A Bosszú Csapdájában

Nora Roberts

A BOSSZÚ CSAPDÁJÁBAN

ELSŐ RÉSZ KESERŰSÉG Az asszonyaitok szántóföld nektek.

Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok. KORAN A fiúja volt, de csak rosszat tett vele. KRUMPLIRÓZSA

Első fejezet New York, 1989 Stuart Spencer ki nem állhatta a szállodai szobáját. Mindössze annyit tudott a javára írni, hogy London-ban maradt. A felesége itt nem nyaggatja a diétája miatt, így nyugodtan kiélvezhette a szobaszolgálattól rendelt klubszendvics minden egyes falatját. Stuart pocakos, kopaszodó férfi volt, ám mindama jókedv nélkül, melyet a hasonló testalkatú férfiaktól mármár elvár az ember. Ehhez nagyban hozzájárult hólyagosra tört sarka és múlni nem akaró náthája. Miután félig kiürítette a csészéjét, ismét megfordult a fejében az a kissé soviniszta gondolat, hogy az amerikaiak, ellentétben az angolokkal, akárhogy is próbálkoznak, egyszerűen képtelenek tisztességes teát főzni. Forró fürdőre, egy normális Earl Gray-re, valamint egyórányi nyugalomra vágyott, de az ablaknál álló, türelmeden férfi láttán attól tartott, el kell telni némi időnek, mire rnindhármat megkapja... Talán nem is kevésnek. – Megjöttem, hogy a fene enné meg – figyelte mogorván, ahogy Philip Chamberlain elhúzza a függönyt. – Gyönyörű a kilátás – bámulta Philip a szemközti épületet. – Egészen otthon érzem magam. – Hadd emlékeztesselek, Philip, hogy nem szeretem télen átrepülni az Atlanti-óceánt. Mi több, London-ban hegyekben állnak az asztalomon a papírok. Főleg miattad és az apró stiklijeid miatt. Ha nem túl nagy kérés, akkor gyorsan áruld el, hogy mit vársz tőlem. Philip továbbra sem vette le a szemét a látványról. Annak ellenére, hogy ő ragaszkodott hozzá, nyugtalanította ennek a félhivatalos találkozónak a végeredménye, ám ebből semmi sem látszott. Úgy viselkedett, mint akinek tökéletesen sikerült megőriznie a hidegvérét. – Mindenképpen elviszlek valami előadásra, Stuart, amíg itt vagy. Mondjuk egy musicalre. Ahogy vénülsz, úgy leszel egyre savanyúbb és savanyúbb. – Nekem így is jó. Philip visszaengedte a függönyt a helyére, majd megfordult, és nyugodt léptekkel Stuart felé indult. Az elmúlt néhány évben mindenről beszámolt neki, ami csak történt vele. A foglalkozása magabiztos fellépést követelt. Mindössze harmincöt éves volt, ennek ellenére negyedszázadnyi gyakorlatot tudhatott maga mögött. London szegénynegyedében látta meg a napvilágot, de már gyermekkorában rájött, hogyan tudja meghívatni magát az előkelő társasági eseményekre. Ez nem számított kis teljesítménynek azokban az időkben, amikor a brit arisztokrácia igyekezett minél nagyobb távolságot tartani a közönséges emberek döntő többségével. Tudta, mit jelent az éhség, de azt is, milyen érzés megtölteni a gyomrát a legfinomabb kaviárral, és mivel ez jobban tetszett neki az éhkoppnál, úgy döntött, minél többször élvezni akarja. Jól csinálta, nagyon is jól, ám a sikert nem adták ingyen. – Van egy üzleti ajánlatom, Stuart. Persze rajtad áll, hogy elvállalod, vagy sem – ült le Philip, és magának is töltött egy csésze teát. – Tudod, hogy az elmúlt években sokat segítettem neked. Spencer beleharapott a szendvicsébe, és csak remélte, hogy Philip-től és a szokatlan ízektől nem fordul fel a gyomra. – Tovább akarod növelni a bevételeidet? – Megfordult a fejemben, de nem egészen erre gondoltam – villantotta fel elbűvölő mosolyát Philip, mellyel szinte mindig sikerült célt érnie. Igen, erre is képes volt. – A kérdés az, hogy tudsz-e ajánlani egy, az Interpol alkalmazásában álló ügyes tolvajt? Olyat, aki megéri az árát? Spencer szipogott, majd előhúzta a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. – Időről időre felbukkannak ilyen emberek az ismerőseim között. Philip arra gondolt, vajon Stuart-nak feltűnt-e, hogy ezúttal nem használta a visszavonult jelzőt a tolvaj előtt. Mindenesetre nem igazította ki a mondatot. – Nem úgy tűnik, mintha meg akarnál dicsérni – tette hozzá. – Nem azért jöttem, hogy a fejed simogassam, Philip. Egyszerűen csak tudni akarom, mi volt olyan átkozottul fontos, ami miatt a tél kellős közepén London-ból azonnal New York-ba kellett repülnöm. – Lehet szó kettőről? – Két micsodáról?

– Tolvajról, Stuart – emelt fel Philip egy háromszögletű szendvicset. – A korpás kenyeret is meg kellene kóstolnod. – Mire készülsz? Sok minden múlt az elkövetkező néhány percen, de Philip mindig is sokat gondolt a jövőjére. Képes volt pillanatok alatt megtervezni az akcióit. Ugyanis ő is kitűnő tolvajnak számított. Stuart Spencer kapitány embereit London sötét sikátoraiból és zsákutcáiból Párizsba csalta, Párizsból Marokkóba, és így tovább, mindig oda, ahol a következő nagy fogás várta őket. Majd egyszer csak gondolt egyet, és száznyolcvan fokos fordulattal nem vezette tovább az orránál fogva Spencer-t és az Interpol-t. Inkább nekik kezdett dolgozni. Emlékeztette magát, hogy ezt a döntést annak idején pusztán üzleti megfontolásból hozta. Számba vette az esélyeit, a lehetséges profitot, és úgy ítélte, hogy abban a helyzetben ez a legjobb döntés, amit hozhat. Most viszont személyes ügy vezette. – Tegyük fel, hogy ismerek egy különösen ügyes tolvajt, akit az Interpol már tíz éve üldöz. Most úgy döntött, visszavonul, és hogy ne zaklassák tovább, kész felajánlani a szolgálatait az Interpol-nak. – Az Árnyékról beszélsz. Philip gondosan lesöpörte a morzsát a kezéről. Mindig odafigyelt az efféle részletekre. – Tegyük fel. Az Árnyék. Spencer azon nyomban megfeledkezett sajgó sarkáról és az időeltolódás miatt érzett fáradtságról. Az Árnyékként ismert tolvaj több millió dollárnyi ékszerre tette rá a kezét az elmúlt tíz évben, és hiába loholt a nyomában, valahogy mindig sikerült kicsúsznia a markából. Másfél éve vetődött fel az ötlet, hogy más tolvajok segítségével próbálják felkutatni. Az ismerősei közül csupán Philip Chamberlain tudta felülmúlni. Az az ember, döbbent rá hirtelen haraggal, akiről eddig azt hitte, jól ismeri. – Ezek szerint tudod, ki az Árnyék. Vigyen el az ördög! Mindig is tudtad, ki ő, és hol kellene keresnünk – ragadta meg az asztalt. – Tíz év. Tíz éve üldözzük a fickót. Te pedig hónapok óta az orrunknál fogva vezetsz bennünket. Azért kaptad a pénzed, hogy rájöjj, ki ő és hol találjuk meg. Nem csináltál semmit. Hiszen mindvégig tudtad a választ. – Talán igen – nyújtotta ki hosszú művészujjait Philip. – Talán nem. – Legszívesebben bedugnálak egy cellába, és a Temze-be dobnám a kulcsot! – De nem teszed meg, mert úgy szeretsz, mintha a fiad lennék. – Van fiam, te átkozott! – De nem olyan, mint én – billent hátra a székkel Philip, és folytatta. – Ugyanazt kínálom, mint amiben öt éve már megegyeztünk. Amikor megvilágosodtál, miszerint sokkal kifizetődőbb felbérelni a legjobbat ahelyett, hogy üldöznéd. – Azzal bíztalak meg, hogy kapd el a fickót, nem pedig azzal, hogy egyezkedj vele. Ha tudod a nevét, akkor én is tudni akarom! Akárcsak a személyleírását. Tények kellenek, Philip, nem pedig feltételezések! – Nincs a kezedben semmi – vágott közbe hirtelen Philip. – Elpazaroltál tíz évet az életedből, és az eredmény egy nagy büdös semmi, és attól nem lesz belőle valami, ha kilépek az ajtón. – Te még mindig megmaradsz nekem – közölte kereken Spencer, mire Philip összevonta a szemöldökét. – Akinek olyan kifinomult az ízlése, mint neked, roppant utálatos helynek találja a börtönt. – Most fenyegetsz? – borzongott meg egy pillanatra Philip, és karba fonta a kezét. Nyugodt tekintetén látszott, hogy azt hiszi, Spencer csupán blöfföl. – Elfelejtetted? Az egyezségben szerepelt a büntetlenség. – Te szegted meg a szabályokat. Áruld el a fickó nevét, Philip, és hagyd, hogy végezzem a munkám. – Az a bajod, Stuart, hogy nem tudsz nagyban gondolkodni. Két marokkal szórom eléd a gyöngyöt, de te mindössze néhány darabot kapsz el. Mi történik, ha rács mögé dugod az Árnyat? Lesz egy tolvajod a börtönben. Szerinted ezzel bármit is sikerül visszaszerezned abból, amire tíz év alatt rátette a kezét? – Erről szól az igazságszolgáltatás. – Igen. Spencer rádöbbent, hogy Philip hangja megváltozott, és a beszélgetés folyamán először lesütötte a szemét, de nem azért, mert szégyellte magát. Nem. Túlságosan jól ismerte Philip-et ahhoz, hogy ez akár csak megforduljon a fejében. – Valóban erről szól – folytatta Philip, és felállt. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy nyugodtan üljön a helyén. – Amikor megbíztál, hogy derítsem ki az Árnyék kilétét, azért vállaltam el, mert engem is érdekelt, és az eltelt idő alatt az érdeklődésem egyre csak nőtt. Tegyük fel, de továbbra is csak elméletileg, hogy tudom, ki ez az Árnyék. Beszéljünk egy kicsit arról, hogyan fordíthatnád a saját hasznodra ezt a páratlan tehetséget. Persze ehhez elengedhetetlen, hogy ő is büntetlenséget kapjon – és tudta, hogy ennél tovább nem mehet. Az évek során Spencer és közte kialakult egyfajta kelletlen tisztelet, de tisztában volt azzal, hogy Stuart sohasem térne le az általa helyesnek vélt keskeny ösvényről. – Egy kicsit? Az a gazember még nálad is többet lopott! Philip felvonta a szemöldökét, majd lesöpört egy morzsát a zakója ujjáról. – Nem kell sértegetned. Ha összeszámoljuk, mekkora értékben loptam drágaköveket, nincs ember a Földön, aki megelőz.

– Büszke vagy magadra, mi? – pirult ki sokat sejtetően Spencer arca. – Márpedig nem hiszem, hogy túlságosan büszkének kellene lenned arra, hogy megloptál másokat. – Remekül rávilágítottál a kettőnk közti különbségre. – Bemászni az ablakokon, sötét sikátorokban üzletelni... – Kérlek, ha így beszélsz, egészen elérzékenyülök, de mielőtt folytatod, számolj el tízig, Stuart! Nem szeretném, ha engem okolnál, amiért felment a vérnyomásod – emelte fel ismét a teáskannát. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláruljam, módfelett tiszteltelek, miközben egyik zárat nyitottam ki a másik után. Ha az idő előrehaladtával nem kerülsz egyre közelebb és közelebb hozzám, szerintem még mindig azt csinálnám. Nem szégyellem a múltam, legalábbis nem jobban, mint azt, hogy átálltam a barikád másik oldalára. Eddigre Stuart lehiggadt annyira, hogy megigya a teáját. – Most nem az számít, hogy hol állsz – ennek ellenére hízelgett neki Philip vallomása. – Csak az, hogy pillanatnyilag nekem dolgozol. – Nem felejtettem el – fordult Philip az ablak felé. Tisztán, de erőtlenül sütött a nap, és nagyon várta már a tavaszt. – Visszatérve az eredeti témához – pillantott Stuart felé –, mint hűséges és odaadó alkalmazottad, kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassalak, ha feltűnik egy ehhez hasonló remek lehetőség. – Egy tolvajról beszélsz. – Igen, de nem valami közönséges tolvajról – mosolyodott el szélesen Philip. – Mi több, fogadni merek, hogy nemcsak te, de egyetlen nyomozó sem került még csak a közelébe sem – hajolt előre, és némileg komolyabban folytatta. – És a jövőben sem fog, Stuart. Erről kezeskedem. – Nemsokára ismét lépni fog. – Többé már nem. – Honnan veszed? Philip összefonta a karját. Ujján megcsillant a jegygyűrű. – Személyesen gondoskodom róla. – Milyen kapcsolatban állsz vele? – Ezt nehéz elmagyarázni. Figyelj rám, Stuart. Öt éve álltam melléd, azóta neked dolgozom. Többnyire mocskos feladatokkal bíztál meg, sőt egyszerre voltak mocskosak és veszélyesek. Ennek ellenére eddig még nem kértem tőled semmit. Most viszont kérek: legyél egy kicsit elnézőbb. – Nem tudom garantálni... – Nekem a szavad is elég – hallgattatta el Philip. – Viszonzásképp visszaszerzem neked azt a Rubens-t. Még a kisujjadat sem kell mozdítanod. Ráadásul olyan politikai erő birtokába jutsz, ami jól jöhet egy-egy kényes helyzetben. Spencer mindig gyorsan összeadta az egyet a kettővel. – A Közel-Keletre célzol? Philip feltöltötte a csészéjét, majd vállat vont. – Tegyük fel – mindenképpen a Rubens és Abdu felé akarta terelni a beszélgetést, ám még nem állt szándékában felfedni az összes lapját. – Mondjuk úgy, hogy a tőlem kapott információval Anglia a megfelelő pillanatban kellő nyomást gyakorolhat arra, akire kell. Spencer szigorú pillantást vetett Philip-re. Váratlanul roppant távol kerültek a gyémántoktól, rubinoktól, a bűntől és a bűnhődéstől. – Túlságosan magasra akarsz kapaszkodni. Csak meg ne üsd magad, amikor lezuhansz! – Köszönöm, hogy így törődsz velem – dőlt hátra Philip, miközben érezte, hogy Spencer dühe lassan elpárolog. – Biztosítalak, hogy pontosan tudom, mit csinálok. – Veszélyes játékba kezdtél. Az eddigi legveszélyesebbe, gondolta Philip. Amely egyben a legfontosabb is. – Viszont ebben mindketten nyerhetünk, Stuart. Spencer megborzongott. Felállt, kinyitott egy üveg Scotch-ot. Kimért magának egy hatalmas adagot, majd röpke tétovázás után egy másik öblös poharat is megtöltött. – Mondj el mindent, amit tudsz, Philip. Megteszem, ami tőlem telik. Philip egy pillanatig mérlegelte a szavait. – A kezedbe teszek mindent, ami fontos nekem. Ezt jól vésd az eszedbe, Stuart! – tolta félre a teáját, és elfogadta a feléje nyújtott whiskyt. – Akkor láttam a Rubens-t, amikor Abdu király kincseskamrájában jártam, Jaquir-ban. Spencer nyugodt szeme kerekre tágult a meglepetéstől. – Mi a fenét kerestél a király kincstárában? – Ez hosszú történet – emelte Stuart felé a poharát Philip, majd kortyolt egy hatalmasat. – Jobb, ha az elején kezdem. Phoebe Spring-gel.

Második fejezet

Jaquir, 1968 Adrianne izgalmában nem tudott aludni. Összegömbölyödve figyelte az órát, ahogy a mutató lassan vánszorog az éjfél felé. Közeledett a születésnapja. Az ötödik. A hátára fordult, és szorosan átölelte saját magát. Mindenki aludt a palotában, de tudta, hogy néhány óra múlva felkel a nap, és a müezzin felkapaszkodik a mecset csúcsára vezető csigalépcsőn, hogy imára szólítsa a híveket. Akkor valóban kezdetét veszi élete legszebb napja. Délután zene szól majd, megajándékozzák, és tálcaszám hordják elé a csokoládét. A nők felveszik a legcsinosabb ruhájukat, és még táncolni is fognak. Mindenki eljön: nagymama, aki folyton mesél valamiről, Laifa néni, aki mindig kedvesen mosolyog rá, és magával hozza Duja-t is. Favel, aki olyan vidáman tud nevetni. Adrianne elmosolyodott. A női szárny visszhangzik majd a nevetéstől, és a vendégek mind megdicsérik, milyen csinos. Mama megígérte, hogy különleges nap vár rá, ami egyesegyedül róla szól. Az apja megengedte, hogy délután lemenjenek a partra. Nemrég kapott egy szivárványszínű selyemruhát. Adrianne az ajkába harapott, és az anyja felé fordította a fejét. Phoebe aludt. Márványfehér, ez egyszer békés vonásain megcsillant a holdsugár. Adrianne odavolt az éjszakákért, amikor az anyja megengedte neki, hogy mellette aludjon a hatalmas, puha ágyban. Ritkán volt része ebben az élvezetben. Ilyenkor befészkelte magát Phoebe karjai közé, és hallgatta a New York-ról és Párizsról szóló meséket. Időnként még együtt is kacagtak. Adrianne óvatosan, nehogy véletlenül felébressze, megsimogatta az anyja haját. Az érintése valósággal megbabonázta. Úgy tűnt, mintha eleven tűz ömlene végig a párnán. A benne szunnyadó nő már ötévesen is irigyelte ezt a tüneményt. Neki sűrű, fekete haja nőtt, mint mindenkinek Jaquir-ban. Egyedül Phoebe-nek volt fehér a bőre és vörös a haja. Egyedül ő született Amerikában. Jobban mondva Adrianne is félig amerikainak számított, ám ezt Phoebe csakis akkor emlegette, amikor kettesben maradtak. Az apját mindig is dühítette az efféle beszéd. Adrianne-t remekül kitanították, hogyan kerülje a kényes témákat, melyek bosszantották az apját, habár el sem tudta képzelni, miért borul el a tekintete, és szorítja össze a száját, ha emlékeztetik rá, hol született a felesége. Aki filmcsillag volt. Adrianne nem igazán tudta, mit jelent a szó, de tetszett neki a csengése. Filmcsillag. Mindig úgy képzelte, hogy egy ragyogó pontra utal a koromsötét égbolton. Az anyja régen csillag volt, akiből királyné lett. Abdu ibn Faisal Rahman al-Jaquir-nak, a sejkek sejkjének, Jaquir uralkodójának az első felesége. Kék szemével és telt ajkaival ő volt a legszebb nő a világon. Kimagaslott a többi háremhölgy közül, akik úgy festettek körülötte, mint holmi apró, fontoskodó madárkák. Adrianne leghőbb vágya volt, hogy boldognak lássa az anyját. Most, hogy ötéves lett, remélte, megérti végre, miért tűnik oly sokszor szomorúnak, és miért sír, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. Jaquir-ban igyekeztek megóvni a nőket mindentől. A háremhölgyeknek nem kellett dolgozniuk, és semmiféle gond nem gyötörte őket. Mindent megkaptak – csodaszép helyen éltek, és a legfinomabb parfümökkel illatosították magukat. Az anyja is rengeteg gyönyörű ruhával és ékszerrel büszkélkedhetett. Ráadásul az övé volt a Nap és a Hold. Adrianne lehunyta a szemét, és maga elé képzelte az anyja nyakláncát. A Napnak nevezett hatalmas gyémánt szemkápráztatóan ragyogott a kisebb, mégis megfizethetetlen értéket képviselő gyöngy, a Hold mellett. Ráadásul Phoebe megígérte, hogy egy nap majd ő fogja viselni. Amikor felnő. Adrianne csendben hallgatta az anyja nyugodt lélegzését, miközben gondolatai egyre csak az elkövetkező nap körül forogtak. Egyszer felnő, és már nem kislány lesz, hanem igazi nő, aki csador-t visel. Kiválasztják a férjét, akihez hozzámegy. Az esküvőjén a nyakába akasztja a Napot és a Holdat, és odaadó, termékeny hitvese lesz az urának. Meghívja partira az idősebb asszonyokat, és cukormázas süteménnyel kínálja a vendégeit, miközben a szolgák egyre csak hordják a csokoládéval megrakott tálcákat. A férje jóképű lesz és erős, akárcsak az apja. Talán egy igazi király, aki mindenek fölé emeli majd. Adrianne csavargatni kezdte hosszú haját, és egyre inkább elálmosodott. A férje szeretni fogja. Éppen úgy, ahogy az apja is szereti. Ő pedig cserébe egészséges fiúgyermekekkel ajándékozza meg, hogy a többi asszony irigyelje és tisztelje. Nem akarta, hogy szánakozva nézzenek rá, mint az anyjára szoktak. Az ajtó hirtelen kinyílt, és rézsútos fénycsík vetült a padlóra. Ez kiűzte az álmot a szeméből. A külvilágot eltakaró, sűrű fátylon át is látta a közeledő árnyat. Először szeretet öntötte el, majd hirtelen rátört a félelem, mint mindig, amikor az apja közelébe került. Tudta, hogy haragudni fog rá, ha itt találja az anyja ágyában. A háremben senki sem titkolt semmit, így Adrianne fülébe is eljutott, hogy amióta az orvosok szerint Phoebe nem tud már több gyermeket szülni, az apja egyre ritkábban látogatja meg éjszaka. Arra gondolt, talán csak azért jött, hogy vessen rá egy pillantást. Hogy megcsodálja a szépségét. Ám ahogy közeledett a sejk, úgy szorította egyre jobban és jobban a torkát a félelem. Halkan, de annál gyorsabban lecsusszant az ágyról, és elbújt az árnyékban. Abdu félrehúzta a fátylat. Még azzal sem törődött, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Hiszen őt senki sem merészelné megzavarni. Phoebe haján és arcán megcsillant a holdsugár. Abdu istennőnek látta, akárcsak akkor,

amikor első ízben pillantotta meg. Amikor az arca megtöltötte a képernyőt, és csak úgy áradt felé kihívó szépsége. Phoebe Spring, az amerikai színésznő, akire férfiak milliói vágytak. Abdu hozzászokott, hogy mindenből a legszebbet, a legnagyobbat és a legdrágábbat kapja. Még soha senkit nem kívánt annyira, mint akkor Phoebe-t. Megkereste, és úgy udvarolt neki, ahogy azt a nyugati nők elvárják. Később pedig királynévá tette. Phoebe annyira megbabonázta, hogy eldobta ősi örökségét, megtagadta népe szokásait, és feleségül vett egy nyugati nőt. Egy keresztény színésznőt. Ám utolérte a megérdemelt büntetés. Phoebe mindössze egyetlen gyermeket tudott szülni neki. Ráadásul lányt. Ennek ellenére továbbra sem csitult benne a vágy. Terméketlen méhe ellenére is lenyűgözte Phoebe szépsége. Még akkor is őt akarta, amikor az iránta érzett szerelem undorba fordult. Hiszen a felesége szégyent hozott a fejére, bemocskolta sharafiít, a becsületét, mikor szembeszegült az iszlám tanításaival. Akkor is őt szerette, az ő illatát érezte, és az ő nyögését hallotta, amikor más asszonyokkal töltötte az éjszakát. Ez volt az ő mindenki előtt titkolt szégyene. Már önmagában ezért gyűlölnie kellett volna. Viszont a nép előtt csakis azért nyilvánította ki Phoebe iránt érzett megvetését, amiért csupán egyetlen lánygyermeket tudott szülni neki. Azt akarta, hogy a felesége szenvedjen, hogy fizessen meg mindenért. Éppen úgy, ahogy ő szenvedett, és ahogy neki is fizetnie kellett. Abdu megmarkolta a takarót, és heves mozdulattal félrerántotta. Phoebe zavartan felriadt. A szíve hevesen vert. A félhomályban látta férje fölébe magasló alakját. Az első pillanatban arra gondolt, valóra vált az álma, a férje visszatért hozzá, hogy úgy szeresse, mint régen. Majd a szemébe nézett, és azonnal tudta, hogy tévedett, és szó sincs szerelemről. – Abdu – jutott Phoebe eszébe a kislány, és gyorsan körülnézett, de az ágy üres volt. Adrianne eltűnt. Hála Istennek! – Későre jár – kezdte, de a torka annyira kiszáradt, hogy maga is alig értette, amit mondott. Igyekezett hátrébb csúszni. A teste alatt megzizzent a szaténlepedő. Abdu egyetlen szó nélkül vette le fehér kaftánját. – Kérlek – fakadt könnyekre Phoebe, habár tudta, hogy mindez hasztalan. – Ne tedd ezt velem! – Egyetlen nő sem tagadhatja meg a férje kívánságát – és Abdu-nak elég volt lepillantania a feleségére, hogy elemi erővel törjön rá a vágy. Nem számít, hogy honnan jött, Phoebe már az övé volt. A tulajdona. Akárcsak az ujján viselt gyűrűk vagy az istállóban álló lovak. Megragadta a felesége hálóingét, és maga felé rántotta. A sötétben megbújó Adrianne reszketni kezdett. Az anyja sírt. Dulakodtak, és olyan nyelven kiabáltak egymással, amelyből egyetlen szót sem értett. Az apja meztelenül állt a holdfényben, sötét bőre csillogott a verejtéktől, de inkább a vágy fűtötte, mintsem a forró levegő. Adrianne-nek még sohasem volt szerencséje ruhátlan férfihoz, de egyáltalán nem rázta meg a látvány. Tudta, mi az a szex, akárcsak azt, mire való az apja fenyegetően előremeredő férfiassága. Arra, hogy az anyjába mártsa, és gyerekük szülessen. Azt is tudta, hogy ez az aktus kellemes érzés, és a nők mindennél jobban vágynak rá. A háremben másról sem lehetett hallani. Az anyjának viszont már nem lehet több gyereke, és ha a szex valóban kellemes, akkor miért könyörög az apjának, hogy hagyja békén? Adrianne szeme megtelt könnyel, miközben arra gondolt, hogy egy nőnek örömmel kell fogadnia a férje közeledését a hitvesi ágyban. Mindent meg kell neki adnia, amire csak vágyik. Boldogsággal kellene eltöltenie: kívánják, és gyermeket szülhet. Hirtelen megütötte a fülét egy szó. Kurva. Nem tudta, mit jelent, de még az apja szájából is szörnyen hangzott. – Hogy nevezhetsz így? – csuklott el Phoebe hangja a zokogástól. Régebben még élvezte, ahogy Abdu magához ölelte, és a bőrén megcsillant a holdfény, most viszont nem érzett mást, csak félelmet. – Sohasem feküdtem le senkivel, csak veled. Te hoztál másik asszonyt a házhoz, miután megszületett a lányunk. – Semmit sem kaptam tőled – markolt bele Phoebe hajába Abdu. A vörös zuhatag egyszerre váltott ki belőle csodálatot és megvetést. – Sőt egy lány még a semminél is kevesebbet ér. Elég megpillantanom, és máris elszégyellem magam. Phoebe olyan erősen vágta pofon a férjét, hogy Abdu hátratántorodott. Ám tudta, hiába gyorsabb nála, nincs hová futnia. Abdu visszaütött, majd durván letépte a hálóingét. Minden férfi ilyen asszonyról álmodik. Phoebe úgy festett, akár egy istennő. A melle remegett, ahogy a szíve hevesen dobogott a félelemtől. Fehér bőre valósággal világított a holdfényben, csak ott vetült rá árnyék az arcára, ahol Abdu keze érte. Ha eluralta a szenvedély, kerek csípője villámgyorsan mozgott, szemérmetlenül befogadva a férfit, akit szeretett. Abdu-t fájdalmas vágy kerítette a hatalmába. Dulakodtak. Az asztalon álló lámpa felborult, összetört, szilánkjai beborították a padlót. Adrianne a rémülettől mozdulatlanná dermedve figyelte, ahogy Abdu belemarkol Phoebe kerek, telt mellébe. Az anyja próbált küzdeni ellene, miközben könyörgött. Egy férfit nem utasíthat vissza a felesége, és ha mégis, akkor joga van megverni. Ez a szokás. Mégis... Adrianne erősen a fülére szorította a kezét, hogy ne hallja Phoebe sikolyát, miközben az apja föléje görnyed, és újra meg újra belehatol. Könnyben úszó arccal mászott be az ágy alá. A füle is megfájdult, olyan erősen szorította rá a tenyerét, ennek ellenére még mindig benne csengett az apja hörgése és az anyja kétségbeesett zokogása. A feje felett remegett az ágy. Összegömbölyödött a padlón, próbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát. Olyan kicsire, mintha ott sem lenne.

Az erőszak szót sem ismerte, de ez után az éjszaka után már nem kellett megmagyarázni neki a jelentését. – Nagyon csendes vagy, Addy – simított végig lánya derékig érő haján Phoebe. Addy. Abdu nem szerette becézni, ragaszkodott a sokkal szertartásosabb Adrianne-hez. Valószínűleg azért, mert elsőszülöttje lány volt, ráadásul kevert vérből. Ennek ellenére félretette muszlim büszkeségét, és elrendelte, hogy a kislány tisztességes arab nevet kapjon. A hivatalos iratokban Adrianne úgy szerepelt, mint Ad Riyahd An, ráadásul megkapta Abdu bonyolult vezetéknevét is. Most viszont Phoebe tovább becézte, és megkérdezte: – Tetszenek az ajándékaid? – Nagyon – hazudta Adrianne. Az új ruháját viselte, de egyáltalán nem élvezte annyira, mint egy napja gondolta. A tükörben látta az anyja arcát a sajátja mellett. Phoebe gondosan kisminkelte magát, igyekezett eltüntetni a verés nyomait, ám Adrianne még így is észrevette a sötét árnyékot a szeme alatt. – Gyönyörű vagy – fordította meg Phoebe a lányát, és magához ölelte. Adrianne-nek máskor talán fel sem tűnt volna, hogy milyen erősen szorítja, és mekkora kétségbeesés árad a hangjából. – Az én kis hercegnőm. Nagyon szeretlek, Addy! A legjobban a világon. Virágillata volt. Akárcsak a kinti kertnek. Adrianne mélyen beszívta, miközben az anyja melléhez szorította az arcát, és megpuszilta, amikor eszébe jutott, milyen durván bánt vele az apja. – Ugye nem mész el? Ugye nem hagysz itt? – Honnan jut ilyen butaság az eszedbe? – tolta távolabb magától félig nevetve a lányát Phoebe, és Adrianne könnyáztatta szemébe nézett. – Mi jár a fejedben, kicsikém? Adrianne keserűen az anyja vállára hajtotta a fejét. – Azt álmodtam, hogy apa elküldött, te pedig elhagytál, és soha többé nem láttalak. Phoebe keze egy pillanatra megdermedt a levegőben, majd tovább simogatta a lánya fejét. – Csak álmodtad, drágám. Sohasem hagylak el. Adrianne vigasztalásra vágyva bújt az anyja ölébe. A rácsos ablakon beszivárgó napfény kockás mintát varázsolt a szőnyegre. – Ha fiú lennék, nagyon szeretne minket. Phoebe-t hirtelen elöntötte a düh. Még az ízét is érezte a nyelve hegyén. Haragja viszont szinte azon nyomban átcsapott a kétségbeesésbe. Ám még mindig jó színésznő volt, még ha tehetségét nem is használta másra, mint arra, hogy megvédje azt, ami az övé. – Ostobaságot beszélsz, ráadásul pont a születésnapodon. Egy fiú nem hordhat ilyen gyönyörű ruhácskát. Adrianne kuncogva simult az anyjához. – Ha felhúznám Fahid-ra, úgy festene, mint egy játék baba. Phoebe összeszorította a száját, és próbált tudomást sem venni a rátörő fájdalomról. Fahid. A fiú, akit Abdu második felesége szült, miután ő kudarcot vallott. Nem, ez nem igaz. Egyáltalán nem vallott kudarcot. Már maga is kezd úgy gondolkodni, mint egy muszlim nő. Hogyan nevezhet kudarcnak egy ilyen gyönyörű kislányt? Semmit sem kaptam tőled. Egy lány még a semminél is kevesebbet ér. Épp ellenkezőleg, gondolta Phoebe vadul. Mindent megadtam neked. Mindent. – Mama? – Gondolkodom – mosolygott le Phoebe a kislányára, miközben lecsúsztatta az öléből. – Eszembe jutott, hogy adok neked még egy ajándékot. Megosztok veled egy titkot. – Egy titkot? – tapsikolt Adrianne. Még a sírásról is megfeledkezett. – Ülj ide, és hunyd le a szemed! Adrianne lelkesen engedelmeskedett. Igyekezett türelmesnek tűnni, de igencsak fészkelődött a fotelben. Phoebe egy apró üveggömböt rejtegetett a ruhájában. Nem volt könnyű becsempészni az országba, de az évek során megtanulta, hogy leleményesnek kell lennie. A gyógyszerrel sem volt könnyű dolga, de az apró, rózsaszín tabletták nélkül nem biztos, hogy sikerült volna átvészelnie a múló napokat. Csillapították a fájdalmát, és könnyítettek a szívén. A nő legjobb barátja, és Isten a megmondhatója, ebben az országban egy nőnek nagy szüksége volt minden egyes barátra. Tudta, ha megtalálják nála a gyógyszert, nyilvános kivégzés vár rá. Viszont ha nélkülöznie kellene, nem biztos, hogy sokáig életben maradna. Ördögi kör. Egyedül Adrianne-be kapaszkodhatott. – Máris mondom – térdelt a fotel mellé. A kislány zafír nyakéket és csillogó, gombhoz hasonlatos fülbevalót viselt. – Jól van, kinyithatod a szemed. Egyszerű ajándék volt. Csaknem nevetségesen egyszerű. Karácsonykor szinte minden üzletben árulták. Persze csak az Egyesült Államokban. Adrianne szeme kerekre tágult. Mintha varázsgömböt tartana a tenyerén. – Hónak hívják – forgatta meg Phoebe a gömböt, mire a fehér pelyhek újra kavargó táncba kezdtek. – Amerikában minden télen havazik. Legalábbis Amerika nagy részén. Karácsonykor színes üveggömbökkel és égőkkel díszítjük fel a fenyőfákat. Olyan fenyőket, mint amilyeneket itt is látsz. Egyszer a nagyapámmal pontosan olyan szánkón ültem, mint ez itt, a gömbben – hajtotta Adrianne homlokához a homlokát Phoebe,

miközben az üveggömb belsejében vágtázó rénszarvast és szánkót nézte. – Egyszer majd téged is elviszlek oda, Addy. – Nem fáj? – Micsoda? A hó? – nevette el magát Phoebe, miközben megrázta a gömböt. A jelenet életre kelt. Az örvénylő hóesés körülölelte a feldíszített karácsonyfát és az apró, vörös szánon utazó figurát. Illúzió. Csupán ennyi maradt neki. Valamint egy apró kislány, akit meg kell védenie. – Nem, nem fáj. Hideg, nedves, és mindenfélét lehet építeni belőle. Hóembert vagy várat. A gyerekek hógolyót is gyúrnak. Látod, milyen szépen lerakódik a faágakra? Adrianne is megrázta a gömböt. Az apró, barna ló feje körül táncra keltek a pelyhet – Csodaszép. Még az új ruhámnál is szebb. Megmutatom Duja-nak. – Ne! – kiáltott fel Phoebe, mert tudta, mi történik, ha Abdu tudomást szerez a hógömbről, a keresztény karácsony egyik jelképéről. Adrianne születése óta valóságos vallási fanatikus lett belőle, és a szokásokhoz is körömszakadtáig ragaszkodott. – Emlékszel? Ez a mi titkunk. Senki sem tudhat róla rajtunk kívül, és te is csak akkor nézheted meg, amikor kettesben maradunk – vette el a hógömböt Adrianne-től, és betette az egyik fiókba. – Kezdődik a zsúr. Meleg volt a háremben, dacára a levegőt keverő ventilátoroknak és a behúzott redőnyöknek. A termet drótfonatú lámpákból áradó, kellemes fény világította meg. A nők felöltötték a legszebb ruhájukat. Néhány órára megfeledkeztek a fekete csadorról és az abaaytról, és egyetlen szempillantás alatt szürke verébből díszes pávává változtak. A csadorral együtt szótlanságukat is félretették, és lelkesen beszélgettek a gyerekekről, a szexről, a divatról és a terhességről. A termet rövid idő alatt betöltötte a parfüm és a tömjén illata. A születésnapos Adrianne puszival üdvözölte a vendégeket, majd törékeny, fületlen csészébe töltött zöld teával és aromás kávéval kínálta őket. Eljöttek a nénikéi és az unokatestvérei, és egy sor alacsonyabb rangú hercegnő, akik a többiekhez hasonlóan büszkén mutogatták az ékszereiket és a gyerekeiket, ennek a világnak a két legfőbb státuszszimbólumát. Hosszú, suhogó, színpompás ruhájukban Adrianne gyönyörűnek látta őket. A mögötte álló Phoebe viszont úgy érezte magát, mint aki egy ruhákkal vívott verseny kellős közepébe csöppent, amely ráadásul sokkal inkább illik a tizennyolcadik századba, mint a huszadikba. Nem törődött a feléje vetett szánakozó pillantásokkal, mint ahogy a gúnyos mosolyokat is sztoikus nyugalommal fogadta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ebben a világban betolakodónak számít, egy nyugati nőnek, aki ráadásul még örököst sem tudott szülni az uralkodónak. Azzal igyekezett megnyugtatni magát, hogy mindez mit sem számít, amíg Adrianne-hez kedvesek. Hiszen benne senki sem találhat kivetnivalót. Sokkal inkább ide tartozik, mint ő valaha is fog. A vendégek mohón végigkóstolták az összes ételt, miközben legalább olyan gyakran használták evésre az ujjukat, mint ő az ezüstkanalát. Ha kihízzák a ruhájukat, legfeljebb majd kapnak újat. Phoebe arra gondolt, hogy a vásárolgatás éppen azt a szerepet tölti be az arab nőknél, mint nála a rózsaszín pirulák. Átsegíti őket az életükön. Napról napra. Egyetlen férfi sem látja a nevetséges öltözetüket, kivéve a férjüket, az apjukat vagy a testvéreiket. Mielőtt kilépnének a háremből, újra magukra öltik mindent elrejtő köpönyegüket, és eltakarják az arcukat, a hajukat. A kinti világ aurát. Micsoda színjáték!, fűzte tovább Phoebe erőtlenül a gondolatait. Henna, illatszerek és csillogó gyűrűk. Csakugyan boldognak hiszik magukat, miközben még ő is észreveszi az arcukon, mennyire unatkoznak! Imádkozott, hogy Adrianne sohase legyen részese ilyen életnek. Még az ötéves Adrianne is látta, hogy a vendégek kitűnően érzik magukat. A kislány már folyékonyan beszélt arabul, és sohasem vallotta volna be az anyjának, hogy sokkal könnyebben jönnek a szájára a szavak, mint az angol. Arabul gondolkodott, arabul érzett, és sokszor megesett, hogy magában le kellett fordítani a mondanivalóját, ha az anyjához szólt. Itt érezte jól magát, női csacsogással és illatokkal körülvéve. Az a világ, melyről az anyja időről időre beszélt, megmaradt a tündérmesék birodalmában. A hó sem jelentett neki többet az apró üveggömbben táncoló valaminél. – Duja! – szaladt át a szoba másik végébe, és megpuszilta legkedvesebb unokanővére arcát, aki már csaknem tízéves volt. Majdhogynem igazi, felnőtt nő. Adrianne mindig is irigykedve nézett fel rá. Duja viszonozta Adrianne ölelését. – Csodaszép a ruhád. – Tudom – ám Adrianne nem tudott ellenállni a kísértésnek, és végigsimított Duja ruhájának az ujján. – Bársony – dicsekedett Duja, és a kislány arckifejezését látva hirtelen még arról is megfeledkezett, milyen meleg a nehéz anyag. – Az apukám egyenesen Párizsból hozta – fordult körbe a karcsú, sötét bőrű, hatalmas szemű lány. – Megígérte, hogy legközelebb engem is magával visz. – Komolyan? – próbálta palástolni Adrianne a hirtelen rátörő irigységet. Mindenki tudta, mennyire rajong Duja-ért az apja, aki nem volt más, mint a király testvére. – Anyukám is járt már ott. – Egy nap majd te is eljutsz oda – simogatta meg kedvesen Adrianne fejét Duja. – Talán együtt is elmegyünk, ha majd nagy leszel.

Adrianne érezte, hogy valaki megrángatja a szoknyáját. Lenézett, és megpillantotta Fahid-ot, a féltestvérét. Felkapta és összecsókolta az arcát. A kisfiú boldogan kacagott. – Te vagy Jaquir-ban a legszebb kisfiú! Alig bírta el, noha Fahid csupán két évvel volt fiatalabb nála. Imbolyogva indult az asztal felé, hogy keressen neki valami édességet. Minden csöppséget kényeztetett valaki. Az Adrianne korú lányok, sőt még a fiatalabbak is körülrajongták a fiúkat. Születésüktől fogva arra nevelték őket, hogy minden erejükkel és ügyességükkel igyekezzenek kiszolgálni a férfiakat. Adrianne-ben ebből mindössze csupán annyi tudatosult, hogy imádja a kisöccsét, és bármit odaadna egy mosolyáért. Phoebe ezt nem bírta elviselni. Nézte, ahogy a lánya kiszolgálja annak a nőnek a gyermekét, aki elfoglalta a helyét a férje ágyában és szívében. Micsoda különbség, hogy itt a törvény megengedi, hogy egy férfinak akár négy felesége is legyen. Ám ez nem az ő törvénye, nem az ő világa. Hat éve élt már benne, és tudta, hogy kibírna még akár hatvanat is, de sohasem fogja a sajátjának érezni. Gyűlölte az illatát, azt a sűrű, émelyítő illatot, amelyet nap mint nap kénytelen volt elviselni. Phoebe megmasszírozta a halántékát, mert a tömjéntől, a virágillattól és a különféle erős parfümöktől lassan kezdett megfájdulni a feje. Gyűlölte a kérlelhetetlen, soha el nem múló forróságot. Italra vágyott. Nem kávéra vagy teára, hanem borra. Csupán egyetlen pohár hideg borra, de Jaquir-ban tiltották a bort. Ellentétben az erőszakkal, gondolta, miközben végigsimított lüktető arcán. Nőket megerőszakolni szabad, bort inni nem. Ostorral verik a tevéket, a müezzin folyamatosan énekel, egy férfinak több felesége is lehet, de a burgundit és a sancerrét betiltották. Hogy láthatta mégis gyönyörűnek ezt az országot ifjú araként, amikor megérkezett? Amikor megpillantotta a sivatagot, a tengert, és a palota magas, fehér falát, azt hitte, ez a világ legtitokzatosabb és egyben legegzotikusabb zuga. Akkor még szerelmes volt. Isten segítse, még mindig szerelmes. Abdu megmutatta neki, milyen szép az országa és milyen gazdag a kultúrája. Ő pedig elhagyta a saját országát, a saját kultúráját, és megpróbált úgy élni, ahogy azt a férje elvárta tőle. Hamarosan kiderült, mi is az igazi kívánsága. Azt a nőt akarta, akibe a képernyőn keresztül beleszeretett. Aki egyszerre volt szexszimbólum és az ártatlanság jelképe. Jól megtanulta ezt a szerepet. Abdu egy fiút is akart, ő viszont lányt szült neki. Allah gyermekévé kívánta tenni, de képtelen volt megszabadulni a belé nevelt kötelékektől. Nem akart erre gondolni. Sem Abdu-ra, sem magára, az életére vagy a fájdalmára. Csak a menekülés járt az eszében. Még egy tabletta, győzködte magát. Csak egy, hogy segítsen túljutni mindazon, ami még maradt a napból.

Harmadik fejezet Tizenhárom éves korára Philip Chamberlain elmondhatta magától, hogy tökéletes tolvaj vált belőle. Tízévesen levizsgázott zsebmetszésből. Áldozatai bankárok, brókerek, ügyvédek és a Trafalgar tér figyelmetlen turistái közül kerültek ki. Betörőként is komoly sikereket könyvelhetett el, noha bárki, aki ránézett, csak egy jóképű, elegáns, kissé sovány fiúcskát látott. Ügyes kézzel, éles szemmel, ösztönösen választotta ki, hová érdemes besurrannia. Elmés trükkökkel, és ha kellett, felemelt ököllel, de sikerült elkerülnie, hogy a hatvanas évek London-jának utcáin lófráló bandák beszippantsák. Az iránt sem érzett késztetést, hogy kendőt kössön a homlokára, és a szeretet virágait osztogassa a járókelők között. Tizennégy évesen Philip nem tartozott sem az újhullámosok, sem a rockerek közé. Eltartotta magát, és senkivel sem akart közösködni. Sokat lopott, de senkit sem bántott, és undorral nézett azokra, akik félelemben tartották az idős hölgyeket, és elrabolták tőlük a konyhapénzüket. Üzletember volt, aki elnéző mosollyal szemléli az ócska gitárt pengető, álmaikat dédelgető kortársait. Igazság szerint neki is voltak tervei. Nem is akármilyenek. Elsősorban az anyjával. Ki akart törni az ördögi körből, hogy egyik napról a másikra él. Vidéki házról és drága kocsiról, elegáns ruhatárról és társasági összejövetelekről álmodozott. Ráadásul az elmúlt években egyre többet gondolt a nőkre is. A csinos, ápolt nőkre. Egyelőre viszont csupán egyetlen nő akadt az életében, méghozzá Mary Chamberlain, aki a világra hozta és fölnevelte, méghozzá teljesen egyedül. Philip mindennél jobban vágyott arra, hogy a lehető legjobb életet biztosítsa, hogy végre igazi ékszert szerezzen neki a bizsuk helyett, kiszabadítsa a város peremén épült, apró lakásból. A jeges london-i szél nagy maréknyi nedves havat vágott Philip arcába. A Faraday mozi felé igyekezett, ahol Mary dolgozott. Tisztességesen felöltözött. Tudta, hogy egyetlen sarki rendőr sem néz meg alaposan egy tiszta fiút, akinek rendezett a ruhája. Amúgy sem szeretett foltos nadrágot és rojtos ujjú inget hordani. Becsvágyó volt, magabiztos, és mindig tudta, mit hoz a jövő, így el is érte, amit akart.

Szegény sorba született. Apa nélkül nőtt fel. Tizennégy éves korára már elég érettnek érezte magát ahhoz, hogy mindezt előnyként fogja fel. Gyűlölte a nyomort – ám még jobban gyűlölte a férfit, aki csak rövid ideig szerepelt az anyja életében, mégis az apja lett. Amennyire ilyen fiatalon meg tudta ítélni, Mary ennél sokkal jobbat érdemelt. Akárcsak ő. Erre már egészen fiatalon rádöbbent. A zsebében egy gyöngyökből és gyémántokból fűzött karkötő lapult a hozzá illő fülbevaló mellett. Amikor kézi nagyítójával megvizsgálta a zsákmányt, kissé elszontyolodott. Tisztább és nagyobb gyémántokra számított, márpedig a karkötőben még a legnagyobb is fél karát alatt maradt. A gyöngyök viszont gyönyörűen ragyogtak, és úgy vélte, az ismerős Broad Street-i orgazda szép summát fizet majd érte. Hiszen legalább olyan ügyes tárgyalópartnernek számított, mint amilyen ügyesen kinyitotta a bezárt ajtókat. Tökéletesen tisztában volt a zsebébe rejtett csecsebecsék értékével. Elég pénzt kap majd érte, hogy vegyen karácsonyra az anyjának egy új szőrmegalléros kabátot, és még így is marad annyi, hogy félretegye a jövőjére. A Faraday jegypénztára előtt kígyózó sor fogadta. A plakátok Walt Disney Hamupipőkéjét hirdették, így rengeteg izgő-mozgó kisgyerek állt a sorban, és izgatottan markolászta elcsigázott dadájának, vagy éppen az anyjának a kezét. Philip fogadni mert rá, hogy az anyja már legalább tízszer látta a filmet. Hiszen semmi sem aranyozta be úgy a napját, mint a boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Mama – surrant be a jegypénztár ajtaján, és megpuszilta az anyját. Odabent alig volt melegebb, mint kint, a mozi előtt süvítő szélben. Philip-nek eszébe jutott a Harrods kirakatában látott piros gyapjúkabát, és az, hogy milyen csodálatosan fog festeni benne az anyja. – Phil – csillant fel Mary szeme, mint mindig, amikor észrevette Philip-et. Milyen jóképű kamasz lett belőle! Értelmes arcát és szőke haját az apjától örökölte, Mary-nek mégsem facsarodott el a szíve, amikor a fiára nézett. Hiszen a gyerek az övé. Csakis az övé, és sohasem okozott neki csalódást vagy bánatot, még egészen pici korában sem. Nem bánta meg, hogy végül úgy döntött: megszüli és egyedül is felneveli. Valójában még csak nem is gondolt arra, hogy keres egy afféle szobácskát, ahol megszabadítják attól az apró gondtól, mielőtt mindent elsöprő problémává növekszik. Philip már a fogantatása pillanatától boldogságot lopott az életébe. Mindössze azt sajnálta, hogy a fiú ismeretlenül is gyűlöli az apját, miközben minden férfiben őt keresi. – Hideg a kezed – mondta Philip. – Miért nem húzod fel a kesztyűd? – Kesztyűben nem tudok visszaadni – mosolygott rá Mary az ablak előtt álló fiatal asszonyra és a kisfiára. Philip-pel sohasem tudtak így, kettesben elmenni a moziba. – Parancsoljon, a jegye. Jó szórakozást! Túl sokat dolgozik, gondolta Philip. Túl sokat és túl keményen azért a szánalmas fizetésért. Habár nem szívesen beszélt a koráról, Philip tudta, hogy az anyja még csak harmincéves múlt. Fiatal és gyönyörű. Rettenetesen büszke volt az anyjára. Nem engedhetett meg magának egy Mary Quantmodel-t, de szűkös ruhatárát ízlésesen válogatta össze. Kedvelte a divatlapokat, a filmmagazinokat, és sokszor a fodrásztól is azt kérte, hogy olyanra vágja a haját, hogy hasonlítson egyik-másik színészre. Foltos harisnyája ellenére nem számított házsártos vénkisasszonynak. Philip még mindig arra várt, hogy egyszer csak feltűnik egy férfi az anyja életében, és megváltoztatja azt. Körülnézett az apró pénztárfülkében, melyben mindig érezni lehetett a közeli utca kipárolgásait. – Szólnod kellene, hogy adjanak legalább egy hősugárzót amellé az ócska radiátor mellé. – Ne faksznizz, Phil – számolta ki Mary az aprót két tinilánynak, akik mindent megtettek, hogy a rendelkezésükre álló néhány másodperc alatt kikezdjenek a fiával. Miközben az érméket áttolta az üvegfal másik oldalára, csaknem hangosan elnevette magát. Egyáltalán nem csodálkozott a lányok viselkedésén. Hiszen még a szomszéd huszonöt éves unokahúga is kacérkodott már Phil-lel. Megkínálta teával. Megkérte, hogy javítsa meg a nyikorgó ajtót. Mondjuk az ajtó valóban nyikorgott. Mary olyan erősen csapta le a pultra az aprópénzt, hogy az előtte álló kerek arcú dada felmordult. Akárhogy is legyen, ennek véget kell vetnie. Tisztában volt azzal, hogy egy nap Philip el fogja hagyni, méghozzá egy másik nő kedvéért, de azt is tudta, ha rajta múlik, akkor az a nő nem valami elhízott, vén tehén lesz. Nem, ameddig Mary Chamberlain felülről szagolja az ibolyát. – Valami baj van, mama? – Micsoda? – kapta össze magát Mary, és csaknem elpirult. – Nem, nincs semmi, kicsim. Nem szeretnél bemenni, és megnézni a filmet? Mr. Faraday egyáltalán nem fogja bánni. Amíg nem vesz észre, gondolta Philip vigyorogva, miközben magában hálát adott Istennek, hogy Faraday neve rég lekerült arról a listáról, melyen a lehetséges pótapáit tartotta nyilván. – Nem, kösz. Csak azért ugrottam be, hogy elmondjam, akadt némi elintéznivalóm. Hozzak valamit a boltból? – Egy szép csirkét – lehelt a kezére szórakozottan Mary, miközben hátradőlt. Valóban hideg volt a pénztárfülkében, és Mary tudta, hogy lesz még hidegebb is, ha igazán beköszönt a tél. Nyáron pedig épp ellenkezőleg: a pénztár inkább egy török fürdőre hasonlított, amiről olyan sokat olvasott. De ez volt a munkája. El kellett viselnie a körülményeket, ha fel akarta nevelni és iskolába járatni a fiát. Már nyúlt is műbőr pénztárcája után. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy kivegyen egy-két fontot a kasszából. – Maradt még pénzem.

– Akkor jó. Vigyázz, hogy friss legyen a csirke – adott ki négy jegyet egy nyúzott asszonynak, aki két, kövérkés fiút és egy kisírt szemű kislányt terelt be a moziba. Öt perc, és kezdődik a film, de – tekintettel az esetleges későkre – még húsz percig maradnia kell. – Amikor hazaérsz, vedd ki a csirke árát a dobozból – figyelmeztette a fiát, noha tudta, hogy Philip úgysem teszi meg. Inkább hozzátesz a pénzhez ahelyett, hogy kivenne belőle. – Nem kellene most iskolában lenned? – Szombat van, mama. – Szombat. Tényleg, igazad van – hajolt előre Mary, és maga elé húzta egyik szamárfüles magazinját, miközben minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sóhajtson fel. – A jövő hónapban Mr. Faraday Cary Grantfesztivált rendez. Megkért, hogy segítsek kiválasztani a filmeket. – Ez nagyon szép tőle – az apró bőrzacskó egyre erősebben húzta Philip zsebét, és nagyon indult volna már. – A kedvencem lesz a nyitófilm. A Fogjunk tolvajt. Neked is tetszene. – Talán – nézett az anyja nyílt, őszinte szemébe Philip, miközben azon gondolkodott, vajon mennyit sejthet. Sohasem kérdezett tőle semmit, mintha nem érdekelné, honnan és miből szerez ezt-azt. Ám nem volt ostoba. Csak optimista, fűzte tovább a gondolatot, miközben megpuszilta az anyját. – A szabadnapodon szívesen elkísérlek. – Nagyszerű – állt ellen Mary a kísértésnek, és nem borzolta meg játékosan Philip haját. Tudta, hogy ezzel csak zavarba hozná a fiát. – Grace Kelly is játszik benne. Egy igazi hercegnőt. Egész reggel erre gondoltam. Különösen, hogy ebben a magazinban olvastam egy cikket Phoebe Spring-ről. – Az meg kicsoda? – Ó, Philip – csettintett a nyelvével Mary, és kihajtotta az oldalt. – Ez itt Phoebe Spring. Ő a legszebb a világon. – Szerintem te vagy a legszebb a világon – jegyezte meg Philip, mert tudta, hogy az anyja ettől elneveti magát és elpirul. – Mindig ezzel áltatsz – kacagott fel hangosan Mary. Éppen úgy, ahogy Philip szerette. – De nézd csak meg ezt a képet. Phoebe színésznő volt. Egy gyönyörű színésznő. Utána feleségül ment Jaquir királyához, és most együtt él álmai férfijával. Akár egy filmen. Nézd csak, ő a lányuk. A kis hercegnő. Még ötéves sincs, de máris igazi szépség, igaz? Philip felületes pillantást vetett a képre. – Csak egy kislány. – Szegényke, olyan szomorú a szeme. – Már megint mindenfélét kitalálsz – szorította meg Philip a zsebébe rejtett zacskót. Szívesen magára hagyta volna már az anyját a Hollywood-ról, a királyokról és fehér limuzinokról szőtt álmaival együtt, de látta, hogy Mary nagyon beleélte magát. A fenébe is, ha ez a helyzet, akkor majd ő valóra váltja az álmait! Most még csak olvas a királynékról, de hamarosan úgy fog élni, mintha maga is egy lenne közülük. – Lelépek. – Jó szórakozást, drágám – merült bele Mary a magazinba. Milyen gyönyörű kislány, gondolta, miközben elhatalmasodott rajta az anyai érzés.

Negyedik fejezet Adrianne szerette a bazárt. Nyolcévesen már különbséget tudott tenni a gyémánt és a csillogó üveggyöngy, a burmai rubin és a haloványabb drágakövek között. Jiddah, a nagyanyja megtanította a metszés, a tisztaság és a színek vizsgálatára. Éles szemével végül a legjobb ékszerészekkel is versenybe szállhatott volna. Órákon keresztül bolyongtak kettesben az árusok között, a pompázatos ékszereket csodálva. Jiddah elárulta, hogy egy nő számára az ékkövek jelentik a biztonságot. Hiszen miféle előnye származik a bankban tartott aranyrudakból és a pénzből? A gyémántot, a smaragdot és a zafírt viszont bármikor felveheti és megmutathatja gazdagságát a világnak. Hatalmas boldogsággal töltötte el, amikor figyelte a nagyanyját, miközben egy-egy szebb darabra alkuszik. Izgalmában még az arca is kipirult. Gyakran sétáltak együtt, mint két feketerigó, és mustrálták a vastag arany- és ezüstláncokat, felhúzták ujjúkra a szikrázó gyűrűket, vagy egyszerűen csak a poros üvegen át csodálták a ragyogást. Állatok és különféle fűszerek illata lebegett a mozdulatlan levegőben, és festett szakállú matawain felügyelte a vallási törvények betartását az emberek között. Jiddah társaságában Adrianne sohasem félt a mataivain-tól. Jaquir-ban mélységes tisztelet övezte az egykori királynét, akinek tizenkét gyermeke született. Amikor felhangzott a müezzin éneke, a bazár, mely addig hangos volt a szamárbőgéstől, a szandálok csattogásától és az alkudozók kiáltozásaitól, hirtelen elcsendesedett. A nőknek ilyenkor várniuk kellett. A férfiak lehajtották a fejüket. Adrianne hallgatta a rózsafüzérek halk csörgését, miközben a többi nőhöz hasonlatosan ő is a föld felé fordította az arcát. Fátylat ugyan még nem kellett viselnie, de már nem számított gyereknek. Ahogy a mediterrán nyár a végéhez közeledett, ő is felkészült a változásra. Akárcsak Jaquir. Minél nagyobb nyomorban tengette életét az ország népe, annál gazdagabb lett az uralkodó. Adrianne a király elsőszülött lánya volt, így joggal viselte a rangját hirdető jelképeket. Ám Abdu szíve sohasem nyílt meg előtte teljesen.

A király második felesége Fahíd után még két lányt is szült az uralkodónak. A háremben az a szóbeszéd járta, hogy Abdu ezért roppant haragudott rá, és csaknem elvált Leiha-tól. Csak az mentette meg, hogy a trónörökös erős volt és csinos. Azt rebesgették, hogy Leiha hamarosan ismét teherbe fog esni. Abdu egy harmadik feleséget is hozott a házhoz, hogy erősítse a dinasztiát, és minél hamarabb és eredményesebben elszórja a magját. Ez idő tájt kezdte el szedni reggelenként Phoebe a rózsaszín tablettát. Ez idő tájt menekült ébren is az álmai közé. A háremben Adrianne kényelmesen az anyja térdére hajtotta a fejét, és a tömjénfüstben táncoló unokanővéreit bámulta. Nagyon nehezen telt a hosszú, forró délután. Reménykedett benne, hogy elmennek vásárolni, és talán kap egy selyemruhát, vagy egy olyan arany karkötőt, mint amilyet Duja mutatott neki az előző napon, ám az anyja a szokásosnál is fásultabban viselkedett. Mindegy, majd holnap. A ventilátorok lustán kavarták a tömjéntől terhes levegőt, miközben lassú ritmust vertek a dobok. A nők kuncogva dugták össze a fejüket egy Fredericks of Hollywood magazin fölött, melyet Latifa csempészett be. Most is a szexről beszélgettek, mint általában, de Adrianne oda sem figyelt rájuk. Túlságosan is megszokta már a nyílt, egyenes, izgatott beszédet. Inkább a táncosokat bámulta, a Fehérneműkatalógus elnyújtott, hajlékony mozdulatokat, a testek forgását és a megannyi sötét, örvénylő hajzuhatagot. Az apja harmadik felesége, Meri felé pillantott, aki önelégülten simogatta domború hasát, és a szülésről beszélgetett Leiha-val, aki úgy tett, mintha érdekelné a téma. Hirtelen megjelent az ötéves Fahid. Leiha azon nyomban elfordult Meri-től, és győzelemittas mosollyal a melléhez szorította a fiát. – Hogy lehet ilyen aranyos az, aki felnőve csak megaláz bennünket? – suttogta Phoebe. – Micsoda? – Semmi – simogatta meg Adrianne fejét Phoebe. A könyörtelen dobszó monoton visszhangot vert a fejében, akárcsak a háremben töltött napok. – Amerikában mindenkit egyformán szeretnek. A kisfiúkat és a kislányokat is. A nőktől pedig nem várják el, hogy az egész életüket annak szenteljék, hogy minél több gyereket szüljenek. – Akkor hogyan maradnak erősek? Phoebe felsóhajtott. Egyes napokon már képtelen volt a tiszta gondolkodásra. A gyógyszerét okolta érte, de egyben hálát is adott a rózsaszín piruláknak. A legutóbbi adag az egyik smaragdköves gyűrűjébe került, de egy pint orosz vodkát is kapott mellé ráadásul. Szigorú beosztással élt, csak akkor ivott belőle egy pohárkával, amikor Abdu meglátogatta. Többé már nem küzdött ellene. Egyszerűen nem törődött vele, vigaszt talált a gondolatban, hogy ha a férje végre magára hagyja, megjutalmazza magát egy korty itallal. Csak a bátorságát kellett volna összeszednie, hogy Adrianne-nel együtt visszameneküljön a valódi világba, ahol a nőknek nem kell szégyenkezve eltakarniuk a testüket, és nem kell teljesíteniük a férfiak minden hóbortját. Visszatérhetett volna Amerikába, ahol mindenki szerette, és ahol mindig megteltek miatta a mozik. A színészetet is folytathatná. Hiszen itt és most is szerepet játszik, méghozzá nap mint nap. Amerikában Adrianne-nek is tisztességes élete lenne. Ám nem tudta megtenni. Phoebe lehunyta a szemét, és megpróbálta kirekeszteni fejéből a dobszót. Ahhoz, hogy egy nő elhagyja Jaquir-t, szüksége volt egy férfi írásos engedélyére. Márpedig Abdu sohasem adna neki ilyen írást, hiszen legalább annyira kívánta, mint gyűlölte. Már megpróbálta. Könyörgött neki, hogy engedje el, de sikertelenül. A szökés viszont több ezer dollárba került, és hatalmas kockázatot jelentett, s már-már ezt is kész volt vállalni, de tudta, hogy Adrianne nélkül képtelen lenne itt hagyni az országot. Viszont nem létezett akkora összeg, amivel rávehette volna az embercsempészeket, hogy juttassák ki Jaquir-ból a király lányát. Ráadásul félt. Félt attól, hogy a szökése után mit fog Abdu Adrianne-nel művelni. Talán még az élők sorából is eltüntetné, és ő nem tehetne semmit, hogy ezt megakadályozza. Itt nincs más törvény, csakis a király szava, és nincs rendőrség, csak a király emberei. Phoebe tudta, hogy sohasem lenne képes kockáztatni a lánya életét. Nemegyszer még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, mint a végső, nagy megmenekülés lehetősége. Úgy gondolt rá, mint hajdan a szeretkezésre. Vágyódott utána, miközben drága kincsként dédelgette. Időnként, végtelenül hosszú, forró délutánokon csak bámulta a gyógyszeres üvegcsét, és elmerengett azon, vajon milyen érzés lenne, ha egyszerre bevenné az összes tablettát, és végleg elmerülne az almok tengerében. Biztosan nagyszerű. Egyszer olyan messzire jutott, hogy a tenyerébe öntve meg is számlálta a pirulákat. De eszébe jutott Adrianne. Ő tartotta vissza ettől az utolsó, végzetes lépéstől. Így hát maradt. Gyógyszerrel szelídítette elviselhetővé a valóságot, és maradt. Viszont mindenképpen adni akart valamit saját magából Adrianne-nek. – A napra vágyom – szólalt meg hirtelen. – Menjünk ki a kertbe, és sétáljunk egy kicsit. Adrianne élvezte a dobszót és a tömjénfüstöt, de hiába maradt volna szívesen, kötelességtudóan felállt, és követte az anyját. Körülölelte őket a száraz forróság. Phoebe szeme, mint mindig, most is megfájdult. Kétségbeesetten vágyódott a nyugati parton fújó hűvös szélre. Régen volt egy háza Malibu-ban. Szeretett a széles ablak előtt üldögélni, és figyelni a partot nyaldosó hullámok játékát.

A kertben buján virítottak az illatosabbnál illatosabb, egzotikus virágok. A bent élő nőket magas fal óvta az idegen férfiak pillantásától. Az iszlám világban mindenütt így gondolkoztak. Hitük szerint a nők gyöngék, képtelenek ellenállni a kísértésnek és megőrizni az erényüket. Éppen ezért a férfiaknak kell azt őrizni helyettük. Az aprócska oázisban madarak daloltak. Amikor Phoebe először pillantotta meg a kertet, első ízben nézett végig a színpompás virágokon, és első ízben szívta be az illatukat, arra gondolt, hogy egy film kellős közepébe csöppent. Mindenfelé sivatag vette körül, itt viszont, a vándorló homokdűnék között jázmin, oleander és hibiszkusz várta. Köztük apró narancs- és citromfák nőttek. Azóta azt is megtanulta, hogy hívogató gyümölcsük meglehetősen keserű. Akárcsak a férje szeme. Ellenállhatatlan erő vonzotta a szökőkút felé. Abdu-tól kapta ajándékba, amikor megérkezett az országba. A férje a soha el nem múló szerelmük jelképének szánta, és azzal ellentétben a kútból most is bőven bugyogott a víz. Még mindig Abdu felesége volt, az első a törvény által megengedett négyből, ám Jaquir-ban a házasság a nő számára szó szerint rabságot jelentett. Phoebe a gyémántgyűrűjét csavargatva figyelte, ahogy a víz a mesterséges tavacskába ömlik. Közben Adrianne néhány kaviccsal próbált úszásra kényszeríteni egy csillogó pontyot. – Nem szeretem Meri-t – szólalt meg végül a kislány. A hárem zárt világában ritkán beszéltek másról, mint a többi nőről és gyerekről. – Állandóan előretolja a hasát, és így mosolyog – grimaszolt. Phoebe elnevette magát. – Nagyszerűen csinálod – csókolta meg Adrianne feje búbját. – Igazi kis színésznő vagy – simította ki a haját az arcából, miközben arra gondolt, hogy a lánya az apja szemét örökölte. Erről azonnal eszébe jutott, amikor a férje még kedvesen, szeretettel nézett rá. – Amerikában hosszú sorokban állnának az emberek, hogy láthassanak. Adrianne elmosolyodott. – Ahogy téged is látni akartak? – Igen – pillantott vissza Phoebe a vízre. Időnként már nehezére esett visszaemlékeznie arra, hogy valaha teljesen más életet élt. – Pontosan úgy. Én mindig is boldoggá akartam tenni az embereket, Addy. – Amikor jött az a riporter, azt mondta, hogy nem akarsz találkozni vele. – Riporter? – ez két vagy három éve történt, nem régebben. Legfeljebb négy. Furcsa, hogy összefolyik az idő. Abdu beleegyezett, hogy elbeszélgessen vele a házasságáról. Nem gondolta volna, hogy Adrianne emlékezni fog rá. Viszont ezek szerint mégsem felejtette el. Hiszen akkor már négyéves volt. Vagy öt? – Mit gondoltál róla? – Furcsán beszélt, és időnként túlságosan gyorsan. A haja olyan rövid volt, mint a fiúké, és szalmasárga. Dühös volt, mert nem engedték, hogy sokat fotózzon. Hamar elvették tőle a fényképezőgépét – folytatta Adrianne a kődobálást, még akkor is, amikor Phoebe leült egy márványpadra. – Azt mondta, hogy te voltál a legszebb és legirigyeltebb nő a világon. Megkérdezte, hogy szoktál-e csadort hordani. – Te nem felejtesz el semmit, igaz? – emlékezett vissza Phoebe. Akkor válasz helyett gyorsan kitalált egy mesét, hogy a csador azért kell, mert így védi az arcát az erős napsütéstől. – Tetszett, amikor rólad beszélt – és a kislánynak eszébe jutott, hogy zokogott az anyja, miután a riporter elment. – Vissza fog jönni? – Talán, majd egyszer – de Phoebe tudta, hogy a közönség elfelejtette. Hollywood már olyan embereket ünnepelt, akiket nem is ismert. Csupán néhányuk nevét ismerte, őket is csak azért, mert Abdu időnként megengedte neki, hogy levelet váltson a régi ismerőseivel. Faye Dunaway, Jane Fonda, Ann Margret. Gyönyörű, fiatal színésznők foglalták el a helyét. Megérintette az arcát, és érezte a szeme sarkában összegyűlt szarkalábakat. Régen minden magazin borítóján ő szerepelt. A nők olyan frizurát akartak a fodrászuktól, mint amilyet ő viselt. Eleinte még Monroe-hoz, Gardner-hez és Loren-hez hasonlították. Később viszont már senkihez. Ő maga lett az, akihez másokat mértek. – Egyszer majdnem megkaptam az Oscart. Az a legnagyobb díj, amit egy színésznő kaphat. Végül nem nekem ítélték, de a gála nagyszerűen sikerült. Az emberek nevettek, beszélgettek, és a jövőjüket tervezték. Annyira más volt minden, mint Nebraska-ban. Tudod, ott laktam, amikor annyi idős voltam, mint most te, kicsikém. – Ahol hó esett? – Igen – mosolygott Phoebe, és a lánya felé nyújtotta a kezét. – Ahol hó esett. A nagyszüleim neveltek, mert az édesanyám és az édesapám meghalt. Akkor még nem tudtam, de boldog voltam velük. Színésznő akartam lenni, hogy csodaszép ruhát hordjak. Arra vágytam, hogy szeressenek az emberek. – Ezért lettél filmcsillag. – Igen, ezért – fúrta bele a fejét Adrianne hajába Phoebe. – Mintha száz éve lett volna. Kaliforniában sohasem havazott, de ott volt az óceán. Úgy éreztem magam, mint aki tündérmesébe csöppent. Belőlem lett a mesebeli hercegnő. Keményen kellett dolgoznom, de szerettem ott élni: Saját házam is volt. – Magányos lehettél. – Egyáltalán nem voltam magányos. Voltak barátaim, és mindig akadt valaki, akivel válthattam néhány szót. Olyan helyekre is eljutottam, amiről korábban még csak nem is álmodtam... Párizsba, New York-ba, Londonba... Az apáddal is London-ban találkoztam. – Hol van London?

– Európában. Angliában. Elfelejtetted, amit tanultál? – Nem szeretek leckét írni. A mesék sokkal jobban tetszenek – ennek ellenére erősen törte a fejét, mert tudta, milyen fontos Phoebe-nek, hogy tanuljon. Ez is egyike volt a titkaiknak. – London-ban lakik a királynő, akinek a férje csak herceg – jelentette ki, majd elhallgatott, mert biztosra vette, hogy az anyja kijavítja. Hiszen már az is nevetséges, hogy egy nő kormányozza az országot. Phoebe viszont elmosolyodott és bólintott. – London-ban hideg van és esik az eső. Jaquir-ban viszont mindig süt a nap. – London gyönyörű város – idézte maga elé Phoebe. Ez is egyike volt a különleges képességeinek. Villámgyorsan fel tudott idézni bármilyen kitalált vagy valóságos helyet, és olyan tisztán látta, mintha ott állna a kellős közepén. – Azt hiszem, a legszebb, amit láttam. Egyszer ott forgattunk, és az emberek tolongtak a kordonnál, mert látni akartak. A nevemet kiabálták, és időnként autogramot adtam, vagy beálltam egy-egy fényképhez. Az apáddal is ott találkoztam. Annyira jóképű volt. Olyan elegáns. – Elegáns? Phoebe álmodozva elmosolyodott, és lehunyta a szemét. – Nem számít. Ideges voltam, mert azelőtt még sohasem találkoztam igazi királlyal. Be kellett tartania a protokoll szabályait, és minden lépését fényképészek lesték. Ám miután beszélgettünk, már ez sem számított. Meghívott vacsorázni és elvitt táncolni. – Táncoltál neki? – Vele – húzta közelebb magához a lányát Phoebe. Mellettük lustán, döngicsélve szívogatta a nektárt egy méh. Zúgását lágy zenévé tompította Phoebe gyógyszere. – Európában és Amerikában a férfiak és a nők együtt szoktak táncolni. Adrianne összevonta a szemöldökét. – És szabad ezt nekik? – Igen. Ott a nőknek szabad táncolni és beszélgetni a férfiakkal. Együtt autóznak, együtt járnak színházba, és még annyi mindent csinálnak közösen. Például találkára is járnak. – Eljárnak? – küzdött Adrianne anyja nyelvének útvesztőivel. – A tálkára nem járnak, hanem esznek belőle. Phoebe ismét elnevette magát, pedig nagyon elálmosította a napsütés. Visszaemlékezett, milyen érzés volt, amikor tánc közben Abdu átkarolta és rámosolygott. Milyen markánsnak találta az arcát, és milyen gyöngédnek a kezét! – Ez egészen más. Nem tálka, hanem találka. A férfi megkéri a nőt, hogy találkozzanak. Elmegy érte a lakására. Néha még virágot is visz neki – méghozzá rózsát, emlékezett vissza álmodozva. – Utána elmennek együtt vacsorázni, valami előadásra vagy táncolni egy apró, zsúfolt bárba. – Azért táncoltál apával, mert összeházasodtatok? – Nem. Először táncoltunk, majd beleszerettünk egymásba, és csak ezután házasodtunk össze. Ez teljesen más, mint amit itt megszoktál, Adrianne. Nehéz elmagyarázni. A világ nagy része egyáltalán nem hasonlít Jaquirhoz. Adrianne újra érezte a félelmet, amely azóta bujkált benne, amióta szemtanúja volt az anyja megerőszakolásának. – Vissza akarsz oda menni. Phoebe nem érezte a lánya hangjában a rettegést, csupán a saját fájdalma szólt belőle. – Túl messze van. Nagyon hosszú az út, Addy. Amikor feleségül mentem Abdu-hoz, mindent magam mögött hagytam. – Még többet is, mint gondoltam. – Nagyon szerettem, ő pedig engem akart. Az esküvőnk volt a legszebb nap az életemben. Abdu nekem ajándékozta a Napot és a Holdat – érintette meg az ingét, és szinte érezte a nyaklánc súlyát és hatalmát. – Amikor felveszem, királynőnek érzem magam. Mintha valóra vált volna mindaz, amiről kislány koromban, Nebraska-ban álmodoztam. Ezzel az ékszerrel Abdu saját magából és az országából adott nekem egy darabot. Amikor bekapcsolta a nyakamon, úgy éreztem, enyém a mindenség. – Jaquir legbecsesebb ékszere. Azt akarta kifejezni vele, hogy téged szeret a legjobban a világon. – Igen, régen valóban így volt, de Abdu már nem szeret engem, Addy. Adrianne tudta, érezte, hogy az anyja igazat beszél, mégis ellenkezett. – A felesége vagy. Phoebe lepillantott a jegygyűrűjére, amely egykor olyan sokat jelentett neki. – Egy a háromból. – Nem, a többieket csak azért vette el, mert fiút akart. Minden férfinak szüksége van örökösre. Phoebe két tenyere közé fogta Adrianne arcát. Látta a lánya szemében csillogó könnyeket. Érezte, hogy talán túl sokat árult el, de már nem lehetett meg nem történtté tenni. – Tudom, hogy nem figyel rád, és ez fáj neked, de hidd el, hogy ebben nem te vagy a hibás, hanem én – próbálta megnyugtatni Phoebe. – Gyűlöl engem. – Nem – szorította magához a lányát, pedig tudta, hogy jól látja. Abdu valóban gyűlölte. Tisztán látszott a tekintetén, valahányszor Adrianne-re nézett, és ez jeges rémülettel töltötte el Phoebe-t. – Dehogy gyűlöl. Rám

neheztel. Azért, ami vagyok, és azért, ami sohasem leszek. Te az enyém vagy, és ő csakis ezt látja rajtad, nem saját magát, pedig csakis a legjobbat örökölted tőle. – Én is gyűlölöm. Phoebe félelme egyre nőtt. Gyorsan körülnézett. Kettesben voltak, de távolról hangokat hallott, és tudta, hogy itt még a falnak is füle van. – Nem szabad így beszélned róla. Még csak gondolnod sem szabad ilyesmire. Nem értheted, mi történt köztem és Abdu között, Addy. – Tudom, hogy verni szokott – húzódott hátra a kislány, és hirtelen könnyek nélkül, végtelenül öreg tekintettel nézett az anyjára. – Ezért gyűlölöm. És azért, mert amikor rám néz, nem lát semmit. – Csss – húzta magához Phoebe, és ringatni kezdte, mert nem tudta, mi egyebet tehetne. A kislány elhallgatott. Soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy bosszantsa az anyját. Eddig még nem is tudatosult benne, hogy mi nyomja a szívét, amíg ki nem mondta. Azzal, hogy megfogalmazta, elfogadnia is sikerült. A gyűlölet már azelőtt gyökeret vert benne, hogy szemtanúja lett az anyján tett erőszaknak. Az apja érdektelensége és a többi gyerek apró piszkálódásai táplálták. Egyszerre gyűlölte az apját, és szégyellte ezt az érzést. Hiszen egy gyereknek tisztelnie kell a szüleit. Ezért soha többé nem beszélt róla. Az elkövetkező hetekben minden addiginál több időt töltött az édesanyjával. Gyakran sétáltak a kertben. Phoebe sokat mesélt arról a másik világról, és annak ellenére, hogy Adrianne a felét sem hitte el a történeteknek, mindegyiket nagyon élvezte. Akárcsak a nagyanyja kalózokról és sárkányokról szóló meséit. Nagyon örült, amikor Meri-nek kislánya született, és Abdu hivatalosan is elvált tőle. – Olyan boldog vagyok, hogy elment – jegyezte meg Adrianne, miközben Duja-val golyózott. A játékot csak hosszas vita és tanácskozás után engedélyezték a háremben. – Hová küldték? – kérdezte Duja. Annak ellenére, hogy ő volt az idősebb, Adrianne sokkal többet tudott nála a körülöttük zajló eseményekről. – Kapott egy házat a városban. Egy kicsi házat – kuncogott Adrianne, miközben ügyesen begyűjtött három golyót. Sajnálta Meri-t, de a király egykori feleségének gyorsan sikerült megutáltatnia magát a háremben. – Örülök, hogy már nem lakik itt – dobta hátra Duja a haját, és várta, hogy guríthasson. – Nem kell tovább hallgatnunk a hetvenkedését, hogy hányszor látogatta meg a király, és hogyan adta át neki a magját. Adrianne hibázott. Gyorsan az anyjára pillantott, de úgy vélte, mivel arabul beszélget Duja-val, úgysem érti, mit mondanak. – Te vágysz már a szexre? – Természetesen – gurított el Duja egy golyót. – Hozzám majd minden éjjel eljön a férjem. Olyan gyönyörben részesítem, hogy sohasem vágyódik másik asszony után. A bőröm puha lesz a kenőcsöktől, a mellem feszes, és mindig széttárom a lábam – szedte össze kacagva a golyókat. Adrianne észrevette, hogy az egyik golyó eltört, de nem törődött vele. Gyorsabb és ügyesebb volt, mint Duja, és úgy vélte, ideje hagyni az unokatestvérét is nyerni. – Én egyáltalán nem vágyom rá. – Ne beszélj ostobaságot! Minden nő szexet akar. A törvényt is azért hozták, ami különválaszt bennünket a férfiaktól, mert nem tudunk ellenállni a vágyainknak. Csak akkor hagyunk fel vele, amikor olyan öregek leszünk, mint a nagymama. – Akkor én máris olyan öreg vagyok, mint ő. Mindketten elnevették magukat, és folytatták a játékot. Adrianne arra gondolt, hogy Duja egyáltalán nem értette meg őt. Mama sem vágyik a szexre, pedig fiatal és szép. Leiha félt tőle, mert már két lányt is szült a királynak. Adrianne pedig azért nem akarta megtapasztalni, mert durvának és mocskosnak vélte. Viszont az embernek csak így születhet gyereke, és Adrianne odavolt a gyerekekért. Talán sikerül találnia egy férjet, akinek már van felesége és gyerekei. Akkor nem fogja szexre kényszeríteni, és nyugodtan foglalkozhat a háztartással és a gyerekneveléssel. Amikor megunták a golyózást, Adrianne megkereste a nagyanyját, és az ölébe kérezkedett. Jiddah királyné már özvegy volt. Szerette az édességet, és ez a fogaiba került, de sötét szeme még mindig tisztán csillogott. – Itt az én gyönyörűségem – nyújtott Adrianne felé egy darab ezüstpapírba csomagolt csokoládét, aki kuncogva elfogadta. Óvatosan bontotta ki, mert legalább annyira szerette a csillogó csomagolást, mint magát az édességet. Jiddah, mint mindig, most is elővett egy hajkefét, és fésülni kezdte Adrianne haját. Erről nem tudott leszokni. – Láttad már a kisbabát, nagymama? – Persze hogy láttam. Minden unokámat nagyon szeretem. Még azokat is, akik megeszik előlem a csokoládét. Miért vagy ilyen szomorú, Adrianne? – Szerinted a király anyától is elválik? Jiddah kissé aggodalmasan hallotta, hogy Adrianne már nem az apjaként említette Abdu-t. – Nem hiszem. Még nem telt le a kilenc év. – Ha elválnak, akkor el kell mennünk, s nagyon fogsz hiányozni.

– Te is nekem – felelt Jiddah, és arra gondolt, hogy Adrianne-t többé már nem kezelheti gyerekként. – De emiatt ne aggódj. Kezdesz felnőni. Hamarosan férjhez mész, és ükunokáim születnek. – Akkor majd nekik is csokit adsz, és mesélsz. – Igen. Insallah – csókolta meg Adrianne feje búbját Jiddah. A kislány éjfekete haja finom illatot árasztott. – Es ugyanúgy fogom szeretni őket, mint ahogy téged. Adrianne átölelte a nagyanyja nyakát. Bőrének fűszeres illata legalább annyira megnyugtatta, mint az, hogy hozzábújhatott sovány testéhez. – Örökké szeretni foglak, nagymama. – Adrianne. Yellah – rángatta meg a szoknyáját Fahid. Maszatos arca arról árulkodott, hogy korábban ért a nagyanyjukhoz, mint Adrianne. Selyemkaftánján, melyet az anyja varrt neki, szintén csokoládéfoltok éktelenkedtek. – Gyere! – ismételte meg arabul, miközben tovább ráncigálta Adrianne ruháját. – Megyek, de hová? – csusszant le Jiddah öléből Adrianne, és megcsiklandozta a kisfiú oldalát. Mindig szívesen játszott Fahid-dal. – A csigát akarom! – visított a kisfiú, majd cuppanós csókot nyomott a nővére arcára. – A búgócsígát! Adrianne belemarkolt a csokoládéba, majd hagyta, hogy Fahid maga után húzza. Nevetve szaladtak végig a folyosókon. Időnként Adrianne, hogy ezzel is szórakoztassa Fahid-ot, hatalmasakat nyögött, és erősen lihegett. A szobája kisebb volt, mint a többi gyereké, és egyetlen ablakából csak a kert sarkát lehetett látni. Az apja ilyen apróságokkal is igyekezett bosszantani. Ennek ellenére Adrianne nagyon jól érezte benne magát. A falakat fehérre és rózsaszínre festették. A kislány maga választotta ki a színeket. Az egyik sarokban játékokkal megrakott polc állt. A rajta lévő játékok egy részét Amerikából küldte egy Celeste nevű hölgy. Az anyja legjobb barátnője. Évekkel ezelőtt így kapta a búgócsigát is. Az egyszerű játékszert élénk színek díszítették. Amikor pörgették, gyönyörűen búgott, és káprázatos kavalkáddá mosódtak össze a ráfestett vörös, zöld és kék csíkok. Hamar Fahid kedvenc játéka lett belőle – olyannyira szerette, hogy Adrianne az utóbbi időben gyakran levette a polcról, és elrejtette. – A búgócsigát akarom. – Türelem. A múltkor is, amikor nem voltam itt, annyira akartad, hogy felmásztál a polcra, és leestél. Alaposan beverted a fejedet – ráadásul amikor a király tudomást szerzett róla, egy hétre szobafogságra ítélte Adrianne-t. – Hunyd be a szemed! Fahid vigyorogva rázta a fejét. Adrianne visszamosolygott rá, majd lehajolt. Az orruk csaknem összeért. – Ha nem hunyod be a szemed, öcsikém, akkor nincs búgócsiga – erre Fahid azonnal szorosan becsukta a szemét. – Ha jó leszel, egy egész napra odaadom – hátrált el beszéd közben az öccsétől Adrianne, majd bemászott az ágy alá, ahol a legbecsesebb kincseit rejtegette. Amikor a búgócsiga után nyúlt, hirtelen Fahid is melléje kúszott. – Fahid! – csipkedte meg a kisfiú arcát Adrianne pontosan úgy, ahogy az anyák szokták a legkedvesebb, ámde meglehetősen rakoncátlan gyermekeikkel. – Nagyon rossz kisfiú vagy. – Szeretem Adrianne-t. Adrianne, mint mindig, most is ellágyult, amikor ezt hallotta. Kisimította Fahid kócos haját az arcából, majd orrát a kisfiú arcához dörzsölte. – Én is szeretem Fahid-ot. Még akkor is, ha rossz kisfiú – húzta közelebb magához Adrianne a búgócsigát, és elkezdett kifelé hátrálni az ágy alól. Fahid éles szeme ekkor megakadt a hógömbön. – Gyönyörű – kapott oda csokoládétól ragacsos kézzel. – Enyém! – Nem, nem a tiéd – húzta ki a könyökénél fogva az ágy alól Adrianne. – Ez titok – ölelkeztek össze a szőnyegen, majd megfogta Fahid kezét, és megrázta. Együtt figyelték a káprázatos hóesést. – Ez egy varázsgömb. – Varázslat – bámulta Fahid leesett állal, ahogy Adrianne ismét megrázza a gömböt. – Varázslat. Megmutatom anyának. – Nem, Fahid. Nem szabad – pattant fel Adrianne, és igyekezett utolérni az öccsét. Fahid-ot olyannyira izgalomba hozta az új játékszer, hogy villámgyorsan szedte hurkás lábacskáit. Nevetése hangosan visszhangzott a falak között. A gömböt olyan büszkén lóbálta, mint egy hadizsákmányt. Így fordult be a folyosóra, amely a női szárnyat összekötötte a király lakrészével. Adrianne életében először jött komolyan zavarba. Tétovázott. A folyosó tiltott területnek számított. Tett egy lépést előre, és úgy gondolta, megpróbálja valamivel visszacsalogatni, ám hallotta, hogy a kisfiú nevetése hirtelen abbamarad, ezért gyorsan utána sietett. Amikor megpillantotta, Fahid ott feküdt remegő szájjal Abdu lábánál. A király szétvetett lábbal állt a fia felett, és a szokásosnál is hatalmasabbnak tűnt. Fehér kaftánja a földet söpörte. Adrianne még a félhomályban is látta, milyen dühös villámokat szór a szeme. – Hol az anyád? – Kérlek, uram – lépett gyorsan elébe Adrianne. A fejét illedelmesen lehajtotta, a szíve vadul zakatolt. – Én vigyáztam Fahid-ra.

Abdu lepillantott a lányára. Látta, mennyire kócos a haja, látta a poros, koszos ruháját, és azt is, hogy izzad a tenyere, és idegesen remeg a keze. Egyetlen mozdulattal félresöpörhette volna az útjából, de büszkesége azt súgta, hogy Adrianne még ennyi fáradságot sem érdemel. – Jobban is vigyázhatnál rá. Adrianne nem felelt. Tudta, hogy Abdu nem vár választ. Továbbra is a padlót nézte, így az apja nem vette észre szeme dühös villanását. – Egy férfi, különösen egy király sohasem sír – ennek ellenére lehajolt, és felsegítette a fiát. Ekkor vette észre Fahid kezében a gömböt. – Azt meg honnan szerezted? – tért vissza a dühe. A hangja vágott, akár az élesre fent kardpenge. – Ez tilos! – kapta ki Fahid kezéből a játékot, mire a kisfiú újra elpityeredett. – Szégyent akarsz hozni rám és a házamra? Adrianne tudta, hogy az apjának gyorsan eljár a keze, ezért gyorsan közéjük állt. – Az enyém. Én adtam oda Fahid-nak. Arra számított, hogy Abdu pofon vágja, de nem történt semmi. Adrianne ekkor tanulta meg, hogy a rideg közöny még a szigorú büntetésnél is kegyetlenebb. A szeme megtelt könnyel, de amikor az apja szemébe nézett, igyekezett visszanyelni a torkát fojtogató sírást. Érezte, hogy Abdu-t mi sem tehetné boldogabbá a zokogásánál. – Azt akarod mondani, hogy megrontottad a fiamat? Odaadtál neki egy játékszernek álcázott keresztény jelképet? Tőled nem is számíthattam másra – csapta a falhoz a gömböt, amely azonnal szilánkokra tört. Fahid rémülten kapaszkodott Adrianne lábába. – Takarodj vissza az asszonyok közé, ahová tartozol! Ettől a pillanattól kezdve nem találkozhatsz Fahid-dal – kapta fel a fiát a földről, és elfordult. Fahid kisírt szemmel, kétségbeesve nyújtotta Adrianne felé a kezét.

Ötödik fejezet Adrianne némán, de annál büszkébben viselte, hogy kegyvesztett lett. Igyekezett erőt meríteni belőle. Az első hónapban Phoebe sokat aggódott a lányáért. Ő maga évek óta élt együtt a boldogtalansággal. Tulajdonképpen mankónak használta a túléléshez, ha már úgysem maradt más választása. Amint a férje szülőföldjére lépett, fel kellett hagynia megszokott amerikai életvitelével. Jaquir törvényei és hagyományai kezdettől fogva ellene dolgoztak. Nő volt, akitől elvárták, hogy megtagadja a vágyait, ne legyen önálló véleménye, és mindenben alkalmazkodjon a férfiakhoz. A hosszú évek alatt mindvégig börtönben érezte magát. Csupán abban talált megnyugvást, hogy látta, Adrianne-nek mennyire megfelel a jaquir-i élet. Volt öröksége, rangja és helye az udvarban. Ezt még az sem vehette el tőle, hogy kegyvesztetté vált. Volt családja, és akadtak játszótársai. Biztonságban élt. Phoebe tudta, hogy Nyugatról egyre többen érkeznek Jaquir-ba és a Közel-Keletre. Hajtja őket az olaj utáni vágy. Ez egyben azt is jelentette, hogy ismét feltűntek a riporterek, és megint el kellett játszania a mesebeli sivatagi királyné szerepét. Abdu pénzt és új technológiákat akart szerezni a mélységesen gyűlölt nyugatiaktól. Ahogy a számuk gyarapodott, Jaquir is fejlődésnek indult. Még az sem tűnt elképzelhetetlennek, hogy idővel szabad állam válik belőle. Az ebbe vetett hit éltette noha már nem maga, hanem Adrianne miatt bízott a szebb jövőben. Ám ahogy múltak a hónapok, lassan kezdte belátni, a szabadság túlságosan lassan szivárog be az országba. A lányának mindenképpen késő lesz. Adrianne halk szavú, engedelmes kislány maradt, de nem volt boldog. Továbbra is együtt játszott a többiekkel, hallgatta a nagyanyja meséit, de már nem érezte magát fiatalnak. Phoebe-t egyre hevesebben gyötörte a honvágy. Éjszaka arról álmodott, hogy hazautazik, és Adrianne-t is magával viszi, hogy megmutassa neki: van élet Jaquir szigorú törvényein és szokásain túl is. Álmodozott, de maga sem hitte, hogy az álmai valóra válhatnak. Ezért ott kereste a menekülés útját, ahol tudta – a nyugtatóban és a tiltott italban. Nem tudott hazudni. Annak ellenére, hogy a szórakoztatóiparban dolgozott, még mindig ugyanaz a naiv kislány volt, aki annak idején elhagyta Nebraska-t. Filmezés közben nem egy drogost és alkoholistát látott, ám ösztönösen elfordította a fejét, és ragaszkodott a saját megálmodott valóságához. Jaquir-ban belőle is drogfüggő lett, habár ezt saját maga előtt sem ismerte be. A gyógyszer elviselhetővé tompította a nappalokat, és jótékony fátylat vont az éjszakák köré. Csaknem annyi időt töltött már a Közel-Keleten, mint amennyit Kaliforniában, de elveszítette az időérzékét, és lassan az egész csupán álomnak tűnt, mint ahogy talán azt is álmodta, hogy valamikor filmekben szerepelt. Amikor Abdu elé hívatták, Phoebe szíve megtelt félelemmel. Az utóbbi időben már nem beszéltek négyszemközt. Persze a nyilvánosság előtt továbbra is eljátszották, mennyire boldogok együtt. A lélegzetelállító filmcsillag és az előkelő király. Abdu gyűlölte, ha fényképezik, ennek ellenére időnként megengedte egy-egy fotóriporternek, hogy készítsen róluk néhány felvételt. Pengeélen táncolt. A népe előtt úgy akart mutatkozni, mint aki messzemenően tiszteli a hagyományokat, a Nyugat felé pedig a haladást pártoló, modern uralkodó

szerepében tündökölt. Viszont az országba az olajért cserében áramlott a dollár, a német márka és a jen. Csak ez számított. Férfi volt, aki Nyugaton tanult, elnökökkel és miniszterelnökökkel vacsorázott, akik előtt igyekezett műveltnek és nyitottnak mutatkozni. Jaquir-ban viszont mohamedán szokások szerint nevelték. Fiatalkorában még hitt a két kultúra keveredésében, de mire felnőtt, már csak fenyegetést látott a nyugati emberekben, akik irtóztak Allah-tól. Ebben a meggyőződésében Phoebe is megerősítette. Ő jelképezte a korrupciót és a becstelenséget. Végigmérte az előtte álló Phoebe-t. A feleségét fekete ruha takarta, és a fejére is kendőt kötött. Egyetlen fürt sem látszott lángvörös hajából. A bőre megsápadt, korántsem volt olyan szép, mint hajdan, és a tekintete is eltompult. Drogos, gondolta undorral Abdu. Tudta, hogy a felesége gyógyszereken él, de igyekezett tudomást sem venni róla. Ujjával ébenfa íróasztalán dobolt, hogy minden egyes pillanattal csak növekedjék Phoebe félelme. – Meghívást kaptál Párizsba. Azt szeretnék, ha részt vennél egy jótékonysági bálon. – Párizsba? – Úgy tűnik, újra vetíteni kezdték a filmjeidet. Talán az emberek szórakoztatónak találják, hogy látják kitárulkozni egy király feleségét. Phoebe felkapta a fejét. Abdu mosolyogva várta, hogy tiltakozni kezd, és akkor porig alázhatja. A felesége viszont halkan, tisztelettudóan szólalt meg. – Régen maga Jaquir királya is élvezettel nézte Phoebe Spring-et. Abdu mosolya eltűnt. Jól emlékezett azokra az időkre, és gyűlölte magát érte. – Azt hiszik, hogy a jelenléted felkelti az adakozni vágyók érdeklődését. Phoebe minden erejét összeszedte, és igyekezett nyugodt maradni. – Elengedsz Párizsba? – Amúgy is oda szólítanak az üzleti ügyeim. Semmi kivetnivalót nem látok benne, ha elkísér az amerikai feleségem, és megmutatja, mennyire kötődöm a Nyugathoz. Tudod, mit várok el tőled. – Igen, igen, természetesen tudom – és annak ellenére, hogy talán nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, Phoebe elmosolyodott. – Egy párizsi bál. – Már intézkedtem, hogy varrjanak neked megfelelő ruhát az alkalomra. A Napot és a Holdat fogod viselni, és úgy viselkedsz, ahogy az Jaquir királyának a feleségétől elvárható. Ha szégyent hozol a fejemre, azonnal hazazavarlak. Az embereknek pedig azt mondom, hogy nem érezted jól magad. – Tökéletesen megértettem – Phoebe már Párizs említésétől is erősebbnek érezte magát. – Adrianne... – Róla is gondoskodtam – vágott közbe Abdu. – Gondoskodtál? – és Phoebe érezte, hogy ismét rátör a rettegés. Jól tudta, ha Abdu az egyik kezével ad, akkor a másikkal elvesz. – Mit tervezel? – Az téged ne érdekeljen. – Kérlek – és Phoebe tudta, hogy vigyáznia kell. Méghozzá nagyon. – Csak szeretném felkészíteni arra, ami rá vár. Nehogy véletlenül szégyent hozzon Jaquir uralkodójára – hajtotta le Phoebe a fejét, miközben idegesen tördelte az ujjait. – Én csupán nő vagyok, és Adrianne az egyetlen gyermekem. Abdu leült az íróasztalához, de Phoebe-t nem kínálta hellyel. – Adrianne Németországban fog tanulni. Jó iskola ez azoknak, akik a házasságra készülnek. – Ne! Istenem, Abdu, ne küldd el őt ilyen messze tőlem! – és Phoebe, megfeledkezve a büszkeségéről, a férje lába elé vetette magát. – Nem veheted el tőlem. Nekem csak ő maradt. Neked úgyis mindegy, mi lesz vele, Abdu megfogta a felesége csuklóját, és lefejtette kezét a kaftánjáról. – Adrianne a királyi ház tagja. Az, hogy a te véred folyik az ereiben, csak még egy ok, hogy a lehető legtökéletesebb nevelést kapja, mielőtt hozzámegy Kadeem al-Misha-hoz. – Hozzámegy? – ragadta meg újra Abdu ruháját Phoebe. A hangján tisztán lehetett érezni, hogy mennyire fél. – Hiszen ő még csak gyerek! Még Jaquir-ban sem adnak férjhez gyerekeket! – A tizenötödik születésnapján lesz az esküvője. Már csaknem végeztünk az előkészületekkel. Egy szövetségesem feleségeként legalább veszem valami hasznát – ragadta karon ismét Phoebe-t, de ezúttal közelebb rántotta magához. – Adj hálát érte, hogy nem az egyik ellenségemnek vetem oda! Phoebe nehezen kapott levegőt. Egy röpke pillanatra eszébe jutott, hogy puszta kézzel öli meg a királyt. Ujjait az arcába mélyeszti, és figyeli, ahogy kiserked a vére. Tudta, ha ezzel segítene Adrianne-nek, habozás nélkül megtenné, de az erőszak soha nem vezet sehová. Annál inkább a fortély. – Bocsáss meg nekem – lazította el az izmait, miközben a szeme megtelt könnyel. – Gyönge vagyok és önző. Csak arra gondoltam, hogy elveszítem az egyetlen gyermekemet. Az eszembe sem jutott, milyen nagylelkű vagy hozzá, hogy megfelelő férjet választottál neki – térdelt Abdu elé, hogy ezzel is megerősítse szemében alárendelt szerepét, miközben megtörölte a szemét. – Én csak egy ostoba nő vagyok, Abdu, de nem annyira, hogy ne köszönjem meg a jóságod. Németországban Adrianne megtanulja, hogyan viselkedik egy tökéletes feleség. Remélem, egyszer még büszke leszel rá. – Csak azt teszem, ami a kötelességem – intett Abdu türelmetlenül Phoebe-nek, hogy álljon fel.

– Talán Párizsba is eljöhetne velünk – tette össze Phoebe a kezét, miközben a szíve vadul dobogott. – Sok férfi szereti, ha a felesége elkíséri az üzleti útjaira, és segít neki a társaságban ahelyett, hogy hátráltatná. Adrianne-re súlyos kötelezettségeket ró a rangja. Nem szeretném, ha felnőve szégyent hozna rád. Azzal, hogy itt nevelkedett és külföldön fog tanulni, segít neki megérteni Jaquir helyét a világban. Abdu először el akarta utasítani Phoebe kérését, de a felesége utolsó szavai az elevenjére tapintottak. Erősen hitt benne, hogy london-i, párizsi és New York-i útjaival sokkal jobb királlyá, és Allah sokkal egyszerűbb gyermekévé vált. – Még meggondolom. Phoebe visszafogta magát, nem könyörgött tovább. Engedelmesen meghajtotta a fejét. – Köszönöm. Még akkor is vadul vert a szíve, amikor visszatért a szobájába. Legszívesebben egy korty itallal bevette volna a gyógyszerét, hogy mindent elfelejtsen. Ehelyett viszont végigfeküdt az ágyán, és gondolkodni próbált. Évekig várt arra, hogy Abdu egyszer újra olyan lesz, mint amilyennek megismerte, de tudta, hogy ezzel csak az idejét vesztegette. Azért maradt Jaquir-ban, mert a férje ezt kívánta tőle. Szökésre sem gondolhatott, mert azzal kiszolgáltatta volna Adrianne-t a királynak. Csaknem tíz éven át tartotta gúzsba kötve a gyöngesége és a félelme. Adrianne viszont jobb sorsra érdemes. Neki nem szabad megtapasztalnia ezt az érzést. Nem számít, mit kell érte tennie, de nem hagyja, hogy egy idegen feleségül vegye, elvigye tőle és börtönbe zárja. Párizs az első lépés, törölte meg izzadt homlokát. Elviszi Adrianne-t Párizsba, és soha többé nem térnek vissza. – Ha egyszer elmegyek Párizsba, annyi szép új ruhát veszek, hogy bele sem fér egy bőröndbe – figyelte Duja, ahogy Adrianne a csuklójára húz egy arany karkötőt, és igyekezett, hogy a hangjából ne hallatsszon, mennyire irigy. – Az apám megígérte, hogy egy Maxim-nak nevezett helyen fogunk enni, és mindent megkapok, amit csak akarok. Adrianne megfordult. Az izgalomtól csuromvíz volt a tenyere, de félt beletörölni a ruhájába. – Hozok neked valami ajándékot. Ezt hallva Duja irigysége azon nyomban elpárolgott. – Csak egyet? – mosolygott. – Igen, de az különleges lesz. Felmegyünk majd az Eiffel-torony tetejére, és egy olyan helyre is elvisznek, ahol több ezer festmény van. Utána... – szorította a hasára a kezét – Rosszul vagyok. – Ha rosszul vagy, akkor nem visznek sehová. Azt ajánlom, legyél jól. Leiha duzzog – váltott témát Duja, remélve, hogy ezzel jobb kedvre deríti Adrianne-t. A szolgák már elvitték a bőröndöket. Duja átölelte Adrianne vállát, és kikísérte. – Ő is menni akart, de a király csak téged és az anyukádat viszi magával. Leiha-nak meg kell elégednie annyival, hogy megint teherbe esett. – Átadod majd Fahid-nak és a többieknek az ajándékukat, ha nekik is veszek? – Persze – puszilta meg Adrianne arcát Duja. – Hiányozni fogsz. – Nem maradunk sokáig. – De eddig még sohasem mentél el. A háremhölgyek izgatottan beszéltek az utazásról, melyre a király csak kettejüket viszi magával. Búcsúzóul nevetve megölelték egymást. Phoebe felvette a fátylát és az abaayát, és csípőre tett kézzel, közönyösen nézett maga elé. A hárem sötét, fűszeres illata hatalmas súllyal nehezedett a vállára. Arra gondolt, ha van Isten, soha többé nem látja viszont ezeket az embereket vagy ezt a helyet. Ez egyszer hálás volt az öltözékért, amit viselt. Így csak a tekintetére kellett ügyelnie. Mégis sajnálta, hogy ha minden jól alakul, soha többé nem tér már vissza, és ez még őt is meglepte. Megpuszilta a sógornőjét, az anyósát, és a férje összes jelen lévő rokonát. Mindenkit, akivel az élete utolsó tíz évét összezárva töltötte. – Adrianne mindenképpen az ablak mellett üljön – mondta Jiddah, miközben megölelte őket. – így láthatja Jaquir-t, amikor felszáll a repülőgép – mosolygott boldogan, mert látta, hogy a fia végre mutat némi érdeklődést a kedvenc unokája iránt. – Ne egyél túl sok francia tejszínhabot, kicsikém! Adrianne elvigyorodott, majd lábujjhegyre állt, és még egyszer utoljára puszit adott Jiddah arcára. – Márpedig olyan kövérre fogok hízni tőle, hogy meg sem ismersz majd, amikor hazajövök. Jiddah nevelve paskolta meg hennával díszített kezével Adrianne arcát. – Téged bármikor megismerlek. Most menjetek, és térjetek vissza épen, egészségben. Insallah. Kiléptek a háremből, és átsétáltak a kerten. A fal mellett kocsi várta őket. Adrianne túl ideges volt, hogy feltűnjön neki, milyen hallgatag az anyja. Ellentétben vele, akinek be sem állt a szája. A repülésről és Párizsról csacsogott, arról, hogy mi mindent megnéznek és megvásárolnak. Sokat kérdezősködött, de meg sem várta a választ, máris előhozakodott a következővel. Mire a repülőtérre értek, valóban rosszul érezte magát az izgalomtól. Phoebe pedig a félelemtől. A nyugati üzletemberek érkezése csak megnehezítette a repülőtéren dolgozók életét. Sokkal több gép indult és érkezett. A városi közlekedést mindössze néhány taxi jelentette, de a sofőrök egyetlen szót sem beszéltek angolul. Az apró terminálban összezsúfolódtak az emberek, a nők az egyik oldalon, a férfiak a másikon. Az

összezavarodott amerikaiak és európaiak próbálták megóvni a csomagjukat a túlbuzgó hordárok igyekezetétől, miközben kétségbeesetten keresték azt, akinek várnia kellett volna őket, nem tudván, hogy ezek az emberek néha napokat is késnek. A kapitalizmus fenegyerekeit többnyire csapdába ejtette a kultúrák közti, századok alatt elmélyült szakadék. A repülőgépek dübörgése és a számtalan idegen nyelvű beszélgetés őrjítő hangzavarrá olvadt össze. Adrianne észrevett egy nőt, aki a bőröndjein ült. Kimerültségtől sápadt arcán könnycseppek csillogtak. Egy másik a gyerekére próbált vigyázni, aki lelkesen mutogatott egy fekete leplet és csadort viselő arab asszonyra. – Mennyi ember! – suttogta, miközben testőrök gyűrűjében keresztülvágtak a tömegen. – Miért jönnek ide? – Pénzért – lesett jobbra és balra Phoebe. Úgy érezte, menten elájul a hatalmas forróságtól, ennek ellenére a keze olyan hideg volt, akár a jégcsap. – Siessünk! Kézen fogta Adrianne-t. Abdu új, csillogó magángépe, melyet nemrég vásárolt az országba befolyó olajdollárból, már várta őket. A látványtól Adriann-nek kiszáradt a szája. – Nagyon kicsi. – Ne félj. Ott leszek melletted. Méretével ellentétben az utastér roppant kényelmesnek bizonyult. Az üléseket vérvörös plüsskárpit borította. A lámpákra kristályburát szereltek. A hűvös levegőbe szantálillat keveredett, mert a király ezt szerette a leginkább. A kiszolgálószemélyzet mély meghajlással fogadta az utasokat. Abdu már beszállt. Amikor Phoebe és Adrianne megérkeztek, épp egy halom papír fölé hajolt a titkárnőjével. Kaftánját London-ban szabott öltönyre cserélte, de fejéről még most sem került le a hagyományos kendő. Még csak fel sem pillantott, amikor a felesége és a lánya elfoglalták a helyüket. Csupán odaintett az egyik szolgálónak. Néhány pillanattal később beindultak a motorok. Amikor felemelkedtek, Adrianne úgy érezte, a gyomra a bokájáig süllyed. – Mama! – Mindjárt a felhők fölé érünk – súgta Phoebe, és magában hálát adott érte, amiért Abdu nem figyel rájuk. – Akárcsak a madarak, Addy. Nézd csak! – szorította Adrianne arcához az arcát. – Jaquir egyre kisebb. Adrianne félt, hogy elhányja magát, de attól még inkább, hogy az apja észreveszi. Ezért összeszorította a fogát, nyelt egy nagyot, és nézte, ahogy a világ egyre kisebbre zsugorodik alattuk. Kis idő múlva megnyugodott a gyomra. Phoebe halkan beszélt, igyekezett álomba ringatni a kimerült Adrianne-t, és miközben a lánya a vállára hajtotta a fejét, a Földközi-tenger kék vizét bámulta az ablakon át, és magában imádkozott. Párizs színes kavalkáddal köszöntötte az érkezőket. Adrianne szorosan markolta az anyja kezét, és mindenre rácsodálkozott, miközben sietve maguk mögött hagyták a repülőteret. Eddig azt hitte, hogy az anyja számtalan története csupán mese. Ennek ellenére szívesen meghallgatta őket, sőt még álmodott is velük. Most viszont a repülőtér ajtaján át be is lépett abba a világba, melyről eddig azt hitte, kizárólag a képzelet szülötte. Még az anyja is megváltozott. Levette az abaayát és a csadort. Alatta szép, nyugati szabású ruhát viselt, ugyanolyan árnyalatút, mint a szeme. A haját is leengedte, és a vámvizsgálatnál beszélt egy idegen férfival. Adrianne félve pillantott az apjára. Büntetéstől tartott, de nem történt semmi. Az utcán – egyedül, vagy a párjukba belekarolva – szabadon sétáltak a szoknyát vagy feszes nadrágot viselő nők. Még a lábuk is kilátszott a ruha alól. A fejüket felvetették, a csípőjük ringott, ennek ellenére senki sem bámulta meg őket. Adrianne döbbenten látta, hogy egy pár, mit sem törődve a hullámzó tömeggel, nyugodtan csókolózik, és nem jön egyetlen festett szakállú matawain sem, hogy letartóztassa őket. A nap akkor tért nyugovóra, amikor kiléptek a terminál ajtaján. Adrianne várta, hogy felhangzik a müezzin imára szólító éneke, de nem történt semmi. Az utcán is tömeg kavargott, de valahogy sokkal rendezettebbnek tűnt, és az emberek is gyorsabban haladtak, mint a jaquir-i repülőtéren. A férfiak és a nők nyíltan, a szégyen legkisebb jele nélkül pakolták be csomagjaikat a taxikba, de hiába nyújtogatta a nyakát, hogy minél többet lásson, Phoebe maga után húzta egy várakozó limuzin felé. Amikor felnőve visszagondolt az első párizsi útjára, mindig a naplemente jutott az eszébe, ahogy a fény csapdába esett a nappal és az éjszaka között. Az ódon, cicomás, és valahogy nőies épületeket rózsaszín és arany fénnyel vonta be a haldokló napkorong. A hatalmas autó végigsuhant a boulevard-on. Hamar elérték a város szívét, de Adrianne lélegzete nem a sebességtől akadt el. Először a zene jutott az eszébe. Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen gyönyörű helyen ne szóljon a zene. Ennek ellenére nem merte megkérdezni, hogy leengedheti-e az ablakot. Inkább elképzelte, miközben a kocsi a Szajna partján haladt. A járdán kéz a kézben sétáltak a párok, a nők hajába és rövid szoknyájába belekapott a virág- és folyóillatú szél. A kávéházak teraszán emberek ültek az apró, kerek asztalok körül, miközben vörös vagy sárga folyadékot kortyolgattak a lemenő nap tüzében. Ha akkor valaki azt mondja neki, hogy a gép egy másik bolygóra, egy másik időbe repítette, habozás nélkül elhiszi. Amikor a kocsi lefékezett a szálloda előtt, Adrianne megvárta, amíg az apja kiszáll. – Később mást is megnézünk?

– Majd holnap – szorította meg erősen a lánya kezét Phoebe. – Holnap – és a hűvösen balzsamos esti levegőben csaknem borzongani kezdett. A szálloda palotának tűnt, neki pedig egy életre elege lett a palotákból. A szolgálókkal, testőrökkel és titkárnőkkel a Crillion egy teljes emeletét elfoglalták. Adrianne mélységesen csalódott, amikor az anyjával együtt a lakosztályukba vezették, majd magukra hagyták őket. – Nem megyünk vacsorázni arra a Maxim nevű helyre? – Ma este nem, aranyom – pillantott ki Phoebe a kukucskálón. Az őr már elfoglalta helyét az ajtó előtt. Hárem még Párizsban is lehet. Sápadtan fordult vissza, de mosolygott, és próbált gondtalanul beszélni. – Inkább rendeljünk valamit. Amit csak szeretnél. – Ugyanolyan, mint Jaquir-ban – nézett körül Adrianne a pazar lakosztályban, amely valóban nagyon hasonlított a háremre. Gyönyörű volt, de a széles ablaktól eltekintve teljesen zárt. Látni lehetett a párizsi éjszakát, a pislákoló fényeket, viszont nem vehetett részt az életében. Úgy érezte, mintha az övé lenne a világ legszebb ékszere, de csupán annyi időre, hogy megnézi, mielőtt visszazárják a páncélszekrénybe. – Türelem, Addy – állt meg Phoebe is az ablaknál, hogy megcsodálja a város éjszakai életét. Ő még inkább vágyódott rá, hiszen tudta, mit jelent a szabadság. – Holnap... A holnapi lesz életed legizgalmasabb napja – ölelte át Adrianne-t, és megpuszilta. – Ugye megbízol bennem? – Igen, mama. – Megígérem, hogy csak azt teszem, ami a legjobb neked – szorította magához a lányát Phoebe, majd hirtelen elengedte és felnevetett. – Élvezd a kilátást. Mindjárt visszajövök. – Hová mész? – Csak ide, a szomszéd szobába. ígérem – mosolygott Phoebe, de csak remélni tudta, hogy ezzel megnyugtatja a lányát. Vagy saját magát. – Nézegesd a várost, kicsikém. Párizs gyönyörű, különösen éjjel. Phoebe becsukta a szalont és a hálószobáját elválasztó ajtót. Tudta, mekkora kockázattal jár, ha használja a telefont, de nem tudott mást kitalálni, pedig napok óta ezen törte a fejét. Amióta Abdu bejelentette, hogy Párizsba utaznak, nem nyúlt sem az italhoz, sem a gyógyszeréhez. A tudata tisztább volt, mint évek óta bármikor. Annyira tiszta, hogy már-mát fájt. Ennek ellenére a telefonon kívül nem látott más lehetőséget. Csupán abban reménykedhetett, hogy Abdu nem gyanakszik rá. Hiszen olyan sokáig elviselte tőle a megaláztatásokat. Felemelte a kagylót. Olyan régen nem telefonált már, hogy teljesen idegennek érezte a kezében. Mintha egy másik évszázadba csöppent volna. Kis híján elnevette magát. Remegő ujjal tárcsázott. Végül meghallotta a gyorsan pergő francia szavakat. – Beszél angolul? – Igen, madame. Miben állhatok a szolgálatára? Van Isten, gondolta Phoebe, miközben leült az ágy szélére. – Sürgős táviratot szeretnék küldeni az Egyesült Államokba. New York-ba. Adrianne az ablaknál állt. A tenyerét szorosan az üvegre tapasztotta. Mintha abban reménykedne, hogy eltűnik, és hirtelen ő is a részévé válik az odakint rohanó világnak. Leginkább attól rettegett, hogy Phoebe megbetegszik, és mindkettejüket visszaküldik Jaquir-ba. Tudta, ha most elmegy, soha többé nem jut el egy Párizshoz hasonló csodálatos városba. Soha többé nem lát csupasz lábszárú, festett arcú asszonyokat, vagy ezernyi fénnyel tündöklő, toronymagas épületeket. Eszébe jutott, mennyire örülhet az apja, hogy ő csak nézi a világot, de nem érintheti meg, szagolja, de nem ízlelheti. Ez is egy büntetés, amiért lánynak született, ráadásul kevert a vére. Mintha csak megérezte volna, mire gondol, az apja ebben a pillanatban beviharzott az ajtón. Adrianne megfordult. Korához képest alacsony volt és törékeny, akár egy játék baba, de már megmutatkoztak a sötét, arab szépsége első jelei. Abdu viszont csak egy hitvány, kerek szemű, dacos szájú kislányt látott benne. Mint mindig, most is jeges pillantásokat lövellt feléje. – Hol az anyád? – Ott – de amikor Abdu megindult az ajtó felé, Adrianne gyorsan tett egy lépést előre. – Kimegyünk a városba ma este? – Te itt maradsz – nézett keresztül rajta Abdu. Adrianne fiatal volt, ezért akkor is kitartott az igaza mellett, amikor mások már feladták. – Még korán van. Csak most ment le a nap. Nagymama szerint Párizsban nagyon sok mindent lehet éjjel csinálni. Abdu megállt. Ritkán történt meg, hogy a lánya hozzá mert szólni, ő pedig még ennél is ritkábban hallgatta meg. – A szállodában maradsz. Párizsba is csak azért jöhettél el, mert megengedtem. – Miért engedted meg? Abdu összevonta a szemöldökét. Még sohasem látta ilyen vakmerőnek a lányát. – Nem tartozik rád. Figyelmeztetlek, ha túl sokat lábatlankodsz körülöttem, saját kezűleg szabadulok meg tőled. Adrianne szemében egyszerre csillant meg a bánat és a harag, melyet maga sem értett teljesen. – Vér vagyok a véredből – felelt halkan. – Miért gyűlölsz ennyire?

– Te vér vagy az anyád véréből – fordult Abdu az ajtó felé, amely ebben a pillanatban kinyílt, és megjelent Phoebe. Az arca piroslott, a szeme pedig olyan kerekre tágult, mint a vadászt szimatoló őzé. – Látni akartál, Abdu? Le kellett mosnom magamról az út porát. Abdu látta, milyen ideges a felesége. Érezte rajta a félelem szagát. Örömmel töltötte el, hogy Phoebe még a háremen kívül sem érzi magát biztonságban. – Összehoztam neked egy interjút. Holnap reggel kilenckor együtt fogunk reggelizni egy riporterrel. Öltözz fel rendesen, és őt is készítsd fel. Phoebe a lánya felé pillantott. – Természetesen. Az interjú után szeretnék vásárolgatni egy kicsit, és talán Adrianne-t is elvihetném egy múzeumba. – Tíztől négyig azt csinálsz, amit akarsz. Utána szükségem lesz rád. – Köszönöm. Mindketten nagyon hálásak vagyunk, hogy magaddal hoztál minket Párizsba. – Ügyelj rá, hogy a kislány tartsa a száját, különben csak az ablakból fogja nézni a várost! Miután Abdu távozott, Phoebe lerogyott az ágyra. – Kérlek, Addy, ne légy dühös rá! – Pedig mást nem is tudok, csak haragudni. Amikor Phoebe észrevette Adrianne szemében az első könnycseppet, kitárta a karját. – Olyan fiatal vagy még – mondta, miközben ringatni kezdte. – Túl fiatal ehhez. Minden rendben lesz. Ígérem – nézett el Adrianne feje felett, és tekintete megkeményedett. – Esküszöm! Adrianne még sohasem reggelizett együtt az apjával. Mint minden nyolcéves kislány, ő is könnyedén túltette magát az előző este elhangzott szavakon, és izgatottan várta, milyen lesz az első Párizsban töltött napjuk. Ha csalódott is volt, amiért nem mentek sehová, hanem a lakosztályukba kérették a reggelit, ennek nem mutatta semmi jelét. Túlságosan tetszett neki az új, kék ruhája és a hozzá illő kabátka ahhoz, hogy vitatkozzon, ráadásul tudta, hogy egy óra múlva valóban kezdetét veszi a hét, melyet Párizsban tölt. – Nem tudok elég hálás lenni, hogy beleegyezett ebbe az interjúba, fenség – foglalt helyet az asztalnál a riporternő, akit Abdu pillanatok alatt elbűvölt. Adrianne szorosan összekulcsolta ölébe ejtett kezét, és igyekezett nem megbámulni az idegent. A riporternőnek hosszú, egyenes szálú, barackvirágszínű haja volt. A körmét és a száját vörösre festette. A ruhája is vörös volt. Amikor keresztbe tette a lábát, a szoknyája egész a combjáig felhúzódott. Angolul beszélt, de erős francia akcentussal. Adrianne éppen olyan egzotikusnak és elbűvölőnek találta, mint egy dzsungelből idekeveredett madarat. – Mi érezzük magunkat megtisztelve, mademoiselle Grandeau – intett Abdu, mire azonnal előugrott egy szolga, és hozta a kávét. – Remélem, élvezi Párizst. – Mindig élvezem Párizst – mosolyodott el Abdu. Adrianne még sohasem látta az apját így mosolyogni. Hirtelen úgy érezte, akár szeretni is tudná, de ebben a pillanatban Abdu tekintete úgy átsuhant rajta, mintha ott sem lenne. – A feleségemmel már alig várjuk, hogy részt vegyünk az esti bálon. – A párizsiak is alig várják, hogy üdvözöljék önöket – fordult Phoebe felé Grandeau. – A rajongói valóságos lázban égnek, fenség. Úgy érzik, elhagyta őket a szerelemért. Phoebe szájában hirtelen megkeseredett a forró kávé, ennek ellenére elmosolyodott. Közben úgy érezte, minden vagyonát odaadná egy pohár whiskyért cserébe. – Aki már volt valaha szerelmes, az tudja, hogy nincs áldozat, ami túl nagy lenne ezért az érzésért cserébe. – Nem sajnálja, hogy fel kellett adnia a karrierjét? Phoebe Adrianne felé pillantott. A tekintete ellágyult. – Miért kellene sajnálnom, amikor ilyen sokat kaptam cserébe? – Az élete olyan, mint egy mese. Egy gyönyörű nő, akit magával ragadott egy titokzatos, távoli ország sejkje. Azé az országé – tette hozzá –, amely az olaja miatt napról napra gazdagabb. Mi a véleménye arról – fordult vissza Abdu felé –, hogy Nyugatról egyre többen utaznak az országába? – Jaquir kis ország. Az olaj felgyorsítja a haladást. Habár királyként az én feladatom, hogy a fejlődéssel egy időben a kultúránkat is megőrizzük. Ez hatalmas felelősség. – Minden jel arra mutat, hogy nem veti meg a Nyugatot. Hiszen a felesége is amerikai. Igaz az, fenség, hogy több felesége is van? Abdu felemelte narancslével teli poharát. Derűsen mosolygott, ám ujjaival erősen szorította a kristályt. Nem tetszett neki, hogy egy nő kérdezgeti. – A vallásom megengedi, hogy egy férfinek akár négy felesége is legyen. Persze csak akkor, ha egyenlőként bánik velük. – Nem gondolja, hogy a jövőben ez gondot is okozhat? A nőmozgalmak világszerte, de különösen az Egyesült Államokban egyre erősebbek.

– A Közel-Kelet népei mások, mademoiselle. Másként öltözködünk, és másban hiszünk. Jaquir népét ugyanúgy sokkolja a tény, hogy az önök világában egy férfi és egy nő házasságkötés előtt is lefekhet egymással. A befektetőket viszont ilyen apróság szerencsére nem rettenti el. Egyik oldalról sem. – Nem – bólintott rá mademoiselle Grandeau. Tudta, nem azért jött, hogy politikáról vitatkozzon. Az olvasói Phoebe Springs-re voltak kíváncsiak. Arra, hogy mennyi maradt hajdani szépségéből, és boldog-e a házassága. Adrianne-re mosolygott. Látta, hogy a kislány a király sötét szemét és az anyja telt, formás ajkait örökölte. Bőrszíne beduin ősökről árulkodott, de az arca erősen hasonlított Phoebe arcára, akit egykor a filmek amazonkirálynőjének hívtak. – Adrianne hercegnő, mit szól hozzá, hogy az édesanyját régen a legszebb színésznőnek tartották? Adrianne dadogni kezdett. Csak akkor szedte össze magát, amikor megérezte az apja szúrós tekintetét. – Büszke vagyok rá. Az édesanyám még most is a legszebb a világon. Mademoiselle Grandeau elnevette magát, és a szájához emelt egy darab süteményt. – Szerintem ebben mindenki egyetért veled. Egy nap talán követed a példáját, és te is eljutsz Hollywood-ba. Van rá esély, hogy újabb filmet forgat, fenség? Phoebe lenyelt egy korty kávét, és imádkozott, hogy az a gyomrában is maradjon. – Számomra már a családom az első – érintette meg az asztal alatt Adrianne kezét. – Természetesen nagyon örültem, amikor megkaptam a meghívást a bálra, és találkozhatom a régi barátaimmal, de döntöttem, és a döntésemet a szerelem segítette – nézett a férje szemébe Phoebe. – Egy nő sem vágyik többre, ha szerelmet kap. – Amit Hollywood elveszített, azt Jaquir megnyerte. Sokan úgy vélik, hogy a ma esti bálon a Napot és a Holdat fogja viselni. Egyesek szerint nincs ennél nagyobb kincs a világon. Mint minden nagyobb ékkőhöz, a Naphoz és a Holdhoz is több legenda fűződik. Mindenki szeretné látni ezt a mesés nyakéket. Valóban felveszi? – A Napot és a Holdat az esküvőnk napján ajándékozta nekem a férjem. Jaquir-ban ezt egyfajta hozománynak tekintik. A menyasszony árának. Adrianne után ez a legbecsesebb, amit Abdu-tól kaptam – pillantott ismét a férje felé Phoebe, és szemében leheletnyi dac csillant. – Mindig büszkén viselem. – Akkor nem akad majd nő a világon, aki ma este ne irigyelné, fenség. Phoebe, aki az asztal alatt még mindig Adrianne kezét markolta, elmosolyodott. – Csak annyit mondhatok, hogy évek óta egyetlen estét sem vártam úgy, mint a mait. Pompás szórakozás lesz – tért vissza a férjére a tekintete. – Insallah. Phoebe várakozásának megfelelően két testőr és a sofőr is csatlakozott hozzájuk, amikor elhagyták a szállodát. Ennek ellenére rettenetesen örült az első győzelmének. A recepciós pult előtt megállt, és kikérte az útlevelét, melyben Adrianne-t is feltüntették, mint vele utazó kiskorú gyermekét. A testőrök közben egymás között beszélgettek. Azt hitték, csupán a hotel egyik szolgáltatása felől érdeklődik, és az sem tűnt fel nekik, amikor a recepciós visszatért a hátsó irodából, és Phoebe kezébe csúsztatta bőrbe kötött útlevelét. Csaknem elsírta magát a boldogságtól... és évek óta először büszke volt magára. Tudta, hogy nem árult el senkit és semmit. A továbbiakra viszont már nem volt terve, csak a szilárd elhatározás hajtotta. Mellette a limuzinban Adrianne valósággal ugrándozott izgalmában. Most már valóban Párizsban jártak, és csak órákkal később kellett visszatérniük a szállodába. Fel akart menni az Eiffel-torony csúcsára, beülni egy kávéházba, és sétálni, sétálni, sétálni. Közben hallgatni a város zenéjét, amely eddig csupán a képzeletében szólt. – Vásárolunk néhány dolgot – nyögte Phoebe. A szája olyannyira kiszáradt, hogy a nyelve alig tudta megformálni a szavakat. – Gyönyörű ruhákat fogsz látni, Addy. Chanel-t és Dior-t. Micsoda színek és anyag! De mindig maradj szorosan mellettem! Nem akarlak elveszíteni. Ígérd meg, hogy nem kószálsz el. – Nem fogok – és Adrianne érezte, hogy ő is egyre idegesebb. Tudta, hogy amikor az anyja ennyire hadar, hamarosan rátör a depresszió. Olyankor mély hallgatásba burkolózik, és szinte teljesen elveszíti a kapcsolatát a külvilággal. Adrianne annyira félt, hogy amíg végigjárták Európa legelőkelőbb üzleteit, folyamatosan locsogott. Mintha egy másik álomba léptek volna, amely gyökeresen különbözött a párizsi alkonyattól. Az üzletekben aranyozott asztalok ragyogtak, körülöttük kényelmes bársonyfotelekkel. Adrianne még Jaquir-ban sem tapasztalt olyan mély tiszteletet, mint amilyennel az eladók viseltettek irántuk. Körberajongták, limonádéval, teával és édes süteménnyel kínálták, miközben törékeny modellek bemutatták a legújabb divat szerint varrt ruhákat. Phoebe hanyagul tucatnyi gyönggyel kivarrt, vékony pántú koktélruhát rendelt. Tudta, ha sikerül megvalósítani az elképzelését, sohasem fogja hordani egyiket sem. Közben úgy érezte, a pénzszórással némi elégtételt vesz a sérelmekért. Áruházról áruházra járt, miközben a testőrök keze lassan megtelt csomagokkal és dobozokkal. – Ebéd előtt elmegyünk a Louvre-ba – fordult Adrianne felé, amikor visszaültek a limuzinba, majd az órájára pillantott, hátradőlt és lehunyta a szemét. – Nem ebédelhetnénk egy kávéházban? – Majd meglátjuk – tapogatózott Adrianne keze után Phoebe. – Azt akarom, hogy boldog legyél, aranyom. Boldog és gondtalan. Csak ez a fontos.

– Jó itt veled – Adrianne a sok tea, limonádé és sütemény ellenére éhes volt, de a világ minden kincséért se mondta volna. – Olyan sok a látnivaló. Amikor ezekről a városokról meséltél, azt hittem, csak kitaláltad, de ez sokkal szebb, mint a mese. Phoebe kinyitotta a szemét és kibámult az ablakon. A folyó mellett gurultak, a világ legromantikusabb városában. Vakmerően lejjebb eresztette az ablakot, és vett egy mély lélegzetet. – Érzed ezt, Addy? Adrianne nevetve közelebb bújt az anyjához, akár egy kiskutya, és hagyta, hogy a menetszél végigsimítson az arcán. – A víz? – A szabadság – suttogta Phoebe. – Azt akarom, hogy mindig emlékezz erre a pillanatra. Amikor a limuzin megállt, Phoebe lassan, fenségesen kiszállt. A testőröket egy pillantásra sem méltatta. Majd kézen fogta Adrianne-t, és kettesben bementek a Louvre-ba. Hatalmas tömeg fogadta őket. A termeket megtöltötték a diákok, a turisták és a művészet rajongói. Adrianne legalább olyan érdekesnek találta a sok embert, mint a kiállított műtárgyakat, melyekre az anyja felhívta a figyelmét. A magas falak között számtalan különféle hang és nyelv visszhangzott. Látott egy férfit, aki olyan hosszúra növesztette a haját, mint egy nő, ráadásul szakadt farmert viselt és hátizsákkal közlekedett. Amikor észrevette, hogy a kislány őt bámulja, felemelte a kezét, és ujjaival egy betűt formázott. Adrianne szégyenkezve sütötte le a szemét. – Sok minden megváltozott – jegyezte meg Phoebe. – Mintha egy másik világban járnék. Ahogy az emberek beszélnek vagy öltözködnek... Úgy érzem magam, mint Rip Van Winkle. – Mint kicsoda? Phoebe olyan hangot hallatott, ami nagyon közel állt a zokogáshoz, majd lehajolt és megölelte a lányát. – Az csak mese – egyenesedett fel, és a testőrök felé pillantott, akik néhány lépéssel lemaradva követték őket, miközben unatkoztak. – Most pontosan tedd azt, amit mondok – súgta Phoebe. – Ne kérdezz semmit. Maradj szorosan mellettem – és mielőtt Adrianne tiltakozhatott volna, már be is vonszolta egy csoport diák közé. Amikor szükségét érezte, a könyökével tört utat magának, és amint kiért egy hosszú folyosóra, futásnak eredt. A háta mögül kiáltozást hallott. Anélkül, hogy megállt volna, ölbe kapta Adrianne-t, és leviharzott a lépcsőn. Csak arra tudott gondolni, hogy találnia kell egy ajtót, amely kivezet az épületből. Ha kijut az utcára, és sikerül leintenie egy taxit, akkor van esélye. Követte a folyosó kanyarulatait, elrohant a látogatók és a teremőrök mellett. Azt sem tudta, hogy kifelé tart, vagy éppen ellenkezőleg, egyre beljebb keveredik. Meg kellett szabadulnia az őreitől. A mögötte felhangzó lábdobogás még gyorsabb rohanásra ösztökélte. Úgy érezte magát, mint a róka elől menekülő nyúl. Festmények villantak el a szeme előtt. Egyre nehezebben kapott levegőt. Az emberek megbámulták. A haja kibomlott, és kócos, vörös zuhatagként ölelte körül a vállát. Megpillantott egy ajtót, és csaknem felbukott. Magához szorította a lányát és vadul kalapáló szívvel végre sikerült kitörnie a szabadba, de még ekkor sem lassított. Érezte a folyó és a szabadság illatát. Levegő után kapkodva megtorpant. A járókelők csupán egy gyönyörű, de annál rémültebb nőt láttak, aki szorosan magához ölel egy kislányt. Csak fel kellett emelnie a kezét, és máris fékezett mellette egy taxi. – Vigyen az Orly-ra – nyögte Phoebe, és miközben vadul forgatta jobbra-balra a fejét, betuszkolta Adrianne-t a kocsiba. – Oui, madame – érintette meg sapkáját a sofőr, és a gázra lépett. – Mi történik, mama? Miért szaladtunk el? Hová megyünk? Phoebe a tenyerébe temette az arcát. Tudta, hogy már nincs visszaút. – Most nem tudom elmagyarázni, de bízz bennem, Addy. Reszketni kezdett, s Adrianne odabújt hozzá. Egymást szorosan átölelve hagyták el Párizst. Amikor meghallotta a repülőgépeket, Adrianne szája megremegett. – Visszamegyünk Jaquir-ba? Phoebe ügyetlenül előkotorta a tárcáját, és kétszer annyit fizetett a sofőrnek, mint amennyit a taxióra mutatott. Szájában még mindig érezte a félelem fémes ízét. Tudta, hogy Abdu megöli, ha utoléri. Megöli, majd Adrianne-en tölti ki maradék dühét. – Nem – guggolt le Phoebe, és a lánya szemébe nézett. – Oda soha többé nem megyünk vissza – pillantott hátra a válla fölött. Biztosra vette, hogy a következő kocsiból Abdu fog kiugrani. – Amerikába viszlek. New York-ba. Hidd el, Addy, csak azért teszem, mert nagyon szeretlek. Siessünk – húzta maga után Adrianne-t a repülőtérre. Egy pillanatra őt is megdöbbentette a zaj és a tömeg. Évek óta nem járt sehol kísérő nélkül. Már a házasságkötése előtt is újságírókkal, titkárokkal és öltöztetőkkel körülvéve utazott. Kis híján pánikba esett. Csak akkor józanodott ki, amikor megérezte a tenyerében Adrianne apró ujjait. Pan American. Arra kérte Celeste-et, hogy tetessen el két jegyet a Pan American-nél. Miközben sietve átvágott a terminálon, imádkozott, hogy a barátnője ne hagyja cserben. A pulthoz érve átnyújtotta az útlevelét, miközben igyekezett elbűvölően mosolyogni. – Jó napot. Itt vár két előre kifizetett jegy New York-ba.

– Out, madame – pislogott zavartan az ügyintéző, és a papírjai fölé hajolt. – Láttam a filmjeit. Nagyszerűen játszott. – Köszönöm – és Phoebe érezte, hogy lassan kezd visszatérni a bátorsága. Még nem felejtették el. – Minden rendben a jegyekkel? – Pardon? Ó, igen, igen. Persze – firkált valamit egy papírlapra, majd lepecsételte. – A járat száma – mutatta a jegyen. – És a kapu. A gép háromnegyed óra múlva indul. Phoebe nyirkos tenyerébe szorította a jegyeket. – Köszönöm. – Várjon egy pillanatra, kérem! Phoebe megdermedt. – Nem adna egy autogramot? Phoebe a szemére szorította az ujját, és felnevetett. – Dehogynem. Örömmel. Hogy hívják? – Henri-nek, madame – nyújtott át a tisztviselő egy noteszlapot. – Sohasem felejtem el. Phoebe aláírta a nevét. Szokás szerint hatalmas hurkokat kanyarított a betűknek. – Én sem fogom elfelejteni magát, Henri, azt elhiheti – ajándékozta meg az autogram mellett egy mosollyal is. – Gyere, Adrianne. Le ne késsük a gépünket. Isten áldja Celeste-et – tette hozzá, miután elindultak a kapu felé. – New York-ban várni fog minket. Ő a legjobb barátnőm. – Mint nekem Duja? – Igen – pillantott le a kislányra Phoebe, és miközben igyekezett lehiggadni, mosolyt erőltetett az arcára. – Mint neked Duja. Celeste segíteni fog nekünk. Adrianne látta, milyen sápadt az anyja, és érezte, mennyire remeg a keze. Félni kezdett. Már a terminál sem érdekelte. – Abdu nagyon dühös lesz. – Többé már nem árthat neked – állt meg Phoebe, és megfogta Adrianne vállát. – Megígérem. Nem számít, mit kell tennem, de soha többé nem fog bántani – majd hirtelen kitört belőle az elmúlt napok feszültsége. Egyik kezét a gyomrára szorítva Adrianne-nel együtt berohant a női mosdóba, és hányni kezdett. – Mama! Kérlek! – kapaszkodott bele rémülten a csésze fölé görnyedő Phoebe derekába Adrianne. – Vissza kell mennünk, mielőtt Abdu megtudja, hogy mit csináltunk. Majd azt mondjuk neki, hogy eltévedtünk, és az egész az én hibám. Az enyém. Egy kicsit dühös lesz ránk, de ennyi. – Nem mehetünk vissza – támaszkodott neki Phoebe a fülke ajtajának, és várta, hogy elmúljon a szédülése. – Soha többé nem mehetünk vissza. El akart küldeni téged, kicsikém. – Elküldeni? Hová? – Németországba – kotort elő Phoebe egy zsebkendőt, és megtörölte nyirkos arcát. – Nem hagyom, hogy odaküldjön, és utána feleségül adjon valakihez, aki valószínűleg pontosan olyan, mint ő – térdelt le némileg megnyugodva Phoebe a lánya elé, és átölelte. – Nem akarom, hogy úgy kelljen leélned az életed, mint nekem kellett az enyémet. Abba belepusztulnék. Adrianne szeméből lassan eltűnt a félelem. Sejtette, hogy ebben a szűk, hányásszagú vécéfülkében élete fordulópontjához érkezett. Gyöngéden felsegítette az anyját. – Jobban érzed magad? Támaszkodj rám. Amikor beszálltak elfoglalták a helyüket, becsatolták a biztonsági övet, és felbőgtek a motorok, Phoebe még jobban elsápadt. A fejében vadul dübörgött a vér, és ettől eszébe jutott a háremben hallott dobszó és a fullasztó hőség. Érezte, hogy menten rosszul lesz, és lehunyta a szemét. – Madame? Miután felszálltunk, hozhatok valamit önnek és a madmoiselle-nek? – Igen – felelt Phoebe, és ki sem nyitotta a szemét. – A lányomnak valamit, ami hideg és édes. – És önnek? – Scotchot – nyögte Phoebe nehézkesen. – Duplát.

Hatodik fejezet Celeste Michaels szerette a jó színdarabokat. Gyermekkorában sokszor gondolt rá, hogy színésznő lesz, sőt nem csupán valami egyszerű színésznőcske, hanem igazi sztár. Addig könyörgött, hízelgett és duzzogott, amíg a szülei beíratták egy színjátszó tanfolyamra, s csak azért engedtek a kérésének, mert meg voltak győződve arról, hogy a lányuknál mindez nem több múló szeszélynél. Még akkor is ebben a meggyőződésben éltek, amikor elkísérték meghallgatásra, próbálni vagy egy-egy előadásra a helyi színházba. Andrew Michaels könyvelőként dolgozott, s az életet egy hatalmas mérlegnek látta bevételi és kiadási oldallal. Nancy Michaels a háztartást vezette, s szeretett különleges süteményeket sütni a gyülekezet összejöveteleire. Még akkor is bíztak benne, hogy a kis Celeste kinövi a hóbortját, amikor már az egész életüket a színház határozta meg.

Tizenöt évesen úgy döntött, hogy szőkének született, és aranyszínűre festette világosbarna haját. Később ez a szín a védjegyévé vált. Az anyja visítozott, amikor meglátta, az apja pedig valóságos hegyi beszédet tartott neki, de Celeste hajthatatlan maradt. Végül a gimnázium színjátszó körében megkapta Marion szerepét. Egyszer Nancy elpanaszolta Andrew-nak, hogy sokkal inkább elfogadná, ha Celeste inna, vagy a fiúkkal foglalkozna, nem pedig Shakespeare-rel és Tennessee Williams-szel. Egy nappal az érettségi után New Jersey barátságos kertvárosából, ahol a gyermekkorát töltötte, Manhattanbe költözött. A szülei zavartan, de nem minden megkönnyebbülés nélkül búcsúztatták a vasútállomáson. Meghallgatásokra járt és hamburgert sütött, amivel elég pénzt keresett, hogy színészetet tanuljon, és kifizessen egy negyedik emeleti bérlakást. Húszévesen férjhez ment. Tombolt a szerelem, de egy évre rá a házassága zokogásba fulladt. Eddigre viszont megtanulta, hogy soha ne nézzen vissza. Tíz év múltán híres színésznőnek vallhatta magát, számos sikerrel a háta mögött. Három díjat is nyert a játékával, és a negyedik emeleti lyukból a Central Park melletti tetőtéri lakásba költözött. A szüleit – akik még mindig abban a hitben éltek, hogy hamarosan felhagy a színjátszással, hazaköltözik New Jersey-be, és feleségül megy egy tisztességes metodista fiúhoz – a házassági évfordulójukra egy Lincoln-nal lepte meg. Celeste idegesen járkált fel és alá a repülőtér várójában, és örült, hogy egy színpadon játszó színésznőt csak kevesen ismernek fel. Az emberek csupán egy vonzó, átlagosan magas, határozott szőkeséget láttak benne, nem pedig Maggie-t, a szenvedélyes macskát, vagy a nagyravágyó Lady Macbeth-et. Addig nem, amíg Celeste nem akarja láttatni. Miközben az órájára pillantott, azon merengett, hogy vajon Phoebe-nek sikerült-e feljutnia a gépre. Csaknem tíz év, gondolta, miközben leült, és cigarettát keresett a táskájában. Hamar összebarátkoztak Phoebe első New York-i forgatásán. Celeste épp túlesett a váláson, és ez némileg megviselte. Viszont a kedves és mindig vidám Phoebe úgy hatott rá, mint fuldoklóra a friss levegő. Mindketten sohasem volt nővérüket látták a másikban. Amikor csak tehették, átrepülték a kontinenst, és meglátogatták egymást, és amikor nem, azt erősen megérezte a telefonszámlájuk. Nem volt Celeste-nél boldogabb, amikor Phoebe-t Oscarra jelölték. Nem volt Phoebe-nél boldogabb, amikor Celeste megkapta az első Tonyt. Sok mindenben különböztek. Celeste határozott és céltudatos volt, Phoebe rugalmas és reménykedő. Éppen ezért szövődött közöttük gondtalan, boldog barátság. Öntudatlanul is kiegészítették egymást. Aztán Phoebe férjhez ment, és egy sivatagi királyságba költözött. Egy évre rá megritkultak a levelek, majd csaknem teljesen elmaradtak. Celeste-nek ez nagyon rosszul esett. Sohasem ismerte be, de roppant fájlalta, hogy Phoebe fokozatosan véget vet a barátságuknak. Persze a külvilágnak ebből semmit sem mutatott. Teljes életet élt, és fokozatosan megvalósította minden célját, amit még kislányként New Jersey-ben tűzött maga elé. A szívében viszont hatalmas űr támadt. Az évek során Celeste sok ajándékot küldött a kislánynak, akit titokban a keresztlányának tekintett, de furcsállta Adrianne igencsak hivatalos köszönőleveleit. Ismeretlenül is szerette Phoebe kislányát. Részben azért, mert neki a színház vált az igazi férjévé, de ebből a viszonyból sohasem születhetett gyereke. Részben mert Phoebe-hez tartozott. Celeste elnyomta a cigarettáját, majd benyúlt a bevásárlószatyrába, és elővett egy vörös hajú, fehér csíkos, kék bársonyba öltöztetett porcelánbabát. Azért választotta ezt, mert úgy vélte, a kislánynak tetszeni fog, hogy a haja pontosan ugyanolyan, mint az édesanyjáé, és nem utolsósorban fogalma sem volt, mit vehetne Adrianne-nek vagy Phoebe-nek. Amikor bemondták a járat érkezését, felpattant, és folytatta a nyugtalan járkálást. Tudta, hogy már csak azt kell kivárnia, hogy Phoebe és Adrianne leszálljanak a gépről és átjussanak a vámon. Nincs értelme tovább idegeskedni. Nem számítva a szűkszavú táviratot. Pontosan emlékezett minden egyes szavára, hiszen remek színésznő volt. CELESTE. SEGÍTENED KELL. FOGLALJ KÉT REPÜLŐJEGYET A HOLNAP KETTŐKOR INDULÓ JÁRATRA. AZ ORLY-N FOGOM ÁTVENNI, A PAN AM PULTJÁNÁL. HA TUDSZ, GYERE KI ELÉM. RAJTAD KÍVÜL SENKI MÁSRA NEM SZÁMÍTHATOK. PHOEBE. Azonnal észrevette őket, amint kiléptek az ajtón. A magas, vörös hajú szépség és gyönyörű kislánya messzire kitűntek a tömegből. Kézen fogva, szorosan egymás mellett sodródtak a tömeggel. Celeste egy pillanatra elbizonytalanodott: nem tudta eldönteni, hogy az anya támogatja a kislányát, vagy fordítva. Phoebe ekkor felnézett. Az arcán átsuhanó érzelmek közül leginkább a megkönnyebbülést lehetett észrevenni. Előtte viszont világosan látszott, mennyire rémült. Celeste gyorsan elindult feléje. – Phoebe – ölelte át a barátnőjét. – Annyira örülök, hogy újra látlak! – Celeste! Hála Istennek! Ó, hála Istennek, hogy itt vagy! A gépen annyit ivott, hogy alig lehetett érteni a beszédét, Celeste-nek mégis a határtalan kétségbeesés ragadta meg először a figyelmét. Lefelé fordította a tekintetét, miközben ügyelt rá, hogy folyamatosan mosolyogjon.

– Tehát ő Addy – simogatta meg óvatosan a kislány fejét, és látta, milyen karikás a szeme a kimerültségtől. Ugyanaz a kifejezés ült az arcukon, mint a katasztrófák túlélőinek. – Hosszú út áll mögöttetek, de nemsokára vége. Odakint áll a kocsim. – Ezt sohasem tudom meghálálni neked – kezdte Phoebe. – Ne légy nevetséges! – szorította meg Phoebe vállát Celeste, majd Adrianne felé nyújtotta a szatyrát. – Tessék. Egy kis apróság. Isten hozott Amerikában. Adrianne megnézte a babát, majd összeszedte az erejét, és végigsimított a ruháján. A bársonyról eszébe jutott Duja, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. – Aranyos. Köszönöm szépen. Celeste annyira meglepődött, hogy felvonta a szemöldökét. A kislány éppen olyan egzotikusan, olyan idegenül ejtette az angol szavakat, mint ahogy kinézett. – Szedjük össze a csomagokat, és menjünk. Otthon majd kipihenitek magatokat. – Nincsenek csomagjaink – szédült meg Phoebe, de összeszedte magát, és Celeste vállára tette a kezét. – Nincs semmink. – Rendben – a kérdések még várhatnak, határozott Celeste, miközben átkarolta Phoebe derekát. Majd vetett egy pillantást a kislány felé, és úgy ítélte meg, hogy Adrianne képes megállni a saját lábán. – Akkor indulás. Párizzsal ellentétben Adrianne csak nagyon keveset látott a Manhattan felé vezető úton a városból. A limuzinban csend volt és meleg, mégsem tudott pihenni. Akárcsak a hosszú repülőúton az Atlanti-óceán felett, most is aggódva figyelte az anyját. A hóna alá szorította Celeste babáját, és erősen markolta Phoebe kezét. A kérdezősködéshez túl fáradt volt, de a menekülésre még így is készen állt. – Olyan régen történt – nézett körül Phoebe, mint aki transzból ébred, és ahogy az ablakok között cikázott a tekintete, egy apró ér kezdett lüktetni a szája sarkában. – Minden megváltozott, de valahogy mégsem. – New York-ra mindig számíthat az ember – fújta ki Celeste a füstöt, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen megigézve bámulja Adrianne a cigarettáját. – Holnap elmehetnénk sétálni a parkba, Addy. Vagy vásárolni. Ültél már ringlispílen? – Az micsoda? – Tulajdonképpen falovak, amelyek körbe-körbe forognak, miközben szól a zene. Van egy a lakásom melletti parkban – mosolygott a kislányra, és észrevette, hogy Phoebe minden egyes alkalommal összerezzen, amikor megáll a kocsi. Roppant idegesnek tűnt, ellentétben a lányával, aki látszólag maga volt a nyugalom szobra. Mégis, mi a fenét mondjon egy gyereknek, aki még azt sem tudja, mi az a ringlispíl? – Nem is jöhettetek volna jobbkor New York-ba. Mindenki a karácsonyra készül. Adrianne a hógömbre és az öccsére gondolt. Hirtelen rátört a vágy, hogy az anyja ölébe hajtsa a fejét, és alaposan kisírja magát. Haza akart menni, beszélni a nagyanyjával, a nénikéivel, és beszívni a hárem illatát, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Havazni is fog? – kérdezte. – Előbb vagy utóbb biztosan – és Celeste döbbenten érezte, hogy legszívesebben ölbe kapná a kislányt. Eddig úgy vélte, hiányoznak belőle az anyai érzések. Volt valami megindító abban, ahogy Adrianne Phoebe kezét markolta. – Melegfront van felettünk, de nem hiszem, hogy sokáig tart – édes Istenem, az időjárásról beszélgetek. A kocsi lassított, mire Celeste megkönnyebbülten hátradőlt. – Már meg is érkeztünk – közölte élénken, amikor a limuzin a járda mellé állt. – Öt éve költöztem ide, Phoebe. Annyira szeretem ezt a lakást, hogy dinamittal sem lehetne kirobbantani belőle. A Central Park West egyik elegáns, régi épületébe vezette őket. Elmentek a biztonsági őr mellett, át a tágas előtéren, majd Celeste gyors mozdulatokkal beterelte vendégeit a fával burkolt felvonóba. Adrianne úgy érezte, a semmi felé tartanak. A fáradtság ólomsúllyal nehezedett a tagjaira. Az utat mindvégig ébren töltötte, annyira rettegett, hogy elszakítják az anyjától. Most félálomban lépkedett a két felnőtt között. – Ha kipihented magad, elmegyünk egy hatalmas kirándulásra. Megmutatom a várost – dobta kabátját az egyik szék támlájára Celeste, miközben azon tűnődött, hogy mihez kezdjen. – Biztosan éhesek vagytok. Csapjak össze egy rántottát, vagy inkább rendeljünk valamit? – Én nem kérek semmit – ült le óvatosan a dívány szélére Phoebe. Attól félt, minden csontja szilánkokra törik, ha tesz egy gyors mozdulatot. – Éhes vagy, Addy? – Nem – felelt Adrianne, akinek már az étel említésére is kavarogni kezdett a gyomra. – Szegényke, annyira fáradt, hogy állva elalszik – karolta át Adrianne vállát Celeste. – Mit szólnál egy kis alváshoz? – Menj Celeste-tel – szólt a lányára Phoebe, mielőtt Adrianne tiltakozhatott volna. – Ő majd vigyáz rád. – De ugye nem mégy el, amíg alszom? – Nem. Ha felébredsz, még mindig itt leszek – puszilta meg jobbról és balról a lányát Phoebe. – Megígérem. – Gyere, kicsim – és Celeste félig kísérte, félig ölben vitte fel Adrianne-t a lépcsőn. Az emeleten levette róla a kabátját, a cipőjét, miközben mindenféle ostobaságról fecsegett, és ágyba dugta. – Nehéz napod volt. – Ha idejön, felébresztesz? Vigyáznom kell a mamára.

Celeste meg akarta simogatni Adrianne fejét, de a keze megállt a levegőben. Habár a kislány arca kimerültségről árulkodott, a szeme élénken, éberen izzott. – Persze. Ne aggódj – és mivel semmi egyéb nem jutott az eszébe, megpuszilta Adrianne homlokát. – Én is szeretem az anyukádat, kicsim. Majd ketten vigyázunk rá. Adrianne elégedetten lehunyta a szemét. Celeste megigazította a takarót, majd kiment, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Adrianne azon nyomban elaludt, és amikor Celeste visszatért Phoebe-hez, látta, hogy ő sem tudott ébren maradni. Adrianne visszatérő rémálmából ébredt, amely ötödik születésnapja óta kísértette. Az apja betört az anyja szobájába, kiabálás, zokogás, majd üvegcsörömpölés hallatszott. A lárma elől az ágy alá menekült, összegömbölyödött, és a fülére tapasztotta a kezét. Az arca nedves volt a könnyeitől. Csak azért nem zokogott fel hangosan, mert félt, hogy megzavarja a hárem lakóit. Hirtelen rádöbbent, hogy nem a háremben van. Az időérzéke és az emlékei annyira összekavarodtak, hogy percekig ült a sötétben, mire minden részlet az eszébe jutott. Egy kisgépen repültek Párizsba, és nagyon félt. A várost, az ott élő, furcsán öltözködő embereket és a hatalmas virágágyásokat egyszerűen mesésnek találta. Még vásárolni is elmentek. A mama vett neki egy rózsaszínű, fehér galléros ruhát, de nem hozták magukkal. Az Eiffel-torony tetejére sem mentek fel. A Louvreban viszont jártak. Onnan menekültek el. A mama rettenetesen félt és rosszul lett. Most New York-ban vannak, annál a gyönyörű hangú, szőke néninél. Adrianne nem akart New York-ban maradni. Visszavágyott Jaquir-ba Jiddah-hoz, Latifa nénihez és az unokatestvéreihez. Szipogva megdörzsölte a szemét, és lemászott az ágyról. Haza akart menni, ahol minden illat ismerős, és az emberek is érthető nyelven beszélnek. Fogta a babát, amelyet Celeste-től kapott, és az édesanyja keresésére indult. A csigalépcső tetejére érve hangokat hallott. Adrianne lelopózott a lépcső közepéig, ahonnan már jól látta az anyját és Celeste-et. Egy nagy, fehér szobában ültek, a sötét ablak előtt. Magához szorította a babát, leült az egyik lépcsőfokra, és hallgatózott. – Ezt sohasem tudom meghálálni neked. – Ne butáskodj – legyintett színpadiasan Celeste. – Barátnők vagyunk. – El sem tudod képzelni, hogy az elmúlt években milyen nagy szükségem lett volna egy igaz barátra – állt fel Phoebe, és kezében pohárral idegesen járkálni kezdett. – Nem, valóban nem tudom – felelt lassan Celeste. Látta, hogy Phoebe mennyire feszült. – De szeretném. – Nem is tudom, hol kezdjem. – Amikor utoljára találkoztunk, valósággal ragyogtál az esküvői ruhádban, és az Ezeregyéjszaka meséibe illő nyaklánc volt a nyakadban. – A Nap és a Hold – hunyta le Phoebe a szemét, és hosszan kortyolt a poharából. – Életemben nem láttam még hozzá fogható gyönyörűséget. Azt hittem, a legszebb ajándék a világon. Az igaz szerelem jelképe. Minden nő erről álmodik. Azt viszont meg sem álmodtam, hogy a férjem a nyaklánccal együtt engem is megvásárolt. – Miről beszélsz? – Sohasem fogod megérteni, hogyan zajlik Jaquir-ban az élet – fordult meg Phoebe, és véreres szemét a barátnőjére vetette. Azóta ivott, hogy felébredt nyugtalan álmából, de még az alkoholtól sem tudott megnyugodni. – Próbáld meg elmagyarázni. – Először minden csodálatos volt Legalábbis ezt hitettem el magammal. Abdu figyelmesen, udvariasan viselkedett velem. A nebraska-i kislányból igazi királyné lett. Igyekeztem betartani a helyi szokásokat, mert úgy láttam, Abdu-nak ez nagyon fontos. Úgy öltözködtem és viselkedtem, mint a jaquir-i asszonyok. Amikor először csadorba bújtam, még szexinek és egzotikusnak éreztem ezt a viseletet. – Mint Jeannie, a házi szellem? – kérdezte mosolyogva Celeste, de csak egy kifejezéstelen pillantást kapott válaszul. – Nem érdekes. Rossz vicc volt. – Komolyan mondom, nem bántam, hogy le kell fátyoloznom az arcomat. Elenyésző apróságnak tűnt, melyhez Abdu csak akkor ragaszkodott, amikor Jaquir-ban voltunk. Az első évben rengeteget utazgattunk. Maga volt a nagy kaland. Amikor teherbe estem, úgy bántak velem, mint a világ legdrágább kincsével. Voltak bizonyos komplikációk, de Abdu folyamatosan mellettem állt és a gondomat viselte. Végül megszületett Adrianne – pillantott le Phoebe. – Innom kell még egyet. – Nyugodtan tölts magadnak. Phoebe a bárszekrényhez lépett, és csurig töltötte a poharát. – Megdöbbentett, hogy Abdu milyen dühös rám. Hiszen olyan gyönyörű, egészséges kislány volt. Valóságos csodaszámba ment, hogy meg tudtam szülni. A terhesség alatt kétszer csaknem elvetéltem. Addig szüntelenül fiúról beszélt, de fel sem tételeztem róla, hogy ennyire kiborítja, hogy lánya született. Nagyon rosszul esett. Hosszan vajúdtam, és dühített, hogy így érez a kicsi iránt. Még a kórházban rettenetesen összevesztünk. Utána

egyre csak romlott a helyzet, különösen akkor, amikor az orvosok megmondták, hogy nem lehet több gyerekem – kortyolt egyet Phoebe, és megborzongott, amikor az ital leért a gyomrába. – Nagyon megváltozott, Celeste. Engem hibáztatott, hogy lányt szültem, pedig fiút akart, és azt is a szememre vetette, hogy elcsábítottam, elvontam a figyelmét a kötelességeitől, és miattam nem törődött eleget a hagyományokkal. – Elcsábítottad? Ostobaság! Az a fickó még csak esélyt sem hagyott neked. Százával szórta a lábad elé a fehér rózsát, és egész éttermeket bérelt ki, hogy kettesben költhessétek el a vacsorátokat. Nagyon meg akart szerezni, és biztosra vette, hogy meg is fog. – Ez már nem számít. Csak egy vizsgának tekintett, amelyen elbukott. Ezért gyűlölt meg. Adrianne-t nem ajándéknak, hanem büntetésnek tekintette, amiért nyugati asszonyt vett nőül. Egy keresztény színésznőt. A kislányunkat még annyira sem becsülte, mint engem. Bezárt a hárembe, és éreztette velem, mennyire hálásnak kell lennem, amiért nem vált el tőlem. – A hárembe? Azt akarod mondani, hogy ott csakis nők voltak? Fátyol és gránátalmafák? Phoebe visszaült a helyére, és két kézre fogta a poharát. – Nincs benne semmi romantikus. Mármint a palota női szárnyában. Az ember egész nap egy helyben ül, és szexről, szülésről és divatról beszélget. Minél több gyereket szült, annál magasabbra emelkedik a ranglétrán. A gyermekteleneket viszont kiközösítik a szánalmukkal. – Szemmel láthatóan egyikük sem olvasta Gloria Steinem-et – jegyezte meg Celeste. – Ott a nők egyáltalán nem olvasnak. Nem dolgoznak és nem vezetnek. Nincs más dolguk, csak megülni a helyükön, teázni, és várni, hogy véget érjen a nap. Esetleg együtt elmehetnek vásárolni. Persze csak tetőtől talpig bebugyolálva, hogy még véletlenül se kísértsék meg a férfiakat. – Lassíts egy kicsit, Phoebe. – Pedig ez az igazság. Mindenhol ott a vallási rendőrség. Már azért is megbotozhatják az embert, ha rosszkor szólal meg, rosszat mond, esetleg nem odavaló ruhát visel. A nők nem beszélhetnek olyan férfival, aki nem tartozik a családhoz. Egyetlen szót sem. – Phoebe, 1971-et írunk. – Jaquir-ban nem – szorította félig nevetve a szemére az ujját Phoebe. – Ott megállt az idő. Komolyan mondom, Celeste, elvesztegettem az életemből tíz évet. Néha ezernek tűnik, néha csupán hónapoknak. Amikor Abdu megtudta, hogy nem szülhetek több gyereket, másodszor is megnősült. Ott ezt megengedi a törvény. A férfiak törvénye. Celeste a dohányzóasztalon álló porcelántartó felé nyúlt, kivett belőle egy cigarettát, és úgy bámulta, mintha ez segítené felfogni mindazt, amit Phoebe-től hallott. – Olvastam erről néhány cikket. Az elmúlt években sokat írtak rólad és Abdu-ról, de ezt sohasem említetted a riportereknek. – Mert nem tehettem. Csak azért nyilatkozhattam a sajtónak, mert Abdu így akart minél nagyobb nyilvánosságot szerezni a közel-keleti olajnak. – Hallottam erről – mondta szárazon Celeste. – Az embernek ott kell élnie, hogy teljes mértékben felfogja. Még a sajtó sem írhatja meg az igazságot. Ha megteszi, azzal azt kockáztatja, hogy elhallgattatják. Hiszen többmilliárdos üzlet forog kockán. Abdu becsvágyó és okos. Egészen addig maga mellett akart tartani, amíg hasznomat vette. Celeste meggyújtotta a cigarettáját, és lassan kifújta a füstöt. A felét sem hitte el a barátnője meséjének. Úgy vélte, nagy részét csupán elképzelte. Ellenkező esetben viszont még mindig felmerült egy megválaszolatlan kérdés. – Akkor miért maradtál ott? Ha Abdu így bánt veled, ha ennyire boldogtalan voltál, miért nem csomagoltál össze, és hagytad ott? – Megfenyegettem, hogy elhagyom. Addy születése után még komolyan hittem abban, hogy megmenthetek még valamit a házasságomból, ha kiállók magamért. Válaszképpen megvert. – Istenem, Phoebe – lépett a barátnője mellé felzaklatva Celeste. – A legrémesebb álmomhoz sem tudom hasonlítani. Csak sikoltoztam és sikoltoztam, de senki sem segített – rázta meg a fejét Phoebe, és kitörölt a szeméből egy könnycseppet. – Senki sem mert segíteni. Addig vert, míg végül teljesen érzéketlenné váltam. Utána megerőszakolt. – Ez őrület – ölelte át Celeste, és a fotelhez kísérte. – Nem próbáltál valahogy védekezni? Miért nem mentél a rendőrségre? Phoebe szomorúan felnevetett, és kortyolt egyet a poharából. – Jaquir-ban egy férfi bármikor megverheti a feleségét, ha talál rá okot. A többi asszony viselte a gondomat. Nagyon kedvesek voltak hozzám. – Miért nem írtál erről, Phoebe? Miért nem tudattad, hogy mi történik veled? Talán segíthettem volna. Igen, akkor biztosan kitalálok valamit. – Még ha sikerül is kicsempésznem egy levelet, akkor sem tehettél volna semmit. Abdu Jaquir teljhatalmú ura, politikai, vallási és törvényi értelemben is. Ilyet még nem láttál. Tudom, nehezen bírod elképzelni, milyen életet éltem abban az országban. Álmodoztam a szökésről. Abdu engedélye nélkül nem hagyhattam el hivatalosan Jaquir-t, ennek ellenére mind többet gondoltam a menekülésre. Viszont ott volt Adrianne. Őt nem

hozhattam volna magammal. Ő a legbecsesebb kincsem, Celeste. Nélküle már százszor is véget vetek az életemnek. – Mennyit tud Adrianne abból, amit most nekem elmondtál? – Nem tudom biztosan. Remélem, csak keveset. Tudja, hogy az apja hogyan érez iránta, de próbáltam bemagyarázni neki, hogy csak miattam gyűlöli. Adrianne-t minden nő szerette a háremben, és azt hiszem, boldog volt. Elvégre fogalma sem volt arról, hogy másképp is lehet élni. Abdu el akarta küldeni. – Elküldeni? Hová? – Egy német iskolába. Amikor ezt meghallottam, azonnal tudtam, hogy tennem kell valamit. Azt is elintézte, hogy a tizenötödik születésnapján megházasodjon. – Jézusom! Szegény kislány. – Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ugyanazon megy majd keresztül, mint amin én. A párizsi út olyan volt, mint egy jel. Most vagy soha. Ha te nem vagy, azt hiszem, a soha jött volna be. – Bárcsak többet is tehetnék. Legszívesebben megkeresném azt a szemétládát, és kiherélném egy kenőkéssel. – Nem megyek oda vissza, Celeste. Celeste meglepve pillantott fel. – Persze hogy nem. – Úgy értem, soha többé – töltötte tele Phoebe a poharát. Pár csepp ital ki is loccsant. – Ha utánam jön, inkább megölöm magam, de nem hagyom, hogy visszavigyen. – Ne beszélj butaságot. New York-ban biztonságban vagy. – És Addy? – Ő is biztonságban van – gondolt vissza Celeste a kislány sötét, kimerültségtől karikás szemére. – Csak a testemen keresztül nyúlhat hozzá. Először is felvesszük a kapcsolatot a sajtóval. Talán a külügyminisztériumot sem ártana értesíteni. – Ne, ne! Semmit sem szeretnék nyilvánosságra hozni. Nem merem megkockáztatni. Addy érdekében. Már így is többet tud, mint kellene. Celeste szóra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, majd becsukta. – Egy null oda. – Túl kell lépnem rajta. Mindkettőnknek túl kell lépnünk rajta. Újra dolgozni és élni akarok. – Szerintem kezdd az élettel. Ráérsz akkor gondolni a munkára, ha egy kicsit összeszedted magad. – Lakást kell szereznem magunknak, beíratni Addy-t egy iskolába, ruhát venni neki... – Erre bőven lesz még időd. Egyelőre itt maradsz, kipihened magad, és igyekszel alkalmazkodni az új helyzethez. Addy-nek is hagynod kell némi időt, hogy megszokja a környezetét. Phoebe bólintott, és potyogni kezdett a könnye. – Tudod, mi a legrosszabb, Celeste? Még mindig szeretem. Vigyázva, nehogy zajt csapjon, Adrianne visszalopakodott a szobájába.

Hetedig fejezet Amikor Adrianne újra felébredt, a Nap már besütött a függönyrésen. A szemét égették a könnyei, de könnyűnek érezte a fejét. Mint a nyolcévesek általában, neki is a reggeli volt az első gondolata. Visszabújt a ruhájába, melyet még Párizsban vett fel, és elindult a lépcső felé. A lakás sokkal nagyobb volt, mint amilyennek este látszott. Az emeleti folyosóról boltíves ajtók nyíltak. Túlságosan éhesnek érezte magát ahhoz, hogy felfedezze, hová vezetnek, inkább csendben leosont a lépcsőn, remélve, hogy talál némi kenyeret és egy kevés gyümölcsöt. Hangok ütötték meg a fülét. Egy férfi és egy nő. Majd vidám nevetés harsant, és folytatódott a beszélgetés. A nő magas hangon vitatkozott, miközben a férfi furcsa angolsággal igyekezett megnyugtatni. Majd ismét nevettek. Egyre többet. Adrianne óvatosan elindult a hangok felé, és egyszer csak Celeste konyhájában találta magát. Odabent senkit sem látott, csak a hangokat hallotta. Ekkor észrevett egy apró dobozt, benne apró emberekkel. Elbűvölve közeledett feléje, és végül megérintette. Az emberkék észre sem vették. Úgy beszélgettek tovább, mintha mi sem történt volna. Adrianne hirtelen elvigyorodott. Rájött, hogy nem igazi embereket lát, hanem csupán a képüket. Mozgó, beszélő képeket. Ezek szerint ezek ott a dobozban filmcsillagok, akárcsak az anyukája. Még a reggeliről is megfeledkezett. Rákönyökölt az asztalra, és nézte a műsort. – Csak tegyen mindent oda. Ó, Adrianne, látom, felébredtél. Adrianne gyorsan felegyenesedett, és várta, hogy összeszidják. – Rendben – várta meg Celeste, amíg a kifutófiú lepakolta a konyhapultra a magával hozott csomagokat. – Remélem, jobb társaság leszek, mint az lőve Lucy – adott némi borravalót a fiúnak. – Köszönöm. – Én köszönöm, Miss Michaels – kacsintott a kifutófiú Adrianne-re, mielőtt elment.

– Anyukád még alszik, de gondoltam, hogy te előbb-utóbb megéhezel annyira, hogy felébredj. Fogalmam sincs, mit szoktak enni a korodbeli kislányok, ezért hozattam egyet s mást a fűszerestől – emelt fel egy doboz rizspelyhet. – Szerintem ez jó lesz kezdetnek. A televízióban a film helyét színes reklám váltotta fel. Adrianne-nek leesett az álla. A képernyőn pörögve végigszáguldott egy fehér tornádó, amely azt ígérte, hogy egyetlen mosott ruha sem lesz többé sárgás színű. – Elbűvölő, nem igaz? – tette Adrianne vállára a kezét Celeste. – Nálatok Jaquir-ban nem volt televízió? Adrianne-re olyan mély benyomást tett az adás, hogy elakadt a szava. Válasz helyett csupán a fejét rázta. – Itt azt nézel majd, amit csak akarsz. A másik szobában találsz egy nagyobb készüléket is. Ezt csak azért vettem, hogy a bejárónőm jól érezze magát. Mit szólnál egy kiadós reggelihez? – Kérek. – Rizspehely? Adrianne a dobozt bámulta, melyre vicces, fehér kalapos, apró emberkéket festettek. – Szeretem a rizst. – Ez azért egy kicsit más. Megmutatom, hogyan kell enni – intett az egyik szék felé. Adrianne leült. Az asztal mellől egyszerre tudott figyelni Celeste-re és a televízióra. – Először ki kell önteni egy tálkába. Utána pedig... – és Celeste felöntötte tejjel a rizspelyhet, miközben remekül szórakozott. – Tedd mellé a füled, és hallgasd – ingatta az ujját. – Sziszeg. – Pattog, recseg és ropog – javította ki Celeste a kislányt, miközben megcukrozta a rizspelyhet. – Nem hiszem, hogy a sziszegő rizspehelynek túl nagy sikere lenne. Kóstold meg! Adrianne tétovázva belemerítette a kanalát. El sem tudta képzelni, miért akar bárki is olyan reggelit enni, ami hangokat ad ki, de túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy vitatkozzon. Bekapott egy falatot, majd még egyet, és találkozásuk óta először őszintén Celeste-re mosolygott. – Nagyon finom. Köszönöm szépen. Szeretem az amerikai rizst. – Rizspelyhet – borzolta össze gyengéden a kislány haját Celeste. – Mindjárt én is eszek egy tálkával. Adrianne első, Amerikában töltött napjából ez a néhány perc maradt a legkedvesebb. Nem nagyon különbözött a háremtől. Celeste is nő volt, akivel mindenféle női dologról lehetett beszélgetni. Vásárlásról, a reggeliről, melynek a maradékát segített elpakolni. Aztán látott mogyoróból készült vajat, és betűből főzött levest is. Legnagyobb örömére itt is volt csokoládé. Ennek ellenére Celeste sokban különbözött a hárem lakóitól. Szőke haját rövidre nyírva viselte, és nadrágot hordott. Adrianne-nek tetszett a hangja szárnyalása, a mozdulatai, még a teste és a szavai is. Amikor Phoebe felébredt, és csatlakozott hozzájuk, Adrianne már Celeste díványán ült, és éppen élete első szappanoperáját nézte. – Istenem, nem is tudom, mikor aludtam utoljára ilyen sokat. Szia, kicsim. – Mama – pattant fel Adrianne, és szorosan átölelte az anyja derekát. Phoebe feje másnaposan lüktetett, ennek ellenére viszonozta a lánya ölelését. – Ennél jobban nem is kezdődhetne a napom – mosolygott. – És a tiéd hogyan indult? – Rizspelyhet ettem és televíziót néztem. Celeste cigarettafüstbe burkolózva viharzott be a szobába. – Amint látod, máris megkezdődött Adrianne amerikanizálása. Hogy van a fejed? – Volt már rosszabb is. – Ha valaki, hát te kiérdemelted azt a néhány pohár italt – pillantott a tévé felé Celeste, miközben azon gondolkodott, vajon a műsor jót tesz-e egy nyolcéves kislánynak. Phoebe elmondása alapján Adrianne valószínűleg sokkal inkább élvezné a Sesam Street-et, mint a szenvedélyes General Hospital-t. – Szerintem igyál egy kávét, és reggelizz meg indulás előtt. Az erős fény bántotta Phoebe szemét. Hátat fordított az ablaknak. – Hová megyünk? – Bármikor örömmel a rendelkezésedre bocsátom a gardróbom, de még a te méretedben sincsenek ruháim, nem is beszélve Adrianne-ről. Tudom, mennyire szeretsz öltözködni, ezért arra gondoltam, először a legfontosabbat intézzük el. Phoebe a szemére szorította az ujját, és erőt vett magán. Legszívesebben visszarohant volna az ágyba, hogy a fejére húzza a paplant. – Igazad van. Nem mennél fel az emeletre, Addy? Fésülködj meg, és szedd rendbe magad. Ha elkészültél, megyünk, megnézzük New York-ot. – Szeretnéd? – Igen – puszilta meg a lánya orra hegyét Phoebe. – Nyomás. Majd szólok, ha elkészültünk. Celeste megvárta, amíg Adrianne elindul felfelé a lépcsőn. – A lányod valósággal bálványoz téged. – Tudom – engedett végül lüktető halántékának Phoebe, és leült. – Időnként azt hiszem, ő a jutalmam mindazért, amin keresztülmentem.

– Drágám, ha inkább itthon maradnál... – Nem – vágott Celeste szavába Phoebe, és megrázta a fejét. – Nem, igazad van. Az elején kell kezdenünk. Nem akarom a négy fal között tartani Addy-t. Hiszen egész életében be volt zárva. Csak a pénz... – Ó, ha ez minden... – Már így is túl sokkal tartozom neked, Celeste. Kevés büszkeségem maradt, de azt szeretném megtartani. – Oké. Akkor vegyük úgy, hogy kölcsönbe kapod. – Amikor elmentem, nagyjából ugyanolyan szinten álltunk – nézett körül sóhajtva Phoebe a hatalmas tetőtéri lakásban. – Azóta feltörtél, én viszont nem jutottam sehová. Celeste leült a dívány karfájára. – Csak rossz irányba kanyarodtál az úton, Phoebe. Sok mindenkivel megesik. – Aha – és Phoebe hirtelen azon kapta magát, hogy kétségbeesetten vágyik egy italra. Hogy megszabaduljon a kísértéstől, Adrianne-re gondolt, és arra, hogy milyen életet szeretne biztosítani neki. – Maradt néhány ékszerem. A legtöbbet persze ott kellett hagynom, de párat elhoztam magammal. El fogom adni, majd benyújtom a válókeresetet. Természetesen vissza akarok menni dolgozni, így nem lesznek sokáig anyagi gondjaink – fordult ismét az ablak felé, és kibámult az üres égboltra. – Kötelességem mindent megadni a lányomnak. Mindenből a legjobbat. – Ezzel később is ráérünk foglalkozni. Pillanatnyilag Addy-nek leginkább egy farmerre és egy pár edzőcipőre van szüksége. Adrianne az Ötödik és az Ötvenkettedik sarkán állt. Egyik kezével szorosan markolta az anyja kezét, miközben a másikkal fáradhatatlanul babrálta új, szőrmegalléros kabátjának a gombjait. Már Párizst is másik világnak gondolta, de New York mintha egy másik világegyetemben lett volna. És ennek a New York-nak most már ő is a részévé vált. Milliónyi ember nyüzsgött mindenfelé, akik között nem akadt két egyforma. Még a ruhájuk is különbözött, nem úgy, mint Jaquir-ban. Első pillantásra sokszor még azt sem lehetett könnyen eldönteni, hogy egy férfi vagy egy nő került a szeme elé. Mindkét nem tagjai között akadtak, akik hosszúra növesztették a hajukat. A nők egy része nadrágot hordott. New York-ban ezt nem tiltotta a törvény – sem azt, hogy olyan rövid szoknyában lépjenek az utcára, amely még a térdükig sem ért. Egyes férfiak gyönggyel hímzett mellényt és fejpántot hordtak, vagy éppen öltönyt és esőkabátot. Rajtuk kívül akadtak bundában vagy feszes farmerban járó nők is. Ám függetlenül attól, hogy mit húztak magukra, mindnyájan siettek. Adrianne az anyja és Celeste között átkelt az úttesten, miközben próbált egyszerre minden irányba figyelni. Minden sarkon, minden hüvelyken állt valaki, és olyan hangzavar uralkodott, mint valami ünnepélyen. A tömeg csoportokban közlekedett, de akadtak magányosak is. Az elegáns öltönyösök ott álltak a rongyosak mellett, és mindeközben ezernyi szó, ezernyi hang visszhangzott a fülében. Az épületek egyenesen az égig nyúltak, még a mecseteknél is magasabbra, miközben hatalmasabbak voltak, mint bármelyik palota. Adrianne először arra gondolt, hogy Allah tiszteletére emelték őket, de sehol sem hallotta a müezzin énekét. Az emberek ki-be járkáltak a kapukon, de ezekbe a házakba az asszonyokat is beengedték. Egyes boltosok a járdát is elfoglalták, de Adrianne nem állhatott meg, hogy szemügyre vegye az árujukat, mert az anyja kérlelhetetlenül húzta tovább. Türelmesen elkísérte az áruházakba, de életében először cseppet sem érdekelte, hogy mit vásárolnak. Az utcára vágyott, amely minden figyelmét lekötötte. Tudta, hogy az ezernyi kocsi, busz és teherautó kipufogójának a bűzére, melyek dudálva araszoltak az úttesten, élete végéig emlékezni fog. Vagy a pörkölt mogyoró füstös, kesernyés utóízére. Az emberek szagára. A koszos, helyenként könyörtelen városból Adrianne nem a falakra lerakódott kormot vagy a lehullott vakolatot vette észre, hanem az élet sokszínűségét. Olyan heves izgalom fogta el, melyről eddig el sem tudta képzelni, hogy létezik, és minél többet mutatott meg magából New York, annál többet akart látni. – Edzőcipő – huppant le kellemesen kifáradva Celeste egy székre az egyik cipőboltban Adrianne-re vigyorogva. A gyermek arca ódákat zengett. Hisz csodát látott. Celeste örült, hogy szabadnapot adott a sofőrjének, és inkább a séta mellett döntött, habár a lába már annyira sajgott, hogy azt hitte, menten belepusztul. – Amúgy mi a véleményed a mi nagy, gonosz városunkról, Addy? – Többet is látunk még belőle? – Igen – simította a kislány fülé mögé a haját Celeste. Alig néhány órája ismerte Adrianne-t, de máris megszerette. – Mindent megnézünk, amit csak akarsz. Hogy bírod, Phoebe? – Remekül – erőltetett halvány mosolyt Phoebe az arcára, és kigombolta a kabátját. Igazság szerint rettenetesen ideges volt. A csendes magányban eltöltött évek után zavarta a lárma és a rengeteg ember. Ráadásul folyamatosan döntenie kellett. A lifttől is elszokott. Inni akart. Úgy érezte, ölni tudna egy italért. Vagy egy tablettáért. – Phoebe? – Igen. Mi az? – tért vissza Phoebe egy mély sóhaj kíséretében a valóságba, és békésen Celeste-re mosolygott. – Ne haragudj. Elbambultam.

– Azt mondtam, hogy fáradnak látszol. Ne menjünk haza? Phoebe csaknem rábólintott, de még idejében észrevette az Adrianne arcán átsuhanó csalódott árnyat. – Ne. Csak kifújom magam, és indulhatunk tovább – hajolt le Adrianne-hez, és megpuszilta a lánya arcát. – Jól szórakozol? – Ez még egy zsúrnál is sokkal jobb! Celeste elnevette magát és begörbítette a lábujját. – New York a legnagyobb zsúr ebben az országban, édesem – majd keresztbe vetette a lábát, és kihívóan az eladóra mosolygott. – A kisasszonynak szeretnénk venni néhány edzőcipőt. Megnézhetnénk azt a rózsaszínűt? A virágmintást. Amíg felpróbálja, hozzon egy pár tiszta fehéret is. – Természetesen – guggolt le az eladó, és Adrianne-re mosolygott. Olyan illata volt, mint annak a mentolos zselének, amit időnként Jiddah evett, a feje tetején pedig csupán néhány ősz hajszál lengedezett. – Hányas lába van a kisasszonynak? Adrianne tudta, hogy a férfi hozzá beszél. Csakis hozzá, nem máshoz. Pedig nem is családtag. Kétségbeesetten pillantott az anyjára, de Phoebe tekintete a semmibe révedt. – Miért nem méri meg? – javasolta Celeste, és bátorítóan megszorította Adrianne kezét. Látta, hogy a kislány félig rémülten, félig szorongva tűri, ahogy az eladó kezdi kifűzni a cipőjét. – Nyugalom. Csak megméri a lábad, hogy tudja, hányas cipőt hordasz. – Így igaz – csúsztatta Adrianne lába mellé a mérőlécet az eladó. – Állj fel, aranyom. Adrianne nagyot nyelt és engedelmeskedett. Felállt, elnézett az eladó félig kopasz feje felett, és elpirult. Közben arra gondolt, hogy a cipős ember biztosan valamilyen orvos. – Ühüm. Máris megyek, és megnézem, mit tudok hozni. – Miért nem veszed le a másik cipőt is, Addy? Sétálj egy kicsit az újban, csak akkor tudod eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem. Adrianne lehajolt és kibogozta a fűzőt. – Szabad a cipős bácsinak hozzám érni? Celeste az ajkába harapott, nehogy megmosolyogja a kislányt. – Igen. Ez a dolga. Olyan cipőt hoz neked, ami illik a lábadra, de ehhez meg kell mérnie. Ráadásul leveszi a régi cipőd, és segít felhúzni az újat. – Ez valami szertartás? Celeste lemondóan visszaült a helyére. – Így is lehet mondani. Adrianne karba fonta a kezét, és szerényen várt, amíg az eladó visszatért, kezében néhány dobozzal. Ünnepélyesen figyelte, ahogy leveszi a rózsaszínű edzőcipőt, a lábára húzza, és megköti a fűzőt. – Megvagyunk, kedvesem – veregette meg végül a lábát az eladó. – Próbálj járkálni egy kicsit. Celeste intésére Adrianne felállt, és tett néhány lépést. – Egészen más, mint eddig. – Jobb vagy rosszabb? – Határozottan jobb – vigyorgott Adrianne. Boldoggá tette a tudat, hogy virágot fog hordani a lábán. Még azt sem bánta, amikor az eladó megnyomta a cipőt a lábujjánál. – Pont jó. Adrianne vett egy mély lélegzetet, és rámosolygott. – Nagyon tetszik. Köszönöm szépen – fújta ki kuncogva a levegőt. Életében először beszélt olyan férfival, aki nem tartozott a családjához. Azt a három hetet, melyet Adrianne New York-ban töltött, egyszerre gondolta élete legboldogabb és legszomorúbb három hetének. Sok mindent látott és tanult. Lényének az a fele, amely állhatatosan ragaszkodott a szigorú szabályokhoz, elutasította a nyüzsgő nagyvárost. A másik viszont nyíltan, boldogan fogadta be az új élményeket. Adrianne számára New York maga volt Amerika, és tudta, hogy mindig is az marad. Jó és rossz értelemben egyaránt. A szabályok megváltoztak. Itt is volt saját szobája, de nagyobb és világosabb, mint az apja palotájában. Már nem számított hercegnőnek, ellenben mindenki szerette. Ennek ellenére sokszor besurrant éjjelente az anyja ágyába. Ha Phoebe zokogott, igyekezett megvigasztalni, ha aludt, akkor pedig csak nézte. Tudta, hogy démonok gyötrik az édesanyját, és ez igencsak megrémítette. Egyes napokon Phoebe majd kicsattant az élettől, a jókedvtől és az optimizmustól. Ilyenkor lehetett vele a múlttól és a jövőről, a terveiről és a reményeiről beszélni. Néhány nappal később viszont eltűnt belőle minden vidámság. Fejfájásra, kimerültségre panaszkodott, és órákra a szobájába zárkózott. Ezeken a napokon Celeste vitte el Adrianne-t a parkba vagy egy moziba. Még az étel is eltért a megszokottól, ráadásul megengedték Adrianne-nek, hogy azt és akkor egyen, amit és amikor megkíván. Gyorsan hozzászokott a Pepsi torokmaró buborékaihoz, és már egyenesen a hideg palackból kortyolta az üdítőt. Élete első hot dogját úgy falta fel, hogy fogalma sem volt arról: disznóhúst eszik, pedig az a muzulmánoknak tilos.

A televízió egyszerre töltötte be a tanár és egy szórakoztató társ szerepét. Egyszerre jött zavarba és találta elbűvölőnek, amikor nyíltan ölelkező párokat látott. A filmek gyakran meseszerűen végződtek. Ezekben a történetekben a nők ahhoz mentek hozzá, akit választottak, és időnként úgy döntöttek, hogy egyáltalán nem mennek hozzá senkihez. Csodálattal nézte Bette Davis-t a Jeebe-tben, Katharine Hepburn-t a Philadelphiai történetben, sőt még Phoebe Springs-t is a Szenvedélyes éjszakákban. Ettől kezdve még mélyebben tisztelte a nőt, aki még a férfiak világában is képes volt győzni. Leginkább azonban a reklámok ejtették bűvöletbe, ahol az emberek sokkal furcsábban öltözködtek, mint a drámákban és a vígjátékokban, ráadásul pillanatok alatt megoldották a problémáikat. Segítségükkel sikerült felelevenítenie és csiszolnia a nyelvtudását. Három hét alatt New York-ban többet tanult, mint három év alatt az iskolában. Az agya úgy szívta magába a tudást, mint a szivacs. Lelkileg viszont, akárcsak Phoebe, gyakran ingadozott a keserű mélység és a kápráztató magasság között. Majd levél érkezett. Adrianne tudott a válásról. Szokásává vált, hogy minden éjszaka odalopózik a lépcsőhöz, és hallgatja az anyja és Celeste beszélgetését. Ilyenkor olyan téma is szóba került, melyet előtte sohasem mondtak. Így tudta meg azt is, hogy az anyja el akar válni Abdu-tól. Adrianne boldogan fogadta a hírt. Tudta, hogy ezzel vége a verésnek és az erőszaknak. Phoebe épp a szobájába zárkózott, amikor megkapták Jaquir-ból a levelet. Egész nap ott maradt, még enni sem jött ki. Celeste kopogott az ajtaján, mindössze annyit szólt ki, hogy hagyják békén. Éjfélhez közeledett az idő. Adrianne-t az anyja nevetése ébresztette nyugtalan álmából. Gyorsan kimászott az ágyból, és lábujjhegyen Phoebe ajtaja elé osont. – Betegre aggódtam magam miattad – járkált fel és alá suhogó selyempizsamájában Celeste. – Bocsáss meg, szívem. Csak időre volt szükségem. Adrianne az ajtóréshez szorította az arcát. Látta, hogy Phoebe zilált hajjal elnyúlik az egyik fotelben, a szeme csillog, és ujjaival az asztal lapján dobol. – Kissé megviselt, hogy hírt kaptam Abdu-tól. Tudtam, hogy ez elkerülhetetlen, de még nem készültem fel rá. Gratulálj, Celeste! Szabad vagyok. – Miről beszélsz? Phoebe izgatottan felállt, teletöltötte a poharát, és mosolyogva tósztra emelte, majd nagyot kortyolt az italból. – Abdu elvált tőlem. – Három hét alatt? – Három másodperc alatt is képes rá, ha úgy akarja. Természetesen a részemről még hátravannak a formaságok, de jó hogy már vége. Celeste az asztalon álló üvegre pillantott, és látta, hogy jócskán fogyott belőle a nap folyamán. – Nem megyünk le meginni egy kávét? – Most ünnepelek – szorította a homlokához a poharat Phoebe, és sírva fakadt. – Az a gazember még csak meg sem adta nekem a lehetőséget, hogy úgy fejezzem be, ahogy én akarom. Még ebben sem dönthettem. – Üljünk le – nyújtotta kezét a barátnője felé Celeste, de Phoebe megrázta a fejét és visszatért az üveghez. – Ne! Jól vagyok. Csak úgy érzem, most be kell rúgnom. Az ital a gyávák menedéke. – Senkit sem lehet gyávának nevezni, aki annyi mindenen keresztülment, mint te – vette ki Phoebe kezéből az üveget Celeste, majd a heverőhöz kísérte és leültette. – Tudom, hogy milyen nehéz. A válástól úgy érzi magát az ember, mintha kihúznák a talajt a talpa alól, de hidd el, előbb vagy utóbb biztosan sikerül talpra állnod. – Nem maradt senkim. – Ez ostobaság. Fiatal vagy és gyönyörű. A válás nem a vég, hanem a kezdet. – Abdu elvett tőlem valamit, Celeste, és fogalmam sincs, hogyan szerezhetném vissza – temette a tenyerébe az arcát. – De nem érdekes. Most csak Addy számít. – Addy remekül érzi magát. – Sok minden kell neki. Megérdemli – kutatott zsebkendő után Phoebe. – Biztosra kell vennem, hogy jó sora lesz. – Az lesz. Phoebe megtörölte a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Nem kap tőle semmit. – Miről beszélsz? – Úgy értem, Abdu nem fog gyerektartást fizetni. Egy vasat sem ad Addy-nek. Csupán a rangja maradt meg, hacsak nem fosztotta meg attól is. Mindent megtart, amit a házasságunk alatt adott. Még a nyakláncot, a Napot és a Holdat is. – Ezt nem teheti. Jó ügyvédeid vannak, Phoebe. Lehet, hogy sok időbe és erőfeszítésbe kerül, de Abdu felelősséggel tartozik irántad és Adrianne iránt. – Nem. Világosan leírta a feltételeit. Ha bármivel próbálkozom, elveszi tőlem Adrianne-t – közölte whiskytől akadozó nyelvvel, de ez sem gátolta meg abban, hogy igyon még egy kortyot, hátha úgy könnyebb lesz a beszéd. – Hidd el, Celeste, képes rá. Pedig nem akarja Addy-t, és Isten a tudója, minek tenné ki, de biztosra veheted, ha nem fogadom el a feltételeit, elveszi tőlem. Márpedig Adrianne még a Napnál és a Holdnál is többet ér.

Celeste másodjára tette el az üveget Phoebe keze ügyéből. – Rendben, azt én is elismerem, hogy Addy az első. Most mihez akarsz kezdeni? – Már semmihez. Megtette, amit kell – állt fel Phoebe, és hosszú léptekkel járkálni kezdett. Hosszú, fehér köpenye uszályként lebegett mögötte. – Először berúgtam, utána rosszul lettem, végül felhívtam Larry Curtis-t. – Az ügynöködet? – Ahogy mondod – pördült meg Phoebe. Az arca sápadt volt ugyan, de megtelt élettel. Valósággal ragyogott. – Azt mondta, azonnal iderepül. Valóban ragyog, gondolta Celeste – mint amikor a tűz kialvás előtt utoljára felfénylik. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre a találkozásra? – Készen állok. – Oké – emelte fel Celeste a kezét. – De pont Larry Curtis-t kellett hívnod? Mostanában sokszor szóba kerül a neve, és nem éppen a legjobbakat mondják róla. – Hollywood-ban mindig nagy divatja volt a pletykának. – Tudom, de... Figyelj, Larry egy jóképű csirkefogó. Nagyon ügyes, de úgy emlékszem, hogy szakítottatok, mielőtt férjhez mentél és visszavonultál. – Azon már túl vagyok – emelte fel Phoebe az üveget. Megint a csúcson érezte magát. És émelygett a gyomra. – Egyszer Larry tett nekem egy nagy szívességet. Most is jó lesz hozzám. Visszatérek, Celeste. Újra lesz belőlem valaki. Adrianne nem tudta megmondani, miért kezdett nyugtalankodni, amikor először találkozott Larry Curtis-szel. Talán azért, mert némi hasonlóságot fedezett fel közte és az apja között. Természetesen nem külsőleg hasonlítottak egymásra. Larry köpcös volt, egy hajszálnyival még Phoebe-nél is alacsonyabb. Göndör, szőke haja a válláig ért. Simára borotvált, szögletes arcát barnára cserzette a nap. Folyamatosan mosolygott, valósággal villogtatta szabályos fogait. A ruhája viszont tetszett Adrianne-nek. Noha még mindig csak jelmezként tudott gondolni a nyugati ruhákra. Larry bő ujjú, levendulaszínű inget viselt. A gallérját nem gombolta be, így látni lehetett a nyakába akasztott vastag aranyláncot. Kockás trapéznadrágját széles bőröv tartotta a derekán. Phoebe kitörő örömmel üdvözölte. Még meg is ölelte. Adrianne összerándult és elfordította a fejét, amikor látta, hogy Larry megpaskolja a fenekét. – Isten hozott újra itthon, aranybogár. – Ó, Larry, annyira boldog vagyok, hogy látlak – nevetett Phoebe, és igyekezett gondtalan benyomást kelteni, de Larry éles szeme felfedezte, mennyi kétségbeesés rejtőzik a felszín alatt, és készen állt rá, hogy kihasználja, ha úgy jön ki a lépés. – Én is örülök, baby. Hadd nézzelek meg – tartotta el magától kartávolságra Phoebe-t, és olyan alaposan végigmérte, hogy Adrianne elpirult. – Igazán csinos vagy. Leadtál pár kilót, de manapság ez a divat – és úgy döntött, nem említi a Phoebe szeme sarkában és a szája szögletében látható szarkalábakat. Egy jó sminkes és világosító amúgy is két pillanat alatt eltüntet egy ilyen apróságot. Phoebe Spring aranybánya volt, amikor otthagyta Hollywood-ot. Némi fáradozással és szakértelemmel újra aranybánya lehet belőle. – Celeste – fordult a házigazda felé Larry, de nem engedte el Phoebe vállát. – Szép a lakásod. – Kösz – és Celeste-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy Phoebe hívta ide ezt az embert. Talán még szüksége is van rá. Ráadásul arról híres, hogy mindig tudja, mi a helyes lépés, és a pletyka sokszor valóban nem több egyszerű szóbeszédnél. – Hogy utaztál? – Simán – vigyorodott el Larry, miközben ujjával Phoebe karját simogatta. – Viszont jólesne egy ital. – Máris hozom – ugrott fel Phoebe, hogy kiszolgálja. Celeste összerezzent – Még mindig burbont iszol, Larry? – Ahogy mondod, aranybogár – helyezkedett el kényelmesen Celeste széles díványán, és szemmel láthatóan azonnal otthon érezte magát. – Lássuk csak, hol az a gyönyörűség, akiről meséltél – mosolygott rá Adrianne-re, aki mereven ült az ablak melletti fotelben. – A lányom – nyújtott Larry felé Phoebe egy poharat, majd leült mellé. – Gyere, Adrianne, köszönj szépen Mr. Curtis-nek. Ő egy nagyon kedves régi barátom. Adrianne vonakodva felállt, és Larry felé indult. Mozdulatai öntudatlanul is egy uralkodót idéztek. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Curtis. Larry felnevetett, és mielőtt Adrianne elkerülhette volna, megrázta a kezét. – Csak semmi Mr. Curtis, drágám. Hiszen majdnem családtag vagyok. Hívj csak Larry bácsinak. Adrianne összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy Larry hozzáért. A bőre forró volt, nem olyan, mint a cipőárusé. – Az anyukám testvére vagy? Larry hátradőlt, és harsányan felkacagott. – Ez telibe talált.

– Addy mindent szó szerint vesz – magyarázta Phoebe, és idegesen Adrianne-re mosolygott. – Jól ki fogunk jönni egymással – kortyolt bele Larry az italába, s a pohár karimája fölött méregette Adrianne-t, akárcsak egy drága kocsit vagy egy elegáns öltönyt. Még néhány év, néhány domborulat a megfelelő helyen, és remek nyersanyag lesz belőle. – Elviszem Adrianne-t. Veszünk még pár dolgot karácsonyra – nyújtotta a kislány felé a kezét Celeste. – Ti addig nyugodtan beszélhettek az üzletről. – Köszönöm, Celeste. Érezd jól magad, kicsikém. – Öltözz fel melegen, aranybogár – kacsintott Adrianne-re Larry. – Hideg van odakint – várta ki, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, majd a hátát nekitámasztotta a díszpárnáknak. – Mint ahogy azt már mondtam, aranybogár, örülök, hogy visszajöttél. Csak az a baj, hogy az ország rossz partjára. – Időre volt szükségem – csavargatta Phoebe az ujjait. – Celeste nagyon kedves volt hozzánk. Nem is tudom, mire mentünk volna nélküle. – Erre valók a barátok – paskolta meg Phoebe combját Larry, és elégedetten vette tudomásul, hogy Phoebe nem tiltakozott, amikor a keze elkalandozott egy kicsit. Általában jobb szerette a kevésbé érzéki nőket, de tudta, hogy szexszel lehet leginkább hatalmat szerezni valaki felett. – Áruld el, kicsikém, meddig maradsz? – Végleg – és abban a pillanatban, hogy Larry kiitta az utolsó cseppet is a poharából, Phoebe felpattant, és újra töltötte. Ezúttal viszont magától sem tagadta meg az italt. Larry felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Az a Phoebe, akit ő ismert, nem ivott semmit, ami erősebb a bornál. – Mi a helyzet a sejkeddel? – Beadtam a válókeresetet – nedvesítette meg az ajkát Phoebe, és úgy nézett körül, mint aki attól fél, hogy előlép valaki a sötétből, és megbünteti ezért a kijelentéséért. – Már nem élünk együtt – ivott egy kortyot, mert attól tartott, ital nélkül képtelen lenne élni. – Nagyon megváltozott, Larry. Nem is tudom elmondani, mennyire. Ha ide is követ... – Az Egyesült Államokban vagy, aranybogár – húzta közelebb magához Larry, miközben magában kiszámolta, hogy Phoebe már bőven elmúlt harmincéves. Idősebb, mint azok a nők, akiket ágyba szokott vinni. Viszont sebezhető. Ő pedig szerette, ha az ügyfelei sebezhetőek. – Emlékszel még, hogy mindig vigyáztam rád? – Igen – kapaszkodott bele Phoebe, és csaknem elsírta magát a megkönnyebbüléstől. Tudta, hogy a szépsége már kezd fakulni, de azzal áltatta magát, hogy ez nem számít. Hiszen Larry most is a hátát simogatja. Igen, majd ő vigyázni fog rá. – Valami szerepet akarok, Larry. Mindegy, hogy mit. Kezdetnek bármi megteszi. Gondolnom kell Adrianne-re. Sok mindenre van szüksége. – Ezt nyugodtan bízd rám. Mielőtt elindulunk a nyugati partra, összehozok neked egy interjút. Az lesz a címe, hogy a királynő visszatért, vagy valami ilyesmi – szorította meg egy pillanatra Phoebe mellét, mielőtt az italáért nyúlt. – Biztosan lefényképeznek a kis hercegnővel. A gyerekek mindig jól mutatnak a magazinokban. Közben én elkezdem egyengetni az utadat. Bízz bennem. Hat hét múlva az egész világ a tenyerünkből fog enni. – Remélem – hunyta le szorosan a szemét Phoebe. – Sokáig voltam távol. Annyi minden megváltozott. – Hétvégére pakolj össze. Elviszlek innen – döntött Larry. Úgy vélte, Phoebe nevének már az említése is elég a sikerhez. Ráadásul itt a kölyök is. – Nincs túl sok pénzem – szorította össze Phoebe a száját. – Eladtam néhány ékszerem, abból meg tudunk élni egy darabig, de nagy része elmegy Adrianne taníttatására. Tudom, milyen drága L. A.-ben az élet. Aha, a kölyök valóban jól jöhet még. Amíg képben van, Phoebe bármit megtesz. – Nem megmondtam, hogy a gondotokat fogom viselni? – húzta le Phoebe ruhájának a cipzárját. – Larry... – Ugyan már, aranybogár. Mutasd meg, hogy bízol bennem. Elintézem, hogy legyen szereped, házad, és jó iskolája a kölyöknek. Nem is egyszerűen csak jó, hanem a legjobb. Ezt akarod, vagy nem? – Igen. Addy-nek mindenből a legjobb jár. – Akárcsak neked, aranybogár. Visszajuttatlak a reflektorfénybe, és ott is tartalak, amíg kedves leszel hozzám. Végül is mi a különbség, tette fel Phoebe magában a kérdést, miközben Larry levetkőztette. Abdu akkor vette el a testét, amikor csak akarta, és semmit sem adott cserébe. Sem neki, sem pedig Adrianne-nek. Larry legalább biztonságot ígért, és talán egy kevés szeretetre is számíthat tőle. – Még mindig jó a melled, aranybogár. Phoebe lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Larry azt tegyen vele, amit csak akar.

Nyolcadik fejezet Philip Chamberlain a teniszlabdák suhogását és puffanását hallgatta, miközben gin-tonikot szopogatott. Három hetet töltött Kaliforniában, és ez idő alatt szépen, egyenletesen lebarnult, így különösen jól mutatott fehér teniszruhájában. Keresztbe vetette a bokáját, és tükrös napszemüvege mögül a pályát figyelte.

Nem volt túl szórakoztató összebarátkozni III. Eddie Treewalter-rel, de amikor Eddie meghívta a klubba, ahol teniszezett, Philip úgy érezte, megérte a fáradságot. Igaz ugyan, hogy üzleti ügyei hozták Beverly Hills-be, de úgy vélte, egy kis szórakozás sohasem árthat. A fiatal amerikainak jó volt a kedve, mivel az utolsó két meccsen Eddie hagyta győzni. – Biztos nem jössz ebédelni, öreg? Eddie szeretett bizalmaskodni, és Philip becsületére legyen mondva, meg sem rezzent, amikor öregnek szólították. – Bárcsak mehetnék, de máris rohannom kell, ha nem akarok lekésni egy tárgyalást. – Pokoli lehet üzlettel foglalkozni egy ilyen szép napon – tolta a feje búbjára borostyánsárga napszemüvegét Eddie. Csuklóján megcsillant a vaskos aranyóra. Két éve rendbe hozott fogsora fényesen villogott. Bőrből varrt sporttáskája mélyén egy nikkelezett, monogramos szelencében első osztályú kolumbiai anyagot rejtegetett. Kalifornia legnépszerűbb plasztikai sebészének a fiaként soha életében nem dolgozott. Egyetlen napot sem. II. Treewalter szabta és varrta a hollywood-i sztárokat, a gyermeke végigbukdácsolta az egyetemet, s hobbiból drogot árult. – Eljössz ma este Stoneway bulijára? – A világ minden kincséért sem hagynám ki. Eddie lehajtotta a vodkáját, és intett, hogy hozhatják a következőt. – Ocsmányak a képei, de a bulikhoz nagyon ért. Egy hadseregnek is elég fű és hó lesz nála – vigyorgott. – Bocs, el is felejtettem. Te nem szívsz és nem is lövöd magad, mi? – Jobb szeretem mással tölteni az időmet. – Ahogy tetszik, de Stoneway ezüsttálcán kínálja a kokszot. Nagyon elegáns – siklott végig a tekintete egy feszes sortot viselő szőkeségen. – Bármikor rászokhatsz. Adsz a bulának egy kis port, és egész éjjel kefél. – Ő még csak tinédzser – és Philip a gin maradékával mosta el kellemetlen szájízét. Nehezen bírta elviselni Eddie éretlen arroganciáját és ostobaságát. – Ebben a városban nincsenek tinédzserek. És ha már a könnyű prédánál tartunk – intett fejével egy vörös hajú fürdőruhás szépség felé. – A jó öreg Phoebe – vihogott. – Szerintem már az öregapám is megdöngette. Kicsit elnyűtt, de még mindig jó a csöcse. Philip arra gondolt, hogy talán mégsem volt jó ötlet összehaverkodnia Eddie-vel. – Jobb, ha indulok. – Persze. Hé, a lányát is magával hozta – nyalta meg Eddie a szája szélét. – Nemsokára elsőrangú bula lesz belőle, öregem. Finom és kedves. Hamarosan elég idős lesz, hogy meghúzzák. Az anyja nem engedi el a ma esti buliba, de örökké nem vigyázhat rá. Philip igyekezett palástolni a dühét, és futólag Phoebe felé pillantott. Hirtelen úgy érezte, mint akinek pöröllyel csaptak a fejére. Egy szemvillanásra megpillantott egy fiatal, finom metszésű arcot. Egy fekete hajzuhatagot. A lábait. Philip kerekre nyílt szemmel bámulta. A lánynak csodaszép lába volt. Majd észbe kapott és felhorkant. Hirtelen saját magától is megundorodott. A lány rettenetesen fiatalnak tűnt középkorú anyja mellett. Hirtelen felállt és hátat fordított nekik. – Az ízlésem szerint még gyerek... öregem. Viszlát este. Miközben Philip kifelé tartott, azon tűnődött, milyen moslék alakkal hozta össze a sors. Bár már csak egy-két napig kell megjátszania, hogy barátok, utána hazamegy. Vissza, London-ba, ahol a levegő hűvös, a növények üdén zöldellnek, és végre kimoshatja a szeméből Los Angeles bűzös füstjét. Addig viszont még valami ajándékot is kell vennie az anyjának. Tudta, hogy nagyon vágyik egy térképre, melyen feltüntették a sztárok házait. Hadd kapja meg a hollywood-i romantikát, ha arra vágyik. Arról nem kell tudnia, hogy a csillogó felszín alatt mennyi szenny rejtőzik. Drog, szex és ármány. Ugyan nem ütközött bele lépten-nyomon, ennek ellenére boldog volt, amiért az anyja nem váltotta valóra gyermekkori vágyát, és nem lett színésznő belőle. Ennek ellenére egyszer elhozza majd ide. Elviszi a Graumans Chinese Theater-be, és hagyja, hogy belepróbálja a lábát Marilyn Monroe lábnyomába. Élete legizgalmasabb élménye lesz, az biztos! Egy teniszlabda gördült a lába elé. Philip lehajolt és felvette. Amikor felemelkedett, a szép lábú lány mosolygott rá egy hatalmas, mindent elrejtő napszemüveg mögül. Miközben visszaadta a labdáját, Philip ugyanazt érezte, mint amikor először megpillantotta. – Kösz. – Szívesen – vágta zsebre Philip a kezét, miközben igyekezett kiverni a fejéből Phoebe Spring kislányát. Dolgoznia kellett. Húsz perccel később már Bel Air-ben járt egy SZŐNYEGTISZTÍTÁS feliratú fehér teherautóval. Eddie anyja minden bizonnyal szörnyen érzi majd magát, amikor rájön, hogy az ékszerdobozát is kipucolják. A barna parókát és álbajuszt viselő Philip kiugrott a vezetőfülkéből. A fehér teniszruha helyett fehér overallt húzott magára, melyet a hasánál ki is tömött. Két hétig figyelte Treewalter-ék házát. Ennyi idő kellett hozzá, hogy kilesse a család és a szolgálók napi beosztását. Tudta, hogy huszonöt perce van, a bejárónő csak utána ér haza a heti nagybevásárlásból.

Csaknem túl könnyűnek találta a feladatot. Egy héttel korábban, amikor Eddie annyira berúgott, hogy az ajtón sem tudott bemenni, sikerült lenyomatot vennie a kulcsairól. Amikor bejutott, kikapcsolta a riasztót, majd betörte a terasz ablakát, hogy erőszakos behatolás látszatát keltse. Gyorsan felment az emeleti hálószobába, és megkereste a páncélszekrényt. Örömmel töltötte el, hogy ugyanaz a típus, mint amilyennel Velencében is találkozott, amikor Mezzenis-éknél tett egy rövid látogatást. Akkor tizenkét percébe került feltörnie a nagy öreg zárját, és elemelnie Európa legszebb smaragdjait. Viszont ennek már fél éve, és Philip nem szeretett nyugodtan ülni a babérjain. Minden az összpontosításon múlik. Habár Philip még csak alig múlt huszonegy éves, képes volt erősen koncentrálni egy széfre, egy riasztóra, vagy – ha úgy jött ki a lépés – egy nőre. Mindhárom más technikát igényelt, és más gyönyörben részesítette, amikor végre megadta magát az akaratának. Hallotta, ahogy a zár első pecke beesik a helyére. Ebben a különleges helyzetben is olyan könnyedén viselkedett, mint egy koktélpartin vagy éppen az ágyban. Mindent alaposan megtanult. Hogyan öltözködjön, beszéljen, vagy hogyan csavarja el a nők fejét. A tehetsége megnyitotta előtte a zárt ajtókat, tartozzon az a felső tízezerhez, vagy éppen egy széfhez. Segítségével az anyja tágasabb lakásba költözött, és délutánonként már nem a Faraday pénztárfülkéjében szorongott, hanem vásárolni vagy bridzselni járt, és Philip mindent elkövetett, hogy ez már ne változzon. Sok nő megfordult az életében, de most először érezte, hogy szerelmes. Sztetoszkóppal hallgatta, ahogy a zár peckei sorra a helyükre kattannak. Persze nem csak az anyjáért hajtott, hanem magáért is. Vett egy szép london-i házat és egy vidéki, kertes ház megvásárlását is tervbe vette. Szeretett szép környezetben élni, és azt sem bánta, ha ezt gondozni kell. Sőt ez volt a gyengéje. Félig lehunyt szemmel, lassan forgatta a számtárcsát. Úgy viselkedett, mint aki valami halk, megnyugtató zenét hallgat, vagy egy gyönyörű nő simogatását élvezi. A páncélszekrény ajtaja olyan simán nyílt ki, mintha vajon csúszna. Széthajtogatta a gyomrában talált bársonyzacskót, és nagyítójával szemügyre vette a drágaköveket. Tudta, hogy nem mind arany, ami fénylik. Vagy gyémánt. Most viszont valódi értéket tartott a tenyerében. Első kategóriájú, és kétségtelenül orosz. A legnagyobb zafírt külön is szemügyre vette. A közepén halvány repedés futott végig, de ez megszokottnak számított az ilyen hatalmas köveknél. Ezzel együtt is gyönyörű volt, értékes, és kék, akár a búzavirág. Ezt követően, akárcsak egy türelmes orvos a betegét, sorra megvizsgált minden egyes karkötőt és gyűrűt. Még az értéktelen bizsuk sem kerülték el a figyelmét. Az egyik rubin fülbevalót kifejezetten rondának találta – mindig igazi művészként gondolt magára, és bűnnek tartotta, hogy valaki így elcsúfította ezt a gyönyörűséges követ. Viszont becslése szerint az ékszerek nagyjából harmincötezer dollárt értek, így egyetlen darabot sem hagyott ott. Művészet ide, művészet oda, elsősorban mégis üzletember volt. Elégedetten az Ambusson szőnyeg közepére pakolt mindent, majd feltekerte. Húsz perccel azután, hogy átlépte a küszöböt, Philip a válláról a kocsiba dobta az Ambusson-t, majd fütyörészve beszállt a vezetőfülkébe, és elhajtott. Útközben még a sarkon beforduló házvezetőnőt is látta. Eddie igazat beszélt, gondolta, s bekapcsolta a rádiót. Valóban pokoli egy ilyen szép napon üzlettel foglalkozni. Pokolian jó. Hollywood-ban semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Adrianne először csak a száját tátotta. Ez az Amerika szinte mindenben különbözött attól, amit New York-ban megismert. Az emberek szebben öltöztek, kevésbé siettek, és látszólag mindenki ismert mindenkit. Azt hitte, egy nagy faluba került, noha a lakói később mégsem bizonyultak olyan kedvesnek, mint ahogy azt igyekeztek elhitetni magukról. Tizennégy éves korára megtanulta, hogy az emberek magatartása sokszor éppen olyan csalóka, mint a mozi kirakatában látható színes plakátok. Mint ahogy arra is rájött, hogy ami Phoebe számára nagy visszatérésnek indult, teljes kudarccal végződött. Vettek egy házat, és ő is rendes iskolába járt, de Phoebe karrierje visszafordíthatatlanul lefelé ívelt. Jaquirban nem csupán a szépsége fakult meg. A tehetsége is elkopott, akárcsak az önbecsülése. – Még nem készültél el? – viharzott be Adrianne szobájába Phoebe. Csillogó szeme és túlfűtött hangja elárulta a lányának, hogy már megint sikerült szereznie valahonnan néhány adag amfetemint. Próbálta lerázni a tehetetlenségét, és mosolyogni. Tisztában volt vele, hogy ezen az estén nem bírna elviselni egy újabb veszekedést, vagy az anyja könnyeit és hasznavehetetlen ígéreteit. – Mindjárt – igazította meg szmokinghoz hasonlatos öltözékét Adrianne. Szívesen megdicsérte volna az anyja ruháját, de az aranyfiitteres, feszes, mélyen dekoltált estélyi még őt is zavarba hozta. Biztosan Larry beszélte rá, gondolta. Még mindig Larry Curtis volt az anyja ügynöke, időnként a szeretője is, de közben egy pillanatra sem hagyott fel azzal, hogy manipulálja. – Még rengeteg időnk maradt – mondta. – Ó, tudom én azt – táncolta körül a szobát gyógyszertől és kiszámíthatatlan hangulatváltozásai egyikétől hajtva Phoebe. – De egy premier olyan izgalmas! Az emberek, a kamerák – torpant meg Adrianne tükre előtt, és

amikor belenézett, olyannak látta magát, mint régen, amikor még nem gyötörte a betegség és a csalódás. – Mindenki ott lesz. Mint a régi szép időkben. Mint oly sokszor, most is álmodozva bámulta a képmását. A reflektorfény kellős közepén látta magát rajongók és barátok gyűrűjében, akik szerették, és azt akarták, hogy a közelükben legyen, beszélgessenek vele, meghallgassa és megérintse őket. – Mama – tette az anyja vállára a kezét Adrianne, mert megrémült, amikor Phoebe hirtelen elhallgatott. Egyes napokon előfordult, hogy órákon át semmire sem reagált, még a lánya érintésére sem. – Mama – ismételte meg, és attól félve, hogy Phoebe ismét alászállt az álmai közé, finoman megszorította. – Mi? – pislogott Phoebe, majd elmosolyodott, amikor észrevette a lányát. – Édes kis hercegnőm. Nagyon megnőttél. – Szeretlek, mama – szorította magához Adrianne, s a könnyeivel küszködött. Az elmúlt egy év során Phoebe hangulata úgy szárnyalt fel és alá, mint a hullámvasút, amire Disneyland-ben ültek fel. Még azt sem lehetett tudni, hogy a következő pillanatban elneveti magát, vagy görcsös zokogásban tör ki. – Szeretlek, Addy – simogatta meg a lánya fejét Phoebe, s azt kívánta, bárcsak ne emlékeztetné a haja olyan elevenen Abdu-ra. – Csak lett belőlünk valaki, nem igaz? – lépett hátra, majd folytatta a járkálást. Céltalanul, körbe-körbe. – Még néhány hónap, és nekem is premierem lesz. Ó, tudom én, hogy nem olyan nagy film, mint ez, de az olcsó mozik nagyon népszerűek. Larry azt szokta mondani, hogy mindig álljak készen. Azzal a hírveréssel, amit tervez... – jutott eszébe a meztelen fotózás, melyen egy hete vett részt. Még nincs itt az ideje, hogy beszéljen róla Adrianne-nek. Ez nem más, csak üzlet, csavargatta az ujjait. Csak üzlet. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű film lesz – de a többi egyáltalán nem volt az, tűnődött Adrianne. Néhány kritika már-már sértésnek számított. Gyűlölte látni, ahogy az anyja megalázza magát a vásznon, és a tehetsége helyett többnyire a testéből próbál megélni. Öt éve éltek Kaliforniában, és ez idő alatt világossá vált, hogy a szökéssel Phoebe csupán börtönt cserélt. – Nagy siker lesz, és akkor megvesszük azt a tengerparti házat, amit már megígértem. – Ez a ház is nagyon szép. – Ez a kis... – pillantott ki Phoebe az ablakon az elhanyagolt előkertre, amely elválasztotta őket az utcától. A házat nem övezte kőkerítés díszes kapuval, sem zöldellő gyep. Beverly Hills peremén éltek. A siker peremén. Phoebe-ből B kategóriájú filmek sztárja lett. Az elismertebb producerekben többé már fel sem merült, hogy forgatókönyvet küldjenek neki. Sokszor gondolt a palotára, és arra a luxusra, amelytől megfosztotta a lányát. Ahogy telt az idő, a rossz emlékek egyre inkább megfakultak, és csak a bőség, a gazdagság maradt. – Közel sem ezt szántam neked. Nem ezt érdemled. Viszont az újrakezdés sok időbe kerül. – Tudom – felelt Adrianne. Túlságosan sokszor kanyarodott ebbe az irányba a beszélgetés. – Néhány hét, és vége az iskolának. A szünetben meglátogathatnánk Celeste-et. New York-ban pihenni is tudnál egy keveset. – Hmm? Ja, majd meglátjuk. Larry épp egy nekem való szerepről tárgyal. Adrianne érezte, hogy alábbhagy a bátorsága. Tudta, csakis valami középszerű szerepről lehet szó, vagy Larry, a nagy manipulátor egyszerűen csak megint megkívánta az anyja testét. Minél kétségbeesettebben próbálta bebizonyítani Phoebe, hogy vissza tud mászni a csúcsra, annál gyorsabban süllyedt a mélybe. Tengerparti házra vágyott, és arra, hogy a neve újra a régi fényében tündököljön. Adrianne csak azért nem haragudott meg rá, mert látta, hogy egyáltalán nem az önzés hajtja. Az anyja csak neki akart szebb életet, és minden erőfeszítése kevésnek bizonyult, hogy rádöbbentse: épp olyan erős börtönt épít magának, mint amiből megszökött. – Hónapok óta nem pihentél, mama. Megnézhetnénk Celeste-et a színházban, és elmehetnénk néhány múzeumba. Neked is jót tenne. – Nekem az tenne igazán jót, ha látnám, hogy az emberek ma este körülrajongják Adrianne hercegnőt. Csodaszép vagy, édesem – karolta át Phoebe a lánya vállát. Így indultak az ajtó felé. – Fogadni merek, hogy megszakad utánad a fiúk szíve. Válasz helyett Adrianne megvonta a vállát. Nem érdekelték sem a fiúk, sem a szívük. – Mindenesetre ez az este a miénk. Sajnos Larry elutazott, pedig jól jönne egy jóképű kísérő. – Nekünk csak egymásra van szükségünk. Adrianne hozzászokott a tömeghez, a vakuk villanásához és a kamerákhoz. Phoebe-t gyakran foglalkoztatta, hogy a lánya túlságosan komoly, de a lelki egyensúlya sohasem adott okot aggodalomra. Fiatal kora ellenére igazi uralkodóhoz méltóan bánt az újságírókkal, mosolygott, amikor a fényképészek úgy kívánták, szinte minden kérdésre készségesen válaszolt, és feltűnés nélkül elvonult, amikor úgy érezte, a tűrőképessége határára ért. Az újságírók egyenesen imádták. Mindenki tudta, Adrianne-t is beleértve, hogy a kritikusok miatta olyan elnézők Phoebe Spring-gel szemben, és ezt sokszor ki is használta. Éppen ezért, amikor Phoebe kiszállt a bérelt kocsiból, szorosan melléje állt. Egyetlen fénykép sem került bele a lapokba, amelyen az anyját egyedül lehetett látni. Phoebe valósággal feltámadt a vakuk fényében. Adrianne már többször is átélte ezt, és ilyenkor ő sem vágyott olyan hevesen arra, hogy az anyja végre a filmipartól is elváljon, akárcsak az apjától. Hamisítatlan boldogság ragyogott az arcán, és öröméhez nem kellett sem gyógyszer, sem ital vagy álmodozás. A hömpölygő

zene és az üvöltő tömeg közepén egy pillanatra újra sztárnak érezte magát. A kordonnak szorulva a rajongók a kedvenc színészükre vártak. Egyesek mindenkinek éljeneztek. Az ünneplés közepette tárcák és táskák tűntek el, sőt jó néhány adag kábítószer is gazdát cserélt. Phoebe csak a mosolyokat látta. Megállt integetni, majd tapsorkán közepette tovább indult. Adrianne szerényen bevezette a moziba, a filmvilág kiválóságai közé, a csillogás, a mélyen dekoltált ruhák és aljas pletykák világába. – Mennyire örülök, hogy látlak – indult el feléjük Althea Gray, aki tévésorozatokban alapozta meg a hírnevét, és megcsókolta a levegőt egy hüvelyknyire Phoebe arca mellett, majd megajándékozta Adrianne-t egy semleges mosollyal és egy bosszantó simogatással. – Csinos vagy, mint mindig, igaz? Szmoking. Milyen cuki ötlet – és Althea gyorsan elhatározta, hogy magának is varrat egyet. A barátságos üdvözlés hallatán Phoebe csak pislogott. Amikor legutóbb találkoztak, Althea valósággal keresztülnézett rajta. – Te is csodálatosan nézel ki, Althea. – Kösz, aranyom – várta meg Althea, hogy a fotós, akit beengedtek a premierre, csináljon róluk egy képet, majd megpaskolta Phoebe arcát. – Örülök, hogy ismerős arcokat látok ebben a felfordulásban – gyújtott rá egy hosszú cigarettára. Smaragdgyűrűje megcsillant az ujján. – Ki akartam hagyni a ma estét, de az újságíróm rettenetesen dühös lett rám. Mivel foglalkozol mostanában, aranyom? Ezer éve nem találkoztunk. – Nemrég fejeztem be a forgatást – mosolygott Phoebe, és boldogságát, hogy még érdekel valakit a sorsa, az sem tudta elhomályosítani, hogy a cigarettafüst marta a szemét. – Egy thrillerben játszottam – magasztalta fel a B kategóriás piff-puff filmet. – Télen lesz a bemutató. – Csodálatos. Most, hogy megszabadultam attól az undorító televíziótól, én is filmezni fogok. Dan Bitterman írta a forgatókönyvet. Talán már hallottál róla. Szenvedés? – vetett sokatmondó pillantást Phoebe-re. – Most kaptam meg Melanie szerepét – hallgatott el egy pillanatra Althea, amíg meggyőződött arról, hogy a mondat célba talált, és elmosolyodott. – Most vissza kell mennem a partneremhez, mielőtt izgulni kezd, hogy hová tűntem. Örülök, hogy találkoztunk, kedvesem. Nem ebédelünk egyszer együtt valamikor? – Mi a baj, mama? – kérdezte Adrianne. – Semmi – erőltetett mosolyt az arcára Phoebe. Melanie. Larry neki ígérte ezt a szerepet. Azzal áltatta, hogy már csak néhány részletet kell tisztáznia szerződéskötés előtt, és ez a film végre segít neki visszajutnia a reflektorfénybe. – Ne menjünk haza? – Haza? – húzta szélesebbre Phoebe a mosolyát, míg végül csaknem szétrepedt az arca. – Naná, hogy nem, de jólesne egy ital, mielőtt beljebb megyünk. Nézd csak, ott van Michael! Addig integetett, amíg magára nem vonta a színész figyelmét. Michael Adams még az első filmjében játszotta a férfi főszerepet. Már őszült a halántéka, de nem festette, mint ahogy a ráncait sem varratta vagy töltette fel. Úgy gondolkodott, hogy a sikere legalább annyira köszönhető annak, hogy ismeri és elfogadja önmagát, mint a tehetségének. Már ötven felé járt, kezdett pocakot ereszteni, ennek ellenére még mindig főszerepeket kapott. – Phoebe – puszilta meg Phoebe-t. A hangjából a szeretet mellett némi szánalom is érződött. – Ki ez a gyönyörű hölgy melletted? – mosolygott Adrianne-re, és úgy tett, mint aki nem ismeri fel. – Hello, Michael – állt lábujjhegyre Adrianne, és megpuszilta Michael arcát, noha ilyet csak ritkán tett önszántából. Michael viszont azon kevés férfiak közé tartozott, akiben teljesen megbízott. – Csakis a kis Addy lehet. Messze lekörözöd az összes önjelölt kis sztárocskát – csipkedte meg nevetve Adrianne arcát. – Ő a mesterműved, Phoebe. – Tudom – harapott Phoebe az ajkába, majd ismét elmosolyodott. Gondjai vannak, gondolta Michael. Méghozzá súlyos gondjai. Mással nem tudta magyarázni Phoebe szemének természetellenes csillogását. Viszont az utóbbi időben Phoebe-nek mindig volt valami problémája. – Ne akard elhitetni velem, hogy kísérő nélkül érkeztetek. – Larry elutazott. – Huhu – de Michael úgy vélte, nem ez a megfelelő hely arra, hogy kioktassa Phoebe-t Larry Curtis-ről. – Akkor nem csatlakoznátok egy magányos férfihoz? – Te sohasem vagy magányos – válaszolta Adrianne. – A múlt héten olvastam, hogy Aspen-ben összejöttél Ginger Frye-jel. – Síelni mentünk, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyetlen csontom sem tört el. Ginger mellettem maradt, ha esetleg orvosi segítségre szorulnék. – És rászorultál? – vigyorgott Adrianne. – Figyelj csak – húzott elő Michael egy bankjegyet a tárcájából. – Legyél jó kislány, és vegyél magadnak egy üdítőt. Adrianne kuncogva eltűnt. Michael hosszan gyönyörködött benne, ahogy ügyesen kerülgeti az embereket. Egy, esetleg két év múlva nem lesz férfi, aki ne heverne a lába előtt.

– A lányod igazi kincs, Phoebe. Az enyém tizenhét éves, de három éve csak szakadt farmert látok rajta. Marjorie mindent elkövet, hogy pokollá tegye az életemet. Irigyellek. – Addy nem tenne semmit, amivel bánatot okoz. Komolyan mondom, nem tudom, mihez kezdenék nélküle. – Rajong érted – halkította le Michael a hangját. – Legutóbb arra kértelek, hogy menj el orvoshoz. Megtetted? – Még nem jutott rá időm – kerülte meg Phoebe a választ, miközben legszívesebben megszabadult volna Michael-től, hogy kimenjen a női mosdóba, és bekapjon egy újabb tablettát. – Igazság szerint már sokkal jobban érzem magam. Túlértékelik a pszichológusok jelentőségét, Michael. Szerintem az összes dilidokit a filmipar tartja el. Michael visszanyelte a torkából feltörni készülő sóhajt. Látta, hogy Phoebe éppen repül, és tudta, ha a szer hatása véget ér, nagyot fog esni. – Egy beszélgetés még nem ártott meg senkinek. – Majd meggondolom. Adrianne nem sietett vissza, mert ha Michael kettesben marad az anyjával, megpróbálja rábeszélni, hogy menjen végre orvoshoz. Amikor egyszer csaknem hisztérikus állapotban talált Adrianne-re, mindent megbeszéltek. Akkor Phoebe csak némán ült, miközben meredten bámult ki az ablakon. Persze amikor magához tért, azonnal mentegetőzni kezdett. A kimerültséget, a túlzásba vitt munkát és a nyugtatókat okolta. Michael megpróbálta rábeszélni őket, hogy hívjanak segítséget, de Phoebe végül erőt vett magán és felállt. Adrianne ezért akarta olyan kétségbeesetten New York-ba csábítani az anyját, minél messzebb Larry Curtis-től és a nyugtatótól, melyet a férfi nagyon is bőkezűen osztogatott. Elég idős volt már ahhoz, hogy tudja: Kalifornia déli részét belepi a hó. A filmsztárok előszeretettel fordultak kokainhoz. Az ember olyan könnyen hozzájutott, mintha csak beugrana valahová ebédelni. Phoebe-nek eddig még sikerült ellenállnia a kísértésnek, a pokoli por helyett megmaradt a tablettáinál, ám Adrianne tudta, előbb vagy utóbb eljön a napja annak, hogy kipróbálja. Éppen ezért akarta a lehető leghamarabb eltávolítani az anyját Hollywood-ból. Belekortyolt a Pepsijébe, miközben lassan körbejárt a teremben. Nem gyűlölt minden embert az anyja környezetében. Sokan közülük hasonlítottak Michael Adams-re. Tehetségesek voltak, hűséges barátok, és rengeteget dolgoztak, hogy egy pillanatra megmutassák magukat a rivaldafényben. Ő is élvezte a csillogást, az elegáns éttermeket és a gyönyörű ruhákat. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja: semmi sem elégíti ki, ami átlagos. Viszont a különlegességek utáni hajszába nem akart beleőrülni, mint az anyja. – Istenem, láttad azt a ruhát? – szippantott a cigarettájából Althea, és fejével Phoebe felé intett, éppen abban a pillanatban, amikor Adrianne megállt mögötte. – Az ember azt hinné, mindenkivel tudatni akarja, hogy még mindig van melle. – A legutóbbi filmjeit látva – jegyezte meg a társa – ezt senki sem vonja kétségbe. Egy kétrészes filmet is megtöltene. Althea felkacagott. – Azt képzeli, többet ér nálunk. Azt hitte, őt kérik majd fel Melanie szerepére, pedig mindenki tudja, hogy soha az életben nem fog már tisztességes filmben játszani. Ha nem lenne ennyire szánalmas, még nevetnék is rajta. – Azért ő egyszer már letett valamit az asztalra – mondta Althea társa. – Nincs hozzá fogható, és nem is lesz. – No de igazán, darling – nyomta el Althea a cigarettáját. – A nosztalgia olyan unalmas. – Még mindig nem annyira, mint hallgatni egy másodvonalbeli színésznőcske nyafogását – jelentette ki hangosan, érthetően Adrianne, és a szeme sem rebbent, amikor a körülötte állók mind feléje fordultak. – Jaj nekem – ütögette meg felső ajkát a mutatóujjával Althea. – A kis szurtosnak mekkora füle van. Adrianne és Althea farkasszemet néztek egymással. – A tehetségtelen színésznőnek pedig mekkora egója. Althea megsemmisítő pillantást vetett a barátjára, aki fulladozott a visszafojtott nevetéstől, majd hátradobta a haját. – Tűnés innen, drágám! Itt most felnőttek beszélgetnek. – Komolyan? – fogta vissza magát Adrianne, mert megfordult a fejében, hogy maradék Pepsijét Althea arcába loccsantja. – Pedig nagyon gyerekesnek hallatszott. Drágám. – Neveletlen kölyök – rázta le magáról Althea a párja kezét, és előrelépett. – Majd én megtanítalak jó modorra. – Nem a magafajtától fogok leckéket venni illemtanból – mérte végig Althea-t, majd rideg pillantása lassan végigsiklott a körülötte állókon. A legedzettebbek is megborzongtak tőle. – Én nem látok itt senkit, akitől a képmutatáson kívül mást is tanulhatnék. – Kis szutyok – sziszegte Althea, amikor Adrianne sarkon fordult és otthagyta őket. – Fogd be, Althea – tanácsolta a partnere. – Klasszisokkal lemaradtál a kislány mögött. – Kicsim, remélem, elmondanád, ha valami baj lenne. Adrianne kinyitotta a házuk apró kertjébe vezető oldalajtót. Kaliforniában nem sok minden akadt, amit sikerült megkedvelnie, de a napsütést nagyra értékelte.

– Nincs semmi baj. Nagyon sok házi feladatot kaptunk az iskolában – füllentett Adrianne. Szeretett volna egyedül maradni, hogy átgondolja mindazt, amit a premier estéje óta hallott. Már megemésztette, hogy Phoebe meztelen fotósorozata meg fog jelenni egy férfimagazinban. Kétszázezer dollárért vásárolták meg az anyja önbecsülését. Nehéz volt, nagyon nehéz. Még a szeretet sem tudta teljesen háttérbe szorítani a szégyent, amit érzett. Évekig küzdött, hogy megtanulja az amerikai életstílust, amelybe belecsöppent. Őszinte örömmel üdvözölte a nők egyenjogúságát, hogy itt megvalósíthatták saját magukat, és nem kellett egész életüket a gyengeség vagy a vágy szimbólumaként leélniük. Ennek ellenére az anyja eladta a testét, és így mindenki birtokba vehette, aki fellapozta a magazint. Drága magániskolába járt. Túlságosan is drágába. Nézte, ahogy az elvirágzott rózsák hullatják a szirmukat, és a tandíj járt a fejében, melyet az anyja fizet utána. Phoebe eladta a büszkeségét a lánya taníttatásáért cserébe. Aztán a ruhák. A ruhák, amelyekre Phoebe szerint nagy szüksége volt. És a sofőr... jobban mondva a férfi, aki egyszerre volt a sofőrjük és a testőrük. Phoebe csak így érezte biztonságban a lányát, akit féltett a terroristáktól... és Abdu-tól. A Közel-Keletet megfertőzte az erőszak, és akár elismerte Abdu, akár nem, Adrianne akkor is Jaquir királyának a lánya volt. – Mama, arra gondoltam, hogy jövőre nem járhatnék állami iskolába? – Állami iskolába? – pillantott a táskájába Phoebe, mert nem emlékezett, hogy eltette-e a hitelkártyáját. Várta, hogy Larry hazajöjjön, mert csak tőle számíthatott készpénzre. – Ne légy nevetséges, Addy. Azt akarom, hogy a legjobb képzést kapd – állt meg egy pillanatra zavartan. Miért is nyitotta ki a táskáját? Csak nézte a plasztikkártyát, majd megrázta a fejét, és visszacsúsztatta a pénztárcájába. – Nem érzed jól magad abban az iskolában? A tanáraid folyamatosan az eszedről áradoznak, de ha nem jössz ki az osztálytársaiddal, keresünk neked egy másik iskolát. – Nem velük van baj – habár magában mindegyik lányt taknyos kis fruskának tartotta, akiket önmagukon kívül nem érdekelt semmi, de legalább nem ártottak senkinek. – Csak szerintem ez az egész nem más, mint pénzkidobás. Máshol is ugyanezt tanulnám. – Ennyi az egész? – nevetett Phoebe, miközben a lánya mellé lépett és megpuszilta. – A pénz az utolsó, amivel törődnöd kell. Nekem nagyon fontos, hogy mindenből a lehető legjobbat kapd, Addy. Különben... Mindegy, nem számít – puszilta meg ismét. – Mindenből a legjobbat fogod kapni, és jövőre, ha kinézel a szobád ablakán, látni fogod az óceánt. – Már így is megkaptam mindenből a legjobbat – közölte Adrianne. – Itt vagy nekem te. – Ez nagyon kedves. Biztos nem jössz velem a manikűröshöz? – Nem. Hétfőn dolgozatot írunk spanyolból. Tanulnom kell. – Túl sokat tanulsz. Most Adrianne mosolyodott el. – Akárcsak az anyukám. – Tehát mindketten megérdemelnek egy kis kényeztetést – nyitotta ki Phoebe újra a táskáját. Itt a hitelkártya? – Elmegyünk abba az olasz vendéglőbe, amit szeretsz, és annyi spagettit eszünk, hogy a végén úgy kell kigurítani bennünket az ajtón. – Extra fokhagymával? – Annyi fokhagymát teszünk rá, hogy senki sem mer majd a közelünkbe jönni. Ha jóllaktunk, benézhetnénk egy moziba is. Láttad már a Csillagok háborúját? Mindenki erről a filmről beszél. Ötre itthon vagyok. – Addig én is elkészülök. Minden rendben lesz, gondolta Adrianne, amikor egyedül maradt. Phoebe remekül érezte magát – mindketten remekül érezték magukat, amíg egymás mellett lehettek. Bekapcsolta a rádiót, és keresett egy rockcsatornát. Amerikai zene. Adrianne elvigyorodott, és néhány sort együtt énekelt Linda Ronstadt-tal. Szerette az amerikai zenét, az amerikai kocsikat és az amerikai ruhákat, viszont annak ellenére, hogy Phoebe kiharcolta neki az állampolgárságot, nem érezte amerikai tinédzsernek magát. A vele egykorú lányoknak már csak a fiúkon járt az esze, viszont elég félénken viselkedett a társaságukban. A társai kuncogva beszéltek a nyelves csókról és a pettingről de valószínűleg egyiküknek sem kellett végignéznie, ahogy megerőszakolják az anyját. Még a legjobb barátnői is teljes erőbedobással lázadtak a szüleik ellen. Adrianne viszont képtelen volt nemet mondani annak, aki az életét kockáztatta miatta. Az osztálytársai italt csempésztek az iskolába, dohányoztak a vécében, és olyan magától értetődően nyúltak a drogokhoz, mint amennyire Adrianne rettegett tőlük. A rangja tovább mélyítette közöttük a szakadékot. A vérében volt a kapocs, amely összekötötte azzal a világgal, amelyben élete első nyolc évét leélte. Amelyet egyetlen kiváltságos amerikai osztálytársa sem értett. Pedig sokat mesélt erről a kultúráról, de akadtak pillanatok, amikor nagyon hiányzott a hárem. Duja-ra gondolt, aki hozzáment egy gazdag amerikai olajbáróhoz, de már rég nem volt része az életének, mint ahogy Jiddah, Fahid és a testvérei sem, akik azóta születtek, hogy elhagyta Jaquir-t. Majd leült a kertre néző ablak mellé húzott asztalhoz, kinyitotta a könyveit, és megfeledkezett a múltról. Kellemesen töltötte a délutánt. Hangosabban hallgatta a zenét, mint ahogy Phoebe szerette, és barbecueszósszal leöntött chipset ebédelt. Szeretett iskolába járni. A barátnői ezt is különösnek találták. Ő viszont nem

unalmas kötelességnek vagy kiváltságnak tekintette a tanulást, hanem úgy, mint amihez joga van. Élete első kilenc évét anélkül élte le, hogy megtanult volna olvasni, de Phoebe legnagyobb döbbenetére és megelégedésére villámgyorsan pótolta a lemaradást, és kitűnő tanuló vált belőle. A megszerzett ismeretek legalább annyira elbűvölték, mint a rádióból dübörgő kőkemény rock and roll. Neki is voltak álmai. Tizennégy évesen mérnök akart lenni. Úgy tanulta a matematikát, mint egy idegen nyelvet, és hamarosan kiderült, hogy tehetséges algebrista. Az odaadó tanárok hamarosan megszerettették vele a különféle számításokat, de a számítógépek és az elektronika is érdekelte. Épp egy bonyolult egyenlet megoldásán dolgozott, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó. – Korán megjöttél – de amint megpillantotta Larry Curtis-t, lefagyott arcáról a mosoly. – Hiányoztam, cukorfalat? – dobta le az utazótáskáját Larry, és Adrianne-re vigyorgott. Leszállás előtt, a repülőgép mosdójában felszippantott egy csík kokaint, és most remekül érezte magát. – Adsz egy csókot Larry bácsinak? – Nincs itthon az anyám – hagyta abba Adrianne a láblógatást, és ültében kihúzta magát. Larry alaposan megnézte rövid sortját és a pólója alatt feszülő apró mellét. Ilyenkor Adrianne visszakívánta az abaayát és a fátylat. – Egyedül hagyott? – érdeklődött Larry. Igen ritkán fordult elő, hogy kettesben maradt Adrianne-nel. Otthon érezte magát. A faliszekrényhez lépett, és kivett egy üveg bourbont. Adrianne rosszallóan figyelte. – Nem számított rád. – Sikerült hamarabb elintézni, amit akartam – ivott Larry, majd megfordult, és tekintete végigsiklott Adrianne barna lábán. Már hónapok óta nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy a combjai közé nyúljon. – Gratulálj, aranyom! Öt évig csúcson leszek, olyan remek üzletet kötöttem. – Gratulálok – mondta udvariasan Adrianne, és nekiállt elpakolni a könyveit. A szobájába akart menekülni és magára zárni az ajtót. – Így töltöd ezt a csodálatos szombat délutánt? – és Larry megfogta Adrianne kezét, melyben a spanyolkönyvét szorongatta. Adrianne mozdulatlanná dermedt, várta, hogy csillapodjon a tarkóján érzett lüktetés. Tudta, mire vágynak a férfiak. Ilyen környezetben nőtt fel. Larry-re pillantott, és szájíze megkeseredett. Némileg megváltozott, amióta először találkoztak. Rövidebbre vágatta a haját, a pasztellszínű ing és a nyakláncok pedig átadták helyüket az Izod melegítőnek és edzőcipőnek. A felszín alatt azonban Larry maradt, aki volt. Celeste egyszer dörzsöltnek nevezte. Most, hogy Adrianne végignézett rajta, inkább nyálkásnak tűnt a szemében. – Szeretném eltenni a tankönyveimet – és akárhogy igyekezett nyugalmat erőltetni magára, a hangja idegesen vibrált. Ezt hallva Larry elmosolyodott. – Nagyon csinos vagy így, könyvekkel körülvéve. A szorgalom mintaképe – hörpintette fel az italát, de továbbra sem engedte el Adrianne kezét. Érezte, milyen szaporán ver a pulzusa. Arra gondolt, nagyon izgatott lehet. Pontosan így szerette a nőket. Ha félnek és idegesek. – Már magasabb vagy nálam, cukorfalat – méghozzá nem is kicsit, tette hozzá magában. Adrianne fekete, szögegyenes haja a derekáig ért. A bőre üde volt, harmatos és bronzbarna, a tágra nyílt, fekete szemében ott csillogott a rémület. Larry-t legalább annyira izgatta, hogy a lány tudja, mit forgat a fejében, mint ereden testének a látványa. – Évek óta rajtad tartom az egyik szemem, baby. Mi ketten remek csapat lennénk – simogatta meg szabad kezével az ágyékát. – Tőlem sokkal többet tanulhatsz, mint ezekből a könyvekből. – Maga az anyámmal kefél. Larry megvillantotta a fogsorát. Szerette, ha valaki nevén nevezte a dolgokat. – Ahogy mondod. Vagyis minden a családban marad. – Undorító alak – rántotta ki a kezét Larry markából Adrianne, és pajzsként maga elé emelte a könyvét. – Elmondom az anyámnak, és akkor... – Egy szót sem fogsz szólni az öreglánynak – közölte még mindig mosolyogva Larry. A kokaintól hatalmasnak, erősnek és vonzónak érezte magát az alkohol magabiztossá, kitartóvá és elszánttá tette. – Elfelejtetted? Tőlem függ az életetek. – Maga dolgozik az anyámnak, és nem fordítva. – Gondolkozz egy kicsit. Nélkülem Phoebe Spring még szemetet sem szedhetne egy huszadrangú reklámfilmben. Az ő csillaga már leáldozott, ezt mindketten tudjuk. Én szereztem tetőt a fejetek fölé, cukorfalat. Időnként szerzek neki valami szerepet, és igyekszem eltitkolni az újságírók elől, hogy gyógyszer- és alkoholfüggő. Igazán lehetnél egy kicsit hálásabb. Olyan gyorsan ugrott neki Adrianne-nek, hogy a lány sikolya a torkában rekedt. Az asztalra teperte. A könyvek szanaszét szóródtak. Adrianne megfeszítette a testét, rúgkapált és karmolt, de épp hogy csak sikerült a körmével megkarcolnia Larry arcát, mielőtt a férfi leszorította. – Egyszer még hálás leszel ezért – hörögte, mielőtt megcsókolta. Adrianne érezte, hogy a gyomra felkavarodik, és keserű sav marja a torkát. Levegő után kapkodott. Larry föléje hajolt. Amikor Adrianne összeszorította a száját, a mellét kezdte szívni a pólóján keresztül. Éles fájdalmat

érzett, ám még ennél is jobban kínozta a szégyen. Adrianne sikítani kezdett. Újra és újra felsikoltott, miközben kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát. Leverte a poharat, melyet Larry az asztal szélére rakott. Az üveg ezer darabra tört a padlón. A csörömpölésről hirtelen eszébe jutott az, amit Jaquir-ban, az anyja szobájában átélt. Rémületében azt hitte, hogy az apja görnyed föléje, az ő keze simogatja a testét és tépi a ruháját. Amikor Larry keze a combjai közé, a nadrágja alá csúszott, hangosan felzokogott. Larry teljesen nekivadult. Élvezte a küzdelmet. Mindenképpen le akarta szakítani a fiatal, sima, lédús gyümölcsöt. Adrianne teste karcsú volt, akár egy fiúé, de lágy, akár a vaj. Érezte, mennyire kemény odalent. A szüzeknek nincs párja, gondolta, miközben a padlóra rántotta. Nincs párja. Zihálva megszorította Adrianne apró mellét, és figyelte, ahogy a könny végigfolyik a lány arcán. Már nem küzdött tovább. Amikor megpróbált távolabb kúszni tőle, könnyedén visszahúzta maga alá. Adrianne szinte már nem is érezte Larry-t. A teste és a tudata elváltak egymástól. A saját zokogását is csak távolról hallotta. Fájdalmát eltompította a sokk. A nők gyengébbek a férfiaknál, tőlük függnek, és várják az irányítást. Larry hirtelen eltűnt a feje fölül. Adrianne visítást és csattanást hallott, de már ezzel sem törődött. Az oldalára fordult és összegömbölyödött. – Te mocsok szemétláda! – ragadta torkon Phoebe a férfit, és vicsorogva fojtogatni kezdte. Larry hátrazuhant. Váratlanul érte a támadás. Igyekezett lefeszegetni a nyakáról Phoebe ujjait, és próbált levegőhöz jutni. Ekkor érezte, hogy frissen manikűrözött körmök szántják végig az arcát. – Hülye kurva! – üvöltött fel fájdalmában, és belerúgott Phoebe-be. – A lányod kért meg rá. Ő akarta. Phoebe tigrisként vetette magát Larry-re, csépelte az öklével, harapta, karmolta. A ruhájába és a húsába markolt. A súlyuk és a magasságuk csaknem megegyezett, de olyan izzó düh hajtotta, melyet csakis a gyilkosság csillapíthatott. – Megöllek! Megöllek, amiért a kislányomra tetted a mocskos mancsod! – harapott mélyen Larry vállába, és szájában megérezte a vér ízét. Larry odacsapott az öklével, és inkább a szerencséjének, mint az ügyességének köszönhetően állon találta Phoebe-t, aki megszédült. – Semmirekellő szuka – zokogott Larry. Teljesen elképesztette, hogy egy nő felülkerekedett rajta. Az arcából folyt a vér, és úgy érezte, gumiból vannak a tagjai. Miközben feltápászkodott, éles fájdalom hasított a lábába. – Féltékeny vagy, amiért bele akartam kóstolni a kölyökbe – törölte meg kézfejével az orrát, és amikor meglátta a vért, zsebkendő után kezdett kotorászni. – Eltörted azt a kibaszott orrom. Phoebe is felállt. Erősen lihegett. Látta a pulton álló nyitott bourbonös üveget. Megfogta, összetörte, és maga elé emelte az éles üvegnyakat. Arcát eltorzította a gyűlölet és a ráfreccsent vér. Az ajkán is Larry vére száradt. – Kifelé! Kifelé, mielőtt apró darabokra szabdallak! – Megyek már – szorította véres arcához a zsebkendőjét Larry, és az ajtóhoz vánszorgott. – Végeztünk, baby. És ha most arra gondolsz, keresel egy másik ügynököt, nagy meglepetésben lesz részed. Téged már leírtak. Nem vagy más, mint egy hatalmas vicc – nyitotta ki az ajtót. – Nehogy fel merj hívni, ha kifogysz a pénzből és a gyógyszerből! Amikor becsapódott mögötte az ajtó, Phoebe hozzávágta a kezében tartott üveget. Visítani akart. Megállni a szoba közepén, felemelni a fejét és visítani. De Adrianne miatt nem tehette. Phoebe a lánya mellé guggolt, és gyöngéden magához ölelte. – Nyugodj meg, kicsikém! Ne félj! Itt a mama – mire Adrianne reszketve hozzábújt. – Itt vagyok melletted, Addy. Itt vagyok. Larry elment, és soha többé nem jön vissza. Senki sem fog bántani. Adrianne pólója rongyokban lógott. Phoebe szorosan átölelte a lányát, és ringatni kezdte. Csak az tartotta benne a lelket, hogy nem látott vért. Ezek szerint Larry nem erőszakolta meg. Isten tudja, mit művelt vele, mielőtt rájuk nyitott, de nem erőszakolta meg a kislányát. Amikor Adrianne elsírta magát, Phoebe lehunyta a szemét, és tovább ringatta. Nála jobban senki sem tudta, milyen sokat segítenek a könnyek. – Minden rendben lesz, Addy. Ígérem. Azt fogom tenni, ami neked a legjobb.

Kilencedik fejezet Tizennyolc évesen Adrianne dr. Horace Schroeder – az ország legnevesebb, abnormális viselkedéssel foglalkozó kutatója – nyugodt, pasztellszínű irodájában állt, de születésnapja dacára nem érzett sem izgalmat, sem örömet. Az ablak előtti gyepszőnyeget téglával kirakott ösvények szelték át keresztül-kasul. Itt sétálgattak az emberek, aki pedig sétálni sem tudott, azt fehér köpenyes nővérek vagy kisegítők tolták kerekes székben. Virágzott a japán cseresznye és az azálea. Adrianne látta a szirmok fölött köröző, nektárt gyűjtő méneket. A napsugár megcsillant a márvány madáritató vizében, de aznap így sem sikerült magához csalogatnia a közeli tölgy ágain üldögélő fecskéket és vörösbegyeket.

Északról odalátszottak a Catskills ormai. A szabadság árnya. Adrianne arra gondolt, vajon ugyanazt az élményt nyújtják-e akkor is, ha rács feszül az ablakon. – Ó, mama – támasztotta egy pillanatra az üveghez a homlokát, és lehunyta a szemét. – Hogy jutottunk idáig? Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és gyorsan kihúzta magát. Amikor dr. Schroeder belép, egy nyugodt, fiatal, kissé sovány, világoskék ruhába öltözött lányt kell látnia. Még a haját is feltűzte, hogy ezzel is egy felelősségteljes, érett nő benyomását keltse. – Adrianne hercegnő – lépett oda hozzá dr. Schroeder, és megrázta Adrianne kinyújtott kezét. – Elnézést kérek, amiért megvárattam. – Nem kellett sokat várnom – pedig ezen a helyen Adrianne öt percet is végtelenül hosszúnak érzett. – Beszélni szeretett volna velem, mielőtt hazaviszem az anyámat. – Igen. Foglaljon helyet – intett az egyik kényelmes fotel felé. Igyekezett úgy berendezni az irodáját, hogy az egy kellemes, meghitt szalon látszatát keltse. Az antik asztalon egy doboz papír zsebkendő hevert. Adrianne emlékezett arra, milyen sokat vett belőle, amikor két éve első ízben ült dr. Schroeder irodájában. Most viszont összekulcsolta ölébe ejtett kezét, és finoman rámosolygott. Hosszú állkapcsával és mélabús, barna szemével dr. Schroeder mindig is egy nagy testű, ám meglehetősen szomorú kutyára emlékeztette. – Megkínálhatom egy kávéval, vagy esetleg teával? – Köszönöm, nem kérek. Szeretném, ha tudná, milyen nagyra értékelem mindazt, amit az anyámért és persze értem tett – és amikor dr. Schroeder szabadkozni kezdett, Adrianne felemelte az ujját. – Nem, komolyan gondolom. Az anyám jól érezte magát a társaságában, és ez nekem nagyon sokat jelent. Azzal is tisztában vagyok, hogy milyen rengeteget tett azzal, hogy eltitkolta a betegsége részleteit a sajtó elől. – Minden páciensemnek joga van a magánélethez – és dr. Schroeder inkább Adrianne mellé ült, mintsem az íróasztala mögé. – Tudom, milyen sokat jelent magának az édesanyja, és mennyit törődik azzal, hogy mindenből a lehető legjobbat kapja. Éppen ezért szeretném, ha még egyszer átgondolná: valóban haza akarja vinni? Adrianne igyekezett összeszedni magát. A szeme meg sem rebbent, de ujjai megfeszültek. – Azt akarja ezzel mondani, hogy romlott az állapota? – Nem, nem, egyáltalán nem. Phoebe szépen halad a gyógyulás felé. Szerencsére hatnak a gyógyszerek és a kezelés – hallgatott el egy pillanatra, és vett egy mély lélegzetet. – Nem szeretném ismételgetni a szakkifejezéseket, hiszen mindet hallotta már. Mint ahogy az állapotáról és a jövőbeli kilátásairól sem fogok hazudni. – Értem – állt ellen Adrianne a kísértésnek, hogy felpattanjon a fotelből, és járkálni kezdjen. – Dr. Schroeder, tudom, mi baja az anyámnak, mint ahogy azt is, mire és miért van szüksége a gyógyuláshoz. – A mániás depresszió roppant bonyolult és szívfacsaró betegség, kedvesem. Egyaránt megviseli a beteget és a beteg családját. Mára már maga is megtanulta, hogy a depressziós és a hiperaktív periódusok hirtelen, minden átmenet nélkül váltogatják egymást. Phoebe az elmúlt két hónap folyamán szépen reagált a kezelésre, de ez még akkor is csak két hónap. – Az elmúlt két év során – emlékeztette Adrianne – legalább annyi időt töltött ebben az intézetben, mint otthon. Ezen egészen eddig nem tudtam változtatni. Most viszont más a helyzet. Ma töltöm be a tizennyolcat. Törvény szerint már felnőtt vagyok, aki képes gondozni az anyját. – Mindketten tudjuk, hogy már nagyon régóta gondozza az anyját. Hadd áruljam el, hogy roppant mód csodálom ezért. Olyannyira, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. – Nincs ebben semmi elismerésre méltó – és ezúttal Adrianne már valóban felállt. Úgy érezte, látnia kell a hegyeket, a napsütést. A szabadságot. – Hiszen az anyám. Rajta kívül senki és semmi nem számít igazán. Maga jól ismeri az életét, akárcsak az enyémet. Árulja el, dr. Schroeder: maga kevesebbet tenne érte a helyemben? Dr. Schroeder alaposan megnézte Adrianne-t, amikor a lány feléje fordult, és látta, hogy sötét, érett szemében mekkora elszántság lobog. – Remélem, nem, de maga roppant fiatal még, Adrianne hercegnő. Az anyja viszont élete végéig folyamatos ápolásra fog szorulni. – Megkapja. A múltkor kaptam magától egy névsort. Már kiválasztottam róla a megfelelő ápolót, és a saját időmet is úgy fogom beosztani, hogy az anyám egyetlen pillanatra se maradjon egyedül. Nyugodt környéken lakunk, közel az anyám legjobb barátnőjéhez. – Az ő állapotában nagyon sokat jelent a szeretet és a barátság. Adrianne elmosolyodott. – Ez a dolog könnyebb része. – Ha már szóba került: hetente be kell hoznia kezelésre. – Be fogjuk hozni. – Nem erősködöm, hogy egy vagy két hónapra hagyja még az intézetben, de továbbra is ezt javaslom. Ez legalább annyira az ő érdeke is, mint a magáé. – Nem tudom megtenni vele – és mivel Adrianne roppant tisztelte dr. Schroeder-t, úgy érezte, magyarázattal tartozik. – Amikor idehoztam, határozottan megígértem neki, hogy tavasszal elviszem.

– Hadd emlékeztessem rá, kedvesem, amikor Phoebe bekerült, eszméletlen volt. Egyáltalán nem emlékszik erre az ígéretre. – Elég, ha én emlékszem rá – lépett dr. Schroeder elé Adrianne, és kezet nyújtott neki. – Mindent köszönök, amit az anyámért tett és a jövőben tenni fog. Most viszont megyek és hazaviszem. Dr. Schroeder egy pillanattal hosszabban tartotta Adrianne kezét, miközben tudta, ha tovább erősködik, azzal csak az idejét vesztegeti. – Akkor is hívjon fel, ha úgy érzi, csupán beszélgetni szeretne valakivel. – Felhívom – és Adrianne attól tartott, elsírja magát, mint amikor első ízben találkoztak. – Nagyon fogok vigyázni rá. Igen, de ki vigyáz majd rád?, tette fel magában a kérdést dr. Schroeder, miközben végigkísérte Adrianne-t a folyosón. Adrianne némán lépdelt mellette. Minden túlságosan emlékeztette a korábbi látogatásaira. Nem mindig maradt csendben. Előfordult, hogy sírt, vagy ami még rosszabb, nevetett. Amikor Phoebe-t először hozták be, meredten bámult maga elé. Adrianne akkor még csak tizenhat éves volt, ennek ellenére kivett egy szobát a közeli motelben, és nap mint nap megtette a húszmérföldes távolságot, hogy találkozzanak. Akkor az anyja három hétig egyetlen szót sem ejtett ki a száján. Pánik. Adrianne ugyanazt érezte, mint amikor első ízben lépdelt végig ezen a folyosón. Akkor biztosra vette, hogy az anyja egy keskeny kórházi ágyban fog meghalni, idegenek között. Egészen addig ebben a hitben élt, amíg Phoebe ki nem nyitotta a száját. Pedig csupán egy szót mondott. Adrianne. Ettől a pillanattól kezdve új szakasz kezdődött az életében. Mindent megtett, amit csak tudott, hogy Phoebe a lehető legjobb kezelést kapja. Mindent. Még Abdu-nak is írt egy könyörgő levelet. Amikor az apja elutasította, más lehetőség után nézett. Befordult a sarkon, és vett egy mély lélegzetet. Még mindig az újabb és újabb lehetőségeket kutatta. A Richardson Intézetben a veszélytelennek ítélt betegek tágas, ötcsillagos lakosztályhoz méltón felszerelt szobában laktak. Csak az épület keleti szárnyán szereltek rácsot a biztonsági üvegből készült ablakokra, és csak ott volt zár az ajtókon. Egy éve Phoebe is eltöltött abban a szárnyban két rettenetes hetet. Adrianne az ablak előtt ülve pillantotta meg az anyját. Frissen mosott, vörös haját úgy tűzte fel, hogy ne lógjon az arcába. Világoskék ruhát viselt. A gallérjára pillangót formázó aranybrosst tűzött. – Mama! Phoebe azonnal a lánya felé fordult. Az arca, melyre eddig nagyon vigyázott, nehogy egy véletlenül rápillantó nővér észrevegyen rajta valamit, felderült. Színészi képességei végső maradékával igyekezett leplezni a kétségbeesését. Felállt és kitárta a karját. – Addy. – Csodálatosan nézel ki – ölelte meg szorosan Adrianne, miközben mélyen beszívta az anyja illatát. Egy pillanatra újra gyerek akart lenni, aki elbújhat az anyja ölében. Majd hátrált egy lépést, és mosolya mögül igyekezett alaposan szemügyre venni az anyja arcát. – Kipihent vagy – könnyebbült meg. – Csodálatosan érzem magam, különösen most, hogy megérkeztél. Már összecsomagoltam – és hangján lehetett érezni a feszültséget. – Ugye, hazamegyünk? – Igen – bólintott Adrianne, miközben megsimogatta az anyja arcát, és arra gondolt, hogy a megfelelő döntést hozta. – Nem akarsz elköszönni senkitől? – Nem. Már mindenkitől elbúcsúztam – nyújtotta ki a kezét Phoebe. Ki akart jutni, méghozzá minél gyorsabban, de tudta, hogy egy jó színésznő éppolyan elegánsan távozik, mint ahogy feltűnik. – Nagyon kedves, dr. Schroeder, hogy maga is eljött. Mindent köszönök. – Nekem az a legnagyobb köszönet, ha vigyáz magára – fogta két tenyere közé Phoebe kezét dr. Schroeder. – Maga különleges nő, Phoebe. A lánya is különleges. Jövő héten találkozunk. – A jövő héten? – feszült meg Phoebe karja, mellyel eddig Adrianne derekát ölelte. – Be kell járnod kezelésre – magyarázta Adrianne, és igyekezett megnyugtatni az anyját. – Ambuláns beteg leszel. – De otthon fogok lakni, veled. – Ahogy mondod. Mindig elkísérlek majd, és ha itt leszel, bármiről beszélgethetsz dr. Schroeder-rel. – Rendben – nyugodott meg némileg Phoebe, és elmosolyodott. – Indulhatunk? – Hozom a holmid – emelte fel Adrianne az apró táskát, majd újra megfogta Phoebe kezét, mert megérezte, hogy az anyjának szüksége van rá. – Még egyszer köszönjük, dr. Schroeder. Gyönyörű napunk van – szólalt meg, amikor kiléptek a folyosóra. – Örül az ember szeme, amikor látja a rügyező fákat és a nyíló virágokat – léptek ki a napsütésbe. Körülölelte őket az illatos levegő. – Amikor erre járok, mindig eszembe jut, milyen jó lenne venni egy házat valahol a közelben. Köszönöm, Robert – fordult a sofőr felé, aki kivette a kezéből a táskát, majd beszállt a limuzin hátsó ülésére, az anyja mellé. – Viszont New York-ban meg azt nem értem, hogyan tudnak megélni az emberek a városon kívül. – Ott boldog vagy – nyelt nagyot Phoebe, amikor a kocsi elindult. Szökés. Ismét sikerült megszökniük.

– Mindig is tetszett. Emlékszel még az első napra, amikor Celeste-tel bejártuk a belvárost? Akkor arra gondoltam, hogy New York a világ legmesésebb városa. – Celeste is otthon lesz? – és Phoebe-nek eszébe jutottak a megrendelt jegyek, és az, hogy Celeste a repülőtéren várta őket. – Megígérte, hogy még ma átjön valamikor. Egy új darabban játszik. Phoebe pislogva nézett Adrianne-re. Hogy megnőtt a kislánya! És most csupán hazafelé tartanak, nem Abdu elől menekülnek. Adrianne-t soha többé nem fogja bántani senki. – Annyira örülök, hogy melletted állt, amíg én... amíg nem éreztem jól magam – nézett ki Phoebe az ablakon. Adrianne-nek igaza volt. Valóban gyönyörű ez a nap. Talán élete legszebb napja. – De már jobban vagyok – puszilta meg gyorsan nevetve a lányát. – Igazság szerint még sohasem éreztem magam ennyire jól. Alig várom, hogy újra dolgozni kezdjek. – Mama... Phoebe érezte, hogy felszökik benne az adrenalin. Akár a pezsgőben a buborék. – Nehogy megint rákezdj, hogy pihennem kell! Épp eleget pihentem. Nincs szükségem másra, mint egy remek forgatókönyvre – fonta össze a karját, mint aki biztosra veszi, hogy valahol most is várja egy. – Itt az ideje, hogy megint én vigyázzak rád. Ne aggódj. Amint híre megy, hogy szabad vagyok, elárasztanak ajánlatokkal. Csak dőlt belőle a szó. Optimistán álmodozott a rá váró szerepekről, a producerekről, akikkel együtt fog ebédelni, és a rengeteg utazásról, melyekre Adrianne is elkíséri. Adrianne keveset beszélt. Tudta, hogy ez a túláradó optimizmus és a fantáziálás nem egyéb, mint az anyja betegségének egy-egy tünete. Akárcsak a súlyos depresszió. Ám azok után, hogy végignézte a szenvedését, képtelen volt összezúzni az ábrándjait. – Nem szeretek arra gondolni, hogy teljesen egyedül éltél itt – szólalt meg Phoebe, amikor beléptek Adrianne lakásába. – Keveset voltam egyedül – tette le Adrianne az anyja táskáját, majd lehúzta a dzsekijét. – Celeste több időt töltött nálam, mint otthon. Nagyon komolyan vette azt a kérésed, hogy vigyázzon rám. Phoebe szemében megcsillant az aggodalom szikrája, a dzsekije nélkül Adrianne ismét csak kislánynak tűnt. Egy gyönge, sebezhető kislánynak. – Tudtam, hogy számíthatok rá. – Mindegy, emiatt már nem kell aggódnod. Celeste a jövőben is a barátom lesz. Ó, mama – ölelte át Adrianne szorosan az édesanyját. – Olyan jó, hogy itthon vagy! – Kicsikém – fogta két tenyere közé a lánya arcát Phoebe. – Nem, már egyáltalán nem vagy kicsi. Ma lettél tizennyolc éves. Nem felejtettem ám el. Ajándékot ugyan még nem tudtam venni, de... – Dehogynem, és nagyon tetszik. Nem akarod megnézni? Phoebe örült, hogy a lánya ennyire vidám. – Remélem, jó ízléssel választottam – jegyezte meg könnyedén. – A lehető legjobbal – húzta maga után Adrianne az anyját a nappaliba. Az aprócska kandalló fölött egy portré függött. Phoebe még csak huszonkét éves volt, amikor az a fénykép készült, amelyről a festő az arcképet festette. Ekkor állt szépsége csúcsán. A férfiak megőrültek érte, és a tekintetéből azt lehetett kiolvasni, hogy nem reménykednek hiába. Gazdagon felékszerezve valóságos istennőnek tűnt. A nyakában ott tündökölt a Nap és a Hold. A tűz és a jég. – Ó,Addy. – Liebernitz festette. Ő a legjobb. Kicsit bogaras, és minden jel szerint szereti megjátszani magát, de igazi művész. Kerül, amibe kerül, de mindig befejezi, amit elkezdett. – Köszönöm. – Én kaptam az ajándékot – emlékeztette incselkedve Adrianne. – Ennél már csak arra vágytam jobban, hogy végre a modell is mellettem legyen. – A nyaklánc – simított végig Phoebe a nyakán és a keblén. – Még emlékszem, milyen érzés volt viselni. Hogy húzta a súlya a nyakam. Azok a kövek varázslatosak, Addy. – Az a lánc még mindig a tiéd – nézett fel Adrianne a portréra, és mindenre emlékezett. Mindenre. – Egy nap majd újra a nyakadba akaszthatod. – Egy nap – mosolyodott el Phoebe. – Ezúttal mindent jobban fogok csinálni. Megígérem. Semmi ital, semmi gyógyszer. Nem követem el újra ugyanazokat a hibákat. – Pontosan ezt akartam hallani – lépett el mellőle Adrianne, mert csengett a telefon. – Halló. Igen. Küldje fel, kérem – tette le a kagylót, és elmosolyodott. – Az ápolónő. Már mondtam, hogy dr. Schroeder csak így engedett haza. – Igen – fordított hátat Phoebe a festménynek, és leült. – Kérlek, mama, ne nézz így rám. – Hogy ne nézzek rád? – húzta be Phoebe a nyakát. – Nem akarom, hogy fehér köpeny legyen rajta! – Rendben. Majd szólok neki. – És ne bámuljon, amikor alszom.

– Senki sem fog bámulni, mama. – Mintha ki sem jöttem volna a szanatóriumból. – Ez nem igaz! – nyúlt az anyja felé Adrianne, de Phoebe elrántotta a kezét. – Nagy lépést tettél előre. Szerintem te is hamar megkedveled. Nagyon aranyos. Kérlek, ne... ne húzd el a kezed – fejezte be tehetetlenül. – Majd megpróbálom. Valóban megpróbálta. Az elkövetkező két és fél év során Phoebe folyamatosan küzdött a betegséggel, amely látszólag mindig igyekezett legyűrni. Erős és egészséges akart lenni, de sokkal könnyebb volt lehunyni a szemét, és beletörődni az állapotába, vagy elmerülni az álomvilágban, melyben minden úgy történt, ahogy a valóságban történnie kellett volna. Amikor kiengedte a kezéből a gyeplőt, arról álmodott, hogy folyamatosan szerepekkel bombázzák, és miközben vágják az egyik filmjét, ő már a másik forgatókönyvét olvassa. Napokig képes volt boldogan lubickolni abban az eufóriában, melyet saját álomvilágában átélt. Ilyenkor úgy gondolt Adrianne-re, mint a társasági élet ifjú kedvencére, akinek a világon semmi gondja. Gazdag és mindenki szereti. Majd a világ a feje tetejére állt, és hosszú napokra elmerült a depresszióban. Még az idő múlását sem érzékelte. Azt hitte, újra a félhomályos háremben él, eszébe jutott az illata, a forróság és a kétségbeesés. Csapdába esve hallotta, ahogy Adrianne a nevén szólítja, könyörög, de arra sem maradt elég ereje, hogy válaszoljon neki. A valóságba visszavezető út minden egyes alkalommal nehezebbnek és fájdalmasabbnak bizonyult. – Boldog karácsonyt – lebegett be Celeste. Hiúzgallért viselt, a kezét pedig megtöltötték az ezüstpapírba csomagolt dobozok. Adrianne felpattant, kivette a kezéből az ajándékokat, miközben leplezetlen irigységgel mérte végig a szőrmét. – Ilyen korán meglátogatott a Télapó? – Ügy gondoltam, megérdemlem ezt az apróságot, ha már nyolc hónapja játszom az Alakban – simított végig a galléron, majd levette a kabátját, és a fotelbe dobta. – Remekül nézel ki, Phoebe – persze ez hazugság volt, de kegyes hazugság. Ráadásul Celeste valóban úgy látta, hogy a barátnője némileg jobban fest, mint néhány hete. Kevésbé volt sárgás a bőre, és Adrianne hívott egy fodrászt, aki karácsonyra rendbe szedte Phoebe frizuráját, amely így csaknem úgy tündökölt, mint fénykorában. – Olyan kedves tőled, hogy eljöttél. Tudom, hogy tucatnyi partira is meghívtak. – Azok egytől egyig undorítóak vagy unalmasak – dobta le magát egy sóhaj kíséretében Celeste a díványra, és kinyújtóztatta erős, még mindig formás lábát. – Te is tudod, hogy nincs más, akikkel szívesebben töltenem a karácsonyt, mint te és Addy. – Még Kenneth Twee sem rúghat labdába mellettünk? – kérdezte Phoebe, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ez már régi történet, drágám – vigyorgott Celeste, miközben mindkét karjával átölelte a dívány támláját. – Kenneth túlságosan higgadt és megfontolt hozzám – emelte fel a kezét, amikor megérezte maga mögött Adrianne-t. – Idén különösen szépen feldíszítetted a fát. Még saját magadat is felülmúltad. – Valami különlegeset akartam – fogta meg a kezét Adrianne, és Celeste érezte, mennyire feszült. – Sikerült – nézte meg Celeste alaposan a karácsonyfát, melynek minden egyes ágán kézzel festett, egyedi díszek függtek. Táncoló tündérek, repülő rénszarvasok és csillogó angyalkák. – Ezeket a díszeket csináltátok annak az alapítványnak, amelyik sérült gyerekeket támogat? – Igen. Szerintem remekül sikerültek. – Mintha mindegyik a te kezed munkáját dicsérné. – Azért ez nem egészen így van – lépett Adrianne a fa mellé, és megigazított egy könnycsepp alakú díszt. – De elértük a kitűzött célt. Olyan sikerünk volt, hogy talán jövőre is megismételjük – fordult vissza Celeste felé. A háta mögött valósággal szikrázott a karácsonyfa. – Mit szólnál egy pohárka tojáslikőrhöz? – Gondolatolvasó vagy, kedvesem – rúgta le Celeste a cipőjét. – Mrs. Grange nem hagyott karácsonyi süteményt? – Reggel sütöttem frisset. – Akkor hozd be – simított végig az üres hasán Celeste. – Amúgy is megújítottam a tagságim a konditeremben. – Egy perc, és jövök – vetett aggodalmas pillantást az anyja felé Adrianne, és kisietett. – Adrianne abban reménykedett, hogy havazni fog – nézett ki Phoebe az ablakon, és hagyta, hogy a színes lámpafüzér elhomályosítsa a látását. – Emlékszel még az első közös karácsonyunkra, közvetlenül azelőtt, hogy elmentünk Hollywood-ba? Sohasem felejtem el Adrianne arcát, amikor meggyújtottuk a gyertyákat a fán. – Mint ahogy én sem. – Azon tűnődöm, mi lett azzal a hógömbbel, amit tőlem kapott – dörzsölte meg Phoebe a szemét. Úgy érezte, mostanában állandóan fáj a feje. – Szerettem volna, ha ma este elmegy, és szórakozik egy kicsit. – A karácsonyt az emberek a családjukkal szokták tölteni.

– Igazad van – dobta hátra Phoebe a haját, és mindenáron igyekezett jól érezni magát. – Nagyon elfoglalt. Rengeteget jótékonykodik. Társaságba jár. Utána órákat tölt a számítógép előtt. Fogalmam sincs, mit csinál, de úgy látom, boldog. – Akkor nem maradt más dolgunk, csak dugjuk össze a fejünket, és hozzuk össze egy csinos fiúval. Phoebe nevetve nyújtózkodott egyet. – Ugye, milyen nagyszerű lenne? Mielőtt észbe kapnánk, már nagymamának hívnának bennünket. – Akar valaki pohárköszöntőt mondani? – egyensúlyozott be Adrianne egy hatalmas tálcát. – Ti meg min vihogtok? – Vihogni csak tizenéves fruskák szoktak – igazította ki Celeste. – Édesanyáddal csupán kifinomultan kuncogtunk. Istenem, az ott csak nem fahéjas süti? – Csak némi egyszerű sütemény a kifinomult ízlésű embereknek – kínálta meg Adrianne, s kitöltötte a szerecsendióval ízesített tojáslikőrt. – Annak örömére, hogy egy újabb karácsonyt tölthetek el azokkal, akiket a legjobban szeretek. – És ezen kívül még legalább százat – kortyolt bele Celeste az italába. Még legalább százat, csengett Phoebe fülében a mondat. Úgy érezte, Celeste gúnyolódik vele. Mosolyt erőltetett az arcára, és ő is a szájához emelte a poharát. Miért gondolna vidáman a hosszú évekre, amikor sokszor egyetlen nap is kínszenvedés? Ám ezt Adrianne nem tudhatja meg. Phoebe a lányára emelte a tekintetét. Látta, hogy Adrianne őt nézi, és az arcára lassan kiül az aggodalom. Próbált szélesebben mosolyogni, de amikor letette a poharát, a keze finoman megremegett. – Hallgassunk egy kis zenét – kulcsolta össze reszkető ujjait, de még akkor sem nyugodott meg, amikor Adrianne felállt, és bekapcsolta a hifit. Úgy érezte, száz és száz szempár figyeli, hogy mikor követ el valami hibát. De ha iszik, akár csak egy kortyot is, megszűnik a fejében érzett lüktetés, és újra tisztán tud majd gondolkodni. – Phoebe? – Tessék? – rezzent össze Phoebe, és megrémült, hogy Celeste olvas a gondolatai között. Hiszen ő mindig is túlságosan sokat látott és akart. Miért vár mindenki olyan sokat tőle? – Azt kérdeztem, mi a véleményed arról a jótékonysági bálról, amit Adrianne szilveszterre tervez? – szorította meg aggodalmasan barátnője kezét Celeste. – Ugye milyen csodálatos szervező a lányod? – Igen. – Csendes éj? Csak nem a Csendes éj szól a rádióból? Phoebe emlékezett, hogy ezt a karácsonyi dalt még Jaquir-ban megtanította a lányának. Ez volt az egyik közös titkuk a sok közül. Neki még most is vannak titkai. Mindennek nyugta mély. Neki is nyugodtnak kell maradnia, hiszen mindenki őt figyeli. – Biztos vagyok benne, hogy hatalmas siker lesz – pillantott Celeste Adtianne-re, és némán üzent a tekintetével. – Én nem csupán biztos vagyok benne, de számítok rá – húzódott közelebb Phoebe-hez, és megfogta a kezét. A jobb napokon az anyjának nem is volt szüksége ennél többre. – Remélem, sikerül akár kétszázezret is összegyűjtenünk a hajléktalanoknak. Habár nem vagyok benne biztos, hogy egy pezsgős vacsorával egybekötött gála a legmegfelelőbb New York hajléktalanjainak a megsegítésére. – Minden megfelel, amivel pénzt tudtok gyűjteni valami jó ügyért – nyugtatta meg Celeste. Adrianne egy pillanatra rámosolygott, majd Phoebe felé fordult. – Igen, én is azt hiszem. Teljes szívemből. A nemes cél mindig szentesíti az eszközt. – Elfáradtam – és Phoebe még azt sem bánta, hogy meglehetősen nyűgösnek hallatszik a hangja. Mindent megtett, hogy meneküljön az őt figyelő szemek, a kimondatlan elvárások elől. – Azt hiszem, felmegyek aludni. – Felkísérlek. – Ne butáskodj – de amikor a lánya szemébe nézett, Phoebe bosszúságát mintha elfújták volna. – Maradj idelent Celeste-tel, és élvezzétek a karácsonyt – ölelte meg szorosan Adrianne-t. – Reggel találkozunk, kicsikém. Majd jó korán kelünk, és kibontjuk az ajándékokat. Éppen úgy, mint amikor még kislány voltál. – Rendben – emelte fel Adrianne a fejét, hogy az anyja megpuszilja az arcát, és próbálta figyelmen kívül hagyni, milyen törékennyé vált Phoebe egykor izmos, életerős teste. – Szeretlek, mama. – Én is szeretlek, Addy. Boldog karácsonyt – majd Celeste felé fordult, és megfogta mindkét kezét. – Neked is boldog karácsonyt. – Boldog karácsonyt, Phoebe – puszilta meg jobbról és balról a barátnőjét Celeste, majd hirtelen ötlettől vezérelve szorosan magához ölelte. – Aludj jól. Phoebe felment az emeletre. Közben egyszer megállt, visszanézett, és látta, hogy Adrianne a portréja előtt áll. A lánya a fiatal és gyönyörű Phoebe Spring arcképét nézte, akinek a nyakában ott csillogott a Nap és a Hold. Phoebe rámosolygott, majd folytatta az útját az emeletre. – Kérsz még egy pohár tojáslikőrt? – kérdezte gyorsan Adrianne, ám mielőtt az üveghez nyúlt volna, Celeste elkapta a kezét. – Ülj le, drágám. Előttem nem kell megjátszanod magad. Szívszakasztó volt a látvány. Adrianne ereje lassan, fokról fokra enyészett el. Először az ajka kezdett remegni, majd elmosódott szeme előtt a világ. Ereje reménytelenséggé olvadt. Végül lerogyott, a tenyerébe

temette az arcát, és zokogni kezdett. Celeste szó nélkül melléje ült. Arra gondolt, hogy gyerekkorában Adrianne nem sírt eleget. Pedig a könnyek időnként sokkal többet segítenek, mint a szavak vagy a támaszt nyújtó kéz. – Fogalmam sincs, miért csinálom. – Mert még ez is jobb, mint sikoltozni – a lakásban egyetlen csepp alkohol vagy gyógyszer sem volt. Még gyógybrandy sem. – Főzök neked egy teát. Adrianne megtörölte a szemét. – Ne, már minden rendben. Jól vagyok. Komolyan – dőlt hátra, és valóban igyekezett megnyugodni. Már megtanulta, hogyan enyhítse a tagjaiban és a lelkében összegyűlt feszültséget. Sokat segített, ha túl akart élni egy-egy napot. – Nem vagyok túl ünnepi hangulatban. – Mit szólnál ahhoz, ha ünneplés helyett elbeszélgetnél egy jó baráttal? Adrianne lehunyta a szemét, hátrahajtotta a fejét, és megfogta Celeste kezét. – Mire mennénk nélküled? – Az utóbbi időben nem segítettem túl sokat. Az elmúlt néhány hónapban a színház emésztette fel az erőm nagy részét. Most viszont itt vagyok. – Olyan nehéz nézni – tartotta még mindig hátra a fejét Adrianne. Eddig nem is sejtette, milyen megkönnyebbülést hozhat néhány könnycsepp. Üresnek érezte magát, és ez egyáltalán nem volt az ellenére. – Ismerem a jeleket. Már megint elmerül a saját világába. Pedig küzd ellene. Próbálkozik, de ettől csak még szörnyűbb látni. Hetekig küzd a depresszió ellen, de végül mindig veszít. – Még mindig jártok dr. Schroeder-hez? – Bent akarja tartani anyát az intézetben – állt fel türelmetlenül Adrianne a heverőről. Úgy döntött, elég az önsajnálatból. – De megegyeztünk, hogy megvárja vele az új évet, mert mamának mindig sokat jelentettek az ünnepek. Ezúttal viszont... – nézett fel a portréra. – Holnapután visszaviszem. – Annyira sajnálom, Addy. – Sokat beszélt róla – és Adrianne hangjából Celeste azonnal megértette, hogy a lány az apjára céloz. – A múlt héten kétszer is úgy találtam rá, hogy csak ült és zokogott. Miatta. Az ápolónő elárulta, hogy megkérdezte tőle, mikor fogja meglátogatni. Még a frizuráját is rendbe akarta tetetni, hogy szép legyen, amikor megérkezik. Celeste visszafojtott egy káromkodást. – Összezavarodott. Adrianne nevetve pillantott hátra a válla fölött. – Összezavarodott? Igen, nagyon is. Ezt teszik a kábítószerrel eltöltött évek. Volt, amikor le kellett kötözni, és csövön át etették. Volt, amikor egyedül még fel sem tudott öltözni. Máskor meg végigtáncolta volna az éjszakát. De miért, Celeste? Miért zavarodott össze? Majd én megmondom. Miatta. Mindennek Abdu az oka. Esküszöm, hogy egyszer még megfizet azért, amit vele tett. Celeste látta Adrianne szemében a jeges gyűlöletet, és felállt. – Tudom, mit érzel. Igen, tudom – ismételte meg, amikor Adrianne csak a fejét csóválta. – Én is nagyon szeretem édesanyádat, és gyűlölöm nézni, min megy keresztül, de nem tesz jót neked, ha sokat gondolsz Abdura, és a valamiféle bosszút forralsz. Phoebe-n pedig pláne nem segít. – A nemes cél mindig szentesíti az eszközt – ismételte meg Adrianne. – Minél nemesebb, annál inkább. – Nem tetszik, amikor így beszélsz, kedvesem – és annak ellenére, hogy Celeste gyűlölte Abdu pártját fogni, úgy vélte, pillanatnyilag ez lesz a legjobb. – Tudom, hogy ő okozta Phoebe legtöbb problémáját, de az elmúlt években valamit vissza is adott azzal, hogy fizette a gyógykezelését és a kiadásai egy részét. Adrianne némán a portré felé fordult. Tudta, még nem jött el az ideje, hogy bevallja: mindez hazugság. Hazudott Celeste-nek. Egyetlen centet sem kaptak Abdu-tól. Előbb vagy utóbb persze mindent bevall majd neki, de egyelőre nem tudta eldönteni, mihez kezdene Celeste, ha kiderülne, honnan van pénzük. – Csak akkor leszek elégedett – fonta karba a kezét Adrianne, mert hirtelen úgy érezte, nagyon lehűlt a szoba –, ha visszaszerzem a Napot és a Holdat. Megígértem neki, hogy egyszer még a nyakába akaszthatja. Így végre Abdu is megtudja, mennyire gyűlölöm. Ha mindez sikerül, akkor elmondhatom, hogy tiszta lappal kezdhetem újra az életem.

MÁSODIK RÉSZ AZ ÁRNYÉK Őmaga az árnyék, ki árnyékokat kerget. HOMÉROSZ Zsiványból lesz a legjobb pandúr. THOMAS FULLER

Tizedik fejezet New York, 1988. október Egy fekete kesztyűbe bújtatott, hajlékony kéz haladt egyre feljebb és feljebb a vékony, ám annál erősebb kötélen, amelyre egyenlő távolságra csomókat kötött. Manhattan utcái ötvenemeletnyi mélységben csillogtak alatta a hajnali esőben. Tudta, hogy minden a megfelelő időzítésen múlik. A biztonsági rendszer jó volt, nagyon jó, de nem kijátszhatatlan. Feltörhetetlen rendszer nem létezik. Az előkészületekhez elég néhány órát a rajztábla és a számítógép mellett tölteni. Azzal, hogy kikapcsolta a riasztórendszert, tulajdonképpen elvégezte a munka oroszlánrészét. A folyosókat pásztázó kamerák miatt választotta a behatolásnak ezt a cseppet sem veszélytelen módját. Belülről nem sikerülhetett volna, de szerencsére akadt egy kerülőút. Mindig akadt kerülőút. Az eső még szitált, de a szél elült. Ellenkező esetben a kötél végén himbálózó alakot nekicsapja a téglafalnak. A mélyben az utcalámpák szivárványt festettek a pocsolyákra az égen a felhők eltakarták a csillagokat. Viszont a feketébe öltözött betörő nem nézett se le, se fel. Szemöldökén gyöngyözött az izzadság az arcára simuló maszk alatt, de nem a félelemtől, hanem a koncentrálástól. Lejjebb csúszott egy lábnyit, miközben falnak vetett lábbal egyensúlyozott. Rugalmas, erős bokáját egy futó vagy egy versenytáncos is megirigyelhette volna. A tolvaj teste és tudata legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint a magával cipelt szerszámok, melyekkel kinyit bármilyen zárat vagy hatástalanítja a riasztórendszereket. Az utcán alig mozdult valami. Csupán időnként tűnt fel utasra vadászva egy-egy magányos taxi. A sofőrök részegeket kerestek, akiket megfelelő díjazásért cserébe elszállíthatnak valami kevésbé elegáns környékre. Hajnali négykor még New York-ban sincs nagy élet. Ámbár az sem jelentett volna túl sok különbséget, ha egy rezesbanda masírozik odalent. A feketébe öltözött alak számára a kötélen kívül nem létezett semmi más. Egyetlen elhibázott fogás, egy rossz mozdulat egyet jelentett a zuhanással. A siker viszont... a mindenséget kínálta. Óvatosan, hüvelykről hüvelykre közeledett a keskeny, rácsos, virágokkal telerakott erkélyhez. Élesen látta a téglák repedéseit, hézagait, és az egyenetlen habarcsot. Ha az odalent támolygó részeg felnéz, és képes fókuszálni a tekintetét, csak egy apró, a falon felfelé iparkodó rovart lát. Senki sem hitt volna neki. Ezen a kótyagos reggelen még sem hitt volna a saját szemének. Csábító volt a lehetőség, hogy az utolsó néhány lábnyi távolságot egyetlen hatalmas ugrással tegye meg. Ám a fekete alak, akinek már sajgott a válla és a háta, türelmesen lógott a levegőben. Hallgatott az ösztöneire. Fekete tornacipő érintette az erkélykorlátot. Először lecsúszott, majd támaszt talált. A kurta, elégedett nevetést nem hallotta senki. Most, hogy megvetette a lábát az erkélyen, arra is jutott ideje, hogy lepillantson New York-ra. A hatalmas, kiváltságos város csaknem befogadta, de igazán sohasem lelt otthonra benne. Ám rideg csillogása, melyből hiányzott minden szánalom, számtalan lehetőséget ígért. A Central Park úgy festett ebben az évszakban a magasból, mint egy fényekből szőtt rongyszőnyeg, egy fenségesen vidéki táj. A fák arany-, bronz- és skarlátvörös ruhát öltöttek, így várták Kanadából a jeges szelet, amely majd lesöpri a lombkoronájukat. A Central Park West csöndbe burkolózott. Az ajtónállók és kutyasétáltatók világa volt ez, az orvosoké és az örökölt pénzé. Annak ellenére, hogy a város szerves részének számított, egy egész világ választotta el az igazi nyüzsgéstől és rohanástól. Vagy legalábbis jó néhány perc taxizás. A fákon és a vízgyűjtőkön túl toronyházak törtek az ég felé, jóval magasabbak ennél a régi, elegáns bérháznál. Talán valóban azok jelentették a jövőt. A jelent mindenképpen. A sötétben viszont csupán árnyaknak tűntek, bennük mindazzal, amit ember megvásárolhatott, eladhatott vagy megkívánhatott. Persze némileg

mocskosabb körülmények között az utca is ugyanezt kínálta. A luxusnak és a szenvedélynek megvolt a maga ára. New York tudta ezt, és egyáltalán nem viselkedett szemérmesen. A város aludt. Igyekezett kipihenni magát napkelte előtt, és erre csupán néhány órája maradt. Energiája azonban most is ott lüktetett a levegőben: hatalmas győzelmek, szörnyű bukások, és minden, ami a kettő közé esik. Akadtak emberek, akik már mindezt megtapasztalták. A tolvaj is közéjük tartozott. Hátat fordított a korlátnak, átvágott az erkélyen, és az ajtó mellé térdelt. Már csak egy zárat kellett feltörnie, amely nem nyújtott többet a biztonság illúziójánál. Sötét bőrtáskájából előhúzott egy apró szerszámkészletet. Maga is elismerte, hogy a tulajdonos remek zárat választott, mégis kevesebb mint két perc alatt sikerült feltörnie. Nem sokan akadtak, akik kevesebb idő alatt is megbirkóztak volna vele. Amikor az ajtó egy kattanással kinyílt, eltette a szerszámait. Egy jó tolvajt csak a rend, a fegyelem és a figyelem menthet meg a börtöntől. Márpedig ő nem akart rács mögé kerülni. Ahhoz túlságosan sok tennivaló várt rá. A jövő viszont még várhat. Ma éjjel nem szabad másra gondolnia, mint a jéghideg gyémántokra és az égővörös rubintokra. Csakis az ékszert éri meg ellopni. Azoknak lelkük van, vagy ami talán még fontosabb, mindenkiből tiszteletet váltanak ki. Még a legsötétebb kő is úgy kacérkodik az emberrel, akár egy tüzes szerető. Egy festményt, legyen akármilyen szép, csak tisztes távolból lehet csodálni. A pénz rideg, élettelen és gyakorlatias. Az ékszer ezzel szemben személyes. Ez a tolvaj minden egyes betörést személyes ügynek érzett. Tornacipője meg sem csikordult a csillogó padlón. A levegőben lebegő padlófény szaga összekeveredett az ősz illatával, és valahogy otthonossá tette a szobát. A tolvaj mélyen beszívta, és elmosolyodott, ám mindez csak egy pillanatig tartott. Zsákjában egy erős lámpa is rejtőzött, de nem volt rá szüksége. Indulás előtt gondosan memorizált minden adatot. Három lépés, majd jobbra. Hét lépés, és balra. Itt kell lennie az emeletre vezető lépcsőnek. A korlátot bronzlevelek és angyalkák díszítik. A falmélyedésben egy értéktelen szobor. A tolvaj oda sem fordította a fejét. Tovább ment a könyvtárba. A páncélszekrényt Shakespeare összes művei mögé rejtették. Abban a pillanatban, amint megnyomta az Otello gerincét, éles fény öntötte el a helyiséget. Megpördült. – Ahogy mondani szokták – közölte egy kellemes csengésű hang –, lebuktál. Neonrózsaszín hálóköntöst viselő nő állt az ajtóban, sápadt, szögletes arca csillogott az éjszakára rákent krémtől, szőke, itt-ott őszes haját hátrafésülte a homlokából. Első pillantásra fiatal negyvenesnek tűnt. Ő negyvenötnek mondta magát, és ezzel csak öt évet tagadott le a valós korából. Alacsony volt és fegyvertelen, leszámítva a kezében tartott banánt. A fejét színpadiasan felszegte, és a gyümölccsel a tolvaj felé mutatott. – Bumm! A tolvaj méltatlankodva ledobta magát egy kényelmes bőrfotelbe. – A francba, Celeste, mit csinálsz te itt? – Banánt eszek – harapott bele a banánba Celeste. – És te? Miért settenkedtél be a könyvtárba? – Gyakorlok – felelt halk, száraz, ám határozottan női hangon a tolvaj, és elkezdte lehúzni a kesztyűjét. – Nem sok hiányzott hozzá, hogy kipucoljam a széfet. – Hála Istennek, hogy most jutott eszembe rászabadulni a hűtőszekrényre – suhant át Celeste a szobán, mintha csak színpadon lenne. Mozgásán sok mindenki rajta hagyta a nyomát Lady Macbeth-től Blanche DuBoisig. Mégis, a lelke mélyén ugyanaz a kemény New Jersey-i lány maradt, aki kitartásának köszönhetően meghódította a Broadway-t. – Drága Adrianne, nem akarlak kritizálni, de nem igazán nevezhető betörésnek, amikor kulcsod van az ajtóhoz. – Nem használtam – húzta le Adrianne duzzogva az álarcát. – A tetőről ereszkedtem le. – A tetőről... – vett Celeste egy mély lélegzetet, és tudta, hogy most nincs itt az ideje a kiabálásnak. Inkább leült Adrianne-nel szemben. – Megőrültél? Adrianne vállat vont. Sokszor nekiszegezték már ezt a kérdést. – Majdnem sikerült. Csak akaraterő kérdése. – Ezek szerint az én hibám, hogy kudarcot vallottál. – Most már nem számít, Celeste – hajolt előre Adrianne, és megfogta az idősebb nő kezét. Celeste bal gyűrűsujján egy zafírköves, a jobbon pedig egy gyémántgyűrű csillogott. Adrianne vele ellentétben nem viselt ékszert. Mindet el kellett adnia, még a karrierje kezdete előtt. – El sem hinnéd, milyen érzés lepillantani a városra. Csendes és elhagyatott. – Olyan őrültség. – Tudok vigyázni magamra – nyalta meg a felső ajkát Adrianne. A szája széles volt, akárcsak az anyjáé. – Most arra gondolsz, miért nem jelzett a riasztó? Celeste megigazgatta a hálóingét. – Azt hiszem, nem szeretném tudni. – Celeste. – Rendben. Miért? – Akkor kapcsoltam ki, amikor nálad vacsoráztam.

– Nagyon szépen köszönöm! Védtelenül hagytál a világgal szemben. – Tudtam, hogy visszajövök – állt fel Adrianne, mert az adrenalin még mindig dolgozott benne, és járkálni kezdett. Alacsony, törékeny nő volt. Úgy mozgott, akár egy táncos. Vagy egy tolvaj. Egyenes szálú haja, amely a lapockájáig ért, lebegve úszott utána, amikor megfordult. – Alaposan átgondoltam, és kiderült, hogy nem is olyan nehéz. Megbütyköltem a riasztót, így amikor élesítetted, egyben rövidre zártad az erkélyajtót felügyelő áramkört. Néhány órája besétáltam, és elbeszélgettem a biztonsági őrrel. A feleségének megint kiújult a reumája. – Sajnálattal hallom. – Beadtam neki, hogy nem érzed túl jól magad, és hoztam neked egy csokor virágot. Amikor az egyik lakó felhívta, és nem figyelt rám, kihasználtam a helyzetet, és fellopakodtam a lépcsőn. Celeste felvonta az egyik szemöldökét. Ezt a mimikát évtizedekkel korábban fejlesztette tökélyre. – Egész jól éreztem magam, amíg néhány perce észre nem vettelek. – Felvonóval mentem az ötvenedikre, majd onnan a tetőre – folytatta Adrianne. – A kötelet a zsákban hoztam magammal. Átléptem a korláton, leereszkedtem és besurrantam. – Ötven emelet, Adrianne – és Celeste a dühével próbálta leplezni a félelmét. – A francba, mit mondjak, ha történik veled valami? Adrianne hercegnő azért zuhant le a házam tetejéről és kenődött szét a Central Park Westen, mert éppen gyakorolt? – Nem zuhantam le – mutatott rá Adrianne. – És ha nem éppen most jut eszedbe megdézsmálni a banánt, már rég eltűntem volna, zsebemben az ékszereiddel. – Belátom, igazán tapintatlanul viselkedtem. – Ne is törődj vele, Celeste – veregette meg Celeste karját Adrianne, majd leült a fotel karfájára. – Habár szívesen megnéztem volna az arcodat, amikor a kezedbe nyomom a rubin nyakéked. Viszont ha már így alakult, ennyivel is megelégszem – húzott elő a válltáskájából egy szarvasbőr erszényt, és kiöntött belőle egy marék gyémántot. – Istenem! – Káprázatos, igaz? – emelt a fény felé Adrianne egy nyakláncot. A csiszolt kövek sorából kitűnt a középső, nagyobb gyémánt, amely tökéletesen illett egy nő dekoltázsába. A nyakék mintha rideg életre kelt volna, miközben Adrianne próbaképpen megforgatta a tenyerében. – Összesen nagyjából hatvan karát, enyhén rózsaszínes gyémánt. Kiváló munka. Tökéletes az egyensúlya. Még egy vén csoroszlya nyakát is életre kelti. Celeste hirtelen úgy érezte, innia kell valamit. Felállt, odalépett a francia rokokó bárszekrényhez, és elővett egy üveg brandyt. – Eredetileg melyik vén csoroszlyáé volt ez a lánc, Addy? – Dorothea Barnsworth-é – nyúlt vissza Adrianne a táskájába, és előkotorta a lánchoz tartozó fülbevalót. – Ez is gyönyörű, nem gondolod? Celeste csupán futó pillantásra méltatta a több ezer dollárt érő jégkristályokat. – Igen, Dorothea. Ezért tűnt ennyire ismerősnek – kínált Adrianne felé egy poharat. – Long Island-en lakik. A háza valóságos erőd. – A biztonsági rendszere viszont komoly hiányosságokkal küzd – kortyolt bele az italába Adrianne. A brandy kellemesen átmelegítette a testét. – A karkötőt is megmutassam? – A múlt héten már láttam. Az őszi bálon. – Jól éreztem ott magam – rázta meg Adrianne a fülbevalót. Úgy becsülte, mindegyik darab úgy tízkarátos lehet. Egy lupét is hordott magával. Nem akart egy marék bizsuval távozni Long Island-ről. – Egy jó orgazda kétszázezret is megad ezért a néhány csecsebecséért. – Kutyát is tart – motyogta Celeste a poharába. – Dobermannokat. Öt dobermannt. – Hármat – javította ki Adrianne, majd az órájára pillantott. – Már biztosan magukhoz tértek. Rettenetesen megéheztem, Celeste. Van itt valahol még egy banán? – Beszélnünk kell. – Beszélj csak, én addig eszem – és amikor Adrianne elindult a konyha felé, Celeste erejéből csupán egy frusztrált káromkodásra futotta. – Be kell kapnom valamit arra a rengeteg friss levegőre, amit ma éjjel szívtam. Krisztusom, milyen hideg van odakint, Long Island-en! Teljesen átfagytam a szélben. Apropó, ha már itt tartunk, a vidrabundám a tetőn hagytam. Celeste lerogyott a konyhaablak előtt álló székre, és a tenyerébe temette az arcát, miközben Adrianne átkutatta a hűtőt. – Mióta csinálod ezt, Addy? – Mi ez? Az, erdeigomba-pástétom. Csúcs – hallotta a háta mögül a lemondó sóhajt, mire mosolyt erőltetett az arcára. – Szeretlek, Celeste. – Én is téged, kedvesem, de már öregszem. Gondolj a szívemre. Adrianne egy gombakrémmel, szőlővel és vajas keksszel megrakott tálcát egyensúlyozva fordult vissza feléje. – Az ismerőseim közül neked van a legerősebb és legnagyobb szíved – puszilta meg Celeste arcát. Az orrát megütötte az éjjeli krém megnyugtató illata. – Miattam ne izgulj, Celeste! Nagyon jó vagyok abban, amit csinálok. – Tudom – ráadásul ki hinne neki?

Celeste vett egy mély lélegzetet, és alaposan megnézte a vele szemben ülő fiatal lányt. Adrianne, Jaquir hercegnője, Abdu ibn Faisal Rahman al-Jaquir király és Phoebe Spring, a filmcsillag lánya, aki huszonöt éves, a felső tízezer tagja, sokat jótékonykodik, az újságírók kedvence... és ékszertolvaj. Ki gyanakodna rá? Celeste éveken át szoktatta magát a gondolathoz. Az elbűvölő kislányból elbűvölő fiatal nő lett. Bronzbarna bőrt, sötét szemet és hajat örökölt az apjától, és határozott vonásokat, erős csontokat az anyjától. Már-már betegesen sovány alkatában egyszerre volt jelen mindaz, ami egzotikus és kifinomult. A szája annyira emlékeztette Phoebe-re, hogy Celeste-nek mindig belesajdult a szíve, amikor rápillantott. Sötét, mandulavágású, éles szemét viszont teljes egészében Abdu-tól örökölte, még akkor is, ha határozottan állította, hogy az apja soha semmit nem adott neki. Az anyjától örökölte a szívét, a belőle áradó meleg szeretetet és kitartást. Az apjától a hatalom- és bosszúvágyat. – Már nem szükséges folytatnod, Adrianne. – De igen, nagyon is szükséges – kapott be Adrianne egy kekszet. – Phoebe meghalt, drágám. Nem hozhatjuk vissza. Adrianne egy pillanatra ismét fiatal, sebezhető kislánynak tűnt. De csak egy pillanatra. Gyorsan megacélozta a tekintetét, és megkente gombakrémmel a következő kekszet. – Tudom, Celeste. Nálam jobban senki sem tudja. – Kedvesem – fogta meg gyöngéden a kezét Celeste. – Phoebe volt a legjobb barátnőm. Most pedig te vagy az. Tudom, hogy mennyit szenvedtél mellette és érte, és mindent megtettél, hogy segíts rajta. Viszont most már nincs szükség arra, hogy ilyen nagy kockázatot vállalj. Igazság szerint korábban sem volt. Mindig segítettem. – Igen – fordította meg Adrianne a kezét. A tenyerük összesimult. – Mindig segítettél. Ha hagyom, még a számlákat, az orvost és a gyógyszert is kifizeted. Sohasem felejtem el, mennyi mindent tettél mamáért és értem. Nélküled nem él ilyen sokáig. – Te éltetted. – Igen, ez igaz. Éppen ezért én is mindent miatta tettem és teszek. Miatta szövök terveket. – Addy... – ijedt meg Celeste, de nem Adrianne szavaitól, hanem rideg, tényszerű hangjától. – Addy, már több mint tizenhat éve elmenekültél Jaquir-ból, és öt éve Phoebe is meghalt. – Tehát minden egyes eltelt nappal nő Abdu adóssága. Ne nézz így rám, Celeste! – vigyorodott el Adrianne, és próbálta valamivel feldobni a hangulatot. – Mihez kezdenék e nélkül a kis... hobbim nélkül? Pontosan az lenne belőlem, aminek a sajtó megpróbál beállítani. Egy gazdag, nemesi címmel felruházott társasági pillangó, aki időnként jótékonykodik, miközben egyik bálból megy a másikba – húzta el a száját, majd nagyot harapott a pástétomos kekszből. – A társasági rovat szerint nem vagyok más, csupán egy újabb unatkozó, nagyvilági nő, akinek nincs semmi dolga, ellenben annál több a pénze. Nem baj, hadd higgyék csak ezt. Itt, és Jaquir-ban is. Neki is ezt kell hinnie – és Celeste azonnal tudta, hogy Adrianne az apjáról beszél. – Ez csak megkönnyíti a dolgomat. – Nincs szükséged pénzre, Addy. – Nincs – pillantott Adrianne a brandyjébe. – Jól fektettem be a vagyonom. Gondtalanul élhetnék életem végéig. Viszont ez már nem a pénzről szól, Celeste. Talán soha nem is arról szólt – emelte fel a fejét, és szemében megcsillant a lopott gyémántok félelmetes, jéghideg dühe. – Nyolcévesen érkeztem Amerikába. Már akkor tudtam, hogy egy nap visszamegyek, és elhozom azt, ami az anyámé. Ami az enyém. – Biztosan megbánta. Abdu már biztosan megbánta. – Talán eljött a temetésre? – csattant fel Adrianne, majd felállt az asztaltól, és járkálni kezdett a konyhában. – Egyáltalán tudomásul vette, hogy Phoebe meghalt? Hiszen hosszú évekig még arról sem vett tudomást, hogy él! – dőlt neki a konyhapultnak, és igyekezett visszanyerni az önuralmát. Amikor folytatta, már sokkal higgadtabban csengett a hangja. – Persze a szó legszorosabb értelmében az anyám már réges-rég nem élt. Ő ölte meg, Celeste, még amikor túl fiatal volt ahhoz, hogy védekezzen. Hamarosan eljön az idő, és megfizet azért, amit tett. Nagyon is hamar. Celeste érezte, hogy jeges borzongás fut végig a gerince mentén. Emlékezett rá, milyen volt Adrianne nyolcéves korában. A szeme már akkor is sötéten, űzötten, és valahogy túlságosan bölcsen tekintett a világba. – Azt hiszed, Phoebe ezt akarná? – Szerintem értékelné a benne rejlő iróniát. El fogom lopni a Napot és a Holdat, Celeste. Pontosan úgy, ahogy megígértem neki, és magamnak. Abdu pedig nagyon sokat fog fizetni azért, hogy visszakapja – fordult meg Adrianne, majd elmosolyodott, és Celeste felé emelte a poharát. – Viszont addig sem rozsdásodhatok be. Hallottad, hogy Lady Fume a jövő hónapban valami gálát szervez London-ban? – Addy... – Lord Fume, az a vén kecske több mint negyedmilliót csengetett ki a felesége smaragdjaiért. Pedig nem is áll neki jól a smaragd. Sápadttá teszi a bőrét – hajolt előre nevetve Adrianne, és megpuszilta Celeste arcát. – Menj és aludj még egy kicsit, drágám. Egyedül is kitalálok. – Az ajtón? – Természetesen. Ne felejtsd el, hogy vasárnap együtt reggelizünk a Palm Court-ban. Én fizetek. Ezzel Adrianne elviharzott. Kifelé menet még eszébe jutott, hogy fel kell ugrania a tetőre a bundájáért.

Adrianne még az anyja térdén ülve leste el a sminkelés fortélyait. Phoebe megmutatta, hogy némi festékkel és egy szemceruzával éveket lehet fiatalítani egy emberen. Vagy éppen ellenkezőleg. Tudását a színházban, Celeste mellett tökéletesítette. Hiába töltött negyedszázadot a világot jelentő deszkákon, Celeste még mindig saját kezűleg készítette a sminkjét, és minden trükköt ismert. Adrianne remekül ötvözte ezt a kettőt, miközben átváltozott Rose Sparrow-vá, az Árnyék barátnőjévé. Háromnegyed órájába került, de elégedett volt az eredménnyel. Szürke kontaktlencsével titkolta el a szeme valódi színét, és táskát varázsolt alája. Fél hüvelykkel megnyújtotta az orrát, és kitömte az arcát. Barna bőrét betegesen sárgára festette. Fejére kézzel készült drága vörös parókát tett, a fülében olcsó üveggyöngy függött. Ahogy elhátrált az embermagas tükörtől, és ellenőrizte az álruháját, a szájába dobott egy epres rágógumit. Olyan rettenetesen ízléstelennek találta, hogy elvigyorodott. Jobb nem is lehetne. Kipárnázott csípőjét fekete gumifűző fogta formába, tűsarkú cipője pedig háromhüvelyknyit emelt a magasságán. A vállán olcsó műszőrme boa lógott. Elégedetten az orrára biggyesztette üveggyöngyökkel díszített, ferde vágású napszemüvegét, és megindult kifelé. A személyzeti felvonót választotta. Vigyáznia kellett: senki sem ismerheti fel benne Adrianne hercegnőt. Éppen úgy, mint ahogy Adrianne hercegnőben sem ismerhetik fel az Árnyékot. Viszont arra sem vágyott, hogy valaki észrevegye, amint Rose elhagyja Adrianne tetőtéri lakását. Az utcára érve mintha észre sem venné a közelben várakozó taxikat, a földalatti felé indult. Műbőr táskájában egy marék gyémánt lapult. Úgy illatozott, mint aki magára öntött egy vödör kölnit, és ez nem is állt túlságosan messze a valóságtól. Szeretett Rose-ként a metrón utazni. Az ismerősei közül senki sem közlekedett a föld alatt. Itt nem volt más, csak egy ember a többi ember között. Névtelen, mint aki meg sem született. Lefelé menet cipősarka visszhangot vert a betonlépcsőn, és erről eszébe jutott az első alkalom, amikor elhagyta a felszínt, és felszállt a metróra. Tizenhat éves volt, de elszánt. Mindemellett rettenetesen félt és izgult. Biztosra vette, hogy hirtelen egy kéz nehezedik a vállára, és egy rendőr mély hangja felszólítja, hogy nyissa ki a táskáját. Azt a táskát, melyben akkor igazgyöngyöt rejtegetett. Egy huszonegy hüvelyk hosszú, opálos, japán igazgyöngyből fűzött láncot. Ötezer dollárt kapott érte, ami pontosan elég volt az anyja gyógyszerére és egy hónapra a Richardson Intézetben. Most már gyakorlottan lépett át a forgóajtón. Senki sem figyelt rá. Adrianne megtanulta, hogy a föld alatt az emberek csak ritkán figyelnek egymásra. New York-ban mindenki a saját dolgával törődött, és páncélt növesztett a társai ellen. A befutó szerelvényt éles sivítás és az alagútból előtörő szélroham előzte meg. Adrianne dohos, mégis valahogy megnyugtató szagot érzett. Kikerült egy földre köpött rágógumidarabot, és beállt a metróra váró utasok közé. Mellette két nő vitatkozott a férjéről. – Ezért azt mondtam neki, hogy a feleséged vagyok, nem a kibaszott szolgálód, Harry. Megfogadtam, hogy szeretni és becsülni foglak, de egy szót sem szóltam arról, hogy mosom a szennyesed. Ha még egyszer a szőnyegre dobod a büdös zoknidat, esküszöm, hogy a pofádba tömöm. – Jól tetted, Lorraine. Adrianne legszívesebben helyeselt volna. Jól tetted, Lorraine. Hadd mossa csak az a gazember maga után a zokniját. Az tetszett neki leginkább az amerikai nőkben. Nem féltek, nem alázkodtak meg, amikor a mindenható férfi belépett az ajtón. Helyette a kezébe nyomták a szemetet, és megkérték, hogy vigye ki a kukába. A szerelvény megállt. Leszálltak és felszálltak az utasok. Adrianne is belépett a két nő mögött a vagonba. Gyorsan körülnézett, majd ülőhelyet választott egy férfi mellett, aki vastag láncokkal televarrt bőrdzsekit viselt. Mindig is nagyobb biztonságban érezte magát, ha a szomszédja olyan magabiztosnak nézett ki, mint aki fegyvert rejteget a ruhája alatt. A szerelvény imbolyogva felgyorsult. Adrianne a firkálásokat és a hirdetéseket bámulta, majd szemügyre vette az embereket. Egy öltönyös-nyakkendős férfi a hóna alá szorította az aktatáskáját, és a legújabb Ludlumregényt olvasta. Egy bőrszoknyás nő zenét hallgatott, miközben ábrándozva nézett ki a sötét ablakon. Távolabb egy fickó végigfeküdt az üléseken, és kabátját a fejére borítva aludt. A két nő még mindig Harry-ről beszélgetett. A mellette ülő alak fészkelődött és a láncaival játszott. A következő állomáson az aktatáskás leszállt, és három kuncogó fiatal lány lépett a helyébe. Biztosan az iskolából tartottak hazafelé. Adrianne belehallgatott a beszélgetésükbe. A legújabb filmekről vitatkoztak, hogy melyiket nézzék meg legközelebb, és a lelke mélyén irigyelte őket. Ő sohasem volt ennyire fiatal vagy gondtalan. Majd felállt, magához szorította a táskáját, és ő is leszállt. Ostobaság sajnálni azt, ami sohasem volt. A felszínen erős szél fújt, bevágott a ruhája alá, és nevetségesen összeborzolta műszőrme gallérját. Viszont a gyémántkereskedők utcájában járt. A kirakatokból sugárzó hőség még a leghidegebb vért is felforrósította. Néhanap Adrianne hercegnő is elsétált erre, nézegette a kirakatokat, megdobogtatta a kereskedők szívét, akik mindig abban reménykedtek, hogy jó áron rá tudnak sózni valami értéktelen vacakot. Rose viszont üzletelni járt a környékre.

Az Ötödik és Hatodik sugárút által közrezárva, a Negyvennyolcadik és az Ötvenhatodik között nagy pénzek forogtak. Az ügynökök a gondtalanság álarca mögött jártak üzletről üzletre. A vevőre váró ékszerek égették a zsebüket. Az ékszerészek gyorsan megszabadították a drágaköveket a foglalatuktól, és így dobták őket ismét piacra. Kalapot és hosszú, fekete kabátot viselő haszid zsidók rohantak egyik üzletből a másikba, drágakövekkel tömött aktatáskával a kezükben. A szerencselovagokat olyan alkuszok kapták el a járdán, akik még arra is vigyáztak, nehogy véletlenül hozzáérjenek a járókelőkhöz. Adrianne is hasonló elővigyázatossággal járt el, soha nem kötött üzletet az utcán. Még tizenhat éves korában sem. Jobb szerette zárt ajtók mögött lebonyolítani az ügyeit. A kirakatok vonzották a tekinteteket. A Tiffany vagy a Cartier ugyan elegánsabban rendezte el a portékáját, ennek ellenére az ékszerek mindenkinek szemet szúrtak. Az üveg mögött csillogó kövek feküdtek fekete bársonyágyukon, temérdek gyűrű és nyaklánc mellett. Fülbevalók, brosstűk és karkötők ragyogtak a napsütésben. Minden egyes darabot úgy helyeztek el, hogy minél inkább magára vonja a bámész tekinteteket. Huszonöt százalék engedmény. Micsoda üzlet! Adrianne befordult a Negyvennyolcadikra, és eltűnt egy holt ajtaja mögött. Odabent mindig beteges félhomály uralkodott. Első pillantásra úgy tűnt, mintha a tulajdonos a csőd szélén tántorogna. Másodikra úgyszintén. Jack Cohen viszont egész életében azt a nézetet vallotta, hogy felesleges pénzt költeni a külsőségekre. Ha a vevőnek nem tetszik, hogy poros a pult, menjen a Tiffany-ba. A pult mögött álló eladó felpillantott, amikor Adrianne belépet, majd tovább folytatta az előtte álló, görnyedt és pattanásos vevő győzködését. – Egy ilyen gyűrű teljesen elveszi majd az eszét. Legalább tíz évig nem fogja dobni. Ízléses, mégis eléggé hivalkodó ahhoz, hogy mutogassa a barátnőinek. Beszéd közben a hátsó ajtó felé pillantott. Adrianne alig észrevehetően biccentett, és elindult. Halk zúgás tudatta vele, hogy az eladó kinyitotta a zárat. A küszöb túloldalán egy irodát talált. Magas aktahalom tornyosult a katonaságtól leselejtezett fém íróasztalon. A fal mellett dobozok és ládák álltak, a levegőben fokhagyma és füstölt hús szaga lebegett. Jack Cohen alacsony, hordómellkasú férfi volt, aki ritkuló haját sűrű szakállal igyekezett ellensúlyozni. Az apja alapította az ékszerkereskedést, de a törvényes üzleten kívül a törvénytelen seftelésre is megtanította. Azzal dicsekedett, hogy olyan könnyen kiszúr egy vásárlónak álcázott nyomozót, mint a gyémánt közé keveredett cirkont. Tudta, ki az, aki gyorsan szabadulni akar a köveitől, mint ahogy azt is, hogyan hűtse ki a forró ékszert. Egy papírból hajtogatott zacskót tartott a kezében. Biccentve üdvözölte Adrianne-t, miközben tucatnyi csiszolt gyémántot öntött az asztalra, majd csipesszel szétválogatta és vizsgálni kezdte őket. – Orosz – jegyezte meg. – A minősége is jó. D-től F-ig – vett elő egy kézi nagyítót, és alaposan megnézett minden egyes gyémántot. – Ó, gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű. N. K. H. – tette hozzá, ami nála a nagyon kevés hibát jelentette. – Szépen szórja a fényt – motyogta, majd csettintett a nyelvével, és két követ félretolt. – Mindent összevetve érdekes csomag – söpörte vissza elégedetten a gyémántokat a papírzacskóba, melyet könnyedén zsebre vágott, mint háziasszony a termékmintát. – Mit tehetek érted, Rose? Adrianne válasz helyett a táskájába nyúlt, előhúzta a méretes szarvasbőr zacskót, majd lefelé fordította a száját, és az asztalra borította a tartalmát. Cohen apró, kék szeme felcsillant, akár a zafír. – Rose, Rose, Rose, mindig sikerül feldobnod valamivel a napom. Adrianne vigyorgott, levette a napszemüvegét, és fél fenékkel felült Cohen íróasztalára. – Ugye milyen csinos? – kérdezte erős bronx-i tájszólással. – Csaknem belehaltam, amikor először megpillantottam. Azt mondtam: Drágám, ez a legszebb mütyür, amit életemben láttam. – csücsörített. – Bárcsak megtarthatnám. – Felteszem, olyan forró, hogy égeti a bőröd, Rose – vizsgálta meg nagyítóval a nyaklánc minden egyes kövét Cohen. – Mikor szerezte? – Tudod, hogy ezt nem köti az orromra, de nem túl régen. Ugye, igazi, Mr. Cohen? Ezekről a hatalmas kövekről alig hiszem el. – Igen, igazi, Rose – bólintott rá Cohen. Rose-nak ugyan még hazudott volna, de a szállítójával szemben ezt már nem merte megkockáztatni. – NNKH. Gyönyörű, halvány rózsaszín kövek. A foglalat is figyelemre méltó – tette le óvatosan a nyakláncot, és figyelme a karkötő felé fordult. – Persze ez mellékes. Minket kizárólag a kövek érdekelnek. – Szeretem a szép cuccokat – bökött rózsaszínre festett körmével a nyakláncra Adrianne. – Ez mindenkire igaz, vagy nem? Ez tart minket ebben az üzletben – sziszegte Cohen, és a fülbevalót is szemügyre vette. – Csodálatos együttes – fordult félre, odébb tolt egy aktát, és előbányászott a kupacból egy számológépet. Magában motyogva nyomkodta a gombokat. – Százhuszonöt, Rose. Adrianne felvetette az állát. – Nekem kettőötvenet mondott. – Rose – fonta karba Cohen a kezét. Kék szemével és ritkás hajával úgy festett, mint valami jóindulatú nagybácsi. Gyűrött zakója alatt viszont ott lapult egy .38-as automata. – Mindketten tudjuk, hogy pihentetnem kell az árut, mielőtt elpasszolom.

– Nekem kettőötvenet mondott – ismételte nyafogva Adrianne. – Ha csak a felével megyek vissza, nagyon dühös lesz rám. Cohen visszafordult a számológépéhez. Tudta, hogy még akkor is marad elég haszna, ha kifizeti a kétszázat, de szeretett játszadozni Rose-zal. Ha nem tisztelné ismeretlenül is a megbízóját, valami személyes játékba is belemenne. – Minden egyes alkalommal veszítek a bolton, amikor meglátogatsz. Nem tudom, miért, de ennek ellenére kedvellek, Rose. Ezt hallva Adrianne azon nyomban felderült. Ő is megtanulta már a játékszabályokat. – Én is kedvellek, Cohen. – Mit szólsz százhetvenöthöz és pár apró kövecskéhez azokból, amiket akkor nézegettem, amikor bejöttél? Adrianne úgy tett, mintha csábítónak találná az ajánlatot, majd sajnálkozni kezdett. – Tuti, hogy rájön. Mindig mindent tud, és nem szereti, ha ajándékot fogadok el. – Rendben, Rose. Ezzel ugyan ráteszem a kést a torkomra, de adok érte kétszázat. Mondd meg neki, hogy az ilyen forró áru többletköltséggel jár. Néhány óra alatt összeszedem a pénzt. – Oké – állt fel Adrianne, és megrántotta a kabátját. – Ha ideges lesz, majd megnyugtatom valamivel. Amúgy sem haragtartó. Addig is itt hagyhatom a cuccot? Nem szívesen hurcolnám magammal az utcán. – Természetesen – és mindketten tudták, hogy nem fogja meglopni a legjobb szállítóját. Cikornyás kézírásával feljegyzett pár szót egy cetlire, és Adrianne felé nyújtotta. Átvételi elismervény. Minden üzletnél így szokás, legyen az törvényes vagy törvénytelen. – Menj vásárolgatni egy kicsit, Rose. A többit majd én elintézem. Három órával később Adrianne ledobta a táskáját, a kabátját és a parókát a hálószobájában álló széles rézkeretes ágyra. Majd kivette a kontaktlencsét, megmosta és eltette. A műkörömtől csak ezután szabadult meg. Amikor ezzel végzett, beletúrt a hajába, és felemelte a telefonkagylót. – Kendal és Kendal. – Ifjabb George-ot kérem. Adrianne hercegnő vagyok. – Máris kapcsolom, fenség. Adrianne megkönnyebbült sóhajjal rúgta le Rose cipőjét, és az ágy szélére ült. – Örülök, hogy végre felhívtál, Addy. – Hello, George. Nem tartalak fel sokáig. Tudom, milyen elfoglaltak az ügyvédeid. – Annyira sohasem lehetnek elfoglaltak, hogy ne segítsenek neked. – Kedves. – És igaz is. Ami azt illeti, mit szólnál ahhoz, ha együtt ebédelnénk a héten valamikor? A változatosság kedvéért, mint két átlagember. – Majd meglátom, szabaddá tudom-e tenni magam – és mivel George jóképű férfi volt, és csak félig szerelmes belé, Adrianne komolyan is gondolta, amit mondott. – Olvastam, hogy eljegyeztél valami német bárónőt. Von Weisburg-ot. – Komolyan? Hát azt hiszem, talán öt percet beszélgettünk a múlt hónapban valami politikai összejövetelen, de a házasság nem került szóba. Adrianne benyúlt a táskájába, és kihúzott egy köteg százdollárost. A sorszámok nem követték egymást, és a halom a használt bankjegyek kellemes, izzadt szagát árasztotta. – George, szeretném támogatni egy csekély összeggel a Bajba Került Nőket. – A menedékhelyet? – Ahogy mondod. Az irodádon keresztül, és természetesen névtelenül. Még ma átutalok százhetvenötezret a számlámra. Elintézed a többit? – Persze, Addy. Nagyon bőkezű vagy. Adrianne a hüvelykujjával végigpörgette a bankjegyeket. Közben eszébe jutott egy nő, aki annak idején szintén bajba került. – Ez a legkevesebb.

Tizenegyedik fejezet Mögötte inkább unalmában ordított fel az oroszlán, mintsem dühében. Philip kettéharapott egy földimogyorót, és hátra sem nézett. Mindig elkedvetlenítette, amikor fogságban tartott nagymacskát látott. Együtt érzett velük, és minden élőlénnyel, akit bezártak. Ennek ellenére szeretett a london-i állatkertben sétálni. Talán azért, mert így emlékeztette magát, hogy pályafutása során még egyszer sem kellett a rácsok túlsó oldaláról szemlélnie a világot.

Nem adta fel a szakmáját. Legalábbis nem teljesen. Szép, nyugodt foglalkozásnak tartotta, ami mindennel ellátja, ami a kényelmes élethez kell. Philip-nek mindig is megvoltak a saját irányelvei. Többre becsülte a kényelmet a nélkülözésnél, de úgy tartotta, igazán csak a luxus nyugtatja meg a férfi lelkét. Időről időre eszébe jutott, hogy ír egy regényt valamelyik jól sikerült kalandjából. Mondjuk a trafalg-i zafírról. Erre a munkájára mindig is szívesen emlékezett vissza. Természetesen az egészet kitalációként tálalná. Az igazság amúgy is sokszor különösebb és szívfacsaróbb, mint az ember gondolná. Sajnos jelenlegi munkaadója észre sem venné a történetben rejtőző iróniát. Inkább majd akkor ül le írni, ha már visszavonult. Vesz egy oxfordshire-i házat, kutyákat tenyészt és fácánra vadászik. Sokszor látta magát földbirtokosként, sáros csizmában, hűséges szolgahaddal körülvéve – habár ez még odébb van. Jó néhány évtized eltelik addig. Újabb mogyorót dobott a szájába, és elindult a párducok ketrece felé. Az állatok nyugtalanul járkáltak fel és alá a kifutójukban. A többi macskafélével ellentétben sohasem törődtek bele a rabságba. Philip szerette nézni csillogó bundájukat és vészjósló szemüket. Sokszor őt is hozzájuk hasonlították az ismerősei, a rendőrség, vagy éppen a nők. Feltételezte, hogy csak a testfelépítése vagy a mozgása miatt. A bőrszínéről szó sem lehetett. Tovább rágcsálta a földimogyorót, és elgondolkodott, hogy annak, aki közelít a harmincötödik évéhez, már illik vigyáznia az egészségére. Jól tette, hogy felhagyott a dohányzással, amúgy is undorító szokás. Szégyellte magát, hogy régen annyira szerette a bűzrudat, de büszke volt, amikor arra gondolt, hogy sikerült végleg letennie. Leült egy padra, onnan figyelte a sétáló embereket. Mivel október végéhez képest szokatlanul meleg volt az idő, az állatkertet elözönlötték a gyerekkocsit toló dajkák. Egy barna hajú lány rövid kabátos kisfiút vezetett kézen fogva. Összeakadt a tekintetük. A lány rámosolyogott, kacéran megrebbentette a szempilláját, és némileg csalódottnak tűnt, hogy Philip nem állt fel a padról, és nem indult el utána. Aki arra gondolt, hogy ha nem várna valakit, akkor meg is tenné. Világéletében bolondult a nőkért, és nem csupán azért, mert ők birtokolták és hordták az ékszereket. Egyszerűen önmagukért szerette őket. Bársonyos bőrük és a hajuk illata élete egyik legnagyobb élvezetét nyújtották. Az órájára pillantott. A másodpercmutató éppen elérte a tizenkettest, és Philip egyáltalán nem lepődött meg, amikor ezzel egy időben egy pocakos, kopaszodó férfi zökkent le mellé. – Nem értem, miért nem találkozhattunk a Whites-ban. Philip megkínálta földimogyoróval. – Az a hely túlságosan dohos. Neked sem árt meg, öregem, ha időnként szívsz egy kis friss levegőt. Sápadt vagy. Stuart Spencer kapitány morogva nyúlt a zacskóba. A diéta, amelyet a felesége erőltetett rá, felért egy gyilkossággal. Igazság szerint boldog volt, hogy kitehette a lábát az irodából, és egy időre megfeledkezhetett a papírmunkáról és a telefonról. Időnként nagyon hiányzott neki a terepmunka. Mi több, kedvelte a mellette ülő, kiegyensúlyozott fiatalembert, noha ezt még önmagának sem ismerte be. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert csaknem egy évtizeden keresztül próbálta rács mögé juttatni. Most pedig együtt dolgozott azzal, aki mindig sikeresen kibújt az igazságszolgáltatás karjai közül, és ezt egyszerre találta bosszantónak és megnyugtatónak. Ennek ellenére nem gondolta komolyan, hogy amikor Philip elhatározta, hogy a törvény szolgálatába áll ahelyett, hogy ellene dolgozna, egyszerre a bűneit is megbánta. Ennyire nem volt ostoba. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy ők ketten kötöttek egy megállapodást. Nehezére esett nem felnéznie arra a férfire, aki ilyen tökéletes időzítéssel hozta meg a döntéseit. A langymeleg délutáni napsütés ellenére Spencer fázósan húzta össze magán a kabátját. Bal sarkát vízhólyag kínozta, tudta, hogy hamarosan kitör rajta a nátha, ráadásul rémes gyorsasággal közeledett az ötvenhatodik születésnapja. Szörnyen irigyelte Philip Chamberlain-től a fiatalságát, egészségét és sármját. – Ez a lehető legrosszabb találkahely – morgott csak azért, hogy vitatkozzon. – Vegyél még mogyorót, kapitány – kínálta Philip, akit egyáltalán nem zavart a kapitány felhős hangulata. Túlságosan sokszor látta már ilyennek. – Ha az ember körülnéz itt, az az érzése támad, hogy sikerült az összes veszélyes bűnözőt rács mögé dugni. – Sokkal fontosabb dolgunk van a mogyoróevésnél és a majmok bámulásánál – ennek ellenére Spencer ismét belemarkolt a zacskóba. A csemege íze és az állatok szaga a gyermekkorára, a vasárnapi állatkerti sétákra emlékeztette. Most viszont nem engedhette meg magának, hogy érzelgősködjön. – A múlt héten újabb betörés történt. Philip érdeklődve hátradőlt, és elképzelte, hogy kényelmesen rágyújt egy cigarettára. – A barátunk? – Minden jel arra mutat. Long Island-en. Az áldozat neve Barnsworth... Gazdag. A felső tízezerhez tartozik. Egy üzletlánc tulajdonosa, vagy valami ilyesmi. – Ha Frederick és Dorothea Barnsworth-ről beszélsz, akkor valóban. Egész szép üzletláncuk van az Államokban. Mit vittek el tőlük? – Gyémántokat. – Én is mindig a gyémántra utaztam – emlékezett Philip. – Egy nyakláncot és egy karkötőt. A biztosítási értékük félmillió dollár. Philip keresztbe vetette a bokáját.

– Szép munka. – Szörnyen dühítő – kapott be Spencer egy újabb szem mogyorót, majd kopott bőrkesztyűjével a tenyerébe csapott. – Ha nem lennék biztos, hogy az elmúlt héten még csak Long Island közelében sem jártál, most válaszolnod kellene néhány kellemeden kérdésre. – Ez hízelgő, Stuart. Spencer előhúzta a pipáját, pedig nem igazán kívánta a füstöt. Csak azért gyújtott rá, mert tudta, hogy Philip felhagyott a dohányzással. Ráérősen pöfékelt egy kicsit, és hátradőlt. – A barátunk nagyon ügyes. Nyom nélkül hatolt be, és úgy is távozott. A kutyákat elaltatta, pedig a dobermannokat nem lehet kezes báránynak nevezni. A bátyámnak is volt egyszer, de irtózott tőle. A biztonsági rendszer a legjobbak közül került ki, ennek ellenére a tolvaj gond nélkül kicselezte. A részvényekhez és a kötvényekhez hozzá sem nyúlt. Egy rubinbrosst és egy különösen ronda rubin nyakláncot is otthagyott. – Ezek szerint nem nevezhetjük mohónak – gondolkodott hangosan Philip. Jól tudta, milyen csábító tud lenni egy-egy lehetőség, mint ahogy azt is, hogy a mohó tolvajok hamar lebuknak. Ezt az ismeretlent viszont egyre inkább tisztelte. Elegáns, gondolta. Elegáns, van stílusa, és okos. Elvigyorodott. Sok közös tulajdonságuk akadt. – Ellenkező esetben nem is érdekelne. Mennyi ideje kergetik az interpolos barátaid a fickót? – Csaknem tíz éve – ismerte be kelletlenül Spencer, akinek eddig mindig sikerült elfognia azt, akinek a nyomába eredt. – A személyi aktája egyetlen lezáratlan ügyet sem említett. Egyáltalán nem követ semmiféle rendszert. Öt rablás egy hónapon belül, majd fél évig csend. De elkapjuk. Egyszer ő is hibázik, és akkor elkapjuk. Philip lesöpört néhány porszemet Spencer kabátjának a hajtókájáról. – Csak ennyit akartál mondani nekem? Spencer igyekezett Philip arcába fújni a füstöt. – Annak idején te is hibáztál... ezt mind a ketten tudjuk. – Talán – de Philip pontosan tudta, hogy éppen ezért hagyta ott a szakmát. – Szóval azt hiszed, Amerikában van? – és Philip belegondolt, mennyire élvezné, ha az Államokba kellene utaznia. – Egyáltalán nem. Egyre inkább hajlok arra, hogy tart bizonyos távolságot a búvóhelye és a betörések helyszíne között. Mindenesetre New York-ban is van egy emberünk. Kár. – Tőlem mit vársz? – Az emberünk minden jel szerint a gazdagok leggazdagabbjai közül választja ki az áldozatait, és nyugodtan elemeli a közismert ékszereket is. Ha akad a rablásoknak közös vonásuk, hát akkor az, hogy mindig egy sokak által ismert ékszer tűnt el. A Stradford-gyöngyök, a Lady Caroline-zafír. – A Lady Caroline – sóhajtott fel Philip. – Mennyire irigylem tőle! – Európa-szerte figyeljük az elegánsabb társasági eseményeket. Egy ügynök, aki magabiztosan mozog ezekben a körökben, sokat segíthet. Philip válasz helyett elmosolyodott, és tökéletesen manikűrözött körmét nézegette. – Úgy hallottam, Lady Fume bált rendez. – Igen. Engem is meghívott. – És elfogadtad a meghívást? – Még lehet, hogy el kell utaznom a városból. – Márpedig elmész – jelentette ki Spencer, és beleszívott a pipájába. – Rengeteg ékszer lesz a rendezvényen. Jó lenne, ha odabentről figyelnél mindenre. Szemek nyitva, kezek a zsebben. – Tudod, hogy megbízhatsz bennem, kapitány – mosolygott Philip. Lehengerlő mosolyától már sok nő elveszítette a fejét. – Hogy érzi magát a lányod? – Tőle is tartsd magad távol. – Csupán plátói értelemben kérdeztem. – Életedben nem éreztél még plátói szerelmet egyetlen nő iránt sem. – Most megfogtál – gyűrte össze Philip a kiürült mogyorószacskót, és bedobta a közeli szemetesbe. – Szeretném látni legutolsó betörésről készült jelentést. Zsivány, gondolta Spencer, és fogai közé szorította a pipáját, hogy palástolja a mosolyát. – Holnap megkapod. – Rendben. Tudod, kezdem átérezni, mit élhettél át néhány éve. Akár a viszketés... – révedt a tekintete túl a rácson. – A legfurcsább helyzetekben kezdek gondolkodni azon, vajon mi lesz a következő húzása, hol lakik, mit eszik, mikor szeretkezik. Jártam már a cipőjében, és mégis... – rázta meg a fejét, és felállt. – Már nagyon várom, hogy szemtől szemben álljak vele. – Az nem a nagy szellemek találkozása lesz, Philip – állt fel Spencer, miközben igyekezett kímélni a sarkát. – Szerintem nagyon veszedelmes a fickó. – Mint ahogy mindnyájan, ha úgy hozza a sors. További jó napot, kapitány.

Adrianne a london-i Ritz-ben foglalt szobát, ott töltötte a Lady Fume bálját megelőző néhány napot. Azért szerette a Ritz-t, mert nem leplezte fényűző mivoltát, ráadásul akkor is itt szálltak meg, amikor az anyjával London-ban töltöttek néhány feledhetetlen napot. A Connaught híresebb, a Savoy fenségesebb, de a Ritz angyalokat formázó, aranyozott domborművei olyan gazdagságot sugalltak, melyről nem akart lemondani. A személyzet már jól ismerte. Sohasem fukarkodott a borravalóval, ezért örömmel fogadták, és nem a megjátszott udvariasság szele lengte körül. A Green Park-ra néző lakosztályt kérte, és mintegy véletlenül elejtette az ajtónállónak, hogy néhány napot vásárolgatással és pihenéssel akar tölteni. Viszont amikor egyedül maradt, nem az volt az első dolga, hogy elmerüljön a habfürdőben. Nem öltözött át, és nem jelent meg az ötórai teán sem. A kicsomagolást is elintézte annyival, hogy elővett egy mélyen dekoltált, ezüst Valentino köntöst. Alóla selyempapírba csomagolva tervrajzok, alaprajzok és egy riasztórendszer bekötési sémája került elő, melyek sokkal többe kerültek, mint maga a köntös. Felnyalábolta a papírköteget, és átvitte a nappaliba. Ott kiterített mindent az asztalra, és tanulmányozni kezdte. Kíváncsi volt, vajon megérte-e a befektetés. A Fume család Edward korabeli háza szerényen bújt meg a Grosvenor Square-en. Adrianne arra gondolt, kár, hogy nem Kent-ben, a vidéki birtokukon rendezik a bált, de egy betörő nem válogathat. Már volt szerencséje eltölteni egy rettenetesen unalmas hétvégét Kent-ben, és akár emlékezetből is meg tudta volna rajzolni a házuk alaprajzát. A london-i épületet viszont gyakorlatilag alig ismerte. Éppen ezért kellett megvásárolnia a terveket. Lady Fume smaragdjai jó néhány pennyt hoznak majd a konyhára. A fösvény és meglehetősen sznob család pedig igaz, hogy akaratán kívül – több város árváin és özvegyein is segít majd. Ráadásul ilyen szép ékköveket vétek Lady Fume nyakába akasztani. Szerencsére a Fume család olyan szűkmarkúnak bizonyult, hogy csak minimális összeget költött a biztonságra. Egy egyszerű, kábeles nyitásérzékelő felügyelte az ajtókat és az ablakokat. Adrianne átfutotta a dokumentációt, és látta, hogy még egy átlagos képességű betörő is képes lenne kicselezni az elektronikát, és behatolni. Márpedig ő sokkal jobb volt az átlagnál. Első a szomszédok és a környék ellenőrzése. Tisztában kell lennie a közelben lakók szokásaival. Adrianne visszacsomagolta a papírjait, csomagjából előásott egy fekete köpenyt, és elindult, hogy a saját szemével lássa a helyszínt. Jól ismerte London-t, a london-i utcákat, a közlekedést és a szórakozóhelyeket. Ha az Annabei-be, vagy a nagyközönség elől zárt La Cage-be készül, akkor úgy öltözik, hogy felismerjék. Máskor talán élvezte volna a zenét és az üres fecsegést, de ezúttal dolgozni jött. Persze ettől függetlenül néhányszor meg kell mutatnia magát. Ezt elvárják Adrianne hercegnőtől. Akárcsak azt, hogy tegyen valamit, amiről beszélhetnek egy darabig. Ezen az éjjelen viszont fontosabb dolga akadt. Kocsival közelítette meg a helyszínt, hogy első kézből tapasztalja meg a forgalmat, milyen közel épült a kiszemelt ház a szomszédjaihoz, és milyen állapotban van a közvilágítás. Mivel csupán az előszoba ablakán szűrődött ki némi fény, úgy vélte, a lakók nincsenek otthon – talán színházba mentek. Csak egyszer kellett körbejárnia az épületet, és látta, hogy legkényelmesebben a kerten át tudja megközelíteni. Leparkolt a Bond Street-en, kiszállt, és gyalog folytatta a terepszemlét. A kellemes meleghullám elmúlt, és nyirkos, hűvös idő lett. Adrianne ezt szerette a legjobban. A london-iak ilyenkor inkább otthon maradtak vagy behúzódtak egy szórakozóhelyre. Egyedül járta az utcákat, csak az elsárgult levelek zörögtek a talpa alatt, és a szél tépett bele időnként a fák ritkuló koronáiba. Lába körül vékony, szürke ködcsík gomolygott. Kis szerencsével, amikor legközelebb erre jár, lesz olyan vastag, hogy elrejtse. Most viszont még elég tiszta volt az idő ahhoz, hogy lássa a házak kapuját, kertjeit és az ablakokat. Ez a ráérős séta három és fél percig tartott. Ha kilép, két perc sem kell ahhoz, hogy megtegye ezt a távolságot. Kinyitotta a szemét, hátha megpillant egy kutyát vagy egy kíváncsi szomszédot. Ekkor pillantotta meg az utcán álldogáló férfit, aki őt figyelte. Philip legalább annyira az ösztönei, mint egy hirtelen ötlet hatásának a számlájára írta, hogy idejött. Semmi oka nem volt feltételezni, hogy a Fume család háza lesz az ismeretlen betörő célpontja. Ám ha mégis, és ezt megerősíteni látszott, hogy maga is ezt választotta volna, akkor tudta, hogy az ismeretlen mindenképpen eljön terepszemlét tartani, megismerkedni a környékkel, a szomszédokkal és a szokásaikkal. Izgatott volt, és nem vágyott társaságra. Időnként nagyon hiányzott neki a tervezéssel és az akcióval járó adrenalinlöket. Persze maga a munka feszült koncentrációt igényelt, s nem maradt hely az érzelmeknek, de előtte és utána szívesen átadta magát a testét elöntő kellemes borzongásnak. Ezt nagyon irigyelte a fickótól, akit keres. Ennek ellenére józan, praktikus okokból döntött a visszavonulás mellett, és később sem bánta meg. Az ilyen hűvös éjjeleken viszont szívesen visszaemlékezett a levegőtlen páncélszekrények mélyén selyempárnán nyugvó, izzó kövekre. Akkor pillantotta meg a nőt. Alacsony volt és fekete köpenybe burkolózott. Nem tudta kivenni sem az arcát, sem az alakját. Ennek ellenére a testtartásán és a járásán látta, hogy fiatal és magabiztos. A lába körül örvénylett a köd, a háta mögött leveleket kergetett a csatornába a szél. Első pillantásra csak zavarta Philip-et, de hirtelen észrevette, hogy ugyanazt a Grosvenor Square-i házat nézi, mint ő. Ez azonnal felkeltette az érdeklődését.

Amikor a lány észrevette, hogy figyelik, a pillanat tört részéig tétovázott. Philip észre sem veszi, ha nem számít rá. Mozdulatlanul, hüvelykujját bőr bomberdzsekijének a zsebébe akasztva kíváncsian várta, mihez kezd az ismeretlen. A lány tovább lépdelt feléje. Nem gyorsított, de nem is lassított. Amikor a közelébe ért, feléje fordította a fejét. Egzotikus, és valahonnan ismerős, gondolta Philip, noha nem angol. – Jó estét – szólította meg, mert a hangját is hallani akarta, amikor viszonozza a köszönését. A lány higgadtan állta a tekintetét. Sötét szeme meg sem rezdült. Lenyűgöző ez a mandulavágású szempár és a sűrű szempilla, gondolta Philip. A lány egyetlen szót sem szólt, csupán biccentett feléje, és folytatta az útját. Adrianne nem fordult hátra, habár nagyon akart, és ez nyugtalanította. Hiszen tucatnyi oka is lehet, hogy az a férfi ott áll a sarkon. Feszültséget érzett a tarkójában, és nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a ködszürke, titokzatos szempár még mindig őt figyeli. Akárhogy is igyekezett a közönyösség álarca mögé bújni, Adrianne látta, milyen éber és elővigyázatos. Ostobaság, korholta magát, miközben szorosabbra húzta a köpenyt a nyaka körül. Csak egy férfi, aki lejött egy kis éjszakai sétára, vagy épp a barátnőjét várta. Az akcentusából ítélve angol, és nagyon jóképű. A szeme szürke, a haja szőke. Nem kellene ilyen nagy jelentőséget tulajdonítania egy efféle véletlen találkozásnak. Kivéve, ha... Kivéve, ha mégis. Végül az időeltolódásra fogta az egészet, és úgy döntött, korán lefekszik aludni. Talán hibát követett el, amikor kihagyta a vacsorát, és csupán egy pohár borral a gyomrában tért nyugovóra. Jobb lett volna, Ha elmegy egy kicsit beszélgetni Annabei-hez, és kifárasztja magát, mielőtt megpróbál aludni. Kellemes csevegés és nevetgélés közben felidézték volna az emlékeiket, a régi és új barátaikat, miközben dicsekednek a hódításaikkal. Lehet, hogy akkor az álom is elkerüli, de már késő. Az ember a szagokra emlékszik a legtovább. Egyetlen illat már rég elfeledettnek vélt emlékeket, érzéseket hoz a felszínre. Álmában kardamonnal ízesített kávét és nehéz parfümöt szimatolt, és erről azonnal eszébe jutott az ötödik születésnapját megelőző éjszaka. Adrianne a saját zokogására ébredt. Felült az ágyban, a szemére szorította a kezét, és próbált megszabadulni a rémálomtól, habár tudta, ha olyan erősen tör rá, mint ezen az éjjelen is, akkor sokáig vele marad. Levegő után kapkodott és izzadtságpatak csorgott végig a gerince mentén, miközben kétségbeesetten igyekezett felidézni, hogy ki is ő valójában. Már nem az a kislány, aki az ágy alatt keres menedéket, miközben imádkozik, hogy az apja hagyja végre békén az anyját. Ennek már réges-régen vége. Felállt, kitapogatta a villanykapcsolót, és magára kanyarította a köntösét. Rémálomból ébredve egyszerűen nem bírta elviselni a sötétséget. A fürdőszobába ment, hideg vizet locsolt az arcára. Habár tudta, hogy ez sem csillapítja a remegését. Ki kell várnia, amíg magától elmúlik. Még szerencse, hogy ezúttal nem tört rá a hányinger is. Ötven emelet magasan függött Manhattan fölött, végigrohant Párizs sikátorain, átkelt Louisiana mocsarain, de mindez együtt nem rémítette meg annyira, mint ez a visszatérő álom. Remegő kézzel támaszkodott a mosdókagylónak. Amikor némileg megnyugodott, felemelte a fejét, és belenézett a tükörbe. Még mindig sápadt volt az arca, de legalább a szemében már nem csillogott a félelem. London utcáit csend uralta. Visszament a szalonba, és a hűvös ablaküvegre hajtotta a homlokát. Arra gondolt, közeleg az idő. Ez egyszerre töltötte el félelemmel és izgalommal. Már kitűzte a napját, habár ezt még Celestetel sem közölte. Hamarosan visszatér Jaquir-ba, és bosszút áll a férfin, aki megverte és megalázta az anyját. Elviszi, ami az övé. A Napot és a Holdat.

Tizenkettedik fejezet – Kedvesem – simított végig Helen Fume bársonyos arcán Adrianne –, nagyon sajnálom, hogy elkéstem. – Ostobaság. Egyáltalán nem késtél el – és Lady Fume mélyen dekoltált selyemruhája nem csupán a smaragdjait engedte láttatni, hanem azt is, hogy a múlt hónapban tíz fontot sikerült leadnia egy svájci gyógyfürdőben. – Ellenben akad egy elintézetlen ügyünk. – Miről beszélsz? – kapcsolta ki Adrianne a gallérját. – Úgy hallottam, már napokkal ezelőtt megérkeztél London-ba, de még csak fel sem hívtál. – Magányra vágytam – mosolygott Adrianne, miközben a mellette várakozó szolgáló kezébe nyomta a kabátját –, nem társaságra. – Ó, drágám, csak nem kaptál össze Roger-rel? – Roger-rel? – fogta meg Adrianne a ház asszonyának a kezét, és együtt indultak el a ház belseje felé. Az előcsarnok padlóját fekete-fehér mozaiklapokból rakták ki. Mint a legtöbb nő, Helen is abban a hitben élt, hogy a nők hangulatát a férfiak határozzák meg. – Lemaradtál, Helen. Már hetekkel ezelőtt szakítottunk. Most szabad vagyok.

– Akkor teszünk róla, hogy ne legyél az. Tony Fitzwalter nemrég vált el a feleségétől. – Irgalom. Nincs rosszabb azoknál, akik csak most szabadultak meg a szent köteléktől. A bálterem – melynek csillogott a padlója és finom tapéta fedte a falait – már megtelt emberekkel és zenével. Kristálypoharakban csillogott a bor. A levegőben parfümillat lebegett, és a nőkön csillogtak-villogtak az ékszerek. Több millió fontnyi drágakő és nemesfém, gondolta Adrianne. Ebből a gazdagságból ő is ki akart hasítani egy vékonyka szeletet. A legtöbb vendéget már ismerte. Ezekkel az összejövetelekkel éppen ez volt a legnagyobb baj. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a mondatok, ugyanaz a halálos unalom. Észrevette a grófot, akitől fél éve elemelt egy gyémánt- és rubinköves gyűrűt. A gróf Madeline Moreau mellett állt, aki nemrég még egy filmsztár francia feleségének mondhatta magát. Rá tavasszal készült lecsapni. Feléjük mosolygott, majd leemelt a közelben várakozó pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt. – Minden csodálatos, Helen. Mint mindig. – Rengeteget kellett dolgoznom, hogy ilyen legyen, ráadásul szörnyen kevés időm volt rá – panaszkodott Lady Fume, habár nem tett semmit azon kívül, hogy egyik ruhát próbálta a másik után. – De annyira szeretem szórakoztatni az embereket. – A jól végzett munka meghozza a gyümölcsét – kortyolt bele Adrianne a pezsgőbe. – Remekül nézel ki. Mit csináltál magaddal? – Ó, csak tettem egy rövid kirándulást Svájcba – simított végig a múltkorinál keskenyebb csípőjén Helen. – Ha egyszer fürdőzni támad kedved, csakis oda menj. Ott vannak a világ legjobb gyógyfürdői. Addig éheztetik és tornáztatják az embert, hogy már azért a néhány gyökérért és bogyóért is hálás, amit este elélöknek. Evés után masszázs és a legjobb római fürdő. Hatalmas élmény, kedvesem. Sohasem fogom elfelejteni, de öngyilkos leszek, ha még egyszer vissza kell mennem oda. Adrianne elnevette magát. Helen mindig is könnyedén tudott semmitmondó témákról társalogni. Kár, hogy a férjével együtt valósággal bálványozták a pénzt. – Mindent megteszek, hogy elkerüljem a gyógyfürdőket. – Nézd meg Tegari grófnő karkötőjét. Windsor hercegnőjének a kollekciójából való. Még az enyémnél is sokkal szebb. Helen szemének mohó csillogása végleg elűzte Adrianne lelkiismeret-furdalását. – Komolyan? – Persze, már túl öreg a viseléséhez. Csaknem mindenkit ismersz, kedvesem. Vegyülj el a társaságban, és beszélgess, amíg én a házigazdát játszom. – Rendben – és Adrianne tudta, hogy mindössze tizenöt percre van szüksége ahhoz, hogy megvizsgálja a hálószobában elrejtett páncélszekrényt. A jövőre gondolva Madeline Moreau felé indult. Nem árt, ha kideríti, hogy tervez-e tavasszal valami hosszabb utat. Philip abban a pillanatban észrevette Adrianne-t, amint belépett a terembe. Az ilyen nőket minden férfi azonnal észreveszi. Pompásan illett a gyönyörű, ragyogó terembe. Gyakorlott szemével azt is rögtön kiszúrta, hogy milyen tartózkodóan viselkedik. Adrianne fekete tunikát viselt magas, ékkövekkel kirakott nyakrésszel. A ruha a dereka alá ért, és csak aranypettyes miniszoknyájánál szélesedett ki. Formás lábára nem húzott harisnyát. Ezt csak a legcsinosabb nők merték megkockáztatni. Philip belekortyolt a poharába. A lehető leghatározottabban ki merte volna jelenteni, hogy Adrianne-nek nincs is szüksége ilyesmire. Hátrafésült haját néhány gyémántos hajtű tartotta a helyén, melyek pompásan illettek ragyogó fülbevalójához. Ebben a pillanatban Philip hirtelen felismerte, hogy kivel került szembe, és elgondolkodott. Mi késztet egy ilyen szépséget arra, hogy egyedül sétáljon a ködös london-i éjszakában, távol a szórakozóhelyektől és éttermektől? És hol látta már az arcát? A két kérdésből az egyiket viszonylag könnyen meg lehetet válaszolni. Philip megérintette a mellette álló férfi karját, és fejével Adrianne felé intett. – Ki az az alacsony nő, akinek olyan fantasztikus lába van? – Jaquir hercegnője. Adrianne a neve. Tetőtől talpig maga a gyönyörűség, és igazi szívtipró. Egyetlen férfival sem törődik sokat, hacsak azért nem, hogy utána úgy megalázza, hogy évekig nem tér magához. Persze. A magazinok, melyeket az anyja szinte vallásos tisztelettel lapozgatott, gyakran írtak néhány szaftos sort Adrianne-rőL Jaquir hercegnőjéről. Egy arab zsarnok és egy amerikai filmsztár házasságából született. Az anyja később öngyilkosságot követett el? Valami ilyesmiről pletykáltak, de ezt Philip sohasem hitte el igazán. Most, amikor végre megtudta, kicsoda a lány, még különösebbnek tartotta, hogy késő éjszaka futott vele össze, a vendéglátójuk házának a tőszomszédságában. A férfi, aki tájékoztatta Philip-et, felemelte az igencsak lefosztott tálcáról az egyik utolsó, fogpiszkálóra tűzött szendvicset. – Bemutassam neki? – érdeklődött közömbösen. Régebben ő is megpróbálta elcsábítani Adrianne-t, de a lány olyan könnyedén lerázta, mint kutya a bolhát. – Nem, majd én bemutatkozom.

Philip egy ideig még csak figyelte Adrianne-t, és egyre inkább gyanította, hogy a lány nem része, hanem csupán nézője ennek az előadásnak. Akárcsak ő. Kíváncsian indult el feléje. – Még egyszer, hello. Adrianne megfordult. Azonnal felismerte az előtte álló férfit. Ezt a szempárt nem lehet elfelejteni. A pillanat tört részéig gondolkodott, hogy mihez kezdjen, végül elmosolyodott. Az ösztönei azt súgták, még mindig jobb, ha beismeri, hogy már találkoztak, mint az, ha megpróbálkozik egy értetlen pillantással. – Hello – itta ki Adrianne a pezsgőjét, majd az üres poharat fenséges, ám távolságtartó mozdulattal Philip kezébe nyomta. – Gyakran szoktál sétálgatni éjszaka? – Nem elég gyakran, különben már régen ismernénk egymást – intett Philip az egyik pincérnek. A tálcájára tette az üres poharakat, és kiválasztott két telit. – Itt jártál? Adrianne-nek eszébe jutott, hogy hazudik, majd azon melegében el is vetette az ötletet. Ha az ismeretlen úgy dönt, és miért ne döntene, könnyedén utánajárhat az igazságnak, és akkor gyorsan lelepleződik. – Nem, csak sétálgattam. Azon az estén nem vágytam társaságra. Mint ahogy én sem, gondolta Philip, ennek ellenére találtam valakit. – Sohasem fogom elfelejteni, ahogy feketébe öltözve közeledtél felém, miközben a köd örvénylett a lábad körül. Szörnyen titokzatos volt... és romantikus. Philip azt várta, hogy a lány elmosolyodik, de nem tette, ezért úgy nézett rá, mint aki kész egyenként megfejteni az összes titkát. – Az időeltolódásban nincs semmi romantikus. Hosszabb repülőutak után sokszor nem tudok aludni. – Honnan jöttél? Adrianne a pohár pereme fölött figyelte Philip-et. – New York-ból. – És meddig maradsz London-ban? Könnyed társalgás akkuit ki közöttük. Nem több, de nem is kevesebb. Adrianne mégis nyugtalankodni kezdett, noha ennek maga sem tudta az okát. – Még néhány napig. – Nagyszerű. Kezdjük, mondjuk egy tánccal, és haladjunk a közös vacsora felé. Adrianne nem tiltakozott, amikor Philip kivette a kezéből a poharat. Tudott bánni a férfiakkal. Semleges mosollyal az arci hátradobta a haját. – Rendben. Táncoljunk. Hagyta, hogy Philip kézen fogja, és a bámész vendégek szeme láttára a parkettre vezesse. A férfi bőrének az érintése kellemes meglepetést okozott. Első pillantásra úgy tűnt, mint aki nem ért máshoz, mint öltönyben megjelenni egy hivatalos vacsorán, de enyhén kérges ujjai határozottan simultak a tenyerébe. Munkáskéz, arisztokrata arc és megnyerő modor. Veszélyes kombináció. Amikor Philip magához ölelte, Adrianne csaknem eltaszította. Történt valami, amikor a testük összeért, valami, amit nem akart sem érezni, sem elfogadni. A csábítás is a részét képezte az önmagáról mutatott képnek, de ez nem terjedt túlságosan mélyre. Már évekkel korábban eltökélte, hogy egyetlen férfinak sem adja oda magát. A hátán érezte Philip kezét. Tenyere alatt megfeszült a férfi válla. Már nem zavarta, ha hozzá kellett érnie az ellenkező nem képviselőihez. Egészen eddig a pillanatig. A zenekar halk, érzelmes számot játszott. A pezsgő dacára kiszáradt a szája. Felemelte a fejét, és Philip szemébe nézett. – Jó barátja vagy lord és Lady Fume-nak? – Csak az ismerősük – mondta Philip. Adrianne bőre csodás illatot árasztott. Csöndes, félhomályos szobára emlékeztette, tömjénfüstre és női titkokra. – Egy közös barátunk, Carlotta Bundy mutatott be minket egymásnak. – Igen, Carlotta – igazította Adrianne a lépéseit Philip-hez, aki pontosan úgy táncolt, mint ahogy beszélt. Könnyedén, egyetlen botlás nélkül. Úgy vélte, ha máshol és máskor találkoznak, talán még élvezné is. Ám most ez is nyugtalanította. – Azt hiszem, ma este még nem láttam. – Ha jól emlékszem, megint nászútra utazott. Ezúttal a Karib-tengerre – húzódott leheletnyivel közelebb Adrianne-hez Philip, mintha csak próbálgatni akarná, mennyit engedhet meg magának. A lány nem tiltakozott, de a szemében jól látszott, hogy óvatos. – Szabad vagy holnap? – Az utóbbi időben mindig szabad vagyok. – Vacsorázzunk együtt. – Miért? Nem tartózkodóan, inkább őszintén kérdezett vissza. Philip hirtelen azt vette észre, csak azért húzza egyre közelebb magához Adrianne-t, hogy érezze az illatát. – Mert szeretek gyönyörű lányokkal vacsorázni, különösen olyanokkal, akik kedvelik a magányos éjjeli sétákat. Adrianne érezte, hogy Philip ujja beleakadt a hajába. Egyetlen szigorú pillantással véget vethetett volna a játéknak, de valamiért mégsem tette. – Romantikus alkat vagy? – érdeklődött Adrianne. Philip arca valóban erre utalt. Úgy festett, ahogy a költőket képzeli az ember. Sovány volt az arca, a szeme pedig vagy tűzben izzott, vagy végtelen nyugalmat sugárzott.

– Azt hiszem, igen. És te? – Én nem. Ráadásul nem szoktam ismeretlen férfiakkal vacsorázni. – Chamberlain-nek hívnak. Philip Chamberlain-nek. Megkérjem Helen-t, hogy hivatalosan is mutasson be minket egymásnak? Adrianne úgy érezte, emlékeznie kellene erre a névre, de nem tudta felidézni, hol hallotta már, és nem törte rajta sokáig a fejét. Később majd megpróbálja pontosan felidézni, de egyelőre sokkal több izgalmat ígért, ha folytatja a megkezdett játékot. Az andalító szám végeztével a zenekar gyorsabb tempóra váltott, de Philip, mintha nem is hallaná, folytatta a lassú táncot. Adrianne-nek fogalma sem volt, miért ver hevesebben a szíve. Kíváncsian hagyta, hogy a férfi vezesse. – Mit mondana Helen rólad? – Hogy nőtlen üzletember vagyok, nem verem nagydobra a nőügyeimet, ilyesmi. Sokat utazom, és a múltam meglehetősen titokzatos. Az év nagy részét London-ban töltöm, de van egy vidéki házam Oxfordshire-ben is. Szeretek játszani, különösen, ha nyerek, és ha megakad a szemem egy nőn, ezt azon nyomban közlöm vele. Nem volt könnyű tudomást sem venni a hőhullámról, ami egyszeriben felszaladt Adrianne karján. – Ezt a tisztesség mondatja veled, vagy egyszerűen csupán sietsz? Philip elmosolyodott, és Adrianne kis híján visszamosolygott rá. – Ez teljes mértékben az illető nőtől függ. Ez nyílt kihívás volt, és Adrianne sohasem tudta visszautasítani a férfiak kihívását. A pillanat hatása alatt döntött, noha tisztában volt vele, hogy később könnyen megbánhatja. – A Ritz-ben szálltam meg – közölte, s kibontakozott Philip karjai közül. – Nyolcra kész leszek. Miközben elsétált, Philip azon kapta magát, hogy nem létező cigarettája után kutat a zsebében. Ha ez a lány egyetlen tánccal így felzaklatta, mit fog művelni vele egy egész együtt töltött este alatt? Már alig várta, hogy megtudja. Intett az egyik pincérnek, és ivott még egy pezsgőt. Adrianne-nek egy teljes órát kellett várnia, mire feltűnés nélkül sikerült eltűnnie a társaságból. Még csak egyszer járt a Fumes-házban, de mindenre kitűnően emlékezett, különösen, hogy a bál előtt a tervrajzokat is átnézte. Először is el kellett kerülnie Lady Fume-ot, a túlbuzgó háziasszonyt és a sürgő-forgó szolgákat. Végül tapasztalataira hagyatkozva úgy döntött, a szemtelenség lesz a legkifizetődőbb. Mindenki szeme láttára felment a főlépcsőn, mintha csak sétálni akarna egyet az emeleten. Odafent tompábban szólt a zene, és a folyosó is inkább citromolajtól, mintsem üvegházban nevelt rózsától illatozott, mint a bálteremben. Fehér falak és Wedgwood-kék zárt ajtók fogadták. Adrianne elment a negyedikig, és elővigyázatosságból bekopogott. Ha valaki kiszól, még mindig hivatkozhat egy hirtelen rátört fejfájásra, és arra, hogy éppen aszpirint keres. Csak a csend felelt. Gyorsan balra, majd jobbra pillantott, és kinyitotta az ajtót. Amikor visszazárta maga mögött, retiküljéből elővett egy ceruzalámpát, és a keskeny fénysugár segítségével gyorsan szemügyre vette a hálószobát. Pontosan tudni akarta minden egyes bútordarab elhelyezését. Nem lenne egészséges beleütközni a Louise Quinze-asztalba vagy a Queen Anne-székbe, amikor a házigazdák odabent alszanak. Miközben alaposan az agyába vésett mindent, arra gondolt, hogy Lady Fume igazán megbízhatna egy másik, sokkal kreatívabb lakberendezőt. Szerencsére a riasztórendszer sem tanúskodott túlságosan sok képzelőerőről. A páncélszekrényt egy kellemes, tengerpartot ábrázoló festmény rejtette, pontosan az ággyal szemben. Az egyszerű kombinációs zárat húsz perc alatt képes feltörni. Az ablakhoz osont. Ugyanolyan volt, mint a földszinten. Feszítővassal is fel lehet törni, ha úgy hozza a szükség. A párkányon vékony porréteg ült. Adrianne csettintett a nyelvével. Lady Fume takarítónője gondosabban is végezhetné a munkáját. Amikor elégedetten hátralépett, meghallotta, hogy a háta mögött elfordul az ajtógomb. Magában káromkodva a gardrób felé ugrott, és hirtelen ott találta magát Lady Fume főúri ruhatára kellős közepén. Visszafojtotta a lélegzetét. Amint a szeme hozzászokott a sötéthez, látta, hogy az ajtó befelé mozdul. Amikor kinyílt, a folyosóról beszivárgó, gyönge fényben tisztán látta Philip alakját. Összeszorított foggal átkozta a férfit, miközben megpróbált rájönni, hogy mit keres a Fume család hálószobájában. Philip csak állt az ajtóban, és tekintetével a szobát pásztázta. Talán csak a különös megvilágítás miatt, de Adrianne-nek úgy tűnt, semmi sem kerüli el a figyelmét. Ez egy veszélyes férfi, gondolta. Akármilyen kifinomult és udvarias, az utcán is könnyűszerrel megélne. Amikor Philip tekintete a gardrób ajtajára tévedt, Adrianne százszor is a pokolba kívánta. Arra a tényre, hogy Philip ugyanúgy nem tartozik ebbe a világba, mint ahogy ő sem, nem Lord Fume gardróbjában kellene rájönnie. Levegőt sem mert venni. A véletlen találkozásnak csupán egy a millióhoz az esélye, és Adrianne nem akarta, hogy Philip meghiúsítsa a munkát, melyre már oly régóta készült. Philip elmosolyodott. Ezt látva Adrianne-t még inkább hatalmába kerítette a nyugtalanság. Mintha egyenesen rá mosolygott volna a kettejüket elválasztó ajtón keresztül. Már-már arra számított, hogy menten megszólal, és neki gyorsan ki kell találnia valami elfogadható mentséget, amikor Philip sarkon fordult, kilépett a hálóból, és erősen behúzta maga mögött az ajtót.

Adrianne két teljes percig várt, mire elő mert bújni a gardróbból. Gyorsan lesimította a szoknyáját és megigazította a ruháját. Talán mégis jól tette, amikor beleegyezett abba a vacsorába. Valami azt súgta neki, jobb, ha a fél szemét állandóan Philip-en tartja, mintha megpróbálja elkerülni. Philip Chamberlain hatására változtatnia kellett a tervein. Még egyszer, utoljára körülnézett a sötét hálószobában, és sajnálkozó pillantást vetett a tengeri tájkép felé. Lady Fume egyelőre megtarthatja a smaragdjait, de átkozott legyen, ha hagyja, hogy ennyi munka és utazás kárba vesszen. Együtt vacsoráznak, ezzel lefoglalja néhány órára Philip Chamberlain-t, mielőtt visszamegy a szállodába átöltözni. Madeline Moreau a tervezettnél kissé előbb mond majd búcsőt a zafír fülbevalójának.

Tizenharmadik fejezet Adrianne későn feküdt és korán kelt. Új tervet kellett készítenie. Philip Chamberlain meghiúsíthatta Fume-ék kirablását, de ez nem jelenti azt, hogy az Árnyék üres kézzel távozik London-ból. Mint betörő, Adrianne komoly sikereket tudhatott maga mögött. Kisebb részben azért, mert mindig óvatos volt, nagyobb részben pedig azért, mert mindig rugalmasan kezelte a terveit, és alkalmazkodott a helyzethez. A New York-ból hozott tervrajzok és dokumentációk nyugodtan várhatnak. Az Özvegyek és Árvák Alapítványa nem. Háromnegyed nyolckor Madeline szolgálólánya, Lucille ajtót nyitott egy jóképű szakállas fiatalembernek. – Miben segíthetek? – Kártevőirtás – vigyorodott el Adrianne a vörösesszőke álszakáll mögött, miközben Lucille-ra kacsintott. A kopott sapka alól kikandikált zilált, zsíros parókája. – Hat helyre kell ma mennem, cicám, és ez az első. – Kártevő? – tétovázott Lucille, miközben az előtte álló férfi érdeklődve végigmérte. – Az asszonyom egyetlen szót sem szólt erről. – A házfelügyelő rendelte – mutatott fel Adrianne egy rózsaszín papírlapot. A kezére kopott munkáskesztyűt húzott, amely a csuklóját is eltakarta. – Állítólag valaki egereket látott. – Egér? – sikkantott halkan Lucille, és gyorsan visszarántotta a kezét. – De az asszonyom még alszik. – Nekem mindegy. Ha nem akarod, hogy Jimmy ellássa a kis bajkeverők baját, már megyek is tovább a következő címre – tolta ismét Lucille orra alá a papírt. – Aláírod? Csak annyi áll benne, hogy nem kívánod igénybe venni a szolgáltatást. Így nem én leszek a felelős, ha egy rágcsáló felszalad a lábadon. – Nem – emelte a szájához a kezét Lucille, és rágni kezdte a körmét. Egér. Már akkor is borsódzott a háta, ha csak rágondolt. – Várjon itt. Felébresztem az asszonyomat. Adrianne figyelte, ahogy Lucille elsiet, majd letette a kezében tartott tartályt, és gyorsan körbejárt. Belesett a festmények alá és megmozdította a könyveket. Közben halványan elmosolyodott, amikor meghallotta az álmából ébresztett Madeline éles, nyűgös hangját. Amikor Lucille odaért, már az ajtónak dőlve várta, és halkan fütyörészett. – A konyhában kezdje. Az asszonyom szeretne távozni, mielőtt rátér a hálószobákra. – Szolgálatodra, cicám – emelte meg Adrianne a tartályt. – Csatlakozol hozzám? Lucille csak a szempilláját rebegtette. A fiú alacsony volt ugyan és sovány, de nagyon jóképű. – Talán. Miután az asszonyom elment. – Én itt leszek – indult továbbra is fütyörészve Adrianne a konyha felé. Gyorsan dolgozott, és közben benézett a kapcsolószekrénybe is, melyben egy nevetségesen egyszerű riasztót talált. Felsóhajtott. Már megint nem talált igazi kihívást. Gyorsan lecsavarta az elektronika fedőlapját. Az overallja feneketlen zsebéből előhúzott egy hitelkártya méretű számítógépet, két krokodilcsipesszel hozzákapcsolta a megfelelő vezetékhez, majd elvágta. Lépteket hallott. Gyorsan visszalépett a konyhába, és egy hatalmas, rózsaillatú felhőt permetezett a levegőbe. – Egy percig még maradj odakint, cicám – tanácsolta, amikor Lucille bedugta fejét az ajtón. – Csak akkor gyere be, ha a szer már eloszlott. Nem szeretném, ha kivörösödne az a gyönyörű szemed. Lucille köhögve hajtotta el a gázt az arca elől. – Az asszonyom tudni akarja, meddig tart ez az egész. – Legfeljebb egy óráig – pumpált a levegőbe még egy adag gázt Adrianne, hogy siettesse vele Lucille távozását, majd elszámolt ötig, visszabújt a kapcsolószekrénybe, és elővette a csípőfogóját. Két perc alatt bekötötte a vezetékeket a számítógépébe, és megváltoztatta a biztonsági rendszer kódját. Miközben visszaszerelte a fedőlapot, arra gondolt, így már nem lesz semmi gond a behatolással. Most már csak a páncélszekrényt kell megtalálnia. A vállára kapta a tartályt, és visszament Lucille-hez. – Hol folytassam? – A vendégszobában – mutatta Lucille az utat. Ekkor hirtelen francia nyelvű szitkozódás hallatszott. – Lucille! A fene egyen meg, hová dugtad a vörös táskámat? Mindent magamnak kell csinálnom? – Micsoda úri modor – jegyezte meg gúnyosan Adrianne.

Lucille a szemét forgatva elsietett. Adrianne elképzelte, hogy ha Madeline már egy táska miatt is ekkora patáliát csap, talán még a guta is megüti, ha észreveszi, hogy eltűntek az ékszerei. Nem éri meg kapzsinak lenni, gondolta, majd elindult, hogy megkeresse a vendégszobát. Húsz perccel később hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Kevesebb mint tíz percre rá megtalálta a széfet Madeline csiricsáré, vörösre és feketére festett hálószobájában. Egy megtévesztő előlap mögé rejtve, a tetején néhány edénnyel. Adrianne ismét csettintett. Teljesen szabványos. Pedig azt hinné az ember, hogy Madeline legalább annyit költ a biztonságára, mint a ruhatárára. A levegőbe spriccelt. Amikor kiment, csaknem beleütközött Lucille-be. A szobalány épp a legjobb kölnijével illatosította magát. – Befejezted? – Minden egér beadta a kulcsot, amelyik itt akarta meghúzni magát – ujjgyakorlat lesz ez a betörés, tette hozzá gondolatban, miközben Lucille rámosolyogott. – Elment a ház úrnője? – Még legalább egy óra, mire visszajön – lépett közelebb Lucille, és még a vak is láthatta, hogy mire vár. Adrianne úgy érezte, menten elneveti magát, de tudta, hogy ennek most végképp nincs itt az ideje. – Bárcsak lenne annyi szabad időm, de sajnos, most nem érek rá. Mikor végzel? – Az asszonyom hangulatától függ – húzta el a száját Lucille, miközben Adrianne overalljával játszadozott. Még sohasem csókolózott szakállas férfival. – Előfordul, hogy egész este maradnom kell. – Neki is le kell feküdnie valamikor – és mivel Adrianne terveiben szerepelt Madeline, úgy vélte, legokosabb, ha Lucille-ra is oszt egy apróbb szerepet. – Ki tudsz szökni, mondjuk úgy éjfél felé? Igyunk meg valamit kettesben. Találkozzunk a Bester-ben. A Soho-ban. – Csak inni fogunk? – Az attól függ – vigyorodott el Adrianne. – A bár melletti sarkon van a lakásom. Feljöhetnél, mondjuk... franciaórát tartani. Éjfélkor – cirógatta meg Lucille állát, majd elindult az ajtó felé. – Ott leszek. Talán. Adrianne megfordult és Lucille-re kacsintott. Egy óra múlva rózsaszín pulóverben és egy szőke paróka oltalma alatt Adrianne kétszemélyes asztalt foglalt egy vidéki vendéglőben. Készpénzzel fizetett a két tucat vörös rózsáért és a pezsgős vacsoráért. – A főnököm mindig a lehető legjobbra vágyik – magyarázta rideg brit akcentussal, miközben átadott az üzletvezetőnek egy marék ötfontost. – És természetesen diszkrécióra. – Ez magától értetődik – hajolt meg az üzletvezető, miközben próbálta palástolni az örömét. – Milyen névre kéri a foglalást? Adrianne felvonta a szemöldökét. Ezt a gesztust Celeste-től leste el. – Mr. Smythe. Gondoskodjon róla, hogy éjfélre behűtsék a pezsgőt. – Személyesen fogok intézkedni. Adrianne felemelt fejjel és egyenes háttal lépett a bérelt kocsihoz, mellyel megtette az egyórás utat, és elmosolyodott. Madeline eddigre már biztosan megkapta az első rózsacsokrot a titkos imádójától, benne a meghívást egy titokzatos éjféli vidéki vacsorára. A munkához az emberi természet ismeretét legalább olyan fontosnak tartotta, mint az ügyes, kifinomult ujjait. Madeline Moreau francia volt és roppant hiú. Adrianne egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy beszáll a bérelt limuzinba, és üresen hagyja a lakását. Természetesen szörnyen csalódott lesz, amikor a titokzatos idegen mégsem megy el a találkára, de Dom Perignon-nal megtámogatott kíváncsisága lefoglalja majd egy időre. Úgy számította, semmiképpen nem ér vissza hajnal kettő előtt London-ba. Addigra már a zsebében lesz a zafír, Madeline pedig csak hadd dühöngjön magában. Amikor visszaért a szállodába, villámgyorsan végignézte a jegyzeteit, és újra átvette az időzítést. A második rózsacsokor azzal az ostoba, csöpögős versikével egy órán belül megérkezik Madeline ajtaja elé. Ennek képtelen lesz ellenállni. Adrianne égő gyufaszálat tartott a jegyzeteihez, és figyelte, ahogy lángra kap a papír. Tudta, hogy megbízhat abban, amit az ösztönei súgnak. Lehet, hogy Philip Chamberlain felbukkanása nem más, mint puszta véletlen, de az Árnyék jobban szeretett mindent tisztán látni. Mosolygott. Pillanatnyilag Philipnél jobb alibit nem is kívánhatna. Miután közösen megvacsoráztak, visszamegy a szobájába. Az éjféli távozását pedig senki sem fogja észrevenni. Adrianne remek hangulatban öltözködött. Egyszerű, fekete blúzt választott a vacsorához, melynek színes vállrésze magához vonzotta a tekintetet, és a szokásosnál is karcsúbbnak tűnt benne. A fülébe királykék üveggyöngyöt akasztott, melyet csak egy igazi szakértő tudott megkülönböztetni a zafírtól. A világ legértékesebb ékszereit lopta el, de csak ritkán fordult elő, hogy bármit is megtartott magának a zsákmányból. Öt csakis a Nap és a Hold érdekelte. Hátralépett, és megnézte magát a tükörben. Éppen olyan fontosnak tartotta ezt az énjét, mint Rose Sparrow-t. Elégedett volt a látvánnyal, ennek ellenére hirtelen ötlettől vezérelve összeborzolta a haját. A rúzzsal kapcsolatban viszont meggondolta magát, és az eredetileg tervezettnél némileg sötétebb árnyalatot kent az ajkára. Igen, gondolta. Így még nagyobb tekintélyt sugároz. Lehet, hogy Philip Chamberlain veszélyes alak, de őt nem fogja könnyű prédának találni.

Amikor felszóltak a portáról, már indulásra készen állt, sőt nagyon várta az estét. Ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen le az előcsarnokba, és ott találkozzanak. Philip nem öltözött túl szertartásosan. Szürke, olasz zakója csupán árnyalatnyival volt világosabb, mint a szeme. Nem vett fel inget, nem kötött nyakkendőt, inkább egy fekete garbót választott, amely remekül illett a hajához. Túlságosan is szép az összkép, gondolta Adrianne, miközben egy hűvös, távolságtartó mosollyal üdvözölte. – Nagyon pontos vagy. – Te pedig gyönyörű – nyújtott feléje Philip egy szál vörös rózsát. Adrianne eléggé jól ismerte ahhoz a férfiakat, hogy virággal hatni lehessen rá, ennek ellenére a mosolya sokkal kedvesebbé vált. Philip kivette a kezéből a cobolykabátot, és óvatosan a vállára terítette. Közben kiszabadított néhány hajszálat, amely beszorult a gallérja mögé, és érezte, hogy Adrianne haja épp olyan sűrű és erős, mint a prém. Adrianne-t hirtelen elöntötte a forróság, de igyekezett leplezni. Hátranézett a válla fölött. Az arca kínzó közelségbe került Philip arcához. Amikor tekintetük összekapcsolódott, lassan elmosolyodott. Tudja, hogy kell egyetlen pillantással, egyetlen mozdulattal felkelteni egy férfi vágyait, tűnődött Philip, és belegondolt, vajon hogyan tudta ilyen szempárral megőrizni a jó hírét. – London-tól északra, úgy negyven kilométerre van egy fogadó. Csendes, hangulatos hely, és kitűnő a konyhája. Adrianne egy belvárosi étteremre számított. Vajon az is puszta véletlen lenne, hogy Philip pontosan ugyanazt a fogadót javasolja, ahol Madeline fogja éjfélkor várni a titkos imádóját? Philip csodálkozva látta Adrianne szemében a vidám szikrát. – Tényleg romantikus vagy – lépett ki óvatosan Philip karjai közül Adrianne. – Útközben mesélhetsz Philip Chamberlain-ről. Philip mosolyogva belekarolt. – Ahhoz kevés lesz negyven kilométer. Adrianne elhelyezkedett a Rolls-ban, és hagyta, hogy a kabát lecsússzon a válláról. A hűvös őszi szél sem tudott versenyre kelni a testét hatalmába kerítő forrósággal. Amint a sofőr elindult, Philip kiemelt egy palack Dom Perignon-t a jegesvödörből. Minden túl tökéletes, gondolta Adrianne, és visszafojtotta a mosolyát. Egy szál vörös rózsa, pezsgő, luxusautó és vidéki vacsora. Szegény Madeline, gondolta vidáman, miközben Philip arcélét figyelte. – Jól érzed magad London-ban? A kérdést a parafa dugó halk pukkanása kísérte. Adrianne hallotta, ahogy az ital gyöngyözni kezd a palackban, és látta a száján megjelenő fehér habot. – Igen. Mint mindig. – Mit csinálsz itt? – Hogy mit csinálok? – vette el a feléje nyújtott poharat. Vásárolgatok és meglátogatom a barátaimat. Sétálgatok – és hagyta, hogy közben Philip készítsen neki egy kaviáros szendvicset. – És te mivel foglalkozol? Philip figyelte, ahogy Adrianne megkóstolja a kaviárt, majd ivott egy kortyot. – Mire gondolsz? Adrianne keresztbe vetette a lábát, behúzódott a sarokba, és kényelmesen hátradőlt. Mindig így viselkedett, ha el akart csábítani valakit. Szőrmebunda, fekete harisnya, csillogó ékszerek. – Dolgozom és szórakozom. Ami éppen jön. – Szóval szeretsz a pillanatnak élni. – Furcsállta, hogy Philip nem kezdett dicsekedni. A legtöbb férfiből dőlt a szó, amikor a munkájáról vagy a hobbijáról kérdezte. – Említetted, hogy szeretsz játszani. – Komolyan? Philip most is zavarba hozta a tekintetével, akárcsak korábban. Mintha tudná, hogy a Rolls csupán színpad, melyen ők ketten a színészek. – Komolyan. Mit játszol szívesen? Philip pontosan úgy mosolygott, mint Fume-ék hálószobájában. – Legszívesebben nagyban játszom. Kérsz még kaviárt? – Köszönöm – valóban játszadoznak egymással, gondolta Adrianne. Nem ismerte az összes játékszabályt, azt sem tudta, mi lesz a győztes jutalma, de azt igen, hogy a játék megkezdődött. A világ legjobb kaviárját ette és pezsgőjét itta, miközben a Rolls lassan elhagyta London-t. Ujjával végigsimított a kettejüket elválasztó karfán. – Ezek a nagybani játékok minden jel szerint szépen hoznak a konyhára. – Általában. És te mivel foglalkozol, amikor nem London utcáin sétálsz? – Máshol sétálok, máshol vásárolok, és továbbállok, ha ráunok a városra. Mindig van egy következő. Philip talán el is hitte volna mindezt, ha nem látja Adrianne csillogó szemét. Tudta, hogy Adrianne nem holmi unatkozó első bálozó kislány, akinek túl sok a pénze és a szabad ideje. – Ha ráuntál London-ra, visszamégy New York-ba?

– Még nem döntöttem el – milyen unalmas lenne, ha valóban úgy élne, mint ahogy azt igyekszik elhitetni. – Talán elutazom valami napsütötte, meleg helyre, és vakációzok egy kicsit. Csak viccel, gondolta Philip. Látta a szemében és hallotta a hangján. Philip kezdett egész jól szórakozni, amikor Adrianne hirtelen kiejtette a száján a kulcsmondatot: – Jaquir-ban meglehetősen meleg van. A férfi látta, hogy most nem viccel. Inkább igyekszik leplezni az izgalmát. – Igen – helyeselt közömbösen. – Én viszont jobb szeretem a trópusokat a sivatagnál – és tudta, hogy ezen a vonalon érdemes tovább tapogatóznia, de ebben a pillanatban megszólalt a telefon. – Elnézést – emelte fel a kagylót. – Chamberlain – sóhajtott fel halkan. – Szia, anyu. Adrianne felvonta a szemöldökét. Kicsit szégyenkezett, de eddig eszébe sem jutott, hogy Philip-nek is lehet anyja, még kevésbé olyan, aki a kocsitelefonon keresi. Jókedvűen töltött a pezsgőből. Előbb Philip poharába, majd a sajátjába. – Nem, nem felejtettem el. Holnap elintézem. Persze, bármit. Biztosan gyönyörű leszel. Persze hogy nem untatsz. Vacsorázni – pillantott Adrianne felé. – Igen, megcsinálom. Nem, te nem. Anya... – sóhajtott fel ismét. – Komolyan nem hiszem, hogy ez... Igen, ahogy mondod – szorította a térdéhez a kagylót. – Az anyám. Szeretne üdvözölni. – Ó – pillantott Adrianne zavartan a telefonra. – Ártalmatlan. Adrianne átvette a telefont, miközben egyre inkább bolondnak érezte magát. – Halló. – Szervusz, kedveském. Ugye, milyen gyönyörű a fiam kocsija? Philip anyja sokkal reszelősebben beszélt a fiánál, ráadásul érződött a beszédén, hogy tősgyökeres london-i. Adrianne automatikusan körülnézett a Rolls-ban, és elmosolyodott. – Igen, az. – Amikor beleülök, királynőnek érzem magam. Hogy hívnak, kedveském? – Adrianne. Adrianne Spring – felelt Adrianne, miközben észre sem vette, hogy elhagyta a címét, és az anyja leánykori nevét használta. Így csak a legjobb barátainak mutatkozott be, akiknek a társaságában jól érezte magát. Philip-nek viszont nem kerülte el a figyelmét. – Gyönyörű a neve. Biztosan remekül szórakozik. Az én Philip-em nagyon jó fiú. Ugye milyen csinos? Adrianne először vigyorgott őszinte, meleg szeretettel Philip-re. – Igen, az. Nem is kicsit. – Ne hagyd magad túl gyorsan elcsábítani! Vigyázz, mert zsivány is tud lenni! – Komolyan? – pillantott Adrianne a pohár karimája fölött Philip-re. – Ezt nem fogom elfelejteni. Örülök, hogy beszéltünk, Mrs. Chamberlain. – Hívj csak Mary-nek, mint mindenki. Egyszer ugorjatok be hozzám. Bármikor jöhettek. Iszunk egy finom teát, és beszélgetünk egy kicsit. – Köszönöm a meghívást. Jó éjt, Mary – adta vissza még mindig vigyorogva Philip-nek a telefont. – Holnap majd felugróm. Nem, egyáltalán nem szép. Kancsal, nyúlszájú, és van egy csúnya bibircsók az arcán. Tévézz egy kicsit. Én is szeretlek – tette le a kagylót Philip, és hosszan belekortyolt a poharába. – Elnézést. – Ne szabadkozz – ez a telefonhívás gyökeresen megváltoztatta a Philip-pel szemben táplált érzéseit. Nehezére esett távolságtartóan viselkedni egy olyan férfivel, aki ennyire szereti az édesanyját. – Roppant elbűvölőnek tűnt. – Az is. Ő az életem értelme. Adrianne egy pillanatig hallgatott. – Ez úgy hangzott, mintha komolyan gondolnád. – Azért, mert komolyan is gondolom. – És az apád? Ő is elbűvölő? – Öt sohasem ismertem. Adrianne tudta, mikor kell mellőzni egy témát. Úgy döntött, nem kérdezősködik tovább Philip családjáról. – Miért mondtad, hogy kancsal vagyok? Philip felnevetett, megfogta Adrianne kezét, és a szájához emelte. – Csakis a te érdekedben, Adrianne – nézett a lány szemébe. – Az anyám nagyon szeretné már, ha megnősülnék. – Értem. – Unokára vágyik. – Értem – ismételte meg Adrianne, és elhúzta a kezét. A fogadó valóban úgy festett, mint ahogy azt Philip lefestette.

Adrianne is éppen azért választotta Madeline-nek, mert csöndes volt, romantikus, és távol esett a főúttól. Az üzletvezető, akivel nemrég beszélt, mély meghajlással köszöntötte őket, és semmi jelét nem adta, hogy felismeri Adrianne-t. Odabent hatalmas ökörsütő tűzhely állt. Emberderéknyi fahasábok izzottak a nyárs alatt. Osztott ablakok tartották távol a tenger felől fújó csípős, őszi szelet. A masszív, viktoriánus bútorok és az ezüstözött, kristály pohárszék remekül illett a hatalmas helyiségbe. A ház specialitását, Wellington-bélszínt rendeltek. Az asztalon súlyos ón gyertyatartóban néhány gyertyaszál lobogott. A zenét egyetlen öreg hegedűs szolgáltatta. Adrianne sohasem hitte, hogy Philip társaságában ennyire képes lesz elengedni magát. Nevetve hallgatta a férfit, miközben lassan kortyolgatta a brandyjét. Philip ismerte a régi filmeket. Adrianne-nek is ez volt a szenvedélye. Az újabb generáció, Hepburn, Bacall, Gable és Tracy is szóba került. Adrianne-t teljesen lefegyverezte, hogy Philip fejből idézte a párbeszédeket, és a színészek arcjátékát is meglehetősen jól utánozta. Vonzódott a kitalált történetekhez. Ezt még az anyjától örökölte, és azonnal látta Philip-en, hogy rokon lélekre akadt. Megtudta, hogy a férfit érdekli a kertészkedés, melyet egyaránt gyakorol a vidéki birtokán és a london-i háza mellé épített üvegházban. – Nehezen tudlak elképzelni, ahogy kirángatod a gyomokat. Viszont megmagyarázza a kérget. – A kérget? – Kérges a tenyered – magyarázta Adrianne, de rögtön meg is bánta, hogy így elszólta magát. A gyertyafényben ez az apróság meglehetősen intim részletnek tűnt. – Egyáltalán nem illik hozzád. – Dehogynem. Jobban, mint gondolnád – dünnyögte Philip. – Mindenki vágyik valamire, miközben talán teljesen más képet mutat a világ felé, nem igaz? Adrianne úgy érezte, hallja a megjegyzés élét, és csaknem a Buckingham-palota kertjére terelte a szót. Kiderült, hogy néhányszor már majdnem keresztezték egymást az útjaik. Öt éve ugyanazon a héten szálltak meg a római Excelsior Hotel-ben. Adrianne csupán azt titkolta el, hogy azért látogatta meg Rómát, hogy megszabadítson egy grófnőt a gyémántjaitól és a rubinjaitól. Philip az egyik utolsó munkáját végezte. Egy filmcézárt könnyített meg egy zacskó gyémánttal. Mindketten mosolyogva gondoltak vissza a kellemes emlékre. – Azon a nyáron nagyon jól éreztem magam Rómában – mondta Adrianne, amikor visszaindultak a kocsihoz. Ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy háromszázötvenmilliót kerestem, tette hozzá gondolatban. – Én is – Philip csupán feleennyit kapott, amikor Zürichben elpasszolta a köveket. – Nagy kár, hogy nem botlottunk egymásba. Adrianne helyet foglalt a kényelmes ülésen. – Valóban, nagy kár – gondolt bele Adrianne, milyen kellemes lett volna nehéz vörösborokat kortyolgatni Philip társaságában, és együtt járni Róma utcáit. Ennek ellenére örült, hogy nem akkor és ott ismerkedtek meg. Sajnos Philip jelenléte zavarta volna a munkában. Éppen úgy, ahogy most is zavarta. Amikor a kocsi elindult, Philip lába mintegy véletlenül hozzáért az övéhez. Még szerencse, hogy Madeline kirablása könnyűnek ígérkezett. – Van ott egy cukrászda a világ legfinomabb fagylaltjával. – San Filippo – nevette el magát Adrianne. – Minden egyes alkalommal, amikor beülök, hízok öt fontot. – Egyszer kettesben is elmehetnénk oda – simított végig finoman Adrianne arcán, de ez épp elég volt ahhoz, hogy emlékeztesse a lányt: játszania kell a szerepét. Sajnálkozva húzódott távolabb. – Talán. Philip érezte, hogy hirtelen megnőtt köztük a távolság. Arra gondolt, milyen különös nővel hozta össze a sors. Egzotikus külső, csábító ajkak, a vágy szikrája, amely időről időre felcsillan a szemében. Egyszerre valóságos és megtévesztő. Nem az a fajta, aki nyugton marad és alkalmazkodik. Inkább olyan, aki egyetlen szavával vagy pillantásával jéggé fagyasztja a legkeményebb férfit is. Mindig is szerette azokat a nőket, akik kedvelték a könnyű kalandot. Adrianne nem csupán felkorbácsolta a vágyait. Minden ízében vonzották a lényében tapasztalt ellentétek. Akárcsak Adrianne, Philip is tisztában volt vele, milyen fontos a jó időzítés. Egészen addig várt, amíg vissza nem értek London-ba. – Mit kerestél tegnap este Fume-ék hálószobájában? Adrianne csaknem felpattant a helyéről, és kis híján káromkodni kezdett. Az este, a társaság, a brandy melege annyira elbágyasztotta, hogy megfeledkezett arról, ki hívta meg. Csak a hosszú évek gyakorlata segített abban, hogy színlelt kíváncsisággal pillantson Philip felé. – Miről beszélsz? – Azt kérdeztem, mit kerestél tegnap este Fume-ék hálószobájában – csavargatta Adrianne haját elgondolkodva Philip, miközben arra gondolt, hogy nincs az a férfi, aki ne fulladna bele örömmel ebbe a hajzuhatagba. – Miből gondolod, hogy ott voltam? – Nem gondolom, tudom. Nagyon jellegzetes a parfümöd illata, Adrianne. Összetéveszthetetlen. Abban a pillanatban megéreztem, hogy kinyitottam az ajtót.

– Komolyan? – terítette a vállára a kabátját Adrianne, miközben lázasan kereste a megfelelő választ. – Ha már itt tartunk, én is megkérdezhetném, hogy te mit kerestél ott. – Megkérdezhetnéd. Lassan sűrűsödött közöttük a csend. Adrianne-nek még az is megfordult a fejében, hogy válasz nélkül hagyja a kérdést. Legfeljebb ettől még titokzatosabbnak tűnik majd Philip szemében. – Történetesen oda mentem be, hogy megigazítsam a ruhámat. Most hízelgőnek kellene találnom, hogy felismerted a parfümömet? – Inkább azt, hogy nem nevezlek hazugnak – közölte könnyedén Philip. – Viszont a legszebb nők hajlamosak arra, hogy folyton füllentsenek – érintette meg Adrianne arcát, de nem incselkedve vagy csábítóan, mint eddig, hanem úgy, mint aki meg akarja szerezni magának. Tenyerével megtámasztotta az állát, ujjai az arcára görbültek. Első gondolata az volt, mennyire lágy és csábító Adrianne bőre, majd észrevett valamit, ami ugyancsak meglepte. A lány szeméből nem düh, tartózkodás vagy jókedv sugárzott, hanem leplezetlen félelem. Csupán egyetlen pillanatig tartott, de világosan látta. – Sokkal okosabban szoktam hazudni, Philip – Istenem, ez az érintés! Nem lenne szabad így éreznem, gondolta Adrianne. A háta nekifeszült az ülés támlájának. Képtelen volt uralkodni magán. Alig maradt annyi ereje, hogy bizonytalan mosolyra húzza, a száját. – Úgy látom, megérkeztünk. – Miért félsz attól, hogy meg talállak csókolni, Adrianne? Miért veszi észre mindazt, amit eddig olyan ügyesen sikerült elrejtenie mindenki elől? – Tévedsz – közölte higgadtan. – Egyszerűen csak nem kívánlak. – Most már nyíltan a szemedbe mondom, hogy hazudsz. Adrianne lassan, óvatosan kifújta a tüdejében összegyűlt levegőt. Nála jobban senki sem tudta, milyen pusztító lehet a dühe. – Ahogy gondolod. Kellemes este volt, Philip. Jó éjt. – Felkísérlek a lakosztályodba. – Ne fáradj. Eddigre a sofőr már ki is nyitotta neki az ajtót. Adrianne úgy sietett be a szállodába, hogy vissza sem nézett. Megvárta az éjfélt, és csak ekkor osont ki a szálloda személyzeti bejáratán. Most is feketébe öltözött, de ezúttal garbót és feszes nadrágot vett föl a bőrdzseki alá. Kötött sapkáját mélyen a fejébe húzta, és alágyűrte a haját. Lábára puha talpú bőrcsizmát vett, a vállán méretes táska lógott. Félmérföldnyire a hoteltől leintett egy taxit. Majd egy következőt. Háromszor is kocsit váltott, miközben lassan egymérföldnyire megközelítette Madeline lakását. Örült, hogy leszállt a köd, és térdig eltakarja az alakját. Úgy érezte, mint aki sekély folyóban gázol. Még a csizmája is nedves lett. Nesztelenül lépdelt a járdán. A házhoz közeledve látta, hogy az utcalámpák fénye lassan homályba borul. Az utca kihalt volt a ház sötét. Hátulról közelített. Villámgyorsan átmászott az alacsony kertfalon, és megkerülte az épületet. A nyugati falra felfutott a borostyán. Itt volt a legsötétebb. Érezte a nedves levelek illatát. Megbújt az árnyékban, majd körülnézett. Egy álmatlanságban szenvedő szomszéd észrevehette volna, ám az utcán véletlenül elhaladó kocsik elől rejtve maradt. Néhány gyakorlott mozdulattal letekerte a magával hozott kötelet. Pillanatok alatt megmászta a falat, és elérte Madeline hálószobájának második emeleti ablakát. Az éjjeliszekrényen égő lámpa halovány fényében mindent tökéletesen látott. A felfordulásból arra következtetett, Madeline nehezen tudta eldönteni, melyik ruháját vegye fel a randevúra. Szegény Lucille, gondolta, miközben elővette az üvegvágót. Biztosra vette, hogy reggel majd el kell viselnie az úrnője dühkitöréseit. Csupán egy apró lyukra volt szüksége. Hiszen karcsú a keze. Az üvegre tapasztotta a szerszámot, és kivágta a megfelelő kört. Kesztyűs kezével benyúlt, és megkereste a kilincset. Nyolc perccel az érkezése után már be is jutott a hálószobába. Várt és hallgatózott, de nem hallott semmit. Csupán az ódon épületben reccsent valami néha-néha. Elindult előre. Lépteinek neszét elnyelte a drága perzsaszőnyeg. Elhúzta a páncélszekrényt rejtő álfalat kitámasztó rugót, majd kényelmesen elhelyezkedett, elővette a sztetoszkópját, és munkához látott. Most következett a munka legunalmasabb része, de nem siethetett. Amikor először tört be olyan házba, ahol otthon voltak a tulajdonosok, annyira izzadt és remegett a keze, hogy kétszer annyi időbe került kinyitni a széfet, mint általában. Most viszont száraz maradt a tenyere, és meg sem rezdült a karja. A zár első pecke beesett a helyére. Az utcáról motorzajt hallott. Megállt és figyelmesen hallgatózott, majd sóhajtott egyet, és az órájára nézett. Öt másodperc. Tíz. Akkor figyelme visszafordult a páncélszekrény felé. A gyönyörű, ám kissé túldíszített zafír nyaklánc járt a fejében. Egy ekkora követ vétek ilyen szertelen foglalatba tenni. Mint ahogy vétek olyan önző ember birtokában hagyni, mint Madeline Moreau. Úgy becsülte, a

kő legalább kétszázezer fontot érhet. Talán kétszázötvenezret is. Habár örülhet, ha a felét megkapja az orgazdától. A második pecek is a helyére került. Adrianne anélkül is érezte, hogy a terv szerint halad, hogy az órájára nézett volna. Ujjai bizsergése elárulta, hogy közeledik a céljához. A dzsekiben kimelegedett, de nem törődött ezzel az apró kényelmetlenséggel. Még pár pillanat, és a zsebében lesz a negyedmilliós zafír. A harmadik, utolsó pecek is bekattant. Nem sietett. Kényelmesen eltette a sztetoszkópot, és csak utána nyitotta ki a széf ajtaját, hogy ceruzalámpája fényében megvizsgálja a tartalmát. A papírokkal és a barna borítékokkal mit sem törődött, akárcsak azzal a három ékszerdobozzal, amelyet először kinyitott. Az ametiszt igazán bájos, a gyöngy és a gyémánt fülbevaló elegáns, de most a zafírért jött. Végül észrevette a bársonytakarón csillogó ékszert. Kék volt, mint a legszebb sziámi kövek. A legnagyobb, húszkarátos követ csillag alakban vette körül a sok kisebb gyémánt és zafír. Arra már nem jutott ideje, hogy nagyító alatt is megvizsgálja a zsákmányt. Ezzel nyugodtan várhat, amíg vissza nem ér a lakosztályába. Lucille már biztosan elveszítette a türelmét. Adrianne még a szolgálólány megérkezése előtt ki akart jutni az épületből. Viszont ha egy másolatért kockáztatott, akkor csak az idejét vesztegette. Ismét a lámpafénybe tartotta a nyakéket. Nem, ez nem másolat. A zsebébe csúsztatta az ékszerdobozt, bezárta a széfet, és megforgatta a számtárcsát. Nem akarta, hogy Madeline még a reggeli kávéja előtt sokkot kapjon. Átosont a sötétbe burkolózó házon. A kapcsolószekrényhez érve kihúzta a számítógépéhez kapcsolt kábeleket. A drótvégek szabadon lógtak a levegőben. Amilyen csendben jött, olyan csendben távozott. Odakint vett egy mély lélegzetet a párás levegőből, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne nevessen fel. Remekül érezte magát. Átkozottul remekül. Számára ez jelentett mindent. Tudta, sohasem lesz képes elmagyarázni Celeste-nek ezt a részben szexuális, részben intellektuális érzést, amely abban a pillanatban öntötte el, amikor sikeresen végrehajtotta a kitűzött feladatot. Feszes izmai ellazultak, miközben hevesen vert a szíve. Ez alatt a semmihez nem hasonlítható néhány másodperc, legfeljebb egy perc alatt sebezhetetlennek érezte magát. Most fél percet engedélyezett magának, majd átvágott a kerten, megmászta a falat, és eltűnt az örvénylő ködben. Philip maga sem tudta, mi hajtotta ki az utcára. Egy hirtelen ötlet, vagy csupán a vágy. Nem tudott aludni. Elsétált oda, ahol először pillantotta meg Adrianne-t. Azzal áltatta magát, nem a lány miatt, hanem azért, hogy rajta tartsa Fume-éken a szemét. Azt az éjszakát Isten is a betörőknek teremtette. Igaza is volt, meg nem is. Az Adrianne utáni vágy is hajtotta. Képtelen volt kiverni a lányt a fejéből. Azt remélte, hogy egy séta a friss levegőn segít kiszellőztetni a fejét. Az anyja erre mondta volna azt, hogy a lány a hatalmába kerítette. Még sohasem érzett ilyet. Adrianne ravasz volt, egzotikus és titokzatos. Ráadásul hazug. Nehéz egy ilyen nőnek ellenállni, gondolta, miközben cigaretta után sóvárgott. Talán ezért indult el a hotel felé, ahol Adrianne megszállt. Azonnal megpillantotta, amint befordult a sarkon. Éppen lelépett a járdáról, és átkelt a kihalt úttesten. Most is feketét viselt, de nem valami romantikus boát, hanem testhez simuló nadrágot és bőrdzsekit. A haját eltakarta a sapkája. Ennek ellenére elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja: ő az. Csaknem utána kiáltott, de valami visszatartotta. Adrianne eközben kinyitotta a személyzeti bejáró ajtaját, és eltűnt a szeme elől. Philip azon kapta magát, hogy Adrianne lakosztályának az ablakát bámulja. Ez nevetséges, gondolta. Abszurd. Ennek ellenére sokáig ott maradt az utcán. Csak hintázott a sarkán, és gondolkodott.

Tizennegyedik fejezet Adrianne ráérősen megreggelizett a lakosztályában. Közben megnézte a reggeli híradót. A buggyantott tojás után megajándékozta magát egy második csésze kávéval. Kettős életének csupán egyetlen baja volt: a legjobb részeit nem tudta megosztani senkivel. Nem akadt ember, akivel megbeszélhetett egy-egy akciótervet, aki megértette a rátörő izgalmat, ismerte a riasztók kikötésének a módját, vagy az adrenalin szédült áramlását, amely akkor tört rá, amikor egy magas tetőről ereszkedett lefelé. A baráti körében senki sem érezte még, milyen az, amikor az ember minden erejét megfeszítve gondolkodik, mit tegyen, amikor a biztonsági őr váratlanul változtat a megszokott útvonalán. Nem akadt senki, akivel közösen ünnepelhette a sikert, akivel megoszthatta azt a túláradó örömöt, ami egy-egy sikeres akció után eltöltötte, amikor a kezében tartotta a zsákmányt. Nem maradt más, mint a szállodaszobák végtelen magányában elköltött reggelik.

Tudta, mennyire ironikus a helyzete. Talán még humoros is. Nem biztos, hogy elsöprő sikert aratna, ha az asztal mellett bejelentené a párjának, aki épp legfrissebb hobbijáról mesél, hogy a hét végén London-ban sikerült elemelnie egy rigótojás nagyságú rubint. Egyszer azt mondta Celeste-nek, hogy úgy érzi magát, mint Clark Kent. Úgy vélte, a szarukeretes szemüveg és a simulékony modor nem kevés frusztrációt leplez. Sejtette, hogy nem aludt eleget. Minden egyes alkalommal, amikor képregényhősökhöz kezdte hasonlítani önmagát, tudta: keményebbnek kell lennie. Lehet, hogy magányos, de legalább elégedett. Akárhogy is legyen, itt az ideje az öltözködésnek. Elgondolkodott, hogy vajon Madeline felébredt-e már, vagy valaki más veszi észre először a tönkretett ablakot. A kivágott üvegdarabot gondosan visszatette a helyére, nehogy a huzat idejekorán az árulójává váljon. Mivel Lucille a port sem törölte le a párkányról, valószínű, hogy napokig ezt sem veszi észre. Akárhogy legyen, nem számít. Délelőtt Rose Sparrow-nak dolgoznia kell, és este hatkor Adrianne hercegnőnek is programja van. Philip akkor lépett be a Ritz ajtaján, amikor a vörös parókát, bőr miniszoknyát és feszülő, rózsaszín felsőt viselő Adrianne távozott. A válluk is csaknem összeért, amikor elmentek egymás mellett. Philip még valami mentegetőzés félét is mormolt. Adrianne visszafojtotta a nevetést, és egy Semmi baj, haverrel válaszolt vaskos london-i akcentussal. Amikor az ajtónálló észrevette, elhúzta az orrát. Semmi kétség, prostituáltnak nézte, aki egy módfelett gazdag, ám annál igénytelenebb és ízléstelenebb üzletemberrel töltötte az éjszakát. A földalattihoz menet. Adrianne elégedetten riszálta a csípőjét, majd felszállt a West End felé tartó szerelvényre. Azon a környéken várta Freddy, aki eddig még a legforróbb köveket is diszkréten el tudta passzolni. Kettőkor már újra a szobájában volt, táskájában egy vaskos, húszfontosokból csavart köteggel. Freddy bőkezű volt hozzá, amiből Adrianne azt szűrte le, hogy az egyik ügyfele fölöttébb kedvelheti a zafírt. Neki már csak annyi dolga maradt, hogy befizesse egy svájci számlára, ahonnan az ügyvédei átutalják az Özvegyek és Árvák Alapítványának. Az őt megillető rész kivételével, gondolta, miközben a bőröndbe dobta Rose parókáját. Úgy vélte, tízezer fontot megtart magának. Alsóneműben állt a tükör előtt, és éppen Rose utolsó nyomait tüntette el az arcáról, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan magára kapta a köntösét. – Philip – döbbent meg Adrianne. – Reméltem, hogy még itt talállak – lépett be az ajtón gyorsan Philip, mert az esélyét sem akarta megadni Adrianne-nek, hogy bezárja az orra előtt. – Korábban is beugrottam, de nem voltál itt. – El kellett intéznem néhány dolgot. Akarsz valamit? Philip csak nézte. Micsoda nevetséges kérdés annak a nőnek a szájából, aki egy szál elefántcsontszín selyemköntösben fogadja. – Csak szerettelek volna meghívni, hogy ebédelj velem. – Ó. Nagyon kedves vagy, de néhány órán belül elutazom. – Visszamégy New York-ba? – Egy kis időre. Felkértek, hogy elnököljek egy jótékonysági bálon, és ehhez még rengeteg apróságot el kell intéznem. – Értem – Adrianne nem viselt sminket, de ettől csöppet sem volt kevésbé vonzó. Sőt! Még fiatalabbnak is látszott. – És onnan? – Onnan? – Azt mondtad, csak rövid ideig maradsz New York-ban. – Onnan irány Mexikó. Cozumel. Már lefoglaltam a szállásom. Részt veszek egy karácsonyi divatbemutatón – de Adrianne abban a pillanatban, ahogy kimondta, már meg is bánta. Nem szeretett a terveiről beszélni. – Ne haragudj, Philip, de épp a csomagolás kellős közepén tartok. – Folytasd csak nyugodtan. Nem bánod, ha iszom valamit? – Szolgáld ki magad – harapta el Adrianne a mondatot, és beviharzott a hálószobába. A parókát már korábban az egyik bőrönd fenekére rejtette. A pénz biztonságban lapult óriási retiküljében. Gyorsan végighordozta tekintetét a szobán, és amikor nem vett észre semmit, ami gyanúra adhat okot, folytatta a csomagolást. – Sajnálom, hogy ilyen hamar elmész – hallatszott Philip hangja az ajtóból. – Kimaradsz az izgalmakból. – Komolyan? – hajtogatta össze gyors, gyakorlott mozdulatokkal az egyik pulóverét Adrianne. Philip azonnal tudta, hogy gyakran csomagol saját kezűleg, és már volt ideje hozzászokni. – Lehet, hogy még nem hallottál róla, de tegnap este betörés történt. Adrianne felemelte a következő pulóvert. – Nem. Igazat beszélsz? És hová törtek be? – Madeline Moreau házába.

– Istenem! – játszotta el Adrianne, mennyire megdöbbenti a hír, és Philip felé fordult, aki az ajtófélfának támaszkodva állt, whiskyspohárral a kezében, és őt nézte. Talán egy kicsit túlságosan is figyelmesen. – Szegény Madeline. Mit vittek el tőle? – A zafír nyakékét – suttogta Philip. – Semmi mást, csak a nyakéket. – Csak? – rogyott az ágyra Adrianne, mintha a lába nem bírná tartani a testét. – Ez rettenetes! Ha belegondolok, hogy néhány napja együtt szórakoztunk Fume-éknél... A bálon is ezt a nyakéket viselte, igaz? – Igaz – kortyolt bele Philip a poharába, és arra gondolt, milyen remekül játssza a lány a szerepét. Átkozottul jó színésznő. – Ezt viselte. – Biztos teljesen összetört. Talán fel kellene hívnom. Nem, inkább mégsem. Lehet, hogy most senkivel sem akar beszélni. – Kedves, hogy aggódsz érte. – Igen. Segítenünk kell egymást az ilyen nehéz helyzetekben. Valószínűleg volt biztosítása, de egy nő számára az ékszerek érzelmi értékkel is bírnak. Azt hiszem, én is iszom egy pohárral. Közben meséld el, hogy mit tudsz a rablásról. Amikor Adrianne átment a nappaliba, Philip kényelmesen helyet foglalt a díványon, amely előtt néhány pillanattal korábban még a lány állt. Belekortyolt az italába, és elhúzta az orrát. Ettől a kölnitől még egy szobalány is undorodva elfordulna, gondolta, amikor megütötte az orrát Rose illata. Az elpakolásra váró ruhakupacban a bőr miniszoknyát is észrevette. Nem igazán Adrianne stílusa, tűnődött, miközben azt próbálta felidézni, hogy vajon hol látta már korábban. – Talált valami nyomot a rendőrség, amin elindulhat? – kérdezte Adrianne, amikor kezében egy pohár jégbe hűtött vermuttal visszatért. – Nem mondanám. Minden jel arra mutat, hogy az ékszertolvaj bemászott a második emeleti ablakon, és kinyitotta a hálószobában álló páncélszekrényt. Madeline nem töltötte otthon az éjszakát. Vidékre utazott. Egész véletlenül pontosan abba a fogadóba, ahol tegnap este mi is vacsoráztunk. – Most csak viccelsz. Akkor miért nem futottunk össze? – Amikor megérkezett, mi már elmentünk. Meleg csákányváltás, ha szabad így fogalmaznom. A tolvaj egy romantikus éjféli vacsora ígéretével csalta el otthonról. – Most már biztosra veszem, hogy viccelsz – mosolygott Adrianne, majd amikor Philip nem felelt, elkomorodott. – Milyen szörnyű lehet neki. – Sárba tiporták az egóját. – Ráadásul még ez is – borzongott meg finoman Adrianne. – Legalább nem volt otthon, amikor a betörő megérkezett. Talán még meg is öli. Philip ivott még egy kortyot. A whisky sima volt. Akárcsak az Árnyék. Nem szégyellte bevallani, mindkettőt csodálta. – Nem hinném, hogy erre sor került volna. Adrianne nem törődött ezzel a kijelentéssel, sem azzal, ahogy Philip ránézett. Letette a poharat, és folytatta a csomagolást. – Azt mondod, a betörő csak egy nyakláncot vitt el? Pedig Madeline páncélszekrénye biztosan tömve volt mindenféle értékkel. – Állítólag csak a nyakék érdekelte. – Egy bizarr betörő? – mosolygott Adrianne, miközben a gardróbhoz lépett. – Rettenetesen sajnálom, ami Madeline-nel történt, de biztos vagyok benne, hogy a rendőrség napokon belül megtalálja a tettest és az ékszert. – Előbb vagy utóbb biztosan – hajtotta fel Philip a whisky maradékát. – Egy fiatal szakállas fickót keresnek, aki rágcsálóirtást mímelve bejutott a házba. A nyomozók szerint akkor tartott terepszemlét, és talán a riasztót is akkor kapcsolta ki, hogy később ő vagy a társa gond nélkül bejusson. – Ez így túl bonyolult – hajtotta oldalt a fejét Adrianne. – Úgy látom, sokat tudsz az ügyről. – Csak kapcsolatok kérdése – vette át egyik kezéből a másikba az üres poharat Philip. – Akad, aki még tiszteli is. – Egy ékszertolvajt? Miért? – Az ügyessége és a stílusa miatt. Az, ahogy sikerült Madeline-t elcsalnia London-ból, arra utal, hogy kreatív. Ráadásul remek a szimata. Mindez szerintem is tiszteletre méltó – tette félre a poharat. – Jól aludtál az éjjel, Adrianne? Adrianne hátrapillantott a válla fölött. Furcsállta Philip hanghordozását. Úgy érezte, egy másik, kimondatlan kérdés is ott bujkál mögötte. – Nem kellett volna? Philip felemelte a miniszoknyát, és összevont szemöldökkel alaposan megvizsgálta. – Én nem. Különös. Ami azt illeti, sétáltam egy kicsit, és végül itt kötöttem ki. Egy óra, legfeljebb negyed kettő lehetett. Adrianne hirtelen úgy érezte, szüksége van még egy vermutra. – Komolyan? Talán a sok pezsgő miatt. Ami engem illet, úgy aludtam, mint a tej.

Philip a szemébe nézett. – Csodálkozom. Ez nem igazán a te stílusod, igaz? Adrianne kivette Philip kezéből a miniszoknyát, és betette a bőröndbe. – Hirtelen rám tört, hogy meg kell vennem. Köszönöm a friss híreket. – Benne van az árban. – Nem akarlak siettetni, Philip, de készülődnöm kell. Hatkor indul a gépem. – Akkor a mielőbbi viszontlátásra. Adrianne felvonta az egyik szemöldökét. Éppen úgy, ahogy Celeste-től tanulta. – Elég nehéz megmondani, hogy fogunk-e még találkozni. – A mielőbbi viszontlátásra – ismételte meg Philip, miközben felállt. Gyorsan mozgott, nem hagyott Adrianne-nek gondolkodási időt. Átölelte a nyakát, és megcsókolta, mielőtt a lány eltolhatta magától. Ez volt a szerencséje, legalábbis Adrianne szerint, aki azzal áltatta magát, hogy ha előre tudja, mire készül Philip, eltolja magától, és nem viszonozza a csókot. Akkor viszont nem tudta volna meg, milyen kellemesen meleg és ügyes a szája. Philip szorosabban tartotta a lány tarkóját, de Adrianne még így is kibontakozhatott volna az öleléséből, ha nagyon akar. Ehelyett inkább a férfi felé hajolt. Csupán egyetlen apró jelét adta a beleegyezésnek, ám még ez is sokkal több volt, mint amennyi másoknak kijutott. Philip ösztönösen cselekedett. Nem tervezte el a csókot, és nem gondolt a következményekre sem. Egyszerűen csak meg akarta ízlelni Adrianne-t, miközben ad neki valamit magából. Más nők azonnal elhúzódtak volna tőle, vagy viszonozzák a csókot. Adrianne viszont először csak állt, mintha nem lenne tisztában a férfi-nő kapcsolat alapjaival. Határozatlansága és a lényéből áradó zavar szöges ellentétben állt ajkának lágy tüzével. Majd halkan felnyögött, és a szenvedély lassan Philip-et is elborította. Az igazat megvallva ez a csók sokkal nagyobb hatással volt rá, mint az eddigi összes kalandja együttvéve. Adrianne elsápadt, és amikor Philip hátralépett, látta a szemében csillogó félelmet. Úgy döntött, egyelőre ellenáll a kísértésnek, és nem dönti azonnal az ágyra, hogy a félig elpakolt ruhák között henteregjenek. A lány nem fedte fel a titkát, ő viszont mindennél jobban vágyott arra, hogy megfejtse. – Szeretném, ha most elmennél. – Rendben – fogta meg Adrianne kezét Philip, és érezte, hogy finoman reszket. Ez most nem színjáték, gondolta. Ez a valóság. – De még nem fejeztük be – emelte a szájához Adrianne merev ujjait. – Nem, egyáltalán nem fejeztük be. Szerintem ezt mind a ketten tudjuk. Kellemes utazást, Adrianne. Adrianne csak akkor ült le, amikor már egyedül maradt. Legszívesebben elűzte volna magától az ismeretlen érzést, amely a hatalmába kerítette. Mégpedig örökre. – Érzem, hogy nem mondasz el mindent, Adrianne. – Mindent? Miről? – hordozta körbe Adrianne a tekintetét a bálteremben. Rengeteg friss virágot látott. A zenekar már hangolt. Az egyik fal mellett felsorakozott az egyenruhás személyzet. Élre vasalt ruhájukban, egyenes vállal úgy festettek, mint a kapitány parancsára váró tengerészek. Még néhány pillanat, nyílik az ajtó, és a társasági élet krémje megtölti a Plaza-t. Táncolnak, isznak, és pózolnak a fényképészek kamerái előtt. Éppen úgy, ahogy eltervezte. Fejenként ezer dollárt fizettek ki azért, hogy itt legyenek, de a területi kórház gyermekgyógyászati szárnya így is meglehetősen lassan épült. – Talán jól jött volna néhány csokor mikulásvirág is – gondolkodott hangosan. – Még néhány hét, és itt a karácsony. – Adrianne! Celeste türelmetlensége hallatán Adrianne elmosolyodott. – Igen, kedvesem? – Egészen pontosan mi történt London-ban? – Már mondtam – suhant el az asztalok között Adrianne. Nem, helyesen döntött, amikor az őszirózsát választotta. A lila szirmok remekül mutattak a pasztellzöld terítőn. És az ünnepek közeledtével úgyis mindenfelé mikulásvirágot látni. – Mit titkolsz előlem, Addy? – Elvonod a figyelmem, Celeste, de komolyan, és nincs túl sok időm. – Minden tökéletes. Mint mindig – ragadta karon Adrianne-t Celeste, és távolabb húzta a szmokingos zenészektől. – Valami baj történt? – Nem. Semmi. – Rettenetesen ingerlékeny vagy, amióta visszajöttél. – Rettenetesen elfoglalt vagyok, amióta visszajöttem – vágott vissza Adrianne, majd megpuszilta Celeste arcát. – Tudod, milyen fontos nekem, hogy felkértek erre a tisztségre. – Tudom – enyhült meg Celeste, és megfogta Adrianne kezét. – Nincs senki, aki jobban csinálná nálad, és esküszöm, hogy nincs, aki jobban törődne ezzel az üggyel. Tudod, Addy, ha beleadnád minden erődet és energiádat, nem lenne többé szükséged arra a másik...

– Ma este ne! – és Adrianne intett, hogy nyissák ki az ajtót. Ez volt a legkönnyebb módja, hogy kitérjen a további beszélgetés elől. – Húzzuk fel a függönyt, darling! – Addy. Ugye, elmondanád nekem, ha baj lenne? – Te lennél az első, aki megtudja – villantotta fel ragyogó mosolyát Adrianne, és a vendégek elé sietett, hogy üdvözölje őket. Nem bizonyult nehéznek kiszolgálni a társaságot. Megelégedtek az osztályon felüli étellel és a végtelen pezsgőáradattal. Ahogy telt az idő, Adrianne végigjárta az asztalokat és a csoportba verődött embereket. Mindenfelé selyem, taft és bársony suhogott. A Sant Laurent, a Dior és a de la Rentas mind-mind képviseltette magát. Habár enni sem jutott ideje, szívesen táncolt, ha felkérték. Közben flörtölt és hízelgett. Észrevette Lauren St. John-t, egy szállodamogul szánalomra méltó második feleségét, aki az alkalomra felöltötte új gyémánt és rubin ékszereit. Adrianne várta az alkalmat, és amikor Lauren elindult a mosdóba, a nyomába szegődött. Odabent két színésznő veszekedett. Miközben beült egy fülkébe, Adrianne hallotta, hogy egy férfin kaptak össze. Jellemző. Még szerencse, hogy a People egy férfit küldött, aki nem tehette be a lábát a női mosdóba, így nem hallotta, mi folyik odabent. Persze ha a közelben várakozó szolgálónőnek jó a memóriája, könnyen kereshet egy ötvenest azzal, hogy továbbadja, amit hallott. Adrianne hallotta a szomszédos fülkéből Lauren szitkozódását, és maga elé képzelte, ahogy erőlködve próbálja felhúzni kissé szűk szoknyáját. Amikor eljött a megfelelő pillanat, otthagyta a fülkét és a mosdókhoz ment. Lauren odalépett mellé, a színésznők pedig dühösen kivonultak. Előbb az egyik, majd a másik. – Azon a fickón kaptak össze, akire gondolok? – kérdezte Lauren kézmosás közben. – Nagyon úgy tűnik. – Jóképű a csirkefogó. Szerinted el fog válni? – szagolt bele az egyik kölnisüvegbe, majd fesztelenül magára öntött egy keveset. – Valószínűleg – lépett Adrianne a fényesen megvilágított toalettasztalhoz, és elővette a púderkompaktját. – A kérdés csak az, hogy a felesége miért ragaszkodik még mindig hozzá. – Mert senki más nem kefél úgy a világon, mint... Vagyis ezt hallottam – foglalt helyet Lauren az egyik kényelmes fehér széken, és rúzsozni kezdte a száját. – A legutolsó filmjében sikerült megvillantani a tehetségét. Én sem bánnám, ha elvinne egy próbakörre – húzott elő egy monogramos ezüstfésűt, és lesimította csillogó szőke haját. – Egyetlen nőnek sem kell megalázkodnia a szexért – jelentette ki mély meggyőződéssel Adrianne, habár maga sem volt tökéletesen biztos a saját igazában. – Persze hogy nem, de azért kifizetődő elviselni néhány apróbb megaláztatást – hajolt előre Lauren. Alaposan megnézte magát a tükörben, és örömmel látta, hogy még néhány évnek el kell telnie az első ráncfelvarrásáig. – Ezen a héten kinek a szívét töröd össze, kedvesem? – Úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet a szívtiprásban – borzolta meg a haját Adrianne, mielőtt a táskájából elővett egy apró parfümös fiolát. – Lenyűgöző a nyakláncod, Lauren. Új? – érdeklődött, pedig pontosan tudta, hogy Lauren férje mikor vette és mennyibe került. Már-már azt is kiszámolta magában, hogy meddig lesz az övé. – Igen – fordult jobbra, majd balra Lauren. A drágakövek fényesen csillogtak. – Charlie-tól kaptam az évfordulónkra. Múlt héten voltunk egyéves házasok. – És még azt mondták, nem fog sokáig tartani – dünnyögte Adrianne a nyakéket csodálva. – Igazán pompás. – Hetvenkarátnyi gyémánt és ötvenöt karát rubin. Burmai. – Az csak természetes – Lauren mindig is így gondolkodott. Adrianne egyszerre gyűlölte és csodálta érte. – Nem számítva a fülbevalót – hajtotta félre a fejét Lauren, hogy Adrianne a lehető legjobb szögből vegye szemügyre. – Szerencsére elég magas vagyok hozzá. Nincs rondább látvány, mint egy alacsony nő, aki annyi ékszert aggat magára, hogy jóformán járni sem tud. Sőt minél öregebbek, annál többet, így próbálják leplezni a tokájukat. Te viszont... – pillantott Adrianne finom művű nyakláncára, a gyönyörűen metszett zafírokra és gyémántokra. – Mindig pontosan tisztában vagy vele, hogy mit kell felvenned. Ráadásul viselni is tudod. Szép a nyakláncod. Adrianne csak mosolygott. A lánca százezret is megért... volna, ha a kövek valódiak. Színes üveggyöngyökkel viszont kevesebb, mint a századrészét. – Köszönöm – állt fel Adrianne, és lesimította a szoknyáját. – Most mennem kell. Sok a dolgom. Ebédeljünk együtt valamikor, hogy megbeszéljük azt a divatbemutatót, Lauren. – Örömmel – pillantott a bankjegyre, melyet Adrianne a szolgáló kezébe nyomott, majd úgy döntött, hogy a borravaló elég lesz kettejüknek is. Közben a táskájába süllyesztett egy üveg kölnit. Charles és Lauren St. John, tűnődött Adrianne. Az egyik újonnan épült szállodájukban fogják megtartani a divatbemutatót, melyre több híresség is hivatalos. Milyen kényelmes, nem igaz? Mindenki ott lesz, akinek a neve ér valamit. Még kényelmesebb. Mindig jobb akkor lopni, amikor nagy a tömeg. Mosolyogva gondolt Lauren évfordulós ajándékára. Minél hamarabb meg kell szerveznie azt az ebédet.

– Ez a mosoly nekem szól? Adrianne-nek arra sem maradt ideje, hogy felpillantson, máris Philip karjai közt találta magát. Mosolya lehervadt, és még a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Ám mielőtt bármit is tehetett volna, Philip megcsókolta, noha némileg hosszabban és szenvedélyesebben, mint amikor két rég nem látott barát találkozik. Majd hátralépett, de még ekkor sem engedte el Adrianne kezét. – Hiányoztam? – Nem. – Még szerencse, hogy notórius hazudozó vagy – siklott végig Philip pillantása Adrianne csupasz vállán, a nyakában függő kék kövön, majd visszatért az arcára. – Gyönyörű vagy. Adrianne tudta, hogy tennie kell valamit, méghozzá gyorsan. Már a feléjük forduló figyelmet is kellemetlennek találta, de még rosszabb volt, hogy a szíve hirtelen vadul verni kezdett. – Ne haragudj, Philip, de ez egy zártkörű rendezvény, és tudom, hogy te nem váltottál jegyet. – Betolakodó vagyok, de nem érkeztem üres kézzel – húzott elő zakója belső zsebéből egy csekket. – Az igaz ügy javára, amit képviselsz, Adrianne. A csekken kétszer akkora összeg szerepelt, mint amennyibe egy jegy került. Adrianne kénytelen-kelletlen elismerte Philip bőkezűségét, még akkor is, ha váratlan felbukkanásával alaposan felkavarta. – Köszönöm – hajtotta ketté a csekket, s a táskájába tette. Philip örült, hogy Adrianne nem tűzte fel a haját. Így megint elmerülhet benne a keze. – Táncoljunk! – Nem. – Félsz, hogy megint hozzád érek? Adrianne dühösen összevonta a szemöldökét. Ez a férfi csak nevet rajta. Márpedig ezt senkitől sem hajlandó eltűrni. – Megint? – ám hangja korántsem csengett olyan fagyosan, mint remélte. Philip valóban elnevette magát, méghozzá hangosan. – Elragadó vagy, Adrianne. Tudod, hogy egyszerűen nem tudlak kiverni a fejemből? – Ez mindössze annyit jelent, hogy nincs elég dolgod. Nekem viszont túl sok is van, úgyhogy ha megbocsátasz... – Addy – lépett mellé ösztönösen kitűnő időzítéssel Celeste. – Nem is mutatsz be a barátodnak? – Philip Chamberlain – sziszegte Adrianne. – Celeste Michaels. – Már sokszor láttam Ms. Michaels-t – csókolt kezet Celeste-nek Philip. – Évekkel ezelőtt sikerült összetörnie a szívemet. – Milyen kár, hogy erről eddig még csak nem is hallottam – mérte fel egyetlen gyors pillantással a helyzetet Celeste. Ha létezik férfi, aki azonnal megdobogtatja egy nő szívét, akkor Philip az. – London-ban ismerkedett meg Addy-vel? – Igen. Sajnos, nem tudott tovább maradni – simított végig Adrianne vállán Philip, majd tenyere a lány tarkójára tévedt. – Most sem akar táncolni velem, de talán maga nem utasít vissza. – Természetesen nem – fogta meg Philip karját Celeste, és pajkosan rámosolygott a partnerére. – Sikerült felbosszantania. – Reméltem is, hogy sikerült. Celeste Philip vállára tette a kezét. – Pedig ő nehezen jön zavarba. – Észrevettem. Nagyon kedves hozzá. – Mindenkinél jobban szeretem. Éppen ezért fogom magán tartani a szemem, Mr. Chamberlain. – Szólíts Philip-nek – fordultak meg tánc közben, így Philip látta, hogy Adrianne odahajol egy ráncos, idős hölgyhöz. – Adrianne csodálatos nő. Egyszerre több és kevesebb annál, mint amit mutat. Celeste fejében megszólalt a vészcsengő. – Remek megfigyelő vagy. Adrianne valóban roppant érzékeny és sebezhető. Ha valaki bántani merészeli, az megkeserüli. Hidd el nem vagyok mimóza, ha a helyzet úgy hozza, aljas is tudok lenni. Philip rámosolygott. – Eszedbe jutott már, milyen érzés lenne elfogadni egy fiatalabb férfi közeledését? Celeste jóízű nevetéssel nyugtázta a bókot. – Bájos vagy, és mivel remekül szórakozom a társaságodban, adok egy tanácsot. Addy-nek nem elég, ha valaki bájos. Türelemmel többre mégy. – Megfogadom – figyelte Adrianne-t Philip. A lány a nyakához emelte a kezét, de ujjai csak a csupasz bőrt érintették. Látta, mennyire meglepődik, majd legyűri a dühét, és lesújtó tekintete megállapodik rajta. Philip mosolyogva feléje biccentett. A hamis gyémántokkal ékesített nyakék ott lapult a zsebében. Gazember. Aljas, nyálas gazember. Ellopta. Egyenesen a nyakáról, és észre sem vette. Még ki is gúnyolta. Most is őt figyeli és vigyorog. Ezért megfizet, gondolta Adrianne, miközben a retiküljébe gyűrte a kesztyűjét.

Méghozzá nem valamikor a jövőben, hanem még ma este. Tudta, hogy meggondolatlanságra készül. Nem maradt ideje, hogy hideg fejjel kidolgozza a tervét. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy Philip elemelte a nyakláncát. Ez nyílt kihívás. Celeste elég naiv volt ahhoz, hogy megossza vele: Philip a Carlyle-ben szállt meg. Adrianne-nek többre nem is volt szüksége. Egy óra kellett, hogy báli ruháját munkaruhára cserélje. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megvesztegeti az éjszakai portást, de hamar elhessegette az ötletet. A Carlyle alkalmazottai messze földön híresek voltak lojalitásukról. Úgy döntött, egyszerűen betör Philip szobájába. Belépett a szálloda előcsarnokába. Csupán egyetlen fiatal fiú állt a recepciós pult mögött. Micsoda szerencse. Adrianne botladozva elindult feléje. – Kérem – dadogta francia akcentussal. – Két férfi. Odakint. Megpróbáltak... – szorította a halántékához a kezét, és megtántorodott. – Taxit kellett volna hívnom, de én inkább sétálni akartam. Micsoda ostobaság! Vizet, sil vous piait. Kérhetnék egy pohár vizet? A fiú eddigre már megkerülte a pultot, és az egyik fotelhez vezette Adrianne-t. – Megsérült? Adrianne felnézett könnyes szemével, és igyekezett minél kiszolgáltatottabbnak tűnni. – Nem, csak megijedtem. Megpróbáltak berángatni egy kocsiba, és nem volt ott senki, senki, aki... – Minden rendben. Itt biztonságban van. Nagyon fiatal, gondolta Adrianne, miközben rátámaszkodott a portásfiúra. Túlságosan könnyűnek bizonyult elnyerni a rokonszenvét. – Köszönöm. Maga olyan jó hozzám. Olyan kedves. Kérem, hívjon nekem egy taxit. De előbb hozzon egy pohár vizet. Talán egy brandy is jólesne. – Természetesen. Addig próbáljon megnyugodni. Máris jövök, csak egy perc. Adrianne-nek többre nem is volt szüksége. Amint a fiú eltűnt a szeme elől felpattant, átugrott a recepciós pulton, és lecsapott a számítógépre. Kisvártatva megtudta, hogy Philip a huszadik emeleten szállt meg. Már minden bizonnyal az igazak álmát alussza, miközben arra vár, hogy ő megtegye a következő lépést. Viszont biztosan nem számít rá, hogy ilyen gyorsan valóra válik a kívánsága, gondolta zordan mosolyogva. Amikor a portás visszatért a brandyvel, azt látta, hogy az ismeretlen lány lehunyt szemmel, szívére szorított kézzel hever a fotelben. – Nagyon kedves – köszönte meg Adrianne az italt, és vigyázott, hogy ivás közben enyhén remegjen a keze. – Haza kell mennem – törölt ki egy könnycseppet a szeméből. – Otthon sokkal jobban fogom érezni magam. – Ne hívjam a rendőrséget? – Ne! – mosolyodott el dacosan Adrianne. – Nem akarok találkozni velük. Sötét volt. Istennek hála, hogy el tudtam menekülni előlük – adta vissza a poharat, és megpróbált felállni. – Sohasem felejtem el a kedvességét. – Semmiség – húzta ki magát büszkén a fiú. – Számomra egyáltalán nem volt semmiség – támaszkodott rá Adrianne, miközben a portás kikísérte. A taxi, melyet Adrianne előre kifizetett, hogy egy saroknyira várakozzon, a járda mellé siklott. – Merd bien – puszilta meg a portásfiú arcát, mielőtt beszállt a kocsiba, de amint kellőképp eltávolodtak, nyomban kihúzta magát ültében. – Tegyen ki a sarkon! – Most is várjam meg? – Ne – nyomott a sofőr kezébe egy húszast Adrianne. – Kösz. – Máskor is, asszonyom. Negyedóra múlva Adrianne már ott állt Philip ajtaja előtt. A megszokott útvonalon, a személyzeti bejárón hatolt be a szállodába. Csak a zár és a biztonsági lánc állta az útját. Idegeskedett, ezért nem haladt olyan gyorsan, mint szeretett volna, de végül így is sikerült bejutnia. A lakosztály némán hallgatott. Philip nem húzta be a nappali ablakán a függönyt, így Adrianne eleget látott az ablakon át beszivárgó fényben. Nem telt öt percbe, és megállapította, hogy a férfi semmi értékeset nem hagyott elöl. A hálószobában sötét volt. Adrianne úgy döntött, hogy előveszi a ceruzalámpát, de a fénysugárral gondosan elkerüli az ágyat. Habár megfordult a fejében az is, hogy egyenesen Philip szemébe világít, és halálra rémíti, de úgy döntött, azzal is megelégszik, ha visszaszerzi a nyakláncát, és ráadásként elviszi Philip gyémánt mandzsettagombját, melyet a bálon viselt. Halkan, de annál gondosabban kezdte átkutatni a szobát. Mekkora megaláztatásban lenne része, ha kiderülne, hogy Philip minden értékét a szálloda széfjére bízta! Ám ebben valamiért kételkedett. Hajnali három körül ért vissza a hotelbe. Ráadásul biztosan megzavarta az időeltolódás is. A hálószoba állapotából ítélve egyszerűen csak bejött, begyűrte a holmiját egy fiókba, és bemászott az ágyba. A gondosan összehajtogatott Turnbull ing alatt rábukkant az igazságra. A lámpa fénye megcsillant a nyakláncon. Mellette egy monogramos krokodilbőr tárca hevert. Adrianne nem csupán a gyémánt mandzsettagombot találta meg benne, hanem egy vastag aranyláncot, egy gyönyörű topáz nyakkendőtűt, és más ízléses és roppant drága férfiékszert is.

Elégedetten süllyesztette táskájába a nyakláncát és a tárcát, miközben sajnálkozott, hogy nem láthatja reggel Philip arcát. Majd sarkon fordult, és beleütközött a lakosztály gazdájába. Philip felé rúgott, ám érezte, hogy száll a levegőben. A férfi átdobta a válla felett. Amikor az ágyra zuhant, elakadt a lélegzete. Amikor Philip rávetette magát és a matrachoz szegezte, káromkodáson kívül nem tehetett semmit. – Jó reggelt, darling – csókolta meg Philip. Érezte, hogy a lány megfeszíti a karját, és próbál szabadulni alóla, ám közben széttárja az ajkait, és viszonozza a csókot. Ez az ellentmondás felkorbácsolta a vágyait. A csók így sokkal szenvedélyesebbé vált, mint eredetileg tervezte. Majd felállt, egyik markában összefogta Adrianne két csuklóját, és a villanykapcsoló után nyúlt. Amint a fény elöntötte a szobát, és megpillantotta a lányt, rádöbbent, hogy sokkal jobban tetszik neki, mint eddig gondolta. Adrianne tökéletesen tisztában volt a helyzetével. Az én hibám, gondolta undorral, miközben egyre őrlődött a keserűsége és a haragja között. Közel tíz éve kezdett ékszert rabolni, és eddig minden egyes alkalommal hideg fejjel megtervezte az akciót. Most viszont – ráadásul egy értéktelen nyaklánc és a büszkesége miatt – elkapták. Csak a vakmerőségében és a pimaszságában bízhatott. – Eressz el! – Dehogy eresztelek – feszítette Adrianne feje fölé a karját Philip, miközben szabad kezével kisimította az arcába lógó tincseket. – Neked is el kell ismerned, hogy ügyesen becsalogattalak az ágyamba. – Csak a nyakláncomért jöttem, nem azért, hogy ágyba bújjak veled. – Egyet fizet, kettőt kap – vigyorgott Philip, de készületlenül érte, amikor Adrianne hirtelen vergődni kezdett, és elengedte a csuklóját. A következő fél perc ádáz birkózással telt. Mindketten igyekeztek a másik fölébe kerülni. Adrianne fürge volt és sokkal erősebb, mint amilyennek ránézésre tűnt. Philip erre akkor döbbent rá, amikor a lány ököllel gyomorszájon ütötte. Végül sikerült maga alá gyűrnie. Adrianne keze beszorult a testük közé. Philip arca csupán néhány hüvelyknyire volt Adrianne-től. – Rendben, ezt majd később megbeszéljük. Nem az a hűvös Adrianne hercegnő feküdt alatta, akit Philip megismert, hanem maga a szenvedély. – Felbosszantottál, te gazember. – Azért ehhez ketten kellettünk. Meglep, hogy ilyen sokat kockáztattál, hogy visszaszerezd a nyakláncod. Pár száz fontnál nem ér többet. Vagy valami kedves emlék fűződik hozzá? Adrianne lihegve összeszedte a gondolatait. Philip-nek vagy sasszeme van, vagy ékszerészlupét rejteget a zsebében. – Miért loptad el? – Kíváncsiságból. Miért visel Adrianne hercegnő festett üveggyöngyöt? – Mert értelmes dolgokra költöm a pénzem – Philip meztelen felsőtesttel feküdt rajta. Adrianne érezte minden egyes szívverését. – Ha visszaadod, és elengedsz, fátylat boríthatunk az ügyre. Nem akarom kihívni rád a rendőrséget. – Akkor találj ki valami jobbat. Adrianne végre elég levegőhöz jutott, és remélte, hogy az önkontrollját is sikerült visszaszereznie. – Mit akarsz? Philip felvonta a szemöldökét, és hosszan Adrianne szemébe nézett. – Hagyjuk – jelentette ki végül. – így túl könnyű. – Nem fogok bocsánatot kérni, mert betörtem a lakosztályodba, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. – És mi a helyzet a tárcámmal? – Az lett volna a bosszú – villant meg szenvedélyesen Adrianne szeme. – Hiszek a bosszú erejében. – Igazságosnak hangzik. Iszol valamit? – Igen. Philip elmosolyodott. – Akkor add a szavad, hogy nem mozdulsz a helyedről – és szinte látta, hogy Adrianne fejében egymást kergetik a gondolatok. – Elfuthatsz, és nem fogom magamra kapni a ruhám, csak azért, hogy üldözzelek. Legalábbis ma még nem. De egyszer eljön a holnap. – A szavamat adom – bólintott Adrianne. – Az igazat megvallva nagyon jólesne most egy ital – és amikor a férfi felállt, ő is lecsusszant az ágyról, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben. Philip meztelen felsőtesttel állt előtte, és a nadrágja is lecsúszott kissé. Adrianne összeszedte magát, lehúzta a kesztyűjét, és hallgatta a pohárba csorgó ital bugyogását. – Scotch megfelel? – Tökéletesen – vette el Adrianne a poharat, és nyugodtan belekortyolt, miközben Philip letelepedett az ágy szélére. – Remélem, meg tudod magyarázni. – Ebben az esetben csalódni fogsz. Nem tartozom magyarázattal.

– Felkeltetted a kíváncsiságom – nyúlt Philip az ágy mellett heverő cigarettásdoboz után. – Tudod, egészen addig azt hittem, sikerült leszoknom, amíg nem találkoztam veled. – Sajnálom – mosolygott Adrianne. – Végül is a leszokás csak akaraterő kérdése. – Ó, nálam akaraterőből nincs hiány – mérte végig tetőtől talpig Adrianne-t Philip. – Csak éppen nem erre fordítom. Szeretném megkérdezni, hogy egy magadfajta lány miért adja lopásra a fejét? – Nem számít lopásnak, ha az ember csupán azt szerzi vissza, ami úgyis az övé. – Madeline Moreau fülbevalója sohasem volt a tiéd. Adrianne csak emberfeletti önuralmának köszönhette, hogy nem nyelte félre a scotchot. – Mi köze az egyiknek a másikhoz? Philip elgondolkodva fújta ki a füstöt. Arra gondolt, Adrianne már réges-rég nem amatőr. – Te vitted el, Addy. Vagy ha nem, akkor tudod, hogy ki tette. Nem mond neked semmit az a név, hogy Rose Sparrow? Adrianne rendületlenül ivott tovább, habár a tenyerét hirtelen kiverte az izzadtság. – Kellene? – Az a szoknya – gondolkodott hangosan Philip. – Eltartott egy ideig, amíg összeraktam a mozaikot. Igyekeztél elterelni a figyelmem. Viszont amikor meglátogattam közös barátunkat, Freddy-t, megemlítette nekem Rose-t, és még személyleírást is adott róla. Ekkor eszembe jutott az a bőrszoknya, amit a bőröndödbe dobtál. Annyira nem illett hozzád. – Elmegyek, ha továbbra is csak kerülgeted a forró kását. Még nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. – Ülj vissza. Adrianne először nem akart engedelmeskedni, de Philip éles hangját hallva úgy vélte, jobb, ha nem ellenkezik. – Ha jól értem, azt vetted a fejedbe, hogy közöm van Madeline kirablásához – tette félre Adrianne a poharát, és igyekezett lazítani. – Csak azt szeretném kérdezni: miért kellene rabolnom? Van elég pénzem. – Nem a pénz a fő kérdés, hanem az indíték. Adrianne szíve a torkában dobogott, és ez meglehetősen nyugtalanította. Ennek ellenére megpróbálta rezzenéstelenül állni Philip tekintetét. – Talán a Scodand Yard küldött? Philip nevetve nyomta el a cigarettáját. – Nem egészen. Hallottad már azt a mondást, hogy zsiványból lesz a legjobb pandúr? Adrianne fejében hirtelen összeállt a kép. Hallott a P. C.-ként emlegetett legendás betörőről. Az a hír járta, hogy elbűvölő, ámde könyörtelen, és a szakma mestere. Kizárólag ékszert lopott. Egyesek szerint ő emelte el a hetvenöt karátos, első osztályú Wellington-gyémántot is. Később eltűnt. Állítólag visszavonult. Adrianne mindig is idősödő férfinak, egy ravasz, vén rókának képzelte. A pohár után nyúlt. Ironikus, hogy a sors végre összehozta egy magafajtával, mégsem beszélhet vele a szakmáról. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ékszertolvaj vagy? – Voltam. – Lenyűgöző. Ezek szerint te is elemelhetted Madeline fülbevalóját. – Néhány éve még meg is tettem volna. Tudom, hogy benne van a kezed, Addy, és azt is tudni akarom, hogy miért. Adrianne felállt és meglögybölte a pohár alján maradt kortynyi scotchot. – Még ha igazad lenne, akkor sem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá, Philip. – Most négyszemközt vagyunk. Itt mit sem ér a rangod. Vagy nekem vallasz be mindent, vagy a felettesemnek. – Ki a felettesed? – Az Interpolnak dolgozom – és Philip figyelte, ahogy Adrianne lehajtja a scotch maradékát. – Évek óta keresnek egy igencsak ügyes tolvajt. A Moreau-gyémánt csak az utolsó tétel egy hosszú listán. – Érdekes, de mi közöm nekem ehhez? – Beszélgessünk egy kicsit. Talán meg tudok egyezni velük, és szépen kimaradsz az ügyből. – Nagyon gáláns ajánlat – tette félre Adrianne a poharat. – Jobban mondva az lenne, ha igaz lenne mindaz, amit állítasz – mosolyodott el magabiztosan, noha tisztában volt vele, hogy pengeélen táncol. – El tudod képzelni, mekkora megdöbbenést keltene a barátaim körében, ha híre menne, hogy letartóztattak betörésért? Hetekig másról sem tudnának beszélni. – A francba, hát nem veszed észre, hogy segíteni próbálok neked? – pattant fel Philip, és megrázta Adrianne vállát. – Nekem nem kell megjátszanod magad! Rajtunk kívül nincs itt senki. Láttalak, amikor a rablás éjjelén feketébe öltözve besurrantál a szálloda személyzeti bejáróján. Tudom, hogy az orgazdához is van valami közöd. Nyakig benne vagy, Addy. Krisztus szerelmére, hiszen én is ékszertolvaj voltam! Tudom, hogy megy ez. – Nincs semmi konkrétum a kezedben. – Még nincs, de csak idő kérdése, hogy legyen. Nálam jobban senki sem tudja, milyen nagy a tét. Ha bajba kerülsz, ha pár év múlva el kell adnod néhány csecsebecsét, mert elfogyott a pénzed, minden lelkiismeretfurdalás nélkül nyilvánosságra hozom, amit tudok. Mondj el mindent, Addy! Segíteni akarok rajtad.

Nevetséges, de úgy hangzott, hogy Philip komolyan beszél. Ráadásul Adrianne lényének egy része már évek óta hinni akart benne. – Mért? – Ne viselkedj úgy, mint egy idióta! – dörmögte Philip, és megcsókolta. Adrianne kezdeti ellenkezése elhalt egy sóhajban. Ugyanolyan heves szenvedélyt ízlelt, mint amilyet érzett. Philip közelebb húzta magához. Adrianne keze első ízben indult tétova felfedezőútra egy férfi testén. Úgy érezte, tűz lobog a gyomrában, és egyre inkább hatalmába keríti. Végül már-már fájt. Philip tudta, hogy őrültséget művel, amikor megfeledkezik a feladatáról, de Adrianne egyszerre volt erős és édes, remegő és követelőző. Miközben az ágyra omlottak, megszédült a bőre illatától. Az őrült vágy elfeledtette Philip-pel, mennyire ravasznak kell lennie. Még senkit sem kívánt ilyen erősen, mint Adrianne-t. Vágyott már rideg gyémántra, izzó rubinra, kék tüzű smaragdra, de Adrianne-ben együtt találta meg mindazt, ami hiányzott a lopott drágakövekből. Miközben az ágyon birkóztak, rátekeredett a haja, elborította az illata. Adrianne nyelvén még ott lebegett a scotch mámorító íze. Philip érezte, milyen kétségbeesetten vágyik rá a lány, és fokról fokra levetkőzte minden önuralmát. Amikor a pulóvere alá csúsztatta a kezét, és kitapintotta telt, kemény mellét, ujjaival érezte a szíve vad dobogását. Még soha nem volt része ilyen élményben. Adrianne hosszú éveken át abban a hitben élt, hogy számára sohasem lesz kellemes egy férfi érintése. Most először igazi nőnek érezte magát, aki megszerez egy férfit, miközben hagyja, hogy megszerezzék. A teste ívben megfeszült, és egyre közeledett a gyönyörhöz, ám hirtelen belenyilallt a félelem. Maga előtt látta az anyja könnyáztatta arcát, és hallotta az apja kéjes nyögést, melyet nem tudott teljesen elfojtani fülére szorított keze. – Ne! – szakadt ki belőle a sikoly, és lelökte magáról Philip-et. – Ne érj hozzám! Nem akarom! Amikor a lány nekiesett, Philip ösztönösen elkapta a csuklóját. – A francba, Adrianne! – rántotta dühösen magához, de keserű szavai elhaltak, mielőtt megszülettek volna. Adrianne szeme ezúttal valóban könnyben úszott, és nem játszotta meg a rettegést. – Jól van, nyugodj meg – lazított a szorításán, miközben igyekezett halkan szólni hozzá. A lány kedélyállapota hullámvasútként szárnyalt fel és alá, és Philip nem tudta eldönteni, meg akarja-e lovagolni. – Nem bántalak. – Csak engedj el – szorult össze Adrianne torka, hogy nyögni is alig bírt. – Vedd le rólam a kezed! Philip igyekezett visszafojtani a dühét. – Nem szoktam védtelen nőkre támadni – közölte higgadtan. – Bocsánatot kérek, ha félreértettelek, habár ezt nem hiszem. Mindketten tudjuk, hogy nem. – Már mondtam: nem azért jöttem, hogy lefeküdjek veled – rántotta ki Adrianne egymás után mindkét kezét Philip markának a szorításából. – Ha arra számítottál, hogy hanyatt vetem magam, mert szórakozni akarsz velem egy kicsit, akkor csalódnod kell. Philip lassan elhúzódott tőle, miközben maga is csodálta hatalmas önuralmát. – Egyszer valaki igencsak megkeserítette az életed. – Egyszerűen az a helyzet, hogy nem érdekelsz – ugrott le az ágyról Adrianne, amikor Philip feléje nyújtotta a kezét, és felkapta a táskáját. – Egyszerűen az a helyzet, hogy félsz – állt fel Philip is, aki még nem tudta, hogy a lepedő megőrizte Adrianne illatát, és egy szemhunyásnyit sem fog aludni az éjszaka. – Már csak az a kérdés, hogy tőlem vagy saját magadtól! Adrianne remegő kézzel vetette a vállára a táska szíját. – Csodálatos, milyen hatalmas tud lenni a férfiak egója. Viszlát, Philip. – Hadd tegyek fel még egy utolsó kérdést – szólt utána Philip, amikor a lány az ajtóhoz ért. – Kettesben vagyunk. Nem hall minket senki. Nem veszem fel a beszélgetésünket. Szeretném tudni az igazat. Valamilyen férfi miatt kezdtél ékszert lopni? Semmi sem kényszerítette, hogy válaszoljon. Akkor sem történik semmi, ha egy hűvös mosoly kíséretében átlépi a küszöböt. Később Adrianne tucatszor is feltette magának a kérdést, hogy miért nem így tett. – Igen – és maga előtt látta az apját, ahogy végigsiet a napsütötte termeken, miközben oda sem figyel az anyja könnyeire és az ő néma zokogására. – Igen. Egy férfi miatt. Philip dühénél már csak a csalódottsága volt nagyobb. – Fenyeget? Zsarol valamivel? – Ez így már három kérdés – szedte össze magát Adrianne annyira, hogy elmosolyodjon. – De elmondom az igazat. Én döntöttem úgy, hogy elkezdem – nyúlt a táskájába, és odadobta Philip-nek az erszényét. – Adjunk a betyárbecsületre. Legalább ma este.

Tizenötödig fejezet – Ugye milyen nagyszerű, darling? – puszilta meg Lauren St. John Adrianne-t a medence partján, miközben úgy fordult, hogy a fotós a lehető legelőnyösebb oldalról fényképezze. Félig Adrianne mögé bújva próbálta leplezni, hogy Hálaadás óta felszedett öt fontot. – Minden remekül alakul, nem igaz? Adrianne felemelte jégbe hűtött margaritáját. – Pontosan a terv szerint. –A medence partján száz meghívott nyüzsgött. A bálteremben további ötven, akik tengeri levegő helyett inkább a légkondicionálót választották. Adrianne vetett egy gyors, vágyakozó pillantást a tengerpart felé, mielőtt visszamosolygott Lauren-re. – Csodálatos a szálloda, és biztosra veszem, hogy a divatbemutató is nagy siker lesz. – Máris az. A sajtó önmagában is megér egymilliót. Természetesen a People is eljött. Három oldalt szentelnek nekünk és a címlapot. A múlt héten a Good Morning America-ban is szerepeltem. – Gyönyörű voltál. – Ez kedves – fordult Lauren a fotósok felé. – Biztos nem kérsz inkább egy pezsgőt, darling? Margaritát leginkább csak a hangulat miatt szolgálunk fel. Adrianne úgy vélte, Lauren az ötvenezer dolláros mexikói népviseletet is csak a hangulat miatt vette magára. – Köszönöm, ez is megfelel. A vendégeket figyelte. Sokat ismert közülük, és még többen voltak, akikkel már összefutott valahol. Mindenki eljött, aki gazdag, híres vagy hatalmas. A riporterek még azt is felírták, ki milyen napszemüveget visel. Mindenki a leghivalkodóbb ruháját vette magára, legyen az egy falatnyi bikini vagy hullámzó selyemszoknya. A meghívottak természetesen az ékszereiket sem hagyták otthon. A trópusi napsütésben csillogott a rengeteg gyémánt és ragyogott az arany. Két napra Cozumel apró szigete a tolvajok paradicsomává változott. Aki nagy dobásra vágyik, annak nincs más dolga, mint elvegyülni és begyűjteni, amit tud. Mondjuk, nem egészen olyan, mint vadvirágot szedni a mezőn, fűzte tovább Adrianne a gondolatait. De majdnem. Főleg neki, aki tagja egy igencsak kivételes klubnak. Biztosra vette, hogy a szigeten az Interpol ügynökei is megjelentek, de szerencsére Philip-et sehol sem látta. Hála Istennek. – Azt hallottam, bámulatosak a ruhák – játszotta tovább a szerepét. Félrehajtotta a fejét, és rámosolygott az egyik fotósra. – Nem hallhattál semmit. A legszigorúbb biztonsági intézkedések mellett szállították ide őket. A koronaékszereket nem őrzik ennyire. Minél sűrűbb a titok, annál többet várnak az emberek. Szerinted jól mutatna, ha a medence fölé építenénk a kifutót? – Csodásan. – Csak várd ki a végét – hajolt Adrianne füléhez Lauren. – A fürdőruhás modellek bele is fognak ugrani! – Már alig várom. – Pezsgővel akartam feltölteni a medencét, de Charlie hallani sem akart róla. Mindenesetre a bálteremben felállíttattam egy pezsgőszökőkutat. A pinatát is ki kell próbálnod. Furcsa szokás. Te! – fordult az egyik pincérnő felé, és dühösen összeszorította a száját. Elbűvölő mosolya egyszeriben eltűnt. – Nem azért vagy itt, hogy csak körbe-körbe járkálj! Kínálni is kell azokat az italokat! – fordult vissza, és arcára visszatért a ragyogó mosoly. – Hol is tartottam? Persze, a pinata. Amikor tavaly itt jártunk Charlie-val, elmentünk egy fiesztára. Az összes enyves kezű poronty ott volt, és bottal püfölt egy papírszamarat. Amikor összetört... – Ismerem a játékot, Lauren. – Ó, akkor jó. Arra gondoltam, finomítok rajta egy kicsit, hogy jobban megfeleljen az ízlésünknek. Csináltattam egy csodálatos papagájt, és megtöltöttem csillogó bizsuval. Jól mutat majd az Untertainment Tonight-ban. Adrianne maga elé képzelte, ahogy a vendégek négykézláb mászkálnak, miközben üveggyöngyöket gyűjtenek, és az ajkába harapott. – Remek szórakozás lesz. – Hiszen azért vagyunk itt, nem igaz? Azt akarom, hogy mindenki emlékezzen erre a rendezvényre. A büfé is remek, noha a személyzet hagy némi kívánnivalót maga után – intett vidáman a medence túlpartján álló csoport felé. – De mit várjunk tőlük? Mexikóiak. Adrianne lassú kortyokban itta a margaritát. Az ital csillapította a dühét. – Hiszen Mexikóban vagyunk. – Igen, de nem értem, miért nem igyekeznek jobban megtanulni a nyelvünket. Állandóan egymás között pusmognak. Ráadásul lusták. El sem tudod képzelni, mekkora erőfeszítésembe kerül munkára bírni őket. De legalább olcsón dolgoznak. Arra kérlek, azonnal szólj, ha nem tetszik a kiszolgálás. Christie, darling, mennyeien nézel ki – majd amikor a hosszú combú szőkeség távolabb libegett tőlük, elhúzta az orrát. – Mennyi mindent tudnék mesélni róla – tette hozzá. – Biztosan nagyon sokat – és ha nem szabadulok meg tőled, menten sikítani fogok, tette hozzá gondolatban Adrianne.

– Ó, el sem tudod képzelni. El sem tudod. A te életed nyugodt. Mennyire irigyellek érte! Viszont ez lesz az év legnagyobb nyitóünnepsége a szállodaiparban. Adrianne tudta, hogy Lauren-nek fogalma sincs, mennyire le fogja járatni magát, és kis híján elmosolyodott. – Remélem, jól döntöttem, amikor délutánra tettem az eseményt az este helyett. A délután... olyan kényelmes. – Akárcsak az élet a szigeten. – Ühüm – bámult meg Lauren egy fiatal, olajtól csillogó bőrű, vonzó filmsztárt, aki bermudanadrágban sétált el előttük. – Ez a viselet is nagyon kényelmes. Úgy hallottam, a fickó jó sokáig bírja. – Charlie hogy van? – Micsoda? – kérdezett vissza Lauren, miközben nem bírta levenni a szemét az ifjú szexszimbólumról. – Remekül. Egyszerűen remekül. Bevallom, szörnyen izgulok. Nagyon fontos, hogy minden simán menjen. – Úgy lesz. Több ezer dollárt összegyűjtesz a leukémiásoknak. – Micsoda? Persze, azt is – vonta meg a vállát Lauren. – De az emberek természetesen nem azért érkeztek, hogy azzal az undok betegséggel foglalkozzanak. Túlságosan nyomasztó. Viszont egyszerűen itt lenni nagyon izgalmas. Említettem már, hogy York hercegnője személyesen fejezte ki sajnálkozását, amiért nem tudott eljönni? – Nem. – Sajnálom, hogy így alakult, de legalább te ráértél, és uralkodóból egy is elég – szorította meg bizalmasan Adrianne karját. – Ó, ott van Elizabeth. Oda kell mennem, hogy köszönjek neki. Addig foglald el magad valamivel. – Elfoglalom – dünnyögte Adrianne. – Jobban, mint sejtenéd. A St. John-hoz hasonló emberek nem változnak, gondolta Adrianne, miközben kiült a napra, és élvezte a kitűnő zenét. Az El Grande-hoz hasonló szállodák munkát adnak a mexikóiaknak, mint ahogy a divatbemutató is segít pénzt gyűjteni a rászorulóknak. A Lauren-félék viszont ezt vették észre a legkevésbé. Vagy ami még ennél is rosszabb, ugródeszkának használták az ilyen alkalmakat. A St. John-ok elsősorban a St. John-ok érdekével törődtek vagyis a pénzzel, a státusszal és a hírnévvel. Adrianne belekortyolt az italába, és figyelte, ahogy Lauren a medence partján szaladgál ide-oda. Rendben, ha arra vágyik, akkor megkapja a sajtó figyelmét. Jóval olcsóbban, mintha fizetne érte. Adrianne maga elé képzelte a szalagcímeket, melyek rubin és gyémánt ékszerei eltűnéséről tudósítják a világot, és elmosolyodott. – Greta Garbo-t játszol, vagy csatlakozhatom hozzád? – Marjorie! – pattant fel Adrianne, és arcán ezúttal igazi öröm tükröződött. Annak idején Hollywood-ban ő és Phoebe is összebarátkoztak Michael Adams lányával, és azután is tartották a kapcsolatot, hogy mindketten eltávolodtak a film világától. – Nem is sejtettem, hogy te is eljössz. – Úgy gondoltam, ártani nem árthat – viszonozta Adrianne ölelését a karcsú szőkeség. – Michael is elkísért? Már több mint egy éve nem találkoztunk. – Sajnos Ontario-ban kellett maradnia. – Ha találkozol vele, mondd meg, hogy puszilom. – Az holnapután lesz. Együtt fogunk karácsonyozni – dobta hátra Marjorie a haját, és leült egy napozóágy szélére. – Hozzon egy gyümölcslét – szólt oda a mellettük elhaladó pincérnek. – Dupla adagot – sóhajtott fel hosszan. – Micsoda állatkert gyűlt itt össze! – Ne kezdd megint! – vigyorgott Adrianne. – Szóval: mit keresel itt? Hiszen téged nem igazán érdekel a divat világa. – A trópusokra vágytam... és Keith Dixon-ra. – Keith Dixon-ra? – Tudom, hogy színész – emelte fel Marjorie a kezét. – Én is fázom tőle egy kicsit, de... – Komoly a dolog? Marjorie megfordította a kezét, és megmutatta Adrianne-nek az ujján csillogó, csavart foglalatú gyémántgyűrűt. – Úgy is lehet mondani. – Eljegyzett! – de amikor Marjorie az ajkához emelte az ujját, suttogóra fogta. – Titok? Michael tudja már? – Tudja és beleegyezett. Néha olyan jól kijönnek, hogy rám már szinte nincs is szükség. Különös. – Furcsállod, hogy kijönnek egymással? – Igen, mert eddig apának valahogy egyik barátom sem tetszett igazán. Adrianne hátradőlt. – Biztos nagyon fárasztó lehetett. – Igen, de Keith-t gyorsan elfogadta. Nem volt nehéz dolgom. – Akkor miért tartjátok titokban? – Mert egy ideig nem akarunk címlapra kerülni. Amúgy még néhány nap, és hivatalosan is bejelentjük. Karácsonykor szeretnénk összeházasodni. Szeretném, ha te is eljönnél, de tudom, mit gondolsz az ünnepekről. Velünk vacsorázol ma este a faluban? – Persze. Biztos boldoggá fog tenni. Csodálatosan festesz, Marjorie.

– Én is sokkal jobban érzem magam – nyúlt vászoninge zsebébe Marjorie, és elővette a cigarettáját. Ez volt az egyetlen szenvedélye. – Néha még én sem tudom elhinni, hogy minek tettem ki apát, és min mentem keresztül. Most százhúsz fontot nyomok. – Örömmel hallom. – Őrzök egy képet. Akkor csinálták, amikor három éve kijöttem a kórházból. Mint egy élőhalott. Akkor csak nyolcvankét fontos voltam – tette keresztbe hosszú, formás lábát. – Mindig arra emlékeztet, mekkora szerencsém volt, hogy életben maradtam. – Tudom, hogy Michael mennyire büszke rád. Amikor utoljára találkoztunk, csak rólad beszélt. – Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni... mármint azután, hogy rájöttem, nem az ellenségem, és kizárólag jót akar nekem – vette el a gyümölcslevet a pincértől, és a kezébe nyomott egy ötdollárost. – Te is sokat segítettél. Éljenek a második generációs hollywood-iak – emelte Adrianne-re a poharát. – Meglátogattál a kórházban, és beszélgettél velem, pedig meg sem akartalak hallgatni. Elmesélted, milyen szörnyű volt végignézni, ahogy édesanyád tönkreteszi magát. Sohasem tudom megköszönni, mármint úgy értem, igazán megköszönni azt, amit értem tettél, Addy. – Nem is kell. Michael egyike volt annak a néhány embernek, akik valóban törődtek az anyámmal. Segíteni ugyan ő sem tudott rajta, de legalább megpróbálta. – Mindig azt hittem, szerelmes belé egy kicsit. Sőt mind a kettőtökbe szerelmes. Gyerekkoromban gyűlöltelek – nevetett fel Marjorie, és elnyomta a cigarettáját. – Apa szinte megállás nélkül rólad beszélt, hogy milyen példás tanuló vagy, aki ráadásul még jól nevelt és udvarias is. – Felháborító – jegyezte meg Adrianne, mire Marjorie ismét elnevette magát. – Ezért fogtam magam, és mindent beszúrtam, leszívtam, vagy nyeltem, amire rá tudtam tenni a kezem. Közben hozzámentem egy féreghez, akiről tudtam, hogy lépten-nyomon megaláz majd, ráadásul a nyilvánosság előtt. Mindent megtettem, hogy pokollá tegyem apa életét... és csaknem belehaltam. Az anorexia már az utolsó stádium volt. – Ez a kulcsszó. – Igen – mosolygott Marjorie szerényen. Az apját is ez a gesztus tette híressé, a lánya tőle leste el. – Váltsunk témát. Tudtad, hogy Althea Gray is itt van? – Althea Gray? Nem. – Márpedig eljött. Nézd csak... – hordozta végig pillantását Marjorie a vendégeken. – Arra. Adrianne felemelte a napszemüvegét, és a jelzett irányba pillantott. A kényelmes sortot és rózsaszín felsőt viselő színésznő valóban ott állt, ahol Marjorie mutatta. – A lányának jobban állna ez a ruha. Mármint, ha lenne lánya. – Althea mindig megragadta az alkalmat, hogy megmutassa a tehetségét – jegyezte meg Adrianne. – Az utolsó két filmje bombaként robbant. A nézők majd bele pusztultak. – Hallottam róla – de ez egyáltalán nem érdekelte. Már évekkel korábban bosszút állt Althea-n. Különösen értékes opáljaival és szögletesre csiszolt gyémántjával támogatta a Nyugdíjas Színészek Alapítványát. – Néhány hónapja zsírleszíváson volt. Adrianne ásított, de azért vetett néhány alaposabb pillantást Althea combjára. – Felhagytam az ivással és a drogokkal, Addy, de a pletykáknak nem tudok ellenállni. Legutóbb Larry Curtis-ről, édesanyád régi ügynökéről is hallottam ezt-azt. Adrianne-nek az arcára fagyott a mosoly. – Azt beszélik, bolondul a fiatal lányokért. A múlt héten rajtakapták egy meghallgatáson. Az ügyfele még csak tizenöt éves volt. Adrianne gyomra felkavarodott. Vigyázva, nehogy megremegjen a keze, letette a poharát. Amikor megszólalt, saját maga is élettelennek hallotta a hangját. – Azt mondod, rajtakapták? – Az akció kellős közepén, ráadásul a lány apja. Az a szarzsák megúszta egy törött állkapoccsal, pedig a nyakába kellene kötni a golyóját, amire olyan büszke. Ennek ellenére nem valószínű, hogy visszatér a szakmába. Hé! – ült fel rémülten Marjorie. – Olyan fehér vagy, mint a meszelt fal. Adrianne nem akart emlékezni. Nyelt egy nagyot, és megpróbált megfeledkezni görcsbe rándult gyomráról. – Csak a nap. – Menjünk be az árnyékba, mielőtt megkezdődik a műsor. Fel tudsz állni? Nem szeretem a közhelyeket, de úgy festesz, mint aki kísértetet látott. – Jól vagyok. Tényleg – és Adrianne tudta, hogy mindenáron tartania kell magát. Larry Curtis már a múlté. Felállt és hagyta, hogy Marjorie odakísérje egy vörös napellenző alá. – A világért sem hagynám ki. – Hatalmas show lesz. Valóban az volt. Adrianne figyelte, ahogy Lauren felmegy a trópusi virágokkal telerakott színpadra, miközben arra gondolt, hogy holnap majd ő is színre lép. Az El Grandé lakosztályaiban a széles ablakok virágos teraszra nyíltak. Volt benne egy minden jóval teletömött hűtőszekrény és minibár. A fürdőben jakuzzi állt, és a szobába még egy páncélszekrényt is elrejtettek.

Ennek ellenére Adrianne-nek jobban tetszett az a lakosztály, amelyet Lara O'Conner néven az El Grande-ban vett ki. Rose Sparrow-tól viszont sajnálkozva vett végső búcsút. A belső szobában tartotta a felszerelését. Néhány órával azután, hogy véget ért a divatbemutató, már az ablak mellé húzott asztalkánál ült, és egy kivit majszolva tanulmányozta az El Grande tervrajzát. Még nem döntötte el, milyen módszert válasszon a behatolásra. Maximalistaként arra törekedett, hogy a lehető legpontosabban kidolgozzon minden részletet. Hirtelen megcsendült mellette a telefon. – Hola. Sí – dőlt hátra Adrianne. A kapcsolata idegeskedett. Legalábbis kemény hangvételű szavaiból erre következtetett, mivel pályafutása során megtanulta, hogy a küldöncök akkor szoktak dühbe gurulni, amikor idegesek. – Ott leszek. Pontosan úgy, ahogy megegyeztünk. Még kiszállhatsz, ha nem bízol bennem, amigo – hallgatott el, és belekortyolt az egyre melegedő perrier-be. – Te is hallottál már róla. Ha az Árnyék megígér valamit, akkor le is szállítja. Azt akarod, hogy a tudtára hozzam: kétségbe vonod a képességeit? Nem hiszem. Manana. Visszatette a kagylót a helyére, majd felállt, és kilazította az izmait. Csomós nyaka és válla arról tanúskodott, mennyire ideges maga is. Bosszúsan lehunyta a szemét, és lassú fejkörzésbe kezdett. Nem is emlékezett, mikor izgult utoljára ennyire. Hiszen rutinmunkára készült. Ennek ellenére... Csakis Philip miatt lehet, gondolta. Még nem heverte ki a beszélgetésüket. Aggasztotta, hogy nem látta a szigeten. Ha pedig itt lenne, az valószínűleg dühítené. Miközben kinyitotta a teraszra vezető ajtót, azzal győzködte magát, hogy a férfi semmit sem tud bizonyítani. Ráadásul hamarosan be is fejezi, amit elkezdett. A nyugati égen függő Nap aranyhidat festett a vízre. Néhány órán belül felkel a hűvös ezüsthold. A Nap és a Hold. Adrianne a korlátnak támaszkodott, és kihajolt. A nappal és az éjszaka folyamatos váltakozásának, az örökkévalóságnak a szimbóluma. Hamarosan visszaszerzem, mama, esküdött meg némán. És ha megtettem, akkor mindketten megnyugodhatunk végre. Meleg szellő legyezte az arcát. Forró ujjak cirógatták a bőrét. Virágillat tolult az orrába. Hallotta a homokpadot nyaldosó hullámok loccsanását, a parton sétáló emberek nevetését, kiáltozását. Magány. Adrianne szorosan lehunyta a szemét, de így sem tudott megfeledkezni arról, mennyire magányos. Igyekezett az évszakra és a közelgő karácsonnyal feltörő emlékekre fogni. Marjorie-t is irigyelte, amiért végre sínre került az élete. Ám ennél sokkal, de sokkal többről volt szó. Nem csupán most nem állt mellette senki. Nem számít, hányan ismerték, mindenütt egyedül érezte magát. Persze az igazi énjét senki sem ismerte. Még Celeste sem értette meg teljesen, miféle háború dúl a lelkében. Hercegnő volt, egy olyan ország hercegnője, amely többé nem az övé. Látogatóba érkezett egy olyan világba, ahol örökké idegen marad. Nő volt, aki félt nőnek lenni. Tolvaj volt, aki igazságra vágyik. Érezte a délutáni szellő érintését, a tenger, a virágok illatát, és kétségbeesetten vágyódott egy társra. Majd megrázta magát és visszament a lakosztályába. Lehet, hogy nincs senkije, de legalább van célja. A bosszú.

Tizenhatodik fejezet Azon a reggelen nem foglalkozott üzlettel. Adrianne barnulni akart a napon, és kicsit búvárkodni a zátony kristálytiszta vizében. Leheverni egy pálmafa alá, és olyan keveset gondolkodni, amilyen keveset csak lehetséges. Szenteste volt. A vendégek egy része már hazautazott Chicago-ba, Los Angeles-be, Párizsba, New York-ba vagy London-ba. Csak azok maradtak, akik szívesebben töltötték forró puncs és fenyő helyett pina colada és pálmafa közelében az ünnepet. Karácsonyra Adrianne sohasem maradt New York-ban. Úgy érezte, nem bírná elviselni a hó látványát, a Macy és a Saks kirakatát. A New York-i karácsony csak gyermekként nyűgözte le. Még emlékezett arra, amikor először látott elegáns, viktoriánus ruhába öltöztetett babákat a Lord Taylor kirakatában. Kegyetlenül fújt a szél, és körüllengte a forró gesztenye illata. New York-ban minden sarkon rázzák a csengőt, és minden egyes áruházban szólt a zene. Az Ötödik sugárúton hömpölygő tömeg pedig könnyedén elsodorja az embert, ha nem vigyáz. Szívderítő. Nincs a karácsonyi New York-nál szívderítőbb hely a világon. Adrianne számára viszont nem létezett ennél lehangolóbb. Jaquir-ban szigorúan tilos volt megünnepelni a karácsonyt. Még a turisták és a Nyugatról érkezett munkások sem tarthatták meg nyilvánosan az ünnepet. Nem lehetett díszeket kapni, az emberek nem énekeltek, és még egy apró fenyőágat sem lehetett látni sehol. Mint ahogy hógömböket sem. Tiltotta a törvény.

Adrianne sok emléket őrzött a karácsonyról. Akadt köztük vidám, de szomorú is. Tudta, hogy minden évben szembe kell néznie az ünneppel, de képtelen volt ezt New York-ban megtenni, ahol élete utolsó karácsonyfáját díszítette, miközben mindent megpróbált, hogy az anyját is bevonja az ünneplésbe. New York-ban csomagolt utoljára karácsonyi ajándékot, de a dobozokat Phoebe már sohasem bontotta ki. Öt évvel ezelőtt, karácsony hajnalán holtan találta az anyját a fürdőszobában. Előző este még együtt itták a tojáslikőrt Celeste-tel, miközben karácsonyi dalokat hallgattak. Az anyja korán lefeküdt. A szobájában egy üveg scotch és a kék tabletták várták. Adrianne nem tudta, kitől szerezte, mindenesetre bevégezték a munkát. Ezért mindig menekült a karácsonytól, habár tudta, hogy ez a gyengeség jele. Monte-Carlo, Aruba, Maui – mindegy, csak melegen süssön a nap. Időnként végigdolgozta az ünnepeket, időnként nem csinált semmit. Idén mindkettőre sort fog keríteni, és holnap reggel, amikor felcsendül a karácsonyi csengettyű, már túl lesz az egészen. Nem az idegei miatt töltötte távol a karácsonyt St. John szállodájától. Egyszerűen csak egyedül akart maradni egy olyan helyen, ahol senki sem ismeri. Két nap alatt elege lett a koktélpartikból és az ostoba locsogásból a medence partján. Az El Presidente tengerpartján már nem Adrianne hercegnőként mutatkozott be, és nem is úgy, mint Lara O'Conner. Az Adrianne Spring nevet használta. Szomjasan, sajgó lábbal baktatott ki a partra. A békauszonyt és a maszkot a kezében tartotta. Átvágott a fövenyen, és letelepedett a szalmából font napernyő alá, ahol a többi holmiját hagyta. A közelben két férfi napozott a parton. Dos Equist kortyolgattak, és könnyű kalandra vártak, de Adrianne figyelemre sem méltatta őket. – Adrianne! Adrianne épp a haját törölte, amikor észrevette a feléje tartó nőt. A bronzbarna testét takaró semmiség mellett Adrianne bikinije valóságos lovagi páncélnak tűnt. Sötét haja elöl az álla alá ért, hátul viszont rövidre nyíratta. Egy pillanatig bosszantotta, hogy megzavarták, majd hirtelen felismerte a közeledőt. – Duja? – dobta le nevetve a törülközőjét, és ölelésre tárta a karját. – Igen, ez te vagy – puszilták meg egymást, majd hátraléptek, és mindketten alaposan szemügyre vették a másikat. – Ez csodálatos – és Duja lágyan zengő hangja felébresztette Adrianne emlékeit, mely között egyaránt akadt kellemes és kellemetlen is. Hosszú, fullasztó délutánok a háremben, a hűvös lugas a kertben, ahol a két kislány az idősebb nők meséit hallgatta. – Mikor is volt? – Hét éve? Talán nyolc. Mit keresel itt? – Egészen eddig csak duzzogtam. Cancun-ban voltunk, és J. T. úgy döntött, ide vitorlázunk. Szerinte itt a legjobb búvárkodni. El sem hiszem, hogy kis híján a medencénél maradtam. Egyedül vagy? – Igen. – Meghívlak egy italra, és közben elbeszélgetünk – karolt bele Adrianne-be Duja, és húzni kezdte a bár felé. – Sokat olvastam rólad. Adrianne hercegnő megérkezett a Tavasznyitó bálra, vagy megjelent egy ősbemutatón. Felteszem, túlságosan elfoglalt vagy ahhoz, hogy meglátogass minket Hustin-ban. – Egyáltalán nem. Amíg mama még élt, nehezen tudtam szabaddá tenni magam, utána viszont... – nézte Adrianne, ahogy Duja rágyújt egy vékony, barna cigarettára. – Nem tudom, hogy el tudnám-e viselni a régi arcokat. – Én is veled együtt gyászoltam – érintette finoman a téma, akárcsak Adrianne kezét Duja. – Édesanyád mindig nagyon kedves volt hozzám. Szép emlékeket őrzök róla. Dos margaritas, porfavor – szólt oda a pultosnak, majd Adrianne felé fordult. – Jó lesz? – Igen, köszönöm. Olyan sok idő eltelt. Mintha nem is történt volna meg. Duja kifújta a füstöt. – Messzire távolodtál a háremtől. – De nem elég messzire, gondolta Adrianne. – Boldog vagy? – Igen – vetette keresztbe Duja a lábát, miközben önkéntelenül flörtölni kezdett a kör alakú bárpult túloldalán ülő férfivel. Harmincéves szépség volt, nagyon is tisztában azzal, mekkora hatalom összpontosul a kezében. – Szabad vagyok – emelte fel nevetve a poharát. – J. T. csodálatos ember. Nagyon kedves, és ízig-vérig amerikai. Még saját hitelkártyám is van. – Ennyi az egész? – Mindenesetre sokat segít. Szeret, és én is szeretem. Emlékszem még, mennyire féltem, amikor az apám hozzáadott feleségül. Annyi mindent hallani az amerikaiakról – sóhajtott fel, miközben megfordult a bárszéken, és szemügyre vette a medence partján napozókat. – Ha arra gondolok, hogy most a háremben is várhatnám a hatodik vagy a hetedik gyerekemet, miközben az jár a fejemben, vajon a férjem mennyire elégedett velem... – nyalta le a sót a pohár pereméről. – Igen, boldog vagyok. A világ teljesen más, mint amilyennek kislányként hittük. Egy amerikai férfi nem várja el a feleségétől, hogy csendben üljön a sarokban, és egyik gyermeket szülje a másik után. Szeretem a fiamat, de nem vágyom több gyerekre. – Most hol van? – Az apjával. Johnny legalább olyan fanatikus búvár, mint J. T. Ráadásul ő is igazi amerikai. Szereti a baseballt, a pizzát és a kalandjátékokat. Időnként belegondolok, hogyan alakul az életem, ha az olaj nem hozza

Jaquir-ba J. T. – vonta meg a vállát, miközben keskeny füstcsík hagyta el a száját. Adrianne-nek erről rögtön eszébe jutottak a háremben töltött délutánok és a dobszó. – De ez nem történik meg túlságosan gyakran. – Örülök, hogy így alakult. Kislányként mindig felnéztem rád. Olyan nyugodt és jól nevelt voltál. Gyönyörű. Azt hittem, azért, mert idősebb vagy nálam, és én is olyan akartam lenni, mint te. – Neked sokkal nehezebb dolgod volt. Örömet akartál szerezni az apádnak, de az anyádhoz sokkal inkább kötődtél. Már tudom, milyen szörnyen érezhette magát, amikor a király másodjára is megnősült. – Számára az a nap volt a vég kezdete – és Adrianne egy korty itallal mosta el a szájában összegyűlt keserű ízt. – Visszajársz Jaquir-ba? – Évente egyszer meglátogatom az anyám. Becsempészek neki néhány videokazettát és vörös selyembugyit. Odahaza semmi sem változott – válaszolt Adrianne kimondatlan kérdésére. – Jaquir-ban jó és engedelmes kislányként viselkedem, feltűzöm a hajam, és fátyol mögé rejtem az arcom. Abaayában ülök a háremben, és zöld teát kortyolok. Furcsa, de odahaza ezt egyáltalán nem tehernek, hanem helyesnek érzem. – Hogy lehet ez? – Nehéz megmagyarázni. Amikor megérkezem, és magamra terítem a fátylat, egyszeriben olyan leszek, mint aki sohasem ment el onnan. Ami Amerikában helyes, sőt egyenesen természetes, ott teljesen idegen. Viszont amikor eljövök onnan, a fátylammal együtt a szabályoktól, a kötelékektől is megszabadulok. – Nem értem. Mintha két ember lakozna benned. – Veled nem ugyanez a helyzet? Mindketten máshogy nevelkedtünk, mint ahogyan élünk. Te sohasem látogattál még vissza? – Nem, de gondolkodom rajta. – Idén mi sem megyünk. J. T.-t nyugtalanítja a Perzsaöbölben kialakult helyzet. Jaquir eddig sikeresen elkerülte a harcokat, de ez nem tarthat örökké. – Abdu tudja, hogyan kell megvédeni magát és a barátait. Duja felvonta a szemöldökét. Még így, ennyi év után sem hívta a királyt a keresztnevén. – Nemrég J. T. ugyanezt mondta – váltott témát Duja, mert úgy érezte, kezdi elveszíteni a talajt a lába alól. – Hallottad, hogy az apád elvált Risa-tól, mert meddőnek bizonyult? – Hallottam – és Adrianne magában megsajnálta az apja utolsó feleségét. – Néhány hónappal ezelőtt újra megnősült. – Ilyen hamar? – ivott néhány hatalmas kortyot Adrianne. – Ezt viszont nem tudtam. Leiha hét egészséges gyermeket szült neki. – Köztük öt lányt – vonta meg Duja a vállát. – A két legidősebb már férjhez is ment. – Ezt is tudom. Figyelemmel követem a híreket. – A király bölcsen döntött. Az egyik Iránba került, a másik Irakba. A harmadik még csak tizennégy éves. Ő Egyiptomba fog kerülni, esetleg Szaúd-Arábiába. – A lovait jobban szereti, mint a lányait. – Jaquir-ban a lovak sokkal több hasznot hajtanak, mint a lányok – intett Duja a pultosnak, hogy hozhatja a következő italt. Öt emelet magasból, Philip ablakából remek kilátás nyílt a medencére, a kertre és a tengerre. Azóta figyelte Adrianne-t, hogy a lány kijött a vízből. Tábori látcsövével még a bőrén csillogó vízcseppeket is ki tudta venni. Viszont elgondolkodtatta a nő, akivel együtt látta. Csupán abban volt biztos, hogy nem valami titkos üzleti partner. Amikor Adrianne megpillantotta, először döbbenet, majd öröm ült ki az arcára. Egy régi barátnője lehet. Vagy a rokona. Adrianne nem azért ment le a partra, hogy összefussanak. Hacsak nem tévedett, márpedig biztosra vette, hogy nem, a lány azért jött a szállodába, hogy egyedül legyen. Arra gondolt, milyen kár, hogy nem jelenhetett meg az El Grande megnyitóján, viszont okosabb volt annál, hogy ilyen amatőr módon lebuktassa magát. Lustán kifújta a cigarettafüstöt, és várta Spencer hívását. – Spencer vagyok. – Hello, kapitány. – Rendben, Chamberlain. Mi a fene folyik ott? – Megkaptad a jelentésem, amit odaadtam a New York-i összekötőmnek? – Amiből nem derült ki semmi. – Ehhez idő kell – pillantott ki az ablakon Philip. – Sokszor több, mint amennyit szívesen rászánunk. – Nem okoskodásra van szükségem, hanem információra. – Természetesen – emelte fel Philip a távcsövet, és szemügyre vette Adrianne arcát. A lány nevetett, és nyoma sem volt rajta a megszokott közönynek vagy merevségnek. Vonakodva a társa felé fordult. Igen, csakis a rokona lehet. Némileg idősebb, és látszik rajta, hogy Amerikában él. Figyelmét magára vonta az ujján csillogó gyémántgyűrű. Szóval házas. – No! – türelmetlenkedett a pipáját szortyogtatva Spencer.

– Nem tudok sok mindent hozzáfűzni az előző jelentésemhez – fordította vissza Adrianne felé a távcsövet Philip, és tovább gyönyörködött a lány bronzbarna bőrében. Olyan volt, mint aki egy régi festményről lépett le. Philip tudta, milyen hatalmas ostobaságra készül, de mindent el akart követni, nehogy vásárra vigye a bőrét. – Ha a fickó New York-ban járt, akkor megint sikerült kicsúsznia a kezünk közül. Az egyetlen nyom, amit találtam, Párizsba vezet. Oda kellene átcsoportosítani az embereit – bocs, öreg haver, tette hozzá gondolatban, de szükségem van még egy kis időre. – Miért pont Párizsba? – Tegari grófnő miatt. Ott vakációzik a lányával. Nála van a Windsori hercegnő kollekciójának néhány igencsak értékes darabja. Valószínűleg magam sem tudnék ellenállni a csábításnak. – Ez minden, amit találtál? – Pillanatnyilag igen. – Hol a fenében vagy most, és mikor jössz vissza? – Az ünnepek alatt nem dolgozom, Stuart. Legközelebb már csak jövőre találkozunk. Add át jókívánságaim a családnak – vágta el gyorsan Spencer tiltakozását. – Boldog karácsonyt! Adrianne nem talált mentséget, hogy visszautasítsa az unokatestvére meghívását, ezért úgy döntött, együtt vacsorázik Duja családjával, a terveit meg kissé elhalasztja. Valójában még a kíváncsisága is feltámadt, és alig várta, hogy a saját szemével lássa: valóban keveredhet két, gyökeresen eltérő kultúra, vagy mindez csupán látszat. Ráadásul ennél jobb alibit keresve sem találhatott volna. Az El Presidente-ben öltözött át. Aprócska óvintézkedés, de úgy vélte, megéri. Most minden az időzítésen múlik. Az órájára pillantott, és tudta, hogy St. John-ék a nagyteremben iszogatják kora délutáni koktéljukat a vendégek társaságában. Több mint egy órája maradt. Lauren csak ez után tér majd vissza az elnöki lakosztályba, hogy átöltözzön a szenteste tiszteletére rendezett vacsorára. Adrianne úgy gondolta, késik egy kicsit. Előbb megvacsorázik az unokatestvére családjával. Ha Lauren úgy dönt, felveszi a vacsorához az ékszereit, érdekes estének néz elébe. Észak felé hajtott, és nem sokkal indulás után már balzsamossá vált a levegő, dacára annak, hogy a naplementétől még elválasztotta egy-két óra. Beállt az El Grande parkolójába. Méretes napszemüveget és lógó szélű kalapot viselt, hozzá egy hosszú ujjú, földig érő lebernyeget. Aki észrevette, csupán borzalmas ízlésű amerikai turistát látott benne. Vállára dobta a szalmából font szatyrát, és besétált a főbejáraton. Egyenesen a felvonó felé tartott, nem nézett se baka, se jobbra. Két emelet közé érve megnyomta a leállítógombot, lekapta a ruháját, majd a kalappal és a napszemüveggel együtt begyűrte abba a szennyeszsákba, melyet eddig a lebernyege alatt viselt szobalányöltözék alatt rejtegetett. Fél percbe sem telt, és a felvonó folytatta útját a legfelső szint felé. Adrianne fekete, itt-ott őszülő parókát viselt, melyet hajhálóval szorított le. Ha valaki megállítja, később csupán egy középkorú, sebhelyes takarítónőre fog emlékezni. A folyosó mindkét végén volt raktárhelyiség, ahol a tiszta lepedőket is tárolták. Ha úgy hozza a szükség, egy hajtűvel is ki tudja nyitni a zárat, méghozzá villámgyorsan, de inkább elővette a kötényében rejtegetett szerszámkészletet. A szennyeszsákot feldobta egy üres kocsira, majd magához ölelt egy köteg törülközőt. Már vissza akarta gurítani a kocsit a raktárba, amikor a háta mögött felzúgott a felvonó. Lehajtotta a fejét, és a kocsit maga előtt tolva lassan elindult a folyosón. – Buenas tardes – mormolta a mellette elsiető klór- és napolajillatú párnak. Együtt reggeliztek, de még csak válaszra sem méltatták. Tovább vitatkoztak azon, hogy a jövő héten hová menjenek síelni. Bekopogott az elnöki lakosztály ajtaján, majd tört angolsággal bekiabált. – Takarítás. Tiszta törülköző – majd lassan elszámolt tízig. Gyorsan elbánt a zárral. Ugyanazt a szerszámkészletet használta, mint amivel a takarítószertár ajtaját is kinyitotta. Közben arra gondolt, milyen szánalmas, hogy az átlagember mennyire függ egy egyszerű kulcstól. Egyszer talán majd ír egy cikksorozatot a témában. Miután visszavonult. Most viszont betolta a takarítószeres kocsit, és belülről eltorlaszolta vele az ajtót. Baj esetén ez az egyszerű akadály értékes másodperceket jelenthet. Fényűző, gondolta, körülnézve a lakosztályban. St. John-ék nem fukarkodtak, ha a kényelmükről volt szó. A fal barackvirág- és csontszínű festése remek kontrasztot alkotott a csillogó feketével. A vázában illatozó, frissen vágott virág elárulta, hogy a szobalány már kitakarított. Ennek ellenére Lauren ruhája szanaszét dobálva hevert a fotelben és az asztalon. Adrianne-nek viszont jobban tetszett az El Presidente narancsszínű festése és aranyozott bútorai. Valaki igazán megmondhatná Charlie-nak, hogy az emberek nem csak kikapcsolódni jönnek a szigetre. A tervrajzokból és a két itt töltött nap alatt alaposan kiismerte a szállodát. Amikor együtt vacsorázott Laurennel az Orosz teázóban, a hiányzó részletek is a helyükre kerültek.

Adrianne elővigyázatosságból gyorsan körbejárta a lakosztályt. A fürdőszobában ugyanolyan kád állt, mint nála. Nem is számított másra. A csempén egy halom nedves törülköző hevert, és a levegőben lebegő Norell-illat elárulta, hogy Lauren megfürdött, mielőtt lement, hogy találkozzon a riporterekkel. Miután meggyőződött arról, hogy egyedül van, határozott léptekkel megindult a hálószobaszekrény felé. Charlie minden egyes szállodájában az rejtette a széfet. Nem is kísérletezett a kombinációs zárral, helyette előhúzta a kulcsát. Minden vendég kapott egyet. Ráadásul a páncélszekrényt még egy elszántabb gyerek is ki tudta volna nyitni félórán belül, egyszerű csavarhúzóval. Adrianne felemelte a szoknyáját, és egy rejtett zsebből előhúzta a kulcsot, amit a saját széféhez kapott. Illett a zárba, de nem fordult el. Adrianne kiválasztott a szerszámkészletéből egy apró ráspolyt, és reszelni kezdte a tollakat. Türelmesen dolgozott, egyszerre csak keveset igazított a kulcson, majd újra és újra belepróbálta a zárba. Úgy guggolt a páncélszekrény előtt, mint fogó a bázispontnál. A múló másodpercek lassan percekké nőttek. Időnként hallotta, hogy becsapódik egy ajtó, vagy elindul a felvonó. Amikor léptek koppantak a lakosztály ajtaja előtt, visszafojtott lélegzettel várt. Végül Adrianne legnagyobb megelégedésére a zár egy kattanással megadta magát. A páncélszekrény tetejére tette a kulcsot, és kivett a mélyéből egy ékszerdobozt. Egy csodálatos gyöngysor. Ennek ellenére visszatette, és előhúzta a következőt. Ez egy nyakéket rejtett. Az apró, ám gyönyörűen csiszolt gyémántokat Lauren biztosan kevésbé jelentős alkalmakra tartogatta. Adrianne ezt is visszatette a helyére. Végül ráakadt az ékszerre, amiért jött. Nagyítójával megvizsgálta a nyaklánc három kövét. Valóban burmai, ahogy azt Lauren említette. Gyönyörű fényű, csaknem hibátlan ékkövek. A legnagyobb, enyhén sárgás árnyalatú gyémánt csiszolása szinte tökéletes. N. K. H. A többi kő másodosztályú, de azokat is nagy gonddal munkálta meg az ékszerész. Zsebre vágta a nyakláncot a hozzá tartozó fülbevalóval és karkötővel együtt, visszatette a dobozt, és bezárta a páncélszekrényt. Amikor végzett, az órájára pillantott, és látta, hogy elég ideje maradt átöltözni a vacsorához. Ekkor hallotta meg, hogy a lakosztály ajtajában megfordul a kulcs. – A francba, vidd már el az útból ezt a vacakot! Adrianne magában káromkodva ugrott, hogy engedelmeskedjen. – Bocsánat, senora. Tiszta törülközőt hoztam. – Akkor adj egyet, hogy vinne el az ördög! – kapott le egy törülközőt a kézikocsin tornyosuló halomból Lauren, és törölgetni kezdte a ruháján éktelenkedő hatalmas foltot. – Leöntött rumpunccsal az a kétbalkezes balfék! Adrianne igyekezett visszafojtani a torkában bugyborékoló nevetést. Az ékszer súlyosan húzta a zsebét. – Senora. Agua... izé. Víz? Hideg víz? – Ez selyem, te hülye! – szegte fel Lauren az állát, és dühösen végigmérte Adrianne-t, de csak egy szobalányt látott. Egy öreg és szemmel láthatóan buta szobalányt. – Honnan is tudnád, mi az a selyem? Istenem! Ezen a szigeten még egy valamirevaló mosoda sincs. Miért nem tudott Charlie Cancun-ban építkezni? – tartotta el magától de la Renta szoknyáját. – Kétezer nyamvadt dollár, és dobhatom ki az ablakon – rángatta vicsorogva a cipzárt. – Nincs valami dolgod? Órabérben fizetünk. Takarodj innen, és próbáld kiérdemelni a fizetésed! – Sí, seíiora St. John. Grasias. Buenas tardes. – És tanulj meg végre angolul! – tuszkolta ki Lauren az ajtón Adrianne-t, majd becsapta a háta mögött. Akárcsak Adrianne, Philip is türelmes embernek számított. Beállt az El Grande parkolójába, és úgy helyezkedett el, hogy nem csupán Adrianne Jeepjét, de a bejáratot is szemmel tudja tartani. Meleg volt. Gyapjúinge alatt patakokban folyt az izzadtság a hátán, még az ülést is eláztatta. Kortyolt egy jóízűt a magával hozott Pepsiből, és megfogadta, hogy addig nem gyújt rá, amíg Adrianne nem hagyja el a hotelt. Előbb vagy utóbb el fogja vezetni ahhoz a fickóhoz, akit titokban nagyra tartott a szakértelméért, és irigyelt, amiért olyan hűséges társra lelt, mint Adrianne. Nagyon bízhat a tudásában, ha fényes nappal akar elemelni valamit a szállodából. Eddigre viszont Philip már megtanulta, hogy az Árnyék nem csupán mestere a szakmájának, hanem sokkal több annál. A Moreau-ügy csupán az utolsó tétel volt a tökéletes ékszerrablások listáján. Arra viszont eddig még nem tudott rájönni, mi a szerepe Adrianne-nek. Eltereli a figyelmet? Fülest ad? Helyzetéből adódóan kényelmesen elláthatja belső információval a megbízóját. De miért vetemedne erre? Amikor Adrianne kilépett a szállodából, úgy mosolygott, mint aki nemrég hallott egy remek viccet. Philip megfogadta, hogy rájön a magyarázatra, és mindent megtud a lányról, amit tudni érdemes. Egyelőre viszont a távolból kell követnie. Az El Presidente-hez érve újra arra várt, hogy a lány előkerüljön. Becslése szerint sietnie kell, ha a parti kezdetére vissza akar érni az El Grande-ba. Úgy helyezkedett el az előtérben, hogy akár a liftet választja Adrianne, akár a lépcsőt, semmiképpen se kerülhesse el a figyelmét. A nap már csaknem lenyugodott, amikor a lány megint felbukkant. Egyrészes, hátul nyitott fürdőruhát viselt, és magabiztos lépteit nem a parkoló, hanem a part felé irányította. Philip látta, ahogy végiglépdel az egyik mólón, és fellép az Alamo nevű karcsú, fehér jacht fedélzetére.

Az a lány üdvözölte, akivel együtt ivott a bárban. Mellette egy kopaszodó, pirospozsgás férfi, meg egy nyúlánk fiú állt. Adrianne kezet nyújtott neki, majd nevelve megölelte, miközben a lemenő nap utolsó sugarai lángra gyújtották a haját. Talán üzleti vacsora, tűnődött Philip, majd hirtelen gondolt egyet, és úgy döntött, meglátogatja Adrianne lakosztályát. Évek óta nem nyitott már ki egyetlen zárat sem, de ez is olyan, akár a biciklizés vagy a szeretkezés: nem lehet elfelejteni és ha egyszer sikerül, roppant kielégítő érzést hagy maga után. Rendszerető lány, gondolta Philip, amikor tekintetét végighordozta Adrianne lakosztályán. Már sokszor töprengett azon, vajon hogyan viselkedik, amikor egyedül marad. Most választ kapott. Adrianne nem dobálta szét a ruháját, és a cipőjét sem hagyta a szoba közepén. Az öltözőasztalkán katonás rendben sorakoztak a különféle tubusok és tégelyek. A szekrénybe is hasonlóan akasztotta be a ruháit. Szerette a kényelmes, bő viseletet, melyek egyszerre illettek a forró nappalokhoz és a meleg éjszakákhoz is. Parfümének illata még mindig ott lebegett a levegőben. Philip hirtelen észrevette, hogy ábrándozik. Megrázta magát, és nekilátott a lakosztály módszeres átkutatásának. Miért két szállodában lakik egyszerre? És ide miért jelentkezett be álnéven? Eltökélte, hogy ezekre a kérdésekre mindenképpen megszerzi a választ. Az sminkdoboz nem igazán érdekelte, viszont eddig még nem látta, hogy Adrianne sminkeli magát, leszámítva némi szemhéjfestéket és rúzst. Három napja figyelte, de ez idő alatt csupán a vacsorához készítette ki némileg az arcát. Egy ilyen magabiztos nő miért hurcol magával egy teljes kozmetikát? Annyi alapozót és szemceruzát talált, hogy egy színház összes színészét ki lehetett volna festeni velük. A doboz alján elrejtve púdert, műszempillát és ragasztót talált. Adrianne minden jel szerint szerette elmaszkírozni magát. Még lejjebb ásva rábukkant Lauren St. John ékszereire. Azt hitte eddig, hogy az Árnyék remek? Az a fickó egyenesen zseniális. Talán még elmesélni is több időbe kerül, mint bejutni St. John lakosztályába, elemelni a drágaköveket, és átadni Adrianne-nek anélkül, hogy bárki észrevenné. Adrianne pedig a sminktáskája egyik üregébe rejtette, amely eredetileg egy doboz szemfesték helye volt. Most, hogy a kezében tartotta, Philip érezte az ősi csábítást, hallotta a kövek szirénénekét. Egykor háborúkat indítottak értük, életek vesztek el, és szívek törtek össze. Azért ásták ki a föld mélyéből, azért metszették, csiszolták és fényesítették, hogy végül egy nő nyakát, csuklóját, ujjait ékesítse. Bizonyos népcsoportok még mindig hisznek abban, hogy a gyémánt elűzi a gonosz szellemeket, és örök életet ajándékoz a viselőjének. Amikor a tenyerére fektette a vérvörös köveket, és meghallotta, mit súgnak a fülébe, azonnal megértette a miértet. Senki sem tudta volna meg, ha zsebre vágja és egyszerűen kisétál. Még mindig tartotta a kapcsolatot olyan emberekkel, akik készpénzzel fizetnek érte, ő pedig szabadon és gazdagon kerül ki a kalandból. Rettenetesen csábította a gondolat, de valójában nem a pénz vonzotta, hanem maguk a kövek, melyek gúnyosan égették a markát. Felsóhajtott, és mindent visszatett oda, ahol találta. Nem tenne jót a hírnevének, ha Spencer fülébe jutna. Döntésének hátterében mégis inkább Adrianne állt. Meghúzódik a háttérben, és kifigyeli, mihez kezd a kövekkel, és főleg kinek a segítségével. Lecsukta a doboz fedelét, majd visszatette a helyére. Ügy döntött, kihagyja a vacsorát. Elvett egy párnát a nappaliból, befészkelte magát az egyik üres szekrénybe, és várt. Elszundikált, de – akárcsak a tolvajok és a hősök – ő sem aludt soha mélyen. Azonnal felkapta a fejét, amikor hallotta a kulcs fordulását a zárban. Felállt, és a két ajtó közötti résen keresztül figyelte, ahogy Adrianne belép a lakosztályba. A lány kipihentnek és nyugodtnak tűnt. Ez volt a másik, amire Philip felfigyelt – az, hogy milyen gyorsan változik a hangulata. Felkapcsolta a lámpát. Miközben a hálószoba felé tartott, a fény végigömlött a hátán. Hallotta a ruha zizegését, és maga elé képzelte, ahogy a lány kibújik belőle, majd fémes suhogás ütötte meg a fülét, ahogy a vállfák végigsiklottak a szekrény akasztóján. Amikor ismét belépett Philip látóterébe, csupán egy rövid köntöst viselt, melynek még az övét sem kötötte meg, és a férfi tisztán ki tudta venni a mellét a szövet alatt. Gyorsan, határozottan mozgott, nem úgy, mint aki lefekvéshez készülődik. Amikor Philip meghallotta az illatszeres fiolák csörgését, elátkozta a kettejük között magasodó falat. Ezt hosszú csend követte, majd egy nagyobb tégely fedelének a koccanása. Adrianne vagy kinyitotta, vagy lezárta. Vízcsobogás. Kisvártatva kinyílt az ajtó, majd egy kattanással bezárult. Várt öt másodpercet, majd még egyszer ötöt, és csak ezután surrant ki a szekrényből. Erőszakkal kellett visszafognia magát, hogy ne rohanjon fejvesztve Adrianne után. A tűzlétrán ereszkedett le. Amikor az utcára ért, már-már azt hitte, elveszítette a nyomát. Mindössze egy széles vállú, széles csípőjű, göndör, szőke hajú nőt látott. Tovább kereste Adrianne-t, majd hirtelen újra a szőkeség felé kapta a tekintetét. Milyen ismerős a mozgása, gondolta, és kis híján elmosolyodott. A lány a parkoló felé tartott. Adrianne volt, de Philip kételkedett abban, hogy álarcosbálba igyekszik. San Miguel felé tartott. Philip negyed mérfölddel elmaradva követte. Alig volt forgalom, mindössze néhány, a városból a szálloda felé tartó

taxival találkoztak. Bal kéz felől egy fényesen kivilágított hajó úszott a sötét, nyugodt tengeren. Hamarosan itt az éjfél, és vele a karácsony. A gyerekek már alszanak, alig várják a reggelt. A turisták megnyújtják a partikat. Az üzletek bezártak, de a bárokból és éttermekből még kihallatszott a zene. Adrianne a térrel szemközt állította le a kocsiját. Úgy tervezte, gyorsan nyélbe üti az üzletet. Már nagyon túl akart lenni rajta. Ahogy az este ott ült az unokatestvére jachtján, és figyelte a családját, miközben felidézték jaquir-i emlékeiket, eldöntötte, hogy ez a rubin az utolsó munkája. Átutalja a pénzt, megvárja, amíg lecsillapodnak a kedélyek, és Kelet felé veszi az útját. Ellátogat az országba, ahol a gyermekkorát töltötte. Ahol várja a Nap és a Hold. A téren ünnepség zajlott. A színes csomagolópapírt és a pinatából kihullott játékokat még nem seperték fel. A szél idáig hozta a tenger illatát. A Hold tisztán, fényesen ragyogott, a csillagok vörösen pislákoltak. Susogott a pálmafák koronája. Adrianne átvágott egy sikátoron. A háta mögött lassan elhalkult a zene. Befordult a sarkon, és máris megérkezett a bódésorra, ahol napközben az alkuszok és kereskedők vadásztak a turistákra. Az okos és határozott emberek akár még jó üzletet is köthettek errefelé. A bódékban napközben bőröveket, táskákat és szandálokat árultak. Néhány ezer pesóért vagy pár ropogós amerikai egydollárosért kézzel faragott díszdobozt is lehetett venni. Fekete korall, ezüst ékszerek, kagyló és hímzett ruhák sorakoztak egymás mellett a pultokon. Most minden kongott az ürességtől. A kereskedők visszavonultak az otthonaikba, és magukra zárták az ajtót. Karácsonykor senki sem üzletelt. Legalábbis a turistákkal nem. Adrianne megállt és várt. – Időben érkezett, senorita. Egy férfi vált ki az árnyékból, alacsony, rongyos alak, akinek az arcát pattanások vagy himlőhelyek csúfították el. Türkizkék berakásos öngyújtójával rágyújtott egy cigarettára, és Adrianne látta a kézfején éktelenkedő régi sebhelyet. – Az üzletre mindig megfelelő az idő – és Adrianne ezúttal durva texas-i tájszólással beszélt. – Elhozta az összeget, amiben megegyeztünk? – Elhozta az árut? Adrianne tudta, miféle emberrel készül üzletet kötni. – Előbb látni akarom a pénzt. – Ahogy óhajtja – nyitotta ki a férfi az egyik bódét. A redőny csikorogva felemelkedett. Odabent a poros vitrinekben halomban állt az olcsó ezüst ékszer, és a helyiséget megtöltötte a túlérett gyümölcs és az állott dohány szaga. A tulajdonos előhúzott egy táskát a háta mögül. – Százötvenezer amerikai dollár. A megbízóm csak százat akart adni, de sikerült meggyőznöm. – Ez a szerencsénk – vett elő Adrianne egy gumikesztyűt, majd az ékszerdobozt. – Ha akarja, nyugodtan vizsgálja meg a köveket, de biztosíthatom, hogy mindegyik eredeti. – Természetesen. Ha akarja, nyugodtan számolja meg a pénzt, de biztosíthatom, hogy itt a teljes összeg. – Természetesen – néztek gyanakodva egymás szemébe, miközben a táska és az ékszerdoboz gazdát cserélt. Adrianne átpörgette a pénzköteget, majd egy aprócska lámpával tüzetesebben is megvizsgált egy találomra kiemelt ötvenest. – Ez sem hamis. Magával öröm üzletet kötni. – Részemről a szerencse – tette el a férfi a nagyítóját és az ékszerdobozt, majd hirtelen kés villant a kezében. – Vissza a pénzt, senorita! Adrianne a késre pillantott, majd a férfi szemébe nézett. Tudta, mindig az ellenfele szemét kell figyelni. – A megbízója így szokta intézni az ügyeit? – Így én szoktam intézni az ügyeimet. A megbízóm megkapja a nyakláncot, én megtartom a pénzt, maga pedig, szépségem, megtarthatja az életét. – És mi van akkor, ha nem akarom, hogy megtartsa a pénzt? – Akkor meghal, és a pénz úgyis az enyém marad – tett egy lépést előre. – Kár lenne pont karácsonykor búcsút mondani ennek a világnak. Talán csak az életösztön vezérelte, vagy az is lehet, hogy a férfi szavai szabadították fel az anyja halálának rettenetes emlékét, de amikor a férfi a táska után nyúlt, Adrianne a kés dacára felemelte a lábát, és teljes erőből a lába közé rúgott. A kés nagyot csattant a földön. Néhány pillanattal később a tulajdonosa is követte. – Gazember! – morgott Adrianne, miközben elrúgta a kést, amely eltűnt az éjszakában. – A büszkeséged most éppen olyan apró, mint az agyad, ráadásul pontosan annyira használható. – Ezt szépen mondtad – szólalt meg Philip a háta mögött. Adrianne megpördült, és tekintete a férfi kezében tartott .38-asra szegeződött. Habár Philip nem gondolta, hogy most, amikor a közvetítő a betonon fetreng, szüksége lehet még rá, nem tette el. – Majd juttasd eszembe, hogy húzzak páncélgatyát, ha melletted vagyok, darling. Most fogd a köveket, és menjünk innen. – Mi a frászt keresel te itt? – Csak az életedet akartam megmenteni, de már látom, hogy tudsz magadra vigyázni. Az ékszer, Addy. Nem szeretném egy mexikói börtönben tölteni a karácsonyt. Adrianne felkapta a dobozt, és elindult Philip mellett. – Én viszont azt szeretném, ha eltűnnél a francba.

Philip biztosította a fegyvert, és a zsebébe süllyesztette. – Ha ez így megy tovább, biztosra veszem, hogy hamarosan követnél. Személy szerint viszont elodáznám a pillanatot – kapta el Adrianne karját, és maga felé fordította a lányt. – Elment az eszed, hogy idejössz egyedül, és egy efféle fickóval próbálsz üzletet kötni? – Pontosan tudom, hogy mit teszek és hogyan. Itt és most megpróbálhatsz letartóztatni, ha akarsz, de úgyis bolondot csinálok belőled. Philip egy pillanatig elgondolkodva nézte Adrianne-t, a vastag smink alatt is látta benne azt a nőt, akit megismert. – Biztos vagyok benne, hogy sikerülne. Az én kocsimmal megyünk. – Jobb szeretek magam vezetni. – Ne feszítsd túl a húrt. – Hová megyünk? – Először vissza a szállodába, hogy megszabadulj ettől a nevetséges parókától. Úgy festesz benne, mint egy csavargó. – Nagyon szépen köszönöm. – Utána visszaadjuk a köveket a jogos tulajdonosának. A tér közepén jártak. Adrianne megtorpant. – Elment az eszed! – Erről még beszélünk. Mindenekelőtt szeretnék messze járni innen, amikor a barátod magához tér – lökte tovább Adrianne-t a kocsija felé. Ebben a pillanatban a toronyóra éjfélt ütött.

Tizenhetedik fejezet Adrianne a visszaúton sem higgadt le. Sőt ha ez egyáltalán lehetséges, csak még dühösebben viharzott be a lakosztályába. Hozzászokott, hogy titkolnia kell az érzéseit, és ezért csak ritkán veszítette el a fejét. Ám bizonyos helyzetekben, főleg bizonyos emberekkel szemben mégis előfordult. – Rohadj meg, Philip! Amióta találkoztunk, csak bajt keversz. Szimatolsz, alkalmatlankodsz és követsz – rántotta le a fejéről a parókát, és dühösen a dívány mellé hajította. Úgy hevert a padlón, mint egy sztriptíztáncosnő tangája. – Mindent megteszek érted, és ez a köszönet. – Ha a hőst akarod játszani, elárulom, hogy ki nem állhatom a hősöket. – Ezt még elviselem valahogy – csukta be halkan az ajtót maga után Philip, miközben arra gondolt, van valami elbűvölő egy tomboló nőben. Adrianne kikapcsolta olcsó arany fülbevalóját, és a falhoz csapta. – Gyűlölöm a férfiakat! – kezdte fortyogva leszedni a műkörmét, és azt is a földre dobálta. – Különösen téged! – Mindig szerettem kosarat kapni a szép nőktől. – Nem tudnál valami érdekesebb szórakozást találni ahelyett, hogy tönkreteszed a munkám? – Pillanatnyilag nem – figyelte Philip, ahogy Adrianne kibontja a haját. Így már egyáltalán nem illett hozzá sem a szája sarkába festett szépségpötty, sem a zöld szemfesték. – Adrianne, darling, mit műveltél az arcoddal? Adrianne dühösen beviharzott a hálószobába. – Nem tűnnél el innen? – kiáltott rá Philip-re, amikor az utána ment. – Nehéz napom volt. – Láttam – szagolta meg Philip. Rose, vagy ahogy itt hívták, Lara kölnije egyáltalán nem tetszett neki, de csak mosolygott, amikor Adrianne feléje csapott a kezével. Mintha csak egy pimasz legyet próbálna elhessegetni. – Ki volt az a nő, akivel délután együtt iszogattál? A rokonod? Adrianne összeszorította a fogát, és elkezdte lemosni a festéket az arcáról. – Kémkedtél utánam. Ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. – Azt hiszed? Akkor hadd frissítsem fel az emlékezeted. Tetszik a piros bikini, de az a kék csillagos se kutya. – Undorító vagy – merítette meg Adrianne az ujját az arckrémes tégelyben. – De ez egyáltalán nem meglepő. Hogy csináltad? Távcsővel a kezedben ültél az ablakban? – és amikor Philip csak vigyorgott, elővett néhány papír zsebkendőt. – Biztosan nagyon szereted a munkádat. – Ennek is megvan a szépsége – jegyezte meg, amikor Adrianne eltüntette Lara utolsó nyomait is az arcáról. – Örülök, hogy így gondolod – vette ki gyakorlottan az acélkék kontakdencsét Adrianne. Philip csodálkozott, hogy a lány szemében lobogó vad tűz nem olvasztotta meg. – Most pedig, ha megbocsátasz, szeretnék átöltözni. – Amíg St. John-ék ékszerei nincsenek biztonságban, egyetlen pillanatra sem tévesztelek szem elől, darling – ült le Philip az egyik fotel karfájára. – Hadd említsek meg valamit. Észrevétlenül visszatenni valamit legalább akkora felkészültséget kíván, mint elemelni. – Nem fogom visszatenni. – Nem, valóban nem – helyeselt Philip. – Visszatenni én fogom. Te csak elkísérsz.

Adrianne lerogyott. Közel került hozzá, hogy duzzogjon, pedig ezt a fényűzést csak fölöttébb ritkán engedte meg magának. – Miért kísérjelek el? – Két okból is – emelt ki Philip egy kissé fonnyadt szirmot az asztalon álló virágcsokorról, majd megszagolta. Sokkal jobban tetszett neki, mint bármilyen parfüm, amit Adrianne magára locsolt. – Először is azért, mert nagyon sok kényelmetlenséget tudok okozni neked, ha most visszautasítasz. Adrianne durván felhorkant és lejjebb csúszott a fotelban. – Most nagyon megijedtem. Philip hűvösen végigmérte, mire Adrianne azonnal feljebb tornázta magát, és dacosan kinyújtotta a lábát. – Másodszor – folytatta a férfi –, ha valóban egy nagy kaliberű ékszertolvaj fészkelte be magát a szállodába, akkor nem csak a következményektől nem tudlak megvédeni, de könnyen meghiúsíthatja az összes erőfeszítésem, amivel ki akarlak rángatni a slamasztikából. – Miről beszélsz? – Délután hamis nyomra vezettem a felettesem. Most Párizsban nyomoznak. Ezt hallva Adrianne kihúzta magát ültében. – Miért? Philip már belefáradt, hogy Adrianne-nek – vagy akár saját magának – újra és újra feltegye ugyanazt a kérdést. – Esélyt szeretnék adni neked arra, hogy megmagyarázd. Nekem. Adrianne olyan hosszan bámulta, hogy Philip kezdte kényelmetlenül érezni magát. Majd a kezére pillantott. – Nem értelek. Nem csoda. Philip sem értette saját magát. Türelmetlenül ledobta a kezében szorongatott virágszirmot. – Erre később majd visszatérünk. Jó lenne, ha indulnánk. Le akarom végre zárni ezt az ügyet. Adrianne egy pillanatig mozdulatlanul ült. Úgy érezte, sokkal könnyebben elviselné, ha Philip kiabálna vele, mindenfélét a fejéhez vágna és vádaskodna. Ehelyett viszont higgadtan, logikusan felvázolta, mit kell tenniük. És hogy a fene enné meg, a maga módján megpróbálta a lekötelezettjévé tenni. – Azt sem tudtam, hogy a szigeten vagy. – Mert nem ismersz eléggé. Még. Én viszont jobban ismerlek, mint te saját magad. Tudom, hogy ebben a szállodában fogsz megszállni, ha a szigetre jössz – és csöppnyi figyelmet sem szentelt a lány dühösen megvillanó szemére. – A mi szakmánkat űző emberek remek megfigyelők, Addy – vett el még egy virágszirmot Philip, és a tenyerébe dörzsölte. – A körülmények hatására úgy döntöttem, nem megyek St. John-ék ünnepségére, inkább a távolból figyellek. Képzelhetted, hogy megörültem, amikor kiderült: itt is foglaltál egy lakosztályt. Ráadásul nem csupán ennyit sikerült kiderítenie. Adrianne talán egy életre meggyűlölné, ha sejtené, mi mindent tud róla. – Mindig megvetettem a kémeket. Olyanok, mint a kígyók és a férgek. – Milyen nagy szavak... azok után, hogy megpróbálom eljátszani Sir Galahad-et. – Nem kértem, hogy tegyél nekem szívességet. – Valóban nem kérted. – Abban is biztos vagyok, hogy nem fogom megköszönni. – Összetöröd a szívem. Adrianne keresztbe vetette a lábát. – Kettőnk közül te ütöd bele az orrod abba, amibe nem kellene. Eddig is remekül boldogultam nélküled. – Igaz, ami igaz, fenség. Az átlagember szereti, ha port hintenek a szemébe. – Ennek semmi köze a rangomhoz. Nem fogsz bűntudatot kelteni bennem, hogy a fene egyen meg! Dehogynem, gondolta Philip. Máris sikerült – és nemes egyszerűséggel Adrianne-re mosolygott. A lány dobolni kezdett a fotel karfáján. – Felteszem, ha az ékszer nem kerül vissza a helyére, fölöttébb kellemetlen helyzetbe kerülsz. – Na látod. Miért jutott ez az eszedbe? Csak mert tizenöt éve még én is ékszerrablásból éltem, és most Párizsba küldtem az Interpolt, miközben itt emeltél el félmillió dollárnyi ékkövet? – Értem – állt fel Adrianne. Kivett a szekrényből egy fekete inget, egy fekete nadrágot, majd kérdőn Philip felé pillantott. – Ha szégyenlős vagy, öltözz át a gardróbban – vette elő Philip a cigarettáját. – Micsoda úriember lettél a végére – sietett el Adrianne. – Ha már ennyire benne vagyunk, beavathatnál a részletekbe. Adrianne kibújt Lara ruhájából. – Nincs mit mondanom neked. – Talán bemehetnék segíteni. Öltözködés közben mindent kényelmesen megbeszélhetünk. Adrianne kettétört egy műanyag vállfát. – St. John-ék a tetőtéri lakosztályban rendezkedtek be. Négy szoba, két fürdőszoba. A páncélszekrényt a gardrób rejti. Kulccsal nyílik. – Gondolom, van nálad egy, ami illik a zárba.

– Magától értetődik. – Nagyszerű. Hogyan jutottál be? Adrianne kihúzta a haját az ing gallérja alól, miközben emlékeztette magát, hogy az ékszer már csöppet sem számít. Hiszen nála a pénz, és így megengedheti magának azt a luxust, hogy együttműködik Philip-pel. – Az unokanővérem meghívott vacsorázni, ezért a B tervet vettem elő. Szobalányruha és kézikocsi. St. Johnék közben a földszinten szórakoztatták az újságírókat. Szóval ő lopta el az ékszert. Philip ledobta a virágszirmot, felállt és járkálni kezdett. – Minden simán ment? – Nem történt semmi, amit ne tudtam volna megoldani. Lauren betoppant a végére, de ő sohasem néz meg kétszer egy szobalányt. – Hidegvérű vagy. – Ezt bóknak szántad? – lépett ki Adrianne a gardróbból. – Csak megállapítottam. Mivel ilyen késő éjjel még a szobalányok sem takarítanak, nem használhatjuk fel újra a B tervet. Mi volt az A terv? Adrianne néhány gyors mozdulattal összefogta a haját. – A légkondicionálón keresztül akartam behatolni. Szűk a cső, de még éppen elég. A fürdőszobába vezet a vége. A plafonon van a szellőző – mérte végig némileg megvetően Philip-et. – Neked kissé szűk lesz. – Mindig is kedveltem a szellőzőket – húzta elő Philip a pisztolyát. – Mit művelsz? Philip hallotta, hogy Adrianne hangjában nyoma sincs a félelemnek annak ellenére, hogy meglehetősen kellemetlen élménynek számít belenézni egy .38-as torkába. Nem mintha le akarta volna lőni, de azért eszébe jutott, milyen pontosan célzott a lány, amikor az üzletfele úgy döntött, menet közben változtat a szabályokon. – Nem akarok felesleges terhet cipelni – húzta ki az egyik fiókot, és beletette a fegyvert. – Okosan teszed – vont vállat Adrianne. – A fegyveres rablásnak sokkal magasabb a büntetési tétele. – Magasabb, mint minek? Nincs szándékomban börtönbe menni. Egyszerűen nem akarom, hogy vér tapadjon a köveimhez. Adrianne ezúttal sokkal nagyobb érdeklődéssel mérte vejéig Philip-et. Végül arra a megállapításra jutott, hogy nem az önteltség beszél belőle. Komolyan gondolta, amit mondott. – Szeretnék minél hamarabb végezni. Nincs túl sok kedvem visszarakni azt, amit egyszer már elhoztam. Philip pontosan tudta, mit érez a lány. Elővette a nyakláncot. A kövek megcsillantak a tenyerén. – Ugye milyen gyönyörű? A gyémánt mindig jobban tetszett, de a színes kövekben is van valami lenyűgöző. Felteszem, alaposan megvizsgáltad. – Természetesen – tétovázott Adrianne, majd követte, amit az ösztönei súgtak. Tudta, milyen érzés, amikor az ember egy egész vagyont tart a kezében. – Te is szeretnéd megnézni? Van egy nagyítóm. Csábító ajánlat volt. Túlságosan is csábító. – Ebben az esetben nem igazán éri meg – tette vissza Philip az ékszert a dobozba, és mintha némi sajnálkozás csendült volna ki a hangjából. – Szükség lesz lámpára, még egy kesztyűre, és természetesen a páncélszekrény kulcsára. Adrianne villámgyorsan összeszedte a kért felszerelést. – Nem egészen így képzeltem ezt az éjszakát. – Vedd úgy, hogy ez lesz a karácsonyi ajándékod St. John-éknak. – Nem érdemlik meg. A fickó hülye, a felesége pedig megalkuvó, ráadásul könnyen meg lehet vásárolni. Philip a nadrágzsebébe csúsztatta a kulcsot. – Elefántcsonttoronyban élnek. Majd karon fogta Adrianne-t, és kivezette a lakosztályból. Az oldalajtón hatoltak be az El Grande-ba, amelyet a fizető vendégek sohasem használtak. Néhány betonlépcső vezetett fel hozzá, és a beépítése is inkább funkcionalitást, mintsem stílust tükrözött. Csak a szobalányok és a karbantartók jártak erre, akik nem akartak átmenni a fényűző előtéren. Az ajtó közelében szemétgyűjtő konténer állt. Lezárt fedele sem tudta útját állni a belőle áradó bűznek, melyet a hőség csak fokozott. Az embernek könnybe lábadt tőle a szeme. – Csaknem olyan elragadó, mint Rose kölnije – jegyezte meg Philip. – Miért nem itt másztál be a légkondicionálóba? – A gazdagok mindig vonzzák a tolvajokat. Úgy véltem, jobb, ha innen kiindulva kezd nyomozni a rendőrség, mintha belső munkára gyanakszik. – Megelőző intézkedés? – érdeklődött Philip, miközben megvizsgálta Adrianne szerszámait. – Gyönyörű. Orvosi acél? – Természetesen. – Engedj oda!

Egy vékony tűvel gyorsan kinyitotta a zárat. Adrianne lenyűgözve figyelte a válla fölött. Philip érezte a zár kattanását, és fülelt. Ujja olyan ügyesen mozgott, akár egy hegedűművészé. Adrianne mindig is tökéletesnek gondolta a tudását, ám most be kellett ismernie, legalább önmaga előtt, hogy csak a második helyre jogosult. – Mikor léptél ki? – Már majdnem öt éve – tette el Philip a szerszámot, mielőtt belökte az ajtót. – Semmit sem felejtettél. – Kösz. Együtt léptek be a szállodába. A nyirkos levegőben szemétszag érződött, de még így is megkönnyebbülésnek számított a konténer bűze után. Adrianne ceruzalámpája megvilágította a sima a padlót. Valaki egy feltehetően mexikói popsztárt ábrázoló posztert szegezett a falra. Néhány ócska széket is észrevettek. A plafonról bura nélküli villanyégő lógott. – Pedig az ember azt hinné, ha már ennyi pénzt beleöltek ebbe a szállodába, az alkalmazottaknak is igyekeztek huszadik századi körülményeket biztosítani – figyelte Adrianne a fénysugár elől eliszkoló gyíkot. – St. John-ék szociális érzékenységét majd később megbeszéljük. Merre tovább? Adrianne egy beugró felé mutatott. Egy óriási raktárban találták magukat. Itt szerelték fel a vízmelegítőt, mely most is halkan zúgott, végezte a dolgát. A légkondicionálót megpillantva Philip-nek eszébe jutott Oxfordshire, ahol a karácsony még hasonlít a hagyományos karácsonyokra. Legalábbis az időjárás. Összevont szemöldökkel méregette a légvezetéket. Adrianne igazat beszélt, amikor azt bizonygatta, mennyire szűk. – Rendben. Emelj fel, én meg majd magam után húzlak – nyújtotta a kezét a lámpáért. Adrianne-t a légkondicionáló foglalkoztatta a legkevésbé. Mexikó gazdasága romokban hevert, és az ország lakossága szenvedett. Ha sikerülne megint eladnia a St. John-ékszert, a bevételt a Katolikus Szeretetszolgálat segítségével visszajuttathatná az országba. – Nem hiszem, hogy meggondoltad magad, de annak a láncnak sokkal jobb helyet is tudnék találni, mint Lauren nyaka. Osztozhatnánk a pénzen. Hatvan-negyven. – Hatvan-negyven? – Én végeztem el a munka oroszlánrészét – hívta fel tá Philip figyelmét Adrianne. – Az ajánlatom több mint tisztességes. Philip arra gondolt, bárcsak ne hozakodott volna vele elő! Ezzel sokkal nehezebb helyzetbe hozta, de számára ez már rég nem a pénzről szólt, sokkal inkább az elvekről, és sajnálatosan az elmúlt öt év folyamán megváltoztak az elvei. Eszébe jutott az íróasztala mögött pipázó Spencer. – A lámpát! – ismételte meg. Adrianne vállat vont és a kezébe nyomta. – Még így is sokkal jobb az ajánlatom, mint a tiéd, de legyen, ahogy akarod. – Azt mondtad, a legfelső szint, de melyik szoba? – A legutolsó a nyugati oldalon. Az épület sarkán. – Egy iránytű veszett el benned? – Nem – vigyorgott Adrianne. – Te nem tudod, merre van nyugat? Philip úgy érezte, mondania kell valamit a brit méltóság megőrzése érdekében. – Mi iránytűt használunk. Adrianne még akkor is vigyorgott, amikor bakot tartott. – Hoppla-hó, darling. Feldoblak. Philip elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést, és fellépett Adrianne tenyerére. Mielőtt a lány megétezte a súlyát, mát el is rugaszkodott, és fürgén bebújt a légkondicionáló csövébe. Elmorzsolt néhány szitkot, miközben elhelyezkedett, majd lenyújtotta a kezét. Adrianne megragadta. Ujjaik szorosan összekapcsolódtak. Egy pillanatra őszintén egymás szemébe néztek, mielőtt a lány lába elemelkedett a földtől. Philip négykézláb állva előre-hátra villantotta a ceruzalámpa fényét. Úgy érezte magát, mint akit bezártak egy fémkoporsóba. – Még szerencse, hogy kihagytam a karácsonyi pitét. – Kanyarban még ennél is szűkebb – árulta el Adrianne, és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. – Talán be kellene zsírozni. Szerencsére nem volt annyi hely, hogy Philip megforduljon. – Nem sok kellett volna, hogy kidolgozzak egy jobb tervet. – Kettőnk közül nem engem szorít az idő. Philip teleszívta a tüdejét. – Maradj szorosan mögöttem. Hosszú még az út. Valóban az volt, ráadásul szörnyen kényelmetlen. A keskeny fémcső nemegyszer annyira összeszűkült, hogy Philip alig tudott átkígyózni a résen. Behúzott hassal lökdöste magát előre. Csaknem teljes csöndben haladtak előre. Egy-egy nyíláshoz érve hangokat hallottak a külvilágból. Beszédfoszlányokat, nevetést, időnként vízcsobogást is. Egyszer Adrianne mozdulatlanná dermedt, mert a 422-es éppen gargalizált a fürdőszobában.

Csak azért nem vette észre, mert amikor hátrahajtotta a fejét, egyben a szemét is lehunyta. Ellenkező esetben akkora meglepetésben lett volna része, hogy minden bizonnyal lenyeli a mentolos szájvizet. Miközben felküzdötték magukat a következő emeletre, vissza kellett fojtania a nevetést. Amikor elágazáshoz értek, megrántotta Philip bal vagy jobb lábát, így jelezte, hogy merre kell fordulniuk. Gondolatban már jó néhányszor megtette az utat. Harminc kimerítő perccel később célba értek. Maguk alatt, a ventilátor lapátjai alatt megpillantották St. John-ék hálószobáját. – BÍ2tos vagy benne? – sziszegte Philip. – Naná, hogy biztos. – Nagyon amatőr húzás lenne valaki másnak a széfjében hagyni az ékszert. – Mondtam már, hogy biztos – súgta vissza Adrianne. – Látod azt az ízléstelen, pávamintás köntöst az ajtóra akasztva? Philip addig ügyeskedett, míg végül megpillantotta az említett ruhadarabot, noha ehhez egészen a mellkasáig kellett húznia a térdét. – Na és? – Én adtam Lauren-nek a születésnapjára. Philip alaposan szemügyre vette a köntöst. – Ennyire nem kedveled? – Megfélemlíti az alkalmazottait. Bárkit képes kirúgni, ha bal lábbal kelt fel. Három éve ismerem, és ez idő alatt sohasem adott borravalót az étteremben – nyújtott Philip felé egy apró csavarhúzót. – Kéred? Philip egy pillanatig csak ült, majd letörölt némi port Adrianne arcáról. – Miért nem mégy te előre? Adrianne vállat vont, majd egyetlen hang nélkül, villámgyorsan leszerelte a rácsot. Miután zsebre vágta a csavarokat és a csavarhúzót, Philip felemelte a rostélyt. Még mindig Adrianne szavai jártak az eszében, de mit változtat a helyzeten az, hogy Lauren St. John mostohán bánik a személyzettel? Most nincs itt az ideje ezen rágódni, döntötte el végül. – Várj meg itt. – Dehogy várlak. Lemegyek veled. – Nincs rá szükség. Adrianne megfogta Philip karját. – Különben honnan tudnám, hogy csakugyan visszatetted az ékszert? – Ó, Krisztus szerelmére – csúszott át Philip méltatlankodva a résen. Adrianne néhány másodperc múlva követte. Egyikük sem csapott zajt. Philip ösztönösen felfelé nyújtotta a kezét, hogy segítsen a lánynak. Amint megfogta a derekát, egy röpke pillanatra eszébe jutott, hogy kellemesebben is tölthetné az éjszakát. Elindultak, de alig egy lépés múlva zajt hallottak, és visszarettentek. Egy perc múlva, amikor felismerték a forrását, Adrianne a tenyerébe temette az arcát, nehogy elnevesse magát. St. John-ék minden jel szerint az élvezetnek szentelték a karácsony első óráit. Az ágy nyikorgott. Lauren nyögött. Charlie lihegett. – Meg ne zavarjuk őket – suttogta Philip beleolvadva az előszoba sötétjébe. A széf mellé guggoltak, a szomszéd szobából megszakítás nélkül hallatszottak a szeretkezés hangjai. Méghozzá olyan erősen, gondolta Philip, hogy akkor sem vennék őket észre, ha berontanának hozzájuk, plasztikkal felrobbantanák a széfet, majd eltűnnének. Lauren követelőzését hallva magában csodálni kezdte Charlie kitartását. A tenyere izzadt a gumikesztyűben, de nem az izgalomtól, hanem az irigységtől. Amikor Adrianne felé fordította a lámpa lénysugarát, látta, hogy a lány válla reszket az elfojtott nevetéstől. – Szedd össze magad! – mordult rá. – Bocs. Csak magam elé képzeltem Charlie-t meztelenül. – Kérlek, ne! Üres a gyomrom – tette vissza Philip a helyérc az elrabolt ékszereket, és maga is meglepődött, mennyire jó, hogy vissza kell adnia őket. Majd amikor Lauren nyögése sikításig erősödött, és Adrianne combja szorosan a combjához simult, minden erejét össze kellett szedni, hogy ne kiáltson. Felállt, és a lányt maga után húzva elindult a fürdőszoba Belé. – Mássz fel – parancsolt rá, amikor a légbeömlő alá értek. Adrianne dacosan felszegte az állát. – Te aztán tudod, hogyan kell elrontani másnak a szórakozását – lépett fel egy szekrénykére, és felhúzta magát a lyukon. Philip követte, de csak derékig, mert lépteket hallott. Felrántotta a lábát, és éppen abban a pillanatban tűnt el a csőben, amikor nyílt az ajtó. – Édes Istenem – nyögte kimerülten Charlie, s nekidőlt a mosdókagylónak, ritkás, csapzott haját kisimította az arcából.

A feje felett Philip és Adrianne dermedt mozdulatlanságba merevedtek. Charlie úgy ivott, mint aki menten szomjan hal, majd fél kézzel nekitámaszkodott a falnak, és könnyített magán. A szex és a vizelet szaga összekeveredett és beszivárgott a szellőzőcsőbe. A hálószobából behallatszott Lauren panaszos nyafogása. – Gyere vissza az ágyba, Charlie! Tartogatok neked még egy ajándékot. A meztelen Charlie, aki már túljutott élete delén, és kisebb pocakot is eresztett, csak rázta a fejét. – Isten szent nevére, asszony! Nem vagyok én nyúl! – nyöszörögte alig hallhatóan, miközben engedelmesen lekapcsolta a villanyt, és elindult visszafelé, hogy megtegyen minden tőle telhetőt. Adrianne átölelte magát, és előre-hátra hintázott a sarkán. Arra gondolt, hogy ez a látvány még az ékszer elvesztését is megérte... Vagyis csaknem megérte. – Próbáld megőrizni a méltóságod, fenség – kérte Philip, miközben a helyére illesztette a rácsot. – Most pedig tűnjünk el innen! Most, hogy visszatették az ékszert, Adrianne nem érzett olyan felszabadult örömöt, mint amikor ellopta, de közel járt hozzá. Életében először dolgozott együtt másik emberrel. Miközben az El Presidente felé tartottak, kitört belőle az elfojtott nevetés. Még akkor sem tudta abbahagyni, amikor Philip-pel kettesben felmentek a lakosztályába. – Hihetetlen! Ez egyszerűen hihetetlen – dobta le magát az egyik fotelbe, és lángoló arccal kinyújtóztatta a tagjait. Ezt az oldalát Philip eddig még nem ismerte. Adrianne lerúgta a cipőjét, és rámosolygott. – Olyan élményben részesítettél, hogy csaknem megbocsátottam neked. – Akkor ma éjjel nyugodtan alszom. – Mindig ilyen morcos vagy, amikor befejezel egy melót? Philip nem morcos volt, inkább feszült. Hibát követett el, amikor a visszaúton maga elé engedte Adrianne-t a csőben, így nem segíthetett neki hátulról, ráadásul egész idő alatt a formás fenekét kellett bámulnia. Most, hogy megérkeztek, még csak le sem ült. Idegesen járkált a szobában az ablakig meg vissza. – Kihagytam a vacsorát, mert téged figyeltelek. – Ó – és Adrianne hangjában fel lehetett fedezni némi együttérzést. – Attól tartok, ilyen későn már nincs szobaszerviz, de akad itt egy tábla csokoládé. – Add ide! Adrianne túlságosan jól érezte magát ahhoz, hogy kellemetlenkedjen Philip-pel. Beletúrt az egyik táskájába, előhalászta az édességet, és a férfi felé hajította. – Egy kevés bor is maradt. Philip letépte a meglehetősen vékonyka Hershey-szelet papírját. – Még csak nem is mogyorós. – Nem szeretem a mogyorót. – Ezt fényesen bizonyítottad, amikor kora este szétrúgtad a barátunkét. – Mert megfeledkezett az illemről – töltött ki Adrianne két pohár bort. – Azt hiszem, mégsem haragszom rád. Elvégre még mindig nálam a pénz. Mielőtt Adrianne visszaült a helyére, Philip elkapta a csuklóját. – Ennyire fontos neked a pénz? Adrianne a bántalmazott nőket megsegítő központra gondolt, amelynek a megsegítésére szánta. – Igen. Az. Philip elengedte és folytatta a járkálást. – Mit kapsz ezért az egészért, Addy? Időnként odavet neked néhány ezrest? Az adósa vagy, esetleg beleszerettél? Akármelyik is, már régóta tarthat, mert úgy látom, ő már egyáltalán nem vállalja a kockázatot. Te viszed vásárra a bőröd helyette. Adrianne belekortyolt a meleg borba, és figyelte, ahogy Philip körbe-körbe jár a szobában. Akár egy párduc, gondolta. Nyugtalanul, a ketrec teljes szélességében. – Kiről beszélsz? – kérdezte lassan. – Ezt neked kell elárulnod – pördült meg Philip, és Adrianne-re nézett. Egyikük sem vette észre, milyen közel jár hozzá, hogy elveszítse a fejét. Úgy gyötörte a féltékenység, hogy ennek maga sem volt a tudatában. Túl könnyű lett volna észrevenni. Eltökélte, hogy nem fog egy újabb órát várni, mire megtudja, hogy kire féltékeny. – Tudni akarom, hogy ki ő, mi közöd hozzá, és miért segítesz neki ékszert lopni. Adrianne feszülten figyelte, ahogy cigaretta után kutat a zsebében, majd kivesz egy szálat, és az asztalra löki a dobozt. Csak ezt követően szólalt meg. – Én nem segítek senkinek. – Erre az éjszakára már elegem van a játszadozásból! – Már mondtam. A saját akaratomból teszem, amit teszek. – Azt is mondtad, hogy egy férfi miatt. – Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. Senki sem zsarol vagy fizet nekem, még kevésbé bújik velem ágyba – ült vissza Adrianne a helyére. – Egyedül dolgozom. Nincs társam, és senkinek sem fizetek részesedést. Philip lassan kifújta a füstöt. A vállára nehezedő teher egyszeriben elpárolgott. A helyét kíváncsiság vette át.

– Azt akarod elhitetni velem, hogy egyedül te vagy a felelős az utóbbi kilenc-tíz évben történt több millió fontos ékszerrablásokért? – Nem akarok elhitetni veled semmit. Az igazságról kérdeztél, én pedig úgy döntöttem, elmondom neked – meredt összevont szemöldökkel a poharára. – Ámbár, tudod, nem igazán számít, mert nincs a kezedben semmi bizonyíték. A főnökeid azt fogják hinni, hogy megőrültél, és ami engem illet, már korábban elhatároztam, hogy ez a munka lesz az utolsó. Legalábbis a pályám jelen szakaszában. – Nevetséges. Hiszen még gyerek voltál, amikor a rablássorozat elkezdődött. – Tizenhat éves voltam, és még nagyon zöldfülű – folytatta Adrianne. Philip csak bámult. – De gyorsan tanulok. – Miért kezdtél ékszert lopni? Adrianne halvány mosolya eltűnt. Letette a poharat. Az üveg az asztalhoz koccant. – Semmi közöd hozzá. – Ezen már túl vagyunk, Adrianne. – A magánéletemet nem fogom felfedni előtted. – A magánéletednek már én is a része vagyok. – Ha komolyan azt hiszed, akkor nagyon elbíztad magad, Philip – állt fel Adrianne, és keresztülnézett a férfin. Ha úgy akarta, pontosan olyan fenségnek tűnt, mint amit a címe sugallt. – Nem mintha nem szórakoztam volna kitűnően ma este, de itt az ideje, hogy jó éjszakát kívánjak neked. Elfáradtam. – Akkor reggel majd később fogsz felkelni. Még nem fejeztük be – pillantott az órájára Philip. – Mielőtt folytatjuk, el kell intéznem egy telefont. Van egy párizsi barátom, aki elég ügyes ahhoz, hogy néhány napra lekösse az Interpol figyelmét – és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, átment a hálószobába, és tárcsázott. Amikor visszatért, Adrianne már aludt. Philip nézte, ahogy összegömbölyödve fekszik a heverőn. Egyik karját párnának használta, a másik tehetetlenül lógott mellette. A haja eltakarta az arcát, és lélegzete akkor is egyenletes maradt, amikor kisimította belőle. Most nem higgadtnak vagy fejedelminek látszott, hanem ifjúnak és sebezhetőnek. Tudta, hogy most kellene felébresztenie, és folytatni a kérdezősködést, amíg fáradt, de inkább leoltotta a villanyt, és hagyta aludni. Már csaknem hajnalodott, amikor meghallotta Adrianne mozgolódását. Philip tudta, hogy a halványszürke derengést hamarosan éles, fehér napsütés váltja fel. Adrianne ágyán feküdt. Inge és cipője mellette hevert a földön, ahová este ledobta. Gyorsan magához tért, azonnal tudta, de csak amikor felült, akkor döbben rá, hogy nem a hajnal fénye ébresztette fel. Hanem a zokogás. Átment a szomszéd szobába, és látta, hogy Adrianne szorosan összegömbölyödve fekszik a heverőn. Úgy festett, mint akit szörnyű fájdalmak kínoznak. Csak akkor döbbent rá, hogy még mindig alszik, amikor melléje guggolt, és könnyáztatta arcáról leemelte a kezét. – Addy – rázta meg először gyengéden, majd amikor a lány ösztönösen védekezni kezdett, erősebben. – Ébredj fel, Addy! Adrianne úgy rándult össze, mint akit pofon vágtak. A hátát nekifeszítette a párnának, és rémülettől tágra nyílt szemmel meredt Philip-re, aki folyamatosan beszélt hozzá, habár ösztönösen tartózkodott attól, hogy szorosan magához ölelje. Adrianne szeme végül fokozatosan megtelt élettel. – Rosszat álmodtál – fogta meg remegő kezét Philip. Adrianne egy pillanatra viszonozta a szorítást. – Hozok egy pohár vizet. A pulton talált egy bontatlan palackot. Akkor sem vette le a lányról a szemét, amikor kinyitotta és töltött. Adrianne némán felhúzta a térdét a mellkasához, és ráhajtotta a homlokát. Kavargó gyomorral igyekezett visszanyerni a lelki egyensúlyát. – Köszönöm – vette el két kézzel Philip-től a poharat. Ahogy múlt a rémálom hatása, egyre inkább megalázónak érezte a helyzetét, de nem szólt egy szót sem. Némán imádkozott, hogy Philip menjen el, és hagyjon neki alkalmat összeszedni a büszkesége maradékát. Ám amikor a férfi ehelyett leült melléje, vissza kellett fognia magát, nehogy a nyakába boruljon. – Meséld el. – Csak egy rossz álom volt, ahogy mondtad. – Valaki bántott – simogatta meg Adrianne arcát Philip, s a lány ezúttal nem húzódott el tőle, csupán a szemét hunyta le. – Meséld el. Meghallgatlak. – Nincs szükségem senkire. – Addig nem megyek el, amíg el nem meséled. Adrianne a vizet bámulta a pohárban. Meleg volt, ízetlen, és csöppet sem enyhítette a gyomrában dúló vihart. – Az anyám karácsonykor halt meg. Kérlek, most menj el! Hagyj magamra. Philip szótlanul kivette a kezéből a poharat, majd épp ilyen némán magához húzta. Adrianne teste megfeszült, próbált kibontakozni az ölelésből, de Philip nem engedte. Semmitmondóan együtt érző szavak helyett inkább simogatni kezdte a fejét. Végül megadta magát, és félig sóhajtva, félig zokogva a karjába omlott. – Miért csinálod ezt? – Ez a jó cselekedetem erre a napra. Mesélj!

Adrianne még sohasem beszélt erről senkinek. Túlságosan nehéznek találta. Most viszont, amikor Philip vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, akadálytalanul ömlött belőle a szó. – Hajnalban találtam rá. Nem úgy nézett ki, mint aki elesett. Inkább mint aki ledőlt egy kicsit, mert túlságosan gyengének találta magát. Mintha igyekezett volna odébb kúszni segítségért. Talán próbált hívni, de nem hallottam meg – szorította meg önkéntelenül Philip vállát. Ujjai szétnyíltak, összezárultak, majd újra és újra. – Biztos te is olvastad a történetét. Öngyilkos lett – és ezt úgy mondta, mintha a szó felsebezné a száját. – Én viszont tudom, hogy ez nem igaz. Régóta beteg volt, és rengeteg fájdalmat kellett elviselnie. Csak egy kis könnyebbséget keresett. Aludni akart. Sohasem ölte volna meg magát úgy, hogy én... Hogy tudja: én fogok rátalálni. Philip tovább simogatta Adrianne-t. Valóban hallotta, mi történt. Hallott a botrányról. Időnként még mindig írtak róla a lapok, és az eseményeket lassan titokzatos homály fedte be. – Te ismerted a legjobban. Adrianne hátrébb húzódott és Philip szemébe nézett, majd visszaejtette fejét a vállára. Még soha senki nem tudta így megnyugtatni. – Igen, valóban ismertem. Kedves volt és szerető anya. Szerény. Senki sem értette igazán, hogy a csillogás a színésznőhöz tartozik, nem pedig a nőhöz. Megbízott az emberekben, csak sajnos mindig a rossz emberekben. Végül ebbe pusztult bele. – Az apád? Ezzel a kérdéssel Philip olyannyira az elevenébe talált, hogy Adrianne először nem is érzett fájdalmat. – Az apám teljesen összetörte – állt fel, majd szorosan a teste köré kulcsolta a kezét, és járkálni kezdett. – Apránként. Napról napra – és hangjában már nyoma sem volt gyöngeségnek. Olyan tisztán csengett, mint a karácsonyt hirdető harangszó, ám annak minden öröme nélkül. – Feleségül vette az akkori idők legszebb asszonyát. Egy nyugati nőt. Egy színésznőt, akit sokan istennőnek tartottak. Az anyám szerelmes volt belé. Feladta a karrierjét, otthagyta az országot és a kultúrát, amiben élt. Cserébe az apám teljesen tönkretette, mert egy személyben testesített meg mindent, amit szeretett és amit gyűlölt – lépett Adrianne az ablakhoz. Az egyre erősödő napsugarak fényében gyémántként csillant a tenger, ám ezen a korai órán a part még üresen ásított. – Az anyám nem tudta, milyen, amikor valaki kegyetlen. Belőle ez teljes mértékben hiányzott. Sok mindent még csak nem is sejtettem. Csupán évekkel később tudtam meg, amikor már látható volt rajta, mennyire zavart és kétségbeesett. Jaquir-ban csak nekem mondta el. Nem akadt más, akivel nyugodtan beszélhetett. – Miért nem hagyta el hamarabb az apádat? – Ismerned kellene Jaquir-t és az anyámat. Szerette őt. Még akkor is, amikor feleségül vette a második asszonyát, mert az anyám csak egy lányt tudott szülni neki. Folyamatosan sértegette és megalázta, de kitartott. Beleesett a hárem csapdájába. Közben az apám második felesége fiút szült neki, de az anyám ennek ellenére szerette. Még a verést is eltűrte. Neki már nem lehetett több gyereke. Ezért is önmagát okolta. Közel tíz évig maradt Jaquir-ban. Fátylat viselt, és tűrte, hogy az apám elvegye az önbecsülését. Miattam. Egyedül talán elmenekülhetett volna, de mindig én voltam az első gondolata – vett egy mély lélegzetet, miközben vakon bámulta a napsütötte tengerpartot. – Minden, amit az anyám megtett, vagy éppen nem tett meg, csakis miattam volt. – Nagyon szeretett téged. – Talán jobban is, mint kellett volna, jobban, mint amit képes volt elviselni. Hosszú évekig egyedül azért maradt az apám mellett, mert nem akart otthagyni engem. Pedig megverte. Megalázta. Megerőszakolta. Csak Isten tudja, hányszor. Egyszer én is ott voltam. Az ágy alá bújtam, és a fülemre szorítottam a kezem, hogy ne halljak semmit. És akkor meggyűlöltem. Philip tekintete vágott, akár a penge. Együttérzése lobogó haraggá változott. Hiszen Adrianne még csak gyerek volt. Mondani akart valamit, de nem talált szavakat. Erre nem lehet mit mondani. – Fogalmam sincs, hogy ez meddig tartott volna, de amikor nyolcéves lettem, Abdu közölte az anyámmal, hogy iskolába küld, és feleségül ad az egyik szövetségese fiához. Ekkor összeszedte a bátorságát, és megszöktünk. – Nyolcévesen? – A házasságkötéssel várt volna, amíg be nem töltöm a tizenötöt, de politikailag jó döntésnek tartotta. Az anyámban maradt még valami a hajdani színésznőből. Úgy tett, mintha elfogadná ezt a döntést, sőt örülne neki. Utána rávette az apámat, hogy vigyen minket magával Párizsba, hadd lássak világot. Hiszen egy jó feleségnek tudnia kell viselkedni akkor is, ha nincs Jaquir-ban. Sikerült meggyőznie az apámat, hogy belenyugszik a házasságba, és örül, amiért ennyire törődik velem. Az én országomban nem ritka, hogy a lányok tizenöt évesen férjhez mennek. – Akár akarnak, akár nem? Adrianne kénytelen-kelletlen elmosolyodott. Ezzel a kérdéssel Philip elárulta, mennyire nem tud elszakadni a nyugati gondolkodástól. – Jaquir-ban előre eldöntik a házasságokat. Ez alól a földműves lánya éppen úgy nem kivétel, mint a királyé. Így erősítik meg a szövetségeket, és törvényesítik a szexet. Ennek semmi köze a szerelemhez és a választás

lehetőségéhez. – A napfény erősödött. Adrianne megpillantott a parton egy fiatal fiút. – Amikor Párizsba értünk, az anyámnak sikerült felvenni a kapcsolatot Celeste-tel. Ő intézte el, hogy legyen jegyünk a New York-i járatra. Abdu mindenkivel igyekezett elhitetni, milyen haladó szellemű király, ezért elengedett bennünket múzeumba és vásárolni. Az anyám leengedhette a haját, és az arcát sem kellett eltakarnia. A Louvre-ban leráztuk az őreinket, és megszöktünk – szorította vörösre sírt szemére a tenyerét, amely megfájdult a napsütéstől. – Sohasem gyógyult fel igazán, és haláláig szerette az apámat – ejtette le a kezét, és Philip felé fordult. – Megtanultam, ha egy nő szerelmes lesz, akkor elveszett. Az életben maradás záloga, hogy az ember nem bízhat senkiben, csak és kizárólag saját magában. – Akkor azt is meg kellett tanulnod, hogy időnként a szerelem egészen váratlanul toppan az ember életébe. Adrianne érezte, hogy lúdbőrözik a karja. Philip higgadtan figyelte, ám volt valami a tekintetében, amit egyáltalán nem akart látni. Mint ahogy azt sem akarta tudni, miért mesélt neki sokkal többet, mint eddig bárki másnak. – Le akarok zuhanyozni – közölte gyorsan. Elment Philip mellett, de a fürdőszobába érve egy pillanatig tétovázott, mielőtt gondosan bezárta az ajtót.

Tizennyolcaik fejezet Azt hitte, Philip elmegy. Hosszan áztatta magát a forró víz alatt. Éles fejfájása tompa lüktetéssé szelídült, és tudta, hogy néhány aszpirin majd végleg megszünteti. Illatos krémet kent a testére, amely mindig megnyugtatta, és magára terített egy laza köntöst. Úgy tervezte, kifekszik a teraszra, és hagyja, hogy a nap szárítsa meg a haját. A tengerpart várhat. Az ehhez hasonló reggeleken jobb egyedül, a vendégek között sétáló pincérek és napozó turisták nélkül. Mindig egyedül töltötte a karácsony első napjának reggelét. Kerülte a jó szándékú barátokat és a társas összejöveteleket. Már nem fájt annyira az utolsó karácsony emléke, amelyet együtt töltött az anyjával, de még nem tudta elviselni a színes üveggömbök és a többi karácsonyfadísz látványát. Phoebe mindig egy fehér angyallal koronázta meg a karácsonyfát attól kezdve, hogy Amerikába érkeztek. Minden egyes évben, kivéve az utolsó alkalmat, amikor olyan messzire ment abba a sötét alagútba, ahonnan már nem volt visszatérés. Adrianne így látta az anyja betegségét. Egy hosszú, sötét alagútnak, ezernyi fordulóval és zsákutcával. Ezt könnyebben el tudta képzelni, mint a rideg, orvosi szakkifejezések alapján, melyeket a rendellenes viselkedésről írt könyvekben olvasott. Könnyebben, mint a diagnózisok és a prognózisok alapján, melyeket nyugodt, bőrhuzattól illatozó irodákban hallott az általa nagyra becsült orvosoktól. Az idő előrehaladtával ez az alagút egyre beljebb szippantotta az anyját, de Phoebe valahogy mindig megtalálta a kivezető utat. Egészen addig, amíg bele nem fáradt, vagy talán a sötétséget már csábítóbbnak vélte a fénynél. Az idő talán begyógyítja a sebeket, de sohasem hoz feledést. Most, hogy szavakba öntötte az érzéseit, sokkal jobban érezte magát, habár utólag úgy érezte, hiba volt ennyire kitárulkoznia Philip előtt. Azzal áltatta magát, hogy mindez mit sem számít, hamarosan különválnak az útjaik, és bármit is mondott, az idő múlásával egyre kevesebbet jelent. Még az sem fontos, hogy kedves volt hozzá, amikor nem is várta. Csakis azért ömlött belőle a szó, mert túlságosan régóta elnyomta az érzelmeit. Ettől a pillanattól kezdve viszont minden gondolatát, minden energiáját Jaquir-ra kell összpontosítania. Ám amikor kinyitotta az ajtót, még mindig ott találta Philip-et. Mezítláb, ing nélkül beszélgetett a simára borotvált pincérrel, méghozzá spanyolul, és meglepően folyékonyan. Látta, ahogy a kezébe nyom egy bankjegyet. Az összeg minden jel szerint feledtette a fiatalemberrel, hogy karácsonykor is dolgoznia kell. – Bunas dias, senora. Kellemes ünnepeket. Adrianne nem javította ki a tévedését. Hadd higgye csak a pincér, hogy együtt vannak Philip-pel, vagy a karácsony kellemes ünnep. Számára már rég nem volt az. Inkább csak mosolygott, és ezzel csaknem olyan boldoggá tette, mint a tenyerében lapuló pesók. – Buenas dias. Felices Navidad – fonta karba a kezét Adrianne, és megvárta, amíg a fehér ruhás fiatalember mögött becsukódik az ajtó. – Mit keresel még mindig itt? – fordult Philip felé, amikor kettesben maradtak. – Éhes vagyok – ült ki a teraszra Philip. Kényelembe helyezte magát, töltött magának egy csésze kávét. A bizalmat vámtalan módon meg lehet szerezni, gondolta. Egy törött szárnyú madarat türelemmel kell gondozni. A túlhajszolt lovat nem lehet ostorozni, még akkor is megrúghatja az embert, ha simogatja. A nőket pedig el kell bűvölni. Most ennek a három módszernek a kombinálására készült. Adrianne utánament, és haragos pillantást vetett rá. – Lehet, hogy én nem is akarok reggelizni. – Nagyszerű! Akkor a te adagod is megehetem. – Vagy társaságot. – Bármikor lemehetsz a partra. Tejszínt?

A kávé illatának talán ellent tudott volna állni, akárcsak az aranyló napsütésnek. Azzal áltatta magát, hogy még Philip-nek is. A meleg ételnek viszont már nem. – Kérek – foglalt helyet, mintha ő lenne az uralkodó, Philip pedig az alattvalója, aki meghallgatásra érkezett. – Cukrot, fenség? Adrianne összevonta a szemöldökét. Érezte, hogy lassan forrni kezd benne a düh. Elmosolyodott, mire azonnal elvonult a feje felől a vihar. – Csak hivatalos rendezvényeken használom a címem, és ha hülyékkel kerülök szembe. – Ennek örülök. – Pedig nem kellene. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy normális vagy-e. – Kapsz egy egész napot, hogy gondolkodj rajta – vágott bele Philip az omlettjébe, mire kellemes illatfelhő szállt fel a tányérjáról. Úgy vélte, amilyen nyugodt és elegáns a felszínen Adrianne, belülről olyan vad és titokzatos. – Mivel eddig szinte megszakítás nélkül téged figyeltelek, nem igazán jutott időm élvezni a vizet és a napot. – Sajnálom. – Én is. Legalább annyit megtehetnél, hogy lekísérsz a partra – kent meg eperdzsemmel egy szelet pirítóst Philip, majd a lány felé nyújtotta. – Hacsak nem félsz attól, hogy velem kell töltened az idődet. – Miért kellene félnem? – Mert tudod, hogy le akarok feküdni veled, és attól tartasz, hogy élvezni fogod. Adrianne beleharapott a pirítósba, és igyekezett higgadtan állni Philip tekintetét. – Már mondtam, hogy egyáltalán nem akarok lefeküdni veled. – Akkor néhány óra napozás sem változtatja meg a véleményed – folytatta Philip az evést, mint aki megnyugtató megoldást talált egy súlyos problémára. – Az éjjel igazat mondtál? Adrianne szájában megkeseredett az omlett. – Mire gondolsz? – Arra, hogy ez volt az utolsó rablásod. Adrianne az ételt turkálta a villájával. Az emberek általában könnyen elhitték a hazugságait, nem úgy Philip. – Azt mondtam, hogy a pályám jelen szakaszában ez volt az utolsó. – Ezt hogyan kell érteni? – Úgy, ahogy hangzik. – Adrianne – és Philip arra gondolt, most jött el a türelem és a kemény kéz ideje. – Vannak bizonyos kötelességeim, de egyben rajtad is segíteni akarok – látta a lány szemében a bizalmatlanságot, ennek ellenére nem húzódott el tőle, amikor megfogta a kezét. – Ha őszinte leszel hozzám, akkor mindkettő sikerül. Ha nem, én is legalább akkora bajba kerülök, mint amekkorában most te vagy. – Ha békén hagysz, nem kerülsz bajba. Csak annyit mondhatok, hogy ez személyes ügy, Philip, nem tartozik sem rád, sem az Interpolra. – Márpedig igenis rám tartozik. – Miért? – Mert törődöm veled – és amikor Adrianne keze izgatottan megrezzent, megszorította. – Nem is kicsit. Adrianne jobb szerette volna, ha Philip valamelyik jól bevált módszerhez folyamodik, melyekkel a férfiak igyekeztek elbűvölni a nőket. Nem volt belőlük sok. Ez így túlságosan egyszerű, túlságosan közvetlen és őszinte. – Jobb szeretném, ha nem tennéd. – Én is, de már mind a ketten nyakig benne vagyunk – engedte el Adrianne kezét, majd amilyen higgadtan csak tudta folytatta az evést. – Igyekszem megkönnyíteni a dolgod. Mondjuk kezdhetnéd azzal, hogyan keveredtél ékszerrablásba. – Egyetlen pillanatra sem hagysz nyugton, igaz? – Nem. Kérsz még kávét? Adrianne bólintott. Úgy vélte, erre a kérdésre akár válaszolhat is. Ráadásul volt egy közös vonásuk. Osztoztak az izgalomban, az érzelmekben és a diadalban. – Már mondtam, hogy az anyám sokat betegeskedett. – Igen. – Sokba került az orvos, a gyógyszer és a kezelés. Nemegyszer hosszabb időre is kórházba került. Philip ezt már tudta. Aki az elmúlt tíz évben olvasott magazinokat, ismerte Phoebe Spring tragédiáját. Ennek ellenére úgy vélte, legjobb lesz, ha Adrianne szájából hallja a történetet, és megismeri a lány érzéseit. – Mi volt a baja? Adrianne tudta, most ért a legrosszabb részhez, és igyekezett gyorsan túlesni rajta. – Mániás depressziót diagnosztizáltak nála. Időnként csak beszélt, beszélt, és nagyra törő terveket szőtt. Ilyenkor nem tudott nyugodtan ülni, aludni, még enni sem. Tombolt benne az energia, amely előbb-utóbb felemésztette a szervezetét. Mint valami méreg. Utána épp az ellenkezője következett. Egyetlen szót sem szólt, csak ült, és bámult maga elé. Nem ismert meg senkit. Még engem sem – köszörülte meg a torkát Adrianne, és ivott egy korty kávét. Szörnyen érezte magát, amikor visszaemlékezett, milyen érzés volt az anyja kezét fogni és

beszélni, sőt könyörögni hozzá, miközben csupán üres pillantásokat kapott válasz helyett. Ilyenkor a sötétség és a csend egyre beljebb csalogatta az anyját az alagútba. – Pokoli lehetett. Adrianne képtelen volt Philip szemébe nézni. Inkább a kéken ragyogó tenger felé fordította a tekintetét. – Neki volt pokoli. Az évek alatt súlyos drog- és alkoholfüggővé vált. Még Jaquir-ban kezdődött, habár Isten tudja, honnan szerezte az anyagot, és amikor megpróbált visszatérni Hollywood-ba, kicsúszott a kezéből a gyeplő. Fogalmam sincs, hogy a betegsége okozta az alkoholizmusát, vagy fordítva. Csak abban vagyok biztos, hogy mindkettő ellen harcolt, amíg el nem fogyott az ereje, de amikor Kaliforniába mentünk, nem olyan szerepeket kapott, mint amikhez régen hozzászokott, és ezt képtelen volt elviselni. Ráadásul egy mocsok alak volt az ügynöke, aki szántszándékkal rontott az állapotán. Adrianne hangja megkeményedett. Elnyújtotta a szavakat. Ennyi elég volt Philip-nek, hogy összevonja a szemöldökét. – Mit művelt veled? Adrianne felkapta a fejét. Tekintete egy pillanatig kristálytisztán csillogott, majd mintha redőny ereszkedett volna le a szeme elé. – Hány éves voltál? – puhatolózott óvatosan Philip, miközben ujjai szorosan markolták a villája nyelét. – Tizennégy. Nem volt annyira rossz, mint hiszed. Mama hazajött, mielőtt... miközben dulakodtunk. Sohasem láttam még olyannak. Hihetetlen volt. Tudom, hogy közhely, de úgy viselkedett, mint a kölykét védő oroszlán – próbálta elterelni a szót a kellemetlen emlékről. – Mindegy. Csak az számít, hogy az a fickó kegyetlenül kihasználta, kifacsarta az anyámat, akit túlságosán kimerítettek a Jaquir-ban töltött évek, hogy talpra álljon, amikor végre sikerült megszabadulnia tőle. Philip csak azért nem erőltette a témát, mert így igyekezett elnyerni Adrianne bizalmát. – Kaliforniában maradtatok? – Miután az anyám szakított az ügynökével, visszamentünk New York-ba. Akkor úgy tűnt, jobban lett. Sokkal jobban. Arról beszélt, hogy ismét megpróbálkozik a színházzal. Színpadra akart állni. Izgatottan várta az ajánlatokat, de egyet sem kapott, legalábbis jelentőseket nem, de akkor erről nem tudtam semmit. Azt hittem, hogy minden rendben, mert azt akartam hinni. Egyszer úgy találtam rá, amikor hazaértem az iskolából, hogy csak ült a sötétben. Nem sokkal múltam tizenhat éves. Amikor beszéltem hozzá, nem válaszolt. Ráztam és kiabáltam vele, de semmi. Nem tudom elmondani, hogy mit éreztem. Mintha meghalt volna valami benne. Philip szó nélkül hallgatta, csupán a lány kezét fogta meg. Ujjaik összekulcsolódtak. Milyen egyszerű, gondolta Adrianne. Az emberek közti érintkezés egyik legegyszerűbb formája. Ennek ellenére eddig fogalma sem volt arról, hogy ennyire megnyugtató. – Ez volt az első alkalom, hogy be kellett adnom egy szanatóriumba. Egy hónapon belül elfogyott az összes pénzünk, de legalább ő jobban lett egy kicsit. Otthagytam az iskolát, és dolgozni kezdtem, de ezt sohasem vallottam be neki. Iskolába kellett volna járnia, hogy vezesse a szurkolókórust és sovány fiúkkal randevúzzon. – Nem volt senki, akihez fordulhattál? Egy családtag? – Az anyám szülei régen meghaltak. A nagyszülei nevelték fel. Még kislány voltam, amikor elveszítette őket. Az életbiztosításuk után járó pénzt megkapta, de mivel utána küldték Jaquir-ba, így örökre elveszett – legyintett Adrianne. – Nem sajnáltam, hogy dolgoznom kell. Az igazat megvallva sokkal jobban élveztem a munkát, mint az iskolát. A keresetem viszont nem volt elég lakbérre és ennivalóra, még kevésbé gyógyszerre és az ápolására. Ezért lopni kezdtem, és nagyon jól csináltam. – Az anyád nem kérdezősködött, honnan van pénzed? – Nem. Az utolsó éveiben félig már álomvilágban élt. Gyakran képzelte, hogy éppen filmet forgat – mosolyodott el halványan Adrianne, miközben a tengerre lecsapó sivító sirályt figyelte. – Végül Celeste-nek bevallottam mindent. Azt hittem, leszedi a fejem. Felajánlotta, hogy kifizeti az összes számlánkat, de nem fogadtam el. Ezt a terhet nekem kellett felvállalnom. Mellesleg sohasem loptam olyantól, aki nem érdemelte meg. – Ezt meg honnan tudod? – Mindig gondosan megválogattam a célpontjaimat, és csak a nagyon gazdagokat rövidítettem meg. – Bölcs döntés – ironizált Philip. – És nem is túl kifizetődő. Nézzük, mondjuk Lady Caroline-t. – Igen, a gyémánt – dőlt hátra Philip, és elővett egy cigarettát. – Egy csaknem tökéletes, huszonkét karátos követ raboltak el tőle. Ezért az akcióért mindig irigyeltelek. – Mesés volt – könyökölt az asztalra Adrianne, és a tenyerébe támasztotta az állát. – Egy kitűnő, csúcstechnikával védett széfben tartotta. Még hő- és mozgásérzékelők is voltak. Meg infravörös szenzorok. Hat hónapig tartott, mire elkészítettem a tervet. – Hogy csináltad? – Hétvégére meghívtak, így gond nélkül átjutottam a külső biztonsági rendszeren. Mágnessel és egy zsebszámítógéppel dolgoztam. Az első emeletet érzékelő sugarak vigyázták, de könnyen átkúsztam alattuk. A

széfet időzár védte, azonban egy ébresztőórából és néhány mikrocsipből barkácsolt szerkezettel átvertem a számítógépet, és azt hitte, hogy hat órával később van. Amikor kinyílt az ajtó, még ki kellett iktatnom két tartalék rendszert és megzavarnom a kamerákat. Utána már nyert ügyem volt. A szobámba visszaérve egy távirányítóval újra aktiváltam a riasztórendszert. – Ügy kapcsoltad vissza, hogy még odabent voltál a házban? – Szerinted volt más választásom? – tért vissza Adrianne élvágya, ezért kent magának még egy dzsemes pirítóst. – Az arckrémembe rejtettem a gyémántot. A vendégeket természetesen nem kutatták át. – Természetesen. – Hajnal négykor a riasztó bömbölése és Lady Caroline halálra vált arca ébresztett. Philip figyelte, ahogy Adrianne beleharap a pirítósba. – Micsoda hidegvér, mondanák egyesek. – Nem tudtam sajnálni. Negyvenmillió fontot fektetett az ingatlaniparba, és kevesebb mint fél százalékát adományozta jótékony célokra. Philip félrehajtotta a fejét. – Ez alapján méred a szimpátiát? – Igen. Tudom, milyen érzés nélkülözni, és tiszta szívemből gyűlölöm. Megesküdtem, hogy sohasem felejtem el – mozgatta meg Adrianne a vállát, mintha csak valami régi fájdalmat próbálna enyhíteni. – Akkor is folytattam az ékszerlopást, amikor az anyám meghalt. – Miért? – Két okból is. Az első, hogy megosszam másokkal azok vagyonát, akik két kézzel kapaszkodnak bele, vagy sötét páncélszekrények mélyére rejtik. Madeline Moreau zafírjaiból nagy összeget kapott az Özvegyek és Árvák Alapítványa. Philip áthajította a csikket a korláton, majd hosszan kortyolt a félig kihűlt kávéból. – Azt akarod elhitetni velem, hogy Robin Hood-ot játszol? Adrianne elgondolkodott. Az összehasonlítást érdekesnek és hízelgőnek találta. – Úgy is lehet mondani, de sokkal közelebb áll a valósághoz, ha csak üzletnek nevezzük. A pénz egy részét megtartottam magamnak. Nem csupán az akciók megszervezése és a felszerelés került sokba, de a látszatot is fenn kellett tartanom. Mellesleg gyűlölöm a szegénységet. – Nekem sem tetszett – húzott ki egy szál virágot az asztal közepén álló vázából Philip, és pörgetni kezdte az ujjai között. – Mégis mennyit tartottál meg magadnak? – Általában tizenöt vagy húsz százalékot, attól függően, hogy mennyi befektetést igényelt az ékszerek megszerzése. Vegyük például St. John-ék ékszereit – csettintett az ujjával. – Ki kellett fizetnem a repülőjegyet és a szállodát. Mármint ezt a szállodát. Az El Grande-t nem számolom bele. – Naná, hogy nem. – Aztán az étel, a szobalányruha, a paróka... Ja és néhány távolsági hívás. A vásárlások és a kirándulások természetesen az én zsebemre mentek. – Természetesen. Adrianne higgadtan Philip szemébe nézett. – Nem könnyű ítélkezned felettem. Elvégre nem is olyan régen még te is ékszerlopásból éltél. – Nem ítélkezem. Sőt inkább lenyűgöző, amit hallok. Először is az, hogy minden ékszerrablást egyedül csináltál végig. – Így igaz. Miért, te nem? – Igen, de... – emelte fel Philip a kezét. – Rendben. Másodszor pedig azért, mert mindössze tizenöt vagy húsz százalékot tartottál meg magadnak. – Nagyjából. – A rabolt összeg nyolcvan százalékát eljótékonykodtad. – A magam módján meglehetősen filantróp vagyok – vigyorodott el Adrianne. – Ráadásul szeretem a munkám. Te is tudod, milyen érzés, amikor az ember milliókat tart a tenyerén. Amikor nézi a ragyogó gyémántokat, és arra gondol, hogy mindezt csakis a saját ügyességének köszönheti. – Igen – bólintott Philip, mert nagyon is tisztában volt vele. – Pontosan tudom, milyen érzés. – Amikor a hideg szél az arcodba vág, miközben felfelé kapaszkodsz egy épület falán. A kezed nyugodt, az elméd pedig éles, akár a penge. Fűt a várakozás... Mint abban a pillanatban, amikor kinyitunk egy üveg Dom Perignon-t. Mielőtt kirepül a parafa dugó, és az ital pezsegni kezd. Philip még egy cigarettát vett elő a dobozból, miközben arra gondolt, hogy az érzés sokkal több annál, mint amiről Adrianne beszél. Ő minden egyes alkalommal hatalmas orgazmust élt át. – Tisztában vagyok vele, mennyire rabja lesz az ember, de azt is tudom, hogy a csúcson kell abbahagyni. – Mint ahogy te tetted? – Úgy van. Az okos szerencsejátékos észreveszi, mikor emelkedik túl magasra a tét, és mikor kell játékot váltani – fújta ki a füstöt. – Még csak az egyik okot mondtad el, Addy. Mi a másik?

Adrianne nem felelt azonnal, hanem felállt, a korláthoz lépett, és lepillantott a partra. Nem bízott igazán Philip-ben. Miért is bízott volna benne? De a hasonló megismeri a hasonlót. Philip is ékszertolvaj volt, és ennyi talán elég ahhoz, hogy megértse, mit tervez, noha valószínűleg így is képtelen lesz felfogni az igazi mozgatórugóit. – Előbb ígérj meg valamit – fordult a férfi felé. A szél meglebbentette a haját, és elfújta a sötét tincseket az arca elől. – Egészen pontosan mit? – kérdezett vissza Philip, noha tudta, hogy Adrianne-nek bármit megtenne, és szinte lebénította a felismerés. – Azt, hogy amit most hallasz, kettőnk között marad. Nem adod tovább senkinek. Még a feletteseidnek sem. A nap a szemébe sütött, ennek ellenére tisztán látta a lányt. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Nem tudom – tétovázott Adrianne, s próbálta megbecsülni, mennyire bízhat Philip-ben. Akár hazudhatna is, vagy legalább megpróbálhatná, de arra gondolt, az igazság valahogy biztonságosabb. Philip-pel a sarkában sohasem jut el Jaquir-ba, és nem szerzi vissza azt, ami az övé. – Én is tudom, ki voltál régen, Philip, és nem kérdezem, hogy miért tetted. – Akarod tudni? Mielőtt Adrianne elfordult, tisztán látszott az arcán a döbbenet. Nem számított ekkora őszinteségre. – Talán, de nem most. Ma reggel sokkal többet mondtam neked, mint eddig bárkinek a világon. Még Celeste sem tud rólam ennyi mindent. Nem szeretem, ha valaki befurakszik a magánéletembe. – Már nem lehet meg nem történtté tenni, és túl késő sajnálkozni. – Igen – fordult vissza Adrianne. – Ezt szeretem benned. Talán romantikus, talán nem, mindenesetre nagyon gyakorlatias vagy. Márpedig a legjobb tolvajok gyakorlatiasak, és élénk a fantáziájuk. A tiéd mennyire élénk? Philip is felállt, de az asztal még így is elválasztotta őket. – Ahhoz eléggé, hogy lássam: az útjaink újra és újra keresztezni fogják egymást... bármilyen kellemetlen legyen is a találkozás. Adrianne a forró napsütés ellenére is megborzongott. Tudta, a végzet az egyetlen kincs, amit nem lehet ellopni. – Elképzelhető, de ez nem vezet sehová. Azt kérdezted tőlem, miért nem hagytam abba az ékszerrablást. Gyakoroltam. Életem legnagyobb dobására készültem. Philip érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra. Hirtelen rádöbben, hogy fél. Félti Adrianne-t. – Mire célzói? – Hallottál már a Napról és a Holdról? Philip félelme rettegésbe fordult. Elszorult a torka. – Jézus Krisztus. Neked elment az eszed. Adrianne csak mosolygott. – Ezek szerint hallottál róla. – Nincs a szakmában, aki ne hallott volna már arról a nyakláncról, vagy arról, hogy mi történt 1935-ben, amikor valakinek az a beteg ötlete támadt, hogy megpróbálja ellopni, előbb a kezét vágták le. A feje csak utána következett. – A vérével pedig megöntözték a Napot és a Holdat – vont vállat Adrianne. – Így születnek a legendák. – Ez nem játék – lépett Adrianne mellé Philip, megfogta a vállát, és olyan erősen megrázta, hogy a lány csaknem elveszítette az egyensúlyát. – Abban az országban nem börtönbe zárják a tolvajokat, mint nálunk. Az Isten szerelmére, Adrianne, neked mindenkinél sokkal jobban kellene tudnod, milyen az apád igazsága! – Én is igazságot akarok, és meg is fogom kapni – tépte ki magát Philip markából Adrianne. – Már akkor megesküdtem, hogy az apám egyszer megfizet azért, amit velünk tett, amikor az első ékszert elloptam, mert ki akartam hozni anyámat a kórházból. Az a nyaklánc az övé. Akkor kapta, amikor összeházasodtak. Ez volt az ára a menyasszonynak. Jaquir törvényei szerint amit egy nő házasságkötéskor kap, azt a válása vagy a halála után is megtarthatja. Egy asszonynak nem lehet tulajdona, azzal kizárólag a férje rendelkezik. Egyetlen kivétel akad: amit házasságkötéskor az urától kap. A Nap és a Hold az anyámé. Az apám nem adta oda neki, ami megilleti, ezért visszalopom. – Mit számít ez már az anyádnak? – kérdezte Philip. Tudta, hogy durva, talán túlságosan is az, de nem látott más megoldást. – Bármennyire is fáj neked, ő már halott. – Azt hiszed, nem fogtam fel, hogy meghalt? – és Adrianne szemében nem a gyász, hanem a harag tüze lobogott. – Viszont a nyakék értékének a töredékéből még évekig élhetett volna. A legjobb orvosok felügyelete alatt. Az apám tudta, milyen kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. Tudta, mert levetkőztem a büszkeségem, és megírtam neki. Azt válaszolta, hogy a házasságuknak vége, és így nem felelős az anyámért. Egy beteg nő és egy kislány nem mehetett vissza Jaquir-ba, hogy a törvény előtt követelje vissza azt, ami megilleti. – Bármit is tett veled vagy az anyáddal, az már a múlt. Elkéstél. Semmin sem változtat, ha a nyaklánc hozzád kerül. – Ebben nagyon tévedsz, Philip – változott meg Adrianne hangja. Nem tűnt el belőle a szenvedély, csak kapott egy halálosan jeges felhangot. – Bosszút állni sohasem késő. Azzal, hogy ellopom a nyakéket, porba

tiprom Jaquir és az apám büszkeségét. Nem úgy, mint ő az anyámét, de eléggé. Még édesebb lesz, ha majd megtudja, hogy ki rövidítette meg. Philip eddig nem tudta, milyen is a színtiszta gyűlölet. Nemegyszer kellett lopnia a túlélésért vagy a kényelméért, de most hirtelen rádöbbent, mi hajtja igazán az embereket. – El tudod képzelni, mi történik veled, ha elkapnak? Adrianne sötéten Philip szemébe nézett. – Jobban, mint te. Tisztában vagyok vele, hogy sem a rangom, sem az amerikai állampolgárságom nem védhet meg. Ha fizetnem kell, hát megfizetek. Megéri a kockázatot. Philip végigmérte Adrianne-t. A lány bőre valósággal kigyúlt a napfényben. – Igen – bólintott. – Megéri. – Már mindent elterveztem, Philip. Tíz évem volt rá. Neki viszont csupán néhány hete, esetleg napja maradt, hogy rábírja: gondolja meg magát. – Szeretném hallani. – Talán. De nem most. Majd máskor. Philip váratlanul elmosolyodott. – Azért ne várass túl sokat, de én is úgy érzem, egyelőre elég a beszédből. Úszunk egyet? Nem, nem bízhatok meg benne teljesen, gondolta ismét Adrianne. Túlságosan elbűvölőnek találta Philip hirtelen mosolyát. Talán az lesz a legjobb, ha ő is figyelni kezdi a férfit. – Az nagyszerű lesz. Találkozzunk a parton negyedóra múlva. Adrianne már olyan régóta utazgatott egyedül, hogy teljesen elfelejtette, milyen érzés megosztani valakivel az élet apró örömeit. Kellemesen hűvös volt a tenger, és olyan tiszta, hogy lelátott a fenékig. Figyelte az őszi erdő színeiben pompázó korallt, melynek csipkés ágait lustán mozgatta az áramlás. Köztük színpompás halak cikáztak vagy lustán csipkedték a szivacsokat. Egy maszk és egy légzőpipa segítségével lemerülhetne a harcias halacskák közé, hogy őt is megcsipkedjék. Vagy éppen etesse őket. Egész odáig úsztak, ahol a sziklapad hirtelen véget ért, és ötvenlábnyi mélység ásított alattuk, és csak ott fordultak vissza. Mindössze egy-egy érintéssel vagy intéssel jeleztek egymásnak. Ennyi is bőven elég volt, hogy megértsék a másikat. Az övék volt a délután. Adrianne nem akarta tudni, miért ilyen könnyű a lelke Philip mellett. Olyan kipihentnek érezte magát, mint azon az éjjelen, amelyet együtt töltöttek abban a London melletti fogadóban. Nem akadt sok barátja, inkább csak ismerősök vették körül. Ha összebarátkozott valakivel, akkor azt tiszta szívből, őszintén tette – éppen ezért óvatosan. Viszont annak ellenére, hogy nem bízott meg tökéletesen Philip-ben, a barátjának érezte. Kezdeti fenntartásai ellenére remekül érezte magát. Most nem hercegnő volt vagy mestertolvaj, csak egy egyszerű nő, aki élvezi a napsütést és a varázslatos tengert. Nevelve bukkant a felszínre, és anélkül, hogy levette volna az uszonyát, felmászott egy korallszirtre. A hajáról és a bőréről csöpögő vízcseppek gyémántként szikráztak. A homlokára tolta a maszkot. – Mi olyan vicces? – rázta meg Philip a fejét, mielőtt követte volna a példáját. – Az a dülledt szemű hal. Lord Fume jutott róla eszembe. Philip felvonta a szemöldökét, és ő is szemügyre vette a kérdéses halat. – Mindig gúnyt űzöl az áldozataidból? – Időnként. Ha úgy ítélem helyesnek. Csodásan süt a nap – hunyta le a szemét, és felfelé fordította az arcát. Philip-nek azonnal eszébe jutottak róla a hableányok és a szirének. – Te viszont a sápadt, angol bőröddel nem maradhatsz sokáig idekint. – Aggódsz értem? Adrianne vidáman nyitotta ki a szemét. Tekintetében nyoma sem volt a korábbi óvatosságnak. Már ez is haladás, gondolta Philip, habár csak aprócska. – Nem szeretném, ha miattam égnél le. – Elképzelem, hogy London-ban most havazik, és mindenki a karácsonyi liba körül ül. – New York-ban még oda sem tették főni a kacsát – emelt fel egy tenyérnyi vizet Adrianne, majd hagyta, hogy kicsorogjon az ujjai között. – Mi mindig pulykát ettünk. Mama szerette a sülő pulyka illatát – rázta meg magát, és mosolyt erőltetett az arcára. – Egyszer a fejébe vette, hogy egyedül főzi meg úgy, ahogy a nagyanyja Nebraska-ban. Annyi tölteléket tömött bele, hogy felrobbant a sütőben. Pulykapép lett belőle – árnyékolta be szemét a tenyerével. – Nézd csak, ott jön egy hajó. Adrianne felállt, hogy jobban lássa, de lecsúszott a szikláról, és hirtelen Philip karjai közt találta magát. A víz átcsapott a válla felett, majd a mellét nyaldosta, amikor a férfi megemelte és magához szorította. Adrianne próbált elhúzódni, de Philip szorosan tartotta. A lába nem ért le a homokos fenékre, ezért kénytelen volt Philip vállára támaszkodni. Látta, hogy Philip tekintete elsötétül, mintha köd ereszkedne elé. Lélegzetvétele csiklandozta az ajkát, miközben keze a víz alatt végigsimított a testén, de amikor feléje hajolt, Adrianne elfordította a fejét. Így a férfi szája csak az arcát érte, de már ettől is fellobogott benne a vágy.

– Érzem a tenger ízét a bőrödön – mondta Philip. – Hűvös és fékezhetetlen – csúszott szája a lány füléhez, miközben Adrianne elakadó lélegzettel belemarkolt a karjába, és megborzongott. – Adrianne. Adrianne Philip felé fordult. Mindig szeretett szembenézni a veszéllyel, amely elől nem menekülhet. A felszínről visszatükröződő napsütés vakító fénnyel árasztotta el a haját. Valahol a távolban egy nő veszekedett egy gyerekkel, de Adrianne vére olyan hangosan dobolt a fülében, hogy alig hallotta. Philip elmosolyodott. – Lazíts! – kérte, miközben ujjaival végigsimított a lány gerince mentén. – Nem akarom, hogy elsüllyedj. A szájával megérintette ajkát, és lassan alámerült Adrianne-ben. Méghozzá vészes gyorsasággal. A lány feje a felszínen maradt, ennek ellenére érezte a sötét mélység csábító erejét. Elakadt a lélegzete. A szíve vadul dobogott. Miközben visszacsókolta Philip-et, ő is megérezte rajta a nap és a só ízét. A csókból hiába hiányzott a vad szenvedély, Adrianne nem érzett megnyugvást. Úgy remegett, mintha feszítenék belülről saját vágyai. Philip visszafogta magát, de megfogadta, hogy eljön majd az idő, amikor szabadjára engedi az érzéseit. Nem puszta vágy tombolt benne. Többet is akart adni. Próbaképpen beleharapott Adrianne telt alsó ajkába, és hallotta a lány kéjes nyögését, de tudta, hogy már nem tud sokáig uralkodni magán, ezért távolabb tolta. Adrianne tekintete elködösült. Az ajka hívogatta. Philip idegei valóságos vitustáncot jártak. – Mit szólnál egy italhoz? Adrianne csak pislogott. – Micsoda? Philip megpuszilta a lány orra hegyét. – Azt mondtam, igyunk valamit. Nehogy a sápadt angol bőrömet megpirítsa a nap. – Ó – és Adrianne úgy érezte, mint aki valamilyen kábítószer hatása alól szabadult, amely káprázatosan rabul ejti az embert. – Persze, igyunk. – Jó. Aki utoljára ér a bárhoz, az fizet – ezzel Philip elengedte. A lányt készületlenül érte, és a víz alá merült. Amikor felbukkant, Philip már félúton járt a part felé. Adrianne nevetve húzta az arcára a maszkot, hogy kövesse. Savanykás, jégbe hűtött margaritát ittak, és hallgatták a marimba trió által előadott karácsonyi dalokat. A napfény és a víz meghozta az étvágyukat. Sajtos enchikdát ettek csípős szósszal. Később körbeautózták a szigetet. Láttak néhány apró kőszobrot. Adrianne úgy vélte, ősi idők még ősibb isteneinek tiszteletére emelték. Philip elhatározta, hogy egész nap szórakoztatni fogja Adrianne-t, és elfeledteti vele a hajnali bánatot. Már nem volt kérdéses a számára, hogy megnyugvást és biztonságot akar nyújtani neki. Ha az ember a fél életét nők között tölti, megismeri, ha eljön az igazi. Szándékosan kátyúba hajtott a jeeppel. Adrianne kacagott, és ujjával mutatta a következő gödröt. Csak a sziget legészakibb csücskében, a világítótoronynál álltak meg. Egy család élt itt, és koszos ketrecekben néhány tyúk. A hűtőszekrény mellett, amelyből az itt lakók üdítőt árultak az erre tévedő turistáknak, méghozzá kétszer annyiért, amennyibe a faluban került. Egy sovány macska nyújtózkodott. Adrianne és Philip üveggel a kezükben leültek egy halom száraz hínárra, onnan figyelték a tajtékos vizet. Errefelé nagyon háborgott a tenger. – Mesélj az otthonodról! – London-ban? – Nem – bújt ki Adrianne a szandáljából. – Hanem a vidéki házadról. – Nagyon angolnak találnád – és Philip örült, mert Adrianne már nem igyekezett elhúzódni tőle, amikor megérintette a kezét. Újabb lépést tettek meg előre. – Egy Edward korabeli takaros téglaház. Háromemeletes. Akad benne egy portrékkal teli szoba. Az őseimet ugyan nem ismertem, de azért beszereztem néhány képet. – Honnan? – Régiségkereskedésekből. Ott lóg Sylvester bácsi, egy roppant zordon viktoriánus úr, és a felesége, a pudingfejű Agatha néni. – Pudingfejű – dőlt hátra kuncogva Adrianne. – Ez valóban tipikusan angol. – Vagyunk, akik vagyunk. Természetesen akad még ott néhány válogatott unokatestvér, néhányuk méltóságteljes, mások inkább baljós tekintetűek. A falábú dédi, aki beházasodott a családba, és vaskézzel tartott rendet. – Sajnálhatod, hogy a valóságban nem volt nagy családod. – Talán valóban sajnálom is. Mindenestre a képek szépen megtöltik az egyik szobát. Az ízlésesen berendezett szalon a kertre nyílik, ahol rózsa, rododendron, orgona és liliom nyílik. Nyugat felé van egy liget és egy kis patak. A partján kakukkfű nő, és akkora violák, mint a hüvelykujjam. Adrianne már-már érezte a virágillatot. – Miért vetted meg? Nem úgy festesz, mint aki szeret a kandalló előtt üldögélni, vagy hosszan sétálni az erdőben. – Mindennek megvan a maga ideje. Azért vettem meg, hogy legyen egy hely, ahol letelepedhetem, ha úgy döntök, végre hasznos tagja akarok lenni a társadalomnak.

– Ez a célod? – A célom mindig is a kényelem volt – vont vállat Philip, és kiürítette az üvegét. – Már fiatalon megtanultam, hogy London-ban ehhez mindent el kell venni, amit csak lehet, és gyorsabban, mint a melletted álló – tette maga mellé a palackot a homokra. – Szerencsére mindig én voltam a gyorsabb. – Legendás voltál. Nem, ne vigyorogj, komolyan mondom. Minden egyes alkalommal, amikor egy értékesebb ékszernek lába kelt, azt suttogták, hogy J. C. vitte magával. Vegyük például a Marco-kollekciót. Philip vigyorogva figyelte a hullámverést. – Szoktál horgászni? – Te vitted el? – egyenesedett fel ültében Adrianne, amikor Philip csupán egy mosollyal válaszolt, miközben cigarettát keresett a zsebében. – Te voltál? – A Marco-kollekció – merengett Philip. – Milano legszebb és leghíresebb gyémántjai. – Tudom, hogy miről beszélünk. Te tetted? Philip úgy dőlt hátra, mint egy igazi mesélő a kandalló előtt. – A múzeum a lehető legjobb riasztót szereltette fel. Fényérzékelők, hőérzékelők, és ha valaki húsz lábnál közelebb merészkedett a gyémántokhoz, a padlóba épített rendszer érzékelte a súlyát, és bekapcsolta a szirénát. Az üvegburát gyakorlatilag törhetetlennek tartották. – Ezt én is tudom – hullott Adrianne hajára néhány vízcsepp. – Hogy csináltad? Rengeteg találgatást hallottam, de semmi többet. – Láttad a Királyi esküvőt, amelyben Astaire a mennyezeten táncol? – Igen, de az csak mozi. Filmtrükk. Ennyire azért még te sem vagy ügyes. – A bejutáshoz csupán szereznem kellett egy megfelelő egyenruhát. Az őr kétóránként nézett be a terembe. A negyede is elég volt ahhoz, hogy felkapaszkodjak a falon, és végigmásszak a plafonon. – Ha nem akarod elárulni, hogy csináltad, akkor mondd azt. – Éppen azt próbálom. Iszol még? – vette ki Adrianne kezéből az üveget, és kortyolt egy jóízűt. – Vákuumcsésze. Nem egészen olyan, mint amit a műszaki boltban kapni, de a működési elve ugyanaz. A segítségükkel az ember megtapasztalja, milyen lehet a legyeknek. – A plafonhoz szögezted magad? – Többé-kevésbé. Persze nem bírták volna végig. Néhány csapszeggel a mennyezetre erősítettem egy trapézt. Még most is emlékszem, milyen volt ott lógni a fényes kövek felett. A térdemmel tartottam a súlyom. A karbidhegyű fúrót műanyag habba ágyaztam, hogy tompítsa a zajt. Az igazi kihívás akkor várt, amikor az üvegburán már átjutottam. Bevittem magammal a kollekció olcsó másolatát, és egyenként kicseréltem minden darabot. Ehhez roppant gyors és biztos kéz kellett. A rendszer a pillanat tört része alatt bekapcsol, ha nem a megfelelő súlyt érzi. Csaknem egy óra hosszat tartott. A végére a fejembe szállt a vér és elzsibbadt az ujjam. Amikor a gyémántok a zsebemben lapultak, meglendítettem magam, leugrottam, és a riasztó hatósugarán kívül értem földet. Olyan érzés volt, mintha ezernyi tű döfködné a lábam. Kúszni is alig bírtam. Ezzel nem számoltam – nevetett fel. – Emlékszem, akkor arra gondoltam, azért fognak fülön csípni, mert elzsibbadt az az átkozott lábam. Adrianne a hínárra hajtotta a fejét, és együtt nevetett Philip-pel. – Mit csináltál? – Már láttam magam egy cellában, majd gyorsan kereket oldottam. Főleg a kezemen és a térdemen. Amikor a riasztó megszólalt, már a szállodai fürdőszoba kádjában áztattam magam – pillantott Adrianne felé. A lány mosolygott. – Hiányzik. – Csak ritkán – pöckölte a tengerbe a csikket Philip. – Elsősorban üzletembernek tartottam magam, Addy, és eljött az ideje, hogy kiszálljak az üzletből. Spencer, a jelenlegi felettesem minden egyes alkalommal egyre közelebb került hozzám. – Tudtak rólad, mégis sikerült átverned őket. – Azt hiszem, még mindig jobb ketrecben élni, mint veszíteni. Az ember előbb vagy utóbb megcsúszik valamin, és ebben a szakmában elég egyszer hibázni. Adrianne elnézte az örvénylő vizet. – Nekem csak egy munkám maradt még hátra, és nem áll szándékomban hibázni. Philip hallgatott. Úgy vélte, még egy kis idő, még egy kis győzködés, és sikerül rávennie Adrianne-t, hogy hagyjon fel a tervével, és ha a szép szó nem használ, még mindig nyúlhat más eszközökhöz. – Mit szólnál hozzá, ha sziesztáznánk? Utána jöhet a karácsonyi vacsora. – Rendben – állt fel Adrianne, és a szíjánál fogva felemelte a szandálját. – De visszafelé én vezetek. Talán ostobaság volt ennyit fontoskodni, de Adrianne nem tudott ellenállni a kísértésnek. Kényelmesen elnyúlt az illatos habfürdőben, és amikor kiszállt, púderfelhőbe burkolózott. Még a háremben tanulta meg, hogyan kell viselkednie egy igazi nőnek. Élvezte a hosszúra nyúlt készülődést, annak ellenére, hogy az estét Philip-pel nem nevezte volna igazi randevúnak.

Tudta, a férfi elsődleges célja, hogy ne veszítse szem elől. Elárulhatta volna neki, hogy már nem készül semmire a szigeten, de valószínűleg úgysem hitt volna neki. Mindenesetre az együtt töltött idő az ő malmára hajtotta a vizet. Vagy legalábbis ezzel áltatta magát, miközben kiválasztott egy vékony, hosszú, fehér ruhát, melynek egyáltalán nem volt háta. Éppen olyan felszabadultan érezte magát Philip társaságában, mint Philip mellette. Így legalább elaltatja a figyelmét, és nem lesz résen, amikor másnap... elhagyja az országot. Tervének, melyet tíz éve kezdett formába önteni, néhány részlete még finomításra várt. Amint beköszönt az új év, visszamegy Jaquir-ba. Felvette a fülbevalóját, mely olyan rideg volt, akár a gondolatai, és hamis, mint a kép, melyet az apjának fog mutatni. Ezen az estén viszont élvezni akarta a trópusi naplementét és a tenger felől fújó szellőt. Már elkészült, amikor Philip kopogtatott az ajtaján. A férfi is fehér öltönyt, és hozzá kék inget vett fel. – Azért előnye is van a forró égövi karácsonynak – simított végig a lány meztelen hátán Philip. – Kipihented magad? – Igen – és Adrianne nem árulta el, hogy közben átugrott az El Grande-ba, összepakolta a holmiját, és kijelentkezett. Amikor Philip megérintette, hirtelen átérezte annak a lónak a helyzetét, amelyet egyszerre sarkantyúznak és visszarántják a szájába akasztott zablát. – Nagyszerű. Indulás előtt szeretnék adni valamit – húzott elő a zsebéből egy apró bársonyszelencét. Adrianne hátrahőkölt, mint akit darázs csípett. – Ne – és hangja sokkal ridegebben csengett, mint szerette volna. Philip megfogta a kezét, és a tenyerébe nyomta a dobozkát. – Nem csak udvariatlanság visszautasítani a karácsonyi ajándékot, de balszerencsét is hoz – azt már nem tette hozzá, hány embert kellett lefizetnie, mire talált egy ékszerészt, aki hajlandó volt karácsonykor kinyitni a boltját. – Nem kellett volna. – Valóban nem? – ellenkezett Philip. – Ugyan már, Adrianne, igazán tudhatnád, hogyan kell méltóságteljesen elfogadni egy ajándékot. Természetesen most is Philip-nek volt igaza. Adrianne felpattintotta a dobozka tetejét, és szemügyre vette a fehér szaténpárnán heverő, ugró fekete párducot mintázó brosstűt. Az állat rubinszeme tűzben égett. – Gyönyörű. – Amikor megláttam, egyből rád gondoltam. Ez is közös bennünk – tűzte fel Adrianne ruhájára Philip könnyedén, mint aki már sokszor csinált ilyet. Adrianne elmosolyodott. – Az egyik ékszertolvaj ajándéka a másiknak? – ennek ellenére ujjával végigsimított az ékszeren. – Az egyik nyughatatlan lélek ajándéka a másiknak – javította ki Philip, visszacsúsztatta a dobozt a zsebébe és belekarolt a lányba. Finomra pirított homárt vacsoráztak, zamatos borral, s hallgatták a madáchik énekét. Philip ablak melletti asztalt választott, ahonnan látták a mólón sétáló embereket és a taxik mellett őgyelgő fiacskákat, akik némi apró reményében bárki előtt kinyitották a kocsi ajtaját. Miközben ettek, szivárványos ragyogás közepette lenyugodott a Nap, és helyét elfoglalta a fenséges Hold. Adrianne Philip gyermekkoráról kérdezősködött, és meglepve tapasztalta, hogy a férfi nem tér ki előle, vagy nem üti el egy tréfával a választ. – Az anyám egy moziban dolgozott. Ő volt a pénztáros. Annyi előnyöm származott belőle, hogy akkor mentem be filmet nézni, amikor csak akartam. Előfordult, hogy az egész délutánt a vászon előtt töltöttem. Mellesleg alig keresett annyit, hogy kifizessük annak a lepusztult kétszobás lakásnak a bérleti díját Chelsea-ben. Az apám csak annyi ideig játszott szerepet az életében, amíg engem megcsinált, de villámgyorsan lelépett, amikor meghallotta, hogy úton vagyok. Adrianne érezte a szavaiból áradó keserűséget, és legszívesebben megfogta volna Philip kezét, de a férfi a pohara után nyúlt, és a pillanat tovatűnt. – Biztosan nehéz volt neki egyedül. – Pokolian, de soha nem engedte, hogy mások is észrevegyék. Optimistának született, és kevéssel is beérte. Mellesleg rajongott édesanyádért. Amikor megtudta, hogy együtt vacsoráztam Phoebe Spring lányával, egy órán keresztül hallgattam a szemrehányásait, hogy miért nem vittem őt is magammal. – Mama nagyon meg tudta szerettetni magát a közönséggel. – Nem gondoltál még rá, hogy a nyomdokaiba lépsz, és színésznő leszel? Adrianne könnyedén elmosolyodott és felemelte a poharát. – Most is szerepet játszom, vagy nem? – Éppen azon gondolkodom, hogy a viselkedésedben mennyi a játék és mennyi a valóság. – Mennyi? – intett Adrianne a kezével. – Amennyi szükséges. Édesanyád tud a... különleges képességeidről? – Most a szexre célzol?

Philip nem tudta előre, hogyan reagál a lány, de Adrianne szerencsére elnevette magát. Amikor előrehajolt, a gyertya fénye megcsillant a szemében. – Nem a szenvedélyedre céloztam. – Ó. Értem. Sohasem beszéltünk róla. Csak annyit mondok, hogy az anyám nem hülye. Kérsz még bort? – Csak egy kicsit. Nem gondoltál még arra, hogy visszatérj? Egyetlen hihetetlen akció erejéig, amely öregkorodban is megmelengeti a szíved? – A Napra és a Holdra célzol? – Az az enyém – közölte Adrianne kimérten. – A Nap és a Hold – figyelte Philip mosolyogva. – Két csodálatos ékkő egyetlen nyakláncon. A Nap egy tiszta, kettőszáznyolcvan karátos, vakítóan ragyogó gyémánt, és ha hihetünk a legendának, igencsak színes a múltja. Indiában találták a tizenhatodik században. A durva metszés után nyolcszáz karátban állapították meg a súlyát. Egy testvérpár bukkant rá. Később egyikük meggyilkolta a másikat. Akár Káin és Ábel. Nem űzték el, a szülőföldjén maradhatott, de a sors kegyetlenül megbüntette. A felesége és a gyermekei megfulladtak, ő pedig magára maradt egy hideg kővel – kortyolt bele Philip a borába, és mivel Adrianne nem szólt egy szót sem, utántöltötte a poharakat. – A legenda szerint megőrült, és felajánlotta a gyémántot a sátánnak, aki vagy elfogadta, vagy nem, mindenesetre meghalt, és a kő útra kelt. Isztambulban, Sziámban, Krétán, és még tucatnyi helyen megfordult, de mindig árulás és gyilkosság maradt utána. Végül az istenek örömére 1876 körül megérkezett Jaquir-ba. – Az ükapám ajándékozta a legkedvesebb feleségének – simított végig ujjával a pohár karimáján Adrianne. – Másfélmillió dollár. Persze a hírneve miatt neki többet kellett fizetnie érte. Akkoriban Jaquir-ban éheztek az emberek. – Nem ő volt az egyetlen uralkodó a történelem folyamán, aki semmibe vette a népét, és nem is az utolsó – várta meg Philip, amíg a pincér leszedi az asztalt. – Egy velencei mester csiszolta a mai formájára, de vagy túlságosan izgult, vagy ügyetlen volt, mindenesetre sokkal többet elveszített a nyers kőből, mint kellett volna. Büntetésből levágták a kezét, és a nyakába akasztották, majd magára hagyták a sivatagban, de a kő túlélte a kalandot. Hamarosan méltó párra lelt egy szintén ősi igazgyöngyben. A Perzsa-öböl vizéből halászták ki, tökéletes gömb alakú, és olyan csodálatos a fénye, hogy szavakkal lehetetlen leírni. Kétszázötven karát ragyogva izzó holdsugár. A gyémánt szikrázik, az igazgyöngy parázslik. A legenda úgy tartja, hogy a drágakőbe zárt varázslat folyamatosan harcol a gyönggyel. Olyanok egymás mellett, mint a háború és a béke, a jég és a tűz – emelte meg a poharát. – Vagy a Nap és a Hold. Adrianne is megnedvesítette a torkát. Amikor a nyakék szóba került, egyszerre lett ideges és izgatott. Tudta, hogy néz ki, hiszen látta az anyja nyakán, de azt csak elképzelni tudta, milyen érzés kézbe fogni. Varázslat vagy sem, legenda vagy sem, eltökélte, hogy egyszer megtudja. – Szépen elvégezted a házi feladatot. – Ugyanúgy ismerem a Napot és a Holdat, mint a Kohinoort vagy a Pittet, és minden egyes követ, amelyet csodálok, talán vágyom is rájuk, de az életem nem kockáztatnám értük. – Amikor csupán a pénz és a vagyon mozgatja az embert, még egy gyémántra is nemet lehet mondani – akart felállni Adrianne, de Philip elkapta a kezét. A szokásosnál némileg erősebben szorította, és a szeme már egyáltalán nem mosolygott. – Ám ha a bosszú, akkor már más a helyzet. Akkor ellent kell állni a kísértésnek – mondta Philip. Adrianne behajlította a kezét, majd megnyugodott. Az önuralom, gondolta, egyszerre lehet áldás és átok. – A bosszú elködösíti az elmét, és az ember képtelen hideg fejjel gondolkodni. Aki szenvedélyből cselekszik, előbb-utóbb hibát követ el. – Nekem csak egy szenvedélyem van – és a lobogó gyertyaláng mély árkokat festett a lány arcára. – Egyetlenegy, melyet húsz éven át dédelgettem. Nem minden szenvedély tüzes és veszélyes, Philip. Akad, amelyik hideg, mint a jég. Philip szó nélkül nézte, ahogy a lány feláll, de magában megesküdött, még ezen az éjjelen bebizonyítja Adrianne tévedését.

Tizenkilencedik fejezet Nehéz kiismerni, gondolta Adrianne. Egyik pillanatban heves, a másikban komolytalan. Miközben a szálloda felé hajtottak, csupán felszínes témákat érintve, könnyedén csevegett. Talán nem múlt el nyom nélkül a pillanat, amikor a vacsoraasztalnál megfogta a kezét és a szemébe nézett, mintha egyetlen pillantásával el tudná téríteni a szándékától. A kelő Hold alatt lengedező trópusi szellőben a nyakláncról beszélgettek és arról, mennyi vért ontottak érte. Könnyen kitalálta, hogyan jutott be a gazdagok köreibe.

Amikor az ember ránézett, nem egy Chelsea-ben apa nélkül felnőtt fiút látott. Nem is egy számító, biztos kezű ékszertolvajt. Inkább egy művelt, némileg unatkozó, elbűvölően céltalan férfit, noha ezek közül egyik sem illett rá igazán. Annak ellenére, hogy Adrianne meglátta Philip igazi énjét, megnyugodott. Ereje részben abból fakadt, hogy pillanatok alatt óriási hatást gyakorolt a nőkre, akik remegve hevertek a lába előtt. A kocsi megállt a szálloda előtt. Adrianne döbbenten vette észre, mennyire sajnálja, hogy nemsokára a lakosztályához érnek, és vége az estének. – Először rettenetesen bosszantott, amikor rájöttem, hogy te is a szigeten vagy – kotorászott Adrianne a kulcsa után. – Valósággal dühöngtél – vette ki a kezéből Philip, és saját kezűleg nyitotta ki az ajtót. – Ahogy mondod – mosolyodott el derűsen Adrianne. – Ritkán szoktam megváltoztatni a véleményem, de ma nagyon jól éreztem magam. – Örömmel hallom, ugyanis feltett szándékom, hogy veled maradok – fogta meg Adrianne könyökét Philip, és bevezette az ajtón. – Felesleges attól félned, hogy visszaszaladok St. John-ék ékszereiért. Philip az öltözőasztalkára dobta a kulcsot, majd kivette Adrianne kezéből a retiküljét, és azt is letette. – Annak, hogy itt vagyok, pillanatnyilag semmi köze az ékszerekhez – tette Adrianne vállára a kezét, mielőtt a lány elhátrálhatott volna tőle, majd félelmetes gyöngédséggel végigsimított a karján, míg ujjaik végül tökéletes természetességgel összefonódtak. – Ne. Philip előbb Adrianne egyik, majd a másik kezét is megcsókolta. – Mit ne? Adrianne ujjait forróság öntötte el. Egy dolog figyelmen kívül hagyni azt, ami nem érdekli az embert, de teljesen más ellenállni valaminek, ami hirtelen ennyire csábítóvá válik. – Szeretném, ha elmennél. Egyik kezét még mindig maga előtt tartva Philip lesimította Adrianne haját a válláról. A keze éppen csak érintette a bőrét, azt viszont nem tudta eldönteni, hogy a lány rándult össze, vagy az ő ujja remegett meg. – Mennék is, ha hinnék neked. Tudtad, hogy megközelíthetetlennek tartanak? Adrianne nagyon is jól tudta. – Ezért akarsz? Mert megközelíthetetlen vagyok? – Ha csak egyszer akarnálak, elég lenne – játszadozott Adrianne hajával Philip. – Ha csak egyszer akarnálak. – Nem érdekelsz, Philip. Ügy emlékszem, ezt már világosan a tudtodra adtam. – Tehetséges hazudozó vagy. Ezt nagyra értékelem. Beszéd közben Philip egyre közelebb húzódott. Közelebb, mint kellett volna. – Mivel tudnálak meggyőzni, hogy csak az időd vesztegeted? – Egyedül is rájönnék, ha igazat beszélnél. A pillantásoddal a legforróbb vérű férfiakat is jéggé tudod dermeszteni. Rám viszont másképp nézel – simította Adrianne tarkójára a tenyerét. A lány teste megfeszült, de Philip csak telt ajkait nézte, melyek remegve elváltak egymástól. A látvány még egy tökéletesen jóllakott férfinak is meghozta volna az étvágyát. Amikor szájával leheletfinoman megérintette Adrianne ajkát, a lány a torkában érezte a szívét. Felemelte a kezét, de védekezés helyett belemarkolt Philip ingébe. Vágyott rá. Majd legnagyobb meglepetésére a vágya megbánásba fordult. – Nem adhatom meg neked azt, amire vágysz. Nem vagyok olyan, mint a többi nő. – Nem, valóban nem hasonlítasz hozzájuk – simított végig ösztönösen Adrianne nyakán Philip, hogy megnyugodjon, miközben tovább csókolta. – Én pedig nem vágyom többre, csak arra, amit adni tudsz. A férfi elmélyítette a csókot, és Adrianne felnyögött. Egy pillanatra, mindössze egyetlen pillanatra megadta magát Philip-nek. Szorosan hozzásimult, ajkai szétnyíltak, a szíve kitárult. Egy röpke pillanatra teljes szépségében ragyogott. Philip beleborzongott a látványba. Majd újra bezárkózott és elfordította a fejét. – Tudom, hogyan nézek ki, Philip, de az csak a külső. Ezt nem nekem találták ki – és a keze annyira remegett, hogy az egyikkel meg kellett fognia a másikat. – Talán valóban így volt – tette vissza a lány vállára a kezét Philip. – Egészen mostanáig. Adrianne büszke volt. Ez segítette át az elviselhetetlennek tűnő éveken. Éppen ezért, amikor megszólalt, a hangjában nyoma sem volt a szégyennek. – Még nem feküdtem le senkivel. Egyetlen férfi sem fordult meg az életemben, akire vágytam volna. – Tudom – hangzott a válasz, mire Adrianne visszafordult feléje. Philip remélte, hogy így lesz. – Reggel jöttem rá, amikor az apádról meséltél, és arról, hogy szemtanúja voltál, ami közte és anyád között történt. Semmit sem tudok mondani, amivel enyhíthetném a fájdalmad... kivéve, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A szerelem egyáltalán nem ilyen – simogatta meg a lány arcát. Ezzel önmagát legalább annyira próbára tette, mint Adrianne-t, aki lehunyta a szemét, és átadta magát az érintés hatalmának. Mindig is olyan nőnek tartotta magát, aki tisztában van a sorsával. Ezen az estén azonban új szereplő érkezett az életébe.

– Félek. Philip kihúzta a hajából az elefántcsont fésűt, ami eddig összefogta a tincseket. – Én is. Ezt hallva Adrianne kinyitotta a szemét. – Nem hiszem el. Miért félnél? – Mert nagyon fontos vagy nekem – tette félre Philip a fésűt, és ujjaival a lány hajába túrt. – Mert nagyon fontos, amire készülök – húzta közelebb magához, miközben minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodt és gyengéd maradjon. Nem arra gondolt, hogy Adrianne mennyire erős, inkább arra, mennyire törékeny. – Vagy egész éjjel erről beszélünk, Addy, vagy engeded, hogy szeresselek. Eddig sohasem kapta meg a lehetőséget, hogy válasszon. Adrianne hitt a sorsban, amely arra ítélte, hogy elhagyja Jaquir-t, hogy évek múlva visszatérjen. Most pedig arra, hogy ezt az éjszakát, ezt az egyetlen éjszakát Philip karjaiban töltse, és megtanulja, mi az, ami miatt egy nő képes feláldozni a szívét és a szabadságát. Vad és mindent elsöprő szenvedélyre számított, melyben a férfi a megkönnyebbülést keresi. Tudta, milyen a szex, a téma sokszor szóba került a háremben, akárcsak az unalmas teadélutánokon. A nőkben is éppen olyan vágy tombol, mint a férfiakban, de nem mindig jutnak el a kielégülésig. A gyermekkorától benne élő kép szerint a szex nem volt más, mint a sötétben összegabalyodott végtagok, kiáltozás, és furcsa mozdulatok összessége. Igazság szerint amikor Philip megcsókolta, várta is ezt a szenvedélyt. Philip szája viszont épp csak érintette az ajkát, majd ez is elmúlt. Amikor pislogva kinyitotta a szemét, látta, hogy a férfi őt nézi. Philip látta a szemében, mennyire meghökkent, és tovább játszadozott az ajkaival, miközben vágya egyre csak nőtt. Nem sietett, nem akarta felfalni vagy birtokba venni Adrianne-t. Ezúttal nem. Tudta, hogy ő nem ezt érdemli, mint ahogy azt is, ezen az éjszakán össze kell szednie minden eddigi tapasztalatát és tudását, minden türelmét. Keze elmerült a hajában, így mindkettejüknek maradt ideje, hogy hozzászokjon a helyzethez. Adrianne már nem rándult össze, amikor újra megsimogatta. Készen állt arra, hogy Philip felfedezze a testét. Ő sem tétovázott tovább. Amikor Philip kibújt a zakójából, ujjai cirógatni kezdték a vállát, a hátát, majd türelmetlenül rángatni kezdte az ingét, míg elő nem bukkant alóla Philip meztelen bőre. Amikor megérintette, hallotta, hogy Philip lélegzete elakad. Vadabbul kezdte csókolni, és a szíve is hevesebben vert. Adrianne hallotta, hogy súg valamit, de nem akart lassítani a tempón. Fogalma sem volt arról, mekkora önuralmat gyakorolt a férfi, amikor lassan vetkőztette le, és óvatosan simogatta, pedig legszívesebben vadul belemarkolt volna. Súlyos dübörgésnek hallotta Adrianne földre hulló ruhájának suhogását. A lány teste ragyogott a fakó holdfényben, amely hajszálait folyékony ezüsttel vonta be, és végigfolyt a mellén. Philip pontosan tudta, mit akar, de eddig el sem tudta képzelni, hogy a vágy ennyire égető is lehet. Még a torka is belefájdult. Remegő kézzel rángatta le magáról az ingét, majd együtt omlottak az ágyra. Adrianne is tisztában volt azzal, hogy mit akar, de vágyai eddig mindig pontos útvonalat követtek, míg végül eljutott a beteljesüléshez. Most megtanulta, milyen érzés elsüllyedni a vágyak mocsarában. Még mindig félt, de már nem Philip-től. Önmagától tartott, és attól, mekkora árat kell fizetnie ezért az éjszakáért. Philip megmutatta, milyen érzés lassan elhamvadni. Adrianne hallotta a saját torkából kiszakadó reszketeg sóhajt, miközben teste, amelytől sokáig megtagadta ezt az élvezetet, ívben megfeszült. Átvette felette az uralmát a vég nélkül áradó szenvedély, az izgató gyöngédség és a bizonyosság, amely összezúzta mindazt, amit eddig hitt. Philip mindent megadott neki, amit csak tudott, és nagyon sokat kapott cserébe. Adrianne nem érzett fájdalmat, pedig biztosra vette, hogy nem kerülheti el. Philip keze úgy fodrozta a bőrét, akár a vizet. Amikor szájával a mellére tapadt, akkor is csak a gyönyör hullámai ostromolták. Adrianne bőre a füst, a selyem és a titok illatát árasztotta. Ettől minden férfi elveszti a fejét. Óvatosan simogatni kezdte Philip-et, aki ennek ellenére érezte, hogy a lány még mindig görcsös. Tudta, hogy most számára ismeretlen csúcsok felé tör, és lényének egy része vissza akar fordulni. A határtalan gyönyör mindig határtalan kiszolgáltatottsággal párosul. Suttogva igyekezett megnyugtatni, miközben ismét csókolni kezdte. Adrianne kinyitotta a száját, és nyelvük őrült táncba kezdett. Adrianne ismeretlen... de valahogy mégis ismerős ízt érzett. Egyáltalán nem találta olyan különösnek vagy rettenetesnek az érzést, ahogy Philip teste nekifeszült az övének, és belehatolt. Ráadásul semmi kellemetlenséget nem tapasztalt, amikor ott érintette meg, ahol férfi még soha. Majd egyre jöttek az újabb és újabb kellemes élmények. Több, mint amennyit valaha is képzelt. Levegő után kapkodott. Bőre izzását még a nyitott ablakon befújó szellő sem tudta enyhíteni. Tehetetlennek érezte magát. Régebben megesküdött, hogy sohasem kerül ilyen helyzetbe, különösen nem egy férfi karjai között. Ez ellen, Philip ellen küzdött, miközben egyre nőtt a hőség, míg végül egyetlen pontba összpontosulva felrobbant. Ekkor valóban fájdalmat érzett, ám ez semmiben sem hasonlított ahhoz, amit eddig tapasztalt. Egyszerre harcolt azért, hogy elmúljon, és azért, hogy minél tovább tartson. Kétségbeesetten markolt bele a lepedőbe, és igyekezett visszanyerni az egyensúlyát.

Philip lassan végigsimított a combján. Adrianne minden izma remegett. A férfi érezte, milyen forró és nedves. Egy pillanatig ellenállt, majd ahogy az érzés erősödött, elszorult a torka, majd egyetlen, végső sóhajt követően elernyedt a teste. Csapdába esett. Mohón vágyott rá, hogy újra átélje, amit az imént, és tanuljon. Egyre többet és többet tanuljon. A vére tüzesen száguldott az ereiben, miközben a teste szorosan Philip köré fonódott. Már megbízott benne. Kölcsönösen megnyíltak egymás előtt. Amikor Philip belehatolt, egyszerre tört rá a gyönyör és a félelem. Philip sohasem árulta el neki, hogy abban a pillanatban, amikor elmerült a testében, sokkal kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint eddigi életében bármikor. Később Adrianne némán feküdt Philip mellett. A történtek nem jelentenek semmit. Nem változtatnak meg semmit. Ostobaság. Jaquir-ban a vele egykorú nők már rég férjhez mentek, és ha Isten kegyes volt hozzájuk, gyerekeket is szültek. Teljesen természetes, amit átélt. A nők dolga, hogy örömöt szerezzenek a férfiaknak, és sok gyermeket szüljenek. Úgy gondolkodik, mint egy jaquir-i! Ettől a hirtelen felismeréstől megkeseredett a szája, melyben még érezte a mellette heverő férfi ízét. Próbált elhúzódni, talán el is menekül, ha Philip nem pont azt a pillanatot választja arra, hogy átölelje. Majd felkönyökölt, és Adrianne szemébe nézett. Látta, hogy a lány még mindig őrzi a titkait, miközben lassan kialszik benne a vágy tüze. – Fájdalmat okoztam? – ez volt az első gondolata, miközben sokkal inkább hajlott rá, hogy megossza Adrianne-nel a titkait, mint viszont. – Nem. Egyáltalán nem. Philip megsimogatta az arcát. Adrianne nem tért ki az érintése elől, de nem is viszonozta az érintését. A bőre lehűlt, ezért Philip betakarta. Arra várt, hogy mondjon valamit, adjon valami jelet, hogy érezte magát, vagy kire vágyik, de csak a csend nyúlt egyre hosszabbra közöttük. – Nem fogsz elfelejteni, ugye tudod? – suttogta Philip. – Minden nő emlékszik az első szeretőjére. A hangjából Adrianne érezte, hogy visszafojtja az indulatait, azt viszont már nem, hogy mennyire sikerült megbántania. – Nem. Valóban nem felejtelek el. Philip közelebb fordította magához Adrianne-t. A lány haja mindkettejük arcát eltakarta. A tekintetük találkozott. Philip látta, hogy a lány várakozva pillant rá. – Azért legyünk biztosak benne – mondta, mielőtt újra csókolni kezdte. A nap már magasan járt az égen, mire Adrianne felébredt. Édes fájdalmat érzett, ahogy a teste emlékeztette az elmúlt éjszakára. Legszívesebben mosolyogva összegömbölyödött volna az ágyban. Úgy érezte, mint aki egy zsák gyémántot szerzett, méghozzá a legtisztább fajtából. Ám a lelke mélyén még mindig azt hitte, hogy ha egy nő megadja magát az ágyban, akkor mindenütt megadja magát. Philip ott aludt mellette. Adrianne nem hitte, hogy egész éjszaka nála marad. Mint ahogy eddig azt sem tudta, milyen megnyugtató arra ébredni, hogy valaki más is ott szuszog mellette, és a délelőtti nap fényében nyugodtan nézheti az arcát. Gyöngéd akart lenni Philip-hez, de küzdött is ellene. Szívesen simogatta volna az arcát, turkált volna a hajában. Érezte, hogy egyetlen érintés is megnyugtatná. Ami éjszaka történt, az igenis nagyon fontos. Óvatosan szétnyitotta az ujjait, és Philip felé nyúlt, de alig érintette meg, a férfi szeme kipattant. Adrianne nyomban elrántotta a kezét. Philip reflexei még félálomban is kitűnően működtek. Elkapta Adrianne csuklóját, és a szájához húzta a kezét. – Jó reggelt. – Jó reggelt – feszengett Adrianne. Roppant kínosan érezte magát. – Tovább aludtunk, mintsem gondoltam. – Ezért vakációzik az ember – gördült Adrianne-re Philip, és a nyakához dörzsölte az orrát. – És sok minden másért is. Adrianne lehunyta a szemét. Sokkal nehezebbnek bizonyult uralkodni a vágyain, mint eddig gondolta. Ha ez egyáltalán lehetséges, most még többet akart Philip-ből mint amennyit az éjszaka kapott. A szerelem csábítóbbnak tűnt azóta, hogy belekóstolt. – Reggelizzünk? – érdeklődött, de csak remélni tudta, hogy a hangja olyan könnyedén cseng, mint szeretné. Philip beleharapott a lány ajkába. – Megéheztél? – Mindjárt éhen halok. – Hívjam a szobaszervizt? – Igen... ne! – és szörnyen érezte magát. Arra készült, hogy becsapja Philip-et. – Előbb lezuhanyozom és felöltözöm. Utána szívesen kihajóznék Palancar-ra, búvárkodni egy kicsit. – Béreltél hajót? – Még nem. Amikor Philip felült, Adrianne odébb húzódott. Nem sokkal, csak annyira, hogy a testük már ne érjen össze.

– Akkor majd elintézem helyetted. Mellesleg én is szeretnék lezuhanyozni. Találkozzunk egy óra múlva az étteremben. Reggeli után rögtön indulhatunk is. – Tökéletes – erőltetett mosolyt az arcára Adrianne. – Lehet, hogy kicsit tovább fog tartani. Még fel kell hívnom Celeste-et. – Ne beszélgessetek túl sokat – csókolta meg Philip a lányt. Adrianne máris megbánta a hazugságot, ezért szívből viszonozta a csókot. Philip jóleső dörmögéssel közelebb húzta magához. – Az ember napokig kibírja evés nélkül. Adrianne nevetésén csupán halványan lehetett érezni, mennyire feszült. – Ez az ember nem. Adrianne megvárta, amíg egyedül marad, majd a mellkasához húzta a térdét, és ráhajtotta a fejét. Nem fog fájni. Amire készül, az nem fog fájni. Ó, dehogynem. Félrelökte a takarót és villámgyorsan kipattant az ágyból. Philip az egy órán felül még várt tizenöt percet. Közben az étterem ablakából figyelte, ahogy a napimádók olajozzák a testüket. Tudta, hogy a legtöbb nőre nem érdemes időt szentelni, de Adrianne egyáltalán nem tartozott közéjük. Már a második kávéját itta, miközben egyre fogyott a türelme. Végül számolta a perceket, és egyre inkább elkomorodott. Aztán felemelte a lány tálcája mellé készített vörös rózsaszálat, és ekkor már nagyon rossz volt a kedve. Néhány órája nem csupán a szenvedélyét elégítette ki. Az éjszaka sok mindent helyre tett. Eddig még sohasem talált senkit, aki ilyen tökéletesen illett hozzá. Az igazat megvallva nem is keresett. Most viszont már nincs visszaút. Mint ahogy Adrianne számára sem, gondolta, s rágyújtott egy cigarettára. Egy darabig talán még áltatja magát azzal, hogy képes ott folytatni az életét, ahol abbahagyta, de ő majd bebizonyítja a tévedését. Élete talán első döntését hozta, amely nem önzésből táplálkozott, és nem akarta tovább vesztegetni az idejét a várakozással. Félig elnyomta a cigarettáját, felállt, és kiviharzott az étteremből. Mire Adrianne ajtajához ért, nagyon nyugtalankodott. Nem minden megvetés nélkül szerelmes bolondnak nevezte magát. A kelleténél talán kissé erősebben kopogott, és amikor Adrianne nem válaszolt, nekifeszült az ajtónak. Zárva volt, de a zsebében ott lapult a saját kulcsa egy hitelkártya és egy érme társaságában. Úgy esett neki a zárnak, hogy előtte körül sem nézett. Abban a pillanatban, hogy az ajtó kinyílt, tudta az igazságot. Káromkodva tépte fel a szekrény ajtaját. Üresen találta, de Adrianne illata még ott lebegett a levegőben. Az öltözőasztalkán észrevett némi kiszóródott púdert, de a tégelyek és az üvegcsék eltűntek. Becsapta a szekrényajtót és zsebre vágta a kezét. Egy pillanatig tombolt benne a düh, miközben teljességgel tehetetlennek érezte magát. Sohasem volt erőszakos, de abban a pillanatban átérezte a gyilkosok örömét. Majd erőt vett magán, a telefonhoz lépett, és tárcsázta a recepciót. – Mikor jelentkezett ki Lara O'Conner? – és miközben a válaszra várt, csak a bosszú járt az eszében. – Negyven perce? Köszönöm. Elfuthatsz, gondolta, miközben letette a kagylót. Elfuthatsz, Adrianne, de sohasem leszel képes elég gyorsan futni. Adrianne éppen akkor kapcsolta be a biztonsági övet, amikor Philip bosszút esküdött. Az arcát sötét napszemüveg mögé rejtette. Nem sírt. Nem engedhette meg magának a könnyeket. Arra gondolt, Philip biztosan nagyon dühös rá, de egyszer majd lehiggad és továbblép – mint ahogy ő is továbblépett. Nem maradt más választása. Az éjjel megtapasztalt érzelmeknek nincs helyük az életében. Nincs, amíg nem tartja a kezében a Napot és a Holdat. Addig csak a bosszú maradt.

Huszadik fejezet London-ban havazott. Az utcákat elborította a szürke latyak. A sarkokon halmokban állt a szénfekete, undorítóan mocskos hó, de a háztetők szűzi fehérben pompáztak, és csillogtak a nap tompa fényében. Jeges szél tépte a behúzott nyakkal siető emberek kabátját és kalapját. A csontig hatoló hidegben sokan megkívánták a fűszeres sört. Ráadásul Philip néhány órája még a mexikói hőségben süttette a hasát. – Itt a teád, drágám – sietett be Mary Chamberlain a szalonba. Nem tudta levetkőzni a hosszú évek szokásait, mindig gyorsan szedte a lábát, mint aki attól fél, elkésik valahonnan. Philip elfordult az ablaktól, és kivette a tálcát az anyja kezéből, melyen minden gyermekkori kedvence ott sorakozott. Rosszkedve ellenére elmosolyodott. Mary mindig megpróbálta elhalmozni mindennel, akár volt értelme, akár nem. – Ez egy hadseregnek is elég lenne. – Meg kell kínálnom valamivel a vendégeidet – ült le Mary az aprócska asztal mellé, majd felemelte a kannát, és töltött. Meisseni porcelánból itták a teát. A csészék oldalát rózsaszín rózsák és aranylevelek díszítették. Philip anyja mindig remekül érezte magát, ha alkalma nyílt elővenni a készletet. – De amíg

megérkeznek, igyunk meg kettesben egy teát, és beszélgessünk kicsit – és mivel Philip tizenkét éves kora óta nem tett cukrot a teájába, adott neki egy adag tejszínt. Még most sem hitte el, hogy a fia harminc is elmúlt. Mint minden anya, ő is túlságosan soványnak hitte a fiát, ezért még két cukros süteményt is feléje nyújtott egy tányéron. – Így ni – öntött emberes adag cukrot a saját csészéjébe. Hiszen nincs is jobb egy hideg téli délután egy csésze forró és édes teánál. – Ugye milyen kellemes? – Hmm? – Idd meg a teád, drágám. Az ember szervezetét mindig megviseli, ha nagy melegből nagy hidegbe repül – és Mary bízott benne, hogy a fia előbb-utóbb kiböki, mi rontotta el ennyire a kedvét. Philip automatikusan engedelmeskedett. Közben az anyját figyelte a csésze pereme fölött. Az elmúlt néhány évben felszedett néhány kilót. Emlékezett, hogy régen menyire sovány volt. Túlságosan is sovány. Most viszont kellemesen kikerekedett az arca, és annak ellenére, hogy a bőre már nem volt olyan hamvas, mint kislány korában, kellemes melegség sugárzott róla. Néhány ránc is megjelent a szeme körül, de ez inkább a sok nevetés, mintsem a kor számlájára volt írható. Ártatlan, kék szeme most is vidáman csillogott. Philip nem tőle örökölte a kinézetét, hanem az apjától, aki váratlanul robbant be az anyja életébe, és ugyanolyan váratlanul távozott. Kiskorában mindenkit megnézett, a postástól a régenshercegig, kereste azt, akire hasonlít, viszont abban már egyáltalán nem volt biztos, mihez kezdene, ha megtalálná. – Most más a hajad. – Igen – borzolta meg Mary a haját ösztönösen. – Mi a véleményed? – Gyönyörű vagy. Mary elégedetten felnevetett. – Találtam egy új fodrászt. Mr. Mark-nak hívják. El tudod képzelni? Micsoda név – forgatta a szemét, miközben lenyalta az ujjára ragadt cukrot. – Kedvesen flörtöl az emberrel, mert azt hiszi, így több borravalót kap. A lányok odavannak érte, de szerintem más. – Episzkopális? Mary szeme jókedvűen megvillant. Az ő kicsi Philip-je mindig olyan gonosz. – Naná. És most... – dőlt hátra mosolyogva, kezében a csészével. – Mesélj a vakációdról. Remélem, nem ittál az ottani vízből. Annyi mindent hallottam már róla. Jól szórakoztál? Philip-nek eszébe jutott a légkondicionáló csöve, ahogy elbújtak, vagy szeretkeztek Adrianne-nel. – Voltak szép pillanatok. – Nincs is jobb, mint télen elmenni a trópusokra. Sohasem felejtem el, amikor február kellős közepén elvittél Jamaica-ra. Elég dekadensen viselkedtem. Az utazást Philip a Marco-betörésből finanszírozta. – Mármint úgy értem, mint egy hamisítatlan angol matróna – kuncogott Mary, pedig ha valami, akkor matróna sohasem lett belőle. – Gondolkoztam rajta, hogy én is elmegyek valahová. Talán a Bahamákra – észrevette Chauncy-t, a macskát, melyet évekkel ezelőtt befogadott, és az eltelt idő alatt szép kövérre hizlalt, és töltött neki egy csészealjba némi tejszínt, nehogy az állat felugorjon az asztalra. – Mr. Paddington volt olyan kedves, és meghívott. – Micsoda? – tért vissza Philip a valóságba, miközben a falánk macska hozzádörgölőzött a lábához. – Megismételnéd? – Azt mondtam, talán elutazom a Bahamákra Mr. Paddington-nal. Chauncy, hogy te mekkora disznó vagy! – lágyult el Mary hangja, és odadobott a macskának egy félbe tört süteményt, amit az egyetlen harapással eltüntetett. – Elmégy vakációzni azzal a hízelkedő, vén kéjenccel? Ez nevetséges. Mary gondolkodott egy keveset, majd úgy döntött, ő is eszik még egy süteményt. – Mr. Paddington megbecsült tagja a közösségnek. Ne legyél tökfej, Phil. – Nem szeretném látni, hogy az anyámat a tenger kellős közepén elragadja a hév. – Istenem... milyen kedves ötlet – hajolt előre nevetve Mary, és megpaskolta a fia kezét. – Amúgy egyáltalán nem fogod látni. Most pedig miért nem meséled el, mi nyomja a szíved? Remélem, valami nőügy. Philip felállt a teája mellől, és türelmetlenül járkálni kezdett fel és alá. Mint mindig, Mary most is felaggatta a karácsonyfára az összes általa szépnek vélt díszt. A színek nem harmonizáltak egymással, a díszítésben nem akadt semmi koncepció. A porcelánangyalkától a műanyag rénszarvasig minden ott csüngött a fa ágain. Leakasztott egy darab ezüstszalagot, és elgondolkodva játszani kezdett vele. – Csak az üzlet. – Még sohasem láttalak ennyire feszültnek az üzlet miatt. Nem lehet, hogy az a kedves lány van a dologban, akivel telefonon beszéltem? Phoebe Spring lánya? – és amikor erre Philip kettétépte a szalagot, Mary elégedetten összedörzsölte a kezét. – Ő, ez csodálatos! – Nincs benne semmi csodálatos, szóval abbahagyhatod – zökkent vissza a székbe Philip. – Most mégis min mosolyogsz? – Úgy látom, végre szerelmes vagy. Milyen érzés? Philip mogorván bámulta a lábát, és legszívesebben belerúgott volna a macskába. – Rohadt.

– Nagyszerű! Nagyszerű! Ilyennek is kell lennie. Philip nem tehetett mást, elnevette magát. – Mindig megnyugtatsz, mama. – Mikor mutatsz be neki? – Fogalmam sincs. Van egy kis gond. – Persze hogy van. Egy igaz szerelemben kell is lennie. Philip nem hitte, hogy rajtuk kívül akad más szerelmespár, akik egy kétszáznyolcvan karátos gyémánt és egy felbecsülhetetlen értékű gyöngy miatt aggódnak. – Mesélj Phoebe Spring-ről. Mit tudsz róla? – Ó. Csodálatos volt. A mai színésznők ragyogását és megjelenését össze sem lehet hasonlítani vele – sóhajtott fel Mary az emlékek hatására. Egykor ő is arról álmodott, hogy színésznő lesz belőle. Filmsztár. Majd jött Philip, és jegyet kellett árulnia a filmekhez ahelyett, hogy szerepelt volna bennük. Ennek ellenére sohasem mutatta ki, hogy bármit is megbánt. – Tudod, most már a legtöbb színész és színésznő úgy fest, akár egy átlagember. Talán némileg csinosabb vagy jólfésültebb, de ez minden. Bárkiből lehet színész, ha eleget forgolódik a megfelelő körökben. Phoebe Spring viszont sohasem volt átlagos. Várj csak, mindjárt megmutatom. Ezzel felpattant és kisietett. Philip hallotta, hogy a szomszéd szobában turkál a kacatjai között. Valami nagy puffanással a földre esett. Philip csak csóválta a fejét. Az anyja szinte mániákusan gyűjtött mindent. Mindig volt a házban néhány színes üvegdarab, régi óra, egy polc tele sószóróval, vagy lejárt mozijeggyel tömött fiók. Chelsea-ben műanyag állatkák álltak az ablakpárkányon. Nem engedték, hogy állatot tartson, ezért Mary így kárpótolta magát. Philip még mindig emlékezett, ahogy az anyja összeszedett minden fellelhető fényképet az uralkodócsaládról vagy egy-egy filmsztárról. Nála ez helyettesítette a családi fényképalbumot, hiszen egyedül maradt egy kisfiúval, és sohasem volt igazi családja. Mary egy vörös, újságkivágásokkal teli könyvvel tért vissza, és lefújta a port a borítójáról. – Tudod, hogy a kedvenc hírességeimről külön albumot készítettem. – A sztárkönyveid. – Igen – ült le Mary, és kinyitotta a könyvet. Amikor Chauncy felugrott rá, türelmesen visszahessegette a földre. – Ő Phoebe Spring. Nézd csak, ezt a képet az első filmjének a premierjén készítették róla. Nem lehetett több húszévesnél. Philip átült az anyja székének a karfájára. A képen látható nő egy férfi karját fogta, de még így is magához vonzott minden tekintetet. A kísérőjét észre sem lehetett venni. Csak és kizárólag őt. Flitteres ruhája csillogott, sötét haja a vállára lógott. A fekete-fehér kép ellenére is látszott, hogy ragyog. Tekintete ártatlan izgalmat tükrözött. – Ez tette sztárrá – gondolkodott hangosan Mary, miközben a lapokat forgatta. Más képek is akadtak az albumban, műtermiek és pillanatfelvételek egyaránt. Phoebe mindegyiken gyönyörűen festett. A régi, felpöndörödött sarkú kivágásokból még mindig áradt a vonzereje. A fotók mellé Mary cikkeket és rövidhíreket is ragasztott. A pletykák arról szóltak, hogy kivel látták együtt Phoebe Spring-et. A férfi főszereplővel, producerekkel, rendezőkkel, politikusokkal. – Ez a kép az Oscar-gálán készült. A holnap gyermeke című filmjéért jelölték a díjra. Sajnos végül nem ő kapta, de a díjkiosztóra Cary Grant kísérte el, és ez már valami. – Láttam azt a filmet. Beleszeretett egy rossz emberbe, megszülte a gyermekét, és utána meg kellett küzdenie vele és a gazdag szüleivel is, hogy ne vegyék el tőle. – Vödörszám sírok, amikor megnézem. Nagyon bátor volt abban a filmben, mégis milyen rosszul bántak vele – sóhajtott Mary, mielőtt lapozott. A következő képen Phoebe fehér szaténba öltözve pukedlizett a királynő előtt, majd egy sötét bőrű, markáns arcú, szmokingos alakkal táncolt. Philip-nek el sem kellett mondani, hogy a férfi nem más, mint Adrianne apja. A szeme, a vonásai, a bőre színe mindent elárult. – Ő ki? – A férje. Valami Abdu király. Tudod, Phoebe Spring még csak egyszer ment férjhez. Akkoriban másról sem írtak az újságok és a magazinok, csak arról, hogy miközben Phoebe a Fehér rózsát forgatta, találkozott a jövendőbelijével. Amint megpillantották, rögtön bele is szerettek egymásba. A király mindennap két tucat fehér rózsát küldött neki a lakosztályába, míg végül a szálloda úgy festett, akár egy üvegház. Egy egész éttermet lefoglaltatott csak azért, hogy kettesben vacsorázzanak. Egy király megteheti, hogy szörnyen romantikus legyen – párásodott be Mary szeme, noha azóta több mint két évtized is eltelt. – Az emberek már kezdték elfelejteni Grace Kelly-t és Rita Hayworth-t. Phoebe felhagyott a filmezéssel, hozzáment a királyhoz, és elkísérte abba az aprócska országba – intett kezével Kelet felé. – Jaquir-ba. – Igen, oda. Mint a mesében. Itt egy kép róla menyasszonyi ruhában. Valóban úgy fest, mint egy igazi királynő. Phoebe valóban lélegzetelállító selyemruhát viselt, és a haja még a fátyol alatt is örömtűzként ragyogott. Szívsajdítóan fiatal arcáról sugárzott a boldogság. Kezében egy tucat fehér rózsát tartott, a nyakában ott szikrázott a Nap és a Hold. A súlyos, kettős fonatú nyakláncban szorosan egymás mellé került a gyémánt és az igazgyöngy. A gazdagon díszített, régmúlt időket idéző nyakék még a fényképen is átragyogott.

Annak ellenére, hogy Philip már felhagyott az ékszerrablással, bizseregni kezdett az ujja, és gyorsabban vert a szíve. Tudta, ha akár csak egyetlen pillanatra a kezében tartaná, úgy érezné, mintha uralná az egész világot. – A házasságkötése után már nem sokat írtak róla az újságok, képet meg még annyit sem közöltek. Arrafelé nem nézik jó szemmel a fényképészeket. Hallottuk, hogy teherbe esett, és született egy kislánya. Ő lehet a te Adrianne-ed. – Igen! – Az emberek beszéltek még róla egy ideig, majd fokozatosan a lapokból is eltűnt, míg egy napon megjelent New York-ban a lányával. Úgy tűnt, a házassága mégsem bizonyult boldognak, ezért végül elhagyta a férjét, hazaköltözött, és próbálta folytatni a karrierjét. Hamarosan megjelent a vele készült interjú, de abban csak annyit mondott, hogy hiányzott neki a munkája. Mary ismét lapozott. A következő képen Phoebe még mindig szép volt, de az alakját övező buja ragyogásnak nyoma veszett. Helyét ideges vibrálás foglalta el. Adrianne ott állt mellette. Nem lehetett több nyolcévesnél, és korához képest meglehetősen aprónak tűnt. A kislány kihúzta magát, és egyénesen, de meglepően komolyan nézett a kamerába. Erősen kapaszkodott az anyja kezébe – vagy éppen Phoebe kapaszkodott az övébe. – Milyen szomorú. Phoebe többé már nem szerepelt jó filmekben. Csak olyan szerepeket kapott, ahol le kellett vennie a ruháját, és ilyesmi – lapozta tovább az albumot Mary, és a következő oldalon Philip egy az eddigiektől gyökeresen különböző Phoebe-t ismert meg. A szeme körül megjelentek az első szarkalábak, ennek ellenére olyan mélyen kivágott ruhákat viselt, hogy látni lehetett még mindig feszes mellét. Kifejezéstelen tekintettel meredt a világba, és mosolyán is látszott a kétségbeesés. Ártatlanságát keménységre cserélte. – Ezt a sorozatot egy férfimagazinnak csinálta – húzta el Mary az orrát a szemérmesnek egyáltalán nem nevezhető képek láttán, melyen azért látszott, hogy Phoebe tartotta magát bizonyos határokhoz. – Ekkor veszett össze az ügynökével. A pasas állítólag szemet vetett a lányára. Micsoda alak. Az ő korában! Philip gyomra összeszorult. – Hogy hívták? – Istenem, fogalmam sincs. Talán meg sem jegyeztem, de elképzelhető, hogy valamelyik cikkben írnak róla. – Elvihetem az albumot? – Persze! De mit számít ez, Phil? – tette a fia karjára a kezét Mary. – Bárkik is voltak a szülei, bármit is csináltak, arról ez a szegény lány mit sem tehet. – Tudom – puszilta meg Philip az anyja arcát. – De ezt neki is fel kell fognia. – Szerencsés, hogy végül rád talált. – Igen – vigyorodott el Philip, és megismételte a puszit. – Tudom. Megszólalt a csengő. Philip az órájára pillantott. – Ez biztosan Stuart. Pontos, mint mindig. – Megmelegítsem a teát? – Még elég meleg – indult a bejárat felé Philip. – Stuart. Spencer belépett. A szél pirosra csípte az arcát és az orrát. – Rettenetesen hideg van, és éjfél után megint havazni fog. Üdvözlöm, Mrs. Chamberlain – rázta meg Mary kinyújtott kezét. – Örülök, hogy látom. – Egy csésze finom teától átmelegszik, Mr. Spencer. Phil majd kitölti. Sajnálom, de el kell intéznem egyet s mást, így nem tudok csatlakozni a társasághoz – bújt bele a vidrabundába, amit a fiától kapott karácsonyra. – A kamrában találsz még süteményt. – Köszönjük, mama – igazította meg a bunda gallérját Philip. – Úgy nézel ki, mint egy igazi filmsztár. Mary nem ismert ennél nagyobb dicséretet. Megcsipkedte a fia arcát, és elsietett. – Az anyád nagyon kedves asszony. – Igen. Azt tervezi, hogy hajókázni megy valami Paddington nevű zöldségessel. – Egy zöldséges? Nocsak – terítette gondosan a szék támlájára a kabátját Spencer, és csak ekkor fordult a teáskanna felé. – Biztos tudja, mit akar – szolgálta ki magát. – Azt hittem, külföldön töltöd a karácsonyt. – Valóban nem voltam idehaza. Ezt hallva Spencer felvonta a szemöldökét, és még feljebb, amikor látta, hogy Philip előkotor egy cigarettát. – Azt hittem, leszoktál. – Le is szoktam. Spencer citromot facsart a teájába. – Elmesélem, mi volt Párizsban. Annak ellenére, hogy Philip pontosan tudta, mi történt, kényelmesen hátradőlt, és úgy tett, mint aki szívesen végighallgatja. – Beigazolódott a gyanúd. Valóban kiszúrta magának a grófnőt. Bejuttattuk az egyik ügynökünket a konyhára, és rajta kívül még ketten lesben álltak. Az emberünk biztosan megneszelt valamit, és túl gyorsan akart lépni. Elkapkodta és megszólalt a riasztó. Ez volt az első hiba, amit elkövetett. Philip töltött magának még egy csésze teát, miközben pillantásával rendre utasította Chauncy-t. – Igen, az első.

– Az egyik megfigyelőnknek sikerült vetnie rá egy pillantást, noha a személyleírás sok kívánnivalót hagy maga után. Mindketten azt állítják, hogy született párizsi. Akár egy csatornapatkány. De lehet, hogy csak azért mondják, mert elveszítették a nyomát. – Mi történt a grófnő ékszereivel? – Biztonságban vannak – sóhajtott megkönnyebbülten Spencer. – Most az egyszer sikerült keresztülhúznunk a számításait. – Talán ennél is többet tettünk – kínálta meg Philip süteménnyel Spencer-t, aki egy pillanatig tétovázott, majd elvett egyet, és beleharapott. – Hallottam ezt-azt. – Például? – Lehet, hogy nem jelent semmit, de odafigyelek minden szóbeszédre. Tudtad, hogy az emberünknek tettestársa is van? Egy nő. – Egy nő? – feledkezett meg Spencer a süteményről, és a jegyzettömbje után nyúlt. – Eddig semmiféle nőről nem tudtunk. Philip lepöckölte a hamut a cigarettája végéről. – Éppen ezért van nagy szükséged rám, kapitány. A nevét még nem tudom, de az biztos, hogy vörös hajú, úgy öltözik, mint egy utcalány, és annyira buta, hogy néha még az utasítások teljesítése is a nehezére esik – mosolyodott el, mert eszébe jutott, mennyire felbőszítené ez a leírás Adrianne-t. – Mindenesetre beszélt az egyik ismerősömmel – emelte fel a kezét, hogy megelőzze Spencer kérdéseit. – Tudod, hogy ennél többet nem mondhatok, Stuart. Ez is része a megállapodásunknak. – Amit én sohasem akartam megkötni. Ha a műveletlen, de csinos tolvajokra gondolok... Ne is törődj vele. Mit mondott az ismerősödnek? – Azt, hogy az Árnyék... Tudtad, hogy Árnyéknak hívják? – Romantizálják az alakját. – Igen. Szóval az Árnyék már idős, és kezdődő reumában szenved – hajlította be Philip az ujjait. – Utolérte, amitől a művészek a leginkább rettegnek. A zenészek, a festők éppen úgy, mint a tolvajok. Számukra a kézügyesség nélkülözhetetlen. – Valahogy hiányzik belőlem az együttérzés. – Vegyél még süteményt, kapitány. Azt beszélik, az Árnyék visszavonul a szakmától. Spencer süteményt markoló keze megállt a levegőben, a szeme elkerekedett, a tekintete izzani kezdett. Philip-et egy zamatos csontot szimatoló buldogra emlékeztette, és a csalódásra, amikor rádöbben, hogy csupán egy műanyag darabot sikerült a foga közé kaparintania. – Mit értesz azon, hogy visszavonul? Átkozott legyek, ha ez igaz. Két napja Párizsban csaknem sikerült nyakon csípnünk. – Ez csak pletyka. – Kénköves pokol! – lökte vissza a tányérra a süteményt Spencer, és lenyalta az ujját. – Talán csak pihen egy ideig. – Mit javasolsz? – Várjunk, amíg nem teszi meg a következő lépést. Ha egyáltalán megteszi valaha. Spencer alaposan átgondolta a hallottakat. – Talán inkább a nőre kellene összpontosítanunk az erőinket. – Talán – vont vállat Philip. – Mármint ha képes vagy begyűjteni két földrész összes vörös hajú utcalányát – hajolt előre, és felemelte a csészéjét. – Tudom, hogy kiábrándító, Stuart, de elképzelhető, hogy ez a kísérlet volt részéről az utolsó – és magában megjegyezte, küldenie kell egy vaskos csekket öreg barátjának, Andre-nak, aki gondoskodott arról, hogy a párizsi ügynököknek legyen jelentenivalójuk. – Az elkövetkező hetekben el kell intéznem néhány dolgot. Magánügyeket. Ha közben hallok valamit, ami téged is érdekelhet, azonnal értesítelek. – Mindenáron el akarom kapni a fickót, Philip. Philip halványan elmosolyodott. – Hidd el, nem jobban, mint én. Már hajnal kettő is elmúlt, mire Adrianne hazaért. A szilveszteri buli, amelyről angolosan távozott, talán reggelig is eltart. Celeste egy régi rajongójával flörtölt. A kísérője már minden bizonnyal rájött, hogy eltűnt, de Adrianne biztosra vette, hamarosan talál magának valamit vagy valakit, hogy enyhítse a hiányát. Nehezen állta meg, hogy ne a meghívottak ékszereit nézze, és ne a következő betörést tervezze, hiszen hosszú évekig mást sem csinált, csak átszámolta dollárra a nyakláncokat és a karpereceket. Most igyekezett szakítani ezzel a szokásával. Csak egyetlen munka maradt, de azt az ékszert akár álmából felkeltve is maga elé tudta képzelni. Mást sem látott, amikor ránézett a portréra, melyet az anyja egyik régi fényképe alapján festett egy festő. Néha már a tenyerében érezte a tűz forróságát és a jég hidegét. Ha visszatér Jaquir-ból, az lesz belőle, akinek az emberek mindig is tartották. Estélyről estélyre jár, jótékonykodik és utazgat. Megtanulja élvezni az életet. Méghozzá egyedül, de ezt egyáltalán nem sajnálta. Nem

számít, milyen magas a siker ára, meg kell fizetnie. Amikor felszállt arra a repülőgépre Conzumel-ben, minden hidat felégetett maga mögött. Talán mát évekkel korábban meggyújtotta a gyufát. Philip el fogja felejteni. Valószínűleg mát el is indult ezen az úton. Elvégre ő csupán egy újabb nő volt az életében. Nem az első, és nem is az utolsó, legalábbis nem áltatta ezzel magát. Számára viszont Philip egyszerre jelentette az első és az utolsó férfit. Adrianne elfogadta ezt és beletörődött. Miközben a lépcsőn felfelé kapaszkodott az emeletre, a karjára terítette a kabátját. Tudta, nem engedheti meg magának, hogy Philip-re gondoljon, azt pedig végképp nem, hogy megbánja: belészeretett vagy hátat fordított annak, ahová ez a szerelem vezethetett volna. Zsákutca. Ha egy nő beleszeret egy férfibe, mindig zsákutcába jut. Nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra. Az elkövetkező napokban minden erejére, minden ügyességére és bölcsességére szüksége lesz. Lefoglalta a helyet a jaquir-i járatra. A hálószobába érve nem kapcsolta fel a villanyt, csak ledobta kabátját a fotelbe, majd elkezdte kibontani a haját. Az utcáról hullámokban beáradó zajról eszébe jutott a tenger. Már-már az illatát is érezte... Na és a cigarettáét és a szappanét, melyről azonnal Philip jutott az eszébe. Hirtelen felgyulladt az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa. Adrianne megdermedt, a keze megállt a levegőben. Úgy állt a szoba közepén, mint aki karót nyelt. Akár egy alabástromból és borostyánból faragott szobor. A bőre aranyfényben ragyogott, fehér ruhája vakítóan szikrázott. Miközben Philip a szemébe nézett, a szájához emelte a poharát. Boldogsággal töltötte el, hogy a lány megdöbbent, de örült is neki, majd igyekezett gyorsan palástolni az érzelmeit. – Boldog új évet, kedvesem – köszöntötte fel a pezsgőspohárral, majd letette, és az éjjeliszekrényen álló palackból Adrianne-nek is töltött. Fekete garbót, farmert és puha bőrcipőt viselt. A hátát megtámasztotta az ágyra halmozott párnákon, és úgy viselkedett, mint aki egészen otthon érzi magát. Adrianne-t egyszerre rohanták meg az érzelmek – a vágy, a düh, a gyönyör és a bűntudat. Éppen ezért roppant hűvösen szólalt meg, a hangja úgy csengett, akár a jégbe hűtött pezsgő, amellyel Philip kínálta. Közben karját visszaengedte a teste mellé. – Nem számítottam arra, hogy valaha még találkozunk. – Pedig kellett volna. Nem mondasz köszöntőt az új év tiszteletére, Addy? Adrianne érdektelenséget mímelve közelebb lépett Philip-hez, és kivette a kezéből a poharat. Ruhája fodrozódott, akár a víztükör. – Akkor igyunk arra, hogy elkezdődött valami új, és végre behajtok egy régi adósságot – csendült össze a két kristálypohár. – Hosszú utat tettél meg ezért az italért. Adrianne illata szétáradt a levegőben, és kellemesen birizgálta Philip orrát. – Igen, de első osztályú pezsgőt tartasz itthon. Adrianne úgy érezte, homok került a nyelvére. – Ha akarod, bocsánatot kérek, amiért olyan hirtelen távoztam. – Ne fáradj – nézett magába Philip. A dühe közelebb került a felszínhez, mintsem szerette volna. – Megértem a gyávaságod. – Nem vagyok gyáva! – tette le Adrianne a poharát, holott alig ivott belőle. – Dehogynem – kezdte lassan Philip. – Egy szánalmas, reszkető, önző, gyáva alak vagy. Még mielőtt rádöbbent volna, hogy elindult a keze, Adrianne már pofon is vágta. A hangos csattanás visszhangzott a falak között. Philip tekintete elsötétedett. Megfordult a fejében, hogy ő is egy pofonnal válaszol, de időben észbe kapott, és higgadtan felemelte a poharát, de annyira szorította a szárát, hogy az ízületei elfehéredtek. – Ez nem változtat semmin. – Nincs jogod ahhoz, hogy ítéletet mondj fölöttem, ahhoz meg végképp nincs, hogy sértegess. Azért döntöttem a távozás mellett, mert úgy véltem, így a legjobb. Ráadásul téged sem találtalak túlságosan szórakoztató társaságnak. – Most megleptél, Adrianne – tette félre Philip a poharát, majd összeérintett ujjai fölött figyelni kezdte a lányt. – Azt hiszed, csupán valami trópusi kalandot kerestem? Adrianne falfehérre sápadt, de gyorsan visszatért arcába a szín. – Több mint nagyszerű, mert én sem. – Mondj, amit akarsz. A kettőnk között történtek egyedül rád vetnek rossz fényt. – Mit számít ez már? – vörösödött el Adrianne a szégyentől. – Mit számít egy éjszaka, kettő, vagy akár egy tucat? – A francba! – kapta el a lány csuklóját Philip, és maga mellé rántotta az ágyra. Adrianne igyekezett védekezni, de érezte, hogy a férfi ránehezedik, és súlyával a matrachoz szegezi. – Te is tudod, hogy nem csupán ennyi volt. Nem csak szex, nem is erőszak, és én sem vagyok az apád – ezt hallva Adrianne mozdulatlanná dermedt. A dühös pír eltűnt az arcáról, és halálos fehérség maradt a helyén. – Mert erről van szó, nem igaz? Minden egyes alkalommal, amikor egy férfi közel került hozzád, eszedbe jutott az apád. Te nem velem feküdtél le aznap éjjel, Adrianne.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Csakugyan? – hajolt közelebb Philip. Mivel arcukat csupán néhány hüvelyk választotta el egymástól, világosan látta, hogy tér vissza a vér Adrianne arcába, milyen dühös és elutasító egyszerre. – Ha akarod, gyűlöld nyugodtan. Minden jogod megvan hozzá, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy engem hozzá vagy bárki máshoz hasonlíts! – Beszéd közben a szája egyre lejjebb ereszkedett, de nem a korábban tapasztalt gyengédséggel közeledett Adrianne-hez, hanem követelőzve és kiéhezve. A lány nem küzdött ellene, csak a kezét szorította ökölbe annak ellenére, hogy hirtelen forrni kezdett a vére. – Ami kettőnk között történt, csak azért történhetett meg, mert ugyanannyira akartad, mint én. Ugyanúgy szükséged volt rá, mint nekem. Nézz a szemembe – parancsolt Adrianne-re, amikor a lány lehunyta a szemét. – Talán tagadod? Adrianne tagadni akarta. Ajka már formálta a hazugságot, de végül kinyögte az igazságot. – Nem. De ami történt, annak már vége. – Tévedsz. Még jó darabig nem lesz vége. Mit gondolsz, csak a dühtől ver ilyen hevesen a szíved? Szerinted mindaz után, ami kettőnk között történt, egyszerűen odébbállhatsz? – engedte el Adrianne kezét, és beletúrt a hajába. – Azon az éjszakán mutattam neked valamit, de úgy éljek, most mutatok neked valami mást – csapott le forró szájával a lány ajkára. Adrianne elernyedt. Eltökélte, hogy nem ad semmit Philip-nek, és magának sem vesz el tőle semmit. Ennek ellenére lélegzete felgyorsult, és ajkát lassan elöntötte a tűz. Philip nyelve felfedezte és birtokba vette a száját. Az új élményt sokkal, de sokkal vonzóbbnak érezte a szép szavaknál. Kihívást talált benne. Választ kapott a kérdésre, melyet sohasem merészelt feltenni. Őt is meglepte, amikor viszonozta a csókot, de Philip szemmel láthatóan nem elégedett meg ennyivel. Keze lejjebb csúszott a testén, rángatta a ruháját, hogy még többet lásson a bőréből. Most nem felfedezni akarta, hanem lángba borítani. Tenyerét megtöltötte Adrianne melle. Addig szorította, szívta és nyalogatta, amíg megkeményedtek a mellbimbói, amíg egész testében bele nem borzongott. Egy idő után Adrianne megadóan viszonozta az ölelését. Magáról megfeledkezve kiáltotta a nevét, és értelmetlen szavakat suttogott. Philip ágyéka minden egyes szívverésébe belesajdult. A csábító a saját csapdájába esett. Egyszer s mindenkorra ki akarta nyitni az Adriannehez vezető kapu zárját. Megvolt hozzá minden ügyessége és tapasztalata. Mögötte sokkal nagyobb és vonzóbb kincs várta, mint a legsötétebb páncélszekrény mélyén. Már a kezével és a szájával is sikerült eljuttatnia Adrianne-t a csúcsra. Bársonyos sötétség, és sűrű, fullasztó levegő fogadta. Amikor Adrianne végre teleszívta a tüdejét, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Már korábban meg kellett volna értenie Philip szavait, mielőtt a gyönyör hatalmába kerítette a testét, és egyszerre különös érzések csiklandozták az idegeit. Az irányítás kicsúszott a keze közül. Már nem utasította el, már nem védekezett. Vadul szaggatta Philip ruháját. Korábban a gyönyörhöz fájdalom is társult, de ez most elmaradt. Vágya háttérbe szorított minden mást. Még soha életében nem volt tudatában ennyire a testének. Külön érezte minden egyes szívverését. Verítékpatak ömlött el a bőrükön. Miközben az ágyon birkóztak, Adrianne érezte a só ízét és a szenvedély csípős, zaklató illatát. Miközben Philip ismét maga alá gyűrte, hallotta a zihálását. A tekintetük összekapcsolódott. Mellkasa vadul emelkedett és süllyedt, a halántéka lüktetett. Adrianne a hátába vájta a körmét. – Nézni akarom, amikor feljutsz a csúcsra – nyögte Philip. A szavak égették a torkát. – Ahová egyedül én juttathatlak fel. Ezzel belehatolt. Adrianne fátyolos szeme elkerekedett és elakadt a lélegzete. Érezte, hogy a lány minden izma megfeszül, majd villámgyorsan mozgatni kezdte a csípőjét. Egyre magasabbra szálltak. Philip látta, ahogy a lámpa megvilágítja Adrianne arcát, hallotta a lepedő suhogását, érezte bőrének nyitott pórusait. A lány illata éppen úgy körülfonta, akár a keze, a lába vagy a haja. A valóság tűhegynyivé szűkült. Mintha haldokolna. Majd Philip szeme előtt is ködbe borult a világ. Ekkor hallotta meg Adrianne boldog kiáltását. Adrianne úgy vélte, szégyellni és gyűlölni fogja magát, de nem érzett mást, csak a gyönyör halvány, lassan múló parazsát. Sohasem hitte, hogy egyszer élvezni fogja mindazt, amit most Philip tett vele, hogy örül majd neki, és szívesen dagonyázik benne, de már most tudta, hogy alig várja az ismétlést. Érzékelte, hogy a férfi figyeli, ezért nem nyitotta ki a szemét. Nem tudja, hogy nézem, gondolta Philip. Adrianne még mindig nem csukta össze fesztelenül széttárt combját. Bőrén verejtékcseppek csillogtak, a haja szétterült a párnán. Nem viselt semmit, csupán a fülében csillogó gyémánt fülbevaló kacsingatott ingerlőén feléje. – Ez igazi – fogta két ujja közé Philip az ékszert. – Igen. – Kitől kaptad? – Celeste-től. A tizennyolcadik születésnapomra. – Az jó, mert ha egy férfi adta volna neked, szörnyen féltékeny lennék, pedig nem sok erőm maradt. Adrianne kinyitotta a szemét, és kis híján elmosolyodott. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.

– Mondjuk azt, hogy remekül kezdődik az új év. Philip aranyhaja csapzottan tapadt az arcához. Adrianne legszívesebben megsimogatta volna, de nem mozdult. – Meg kell értened, Philip, hogy ettől semmi sem változik. A legjobb lenne, ha visszamennél London-ba. – Ühüm. Tudtad, hogy van itt egy anyajegyed? – simított végig a lány csípőjén Philip. – Még a sötétben is érzem. – Józannak kell maradnom – és ezt Adrianne komolyan is gondolta. – Mindenképpen józannak kell maradnom. – Remek ötlet. Erre iszunk – nyúlt át Adrianne feje felett Philip, és felemelte az éjjeliszekrényre tett poharakat. – Azt akarom, hogy hallgass végig, Philip. Talán nem volt szép tőlem, hogy ott hagytalak Mexikóban, de azt hittem, így könnyebb lesz. Nem akartam kimondani, amit ki kellett. – Az a baj veled, Addy, hogy az érzéseid helyett inkább gondolkozol. De folytasd, hadd halljam, mit akarsz mondani. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy beléd szeressek. Minden erőmre szükség lesz ahhoz, amire készülök. Életbevágó, hogy semmi se zavarja meg munka közben az embert. Ezt te is nagyon jól tudod. – Ez lennék én? – és Philip inkább csodálkozott, mint dühöngött. – Zavaró körülmény? Adrianne egy pillanatig hallgatott. – Nem kaptál szerepet a jaquir-i terveimben. Eddig arra készültem, hogy miután ezt a munkát befejezem, egyedül fogom élni az életemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a jövőben minden döntésemet érzelmi alapon hozzam meg. Sajnálom, ha ez önzésnek hangzik, de tudom, milyen könnyű egy embernek elveszítenie saját magát. Philip komolyan hallgatta. – Ez nagyszerűen hangzik, csakhogy a probléma sokkal nagyobb. Beléd szerettem, Adrianne. Adrianne eltátotta a száját. Méghozzá döbbenetében, gondolta savanyúan Philip. Majd felült, és már csaknem lemászott az ágyról, amikor Philip elkapta. – Nem, ezúttal nem fogsz elfutni – húzta vissza, mit sem törődve az ágytámlának csapott pohárral és a szőnyegre ömlő pezsgővel. – Nem hagyom, hogy saját magad elől menekülj. – Ne tedd ezt! – Már megtettem. – Csak a képzeleted játszik veled, Philip. Próbálsz romantikusan gondolni arra, ami kettőnk között történt. Hegedűszó, holdfény, meg ilyesmi. – Jobban érzed magad, ha ezt hiszed? – Nem arról van szó, hogyan érzem magam. Gondolkodj józanul – de Adrianne gyomra összeszorult, mert maga is tudta, hogy amit mond, egyáltalán nem igaz. – Ne bonyolítsuk túl. – Remek. Tehát igyekszünk egyszerű megoldást keresni – fogta gyengéden két tenyere közé Adrianne arcát Philip. – Szeretlek, Addy. Jobb, ha hozzászoksz, mert engem nem fogsz lerázni. Lazíts – csúszott egyik keze a lány mellére. – Megmutatom, mire képes az igaz szerelem.

Huszonegyedik fejezet Adrianne pislogott az erős fényben, és a párnába fúrta a fejét, majd megadóan nyújtózkodni kezdett. Amikor fel akarta emelni a kezét, Philip karja is megmozdult. Adrianne néma döbbenettel bámulta a csuklójukon feszülő acél karperecet. Egy bilincs. – Gazember! – Ezt már egyszer mondtad – rántotta meg a karját Philip. Adrianne elveszítette az egyensúlyát, és forró, meztelen teste az ölében kötött ki. – Jó reggelt, darling. Adrianne feltápászkodott, majd visszazuhant Philip-re. – Mi a fene ez? – rángatta erősen a kezét. Philip összerezzent. – Egyszerű elővigyázatosság... nehogy kicsusszanj az ajtó alatt – markolt bele szabad kezével a lány hajába Philip, és közelebb húzta magához. Közben érezte, hogy férfiassága megkeményedik. – Szeretlek, Addy, de bízni nem bízom benned. – Azonnal vedd le rólam ezt a vacakot. Philip megfordult. Lábaik összeakadtak. – Remélem, most bebizonyítod, hogy fél kézzel is tudunk szeretkezni. Adrianne visszanyelte a torkát fojtogató nevetést. – Talán majd máskor. – Ahogy akarod – heveredett vissza a párnára Philip, és lehunyta a szemét. – Azt mondtam, Philip, hogy vedd le a bilincset. – Ha majd felkelünk, leveszem. Adrianne ismét megrántotta Philip karját.

– Nem vagyok hajlandó bilincsben aludni, mint valami rabszolga... – Nem is rossz ötlet. – Felkelek. Philip kinyitotta az egyik szemét. – Ilyen korán? – Már dél is elmúlt – emelte meg undorodva a csuklóját Adrianne, melyen ott csillogott a bilincs, és szemügyre vette a zárat, miközben azon tűnődött, vajon oda tudná-e vonszolni Philip-et a szerszámaihoz. – Mielőtt találkoztunk, korán kelőnek számítottam. – Miért? Adrianne dühösen sziszegve mászott Philip-re. – Hol az az átkozott kulcs? – Jól van, jól van, nem kell mindjárt bekapni. Adrianne megvetette a lábát, és megrántotta Philip-et. Térdre esett, de elégedetten figyelte, ahogy Philip a padlóra zuhan. – Krisztusom – feledkezett meg Philip a méltóságáról, és dörzsölgetni kezdte azt a testrészét, amelyik először ért földet. – Mire ez a nagy rohanás? Adrianne visszanyelte a nevetést, és kisimította a haját az arcából. – Ha mindenáron tudni szeretnéd, ki akarok... nem, ki kell mennem a vécére. – Ó. Miért nem szóltál? Adrianne sziszegve összeszorította a fogát. – Amíg nem döbbentem rá, hogy összebilincselted a kezünket, meg sem fordult a fejemben, hogy be kell jelentenem. – Ugye milyen kellemes érzés? – hajolt a lány fölé Philip, és megcsókolta. – Philip! – Tudom, tudom, a kulcs – nézett körül Philip. – Gyere – húzta maga után Adrianne-t az ágy lábánál heverő farmere felé. – A zsebében lesz – túrt bele az egyikbe, majd amikor nem talált semmit, megpróbálkozott a másikkal is. – Felteszem, nem vágysz társaságra. – Philip! – és Adrianne már egyáltalán nem kacérkodott a nevetéssel. Úgy érezte, amint felkacag, megtörténik a katasztrófa. – Szóval nem? Jól van – dobta vissza a nadrágját a ruhakupac tetejére. – Van egy hajtűd? Nem sokkal ezután Philip abban a reményben ment le a lépcsőn, hogy a konyhában talál kávét. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy rajtakapja a kényelmes, laza pulóverbe öltözött Adrianne-t, amint éppen szalonnát süt. – Mit csinálsz? – Reggelit. A kávé már kész. Philip a tűzhelyhez lépett, és a serpenyőre pillantva észrevett néhány piruló hússzeletet. – Tudsz főzni? – Persze hogy tudok – tette rá egy rácsra Adrianne a szalonnát, hogy lecsöpögjön a zsírja. – A mamával évekig szolgálók nélkül éltünk. Még mindig jobban szeretek mindent saját kezűleg csinálni. – Most pedig reggelit készítesz nekem. Adrianne zavartan felkapott egy doboz tojást. – Az Isten szerelmére, nem az életem áldozom érted. – Reggelit készítesz. Nekem – ismételte meg Philip, és félrehúzta Adrianne tarkójáról a haját, hogy megcsókolja. – Te nagyon szeretsz engem, Addy. Csak még nem jöttél rá. Philip evés közben csak a megfelelő alkalomra várt, hogy Adrianne ellazuljon. Arról viszont fogalma sem volt, hogy a lány is pontosan ezt teszi. Amikor végeztek, kezükben kávéval megálltak a Central Park-ra nyíló ablak előtt. Akkor is ott voltak, amikor szállingózni kezdtek az első hópelyhek. – Gyönyörű a város, amikor betakarja a hó. Amikor először láttam, sírva fakadtam, mert megijedtem. Azt hittem, addig esik, amíg mindenkit ellep. A mama akkor tanított meg hóembert építeni – tette le a kávéját Adrianne, mert tudta, ha többet iszik, csak ideges lesz tőle. – Bárcsak lenne néhány szabad napom, hogy megmutassam neked New York-ot, de rengeteg a dolgom. – Szívesen járok a nyomodban. Adrianne megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott. – Ha néhány hét múlva visszajössz, elmehetünk múzeumba, színházba, moziba, és egy-két kiállításra. Philip néhányszor az ablakpárkányhoz ütötte a cigarettáját, mielőtt rágyújtott. – Nem azért jöttem ide, Addy, hogy szórakoztass, hanem azért, hogy veled legyek. – Philip, hétvégén elrepülök Jaquir-ba. Philip mélyen leszívta a füstöt. – Erről még beszélünk.

– Nem, erről nincs mit beszélni. Mindenképpen megyek. Sajnálom, hogy nem érted meg, és nem helyesled, de ez nem változtat a helyzeten. Nem változtathat rajta. Bizonyos dolgokat igenis meg kell tennem. Philip tovább bámulta a hóesést. A parkban egy fiatal srác sétáltatott egy falka kutyát. Gyönyörű életkép, gondolta. Ha rajta múlna, élete nagy részét ezen a földrészen, ebben a városban, ebben a szobában töltené. Amikor megszólalt, hangjában nyoma sem volt haragnak vagy fenyegetésnek. Higgadtan, tényszerűen beszélt. – Nekem is meg kell tennem bizonyos dolgokat, Addy. Megnehezítem, sőt ha rajtam múlik, megakadályozom, hogy elhagyd az országot, és egy veszélyes közel-keleti országba utazz. Adrianne fenséges mozdulattal szegte fel a fejét. – Jaquir hercegnője vagyok. Ha úgy döntök, szeretném meglátogatni a szülőföldem, sem te, sem más nem akadályozhat meg benne. – Ha csak egy egyszerű látogatást terveznél – villant fel Philip lelki szemei előtt egy pillanatra Adrianne apjának a képe – eszembe sem jutna, hogy megállítsalak. Viszont tudom, hogy mire készülsz, és mindent megteszek, hogy el se tudj indulni. – Ezt nem te döntőd el. Semmi közöd hozzá. – Azért valami csak van. Életben akarlak tartani. – Akkor igazán megérthetnéd, ha nem megyek el, és nem próbálom véghezvinni, amit elterveztem, akkor akár halott is lehetnék. – Túldramatizálod a helyzetet – dőlt az asztalnak Philip, megfogta Adrianne karját, és kényszerítette a lányt, hogy a szemébe nézzen. – Már sokkal többet tudok rólad és az anyádról, mint amikor először találkoztunk. Az elmúlt napokat azzal töltöttem, hogy beleástam magam az élettörténetetekbe. Az apádról is mindent összeszedtem, amit csak tudtam. Az előéletét is ismerem. – Nem volt jogod... – Nem érdekel, hogy volt-e jogom hozzá, vagy sem. Tudom, hogy nehéz, bizonyos értelemben rettenetes életetek volt, de ennek már vége – szorította meg Adrianne kezét. – Belekapaszkodsz valamibe, amit már régesrégen el kellett volna engedned. – Csak visszaszerzem, ami a jog és a születésem szerint engem illet. Visszaszerzem a méltóságunkat. – Mindketten tudjuk, hogy egy ékkőtől még senki sem lett méltóságteljesebb. – Ezt te nem érted. Nem értheted – szorította össze picit Philip ujjait Adrianne, majd lazított a tartásán. – Egy pillanatra gyere velem. Adrianne a nappaliba vezette Philip-et, melynek fehér falait csak helyenként törte meg egy-egy vörös vagy királykék sáv. A fehér márványkandalló fölött ott függött Phoebe portréja. Phoebe Spring teljes fényében ragyogott. A festmény visszaadta azt, amire egyetlen fénykép vagy film sem volt képes. A haja vad, vörös hullámokban omlott a vállára. Smaragdzöld köpenye szabadon hagyta tejfehér karját. Mosolygott, így ajkai sokkal teltebbnek tűntek. Leírhatatlanul kék szeme ígéretesen, ártatlanul csillogott. Nem akadt férfi, aki ellenállhatott a vonzerejének. A nyakában, mint azt Philip már korábban látta, ott ragyogott a Nap és a Hold. – Az anyád csodálatos volt, Addy. A legszebb nő, akit életemben láttam. – Igen, de nem csak külsőleg. Kedves volt, Philip. Valóban kedves, de egy idegen összetörte a szívét. Könnyen meg lehetett bántani egy éles szóval vagy haragos tekintettel, pedig sohasem akart mást, mint boldoggá tenni az embereket. Amikor meghalt, már közel sem így nézett ki. – Addy... – Nem, azt akarom, hogy te is lásd. A festményt egy fénykép alapján festették, amely közvetlenül az esküvője előtt készült. Fiatal volt, fiatalabb, mint most én, és rettenetesen szerelmes. Amint ránéz valaki, azonnal látszik, hogy abban a pillanatban igazi nőnek érezte magát. Magabiztos volt és vidám. – Igen, látom, de az az idő elmúlt, Addy. Megváltoztak a dolgok. – De nem az idő vagy a természet miatt. Az a nyaklánc... egyszer elmesélte, hogyan érezte magát, amikor első ízben vette fel. Mint egy királynő. Még az sem érdekelte, hogy mindent ott kell hagynia, amit ismer, és elmenni egy idegen országba, hogy ott idegen szabályok szerint éljen tovább. Szerelmes volt és királynőnek érezte magát. Philip megsimogatta Adrianne arcát. – Az is volt. Királynő. – Nem – fogta meg Philip csuklóját Adrianne. – Nem királynő volt, csak egy naiv, nyíltszívű nő, aki félt az élet sötétebbik oldalától. A saját erejéből lett belőle valaki, aztán mindezt eldobta, mert a szerelme erre kérte. Az a nyaklánc azt szimbolizálja, hogy nemcsak az anyám tartozik az apámhoz, hanem mindez fordítva is igaz. Amikor visszavette tőle, világosan kinyilvánította, hogy lemond róla és rólam. Neki nem volt elég a válás. Még a házassága emlékét is el akarta törölni. Ezzel ellopta az anyám maradék méltóságát és a születési előjogaimat. – Ülj le egy pillanatra, Addy. Kérlek – és amikor Adrianne engedelmeskedett, Philip is helyet foglalt mellette a díványon. – Megértem, mit érzel. Régen minden idegenben az apámat kerestem. Minden egyes tanáromban, minden egyes rendőrben, akit igyekeztem elkerülni, még a célpontjaimban is, akiket kiválasztottam. Gyermekként gyűlöltem, amiért hátat fordított az anyámnak, engem pedig még csak nem is volt hajlandó

megismerni. Még mindig keresem, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha szembe jönne az utcán. Csak annyit tudok, hogy eljön az idő, amikor az embernek megálljt kell parancsolnia saját magának. – Neked még él az anyád, Philip. Nem törte össze, ami vele történt. Nem kellett végignézned a haldoklását. Nagyon szerettem őt, és tartozom neki ennyivel. – Egyetlen gyermeknek sem kell kockáztatnia az életét a szüleiért. – Ő valóban az életét tette kockára értem. Nem maga miatt szökött el Jaquir-ból, hanem miattam. Ha elfogják és visszaviszik, azt nem éli túl. Nem, nem az apám végzett volna vele – folytatta Adrianne, amikor Philip összevonta a szemöldökét. – Ezt még ő sem merészelte volna. Az anyám öli meg magát. Akkor úgy vélte, még ez is jobb, mint az apám mellett. – Bárhogy is szeretted, Addy, bármennyire is úgy érzed, tartozol neki, nem teheted kockára az életedet. Szerinted ő is ezt akarná? Adrianne megrázta a fejét. – Nem, ezt én akarom. Az a nyaklánc az enyém. – Még ha ki is jutnál vele Jaquir-ból, sohasem akaszthatnád nyilvánosan a nyakadba. – Nem azért hozom el, hogy birtokoljam és viseljem – lobbant vészjósló tűz Adrianne szemében. – Hanem azért, hogy az apám végre megtudja, mennyire gyűlölöm. – Szerinted őt ez érdekli? – Az, hogy a saját lánya gyűlöli? Nem. Egy hozzá hasonló férfinak egy lány a semminél is kevesebbet jelent. Mindössze kereskedni való árucikk. A többi lányát is arra használta, hogy megerősítse a politikai befolyását – fordította vissza a portré felé a tekintetét Adrianne. – Ellenben a Nap és a Hold számára minden. Egész Jaquirban nincs ennél értékesebb, és most nem arra célzok, mennyi pénzt kapna érte. Az ékszer felbecsülhetetlen. Egyet jelent a büszkeséggel és a hatalommal. Ha kicsúszik a királyi család kezéből, kitör a forradalom, és az emberek egymás vérét ontják majd a hatalomért. A felszín alatt már régóta nő a feszültség, és végül elsöpri Jaquir-t. – Most az apádon akarsz bosszút állni, vagy Jaquir-on? Adrianne tekintete elhomályosult. Úgy beszélt, mint aki álmodik. – Mindkettőt szívesen megtenném, de ez teljes egészében tőle függ. Abdu sohasem kockáztatná Jaquir-t vagy a pozícióját. A büszkeségét viszont biztosan sikerül megtörnöm. – Büszkeségében könnyen ellened fordulhat. – Tudom, de szívesen vállalom ezt a kockázatot – állt fel Adrianne, hátat fordított a portrénak, és Philip felé nyújtotta a kezét. – Egyelőre ne kérdezz semmit. Mást is mutatni akarok. Gyere velem. – Hová? – Szükséged lesz a kabátodra, kimegyünk. Az épületek közé befújó szél vadul kavarta a havat. Adrianne a vállára terített vidrabunda alatt próbált lazítani a limuzinban. Még sohasem árult el senkinek ilyen sokat. Celeste-nek sem. Azt pedig végképp nem mutatta meg másnak, amit Philip-nek akart. Mert sokat számított a véleménye, bármennyire is próbálta ezt tagadni. Sok-sok éve először szüksége volt valakire, akiben megbízhat. Az East Side korántsem volt olyan fényűző, mint a Central Park. A mindent elfedő hó sokat segített, de az épületek falán éktelenkedő, durva firkákat még ez sem tudta eltakarni. Néhány ablakot bedeszkáztak, és az utcasarkokon parkoló autók nagy részét is minden bizonnyal nemrég lopták. Ha az ember a megfelelő ajtón kopogtatott, máris egy adag heroin, egy vadonatúj hifi boldog tulajdonosa lehetett, de ugyanilyen könnyen egy kést is kaphatott a hátába. Philip még sohasem járt itt, de felismerte a környéket. – Különös hely az újévi fogadalomhoz. Adrianne betűrte a haját a vidrasapka alá. – Nem maradunk sokáig – mondta a sofőrnek, aki bólintott, és erősen remélte, hogy Adrianne igazat beszél. A vízelvezető csatornát eltömte a szemét: egy üres üvegcse, melyben minden bizonnyal cracket árultak, néhány használt óvszer és üvegcserép. Miközben Adrianne kezét fogva kikerülte a halmot, Philip dühe egyre nőtt. – Mi a fenét keresünk itt? Már a cipődért is elvágják a torkod, nem beszélve a vidrabundáról. – Ez a legmelegebb ruhám – kotorászott a táskájában kulcs után Adrianne. – Ne aggódj, a tömb legtöbb lakóját jól ismerem. – Ez legalább jó hír – fogta meg Adrianne kezét Philip, miközben elindultak felfelé a repedezett, csúszós lépcsőn. – Remélem, a karácsony tiszteletére nem látogatták meg őket távoli rokonok. Mi a franc ez? Adrianne kinyitott három zárat, majd belökte az ajtót. – Az enyém. Beléptek, és Philip becsukta maga mögött az ajtót, noha az a legkevésbé sem rekesztette ki a hideget. – Nem is említetted, hogy lakást bérelsz a nyomornegyedben. – Mert nem bérlem – sétáltak be a hatalmas, üres szobába. Philip észrevett néhány lyukat a padlóban, és kényelmetlenül feszengeni kezdett. Rögtön a patkányok jutottak eszébe. Két ablakot itt is bedeszkáztak, a többit vastag koszréteg borította. A beszivárgó fény éppolyan

mocskos volt, mint a falak, melyekre egy helyi művész szexuális pozitúrákat rajzolt, majd ellátta őket néhány keresetlen magyarázattal. Az egyik sarokban néhány doboz és rozoga asztal állt. – Régen motelnek használták – magyarázta Adrianne. Léptei visszhangot vertek az üres helyiségben. – Az emeletre is szívesen felvinnélek, hogy megmutassam a szobákat, de néhány hónapja leszakadt a lépcső. – Még szerencse. – Tizenkét szoba van minden emeleten. A vízvezeték romokban hever, és a villanyvezeték is cserére szorul. Természetesen új kazán is kell. – Kell? De miért? A francba! – söpört ki Philip egy pókhálót az arcából. – Addy, ha be akarsz szállni a szállodaiparba, azt ajánlom, gondold át. A takarítás és a féregirtás önmagában elvisz egy milliót. – Másfélmillióra becsülöm a teljes felújítás költségeit, a felszerelés és a személyzet újabb egymillió. A legjobbat akarom. – A legjobbak mérföldekre dolgoznak innen. A Waldorf-ban – rágcsálás hallatszott a közeli fal mögül. – Ki nem állhatom az egereket. – Lehet, hogy patkányok. – Rendben, akkor patkányok. Szeretlek, Addy – szedett ki még néhány pókhálót a hajából Philip –, és ha te akarsz lenni St. John-ék konkurenciája, miután visszavonulsz, hát jó. Legyél. Viszont ennél jobban is csinálhatnánk. – Nem szállodának szánom, hanem kórháznak. Ez lesz a Phoebe Spring Kórház. A megerőszakolt nők a legjobb kezelést fogják itt kapni. Amikor elkészül, akár harminc anya is beköltözhet ideiglenesen a gyerekével, akiket elűztek otthonról. – Addy... Adrianne egyetlen fejmozdulattal elhallgattatta. Szemében soha nem látott szenvedély lángolt. – Tudod te egyáltalán, milyen érzés, amikor az embernek nincs hová mennie? Amikor azért kell együtt élned valakivel, mert nem maradt más választásod, és fogalmad sincs, mihez kezdhetnél, mert a hosszú évek alatt csaknem hozzászoktál a veréshez és a megaláztatáshoz? Olyannyira, hogy már magad is elhiszed: azért kapod, mert megérdemled? Philip-nek ezúttal nem jutott eszébe könnyed, megnyugtató válasz. – Nem, nem tudom. – Én már láttam ilyen asszonyokat és gyerekeket. Nemcsak a testük volt összetörve, Philip, de a lelkük, a szívük is. Nem mindegyikük szegény vagy tanulatlan, de úgy érzik, tehetetlenek, és számukra nincs remény: ez a közös bennük – fordult el egy pillanatra. Az érzelmei magukkal ragadták, de azt akarta, hogy Philip lássa a dolog gyakorlati oldalát is. – A bentlakókon kívül még legalább harminc bejáró beteget tudunk majd kezelni. Ha terjeszkedünk, akkor kétszer annyit. A személyzetben az orvosok mellett önkéntesek is lesznek, a képességeinek megfelelő fizetéssel. Senkitől sem tagadjuk meg a kezelést. A szél befújt az ablakrésen, és bebújt a padló alá. Egy siralmas házban álltak egy siralmas környéken. Philip magában azt kívánta, bárcsak sarkon fordulhatna, de – akárcsak Adrianne – ő is tisztán látta a jövőt. – Mióta tervezed ezt? – Fél éve vettem meg az épületet, de az ötlet már korábban megszületett – vágott keresztül Adrianne a szobán. Léptei ismét visszhangot vertek. A feje fölött hatalmas folt éktelenkedett a plafonon, és mállott a vakolat. – A nyakláncot magam miatt kell ellopnom. Az indítékom teljes mértékben az önzésből fakad. – Komolyan? – Igen – fordult vissza Adrianne. – Nem kell magasztalnod sem a tetteimet, sem engem, Philip. Ez nem más, mint bosszú. Viszont ha megcsináltam, akkor valóban vége. Nem akarom folytatni. Nincs rá szükségem. Abdu vissza fogja vásárolni a nyakéket, méghozzá borsos áron – sötétedett el Adrianne tekintete. – Ötmillió amerikai dollárért. Tudom, ez csak töredéke a valódi értékének, mind anyagilag, mind érzelmileg, de ennyi elég. Elég, hogy felszereljem belőle ezt a kórházat, visszaszerezzem az anyám méltóságát, és gazdagon vonuljak vissza. Mindháromra szükségem van. Tíz éve készülök erre, és nincs semmi, amivel megállíthatsz. Philip zsebre vágta a kezét. – Miből gondolod, hogy az apád fizetni fog? Még ha sikerül is megszerezned az ékszert, és kijutni vele Jaquir-ból, nincs más dolga, csak értesítenie kell a megfelelő hatóságokat. – És ismerje el a nyilvánosság előtt, hogy megsértette a törvényt, amikor nem adta oda az anyámnak? – húzta mosolyra a száját Adrianne. – Ismerje el, hogy lóvá tette egy nő, és szégyent hozott Jaquir uralkodóházára? Lehet, hogy meg akar szégyeníteni, talán még holtan is szívesen látna, de ennél a büszkesége, valamint a Nap és a Hold jóval többet ér neki. – Elképzelhető, hogy megtalálja a módját, és mindet megszerzi. Adrianne megborzongott. – Hideg van itt. Menjünk haza. Philip végig hallgatott az úton. Még mindig maga előtt látta, hogyan nézett Adrianne a mocskos falakra. Egyből felfogta, miért mutatta meg neki, és mi vette rá, hogy meséljen a terveiről, így azt is a tudtára hozta, amit szavakkal nem lehet. Valóban nem állhat az útjába. Egyvalamit viszont megtehet. A múltban minden egyes

döntését valamiképp a saját jóléte motiválta. Ezt nem bánta meg, és soha nem is fogja. Abban viszont csak reménykedett, hogy az elkövetkező, puszta önzésből meghozott döntését sem kell majd megbánnia. Amint becsukódott mögöttük Adrianne lakásának az ajtaja, azonnal munkához látott. – Sikerült megszerezned a palota tervrajzát? – Természetesen. – A biztonsági rendszer leírását, az őrség beosztását? Kidolgoztad a lehetséges behatolási útvonalakat? Adrianne kibújt a bundájából. Pólója összegyűrődött a derekánál. – Jól végzem a munkám. – Mutasd meg. Adrianne a sapkáját is levette és megrázta a haját. – Mire fel? Nincs szükségem tanácsadóra. – Egyetlen melóba sem szállok be, amíg nem tudok meg mindent, amit lehet. Az ebédlőasztalra kipakolhatsz. – Miről beszélsz? – Szerintem egyértelmű – söpörte le az olvadó havat a kabátjáról Philip. – Elkísérlek. – Nem! – mélyesztette bele az ujjait Philip karjába Adrianne, mielőtt a férfi továbbment a következő szobába. – Nem, nem kísérsz el sehová! – Biztosítalak, hogy ki tudod majd fizetni a tiszteletdíjam. – Ez nem vicc. Egyedül szoktam dolgozni. Mindig is egyedül dolgoztam. Philip lefejtette magáról Adrianne kezét, és finoman megcsókolta. – Ordít az egoizmusod, darling. – Hagyd abba! – rántotta el Adrianne a kezét, és felszaladt a lépcsőn. – Én a fél életemet az akció megtervezésével töltöttem. Ismerem az országot, a kultúrát, és tudom, mit kockáztatok. Ez az én álmom, Philip, az én életem. Nem akarom, hogy velem gyere. Nem akarom, hogy esetleg az én lelkemen száradjon a halálod. Philip leheveredett az ágyra, és kinyújtózott. – Édes kislányom, én már akkor álkulccsal jártam, amikor te még babáztál. Még meg sem vetted az első melltartódat, amikor én már elloptam az első milliómat. Lehetsz jó, Addy, lehetsz nagyon jó, de még akkor sem leszel feleakkora remek tolvaj, mint én. – Öntelt, önző gazember! – pördült meg Adrianne, és szembenézett Philip-pel, a férfi legnagyobb örömére. – Talán még jobb is vagyok, mint te voltál a fénykorodban. Ráadásul nem kertészkedéssel töltöttem az elmúlt öt évet. Philip csak mosolygott. – Engem sohasem kaptak el. – Mint ahogy engem sem – és amikor Philip még szélesebben vigyorgott, elkáromkodta magát, és ismét megpördült. – Az egészen más. Egészen addig csak gyanakodtál, amíg el nem mondtam neked mindent. – Dühös voltál, éppen ezért gondatlan, amikor betörtél a szobámba, hogy visszaszerezd a nyakláncod. Hagytad, hogy az érzelmeid vezessenek. Márpedig a bosszú a legerősebb emberi érzelmek egyike. Egyedül nem mehetsz Jaquir-ba. – Te már visszavonultál. Philip kézbe vett egy arckrémes tégelyt, lecsavarta a tetejét, és beleszagolt. – Egy időre felhagytam a játékkal. Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy nem vágyom-e egy hatalmas, mindent elsöprő munkára – állította vissza a tégelyt a helyére, és a feje alá tette a kezét. – Úgy döntöttem, hogy ez lesz az. – Ez a munka az enyém. Keress magadnak másikat! – Vagy együtt megyünk Jaquir-ba, vagy sehogy. Csak annyit kell tennem, hogy felemelem a telefont. Ismerek egy embert London-ban, aki alig várja, hogy találkozzon veled. – Megtennéd? – rogyott le Adrianne az ágy szélére. – Mindazok után, amit elmondtam neked? – Bármit megteszek, amit meg kell tennem – rántotta magához villámgyorsan Philip. Adrianne már meg is feledkezett arról, mennyire fürge. – Szerelmes vagyok beléd. Számomra ez az első. Nem akarlak elveszíteni. Talán már akkor is rád gondoltam, amikor rendbe hoztam magamnak azt a vidéki házat. Kerül, amibe kerül, de a tavaszt ott fogod tölteni velem. – Akkor tavasszal majd meglátogatlak – markolt bele kétségbeesetten Philip pulóverébe Adrianne. – A szavamat adom rá. Azt viszont nem bírnám elviselni, ha bármi bajod esne. Philip összevonta a szemöldökét, és még erősebben szorította Adrianne karját. – Miért? Adrianne megrázta a fejét, és igyekezett távolabb húzódni tőle. Philip először próbálta visszatartani, majd engedett. – Rendben, ez még várhat. Hallgass meg! Egyszerűen nincs más választásod. Vagy elkísérlek, vagy egyáltalán nem mégy sehová. Próbálom megérteni, miért olyan fontos ez neked, miért nem hagyod az egészet a fenébe. Neked viszont azt kell megértened, hogy nekem éppen olyan fontos. Amikor elengedte, Adrianne visszaült az ágy szélére. Most éppen olyannak látta Philip-et, mint amikor először összefutottak a ködben. Első alkalommal simogatta meg az arcát úgy, hogy a férfi nem kérte rá.

– Javíthatatlanul romantikus vagy, Philip. – Nekem is úgy tűnik. – Hozom a terveket. A papírokat Adrianne ebédlőasztalára terítették. A lány a hagyományokat követve rendezte be a lakását: Chippendale, Waterford, ír vászonterítő. Az egyik lazacvörös falon Maxfield Parrish sellője függött. Amikor Philip észrevette, azonnal tudta, hogy Adrianne sokkal romantikusabb lélek annál, mint amennyit hajlandó beismerni. Philip alaposan kikérdezte, néha visszakérdezett egy-egy részletre, s odakint szakadatlanul hullott a hó. Amikor beköszöntött a korai alkony, felkapcsolták a villanyt, és megmelegítették a maradék kávét. A papíroktól, tervrajzoktól, és az időnként használatba vett számológéptől olyan hangulat alakult ki, mint valami üzleti tárgyaláson. Philip bekapott egy falat szendvicset, és buzgón jegyzetelt. – Honnan tudod, hogy nem modernizálták a biztonsági rendszert? – Még mindig vannak belső kapcsolataim – húzta el az orrát Adrianne. A kávét megkeserítette a csésze aljára ülepedett zacc. – Unokatestvérek, nagynénik. Amikor Abdu fia... – Az öcséd? – Abdu fia – ismételte meg Adrianne, mert nem akart érzelmekkel telve gondolni rá. Túlságosan facsarta a szívét a kisfiú emléke, és az, hogy mennyire szerette. – Találkoztunk, amikor beiratkozott a kaliforniai egyetemre. Mint mindenki az uralkodóházból, aki sok időt töltött külföldön, Fahid is nagyon haladónak és amerikainak tartja magát. Legalábbis amíg Levis-ben jár és Porchét vezet. Azt akarta, hogy Abdu változtasson a politikáján, és frissítse fel a kultúrájukat. Elpanaszolta, hogy a palota még mindig olyan, mint amilyennek évszázadokkal ezelőtt felépítették. Az őrök is fegyvert hordanak, noha ez a modern elektronikus riasztórendszerek mellett teljesen felesleges lenne. – Ez a látszat. – Igen. Az őrök és palota elhelyezkedése elég ahhoz, hogy a biztonság illúzióját keltse. Különösen úgy, hogy Jaquir-ban nem akad senki, aki próbára tenné a védelmét. Ezen az oldalon bástyák és lőrések védik, a másikon a tenger. Éppen ezért nehéz észrevétlenül megközelíteni. – Ismételd meg, amit a páncélteremről mondtál – mutatott a térkép egy pontjára Philip. – Több mint százéves. Légmentesen zárt és hangszigetelt. Nem sokkal a századfordulót követően az uralkodót megcsalta az egyik felesége, és büntetésül ide zárták. Lassan, kínok között halt meg. Megfulladt a halomban álló ékkövek között. Egyszer hallottam, hogy valaki kincseskamrának nevezte, de többnyire csak Berina kriptájaként emlegetik – dörzsölte meg fáradtan a szemét Adrianne. – A második világháborút követőén felújították az ajtaját. Három zár van rajta: kettő számkombinációval nyílik, egy pedig hagyományosan, kulccsal, melyet mindig Jaquir uralkodója tart magánál. Ez hatalmának egyik jelképe. Akkor nyitja és zárja az ajtót, amikor csak akarja. – A riasztó? Adrianne sóhajtva tolta odébb az üres csészét. – A hetvenes években szerelték fel, amikor az olajárrobbanás Jaquir-ba és a Közel-Keletre csalta a hitetleneket. – Hitetleneket? Adrianne észre sem vette, mennyire szórakoztatja Philip-et ez az elnevezés. – Főleg amerikai üzletembereket. Mint a legtöbb arab országban, itt is lenézték és kihasználták őket. Viszont az olaj kitermeléséhez nagy szükség volt a technológiára, amit magukkal hoztak. Áradt a pénz, és néhány terület komoly fellendülésnek indult. Távvezetékek, modern utak épültek, javult az oktatás és az orvosi ellátás minősége. Ennek ellenére sohasem bíztak meg az idegenekben. A riasztót is azért szerelték fel, nehogy ellenőrizetlenül kószáljanak a palotában, vagy valamelyik szolga összebarátkozzon velük. Ennek ellenére elsősorban még mindig az őrök jelentik a biztonságot, noha a páncélterem is kapott egy riasztót – tolta Philip orra elé a műszaki leírást. – Nagyon egyszerű. Mondhatni primitív. A vezetéket itt és itt lehet biztonságosan átvágni – mutatta. – Azért döntöttem a vágás mellet, mert a rablás végeztével kell egy kis idő, amíg elhagyom az országot. – Ezzel csak azt éred el, hogy nem szólal meg a riasztó, amikor kinyitod a zárat, de mi történik, ha az ajtót is kinyitod? – Készítettem egy távirányítót a tartalék rendszerhez. Nagyon hasonlít a tévék távirányítójához. Közel egy évig tartott, amíg tökéletesítettem. – Biztos vagy benne, hogy működik? – Bransworth-éknál is ezt használtam – mosolygott Adrianne. – Mindig is az elektronika volt a specialitásom. – Észrevettem. – A segítségével akár százhúsz láb távolságból is ki tudom iktatni a rendszert. Az emberekkel viszont már sokkal több lesz a gond. A palotán belül mindenfelé őrök cirkálnak, és csak akkor lesz fogalmam a beosztásukról és az útvonalukról, ha már bejutottam. – Biztonsági kamerák? – Egy sincs. Abdu irtózik a kameráktól.

– És ez micsoda? – Egy ősi alagút, amely a háremet köti össze a király szobájával. A nők úgy látogathatták meg a királyt, hogy senki sem vette észre őket. – Még mindig használják? – Lehetséges. Elképzelhető. Miért? – Csak számba veszem a lehetséges menekülési útvonalakat. Milyen magasan van ez az ablak? – Hatvan-, esetleg hetvenlábnyira a földtől. Alatta sziklák és a tenger. – A hárem sokkal jobban tetszik. – Igen, csakhogy ha ott kapnak el, azonnal kiherélnek – közölte rezzenéstelen arccal Adrianne, és Philip kezébe nyomott egy könyvet. – Ebben mindent megtalálsz, amit az országról és a helyi szokásokról érdemes tudni. Remek munka. Jobb, ha elolvasod, mielőtt egy sötét cellában találod magad, mert hozzáértél egy nő karjához a bazárban, vagy véletlenül rossz kérdést tettél fel valakinek. – Nagyon szépen köszönöm. – Ezt a világot sohasem fogod megérteni, Philip. Én odabent leszek, és még fogalmam sincs, hogyan fogom tudatni veled, hogy végeztem. – Ha azt hiszed, hogy csak lógatom a lábam egy elviselhetetlenül fülledt hotelben, miközben te a hercegnőt játszod a palotában, akkor nagyon tévedsz. Veled tartok. Adrianne visszaült az asztal mellé, és a könyvre mutatott. – Komolyan mondtam, hogy olvasd el. Miután megérkeztünk Jaquir-ba, még csak nem is szólhatsz hozzám, nemhogy elkísérj a palotába. Így szól a törvény. Nő vagyok, így tilos férfiakkal beszélgetnem, ha azok nem tartoznak a családomhoz. Kivéve, ha férjhez megyek, mert akkor a férjem családjával is szóba állhatok. – Meg kell találnunk a módját, hogy megkerüljük ezt a törvényt – pörgette végig Philip a könyvet. – Mondjuk, harcold ki, hogy meghívjanak a palotába. – Nem igazán leszek olyan helyzetben, hogy szívességet kérjek Abdu-tól. Be kell engednie, különben szégyent hoz a saját fejére, de egyetlen kívánságomat sem fogja teljesíteni. – Akkor házasodjunk össze. – Ne legyél nevetséges! – pattant fel Adrianne, és kezében a kávéskannával kiviharzott a konyhába. – Ugye, ezzel csak azt akarod mondani, hogy elhalasztjuk? – követte Philip, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, mert a szendvicsnél valamivel tartalmasabb ételre vágyott. – Szeretném, ha előtte megismernéd az anyámat. – Én sohasem fogok férjhez menni – öntötte ki a zaccot a szemetesbe Adrianne. – Rendben, akkor bűnben élünk, amíg meg nem születik az első gyerek, de most térjünk vissza a munkához – húzott ki egy doboz fagylaltot a mélyhűtőből. Még kanalat is talált a csomagolásban. – Mi a helyzet akkor, ha eljegyezzük egymást... csak azért, hogy Abdu-t félrevezessük – tette hozzá sietve, mielőtt Adrianne vitatkozni kezdett vele. – Nem fogjuk csak azért eljegyezni egymást, hogy bárkit is megtévesszünk. – Azért gondolj bele. Ennek van értelme. Azért térsz vissza Jaquir-ba, hogy házasságkötés előtt kibékülj az apáddal. Hogy hihetőbb legyen, azt is mondhatjuk, én ragaszkodtam hozzá. Szívesen játszom az arrogáns hímsovinisztát. – Tudom. Egész jól megy – ennek ellenére Adrianne elgondolkodott. Közben kivette Philip kezéből a fagylaltot, és megkóstolta. – Szerintem beválna. Talán még előnyt is tudnánk kovácsolni belőle. Abdu arra kérne, maradj a palotában, hogy alaposan megismerjen. Ráadásul így talán még a hasznodat is venném. – Nagyon szépen köszönöm – nyomta bele Adrianne orrát a fagylaltos dobozba Philip. – Tudod, mit? Gyakorold az engedelmes, hallgatag feleség szerepét, és ülj meg nyugodtan a sarokban, amíg elintézek egy-két telefont. – Inkább megeszem az East Side összes csótányát. – Ha ezt akarod... de nem árthat, ha kipróbálod az engedelmes bólogatást, és azt, hogy két lépéssel lemaradva követed a jegyesed. – Nem akarok két hétnél többet ott tölteni – törölte le a fagylaltot az orráról Adrianne. – Ezért jobban teszed, ha nem szoksz túlságosan hozzá. – Megteszem, ami tőlem telik. – Kit akarsz felhívni? – Megpiszkálom a kapcsolataimat, és szerzek egy jaquir-i vízumot. Utána gondoskodom róla, hogy az eljegyzésünk hírét gyorsan világgá kürtölje a sajtó. Álcáznunk kell magunkat, fenség. – Így sem leszek a feleséged, Philip. – Helyes – indult Philip kifelé, majd visszafordult. – Még valami. Mire számíthatok, ha rajtakapnak Jaquirban, hogy szeretkezem veled? – A legkevesebb, hogy megkorbácsolnak, de valószínűbb, hogy mindkettőnket lefejeznek. – Hmm. Érdemes elgondolkodni rajta. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Adrianne megcsóválta a fejét, majd lepillantott a kezében tartott kannára. A kávé helyett hirtelen megkívánt egy italt. Valami erősét.

Huszonkettedik fejezet Tizenhét év hosszú idő. Különösen terveket szőni és dédelgetni a gyűlöletet. Alattuk terült el a Földközitenger zafírkék vize. Csupán néhány felhőpamacs és Ciprus sötét sziklái zavarták meg a látványt. Már csaknem elérték Jaquir-t, a várakozás a végéhez közeledett. Magángéppel repültek. Adrianne hátradőlt. Mellette a kényelmes ülésen Philip szundikált. Zakóját, nyakkendőjét, még a cipőjét is levette, és kényelmesen kinyújtózkodva élvezte utazásuk utolsó szakaszát. Adrianne viszont felöltözve és tökéletesen éberen számlálta a múló másodperceket. Miután elindultak Párizsból, kétségbeesetten szeretkeztek. Vagy talán csak Adrianne volt kétségbeesett. Szükségét érezte a vad, lélektelen együttlétnek, melyben test a testhez ér, mint ahogy nagyon vágyott az utána következő megnyugvásra is. Szinte egész életét ennek a hazatérésnek szentelte. Most, hogy az évek percekké zsugorodtak, félni kezdett, ám ezt még önmagának sem tudta megmagyarázni, hát még Philip-nek. Nem izzadt a tenyere, és fémes ízt sem érzett a szájában. Bizonytalanul sajgott a gyomra, és égett a szeme. Gyermekként egyszerre szerette az apját és rettegett tőle. Még mindig ezt a képet őrizte. Egy jóképű, sportos férfi élt az emlékezetében, aki sohasem mosolygott, de nagyon szép volt a keze. Két évtizeden keresztül nyugati törvények, nyugati hagyományok és nyugati hit szerint élt. Soha egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy minden ízében nyugati nő, azonban hiába fojtotta el ilyen hosszan, mégiscsak beduin vér csörgedezett az ereiben, és tartott tőle, hogy ez a vér nem kívánt érzelmeket vált ki belőle. Mivé válik majd, ha visszatér Jaquir-ba, beköltözik az apja palotájába, igyekszik követni a Korán és a férfiak által kőbe vésett hagyományok előírásait? Még a börtöntől vagy a haláltól sem retteget annyira, mint attól, hogy elveszíti a személyiségét. Ez a rettegés akadályozta meg abban, hogy bármit is ígérjen Philip-nek. Megakadályozta, hogy kimondja azt a szót, amely oly könnyedén jön más nők szájára. Szerette Philip-et, de nem kedves, költői szavakkal. A szerelem kétélű fegyver. Rengeteg nőt elgyengített már, akik végül feladták a vágyaikat valaki másnak a vágyaiért cserében. A repülőgép ereszkedni kezdett. A tenger látszólag rohant feléjük. Adrianne idegesen rázta meg Philip vállát. – Készülődnöm kell. Nemsokára leszállunk. Philip egyetlen szempillantás alatt felébredt, és azonnal megérezte Adrianne hangján, mennyire feszült. – Még meggondolhatod magad. – Nem. Nem gondolhatom meg – állt fel Adrianne, átvágott az ülések közti keskeny folyosón, és elővette a táskáját. – Ne felejtsd el, miután kiszálltunk, már külön kocsival megyünk a terminálhoz, elintézni a vámvizsgálatot – kötötte beszéd közben szorosan össze a haját. – Lehet, hogy megalázó lesz, de elképzelhető, hogy Abdu befolyása tompítja az élét. Csak a palotában fogunk ismét találkozni. A palotán kívül minden tilos. Odabent lazábbak a szabályok, mivel félvér vagyok, és amúgy is össze akarok házasodni egy nyugati férfival. Viszont megkérlek, semmilyen körülmények között ne közelíts hozzám, és ne is szólíts meg. Én foglak keresni, ha eljön az ideje. – Negyvennyolc órát kapsz – kötötte meg Philip a nyakkendőjét, miközben figyelte, ahogy Adrianne bebújik a fekete abaayába, amely nyaktól lefelé eltakarta a testét, akár egy krumpliszsák. Csak a feje látszott ki. Pontosan úgy festett, mint a többi mohamedán nő. – Ha addig nem találod meg a módját, hogy beszéljünk, megkereslek. – És ha csak kitoloncolnak, akkor elmondhatod, hogy olcsón megúsztad a kalandot – bajlódott Adrianne a fátylával, majd ahelyett, hogy felkötötte volna, az ujjára csavarta. Philip az öltönyében igazi angolnak, vagyis idegennek látszott. Adrianne-nek megdobbant a szíve, és egy pillanatra még a torkát szorongató félelemről is megfeledkezett. Alattuk egyre nőtt az öböl. – Ebben a kérdésben meg kell bíznod bennem, Philip. Nem akarok két hétnél többet Jaquir-ban tölteni, és amikor elmegyek, szeretném, ha nálam lenne a nyaklánc. – Nálunk lenne. – Rendben, akkor nálunk lenne – várta meg halvány mosollyal, amíg Philip belelép a cipőjébe. – Csak igyekezz meggyőzni Abdu-t, hogy tökéletes férj leszel. Ja, és ha szóba kerül a menyasszony ára, akkor alkudozz! Philip közelebb lépett Adrianne-hez, és megfogta mindkét kezét. Érezte, hogy nem remeg, de hideg. – Szerinted mennyit érsz? – Egymillió elég jó kiindulási alap. – Egymillió micsoda? Philip megkönnyebbülten hallotta, hogy Adrianne még tud nevetni. A lány visszaült a helyére, és bekapcsolta a biztonsági övet. – Font sterling. Felér egy sértéssel, ha kevesebbet kínálsz. – Ebben az esetben kezdjük ezzel – húzott elő egy dobozt a zsebéből Philip. Amikor Adrianne megpillantotta a gyémántgyűrűt, visszahúzta a kezét, de Philip egyszerűen megfogta, és felhúzta a középső ujjára. Pontosan erre

a reakcióra számított a lány részéről, ezért várt a legutolsó pillanatig. Így nem maradt ideje vitatkozni. – Már ezt is beleszámolhatod, ha akarod. Az öt karátnál is nehezebb tiszta, fehér tüzű kőről Adrianne úgy vélte, biztosan orosz. Mint a legszebb kövek, ez is egyszerre tűnt szenvedélyesnek és közömbösnek. Fekete abaayá előtt is fényesen ragyogott... és Adrianne hirtelen elkezdett többre vágyni, mint amennyit ígért. – Sokba kerül neked ez a csalás. – Az ékszerész biztosított, hogy boldogan visszavásárolja. Ezt hallva Adrianne felkapta a fejét, és mielőtt Philip szája az ajkához ért volna, még észrevette, milyen szélesen vigyorog. A csókból is áradt a tűz. A gép földet ért. Adrianne egy percre szívesen megfeledkezett volna az egész világról, az ujján csillogó ígéretes gyűrűt és a mellette ülő férfit kivéve. – Én megyek előre – vett egy mély lélegzetet Adrianne, és kikapcsolta a biztonsági övét. – Vigyázz magadra, Philip. Nem akarom, hogy a te véred is a Napon és a Holdon száradjon. – Két héten belül randevúzunk Párizsban. Csak te, én és egy üveg pezsgő. – Méghozzá a legnagyobb palack pezsgő – takarta el Adrianne az arcát. Sok minden megváltozott. Adrianne-t még úgy is megdöbbentette a csillogó acélból és üvegből emelt épületek, vagy a tükörsima úton hömpölygő forgalom látványa, hogy tudta: a hetvenes években, az olajárrobbanás idején a Nyugat megtalálta az országba bevezető utat. Amikor megszökött innen, Karifának, Jaquir fővárosának a legmagasabb épülete a víztorony volt. Most viszont eltörpült az irodaházak és szállodák mellett. Viszont a modern utak és épületek ellenére elfogta az érzés, hogy Allah kívánságára a város egyetlen szempillantás alatt elsüllyedne a sivatagban. A sztrádán hatalmas Mercedes kamionok száguldottak, a kikötőt zsúfolásig megtöltötték a teherhajók, és türelmesen várták, hogy végre odaférjenek a dokkokhoz. Adrianne tisztában volt vele, hogy Jaquir politikai helyzete meglehetősen ingatag. Minden ügyességét és ravaszságát latba kellett vetnie, nem is beszélve a pénzről, hogy megbékítse nyughatatlan szomszédjait Keleten, és feszült támogatóit Nyugaton. A határ közelében háború dúlt, de Jaquir, legalábbis a felszínen, semlegesnek mutatta magát. Ellenben sok minden a régi maradt. Miközben a város felé hajtottak, Adrianne látta, hogy a modern utak és épületek, a Nyugatról érkezett befektetők minden törekvése ellenére Jaquir továbbra is az maradt, ami lenni akart. A repülőtéren nők cipelték a csomagokat, és csak azon az ajtón mehettek be, amely fölé kiírták, hogy NŐK ÉS GYEREKEK, és csak férfiak kíséretében mozoghattak, akik állandóan parancsolgattak nekik. Miután Amerikában élt, ezt éppen úgy feltűnőnek találta, akár a kék eget ostromló minareteket. A déli ima már véget érte, így a boltokat nyitva találta. Nem engedte le a kocsi ablakát, mégis szinte hallotta a tömeg morajlását, az arab nyelv ritmusát és a rózsafüzérek csörgését. A nők a városban is csoportosan, férfiak felügyelete alatt közlekedtek. A sok festett szakállú matawain éles szemmel ügyelt a vallás előírásainak a betartására. Adrianne a limuzin sötétített ablaka mögött egy nyugati nő kiváltságait élvezte. Még az inge ujját is feltűrhette, hogy szabadon hagyja a karját. Nem. Lehet, hogy elérkezett a huszadik század utolsó évtizede, de Jaquir vajmi keveset változott. Az utat datolyapálmák szegélyezték. Rengeteg Mercedes, Rolls-Royce és limuzin parkolt a járda mellett. A Dior-üzletháznak két bejárata volt, egy a férfiaknak és egy a nőknek. Az egyik kirakatban drágakövek csillogtak a nap tüzében. Előtte poros szamarat vezetett egy fehér kattant és szakadt szandált viselő férfi. Ezen a környéken a házak nagy részét sárból tapasztották, és nem álltak jobban ellen az időnek, mint a sivatag homokja. A falakra felfutott a sok virág. Minden ablakot zsalu takart, hogy elrejtse az odabent élő asszonyokat – nem azért, mert olyan felbecsülhetetlen értéket képviselnek, hogy vigyázni kell rájuk, gondolta Adrianne, hanem azért, nehogy áldozatul essenek saját ellenőrizhetetlen szexuális vágyaiknak. A házak elé terített vörös szőnyegen turbános, kaftános férfiak ették a szendvicseiket. Shwarma. Különös, hogy milyen élénken emlékszem a fűszeres sült bárány ízére, gondolta Adrianne. A limuzin áthajtott a bazáron, és nekivágott a kaptatónak. Errefelé sokkal elegánsabb házak álltak. Néhánynak még fű is nőtt a kertjében, ami igazi luxusnak számított. Adrianne úgy emlékezett, egyszer járt az egyikben. Zöld teát ivott egy félhomályos szobában, miközben selyemsuhogás és tömjénfüst töltötte be a levegőt. Áthajtottak a palota kapuján, el az őrök sötét, kifejezéstelen tekintete előtt. Itt sem változott semmi, noha gyermeki képzelete sokkal hatalmasabbnak vélte a helyet, mintsem az a valóságban volt. Az éles, kora délutáni napsütésben fényesen ragyogott a stukkóval díszített, fehér fal és a zöld cseréptető, csillogott a sok elfüggönyözött ablak. Egy minaret is tartozott a palotához, de Allah előtti tiszteletből nem emelkedett a város mecsetje fölé. Az épületet egy felkelés vagy idegen támadás ellen remekül lehetett védeni. Hátulról hallatszott a tenger morajlása. A buján zöldellő kert sok mindent eltakart a bámész szemek elől, különösen az itt élő nőket. Habár itt is külön ajtót készítettek a nőknek, a limuzin sofőrje inkább a kertkapun hajtott be. Adrianne finoman felvonta a szemöldökét. Ezek szerint el akarják vinni a hárembe, mielőtt találkozna Abdu-val. Talán így a legjobb. Megvárta, amíg a sofőr kinyitotta neki az ajtót, de nem nyújtotta a kezét, hogy kisegítse, habár Adrianne biztosra vette, hogy nem más, mint egy távoli rokona. A tekintetét is óvatosan félrefordította. Adrianne felemelte

a ruhája szegélyét, és kilépett a fullasztó hőségbe. Egyetlen pillantást sem vetett hátra, hagyta, hogy bevezessék a kapun. A szökőkút, melyet az apja az anyjának építtetett, még mindig csobogott. Egy mesterséges tavacskát táplált a vize, ahol a pontyok férfikar hosszúságúra nőttek. A partján virágok bólogattak. A rejtekajtó feltárult, mielőtt odaértek elé. Adrianne belépett. Látta a feketébe öltözött szolgákat, és érezte a nők illatát. Egyre több és több gyermekkori emlék jutott az eszébe. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, végre megtette, amire már azóta vágyott, hogy elhagyták a repülőteret: levette a fátylát. – Adrianne – lépett ki egy nő a tompa fénybe. Piros flitteres ruhát viselt, amely leginkább egy tizenkilencedik századi bálhoz illett, és erős pézsmaillatot árasztott. – Isten hozott itthon – puszilta meg jobbról és balról az arcát, ahogy a hagyomány megkívánta. – Még kislány voltál, amikor utoljára láttalak. Latifa vagyok, a nénikéd. Fahir felesége. Adrianne viszonozta az üdvözlést. – Emlékszem rád, Latifa néni. Találkoztam Duja-val. Jól érzi magát és boldog. Üdvözletét küldi nektek, és tiszteletét az apánk felé. Latifa bólintott. Annak ellenére, hogy Adrianne felette állt a rangsorban, neki már öt életerős fia született, ezért megbecsülés és irigység övezte a háremben. – Gyere, és igyál egy kis frissítőt. A többiek is üdvözölni akarnak. Itt sem változott semmi. Adrianne orrát megcsapta az aromás kávé és az illatszerek szaga, melybe némi tömjénfüst vegyült. A hosszú asztalt arannyal szegett fehér abrosz takarta, és ugyanolyan színpompás ételekkel rakták tele, mint amilyen ruhát a nők viseltek. Gyönggyel és flitterrel kivarrt selyem, szatén, és a fullasztó hőség dacára bársony takarta a testüket. Nem beszélve a ragyogó ékszerekről. Miközben a hagyományok szerint üdvözölték egymást, megcsendültek a karkötők, és susogott a csipke. Adrianne megpuszilta Abdu második feleségének az arcát, aki régen oly sok bánatot okozott Phoebe-nek, de már egyáltalán nem neheztelt rá. Egy nőnek kötelessége engedelmeskedni a parancsoknak. Ezt megerősíteni látszott, hogy a negyvennél is idősebb Leiha a nyolcadik gyerekét várta. Találkozott rég nem látott unokatestvéreivel, és számos alacsonyabb rangú hercegnővel. Egyesek rövidre vágták vagy begöndörítették a hajukat, de csak a saját szórakoztatásukra, mint ahogy színpompás ruhájukat is csak egymásnak mutogathatták, mint gyerekek a legújabb játékszereiket. Ott volt Sara, Abdu utolsó felesége, egy apró termetű, hatalmas szemű, tizenhat éves lány, aki máris gyermeket várt. Nagyjából akkor eshetett teherbe, mint Leiha, és az ékszerei is ugyanolyan fényesen ragyogtak. Ez a törvény. Egy férfinek akár négy felesége is lehet, de csak akkor, ha mindegyikkel egyenlően bánik. Phoebe viszont sohasem számított a többiekkel egyenlőnek. – Isten hozott – suttogta dallamos hangon Sara, de hallatszott, milyen nehezen ejti az angol szavakat. – Ő Yasmin hercegnő – tette egy tizenkét év körüli, kerek arcú kislány vállára a kezét Adrianne nénikéje, akinek a füléből hatalmas aranykarika csüngött. – A húgod. Erre nem számított. Tudta, hogy elkerülhetetlenül találkozni fog Abdu gyermekeivel, de nem hitte, hogy ugyanolyan szempár tekint vissza rá, mint a sajátja. Nem készült fel, milyen érzelmeket vált ki belőle, hogy találkozik egy ismeretlen rokonával. Boldogan hajolt le hozzá, és megpuszilta az arcát. – Isten hozott az apám házában. – Nagyon szépen beszélsz angolul. Yasmin felvonta a szemöldökét. A gesztus elárulta Adrianne-nek, hogy hamarosan már neki is fátylat kell viselnie. Nővé érett. – Iskolába járok, így a férjem majd nem vehet semmibe. – Értem – vette le Adrianne az abaayát, majd egy mozdulattal visszaparancsolta az előlépő szolgát, és saját kezűleg hajtotta össze. – Mesélj arról, hogy mit tanulsz. Yasmin egy igazi divatszakértő pillantásával mérte végig Adrianne egyszerű, fehér szoknyáját és blúzát. Duja egyszer becsempészett egy magazint Adrianne képével, így a kislány tisztában volt vele, milyen gyönyörű a nővére. Arra gondolt, kár, hogy nem valami vörös és csillogó ruhát öltött magára. – Először elviszlek a nagymamához. A többiek eközben már elkezdték a lakomát. Idebent az evés számított a legkedveltebb időtöltésnek. A beszélgetés most is a gyerekek és a vásárlás körül forgott. Az öregasszony egy csillogó, brokáttal bevont széken ült. Ráncai elmélyültek, de a haját még mindig ragyogóra festette. Gyűrűkkel díszített ujjait alig észrevehetően meggörbítette a reuma. Két szolga állt mellette, és legyezték. Csaknem húsz esztendő telt el az utolsó találkozásuk óta. Adrianne még csak nyolcéves volt, amikor elmenekült Jaquir-ból, de hirtelen minden az eszébe jutott. Váratlanul sírni kezdett, de olyan hevesen, hogy nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek. A szertartásos üdvözlés helyett az apja anyjának az ölébe borult. Adrianne a kemény szaténruhán keresztül is érezte, milyen vékonyak és törékenyek az öreg csontok. A nagyanyja bőre ugyanazt a fűszeres illatot árasztotta, mint régen. Érezte, hogy egy kéz simít végig a fején. A

Jaquir-ról őrzött legkedvesebb emlékei között első helyet foglalt el a nagyanyjával töltött idő, amikor az ölébe bújt, és hallgatta a kalózokról meg hercegekről szóló meséit. – Tudtam, hogy egyszer visszajössz – simogatta legjobban szeretett unokája fejét a hetvenéves Jiddah, miközben a legifjabbat is magához szorította. Élete során tizenkét gyereket szült, akinek a férje, Ahmed király rajta kívül nem vitt másik asszonyt a házhoz. – Zokogtam, amikor elmentél, és most is zokogok, hogy újra látlak. Adrianne a kézfejével törölgette a szemét, mint egy gyerek, majd felállt, hogy szertartásosan megcsókolja. – Nagyon hiányoztál, nagymama. Sokkal szebb vagy, mint ahogy emlékeztem rád. – Felnőtt nőként tértél vissza hozzám. Nagyon hasonlítasz az apádra. Adrianne teste megfeszült, de igyekezett mosolyogni. – Talán még a nagymamámra is. Jiddah visszamosolygott rá, miközben megvillant fehér fogsora. Nemrég csináltatta, és éppen olyan büszke volt rá, mint a nyakában csillogó smaragd nyakékre. – Talán – vette ki az egyik szolga kezéből a felé nyújtott teáscsészét. – Egy kis csokoládé az unokámnak. Még mindig szereted? – Igen – ült le Adrianne a nagyanyja lába előtti párnára. – Emlékszem, mindig marékszámra adtad az ezüstés piros papírba csomagolt csokoládét. Olyan sokáig tartott, mire kibontottam, hogy mindig megolvadt, de sohasem szidtál össze érte – és Adrianne látta, hogy a közönyösen mellettük álló Yasmin szemében mintha féltékeny szikrák csillannának. Gondolkodás nélkül feléje nyújtotta a kezét, és maga mellé húzta a párnára. – Nagymama még mindig szokott mesélni? – Igen – engedett fel némi tétovázás után Yasmin. – És te? Mesélsz nekem Amerikáról, és a férfiről, akihez hozzá akarsz menni? Adrianne mesélni kezdett. Közben fejét a nagyanyja térdén nyugtatta, és egy csésze zöld teát tartott a kezében. Kisvártatva rádöbbent, hogy önkéntelenül is arabul kezdett a történetbe. Ami a palotákat illeti, Philip inkább az európai építészetet kedvelte. Lenyűgözőnek találta az osztott ablakokat és a kortól sötétre színeződött fát. Itt viszont sötét volt, mintha a rácsok és redőnyök csapdába ejtenék a nap sugarait. Természetesen mindenütt látszott a gazdagság. A falon selyemdrapéria függött, és Ming korabeli vázák álltak a falmélyedésekben. A modern fürdőszobában aranycsapból ömlött a hideg és a meleg víz. Úgy vélte, csakis benne lehet a hiba, de született britként nem igazán tudta értékelni a rengeteg imaszőnyeget és a fátyolos szúnyoghálót az ablak előtt. A szobája a kertre nézett, amit teljesen rendben valónak talált. A hőség ellenére szélesre tárta az ablakot, és beengedte a forró, jázminillattal terhes levegőt. Hol lehet Adrianne? A repülőtéren Fahid koronaherceg, Adrianne öccse várta. A fiatal férfi, aki alig múlt húszéves, burnuszt viselt remekbe szabott, drága öltönye fölött. Philip úgy találta, tökéletes példája a keleti és nyugati kultúrák keveredésének. Tökéletesen beszélt angolul, de teljességgel kiszámíthatatlanul viselkedett. Adrianne-t mindössze egyetlen mondattal emlegette, amikor elárulta Philip-nek, a nők lakrészében kapott szállást. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a palota tervrajzát. Adrianne két emelettel alatta, a keleti szárnyban volt, a páncélteremmel szemközti oldalon. Úgy tervezte, éjjel majd tesz egy rövid felfedezőutat. Addig viszont – nyitotta ki a bőröndjét – eljátssza a tökéletes vendéget, a leendő vőlegényt. Kihasználta a hatalmas fürdőkádat, és akkor fejezte be a kicsomagolást, amikor felhangzott az imára hívó ének. A müezzin mély hangja beáradt a nyitott ablakon. Allah akbar. Isten hatalmas. Philip az órájára pillantott, és úgy számolta, aznap ez a harmadik ima. A következő napnyugtakor lesz, majd egy órára rá még egy. Az üzletek bezárnak, a férfiak letérdelnek a szőnyegre, és arcukkal megérintik a földet. Akárcsak máshol, a palotában is megáll az élet. Mindenki engedelmeskedik Allah akaratának. Halkan kinyitotta az ajtót. Épp megfelelő az idő, hogy körülnézzen egy kicsit. A szomszédos szobát üresen találta. A függöny elhúzva, az ágy katonás rendben. Akárcsak a szemközti ajtó mögött. Végigosont a folyosón, és benyomta a következő ajtót. Odabent egy férfit, nem is, egy kisfiút talált, aki Mekka felé fordulva hajbókolt. A királykék ágy elé terített imaszőnyeget gazdag aranyozás díszítette. Philip behúzta maga után az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Az emeleten voltak Abdu irodái és a tanácsterem. Amikor végzett odafent, lesétált a földszintre. Kihalt, néma szobák fogadták, mintha temetőbe tévedt volna. Mivel szorította az idő, a páncélterem felé irányította a lépteit. Az ajtót zárva találta, de a zsebében tartott körömreszelő segítségével leküzdötte az akadályt. Amikor végzett, gyorsan körülnézett, majd belépett. Az ablaktalan helyiségben sötétség uralkodott. Arra gondolt, bárcsak megkockáztatta volna, hogy magával hozzon egy zseblámpát, s a páncélterem bejárata felé tapogatózott. Ujjai sima, hűvös acéllapot érintettek. Gyorsan kitapogatta a magasságát, a szélességét és a zárak elhelyezkedését. Minden pontosan egyezett Adrianne leírásával. Két kombinációs zárat talált. Vigyázott, nehogy hozzáérjen a tárcsákhoz. Ismét elővette a körömreszelőt, amely kisvártatva beleakadt a hatalmas, régimódi kulcslyukba. A magával hozott szerszámok

alkalmatlanok egy ilyen ódon zár feltörésére, de kerülőutat mindig lehet találni. Elégedetten lépett hátra. Tudta, vissza kell térnie, hogy lámpafénynél is megvizsgálja a páncélajtót, de ez később is ráér. Már csaknem megfogta az ajtógombot, amikor odakintről lépteket hallott. Szorosan a falhoz tapadt az ajtó mellett, és még annyi ideje sem maradt, hogy káromkodjon egy egészségeset. A két férfi arabul beszélt. Hanghordozásukból ítélve egyikük dühös volt, a másik inkább csak feszült. Philip alig várta, hogy odébbálljanak. A fülét ekkor váratlanul megütötte Adrianne neve. Eletében először sajnálta, hogy egyetlen szót sem beszél arabul. Teljesen biztos volt benne, hogy a két férfi Adrianne-ről vitázik. Egyikük olyan indulatosan beszélt, hogy ökölbe szorította a kezét. Karizmai megfeszültek. Hirtelen éles parancsszó hangzott. A férfiak elhallgattak, majd egyikük gyors léptekkel távozott. Philip az ajtóra tapasztotta a fülét, és hallotta, hogy a másik angolul szitkozódik. Rádöbbent, hogy Fahid herceget sikerült kihallgatnia. Ezek szerint a dühös hang tulajdonosa nem más, mint Abdu. Vajon min vitatkozott össze Adrianne öccse és apja, amihez Adrianne-nek is köze lehet? Talán éppen rajta? Kivárta, amíg Fahid elmegy, és csak ekkor lépett ki a folyosóra. Zsebre dugott kézzel megindult a kihalt tereken át a kert felé. Először is azért, mert ha ott találnak rá, elég elfogadható magyarázattal tud szolgálni. Majd azt mondja, érdekli a helyi flóra. Másodszor viszont, és ez volt az igazi ok, azért, mert levegőre vágyott. Gondolkodni akart. Adrianne nem is sejtette, hogy ennyire nehéz dolga lesz. Nem technikailag – bízott a saját és Philip tudásában és gyakorlatában. Arra viszont nem gondolt, hogy a palotában egyszerre rohanja meg a sok régi emlék. Akárcsak a sötét sarokból előlebegő kísértetek. Volt valami megnyugtató a háremben, a nők csacsogásában, illatukban és titkaikban. Rövid időre talán képes lenne elfogadni a bezártságot, ha az egyben biztonságot is jelent. Tudta, hogy ezek után képtelen lesz teljes mértékben hátat fordítani Jaquir-nak. A szexről, a vásárlásról és a termékenységről beszéltek, de akadt új téma is. Szót ejtettek a rokonokról, akik orvosi vagy tanári diplomát szereztek. Egyik ifjú nénikéjük adminisztrátorként dolgozott egy építkezésen. Igaz, hogy munka közben férfiakkal is érintkezett, de kizárólag írásban vagy telefonon. Az iskolák kinyitották kapuikat a nők előtt, akik két kézzel ragadták meg a lehetőséget. A férfi tanárok zárt láncú televízión keresztül tartották az óráikat. A nők pedig boldogan képezték magukat. Ha csupán egyetlen módja volt, hogy a hagyományokat és az újdonságokat összevegyítsék, Jaquir lakói megtalálták azt. Észre sem vette a besurranó szolgát, csak akkor, amikor a nagyanyja a füléhez hajolt. Amikor Jiddah megérintette a fejét, Adrianne felnézett és elmosolyodott. – Az apád látni kíván. Adrianne úgy érezte, olyan gyorsan tűnik el az öröme, mint a sivatagban kiöntött víz. Felállt. Vállára húzta az abaayát, de nem akasztott fátylat az arca elé. Abdu-nak látnia kell az arcát. Emlékeznie kell a múltra.

Huszonhármaik fejezet Akárcsak Jaquir, az uralkodója is megváltozott, de egyben maradt a régi. Megöregedett. Adrianne-nek ez volt az első gondolata, amikor megpillantotta. Emlékeiben egy huszonéves, sólyomtekintetű, dús, fekete hajú férfi élt. A sólyom még mindig ott bujkált a vonásaiban, de ritkán mosolygó szája és fürkésző szeme sarkába mély ráncokat vésett az idő és a nap. A haja viszont, melyet hátrafésülve, lófarokba fogva viselt, és nagyon büszke volt rá, idős korára sem ritkult meg, csupán ősz tincsek vegyültek bele az eltelt évek során. Nem hízott meg, nem puhult el, izmai még mindig olyan feszesek voltak, akár egy katonának. Fehér, arannyal hímzett kaftánt és drágaköves szandált viselt. Ha lehetséges, a kor csak még vonzóbbá tette, mint ahogy a férfiaknál előfordul az ilyesmi. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert arcán ritka vendégnek számított a szánalom. Adrianne összeszoruló gyomorral közeledett feléje. Lassan lépdelt, de nem azért, mert félt, és nem is bizonytalanodott el. Mindössze szerette volna minél tovább nyújtani ezt a régen várt pillanatot. Nem felejtett el semmit. Tudta, hogy sohasem fog elfelejteni semmit. Akárcsak a háremben, itt is a szagoktól rohanták meg az emlékek. Bútortisztító szer, virágillat, tömjén. Ismét közelebb került a múlthoz, amely sohasem eresztette el teljesen. Már korábban is közeledett így az apja felé, vagy éppen elbújt előle. Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy az apja egyetlenegyszer sem kereste meg őt. Soha. Nem a szobái egyikében fogadta, hanem abban a fényesen kivilágított teremben, ahol a heti majlist, vagy a kihallgatásokat tartotta. Az ablakokat súlyos, királykék függöny takarta. Abdu mindig is szerette ezt a színt. Az ősrégi, sűrűn csomózott szőnyeget már a nagyapja lába is tapodta. Hullámos mintája tekergő kígyót idézett. Az

ajtó mindkét oldalán embermagas urna állt. A legenda szerint évszázadokkal korábban hozta Perzsiából egy másik Abdu, és mindkettő egy szűz testét rejti. A kék selyemmel letakart trónt, melyen ülve Abdu a népét hallgatta, egy zafírszemű aranyoroszlán őrizte. A kihallgatásokon nők nem vehettek részt. Az, hogy Abdu mégis itt fogadta, elárulta Adrianne-nek, hogy az apja még mindig személyként, és nem a lányaként gondol rá. Mint a perzsa szüzektől, tőle is azt várták, hogy aláveti magát a király akaratának. Abdu elé érve Adrianne megállt. A király nem nőtt magasra. Adrianne-nek mégis felfelé kellett fordítania a fejét, ha a szemébe akart nézni. A hagyományos üdvözlésnél az apja alig érintette szájával az arcát, és még annyi érzelmet sem mutatott, ami az idegennek is kijárt. Ez nagyon fájt Adrianne-nek. Nem ezt várta. – Légy üdvözölve a palotámban. – Köszönöm, hogy visszatérhettem. Abdu leült, majd egy hosszúra nyúlt, néma percet követően az egyik szék felé intett. – Allah gyermeke vagy? Adrianne felkészült erre a kérdésre. Jaquir-ban a vallás mindennél előbbre valónak számított. – Nem tartom magam muzulmánnak – felelt nyugodtan. – De csak egy Isten van. Abdu minden jel szerint elégedett volt a válasszal, mert intett az egyik szolgálónak, hogy töltheti a teát. A tálcán két csésze állt. Apró engedmény. – Örömmel tölt el, hogy megházasodsz. A nőknek szükségük van a férfiak irányítására és felügyeletére. – Nem azért megyek hozzá Philip-hez, hogy felügyeljen és irányítson – kortyolt bele Adrianne a teájába. – Ő sem azért vesz el, hogy minél több gyermeket szüljek neki. Határozottan beszélt, akár egy férfi a férfival, nem mint asszony a királlyal. Abdu fel is pofozhatta volna ezért. Joga volt hozzá. Ehelyett hátradőlt, és két kézre fogta a törékeny, francia porcelánból készített csészét. Széles ujjain temérdek gyűrű csillogott. – Nyugati nő lett belőled. – Nyugaton élem az életem, mint ahogy anyám is ott élte. – Az anyádról nem ejtünk szót – tette le a csészét Abdu, majd felemelte a kezét. Az egyik szolga máris odaugrott, és teletöltötte. – Pedig ő gyakran emlegetett. Abdu szemében megcsillant valami. Adrianne először azt remélte, megbánás, de kiderült, hogy csak düh. – A lányom vagy, ezért szívesen látlak és tisztelettel bánok veled, mint Jaquir uralkodóházának a tagjával. Cserébe alkalmazkodnod kell a helyi törvényekhez és hagyományokhoz. Takard el a hajad, és süsd le a szemed. Öltözz és beszélj szerényen. Ha szégyent hozol rám, éppen úgy megbüntetlek, mint bárki mást a családból. Adrianne a teáscsészével próbálta palástolni keze remegését. Oly sok év távollét után nem kapott mást, csak parancsokat és fenyegetést. – Nem hozok rád szégyent, de szégyellem magam. Az anyám sokat szenvedett, és rettenetes körülmények között halt meg, és nem segítettél rajta. – Abdu felállt. Adrianne úgyszintén. Méghozzá olyan gyorsan, hogy a csésze kicsúszott a kezéből, és szilánkokra tört a kövön. – Hogy voltál képes ölbe tett kézzel ülni? – Az anyád számomra senki. – Senki, csak a feleséged – vágott vissza Adrianne. – Nagyon keveset kért, te viszont nem adtál neki semmit. Cserbenhagytál bennünket. Neked kell szégyellned magad. Abdu visszakézből pofon vágta Adrianne-t. A lány szeme könnybe lábadt. Nem úgy ütött, mint ahogy egy jó szándékú szülő igyekszik fegyelmezni rakoncátlan csemetéjét, hanem teljes erővel, ahogy a férfiak küzdenek az ellenségükkel. Adrianne csak azért nem zuhant a földre, mert támaszt talált a súlyos székben. Megtántorodott ugyan, de sikerült állva maradnia. Lélegzetvétele felgyorsult, és minden önuralmára szükség volt, hogy visszatartsa a könnyeit. Lassan felemelte a kezét, és letörölte a vért az arcáról, mert Abdu gyűrűje felsebezte. Tekintetük összekapcsolódott. A tökéletesen megegyező szemek tökéletesen megegyező érzelmeket rejtettek. Abdu nem őt ütötte meg, és ezt mindketten tudták. A pofont Phoebe kapta. – Évekkel ezelőtt – nyögte ki Adrianne – boldoggá tettél volna, ha csak ennyi figyelmet szentelsz nekem. – Nem ismétlem meg, amit már kimondtam – intett Abdu, hogy takarítsák el a törött csészét. Indulatai, melyeket Adrianne csalt elő belőle, egyáltalán nem illettek egy királyhoz. – Az anyád elhagyta Jaquir-t, ezzel lemondott minden jogáról, és elveszítette az őt övező tiszteletet. Akárcsak te. Nő volt, tehát gyönge, de mellette még alattomos és romlott is. – Romlott? – és Adrianne annak ellenére nem tudta visszafogni magát, hogy tudta, ezzel újabb pofont kockáztat. – Hogy beszélhetsz így róla? A legkedvesebb, legtisztább szívű teremtés volt, akit csak ismertem. – Színésznő volt – közölte Abdu, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. – Mutogatta magát a férfiak előtt. Csak azért kell szégyellnem magam, mert hagytam, hogy engem is elvakítson, és idehoztam az országomba, és lefeküdtem vele, mint ahogy a lotyókkal szokás. – Régen is így nevezted – remegett meg Adrianne hangja. – De hogyan beszélhet egy férfi így arról a nőről, akit feleségül vett és gyermeke született tőle?

– Egy férfi feleségül vehet egy nőt, beleplántálhatja a magját, de a természetén változtatni nem tud. Az anyád nem fogadta el az iszlám tanításait. Amikor hazaértünk, kitisztult a látásom. Nem fogadta el a helyét, nem teljesítette a kötelességét. – Beteg volt és boldogtalan. – Gyenge volt és bűnben élt – emelte fel a kezét Abdu, mint aki nem tűri a további vitát. – Te a vakságom gyümölcse vagy, és csupán azért lehetsz itt, mert az én vérem folyik az ereidben, és Fahid szót emelt az érdekedben. Tisztességes vagyok. Addig maradhatsz, amíg megérdemled. Adrianne legszívesebben az apja képébe ordította volna, hogy egyáltalán nem tisztességes. Lényének egy része, amely még mindig vágyott az apja szeretetére, bezárkózott, és tudta, hogy egyelőre a legügyesebb tolvaj sem tudná kiszabadítani. Karba fonta a kezét, és lesütötte a szemét. A megadás jeleit mutatta. Elhatározta, megadóan tűrni fogja, ha Abdu ismét megüti. Azt is, ha tovább rágalmazza, sértegeti az anyját. Bármit megtesz, hogy véghezvigye a bosszúját. – Az apám házában tiszteletben tartom az apám kívánságát. Abdu bólintott. Adrianne úgy viselkedett, mint ahogy a családja nőtagjaitól azt elvárta. Csak azért tett meg királynőnek egy nyugati asszonyt, mert megbabonázták. Egyetlen nő kedvéért megfeledkezett a gyökereiről, a kötelességekről és a törvényről. Elsőszülött gyermeke lány lett, és a királynő nem tudott több gyermeket a világra hozni. Ez lett a büntetése. És most fejét lehajtva, szemét lesütve, karba font kézzel itt áll előtte az első házasságából született lánya. Megadja neki, ami jár, de semmi többet. Intett a kezével, mire gyorsan elősietett egy szolga, és átadott neki egy dobozt. – íme, az eljegyzési ajándékod. Adrianne visszanyerte az önuralmát, és felemelte a doboz tetejét. Egy mélyvörös ametiszt ragyogott rá súlyos aranyfoglalatban. A szögletes kő akkora volt, mint a hüvelykujja. Az apja igazi hercegnőhöz illő nyakéket ajándékozott neki. Ha évekkel ezelőtt a kezében tarthatta volna az árát, talán másképp alakul az élete. És az anyja élete is. Most viszont nem volt más, csupán egy színes kavics. Adrianne mindig is szebbeket lopott. – Nagylelkű vagy hozzám. Mindig rád fogok gondolni, amikor viselem – és Adrianne komolyan is gondolta, amit megígért. Abdu ismét intett, csak ezután szólalt meg. – Nemsokára itt a jegyesed. Amíg a házasságkötésetek részleteiről tárgyalunk, visszamehetsz a szobádba, vagy sétálhatsz a kertben. Adrianne az abaaya redői közé rejtette a dobozt, így Abdu nem láthatta, milyen erősen szorítja az ujjaival. – Ahogy kívánod. Philip egy szolga nyomában érkezett. Egyáltalán nem számított rá, hogy itt találja Adrianne-t, még kevésbé arra, hogy tetőtől talpig feketébe öltözve, lehajtott fejjel látja viszont. Ruhája éles kontrasztban állt Abdu fehér kaftánjával. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy a két szövet csaknem összeért, ám nem látszott rajtuk, hogy különösképp örülnének a találkozásnak. Abdu úgy nézett el a lánya feje felett, mintha ott sem lenne. – Engedelmeddel – suttogta Adrianne. – Kezdheted – bólintott Abdu, de rá sem nézett. – Abdu ibn Faisal Rahman al-Jaquir király, Jaquir uralkodóházának a feje, sejkek sejkje, hadd mutassam be Philip Chamberlain-t. A férfit, akihez szeretnék feleségül menni, ha hozzájárulsz a házassághoz. – Mr. Chamberlain – lépett előre Abdu, és Philip felé nyújtotta a kezét. Úgy is tudott viselkedni, mint egy nyugati férfi, ha akart, ráadásul igencsak jól állt neki. – Isten hozta Jaquir-ban és a házamban. – Köszönöm – rázta meg a kezét Philip. Abdu tenyere sima volt, a karja erős. – Kényelmes a szobája? – Több mint kényelmes. Az adósa vagyok. – A vendégem – villantotta tekintetét Adrianne felé. – Elmehetsz. Úgy beszélt vele, mint egy egyszerű szolgával. Egyszerűen elzavarta. Philip neheztelt rá érte, ennek ellenére csaknem mulattatta. Ekkor Adrianne felemelte a fejét, és észrevette arcán a liluló foltot. Ezt követően lesütött szemmel távozott Philip vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjon, és elhatározta, nem szól semmit, nehogy Adrianne-nek később baja legyen belőle. Az is megfordult a fejében, hogy talán téved. Elvégre Abdu húsz éve nem látta a lányát, és nem fordulhat elő, hogy már az első találkozásuk alkalmával felpofozza. – Nem foglalna helyet? Philip Abdu felé fordult, és tekintetük összekapcsolódott. Abdu éles szemmel végigmérte. – Köszönöm – és abban a pillanatban, ahogy leült, elősietett egy szolga, hozott egy csészét, és teletöltötte teával. – Maga angol. – Igen. Angliában születtem, és ott éltem le életem nagy részét, noha gyakran kell utaznom.

– A maga szakmájában ez elkerülhetetlen – fonta karba a kezét Abdu, és ügyet sem vetett a teájára. – Ha jól tudom, drágakövekkel kereskedik. Philip már évek óta használta ezt az álcát, amely – az Interpol segítségével – meglehetősen szilárdnak bizonyult. – Igen. Jó szem kell hozzá és jó üzleti érzék. Szeretek drágakövekkel foglalkozni, és alkudozni rájuk. – Mi, arabok, született kereskedők vagyunk. Mindig alkuszunk, és nagyra értékeljük a drágaköveket. – Tudom. Nagyon tetszik az a rubin a középső ujján. Megnézhetem? Abdu felvonta a szemöldökét, ennek ellenére Philip felé nyújtotta a kezét. – Hét- vagy nyolckarátos. Ha jól látom, burmai. Tökéletes a színe. Vérvörös, és üvegesen csillog, ahogy azt egy ilyen kőtől el is várja az ember – ült vissza Philip a helyére, és felemelte a csészéjét. – Felismerem, és nagyra becsülöm az igazi értékeket, fenség. Éppen ezért szeretném feleségül venni a lányát. – Maga becsületes, de egy házassághoz ennél többre van szükség – hallgatott el Abdu. Pillanatnyilag még annyira sem törődött a lánya házasságával, mint egy kisebb lélegzetvételű politikai vagy társadalmi problémával. Ha tiszta vér folyna az ereiben, sohasem adná hozzá egy európaihoz, különösen nem egy sápadt angol kufárhoz. De a lánya vére közel sem tiszta. Még annyit sem ér, mint egy jó hátasló. Így legalább valami kapcsolatot jelent majd Európa és Jaquir között, még ha nem is túl jelentőset. Ráadásul egyáltalán nem vágyott rá, hogy Adrianne Jaquir-ban maradjon. – Kevés időm volt utánanézni a múltjának és a helyzetének, Mr. Chamberlain, de amit hallottam magáról, az megelégedésemre szolgált – és talán, az anyjával ellentétben, Adrianne-nek fiai születnek majd. Márpedig egy angol unokának még hasznát is veheti a jövőben. – Mást szántam Adrianne jövendőbelijének, egy rangjának megfelelő férjet, de nem maradt a házamban. Ennek ellenére hajlok arra, hogy a beleegyezésemet adjam... ha meg tudunk egyezni. – Nem állítom, hogy sikerült alaposan megismernem a kultúrájukat, de tudom, hogy ki kell fizetnem érte a megfelelő összeget. – A menyasszony árát. Ez egy ajándék, melyet felajánl a lányomnak, és mindig is az övé marad – és Abdunak eszébe sem jutott a Nap és a Hold, ám Philip-nek igen. – A család szintén elvárja, hogy kárpótolja a veszteségért. – Értem. Milyen ajándék jelentene illő kárpótlást Adrianne-ért cserébe? Abdu először játszadozni akart Philip-pel. Hiszen a hírek szerint gazdag. Ám a vagyonnál is fontosabb volt számára a büszkesége. – Hat teve. Philip felvonta a szemöldökét, majd mindent megtett, hogy palástolja a döbbenetét. Elgondolkodva dobolt ujjával a szék karfáján. – Kettő. Abdu sokkal inkább örült az alkunak, mint a beleegyezésnek. – Négy. Annak ellenére, hogy Philip-nek fogalma sem volt arról, honnan kerít tevét, főleg négyet, rábólintott. – Rendben. – Akkor írásba foglaljuk – vakkantott a szolga után Abdu, de a szemét közben sem vette le Philip-ről. – A titkárom arabul és angolul is megírja a szerződést. Elfogadható ez így? – Én jöttem a maga országába, fenség. Minden úgy lesz, ahogy akarja – tette félre Philip a csészéjét, miközben kétségbeesetten vágyott egy szál cigarettára. A teát olyan fűszerrel ízesítették, melyet angol ízlése enyhén szólva is kellemetlennek talált. – Mint Adrianne apját, szeretném megnyugtatni, hogy tisztességesen fogok bánni a lányával. Abdu arca kifejezéstelen maradt. Nem tudta eldönteni, hogy Philip hangja valóban gúnyosan cseng, vagy csak az akcentusát érti félre. – Ez csak természetes. – Természetes. Számomra egymillió fontot is megér. Abdu ritkán mutatta ki, de most döbbenet ült az arcára. Ez az angol vagy őrült, vagy őrülten szerelmes. Talán Adrianne is képes megbabonázni a férfiakat, akárcsak az anyja. Ellenben Philip sorsa sem érdekelte jobban, mint a lányáé, aki már puszta létével is emlékeztette, mekkora hibát követett el a múltban. Még annyi tiszteletet sem érdemelt, hogy tisztességesen megalkudjon rá. – Mindent írásba foglalunk. Az esti lakomán bejelentjük az eljegyzést, és bemutatom a családnak – állt fel, ezzel jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. – Örömömre szolgál majd – Philip felkészült rá, hogy Abdu rideg, de a valóság még ennél is sokkal szörnyűbbnek bizonyult. – Nincs kifogása az ellen, hogy tavasszal tartsuk az esküvőt? – Tavasszal – mosolyodott el a beszélgetés kezdete óta először Abdu. – Semmi kifogásom ellene, ha Angliában akarja elvenni. Habár a jövő héten itt is megülhetjük a menyegzőt Jaquir törvényei és hagyományai szerint. Estig eldöntheti, hogyan legyen. Egy szolga visszakíséri a szállására. Miután Abdu távozott, Philip egy ideig csak állt egy helyben. Legszívesebben hangosan nevetett volna, habár úgy vélte, Adrianne közel sem találná ennyire mulatságosnak a dolgot.

Az este különös keveréke volt a réginek és az újnak. Adrianne összefogta a haját, de a fátylat továbbra is visszautasította. Fehér hosszú ujjú köntöst és szoknyát öltött magára, de fölé amatot húzott. A nyakát is eltakarta. Viszont a ruha címkéjén a Saint Laurent felirat állt. A nők között elterjedt a hír, hogy a vacsorán bemutatják Philip-et. Ez elárulta Adrianne-nek, hogy az apja beleegyezett a házasságba. Azzal, hogy Abdu elfogadta Philipet és az eljegyzés tényét, a terv első részét sikeresen teljesítették. Már késő visszakozni. Talán mindig is késő volt. Miközben vastag alapozóréteget kent az arcára, egyszerre látta a tükörben a kék foltot és a gyémántgyűrű csillogását. Annak a két embernek a jelképét, akik megváltoztatták az életét. Hátralépett, és még egyszer utoljára számba vett mindent. Szándékosan választott feketét, mert tudta, hogy a többi nő igyekszik majd minél színesebben felöltözni. Legalább sokkal szerényebbnek és alázatosabbnak tűnik majd mellettük. Az ametiszt nyakéket vonakodva akasztotta a nyakába, de tudta, hogy Abdu elvárja tőle, és amíg el nem hagyja Jaquir-t, mindenben meg akart felelni az apja elvárásainak. Philip-nek egy dologban igaza volt. Nem szabad kimutatnia az érzelmeit. Igaza volt, amikor délután visszavágott Abdu-nak, de nem jól választotta meg a hangnemet. Az arcán a kék folt emlékeztette, hogy az apja soha nem hallgatta meg a női szívet, és soha nem is fogja. Ennek ellenére amikor megérintette a foltot, nem érzett haragot és nem is neheztelt Abdu-ra. A fájdalom hamar elmúlt, és legalább eszébe juttatta, hogy az új épületek, utak, és a frissen jött szabadság ellenére Jaquir-t még mindig a férfiak uralják. Őt pedig gyorsan férjhez kell adni, és eltávolítani az országból, mielőtt viselkedésével szégyent hozna az uralkodóházra. Ezt egyáltalán nem sajnálta, csak azt, hogy remélni merte, maradt még az apja szívében szeretet, megbocsátás és öröm. A remény meghalt. Amikor kopogtak az ajtón, Adrianne megfordult. Már csak egy cél lebegett a szeme előtt. – Yellah – fogta meg a kezét a csíkos szaténruhába öltözött Yasmin. – Gyere. Siessünk – ismételte meg angolul. – Az apám küldött érted. Miért öltöztél feketébe? A piros sokkal szebb – vonszolta a folyosón a többi nő felé, miközben Adrianne elhúzta a száját. A férfiak már az asztalnál ültek. Abdu, három testvére, két fia, és számos unokatestvére. Adrianne az öccse felé pillantott. Még csak tizennégy éves volt, de már így is ugyanolyan jogok illették meg, mint a felnőtteket. Egyetlen pillanat leforgása alatt végigmérték egymást. Adrianne ugyanazt a kíváncsiságot látta a szemében, mint amit maga is érzett. Ezúttal meg sem próbálta leplezni a mosolyát, és válaszképp az öccse szája is felfelé görbült. Így feltűnően hasonlított a nagyanyjukra. Philip elegáns hidegvérű európai úrként ült a többiek között. Mint egy frissítő oázis a sivatagban, gondolta Adrianne. Egy pillanatra rátört a vágy, hogy megfogja a kezét, de uralkodott magán. Philip másra sem vágyott, csak hogy öt percet kettesben töltsenek. Amióta leszálltak a repülőről, egyetlen szót sem válthattak egymással. Pedig valahogy Adrianne tudomására kellett hoznia, hogy Abdu beleköpött a levesükbe. Csak öt perc, gondolta, és magában elátkozta a szokásokat, melyek mindkettejüket gúzsba kötötték. Már délután észrevette, hogy Adrianne-ben tombol az energia, akár egy kitörésre készülő tűzhányóban, és semmi sem szavatolta, hogy amikor Abdu bejelenti az egyezségüket, nem fog kitörni. Sorra bemutatták neki a nőket. Olyan hivatalosan, mintha csak a Buckingham-palotában vendégeskedne. A színpompás ruhákból sötét szemek pislogtak feléje. Akadt közöttük elegáns és túlságosan rikító, fiatal és ostoba, de egyvalamiben megegyeztek. Lehajtották a fejüket, lesütötték a szemüket, gyűrűktől terhes ujjaikat pedig összefonták a testük előtt, akár az engedelmes rabszolgák. Philip figyelte, ahogy Adrianne az apja intésére előre lép, és üdvözli a két öccsét. Fahid arcon csókolta és megszorította a karját. – Boldog vagyok, hogy eljöttél, Adrianne. Légy üdvözölve itthon. Adrianne hirtelen rádöbbent, hogy Fahid komolyan gondolja, amit mond. Otthon ugyan nem érezte magát Jaquir-ban, de megnyugodott. Kisfiúként gyakran hallotta tőle, hogy szeretlek, Adrianne. Őszintén, egyszerűen, ahogy csak a gyerekek tudják kifejezni az érzelmeiket. Azóta a gyermek már felnőtt, de amikor egymás szemébe néztek, rögtön tudta, hogy nem tűnt el teljesen. Adrianne ekkor értette meg, hogy mégis jelent valamit az a szó: család. – Örülök, hogy újra látlak – és ő is komolyan gondolta. – Az öcsém, Rahman. Adrianne illedelmesen várt, hogy az öccse megpuszilja, és amikor végül megtörtént, érezte, hogy a fiú kissé szégyelli magát. – Isten hozott, nővérem. Dicsőség Allahnak, hogy végül hazavezérelt. Rahman. A szeme akár egy költőnek, de az üknagyapjuk, a híres harcos nevét kapta. Adrianne szívesen elbeszélgetett volna vele, de magán érezte Abdu fürkésző tekintetét. Philip figyelte, ahogy a családtagok sorra üdvözlik Adrianne-t. Felismerte az öccsét. Ő volt az imádkozó gyerek, akire rányitotta az ajtót. Milyen érzés lehet találkozni egy sosem látott testvérrel? Különös, de eddig

sohasem gondolt Adrianne rokonaira. Eszébe jutott, mekkora szakadék tátong a lány és az apja többi gyermeke között. Adrianne folyékonyan társalgott arabul. Dallamos hangja még álomszerűbbé tette a helyzetet. Bármennyire is remélte, Adrianne rá sem pillantott, hanem elindult Abdu felé. – Azért gyűltünk össze ma este – és tekintettel Philip-re Abdu angolul beszélt, méghozzá kifogástalan kiejtéssel –, hogy hozzáadjam ezt a nőt, családom egyik tagját, ehhez a férfihez. Allah akaratából házasságot kötnek – fogta meg Adrianne kezét, és Philip tenyerébe helyezte. – Kívánom, hogy termékeny és szerény asszony váljék belőle. Adrianne már-már elmosolyodott, de ekkor megpillantotta, hogy a nagyanyja, akit egy ifjabb nő támogatott, egy könnycseppet töröl ki a szeme sarkából. – A papírokat aláírtuk – folytatta Abdu. – Az árat lefektettük. A ceremóniát mához egy hétre fogjuk megtartani. Insallah. Philip érezte, hogy Adrianne keze megrándul. A lány felkapta a fejét, és két szívverésnyi ideig a férfi komolyan attól tartott, hogy kitör a füstölgő vulkán. Majd Adrianne ismét lesütötte a szemét, és így fogadta a gratulációkat. Mindenki sok boldogságot és gyermeket kívánt nekik. Akkor is hallgatott, amikor a többi nővel egyetemben elvonult, nehogy megzavarják a férfiak szórakozását. Adrianne nyugtalanul forgolódott az ágyban. Maga sem tudta, mit álmodik, de egyik kép érte a másikat, és csak nyugtalan, gyászos érzés maradt utánuk. Korábban remélte, eléggé kifárad ahhoz, hogy alvásba meneküljön. Végtére is valóban kimerítőnek találta, ahogyan a többiek vég nélkül beszéltek az esküvői ruhájáról. Ám az álmai elől nem volt menekvés. Arra riadt, hogy valaki befogja a száját. Egyik kezével elkapta a támadó csuklóját, míg a másikkal támaszték után tapogatózott. – Nyugalom – súgta a fülébe Philip. – Ha idecsődíted a rokonaidat, rövidebb leszek egy apró, ám életbevágó darabbal. – Philip – könnyebbült meg Adrianne, és szorosan átölelte a férfit, aki becsusszant mellé az ágyba, és csókjaival még a suttogását is elnémította. Egész este arra vágyott, hogy végre érezze Adrianne ízét, miközben ólomsúlyként nehezedett vállára az aggodalom. – Azt hittem, megőrülök – suttogta Philip. – Folyton azon járt az eszem, hogy mikor beszélhetek veled, és mikor érinthetlek meg. Akarlak, Addy – harapta meg finoman a lány fülét. – Most, rögtön. Adrianne helyeslően mormolt valamit, miközben ujjaival beletúrt Philip hajába. A következő pillanatban viszont hirtelen eltolta magától, és kiült az ágy szélére. – A francba, mit keresel te itt? Tudod, mi történik veled, ha rád találnak? – Te is hiányoztál nekem. – Ez egyáltalán nem vicces. A piactér mellett még mindig tartanak nyilvános lefejezéseket. – Márpedig a fejemet nem szeretném elveszíteni miattad – emelte a szájához Adrianne kezét Philip. – Legalábbis nem jobban, mint ahogy már elveszítettem. – Bolond vagy – de Adrianne érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. – És romantikus. – Az ugyanaz – lökte félre Adrianne a takarót, és kimászott az ágyból. – Most pedig tűnj el innen, méghozzá villámgyorsan. – Addig nem, amíg nem beszéltünk. Hajnali három óra van, Adrianne. Mindenki az ágyában emészti a bárányt és a gránátalmát. Adrianne visszarogyott az ágyra. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem lesz semmi baj, ha Philip marad még öt percig. – Hogyan jutottál be a női szárnyba? – Az alagúton át – Édes Istenem, Philip, ha meglátnak... – De nem láttak meg. – Meghallgatnál végre? – Csupa fül vagyok. – És kéz – söpörte félre Philip tapogatózó ujjait Adrianne. – Már az is ostobaság volt, hogy elhagytad a lakosztályod, de az, hogy ide jöttél... – tolta el Philip fürge ujjait a pizsamája gombjáról Adrianne, mert a férfi tovább próbálkozott. – Hogy találtad meg a szobám? – Megvannak a módszereim. – Philip! – Elrejtettem egy jeladót a piperetáskádban. Adrianne méltatlankodva felpattant és járkálni kezdett. – Túl régóta dolgozol az Interpolnak. Könnyen elveszítheted a fejedet, ha kémregénynek képzeled ezt az egészet.

– Látni akartalak. Tudnom kellett, hogy minden rendben van veled. – Ez nagyon kedves tőled, de akkor is meg kellett volna várnod, amíg én kereslek meg. – Nem vártam meg. Most arra akarod vesztegetni az időt, hogy ezen vitatkozunk? – Nem – gyújtott meg két gyertyát Adrianne, mert nem merte megkockáztatni, hogy felkapcsolja a villanyt. – Nem is baj, ha megbeszéljük Abdu meglepő bejelentését. – Ne haragudj, hogy így alakult, de nem tudtalak figyelmeztetni. – Inkább azon gondolkodjunk, mihez kezdünk most! – Mihez kezdhetnénk? – és Adrianne figyelmét nem kerülte el mennyire elégedetten cseng Philip hangja. – Odaírtam a nevem a pontozott vonal fölé. Nem hiszem, hogy egy héten belül el tudjuk emelni a nyakláncot, és még az országból is kijutunk. – Nem – ült vissza az ágyra Adrianne, miközben megpróbálta végiggondolni az este történteket. – Vajon Abdu gyanakszik? És miért sürgeti ennyire a házasságot? – Megsejtette, hogy a lánya az évtized egyik legjobb ékszertolvaja? Adrianne felvonta a szemöldökét. – Csak az egyik? – Én is itt vagyok, darling – tapogatta meg Adrianne fátylát Philip. – Nehezen tudom elképzelni, hogy Abdu gyanakszik, hiszen az Interpol sem tudott elfogni. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy maga akarja intézni az esküvő előkészületeit. – Ennyire szentimentális lenne az apám? Ezt nehezen hiszem. – Gondolkodj, Addy – súgta Philip, mert aggasztotta Adrianne éles hangja. – Szerintem egyáltalán nem szentimentális. Inkább a büszkesége vezeti, és fenn akarja tartani a róla kialakult képet. Adrianne egy pillanatig keserűen hallgatott. – Igen, ez valóban elképzelhető. Mindkettő roppant fontos neki – forgatta ujján a gyémántgyűrűt. – Végül is az a kérdés, mihez kezdjünk ezzel az új helyzettel. – Mondd meg te – dobta le Philip a fátylat. – Elvégre ez a te játszmád. – Meglehetősen kínos helyzetbe kerültél, Philip. – Ha emlékszel, nem is akartam elkerülni. Mindenképpen feleségül szeretnélek venni. Itt vagy London-ban, mit sem számít. Adrianne még sohasem érezte ennyire sarokba szorítva magát. – Tudod, mi erről a véleményem. – Nagyon is. Tehát? Adrianne tovább játszott a gyűrűjével. – Végül is ez csak egy szertartás. Egyikünk sem muzulmán, szóval nem kell túlságosan komolyan vennünk. – A házasság az házasság. Adrianne is pontosan ezt mondta magának. – Rendben, ha így alakult, akkor végigcsináljuk. Viszont egy muzulmán házasságot muzulmán szokás szerint is fel lehet bontani. Otthon majd elválhatsz tőlem. Philip jókedvűen ült Adrianne mellé. – Milyen alapon? – Férfi vagy, neked elég háromszor elismételned, hogy elválok tőled. – Kényelmes megoldás – nyúlt a cigarettájáért Philip, majd meggondolta magát. – Így csak a négy teve árát veszítem el. – Ennyit kért értem az apám? Négy tevét? – fonta maga köré a karját félig kacagva Adrianne. – Alkudtam, ahogy tanácsoltad, de fogalmam sincs arról, hogy ez sok vagy kevés. – Ó, alkalmi vétel voltam. Egy nyomorék harmadik feleségért is többet szokás kérni. – Adrianne... – Ezzel Abdu nem téged sértett meg, hanem engem – tolta el Philip kezét Adrianne. – De nem számít. Illetve nem számít majd, ha nálam lesz a Nap és a Hold. Mindegy, hogy négy teve vagy négyszáz, így is, úgy is eladtak. – Csak addig kell az apád szabályai szerint játszanunk, amíg itt vagyunk – simította Adrianne haját a füle mögé Philip. – Még néhány hét, és... – a gyertyafény megvilágította a kék foltot Adrianne arcán. – Ezt meg hogyan szerezted? – Becsületesen – és mosolyogni akart, de amikor meglátta Philip arckifejezését, kiszáradt a szája. – Philip... – Ő tette ezt veled? – kérdezte óvatosan. – Az apád ütött meg? – Semmiség – rémült meg Adrianne, amikor Philip felállt az ágyról. – Hidd el, Philip, ez semmiség. Joga van... – Nincs – lépett távolabb Philip, hogy Adrianne ne érje el. – Isten nevére mondom, nem volt joga hozzá. – Ebben az országban igen – vágta rá gyorsan Adrianne, miközben Philip és az ajtó közé állt. – Emlékszel? Te magad mondtad, hogy az ő szabályai szerint kell játszanunk. – Akkor nem, ha ez azt jelenti, hogy összetöri az arcod.

– A kék folt elmúlik, Philip, de ha most kimégy ezen az ajtón, és megteszed, amire gondolok, akkor végünk. Más mód is van rá, hogy visszaszerezd a saját és az én becsületem. Kérlek – simított végig Philip arcán, de a férfi félrefordította a fejét. – Adj egy percet – gondolkodott el, és belátta, hogy Adrianne igazat beszél. Mindig, egész életében képes volt logikusan gondolkodni, de most elragadták az indulatai. Eddig nem tudta, hogy akár ölni is tudna. Sőt még élvezné is. Amikor visszafordult, Adrianne még mindig ott állt a gyertyafényben összekulcsolt kézzel, és könyörögve nézte. – Még egyszer nem fog megütni. Adrianne kifújta a tüdejében összegyűlt levegőt. Újra a régi, jól ismert Philip állt előtte. – Nem. Legalábbis nem ott, ahol számít. Philip odalépett mellé, és hüvelykujjával gyöngéden megcirógatta a kék foltot. – Szeretlek, Addy. – Philip – hajtotta a férfi vállára a fejét Adrianne. – Többet jelentesz nekem, mint bárki más az életemben. Philip gyöngéden megsimogatta a fejét. Adrianne most került a legközelebb ahhoz, hogy kimondja azt a szót, amire várt. – Jártam a páncélteremben – és amikor Adrianne el akart húzódni tőle, szorosan magához ölelte. – Ne kezdj megint szónokolni, Addy. Unalmas. Pontosan olyan, amire számítottunk, mégis úgy vélem, neked is meg kellene nézned. Ami a kulcsot illeti... – Hoztam egy álkulcsot. Majd hozzáigazítjuk a zárhoz, amikor kinyitjuk. – Jó lenne hamarabb – lépett hátra Philip. – Add ide. Holnap éjjel elintézem. Adrianne átgondolta. – Elintéznénk. – Ehhez nincs szükség mindkettőnkre. – Nagyszerű. Akkor egyedül megyek. – Nagyon keményfejű vagy, Addy. – Ahogy mondod. Ez a munka az enyém. Egyetlen lépést sem tehetsz nélkülem. Okos ötlet idő előtt hozzáreszelni a kulcsot a zárhoz, de vagy együtt csináljuk, vagy egyedül megyek. – Ahogy akarod – simogatta meg ismét Adrianne arcát Philip. – De egyszer neked is be kell látnod, hogy nem intézhetsz mindent egyedül. – Majd belátom, ha eljön az ideje. Közben a nászéjszakánkra is kitaláltam valamit. – Komolyan? – akasztotta bele az ujját Adrianne pizsamájába Philip, és magához húzta a lányt. – Erről is lehet szó, de van, ami elsőbbséget élvez. – Mégpedig? – Pillanatnyilag nem látok ideálisabb alkalmat a nyaklánc elemelésére. – Első az üzlet, utána a szórakozás? Most sárba tiportad az egómat, Addy. – Fogalmad sincs, milyen hosszú, kimerítő és unalmas itt egy esküvő. Órákig tart, és mindenki pukkadásig telezabálja magát. Viszont ha véget ér a szertartás, kettesben hagynak minket. Senki sem fog zavarni. Utána egykét napon belül elhagyjuk az országot anélkül, hogy bárki is gyanút fogna. – Legszívesebben a fejedhez vágnám, hogy nem vagy romantikus, de a terv remek. Azt hiszem, két tolvajnak még illendő is lopással tölteni a nászéjszakát. – Ez nem egyszerű lopás, Philip. Egy legendát fogunk ellopni – csókolta meg gyorsan Adrianne, majd az ajtó felé indult. – Most már tényleg indulnod kell. Veszélyes itt lenned. Ha minden jól megy, holnap hajnali fél négykor találkozunk a páncélteremnél. – Egyeztessük az óráinkat? – Szerintem arra semmi szükség. – Nahát – simított végig Adrianne karján Philip, mielőtt a lány kinyitotta volna az ajtót, hogy kilessen a folyosóra. – Ha már a fejem kockáztatom, akkor ne csak beszélgessünk – kapta ölbe, és visszavitte az ágyba.

Huszonnegyedik fejezet – Gyönyörű menyasszony leszel – terített fehér szatént Adrianne vállára Dagmar, a divattervező, aki egyenesen Párizsból repült Jaquir-ba. – Neked nagyon jól áll a tiszta fehér ruha. Ide teszünk még egy kis csipkét – fogta a gombostűket. Előre kellett hajolnia, mivel féllábnyival magasabb volt Adrianne-nél. Amilyen csúnya volt a keze, olyan ügyesen és fürgén dolgozott. A róla elnevezett parfüm illatát árasztotta, melyet nemrég dobott piacra. – Takarja majd a nyakad és a melled. Adrianne a tükörképét nézte. Az apja gyorsan megtette a kellő lépéseket. Sokba kerülhetett megszerezni Párizs egyik legnevesebb divattervezőjét, ráadásul egyetlen hét alatt. Már megint a büszkeség. Abdu király csakis a legjobb ruhában adhatja férjhez a lányát. Sajogni kezdett az ujja. Lassan kiengedte ökölbe szorított kezét.

– Jobb szeretem az egyszerűséget. Dagmar meghúzta a ruha hosszú ujját. – Bízz bennem. Az egyszerűség nem egyenlő a dísztelenséggel, mint ahogy az elegancia sem jelent túldíszítettséget. Ha túl sok vicik-vacak kerül a ruhára, akkor az emberek azt látják a menyasszony helyett – nézett föl, amikor két asszisztense újabb ruhákat hozott. – A lakodalomra. Kaptunk egy listát – húzott ki egy tűt a csuklójára gumizott párnából, és beleszúrta a ruha derekába. – Értem. Hányan lesznek a lakodalmon? Dagmar döbbenten felpillantott. Még sohasem fordult elő vele, hogy pont a menyasszony ne tudja a meghívottak számát. – Tizenketten. A pávakék szép, gazdag szín. Tökéletes az alkalomra – intett az asszisztensének, aki felemelte az egyik mélyen dekoltált, gazdagon kicsipkézett öltözéket. – Rám bízták a választást. Remélem, tetszik. – Biztos vagyok benne, hogy az összes ruha tökéletes. – Kérlek, fordulj meg – Dagmar ritkán találkozott ennyire komoly, már-már közönyös menyasszonnyal. Hallott már Adrianne hercegnőről, és titkon remélte, hogy egyszer találkozhatnak majd, de álmában sem gondolta, hogy épp egy sietve megrendezett jaquir-i esküvőn fogja öltöztetni. Megfordult a fejében, hogy esetleg terhes, de Adrianne lapos hasa és keskeny csípője egyáltalán nem erre utalt. Mindenesetre Dagmar túlságosan diszkrét volt ahhoz, hogy kérdezősködjön, különösen akkor, ha a munka sikeres elvégzése több megrendeléssel is kecsegtetett. Francia volt, vagyis gyakorlatias. – Ide jön az uszály – mutatott egy pontra valahol Adrianne válla alatt. – Úgy fog előbukkanni a ruhából, mint egy mindent magával sodró folyam – simított végig a levegőn keskeny kezével. Roppant fenséges. Est-cepas? Adrianne először mosolyodott el. Látta, hogy Dagmar valóban igyekszik a legjobbat kihozni magából. – Remekül hangzik. Dagmar felbátorodva lépett hátra, és tovább fontoskodott. Hosszú évek óta öltöztette a gazdagokat, a hírességeket, miközben ruháival remekül leplezte testük apró vagy éppen nagyobb hibáit. A hercegnő alakját viszont tökéletesnek találta. Bármit is visel, mindenki őt fogja irigyelni. Csak azt sajnálta, hogy a kelengye összeállítását nem őrá bízták. – A hajad tűzzük fel, vagy szeretnéd inkább leereszteni? – Nem tudom. Még nem gondolkoztam rajta. – Pedig kellene. Ki kell emelnie a ruhát – simított végig Adrianne tincsein, majd a szikár, kedves arcú, zöld szemű nő hátrált egy lépést. – A helyedben befonnám. Úgy nagyon franciás és elegáns. Akárcsak a ruha. Mégsem túl szigorú. Inkább diszkrét – fordította vissza a figyelmét a ruhára. – Lesz rajtad valami különleges ékszer? Adrianne-nek eszébe jutott, milyen gyönyörűen ragyogott a Nap és a Hold az édesanyja esküvői ruháján. – Nem, a ruhán nem lesz semmi. Az ajtó túloldaláról nevetés és zajongás hallatszott. – A násznép – forgatta gyönyörű szemét Dagmar. – Egy hetünk maradt. Beleőrülünk a munkába, de megígérem, hogy minden tökéletes lesz. – Mennyibe kerül a ruha, madame? – Fenség... – Szeretem tudni az árát annak, ami az enyém. Dagmar megvonta a vállát, és megrántotta a szoknya alját. – Nagyjából kétszázötvenezer frankba. Adrianne bólintott, és végigsimított a ruha csipkés nyakán. A St. John-ékszereken többet keresett. Helyénvalónak, már-már ironikusnak érezte, hogy az esküvőjére költse a pénzt. – Ne a királynak számlázd ki, hanem nekem. – De fenség... – Nekem számlázd – ismételte meg Adrianne. Sohasem viselt olyan ruhát, amit nem fizetett ki. – Ahogy akarod. – Igaz, hogy az esküvőt Jaquir-ban tartjuk – mosolyodott el ismét Adrianne –, én viszont amerikai vagyok, és a régi szokásoktól nehéz szabadulni – fordult a nyíló ajtó felé. Odakint nem csak a násznép várt rá. Legalább tucatnyi idegen nő is, akik eljöttek, hogy megnézzék, teázzanak, és beszélgessenek az esküvőről, a divatról. Adrianne úgy becsülte, hogy Dagmar legalább hat ruhára kap majd tőlük megrendelést, még mielőtt véget ér a délutáni próba. A nők alsóneműre vetkőztek. Mivel éppen úgy az élvezet kedvéért viselték, mint az ékszereket, egyaránt akadt közöttük szörnyű és pompás. Fekete harisnya piros harisnyakötővel, fehér szatén és selyem. Folyamatosan beszéltek, és mindenki megpróbálta túlkiabálni a másikat. A menyasszonyi csokorról, a nászajándékról és a nászútról kérdezgették Adrianne-t, aki arra gondolt, ha nem fájna a feje, talán még kedvesnek és szórakoztatónak is találná. Az esküvőt csupán látszatnak, ideiglenesnek szánta, ám az előkészületek nagyon is valódinak bizonyultak.

Figyelte, ahogy a húga belebújik egy jóval idősebbeknek tervezett ruhába. – Ne! – intett Dagmar asszisztensének, aki már tűzte is fel a szegélyét. – Az nem lesz jó neki. Yasmin felmarkolta a szoknyáját. – Nagyon tetszik, Keri, és a többiek is ilyenben lesznek. – Úgy festesz benne, mint egy kislány, aki nagylányt játszik – és Yasmin lázadó arckifejezése láttán Adrianne Dagmar felé intett. – Szeretnék egy különleges ruhát a húgomnak, ami jobban illik hozzá. – Az apád utasítása szerint a násznépnek ugyanolyan ruhát kell viselnie. Adrianne a tükrön keresztül Dagmar szemébe nézett. – A húgom nem ezt fogja viselni. Valami lágyabbat szeretnék, valami... – kapott észbe hirtelen, és nem mondta ki, hogy fiatalosat. – Valami megfelelőbbet. Mondjuk rózsaszínt. Kiemelné a többiek közül. Yasmin szeme felcsillant. – Vöröset! – Rózsaszínűt – ismételte meg Adrianne. Mivel ezzel Dagmar is egyetértett, és a jövőben több megrendelést is remélt Adrianne-től, mint a királytól, úgy döntött, teljesíti a kérését. – Biztosan találunk valamit a szalonban. Máris átküldök valakit. – Rendben, és ezt is nekem számlázd – simogatta meg Yasmin arcát. – Csodaszép leszel. Különleges. Mint rózsaszál a páfrányok között. – Ebben is csodaszép lennék. Egyszerre néztek a tükörbe. – Még ennél is szebb. Hagyomány, hogy a koszorúslány ruhája különbözik a násznép ruhájától. Így őt jobban észreveszik. – Yasmin elgondolkodott, majd bólintott. Tudta, hogy ha eljön az ideje, boldogan eltakarja majd az arcát, de nagyon szerette, ha az emberek észrevették. – Selyemből lesz? Kislányként Adrianne is élt-halt a selyemruháért. – Rendben. Ha selymet szeretnél, akkor selymet kapsz. Yasmin elégedetten szemlélte a tükörképüket. – Én is olyan ruhában fogok férjhez menni, mint te. – Ha akarod, esküvő után neked adom. Yasmin felvonta a szemöldökét. – Valaki másnak a levetett ruháját hordjam? – Az is hagyomány, hogy az ember az édesanyja, a nővére vagy a barátnője menyasszonyi ruháját veszi fel. Yasmin tűnődve simogatta Adrianne szoknyáját. Furcsa szokás, de megéri elgondolkodni rajta. – Nem veszem fel az anyám esküvői ruháját. Ő csak második felesége az apámnak. Ez sokkal szebb. Te miért nem az anyád ruháját viseled? – Már nincs meg. Csak egy fényképet őrzök róla. Ha egyszer meglátogatsz Amerikában, majd megmutatom. – Meglátogatlak? – intett türelmetlenül és nagyon is fenségesen az egyik szolga felé, hogy hozzon neki teát. – Mikor? – Ha megengedik. – Elmegyünk majd étterembe? – Ha szeretnél. Yasmin arca egy pillanatra úgy felragyogott, mint akinek valami különlegességet ajánlottak fel. – Jaquir-ban is szoktak étteremben enni a nők, de az apám nem helyesli. Adrianne megfogta a kislány kezét. – Ha akarod, minden este ott fogunk vacsorázni. Philip keveset találkozott a királlyal, de királyi bánásmódban részesült. Miután megmutatták neki a palotát, úgy érezte magát, mint egy Jaquir-ba delegált diplomata. Csak a nőknek fenntartott szobákba nem vitték el, miközben a koronaherceg beavatta Jaquir – sokszor unalmas – történelmébe. Miközben hallgatta, gondosan megjegyezte az ablakok és az ajtók, a be- és kijáratok helyzetét. Egyik szemét mindig az őrökön és a fel-alá siető szolgákon tartotta. Megfigyelte, merre és mikor járőröznek. Eközben sokat kérdezősködött. Az Adrianne-től kapott könyvből már megtanulta, milyen kérdések vagy megjegyzések számítanak udvariatlanságnak. Nem érdeklődött a kert fala és az elfüggönyözött ablakok mögött élő nőkről – az ott lakók érdekében. A titokban még mindig működő rabszolgapiac témáját is kerülte. A nyilvános lefejezések sem merültek fel, noha ebből egyáltalán nem csináltak titkot. Akkora teremben ebédeltek, hogy külön úszómedencéje volt. Kaviárt és fürjtojást ettek. A mennyezetre akasztott kalitkákban fényes tollú madarak énekeltek. Művészetről és irodalomról beszélgettek, a korbácsolásról a piactéren viszont nem. Hamarosan Rahman is csatlakozott hozzájuk, és miután sikerült legyőznie félénkségét, valóságos kérdésözönt zúdított Philip-re. Nagyon érdekelte London, és szivacsként szívta magába a tudást.

– London-ban nagyon sok muzulmán él. Philip kortyolt egyet a kávéjából, miközben sóvárogva gondolt az angol teára. – Azt hiszem, igen. – Szeretném megnézni az épületeket, a múzeumokat, de télen, amikor esik a hó. Philip-nek eszébe jutott, mit mesélt Adrianne arról a pillanatról, amikor életében először látott havat. – Akkor jövőre látogass meg minket. Rahman belegondolt, milyen nagyszerű élmény lenne látni a hatalmas várost. A nővérénél lakna, akinek csodaszép a szeme és elbűvölő a mosolya. London-ban rengeteget tanulhatna, és rettenetesen vágyott a tudásra. Gyorsan a bátyja felé pillantott, de mindketten tudták, mi erről az apjuk véleménye. – Nagyon kedves vagy. Egyszer majd eljutok London-ba, ha Allah is úgy akarja. Most bocsássatok meg, de vissza kell mennem tanulni. Később városnézésre mentek a légkondicionált limuzinnal. Fahid a kikötőkben horgonyzó hajókat mutogatta, miközben arról beszélt, milyen kedvező kereskedelmi szerződéseket sikerült kötniük a nyugati országokkal. Philip látta, milyen gyönyörű ez az ország. A láthatár szélén sötétlő hegyek és a kék tenger. A vad forgalom és az eszeveszetten száguldozó taxisok ellenére Jaquir ősi hangulatot árasztott, mi több, érezhető volt, mennyire ellenáll a változásnak. Elhaladtak a bíróság udvara mellett, ahol nem egészen öt éve kivégeztek egy hercegnőt és a szeretőjét. Nem sokkal távolabb ezüstösen csillogott egy magas irodaépület, tetején parabolaantennával. – Jaquir az ellentmondások országa – figyelte Fahid, ahogy az erkölcs és törvény védelmezője karon ragad egy nőt, akit nem kísért senki. – Sok minden megváltozott az elmúlt negyedszázadban, ennek ellenére mohamedán ország maradtunk, és mindig is azok leszünk. Philip észrevette a lehetőséget, és némileg elkanyarodott az eddigi témáktól. – Mit gondolsz erről azok után, hogy Nyugaton tanultál? Fahid tovább figyelte a matawaint, aki durván ordítozott a nővel, miközben elrángatta a bazárból. Helytelenítette ezt az eljárást, de még nem ő volt a király. – Időnként szörnyen nehéz megtalálni az egyensúlyt aközött, ami javára válik az országnak, és aközött, ami javára válik az embereknek. Ha Jaquir fejlődni akar, további kompromisszumokat kell kötnünk. Az iszlám előírásait nem lehet felülírni, de a szokások változhatnak. – A nők bántalmazása hagyomány? Fahid kurtán előreszólt valamit a sofőrnek, majd hátradőlt. – A vallási rendőrök isten oltalma alatt állnak, és Jaquir-t valójában a vallás irányítja. – Nem szeretnék senki vallásáról rosszat mondani, Fahid, de nehéz nyugodtan ülni, amikor látom, hogy megvernek egy nőt – gondolt Adrianne-re és Phoebe-re. Fahid könnyen kitalálta, mi jár a fejében. – Bizonyos kérdésekben mi ketten sohasem fogunk egyetérteni. – Mennyit akarsz változtatni, ha majd egyszer király leszel? – Nem túl sokat. Csupán amennyit az emberek természete enged. Mint a legtöbb európai, te is azt hiszed, hogy a nép a kormánya miatt olyan, amilyen. Elnyomott vagy szabad. Pedig legtöbbször maguk az emberek emelik a változás elé a legnagyobb gátat. Még akkor is küzdenek a haladás ellen, amikor az a keblére öleli őket – töltött két kristálypohárba jégbe hűtött gyümölcslevet Fahid. – Meglepne, ha azt hallanád, hogy a legtöbb nő szeret fátylat hordani? Ez egyáltalán nem törvényi előírás. Mindössze régen a gazdagok szerették elfátyolozni az arcukat, és ami Mohamed idején még egyszerű divatnak számított, mára már hagyománnyá vált – és amikor Philip elővette a cigarettáját, Fahid egy arany öngyújtóval adott neki tüzet. – Láthatod, hogy Jaquir-ban a nők nem kapnak jogosítványt. Ez sem törvény, csupán hagyomány. Nincs leírva sehol, hogy tilos vezetniük, csak... félnek, mert tudják, ha defektet kapnak, egyetlen férfi sem áll meg segíteni nekik. Szabályszegés esetén még a rendőr sem vinné be őket. Láthatod, hogy a hagyomány sokszor szigorúbb, mint maguk a törvények. – És a nők megelégednek ennyivel? – Ki lát bele egy nő lelkébe? Philip elvigyorodott. – Ebben biztosan egyetért a Kelet és a Nyugat. – Már meg is érkeztünk. Ezt akartam megmutatni – és amikor a limuzin megállt, Fahid az ablak felé intett. – Az Ahmand Egyetem. A nők kollégiuma. Az egyszerű épületet amerikai téglából emelték. Az ablakokat takaró függöny legalább annyira védte a lakókat a napsütéstől, mint a bámész tekintetektől. Philip három hagyományos öltözéket viselő nőt látott felsietni a lépcsőn. Azt is észrevette, hogy az abaaya alatt Nike és Reebok cipőt hordanak. – Arra bátorítjuk az embereket, hogy taníttassák a lányaikat. Magad is láthatod, hogy a hagyományaink milyen rugalmasak is lehetnek. Jaquir-nak szüksége van női orvosokra, tanárokra és bankárokra. A nőknek régen nem volt egyszerű orvoshoz járni, tanulni vagy a pénzügyeiket intézni, de ez már nem sokáig lesz így. Philip visszafordult Fahid felé. – Te ezt megérted.

– Nagyon is. A munkaügyi miniszter mellett dolgozom, és végső célom, hogy Jaquir lakói, férfiak és nők egyaránt, a tudásukkal és tapasztalatukkal erősítsék az országot. Az oktatás magával vonja a műveltséget, de az elégedetlenséget is. Egyre többet kell tanulni és tapasztalni, hogy kielégítsük a vágyainkat. Jaquir rákényszerült a változásra, azonban a vér nem változik. A nők azért hordanak fátylat, mert fátylat akarnak hordani. Azért élnek háremben, mert ott érzik kényelemben magukat. – Te ezt elhiszed? – Tudom – intett a sofőrnek Fahid, majd összefonta ölébe ejtett kezét. Még a huszonhármat sem töltötte be, mégis kiegyensúlyozott, és különösen művelt férfi volt, akiből egyszer majd király lesz. Születésétől fogva királynak nevelték. Nem hagyták, hogy megfeledkezzen róla. – Amerikában tanultam, szerettem egy amerikai nőt, és sok minden tetszett abban az országban, de az ereimben beduin vér folyik. Adrianne anyja is amerikai volt, Adrianne is Nyugaton nőtt fel, de az ő ereiben is beduin vér folyik, és folyni is fog a halála napjáig. – Éppen ettől az, aki. A vér nem változtatta meg. – Nem volt könnyű az élete. Mennyire gyűlöli apánkat? – Ez azért kicsit erős kifejezés. – De helyénvaló – emelte fel tenyérrel felfelé a kezét Fahid. Nagyon fontos volt, hogy választ kapjon, éppen ezért akart kettesben maradni Philip-pel. – A szerelem és a gyűlölet összetett érzelmek. Ha szereted, amint összeházasodtatok, azonnal vidd el innen, és addig ne is gyertek vissza Jaquir-ba, amíg apánk él, mert nem csupán Adrianne képtelen a megbocsátásra. Felhangzott az imára hívó ének. A kapuk bezárultak, és a férfiak arccal a földre borultak. Fahid kiszállt a limuzinból. Annak ellenére, hogy selyemkaftánt viselt, tétovázás nélkül a többiek mellé ereszkedett, és együtt dicsérték Allahot. Philip nyugtalanul lépett ki a délutáni hőségbe. Látta a mecset lépcsőjén álló müezzint, aki imára szólította a hívőket. Philip-et lenyűgözte a látvány, ahogy felnőtt férfiak a tűző napsütésben izzadva a földhöz érintik a homlokukat. A nők hátrahúzódtak, és igyekeztek árnyékot keresni maguknak. Talán némán imádkoztak ők is, de a müezzin énekére nem válaszolhattak. Az arra járó néhány Nyugati üzletember megadóan várakozott. Miközben nézte, Philip lassan kezdte megérteni Fahid-ot. Az emberek nem csupán ragaszkodtak vagy elfogadták a hagyományokat, hanem a keblükre ölelték és állandósították. Életük a vallás és a férfibüszkeség körül forgott. Építkezhetnek, fejleszthetik az oktatást, de a vér nem változik. Elfordult Mekka felől, és a palota irányába nézett. Távoli kertje innen csupán színes ködnek tűnt. A zöld tetőcserepek ragyogtak a napsütésben. Adrianne is ott volt valahol a falak között. Vajon a müezzin hangja őt is odacsalta az ablakhoz? Adrianne egy roppant érzékeny műszert tartott a kezében. Nem vitt magával semmi mást, csupán ezt az apró erősítőt, a nagy rézkulcsot és egy reszelőt. A többi szerszámot a szobájában hagyta. Akárcsak fekete nadrágját és ingét. Jobbnak látta szoknyát húzni, hátha meglátja valaki. Az alagúton át jutott be a palotába, mint előtte sok-sok nemzedéknyi nő a háremből. Egyesek boldogan mentek, mások lemondóan, de mindig valamilyen határozott céllal, gondolta Adrianne. Akárcsak ő. A szandálja meg sem csikordult a kopott köveken. Az utat, akárcsak akkor, amikor megépítették, most is fáklyák világították meg. Idelent nyoma sem volt a villanynak. Halvány, vibráló fényük romantikus félhomályt teremtett. A királyok és a hercegek is használták az alagutat, de ezen a kései órán a palota minden lakója mélyen aludt. Adrianne aggódott Philip miatt. Elképzelhetőnek tartotta, hogy figyelik a szobáját. Ha rossz helyen találják rossz időben, olyan gyorsan kitoloncolják, hogy két szót sem tudnak előtte váltani, őt pedig megverik vagy a hárembe zárják. Viszont a végső célt figyelembe véve mindez csekély árnak tűnt. Az alagút a király lakosztályába vezetett. Abdu nem messze aludt tőle – méghozzá egyedül. Bármelyik feleségét is választotta ki, hogy kedvét tegye rajta, már visszaküldte a saját ágyába. Még a szagát is érezte. Szantálillat és tömjénfüst lebegett a levegőben, melyet Abdu annyira kedvelt. Adrianne belegondolt, vajon hányszor hívták ide az anyját, mint valami lotyót, akit arra választottak ki, hogy megszülje a király gyermekét. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy feltépi a hálószoba ajtaját, felrázza az apját elégedett álmából, és a képébe ordítja mindazt, amit érez. Ám ennek mindössze addig örülhetne, amíg be nem fejezi a mondandóját. Márpedig ennél jóval nagyobb elégtételre vágyott. Tudta, hogy az őröket csak egy órával a hajnal beköszönte előtt váltják le. Órája világító számlapjára pillantott, és úgy becsülte, elég ideje maradt. Sőt több is, mint elég. A csöndes, félhomályos folyosón semmi sem mozdult. Adrianne az emlékezetébe idézte a tervrajzot, és elindult a szomszédos épületszárny felé. A páncélterem elé érve leguggolt, és nekilátott kinyitni a zárat. A keze nem remegett, de izzadt. Mielőtt befejezte a munkát, bosszúsan a szoknyájába törölte a kezét, majd gyorsan körülnézett, besurrant és magára zárta az ajtót. Amikor egy kéz fogta be a száját, egy pillanatra kihagyott a szíve, s amint újra verni kezdett, szitkozódva fordult Philip felé, és ceruzalámpájával az arcába világított. – Ha még egyszer megcsinálod, levágom a kezed!

– Én is örülök, hogy látlak – hajolt le Philip, hogy megcsókolja. – Volt egy kis gond a zárral, ugye? – Nem – indult el Philip mellett Adrianne, majd visszafordult és a nyakába borult. – Nem is tudod, mennyire hiányzol! Philip a lány hajába temette az arcát, és beszívta az illatát. – Na. Egyre jobb. Mit csináltál napközben, amíg én megnéztem a várost? – Rengeteg teát ittam, hallgattam, ahogy mindenki a termékenységről és a gyermekáldásról papol, és felpróbáltam az esküvői ruhámat. – Nem úgy mondod, mint aki remekül szórakozott. – Nagyon nehéz. Nem is sejtettem, hogy ennyire kínos lesz becsapni a nagyanyámat. Az sem tetszik, hogy fehér szaténba öltöztetnek a menyegzőre, pedig ez csak egy előadás. – Akkor majd megtöltjük tartalommal – jegyezte meg könnyedén Philip, de a szeme komoly maradt. – Tudod, mi erről a véleményem, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas, hogy ezt megvitassuk. Megnézted a páncélterem ajtaját? – Minden négyzetcentiméterét – irányította a lámpája fényét a hűvös acéllap felé Philip. – A leírás szerint minden zárat külön riasztóra kötöttek. Időrabló munka lesz, de már alig várom. Majd kikötjük, ahogy javasoltad. Jó érzékem van a kombinációs zárakhoz, szóval az a kettő nem jelent túl nagy akadályt. – Ráadásul itt van ez is – nyújtotta Philip felé Adrianne a másfél hüvelyk hosszú, negyedhüvelyk széles műszert. – Egy erősítő. Régóta használom. Ha az ajtóhoz szorítja az ember, azt is meghallja, ha három szobával arrébb horkol valaki. Philip elgondolkodva irányította az erősítőre a lámpáját. – Ezt is te tervezted? – Valójában csak átépítettem egy meglévő modellt. Olyat akartam, ami kicsi, de annál érzékenyebb. – Ahhoz képest, hogy még a középiskolát sem fejezted be, félelmetesen értesz az elektronikához. – Született tehetség vagyok. Becslésem szerint egy óra alatt kinyitjuk a páncéltermet. – Negyven perc is elég lesz rá. Legfeljebb ötven. – Számoljunk inkább hatvannal – simogatta meg mosolyogva Philip arcát. – Nem mintha kétségbe vonnám a hozzáértésedet, darling. – Száz fontot arra, hogy negyven perc alatt végzek. – Tartom. Viszont csak háromkor kezdheted, addig nem biztonságos. Én fél háromtól a riasztóval foglalkozom. Sokkal egyszerűbb lenne, ha egyenesen ide jönnél, de háromig ne nyúlj semmihez! Amilyen gyorsan csak tudok, én is csatlakozom hozzád. – Nem tetszik az ötlet, hogy egyedül maradsz. – Az egészet egyedül csinálnám, ha nem akadunk össze. Kezdd a legfelső kombinációs zárral, és haladj lefelé. – Ezen már túlvagyunk, Addy. Tudom, hogyan kell kinyitni egy széfet. Adrianne előhúzta a kulcsot. – Ne engedd, hogy az egód az utadba álljon. – Nem fogom. A tiéddel is elég bajom van. Honnan fogom tudni, hogy elintézted a riasztót? – Bizalom – szegte fel az állát Adrianne, amikor látta Philip arckifejezését. – Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy megengedjek akár csak egy aprócska hibát is. Vagy megbízol bennem, vagy rám hagyod az egészet. Philip figyelte, ahogy Adrianne a reszelővel gyöngéden végigsimít a kulcson. – Nem szoktam még hozzá, hogy társam is van. – Én sem. – Még szerencse, hogy utána mindketten felhagyunk a szakmával. Sokkal jobban érezném magam, Addy, ha nem lennél ennyire feszült. – Én pedig akkor, ha London-ban ülnél a fenekeden – emelte fel Adrianne a kezét, mielőtt Philip megszólalhatott. – Lehet, nem lesz több alkalmunk átbeszélni a tervet. Ígérd meg, ha valami rosszul sül el, vagy akár csak úgy tűnik, rögtön olajra lépsz. – Azt akarod, hogy itt hagyjalak? – Az én helyzetem egészen más. – Ugye még mindig nem fogtad fel? – fogta meg Adrianne állát Philip. – Még mindig nem tudtam beverni abba a kőkemény fejedbe. Szónokolhatsz, hogy nem hiszel a szerelemben, de ez nem változtatja meg azt, amit irántad érzek. Nemsokára túl leszünk ezen az ügyön, és akkor már nem lesz senki, csak te meg én. Jobb, ha hozzászoksz. – Ennek a munkának semmi köze a szerelemhez. – Komolyan így gondolod? Azért vágtál bele, mert legalább annyira szeretted az anyád, mint ahogy az apád gyűlölöd. Talán még jobban is. Én pedig azért kísértelek el, mert fontos nekem, hogy mit érzel. – Philip – fogta meg a férfi csuklóját Adrianne. – Nem tudom, mit mondhatnék erre. – Az csak tőled függ – használta ki Philip a helyzetet, és magához szorította Adrianne-t. – Nem akarsz megint meghívni a szobádba?

– Nagyon szeretném – élvezte lehunyt szemmel a csókot Adrianne –, de most nem lehet. Mit szólsz egy esőnaphoz? – Ha nem kell sokat várnom, benne vagyok. Adrianne elfordult, és belepróbálta a kulcsot a zárba. Éles fülével azonnal meghallotta, amikor nem csúszott tökéletesen a helyére, és megcsikordult a fém. – Most nem kockáztatom meg, hogy kinyissam. A finomreszelés pedig várhat a riasztó kikapcsolásáig. Azt hiszem... – húzta ki a kulcsot, majd visszatolta. – Már nincs sok hátra – meredt az ajtóra. – Odabent van. Csak néhány lábnyira. Meglep, hogy nem érezzük a tüzét. – Nem fordult meg a fejedben, hogy megtartsd? – Csak amikor még fiatal voltam. Elképzeltem, hogy az anyám nyakába akasztom, és ettől visszatér az élet a szemébe. Elképzeltem, ahogy felveszem, és... – És? Adrianne halványan elmosolyodott. – És hercegnőnek érzem magam – dugta vissza a zsebébe a kulcsot. – De ez most nem rólam szól, hanem arról, hogy annyi tragikus év után végre valami jó is történjen – vonta meg a vállát, miközben különösen ostobának érezte magát. – Gondolom, ez nagyon idealistán és ostobán hangzott. – Igen – csókolta meg Adrianne kezét Philip. – De azóta vágyom rád, amióta tudom, milyen idealista és ostoba vagy – léptek kézen fogva az ajtóhoz. – Nagyon vigyázz, Addy! Különösen az apáddal. – Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát, Philip – tapasztotta az erősítőt az ajtóra, és örült, amikor csak a csendet hallotta. – Miattam ne aggódj, évekig játszottam a hercegnőt – ki akart kisurranni, de Philip elkapta a karját. – Nem kellett játszanod, hiszen hercegnő vagy.

Huszonötödig fejezet Adrianne erről egyáltalán nem volt meggyőződve. Az elmúlt napokban minden önuralmát és akaraterejét össze kellett szednie, és ebben minden bizonnyal királyi vére is segítette. Ám amennyire tudta, tehetsége nagy részét egy nebraska-i lánytól örökölte, aki tornádóként tört be Hollywood-ba. Sok rokona meghívta magához, számtalan lakomán vett részt, de nagyjából mindenütt ugyanarról folyt a társalgás. Meghallgatta a tanácsaikat, és úgy válaszolt a kérdésekre, ahogy az egy menyasszonytól elvárható. Mindeközben csupán pillanatokra látta Philip-et, és a férfi akkor sem volt egyedül. Órákat töltött el ruhapróbán, és még ennél is több időt, amikor elkísérte a nénikéit és az unokatestvéreit vásárolni. A világ minden részéből kapott ajándékot. Előre látta, hogy így lesz, de legalább a saját hasznára tudta fordítani. Aranytálak, ezüstkancsók, vázák érkeztek különböző államfőktől és az ország királyi szövetségeseitől. A kezdetben személyesnek tervezett bosszúba egyre több barát és idegen kapcsolódott be. Habár nem voltak a tudatában, a hercegek és elnökök a játék résztvevőivé váltak. Adrianne saját kezűleg vett át minden ajándékot, ahogy azt elvárták tőle. A fennmaradó időben levelet írt, és fogadta a menyegzőre érkező vendégeket. A kínai doboz az ajándékok között érkezett, melynek különösen örült. Philip feladata volt felhívni Celeste-et, és megrendelni tőle. A lakkozott kínai dobozok most ott hevertek a többi ajándék között. Néhány nap, és az egyik titkos fiókjában fogja kicsempészni Jaquir-ból a Napot és a Holdat. Elvetették azt a vakmerő és éppen ezért veszélyes tervet, hogy a nyakába akasztva juttatja át a határon. Abdu, noha a tudtán kívül, a büszkeségével tökéletes rejtekhelyhez juttatta. Csak egyszer találkoztak az esküvő előtt, és ekkor is Adrianne kérésére. Egy nő akkor is csak egy férfi írásos engedélyével hagyhatta el a palotát, ha történetesen hercegnő volt. Adrianne összefont kézzel, lehajtott fejjel állt. Ujján ott csillogott a Philip-től kapott gyémántgyűrű, a fülében pedig a Celeste-től kapott karika. Az ametisztet már eltette: az árát felszívja majd a csőcsere a kórházban. – Köszönöm, hogy fogadtál. Az apja irodáját a vörös és a kék szín uralta. Abdu mögött ékkövekkel kirakott markolatú kard lógott a falon. A király ébenfa íróasztala mögött ült, és egyik gyűrűktől terhes ujjával türelmetlenül dobolt a lapján. – Csak rövid időt tudok rád szánni. Neked is inkább a holnapi eseményre kellene készülnöd. Adrianne-ben fellobbant az apjától örökölt büszkeség, de anyja tehetségével könnyedén leplezni tudta. Így hangja halk és nyugodt maradt. – Már minden készen áll. – Akkor gondolkodj el még egyszer a házasságon és a kötelességeiden. Mielőtt Adrianne válaszolt, megfeszítette a kezét, hogy ne remegjen. – Máson jár az eszem. Köszönetet kell mondanom neked, amiért mindenről gondoskodtál – közben mind a ketten tudták, hogy a gazdagság egyik fokmérője, hogy milyen fényes esküvőt rendez az apa a lányának. – Ez minden? – Ezenkívül az engedélyedet szeretném kérni, hogy Yasmin és a többi húgom kíséretében lemenjek a partra. Nagyon kevés időt tudtam velük tölteni, pedig szeretném jobban megismerni őket. – Elég időd volt, csakhogy úgy döntöttél, inkább máshol éled az életed. – Mégiscsak a testvéreim. – Ők Jaquir lányai, Allah gyermekei, aki te sohasem voltál vagy leszel. Adrianne még sohasem találta ennyire fárasztónak, hogy le kell hajtania a fejét. – Bármennyire is szeretnénk, egyikünk sem tagadhatja meg a vért, amely összeköt bennünket. Sem te, sem én. – Bármelyik lányomat kitagadhatom, ha megrontod őket – tárta szét ujjait az asztalon Abdu. – Holnap feleségül mégy egy rangban hozzád illő emberhez. Utána elhagyod Jaquir-t, és soha többé nem gondolok rád. Insallah. Számomra te halott vagy, amióta elhagytál. Nem kell megtagadni azt, ami nem is létezik. Adrianne tett egy lépést előre. Azzal sem törődött, hogy az apja újra megüti, esetleg még rosszabb történik vele. – Eljön majd a nap – közölte halkan –, amikor gondolni fogsz rám. Erre esküszöm. Aznap éjjel semmiről sem álmodott. Csak zokogott. A menyegző reggelén Adrianne a müezzin énekére ébredt. Kinyitotta az ablakot, és beengedte a forróságot, a fényt. Tudta, ez lesz élete leghosszabb, és valószínűleg legnehezebb napja. Nem sok ideje maradt. Hamarosan rátörnek a nők, a szolgák, és az öltözködéssel elkezdődnek a megpróbáltatásai. Elhessegette a gondolatait, megtöltötte forró vízzel a kádat, és illatos olajat locsolt bele. Egy igazi esküvő esetén, mármint amit a szíve mélyén is igazinak gondol, nem kellene izgulnia, örülnie és nyugtalankodnia egyszerre? Ellenben mindössze szomorú volt, amikor arra gondolt, hogy az egész élete másképp is alakulhatott volna. Az esküvő csak színjáték, hazugság, mint ahogy sok esküvő is az, szerte a

világon. Mi a házasság, ha nem önként vállalt kötelék? A nők felveszik a férfiak nevét, elhagyják a sajátjukat. Ettől a pillanattól kezdve csakis a férj akarata, vágyai és becsülete számít. A férfiak becsületét Jaquir-ban sharajhak hívták. Erre épült a törvény, és ebből sarjadtak a hagyományok. Nem lehetett visszaszerezni, ha egyszer elveszett. Ezért őrizték olyan szorosan a ház leányait – jobban mondva az erényüket, hogy csakis azt a férfit szolgálják, akihez egyszer majd feleségül mennek. Szabadságuk elvesztéséért szolgákkal és dologtalan, noha üres élettel kárpótolták őket. Ez az édes rabság egészen addig fog folytatódni, amíg a nők hagyják, hogy eladják őket a jövendőbelijüknek. Mint ahogy őt is eladták, de csakis azért engedte, mert ez volt az ára a bosszúnak. Viszont az apja igazat beszélt. Nem tartozott Jaquir-hoz, és Philip sem beduin. Minden csak látszat. Erre kell gondolnia élete legfontosabb napján, amelyre gyermekkora óta várt. Abdu vére lüktetett az ereiben, mégsem volt a lánya. Amikor a fanfarok véget vetnek a szertartásnak, megteszi, amiért idejött. Amire megesküdött. Rengeteg idő telt el, de annál édesebb lesz a bosszúja. Ezzel végleg szétszakítja az összes családi köteléket. Előre tudta, hogy megszenvedi a döntése következményeit. Mindennek megvan a maga ára. Testén még ott csillogtak a vízcseppek, amikor körbevették a palotában lakó nők. Illatosították a bőrét, a haját, feketére festették a szempilláját és vörösre a száját. Mint egy álomban. Folyamatosan szólt a dob, érezte a körülötte állók érintését, hallotta a hangjukat. A nagyanyja aranyozott széken ülve utasítgatta a többieket, bólogatott, amikor úgy látta, ügyesen dolgoznak, és közben a szemét törölgette. – Emlékszel a menyegződre, nagymama? Az öregasszony erőtlenül felsóhajtott. – Egyikünk sem felejti el azt a napot, amikor igazi nővé érik. Selyembe öltöztették Adrianne testét. Egyik hímzett fehér réteget húzták rá a másik után. – Hogy érezted magad? Jiddah elmosolyodott. Az iszlám kultúrában idősnek számított, de emlékezett még rá, milyen volt kislánynak lenni. – A vőlegényem nagyon csinos volt, becsületes és fiatal. Az apád nagyon hasonlít rá. Unokatestvérek voltunk, ám sokkal idősebb. Ez így illendő. Büszkeséggel töltött el, hogy engem választott, noha féltem, hogy nem felelek majd meg neki – nevetett fel, és még ennyi év után is dévaj szikrák táncoltak a szemében. – De az első együtt töltött éjszaka után már nem féltem semmitől. Sokat viccelődtek a közelgő nászéjszakával. Egyesek vidáman, mások irigykedve. Közben kifésülték és begöndörítették Adrianne haját, és hagyták, hogy alaposan átjárja a tömjénfüst. Amikor Dagmar meghozta az esküvői ruhát, a lányok nagy része gyorsan eltűnt. A divattervező felsegítette Adrianne-re a ruháját, közben halkan utasítgatta, és néha csettintett a nyelvével. Időközben megelégelte a paradicsomot, és nagyon vágyott már vissza Párizsba, ahol a legrosszabb, ami egy délutáni séta során egy nővel megtörténhet, hogy utána füttyentenek vagy tesznek rá egy-két csípős megjegyzést. Adrianne felnyögött, amikor begombolta a kéttucatnyi gombot. – Csodálatos menyasszony leszel, fenség. Várj – intett Dagmar türelmetlenül, hogy hozhatják a fejdíszt. – Azt akarom, hogy teljes pompádban lásd meg magad. Vékony tüll ereszkedett Adrianne szeme elé. Arra gondolt, hogy még most is fátylat kell viselnie. Majd feléje fordították a tükröt, és Adrianne megpillantotta hófehér, csipkés szaténba öltözött önmagát. A ruha hatalmas uszálya ragyogott a fényben, és egészen a szoba végéig ért. A varrónők összesen több mint száz órát dolgoztak azon, hogy telehímezzék gyönggyel. A fej díszként szolgáló, apró koronán is gyöngyök és gyémántok csillogtak. – Káprázatosan nézel ki. Csodálatosan áll rajtad a ruha. Ahogy megígértem. – Igen. Még annál is szebb. Nagyon szépen köszönöm. – Öröm volt neked dolgozni – és micsoda megkönnyebbülés, hogy vége. – Szeretnék nagyon sok boldogságot kívánni neked, fenség. A mai nap kapj meg mindent, amire vágysz. Adrianne a Napra és a Holdra gondolt. – Úgy lesz. Elvette a feléje nyújtott, orchideából és fehér rózsából kötött csokrot. Menyasszony volt, de hiányzott a nászmenet, a lökhárítóra kötözött konzervdobozok és a rizs. Viszont így legalább könnyebben megjátszotta magát. Hiszen az esküvő nem más, mint játék. Nyugodt szívvel haladt kísérőivel a terembe, ahol a férje várta. Philip-nek elakadt a lélegzete. Az egyik pillanatban még úgy gondolkodott, mint más közönséges férfi, a következőben pedig mintha megállt volna a világ. Még az ujjai is elzsibbadtak. A torka elszorult. Adrianne-t sorra minden rokona megcsókolta. Egyesek komolyan, mások vidáman. Végül még az apja is, igaz, meglehetősen ridegen. Majd Abdu megfogta a lánya kezét, és Philip tenyerébe helyezte. Ezzel atyai kötelességei véget értek. Megáldották őket. Felolvastak a Koránból, de arabul, így Philip egyetlen szót sem értett belőle. Csak annyit tudott, hogy Adrianne keze jéghideg, és lassan remegni kezd.

Adrianne nem is sejtette, hogy Philip fehér kaftánt és arab fejdíszt fog viselni. Ettől az egész szertartás csak még valószínűtlenebbé vált, de valahogy meg is erősítette abban, hogy akár színjátéknak szánták, akár nem, a házasságuk érvényes. Igaz, csak időleges, és könnyedén felbontható, de ezen a napon még érvényes. Több mint egy órájuk maradt a menet indulásáig. Kiabálva jelentették be az eseményt, melyet a hagyomány szerint a váltakozó beduin asszonyok nyelvcsattogtatása követett. Dob- és zeneszóra indultak el. Éjjel visszajönnek majd, igaz, titokban. – Ez lenne az? Adrianne csaknem ugrott egyet ijedtében, pedig Philip igyekezett minél jobban suttogni. – Korántsem. Szórakoztatni kell a vendégeket. Először a zenészek és a táncosok indulnak. Neked nem szabad meglátnod őket – mosolygott rá gyorsan. – Nem tart tovább húsz percnél. – És utána? – Utána indulunk mi. A széksorok között elsétálunk a dobogóig, ahol a virágok között ülve várjuk ki a szertartás végét, az ezt követő két órában pedig a gratulációkat fogadjuk. – Két... Te jó Isten – nyögött fel halkan Philip. – Legalább kapunk közben enni? Adrianne már ezért az egyetlen megjegyzésért is legszívesebben Philip nyakába borult volna, de csak nevetett. – Csak utána. Miért öltöztél így? Mert az apád így rendelte, gondolta Philip, de ezt igencsak nehezére esett kimondani. – Amikor Rómában jársz... – felelt könnyedén, és ezt követően már nem volt alkalmuk beszélgetni. Adrianne nem túlzott, amikor arról beszélt, hogy virágok között fognak ülni. A szervezők valóságos virágfákat építettek, amely a padlótól a mennyezetig ért. Philip ennél már csak a meghívott nők ékszereit találta lenyűgözőbbnek. A gratulációkkal kapcsolatban sem tévedett sokat. A lugas alatt ülve több mint két órán át mást sem csináltak, csak megrázták a feléjük nyújtott kezeket, fogadták a csókokat, a gratulációkat. A végére a feje is megfájdult az erős rózsaillattól és az illatszerektől. De még mindig nem volt vége. Egy keskeny ajtón keresztül nagy csinnadrattával bevezették őket egy hatalmas terembe, ahol roskadásig megrakott asztalok kínálták a cukrozott gyümölcsöt, az émelyítően édes süteményeket és a fűszeres sülteket. A középpontban egy húszemeletes torta állt. Valaki becsempészett egy Polaroid fényképezőgépet, s a nők boldogan pózoltak előtte, majd igyekeztek minél jobban elrejteni a képeket. Philip addig könyörgött, míg róla és Adrianne-ről is készült egy kép. Nyolc órával azután, hogy Adrianne felöltötte a menyasszonyi ruhát, végre eljutottak a nászéjszaka színhelyéül szolgáló szobába. – Hú – nyögte, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. – Micsoda színjáték! – Csak egyvalamit hiányoltam. – Az iszapbirkózást? – Micsoda humor – fogta meg Adrianne kezét Philip, mielőtt a lány levehette volna a fej díszét. – Nem csókoltam meg a menyasszonyt. Adrianne elmosolyodott. – Még bepótolhatod – hajolt Philip felé. Csak most, mondogatta magában. Most, ebben a pillanatban elhitte, hogy valóban boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Még mindig érezte a virágillatot. Miközben Philip köréje fonta a karját, megzizzent a ruhája. Majd forrón, határozottan megcsókolta, és Adrianne úgy érezte, ennél többre nincs is szüksége. – Gyönyörű vagy, Addy. Kis híján lenyeltem a nyelvem, amikor bevezettek abba a szobába. – Egészen addig nem voltam ideges, amíg meg nem láttalak – hajtotta Philip vállára a fejét Adrianne. – Sohasem tudom meghálálni, amit értem tettél. – Nem vár hálát az ember, ha az önzés mozgatja. Holnap elutazunk. – De... – Már közöltem az apáddal – emelte le Adrianne fejdíszét Philip, és ujjával máris beletúrt a hajába. – Elfogadta, hogy az esküvő után rögtön nászútra akarom vinni a feleségem. Azt mondtam neki, hogy Párizsban töltünk két hetet, és csak utána utazunk tovább New York-ba. – Igazad van, valóban így lesz a legjobb. Könnyebb a búcsú, ha nem találkozom a testvéreimmel. – Ebben azért ne legyél annyira biztos. – Az apám nem fogja megengedni. Ezt mindig is tudtam és elfogadtam. Csak éppen arra nem gondoltam, milyen nehéz lesz elválnom tőlük – nyúlt a tarkójához Adrianne, és elkezdte kigombolni a ruháját. – Pihenjünk egy kicsit, Philip. Hosszú éjszaka vár ránk. Philip segített a vetkőzésben. – Van még egy kis dolgunk előtte – borította el csókokkal Adrianne arcát. – Hiányoztál, Addy. Hiányzott, hogy nem ízlelhetlek meg. Adrianne leemelte Philip válláról a köpenyét. – Ezúttal ott ízlelsz meg, ahol akarsz. A francia varrónő minden bizonnyal felszisszent, amikor a szatén az ágy lábához hullott.

Philip kinyitotta a szemét, de továbbra is mozdulatlanul feküdt a sötétben. Adrianne teste szorosan az övéhez simult. A lány még szundikált, és Philip tudta, hogy a legkisebb mozdulattal is felriasztja, de egyelőre nem akarta felkelteni. Ritkán fordult elő, hogy akció előtt aludjon. Bizonyos munkák sohasem válnak rutinná, megszokássá, vagy elég unalmassá, hogy rápihenjen az ember. A Nap és a Hold. A nem túl távoli múltban már a puszta gondolat is hetekig izgalomban tartotta volna, hogy láthatja vagy ráteheti a kezét. Most viszont csak túl akart lenni az egészen, hogy elvigye Adrianne-t Oxfordshirebe, ahol együtt üldögélhetnek a kandalló előtt, a lábuknál két vadászkutyával. Öregszik. Isten bocsássa meg, lassan kezd kispolgárrá válni. Valójában szerelmes volt, és ezt csak nehezen tudta megemészteni. Végigsimított Adrianne gyémántgyűrűjén, melyet a házasságkötésnek nevezett cirkusz alatt húzott a lány ujjára. A szimbólum sokkal többet jelentett, mint eddig gondolta. Adrianne a felesége volt, az a nő, akit haza akart vinni az otthonába, bemutatni az anyjának, és együtt tervezni vele a jövőt. Tervezni a jövőt. Felemelte szabad kezét, és elsimította az Adrianne szemébe lógó tincseket. Hatalmas utat tett meg. Nemrég még csak a másnap esti szórakozást tervezte, most meg gyerekek és családi ebéd járt az eszében. Már korábban is ugrott már ekkorát, és eddig mindig a talpára esett. Egy jó ékszertolvajnak nem csak a kézügyességében rejlik az ereje. Az egyensúlyérzéke sem elhanyagolható. Milyen kár, hogy nem lehet szokványos nászéjszakájuk. Pezsgővel, zenével, és hajnalig tartó őrült mulatsággal. Habár el kellett ismernie, volt része elég őrületben lefekvés előtt. Adrianne úgy viselkedett, mint egy kitörni készülő vulkán, pedig úgy reszketett a félelemtől, mint kamasz a kocsi hátsó ülésén. Az első együttlétüket megelőző félelemnek és tartózkodásnak nyoma sem maradt. A helyét felváltotta az Adrianne szemében izzó vad szenvedély. Néhány órára megfeledkeztek a feszültségről, amely azóta kísérte őket, hogy megérkeztek Jaquir-ba. Társak voltak az ágyban, és – jóban, rosszban – társak a bosszúban is. Megérintette az arcát, miközben suttogva kimondta a nevét. Adrianne azon nyomban felriadt. – Mennyi az idő? – Nem sokkal múlt egy. Adrianne bólintott, majd felkelt és öltözködni kezdett. Napközben fehérben járt. Éjjel feketében fog. Egyetlen szó nélkül ellenőrizték az eszközeiket. Adrianne keresztbe vetette magán apró táskája szíját, amely a krokodilcsipeszeket, a távirányítót, egy kipárnázott dobozt, a reszelőit és a rézkulcsot rejtette. – Harminc perc – pillantott a csuklójára, majd beállította az óráját, amely elkezdte visszaszámolni az időt. – Nehogy fél három előtt itt hagyd a lakosztályt, különben azt kockáztatod, hogy belefutsz az északi szárny őreibe. – Ha gyorsan dolgozunk, nem kell szétválnunk. Akárcsak Philip, Adrianne is gumikesztyűt húzott. – Ezt már megbeszéltük, Philip. Tudod, hogy igazam van. – Ez még nem jelenti azt, hogy tetszik az ötlet. – Te csak koncentrálj a kombinációs zárra – állt lábujjhegyre Adrianne, és megcsókolta a férjét. – Sok szerencsét. Philip magához rántotta, és viszonozta a csókot. – A legjobbakat. Adrianne árnyékként surrant ki az ajtón, és eltűnt. Tudta, hogy most is hideg fejjel kell gondolkodnia, mint minden egyes munkájánál. Ahogy eltervezte. Viszont egész életében erre az éjszakára várt, és olyan ideges volt, mint egy kezdő áruházi szarka a Macy-ben, amikor gyönge a forgalom. Gyorsan haladt a fal mellett, miközben folyamatosan hallgatózott, hallgatózott és hallgatózott. A szeme gyorsan hozzászokott a sötéthez. Néhány ablakot nem takart függöny, és besütött a sápadt holdvilág. Folyamatosan a hatalmas gazdagság jeleibe ütközött: indiai elefántcsont, kínai jade, francia porcelán, ám ez annyira sem érdekelte, mint a bolhapiacon kapható bizsuk. Miközben lesietett a lépcsőn, csakis az őrségre figyelt. Odalent olyan mély csönd fogadta, hogy hallotta a saját szívverését. Az Európából hozatott virágok édeskés illatot árasztottak. A szirmok között két galamb aludt, aranykalitkában. Adrianne elosont mellettük, majd elhagyta a szalonok sorát és az irodákat. A kapcsolótermet rejtő ajtó diszkréten lapult a folyosó kanyarulatában. A rendszer úgy őrizte a meghívott vendégeket, hogy azoknak nem kellett riasztókkal, fegyverekkel és egyéb dolgokkal törődniük. Adrianne visszafojtott lélegzettel lassan félrecsúsztatta az ajtót. Ötig számolt. Tízig. Továbbra is sötétség és csönd vette körül. Némán lépett be gumitalpú cipőjében, és becsukta az ajtót maga mögött. Egy meredek, nyílt lépcsőhöz ért. Itt nincs hová bújnia, ha elnézte az időzítést, és semmi mentséget nem hozhat fel, hogy mit keresett erre. Nem siethetett a sötét, korlát nélküli lépcsőn, mert ezzel a zuhanást kockáztatta. Óvatosan, de annál türelmetlenebbül araszolt előre. Vadul dobogó szívvel ért a lépcső aljához, és kényszerítenie kellett magát, hogy vegyen néhány mély lélegzetet. Az órájára pillantott, és látta, hogy húsz perce maradt kikapcsolni a riasztót, mielőtt Philip elkezd foglalkozni az első kombinációs zárral. Ennyi elég. Elővette ceruzalámpáját, és körbenézett. A helyiségben két

ember magasan álltak a ládák. Mindent vastagon borított a por. Az egyik falon észrevett egy kettős zárral ellátott üvegajtós szekrényt. Benne katonásan sorakoztak a puskák. Csövük fegyverolajtól csillogott. A szemközti falon talált rá a riasztóra. Adrianne igyekezett kiverni a fejéből a háta mögött felhalmozott fegyvereket, és munkához látott. A külső falat őrző alrendszerhez hozzá sem ért. Öt izzasztó percbe telt, amíg lecsavarozta a fedlapot, majd minden vezetéket és csatlakozót azonosított. Tizenkettőt számlált össze. Négy tartozott minden zárhoz. Felidézte a leírást, és magában végigment a szükséges lépéseken, a vezetékek színkódján. Először a fehéret, majd a kéket, a feketét, a vöröset. A mennyezetre pillantott, és arra gondolt, merre jár most Philip. Vajon odaért a páncélteremhez? Két riasztót már sikerült kikapcsolnia, ennek ellenére nem enyhült a tarkójában érzett feszültség. Elég egyetlen apró hiba, és egész élete munkája válik semmivé. Már az utolsó vezeték felé nyúlt a fogóval, amikor lépteket hallott. Arra sem maradt ideje, hogy pánikba essen. Gyorsan visszatette a fedlapot, ujjával felületesen behajtotta az egyik csavart, majd fejest ugrott a ládák mögé. Két felfegyverzett alak lépett be. Hangjukat ordítássá erősítette a csend. Adrianne igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Szinte még levegőt sem vett. Az egyik fegyveres arról panaszkodott, hogy a vendégek és az esküvő miatt többet kell dolgozni az éjszaka. A másik sokkal higgadtabb maradt. Azzal dicsekedett, hogy nemrég Törökországban járt, ahol meglátogatta a Budapestről hozott örömlányokat. Amikor hazatért, sikeresen át is adta a feleségének a szifiliszt. Felgyulladt a lámpa. A két palotaőr alig egylábnyira állt Adrianne-től. A második férfi nevetve húzott elő egy magazint a ruhája alól. A borítóján meztelen nőt lehetet látni, ahogy kezével széttárt combjai között kotorászik. Palotaőrök vagy sem, ha a matawain elkapja őket, elveszítik egyik kezüket vagy szemüket. Adrianne a múló másodperceket számlálta, miközben verejtéke végigcsorgott a hátán. Előkerült egy doboz, török cigaretta, majd a két férfi a magazin fölé hajolt. A füst egyenesen Adrianne-re szállt, aki megszédült. Valamit biztosan belekevertek a dohányba. Az egyik férfi végigsimított az ágyékán, majd átadta a cigarettát a társának. Vaskos megjegyzéseikbe még egy sokat látott szajha is belepirult volna. Az egyik férfi úgy fordult, hogy kaftánja széle csaknem súrolta Adrianne lábát. Még a bőrén csillogó verejték szagát is érezte. Előbb visszafogott, majd annál hevesebb alkudozás kezdődött. Adrianne az órájára sem mert ránézni. Philip minden bizonnyal ott jár valahol a feje felett, talán már hozzá is ért az első számtárcsához. Bármelyik pillanatban felüvölthet a riasztó. Minden elveszett. Néhány bankjegy gazdát cserélt. A magazin eltűnt. Az őrök elnyomták a cigarettát és elhajították a csikket. Adrianne a fülében hangosan doboló vér ellenére is hallotta a nevetésüket. Elindultak kifelé, de egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre lekapcsolták a villanyt. Abban a pillanatban, ahogy a lámpa kialudt, már talpra is ugrott. Nem maradt ideje óvatoskodásra. Az órája szerint csupán kilencven másodperce maradt az utolsó vezetékre. Kiszáradt a szája, és kavargott a gyomra. Még sohasem érezte magát ennyire rosszul. A fedlap csaknem kicsúszott zsibbadt ujjai közül. Negyvenöt másodperc. A térde közé szorította a fémlemezt, és a drótok közé túrt. A keze olyan nyugodtan mozdult, mintha nem is hozzá tartozna, nem hozzá, aki izzadságban fürdik. Sebészi pontossággal kapcsolta fel a lcrokodilcsipeszeket. Húsz másodperc. A fogót a vezeték köré szorította, és finoman elfordította. Majd megtörölte a száját, és az órájára nézett. Két másodperc. Elszámolt kettőig, majd hatvanig, de a riasztó nem szólalt meg. Csak ekkor hagyta abba az imádkozást, és illesztette a helyére a fedlapot. Philip ujja gyors volt, a füle éles. Olyan türelmesen dolgozott, akár egy gyémántcsiszoló. Vagy tolvaj. Miközben a zár kattanásaira fülelt, újra és újra feltette magában a kérdést: hol lehet Adrianne? Számításai szerint, ha nem jön közbe semmi, negyedóra kellett ahhoz, hogy elérjen a riasztótól a páncélteremig. Az erősítő segítségével hallotta a megnyugtató kattanást. Az első zár kinyílt. Adrianne ügyesen kiiktatta a riasztót. Ez némileg megnyugtatta. A második zár felé fordította a figyelmét. Félrefordította a fejét, és fél szemmel az ajtót leste. Még öt perc. Ha Adrianne öt perc múlva sem ér ide, hagyja a nyakláncot a pokolba, és elmegy megkeresni. Begörbítette az ujját, mint a zongorista, ha arpeggiót játszik. Amikor az első pecek a helyére hullott, meghallotta az ajtógomb csikordulását. Az ajtó mögé ugrott és a falhoz lapult, de szerencsére csak Adrianne érkezett meg. – Késtél. Adrianne kuncogni kezdett. Philip rögtön tudta, mennyire feszült. – Bocs, de nem kaptam taxit – érintette meg Philip karját, és már ennyi is elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon. – Valami gond volt? – Valójában nem. Csak belefutottam két palotaőrbe, akik egy disznó magazint nézegettek és török dohányt szívtak. Mint egy buliban. Philip közelebb hajolt a feleségéhez. Adrianne szeme tiszta volt és nyugodt, de a bőre falfehér.

– Emlékeztetlek, hogy már férjes asszony vagy. Legközelebb nem engedlek el csak olyan buliba, ahová engem is meghívtak. – Megegyeztünk – húzódott hátrébb Adrianne, és maga is meglepődött, milyen gyorsan elmúlt a félelme. – Szerencsével jártál? – Micsoda kérdés! Jobb, ha előveszed a kulcsot, darling. Mindjárt elkészülök. – Igazi hős vagy. – Erről később se feledkezz el. Vállvetve dolgoztak tovább. Philip a kombinációs zárral foglalkozott, Adrianne pedig az ormótlan kulcson. A férfi kétszer is megállította, mert zavarta a reszelő hangja. – Ennyi – lépett hátra végül. – Már csaknem elfelejtettem, milyen vidáman kattan a zár, amikor kinyílik – pillantott az órájára, és elvigyorodott. – Harminckilenc perc negyven másodperc. – Gratulálok. – Tartozol egy százassal, darling. Adrianne letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket. – Írd a többihez. – Tudnom kellett volna, hogy le akarsz lépni – sóhajtott Philip, majd Adrianne fölé hajolt. – Kész vagy? – A könnyebbik felével – suttogta Adrianne. – Nagyon bonyolult a tolla. Nem merek egyszerre túl sokat lereszelni, mert félek, hogy elrontom. – Megpróbálhatom kinyitni, de az még legalább egy óra. – Ne. Mindjárt elkészülök – helyezte be a kulcsot a zárba Adrianne, majd óvatosan előbb jobbra, aztán balra fordította. Ujjaiban érezte a szerkezet ellenállását. Lehunyta a szemét, és szinte maga előtt látta, ahogy a kulcs a rovátkákhoz dörzsölődik. Visszahúzta, lereszelt egy kis darabot itt, egy még kisebbet ott, rácseppentett egy kevés olajat, majd csiszolópapírral elvégezte a sebészi pontosságot igénylő igazításokat. Harminc hosszú perc telt el. Végül, amikor a helyére tolta a kulcsot, érezte, hogy a zár megadja magát. Egy pillanatig mozdulatlanul térdelt, a kulccsal a kezében. Egész életében erre a pillanatra készült, és most, hogy elérkezett, úgy érezte, képtelen megmoccanni. – Addy? – Tudod, olyan érzés ez, mintha most kezdődne a haldoklásom. Elértem életem legfontosabb célját. Tudom, hogy amikor végzek, semmi nem lesz már ennyire fontos. Soha többé – húzta ki a kulcsot, s a zsebébe süllyesztette. – Nem, még sincs kész – vette elő a távirányítót, és beütött egy kódot. A vörös jelzőfény megcsillant a gyémántgyűrűjén, majd amikor sikerült megkerülnie a rendszert, pislákolva zöldre váltott. – Szerintem működik. – Szerinted? Adrianne rámosolygott Philip-re. – Nem járt hozzá garancia. Philip pontosan tudta, mit érez a felesége. Hátralépett, és hagyta, hogy Adrianne egyedül nyissa ki az ajtót. Forró levegő csapta meg őket. Adrianne csaknem hallotta is. Talán a rég halott királyné zokogott valahol. Lámpája sugara halomba hányt ékköveken, aranyon és ezüstön csillant. – Aladdin barlangja – suttogta Philip. – Minden tolvaj álma. Istenem! Pedig azt hittem, már mindent láttam, amit látni lehet. A gúlába rakott aranyrudak a derekáig értek. Mellette ezüsthalom emelkedett. Nemesfém kelyheket, urnákat és tányérokat látott maga előtt. Akadt, amelyen drágakövek ragyogtak. Megpillantott egy gyémánttal kirakott koronát, mellette vérvörös rubinnal ékesített női diadém hevert. Adrianne kinyitott egy ládát, melyet könyökmagasságig megtöltött a nyers gyémánt. Észrevett néhány festményt is: Rubens, Monet, Picasso. Abdu sohasem akasztana ki ilyet a palotában, de elég bölcsnek bizonyult ahhoz, hogy beléjük fektesse a pénzét. Philip elfordította tekintetét a kövekről. A gondolataiba merült, miközben lámpája fénye a vásznakon táncolt. – A király kincsei – visszhangzott tompán Adrianne hangja. – Egyes darabokhoz olaj tapad, másokhoz vér, szerelem vagy árulás. Nem viszek el semmi mást, csak amivel bosszút állhatok az anyám haláláért – erre Philip felegyenesedett, és feléje fordult. – Tudod, mi a legrosszabb? Hogy a halála pillanatáig szerette az apámat. Philip finoman lesimította Adrianne arcáról a könnyeit. – Az apád nem ér ennyit, Addy. – Nem – rázta meg magát Adrianne. – Csak azt viszem el, ami az enyém. A szemközti fal felé fordította a lámpáját. Amikor a fénysugár rátalált a Napra és a Holdra, az ékszer valósággal életre kelt. – Ott van. Adrianne elindult a nyakék felé. Vagy a nyakék húzta magához? Ezúttal nem a félelemtől vagy a bánattól remegett a keze, hanem az izgalomtól. A Nap és a Hold fényét még az üvegbura sem homályosította el. Szerelem

és gyűlölet. Béke és háború. Eskü és árulás. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy érezze a belőle áradó szenvedélyt és gyönyört. Mindenki kötődik az ékszereihez, de közel sem olyan szorosan, mint Adrianne kötődött a Naphoz és a Holdhoz. Philip is a nyakláncra irányozta a lámpája fényét. – Istenem, ez nagyobb, mint ahogy elképzeltem! Még csak nem is mérhető az álmaimhoz. A tiéd – tette Adrianne vállára a kezét. – Vedd el! Adrianne kiemelte az üveg alól. A nyakék nehéz volt. Valamiért meglepte a súlya. Egy pillanatra hatalmába kerítette egy érzés, hogy át kellene adnia valakinek, aki korábban már szintén igényt formált rá. Majd ígéretesen felragyogott a kezében. Valósággal életre kelt. Ahogy a lámpafény végigsiklott a köveken, szinte maga előtt látott minden csepp vért, melyet érte ontottak. – Talán egyenesen neki készítették. – Talán. Adrianne elmosolyodott, amikor rájött, hogy Philip pontosan tudja, kire célzott. Az édesanyjára. – Mindig is érdekelt, milyen érzés, amikor az ember a kezében tartja a sorsát. – És? Adrianne Philip felé fordult. – Emlékszem a nevetésére. Csak azt sajnálom, hogy már nem adhatom vissza neki. – Annál sokkal többet tehetsz – gondolt Philip a patkányok lakta manhattan-i épületre, melyből Adrianne kórházat akart építeni a bántalmazott nőknek. – Büszke lenne rád, Addy. Adrianne bólintott, majd előhúzott a zsebéből egy bársonykendőt, és belegöngyölte a nyakéket. – Abdu érte fog jönni – takarta be a gyémántot és a gyöngyöt, miközben szemében az ékszerhez méltó szenvedély lobogott. – Ezt te is jól tudod. – Jól tudom, hogy melletted nem lesz unalmas az életem. Adrianne még egyszer, utoljára körülnézett. A szeme megakadt egy feliraton, melyet az ékszertartó vitrin mögé, a falra karcoltak. Közelebb lépett, és elolvasta. Régi volt, de még mindig kitűnően látszott. Talán éppen a gyémánttal vésték a sziklába. – Mi az? – Berina üzenete. A szerelembe halok bele, nem a szégyenbe. Allah akbar. – Philip keze után nyúlt. – Talán most már az ő lelke is megnyugszik.

Huszonhatodik fejezet Tudta, hogy fájni fog. Adrianne a holmiját pakolta, miközben Yasmin a szobájában járkált. Időnként megállt, hogy beleszagoljon egy parfümös üvegbe, vagy eljátszadozzon a hervadó virágszirmokkal. A napfény megcsillant ruhája élénk csíkjain és a csuklóján viselt arany karperecen, az ujjain és a fülén. Adrianne arra gondolt, bárcsak a napsütéstől égne és könnyezne a szeme. Habár régebben is elhagyta Jaquir-t, és akkor is túlélte. Ezúttal a nyakéket is magával viszi, viszont sokkal többet hagy itt, mint valaha is gondolta. – Maradj még. Csak egy napig – figyelte Yasmin, ahogy Adrianne összehajtogatja az egyik ingét, és elteszi a bőröndbe. Nem igazság, hogy csak most derült ki, ilyen gyönyörű és kedves a nővére, és máris elveszíti. A többi testvérét mind-mind unalmasnak találta, ha másért nem, azért, mert világéletében ismerte valamennyit. – Sajnálom. Nem maradhatok – és Adrianne úgy vélte, sokkal könnyebb lenne, ha nem döbbent volna rá, hogy szeretik. Eltette a kovácsolt aranyból készített dupla karkötőt rejtő dobozt, Rahman ajándékát. A fiú mérnök akart lenni... Allah dicsőségére. Különös, vagy csupán a sors akarata, hogy ugyanazt a célt tűzte ki maga elé, mint ő, amikor még kislány volt? Adrianne ismét elővette a dobozt, s felvette a karkötőt. A hajtókájára feltűzte az ugró párducot mintázó brosst. – Philip üzleti ügyei nem várhatnak tovább. Már így is túl sokáig maradt – akárcsak ő, tette hozzá némán, de nem maradt ideje a sajnálkozásra. Lezárta a bőrönd tetejét. Tudta, örömmel hajítja majd bele a hosszú szoknyákat és magas nyakú blúzokat a tengerbe a gépről. – Újra találkozunk, ha megengedik, hogy ellátogass Amerikába. – Megnézzük azt a helyet, amiről meséltél? A Radio City-t? Adrianne nevetve bújt bele az abaayába. – Még mást is. – A Bloomingdale-t. – Bloomingdale-t – tűrte kendő alá a haját. – Tényleg nagyobb, mint a bazár? Nem tartott sokáig, amíg rájött Yasmin szívének a titkára.

– Több ruha van ott, mint amennyit el tudsz képzelni. Nem beszélve a parfümökkel és krémekkel roskadásig rakott pultokról. – És mindent megvehetek, amit csak akarok, ha van plasztikkártyám. Adrianne fejcsóválva igazgatta a kendőjét. – Az eladók imádni fognak – egyszer biztosan. Hinnie kellett, hogy nem történhet másképp. – A metrót és a Trump Tower-t is nagyon szeretném látni. – A Trump is szeretne téged. – Jó lesz erre gondolni, amíg nem vagy itt. Ugye visszajössz? Adrianne tudta, hogy nyugodtan hazudhatna. Élete során kitűnően megtanult hazudni. Megfordult, és a halomba rakott párnák tetején ülő húgára nézett. – Nem, Yasmin. Soha többé nem jövök vissza Jaquir-ba. – Nem enged el a férjed? – Philip elengedne, ha jönni akarnék. Yasmin leugrott a párnákról. – Nem akarsz látni többé. Adrianne fáradtan leült, Yasmin-t is odahúzta maga mellé. – Amikor idejöttem, nem ismertelek sem téged, sem Rahman-t. Még Fahid is csak kisfiú volt, amikor elmentem. Nem sokat számítana, ha maradnék még egy napig. Fáj a szívem, hogy itt kell hagynom benneteket. – Akkor miért nem maradsz velünk? Úgy hallottam, Amerika gonosz ország, ahol istentelen és becstelen emberek élnek – feledkezett meg könnyedén a Bloomingdale-ről és a Radio City-ről. – Jobban teszed, ha Jaquirban maradsz, ahol a bölcs és nagylelkű apánk a király. Legyen veled mindörökre, kívánta némán Adrianne. – Amerika nem gonoszabb és talán nem is jobb más országoknál. Ott is olyan emberek élnek, mint a világon bárhol. Akadnak közöttük rosszak, de jók is. Nekem ott az otthonom, mint ahogy neked Jaquir-ban. Ott a szívem, de a lelkem egy darabját itt hagyom neked – húzta le egyik gyűrűjét. Az egyszerű, szögletes akvamarin ragyogott az aranyfoglalatban. – Az édesanyám anyjáé volt. Mától legyen a tiéd, hogy mindig emlékezz rám. Yasmin a fény felé fordította a követ. Gyakorlott szemével látta, hogy szinte értéktelen, ennek ellenére szépnek találta, és eléggé felnőtt már ahhoz, hogy szentimentális legyen. Hirtelen ötlettől vezérelve kiakasztotta füléből a vaskos aranykarikát. – Te is emlékezz rám. Írsz majd nekem? – Igen – és Adrianne arra gondolt, hogy ha más nem is, a nagyanyja biztosan gondoskodik róla, hogy a kislány megkapja a leveleit. Közben kicserélte fülbevalóját az aranykarikára. – Egy nap pedig megmutatok majd mindent, amiről írok. Yasmin viszonozta az ölelését. Még nem nőtt ki egészen a gyerekkorból, és az egy nap nem jelentett többet, mint ameddig a képzelete elért. – Igazad volt, amikor azt a ruhát ajánlottad – mondta. – Valóban nagyon különleges voltam benne. Adrianne ismét megcsókolta, miközben arra gondolt, vajon mindig ilyen egyszerű lesz-e az élete. Amikor legközelebb találkoznak, minden bizonnyal neki is gyerekei lesznek. – Mindig emlékezni fogok, hogy festettél benne. Most megyek és elköszönök Jiddah-tól. Nem akart sírni. Nem akarta érezni a gyomorszorító veszteséget. Ennek ellenére amint a nagyanyja elé térdelt, elöntötte a könny a szemét. Amikor találkoztak, váratlanul visszaköszönt a gyermekkora, melyet most végleg el kell felednie. – Egy ifjú asszonynak nem szabad zokognia. – Nagyon-nagyon fogsz hiányozni, nagymama. Sohasem felejtelek el. Adrianne megcsókolta és megfogta a kezét. Ő is nagyon jól tudta, a fia szíve sohasem nyílt meg eléggé ahhoz, hogy befogadja Adrianne-t. – Szeretlek, akárcsak a fiam többi gyermekét. Találkozunk még. Nem ebben az életben, de lesz majd következő. – Ha gyermekeim születnek, minden mesédet elmondom nekik. – Fognak születni. Insallah. Most menj a férjedhez. A búcsúzkodás egészen addig tartott, amíg kiléptek a kertkapun. A nők közül többen is irigyelték a rá váró szabadságért, a többiek viszont sajnálták, hogy elveszíti mindazt a biztonságot, melyet a hárem nyújt nekik. Megcsókolta Leiha-t, majd Sara-t. Mindketten gyermeket vártak, és ez Jaquir-hoz láncolta őket. Tudta, sem velük, sem a gyermekeikkel nem fog találkozni soha. Hátat fordított nekik, s arra gondolt, talán életében nem érez majd még egyszer ekkora összetartást. Majd maga mögött hagyta a háremet és mindazt, amit jelképezett. A szökőkút csobogását még akkor is hallotta, amikor keresztülment a kerten. Lassan elmaradt mögötte a palota és a sok emlék. A kocsi már várta. Mellette ott állt Philip és mindkét öccse. – Kívánok nektek nagyon sok boldogságot – csókolta arcon Fahid –, és hosszú, gyümölcsöző életet. Mindig szerettelek.

– Tudom – simított végig öccse arcán Adrianne. – Ha Amerikába jössz, az otthonom mindig nyitva áll előtted. Mindkettőtök előtt – szállt be gyorsan a kocsiba. A repülőtérre vezető úton nem szólt egy szót sem. Philip sem zavarta meg a gondolatait. Tudta, hogy azok nem a nyaklánc körül forognak, amely egy repülőgép rakterében már Nyugat felé tartott. Adrianne azokra gondolt, akiket itt kellett hagynia. Miközben keresztülhajtottak a városon, nem nézett sem jobbra, sem balra. Meg sem fordult, hogy lássa a palotát lassan beleveszni a távolba. – Jól vagy? Adrianne továbbra is mereven bámult maga elé. Csak a karja mozdult, és megfogta Philip kezét. – Jól leszek. A repülőtéren összeszólalkozott az erőszakos török hordárral, aki felkapta az utasok csomagját, és akár akarták, akár nem, megindult velük a kapuk vagy a várakozó taxik felé. Fenyegetőzött, gesztikulált, míg végül elérte, hogy ő cipelje a saját bőröndjét a rájuk váró géphez. A pilóta már készen állt, és Adrianne felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lépcsőn. – Jó napot, uram, asszonyom. Remélem, élvezik majd az utazást. Amikor meghallotta a vaskos angol kiejtést, Philip legszívesebben szájon csókolta volna a pilótát. – Milyen az idő London-ban, Harry? – Rettenetes, uram. Egyszerűen rettenetes. – Hála Istennek. – Már foglaltunk szobát Párizsban, uram. Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy gratuláljak a házasságukhoz. Mire Philip a fedélzetre lépett, Adrianne már megszabadult az abaayától. Alatta remekbe szabott, málnaszínű kosztümöt viselt. Philip arra gondolt, hogy még sohasem látta ennyire egzotikusnak. – Jobb már? Adrianne követte Philip pillantását, és végül megállapodott az abaayán, a fátylon és a kendőn. – Egy kicsit. Mennyi időnk maradt a felszállásig? – Azonnal indulunk, amint megkapjuk az engedélyt. Kérsz egy italt? Adrianne már korábban észrevette a pezsgősvödröt. Elmosolyodott. – Jólesne – és mivel érezte, hogy túlságosan feszült, járkálni kezdett fel és alá. – Miért vagyok idegesebb, mint amikor megérkeztünk? – Ez természetes, Addy. – Komolyan? – játszadozott Adrianne a brosstűvel. – Rajtad mégsem látom. – Én nem hagyok mindent örökre magam mögött. Adrianne maga mellé ejtette a kezét, majd összekulcsolta az ujjait. Nem lehetett megmondani, hogy örül, amiért Philip valósággal olvas a gondolataiban, vagy ellenkezőleg: neheztel érte. – Rengeteg a dolgunk, Philip. Először is el kell döntenünk, mihez kezdünk ezzel a rengeteg nászajándékkal. Philip arra gondolt, ha Adrianne nem akar szembenézni a lelkében kavargó viharral, akkor ő is várhat. Kihúzta a dugót az üvegből. A halk pukkanást követően az ital finoman felhabzott, de nem csordult ki. – Azt hittem, behajóztak mindent, és most segítenek álcázni a nyakéket. – Ahogy mondod. Éppen ezért nem tarthatjuk meg őket. Töltés közben Philip szelíden a feleségét nézte. – Egy ékszertolvajhoz képest szokatlanul túlfejlett a lelkiismereted. – Ellopni valamit egészen más, mint házasság látszatát keltve ajándékot csalni ki az emberekből – emelte meg Adrianne a poharát. Koccintottak. – Talán nem volt törvényes a szertartás? – Dehogynem, de csak azért történt, hogy megkönnyítse a dolgunkat, vagy nem? Philip pontosan tudta, mennyire megkönnyítette a dolgát az esküvő, és elmosolyodott. – Jobb, ha a lepedők és a törülközők helyett csakis a Napra és a Holdra összpontosítunk – figyelte, ahogy Adrianne felvonja a szemöldökét, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem érdekli a nászajándékba kapott kisebb vagyon. – Egyszerre csak egy lépést tegyünk meg, Addy. – Rendben. A nyakék biztonságban van Celeste dobozának titkos fiókjában – erőltetett mosolyt az arcára Adrianne. – Nem valószínű, hogy a vámon tüzetesen megvizsgálják Adrianne hercegnő nászajándékát. A riasztót visszakapcsoltam. Talán hetekig is eltart, mire Abdu észreveszi, hogy eltűnt a nyakék. – És ez nyugtalanít? – Micsoda? – próbálta lerázni magáról Adrianne a múltat. – Nem, nem, dehogy! Szép lett volna az orra alá dörgölni, de határtalan ostobaság összeakaszkodni vele a saját országában – és igyekezett a jövőre koncentrálni. – Meg fog keresni. Megreccsent a hangszóró. – Megkaptuk a felszállási engedélyt, uram. Kérem, foglaljanak helyet, és csatolják be a biztonsági övet! Az apró gép nekifutott a kifutópályának. Adrianne érezte, hogy a kerekek elemelkednek a betontól. Elhagyta Jaquir-t. Az emelkedés az ülésbe szorította. Lehunyta a szemét. A múlt és az anyja járt az eszében.

– Legutóbb is Párizsba mentem innen. Szörnyen izgatott voltam. Csak az új ruhára tudtam gondolni, amit mama ígért, és arra, hogy étteremben fogunk enni – rázta meg a fejét, mert eszébe jutott Yasmin. – A mama akkor már elhatározta, hogy megszökünk, és biztosan rettegett. Ennek ellenére nevetett, miközben a tenger fölött repültünk, és egy könyvet mutogatott, benne az Eiffel-torony és a Notre-Dame képeivel. Sohasem mentünk fel az Eiffel-torony tetejére. – Ha akarod, most felmehetünk. – Igen. Szeretném – dörzsölte meg fáradtan a szemét Adrianne, de még csukott pillái előtt is csak a nyakláncot látta. Azóta nem tudott szabadulni tőle, hogy hajnalban elrejtették. A nap első sugarai megcsillantak az örök háborún, melyben a tűz küzd a jég ellen, de egyikük sem fog győzni soha. – A mama mindent itt hagyott, csak engem vitt magával. Csak New York-ba érve döbbentem rá, hogy az életét kockáztatta miattam. – Akkor én is legalább annyival tartozom neki, mint te – kulcsolta át Adrianne mindkét kezét Philip, így emelte a szájához, és érezte a feleségében kavargó erőt. – Az anyád különleges asszony volt – mondta. – Éppolyan különleges, mint a lánya, és a nyaklánc, amit visszaloptál neki. Sohasem fogom elfelejteni a pillantásod, amikor a kezedben tartottad. Tudnod kell, hogy tévedsz. Az a nyakék téged illet. Adrianne felidézte az ékszer súlyát, ragyogását, és ugyanazt a bánatot érezte, mint odalent a páncélteremben. – Szeretkezzünk, Philip. Philip előbb a saját, majd Adrianne biztonsági övét is kikapcsolta. Kézen fogta és magához húzta. A széksorok közti keskeny átjárón állva lecsúsztatta a blézert a válláról, és hagyta, hogy a padlóra essen. Amikor lehajolt, és megcsókolta, érezte, hogy Adrianne valósággal remeg a visszafojtott feszültségtől. Olyannyira, hogy mindig biztos ujjaival alig tudta kigombolni az ingét. – Mekkora liba vagyok – ejtette maga mellé a kezét. – Mintha először csinálnám. – Ha úgy vesszük, valóban először csinálod. Mindenkinek akadnak fordulópontok az életében, Addy – gombolta ki Philip a felesége blúzát, majd lecsúsztatta a szoknyáját. Adrianne-en nem maradt semmi, csak az áttetsző alsónemű, és a gyűrű, amit Philip-től kapott. Lassan, hogy minél hosszabbra nyújtsa a pillanatot, Philip kibontotta a felesége haját, amely így a mellét is eltakarta. Adrianne közelebb lépett, és szorosan hozzásimult. Lépésről lépésre fedezte fel Philip hatalmát. Sokkal több volt annál a férfinál, aki rózsát vitt neki, és akivel együtt pezsgőzött a holdfényben. Több mint egy tolvaj, aki az éj sötétjét kihasználva bemászik az ablakon. Igazi férfi volt, aki állja a szavát és kiáll mellette, ha arra kéri. Aki egyszerre kecsegtet változatossággal és nyugalommal. Nem tudta megmondani, mikor lépte át a saját maga elé állított korlátokat, és szeretett bele Philip-be. Azt sem tudta, miért, pedig mindent megtett, hogy elkerülje. Talán már a legelső éjszakán, amikor elmentek egymás mellett a ködben. Most viszont eljött a pillanat, amikor már nem küzdött az érzései ellen. Philip érezte, hogy valami megváltozott Adrianne-ben, de nem tudta szavakba önteni. A lány teste melegebbnek, lágyabbnak tűnt. A bőre úgy folyt a keze alatt, mint a legnemesebb bor. A szíve mennydörgött. Amikor közelebb húzta magához, finoman széttárta az ajkait. A szenvedélybe valami mély, sötét, ismeretlen íz vegyült. A keze a mellére csúszott, a bőre fokról fokra tüzesebbé vált, s megjelentek rajta az első verejtékcseppek. Ennek ellenére reszketett. Philip felemelte a fejét, és látta, hogy Adrianne szeme könnyben úszik. – Addy... – Ne! – érintette Philip szájához az ujját Adrianne. – Most ne beszélj. Csak szeress. Szükségem van rád. Philip szeme elsötétült. Köd ereszkedett elé, a szenvedély és a vágy köde. A szája viszont olyan gyöngéden ért Adrianne ajkához, mintha valami meggátolná, hogy elvegye azt, amit a lány tálcán kínál neki. – Ismételd meg! Ám mielőtt szóra nyithatta a száját, Philip felkapta az ölébe. Adrianne szorosan megmarkolta a férje vállát, majd lejjebb csúszott. Izzadtan préselődtek egymáshoz. Philip érezte az Adrianne-ből áradó szenvedélyt, figyelte, ahogy a tekintete csillogni kezd, majd fátyolossá válik, a teste megfeszül, aztán ellazul. Amikor ismét megemelkedett, elakadt a lélegzete. Már nem gondolt másra, csak Philip-re. Még lezárt szemhéján keresztül is látta a vörös ragyogást, ahogy a repülőgépet elárasztotta a fény. Kétségbeesetten igyekezett, hogy ugyanolyan örömet nyújtson a férjének, mint amilyet kap tőle. Philip teste maga volt a kéj, egyszerre kemény és hajlékony. Sápadt bőrét csókokkal borította. A szájával érezte, milyen erősen ver a szíve, de ujjaival még gyorsabb ütemre sarkallta. Időnként ösztönösen mozdult, időnként alkalmazta azt, amit már megtanult. Philip nem is kívánhatott ennél nagyobb élvezetet. Keze lecsúszott a férfi karjáról. Tenyerük összeért. Adrianne ekkor kinyitotta a szemét, és látta, hogy Philip nézi. Majd ujjaik szorosan összekapcsolódtak, akár egy szavak nélkül kimondott ígéret. Adrianne beleborzongott, amikor Philip felért a csúcsra. Még ekkor is együtt mozdultak a szívverésük ütemére. A repülőgép átsuhant a felhőtakarón. Philip és Adrianne eggyé válva éreztek minden egyes széllökést. Amikor a távolban feltűnt Párizs, Adrianne Philip nevét kiáltotta, és a férfinak ez mindent elárult.

– Holnap indulunk New York-ba – vitte az ablakhoz Philip a telefont, és lenézett az alattuk elterülő Párizsra. A várost jégpályává változtatta a hódara. Az ég ónszürkén borult a fejük fölé. Nem először gondolt rá, hogy nem kellett volna egyedül elengednie Adrianne-t. – Szép tőled, hogy legalább felhívtál. Philip elengedte a füle mellett Spencer gúnyolódását. – Egyetlen férfi sem vágyik társaságra a nászútján. – Ami a nászutadat illeti... – morgolódott Spencer, és közben csaknem lenyelte a pipáját. – Gratulálok. – Kösz. – Szólhattál volna. – Izé... Minden nagyon gyorsan történt. Azért küldhetsz valami ajándékot, öregfiú. Valamit, ami ízléses és drága. – Úgy látszik, még nem gyűjtöttél elég megrovást az aktádba. Szervezkedtél a hátam mögött, és elrepültél valami isten háta mögötti országba, miközben nyakig ülünk az ügyben. – Biztosan emlékszel, mit tesz az emberrel a szerelem. Ami pedig az ügyet illeti – tette hozzá Spencer krákogása közepette –, leálltam vele. Az a szóbeszéd járja, hogy az emberünk visszavonult. Pillanatnyilag még csak a kontinensen sincs. – Kénköves pokol! – Ahogy mondod. Lehet, hogy túl közel kerültél hozzá. – Micsoda? – Emlékszel még arra a Rubens-re, amit nagyjából négy éve loptak el a Van Wyes-gyűjteményből? – Három és fél éve történt. A Rubens mellett eltűnt két Corot, egy Wyeth és egy Beardsley-tollrajz. – Büszke lehetsz a memóriádra, kapitány. A Rubens kapcsán talán segíthetek. – Hogyan? – Hallottam valamit – mosolyodott el halványan, miközben maga elé idézte, ahogy a lámpája fénysugara végigsiklott a festményen Abdu kincseskamrájában. Igen, a bosszú időnként tekervényes úton talál rá az emberre. – Talán a többi képhez is elvezet. – Holnap találkozzunk London-ban, Philip, és tegyél mindenre kiterjedő jelentést! – Attól tartok, holnapra már van programom. Viszont – folytatta gyorsan, mert nem akarta, hogy Spencer kiabáljon vele – én is nagyon szeretnék mindent elmesélni neked. Néhány napon belül erre is sort kerítünk. Talán meg tudunk egyezni. – Miféle egyezségről hadoválsz? Ha tudsz valamit a lopott képekről, kötelességed azonnal elmondani nekem! Philip hallotta, hogy nyílik az ajtó, és szélesen elmosolyodott, amint megpillantotta Adrianne-t. A lány hajából csöpögött a hólé. Csupán a kesztyűjét húzta le, Philip mégsem akart már semmit, csakis őt nézni. – Pontosan tudom, mi a kötelességem, kapitány – ölelte át Adrianne derekát, miközben megcsókolta a feje búbját. – Jól elbeszélgettünk. Ha New York-ban jársz, ugorj be hozzánk. Szeretném bemutatni a feleségem – tette le a kagylót, és immár sokkal kényelmesebben is meg tudta csókolni Adrianne-t. – Hideg az arcod – dörzsölte meg a bőrét. – Spencer kapitánnyal beszéltél? – Gratulált nekünk. – Naná – tette le Adrianne a bevásárlószatyrát. – Mennyire ideges? – Nagyon, de tudok valamit, ami megnyugtatja. Vettél nekem valamit? – Történetesen vettem. Választottam Celeste-nek egy Herm-es sálat, és közben megláttam ezt – mutatta a kasmírpulóvert, amely színben megegyezett Philip szemének a színével. – Amikor az ember Párizsba indul, nem készül a télre. Gondolom, legalább egy tucat ilyened van otthon. – De tőled még egyet sem kaptam. Ezért nem hagytad, hogy elkísérjelek? – Nem – segítette fel Philip-re a pulóvert Adrianne. – Egy kicsit egyedül akartam maradni, és nyugodtan gondolkozni. Celeste-tel is beszéltem. Minden csomag rendben megérkezett a lakásomra. Kipakolta a kínai dobozt. – És a nyaklánc? – Ott maradt, ahová tettem. Meghagytam Celeste-nek, hogy ne nyúljon hozzá. Én akarom elővenni, ha majd hazaérünk. – Úgy látom, nem szereted kiengedni a kezedből a gyeplőt – emelte fel egyik ujjával Adrianne állát. – Most pedig áruld el, mi nyomja valóban a lelked? Adrianne vett egy mély lélegzetet. – Írtam az apámnak, Philip. Elárultam, hogy magunkkal hoztuk a Napot és a Holdat.

Huszonhetedik fejezet

– Meg kell mondanom, nagyon megsértődtem, amikor megtudtam, hogy a tudtom nélkül mentél férjhez. – Celeste, már elmagyaráztam egyszer, hogy csak eljátszottuk a házasságkötést. Ez volt a csel. – Csel vagy nem csel, akkor is ott kellett volna lennem – tekerte a nyaka köré Celeste az új sálat, és megnézte magát a tükörben. – Mellesleg nem azért, hogy bíráljalak, de eddig mindent megtettél, hogy minél távolabb kerülj az olyan férfiaktól, mint Philip Chamberlain – vigyorgott. – Húsz éve még megpróbáltam volna lecsapni a kezedről. – Csak nyugodtan. Amint ez az ügy véget ér, elválnak az útjaink. – Kedvesem – fordított hátat Celeste a tükörnek, és Adrianne szemébe nézett. – Közel sem vagy olyan jó színész, mint édesanyád volt. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Arról, hogy végül beleszerettél. Aminek nagyon örülök. – Az érzelmeim nem változtatnak a tényeken – játszadozott Adrianne a gyűrűjével. – Megegyeztünk Philip-pel. – Kedvesem – puszilta meg Adrianne arcát Celeste. – Az érzések mindent megváltoztatnak. Szeretnél beszélni róla? – Nem – sóhajtott fel Adrianne, és maga is megijedt, mennyire panaszosan cseng a hangja. – Az a helyzet, hogy egyelőre nem akarok gondolni rá. E nélkül is éppen elég bajom van. Celeste-nek ennyi is elég volt ahhoz, hogy lefagyjon a mosoly az arcáról. – Aggódom érted. Mit tesz veled az apád most, hogy sikerült megszerezned tőle az ékszert? – Mégis, mit tehet? – vette fel Adrianne a kabátját. – Talán meggyilkoltat, de attól még nem kapja vissza – nézte magát Adrianne is a tükörben. – Hidd el, tudom, milyen kétségbeesetten akarja, és mekkora kompromisszumot hajlandó kötni azért, hogy visszakapja. – Hogy tudsz ilyen higgadtan beszélni róla? – Elég beduin vér folyik az ereimben ahhoz, hogy elfogadjam a végzetem. Egész életemben erre vártam. Ne aggódj, Celeste, nem fog megölni. Kifizeti, amit kérek – és a tükörben látta, milyen acélosan csillog a tekintete. – Ha ez megtörtént, talán én is sokkal tisztábban fogom látni a jövőmet. – Addy – fogta meg Adrianne kezét Celeste, hogy visszatartsa. – Megérte? Adrianne visszagondolt, milyen hosszú volt az út, amely végül a levegőtlen páncélterembe vezetett. Önkéntelenül a füléhez nyúlt, és végigsimított az aranykarikán. – Meg kellett érnie. Ezzel elment. Csupán néhány saroknyira lakott Celeste-től, ezért úgy döntött, nem száll taxiba, inkább sétál egy kicsit. Kevesen jártak az utcán. Február volt, és még túl hideg ahhoz, hogy a céltalanul lődörgő járókelők a birtokukba vegyék a várost. Mindössze néhány elszánt kocogó rótta köreit a park mellett. Leheletük felhőben gomolygott a szájuk előtt. A gyapjúkabátos ajtónállók mélyen a zsebükbe süllyesztették a kezüket. Akárcsak Adrianne, aki minden sietség nélkül, ráérősen lépkedett. Tudta, hogy követik. Már napokkal korábban észrevette. Biztosra vette, hogy az apja keze van a dologban, ennek ellenére nem említette Philip-nek. A nyakék volt a biztosítása. Philip most találkozik Spencer-rel. A férje még előtte is titkolózott. Éppen ezért döntöttek úgy, hogy külön töltik a délutánt. Az igazat megvallva Philip meglehetősen nyugtalanul viselkedett, amikor Spencer felhívta, és közölte, hogy megétkezett. Emlékeztette magát, hogy semmi köze hozzá. Vagy nem épp most mondta Celeste-nek, hogy kötöttek egy megállapodást? Ha titkol valamit, vagy gondjai vannak a felettesével, akkor intézze el egyedül. Joga van hozzá. Ennek ellenére erősen vágyott rá, hogy Philip a bizalmába avassa. Az épület előtt egy hosszú limuzin parkolt. A látvány nem számított szokatlannak, mégis hevesebben kezdett verni a szíve. Már akkor tudta, ki fog kilépni az ajtón, amikor még csak nyílni kezdett. Abdu öltönyre cserélte a kaftánját, lábára szandál helyett olasz bőrcipőt húzott, de még Amerikában sem vált meg a fejkendőjétől. Megálltak és némán bámulták egymást. – Gyere velem. Adrianne az apja mellett álló férfit figyelte. Tudta, hogy fegyvere van, és kérdés nélkül kész engedelmeskedni a király parancsának. Az is megfordult a fejében, hogy az apja dühében a nyílt utcán lelöveti, de Abdu nem volt bolond. – Azt hiszem, jobb, ha velem jössz – fordított hátat Adrianne az apjának, majd lélegzet-visszafojtva belépett az ajtón. – Az embered hagyd odakint – szólt hátra, amikor megérezte az apját maga mögött. – Ez csak kettőnkre tartozik. Beléptek a felvonóba. Ha valaki figyelte őket, csak egy sötét felöltős, jóképű, elegáns urat és egy vidrabundás fiatal nőt látott, aki csakis a lánya lehetett. A felületes szemlélő könnyen úgy találta, hogy lenyűgöző párost alkotnak. Adrianne izzadt, de ennek köze sem volt a bundájához vagy a fűtéshez. Félni sem félt, noha tudta, hogy az apja keze nagyon erős, és könnyedén megfojthatja, mielőtt elérnek a legfelső szintre. Még csak diadalt sem érzett, legalábbis egyelőre nem. Egyszerűen élvezte a pillanatot, melyre olyan sokáig várt.

– Megkaptad a levelem – pillantott az apjára Adrianne, amikor Abdu nem szólt egy szót sem. – Évekkel ezelőtt is írtam egyet. Akkor nem jöttél ide. Ebből is látszik, hogy a nyakláncot többre becsülöd, mint az anyám életét. – Visszavihetnélek Jaquir-ba, és hálás lennél, ha csak a kezedet vágnák le. – Nincs már hatalmad fölöttem – lépett ki Adrianne a kabinból, amikor kinyílt az ajtó. – Többé már nincs. Régen szerettelek, de féltem is tőled. Már nem félek – nyitotta ki a lakása ajtaját, és látta, hogy Abdu emberei már jártak odabent. A bútorhuzatokat felhasogatták, az asztalokat felborogatták, a fiókokat kihúzták és a földre dobták. Nem egyszerűen átkutatták a lakhelyét, hanem valósággal meggyalázták. Dühös szikra gyúlt a szemében. – Azt hitted, itt őrzöm? – kerülte meg Adrianne a felfordulást. – Túlságosan sokat vártam ahhoz, hogy ennyire megkönnyítsem a dolgod. Számított a pofonra, és úgy helyezkedett, hogy Abdu tenyere lecsússzon az arcáról. – Ha még egyszer megütsz – közölte higgadtan –, sohasem kapod vissza. Erre esküszöm. Abdu ökölbe szorított a kezét. – Most visszaadod, ami az enyém. Adrianne levette a kabátját, és félrelökte. A kínai doboz törötten hevert a lába előtt, de már ez sem számított. Bevégezte a feladatát. A nyakék egy New York-i bank széfjében pihent. – Nincs nálam semmi, ami a tiéd. Csak azt hoztam el, ami az anyámé, jobban mondva most már a mohamedán törvény, Jaquir törvénye és a király törvénye szerint az enyém – nézett az apja szemébe. – Vagy talán meg akarod szegni? – Én vagyok a törvény. A Nap és a Hold Jaquir-hoz és hozzám tartozik, nem pedig egy szajha lányához. Adrianne az anyja portréja elé lépett, melyet letéptek a falról és félrelöktek. Vigyázva visszaakasztotta a helyére. A csodaszép arc Abdu felé fordult. Megvárta, amíg az apja a festményre néz, és emlékezni kezd. – Isten és a törvény előtt a király feleségéhez tartozott – sétált vissza az apjához. – Te voltál az, aki elloptad, de nemcsak a nyakláncot, hanem az anyám büszkeségét, és végül az életét is. Akkor megesküdtem, hogy egyszer visszaszerzem, és sikerült. Megesküdtem, hogy megfizetsz azért, amit tettél, és fizetni fogsz. – Így beszél egy nő, aki csak színes kavicsokat lát – ragadta karon Abdu a lányát. Ujjai mélyen a bőrébe vágtak. – Fogalmad sincs a nyaklánc valódi jelentéséről és értékéről. – Dehogynem – próbálta kiszabadítani magát Adrianne. – Talán jobban is, mint neked. Azt hiszed, engem a gyémánt és a gyöngy érdekel? – fordult el utálkozva az apjától. – Az anyám is csak az ajándékot látta benne, és azt, hogy elárultad, amikor visszavetted tőle. Nem a lánc érdekelte, még kevésbé a gyémánt színe, a metszése vagy a karátok. Csak az, hogy szeretettel adtad, és gyűlölettel vetted el. Abdu-nak nem tetszett, ahogy a falon függő kép bámulja és emlékezteti a tetteire. – Elment az eszem, hogy neki adtam, és csak akkor józanodtam ki, amikor visszavettem. Add át a nyakláncot, ha élni akarsz! – Azt akarod, hogy még több vér tapadjon a kezedhez? – vonta meg a vállát Adrianne, mintha még az apjánál is kevesebbre becsülné az életét. – Ha meghalok, a nyaklánc velem együtt száll sírba – várt Adrianne, amíg biztosra nem vette, hogy az apja elhiszi a szavait. – Igen, jól hallod. Komolyan mondom. Felkészültem a halálra, ám nem ez a célom. Visszaviheted Jaquir-ba az ékszert, de nem adom ingyen. – Visszaviszem, és neked kell megfizetned az árát. Adrianne szembefordult az apjával, mégsem érzett semmit, és ezért hálát adott Istennek. – Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy téged gyűlöltelek – közölte higgadtan. – Tudod, hogyan szenvedett és halt meg az anyám – várt, miközben Abdu szemét figyelte. – Igen, tisztában vagy vele, mennyit szenvedett. Láttam, ahogy évről évre egyre kevésbé ragaszkodik az életéhez. Velem viszont már semmit sem tehetsz, és ez igenis nagyon sokat számít. – Veled nem, de nem voltál egyedül. Adrianne elsápadt, és ez elégedettséggel töltötte el Abdu-t. – Ha bántani merészeled Philip-et, meghalsz. Esküszöm, hogy nem éled túl. A Napnak és a Holdnak pedig a tenger feneke lesz az új otthona. – Ezek szerint ilyen sokat számít neked. – Számodra felfoghatatlan, mennyire sokat – játszotta ki összeszoruló torokkal az utolsó kártyáját Adrianne. – De még ő sem tudja, hol a nyaklánc. Egyedül én ismerem a rejtekhelyét. Velem, és csakis velem kell megegyezned, Abdu, és hidd el, kiderül az alku során, hogy a büszkeséged sokkal kevesebbet ér, mint az anyám élete. Abdu felemelte az öklét. Adrianne kihúzta magát. Ebben a pillanatban becsapódott az ajtó. – Ha még egyszer hozzá merészelsz érni, én öllek meg – kapta el Abdu kabátjának a hajtókáját Philip. – Ne! – rémült meg Adrianne, és megragadta Philip kezét. – Ne tedd! Nem ütött meg. Philip egyetlen pillantással végigmérte Adrianne-t. – Véres a szád széle. – Semmiség. Csak...

– Ne most, Addy – kérte higgadtan, majd a következő pillanatban hatalmas ütést helyezett el Abdu állán. A király estében elsodort egy antik asztalkát. Még Philip ökle is belesajdult, de ez nagyobb elégedettséggel töltötte el, mint egy marék gyémánt. – Ezt az arcáért kaptad – várt, amíg Abdu felhúzta magát a tönkretett heverőre. – A többiért meg kellene, hogy öljelek, de Adrianne nem kívánja a halálodat. Ezért közlöm, hogy másképp is meg lehet valakit nyomorítani. Biztosan te is tudod. Alaposan gondolkodj el ezen, mielőtt megint ráemeled a kezed. Abdu letörölte a vért a szájáról. Nem a fájdalomtól kapkodta levegőt, hanem a megaláztatás miatt. Amióta király lett belőle, senki sem merészelt kezet emelni rá. Még csak meg sem érinthették, ha nem adta a beleegyezését. – Halott ember vagy. – Szerintem nem. Az a két idiótát, akit odakint hagytál, már a barátom kérdezgeti, hogy miért rejtegettek fegyvert maguknál. Amúgy Stuart Spencer-nek hívják, és az Interpol tisztje. Kapitány. Még nem említettem, hogy az Interpolnak dolgozom? – nézett körül. – Ki kellene rúgnunk a bejárónőt, Adrianne. Megkívántam egy brandyt. Hoznál nekem egy pohárral? Adrianne még sohasem látta ilyennek Philip-et. Sohasem hallotta ilyen élesnek a hangját. Ebben a pillanatban nem Abdu-tól félt, hanem a férjétől, de egyben féltette is. – Philip... – Kérlek – simogatta meg a felesége arcát Philip. – Tedd meg a kedvemért. – Rendben. Egy perc. Philip megvárta, amíg Adrianne kimegy a szobából, majd leült az egyik fotel karfájára. – Jaquir-ban még a napnyugtát sem érnéd meg. – Címeres gazember vagy, Abdu. Ezen még az sem változtat, hogy kék vér folyik az ereidben – sóhajtott hosszan Philip. – Most, hogy a szórakozásnak vége, hadd mondjam el, nem érdekelnek a módszereid. Itt nem. Mint ahogy az sem számít, amit irántad érzek. Ez üzlet, és mielőtt tovább megyünk, elmagyarázom a szabályokat. – Nem kötök veled üzletet, Chamberlain. – Minden rossz tulajdonságod ellenére nem vagy ostoba. Nem kell részleteznem, miért döntött úgy Addy, hogy ellopja tőled a nyakláncot. Azt is tudod, hogy ő tervezte el az egészet. Én csak a végén szálltam be, és egyedül is képes lett volna megcsinálni. Az orrod előtt hozta el, és az áráról is vele kell egyezkedned – hallgatott el egy pillanatra. – Ellenben ha valami baj éri, akkor már nekem tartozol elszámolással. Nehogy valami aljasságot forgass a fejedben. Az Interpol már mindent tud. Ha valami bajunk esik, nyomozni kezdenek utánad és az országod után. Szerintem ezt szívesen elkerülnéd. A lányod felülmúlt, Abdu. Ha rám hallgatsz, férfiként viseled a vereséget. – Mit tudsz te arról, hogyan viselkedik egy férfi? Nem vagy más, mint egy asszony ölebe. Philip csak mosolygott. – Szeretnéd, ha kimennénk, és egy sikátorban tennénk pontot a beszélgetés végére? Mert én nagyon – pillantott fel, amikor Adrianne visszajött. – Köszönöm, darling – vette ki a kezéből a poharat, s Abdu felé intett. – Azt hiszem, Abdu szeretne rátérni az üzletre. Elfoglalt ember, most is nagyon siet. Adrianne keze már nem remegett. Szándékosan olyan széket választott magának, amely Philip és Abdu közé esett. – Ahogy azt már mondtam, a nyaklánc az én tulajdonom. Ezt mondja a törvény. Ha kiderül, mit tettél, még Jaquir-ban is érvényt tudok szerezni a szavamnak, de szeretném elkerülni a nyilvánosságot. Viszont Európa és a Közel-Kelet összes újságíróját rád uszítom, ha szükséges. Nekem nem árthat a botrány. – Tönkretesz, ha kiderül, hogy betörtél a páncélterembe. – Épp ellenkezőleg – mosolyodott el Adrianne. – Egész életemben lenne miről mesélnem, de egyáltalán nem ez a célom. Visszaadom a nyakláncot, és némi kárpótlás fejében lemondok minden igényemről. Hallgatok róla, hogy bántál az anyámmal, mint ahogy arról is, milyen becstelen alak vagy. Visszaviheted Jaquir-ba a Napot és a Holdat, valamint a titkod... ötmillió dollárért. – Sokra tartod a becsületed értékét. Adrianne rezzenéstelenül állta az apja tekintetét. – Ez az anyám becsületének az ára. Abdu a kivégzésükre gondolt. Mi sem okozott volna nagyobb örömet, mintha széttépi őket egy kocsiba rejtett bomba, végez velük egy mesterlövész, vagy mérget esznek egy dekadens amerikai partin. Volt elég hatalma hozzá, hogy elintézze. Viszont számolnia kellett a következményekkel. Ha a halálukat visszavezetik hozzá, nem tudja elcsitítani a felháborodás hullámait. Ha az is kiderül, hogy a Napot és a Holdat ellopták tőle, a népe fellázad. Vissza kellett szereznie a nyakláncot, méghozzá úgy, hogy lemond a megtorlásról. Legalábbis egyelőre. Gyűlölt, ámde szükséges kötelékek kapcsolták a Nyugathoz. A sivatag alól szivattyúzták ki neki a pénzt. Ötmilliót szinte meg sem érez a tárcája. – Ha pénzt akarsz, megkapod. – Mi mást akarhatnék tőled? – állt fel Adrianne, és a retiküljéből kihúzott egy névjegyet. – Az ügyvédeim – nyújtotta Abdu felé. – Rajtuk keresztül bonyolítsd le az átutalást. Amint megbizonyosodom róla, hogy a pénz ott van a svájci bankszámlámon, átadom a Napot és a Holdat a megbízottadnak.

– Esküdj meg, hogy sohasem térsz vissza Jaquir-ba, és nem keresed a kapcsolatot a családom egyik tagjával sem. Ezt az árat neki kell megfizetni, és nehezebb lesz, mint valaha is gondolta. – Amíg élsz, elkerülöm az országot. Abdu néhány szót szólt arabul, mire Adrianne elsápadt, majd sarkon fordult, és otthagyta a lányát a felfordulás közepén. – Mit mondott neked? Adrianne megvonta a vállát, mintha nem érdekelné. – Azt, hogy nagyon hosszú ideig fog élni, de nem számít, mert Jaquir uralkodóháza számára én már mindörökre halott maradok. Imádkozik Allahhoz, hogy rettenetes fájdalmak és kétségbeesés közepette pusztuljak el, akárcsak az anyám. Philip felállt, és maga felé fordította Adrianne fejét. – Nem hiszem, hogy atyai áldásra számítottál. Adrianne mosolyt erőltetett az arcára. – Nem, de legalább örülni fogok, ha vége. – Miért? Mit érzel? – Semmit. Mindazok után, amit véghezvittem, nem érzek semmit. – Akkor menjünk le, és nézzünk körül – javasolta Philip. Adrianne elmosolyodott, majd felnevetett és a hajába túrt. – Rendben, menjünk – pillantott az anyja portréjára Adrianne, és összeszorult gyomra lassan felengedett. – Abdu-nak nem jelent semmit ez a pénz, de biztosra veszem, hogy megértette, és sohasem felejti el a történteket. – Megértette, Addy, és emlékezni fog, ameddig csak él. – Philip – fogta meg a férje kezét Adrianne, de nyomban el is engedte. – Beszélnünk kell. – Igyak előtte még egy brandyt? – Tudnod kell, mennyire hálás vagyok mindenért, amit tettél. – Ühüm – és Philip úgy döntött, inkább leül. – Komolytalan vagy, pedig nem kellene. Hozzásegítettél, hogy elérjem életem legfontosabb célját. Talán nélküled is sikerült volna, de az nem ugyanaz. – Ó, azt kétlem. Mármint hogy nélkülem is sikerült volna – magyarázta. – De ha ettől jobban érzed magad, akkor nem ábrándítalak ki. – Pontosan tudom, hogy... – kapott észbe Adrianne, és összeszedte magát. – Ne is törődj vele. A lényeg, hogy szeretnék mindenért köszönetet mondani. – Mielőtt az ajtóhoz kísérsz? – Mielőtt mindketten visszatérünk a saját életünkhöz – javította ki Adrianne. – Most bosszantani akarsz? – Egyáltalán nem, csak próbálok rájönni, valójában mit is akarsz. Befejezted már a köszönetmondást? – Igen – fordult el Adrianne, és belerúgott egy törött vázába. – Befejeztem. Végleg. – Azért áradozhattál volna még egy kicsit rólam, de úgy látom, ennyivel kell beérnem. Ha jól értem, szeretnéd, ha egyszer s mindenkorra kisétálnék az életedből. – Szeretném, ha azt tennéd, ami mindkettőnknek a legjobb. – Ebben az esetben... – nyújtotta Adrianne felé a kezét Philip, de a lány elhúzódott tőle. – Vége van, Philip. Komoly terveim vannak, és neki kell látnom a megvalósításukhoz. A kórház, a visszavonulásom, a... társasági életem. Philip úgy vélte, egy-két napig még várhat. Csak azután árulja el Adrianne-nek, hogy ő is az Interpolnak fog dolgozni, akárcsak azt, hogy Abdu-nak válaszolnia kell néhány kínos kérdésre az ellopott festményekkel kapcsolatban. Először a magánügyeiket akarta rendezni. – És az életedben nem marad hely egy férjnek. – Az esküvő csak az akció része volt – fordult vissza Philip felé Adrianne. Eddig azt hitte, könnyű dolga lesz, és ha évek múlva összefutnak, mindketten nevetnek majd a történteken. – Kicsit kínos lesz válaszolni a riporterek és a közeli jó barátok kérdéseire, de magunk között viszonylag egyszerűen elintézhetünk mindent. Nincs értelme komolyan venni az... – Eskünket? – fejezte be Philip a mondatot. – Pedig elhangzott, nem is egy. – Ne nehezítsd meg a helyzetet. – Rendben. Egészen eddig a te szabályaid szerint játszottunk. Úgy is fejezzük be. Viszont szeretném megkérdezni, hogyan gondolod az újrakezdést? Adrianne szája kiszáradt. Felemelte Philip poharát, és kortyolt belőle egy nagyot. – Egyszerű. Csak annyit kell mondanod háromszor, hogy: Elválok tőled. – Ennyi az egész? Még csak ki sem kell állnom a telihold fényébe? Adrianne az asztalra csapta a poharat. – Ez egyáltalán nem vicces.

– Nem, mert nevetséges – fogta meg Adrianne kezét Philip, és akkor sem engedte el, amikor a lány szabadulni próbált. Mindig is meg tudta becsülni a téteket, az esélyeket, ám ezúttal egyáltalán nem volt biztos magában. – Elválok tőled – jelentette ki, majd megcsókolta. Adrianne ajka megremegett, izmai megfeszültek. – Elválok tőled – húzta közelebb, miközben elmélyítette a csókot. – Elvá... – Nem! – ölelte át hevesen Adrianne. – Ki ne mondd, hogy a fene egye meg! Philip-nek a megkönnyebbüléstől elgyengült a térde. Egy pillanatra, egyetlen, rövid pillanatra Adrianne hajába fúrta az arcát. – Félbeszakítottál, Addy. Most elölről kell kezdenem. Úgy ötven év múlva. – Philip... – Most én jövök – húzta magához a feleségét Philip, és a szemébe nézett. Látta, milyen sápadt Adrianne. Nagyszerű. Nem is remélte, hogy ennyire sikerül ráijesztenie. – Házasok vagyunk. Ha szükséges, megismételjük a szertartást itt, vagy London-ban. Azt a köteléket ügyvédek, bonyodalmak és egy nagy kalap pénz nélkül már nem lehet felbontani. – Sohasem mondtam, hogy... – Már késő – harapott bele Adrianne alsó ajkába Philip. – Elszállt az egyetlen esélyed. Adrianne lehunyta a szemét. – Nem is tudom, miért. – Dehogynem tudod. Mondd ki hangosan, Addy! Nem viszi el a cica a nyelved – és amikor Adrianne megint igyekezett távolabb húzódni tőle, biztatóan megszorította a kezét. – Ugyan már, darling, ennyire nem lehetsz gyáva. Erre Adrianne kinyitotta a szemét. Philip vigyorogva figyelte. – Lehet, hogy szeretlek. – Lehet? Adrianne fújt egy hatalmasat. – Azt hiszem, szeretlek. – Próbáld meg még egyszer. Harmadjára sikerülni fog. – Szeretlek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Adrianne. – Na látod. Ez már kielégítő? – Nem, de mindjárt az lesz – rántotta le az összetört heverőre Philip.