A Bun Lanyai - Iny Lorentz

REGÉNYES TÖRTÉNELEM

Iny Lorentz A BŰN LÁNYAI

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Töchter der Sünde 2011 Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, München Hungárián translation © B. Szabó Károly © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította B. SZABÓ KÁROLY Szerkesztette CSORDÁS KATA A borítótervet KISS GERGELY készítette ISSN 2060-6230 ISBN 978 963 643 443 4 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2. Telefon: 359-1241,270-9201 Fax: 3592026 wvvw.generalpress.hu

[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 44 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3508-12

Szereplők Az úti társaság Kibitzsteini Falko Adler: Marie fia Von Birkenfeld, Margarete: római zarándoknő Euphemia: apáca Eusebia: apáca Von Frammenberg, Edelgunde: római zarándoknő Von Frammenberg, Oskar: Edelgunde férje Frieder: Falko apródja Giso: pap Hans: Hilbrecht apródja Von Hettenheim, Hilbrecht: nemes úrfi Mia: a Frammenberg család

cselédje Schenk. zu Limpurg, Elisabeth: apátnő A frankok Kibitzsteini Hildegard Adler: Marie mostohalánya Adler, Hiltrud: Marie lánya, Peter von Eichenloh férje Kibitzsteini Marie Adler: a kibitzsteini özvegy Bertschmann, Siffer: Reckendorf várnagya Von Eichenloh, Peter: Hiltrud férje Von Henneberg, Ottó: Lisa férje Von Henneberg, Lisa: Marie nevelt lánya,Otto von Henneberg férje Jossi Jossan: a mutatványosok

vezetője Kunner: kibitzsteini katona Von Reckendorf, Bruno: frank várúr Róma Annunzia: Francesca Orsini komornája Caraciolo, Antonio: nápolyi gróf De Promont: francia nemes D’Specchi, Cirio: a d’Specchi család fia és legfiatalabb gyermeke D’Specchi, Clementina: a d’Specchi család másodszülött lánya D’Specchi, Concettina: a d’Specchi család harmadszülött lánya D’Specchi, Cristina, a d’Specchi család negyedszülött lánya D’Specchi, Dario: római nemes

D’Specchi, Isotta: d’Specchi felesége Gaspare: trasteverei fogadós Foscarelli, Taddeo: római kardinális Gianni: római legény Iracondia, Celestina, született d’Specchi: a d’Specchi család legidősebb lánya Lina: Ercole Orsini cselédje Luciano: a trasteverei Santa Mariatemplom plébánosa Mariangela: trasteverei fogadóslány Marioza: Gaspare felesége Muffel, Nikolaus: nürnbergi kereskedő Orsini, Ercole: római conte

Orsini, Flavia: Ercole Orsini felesége Orsini, Francesca: Conte Orsini lánya Renzo: római férfi Von Ziegenhain, Michel: lovag a császár kíséretében További szereplők Urs: flüeleni hajtó Von Ottmeringen, Rudolf: sundgraui várúr Von Ottmeringen, Dagoberta: Rudolf úrfi anyja Történelmi személyek Portugáliai Eleonóra (1436-1467) 1452. március 16-án feleségül megy

Rómában III. Frigyeshez III. Frigyes (1415–1493): a Szent Német-Római Birodalom császára Kaspar Wenzel: László nevelője László (1440-1457): II. Albert fia és Zsigmond császár unokája Orsini, Latino (1411-1477): római kardinális Schenk zu Limpurg, Gottfried: Würzburg hercegérseke

Első rész A megbízás

I. Taddeo Foscarelli kardinális megállt, felemelte a fejét és hallgatózott. Mintha sietős lépteket hallott volna a háta mögött. A szíve azonban olyan hevesen dobogott, hogy a fülében visszhangzott, és elnyomott minden más zajt. Tovább! – parancsolt magára, továbbment egy darabon a romok mellett, és elbújt egy kiszögellés mögött. A következő pillanatban hangokat hallott. – Ott elöl kell lennie valahol! A nyomában voltak! Foscarelli lázasan gondolkodott, hogy mit tegyen. A holdfény sajnos olyan erős volt, hogy

észrevették volna, ha kilépne a fal mögül. Azzal is tisztában volt, hogy még akkor is veszélyben van, ha az üldözői csak rongyos útonállók. Csupán a drágakövekkel kirakott kereszt, amelyet a ruhája alatt hordott, többet ért, mint amennyit egy mesterember háromévnyi becsületes munkával megkeres. – Szedd Össze magad! – Vajon ki is mondta e szavakat, vagy csak gondolta? Igazából mindegy volt, hogy kik vannak a nyomában. A rablók tőre ugyanolyan éles, mint az orgyilkosé, és mindkettő halálos. – Jobban kellett volna figyelnem! – A házfalak keskeny árnyékában továbblopózott a következő utcáig. Hirtelen sietős lépteket hallott maga

előtt, és bekanyarodott balra. – Ott van! – hallatszott egy kiáltás. Foscarelli futni kezdett. Nem rablók lesznek, gondolta, hiszen általában nem támadott annyi bandita egyetlen emberre, mint ahányan a közelében settenkedtek. – Hát már orgyilkosokat küldenek utánam! – Ezúttal meghallotta a saját hangját, és korholta is magát bolondságáért. Ha így folytatja, saját maga vezeti nyomra ezeket a gazfickókat. Továbbrohant és újra irányt váltott, mert zajt hallott maga előtt, amikor balra egy régi templom holdfényben derengő oszlopait pillantotta meg. Jobbra a Tiberis folyó zúgott. Már jócskán letérhetett az útról.

A másik irányba kellett volna mennie, hogy biztonságba kerüljön, de amikor valami rejtekutat keresett, amelyen keresztül észrevétlenül a városba juthatna, a holdfényben megpillantott két férfit az utcán. Biztosan nem rablók voltak, mert az egyikük nemesi öltözéket viselt. Az arcát takaró maszk nem éppen tisztességes szándékokról árulkodott. Foscarelli számára ismerősnek tűnt a férfi. Akárhogyan is, biztosan nem szórakozásból követték őt éjfél után. Már csak egy kiutat látott: kitérőt kell tennie, és meg kell próbálnia üldözői elől a Tiberis hídján át a Trastevere városnegyedbe menekülni. Az ottani

Santa Maria-templom plébánosa nemcsak a barátja és szövetségese volt, hanem ismert néhány erős iparoslegényt is, akik majd ellátják az ellenségei baját. A kardinális továbbment az omladozó házsor árnyékában, majd befordult egy a Tiberishez vezető utcácskába, és hirtelen a nemesemberrel találta szemben magát. A férfi mosolygott ugyan, de a maszk mögül hideg tekintettel mérte végig a bíborost. Foscarelli a mosolyáról felismerte ellenfelét. A maszkot viselő férfi előhúzta a tőrét, és közelebb lépett a kardinálishoz. – Sejtettem, hogy ezt a búvóhelyet választja. Foscarelli megpróbált hátrálni, de a

háta mögül is lépéseket hallott, és megértette, hogy véget ért az útja. Okosabb lett volna, ha magammal hozok néhány testőrt, gondolta a kardinális. Azonban a megbízatása titkos volt, így le kellett mondania a kíséretről. Valami mégiscsak kitudódhatott, különben nem kapták volna el a visszafelé vezető úton. Azzal az érzéssel, hogy kudarcot vallott és csalódást okozott szövetségeseinek, a fiatalember szemébe nézett. – Miért venné a lelkére egy egyházi személy meggyilkolását, Signor C... Nem jutott tovább, mert a nemesúr szinte hanyag mozdulattal a mellébe döfte a pengét. A kardinális szólásra nyitotta a száját, de már nem jött ki hang

a torkán, és lassan a földre roskadt. A gyilkosa kihúzta a tőrét a sebből, és megtörölte Foscarelli köpenyében, majd a hüvelyébe dugta, és kiköpött áldozata előtt. – Mindenki erre a sorsra jut, aki az utunkba áll, ha kell, maga a pápa is! – Ne mondjon ilyet, signore – vetette ellen egy fiatalember, aki az imént a társaival, mint valami vadat, a nemesúr felé hajtotta a kardinálist. – Egy kardinális még annyiban sem különbözik a pápától, mint egy magadfajta szolga tőlem – válaszolta a férfi gúnyosan. – Gyertek! Vagy azt akarjátok, hogy az őrök a holttest mellett találjanak titeket? A maszkos férfi ezekkel a szavakkal

odadobott néhány pénzérmét a segítőinek, két ujjával a kalapjára bökött, és gyors léptekkel elsietett. A kardinális holtteste ott maradt az utcán. Az egyik férfi letépte a nyakáról a drágakövekkel díszített keresztet, két másik pedig lehúzta róla a ruháját, és a holttestet a Tiberisbe dobták. Azután hangtalanul eltűntek a koromfekete éjszakában.

II. Néhány héttel később Gottfried Schenk zu Limpurg würzburgi hercegérsek a díszhelyen ült, és komoran nézte a lovagokat, akik a főtéren gyűltek össze a lovagi tornára. Az érseket azonban inkább az a hír foglalkoztatta, amelyet előző nap kapott. Régi barátja, Taddeo Foscarelli Rómában gyilkosság áldozata lett. Egyre gyakoribbak voltak a viták a szent városban, és nemritkán előkerült a kés is. Gottfried Schenk zu Limpurg persze nem hitte, hogy Foscarelli kardinális egyszerű rablógyilkosság vagy egy nemesi családok közötti jelentéktelen vita

áldozata lett. A barátjának ugyanis az volt a feladata, hogy előkészítse III. Frigyes római látogatását. A király ott akarta feleségül venni választott menyasszonyát, és a pápával egyúttal római császárrá koronáztatni magát. Sokak számára önmagában az a tény, hogy a német király fel akarja keresni a szent várost, elégséges indok lett volna arra, hogy megakadályozzák az uralkodó Rómába jövetelét. Fia Őszentsége V. Miklós fogadná III. Frigyest, az az egész földkerekség számára jelezné, hogy a birodalom és a Szentszék közötti viszálykodás már a múlté. Császárrá koronázása Frigyest a többi király fölé emelné. Az olyan gőgös uralkodók számára, mint amilyen VII.

Károly francia király, ennek még a gondolata is elviselhetetlen lehetett. Már Frigyes tervezett házassága Eleonórával, V. Alfonz portugál király nővérével, I. Aragóniái Ferdinánd unokájával, tüske volt a francia király szemében. A hercegérsek töprengésének a tőle nem messze helyet foglaló hölgyek halk suttogása vetett véget, akik a dísztribünről nézték a lovagi tornát. Az érsek felpillantott, és észrevette, hogy a lovagi torna kezdetét jelző szignál elkerülte a figyelmét, mert a lovagok küzdelme már megkezdődött. Miközben az érsek azon gondolkodott, vajon mi nem tetszett a hölgyeknek, tekintete Bruno von Reckendorfra tévedt, aki

kissé távolabb ült tőle, és elégedetten figyelte az eseményeket. A hercegérsek elgondolkodva megdörzsölte a homlokát. Az előző nap még Reckendorf számított Frankföld legjobb lovagjának a lovagi tornákon. Azonban a fiatal kibitzsteini Falko Adler, akinek a szerencsecsillaga emelkedőben volt, még a tulajdonképpeni torna előtt párbajra hívta. Mindenki meglepetésére a kibitzsteini lovag egy lándzsadöféssel kiütötte a nyeregből ellenfelét. Reckendorfnak igazából az ágyat kellett volna nyomnia a sérülése miatt, amelyet a lóról lezuhanva szerzett. Mégis feltántorgott a tribünre, hogy láthassa a tornát.

Bár Gottfried Schenk zu Limpurg aggódott unokanővére fiáért, nem bánta a fiú sérüléseit. Bruno von Reckendorf elbizakodottá vált. Mivel az úrfi a párbaj után tajtékzott a dühtől a veresége miatt, a fiú arcán megjelenő várakozó vigyor most aggasztotta a hercegérseket. A harcosokra pillantott, akik már eltörték lándzsáikat, és éppen baj vívásban mérkőztek meg egymással. Négy lovag, akik a címerük alapján Bruno barátai lehettek, a szabályokat figyelmen kívül hagyva Falko Adlerre rontott. A kibitzsteini lovag elszántan védekezett, egyik ellenfele azonban megkerülte lovával, hogy hátulról támadjon rá.

A hölgyek pusmogása hangosabbá vált, és a hercegérsek látta, hogy Falko édesanyja, Marie Adler is aggódó arccal követi az eseményeket. Falko nővérei magukon kívül voltak a dühtől a négy férfi lovaghoz nem méltó viselkedése miatt. A hercegérsek dühösen jelt akart adni a heroldnak a torna befejezésére, amikor néhány lóhossznyira onnan egy lovag páncélkesztyűs kezével megragadta az ellenfelét és kiröpítette a nyeregből. Miközben az a földre zuhant, a vitéz megsarkantyúzta a lovát, és Falko segítségére sietett. Peter von Eichenloh volt az, Fuchsheim és Magoldsheim ura, Falko

sógora. Ketten négy ellen még mindig rossz arány, gondolta a hercegérsek, amikor egy újabb lovag rontott rá Falko egyik ellenfelére, és kardcsapásokkal borította el. – Bravó, Hilbrecht! – kiáltotta Lisa von Henneberg, a fiatal kibitzsteini lovag mostohatestvére, és férjét, Ottót is arra biztatta, hogy fivére segítségére siessen. Erre azonban már nem volt szükség. A lovag, akit Hilbrecht von Hettenheim megtámadott, lecsúszott a nyeregből, és a nézők is láthatták, hogy a páncélját vörösre festi a vér. Peter von Eichenloh is leterítette sógora egyik támadóját, miközben Fal-ko pár pillanat alatt legyőzte megmaradt két ellenfelét.

Utoljára Siffer Bertschmann, Reckendorf várnagya dőlt ki a nyeregből, és háton fekve elterült a földön. Miután Reckendorf további barátai is összecsődültek, akik köré Falko hívei gyűltek, a hercegérsek felszólította a heroldot, hogy fújja le a lovagi tornát. Néhány pillanatig úgy tűnt, hogy Reckendorf követői nem törődnek a fanfárral, és mégis támadnak. Végül aztán leeresztették a kardjukat, de látszott, hogy nagyon dühösek. – Csak azt kapták, amit megérdemeltek! – hallatszott Marie kiáltása, és a hercegérsek tudta, hogy ezek a szavak a négy földön fekvő lovagra vonatkoznak, akiket éppen akkor

vittek le a küzdőtérről. A hercegérsek orvosa odasietett hozzájuk, és utasítást adott, hogy vegyék le róluk a páncélt. Amikor föléjük hajolt, elkomorodott az arca. Bár Gottfried Schenk zu Limpurg remélte, hogy egyikük sem halt meg, teljesen megérdemeltnek tartotta a kardcsapásokat, amelyeket kaptak. Azért rendezte meg a tornát, hogy alkalmat adjon a kíséretének és a vendégeknek, hogy kipróbálják magukat a lovagi baj vívásban, és hogy megtanácskozza velük, hogyan viselkedjenek az ansbachi őrgróf, „Achilles” Albert egyre szemtelenebb fellépésével szemben. Nem számított ilyen véres küzdelemre és tisztességtelen magatartásra, különösen

nem a szűk kísérete részéről. A hercegérsek dühös arccal felállt, és a földre koppantottá püspöki pásztorbotját. – Mára vége a küzdelemnek. Felszólítom az urakat, hogy kivétel nélkül valamennyien jelenjenek meg a lakomán az ünnepi sátorban. Ott majd elmondom a véleményemet erről a lovagi tornáról. Aki nem hajlandó eljönni, vagy idő előtt elhagyja az ünnepséget, azt öt évre száműzöm a frank hercegségből. Bár Gottfried Schenk zu Limpurg würzburgi hercegérsekként egy régi hagyomány miatt Frankföld hercegének címét is viselte, hatalma alig terjedt túl

az érsekség határán. A büntetés mégis fájdalmas volt, mert a legtöbb itt összegyűlt lovagnak birtokai vagy rokonai voltak a würzburgi tartományban, akiket ebben az esetben öt évig nem látogathattak volna meg. Ezért a hercegérsek meg volt győződve róla, hogy mindenki tiszteletét teszi majd az ünnepi sátorban, még ha annyira megsérült is, hogy hordágyon kell odavinni.

III. Falko széttárta a karját, hogy az apródja, Frieder levehesse róla a páncélt, majd a két sógorára és Hilbrechtre vigyorgott. – Jókor érkezett a segítségetek! Sokáig már nem bírtam volna Bertschmann és az emberei ellen. – Egyet azért meghagyhattál volna közülük nekem is – panaszkodott Otto von Henneberg. – így úgy tűnik, mintha vonakodtam volna a segítségedre sietni. Most majd néhányan felemlegetik a régi dolgokat. – Amikor ma összeülünk, és megiszunk pár pohárral egymás

társaságában, senki sem törődik majd a fecsegőkkel – válaszolta nevetve Falko, majd átölelte Ottót, Peter von Eichenloht és végül Hilbrecht von Hettenheimot. – Köszönöm mindhármatoknak! Most pedig menjünk az ünnepi sátorba! A küzdelemben megszomjazik az ember. – Már teljesen kiszáradt a torkom – helyeselt Hilbrecht. Falko két sógora azonban nem volt ilyen derűs hangulatban. – Nem lenne szabad félvállról venned a dolgot. Tegnap nemcsak Bruno von Reckensdorf csontjait törted össze, hanem megsértetted a büszkeségét is, ami sokkal jobban fáj neki – figyelmeztette Peter von Eichenloh, s ezzel Otto von Henneberg is egyetértett.

– Azok négyen nem tréfából támadtak rád, és a kudarcuk csak még jobban feltüzeli Reckendorf haragját. Attól tartok, így vagy úgy, de megpróbál ártani majd neked. – Hát, ha annyira szeretné, akkor a lándzsám elé kerülhet! És akkor nem bánok már vele olyan kesztyűs kézzel, mint tegnap. – Falko jókedvűen belekarolt Hilbrechtbe, és együtt kimentek a sátorból, amelyben az ünnepség alatt laktak. Peter von Eichenloh fejét csóválva nézett utánuk. – Könnyelmű ez a fiú! Sajnos nagyon jól tudom, milyen gondjaink adódhatnak az ügy miatt. Ha komolyra

fordulnak a dolgok, akkor nyílt összeütközés várható Reckendorffal és a barátaival, amely nemsokára kiteljed fél Frankföldre. – Nem hiszem, hogy a hercegérsek eltűrné ezt. Most azonban gyere velem! Jobb, ha Falko mellett tartózkodunk, és megfékezzük, ha heveskedni próbál. Amit Bruno von Reckendorf szemére vetett, azaz a gőgösség, részben Falkóra is igaz. Szüksége lenne egy olyan ellenfélre, aki megismerteti az érzéssel, milyen az, ha kiütnek a nyeregből. Mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű ilyen ellenfelet találniuk, hiszen az utóbbi két évben ők képezték ki Falkót, és látták, hogy olyan harcossá érett, akivel

kevesen vehetik fel a versenyt, talán már ők maguk sem. Amikor Peter von Eichenloh és Otto von Henneberg kiléptek a sátorból, látták, hogy Falko és a barátja vidáman sétálnak a sátrak között. Szolgák és nemesek integettek nekik, és néhány matróna előretolta hajadon lányát, hátha megtetszik az úrfinak. – Marie asszonynak nemsokára feleségről kell gondoskodnia bolond barátunk számára, máskülönben idegen területekre tévedhet – mormolta Peter von Eichenloh bosszúsan. – Ahogyan te tetted? – gúnyolódott Otto von Henneberg. Mindenki tudta, hogy Pétért

fiatalkorában a hercegérsek egyik unokahúgával kapták rajta az ágyban, és sok évnek kellett eltelnie, mire újra würzburgi területre merészkedhetett. Peter von Eichenloh nem szívesen emlékezett erre az ügyre, mert már hosszú évek óta házas volt, és egy csodálatos fiúgyermek apja volt. Ezért nem teljesen tréfából megrázta az öklét Henneberg felé. – Akarsz egyet a szemed alá? – Csak arra gondoltam, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy Falko ne csináljon butaságot. Reckendorf és a barátai személyében már eddig is elég ellenséget szerzett magának. Nincs szüksége többre. – Otto halkan felnevetett, és átkarolta a barátja

vállát. Peter összerezzent, és fájdalmasan felnyögött. – Mi van veled? – kérdezte aggodalmasan Ottó. – Egy kardcsapás érte a vállamat, ráadásul hátulról, gyáván! Ha azt tehetném, amit szeretnék, akkor alaposan ellátnám a reckensdorfi és a barátai baját, míg csak ki nem fogynak a szuszból. Azonban Falko miatt uralkodnunk kell magunkon. Ezekkel a szavakkal Peter von Eichenloh belépett az ünnepi sátorba, ahol egy szolga fogadta őket, és a számukra kijelölt helyre vezette őket. Sajnálatukra Falko és Hilbrecht jóval

távolabb ült tőlük, a hercegérsek széke közelében, aki még nem érkezett meg. Ez a körülmény időt adott Peternek, hogy körülnézzen a sátorban. A legtöbb hölgy ugyan még hiányzott, Peter kissé távolabb az anyósát pillantotta meg az asztal mellett. Úgy tűnt, nagyon aggódik valamiért. Az asszony időnként Falkóra nézett, és egy pillanatra mintha oda akart volna menni hozzá. Azután mégis visszaült a helyére, és nevelt lánya, Hildegard felé fordult, aki mellette ült. Fanfárok jelezték a hercegérsek megérkezését. Gottfried Schenk zu Limpurg a fejedelmi ornátusát viselte, és egyházi méltóságára csak a mellén hordott ezüstkereszt utalt. Az érsek határozott léptekkel a székéhez ment, és

várt, amíg a jelenlevők felálltak. Fíívei már tudták, hogy rossz hangulatban van. A hercegérsek leült. Az asztal egyik oldalán tátongó ürességből rájött, hogy Bruno Reckendorf és négy barátja még nem érkezett meg. Viszont jelen volt néhány lovag, akik a lovagi torna alatt sérültek meg, és szolgáik támogatták vagy hozták ide őket. Az érseket bosszantotta a dolog, de legalább alkalmat adott neki, hogy még átgondolja a helyzetet. Rokona, Reckensdorf nem fogja csak úgy elviselni az elszenvedett vereséget, különösen azért nem, mert Falkóval szembeni ellenszenvének volt még egy oka, amelyről a kibitzsteini

lovag semmit sem sejtett. Gottfried Schenk zu Limpurg összeszorította a fogát, nehogy valaki észrevegye a bosszúságát. A fiatal bolondnak, ahogyan magában Bruno von Reckensdorfot nevezte, engedelmeskednie kellene az ő terveinek, ahelyett hogy Falko Adlert provokálná. A két család között most nyílt viszály uralkodott, és az érseknek nehéz dolga lesz, ha meg akarja valósítani a tervét. A hercegérsek tekintete Falkóra szegeződött. Pompás fickó, gondolta magában. Bár a fiatal lovag csak közepes termetű volt, és karcsú, mint egy fenyőfa, de ügyes és gyors harcos hírében állt. Csinos arca sok férfit

félrevezetett, nőiesnek tartották, és ezért alábecsülték. Ez pedig nagy hiba volt a harcias Falko esetében. Gottfried Schenk zu Limpurg örült annak, hogy a kíséretében tudhatja Falkót, ahogyan annak sógorait, Peter von Eichenloht és Otto von Henneberget is, mert a szomszédja, brandenburgansbachi „Achilles” Albert étvágya az új tartományokra kielégíthetetlennek tűnt. Az ansbachi minden erejével meg akarta szerezni a Frankföld hercege címet, amely már régóta a würzburgi hercegérsekek kiváltsága volt. Egy ilyen veszélyes szomszéddal a közelében elengedhetetlen volt az érsek számára, hogy béke és nyugalom

honoljon a fennhatósága alá tartozó területeken. Azonban mindkettőnek hamar befellegzik, ha a két fiatal lovag egymásnak esik, és barátaikat és szövetségeseiket is bevonják a harcba. Egyszerre olyan lárma kerekedett a sátor bejáratánál, amely kizökkentette Gottfried Schenket a töprengéséből, és az érsek arra lett figyelmes, hogy a rokona, Reckendorf kegyeskedett végre megjelenni a kíséretével együtt. Az öt fiatalember arca elsötétedett, amikor Falko és a barátai kihívó pillantásokat vetettek rájuk. Az érsek számára világos volt, hogy legkésőbb másnap újra egymásnak esnek majd. Akkor bizonyára nem ússzák meg néhány horzsolással és sértett büszkeséggel. Ha

meghal valaki, az biztosan olyan háborúhoz vezet majd, amelyet nem lesz képes megfékezni. Gottfried Schenk zu Limpurg kétségbeesetten gondolkodott rajta, hogy miképpen simíthatná el ezt az ügyet anélkül, hogy valamelyik fél részrehajlással vádolhatná. Ráadásul sokkal súlyosabb gondok is aggasztották: barátját, Foscarellit meggyilkolták, és az érsek attól tartott, hogy a merénylettel Frigyes király terveit akarják meghiúsítani. A kardinális halálával elvesztette azt az embert, aki tájékoztatta a szent városban zajló ügyekről, így sürgősen új kémre volt szüksége a Szentszéknél.

Egy fiatal pap, aki lejjebb ült az asztalnál, ahogyan az alacsonyabb rangú klerikálisokhoz illett, adott egy ötletet a hercegérseknek. Először Eichenloh-ra siklott a tekintete, de amikor az fájdalmas arccal a vállához kapott, az érsek Falkóra irányította a figyelmét. Nem lenne éppen rossz megoldás, ha először eltávolítaná a fiatal Adlert a würzburgi tartományból. Falko távolléte alatt rábírhatná Reckendorfot, hogy vesse alá magát a terveinek. Gottfried Schenk zu Limpurg a döntésével elégedetten elvette a serleget az egyik apródtól, és ivott a vendégei egészségére.

IV. – Nem tudom, mi fáj jobban Reckendorfnak: a háta, amely akkor sérült meg, amikor tegnap leesett a lóról, vagy a büszkesége – súgta oda Hilbrecht Falkónak. Falko vigyorogva felemelte a serlegét, és ivott egy korty bort. – Azt hiszem, mindkettő. Nem fogja egyhamar elfelejteni a döfést, amelyet tegnap kapott. – És nem is fogja megbocsátani neked! – Hilbrecht a fiatal lovag dühös arcára mutatott, a férfi láthatóan izgatottan markolászta a borospoharát. – Ha azt tehetné, amit akar, már halott

ember lennél! Falko nem is annyira Reckendorfot, hanem annak barátait figyelte. Azok négyen minden szabályt áthágva közösen támadták meg őt a lovagi tornán, ezt nem fogja elfelejteni nekik. – Holnap a párviadalon majd mindegyikükkel elszámolok. Legjobb lenne, ha Reckendorf is újra lóra tudna ülni. De ehhez biztosan túl gyáva. – Hallottam ezt-azt Reckendorfról, és semmi sem utal arra, hogy egyáltalán ismeri a gyávaság szót. Nem véletlenül viseli Frankföld legjobb lovagjának megtisztelő címét – vetette ellen Hilbrecht. Falko olyan hangot hallatott, amely egy felhergelt kutya morgására

emlékeztetett. – Csak viselte ezt a címet, Hilbrecht! Nem utolsósorban a tegnapi lándzsadöfésem tette mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy nem volt méltó erre a címre. – Akkor sem kellene magadat Frankföld legjobb lovagjának tartanod. Gondolj csak a két sógorodra. Peter von Eichenloh a legbátrabb harcos, akit ismerek, és Otto von Henneberg sem marad el tőle. – Hilbrecht figyelmeztetése jogos volt, Falko mégis sziszegve válaszolt. – Mindannyian, téged is beleértve, jobbak vagyunk, mint ez a felfuvalkodott hólyag!

Mivel Falko ezúttal nem fogta vissza a hangját, többen meghallották az asztalnál a kiáltását, köztük a hercegérsek és Reckendorf is. A fiatal lovag fel akart ugrani, hogy kérdőre vonja Falkót, de nyögve visszahanyatlott a székére, és össze kellett szorítania a fogát, hogy fel ne ordítson a fajdalomtól. A lóról lezuhanva súlyosabban megsebesült, mint gondolta. Az orvos véleménye szerint hajszálon múlott a felgyógyulása, és örülhet, ha nem lesz belőle nyomorék. Reckendorf nagy önuralommal közönyös arcot vágott, és ivott egy korty bort. – Nem tudok holnap lóra ülni –

súgta Siffer Bertschmann-nak. – Ez a fajankó gyávának fog nevezni, a sok bolond pedig elhiszi. Hogy az ördög vinné el a kibitzsteinit! – Nem hiszem, hogy holnap megjelenik majd a sátán személyesen, teljes fegyverzetben és sarkantyúban, hogy párviadalra hívja ezt a fickót. Nekünk kell elintéznünk – válaszolta Bertschmann. – Ha holnap legyőzi őt, akkor megkapja az egyik váramat, azonkívül gondoskodom róla, hogy feleségül vehesse a húgomat, amint visszatért a római zarándoklatáról. Reckendorf ezekkel a szavakkal kezet nyújtott Bertschmann-nak, a várnagya pedig habozás nélkül

belecsapott. – Nagylelkű ajánlat, Bruno úrfi! Cserébe megígérem, hogy Falko Adler maradványait úgy kell majd összesöpörniük a szolgáknak. Örömében Bertschmann sem fogta vissza a hangját, így az egész sátorban hallották, amit mondott. Reckendorf fájdalmai ellenére is elvigyorodott. Ismerte a barátját, és tudta, hogy mindent meg fog tenni, csak hogy megalázhassa Falko Adlert. Bár Bertschmann lovagi családból származott, nem voltak birtokai, és nem az a férfi volt, akihez Reckendorf megszokott körülmények között hozzáadta volna a féltestvérét. Most

azonban fel kellett tüzelnie a várnagyot, hogy az valóban legyőzze a kibitzsteini lovagot. Azonkívül Bertschmann és Margarete házassága keresztülhúzná a hercegérsek terveit. Gottfried Schenk zu Limpurg érezte a két ellenséges tábor közötti feszültséget, és elhatározta, hogy közbeavatkozik. Intésére előrelépett a heroldja, és csendre utasította a megjelenteket, mert őfőméltósága szólni szeretett volna. A sátorban elhalt a moraj és a suttogás, minden szem várakozón a hercegérsekre szegeződött. Az érsek újra végignézett a vendégein, akiknek többsége már láthatóan csatlakozott valamelyik oldalhoz, majd tenyerével az asztalra csapott.

– Lovagokat és nemesurakat hívtam meg erre az ünnepségre, alkalmat adva nekik rá, hogy tisztességes párbajban mérkőzzenek meg egymással. Néhány résztvevő azonban megsértette a szabályokat, és négyen támadtak egy emberre. Gottfried Schenk zu Limpurg kis szünetet tartott, és észrevette, hogy Falko Adler és a fiatal hettenheimi lovag vigyorognak. Azt hitték, hogy csak ellenfeleik kapnak büntetést. Azonban nem lehet olyan egyszerűen megoldani az ügyet, mint azt a két forrófejű ifjonc gondolta. – Annak érdekében, hogy mindenki belássa, hogy ez a viselkedés méltatlan

egy frank lovaghoz, elhatároztam, hogy az érintett lovagokat, Bruno von Reckendorf, Falko Adler zu Kibitzstein, Hilbrecht von Hettenheim, Peter von Eichenloh és Otto von Henneberg urakat kizárom a lovagi tornából! Alig fejezte be a hercegérsek a beszédét, Falko már dühösen fel is pattant. – Ez igazságtalanság! – kiáltotta. – Négyen támadtak ellenem. Ha a barátaim nem siettek volna a segítségemre, akkor alattomosan agyon is ütöttek volna. Őket kell megbüntetni. Nem minket! Hilbrecht hevesen bólogatott, Otto von Henneberg pedig megpróbált hangosan védekezni. A tekintete azonban Peter von Eichenloh-ra tévedt, aki a

sérülése miatt másnap nem tudott volna nyeregbe ülni és harcolni, ezért egy nagy korty borral fojtotta vissza a haragját. – Jobb is, ha a fiú holnap csak nézőként lehet jelen. Akkor legalább megtanulja, hogy uralkodjon magán – mondta Eichenloh elégedetten. Az anyósa is hasonlóan gondolkodhatott, mert rákacsintott. A felesége, Trudi azonban legszívesebben maga is kardot ragadott volna, hogy a bátyja ellenségeire rontson. – Nem szoktam hozzá, hogy a termeimben vagy mint most, a saját sátramban bíráljanak – válaszolta Gottfried Schenk zu Limpurg élesen Falko megjegyzésére. – Ha döntést

hozok, annak megvannak az okai. Ezt jól jegyezze meg, Falko Adler! Most pedig üljön le, és viselkedjen nemesemberhez illően. Falko nyelt egyet erre a rendreutasításra, és önkéntelenül az anyjára pillantott. Marie arckifejezése elárulta, hogy legszívesebben elmondaná a véleményét a hercegérseknek. Csak Peter von Eichenloh látszott megkönnyebbültnek, és nem csak a sérült válla miatt. Véleménye szerint a Falko és Reckendorf közötti ellenségeskedés már olyan formát öltött, amelynek beláthatatlan következményei lehetnek. Gottfried Schenk zu Limpurg még mindig feddőn nézett Falkóra. – Nem azért zártam ki a holnapi

viadalból, mert feldühített, hanem mert megbízásom van kegyelmed számára. Elkíséri az unokahúgomat, Elisabethet Rómába, ahol Tre Fontane apácáinak apátnője lesz. Csatlakozik magukhoz a derék Giso atya is, akivel üzeneteket küldök Rómába, és Hilbrecht fiatalúr is elkísérheti, ha van kedve hozzá. Falko arca felderült, és oldalba bökte Hilbrechtet. – Velem jössz, ugye? Csak ekkor jutott eszébe, hogy Gottfried válaszra vár. Falko gyorsan felállt, és meghajolt a hercegérsek felé. – Hű szolgája vagyok, excellenciás uram! – Legalábbis részben – válaszolta

az érsek, utalva arra a tényre, hogy kibitzsteini családi birtoka birodalmi fennhatóság alá tartozott. Mindenesetre a kibitzsteini özvegy, ahogyan Falko anyját nevezték, rendelkezett néhány birtokkal, sőt egész falvakkal a würzburgi érsekség területén, és ezért szolgálatokkal tartozott az érseknek. Marie helyeslőén bólintott. Nemhiába küzdött olyan keményen az elmúlt években a saját és a fiai jogaiért, és szállt szembe a hercegérsekkel is. Időközben a Würzburghoz fűződő viszonya fesztelenebbé vált, mert Gottfried Schenk zu Limpurg jó hűbérúrnak bizonyult. Ezért aztán nem is ellenkezett amiatt, hogy a hercegérsek kérdés nélkül rendelkezett a fiával, mert

maga is azon a véleményen volt, hogy az érsekség békéje érdekében jobb, ha Falko a következő hónapokat máshol tölti. Azt remélte, hogy ezalatt elmúlik majd a viszály Falko és Reckendorf között. A kibitzsteini lovaggal és barátaival ellentétben, akik elégedettek voltak az érsek döntésével, Bruno von Reckendorf titkon háborgott Gottfried ítélete miatt. Azt, hogy Falkót nevezték ki a Tre Fontane-i zárda leendő apátnőjének kísérőjévé, újabb arculcsapásnak érezte. Miközben a kibitzsteini lovag megbízatása alatt dicsőséget és hírnevet szerezhet, őt és barátait mint a lovagi torna megzavarok bélyegezték meg, és a későbbi tornákon

kigúnyolják és meggyanúsítják majd őket. Még az is előfordulhat, hogy eltiltják őket más tornákról is, amíg Gottfried Schenk zu Limpurg meg nem hívja őket az általa rendezett lovagi tornára. De addig még egy év is eltelhet, és addig együtt kell élniük ezzel a szégyennel.

V. Miközben Bruno von Reckendorfnak sikerült magában tartania a gondolatait, Siffer Bertschmann nem tudott uralkodni magán, és az öklét rázta Falko felé. – Ezt még megkeserülöd, te fogadós fattya! A sátorban olyan csönd lett, mintha egy varázslatra minden zaj megszűnt volna. Mindenki tudta, hogy Falko apja több mint húsz éve Zsigmond császártól kapta Kibitzstein birtokát, de az ifjúkoráról keveset lehetett tudni. Keringtek ugyan olyan pletykák, hogy Michel Adler egy sörfőző fia, Falko

anyja pedig szajha volt, de még azok sem merték nyíltan kimondani ezeket a gyanúsítgatásokat, akik vitában álltak a kibitzsteini családdal. Marie asszony veje, Peter von Eichenloh mégiscsak a német királyokig és császárokig tudta visszavezetni a származását. Másik veje, Otto von Henneberg is ősrégi, főnemesi családból származott. Még maga Falko, aki korán elvesztette az apját, sem volt teljesen tisztában a szülei származásával. Ez azonban a jelen helyzetben nem számított. Először megmerevedett, majd elsápadt, és a kardjáért nyúlt. – Általában azonnal megfizetem az adósságaimat, Bertschmann. Ezért most azonnal elégtételt követelek!

– Mindketten nyugton maradnak! – dördült a hercegérsek hangja. Falko izzó szemmel fordult az érsek felé. – Excellenciás uram, nem hagyom megsérteni magam! – Bertschmann részeg! Vigyétek ki, hogy kialudhassa a mámorát. Holnap majd bocsánatot kér kegyelmedtől. Ha nem teszi meg, a kegyelmed rendelkezésére áll akkor, ha visszatért Rómából. Gottfried Schenk zu Limpurgot elszomorította, hogy újra és újra békét kell tennie közöttük, és elhatározta, hogy komolyan elbeszélget Reckendorffal. Szinte sajnálta, hogy nem küldheti el őt

is valamilyen megbízással. Az orvos azonban megmondta, hogy az unokaöccse az esése következtében még pár hétig lábadozni fog. Amint Bruno úrfi meggyógyul, gondoskodni fog róla, hogy Reckendorf és a kibitzsteini lovag kibéküljenek, még ha egymás mellé kell is őket zárnia a börtönben, hogy megenyhüljenek egymás iránt. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha velük együtt bezárná Bertschmannt és Hilbrecht von Het-tenheimot is. Nos, ezzel majd később foglalkozik. Az érsek Falko felé fordult. – Az unokahúgom öt nap múlva érkezik meg Würzburgba, és kegyelmed védelme alatt utazik tovább. Elég ideje marad tehát, hogy elutazzon

Kibitzsteinbe, és felkészüljön az útra. Legkésőbb a mától számított ötödik nap estéjére várom vissza. – Itt leszek! – Falko megértette, hogy a hercegérsek ürügyet kínál neki arra, hogy a lovagi torna további részén ne kelljen nézőként részt vennie, és ezért hálás volt neki. Nehezére esett volna, hogy a tribünön üljön, miközben a többi lovag érdemeket szerez. Miközben a hercegérsek bort töltetett a serlegébe, Falko Hilbrecht felé fordult. – Óriási móka lesz az utazás! Megnézhetjük Itáliát, a világ koronájának ékkövét, és talán még feloldozást is kapunk a szentatyától.

– Szükséged is lesz a megbocsátásra – gúnyolódott a barátja, aki ugyanúgy örült az utazásnak, mint Falko. Gottfried Schenk zu Limpurg észrevette a fiatal lovagok lelkesedését, és remélte, hogy boldogságukban nem válnak majd óvatlanná. Aztán megrázta a fejét. Sok mindent el lehetett mondani Falko Adlerről, de a fiatal lovag eddig mindig elővigyázatos volt. Ennek ellenére elhatározta, hogy ad melléjük egy csapat tapasztalt fegyverest. – Igyatok, vendégek! A szolgák pedig tálalják fel a vacsorát. A küzdelemtől megéhezik az ember, és holnap nem akartok erőtlenül leesni a

lovakról. A tréfás szavakat nevetés kísérte. Még Falko is elmosolyodott, és a húgaira hunyorított. Trudi visszaintegetett neki, Lisa pedig boldogan felnevetett. Kedvelte Falkót, még ha a férje, Otto von Henneberg szerint olyan volt is a fiú, mint a fiatal bor, amelynek még ki kell forrnia magát. Hildegard azonban némán ült az anyja mellett. Marie lányai közül egyedül ő nem ment még férjhez, és már kinyilvánította azt a szándékát, hogy kolostorba vonul. A nővérei ugyan nem hittek neki, Marie azonban Hildegardra hagyta a döntést. Marie is a fiára pillantott, aki, úgy tűnt, már túltette magát a tornából való

kizáráson és a hercegérsek rendreutasításán. Nem szívesen engedte el a fiát erre az utazásra. Kevesebb mint két év múlva már hatvanesztendős lesz, így az Úr bármikor magához szólíthatja. O pedig nem akart az alatt az idő alatt meghalni, amíg a fia távol van. Azt is tudta azonban, hogy a hercegérsek nem fogja visszavonni a döntését. Falko, mivel több birtoka is volt Würzburg területén, Gottfried hűbéreseként szolgálatokkal tartozott az érseknek. Azonkívül öregbítheti is a hírnevét, ha sértetlenül elviszi az apátnőt a római kolostorba. Marie elhatározta, Falko lelkére köti, hogy legyen óvatos. És ragaszkodni

fog hozzá, hogy visszatérte után megnősüljön. Bár Hildegard támogatta őt Kibitzsteinben, nevelt lánya nemsokára kolostorba vonul, vagy mégis férjhez megy. Akkor szükség lesz majd valakire, aki eligazítja a cselédséget, és ügyel a gazdaságra. Marie utolsó Würzburgban tett látogatásakor a hercegérsek már említette, hogy segít megtalálni a megfelelő menyasszonyt. Marie örült ennek, hiszen a Gottfried Schenk zu Limpurg által nyélbe ütött házasság nemcsak kapcsolatot jelentett valamelyik ősi nemesi családdal, hanem tekintélyes hozománnyal is járt, amely tovább gazdagíthatja saját vagyonukat. Marie ezekkel a kilátásokkal elégedetten a lányai felé fordult. Trudi

első fia a múlt évben született, és a lány Peter von Eichenloh feleségeként boldog volt. A sors gondoskodott vér szerinti lányáról. De Lisa esetében sem panaszkodhatott. Mindenki meglepetésére éppen Otto von Henneberg szemelte ki magának, aki bátor, grófi családból számlázó lovag volt, ráadásul a hercegérsek kegyeiben állt. Csinos férfi lett volna, ha nincs az arcán az a fehér heg. Marie nevelt lánya, Lisa úgy találta szépnek, ahogy volt, és a kezdeti aggodalmai után Marie is rokonszenvesnek találta a férfit. Ahogyan Peter von Eichenloh, Otto is mindig kész volt rá, hogy segítsen neki, ha gondjai adódtak.

Marie elégedett lehetett volna, de amikor Reckendorfra tévedt a pillantása, rossz érzése támadt. A férfit majd szétvetette a bosszúvágy, csupán azért, mert egy tisztességes küzdelemben kiütötték a nyeregből. Marie veszélyesnek tartotta ezt a viselkedést, és elhatározta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy megóvja a fiát. Erre a gondolatra elnevette magát. Falko meg tudja védeni magát. Bár még a barátja, Hilbrecht is tökfilkónak tartotta, de Falko hamar megtanulta, mi az a veszély, és hogyan kezelje. Azonkívül a következő hónapokban távol lesz, és a visszaérkezéséig Bruno von Reckendorf elfeledkezik majd sértett

hiúságáról.

VI. Mivel kizárták a lovagi tornából, és Gottfried Schenk zu Lim-purg szabadságra küldte, Falko nem maradt tovább az ünnepségen. Másnap reggel felnyergeltette a lovát, és útnak indult a családi vár felé. Hilbrecht von Hettenheim elkísérte őt. Négy fiúgyermek közül a legfiatalabbként nem várt rá nagy örökség, ezért örült annak, hogy felvételt nyert a hercegérsek kíséretébe. Elbizakodottan vigyorgott, és dél felé mutatott. – Gyönyörű utazás lesz, Falko. Sokat hallottam már Itáliáról. Azt

beszélik, nincs szebb ország a világon. Egész évben süt a nap, a gyümölcsök édesek és lédúsak, a bor pedig csodás. És ott vannak a lányok! Szépek és tüzesek, és nem olyan szégyenlősek, mint az itteni nők. – Nem mindenki olyan szégyenlős – gúnyolódott Falko, és egy idősebb lovag feleségére gondolt, aki a marienbergi várban tett utolsó látogatásakor nagyon szépen nézett rá. Nehezen sikerült csak kitérnie a nő közeledése elől anélkül, hogy megsértette volna. Mindenesetre azóta ritkábban utazott Würz-burgba, mert tudta, hogy a szépasszony ugyan elhalasztotta a tervét, de nem mondott le róla. Falko azonban túlzottan kedvelte ahhoz az asszony férjét, hogy

felszarvazza. Még ha Falko bolondságnak tartotta is, hogy az ötvenéves férfi egy több mint húsz évvel fiatalabb nőt vett feleségül, nem akart ő lenni az, aki tönkreteszi ezt a házasságot. – Tényleg jó, hogy elutazunk Rómába – szólalt meg Falko elgondolkodva. – Bizonyára nehezedre esik, hogy tovább játszd az erényes lovagot – gúnyolódott Hilbrecht, aki mintha olvasott volna Falko gondolataiban. – Ezt pont te mondod! Ha egy fiatal, csinos hölgyet látsz, dadogni kezdesz, és egy szót sem tudsz kinyögni. – Falko a nyeregből meglökte barátját, és elvágtatott.

Hilbrecht hamar utolérte. – Nem mindenki tud olyan szépen beszélni, mint egy pap. Gondolj csak Gisóra. Egész nap képes prédikálni anélkül, hogy levegőt venne. – Giso azért nem egészen ilyen – védte Falko a fiatal papot. – Mindenesetre örülök, hogy velünk jön. Biztosan vidám társaság lesz. És a latin mellett beszéli ezt a halandzsát is, amelyet olasznak hívnak. Én teljesen elvesznék ott egyedül. – Ki hiszi el ezt neked? Fogadjunk, hogy ha csak ránézel egy nőre Itáliában, azonnal teljesíti minden kívánságodat... Bár Falko volt a legjobb barátja, Hilbrecht hangjába irigység vegyült, és

azt kívánta, bárcsak ő is ilyen természetesen tudna viselkedni, mint Falko. Sajnos azonban az égszínkék szemű, csinos fiú könnyebben el tudta nyerni mások szívét. Hilbrecht valamivel alacsonyabb volt Falkónál, de zömökebb testalkatú, éles arcvonásokkal, amelyeket borúsabb pillanataiban durvának nevezett. Szemei olyan jelentéktelenül barnák voltak, mint a haja, félénksége és dadogásra való hajlama pedig megnehezítették az emberekkel való kapcsolatát. Mielőtt azonban Hilbrecht tovább hadakozott volna magával és a külsejével, Falko megszólalt. – Beszéljünk valami másról. – Miről?

– A hölgyről, akit el kell kísérnünk Itáliába. Úgy gondolom, már elmúlt negyvenéves, beszáradt, mint a mazsola, és minden tréfára összerezzen majd. Össze kell szednünk magunkat, barátom, hogy ne kelljen állandóan üdvözlégyeket mormolnunk vezeklésül a bűneinkért, amelyek csak az ő képzeletében léteznek. Falko olyan élénken festette le a kilátásaikat, hogy Hilbrecht hangosan felnevetett. – Akkor maradjunk Giso mellett. Ó legalább elviseli, ha rendesen németül beszélünk vele. – Igazad van! Ennek ellenére figyelnünk kell az apátnőre. Legjobb lesz, ha a hintója mellett lovagolsz.

Mivel úgyis alig tudsz kinyögni egy szót, így nem tudod majd felbőszíteni. Ezúttal Hilbrecht lökte meg Falkót, és már el is lovagolt, mielőtt a barátja bosszút állhatott volna. Az útjuk alatt tovább tréfálkoztak a hercegérsek unokahúgán, Falko végül magas hangon kezdett beszélni, a hölgyet utánozva. Hilbrecht fetren-gett a nevetéstől, és amikor délben betértek a schnepfenbachi fogadóba, és rendeltek maguknak egy szaftos sültet, már el is feledkeztek a viszályukról Bruno von Reckendorffal és társaival. Gondolatban már a paradicsomi országban jártak, ahol a kutakban víz helyett bor folyik, és a csodaszép lányok virágkoszorúkat fonnak a lovagok számára.

VII. Gottfried Schenk zu Limpurg a lovagi torna befejeztével visszalovagolt Würzburgba, és kipihente az ünnep fáradalmait. A harmadik napon hívatta Gisót. A fiatal pap habozva lépett be a hercegérsek hálószobájába, aki az ágyában ült, és egy köteg papírba mélyedt. A pap nem merte megszólítani, ezért állva maradt az ajtóban. Eltartott egy darabig, amíg Gottfried észrevette őt. – Gyere közelebb, testvérem az Úrban! A barátságos fogadtatás

összezavarta Gisót. Gottfried Schenk zu Limpurg mégiscsak ősi nemesi családból származott, Würz-burg hercegérseke és Frankföld hercege volt. Számos rokona töltött be magas hivatalt. Giso pedig egy egyszerű szabad paraszt fia volt, és csak a kibitzsteini úrnő kegyelméből tanulhatott és lehetett pap. Két lépést tett az ágy felé, és újra megállt. Gottfried Schenk zu Limpurg röviden végigmérte, és az egyik tálalóasztalon álló boroskancsóra mutatott. – Tölts nekem egy pohárral és magadnak is eggyel. Giso tudta, hogy a hercegérsek fogadott már polgárokat és nemeseket is anélkül, hogy itallal kínálta volna őket.

Ezért meglepő volt, hogy egy egyszerű papot borral kínál. Azonban, hogy ne sértse meg az érseket, habozás nélkül töltött a borból, és odanyújtotta Gottfried úrnak a teli serleget. – Egészségére, excellenciás uram, ha szabad ezt mondanom. – Szabad! – A hercegérsek ajkán mosoly jelent meg, de hiányzott belőle a vidámság. – Most talán azt kérdezed magadtól, hogy miért pont téged küldelek Rómába. – Nos, uram... Nincs rá jogom, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit – válaszolta Giso. – Ebben az esetben azonban ezt kellene tenned. Mert nem azért küldelek

a Szentszékhez, hogy szívességet tegyek neked, vagy protezsáljalak, hanem azért, hogy legyen ott valaki, aki nyitva tartja a szemét és a fülét. Olyan emberre van szükségem, akinek nem csak azért van a feje a vállán, hogy kalapot tegyen rá. Gottfried őszinte szavai meglepték Gisót, és nem tudta, mit válaszoljon. A hercegérsek nem is várt választ, mert ivott egy kortyot, és folytatta. – Nagyon fontos ügyről van szó, barátom. Gyere közelebb, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélnem! – Gottfried Schenk zu Limpurg közelebb intette Gisót, akinek a füle szinte az érsek szájához ért. – Rómában kígyófészket találsz majd! Naponta történnek árulások és

gyilkosságok, és mindenki mások rovására akar előnyökhöz jutni. A franciák is beleavatkoznak a dolgokba, további intrikusokkal együtt, akiket nem ismerek. Ki kell derítened, hogy kik az ellenségeink, és csökkentened kell a befolyásukat. Sok minden forog kockán! III. Frigyes a következő év elején Rómába akar utazni, hogy ott fogadja és vegye feleségül a menyasszonyát. Azonkívül az a terv, hogy Őszentsége V. Miklós pápa római császárrá koronázza őt. Ez sokaknak nem tetszik, ezért mindent meg fognak kísérelni, hogy megakadályozzák a ceremóniát. Ha kell, akár Frigyes meggyilkolása árán is. Giso meg sem tudott szólalni. Miért

pont engem küld a hercegérsek Rómába, egy egyszerű, kapcsolatok nélküli papot? –töprengett magában. A feladat, amellyel megbízták, teljesíthe-tetlennek tűnt számára. Amikor azonban az érsek mogorva arcára pillantott, elment a kedve az ellenkezéstől. – A két fiatal lovag, akik elkísérnek téged és az unokahúgomat Rómába, Frigyes látogatásáig veletek maradnak, és segítenek neked. Fontos, hogy olyan férfiak legyenek melletted, akik ügyelnek a védelmedre. Az egyik barátomat, Foscarelli kardinálist nemrég meggyilkolták. Mindenki tudta, hogy a király ügyeit képviseli a Szentszéknél, és fontos szerepet játszott a Frigyes és a pápa közötti megegyezésben. Találd meg

a gyilkosát, és kapja meg igazságos büntetését, fiam! Gazdagon megjutalmazlak majd ezért! Foscarelli gyilkosának felkutatása és megbüntetése volt az utolsó szolgálat, amelyet Gottfried Schenk zu Limpurg meggyilkolt barátjának tehetett. Mivel a gazfickók bizonyára a király ellenségeinek oldalán állnak, Giso, Falko és Hilbrecht előbb-utóbb összeakadnak velük, és jó, ha erre előre figyelmezteti a küldötteit. A hercegérsek még adott néhány tanácsot a fiatal papnak, majd bátorítóan megveregette a vállát, és megkérte, hogy még egyszer töltse tele a serlegeket. – Egyébként Elisabeth unokahúgom

már tegnap este megérkezett Würzburgba. Egy kicsit még kipihenheti magát, mielőtt elutazik veled és a két fiatal lovaggal Rómába. Elmehetsz hozzá, hogy megismerkedjetek egymással. – A hercegérsek megrázta az ágya melletti asztalon álló csengettyűt. Nemsokára megjelent egy szolga, aki tudhatta, hogy mit akar tőle az ura, mert meghajolt, és felszólította Gisót, hogy kövesse. A fiatal papnak még időben eszébe jutott, hogy ő is meghajoljon a hercegérsek előtt. Azután követte a szolgát, míg az meg nem állt egy ajtó előtt, és ki nem nyitotta. Giso belépve két idősebb apácát pillantott meg sötét ruhában, és már azon

gondolkodott, vajon melyikük lehet az apátnő. Ekkor azonban tekintete egy hölgyre esett, aki egy kényelmes széken ült, és érdeklődve nézett a papra. Gisó nagyot nyelt. Nem tudta, hogy barátja, Falko hogyan képzelte el a hercegérsek unokahúgát, de biztos, hogy meglepetést fog okozni neki.

VIII. A távoli Rómában aznap Francesca Orsini éppen egy gazdagon terített asztal mellett ült, és izgatottan beszélgetett asztalszomszédjával, Antonio Caraciolóval. Közben ügyet sem vetett anyja figyelmeztető pillantásaira, ahogyan a fiatal d’Specchi egyre komorabb arcára sem, aki alig tudta leplezni féltékenységét. – Adhatok még önnek egy darabot a hattyúból? – kérdezte Antonio, pedig elég sok apród és lakáj állt készenlétben, hogy kiszolgálják apja vendégeit. Mivel a hattyúhús nem tartozott Francesca kedvenc ételei közé, megrázta

a fejét. – Nem, köszönöm, inkább fürjmellet kérek. Cirio d’Specchi azonnal felpattant, és feltűzött egy furjet. Amikor azonban Francesca tányérjára akarta tenni az ételt, a madár lecsúszott a villájáról, és a hölgy ölébe esett. Francesca egy pillanatig megdermedve ült. Azután a pillantásával szinte felnyársalta a fiatalembert. – Micsoda ügyetlenség! Tönkretette a ruhámat. Cirio d’Specchi a nőre bámult, aki a saját és az apja akarata szerint a felesége lesz majd, és azon töprengett, hogy bocsánatot kérjen-e, vagy figyelmeztesse a nőt, hogy az Antonio

Caraciolóval való illetlen flörtölése vezetett a bajhoz. Ha összeházasodtak, Francesca kénytelen lesz máshogy viselkedni, erről majd ő gondoskodik. – Most hallgat? Talán paraszt ön, aki nem tudja, hogyan kell viselkedni finom társaságban? Francesca szavai újabb arculcsapást jelentettek a fiatal d’Specchi számára. Mivel a szülei jelenlétében nem akarta felemelni a hangját, összeszorította a fogát, és azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy az esküvőjük utáni napon majd szíjjal emlékezteti rá a feleségét, hogy ki az úr a háznál. Heves mozdulattal a borospohara után nyúlt – és feldöntötte.

Jegyese nevetése visszhangzott át a termen. – Ha tükörbe nézne, Signore Cirio, akkor valóban egy paraszt arca nézne vissza önre. Ez a durva sértés kétszeresen is bántotta Cirio d’Specchit, mert arra utalt, hogy az ősei nem nemesek, hanem tükörkészítők voltak. Ezúttal az apja figyelmeztető krákogása tartotta visz-sza, hogy ne fusson körbe az asztal mellett, és ne utasítsa rendre az őt kigúnyoló nőt a szülei és az összes vendég előtt. Ezalatt egy szolga lépett oda Francescához, és a flirjet keresve az ölébe nyúlt. A ház ura úgy vélte, hogy a szolga ujjai túl sokáig időznek a hölgy

ölében, és az asztalra csapott. – Francesca, az lesz a legjobb, ha visszavonulsz a szobádba, és átöltözöl. A szolga közben megtalálta a flüjet, és most egy kendővel le akarta törölni a szósz ejtette foltot. Ez már Francescának is sok volt. Látszólag közönyös mozdulattal félretolta a szolgát, felállt és meghajolt az apja előtt. – Igaza van, mint mindig, uram. Azt teszem, amit tanácsolt. – Francesca arra gondolt, hogy annyi időt fog eltölteni az átöltözéssel, hogy addigra az ünnepség már véget érjen. Nem sok kedve volt hozzá, hogy Cirio d’Specchivel beszélgessen, még ha az apja akarata szerint pár hónap múlva feleségül is kell mennie hozzá.

Ezzel a tervvel hagyta el a termet, és felment a lépcsőn a szobájába. A komornája, Annunzia már a lépcső tetején várta. – Mit is képzelt, hogy így bánt Signore Cirióval? Büszke férfi, és mindent megbosszul majd, ha a felesége lesz. – Próbálja csak meg – válaszolta Francesca megvetően. – Most pedig gyere velem! Le akarom venni ezt a ruhát. Undorító a fürjszósz szaga, amit ennek a fajankónak köszönhetek. – Inkább az illetlen viselkedésétől kellene undorodnia! – Mivel Annunzia pólyás kora óta ismerte Francescát, nem

rejtette véka alá a véleményét. Bár ő maga is előkelőbb vőlegényt kívánt volna az úrnőjének, mint az alacsonyabb nemesi családból származó Dario d’Specchi úr fiát, de az volt Francesca apjának akarata, hogy házassággal pecsételje meg a szövetséget ezzel a családdal. Ennek politikai okai voltak, amelyek nem voltak tekintettel a menyasszonyra, de egy leánynak az ilyen esetekben is engedelmeskednie kellett az apjának. Annunzia ezt meg is mondta Francescának, amikor belépett mögötte a szobába, és segített neki levenni a ruháját. – Örülhet, ha Conte Ercole nem veszi elő a pálcáját a viselkedése miatt

– figyelmeztette. Francescát azonban ezzel nem lehetett megfélemlíteni. Hiszen jól tudta, hogy az apja megelégszik majd néhány dorgáló szóval, és inkább arra fogja utasítani, hogy a következő napokban Róma számos nagyobb templomában is vegyen részt a misén. Mivel igen szórakoztató volt meghallgatni a papok prédikációit és a fiúkórusok énekét, Fransescának nem is volt ez ellen kifogása. A Szent Péter, San Giovanni in Laterano, Santa Maria Maggiore és a San Paolo fuori le Mura templomokban bizonyára lehetősége lesz rá, hogy találkozzon a barátnőivel, és pletykálhasson velük. Talán még hódolójával, Caraciolóval is

találkozhat, és meghallgathatja a bókjait. Annunzia sejtette, hogy úrnője gondolatait egészen más dolgok kötik le, mint a házassága, ezért megköszörülte a torkát. – Igyekeznie kellene, hogy még visszaéljen a terembe. Mivel Francesca éppen ezt nem akarta, alsószoknyáiban leült egy székre, és egy pohár gyümölcslevet kért a komornájától, amelyet az Albánhegységből hozott jéggel hűtöttek le. – Szomjas vagyok! – mondta, amikor látta, hogy Annunzia nem teljesíti azonnal a kérését. – Lent csak bort szolgálnak fel, és nem akarom, hogy elnehezüljön a fejem. Ezt ugyan a komorna is tudta, de

eszébe sem jutott, hogy ő maga hozza be az italt. Behívta az egyik szolgálót, elküldte az italért, majd ismét az úrnőjéhez fordult. – Most pedig öltözzünk fel! A komorna így beszélt Francescával, amikor az még kislány volt. A fiatal hölgynek esze ágában sem volt engedelmeskedni. Inkább kinyújtóztatta a lábát, és felnyögött. – Fáj a lábam! A cipészt meg kellene korbácsoltatni, mert túl szűkre szabta a cipőmet. – Amikor az előbb felvette, még jó volt – csattant fel Annunzia, kezébe vette az egyik cipőt, amelyet Francesca levetett, és felhúzta a bal lábára.

– Nekem nem tűnik szűknek! – Annunzia hangja korholó volt, és Francesca már fel is készült a prédikációjára. Elhatározta, hogy egyik fülén be-, a másikon pedig kiengedi a komorna szavait. De még mielőtt ez megtörténhetett volna, kopogtak az ajtón, és a szolgáló lépett be egy kancsóval és egy pohárral. Nyomában pedig Cirio d’Specchi egyik nővére jelent meg. Celestina tizennégy évvel idősebb volt az öccsénél, és egy városi jegyzőhöz ment hozzá. Most azon mesterkedett, hogy Cirio eljegyzését a saját társadalmi felemelkedéséhez használja fel. Hívás nélkül belépett a szobába, megállt

Francesca előtt, és csípőre tette a kezét. – Szégyentelenül viselkedett, kedvesem! Az ember azt gondolná, nincs ínyére a házasságkötés az öcsémmel. Pedig ő nagyon elnéző önnel. A férjem, Gofferdo nem tűrné el, ha így viselkednék. Francesca felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom követni, kedvesem. Talán én ejtettem az öcs-cse ruhájára a furjet, vagy ő az enyémre? Neki kellene bocsánatot kérnie. – Parasztnak nevezte! – fortyant fel Celestina Iracondia. – Ha úgy viselkedik, mint egy paraszt, akkor nem kellene megsértődnie, ha annak nevezik – válaszolta Francesca látszólag

könnyedén. De benne is legalább annyira forrt a düh, mint a látogatójában. Amióta elhatározott dolog volt az eljegyzése Cirióval, a négy C betűs, ahogyan Francesca titokban a négy nővért, Celestinát, Clementinát, Concettinát és Cristinát nevezte, megpróbálta előírni neki, hogyan viselkedjen. – Az öcsém nem viselkedik úgy, mint egy paraszt – kiáltott rá Celestina jövendőbeli sógornőjére. – Ön azonban úgy viselkedik, mint egy szajha! – Ügy látom, a férje családi neve magára is hatással van, kedvesem, mert az indulat jeleit vélem felfedezni magán – gúnyolódott Francesca. – Majd meglátjuk hova vezet a

gőgössége! De ne gondolja, hogy megszánom majd, ha az öcsém vesszővel bírja jobb belátásra. Csak ez a fenyegetés jutott Celestina eszébe, de ezzel sem ért el hatást jövendőbeli sógornőjénél. – Az öccse bizonyára sokat tartózkodik a férje házában, mert úgy tűnik, rá is átragadt a hirtelenharagúság – válaszolta Francesca kihívóan. Celestina már azon volt, hogy pofon vágja. Azonban arra gondolt, hogy Francesca apja a lányát ért erőszakot alkalomnak tekintené az eljegyzés felbontására. – Figyelmeztettem – sziszegte Francescának, majd dühtől tajtékozva kiment a szobából.

Francesca az asszony után nézett, majd Annunziához fordult. – Fia ez a hang uralkodik a d’Specchi-házban, akkor ragaszkodnom kell hozzá, hogy a vőlegényem nővérei ritkán jöjjenek hozzánk látogatóba. Istenemre, azalatt, amíg Celestina itt ordibált, háromszor átöltözhettem volna. Annunzia szerint az utolsó mondat szemtelenség volt, mert semmi sem utalt rá, hogy az úrnője másik ruhát akart volna felvenni. Francesca töltetett magának a szolgálóval a gyümölcsléből, és apró kortyokban inni kezdett. - Tudja, hogy még egy szentet is megríkatna? – kérdezte a cseléd

komoran. – Tényleg? Ezt holnap mindjárt kis is próbálom a Szent Péter-bazilikában. Ha a szent apostol szobra sírva fakad a jelenlétemben, akkor talán engem is mindjárt szentté avatnak! Miközben Annunzia ettől az istenkáromlástól szóhoz sem jutott, újra kinyílt az ajtó, és Francesca anyja lépett a szobába. – Már régen a vendégek között kellene lenned – korholta Contessa Flavia a leányát. Francesca arcán huncut mosoly jelent meg. – Kedves anyám, már régen lent lennék, ha ez a kibírhatatlan Celestina nem jött volna ide, és nem tett volna

nekem szemrehányásokat. Pedig bizonyára nem én ejtettem a fürjet az ölembe. – Elismerem, Signore Cirio valóban ügyetlen volt. De ezért még nem kellett volna parasztnak nevezned. Flavia Orsimnek, ahogyan általában, most sem sikerült hatnia a lányára. Már annak is örült, hogy Francesca kegyeskedett kiválasztani a ruhát, amelyben megjelenik a vendégek előtt, és engedte, hogy Annunzia segítsen felvenni neki azt. Flavia közben végigmérte a leányát, és úgy találta, hogy nem sok lány versenyezhet vele Rómában. Francesca egyszerűen tökéletes

volt. Magasan ülő arccsontjai egzotikus jelleget kölcsönöztek szeplőtelen arcának. Telt ajkait halványra festette, nagy, szürkészöld szeme pedig olyan volt, mint a tiszta hegyi tavak, s kiszedett, vékony szemöldök koronázta meg. Csak a hajszíne utalt a lány jellemére, mert olyan vörös volt, hogy a napsütésben lobogó lángokra hasonlított. Francesca ugyan nem volt hirtelen haragú, de a verbális nyilacskáit meglepő biztonsággal juttatta célba. – Meg kell változnod, ha hozzámész Signore Cirióhoz. A d’Specchi-házban biztosan kevesebb szabadságot engedélyeznek majd neked, mint az apád. Nem ez volt az első alkalom, hogy Contessa Flavia megpróbált a leánya

lelkére beszélni, de Francesca csak megvonta a vállát. – Majd ha férjhez mentem, megváltozom. De még csak nem is gondolok arra, hogy már most olyan hülye tyúkká váljak, mint amilyen Isotta d’Specchi és főleg a négy lánya! Ettől a választól Francesca anyjának elállt a lélegzete, és megkönnyebbült, amikor lánya végre felöltözött, és követte őt lefelé. A lány illedelmesen viselkedett, eltekintve a Cirio d’Specchi nővérei elleni szurkálódásoktól. Contessa Flaviának nem tetszett Francesca gúnyos pillantása, amellyel a vőlegényére nézett, akkor sem, ha

időközben egyre inkább kezdte megérteni a lányát. Bár a d’Specchi család tagjai római nemeseknek számítottak, inkább ahhoz a réteghez tartoztak, amely jegyzőként és hivatalnokként szolgálta a várost és a szentatyát. Dario d’Specchi és a fia azonban tele voltak becsvággyal, és arra törekedtek, hogy feljebb jussanak a ranglétrán. Flavia és a férje ellenezték a házasságot, de von Gravina herceg, az Orsini család feje ragaszkodott hozzá, hogy megköttessen a frigy. Alapjában véve ez a házasság Francesca számára rangon aluli volt, és Flavia meg tudta érteni, hogy a lánya nem örül neki.

IX. Falko Adler és barátja, Hilbrecht az ötödik napon visszatértek Würzburgba, pontosan egy órával azután, hogy útitársnőjük, Elisabeth Schenk zu Limpurg nyugovóra tért. Mivel útközben már ittak egy keveset, igencsak vidám hangulatban voltak, amikor követték a hercegérsek egyik szolgáját a szobába, ahol éjszakázniuk kellett. – Óhajtanak még enni valamit az urak? – kérdezte a lakáj. A két jóbarát útközben már jóllakott, ezért visszautasították az ajánlatot. – Nem, köszönjük! Ma már nincs

több kívánságunk. Holnap kora reggel azonban felszolgálhatsz nekünk egy kiadós reggelit. Hosszú az út Rómáig – válaszolta Falko. A szolga megvetően ráncolta a homlokát. – Még kegyelmed sem képes egy nap alatt megtenni az utat, Falko fiatalúr. – Nem is tervezem – válaszolta Falko. – De nem is szeretnék éhesen útnak indulni. Ki tudja, hogy a nővér, bocsánat, úgy értem, a tisztelendő apátnő, mikor akar megpihenni útközben. Falkóval és Hilbrechttel ellentétben a szolga ismerte a hercegérsek unokahúgát, és nem úgy ítélte meg, mint ájtatos szüzet, aki csak az imádságnak él. – Csak nem fognak éhen halni útközben – válaszolta a szolga, és

engedélyt kért a távozásra. – Elmehetsz, de csak miután lehúztad a csizmánkat! – Falko odanyújtotta felé az egyik lábát. A szolga mögé állt, és húzkodni kezdte a csizmáját. De csak akkor járt sikerrel, amikor Falko a másik lábát a szolga hátsójának feszítette. Ugyanígy történt a másik csizmájával is. Miután a szolga lesegítette Hilbrecht csizmáit is, örömmel hagyta el a szobát, mert úgy látta, hogy a fiatalurak aznap még a szokásosnál is féktelenebbek. Hilbrecht megvárta, amíg becsukódik a szolga mögött az ajtó, majd ruhástul az ágyra vetette magát, és

nevetve Falkóra nézett. – Ma még kertelés nélkül beszélhetünk. Holnaptól azonban tekintettel kell lennünk a szent életű apátnőre. Azt hiszem, nehezemre fog esni. Inkább neked kellene foglalkoznod vele. – Még valamit esetleg? – fújtatott Falko. – A hölgy bizonyára magával hozza a saját szolgáit. Ők majd vesződnek vele. Nekem csak az a dolgom, hogy a helyes úton haladjunk, és az éjszakákat a jobb fogadókban töltsük. – Azzal nem lesz gondod. Az apátnő biztosan a kolostorokban fog majd megszállni. Mi pedig örülhetünk, ha valamelyik istállóban kapunk egy kis szalmát fekhelyül. Vagy talán azt

gondolod, hogy minket is beengednek egy zárdába? Az veszélybe sodorná a hölgyek erényét! – Hilbrecht vigyorogva befejezte a mondandóját, mire Falko elhúzta a száját. – Erre még nem is gondoltam. De igazad van. Kolostorokban kell majd megszállnunk. Azaz a kolostorok fogadóiban és istállóiban. Bizonyára szűkösen mérik majd a bort is. Kár, hogy elküldtük a szolgát. Hozhatott volna még egy teli kancsóval. Hilbrecht megjátszott szörnyülködéssel megrázkódott. – Inkább ne! Ha iszom még pár pohárral, akkor úgy fogok kinézni holnap a nyeregben, mint a halott Krisztus, és az

apátnőnk kezdettől gonosz bűnösnek fog tartani. – Mert az is vagy – gúnyolódott Falko. – Igen, de csak utánad! – Hilbrecht villámgyorsan kirúgta Falko lábait, aki elveszítette az egyensúlyát, és rázuhant a barátjára. Egy ideig, mint a kölyökkutyák, birkóztak egymással, majd lihegve leültek egymás mellé az ágyra. – Kár, hogy Giso nincs itt. Ő már látta a tisztelendő apátnőt, és elmondhatná, hogyan viselkedjünk vele – szólalt meg Hilbrecht, amikor újra lélegzethez jutott. Falko vigyorogva megbökte. – Nagyszerű gondolat. Majd Giso foglalkozik a hölggyel. Végül is ő a pap,

mi csak durva harcosok vagyunk. A mi feladatunk a hölgy védelme, és nem a szórakoztatása. Olyannak kell elfogadnia minket, amilyenek vagyunk! – Pontosan! – kiáltott fel Hilbrecht, és felállt. Mit gondolsz, kapunk még bort? A sok beszédtől teljesen kiszáradt a szám. A tisztelendő apátnő társaságában úgyis vissza kell majd fognunk magunkat, ezért ki kell használnunk a lehetőséget, amíg még lehet. Te is kérsz? – Csak nem gondolod, hogy hagylak egyedül inni – válaszolta Falko vidáman, és az ajtóhoz lépett, hogy egy szolga után kiáltson, aki egy kancsó bort és két poharat hozna nekik.

X. Falko arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. - Hé, mit jelentsen ez? Aludni akarok! – mormolta, és a következő pillanatban meghallotta Giso nevetését. – Nem kellett volna tegnap olyan mélyen a pohár fenekére nézned! Vagy talán elfelejtetted, hogy ma indulunk Rómába? Előtte még biztosan el akarsz búcsúzni az édesanyádtól, hogy áldását adja rád. – A pokolba Rómával! – nyögte Falko, akinek zúgott a feje. – Az utolsó pohár már sok volt egy kicsit – gúnyolódott Giso, és egy nedves

kendőt nyújtott oda Falkónak, hogy azzal hűtse le a homlokát. – Siess! Nincs sok időd, vagy mindjárt az első nap bosszúságot akarsz okozni a tisztelendő apátnőnek? – A pokolba a vén sárkánnyal! – Falkót annyira lekötötte a fejfájása, hogy meg sem hallotta Giso kuncogását. A pap Hilbrecht felé fordult, aki nyitott szájjal horkolt az ágy másik oldalán. Mivel nem akart elmúlni a fejfájása, Falko a vizesdézsába mártotta a fejét, és prüszkölve húzta ki újra. – Jaj, istenem, minek ittam annyit tegnap – nyögte, majd megmosdott, és egy cickafarkszárral megtisztította a fogát. Közben Giso felé fordult. – Hol

van Frieder? – Az apródod, barátom, éppen gondoskodik róla, hogy ne maradjon itt a csomagod. Biztosan jól jön majd egy meleg kabát, amikor átkelünk az Alpokon. – Giso olyan vidám volt, mintha csak egy séta állna előttük, és nem egy hosszú utazás, amelynek veszélyeit egyikük sem sejthette. A papnak azonban volt oka a jókedvre, mert már előre örült Falko és Hilbrecht meglepett arckifejezésének, amikor először találkoznak Elisabeth apátnővel.

XI. Marie abban a szobában várt a fiára, amelyet az ő és a lányai rendelkezésére bocsátottak a marienbadi ünnepek idejére. Az ablakból csodálatos kilátás nyílt a Majnára és a túlparton fekvő Würzburgra. Ott álltak a templomok is, amelyekben a papok prédikáltak a nyájuknak, és felszólították a híveket, hogy alázatosan engedelmeskedjenek a hercegérsek akaratának. Számos polgár szívesen megszabadult volna ettől a hatalomtól, hogy ugyanúgy közvetlenül a birodalom alá tartozhassanak, mint Schweinfurt, Halle vagy Rothenburg városai. A

terveiket azonban keresztülhúzta az a tény, hogy Gottfried Schenk zu Lim-purg szorosan a markában tartotta a várost. Halk kopogás akasztotta meg Marie gondolatait, ő pedig hátat fordított az ablaknak. – Szabad – mondta. Kinyílt az ajtó, és Falko lépett be. A fia már úti öltözetet viselt, de az arca sápadt volt. - Jó reggelt, mama – köszöntötte őt Falko szégyenlős mosollyal. Marie aggodalmasan felhúzta a szemöldökét. – Betegnek látszol, fiam. Mi a baj? – Semmi, amit egy kis friss levegő és egy jó lovaglás meg ne tudna gyógyítani – válaszolta kitérően Falko,

és intett a nővéreinek. – És ti hogy vagytok? – Kitűnően! – Trudi gúnyosan elhúzta a száját, mert sejtette Falko rosszullétének okát. Marie is ugyanarra a gondolatra jutott. – Csak azt ne mondd, hogy tegnap este még ittatok! Pedig ma délelőtt a tisztelendő Elisabeth anyát kell elkísérned. Falko békítőleg felemelte a jobb kezét. – Elboldogulok vele! El akartam búcsúzni tőletek. Eltart egy darabig, amíg újra hazajövök. Hát Róma nincs éppen közel –

ismerte el sóhajtva az anyja. – Fiam, vigyázz magadra! Marie úgy nézett rá, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni a fia arcát. Falko nadrágja kitűnő, erős bőrből készült, és kitart majd az út alatt, ahogyan a durva vászoninge is. Az övén egy tőrt viselt, egy bőrtokot az evőkésével és egy kanállal, valamint egy pénzzel teli erszényt. Marie határozottan a fia erszényére mutatott. – Ha Rómába utazol, valamelyik gazember azonnal levágja egy éles késsel az övedről azt az erszényt. Észre sem fogod venni, mert ezek a fickók a lopakodás mesterei. Ezért az értékesebb érméket egy zacskóban kellene őrizned

az inged alatt. Falko már éppen ellenkezni kezdett, hogy biztosan nem esik tolvajok áldozatává, azonban visszaemlékezett anyja számos messzi utazásának tapasztalataira, és szégyenkezve lehajtotta a fejét. – Megfogadom a tanácsodat, mama! – Bárcsak veled mehetnék! – Marie átölelte a fiát, és jobb hüvelykujjával egy keresztet rajzolt a homlokára. – Menj, isten veled, és térj vissza hozzám épségben! – Úgy lesz! – ígérte meg Falko, és összeszorult a torka, amin maga is meglepődött. Marie észrevette fia érzéseit, és

Trudi és a másik két lánya felé tolta Falkót. – Búcsúzz el a nővéreidtől, aztán menj! Ne várakoztasd meg a tisztelendő apátnőt! – Azt semmiképpen sem szeretném! – Falkónak sikerült újra mosolyognia, amikor Trudihoz lépett, és átölelte. – Vigyázz a mamára! – súgta a nővére fülébe. – Természetesen! Te pedig vigyázz, nehogy valami baj éljen Itáliában. Ne bízz mindenkiben, aki szép szavakkal közeledik feléd. Útközben gyakran találkozni rosszindulatú gazfickókkal. Falko tisztában volt vele, hogy a nővére a grazi utazására gondol, amikor két rablólovagba botlott, és keservesen

megfizetett érte. Megígérte a nővérének, hogy nyitva tartja a szemét, majd elengedte, és Lisa felé fordult, aki mindig is zömökebb volt, mint Trudi és Hildegard, de úgy tűnt, hogy az utóbbi időben felszedett még egy kicsit magára. Mielőtt azonban célzásokat tehetett volna erre, Lisa átölelte őt. – Gyere haza épségben. Ha fiam születik, Otto azt javasolta, hogy a te nevedet kapja, mivel Trudi már apánk nevét adta a fiának. – Gyermeket vársz! – bökte ki Falko. – Mi ebben olyan meglepő? Hiszen Otto és én már egy éve házasok vagyunk. Előfordul az ilyesmi! – Lisa felnevetett,

és a harmadik nővére felé tolta Falkót. Még mindig Hildegard volt a legfélénkebb Marie lányai közül, és most is csak néhány szót tudott kinyögni. Közben úgy zokogott, mintha a fivére olyan útra indulna, amelyről soha nem tér vissza. Falko megsimogatta az arcát. – Ugyan már, kislány! Mások is visszatértek már Rómából. Miért pont én ne jönnék vissza? - Vissza... vissza fogsz jönni! – nyögte ki Hildegard, és Marie karjaiba menekült. – Persze hogy visszajövök – ígérte meg Falko még egyszer. Azután az ajtóhoz lépett, megállt, és köszöntésre emelte a karját. – Isten veletek.

Mindnyájatokkal! Azzal kiment a szobából, és kint a kézfejével megtörölte a szemét, amelyet egyszerre könnyesnek érzett.

XII. Amikor Falko a várudvarra ért, a csapat többi tagja már készen állt az indulásra. Falko fejet hajtott az elfátyolozott apáca felé, aki egy szolga által vezetett öszvéren ült, de nem nézte meg tüzetesebben a hölgyet, hanem felpattant az utazólovára. Csatalovát az apródja, Frieder vezette kantárszáron. Falko útközben ugyan nem számított harcra, de mindenre fel akart készülni. Körbenézve megállapította, hogy Giso is öszvéren ül, akárcsak az apátnő, ahogyan az egyházi személyekhez illett. Hilbrecht barna lova nyergébe pattant, de még mindig elég rossz bőrben volt.

– Hát akkor induljunk, úgy értem, ha a tisztelendő anya is egyetért vele – kiáltotta Falko olyan hangosan, hogy az egész udvaron hallani lehetett. – Egyetértek! Az apátnő hangjára Falko összerezzent, mert nem tűnt sem öregnek, sem parancsolónak, hanem gyengéd volt, mint a tavasz lehelete. Falko végigmérte a hölgyet: magától értetődő természetességgel ült a nyeregben, és csinos volt. Bár rendjének bő ruháját viselte, alakja karcsúnak és feszesnek tűnt, Falko sajnálta, hogy az arcát elrejti a főkötő és a sűrű fátyol. Falko majdnem elfelejtette, hogy ő a csapat vezetője. Csak amikor Gottfried

Schenk zu Limpurg megjelent az egyik ablakban, és intett neki, akkor jutott eszébe a kötelessége, és felemelte a kezét. Azután újra leeresztette, jelezve az indulást. Falko mosolygott magában, mert a hercegérsek annyira aggódott unokahúga biztonságáért, hogy egy fél hadsereget adott alá. Hilbrechten, rajta és az apródján kívül az apátnő, két további apáca a lovak által húzott hintókban, Giso és egy tucat szolga tartozott az úti társasághoz. Az egyik szolga az apátnő öszvérét, négy másik pedig az apátnő kísérőinek hintóit húzó lovakat vezette. A többiek az ökrös szekerekkel és a két kocsival foglalatoskodtak, amelyek Elisabeth Schenk zu Limpurg ingóságait és a

hercegérsek ajándékait szállították Őszentsége V. Miklós pápa és az érsek római barátai részére. Tizenkét gyalogos fegyveres egészítette ki a menetet, akik rövid karddal és alabárddal voltak felfegyverkezve. Mivel Falko látásból már ismerte ezeket az embereket, elhatározta, hogy a következő napokban beszél majd velük, hogy megtudja, mennyire bízhat meg bennük. Falko intett a hercegérseknek és az anyjának, aki szintén feltűnt az egyik ablakban. Azután lovával elhaladt a menet mellett. Az apátnő mellett megállt, és újra meghajolt, valamivel mélyebben, mint először. – Bocsásson meg, tisztelendő

anyám, hogy elmulasztottam a bemutatkozást. Azonban csak tegnap késő este érkeztem Würzburgba, és már nem akartam zavarni. – Nincs szükség bocsánatkérésre – válaszolta egy hang, amelyben érezni lehetett a fiatalság frissességét. Falko magában kijavította az apátnő negyven évre becsült életkorát a felére, és fejfájása ellenére mosolyogni próbált. – Köszönöm, méltóságos asszonyom, hogy könnyít a lelkemen. Különben az első papnál, akivel találkozunk, meg kellett volna gyónnom a mulasztásomat. Az elfátyolozott hölgy hangosan felnevetett. – Sokáig nem kellett volna

lovagolnia, hiszen a tisztelendő Giso atya itt van velünk. – Valóban. Róla teljesen megfeledkeztem! – Falko eddig még senkit sem hallott ilyen tisztelettel beszélni Gisóról, és hirtelen féltékenykedni kezdett a barátjára. – Bocsásson meg, de a derék Giso anyám birtokáról származik. Biztosan megérti, hogy inkább olyan papnál gyónnék, aki megfelel a származásomnak. – Falko alig mondta ki ezeket a szavakat, már meg is bánta őket. Hiszen Giso édesanyja és az ő anyja a legjobb barátnők voltak. Gyalázat volt, hogy így beszélt gyermekkori barátjáról. – Sajnálom, nem állt szándékomban

kigúnyolni Giso atyát! Mivel azonban együtt nőttünk fel, nehezemre esik, hogy Isten szigorú szolgáját lássam benne. Falko elnevette magát, és azon gondolkodott, hogyan folytassa a beszélgetést. – Azt hallottam, hogy kegyed lesz a római Tre Fontane-i kolostor apátnője. A hölgy a fejét rázta. – Nem a Tre Fontane-i kolostoré. Azt a kolostort a tiszteletre méltó cisztercita testvérek vezetik. A közelében van azonban egy kisebb apácaközösség, akik a szent helyet gondozzák, azt fogom vezetni. – Melyik az a szent hely? – kérdezte Falko. – Az a hely, ahol Pál apostolt

lefejezték. A Tre Fontane-i kolostor szerzetesei egy kis templomot emeltek ott, amelyet azok a jámbor apácák gondoznak és díszítenek, akiknek az apátnője leszek. Falko ezúttal vidámságot észlelt a fiatal apáca hangjában, és arra gondolt, hogy tájékozódnia kellett volna róla, hogy mi lesz a nővér feladata Rómában. Most úgy állt ott előtte, mint egy paraszt, aki először megy a városba. – Kérem, bocsássa meg tudatlanságomat. Csak egy harcos vagyok, aki nem ismeri ki magát az ájtatos dolgokban. Az elsődleges feladatom, hogy az utazása kellemes legyen – próbálta meg kivágni magát

Falko. Pedig az volt az igazság, hogy nagyjából annyit foglalkozott az előttük álló úttal, mint útitársnője jövőbeli tisztségével Rómában, azaz semennyit. Ezt sürgősen be kell pótolnia a következő napokban. Hiszen nagyobb kitérők nélkül kell Rómába kísérnie a hölgyet. – A harcosok is szoktak bocsánatot kérni? Azt hittem, a büszkeségük nem engedi meg! Úgy tűnt, hogy a tisztelendő apátnő gúnyolódik rajta. Falkónak pedig sajnálattal be kellett látnia, hogy nem is igazságtalanul. Voltak olyan lovagok, akik férfihoz nem illőnek tartották, hogy bevallják a hibáikat. Ő azonban meg

fogja mutatni az apátnőnek, hogy biztonságban érezheti magát, amíg ő vezeti a menetet. – Nemcsak harcos vagyok, hanem nemesember is, és mint ilyen, be kell ismernem a hibáimat – válaszolta vidám mosollyal, amely szinte mindig hatással volt a női nemre. Elisabeth Schenk zu Limpurg sem tudott ellenállni a férfi kedvességének. Fátyla mögül figyelte Falkót, és kifejezetten jóképűnek találta, talán túl csinosnak is férfi létére. Azonban jobban tetszett neki, mint ha a menet vezetője egy sebhelyes arcú, marcona harcos lett volna. Ezért bátrabban válaszolt a férfi megjegyzéseire, mint egyébként. Rövid

idő alatt izgatott beszélgetés alakult ki kettejük között, és Falko teljesen megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen a menet elején kellene lovagolnia, hogy mutassa az irányt. Mivel Hilbrecht már annak is örült, hogy egyáltalán nem esik le a lóról, ezt a feladatot Giso vette át. A pap időnként Falko és Elisabeth felé nézett, és a fejét csóválta. Miért nem tud uralkodni magán ez a fiatal bolond? Elhatározta, hogy este majd megmossa Falko fejét.

XIII. Mivel az ökrös szekerek és a lovas hintók miatt olyan sebességgel haladtak, mintha kényelmesen sétáltak volna, aznap mintegy huszonkét kilométert tettek meg. Würzburgba néhány órás kemény gyaloglással visszaérhettek volna, este az úti társaságnak mégis olyan érzése volt, mintha már régóta úton lennének. Éjszakára az apácák egy kolostorban kaptak szállást, míg a férfiak a szabad ég alatt éjszakáztak, mert a környéken nem volt fogadó, de még egy rendes istálló sem. Falko, Giso és Hilbrecht a jámbor apácák társaságában vacsoráztak, Falko most látta először

Elisabethet fátyol nélkül. Bár a fiatal nő rendjének szigorú ruháját viselte, nagyon vonzó teremtés volt. Arcvonásai szabályosak voltak, és kék szemében álmodozó fény ragyogott, különösen, ha Falkóra pillantott. Szőke hajának tincsei kikandikáltak főkötője alól, és a halántéka körül libegtek. Falko számára a legszebb nő volt, akit valaha látott, és a pokolba kívánta Hilbrechtet, Gisót és a többi apácát, hogy egyedül lehessen vele. Barátja az asztal alatt megrúgta a lábát, és ettől Falko magához tért annyira, hogy legalább nem bámulta Elisabethet állandóan, mint egy kiéhezett farkas. – Mit gondol, mennyi idő múlva érjük el Rómát? – kérdezte Elisabeth.

Mivel Falko nem nagyon foglalkozott eddig az utazással, nem tudott válaszolni. – Jó néhány olyan nap múlva, mint a mai volt – tért ki a válasz elől, és Giso felé fordult. – Szerinted is, nem? – Több mint két hónapig leszünk úton, talán három hónapig is – válaszolta a fiatal pap. – Az jó hosszú idő! – szólalt meg Elisabeth meglepődve, de vidáman. Felizgatta, hogy beszélhet ezzel az érdekes fiatalemberrel, aki illedelmes válaszokat adott neki, és úgy tűnt, nagyon tiszteli őt. Természetesen nem voltak bűnös hátsó gondolatai, Isten menyasszonyaként meg akarta őrizni

tisztaságát. De egy kis szórakozást, gondolta, igazán megengedhet magának a beszélgetéseik során. Giso bosszankodva figyelte a növekvő bizalmasságot a barátja és az apátnő között. Ezért megpróbálta másra terelni a szót. – Kemény út áll előttünk, főleg az Alpokon való átkelés lesz nehéz. Ügyelnünk kell a kőomlásokra, és olyan hágókon kell átjutnunk, amelyektől megfagy az ember vére! Azonkívül rablóbandákkal is találkozhatunk, amelyek kilátástalan helyzetbe csalogatják az utazókat. Giso próbálkozása, hogy az utazás veszélyeivel észhez térítse a barátját és a fiatal apácát, csak rontott a helyzeten,

mert Falko felpattant, kardot rántott, és letérdelt az apáca előtt. – Amíg ön mellett vagyok, nincs mitől félnie! Mindenkivel elbánok, aki tisztességtelen szándékkal közeledik. – Kezdhetnéd mindjárt magaddal – mormolta Giso. – Mit mondtál? – kérdezte Falko. – Csak annyit, hogy ehetnél már végre. Vagy azt akarod, hogy a tisztelendő nővérnek fél éjszaka az asztal mellett kelljen ülnie miattad? – mondta Giso élesen, mert olyan nehézségeket látott közeledni, amelyekre most igazán nem volt szükségük. A vacsora alatt Giso aggodalma még nagyobb lett, mert Elisabeth és

Falko csak egymásra figyeltek, és mintha elfelejtették volna, hogy nincsenek egyedül. Az Elisabeth kíséretéhez tartozó két apáca néhányszor megköszörülte a torkát, de az úrnőjük nem reagált rá, Falko pedig mindent megtett, hogy a hölgy kellemesen érezze magát. Falko még akkor is csak a szép apátnőre tudott gondolni, amikor már asztalt bontottak, és Giso és Hilbrecht társaságában kiment. – Ő egy szent! – kiáltotta lelkesen Falko. – Ma reggel tényleg nem éreztem jól magam, de abban a pillanatban, hogy megpillantottam Elisabeth apátnőt, teljesen elmúlt a fejfájásom. – Hát rám nem volt ilyen hatással –

mormolta Hilbrecht. Fáradtnak érezte magát hozzá, hogy ennek a szerelmes tökfilkónak, ahogyan magában a barátját hívta, a fecsegését hallgassa. Giso mentette meg Hilbrechtet, megragadott egy fáklyát, és felszólította Falkót, hogy kövesse őt. – Beszélnem kell veled! – Muszáj még ma? – Falko is fáradt volt, és inkább lefeküdt volna, hogy Elisabethről ábrándozva aludhasson el. – Sürgős! Mivel Falko nem reagált, Giso megragadta a karját, és maga után húzta. – Mit jelentsen ez? Egész este olyan furcsán viselkedsz – szólt rá Falko rosszkedvűen.

– Ha valaki furcsán viselkedik, az te vagy – válaszolta Giso. – Most pedig gyere velem! Amit mondani akarok, az nem tartozik a szolgákra. Falko megértette, hogy a barátja komolyan gondolja a dolgot, ezért sóhajtva követte őt egy patakhoz, amely a zárda közelében folyt. Ott Giso a puha földbe szúrta a fáklyát, leült mellé, és felszólította Falkót, hogy ő is foglaljon helyet. – Nos, mit akarsz tőlem? – kérdezte Falko. – Beszélni veled, te bolond! Mit képzelsz egyáltalán? Úgy sündörögsz Elisabeth apátnő körül, mint egy szerelmes diák. Hát elfelejtetted, hogy

kicsoda ez a hölgy? – Nem sündörgök, hanem teljesen normálisan beszélgetek vele! – kiáltott fel Falko felháborodottan. - Tíz mondatodból kilenc neki szólt, s öt mondatban a szépségét, eleganciáját, okosságát és még ki tudja mit dicsértél az egekbe. Istenemre, minden férfi, aki egy hölggyel ágyba akar bújni, jó tanítómesterre lelne benned! Falko, két hónap múlva érünk Rómába. Hova vezet, ha így szorongatod az apátnőt? Tizenkilenc éves, és teljesen tapasztalatlan, ami a férfiakat illeti. Tizenöt éves korában került a kolostorba, és ott készült fel a hivatására. Ha a hangod úgy simogatja, mint egy puha kéz, akkor enged majd a

kísértésnek, ahogyan te is. Mit gondolsz, mit szól majd a hercegérsek, ha megtudja, hogy az unokahúgát asszonnyá tetted? Emlékezz csak vissza a sógorod, Eichenloh esetére! Gottfried haragja évekig üldözte, miután rajtakapták az ágyban a méltóságos úr másik unokahúgával. – Úgy teszel, mintha azon lennék, hogy felhúzzam Elisabeth szoknyáját, és azt tegyem vele, ami nektek, papoknak tiltott dolog! – tiltakozott Falko felháborodva. Pedig a vacsora alatt elképzelte, milyen lenne meztelenül feküdni a fiatal nő mellett. Szenvedélyében ezért értette félre Giso szavait, és azt hitte, hogy a

papból a féltékenység beszél. – Talán azt hiszed, hogy ha te nem bújhatsz ágyba vele, akkor más se tegye? – tette még hozzá Falko. Giso pár pillanatig döbbenten nézett a barátjára, azután halkan felnevetett. – Kedves barátom, megbocsátom neked ezt a kijelentést. El kell ismernem, hogy Elisabeth nagyon szép, de törékeny is egyben. Ha csillapítani akarod a szükségleteidet, arra vannak más módok is. Sok szolgáló szívesen keresne pár krajcárt ezzel a szolgálattal. Ha nem férsz a bőrödbe, akkor nézz körül a szállásokon és a fogadókban. – Elisabeth elérhetetlen a számodra. Ha egyszerű nemesi családból származó lány lenne, akkor elcsábíthatnád, persze

utána feleségül kellene venned, ha a rokonai ragaszkodnának hozzá. De ő egy apáca, Krisztus jegyese! A testi kapcsolat vele halálos bűn, amely miatt biztosan a pokol tüzére kerülsz! Giso ezzel a fenyegetéssel egy egyszerű parasztot megfélemlíthetett volna, Falko azonban csak megvetően sziszegett. – Úgy teszel, mintha minden pap és apáca szent lenne! Pedig te is tudod, ahogyan én is, hogy az ő házukban több a bűn, mint máshol. Emlékezz csak vissza a kis kolostorra, ahol a múlt ősszel éjszakáztunk. Ott te is keményen helytálltál, és nem csak egy apáca esetében.

Giso elfintorodott, amikor visszaemlékezett az esetre. Akkor azt gondolta, hogy Falkóval egy különösen vendégszerető kolostorba érkeztek, mert kitűnő ételt kaptak, és bőségesen ihattak bort is. Fel kellett volna tűnnie számára, hogy az apácák hálórészében kaptak szállást, akik azután kijöttek a szobáikból – apácaruhájuk nélkül. A bortól megtüzesedve Giso sem tudott ellenállni a meztelen női testeknek, és ahogyan Falko, ő is reggelig bujálkodott velük. Az akkori események fényében most kétszer olyan nehéz volt meggyőznie Falkót, hogy nem veheti egy kalap alá Elisabethet azokkal az erkölcstelen

apácákkal. Még egyszer figyelmeztette, hogy ne cselekedjen meggondolatlanul, és elhatározta, hogy ügyelni fog Falkóra és az apátnőre. A hercegérsek őt fogja elmarasztalni, ha az unokahúgával útközben olyan dolgok történnek, amelyek igencsak ellenére lennének.

XIV. Bruno von Reckensdorf még aznap el akart menni a tornáról, amikor Falko és Hilbrecht távoztak. Azonban amikor másnap reggel fel akart kelni, olyan erős fájdalom nyilallt a hátába, hogy felordított, mint egy vajúdó asszony. Bertschmann tanácstalanul állt az ura előtt, aki a ruhája ujját tömte a szájába, és kétségbeesetten ráharapott. – Mi baja, uram? Válaszként csak nyögés érkezett. – A... hátam! – bökte ki Reckendorf nagynehezen. – Megint fáj? Legjobb lesz, ha elmegyek az orvosért! – Bertschmann

kisietett a szobából, és nem sokkal később a hercegérsek orvosával tért vissza. Az orvos feddő pillantást vetett Brunora. – Mondtam, hogy maradjon fekve! De nem hallgatott rám, és a tribünre ült. Most érezheti a következményeket. Ha Isten nem lesz kegyes önhöz, az élete hátralévő részét az ágyhoz kötve töltheti. – Ne fecsegj annyit, doktor, hanem add ide gyorsan azt a löttyöt, amellyel tegnap és tegnapelőtt enyhítetted a fájdalmaimat! – Bruno von Reckensdorf nagy vesződséggel, akadozva tudott csak megszólalni. Az orvos tanácstalanul ingatta a fejét.

– Ha ezt a szert csak egyszerkétszer alkalmazzuk, akkor enyhíti a fájdalmat. Ha azonban gyakrabban, végül rendszeresen szedi be valaki, akkor a rabjává válik. Láttam olyan embereket, akik gyilkoltak, csak hogy hozzájussanak. – Én is gyilkolni fogok. Téged foglak megölni, ha nem adsz valamit! – nyögte ki Reckendorf. – Nem hiszem, hogy abban a helyzetben van – válaszolta az orvos gúnyosan. – De én abban a helyzetben vagyok! – Bertschmann kihúzta a kardját, és az orvos mellének szegezte. – Add oda neki a szert, vagy leszúrlak!

– A hercegérsek ezért felnégyeltetné! – Az orvos bátor szavai ellenére elővett egy sötét folyadékot tartalmazó üvegcsét, egy keveset a lovag poharába töltött belőle, és odanyújtotta neki. – Figyelmeztetem! Ez a szer bizonyos dózisban enyhíti a fájdalmat. Ha azonban túl sokat vesz be, vagy bort iszik hozzá, akkor halálos méreg. - Túl sokat fecsegsz! – Reckendorf megpróbálta a szájához emelni a poharat és inni belőle, de az orvos segítségére volt szüksége. Azután nyögve visszahanyatlott az ágyra, és a plafont bámulta. – Most aludjon! Később még

eljövök, és megvizsgálom. Annál többet ugyan, mint hogy bekenem a hátát kenőccsel, nem tudok tenni, de talán a Mennyei Atya irgalmas lesz, és nem fog megnyomorodni. Mivel Bertschmann a reggeli mellől hozta el az orvost, az úgy döntött, visszaindul a sörleveséhez és zabkásájához, és gyors köszönéssel elhagyta a helyiséget. – Meg tudnám fojtani! – lihegte Reckendorf, miután becsukódott az orvos mögött az ajtó. – Kit, az orvost? – kérdezte Bertschmann. Bruno megrázta a fejét és felnyögött, mert kétszeres fájdalom futott végig a tagjain.

– Nem, Falko Adlert! A gazfickó csak csellel tudott kiütni a nyeregből. De ügyesen csinálta, így senki sem vette észre. Most mindenki őt tartja a nagy hősnek, én pedig... – Reckendorf elhallgatott, és öklével az ágyra csapott. Szerencsére a mákony már hatni kezdett, és csak egy apró szúrást érzett a hátában, s kezdett elmúlni kínzó fájdalma. Bertschmann odahúzott egy zsámolyt, és leült az ágy mellé. Bruno dühkitörése mögött több lehetett, mint az, hogy veszített a lovagi tornán, hiszen már a torna előtt párbajra hívta ki Falko Adlert. – Tartom a szavamat, hogy ellátom a fickó baját. Ha kívánja, utánamegyek

Rómába, és ott veszem elő – ajánlotta fel Bertschmann. – Hű barátom kegyelmed, és azt kívánom, bárcsak megtenné. De most itt van önre szükségem. Ha, ahogyan ez az átkozott orvos mondta, lebénulok, akkor segítenie kell, és igazgatnia kell a birtokaimat. Sajnos a nővérem nem az apám lánya, különben ő örökölné Reckendorfot és a többi birtokot, és kegyelmed lehetne az utódom. Néhány várat azonban neki adhatok. Jómódú és tekintélyes úr lehet, ha feleségül veszi. Ellentétben bizonyos emberekkel, ön nemesi családból származik, és a szülei nem kocsmárosok és szajhák voltak. Most pedig adjon bort! – De az orvos megtiltotta –

válaszolta Bertschmann, és csak ekkor értette meg az utolsó mondatokat. – Csak nem arra céloz, hogy ez a kibitzsteini akarta feleségül venni Margaretét? Reckendorf megrázta a fejét. – Ha csak erről lenne szó, akkor egyszerűen a várárokba dobattam volna, hogy megtanulja, mit illik és mit nem. Nem, ez a hercegérsek akarata, aki jobban magához akarja láncolni Falkót. – Ezért küldte el a nővérét a római zarándokúira? – kérdezte Bertschmann. – Az ő kívánsága volt, hogy oda utazhasson, nekem pedig kapóra jött a dolog. Ezért gondoskodtam róla, hogy jámbor zarándokok nagyobb csoportjával mehessen. Szívesen

elküldtem volna, hogy vigyázzon Margaretére, de akkor éppen Mainzban volt, és a zarándokok nem akartak várni az ön visszaérkezéséig. Mivel a fájdalmai szinte teljesen elmúltak, Reckendorf sokkal jobban érezte magát. Azonban még mindig lobogott benne a Falko iránti gyűlölet, és az öklét rázta abba az irányba, amerre a kibitzsteini lovagot sejtette. – Mindenért megfizet majd ez a gazember, Bertschmann! Azért is, mert a porba lökött, és azért is, mert kinyújtotta a koszos kezét a nővérem után. Őt és az egész családját oda lököm vissza, ahova valók, az utca sarába! – Ebben az esetben össze kell rúgnia a port a nagybátyjával. A

hercegérsek nagyra tartja a kibitzsteinit – vetette közbe Bertschmann. – Ez sajnos igaz! – Reckendorf tudta, hogy nem kockáztathat meg nyílt viszályt a kibitzsteini családdal, ha nem akar kiesni az érsek kegyeiből. Sértett büszkesége azonban nem engedte, hogy annyiban hagyja a dolgot. Kortyolt egyet a borból, melyet Bertschmann adott neki, de azonnal ki is köpte. – Istenemre, de rossz íze van! A várnagy a pohárra nézett, beleszagolt, és ivott belőle. – Rendes bor, ahogyan Würzburgban préselik. – Olyan íze van, mint a trágyalének – mondta Bruno.

– Talán a szer miatt, amelyet az orvostól kapott. Biztosan megbénította az ínyét! – Ha csak megbénította volna, attól még meg tudnám inni a bort. De nem tudom lenyelni. A pokolba az orvossal. Ha legközelebb eljön, olyat lekeverek neki, hogy arról koldul! Reckendorf tudta, hogy jelenlegi állapotában nem tudja valóra váltani az ígéretét, és perelt az Istennel és a világgal, amiért ilyen nyomorúságos helyzetbe került. Nemsokára azonban újra azon gondolkodott, hogyan okozhatná a legnagyobb fájdalmat Falkónak és a családjának.

XV. Bruno von Reckendorf bosszúszomjától távol Falko és kísérői dél felé tartottak. A városok, amelyeken áthaladtak, úgy sorakoztak egymás mellett, mint a szemek a rózsafüzéren. Általában az apácazárdák vendégházaiban éjszakáztak, olykor szerzetesek vezette házakban is, és előfordult, hogy egyszerű fogadókban. Elisabeth apátnői rangja fiatalsága ellenére jó belépőnek bizonyult, hiszen a fizetség a nem éppen kicsi csapat szállásáért és ellátásáért gyakran csak egy miséből állt, amelyet Giso mondott el az apácák kérésére.

Így gyorsan haladtak előre, és naponta átlagosan huszonkét kilométert tettek meg. Ha Fáikon múlik, lassabban is haladhattak volna. Legszívesebben már pár óra elteltével pihenőt rendelt volna el, hogy többet beszélgethessen Elisabethtel. Giso megkönnyebbülésére mindketten betartották a kellő illemet még abban is, amiről beszéltek egymással. Bár Elisabeth kísérői, Euphemia és Eusebia nővérek olykor figyelmeztetően felemelték az ujjúkat, egymás között csodálatos fiatalembernek nevezték Falkót, aki megpróbálja apátnőjük és az ő számukra megkönnyíteni az utazás nehézségeit.

Az út első részében nem is akadt egyéb gondjuk, mint egy meglazult patkó vagy egy elszakadt kantár. Falkónak ezért nem is volt más feladata, mint hogy előreküldjön egy embert, mielőtt a következő szálláshelyre érnek, hogy az bejelentse az érkezésüket. Elisabethen kívül csak Falko, Giso, Hilbrecht és az apródok nem gyalogoltak. Mivel a két fiatal legény Falko szemében nem volt alkalmas a szálláscsináló szerepére, ez a feladat Hilbrechtre maradt. Hilbrecht a küldönci feladatokért egy jó nagy korty borral vigasztalódott, amellyel általában azonnal megkínálták. Amikor nem messze Freiburgtól bekopogott egy kolostor ajtaján, és

elmondta, hogy a jámbor apátnő menete közeleg, úton Würzburgból Róma felé, a kapus testvér örömmel felkiáltott. - Würzburgból jönnek? Istennek legyen hála! Már arra gondoltunk, hogy magunk küldünk oda egy küldöncöt. – Mi azonban Würzburgból jövünk, és tovább akarunk menni Itália felé. Legközelebb csak jövőre térünk haza – magyarázta Hilbrecht. – Néhány utazóról lenne szó, akik útközben megbetegedtek, és itt kellett maradniuk, miközben a csapatuk továbbment. Egyikük sajnos meghalt. Isten irgalmazzon a lelkének! A többiek azonban időközben meggyógyultak, és örülnének, ha csatlakozhatnának magukhoz. Ők is Rómába akarnak jutni

és imádkozni a szent helyeken, ahol Péter és Pál apostolok tevékenykedtek. Ezeken a helyeken Urunk, Jézus Krisztus kegyelméből különösen gazdag bűnbocsánatot lehet nyerni! Ha megengedi, közlöm velük a jó hírt. Hilbrecht már attól félt, hogy a kapus testvér elhagyja a posztját, őt pedig ott várakoztatja majd a kapu előtt, ezért kezével hárító mozdulatot tett. – Megbocsásson, de nem áll hatalmamban eldönteni, hogy felvehetünk-e még valakit a csapatunkba. Erről csak a tisztelendő apátnő dönthet. – Biztosan nem olyan szívtelen, hogy itt hagyja ezeket a szerencsétleneket – vélte a szerzetes.

Ő és szerzetes testvérei megfelelően ápolták a betegeket, ellátták őket orvossággal és élelemmel. Most azonban meg akartak szabadulni a kosztosoktól. Ezért a barát nem foglalkozott Hilbrecht kifogásaival, hanem elmesélte, hogy egy házaspárról és a szolgálójukról van szó, akik zarándoklatot akartak tenni Róma négy nagy bazilikájába. A szolgájuk sajnos meghalt. – Inkább várjuk meg ezzel Elisabeth apátnőt – kérlelte Hilbrecht kétségbeesetten. – A menetünk már csaknem harminc emberből áll. Előkészületeket kell tennünk, ha további embereket viszünk magunkkal, akiket el kell látnunk étellel és itallal. Nekem sem

lenne most ellenemre egy hűsítő ital. Megszomjaztam ebben a hőségben a hosszú úton! – Ne aggódjon, mindent megkapnak, ha eljön az ideje. Hilbrecht megkönnyebbülésére a szerzetes ezekkel a szavakkal kinyitotta a kaput, és beengedte őt. – Ott van a vendégház – mondta, és egy favázas házra mutatott a kolostor falai mellett. – Az istállók hátul vannak. Csak kiáltson egyet! A szolgák majd gondoskodnak a lováról. Mondja meg nekik, hogy készüljenek fel a többiek érkezésére. Én közben elmegyek a vendégeinkhez, és megmondom nekik, hogy végre tovább tudnak utazni. Ezután sarkon fordult, és lobogó

kámzsával elsietett. Hilbrecht fejcsóválva nézett utána, és a szolga után kiáltott. Átadta neki a lovát, hogy etesse és itassa meg, azután a vendégház felé indult. Félúton még visszafordult. – Nemsokára megérkezik a menetünk! El kell még látnod majd néhány lovat, öszvért és ökröt. – Nekem ugyan mindegy – vonta meg a vállát a férfi, és elvezette a lovat. Hilbrecht kissé meglepődve a hűvös fogadtatástól a vendégházhoz ment, lenyomta a kilincset, és be akart lépni, az ajtó azonban zárva volt. Hilbrecht hangosan kiáltott, de úgy tűnt, senki sem hallja. Csak amikor öklével dörömbölni

kezdett, akkor hallott belülről csoszogó lépteket közeledni. Valaki elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Kopott kámzsás, sovány szerzetes mérte végig Hilbrechtet olyan arckifejezéssel, mintha a férfi el akarná venni tőle az utolsó dolgot is, amely még megmaradt neki. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte végül a barát. – Szállással nekem és az útitársaimnak, és ha lehet, egy pohár borral most azonnal! – Hilbrecht reménykedve mosolygott, a szerzetes azonban megrázta a fejét. – Az Ökörhöz címzett fogadóban mindent megtalál, amire szüksége van! – A szerzetes ezekkel a szavakkal be

akarta csukni az ajtót, de Hilbrecht gyorsan a küszöbre tette a lábát. – Tisztelendő testvérem, nem a saját nevemben kérek szállást, hanem a tisztelendő Elisabeth anyánk, a római Tre Fontane apátnőjének nevében. A szerzetes meghökkent, és összehúzta a szemét. – Azt mondja, egy jámbor apáca? Hány kísérővel érkezik? – Harminccal – válaszolta vidáman Hilbrecht. A barát rémülten keresztet vetett. – Szentséges Szűz Mária, olyan sokkal? Nem tudom, hogy van-e egyáltalán ennyi kenyerünk. Meg kell elégedniük a gabonakásával!

- Talán túléljük – válaszolta Hilbrecht, és újra megpróbálkozott a pohár borral. A szerzetes sóhajtva megígérte neki, hogy kap egy pohárral, majd végre beengedte. A helyiség, amelybe a barát vezette, viszonylag nagy volt, több mint két tucat szalmazsák hevert a padlón. – Itt fognak éjszakázni a többi férfival. A házban már vannak vendégek, és csak kevés szobánk van. A tisztelendő anyának természetesen előkészítünk egy szobát. – Rendben! De csak miután megkaptam a boromat, tisztelendő testvérem! – Hilbrecht szakértő pillantással kiválasztotta magának a

legjobb fekhelyet, lerakta a nyeregtáskáját és a kardját, és éppen le akart ülni. Ekkor kintről sietős léptek hallatszottak. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és egy kövérkés, középkorú asszony lépett be. Egy zömök férfi és egy szolgáló követték. A kövér asszony, aki alig ért Hilbrecht álláig, megragadta a férfi kezét. – Nemesuram, nem is tudja, mennyire örülünk, hogy végre megtaláltuk! Ahogyan már bizonyára hallotta, a férjem és én, valamint Mia szolgálónk is megbetegedett. Az úti társaságunk továbbment, mi pedig kétségbeesetten keressük a lehetőséget, hogy csatlakozhassunk egy

zarándokcsoporthoz. Micsoda öröm, hogy éppen Würzburgból érkeznek! Idegenekkel nem szívesen utaztunk volna tovább. Mindenki tudja, hogy azok mind gazemberek, akik csak be akarják csapni az embert, főleg a nürnbergiek, rothenburgiak és a Haliéból érkezők... Az asszony rövid idő alatt több mint két tucat helységet és várost sorolt fel, amelyek lakóit azzal gyanúsította, hogy nem törődnek a törvényekkel, sőt még azzal is, hogy magával az ördöggel szövetkeznek. Azzal zárta a mondandóját, hogy a tisztelendő Elisabeth anya biztosan örül majd, hogy segíthet a földijeinek megoldani a gondjaikat.

Hilbrecht megpróbált kikerülni a csávából. – Sajnos a hölgy nevében nem beszélhetek! De semmi esélye sem volt az asszony szóáradatával szemben. - Tudja, a szerzetesek ápoltak minket, és jól bántak velünk, természetesen a szolgánkkal is, aki elhunyt Urunk Jézus Krisztusban. De ha már meggyógyult az ember, nem túlságosan nagyvonalúak, ami az ételt és italt illeti. Hogyan lehetne jóllakni attól a szelet kenyértől és a gabonakásától? Ha tovább maradunk itt, a végén teljesen lesoványodunk. Olyan gyorsan azért nem fogsz éhen

halni, gondolta Hilbrecht. De igazat kellett adnia az asszonynak. A szerzetesek nem nagyon fáradoztak azon, hogy megvendégeljék a látogatóikat, hiszen ő maga is a borára várt még. – Egyébként Edelgunde von Frammenberg vagyok, ez pedig a férjem, Oskar – mutatkozott be végül az asszony. – Eredetileg hárman indultunk útnak. Gerhild unokahúgom lánya is elkísért minket, természetesen velünk akart maradni, hogy ápoljon minket. Azonban a saját érdekében továbbküldtük. Nem akartuk, hogy őt is elérje a betegség mérges lehelete. A férjem és én azt gondoltuk, hogy ütött az utolsó óránk, és nem akartuk magunkkal vinni a szegény gyermeket az örökkévalóságba.

Rokonunknál, Dagobertánál vár ránk Ottmeringen várában, ha csak időközben nem utazott tovább. Eltartott ugyanis néhány napig, amíg újra lábra tudtunk állni, még ha a kolostor sovány kosztja mellett nem is nyertük vissza a régi erőnket. Ezért is örülünk annyira, hogy megtaláltuk magukat. A tisztelendő apátnő... Hilbrecht ettől a pillanattól már nem figyelt oda rá. Majd Elisabeth Schenk zu Limpurg és Falko beszélnek a fecsegő asszonnyal. Ő már csak a borát szerette volna megkapni. Félretolta Edelgundét, az ajtóhoz lépett, és hangosabban, mint ahogyan az egy kolostor vendégházában szokás volt,

elkiáltotta magát. – Hé! Azt akarjátok, hogy szomjan haljak?

XVI. Margarete éppen az ottmeringeni vár előcsarnokán ment át, amikor az egyik szobából hangos lihegést és nyögdécselést hallott. Először azt gondolta, hogy véletlenül bezártak oda egy kutyát, amely így hívja fel magára a figyelmet. Amikor azonban az ajtóhoz lépett, könyörgő női hangra lett figyelmes. – Kérem, ne legyen ilyen durva, Rudolf úrfi! Margarete visszahúzta a kezét, amellyel éppen megfogta a kilincset. Vajon mi játszódik le a szobában? – kérdezte magában. Úgy illett volna, hogy

továbbmenjen, anélkül hogy a dolog végére járna. Kíváncsiságában azonban óvatosan lenyomta a kilincset, és résnyire nyitotta az ajtót. Bepillantva a szobába kétlépésnyire egy férfi hátát látta, aki nadrágját leeresztve hevesen mozgatta a hátsóját. Ő adta ki az izgatott, ziháló hangokat. Utána Margarete észrevette a szolgálót is, aki előrehajolva állt Rudolf előtt, és szoknyáját felemelve a fenekét a férfi felé tolta, Rudolf pedig meghágta, mint egy kancát. Margarete undorral nézte a jelenetet, és legszívesebben hangosan becsapta volna az ajtót maga mögött. Nem ez volt az első alkalom, hogy megbánta a távoli rokonaihoz tett kis

kitérőt, akiknél Edelgunde von Frammenbergre és a férjére várakozott. Amióta megérkezett, Rudolf úrfi a nyomában járt, Margarete már alig mert a szolgálója nélkül a vár elhagyatottabb részeire menni. Ha a rokona most észrevette volna, bizonyára a férfiasságával kérkedett volna, és őt is felszólította volna, hogy próbálja ki. Ezért Margarete halkan becsukta az ajtót, és lábujjhegyen elosont. Csak a lépcsőhöz érve mert újra lélegzetet venni, és olyan hevesen megrázta a fejét, hogy kibomlottak feltűzött copfjai. Nem, nem marad tovább ezen a helyen, mindegy, mit mond Rudolf anyja, Dagoberta. Elhatározta, hogy közli a vár

úrnőjével, hogy másnap reggel útnak indul, ezért Dagoberta szobájához ment, és belépett. Dagoberta, egy karcsú és ötven esztendeje ellenére még mindig csinos asszony, éppen egy oltárterítőt hímzett a várkápolna számára, és csak akkor nézett fel, amikor elkötötte a fonalat. – Margarete, kedvesem, szerinted megfelelő ez a piros szín, amelyet a kereszthez használok, vagy túl halvány? – Szerintem jó lesz – válaszolta Margarete minden érdeklődés nélkül, mert a saját ügyéről akart volna beszélni. – Közölni akartam veled, hogy holnap reggel továbbutazóm. – Azt hiszem, ez a piros itt jobb

lenne – mondta Dagoberta, és csak ekkor értette meg, hogy mit is mondott Margarete. Mint akit villám csapott meg, hirtelen felnézett. – El akarsz menni? Azt nem lehet! Nem indulhatsz el egyedül a hosszú útra Rómába. Azonkívül mit akarsz ott csinálni? A bűneidre, amelyek nem lehetnek olyan nagyok, az itteni zarándoktemplomokban is feloldozást kaphatsz! – Megfogadtam, hogy elzarándokolok Rómába, hogy megmentsem a szüleim lelkét a tisztítótűztől. Talán inkább a pokol tüzétől, akarta mondani Dagoberta, de még időben

visszafogta magát, hogy ne fordítsa maga ellen a lányt. Margarete anyja első férjének halála után nyolc hónappal született. Mivel azonban a férfi az utolsó fél évben fel sem tudott kelni a betegágyából, nem volt abban a helyzetben, hogy teherbe ejtse a feleségét. Margarete anyja a férje halála után egyházi engedéllyel, igencsak sietősen hozzáment ahhoz a férfihoz, akivel a férje hosszú betegségének ideje alatt vigasztalódott. Mindezek ellenére Margarete kitűnő parti volt, akit Dagoberta a fiának szánt. – Először is ülj le, leányom! – szólalt meg az asszony, és egy székre mutatott maga mellett. Amikor Margarete teljesítette a

kérését, Dagoberta félretette a hímzését, és megfogta a fiatal lány kezét. – Kedvesem, hogy juthat eszedbe, hogy elhagyj minket? Rudolf és én annyira örülünk, hogy itt vagy nálunk! Boldog lennék, ha örökre itt maradnál. A fiam biztosan nem lenne rosszabb férj, mint az, akit az apád rokonai vagy a bátyád kiválasztanak számodra. – Csak a féltestvérem! – igazította helyre Margarete. Anyja fiához való viszonyát ellenségeskedés árnyékolta be, amely hosszú évekre szembeállította a férfit vele és a szüleivel. A bátyja csak Margarete szüleinek halála után kezdte

érvényesíteni a jogait a lánnyal szemben, de csak azért, hogy olyan házasságot üssön nyélbe Margaretének, amely számára is előnyös. Ezzel azonban az apja rokonai is megpróbálkoztak, így Margarete elhatározta, hogy zarándokútra megy. Már csak ezért sem maradhat egy félreeső sundgaui várban. Dagoberta tudott róla, milyen ellenszenvesek a lánynak a rokonai, ezért így folytatta. – Unokahúgomra, Edelgundéra és a férjére nem számíthatsz. Úgy vélem, hogy áldozatul estek a járványnak, különben már régen utánad jöttek volna. A következő napokban elküldök egy futárt a kolostorba, és fizetek néhány gyászmisét a lelki üdvükért. De ha

tényleg el akarsz utazni Rómába, azt a fiam feleségeként is megteheted. Biztosan nem sajnálná tőled ezt a szívességet. Biztosan nem, futott át Margarete fején. És ha mégis, akkor a templomok legsötétebb sarkaiban hág meg hátulról, mint egy állatot. Nem akart ezzel a bűnnel együtt élni. De ezen kívül is irtózott a gondolattól, hogy itt vagy egy utazáson ki legyen szolgáltatva Rudolf kényének-kedvének. – Sajnálom, de nem is gondolok házasságra, inkább teljes szívemből arra vágyom, hogy kolostorba vonulhassak, és Urunk Jézus Krisztus felesége legyek – válaszolta. Más lehetősége nem is

nagyon maradt, ha valamit meg akart őrizni a saját akaratából. – Lárifári! – szaladt ki Dagoberta száján. – Az asszonynak az a dolga, hogy gyereket szüljön, és ne zárkózzon be egy kolostor falai mögé. Nem lesz okod panaszra Rudolf férfiassága miatt! – Ezért hág meg minden szolgálót, aki az útjába kerül! – válaszolta dühösen Margarete. Dagoberta nevetve legyintett. – Ne törődj vele! A férfiak úgy lettek teremtve, hogy minden nő lába közé benyomakodnak, aki engedi. A férjem, Isten nyugosztalja, ugyanígy viselkedett. Mégis boldog volt a házasságunk. Veled és Rudolffal sem lesz ez másképp. Még jó is, ha a férfiak

kitombolják magukat a cselédekkel. Legalább nem kell olyan gyakran elviselni őket! Mielőtt még Margarete válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó, és Rudolf lépett be. A nadrágját már újra megkötötte, és vigyorgott. A fiatal nő csak utálatot érzett a férfi iránt, de nem csak amiatt, ahogyan az a cselédekkel bánt. Rudolf magas és erős testalkatú volt, vállán apró, kerek fejjel, melyre gyér, szőke haj tapadt. Apró szeme és rövid, turcsi orra egy disznóra emlékeztettek. A férfi külseje még nem zavarta volna a lányt, ha Rudolfnak legalább lett volna egy kis esze. De az evésen, iváson és

bujálkodáson kívül más nem érdekelte. Talán még a kötözködés és a verekedés, gondolta Margarete. Rudolf volt a legerősebb férfi, akit a lány valaha látott, és a kisebb tornákon pusztán a testi erejével vívott ki győzelmeket. így vagy úgy, Rudolf lett volna az utolsó, akihez Margarete férjhez ment volna. – Anyjának már megmondtam, hogy holnap elutazom – mondta a lány Rudolfnak. A férfi elképedve nézett rá, de egy szót sem tudott kinyögni. Végül Rudolf anyjának elfogyott a türelme, és utasította a fiát, hogy üljön le egy üres székre. – Ezt még nem döntöttük el véglegesen.

– Dehogynem! – ellenkezett olyan nyomatékosan Margarete, ahogy csak tudott. Dagoberta az imént még le akarta beszélni őt a továbbutazásról, azonban hirtelen megváltoztatta a véleményét. – Nos, ha ezt szeretnéd, akkor természetesen tiszteletben tartjuk a döntésedet. Nem igaz, fiam? Rudolf olyan hangot hallatott, amelyet beleegyezésnek lehetett vélni, de csalódottan nézett Margaretére. Sokkal jobban tetszett neki a lány, mint a várban szolgáló cselédek, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy birtokolja őt. Ha azonban az anyja engedi elmenni a fiatal nőt, akkor Rudolfnak továbbra is

meg kell elégednie az esetlen parasztlányokkal, akiket az anyja cselédnek hoz a várba. Talán éjszaka be kellene lopóznia Margarete szobájába, és akkor megmutathatná neki, milyen erős férfi is ő. Akkor a lány biztosan itt maradna. Ez a gondolat tetszett neki, és örömében megnyalta az ajkait. Aztán eszébe jutott, hogy Margarete minden éjjel elreteszeli az ajtaját, és eddig nem volt hajlandó beengedni őt. Mivel Rudolf hozzá volt szokva, hogy a várban az anyján kívül minden nő fölött rendelkezhet, dühítette ez a visszautasítás, és azon gondolkodott, hogy erőszakkal kellene magáévá tenni a lányt. Az anyja szigorúan ránézett, mintha

csak olvasott volna a gondolataiban. Rudolf ezért ülve maradt, míg Margarete felállt, és bejelentette, hogy értesíti a cselédjét és a két zsoldosát a közelgő indulásról. – Tedd ezt, kedvesem – válaszolta Dagoberta barátságosan, és a lány után nézett, amikor az kiment a szobából. Alig csukódott be az ajtó Margarete mögött, amikor Dagoberta már a fiához fordult. – Remélem, nem teszel semmi meggondolatlanságot! Előbb feleségül kell venned Margarétát ahhoz, hogy ágyba bújhass vele. – Azt ígérted, hogy nyélbe ütöd a házasságot – morogta a fia.

– Úgy is lesz! Amint feleségül vetted, eladjuk Margarete birtokait Frankföldön, és itt a környéken veszünk földet és falvakat. Mi leszünk Sundgau leggazdagabb és leghatalmasabb birtokosai, fiam. De ehhez okosan kell cselekednünk. Dagoberta ismerte a fia naiv meggyőződését, hogy a férfiassága elegendő ahhoz, hogy minden nőt meghódítson. Margarete esetében azonban ez nem fog sikerülni neki. A lány erős akaratú volt, és ez tetszett Dagobertának. Bár nem akarta kiengedni a kezéből az irányítást, ha azonban Isten elszólítja ebből a világból, akkor Margarete feladata lesz majd, hogy

gyengéden, de határozottan irányítsa Rudolfot. – És hogy akarod ezt elérni, ha Margarete holnap elutazik? Rudolf eddig csak nagy ritkán merte kritizálni az anyját, most azonban kétségbeesésében megtette. – Van egy tervem – válaszolta az anyja. – Margarete csak a cselédje és a két zsoldos társaságában utazik. Bár azt reméli, hogy legkésőbb Basel városában csatlakozhat egy zarándokcsapathoz, erre nem fog sor kerülni! – Miért nem? Voltak pillanatok, amikor Dagoberta azt kívánta, bárcsak több esze lenne a fiának. Mivel azonban a korholástól Rudolf csak dacosabbá vált

volna, megfogta a fia kezét, és rámosolygott. – Majd én elintézem! Állj készen, hogy néhány szolgával azonnal elindulhass, és eljátszhasd a hős megmentőt. Utána Margarete már nem utasíthatja vissza, hogy hozzád menjen feleségül.

XVII. Amikor Margarete másnap reggel elhagyta Ottmeringen várát, megkönnyebbülten fellélegzett. Cselédje, Ida is örült, hogy végre folytatják az útjukat. Bár Ida már nem volt fiatal, Rudolf őt is zaklatta. Azonkívül túl sokszor kellett végignéznie, hogyan próbálja a vendéglátójuk fia megkörnyékezni az úrnőjét. – Háromszor is keresztet vetek, ha nem kell látnunk többé ezt a gyalázatos várat – mondta Ida Margaretének, miközben úrnőjével a két fegyveres mögött lovagolt, akik gyalogosan haladtak előttük. – Tulajdonképpen nem

lenne szabad ezt mondanom, hiszen úrnőm még szűz, de ennek a Rudolfnak jó, ha annyi esze van, mint egy bikának, és úgy is viselkedik. Szerencse, hogy éjszakára bezárta a szobája ajtaját. Ez a fickó úrnőmmel sem tett volna kivételt, és akkor hozzá kellene mennie feleségül. – A visszaúton majd elkerüljük a várat – ígérte Margarete. – Most azonban az a fontos, hogy épségben Rómába jussunk. Három nap múlva Basel városába érünk, ott biztosan találunk zarándokokat, akikhez csatlakozhatunk. Ida megkönnyebbülten felsóhajtott. – Talán ott majd megtudunk valamit úrnőm frammenbergi rokonságáról is, bár nem ragaszkodom hozzá, hogy velük

utazzunk. Mia, kegyed nagynénjének cselédje derék lány, de az úrnőjét nem találom különösebben kedvesnek. A nyelve élesebb, mint bármelyik kard, és gyorsabb, mint a sebes patak. Bár azt remélem, hogy meggyógyult, de örülnék, ha csak Rómában, de még inkább, ha csak otthon találkoznánk vele. Margarete felnevetett. – A nagynéném valóban sokat beszél. De javára szolgál, hogy nagyon jószívű. Ha választanom kellene közte és Dagoberta között, biztosan őt választanám. – Dagoberta egy sárkány – válaszolta nyomatékosan a cseléd. – Úgy hallottam, már akkor ő volt az úr a

háznál, amikor még élt a férje. És a fiának sem adta át a hatalmat. Nehéz dolga lesz, ha olyan menyet akar találni, aki meghajlik az akarata előtt, és még Rudolf fiatalúr is tetszik neki. Ida megvető fújtatással zárta az utolsó mondatát, azután gondolatban a jövővel kezdett foglalkozni. Hosszú volt az út Rómáig, és nem volt éppen veszélytelen, Ida azonban örült, hogy a kereszténység szent helyein imádkozhat majd. Annak is örült, hogy nem kell egyszerű parasztasszonyként vagy cselédként megtennie az utat, hanem lóháton utazhat. Ezért nagyon hálás volt ifjú úrnőjének, és elhatározta, hogy ügyelni fog rá, hogy útközben ne érje baj Margaretét.

XVIII. Sem Margarete, sem a cselédje nem sejtették, hogy két órával később Rudolf is elhagyja a várat tíz lovas kíséretében. Mindegyikük állig fel volt fegyverkezve, hatan pedig jól megtömött oldaltáskákat vittek a nyergükön. A csapat eleinte ugyanazon az úton haladt, amelyen Margarete, azonban délután elkanyarodtak, és az éjszakát egy Margarete szállásától körülbelül hét kilométerre lévő faluban töltötték. Hajnalban ismét felkerekedtek, és egy nagyobb erdő felé lovagoltak, amelyen Margaretének is át kell haladnia aznap. Az erdő szélén Rudolf letért az útról, és

egy kis tisztáson megállt. Elégedett vigyorral az oldaltáskát cipelő embereihez fordult. – Tudjátok a dolgotokat? A hat férfi bólintott, és leszállt a lóról. Pompás ruhájukat kopottabbra cserélték, amelyekről már előzőleg eltávolították a felvarrt címereket, és mindent otthagytak, ami kapcsolatba hozhatta volna őket az urukkal és annak várával. Rudolf még egyszer elmagyarázta nekik a tervet, melyet valójában az anyja talált ki. – Margarete kisasszony egy cseléd és két zsoldos kíséretében utazik! Hatan könnyen elbántok velük. Utána megfenyegetitek a hajadont, és ha már azt hiszi, hogy nagy bajba került, akkor

megjelenek a többiekkel, és megtámadunk titeket. Néhány kardcsapást váltunk, azután ti elmenekültök, és visszatértek ide. A lovaitokat és a ruháitokat itt találjátok majd. Elégetitek a rongyokat, amelyeket a támadás alatt viseltetek, azután csatlakoztok hozzánk, mintha ti lennétek az erősítés, amelyet anyám utánunk küldött. Megértettétek? – Természetesen! – válaszolta a hat ember vezetője, akit Dagoberta már beavatott a tervbe. Egy dolgot azonban szerinte még tisztázni kellett. – Meg kell ölnünk a hajadon testőreit, mert ismernek minket. A várban többször poharazgattunk együtt.

– Akkor tegyétek meg! A cselédet hozzátok magatokkal. Ha Margarete védtelenül magára marad, akkor nem lesz más választása, mint hogy visszatérjen velem a várba. Induljatok! A hat férfi időközben felvette a rongyos ruhákat. A vezetőjük elővett egy zsákot a táskájából, belenyúlt, és bekente az arcát korommal. – Nem lenne szerencsés, ha a fickók felismernének minket és a nevünkön szólítanának. Akkor Margarete tudná, hogy ki áll a támadás mögött, és valószínűleg nem menne veled vissza! A férfi felnevetett, továbbadta a korommal teli zsákocskát, és megragadta a dárdáját. Magával vitt egy széles

kardot és egy tőrt is. A másik öt férfi is kardokkal, tőrökkel és dárdákkal fegyverkezett fel. Az egyikük meglengetett egy szöges buzogányt is. – Igyekezzetek! Különben későn értek arra a helyre, ahol foglyul kell ejtenetek a hajadont – rivallt rá Rudolf az embereire. Azok már túl jól ismerték Rudolfot ahhoz, hogy komolyan vegyék, és az erdőn áthaladva gúnyolódni kezdtek úrnőjük fián. – A fiatalúrnak ügyelnie kell majd rá, hogy Margarete soha ne tudja meg, hogyan csikarták ki a beleegyezését a házasságba. Máskülönben alaposan befűt majd neki. – És nekünk is! Vagy azt

gondoljátok, megköszöni majd nekünk, hogy megöltük a kísérőit? – szólalt meg egy másik. – Igazad van! Ezért egy szót sem, megértettétek? Nehogy a hangjáról felismerje valamelyikünket. Most pedig igyekezzetek! Különben még elszalasztjuk a madárkát. Ezekkel a szavakkal vezetőjük meggyorsította a lépteit, és nemsokára arra a helyre értek, amelyet Dagoberta asszony a legmegfelelőbbnek vélt a tervezett rajtaütéshez. Jó három és fél kilométerre minden lakott településtől, egy isten háta mögötti helyen, az erdő közepén, ahol még a madár sem járt.

XIX. Elisabeth apátnőt nem vitte volna rá a lélek, hogy visszautasítsa a frammenbergi házaspár kérését, amely előnyös volt a csapatuk számára is. Oskar lovag fiatal éveiben már járt Rómában, és ismerte az utat. Falko véleménye szerint azonban ez nem ellensúlyozta Edelgunde asszony fecsegését. Falko azt kívánta, bárcsak Edelgunde is egy hintóban utazna a másik két apácával, mert akkor tudomást sem kellene vennie róla. Ehelyett azonban a hölgy egy kövérkés hátaslovon ült, és bármikor az ő lova mellé kanyarodhatott.

Ahogyan ez most újra meg is történt. – Kár, hogy Hilbrecht úr már nem találta Margaretét Dagoberta asszony várában. Emiatt felesleges volt a kitérőnk a Rajnán keresztül – panaszolta sóhajtva Edelgunde. – Azért nem nevezném feleslegesnek. A faluban, amelyen az imént áthaladtunk, azt beszélték, hogy a fiatal hölgy tegnap még a várban éjszakázott, pedig a rokona azt állította, hogy napokkal ezelőtt útnak indult. Tehát az unokahúga legfeljebb kétórányi járásra lehet tőlünk. Talán már ma este utolérjük. Falko előzékenyebb volt, mint azt a hangulata diktálta volna. Azonban egy

olyan hölgy, mint Edelgunde von Frammenberg, igényt tartott a figyelemre és az udvariasság minimumára, még ha egy pletykafészek volt is. Az asszony nagyot sóhajtva Falkóra nézett. – Örülnék, ha Margarete újra a védelmem alatt állna. így egyedül annyi minden történhet vele. – Úgy hallottam, két tapasztalt harcos van a kíséretében. A rablók így nem merik majd megtámadni őket. Azonkívül Rómába tartó zarándoklaton vesz részt, és ki tenné ki magát a pokol tüzének azzal, hogy megtámad egy zarándokcsapatot?! Falko ennek ellenére maga is aggódott. Bár a legutolsó

szálláshelyükön nem hallottak rablókról, most azonban egy sűrű, kiterjedt erdő felé közeledtek, amely csábító lehet a bujkáló zsiványok számára. Ezért utasította az embereit, hogy gyorsabban haladjanak, ő maga pedig előrelovagolt. Közben azon gondolkodott, hogy tényleg csak azt akarta ellenőrizni, hogy biztonságos-e az út, vagy csak a szószátyár Edelgunde elől akart elmenekülni.

Második rész A rajtaütés

I. Poroszkáló lovak patadobogása riasztotta fel a rablóknak öltözött fegyvereseket. Egyikük közelebb osont az úthoz, hogy lássa, vajon Margarete érkezik-e a kísérőivel, vagy más idegenek járnak véletlenül arra. Amikor visszament a parancsnokához, teli szájjal vigyorgott. - Jönnek! Készüljetek fel! – Remélem, az úrfi is készen áll. Nem szeretnék órákig várni rá – morogta az egyik harcos. – Ne aggódj! Rudolf úrfi tudja, hogy mi a dolga, és ha ő nem is tudná, a társaink igen. Most pedig maradjatok

csendben! Mindjárt ideér a kisasszony. – Rudolf is közeledik! Már hallom a lovakat. – A pokolba is, miért ilyen türelmetlen? így alig lesz időnk rá, hogy elintézzük a zsoldosokat! – A parancsnok szitkozódott, majd a dárdájáért nyúlt, és az út felé indult. Ott még egyszer visszafordult. – Kapd el a kisasszony kantárszárát, nehogy megszökjön. Mi pedig majd elintézzük a zsoldosokat. – A parancsnok ujja arra az emberre mutatott, akinek meg kellett akadályoznia Margarete szökését. A férfi bólintott, és előreosont, hogy elkapja a hajadont. A többiek elővették fegyvereiket, és várták, hogy támadhassanak.

II. Margaretének rossz előérzete támadt, de nem tudta az okát. Biztosan a sötét erdő miatt, melyen át kellett menniük, vagy talán az aggodalom volt az oka, amelyet Edelgunde von Frammenberg és a férje miatt érzett. Időközben már megbánta, hogy nem lovagoltak el a kolostorba, ahol hagyták őket, hogy megtudjanak róluk valamit. Ehelyett Dagoberta várából Bázel félé indultak, és egyre távolabb kerültek Margarete rokonaitól. – Vissza kell fordulnunk – mondta Margarete a cselédjének. Ida azt hitte, nem hall jól.

- Vissza akar menni Dagoberta és a bárdolatlan fiacskája várába? – Természetesen nem! – válaszolta Margarete felháborodva. – A kolostorba kellene visszamennünk, ahol Edelgunde asszonyt és a férjét hagytuk. A rokonaim bizonyára illetlen és hálátlan teremtésnek tartanak, mert nem törődöm velük. A cseléd ellenkezett. – Biztos, hogy nem, úrnőm. Hiszen ők erősködtek, hogy utazzon tovább. Ez igaz volt ugyan, de Margarete akkor is bűntudatot érzett. Cserbenhagyta a nénikéjét és annak férjét. Most idegeneknek kell ápolniuk őket, ha

egyáltalán élnek még. Margarete minden pillanattal egyre jobban kételkedett ebben. – Visszafordulunk! Vagy életben találjuk őket, vagy elmondunk a sírjuknál egy imát, mielőtt folytatjuk utunkat Róma felé – döntött Margarete. Ida dühösen felfortyant. – Úrnőm, jól meggondolta? Több mint három napig kellene úton lennünk, és a Rajnán is át kell kelnünk, hogy eljussunk a kolostorhoz. Azonkívül az utolsó szállás messzebb van, mint az, ahol ma éjszakázni akartunk. Még ha most azonnal visszafordulunk, akkor is a szabad ég alatt kell töltenünk az éjszakát. – Ezt természetesen én sem szeretném. – Margarete elhatározta, hogy

továbbmennek a tervezett szállásukig, és majd onnan indulnak vissza a kolostor felé. – Nem fémek csattogása hallatszott az imént? Az egyik zsoldosa kiáltása térítette magához Margaretét. Megállította a lovát, és hallgatózott. Most már ő is hallotta. Egy pillanatig azt hitte, hogy szolgákról van szó, akik az erdőben dolgoznak. De miért bújnának el az utazók elől? Általában kíváncsian közelebb jöttek. Margarete ideges lett, megragadta a lova gyeplőjét, másik kezével pedig az övén lógó tőrért nyúlt. Egyszerre vad üvöltözés támadt, és fél tucat rongyokba öltözött, kormos arcú

férfi rontott elő a bokrok közül. Olyan szörnyű volt a látvány, hogy Ida élesen felsikoltott. A cseléd lova ettől megbokrosodott, ledobta magáról a lovasát, és elvágtatott. Ida a hátán feküdt a földön, és hangosan rikácsolni kezdett. Margarete megbénult az ijedtségtől, és tanácstalanul meredt Idára. Először le akart szállni a lóról, hogy felsegítse a cselédet a földről. Azután megértette, hogy meg kell sarkantyúznia a lovát, hogy ő maga megmenekülhessen. De már késő volt. Hirtelen megjelent mellette az egyik támadó, és kitépte a kezéből a kantárt, azután kardot szegezett a lánynak. – Úrnőm, meneküljön! – kiáltotta Ida, de már későn.

Margarete a rémülettől megdermedve végignézte, ahogyan lemészárolják a zsoldosait. A támadók még a két férfi torkát is átvágták, hogy biztosan meghaljanak. Rögtön ezután egyikük Idához lépett, és előhúzta a kardját. Amikor lecsapott, levágta a cseléd fejét, amely többlépésnyire repült a levegőben. Arccal felfelé megállt egy fatörzsön, és tágra nyílt szemmel még halálában is szemrehányóan nézett az úrnőjére. Margarete rosszul lett, és csak most vette észre, hogy tőre markolatát szorítja, ahelyett hogy kihúzná. A gazfickók ellen ugyan semmit sem ért, de a saját életét kiolthatja vele, hogy ne

kerüljön az útonállók kezére. Amikor a lány előhúzta a tőrt, a támadók vezetője felismerte a szándékát, és felordított: - Vigyázzatok! Vegyétek el tőle a kést! A hangja ismerősnek tűnt Margaretének, de nem volt ideje gondolkodni, mert a következő pillanatban két férfi vetette rá magát, hogy elvegyék tőle a pengét. Azután dühös kiáltás hallatszott, és egy lovas támadt kardját lengetve a rablókra.

III. Falko a csapat elé sietett, és már éppen meg akart állni, hogy megvárja a többieket, amikor hangos kiáltásokat és egy nő rémült sikolyát hallotta. Megtorpant, hallgatózott, majd megsarkantyúzta a lovát. Gyorsan a támadás helyére ért, ahol két fegyverest látott vérbe fagyva, és egy jobb ruhákba öltözött cseléd lefejezett testét. Azután meglátta a rongyos csapatot, amely egy fiatal nőt vett körbe. A lány kétségbeesetten hadakozott tőrével, de az úton-állók éppen lerángatták a nyeregből. Bár hat emberrel állt szemben,

Falko habozás nélkül megtámadta őket. A gazfickók meghallották a lódobogást, és abban a reményben fordultak hátra, hogy a közeledő lovas Rudolf úrfi lesz. Amikor meglátták, hogy nem az uruk érkezik, hanem egy idegen lovag, kettejük számára már késő volt. Falko kardja lecsapott a következő harcosra, aki megpróbált védekezni, de a kardcsapás kiütötte kezéből a fegyvert, és Falko pengéje átszúrta a férfi vállát. A rablók vezetője megrettent, amikor látta, hogy a csapata fele már harcképtelen, és utasította a megmaradt embereit, hogy vegyék körbe Falkót. Falko azonban körbe-körbe irányította a lovát. Az egyik gazfickót a mén megrúgta, mire a férfi a földre zuhant, a

másikat pedig hátraszorította. Az utolsó rabló egyszer csak egyedül maradt Falkóval szemben. A férfi lecsapott a kardjával, hogy leszólja a lovat, és a lovas leessen a nyeregből. Falko azonban gyorsabb volt, és vállból levágta a férfi karját. Mire a fickó rádöbbent, hogy mi történt, halálos csapás érte. A másik rabló, aki a földre zuhant, közben felállt, de rájött, hogy már csak egy társa van életben. Ketten nem látták értelmét, hogy szembeszálljanak a hirtelen feltűnt ellenséggel, ezért inkább megpróbáltak elmenekülni. Falko az elsőt még az erdő szélén elkapta, és egy szúrással megölte. Azután lóháton

követte a másikat a fák közé. Bár a fickó úgy cikázott, mint egy nyúl, de az aljnövényzet nem volt elég sűrű ahhoz, hogy feltartóztassa az üldözőjét. Falkónak sikerült sarokba szorítania a fickót, de nem ölte meg, mert el akarta fogni és ki akarta hallgatni a gazembert. A férfi ekkor előrántotta a tőrét, és szúrt. Bár a bőrből készült lovaglónadrágja felfogta a szúrást, Falko érezte, hogy a penge a combjába hatol. A következő pillanatban egy kardcsapással ártalmatlanná tette a rablót. Falko a kimerültségtől lihegve nézte a holttestet, majd megfordította a lovát, és visszament az útra. Margarete a lovának támaszkodott, és úgy szorította a gyeplőt, mint valami utolsó szalmaszálat

a veszélyek tengerén. A megmentőjére bámult, de egy szót sem tudott szólni. – Üdvözlöm! – szólalt meg Falko. – Bárcsak előbb érkeztem volna, akkor még élne a cselédje és a zsoldosai. Margarete csak nagy nehezen tudott megszólalni. – Köszönöm... köszönöm, lovag uram – mondta alig hallhatóan, azután zokogva a cselédje holttestére borult. – Miért tették ezt veled, miért? Falko sem értette a támadók brutalitását. Más dolog volt megölni egy fegyverest, aki ránk támad, mint egy védtelen nőt. Gondolni sem akart rá, mi történt volna a fiatal hölggyel, ha nem érkezik meg az utolsó pillanatban.

Amikor leszállt a nyeregből, észrevette, hogy a lábáról vér csorog a csizmájára. Abban a pillanatban már érezte is a fájdalmat a combjában. A seb nem tűnt túl mélynek. Mégis örült, amikor lódobogást hallott, és látta, hogy Hilbrecht közeledik vagy fél tucat fegyveressel. – Küzdelem zaját hallottuk – kiáltotta Falko barátja, majd meglátta a holttesteket. – Valamennyi szent nevére, mi történt itt? – Ezek az útonállók – mutatott Falko az egyik kormos arcú hullára – megtámadták ezt a hölgyet és a kíséretét. Amikor ideértem, már mindkét zsoldos és a cseléd is halottak voltak, és nem sok

hiányzott hozzá, hogy a gazfickók újra gyilkoljanak. Margarete csak most értette meg, milyen közel állt a halálhoz. Ha a fiatal lovag nem lépett volna közbe... A lány borzongva elhessegette ezt a gondolatot, és felállt. Félrefordult, hogy ne kelljen látnia Ida fej nélküli holttestét. Eközben Hilbrecht felfedezte a vért Falko combján. – Megsebesültél! – Semmi komoly – legyintett Falko. – Azért csak nézesd meg a hölgyekkel. Nemsokára ideérnek. Már hallom a lovakat! Hilbrecht az út közepére állt, és intett a menetnek, hogy siessenek. Nem sokkal később a fiatal apátnő és

Edelgunde álltak meg mellettük. – Micsoda vérfürdő! – kiáltott fel Elisabeth elszörnyedve. – Csak oda küldtem néhány gazfickót, ahova valók – morogta Falko, aki kritikának értette Elisabeth szavait. Míg Elisabeth a holttesteket nézte, Edelgunde Margaretére meredt. – Gyermekem, valóban te vagy az? Margaretének eltartott egy pillanatig, mire felismerte halottnak hitt rokonát. – Edelgunde néni! Jól vagy? Végre valami öröm ezen a szörnyű napon. – Falko megsebesült – szólt közbe Hilbrecht, mert úgy gondolta, fontosabb, hogy bekötözzék a barátja sebét, mint

hogy egymást köszöntsék. – Falko? – Margarete olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem elesett. A fiatalember félszegen meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Falko Adler vagyok, kibitzsteini birodalmi lovag, ő pedig a barátom, Hilbrecht von Hettenheim. Úton vagyunk Róma felé Elisabeth apátnő kíséretében. - Tehát kegyelmed Falko Adler... – válaszolta Margarete elgondolkodva, az arcán azonban meglepettség és rosszkedv tükröződött. – Ismer engem? – kérdezte meglepetten Falko. Margarete megrázta a fejét, és olyan átható pillantást vetett a lovagra, mintha

egészen máshogy képzelte volna el a férfit. Amit látott, az más körülmények között akár tetszett is volna neki, mert megmentője kivételesen jóképű fiatalember volt. Túl szép is az én ízlésemnek, gondolta Margarete, és valószínűleg olyan puha is, mint egy lány. Azonban eszébe jutott, hogyan bánt el Falko a hat állig felfegyverkezett rablóval. Jobb tehát, ha nem becsüli alá ezt a férfit. Margarete szemében a sors rossz tréfájának tűnt, hogy éppen Falko Adlernek tartozott hálával azért, mert megmentette az életét. Mélyet sóhajtva lehajtotta a fejét, pár szót mormolt, majd Edelgunde néni karjaiba borult, aki

átölelte és vigasztalgatta. Euphemia nővér felajánlotta a hintóját a megviselt Margaretének, a lány azonban visszautasította. – Nem, kérem, ne! Hálás lennék azonban, ha valaki felsegítene a lóra. – Margarete körülnézett, és Hilbrechtet látta közeledni. – Tehetek valamit önért? – kérdezte a férfi. – Felsegíthetné az unokahúgomat a lóra – szólalt meg Edelgunde von Frammenberg Margarete helyett –, és engem is. Hilbrecht a hölgyre nézett, és magában felsóhajtott, mert Edelgunde bizonyára három zsák búzánál is nehezebb volt. Margaretét viszont

gyerekjáték volt felemelni a lovára. Hilbrecht azonban nem akart gyengének tűnni, először megragadta a fiatal hölgy derekát, és felemelte a nyeregbe, majd Edelgundét is feltuszkolta a lovára. Közben Euphemia nővér sebtében bekötözte Falko lábát, így a lovag újra nyeregbe tudott ülni. Amikor Falkónak sikerült megfegyelmeznie a vértől irtózó lovát, Giso kanyarodott mellé. – Egy ideje követnek minket, de nem jönnek közelebb. Nyitva kell tartanunk a szemünket! Falko megfordította a lovát, és öt lovast pillantott meg, akik jó két nyíllövésnyire álltak a lovaikkal, és

feléjük néztek. – Nem tetszenek nekem ezek a fickók. Nem úgy viselkednek, mint a szokásos utazók. Azonban ha szükséges, elbánunk velük is – mondta, és felszólította Elisabethet, hogy szálljon fel az öszvérre. – Továbbmegyünk! Az egyik szolga felsegítette az apátnőt a nyeregbe, az apácák pedig helyett foglaltak a hintóban. – Mi legyen a holttestekkel? – kérdezte Giso. - Nem vihetjük őket magunkkal. Az embereink fektessék őket az út mellé. Amint elérjük a következő falut, szólunk, hogy az ottani várnagy foglalkozzon a dologgal. - Nem félsz attól, hogy a vadállatok

felfalják a tetemeket? - Rakjátok a rablók holttesteit a meggyilkolt zsoldosok köré, hogy a farkasok azokat falják fel először – válaszolta Falko mogorván, és megsarkantyúzta a lovát. Azonban olyan lassan lovagolt, hogy az emberei, akik a holttesteket szedték össze, utol-i'i liessék a csapatot. Amikor pár óra múlva maguk mögött hagyták az erdőt, Fal-l.n ugyanolyan vidám volt, mint a kísérői. Combja hevesen lüktetett a fájdalomtól, és remélte, hogy nemsokára találnak egy helyet, ahol ellátják majd a sebét. Már meg is feledkezett a halóit rablókról, ahogyan az őket követő lovasokról is.

IV. Mivel Rudolf időt akart hagyni álruhás embereinek, hogy megrémítsék Margaretét, túl későn indult el. Mire az úthoz ért, egy nagyobb úti társaságot pillantott meg, amelyet egy tucat gyalogos fegyveres kísért. – A pokolba! Ezek meg hogy kerültek ide? – kiáltott fel rémülten Rudolf. Az egyik embere megvakarta az állát. – Ugyanaz lehet az úti céljuk, mint Margarete úrhölgynek! Most mit tegyünk? Remélhetőleg a bajtársaink elég okosak ahhoz, hogy az erdőben

maradjanak. Ha nem ezt teszik, hanem megtámadják a hajadont, azt biztosan meghallják, és közbeavatkoznak. És akkor lőttek a jó kis tervünknek. Rudolf von Ottmeringen bosszús lett, mert egyiküknek sem jutott eszébe, hogy mások is járhatnak ezen az úton. Elhatározta, hogy megelőzi a csapatot, hogy még előttük az embereihez és Margaretéhez érjen, aztán intett az embereinek, hogy kövessék, és eltrappolt. Mivel az idegeneknek az ökrök ballagásához kellett alkalmazkodniuk, Rudolf és kísérői hamar utolérték őket. Ekkor azonban a másik csapat előtt velőtrázó kiáltás és csatazaj harsant, és a gazfickók észrevették, hogy a

fegyveresek meggyorsítják a lépteiket. A szolgák hajtani kezdték az ökröket is, hogy ne maradjanak le. – A pokolba! Most már biztos, hogy nem érünk oda időben – káromkodott Rudolf, és pár lépést hátrált a lovával, nehogy észrevegyék. Azután megállította az állatot, és feszülten figyelt. A csatazaj egy pillanatra abbamaradt, Rudolf pedig remélte, hogy az emberei észrevették az idegeneket, és már el is tűntek Margaretével az erdőben. Azután újra felhangzott a csatazaj, világosan hallható volt az egymásnak csattanó kardok hangja. Pár pillanattal később kísérteties csönd támadt. - Vajon mi történhetett? – kérdezte

Rudolf egyik embere. – Honnan tudjam? – rivallt rá Rudolf, és előremeredt, de csak a fákat látta. Amikor már nem bírta tovább a bizonytalanságot, továbblovagolt, és megpillantotta az úton várakozó menetet. Kissé távolabb több mozdulatlan test feküdt a földön. Rudolf hat holttestet számolt össze, hármat a saját emberei közül, azonkívül a Margaretét kísérő két zsoldost és a lefejezett cselédet. Már azt remélte, hogy a másik három emberének sikerült megszöknie, amikor a szolgák három újabb holttestet hoztak elő, és lefektették őket az út mellé. – Az átkozott kutyák! Minden emberünket megölték – kiáltotta dühösen

Rudolf helyettese, és kihúzta a kardját, hogy rárontson az utazókra. Rudolf azonban megfogta a karját. – Hagyd! Őrültség lenne. Három lovag és tizenkét fegyveres van ott, nem beszélve a szolgákról. Ha támadunk, minket is megölnek! – Megölték a baj társainkat. Nem akarja megbosszulni a halálukat? Rudolf megértette, hogy az emberei lassan megtagadják neki az engedelmességet, mert kudarcot vallott a szemükben. És ami még rosszabb, az anyjának is ez lesz a véleménye. Pedig Dagoberta tehetett mindenről. Ez az egész az anyja terve volt, és nem figyelmeztette őt arra, hogy más utazók is

keresztülhúzhatják a számításaikat. Néhány szívdobbanásnyi ideig Rudolf azt fontolgatta, hogy hazavágtat, és az anyja arcába vágja mindezt. De túlságosan félt az anyjától, aki már kiskora óta uralkodott rajta. Ezért inkább nagy levegőt vett, és előremutatott. – Megváljuk, amíg továbbmennek, és megfelelő távolságból követjük őket. Adódik majd alkalom, hogy bosszút álljunk. Van közöttük néhány asszony is, őket megkaphatjátok, kivéve természetesen a kisasszonyt. O az enyém! – Azok csak apácák – válaszolta az egyik embere megvetően. Rudolf helyettese kinevette a baj

társát. – Nekik is ugyanaz van alul, mint a többi asszonynak. Velük is jól elszórakozunk majd. Ezekkel a szavakkal gúnyosan végigmérte az urát. Szerinte Rudolf nagyon erős volt ugyan, de nem volt annyi esze, amennyire egy ilyen hosszú úton szüksége lett volna. Lesz tehát majd esélye, amelyet kihasználhat. A három derék legényével már lehetne valamit kezdeni. Sok rablóbanda kevesebb emberrel alakult meg. Rudolf, mit sem sejtve bizalmasa terveiről, az idegen utazókat figyelte, akik már elindultak, és hamar maguk mögött hagyták a rajtaütés helyszínét.

Megvárta, amíg eltűnnek egy kanyarban, azután ő is parancsot adott az indulásra. Amikor a holttestekhez ért, megállt, és a rongyokba öltözött, kormos arcú emberekre nézett. Csak ekkor jutott eszébe, hogy ha megmosdatják a halottakat, azonnal felismerik őket. Hiszen az anyja vára nem volt túl messze. Határozottan a kíséretéhez fordult. – Leszállás! El kell vinnünk a bajtársainkat, és el kell temetnünk őket egy titkos helyen. – Miért? – kérdezte értetlenül a helyettese, de az egyik férfi azonnal rámordult. – Hogy senki se jöhessen rá, hogy az ottmeringeni várból valók! Vagy talán

azt akarod, hogy a bázeliek és a többi város hadat üzenjen nekünk, mert zarándokokra támadtunk? – Pontosan – helyeselt Rudolf, és elhatározta, hogy a jövőben inkább ebben az emberében bízik majd, nem pedig az eddigi helyettesében.

V. Falko megkönnyebbült, amikor végre egy faluba értek. Hilbrechtet elküldte a falubíróhoz, hogy számoljon be neki a rajtaütésről, és adja át a hírt a helyi elöljárónak. Falko pedig elbicegett a fogadóig. A fogadós a véres kötésre pillantott, azonnal hűsítő itallal kínálta a férfit, és elküldte a cselédjét a bábáért, aki a seborvos és a felcser feladatait is ellátta. Bár még csak kora délután volt, Falko elhatározta, hogy ebben a fogadóban töltik az éjszakát. Remélte, hogy másnap újra nyeregbe tud majd ülni. A pihenő azonban mindenekelőtt

arra ad majd alkalmat neki, hogy Elisabethtel tölthesse az időt, és beszélgethessen vele. Falko megkönnyebbülésére Edelgunde von Frammenberg megmentett unokahúgával foglalkozott, aki még mindig a rajtaütés hatása alatt állt, és nem tudta felfogni cselédje és zsoldosai halálát. – Szegény leány! – mondta Elisabeth együtt érzőén, amikor Margarete görcsös zokogása miatt szinte a saját szavukat sem hallották. – Biztosan szörnyű lehetett. Azonban szerencséje volt, hogy ön előrelovagolt egy darabon. Fia a csapattal maradt volna, a rablók őt is megölték volna. Ön igazi hős, Falko lovag! Rajongó pillantást vetett Falkóra,

akivel madarat lehetett volna fogatni. Mégis megpróbált szerény maradni. – Mondom, ön igazi hős! – A fiatal apátnő megragadta Falko jobbját, egy pillanatra megszorította, majd gyorsan elengedte, mintha izzó vasat fogott volna. Jólesett megérintenie Falkót, és Elisabeth érezte, hogy szívesen megtenné újra. A lovag combjára pillantott, hogy elterelje a gondolatait. A vér sötétre színezte Falko bőrnadrágját, és a kendő is vörös volt, amellyel Euphemia nővér bekötözte a férfi sérülését. – Hogy van a sebe? – kérdezte Elisabeth aggódva. – Szinte már észre sem veszem –

válaszolta Falko nem egészen őszintén. Valójában erősen lüktetett a combja, és már várta, hogy megérkezzen az idős asszony, aki a fogadós szerint még arra is képes volt, hogy a levágott testrészeket visszaillessze a helyükre. – Súlyosan megsebesülhetett volna, akár meg is ölhették volna! De többre tartotta a becsületet és a lovagi esküjét, mint az életét és az egészségét. – Mielőtt Elisabeth rádöbbent volna, mit tesz, újra megragadta Falko kezét, ezúttal hosszabb ideig. Falko érezte a hölgy meleg, törékeny ujjait a kezében, és hallgatta a dicshimnuszt, amelyet Elisabeth róla zengett. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat! – fohászkodott magában a

lovag. Amikor a hölgy arcára pillantott, legszívesebben megcsókolta volna halvány ajkát. Ehelyett azonban szomorkásán elmosolyodott. – Megtisztel szavaival, tisztelendő anyám! Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy Elisabeth fiatalabb nála, és Falko titkon felpanaszolta a sorsnak, hogy ezt a csodaszép hölgyet egy római kolostor apácájának és főnöknőjének szánták. Ha a lány nem erre a hivatásra készült volna, Falko mindent megtett volna, hogy feleségül vehesse, még ha Gottfried úr egyik unokahúga volt is. Az Úr Jézus menyasszonyaként azonban

olyan elérhetetlen volt számára, mint az égen a csillagok. – Bocsásson meg, lovag. Megérkezett a bába – jelentette a fogadós. Mivel Elisabeth azonnal elengedte a kezét, Falko a legszívesebben felképelte volna a férfit. A varázslatos pillanat elszállt, és a fajdalom, amelyet Falko már alig érzett, kétszeres erővel tért vissza. - Vezesd ide azt az asszonyt! – morogta a lovag összeszorított fogakkal. – Tényleg érti a dolgát, és ad majd egy főzetet a fájdalom ellen – magyarázta a fogadós, aki a lovag mogorvaságát a sebesülésének tudta be. A fogadós, hogy ne bosszantsa tovább a

vendéget, visszament a konyhába, ahol a bába éppen utasította a cselédjét, hogy töltsön tele friss patakvízzel egy tiszta üstöt, majd tegye a tűzhelyre. – Szükségem lesz erre, ha a lovag valóban annyira megsérült, ahogyan mondtad – magyarázta a bába, majd hátrafordult a fogadós felé, és félre fordított fejjel nézett a férfira. – Hol a lovag? – A különszobában, amelyet a jobb vendégeknek tartok fenn. - Van ott ágy is? – Nem, csak egy asztal és néhány szék. – Akkor adj neki egy szobát ággyal, ahol aludni tud! Hogyan lássam el a

sebeit, ha még lefeküdni sem tud? Mivel a fogadós tapasztalatból tudta, hogy semmi értelme vitatkozni a bábával, kiment a szobából, és megkérte Falkót, hogy menjen egy emelettel feljebb, és a legjobb szobában feküdjön le az ágyra. – Segítek – ajánlotta fel Elisabeth, és csak akkor döbbent rá, hogy ezzel az irgalmas cselekedettel jóval szorosabb kapcsolatba kerül a lovaggal, mint ha csak a kezét fogja meg. Ne légy ostoba, figyelmeztette magát halkan. Apácaként végül is az volt a feladata, hogy' másokon segítsen. Azonkívül Falko a nagybátyja hű vazallusa volt, bátor harcos, aki az életét sem kímélte, hogy megmentsen egy idegen lányt.

Elisabeth határozottan Falkóhoz lépett, megfogta a jobbját, és a saját vállára helyezte. Azután a férfira mosolygott. – Menni fog? – Természetesen! –– Falko egészen kimelegedett, de nem a sebesülése miatt. A feszes test, amely hozzásimult, olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyeket csak nehezen tudott kordában tartani. Most már örült a fájdalomnak is, amely már az első lépcsőfoknál a lábába nyilallt. Különben arra kellett volna gondolnia, hogy mennyire kívánja ezt a fiatal nőt.

VI. A bába egy félig teli pohárral a kezében várta a lovagot, végigmérte, majd foghíjas szájával vigyorogni kezdett. – A lovagnak még mindene megvan! Pedig azt mondták nekem, hogy a kezében hozza majd a fejét. Falko ferde szemmel nézett a bábára, miközben Elisabeth felsegítette az ágyra. Az apátnő megállt a szoba közepén, és nem igazán tudta, mit tegyen. Az öreg bába azonban azonnal adott neki feladatot. – Vegye le a lovag csizmáját és a

nadrágját, hogy megnézhessem a sebét. – Ez nem az apród dolga lenne? – ellenkezett Falko. Elisabeth már el is kezdett a csizmával bajlódni, amelyet a férfi a sérült lábán viselt. Falkónak a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. De nem akart gyengének látszani, ezért összeszorította a fogait, és örült, amikor a csizmáját végre sikerült levenni róla. A másik csizmája könnyebben lejött. Azután Elisabeth eltávolította a kötést, melyet Euphemia nővér egyszerűen csak Falko combja köré kötött, majd felszólította a lovagot, hogy oldja meg a nadrágja szíját. Mivel Falko habozott, a bába

oldotta ki a csomót. – Ne olyan szégyenlősen, lovag uram! Láttam már elég meztelen férfit életemben. Elisabeth azonban még nem, gondolta Falko, de nem tudott egyszerre két nővel ellenkezni. Megragadták a nadrágja szárait, és lehúzták róla. Mivel a lovag a nadrág alatt alsóruhát viselt, melynek szárai zsinórokkal voltak a gatyapőchöz erősítve, legalább nem volt teljesen meztelen. Kezeivel azonban önkéntelenül próbálta eltakarni magát. A bába csodálkozott a lovag szégyenlősségén. Nemcsak úgy nézett ki, mint egy lány, de úgy is viselkedett, mint egy szűz. Ezért a férfi kezére csapott,

kibontotta a zsinórokat, amelyek a nadrágszárakat tartották, és felhasította az összeragadt anyagot. A forró vízzel, amelyet a cseléd hozott, lemosta a sebet, és szemügyre vette a sebesülést. – Halálosnak éppen nem mondható a sérülés. Meglátjuk, mennyire mély. – Ezekkel a szavakkal az asszony széthúzta a sebet, és egy kis pálcikát dugott bele, amelyet előzőleg szintén a forró vízbe mártott. Mintha egy tüzes drótot szúrtak volna Falko combjába. Felnyögött a fájdalomtól, és látta, hogy Elisabeth aggódva fölé hajol. - Jól vagyok – bökte ki, és elhatározta, hogy ahogy újra lábra tud állni, a legközelebbi tóba fojtja az

öregasszonyt. A bába időközben befejezte a seb vizsgálatát, és elégedetten bólintott. – Szerencséje volt, lovag uram, mert a seb még annyira sem mély, mint a kisujjam hossza. Hagyom még, hogy kifolyjon a vér, és a seb megtisztuljon a kosztól és rozsdától. Utána rendesen bekötözöm, és adok egy főzetet a fájdalom ellen! – A főzetet már most odaadhatod neki – javasolta Elisabeth. A bába nevetve megrázta a fejét. – Akkor a lovag semmit sem érezne, és azt hinné, hogy az a kis kenőcs, amelyet a sebre kenek, semmit sem használ. Ha azonban előtte megízleli a

fájdalmat, akkor tudni fogja, hogy mit köszönhet nekem. Falko elhatározta, hogy mielőtt vízbe fojtja, még fel is négyeli az asszonyt. Be kellett azonban ismernie, hogy ügyes keze van a bábának, és a fájdalmai csillapodtak. Egyszer azonban, amikor a bába a sebre kente a fekete kenőcsöt, amely iszonyúan csípett, Falko olyan hangosan felordított, hogy az egész ház visszhangzott tőle. – Olyan ez, mint a tűz, amely mindent megtisztít – magyarázta az öregasszony korholó hangon. Azután egy csík tiszta vásznat terített a férfi combjára, és a seb másik oldalán megkötötte. Amikor felegyenesedett, megkopogtatta Falko vállát.

– így, most pedig a hősünk megkapja a főzetet! – Azzal elővett a táskájából egy kis, zöldes folyadékkal teli üveget, amelyből tizenkét cseppet elkevert egy pohár vízben, és odanyújtotta Falkónak. – Ettől jól fog majd aludni. Holnap délelőtt eljövök, és megvizsgálom. – Akkor már régen úton leszünk – morogta Falko. – Nem tanácsolnám! Ezzel a sebbel nem lehet lovagolni. Kell néhány nap a gyógyulásra, azután vidáman továbbmehetnek. Ha nem így tesz, az a lábába vagy talán az életébe is kerülhet. A bába ajkát még el sem hagyták az utolsó szavak, Elisabeth már biztosította

is róla, hogy addig maradnak, ameddig szükséges. A bába hevesen bólogatott, mintha erősen helyeselné a fiatal apátnő döntését. – Az utazás fárasztó. Ezért útközben is meg kell pihenni. Azonkívül a lovag többet ér majd, ha egészséges. Máshol is találkozhatnak még útonállókkal, akikkel meg kell küzdeniük. A bába begörbített kezét a lovag orra alá tartotta. – Nem gondolja, hogy a munkámért megérdemlem a jutalmat? Mivel Falko olyan arcot vágott, mintha legszívesebben megfojtaná az asszonyt, semhogy adjon neki valamit, Elisabeth meghúzta a bába ruhaujját. – Gyere velem! Megkapod a

jutalmadat. A bába boldogan vigyorgott, az ajtóban azonban még egyszer visszafordult Falkóhoz. – Aludjon, mint egy gyermek, lovag uram. Holnapra jobban lesz. Falko inkább lenyelte a válaszát, mert túl durva lett volna, és meg akarta kímélni ettől Elisabeth fülét. Amikor az apátnő az ajtó előtt elköszönt a bábától, Hilbrecht és a két apród lovagolt be komor arccal a fogadó udvarára. Elisabeth meglepetten eléjük sietett, hogy megkérdezze, mi történt. – A rablók holttestei eltűntek – válaszolta mogorván Hilbrecht. – Amikor az előbb az elöljáróval az

erdőben jártunk, már csak a cseléd és Margarete két zsoldosának holttestét találtuk meg az úton. A hat rablót azonban valaki elvitte. – Ez hogy lehetséges? – Ezt magam is szeretném tudni. Biztosan nem varázsolta el őket senki, és a vadállatok sem falták fel őket, mert lábnyomokat is találtunk, amelyek az erdőbe vezetnek. Követni akartam őket, de nem jutottam messzire, mert ahhoz egy véreb orrára lett volna szükségem. – Azt gondolja, hogy a rablóknak voltak társai is? – kérdezte Elisabeth megszeppenve. – Mivel a halottak bizonyára nem egyedül szaladtak be az erdőbe, valószínűleg igen. Ez azonban az itteni

elöljáró dolga. Holnap továbbutazunk. – Nem, nem megyünk – válaszolta Elisabeth. – Falko lovagnak pár napig még kímélnie kell a lábát. – Falko lovag! A fiú még meg sem házasodott. De adjuk meg neki ezt a címet. Akkor én most utánanézek, milyen nedűt rejteget a fogadós a pincében. Hans, gondoskodj a lovakról! – Azzal Hilbrecht odadobta az apródjának a kantárszárat, és elment. Falko apródjának, Friedernek hirtelen eszébe jutott, hogy igazából az ura mellett kellett volna maradnia, ahelyett hogy Hilbrechttel a rajtaütés helyszínére lovagolt volna, és behúzta a nyakát.

– Valóban ennyire rosszul van az uram? – Pár napig feküdnie kell, különben elveszítheti a lábát, vagy akár bele is halhat. – Elisabeth hangja remegett, és ez megrémítette az apródot. – Akkor gyorsan elszaladok, és megnézem, hogy van az uram! Frieder berohant a házba, de kisvártatva vissza is jött. – Falko fiatalúr mélyen alszik. – Biztosan a főzet miatt, amelyet a bába adott neki. Csillapítja a fajdalmát, és így ki tudja pihenni magát. – Az már biztos! – Frieder fellélegzett, mert amíg Falko alszik, nem tudja legorombítani őt.

Az apród átnézte az ura holmiját, hogy mit kell pótolni vagy kimosni, esetleg kidobni. Amit nem tudott kijavítani, azt elvitte az asszonyokhoz és a mesteremberekhez, akiket a fogadós ajánlott neki. Kitisztította Falko lovaglónadrágját is, és a tőr okozta lyukat befoltozta egy tenyérnyi bőrdarabbal. Az alsónadrágot már nem lehetett megmenteni, de Frieder talált egy asszonyt, aki harisnyaszövőként kereste a kenyerét, és ő megígérte neki, hogy újat készít az indulásig. Azt remélte, hogy az ura így elégedett lesz vele, és nem fogja a szemére hányni a figyelmetlenségét.

VII. Falko remélte, hogy Elisabeth hamar visszatér, és beszélhet vele. Azonban nemsokára ólmos fáradtságot érzett, amely újra elkábította. Kisvártatva újra abban az erdőben találta magát, amelyben megsebesült, és látta, hogy rablók hordái akarnak rátámadni. Mellette Elisabeth állt rémült arccal. A hölgy arra kérte, hogy inkább ölje meg, semhogy a rablók kezére kerüljön. – Ez soha nem történhet meg! – kiáltott fel Falko, és kivonta a kardját. Olyan csapásokkal védte a fiatal nőt, amilyeneket még soha nem osztott ki

férfi, és minden támadót megölt, aki Elisabeth közelébe merészkedett. – Megesküdtem rá, hogy nem eshet baja! – Kegyelmed a legnagyobb hős, akit valaha a hátán hordott a fold – kiáltott fel a fiatal lány rajongva. Elisabeth most valahogyan másnak tűnt. Falko csak pár pillanattal később vette észre, hogy a hölgy már nem a szigorú apácaruháját viseli, hanem egy fiatal nemesi származású nő ékes öltözetét. – Ön miatt mondtam le a hivatásomról, nemes lovag, mert az a kívánságom, hogy önnek adjam testemet és lelkemet! – Mialatt ezt Elisabeth kimondta, hirtelen megváltozott a

környezet, és Falko a hölggyel újra egy szobában találta magát, amelyben hatalmas mennyezetes ágy állt. Elisabeth már nem az előbbi ruhában volt, hanem csak egy egyszerű, fehér inget viselt, amely szorosan hozzásimult a bőréhez. Falko maga is ingben és alsóruhában volt, sebeiről már csak néhány apró, rózsaszín folt árulkodott. – Most pedig megjutalmazom, nemes lovag, ahogyan érdemli – szólalt meg Elisabeth, majd levetette ruháját, és az ágyra feküdt. Falko is letépte magáról a ruhákat, és követte őt. A hölgy csókjai felhevítették, és ráfeküdt Elisabethre. A

nő széttárt combokkal fogadta, és Falko élete legszenvedélyesebb óráját élte át. Olyan intenzív volt az érzés, hogy amikor Falko éjjel felébredt, kezével Elisabethet kereste, és csodálkozott, hogy miért fekszik egyedül az ágyban. Már el is ment volna? – kérdezte magában, és csak akkor döbbent rá, hogy mindezt csupán álmodta. A combjába is visszatért a fájdalom, és ezzel bebizonyosodott számára, hogy képes sem lenne olyan hőstettekre, mint amilyeneket álmában átélt. Bár először csalódott volt, később kényelmesen a hátára feküdt, és összekulcsolta a kezét a nyaka alatt. Még ha csak álom volt is, akkor sem akarta elfelejteni.

Soha nem álmodott ilyen intenzíven előtte. Eszébe jutott a kecsketenyésztő asszony, aki két évvel ezelőtti haláláig anyja legjobb barátnője volt. Az öreg Hiltrud jól értett a gyógynövényekhez és a főzetekhez, és olykor mesélt neki azok hatásairól. Szóba került a mákony is. A főzet nem csupán a fájdalmat enyhítette, hanem álmokat is okozott, amelyeket az ember újra és újra át akart élni, és amelyekért akár még ölni is hajlandó lett volna, csak hogy hozzájuthasson. A parasztasszony figyelmeztette őt az elixír veszélyeire is, így Falko lemondott arról, hogy továbbra is fájdalmat színleljen a bába előtt, csak

hogy még több mákonyhoz jusson. Ha túl intenzíven álmodik Elisabethről, talán fennáll annak a veszélye is, hogy nem elégszik meg a mákony hatásával, és olyasmire kényszeríti a fiatal apátnőt, amit a lány nem akar. Ezzel pedig örökre tönkretenné a barátságukat. Falko elszomorodott a gondolattól, hogy soha nem ölelheti át a hölgyet, és érezte, hogy könnyek csorognak végig az arcán. – Szedd már össze magad – figyelmeztette magát. – Kezdettől fogva tudtad, hogy ez soha nem történhet meg. Az lesz a legjobb, ha megfogadod Giso tanácsát, és a legközelebbi városban felkeresel egy szajhát. Hiszen minden nő egyforma!

Azonban pont ez nem volt igaz, és emiatt Falko mélységesen kétségbeesett. Mindenesetre tudta, hogy semmit sem szabad elárulnia mindebből a külvilág számára, nehogy saját magát és főleg Elisabethet gyanúba keverje.

VIII. Az úti társaság öt teljes napig maradt még. Az utolsó este Margarete kivételével valamennyi hölgy, Hilbrecht, Giso és Oskar von Frammenberg összegyűltek Falko ágya körül, és végignézték, ahogyan az öreg bába leveszi a kötést a lovag sebéről. A seb száraz volt és már összezárult. Bárhogy is rángatta és piszkálta az öregasszony. – Szerencséje volt, lovag uram, hogy ebbe a faluba jöttek, és segíteni tudtam. A városi seborvosok vagy felcserek biztosan nem végeztek volna ilyen jó munkát. A kenőcseim sokkal hatásosabbak, mint az a kotyvalék,

amelyet ezek kentek volna a sebére. Könnyen elveszíthette volna a lábát, és nem hiszem, hogy örült volna ennek. – Bizonyára nem – ismerte el Falko, aki időközben megtanulta értékelni az öregasszony tudását. – Már vadhús sem látható! Ezt csinálja utánam valaki – folytatta a bába önmaga dicséretét. – Valóban jobban fest a seb, mint gondoltam – szólalt meg Elisabeth, és ujjai hegyével végigsimította a rózsaszín sebhelyet. Falko felnyögött, mert az érintés úgy érte, mint egy villám-csapás. Elisabeth összerezzent, és riadtan a lovagra nézett. – Bocsásson meg, nem akartam

fájdalmat okozni! – Nem fájt annyira. Csak még nagyon érzékeny a sebhely. – Falko megpróbált nyugodt hangon beszélni. – Akkor jobb, ha betakarod! – Giso be akarta takarni Falko lábát, azonban a bába nem engedte. – A sebet még pár napig be kell kötözni, különben a nadrág felhorzsolja, és újra begyullad. Nem ezért vetettem latba minden tudásomat. Most pedig menjenek arrébb! Eleget bámulták. – Az öregasszony határozottan félretolta Gisót és Elisabethet, újra bekente a kenőccsel a sebet, majd egy vászoncsíkkal körbetekerte. – így! Felőlem holnap útra is

kelhetnek. Megtettem, amit tudtam. A többi már magán múlik – mondta a bába a sebesült férfinak, amikor elkészült. – Ne vigyünk magunkkal egy keveset ebből a kenőcsből? – kérdezte Elisabeth. A bába helyeslőén bólintott. – Hozhatok belőle egy keveset. Mindenesetre nagy fáradságba kerül elkészíteni! Miután egyértelművé tette, hogy ezért is fizetséget vár, a bába kiment a szobából, és kis idő elteltével egy agyagedénnyel jött vissza, amelyben annyi kenőcs volt, amennyi egy tucat férfinak is elég lett volna. Elisabeth olyan gazdagon megjutalmazta pénzzel és az áldásaival,

hogy nem csupán Falko húzta el rosszkedvűen a száját. A lovag mindenesetre örült, hogy az öregasszony végre elment, és hogy napok óta először újra alsónadrágot húzhat. Az új alsónadrágja divatosan szűk volt, ezért annyira megfeszült a sérült lábán, hogy az már fájt. Amikor pedig felvette a bőrből készült lovaglónadrágját is, olyan érzése volt, mintha a felsőcombja egy satuba lenne szorítva. – Ki tudod bontani a varrást, hogy ne legyen ilyen szoros a lovaglónadrág? – kérdezte Friedert. Miközben Falko szolgája bólintott, Hilbrecht felemelte a kezét. – Nálam van egy tartalék nadrág, azt

kölcsönadhatom. Te is tudod, hogy erősebb a lábam, mint a tied. – És a hátsód is – vigyorgott Falko, aminek egy könyöklés volt a jutalma. – Kell vagy nem? – kérdezte a barátja. – Persze hogy kell. Végül is azt tervezzük, hogy holnap útnak indulunk. – Falko Hilbrechtre kacsintott, miközben annak szolgája előhozta a ruhadarabokat. Falko nemsokára egy sokkal bővebb, de alul rövid bőrnadrágot viselt, mely alól gyűrötten kandikált ki az alsónadrág. Végre újra a kísérői társaságában fogyaszthatta el a vacsoráját a fogadóban. Itt találkozott újra Margaretével is, aki mintha ott sem lett volna, és észre sem vette volna a

lovagot. – Szegény lány még nem emésztette meg a szörnyű élményt súgta oda Edelgunde asszony Falkónak. – Micsoda csapás. A cselédjét gyerekkora óta ismerte, és nagyon közel álltak egymáshoz. Bár a zsoldosokat csak erre az utazásra fogadta fel, Margarete a két férfit is gyászolja. – Bizonyára jobb, ha továbbmegyünk, hátha Margarete az új élmények hatására megfeledkezik a szomorúságáról. Itt minden erre emlékezteti – válaszolta Falko, azután Elisabeth felé fordult. A kibontakozó beszélgetés során

azonban ügyelt rá, hogy a másik két apácát, valamint Gisót és Hilbrechtet is bevonja a társalgásba, nehogy azt a benyomást keltse, hogy illetlenül ráakaszkodik a fiatal apátnőre. Szinte mindenkit sikerült megtévesztenie az asztalnál ülők közül, azonban Gisón látszott, hogy helyteleníti Falko viselkedését. Margarete is Falkót és Elisabethet figyelte lesütött szempillái alól, és felismerte egymás iránti érzéseiket, amelyeket mindketten kétségbeesetten próbáltak leplezni. Hosszú volt az út Rómáig, és Falko keresni fogja a fiatal apátnő közelségét. Erre a gondolatra Margarete vállat vont. Nem volt sem Elisabeth Schenk zu Limpurg, sem pedig a kibitzsteini lovag

felügyelője. Tegyék csak azt, amire a vágyakozásuk hajtja őket. Ő biztosan nem törődik egyikükkel sem.

IX. Bruno von Reckendorf jó néhány kilométerrel északra kifejezéstelen tekintettel bámult ki szobája nyitott ablakán, anélkül hogy bármit is látott volna a városból és az alatta hömpölygő folyóból. A szerencsétlen párbaj óta először tudott újra fájdalom nélkül megállni a lábán. Még egyszer elgondolkodott a terveken, amelyeket az ágyban töltött hosszú napok alatt gondolt ki. Bár az orvos utasításai szerint pár hétig még nem lett volna szabad megerőltetnie magát, nehogy visszaessen az állapota. Azonban Bruno szilárd meggyőződése volt, hogy teljesen

meggyógyult. Ezért hívatta az apródját, és utasította, hogy készítse elő az ünnepi ruháját. – Ma a hercegérsek asztalánál eszem – magyarázta szolgája kérdő tekintetére. – Annyira örülök, hogy újra jól érzi magát, uram! Ha arra gondolok, milyen rosszul festett a dolog kezdetben. Az apród megkönnyebbülten mosolygott, és elővette a szekrényből ura legjobb ruháját. – Hálásak lehetünk Urunknak és Megváltónknak – válaszolta Bruno von Reckendorf, és gyorsan keresztet vetett, hogy megmutassa, mennyire tiszteli a mennyei hatalmakat. Azután visszament az ágyhoz, és levette a hosszú ingét,

amelyet addig viselt. Egy intéssel elhárította az apród igyekezetét, aki a segítségére sietett. – Add meg nekem az örömöt, hogy újra teljes értékű embernek érezhessem magam, és ne nyomoréknak, akit úgy kell felemelni, ha új inget akar felvenni – szólalt meg Bruno, majd felvette az alsóruháját és a nadrágját. – Bertschmann már visszajött? – kérdezte, miután felöltözködött. Az apródja megrázta a fejét. – Még nem. De ha be kell szerezni valamit, én szívesen elintézem. – Nem, ezt a dolgot nem kell – mormolta Reckendorf. Lehunyta a szemét, és még egyszer

átélte azt a megszégyenítő pillanatot, amikor Falko Adler lándzsája kiütötte őt a nyeregből, és a földre zuhant. Szinte ugyanazt a fájdalmat érezte, mint akkor, de hamar elmúlt. Nagyot sóhajtva felcsatolta az övét a tőrrel, az evőeszközökkel és az erszényével, ujjaival még egyszer végigsimított a haján, majd újra az apródhoz fordult. – Mit gondolsz, megjelenhetek így a hercegérsek asztalánál? - Természetesen, uram! Csodásán néz ki. Éppen úgy, mint azelőtt – válaszolta az apród. Persze ez nem egészen igaz, gondolta a fiatalember. A Falko elleni párbaj előtt Bruno szája körül az a két mély ránc még nem volt ott. Úgy tűnt,

hogy az ura nem tudta túltenni magát a vereségén. A fiút bántotta a dolog, mert kedvelte az urát, és Würzburg számos templomában imádkozott a felépüléséért. Bruno meggyógyult ugyan, de a büszkeségén esett csorba valószínűleg nem gyógyul be olyan hamar. – Amint Bertschmann megérkezik, küldd el hozzám! – Bruno von Reckendorf olyan mozdulatot tett a kezével, mintha el akarná zavarni a szolgáját, mint egy legyet, majd kiment a szobából. Már a járás sem esik nehezemre, gondolta boldogan, amikor végigment a folyosón. Hosszú ideig csak bottal tudott menni, és nem tudott sokáig egyenesen ülni, így aztán nem étkezhetett

a hercegérsek asztalánál. De ennek vége. Amikor Reckendorf belépett a terembe, ahol Gottfried Schenk zu Limpurg a bizalmasaival vacsorázott, kérdő, de egyben megkönnyebbült tekintetek szegeződtek rá. Annak ellenére, hogy a hercegérsek szerette a csendet az asztalnál, többen is megszólították Brunót. - Végre újra látjuk. Már hiányoltuk! – Hogy van? Remélem, minden rendben! Sajnálatos lenne, ha egy esés az egészségébe kerülne. – Csodásán néz ki, Reckendorf! Lehet, hogy nekem is ágyban kellene maradnom pár hétig. Az utolsó szavakat nevetés kísérte. Bruno von Reckendorf arca azonban meg

sem rezdült, hanem meghajolt a hercegérsek előtt, aki tüzetesen végigmérte őt. Végül Gottfried Schenk zu Limpurg elégedetten bólintott, és kézcsókra nyújtotta a kezét. – Kicsit sápadt ugyan, kedves unokaöcsém, de jól néz ki. Örülök, mert nem szívesen mondtam volna le a szolgálatairól. – Ha megengedi, kegyelmes uram, visszavonulok az egyik váramba, hogy kivárjam a teljes felépülésemet. Azután újra a rendelkezésére állok. – Engedélyezem. Most azonban üljön le, és egyen velünk. Túl sokáig nélkülöztük a társaságát! Bruno von Reckendorf újra

meghajolt, majd végigment az asztal mellett a számára kijelölt székig, és leült. Azonnal odalépett hozzá egy apród, és megtöltötte a serlegét borral. Reckendorf nem követte el azt a hibát, hogy azonnal a poharához nyúljon, hanem megvárta, amíg egy pap a hercegérsek nevében felolvas egy szakaszt a Bibliából, és elmondja az asztali áldást. Utána valamennyien felemelték a serlegüket, és Gottfried Schenk zu Limpurg egészségére ürítették. Szinte minden ugyanúgy zajlik, mint régen, gondolta Bruno von Reckendorf, de csak majdnem. A Falkóval vívott végzetes párbaj előtt ő maga is ugyanúgy nevetett az asztaltársai ártatlan tréfáin, mint a

Szent Kilián-kolostor egyik egyházi méltóságának vaskos trágárságain. Most azonban mindkettő hidegen hagyta, és örült, hogy a vacsora és az utolsó koccintás után egészségi állapotára hivatkozva távozhatott. A szobájában Siffer Bertschmann várt rá. Az apród egy kancsó bort tett az asztalra, amelyből Bruno is töltött magának. - Tovább volt távol, mint gondoltam – szólalt meg Bruno kedvetlenül. A várnagy csak legyintett. – Sok dolgom volt a váraiban. Azután ott volt még a megbízása. Azt hiszem, sikerült teljesítenem. De úgy látom, újra tud járni. Ezek szerint nem

volt olyan súlyos a sérülése, mint azt az orvos gondolta. Bertschmann hangja hideg, szinte csalódott, gondolta magában Reckendorf, de azonnal meg is feledkezett erről, mert fontosabb dolgokat kellett megbeszélniük. – Sikerült körbenézned Kibitzsteinben? Bertschmann bólintott. – Sikerült – és olyan híreket hoztam, amelyek tetszeni fognak. Az öreg szajha a következő hónapban legfiatalabb lányával a schweinfurti vásárra utazik. Nem visz magával csak öt-hat fegyverest. Lehet, hogy erre az alkalomra várt. – Igen, az meglehet! – Reckendorf

egy bólintással is megerősítette a szavait, magában pedig azon töprengett, vajon meddig mehet el a kibitzsteiniekkel folytatott viszálykodásban anélkül, hogy ellenségévé tenné a hercegérseket. A nyílt gyilkosságot el akarta kerülni. De a nélkül is megtalálja a módját és az eszközeit annak, hogy megalázza ezt a sárból kiemelkedő családot. Ha végzett a kibitzsteiniekkel, egyikük sem mer többé megjelenni az ő társaságában. Ezzel a kellemes gondolattal teletöltötte Bertschmann poharát, és felszólította, hogy mondjon el mindent, amit megtudott.

X. Falko gyógyulása után gyorsan haladtak. Hamar elhagyták Bázelt, Olten és végül Sempach városát, azt a helyet, ahol a svájci polgárok megvédték szabadságukat a Habsburg-házzal szemben. Másnap elérték Luzern városát és a hegyeket. A csapatból csak kevesen látták addig saját szemükkel az Alpok hatalmas hegyeit, ezért, mint a kisgyerekek, bámulták a szürke hegyóriásokat, amelyek tetején még most nyáron is hó fehérlett. – Szűzanyám, micsoda kilátás! Ha arra gondolok, hogy át kell kelnünk ezeken a hegyeken, már most kiráz a

hideg – kiáltott fel Elisabeth döbbenten. Falko éppen szólni akart neki, hogy ha kell, a hátán is átviszi őt, amikor Oskar von Frammenberg közbeszólt. – Nem kell átkelnünk a magas csúcsokon, vannak a völgyeken átvezető ösvények is. Csak néhány hágón kell majd átkelnünk, ahogyan a hegygerinceket nevezik itt. De ott is vannak utak, ahogyan a mély szakadékokban is, amelyeken itt-ott át kell vergődnünk. Ne aggódjon tehát, tisztelendő anyám! Már sokan megtették előttünk ezt az útszakaszt, és még többen jönnek még utánunk. – De úgy hallottam, mégis veszélyes. Elisabeth, amióta úton voltak, soha

nem panaszkodott a rossz időre vagy a kényelmetlen szállásra, most azonban mintha elhagyta volna a bátorsága. Keresztet vetett, és lesütötte a szemét, hogy ne kelljen tovább néznie az egekbe meredő hegycsúcsokat. Vele ellentétben Margarete éberen szemlélte a látványt. Megcsodálta a hegyeket, amelyek olyan hatalmasak és erősek voltak, hogy az emberek éppen csak megkarcolni tudták őket, amikor hidakat építettek rájuk vagy ércet bányásztak. De már ezért a kis engedményért is nagy árat követelt a hegység. Télen több hó-| ÍÍ2{ napon át mindent hó borított, hatalmas lavinák zúdultak a völgyekre,

maguk alá temetve embert és állatot. De nyaranta is sokan meghaltak a hirtelen alázúduló sziklák alatt, vagy a gonosz szellemek zavarták össze őket, és így a mélybe zuhantak. A hatalmas viharok pedig a mélybe sodorták az embereket és az állatokat a keskeny ösvényekről. Margarete azon gondolkodott, hogy elmeséljen-e néhány történetet Elisabethnek, amelyeket a hegyekről hallott. Bizonyára még jobban megrémítené a jámbor apácát, aki, amikor azt hitte, senki sem figyeli, kevésbé jámbor pillantásokat vetett Falko Adlerre. Mivel Edelgunde néni bizonyára szemrehányásokat tenne neki emiatt, Margarete inkább letett erről, és követte

Falkót a városkapu felé. A lovag már az őrökkel tárgyalt, akik nagy összegű adót és vámot akartak behajtani az utazóktól. Amikor Elisabeth ezt meghallotta, ellovagolt Margarete mellett, és az őrök előtt megállította az öszvérét. – Mit jelentsen ez? A római Tre Fontane-kolostor apácáinak apátnője vagyok, és a kolostorom felé igyekszem. A kísérőimnek nem kell vámot fizetniük! – Szerintünk pedig kell – válaszolta az egyik őr. – Ön szabadon átmehet az öszvérével, ahogyan a két apáca is a hintóban, felőlem még a lovak is, és a kantárt tartó szolgák is. A többi úrnak és szolgának azonban ugyanúgy fizetnie kell, mint bárki másnak, aki be akar jutni

a városba. – De nem az uraknak és fegyvereseknek, akiket a védelmemre rendeltek, és a szolgáknak sem – utasította rendre Elisabeth a férfit. De az ütőkártyák nem az ő kezében voltak. Az őröknek hatalmukban állt, hogy a kapu előtt várakoztassák őket, amíg csak be nem zárják, és akkor a védelmező falakon kívül kell tölteniük az éjszakát. Falko végül fogcsikorgatva beleegyezett az összegbe, amelyet követeltek tőle, és pontosan kiszámolta az őröknek, ám eszébe jutott anyja tanácsa, és adott még két érmét borravalónak. A két őr zsebre rakta a pénzt, és vigyorogva félreállt.

– További jó utat kívánunk az uraságoknak – kiáltották, majd több fogadót is ajánlottak, amelyek magasabb rangú vendégek fogadására rendezkedtek be. Oskar von Frammenberg azonban emlékezett még úti tapasztalataira, így aztán a társaságot egy régi, rendes fogadóba vezette, amelynek a tulajdonosa megígérte, hogy segít nekik átkelni Flüelenbe. – Körbe is utazhatnák a tavat, de az nagy kerülő lenne. Mellesleg vannak olyan helyek, ahol a szekerek már többször is a vízbe zuhantak. Néhány hajóval azonban könnyen átkelhetnek Flüelenbe, így tartalékolhatnák az erejüket a reubtali hágó megmászására

és a Schöllenen-szakadékra. Ráadásul a hágó magasságának is sokan áldozatául estek – sietett még hozzátenni a fogadós, hogy biztosítsa az üzletet a sógora számára, akinek volt néhány csónakja. Bár nem kellett volna annyira igyekeznie, mert Falko már csak a hölgyek miatt is úgy döntött, hogy a Vierwläderstätti- és az Urner-tavakon átkelve folytatják az utat, ahogyan azt Oskar lovag is tanácsolta. – Meddig tart, mire át tudunk kelni? – kérdezték a fogadóst. A férfi vállat vont. – Szükség lesz néhány teherhajóra a szekerek, lovak és ökrök számára. Azonkívül önöknek is kell hely a csónakokban. Legjobb lenne, ha több

csoportra oszlanának. Akkor az első csapat már holnap vagy holnapután elindulhatna. Feltéve, hogy jó lesz az időjárás. Vihar és eső esetén túl veszélyes a tóra menni. A hajók négy nap múlva visszaérnek, és felveszik a második csoportot. – Egyszerre nem megy? – tudakolta Falko. – Elképzelhető ugyan, de akkor meg kell várniuk, amíg elég hajó összegyűlik, az pedig eltarthat egy darabig – válaszolta a fogadós. Falko rövid pillantást váltott Oskar lovaggal, aki tanácstalanul ingatta a fejét. Ezért Falkónak kellett döntenie. – Rendben, akkor kettéválunk.

Gondoskodj róla, hogy holnap kora reggel elegendő hajó álljon rendelkezésünkre. Oskar lovag és Hilbrecht kísérik az első csapatot. A felesége, a cselédjük, az unokahúga, valamint a szolgák és a fegyveresek fele önökkel tart, és az egyik szekér is. Mi pedig, amint lehetséges, önök után jövünk. – Falko legszívesebben Gisót és a másik két apácát is elküldte volna velük, hogy egyedül maradhasson Elisabethtel, de tudta, hogy egy ilyen javaslattal csak heves vitát váltana ki, mellesleg pedig rossz fényben tüntetné fel a fiatal apátnőt és saját magát is.

XI. A harmadik napon, amelyet Luzern városában töltöttek a csónakokra várva, Falko Elisabeth társaságában sétára indult a városban. A lovag legnagyobb sajnálatára Euphemia nővér is velük tartott, aki árnyékként követte őket. Elhaladtak a tó mellett, majd átmentek a hosszú, fedett hídon, amely Luzern belvárosát kötötte össze az újvárossal. Aztán betértek egy kocsmába, hogy felfrissüljenek néhány pohár bor mellett. Miközben Elisabeth, aki az utazásuk előtt alig hagyta el a kolostor falait, kíváncsian körülnézett, Falkónak eszébe jutott, hogy az apja állítólag egy

kocsmáros fia volt. Nem, egy sörmérő fia, javította ki magát a lovag. Ezt persze nem mesélhette el Elisabethnek. Még csak azt sem tudta, vajon igaz-e a történet. A papok mindig azt prédikálták, hogy Isten minden ember rangját már a születése előtt meghatározza. Senki sem hallott még olyasmiről, hogy egy egyszerű kocsmáros fia olyan tulajdonhoz jutott volna, mint a kibitzsteini birtokok. Ha mégis így történtek a dolgok, akkor Falko apja, Rudolf Adler különleges ember lehetett. Talán nem a kocsmáros vér szerinti fia volt, hanem egy nemesúré. Különben Isten nem árasztotta volna el ilyen bőségesen a kegyelmével. Falkónak eszébe jutott az anyja is,

aki ügyesebben irányította Kibitzstein ügyeit, mint egy férfi. Falko anyjáról is keringett néhány pletyka, és a lovag nem utolsósorban azért fogadta el Bruno von Reckendorf kihívását, mert az megvetően beszélt Marie Adlerről. – Miért van olyan csöndben, Falko úrfi? – Elisabeth hangja ébresztette fel a lovagot a töprengésből. – Bocsásson meg, nemes hölgy, elgondolkodtam valamin, és megfeledkeztem az illendő udvariasságról. – Jónak tartom, ha egy férfi gondolkodik, mielőtt cselekszik. Mennyi szomorúságtól kímélnék meg az asszonyokat!

– Nos, egy férfinak gyorsan kell cselekednie. De az eszét sem szabad elvesztenie. A késlekedés azonban ugyanolyan nagy hiba, mert ezzel átengedjük az ellenségnek az első lépést. – Azonban hamarabb elbánhatunk az ellenfelünkkel, mint ha elsőként rántunk kardot – válaszolta Elisabeth. Mielőtt még észrevették volna, máris beszélgetésbe bonyolódtak arról, hogyan kell döntenie egy férfinak és egy nőnek. Giso, aki követte őket, és leült az asztalukhoz, meglepetten csóválta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy Falko és Elisabeth vonzódnak egymáshoz, mégsem szerelmes szavakat suttogtak

egymásnak, hanem komolyan beszélgettek, mint az egyetemi diákok. Giso csak néha kapcsolódott be a beszélgetésbe, hogy ne zavarja őket. Maga sem tudta eldönteni, hogy kettejük önuralmát csodálja-e, vagy attól a naptól féljen, amelyen elveszítik majd azt. Mindenesetre az tűnt számára a legjobb megoldásnak, ha rajtuk tartja a szemét. Szerette Falkót, és nem szerette volna, hogy a barátja egy olyan nő miatt vonja magára a würzburgi hercegérsek haragját, akit soha nem kaphat meg. – Mit gondolsz, mikor kelhetünk át végre a tavon? – kérdezte Giso Falkótól, hogy felhívja magára a figyelmet. Falko meglepetten nézett barátjára, mert nyilvánvalóan nem is gondolt az

indulásra. – Ha a fogadós nem téved, akkor a csónakok még ma este visszatérnek, és holnap reggel útra kelhetünk. – Az jó lenne, mert minél előbb Rómába szeretnék érni. Megbízásokat kaptam a hercegérsektől, amelyeket teljesítenem kell! – Giso abban reménykedett, hogy ezzel rá tudja bírni Falkót a gyorsabb haladásra. A barátja elvigyorodott. – Miért nem utazol tovább egyedül? Négy fegyverest adok melléd kíséretnek! Giso védekezőn felemelte a kezét. - Ahhoz lovasok kellenek, mert különben nem jutok gyorsabban előre, mint ti. Mellesleg a hercegérsek azzal is

megbízott, hogy vigyázzak a tisztelendő Elisabeth anyánkra. Giso ezt figyelmeztetésnek szánta, és Falko annak is vette. A lovag arcán árnyék suhant át, és nem először gondolkodott el rajta, hogy vajon Giso beleszeretett-e Elisabethbe, és ezért irigyli tőle a hölgy barátságát. Nem, az nem lehet, javította ki magát. Giso nem irigy volt, hanem attól félt, hogy Elisabeth és ő megfeledkeznek minden illemről és a hölgy szent rendjének szabályairól, csak azért, hogy egyszerűen férfiként és nőként viselkedhessenek. Ez a gyanúsítgatás sértette Falkót, és legszívesebben jól megmondta volna a barátjának a véleményét. Azonban még időben eszébe jutott a mákony okozta

álma, amelyben pontosan ezt vélte átélni. Azóta álmodott még néhányszor Elisabethről, és amit ilyenkor átélt, azt nem gyónhatta meg Gisónak. Talán igaza volt a barátjának, és jót tenne a lelki békéjének, ha gyorsan Rómába érnének, és ott elválnának az útjaik Elisabethtel. Falko mosollyal az arcán, amelyről sem a fiatal apátnő, sem pedig a pap nem vette észre, mekkora erőfeszítésébe került, Giso vállára tette a jobbját. – Természetesen az lesz a legjobb, ha együtt maradunk. Mindent megteszek majd, hogy gyorsabban haladjunk. A fogadós megígérte, hogy Flüelenben egy málháscsapat fog várni ránk, amely Welschbe kísér minket. Ha már magunk

mögött hagytuk a nagy hágót, akkor a Leventina-völgyet követjük Bellinzonáig, s onnan már nincs messze Milánó. – Onnan pedig Róma – tette hozzá Giso, és elismerően Falko combjára csapott a tenyerével. – Au! – nyögte Falko, mert Giso éppen a sebét találta el. – Azt hittem harcos vagy, egy igazi férfi – gúnyolódott a pap, amitől Elisabeth kuncogni kezdett. Azonban hamar elkomolyodott, és csodálattal nézett Falkóra. – Falko úr nagy harcos, tisztelendő atyám. Talán elfelejtette, hogy megmentette Margarete életét? – Nem, nem felejtettem el. – Bár

Giso örült annak, hogy a barátja egy könnyebb sérüléssel megúszta azt a küzdelmet, mégis aggasztotta a dolog. Falko igencsak jóképű volt, és rendelkezett azzal a vonzerővel, amellyel azonnal meghódította a nőket. Mindez párosulva a legyőzhetetlen lovag hírével, aki könnyedén lelökte Bruno von Reckendorfot a lováról és egyszerre hat rablóval is elbánt, olyan dicsőséget szerzett neki, amely néhány hajadont egy csóknál többre is rábírhatott. Végtére Elisabeth is csak egy nő volt, és ezért fennállt a veszélye, hogy titkos szerelmi viszonyba bonyolódik ezzel a kiváló férfival. Giso szinte azt kívánta magában,

bárcsak Falko is olyan külsővel rendelkezne, mint Hilbrecht von Hettenheim, aki nem volt ugyan csúnya, de nem a csinos arcával és ragyogó kék szemével csavarta el a nők fejét. Hilbrecht nők társaságában alig bírt megszólalni. Őt soha nem érdekelné annyira egy fiatal apát-nő, hogy megfeledkezzen miatta az illemről. A következő pillanatban Giso már meg is feddte saját magát. Milyen jogon vádolja őket erkölcstelen szándékkal? Talán mert titokban ő maga is azt remélte, hogy Elisabeth meghallgatja? Ez ,i gondolat annyira megrémisztetté, hogy elhatározta, hogy még aznap este magába száll, és megtisztul az imádságban.

Giso annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy Falko odainti a fogadóst, és a számlát kéri. Mivel a vendégek sokat beszéltek, de keveset ittak, a férfi erősen felfelé kerekítette az összeget, és a borravalót is szemrebbenés nélkül eltette. Falko megkopogtatta a barátja vállát. – Gyere, Giso, megnézzük, megjöttek-e már a hajók! – Az jó lenne! – Giso felállt, és elsőként lépett ki az utcára. Az óvárosba vezető híd előtt több férfival találkoztak, akik ruhájuk alapján egy nemesember és a fegyveresei lehettek. A vezetőjük magasabb volt,

mint Falko és majdnem kétszer olyan széles, de a feje izmos testéhez képest apró volt. A férfi elhúzta a száját, úgy bámulta őket, kezét pedig a kardja markolata közelében tartotta. – Hé! Elzárják az utat! – Polgárok egy csoportja érte utol Rudolf von Ottmeringet és az embereit, és bosszankodtak, mert azok elállták a hídra vezető utat. Rudolf káromkodva továbbment, de vissza-visszafordult, és Elisabeth, Euphemia nővér, Falko és Giso után nézett. Amikor maga mögött hagyta a hidat, jobb lábával félrerúgott egy követ, majd a kocsmára mutatott, ahonnan Falko jött ki az imént. – Igyunk valamit. Teljesen kiszáradt

a torkom! – A mienk is – biztosította a helyettese. Rudolf belépett, és letelepedett a legközelebbi szabad asztal mellé. – Hé, kocsmáros, hozz egy korsóval a legjobb borodból, és öt poharat is mellé! Ezek a vendégek már kedvére voltak a kocsmárosnak. Várakozásokkal telve a pincébe sietett, és nagy korsó borral tért vissza. – Tessék, nemesuram. Ezek a cseppek biztosan ízlenek majd! – Ezekkel a szavakkal teletöltötte az öt poharat, és kiosztotta azokat Rudolf és az emberei között, akik egy hajtásra

kiitták. – Ez tényleg csak néhány csepp volt. Tölts újra, azután hozz még egy korsóval. Férfiak vagyunk, nem gyerekek! – Rudolf a kocsmáros vállára csapott, és vigyorogva figyelte, ahogyan a férfi fájdalmasan felnyög. – Na, menj már! – utasította a fogadóst. A kocsmáros kezdeti jó véleménye kezdett megváltozni a vendégeiről. Bár az idegen úr és a harcosai bizonyára úgy isznak majd, mint a szomjas bikák, de ha nincs szerencséje velük, ki sem fizetik a számlát, és ha esetleg panaszkodna, még a berendezést is szétverik. Mivel a kocsmáros nem volt hajlandó lemondani a bevételről, elküldött egy utcán lődörgő

legényt a poroszlókért. Majd azok gondoskodnak róla, hogy ez az öt fickó ne duhajkodjon. A bort pedig, amelyet a poroszlók megisznak, hozzáírja a kiszámíthatatlan vendégek számlájához.

XII. Másnap reggel végre Falko csapata is útnak indulhatott. Miközben Falko az Elisabethtel eltöltött szép órákról ábrándozott, Giso láthatóan megkönnyebbült. Egészen előre ült a csónakban, és a fodrozódó vizet bámulta. A hegyek mintha egyenesen a tóból nőttek volna ki. Az alsóbb részeken még erdő borította őket, de feljebb már csupasz sziklafalak meredtek az ég felé, amelyeket fehér hegycsúcsok koronáztak. – Egészen parányinak érzi magát itt az ember – szólalt meg halkan Falko. – Sehol máshol nem éreztem még

ilyen erősen Urunk teremtő erejét – suttogta Elisabeth csodálattal. Gisót is lenyűgözte a látvány. Itt a tavon olyan érzése támadt, hogy a magas hegycsúcsok egy olyan világ határai, amely csak a csúcsokból és a tóból áll. Gyorsan körülnézett, és Luzern városára vetette a tekintetét, amelytől már jócskán eltávolodtak. Amikor abban az irányban nem látott szikla- és jégóriásokat, csak lapos dombvidéket, fellélegzett. – Ezt a helyet Isten azért alkotta, hogy alázatra tanítsa az embereket – suttogta Giso, és önkéntelenül is azt kérdezte magától, milyen meglepetések várnak még rájuk ezen az utazáson. Eközben Falko megelégelte a hegyek szemlélését, és most a csónakot

vizsgálgatta. A csónak oldalfalai egy karhossznyira emelkedtek ki a vízből, egy tucatnyi ember, egy szekér és néhány ló fért el benne. Mindkét oldalon hat ember evezett. Kettő kivételével szolgák voltak, akiket a hercegérsek bocsátott a rendelkezésükre. Falko sajnálta, hogy ilyen munkával kell megbíznia őket, a hajós azonban elmondta, hogy máskülönben leghamarabb másnap reggel indulhatnak el. A kialkudott árhoz azonban az utolsó fillérig ragaszkodott, és azt állította, hogy a szolgák segítsége nélkül még drágább lenne a fuvar. – Ismét töri valamin a fejét? – kérdezte Elisabeth kíváncsian.

Giso meghallotta ezt, és elnevette magát. – Falko számára mindig megerőltető, ha gondolkodnia kell! – Örülj, hogy felszentelt pap vagy, Giso! Bocsánat, tisztelendőnek kellene... hogy hívjam. Máskülönben olyan pofont adnék, hogy csillagokat látnál és köztük néhány szentet is. – Falko az öklét rázta, de akárcsak Elisabeth, ő is elnevette magát. Giso megpróbált komoly arcot vágni, és Falko felé nyújtotta a kezét. – Amit mondtál, az színtiszta istenkáromlás! Hivatalomnál fogva arra ítéllek, hogy vezeklésül mondj el egy miatyánkot, és Flüelenben fizess nekem

egy pohár bort is. – Elő kell mondanod a miatyánkot. Máskülönben gondolkodnom kell, hogy eszembe jussanak a szavak. És hát te magad mondtad, hogy a gondolkodás számomra nagy erőfeszítés! – Falko barátságosan oldalba bökte Gisót, majd Elisabethre pillantott, aki tiszta hangon belekezdett a miatyánkba. Amikor befejezte, a hajós lépett oda hozzájuk. - Jobb is, hogy elkezdett imádkozni, tisztelendő anyám. Rosszabbodik az időjárás, és ha az ördög úgy akarja, nemsokára nagy vihar kerekedik. Elképzelhető, hogy ki kell kötnünk Buochsban vagy Beckenriedben, amíg elvonul a vihar.

Az utazók csak ekkor döbbentek rá, hogy az ég már nem olyan ragyogóan kék, és dél felől sötét felhő kúszott a horizontra. A szél is hűvösebb lett, és metszőén fújt a hegyek felől. – Attól tartok, Buochst vagy Beckenriedet elfelejthetjük – szólalt meg a hajós egy kis idő múlva, és előremutatott. – El kell jutnunk Gersauba! Ehhez két további evezőre lesz szükség. Ez azt jelentette, hogy a négy fegyveresnek le kellett támasztania a dárdáját, és a hevenyészve kialakított evezőpadra kellett ülniük. Mialatt az evezősök a vízbe mártották az evezőket, és a csónak felgyorsult, Falko átnézett a

másik haj ócskára, amely a kíséret többi tagját, a hintókat és több lovat szállított. Kevesebb evezője volt, mint az ő csónakjuknak, és már jó darabon lemaradt utánuk. – Remélhetőleg nem ütköznek sziklának, különben elveszítem a csónakot, és újra szegény ember leszek! – kiáltott fel rémülten a hajós, és a kormányhoz sietett, amelyet egy ember már nem tudott megtartani. – Most valóban itt lenne az ideje, hogy elmondjunk egy miatyánkot – szólalt meg Giso, letérdelt és imádkozni kezdett. Elisabeth csatlakozott hozzá, és Falko is halkan mormolta az imát, anélkül hogy gondolkodnia kellett volna a szövegen, ahogy előzőleg gúnyolódott.

A szél még jobban felerősödött, és nagy hullámokat kavart, amelyek oldalba kapták a hajót, és a nagysága ellenére himbálni kezdték. Elisabeth rémülten kapaszkodott a hajó oldalfalába, és a rettegéstől elkomorodott szemmel rebegte imáit. Falko legszívesebben átölelte és megvigasztalta volna, de nem merte. Ehelyett megpróbálta megnyugtatni a másik két apácát, akik a félelemtől úgy pityeregtek, mint a kisgyermekek. – Imádkozzanak, hogy Urunk Jézus Krisztus segítsen épségben partot érnünk – kérte őket Falko, miközben a szél olyan magas hullámokat vert, amelyek már átcsaptak a hajó oldalfalain. Az első

mennydörgés olyan volt, mintha egy puskaporos hordó robbant volna fel, és a parti sziklafalak visszhangja kísérte. Ekkor Elisabeth elvesztette az önuralmát. Remegve átölelte Falkót, és dadogva kérte Szűz Máriát, hogy mentse meg őket. – Minden rendben lesz – súgta Falko, és arra gondolt, hogy akár tíz hasonló vihart is elviselne azért, hogy a karjában tarthassa Elisabethet. A hajó farában a hajós kiáltott valamit, de a mennydörgésben és a szélben nem lehetett érteni a szavait. Falko Elisabethre terítette a köpenyét, hogy ne legyen kitéve a villámok éles fényének, és csüggeteg reménnyel nézett előre. Bár még dél sem volt, olyan sötét

volt az égbolt, mint egy holdfény nélküli téli éjszakán. Csak a villámok adtak némi fényt, de olyanok voltak, mint a pokol tüze. Mintha Lucifer fejedelem készülne a fogadásukra. Valaki megkopogtatta a lovag vállát. Falko felnézett, és Gisót pillantotta meg egy vödörrel a kezében. – A hajós azt mondja, hogy merjük ki a vizet a csónakból, különben teljesen megtelik, és elsüllyedünk! Falkónak nehezére esett elengednie Elisabethet, de a csizmája körül kavargó víz ráébresztette, hogy először ennek a csodálatos nőnek és a többi embernek az életét kell megmentenie. Ezért megragadott egy vödröt, és Gisóval,

valamint a többi szolgával, akiknek nem kellett evezniük, elkezdte kimerni a vizet a csónakból. Azonban a heves eső és a hullámok miatt több víz került a csónakba, mint amennyit ki tudtak önteni belőle. – A hölgyeknek is segíteniük kell! – ordította Falko Gisónak a mennydörgés közepette. A pap bólintott. – Mondd meg nekik te! Soha nem volt annyira érvényes az ora et labora! mondás, mint ebben az órában! Imádkozzál és dolgozzál! Miközben Falko azon töprengett, vajon mi köze lehet a kolostori szabályoknak az ő helyzetükhöz, a pap odament Elisa-bethhez és a két

apácához, és megragadta a vállukat. – Segíteniük kell, hogy túléljük. Keressenek valamit, amivel ki tudják merni a vizet. Elisabeth mély lélegzetet vett, és felállt. A két apáca rémült arccal követte. Mivel mást nem találtak, végül poharakat használtak, de Falkónak úgy tűnt, hogy az a kevés víz, amelyet kimernek, nem több néhány cseppnél. Azonban lehet, hogy ez is számít.

XIII. A vihar ugyanolyan gyorsan elvonult, ahogyan jött. Az imént még úgy esett, mintha kettészakadna az égbolt, a szél azonban észak felé sodorta a fekete felhőket, és már előbukkant a nap. Falko alig merte elhinni, de amikor körülnézett, rádöbbent, hogy túlélték a vihart. Mellette Elisabeth elengedte a poharat, amellyel az utolsó pillanatokban úgy merte a vizet, mint egy megszállott, és belekezdett egy üdvözlégybe. A másik két apáca is áhítatos hálaimát rebegett Szűz Máriának.

– Úgy tűnik, megmenekültünk az ördög serpenyőjéből –szólalt meg Giso. Ugyan nem volt túl jámbor hasonlat, de legalább szívből jött. – Inkább azt mondanám, hogy az üstjéből. Hiszen inkább átkozottul nedves kalandban volt részünk, mint forróban. Falko nagyot sóhajtott, és tovább merte a vizet. Még mindig tenyérnyi víz állt a hajóban. Bár a hullámok már elcsendesedtek, némelyik azért még átcsapott a hajó oldalán. Giso segített a barátjának, a három hölgyet azonban pihenni küldte. A hajós időközben átengedte a kormányt az egyik emberének, és csípőre tett kézzel

odament Falkóhoz és Gisóhoz. – Túléltük a vihart. Mindenki keményen dolgozott. Ez megéri a busás borravalót. Falko olyan felháborítónak találta, hogy a férfi csak áll ott, miközben egy pap és egy lovag meri ki a vizet, hogy már éppen durván válaszolni akart a hajósnak. Giso azonban megelőzte. – Mindenki megérdemli a borravalót, aki dolgozott! El is kezdheted a kiosztását, hajós! Ne feledkezz meg azonban a megfelelő adományról sem az imádságokért, amelyeket a tisztelendő anyám és magam elmondtunk, Urunk segítsége nélkül, dicsértessék a Jézus Krisztus, nem

vészeltük volna át a vihart. A hajósnak kidülledt a szeme, mert nem így gondolta a dolgot. Először Falkóra nézett, aki még mindig a vizet merte, és megpróbálta megőrizni a komolyságát, majd Gisóra, aki éppen felállt és keresztet vetett. – Uraim, én... – kezdett bele a hajós, de Giso félbeszakította. – A lovagnak és nekem természetesen nem kell borravalót adnod, és a jámbor apácáknak sem. A szolgák azonban örülnének pár kupa bornak. Gondold csak meg, ők mentették meg a csónakodat, különben a tó fenekére került volna. A másik hajód is épségben átvészelte a vihart.

Falko csak akkor vette észre a másik csónakot. Valamivel mélyebbre süllyedt, az utasai szorgosan merték belőle a vizet. A hajós röviden átgondolta a dolgot, azután úgy döntött, hogy a két fuvarra kialkudott ár még azt is bőségesen fedezi, ha ad egy kis aprópénzt a szolgáknak. Az övén függő erszényében kotorászott, majd leszámolt mindegyik szolgának egy pénzérmét. – Ennél az embernél nem lehet tudni, hogy melyik érzés az erősebb, a szomorúság a kiadott pénze miatt, vagy a hála, hogy mindkét hajója sértetlenül megmenekült. –– Giso rezignáltan csóválta a fejét, azután azt mondta

magában, hogy az emberek már csak ilyenek. A többség számára a nyereség nem számít annyit, mint a veszteség. Mivel a szolgák a maradék vizet már egyedül is ki tudták merni a csónakból, Falko és Giso lerakták a vödrüket, és csatlakoztak a három apácához a hajó orrában. Elisabeth és a két apáca ugyanúgy átáztak, mint ők. Mivel hiába kerestek olyan helyet, ahol át tudnak öltözni, csak annyit tehettek, hogy elővették a nyeregtáskákból a beviaszolt köpenyüket. A két férfi bosszankodott, hogy nem gondoltak erre hamarabb, azonban örültek, hogy a köpenyek megvédik őket a széltől, és legalább annyira átmelegítik a nedves ruhájukat, hogy azok már nem

tapadnak a bőrükre. – Nemsokára kikötünk. Majd beülünk egy kocsmába, és iszunk forralt bort – szólalt meg Falko, hogy megpróbálja felvidítani Elisabethet. – Jobb lenne inkább egy szoba, ahol át tudunk öltözni – válaszolta Elisabeth halkan, azonban úgy vélte, hogy ez a mondat önmagában túl frivolnak tűnhet, ezért mosolyogva Gisóhoz fordult. – Tisztelendő atyám és Falko lovag bizonyára lesznek olyan jók, és átengedik nekünk az elsőbbséget. – Természetesen – válaszolta Falko a barátja helyett, bár szívesen megnézte volna egyszer a szép apátnőt ruha nélkül.

XIV. Falko és a védencei néhány óra múlva Flüelen városába érkeztek, ahol találkoztak Edelgunde von Frammenberggel és a többiekkel, akik néhány nappal azelőtt keltek át a tavon, és már nagyon aggódtak. A hölgy megkönnyebbülve borult Falko nyakába. – Amikor kitört a vihar, majdnem meghaltunk, annyira féltettük önöket – mondta. – Mindenki azért imádkozott, hogy épségben átjussanak a tavon. Amikor a legerősebben tombolt a vihar, megfogadtam, hogy a római Santa Maria Maggiore-templomban egy különösen

szép gyertyát gyújtok a Szűzanya tiszteletére, ha megmenti önöket! – Magam is gyertyát gyújtok a tiszteletére – válaszolta Falko, és kibontakozott a kövér asszony öleléséből. Egyszerre megérezte, hogy Margarete őt figyeli, és a lány szemében gúnyt és megvetést vélt felfedezni. Már nem először kérdezte magától, hogy mi lehet az, ami ennyire nem tetszik rajta a fiatal nőnek. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, és inkább megtárgyalta Oskar von Frammenberggel a további utazásukat. – Most, hogy átvészelték ezt a szörnyű vihart, egy-két napot pihenniük kellene, mielőtt továbbmegyünk. Hosszú

és megerőltető szakasz áll előttünk, mert a Keuβ völgyében kell felfelé haladnunk, majd át kell kelnünk a Schöllenehasadékon, végül pedig a Szent Gotthárd-hágón. A hölgyek számára különösen nehéz lesz ez az útvonal! – Miért választunk ilyen nehéz utat? – kérdezte Falko értetlenül. – Mert nincs könnyebb útszakasz! A hágók között, amelyek alacsonyabbak, nincsenek hidak a hasadékok fölött, vagy ösvények, amelyek megkerülik azokat. A többi út pedig túl messze van nyugatra vagy keletre, és több héttel meghosszabbítaná az utazást. Számunkra a legrövidebb út a Gotthárd-hágón át vezet.

Oskar von Frammenbergnek tetszett, hogy tapasztalt utazóként léphet fel, bár eddig csak egyszer tette meg az utat Rómáig – sok évvel azelőtt. Beszámolt a lovagnak az Alpok többi átjárójáról is, amelyeken szerinte túl nehezen lehet csak átkelni, vagy nagyon rossz állapotban vannak. – Ott, barátom, minden évben sokan zuhannak a mélybe, mert a felelőtlen tanácsadóik miatt ezeket az útvonalakat választják – folytatta Oskar, igyekezve az általa ajánlott utat a legjobb színben feltüntetni. Falko sem a Szent Gotthárd-hágót, sem a többit nem ismerte, ezért nem maradt más választása, mint hogy hitelt

adjon Oskar von Frammenberg szavainak. Mivel nem akarta nagy megerőltetésnek kitenni Elisabethet és kísérőit, elhatározta, hogy követi Oskar lovag tanácsát, és két napot még Flüelenben töltenek. Ez jó döntésnek bizonyult, mert nem volt olyan egyszerű elegendő hajtót és málhás állatot felhajtani. A két szekér, amelyeken Elisabeth ingóságait és az ajándékokat szállították, túl széles volt ahhoz, hogy átférjen a hasadékon és a hágón. Ezért le kellett rakodni róluk, és szét kellett őket szedni, majd a terheket szétosztani az öszvérekre és a lovakra. Két nappal később tekintélyes karaván indult útnak a Szent Gotthárdhágó felé. A lovasok eleinte még az

állatok hátán utazhattak. Vezetőjük, akiről kiderült, hogy a hajós testvére, akivel átkeltek a tavon, azonban előre megmondta, hogy nemsokára örülni fognak, ha gyalog mehetnek. Egyelőre azonban nem így festett a helyzet. Az út jobb állapotban volt, mint azt Falko az utazás közben szerzett eddigi tapasztalatai alapján gondolta volna. Amikor azonban felhívta erre a hajtok vezetőjének figyelmét, a férfi széles mosollyal válaszolt. – Fia jó az út, az már olyan, mintha megtettük volna az út felét, mondta a nagyapám. Ezért tartjuk karban az utakat. így mindent el tudunk szállítani, amit a kereskedők magukkal hoznak. A német

urak francia és olasz árut akarnak, ebből élünk. Méghozzá elég jól, tette hozzá magában Falko, miközben Flüelent és a közeli Altdorfot nézte. Bár a házak nagyrészt fából készültek, amelyet az itteniek olcsón beszerezhettek a közeli erdőkből, mégis tekintélyesnek tűntek. Feljebb a hegyoldalon parasztudvarokat lehetett látni, amelyek miatt otthon sem szégyenkeznének a tehetősebb parasztok. Falko mégsem lakott volna szívesen ezen a helyen. A hegyek túl meredeken és veszélyesen törtek a magasba, és eltart még egy darabig, amíg a nap keleten felkel a csúcsok fölött. Falko a kora reggeli órán túl hűvösnek érezte a

levegőt, és ha a környék hóborította hegycsúcsaira pillantott, még jobban fázni kezdett. – Mennyi ideig tart, amíg Bellinzona városába érünk? – kérdezte a lovag a vezetőjüktől. – Attól függ, hogy ilyen marad-e az idő, mint most, vagy rosszabb lesz. A hegyekben kellemetlen lehet egy vihar, a jégeső, a hó és a csontig hatoló hideg. Falko nem tudta eldönteni, hogy a férfi igazat mond-e, vagy csak fel akar vágni, hogy lenyűgözze őket. Amikor azonban eszébe jutott a vihar a tavon, felkészült a legrosszabbra. – Mit tehetünk, ha vihar támad? - Több lehetőség is van. Ha elég

széles az út, akkor ott maradunk, ahol vagyunk, feltéve, ha nem éppen egy szakadék szélén haladunk. Vagy vissza-, illetve előremegyünk egy olyan helyre, amely egy kis védelmet nyújt. A jégverés és a hideg ellen a legjobb védelem a vastag, csuklyás kabát és alatta egy kalap, amilyet én is hordok. A férfi vigyorogva a behorpadt filckalapra mutatott, amely úgy festett, mintha már átélt volna néhány jégesőt, aztán kortyolt egyet az övén függő bőrflaskából.

XV. Hegynek felfelé haladtak. Az emberek és az állatok már órák óta egyik lépést tették a másik után, miközben a hegyek kétoldalt egyre jobban összeszorultak, és Falkónak az volt az érzése, hogy a világ határaihoz közelednek. Mégis kellett hogy legyen élet a magas kőfalakon túl is, mert több csapat is jött velük szemben, akik Itáliából szállítottak árut észak felé. Vándorokkal és zarándokokkal is találkoztak, akik észak felé haladtak. Falko szívesen megtudott volna valamit ezektől az utazóktól a hegyeken túli országokról, de általában csak egy

köszöntésre jutott idejük. A lovag útitársai csendben voltak. A nők alig mertek felpillantani a hegyekre. Legtöbbször a földre szegezték a tekintetüket, a két idősebb apáca ajkai pedig néma imát mormoltak. Giso is úgy festett, mintha legszívesebben megkérné a mennyei hatalmakat, hogy hatalmas kezükkel emeljék fel őt, és tegyék le az óriási hegyek túloldalán. Mindannyian örültek, amikor délután elérték Silelen falucskát, ahol megszálltak a fogadóban, és ehettek egy nagy tál árpa-daralevest. Bár a nők és a férfiak külön aludtak, de egy közös helyiségben kaptak szállást. Elisabethnek és a két apácának nem tetszett ugyan a dolog, különösen azért,

mert az emberek nem csináltak ebből nagy ügyet, és a férfiak és a nők is kint mosakodtak a kútnál, és félig felöltözve vagy teljesen meztelenül tértek vissza a helyiségbe. Néhány utazó, aki észrevette az apácák hárító gesztusait és bizalmatlan arcát, jól szórakozott azon, hogy fedetlen testüket mutogatták nekik, és kigúnyolták a jámbor nővéreket, amikor azok elfordították az arcukat. Amikor az egyikük túlságosan tolakodóan kezdett viselkedni, Palkóval találta szemben magát. – Azt hiszem, most már elég! – Hé, mit jelentsen ez? – morogta a férfi. Már nem derült ki, hogy mit akart

még mondani, mert a pofontól, amelyet Falko adott neki, a földre esett. – Ha nem tudsz viselkedni, majd megtanítalak rá! A férfi megdörzsölte az arcát, majd Falko fölé magasodott. Mivel fél fejjel magasabb és zömökebb is volt nála, nem vette komolyan a fiatal frank lovagot. – Ezt nagyon rosszul tetted, te tökmag! – sziszegte dühösen a férfi, és meg akarta ragadni a lovagot. Falko ügyesen kitért előle, majd a derekánál fogva a földre teperte. A fickó azonnal felugrott, és előhúzta a tőrét. – Intézd el, Urs! – biztatta az egyik társa. Mivel Hilbrecht attól tartott, hogy a

férfi a társa segítségére akar sietni, Falko mellé állt, és megkopogtatta a kardja markolatát. – Ha valóban meg akartok verekedni, a barátom sincs egyedül! Falko csitítóan felemelte a kezét. – Hagyd, Hilbrecht! Ez a kettőnk dolga. Ekkor a szálláshely vezetője közbeavatkozott. – Ha dolgotok van egymással, menjetek ki! Az én házamban nem lesz verekedés. Falko ellenfele bólintott, és lassú léptekkel az ajtó felé indult. Amikor a fiatal lovag követni akarta, Elisabeth visszatartotta.

– Vigyázzon magára, kérem! – Ne aggódjon! Nem lesz semmi bajom. – Falko megsimogatta a hölgy arcát, és kisietett. Hilbrecht, Giso és Oskar von Frammenberg követték a barátjukat, végül Margarete is utánuk ment. Bár nem akarta, hogy Falko olyan sérülést szerezzen, amely veszélyeztetheti az útjukat, azért remélte, hogy az óriás termetű férfi móresre tanítja a fiatalurat. A ház előtt Urs a fogát vicsorgatta, mint egy éhes farkas, és kihívóan hintázott a talpán. – Gyere csak, te szerencsétlen, most megmutatom, hogy ki az igazi férfi kettőnk közül! – kiáltotta Falko felé.

A lovag lassan közeledett a férfihoz, anélkül hogy a tőréért nyúlt volna. – Most még helyrehozhatod a dolgot, ha bocsánatot kérsz az apácáktól. Falko hangja lágy és barátságos volt, ami még jobban feldühítette Urst. - Vérrel fogsz megfizetni a pofonért, amelyet adtál – üvöltötte, és mint egy dühödt bika, Falkóra rontott. Margarete már a porban fekve látta a fiatal lovagot. Falko azonban az utolsó pillanatban félreállt, és elgáncsolta dühös támadóját. A férfi jókorát repült a levegőben, és csak úgy nyekkent a földön. A következő pillanatban azonban már talpon volt, megrázta magát és újra

támadt. Azt hitte, hogy a lovag újra kitér majd előle, ezért a tőrével a vélt irányba szúrt – de elhibázta. Falko ugyanis állva maradt, felfogta az ütközést, és mindkét öklét ütésre emelte. A férfi álla megreccsent, amikor a lovag eltalálta. Falko ellenfele két lépést hátrált, majd eldőlt, és üveges szemekkel fekve maradt. – Tiszta ütés volt. Ha Urs magához tér, ő maga is belátja majd – szólalt meg elismerően a férfi barátja, és kezet nyújtott Falkónak. – Nem akartuk megsérteni! Urs nem gondolta komolyan a dolgot. Falko mosolyogva megragadta a férfi kezét. – Én is így gondolom, különben

használtam volna a tőrömet is. Mondd meg a barátodnak, hogy legközelebb fogja vissza magát. Sokszor olyan bonyodalom támadhat, amelyet aztán tényleg csak vérrel lehet tisztázni. Azután visszament a szállásra, ahol először Elisabethtel találkozott, aki megkönnyebbülve sietett elé. – Nem esett baja! – Persze hogy nem. De nem volt komoly a küzdelem. Falko összeszedte a holmiját, és az oldalsó fal mellett készített magának fekhelyet. Hilbrecht és Giso letelepedtek mellé, és miközben Hilbrecht bőbeszédűen szemére vetette, hogy Falko túlságosan is kesztyűs kézzel bánt

az ellenfelével, Giso rezignáltan csóválta a fejét. Ugyanannyira hibásnak tartotta Falkót is a verekedés miatt, mint a svájci férfit, mert a lovagnak nem kellett volna mindjárt egy pofonnal válaszolnia a vaskos tréfára. Szerencsére ez a fiatal bolond nem sebesítette meg súlyosan az ellenfelét, és főleg nem ölte meg. Giso azon gondolkodott, vajon mit tesz majd Urs, ha magához tér. Később Urs tántorgott be a szállásra. Az állán duzzanat látszott, amely kezdett bekékülni. Ennek ellenére vigyorogva lépett Falkóhoz. – Borzasztóan erős az ökle, és ért hozzá, hogy célba találjon. Egyetlen fogamat sem vesztettem el!

Urs odaszólt a barátjának, hogy hozzon egy kancsó bort és néhány poharat. – Jöjjenek, igyunk egyet. Lesz időnk még verekedni, ha visszatértek Itáliából. A hölgyektől pedig elnézést kérek, ha megijesztettem őket. A férfi Elisabethre és a két apácára pillantott, azután felemelte a poharát. – Az utazásukra! – Arra szívesen koccintok! Önöknek is jó utat kívánok. – Mi csak Altdorfba megyünk. A feleségem kinevet majd, ha meglát, és örülni fog, hogy végre emberemre akadtam, aki megmutatta nekem, hogy van jobb is nálam. De tudja, mit? Nincs

kedvem végighallgatni a gúnyolódását. Felváltom az egyik emberüket, és elkísérem önöket a Szent Gotthárd-hágón át. Mire visszaérek, a duzzanat is eltűnik az arcomról! – Örülnék neki! – Falko a kezét nyújtotta a férfinak, aki nevetve belecsapott. Giso a homlokát ráncolta, mert azon töprengett, vajon ez a férfi tényleg csak azért akar velük jönni, hogy a felesége meg ne lássa a veresége nyomait, vagy titokban bosszút forral.

XVI. A következő nap különösebb nehézségek nélkül telt el. Urs ügyes és gondos kísérőnek bizonyult, akit Falko nemsokára többre értékelt a tulajdonképpeni vezetőjüknél. Este vidáman összeültek, megittak pár pohár bort, és élénk beszélgetésbe merültek. Mindenki tudta azonban, hogy másnap reggel kemény útszakasz vár rájuk, mert át kellett kelniük a Schöllenenszakadékon. Falko éjjel az előttük álló veszélyekről álmodott, a szakadékot, amelyen át kellett kelniük, szörnyű mélynek látta, és az utat olyan

keskenynek, hogy alig tudták megvetni a lábukat rajta. Elisabeth közvetlenül előtte haladt, és csak nehezen tudta megtartani magát a keskeny sziklapárkányon. Egyszerre a hölgy megbotlott, és még mielőtt Falko elkaphatta volna, éles sikollyal a mélybe zuhant. Falko felriadt, és szüksége volt pár pillanatra, amíg megértette, hogy még mindig a szálláson fekszik, és Elisabeth nincs veszélyben, és nem is halt meg. A lámpa fényénél, amelyet a szállásadójuk égve hagyott, hogy a vendégek éjszaka is kitaláljanak az árnyékszékre, a lovag látta, hogy Elisabeth ott fekszik a terem másik végében. Nehezen tudott csak ellenállni a vágynak, hogy odamenjen

hozzá és megérintse, hogy biztos legyen benne, ez a valóság, és nem csak egy álom. Sokáig tartott, mire Falko megnyugodott és újra elaludt, azonban amikor másnap reggel felébredt, úgy érezte magát, mint akit fejbe vertek. A daralevesből álló reggeli után Urs a szállás előtt várt Falkóra. Még egyszer ellenőrizte a málhás lovakat, majd elmondta a szolgáknak, milyen sorrendben haladjanak, végül az utazók felé fordult. – Eleinte még lovagolhatnak, de a szakadékban már gyalog kell menniük. Túl nagy a veszélye, hogy megbokrosodnak a lovak, és a mélybe

rántják magukat. A férfiak segítsenek a hölgyeknek, és vezessék őket. Az út veszélyes, ha nem ismeri az ember, sokan lezuhantak már a Reuβ folyóba, és életüket vesztették! – Különösen, ha be voltak rúgva – szakította félbe az eredeti vezetőjük. – Ezért ma tartózkodnunk kell a bortól és a pálinkától – figyelmeztette őket Urs a másik férfi frissen teletöltött bőrkulacsára pillantva. Azután megfogta a botját, és intett a csapatnak, hogy kövessék. Falko eleinte még bátornak érezte magát, és azt gondolta, hogy ez is csak út, mint az összes többi. Amikor azonban a sziklafalak egyre közelebb jöttek, és a mélyen alattuk hömpölygő, vadul zúgó

Reuβ folyót egyre szőkébb mederbe terelték, ő maga is kezdte kellemetlenül érezni magát. Urs utasította Falkót és a többieket, hogy szálljanak le a lovakról, és átvette a vezetést. Egy idő múlva egy átfúrt tehénszarvat emelt a szájához, és jó hangosan többször megfújta. Amikor egy másik hang válaszolt neki, a férfi Falko és a többiek felé fordult. – Pár száz métert kell még megtennünk, és ott várnunk, míg a szembejövő menet megérkezik. Az út előrébb már annyira keskeny, hogy nem fér el egymás mellett két teherhordó állat. Falko nyelt egyet, mert ezen az

útszakaszon, amelyen a lovak patáinak is alig volt hely, már két ember sem fért el egymás mellett. Úgy tűnt, a helyi lovak hozzá vannak szokva a keskeny ösvényekhez, mert nem látszottak rémültnek. Az utazók lovainak a szemét azonban bekötötték, hogy nyugodtan viselkedjenek, és óvatosan kellett őket vezetni. A hölgyek nem mertek lenézni a mélységbe, hanem szorosan a fölöttük magasodó sziklafalhoz simultak. Amikor arra a helyre értek, ahol a sziklapárkány, amelyet eddig követtek, a semmibe veszett, és már csak egy láncokkal a hegyoldalhoz erősített fapalló állt előttük, Euphemia nővér megállt, és védekezőn felemelte a kezét.

– Nem! Nem! Egy lépést sem megyek tovább. Ott vár ránk az ördög, hogy a mélybe rántson! – Azt hittem, Rómába akarnak zarándokolni – gúnyolódott Urs. – Ahhoz, hogy odajussanak, először át kell menniük ezen a hídon. – Képtelen vagyok rá! – Az apáca a sziklafalra erősített pallóra meredt, hevesen rázta a fejét, és még Elisabeth von Frammenberg sem tudta jobb belátásra bírni. Urs rákiáltott a nővérre. – Át kell mennie! A szembejövő csapat itt nem fog elférni mellettünk. Kicsivel arrébb újra szilárd sziklákat találunk, és elég hely van ahhoz, hogy a

többiek átkeljenek mellettünk. Ha akar, csatlakozhat hozzájuk, és visszamehet velük. Urs számára ezzel el volt intézve a dolog. Falko egy pillanatra elbizonytalanodott, de azután elszánta magát a cselekvésre. Euphemia nővér feladata ugyanis nemcsak az volt, hogy Rómába kísérje Elisabethet, hanem hogy a jövőben mellette is maradjon. A lovag ezért a nővérhez lépett, és a hóna alá nyúlt. –Jöjjön, majd én segítek. Akkor menni fog. Az apáca megpróbált bólintani, de közben lenézett a mélységbe, és felsikoltott. Ráadásul olyan szorosan simult a lovaghoz, hogy majdnem lelökte a szakadékba.

– Legjobb lenne, ha bekötnék a nővér szemét, ahogyan a lovakkal tettük – javasolta Urs. Mivel Euphemia nővér úgy lógott a lovagon, mint egy zsák, és egy lépést sem volt hajlandó tenni, Falko ráterítette a köpenyét, és a fapalló felé tolta. – Gyerünk! Itt nem tudom a hátamon átvinni – mondta Falko, és indulásra bírta a nővért. Miközben átvezette az apácát a sziklafalra erősített pallón, összeszorult a gyomra, és boldog volt, amikor maguk mögött hagyták a hidat, és elértek arra a helyre, ahol el kellett engedniük maguk mellett a szembejövő csapatot. Urs elégedetten látta, hogy a csapat

minden tagja a keskeny sziklamélyedésben áll a falhoz simulva, és újra megfújta a kürtöt. A válasz most egész közelről harsant, és nemsokára meghallották a patadobogást és a szembejövő idegenek hangját. Mivel nem úgy tűnt, hogy Euphemia nővér egyhamar megnyugszik, Falko azt javasolta, ad mellé két fegyverest, hogy visszafordulhasson. Amikor azonban a szembejövők elhaladtak a csapatuk mellett, a nővér meg sem mozdult. Urs egy pillanatig hallgatózott, hogy érkezik-e még valaki szemből, azután jelt adott az indulásra. Falko sóhajtva követte őt a még mindig belé kapaszkodó apácával. Jobban szerette volna, ha Elisabethet

vezetheti így. Néhányszor visszafordult az apátnő felé, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van vele. Elisabeth sápadt volt ugyan, de minden segítség nélkül lépkedett előre. Edelgunde von Frammenberg, a cselédje, Mia, és a másik apáca nem mert a férfiak segítsége nélkül végigmenni a veszélyes útszakaszon. Oskar a feleségét támogatta, Hilbrecht a cselédet, Giso pedig a másik apácát. Végre látótávolságba került egy híd, amely merész ívben feszült a Reuβ fölött. A fából ácsolt hídnak teteje és vastag oldalfalai is voltak, amelyek eltakarták az alattuk tátongó mélységet.

Falko örült ennek, mert különben valószínűleg nem tudták volna rábírni a hölgyeket, hogy a hídra lépjenek. A lovag Euphemia nővér hóna alá nyúlt, és maga elé tolta.

XVII. A hajtok eddig rövidre szabták a napi útszakaszt, hogy a védenceik ne merüljenek ki túlságosan. Hiszen még előttük állt a Szent Gotthárd-hágó, amely, ahogyan Urs nevetve mondta, nagyon megizzasztja majd őket. Falko örült, hogy eddig sikerült megkímélni Elisabethet a nagyobb megerőltetésektől. Aznap is szerencséjük volt, mert a lovasok szinte az egész napot a nyeregben tölthették. Falko az utazólován ült, Frieder pedig a csatalovát vezette kötőféken. Mivel az út a hágón át elég széles volt, hogy elférjenek egymás mellett,

nem kellett tartaniuk az észak felé igyekvő utazóktól. Úgy tűnt, a jó idő is kitart még, ahogyan Urs az eget fürkészve megállapította. Ha arra gondolt, hogy most is meglepheti őket a tavon átélt viharhoz hasonló égszakadás vagy akár jégeső, Falko homlokán hideg verejtékcseppek jelentek meg, és kezdte megérteni Urs és a tulajdonképpeni vezetőjük büszkeségét. Ezek a férfiak a keményebb fajtához tartoztak, akik hozzászoktak ahhoz, hogy megszerzik a hegyektől mindazt, amire szükségük van. A lovag már szinte sajnálta, hogy el kell búcsúznia Urstól, mert legszívesebben szolgálatába fogadta volna a férfit. Azonban amikor látta, hogy a

szálfatermetű férfi milyen lendületesen halad a hágó tetejére vezető úton, megértette, hogy Urs sehol máshol nem érzi magát otthon, csak ezekben a hegyekben. A hágón át vezető út nagyobb nehézségek nélkül járható volt, ha odafigyeltek. Persze kanyarogva vitt fel a hegyre, és magasan felettük eltűnt a látóhatáron. Amikor Falko körülnézett, jóval a csapatuk mögött néhány lovast pillantott meg, akik a vezetőjükkel éppen rákanyarodtak a hágó felé vezető útra. Ebből a távolságból olyan aprónak tűntek, mint az egerek, és a lovag képtelen volt felismerni, kik lehetnek. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől,

hogy mintha már látta volna őket, és önkéntelenül a bárdolatlan idegenekre gondolt, akikkel Luzernben találkoztak a hídon. Amikor újra előrenézett, az út melletti meredek lejtők és a vad táj miatt gyorsan megfeledkezett az idegenekről. Nyitva kellett tartaniuk a szemüket, és nem volt szabad álmodozniuk. Végtelen hosszú idő elteltével elérték a menedékhelyet a hágó tetején, és egy darab kenyér, az elmaradhatatlan daraleves és egy pohár bor mellett kifújták magukat. Amikor a túlságosan is rövid pihenő után ismét útnak indultak, Urs lépett a lovag mellé, és a völgyre mutatott, amely csaknem végtelenül terült el előttük délkelet felé.

– Ez már Itália! Innentől már lefelé vezet az út. Falko szemügyre vette a kanyargó utat, amely még előttük állt, és mély lélegzetet vett. Mégis elégedett volt. Biztonságban elvezette idáig Elisabethet és a többieket, és épségben Rómába viszi őket.

XVIII. Ugyanekkor Rómában Francesca Orsini a nagybátyja, Latino Orsini kardinális előtt állt, és nem tudta, hogy nevessen vagy dühös legyen. Biztos ez a bestia Celestina tehet róla, gondolta, miközben a kardinális folytatta a prédikációját, amely már tartott egy ideje. – ...megtudtam, hogy a jegyesedet, a tiszteletre méltó Cirio d’Specchi urat nagy nyilvánosság előtt nevetségessé tetted. Micsoda gyalázatos viselkedés! Ezért büntetésből a Santa Maria Maggiore-templom Madonna-képe előtt megfogadod, hogy megjavulsz!

Orsini kardinális óriási tévedésben volt, ha azt gondolta, hogy ezekkel a szavakkal majd jobb belátásra bírja az unokahúgát. Francesca ezek után még kevésbé volt hajlandó úgy viselkedni, ahogyan a szülei és különösen a vőlegénye elvárták volna tőle. Előrebiggyesztette az alsó ajkát, és kihívóan a vörös bársonyba és selyembe öltözött egyházi személyre nézett. – Nem szeretnék egy d’Specchi felesége lenni, eminenciás uram! – Mióta számít egy leány kívánsága, ha az apja férjhez akarja adni? – rivallt rá a kardinális, és önkéntelenül beletúrt fekete hajába, mintha attól félne, hogy a dühtől hirtelen megőszül.

– Ha az apám egy nemesurat választott volna vőlegényemül, akkor örömmel férjhez mennék. A d’Specchi család azonban írnokokból és jegyzőkből áll, akik valamikor régen vidékről érkeztek, és nagy fáradsággal megszerezték a legalacsonyabb nemesi címet. – Ne hagyd magad, biztatta magát Francesca. Ha nem sikerül megváltoztatnia a kardinális véleményét, akkor a család fejéhez fordul majd. Azonban a kardinális következő szavai szétfoszlatták ezt a reményt. – Ez a házasság a herceg akarata! Ha di Gravina herceg is ragaszkodik ehhez a házassághoz, akkor Francesca semmit sem tehet ellene. A

lány egy pillanatra már fel akarta adni, de aztán mégis felállt, és felszegte az állát. – Cirio d’Specchi nem méltó az Orsini család tagjához! Rangon aluli házasságot kötnék, amely még Őméltósága címerére is árnyékot vetne! – Ügyesen védekezel, leányom – ismerte el a kardinális kelletlenül. – De ezt a házasságot a család feje rendelte el. Még ha el is kell ismernem, hogy a d’Specchi család nem tartozik éppen a főnemességhez, ennek ellenére tiszteletre méltó családról van szó. Azonkívül a vőlegényed Őszentsége kegyelméből hamarosan még magasabb posztra kerül, amely már számodra is kielégítő lesz. – Addig azonban csak egy egyszerű

signora leszek, akinek az ajtó előtt kell várakoznia, amíg belép előtte egy nemesasszony, egy baronessa vagy egy viscontessa, pedig eddig bármelyik contessa előtt beléphettem! Latino Orsimre is hatással volt ez a szenvedély. De mit tehetett? Giacomo Orsini herceg elhatározta, hogy Cirio d’Specchi és az apja szolgálataiért hozzáadja a fiúhoz a család valamelyik jelentéktelenebb oldalágából származó rokonát. így esett Francescára a választás. – Senki sem fogja megtagadni egy született Orsinitől az elsőbbséget – válaszolta a kardinális abban a reményben, hogy sikerül megnyugtatnia

az unokahúgát. – Mindenki rajtam fog nevetni! – Francesca sírva fakadt. Az apjánál mindig bevált ez a taktika. A kardinális azonban keményebb diónak bizonyult. A lány valójában idegen volt számára, aki véletlenül ugyanazt a nevet viselte, és akit eddig alig néhányszor látott életében, de soha nem figyelt oda rá. – Senki sem mer kigúnyolni egy Orsinit! – mondta, és szigorúan a lányra nézett. – Engedelmeskedni fogsz, megértetted? A herceg így akarja! Az apád és én sem ellenkezhetünk az akaratával. Francesca érezte, hogy nem maradt más hátra, mint hogy engedjen egy kicsit.

– Rendben, hozzámegyek Cirio d’Specchihez! A kardinális már éppen fellélegzett, amikor a lány finom mosollyal hozzátette: – Mindenesetre csak akkor, ha Őszentsége nemesi rangra emeli, ami lehetővé teszi, hogy szégyenkezés nélkül férjhez mehessek hozzá. – Átkozott nőszemély! – Latino Orsini felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni Francescát. A következő pillanatban azonban rádöbbent, hogy a lány éppen ettől a követeléstől vált támadhatatlanná. A d’Specchi család jelenlegi helyzetében a velük kötött házasság Francesca számára

valóban rangon és tekintélyen aluli lett volna. Egész Róma megértené, ha a lány az esküvőn nemmel válaszolna a papnak. – Közölni fogom a kegyelmes úrral, hogy kész lennél feleségül menni Cirio d’Specchihez, de az aggályaidat sem hallgatom el, amelyekkel, be kell vallanom, magam is egyetértek. A d’Specchi család rangjának emelése az esküvő előtt sürgősen ajánlott lenne. – A kardinális örült, hogy legalább ennyiről beszámolhat a hercegnek, majd kinyújtotta a jobbját, hogy Francesca megcsókolhassa a gyűrűjét. A kardinális már éppen el akarta bocsátani a lányt, amikor eszébe jutott, hogy a beszélgetés során megfeledkezett egy fontos dologról.

– Az esküvőig úgy kell viselkedned, ahogyan egy erkölcsös hajadonhoz illik, nem mondhatsz rosszat a vőlegényedről, és nem gúnyolhatod ki. A szüleivel és a nővéreivel is tiszteletteljesen kell beszélned, és úgy kell viselkedned, hogy az apád és az anyád elégedettek lehessenek veled. Ezek szerint mégiscsak Celestina volt az, aki addig mesterkedett, amíg iderendelték őt, gondolta dühösen Francesca. Soha nem szerette ezt a jegyzőnét, ahogyan magában Cirio d’Specchi idősebb nővérét hívta. Ha arra gondolt, hogy ezt az asszonyt kell mint sógornőjét megölelnie, olyan viszolygást érzett, mint arra a

gondolatra, hogy az öccsével kell ágyba bújnia. Ezt az ellenszenvét azonban még a szülei sem értenék meg, nem beszélve a kardinálisról. Olyan érzése támadt, mintha falak vennék körül, amelyek összenyomják, ezért térdet hajtott a nagybátyja előtt, majd kiment a szobából, ahol a kardinális fogadta. Latino Orsini a lány után nézett, és sajnálta, hogy Francesca a családhoz tartozik. Egy ilyen szépség bizonyára izgalmas szerető lehet. A kardinális azzal vigasztalta magát, hogy vannak még más csinos lányok is Rómában. Azonkívül Giacomo már döntött a lányról. A család egyik jelentéktelen oldalágából származó hajadon pontosan

a megfelelő személy volt arra, hogy megjutalmazzák vele egyik odaadó és becsvágyó hívüket. Dario és Cirio d’Specchi nagy szolgálatokat tettek már az ügyüknek, és továbbra is számíthatnak rájuk. Amikor Francesca elhagyta a Szentszéknél magas tisztet betöltő nagybátyja palotáját, semmit sem sejtett a kardinális gondolatairól. Mindenesetre csak megerősítették volna a meggyőződésében, hogy a családja csak eszközként szolgál, amellyel minden további nélkül rendelkezhetnek. Francesca komornája, Annunzia, aki a palota előszobájában várt rá, mellélépett, és kíváncsian megkérdezte:

– Mit mondott őeminenciája? – Azt ajánlotta, hogy menjek el a Santa Maria Maggiore-templomba, és imádkozzak a Madonna előtt – válaszolta Francesca olyan mosollyal, amely éppen olyan hamis volt, mint a mellettük elhaladó hölgy vörös haja. – Hívatok egy gyaloghintót, az majd odaviszi! – Annunzia meg sem várva a választ visszasietett a palotába, és kiosztotta a megfelelő utasításokat. Francescának igazából nem állt szándékában, hogy felkeresse a Szűzanya bazilikáját. Azonban eszébe jutott, hogy ezzel a látogatással elhalaszthatja a hazatérése időpontját. Otthon már bizonyára vártak rá a szülei, hogy még

néhány dologgal kiegészítsék a kardinális prédikációját. Ehhez most tényleg nem volt kedve. Ezért megvárta, amíg Annunzia visszatér egy gyaloghintóval, amelyet két férfi cipelt, majd beszállt, és behúzta a függönyt. Bárcsak az egész világot kizárhatnám, gondolta, miközben átvitték az egész városon. Annunzia, aki soha nem mert olyan igényeket támasztani, mint az úrnője, gyalog követte őt, mint a két szolga, akiket Ercole Orsini adott melléjük, hogy megvédjék a lányát a zaklatásoktól.

XIX. A hintóvivők befordultak a Via Gregorianára, és Francesca megpillantotta maga előtt a Santa Maria Maggiore-templo-mot. A bazilika előtti tér üres volt, de hátrébb Francesca felfedezte a piaci árusokat és a borkiméréseket. Úgy tűnt, valamit ünnepelnek éppen. Elhatározta, hogy miután imádkozott a templomban, megnézi a mutatványosokat, akik éppen előadást tartottak. A bazilika előcsarnokánál a hintó vivők megálltak. Az egyikük félrehajtotta a gyaloghintó függönyét, és bedugta a fejét.

– Megérkeztünk – súgta teljesen fölöslegesen. Francesca kegyesen bólintott, és megvárta, amíg a szolga kinyitja a gyaloghintó ajtaját. Azután kiszállt, és újra a fából és vászonból épített bódék felé nézett, amelyek annyira csábítónak tűntek számára. – Úrnőm, erre kell a templomba menni – figyelmeztette An-nunzia, miután kifizette a gyaloghintó hordárait. – Megvárjuk a hölgyet? – kérdezte az egyikük borravaló reményében. Mielőtt Annunzia megszólalhatott volna, Francesca megrázta a fejét. – Nem, túl sokáig kellene várnotok. Ezekkel a szavakkal felhúzta a

ruháját, hogy ne éljen a koszos földre, és felment a néhány lépcsőn a Santa Maria Maggiore-templom előcsarnokába, amelyet tizenkét oszlop tartott, majd belépett a templomba. A templomban félhomály uralkodott, és eltartott egy darabig, amíg a szeme hozzászokott a kevés fényhez. Csak néhány hívő imádkozott a hatalmas bazilikában, és amikor Francesca előrement, és letérdelt az oltár előtt, azonnal megjelent egy pap, és megkérdezte, hogy gyónni szeretne-e. Francesca nevetve megrázta a fejét. – Nem, tisztelendő atyám, csupán imádkozni szeretnék a Mennyek Királynéjához! Francesca megkönnyebbülésére a

pap azonnal visszavonult, és magára hagyta. Amikor azonban feltekintett az oltárképre, amely a Szűzanyát ábrázolta a gyermek Jézussal, valahogy nem érezte magát ájtatos hangulatban. Szűz Mária helyett Francesca Latino Orsini kardinálist látta maga előtt, és a fülében csengtek dorgáló szavai. Lehet, hogy a kardinálisnak igaza van, és Francescának zokszó nélkül feleségül kell mennie Cirio d’Specchihez. A lánynak azonban minden porcikája tiltakozott a házasság ellen. Bár a vőlegénye jóképű fiatalember, mégis volt benne valami, ami taszította. Irtózásának talán nagyrészt a sietség volt az oka, amellyel a Specchi család

forszírozta ezt a házasságot. Nekik ugyanis az volt a fontos, hogy növeljék még hajadon lányaik, Clementina, Concettina és Christina házassági esélyeit. Az Orsini családhoz fűződő hivatalos kapcsolat nélkül csak jegyzők vagy a város, illetve a Szentszék kishivatalnoki állásban lévő férfiúi udvarolnának a három lánynak. Fia ő lenne a sógornőjük, akkor előkelőbb kérőkben is reménykedhetnének. Francesca azonban nem akarta ezért feláldozni magát. Ahelyett, hogy itt a templomban megtalálta volna a lelki békéjét, forrt benne a düh, és elhatározta, hogy annyi kellemetlenséget okoz a d’Specchi családnak, amennyi csak a hatalmában áll. Ezzel a

gondolattal végül felállt, térdet hajtott a Mária-kép előtt, és haragos tekintettel kiment a bazilikából, Annunzia pedig rémülten keresztet vetett, amikor meglátta. – Úrnőm, hívatnunk kellene egy gyaloghintót, amellyel hazamehet – javasolta a komorna. Francesca nem válaszolt, hanem a kis kirakodóvásár felé tartott. A két szolga már ott álldogált. Mindketten poharat tartottak a kezükben, és az akrobatákat figyelték. Francesca is a nézők közé vegyült, és tapsolt, amikor egy fiatal legény, aki alig ért a derekáig, rövid lábai ellenére ugrott egy szaltót. Utána egy nő, aki az

akrobatához hasonlóan szintén apró növésű volt, tamburinnal a kezében körbejárt, és pénzt gyűjtött. Antonio Caraciolo, a nápolyi nemesember, akit Francesca a szülei házában ismert meg, nevetve felmutatott egy dukátot a törpe növésű nőnek. – Ezt megkaphatod, ha most rögtön kézen állsz, és úgy maradsz, amíg tízig számolok! A törpe nő szeme mohón felragyogott, mert az érme többet ért, mint amennyit egy hét alatt kapott a publikumtól. Mégis kétségei támadtak. – Mi van akkor, ha olyan lassan számol, hogy elzsibbad a karom, és nem tudom magam tovább tartani?

– Soha nem tennék ilyet! – válaszolta Antonio Caraciolo nevetve, és Francescára mutatott, aki üdvözlésképp bólintott felé. – Ha akarod, majd az a hölgy számol helyettem. Megtenné, contessa? Francesca mosolyogva bólintott. – Szívesen, nemesúr! Köszönetképp a nápolyi férfi olyan sugárzó arccal nézett rá, hogy a lánynak újra jókedve kerekedett. Antonio Caraciolo nemcsak jóképű férfi volt, hanem magas rangú is, akihez szívesen hozzáment volna feleségül. Eszébe jutottak a szülei és a kardinális intelmei, amelyek heves ellenkezést váltottak ki belőle, és elhatározta, hogy megpróbál a

lehető legtöbb ilyen intelem ellen véteni. Ezért odament a nemesúrhoz, és bal kezét a férfi karjára tette, hogy úgy tűnjön, mintha együtt lennének. – Szívesen számolok – erősítette meg Francesca még egyszer, és a törpe nőre kacsintott. A nő megértette, hogy Francesca nem akar neki rosszat, és körbetáncolt rövid lábain, hogy csak úgy röpködött a szoknyája. – Szerintetek megtegyem? – fordult a megnövekedett számú publikum felé. – Természetesen! – kiáltotta egy férfi, aki a ruhája alapján borkereskedő lehetett, és ő is felmutatott egy pénzérmét. – Ezt pedig tőlem kapod! – Tőlem pedig ezt! De ahhoz

egyenesen ki kell nyújtanod a lábadat! – szólalt meg egy másik bámészkodó is. Mások is követték a példáját, végül a törpe nő társa összegyűjtötte a pénzt. Olyan sok volt, hogy a fickó oldalba bökte a nőt. – Na, gyerünk, csináld! Ne várakoztasd meg az uraságokat. A törpe nő pontosan tudta, hogy mit akar Antonio Caraciolo és a többi férfi, de nem engedhette meg magának, hogy szemérmes legyen. Ezért kiválasztott egy helyet, amelyik nem volt túl koszos, letámasztotta a kezét, és lendületet vett. Sikerült kézen állnia. A ruhája és az alsóruhái egyre lejjebb csúsztak, míg végül a lábai és alsóteste meztelenül

meredtek a magasba. Amikor Francesca meglátta ezt, majdnem megfeledkezett a számolásról, mert rövid lábai között a törpe nő is ugyanúgy festett, mint bármelyik másik asszony. A többi nézőt azonban nem elégítette ki ez a látvány. – Gyerünk, terpeszd szét a lábaidat – kérték többen is az akrobatanőtől, aki egy pillanatig habozott, de aztán arra gondolt, hogy fejedelmi módon megfizették, és megtette nekik a szívességet. – .. .nyolc, kilenc, tíz! – Francesca végül már gyorsabban számolt, miközben az emberek körülötte ujjongani kezdtek. Még a piacon összegyűlt

asszonyok is részt vettek a mulatságban, miközben Annunzia egyik keresztet vetette a másik után, és elhatározta, hogy erről az esetről otthon inkább hallgat. A törpe nő pár pillanatig még mutogatta a csupasz hátsóját a közönségnek, aztán elrugaszkodott, és megpördült a saját tengelye körül, hogy újra talpra tudjon állni. Utána illedelmesen meghajolt, és köszönetét mondott Francescának. - Tényleg nem számolt lassan, nemes hölgy. – Inkább túl gyorsan! – kiáltotta egy bámészkodó. – Egy férfi biztosan lassabban számolt volna – szólalt meg nevetve

Antonio Caraciolo. – A nők azonban összetartanak, bármilyen rangúak legyenek is! – Ez megalázó volt! – sziszegte Annunzia Francescának. Francesca a nézők soraiban néhány szerzetest pillantott meg, akik nem úgy festettek, mintha megbotránkoztak volna a törpe nő előadásán. Ezek szerint a férfiak is összetartottak társadalmi helyzetüktől függetlenül. Ekkor azonban Francesca megszomjazott, és az egyik borkimérést kezdte nézegetni. Ahogyan számított rá, Antonio Caraciolo követte a pillantását. – Meghívhatom egy frissítőre, contessa? – Utasítsa vissza, hiszen nem ő a

vőlegénye! – súgta Annunzia Francesca fülébe. Ő azonban ügyet sem vetett a komornára, hanem a nemesúrra mosolygott. – Szívesen, conte! Caraciolo a pulthoz vezette, amelynek a tulajdonosa azonnal utasított egy legényt, hogy állítson fel egy padot a két nemes vendége részére. Azután mélyen meghajolt. – Mit hozhatok uraságodnak? – Bort, mégpedig a legjobb fajtából, és két tiszta poharat –parancsolta a fiatal nemes, és amikor a gazda megérkezett a borral, elvette Francesca poharát, és egy fehér kendővel letörölte a szélét.

– Ki tudhatja, kinek a koszos szája érintette a poharat előtte – mondta a férfi nevetve. A gazda elhúzta a száját, mert mind a két poharat külön kimosta egy vödör friss vízben. Azonban nem mondott semmit, hanem a pénzérmével, amelyet Caraciolo nyújtott oda neki, visszahúzódott a hordói mögé. Caraciolo felemelte a poharát, és csodálattal nézett Francescára. – Engedje meg, hogy a szépségére igyák, contessa! – Merész szavak – válaszolta Francesca kacéran, és szándékosan nem törődött komornája figyelmeztető intésével.

– Csak a bátor férfiak érik el a céljaikat. Aki habozik, annak soha nem sikerülhet! – A félig meztelen törpe nő látványa felhevítette Antonio Caraciolo vérét, és azt kívánta, bárcsak Francescát is így láthatná. Biztos volt benne, hogy nem lesz könnyű dolga, mert a fiatal lányt éjjel-nappal őrizték. Ez azonban csak még jobban felizgatta a férfit. Ezért intett a fogadósnak, hogy töltsön Annunziának és a két szolgának is a borból, azután újra Francesca felé fordult. - Viszont kell hogy lássam, contessa. Ne utasítson vissza, mert belehalok a szomorúságba! Amikor a férfi keze kikerülve

Annunzia figyelmét Francesca derekára tévedt, a lány megértette, hogy mit forgat a fejében. Eszében sem volt Cirio d’Specchinek tartogatni az erényét, ezért el akarta mélyíteni az ismeretségét a tüzes nápolyi fiatalemberrel. – Holnap délután a Szent Irénkápolnában fogok imádkozni – súgta Caraciolónak. – Holnap délután én is ott fogok imádkozni! – Antonio elégedetten mosolygott. Az Orsini család korábbi nemzedékei ezt a kápolnát Irén, Szent Castulus özvegyének tiszteletére emelték, aki Szent Sebestyén megmentője volt. Havonta egyszer emlékmisét tartottak a kápolnában, de máskor csak néhány öregasszony

imádkozott ott. Ezért alkalmas volt a kalandokra, és Antonio már megismerkedett a sekrestyéssel, akinek a gondjaira volt bízva a kápolna. Biztos lehetett tehát benne, hogy tőle megkapja a kis sekrestye kulcsát, ahol senki sem fogja zavarni őket. Antonio egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy esetleg feleségül vehetné Francescát, de mindjárt el is hessegette ezt a gondolatot. Bár a lány is született Orsini volt, a család egy befolyás nélküli oldalágából származott, így nem lehetett hasznára a továbbiakban. Azzal a tervvel, hogy másnap eltölt vele egy kellemes órát, egy meghajlással

elbúcsúzott a lánytól, majd gyors léptekkel távozott. Francesca a férfi után nézett, és azon gondolkodott, hogy tényleg elmenjen-e a megbeszélt időben a kápolnába, hiszen az kissé félreeső helyen volt, és nemigen használták. Azt beszélték, hogy olykor szerelmespárok találkoznak ott, és olyasmit tesznek, ami nem illik egy erényes fiatalemberhez és egy erkölcsös lányhoz. De aztán dacosan hátravetette a fejét, és szólt Annunziának, hogy hívasson egy gyaloghintót.

XX. Miközben Francesca Orsini Rómában Antonio Caraciolo társaságában borozott, Bruno von Reckendorf a Majna menti dombokon lovagolt, és letekintett a kibitzsteini birtokra. Még ebből a távolságból is látta, hogy olyan emberek élnek itt, akiknek nem kell elvenniük a parasztok utolsó tyúkjait, hogy hús kerüljön az asztalukra. A vár ugyan nem volt túlságosan nagy, de elég tekintélyes volt egy szabad birodalmi lovag számára. Különösen a védősáncai voltak kitűnő állapotban. Bruno kelletlen elismerést érzett, de

hamar elnyomta magában ezt az érzést. Csak fogadósok és kereskedők élnek itt, akik abból élnek, hogy másokat rászednek. Bruno ezért abszurdnak tartotta a hercegérsek javaslatát, hogy féltestvérét Falko Adlerhez adja feleségül. Amint a lány hazatér Rómából, amilyen gyorsan csak lehet, férjet keres neki, hogy megakadályozza ezt a házasságot. Az általa kiszemelt vőlegény Volkach városának kapui előtt várt rá. Bár Reckendorf tekintélyesebb és befolyásosabb férfit akart volna sógorának, mint Siffer Bertschmann, Gottfried Schenk von Limpurg keresztülhúzta a számításait az őrült tervével.

Bertschmann észrevette ura arcának komorságát, és Kibitzstein felé mutatott. – Még mindig e miatt a népség miatt bosszankodik? - Jobban, mint bármikor ezelőtt! – Bruno von Reckendorf fenyegetően ökölbe szorította a kezét, azután áthatóan a várnagyára nézett. – Mit tudtál meg a kibitzsteiniekről? – Az özvegy, ahogyan sejtettük, elindult a schweinfurti vásárra. – Ki ment még vele? – kérdezte Reckendorf feszülten. – Legfiatalabb lánya, Hildegund, vagy hogy hívják... – Hildegard – szakította félbe Bruno, bár úgy ejtette ki a lány nevét,

mintha káromkodna. – Igen, ő, valamint négy fegyveres és két szolga egy szekérrel. Úgy tűnik, az özvegy nagy bevásárlásra készül Schweinfurtban. Még jobb is így. Örülni fogunk a zsákmánynak! – mondta Bertschmann vigyorogva, de az ura arca elkomorult. – Nem vagyunk útonállók, akik pénzt akarnak rabolni. Sokkal értékesebb forog most kockán, a becsületem. – Rendben – mormolta Bertschmann, aki nem értette, mire gondol az ura. Bruno von Reckendorf azonban nem törődött a várnagya érzéseivel, hanem tovább szövögette a tervét. – Szóval négy fegyveres és két

szolga kíséri az özvegyet? Ez kevés ahhoz, hogy elriasszon minket. A kibitzsteiniek megfizetnek az engem ért gyalázatért! Bertschmann hevesen bólogatott, mert számára az ura és a kibitzsteiniek közötti viszály a Bruno húgával kötött házasságot jelentette, és egyúttal azt is, hogy tovább emelkedhet a társadalmi ranglétrán.

Harmadik rész Az intrika

I. Francesca szíve a torkában dobogott, ahogy közeledett a családi kápolnához. Annunziát könnyen lerázta. A komornája még mindig a Santa Maria Maggiore-templomban várakozott türelmesen, és azt hitte, hogy Francesca egy különösen sokat kérdező papnál ül a gyóntatószékben, és éppen megvallja a bűneit. Azonban a lány gyorsan meggyónt, majd az egyik oldalbejáraton át kiszökött a szabadba. Amikor kinyitotta a kápolna ajtaját, arra gondolt, hogy éppen olyasmire készül, amiért a következő gyónása alkalmával kemény penitenciát kap

majd. Ettől a gondolattól majdnem visszafordult és visszament a Santa Maria Maggiore-templomba. Ehhez azonban túl dühös volt. Még ha a közeljövőben Cirio d’Specchi tulajdona lesz is, nem adja meg neki azt a diadalt, hogy szüzén vezesse a nászágyba. Eltökélt arccal belépett, és megpillantotta Antoniót, aki árnyékként állt a fal mellett, majd megszokásból az ajtó melletti szenteltvíztartóba mártotta a jobbját. Francesca összerezzent, amikor a hűvös víz a homlokához ért. Mivel éppen súlyos bűnt készült elkövetni, istenkáromlásnak érezte, hogy előtte meghinti magát szenteltvízzel. Mintha Antonio Caraciolo megsejtette volna a lány kétségeit,

odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Bella! A világ legboldogabb emberévé tesz – suttogta a férfi, és a sekrestye felé húzta a lányt. – Lefizettem a sekrestyést, hogy odaadja a kulcsokat. Csak egy óra múlva kell visszaadnom. Addig van időnk! Mire? – futott át Francesca fején. Arra, hogy a conte csillapíthassa a szenvedélyét, és szajhát csináljon belőle! A lány a gátlásaival küzdött, de követte a férfit a sekrestyébe. Caraciolo bezárta maguk mögött az ajtót, és belülről be is reteszelte. Önelégült mosollyal átölelte Francescát, és magához húzta. A lány reakciójából rájött, hogy az

még teljesen tapasztalatlan. A gondolat, hogy ő veheti el Francesca szüzességét, felkorbácsolta a szenvedélyét. Mielőtt Francesca feleszmélt volna, a férfi már fel is emelte egy kis asztalkára, és hanyatt fektette rajta. – Uram, mit csinál velem? – kérdezte Francesca rémülten. Gyengéd szavakat és csókokat várt volna, nem ilyen bánásmódot, amely inkább hasonlított arra, ahogy a katonák a meghódított városban rávetik magukat az első útjukba kerülő nőre. Bár tudta, mi történik ilyenkor, mert a kutyákat már megfigyelte párzás közben, és házas barátnőitől is hallotta, hogy ugyanez történik a házasságban is, azzal a különbséggel, hogy a nő a hátán fekszik.

Első alkalommal mégis több gyengédséget várt volna. Mivel Francesca tétovázott, Antonio Caraciolo felhúzta a szoknyáját, és felfedte a lány combjait. Amikor a férfi már éppen meg akarta oldani a nadrágját, egyszerre hangok hallatszottak a sekrestye ajtaja előtt. – Azonnal kinyitni! – kiáltott valaki, és Francesca rémülten ismerte fel az apja hangját. A lány fel akart ugrani, de Caraciolo egyik kezével visszatartotta, a másikkal pedig a nadrágján matatott, míg elő nem került egy csúnya, hajlott dolog, amelyet a lány altestéhez nyomott. Többre nem maradt ideje, mert a következő pillanatban felfeszítették az

ajtót. Cirio d’Specchi rontott be, és már futtában előrántotta a tőrét. – Ezért meghalsz, kutya! – Caraciolo felé sújtott a pengével, és eltalálta az oldalát. A nápolyi férfi felkiáltott, hátrált, és Francesca apjával találta szemben magát, aki megütötte egy bottal. Conte Ercole átkozódva szidalmazta a férfit, és pillantásra sem méltatta a lányát, aki gyorsan lehúzta a szoknyáját, és leugrott az asztalról. Belépett egy harmadik férfi is. Francesca összeszorította a fogait, amikor felismerte Dario d’Specchi urat, a vőlegénye apját. A férfi arca elfehéredett a haragtól, és azt kiáltotta a fiának, hogy szólja le azt a disznót. Miközben Francesca rémülten és

szégyenkezve a falhoz húzódott, Antonio Caraciolo rádöbbent, hogy veszélyben forog az élete, és megpróbált eljutni az ajtóig. Félúton azonban Ecole Orsini leütötte a botjával. Mielőtt a nápolyi fiatalember feltápászkodhatott volna, Cirio d’Specchi rávetette magát, és a bordái közé szúrta a tőrét. – Csavarjátok a fickót az egyik régi oltárterítőbe, nehogy összevérezze a padlót – utasította Dario d’Specchi a fiát. Cirio azonban eltorzult arccal Francescához lépett, és teljes erőből pofon vágta. – Átkozott szajha, ezt még keservesen megbánod! – Újra meg

akarta ütni a lányt, de Francesca apja visszatartotta a botjával. – Még nem a felesége! Uralkodjon magán. A házasságkötés után is csak a szokásoknak megfelelően büntetheti meg, és nem kénye-kedve szerint! Ha okot ad rá, hogy azt gondoljam, bántani fogja a lányomat, akkor nem egyezem bele a házasságba. A kemény szavak leforrázták a fiatal Ciriót, aki kérdőn az apjára nézett. Dario d’Specchi nem akarta veszélyeztetni a házasságon keresztül elérhető társadalmi felemelkedésüket, ezért leszidta a fiát. – Conte Orsimnek tökéletesen igaza van! Szégyen, ha valaki úgy megveri a feleségét, hogy látni lehet a nyomait. Ha

meg akarod fegyelmezni, akkor bőrszíjjal verd el a hátsóját. Ez hallgatásra bírja az asszonyokat, és a külvilág sem fogja azt gondolni, hogy durva ember vagy. Ahogyan Cirio d’Specchi kinéz, biztos, hogy minden este elveri majd őt a bőrszíjjal, futott át Francesca fején. Azután önző bolondnak érezte magát. Éppen az előbb halt meg miatta egy ember! Erre a gondolatra eltakarta kezével az arcát, és valami nedvességet érzett az ujjain. Csak akkor vette észre, hogy vérzik az orra, és a ruhája kivágását is vér színezi pirosra. Hirtelen kétszeresen kezdte érezni a fájdalmat, amelyet eddig a rémülettől észre sem

vett, és remegő vállal sírva fakadt. – Nézd, mit tettél! – kiáltott rá Dario d’Specchi a fiára. – Ha szerencséd van, talán nem törted el a lány orrát. A szeme mindenesetre belilul majd. Ha valaki meglátja... – Senki sem fogja meglátni – szólalt meg dühösen Ercole Orsini. – Francesca most hazajön velem, és addig nem hagyja el a szobáját, amíg meg nem tanulja, hogyan kell viselkednie egy engedelmes hajadonnak. - Vajon egyáltalán szűz még? – kérdezte izgatottan Cirio. – Ki tudja, hány fickóval szűrte már össze a levet ez a szajha! – Elküldöm hozzá a bábát, aki majd megvizsgálja. Ha a lányom már nem

szűz, akkor eldöntheti, hogy visszavonjae a házassági ajánlatát. – A fiam nem tesz ilyet. Jobb lenne, ha inkább előbbre hoznánk a házasságkötést – szólt közbe Dario d’Specchi gyorsan, mielőtt a fia bármit mondhatott volna. – Nem megyek feleségül egy egyszerű d’Specchihez, ha agyonvernek sem – szólalt meg Francesca. Iszonyodott ettől a férfitól, aki hidegvérrel leszúrta Antonio Caraciolót, mintha csak egy vadról lett volna szó. – Dehogynem! – üvöltött fel a lány apja, de erőtlen volt a fenyegetése. Dario d’Specchi is rájött, hogy így semmit nem érnek el. Félrehúzta a fiát,

és halkan a lelkére beszélt, majd visszament Ercole Orsimhez, és békítőleg felemelte a kezét. - Vigye haza a lányát, Conte Ercole. Otthon majd megnyugszik. Amint Őszentsége kilátásba helyezi számomra és a fiam számára azt a címet, amely méltó egy született Orsini lányhoz, megtartjuk az esküvőt! Francesca apja bólintott. – így lesz a legjobb, Signore d’Specchi. De mit csináljunk ezzel az emberrel? – Orsini a halott nápolyi fiatalemberre pillantott, aki összegörnyedve feküdt a padlón. – Majd mi elintézzük, conte. Sok hulla úszkál a Tiberisben. Eggyel több vagy kevesebb már nem számít –

válaszolta Dario d’Specchi, és utasította a fiát, hogy takarják le a halottat, és vigyék végre arrébb. – Az ajtó sajnos betört, különben bezárhatnánk a sekrestyét, így azonban valami mást kell kitalálnunk – tette hozzá dühösen. Ercole Orsini egykedvűen bólintott, majd átkarolta a lányát, és kivezette. Mivel nem akarta, hogy valaki meglássa Francesca véres arcát és bedagadt szemét, a saját kabátjába burkolta, és a templom előtt odahívta a két szolgát a gyaloghintóval, akiket előrelátóan magával hozott. Francesca alig észlelt valamit a hazafelé vezető útból, mert állandóan az

a kép lebegett a szeme előtt, ahogyan Cirio d’Specchi beront a sekrestyébe, és hidegvérrel megöli Antonio Caraciolót. Bár a conte nem az a gáláns úriember volt, akire a lány vágyott, a halála mégis nyomasztotta a lelkiismeretét. Csak amikor a szülői ház elé értek, jutott eszébe, hogyan lephette meg őket az apja és a két d’Specchi, ezért amikor kiszállt a gyaloghintóból, tekintetével Annunzia után kutatott. A komornája csakugyan a közelben volt. Mielőtt még Francesca megszólalhatott volna, az apja egy oldalbejáraton át berángatta a házba, fellökdöste a lépcsőn, és kinyitotta a lány szobájának az ajtaját. – Most pedig itt maradsz. Anyádon és rajtam kívül csak Annunzia léphet be

a szobába, senki más! – Ezekkel a szavakkal Orsini belökte a lányát a helyiségbe, és rácsapta az ajtót. Mostantól fogoly lett. Francesca attól félt, hogy addig tartják majd bezárva, ameddig Cirio d’Specchi az oltár elé nem vezeti. Szinte már sajnálta, hogy Antonio nem fejezte be, amit elkezdett. Ha fennállna a terhessége veszélye, Cirio d’Specchi bizonyára békén hagyná. Vagy mégsem. Egy olyan ember, aki minden további nélkül gyilkol, hasonló módon szabadulna meg egy fattyútól is. Kopogtak az ajtón, és ez kizökkentette Francescát a gondolataiból.

– Ki az? – kérdezte bosszúsan. – Én vagyok az, Annunzia! Most bejövök, úrnőm. Miközben a komorna kimondta ezeket a szavakat, megfordult a zárban a kulcs, kinyílt az ajtó, és Annunzia belépett. Amikor meglátta Francesca piros arcát és bedagadt szemét, felsikoltott. – Szent Szűzanyám, ezt nem akartam! – Elárultál engem, te bestia! – sziszegte Francesca. A komorna lehajtotta a fejét. – Én csak nem akartam, hogy odadobja annak a nápolyi gazembernek a tisztességét. Csak ezért mondtam el az

anyjának, hogy titokban találkozni akar Caraciolo úrral. – Honnan tudtad? – kérdezte Francesca, bár sejtette a választ. Tegnap kihallgattam a beszélgetésüket. Elhiheti, hogy sokáig viaskodtam magamban, hogy elmondjam-e, vagy sem. De a tisztessége és a családja becsülete fontosabb volt számomra. – Fontosabb, mint az irántam való hűséged – válaszolta Francesca keserű gúnnyal. – Miattad halt meg Conte Antonio Caraciolo, akit a fiatal d’Specchi gyilkolt meg! Engem pedig úgy megütött, hogy most ilyen szörnyen nézek ki. – Nem lett volna szabad

feldühítenie Cirio urat – ellenkezett Annunzia. – Caraciolo haláláért pedig ön a felelős. Végül is ön borult a nyakába és beszélt meg vele találkát. A komorna látta, hogy Francesca elsápad a dühtől, ezért békítőleg felemelte a kezét. – Nem, nem! Nem így értettem, úrnőm. Caraciolo maga tehet róla, hogy meghalt. Miért kellett egy ilyen erényes hajadont tévútra vezetnie? Annunziának azonban nem sikerült megnyugtatni Francesca lelkiismeretét. A lány egy lépéssel mellette termett, és ütésre emelte a jobbját. A komorna által várt pofon azonban elmaradt. Francesca dühösen nézett a

komornára, és a saját bedagadt arcára mutatott. – Ezért Cirio d’Specchi még felelni fog. Te pedig tűnj el a szemem elől. Nem akarlak többé látni! – Hozok vizet, hogy lehűtsük az arcát – ajánlkozott a komorna. Úrnője azonban az ajtó felé mutatott. – Tűnés!

II. Falko nem felejtette el egyhamar a búcsúzást Urstól. A férfi Bellinzonában meghívta a lovagot borozni, és olyan szaporán töltötte utána a poharát, hogy Falko észre sem vette, hogy a fejébe száll a nehéz ital. Csak amikor az ajtó felé indult, hogy a szabadban könnyítsen magán, döbbent rá, mennyire részeg. Akkor azonban már késő volt. Bár Urs láthatóan élvezte az apró bosszút az elvesztett párbaj miatt, volt benne annyi emberség, hogy az öntudatlan Falkót a fekhelyére vitte és betakarta. Mivel a lovag másnap nem tudott

lóra ülni, az utazóknak be kellett iktatniuk egy pihenőnapot. A lovag szinte egész nap félig öntudatlanul feküdt az ágyán, és észre sem vette, hogy Elisabeth leül mellé, és egy hideg vízbe mártott ronggyal a homlokát törölgeti. – Hogy van, lovag uram? – kérdezte Elisabeth estefelé sajnálkozva, de kis gúnnyal a hangjában. – Hol van Urs? Megölöm! Biztosan pálinkát kevert a boromba! – Falko fel akart kelni, de elszédült, és nyögve vissza-hanyatlott a fekhelyére. – Már régen útra keltek észak felé – válaszolta Elisabeth mosolyogva, és megkérdezte, hogy hozzon-e valamit inni. Falko csak akkor érezte, hogy

mennyire szomjas, és bólintott. – Azt megköszönném, tisztelendő anyám! Elisabeth kuncogott ezekre a szavakra, hiszen fiatalabb volt a lovagnál. – Azonnal jövök – mondta, és kiment a szobából. Útközben találkozott Edelgunde von Franunenberg asszonnyal. – Na, magához tért már a részeges barátunk? – tudakolta Edelgunde. Elisabeth ajkai körül elnéző mosoly jelent meg. – Még nem egészen. Most szomjas, és megkért rá, hogy szerezzek valami innivalót.

– Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotában jót tenne neki a víz vagy a bor. Inkább adjunk neki abból a főzetből, amelyet Oskar számára készítettem. Tegnap ő is alaposan a pohár fenekére nézett. Jót tesz a gyomornak. Úgy értem, a főzet, nem pedig Oskar. Szerencsére Giso tiszteletes és Hilbrecht önmérsékletet tanúsítottak. Ki tudja, mihez kezdenénk, ha ők is Falko állapotában lennének! – Ó, istenem! El sem merem képzelni. – Elisabeth nevetve követte a nemesasszonyt a szállás konyhájába, ahol a tűz fölött már lógott egy üst, amely kamilla, borsmenta és más gyógynövények átható illatát árasztotta.

Edelgunde elővette a kanalát, és megkóstolta a főzetet. Bár közben elfintorodott, azért elégedetten biccentett Elisabethnek. – Már csak le kell egy kicsit hűtenünk, azután a hőseink ihatnak is belőle! – Nem lesznek még rosszabbul tőle? – kérdezte Elisabeth fintorogva, mert szúrta az orrát a borsmenta erős illata. – Az első poharat valószínűleg kihányják majd – válaszolta Edelgunde összehúzva a szemét. – De ezzel kiadják az összes mérget is, amely a nagy ivászatban összegyűlt bennük, és utána szinte újjászületnek majd. Elisabeth nem volt teljesen

meggyőződve a főzet hatásáról, de nem akart ellenkezni a tapasztalt asszonnyal. Ezért engedte, hogy Edelgunde pohárba töltse a főzetet, és bevitte a lovag szobájába. Falko amint meglátta a poharat, megragadta, és mint aki szomjan akar halni, az egészet megitta. A következő pillanatban öklendezni kezdett, és mindent kihányt, ami a gyomrában volt. Elisabeth még időben a szája elé tett egy kendőt, hogy össze ne piszkítsa a ruháját. Közben korholó pillantást vetett Edelgunde asszonyra, aki mosolyogva legyintett. – Megmondtam, hogy minden méregnek ki kell jönnie a gyomrából. Figyeljen, mert mindjárt újra hányni fog!

– A figyelmeztetés a legjobbkor jött, mert Falko újra öklendezni kezdett, és ezúttal sárga epe és bűzös levegő jött fel a gyomrából. – Nemsokára jobban lesz – jósolta Edelgunde. Falko, aki úgy érezte, hogy menten meghal, gondolatban már ki is tekerte az asszony nyakát. De nem volt ideje ezen töprengeni, mert újra és újra öklendeznie kellett. Azután olyan gyengének érezte magát, hogy nyögve visszahanyatlott, és újra ájult álomba merült. Amikor felébredt, már éjszaka volt. Jobban érezte magát, és már kissé éhes is volt. Margarete azonban, akire Edelgunde ráparancsolt, hogy ápolja a

lovagot, csak egy darab száraz kenyeret és egy kevés tyúklevest adott neki. A férfi panaszaira felhúzott orral kiment, és csak egy nagy pohár friss vizet adott neki inni, amelyet a kinti kútról hozott. Falko mohón ivott, azután panaszkodni kezdett. – Nem hozna nekem egy kis bort, ahogyan az illik? Nem vagyok ló, hogy csak vizet igyák! – Először is, ahhoz vagyok szokva, hogy udvariasan beszéljenek velem, mert nem vagyok a cselédje. Másrészt pedig a lovakat okosabbnak tartom önnél. Hiszen még egy lovat sem láttam annyira lerészegedni, mint magát! – Ezzel, gondolta Margarete, eleget tett a nagynénje utasításainak, és fejét büszkén

felvetve kiment. Ettől a közjátéktól eltekintve a további útjuk nagyobb nehézségek nélkül zajlott. Oskar von Frammenberg nagy segítségnek bizonyult az első római utazása során szerzett tapasztalataival, és hasznos tanácsokat adott Falkónak. Figyelmeztette a lovagot a kis csalásokra is, amelyekre a fogadósok és kereskedők vetemednek az idegenekkel szemben. Hasznos volt Giso jelenléte is, aki a papokkal, szerzetesekkel és tanult emberekkel meg tudta értetni magát latinul. Erre bizonyos mértékig Elisabeth is képes volt. Mindenesetre a latintudása elég volt ahhoz, hogy elsajátítsa a helyi nyelvet. Ez fontos volt számára, mert a

következő években egy római kolostort kellett vezetnie. Falko és Hilbrecht, hogy le ne maradjanak Giso és a fiatal apátnő mögött, szintén elkezdték tanulni az itteni nyelvet, és azon versenyeztek, hogy melyikük halad jobban.

III. Miközben Falko csapata sietség nélkül Milánó és Modena városán át dél felé haladt, Bruno von Reckendorf egy schwebheimi kocsmában ült, és az emberére várt, akit Schweinfurtba küldött, hogy szemmel tartsa Marie Adlert és a kíséretét. Mivel már nem bírta a türelmetlenséget, többet ivott a kelleténél. A bortól csak erősödött a dühe a kibitzsteiniek ellen, és egyre vadabb bosszút forralt, de aztán belátta, hogy soha nem tudja ezeket a terveket valóra váltani. Ha enged a bosszúvágyának, akkor örökre kiesik a hercegérsek kegyeiből, és elveszíti

valamennyi frankföldi birtokát. Most is egy korsó bor állt előtte, amikor Siffer Bertschmann rontott be izgatottan a kocsmába. – Itt az idő, uram! Az özvegy útnak indult. Két óra múlva ideér a kíséretével. Bruno von Reckendorf olyan gyorsan ugrott fel, hogy közben meglökte az asztalt, és felborította a borospoharat. Bruno sajnálkozva pillantott az asztallapra ömlő borra, de elhessegette a képet, és követelőzőén Bertschmannra nézett. – Mire várunk még? – Tulajdonképpen csak az özvegy érkezésére... – Akit nem itt, hanem arrébb, az

erdőben várunk meg. –Reckendorf nevetve megveregette a várnagya vállát, és kiviharzott a kocsmából. – Uram, a számlája! – kiáltott utána a fogadós. – Ez biztosan elég lesz! – Siffer Bertschmann odadobott neki néhány pénzérmét, és az ura után rohant. Az istállóban találta meg Brunot, aki a lovát nyergeltette fel a szolgákkal. Olyan izgatott volt, mintha éppen menekülne, és az üldözői már látó-távolságon belül lennének. Azonban Bertschmann Bruno von Reckendorffal ellentétben csak merész tréfának tekintette a dolgot. – Az egész würzburgi érsekség és a

környék is jót nevet majd, ha meghallják, hogy megtréfálta a kibitzsteinieket! – Milyen igaz! – Bruno bőszen bólintott, majd lóra ült, és elviharzott. Nem sokkal később elértek az erdőbe, amelyen Marie Adlernek is át kellett haladnia, ha nem akart túl nagy kerülőt tenni. Pár száz lépés után Bruno egy keskeny ösvényre kanyarodott, amelyen a favágók jártak a sűrű erdőbe. Kisvártatva egy tisztás tárult fel előtte, ahol húsz fegyveres várakozott. Amikor felismerték Bruno von Reckendorfot, intettek neki. – Elérkezett az idő, uram? – kérdezte a vezetőjük. Bruno bólintott. – Igen, jönnek!

Mélyet sóhajtva végignézett az emberein. Mindannyian a birtokain születtek, és hűségesek voltak hozzá. Elégedetten megvárta, amíg Siffer Bertschmann is utolérte őket, azután felállt a kengyelben. – Emberek, ma megbosszuljuk az engem ért gyalázatot. De vigyázzatok! Nyugodtan elverhetitek a szolgákat, de vér ne folyjék. A vár úrnőjének sem eshet baja, és a lányának sem, aki vele van. Őt foglyul ejtjük, és a hasswaldi váramba visszük. Majd később eldöntőm, mi történjen vele. Az emberek bólintottak, Bertschmann pedig nevetni kezdett. – Lenne egy ötletem, hogy mi legyen

a sorsa. Legyen mindannyiunk szajhája, aztán pedig küldjük vissza az anyjához a ki-bitzsteini várba! Eleinte Reckendorf is ezt tervezte. Időközben azonban arra gondolt, hogy egy ilyen tett megvetést keltene, és több várurat a kibitzsteiniek oldalára állítana. Ezzel a cselekedettel Gottfried urat is feldühítené. Ennyit nem ért meg a dolog. A kibitzstei-niek ennek ellenére nem úszhattak meg ép bőrrel. Ezért akarta Bruno először is elrabolni az özvegy legfiatalabb lányát, Hilde-gardot. Ha már a markában lesz a lány, akkor még mindig gondolkodhat rajta, hogy mi legyen vele. Idegesen a várnagyához fordult. – Először gondolkodjon, és csak

utána beszéljen, Bertschmann. Nem vagyunk útonállók, hanem bosszút akarunk állni. Majd elválik, hogy milyen állapotban adjuk vissza az özvegynek a lányát. – Meg akarja zsarolni azt a szajhát? – Siffer Bertschmann csalódottan elhúzta a száját, mert a váltságdíj nyilván az ura zsebébe vándorol majd. Ha rajta múlna, kékre-zöldre vernék az özvegy szolgáit, majd egymás után megerőszakolnák az özvegyet, a lányát és az őket kísérő cselédeket, azután meztelenül hazazavarnák őket. Amikor előadta ezt a javaslatát, Bruno mérgesen rárivallt. – Azt teszed, amit parancsolok!

Megértetted? Csak a kisasszonyt raboljuk el. A többi nőt békén hagyjátok! – Ha így akarja, uram! – Bertschmann lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a dühét. Az volt az érzése, hogy Reckendorf túl sokat képzel a tervéről, és nem fog zöld ágra vergődni vele. Ha rendesen odacsapna, akkor az egész világ láthatná, hogy nem lehet vele és jövendőbeli sógorával packázni. De... Bertschmann töprengését a kém érkezése szakította félbe, akit Bruno az erdő szélére állított. – Jönnek! – jelentette a férfi. – Azonban nagyobb a csapat, mint amire számítottunk. Legalább hat fegyveres van velük és egy fél tucat szolga, valamint az asszonynép.

– Mit jelentsen az, hogy asszonynép? – kérdezte élesen Reckendorf. – Hát, egy lovas és még egy nő a hintóbán. Azonkívül még három-négy cseléd, akik a két szekéren ülnek. Reckendorf elkáromkodta magát. Marie Adler csapata így háromszor akkora volt, mint amire számítottak. Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy elhalasztja a tervét, amíg nem kínálkozik megfelelőbb alkalom. Azután dacosan megrázta a fejét. Bertschmann-nal együtt végül is több mint húsz embere volt, akik jól bántak a fegyverrel. Mindegy, hogy kettő vagy hat fegyveressel kell szembeszállniuk.

– Hallottátok! Többen vannak, mint gondoltuk. Legyetek gyorsak, de megfontoltak. Egyetlen szolga sem halhat meg! A vár úrnőjének és a többi asszonynak sem eshet baja. Különben vérbosszút veszünk a nyakunkba, amely a pokolra juttathat minket. A férfiak újra bólintottak, ezúttal Bertschmann sem ellenkezett. – Kövessetek! – Bruno von Reckendorf megfordította a lovát, és visszalovagolt az úthoz. Az emberei hosszú sorban követték, utolsóként Bertschmann, aki magában szidalmazta és tétova alaknak nevezte az urát. Marie és a kísérete még nem értek oda a rajtaütésre kijelölt helyre, amikor

Reckendorf eléjük lovagolt a csapatával. Amikor egy ló nyerítését hallotta maga előtt, bal kezével megragadta a gyeplőt, jobbjával pedig a kardjáért nyúlt. Halk káromkodással azonban mindjárt el is engedte a kardja markolatát. Nem vérfürdőt akart rendezni, hanem váratlan támadást indítani és elfogni Hildegard Adlert.

IV. Marie régen érezte már ilyen jól magát. Sikerült Schweinfurtban mindent beszereznie, amire a következő hetekben szükség lehet Kibitzsteinben, méghozzá nagyon jó áron. Annak pedig még jobban örült, hogy találkozhatott a lányaival, Trudival és Lisával. Sokat jelentett neki, hogy velük tölthet egy kis időt, mindjárt meg is hívta őket Kibitzsteinbe, és magával vitte őket. Végül is Lisa három hónapon belül megszüli az első gyermekét, és akart neki adni néhány tanácsot. Annak is örült, hogy Trudi és az első unokája is velük lesz Kibitzsteinben.

Éppen arra gondolt, milyen irigylésre méltó az élete, amikor patadobogást hallott. Marie gyorsan kihajolt a hintóból, és utasította az embereit, hogy hagyják szabadon az út egyik oldalát az idegenek számára. A szolgák azonnal engedelmeskedtek, így a menetük kétszer olyan hosszú lett. Trudi, aki Marie szerint egy igen temperamentumos kancán lovagolt, besorolt a hintó mögé. Őt követte Lisa hintója, Hildegard pedig a két szekér között lovagolt. A menet végén négy fegyveres haladt, míg a másik kettő Lisa hintóját kísérte. Marie feltételezte, hogy a veje, Otto von Henneberg bízta meg őket, hogy tartsák szemmel a feleségét.

Még mindig hihetetlennek tűnt számára, hogy Otto gróf udvarolt a középső lányának. Hiszen hosszú évekig az ellenségeik oldalán állt, és Truditól származott az arcán végighúzódó vágás is. A heg még mindig látszott, de nem csúfította el annyira Otto arcát, hogy csúnyának lehetett volna mondani. Lisa mindenesetre elég férfiasnak tartotta ahhoz, hogy elfogadja a házassági ajánlatát. Most Otto von Henneberg is a szoros szövetségeseikhez tartozott, ahogyan Marie másik veje, Peter von Eichenloh. Ezért Marie akkor sem gondolt semmi rosszra, amikor egy lovascsapat jött szembe velük, és a vezetőjük köszönés nélkül elment

mellettük. – Nem Bruno von Reckendorf volt az? – hallatszott Trudi kiáltása. Ekkor elszabadult körülöttük a pokol. Az idegen lovasok Marie embereire rontottak. A hat fegyveres sisakjára és a szolgák fedetlen fejére kardcsapások záporoztak. A többi támadó pedig átvágta a szekerek és a hintók köteleit. Marie érezte, hogy a hintója a földre zuhan, miközben a Lisát szállító hintó már csak egy kötélen lógott, és az elszabadult vezetőló vonszolta maga után. Marie hallotta az állapotos nő rémült kiáltását, és dühösen felállt. – Átkozott gazemberek! – kiáltotta Marie felháborodottan.

Ekkor egy lovas Marie mellé lovagolt, és páncéllal borított öklével az asszony fejére sújtott. Marie csillagokat látott, majd elfeketedett előtte a világ. Az utolsó kép, amelyet még látott, az volt, hogy Bruno von Reckendorf lerántja Hildegardot a lováról, és hason fekve maga elé dobja a nyeregbe.

V. Amikor Marie magához tért, annyira rosszul volt, hogy hányni kezdett. Miközben öklendezett, már megpróbált megszólalni. – Hol van Lisa? Alig lehetett érteni a szavait, azonban Trudi, aki az anyja fejét tartotta, azonnal tudta, mire gondol Marie. – Lisa okos lány, kiugrott a hintóból, mielőtt a ló magával ránthatta volna. – És Hildegard? Trudi kereste a szavakat, de az egyik fegyveres válaszolt helyette. – Ez a becstelen banda magával

vitte! Utólagos engedélyével elküldtem a társamat az egyik újra befogott lóval, hogy kövesse őket. – Nyereg nélkül? A férfi bólintott. – Kunner szőrén is meg tudja ülni a lovat, kengyel nélkül, és egyébként is ügyes legény. Sikerülni fog! Miután csillapodott a hányingere, Marie nagy nehezen talpra állt, és haragos arccal arrafelé kémlelt, amerre a támadóik eltűntek. – Ha a lányomnak baja esik, azt Reckendorf keservesen megbánja. Azután eszébe jutott a csapat többi tagja. – Hány embert veszítettünk? – Szerencsére egyet sem. A fickók

csak kardlappal vagdalkoztak, ezért inkább duzzanatokat és fejfájást okoztak. Meglepett minket a támadás. Bár a kezünket a kardunk markolatán tartottuk, semmit sem tehettünk. Ezek a fickók kicseleztek minket, és egyszerűen leterítettek, mint valami zöldfülűeket. Marie megértette, hogy mennyire bosszantja a férfit a dolog. De azzal is tisztában volt, hogy a hat fegyveres nem lett volna képes szembeszállni húsz ellenséggel. Ha ellenkeztek volna, akkor halottak és súlyos sebesültek is lettek volna, és Hildegardot akkor sem tudták volna megmenteni. Így is elég súlyos volt a helyzet. Három szolga annyira megsebesült, hogy

seborvosra volt szükség, és a támadók az ökrös szekerek és a hintók köteleit is elvágták. Ráadásul jó messze voltak a legközelebbi falutól is, ahol segítséget kaphattak volna. Mielőtt Marie döntést hozott volna, Lisához lépett, aki sápadtan feküdt a földön. – Mi van veled? Remélem, a gyereknek nem esett bántódása! Lisa befelé figyelt egy ideig, azután megkönnyebbülten bólintott. – Bár ő is legalább annyira megrémült, mint én, mozog, és nem hiszem, hogy megsérült volna. – Ha elveszted a gyereket, nem nyugszom addig, amíg Reckendorfot fel nem akasztják! – Marie ökölbe szorított

kézzel megfenyegette a már régen eltűnt támadóikat, aztán utasította Trudit, hogy lovagoljon el Gerolzhofenbe. – Próbálj meg szerezni egy seborvost vagy legalább egy borbélyt. Egy bábára is szükségünk lesz, aki megvizsgálja Lisát, azután egy szíjgyártóra és egy bognárra is, akik rendbe hozzák a szekereket és a hintókat. – Mi lesz Hildegarddal? – tudakolta Trudi. – Reméljük, hogy Kunner kideríti, hova vitte az a becstelen gazember. Azután kiszabadítjuk. – Nem szállhatunk harcba teljesen felkészületlenül Reckendorf ellen! – tiltakozott Trudi.

Ezzel Marie is tisztában volt. Értelmetlennek tűnt gyorsan összehívni minden fegyverest, akikkel ő és a vejei rendelkeztek. Bruno von Reckendorf bizonyára számol ezzel is, és megteszi a szükséges előkészületeket. Azonkívül a hercegérsek engedélye nélkül nem kezdhet háborúskodásba, különösen azért nem, mert Gottfried Schenk zu Limpurg közeli rokona volt ennek a gazfickónak, aki elrabolta Marie legkisebb lányát. – Ha Hildegardnak csak egy haja szála is meggörbül, azért Reckendorf keservesen megfizet! – ismételte meg Marie a fogadalmát, bár tudta, hogy ezek a fenyegetések semmit sem használnak a

jelen pillanatban. A megfelelő emberek támogatására volt szüksége most, és mindenekelőtt egy tervre. Tervet azonban csak akkor kovácsolhat, ha már tudja, hova vitték Hildegardot. – Mindenképpen el kell küldenünk valakit a hercegérsekhez, és jelentenünk kell ezt a gaztettet. Majd Trudi megteszi, miután segítséget hozott. Az egyik fegyveres pedig elkíséri. Ha a bajtársa képes szőrén megülni a lovat, akkor bizonyára neki is menni fog. Gyerünk, vegyétek le a vezetőlóról a hintóhoz való lószerszámot! A szolgák, akik még lábra tudtak állni, azonnal engedelmeskedtek, mert örültek neki, hogy az úrnőjük a saját sérülései ellenére is mindent a kezében

tart. Nem sokkal később Eichenloh egyik embere lóra pattant, hogy elkísérje és – ha szükséges – megvédje úrnőjét. Marie minden jót kívánt Trudinak az útra, azután az embereihez fordult. Ahogy az alaposabb vizsgálat után kiderült, senki sem sebesült meg halálosan, de két szolgának hetekre lesz szüksége, mire újra talpra tudnak majd állni. Az egyik ló viszont, amelyik Lisa hintóját húzta, elszökött. Marie számára ez a veszteség még könnyen elviselhető volt. Sokkal jobban aggódott középső lányáért. Lisa még mindig a földön ült, és olyan hevesen zokogott, hogy patakokban folytak végig a könnyek az arcán.

Marie megpróbálta megnyugtatni a leendő anyát. – Minden rendben lesz, kicsim, biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön! – Nem magam és a gyermekem miatt aggódom, hanem Hildegard miatt. Ha arra gondolok, hogy mit tehet vele ez a gazember, aki védtelen nőkre támad, akkor iszonyú haragot érzek! – Ahogyan én is – válaszolta halkan Marie. Szeme szikrákat szórt, és az asszony olyan agilisnak és erősnek tűnt, mintha nem is lenne lassan hatvanesztendős. Abban az órában megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg Hildegard ki

nem szabadul, és elrablói meg nem kapják méltó büntetésüket.

VI. Bruno von Reckendorf legszívesebben hangosan ujjongott volna. Sokkal jobban ment a dolog, mint várta. Önelégültségében a kibitzsteini özvegy nem számított támadásra, és ezért sikerült meglepni őket. így aztán Bruno ki tudta emelni Marie legkisebb lányát a nyeregből, és ellovagolt vele, anélkül hogy bárki megpróbálta volna megakadályozni ebben. Az embereivel is elégedett volt, akik, ahogyan parancsolta, kardlappal gyűrték le az özvegy szolgáit és fegyvereseit. Egyvalami azonban bosszantotta, ezért a mellette lovagló Siffer

Bertschmannhoz fordult. – Miért kellett az özvegyet páncélkesztyűs kézzel leütni? Ha emiatt meghal, akkor attól a pillanattól kezdve, hogy az a nyomorult Falko hazatér, egy háború kellős közepén találjuk majd magunkat, amelyet csak egyikünk élhet túl! Bertschmann gúnyosan Brunora nézett. – Nem ez volt a terve? Maga mondta, hogy megnyúzza azt a kutyát, és a bőrét a falra akasztja trófeaként! Bruno dühében valóban mondott valami hasonlót Falko Adlerről, és még most is azt kívánta teljes szívéből, hogy Falko kegyelemért könyörögjön, vagy holtan feküdjön a lábainál. De ezt olyan

módon akarta elérni, hogy ne árnyékolja be vele a becsületét. A lány elrablásán Frankföld legtöbb lovagja csak nevet majd. Ha azonban közben a lány anyja meghal, akkor asszonygyilkosnak fogják tekinteni, és száműzik. Bruno arra gondolt, hogy amióta a Falko ellen folytatott háborúskodás mellett döntött, gyakran kell mérgelődnie a vámagya miatt. Már-már azt kérdezte magától, hogy tényleg Bertschmann-e a megfelelő ember, akihez feleségül kellene adnia a féltestvérét. Legnagyobb sajnálatára azonban a szavát adta Siffer Bertschmann-nak. A foglya eddig úgy feküdt a lovon, mint egy zsák. Most azonban mozgolódni

kezdett. Bruno egyik kezével a lányt tartotta, a másikkal pedig a lovát vezette. – Jobb lesz, ha engedelmeskedsz. Megbánod, ha nekem kell engedelmességre bírnom – figyelmeztette Hildegardot, aki hadakozni próbált a férfi szorítása ellen. – Nyomorult gazfickó, ezt még keservesen megbánod! Az anyám és én... Mivel a lány szavaival csak felerősítette Bruno félelmeit, a kantárral megütötte Hildegardot. – Ha nem maradsz csendben, betömöm a szádat! Alig mondta ki a fenyegetést, Hildegard már el is némult, és többé nem ellenkezett. Bruno elégedett volt, hogy ilyen könnyen engedelmességre

bírta a lányt. Egy falu felé tartott, amelyen át akart lovagolni. Éppen a falubíró udvarához érkezett. Hildegard kézzel-lábbal kapálózni kezdett, és úgy ordított, mint akit felnyársaltak. – Segítség, elraboltak! Mentsetek meg ezektől a gazemberektől! A falubíró és több szolgája kirohantak a házból, és a lovasra meredtek, aki nagy vesződséggel próbálta megfékezni a foglyát és a lovát. – Mit jelentsen ez? – kiáltott fel a bíró. Azonban Siffer Bertschmann az orra alá tartotta a tőrét. – Fogd be a szád, és tűnj el,

különben... – Nem kellett kimondania a fenyegetést. A bíró még egy utolsó pillantást vetett a fegyveresekre, akik ismeretlen címert viseltek a mellükön, azután szolgáival együtt olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött. – Csőcselék! – gúnyolódott Bertschmann, miközben Bruno kiosztott néhány pofont Hildegardnak. – Átkozott boszorkány! Ezért még megfizetsz! – Újra ütésre emelte a kezét, azonban amikor a lány szemébe pillantott, amelyből eltűnt minden félelem, és csak megvetés tükröződött benne, leengedte a kezét. – Legyen ez lecke számodra – mondta Bruno hűvösen, és utasította az

egyik emberét, hogy peckelje ki Hildegard száját. A fickó elővett egy kendőt, és kihajolt a nyeregből, hogy Hildegard szájába tömje. A következő pillanatban azonban fájdalmas ordítással visszahúzta a kezét. – Ez a szajha megharapott! Olyan rémült volt a hangja, hogy Bruno önkéntelenül nevetni kezdett. Azután abbahagyta, megragadta Hildegard nyakát, és lehajtotta a lány fejét, hogy az embere ki tudja peckelni a száját. Amikor a férfi már éppen meg akarta kötni Hildegard nyakán a kendőt, a lány lábaival megrágta a lovat, és félő volt, hogy az állat megbokrosodik.

Bruno von Reckendorf rájött, hogy így nem jutnak semmire. Ezért megállította a lovát, és két férfi segítségével úgy megkötözte a lányt, hogy az mozdulni sem tudott. Miközben Bruno a fogollyal adódó gondok ellenére elégedett volt, Hildegardot ezernyi dolog aggasztotta. Nemcsak attól rettegett, ami várt rá, hanem Lisát is féltette. Annyit még látott, hogy a hintót tartó első ló megbokrosodik, és maga után húzza a hintót. Elképzelhető volt, hogy Lisa ettől elvetélt. De aggódott a nevelőanyja miatt is, akit Bertschmann leütött. Hildegard el sem tudta képzelni, hogy annyira gyűlöljön valakit, mint az elrablóját és annak visszataszító

cimboráját. Azt kívánta, bárcsak olyan erős lenne, mint egy medve, hogy szétszakíthassa a kötelékeit, és karmaival széttéphesse ezt a két embert. Ehelyett azonban csak egy kiszolgáltatott fogoly volt, akinek mindent el kell tűrnie. Miközben a szájába dugott rongyot rágta, hátha meg tud tőle szabadulni, elátkozta Reckendorfot, és kétségbeesetten töprengett, hogyan szabadulhatna ki a gazfickó fogságából.

VII. Firenzéhez képest Róma városa csalódást okozott. Falko még az Arnoparti város pompás épületeinek, a csodás templomok freskóinak, valamint a merész hidaknak a hatása alatt állt. Feje még tele volt ezekkel a képekkel, és most csak bámulta az elé táruló enyészetet. Itt-ott látott egy-egy romos bazilikát, néhány teret, amelyek körül házak és kisebb templomok sorakoztak szorosan egymás mellett. A város területének nagy részét, amelyet végtelennek tűnő falak vettek körül, félig összeomlott épületek, égbe nyúló oszlopok és egyéb építmények foglalták

el, amelyeket talán kőbányának használtak. Falko csalódottan fordult Gisóhoz. – Ezt nevezed te a világ fővárosának, Caput Mundinak? – Mert mégis ez a világ fővárosa – válaszolta hevesen a barátja. – Róma Őszentsége V. Miklós pápa városa. A története során már nálunk különb embereket is láttak a város falai, például Julius Caesart, Konstantin császárt és a nagy császárokat, Károlyt és Ottót. – És hódítókat, fosztogatókat is, mint a hun Attila, a gót Alarich és a vandál Geiserik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Elisabeth. Giso az egyik név hallatán hevesen ellenkezni kezdett.

– A hun király soha nem lépett be a szent városba! Nagy Szent Leó pápa kivonult elé, és megmutatta neki Isten hatalmát és dicsőségét, és a barbár erre behúzott farokkal eltűnt Itáliából. Egy évvel később egy fiatal keresztény nő, akit Attila házasságra akart kényszeríteni, a saját copfjával fojtotta meg a királyt a nászágyban! Falko a fejét csóválta. – Ezt nem hiszem. Attila nagy király volt, Itáliát pedig barátja, a nagy gót király, Theuderich számára hódította meg. Biztosan nem menekült el meghunyászkodva. Ami pedig a szüzet illeti, ő igazából xanteni Szigfrid özvegye volt, akit az asszony rokonai

alattomos módon meggyilkoltak. Az asszony ezután a nagy Attila királlyal bosszút állt a Niebelungokon. Miközben Giso a szemét forgatta, Elisabeth megpróbálta elmagyarázni Falkónak, hogy ő az egyház írásaiból merítette a tudását, Falko pedig csak egy mondát ismer, amely teljesen eltér attól. Miután Falko nem engedett az igazából, Elisabeth újra Giso felé fordult. – De Alarich és Geiserik hódították meg és fosztották ki Rómát. Időközben Falko is megnyugodott, és a várost figyelte. – Ahogy most fest a város, az nem lehetett olyan régen. Csodálkozom is rajta, hogy a pápa egyáltalán visszatért ide a fosztogatások után. Hiszen francia

földön már új otthonra lelt. Giso tiltakozva felemelte a kezét. – Úgy érted, Avignonban! Az nem francia föld, hiszen egész Provence egykor a Szent Római Birodalomhoz tartozott. A francia király jogtalanul szerezte meg azt a területet! A pápa pedig nem a gótok és a vandálok miatt hagyta el Rómát, hiszen azoknak a támadásai majdnem ezer évvel ezelőtt voltak. Falko hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ezer éve? Róma azóta romokban hever? Ezt nem értem. Giso lemondott arról, hogy elmagyarázza a szent város történelmét a barátjának. A dombokra mutatott,

amelyek a Tiberistől délre emelkedtek ki az ingoványból. – Az ott a Quirinalis domb, mögötte pedig a Capitolinus domb, ott feljebb pedig a Palatinus. A Quirinalis dombon áll a San Lorenzo in Lucina-templom, ott pedig a Santa Maria Maggiore-bazilika. Mögötte pedig a Lateráni Szent Jánosbazilika, Róma püspökének temploma. – A pápán kívül másik püspöke is van Rómának? – kérdezte Falko, aki csak néhány templomtornyot látott kiemelkedni a bozótból, amely a domboldalakat borította. – A pápa egyben Róma püspöke is. Ebben a minőségében az ő temploma a Szent János-bazilika. Azonban a kereszténység vezetőjeként a Szent

Péter-bazilikában imádkozik. Ott koronázták meg a Szent Római Birodalom császárait is! Mivel Giso a diákévei alatt és később mint pap rájött, hogy mennyire fontos a tudás, csak a fejét csóválta azon, hogy Falko mennyire tudatlan. Azután mégis a védelmébe vette a barátját. Falko végül is nem volt pap vagy magiszter, csak egy birodalmi lovag, akinek inkább a lovakhoz és a tehenekhez kellett értenie, és nem kellett tudnia, hogy a barbárok melyik évben fosztották ki Rómát. Úgy tűnt, Elisabethnek is ez a véleménye, mert pontosan elmagyarázta Falkonak, hogy hol vannak Róma

jelentősebb templomai, végül pedig egy óriási kerek épületre mutatott, amely egy sor romos és omladozó ház között állt. – Az ott a Colosseum, ahol a kegyetlen Nero és Diocletianus császár és a többi pogány uralkodó rengeteg keresztényt küldött mártírhalálba. – Hogy történt mindez? – tudakolta Falko. – Megölték őket! – csattant fel Giso, aki lassan kezdte elveszíteni a türelmét. Falko inkább Elisabethtel beszélgetett, hogy ne kelljen továbbra is elviselnie a barátja rossz hangulatát. Az apátnő örömmel megosztotta vele azt a tudást, amelyet a kolostorában talált könyvekből szerzett. Végül elértek a kapuhoz, amelyen keresztül be lehetett

jutni a városba. A Vatikánt körülvevő falakhoz hasonlóan a kaput is nemrég újíthatták fel. Az Angyalvár körül és a Tiberis partján húzódó erődítményeken is dolgozhattak, mert ott is állványok és lábhajtású daruk álltak. Hilbrecht az őröknél akarta kipróbálni az útközben szerzett nyelvtudását, de azok értetlenül néztek rá. Ekkor egy fiatal legény lépett oda hozzájuk, aki addig egy fűszálat rágcsálva támasztotta a falat. – Segíthetek, uram? – kérdezte akcentussal, de érthető németséggel. – Nem értem, miért nem értik meg ezek a fickók, amit mondok –

panaszkodott Hilbrecht. – Pedig Firenzében megértettek. – Firenzében a toszkán nyelvjárást beszélik, az jobban hasonlít a lombardhoz, amelyet a legtöbb német megtanul. Itt azonban a laziói nyelvjárást beszélik, amely teljesen más – válaszolta nevetve a legény. Gyorsan váltott néhány szót az őrökkel, mielőtt újra Hilbrechthez fordult, akit a csapat vezetőjének nézett. – Ha kívánja, tárgyalok az érdekükben a poroszlókkal. – Miről kellene tárgyalni? – Giso bosszankodott a nem tervezett fennakadás miatt, és lovával az őrök felé indult. – Mit jelentsen ez? – kérdezte

latinul. – Jámbor német zarándokok vagyunk, és a tisztelendő Elisabeth anyát kísérjük a Tre Fontane-i zárdába. - Tre Fontane a Tiberis mellett van, errefelé – szólalt meg készségesen a római fiatalember. – A tisztelendő apátnő holnap megy el a kolostorba. Addig a németek Campo Santo Teutonico negyedében marad velünk együtt. – Giso el akart haladni az őrök mellett, de a tolmácsuk feltartóztatta. – Uram, az őröket alig fizetik meg, és biztosan örülnének a borravalónak. Róma már csak ilyen. Az előkelő urak és a kardinálisok krőzusi gazdagságra tesznek szert, de a szegény emberek csak

még jobban elszegényednek. Falko látta, hogy az egyik őr hevesen bólogat, és arra gondolt, hogy nyilván ő is beszéli a németet. Mégis inkább engedi a legényt beszélni maga helyett, aki persze maga is borravalóra számít. Mivel a lovag nem tudta eldönteni, hogy a borravaló helyett ne inkább néhány pofonnal jutalmazza-e meg az őröket, Elisabethhez fordult. A hölgy nevetve Falko erszényére mutatott. – Adjon nekik egy kis pénzt. Jobb lenne, ha nem szitkozódással vásárolnánk meg a belépőnket Rómába. – Persze hogy nem, de... – Falko elhallgatott, kinyitotta az erszényét, és odadobott egy pénzérmét a legénynek. –

Tessék! Oszd el az őrök között, és mondd meg nekik, hogy engedjenek be, mert különben dühös leszek! A legény a pénzérmét nézegette, majd olyan gyorsan elrejtette, mintha attól tartana, hogy az őrök meglátják, mennyit kapott. Azután lendületesen meghajolt Falko előtt, és mondott valamit, amire az őrök elléptek az útból, majd a nyitott kapura mutatott. – Tessék, most már bejöhetnek! – Köszönjük! – Elisabeth a legényre mosolygott, amitől Falkót egy pillanatra elöntötte a féltékenység, majd belovagolt a Vatikán hátulsó részébe. Giso, Hilbrecht és Oskar von Frammenberg olyan gyorsan követték, hogy Falko

egyszerre Margarete oldalán találta magát. A hölgy gúnyosan méregette a lovagot. – Nos, lovag uram, újra engedelmes kutyaként viselkedett a tisztelendő anyával szemben, és minden intésének engedelmeskedett? Falko inkább nem is válaszolt. Bár megmentette a fiatal hölgy életét, eddig mégsem kapott sok köszönetét érte. Megvonta a vállát, majd megsarkantyúzta a lovát, és hamar utolérte a barátait. Amikor azonban újra Elisabeth mellett haladt, eszébe jutott, hogy fogalma sincs, merre lehet a Campo Santo Teutonico. A fiatal római legény követte őket,

és mosolyogva kisegítette a lovagot a pácból, mert előrement, és mutatta az utat.

VIII. A Szent Péter-bazilikát is felújították. Falko azonban még így sem mert volna fogadni rá, hogy a templom átvészeli a következő telet. – Nagy Konstantin építtette ezt a templomot, aki a római császárok közül elsőként vette fel a kereszténységet, és a bazilika több mint ezer éve dacol a világ viharaival – magyarázta Giso, és ez megerősítette Falkót abban a véleményében, hogy mindaz, ami Rómában valaha szép és pompázatos lehetett, ősrégi időkből származik, miközben a város mostani lakói örülnek, ha kapnak egy kis alamizsnát a jámbor

zarándokoktól, hogy éhen ne haljanak. Így vagy úgy, Róma nem az a város volt, ahol a lovag sokáig szándékozott maradni. Bár Falko sajnálta, hogy el kell válnia Elisabethtől, mégis elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, elindul hazafelé. A fiatal apátnő fájdalmas vágyakozást keltett benne, ezért jobbnak látta, ha nem látja többé. Mielőtt azonban elhagyná Rómát, meg akarta fogadni Giso tanácsát, hogy keressen fel egy szajhát. Azt remélte, hogy így gyorsabban elfelejti majd Elisabethet. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, amikor elment a pápai őrség mellett, azok felé az épületek felé, amelyek már régóta a német ajkú zarándokok szálláshelyéül szolgáltak. Az

épület közel volt a Szent Péterbazilikához, és ahogyan arról Giso büszkén beszámolt, saját jogokkal rendelkezett, mert nem a pápa, hanem a Szent Római Birodalom császárának fennhatósága alatt állt. Falkót nem érdekelte a szőrszálhasogatás, inkább odalovagolt az első útjukba kerülő szerzeteshez, és megkérdezte tőle, hol szállhatna meg a kíséretével. A szerzetes két közeli épületre mutatott. – Ebben szállnak meg a jámbor zarándoknők, a másikban pedig a zarándokok. – Mindegyik épületben van egy

nagy hálóterem, igaz? Útközben elég ilyet láttunk. Nincs egy olyan hely, ahol egyedül lehetünk? A tisztelendő Elisabeth anyát kísérjük, aki apácák elöljárója lesz itt Rómában. – Falkót kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy újra több tucat férfival összezárva kell töltenie az éjszakát. Megkönnyebbülésére a szerzetes bólintott, és egy másik épületre mutatott. – Ezt a szárnyat a magas rangú vendégek számára tartjuk fenn, akik felkeresik a szent várost. Mindenesetre a nők és a férfiak ott is külön alszanak. Ha akarnak, ott megszállhatnak. Ezért azonban adakozniuk kell ennek a szent helynek a javára! – Ennyit megér nekem a dolog –

válaszolta Falko, amiért Elisabeth, aki egyedül akart maradni, hogy tisztába tegye a zavaros gondolatait, egy mosollyal ajándékozta meg. Ahogyan Falko, az apátnő is kapott egy kisebb szobát. Giso és Hilbrecht azonban kénytelen volt megosztani szálláshelyét Oskar von Frammenberggel, míg Edelgunde asszony, a cselédje, Mia és Margarete a negyedik szobát kapták. így történt, hogy Falko és Elisabeth szobáját csak egy fal választotta el egymástól, míg a másik két apáca egy apró kamrában került elhelyezésre a tető alatt. Falkónak olyan érzése támadt, mintha az ördög keze lenne a dologban, aki kísértésnek teszi ki, ő pedig nem

tudta, hogy ellen tud-e állni a csábításnak. Ezért amikor az úti társaság valamennyi tagját elhelyezték, Falko azt javasolta Hilbrechtnek, hogy nézzék meg a várost. Először egy rendes kocsmát akart felkeresni, mert azt remélte, hogy bódultan könnyebben átvészeli majd az éjszakát, amikor Elisabeth közelebb lesz hozzá, mint bármikor előtte. Másnap elkíséri majd az apátnőt a Tre Fontane-i kolostorba, amely kissé messzebb esett a várostól, és azon a helyen állt, ahol Szent Pál apostolt lefejezték. Azután már csak az emlékek maradnak neki Elisabethről. Amikor Hilbrecht azt mondta, hogy szívesen elkísérné őt, Falko legszívesebben visszakozott volna. Mi

van akkor, ha Elisabeth vágyakozni fog rá, és éjjel nyitva hagyja neki a szobája ajtaját? Szedd össze magad! – szidta magát Falko, és megveregette Hilbrecht vállát. – Gyerünk, öregem. Derítsük ki, hogy ízlik a bor Rómában! – De ne igyál annyit, mint Bellinzonában. Nem fogom tartani a fejedet, ha hánynod kell – gúnyolódott Hilbrecht. Giso ügyet sem vetett rájuk, mert egészen más gondok foglalkoztatták. Még aznap beszélni akart a pappal, akit a würzburgi püspök kapcsolattartójaként megnevezett. Ehhez igazán nem volt szüksége erre a két nagy gyerekre,

ahogyan magában Falkót és Hilbrechtet nevezte. Jó mulatást kívánt nekik, és végignézte, ahogy felülnek a paripáikra, amelyeken az utazás alatt alig lovagoltak, és amelyek most lelkesen toporzékoltak. A kistestű utazólovak, amelyeken a két lovag megtette az út nagy részét, most kipihenhetik magukat az istállóban, és megtömhetik a kendőjüket zabbal. - Tudod egyáltalán, hogy hol találunk egy rendesebb kocsmát? – kérdezte Hilbrecht, amikor elhagyták a körbekerített német negyed területét. Falko fölényes vigyorral nézett a barátjára. – Nem, de fogadok, hogy mindjárt megtudjuk!

– Honnan? – Alig szólalt meg Hilbrecht, már meg is pillantotta a fiatal római legényt, aki eddig kétszer is a segítségükre sietett. Falko odaintette a legényt, és felmutatott egy pénzérmét az ujjai között. – Barátom, bizonyára tudod, hol talál két idegen utazó a szent városban egy helyet, ahol jó bort, szaftos sültet szolgálnak fel, és esetleg még csinos lányok is megfordulnak! A legény úgy tett, mintha gondolkodnia kellene. – Sok kocsma és taverna van Rómában, uraim. Azonban soknak rossz híre van, másokban pedig vizezik a bort, természetesen a Tiberisből és nem az

Albán-hegységből nyert vízzel, amit talán még meg is bocsátanék. Sok kocsmában olyan rossz az étel, hogy még az éhes farkasok is vonakodnának megenni. – Azt kérdeztük, hova menjünk, nem azt, hogy mely kocsmákat kerüljük el – szakította félbe Falko nyersen. A római legény gúnyosan végigmérte a lovagot. – Nos, van néhány fogadó. De nem sok, ahova tényleg érdemes elmenni. Itt a Vatikánban szinte lehetetlen ilyet találni. Túl sok a zarándok. A Tiberis másik oldalán pedig nagyon óvatosnak kell lenni. De tudok valamit az uraságok számára. Ha lefelé lovagolnak a Tiberis mentén, akkor elérik a Trastevere város-

részt. A trasteverei Santa Mariatemplomtól egy kőhajításnyira találják a derék Gaspare fogadóját. Kitűnő a bora, a felesége mesterien főz, nem beszélve a lányáról...! A legény csettintett a nyelvével. Nem is sejtette, hogy éppen csak megúszta a pofont, amelyet Falkótól kapott volna, ha nem ad nekik menten használható információt. - Tehát a fogadósnak Gaspare a neve. Remélem, hogy ő, a felesége és a lánya beváltják mindazt, amit ígértél. Különben ne kerülj egyhamar a szemem elé. A római legény elnevette magát, de azért pár lépést hátrált.

– Nem fog csalódni, signore. Azonban nem gondolja, hogy én is megérdemlek egy kis figyelmességet? Egyébként Gianni a nevem. – Gyere el holnap reggel újra. Ha meg leszek elégedve Gaspareval, akkor veled sem leszek kicsinyes. Gyere, Hilbrecht, szomjas vagyok! – Falko újra eltette a pénzérmét, nevetve megfordította a lovát, és elvágtatott. A barátja követte, Gianni pedig vigyorogva félrefordult. Az egyik szerzetes, aki végighallgatta a beszélgetést, megkocogtatta a homlokát. – Megbolondultál, Gianni? A Trasteverébe küldöd a németeket? Enni és inni fognak, azután elverik a fogadóst,

mert nem adja oda nekik a lányát. Holnap pedig dühösek lesznek, és mindenkin ki akarják majd tölteni a mérgüket. Jobb lenne, ha átmennél a Tiberis másik oldalára, és nem mutatkoznál itt egyhamar. – Ugyan, csak tréfa volt! – Gianni csak nevetett a szerzetes intelmein, és arra gondolt, hogy Gaspare gőgös lánya, Mariangela meg is érdemelné, hogy a két német lovag megerőszakolja. Nem kellett volna visszautasítania őt! Erre a gondolatra a legény fütyörészve továbbállt.

IX. Gaspare nem tartozott a legszegényebbek közé, mert a fogadója nagy volt, és egy alacsony falakkal körülvett terasz is tartozott hozzá. A teraszon néhány férfi ült, akik bort ittak és fehér kenyeret ettek, amelyet egy fűszeres illatú folyadékkal teli edénybe mártogattak. Falko már a látványtól megéhezett, és sejtette, hogy Hilbrecht is szívesen enne valamit, amikor megjelent a tiszta nadrágot és inget viselő fogadós, és egy tálcán több tányért vitt ki a vendégeknek. – Hé, fogadós, hozz egy kancsóval a legjobb borodból, két poharat és valami

ételt, amelyet a király sem utasítana vissza – próbált megszólalni Falko az idegen nyelven, melyet útközben tanulgatott. Szerencsére Gaspare megértette, de római nyelvjárásban válaszolt, s ezt Falko csak nehezen tudta követni. – Egy pillanat! Előbb ki kell szolgálnom azokat az urakat. Addig üljenek le. Mariangela azonnal hoz bort és kenyeret fűszeres olajjal, hogy csillapítsa az éhségüket. – Azután kiosztotta a tányérokat. Falko úgy találta, hogy a fogadós a társadalmi rangjához képest kicsit túl sokat enged meg magának, azután arra gondolt, hogy mégiscsak ő a ház ura, ők pedig csak vendégek. így aztán Falko

leült Hilbrecht mellé, aki már helyet foglalt egy szabad asztalnál. A lovag a gondolataiba merült, ezért nem figyelt a bejáratra, és csak barátja elragadtatott arckifejezését látva vette észre, hogy történik valami. Falko felnézett, és megpillantotta a fogadós lányát, aki világos blúzt és piros szoknyát viselt, és éppen egy teli kancsót, két poharat, egy vekni kenyeret és két csészét egyensúlyozott a karján. Ahogyan Falko megállapította, a legszebb lány állt előtte, akit valaha látott. A lány karja és arca enyhén le volt barnulva, haja sötét volt, kedves arcával és kecses alakjával pedig felvette a versenyt Elisabeth hűvös szépségével.

Mariangela lerakta a két vendég elé a bort és a kenyeret, közben pedig kíváncsian nézett rájuk. Bár Gaspare fogadója híres volt a kitűnő boráról és ízletes ételeiről, az előkelő urak csak ritkán jártak erre. A lánynak úgy tűnt, hogy a két idegen úr messziről érkezett. A ruhájuk alapján németek lehettek, akik zarándokként időztek Rómában. Mindenesetre egyikük sem tűnt túl jámbornak. A szögletes arcú férfi gondolatban mintha már le is vetkőztette volna a lányt. Csettintett a nyelvével, és a lány fenekére csapott. – Biztosan tetszenél nekem ma éjszaka, kedvesem – szólalt meg a férfi

akadozva, lombard nyelvjárásra emlékeztető hanglejtéssel, és elvigyorodott. Mariangela jobb keze megrándult, hogy lekeverjen neki egy pofont, de visszafogta magát, végtére is a férfi nem egy helyi naplopó volt, mint például Gianni, aki arra akarta rábeszélni a lányt, hogy menjen el vele a régi romokhoz, vagy valamelyik félreeső kápolnába. Ennek ellenére eszében sem volt engedni a férfi szemtelenségének. – Ha szajhát keres, signore, akkor vissza kell menni Rómába. Itt a Trasteverében csak erényes lányok laknak! – Ezekkel a szavakkal felszegte a fejét, hátat fordított a férfinak, és eltűnt a házban.

Gaspare a szeme sarkából figyelte a jelenetet, de nem hallotta, hogy mit beszélnek, ezért követte a lányát a konyhába. – Mit akart tőled a német lovag? Mariangela megvetően legyintett. – Azt hitte, hogy ló vagyok, illetve kanca, akit ma éjjel meglovagolhat. – Remélem, visszautasítottad! – szólalt meg a fogadós felesége, aki éppen egy nagy darab borjúhúst szeletelt. Gaspare nagyot fújtatott. – Ugyan már, asszony, mi baja eshet? Egyszer úgyis szét kell majd terpesztenie a lábát. Nem is lenne rossz elsőként egy német nemes, különösen, ha

fizet is érte. Az asszony rémülten felpillantott. – Csak nem akarsz szajhát csinálni a lányunkból? – Nem minden lány szajha, csak mert megmelegíti egy gazdag férfi ágyát, néhányan még szerencsével is járnak! – válaszolta a fogadós, és szemrehányó pillantást vetett a feleségére. Mariangela azon töprengett, mire célzott az apja. A szülei már régóta veszekedtek miatta. Miközben az apja ajánlott már a lánynak néhány férfit, akiket régóta ismert, az első éjszakára, de az anyja mereven ellenezte, hogy ilyesmit tegyen. A lány gyóntatója, páter Luciano is többször kérlelte már őt, hogy ne adja oda magát a legelső férfinak,

hanem őrizze meg a szüzességét a férje számára. Gaspare mondhatott, amit akart, a trasteverei Santa Maria-templom papjával szemben nem volt esélye. Sajnálta, hogy le kell mondania a pénzről, amelyet egy jómódú kereskedőtől vagy éppen egy német nemestől kapott volna a legfontosabb éjszakáért a lánya életében. Mariangela még utána is találhat magának férjet. Mivel nem volt több gyermeke, egyszer majd a lánya fogja örökölni a fogadót, és Gaspare éppen emiatt aggódott. Már régen elhatározta, hogy megtöri a lány büszkeségét, és rákényszeríti, hogy adja oda magát az általa kiválasztott férfinak.

Azonban most nem akart erről vitatkozni. Inkább rászólt a feleségére, hogy készítse el már végre a sültet, és megparancsolta Mariangelának, hogy nézzen a vendégek után. Mielőtt kiment a konyhából, Gaspare még visszafordult a felesége felé. – Nem kellene elkényeztetned a lányt, Marioza. Végül is nem nemes kisasszony, pedig még azok is odaadják magukat más férfiaknak, nem csak a férj üknek. A felesége elsápadt és összeszorította a fogát, mintha nem akarná kimondani a nyelvén levő szavakat. Ehelyett beleszúrta a sültbe a kétágú villát, amelyet a hús forgatásához

használt. Azután összeszedte magát. – Azt akarom, hogy a lányom tisztességgel menjen férjhez. Ez Istennek tetsző cselekedet, páter Luciano is megerősítheti. – Túl sokat fecseg az a pap! Miközben mit sem ért az egyszerű emberek életéből. – Gaspare rájött, hogy nem tudja meggyőzni Mariozát. De nem adta fel. Végül is Mariangela nem szent, hanem egy... Nem folytatta a gondolatsort, nehogy még jobban dühbe guruljon, és mérgesen a feleségére nézett. - Több gyereket kellett volna szülnöd nekem! De olyan aszott és terméketlen a tested, mint a föld egy

forró nyár után. – Gaspare lágy érezte, hogy ezzel megfizetett a felesége okozta bosszúságért, és visszament a teraszra, ahol újra felvette a joviális fogadós szerepét, akinek csak a vendégek számítanak.

X. Miután a fogadós lánya elment az asztaluktól, Hilbrecht a barátjára nézett, és színpadiasán felnyögött. – Milyen kemény ez a lány! – Biztosan csak fel akarja srófolni az árat! De velem nincs szerencséje! Van ebben a városban tíz évre elegendő szajha is. – Falko dühösen legyintett, és azon gondolkodott, hogy megvárja-e a sültet, vagy dobjon némi aprópénzt az asztalra, és keressenek máshol egy szajhát maguknak. Vele ellentétben Hilbrecht nem adta jelét, hogy fel akarna állni. Kiürítette a poharát, újra töltött, és Mariangelát

figyelte, aki ügyesen kiszolgálta a többi vendéget, s közben mosolyogva elkerülte az őt tapogató kezeket. – Azt gondolom, hogy ez egy valóban erényes lány – szólalt meg kis idő múlva Hilbrecht. – Egy fogadós lánya és az erény! Hilbrecht, te álmodozol. Oskar lovag mesélte, hogy Rómában vannak apácazárdák, amelyekben többet bujálkodnak, mint imádkoznak. Akkor pont ez a lány lenne erényes? Falko felnevetett, és a fejét csóválta, amikor Hilbrecht ragyogó arcára nézett. – Csodaszép ez a lány! – suttogta a barátja. – Elismerem, láttam már csúnyább

nőket is, de... – kezdett bele Falko, azonban egyszerre Hilbrecht ökölbe szorított kezét pillantotta meg az arca előtt. – Most meg mi bajod? – Lassan kezdte bosszantani Hilbrecht viselkedése, aki amióta meglátta a fogadós lányát, mintha megbolondult volna. – A legszebb lány, akit valaha láttam. És ne merj mást mondani! – Felőlem. Most azonban igyuk meg a borunkat, és menjünk tovább. Keressünk egy olyan helyet, ahol kevésbé erkölcsösek a lányok. – Falko kiitta a borát, és az asztalra tette a poharat. Azonban a barátja újra töltött,

és az utolsó cseppig kiürítette a kancsót. – Hé, te lány, hozz még bort! – kiáltott oda Mariangelának, azután Falko felé fordult. – Ha akarsz, felőlem visszamehetsz Rómába vagy a Vatikánba. Én még maradok. Tetszik ez a hely! Falko felsóhajtott, de ülve maradt, és miután Mariangela hozott még egy kancsó bort, és kárörvendő tekintettel az asztalra tette, színültig töltötte a poharát. – Egészségedre és arra, hogy épségben Rómába értünk! Azonban nem szeretnék sokáig itt maradni. Hiányoznak az emberek, akiknek értem a nyelvét, és akik úgy viselkednek, ahogyan megszoktam. – Nekem semmi kifogásom Róma

ellen – válaszolta vigyorogva Hilbrecht, és oldalba bökte a barátját. – Mert csak a fogadós lányát látod. De úgy tűnik, olyan áron akarja eladni magát, amely nekem túl magas. – Ő nem szajha! – sziszegte Hilbrecht. – Rendben! Igazad van, csak hagyj már békén. Falko azt gondolta magában, hogy a barátjával minél előbb el kellene indulniuk hazafelé. Vágyott Elisabeth után, és ha arra gondolt, hogy egy másik nő mellett fekszik, úgy érezte, bemocskolja a szép apátnő iránt érzett szerelmét. Morogva elhessegette magától még a gondolatát is, hogy

Rómában keressen magának szajhát. Valószínű, hogy csak odahaza Frankföldön leli újra örömét a nőkben. Sőt az tűnt számára a legjobb megoldásnak, ha az anyja keres neki egy feleséget, akivel éjjelente együtt hálhat. Annyira lefoglalták a saját gondolatai, hogy szinte tehernek érezte a fogadóslány után leselkedő barátját. - Viselkedj illedelmesen! – szólt rá Hilbrechtre, aki úgy festett, mintha a legszívesebben fogná a lányt, és ellovagolna vele. – Úgy, ahogyan te, én is tudok viselkedni – válaszolta felháborodva Hilbrecht. Néhány pillanatig érezni lehetett a feszültséget a levegőben a két barát

között. Falko azonban úgy döntött, hogy nagyvonalúan szemet huny Hilbrecht bolondozása fölött, és inkább élvezi a bort, amely valóban kitűnő volt. Lassan már megéhezett a sültre is. Hilbrecht legnagyobb sajnálatára azonban nem Mariangela szolgálta fel az ételt, hanem a fogadósnő, egy bánatos asszony, akinek arcán Falko hasztalan kereste a hasonlóságot a lányával. Főzni azonban tudott az asszony, mert alig kóstolta meg a sültet, már meg is bocsátotta Gianninak, hogy ideküldte őket, még a tréfát is elnézte neki, hogy itt majd pajkos menyecskéket találnak. Úgy tűnt, hogy Hilbrecht is elfelejtette egy pillanatra a szép

fogadóslányt, és lelkesen enni kezdett. – Nem is tudtam, hogy ilyen ízletes is lehet a borjúsült – szólt oda Falkónak két falat között. – A fűszerektől és füvektől, valamint az olajtól, amelyben a húst pácolták! – Úgy beszélsz, mintha értenél a főzéshez. – Hilbrecht elnevette magát, amikor elképzelte, hogy a barátja ilyen férfihoz nem illő dolgokkal foglalatoskodik. Falko azonban vállat vont. – Anyám azt mondja, hogy egy férfinak több dologhoz is érteni kell, ha valamire vinni akarja az életben, és ahogyan mindig, ebben is igaza van. – Az anyád egészen különleges

teremtés – válaszolta Hilbrecht. – Apám gyakran mesél a csehországi háborús kalandjairól. Sokszor szóba kerül Marie asszony. Anyám szinte már féltékeny is volt, apám annyira dicsérte az anyádat. Ezzel újra ki is békültek, és evés közben a régi időkről beszélgettek, amelyeket nem is ők, hanem még a szüleik éltek át, és a közös gyerekkori csínytevéseikről. Bár Mariangela durván visszautasította a két német lovagot, azért szemmel tartotta őket. Egyikük csinos férfi volt ugyan, de elutasítóan viselkedett, miközben a barátja szinte felfalta a szemével. Elboldogulok vele, ha erőszakoskodni kezd, gondolta a lány,

és végigsimított az apró tőrön, amelyet anyja tanácsára a ruhája alatt hordott. Apja kiáltására, mely új vendégek érkezését jelezte, Mariangela visszament a házba, és csak egy jó óra múlva volt ideje, hogy újra ránézzen a két német lovagra. A szögletes arcú férfi még mindig az asztalnál ült, üveges tekintetéből ítélve már részeg volt. A barátja azonban eltűnt.

XI. Falko nem felejtette el a bellinzonai élményeit, ezért mértékletes volt a borral, miközben Hilbrecht annyit ivott, mintha szomjan akarna halni. Az italtól összeakadt a nyelve, végül teljesen elnémult. Mivel Falko unatkozni kezdett, körülnézett. Már alkonyodott, a Gianicolo-dombnak csak a sötét körvonalai látszottak, ami az éjszaka közeledtét jelezte. Ekkor Falko egy lovast pillantott meg. Bár a férfi bő köpenybe burkolózott, és széles karimájú kalapot viselt, Falkónak ismerősnek tűnt. A lovag nyugtalanul és kíváncsian

felállt, elhagyta a fogadó teraszát, és követte a lovast a trasteverei Santa Maria-templomig. A férfi ott megállította a lovát, és leszállt. Egy széllökés lesodorta a kalapját, de olyan sötét volt, hogy Falko nem ismerte fel. Falko behúzódott egy sarokba és várt, miközben a férfi feltette a kalapját, és lovát kantárszáron vezetve a templom melletti kis házhoz ment, ahol a trasteverei Santa Maria-templom plébánosa lakott. Amikor kinyílt az ajtó, és a lámpa fénye a lovasra esett, Falko önkéntelenül bólintott, mert beigazolódott a gyanúja. Giso volt az, aki lovon és nem öszvéren érkezett, mint egyébként. A köpeny és a kalap miatt pedig nem látszott rajta, hogy

pap. Az ajtóban álló plébános is idegen utazónak vélhette, mert úgy is szólította meg Gisót. – Mit szeretnél, fiam? – A jámbor páter Lucianót keresem – válaszolta Giso latinul. – Én vagyok páter Luciano – mondta a plébános. – Akkor bizonyára ismeri a tiszteletre méltó Enea Piccolomini püspököt, aki korábban őfelsége III. Frigyes király titkára volt. A plébános bólintott. – Az a megtiszteltetés ért, hogy egyszer bemutattak neki. Falko érezte, hogy azok ketten csak

kerülgetik a forró kását, mintha nem lennének biztosak benne, hogy bízhatnak egymásban. Giso erre a köpenyébe nyúlt, és egy darab papírt vett elő, amelyet átnyújtott páter Lucianónak. – A csodálatra méltó Enea Piccolomini arra kéri önt, hogy mutassa meg nekem azt a gyűrűt, amelyet hat évvel ezelőtt ajándékozott önnek. – Úgy érti, három éve, uram? – Páter Luciano valamivel udvariasabban beszélt Gisóval, és beengedte a házba. – A sekrestyésem majd gondoskodik a lováról – hallotta még Falko, azután becsukták az ajtót, ő pedig a megválaszolatlan kérdéseivel ott maradt az alkonyaiban.

XII. Bár Giso megkönnyebbült, hogy ilyen gyorsan megtalálta a trasteverei Santa Maria-templom plébánosát, azért óvatos maradt, és hagyta, hogy páter Luciano megmutassa neki az említett gyűrűt. A gyűrű pontosan megfelelt a Gottfried Schenk zu Limpurg által adott leírásnak. Giso fellélegezve a kezét nyújtotta páter Lucianónak. – Örülök, hogy megismertem, testvérem. – Ön szerzetes? – kérdezte a páter csodálkozva. – Nem, de felszentelt pap vagyok,

akárcsak ön. A würzburgi hercegérsek küldött titkos megbízással. Miközben ezt mondta, Giso kíváncsian végigmérte a pátert. Nem sokat tudott a papról, de úgy hírlett, hogy származásánál fogva sokkal magasabb egyházi tisztséget is betölthetett volna, mint hogy egy félreeső templom plébánosa legyen. Páter Luciano is elgondolkodott a látogatóján. A német pap magas és erős volt, és láthatóan határozott fellépésű. A páter azon gondolkodott, vajon elég okos és gyors észjárású-e a feladathoz. – Személyesen beszélt Piccolomini püspökkel? Nagyszerű ember, ha szabad ezt mondanom, és ő az az ember, aki közvetít Őszentsége és a német király

között. Hajói végzi a dolgát, egyszer talán még pápa is lehet belőle. – Nem, nem beszéltem személyesen Siena püspökével. De Gottfried Schenk zu Limpurg hercegérsek beavatott a dologba. A király tervezett látogatásáról és a Szent Római Birodalom császárává koronázásáról van szó. – ...melyet bizonyos emberek minden eszközzel meg akarnak akadályozni. – Páter Luciano elhúzta a száját, és olyan arcot vágott, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni. – Állítólag történt egy gyilkosság is – jegyezte meg izgatottan Giso. A páter bosszúsan bólintott.

– Sok gyilkosság történik Rómában kapzsiságból, szenvedélyből, kéjvágyból és azért is, hogy megakadályozzanak vele valamit. – Az utóbbiról beszélek – kezdett bele Giso, vendéglátója azonban egy kézmozdulattal félbeszakította. – Kihallgatnak minket – súgta Gisónak. Azután tovább beszélt, mintha mi sem történt volna. - Vannak, akik egy gyilkossággal akarnak megakadályozni egy nem kívánt házasságot, vagy hozzájutni az örökséghez, né-hányan pedig... – Miközben páter Luano teljesen feleslegesen felsorolta a

gyilkosságokhoz vezető okokat, intett Gisónak, hogy vegye elő a tőrét, és álljon jobbról az ajtó mellé. A páter megragadott egy ezüstkeresztet, és bal oldalra osont. – Természetesen vannak olyan gyilkosságok is, amelyekkel azt akarják megakadályozni, hogy valaki elmondjon valamit, amit megtudott – mondta a páter valamivel halkabban, hogy elhitesse a hallgatózó személlyel, hogy a szoba közepén tartózkodik. Óvatosan megfogta a kilincset, majd határozottan lenyomta, és felrántotta az ajtót. Azonnal ütésre emelte a keresztet. - Állj, ne! – Giso az utolsó pillanatban ismerte fel Falkót, aki az ajtóhoz lopózott, hogy hallgatózzon.

Megragadta a barátját, és berántotta a plébániára. – Hogy jutott eszedbe, hogy kövess engem? – kiáltott rá a lovagra. Falko a Giso kezében tartott tőrre és a keresztre meredt, amellyel páter Luciano majdnem leütötte, majd ideges mozdulattal megtörölte a homlokát. – Mi van veletek? Hiszen én csak... – Itt Rómában kevesebbért is megölnek embereket – magyarázta a páter tűrhető németséggel. Azután Giso felé fordult. – Ismeri ezt az embert? – Az útitársam, és szégyenkezve be kell vallanom, hogy a barátom is. – Giso erősen meglökte Falkót, azután eltette a

tőrét. – Legközelebb gondolkodj, mielőtt kémkedsz utánam. Majdnem leszúrtalak. – Sajnálom, de tudni akartam, mit csinálsz itt – válaszolta Falko halkan. – Semmi olyat, ami rád tartozna. Mit hallottál? – Valami gyilkosságról, amely iránt nagyon érdeklődsz. – Átkozott bolond! Ezzel csak magadat sodrod veszélybe. Elég, ha én foglalkozom ezzel a dologgal. Giso legszívesebben lekevert volna néhány pofont a barátjának, azután hazaküldte volna, mint egy kisfiút. Páter Luciano hátrébb tolta a férfit, és békítően felemelte a kezét. – Most nincs időnk a szemrehányásokra. A barátja látta, hogy

titkos utakon jár, és kíváncsiságból követte! – Nem követtem! – szólt közbe Falko. – Hilbrecht és én ott szemben ültünk a fogadóban, azaz Hilbrecht még mindig ott csapja a szelet a fogadós lányának. Amikor megláttam Gisót, bocsánat!, a tisztelendő Giso atyát, furcsának tűnt a ruhája, és utána akartam járni, mit csinál itt! – Nyugodtan nevezheti a barátját, ahogy akarja. Rám nem kell tekintettel lenniük. Tehát Gaspare fogadójában voltak. Hogy jutottak oda? – Páter Luciano utolsó kérdése olyan éles volt, hogy a két barát felfigyelt rá. – Egy fiatal római legény –

válaszolta Falko – ajánlotta nekünk a fogadót. Gianni a neve. A városkapunál ajánlkozott idegenvezetőnek, és elvitt minket a Campo Santo Teutonicóhoz. Azt mondta, hogy Gasparenál találjuk a legjobb bort és ételt, és a... szóval Róma legjobb szajháit. – Falko nem is mert ránézni páter Lucianóra. A páter hirtelen elgondolkodott. – Ami a bort és az ételt illeti, abban igaza volt a legénynek. A szajhákkal kapcsolatban azonban nem mondott igazat. A fogadóban csak a fogadóspár lánya él, aki erkölcsös. – Ezt világosan a tudtunkra is adta. – Falko elvigyorodott, de mindjárt el is komorodott az arca. – Milyen gyilkosság után kutatsz? –

kérdezte a lovag Gisót. A páter felemelte a kezét. – Elég, erről majd később! Most inkább az a legény érdekel, aki a fogadóba küldte a barátjával együtt. Tehát Gianni a neve. Hogy nézett ki? – Nos, valamivel alacsonyabb volt nálam, vékony, sötét hajú, a szája fölött kis bajusszal, amelyet nevetségesnek találtam. Miközben Falko személyleírást adott Gianniról, Giso elégedetten bólintott. Úgy festett, a barátja jobban megfigyelte a környezetét, mint ahogy látszott. Páter Luciano pedig töprengve ráncolta a homlokát.

– Ez a Gianni pár hete Mariangela körül sertepertélt, de a lány visszautasította. Talán csak véletlen volt, hogy pont önt és a barátját küldte el a fogadóba azzal, hogy ott könnyűvérű nőcskéket találnak. Valószínűleg azt remélte, hogy nem hisznek majd a lánynak, és dühösek lesznek. Az azonban nem lehetett véletlen, hogy találkozott önökkel a városkapunál, és idegenvezetőnek ajánlkozott. Azok közé a legények közé tartozik, akikről nem tudni, mit dolgoznak, mégis mindig van pénzük. – Mit jelentsen ez? – tudakolta Falko. – Azt, hogy ez a Gianni tolvajlásból

és még rosszabb dolgokból él. – A rosszabb dolgok alatt a gyilkosságot érti? – kérdezte Falko kertelés nélkül. A páter kelletlenül bólintott. – Pontosan erre gondolok. Ez a Gianni épp akkoriban volt itt a Trasteverében, amikor a később meggyilkolt Foscarelli kardinális többször is meglátogatott engem, hogy átadjam az üzeneteket, amelyeket a bizalmasaink rajtam keresztül juttattak el hozzá. – Foscarellit akkor gyilkolták meg, amikor úton volt a háza felé, vagy már visszafelé? – szólt közbe Giso, nehogy csak Falko beszéljen. – Amikor már hazafelé tartott!

Végzetes, hogy az ellenségeink tudomást szereztek Frigyes király titkos terveiről. Az ellenlábasai eddig tétova alaknak tartották, és alábecsülték. Most már azonban, hogy tudják, hogy a király minden erejével arra törekszik, hogy császárrá koronáztassa magát, és egy uralkodóházból számlázó hölgyet vegyen feleségül, még keményebben harcolnak majd ellene, mint eddig. Nagyon fontos, hogy a németek királya és Őszentsége ne csak békében éljenek, hanem közösek legyenek a céljaik is. A muzulmánok újra Európa megtámadására készülnek, és ha a keresztény királyok nem fognak össze, Mohammed zászlója nemsokára Buda és Bécs, de talán még Velence és

Róma városában is lengedezni fog! Páter Luciano jövendölése olyan borús volt, hogy Falkót kirázta a hideg. Gisót azonban nem a bizonytalan jövő foglalkoztatta, hanem a megbízatása. – A hercegérsek azért küldött, hogy átvegyem Foscarelli kardinális feladatait. Bár nem jutok majd be olyan könnyen Őszentségéhez, mint a kardinális, de a würzburgi érsekség küldötteként jogom van rá, hogy bármikor magánkihallgatást kérjek V. Miklós pápától. Mivel azonban az ellenségeink minden lépésemet figyelik, szükségem van az ön közvetítői segítségére. – Szívesen segítek – válaszolta

páter Luciano. – Mindenesetre a barátja segítségére is szükség lesz. Ő viheti el önnek az üzeneteket, amelyeket kapok. – Nem lesz feltűnő, ha Falko túl gyakran látogatja majd meg? – kérdezte Giso csodálkozva. Apró mosoly suhant át a páter arcán. – Falko lovagnak nem hozzám kell jönnie, hanem Gaspare fogadójába. Mariangela nálam szokott gyónni, és ahogyan említettem, megvan a magához való esze. Nekiadom majd a leveleket, ő pedig továbbadja a barátjának. – Inkább beleveri majd a fejembe – mondta Falko a lány mogorvaságára utalva, amelyet vele és Hilbrechttel

szemben tanúsított. – Biztosan nem tesz ilyesmit. Csak tiszteletben kell tartania, hogy a férje számára tartogatja a szüzességét. – Bár páter Luciano hangja gyengéd volt, mégis érezni lehetett benne a figyelmeztetést. Gisónak azonban valami más nem tetszett. – Nem tartom helyesnek, hogy egy nőt is beavatunk a dologba. A nők természetüknél fogva fecsegnek! Azonkívül veszélybe is sodornánk a lányt. – Ez sajnos lehetséges. De inkább vállalom a kockázatot, mintsem hogy a törökök Rómában imádják Allahot. Most pedig fejezzük be ezt a beszélgetést.

Kérem, hogy egymás után hagyják el a házamat. Legjobb, ha együtt mennek vissza a Vatikánba, mintha együtt indultak volna kocsmázni. – Hármasban, Hilbrechtet sem hagyjuk itt – javította ki Falko a pátert, azután kibökte a kérdést, amely már egy ideje a nyelvén volt. - Van valami elképzelése, hogy ki ölhette meg ezt a Fossa..., vagy hogy hívják, kardinálist? – Sajnos több lehetőség is van, de biztos vagyok benne, hogy az Orsini család áll a háttérben. Azok egyetlen kivétellel, aki az akkori pápával folytatott ellenségeskedése miatt II. Frigyes császár pártján állt, mindig is a

legrosszabb guelfek voltak. Giso meglepetten nézett a páterre. – Guelfek? De hiszen a guelfek pápához hű pártja és a Stauf-császárok közötti viszály már nagyon régen volt! – Rómában még mindig jelen van az is, ami ezer éve történt. Hogyan merülhetne akkor feledésbe az, ami alig háromszáz éve történt? – okította páter Luciano, és az ajtóra mutatott. – Most menjenek! Falko lovag két nap múlva jöjjön el Gaspare fogadójába. Addig vélhetően megkapom az első híreket. Giso megértette, hogy aznap már nem tud többet elérni, így a barátjával együtt udvariasan búcsút vettek a pátertől. Miközben Falko, kihasználva a

házak árnyékát, visszatért a fogadóba, és mintha éppen csak kiment volna egy kis időre, hogy elvégezze a dolgát, helyet foglalt. Giso körbevezette a lovát, és a másik oldal felől közeledett az épülethez. – Szóval itt vagytok! – kiáltotta, és letelepedett a barátai mellé. – Egy poharat és még egy kancsó bort – szólt oda Mariangelához, aki ügyesen szaladgált az asztalok között. Azután megbökte Falkót. – Milyen csinos ez a lány! Most már megértem, miért nem örülsz neki, hogy a vőlegényének tartogatja magát.

XIII. Nagyjából ugyanebben az időben a Tiberis folyó túloldalán Francesca apja, Ercole Orsini néhány férfit fogadott tornyos palotája egyik eldugott helyiségében. Közöttük volt Dario d’Specchi és fia, Cirio is. Miután a házigazda saját kezűleg bezárta az ajtót, a vendégeihez fordult. – Bocsássanak meg, hogy nem tudok mást felkínálni, mint egy kis süteményt és bort, de nem akartam feltűnést kelteni a házban. – Ez csak természetes, Conte Ercole – nyugtatta meg azonnal Dario d’Specchi.

A többi vendég is biztosította róla, hogy megelégszenek ennyivel. A legtöbben egyszerű ruhát viseltek, egy fiatal legény, .1 ki kopott nadrágot, inget és ujjatlan mellényt hordott, mégis kitűnt közülük. Gianni volt az, Cirio d’Specchi kíséretében érkezett Conte Orsini házába. Minden további nélkül megtöltötte a poharát, nem törődve az idősebb férfiak feddő pillantásaival, majd elvett egy darab süteményt is. Az egyik kereskedőnek öltözött vendég, akinek vékony, sima ujjai úgy festettek, mint egy nemesemberé, félretolta a poharát, és Ercole Orsini felé fordult. – Kapott valami hírt a

nagybátyjától, a kardinálistól, uram? A házigazda rosszallóan ráncolta a homlokát, mert a férfi nem a rangja szerint szólította meg őt, de azért válaszolt. – Eddig még nem. Mindenesetre őeminenciája nem figyeltethet minden német papot és szerzetest, aki elzarándokol Rómába. – Nem is a zarándokokat kell figyeltetnie, hanem a küldötteket, akik Őszentségéhez kívánnak bejutni – válaszolta a másik. – Őeminenciája minden tőle telhetőt megtesz. Azonkívül vannak embereink a Vatikánban, akik tájékoztatnak. – Ercole Orsini elhatározta, hogy nem hagyja magát provokálni az állítólagos

kereskedőtől, maga is ivott a poharából, és a vendégeket figyelte. Többségüket ismerte. Ott volt a családfő Gravina herceg egyik bizalmasa, egy velencei pápai prelátus, két magas rangú úr Firenzéből és Milánóból, valamint a kereskedőnek öltözött úr. – Nem érdekes, hogy kit küld követként a német király Rómába. Az a lényeg, hogy ő maga soha ne lépjen be a város kapuján! – szólalt meg nyomatékosan a milánói férfi. A Firenzéből érkezett szomszédja csillapítóan felemelte a kezét. – Felőlem Frigyes nyugodtan idejöhet. De Őszentsége semmiképpen nem koronázhatja a Római Birodalom

császárává. Itáliát meg kell mentenünk az idegen befolyástól. A kereskedőnek öltözött férfi ezekre a szavakra olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna. – Itália nincs abban a helyzetben, hogy segítség nélkül ellen tudjon állni az allemannoknak. A városaiknak és főleg a Szentszéknek sürgősen szövetségesekre van szükségük. Az uralkodóm, VII. Károly király felajánlja a segítségét ezek ellen a barbárok ellen. – Milyen áron? – kérdezte a milánói férfi. – Az uram a barátságukat és a tartományaik barátságát szeretné. Majd... – ...ugyanúgy bekebelez minket, ahogyan egykor a németek tették – vágott

közbe a milánói férfi. – Mi nem akarunk Itáliában idegen uralkodókat. Elegünk van már a Teodorico, Desiderio, Carlo, Ottó, Lodovico, Federico és a többi urakból is, akik a birtokainkon uralkodnak, vagy szeretnének uralkodni. – Melyik Itáliáról beszél? – kérdezte gúnyosan a francia férfi. – Milánóról, amely a jog és törvény szerint őfelsége Károly király örökségéhez tartozna? Vagy talán Firenzéről, amely még a Toscana feletti uralmat sem képes megszerezni? Vagy a Patrimonium Petriről, ahol mindegyik pápa újra felosztja a birtokokat és a városokat, hogy gondoskodjon a törvénytelen gyerekeiről és az

unokaöccseiről? O, és meg ne feledkezzünk Nápolyról és Szicíliáról, amelyek az aragóniai király uralma alá tartoznak. Talán ezeket a városokat nevezi Itáliának? – Nem! De nem akarunk helyettük egy francia Charlest szomszédnak vagy esetleg királynak – válaszolta a milánói férfi nyomatékosan. Ercole Orsini úgy érezte, közbe kell lépnie. – Uraim, most nem azon kellene töprengenünk, hogy mit hoz a jövő, hanem azon, hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a stájerországi Frigyes a fejére tegye a cézárok koronáját. Ha ez megtörténik, akkor mindent megtesz majd, hogy növelje a befolyását

Itáliában, és újra magához ragadja a tartományokat, amelyek egykor a teuton uralkodók alá tartoztak. – Franciaország ezt mindenképpen meg fogja akadályozni – válaszolta VII. Károly király küldötte. – Ha az uralkodómnak ehhez a lovagjaira van szüksége, akkor kötelessége megjutalmazni őket. Ez pedig csak a meghódított birtokokkal és a megszerzett zsákmánnyal lehetséges! Ezek után az egyenes szavak után a legtöbb itáliai úr felháborodottan nézett a küldöttre. Csak Cirio d’Specchi intett nevetve. – Nem hiszem, hogy a francia királynak lovagokat kell küldenie egy

olyan ügyben, amelyet egy éles pengével kevesebb fáradsággal is el lehet intézni. Ha III. Frigyes épségben és egészségben jut is be Rómába, az még nem jelenti azt, hogy így is fog távozni. A francia elismerően bólintott. – Ezek a szavak tetszeni fognak az uramnak. Még jobban tetszene azonban neki a tett. Egyébként nem csak a Francia Királyság érdeke, hogy Frigyes meghaljon. A Cseh és a Magyar Királyságban is vannak urak, akik pénzzel és tisztségekkel jutalmaznák meg azt, aki megteszi nekik ezt a szívességet. – Majd én kiérdemlem ezt a jutalmat! – kiáltott fel Cirio d’Specchi, és a tőrére csapott. – Ebben a városban már leszúrták Julius Caesart. Mennyivel

könnyebb dolgunk lesz a német császárocskával! A milánói férfi már látta a német királyt, és megvolt róla a véleménye. Ezért leintette Ciriót. – Ne csapja be magát! III. Frigyes lehet, hogy túl sokat habozik, de nagyon ügyel a biztonságára. Ha Rómába jön, olyan sok teuton lovag fogja vigyázni az álmát, hogy át kell verekednie magát a vértezetükön, ha el akar jutni hozzá. Gravina herceg bizalmasa is közbeszólt. – És az oszmánok? Keleten egymás után foglalják el az országokat. Ha eljutnak magyar és cseh földre is, akkor sokáig várhat majd a jutalmára, Signore

Cirio. – Ne aggódjon – válaszolta elszántan a francia küldött. – Franciaország nem engedi, hogy a muzulmánok eljussanak Itália határáig. De előbb hadd folyjon a német lovagok vére. Ha a törökök végeztek velük, akkor majd Franciaország visszaveri ezeket a hitetleneket. – ...és jókora darab német földet is elfoglal közben – válaszolta a velencei férfi gúnyosan. – Jobb, ha Franciaország német területeket szerez magának, mint ha tőlünk venné el azokat – szólt közbe Ercole Orsini nevetve. – így is van! – helyeselt a francia küldött, egy Vicomte de Pronront, bár az

uralkodója már kiszemelte magának Milánót és Nápolyt. Neki azonban az volt a feladata, hogy megnyugtassa a jelenlévőket, és szövetségesekké tegye őket, hogy Franciaország kiterjeszthesse a hatalmát. – Az uralkodóm hálás lesz a segítségükért, nem fukarkodik majd a tisztségekkel és a pénzzel – ígérte a küldött, majd újra III. Frigyesre terelte a beszélgetést. – Most az a fontos, hogy Frigyest ne koronázzák Rómában császárrá, és ne vegye feleségül a portugál hercegnőt. Mindkettő megerősítené a hatalmát, és ezáltal fenyegetné Franciaország és Itália érdekeit is.

– Bár ön szerint Itália nem is létezik, csak Velence, Lombardia, Toscana, Róma és Nápoly? – gúnyolódott a firenzei úr. A közbeszólás ellenére helyreállt a béke a felek között. A legtöbb vendég hamarosan búcsúzni kezdett, és különböző utakon elhagyták a házat. Csak a két d’Specchi és Gianni maradtak Ercole Orsimnél. – A franciáknak, a cseheknek és a magyaroknak fizetniük kell majd, ha megszabadítom őket Frigyestől – szólalt meg Cirio d’Specchi nevetve. – Talán még grófi címet is kapok. – Jobb lenne, ha Őszentsége kinevezné az apját contévá. Ezt a címet

ön örökölné. Szent Péter birodalmában semmit sem számítanak a külföldi méltóságok – válaszolta Ercole Orsini dorgáló hangon, mert nem tetszett neki, hogy a jövendőbeli veje a franciák oldalára akar állni. Az ő szemében VII. Károly és III. Frigyes is olyan emberek voltak, akik Itáliára akarták kényszeríteni a hatalmukat. Ezt pedig meg kellett akadályoznia. Dario d’Specchi észrevette a házigazda rosszkedvét, és csendre intette a fiát. – Szemmel kell tartanunk a németeket, és ki kell derítenünk, ki tárgyal Frigyes nevében Őszentségével. Az áruló Foscarelli szerencsére már nem képes erre.

– Az nem szerencse kérdése volt, hanem ügyes tervezésé és hidegvérűségé – szólt közbe a fia gőgösen. – Frigyest ennek ellenére nem így kell félreállítani az útból. Ezért meg kell akadályoznunk, hogy egyáltalán Rómába érkezzen! – válaszolta Ercole Orsini élesen, jelezve jövendőbeli vejének, hogy dicsekvésével túllő a célon. Dario d’Specchi közben Giannihoz fordult. – Sikerült kiderítened valamit? A fiatalember élvezettel belekortyolt a borába, mielőtt kegyeskedett volna válaszolni. – Több utazócsoport is érkezett ma Rómába. A legtöbben vélhetően ártatlan

zarándokok, őket a barátaim felügyelik. Egy feltűnő csoportot azonban magam kísértem a Vatikánba. – Kik azok az emberek? – kérdezte Cirio d’Specchi. – Állítólag zarándokok, akik a würzburgi hercegérsek unokahúgát kísérték Rómába. Állítólag a hölgy veszi át a Tre Fontane-i zárda vezetését. Mint apátnő, bármikor kihallgatást kérhet a pápától. A fiatal d’Specchi elutasító kézmozdulatot tett. – A hercegérsek biztosan nem egy nőt tesz meg a küldöttének. – Miért ne? – ellenkezett Ercole Orsini. – Éppen, mert mindenki azt gondolja, hogy egy nő nem alkalmas a

feladatra, a hercegérsek kiszemelhette őt. – Egy pap is volt velük, és három faragatlan német lovag –folytatta Gianni a beszámolóját. – Akkor valószínűleg négyük közül valamelyik a püspök követe. Figyeld meg őket, Gianni. Bárki is legyen az ellenségeink közvetítője, keservesen megbánja! – Cirio d’Specchi mosolyogva végigsimította a tőre markolatát. Ercole Orsini elfordult, hogy észre ne vegyék megvető arckifejezését. Még mindig nem emésztette meg, hogy éppen neki kell feláldoznia a lányát egy ilyen senkiházinak, mint Cirio d’Specchi, aki végül is csak di Gravina

herceg bábja. Mivel azonban a herceg volt a család feje, nem szegülhetett szembe a parancsaival. Úgy tűnt, mintha Dario d’Specchi észrevette volna a conte kétségeit, mert rátért arra a témára, amely sokkal jobban érdekelte, mint a stájerországi herceg, akit a németek királyukká választottak. – Miután a bába megvizsgálta Francescát, és megállapította, hogy még érintetlen szűz, már semmi nem áll a fiammal kötendő házassága útjába. Ezzel a házigazdának még egy keserű pirulát kellett lenyelnie. Conte Ercole elhatározta, hogy előzékeny marad. – Nekem személy szerint nem lenne kifogásom az ellen, hogy mihamarabb

megköttessék a frigy, hiszen a herceg is támogatja azt. Csupán Francesca követelése áll a dolog útjában, miszerint csak akkor megy férjhez a fiához, ha az megkapta a méltó címet. – Butaság! A herceg megígérte, hogy közbenjár Őszentségénél ebben az ügyben, és ugyanezt mondta őeminenciája Latino kardinális is. Dario d’Specchi nem volt hajlandó tovább várni. Ha neki és a fiának továbbra is az Orsini család becsvágyát kell kiszolgálnia, akkor ezért a megfelelő jutalmat is elvárta. Hiszen már évek óta azon munkálkodik, hogy kitörhessen a kis írnokok és titkárok világából, amelybe beleszületett, és

felemelkedhessen végre a nemesurak közé. Amint a fia feleségül vette Francesca Orsinit, Gravina hercegnek és Latino kardinálisnak, már csak a tekintélyük miatt is, el kell érniük, hogy ő és Cirio helyet kapjanak az egyházi állam nemeseinek sorában. Dario a gondolataiba merült, ezért nem figyelt oda Ercole Orsini válaszára, és meg kellett kérnie, hogy ismételje meg azt. – Ahogyan már mondtam, Francesca vonakodik olyan férfihoz feleségül menni, aki rangban nem méltó hozzá. Ahelyett, hogy meggyőzné és engedelmességre intené, unokafivérem, a kardinális még támogatja is a lányom

követelését. Ezért meg van kötve a kezem, kivéve, ha Giacomo herceg maga jelöli ki a házasságkötés napját. Ercole Orsini úgy gondolta, ezekkel a szavakkal el van intézve az ügy, de a látogatói nem adták fel ilyen könnyen. – Nem tűröm, hogy a lánya bolondot csináljon belőlem! –csattant fel izgatottan Cirio d’Specchi. – Akkor menjen el a herceghez, és szólítsa fel, hogy megfelelő címet adományozzon önnek! – válaszolta Ercole Orsini hűvösen. Dario d’Specchi jól tudta, hogy Gravina hercege, Giacomo Orsini arcátlannak tartaná ezt a követelést, ezért megpróbálta elsimítani a helyzetet.

– Miért zaklatnánk ismét a herceget? Egyszer már elhatározta a házasságkötést, amelyet nyélbe is kell ütni. A lány szeszélyei nem számítanak. – Majd számítani fognak, amikor a pap előtt is ragaszkodik a feltételeihez, és nemet mond az oltár előtt – válaszolta dühösen Ercole Orsini. – Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy ez ne történhessen meg! – Cirio d’Specchi közelebb lépett Francesca apjához, és megragadta a kabátját. Conte Ercole ösztönösen hátralépett, de a fiatalember makacsul követte. – Hogy képzeli ezt? Dario d’Specchi kajánul mosolygott.

– Nos, egyszerű a dolog. Ha a fiam azt teszi a lányoddal, amit a férfiak általában tesznek eljegyzett menyasszonyukkal, akkor a becsülete megmentése érdekében nem marad más választása, mint hogy beleegyezzen a gyors házasságkötésbe. – Azt akarja, hogy a fia megerőszakolja a lányomat? – kérdezte elszörnyedve Conte Orsini. – Megerőszakolásnak számít talán, ha a fiam él azzal a jogával, amelyet őkegyelme, a herceg és ön, mint a lány apja, már megadtak neki? – válaszolta Dario d’Specchi hanyagul. – A házasságkötés után élhet ezzel a jogával, de előtte nem! – Ercole Orsini

megpróbált a d’Specchi család lelkére beszélni, de azok ketten nem hagyták megtéveszteni magukat. - Talán értesítenünk kellene őkegyelmét, Gravina herceget, hogy kegyelmed vonakodik a parancsa szerint cselekedni? Mivel Conte Ercole már hetek óta nem találkozott a családfővel, nem tudta, mennyire sokra értékeli a d’Specchiket, és mennyire fontosak a terveiben. Nem akarta magára vonni a herceg haragját, ezért engedni látszott. – Nos, rendben! Mi a tervük? – Ha jól tudom, még mindig szobafogságban tartja a lányát kezdett bele az idősebb d’Specchi. A conte arca megkeményedett.

– Ha azt gondolják, hagyom, hogy ilyesmi történjen a házamban, akkor nagyot tévednek! – Ezt nem is várjuk el öntől. Küldje el vezekelni a lányát a Domitillakatakombába. Vegyen részt a szent mártírok, Nereus és Achilleus tiszteletére tartott misén. Gianni majd odavezeti, és a mise után a katakomba egy félreeső részére viszi. A fiam ott fogja várni, és magáévá teszi. Úgy hangzik a dolog, mintha d’Specchi már jó ideje kitervelte volna mindezt, futott át Ercole Orsini fején. De már nem volt ereje ellenkezni. – Akkor legyen így. Mivel már holnapután megtartják a misét a két

pretoriánus tiszteletére, akik a hit mártírjaivá váltak, a lányom részt vesz majd az istentiszteleten. A cselédje fogja elkísérni. Gianni vezesse ki Annunziát a katakombából, amint az ön fia és Francesca találkoztak. Nem akarom, hogy más is lássa, mi történik a lányommal. Miután a két d’Specchi elérte, amit akart, mindent megígértek, majd elbúcsúztak. Conte Ercole olyan arckifejezéssel nézett utánuk és Gianni után, mintha nem is a jövendőbeli rokonai, hanem utálatos férgek hagynák el éppen a házát. De ő is tudta, hogy semmit sem tehet Giaconro unokafivére, Gravina hercege ellen. Ezért jó lenne, ha Francesca is megértené, hogy nem

kerülheti el a házasságkötést Cirio d’Specchivel.

XIV. Rómától jóval északra, az Alpok túloldalán Bruno von Reckendorf az egyik vára ablakánál állt, és a birtokát nézte, ahogyan mostanában oly gyakran. De nem látta sem az erdővel borított domboldalakat, sem pedig a parasztok által megművelt földeket. A gondolatai a foglya körül forogtak. Abban a pillanatban már sajnálta, hogy elutasította a várnagya javaslatát. Meg kellett volna erőszakolniuk a nőt az erdőben, és meztelenül ott kellett volna hagyniuk. Felőle a lány bátyja Rómából visszatérve akár számon is kérhette volna rajta a dolgot. Könnyedén elbánt

volna ezzel a tejfelesszájúval. Nem tudta elfelejteni azt a pillanatot, amikor Falko Adler lándzsája pusztító dühvel eltalálta és kirepítette őt a nyeregből. A fickónak persze szerencséje volt. Mégsem becsülhette alá a kibitzsteini lovagot. De mi történne akkor, ha nem párbajban, hanem valódi harcban kerülnének szembe egymással? – Átkozott nőszemély! – Bruno dühösen megfordult, és kiment a szobából. Útközben találkozott Siffer Bertschmann-nal, akinek láthatóan nem tetszett, hogy ebben a félreeső várban kell bujkálniuk. Reckendorf nem merte a foglyát a fő várába vinni, ahol a würzburgi hercegérsek küldöttei megtalálhatták. Ezt a várat, ahol most

voltak, csak nemrég örökölte, és mivel a bambergi érsekség területén feküdt, Gottfried Schenk zu Limpurg hatalma nem ért el idáig. – Döntött végre? – kérdezte Bertschmann savanyú arccal. – Ha én dönthetnék, gerincre vágnánk a nőt, jól elszórakoznánk vele, azután elzavarnánk! Bár Bruno von Reckendorf is ezt tartotta volna a legjobb megoldásnak, dühösen rákiáltott a várnagyára. – Majd én eldöntőm, hogy mit látok jónak! – Ne vegye zokon, de a tétovázás sehova sem vezet, kivéve, ha váltságdíjat akar kérni a szajháért. Alig mondta ki ezeket a szavakat,

Bertschmann már azon töprengett, hogy nem kaphatna-e esetleg ő is valamit a váltságdíjból. Csábítóbbnak tűnt, hogy egy arannyal tömött erszényt tartson a markában, mint hogy néhány pillanatra a fogoly hölgy combjai közé furakodjon. Talán mindkettőt megszerezheti. Hildegard Adler még a fogságukban volt, és vajon ki akadályozhatja meg, hogy a hátára fektessék, és egyúttal pénzt is követeljenek a szabadon engedéséért? El is mondta a javaslatát Reckendorfnak, de az erélyesen elhárította. – Ha váltságdíjat követelek, akkor az anyja küldöttei beszélni akarnak majd a lánnyal. Ha azt mondja nekik, hogy megerőszakolták, akkor az anyja nem

arannyal teli ládát, hanem a harcosait fogja ellenünk küldeni. - Talán fél a kibitzsteiniektől? – kérdezte nevetve Bertschmann. Bruno arca ezekre a szavakra elsötétedett a haragtól. – Ügyeljen rá, hogy mit mond, Bertschmann! Különben még azt hihetném, hogy nem azzal az odaadással szolgál, amelyet elvárok öntől! A várnagy pár lépést hátrált, és lehajtotta a fejét. – Nem akartam bírálni, uram. – Napok óta mást sem tesz! Miközben hűséget várok öntől. Pedig a húgomat is hajlandó lettem volna magához adni.

Bruno hátat fordított a várnagyának, és elment. Bertschmann komoran bámult utána. Nagyon is jól értette az ura szavait. Bruno hajlandó lett volna feleségül adni hozzá a húgát, de most megváltoztatta a döntését, és már nem tartja a szavát. – Nem így állapodtunk meg, barátom – mormolta, és elindult, hogy keressen magának egy készséges cselédet, akinek a karjaiban egy kis időre elfelejtheti a bosszúságát.

XV. Amikor Bruno a szoba ajtajához lépett, ahova a foglyot zárták, azt kérdezte magától, hogy miért nem inkább a tömlöcbe dobatta a lányt a patkányok közé. Hildegard Adler nem érdemelt annyi figyelmességet, amennyit kapott tőle. Már éppen szólni akart az őröknek, hogy vigyék le, de meggondolta magát. A tömlöcbe bárki lejuthat, aki a várban tartózkodik, mert a cellák ajtaját csak egy retesz védi. Nem felejtette el Bertschmann javaslatát, hogy erőszakolják meg a foglyot. Időközben már azt is feltételezte a várnagyáról, hogy az ő engedélye nélkül is megteszi

ezt. Ha asszonyokról volt szó, Bertschmann állatként viselkedett. Bruno már előre sajnálta azt a nőt, akit egyszer majd feleségül vesz. Elhúzta száját, amikor eszébe jutott, hogy a saját húgát ígérte oda neki. Jobb lenne, ha Bertschmann vigyázna, hogy ne dühítsen fel jobban, mondta magában. A várnagynak úgy kell őt szolgálnia, ahogyan az Bruno rangjához illik. Szó sem lehet róla, hogy az ő tudtán kívül megerőszakolja a foglyukat. Reckendorf levette az övéről a kulcsot, amellyel bezárta Hildegard börtönének ajtaját. Mivel csak egy kulcs volt, a lány biztonságban volt Bertschmann elől.

Ez az utolsó gondolata vélhetően tükröződhetett az arcán, mert amikor kinyitotta az ajtót, és belépett, Hildegard a szemközti falhoz simult, és rémülten nézett a férfira. A lány csak akkor nyugodott meg, amikor Bruno keresztbe font karral megállt az ajtó mellett. – Milyen jogon tart fogva engem? – kérdezte a lány dadogva. – Egy szót elfelejtettél: „uram” – válaszolta nyersen a férfi. – Ön nem az uram! – kiáltott fel Hildegard. – De mennyire, hogy az vagyok! Bármikor azt tehetek veled, amit csak akarok. – Reckendorfnak tetszett, hogy megfenyegetheti a lányt, mert Hildegard

tekintete elárulta, hogy jobban fél, mint ahogyan mutatja. Rab madár volt az