szállításig négy hét alatt elintézed a dolgot? Nem azért jöttem, hogy csak úgy a levegőbe beszéljek - közlöm vele, miközben csüggedten reménykedem benne, hogy igazunk van. Jones felhorkant. de nincs meggyőzve. - Johnny, az igazság az, hogy több üzletre van szükségem. Ledolgoztuk a lemaradást, időre teljesítjük az egyre kevesebb megrendelést. Több munka kell a gyárnak. Mind a ketten ismerjük a piacot. Volna üzlet, csak a konkurenciának több jut, mint nekünk. Jones szeme összeszűkül. - Tényleg le tudtok gyártani 200 darab 12-es modellt vagy 300 darab DBD-50-est négy hét alatt? Próbáld ki. Adj öt megrendelést - a francba, adj tizet - és én bebizonyítom. És mi lesz a jó hírünkkel, ha mégsem megy a dolog? Kábán lebámulok az üveglapra. Johnny, ajánlok egy fogadást. Ha nem szállítunk négy héten belül, veszek neked egy pár vadonatúj Gucci cipőt.

- 143 -

A CÉL Felnevet és megrázza a fejét. - Oké, nyertél. Tájékoztatom a kereskedelmi osztályt, hogy ajánljanak hat hetes szállítási határidőt a termékeitekre. Mielőtt vitatkozni kezdenék, felemelt kézzel megállít. - Tudom, hogy bizakodsz. És ha öt héten belül teljesítitek bármelyik új megrendeléseteket, én veszek neked egy pár cipőt.

- 144 -

A CÉL

29. fejezet A telihold a szemembe süt. Az éjszaka csendes. Az ébresztőóra 4:20-at mutat. Julie alszik mellettem az ágyban. Felkönyökölve lenézek rá. Sötét haja szétterül a párnán, gyönyörű a feleségem, ahogy alszik a holdfényben. Nézegetem egy darabig. Kíváncsi lennék, miről álmodik. Nekem rémlátomásaim voltak, arra ébredtem. A gyárról álmodtam. Föl-alá rohangáltam az üzemcsarnokban. Bill Peach pedig a Mercedesével kergetett. Mielőtt utolért volna, mindig sikerült bepréselni magam a gépek közé, vagy felugrani valamelyik villástargoncára. A kocsi ablakából üvöltözött velem, hogy nem elég jó a teljesítményünk. A végén a csomagolóban csapdába ejtett. A kartondobozok halmainak vetettem a hátam, a Merci pedig százmérföldes sebességgel száguldott felém. Megpróbáltam a szemem a vakító fényszórók elől eltakarni. Peach már majdnem nekem hajtott, amikor felébredtem és rájöttem, hogy a holdfény sugarai világítják meg az arcomat. Túlságosan éber vagyok és túlzottan foglalkoztat az a probléma, amit tegnap este megpróbáltam Julie-val elfelejteni. Nem akarom felébreszteni, ezért halkan kisiklom az ágyból. Az egész ház a miénk ma éjjel. Azzal kezdtük az estét, hogy nem csináltunk semmi különöset. Tudtuk, hogy egy egész ház áll rendelkezésünkre Bearington-ban, ahol senki sem zavar bennünket. Vettünk egy üveg bort, egy darab sajtot és kenyeret, idejöttünk és kellemesen éreztük magunkat. A nappali ablakából, ahol a sötétben ácsorgok, úgy tűnik, mintha rajtam kívül az egész világ aludna. Dühös vagyok magamra, hogy nem tudok aludni. De képtelen vagyok kiüríteni az agyamat. Tegnap értekezletet tartottam. Voltak jó hírek - és voltak rosszak is. Több volt a jó hír. A legfontosabb, hogy a kereskedelmi osztály új megrendeléseket szerzett nekünk. Vagy egy fél tucatot kaptunk, mióta Johnny-val beszéltem. Még jobb hír, hogy az üzemben bevezetett változtatások következtében nem csökkent, hanem nőtt a hatékonyság. Miután visszafogtuk az alapanyagokat és csak akkor kerülnek a termelési folyamatba, amikor a hőkezelő és az NCX-10-es felkészült a fogadásukra, a hatékonyság némileg alászállt. Ennek az oka az, hogy a felhalmozódott készleteket dolgoztuk fel. Amikor ezek elfogytak ami gyorsan bekövetkezett az eredmény növekedése miatt - a hatékonyság ismét emelkedett. Aztán két héttel ezelőtt bevezettük a kisebb tételeket. Amikor megfeleztük a nem szűk keresztmetszetekre kerülő téteteket, a hatékonyság beállt egy adott szintre és pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a munkaerőt jobban ki tudjuk használni mint korábban. Ez egy tényleg fantasztikus dolog eredménye. A tételnagyság csökkentése előtt nem volt szokatlan, hogy valamelyik gépcsoport állni kényszerült, mert nem volt mit csinálniuk - még ha el is borítottak bennünket a felhalmozódott készletek. Ennek rendszerint az volt az oka, hogy az álló gépcsoport arra várt, hogy befejezzék az előző munkafázist. Hacsak az egyik diszpécser másként nem rendelkezett, az anyagmozgatók megvárták, amíg elkészül az egész tétel és csak akkor vitték tovább. Tulajdonképpen most sincs másként. Csakhogy kisebbek a tételek, a munkadarabok hamarabb kerülnek át a következő gépcsoporthoz. Gyakorta megtörtént, hogy egy nem szűk keresztmetszet átmenetileg szűkké vált. Emiatt a sorban utána következő gépek állni kényszerültek, ami persze kihatott a hatékonyságra. Most, hogy felismertük, hogy a nem szűk keresztmetszeteknek igenis periodikusan állniuk kell, a valóságban sokkal kevesebb az állásidő. A tételek megfelezése következtében a termelés simábban, ütemesebben folyik az üzemben. És bármennyire furcsa is, az állásidők sokkal kevésbé feltűnőek. Jobban eloszlanak. Ugyanannyi munka mellett az addig órákig ténfergő munkásoknak most csak tíz-húsz perceket kell tétlenül várakozniuk. Ez pedig mindenkinek jobb. Még ennél is jobb hír, hogy a készletek a valaha volt legalacsonyabb szinten állnak. Szinte sokkolja az embert, ha végigmegy az üzemcsarnokon. Az alapanyag és munkadarabhalmok leapadtak. Mintha egy konvojnyi teherautó mindent elszállított volna.

- 145 -

A CÉL Nagyjából így is történt. A felhalmozódott készleteket késztermék formájában kiszállítottuk. A történethez az is hozzátartozik, hogy nem árasztottuk megint el az üzemet új munkadarabokkal. Most csak annyi kerül be a munkafolyamatba, amennyire szükség van. Éppen a rossz híreket veszem sorra, amikor lépteket hallok a sötétben a hátam mögül. AI? Tessék. Mit keresel itt a sötétben? Nem tudok aludni. Mi a baj? Semmi. Akkor meg miért nem fekszel vissza? Csak eszembe jutott néhány dolog. Egy darabig csend van. Egy pillanatra azt hiszem, elment. De megérzem. Hogy mellettem áll. A gyár? Igen. Azt hittem, rendbe jöttek a dolgok. Mi a baj? A költségek elemzéséről van szó. Leül mellém. Miért nem mondod el nekem? Biztos, hogy érdekel? Igen. Elmagyarázom neki, hogy a költségráfordítás nőni látszik a kisebb tételnagyság miatt szükségessé vált több beállítás miatt. Azt hiszem, ez rossz, nem? Politikusan szólva, igen. Pénzügyi szempontból viszont teljesen mindegy. Hogy-hogy? Hát ... tudod, miért látszik úgy, mintha emelkednének a költségek? Nem, fogalmam sincs róla. Felkapcsolom a villanyt és papírt-ceruzát keresek. Oké, hadd mondjak egy példát. Tegyük fel. van egy 100 darabos tételünk. A gép felszerszámozásához 2 óra szükséges. Vagyis 120 perc. A munkadarabonkénti műveleti idő 5 perc: Tehát munkadarabonként be kell fektetnünk 5 percet, plusz a 2 órának az egy század részét. Ami 1,2 percet jelent darabonként: A könyvelők szerint a közvetlen munkaráfordítás 6,2 perc. Ha most megfelezzük a tételt, a beállítási idő nem változik. Csak 50 felé oszlik meg 100 helyett. Így az öt perces műveleti időhöz 2,4 perces beállítás adódik, ami összesen 7,4 perc közvetlen munkaráfordítás. És minden kalkuláció alapja a közvetlen munkaráfordítás költsége. Aztán elmagyarázom a költségkalkuláció módját. Az első az anyagköltség. Aztán jön a munkaráfordítás költsége. És végül a "teher" , ami lényegében a közvetlen munkaráfordítás egy faktorral, jelen esetben körülbelül hárommal, beszorzott költsége. Következésképpen ha papíron nő a munkaráfordítás, a teher is növekszik. Tehát több felszerszámozással nő a termékek gyártási költsége - vonja le a következtetést Julie. Legalábbis úgy látszik. De ez a valóságban nem befolyásolja a ráfordításainkat. Ettől nem kerül több ember a bérlistára. Nem kerül többe, ha több felszerszámozást végzünk-. Az egyes darabokra eső költségek valójában csökkentek, mióta kisebbek a tételek. Hogy-hogy? Mert csökkentettük a készleteket és az eladások több pénzt hoznak. Tehát ugyanaz a teher, ugyanaz a munkaráfordítás több termék között oszlik meg. Ha ugyanazzal a költséggel több terméket állítunk elő és adunk el, akkor az üzemeltetési költségeink nem nőnek, hanem csökkennek. Hogy lehet rossz az elemzés?

- 146 -

A CÉL Mert abból a feltevésből indul ki, hogy az összes munkás állandóan dolgozik, ezért a további beállításokhoz több ember szükségeltetik. Ami viszont egyszerűen nem igaz. Mit fogsz csinálni? Kinézek az ablakon. A nap kibukkan a szomszéd házának teteje mögül. A kezéért nyúlok. Hogy mit csinálok? Elviszlek reggelizni. Amikor beérek az irodába, Lou már keres. Újabb rossz hírek? - tréfálkozom. Nézd ... azt hiszem, tudok segíteni, hogy kimásszunk ebből a költség-ügyből. Igen? Hogyan? Megváltoztatom a költségkalkuláció bázisát. Az utolsó tizenkét hónap alapján képzett költségtényező helyett az elmúlt két hónap alapján számítottat fogjuk használni. Ennek az az előnye, hogy az utóbbi időben jelentősen növekedett az eredmény. Igen - érzem meg a lehetőséget. - Igen, ez menni fog. Ráadásul a múlt évinél az utóbbi két hónap adatai sokkal jobban reprezentálják, mi történik mostanában a gyárban. Lou nem ennyire magabiztos. - Hááát, igen, ez igaz. De a könyvelési előírások szerint szabálytalan. De van mentségünk. Ez a gyár már nem ugyanaz. Sokkal jobbak az eredményeink. AI, a gond csak az, hogy Ethan Frost erre nem lesz vevő. Akkor miért jöttél elő az ötlettel? Mert Frost csak akkor nem fogja bevenni, ha tud róla. Lassan bólintok. - Értem. Meg tudjuk oldani, hogy első pillantásra elmenjen a dolog. De ha Frost és emberei alaposabban megvizsgálják, átlátnak rajtunk másodpercek alatt. Ezek szerint megégethetjük a kezünket? Igen, de mégis van valami halvány esély ... Nyerünk néhány hónapot, közben megmutathatjuk, mit is tudunk igazán - fejezem be a gondolatát. Felállok és fel-alá járkálok, hogy megemésszem a dolgot. Végül döntök. - Az kizárt, hogy költségnövekedésről számoljak be Peach-nek és közben meggyőzzem arról, hogy a gyár ebben a hónapban jobb mint az előzőben. Ha meglátja ezeket a számokat és aggálya támad, hogy nőnek a költségeink, könnyen ráfázhatunk. Tehát meg akarod próbálni? Naná. Rendben. De jusson eszedbe, ha megcsípnek bennünket ... Ne aggódj. Majd gyakorolom a sztepp-táncot. Lou kifelé tart, amikor Fran rám csönget, hogy Johnny Jones van a vonalban. Felemelem a kagylót. Helló. - Már régi haverok vagyunk. Az utóbbi hetekben naponta beszélünk telefonon, néha többször is. - Ma mit tehetek érted? Emlékszel régi kedves barátunkra, Bucky Burnside-ra? Hogy is felejthetném el a jó öreg Bucky-t? Még mindig panaszkodik ránk? Már nem. Gyakorlatilag nincs is semmiféle szerződésünk velük. Ezért hívlak. Hónapok óta először fordul elő, hogy érdeklődnek a termékeink iránt. Mi kellene nekik? 12-es modellek. Ezer darabra lenne szükségük. Marha jó! Talán mégsem. Az egész a hónap végére kéne. Az csak két hét. Tudom, Már ellenőriztük a raktárban. Csak ötven darab van készleten. Közli, hogy természetesen a hónap végére le kell gyártanunk a maradék 950-et ha üzletet akarunk csinálni. Hát ... Nézd, Johnny, tényleg azt mondtam, hogy üzletekre van szükségünk és kapunk is rendesen, mióta beszélgettünk. De 950 12-es modell két hét alatt egy kicsit túl nagy falat.

- 147 -

A CÉL AI, igazat szólva, már akkor sem hittem, hogy bármit is kezdeni tudnánk ezzel, amikor felhívtalak. De arra gondoltam, tudatom veled, hátha olyasmiről is tudsz, amiről én nem. Ezzel együtt az ezer darab több mint egy millió dollárt jelentene a cégnek. Igen, én is kiszámoltam. Nem tudod, miért ez a nagy sietség? Elmeséli, hogy némi utánajárással kiderítették, hogy a megrendelést eredetileg a legfontosabb versenytársuknak szánták, aki a 12-es modellhez hasonló terméket gyárt. A rendelést már vagy öt hónapja megkapták, de még mindig nem teljesítették. És ezen a héten kiderült, hogy határidőre nem is fogják. Azt hiszem, Burnside azért fordult hozzánk, mert hallott arról, milyen rövid határidőket ígértünk másoknak. Őszintén szólva, szerintem elvesztették a reményüket. A fenébe is, ha ez az üzlet sikerülne, visszanyernénk a jó hírünket. Hát, nem is tudom. Szeretném visszakapni ezt az üzletet, de... Az lett volna csak a nagy húzás, ha bölcs előrelátással a gyenge hónapokban nagy készletet gyártottunk volna a 12-es modellből, akkor nem lenne gond teljesíteni a megrendelést. Magamban elmosolyodom, mert az év elején még én is így gondolkodtam volna. Kár. Mert ez csak a kezdet lett volna. További nagy lehetőségek is lennének. Mekkorák? Megalapozott információk szerint első számú szállítóik lehetnénk, ha ezt megcsináljuk. Egy ideig csend van. Rendben. Tényleg akarod, ugye? - kérdezem tőle. Nem lenne rossz. De ha lehetetlen ... Mikor kell választ adnod? Valamikor ma, de legkésőbb holnap. Miért? Azt hiszed, tényleg meg tudjuk csinálni? Talán van rá mód. Hadd nézzek utána, hogy állunk. Visszahívlak. Leteszem a kagylót és azonnal az irodámba hívom Bobot, Stacey-t és Ralph-ot. Amikor mind megérkeznek, tájékoztatom őket a Jones által mondottakról. Normális esetben nem lenne kérdéses a dolog. De mielőtt nemet mondunk, gondoljuk meg. Látom a szemekben, hogy hiába vesztegetjük az időt. Nézzük, mit tehetünk. Ezzel megy el a délelőtt. Átfutjuk az anyagszükségletet. Stacey ellenőrzi az alapanyagkészletet. Ralph sietve felméri, mennyi időt venne igénybe az ezer egység elkészítése, miután az alapanyagok már rendelkezésünkre állnak. Tizenegyre kiszámítja, hogy a szűk keresztmetszeteket figyelembe véve a 12-es modellhez szükséges alkatrészekből naponta százat tudunk legyártani. Tehát műszakilag nincs akadálya, hogy elfogadjuk a megrendelést - jelenti ki Ralph. - De csak akkor fog menni a dolog, ha a Burnside-féle megrendelésen kívül semmi mással nem foglalkozunk az elkövetkező két hétben. Erről szó sem lehet. - Csak nem fogunk összeveszni egy tucat megrendelővel egy kedvéért. - Próbáljunk valami mást kitalálni. Például mit? - Bob eddig meg sem szólalt. Nem süt róla a lelkesedés. Néhány héttel ezelőtt megfeleztük a tételeket. A következmény az lett, hogy a készlet kevesebb időt tölt a gyárban, ami viszont növeli az eredményt. Mi lenne, ha ismét megfeleznénk a tételeket? Hűha, ez eszembe se jutott - szólal meg Ralph. Bob előredől. - Felezzük megint meg? Sajnálom AI, de nem értem, mi a francot segítene ez rajtunk. Nézzétek - vág közbe Ralph, - van néhány megrendelésünk, amiknél előszállítást terveztünk. Ha át tudjuk ütemezni az elsőbbségi rendszert, akkor ezeket legfeljebb nem szállítjuk le korábban, hanem csak az ígért határidőre. Így gépidőt nyerünk a szűk keresztmetszeteken anélkül, hogy bárkit is hátrányba hoznánk. Nagy piros pont, Ralph.

- 148 -

A CÉL De az ördögbe is, mégsem tudunk ezer darabot csak úgy legyártani - makacskodik Bob. - Legalábbis két hét alatt. Nos, ha megfelezzük a tételeket, hány darabot tudunk elkészíteni két hét alatt, ha a többi megrendelést is időben teljesíteni akarjuk? Bob megvonja a vállát. - Ennek utána lehet nézni. Megnézem, mit tehetek - mondja Ralph. Ezzel feláll és visszamegy a számítógépéhez. A probléma már Bob érdeklődését is felkeltette. - Jobb, ha veled megyek. Közben megdumálhatjuk a dolgot. Miközben Ralph és Bob az új helyzettel birkózik, Stacey a készletekről hoz híreket. Megbizonyosodott arról, hogy az összes alapanyag beszerezhető vagy a saját készleteinkből, vagy a szállítóinktól napokon belül, egyetlen kivétellel. A gondot a 12-es modell elektronikus vezérlő modulja jelenti. Ebből nincs elegendő raktáron. És házon belül nem tudjuk legyártani. De találtunk valakit Kaliforniában, akinek lenne. Ő azonban sajnos nem tudott ekkora mennyiségre négy-hat hétnél korábbi határidőt vállalni, beleértve a szállítást is. Azt mondom felejtsük el az egészet. Várjunk csak, Stacey. Változtassunk a stratégián. Hetente mennyit tudna adni? És mikor tudná az első heti adagot küldeni? Nem tudom, de ebben az esetben nem kapnánk mennyiségi árengedményt. Miért nem? Így is ezer egységet vásárolunk, csak több részletben szállítaná. És akkor még ott van a megnövekedett szállítási költség. Stacey, milliós üzletről van szó. Oké, de három napba telik, mire ideér a teherautó. Miért nem repülővel küldik? Nem nagy darabokról van szó. Nos ... Nézzen utána, de nem hiszem, hogy a légi szállítás számlája elvinné az egy millió dolláros üzlet hasznát. Ha nem kapjuk meg a modulokat, nincs üzlet sem. Rendben. Utánanézek, mit tehetnek. Estére még nem izzadtuk ki az összes részletet, de ahhoz már elegendő az információnk, hogy felhívjam Jones-t. Mehet a bolt azokkal a 12-esekkel Burnside-éknak. Tényleg? - Jones izgatott. - Elvállalhatjuk az üzletet? Néhány feltétellel. Először is, nincs mód arra, hogy mind az ezer darabot egyszerre szállítsuk két héten belül. De heti 250-et le tudunk szállítani négy hét alatt. Nos, azt hiszem, ez menni fog. De mikor kezdjük a szállítást? Két héttel a szerződés megkötése után. Ez biztos? Akkorra szállítunk, amikorra mondjuk. Ennyire bízol benne? Igen. Oké, oké. Felhívom őket, hogy lássam, érdeklődnek-e a dolog iránt. De, AI, nagyon remélem, igazat mondtál, mert nem szeretnék ezekkel megint olyan cirkuszt mint korábban. Néhány órával később megszólal a telefon a lakásomon. AI? Megcsíptük! Megkaptuk a megrendelést! - üvölt Jones a kagylóba. A jobb dobhártyám majd beszakad. A bal fülemben viszont hallom az egy millió dollár csengését a kasszában. És tudod, mi újság? Nekik is előnyösebbek a kisebb részszállítások! Oké. Óriási, Máris passzolom tovább a labdát. Megmondhatod nekik, hogy mától két hétre szállítjuk az első 250-et.

- 149 -

A CÉL

30. fejezet A következő hónap elején megbeszélést tartunk. Lou kivételével mindenki jelen van. Bob szerint ő is rövidesen megérkezik. Leülök és fészkelődöm. További várakozás helyett a szállításokról érdeklődöm. Hogy áll a Burnside-féle megrendelés? Az első szállítmány határidőre elment - feleli Donovan. És a többi? Nincs nagyobb probléma - tájékoztat Stacey. - Az vezérlő modulok egy napot késtek, de elég időnk volt, hogy az összeszerelést késedelem nélkül elvégezhessük. Az e heti adagot időben megkaptuk. Helyes. Mik az utolsó információk a kisebb tételekről? Egyre gyorsabban haladnak át a munkadarabok az üzemen - mondja Bob. Kitűnő. Ekkor belép Lou. Azért késett, mert az e havi termelési adatokat számolta. Leül és egyenesen rám néz. Nos? Megvan a tizenöt százalék? Á! Tizenhét van, hála részben Burnside-nak. És a következő hónap is jónak ígérkezik. Aztán belemerül a második negyedév teljesítményeinek részletezésébe. Már sínen vagyunk. A készletek a három hónappal ezelőttiek negyven százalékára csökkentek. Az eredmény megduplázódott. Hát, nagy utat jártunk be, igaz? Másnap, ebédről visszatérve, két fehér borítékot találok az íróasztalomon, melyek bal felső sarkában a UniWare Részleg emblémája díszeleg. Felnyitom az egyiket és széthajtom a levélpapírt. Az egész csak két rövid bekezdés Bill Peach aláírásával. Gratulál a Burnside üzlethez. A másik is Peach-től érkezett. Ez is rövid és lényegre törő. Formálisan utasít, hogy készüljek fel egy, a központban tartandó beszámolóra a gyár teljesítményéről. A második levél olvastán a mosolyom még szélesebb lesz. Három hónappal ezelőtt egy ilyen levéltől már kivert volna a víz, mert bár közvetlenül nem erről szól, feltételezem, azért kerül sor a beszámolóra, hogy döntés szülessék a gyár jövőjéről. Valami formális értékelést vártam. És most már nem tör ki tőle a frász - ellenkezőleg, nagyon jól esik. Miért kellene aggódnunk? A francba is, itt az alkalom, hogy megmutassuk, mit csináltunk! Az eredmény nő, ahogy a marketingesek jó hírünket keltik a vásárlók közt. A készletmennyiség csak töredéke a korábbinak és még csökkenőben van. Ha több az üzlet és több alkatrész között oszlanak meg a költségek, az üzemeltetési ráfordítások is csökkennek. Pénzt keresünk. Következő héten két napra otthagyom a gyárat Scott Dolin-nal, a munkaügyi vezetővel. Bizalmas megbeszélésen veszünk részt St. Louis-ban a részleg munka-erőgazdálkodási csoportjának tagjaival és a többi gyár igazgatóival. A vita főleg a szakszervezetektől kért bércsökkentési hozzájárulásokról folyik. Az értekezlet rendkívül csalódottá tesz. Bearingtonban nincs különösebben szükségünk alacsonyabb bérekre. Így aztán nem nagyon érdekel a tárgyalásokon javasolt stratégia tudván azt, hogy konfliktusokhoz vezethet a szakszervezetekkel, ami sztrájkkal fenyeget, ez viszont semmissé teheti a vásárlóinknál elért haladást. Ettől függetlenül a tanácskozás lassan folydogál és kevés eredménnyel ér véget. Visszatérek Bearington-ba. Délután négy körül lépek be az irodaépületbe. A recepciós integet. Odalépek hozzá. Közli, hogy Bob Donovan kéri, keressem meg, amint beérek. Felhívom és néhány perc múlva beront az irodámba. Mi van, Bob? Hilton Smyth. Itt volt ma a gyárban. Itt volt? Bob megrázza a fejét. - Emlékszel még a robotokról tervezett videofelvételre?

- 150 -

A CÉL Azt lelőtték. Most újjászületett az ötlet. Csakhogy most Hilton vezette elő, mivel ő a részleg termelékenységért felelős vezetője, aki Granby helyett dumál. Éppen a reggeli kávémat kortyolgattam, amikor becsörtetett a tévés stáb. Mire kitalálhattam volna, mi a bánatot keresnek itt, Hilton Smyth a nyakamon volt. Tudott itt valaki az érkezésükről? Azt mondja, Barbara Penn az üzemi laptól tudott róla. És nem gondolta, hogy meg kellene mondania valakinek. Nézd, az egészet váratlanul átütemezték. Mivel Scott-tal távol voltatok, a saját feje után ment. Megbeszélte a szakszervezettel és mindent előkészített. Kiküldött egy feljegyzést, de ma reggelig senki sem kapta meg. Micsoda kezdeményezőkészség - morgok. Aztán folytatja a mesét. Hilton csapata felsorakozott az egyik robot előtt, nem a marógépeknél, hanem az egyik stószoló körül. Hamar kiderült, hogy gond van. A robotnak nincs semmi tennivalója. Egy termelékenységet reklámozó videón a robotnak természetesen nem egyszerűen a hátteret kell adnia, hanem termelnie kell. Ezért aztán vagy egy óra hosszat Bobék mást se csináltak, mint valami munkát kerestek a gépnek. Ezalatt Smyth, elunva a várakozást, elkezdett mászkálni és észrevett néhány dolgot. Amikor végre találtunk valami munkát a gépnek, Hilton nekiállt mindenféléket kérdezgetni a tételek nagyságáról. Nem tudtam, mit mondjak neki, mert nem voltam biztos abban, hogy mindent elmondtáI-e a központban. Így aztán hát, csak gondoltam, tudnod kell róla. Érzem, hogy liftezik a gyomrom. Hirtelen megszólal a telefon. Felkapom a·kagylót. Ethan Frost van a vonalban a központból. Éppen most beszelt Hilton Smyth-szel. Elnézést kérek Bobtól, aki erre távozik. Miután becsukódik mögötte az ajtó, néhány percig beszélgetek Frost-tal, majd lemegyek Lou-hoz. Útközben elkezdem gyakorolni a sztepp-táncot. Két nappal később a gyárba könyvvizsgáló csoport érkezik a központból. A csapatot Neil Cravitz, a részleg helyettes ellenőre, egy ötvenes, csonttörő kézfogású férfi vezeti, akinél humortalanabb pillantású valakivel még életemben nem találkoztam. Bemasíroznak és kisajátítják a tanácstermet. Nagyon rövid időn belül rájönnek, hogy a termékek önköltségének számítási bázisát megváltoztattuk. Ez az előírások súlyos megszegése - közli Cravitz, ahogy a szemüvege felett felnéz az előtte heverő papírokból. Lou hebeg-habog, hogy talán tényleg nem tartottuk pontosan be az előírásokat, de jó okunk volt arra, hogy a szóban forgó két hónapos periódust tekintsük bázisnak. Én is beavatkozom és közlöm, hogy ezt a módszert sokkal jobb megközelítésnek tartom. Sajnálom, Mr. Rogo - mondja Cravitz. - Nekünk a hivatalos gazdálkodási elveket kell szem előtt tartanunk. - De hát a gyár teljesen megváltozott! Az asztal körül öt könyvelő ül és zordonan bámul Lou-ra meg rám. Végül meg rázom a fejem. Semmi értelme könyörögni nekik. Csak a saját könyvelési módszerüket ismerik. A csapat átszámolja az adatokat és a helyesbítés után valóban úgy tűnik, mintha nőttek volna a költségeink. Mielőtt elmennek, még megpróbálom rávenni őket, hogy hívják fel Peach-et, ám Peach nem érhető el, házon kívül van. Majd Frost-tal próbálkozom, de ő sincs bent. Az egyik titkárnő Smyth felhívását ajánlja, aki feltehetően az egyetlen vezető, aki a helyén van, de barátságtalanul visszautasítom. Egy álló hétig várom a központból érkező letolást. De nem jön. Lou feljegyzés formájában megrovást kap Frost-tól, amiben a jóváhagyott előírások betartására szólítja fel és utasítja, hogy dolgozza át a negyedévi jelentésünket a régi normáknak megfelelően és küldje be a beszámoló előtt. Peach-től ez úgyszólván semmi. Az egyik kora délután Lou-val az átdolgozott havi jelentést nézegetjük. EI vagyok szontyolodva. A régi költségtényezőn alapuló számok szerint nem érjük el a tizenöt

- 151 -

A CÉL százalékot. A növekedés 12,8 százalékos, nem pedig tizenhét, amennyit Lou eredetileg kalkulált. Lou, nem lehetne valahogy kicsit feltupírozni? - könyörgök. Megrázza a fejét. - Mostantól Frost mindent átszőröz, amit csak előterjesztünk. Nem tudok jobbat, mint amit itt látsz. Kívülről valami egyre erősödő zaj üti meg a fülem. Egymásra nézünk. Nem helikopter az? - kérdem. Lou az ablakhoz megy és kinéz. Én akkor érek az ablakhoz, amikor földet ér. A csillogó piros-fehér helikopter légcsavarja körül por és barna fűcsomók kavarognak. A rotor még meg sem áll amikor nyílik a gép ajtaja és két ember száll ki. Az első mintha Johnny Jones lenne - jegyzi meg Lou. Ő az. És ki a másik? Nem vagyok biztos benne. Nézem, ahogy átvágnak a gyepen és keresztülsétálnak a parkolóhelyen. A nagy darab, fehér hajú férfi arrogáns nagyképűsége egy régi találkozás emlékét idézi fel bennem. Végre leesik a tantusz, ki is ő. Úristen. Nem hittem volna, hogy helikopterre van szüksége, ha meg akar minket látogatni mondja Lou. Rosszabb még az istennél is. Ez maga Buck Burnside. Mielőtt Lou szóhoz jutna, kiszáguldok az ajtón. Berontok Stacey irodájába. Ő is az ablaknál álldogál, körülötte a titkárnője és az éppen akkor tartott megbeszélés résztvevői. Mindenki azt az átkozott helikoptert bámulja. Stace, azonnal beszélnünk kell. Odajön az ajtóhoz, én meg kirángatom a folyosóra. Mi a helyzet Burnside 12-eseivel? Az utolsó eresztés két nappal ezelőtt kiment. Időben? Hát persze. Gond nélkül kiszállítottuk, akárcsak az előző tételt. Futás közben mormogok valami köszönöm félét a vállam felett. Donovan! Az irodájában nincs. Megállok a titkárnője íróasztala előtt. Hol van Bob? Azt hiszem, kiment a mosdóba. Nekilódulok. Szinte beszakítom az ajtót. Bob éppen a kezét mossa. Volt valami minőségi probléma a Burnside-féle megrendeléssel? Tudomásom szerint nem - bámul rám Bob. Volt egyáltalán valami gond vele? Papírtörülközővel megtörli a kezét. Nem. Úgy ment minden mint a karikacsapás. Nekidőlök a falnak. Akkor mi a francot keres itt? Kicsoda? Burnside. Johnny Jones-szal éppen most szállt ki a helikopteréből. Micsoda? Gyere velem. Lemegyünk a recepcióshoz, de a váróhelyiségben nincs senki. Nem járt erre Mr. Jones egy vásárlónkkal? - kérdezem a lányt. Akik a helikopterrel jöttek? Járni jártak, de egyenesen átmentek az üzemcsarnokba. Bobbal végigvágtatunk a folyosón, át a dupla üvegajtón a narancssárga fénybe és a termelés zajába. Az egyik felügyelő meglát bennünket és egy hang nélkül arrafelé mutat, amerre Jones és Burnside ment. Hamar észrevesszük őket.

- 152 -

A CÉL Burnside odasétál minden munkáshoz, akit csak lát és minddel kezet ráz. Ujjé! Kézrázás, vállveregetés, néhány kedves szó. És mosolyog. Jones követi, és végigcsinálja ugyanazt. Alighogy Burnside elengedi valaki kezét, Jones ragadja meg. Mindenkivel lejattolnak, aki csak látótávolságban van. Végül Jones veszi észre a közeledtünket, megveregeti Burnside vállát és mond neki valamit. Burnside szélesen elvigyorodik és kitárt karokkal lépked felém. Itt van az, akinek külön gratulálni akartam. A végére tartogattam a javát, de megelőzött. Hogy van? Kösz, jól, Mr. Burnside. Mr. Rogo, azért jöttem, hogy minden egyes alkalmazottjuknak külön megrázzam a kezét. Állati jó munkát végeztek a megrendelésünkre. Állati jót! Azok a tetűk öt hónapra vállalták és még sehol sincsenek, itt meg öt hét alatt a seggére vertek. Hihetetlen erőfeszítés lehetett! Mielőtt bármit is válaszolhatnék, Jones avatkozik bele a beszélgetésbe. - Bucky és én ma együtt ebédeltünk és megemlítettem neki, hogy elhárítottak minden akadályt és mindenki mindent beleadott. Nos mindent megtettünk, amit csak tudtunk - szólalok meg. Menjünk tovább -, javasolja Burnside és nekivág a gépek közti átjárónak. Csak tessék. Nem fog ártani a hatékonyságuknak? - kérdi Burnside. Egy cseppet sem. Csak tessék egyenesen. A szájam sarkából odasúgom Bobnak - Szedd elő Barbara Benn-t, legyen itt pillanatokon belül a kamerájával. És hozzon egy rakás filmet. Donovan meglép a kis csoportunktól, én meg Jones-szal és Burnside-dal össze-vissza mászkálunk az üzemcsarnokban és kezeket rázunk, egyiket a másik után. Johnny szemmel láthatóan rendkívül izgatott. Amikor Burnside hallótávolságon kívül ér, odafordul hozzám. - Hányas cipőt hordasz? Tíz és felest. Miért? Jövök neked egy párraI. Oké, Johnny. Ne is törődj vele. AI, el kell mondjam neked, hogy a jövő héten összeülünk Burnside embereivel és hosszú távú megállapodást kötünk a 12-es modellekre - évente 10 000 darabra! Már a szám nagyságától megtántorodom. És ha visszamegyek, összerántom az osztályomat - folytatja menetközben Jones. Új kampányt indítunk, az itt történtek népszerűsítésére, mert ez az egyetlen gyár az egész rohadt részlegben, amelyik határidőre és jó minőségben teljesíti a megrendeléseket. A ti átfutási időitekkel, AI felrobbanthatjuk a piacot! Kösz, végre van egy nyertesünk! Kösz Johnny, de a Burnside-féle megrendelés teljesítése semmiféle extra erőfeszítésünkbe nem került. Pssszt! Nehogy Burnside megtudja. Hallom, hogy a hátam mögött két segédmunkás beszélget. Mi volt ez? Tudja a fene. Valamit biztosan jól csináltunk. A beszámoló előtti napon, miután részletesen elpróbáltam az előadásomat, elraktam tíz példányt a jelentésből és már nincs más gondom csak az, hogy kitaláljam, mi sikeredhet félre. Felhívom Julie-t Szevasz. Idefigyelj, holnap reggel be kell mennem a központba egy értekezletre. És mivel Forest Grove nagyjából útba esik, beugranék hozzád ma éjszakára. Mi szólsz hozzá? Jól hangzik. Kicsit korábban távozom a gyárból és nekivágok a sztrádának. Felhajtva az államközire, Bearington balról esik. A "Vegyél meg" felirat a magas irodaépület tetején még a helyén van. A látókörömben vagy 50.000 ember él és lélegzik, akinek fogalma sincsen arról, hogy a város gazdasági jövőjének kicsiny, de fontos részéről születik holnap döntés. Legtöbbjüket a legkevésbé sem érdekli a gyár, vagy az, hogy mit

- 153 -

A CÉL csinálunk benne - de ha az UniWare bezárja, dühösek lesznek és megijednek. És ha nem zárja be? Kit érdekel? Senki sem fogja tudni, min mentünk keresztül. Akár nyerünk, akár vesztünk, tudom, megtettem mindent. Amikor Julie szüleinek házához érek, Sharon és Dave rohan ki az autóhoz. Miután levetem az öltönyt és kényelmes göncökbe bújok, vagy egy óra hosszat frisbee-t dobálunk a gyerekekkel. Amikor teljesen kimerítenek, Julie azzal az ötlettel áll elő, hogy elmehetnénk kettesben vacsorázni. Az az érzésem, beszélni akar velem. A park mellett hajtunk el. AI, álljunk meg egy kicsit. Minek? A múltkor nem fejeztük be a sétánkat. Kiszállunk a kocsiból és sétálgatunk. A végén leérünk a folyóhoz és leülünk. Miféle értekezletetek lesz holnap? Beszámolok a gyár termelési eredményeiről. A részleg holnap dönt a gyár jövőjéről. Ó! Mit gondolsz, hogy döntenek? Nem tudtunk mindent megcsinálni, amit Bill Peach-nek ígértem. Bizonyos adatok nem néznek olyan jól ki a költségelőírások miatt, mint amilyen jók a valóságban. Emlékszel? Már említettem neked. Bólint, én meg a fejem rázom, mert dühös vagyok a könyvvizsgálat következményei miatt. Ezzel együtt jó hónapunk volt. Bár nem elég nyilvánvaló, igazából nem is jó, hanem egyszerűen fantasztikus. Nem gondolod, hogy mégis bezárják a gyárat? Nem hiszem. Senki sem lehet olyan hülye, hogy pusztán a ráfordítások növekedése miatt ránk húzza a vizeslepedőt. Még ezzel az elbaszott mértékkel mérve is pénzt hozunk a konyhára. Megfogja a kezem. - Igazán kedves volt, hogy aznap reggel elvittél reggelizni. Elmosolyodom. - Miután hajnali ötkor végighallgattad a zavaros Iocsogásomat. Tényleg rászolgáltál. Téged hallgatva akkor jöttem rá, milyen keveset is tudok arról, amit csinálsz. Bárcsak többet meséltél volna az évek során. Megvonom a vállam. - Nem tudom, miért nem tettem. Azt hiszem azért, mert nem gondoltam, hogy érdekelhet. Vagy azért, mert nem akartalak terhelni vele. Kérdezhettem volna én is többet. Hát, erre nem volt sok lehetőséged a túlórázások miatt. Amikor az elmenetelem előtti napokban nem jöttél haza, személyes sértésnek vettem a dolgot. Nem hittem el, hogy nem ellenem irányul. Magamban mélyen azt gondoltam, csak kifogás az egész, hogy ne kelljen velem lenned. Dehogy. Szó se róla. Julie, amikor bekövetkezett a válság, állandóan arra gondoltam, tudnod kellene, hogy ez mennyire fontos. Sajnálom. Többet kellett volna elmondanom neked. Megszorítja a kezem. Azóta gyakran eszembe jut, amiket a házasságunkról mondtál, amikor legutóbb itt üldögéltünk. Be kell valljam, igazad volt. Sokáig csak úgy elvoltunk. Valójában eltávolodtunk egymástól. Csak néztem, ahogy az évek során egyre inkább a munkádnak élsz. Én meg ezt olyasmikkel ellensúlyoztam, hogy a házat díszítgettem és összejártam a barátaimmal. Egyszerűen szem elől tévesztettük a fontos dolgokat. Ránézek a napsütésben. Hajából eltűnt a rémes festés, amit aznap vettem észre, amikor az NCX-10-es elromlott. Most végre ismét simaszálú és sötétbarna. AI, egyetlen dolgot azonban tudok: többet akarok belőled, nem kevesebbet. Ez mindig is problémát jelentett nekem. Kék szemével felém fordul, bennem pedig valami rég elveszettnek hitt érzés ébred. Végül rájöttem, miért nem akarok visszamenni veled Bearington-ba. Alapvetően nem a város az oka, noha nem vagyok túlságosan oda érte. Hanem azért, mert mióta külön élünk, sokkal többet vagyunk együtt. Vagyis, amikor egy házban éltünk, úgy éreztem. mintha csak tudomásul vennéd, hogy vagyok. Most meg virágot hozol.

- 154 -

A CÉL Otthagysz más tennivalókat, hogy velem légy. AI, ez aranyos tőled. Tudom, hogy örökké nem lehet így élni - azt hiszem, a dolog a szüleimnek is terhére van egy kicsit - de nem akarom, hogy vége legyen. Kezdem remekül érezni magam. Legalább az biztos, hogy nem akarunk megválni egymástól. AI, nem tudom pontosan, mi a célunk, vagy mi kellene, hogy legyen, de azt gondolom, szükségünk van egymásra. Azt akarom, hogy Sharon-t és Dave-t tisztességgel felneveljük. És azt is akarom, hogy megadjuk egymásnak, amire szükségünk van. Átölelem. Kezdetnek érdemes megfontolni. Nézd, valószínűleg könnyebb beszélni ezekről, mint meg is tenni, de megpróbállak többnek tekinteni az otthonunk tartozékánál. Szeretném, ha hazajönnél, de sajnos a problémák okát jelentő feszültségek még fennállnak. Talán elhárulnak a közeljövőben, de nem tudok fütyülni a munkámra. Erre nem is kértelek. Csak törődj többet velem és a gyerekekkel. Én meg igazán megpróbálom megérteni a feladataidat. Mosolygok. Emlékszel, hogy sok-sok évvel ezelőtt, az esküvőnk után, amikor még mind a ketten dolgoztunk, esténként órákig beszélgettünk és sajnáltuk egymást a napi megpróbáltatásokért és kínlódásokért? Nagyon jó volt. De aztán jöttek a gyerekek. És később a túlórázásaid. Igen, leszoktunk róla. Mit szólnál hozzá, ha felújítanánk a régi szokást? Remekül hangzik. Nézd, AI, tudom, hogy önzésnek tűnik, hogy elhagytalak. Bezsongtam egy kicsit. Sajnálom. Nem, nem kell elnézést kérned. Nekem kellett volna többet törődni veled. De megpróbállak kárpótolni. - Futólag elmosolyodik. majd folytatja. - Ha már az emlékekről beszélünk, emlékszel az első veszekedésünkre? Akkor megígértük egymásnak, hogy mindig megvizsgáljuk a szituációt a másik szempontjából is. Hát erre az elmúlt években nem nagyon került sor. Hajlandó vagyok újra megpróbálni, ha te is megteszed. Természetesen. Hosszas hallgatás. Tehát ... férjezett akarsz maradni? Hátradől a karomban. - Megpróbálom másodszor is. Ugye tudod, hogy nem lesz minden egyszerre tökéletes? Lesznek még veszekedéseink. És időről időre irigykedni fogok rád. Mi az ördög! Menjünk Vegas-ba és keressünk egy békebírót. Elneveti magát. - Komolyan gondolod? - Hát, ma nem megy a dolog. Holnap reggel van az az értekezlet. De mondjuk, megfelel a holnap este? Te tényleg komolyan gondolod? Csak elmegyek a bankba és beváltom a fizetési csekkemet. A holnapi nap után legfőbb ideje lesz elverni belőle valamit. Julie mosolyog. - Oké, te pazarló. Nosza!

- 155 -

A CÉL

31 fejezet Másnap reggel tíz előtt néhány perccel besétálok a UniCo épületének tizenötödik emeletén lévő tanácsterembe. A hosszú asztal másik végén már ott ül Hilton Smyth, mellette Neil Cravitz. Egy csomó központbeli pasas nyüzsög körülöttük. Jó reggelt. Hilton mosolytalanul felnéz. - Ha becsuknád az ajtót, kezdenénk. Várj csak, Bill Peach még nincs itt. Nem várjuk meg? Bill nem jön. Valami tárgyaláson van - közli Smyth. Akkor azt kérem, hogy halasszuk el a beszámolót. Smyth pillantása jegesen villog. Bill kifejezetten megbízott, hogy vezessem le a megbeszélést, aztán referáljak neki. Tehát azt javasolom, kezdj neki a beszámolódnak. Ellenkező esetben a jelentésedből magunk vonjuk le a következtetéseinket. Egyébként is, a Neil által említett költségnövekedéssel kapcsolatban mintha némi magyarázattal tartoznál. Én magam különösen azt szeretném megtudni, miért tértél el a gazdaságos tételnagyságok meghatározásának szokásos módszerétől. Mielőtt válaszolnék, egy lépést teszek feléjük. Lassan forr bennem a düh. Megpróbálom visszafogni magam és végiggondolni, mit jelent ez az egész. A fene egye meg, Peach-nek mindenképpen itt kellene lennie. Ráadásul azt hittem, hogy Frost-tal fogok szemben állni, nem a sameszával. De a hangnemből úgy tűnik, hogy Hilton Peach-vel bírót, esetleg ítéletvégrehajtót is csináltatott magából. Úgy határozok, az a legbiztonságosabb, ha belevágok. Legyen. De mielőtt beszámolok arról, mi történik a gyárban, feltennék egy kérdést. Az a UniWare Részleg célja, hogy a költségeket csökkentse? Természetesen - válaszol türelmetlenül Hilton. Áh, dehogy. Nem ez a cél. A cél az, hogy a UniWare pénzt hozzon. Így van? Cravitz előredől a székén és helyesel. Hilton habozva bólint. Be fogom nektek mutatni, hogy függetlenül a ráfordításoknak a költséggazdálkodási előírások szerinti alakulásától, az én gyáram még soha nem volt jobb helyzetben, hogy profitot hozzon. Hát így kezdődik. Másfél órával később, amikor éppen a szűk keresztmetszeteknek a készletekre és az eredményre gyakorolt hatását magyarázom, Hilton leállít. Oké, éppen elég időnket vetted már igénybe, hogy mindezt elmondd. Én ugyan nem látom, hogy annyira lényeges volna a dolog. Talán a te gyáradban vannak szűk keresztmetszetek és ezt te fel is fedezted. Nos, brávó meg minden, de amikor én voltam gyárigazgató, a szűk keresztmetszetek össze-vissza vándoroltak. Hilton, olyan alapfeltevésekről vitatkozunk, amelyek hibásak. Nem látom be, hogy a problémák, amikkel foglalkozunk, alapvető jelentőségűek lennének. Egyszerűen józan ész kérdése az egész. Többről van szó mint józan észről. Mi mindennap olyasmiket csinálunk, amik ellentmondanak a legtöbb helyen a termelésben alkalmazott bizonyos szabályoknak. Mint például? - kérdezi Cravitz. A múltban használt költséggazdálkodási előírások szerint az elsődleges feladatunk a kapacitás és a szükséglet egyensúlyba hozása, a termelési folyamat fenntartása csak másodlagos. Azonban próbálkozni sem szabad a kapacitás egyensúlyba hozásával, többlet kapacitásra van szükség. Azt a szabályt kell követnünk, hogy ne a kapacitás, hanem a termelés mennyisége kerüljön egyensúlyba a szükséglettel. Másodszor: a rendszerint ajánlott ösztönzés azon a feltevésen alapszik, hogy valamely munkás kihasználtságának szintjét saját potenciálja határozza meg. Ez tévedés, hiszen függő helyzetben van. Bármely, nem szűk keresztmetszetet jelentő forrás esetében

- 156 -

A CÉL a tevékenység azon szintjét, amelynél a rendszer már nyereségessé válik, nem saját potenciálja szabja meg, hanem a rendszeren belüli más kényszerek. Hilton türelmetlenül közbevág. - Mi a különbség? Amikor valaki dolgozik, hasznot hajt nekünk. Nem, és ez a harmadik téves feltételezés. Azt hisszük, hogy a kihasználás és az aktivizálás ugyanaz. Egy forrás aktivizálása és kihasználása nem szinonimák. És a vita folyik tovább. Én azt mondom, hogy a szűk keresztmetszet egy órányi vesztesége nem ugyanannyi veszteséget jelent az egész rendszernek, Hilton szerint viszont ez csak az adott gépnél jelent veszteséget. Én azt állítom, hogy a nem szűk keresztmetszeteken a megtakarítás semmit sem jelent. Ezzel szemben Hilton ragaszkodik ahhoz, hogy a megtakarítás bizony megtakarítás. Álladóan ezekről a szűk keresztmetszetekről beszélünk - fakad ki Hilton. Időlegesen korlátozzák az eredményt. Erre talán a ti gyáratok a bizonyíték. De alig van hatásuk a készletek alakulására. Éppen ellenkezőleg, Hilton. A szűk keresztmetszeteken múlik mind az eredmény, mind a készletek alakulása. És meg kell mondjam, mi derült ki valójában a mi gyárunkban. Bebizonyosodott, hogy a teljesítmény kimutatására vonatkozó előírásaink rosszak. Cravitz elhajítja a tollát, ami zajosan végiggurul az asztalon. Akkor hogyan értékeljük a teljesítményt? A bázishoz képest. És ennek alapján a gyárunk most a legjobb az egész UniWare Részlegben. Sőt, talán az egész iparágban. Profitot termelünk, amit senki más sem képes megtenni. Átmenetileg. De ha így folytatjátok, nem hiszem, hogy hosszú távon is lesz nyereségetek - jegyzi meg Hilton. Mielőtt válaszolnék, Hilton felemeli a hangját. A lényeg az, hogy nőttek a ráfordításaitok. És ha nőnek a költségek, csökken a profit. Ilyen egyszerű az egész. És ez lesz az alapja mindannak, amit Bill Peach-nek jelenteni fogok. Egyszer csak egyedül maradok a teremben. Smyth és Cravitz urak elmentek. Egy darabig a nyitott táskámra meredek, majd az öklömmel rácsapva becsukom. A lifthez menet a hülyeségükről motyogok magamban. Megnyomom a “le" gombot. De meggondolom magam, nem várom meg a felvonót elindulok a folyosón. A sarokiroda felé tartok. Bill titkárnője, Meg várakozóan pillant rám. Odavánszorgok az íróasztalához, amin iratokat rendezget. Beszélnem kell Bill-vel - közlöm vele. Egész nap értekezleteken van. Nagyon sürgős lenne. Hűvösen néz. - Azt az utasítást adta, hogy ne zavarják. Meg, muszáj beszélnem vele, amilyen hamar csak lehet. Közben Bill Peach fordul be a sarkon. Gyorsan lépked, de mielőtt eltűnhetne az irodájában lerohanom. Bill ... Helló, AI - köszön mosolyogva, de nem áll meg. - Hogy vagy? Nem túl jól, Bill. Elrabolnám néhány percedet. Már az irodájában van, de követem, mielőtt becsukhatná az ajtót. Odafordul hozzám. Nem várhat a dolog hétfőig? Hilton Smyth negatív tartalmú jelentést fog előterjeszteni a gyárról. Úgy érzem, hogy neked, mint a főnökömnek, legalább meg kell hallgatnod, mielőtt levonod a következtetéseidet. Peach hallgat egy ideig, aztán egy székre mutat. Az íróasztala két felén ülünk. Belefognék, de Bill felemeli a kezét és előredől. Rákönyököl az íróasztalra, ujjait összefonja az arca előtt.

- 157 -

A CÉL Először is sajnálom, hogy nem lehettem jelen a beszámolón, de Granby-vel volt megbeszélésem. Másodszor pedig el akarok mondani neked néhány dolgot. Várok. Elvárom, hogy tartsd a szád, amíg be nem jelentik, de vagyunk olyan jóban, hogy néhány közeli változást eláruljak neked. Az első az, hogy e hét végétől már nem vagyok a főnököd. Elmész? Magasabb szintű beosztást kapok. Ó, gratulálok. Megkérdezhetem, ki lesz az utódod? Nos, még nincs meg a jóváhagyás, de úgy néz ki, hogy Hilton Smyth. Mintha a föld nyílna meg alattam. Akkor hiába volt a rengeteg munka, mert Hilton csak annyit lát az egészből, hogy nőttek a költségek, ami ráadásul nem is igaz. Peach ismét felemeli kezét, hogy félbeszakítson. - Egy pillanat, Al. Nem erről van szó. De Hilton ... Hilton nem tud mindent. Az biztos - morgom. De te sem. Ezt hogy érted? AI, a UniCo a te gyáradból és még kettőből létrehoz egy új részleget. Erre harminc napon belül sor kerül. Most vagyok csak meglőve. Hilton fogja vezetni az eredeti részleget. Az új részleg vezetőjének kinevezése, aki Hiltonhoz hasonlóan az én beosztottam lesz, a váltás utánra várható. A kinti helyiségből hangok szűrődnek be. Bill az ajtó felé pillant. És ki fogja az új részleget vezetni? - Gyorsan kérdezek, mert érzem, a beszélgetés a végéhez közeledik. Nos, ezt majd más fogja megmondani - mondja, miközben hátratolja a székét és feláll. Odaint valakinek. Ültömben hátrafordulok. Az ajtóban személyesen J. Bart Granby, az UniCo elnöke áll. Félszemüvege felett rám néz. - Tudja, Rogo, csudára meglepett. Az év elején már majdnem leírtuk. De ha késett is a startja, a végén csak megfordította a dolgokat. Eközben megveregeti a hátam. Így igaz - teszi hozzá Peach. - A költségnövekedés kivételével ... A fenébe is, Peach - mordul fel Granby, - ez az ember a bázishoz képest többet teljesített mint bárki más. Csak ez számít. És ha el kell adnunk vagy be kell zárnunk valamelyik részlegünket, akkor az nem a magáé lesz, lefogadom. Széles vigyor terül el a képemen, amikor leesik a tantusz. Granby is elmosolyodik. - Ne áruljunk tovább zsákbamacskát. Szeretné vezetni az új részleget? Igen, szeretném. Az új fizetését majd megbeszéljük Peach-vel, de most ideje ebédelni. Ha nincs más dolga, Rogo, tartson velünk. A következő hónap során, bár Hilton egyre-másra küldözgeti a fenyegető feljegyzéseket, a gyárat az új módszerek szerint vezetem a Kereskedelmi Osztálytól érkező egyre több megrendelés teljesítése érdekében. Jó sokára sikerül elcsípnem Jonah-t New Yorkban, hogy tájékoztassam a múlt hónap eseményeiről. Bár kedves hozzám, egy csöppet sincs meglepve. - Egész idő alatt azon idegeskedtem, hogy mentsem meg az egyetlen szem gyáramat, most meg három van. - Azt tette, amit tennie kellett, Alex. Elérte, hogy a gyára pénzt hozzon. A rendszer természetesen több mint egy gyár. Más lehetett volna a dolgok kimenetele, ha a maga gyárában felhasznált ötleteket az összesben alkalmazzák. De három több mint egy. És idővel ... Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy így alakultak a dolgok.

- 158 -

A CÉL Alex, ha helyesen cselekszik, a szerencse nem játszik szerepet. Hát ... Az csak szerencse lenne, hogy felhívott Londonban? Vagy az, hogy megtalálta a szűk keresztmetszeteket és megfelezte a tételeket? A szerencsének ehhez semmi köze. Igaz, de ha nincs szerencsém és nem találkozunk akkor Chicagóban, sose tanultam volna meg a leckét. Alex, az események lendülete folytán valószínűleg találkoztunk volna. És hadd mondjam meg, szó sincs arról, hogy mindent megtanult volna. Vegyük például az általam említett szabályokat. Ezek a termelés alapigazságait fejezik ki. Nem egy vállalatét. Kilenc szabály létezik, ezek közül hatot ismer. Még csak most kezdődik a tanulás. Akárcsak nekem. Közben a vesztes UniWare-ből nyertest csinált viszonylag rövid idő alatt és egy halom pénzt keres egy csomó embernek. Igen, erről szól a történet. Miről? Pénzt keresni. Ez a cél. Ha visszaidézi az első chicagói beszélgetésünket, rájön, hogy a pénzkeresésen kívül valami másra is utaltam. Ami sokkal fontosabb a számomra. De hiszen a pénzkeresés a cél, nem? Igen, de csak egy termelő szervezet esetében. Ami nem az enyém és azt hiszem, nem is a magáé. Akkor mi a célunk? Mit gondol, mi lehet? Hát ... nem is tudom. Most búcsúzom. Tartsuk a kapcsolatot. Azonban hadd ajánljak valamit. Miről volna szó? Gondolkodjék el azon, mi a cél.

- 159 -

A CÉL

Epilógus A csillagok és a hold fényében a Boing 747-es magasan a sötét ezüst felhők fölött szállt az éjszakában. Az első osztályon az utasok vagy aludtak, vagy ittak, vagy rettenetesen unatkoztak. Kettő kivételével. Az egyik órák óta mesélt, mióta csak a gép felszállt Tokióban. A másik pedig érdeklődve hallgatta. Mindketten fáradtak voltak, de álmosak nem. Valahol Kanada fölött fejeződött be a történet. Az ablakon annak a napnak a hajnala tükröződött be, amelyet Japánban hagytak maguk mögött. Alex Rogo hátradőlt az ülésben, belekortyolt a poharában lévő jégből kiolvadt vízbe és megpihent. Hallgatója, Eric is kényelmesen elhelyezkedett, arcán azonban látszott, hogy mélyen elgondolkodott a hallottakon. Annak idején évfolyamtársak és barátok voltak. Együtt készültek a vizsgákra. Akkoriban együtt indultak Chicago felé, hogy felkutassák a világ legjobb rostélyosát, de elfogyott az üzemanyaguk, így végül az indianai Gary-ben hamburgert ettek. Két nappal az avatásuk előtt mindketten behívót kaptak és miután ennek örömére Big Bruno Bár és Grilljében megkóstolták az összes innivalót, ünnepélyesen megfogadták, hogy nem fogják az életben elveszíteni egymást. És bár voltak hosszú kihagyások, így is tettek. Barátjához hasonlóan Eric is az iparban helyezkedett el. Most egy Bostonban székelő számítógépes cég középvezetője. A semmiből felbukkanva egyszer csak felhívta Alexet egy este, hogy érdeklődjön, mi újság. Kiderült. hogy véletlenül mindketten ugyanakkor utaznak Japánba és ugyanaznap térnek vissza az Államokba. Ezért úgy intézték. hogy találkozzanak Tokióban és ugyanazzal a géppel repüljenek. Visszatérésük estéjén ráleltek végre a világ legjobb rostélyosára, ami ugyan japán marhahúsból készült. Eric, mi hozott Japánba? - kérdezte Alex. És te mit keresel itt? Segítek új megrendeléseket szerezni a cégnek. Tényleg? Ti tudtok itt eladni? Persze. Pedig nehéz dió. Igaz, de mégis sikerül. A vásárlóink először nem nagyon hitték el, hogy teljesíteni tudjuk a minőségi és szállítási követelményeiket. De képesek vagyunk rá. Nem tréfálsz? Azt hittem, az “Éppen-időben módszert" vagy valami ilyesmit tanulmányoztál. Hát, nem akarom leszólni azt a módszert, de kitaláltam valami jobbat. Jobbat? Igen. A részlegemben már használjuk néhány éve. Eric kétkedő arcot vágott. de szemmel láthatóan érdekelte a téma. Mesélj róla. Az egy hosszú mese, túl hosszú egy vacsorához. Egyébként is, hagyjuk most az üzletet és élvezzük Japánt, amíg itt vagyunk. Nem is esett a dologról többet szó másnapig, egészen addig, amíg fel nem szálltak a gépre. Most viszont Eric megkérdezte, mi lehet jobb az “Éppen-időben módszernél". Alex figyelmeztette, hogy jó ideig eltart, mire megmagyarázza. Mivel azonban tizennégy órás repülőút állt előttük, Eric kérte Alexet, vágjon bele. Közben fogytak alattuk a mérföldek. Szóval így jutottál oda, ahol ma vagy - állapította meg Eric. Hát, így kezdődött. Közben eltelt pár esztendő. És mi van ma a többiekkel? Teszik a dolgukat. Bob és Stacey közvetlen beosztottam lett. Bob ledolgozta a súlyfeleslegét, egész jóképű gyerek lett belőle. Fizikailag lefogyott, szakmailag viszont

- 160 -

A CÉL megerősödött. Lou nyugdíjba ment. Apróbb panaszai vannak, de be szokott kukkantani egy kis konzultációra. Ralph meg nagy karriert csinált, már a központban dolgozik. Mi újság veletek és a gyerekekkel? Jól megvagyunk az őrült évek után. Az út persze nem sima, de jobban megértjük egymást és jól kijövünk. Julie-val New Yorkban találkozunk. Néhány napra kirúgunk a hámból. A gyerekekkel minden rendben. Davey - bocsánat, egyszerűen “Dave" - főiskolás és valószínűleg valami irtózatos marhaságot csinál, amíg a szülei nincsenek otthon. (Én legalábbis ilyesmit csinálnék.) Sharon meg mostanában fedezi fel, hogy fiúk is vannak a világon. Hála istennek, azok viszont még nem fedezték fel őt. Eric, arcán mosollyal, egy pillanatra elréved a történeten. Szóval győztél? - ocsúdik fel végül. Úgy érted, amikor megkaptam a részlegvezetését? Persze. Végül győztél, nemde? Alex rövid elmélkedés után elnevette magát. Azt hittem, győztem. Mindnyájan azt hittük. Azt gondoltam, megnyertem a háborút, holott csak egy csatában győztünk, ami ugyan fontos csata volt. De abban a pillanatban elvesztettem a legnagyobb lehetőséget. Miért? Mi történt? Hát, az egy másik hosszú történet. Majd legközelebb elmesélem. Oké, egy sztori elég egy útra - helyeselt Eric. Közben olyan pillantást vetett Al-ra, mintha az álszerénységgel palástolná nagy diadalát. - De tényleg, AI, győznöd kellett! Eladsz a japánoknak, nem? Saját részleged van, ami jól is működik nem? Alex elmosolyodott. - Hát, igaz ami igaz. Most nyerő helyzetben vagyunk. De a harcnak sosincs vége. Csak magasabb szinten folytatódik. Eric-re nézett. És hála ezért a jóistennek. Ezzel hátradöntötte az ülését, belefészkelte magát. Hirtelen ólmos fáradtságot érzett. Eric is hallgatott egy ideig. Alex Rogo, anélkül, hogy szándékában állt volna, elaludt. Alex akkor ébredt fel, amikor a gép ereszkedni kezdett. A felhők aranyosan ragyogtak a napsütésben. Nem tudta, mennyit aludt, de sokkal jobban esett, mint gondolta volna. Eric, aki a folyosó felől ült, mintha egyáltalán nem aludt volna. Ébernek és tűnődőnek látszott. A folyosót bámulta, amin nem volt semmi látnivaló. Jobb keze a mellén, az agyában forogtak a kerekek. Végre észrevette, hogy Alex felébredt. Lekésted a reggelit. Milyen volt? Nem rossz ahhoz képest, hogy vagy tizenegyezer méter magasban adták. Egész idő alatt ébren voltál? Elbólintottam néhány percre. De túl sokat járattam az agyam ahhoz, hogy el tudjak aludni. Min gondolkoztál? Amit meséltél. Tudod, hogy döntöttem? Meg fogom csinálni a saját üzememben mindazt, amit te Bearington-ban. - Eric hangjában elhatározottság érződött. - Alex, el akarom mondani neked, hogy felnyitottad a szemem. Ha megcsináljuk azt, amit ti Bearington-ban, gondold el, hol leszünk egy év múlva! Ez óriási, Alex. Ez tényleg óriási! Ember, már a gondolattól egészen odavagyok! A lehetőségek szemmel láthatóan feltüzelték, az ötlet, hogy átvegye azt, amit Alex kemény munkával megtanult, hogy átemelje a saját gyárába és rövid időn belül hatalmas sikert arasson. De Alex nem mosolygott. Oké, de várj egy pillanatra. Hadd kérdezzek valamit. Hogy gondolod az egész megvalósítását? Úgy, ahogy te csináltad. Nem is várok addig, amíg visszaérek Bostonba. Legelőször is összehívok egy megbeszélést és az elképzelést leteszem az asztalra. Aztán nekilátunk megkeresni a szűk keresztmetszeteket, csökkentjük a tételek nagyságát, odafigyelünk, hogy csökkenjenek a készletek - hiszen tudod!

- 161 -

A CÉL Alex megrázta a fejét. - Nem, nem, nem. Várj egy kicsit. Igazából nem akarod lemásolni, amit én tettem. Miért ne? Nálatok működött, nem? Nézd, ha versenytársak vagy ellenségek lennénk, megveregetném a vállad és bíztatnálak, hogy csak csináld, menj vissza Bostonba és beszélj rá mindenkit, hogy hajtsák végre azokat a változtatásokat, amiket Bearington-ban. De nem tehetem, mert nem vagyunk versenytársak, sőt jó barátom vagy. Eric nem tudta mire vélni a dolgot. Nem értem. Azt hiszed, becsavarodtam? Azt hiszed, nem vagyok elég okos, hogy belássam, így helyes? Nem erről van szó. Tudom, hogy okos vagy, talán nálam is okosabb. Azt hiszed, nálunk nem fog működni? Dehogynem. Bárhol be lehet vezetni, még a szolgáltatásokban is. Akkor miért nem érhetjük el ugyanazt az eredményt? Elérhetitek. Sőt azt is megjósolom, hogy ha nálatok is mindenki mindent belead, akkor az első évben borzasztó nagyot javíthattok a jövedelmezőségeteken. Nem ez a probléma. Hanem mi? Gondold el, mi történik, ha besétálsz és mindenkinek elmeséled a történetemet. Izgatottak lesznek mint én, és a bevezetett jobbító intézkedésekkel megoldjuk a gondjainkat. Alex megrázta a fejét. - Jusson eszedbe, hogy új ötletek mellett törsz lándzsát. Úgy érted, ellenállásra kell számítanom? Pontosan, ellenállásra. Amint felfogják, hogy valami újat javasolsz, még ha jobbat is, szembehelyezkednek vele. Minden energiájukat arra fogják összpontosítani, hogy bebizonyítsák, miért rossz az új ötlet. Talán igazad van. De miért? Miért teszik? Jó kérdés. Tökéletesítésről beszélünk, nem valami ... fenyegetésről. De mi a tökéletesítés? Eric gondolkodik egy picit. - Jobbá tenni valamit. Jobb lesz valami, vagy rosszabb, a tökéletesítés mégiscsak változást jelent. Ami bizonytalansággal jár. Olyasmit kockáztatunk, ami biztonságos, az ismertből az ismeretlenbe ugrunk, amit a legtöbb ember fél megtenni. Tehát az általad ajánlott tökéletesítés valahogy félelmet vált ki? A változtatás az, amit egy szervezet a legnehezebben tud végrehajtani. EIgondolkoztál már valaha is azon, hogy a legtöbb dolog, amit menedzserekként csinálunk, általában a változások ellen hat? A vezetés ellenőrzésre, kiszámíthatóságra és bizonyosságra törekszik minden változás ellenére. És nemcsak a menedzserek, de általában mindenki a változások ellen van. Eric csalódottan ingatta a fejét. - Félek, igazad van. Nem csoda, hogy olyan nehéz tökéletesíteni. Egy stewardess összeszedte a kávéspoharakat. Közben Eric-nek támadt egy ötlete és ültében Alex felé fordult, hogy meggyőzze komolyságáról. De a szervezeteknek változniuk, tökéletesedniük kell. Ezt nem tagadhatod. Persze, hogy nem. Akarattal, hatalommal vagy ármánykodással elszigetelt változásokat végre is lehet hajtani egy szervezetben. De rendkívül sok időt emészt fel, amíg sikerül mindenkit megnyerni és még az általános egyetértés létrejötte után is hosszú időt vesz igénybe olyan apróságok megvitatása, amelyeknek kevés közük van a lényeghez. És ha el is értél valamiféle javulást, kiderül róla, hogy igazából nem erre lenne szükséged. Tehát mit javasolsz? Nézd, tételezzük fel, valahogy eléred, hogy mindenki egyetértsen a gyár kényszer alapján történő működtetésével, a tételek megfelezésével, akármivel. Mi történik, ha végrehajtottátok a javító intézkedéseket?

- 162 -

A CÉL A teljesítmény felszökik. Pontosan. És aztán? Mindenki elégedett lesz. Úgy van. Csakhogy ez a lehető legrosszabb, ami történhet. Miért? Mi a rossz abban, ha mindenki elégedett? Hős leszek. Mindahányan nagy pénzt keresünk. És mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Itt a vége, fuss el véle. Nem egészen. A történetnek a valóságban sosincs vége. Még mindig nem értem, hová akarsz kilyukadni. Az első évben nagy a boldogság. És mit csináltok a második évben? Eric arca megrándult és egy pillanatra elfordította a fejét. Nem tudom. Azt hiszem, ráérek ezzel akkor törődni, amikor eljön az ideje. Egyáltalán miért kellene aggódnom? Abból, amit elmondtál, az derül ki, hogy óriási lesz a javulás. Így is lesz. De mostanában nem elegendő egyetlen szál javítás, akármilyen óriási is. Folytatódik a nemzetközi versengés. Nagyobb a küzdelem mint valaha. Vizsgáljuk meg, mivel kell szembenéznünk. Alex elkezdte az ujjain számlálni a verseny hatásait. Rövidül a termékek életciklusa. A vevők nem kevesebbet igényelnek, mint teljesen hibátlan gyártmányokat és gondolkodás nélkül más eladóhoz pártolnak, hogy megkapják az előírt minőséget. Az új technológiák egyre gyorsabban cserélődnek. Az erős nemzetközi verseny a hazai piacokra is bevonult. Ráadásul a nemzeti piacról a világpiac felé terjeszkedünk, ami még több változtatást, alkalmazkodóképességet és kockázatot jelent. És mindez lélegzetelállító ütemben folyik. Ezért nem elég egyszeri tökéletesítés. Akkor vegyem úgy, hogy nem is hallottam az egészet? Ne is törődjem vele? Akármilyen tökéletesítést hajtok is végre, úgysem lesz elegendő, tehát akár meg is spórolhatom magamnak az erőlködést, hadd menjenek a dolgok a régi rend szerint. Nem, természetesen nem. Éppen az ellenkezőjét ajánlom. Egy cég csak akkor marad fenn és fog prosperálni, ha változtat ... De egyetértettünk abban, hogy az emberek ellenállnak a változásoknak. És ha a változás inkább normává, semmint elvárássá válik? Tegyük fel hogy a szervezet az energiáit nem a stabilitás megőrzésére, hanem a folyamatos tökéletesítésre összpontosítja. Eric megrázza a fejét. - Álljunk csak meg. Maradjunk a valóság talaján. Ha már egy változtatás ellenállást vált ki, milyen alapon számíthatunk folyamatos tökéletesítésre? Hogyan győződik meg egy szervezet arról, hogy bizonyos dolgokat tényleg végrehajtanak? Eric már egészen frusztrált. A fene egye meg Alex! Minek ez a sok kérdés? Olyan vagy mint a professzorod! Mint Jonah? Igen. Miért nem adsz egyenes választ? Alex elkomolyodott. - Hidd el, jó okom van feltenni ezeket a kérdéseket. Ha csak úgy elárulom neked a választ, tudom, hogy fontos tanácsként kezelitek. De ha magad fedezed fel, akkor az már a saját válaszod. Vigyázod és sokkal jobban hiszel benne, mert te találtad meg. Eric egy pillanatra Alex-ra meredt, hogy megbizonyosodjék arról, barátja nem tréfál-e. Rendben. Mit is kérdeztél? Tegyük fel a kérdést az alábbi módon: Hogyan bizonyosodik meg egy szervezet arról, hogy a dolgok megtörténnek? Hát, a helyben zajló folyamatok ... Pontosan, folyamatok zajlanak nálatok. És amikor azt akarod, hogy valami új történjen, bevezetsz egy új folyamatot. Miért lenne éppen a folyamatos tökéletesítés más? Eric maga elé motyog. - A folyamatos tökéletesítés folyamata. Vad ötlet. Hogyan is működhetne? Nos, ez egy ciklikus folyamat. Olyan cselekvések sorozata, melyek újra meg újra megismétlődnek és változnak a körülmények változása folytán. A Bearington-ban tanultak

- 163 -

A CÉL alapján tudjuk, hogy a termelési rendszerben kevés számú kényszer szabályozza a teljesítményszintet. Helyes. Tehát nektek kellett ezeket meghatároznotok. Így van. Aztán elmagyarázta, hogy Jonah tapasztalatainak köszönhetően ő is tudja, hogy a legtöbb vállalatot számos kényszer irányít. Például kiderülhet, hogy a szervezet egyes forrásainak kapacitása meghaladja a piaci keresletet. A rendszer legkisebb kapacitású forrása 200 egységet képes megmunkálni, miközben a piac csak 100 darabot igényel. Tehát a szűk keresztmetszet a piac. Nos, nem. A piac nem tekinthető forrásnak. Következésképpen definíciószerűen nem lehet szűk keresztmetszet. Gyakran kényszert jelent, de sohasem szűk keresztmetszetet. Oké, értem. Találkozhatsz olyan esettel is, amikor a kereslet meghaladja legalább egy gép kapacitását. Így ez a szűk keresztmetszet jelenti a kényszert. Ezt is értem. A legtöbb vállalat jó néhány kényszertől függ. De tegyük fel, bármik is ezek, mind megtalálod. Mit gondolsz, mi lesz a következő lépésed a folyamatos tökéletesítés során? Az egész rendszert a kényszereknek megfelelően fogom működtetni. Helyes. De honnan fogják a többiek tudni, mi a teendőjük? Jó kérdés. EI kell érni, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy mik a kényszerek. Alex bólintott. - És minden egyes cselekedetük végrehajtásakor meg kell fontolják azok hatását a kényszerek szempontjából. Erre kell a figyelmet összpontosítani az egész szervezetben. Különösen a vezetésben, gondolom én. Tökéletesen igazad van. Úgy tűnt. Eric felfogta a dolgot. - És ha a kényszerekről esik szó, meg kell próbálni a lehető legtöbbet kihozni belőlük, mint Herbie és a gyárban fellelt szűk keresztmetszetek esetében. Úgy van. Vagy a Johnny Jones-féle emberek segítségével minél több megrendelést kell szerezni a piacon. Közben pedig a rendszerben a többi gépet nem a saját potenciáljuknak, hanem az azokat befolyásoló kényszerek kapacitásának megfelelően kell üzemeltetni. Oké. De nem kellene-e megpróbálni a kényszerek kapacitásának növelését? De igen. Ez a következő lépés. De mi történik akkor, ha minden egyes kényszert megnövelünk, hogy nőjön az eredmény? Nő az egész rendszer teljesítménye. Hát persze, de más is történik. Eric keményen törte a fejét, de nem találta a választ. Alex sürgetni kezdte. Mi történik a rendszer más elemeivel, ha növeled a kényszereket. Eric arca felderült. A többiekre gyakorolt hatásuk is megváltozik. Méghozzá drasztikusan. Miután nőtt egy kényszer, új kényszer - vagy akár több is bukkan fel. A kényszerek változásának hulláma végighalad az egész szervezeten, sőt kilép a piacra, majd visszatér. A vezetés és az egész szervezet figyelemmel kíséri a változásokat és maga is megváltozik. Eric felegyenesedett. - Tehát mindenki azonos nyomon jár. És amikor az új kényszerek megszilárdulnak, a ciklus újrakezdődik. Vagyis sosincs vége - a szervezetben a tökéletesítés állandóan folyik? Nem. A folyamatos tökéletesítés nem jelent valami állandóságot. A mértéke változik. Ez azt jelenti, hogy mindenki pontosan tudja, mire összpontosítsa a figyelmét annak érdekében, hogy a teljesítmény javuljon - ami valójában az egésznek a kulcsa. Tényleg.

- 164 -

A CÉL De abban igazad van, hogy nincs vége. A folyamat szakadatlan. Eric-en látszott, hogy a hallottak nagyon foglalkoztatják. Kigyulladt a biztonsági övek becsatolására felszólító jelzés. Már Manhattan fölött repültek. Alexet egy pillanatra elbűvölte a látvány. Eric még mindig Alex legutolsó állításán rágódott. Honnan fogják az emberek tudni, mi a legfontosabb javítanivaló egy adott időpontban? Eric, a válasz erre a kérdésre már ismét egy másik történet és ha lehet, még hosszabb, mint ez volt. Hagyjuk máskorra. Most hidd el nekem, hogy ez a dolgok menete. Mi a véleményed erről az elképzelésről? Igen, erre van szükségünk. Ha el tudjuk indítani ezt a folyamatot, egyetlen szervezet sem fog stagnálni. Alex elnézte, ahogy a barátját megragadják a lehetőségek. Régen nem látta már ezt a kifejezést Eric arcán, és ez jobban vonzotta még Manhattan látványánál is. A főiskolás idők estéire emlékeztette, amikor másokkal együtt elfelejtkeztek a tanulnivalóról és hatalmas vitákba keveredtek Istenről, szexről, politikáról, a kifürkészhetetlen Jövőről, a világegyetem titkairól. A gyerek tanácstalansága jutott erről az eszébe, akinek minden új, minden lehetőség végtelen és minden kérdés megválaszolásra vár. És a barátja legfőképpen önmagára emlékeztette Alexet. Az elmúlt években felfedezte, mi mindent is lehet csinálni és ez örökös izgalomban tartotta. Ilyen fejlődéssel nem kell a világnak generációk hosszú során át várnia az ésszerűség alapján működő intézményekre. Sokkal többről van szó pénzkeresésnél. Minden növekedne és javulna általunk - szólalt meg Eric. Ami a gyáratokat illeti, érted már, miért nem annyira jó az ötlet, hogy lemásoljátok, ami Bearington-ban történt? Eric arcán a csodálatot zavar váltotta fel. Nézd, Bearington-ban abban a luxusban részesültem, hogy irtózatos nyomás alatt voltam. A nyomás luxus? Tudom, hogy nem tűnik annak, de az volt. Annyira lehangoló volt a helyzet, hogy az első javítások nem bizonyultak elegendőnek. Folyamatos javításra volt szükségünk. Bár nem ismertük fel, puszta szükségből belevágtunk a folyamatos tökéletesítésbe. Alex rövid szünet után folytatta. És mit gondolsz, mi történt, amikor a bearingtoni válság elhárulta után megpróbáltam ugyanazt alkalmazni az új részlegemhez tartozó többi gyár esetében is? Megszűnt a nyomás. Az emberek elkezdtek lazítani. Pontosan. Megpihentünk a babérainkon. A teljesítmény javítása apródonként leült. Hirtelen azt vettem észre. hogy a konkurencia a sarkunkban van. Az eredményeink hatása kezdett elenyészni. És amikor megpróbáltam a többieket erre ráébreszteni, úgy jártam, mintha halottakat ébresztgetnék. Mintha a szervezetet automatikára kapcsolták volna. Bearington-ban nem gondolkodtak többé... Hé, ez az eredeti problémátokra emlékeztet. Úgy van. És a többi gyárban sem kezdtek el gondolkozni. Arra vártak, hogy valaki majd egyetlen nemes erőfeszítéssel elintézi, hogy minden tökéletesen működjön. A gép kerekei váratlanul betont értek. A lassulás megrántotta a két embert. Alex az ablak mellett elszáguldó tájat bámulta. Majd visszafordult Eric-hez. Tudod, milyen hibát követtünk el? Minden erőtöket magukra a javításokra pazaroltátok a tökéletesítés folyamata helyett. Nyertél. Ez az oka annak, hogyha visszamész Bostonba és minden energiádat arra pazarolod, hogy az embereidet rábírd, hogy megtegyék azt, amit mi már megtettünk. El fogod veszíteni a nagy lehetőséget. Eric-nek végig kellett gondolnia a dolgot, hogy következtetést tudjon levonni belőle. Mivel a tökéletesítések enyhítik a nyomást, amiből tőkét kovácsolhatnék és valószínűleg időt vesz igénybe, mire ismét nyomás alá kerülünk.

- 165 -

A CÉL Ez a lényeg! Most értetted meg! Tehát az első lépés az, hogy felszámoljuk a változással szembeni ellenállást. Helyes. Azon kell munkálkodni, hogy az általános konszenzus ne egyéni javításokban valósuljon meg ... Hanem a folyamatos tökéletesítés fo!yamatának elfogadásában. - fejezi be a mondatot Eric, mintha ez volna a világ leglogikusabb elképzelése. A gép megérkezett a terminálhoz. A motorokat leállították. A hosszú útba belefáradt utasok azonnal a holmijaikért nyúltak. Eric és Alex felállt, kézbe fogták aktatáskájukat és kiléptek az ülések közti folyosóra. Mi lett volna akkor, ha nem tudtok elég gyors javulást elérni - tette fel a kérdést Eric. - Tudom, hogy helytelen álláspont, de a valóság az, hogy a mi vállalati vezetésünk elvárja a gyors és azonnali eredményt. A folyamatos tökéletesítés folyamata ... nos, időigényes. nem? Kénytelen vagyok ellentmondani. Vedd csak Bearington esetét. Ha elindítod a folyamatot, a rövid távú eredmények csak megerősítik, hogy a megkezdett úton tovább kell menni, hogy a hosszú távon elérhető hasznot be lehessen hajtani. Ha így cselekszel és elég gyorsan végrehajtod a tennivalókat, egyetlen versenytársad sem lesz képes arra, hogy legyőzzön. Elhaladtak a gép ajtajában álló stewardess mellett, akinek fotómodell szépségű arcán művi mosoly feszült. Valami kellemetes megjegyzéssel készült éppen megajándékozni őket, amikor meghallotta Alex utolsó szavait, ezért úgy döntött, hogy nem szól hozzájuk. A két férfi megnyugodva hagyta el a repülőgépet. Végigsétáltak a váróterembe vezető folyosón. A kijáratnál Eric megtorpant. De mi a teendő, hogy mindez bekövetkezzék? Először a kultúráját kell létrehozni - válaszolta Alex. Úgy értem, hol sajátíthatom el a tennivalókat? Ugyanabból a forrásból, amiből én. A vámhoz érve Alex észrevette, hogy messziről Julie integet feléje. Visszaintett. Örülök, hogy találkoztunk - nyújtott kezet Eric. Alex kezet rázott vele. - Én is örülök. - És köszönöm a történetet, köszönök mindent. Majd felhívjak Bostonból, ha lesz valami érdekes hírem. Remélem, minden rendben fog menni nálatok is. Alex távozni készült, de Eric a zakója ujjánál fogva visszatartotta. Még valamit, Alex. Mi az igazi cél? Gondolkodj rajta, mi is lehet?

VÉGE

- 166 -