a becsület diadala

ELSŐ

FEJEZET

„Továbbá, Atyámfiai, a mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírűek; ha van valami erény… ezekről gondolkodjatok.” ÚJSZÖVETSÉG, FIL. 4:8





Anglia, 1099 Meg akarták ölni. A harcost a kopár udvar közepén álló oszlophoz kötözték. A férfi arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, szeme közönyösen meredt a távolba. Látszólag tudomást sem vett ellenségeiről. A fogoly nem állt ellen, amikor derékig levetkőztették. Lehúzták róla meleg, szőrmével bélelt téli köpenyét, súlyos láncingét, a pamutinget, a harisnyáját és bőrcsizmáját, és az egészet lerakták elé egy kupacba a fagyos földre. Az ellenség szándéka nyilvánvaló volt. A harcos meg fog halni, de hadviselt testén nem lesznek új sérülések. Mohó közönsége szeme láttára fagy szép lassan halálra, miközben holmija ott van tőle alig egy lépésre. Tizenkét ember vette körül. Kihúzott késükből merítettek bátorságot. Gúnyos megjegyzéseket és sértéseket ordítottak a képébe, közben csizmába bújtatott lábuk fürge táncot járt abban a hiú reményben, hogy így sikerül valamelyest felmelegedniük. Mindazonáltal egyikük sem merészkedett túl közel a fogolyhoz attól való félelmében, hogy az meggondolja magát, széttépi kötelékeit, és rájuk támad. Egyikük sem kételkedett benne, hogy a férfi képes ilyesmire, mivel mindegyikük hallotta már annak herkulesi erejéről szóló legendákat. Néhányuk látta is vitéz bátorságát egy-két csatában. Ha a fogoly széttépi a köteleket, akkor kénytelenek lesznek a késüket használni ellene, de közben akár hármuk vagy négyük is áldozatul eshet. A vezető el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje lehet. Elfogták a Farkast, és hamarosan tanúi lesznek a halálának. Milyen ostoba hibát követett el! Igen, Duncan, a hatalmas Wexton birodalom ura képes volt egyedül és teljesen fegyvertelenül belovagolni ellensége erődjébe. Botor módon elhitte, hogy Louddon báró, aki rangban egyenlő volt vele, tiszteletben tartja a béke jelét.

2 Talán a hírnevében bízott, gondolta a vezető. Bizonyára legyőzhetetlennek hitte magát, ahogy a legendás történetek is mondják. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy most ilyen közönyösen viseli nyomorú sorsát. A vezetőt kellemetlen érzés fogta el, ahogy foglyukat figyelte. A férfit levetkőztették, kékfehér

címerét,

mely

címét

és

méltóságát

hirdette,

összeszabdalták,

és

mindent

megsemmisítettek, ami egy igazi nemesember ismérve lehet. Louddon báró azt akarta, hogy ellensége nyomorultul, emberi méltóságától megfosztva pusztuljon el. A félig meztelen ember azonban egyáltalán nem látszott Louddon kedvére tenni. Büszkén állt és nem úgy viselkedett, mint aki meghalni készül. Nem, a fogoly nem könyörgött az életéért, sem a gyors halálért. De nem is úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Napbarnított, viharedzett testét nem borította libabőr, a fenébe, még csak nem is reszketett a hidegtől. Levetkőztették ugyan a nemest, de a lehántott rétegek alatt ott maradt a büszke hadúr, aki pontosan olyan vadnak és rettenthetetlennek látszott, mint a róla szóló mesék regélték. A Farkas állt előttük. A gúnyolódás lassan elhalt. Csak a szél süvítését lehetett hallani. A vezető tekintete embereire fordult. Egy kupacba tömörülve álltak, és mindegyik a földet bámulta. Tudta, hogy a fogoly tekintete elől menekülnek. Nem tudta őket hibáztatni gyávaságukért, mert ő maga is csak nagy nehézségek árán tudta rávenni magát, hogy egyenesen a harcos szemébe nézzen. Duncan Wexton báró legalább egy fejjel magasabb volt őrzőinél és arányos, masszív testfelépítése is megfelelt magasságának. Széles vállán, vastag karján és combján hatalmas izmok dudorodtak. Lábait szétvetve állt és egész lényéből sugárzott, hogy ha akarná, mindegyiküket képes lenne megölni. Közeledett az est, és vele együtt a hó is megjött. A katonák panaszkodni kezdtek az időre. – Semmi szükség, hogy mi is megfagyjunk vele együtt – morogta az egyik. – Még legalább órákig nem hal meg – siránkozott a másik. – Louddon báró már egy órája elment. Nem fogja megtudni, hogy kint voltunk-e vagy bent. A többiek hevesen bólogattak egyetértésük jeléül. A vezető gondolkodóba esett. A hideg rá is hatással volt. A kellemetlen érzés erősödött, mivel eredetileg meg volt győződve arról, hogy Wexton báró sem különb a többi embernél. Biztosra vette, hogy meg fog törni és nyüszíteni fog kínjában. A férfi gőgje feldühítette. Az isten szerelmére, úgy nézett ki, mint aki halálosan unja őket. A vezető kénytelen volt beismerni magának, hogy alábecsülte ellenfelét. Nem volt könnyű elismernie, és ettől csak még dühösebb lett. Saját, meleg csizmába bújtatott lába szinte sírt a fagy csipkedésétől, ugyanakkor Wexton báró mezítláb volt, és még meg sem moccant azóta, mióta megkötözték. Talán mégis lehet valami igazság a róla szóló történetekben.

3 A vezető elátkozta magát gyanakvó természetéért és parancsot adott, hogy vonuljanak be az épületbe. Miután az utolsó katona is elhagyta az udvart, még ellenőrizte, hogy elég erősek-e a kötelek, majd a fogoly elé állt. – Azt mondják, hogy fortélyos vagy, mint a farkas, de te is csak ember vagy és hamarosan meghalsz. Louddon nem akarja, hogy friss sebek legyenek rajtad. Reggel érted jövünk, és elvonszolunk innen jó messzire. Senki sem tudja majd bizonyítani, hogy Louddon áll a halálod mögött – fröcsögte gúnyosan a harcos arcába a szavakat, és dühösen vette tudomásul, hogy a fogoly még arra sem érdemesíti, hogy ránézzen. – Ha rajtam múlna, egyszerűen átvágnám a torkodat, és kész. – Nyálat gyűjtött a szájába, hogy a harcos arcába köpjön, remélve, hogy a sértéssel végre sikerül felbosszantania a férfit. Ekkor a fogoly lassan lenézett rá. Tekintete találkozott fogva tartója szemével. Attól, amit ott látott, a vezető nagyot nyelt, és gyorsan elfordult. Szívét rémület szorította össze. Keresztet vetett, mintha az megvédené a báró szeméből kiolvasott sötét jóslattal szemben, és valami olyasmit motyogott, hogy ő csak hűbérura parancsát teljesíti. Majd futva igyekezett a kastély oltalmába. Madelyne a fal árnyékából figyelte. Várt még néhány percet, hogy megbizonyosodjon, bátyja katonái nem térnek vissza, közben azért imádkozott, hogy legyen elég bátorsága keresztülvinni a tervét. Mindent egy lapra tett fel. A szíve mélyén tudta, nincs más választása. Ő az egyetlen, aki meg tudja menteni a férfit. Madelyne vállalta a felelősséget és a következményeket, tudván, ha tettét felfedezik, az egyet jelent a halállal. A keze remegett, de léptei fürgék voltak. Minél előbb cselekszik, annál jobb a lelki nyugalmának. Lesz még bőven ideje aggódni, miután szabadon engedi az ostoba foglyot. Hosszú, fekete köpeny takarta a fejétől a lábáig, ezért a báró nem vette észre, csak amikor már ott állt előtte. Egy erősebb szélroham lefújta a csuklyát a fejéről, és aranybarna haja vállára hullottak. A lány kisöpört arcából egy tolakodó tincset és felnézett a fogolyra. A férfi egy pillanatra azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Még a fejét is megrázta, de akkor meghallotta a hangját, és tudta, hogy a lány nem pusztán elméje szüleménye. – Egy-két perc és eloldozom innen. Könyörgöm, meg ne szólaljon addig, amíg el nem tűnünk innen. Duncan nem hitt a fülének. Megmentőjének hangja a mennyei hárfák dallamát idézte és nyarat varázsolt a télbe. A férfi lehunyta a szemét, és igyekezett visszatartani hangos nevetését az események ilyetén fordulata láttán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megadja a jelet a harcra és leszámol a csalókkal, de rögtön letett róla. Kíváncsisága győzött. Úgy döntött, kivárja, amíg megmentője felfedi valódi célját.

4 Némán, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte, ahogy a lány egy kis tőrt húz elő a köpenye alól. Ha kiderülne, hogy hazudott, vagy a kés a szívét célozza meg, egy pillanat alatt ledönti, és összezúzza. Elég közel áll hozzá. Könnyedén eléri lábaival, amiket nem kötöztek össze. Lady Madelyne-nek fogalma sem volt, hogy milyen veszély fenyegeti. Csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb kiszabadítsa, ezért még közelebb lépett, és tőrével nekiesett a vastag köteleknek. Duncan észrevette, hogy a lány keze remeg, de nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől vagy a félelemtől remeg-e. Rózsaillatot érzett. Amikor belélegezte a finom illatot, biztosra vette, hogy a hideg megzavarta az elméjét. Rózsa a tél közepén, egy angyal ebben a pokoli erődben… egyiknek sincs semmi értelme. Mégis érezte a tavasz illatát, és látta a jelenést maga mellett. Újra megrázta a fejét. Elméjének logikus része pontosan tudta, ki a lány. A kapott leírás nagyon részletes és szemléletes volt, mégis félrevezető. Azt mondták neki, hogy Louddon húga közepes termetű, barna haja és kék szeme van. És kellemes látvány, idézte fel informátora szavait. Micsoda hazugság! Az ördög húga nem volt sem kellemes, sem szép. A lány egyszerűen maga volt a gyönyörűség. A kötél végre lehullt és Duncan keze kiszabadult. Továbbra is mozdulatlanul áll, arcán sem tükröződött semmilyen érzelem. A lány eléállt, megkockáztatott egy halvány mosolyt, majd letérdelt, hogy összeszedje a férfi ruháit. A félelem megnehezítette a dolgát. Megbotlott, amikor újra felállt. Kihúzta magát, és a férfi felé fordult. – Kérem, kövessen! – szólította fel. A férfi nem mozdult, csak állt és figyelt, hogy mi következik ez után. Madelyne komoran ráncolta a homlokát a habozás láttán. Arra gondolt, hogy a fagy bizonyára az agyára is kihatott. Egyik kezével magához ölelte a férfi holmiját – a nehéz csizmák az ujja hegyén himbálóztak –, a másikkal átkarolta a derekát. – Támaszkodjon rám! – suttogta. – Segítek, ígérem. Csak, könyörgöm, siessünk! – Tekintetét mereven a kastély ajtajára szegezte, hangjából sütött a félelem. Elkeseredettsége megmozdított valamit a férfiban. El akarta neki mondani, hogy nincs miért aggódniuk, főleg most, hogy az emberei egymás után másszák meg a falakat, de aztán meggondolta magát. Minél kevesebbet tud a lány, annál nagyobb lesz az előnye vele szemben, amikor eljön az idő. Alig ért a férfi válláig, mégis megfogta a karját, saját vállára fonta, így igyekezett valamennyit átvállalni annak súlyából. – A papok szálláshelyére megyünk – suttogta. – Az az egyetlen hely, ahol soha nem keresnének.

5 A harcos alig figyelt oda arra, amit mondott. Tekintetét az északi falra szegezte. A félhold fénye különös csillogást adott a szálingózó hónak és kiemelte a falakon átmászó harcosok alakját. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberek lassan megtöltötték a fal tetején körbefutó fapallót. A harcos elégedetten bólintott. Louddon katonái ugyanolyan ostobák, mint uruk. A zord idő a kapuőrt is bekergette meleg kuckójába, így a falak és az erőd ott maradt védtelenül és kiszolgáltatva. Ellenségei gyengének bizonyultak, és ezért fognak valamennyien meghalni. Erősebben rátámaszkodott a lányra, hogy lassítsa haladását, közben újra és újra ökölbe szorította kezét, így próbálván életre kelteni elgémberedett ujjait. A lábát alig érezte, amit nagyon rossz jelnek vélt, de mivel semmit sem tehetett ellene, egyelőre beletörődött a megváltoztathatatlanba. Halk füttyszót hallott, mire gyorsan magasba lökte karját, hogy várakozásra intse embereit, aztán lenézett a lányra, hogy lássa, észrevette-e akcióját. Másik keze készen állt, hogy a legkisebb jelre is befogja a száját. De a lány elszántan küzdött a ránehezedő súllyal, és láthatóan fogalma sem volt, hogy az ellenség behatolt az otthonába. Elérték a keskeny ajtót, és Madelyne, aki meg volt győződve a fogoly vészesen gyenge állapotáról, igyekezett fél kezével a falhoz támasztani a férfit, miközben másik kezével a zárat próbálta kinyitni. A báró megértette a szándékát és önként a falnak dőlt, majd érdeklődve figyelte, hogyan küzd a lány a fagyos lánccal, miközben azon ügyeskedik, hogy a férfi ruháit se ejtse le. Amikor az ajtó végre kinyílt, kézen fogta és bevezette a sötétbe. Fagyos levegő kísérte útjukat a hosszú, nyirkos folyosón a második ajtóhoz. Madelyne gyorsan kinyitotta és intett neki, hogy menjen be. Ablaktalan szobába léptek be, amit négy-öt gyertya világított meg. A levegő dohos és áporodott volt, a padlót vastagon borította a por, és a gerendákról művészien szövött pókhálók csüngtek alá. A kampókon néhány színes palást lógott, és a kis terem közepén szalmazsák hevert, mellette két vastag pokróc. Madelyne elreteszelte az ajtót, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyelőre biztonságban voltak. Intett a férfinak, hogy üljön le a szalmazsákra. – Amikor láttam, hogy mit csinálnak magával, előkészítettem ezt a szobát – magyarázta, miközben odanyújtotta neki a ruhákat. – A nevem Madelyne és én… – kezdte volna magyarázni Louddonhoz fűződő kapcsolatát, de aztán jobb ötlete támadt. – Itt maradok magával pirkadatig, aztán megmutatom a kifelé vezető rejtekutat. Még Louddon sem tud a létezéséről.

6 A báró leült és keresztbe tette a lábát maga előtt. Miközben hallgatta a lányt, magára húzta az ingét. Azon töprengett, hogy a bátor mentőakció alaposan összekuszálta a terveit, és kíváncsi volt, hogyan reagál majd a lány, ha rájön, mi is a valódi célja. Végül úgy döntött, nem változtatja meg a tervét. Ahogy a láncinget is magára vette, Madelyne vállára borította az egyik takarót, majd letérdelt elé. A sarkára ült és intett a férfinak, hogy nyújtsa ki a lábát. Amikor a báró eleget tett a kérésnek, a lány homlokráncolva szemügyre vette a fagyos lábfejeket. Duncan a csizmájáért nyúlt, de Madelyne megfogta a kezét. – Előbb fel kell melegítenünk a lábát – magyarázta. Nagyot sóhajtott, közben fontolóra vette, mi lenne a leggyorsabb módja a fagyott lábujjak életre keltésének. Fejét mélyen lehajtotta, így rejtve el arcát a harcos figyelő tekintete elől. Felkapta a másik takarót, hogy betekerje vele a férfi lábfejét, de aztán megcsóválta a fejét. Szemmel láthatóan meggondolta magát. Egyetlen magyarázó szó nélkül rádobta a pokrócot a lábára, levette a köpenyét, majd lassan feltűrte krémszínű ingruhája alját a térde fölé. A fonott bőröv, amit dísznek viselt és a tőr tokja beakadt a sötétzöld, bő ruhájába, amit az ingruha fölött viselt. Madelyne kiszabadította és letette a harcos mellé. A férfi kíváncsian figyelte a különös tevékenységet, és várta, hogy a lány magyarázattal szolgáljon. De Madelyne egy szót sem szólt. Újra sóhajtott egy nagyot, majd megfogta a lábait, és gyorsan, még mielőtt meggondolná magát, ruhája alá dugta, és meleg hasához nyomta a fagyos lábfejeket. Hangosan felszisszent, ahogy a jéghideg lábak saját meleg bőréhez értek, de gondosan eligazgatta ruháját, majd kívülről átkarolta és magához ölelte. Válla remegni kezdett, és a férfi úgy érezte, mintha a lány kihúzná belőle a hideget, és saját magához vonzaná. Ez volt a legönzetlenebb tett, amit Duncan valaha is tapasztalt. Lába gyorsan életre kelt. Úgy érezte, mintha milliónyi tőr döfködné talpát olyan égető fájdalommal, melyet nehéz volt figyelmen kívül hagynia. Próbált megmozdulni, de a lány nem engedte. Meglepő erővel szorította magához. – Ha fájdalmat érez, az jó jel – suttogta rekedten. – Hamarosan elmúlik. Különben is, igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyáltalán érez valamit. Megrovó hangjára Duncan meglepetten vonta fel a szemöldökét. Madelyne felnézett és elkapta a pillantását. – Ha nem viselkedik ilyen meggondolatlanul, akkor most nem lenne ebben az állapotban – sietett megmagyarázni előbbi szavait. – Csak abban reménykedem, hogy ma megtanulta a leckét. Nem hiszem, hogy még egyszer sikerül megmentenem az életét. Madelyne igyekezett gyengédebb hangot megütni. Még mosolyogni is próbált, de kísérlete igen halványra sikeredett. – Tudom, hogy azt hitte, Louddon becsületesen fog viselkedni, de

7 tévedett. Louddonnak fogalma sincs arról, hogy mit jelent ez a szó. Jegyezze meg a jövőre nézve, és akkor talán megér még egy-két évet. Madelyne maga elé meredt, és arra gondolt, milyen drága árat kell majd fizetnie, amiért kiszabadította bátyja ellenségét. Louddon gyorsan rá fog jönni, ki áll a szökés mögött. Magában hálaimát rebegett, hogy bátyja elhagyta az erődöt, mert a távolléte értékes időhöz juttatta. Így lesz alkalma saját menekülését is előkészíteni. De először a báróról kell gondoskodni. Ráér akkor aggódni merész tette következményei miatt, ha a férfit biztonságban tudhatja. Elhatározta, hogy semmiképp nem fájdítja most ezzel a fejét. – Ami történt, megtörtént – motyogta maga elé, hangjából fájdalom és kétségbeesés csendült ki. A báró nem reagált a szavaira, ő pedig nem szolgált további magyarázattal. Néma csend borult rájuk. Madelyne az kívánta, bárcsak mondana valamit a férfi, bármit, ami enyhíti a feszültséget. Zavarban volt attól, hogy a férfi lába ilyen intim közelségben van a testével, és arra is rádöbbent, hogy elég csak megmozdulnia, és a férfi lábujjai megérintik a mellét. Erre a gondolatra elpirult. Megkockáztatott egy gyors pillantást, hogy lássa, hogy reagál a férfi a különös gyógymódra. Duncan már várta, hogy felnézzen, és amikor ez megtörtént, elkapta, és fogva tartotta a tekintetét. Arra gondolt, hogy a lány szeme olyan kék, mint a nyári égbolt, és az is átfutott a fején, hogy semmiben nem hasonlít a bátyjára. Kénytelen volt figyelmeztetni magát, hogy a külső nem jelent semmit, még akkor sem, ha úgy érzi, hogy valósággal elvarázsolta a lány elbűvölően ártatlan tekintete. Emlékeztette magát, hogy a lány az ellensége húga, se több, se kevesebb. Bármilyen gyönyörű is, csak egy paraszt a sakkjátszmában, egy csali, hogy kelepcébe csalja vele a sátánt. Madelyne állta a férfi tekintetét, és közben arra gondolt, hogy szeme olyan szürke és olyan rideg, mint az acél. Arcát mintha kőből faragták volna ki, semmiféle érzés vagy érzelem nem tükröződött rajta. Sötétbarna haja túl hosszú volt, és enyhe csigákban göndörödött arca körül, de ez sem lágyította meg a vonásait. Szája kemény vonalú, álla makacs, és szeme sarkából sem futnak ráncok. Nem olyan embernek nézett ki, mint aki szokott nevetni, vagy akár csak mosolyogni. Megborzongott. Nem, pontosan olyan hidegnek és keménynek látszott, amilyennek a rangja megköveteli, gondolta nyugtalanul. Elsősorban harcos volt, másodsorban báró, és feltételezte, hogy az életében nincs helye a vidámságnak.

8 Hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mi mehet végbe a férfi fejében. Aggasztotta, hogy nem tudja, mire gondol a férfi. Köhintett, hogy elrejtse zavarát, és arra gondolt, fel kéne újra venni a beszélgetés fonalát. Talán ha mond valamit a férfi, nem néz majd ki ilyen ijesztőnek. – Egyedül akart szembeszállni Louddonnal? – kérdezte. Sokáig várt a válaszra, de a báró nem felelt, mire Madelyne elkeseredetten felsóhajtott. Legalább olyan makacs, mint amilyen ostoba, gondolta. Épp most mentette meg az életét, és még csak egy köszönő szót sem kapott érte. Modora éppen olyan durva, mint a kinézete és a híre. Megrémítette. Alighogy beismerte magának ezt a tényt, rögtön fel is dühödött. Bosszankodva gondolt arra, hogy ő éppen olyan ostobán viselkedik, mint a férfi. A báró még egy szót sem szólt, ő mégis reszket, mint egy gyermek. A mérete miatt lehet. Igen, bólintott, csakis ez lehet az oka. Ebben a kis teremben a férfi valósággal fölé tornyosult. – Ne is gondoljon arra, hogy visszajön Louddonért. Az újabb hiba lenne. És legközelebb Louddon biztosan megöli. A harcos nem felelt. Megmozdult, szándékolt lassúsággal húzta vissza lábát a meleg fészekből, ujjaival provokálóan végigsimítva a puha combot. Madelyne továbbra is előtte térdelt. Szemét lesütötte, miközben a férfi felhúzta a harisnyáját és a csizmát. Miután végzett, lassan felemelte a fonott övet, amit a lány letett, és odatartotta neki. Madelyne ösztönösen az öv felé nyúlt, közben mosolygott, mert azt hitte, hogy a férfi amolyan békejobbot nyújt neki, és várta, hogy végre megköszöni, hogy megmentette az életét. Duncan villámgyorsan cselekedett. Megragadta a bal kezét és rátekerte az övet. Mielőtt a lánynak egyáltalán eszébe jutott volna, hogy elrántsa a kezét, a férfi a másik kezét is elkapta és ráhurkolta az övet. Madelyne csodálkozva nézte összekötözött kezeit, majd felnézett. Tekintete zavarról árulkodott. A férfi arckifejezésétől végigfutott a hideg a hátán. Megcsóválta a fejét, mint aki nem hiszi, hogy ilyesmi megtörténhet. És akkor a férfi megszólalt. – Nem Louddonért jöttem, Madelyne, hanem érted.

MÁSODIK

FEJEZET „Enyém a bosszúállás, én megfizetek…” ÚJSZÖVETSÉG, RÓM. 12:19

9





– Megbolondult? – suttogta elképedten Madelyne. A báró nem válaszolt, de komor arca mutatta, hogy nem túlzottan tetszett neki a kérdés. Magához húzta a lányt, és megragadta a vállát, hogy megtartsa. A segítsége nélkül biztos újra térdre esett volna. Különös, de a férfi érintése gyengéd volt, tekintetbe véve hatalmas termetét. Ez még jobban összezavarta Madelyne-t. A férfi ármánykodása meghaladta a felfogóképességét. A férfi volt a fogoly, és ő a szabadítója, ez csak egyértelmű, nem? Hiszen mindent kockára tett érte. Édes istenem, hiszen a lábát is megfogta, a testével melegítette, bizony, mindent odaadott neki, amit mert. A férfi fölétornyosult. A nemesemberből barbár lett, és komor, vad arckifejezéssel meredt rá, ami nagyon is illett a robosztus méreteihez. Madelyne szinte érezte a belőle áradó erőt, hatalmas és égető, mint a forró piszkafa érintése, s noha mindent megtett, hogy elleplezze az átható jeges pillantás okozta félelmét, tudta, hogy remegését a férfi is látja. Duncan félreértette a reakcióját, és a lány köpenyéért nyúlt. Amikor a vállára terítette a ruhadarabot, keze végigsimította a mell domborulatát. Madelyne úgy vélte, nem szándékosan tette, mégis önkéntelenül hátrább lépett és ösztönösen összefogta maga előtt a köpenyt. A báró arckifejezése még komorabb lett, homlokán elmélyültek a ráncok. Szó nélkül megragadta a kezét, megfordult és elindult a hosszú folyosón, maga után rángatva a lányt. Madelyne kénytelen volt futni, ha lépést akart tartani vele. – Miért akar mindenáron szembeszállni Louddon embereivel, amikor ez nem szükséges? Kérdésére nem kapott választ, de Madelyne nem tágított. A férfi a saját halála felé halad. Úgy érezte, meg kell állítania. – Kérem, báró úr, ne tegye! Hallgasson rám! A hideg megzavarta az elméjét. Meg fogják ölni. Madelyne megvetette a lábát, és erejét megfeszítve próbálta megállítani a férfit, de az még csak nem is lassított. Az isten szerelmére, hogy fogja így megmentetni? Elérték a nehéz ajtót, ami az udvarra nyílt. A báró olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy a csuklópánt kiszakadt a helyéből. Az ajtó darabjaira hullott szét a kőfalon. Kipenderítette a lányt az udvarra. Jeges szél vágott az arcába, és Madelyne saját szemével győződhetett meg róla, hogy a férfi, akit alig egy órája szabadított ki, és akiről szentül hitte, hogy bolond, egyáltalán nem őrült meg.

10 A bizonyíték ott állt körülötte. Száznál is több katona sorakozott fel a belső várudvaron, és további harcoson másztak át a falakon, gyorsan, mint a feltámadó szél és nesztelenül, mint a tolvajok. Mindegyikük Wexton báró színeit viselte. Madelyne-t annyira lefoglalta a látvány, hogy észre sem vette, a férfi megállt, hogy szemügyre vegye felsorakozó embereit. Hátulról nekiment, önkéntelenül belekapaszkodott a láncingbe, hogy el ne essen, és csak akkor vette észre, hogy a férfi közben elengedte a kezét. A báró legkisebb jelét sem adta, hogy tudatában van, a lány ott van mögötte, és úgy kapaszkodik belé, mint a mentőkötélbe. Madelyne rájött, hogy a férfiak azt hihetik, előlük rejtőzik, vagy ami még rosszabb, gyávának tartják, ezért gyorsan a báró mellé lépett, hogy mindenki lássa. A feje alig ért a férfi válláig. Egyenesen állt, vállát hátrafeszítette, és igyekezett utánozni a báró kihívó tartását, közben magában azért imádkozott, észre ne vegyék, hogy milyen rémült. Úristen, halálra volt rémülve. Ami azt illeti, nem a haláltól magától félt annyira, hanem ami a halált megelőzi, attól rettegett. A gondolat, hogy miként fog viselkedni, mielőtt a végső pillanat elkövetkezne, az bátortalanította el. Gyors lesz vagy lassú? Vajon az utolsó pillanatban elveszíti-e a hosszú évek során elsajátított önuralmát, és úgy fog viselkedni, mint egy gyáva nyúl? A gondolat annyira felzaklatta, hogy majdnem kitört belőle, ott rögtön döfjenek belé egy kardot, ő akar az első lenni a halottak sorában. De ha a gyors halálért könyörög, megint csak gyávaságról tesz tanúságot, nem igaz? És akkor bátyja jóslata valóra válik. Wexton bárónak fogalma sem volt, milyen gondolatok foglalkoztatják a lányt. Ahogy lenézett rá, csak annyit látott, hogy nyugodt arckifejezéssel áll mellette. Ez meg is lepte egy kissé. Nagyon is higgadt volt, szinte derűs, de tudta, hogy viselkedése nagyon hamar meg fog változni. Madelyne tanúja lehet a bosszújának, amelyet azzal kezd, hogy földig rombolja az otthonát. Kétség sem fér hozzá, hogy zokogva fog kegyelemért könyörögni, mielőtt bevégezhetné tettét. Az egyik harcos odasietett hozzájuk, és megállt közvetlenül a báró előtt. Nyilvánvaló volt, hogy rokonságban van a báróval, mert haja ugyanolyan feketével kevert barnás árnyalatú volt, izomzata és testfelépítése is hasonló, bár magasságban elmaradt ura mögött. A harcos tudomást sem vett Madelyne jelenlétéről, szavait egyenesen a vezetőjéhez intézte. – Duncan, megadod a jelet, vagy egész éjjel itt fogunk ácsorogni? Szóval Duncennek hívják. Különös, de tény, hogy ismerte a férfi keresztnevét, valamelyest enyhített Madelyne félelmein. Duncan… igen, a név egy kissé emberibbé tette a férfit.

11 – Nos, testvér? – követelte a választ a harcos, felfedve a köztük lévő rokoni kapcsolatot Madelyne előtt, ami egyben megmagyarázta azt is, miért tűri el a báró az arcátlan viselkedést egy vazallusától. A harcos, nyilván öccse a bárónak – erről tanúskodott fiatalsága és csatában szerzett sebeinek hiánya – Madelyne-re emelte tekintetét. Szeméből mélységes megvetés tükröződött. Úgy nézett ki, mint aki megütni is képes lenne. Sőt, hirtelen hátrébb is lépett, mintha csak rájött volna, hogy a lány leprás, és minél távolabb akarna kerülni tőle. – Louddon nincs itt, Gilard – világosította fel öccsét Duncan. A báró olyan lágy hangon beszélt, hogy Madelyne-ben új remény ébredt. – Akkor most hazamegy, milord? – fordult felé. Duncan nem válaszolt. Madelyne meg akarta ismételni a kérdést, de a harcos hirtelen mocskos szavak áradatát zúdította rá. Tekintetét a lányra szegezte, ahogy képébe üvöltötte elkeseredett dühét. Noha a lány nem mindent értett az ocsmány szóözönből, de a harcos fenyegető tekintetéből sejtette, hogy minden szava csak bűnös lehet. Duncan éppen rá akart parancsolni öccsére, hogy hagyja abba a gyerekes kirohanást, amikor megérezte, hogy Madelyne megfogja a kezét. Ez annyira meglepte, hogy hirtelen nem tudta, hogy reagáljon rá. Madelyne valósággal hozzátapadt, és érezte, hogy a lány remeg, mégis amikor lenézett rá, azt kellett látnia, hogy tökéletesen nyugodt arckifejezéssel áll mellette, és Gilardre mered. Duncan megcsóválta a fejét. Tudta, öccsének fogalma sincs róla, milyen félelmetes látvány lehet Madelyne szemében. Ami azt illeti, nem volt biztos benne, hogy érdekelné-e, ha tudná. Duncan hirtelen bosszantónak találta Gilard dühöngését. Madelyne a foglya, nem az ellensége, és minél hamarabb megérti ezt öccse, annál jobb. – Elég! – parancsolt rá. – Louddon elment és az átkaid nem fogják őt visszahozni. Duncan hirtelen elhúzta kezét Madelyne kezéből, átkarolta a lány vállát, majdnem ellökve őt nagy sietségében, és magához húzta. Gilard annyira megdöbbent a védelmező mozdulat láttán, hogy elakadt a szava, csak állt és tátott szájjal bámult rá. – Louddon valószínűleg a déli úton ment el, különben biztos láttad volna. Madelyne nem bírta megállni, hogy közbe ne szóljon. – És akkor most hazamegy? – kérdezte, és próbálta elfojtani hangjában a mohó kívánságot. – Egy más alkalommal majd kihívhatja Louddont – javasolta, remélve, hogy sikerül enyhíteni a két férfi elkeseredettségét. A fivérek felé fordultak. Egyikük sem válaszolt, de úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.

12 Madelyne rettegése erősödött. A báró jeges pillantásától térde megroggyant. Gyorsan lesütötte a tekintetét és a férfi mellkasát kezdte bámulni, közben rettenetesen szégyellte magát, amiért ilyen gyávának bizonyult. – Kettőnk közül nem én vagyok az őrült – morogta maga elé. – Még mindig elmenekülhet, és akkor nem kapják el. Duncan tudomást sem vett a jó tanácsról. Megragadta összekötözött kezeit és az oszlophoz vonszolta, amelytől a lány nem is olyan régen megszabadította. Madelyne kétszer is megbotlott, lába teljesen elgyengült a félelemtől. Amikor Duncan végre elengedte, kimerülten nekidőlt a facölöpnek és várta, mi fog történni. A báró hosszú, kemény pillantást vetett rá. Madelyne úgy értelmezte, hogy a néma utasítást arra vonatkozott, hogy maradjon ott, ahol van. A férfi megfordult, széles válla eltakarta a kilátást a harcosai elől. Izmos lábát keményen megvetette, kezét csípőre tette. A harcias póz nyilvánvalóan a hallgatóságának szólt. – Senki nem érhet hozzá! Ő az enyém! – hirdette ki harsány hangon. Madelyne nyugtalanul fordult a kastély ajtaja felé. Semmi kétség, hogy a férfi hangja felriasztotta az alvó katonákat. Louddon emberei azonban nem siettek elő, ezért Madelyne arra gondolt, hogy az erős szél talán mégis elvitte a báró hangját. Duncan elindult, hogy otthagyja a lányt, de Madelyne utána nyúlt és megragadta a láncingét. Az apró láncszemek a bőrébe vágtak. Fájdalmában elfintorodott, bár nem volt benne biztos, hogy reakciója a durva láncszemeknek szólt-e, vagy a báró dühös arckifejezésének. Olyan közel állt hozzá, hogy mellkasa megérintette az övét. Madelyne kénytelen volt hátrahajtani a fejét, hogy az arcába tudjon nézni. – Hát nem érti, báró úr? – tört ki belőle. – Ha a józan eszére hallgatna, maga is átláthatná, hogy a terve milyen ostoba. – Hogy milyen ostoba a tervem? – ismételte Duncan teljesen elképedve az arcátlan kijelentésen. Nem igazán értette, miért akarja tudni, miről beszél a lány, de tudni akarta. Az ördögbe, hiszen éppen most sértette vérig. Ölt már meg embert kevesebbért is. De a lány ártatlan arca, a hangjából kicsendülő őszinteség meggyőzte, hogy nincs tudatában szavainak súlyosságával. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi úgy néz rá, mint aki legszívesebben megfojtaná. Ellenállt a késztetésnek, hogy lehunyja a szemét a mereven rászegeződő tekintet előtt. – Ha értem jött, akkor csak az idejét vesztegette. – Úgy gondolod, nem érsz annyit, hogy felkeltsd a figyelmem? – Persze, hogy nem. A bátyám szemében én teljesen értéktelen vagyok. Ez olyan tény, amihez kétség sem fér – tette hozzá olyan magabiztos hangon, hogy Duncan biztosra vette, komolyan

13 is gondolja, amit mond. – És biztos, hogy ma éjjel meg fogják ölni. Bizony, sokkal több harcos van itt, mint gondolná. A külső várudvarban is van egy katonai szállás, ahol száznál is több ember van, és ők biztosan meg fogják hallani a csatazajt. Erről mit gondol? – kérdezte kezét tördelve, de nem tudta leállítani magát. Duncan tanácstalanul figyelte a lányt. Madelyne imádkozott, hogy az iménti hír bírja jobb belátásra a bárót és nyissa fel a szemét, hogy terve eleve kudarcra van ítélve. Imái azonban nem találtak meghallgatásra. Amikor a férfi reagált a szavaira, egyáltalán nem azt tette, amit Madelyne várt tőle. Duncan egyszerűen vállat vont. A mozdulat felbőszítette a lányt. Úgy látszik, ez az ostoba alak mindenáron meg akar halni. – Hiú remény volt csak részemről, hogy elsétál innen, ha megtudja, milyenek az esélyei, igaz? – Így van – bólintott Duncan. Szemében meleg fény villant, meglepve a lányt. De mielőtt Madelyne reagálhatott volna rá, a fény már el is tűnt. Csak nem kineveti a férfi? Nem volt bátorsága megkérdezni. Duncan nézte még egy hosszú percig. Aztán megrázta a fejét, elfordult és elindult a kastély felé. Nyilvánvalóan úgy vélte, elég időt elvesztegetett már rá. Madelyne-nek elképzelése sem volt, hogy mi a férfi szándéka. Ahogy lassú, kimért lépteit nézte, akár arra is gondolhatott volna, hogy udvariassági látogatást tesz rangban egyenlő társánál. De Madelyne jobban tudta. Hirtelen olyan rettegés fogta el, hogy szinte rosszul lett tőle. Érezte, hogy keserű epe kúszik fel a torkán, végigégetve a nyelőcsövét. Hatalmas lélegzetet vett, nagyot nyelt, hogy legyűrje rosszullétét, közben kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani kezét a kötél fogságából. Az eluralkodó pánik lehetetlenné tette a próbálkozást, mivel eszébe jutott, hogy odabent szolgák is alszanak. Erősen kétellette, hogy Duncan emberei odafigyelnének arra, hogy csak harcosokat öljék meg. Louddon biztos nem törődne ilyesmivel. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Ez ellen semmit nem tehetett; végül is Louddon húga volt. De ha meg tudná menteni az ártatlan szolgákat, mielőtt meghal… Nem adna ez a jó cselekedet értelmet eddigi létének? Édes istenem, ha megment egy embert, nem válik élete fontossá… valakinek? Madelyne tovább küzdött a kötéllel, közben a bárót figyelte. Amikor a férfi elérte a lépcsőt és szembefordult a harcosaival, szándéka nyilvánvaló volt. Igen, arcáról csak úgy sugárzott a düh. Duncan lassan felemelte a kardját. És akkor felcsendült a hangja, olyan erővel, hogy beleremegtek a várfalak. Szavainak célja eltéveszthetetlen volt.

14 – Nincs kegyelem! ***** A csatazaj nyomasztóan hatott Madelyne-re. Felzaklatott elméje élénken maga elé tudta képzelni azokat a véres jelenetek is, amelyeket nem látott. Valójában még egyetlen csatának sem volt szemtanúja, de sokszor hallotta már a győztes tetteikkel hencegő harcosok hetvenkedő beszámolóit. Ezek a történetek mind az illetők ravaszságáról vagy merészségéről szóltak, egyik sem részletezte az öldöklés, a vele járó kegyetlenséget, félelmetes zajokat, szívszorító halálsikolyokat. Így aztán, amikor a harcosok elözönlötték a várudvart és látnia kellett, ahogy a báró bosszújának nyomán vérpatakok öntözik a fagyos földet, a poklok poklát élte át. Hiába voltak Louddon emberei létszámfölényben, Madelyne észrevette, hogy képzettségük messze elmarad Duncan harcban jártas katonái mögött. Látta, ahogy bátyja egyik katonája karddal támad a báróra, és rögtön meg is hal botor tette miatt, mint ahogy tanúja volt annak is, hogy egy másik gyilkolni vágyó katona lándzsáját szegezi rá, de a következő pillanatban el is veszíti fegyverét, a karjával együtt és borzalmas sikollyal rogy a földre. Madelyne gyomra felkavarodott a szörnyűségek láttán. Behunyta szemét, hogy elzárja tudatát a borzalmak elől, de az iszonyat képei tovább kísértették elméjét. Szalmasárga üstökű, közepes termetű fiú rohant oda hozzá. Olyan izmok dudorodtak testén, hogy szinte kövérnek hatott. Tőrt húzott elő, és maga elé tartva megállt Madelyne mellett. A lány úgy vélte, a báró fegyverhordozója lehet. A fiú figyelemre sem méltatta a lányt, szemét állhatatosan a báróra függesztette, de Madelyne úgy vélte, azért jött, hogy megvédje. Kevéssel azelőtt látta, ahogy Duncan odaint a fiúnak. Madelyne igyekezett a fiú arcára összpontosítani, aki idegesen harapdálta az ajkait. Nem tudta biztosan, hogy vajon félelmében-e vagy izgatottságában. Majd hirtelen elrohant, őrizetlenül hagyva a lányt. Madelyne Duncan felé fordult, és látta, hogy a férfi elejtette a pajzsát. Feszülten figyelte, ahogy a fiú odarohan, hogy visszaszerezze neki. A nagy sietségben a fegyverhordozó elejtette a saját tőrét. Madelyne sebesen odafutott, összekötözött kezével felkapta a tőrt, majd visszasietett az oszlophoz. Letérdelt, hogy köpenye elrejtse tevékenységét, és a tőrrel nekiesett a kezét fogva tartó gúzsnak. Csípős füstszag csapta meg az orrát. Éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint hatalmas lángnyelv csap ki a kastély nyitott ajtaján. A harcoló katonák közé most

15 szolgák is keveredtek, akik rémülten próbáltak menekülni a tomboló pokol elől. A lángok sziszegve üldözték őket, felforrósítva a levegőt. Simon, a szász intéző elsőszülött fia utat tört magának Madelyne-hez. Idős ember volt, ráncokkal barázdált arcán könnyek folytak alá, válla előregörnyedt. – Azt hittem, megölték, úrnőm – suttogta, ahogy előrehajolt, hogy talpra segítse a lányt. Elvette tőle a tőrt, és gyors mozdulatokkal elvágta a kötelet. Alighogy kiszabadult, Madelyne megragadta az öreg vállát. – Mentsd magad, Simon. Ez nem a te harcod. Siess, menekülj innen minél messzebbre. A családodnak szüksége van rád. – De maga… – Menj, mielőtt túl késő lenne – sürgette Madelyne. Hangja rekedt volt a félelemtől. Simon jóravaló, istenfélő ember volt, aki sokszor kimutatta iránta való jóindulatát. Öröksége és pozíciója fogva tartotta, a törvény Louddonhoz kötötte, akárcsak a többi szolgát, és Madelyne megítélése szerint ez éppen elég nagy kereszt volt egy embernek. Az isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy az életét is el akarná venni. – Jöjjön velem, lady Madelyne – könyörgött Simon. – Én majd elbujtatom. Madelyne megrázta a fejét. – Jobbak az esélyeid nélkülem, Simon. A báró biztos utánam jönne. Kérlek, ne vitatkozz! – tette hozzá sietősen, amikor látta, hogy az öreg tiltakozni akar. – Menj! – kiáltotta parancsolóan, és hogy szavainak nyomatékot adjon, erősen meglökte a férfi vállát. – Az Úr oltalmazza – suttogta Simon. Átnyújtotta neki a tőrt, majd megfordult és a kapu felé sietett, de csak pár lépésre jutott, amikor Duncan öccse a földre sodorta. Gilard nagy sietségében, hogy újabb áldozatot szedjen Louddon emberei közül, nekiütközött az öreg szolgának. Simon térdre hullott, Gilard pedig felé fordult, mintha hirtelen rájött volna, hogy újabb ellenségre talált. Szándéka nyilvánvaló volt Madelyne számára. Nagyot sikoltott figyelmeztetésül, majd odarohant, és Gilard kardja elé állt, hogy testével védje az öreget. – Álljon félre! – üvöltötte Gilard kardját felemelve. – Nem! – kiáltott vissza Madelyne. – Előbb engem kell megölnie, ha őt akarja. Gilard azonnal magasabbra emelte a kardját, csak hogy megmutassa, kész megölni a lányt. Arcán vörös foltok gyúltak a dühtől. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül, boldogan megölné. Duncan látta, mi történik és habozás nélkül feléjük rohant. Gilard ugyan híres volt féktelen természetéről, de Duncan mégsem aggódott Madelyne miatt. Öccse előbb halna meg, mintsem megszegné a parancsát. Nem számít, hogy a testvére, Duncan a Wexton uradalom

16 bárója, és Gilard a vazallusa. Gilard tiszteletben tartja ezt a kötést. Duncan pedig nagyon is világosan fejezte ki magát. Madelyne hozzá tartozik. Senki nem érhet hozzá. Senki! A többi szolga – lehettek vagy harmincan – is látta az esetet. Azok, akik amúgy is távol voltak még a szabadságot jelentő kaputól, odasiettek és Simon köré álltak, eleven pajzsot alkottak elesett társuk körül. Madelyne nyugodt arckifejezéssel nézett farkasszemet Gilarddel, amely semmit sem árult el a belsejében dúló viharról. Duncan éppen idejében ért öccse mellé, hogy tanúja legyen Madelyne különös tettének. A lány lassú mozdulattal felemelte a kezét, és félrehúzta nyakából a dús hajzuhatagot, majd higgadt hangon azt javasolta Gilardnek, hogy oda döfje a kardját, és ha lehet, akkor legyen gyors. Gilard kővé dermedve bámult a lányra. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy blöffje nem jött be. Lassan leengedte a kardot, míg annak véres hegye a föld felé nem mutatott. Madelyne-nek arcizma sem rezdült, ahogy Duncan felé fordult. – A Louddon iránti gyűlölete a szolgáira is kiterjed? Ártatlan férfiakat és nőket is el fog pusztítani, csak mert a törvény arra kötelezi őket, hogy a bátyámat szolgálják? Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Madelyne elfordult tőle. Megfogta Simon kezét, és talpra segítette az öreget. – Azt hallottam, hogy Wexton báró talpig becsületes ember, Simon. Gyere, állj ide mellém. Együtt nézünk vele szembe, kedves barátom. Majd újra Duncan felé fordulva, még hozzátette. – És meglátjuk, hogy valóban becsületes-e, vagy semmiben nem különbözik Louddontól. Madelyne hirtelen rádöbbent, hogy a tőrt még mindig a kezében szorongatja. Gyorsan a háta mögé rejtette, ujjával kitapogatott egy szakadás a köpenyén, és ügyesen becsúsztatta a fegyvert, miközben imádkozott, hogy ki ne csússzon. Hogy elrejtse tettét, kiabálva folytatta. – Ezek a jó emberek mindannyian igyekeztek megvédeni a bátyámtól, és inkább meghalok, de nem hagyom, hogy bárki is bántsa őket. Döntsön! Duncan hangja tele volt megvetéssel, ahogy a kihívásra válaszolt. – A bátyádtól eltérően, én nem lelek örömet a gyengék legyilkolásában. Menj, öreg, hagyd el ezt a helyet. Magaddal viheted a többieket is. A szolgák a szélnél is sebesebben engedelmeskedtek. Madelyne figyelte őket, ahogy a kapu felé rohannak. A báró könyörületessége meglepte. – Lenne még egy kérésem, báró úr. Kérem, öljön meg most. Tudom, hogy gyávaság ilyent kérni, de egyszerűen képtelen vagyok tovább elviselni a várakozást. Tegye, amit tennie kell.

17 A lány biztosra vette, hogy a báró meg akarja ölni. Duncan újfent elcsodálkozott a szavain. Végül úgy döntött, hogy Lady Madelyne a legkülönösebb nő, akivel valaha találkozott. – Nem áll szándékomban megölni téged, Madelyne – jelentette ki, mielőtt elfordult volna tőle. A lányon megkönnyebbülés futott át. Hitt a férfinak. Látta rajta a csodálkozást, amikor megkérte arra az ostobaságra… igen, a báró igazat mondott. Madelyne életében először úgy érezte, hogy győzedelmeskedett. Megmentette Duncan életét, és mivel életben marad, el is tudja mondani bárkinek. A csata véget ért. A lovakat kiengedték az istállóból, és a szolgák után kergették őket, ki a kapun. A következő pillanatban újabb lángnyelvek csaptak fel, és mohón falni kezdték az épületet. Madelyne szemernyi sajnálatot vagy felháborodást sem tudott felfedezni magában bátyja otthonának pusztulása láttán. Ő soha nem érezte magáénak ezt a helyet. Egyetlen boldog emlékképe sem volt. Nem, valóban nem érzett felháborodást. Duncan bosszúja éppen megfelelő büntetésnek látszott bátyja bűneire. Ezen a sötét éjjelen a lovagruhába öltözött barbár, aki merészen tudomást sem vett a királyt és Louddont összekötő szoros barátságról, igazságot szolgáltatott. Vajon mit követett el Louddon, hogy ilyen borzasztó megtorlás jutott osztályrészéül? És milyen árat fog Duncan fizetni meggondolatlan tettéért? Nem fogja-e kivégeztetni Vilmos király, ha hírét veszi a történteknek? A király hajlamos volt Louddon kedvében járni. Azt hallotta, hogy egészen szokatlan kapocs köti össze bátyját a királlyal; azt suttogták, hogy különleges barátok. És Madelyne csak az előző héten tudta meg, mit is jelentenek az ocsmány pletykák valójában. Márta, az istállómester nagyszájú felesége, nagy élvezettel ecsetelte bűnös kapcsolatuk pikáns részleteit valamelyik este, amikor a kelleténél több sört engedett le a torkán. Madelyne nem hitt neki. Elvörösödve tagadta a rágalmakat, és közölte Mártával, hogy bátyja azért nem nősült meg, mert a hölgy, akinek a szívét adta, meghalt, mielőtt egybekelhettek volna. Márta gúnyosan mosolygott úrnője ártatlanságán, majd addig erősködött, míg elismertette vele a kapcsolat lehetőségét. Addig az estéig Madelyne el sem tudta képzelni, hogy létezhet gyengéd kapcsolat két férfi között, és a felismerés, hogy az egyik férfi a bátyja, a másik pedig Anglia királya lenne az egész ügyet csak még visszataszítóbbá tette. Undora fizikai formát öltött, amikor kihányta egész vacsoráját, amin Márta jót mulatott. – Égessétek fel a kápolnát! – hallotta Duncan harsány parancsszavát, és ez visszarántotta a jelenbe. Gyorsan felkapta szoknyája szélét és a templom felé rohant, remélve, hogy sikerül

18 magához vennie csekély holmiját, mielőtt a parancsot végrehajtanák. Úgy tűnt, senki nem figyel rá. Duncan akkor kapta el, amikor az oldalajtóhoz ért. A férfi mindkét kezével a falnak támaszkodott, csapdába ejtve a lányt. Madelyne riadtan felsikoltott, majd megfordult, hogy szembenézzen a férfival. – Nincs olyan hely, ahová elrejtőzhetnél előlem, Madelyne – mondta halk, szinte unott hangon. – Nem akarok elrejtőzni senki elől. – Madelyne igyekezett elrejteni dühét. – Akkor meg akarsz égni a kápolnáddal együtt? Vagy talán a titkos folyosót akarod használni, amiről beszéltél? – Egyiket sem. De minden holmim a templomban van, és oda igyekeztem, hogy magamhoz vegyem. Azt mondta, hogy nem akar megölni, ezért arra gondoltam, hogy magammal viszem az útra a dolgaimat. Amikor Duncan nem reagált a magyarázatára, Madelyne újra próbálkozott, bár nagyon nehéz volt értelmesen gondolkodni Duncan figyelő tekintete előtt. – Nem kérek valami nagy dolgot, csak az oltár mögé rejtett ruháimat szeretném. – Nem kérsz nagy dolgot? – suttogta a férfi. Madelyne nem tudta, hogyan értelmezze a kérdést, vagy a báró arcán megjelenő mosolyt. – Igazán azt várod tőlem, hogy elhiggyem, a templomban laksz? Madelyne azt kívánta, bárcsak lenne annyi bátorsága, hogy megmondja a férfinak, cseppet sem érdekli, hogy mit hisz. Istenem, micsoda gyáva nő vagyok, gondolta. De a hosszú évek fájdalmas leckéi árán megtanult önuralom most is segítségére sietett. Hűvös nyugalmat erőltetett magára, ahogy a báróra pillantott. Sőt, még arra is telt az erejéből, hogy látszólag közönyösen vállat vonjon. Duncan látta a kék szemekben megcsillanó dühös szikrát. Csak egy villanás volt, és amilyen gyorsan jött, rögtön el is tűnt. A férfi meg volt győződve róla, hogy észre sem veszi, ha nem bámulja olyan figyelmesen a lány arcát. Igazán bámulatra méltóan tudja fegyelmezni magát egyszerű nő létére. – Felelj nekem, Madelyne. Azt szeretnéd, hogy elhiggyem, a templomban laksz? – Nem lakom ott – mondta a lány, amikor már nem állhatta tovább a vesébe látó tekintetet. – Csak ott rejtettem el a holmimat, hogy reggel könnyebben el tudjak menekülni. Duncan komoran összevonta a szemöldökét. Tényleg ennyire ostobának hiszi ez a lány? Csak nem fog ilyen bolondságot elhinni? Nincs olyan nő a világon, aki önként elhagyná az otthon

19 kényelmét és biztonságát, hogy útra keljen a zord hegyek között. És különben is, hová menne? Úgy döntött, hogy ellene fordítja a kitalált történetet, csak hogy lássa, hogyan reagál a lány, amikor hazugsága lelepleződik. – Elhozhatod a holmidat. Madelyne nem akarta kísérteni jó szerencséjét. Úgy vélte, a báró beleegyezésével együtt ahhoz is hozzájárult, hogy valóra váltsa tervét és elhagyja az erődöt. – Akkor távozhatok az erődből? – tört ki belőle a remény, mielőtt meggondolhatta volna. Istenem, hogy remeg a hangja! – Igen, Madelyne, elhagyod ezt az erődöt – bólintott a férfi. Még rá is mosolygott. Madelyne-t nyugtalanította a viselkedése. Figyelmesen bámult rá, hátha olvasni tud az elméjében, de gyorsan rájött, hogy hiába kísérletezik ilyesmivel. Duncan mesterien álcázta az érzéseit, túl mesterien ahhoz, hogy kitalálhassa, igazat mond-e vagy sem. Madelyne átbújt a férfi karja alatt, és végigrohant a sötét folyosón a templom hátulja felé. Duncan szorosan a nyomában haladt. A vászonzsák pontosan ott várta, ahová az előző nap rejtette. Madelyne a karjára kapta a csomagot, majd megfordult és Duncanre nézett. Ki akarta fejezni a háláját, de a férfi meglepett arca láttán habozni kezdett. – Nem hitt nekem, ugye? – kérdezte őszinte csodálkozással. Duncan csak komor tekintetet vetett rá, majd megfordult és elindult kifelé. Madelyne követte. Keze vadul reszketett. Arra gondolt, hogy most jönnek ki rajta a csata borzalmai. Mennyi vér, mennyi halott! Gyomra és elméje egyaránt lázadozott az átéltek ellen, és csak abban reménykedett, hogy tudja tartani magát, míg Duncan és a harcosai el nem mennek. Abban a pillanatban, amikor kiléptek, fáklyák repültek a templomba. A lángok éhes farkasként vetették magukat a faépületre, és vad, pusztító táncuk hamarosan a földdel tette egyenlővé a kegyhelyet. Madelyne jó ideig figyelte a tüzet, míg észre nem vette, hogy Duncanbe kapaszkodik. Akkor gyorsan elrántotta a karját és odébb lépett. Megfordult és látta, hogy a harcosok behozták lovaikat a belső várudvarba. Legtöbbjük már a nyeregben ült és uruk parancséra várt. Az udvar közepén egy csodálatos ló állt, egy hatalmas, fehér mén, majd két tenyérrel magasabb az összes többinél. A szőke fegyverhordozó közvetlenül a pompás állat előtt állt, és igyekezett kézben tartani a gyeplőt. Próbálkozását nem sok siker koronázta. A csodás mén kétségtelenül Duncanhez tartozott, termetéhez és rangjához illő fenséges teremtmény.

20 Duncan ránézett és az állat felé intett. Madelyne összevonta a szemöldökét a parancsoló mozdulatra, de önkéntelenül is a hatalmas ló felé indult. Minél közelebb jutott hozzá, annál inkább elfogta a félelem. Elméje csücskébe sötét gondolat fészkelte be magát. Édes istenem, a férfi nem akarja itt hagyni. Madelyne mély lélegzetet vett, így próbálta megnyugtatni magát. Azt mondogatta magának, túlságosan kimerült ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. A báró természetesen nem akarja magával vinni. Miért is tenné, hiszen ő semmi értékkel nem bír a bátyja szemében. Mégis úgy gondolta, hogy szüksége van a férfi megerősítésére. – Ugye, nem akar magával vinni? – bukott ki belőle a kérdés. Hangja feszült volt, és ezt ő is tudta, de képtelen volt félelmét elrejteni. A báró odasétált hozzá, elvette tőle a zsákot és odadobta a fegyverhordozójának. Madelyne megkapta a választ. Figyelte, ahogy a férfi könnyedén a nyeregbe szökken, majd felé nyújtja a kezét. Madelyne lassan hátrálni kezdett. Az isten legyen hozzá irgalmas, de kénytelen lesz ellenszegülni a férfinak. Tisztában volt vele, ha megpróbálná megmászni az ördögi lényt, csak megalázná magát, mert elájulna, vagy ami még rosszabb, sikítozni kezdene. Ami azt illeti, inkább választotta volna a halált, mint a megaláztatást. Jobban félt a lótól, mint a bárótól. Sajnálatos módon Madelyne műveltsége meglehetősen hiányos volt, ami pedig a lovaglótudományt illeti, nem is létezett. Néha még most is visszatértek ifjúkori emlékei, amikor Louddon adott neki néhány lovaglóleckét kifejezetten azzal a céllal, hogy alázatosságra nevelje. Felnőtt nőként belátta, hogy félelmei alaptalanok, de a benne élő félénk gyermek valami makacs, érthetetlen rémülettel újra és újra felriadt, ijedt tiltakozással. Még egy lépést hátrált, majd lassan megcsóválta a fejét, így utasítva vissza Duncan segítségét. Döntése végleges volt; inkább megöleti magát, de nem ül fel arra a lóra. Meg sem gondolva, hová indul, megfordult és lassan elsétált a férfitól. Annyira reszketett, hogy néhányszor meg is botlott. Lassan páni félelem uralkodott el rajta, annyira, hogy a látását is elhomályosította, de szemét a földre szegezve elszántan folytatta útját. Amikor Louddon egyik megcsonkított katonájához ért, megtorpant. A férfi arca borzasztóan eltorzult a végső haláltusában. Ez a látvány volt az utolsó csepp a pohárban. Ott állt a mészárlás közepén, a halott katonára meredve, amíg meg nem hallotta az elkínzott sikoly visszhangját a távolban. A hang szívszaggató volt. Madelyne a fülére szorította a két kezét, hogy kizárja a borzasztó hangot az elméjéből, de ez sem segített. Az iszonyú sikoly nem akart elhallgatni.

21 Amikor Madelyne sikítani kezdett, Duncan mozgásra bírta a lovát. A lány mellé ugratott, lehajolt és különösebb erőfeszítés nélkül a karjaiba emelte. Madelyne elhallgatott, amikor a férfi megérintette. Duncan gondosan betakargatta foglyát a köpenyével. A lány arca a láncinghez nyomódott, és a férfi arra is szakított időt, hogy Madelyne köpenyét odaigazítsa, hogy az érdes láncszemek helyett puha báránybőrnek dőljön a lány. Meg sem kérdőjelezte, honnan ered a vágy, hogy gyengéd legyen a lánnyal. Lelki szemei előtt felvillant a kép, ahogy Madelyne előtte térdel és félig megfagyott lábát a ruhája alá vonja, hogy saját testének melegével keltse életre az élettelen ujjakat. Ez nagy szívesség volt. A legkevesebb, amit megtehet, hogy viszonozza. Végül is, elsősorban ő a felelős azért, hogy a lánynak ilyen fájdalmat kellett átélnie. Duncan nagyot sóhajtott. Innen már nem lehet visszakozni. A pokolba, hiszen olyan egyszerű tervet eszelt ki. Erre tessék, felbukkan egy asszony, és máris összezavar mindent. Volt elég átgondolnivalója. Noha nem volt tudatában, Madelyne alaposan megkavarta a dolgokat. És neki megoldani a helyzetet, mondta magának. A terv megváltozott, akár tetszik, akár nem, mivel azt teljes biztonsággal tudta – és ez ámulatba ejtette, ugyanakkor fel is dühítette –, hogy soha nem engedi el Madelyne-t maga mellől. Duncan szorosabbra fogta ölelését a lány körül, és végre jelt adott az indulásra. Ő maradt utoljára. Amikor az utolsó harcos is elhagyta a várat, és csak Gilard és a fiatal fegyverhordozó maradt hátra, Duncan még egy értékes percet azzal töltött, hogy megszemlélje a pusztítást. Madelyne hátrahajtotta a fejét, hogy jól láthassa Duncan arcát. A férfi valószínűleg megérezte, hogy nézi, mert lassan leengedte a tekintetét, amíg egyenesen a lány szemébe nem nézett. – Szemet szemért, Madelyne. A lány várta, hogy többet is mond, hogy elmagyarázza, mivel szolgált rá bátyja erre a szörnyű megtorlásra, de a férfi csak bámult rá, mintha azt várta volna, hogy magától megvilágosodjon. Nyilvánvalóan nem óhajtott mentegetőzni az elkövetett erőszak miatt. És akkor Madelyne megértette. A győzteseknek nem kell magyarázkodniuk. Megfordult és a romokra nézett. Eszébe jutott az egyik történet, amit nagybátyja, Berton atya mesélt a pun háborúk idejéből. Rengeteg történetet ismert, többségüket az egyház nem is nézte jó szemmel. De Berton atya ennek ellenére elmesélte őket Madelyne-nek, olyan neveltetést nyújtva ezzel unokahúgának, amelyet a legszigorúbb módon büntettek volna az egyház vezetői, ha tudomást szereznek róla.

22 A pusztítás, amelynek szemtanúja volt, az ősi Karthágó történetét idézte emlékezetébe. A harmadik és egyben az utolsó háború során a győztes Róma a földdel tette egyelővé a várost, miután elvesztette a küzdelmet. Amit nem pusztított el a tűz, azt eltemették. Egyetlen egy kő sem maradhatott a felszínen. Végső csapásként földjét felszántották, és sóval vetették be, hogy soha semmi ne nőjön ott többé. Ezen az éjjelen a történelem megismételte önmagát; meggyalázták Louddont, és mindent, ami hozzá tartozott. – Delenda est Carthago1 – suttogta maga elé Madelyne Cato esküjét az ősi időkből. Duncant meglepte Madelyne kijelentése. Csodálkozott, honnan ismer a lány ilyen idézeteket. – Igen, Madelyne. Akárcsak Karthágót, a bátyádat is el kell pusztítani. – És én is Loud… Karthágóhoz tartozom? – Madelyne nem akarta kimondani bátyja nevét. – Nem, Madelyne, te nem tartozol Karthágóhoz. A lány bólintott, majd szorosan lehunyta a szemét és Duncan mellkasának dőlt. Duncan az álla alá nyúlt és felemelte, így kényszerítve, hogy újra a szemébe nézzen. – Nem tartozol Louddonhoz, Madelyne. Ettől a pillanattól fogva hozzám tartozol. Megértetted? Madelyne bólintott. Duncan enyhített a szorításán, amikor látta, hogy mennyire megrémíti a lányt. Még egy hosszú percig némán figyelte, majd lassan, és igen, nagyon gyengéden a fejére húzta a köpenyt. – Azt hiszem, egyetlen férfihoz sem szeretnék tartozni – suttogta Madelyne a köpeny meleg biztonságában. Duncan meghallotta. Lusta mosoly futott át az arcán. Az, hogy mit akar Lady Madelyne, jelen pillanatban egyáltalán nem számított. Igen, a lány már hozzá tartozik, akár akarja, akár nem. Lady Madelyne megpecsételte a saját sorsát, amikor megmelegítette a lábát.

HARMADIK FEJEZET „Rútabb jogtalanságot elkövetni, mint elszenvedni” PLATÓN: GORGIASZ

 1

2



„Karthagót le kell rombolni!" - az id. Cato szólt sürgetően a római szenátushoz Róma ősi ellenségeiről. Az első két pun háborúban már vereséget szenvedett Karthágó Cato sürgetése után, a 3. pun háborúban (i.e. 149-146) bukott el. 2 Péterfy Jenő fordítása

23

Egész éjjel és másnap is egyhuzamban lovagoltak észak felé. Mindössze kétszer álltak meg, hogy a lovak kipihenjék valamelyest a báró diktálta gyilkos iramot. Madelyne félrevonulhatott néhány percre, de lába alig bírta el, így az is komoly nehézséget okozott, hogy legelemibb szükségleteit elvégezze, és mire kinyújtózhatta volna elfáradt tagjait, Duncan újra nyeregbe emelte. Mivel sokan voltak, Duncan biztonságban érezte magát annyira, hogy a főutat kövesse. Útnak ugyan csak a legnagyobb jóindulattal lehetett nevezni az ösvényt, melyet félig-meddig benőtt az útszéli bozótos, és az útra behajló csupasz ágak is alaposan próbára tették a harcosok éberségét. Az út legnagyobb részét felvont pajzsokkal tették meg. Madelyne azonban teljes biztonságban érezhette magát Duncan fegyverzetének és köpenyének oltalmában. Most jó szolgálatot tett a magukkal hozott felszerelés, megmentve a sérülésektől azokat is, akik nyitott sisakban és üres kézzel lovagoltak. A zord viszonyok nem is okoztak nagyobb fennakadást, csak a haladásukat lassították némileg. A kimerítő iram majdnem két napig folytatódott. Mire Duncan végre kijelentette, hogy az éjszakát egy elhagyatott szurdokban fogják tölteni, amit ő fedezett fel, Madelyne meg volt győződve róla, hogy a férfi nem is emberi lény. Hallotta, ahogy a harcosok maguk között farkasnak hívják vezérüket, és nagyon is megértette a párhuzamot; Duncan kék-fehér címerpajzsán ott díszlett a szörnyű ragadozó képe. A lány úgy képzelte, hogy fogvatartójának anyja minden bizonnyal valami pokolbéli démonasszony lehetett, az apja pedig egy hatalmas, ronda farkas. Csak ez magyarázza, hogy képes ilyen döglesztő és embertelen iramot diktálni anélkül, hogy elfáradna. Mire elérték éjszakai szálláshelyüket, Madelyne rosszul volt az éhségtől. Egy nagyobb szikladarabon ült és figyelte, ahogy a harcosok ellátják a lovaikat. Egy nemesembernek első a lova, hiszen anélkül a lovag teljesen tehetetlen. Ezt Madelyne nagyon is jól tudta. Igen, előbb a lovak jönnek, minden egyéb várhat. Miután a lovakat ellátták, a katonák tüzeket gyújtottak. Egy-egy apró máglya körül nyolc-tíz ember csoportosult. Végül vagy harminc tűz lángja világította be a szurdokot. Fényükben világosan kirajzolódtak a fáradt katonák megroskadt alakjai. Végül elérkezett az étkezés ideje is. Pár falat száraz kenyér és egy kevés sajt jutott mindenkinek. Kesernyés sörrel töltött kupák jártak körbe. Madelyne azt is észrevette, hogy a katonák csak módjával kortyolnak az italból. Arra gondolt, hogy elővigyázatosságuk győzedelmeskedett a vágy felett, hogy alaposan leigyák magukat és megfeledkezzenek a hátuk mögött lévő fárasztó napról. Az éjjel szükségük lehet a józanságukra, mivel táborhelyük nem látszott éppen biztonságosnak.

24 Az utazók mindig ki voltak téve a portyázó bandák támadásainak, akik éhes keselyűként csaptak le a náluk gyengébb vándorra, a prédára leső vadállatokról nem is beszélve, amelyek célja nem sokban különbözött a kétlábú ragadozókétól. Duncan a fegyverhordozóját bízta meg, hogy Madelyne szükségleteivel törődjön. A fiút Anselnek hívták, és komor arcán látszódott, hogy a feladat nincs igazán ínyére. Madelyne azzal vigasztalta magát, hogy minden egyes mérfölddel közelebb jutnak saját titkos céljához. Mielőtt Wexton báró beleavatkozott volna sorsába, Madelyne megtervezte a saját szökését. Unokatestvéréhez szeretett volna eljutni, Skóciába. Most rá kellett döbbennie, hogy milyen naiv is volt, amikor azt hitte, képes lesz a maga erejéből eljutni oda. A napnál is világosabb volt számára, hogy legfeljebb egy-két napig húzhatta volna ki egyedül az egyetlen olyan lovon Louddon istállójából, amelyik nem vetette ki rögtön a nyeregből. A csapott hátú. öreg kanca valószínűleg ki sem bírta volna az utat. Erős ló és megfelelő ruha nélkül a szökés egyenlő lett volna az öngyilkossággal. És a sebtében pergamenre vetett térkép – Simon hiányos memóriájának terméke – könnyen tévútra vezette volna. Noha maga is belátta, hogy terve őrültség, mégsem mondott le róla. Madelyne görcsösön kapaszkodott az utolsó reménysugárba pusztán azért, mert nem látott más kiutat maga előtt. A báró otthona minden bizonnyal csak egy ugrásra van a skót határtól. Vajon milyen messze lehet onnan unokatestvére háza. Talán gyalog is megteheti az utat odáig. Az előtte álló akadályok visszariaszthatták volna, de ő nem hagyta, hogy befolyásolják. Gyorsan félresöpörte a józan érveket, és igyekezett arra koncentrálni, hogy mire lesz szüksége. Először egy jó ló, másodszor elegendő élelem, és végül isten áldása. Madelyne úgy döntött, hogy nem jó a sorrend, és isten áldását előretette, a lovat pedig az utolsó helyre, amikor meglátta a bárót a tábor közepe felé sétálni. Uramisten, nem ő a legnagyobb akadály mind közül? Na igen, a félig ember, félig farkas Duncant lesz a legnehezebb megkerülnie. A férfi egy szót sem szólt hozzá, mióta elhagyták Louddon erődjét. Madelyne betegre izgulta magát a férfi határozott kijelentésén, miszerint ő ezentúl hozzá tartozik. Ugyan mit akar ez jelenteni? Azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága magyarázatot kérni. De a báró olyan hűvösnek és megközelíthetetlennek látszott, hogy szinte félni kezdett tőle. Madelyne végtelenül kimerültnek érezte magát. Most nincs ereje ahhoz, hogy a férfi miatt aggódjon. Majd ha kipihente magát, kimódolja, hogyan szökhetne meg. Elvégre egy fogolynak kötelessége elszökni, nem igaz? Ugyanakkor tudta, hogy hiányoznak a képességei egy ekkora feladathoz. Ugyan mi hasznát veszi, hogy tud írni és olvasni? Soha senki nem fog tudomást szerezni szokatlan képességéről, hiszen teljesen elfogadhatatlan, hogy egy nő ilyesmihez értsen. Ami azt illeti, a

25 nemesemberek nagy része még a saját nevét sem tudta leírni. Még az ilyen egyszerű feladathoz is szent emberek segítségét vették igénybe. Madelyne nem hibáztatta nagybátyját hiányos neveltetése miatt. A jó öreg akkora örömet lelt abban, hogy ősi történeteket mesélt neki. Kedvenc meséje az Odüsszeuszról szóló volt. A mítoszbéli harcos lett a társa kislány korában, amit nagyrészt kitöltött a rettegés. Azt képzelte, mintha Odüsszeusz ott ülne mellette a hosszú, sötét éjszakákon. Segített legyőzni a félelmét, amikor Louddon érte jött, hogy visszavigye otthonába. Louddon! Már a sötét névtől is összeszorult a gyomra. A férfi volt az oka, hogy Madelyne túlélő képességei a nullával voltak egyenlők. Az isten szerelmére, hiszen még lovagolni sem tudott! És ezért csakis a bátyja okolható. Hatéves lehetett, amikor Louddon párszor elvitte lovagolni, de Madelyne olyan tisztán emlékezett ezekre a kirándulásokra, mintha csak tegnap történtek volna. Hogy is felejthetné, hogy micsoda bolondot csinált magából, legalábbis Louddon ezt üvöltötte, ahogy billegett a nyeregben mint valami szalmabábú. Amikor bátyja felfedezte, mennyire fél, odakötözte a nyereghez, és nagyot csapott a ló hátuljára, hogy az tovaszáguldott árkon-bokron át. Rémülete felizgatta bátyját. Addig folytatta a kínzást, amíg Madelyne meg nem tanulta elrejteni az érzelmeit. Attól kezdve Louddon nem lelt több örömet a szadista játékban. Mióta csak az eszét tudta, apja és bátyja mindig is gyűlölte őt, pedig ő mindent megpróbált, hogy kivívja a szeretetüket. Amikor nyolcéves lett, rövid látogatásra édesanyja öccséhez, Berton atyához küldték. A rövid látogatásból aztán hosszú, békés évek lettek. Berton atya volt az egyetlen élő rokona édesanyja családjából. Berton atya a legjobb tudása szerint nevelte, és állandóan azt mondogatta neki, hogy apja és bátyja a vesztes, nem ő. Addig mondogatta, míg végül Madelyne is majdnem elhitte. Igen, a nagybátyja jó és érző szívű ember volt, akinek gyengéd gondoskodása jótékony hatással volt Madelyne jellemére. Sok mindent megtanított neki, köztük egyetlen praktikus dolgot sem, és úgy szerette őt, ahogy csak egy apa szeretheti a gyermekét. Elmagyarázta neki, hogy Louddon valójában minden nőt megvet, de Madelyne a szíve mélyén nem tudott hinni neki. Bátyja szerető gondoskodással vette körül nővéreit. Clarissát és Sarát is a legelőkelőbb udvarházakba küldte, hogy megfelelő nevelésben részesüljenek, és mindkettőjüknek tekintélyes hozományt biztosított, noha kettejük közül csak Clarissa ment férjhez. Berton atya azt is elmondta neki, hogy apja azért nem akar tudni róla, mert nagyon hasonlít az anyjára, egy kedves, gyengéd asszonyra, akit feleségül vett, majd rögtön ellene is fordult, alighogy elhangzottak a házastársi eskü szavai. Nagybátyja nem tudta, mi lehet a pálfordulás oka, de ennek ellenére apját hibáztatta érte.

26 Madelyne nemigen emlékezett kora gyermekkora éveire, de mindig valami melegség töltötte el, amikor édesanyjára gondolt. Louddon akkortájt nem sűrűn foglalkozott a gyötrésével, és az anyai szeretet oltalmában biztonságban érezhette magát. Csak Louddon tudta a választ a kérdéseire, s talán egy napon el is árulja neki, hogy ő is megértse az ellenszenv okát. A megértéssel a gyógyulás is eljön remélhetőleg. Istenem, félre kell tennem ezeket a gyötrő gondolatokat, döntötte el Madelyne. Ellökte magát a szikláról és körbesétálta a tábort, gondosan távol tartva magát a férfiaktól. Amikor megfordult és bement az erdő sűrűjébe, senki sem követte, így végre kielégíthette testi szükségleteit. Félúton járt visszafelé, amikor megpillantott egy patakocskát, amely befagyott ugyan, de Madelyne egy bottal áttörte a jeget. Letérdelt a víz mellé, és megmosta az arcát és a kezét. A jeges vízben elgémberedtek az ujjai, de a tiszta folyadék mégis üdítően hatott rá. Madelyne megérezte, hogy valaki áll mögötte. Olyan gyorsan pördült meg, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát. Duncan tornyosult fölé. – Gyere, Madelyne, ideje lepihenni. Nem adott időt, hogy reagáljon a parancsra, hanem megfogta a kezét, és talpra állította. Hatalmas, kérges markában eltűnt a lány mindkét keze. Szorítása kemény volt, mégis gyengéd, és addig el sem engedte, amíg el nem érték a sátornak kinevezett különös tákolmányt. Az állatbőröket vastag, masszív ágakra feszítették ki, hogy megvédjék a bent lévőket a jeges széltől. A földre is leterítettek egy vastag, szürke bundát, amit nyilvánvalóan nyugvóhelynek szántak. A közeli tűz lángja vidám táncos árnyakat rajzolt a bőr felületére, ami barátságossá és hívogatóvá varázsolta a sátor belsejét. Duncan intett a lánynak, hogy kerüljön beljebb. Madelyne gyorsan engedelmeskedett, de sehogy sem tudott kényelembe helyezkedni. Az állatbőr átvette a föld nedvességét, és Madelyne úgy érezte magát, mintha egy nagydarab jégkockán feküdne. Duncan keresztbe font karral figyelte, hogyan próbál a lány elhelyezkedni. Madelyne gondosan ügyelt rá, hogy arcáról semmit ne lehessen leolvasni. Megfogadta, inkább meghal, de egy árva zokszó sem hagyja el a száját. Hirtelen Duncan talpra húzta, gyors mozdulatával majdnem ledöntve a sátrat. Levette a lány köpenyét, fél térdre ereszkedett és a köpenyt ráterítette a bundára. Madelyne nem értette a szándékát. Azt hitte, a sátrat neki állította, de a férfi kényelmesen elnyújtózott benne, elfoglalva majd az összes helyet. Madelyne el akart fordulni, dühöngve, hogy a férfi az ő köpenyét használta fel a saját kényelmére. Miért is nem hagyta ott inkább Louddon erődjében, ha az volt a szándéka, hogy halálra fagyassza, ahelyett, hogy végigrángatta a fél világon?

27 Madelyne-nek egy pislantásra sem jutott ideje, ahogy a férfi villámsebesen csapdába ejtette. Madelyne rázuhant és nagyot nyögött tiltakozásul. Jóformán levegőhöz sem jutott, és érezte, ahogy a düh egyre nő a belsejében, amikor Duncan oldalra fordult, és őt is húzta magával. A férfi saját köpenyét kanyarította kettőjük köré, karjai fogságába ejtve a lányt. Madelyne arca a nyaka tövéhez ért, feje búbja pontosan az álla alá illeszkedett. Madelyne azonnal megpróbált elhúzódni, halálra rémülve az intim közelségtől. Teljes erejét latba vetette, de Duncan túl erős volt számára. – Nem jutok lélegzethez – morogta a férfi nyakába. – Dehogynem – somolygott Duncan. A lány is kihallotta a hangjából, hogy remekül mulat, és ez legalább annyira feldühítette, mint a férfi basáskodó viselkedése. Hogyan merészeli eldönteni, hogy ő lélegzethez jut-e vagy sem? Madelyne annyira felháborodott, hogy félni is elfelejtett. Hirtelen észrevette, hogy a kezei még szabadok. Addig ütötte a férfi vállát, amíg keze el nem zsibbadt. Duncan levette láncingét, mielőtt a sátorba lépett volna, s most csak egy egyszerű vászoning fedte masszív mellkasát. A vékony anyag rásimult testére, kirajozva tekintélyes izmait. Madelyne szinte érezte a puha szőttesen átsütő erőt. Istenem, egy deka zsírfölösleg sincs rajta, amibe bele tudna csípni. Bőre ugyanolyan merev volt, mint makacs természete. De egy jelentős különbség mégis akadt. A férfi mellkasa melegen, mi több forrón simult arcához, és szinte hívogatta, hogy átölelje, és szorosan hozzábújjon. Az illata is csábító volt, a bőr és a férfiasság keveréke, és Madelyne nem bírt ellenállni neki. Istenem, milyen kimerült volt. Igen, csakis ez lehet az oka, hogy a férfi közelsége ennyire felzaklatja. Hiszen a szíve hevesen zakatol. A férfi meleg lélegzete a nyakát csiklandozta különös, megnyugtató érzést keltve benne. Hogyan lehetséges ez? Madelyne teljesen összezavarodott; hiszen ennek semmi értelme. Megrázta a fejét, így próbálva kirázni az álmot a szeméből, majd megragadta a férfi ingét és rángatni kezdte. Duncan szemlátomást megunta a céltalan küzdelmet. Halkan felsóhajtott, majd csapdába ejtette a lány kezét, majd bebújtatta az inge alá, tenyerét rásimítva a mellkasára. Bozontos szőrzete csiklandozta a lány ujjbegyét. Hogy érezhet ilyen meleget, amikor odakint fagyos hideg uralkodik. A férfi közelsége felkorbácsolta az érzéseit olyan erővel, amelyre nem is gondolt volna, hogy létezik. Igazi, erotikus érzés, bűnös és obszcén egyben, mivel a férfi ágyéka az övének nyomódott. Érezte testén a keménységét. Inge nem adott elég védelmet a báró férfiassága ellen,

28 tapasztalatlansága pedig végképp nem biztosított védelmet a különös, zavarba ejtő érzések ellen, melyeket a férfi keltett benne. Miért nem lesz rosszul az érintésétől? Ami azt illeti, egyáltalán nem érezte magát rosszul. Csak a lélegzete akadt el. Hirtelen szörnyű gondolat hasított beléje, amitől hangosan felnyögött. Nem így szokták átkarolni azokat a nőket, akiket ágyba visznek? Madelyne egy hosszú percig rágódott a problémán, végül eldobta magától a félelmet. Emlékezett rá, hogy a nőnek a hátán kell feküdni, s noha nem volt tisztában a dolog lényegével, úgy vélte, nem forog igazán veszélyben. Annak idején néhányszor kihallgatta Márta fecsegését a többi szolgálóval, és emlékezett, hogy minden sikamlós története úgy kezdődött, hogy a hátán feküdt. Madelyne igazi megkönnyebbüléssel idézte fel most a nő szavait. „A hátamon feküdtem.” Mindig így kezdte. Madelyne most sajnálta igazán, hogy nem maradt ott soha, meghallgatni a történet befejezését. Az isten a megmondhatója, milyen hiányosak az ismeretei ezen a területen is. Ettől megint dühös lett, hiszen egy igazi hölgynek nem lehetnek ilyen gondolatai. Természetesen az egész Duncan hibája. Csak azért tartotta olyan szorosan, hogy gúnyolódjon vele? Madelyne elég közel volt, hogy érezze a férfi hatalmas combjainak erejét, ahogy nekifeszül, hogy lecsillapítsa. Ha akarná, egyetlen mozdulattal összeroppanthatná. Ahogy Madelyne maga elé képzelte ezt a lehetőséget, azonnal abbahagyta a küzdelmet. Nem akarta provokálni a férfit. Legalább a mellét el tudta takarni a kezével. Már ezért is hálás volt. Hálája mindenesetre rövid életűnek bizonyult, mert alighogy eszébe jutott, Duncan áthelyezte testsúlyát, és attól kezdve a lány melle is hozzányomódott a férfihoz. Mellbimbója azonnal megkeményedett, amitől szégyene csak nőtt. Duncan hirtelen újra megmozdult. – Mi az ördög… – bömbölte a lány fülébe. Madelyne nem tudta, mi okozta a váratlan kitörést, csak azt, hogy valószínűleg egész hátralévő életére megsüketült. Amikor Duncan halk szitkot mormolva felugrott, Madelyne gyorsan odébb gurult. Szeme sarkából figyelte fogvatartóját, aki félkönyökre ereszkedve kutatott maga alatt. Madelyne-nek csak akkor jutott eszébe a fegyverhordozó tőre, amit köpenyébe rejtett, amikor a férfi felemelte a fegyvert. A lány önkéntelenül is összevonta a szemöldökét. Duncan önkéntelenül is elvigyorodott. Madelyne-t annyira meglepte a férfi spontán mosolya, hogy kis híján ő is visszamosolygott. De akkor észrevette, hogy a férfi szeme komoly maradt, ezért inkább úgy döntött, jobb, ha mégsem mosolyog.

29 – Félénk nő létedre nagyon is találékony vagy, Madelyne. Hangja gyanúsan szelíd volt. Madelyne nem tudta eldönteni, hogy dicséretnek vegye-e vagy gúnyolódni akart rajta a férfi. Végül úgy határozott, nem árulja el neki, hogy teljesen megfeledkezett a fegyverről. Duncan biztosan bolondnak nézné, ha bevallaná neki az igazságot. – A báró úr ejtett engem foglyul – emlékeztette a férfit. – Ha találékonynak bizonyultam, az csakis azért lehetséges, mert szándékomban áll megszökni. Elvégre egy fogolynak ez a kötelessége. A férfi komoran ráncolta a homlokát. – Az őszinteségem zavarja önt, uram? – kérdezte Madelyne. – Akkor talán az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem szólok önhöz. Most pedig aludni szeretnék – tette hozzá. – És igyekszem megfeledkezni arról, hogy ön is itt van. Hogy bebizonyítsa, komolyan beszél. Madelyne lehunyta a szemét. – Gyere ide, Madelyne. A halk parancstól a lány gerincén borzongás futott végig, és gyomra is görcsbe rándult. Már megint kezdi, gondolta. Még a lélegzete is elakadt a félelemtől. És a rosszullét környékezte. Madelyne arra gondolt, hogy ennél jobban már nem is lehet félni. De amikor kinyitotta a szemét, és látta, hogy a tőr hegye most felé irányult, felfedezte, hogy vannak még tartalékai. Micsoda gyáva alak vagyok, ostorozta magát, miközben lassan közelebb húzódott a férfihoz. Végül alig néhány centire feküdt tőle az oldalán, egyenesen a szemébe nézve. – Tessék, most elégedett? A férfi valószínűleg mégsem volt elégedett. Legalábbis csak erre tudott gondolni, amikor hirtelen a hátán fekve találta magát, és Duncan hajolt fölé. Ami azt illeti olyan közel volt hozzá, hogy még az ezüstös pettyeket is látta a szürke szemekben. Madelyne úgy hallotta, hogy a szem a lélek tükre, ám mégsem tudta volna megmondani, hogy Duncan mire gondol. Ez határozottan aggasztotta. Duncan Madelyne-t figyelte. Idegesítették, ugyanakkor ámulattal töltötték el a lány ösztönös és egymásnak ellentmondó érzelmi reakciói. Tudta, hogy fél tőle, de Madelyne mégsem zokogott, és nem is könyörgött. És a mindenit, gyönyörű volt! Orrnyergét apró szeplők pettyezték. Duncannek éppen ez a szépségfolt tetszett a legjobban. De a száját is roppant vonzónak találta. Eltűnődött, milyen lehet az íze, és érezte, hogy férfiassága reagál a gondolatra. – Egész éjjel engem akar bámulni? – kérdezte Madelyne.

30 – Talán igen – felelte Duncan. – Ha úgy tartja kedvem – tette hozzá mosolyogva, amikor látta, hogy a lány igyekszik elrejteni bosszúságát. – Akkor nekem is egész éjjel magát kell bámulnom – jelentett ki Madelyne. – Ugyan miért, Madelyne? – kérdezte a báró halk, a vágytól rekedtes hangon. – Ha azt tervezi, hogy visszaél a helyzetemmel, amíg alszom, akkor nagyon téved, báró úr. A lány határozottan dühösnek látszott. – És hogyan élnék vissza a helyzeteddel, Madelyne? Mosolyogva nézett rá, igazi mosollyal, amely ott sugárzott a szemében is. Madelyne azt kívánta, bárcsak meg sem szólalt volna. Az isten szerelmére, még a végén ő sugall neki obszcén gondolatokat. – Inkább nem beszélnék erről a témáról tovább – dadogta. – Kérem, felejtse el, hogy mondtam valamit. – De nekem nincs kedvem elfelejteni. Gondolod, hogy kielégítem a vágyamat, és magamévá teszlek, mialatt alszol? Duncan mélyen lehajtotta a fejét, szája csak leheletnyire volt a lányétól. Tetszett neki, hogy Madelyne elpirul, s halk torokhangon ki is fejezte tetszését. Madelyne riadt őzsutaként vergődött saját aggodalmai hálójában. – Egy ujjal sem fog hozzám érni – bökte hirtelen. – Biztosan túl fáradt ahhoz, hogy akárcsak gondoljon ilyen… és a szabadban táborozunk… nem, nem fog hozzám érni – fejezte be. – Talán. Ez meg mit akar jelenteni? Madelyne látta a titokzatos csillogást a férfi szemében. Szemmel láthatóan nagyon élvezte a lány elkeseredettségét. Úgy döntött, hogy harc nélkül nem hagyja magát. Megcélozta a férfi arcát, közvetlenül a jobb szeme alatt, és lesújtott. Ütése lendületes volt, de úgy vélte, nagyobb fájdalmat okozott magának, mint a férfinak. Duncan meg sem rezzent, de ő felkiáltott fájdalmában. Uramisten, valószínűleg eltörte a kezét, és mindezt semmiért. – Kőből van a koponyája – morogta fájó kezét babusgatva. – Ezt miért tetted? – kérdezte igazi kíváncsisággal a hangjában Duncan. – Hogy megmutassam, akár az életem árán is megvédem magam, ha ki akarna használni engem – dadogta Madelyne. Úgy gondolta, bátor beszédet vágott ki, de remegő hangja elárulta rettegését. Elbátortalanodva felsóhajtott. Duncan újra elmosolyodott. – Az életed árán is, Madelyne? A férfi rémisztő arckifejezése láttán Madelyne arra gondolt, hogy a báró élvezi a helyzetet. – Elhamarkodott következtetéseket vonsz le – jegyezte meg a férfi. – Ez elég komoly hiba.

31 – Megfenyegetett – vágott vissza a lány. – Ez sokkal komolyabb hiba. – Nem – vitatkozott a férfi. – Az ötlet tőled származik. – Az ellensége húga vagyok – emlékeztette Madelyne, és elégedetten látta, hogy célba talált. – Ezt nem változtathatja meg – tette hozzá nyomatékosan. A feszültség kiszállt vállaiból. Hamarabb is eszébe juthatott volna ez az érv. – De ha lehunyom a szemem, nem fogom tudni, hogy Louddon húga vagy-e vagy sem. Az a hír járja, hogy együtt éltél egy kiugrott pappal, és a szajhája voltál. Ez azonban nem zavarna engem. Mint tudjuk, a sötétben minden macska fekete. A nők is mind egyformák, amikor arra kerül a sor, hogy lefektessük őket. A lány azt kívánta, bárcsak újra megüthetné. Olyan dühöt érzett a mocskos pletyka hallatán, hogy szeme megtelt könnyel. Sikítani szeretett volna, elmondani neki, hogy Berton atya igazi istenfélő pap, akit megbecsültek az elöljárói, és történetesen a nagybátyja. És ő volt az egyetlen, aki valaha is törődött vele. Az egyetlen, aki szerette. Hogyan merészeli a báró bemocskolni nagybátyja hírnevét? – Kitől hallotta ezeket a történeteket? – hangja nem volt több rekedt suttogásnál. Duncan látta, hogy szavaival mennyire megsebezte a lányt. Akkor már tudta, hogy sejtései igazak voltak. Az összes történet csak koholmány. Madelyne képtelen volt elrejteni előle fájdalmát. Különben is, már korábban felismerte Madelyne ártatlanságát. Madelyne-t megrázták a férfi rosszindulatú szavai. – Azt várja talán, hogy megcáfoljam a pletykákat, amiket rólam hallott? Nos, báró úr, gondoljon, amit jól esik Ha úgy hiszi, hogy szajha vagyok, akkor az is vagyok. Kitörése heves volt, az első igazi dühkitörés, amit Duncan megtapasztalt, mióta foglyul ejtette. Azt vette észre, hogy valósággal megigézik a felháborodottan villogó, hihetetlenül kék szemek. Igen, kétség sem fér az ártatlanságához. Úgy döntött, befejezi a beszélgetést, és megkíméli a lányt a további aggodalmaktól. – Most aludj! – utasította. – Hogyan aludhatnék azzal a félelemmel, hogy éjjel visszaél a helyzetemmel? – Tényleg azt hiszed, hogy képes lennél átaludni? – kérdezte hitetlenkedve Duncan. Az égre, ez a lány sértegeti. De a férfi azt is felismerte, hogy Madelyne annyira naiv, hogy nincs is tudatában, mit mondott. Duncan megcsóválta a fejét. – Ha úgy döntök, hogy visszaélek a helyzeteddel, ahogy te nevezed, ígérem, előtte felébresztelek. Most pedig hunyd le a szemed és aludj!

32 A karjaiba húzta Madelyne-t úgy, hogy a lány háta a mellkasának simult. Karjával bensőségesen átölelte, keze a lány keblén nyugodott. Majd magukra borította a köpenyt, és igyekezett kiverni a fejéből a lány közelségét. Ezt könnyebb volt kigondolni, mint megtenni. Madelyne-nek rózsaillata volt, és teste puhán simult hozzá. Közelsége valósággal megrészegítette. Duncan tudta, hosszú ideig elkerüli még az álom. – Ön hogyan nevezné? – A lány kérdése a takaró alól jött, fojtottan, de érthetően. Duncannek végig kellett gondolnia beszélgetésüket, mielőtt rájött, hogy mit is kérdez tőle a lány. – A helyzettel való visszaélést? – kérdezett vissza, csak hogy megbizonyosodjon. Érezte, hogy a lány rábólint. – Erőszaknak – morogta az aljas szót a lány fejének. Madelyne felkapta a fejét, és alaposan be is verte a férfi állába. Duncan türelme a vége felé járt. Arra gondolt, hogy nem lett volna szabad beszélgetnie vele. – Még soha nem erőszakoltam rá magam egy nőre sem, Madelyne. Most pedig, aludj végre! – Soha? – suttogta a lány. – Soha! – üvöltötte dühösen a báró. Madelyne hitt neki. Különös, de biztonságban érezte magát, és tudta, a férfi nem fogja bántani, miközben alszik. Közelsége újra nyugtatóan hatott rá. A férfi testéből áradó meleg hamar elálmosította. Fészkelődni kezdett, hogy közelebb kerüljön Duncanhez, hallotta a férfi nyögését, ahogy hátával közelebb kígyózott hozzá, és félálomban elcsodálkozott, hogy most vajon mi baja lehet. Amikor Duncan megragadta a csípőjét és mozdulatlanságra kényszerítette, arra gondolt, hogy fészkelődése bizonyára nem hagyja a férfit aludni. Mivel cipője leesett, lábfejét lassan Duncan két lába közé dugta, hogy egy kis meleget lopjon tőle. Óvatosan mozgott, nehogy újra felbosszantsa a férfit mozgolódásával. A férfi meleg lélegzete jólesően melengette a nyakát. Madelyne lehunyta a szemét és felsóhajtott. Tudta, hogy ellent kéne állnia a kísértésnek, de a férfi melege magába szippantotta és elringatta. Eszébe jutott egyik kedvenc története, Odüsszeusz kalandja a szirénekkel. Igen, Duncan melege ugyanúgy elandalítja, ahogy a szirének éneke elcsábította Odüsszeuszt és harcosait, hogy aztán a biztos pusztulásba taszítsa őket. Odüsszeusz azonban túljárt a szirének eszén. Viasszal tömte be emberei fülét, hogy ne hallják a szirének ellenállhatatlan hangját. Madelyne szerette volna, ha ő is olyan ravasz és találékony, mint a mitológiai harcos. Süvítő szél fütyülte kellemetlen dalát a fülükbe, de Madelyne biztonságban volt foglyul ejtője szoros ölelésében. Lehunyta szemét és elfogadta az igazságot: a sziréndal legyőzte őt.

33 Az éjszaka folyamán csak egyszer ébredt fel. Hátát kellemesen melegítette Duncan teste, de melle és karja fázott. Hogy fel ne zavarja Duncant, végtelen óvatossággal fordult meg, arcát befészkelte a férfi vállgödrébe és kezét az inge alá dugta. Még nem ébredt fel teljesen, amikor Duncan finoman hozzádörzsölte állát a homlokához. Madelyne elégedetten felsóhajtott és közelebb bújt hozzá. A borosta az orrát csiklandozta. Madelyne hátrahajtotta a fejét és kinyitotta a szemét. A férfi őt nézte. Most nem fegyelmezte arcát, tekintete gyengéd volt és meleg. De szája keménynek látszott. Madelyne arra gondolt, vajon milyen érzés lehet, ha megcsókolja. Egyikük sem szólt egy szót sem, de amikor Madelyne előrehajolt, Duncan szája félúton találkozott vele. A lány íze pontosan olyan finom volt, ahogy elképzelte. A mindenit, milyen puha és hívogató. Még félálomban van, ezért nem is áll ellent neki, de szája nem nyílt ki annyira, hogy meghódítsa. Duncan gyorsan megoldotta a problémát, hüvelykujjával kényszerítve lejjebb a lány állát, majd nyelvével gyorsan behatolt a puha forróságba, mielőtt Madelyne kitalálhatta volna, mi a szándéka. A lány lélegzete elakadt, mire Duncan torkából elégedett hörgés tört fel. Amikor Madelyne félénken végigcirógatta nyelvét a sajátjával, Duncan a hátára fordította a lányt, és befészkelte magát a combjai közé. Két kezébe fogta az arcát, és szorosan tartotta a gyengéd támadás alatt. Madelyne keze fogságba esett a férfi inge alatt. Ujjai cirógatni kezdték a mellkasát, felforrósítva vérét. Duncan fel akarta fedezni a lány összes titkát, ki akarta elégíteni a vágyát ott rögtön, és mindezt azért, mert Madelyne csodálatosan készséges volt. A csók egyre forróbb, követelőzőbb lett, és Duncan tudta, közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Szája újra meg újra lecsapott Madelyne ajkaira, nyelve behatolt, cirógatott és elvett. Úgy tűnt, egyszerűen soha nem lehet elég belőle. A legcsodálatosabb csók volt, amelyet valaha is tapasztalt, és talán soha nem hagyta volna abba, ha a lány nem kezd reszketni. Torka mélyéről halk nyöszörgés szakadt fel. Az érzéki hangtól kis híján elvesztette a józan eszét. Madelyne túl kábult volt, semhogy reagálni tudjon, amikor Duncan hirtelen ellökte magát tőle. A férfi a hátán feküdt, szemét lehunyva, és egyedül ziháló lélegzete tanúskodott a felkavaró csókról.

34 Madelyne-nek fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. Istenem, annyira szégyellte magát! Mi a csuda jött rá? Annyira könnyelműen viselkedett, olyan… közönségesen. És a férfi komor arckifejezése elárulta, hogy egyáltalán nem tetszett neki, ami történt. Madelyne legszívesebben sírva fakadt volna. – Duncan? – Úgy vélte, hangja máris olyan, mintha sírna. A férfi nem válaszolt, de a sóhaja mutatta, hogy hallotta, a lány szólítja. – Sajnálom. Duncant annyira meglepte a lány bocsánatkérése, hogy visszafordult az oldalára és ránézett. Ágyéka fájdalmasan lüktetett, és nem tudta arcáról letörölni a komor kifejezést. – Mit sajnálsz? – követelte ingerült hangon. Tudta, hogy megijesztette, mert Madelyne azonnal hátat fordított neki és annyira remegett, hogy nem lehetett nem észrevenni. Már érte akart nyúlni, hogy újra magához ölelje, amikor meghallotta a választ. – Hogy visszaéltem a helyzeteddel. Duncan nem hitt a fülének. Életében nem hallott még ilyen nevetséges bocsánatkérést. Komor arckifejezését lassú mosoly váltotta fel. A mindenit, legszívesebben felnevetett volna, csak azért tartotta vissza magát, mert Madelyne hangja nagyon is komolyan csengett. Végül erőt vett magán, mert nem akarta megbántani a lány érzelmeit. Nem értette ugyan, miért érez késztetést arra, hogy megóvja a lány érzelmeit, de a késztetés benne volt, s nem hagyott békét neki. Hosszú, elkeseredett nyögés szakadt ki a torkán. Madelyne meghallotta és arra a következtésre jutott, hogy a férfi undorodik tőle. – Ígérem, Duncan, soha többé nem fog megtörténni. Duncan átölelte a lány derekát és magához húzta. – Én pedig ígérem, hogy megfog, Madelyne. A lány arra gondolt, hogy ez nagyon úgy hangzott, mint egy eskü.

NEGYEDIK

FEJEZET Gonosz az az ember, aki tudta, mi a becsület, de eldobta magától.





Louddon báró mindössze félnapi kemény lovaglásra volt attól a helytől, ahol Duncan és katonái táboroztak. A szerencse az ő oldalán volt, mivel a telihold fényében egész éjjel

35 megállás nélkül lovagolhatott. Emberei hűségben és számukban egyenlők voltak Duncan embereivel, és egyikük sem panaszkodott a hirtelen megváltozott terv miatt. Egy félőrült szolga rohant utánuk, és érte be őket a Duncan esztelen tettéről szóló hírrel. Azonnal visszatértek Louddon erődjébe. Mindannyian tanúi voltak a Wexton báró által hátrahagyott üzenetnek. Mindegyikük látta a Louddon birtok őrzésére ott hagyott katonák legyilkolt tetemeit. A düh és a bosszúvágy eggyé kovácsolta az embereket, és mindegyik megesküdött, ő lesz az, aki megöli Duncant. A tényt, hogy valamennyien csatlakoztak Louddonhoz és részt vettek a Wexton báró ellen szőtt merényletben, elfeledni látszottak; helyette csak arra koncentráltak, hogy bosszút álljanak a vezérükön esett sérelmen. Louddon habozás nélkül Duncan nyomába eredt. Erre két oka is volt. Először is, mert felismerte, ha Wexton báró elpusztítására kieszelt terve kitudódik, nevetségessé válik az udvarban, és mindenki gyávának fogja bélyegezni. Duncan valószínűleg riadóztatja Vilmost, és a király, noha kedvelte Louddont, minden bizonnyal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a két ellenfél párbajban rendezze el a véleménye szerinti apró nézeteltérést. A király, akit vörös haja és lobbanékony természete miatt Vörös Rufusnak3 hívtak, bizonyára roppant dühös lesz a civódás miatt. Louddon azzal is tisztában volt, ha egyedül kell szembenéznie Duncannel a csatamezőn, kettejük közül ő lesz a vesztes. Wexton báró legyőzhetetlen ellenfélnek számított, aki számtalanszor bizonyította már rátermettségét. Duncan habozás nélkül megölné őt, ha alkalmat kapna rá. Louddon jól képzett harcos volt, de akadtak olyan területek, ahol esélye sem volt a Duncanfélékkel szemben. Louddon olyan hatalmat képviselt az udvarban, amellyel számolni kellett. Amolyan titkár szerepet töltött be a király mellett, noha írni-olvasni nem tudott, s az ilyen dolgokat ráhagyta az udvarbéli két papra. Amikor a király fogadást tartott, az ő dolga volt, hogy eldöntse, ki az, aki az uralkodó elé járulhat problémájával, és ki nem. Ez a pozíció nagy hatalmat biztosított neki, és ő mestere volt a manipulációnak. Ügyesen keltett félelmet azokban a kisebb rangú lovagokban, akik fizetni is hajlandók voltak, hogy beszélhessenek a királlyal. Előkészítette a talajt azoknak a törtető embereknek, aki aranyaikkal kipárnázták a zsebét. Ha most kiderül a Duncan elpusztítására tett kísérlete, mindent elveszíthet. Madelyne bátyját jóképű férfinak tartották. Szőke haj keretezte arcát, egyetlen elkószált fürtöcske sem vonta el soha a figyelmet élénken csillogó, mogyorószínű szeméről, melynek 3

II. Vilmos, a Vörös (Rufus), Anglia királya (1087-1100) - Kegyetlensége miatt nagyon gyűlölték s egy vadászaton orgyilkosságnak esett áldozatul. Az angol trónon öccse, I. Henrik követte.

36 barnájába arany pontocskák ragyogtak. Magas volt és karcsú, ajkait pedig mintha szobrász faragta volna ki. Ha elmosolyodott, az udvarbéli hölgyek egyszerűen elolvadtak láttára. Húgai, Clarissa és Sara szintén búzaszőke hajjal és aranybarna szemmel dicsekedhettek. Majdnem olyan csinosak voltak, mint bátyjuk, és legalább olyan népszerűek. Louddon volt a legkapósabb agglegény szerte Angliában, és bármelyik nőt megkaphatta volna, ha akarja. De neki nem kellett akármelyik nő. Ő Madelyne-t akarta. Mostohahúga volt a második ok, amiért Louddon Duncan után sietett. Madelyne alig két hónapja tért vissza hozzá az erődbe, és mivel az eltelt évek alatt Louddon szinte teljesen megfeledkezett a lányról, sokként érte, amikor meglátta, milyen szépséggé változott. Hiszen gyerekkorában igazi csúf kis béka volt. Hatalmas kék szeme szinte az egész arcát elnyelték. Duzzadt felső ajka olyan kifejezést kölcsönzött arcának, mintha állandóan duzzogna, ráadásul olyan sovány volt, hogy még ránézni is fájt. Bizony, Madelyne olyan esetlen kölyök volt hosszú, csontos lábával, hogy mindig megbotlott, valahányszor pukedlizni akart. Louddon alaposan félreismerte a benne rejlő lehetőségeket. Gyerekkorában semmilyen jel nem mutatott arra, hogy egy napon éppen olyan gyönyörű nő lesz belőle, mint az anyja volt. A rút kiskacsából hattyú lett, olyan elragadó, hogy még nővérei szépségét is túlragyogja. Ki gondolta volna, hogy ilyen csoda megtörténhet? A félénk hernyó levedlette álcáját, és gyönyörű pillangó bontotta ki szárnyait. Louddon barátai is hangtalanul meredtek a csodára, amikor először találkoztak Madelyne-nel. Morcar, Louddon kebelbarátja valósággal könyörgött, hogy feleségül vehesse a lányt, és súlyos aranyakkal adott nyomatékot kérésének. Louddon maga sem tudta, elviselné-e, ha másnak kellene adni a lányt. Annyira hasonlított az anyjára. Amikor először meglátta, megmozdult a férfiassága. Hosszú évek óta nem kavarta fel nő ennyire, és Louddon úgy érezte, vége van. Csak Madelyne anyja hatott rá így. Ó, Rachael, a nagy szívszerelem! Miután megismerte, minden más nő megszűnt a számára. Rachael már nem lehet az övé; féktelen szenvedélye elvette tőle. Louddon sokáig hitte, hogy a nő halálával véget ér a megszállottsága is. De ez hiú ábrándnak bizonyult. Megszállott birtoklásvágya tovább élt. Madelyne! Mostohahúga újabb lehetőséget biztosít számára, hogy bebizonyítsa férfi mivoltát. Louddont kínzó kétségek gyötörték. Nem tudott dönteni mohó vágya és legalább olyan mohó kapzsisága között. Saját magának akarta Madelyne-t, de ugyanakkor a pénzt is szerette volna, amit érte kaphat. Talán, ha elég ravaszul intézi a dolgokat, mindkettő az övé lehet. *****

37 Madelyne a lehető legkülönösebb helyzetben ébredt. Duncanen feküdt. Arca a férfi kemény, lapos hasán pihent, lábait a férfi lábai köré fonta, keze pedig két combja közé ékelődött. Mivel még félig aludt, először fel sem fogta, hol nyugszik a keze. Duncan olyan meleg volt, és… olyan kemény. Uramisten, a keze a férfi legintimebb testrészét fogja át. Madelyne szeme tágra nyílt. Egész teste megfeszült, és még lélegzetet venni sem mert. Csak fel ne ébredjen, imádkozott magában, ahogy végtelenül lassan és óvatosan elhúzta kezét a forróságtól. – Szóval felébredtél végre. Duncan tudta, hogy a frászt hozta a lányra, amikor az hirtelen összerándult rajta. Keze belemarkolt a férfi ágyékába, mire Duncan fájdalmasan felnyögött. Az isten szerelmére, ez a lány eunuchot csinál belőle, ha hagyja. Madelyne az oldalára fordult, és megkockáztatott egy gyors pillantást a férfi arcára. Arra gondolt, hogy talán bocsánatot kellene kérnie, amiért véletlenül rossz helyre tévedt a keze, de hát a férfi is biztos tudja, hogy ő maga is tisztában van vele, hol járt a keze, nem igaz? Mindenre, ami szent, érezte, hogy lángol az arca. És Duncan már megint komoran ráncolja a homlokát. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hajlandó bármilyen bocsánatkérést meghallgatni, ezért Madelyne egyelőre félretette ez irányú aggodalmait. A férfi félelmetesen nézett ki. Borostája immáron szakállá növekedett, és sokkal inkább hasonlított farkasra, mint emberre. Ráadásul olyan kíváncsi tekintettel bámulta a lányt, amit Madelyne nagyon aggasztónak talált. Kezét továbbra is a hátán tartotta, és erről Madelynenek eszébe jutott, hogyan tartotta őt melegen egész éjjel a férfi. Ugyanilyen könnyedén okozhatott volna fájdalmat is, ha akar. Madelyne rájött, hogy megpróbálja a félelem lángját felszítani magában, de ha őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy pontosan az ellenkezője igaz. Persze, megijedt a férfitól, de ez a félelem egészen más természetű volt, mint amit Louddon iránt érzett. Hetek óta most fordult elő először, hogy nem a rettegés csomóival a gyomrában ébredt, és az okát is tudta, miért nem. Mert Louddon nem volt ott. Duncan még csak nem is hasonlított bátyjához. Nem, egy férfi, aki fájdalmat akar okozni neki, biztos nem osztotta volna meg vele testének melegét alvás közben. És a szavát is megtartotta. Nem élt vissza a helyzettel… édes istenem, hiszen ő csókolta meg a férfit. Hirtelen kristálytisztán emlékezett minden apró részletre, és ettől pulzusa száguldani kezdett. Istennek hála, hogy megtanulta elrejteni az érzelmeit. Madelyne biztosra vette, hogy arckifejezése nem árulja el nyugtalan gondolatait. Legalább a büszkeség egy kis morzsája

38 megmaradt, nem igaz? Apró, megkönnyebbült sóhajjal gondolt arra, hogy Duncan valószínűleg nem is sejti, mi jár a fejében. Duncan Madelyne-t figyelte, s titokban elámult azon, hogyan adja ki a lány egymás után az érzelmeit. A szeme árulta el; az elmúlt pár percben tanúja lehetett félelemnek, zavarnak, és megkönnyebbülésnek is. Olyan ember volt, aki megtanulta meglátni a másik ember hiányosságait. Harcosként jó hasznát vette ennek a tulajdonságának. Felismerve ellenfele szándékát, könnyen meghiúsíthatta azt. Megtanulta kifürkészni azt is, mi a legértékesebb ellensége számára, hogy aztán elvegye tőle. Ez volt a férfiakkal való harc legjobb módja, bár ezek a leckék valószínűleg kihatottak személyes kapcsolataira is. Talán el sem lehet választani a kettőt egymástól. És Madelyne anélkül, hogy tudatában lett volna, máris fontos dolgokat árult el magáról. Olyan nő volt, aki nagyra értékelte az önuralmat. Mindennél fontosabbnak tűnt számára, hogy érzelmeit elrejtse mások elől. Madelyne bebizonyította neki, hogy nem minden nő az érzelmei rabja. Csak egyszer mutatta ki érzéseit, mialatt feldúlták az otthonát. Amikor meglátta Louddon vazallusának megcsonkított testét, felüvöltött fájdalmában. Bár Duncan kételkedett abban, hogy lány egyáltalán tudatában van-e annak, hogy elvesztette az önuralmát. Duncan lassan felfedte Madelyne összes titkát, és amit eddig megtudott, igencsak összezavarta. De isten a megmondhatója, hogy ugyanakkor mennyire kedvére való. Duncan távolabb húzódott, különben nem bírt volna a kísértésnek, hogy magához ölelje, és addig csókolja, amíg el nem vesztik a józan eszüket. Hirtelen nagyon sürgősnek érezte, hogy mielőbb hazaérjenek. Addig nem lesz nyugovása, amíg Madelyne biztonságban nem lesz várának falai mögött. Duncan felállt, kinyújtóztatta tagjait, majd odébb sétált, ezzel is igyekezve kiűzni a lányt a gondolataiból. A nap lassan kúszott fel az égre, a tejfehér felhők közé, amik aztán gondoskodtak is róla, hogy a fénysugarak melegéből annyi se juthasson le a földre, amennyi felolvasztaná a talaj jeges takaróját. Sok tennivaló akadt még, mielőtt annyira kivilágosodik, hogy útra kelhetnek. Noha az új napfagyos lehelettel mutatkozott be, Duncan örült, hogy legalább a szél csillapodott valamennyit. Madelyne tudta, hamarosan újra nyeregbe ülnek. Felvette a cipőjét, lesöpörte ingéről a koszt, majd vállára kanyarította a köpenyét. Sejtette, hogy borzalmasan néz ki, és úgy döntött, hogy tesz ellene valamit. Madelyne Ansel keresésére indult. A fegyverhordozó Duncan lovát készítette fel. Madelyne megkérdezte tőle, merre találja a zsákját. Mivel biztonságos távolságban állt meg a bestiától,

39 úgy kellett odakiáltania a kérdést, és túláradó hálával mondott köszönetet, amikor a fiú odadobta neki. Eredetileg úgy tervezte, hogy csak kimossa a szeméből az álmot, de a tiszta víz túlságosan is vonzó volt. Madelyne az illatosított szappant használta, hogy felfrissítse magát, amit indulás előtt betett a zsákba, majd tiszta inget vett fel. A mindenit, de hideg volt! Madelyne reszketett, mire a tisztálkodást befejezte. Halványsárga, bokáig érő alsó ruhát viselt, arra vette a térdig érő, arannyal gazdagon díszített kötényruhát. Tunikájának ujját vastag, királykék szalag szegélyezte, a kézimunka remeke. Madelyne bepakolta a zsákját, majd letérdelt, hogy kifésülje a hajából a gubancokat. Most, hogy végre megnyugodott, és elméjét sem mardosta a félelem, bőven akadt ideje, hogy a helyzetéről gondolkodjon. A legelső kérdés, hogy miért hozta Duncan magával. Azt mondta neki, hogy hozzá tartozik. Madelyne nem értette, mit akart ezzel mondani, és túl félénk volt ahhoz, hogy magyarázatot kérjen. Gilard jött Madelyne-ért. A lány meghallotta lépteit, és éppen időben fordult meg, hogy lássa jöttét. – Ideje indulnunk – üvöltötte a férfi. Hangjának ereje kis híján belelökte a lányt a vízbe. Gilard gyorsan érte nyúlt, és talpra rántotta, megmentve ezzel a csúfos helyzetből. – Még be kell fonnom a hajamat, Gilard. Azzal el is készülök. És igazán nem kellene kiabálnia velem – tette hozzá szándékosan halk hangon. – A hallásom meglehetősen jó. – A haját? Még be kell… – Gilard annyira megdöbbent, hogy nem is tudta folytatni a mondatot. Olyan pillantást vetett a lányra, mintha az megbolondult volna. – Az isten szerelmére, maga a foglyunk – sikerült végül kinyögnie. – Ezt eddig is gyanítottam – felelte nyugodtan Madelyne. – De ez most mit jelent? Befejezhetem vagy sem a hajam rendbe tételét, mielőtt útnak indulunk? – Bosszantani akar? – kiáltott Gilard. – Lady Madelyne, a helyzete legalábbis kényes. Talán túl ostoba, hogy ezt felfogja? A lány megrázta a fejét. – Miért haragszik ennyire rám? Minden szót üvöltve intéz hozzám. Ez a szokása, vagy csak azért csinálja, mert Louddon testvére vagyok? Gilard nem válaszolt rögtön. Arcán azonban vörös foltok gyúltak. Madelyne tudta, hogy sikerült alaposan feldühítenie. Sajnálta ugyan, de úgy határozott, hogy folytatja, amit elkezdett. Gilard szemmel láthatóan nem tudott uralkodni az indulatain, és ha sikerül eléggé felpiszkálnia, talán elárulja, mit terveznek vele. Gilardöt sokkal könnyebb volt kiismerni, mint a bátyját. És könnyebb lesz manipulálni is, ha elég okosan jár el.

40 – Miért ejtettek fogságba? – tört ki belőle. A kérdés ostobasága hallatán önkéntelenül is megrándult az arca. Ez nem volt túl okos, ezért nagyon meglepődött, amikor Gilard mégis válaszolt neki. – A bátyja rakta le ennek a háborúnak az alapjait, Madelyne, és ezt maga is nagyon jól tudja. – Én semmit nem tudok nagyon jól – tiltakozott a lány. – Magyarázza meg, kérem. Szeretném megérteni. – Miért játssza itt nekem az ártatlant? – követelte Gilard. – Anglia szerte mindenki tudja, mi történ az elmúlt évben. – Nem mindenki, Gilard – vitatkozott Madelyne. – Alig két hónapja tértem vissza a bátyám otthonába, előtte pedig sok évig elszigetelt helyen éltem. – Hát persze – horkantott Gilard. – Együtt élt azzal a kiugrott pappal, ha jól tudom. Madelyne érezte, hogy a magára erőltetett nyugalom semmivé lesz. Legszívesebben üvölteni kezdett volna az arrogáns fickóval. Hát Angliában mindenki elhiszi ezt a szörnyű pletykát? – Nagyszerű – jelentette ki Gilard. Szemmel láthatóan hidegen hagyta a lány dühe. – Elmondom az igazságot, és akkor többet nem tehet úgy, mint aki semmit sem tud. Louddon emberei két olyan birtokot is megtámadtak, amelyek Duncan hűséges vazallusaihoz tartoztak. Mind a két támadás során ártatlan nőket és gyermekeket is lemészároltak. A vazallusokat nem figyelmeztették előre a támadásról. A bátyja barátként viselkedett egészen addig, amíg a várfalon belülre nem jutott. – De miért? Miért tett volna Louddon ilyent? Mit akart elérni vele? Igyekezett elrejteni, mennyire megdöbbentették a hallottak. Madelyne tudta, hogy bátyja képes ilyen álnokságra, de akkor sem értette, mi készteti erre. – Louddon biztos tudta, hogy Duncan mint hűbérúr meg fogja torolni a mészárlást. – Hát persze, éppen reménykedett, Madelyne. Szerette volna megölni Duncant – tette hozzá durva nevetéssel Gilard. – A bátyját a hatalomvágya vezérli, és csak egy ember állhat útjába. Duncan. Rangjuk szerint egyenlők. Louddonról úgy tudják, hogy bírja a király jóindulatát, ez igaz, de Duncan katonái a legrátermettebbek az egész világon. A király legalább annyira értékeli a bátyám hűségét, mint Louddon barátságát. – A király engedélyezte ezt az árulást? – Vilmos nem cselekszik, csak ha megfelelő bizonyítékot lát maga előtt. – Gilard hangjába undor vegyült. – Nem védi meg Louddont, de Duncant sem. Ezt megígérhetem, Lady Madelyne. De amikor a királyunk visszatér Normandiából, többé nem kerülheti ki a problémát.

41 – Ez azt jelenti, hogy Duncan nem léphetett fel a vazallusai érdekében? Ezért égette fel inkább a bátyám otthonát? – Maga nagyon naiv, ha azt hiszi, hogy Duncan nem vágott vissza. Azonnal kiűzte a betolakodókat hűbéresei birtokáról. – Úgy, ahogy Louddon? – Madelyne csak suttogta a kérdést. – Duncan is megölte az ártatlanokat a bűnösökkel együtt? – Nem. A nőket és a gyermekeket békén hagyták. Mi Wextonok nem vagyunk mészárosok, bármit mondott is bátyja rólunk. És a mi embereink nem rejtőznek hamis színek mögé, ha támadnak. – Louddon nem mondott nekem semmit – tiltakozott Madelyne újra. – Elfelejti, hogy én csak a húga vagyok. Nem érek annyit, hogy megossza velem a gondolatait. – A lány válla megroskadt. Istenem, mennyi mindent kell átgondolnia, megemésztenie. – Mi történik, ha a király Louddon pártjára áll? Mi történik akkor a bátyjával? Gilard kihallotta a hangjából a félelmet. A csudába, úgy viselkedett, mintha aggódna Duncanért. Ennek nem sok értelme volt, tekintve, hogy Lady Madelyne a foglyuk. Még a végén teljesen összezavarja. – Duncan nem a türelméről híres, és amikor Louddon egy Wextonra támadt, megpecsételte vele a saját sorsát. A bátyám nem fogja megvárni, amíg a király visszatér Angliába és parancsot ad, hogy párbajban döntsék el a kérdést. Nem, a király jóváhagyásával vagy anélkül, de Duncan meg fogja ölni Louddont. – Mit értett azon, hogy Louddon egy Wextonra támadt? Volt még egy öccsük, és Louddon meggyilkolta? – Ó, szóval úgy tesz, mintha semmit sem tudna Adela-ről, így játsszák ezt a játékot? – dühöngött Gilard. Madelyne gyomra görcsbe rándult a férfi ijesztő tekintetétől. – Kérem – hajtotta le a fejét Gilard gyűlölködése elől –, nekem mindent tudnom kell erről a dologról. Kicsoda Adela? – A húgunk. Madelyne felkapta a fejét. – A húguk miatt indítottak háborút? Meglehetősen döbbentnek látszott. Gilardnek fogalma sem volt, mi válthatta ki döbbenetét. – A húgunk az udvarba ment, és mialatt ott volt, Louddon elkapta, amikor egyedül volt. Megerőszakolta, Madelyne, és úgy összeverte, hogy kész csoda, hogy túlélte. A teste meggyógyult ugyan, de az elméje megbomlott. Madelyne magába roskadt. Elfordult, hogy a férfi nem lássa az arcán végiggördülő könnyeket. – Nagyon sajnálom, Gilard – suttogta.

42 – És elhiszi, amit az imént mondtam – követelte a férfi kemény hangon. Hallani akarta, hogy Lady Madelyne nem tagadja le többé az igazságot. – A történet egy részét, persze – felelte a lány. – Louddon képes rá, hogy félholtra verjen egy nőt. Azt nem tudom, hogy képes-e megerőszakolni, de ha maga azt mondja, hogy így történt, én elhiszem, hogy ez az igazság. A bátyám gonosz ember. Nem fogom a védelmembe venni. – Akkor mi az, amit nem hitt el? – Gilard újra kiabált. – Azt a benyomást keltette bennem, hogy megbecsüli a húgát – vallotta be Madelyne. – Ez az, ami összezavart. – Az isten szent nevére, miről beszél? – Azért haragszik rám, mert Louddon bemocskolta a Wexton nevet, vagy azért, mert valóban szereti a húgát? Gilard magától az ostoba kérdéstől is dühbe jött. Megragadta Madelyne-t és megpördítette, hogy szembenézzen vele. Ujjai fájdalmasan mélyedtek a lány vállába. – Természetesen szeretem a húgomat – üvöltötte. – Szemet szemért, Madelyne. Elvettük a bátyjától azt, amit a legjobban becsül. Magát! Maga után fog jönni, és amikor megteszi, meghal. – Ez azt jelenti, hogy én vagyok a felelős a bátyám bűneiért? – Maga csak egy sakkfigura, akivel kicsalogatjuk a démont a búvóhelyéről – felelte Gilard. – Ez a tervük nagy hibája – suttogta Madelyne. Hangjából szégyenkezés csendült. – Louddon nem fog utánam jönni. Annyira nem vagyok fontos számára. – Louddon nem bolond – sziszegte Gilard még jobban felpaprikázva, mert észrevette, hogy a lány komolyan is gondolja, amit mond. Egyikük sem hallotta Duncan lépteit. – Vedd le a kezed róla, Gilard! Azonnal! Gilard rögtön engedelmeskedett, még hátra is lépett, hogy távolságot teremtsen a fogoly és maga közt. Duncan öccse felé iramodott, azzal a feltett szándékkal, hogy megtudakolja, miért sír Madelyne. Világosan kimutatta, mennyire haragszik rá. Madelyne gyorsan a két testvér közé lépett. Duncan felé fordult. – Az öccse nem bántott engem – mondta. – Csak elmagyarázta, hogy milyen célt szolgál az ittlétem. Ennyi az egész. Duncan látta a fájdalmat a szemében, de mielőtt kikérdezhette volna, a lány megfordult, felkapta a zsákját. – Ideje indulni – jegyezte meg. Megpróbált keresztülsétálni Gilardön, ahogy visszaindult a táborba. Duncan figyelte, hogy öccse sietősen kitér az útjából. A fiatalabb testvér aggódni látszott. – Azt akarja, hogy elhiggyem neki, ártatlan – morogta. – Ő mondta neked? – kérdezte Duncan.

43 – Nem – ismerte be Gilard megrántva a vállát. – Egyáltalán nem védte magát, Duncan, de olyan átkozottul ártatlanul viselkedett. Az ördögbe, nem értem ezt az egészet. Meglepődött azon, hogy törődünk a húgunkkal. Azt hiszem, nem alakoskodott. Nem fogod elhinni, de azt kérdezte, hogy tényleg becsüljük-e a húgunkat. – És amikor válaszoltál neki? – Őszintén megdöbbent. Nem értem ezt a nőt. Minél előbb keresztülvisszük ezt a tervet, annál jobb. Lady Madelyne egyáltalán nem olyan, mint vártam. – Valóban csupa ellentmondás – ismerte el Duncan. – Bizony isten, a saját értékét sem ismeri. – Nagyot sóhajtott a felismerés felett, majd folytatta. – Gyerünk, elszaladt az idő. Alkonyatra hazaérünk, ha sietünk. Gilard bólintással válaszolt a parancsra, és felzárkózott bátyja mellé. Visszafelé menet a táborba Madelyne elhatározta, hogy nem megy sehová. A tisztás közepén állt, köpenyét szorosan magára tekerte. Ansel elvette tőle a zsákját, de ő nem kezdett el vitatkozni vele. Nem bánta, ha a csomagja Duncannel utazik. Isten a tanúja, már semmit sem bánt. Csak azt akarta, hogy hagyják békén. Duncan a fegyverhordozó felé indult, hogy az feladja rá harci öltözékét. Intett Madelyne-nek, hogy üljön fel a lóra, majd folytatta az útját. Hirtelen megtorpant, és hitetlenkedve fordult a lány felé. Madelyne újra nemet mondott neki. Duncan annyira megdöbbent a lány ellenszegülésén, hogy nem reagált rögtön. Madelyne harmadszor is megrázta a fejét, majd azonnal megfordult és elindult vissza az erdőbe. – Madelyne! Duncan üvöltése megállította. Ösztönösen a férfi felé fordult, és közben azon imádkozott, hogy legyen ereje és bátorsága ellentmondani neki. – Szállj fel a lovamra! Azonnal! Egy hosszú percig egymásra meredtek. Madelyne-nek akkor feltűnt, hogy mindenki más is megállt, és őket figyeli. Duncan nem fog visszakozni az emberei előtt. Látta a szemén. Madelyne felkapta a szoknyája alját és a férfihoz sietett. Megállt szorosan előtte. Az emberek figyelhetik őket, de ha halkan beszél, akkor nem hallják, hogy mit mond a vezérüknek. – Nem megyek önnel, báró úr – suttogta. – És ha nem lenne olyan makacs, ön is rájöhetett volna, hogy Louddon nem fog utánam jönni. Csak az idejét vesztegeti. Hagyjon inkább itt. – A vadon közepén? – Duncan sem emelte fel a hangját. – Egy óráig sem maradnál életben. – Rosszabb dolgokat is túléltem már, milord – húzta ki magát a lány. – A döntésem végleges. Nem megyek önnel.

44 – Madelyne, ha egy férfi megtagadná a parancsomat, ahogy te tetted, nem élne annyi ideig, hogy dicsekedhessen vele. És ha parancsot adok, akkor elvárom, hogy azt teljesítsék. Ne merészeld még egyszer a fejed rázni ellenemben, mert megtorlásul úgy váglak pofon, hogy a föld adja a másikat. Ízléstelen blöff volt, amit Duncan azonnal meg is bánt, ahogy kimondta. Szorosan markolta a karját, és megránduló arca láttán tudta, hogy akaratlanul is fájdalmat okozott neki. Azonnal elengedte, és várta, hogy a lány futva teljesítse a parancsát. Madelyne meg sem moccant, csak nézett rá nagy lelki nyugalommal. – Megszoktam már, hogy a földre sújtanak, úgyhogy csak rajta – mondta hűvösen. – És amikor talpra álltam, újra lesújthat, ha ahhoz van kedve. Szavai bántották a férfit. Tudta, hogy igazat mond. Dühösen vonta össze a szemöldökét arra a gondolatra, hogy akadt olyan ember, aki durván bánt a lánnyal, és a szíve mélyén azt is tudta, hogy Louddon volt az, aki kimérte az ütést. – A bátyád miért… – Ez most nem fontos – szakította félbe Madelyne, mielőtt Duncan befejezhette volna a kérdést. Már bánta, hogy bármit is mondott. Nem akart szánalmat vagy együttérzést. Csak azt akarta, hogy hagyják végre békén. Duncan felsóhajtott. – Szállj fel a lovamra, Madelyne. A lány bátorságának fellobbanása eddig tartott. Látta, hogyan feszül meg a férfi arcán az izom, és tudta, hogy a mozdulat a keményen összeszorított száj következménye. Duncan halk torokhanggal juttatta kifejezésre elégedetlenségét, majd kipányvázott lova felé fordította a lány, és gyengéden rácsapott a fenekére. – Újabb okot adtál rá, hogy megöljem Louddont – suttogta. Madelyne meg akart fordulni, hogy megkérdezze, mégis hogyan értelmezze ezt a kijelentést, de a férfi szemében látta, hogy türelme végére jár. Kénytelen volt elfogadni, hogy vesztett. Duncan elszánta magát, hogy magával viszi tekintet nélkül arra, hogy mit mond, vagy tesz. Hatalmasat sóhajtott elkeseredésében, majd lassan Duncan lova felé indult. A legtöbb harcos még mindig nem tért vissza a feladatához. Mindannyian Madelyne-t nézték. Ő igyekezett nyugodtnak mutatni magát, de belül a szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Noha a Duncan haragjától való félelem nyomasztóan nehezedett rá, most mégis új, egy sokkal nagyobb kihívással kellett szembenéznie. Duncan bestiájával. Egy dolog, ha az embert megragadják, felkapják és egy óriási, ronda szörnyetegen találja magát, de egészen más a helyzet, ha neki kell feljutnia rá minden segítség nélkül. – Micsoda gyáva alak vagyok – morogta halkan maga elé Madelyne. Berton atyát utánozta most, mivel ő is gyakran beszélt magában. Arra is emlékezett, hogy nagybátyja egyszer azt

45 mondta, hogy senki sem kíváncsi jobban a szavaira, mint saját maga. Elmosolyodott az emlékre. – Ó, atyám, ha most látnál, igencsak szégyenkeznél miattam. Fel kéne jutnom egy ördögi lóra, és valószínűleg kinevettettem magam. Aggodalmának ironikus volta végül áthatolt félelmén. – Miért is aggódom azon, hogy kinevetnek, amikor Duncan lova úgyis halálra tapos. Mit törődöm én azzal, hogy gyávának fognak tartani, hisz akkor már halott leszek? A magával folytatott párbeszéd enyhített valamit szorongásán. Kezdett megnyugodni egy kicsit, de akkor észrevette, hogy a mén őt nézi. Az állatnak sem tetszik, amit lát, vonta le Madelyne a következtetést, amikor az kapálni kezdett a lábaival. Még rá horkantott a lányra. Az ostoba ló teljesen átvette gazdája utálatos természetét. Madelyne összeszedte minden bátorságát, és a ló oldalához sétált. Az állatnak ez nem tetszett, és megpróbálta fellökni a farával. Madelyne felnyúlt, hogy megfogja a nyerget, de a mén akkorát nyerített, hogy a lány ijedtében hátra ugrott. Madelyne elkeseredette csípőre tette a kezét. – Nagyobb vagy ugyan, mint én, de biztos nem vagy olyan intelligens. – Örömmel látta, hogy a ló erre ránéz. Tudta, hogy az állat valójában nem érti, amit mond neki, de mégis jobban érezte magát attól, hogy bírja a figyelmét. Rámosolygott a vadállatra, miközben félénken közeledett az elejéhez. Amikor szemben állt a ménnel, meghúzta a gyeplőt, hogy lejjebb kényszerítse a fejét. Majd suttogni kezdett a fülébe; halk, lágy hangon elsorolta, megmagyarázta neki a félelmeit. – Soha nem tanultam lovagolni, és ezért félek tőled. Te olyan erős, hogy el tudnál taposni engem. Nem hallottam, hogy a gazdád valamilyen néven szólított volna, de ha hozzám tartoznál, és Silenusnek hívnálak. Ez az egyik kedvenc istenem neve egy régi történetből. Silenus egyike volt a természet hatalmas szellemeinek, vad és fékezhetetlen, olyasmi, mint te is. Igen, a Silenus név nagyon illik hozzád. Amikor befejezte az egyoldalú párbeszédet, Madelyne elengedte a gyeplőt. – A gazdád azt parancsolta, hogy üljek fel rád, Silenus. Ezért kérlek, hogy állj nyugodtan, mert még mindig nagyon félek tőled. Duncan befejezte az öltözködést. A tisztás szélén állt, és növekvő csodálkozással figyelte, ahogy a lány a lovához beszél. Nem hallotta, hogy mit mond. Az isten szerelmére, rossz oldalról akar a nyeregbe szállni. Rá akart kiáltani figyelmeztetésül, mert biztosra vette, hogy a ló ki fog törni, de a torkán akadt a szó, amikor látta, hogy Madelyne szépen elhelyezkedik a hatalmas állat tetején. Az egész teljesen szabálytalan volt, és rendkívül furcsa. Nem bírta sóhajtás nélkül megállni. Már értette, miért kapaszkodott bele olyan görcsösen a lány, amikor

46 együtt lovagoltak. Félt a lovától. Kíváncsi lett volna, hogy ez a nevetséges félelem csak az ő lovára vonatkozik, vagy a lovakra általában. Az amúgy szeszélyes ló meg sem rezzent, mialatt Madelyne felkapaszkodott a nyeregbe. És átkozott legyen, ha a lány nem hajolt előre, hogy még valamit mondjon az állatnak, amikor végre nyeregben ült. – Láttad, amit én láttam? – szólalt meg Gilard Duncan háta mögött. Duncan bólintott, de nem fordult meg. Továbbra is Madelyne-t nézte, szája szögletében apró mosoly bujkált. – Mit gondolsz, ki az ördög taníthatta lovagolni? – csóválta a fejét ámultan Gilard. – A legelemibb dolgokkal sincs tisztában. – Senki sem tanította – jegyezte meg bátyja. – Ez elég nyilvánvaló, Gilard. Különös, de a lovamat egyáltalán nem zavarja Madelyne lovaglótudományának hiánya. – Megrázta a fejét, majd elindult a beszéd tárgya felé. Az ifjú fegyverhordozó, Ansel a másik oldalról közelítette meg a lányt. Szeplős arcán valósággal táncot járt a vidámság, és azonnal leckéztetni kezdte Madelyne-t. – A nyeregbe bal oldalon kell felszállni – mondta mindentudó hangon. Megfogta a lány kezét, mintha le akarná húzni a nyeregből, hogy aztán újra felmásszon a lóra, de most már a jó oldalról. A mén fel akart ágaskodni, de akkor megjelent Duncan. Ansel keze a levegőbe repült, teste többi részével együtt. – Ne merészelj még egyszer hozzáérni! – szállt utána Duncan ordítása. A fiú gyorsan felkelt a földről, szemmel láthatóan sértetlenül, és bólintott engedelmessége jeléül. Szegény kölyök olyan rémültnek látszott, hogy feldühítette urát, hogy Madelyne közbeavatkozott. – A fegyverhordozója volt olyan figyelmes, hogy kiokosított – fogta pártját az ifjúnak. – Éppen le akart segíteni a földre, mert a nagy sietségben ostoba módon elfelejtettem, hogy melyik oldalról kell felszállni a lóra. Ansel hálás pillantást vetett a lányra, mielőtt urához fordult, hogy meghajoljon előtte. Duncan láthatóan megelégedett a magyarázattal, és kegyesen felé bólintott. Amikor Madelyne rájött, hogy a férfi is nyeregbe készül szállni, szorosan lehunyta a szemét, mivel biztosra vette, hogy lesodorja őt a földre. Duncan látta, hogy a lány lehunyta a szemét, mielőtt elfordult. Csodálkozva csóválta meg a fejét. Végképp nem értette, hogy most meg mi baja lehet. Felpattant a lóra, majd egyetlen könnyed mozdulattal az ölébe emelte Madelyne-t. Madelyne a férfi köpenyében és a mellkasához simulva találta magát, mielőtt egyáltalán aggódhatott volna.

47 – Akkor sem jobb, mint Louddon – morogta maga elé. – Azt hiszi, nem láttam, hogy még arra sem szánt időt, hogy eltemesse a halottait, mielőtt elhagyja a bátyám erődjét? De én észrevettem, bizony. Ön ugyanolyan kegyetlen. Lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkol. Duncannek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ragadja meg foglyát, és rázza addig, míg valami értelmet tud bele verni. – Madelyne, azért nem temettük el a halottainkat, mert egyetlen emberem sem halt meg. A lányt annyira meglepte a válasz, hogy megkockáztatott egy pillantást felfelé. Fejét beütötte a férfi fejébe, de nem kért bocsánatot. – Az egész udvart holttestek borították, báró úr. – Louddon katonái, Madelyne, nem az enyémek. – Azt várja tőlem, hogy elhiggyem, az ön harcosai olyan felsőrendűek, hogy… – Azt várom tőled, hogy hagyd abba a bosszantásomat, Madelyne. A lány tudta, hogy komolyan beszél, mert köpenyét a fejére borította. Micsoda szörnyű ember, gondolta. És nyilvánvalóan nincs szíve. Igen, biztos nem lenne képes ilyen könnyedén gyilkolni, ha lenne benne valami emberi érzelem. Ami azt illeti, Madelyne el sem tudta képzelni, hogy elvegye valakinek az életét. Berton atya és két társa jóságos irányítása mellett egyáltalán nem készült fel az olyan emberek kívánalmaira, mint Louddon vagy Duncan. Madelyne megtanulta, hogy az alázatosság értékes tulajdonság. Fivére előtt beletörődést színlelt, belül azonban tombolt. Azért imádkozott, hogy lelke ne legyen olyan sötét, mint Louddoné. Hiszen az apjuk közös. Madelyne remélte, hogy anyai ágon csak jó tulajdonságokat örökölt, és nem örökölte apja családjának hitvány vonásait. Vagy csak magát bolondította, amikor ilyen reményeket dédelgetett? Hamarosan túlságosan kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy bármin is aggódni tudjon. Az aznapi út bizonyult a legnehezebbnek. Idegei pattanásig feszültek. Hallotta, amint az egyik katona megjegyezte, hogy majdnem otthon vannak, de minden órát egyre hosszabbnak érzett, talán, mert azt hitte, hogy útjuk végére járnak, és bármikor megpillanthatja Duncan otthonát. Nehéz, hegyekkel szabdalt terület lassította az útjukat. Duncan nem tudta tartani szokásos, nyaktörő iramát. Madelyne többször is biztosra vette, hogy a ló elbotlik, ezért a gyötrelmes nap nagyobb részét lehunyt szemmel, Duncan óvó karjai közt töltötte. Minden pillanatban azt várta, hogy belezuhannak az egyik mély szakadékba, mert úgy tűnt, Silenus különös előszeretettel merészkedik a meredély szélére. Madelyne halálosan kimerült az állandó aggódástól. Az egyik katona kiáltása adta tudtul, hogy elérték a Wexton uradalom határát. Harsány üdvrivalgás visszhangzott a hegyek között erre a hírre. Madelyne megkönnyebbülten sóhajtott

48 fel. Nekidőlt Duncan mellkasának és érezte, ahogy vállából kiszáll a feszültség. Ahhoz túl fáradt volt, hogy azon aggódjon, mi fog történni, amikor megérkeznek. Csak arra vágyott, hogy leszállhasson Silenusről. A nap folyamán hidegebbre fordult az idő. Madelyne egyre türelmetlenebb lett, ahogy a percekből hosszú órák lettek, és Duncan várának se híre, se hamva nem volt. A nap már alkonyatba fordult, amikor Duncan pihenőt vezényelt. Gilard erősködött, hogy álljanak meg. Az éles hangú szóváltásból nem volt nehéz kitalálni, hogy a megállás nem volt Duncan kedvére. Madelyne azt is észrevette, hogy Gilardöt sértik bátyja kemény megjegyzései. – Talán gyengébb vagy, mint a foglyunk? – vetette oda neki, amikor a férfi erősködött, hogy tartsanak egy kis pihenőt. – Már nem érzem a lábamat – vágott vissza Gilard vállat vonva. – Lady Madelyne nem panaszkodott – jegyezte meg Duncan, miután felemelt kézzel jelt adott a megállásra. – A foglyod túlságosan rémült ahhoz, hogy bármit is mondani merjen – vakkantott Gilard. – Elrejtőzik a köpenyed mögé, és a mellkasodon sírdogál. – Nem hiszem – húzta el a köpenyt Madelyne arca elől Duncan, hogy öccse láthassa a lány arcát. – Látsz akár egy könnycseppet is, Gilard? – kérdezte, hallható élvezettel a hangjában. Gilard megrázta a fejét. Duncan szerette volna, ha alábbvalónak érzi magát a gyönyörű nőnél, akit a karjában tartott, de Gilardöt nem háborította fel a dolog. Inkább kuncogni látszott. Nem tudott másra gondolni, minthogy kinyújtóztassa elzsibbadt lábait, és igyon egy korty barna sört. Na meg arra, hogy könnyítsen végre magán. – A foglyod talán túl ostoba ahhoz, hogy félelmet ismerjen – mondta vigyorogva Gilard. Ezt a kijelentést Duncan már nem találta szórakoztatónak. Olyan pillantást vetett öccsére, hogy az jobbnak látta megfutamodni, majd lassan leszállt a nyeregből. Duncan addig figyelte fivérét, amíg az el nem tűnt az erdőben, aztán újra Madelyne-hez fordult. A lány segítségért nyújtotta a kezét. A férfi vállába kapaszkodott, és még mosolyogni is megpróbált. Duncan nem mosolygott vissza, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire levette a nyeregből. Kezét a lány derekára fonta, lassan maga felé húzta, de amikor szemük egy vonalba került, és szájuk szinte összeért, visszafogta magát. Madelyne nem tudott elnyomni egy fájdalmas nyögést, ahogy kiegyenesítette a lábát. Biztosra vette, hogy hátsó fertályának minden izma sikoltozik kínjában. A férfi arcátlan módon mosolyogni mert a nyomorúságán.

49 Madelyne akkor és ott eldöntötte, hogy Duncan a legrosszabbat hozza ki belőle. Hogyan magyarázhatná másként a sürgető kényszert, hogy üvöltözni kezdjen vele? Bizony, a férfi napvilágra hozza jelleme sötétebbik oldalát. Elvégre ő még soha senkivel nem üvöltözött. Ő egy gyengéd, kedves és kiegyensúlyozott természettel megáldott nő. Berton atya éppen elégszer elmondta, hogy ezt tudja. Erre ez a barbár gúnyolódásával megpróbálja kiölni belőle a gyengédséget. De ő nem hagyja, hogy ez megtörténjen. A báró nem fogja elérni, hogy elveszítse az önuralmát, akárhogy vigyorog is a fájdalmain. Madelyne egyenesen a férfi szemébe nézett. Úgy döntött, hogy ezúttal nem hagyja magát. Duncan erősen figyelte, mintha elhatározta volna, hogy választ talál néhány megoldatlan rejtélyre, ami zavarja. A férfi tekintetét lassan a lány szájára irányította. Madelyne ezen eltűnődött, amíg észre nem vette, hogy meg Duncan száját bámulja. Erre elvörösödött, bár maga sem tudta, miért. – Gilardnek nincs igaza. Nem vagyok ostoba. A férfi vigyora – a fene vigye el az átkozott, sötét lelkét – szélesebb lett. – Most már elengedhet – vetett Duncanre egy reményei szerint gőgős pillantást. – Arcra fogsz esni, ha ezt megteszem – jelentette ki a férfi. – És ez örömére szolgálna? – kérdezett vissza. Igyekezett hangját ő is suttogóra fogni, ahogy a férfi is, amikor a megalázó kijelentést tette. Duncan vállat vont, és hirtelen elengedte. Ó, tényleg szörnyű egy ember. Pontosan tudta, mi fog történni. Madelyne fenékre ült volna, ha nem kapja el a férfi karját. Úgy tűnt, lába elfelejtette, mi is a kötelessége. – Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen sokat lovagoljak. Duncan arra gondolt, hogy egyáltalán nincs a lovagláshoz szokva. Úristen, a lány teljesen összezavarta. Kétség sem fér hozzá, hogy Lady Madelyne a legtalányosabb nő, akit valaha is ismert. Járása kecses és méltóságteljes volt, mégis borzasztó ügyetlen tudott lenni. Annyiszor beverte a feje búbját az állába, hogy talán már ki is sebesedett. Madelyne nem is sejtette, milyen gondolatok járnak a férfi fejében. De mosolygott, és ez aggasztotta a lányt. Végre sikerült elengednie. Hátat fordított neki, és lassan besétált az erdőbe, hogy némi magányt találjon. Tudta, hogy úgy mozog, mint valami öregasszony, és magában azon imádkozott, hogy Duncan ne nézze. Amikor visszatért a sűrűből, megkerülte az embereket, mert ki akarta járni a zsibbadtságot és fájdalmat a tagjaiból, mielőtt újra lóra kellene ülnie. Megállt, amikor a nagy, háromszögletű terület végére ért, és lebámult a völgybe, ahonnan nem is olyan régen kapaszkodtak fel.

50 Duncan nem sietett továbbindulni. Ezt Madelyne egyáltalán nem értette, ha arra gondolt, milyen dühös volt, amikor Gilard azt követelte, álljanak meg. Erre most úgy tesz, mintha időmilliomosok lennének. Madelyne megcsóválta a fejét. Wexton bárója volt a legtalányosabb ember, akivel valaha is találkozott. Hálás volt ezért a kis pihenőért. Szüksége volt néhány perc egyedüllétre még, hogy elméjét megszabadítsa az aggodalmaktól; néhány értékes percnyi magányra, hogy visszanyerje lelki egyensúlyát. A nap lassan lenyugodott a látóhatáron. Az eget élénk narancssárga és halvány vörös csíkok tarkázták, szivárványszerűen elnyúlva az ég alján. Olyan hatást keltettek, mintha valahol a távolban megérintenék a földet. A közelgő tél ragyogó tisztasága gyönyörrel töltötte el; minden évszaknak megvolt a maga különleges szépsége. Madelyne igyekezett kizárni a háta mögül érkező hangokat és csak a természet csodájára koncentrálni, amikor a fák között felvillanó fény vonta magára a figyelmét. A csillogás a következő pillanatban eltűnt. Madelyne kíváncsian mozdult jobbra, amíg újra meg nem pillantotta a fényt. Különös, de a villanás mintha más irányból, a völgyből távolabbról jött volna. A fény hirtelen megsokszorozódott, amíg úgy nem látszott, mintha egyszerre száz gyertyát gyújtottak volna meg. Vibráltak és pislogtak. A távolság ugyan jelentős volt, de a nap tükröt tartott, és egyre közelebb hozta a csillogó villanásokat. Olyan mintha tűz lenne, gondolta a lány, vagy… fém. Hirtelen megértette. Csak fegyverzetet viselő férfiak képesek ilyen látomást létrehozni. És több százan vannak.

ÖTÖDIK

FEJEZET

„Minden istentelen fut, ha senki nem üldözi is; az igazak pedig, mint az ifjú oroszlán, bátrak.” ÓSZÖVETSÉG, PÉLD. 28:1





Édes istenem, meg fogják támadni őket. Madelyne túl döbbent volt ahhoz, hogy megmozduljon. Reszketni kezdett a félelemtől. Ez annyira feldühítette, hogy nagyon gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét. Megfeszítette a vállát, és megpróbált logikusan gondolkodni. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa magát. Majd úgy döntött, hogy már elég józan ahhoz, hogy kitalálja, mit tegyen.

51 Ó, hogy szeretett volna bátor lenni! Keze begörcsölt, és csak akkor vette észre, hogy köpenye ráncait gyűrögeti, de olyan erővel, hogy ujjai fájdalmas görcsbe rándulta a szorítástól. Madelyne megrázta a fejét, és isteni segítségért fohászkodott, hogy mitévő legyen. Az biztos, hogy fogolyként nem az ő dolga riasztani Duncant. Hallgathatna a közeledő veszedelemről, és amikor a csata elkezdődik, elszökhetne. Ezt a lehetőséget elvetette, amint rájött, hogy ez még több öldöklést jelentene. Ha szól Duncannek, akkor bizonyára sietve elhagyják ezt a helyet. Igen, ez az. Ha azonnal elindulnak, akkor jókora előnyre tehetnek szert, és elkerülhetik a vérontást. Az emberi életek megmentése igazán fontosabb, mint a saját menekülése, nem igaz? Madelyne úgy döntött, hogy közbelép. Felkapta ruhája szélét és fogva tartója keresésére indult. Arra gondolt, milyen ironikus, hogy éppen ő ad hírt a közelgő támadásról. Duncan a katonái körében állt, rögtön mellette pedig Gilard. Madelyne megkerülte az embereket, és Duncan háta mögé lépett. – Báró úr, szeretnék beszélni önnel – szakította félbe halk, feszült hangon. Biztos ez volt az oka, hogy a férfi nem figyelt a kérésére. Egyszerűen nem hallotta. – Beszélnem kell önnel – ismételte meg Madelyne emeltebb hangon. Majd megbökte a férfi vállát. Duncan tudomást sem vett róla. Madelyne újra megbökte, ezúttal erősebben. Duncan felemelte a hangját, de folytatta a témát, ami Madelyne megítélése szerint jelentéktelen volt ahhoz képest, amit ő próbált elmondani neki. Uramisten, micsoda makacs ember! Madelyne a kezét tördelte, percről-percre idegesebb lett. A rosszullét kerülgette az aggodalomtól, hogy a domboldalon felmászó katonák bármelyik pillanatban a nyakukon lehetnek. A várakozás elkeserítő percei, hogy a férfi végre tudomást vegyen róla, elnyúltak és elviselhetetlenné váltak. Düh kerítette hatalmába. Minden erejét összeszedte, és alaposan megrúgta. A férfi jobb térdének hajlatát célozta meg, és pontosan talált. Madelyne hamar felismerte durva tettének ostoba voltát, mert lábába kínzó fájdalom hasított. Biztos, hogy az összes lábujja eltört a rúgástól, és mindössze annyi vigasza lehetett önpusztító tettére, hogy megkapta az áhított figyelmet. Méghozzá meglehetősen gyorsan. Duncan egy ragadozó farkas sebességével fordult meg, készen arra, hogy lecsapjon. Nem látszott dühösnek, inkább csodálkozott a lány merészségén. Keze csípőjén nyugodott, de Madelyne látta, hogy mindkét keze ökölbe van szorítva. Madelyne arca fájdalmasan megvonaglott a lábát hasogató kíntól, de legalább ilyen fájdalmasnak találta, hogy

52 szembenézzen a férfival. Helyette inkább Gilardre fordította a tekintetét, és ez enyhítette valamelyest a kényelmetlen érzést, mert a fiatalabb fivér arcán szinte komikus döbbenet ült. – Szeretnék beszélni önnel négyszemközt – nyögte ki Madelyne, amikor újra a férfira mert nézni. Duncant határozottan kíváncsivá tette a hangjában bujkáló félelem. Bólintott, karon fogta és magával vonszolta a tábor másik végébe. Madelyne kétszer is megbotlott. A férfi felsóhajtott, hosszan és nagyot, és a lány tudta, hogy mindezt miatta. Madelyne-t nem érdekelte, hogy a férfi annyit sem törődik vele, mint az ujjába fúródott szálkával. Majd ha megtudja, milyen híreket hozott, nem fogja jelentéktelen fontoskodásnak tartani, hogy félbeszakította. Talán még elismerését is kifejezi, bár a lány erősen kétellette, hogy a báró képes lenne ilyen tettre. Sokkal fontosabb, hogy elkerüljék az öldöklést. Ez a gondolat erőt adott neki, hogy egyenesen a férfi szemébe nézzen. – Férfiak közelednek a völgy felől. Azt várta, hogy a férfi azonnal reagál szavaira, de Duncan csak némán bámult rá. Egyáltalán nem reagált a hírre. Madelyne kénytelen volt megismételni. – Katonák jönnek fel a hegyen. Láttam, ahogy a nap megcsillant a pajzsukon. Nem gondolja, hogy tennie kellene valamit? Egy örökkévalóságba fog telni, mire cselekszik végre? Madelyne a lehetőséget fontolgatta, mialatt várta, hogy Duncan mondjon valamit. A férfi csak bámult rá, szinte bántóan, kemény vonású, szögletes arcán tisztán látszott, hogy zavarban van. Madelyne cinizmus is felfedezni vélt a jeges tekintetű, szürke szemekben. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a férfi biztos azt próbálja eldönteni, igazat mondotte. – Még soha nem hazudtam életemben, báró úr. Kövessen, és bebizonyítom, hogy most is igazat szóltam. Duncan csak nézte a gyönyörű nőt, ahogy ott állt előtte büszkén. Hatalmas kék szeméből áradt a bizalom. Aranybarna fürtjei arcába hulltak. Orrán egy apró piszokfolt vonta magára a férfi figyelmét. – Miért figyelmeztetsz a veszélyre? – Miért? Hogy minél előbb tovább álljunk innen – ráncolta a homlokát a különös kérdésre Madelyne. – Nem akarok több gyilkolást. Duncan bólintott. Láthatóan kielégítette a válasz. Intett Gilardnek. Fivére a közelben hegyezte a fülét abban a reményben, hogy sikerül elcsípnie néhány szót a beszélgetésből.

53 – Lady Madelyne csak most vette észre, hogy követnek minket – jegyezte meg. Gilard meglepetten nézett rá. Neki nem tűnt fel, hogy követik őket. Madelyne-re nézett. – Követnek minket? Mióta tudod, Duncan? – Dél óta – vonta meg a vállát fivére. – Haramiák? – érdeklődött közönyösnek szánt hangon, bátyja nemtörődöm hozzáállását utánozva. Belül azonban forrt a dühtől, hogy Duncan egész délután elhallgatta előle ezt a tényt. Ugyanakkor zavart is volt, mert nem értette, miért figyelmeztette őket a lány. – Nem haramiák, Duncan. Egy hosszú percig néma csend honolt, majd megértés fénye villant Gilard arcán. – A patkány üldözőbe merte venni a farkast? – villant meg a tekintete. – Adja isten, hogy ezúttal ő vezesse az embereit. Gilard mosolygott. Duncan bólintott. – Arra gondoltam, hogy az otthonunkhoz közelebb, Creek Crossingnál akartam megütközni velük, de a hegyek is adnak némi előnyt számunkra. Szólj az embereknek, hogy készüljenek fel! Gilard megfordult, és átsietett a tisztáson. Nagy hangon adta ki a parancsot, hogy mindenki nyergeljen. Madelyne a döbbenettől szóhoz sem jutott. Tudta, hogy a terve – figyelmezteti Duncant, és ezzel elkerülhetik a harcot – zátonyra futott, amikor meghallotta Gilard nevetését. A fivérek eszmecseréjét nem is értette. Talányokban beszéltek, valami patkányokról és farkasokról. Az egésznek semmi értelme nem volt. – Ezek szerint igazam volt – tört ki Madelyne-ből. – Maga sem különb, mint Louddon, igaz? Duncan elengedte a füle mellett a dühös kitörést. – Ülj fel a lovamra, Madelyne! Együtt nézünk szembe a bátyáddal. Madelyne túlságosan dühös volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. Azt mondogatta magának, tudnia kellett volna, hogy Duncan nem fog hátat fordítani a harcnak. Megtanulhatta volna a leckét, amikor hiába könyörgött a férfinak, hogy meneküljön Louddon erődjéből. Mielőtt tudatosult volna benne, hogy mit tesz, már fel is szállt Silenus hátára. Dühe feledtette vele összes félelmét. Még arra sem emlékezett, melyik oldalról kell felszállni a lóra. Duncan odasétált, megragadta a kantárt és vezetni kezdte az állatot. Madelyne görcsösen kapaszkodott az életéért, válla egészen meggörnyedt a nagy igyekezetben. A kengyel szíja túl hosszú volt neki, így nem tudta beledugni a lábát, tehetetlenül lötyögött a nyeregben a ló minden lépésére. Tudta, hogy szánalmasan fest, de szerencsére Duncan nem nézett rá. – Milyen néven szokta hívni a lovat? – kérdezte a férfit. – Lónak – szólt vissza Duncan a válla fölött. – Ez az állat egy ló, ezért így hívom.

54 – Ahogy sejtettem. Annyira rideg és szívtelen, hogy még arra sem szakított időt, hogy nevet adjon hűséges hátasának. Én azonban elneveztem Silenusnek. Mit szól hozzá? Duncan erre nem is válaszolt. Dühösnek kellett volna lennie, amiért a lány arra vetemedett, hogy nevet adjon az ő lovának, de esze már az előttük lévő csatán járt. Nem fogja hagyni, hogy egy ilyen jelentéktelen, asszonyi fecsegés befolyásolja. Madelyne mosolygott magában, és örült, hogy sikerült bosszúságot okoznia a férfinak. Ekkor Ansel jelent meg mellette egy másik lóval, egy almásderes szürkével, amely sokkal kezesebbnek látszott Silenusnél. Duncan megfordult, a kantárt odadobta a lánynak, és felpattant az almásderes hátára. A mosoly ráfagyott Madelyne arcára. Rémülten kapott a kantár után, miközben rádöbbent, hogy azt várják tőle, ő irányítsa az álltatot. A mén valószínűleg megérezte az ijedelmét, mert azonnal táncolni kezdett alatta. Súlyos patái olyan erővel kapálták a földet, hogy Madelyne bármelyik pillanatban lezuhanhatott volna róla. A lány aggódni kezdett, hogy túl jól tetette a hozzáértést. Gilard jelent meg pej lován Madelyne mellett. Közelebb táncoltatta saját lovát a ménhez, gátat vetve a ló nyugtalan oldallépéséinek. – Még mindig meglehetős távolságra vannak – szólt át Gilard bátyjának a lány feje felett. – Bevárjuk őket, Duncan? – Nem, találkozzunk velük félúton. A harcosok hármuk mögött sorakoztak fel, hatalmas hangzavart okozva. Madelyne úgy vélte, Duncan arra vár, hogy elcsituljon a zaj, mielőtt megadná a jelet. – Itt maradok, amíg visszatérnek – fordult Duncanhez elszántan. A férfi ránézett, megrázta a fejét, majd újra a völgy felé fordult. – Itt maradok – jelentette ki Madelyne eltökélten. – Nem. – A férfi arra sem vette a fáradtságot, hogy ránézzen, amikor megtagadta a kérését. – Odakötözhetne egy fához – javasolta a lány. – Ó, Lady Madelyne, csak nem akarja megtagadni Louddontól azt az örömet, hogy az ön szépséges arcában gyönyörködhessék? – kérdezte mosollyal az arcán Gilard. – Esküszöm, az lesz az utolsó az életében, amit lát. – Mindketten élvezni fogják a csatát, nem igaz? – Madelyne hangja remegett a felindultságtól. – Az biztos, hogy én élvezni fogom – rántotta fel a vállát Gilard. – Azt hiszem, ön ugyanolyan őrült, mint a fivére. – Tudja, hogy jó okunk van a bátyját holtan látni. – A mosoly lassan lehervadt Gilard arcáról. – Ahogy maga is a halálunkat akarja – tette hozzá gúnyosan.

55 Madelyne Duncanre nézett, hogy lássa, hogy reagál a férfi öccse kijelentésére, de úgy tűnt, a báró nem szentel figyelmet a beszélgetésüknek. Erre visszafordult Gilardhöz. – Megértem, miért akarja megölni Louddont. De nem akarom, hogy ön vagy a bátyja meghaljon ebben az összecsapásban – fűzte hozzá. – Miből gondolja, hogy ezt szeretném? Gilard zavartan ráncolta a homlokát. – Micsoda ostobaságokat hord itt össze nekem, Lady Madelyne? Csak nem azt akarja mondani, hogy nem Louddon oldalán áll? Louddon a fivére. – Senki oldalán nem állok – érvelt Madelyne. – És nem akarom, hogy bárki is meghaljon. – Ó, látom már, hogy mi a terve – vágott vissza Gilard kis híján kiabálva. – Kivárja, hogy győz, és ahhoz csatlakozik. Nagyon ravasz! – Higgyen, amit akar – vont vállat Madelyne. – Maga tisztára olyan, mint a bátyja – tette hozzá fejcsóválva. Amikor Gilard rávigyorgott, rájött, hogy a férfi bóknak veszi kijelentését. – Nem dicsérni akartam, Gilard. Éppen ellenkezőleg. Pontosan olyan makacs és szívtelen, mint a fivére. Azt hiszem, legalább annyira élvezi a gyilkolást, mint ő – fejezte be. Madelyne maga is megrémült, hogy addig bosszantja a férfit, amíg az elveszti az önuralmát, de egyszerűen nem bírta visszafogni magát. – Képes a szemembe nézni, és őszintén kijelenteni, hogy nem gyűlöl? – kérdezte Gilard. Olyan dühös volt, hogy nyakán kidagadt egy ér. Madelyne úgy vélte, hogy legszívesebben megütné őt. – Nem gyűlölöm magát – mondta egyszerűen. – Bevallom, szívesen tenném, de nem gyűlölöm, Gilard. – És miért nem? – Mert szereti a húgát. Gilard meg akarta mondani Madelyne-nek, hogy ő a legostobább nő, akivel valaha találkozott, de akkor Duncan intett. A fiatalabb fivér azonnal megfeledkezett a lányról, és a kardjáért nyúlt. Duncan végre megadta a jelet. Madelyne annyira megrémült, hogy hirtelen egyetlen imádság sem jutott eszébe. Élethalálharc készül? Annyira ismerte már Duncan makacs természetét, hogy tudja, nem törődik az esélyekkel. Figyelte a hegyre felkapaszkodó katonákat, próbálta megszámolni őket, de nem tudta. Elborították a földet, mint a sáskák. Duncan emberei már megint kevesebben vannak?

56 Itt mészárlás készül, gondolta, és mindez azért, mert Duncan becsülettel harcol, Louddon pedig nem. Úgy látszik azonban, hogy erről az egyszerű tényről megfeledkezett a báró. Nyilvánvalóan nem emlékszik már, hogy Louddon becsapta őt, amikor elhitette vele, hogy tiszteletben tartja a béke jelét. Ezzel az árulással tudta fogságba ejteni Duncant. Madelyne jobban ismerte Louddont, mint Duncan. Bátyja úgy fog harcolni, mint egy állat, ha győzelem szagot érez. Madelyne azt mondogatta magának, hogy nem érdekli, ki fog győzni. Ha mind megölik egymást, úgy is jó. Az ő akaratuk erősebb az övénél. – Nem törődöm vele – suttogta újra és újra maga elé, mint valami elkeseredett imádságot. De akárhányszor ismételte el a szavakat, nem tudta elhinni őket.

HATODIK

FEJEZET Mert e világ bölcsessége bolondság az Isten előtt. ÚJSZÖVETSÉG, 1 KOR. 3:19





Báró Wexton szemmel láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy kihasználja a meglepetés erejét. Csatakiáltása végigzengett a tájon, lerázva a hervadt leveleket az ágakról. Kürt harsant, mintegy kiegészítő figyelmeztetésként a hegyoldalon felkapaszkodó katonáknak; és ha mindez nem lett volna elég, a lejtőn lezúduló lovak patáinak dübörgése riasztotta Louddont a közelgő veszedelemre. Madelyne csapdába esett Duncan és fivére között, ahogy azok előrelendültek. Katonák vették körül őket felvont pajzzsal. Madelyne-nek nem volt ilyen védelme, de Duncan és Gilard sárkányalakú pajzsukkal félresöpörték az útjából az ágakat, amelyek kiüthették volna a nyeregből. Amikor a harcosok elérték a gerincet, magasan a hely fölött, amelyet Duncan az összeütközés helyéül választott, a férfi elkapta a mén kantárját és rákiáltott az állatra. A ló azonnal megállt. Duncan szabad kezével megragadta Madelyne állát, és erővel maga felé fordította. A szürke szemek kihívóan kapcsolódtak a kékbe. – El ne merj mozdulni erről a helyről! Indulni akart, de a lány visszatartotta. – Ha meghal, nem fogom megsiratni – suttogta. A férfi megmosolyogta. – Dehogynem fogsz – mondta öntelten, mégis gyengéd hangon.

57 Madelyne-nek nem volt ideje válaszolni. Duncan vágtára ösztökélte a lovát, és eltűnt a csata irányába. A lány hirtelen egyedül találta magát a hegygerincen, Duncan utolsó katonái is elszáguldottak mellette, hogy a harcba vessék magukat. A zaj félelmetes volt. Fém csapott össze fémmel, a sebesültek fájdalmas sikolyai összevegyültek a győztes harci kiáltásokkal. Madelyne túl messze volt ahhoz, hogy ki tudja venni az arcokat, de tekintetét Duncan hátára szegezte. Az almásderest nem volt nehéz szemmel követni. Figyelte, ahogy tökéletes pontossággal forgatja a kardot, és arra gondolt, biztosan kedvelik az istenek, hisz az ellenség valósággal körülvette, de elhullt mind Duncan halálos csapásaitól. Madelyne csak egy pillanatra hunyta le a szemét. Amikor kinyitotta, az almásderes eltűnt. Kétségbeesetten pásztázta tekintetével a terepet, Duncant vagy Gilardöt keresve, de nem sikerült felfedeznie a fivéreket. A csata lassan felé közeledett. Eszébe sem jutott testvérét keresni, mert nagyon jól tudta, hogy úgysem találná a harc sűrűjében. Louddon Duncantől eltérően az utolsók között volt, ha kardot kellett rántani. A csatában túl nagy a kockázat. Nem, ennél bátyja sokkal jobban szerette az életét, míg Duncan úgy tűnt, egyáltalán nem törődik a veszéllyel. Louddon azokra hagyta a harcot, akik hűséget esküdtek neki. És ha az ütközet vesztésre állt, ő volt az első, aki megfutamodott. – Ez nem az én csatám – sikoltotta Madelyne torkaszakadtából. A kantár után kapott, azzal a szilárd elhatározással, hogy olyan gyorsan elmegy innen, ahogy csak tud. Egyetlen percig sem nézi tovább az öldöklés. Bizony, itt hagyja őket mind. – Gyerünk, Silenus, mennünk kell – ösztökélte a lovat, ahogy Duncantől látta, de a mén meg sem moccant. Madelyne keményen megrántotta a kantárt. Csak azért is engedelmességre akarta bírni az állatot. A harcosok gyorsan közeledtek a gerinchez, így a sietség hirtelen nagyon is fontos lett. Duncan őrjöngött. Mindenfelé kereste Louddont, de nyomát sem látta. Győzelme nem teljes, ha az ellenség vezére ismét egérutat nyer. Gyors pillantást vetett Madelyne felé, és döbbenten látta, hogy a csata már körülötte zajlik. Rádöbbent, hogy annyira lefoglalta Louddon felkutatása, hogy megfeledkezett a lány biztonságáról. Magában átkozódva ismerte be, hogy hibát követett el, amikor nem hagyott embereket Madelyne védelmére. A földre dobta a pajzsát, és dobhártyaszaggató füttyöt hallatott, azon fohászkodva, hogy ménje meghallja a hangot. Szíve a torkában dübörgött, ahogy a csúcs felé rohant. Teljesen normális reakció, magyarázta magának, hogy mindenáron meg akarja védeni a lány, végül is a foglya és felelősséggel tartozik érte. Igen, csakis ez az oka, hogy dühét világgá ordítva rohan felé.

58 A mén gazdája jelére előrelendült. Madelyne most már irányíthatta volna az állatot, de a gyeplő kicsúszott a kezéből, amikor az hirtelen elindult. Silenus átugrott a két katonán, akik éppen akkor értek fel a csúcsra, és hátsó lábaival mindkettőt alaposan fejbe rúgta. A katonák fájdalmas üvöltése kísérte őket, amint lefelé vágtáztak a hegyoldalon. Madelyne hamarosan a csata sűrűjében találta magát, férfiak között, akik lóháton, de még többen a földön az életükért küzdöttek. Duncan lova nem tudott továbbmenni a tömegben. Madelyne az állat nyakába kapaszkodott, gyors végért imádkozva. Hirtelen észrevette Gilardöt, amint felé igyekezett. Gyalog volt, egyik kezében véres kardot szorongatva, a másikban sérült pajzsát. Ez utóbbival kivédett egy balról jövő támadást, miközben kardjával jobbra döfött. Louddon egyik katonája felemelt karddal Madelyne-re támadt. Szemében az őrület fénye csillogott, láthatóan túl volt már azon a ponton, hogy tudná, mit tesz. Ez meg akarja ölni, döbbent rá Madelyne. Duncan nevét sikoltotta, noha tisztában volt vele, most csak saját magára támaszkodhat. Nem volt más menekülési út, csak a keményre fagyott föld, és ő gyorsan ledobta magát a lóról. De nem elég gyorsan. A penge célba talált, hosszú, véres árkot vágva bal combjába. Felsikoltott kínjában, de a hang elhalt a torkában, amikor földet ért. Tüdejéből kiszorult a levegő. Köpenye követte őt a földre, és alaktalan rongycsomóként hullott a vállára. Kábultan, félig sokkos állapotban nyúlt érte, hogy maga köré tekerje. A lassú, fájdalmasan fáradtságos mozdulat teljesen lefoglalta elméjét. A combjában lüktető kín oly gyötrelmes volt, hogy először azt hitte, bele fog halni. Aztán áldott zsibbadtság kerítette hatalmába lábát és agyát is, amitől új erőre kapott. Kissé kábultan és zavartan állt fel, és köpenyét a melléhez szorítva figyelte a körülötte harcoló embereket. Duncan ménje megbökte a két válla között, ettől majdnem újra elesett. Sikerült visszanyernie egyensúlyát, és nekidőlt a ló oldalának. Magnyugtatóan hatott rá, hogy az állat nem futott el, amikor leesett róla. A mén mintha védőfal szerepét akarná betölteni, védte hátát az esetleges támadástól. A levegőben a halál illata érzett, és Madelyne nem tudta visszatartani könnyeit. Gilard odaüvöltött neki valamit, de nem értette, hogy mit kiabál. Csak állt és nézte, hogy tör felé utat magának a férfi. Újra kiáltott valamit, ezúttal erősebb hangon, de szavai elvesztek a kardcsapások fémes zajában. Madelyne elméje lázadozott a vérontás ellen. Elindult Gilard felé, mert remélte, hogy a férfi erre utasította. Kétszer is megbotlott az elesett harcosok lábaiban, akik úgy hevertek a földön,

59 mint a halomra hányt szemét. Madelyne csak arra tudott összpontosítani, hogy eljusson Gilardhöz, az egyetlen emberhez, akit ismert ebben az öldöklő vadonban. Agyának eldugott kis zugában ott pislákolt a remény, hogy a férfi elviszi Duncanhez, és akkor biztonságban lesz. Madelyne már csak néhány lépésre volt Gilardtől, amikor a férfit megtámadták hátulról. Gilard megpördült, hogy szembenézzen ellenfelével, hátát védtelenül hagyva. Madelyne látta, hogy Louddon egyik katonája észrevette a lehetőséget, és kardját magasba emelve siet a védtelen áldozat felé. Sikítani próbált, hogy figyelmeztesse a férfit, de kísérlete szánalmas kudarca fulladt. Csak valami halk, nyöszörgő hang jött ki a torkán. Jóságos isten, ő az egyetlen közel s távol, aki segíthetne, aki megvédhetné az életét. Madelyne nem habozott. Kikapta az egyik elárvult fegyvert – egy vastag tüskéktől és rászáradt vértől súlyos, ormótlan buzogányt – holt gazdája merev ujjai közül. Olyan nehéz volt, hogy mind a két keze kellett hozzá, hogy elbírja. A tompa végébe kapaszkodott bele, és félig vitte, félig vonszolta, ahogy Gilard mögé sietett, hátával szinte megérintve a férfit. Aztán csak várta a támadást. A harcos nem ijedt meg, hiszen a lány szinte védtelenek látszott vértjével és erejével szemben. Arcán győzedelmes vigyor suhant át. Harsány kiáltással rontott rá, görbe kardja süvítve szelte a levegőt. Madelyne kivárt, majd a legutolsó pillanatban ellendítette a földtől a buzogányt. A rettegés megsokszorozta az erejét. Nem akart mást, mint megállítani a támadást, de a fegyver hegyes tüskéi áthatoltak a vért láncszemein és behatoltak az alatta rejtőző puha húsba. Gilard végzett ellenfelével, és fürgén megfordult, hogy mielőbb Madelyne-hez jusson, ezzel kis híján ledöntötte a lányt a lábáról. Éppen időben fordult meg, hogy lássa Madelyne tettét. Az ellenséges harcos halálüvöltése a torkán ragadt, ahogy a földre roskadt, testében a buzogánnyal. Gilard annyira elképedt a látottakon, hogy meg sem tudott szólalni. Madelyne elkínzottan felnyögött. Kezét gyomrára szorítva kétrét görnyedt. Gilard arra gondolt, úgy viselkedik, mintha ő kapta volna a halálos sebet. Segíteni szeretett volna neki, ezért gyengéden megérintette a vállát. Madelyne-t annyira elborzasztotta saját tette, hogy Gilard jelenléte sem tudatosult benne. Minden és mindenki megszűnt létezni. A csata számára véget ért. Duncan is tanúja volt az összecsapásnak. Gyors mozdulattal ugrott nyeregbe, és Gilard felé hajszolta lovát. Öccse éppen idejében ugrott félre az útból. Duncan lehajolt és megragadta a lányt. Egyetlen erőteljes mozdulattal emelte a karjába és valósággal ledobta maga elé a

60 nyeregbe. Az isten kegyes volt a lányhoz, mert az ütődés nagyobb részét sértetlen jobb csípője fogta fel. A csatának majdnem vége volt. Duncan katonái Louddon visszavonuló embereit üldözték a völgyben. – Fejezd be! – kiáltott oda öccsének Duncan, és hátasával a hegynek iramodott. Az állat maga mögött hagyta a csatateret. Most látszott igazán remek neveltetése és hatalmas ereje, ahogy veszett iramban száguldott a nyaktörő terepen. Duncan a csata hevében elhagyta köpenyét és pajzsát, ezért most a kezét használta, hogy megvédje a lányt az arcába csapó ágaktól. Madelyne nem kért többet a férfi gondoskodásából. Megpróbálta ellökni magát tőle. Meg akart szabadulni a férfitől. Inkább választotta volna a kemény talajt, mint a férfi gyűlöletes érintését. Miatta megölt egy embert. Duncan meg sem próbálta csitítani. A lány biztonsága volt most a legfontosabb. Nem csökkentette az iramot, amíg távol nem kerültek a veszedelemtől. Végre megállította a lovát egy csendes, védett facsoportban. Dühös volt magára, amiért ilyen veszedelemnek tette ki a lányt. Most minden figyelmével felé fordult. Amikor látta, hogy arcán patakzanak a könnyek, felsóhajtott. Aztán arra gondolt, hogy meg kell nyugtatnia. – Abbahagyhatod a sírást, Madelyne. A bátyád nem volt a holtak között. Nyugodtan letörölheted a könnyeid. Madelyne még annak sem volt tudatában, hogy sír. De amikor eljutottak hozzá Duncan szavai, olyan dühös lett elkeseredettsége okának ilyen durva félreértelmezésén, hogy először meg sem tudott szólalni. A férfi igazán hitvány alak. Madelyne letörölte könnyeit, mély lélegzetet vett, és a friss levegővel friss düh áramlott át rajta. – Nem tudtam, milyen az igazi gyűlölet, báró úr, egészen a mai napig. De ön új értelmet adott ennek a gonosz szónak. Isten a tanúm rá, hogy gyűlölni fogom magát a halálom napjáig. Azt is lehetséges – folytatta –, hogy pokolra jutok, és azt is maga miatt. – Olyan halk hangon beszélt, hogy Duncannek előre kellett hajolnia, hogy meghallja, mit mond. Szavainak nem volt semmi értelme. – Nem figyelsz rám? – követelte türelmetlen hangon, de ő is csendesen beszélt, mint a lány. Érezte a lány feszültségét, tudta, közel áll ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, és szerette volna megnyugtatni. Szeretett volna gyengéden bánni vele, és ez is szokatlan dolog volt a részéről, de azzal magyarázta, hogy csak azért érez így, mert felelősséggel tartozik érte. –

61 Éppen most magyaráztam el, hogy bátyád biztonságban van, Madelyne. Egyelőre – tette hozzá, mert nem akart hazudni sem. – Ön az, aki nem figyel rám – vágott vissza Madelyne. Újra eleredt a könnye, de most nem törölte le. – Maga miatt elvettem egy ember életét. Ez halálos bűn volt, és maga legalább annyira bűnös, mint én. Ha nem cipelt volna magával, akkor nem kellett volna megölnöm senkit. – Azért vagy feldúlt, mert öltél? – Duncan nem tudta elrejteni csodálkozását. Emlékeztette magát, hogy Madelyne mégiscsak egy nő, és a legkülönösebb dolgok is képesek felizgatni a gyengébb nem képviselőit. Azt is figyelembe vette, hogy mi mindenen kellett a lánynak az elmúlt két napban keresztülmennie. – Én már rengetegszer öltem – tette hozzá, remélve, hogy ezzel megnyugtatja a lányt. Terve csúfos kurdarcot vallott. – Az sem érdekel, ha katonák egész légióit ölte meg – jelentette ki Madelyne. – Magának nincs lelke, ezért nem számít, hány életet vesz el. Duncannek erre nem tudott mit válaszolni. Rájött, hogy nincs értelme a lánnyal vitatkozni. Madelyne túlságosan zavarodott, nem tud logikusan gondolkodni, ráadásul teljesen ki van merülve. Még a hangját sem tudta felemelni vele szemben, pedig mennyire felizgatta magát. Duncan még szorosabban magához ölelte, és fáradt sóhajjal mormolta maga elé. – Mit csináljak veled? Szavait ugyan nem a lánynak szánta, Madelyne mégis meghallotta, és azonnal kész volt a válasszal. – Egy cseppet sem érdekel, mit csinál velem. – Hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi arcába nézhessen. Akkor észrevette a vágott sebet közvetlenül a férfi jobb szeme alatt. Ruhájának szélével törölgette le a csordogáló vért, de szavai ellentmondtak gyengéd gondoskodásának. – Itt hagyhat, vagy akár meg is ölhet – közölte vele, ahogy a seb széleit törölgette. – Bármit tesz is velem, számomra nem jelent semmit. Nem kellett volna magával hoznia, báró úr. – A bátyád mégis utánad jött – mutatott rá a férfi. – Nem utánam jött – ellenkezett Madelyne. – Maga után jött, mert elpusztította az otthonát. Louddon egyáltalán nem törődik velem. Ha egy kicsit nyitottabb lenne, tudom, hogy képes lennék meggyőzni az igazamról, de maga makacs, mint egy öszvér, és nem hallgat senkire. Nem látom értelmét, hogy beszéljek magával. Igen, teljesen értelmetlen. Esküszöm, soha többé nem szólok magához. Szónoklata teljesen felemésztette maradék erejét is. Befejezte a seb tisztogatását, és kimerülten dőlt a férfi mellkasának, attól kezdve tudomást sem véve róla.

62 Lady Madelyne maga volt az ellentmondás. Duncan majdnem megsemmisült gyengéd érintésnek hatására, ahogy a lány a sebét próbálta rendbe tenni. Arra gondolt, hogy talán nem is volt tudatában, mit tesz. Hirtelen eszébe jutott, hogyan szállt szembe Madelyne Gilarddel Louddon erődjében. Igen, már akkor csupa ellentmondás volt a nő. Madelyne higgadt arckifejezéssel kiáltotta Gilard szemébe csalódottságát, de közben végig Duncan karjába kapaszkodott. Most is dühöngött vele, miközben gondoskodott róla. Duncan újra felsóhajtott. Állát a lány fején nyugtatta, közben azon töprengett, hogy egy ilyen gyengéd teremtés hogyan tud ennyire ördögien viselkedni. A zsibbadtság lassan tovaszállt. Miután a düh első hulláma lecsillapult, Madelyne sebesült combja újra fájdalmasan lüktetni kezdett. Köpenye elrejtette Duncan elől a sebet. Biztosra vette, hogy a férfi nem is tudjam hogy megsérült, és ez valami perverz elégedettséggel töltötte el. Ez meglehetősen ésszerűtlen reakció volt, de Madelyne már nem tudott logikusan gondolkodni. Hirtelen olyan fáradtnak, éhesnek és meggyötörtnek érezte magát, hogy egyáltalán nem tudott gondolkodni. A harcosok csatlakoztak vezérükhöz, és a csapat hamarosan a Wexton erődítmény felé vette útját. Egy múlva Madelyne-t már csak fogcsikorgató elszántsága tartotta vissza attól, hogy hangosan panaszkodjon. Duncan keze véletlenül hozzáért sérült combjához. Ruhája és köpenye nem volt elég vastag az égető érzés ellen. Madelyne visszafojtotta sikolyát. Félrelökte a férfi kezét, de az érintése nyomán támadt tűz maradt, fájdalmát szinte a végletekig fokozva. Madelyne-t a rosszullét kerülgette, gyomra émelygett. – Meg kell állnunk egy percre – mondta Duncannek. Szeretett volna rákiabálni, zokogva könyörögni, de megfogadta magának, hogy nem hagyja, hogy a férfi durva viselkedése megfossza maradék udvariasságától is. Tudta, hogy Duncan meghallotta, amit mondott. Ezt mutatta bólintása is. Mégsem állt meg, és néhány perc múlva Madelyne arra a következtetésre jutott, hogy a férfi elengedte a füle mellett a kérését. Micsoda embertelen szörnyeteg! Nem hozott ugyan megnyugvást, de gondolatban elsorolta az összes durva jelzőt, amit legszívesebben a férfi arcába kiáltott volna. Felidézte az összes csúnya szót, ami csak eszébe jutott, noha e téren szótára meglehetősen korlátozott volt. Ez egy időre kielégítette, amíg rá nem jött, hogy ezzel Duncan szintjére süllyedt. A fenébe, hiszen ő mégiscsak egy gyengéd úrihölgy!

63 Gyomra nem akart megnyugodni. Madelyne-nek eszébe jutott, hogy megfogadta, soha többé nem szól a férfihoz, de a körülményekre való tekintettel meg kellett ismételnie kérését. – Ha nem állunk meg, le fogom hányni magát. Fenyegetésére Duncan azonnal reagált. Kezét magasba emelve jelt adott a megállásra. Villámgyorsan lepattant a lóról, és le is emelte a lányt, mielőtt az felkészülhetett volna rá. – Miért álltunk meg? – Gilard volt a kíváncsiskodó. Ő is leszállt lováról, és bátyjához sietett. – Majdnem otthon vagyunk. – Lady Madelyne – vetette oda Duncan anélkül, hogy további információval szolgált volna. Madelyne már elindult az erdő mélye felé lassú, kínlódó léptekkel, de megállt, amikor meghallotta Gilard kérdését. – Csak várjon meg nyugodtan itt, Gilard! Ez úgy hangzott, mint egy parancs. Gilard meglepetten felvonta szemöldökét, és fivérére nézett. Duncan komoran figyelte Madelyne-t, amiből Gilard arra következtetett, hogy bátyja haragszik a lányra, amiért utasítgatja őt. – Nagy megpróbáltatáson ment keresztül – sietett mentséget találni arra az esetre, ha Duncan meg akarná torolni az esetet. Duncan megcsóválta a fejét. Nem vette le a tekintetét a lányról, amíg az be nem ért az erdőbe. – Valami baj van – morogta, miközben homlokát ráncolva próbált rájönni, hogy mi is zavarja. Gilard felsóhajtott. – Talán beteg. – És szörnyen meg van… – Duncan nem fejezte be a mondatot, hanem Madelyne után iramodott. Gilard megfogta a karját, így próbálva visszatartani fivérét. – Adj neki egy kis időt egyedül, Duncan. Vissza fog jönni. Itt nincs olyan hely, ahová el tudna rejtőzni – érvelt. Duncan lerázta öccse kezét magáról. Látta Madelyne szemében a fájdalmat, és azt is észrevette, milyen mereven jár. Ösztönösen érezte, hogy ezt nem okozhatja a háborgó gyomor. Nem támaszkodott volna olyan erősen a jobb oldalára, ha ez lenne a helyzet. Különben is, ha hányni készülne, akkor valószínűleg berohan az erdőbe, nem pedig sétál, ahogy tette. Nem, nem, itt valami gond van, és Duncan eltökélte, hogy kideríti, mi. Amikor rátalált Madelyne-re, az egy öreg tölgyfa göcsörtös törzsének dőlt, fejét mélyen lehajtva. Duncan megtorpant, nem akarta magányában megzavarni a lányt. Madelyne zokogott. A férfi figyelte, ahogy a lány lassan felemeli a köpenyt a lábáról, és a földre ejti. És akkor megértette rosszulléte igazi okát. Ruhája a baloldalon csupa vér volt, és egészen a szegélyig el volt hasadva. Duncan észre sem vette, hogy felüvölt, csak amikor Madelyne rémülten felnyögött. Nem volt annyi ereje, hogy elhátráljon tőle, arra sem, hogy ellenkezzen, amikor a férfi erővel elhúzta a kezét a combjától, miközben letérdel mellé.

64 Amikor Duncan meglátta a sebet, olyan düh fogta el, hogy remegett a keze, ahogy a ruhát próbálta lefejteni róla. A rászáradt vér megnehezítette a dolgot. Duncan hatalmas keze ügyetlen volt erre a feladatra, de igyekezett a lehető leggyengédebben dolgozni. A sérülés mély volt, és majdnem olyan hosszú, mint az alkarja, ráadásul tele volt kosszal. Ki kell tisztítani, és össze kell varrni. – Madelyne, ki tette ezt veled? – zsémbelődött Duncan suttogva. Hangjából gyengéd gondoskodás áradt, együttérzése nyilvánvaló volt. Madelyne tudta, hogy sírva fakad, ha a férfi továbbra is ilyen kedves lesz hozzá. Igen, önuralma bármelyik pillanatban összetörhet, akárcsak a vékonyka ág, amelybe kapaszkodott. Ezt nem engedheti meg. – Nincs szükségem az együttérzésére, báró úr. – Kihúzta magát, és próbált helytelenítő pillantást vetni a férfira. – Vegye le a kezét a lábamról. Nagyon illetlen dolog, amit tesz. Duncan annyira meglepődött a lány felsőbbrendű viselkedésén, hogy majdnem elmosolyodott. Felnézett, és látta, hogy szinte lángot vet a lány tekintete. Megértette, mi a célja. A büszkeségét használja védőpajzsul. Már feltűnt neki, milyen sokra becsüli Madelyne az önuralmat. Újra megszemlélte a sebet, és megállapította, hogy nem sokat tehet érte. Erre úgy döntött, Madelyne kedvére tesz. Felállt és morcos hangot kényszerített magára, ahogy válaszolt. – Nem kapsz tőlem együttérzést, Madelyne. Olyan vagyok, mint a farkas. Nincsenek emberi érzéseim. Madelyne erre nem tudott válaszolni, csak tágra nyílt szemmel bámult rá. Duncan elmosolyodott, majd újra letérdelt. – Hagyjon békén! – Nem – mondott ellent szelíden Duncan. Előhúzta tőrét, és hosszú csíkokat vágott le Madelyne ruhájából. – Tönkreteszi a ruhámat – morogta a lány. – Az isten szerelmére, Madelyne, a ruhád már tönkre van téve. Duncan a ruhacsíkokat a lehető leggyengédebben a sebre tekerte. Amikor megcsomózta őket, a lány meglökte a vállát. – Fájdalmat okoz nekem. – Madelyne gyűlölte magát a beismerésért. A fenébe, mindjárt sírva fakad! – Nem okozok fájdalmat. Madelyne felszisszent. Hirtelen el is feledkezett arról, hogy sírni akart, annyira felháborította a férfi kijelentése. Hogyan merészel ellentmondani neki?! Elvégre ő az, aki szenved.

65 – Ezt a sebet össze kell varrni – jelentette ki Duncan. Madelyne a férfi vállára csapott, amikor látta, hogy közönyös vállrándítás kíséri szavait. – Senki nem fog tűt szúrni belém! – Micsoda makacs nő vagy, Madelyne – jegyezte meg Duncan, miközben lehajolt a lány köpenyéért. A vállára terítette, aztán vigyázva a karjaiba kapta a lány. Madelyne ösztönösen átkarolta a férfi nyakát, bár fontolóra vette, hogy inkább a szemét kellene kikaparnia a módért, ahogy bánik vele. – Maga a makacs. Én szelíd hajadon vagyok, akit maga szívesen tönkretett volna, ha esélyt adok rá. De esküszöm az istenre, hogy soha többé nem szólok magához. – És persze olyan tiszteletreméltó, hogy soha nem szegi meg a szavát, nem igaz, Lady Madelyne? – ugratta Duncan, miközben visszavitte várakozó embereihez. – Így igaz – vágta rá a lány. Lehunyta a szemét és Duncan mellkasának dőlt. – Tudta, hogy az agya helyén farkasagy van? És a farkasoknak nagyon kis agyuk van. Madelyne túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felnézzen és lássa, hogyan reagál a férfi a sértésre. Magában háborgott a férfi rideg viselkedésén, amíg rá nem jött, hogy inkább hálálkodnia kellene. Hiszen azzal, hogy feldühítette, sikerült elfelejtetnie a fájdalmat. És ami legalább olyan fontos, az együttérzés hiánya segített visszanyerni az önuralmát. Ha Duncan nem így viselkedik, talán teljesen összeomlott volna, és kiadja magát a férfi előtt. Milyen megalázó lett volna úgy sírni előtte, mint egy kisbaba, márpedig a méltóság és a büszkeség volt a két legfontosabb fedezéke, amit mindig viselt. Az is megalázó lett volna, ha ezeket elveszíti. Madelyne megengedett magának egy apró mosolyt, mert Duncan nem láthatta. Bolond egy ember. Épp most adta vissza Madelyne önbecsülését, és még csak nem is tudott róla. Duncan felsóhajtott. Madelyne éppen az imént szegte meg adott szavát, amikor beszélt hozzá, de nem érezte szükségét erről a lányt is felvilágosítani. Viszont alig tudta megállni, hogy ne vigyorogjon egész úton visszafelé. Madelyne-től akarta hallani a részleteket; hogyan sérült meg, kinek a kezétől. A szíve mélyén tudta, hogy emberei közül senki nem merészelné bántani a lányt, de hát Louddon emberei is azért jöttek, hogy megvédjék, nem? Duncan úgy döntött, hogy vár még a kérdésekkel. Először túl kell jutnia dühén. És Madelynenek most törődésre és nyugalomra van szüksége. Nem volt könnyű élcelődni vele. Duncan nem az az ember volt, aki el tudja kendőzni az indulatait. Ha valaki belekötött, ő rögtön támadott. De azt is megértette, milyen közel állt

66 Madelyne az összeroppanáshoz. Csak még jobban felizgatná magát, ha fel kellene idézni a történteket. Amikor újra úton voltak, Madelyne Duncanhez bújva keresett menekülést a fájdalom elől. Feje a férfi álla alatt pihent. Újra biztonságban érezte magát. Érzelmei Duncan iránt saját magát is összezavarták. A szíve mélyén el kellett ismernie, hogy Duncan egész más, mint Louddon, noha inkább meghalt volna, semhogy ezt beismerje a férfinak. Elvégre mégiscsak a foglya, és azért tartja magánál, hogy bátyja ellen használja fel. De nem tudta igazán gyűlölni. Duncan csak bosszút áll Louddonon, ő pedig belecsöppent a közepében. – Úgyis elszököm. Észre sem vette, hogy hangosan kimondta a gondolatát, csak amikor Duncan válaszolt neki. – Nem fogsz elszökni. – Végre itthon vagyunk – kiáltotta Gilard. Tekintete Madelyne-re tapadt. A lány arcát nagyrészt eltakarta a köpeny, de amit látott belőle, az nagy nyugalomról tanúskodott. Arra gondolt, hogy Madelyne elaludt, és magában hálát adott érte. Őszintén szólva Gilard nem igazán tudta, hogyan viszonyuljon lady Madelyne-hez. Rendkívül kínos helyzetben volt. Semmibe vette, sőt egyenesen megvetette a lányt. Erre az hogy fizetett vissza? Megmentette az életét. Nem értette, miért sietett a segítségére, és nagyon szerette volna megkérdezni tőle. Végül mégsem tette, mert volt egy olyan érzése, hogy nem örülne a válasznak. Amikor Gilard meglátta maguk előtt a fenyegetően égbe szökő falakat, előrevágtatott, hogy ő érjen elsőként a külső várudvarba. A hagyományos rituálé szerint Duncan maradt utolsónak. Megvárta, amíg emberei biztonságosan beérnek a vastag kőfalak mögé. A harcosok szerették ezt a szokást, mert arra emlékeztette őket, hogy hűbéruruk számára az ő életük még a sajátjánál is fontosabb. Igaz, hogy minden ember hűséget esküdött Wexton bárónak, és mindegyikük önként követte őt a harcba, de azzal is tisztában voltak mind, hogy számíthatnak hűbéruruk védelmére. Megbízható szövetség volt. A büszkeségben gyökerezett. Igen, mindegyikük büszke volt arra, hogy Duncan katonái közé tartozik. Duncan emberei voltak a legjobban képzett katonák Angliában. Duncan olyan megpróbáltatások során nevelte embereit sikerre, amit egy átlagos ember képtelen lett volna teljesíteni. A katonái a kiválasztott kevesek közé számítottak, noha számuk elérte a hatszázat, amikor legutóbb számba vették őket a kötelező negyvennapos szolgálat idején. A nálunk gyengébbek mélyen tisztelték erejüket, és amikor hőstetteik elbeszélésére került sor, nem kellett túlozniuk, az igazság önmagában is elég izgalmas volt.

67 A katonák dicsőségének fénye vezetőjükre is kisugárzott, a földesúrra, aki sokkal nagyobb hozzáértéssel forgatta kardját, mint bármelyik kihívója. Wexton báró olyan ember volt, akitől félni kellett. Ellenségei régen feladták, hogy kiderítsék gyenge pontjait. A harcosnak nem volt sebezhető pontja. Úgy tűnt, nem csábítják a világi javak. Duncan soha nem dőlt be az arany csábításnak, mint oly sokan a vele rangban egyenlők közül. A báró, ha volt is neki, sikeresen elrejtette Akhilleusz-sarkát a világ elől. Vasból volt, legalábbis ezt híresztelték szomorúan azok, akik ártani próbáltak neki. Lelkiismeret nélküli ember, szívnélküli harcos. Madelyne-nek nemigen volt tudomása Duncan hírnevéről. Biztonságban érezte magát a férfi karjai között, és figyelte, ahogy a harcosok hosszú sora elvonul előttük. Kíváncsi lett volna, hogy Duncan miért vár. Tekintetét az előtte magasodó várra fordította. A masszív építmény egy csupasz domb tetején állt. Egyetlen fa vagy bokor sem enyhítette a komor szigort. Szürke kőfal vette körül az erődöt, amely legalább két méter széles volt. Madelyne még csak hasonlót sem látott soha. Óriásinak látszott. A falak elég magasak voltak ahhoz, hogy megérintsék a hold ezüsttányérját, vagy legalábbis Madelyne-nek úgy tűnt. Megpillantott egy égbenyúló kerek tornyot, mely olyan magas volt, hogy a tetejét eltakarták a körülötte elúszó felhők. A felvonóhídhoz vezető út fényes kígyóként kanyargott a sziklás domboldalon. Duncan előreugratta a lovát, amikor az utolsó ember is átvonult a sáncárok felett átívelő deszkákon. A mén türelmetlenül várta, hogy célhoz érjenek végre, és izgatott tánclépésekkel oldalazott, amelytől Madelyne sebe újra sajogni kezdett. Fájdalmában elfintorodott, és öntudatlanul is megszorította a férfi karját. Duncan tudta, hogy a lánynak fájdalmai vannak. Lenézett rá, látta kimerült arckifejezését és összevonta a szemöldökét. – Hamarosan pihenhetsz, Madelyne. Tarts ki még egy kicsit – suttogta, hangja tele volt törődéssel. Madelyne bólintott és lehunyta a szemét. Amikor beértek a várudvarra, Duncan gyorsan leszállt a lóról, és óvatosan a karjába emelte a lányt. Szorosan magához ölelte, majd megfordult és a vár felé indult. A katonák sorfalat álltak. Gilard két emberrel a bejáratnál állt. Madelyne kinyitotta a szemét és Gilardre nézett. A férfi zavartnak látszott, de Madelyne nem tudta kitalálni, mi az oka. Amikor azonban közelebb értek, észrevette, hogy a férfi nem őt nézi, hanem a lábát. Madelyne lepillantott, és látta, hogy köpenye nem rejti többé sérülését. Ruhája cafatokban lógott, és zászlóként kígyózott utána. Sebesült lábát vér borította, vörös patakot húzva végig a lábszárán.

68 Gilard sietett kinyitni a dupla ajtót, melynek méretei mellett valósággal eltörpültek az emberek. Meleg fuvallat üdvözölte Madelyne-t, ahogy keskeny folyosó közepére értek. A terület nyilván a katonák szálláshelyéül szolgált. Keskeny bejárat, faburkolatú padló, és jobbra a szobák. Baloldalt a fal mentén széles lépcső vezetett a lakórészbe. Volt valami zavaró a szerkezetben, de Madelyne nem tudott rájönni, mi nem tetszik neki, amíg Duncan fel nem ért vele a lépcső feléig. – A lépcső rossz oldalon van – szólalt meg hirtelen. – Nem, Madelyne, a lépcső jó oldalon van – mondta Duncan. Madelyne úgy vélte, a férfi szórakozik vele. – Nincs jó oldalon – vitatkozott. – A lépcsősort mindig a fal jobb oldalára építik. Ezt igazán mindenki tudja – tette hozzá szakértő hangon. Valami oknál fogva Madelyne-t roppantul bosszantotta, hogy Duncan nem hajlandó beismerni otthonának ezt a hibáját. – Általában jobb oldalra szokták építeni, hacsak valaki szándékosan meg nem parancsolja, hogy balra építsék – felelte a férfi, gondosan hangsúlyozva minden szót. A fenébe, úgy beszélt vele, mint valami ostoba kölyökkel! Hogy miért találta Madelyne olyan fontosnak ezt a beszélgetést, azt maga sem tudta. De mégis így volt, annyira, hogy elhatározta, mindenképpen övé lesz az utolsó szó. – Akkor ez egy tudatlan szándék – jelentette ki. Madelyne felnézett a férfira, és nagyon sajnálta, hogy az nem néz rá. – Ön nagyon makacs ember. – Te meg nagyon makacs nő vagy – állapította meg Duncan, és elmosolyodott, mert elégedett volt megfigyelése eredményével. Gilard bátyja mögött ballagott és arra gondolt, milyen nevetséges dolgokról beszélnek. De túlságosan aggódott ahhoz, hogy megmosolyogja őket. Tudta, hogy Edmond várni fogja őket. Igen, a középső fivér a nagyteremben lesz. Talán Adela is ott lesz mellette. Gilard rájött, hogy Madelyne miatt aggódik. Nem akarta a lányt kellemetlen jeleneteknek kitenni. Remélte, lesz annyi ideje, hogy elmagyarázza Edmondnak, Madelyne gyengéd és jószívű teremtés. Gilard aggodalmai egy időre halasztást nyertek, amikor Duncan felért az emeletre, és nem a nagyterem felé indult. Helyette a másik irányba fordult, és a felmászott a következő lépcsősoron, majd belépett a torony ajtaján. A fokok itt keskenyebbek volt, és az éles fordulók is lassították a haladást.

69 A toronyszobában dermesztő hideg uralkodott. A falba épített kandalló sötéten ásított, a kandalló melletti hatalmas ablak tárva-nyitva, a spaletta hangos csattanással csapódott a kőfalnak az erős szélben. A belső fal mellett ágy állt. Duncan a legnagyobb óvatossággal tette le a lányt a takarókra. Gilard mögöttük igyekezett, és Duncan azonnal parancsokat kezdett osztogatni öccsének, miközben lehajolt, hogy fahasábokat dobjon a kandallóban. – Küldd fel Gertyt egy tálca étellel Madelyne-nek, és szólj Edmondnak, hogy hozza a gyógyeszközeit. A tűre is szüksége lesz. – Vitatkozni fog – jegyezte meg Gilard. – Akkor is megteszi. – Ki az az Edmond? A halk kérdés Madelyne-től származott. Mind a két férfi felé fordult. A lány elszántan igyekezett felülni, és bosszúsan ráncolta a homlokát, amiért nem sikerült neki. Fogai vacogni kezdtek a hidegtől és az erőfeszítéstől, végül feladta és kimerülten zuhant vissza az ágyra. – Edmond a középső fivérünk – magyarázta Gilard. – Hányan vannak a Wextonok összesen? – Öten. Catherine a legidősebb, aztán Duncan következik, majd Edmond, Adela és végül én – tette hozzá mosolyogva. – Edmond majd ellátja a sebét, Lady Madelyne. Ért a gyógyításhoz, és észre sem veszi, máris újra egészséges lesz, mint a makk. – Miért? Gilard meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Mit miért? – Miért akarja, hogy egészséges legyek, mint a makk? – kérdezte Madelyne szemmel láthatóan zavartan. Gilard nem tudta, mit feleljen. Bátyja felé fordult, remélve, hogy Duncan majd válaszol a lánynak. Duncan időközben begyújtott a kandallóba, és éppen az ablakot csukta be. – Gilard, tedd, amit mondtam – utasította öccsét anélkül, hogy hátrafordult volna. Hangja nem tűrt ellentmondást. Gilard elég bölcs volt ahhoz, hogy azonnal engedelmeskedjen. Az ajtónál érte utol Madelyne hangja. – Ne hozza ide a fivérét, magam is el tudom látni a sebemet. – Indulj, Gilard! Az ajtó becsapódott. Akkor Duncan Madelyne-hez fordult. – Mostantól kezdve, amíg itt vagy nálunk, nem mondasz ellent nekem. Érthető? Lassú, kimért léptekkel közeledett az ágyhoz.

70 – Hogyan is érthetnék bármit is, uram? – suttogta Madelyne. – Csak egy tudatlan sakkbábú vagyok, nem igaz? És még mielőtt Duncan megrémíthette volna, gyorsan lehunyta a szemét. Karjait összefonta a melle előtt, mintegy védekezésül a szobában uralkodó hideg elől. – Hadd haljak meg békében – suttogta drámaian. Teremtőm, mennyire szeretett volna ráüvölteni a férfira, de nem volt bátorsága hozzá. Nyomorultul érezte magát. Ha pedig Duncan fivére kezelése veszi, még több fájdalmat kell elviselnie. – Nem hiszem, hogy lesz erőm elviselni az öccse szolgálatait. – El fogod viselni, Madelyne. A férfi hangja gyengéd volt, de Madelyne túl dühös volt ahhoz, hogy észrevegye. – Miért kell mindig ellentmondania nekem? – morogta a lány. – Ez rettenetes hiba, bizony. Kopogtak. Duncan kikiabált, közben visszasétált a kandallóhoz. Vállával nekidőlt a kandallópárkánynak, szemét le nem vette volna Madelyne-ről. Madelyne kíváncsian kinyitotta a szemét. Az ajtó nyikorogva tárult fel, és egy idősebb nő jelent meg az ajtónyílásban. Egyik kezében tálcát cipelt, a másikban egy kancsót. Hóna alatt két állatbőrt szorongatott. Kövérkés asszony volt, barna szeme aggodalmasan nézett a világba. Gyors oldalpillantást vetett Madelyne-re, majd esetlenül pukedlizett az úr felé. Madelyne úgy vélte, a szolgáló fél Duncantől. Sajnálkozva figyelte szegény nőt, ahogy egyensúlyoz a kezében levő tárgyakkal, miközben térdet hajt. Duncan sem könnyítette meg a nő helyzetét. Kurtán bólintott, majd egy intéssel Madelynehez irányította. Semmi bátorító szó vagy kedves gesztus. A szolgáló gyorsnak bizonyult. Alighogy Duncan intett neki, szinte odarohant az ágyhoz, közben kétszer is megbotlott. A tálcát Madelyne mellé tette, majd odakínálta neki a kancsót. – Mi a neved? – kérdezte Madelyne halk hangon, hogy Duncan ne hallja meg. – Gerty. A nőnek eszébe jutottak a takarók a hóna alatt, ezért gyorsan félretette a tálcát az ágy melletti ládára, és betakargatta Madelyne-t. A lány hálásan rámosolygott, amitől a nő bátorságra kapott, és a bőröket betűrte Madelyne lába alá. – Látom, hogy halálra fagyott – suttogta. Gertynek fogalma sem volt a lány sérüléséről. Amikor a takarót igazgatta, véletlenül hozzáért a sérült lábához. Madelyne szorosan lehunyta a szemét a rátörő elviselhetetlen fájdalom ellen, és nem szólt egy szót sem. Duncan látta, mi történt, rá akart kiáltani a szolgálóra, de a tettet már nem lehetett meg nem történtté tenni. Gerty közben odanyújtotta Madelyne-nek az ételt.

71 – Köszönöm a kedvességed, Gerty. Madelyne hálálkodása meglepte Duncant. Ránézett a lányra, látta nyugodt arcát, és azon kapta magát, hogy a fejét csóválja. Ahelyett, hogy megbüntette volna, Madelyne megdicsérte a szolgálót. Az ajtó hirtelen kicsapódott. Madelyne rémülten fordult arra. Az ajtó kétszer is a falnak ütődött, mielőtt megállt volna. Egy óriás állt az ajtókeretben, kezét a csípőjén nyugtatva, arcán vad kifejezés ült. Madelyne halk sóhajjal nyugtázta, hogy ez valószínűleg Edmond, a középső fivér. Gerty megkerülte a hatalmas embert és kisietett a szobából, ahogy Edmond belépett. Nyomában szolgák sora jött, vizet és tálcákat cipelve, amelyeken különös alakú üvegcsék és szerszámok voltak. A szolgák letették a tálcákat a földre az ágy mellé, aztán megfordultak, fejet hajtottak Duncan előtt és elhagyták a szobát. Mindannyian úgy viselkedtek, mint a riadt nyulacskák. De miért viselkedtek volna másként? – kérdezte Madelyne magától. Végül is, két farkas is tartózkodott a helyiségben rajta kívül. Ez csak elég ok a félelemre, nem igaz? Edmond még mindig nem szólt bátyjához. Duncan nem akart megütközni vele a lány előtt. Tudta, hogy dühös lesz, és az megijesztené Madelyne-t. De meghátrálni sem fog. – Nem is üdvözlöd a fivéredet, Edmond? A trükk bejött. Edmondot meglepte a kérdés. Arca megenyhült kissé. – Miért nem tudtam a tervedről, hogy magaddal hozod Louddon húgát? Éppen most tudtam meg, hogy Gilard kezdettől fogva tisztában volt a szándékoddal. – Feltételezem, hogy büszkélkedett is vele – csóválta a fejét Duncan. – Úgy van. – Gilard túlzott, Edmond. Semmit sem tudott a terveimről. – És az ok, amiért titokban tartottad, Duncan? – Vitatkoztál volna vele – jelentette ki Duncan. Mosolygott a beismerésen, mintha élvezettel fogadott volna egy jó kis csatát. Madelyne igazi ámulattal figyelte a férfi modorában végbemenő változást. A mindenit, fenemód jóképű volt, ha mosolygott. Ó igen, gondolta, valósággal emberinek látszik. Ez pedig olyan dolog, veszekedett magával, amit nem engedhet meg magának. Nem gondolhat a férfi külsejére. – És mióta fordítasz hátat egy vitának? – üvöltötte Edmond a bátyjának olyan erővel, hogy a falak is beleremegtek. Madelyne azon töprengett, hogy vajon Gilardnek és Edmondnak nincse valami problémájuk a hallásukkal.

72 Edmond nem volt olyan magas, mint Duncan, ez azonnal látszott, amikor egymás mellett álltak, viszont inkább hasonlított rá, mint Gilard. Pontosan olyan kegyetlen volt az arca, amikor haragosan nézett. A családi vonások szinte azonosak voltak, egészen a rosszalló tekintetig. Edmond haja azonban nem fekete volt, inkább barna, mint a frissen felszántott föld, de ugyanolyan dús, mint bátyjáé. És amikor felé fordult, hogy ránézzen, Madelyne mintha mosolyt látott volna felvillanni a sötétbarna szemekben, mielőtt pillantása kőkeménnyé vált volna. – Ha arra gondol, Edmond, hogy kiabálni kezdjen velem, meg kell mondanom, hogy oda sem fogok hallgatni – jelentette ki Madelyne. A férfi nem válaszolt. Karjait összefonta a mellkasa előtt, és hosszan, keményen bámult rá, amíg Duncan rá nem szólt, hogy nézze meg a sérülést. Amikor a középső fivér odasétált az ágyhoz, Madelyne újra pánikba esett. – Jobban szeretném, ha békén hagynának – mondta azon igyekezve, hogy hangja ne remegjen. – Nem érdekel, hogy mit szeretne – jegyezte meg a férfi csendesen, hangját a lányéhoz igazítva. Madelyne kénytelen volt beismerni, hogy vesztett, amikor Edmond intett neki, hogy mutassa meg, melyik lába sérült meg. A férfi elég nagy volt ahhoz, hogy akár kényszerítse, és Madelyne-nek tartalékolnia kellett az erejét az előtte álló megpróbáltatásra. Edmondnak arcizma sem rezzent, amikor a lány felemelte a takarót. Madelyne gondosan elrejtette előtte teste többi részét. Végtére is, ő egy szerény és erkölcsös hajadon, és jobb, ha Edmond kezdettől tisztában van ezzel. Duncan az ágy másik oldalára sétált. Összevonta a szemöldökét, amikor Edmond megérintette a sebet, és Madelyne arca fájdalmasan megvonaglott. – Jobb lesz, ha lefogod, Duncan – szólt oda neki Edmond. Hangja most szelíd volt, figyelme nyilvánvalóan csak az előtte álló feladatra koncentrálódott. – Nem! Duncan? Madelyne nem tudta elrejteni szeme dühös villanását. – Nincs rá szükség – nyugtatta meg öccsét Duncan. Madelyne-re nézett és hozzátette. – Majd lefogom, ha szükség lesz rá. A lány megnyugodva rogyott vissza az ágyra. Bólintott, és arcára lassan nyugodt kifejezés költözött. Duncan biztosra vette, hogy le kell fognia a lányt, különben Edmond nem tudja majd kitisztítani és összevarrni a sebet. Ez a művelet igencsak fájdalmas, noha szükségszerű, és egyáltalán nem szégyellnivaló egy nőnek, ha kiabál a procedúra során.

73 Edmond kirakta az eszközeit, és végre felkészült, hogy elkezdje. Bátyjára nézett, aki jóváhagyóan bólintott, erre visszafordult a lányhoz. Amit látott, attól egy pillanatra megkövült. Madelyne gyönyörű szeméből végtelen bizalom sugárzott felé, és félelemnek nyomát sem látta. Meglehetősen csinos lány, ismerte el magában, ahogy Gilard mondta is. – Elkezdheti, Edmond – szakította félbe suttogásával Edmond gondolait Madelyne. Edmond csak nézte, ahogy a lány fejedelmi mozdulattal int jelezve, hogy rá vár. Majdnem elmosolyodott a felsőbbrendű viselkedés láttán. A lány rekedtes hangja is meglepte. – Nem lenne egyszerűbb, ha forró késsel kiégetné a sebet? Mielőtt Edmond válaszolhatott volna, gyorsan folytatta. – Nem akarok beleszólni, hogyan csinálja. Kérem, ne vegye sértésnek, de olyan barbár dolognak látszik, hogy tűvel akarja összevarrni. – Barbár? Úgy látszott, mintha Edmondnak gondot jelentene követni a beszélgetés menetét. Madelyne felsóhajtott. Túl kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy megértesse a férfival, mit is akar. – Elkezdheti, Edmond – ismételte meg. – Készen állok. – Kezdhetem? – kérdezett vissza a férfi, és felnézett, mit szól mindehhez bátyja. Duncan annyira aggódott, hogy nem volt kedve mosolyogni Madelyne viselkedésén. Komolyan figyelte őket. – Micsoda kardos menyecske vagy – mondta feddőn Edmond, de mosollyal enyhítette a dorgálást. – Kezdd már el – morogta Duncan. – A várakozás sokkal rosszabb, mint maga a procedúra. Edmond bólintott. Elméjét bezárta a külvilág elől, csak a feladatra koncentrált. Megerősítette magát a sikolyokkal szemben, melyekről tudta, hogy azonnal felhangzanak, mihelyt hozzáér a lányhoz, és hozzákezdett a seb tisztogatásához. A lány meg sem nyikkant. Duncan leült az ágy szélére, Madelyne pedig azonnal felé fordította az arcát. Úgy viselkedett, mintha be akarná préselni magát a férfi alá. Ujjai Duncan combjába vájtak, bár a férfi kétellette, hogy Madelyne tudatában van annak, mit csinál. Madelyne biztosra vette, hogy nem bír több fájdalmat elviselni. Hálásan vette tudomásul, hogy Duncan ott van mellette, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért érez így. Igazából, képtelen volt értelmesen gondolkodni, csak elfogadta, hogy Duncan lett a kötél, amelybe kapaszkodhat, az életét mentvén. Nélküle összeomlott volna. Abban a pillanatban, amikor azt hitte, hogy nem bírja tovább, és sikítani kezd, megérezte, hogy tű szúrja át a bőrét. Édes öntudatlanságba süllyedt, a világ megszűnt létezni számára.

74 Duncan azonnal tudta, hogy Madelyne elájult. Óvatosan lefejtette a lány kezét a combjáról, gyengéden oldalra fordította a fejét, hogy az egész arcát lássa. Orcáját könnyek áztatták, és a férfi lassú mozdulattal letörölte őket. – Azt hiszem, jobban örültem volna, ha sikítozik – motyogta Edmond, miközben szorgosan összeöltötte a sebszéleket. – Akkor sem lett volna könnyebb – mondta Duncan. Felállt, amikor Edmond befejezte a munkát, és némán figyelte, ahogy öccse fehér vászoncsíkokat teker a lány combjára. – A pokolba, Duncan, valószínűleg belázasodik, és így is, úgy is meghal – jósolta Edmond komoran. Kijelentése feldühítette fivérét. – Nem! Azt nem engedem. Edmond megdöbben bátyja heves kifakadására. – Ezek szerint, érdekel a sorsa? – Igen, érdekel – ismerte be Duncan. Edmondnak fogalma sem volt, mit mondjon. Tátott szájjal állt, és nézte, ahogy bátyja kisétál a szobából. Aztán nagyot sóhajtott, és követte fivérét. Duncan elhagyta a kastélyt, és a mészáros kunyhója mögötti tóhoz igyekezett. Szívesen fogadta a zord időjárást, legalább volt valami, ami elterelte figyelmét az elméjét foglalkoztató kérdésekről. A szertartásszámba menő éjszakai úszás olyan szokás volt, amely kihívást jelentett elméjének és testének egyaránt. Kihívás, amely megerősítette a kényelmetlenségekkel szemben. Nem vágyakozott az éjszakai úszásra, de nem is tért ki előle. És soha el nem hagyta volna, legyen tél vagy nyár. Duncan levette ruháit és fejest ugrott a tóba. Remélte, hogy a jéghideg víz elvonja figyelmét Madelyne-ről legalább néhány percre. Nem sokkal később Duncan elköltötte vacsoráját. Ezúttal Edmond és Gilard társaságában, ami kivételes esetnek számított, mert Duncan mindig egyedül étkezett. A két fiatalabb fivér mindenféléről beszélt, de egyikük sem merte Duncant Lady Madelyne-ről kérdezni. Fivérük hallgatása és komor homlokráncolása az étkezés során nem adott lehetőséget arra, hogy bármit is megtárgyaljanak. Duncan nem emlékezett rá, mit evett. Elhatározta, hogy pihen egy keveset, de mikor végre ágyba került, Madelyne képe nem hagyta nyugodni. Azt mondogatta magának, hogy hozzászokott már ahhoz, hogy a lány ott van mellette, és csakis ez lehet az oka, hogy nem tud elaludni. Eltelt egy óra, aztán még egy, de Duncan csak ide-oda forgolódott az ágyban.

75 Éjféltájt feladta a küzdelmet, és elindult a toronyszobába. Egész úton átkozta magát, győzködve magát, csak azért megy fel, hogy vessen egy pillantást a lányra, hogy megbizonyosodjon, Madelyne nem halt pusztán azért, hogy vele dacoljon. Sokáig állt az ajtóban, míg meg nem hallotta, hogy a lány felsír álmában. A hang bevonzotta a szobába. Becsukta maga mögött az ajtót, tett még fát a tűzre, majd odament Madelyne-hez. A lány a jobb oldalán aludt, ruhája összegyűrődve tekeredett köré. Duncan megpróbálta eligazgatni, de sikertelenül. Végső elkeseredésében elővette tőrét, és egyszerűen levágta a róla a ruhát. Így a lánynak is kényelmesebb, bizonygatta magában. Csak az ing maradt rajta. A vékony anyagon keresztül kirajzolódott mellének vonala. Az ing nyakát finom öltésekkel kivarrt széles szegély díszítette; a vörös, sárga és zöld fonalvirágok a tavaszi mező képét idézték. A tipikusan nőies minta elnyerte Duncan tetszését, különösen, mert tudta, hogy a lány hosszú órákat dolgozott rajta. Madelyne is finom és nőies volt, mint a virágok az ingén. Micsoda gyengéd teremtés! Makulátlan bőrére aranyfoltokat vetett a kandallóban égő tűz fénye. Istenem, de gyönyörű! – A pokolba! – morogta Duncan maga elé. Madelyne több mint szép és kívánatos volt így, hogy a ruha nem takarta el előle. Amikor a lány reszketni kezdett, Duncan mellé feküdt. A feszültség lassan enyhült a vállában. Igen, hozzászokott, hogy a lány mellette legyen, és ezért érez most ekkora kielégültséget. Magukra húzta a takarót. Át akarta karolni Madelyne-t, de a lány megelőzte. Addig fészkelődött, míg háta szorosan hozzásimult a férfihoz és feneke intim közelségbe került a férfi ágyékával. Duncan elmosolyodott. Lady Madelyne is szemmel láthatóan hozzászokott, hogy közelében tudja őt, és öntelt vigyora annak szólt, hogy tudta, a lány nincs is tudatában… még.

HETEDIK

FEJEZET „Az engedelmes felelet elfordítja a harag felgerjedését.” ÓSZÖVETSÉG, PÉL. 15:1





Madelyne majdnem huszonnégy órát aludt. Amikor végre kinyitotta a szemét, a szobára félhomály borult, csupán a spaletta résein beszűrődő délutáni nap fénysugarai törték meg a homályt. A tárgyak körvonalai elmosódtak, és Madelyne-nek fogalma sem volt róla, hol van.

76 Megpróbált felülni az ágyban, de az éles fájdalom hasított lábába, amitől egyből eszébe jutott minden. Teremtőm, de szörnyen érezte magát. Minden porcikája sajgott. Madelyne arra gondolt, hogy valaki alaposan elfenekelte, vagy forró vasrudat ragasztott a bal lábához. Korgott a gyomra, de nem kívánt enni. Nem, csak szörnyen szomjas volt, és pokolban érezte magát, olyan melege volt. Nem vágyott másra, csak letépni a ruháit és a nyitott ablak elé állni. Az ötlet csodálatosnak látszott. Megpróbált felkelni, hogy kinyissa az ablakot, de ahhoz is gyenge volt, hogy lerúgja magáról a takarót. Addig próbálkozott, amíg észre nem vette, hogy nem a saját ruhái vannak rajta. Valaki levetkőztette, és noha maga tény is zavarta a szemérmét, még jobban megrémítette a felismerés, hogy egyáltalán nem is emlékezett a dologra. Madelyne mos valamiféle fehér pamutinget viselt, meglehetősen illetlent, hiszen alig takarta el a térdét. De az ujja túl hosszú volt. Amikor megpróbálta felhajtani az anyagot a csuklója fölé, eszébe jutott, hol látott előtte ilyen holmit. Hiszen ez egy férfiing, és a hatalmas vállrészből azt is sejtette, hogy Duncané. Igen, ez ugyanaz. Duncan viselt hasonló inget, amikor együtt aludtak a sátorban előtte való éjjel… vagy az két éjjellel azelőtt volt? Madelyne túl álmos volt, hogy tisztán emlékezzen. Végül úgy döntött, hogy lehunyja egy percre a szemét, és végiggondolja a dolgot. Kellemeset álmodott. Tizenegy éves volt újra, és a drága Berton atyánál lakott. Robert atya és Samuel atya jöttek látogatóba nagybátyjához, és hogy tiszteletüket tegyék Grinsteade idős uránál, Morton bárónál. A báró földjein dolgozó parasztokat leszámítva Madelyne volt az egyetlen fiatal teremtés a birtokon. Csupa kedves és gyengéd férfi vette körül, és mindegyikük elég idős volt ahhoz, hogy akár a nagyapja lehessen. Robert atya és Samuel atya a zsúfolt Claremont kolostorból érkeztek. Lord Morton felajánlotta nekik, hogy lakjanak nála. A két idős pap elnyerte a báró tetszését. Mindketten kitűnően sakkoztak, és szívesen hallgatták Lord Morton történeteit. Madelyne-t ezek a kedves öregurak nevelték, akik elárasztották szeretetükkel, és nem győzték hangsúlyozni sokoldalú tehetségét. Egymást váltották, amikor az oktatásra került a sor, és megtanították írni, olvasni. Madelyne álmában egy különösen csendes, békés estéjük idéződött fel. Az asztalánál ült, és a korábban másolt szöveget olvasta fel bácsikáinak. A kandallóban lobogott a tűz, és a szobában barátságos, nyugodt légkör uralkodott. Madelyne szokatlan történetet mesélt, kedvenc hősének, Odüsszeusznak a kalandjait. A bátor harcos vele volt az álmában, ott áll felette és mosolyogva nézett le rá, miközben ő felidézte hosszú utazásának izgalmas kalandjait.

77 Amikor legközelebb felébredt – és ez legfeljebb néhány perc múlva történt, hiszen elhatározta, hogy csak egy kicsit pihen – döbbenten fedezte fel, hogy valaki leragasztotta a szemhéját. – Hogyan mernek velem így bánni? – morogta dühösen csak úgy a vakvilágba. A kötés nedves is volt. Olyan káromkodással tépte le magáról a köteléket, ami egy kocsinak is becsületére vált volna. Különös, de mintha nevetést hallott volna. Megpróbált a hangra koncentrálni, de akkor hirtelen összezavarodott. Átkozott legyen, ha nem újabb kötést raktak a homlokára. Ennek semmi értelme, hiszen most tépte le, nem? Értetlenül csóválta meg a fejét. Valaki szólt hozzá, de nem értette, mit mond. Ha nem suttogna, és nem harapná el a szavak végét, akkor sokkal könnyebb dolga lenne. Arra gondolt, bárki is beszél hozzá, nagyon durva ember, és ezt üvöltve a tudtára is adta. Madelyne-nek hirtelen eszébe jutott, hogy milyen melege van, de ekkor másik takaró borult a vállára. Tudta, hogy fel kell kelnie, és oda kell jutnia az ablakhoz, hogy belélegezhesse a hűvös, friss levegőt. Csak ez mentheti meg a pokoli forróságtól. Ha nem tudná, hogy lehetetlen, azt hinné, a purgatóriumban van. De ő jó kislány volt, tehát nem is kerülhetett oda. Nem, ő a mennybe jut, átkozott legyen, ha nem. Miért nem tudja kinyitni a szemét? Érezte, hogy valaki erősen megrántja a vállát, majd hideg víz nedvesítette meg kiszáradt ajkát. Madelyne nagyot akart kortyolni, de a víz hirtelen eltűnt, éppen csak egy kis kortyot tudott lenyelni. Valaki durva tréfát űz vele, döntötte el, és igyekezett olyan haragosan ráncolni a homlokát, ahogy csak tudta. Hirtelen minden világossá vált előtte. Az alvilágban van, nem a purgatóriumban, és ki van szolgáltatva azoknak a szörnyeknek és démonoknak, akik megpróbálták átejteni Odüsszeuszt. Most őt vették célba. De vele nem bánnak el. Madelyne-t egyáltalán nem izgatta fel a démonok jelenléte. Éppen ellenkezőleg. Iszonyúan dühös lett. Bácsikái hazudtak neki. Odüsszeusz kalandjai nem volt hazugság, vagy legenda, amely nemzedékről nemzedékre szállt. A szörnyetegek igenis léteznek. Érezte, ahogy körülfogják, csak arra várva, hogy kinyissa a szemét. De hol van Odüsszeusz? – akarta tudni. Hogy merészeli egyedül hagyni, hogy harcoljon a démonokkal? Hiszen azok a férfi démonjai? Hát nem tudja, mit kell tennie? Senki nem mesélt neki a saját hőstetteiről? Valaki megérintette a combját, félbeszakítva zsémbes gondolatait. Letépte az új kötést, amely akadályozta a látásban, és éppen időben fordította oldalra a fejét, hogy lássa, ki térdel az ágya mellett. Amikor meglátta, hogy az egyszemű, torz arcú óriás milyen önelégült vigyorral bámul rá, önkéntelenül felsikoltott, majd emlékeztette magát, hogy ő tulajdonképpen dühös,

78 és nem fél. Kétség sem fér hozzá, az egyik küklopsz van itt, talán maga a vezető, Polüphémosz, a legaljasabb mind közül, és azért jött, hogy elkapja őt, ha hagyja magát. Madelyne ökölbe szorította a kezét, és teljes erejéből odavágott. Az óriás orrára célzott. Elvétette ugyan pár centivel, de így is elégedett volt. Az ütés kifárasztotta, és visszazuhant az ágyra. Olyan gyengének érezte magát, mint egy kiscica. Mégis öntelt mosoly játszadozott az ajkán, mert hallotta, hogy Polüphémosz elkeseredetten felkiált. Madelyne elfordította a fejét a küklopsztól, és eltökélte, tudomást sem vesz róla, hogy az óriás a combját böködi. A kandalló felé nézett. És akkor meglátta őt. Ott állt a tűz előtt, a lángok fénye megvilágította fantasztikus testét. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek képzelte, és sokkal vonzóbb is. Viszont nem halandó, emlékeztette magát. Ezt hatalmas méreteiből és az őt körbevevő misztikus fényből találta ki. – Mégis hol voltál eddig? – kiáltott oda neki, hogy magára vonja a figyelmét. Madelyne nem tudta biztosan, hogy a mitológiai harcosok képesek-e beszédbe elegyedni egyszerű halandókkal, de gyorsan megállapította, hogy ez nem, mert továbbra is csak a tűz előtt állt, és őt nézte, de egyetlen szóval sem válaszolt a kérdésére. Arra gondolt, hogy újra próbálkozik, bár meglehetősen kimerítőnek találta a feladatot. Az isten szerelmére, végtére is egy küklopsz van közvetlenül mellette. Még ha nem is tud beszélni a harcos, akkor is láthatná, hogy dolog van. – Intézd el, Odüsszeusz! – követelte Madelyne, ujjával a mellette térdelő szörnyetegre mutatva. A fenébe, a harcos csak áll, és zavartan bámul. Tekintetbe véve a termetét és az erejét, nem valami értelmes fickó. – Egyedül kell megvívnom minden csatát? – üvöltötte olyan erővel, hogy a nyakán fájdalmasan kidagadtak az izmok. Az elkeseredés könnyei elhomályosították a szemét, de nem tudott ellene tenni semmit. Odüsszeusz megpróbált eltűnni a fényben. Milyen kegyetlenség tőle, gondolta Madelyne. Nem engedhette meg, hogy eltűnjön. Ostoba vagy sem, neki már csak ő maradt. Madelyne elhatározta, hogy kibékíti. – Megígérem, hogy megbocsátok neked minden alkalmat, amikor hagytad, hogy Louddon bántson, de soha nem fogom megbocsátani, ha most itt hagysz egyedül. Úgy tűnt, Odüsszeuszt nem nagyon érdekli, hogy elnyerje a bocsánatát. Alig látta már, és tudta, hamarosan elmegy. Rájött, hogy fenyegetőbben kell fellépnie, ha segítséget akar kicsikarni belőle. – Ha itt mersz hagyni, Odüsszeusz, küldök utánad valakit, hogy megtanítson a jó modorra. Bizony – melegedett bele a fenyegetőzésbe. – A legfélelmetesebb harcost küldöm utánad.

79 Menj csak, és meglátod, mi fog történni! Ha nem szabadítasz meg tőle – mutatott drámai mozdulattal küklopszra –, utánad küldöm Duncant. Madelyne elégedett sóhajjal hunyta le a szemét. Sikerült a frászt hoznia a legpompásabb harcosra, a hatalmas Odüsszeuszra azzal, hogy megfenyegette Duncannel. Még horkantott is, annyira tetszet neki saját okossága. Szeme sarkából gyors pillantást vetett a harcosra, hogy lássa, milyen hatást ért el a fenyegetésével, majd győzedelmesen elmosolyodott. Odüsszeusz aggódni látszott. De ez még nem elég, döntötte el Madelyne. Ha meg akar vívni a küklopsszal, akkor nagyon jónak kell lennie, és dühösnek. – Jó, ha tudod, hogy Duncan valójában farkas, és szét fog tépni apró darabokra, ha megkérem rá – kérkedett. – Bármit megtesz, ha én kérem meg rá – tette hozzá. – Csak így – próbált meg csettinteni Madelyne, de a próbálkozás meghaladta az erejét. Azzal az érzéssel hunyta le újra a szemét, hogy éppen most sikerül megnyernie egy nagyon fontos csatát. És pusztán gyengéd szavakkal, emlékeztette magát. Nem kellett erőszakhoz folyamodnia. – Én egy gyengéd hajadon vagyok – üvöltötte. – Átkozott legyek, ha nem így van. ***** Három hosszú nappalon és éjszakán át harcolt Madelyne a mitológiai szörnyekkel, akik el akarták ragadni őt magukkal az alvilágba. Odüsszeusz végig ott volt mellette, segített kivédeni a támadásukat, ha megkérte rá. Volt olyan is, hogy a makacs óriás hajlandó volt beszélgetni vele. Szerette kikérdezni a múltjáról, és amikor megértette, hogy mit kérdez tőle, azonnal válaszolt is. Úgy tűnt, Odüsszeuszt leginkább a gyerekkorának egy bizonyos időszaka érdekli. Azokról az időkről akarta hallani, amikor meghalt az édesanyja és Louddon vette át a gyámságot felette. Gyűlölte ezeket a kérdéseket. Csak arról az időről akart mesélni, amikor Berton atyával élt. De azt sem akarta, hogy Odüsszeusz megharagudjon rá, és ott hagyja. Ezért aztán türelmesen viselte a gyengéd faggatózást. – Nem akarok róla beszélni! Duncan felriadt Madelyne heves kitörésére. Nem tudta, miről beszél, de gyorsan odament az ágyhoz. Leült a lány mellé, és megfogta a kezét. – Csitt, kedves – suttogta. – Aludj, Madelyne!

80 – Amikor arra kényszerített, hogy visszamenjek Berton atyától. Egyszerűen szörnyű volt. Minden éjjel besurrant a szobámba. Csak állt az ágy lábánál, és engem figyelt. Éreztem, ahogy bámul. Arra gondoltam, ha kinyitnám a szemem… Annyira féltem. – Ne gondolj most Louddonra – utasította gyengéden Duncan. Amikor azonban a lány sírni kezdett, Duncan elnyúlt mellette az ágyon és magához ölelte. Noha gondosan elrejtette az érzelmeit, belül fortyogott a dühtől. Tudta, Madelyne nem is érti, amit neki elmondott, de ő nagyon is jól értette. A férfi érintésétől megnyugodva Madelyne újra elaludt. De nem sokáig pihent, amikor azonban felébredt, Odüsszeusz ott virrasztott mellette. Ha a férfi mellette volt, sohasem félt. Odüsszeusz volt a legnagyszerűbb harcos. Erős, arrogáns, ezt azonban nem rótta fel neki hibaként, és nemes szív dobogott keblében. Ugyanakkor mindig csínytevésen törte a fejét. Kedvenc játéka az volt, hogy megváltoztatta a külsejét. Mindig olyan gyorsan történt a dolog, hogy Madelyne-nek levegőt venni sem maradt ideje meglepetésében. Az egyik pillanatban Duncanként jelent meg előtte, a következőben újra Odüsszeusz volt. És egyszer, egy sötét éji órán, amikor Madelyne leginkább hatalmába kerítette a rettegés, a férfi Akhilleusz alakját vette fel, csak hogy szórakoztassa őt. Ott ült az egyenes hátú széken, mely eltűnt hatalmas termete alatt, és furcsán nézett rá. Nem volt rajta a csizmája. Ez aggodalommal töltötte el a lányt, és rögtön figyelmeztette a hőst, hogy védje a sarkát a sérülésektől. Akhilleusz zavartnak látszott, mire Madelyne-nek kellett emlékeztetnie, hogy a mamája a sarkánál fogva, hogy a kavargó víz el ne ragadja, a Styx folyóba lógatta, hogy sebezhetetlenné tegye a testét. – A víz nem érintette a sarkadat, ezért az egyetlen pont, ahol sebezhető vagy – magyarázta. – Érted, mit akarok mondani? Madelyne úgy vélte, a férfi egyáltalán nem érti. Elárulta a zavart tekintete. Talán a mamájának nem volt már ideje, hogy elmondja neki a történetet. Madelyne nagyot sóhajtott, és hosszú, szánakozó pillantást vetett rá. Ő tudta, mi lesz Akhilleusz sorsa, mégsem volt szíve figyelmeztetni, hogy óvakodjon az eltévedt nyílvesszőktől. Elég hamar rájön majd magától is. Madelyne sírva fakadt Akhilleusz szomorú jövőjére gondolva, mire a hős felállt és odasétált hozzá. De már nem is Akhilleusz volt. Nem, Duncan volt az, aki a karjába szorította, hogy megnyugtassa. Különös, de olyan volt az érintése, mint Odüsszeuszé. Madelyne berángatta Duncant az ágyba maga mellé, majd rögtön rá is feküdt. Fejét megtámasztotta a férfi mellkasán, hogy a szemébe nézhessen. – A hajam olyan, mint a függöny – mondta neki. – Eltakar mindenki elől, csak én láthatlak. Mit gondolsz erről, Duncan?

81 – Ezek szerint újra Duncan lettem? – kérdezett vissza a férfi. – Nem tudod, mit beszélsz, Madelyne. Az egész tested lázban ég. Ezt gondolom. – Most papot fogsz hívni? – kérdezte Madelyne, de a kérdés annyira felizgatta, hogy szeme megtelt könnyel. – Szeretnéd? – Nem – kiáltotta a lány egyenesen az arcába. – Ha papot hívnak, az azt jelenti, hogy meg fogok halni. De még nem vagyok kész a halálra, Duncan. Még annyi tennivalóm van. – Milyen tennivalóid vannak, Madelyne? – mosolygott Duncan a lány dühös arckifejezésén. Madelyne hirtelen lehajtotta a fejét, és orrát a férfi állához dörzsölte. – Azt hiszem, szeretnélek megcsókolni, Duncan. Ez feldühít? – Madelyne, pihenned kell. – Duncan megpróbálta az oldalára fordítani, de a lány rácsimpaszkodott, mint a szőlőinda. Duncan nem erőszakoskodott, mert félt, hogy akaratlanul is fájdalmat okoz neki. Őszintén szólva, nagyon is tetszett neki, hogy Madelyne rajta fekszik. – Ha megcsókolsz legalább egyszer, akkor pihenek – ígérte a lány. Időt sem adott a válaszra, arcát két kezébe fogta, és arcát hozzászorította a férfiéhoz. Édes jó istenem, és akkor megcsókolta! Szája forró volt, nyitott és felkavaró. Olyan vággyal és szenvedéllyel teli volt a csókja, hogy Duncan nem tehetett mást, mint viszonozza. Keze a lány csípőjére csúszott. Amikor megérezte bőrének melegségét, felfedezte, hogy az ing teljesen felcsúszott. Gyengéden cirógatni kezdte a fenekét, és hamarosan ő is lázban égett. Madelyne vadul, zabolátlanul csókolta. Szája a férfi szájára tapadt, nyelve ostromolt és cirógatott, és abba sem hagyta, amíg ki nem fogyott a lélegzetből. – Amikor csókollak, abba sem akarom hagyni. Ez bűnös dolog, nem? – kérdezte Duncant. Nem látszott különösebben bűntudatosnak, amikor ezt a kijelentést tette. A férfi gyanította, hogy a láz elmosta a gátlásokat. – A hátadon fekszel, Duncan. Ha akarnám, most visszaélhetnék a helyzettel. Duncan elkeseredetten felsóhajtott. Sóhaja azonban nyögésbe fulladt, amikor Madelyne megfogta a kezét és egyenesen a mellére tette. – Nem, Madelyne – morogta Duncan, de a kezét nem vette el. Teremtőm, milyen forró. Mellbimbója megkeményedett, ahogy szinte öntudatlanul simogatni kezdte. Újra felnyögött. – Ez most nem a szerelmeskedés ideje. Fogalmad sincs, hogy mit teszel velem, igaz? – kérdezte aztán. Istenem, hangja úgy vágott, mint a süvítő szél odakint. Madelyne azonnal sírni kezdett. – Duncan, mondd, hogy fontos vagyok neked! Még ha csak hazugság is, kérlek, mondd!

82 – Igen, Madelyne, nagyon is fontos vagy nekem – karolta át a lány derekát, és magához húzta. – És ez az igazság. Duncan tudta, hogy távolságot kell tartania, különben elveszti ezt a csatát. Mégsem tudta megállni, hogy meg nem csókolja újra. Úgy tűnt, a csók megbékíti a lányt. Mielőtt Duncan egyet sóhajthatott volna, Madelyne már el is aludt. A láz uralta Madelyne elméjét és Duncan életét. Nem merte egyedül hagyni a lányt Gilarddel vagy Edmonddal. Nem akarta, hogy fivérei kapják a csókokat, amikor a lányon erőt vett a szenvedély. Csak ő hozhat nyugalmat számára azokban az öntudatlan, gátlásoktól mentes pillanatokban. A démonok a harmadik éjjelen végre elhagyták Madelyne-t. A negyedik nap reggelén felébredve a lány olyan kifacsartnak érezte magát, mintha a földön heverő rongyok egyike lenne. Duncan a kandalló mellett ült egy székben. Kimerültnek látszott. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi talán megbetegedett. Éppen meg akarta kérdezni tőle, amikor Duncan észrevette, hogy őt nézi. Villámgyorsan állt talpra, és az ágyhoz sietett. Különös, de mintha megkönnyebbült volna. – Lázad volt – jelentette ki mogorván. – Akkor azért fáj a torkom – mondta Madelyne. Uramisten, alig ismert a saját hangjára. Úgy hangzott, mintha repedt fazékból szólna, és úgy érezte, mintha késsel vagdalnák a torkát. Madelyne körülnézett a szobában, nagy szemeket meresztett a hatalmas felfordulásra. Zavartan csóválta a fejét. Talán valami csata volt itt, miközben ő aludt? Duncanhez fordult, hogy a rendetlenségről kérdezze, de észrevette a férfi arcán, hogy remekül szórakozik valamin. – A torkod fájdalmat okoz neked? – Szórakoztatónak találja, hogy fáj a torkom? – nézett rá megrovóan. Duncan a fejét rázta a vádra, de nem győzte meg a lányt, mivel még mindig vigyorgott. Az egekre, de jól néz ki! Duncan feketébe öltözött aznap, nagyon is rideg színbe, de amikor mosolygott, szürke szeme egyáltalán nem látszott hidegnek vagy félelmet keltőnek. Valakire emlékeztette a lányt, de nem tudott rájönni, hogy kire. Madelyne biztosra vette, hogy soha nem felejtené el, ha Wexton báróhoz hasonló férfival találkozna. Mégis, agyának eldugott zugában élt egy emlékkép valakiről… Töprengését Duncan szakította félbe. – Most, hogy felébredtél, küldöm a szolgálókat, hogy gondoskodjanak rólad. Nem hagyhatod el a szobát, amíg teljesen meg nem gyógyultál. – Nagyon beteg voltam?

83 – Igen, nagyon beteg voltál – ismerte el Duncan. Megfordult és az ajtóhoz sétált. Madelyne arra gondolt, hogy ugyancsak siet, hogy megszabaduljon tőle. Kisöpört arcából egy kósza tincset, és a férfi hátát bámulta. – Édes istenem, biztosan úgy nézek ki, mint egy tollseprű – morogta magának. – Úgy bizony – hagyta helyben Duncan. Hallotta a hangján, hogy mosolyog. Bosszúsan összevonta a szemöldökét a férfi durva megnyilvánulása miatt, majd utána szólt. – Mennyi ideig voltam lázas? – Három napig – fordult meg, hogy lássa a lány reakcióját. Madelyne szemmel láthatóan meglepődött. – Nem emlékszel semmire, ugye? – kérdezte tőle. Madelyne a fejét rázta. Zavartan látta, hogy a férfi megint mosolyog. Milyen furcsa ember, a legkülönösebb dolgokat találja humorosnak. – Uram? – Igen? Érezte a hangján a kelletlenséget, és ez feldühítette. – Itt volt végig velem? Itt, ebben a szobában? A férfi lassan behúzta maga mögött az ajtót. Madelyne biztosra vette, hogy nem is fog válaszolni, de akkor meghallotta az ajtó túloldaláról a határozott hangot. – Nem. Madelyne úgy vélte, nem mond igazat. Nem emlékezett ugyan rá, hogy mi történt abban a három napban, de ösztönösen érezte, hogy Duncan egy pillanatra sem hagyta el őt. De akkor miért tagadta el? – Milyen makacs ember vagy! – suttogta maga elé. De ajkán mosoly ült.

NYOLCADIK

FEJEZET Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok! ÚJSZÖVETSÉG, 1 THESS. 5:21





Madelyne az ágy szélén ülve várta, hogy lábába visszatérjen az erő. Félénk kopogás hallatszott alig pár perccel aztán, hogy Duncan elment. Madelyne igent kiáltott, és egy

84 szolgáló lépett be a szobába. A nő sovány volt és beesett arcú, válla meggörnyedt, homlokára ezernyi ráncot rajzolt az aggodalom. Fáradt léptekkel közeledett az ágyhoz. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban kész menekülőre fogni a dolgot, és Madelyneben felötlött, hogy az asszony talán fél, mivel aggódva pislogott az ajtó felé. Madelyne rámosolygott, hogy enyhítse a nő riadalmát, bár maga is zavarban volt a félénk viselkedés láttán. Az asszony rejtegetett valamit a háta mögött. Lassan húzta elő a lány zsákját. – Felhoztam a csomagját, milady – bökte ki. – Ez nagyon kedves volt tőled – hálálkodott Madelyne. A nő szemmel láthatóan örült a köszönő szavaknak. Már nem félt annyira, csak egy kicsit zavartnak látszott. – Nem tudom, miért félsz annyira tőlem – mondta neki Madelyne, aki elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba. – Nem foglak bántani, ezt megígérem. Mit mondtak neked a Wexton fivérek rólam, hogy ennyire meg vagy rémülve? Madelyne nyíltsága enyhítette a nő feszültségét. – Semmit sem mondtak, milady, de nem vagyok süket. Az egész ház zengett az üvöltözéstől, még odalent a kamrában is lehetett hallani, és főleg a maga hangját. – Még hogy én üvöltöztem? – szörnyedt el Madelyne még a gondolattól is. Ez a nő biztosan téved. – Bizony – bólogatott az asszony hevesen. – Tudom, hogy láza volt, és nem tudta, mit csinál. Gerty mindjárt hoz enni magának. Én azért vagyok itt, hogy segítsek átöltözni, ha akarja. – Éhes vagyok – ismerte be Madelyne. Megfeszítette a lábát mintegy az erejét próbálgatva. – És gyenge is, mint egy csecsemő. Hogyan szólíthatlak? – Maude-nak hívnak a királynő után. Természetes a halott királynőről van szó, mert Vilmos király még nem vett maga mellé asszonyt. Madelyne rámosolygott. – Maude, mit gondolsz, megfürödhetnék? Úgy érzem, ragadok a kosztól. – Fürödni? – szörnyedt el Maude az ötlet hallatán. – Tél közepén? – Hozzászoktam, hogy naponta fürdök, Maude, és egy örökkévalóságnak tűnik, mióta… – Naponta fürdik? Ugyan miért? – Egyszerűen szeretek tiszta lenni – vont vállat Madelyne. Jól megnézte magának az asszonyt, és arra gondolt, hogy neki sem ártana egy alapos fürdő. De nem szólt semmit, mert nem akarta megbántani. – Gondolod, hogy az urad megengedi nekem ezt a fényűzést?

85 Maude megrántotta a vállát. – Azt tesz, amit csak akar, amíg nem hagyja el a szobát. A báró nem akarja, hogy megerőltesse magát, és újra beteg legyen. Azt hiszem, találok egy dézsát valahol, és az emberem majd felhozza ide. – Van családod, Maude? – Igen, van férjem és egy ötéves fiam. Meglehetősen élénk gyermek. Maude segített felállni Madelyne-nek és odavezette a tűznél álló székhez. – Vilmosnak hívják – folytatta. – A halott király után kapta a nevét, nem az után, aki most uralkodik. Kinyílt az ajtó, és egy másik szolgáló lépett be, tálcával a kezében. Maude odaszólt neki. – Gerty, nincs okunk a félelemre. Nem bolond, ahogy hittük. Gerty mosolygott. Nagydarab, kövér nő volt. – Én vagyok a szakácsnő – tájékoztatta Madelyne-t. – Hallottam, hogy nagyon szép. De sovány, nagyon sovány. Jobb lesz, ha mindent megeszik, különben elfújja az első erősebb széllökés. – Fürödni akar, Gerty – mondta neki Maude. Gerty felhúzta a szemöldökét. – Gondolom, akkor fürödhet. Minket igazán nem hibáztathatnak, ha megfázik. A két nő tovább trécselt, miközben kitakarították a szobát. Szemmel láthatóan barátnők voltak, és Madelyne élvezettel hallgatta pletykáikat. A fürdésnél is segítettek. Mire elvitték a dézsát, Madelyne teljesen kimerült. Megmosta a haját, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire megszáradt. A kandalló elé terített puha állatbőrön ült. Emelgette hosszú fürtjeit, és közel hajolt a tűzhöz, hogy gyorsabban száradjanak, míg végül úgy érezte, leszakad a keze. Hangos, hölgyhöz egyáltalán nem illő ásítással dőlt végig a bőrökön, hogy pihenjen pár percet. Csak egy vékony ing volt rajta, de nem akart addig felöltözni, míg meg nem száradt a haja. Amikor Duncan belépett, a lány mélyen aludt. Igazán csábító volt, ahogy oldalára fordulva aludt a kandalló előtt. Aranylón csillogó lábát felhúzta a melléhez, és csodálatos haja szinte az egész arcát eltakarta. Duncan nem tehetett róla, mosolyognia kellett a látványon. Teremtőn, úgy gömbölyödött össze a bőrökön, mint egy elégedett cica. Igen, igazán csábító kép, de hamarosan halálra fog fagyni, ha nem tesz valamit. Madelyne ki sem nyitotta a szemét, amikor Duncan felnyalábolta és az ágyhoz vitte. Mosolygott, ahogy a lány ösztönösen hozzásimult, amikor a karjaiba vette. Sóhajtott is egyet, elégedetten, és az ördögbe, már megint rózsaillata volt. Duncan letette az ágyra, és gondosan betakargatta. Igyekezett visszafogni magát, de nem bírta megállni, hogy gyengéden végig nem simítsa az arcát.

86 Olyan sebezhetőnek látszik, amikor alszik. Csak ez lehet az oka, hogy nem akarta otthagyni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megvédje. Annyira ártatlan volt, és annyira megbízott benne. Duncan a szíve mélyén tudta, hogy soha nem fogja visszaengedni őt Louddonhoz. Madelyne egy angyal, és ő nem engedi többé démoni bátyja közelébe. Duncan világában minden a feje tetejére állt. Elkeseredett sóhajjal sétált az ajtó felé. Az ördögbe, már a saját akaratának sem ura! Erről csakis Madelyne tehet, még ha nincs is tudatában a dolognak. Teljesen megőrjítette, és ha a közelébe került, egyszerűen képtelen volt józanul gondolkodni. Duncan úgy döntött, hogy távol kell tartania magát a lánytól, amíg el nem rendezi magában a dolgokat. Mégis, alighogy meghozta ezt az elhatározást, kedve elborult. Halkan káromkodva elfordult a lánytól, és kisétált a szobából. ***** Madelyne még mindig nagyon gyenge volt, így a rákényszerített elszigeteltség nem zavarta különösebben. Két nap után azonban, melynek unalmát legfeljebb Maude és Gerty látogatása törte meg, kezdte úgy érezni, mintha börtönben lenne. Nyugtalanul járkált fel-alá szobában, míg végül minden szögletét úgy ismerte, mint a tenyerét. Újabb és újabb elfoglaltságot keresett magának, és lassan őrületbe kergette a szolgálókat, akik úgy vélték, hogy egy hölgy nem végezhet ilyen közönséges munkát. Madelyne tisztára sikálta a padlót és a falakat. De a munka sem segített. Úgy érezte magát, mint a ketrecbe zárt állat. És csak várt, egyre várt hosszú órákig, hogy Duncan meglátogassa. Egyre azt mondogatta magának, hogy hálásnak kellene lennie, amiért a férfi megfeledkezett róla. Úgyis hozzászokott már, hogy megfeledkeznek róla, nem igaz? Két nap múlva már ott tartott, hogy kiveti magát az ablakon, csak hogy változatosabbá tegye a napját. Annyira unatkozott, hogy sikítani lett volna kedve. Csak állt az ablaknál és a naplementét bámulta, közben Duncanre gondolt. Madelyne úgy vélte, hogy gondolatainak erejével sikerült őt odavarázsolnia, mert amikor éppen arra gondolt, hogy mennyire hiányzik neki a férfi, az hirtelen megjelent. Az ajtó nagy csattanással kivágódott, érkeztét jelezvén, és ott állt ő hatalmasan és erőt sugárzón, és mindent összevetve túl csinosan ahhoz, hogy Madelyne elméje nyugalmat találjon. Isten látja a lelkét, akár egész este is elbámulná. Duncan besétált a szobába, és megállt a kandalló előtt. Karját összefonta a mellkasa előtt, és olyan közönyösen támaszkodott a kandallópárkánynak, mintha unná a feladatot.

87 Hideg viselkedése bántotta a lányt, de igyekezett nem kimutatni, mennyire. Reményei szerint sikerült nyugodt pillantást vetnie a férfira. Teremtőm, micsoda látvány! – gondolta Duncan. Vajszínű ingruháját kék tunika fedte. A fonott öv kiemelte karcsú derekát, nőies vonásait. Haját nem kötötte hátra, és a lágyan leomló fürtök melle finom halmán pihentek meg. A dús zuhatag egy királynőhöz is méltó lenne, gondolta Duncan, bár a sötét hullámok közé egy-egy vörös sáv is vegyül. Emlékezett rá, hogy milyen finom, selymes az érintése. Bosszankodva húzta össze a szemöldökét, amikor rájött, hogy a lány még mindig megzavarja gondolatait. Nem tudta levenni róla a szemét, és azt is kénytelen volt beismerni magának, hogy hiányolta. Megszokta már, hogy mellette van. Ostoba gondolat, amit soha senki nem fog beismerni, de nem törölhette ki az elméjéből. Hirtelen rádöbbent, hogy Madelyne az ő színeit viseli, és széles mosolyra húzta száját. Bár sejtette, hogy a lány nincs tudatában a ténynek, és ha nem nézet volna ki olyan átkozottul csókolnivalón, Duncan valószínűleg megemlítette volna neki, csak hogy lássa a lány reakcióját. Madelyne nem merte sokáig nézni a férfit, mert attól félt, hogy az kitalálja, mennyire hiányzott neki, és elképzelte a férfi kárörvendő tekintetét. – Tudni szeretném, hogy mik a szándékai velem – kezdte. Szemét a padlóra fordította, és nem felnézni, hogy lássa, milyen reakciót vált ki kérdése. Attól félt, hogy teljesen elveszti a fonalat, ha a férfi szemébe néz. Ami azt illeti, mindig nehezére esett a mondanivalójára koncentrálni, ha Duncan a közelében volt. Nem értette saját reakcióját a férfi iránt, de elfogadta. A báró képes volt egy szó nélkül is nyugtalanságot kelteni benne. Megzavarta a lelki békéjét, és teljesen összezavarta. Amikor a közelében volt, azt akarta, hogy menjen el. De ha távol volt tőle, hiányzott neki. Madelyne hátat fordított Duncannek, és újra kibámult az ablakon. – Egész életemben be akar zárni ebbe a szobába? Duncan mosolygott a hangjában bujkáló aggodalom miatt. – Madelyne, az ajtó nem volt bezárva. – Csak ugrat, ugye? – fordult meg a lány és hitetlenkedve nézett rá. – Azt akarja elhitetni velem, hogy nem voltam bezárva ebbe a toronyba egész héten? – Úristen, sikítani szeretett volna. – Akár el is szökhettem volna? – Nem szökhettél volna el, de elhagyhattad volna a szobát.

88 – Nem hiszek önnek – jelentette ki Madelyne. Ő is összefonta maga előtt a karját, a férfi tartását utánozva. – Képes hazudni, hogy bolondot csináljon belőlem. Előnyben van velem szemben, mert én soha nem hazudok. Ez egyszerűen nem igazságos – tette hozzá. Edmond jelent meg a nyitott ajtóban, arcán a szokásos mogorva kifejezéssel. Mindamellett kimerültnek látszott, és hosszan nézte Madelyne-t, mielőtt belépett volna a szobába. – Ez alkalommal le kell fognod – mondta Duncannek. A lány aggódva Duncanre pillantott, és látta, hogy a férfi mosolyog. – Madelyne-nek most nincs láza, Edmond, és szelíd, mint egy cica – nyugtatta meg öccsét, majd a lányhoz fordult, és utasította, hogy menjen az ágyhoz és feküdjön le, hogy Edmond le tudja venni róla a kötést. Madelyne bólintott. Tudta, mit kell tennie, de szégyellősége győzött a józanész felett. – Hálás lennék, ha mindketten magamra hagynának néhány percre, hogy felkészülhessek. – Mire akarsz felkészülni? – csodálkozott Duncan. – Én egy úrihölgy vagyok – nyögte a lány zavartan. – Nem engedhetem, hogy a sérülésemen kívül mást is lássanak. Ezt jelenti, hogy fel akarok készülni. Lángvörös arca elárulta Duncannek, hogy komolyan gondolja minden szavát. Edmond köhögni kezdett, de Duncan sóhaja elnyomta a hangját. – Ez most nem a szemérmesség ideje, Madelyne. Különben is, már láttam… a lábaid. Madelyne kihúzta magát, lesújtó pillantást vetett a férfira, majd az ágyhoz sietett. Felkapta az egyik padlóra hullott állatbőrt, és amikor elhelyezkedett az ágyon, a bőrrel gondosan betakarta magát, és csak aztán tűrte fel a ruháját. Megfogta a kötés végét, és lassan letekerte a combjáról. Edmond letérdelt mellé, amikor eltávolította a kötést. Madelyne akkor vette észre a bal szeme körül húzódó sötét árnyat. Magában csodálkozott, hogyan szerezhette a sérülését, végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg valamelyik fivére lehet a felelős. Micsoda gyűlöletes emberek, gondolta, noha észrevette, hogy Edmond rendkívül gyengéden bánik vele, ahogy eltávolítja a varratokat. – Nahát, ez nem fájt jobban, mint egy darázscsípés, Edmond – mondta megkönnyebbülve. Időközben Duncan odasétált az ágyhoz. Látszott az arcán, hogy kész lefogni, ha kell. Kínos volt, hogy mind a két férfi a combját nézi. Ettől újra zavarba jött. Úgy döntött, hogy megpróbálja elvonni Duncan figyelmét, ezért kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. – Miért van az ajtó mindkét oldalán zár? – Tessék? – nézett rá hökkenten a férfi.

89 – A fa, amivel eltorlaszolják az ajtót – sietett a magyarázattal. – Mind a két oldalon van pánt, ahova becsusszanhat. Miért? – kérdezte, úgy téve, mintha komolyan érdekelné ez az ostobaság. Terve mégis működött. Duncan megfordult, előbb az ajtóra bámult, majd a pántra, végül újra a lány felé fordult. Az arcát bámulta egy percre megfeledkezve a közszemlére kitett combról. – Nos? – provokálta a lány. – Talán nem tudta eldönteni, melyik oldalról akarja zárni az ajtót, és azért rakatott zavarában mind a két oldalra pántot? – Madelyne, az ok ugyanaz, amiért a lépcső a baloldalon van – mondta évődő hangon Duncan, szemében huncut szikra csillogott. A lánynak tetszett a külsején végbement változást. A férfi majdnem olyan nyugtalanítóan vonzó volt, mint amikor mosolygott. – És mi az az ok? – mosolygott ő is. – Mert én így kedvelem. – Micsoda jelentéktelen indok – jegyezte meg Madelyne. Továbbra is mosolygott, amíg észre nem vette, hogy a férfi kezébe kapaszkodik. Erre gyorsan elengedte, és Edmondot kezdte nézni. Edmond a fivérét figyelte. – Meggyógyult – jelentette ki, miközben felállt. Madelyne lenézett a cakkos szélű sebre a combján. Elfintorodott a szörnyű látványra. Lassan erőt vett magán, kissé szégyellve önkéntelen reakcióját. A fenébe, hiszen nem volt hiú nő. – Köszönöm, Edmond – nézett hálásan a férfira, és ráhúzta a takarót a combjára. Duncan nem látta Edmond munkájának az eredményét. Előrehajolt, hogy elhúzza a takarót. Madelyne félrelökte a kezét, és takarót szélét az ágyhoz szorította. – Azt mondta, meggyógyult, uram. A férfi szemmel láthatóan maga akart meggyőződni az eredményről. Madelyne halkan felsikoltott, amikor Duncan lerántotta róla az állatbőrt. Próbálta lesimítani ruháját, de a férfi elkapta a kezét, és szándékos lassúsággal húzta fel ingét, míg a seb a combján láthatóvá nem vált. – Nem fertőződött el – jegyezte meg Edmond, aki az ágy másik oldaláról figyelte a jelenetet. – Igen, valóban meggyógyult – bólintott Duncan. Amikor elengedte Madelyne kezét, a lány gyorsan megigazította a ruháját, majd csodálkozva a férfihoz fordult. – Nem hitt a saját testvérének? Edmond és Duncan gyors pillantást váltottak. Madelyne nem tudta mire vélni a dolgot. – Hát persze, hogy nem – morogta maga elé. – Biztos öntől kapta a monoklit is a szeme alá – tette hozzá érezhető rosszallással a hangjában. – Mit is várhatna az ember a Wexton fivérektől?

90 Duncan lemondóan fordult el, és az ajtó felé indult. Madelyne hallotta a sóhaját. Edmond még vagy egy percig, komoran a lányra meredve, végül ő is bátyja után indult. Madelyne újra kifejezte a háláját. – Tudom, hogy csak parancsra tette, de akkor is köszönöm. A lány biztosra vette, hogy a mogorva férfi semmibe veszi a köszönetét, és felkészítette magát a durva visszavágásra. Nem számít, milyen csattanós lesz a válasz, ő alázatosan odafordítja a másik orcáját is. Edmond nem fárasztotta magát azzal, hogy bármit is mondjon. Madelyne el volt keseredve. Hogy mutassa meg a Wextonoknak, hogy milyen finom úrihölgy ő, ha nem adnak rá alkalmat. – A vacsora egy órán belül kezdődik, Madelyne. Ha akarsz, csatlakozhatsz hozzánk, amikor Gilard érted jön. Ezzel Duncan kisétált a szobából. Edmond azonban megtorpant, lassan visszafordult és újra a lányra nézett. Úgy tűnt, végül valamiféle elhatározásra jutott. – Ki az a Polüphémosz? Madelyne szeme elkerekedett. Milyen furcsa kérdés. – Egy óriás, a küklopszok vezetője Homérosz ősi eposzában. Polüphémosz szörnyű és torz óriás volt, a homloka közepén egyetlen hatalmas szemmel. Odüsszeusz katonáiból lakmározott vacsorára – vonta meg könnyedén a vállát. Edmondnak nem tetszett különösebben a válasza. – Az isten szerelmére – morogta. – Nem kellene isten nevét hiába a szájára vennie – oktatta ki Madelyne. – És miért kérdezte, hogy ki volt Polüphémosz? A férfi távolodó lépteiből Madelyne kikövetkeztette, hogy nem kap választ a kérdésére. De még Edmond durva viselkedése sem ronthatta el a jókedvét. Boldog nevetéssel állt fel az ágyról. Istenem, végre kimehet ebből a szobából. Egy pillanatra sem hitte el, hogy az ajtó nem volt egész héten bezárva. Duncan csak azért mondta, hogy őt fölbosszantsa. Igen, azt hitte, hogy olyan ostoba, hogy beveszi. De ő nem hagyja magát. Madelyne feltúrta a ruhászsákot. Szerette volna, ha van valami csinos holmija, de aztán rájött, hogy micsoda bolondságról álmodozik. Hiszen ő csak egy fogoly, az isten szerelmére, nem vendég. Öt percébe sem telt, hogy elkészüljön. Hosszú ideig fel-alá sétált a szobában, végül odamerészkedett az ajtóhoz, hogy lássa, mennyire tart a zár. Alighogy megrántotta, az ajtó szélesre tárult kis híján feldöntve a lányt. Nyilvánvaló, hogy Duncan szándékosan hagyta nyitva, hogy megtréfálja őt. Nagyon szerette ezt hinni, de akkor eszébe jutott, hogy a férfi Edmond előtt távozott.

91 A hangok elvonták a figyelmét a problémáról. Áthajolt a korláton, hátha elcsíp valamennyit a beszélgetésből, de a távolság túl nagynak bizonyult. Madelyne végül feladta, és visszatért a szobába. Észrevette a hosszú deszkát az ajtó mellett a falhoz támasztva, és hirtelen ötlettől vezérelve megragadta és bevitte a szobába. Mosolyogva rejtette el az ágy alá. – Így ni. Ha kedvem támad, akkor én zárlak ki téged, Duncan, ahelyett, hogy hagynám, te zárj be engem. Mintha megengedhetné magának, hogy bármiben is döntsön, gondolta. Teremtőm, túl sokáig volt bezárva ebbe a szobába, csakis ez lehet az oka, hogy ennyi mulatságot talál az ötletben. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Gilard érte jött. Madelyne már arra gondolt, hogy Duncan hazudott neki. Milyen kegyetlen dolog volt tőle! Amikor meghallotta a lépteket, megkönnyebbülten felsóhajtott és az ablakhoz sietett. Lesimította a ruháját, megigazította a haját, és nyugodt arckifejezést erőltetett magára. Gilard nem ráncolta komoran a homlokát. Ez meglepte. Jól nézett ki a férfi a tavaszi erdő színeibe öltözve. A meleg zöld szín kiemelte jóképűségét. Hangja is gyengéd volt, amikor megszólalt. – Lady Madelyne, szeretnék bizalmasan beszélni magával, mielőtt lemegyünk – mondta üdvözlés helyett. Gilard aggódó pillantást vetett rá, majd kezét maga mögött összefonva elindult felé, végül megállt közvetlenül előtte. – Adela valószínűleg részt vesz a vacsorán. Tudja, hogy maga itt van és nem… – Boldog? – Igen, bár ez több annál, hogy nem igazán boldog. Nem szólt egy szót sem, de a tekintete nagyon nyugtalanít. – Miért mondta el ezt nekem? – Nos, mert úgy éreztem, hogy tartozom magának ennyivel, hogy fel tudjon készülni. – Miért törődik velem? Úgy látom, teljesen megváltozott a véleménye velem kapcsolatban. Azért változott meg ennyire, mert segítettem magának a csatában a bátyámmal szemben? – Igen, természetesen – nyögte a férfi. – Igazán sajnálatos. – Sajnálja, hogy megmentette az életemet? – Félreértett, Gilard. Azt sajnálom, hogy el kellett vennem egy másik ember életét, hogy segíthessek magának – magyarázta a lány. – Azt természetesen nem sajnálom, hogy képes voltam segíteni. – Lady Madelyne, ellentmond önmagának – jegyezte meg Gilard, látható zavarral az arcán. A férfi valószínűleg nem érti. Túlságosan is hasonlít a bátyjára. Igen, akárcsak Duncan, Gilard is hozzászokott ahhoz, hogy öljön, és Madelyne feltételezte, hogy soha nem fogja megérteni,

92 mennyire szégyelli magát a saját viselkedése miatt. Istenem, talán még hősiesnek is tartja a segítségét. – Azt hiszem, jobban örülnék, ha talált volna valami jó tulajdonságot bennem, és azért változtatta volna meg a rólam alkotott véleményét. – Nem értem magát – vont vállat Gilard. – Tudom. – Olyan szomorúan mondta, hogy a férfi úgy érezte, meg kell vigasztalnia. – Maga igazán rendkívüli nő. – Próbálok nem az lenni. De nagyon nehéz, tekintettel a múltamra. – Bóknak szántam, amikor azt mondtam, hogy rendkívüli – jegyezte meg Gilard, mosolyogva a nő hangjából kicsendülő aggodalom hallatán. Csak nem azt gondolta, hogy a rendkívüliség valami hiba, csodálkozott magában. Megcsóválta a fejét, majd megfordult és mutatta az utat lefelé, közben elmagyarázta, ha netán megcsúszna, csak kapaszkodjon nyugodtan a vállába. A lépcső síkos volt a rátapadt kosztól. Gilard végigbeszélte az utat, de Madelyne túl ideges volt ahhoz, figyelni tudjon rá. Nagyon nyugtalanította az Adela-vel való találkozás lehetősége. Amikor az étkezőterem bejáratához értek, Gilard mellé lépett és felkínálta a karját. Madelyne visszautasította a gáláns ajánlatot, mivel tartott tőle, hogy a férfi testvérei nem néznék jó szemmel öccsük színeváltozását. Megrázta a fejét, és kezét maga előtt összekulcsolva minden figyelmét az étkezőteremnek szentelte. Uramisten, micsoda hatalmas méretek! A szemben lévő fal jó részét elfoglalta az óriási kandalló. Tőle jobbra masszív asztal állt, elég hosszú ahhoz, hogy akár húszan is leüljenek mellé. Az asztal egy fa emelvény tetején állt, körülötte mindkét oldalon viharvert székek sorakoztak, némelyik a lábán, a legtöbb azonban felborítva. Meglehetősen kellemetlen illat terjengett a teremben, és Madelyne önkéntelenül is elfintorodott, amikor a szag elérte. Fürkészve nézett körül, és azonnal megtalálta a forrást. A padlót fedő gyékényszőnyeg legalább ezeréves volt, és ennek megfelelő bűzt árasztott. A kandallóban égett a tűz, felmelegítve az áporodott levegőt, és ha mindez még nem lett volna elég, a terem közepén vagy egy tucat mosdatlan kutya penetráns kipárolgása járult hozzá a termet átható kellemetlen szaghoz. Madelyne elképedve vette szemügyre a rendetlenséget, de elhatározta, hogy véleményét megtartja magának. Ha Wexton úgy szeretnek élni, mint a disznók, az ő dolguk. Őt igazán nem érdekli. Amikor Gilard megbökte, Madelyne az emelvény felé indult. Edmond már az asztal mellett ült, háttal a falnak, és őt nézte. Úgy nézett ki, mint aki borong valamin. Megpróbált egyenesen keresztül nézni a lányon, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy ott van.

93 Amikor Madelyne és Gilard is elfoglalták helyüket az asztal mellett, különböző rangú és méretű harcosok áramlottak a terembe. Sorra elfoglalták a székeket, csak az asztalfőn lévő széket hagyták üresen Madelyne mellett. A lány feltételezte, hogy az Duncan helye, mivel ő a Wexton klán vezetője. Éppen meg akarta kérdezni Gilardtől, hol marad a bátyja, amikor felcsendült Edmond hangja. – Gerty! Az üvöltés elnyomta Madelyne kérdését. A kiáltásra rögtön érkezett a hasonlóan hangos válasz a kamrából. – Hallottuk. Megjelent az asszony, egyik kezében egy halom üres fatállal, a másikban egy nagy, hússal teli tállal. Két másik szolgáló követte Gertyt, további, étellel teli tálcákat cipelve. Egy harmadik szolgáló ropogós kenyereket hozott kezében és hóna alatt. Ami ezután következett, olyan undorító volt, hogy Madelyne-nek a szava is elakadt. Gerty lecsapta a tálcákat az asztal közepére és intett a többi szolgálónak, hogy ők is tegyék ugyanazt. Úgy repkedtek a tálak, mint harci korongok a csatamezőn, és amikor lecsapódtak az asztalra, tartalmuk szanaszét fröccsent. Hasonlóképpen jártak a kövér söröskancsók is. Az emberek, Edmond vezetésével, azonnal nekiestek az ételnek. Ez nyilván valami jel volt az alvó kutyák számára, mert mindannyian felugrottak és az asztal köré sereglettek. Madelyne nem értette különös viselkedésüket, amíg az első csont hátra nem repült az egyik férfi válla fölött. Az eldobott csontra azonnal lecsapott az egyik kutya, amelyik majd kétszer akkor volt, mint a körülötte tülekedő agarak. Vad acsargás következett, amíg egy másik csont nem repült, majd sorra a többi, míg az összes kutya el nem merül a rágás gyönyöreiben, akárcsak az őt körülvevő férfiak. Madelyne döbbenten meredt az emberekre. Nem tudta elrejteni undorát, de nem is próbálta. Az étvágya viszont teljesen elment. Szó sem esett étkezés közben; a kutyák elé vetett csontok ropogását csak obszcén csámcsogás és böfögés törte meg, ahogy a férfiak élvezettel falták az ételt. Madelyne először azt hitte, ez valami ízléstelen tréfa, amivel azt akarják elérni, hogy rosszul legyen, de amikor a barbár zabálás folytatódott egészen addig, míg a férfiak teli nem tömték a hasukat, a lány kénytelen volt átértékelni véleményét. – Miért nem eszik. Lady Madelyne? Talán nem éhes? – kérdezte teli szájjal Gilard, aki végre észrevette, hogy a lány még hozzá sem ért a közéjük lerakott ételhez. – Elment az étvágyam – suttogta Madelyne.

94 Madelyne figyelte, ahogy Gilard nagyot kortyol a söröskancsóból, majd inge ujjával megtörli a száját. Erre lehunyta a szemét. – Mondja, Gilard – nyögte végül. – Miért nem várták meg az emberek Duncant? Azt hittem, megköveteli, hogy megvárják az étellel. – Ó, Duncan soha nem eszik velünk – felelte Gilard. Letört egy nagy darabot a kenyérből és a lány felé nyújtotta. Madelyne megrázta a fejét. – Duncan soha nem eszik az emberekkel? – Nem, mióta apánk meghalt és Mary megbetegedett. – Ki az a Mary? – Ki volt – javította ki Gilard. – Már meghalt. – Böfögött, mielőtt folytatta volna. – Ő volt a házvezetőnő. Hosszú évekig betegeskedett, mire meghalt – mondta Madelyne szerint meglehetősen érzéktelenül. – Azt hittem, mindannyiunkat túl fog élni. Adela hallani sem akart róla, hogy valaki mást vegyünk a helyébe. Azt mondta, azzal megsértenénk az érzéseit. A vége felé Mary látása nagyon megromlott, gyakran az asztalt sem találta meg. Gilard nagyot harapott a húsba, majd lazán a háta mögé dobta a csontot. Madelyne-nek félre kellett hajolnia az útjából. Ettől újra feltámadt a dühe. – Mindenesetre, most Duncan az úr – folytatta Gilard. – Amennyire lehet, elszigeteli magát a családtól. Azt hiszem, jobban szeret egyedül étkezni. – Efelől nincs kétségem – morogta Madelyne. Alig várta, hogy kimenekülhessen a teremből. – Duncan emberei mindig ilyen buzgón esznek? Gilard zavartan nézett rá, majd vállat vont. – Amikor egész nap keményen gyakorlatoztak, akkor úgy látszik. Amikor Madelyne úgy érezte, hogy képtelen tovább nézni a katonákat, a megpróbáltatás hirtelen véget ért. A katonák sorban felálltak, és böfögve távoztak. Ha nem lett volna olyan gusztustalan, Madelyne még humorosnak is találta volna a kivonulási rituálét. A kutyák is visszavonultak a kandalló elé, hogy új gúlát formázzanak magukból. Madelyne úgy vélte, hogy az állatok sokkal fegyelmezettebbek, mint gazdáik. Egyikük sem büfögött búcsúzóul. – Nem evett semmit – jegyezte meg Gilard. – Talán nem tetszett az étkezés? – kérdezte halk hangon. A lány feltételezte, hogy nem szeretné, ha Edmond is meghallaná a szavait. – Szóval ez étkezés volt? – kérdezte Madelyne, nem is próbálva elrejteni dühét. – Miért, minek hívná? – szólt közbe Edmond, arcán rosszallás ült. – Etetésnek. – Nem értem, mit ért ez alatt.

95 – Akkor boldogan megmagyarázom. Láttam már állatokat, akik különbül viselkedtek. – Rábólintott, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Az emberek általában enni szoktak. Amit az imént itt tapasztaltam, az nem étkezés volt. Nem, az egy emberruhába bujtatott állatcsorda etetése volt. Elég világosan beszéltem? Edmond arca vészesen elvörösödött, miközben Madelyne beszélt. Úgy nézett ki, mint aki menten átugrik az asztalon és megfojtja, de Madelyne annyira dühös volt, hogy nem is törődött vele. Jól esett megszabadulni mérge egy részétől. – Azt hiszem, teljesen világos, mit akart mondani. Te nem így gondolod, Edmond? Teremtő istenem, ez Duncan, és közvetlenül a háta mögött szólalt meg. Madelyne nem mert megfordulni, mert attól tartott, elhagyja frissen szerzett bátorsága. Nagyon közel volt hozzá. Alig dőlt egy kicsit hátra, válla a férfi combját érintette. Madelyne rájött, hogy nem kellett volna hozzáérnie. Még nagyon is jól emlékezett a férfi izmos combjainak erejére. Úgy döntött, lesodorja az emelvényről. Felállt, és ugyanazzal a mozdulattal meg is fordult, egyenesen bele a báróba. A férfi egy centit sem mozdult a helyéről, és végül Madelyne-nek kellett őt megkerülnie. Megemelte a szoknyáját, lelépett a dobogóról, majd azzal az eltökélt szándékkal fordult meg, hogy megmondja a véleményét Duncannek a barbár vacsoráról, de akkor nagy hibát követett el. A férfi szemébe nézett, és egyből inába szállt a bátorsága. Micsoda szerencsétlen dolog, hogy a férfi valami misztikus hatalommal bír az elméje felett. Most is azt használta, hogy ellopja a gondolait, bizonygatta magának. Isten szent nevére, még arra sem emlékszik, hogy mit akart mondani. Végül megfordult, és búcsúszó nélkül az ajtó felé indult. Már ezt is győzelemnek érezte, mivel legszívesebben elfutott volna. Félúton járt az ajtó felé, amikor Duncan hangja megállította. – Madelyne, nem adtam engedélyt, hogy elhagyd a termet. – A férfi minden szót külön kihangsúlyozott. A lány megmerevedett. Lassan megfordult, mosolyt erőltetett magára, és a férfi hangsúlyát utánozva adta meg a választ. – Nem kértem az engedélyét. Látta a férfi meglepett arcát, mielőtt megfordult volna. Madelyne az ajtó felé haladtában is végig morgott, hogy végül is ő csak egy ártatlan bábjátékos, és mint ilyennek, igazán nem kötelessége engedelmeskednie a fogva tartójának. Igen, a rá kiosztott sors egyáltalán nem igazságos. Végtére is, ő egy gyengéd úrihölgy. Mivel teljesen lefoglalta a motyogás, nem halotta a férfi mozgását. Úgy mozog, mint a farkas, gondolta a lány megriadva, amikor megérezte a vállán a nagy kéz szorítását.

96 Duncan úgy tervezte, hogy egy gyengéd szorítással megállítja a lányt, de nem volt rá szükség. Alighogy megérintette, érezte, hogy a feszültség kiszalad a lány vállából. Madelyne nekiesett a férfinak. Duncan érezte, hogy reszket. Akkor észrevette, hogy a lány nem rá figyel. Nem, Madelyne a bejáratot nézte meredten. Az ajtóban Adela állt.

KILENCEDIK

FEJEZET Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. ÚJSZÖVETSÉG, RÓM. 12:9





Madelyne-t megrémítette az elé táruló látvány. Azonnal megismerte Adela-t, mivel a lány nagyon hasonlított öccséhez, Gilardhöz. Haja és szeme ugyanolyan barna volt, de termetre alacsonyabb, és sokkal soványabb. Sárgásfakó arcszíne azt a benyomást keltette Madelyneben, hogy beteg. Ruhája valamikor talán világos színű lehetett, de annyi kosz és folt borította, hogy lehetetlen volt megállapítani az eredeti színét. Hosszú, kemény szálú haja zsíros koszosan omlott a vállára. Madelyne arra gondolt, hogy nem csak kosz élhet ebben a nyúlós-ragadós ziláltságban. Miután legyőzte kezdeti riadalmát, Madelyne-t nem taszította Adela elhanyagolt külseje. Látta az űzött kifejezést a szegény lány szemében. Fájdalom és végtelen elkeseredettség sugárzott belőle. Madelyne legszívesebben sírva fakadt volna. Édes istenem, és a bátyja a felelős mindezért. Madelyne tudta, hogy Louddon pokolra jut ezért a tettéért. Duncan átkarolta Madelyne vállát és durván magához húzta. A lány nem értette az okát, de remegése elmúlt a férfi ölelésében. – Meg fogom ölni őt, Duncan – kiáltotta fenyegetően Adela. Hirtelen Edmond tűnt fel. Madelyne figyelte, ahogy odasietett húgához, és karon fogja. Adela lassan követte bátyját az asztalhoz. Edmond egyfolytában beszélt hozzá, de olyan halkan, hogy Madelyne nem értette, mit mond. Úgy tűnt, hogy sikerült megnyugtatnia a lányt. Tartása ellazult, figyelmesen hallgatta bátyját, néhányszor bólintott is szavaira. Amikor leült végre Edmond mellé, hirtelen újra felkiáltott. – Jogom van hozzá, hogy megöljem őt, Duncan!

97 Olyan gyűlölet sugárzott a szeméből, hogy Madelyne hátrahőkölt, és ha Duncan engedi, hátra is lépett volna. Nem tudta, hogyan válaszoljon a fenyegetésre. Végül bólintott, jelezve, hogy megértette a lány szavait, majd arra gondolt, hogy ez akár beleegyezésnek is tűnhetett. – Megpróbálhatod, Adela – mondta neki. Válaszával felkorbácsolta Adela dühét. Duncan húga olyan gyorsan pattant fel, hogy széke felborult, és hatalmas csattanással zuhant a kőpadlóra. – Amikor hátat fordítasz nekem, én… – Elég! – Duncan hangjától megremegtek a falak. Parancsa azonnali hatást váltott ki Adelaből. A lány Madelyne szeme láttára roskadt magába. Edmondnak szemmel láthatóan nem tetszett, hogy Duncan a húgukkal kiabál. Komor pillantást vetett bátyjára, mielőtt felemelte a széket a padlóról és segített húgának leülni. Duncan halkan szitkozódott. Elengedte Madelyne vállát, de továbbra is fogva tartotta a kezét. Majd hirtelen kiindult a teremből, maga után vonszolva a lányt. Madelyne-nek futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani vele. Duncan nem lassított és szorításán sem lazított, amíg el nem érték a toronyszobába vezető keskeny lépcsőt. – Hogy hagyhatta, hogy ide jusson? – követelte Madelyne. – A bátyád a felelős érte. Tudta, hogy menten sírva fakad, ezért gyorsan kihúzta magát. – Fáradt vagyok, Duncan, szeretnék most lefeküdni. Lassan besétált a szobába, közben magában imádkozott, hogy a férfi ne kövesse. Amikor meghallotta csizmájának kopogását a lépcsőn, tudta, hogy elment. Megfordult, hogy bezárja az ajtót, majd az ágyhoz indult. Már majdnem elérte, amikor eleredtek a könnyei. Duncan azonnal visszament az étkezőterembe. Meg akarta parancsolni fivéreinek, hogy támogassák a tervét Madelyne-nel kapcsolatban. Edmond és Gilard még az asztalnál ült sört iszogatva, Adela hála istennek már távozott. Amikor Duncan leült, Gilard odanyújtotta neki a söröskupát, Edmond azonban azonnal rátámadt. – A Wextonok ezentúl Louddon húgát fogják megvédeni a sajátjuk helyett? – Madelyne nem tehet semmiről – kelt a lány védelmére Gilard. – Nem is hasonlít a bátyjára, és ezt te is jól tudod, Edmond. Szégyenteljesen bántunk vele, és ő mégsem tiltakozott, egyetlen szóval sem. – Ne játszd itt nekem a lány bajnokának szerepét – vágott vissza Edmond. – Valóban bátor, ezt elismerem – vont vállat a férfi. – Már elmondtad nekem, hogyan mentette meg az életedet a csatában, Gilard. Istenem, annyiszor elmondtad, hogy már kívülről tudom – tette hozzá Duncanre nézve. – De most nem Madelyne jelleméről van szó. A jelenléte felizgatja Adela-t.

98 – Igen – szólt közbe Duncan. – És ennek örülök. – Mit mondtál? – emelte fel a hangját Edmond. – Edmond, mielőtt teljesen elvesztenéd az önuralmad, felelj nekem, mikor beszélt veled utoljára Adela? – Londonban, közvetlenül aztán, hogy rátaláltunk. – Edmond hangja remegett a dühtől, de Duncan nem törődött vele. – Gilard, mikor beszélt veled utoljára a nővéred? – Akkor, amikor Edmonddal is – felelte homlokráncolva Gilard. – Elmondta, hogy mi történt vele, és ennyi. Te is tudod, hogy azóta egy szót sem szólt senkihez. – Egészen ma estig – emlékeztette őket Duncan. – Adela beszélt Madelyne-hez. – És ezt te jó jelnek tartod? – hitetlenkedett Edmond. – Adela végre megszólalt. Na igen. És akkor is gyilkossággal fenyegetőzött. Teremtő istenem, a mi drága kishúgunk megesküdött, hogy megöli Madelyne-t. Én nem úgy látom, hogy ez javulást jelentene. – Adela lassan visszatalál hozzánk – magyarázta Duncan. – Most a düh beszél belőle, vad, elkeseredett düh, de azt hiszem, Madelyne segítségével húgunk meg fog gyógyulni. Edmond csak a fejét csóválta. – Amikor Catherine látogatóba jött, Adela még csak rá sem nézett. Miből gondolod, hogy Madelyne tud segíteni, amikor a saját nővérünk sem tudott? Duncan nehezen tudta az érzéseit szavakba önteni. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy bármilyen fontos ügyet megtárgyaljon két fiatalabb testvérével. Nem, a szokásos módszere a parancsolgatás volt, és elvárta, hogy mindenki a megelégedésére teljesítse a parancsait. Duncan uralkodott a családján, ahogy uralkodott az emberein is, mint ahogy előtte az apja is tette. Az egyetlen kivétel ez alól a szent törvény alól, amikor az embereivel gyakorlatozott. Akkor ő is aktív résztvevője lett a gyakorlatnak. Instruktorként csak azt követelte meg az embereitől, amit ő maga is teljesített. Mégis, a körülmények egyáltalán nem voltak szokványosnak mondhatók. A fivérei megérdemlik, hogy tudjanak a terveiről. Adela a húguk. Igen, joguk van elmondani a véleményüket az ügyben. – Én még mindig azt mondom, hogy küldjünk el Catherine-ért – kötötte az ebet a karóhoz. Edmond. – Nem szükséges – állította Duncan.- Madelyne segíteni fog Adela-nek. Nekünk csak az irányt megadunk neki – tette hozzá halvány mosollyal. – Madelyne az egyetlen, aki megérti, mi zajlik le Adela elméjében. Előbb vagy utóbb hozzá fordul majd a húgunk. – Hát persze, Duncan, Adela a te Madelyne-hez fordul majd, csak épp a kezében tőr lesz, az elméjében pedig gyilkos szándék. Meg kell tennünk minden óvintézkedést.

99 – Nem akarom, hogy Madelyne-t kockázatnak tegyük ki – szólt közbe Gilard. – Szerintem, ott kellett volna hagynunk. Louddon hamar rátalált volna. És ő nem Duncan Madelyne-je, Edmond. Mindannyian egyformán felelősek vagyunk érte. – Madelyne az enyém – jelentette ki Duncan halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. Kihúzta magát és kihívóan nézett öccsére. Gilard vonakodva bólintott. Edmond némán figyelte a két fivér szótlan csatáját, és egyáltalán nem örült a Duncan hangjából kicsendülő birtoklásvágynak. Edmond hirtelen Gilard mellé állt, ami ritkaságnak számított, mert a két testvér álláspontja általában különbözött, ha fontos kérdésekre került a sor. – Talán valóban ott kellett volna hagynotok Madelyne-t – jegyezte meg, miközben magában arra készült, hogy felveti a lány mielőbbi hazavitelének a gondolatát. Duncan ökle olyan erővel csapott az asztalra, hogy a söröskupa nagyot ugrott, és le is táncolt volna az asztalról, hogy Gilard fürgén el nem kapja. – Madelyne nem megy sehova, Edmond. Nem fogom újra megkérdezni, öcsém. Támogatsz ebben a kérdésben? Néma, feszült csend honolt egy hosszú pillanatig a két testvér között. – Szóval, ez a te módszered – mondta végül Edmond. Duncan bólintott. Gilard döbbenten figyelte őket. Nyilvánvalóan kihagyott valamit, de nem tudta, hogy mit. – Igen, ez a módszerem – ismerte el Duncan. – Ellent akarsz mondani nekem? Edmond felsóhajtott, majd megrázta a fejét. – Nem. Melletted állok, Duncan, de megjósolhatom, hogy rengeteg problémát fog okozni ez a döntésed. – Ez nem tántoríthat el, Edmond. Úgy tűnt, Duncannek eszébe sincs megmagyarázni a rejtélyes párbeszédet, ezért Gilard úgy döntött, hogy megvárja, amíg kettesben marad Edmonddal, és kideríti, hogy mi folyik itt. Különben is, bátyja egy másik kijelentése foglalkoztatta. – Duncan, hogy értetted azt, hogy Madelyne-nek csak az irányt kell megadnunk, és segíteni fog Adela-nek? Duncan végre Gilard felé fordult. Örült Edmond támogatásának, ezért a kedve is fényesebb lett. – Madelyne-nek vannak tapasztalatai, amelyek segítenek majd a húgunknak. Azt javaslom, hogy amilyen gyakran csak lehet, hozzuk össze a két lányt. Edmond, a te feladatod lesz húgunkat a vacsorához kísérni minden este. Gilard, te Madelyne-t hozod. Tőled nem fél annyira. – Miért? Tőlem fél? – Edmond hangjába hitetlenkedés vegyült.

100 Duncan úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést, bár vetett öccsére egy rosszalló pillantást, figyelmeztetve, hogy rossz néven veszi a közbeszólást. – Nem számít, ha valamelyik nem akar jönni. Akkor rángassátok el őket, ha kell, de fontos együtt étkezzenek. – Adela tönkre fogja tenni a mi gyengéd Madelyne-ünket – tiltakozott Gilard. – Hiszen Madelyne olyan kedves teremtés, hogy a légynek sem tudna… – A kedves Madelyne-nek olyan vad a természete, mint a viharos északi szél – vágott közbe Duncan némileg lemondóan. – Inkább arra kell odafigyelnünk, hogy vegyen vissza belőle egy kicsit. – Hogy mondhatsz ilyent? – kiáltotta Gilard teljesen elképedve. – Madelyne csak egy gyengéd leány. Hiszen… Edmond arcáról eltűnt a szokásos komor arckifejezés. Sőt, mintha kuncogni látszott volna. – Ennek a kedves teremtésnek a bal horga is igazán kedves, Gilard. És azt is jól tudjuk, hogy mennyire gyengéd kishölgy, hiszen ő maga adta tudtára mindenkinek olyan nagy hangon, hogy egész Anglia hallhatta. – Akkor a láz uralta az elméjét. Mondtam, hogy vágjuk le a haját, másként nem tudnak távozni tőle a démonok. Állítom, hogy Madelyne nem volt önmaga. Hiszen még azt sem tudja, hogy Edmond neki köszönheti a monokliját. Duncan a fejét rázta. – Nem kell megvédened Madelyne-t előttem. – És mégis mik a terveid Madelyne-nel? – követelte Gilard. – Azt akarom, hogy biztonságos menedékre leljen itt, Gilard. Duncan felállt és az ajtó felé indult, amikor Edmond hangja utolérte. – Addig nem érezheti magát biztonságban, amíg Adela vissza nem nyeri a józan eszét. Nagy megpróbáltatás lesz Madelyne számára. – Mindannyiunknak nagy megpróbáltatás lesz – szólt vissza Duncan. – De ha isten is úgy akarja, akkor hamarosan véget ér. Duncan otthagyta fivéreit és egyenesen a tóhoz ment. Gondolatai szüntelenül Madelyne körül forogtak. A sors különös fintora folytán Madelyne-ben semmi nem volt bátyjának sötét természetéből. Olyan nő volt, akire oda kellett figyelni. Még maga előtt is rejtegeti igaz természetét, gondolta Duncan mosolyogva. De neki volt szerencséje ízelítőt kapni az igazi Lady Madelyne-ből. Igaz, a tomboló láznak köszönheti, hogy megismerhette a lány szenvedélyes lelkét. Igen, érzéki volt, és olyan mohó életvágy áradt belőle, ami meglehetősen tetszett Duncannek. Talán Adela is jótékony hatással lesz Madelyne-re, töprengett a férfi. Lehetséges, hogy húga tudtán kívül segíthet a lánynak megszabadulni néhány lelki buroktól, amellyel palástolni

101 igyekszik igaz valóját. Már maga a gondolat is feldobta Duncan kedélyét annyira, hogy a szokásosnál hamarabb végzett a mindennapos rituáléval. Madelyne kinyitotta az ablaktáblát, és azonnal észrevette a tó felé sétáló férfit. Duncan háttal állt neki, és a lány végignézte, ahogy meztelenre vetkőzik és beugrik a tóba. Madelyne egyáltalán nem érzett szégyenkezést, amiért ruhátlanul látja a férfit. Meztelensége nem hozta zavarba. Túlságosan is megdöbbent azon, amit az ostoba alak elkövetni készült, semhogy eszébe jusson pirulni. Különben is, a férfi háttal állt neki, ezért nem érezte zavarban magát. Igazából nem hitte, hogy a férfi tényleg bele fog ugrani a vízbe, de megtette, méghozzá habozás nélkül. A teli hold elegendő fényt adott, hogy követni tudja a férfit a tekintetével, amint többször is átússza a tavat. Madelyne egy pillanatra sem tévesztette szem elől, de amikor Duncan kimászott a partra, merő szeméremből lehunyta a szemét, és meglehetősen hosszú ideig várt, mielőtt újra kinyitotta volna. Duncan a parton állt, felső teste fedetlen, és pontosan úgy nézett ki, mint Zeusz egyik bosszúálló istengyermeke. Madelyne nem látott még ilyen pompás, férfias testet. A férfi nem vette vissza az ingét, csak hanyagul a vállára dobta, így indult vissza a kastély felé. Talán nem érzi a hideget? – csodálkozott Madelyne. Őt már didergett, ahogy ott állt a nyitott ablak előtt, Duncan mégis úgy viselkedett, mintha kellemes tavaszi idő lenne, ahogy kényelmes, lassú léptekkel sétált otthona felé. Ahogy közeledett, Madelyne szíve egyre gyorsabban vert. A férfi méretei igazán lenyűgözők. Hosszú, izmos lábak, karcsú csípő, széles váll. Felsőkarjának félelmetes izmai tisztán kirajzolódtak a holdfényben. Madelyne jól látta a roppant mellizmokat is, melyek szinte fodrot vetettek mellkasára. Egész lényéből erő és hatalom áradt, amelyet még akkora távolságról is lehetett érezni, és amely vonzotta, és egyben aggodalommal töltötte el a lányt. Duncan hirtelen megállt, felnézett és rajtakapta Madelyne-t, ahogy őt nézi. Ösztönösen felemelte a kezét, hogy odaintsen neki, de a mozdulat elhalt félúton. A lány ugyan nem látta az arckifejezését, de sejtette, hogy komoran ráncolja a homlokát. Mintha nem tudná, milyen a szokásos arckifejezése. Madelyne elfordult, és visszament az ágyhoz. Siettében még az ablakot is elfelejtette bezárni. Még mindig dühös volt. Valahányszor eszébe jutott Adela, sikítani szeretett volna. Helyette inkább sírdogált vagy egy órát, míg végül arca és szeme vörös és duzzadt lett a könnyektől. Dühének oka Adela volt. Szegény lány, mi mindenen kellett keresztülmennie. Madelyne tökéletesen megértette, mit jelent, ha valaki mások könyörületességétől függ. Tudta, milyen indulatok munkálnak Adela belsejében, és rettenetesen sajnálta érte.

102 Ugyanakkor borzasztóan haragudott a Wexton fivérekre. Csak nehezebbé tették húguk helyzetét azzal, ahogy bántak vele. Madelyne úgy döntött, hogy kezébe veszi a dolgokat, mert felelősséget érzett Adela sorsáért. Nem azért akart segíteni rajta, mert Louddon volt az, aki fájdalmat okozott a lánynak. Hiába volt Louddon húga, Madelyne nem érzett bűntudatot a rokoni viszony miatt. Azért fog segíteni Adela-nek, mert a lány annyira sérülékeny és elesett. Gyengéd lesz vele, és kedves, és idővel Adela biztosan elfogadja majd tőle a vigasztalást. Az isten szerelmére, szemét újra elöntötték a könnyek. Úgy érezte magát, mint a csapdába esett vad. Annyira közel volt a határhoz és unokatestvérének, Edwythe-nek az otthonához, de most későbbre kell halasztania a szökést. Adela-nek szeretetre és irányításra van szüksége, és barbár fivéreitől ezt nem kaphatja meg. Bizony, nagy szükség van itt rá egészen addig, amíg Duncan húgának vissza nem adja az életerejét. A szoba levegője fagyossá vált. Madelyne vacogva gömbölyödött össze a takaró alatt, míg végül eszébe jutott, hogy nem csukta be az ablakot. Felkelt, magára kanyarította az állatbőrt és az ablakhoz sietett. Odakint eleredt az eső, mintha csak Madelyne gyászos hangulatát utánozná. A lány gyors pillantást vettet a tóra, hogy ellenőrizze, Duncan nincs már ott, majd a közeli domb felé nézett. Madelyne akkor látta meg az állatot. Annyira megdöbbentette a látvány, hogy lábujjhegyre emelkedett és kihajolt az ablakon. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét a hatalmas fenevadról attól félve, hogy az felpattan és eltűnik a szeme elől. Úgy tűnt, az állat őt nézi. Madelyne tudta, az ő elméje is megbomlott, mint Adela-é. Teremtő isten, a bestia pontosan úgy nézett ki, mint egy farkas. És mindenre, ami szent, fenséges volt! Madelyne megcsóválta a fejét, de továbbra is megbűvölten meredt az állatra. Amikor a farkas felvetette a fejét, a lány arra gondolt, hogy biztosan üvölt. Hangot ugyan nem hallott, valószínűleg elnyomta a szél és a köveken kopogó eső hangja. Nem tudta, mennyi ideig állt az ablaknál az állatot nézve. Szándékosan lehunyta a szemét egy pillanatra, de amikor kinyitotta, a farkas még mindig ott volt. – Ez egy kutya – motyogta maga elé. Igen, csakis kutya lehet, nem farkas. – Egy nagyon nagy kutya – tette még hozzá. Ha babonás lett volna, akkor arra a következtetésre jut, hogy a farkas egy ómen. Madelyne becsukta az ablakot és visszament az ágyhoz. Elméje telve volt a fenevad képével, és hosszú időbe telt, míg végre el tudott aludni. Utolsó gondolata makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a látott állat mégis kutya volt.

103 Valamikor a hideg éjszaka közepén a lány annyira fázott, hogy felébredt. Érezte, hogy Duncan átkarolja, és magához öleli. Elmosolyodott a különös álmon és újra álomba merült.

TIZEDIK

FEJEZET „Az óriások valának a földön abban az időben” ÓSZÖVETSÉG, 1MÓZ. 6:4





Ha Madelyne megérné a tisztes harmincéves kort, esküszik, hogy akkor sem felejtené el soha azt az elhatározást követő hetet, amikor megfogadta, hogy segít Adela-nek. Több ilyen hét nincs a történelemben, leszámítva talán Hódító Vilmos hadjáratát, de mivel akkor még meg sem született úgy döntött, hogy az nem számít. Az a hét kis híján kiölt belőle minden gyengédséget és majdnem megfosztotta a józan eszétől is. Madelyne nem tudta eldönteni, melyik fontosabb számára, de szilárdan eltökélte, hogy megtartja mindkettőt. Akkora feszültség nehezedett rá, hogy attól még egy szent is csikorgatni kezdte volna a fogát. Az ok természetesen a Wexton család volt. Madelyne engedélyt kapott, hogy szabadon kószálhasson az erődítmény területén, mindössze egyetlen katonával a háta mögött, aki hangos árnyékként követte mindenhová. Még azt is elérte, hogy Duncan megengedte neki, hogy az ételmaradékot az állatok etetésére használja fel. És mivel árnyéka szintén hallotta, amikor kérése jóváhagyást nyert, ő volt az, aki védelmébe vette és meggyőzte a kapuőrt, hogy engedje ki. Madelyne felsétált a dombra a falon kívül, a kezében lévő bőrszatyrokban vadhúst, szárnyasokat és kenyeret is cipelt. Mivel nem tudta, mit enne szívesen az ő vad kutyája, ezért jól felkészült különféle ételekkel. Árnyéka, a jóképű katona, Anthony morogva panaszkodott a nagy távolság miatt. Felajánlotta a lánynak, hogy lovon menjenek, de Madelyne visszautasította arra kényszerítve a harcost, hogy mögötte kutyagoljon. Azt mondta a férfinak, hogy a gyaloglás jót fog tenni neki, valójában így akarta elkendőzni hiányos lovaglótudását. Amikor visszatért az erődítménybe, Duncan már várt rá. Nem tűnt túl vidámnak. – Nem kaptál engedélyt rá, hogy a falon kívülre menj – fogadta meglehetősen dühösen.

104 Anthony sietett a lány védelmére. – Te adtál neki engedélyt, uram, hogy megetesse az állatokat – emlékeztette Duncant. – Pontosan – bólintott Madelyne elbűvölő mosollyal. Hangja halk és visszafogott volt. Remélte, hogy a férfi szemében tökéletesen nyugodtnak látszik. Duncan bólintott. Arckifejezése dermesztő volt. Madelyne arra gondolt, hogy legszívesebben megszabadulna tőle. Mégsem kezdett el kiabálni. Ami azt illeti, nagyon ritkán emelte fel a hangját. Nem volt rá szüksége. Hatalmas termete rögtön figyelmet keltett, arckifejezése pedig, amikor dühös volt, mint most is, keltett olyan hatást, mintha kiabált volna. Madelyne nem félt tőle. Sajnálatos módon, erre napjában többször is emlékeztetnie kellett magát. És még mindig nem gyűjtött elég bátorságot ahhoz, hogy megkérdezze, mit értett a férfi azon, hogy ezentúl hozzá tartozik. Folyton félretette a kérdést, igazság szerint félt a választól. Különben is, mondogatta magának, lesz elég ideje kideríteni, hogy mi lesz a sorsa aztán, hogy Adela állapota javul. Egyelőre elég megvívnia az éppen soron következő csatákat, melyeket az élet eléhoz. – Csak a dombtetőre sétáltam fel – mondta végül. – Csak nem attól tart, hogy elgyalogolok egészen Londonig. – És mi volt a célja a sétának? – érdeklődött Duncan, figyelmen kívül hagyva a lány szökésre vonatkozó megjegyzését. Olyan nevetségesnek találta az ötletet, hogy nem is tartotta válaszra méltónak. – Szerettem volna megetetni a farkasomat. A férfi reakciója nagy megelégedésére szolgált. Most az egyszer nem tudta elrejteni az érzelmeit. Világosan látszott rajta, hogy mennyire meglepődött. Madelyne elmosolyodott. – Nyugodtan kinevethet, ha kedve tartja, de vagy egy hatalmas kutyát, vagy egy farkast láttam a dombtetőn, és kötelességemnek éreztem, hogy megetessem, amíg az idő meg nem javul annyira, hogy újra vadászhasson. Ez persze azt jelenti, hogy egész télen oda kell figyelnem az etetésére, de biztos vagyok abban, hogy a tavasz eljöttével a farkasom képes lesz gondoskodni magáról. Duncan erre hátat fordított neki, és otthagyta. Madelyne legszívesebben felnevetett volna. A férfi nem tiltotta meg, hogy elhagyja az erődöt, és ez olyan győzelem volt, aminek joggal örülhetett. Igazság szerint Madelyne úgy vélte, hogy a farkas nincs már a környéken. Mióta látta az állatot, minden éjjel kinézett az ablakán, de a fenevad többé nem jött el. A farkas elment, és

105 néha, ahogy Madelyne az ágyában álmatlanul forgolódott, eltöprengett, hogy valóban látta az állatot, vagy csak felfokozott képzelete játszott vele. Ezt persze soha nem vallotta volna be Duncannek, sőt valami kéjes örömöt érzett, valahányszor átsétált a felvonóhídon. Az étel, amit az előző napon hagyott ott, mindig eltűnt, jelezve, hogy az éj folyamán állatok látogatták meg az etetőhelyet. Madelyne boldogan vette tudomásul, hogy az élelem nem vész kárba. Még nagyobb örömet szerzett neki, hogy Duncant bosszanthatta. Igen, csakis azért tette, hogy a férfit idegesítse. És abból, hogy Duncan gondosan elkerülte őt, úgy vélte, hogy elérte célját. A napok vidámabban teltek volna, ha nem aggódik állandóan a vacsoraidő miatt. A közös étkezés nyomasztóan hatott rá, és különös feszültséggel töltötte el. Igyekezett minél több időt a szabadban tölteni. Nem törődött az esővel vagy hideggel. Gerty adott neki néhány levetett ruhát, amely valaha Duncan nővére, Catherine viselt. A ruhadarabok ugyan túl nagyok voltak, de Madelyne könnyedén magára igazította őket. Azzal nem törődött, hogy divatos-e a holmi vagy sem. A ruhák kifakultak már, de tiszták voltak és puhán simultak testére. De ami még fontosak, jó melegek voltak. Madelyne minden délután elsétált az istállókhoz, cukrot vitt Duncan lovának, a gyönyörű fehér ménnek, amit ő nevezett el Silenusnek. Közte és a ló között valamiféle kötődés alakult ki. A mén valahányszor meglátta a lányt, tombolni kezdett, mintha szét akarná rúgni az állást. De amikor Madelyne beszélni kezdett hozzá, azonnal megnyugodott. Madelyne megértette, hogy a lónak szüksége van arra, hogy eljátssza a maga kis színjátékát előtte, és sosem mulasztotta el megdicsérni bátorságáért, miután megvendégelte az állatot. Silenus a mérete ellenére egyre szeretetteljesebb lett. Addig bökdöste a lány kezét, míg az meg nem simogatta, és amikor Madelyne bevetette a trükköt – abbahagyta a simogatást, és kezét a korláton nyugtatta –, hogy lássa, hogy reagál az állat, Silenus nyomban bökdösni kezdte, visszakényszerítve kezét a fejére. Az istállómester egyáltalán nem örült Madelyne látogatásainak, és nagy hangon ki is fejtette a véleményét. Szerinte a lány elkényezteti Duncan lovát, és még azzal is megfenyegette, hogy beárulja uránál. De ez csak látszat volt. Bizony, valójában az istállómestert lenyűgözte, hogy a lány milyen tehetségesen bánik a lóval. Őt még mindig elfogta az idegesség, valahányszor meg kellett ülnie a mént, de úgy látszott, hogy ez a törékeny lány egyáltalán nem fél a hatalmas állattól. A harmadik délutánon az istállómester beszélgetni kezdett a lánnyal, a hét végére pedig szoros barátság fűződött kettejük között.

106 A férfit Jamesnek hívták, és Maude volt a felesége. A fiuk, William egyelőre még ragaszkodott az anyjához, de James türelmesen várta azt az időt, amikor maga mellé veheti és okíthatja fiát. A fiú a családi hagyományt fogja követni, magyarázta fontoskodva a férfi. – Silenus engedni fogja, hogy szőrén ülje meg – jelentette ki James, miután körbevezette Madelyne-t a birodalmában. A lány mosolygott. Az istállómester elfogadta azt a nevet, amelyet ő adott Duncan lovának. – Még soha nem ültem meg szőrén a lovat – vallotta be. – Az igazság az, hogy nem fúl sokat lovagoltam. Talán, ha csillapul az eső, megtanulhatná, hogyan kell helyesen lovagolni – javasolta James kedves mosollyal. Madelyne bólintott. – Csak azt nem értem, ha nem tanult meg lovagolni, hogyan jutott el egyik helyről a másikra. – Gyalog – világosította fel a lány, majd jót nevetett a férfi meglepetésén. – Ez nem valami bűnös dolog, amit meg kell gyónnom. – Van egy nagyon kezes kancám, talán azon gyakorolhatna – javasolta a férfi. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Silenusnek biztos nem tetszene. Attól tartok, hogy megsértenénk az érzéseit, és ezt igazán nem engedhetjük meg, ugye? – Nem? – kérdezett vissza James zavartan. – Jól elleszek Silenusszel. – De hisz ez úr ménje, kisasszony. Biztos, hogy ezen akar lovagolni? – dadogta James. Úgy hangzott, mint aki mindjárt megfullad. – Tudom, hogy kihez tartozik a ló – vágott vissza Madelyne. – Nem kell aggódnia a méretei miatt. Már korábban is ültem rajta – próbálta megnyugtatni a hitetlenkedő férfit. – De kapott rá engedélyt az úrtól? – Megszerzem az engedélyt, James. Madelyne elmosolyodott, és az istállómester fejéből kirepült minden józan érv. Elég volt egy pillantást vetni a lány csodaszép kék szemébe, vagy a látni, ahogy teljes bizalommal rámosolyog, és James egyből úgy találta, hogy teljesen egyetért Madelyne-nel. Amikor a lány elhagyta az istállót, Anthony mellette ballagott. Jelenléte állandóan emlékeztette Madelyne-t és mindenki mást, hogy nem vendég a kastélyban. Anthony hozzá való viszonya azonban jelentősen megváltozott. Már nem bosszantotta annyira a feladat, mint eleinte. Abból, ahogy a többi katona üdvözölte a férfit, Madelyne azt szűrte le, hogy közkedvelt ember. Kisfiús mosolya igazán megnyerő volt, ráadásul meglepő is, tekintetbe véve robosztus

107 termetét és korát. Madelyne nem értette, miért pont őt bízták meg az őrzésével. Szerinte egy kevésbé termetes alak, mint például Ansel, a fegyverhordozó is alkalmas lett volna a feladatra. Mivel kíváncsisága nem csökkent, végül rászánta magát, hogy megkérdezi a férfit. – Valami olyant tett, amivel magára haragította az urat? Úgy tűnt, Anthony nem érti a kérdést. – Amikor a katonák visszatérnek a gyakorlatozásból, látom, hogy milyen irigyen bámulja őket, Anthony. Sokkal szívesebben dolgozna velük, ahelyett, hogy engem kísérgetne itt körbe-körbe. – Egyáltalán nem gond – tiltakozott a férfi. – Még mindig nem értem, miért pont maga kapta ezt a feladatot, hacsak nem haragította magára valamivel Duncant. – Megsérültem, és még nem gyógyultam meg teljesen – magyarázta Anthony. Hangja habozó volt, és Madelyne látta, hogy lassan elvörösödik. Rendkívül különösnek találta a férfi zavarát. Szerette volna megnyugtatni. – Én is megsérültem, és mondhatom, elég súlyosan. – Ez inkább dicsekvésnek hangzott, de az volt a célja, hogy a férfi felismerje, nincs miért szégyenkeznie a sérülése miatt. – Majdnem belehaltam, de Edmond meggyógyított. A combomon azonban van egy hosszú, ronda sebhely. Anthony továbbra is zavartnak látszott. – A katonák nem szokták hősiesnek érezni, ha megsebesülnek a csatában? – De igen – felelte Anthony. Kezét összefonta a háta mögött, és meggyorsította a lépteit. Madelyne-ben hirtelen felködlött, hogy talán a sérülés helye miatt érzi kényelmetlenül magát a férfi. A lába és a keze egészségesnek látszott, akkor maradt a mellkasa vagy a… – Nem beszélünk többet erről – tört ki belőle. A férfi azonnal lassított a léptein, ebből Madelyne arra következtetett, hogy igaza volt. A seb kényes helyen van. Noha soha nem kérdezte Anthonyt róla, Madelyne úgy vélte, különös, hogy a katonák olyan sokat gyakorlatoznak minden nap. Feltételezte, hogy nem lehet könnyű dolguk, ha meg akarják védeni az urukat, tekintettel Duncan nagy számú ellenségére. Nem hitte, hogy elhamarkodottan ítélt volna. Duncan meglehetősen nehéz eset volt; nélkülözött minden taktikai és diplomáciai érzéket. Biztos több ellenségre tett szert II. Vilmos udvarában, mint barátra. Szerencsétlenségére meglehetősen sok ideje maradt Duncanről elmélkedni. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy tétlenül töltse a napját. Amikor nem sétált Anthonyvel a szabadban,

108 akkor őrületbe kergette Maude-ot és Gertyt a javaslataival, hogyan lehetne Duncan otthonát barátságosabbá varázsolni. Maude nem volt olyan tartózkodó, mint Gerty. Többnyire szívesen félretette apró-cseprő teendőit, hogy meglátogassa Madelyne-t. A kicsi Willie, Maude négyéves kisfia ugyanolyan beszédesnek bizonyult, mint az anyja, amikor Madelyne-nek sikerült egyszer kivenni a fiú hüvelykujját a szájából. Amikor azonban alkonyodni kezdett, Madelyne feje megfájdult és gyomrát mintha egy marok szorítaná össze. Nem csoda, mondogatta magának, hiszen a Wexton családdal tölteni egy estét az állóképességnek olyan próbája volt, amelytől még a hős Odüsszeusz is megfutamodott volna. Madelyne azonban nem futhatott el. Pedig szinte térden állva könyörgött Duncannek, hogy hadd fogyaszthassa el a vacsorát a szobájában, de a férfi nem engedte meg. Nem, szabályosan megkövetelte, hogy részt vegyen a családi étkezéseken, és ezek után még volt olyan pofátlan, hogy ő maga távol maradt a gusztustalan ceremóniáról. A báró egyedül étkezett, és csak rövid időre jelent meg a nagyteremben, miután eltakarították az asztalról a maradékot, amit a férfiak nem dobáltak a padlóra. Adela gondoskodott róla, hogy ne unatkozzon az étkezés alatt. Míg a férfiak a csontokat dobálták a hátuk mögé, Duncan húga válogatott ocsmányságokat vágott hozzá. Madelyne úgy érezte, nem bírja tovább. Arca szinte fájt a ráerőltetett mosolytól. A hetedik estén Madelyne önuralma megtört, és olyan vad erővel robbant ki magából, hogy akik tanúi voltak, csak döbbenten bámulták a jelenetet. Nem volt idejük közbeavatkozni. Duncan engedélyt adott a távozásra, mire Madelyne felállt, elnézést kért és az ajtó felé indult. Feje fájdalmasan lüktetett, és csak arra tudott gondolni, hogy nagy ívben kikerülje Adela-t, mert nem érzett elég erőt magában, hogy végigszenvedjen még egy hangos szócsatát. Duncan húga felé tartott. Madelyne tekintete fáradtan vándorolt a lány mögé, és látta, hogy a kis Willie a konyhába vezető ajtóból kukucskál. A kisfiú Madelyne-re mosolygott, és a lány azonnal megállt, hogy beszélgessen vele egy kicsit. A kisfiú Madelyne bátorító mosolyára előbújt Adela háta mögül, de abban a pillanatban Adela széles gesztussal meglendítette a karját. Mindig így tett, mielőtt gyalázkodni kezdett volna. Ezúttal azonban kézfeje eltalálta a kisfiút, aki a földre pottyant a hirtelen ütéstől. A gyerek bömbölni kezdett, Gilard felkiáltott, Madelyne pedig hatalmasat sikított dühében. A dobhártyaszaggató hangtól mindenki megdermedt a teremben, még Adela is, aki önkéntelenül hátralépett. Most hátrál meg először Madelyne-től.

109 Gilard fel akart állni, de Duncan megragadta a karját és kényszerítette, hogy ülve maradjon. A fiatalabb fivér tiltakozni akart a kényszerű gúzs ellen, de elég volt egyetlen pillantást vetni bátyja arcába, hogy meggondolja magát. Madelyne a kisfiúhoz sietett, és gyengéd szavakkal vigasztalni kezdte. Végül puszit nyomott a feje búbjára, és átengedte édesanyjának. Maude, ahogy meghallotta Willie bömbölését azonnal megjelent a konyhaajtóban Gertyvel az oldalán. Madelyne ekkor Adela felé fordult. Talán képes lett volna uralkodni dühén, ha azt látja, hogy a lány mutat némi megbánást. De úgy tűnt, Adela egyáltalán bánja durva viselkedését. És amikor azt morogta, hogy a fiú csak útban volt, Madelyne számára betelt a pohár. Alig egy pillanattal aztán, hogy Adela komisz kölyöknek nevezte Willie-t, Madelyne előrelendült és csattanós pofont mért arra a testrészére, amelyről úgy gondolta, hogy leginkább megérdemli, a szájára. Adela annyira megrendült a támadástól, hogy elvesztette az egyensúlyát és térdre rogyott. Ezzel helyzeti előnyhöz juttatta Madelyne-t anélkül, hogy észrevette volna. Mielőtt talpra állhatott volna, Madelyne megragadta a haját, és a keze köré tekerte. Ezzel elérte, hogy a lány kiszolgáltatott helyzetbe került, és nem tudott visszaütni. Madelyne hátrafeszítette Adela fejét. – Ez volt az utolsó mocskos szó, ami elhagyta a szádat, Adela. Megértetted? A teremben mindenki dermedten bámulta a két nőt. Edmond tért magához először kábultságából. – Azonnal engedje el – kiáltott Madelyne-re. A lány egy pillanatra sem vette le a szemét Adela-ről, úgy kiáltott vissza. – Maradjon ki ebből, Edmond! Engem tartanak felelősnek azért, ami a húgukkal történt, én pedig úgy döntöttem, eljött az ideje, hogy rendet teremtsek ebben a zűrzavarban. És most el is kezdem. Duncan egy szóval sem avatkozott közbe. – Nem tartom magát felelősnek – üvöltötte Edmond. – Engedje el! Az elméje… – Az elméjének semmi baja, csak ráférne egy alapos tisztogatás. Madelyne látta, hogy Maude és Gerty az ajtóból figyelik az eseményeket. Keményen tartotta Adela-t, miközben hozzájuk fordult, hogy utasításokat adjon nekik. – Azt hiszem, legalább két dézsa vízre lesz szükségünk, hogy ezt a szánalmas teremtést megszabadítsuk a ráragadt kosztól. Gerty, intézkedj, kérlek. Maude, keress tiszta ruhát az úrnődnek! – Most akar fürdőt venni, asszonyom? – csodálkozott Gerty. – Adela fog fürödni – jelentette ki Madelyne, majd visszafordult a lány felé. – És annyiszor mosom ki a szád szappannal, ahányszor hölgyhöz nem illő szót ejtesz ki rajta.

110 Madelyne elengedte Adela haját, és talpra segítette. A lány el akart futni, de Madelyne nem engedte. Dühe herkulesi erőt adott neki. – Magasabb vagy ugyan, de én erősebb vagyok, és ebben a pillanatban sokkal gonoszabb is, mintsem képzelnéd, Adela. Ha fel kell, hogy rugdossalak a toronyba, akkor megteszem, méghozzá nagyon is szívesen. – Megrántotta Adela karját, és az ajtó felé vonszolta, közben elég hangosan morgott ahhoz, hogy a három fivér is hallja. – Az a helyzet, hogy még mosolygok is hozzá. Adela könnyekben tört ki, de Madelyne szívtelennek bizonyult. Nem volt benne több könyörület Duncan húga iránt. Már éppen eleget kapott Edmondtól és Gilardtől. A testvérek – anélkül, hogy észrevették volna – szánalmukkal csak fájdalmat okoztak húguknak. A lánynak csak kemény kézre van szüksége, és Madelyne keze elég kemény volt. Különös, de a feje nem fájt már. – Nyugodtan sírj csak, Adela, de az sem segít rajtad. A kis Willie-t komisznak merted nevezni, pedig te vagy a komisz. Igenis, az vagy. De mostantól minden másképp lesz. Ezt megígérhetem. Madelyne végigfecsegte a toronyszobába vezető utat. Egyszer sem kellett megrúgnia Adela-t. Mire a fadézsákat megtöltötték forró vízzel, Adela-ből elszállt a harci kedv. Maude és Gerty ottmaradtak, hogy segítsenek a lánynak levetkőzni. – Égesd el ezeket – parancsolta Madelyne Gertynek, miközben átnyújtotta neki a visszataszító göncöket. Amikor Adela-t betuszkolták az első dézsába, Madelyne úgy vélte, a lány Lót feleségét akarja utánozni. Csak ült mereven a dézsában, mint egy darab kő, és a távolba meredt. De hogy milyen volt a tekintete, az már másik történet. Nem volt nehéz meglátni, hogy Adela-ben forr a düh. – Miért volt szükség két dézsára? – kérdezte kezét tördelve Maude. Adela hirtelen taktikát változtatott, és elkapta Madelyne haját. Úgy látszott, ki akarja tépni a csinos fürtöket. Válaszul a lány, akit Maude kedves és gyengéd hölgynek ismert meg, Adela arcát a víz alá nyomta. Csak nem bele akarja fojtani a báró húgát a vízbe? – Nem hiszem, hogy Lady Adela kap így levegőt – jegyezte meg bátortalanul. – Így van – helyeselt Madelyne. – De így le sem tud köpni. – Nahát, én sosem – kapkodta a levegőt Gerty döbbenten, majd megfordult és kiviharzott. Gerty mindig is odavolt érte, hogy ő mondhassa el a legfrissebb pletykákat mindenkinek, ezt Maude is tudta. Wexton báró bizonyára kíváncsi, hogy mi folyik. Maude legszívesebb barátnője után rohant volna. Lady Madelyne viselkedése megrémítette; még sohasem látott ilyen vad indulatokat. De mivel a Lady kiállt a kis Willie-ért, ezért Maude úgy döntött, hogy ott marad és segít neki.

111 – Azért volt szükség két dézsára, mert Adela annyira piszkos, hogy legalább kétszer kell megfürödnie. Maude-nak hegyeznie kellett a fülét, hogy meghallja a választ, mert Adela csapkodni és rugdosni kezdett. Uramisten, minden csurom víz lett, legfőképpen Lady Madelyne. – Add ide a szappant, kérlek – parancsolta Madelyne. A következő óra olyan hihetetlen megpróbáltatásokat tartogatott, hogy azt akár a jövő tavaszig is lehetett volna mesélni. Gerty többször bedugta a fejét, hogy nyomon kövesse az események, majd lesietett a nagyterembe, hogy jelentést tegyen Edmondnak és Gilardnek. Amikor a felfordulásnak vége lett, Gerty egy kis csalódottságot érzett. Lady Adela a kandalló előtt üldögélt csendesen, és Lady Madelyne a haját fésülte. A harci kedv elszállt a báró húgából, és az izgalmak véget értek. Miután a dézsákat kiürítették és elvitték, Maude és Gerty is távozott. Madelyne és Adela eddig egy szót sem szóltak egymáshoz. Hirtelen Maude bukkant fel újra az ajtókeretben. – Még meg sem köszöntem, hogy segített a fiamnak – hadarta. Madelyne válaszolni akart neki, de a nő gyorsan folytatta. – Tudnia kell, hogy nem hibáztatom Lady Adela-t a történtekért. Nem tehet róla, hogy ilyen. De maga mégis vette a fáradtságot és megvigasztalta az én Willie-met, és ezért nagyon hálás vagyok. – Nem akartam megütni. A vallomás Adela szájából hangzott el. Ez volt az első normális mondat, amit kiejtett a száján. Maude és Madelyne egymásra mosolyogtak. Alighogy ajtó becsukódott Maude mögött, Madelyne odahúzott egy széket, és leült Adela-vel szemben. Adela nem volt hajlandó Madelyne-re nézni. Kezét összefonta az ölében, és makacsul azt bámulta. Madelyne-nek volt ideje alaposan tanulmányozni Duncan húgát. Nagyon csinosnak találta a lányt nagy, barna szemével, aranybarna hajával. Ez utóbbi meglepetésként érte, de miután a mocskos fürtöket megmosták, láthatóvá váltak a barna tincsek közé vegyülő világosabb sávok is. Nem nagyon hasonlított bátyjára, de kétségtelenül volt benne valami makacs vonás. Madelyne elhatározta, hogy türelmes lesz vele. Majdnem egy óra telt el, mire Adela végre felnézett és megszólalt. – Mit akarsz tőlem? – Azt akarom, hogy elmeséld, mi történt veled. Adela nyomban elvörösödött. – A részleteket is tudni akarod? Élveznéd, ugye? – Adela csavargatni kezdte frissen mosott hálóingének kézelőjét.

112 – Nem, egyáltalán nem élvezném – felelte Madelyne. Hangja szomorúan csengett. – De neked el kell mondanod. Olyan ez, mint a méreg, Adela, és minél előbb meg kell szabadulnod tőle. Megígérhetem, hogy utána sokkal jobban fogod magad érezni. És a testvéreid előtt sem kell továbbfolytatnod ezt a gyerekes színjátékot. Adela szeme elkerekedett. – Honnan tudod, hogy… – Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy majdnem elárulta magát. Madelyne elmosolyodott. – Még egy ostoba is észrevenné, hogy valójában nem gyűlölsz engem. Nap mint nap kereszteztük egymás útját séta közben, és olyankor soha nem üvöltöztél velem. Nem, Adela, nagyon is kiszámított a gyűlöleted. – Pedig gyűlöllek! – Nem igaz. Nincs miért gyűlölnöd. Soha nem ártottam neked. Mindketten ártatlanok vagyunk, és áldozatai a testvéreink között dúló háborúnak. Bizony, mind a ketten ártatlanok vagyunk. – Én már nem vagyok ártatlan – tört ki Adela. – És mivel Duncan minden éjjel az ágyadban aludt, erősen kétlem, hogy te ártatlan lennél. Madelyne elcsodálkozott Adela szavain. Miből gondolja, hogy Duncan az ő ágyában tölti az éjszakákat? Adela természetesen téved, de most fontosabb volt a lány problémájára koncentrálni. Ráér később is kiállni az ártatlanságáért. – Ha lenne rá alkalmam, megölném a bátyádat – jelentette ki Adela. – Miért nem hagysz békén? Nem vágyom másra, minthogy hagyjanak békében meghalni. – Ne beszélj ilyen bűnös dolgokról! – szólt rá Madelyne. – Adela, hogyan tudnék segíteni neked, ha te… – Miért? Miért akarnál segíteni nekem? Hiszen te Louddon testvére vagy. – Nem érzek szeretet a bátyám iránt. Mér rég összetört bennem minden gyengéd érzést, ami hozzá fűzhetne. Hol ismerted meg Louddont? – kérdezte mintegy mellékesen, mintha a kérdés egyáltalán nem lenne fontos. – Londonban, és ennél többet nem is fogok elmondani neked. – Márpedig beszélni fogunk róla, nem számít, hogy milyen fájdalmas ez számodra. Csak mi vagyunk egymásnak, Adela, és nyugodj meg, senkinek nem fogom elárulni a titkodat. – A titkomat? Nincs itt semmiféle titok, Madelyne. Mindenki tudja, hogy mi történt velem. – El fogod mondani nekem az igazságot – jelentette ki Madelyne határozottan. – Ha kell, itt ülök egész éjjel, de kivárom, amíg elmondod. Adela hosszasan bámulta Madelyne-t, szemmel láthatóan igyekezett eldönteni, hogy mit tegyen. Úgy érezte, mindjárt darabjaira hullik. Istenem, annyira elfáradt már a színlelésben, és

113 magányosnak érezte magát. – És elmeséled majd mindent Louddonnak is, ha visszatérsz hozzá? – Hangja most nem volt több rekedt suttogásnál. – Soha többé nem megyek vissza Louddonhoz – mondta Madelyne dühösen. – Azt terveztem, hogy elszököm az unokatestvéremhez, és nála fogok élni. Még nem tudom, hogyan fogok megoldani, de ha kell, gyalog megyek Skóciáig. – Elhiszem, hogy nem fogod elmondani a bátyádnak, de mi van Duncannel? Neki elmondod? – Senkinek nem fogom elmondani, csak ha engedélyt adsz rá – ígérte Madelyne. – Akkor találkoztam a bátyáddal, amikor az udvarnál voltam – kezdte suttogva Adela. – Nagyon csinos férfi – tette hozzá. – Azt mondta, szeret, és elkötelezte magát nekem. Adela sírva fakadt, és beletelt néhány percbe, mire újra összeszedte magát. – Akkor már Gerald báró jegyese voltam. Tíz éves voltam, amikor megtörtént az eljegyzés. Amíg Louddonnal nem találkoztam, elégedett is voltam a helyzetemmel. Kislány korom óta nem láttam Geraldöt. Az isten szerelmére, talán fel sem ismerném, ha találkoznék vele. Duncan engedélyezte, hogy Gilarddel és Edmonddal Londonba menjek. Úgy volt, hogy Gerald is ott lesz, és mivel az esküvő a következő nyárra volt kitűzve, a fivéreim úgy vélték, jó alkalom lesz ez arra, hogy közelebbről is megismerjem a jövendőbeli férjemet. Duncan azt hitte, hogy Louddon Normandiában van a királlyal, különben sohasem engedett volna el. Adela mély lélegzetet vett, majd folytatta. – Gerald nem volt ott. Jó oka volt rá – tette hozzá magyarázólag. – Megtámadták és feldúlták az egyik hűbérese otthonát, és neki bosszút kellett állnia. Én mégis dühös voltam és elkeseredett. Megrántotta a vállát. Madelyne odanyúlt és megfogta a kezét. – Én is elkeseredett lettem volna – mondta együttérzőn. – Minden olyan gyorsan történt. Csak két hete voltunk Londonban. Tudtam, hogy Duncan mennyire gyűlöli Louddont, de nem értettem, miért. Mindenesetre titokban tartottuk a találkáinkat. Louddon nagyon kedves és figyelmes volt hozzám. Tetszett nekem a figyelme. A találkákat sem volt nehéz megszervezni, mivel Duncan nem volt ott. – Louddon mindenképpen megtalálta volna a módját – jegyezte meg Madelyne. – Azt hiszem, a bátyádnak akart fájdalmat okozni. Nagyon csinos vagy, de nem hiszem, hogy szeretett téged. Ő nem képes szeretetet érezni senki iránt. Csak magát szereti. Most már tudom. – Louddon egy ujjal sem ért hozzám. A beismerést néma csend követte. Madelyne megdöbbent. Nyugodt kifejezést erőltetett magára. – Kérlek, folytasd. – Megállapodtunk, hogy az egyik üres szobában találkozunk, amit Louddon előző nap fedezett fel. Jó messze esett a többi vendég lakosztályától, elég elszigetelt helyen volt.

114 Tudtam, hogy mire készülök, Madelyne. Beleegyeztem a találkozóba. Azt hittem, szeretem a bátyádat. Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. Hiszen olyan jóképű férfi! Édes istenem, Duncan megölne, ha tudná az igazságot. – Ne gyötörd magad, Adela. Semmit nem fog megtudni, hacsak el nem mondod neki. – Louddon eljött a találkozóra, de nem egyedül. Vele volt a barátja, és ő volt az, aki… megerőszakolt. Madelyne minden önuralmára szükség volt, hogy ne árulja megdöbbenését. Adela mereven nézett rá. Figyelte, hogy reagál. – Ettől nem… – Fejezd be – suttogta Madelyne. Adela először akadozva folytatta, majd beszéde egyre gyorsabb lett. Feltárta az egész aljas történetet, és mikor befejezte, Madelyne hagyott neki néhány percet, hogy megnyugodjon valamelyest. – Ki volt az a férfi Louddonnal? Mondd meg a nevét! – Morcar. – Ismerem a gazembert. – Madelyne képtelen volt uralkodni dühén. Adela megretten a kitöréstől, mire Madelyne igyekezett erőt venni magán. – Miért nem mondtad el ezt Duncannek is? Nem arra gondolok, természetesen, hogy találkozgattál Louddonnal, hanem hogy Morcar is benne volt. – Nem tudtam megtenni. Annyira szégyelltem magam. És annyira összevertek, hogy igazán azt hittem, meg fogok halni. Louddon legalább annyira felelős a történtekért, mint Morcar… Nem is tudom, ahogy kiejtettem Louddon nevét, Gilard és Edmond nem is akartak többet hallani. Adela újra sírva fakadt, de Madelyne gyorsan leállította. – Rendben, akkor most figyelj rám. Az egyetlen bűnöd az, hogy rossz emberbe szerettél bele. Szeretném, ha el tudnád mondani Duncannek is, amit nekem meséltél Morcarról, de a döntés a tiéd. Amíg másként nem döntesz, esküszöm, hogy senkinek nem árulom el a titkodat. – Hiszek neked. Egész héten figyeltelek. Semmiben nem hasonlítasz a bátyádhoz. Még külsőre sem úgy nézel ki. – Hála istennek – morogta Madelyne olyan örömmel a hangjában, hogy Adela önkéntelenül is elmosolyodott. – Még egy kérdés, Adela, ha megengeded. Miért viselkedtél úgy, mint aki megőrült? A fivéreid miatt? A lány bólintott. – De miért? – kérdezte zavartan Madelyne.

115 – Amikor hazaértem, rá kellett jönnöm, hogy mégsem halok meg. Akkor azon kezdtem aggódni, hogy mi van, ha gyerekem lesz Morcartól. Duncan rákényszerítene a házasságra, és… – Csak nem képzeled, hogy Duncan összeházasítana téged Louddonnal? – Nem, nem – rázta a fejét Adela. – De találna valakit. Csak azzal törődne, hogy rajtam segítsen. – És gyereket vársz? – Madelyne gyomra görcsbe rándult a gondolatra. – Nem tudom. Ebben a hónapban kimaradt a havi vérzésem, de nem érzek semmi különöset, és előtte sem volt rendszeres. – Adela lángvörös lett a vallomástól. – Talán még nem is lehet tudni. De ha mégis terhes vagy, mégis hogy akarod eltitkolni Duncan elől? Lehet, hogy megátalkodottan önfejű ember, de azért nem vak. – Arra gondoltam, hogy az utolsó pillanatig a szobámban maradok, akkor meg már úgyis késő. De most olyan ostobán hangzik. Egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak azt tudom, hogy inkább megölöm magam, mint férjhez kényszerítsenek valakihez. – És mi van Gerald báróval? – Az egyezség felbomlott. Már nem vagyok szűz. Madelyne felsóhajtott. – A báró mondta ezt? – Nem, de Duncan azt állítja, hogy a bárónak már nem kell tiszteletben tartania az egyezséget. Madelyne bólintott. – Az a legnagyobb félelmed, hogy Duncan férjhez kényszerít valakihez? – Igen. – Akkor először ezt a problémát kell megoldanunk. Kitalálunk valamit, hogy megszabadulj az aggodalmadtól. – Igazán? Madelyne kihallotta a lány hangjából a vágyakozást, látta szemében megcsillanni a remény szikráját. Ettől csak még elszántabbnak érezte magát. Mivel képtelen volt tovább egy helyben ülni, felpattan, és róni kezdte a szobát. – Egy percig sem hiszem, hogy a bátyád olyan szívtelen lenne, hogy hozzákényszerít valakihez. – Gyorsan felemelte a kezét, amikor látta, hogy Adela tiltakozni készül. – Mégis, amit én hiszek, az most nem számít. Mi lenne, ha kicsikarnék Duncanből egy ígéret, hogy addig élhetsz itt, amíg csak akarsz, tekintet nélkül a körülményekre? Az megnyugtatna valamelyest? – El kell mondanod neki, hogy talán gyereket várok? Madelyne nem válaszolt rögtön. Tovább sétált a székek körül, miközben azon töprengett, hogy a csudába fogja rávenni Duncant az ígéretre.

116 – Természetesen nem – állt meg közvetlenül Adela előtt, és rámosolygott a lányra. – Előbb megszerzem az ígéretét. A többiről ráér később tudomást szerezni, nem igaz? Adela is mosolygott. – Milyen csavaros az észjárásod, Madelyne! Már értem a tervedet. Ha egyszer Duncan beleegyezik, nem fogja megmásítani a szavát. De nagyon dühös lesz rád, amiért becsaptad – tette hozzá aggódva, és mosolya lassan elhalványodott. – De hiszen mindig dühös rám – vont vállat Madelyne. – Nem félek a bátyádtól, Adela. A kemény külső érző szívet takar, ebben biztos vagyok – jelentette ki, közben magában imádkozott, hogy igaza legyen. – Most pedig ígérd meg, hogy nem aggódsz többet azon, hogy esetleg gyereked lesz. Hatalmas megpróbáltatáson mentél keresztül, és lehet, hogy az az oka, amiért kimaradt a havi vérzésed. Történetesen mindent tudok az ilyen dolgokról, mert Frieda, a favágó felesége sokkot kapott, amikor a fia beleesett a kútba, és hosszú ideig nem tudták kihúzni. A gyereknek szerencsére nem lett semmi baja, de hallottam, amikor Frieda egy szolgálónak vagy két hónappal később elmondta, hogy kimaradt a havi vérzése. A szolgáló megmagyarázta neki, hogy az átélt ijedelem után ez teljesen természetes reakció. Nem emlékszem már, hogy hívták azt a bölcs asszonyt, de mint kiderült, igaza volt és Friedának a következő hónapban rendben megjött. Adela bólintott. – És ha mégis gyereket várnál – folytatta Madelyne –, akkor azzal is megbirkózunk, ha eljön az ideje. Nem fogod gyűlölni azt a gyereket, ugye? – Madelyne nem tudta elrejteni aggodalmát. – Az a kicsi ugyanolyan ártatlan, mint te, Adela. – Az apja sötét lelkét fogja örökölni. Az ő vére folyik majd az ereiben. – De ha ez így lenne, akkor én ugyanolyan átkozott vagyok, mint Louddon, nem igaz? – Nem, te nem is hasonlítasz a bátyádra – tiltakozott Adela. – És a gyermeked sem fog Morcarra. Erről te fogsz gondoskodni. – Hogyan? – Azzal, hogy szeretni fogod, és segítesz neki helyes döntéseket hozni, amikor elég idős lesz, hogy megértse a dolgokat. Madelyne felsóhajtott és megrázta a fejét. – Talán nem is lesz gyereked, úgyhogy egyelőre hagyjuk ezt a témát. Látom, hogy mennyire elfáradtál. Mivel a szobádat ki kell takarítani, mielőtt visszamennél oda, ma éjszaka aludhatsz itt, az én ágyamban. Én majd találok magamnak másik helyet. Adela követte Madelyne-t az ágyhoz, figyelte, ahogy új barátnője félrehajtja a takarót. – Mikor szerzed meg Duncan ígéretét?

117 Madelyne megvárta, amíg a lány bebújik az ágyba. – Holnap beszélek vele. Látom, hogy ez nagyon fontos neked. Nem fogom elfelejteni. – Nem akarom, hogy akár egy férfi is hozzámérjen – tört ki Adela-ből. Hangja rekedt volt, és Madelyne aggódni kezdett, hogy megint belelovallja magát a dühbe. – Csitt legyen – szólt rá, és megnyugtatón végigsimított a karján, majd eligazította rajta a takarót. – Most pihenned kell. Meglátod, minden rendbe jön. Adela mosolygott azon, ahogy Madelyne kényezteti. – Madelyne, kérlek, ne haragudj, hogy olyan durván bántam veled. Ha tudnám, hogy segítene, megkérném Edmondot, hogy beszélje Duncannel arról, hogy elvigyenek Skóciába. Madelyne-nek feltűnt, hogy a lány Edmonddal akar beszélni, nem pedig egyenesen Duncanhez fordulna. Kénytelen volt arra gondolni, hogy Adela fél idősebbik bátyjától. Adela felsóhajtott, majd így szólt. – Igazából nem szeretném, ha bárhová is elmennél pont most. Eddig olyan magányos voltam. Nagyon önző dolog tőlem, hogy így bevallom? – Csak őszinte – nyugtatta meg Madelyne. – Egy olyan jellemvonás, amit leginkább becsülök – tette hozzá. – Ami azt illeti, én még soha életemben nem hazudtam – büszkélkedett. – Soha – csodálkozott Adela. Madelyne észrevette a lány szája szögletében megbúvó huncut mosolyt, és ő is elmosolyodott. – Soha, mióta az eszemet tudom. És megígérem neked, hogy addig maradok, amíg szükséged van rám. Amúgy sincs kedvem ilyen zord időben útra kelni. – Téged is meggyaláztak, Madelyne. Mindenki azt fogja hinni… – Ez ostobaság – vágott közbe Madelyne. – Egyikünk sem felelős azért, ami vele történt. Mind a ketten tiszteletre méltók vagyunk a szívünkben. Nekem csak ez számít. – Milyen különös természeted van. Én azt hittem, hogy gyűlölsz minket, Wextonokat. – Nos, ami azt illeti, a fivéreid valóban nem szeretetre méltó emberek – ismerte el Madelyne. – De nem gyűlölöm őket. Tudtad, hogy itt biztonságban érzem magam? Furcsa, mi? Fogoly vagyok, és mégis biztonságban érzem magam. Hm, ez egy olyan igazság, amin érdemes eltöprengni. Madelyne összevonta a szemöldökét, elméjét teljesen lefoglalta meglepő vallomása. – Azt hiszem, ezen még magamnak is gondolkodni kell egy kicsit – mondta csak úgy magának. Megveregette Adela karját, majd az ajtó felé indult. – Ugye, semmi ostobaságot nem akarsz csinálni Morcarral kapcsolatban? – Hogy jut eszedbe ilyesmit kérdezni? – csodálkozott Madelyne. – Mert láttam a tekintetedet, amikor megmondtam a nevét. Nem fogsz tenni ellene semmit, ugye? – Adela hangja újra ijedten csengett.

118 – Kissé túlfűtött a képzeleted – mondta neki Madelyne. – Ez úgy látszik, közös vonás bennünk – tette hozzá, gondosan kerülve a Morcar témát. Megjegyzése elérte a célját, mert sikerült újabb mosolyt csalnia Adela ajkára. – Azt hiszem, ma éjjel nem lesznek rémálmaim. Ahhoz túl fáradt vagyok. Jobb lesz, ha te is mielőbb lefekszel, Madelyne. Erőt kell gyűjtened a Duncannel való beszélgetéshez. – Gondolod, hogy ki fogja szívni az erőmet? – Belőled nem. Neked bármit megígérne, amit csak akarsz. Teremtő isten, Adela ennyire megbízik a képességeiben! Madelyne érezte, hogy megroskad a válla. – Látom, hogy szokott rád nézni. És megmentetted Gilard életét. Hallottam, amikor elmesélte Edmondnak a történetet. Csak az emlékezetébe kell idézned, és Duncan semmit nem fog megtagadni tőled. – Aludj, Adela. Madelyne már be akarta húzni maga mögött az ajtót, amikor utolérték Adela szavai. – Duncan soha nem néz Lady Eleanorra úgy, mint rád. Madelyne nem tudott ellenállni kíváncsiságának. – Ki az a Lady Eleanor? – Igyekezett közönyös hangot megütni. Megfordult, és Adela-re nézett. Mosolyából látta, hogy a lány nem bolondítani akarja. – A nő, akit Duncan feleségül akart venni. Madelyne-nek arcizma sem rándult, csak bólintott annak jeléül, hogy hallotta a lány szavait. – Akkor sajnálom azt a nőt. Nem lesz könnyű az élete a bátyád mellett. Sértésnek ne vedd, Adela, de Duncan nagyon is erőszakos természetű. – Azt mondtam, el akarta venni, Madelyne. De nem fogja. Madelyne nem válaszolt. Becsukta maga mögött az ajtót, elhagyta a lépcsőpihenőt, és csak akkor tört ki könnyekben.

TIZENEGYEDIK

FEJEZET

Ő a legjobb, aki a legszigorúbb fegyelemben edzette magát. II. ARCHIDAMUS, SPÁRTAI KIRÁLY





119 Madelyne nem akarta, hogy bárki is rajtakapja, amint sír. Amikor otthagyta Adela-t, nem volt semmi konkrét célja. Csak találni akart egy csendes helyet, ahol tisztába tud jönni a saját érzelmeivel. Előbb a nagyteremre gondolt, de amikor a bejárathoz ért, hallotta Gilard hangját, ahogy beszél valakivel. Erre lement a következő lépcsősoron, levette a téli köpenyét a katonák szállása melletti kampóról, majd nekiveselkedett a súlyos, kétszárnyú ajtónak. Jeges levegő fogadta odakint, amitől még egy medve is vacogni kezdett volna. Madelyne szorosan maga köré tekerte a köpenyét és elsietett. A telihold nagyszerűen megvilágította az utat előtte, és amikor megkerülte a mészáros kunyhóját, nekidőlt az erőd kőfalának és végre szabadjára engedte könnyeit. Hangosan, feltartóztathatatlanul zokogott, mint egy gyermek. Ráadásul amilyen szerencsétlen volt, nem érzett megkönnyebbülést, amikor abbahagyta. Fájt a feje, az arca feldagadt, a könnyek nyoma csípett, és még a csuklás is rájött. A düh azonban maradt. Miután Adela belekezdett a történetbe, a lehető legrészletesebben mesélt el mindent. Madelyne nem adta jelét borzadályának, de úgy érezte, menten megszakad a szíve a fájdalomtól. Morcar! Az a sötét gazember legalább annyira bűnös volt, mint Louddon, és mégsem fog senki tudni a szerepéről. – Mit csinálsz itt? Madelyne ijedten szívta be a levegőt. Duncan halálra rémítette, ahogy a semmiből felbukkant közvetlenül mellette. Megpróbált hátat fordítani neki, de Duncan nem engedte. Megfogta az állát, és kényszerítette, hogy ránézzen. A férfinak vaknak kellett volna lennie, hogy ne vegye észre, hogy sírt. Madelyne arra gondolt, hogy röviden kimenti magát, de ahogy Duncan hozzáért, újra elfogta a sírás. Duncan a karjaiba zárta. Úgy tűnt, eltökélt szándéka addig ölelni a lányt, amíg meg nem nyugszik. Nyilvánvalóan most fejezte be a szokásos úszását, mivel csepegett róla a víz. Madelyne sem segített neki megszáradni; csak sírt, levegőért kapkodott és csuklott, miközben még jobban eláztatta a férfi puha mellkasszőrzetét. – Halálra fog fagyni, ha félmeztelenül mászkál ebben a hidegben – hüppögte két csuklás között. – És ez alkalommal eszembe sincs felmelegíteni a lábát. Ha Duncan válaszolt is neki, Madelyne nem hallotta. Arcát a férfi vállához szorította, ujjai a mellkasát simogatták. Duncan úgy vélte, nem is tudatosult benne, mit csinál, vagy hogy milyen hatással van ez rá.

120 Madelyne hirtelen el akart húzódni a férfitól. Fejét beverte az állába, halk bocsánatkérést mormolt, majd elkövette azt a hibát, hogy felnézett. A férfi szája egészen közel volt hozzá. Madelyne képtelen volt levenni róla a szemét. Nagyon is jól emlékezett arra az éjszakára, amikor otrombán megcsókolta a sátorban. Szerette volna újra megcsókolni. Duncan valószínűleg olvasott a gondolataiban, mert lassan ráhajolt a szájára. Csak egy gyengéd, megnyugtató csókot akart neki adni. Igen, semmi mást nem akart, csak lecsillapítani a lányt, de Madelyne karja máris átfogta a nyakát, és ajka hívogatóan szétnyílt. A férfi nyelve kihasználta a lehetőséget, és birtokba vette a száját, nyelve összefonódott a lány nyelvével. Teremtőm, de finom íze van. Egyből elöntötte a forróság, ha csak hozzáért. Azt sem engedte, hogy gyengéd legyen. A torka mélyéről feltörő elégedett morgás teljesen kiverte a fejéből a lány megnyugtatására szőtt terveit. Érezte, ahogy reszket a lány, és csak akkor döbbent rá, hol is vannak. Vonakodva húzódott el tőle, bár várta, hogy a lány tiltakozzon. Újra meg kell csókolnia, döntötte el, és valóra is váltotta tervét, mielőtt az ő édes, érzéki asszonya megkérte volna rá. Duncan felforrósította az érzékeit. Nem hitte volna, hogy lesz ereje megállítani, míg végül a férfi keze végigsimította mellét. Csodálatos érzés volt, és amikor rájött, hogy többre sóvárog, Madelyne gyorsan elhúzódott. – Jobb lesz, ha bemegy, mielőtt jégtömbbé fagy – tanácsolta rekedtes hangon. Duncan felsóhajtott. Már megint kezdi; Madelyne újfent megpróbál parancsolgatni neki. A karjába kapta a lányt, nem törődve a tiltakozásával, és a kastély felé indult. – Elmesélte Adela, hogy mi történt vele? – kérdezte Duncan, miután sikerült összeszednie a gondolatait. – Igen – bólintott Madelyne. – De egy árva szót sem fogok elárulni abból, amit mondott, hiába erőszakoskodik. Akár meg is kínoztathat, akkor sem… – Madelyne! – A férfi hosszú, lemondó sóhaja megakasztotta a beszédben. – Megígértem Adela-nek, hogy nem mondok egy szót sem senkinek, különösen magának nem. A húga fél magától, báró úr. Ez bizony szomorú dolog – tette hozzá. Azt hitte, kijelentése feldühíti Duncant, de meglepetésére a férfi rábólintott. – Ez így van rendjén. Én vagyok a földesura és a bátyja is, de az első előnyt élvez a másodikkal szemben. – Ez így egyáltalán nincs rendjén – vitatkozott Madelyne. – Egy családnak össze kell tartani. Együtt kell étkezniük, és soha nem szabad egymással veszekedniük. Együtt kell… – Honnan a pokolból tudod, hogy mit kell, vagy mit nem kell tenni egy családnak? Hiszen a bácsikáddal éltél – csóválta a fejét a férfi.

121 – Akkor is tudom, hogyan kell a családnak működnie – erősködött a lány. – Madelyne, nem engedem, hogy megkérdőjelezd a módszereimet – utasította Duncan határozottan. – Áruld el, miért sírtál – változtatott hirtelen témát. – Azért, amit a bátyám tett Adela-vel – suttogta Madelyne. Arcát Duncan vállán pihentette. – Louddon ezért biztosan a pokolra jut. – Úgy van – értett vele egyet a férfi. – Az ilyen embert meg kell ölni. És egyáltalán nem rovom fel bűnéül, hogy meg akarja ölni. Duncan megcsóválta a fejét. – Jobban érzed magad attól, hogy nem tartasz bűnösnek érte? Madelyne úgy vélte, vidámságot hall a férfi hangjából kicsendülni. – Megváltozott a gyilkosságról a véleményem. Ezért is sírtam az előbb – suttogta. – És azért is, amit meg kell tennem. Duncan várta, hogy a lány megmagyarázza a szavait. Elérték a kétszárnyas ajtót. Duncan kinyitotta az egyik szárnyat anélkül, hogy a lányt letette volna. Madelyne újfent elcsodálkozott a férfi erején. Neki minden elszántságára, mindkét kezére és minden erejére szüksége volt, hogy az egyik szárnyat annyira ki tudja nyitni, hogy a résen átcsusszanjon úgy, hogy az ajtó ne sértse fel a hátát, de Duncannek szemmel láthatóan a legkisebb erőfeszítésébe sem került a dolog. – Mit kell megtenned? – Duncan képtelen volt visszatartani kíváncsiságát. – Meg kell ölnöm egy embert. Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttük abban a pillanatban, amikor Madelyne elsuttogta vallomását. Duncan nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, de úgy döntött, arra még futja a türelméből, hogy megvárja, amíg a szobájába érnek, és csak követeljen magyarázatot. Felvitte Madelyne-t a lépcsőkön, figyelmen kívül hagyva a lány tiltakozását, mondván, hogy tud ő járni. Amikor elérték a nagyterem szintjét, megállás nélkül folytatta az útját a következő szintre. Madelyne azt hitte, hogy visszaviszi őt a toronyszobába, de amikor elérték a toronyba vezető bejáratot, Duncan az ellenkező irányba fordult vele, és egy sötét folyosón haladt tovább. Túl sötét volt ahhoz, hogy Madelyne lássa, hová vezet a folyosó. A lány kíváncsisága nem ismert határt, hiszen ő eddig észre sem vette a keskeny folyosót. Amikor a végére értek, Duncan kinyitott egy ajtót és bevitte Madelyne-t egy kellemes szobába. A lány azonnal rájött, hogy Duncan hálószobájában vannak, és még az is átfutott rajta, hogy milyen kedves a férfitól, hogy erre az éjszakára átengedi neki a szobáját. A szoba meleg volt és barátságos. A kandallóban égett a tűz, halvány fénnyel világítva meg az amúgy sötét helyiséget. A szemközti falat egyetlen ablaknyílás törte meg, és fatábla helyett

122 állatbőrrel fedték el. A falnál, közvetlen a kandalló mellett hatalmas ágy állt, oldalánál egy szekrénnyel. A szekrény és az ágy voltak az egyedüli bútorok a szobában. De tisztaság volt, amit Madelyne nagy megkönnyebbüléssel vett észre. Maga sem tudta, miért, de örült neki, hogy Duncan ugyanúgy nem szereti a koszt a környezetében, mint ő. De akkor miért engedi, hogy az étkezőteremben olyan mocskos állapotok uralkodjanak? Sehogy sem értette most, hogy látta a férfi lakrészét. Elhatározta, hogy mihelyt jó kedvében találja a férfit, ki fogja faggatni erről. Erre mosolyognia kellett, mert rájött, hogy előbb lesz ősz öregasszony, minthogy Duncan természete ilyen irányban változna. Duncan nem sietett elengedni Madelyne-t. A kandallóhoz sétált, vállával nekidőlt a párkánynak és hozzádörzsölődött, nyilván valami hirtelen támadt viszketést próbálva enyhíteni. Madelyne úgy kapaszkodott bele, mintha az élete függne tőle. Istenem, bárcsak lenne rajta ing. Így egyáltalán nem ildomos. Ráadásul annyira szerette volna megérinteni. Mintha egy bronz isten tartaná a karjában. Bőre meleg volt, és mivel keze a férfi vállán pihent, érezte a feszes izmok finom vibrálását az ujjbegye alatt. Szerette volna, ha érti saját reakcióját a férfi iránt. Hiszen a szíve úgy vert, hogy szinte kiugrott a helyéből. Megkockáztatott egy gyors pillantást a férfi arcára, és látta, hogy Duncan állhatatosan őt nézi. Milyen jóképű! Jobban szerette volna, ha csúnya. – Egész éjjel a karjában fog tartani? – hangja nevetségesen zsémbesnek tetszett. Duncan vállat vont, amitől Madelyne kis híján kipottyant a karjából. Gyorsan belekapaszkodott újra, és amikor a férfi rámosolygott, az jutott eszébe, hogy Duncan talán szándékosan billentette ki az egyensúlyából, hogy ő szorosabban kapaszkodjon belé. – Felelj a kérdésemre, és akkor elengedlek. – Kérdezzen, és válaszolni fogok. – Azt mondtad az imént, hogy meg akarsz ölni egy embert? – Igen. – Madelyne a férfi állát nézte, miközben válaszolt neki, majd várt egy hosszú percig, hogy mit fog szólni Duncan a vallomására. Biztosan ki akarja majd oktatni, hogy nő létére túl gyenge egy olyan feladathoz, mint a gyilkosság. De a férfi nevetése teljesen váratlanul érte. Először csak megremegett a mellkasa, mintha a föld rengene, de hamarosan furcsa moraj is társult a különös mozgáshoz, míg végül a férfi jóízű kacajra fakadt. Tehát mégis jól hallotta. Madelyne valóban azt mondta neki, hogy meg fog ölni valakit. Ez annyira elképesztő kijelentés volt tőle, hogy Duncan először arra gondolt, a lány csak ugratni akarja. De az arckifejezéséből ítélve, komolyan is gondolta, amit mondott.

123 Madelyne nem örült túlzottan férfi reakciójának. Az isten szerelmére, hiszen abba sem tudja hagyni a nevetést. Hagyta, hogy a lány kicsússzon a karjából, de fogta a vállát, hogy ne essen el. – És ki az a szegény szerencsétlen, akit meg akarsz ölni? – sikerült végül kipréselnie magából a kérdést. – Csak nem valamelyik Wexton? Madelyne elhúzódott tőle. – Természetesen nem Wexton, bár hogy teljesen őszinte legyek, ha gonosz lelkű lennék, ön lenne az első a listámon, uram, akit megnyuvasztanék. – Ó – mosolygott rendületlenül Duncan. – Ha nem közülünk való az áldozat, én édes és gyengéd hölgyem, akkor ki az, akit szeretnél megnyuvasztani? – kérdezte, a lány nevetséges kifejezését használva a gyilkolásra. – Ez bizony igaz, báró úr, valóban édes és gyengéd hölgy vagyok, és éppen itt az ideje, hogy ezt ön is felfogja. – A lány hangja ennek ellenére nem valami kedvesen csengett. Madelyne az ágyhoz ment és leült a szélére. Hosszú ideig igazgatta a szoknyáját, végül összefonta a kezét az ölében. Maga is elcsodálkozott rajta, hogy ilyen könnyedén beszél egy másik ember életének kioltásáról. De végtére is, a férfi, akire gondol, igazán megérdemli a halált, nem igaz? – Nem fogom elárulni a nevét, báró úr. Ez az én ügyem, nem az öné. Duncan ugyan nem értett vele egyet, de úgy döntött, vár még az igazság kiderítésével. – És amikor megölted azt az embert, megint a gyomrod tartalmával fogod öntözni a földet? A lány nem válaszolt. Duncan arra gondolt, hogy talán felismerte végre, milyen ostobaságot tervez. – És sírni is fogsz? – felidézve a lány reakcióját, miután megölte a Gilardre támadó katonát. – Nem fogom elfelejteni, hogy ne egyem, amíg meg nem gyilkolom azt az embert. És ha sírva fakadnék utána, gondosan ügyelek majd rá, hogy találjak egy csendes, félreeső helyet, ahol senki nem látja a könnyeimet. Kielégíti a magyarázatom? Madelyne mély levegőt vett, és elszántan igyekezett megőrizni nyugodt arckifejezését. Teremtőm, már most úgy érezte magát, mint egy bűnöző. – A halált nem lehet könnyedén venni – mondta végül –, de az igazságot sem szabad semmibe venni. Duncan erre újra elnevette magát, amivel teljesen feldühítette a lányt. – Szeretnék már lefeküdni. Megkérem, távozzon. – Komolyan gondoltad, hogy kiutasítasz a saját szobámból? – Duncan már nem nevetett. Madelyne nem mert ránézni. – Igen – ismerte be. – Ha tiszteletlen voltam, akkor elnézést kérek. De tudja, hogy nem szoktam hazudni. Nagyon kedves öntől, hogy a kedvemért feladja

124 az ágyát erre az éjszakára. Igazán nagyra értékelem. Holnap visszatérek a toronyba, miután Adela szobáját kitakarították. Mire befejezte a magyarázatát, kifogyott a szuszból. – Az őszinteséged üdítő. – Csak bajba sodor – sóhajtott a lány, és továbbra is a kezét nézte mereven, közben magában azon fohászkodott, hogy Duncan mielőbb távozzon. Akkor hallotta meg a halk puffanást. A hang felkeltette a figyelmét, és éppen időben nézett fel ahhoz, hogy lássa, Duncan leveszi a másik csizmáját is, és a földre dobja. – Nem illendő dolog, hogy itt áll előttem ing nélkül – jelentette ki Madelyne. – És most a többi ruháját is le fogja venni, mielőtt távozna? Lady Eleanor előtt is így szokott parádézni? Madelyne érezte, hogy elvörösödik. Eltökélte, hogy tudomást sem vesz a férfi jelenlétéről. Ha félmeztelenül akar itt páváskodni, akkor majd behunyja a szemét. És elköszönni sem fog tőle. Beletelt némi időbe, míg felfogta Duncan szándékát. Továbbra is figyelte a férfit a szeme sarkából. Duncan a kandalló előtt térdelt, és újabb fahasábot tett a tűzre. Madelyne már majdnem köszönetet mondott a figyelmességéért, de akkor eszébe jutott, hogy semmibe akarja venni a férfit. Édes istenem, már a gondolatai is cserbenhagyják, ha a férfi a közelében van. Duncan felállt és az ajtóhoz sétált. Mielőtt Madelyne ráébredt volna, hogy mi a szándéka, a férfi már bele is csúsztatta a zárógerendát a fémkampókba. A lány szeme elkerekedett. Be volt zárva a hálószobába, de az igazi probléma ott volt, hogy meglátása szerint Duncan az ajtó rossz oldalán tartózkodott. És ezt még egy édes és gyengéd úrihölgy sem értelmezheti félre. Madelyne dühösen felhorkant, majd felpattant és az ajtóhoz sietett. Szándéka egyértelmű volt. Ki akart jutni ebből a szobából, minél messzebb Duncantől. A férfi egy percig némán figyelte Madelyne küzdelmét a zárógerendával, majd miután meggyőződött róla, hogy nem képes kinyitni a furfangos zárat, az ágyhoz ballagott. Úgy döntött, hogy a nadrágját magán hagyja tekintettel Madelyne érzelmeire. Úgy látszott, a lány nagyon közel áll ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. – Gyere az ágyhoz, Madelyne – utasította, miközben elnyúlt az ágyon. – Nem fogok maga mellett aludni – dadogta a lány. – Aludtunk már együtt… – Csak egyszer, abban a sátorban, és akkor is csak a körülmények kényszerítő hatására. A testünk melegét osztottuk meg egymással. – Nem, Madelyne, azóta is minden éjjel melletted aludtam.

125 Madelyne megfordult és a férfira bámult. – Az nem lehet! – De bizony lehet. Duncan nem tudta mosolygás nélkül nézni. – Hogy tud ilyen könnyedén hazudni? – kérdezte elkeseredetten a lány. Nem is várta meg a férfi válaszát. Visszafordult az ajtóhoz, hogy tovább bíbelődjön a zárral. Fáradozásának jutalma mindössze egy szálka volt, ami a hüvelykujjába fúródott. Dühösen felsikoltott. – Most ez az átkozott fa a bőröm alá ment. Ezt is magának köszönhetem – morogta bosszúsan, közben közelebb hajolt, hogy megszemlélje a kárt. Duncan felsóhajtott. Madelyne hallotta az eltúlzott hangot, de nem hallott mozgást, ezért amikor a férfi megfogta a kezét, nagyot ugrott és fejét beverte a férfi állába. – Úgy mozog, mint a farkas – jelentette ki, miközben hagyta, hogy Duncan a tűz felé vonszolja. – Ezt nem bóknak szántam, úgyhogy nyugodtan abbahagyhatja a vigyorgást. Duncan oda sem figyelt a morgásra. Felnyúlt a kandallópárkányra, és levett egy vékony, hegyes tőrt. Madelyne lehunyta a szemét, de amikor megérezte az első szúrást, újra kinyitotta, mivel biztosra vette, ha nem figyel, a férfi egyszerűen levágja az ujját. Annyira lehajtotta a fejét, hogy végül Duncan nem látott semmit. Erre feljebb húzta a lány kezét, hogy jobban lásson. Lehajtotta a fejét, hogy befejezze a munkát. Madelyne homloka az övéhez ért. A lány nem húzta el a fejét. Duncan sem. A férfinak jó illata volt. A lány újra rózsaillatot árasztott. A szálkát eltávolították. Madelyne egy szót sem szót, de arcáról feltétlen bizalom sugárzott, amikor felnézett. Duncan megcsóválta a fejét. Amikor a lány így nézett rá, csak arra tudott gondolni, hogy a karjába kapja és csókolja a végtelenségig. A pokolba, ismerte be magának némi undorral, nem kell más, mint hogy a lány ránézzen, és máris ágyba akarja vinni. Duncan a kandallópárkányra tette a tőrt, és visszament az ágyhoz. Nem engedte el Madelyne kezét, hanem magával vonszolta. – Még egy szilánkot sem kivenni, de embert akar ölni – morogta maga elé. – Nem fogok magával aludni – jelentette ki Madelyne hevesen. Győzelemre elszántan állt az ágy mellett. – Maga a legerőszakosabb, legmakacsabb ember, akit valaha ismertem. A türelmem lassan elfogy. Nem tűröm tovább… Madelyne elkövette azt a hibát, hogy túl közel került Duncanhez, miközben kiabált vele. Ezt csak akkor vette észre, amikor a férfi megfogta és szó szerint magára emelte. Halk puffanással esett rá. A férfi az oldalához gördítette, kezét egy pillanatra sem vette le a csípőjéről.

126 Lehunyta a szemét, és eltökélten igyekezett tudomást sem venni a lányról. Madelyne szembenézett vele. – Ugye, annyira utál, hogy nem akarna mellettem aludni? Csak hazudott, nem így van? Nem aludtunk együtt. Arra emlékeznék. – Egy csatát is átaludnál – mutatott rá Duncan. A szeme még mindig zárva volt, de ajka mosolygott. – És egyáltalán gyűlöllek, Madelyne. – Még szép, hogy gyűlöl engem – vágott vissza a lány. – Ne merészelje most megváltoztatni a véleményét! Várt egy ideig, hogy Duncan válaszoljon neki, de amikor a férfi egy szót sem szólt, újra kezdte. – Minket egy sajnálatos esemény hozott össze. Megmentettem az életét. Erre mi a hála? Idehurcol erre az isten háta mögötti helyre, közben állandóan visszaél az áldott jó természetemmel, ezt nyugodtan állíthatom. Fogadni mernék, azt is elfelejtette már, hogy megmentettem Gilard életét. Teremtőm, bárcsak kinyitná már a szemét, hogy lássa, hogyan reagál. – Most pedig a gondjaimba vettem Adela-t. Persze azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy eredetileg is ez volt a terve. Madelyne ráncolni kezdte a homlokát erre a gondolatra. – Lassan ideje lenne belátnia, hogy én teljesen ártatlan vagyok ebben a dologban. Én vagyok a szenvedő fél. Ha csak arra gondolok, hogy mi mindenen mentem keresztül… Duncan horkolására elakadt a hangja. Hirtelen olyan düh fogta el, hogy legszívesebben belesikított volna a férfi fülébe, ha lett volna hozzá bátorsága. – Én vagyok az, akinek gyűlölnie kellene téged – morogta maga elé. Eligazgatta a hálóingét, és a hátára feküdt. – Ha nem lennének meg a magam tervei, akkor most nagyon haragudnék rád, Duncan, mert bemocskoltad a jó hírnevemet. Ezek után nem is reménykedhetek egy tisztességes házasságban. Az már biztos, de azt is meg kell vallanom, hogy az igazi vesztes Louddon lesz, nem én. Jó pénzért akart engem eladni. Legalábbis nekem azt mondta, erre készül. Már csak az maradt neki, hogy megöljön, feltéve hogy a közelembe tud jutni. És mindez miattad – tette hozzá nagy meggyőződéssel. Teljesen kimerült, mire befejezte a panaszkodást. – Hogy az ördögbe fogom elérni, hogy bármit is megígérj nekem? És ráadásul már a szavamat adtam szegény Adela-nek – tette hozzá hatalmas ásítással. Akkor Duncan megmozdult. Ez készületlenül érte Madelyne-t. Épp csak annyi ideje maradt, hogy kinyissa a szemét, mielőtt Duncan fölé hajolt. Arca olyan közel volt hozzá, hogy érezte forró leheletét. Egyik súlyos combja fogságba ejtette testét.

127 Teremtő szent isten, hiszen a hátán fekszik! – Megtalálom a módját, hogy beáruljam Lady Eleanornak, ha visszaél a helyzettel – bökte ki Madelyne. Duncan égnek emelte a tekintetét. – Madelyne, másra sem tudsz gondolni, csak hogy én visszaélek… A lány keze a szájára tapadt. – Ki nem merje mondani! És mi másért borulna rám, mint valami takaró, ha nem azt akarná… Madelyne sóhaja összecsengett a férfiéval. – Megpróbál megbolondítani – vádolta Duncant. – Már bolond vagy – jelentette ki a férfi. – Szálljon le rólam. Súlyosabb, mint az otthonába vezető ajtók. Duncan megemelkedett kissé, és a könyökére támaszkodott. Medencéje a lányén pihent, és érezte a belőle áradó forróságot. – Mit szeretnél megígértetni velem? Madelyne zavartan bámult rá. – Adela – emlékeztette a férfi. – Óóó – Madelyne lélegzete elakadt izgalmában. – Arra gondoltam, hogy várok holnapig, és csak akkor beszélek önnel Adela-ről. Nem tudhattam, hogy önnel kell majd aludnom. És abban is reménykedtem, hogy jobb hangulatban lesz… – Madelyne. – Duncan hosszan elnyújtva ejtette ki az utolsó szótagot összeszorított fogai közt, és Madelyne tudta, hogy a férfi türelme végére ért. – Azt szeretném, ha a szavát adná, hogy Adela itt élhet magukkal, ameddig csak kíván, és hogy nem kényszeríti házasságra, bármilyenek legyenek is a körülmények. Tessék, ennyi elég lesz? Duncan a homlokát ráncolta. – Holnap beszélek Adela-vel. – A húga túlságosan fél magától, és nem mer nyíltan beszélni, de ha elmondhatnám neki, hogy ön a szavát adta, akkor biztosra veszem, hogy számottevő változást tapasztalna a viselkedésében. Nagyon aggódik, báró úr, és ha sikerülne enyhítenünk az aggodalmán, sokkal jobban érezné magát. Duncan magában mosolygott. Madelyne úgy gondoskodott Adela-ről, mintha az anyja lenne. Pontosan úgy, ahogy ő is tervezte. Nagyon elégedett volt, hogy terve ilyen fényesen bevált. – Remek. Mondd meg Adela-nek, hogy a szavamat adtam. Beszélnem kell Geralddel – tette hozzá mintegy odavetve.

128 – Gerald kénytelen találni magának mást, akit elvehet. Adela meg van győződve róla, hogy a szerződés amúgy sem érvényes már. Különben is, Gerald szeplőtlen szüzet akar, és ez máris utálatossá teszi a szememben. – Még nem is ismered azt az ember – sóhajtott Duncan. – Hogyan mondhatsz róla ilyen könnyelműen ítéletet? Madelyne komoran bámult maga elé. Bármilyen fájdalmas is, Duncannek igaza van, ezt be kell látnia. – Gerald tudja, hogy mi történt Adela-vel? – Mostanra egész Anglia tudja. Louddon gondoskodott róla. – A bátyám maga a sátán. – Berton bácsikádnak is ez a véleménye Louddonról? – Honnan tudja a bácsikám nevét? – Te mondtad el. – Duncan elmosolyodott, mikor látta, hogy a lány szeme elkerekedik. – Mikor? Remek memóriám van, de nem emlékszem, hogy említettem volna. – Amikor beteg voltál, meséltél a bácsikádról. – Nem emlékszem rá. Igazán nem volt szép, hogy kihallgatta, amit betegen beszéltem. – Lehetetlen lett volna nem meghallani – vigyorgott a férfi az emléken. – Mindent, amit mondtál, harsányan kiabálva tetted. Duncan erősen túlzott, hogy még hevesebb reakciót váltson ki a lányból. Üdítő szórakozást jelentett számára megfigyelni a Madelyne arcán átfutó indulatokat, amikor a lány önkéntelenül is elengedte magát. – Miket mondtam még? Mindent tudni akarok! – követelte. Hangjába gyanú lopakodott. – Elég hosszú a lista. Elég legyen annyi, hogy mindent elmondtál. – Mindent?! – kérdezte a lány látható rémülettel. Teremtő istenem, micsoda helyzet! Mi van, ha azt elfecsegte, mennyire szereti, ha a férfi megcsókolja? Duncan szeme gyanúsan csillogott. Biztos, csak ugratni akarja. Ez nagyon bosszantó. Ideje letörölni az öntelt vigyort a férfi képéről. – Ezek szerint elárultam azoknak a férfiaknak a nevét is, akiket eddig az ágyamba csábítottam. A játéknak vége – tette hozzá nagyot sóhajtva. – A te játékod véget ért abban a pillanatban, amikor találkoztunk – jelentette ki gyengéden Duncan. Madelyne úgy érezte magát, mintha az imént megcirógatta volna a férfi. Nem tudta, hogyan reagáljon. – És ez mégis mit jelent? Duncan mosolygott. – Sokat fecsegsz. Ez egy újabb hiba, amitől meg kell szabadulnod.

129 – Ez nevetséges – vágott vissza a lány. – Alig szóltam önhöz a héten, és ráadásul akkor sem figyelt rám. Miből gondolja, hogy sokat fecsegek? – és még arra is vette a merszet, hogy megbökje a férfi vállát. – Nem gondolok semmit. Én tényekről beszélek – hajolt közelebb, és figyelmesen nézte. Látta, hogy villant tűz a lány szemében. Olyan könnyű volt csapdába csalni. Duncan tudta, hogy abba kéne hagynia, de nem tudott ellenállni a csábításnak, annyira élvezte a lány reakcióját. Madelyne egy pillanat alatt ádáz vadmacskává változott. – Kellemetlenül érinti, ha kimondom, amire gondolok? Duncan bólintott. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi most igazán úgy néz ki, mint egy haramia. Egyik sötét hajfürtje a homlokába hullt, száját széles mosolyra húzta. Ez a látvány még egy szentet is kísértésbe vinne. – Akkor ezentúl egyszerűen nem szólok önhöz. Ez így megfelel? A férfi megint bólintott, bár ezúttal lassabban. Madelyne nagy lélegzetet vett, hogy elmondja, mit gondol a férfi durvaságáról, de Duncan elhallgattatta. Fejét lehajtva, szájával lassan végigsimított a lány ajkain, amivel sikerült egy időre döbbent behódolásba kényszerítenie. A lány ajka ellenállás nélkül nyílt meg követelőző nyelve előtt. Lassan birtokba a száját. Érezte a lányban tomboló tüzet. Arcát kezébe fogta, ujjai a csodás hajfürtök közé óvakodtak. Istenem, mennyire kívánja! A becéző csókból hamarosan mindent elsöprő szenvedély lett. Nyelvük újra meg újra összefonódott, míg végül Duncan úgy érezte, hogy eszét veszti, ha nem kap többet belőle. Tudta, hogy meg kell állnia, de amikor el akart húzódni, a hátán megérezte a lány kezét. Lágy, bizonytalan érintés, mintha egy pillangó szállt volna rá, de Duncan felnyögött, és újra ostromolni kezdte a lány száját. Ajkuk forrón és követelőzőn tapadt egymásra. Érezte, hogy a lányon borzongás fut át, hallotta szaggatott zihálását, amikor vonakodva sikerült elszakadnia tőle. Madelyne szeme ködösen fénylett az átélt vad szenvedélytől, duzzadt, piros ajka arra csábította, hogy újabb kóstolót vegyen belőle. Duncan tudta, nem lett volna szabad elkezdenie, amit nem tud befejezni. Ágyéka fájón lüktetett a vágytól, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy elhúzódjon a lánytól. Elkeseredett nyögéssel fordult az oldalára. Karját Madelyne derekára fonta és magához húzta. Madelyne sírni szeretett volna. Nem értette, miért hagyja, hogy férfi megcsókolja. De ami még ennél is szörnyűbb, maga sem tudta megállni, hogy ne viszonozza a csókjait. Olyan buján viselkedett, mint egy közönséges szolgálólány. Elég, ha a férfi megérinti, és ő máris a

130 darabjaira hullik. A szíve hevesen dobog, bőre felforrósodik, és elönti a vágy; teste többért könyörög. Hallotta, hogy Duncan nagyot ásít, ebből arra a következtetésre jutott, hogy a férfinak mégsem jelentett túl sokat ez a csók. Igazán bosszantó ez az alak! Madelyne szilárdan eltökélte, hogy ezentúl megfelelő távolságban tartja magát tőle, bár elhatározásának némileg ellent mondott, hogy közben szorosan befészkelte magát Duncan ölébe. Amikor majdnem sikerült kényelmesen elhelyezkedni, Duncan hatalmasat nyögött. Kezét a lány csípőjére tette és szorosan tartotta. Micsoda makacs ember! Hát nem veszi észre, hogy milyen kényelmetlen neki a nappali ruhájában aludni? Újra megmozdult, érezte, ahogy a férfi megrázkódik, és arra gondolt, hogy talán rá is kiabál. De túl fáradt volt ahhoz, hogy Duncan haragjával törődjön. Hatalmasat ásított és mély álomba merült. Kétségtelenül ez volt Duncan életének legnehezebb próbája. Ha a lány csak még egyszer megmozdítja a fenekét, talán el is bukik. Duncan még soha nem akart nőt ennyire, mint Madelyne-t. Lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Madelyne közelebb furakodott hozzá, mire Duncan összeszorított fogakkal számolni kezdett, megígérve magának, hogy mire tízhez ér, megint uralkodni tud magán. Az ártatlanul hozzágömbölyödő lánynak fogalma sem volt, hogy milyen kockázatnak teszi ki magát. Csinos feneke egész héten elvonta a férfi figyelmét. Maga előtt látta, ahogy jár, csípőjének finom mozgását, ahogy az erődben sétál. Vajon másokra is így hatott, ahogy rá? Duncan komoran ráncolta a homlokát, mert feltételezte, hogy igen. Igen, jól látta, hogy néznek rá a katonák, amikor a lány nem figyel oda. Még a hűséges Anthony is, aki legmegbízhatóbb vazallusa és legjobb barátja volt, megváltoztatta a véleményét Madelyne-ről. A hét elején még szótlanul és komoran végezte kötelességét, de a hét végére Duncannek feltűnt, hogy kettejük közül inkább a férfi viszi a szót. És Anthony nem Madelyne mögött haladt, mint illett volna. Nem, mellette lépdelt. Pontosan ott, ahol Duncan szeretett volna lenni. De nem tudta Anthonyt hibáztatni a gyengeségéért, hogy ő is áldozatul esett a lány csáberejének. Gilard azonban más eset. Úgy tűnt, öccse el van ragadtatva a lánytól. Ez később még gondot okozhat. A lány újra mocorogni kezdett. Duncan úgy érezte, mintha parazsat nyomtak volna hozzá. A vágy kínzó fájdalma minden gondolatát lekötette. Elkeseredett morgással dobta félre a

131 takarót, és kimenekült az ágyból. Madelyne nem ébredt fel a hirtelen mozdulatra. – Úgy alszik, mint egy ártatlan kisbaba – morogta maga elé a férfi, miközben az ajtóhoz sétált. Visszamegy a tóhoz, csóválta meg a fejét egy erőteljes mozdulattal, és igazi örömét fogja lelni abban, hogy a hűvös vízbe vetheti magát… másodszor is. Duncan nem volt igazán türelmes ember. Mindenekelőtt tisztázni akarta a helyzetet, mielőtt újra Madelyne-nel kezdene foglalkozni. Vonakodva bár, de beletörődött, hogy ezentúl valószínűleg többször is fel fogja keresni a tavat. Most azonban nem testének edzése űzte ki a vízhez. Forró tűzben ágyékát akarta lehűteni. Enyhe undort érzett saját fegyelmezetlensége felett. Elégedetlen morgással csukta be maga mögött az ajtót.

TIZENKETTEDIK

FEJEZET

Egy virág a tüskék közt, egy angyal a tüskék közt…





– És néha Adela, ha a gyermek látható testi hibával születet, a spártai apa egyszerűen kidobta az ablakon, vagy lelökte a közeli szikláról, hogy megszabaduljon tőle. Látom rajtad, hogy mennyire megdöbbentél, de Berton bácsikám mesélt az ősi időkben élt harcosokról, és soha nem próbálta enyhíteni az igazságot, hogy nekem örömet szerezzen. Az volt a kötelessége, hogy mindent pontosan és hitelesen mondjon el. – És milyenek voltak a spártai hölgyek? – kérdezte kíváncsian Adela. Duncan húga az ágy szélén üldögélt, és igyekezett nem útban lenni, miközben Madelyne átrendezte a szobát. Adela mindent elkövetett, hogy meggyőzze, igazán szokatlan dolog, hogy úgy dolgozik, mint egy szolgáló. De új barátnője meglehetősen nyakas teremtésnek bizonyult, és teljesen fölösleges volt vele vitázni. Három hét telt el azóta, hogy Madelyne nyíltan összetűzött Adela-vel. Miután Adela bevallotta az igazat az átélt szörnyűségekről, a fájdalma és a bűntudata valóban csökkent. Ebben Madelyne-nek igaza volt. Úgy látszott, Madelyne nem szörnyedt el a történteken. Különös, de ez legalább annyit segített Adela-nek, mint az, hogy kibeszélhette magából a dolgot. Madelyne együttérzett vele, de nem szánakozott rajta.

132 Adela ezért mindenben követte Madelyne-t, és hitt benne, hogy új barátnője tudja, mi neki a legjobb. Elfogadta, hogy a múltat nem tudja meg nem történtté tenni, és megpróbált túllépni rajta, ahogy Madelyne is javasolta. Ezt persze könnyebb volt mondani, mint megtenni, de Madelyne önzetlen és odaadó barátsága segített Adela-nek, hogy elterelje a figyelmét a problémákról. Egy héttel ezelőtt megjött a havi vérzése is, és ezzel újabb gondot tudhatott maga mögött. Madelyne új világot nyitott meg Adela előtt. Csodálatos történeteket mesélt neki. Adela-t teljesen lenyűgözte Madelyne elméjének gazdagsága, és nap mint nap türelmetlenül várta az újabb mesét. Adela mosolyogva figyelte Madelyne-t. Barátnője nem akármilyen látványt nyújtott. Orrán koszfolt éktelenkedett, és haja, amelyet ugyan hátrakötött egy kék szalaggal, fokozatosan kibomlott és arca körül röpködött. Madelyne befejezte a sarok pormentesítését, és a seprű nyelére támaszkodott. – Látom, sikerül felkelteni a figyelmedet – jegezte meg. Türelmetlenül hátratúrta az arcába hullott tincseket, ezzel újabb koszcsíkokat rajzolva homlokára. – Azt hiszem, a spártai hölgyek egyáltalán nem voltak tiszteletreméltók. Ugyanolyan borzasztónak kellett lenniük, mint az embereiknek. Különben hogyan boldogultak volna? Adela kuncogással válaszolt a kérdésre. A hang megmelengette Madelyne szívét. A Duncan húgában végbement változások igazán örvendetesek voltak. Szeme élénken csillogott, és meglehetősen gyakran mosolygott. – Most, hogy megjött az új tiszteletes, vigyáznunk kell, hogy mit mondunk előtte – suttogta. – Még nem láttam – mondta Madelyne. – De kíváncsian várom a találkozást. Már éppen ideje, hogy isten embere kézbe vegye a Wextonok lelki üdvét. – Volt nekünk papunk. De miután John atya meghalt, és a templom leégett, senki nem törődött vele igazán. – Adela vállat vont. – Mesélj nekem még a spártaiakról – kérte Madelyne-t. – Nos, a lányok valószínűleg mind elhíztak, mire tizenévesek lettek, bár ez csak feltételezés részemről, nem a bácsikámtól hallottam. Azt viszont biztosan tudom, hogy egynél több férfit is vittek az ágyukba. Adela-nek elakadt a lélegzete, és Madelyne barátnője reakciójával elégedetten bólintott. – Egyszerre több férfit? – suttogta elképedve a lány, és elpirult zavarában. Madelyne az ajkába harapva mérlegelte a lehetőséget. – Azt azért nem hinném – jelentette ki végül. Az ajtónak háttal ült, és teljesen lekötötte Adela figyelmét. Egyikük sem vette észre, hogy Duncan a nyitott ajtóban áll.

133 A férfi már éppen szólni akart, hogy ott van, amikor Madelyne megint megszólalt. – Azt hiszem, nem lehetséges, hogy a hátadon fekszel és egyszerre több férfi is van rajtad – ismerte be. Adela vihogott, Madelyne vállat vont, Duncan pedig, aki nagyrészt hallotta a lány értekezését a spártaiak szokásairól, a szemét forgatta. Madelyne a falnak támasztotta a seprűt és letérdelt a szekrény elé. – Ezt ki kell ürítenünk, ha át akarjuk vonszolni a szobán. – Előbb fejezd be a történetet – erősködött Adela. – Olyan különös dolgokat tudsz mesélni, Madelyne. Duncan arra gondolt, hogy felfedi magát, de rögtön el is vetette a gondolatot. Igazság szerint kíváncsi volt a befejezésre. – Spártában nem volt olyan, hogy cölibátus. Bizony, ha valaki nem házasodott, az bűnnek számított. A hajadonok egész csapata járta az utcákat. Nőtlen férfiakat kerestek, és találtak, nekiestek. – Nekiestek? – csodálkozott Adela. – Igen nekiestek a szegény fickónak, és alaposan helybenhagyták – kiáltotta. Feje teljesen eltűnt a fiókban. – Csak az igazad mondom neked. – Mi van még? – Tudtad, hogy a fiatalembert bezárták egy sötét szobába egy lánnyal, akit soha nem látott még, és nekik… nos, ugye érted, mire gondolok – fejezte be. Madelyne nagy levegőt vett, majd tüsszögni kezdett, mert a por az orrába ment. – Néhány asszony előbb szült gyereket, mintsem meglátta volna a gyerek apjának az arcát – egyenesedett ki. Beverte a fejét a szekrény tetejébe, és ahogy dörzsölni kezdte, a szalagot is kidörzsölte belőle. – Tudom, hogy szörnyen hangzik, de én mondom neked, amikor a bátyádra, Duncanre gondolok, el tudom képzelni, hogy Lady Eleanor is jobban örülne egy sötét szobának. Madelyne ugratásnak szánta megjegyzését. Adela rémülten felszisszent. A lány akkor vette észre, hogy Duncan az ajtóban áll. Madelyne félreértette Adela reakcióját, és azonnal visszakozott. – Ez nagyon közönségesen hangzott – jelentette ki. – Duncan a földesurad, ráadásul a bátyád is, és nincs jogom, hogy így viccelődjek rajta. Bocsánatot kérek. – Elfogadom. Duncan volt az, aki megbocsátott. Madelyne annyira meglepődött a felzendülő hangtól, hogy újra beverte a fejét, ahogy megfordult, hogy ránézzen.

134 – Mennyi ideje áll itt? – kérdezte elvörösödve. Lassan felállt, és szembenézett a férfival. Duncan nem válaszolt neki, csak állt némán, amivel teljesen felidegesítette a lányt. Madelyne lesimogatta a ráncokat a ruháján, felfedezett egy hatalmas foltot közvetlenül a dereka felett, erre gyorsan a folt elé tette a kezét. Egy újabb hajfürt szabadult el és a bal szeme előtt göndörödött, de ha elveszi a kezét, hogy hátrasimítsa a haját, akkor a férfi meglátja, hogy milyen állapotban van a ruhája. Madelyne emlékeztette magát, hogy ő végül is csak egy fogoly itt, és a férfi a fogva tartója. Mit törődik ő azzal, hogy milyen állapotban van a ruhája? Kifújta szeméből a haját, és igyekezett nagyon komoly arcot vágni, ahogy Duncanre nézett. Csúfosan elbukott, és Duncan, aki pontosan tudta, mi megy végbe a lány elméjében, mosolyogva figyelte a kudarcát. A lány egyre nehezebben rejtette el előle az érzéseit. Ez a tény legalább akkoraelégedettséggel töltötte el a férfit, mint Madelyne zilált külseje. Madelyne arra gondolt, hogy Duncan a szánalmas kinézetén mosolyog. A férfi csak megerősítette ebben a hitében, amikor alaposan szemügyre vette. Tekintete lassan vándorolt lefelé borzas hajától le egészen poros cipőjéig. Mosolya szélesebb lett, míg újra megjelentek a vonzó gödröcskék az arcán. – Menj fel a szobádba, Madelyne, és maradj ott, amíg nem megyek érted. – Befejezhetném előbb itt a takarítást? – Madelyne igyekezett alázatos hangot megütni. – Nem. – Uram, Adela szerette volna átrendezni a szobáját, hogy jobban… – Uramisten, majdnem elmondta neki, hogy Adela azt szerette volna, ha az ő szobája is olyan barátságos, mint Madelyne toronyszobája. Akkor a férfi kitalálta volna, hogy mit tett, és biztos dühbe gurul. Madelyne gyors pillantást vetett Adela-re. Szegény lány görcsösen összefonta az ujjait, és a padlót bámulta. – Adela, elfelejtettél rendesen köszönni a bátyádnak – figyelmeztette. – Jó napot, uram – suttogta a lány azonnal, de nem nézett Duncanre. – Duncan a neve. Úr vagy sem, akkor is a bátyád. Madelyne ekkor a férfi felé fordult és szigorúan ránézett. Duncan jobban teszi, ha nem kiabál rá a húgára. A férfi felvonta a szemöldökét, amikor látta Madelyne figyelmeztető arcát. Amikor a lány élénken Adela felé intett, vállat vont. Fogalma sem volt, mit akar tőle. – Nos? Nem üdvözli a húgát, uram? – követelte. A férfi hatalmasat sóhajtott. – Utasítgatni akarsz? Határozottan ingerültnek látszott. A lány vállat vont. – Nem engedem, hogy megfélemlítse a húgát – mondta, mielőtt meggondolhatta volna, mit mondta.

135 Duncan majdnem elnevette magát. Igaz volt hát, pont ahogy Gilard áradozott, és Edmond tiltakozott. A félénk Madelyne Adela védelmezője lett. Az egyik cica próbálja védeni a másikat, csak éppen Madelyne inkább tigrishez hasonlított most, nem kiscicához. Szemében vad tűz lobogott, bár igyekezett elrejteni előle dühét. Duncan olyan pillantást vetett a lányra, amellyel világossá tette, mit gondol a parancsolgatásról. Majd a húgához fordult. – Jó napot, Adela. Hogy érzed ma magad? Adela bólintott, majd felnézett bátyjára és elmosolyodott. Duncan meglepve biccentett. Nem gondolta volna, hogy az egyszerű üdvözlés ilyen hatással van a húgára. Megfordult, hogy távozzon. Minél távolabb akart kerülni törékeny húgától, mielőtt Madelyne töltené be újra az elméjét. – Nem maradhatna itt Madelyne, hogy… – Adela, kérlek, ne mondj ellent a bátyád utasításának – szakította félbe Madelyne, attól félve, hogy a férfi türelme a végére ért. – Az nem lenne tisztességes – tette hozzá bátorító mosollyal. Madelyne felkapta szoknyája szegélyét és Duncan után sietett. – Biztosan jó oka volt erre a parancsra – szólt még vissza. Futnia kellett, hogy beérje a férfit. – Miért kell visszatérnem a toronyba? – kérdezte, amikor biztosra volt benne, hogy Adela nem hallja. Elérték a lépcsőfordulót, amikor Duncan végre megállt és szembefordult vele. Szerette volna jól megrázni a lányt, de az orrán éktelenkedő folt elvonta a figyelmét. A hüvelykujjával törölte le a koszt. – Az arcod csupa kosz, Madelyne. Bizony, most egyáltalán nem vagy tiszta. Talán ki kellene, hogy dobjalak a legközelebbi ablakon, nem gondolod? Beletelt egy percbe is, mire Madelyne megértette, hogy miről beszél a férfi. – A spártaiak nem dobták ki az ablakon a foglyaikat, csak a hibával született csecsemőket. Hatalmas, de gonosz szívű harcosok voltak. – Vasfegyelemmel uralkodtak – mondta Duncan. Hüvelykujjával lassan körberajzolta a lány száját. – Könyörtelenül. Madelyne képtelen volt elhúzódni. Tekintetét nem vette le a férfiról, miközben megpróbálta nyomon követni a beszélgetést. – Könyörtelenül? – Úgy van. Egy vezetőnek úgy kell uralkodnia. – Ez nem igaz – suttogta Madelyne. Duncan bólintott. – A spártaiak legyőzhetetlenek voltak. – Lát most itt spártait, uram? A férfi vállat vont, bár nem állta meg mosoly nélkül a nevetséges kérdést.

136 – Lehet, hogy legyőzhetetlenek voltak, de mára valamennyien halottak. Istenem, hogy remeg a hangja. Az okát is tudja. A férfi nem veszi le róla a tekintetét, miközben lassan magához húzza. Nem csókolta meg. Micsoda csalódás! Madelyne felsóhajtott. – Madelyne, nem fogom vissza magam többé – suttogta. Fejét mélyen lehajtotta, szája alig pár centire volt a lányétól. – Nem? – Madelyne-nek elakadt a lélegzete. – Többé nem – morogta Duncan. Hangja most határozottan dühös volt. Madelyne zavarában megcsóválta a fejét. – Megengedem, hogy megcsókoljon, uram – súgta. – Nincs szükség arra, hogy visszafogja magát. Válaszul az őszinte beismerésre, a férfi megragadta a karját és vonszolni kezdte a torony felé. – Ezentúl nem vagy fogoly – közölte. – Ezek szerint beismeri, hogy hiba volt engem foglyul ejteni? Duncan hallotta a félelmet a hangjában. – Én soha nem hibázom. Meg sem fordult, hogy ránézzen, és nem is szólt hozzá, amíg el nem érték a toronyszoba ajtaját. Amikor Duncan ki akarta nyitni, a lány az ajtónak vetette a hátát, hogy megakadályozza. – Ki tudom nyitni magam is – jelentette ki. – És igenis szokott hibákat elkövetni. És mind közül én vagyok a legnagyobb. Nem igazán így akarta megfogalmazni. Teremtőn, hiszen saját magát sértette meg a legjobban. Duncan mosolygott. Nyilvánvalóan ő is felismerte a baklövését. Végül félrehúzta, és szélesre tárta az ajtót. Madelyne gyorsan besietett, és igyekezett becsukni maga mögött az ajtót, de a férfi nem engedte. Most aztán minden kiderül, gondolta Madelyne elhűlve, és lelkileg próbálta megerősíteni magát a férfi várható reakciójával szemben. Duncan nem akart hinni a szemének. A lány a sivár cellából hívogató, meleg fészket varázsolt. A falakat tisztára mosták, és a szemközti falon hatalmas, bézsszínű kézimunka függött. A kép Vilmos utolsó csatáját örökítette meg élénk színekkel. Kivitelezése egyszerű volt, de mégis kellemes a szemnek. Az ágyra kék takarót terítettek. A kandalló előtt két hatalmas szék terpeszkedett, puha, piros párnákkal. A székek előtt lábzsámolyok álltak. Duncan észrevett egy befejezetlen kézimunkát

137 az egyik székre vetve. Barna fonal lógott a padlóra. A gondosan kivarrt körvonalakból úgy vette ki, hogy a kép Madelyne képzeletbeli farkasát fogja ábrázolni. Arcán megrándult egy izom. Kétszer is. Madelyne nem igazán tudta, mit akar ez jelenteni. Feszülten várta, hogy a férfi mikor kezd el vele üvölteni. Duncan egy szót sem szólt. Megfordult és becsukta maga mögött az ajtót. A rózsaillat követte a lépcsőn lefelé. Visszafogta az indulatát, amíg nagyterem bejáratát el nem érte. Gilard észrevette, és felé sietett, hogy beszéljen vele. Hangjából fiatalos mohóság csendült ki, ahogy megkérdezte. – Lady Madelyne fogad ma délelőtt látogatókat? Duncan kiáltását egészen a toronyig lehetett hallani. Gilard szeme elkerekedett. Még soha nem hallotta bátyját így ordítani. Edmond éppen időben érkezet, hogy lássa Duncan távozását. – Mi dühítette fel ennyire? – csodálkozott Gilard. – Nem mi, hanem ki, Gilard – javította ki Edmond. – Nem értem. Edmond mosolygott, majd öccse vállába öklözött. – Duncan sem, de fogadjunk, hogy hamarosan megérti.

TIZENHARMADIK

FEJEZET

„Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal…” ÓSZÖVETSÉG, PRÉD. 9:13





Madelyne a kézimunkáján dolgozott. Figyelme azonban minduntalan elkalandozott. Agya egyre Duncan kijelentésén járt. Mit értett a férfi azon, hogy többé már nem a foglya? Tudta, hogy hamarosan szembe kell néznie vele. Úgy viselkedett, mint egy gyáva nyúl, és elég becsületes volt ahhoz, hogy ezt be is ismerje. Félt a választól. Az ajtó hirtelen kitárul, és Adela rontott be rajta. Duncan húga szemmel láthatóan el volt keseredve. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad. Madelyne talpra ugrott. – Ki izgatott fel ennyire? – követelte, miközben magában máris arra a következtetésre jutott, hogy Duncan a felelős.

138 A lány könnyekbe tört ki. Madelyne gyorsan becsukta az ajtót. Átkarolta Adela-t és az egyik székhez vezette. – Ülj le és nyugodj meg. Talán nem is olyan borzasztó, mint képzeled – nyugtatgatta, közben imádkozott magában, hogy igaza legyen. – Mondd el, miért sírsz, aztán megpróbálom elrendezni. Adela bólintott, de amikor felnézett Madelyne-re, újra sírva fakadt. Madelyne leült vele szembe a székre és türelmesen várt. – A bátyád embereket küldött érted, Madelyne. Duncan beengedte a küldöncöt. Ezért parancsolt fel téged a szobádba. Nem akarja, hogy a küldönc meglásson. – Miért? Mindenki tudja, hogy fogoly vagyok itt. Louddon… – Nem, félreérted – szakította félbe Adela. – Edmond azt mondta Gilardnek, hogy szerinte Duncan nem akarja, hogy a küldönc lássa, jól bánnak veled. – Elhallgatott, ruhájának ujjával törölgetni kezdte a szemét. – Ugye, te is úgy gondolod, hogy jól bánunk veled? – Édes istenem, ezért sírsz? Hát persze, hogy jól bántok velem. Nézz csak körül, Adela – tette hozzá apró mosollyal. – Szerinted nem elég kényelmes a szobám? – Nem kellett volna kihallgatnom, mit mond a küldönc Duncannek, de megtettem. Gilard és Edmond is ott voltak, és hallottak minden szót. Duncan nem küldte el őket. És egyikük sem vette észre, hogy ott vagyok, ez biztos. – A királytól jött a küldönc vagy a bátyámtól? – kérdezte Madelyne. Rettenetesen félt, de tudta, hogy nem mutathatja ki Adela előtt. A lány az ő erejében bízott, és nem hagyhatta cserben. – Nem tudom, kitől jött. Az elejét nem hallottam. – Mondd el azt, amit hallottál. – Azonnal a király udvarába kell vinni téged. A küldönc azt mondta, akkor is, ha már… bemocskolódtál… – A lány hangja elcsuklott. Elhallgatott, igyekezett összeszedni magát. Madelyne legszívesebben jól megrázta volna, hogy kirázza belőle a történet végét. – Alighogy Londonba érsz, férjhez fognak adni. – Értem – suttogta Madelyne. – Tudtuk, hogy ez be fog következni. Tudtuk, hogy Louddon tenni fog valamit. Hallottad, hogy kihez kell férjhez mennem? A lány bólintott. – Morcarhoz. Adela eltakarta a szemét, és feltartóztathatatlanul zokogott. Madelyne-nek nem kellett elrejteni az érzéseit. Úgy érezte, menten elájul. – És Duncan? – nyögte ki végül. – Ő mit mondott? Beleegyezett? – Nem mondott semmit. A küldönc átadta az üzenetet, aztán visszatért a társaihoz a falakon kívülre.

139 – Hány katonát küldött Louddon? – Nem tudom. Edmond és Gilard kiabálni kezdtek egymással, amikor a küldönc távozott, de Duncan egy szót sem szólt. Csak állt a kandalló előtt, a kezét összekulcsolta a háta mögött, és hallgatott. – Elszigeteli magát. – Nem értem. – A bátyádnak két pozíciót is be kell tölteni a házban, Adela. Ő az uraság, de egyben testvér is. Sejtem, miről vitatkozott Edmond és Gilard. Edmond mielőtt át akart adni a katonáknak, míg Gilard akár harcba is szállt volna azért, hogy itt maradhassak. Adela a fejét csóválta, még mielőtt Madelyne befejezhette volna. – Nem, Edmond nem kiadni téged Louddon katonáinak. – Edmond megvédett engem – csodálkozott Madelyne. – Igen –erősítette meg Adela. – És azt is javasolta, hogy engem küldjenek Catherine nővéremhez, mert attól fél, hogy a sok izgalom megárthat. De én nem akarok menni. Catherine sokkal idősebb nálam, és a férje olyan furcsa… Madelyne felállt és lassan az ablakhoz sétált. Kinyitotta és a kibámult a vad tájra. Tudta, hogy össze kell szednie magát, hogy uralkodni tudjon a belsejében forrongó dühön. – Tudtad azt, Adela, hogy a spártai gyerekeket egész kiskorukban elvették az anyjuktól és együtt kellett élniük a katonákkal. A kisfiúkat megtanították lopni. Azt számított ügyesnek és ravasznak, aki jó tolvaj volt. – Madelyne, miről beszélsz? Hogyan tudsz ilyenkor is történeteket mesélni? Madelyne megfordult, hogy Adela is láthassa az arcán lecsorduló könnyeket. Adela soha nem látta még barátnőjét sírni. – A régi történetek megnyugtatnak, Adela. Ismerősek, lecsillapítják az elmém. Segítenek, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Csakis tiszta fejjel dönthetem el, hogy mit tegyek. Madelyne szeméből olyan fájdalom áradt, hogy Adela döbbenten elnémult, csak bólintani tudott. Madelyne visszafordult az ablakhoz. A közeli dombtetőt bámulta. Ki fogja etetni a farkasomat, ha én elmegyek, kérdezte magától. Különös, de Duncan képe jelent meg előtte. Összekeverte a férfit a farkassal. Rádöbbent, hogy a férfinak legalább annyi törődésre van szüksége, mint az állatnak. Talán még többre is. – A bácsikám és én minden este a tűz előtt üldögéltünk. Megtanultam cimbalmozni, a bácsikám néha csatlakozott hozzám a hegedűjével, amikor nem volt túl fáradt. Az volt a legcsodálatosabb, legbékésebb időszak az életemben.

140 – Fiatalemberek nem voltak, Madelyne? Valahányszor mesélsz nekem, mindig csak idős, megfáradt emberekről beszélsz. – Berton bácsi a Grinsteade birtokon élt. Morton báró nagyon öreg volt. Néha Robert atya és Samuel atya is nálunk szállt meg. Valamennyien jól megértették egymást, de én voltam az egyetlen, aki Morton báróval sakkozott néha. A báró nagyon gyakran csalt. A bácsikám azt mondta, hogy ez nem bűn volt részéről. Azért viselkedett zsémbesen és önzően, mert annyira öreg volt. Madelyne sokáig nem szólalt meg újra. Adela a tűzbe bámult, miközben Madelyne vakon meredt az éjszakába. De ez most nem segített. Erőfeszítései, hogy összeszedje magát, csúfos kudarcot vallottak. Érezte, hogy hagyja el az önuralma. Belsejében forró lávaként fortyogott a düh. – Találnunk kell valakit, aki megvédelmez – suttogta Adela. – Ha rákényszerítenek, hogy visszatérjek Louddonhoz, minden tervem kútba esik. Skóciába akartam menni. Edwythe szívesen befogadott volna az otthonába. – Madelyne, Skóciában… – Adela el akarta mondani, hogy Catherine Skóciába ment férjhez a skót király egyik unokaöccséhez. De nem volt rá lehetősége, hogy befejezze a mondatot. – Az isten szerelmére, miért is azon aggódom, hogy kútba esnek a terveim? Louddon megöl, vagy odadob Morcarnak. És akkor Morcar fog megölni – kacagott fel harsányan, amitől Adela hátán végigfutott a hideg. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy Louddon miattam zavartatja magát. Amikor Duncan után vetette magát, mert az lerombolta az otthonát, azt hittem, csak Duncant akarja megölni. Erre tessék, embereket küld értem. – Madelyne a fejét csóválta. – Én ezt nem értem. Mielőtt Adela megnyugtathatta volna, Madelyne hirtelen megfordult, és az ajtó felé indult. – Madelyne, itt kell maradnod! Duncan nem adott rá engedélyt, hogy… – Találnom kell egy védelmezőt, nem igaz? – kiáltott vissza Madelyne. – Nos, azt hiszem Duncan éppen megfelel a feladatra. – Mit akarsz tenni? – A bátyádnak el kell küldenie Louddon embereit. Én pedig most lemegyek és utasítom, hogy tegye meg. Mielőtt Adela óvatosságra inthette volna Madelyne-t, a lány már kívül is volt az ajtón, és futva indult lefelé a lépcsőn. Adela utána rohant. – Madelyne, azt hiszed, hogy bármire is utasíthatod a bátyámat? – Igen.

141 Adela-nek erre le kellett ülnie. Teljesen megdöbbent látva, mennyire megváltozott a barátnője. Szegény lány, biztosan elvesztette az eszét. Figyelte, ahogy Madelyne lefelé siet a lépcsőn, haja röpködve száll utána. Csak amikor a lány eltűnt a lépcsőfordulóban, jutott eszébe Adela-nek, hogy talán segíthetne neki. Félelmét legyűrve úgy döntött, hogy Madelynenel az oldalán szembenéz Duncannel. Talán még arra is képes lesz, hogy szóljon pár szót barátnője érdekében. Madelyne elérte az étkezőterem bejáratát. Edmond és Gilard az asztal túlsó végén ültek egymással szemben. Duncan háttal állt a bejáratnak, a kandalló mellett a tűzbe bámulva. Edmond éppen befejezte a mondókáját. Madelyne csak az utolsó mondatot hallotta. – Akkor megegyeztünk, hogy Duncan elviszi a lányt… Madelyne arra a következtetésre jutott, hogy mindenki egyetért azzal, hogy átadják őt Louddon embereinek. – Nem megyek sehová! Kiáltása nem maradt hatás nélkül. Duncan lassan megfordult, és ránézett. A lány egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, majd a fivérekhez fordult. Gilardnek volt bátorsága rámosolyogni, míg Edmond a szokásos mogorva arckifejezést öltötte magára. Duncan arcán nem látszott semmi. Madelyne felemelte szoknyája alját, és egyenesen elésétált. – Foglyul ejtett engem, uram. Ez volt a maga döntése. Most pedig hadd mondjam el, hogyan döntöttem én. Továbbra is a foglya kívánok maradni. Elég világosan fejeztem ki magam? A férfi szeme meglepetten összeszűkült. Bizony, ezt már meghallotta. Még szép, hogy meghallotta – mondta magának Madelyne. Hiszen minden szót egyenesen a képébe kiáltott. Amikor a férfi továbbra sem szólt, csak bámult rá, Madelyne arra gondolt, hogy talán így akarja megfélemlíteni. Nos, ez alkalommal ez nem fog működni. – Nem szabadulsz meg tőlem, Duncan. A fenébe, hiszen remeg a hangja! Edmond úgy állt fel, hogy még a székét is felborította. A hang magára vonta Madelyne figyelmét. Lassan odasétált az asztalhoz, kezét csípőre tette. – Nyugodtan letörölheted az arcodról ezt a szemrehányó kifejezést, Edmond, különben esküszöm az élő istenre, képen töröllek. Gilard elképedve figyelte Madelyne-t. Még soha nem látta dühösnek a lányt. Tényleg azt hitte, hogy Duncan vissza fogja küldeni Louddonhoz? A felfedezéstől Gilard önkéntelenül is elmosolyodott. Szegény Madelyne. Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem ismeri Duncant. Sőt, saját fontosságával sincs tisztában. Hogy felizgatta magát. Egy ilyen kedves, gyengéd teremtés, és képes volt szembeszállni Duncannel. Ha nem látta volna a saját szemével, soha

142 nem hiszi el, hogy ilyesmi lehetséges. Az isten legyen hozzá irgalmas, de nem bírja megállni nevetés nélkül. Madelyne meghallotta. Megpördült, hogy szembenézzen vele. – Te ezt mulatságosnak tartod, Gilard? A férfi elkövette azt a hibát, hogy rábólintott. Éppen idejében nézett fel, hogy lássa, a lány felkapja az egyik söröskancsót, és a fejéhez vágja. Gilard elhajolt a kancsó elöl, de amikor Madelyne egy másikat kapott fel, Edmond átnyúlt a feje felett és elvette tőle. Mindketten az emelvény szélén álltak egymás mellett. Madelyne jó erősen meglökte a férfit csípőjével. A középső fivér elvesztette egyensúlyát, és hátraesett. Edmond egyenesen a fenekére puffant. Talán sikerült volna megállnia a lábán, ha a szék lába nem akad bele az övébe. Madelyne egy pillanatig figyelte a szánalmas próbálkozást, majd visszafordult Gilardhöz. – Soha többé ne merészelj kinevetni! – követelte. – Madelyne, gyere ide! – parancsolta Duncan. A férfi a kandallópárkánynak dőlve állt, unatkozó arccal figyelte az eseményeket. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik. A lány azonnal engedelmeskedett, és már majdnem eléért, amikor rájött, hogy mit csinál. Azonnal megtorpant, megcsóválta a fejét. – Nem parancsolhatsz nekem többé, Duncan. Nincs hatalmad fölöttem. Csak egy ártatlan báb vagyok ebben a játékban. Ha akarsz, akár meg is ölhetsz. Az inkább kedvemre való lenne, minthogy visszamenjek Louddonhoz. Körme a tenyerébe vájt. Nem tudott parancsolni a remegésének. A férfi nem vette le róla a tekintetét. – Edmond, Gilard, azonnal távozzatok! – Halk hangon adta ki a parancsot, mégis különös éle volt. – És a húgunkat is vigyétek magatokkal! Adela eddig a bejárat melletti falnál rejtőzködött. Ahogy meghallotta Duncan parancsát, besietett a terembe. – Szeretnék itt maradni, Duncan, hátha Madelyne-nek szüksége lesz rám. – Menj a fivéreiddel! – utasította bátyja hűvösen. Hangja nem hagyott teret további vitának. Gilard megfogta Adela karját. – Ha szeretnék, hogy maradjak, Madelyne… – Ne szállj szembe a bátyáddal! – vágott közbe a lány. Igazából nem akart rákiabálni barátnőjére. Adela sírva fakadt, újra felkorbácsolva Madelyne dühét. Odanyúlt, hogy megveregesse a lány vállát, de mosolyra már nem futotta az erejéből. – Nem megyek hozzá Morcarhoz – jelentette ki. – Ami azt illeti, egyáltalán nem megyek férjhez. – Ó, dehogynem – jegyezte meg Duncan, és még mosolygott is a kijelentésén. Madelyne úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Tiltakozón rázta a fejét, ahogy közelebb lépett.

143 – Nem megyek feleségül Morcarhoz. – Ez igaz. A férfi válasza megzavarta. Duncan nem nézett Madelyne-re. Azt figyelte, hogyan sétálnak öccsei Adela-vel az ajtó felé. Azok hárman nem siették el a dolgot. Lassan ballagtak, mintha súlyos teher húzná a lábukat. Nyilvánvaló volt, hogy igyekeznek minél többet elcsípni abból, amit Madelyne-nek mondani akar. Duncan ezért a hirtelen engedetlenségért is a lányt tette felelőssé. Igen, csakis az ő hibája. Testvérei feltétel nélkül engedelmeskedtek neki, mielőtt a lány megjelent az életükben. Mióta Lady Madelyne betette a lábát otthonukba, minden a feje tetejére állt. Duncan azt mondogatta magának, hogy nem kedveli a változásokat, noha maga is felismerte, hogy újabbakra számíthat. Felkészült rá, hogy ellenkezni fognak, különösen Gilard. Legkisebb öccse volt Madelyne leghűségesebb szövetségese. Duncan felsóhajtott. Jobban kedvelte a kemény csatákat a családi viszályoknál. – Edmond, keresd meg az új papot és hozd ide! – szólt hirtelen testvére után. Fivére kérdő tekintettel fordult felé. – Azonnal! – csattant fel Duncan. A kemény hang velejéig megrázta Madelyne-t. Megfordult, hogy mondjon valamit Edmondnak, de Duncan parancsszava megállásra késztette. – Ne merészeld arra utasítani, hogy engedelmeskedjen nekem, mert isten engem úgy segéljen, elkapom a vörös hajadat, és azzal tömöm be a szád! A lány dühösen felhorkant. Duncan elégedetten vette tudomásul, hogy durva fenyegetése végre elérte a célját, és a lány is rádöbbent, milyen kényes helyzetben van. Az volt a célja, hogy a lányt megalázkodásra bírja. Igen, azt akarta, hogy olyan szelíd legyen, mint egy kiscica az elkövetkező eseményeknél. Amikor Madelyne elindult felé, és szemében gyilkos tűz égett, Duncan arra a következtetésre jutott, hogy fenyegetése mégsem ért célt. A lány egyáltalán nem szelíd kiscicához hasonlított. – Hogy merészelsz sértegetni? Az én hajam nem vörös, hanem barna, és ezt te is jól tudod. – A lány kiabált. – A vörös haj nem hoz szerencsét, és az enyém nem is vörös! Duncan nem hitt a fülének. A lánynak lassan szokásává vált, hogy ellentmondjon neki. Madelyne csak akkor állt meg, amikor alig egy lépésre volt tőle. Elég közel, hogy elkapja, gondolta a férfi. A nő kétségtelenül bátor, de reménytelenül ártatlan a világ dolgaiban. Duncan nem is talált más mentséget a viselkedésére. A falakon kívül Louddonnak száznál is több embere várta, hogy átadja nekik Madelyne-t másnap reggelig. Ha nem, akkor megtámadják az otthonát. Ez

144 igazán ok az idegeskedésre, vélte Duncan. De nem, Madelyne inkább a haja színe miatt veszekszik. A gyönyörű fürtök inkább vörösben játszottak, és a férfi képtelen volt megérteni, hogy a lány ezt miért nem látja be. – A sértéseid egyszerűen nem ismernek határt – közölte vele a lány, majd hirtelen sírva fakadt. Nem tudott többet a férfira nézni, és csakis ez lehetett az oka, hogy hagyta, amikor Duncan a karjaiba vonta. – Nem mész vissza Louddonhoz, Madelyne – mondta Duncan. Hangja rekedtes volt. – Akkor itt maradok tavaszig. Az ajtóban Edmond jelent meg az új pappal. – Itt van Laurance atya – jelentette be, hogy magára vonja Duncan figyelmét. Madelyne elhúzódott a férfitól. Megfordult, hogy a papra nézzen. Nahát, milyen fiatal! Ez meglepte. Valahonnan szörnyen ismerősnek tűnt, de sehogy sem tudott rájönni, hol találkozhattak. Nagyon kevés fiatal pap látogatta az ő Berton bácsikáját. Végül megcsóválta a fejét. Valószínűleg még nem találkoztak, csak ő képzelte. Duncan hirtelen maga mellé húzta a lányt. Mivel közel álltak a tűzhöz, Madelyne egyből elfeledkezett a papról, és azon kezdett aggódni, hogy meggyullad a ruhája. Amikor megpróbált elhúzódni, a férfi szorosabbra fogta ölelését. Különös, de pár perc múlva a férfi közelsége teljesen megnyugtatta. Már arra is képes volt, hogy összefonja a karját maga előtt, és nyugodt arckifejezést erőltessen magára. A pap aggódni látszott. Nem volt valami vonzó férfi, himlőhelyes arcát forradások csúfították, haja is borzasan meredt az égnek. Gilard rontott be a terembe, láthatóan harcra készen. Ő és Edmond hirtelen mintha szerepet cseréltek volna. Edmond mosolygott, míg Gilard komoran ráncolta a homlokát. – Duncan, én vagyok az, aki elveszi Lady Madelyne-t. Nagyon is szívesen hozom meg ezt az áldozatot – jelentette ki a férfi. Arca vörös volt az indulattól. Szándékosan használta az áldozat szót, hogy Duncan ne találhassa ki igazi érzéseit a lány iránt. – Megmentette az életemet – tette hozzá, amikor bátyja nem válaszolt neki. Duncan pontosan tudta, mi zajlik öccse belsejében. Gilard olyan átlátszó volt, mint a tiszta víz. Öccse azt képzelte, hogy szerelmes Madelyne-be. – Ne vitatkozz velem, Gilard! Már döntöttem, és te tiszteletben fogod tartani a döntésem. Megértetted, öcsém? Duncan halkan beszélt ugyan, de hangjába fenyegető él vegyült. Gilard dühösen felhorkant, majd megrázta a fejét. – Nem dacolok veled. – Házasság? – Madelyne úgy ejtette ki a szót, mintha istenkáromlást követne el. De aztán felkiáltott. – Áldozat?

145

TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

„az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén” ÚJSZÖVETSÉG, 1PÉT. 3:7





– Nem megyek férjhez senkihez – akarta kiáltani Madelyne, de hangja elcsuklott. Nem tehetett róla, mivel végre megértette, mi is Duncan terve. Lehet, hogy Gilard nem dacol vele, de neki feltett szándéka. Úgy nézett ki, Duncan nagyon is határozott a tárgyban. Nem törődött a lány vergődésével, ahogy szabadulni akar mellőle, csak intett a papnak, hogy jöjjön közelebb, és kezdje a szertartást. Laurance atya annyira ideges volt, hogy nem is igen emlékezett az esketés pontos szövegére, Madelyne pedig olyan dühös volt, hogy oda sem figyelt. Túlságosan lefoglalta, hogy veszekedjen a férfival, aki majd halálra szorította. Amikor Madelyne hallotta, hogy Duncan kijelenti, hogy feleségül veszi őt, a lány megrázta a fejét. A pap ezután megkérdezte, hogy elfogadja-e férjéül Duncant. Madelyne azonnal válaszolt. – Nem. Duncant nem izgatta a válasz. Olyan erősen szorította, hogy Madelyne már arra gondolt, ki akarja passzírozni belőle a csontokat. A férfi megragadta a haját, hátracsavarta, amíg Madelyne egyenesen ránézett. – Válaszolj újra a papnak, Madelyne – parancsolta. A tekintete majdnem megrendítette a lány elhatározását. – Előbb engedj el! – követelte. Duncan azt hitte, a lány engedelmeskedik neki, ezért elengedte, kezét újra a vállára ejtve. – Kérdezze meg újra, atyám – utasította a papot. Úgy látszott, Laurance atya menten elájul. Újra eldadogta a kérdést. Madelyne sem igent, sem nemet nem mondott. Meg sem szólalt. Tőle akár reggelig is ott állhatnak, őt nem érdekli. Senki nem kényszerítheti bele ebbe a csalásba. Nem számolt azonban Gilard közbelépésével. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi úgy néz ki, mint aki meg akarja ölni Duncant. Amikor Gilard keze a kardja markolatára csúszott, és fenyegetően előrelépett, Madelyne önkéntelenül is felszisszent. Édes istenem, ez képes és

146 kihívja Duncant. – Elfogadlak téged férjemül, Duncan – bökte ki gyorsan. Szemét nem vette le Gilardről, és látta rajta, hogy habozik. – Önként, saját akaratomból elkötelezem neked magam – tette hozzá. Gilard keze lehullott, mire Madelyne megkönnyebbülten felsóhajtott. Adela sétált be, és fivérei mellé állt. Rámosolygott Madelyne-re. Edmond is vigyorgott. A lány legszívesebben rájuk kiáltott volna, de nem mert, mert Gilard még mindig úgy nézett ki, mint aki megőrült. A pap gyorsan ledarálta a ceremónia hátralévő részét. Megáldotta őket valami furcsa, kicsavart mozdulattal, majd elnézést kért és sietve távozott. Arca már szinte zöldes színben játszott. A férfi nyilván rettegett Duncantől. Madelyne tökéletesen megértette az érzéseit. Duncan végre elengedte a lányt, mire az hozzáfordult. – Ez a házasság egy csalás – suttogta, hogy Gilard ne hallja. – A pap még csak rendesen meg se áldott minket. A férfinak volt mersze rámosolyogni. – Azt mondtad nekem, hogy te sohasem hibázol, Duncan. Nos, ez alkalommal megtetted, és tönkretetted vele az életed. És mindezt miért? A bátyám iránt érzett bosszúvágyad kielégíthetetlen, nem igaz? – Madelyne, ez a házasság nem csalás volt. Menj fel a szobámba és várj rám, asszony. Hamarosan én is felmegyek. A férfi szándékosan megnyomta az asszony szót. Madelyne csodálkozva bámult rá. Férje szeméből melegség sugárzott. A férfi szobájába? Madelyne szökkent egyet, amikor Adela megérintette a vállát, hogy elmondja neki, minden rendben lesz. Könnyű neki ilyent mondani, elvégre nem ő kötötte össze az életét egy farkassal. Meg kell szabadulnia a Wextonoktól. Hiszen annyi mindent kell még átgondolnia. Madelyne megemelte a szoknyáját, és lassan az ajtó felé indult. Edmond megállította a kijárat előtt, kezét a karjára téve. – Isten hozott a családban – mondta. A férfi úgy nézett rá, mint aki komolyan is gondolja, amit mondott. Ez legalább annyira feldühítette a lányt, mint a szörnyű mosoly. Jobban szerette, ha a férfi mogorván bámul rá. – Ne merészelj rám mosolyogni, Edmond, mert pofon váglak. Csak figyelj, ha nem hiszed. A férfi olyan meglepetten bámult rá, hogy Madelyne nagy elégedettséget érzett. – Ha jól emlékszem, legutóbb ellenkező okból akartál megütni, Madelyne. A lánynak fogalma sem volt róla, miről beszél. Nem mintha izgatta volna, sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták most. Halkan azt morogta, hogy reméli, a férfi torkán akad a falat, majd otthagyta Edmondot és kisétált a teremből.

147 Gilard utána akart menni, de Edmond elkapta a karját. – Madelyne a fivéred felesége, Gilard. Tiszteld ezt a köteléket! – Edmond halkra fogta a hangját, nehogy Duncan meghallja. A legidősebb fivér megint hátat fordított nekik és a tűzbe bámult. – Én boldoggá tettem volna őt, Edmond. Madelyne annyi fájdalmat tapasztalt már életében, hogy igazán megérdemelné a boldogságot. – Vak vagy, öcsém? Nem látod, hogy néz Madelyne Duncanre, és bátyánk hogy bámulja őt? Szeretik egymást. – Tévedsz – vitatkozott Gilard. – Madelyne gyűlöli Duncant. – Madelyne senkit sem gyűlöl. Nem képes rá – mosolygott öccsén Edmond. – Csak te nem akarod belátni az igazat. Mit gondolsz, miért voltam olyan dühös Madelyne-re? Az ördögbe, az elejétől fogva láttam, hogy Duncan vonzódik hozzá. Amikor beteg volt, egy percre sem hagyta magára. – De csak azért, mert felelősnek érezte magát érte. A fiatalabb testvért mindent elkövetett, hogy tovább táplálja saját dühét, de bátyja érvei nagyon is ésszerűen hangzottak. – Duncan azért vette el Madelyne-t, mert ezt akarta. Tudod, Gilard, meglehetősen különös, hogy a fivérünk szerelemből nősült. Manapság ez ritkaság. A király helytelenítésén kívül, semmi vagyon nem jut neki osztályrészül. – Nem szereti Madelyne-t – morogta Gilard. – Dehogynem – mondott ellen Edmond. – Csak még maga sem tudja. Duncan nem figyelt testvéreire. Másnapi tervei foglalkoztatták. A küldönc sejtetni engedte, hogy ha nem kapják meg Madelyne-t, mielőtt felkel a nap, támadni fognak. Duncan tudta, hogy csak blöffölnek. Szinte elkeserítette a tény. Igen, másra sem vágyott, csak egy újabb csatára bárkivel, akinek köze van Louddonhoz. Sajnos, a falakon kívül fagyoskodó szánalmas sereg nem olyan bolond, hogy végre is hajtsa vezetője fenyegetését. Pontosan tudják, hogy hátrányban vannak Duncan embereivel szemben, számban is, tudásban is. Louddon valószínűleg azért küldte őket, hogy megmutassa a királynak, ő mindent megpróbált, hogy visszaszerezze a húgát anélkül, hogy belevonta volna uralkodóját. Miután kielégítő eredményre jutott a kint állomásozó sereg ügyében, félretette a problémát, és gondolatai a ráváró új élet körül kezdtek forogni. Mennyi időbe fog telni a lánynak, míg elfogadja őt férjéül? Nem mintha izgatná, mennyi ideig tart, mondta magának, de minél előbb megbékél a sorsával, annál jobb neki, a saját békéje érdekében. Megszentelt kötelességének érezte, hogy biztonságot nyújtson neki. Madelyne neki adta a bátorságát és bizalmát, nem fordíthatott hátat neki. Ez hajtotta, miközben meghozta gyors

148 döntését. Ha visszaküldené Louddonhoz, az olyan lenne, mintha egy gyermeket küldene az oroszlán barlangjába, hogy megvívjon a fenevaddal. – A pokolba! – morogta maga elé. Tudta már a kezdet kezdetétől, amikor először megérintette, hogy soha nem engedi el maga mellől. – Tisztára megbolondít – mondta ki hangosan, nem törődve azzal, hogy ki hallja. A lány igazán kedvére való. Észre sem vette, milyen rideg és sivár az élete, amíg Madelyne meg nem jelent benne. Elég volt csak egy ártatlan tekintete, hogy azonnal reagáljon. Amikor nem azon töprengett, hogy megfojtsa-e, másra sem tudott gondolni, csak hogy megcsókolja. Nem számított, hogy Louddon a bátyja. Madelyne nem örökölte fivére sötét lelkét; a lány tiszta szíve és hatalmas, mindenkire kiterjedő szeretete megrendítette Duncan cinikus gondolatvilágát. A férfi elmosolyodott. Kíváncsian várta, milyen állapotban találja Madelyne-t, amikor felmegy a szobájába. Ijedt lesz, vagy inkább a jól begyakorolt, hűvös pillantással fogadja majd? Cica vagy tigris várja a ketrecben? Kiment a teremből, hogy megkeresse Anthonyt. Miután meghallgatta vazallusa gratulációit, külön utasításokat adott neki az éjszakai őrséget illetően. Eztán a szokásos éjszakai úszás következett. Duncan nem kapkodta el. Időt akart adni a lánynak, hogy felkészüljön. Egy óra is eltelt azóta, hogy Madelyne kiviharzott a nagyteremből. Duncan úgy döntött, hogy ennyi idő éppen elég lesz. Kettesével vette a lépcsőfokokat. Nem lesz könnyű meggyőzni a lányt, hogy ágyba bújjon vele. De erőszakoskodni akkor sem fog, akárhogy próbára teszi is a türelmét. Időbe fog ugyan kerülni, de kivárja, amíg Madelyne önként adja oda neki magát. Fogadalmát, hogy türelmes lesz erősen próbára tette az a tény, hogy amikor a szobájába ért, üresen találta azt. Duncan elkeseredetten felsóhajtott, és azonnal indult a toronyba. Tényleg azt hitte, hogy elrejtőzhet előle? Duncan olyan mulatságosnak tartotta a gondolatot, hogy elmosolyodott. A mosoly azonban gyorsan lehervadta az arcáról, amikor felfedezte, hogy kizárták. Madelyne aggódott egy kicsit. Majdnem hisztérikus állapotban tért vissza a szobájába, és várnia kellett, amíg a dézsát megtöltik vízzel. Maude már belekezdett szokásos esti teendőibe. Madelyne igyekezett hálásnak mutatkozni, de a szolgáló és a két férfi, aki a forró vízzel teli vödröket cipelték, olyan sokáig maradt, hogy a lány már rosszul volt a félelemtől. Attól tartott, Duncan rátalál, még mielőtt bezárhatná az ajtót. A deszka ott várt rá az ágy alatt, ahová rejtette. Miután sikerült a helyére csúsztatnia a súlyos fadarabot, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

149 A vállában minden izom sajgott. Feszült volt és rosszkedvű, és akárhogy próbálta is, semmit sem tudott kiokoskodni. Vajon Duncan csak azért vette el, hogy felbosszantsa Louddont? És mi lesz Lady Eleanorral? Madelyne sokáig áztatta magát. A haját előző este mosta meg, így arra nem volt gondja. Egy szalaggal felkötötte a tincseket, de mire befejezte a fürdőt, nem egy rakoncátlan fürt elszabadult és a hátára esett. Egyáltalán nem érezte magát nyugodtabbnak a fürdő után. Fejében egymást kergették a gondolatok. Sikítani szeretett volna dühében, ugyanakkor legszívesebben zokogott volna a megaláztatástól. Csak azért nem tette egyiket sem, mert nem tudott dönteni. Éppen kiszállt a kádból, amikor meghallotta Duncan lépteit a lépcső. Keze reszketett, ahogy a köpenyéért nyúlt, de csak a szobában uralkodó hideg miatt, bizonygatta magának. A léptek megtorpantak. Duncan az ajtó előtt állt. Madelyne-t újra elfogta a rettegés. Maga is szégyellte gyávaságát, ahogy a szoba másik végébe futott, és ott reszketett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesett igyekezettel kötötte meg övét, bár tudta, hogy a férfi nem láthat át a fán, és semmi oka, hogy így felizgassa magát. – Madelyne, állj el az ajtótól! A férfi hangja kedvesen csengett. Ez meglepte. Madelyne homlokráncolva állt és várta, hogy Duncan fenyegetőzni kezdjen. És miért akarja, hogy elálljon az ajtótól? Kérdésére gyorsan megkapta a választ. A robbanásszerű hangtól ijedten ugrott egyet, és beverte a fejét a kőfalba. Felsikoltott, amikor látta, hogy a deszka kettéroppan, mint valami vékony gally, és keresztet vetett volna, ha el tudja vonni két kezét egymástól. Az ajtó darabokra tört, és Duncan könnyedén elbánt a maradék forgáccsal. Azzal az eltökélt szándékkal dobta félre az utolsó darabot, hogy azonnal levonszolja a lányt a szobájába, de amikor meglátta a sarokban reszketve, meglágyult a szíve. Azzal is számolnia kellett, hogy Madelyne kiugrik az ablakon, mielőtt odaérhetne hozzá. Elég ijedtnek látszott, hogy megpróbálja. Duncan nem akarta megrémíteni. Nagyot sóhajtott, és hosszan fújta ki a levegőt, hogy lehiggadjon valamelyest, majd lazán az ajtófélfának dőlt. Rámosolygott a lányra, és várta, hogy összeszedje magát. Észérvekkel és kedves szavakkal fogja magához csalogatni. – Kopoghattál volna, Duncan. A gyors változás meglepte. Már gyáván reszketett a sarokban, hanem kihúzta magát, és határozottan helytelenítő tekintettel meredt rá. Duncan úgy vélte, mégsem fog kiugrani az ablakon. Inkább őt próbálja meg kilökni.

150 Igyekezett visszafogni nevethetnékjét, mert semmiképpen nem akarta megsérteni a lány büszkeségét. De így sokkal jobban tetszett neki. A fenébe, nem szerette, ha gyáván elfutnak előle. – És kinyitottad volna nekem az ajtót, asszony? – kérdezte halk, csábító hangon. – Ne hívj engem az asszonyodnak! Kényszerből mondtam ki az eskü szavait. Most nézd meg, mit tettél az ajtómmal! A te hibádból most kénytelen leszek huzatban aludni. – Ó, szóval mégis ajtót nyitottál volna? – vigyorgott Duncan. Nagyon élvezte a lány dühét. Edmondnak igaza volt, Madelyne igazán akaratos nőszemély. Az ő ajtaja, még mit nem. Az biztos, hogy nem akármilyen látványt nyújtott. Haja a vállára hullott, és a tűz fénye sötétvörös csíkokat festett rá. Kezét csípőre tette, háta egyenes, mint a lándzsa. Köpenye szétnyílt, és remek betekintést engedett a dús keblek között húzódó izgalmas völgyre. Duncan kíváncsi volt, mennyi időbe telik a lánynak, míg rádöbben, milyen sebezhető. A túlméretezett köpeny lassan csúszott le a válláról. Duncan felfedezte, hogy semmit nem visel alatta. Térde is kikandikált a ruhadarabból. A vigyor lassan lefagyott a férfi arcáról. Szeme elsötétült, teste megfeszült, és csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szeretné megérinteni. Mi baja lehet? – morfondírozott magában Madelyne. Az arckifejezése olyan sötét lett, mint az inge, és az égre, nem bánná, ha nem lenne ilyen vonzó. – Természetesen nem nyitottam volna ki az ajtót, Duncan, de akkor is kopognod kellett volna – tört ki belőle a nevetséges válasz. Úgy érezte magát, mint egy bolond. Bárcsak ne bámulna rá úgy a férfi, mint aki… – Soha nem hazudtál még? – kérdezte Duncan, amikor látta, hogy a félelem visszatér a lány szemébe. A kérdés elterelte a figyelmét, és ez volt Duncan szándéka. Lassan ellökte magát az ajtótól és besétált a szobába. – Én mindig igazat mondok, bármilyen fájdalmas is az igazság – jelentette ki Madelyne. – És ezt te is nagyon jól tudod – nézett elégedetlenül a férfira, majd elindult felé, hogy Duncan egy szavát se tévessze, amikor rendre utasítja. Madelyne eltökélte, hogy alaposan megmondja a véleményét, és meg is tette volna, ha nem feledkezik meg a túl hosszú köpenyről és a dézsáról, ami az útjába állt. Megbotlott a köpeny szélében, és beverte a lábujját a kádba. Talán bele is zuhan a vízbe, ha Duncan nem kapja el még időben. Erősen szorította a derekát, miközben a lány lehajolt, hogy megdörzsölje sajgó ujját. – Valahányszor a közeledbe kerülök, mindig megsérülök. Maga elé morgott ugyan, de Duncan így is meghallotta. Azonnal tiltakozott. – Soha nem bántottalak.

151 – Igen, de megfenyegettél – állt fel Madelyne, és akkor észrevette, hogy a férfi keze a derekán van. – Engedj el! – követelte. – El kell cipeljelek, mint egy zsák gabonát a szobámig, vagy jössz magadtól, ahogy egy feleségnek illik? Lassan rákényszerítette a lányt, hogy forduljon felé. Madelyne a férfi mellkasát nézte. Duncan gyengéden felemelte az állát. – Miért nem hagysz békén? – kérdezte a lány, amikor tekintetük találkozott. – Megpróbáltam, Madelyne. A lány arra gondolt, hogy olyan most a hangja, mint egy gyengéd becézés, olyan lágy, mint a friss tavaszi szellő. Hüvelykujja lassan cirógatta állán a gödröcskét. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen jelentéktelen mozdulat ekkora hatással van rá? – Meg akarsz babonázni – suttogta Madelyne, de nem húzódott el, amikor a férfi ujja az ajkát simította végig. – Te vagy az, aki megbabonázol – ismerte be a férfi rekedtes hangon. Madelyne szíve hevesen dobogni kezdett, és a lélegzete is elakadt. Nyelve megérintette a férfi ujjbegyét. Ez volt minden, amit megengedett magának, de ettől a kis élvezettől is megremegett a lába. Megbabonázza? A gondolat legalább olyan kellemes volt, mint a férfi csókja. Szerette volna, ha újra megcsókolja. Csak egy apró csókot, mondta magának, és aztán elküldi. Úgy tűnt, Duncant teljesen kielégíti, ha ott állhat vele egész éjszaka. Madelyne-t gyorsan elhagyta a türelme. Félresöpörte a férfi kezét, lábujjhegyre állt, és sietős puszit nyomott az állára. Amikor Duncan nem reagált, felbátorodott, és kezét a férfi vállára tette. Duncan lenézett rá, ami megkönnyítette a dolgát, de így is habozott, amikor érezte, hogyan feszül neki a kemény férfitest. – Kapsz egy jóéjszakát csókot – magyarázta, és alig ismert a saját hangjára. – Szeretlek megcsókolni, Duncan, de ez minden, amit megengedek. A férfi nem mozdult. Madelyne még azt se érezte, hogy levegőt venne. Nem tudta, hogy beismerése feldühítette-e vagy örömet szerzett neki, de amikor az ajkához ért, azonnal érezte, hogy a férfi legalább annyira szereti a csókját, mint ő az övét. Madelyne elégedetten felsóhajtott. Duncan türelmetlenül felmordult. Nem használta a nyelvét, míg a lány ki nem követelte, saját nyelvével ösztönözve őt válaszra. Akkor átvette az irányítást, és birtokba vette az édes szájat. Madelyne nem akarta abbahagyni. Amikor erre rájött, gyorsan elhúzódott a férfitól. Duncan keze a lány csípőjén pihent. Hagyta, hogy elhúzódjon tőle, és kíváncsian várta, mi lesz a következő lépése. Madelyne teljesen kiszámíthatatlan volt.

152 Madelyne nem tudott a szemébe nézni. Arca lángolt, és láthatóan nagy zavarban volt. Duncan hirtelen a karjába kapta a lányt. Megmosolyogta, ahogy gyorsan összefogja térdénél szétnyíló köpenyét. Majdnem megjegyezte, hogy fölösleges szemérmeskednie, hiszen ő ápolta, amikor beteg volt, de meggondolta magát. A lány annyira mereven feküdt a karjában, hogy jobbnak látta egyelőre ejteni a témát. Már félúton jártak, amikor Madelyne rájött, hogy egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy a férfival töltse az éjszakát. – Odafönt hagytam a hálóingemet – dadogta. – Az egy dolog, hogy nappali ruhában alszik az ember, de ez túl nagy és… – Nem lesz szükséged semmire – vágott közbe Duncan. – De igen – morogta Madelyne. A férfi nem válaszolt. Madelyne tudta, hogy elvesztette a vitát, amikor a férfi szobájának ajtaja becsapódott. Sajnos, akkor már mindketten odabent voltak. Duncan lerakta a lányt az ágyra, majd visszament az ajtóhoz, hogy bezárja. Miután a helyére lökte a deszkát, megfordult, lassan összefonta a karját maga előtt, és rámosolygott a lányra. Arcán megjelent a már ismert vonzó vonás. Madelyne akár gödröcskének is hívhatta volna, de ez a megnevezés semmiképpen nem illett egy ekkora emberhez. Egy harcosnak nem lehetnek gödröcskéi. Gondolatai ide-oda csapongtak, amiről természetesen csak a férfi tehetett. Most miért nem mond valamit? Csak áll ott és mosolyog. Madelyne úgy érezte magát, mint egy kisegér, akit csapdába csalt az éhes farkas. – Most szándékosan meg akarsz félemlíteni? – kérdezte rémült hangon. Duncan megcsóválta a fejét. Érezte a lány riadalmát, és rájött, hogy a magára erőltetett mosoly valószínűleg nem érte a célját. – Nem akarom, hogy félj. Elindult felé. – Jobban örülnék, ha nem félnél, de azt is megértem, hogy az első alkalom meglehetősen ijesztő lehet egy szűznek. Erőfeszítése, hogy megnyugtassa a lányt, csúfos kurdarcot vallott. Erre arra azonnal rájött, amikor a lány kiugrott az ágyból. – Első alkalom? Duncan, nem gondolod komolyan, hogy lefekszel velem! – De igen. – Az egy dolog, hogy arra kényszerítesz, hogy melletted aludjak, de ma éjjel ne is számíts másra! – Madelyne, már házasok vagyunk. Teljesen megszokott dolog, hogy a férj együtt hál a feleségével a nászéjszakán. – És az is megszokott dolog, hogy egy hölgyet rákényszerítsenek a házasságra?

153 A férfi vállat vont. A lány úgy nézett ki, mint aki rögtön elsírja magát. Duncan úgy döntött, hogy újra feldühíti. Sokkal jobban kedvelte, ha indulatos, mint ha sír. – Szükséges volt. – Szükséges? Úgy érted, célszerű? Csak azt mondd meg nekem, Duncan, az is szükségszerű, hogy ma éjjel rám erőlteted magad? Időt sem hagyott a férfinak, hogy válaszoljon. – Még arra sem vetted a fáradtságot, hogy megmagyarázd az indokaidat, miért veszel el. Ez megbocsáthatatlan részedről. – Te tényleg azt vártad, hogy magyarázkodni fogok neked, mit miért teszek? – üvöltötte a férfi, de rögtön meg is bánta, amikor látta, hogy Madelyne lehuppan az ágy szélére, és a kezét tördeli. Duncan igyekezett lehiggadni. Odasétált a kandalló elé. Szándékolt lassúsággal kezdte meglazítani az ingét. Szemét nem vette le a lányról. Azt akarta, hogy Madelyne lássa, mit csinál. Madelyne igyekezett nem ránézni, de a férfi jelenléte olyan ellenállhatatlan volt, hogy lehetetlen volt, nem tudomást venni róla. Napbarnított bőrén aranyosan csillant meg a tűz fénye. Izmainak játéka, ahogy lehajolt, hogy levegye a csizmáját, lenyűgöző volt. Teremtőm, mindennél jobban vágyott rá, hogy megérintse. Madelyne a felismeréstől döbbenten csóválta meg a fejét. Még hogy megérinteni. Azt akarta, hogy eltűnjön a szobából. Ez azért nem teljesen fedi az igazságot, ismerte be magának halk sóhajjal. – Azt hiszed, hogy szajha vagyok – bökte ki hirtelen. – Igen, és egy kiugrott pappal éltem együtt… te magad mondtad, Duncan – emlékeztette a férfit. – Biztos nem akarsz szajhát az ágyadba vinni. Imádkozott, hogy igaza legyen. Duncan mosolygott a szánalmas próbálkozáson. – A szajháknak megvannak a maguk előnyei a tapasztalatlan szüzekkel szemben, Madelyne. Azt hiszem, érted, mire gondolok. Nem, egyáltalán nem értette, hogy a férfi mire gondol, de ezt igazán nem mondhatta meg neki. Csalása lassan kezdett kicsúszni a kezéből. – Nincsenek is előnyeik – morogta. – Ugye, nem akarsz becsapni? A lány feladta. Nem volt szajha, és tudta, hogy erre a férfi is rájött. Amikor nem válaszolt, Duncan arra a következtetésre jutott, hogy kénytelen hazudni, ha folytatja. – Egy szajha tudja, hogyan elégítsen ki egy férfit, Madelyne. – Nem vagyok szajha, és ezt te is tudod. Duncan mosolygott. Tetszett neki a lány őszintesége. Olyan ember volt, aki mindenhol árulást gyanított, mégis az életét tette volna rá, hogy Madelyne soha nem fog hazudni neki.

154 Duncan levette a maradék ruháját is és az ágyhoz sétált. Madelyne a hátát fordította felé. Látta, hogy feszül meg a lány válla, amikor felhajtotta a takarót és bebújt az ágyba. Megfordult, hogy elfújja a gyertyát, majd nagyot ásított. Ha Madelyne figyelte volna, akkor azonnal rájön, hogy az ásítás égbekiáltó hazugság. Még egy olyan naiv és ijedős asszonykának, mint a felesége is nyilvánvaló, hogy mennyire fel van izgulva. Hosszú lesz ez az éjszaka. – Madelyne. A lány gyűlölte, ahogy kiejti a nevét, amikor dühös rá. Duncan mindig elhúzta a végét, míg végül úgy hangzott, mintha Lane lenne a neve. – Nem Lane a nevem – morogta. – Feküdj le. – Nem vagyok fáradt. – Ostoba megjegyzés volt, de Madelyne túlságosan félt ahhoz, hogy okos legyen. Jobban oda kellett volna figyelnie Marta meséire. De már késő. Istenem, rögtön rosszul lesz. Az lesz csak a megalázó, ha most kihányja a vacsoráját a férfi előtt. Ettől a gondolattól még inkább felfordult a gyomra, amitől csak idegesebb lett. – Nem tudom, mit tegyek. Az ideges suttogás darabokra törte Duncan szívét. – Madelyne, emlékszel az első éjszakára, amit együtt töltöttünk a sátorban? Hangja halk volt és gyengéd. A lány arra gondolt, hogy meg akarja nyugtatni őt. – Megígértem, hogy soha nem fogok erőszakkal közeledni hozzád. És megszegtem valaha is azt, amit neked ígértem? – Honnan tudnám? – vágott vissza Madelyne. – Hiszen soha nem ígértél még semmit előtte. – Megfordult, hogy lássa, a férfi megpróbál-e hozzá érni. Ez nagy hiba volt, mert Duncan nem foglalkozott azzal, hogy magára húzza a takarót. Pőre volt, mint egy farkas. Madelyne felkapta a takarót és odalökte neki. – Takarózz be. Nem illő dolog, hogy látom a… a lábadat. Újra elvörösödött. Duncannek fogalma sem volt, meddig tud még nemtörődöm magatartást mutatni. – Akarlak, Madelyne, de azt szeretném, ha önként adnád magad. Ráveszlek, hogy könyörögj nekem, ha az egész éjszakám rámegy is. – Én sohasem könyörgök. – Fogsz. Madelyne figyelmesen Duncan szemébe nézett, és megpróbálta kitalálni, hogy vajon csak ugratni akarja-e a férfi, de semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből. Aggódva harapdálta az ajkát. – Megígéred? – kérdezte végül. – Tényleg nem fogsz kényszeríteni?

155 A férfi nem titkolta elégedetlenségét, de azért bólintott. Úgy döntött, másnap majd elmagyarázza neki, hogy nem vonhatja őt így kérdőre. Ma éjjel inkább hagyja neki, hogy botorságokat műveljen. – Hiszek neked – suttogta a lány. – Különös, de azt hiszem, mindig is hittem neked. – Tudom. Madelyne-nek mosolyognia kellett ekkora önteltség hallatán. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Újra biztonságban érezte magát. – Mivel nem engedted lehozni a hálóingemet, kénytelen leszek a te egyik ingedet használni. Madelyne nem is várt engedélyre. A ládához ment, felnyitotta a tetejét, és turkálni kezdett a ruhadarabok közt, míg talált egy inget. Nem tudta, hogy a férfi figyeli-e, ezért végig háttal maradt neki, amíg gyorsan lehúzta a köpenyét és felvette az inget. A holmi alig takarta el a térdét. Sietett, hogy mielőbb a takaró alá bújhasson. Csakis ez lehetett az oka, hogy Duncannek ütközött. Hosszasan rendezgette a takarót maga körül, míg végül elégedett volt vele. Úgy gondolta, hogy nem lenne illő megérinteni a férfit, de ugyanakkor szeretett volna minél közelebb kerülni hozzá, hogy érezzen valamit a testmelegéből. Végül sikerült elhelyezkednie. Nagyot sóhajtott. Titokban remélte, hogy a férfi eddigre már elfáradt az ő ügyködésétől. Igazság szerint, szerette volna, ha Duncan átkarolja, és magához öleli. Csak az isten a megmondhatója, hogy mennyire hozzászokott már, hogy a férfi átkarolja, és magához öleli, sőt ha őszinte akar lenni, akkor be kell vallania, hogy szereti is egy kicsit. A vége mindig az lett, hogy összegömbölyödve a férfihoz bújt. Olyankor mindig jól érezte magát. És biztonságban. És majdnem szeretve. Álomvilág volt ugyan, de ő szívesen álmodozott. Elvégre álmodozni nem bűn, nem igaz? Duncannek elképzelése sem volt, mi megy végbe a lány fejében. Már az is sokkal több időbe került, mint tervezte, hogy az ágyba csalogassa. A szokásos éjszakai úszás gyerekjáték volt ahhoz a megpróbáltatáshoz képest, amin most ment keresztül. De a díj megérte a gyötrelmeket. Ezzel a gondolattal a fejében fordult az oldalára. Fejét könyökére hajtva lenézett feleségére. Meglepve látta, hogy a lány őt nézni, mivel arra számított, hogy rég elrejtőzött a takarók alatt. – Jó éjszakát, Duncan – suttogta, és rámosolygott. Duncan ennél jóval többet akart. – Adj egy jó éjt csókot, asszony. Hangja követelőző volt, de Madelyne-t nem izgatta fel. Komor pillantást vetett rá. – Már kaptál tőlem jó éjt csókot – emlékeztette kedvesen. – Annyira nem számított neked, hogy már el is felejtetted?

156 Csak nem ugratni akarja? Duncan úgy döntött, hogy igen, és valószínűleg azért, mert biztonságban érzi magát. És úgy hiszi, győzedelmeskedett. A lány bízik benne, és bár ez a tény nagy megelégedéssel töltötte el, ágyékának fájdalmas lüktetése egyre inkább zavarta a koncentrálásban. Tekintetét nem tudta levenni a lány szájáról, és nem tudott tovább parancsolni magának, amikor lassan ráhajolt a hívogató ajkakra. Karját birtoklón a lány derekára fonta, hogy az ne tudjon elmenekülni, ha akarna. Megfogadta magának, hogy nem fogja kikényszeríteni a csókot, csak a közelében tartja a lányt, amíg valamiféle egyezségre nem jutnak. Szája finoman megpihent a lány ajkán azzal a szándékkal, hogy elsöpörjön minden ellenállást. Nyelve mohón, éhesen hatolt be a szájába. Örömet akar szerezni neki, és tudta, hogy elérte célját, amikor a lány nyelve megérintette az övét, majd gyengéden végigcirógatta szájának belsejét. Duncan elkapta a lány pillantását, amikor elmélyítette a csókot. Keze a lány nyakát simogatta, miközben hüvelykujja lassú köröket rajzolt a vadul lüktető nyaki ér köré. Madelyne közelebb akart kerülni a testmelegéhez. Annyira jó érzés volt csókolni a férfit. Karját Duncan nyaka köré fonta, és amikor a férfi halk morgással fejezte ki elégedettségét akciója miatt, szája mosolyra húzódott. Duncan felemelte a fejét, hogy ránézzen. A lány nagyon is elégedettnek látszott. Érzéki szája duzzadt volt az előző percek bujaságának köszönhetően, és a szemében csillogó fény megmelegítette a férfi szívét. Azon kapta magát, hogy ő is mosolyog, de hogy miért, annak nem tudja okát adni. Amikor megérezte, hogy a lány ujjai mintegy próbaképpen végigsimítják tarkóját, nem tudta megállni, és újra csókolni kezdte. Finoman fogai közé harapta a lány alsó ajkát, majd óvatosan megrántotta, hogy közelebb hozza magához. Madelyne felkacagott az élvezettől. Duncan felnyögött, az elfojtott vágytól. A csók vad volt és szenvedélyes. Kezébe fogta a lány arcát, és amikor érezte, hogy reagál csókjára, hagyta, hogy a lány is megérezze, mennyire kiéhezett rá. Madelyne nyöszörgött és közelebb húzódott hozzá. Lábujjai izgatóan dörzsölődtek a férfi lábához. Duncan erős combjai csapdájába ejtette a lány lábát, így állítva meg a nyugtalanító mozdulatot. Szája egy pillanatra sem engedte szabadon a lány száját. Valósággal dőzsölt, nyelvével felfedezve a felkínált gyönyörök édes gazdagságát. Nem tudott betelni vele. A csók egyre vadabb, egyre követelőzőbb lett. Keze ugyanolyan fegyelmezetlen volt, mint szája, ahogy zabolátlanul birtokba vette a lány testét. Ujja forró ösvényt húzott a hátán, Madelyne bőrén apró remegés futott át az érintés nyomán, és ez mindennél többet elárult a férfinak.

157 A lány nem tudott gondolkodni. Érezte, hogy minden önuralma elhagyja, hogy menthetetlen. Elméjét és érzékeit teljesen uralma alá vonta az új, szokatlan erotikus élmény, amilyent még soha nem tapasztalt. Madelyne fészkelődni kezdett az ölelésében. A férfi közelebb húzta magához, míg combja tövénél megérezte Duncan forró, ágaskodó férfiasságát. Riadt hang hagyta el ajkát, és megpróbált elhúzódni, de Duncan forró csókja elmosta félelmeit. A hőség szinte elviselhetetlen volt. Elméje lázadt ekkora intimitás ellen, de a teste tudta, hogyan reagáljon. Ösztönösen megragadta és fogva tartotta a férfit combja ölelésében. Hagyta, hogy a forróság áthevítse, de amikor a férfi megmozdította csípőjét, és férfiassága a combjának dörzsölődött, Madelyne meg akarta állítani. Megragadta a férfi combját és igyekezett ellökni magától. Abban reménykedett, hogy megállíthatja, de ahogy a férfi mozgása egyre intenzívebb lett, úgy csökkent a lány ellenállása. Duncan érintése izzó tüzeket gyújtott belsejében, és hamarosan valósággal rátapadt a férfira, körme a hátába vájt, hogy még szorosabban tartsa magát. Duncan észrevette, hogy a lány maga is megijedt a minden érzékét elborító vágytól, de eltökélte, hogy ráveszi, az övéhez hasonló szenvedéllyel reagáljon közeledésére. Szinte durva mozdulattal markolt a fenekébe. Felemelte és magához húzta, azt akarta, hogy érezze őt a lány minden porcikájában. Torkát ősi, vad hang hagyta el, a párzó hím követelőző hangja, amely Madelyne fülében felért a szirének énekével, és valósággal megbabonázta a lányt. Madelyne nem tudott ellenállni, vad szenvedéllyel vetette magát a férfi szájára. A lány gátlástalan akciója majdnem megfosztotta Duncant a maradék józanságától is. Elszakította magát a lány szájától, és forró csókokkal borította a nyakát. Igyekezett uralkodni magán, de ez hallatlan erőfeszítésébe került. Határozottan fájt visszafognia magát, és semmi másra nem vágyott, csak hogy elmerülhessen a lányban, hogy kitöltse testét és lelkét egyaránt. Ezt persze nem tehette meg, túl gyors lett volna Madelyne-nek. Duncan utasította magát, hogy lassítson, hogy időt adjon asszonyának, de szája és keze nem akart engedelmeskedni elméje parancsszavának. Az isten legyen hozzá irgalmas, képtelen volt levenni róla a kezét. A lány illata egyszerűen az őrületbe kergette. Duncan még sohasem tapasztalt ilyen mindent elsöprő szenvedélyt. A felismeréstől, hogy még ennél is több vár, úgy érezte, menten felrobban. Madelyne tudta, hogy gátat kellene vetnie a férfi szabados viselkedésének. Szorosan átkarolta Duncant, valósággal hozzátapadt. Mély levegőt vett, igyekezett visszanyerni a józanságát, ez azonban lehetetlen feladatnak bizonyult. Duncan a szájával és nyelvével csiklandozta, kínozta nyakát és vállát, és olyan merész és csábító, erkölcstelen és elismételhetetlen szavakat suttogott a fülébe, hogy egyáltalán nem tudott gondolkodni.

158 Gyönyörűnek nevezte, és részletesen kifejtette, hogy mit akar vele csinálni. Őrjítő vágyat ébresztett benne, és a keze remegéséből, ahogy hátrahúzta haját az arcából, hogy megcsókolja szemöldökét, sejtette, hogy komolyan is gondolja minden szavát. Tisztában volt vele, hogy a férfi könnyedén összezúzhatná az ellenállását, mégsem riasztotta az ereje. Nem kellett mást tennie, csak megkérnie, hogy álljon meg. Duncan nem fogja kényszeríteni. Mindig kordában tudta tartani az erejét, amikor vele volt, ha megérintette; sokkal jobb módszert használt, hogy meghódítsa. Bizony, gyengéd becézgetéssel és kedveskedő, tiltott ígéretekkel udvarolt neki. Ha csak annyi erőt találna magában, hogy némi távolságot tartson a férfitól, talán rendbe tudná szedni a gondolatait. Ezzel az eltökéltséggel gurult odébb az ágyon. Duncan követte. Madelyne ekkor döbbent rá, hogy eltűnt a takaró. Testét már a férfi teste borította. Meztelen lábuk összegabalyodott, és szüzességét nem védte más, csak egy vékony ing. A férfi ezt a gyenge védelmet is eltávolította. Lassan húzta föl az anyagot, finoman végigsimítva a lány mellét. Határozottsága nem adott helyt vitának, és már le is vette róla az inget, mielőtt Madelyne tiltakozhatott volna. Igazság szerint, a lány talán segített is neki. Mihelyt mellkasa a puha keblekhez ért, Duncant minden józansága elhagyta. Dús szőrzete a lány mellbimbóját csiklandozta, mire Madelyne felnyögött az élvezettől. A férfi szaggatott lélegzete legalább olyan izgatóan hatott rá, mint az érintése. Duncan felemelte a fejét, hogy a lányra nézzen. Madelyne szeme sötét, a vágytól párás volt. – Szeretsz csókolni engem, Duncan? A férfi nem volt felkészülve a kérdésre, és előbb vissza kellett nyernie a hangját, hogy válaszolni tudjon. – Ó, igen, Madelyne, imádlak csókolni téged! – mosolygott rá. – Ahogy te is szereted, ha megcsókollak. – Így igaz – ismerte el a lány suttogva. Egész testében remegett, nyelve idegesen nyalogatta ajkát. Duncan figyelte. Felnyögött, és egy percre le kellett hunynia a szemét, mielőtt újra rá tudott volna nézni. Teljesen megőrül a lánytól. Ez az udvarlás nehéz dolognak bizonyult. Akarta őt. Azonnal. Tudta, hogy a lány még mindig nem készült fel rá. Folytatnia kell ezt az erőt próbáló előjátékot, ha belepusztul is. Nem csodálkozott volna, ha ez megtörténik. Duncan nagyot sóhajtott, majd csókot lehet a lány egyik gyönyörűen ívelt szemöldökére. Majd megcsókolta az orrát, pontosan középen, a rendkívül vonzó szeplők között, amelyekről tudta, hogy a lány úgyis letagadná létezésüket.

159 Madelyne visszafojtott lélegzettel várta, hogy a férfi a szájához érjen. Amikor Duncan elfordult és a nyakát kezdte csókolgatni, megpróbálta újra maga felé fordítani, hogy megkapja, amire vágyott. – Szeretnélek megint megcsókolni, Duncan – suttogta. Tudta, hogy pimaszul viselkedik. Igen, a tiltott tűzzel játszik. Azt mondogatta magának, azért viselkedik így, mert annyira tapasztalatlan. Senki nem magyarázta el neki, hogyan mennek a dolgok férfi és nő között. Senki nem figyelmeztette a fantasztikus élményre. És ez az intenzív élmény most harcba szállt a józan megfontolással. Madelyne hirtelen rádöbbent, hogy a látszat harc, amit magával vívott, valóban csak színlelt. Megpróbálta Duncanre hárítani a döntés felelősségét. Akkor csak a férfi lenne felelős a történtekért, és ő ártatlan maradna, akik csapdába ejtett a gyönyör, amit a férfi kényszerített rá. Az igazság megszégyenítette. Duncan semmire sem kényszerítette. – Gyáva vagyok – suttogta. – Ne félj! – csitította Duncan. Hangja telve volt gyengédséggel. Madelyne próbálta elmagyarázni neki, megtalálni a megfelelő szavakat, hogy elmondja, mennyire kívánja. Hozzá akart tartozni. Csak ezen az egy estén. Nem hitte, hogy a férfi valaha is képes lesz őt szeretni, de ezen a gyönyörű éjszakán azt akarta, hogy úgy tegyen, mintha ígéretei igazak lennének. Ha a férfi csak egy részt tud odaadni magából, akkor ő úgy tesz, mintha ez elég lenne neki. – Ölelj át, Madelyne! – parancsolt rá a férfi. Hangja visszafogott volt, de keze gyengéden becézgette a lány mellét. Tenyere teljesen betakarta a dús halmot. Madelyne teste megfeszült az édes érzéstől, ami átsöpört rajta. Duncan úgy tett, mint aki meg sem hallotta a meglepett nyikkanást. Hüvelykujjával körberajzolta a mellbimbókat, amíg azok meg nem keményedtek. Akkor lehajolt és szájába vette az egyik égnek ágaskodó bimbót. Nyelve selymesen becézte, gyötörte a lányt. Amikor finoman szopni kezdte, a lány úgy érezte, megőrül az édes kíntól. Nyöszörögve tekergőzött alatta, míg keze végül a férfi vállába kapaszkodott. Mire a férfi végzett vele, mindkét melle megduzzadt. Duncan újra ráborult, és szája birtokba vette az övét. Szenvedélyes, mohó csókja csak még jobban felkorbácsolta mindkettőjük vágyát. Duncan nem tudott tovább várni. Az elméje elrejtett kis zugában tudta, hogy a lány még nem adott neki engedélyt. Felemelte a fejét, és látta, hogy Madelyne szemében könnyek remegnek.

160 – Akarod, hogy megálljak? – Bár megkérdezte, de maga sem tudta volna megmondani, hogyan lenne képes ekkora mutatványra. – Mondd el nekem, hogy miért sírsz! – Az első elszabadult könnycseppet elcsípte a hüvelykujjával. A lány nem válaszolt. Duncan keményen megragadta a haját, ujjai türelmetlenül túrtak a selymes fürtökbe. – Légy most hozzám őszinte, asszony, teljesen őszinte. Látom a szenvedélyt a szemedben. Mondd ki a szavakat, Madelyne! Követelése olyan kemény volt, mint vágya. Érezte a lány hevét. Teste nyugtalanul simult hozzá. – Nem helyes dolog tőlem, de akarlak – suttogta Madelyne. – Annyira kívánlak, hogy fáj. – A feleségem vagy, Madelyne – mondta rekedt hangon Duncan. – Amit teszünk, az nem helytelen. – Lehajolt és újra megcsókolta, vadul, perzselőn, mely nem hagyott helyet találgatásoknak vágyait illetően. A lány hasonló szenvedéllyel viszonozta csókját. Amikor ujjai a vállába martak, Duncan azonnal elhúzódott. – Mondd el, mit érzel, Madelyne! Hallani akarom. – Duncan nem vette le a tekintetét róla, ahogy combjával lassan szétfeszítette a lány lábait. Mielőtt Madelyne kitalálhatta volna a szándékát, keze besiklott a puha fürtök közé, melyek az ártatlanságát védelmezték. Ujjai finoman simogatták, míg a vágytól nedves és sikamlós nem lett. És szeme végig fogva tartotta tekintetét, látta szemében a becézgetése nyomán fellobbanó vágyat. Ujja lassan vette birtokba. Madelyne önkéntelenül nekifeszült a cirógató kéznek. Gátlástalan mozdulatával olyan örömet szerzett a férfinak, hogy azt gondolta, meg kell halni az élménytől. A lány forró volt és hívogató a vágytól. És ez a forróság teljesen az övé volt. – Ne kínozz tovább, Duncan, gyere hozzám! Duncan a nevét nyögte, mielőtt újra lecsapott volna a szájára. Amilyen lassan csak képes volt rá, olyan lassan elhelyezkedett a lány síkos combjai közt, felemelte a csípőjét és beléhatolt. Madelyne ficánkolt, az őrületbe kergetve a férfit. Duncan megállt, amikor a szüzességet védő pajzshoz ért. – Ölelj át a lábaddal – nyögte az utasítást. Arcát a nyakába fúrta. Amikor érezte, hogy engedelmeskedik neki, előrelendült. Madelyne felkiáltott a fájdalomtól és igyekezett elhúzódni. – Minden rendben van, szerelmem. A fájdalomnak vége, ígérem. Csitt – suttogta Duncan. A férfi várni akart, míg kedvese teste hozzászokik, de lüktető vágya elviselhetetlen volt már. Nem bírt megállni. Újra mozogni kezdett, először csak lassan, óvatosan, majd egyre hevesebben. Kezét kettejük közé csúsztatta, ujjaival korbácsolta fel újra a lány vágyát.

161 A fájdalom hamar tovatűnt. Duncan teljesen kitöltötte. Madelyne is mozogni kezdett a férfival, nekifeszítette csípőjét, hogy jobban magába fogadja, és megérezte a változást, amely férjében végbement. Az erő elsodorta, körülvette, átjárta. Elveszett az élményben, hagyta, hogy a férfi teljesen birtokba vegye. Egymás részei lettek, egymáshoz tartoztak testben és lélekben is Madelyne-t teljesen elhagyta az önuralma. Vad volt, akár egy tigris, igyekezett minden érzékszervével megragadni és megtartani a csodát, ami kívül esett felfogóképessége határain. Tökéletesen átadta magát érzéseinek, odaadta magát a férjnek és szeretőnek. És mindezt azért, mert a férfi is átadta magát neki. Duncan buja szavakat suttogott a fülébe, de hamarosan elvesztette a fonalat, és nem is értette, mit mond, csak az erőt érezte, mely vonzott és követelt, becézet és elringatott. Amikor a csúcsra ért, felsikoltott az élménytől. A férfi nevét sikoltotta. Rémült volt, sebezhető, de ugyanakkor nagy biztonságot érzett. Érezte, hogy szeretve van. Duncan torka mélyéről feltörő morgással válaszolt kitörésére, majd felkiáltott, miközben úgy magához szorította, hogy attól tartott, összetöri. Végül hatalmas sóhajjal ráomlott. A lány nevét suttogta, hangjából igazi elégedettség csendült ki. Testükön fényes veríték csillogott. A szeretkezés buja illata ott lebegett köztük, ködös öntudatlanságba vonva elméjüket. Madelyne nyelvével megérintette a férfi vállát, lenyalta róla a sós verejtéket. Duncan nem érzett elég erőt magában, hogy legördüljön a lányról. Úgy döntött, hogy örökre ott marad, ahol van. Soha nem tapasztalt elégedettség töltötte el. Amikor végül összeszedte magát valamennyire, feltámaszkodott a könyökére és lenézett a lányra. Madelyne szeme csukva volt. Arca élénk rózsaszínben játszott. Újra a félénk cica fekszik előtte, konstatálta Duncan mosolyogva. Teremtőm, hogyan viselkedhet ilyen szégyenlősen azok után, amilyen vadul reagált az érintésére. Arra gondolt, hogy legalább egy hétig hordani fogja körmének nyomait. – Fájdalmat okoztam? – Igen – mondta pirulva. – Nagyon? – kérdezte aggodalmasan. – Kicsit. – És kielégítettelek? A lány megkockáztatta, hogy ránézzen. A férfi öntelt mosolya megragadta. – Igen – ismerte be. – Kicsit?

162 Madelyne mosolyogva rázta meg a fejét. Hirtelen rádöbbent, hogy a férfinak legalább akkora szüksége van rá, hogy hallja, mennyire jó volt vele, mint ahogy ő is vágyott rá, hogy Duncan elmondja, milyen elégedett vele. – Nagyon. A férfi szemmel látható elégedettséggel bólintott. Tudta ugyan, hogy kielégítette a lányt, de elégedettsége csak ezzel az őszinte vallomással lehetett teljes. – Szenvedélyes asszony vagy, Madelyne. Nincs okod zavarra. – Megcsókolta, hosszan és keményen, és amikor újra ránézett, elégedetten látta, hogy eltűnt a lány zavara. Szeme kékje elsötétült. Teremtőm, újra el tudna veszni benne! Duncan hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát. Maga sem tudta volna megmondani, honnan jött ez az érzés. Túl különös és ismeretlen volt számára. Ha nem védekezik ellene, Madelyne Sámsonná fogja változtatni. Bár arra gondolt, hogy a lány sokkal csábítóbb, mint Delila. Igen, ki fogja szívni az összes erejét, ha hagyja magát. Komor homlokráncolással gördült a hátára, két kezét összefonta a feje alatt, néhány hajszálat foglyul ejtve a könyökével a lány hajából is. Nem törődött Madelyne-nel, míg a mennyezetet bámulva igyekezett szabadulni a különös vonzásból. Duncan igyekezett megbékélni az elméjét foglalkoztató igazságokkal. Túl sokáig hagyta figyelmen kívül a tényeket. Csak akkor volt őszinte magához, amikor megérintette Madelynet. Akkor nem tudott parancsolni az érzelmeinek, bármennyire is próbálkozott. A lány nagyon is sokat jelentett neki. Valójában aggasztotta, hogy feleségének milyen hatalma van felette. És Duncan nem az az ember volt, aki könnyen megadja magát az aggodalmainak. Madelyne egész az álláig húzta fel a takarót. A hátán feküdt, de egyre a vad kifejezést figyelte férje arcán. Azonnal erős riadalmat érzett. Valami módon elégedetlenséget okozott neki? Tudta, hogy félénk volt egy kicsit, talán ügyetlen is. – Megbántad, Duncan? – kérdezte habozva. Nem tudott a férfira nézni. Inkább lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a félelem a hatalmába kerítse. – Nem – csattan fel férje. Hangja nyers volt. Ez nem nagyon nyugtatta meg a lányt. Megsebzettnek érezte magát, és megalázottnak. Szeretkezésük fénye elhalványult, átadva helyét a csúfos bukás fájdalmas, vigasztalan érzésének. Nem bírta visszatartani könnyeit. Duncan nem szentelt túl nagy figyelmet Madelyne-nek, mivel épp most döbbent rá az igazságra. A beismerés alaposan megrendítette. A tiszteletlen, kiszámíthatatlan nő mellette, aki olyan hangosan zokogott, hogy a holtakat is felkeltette volna, valahogy belopta magát a szívébe.

163 Hirtelen olyan sebezhetőnek érezte magát, mint a harcos Akhilleusz, akiről Madelyne mesélt neki. Valószínűleg Akhilleusz sem örült túlságosan, amikor rájött, hogy a sarka a sebezhető pontja. Legalább olyan dühös lehetett, mikor felfedezte a gyenge pontját, mint most Duncan. Duncan fogalma sem volt, hogy fogja magát megvédeni a lány befolyásától. Úgy döntött, időre lesz szüksége, amíg végiggondolja a helyzetet. Igen, és távolságra, mert képtelenség volt értelmesen gondolkodni, amikor Madelyne is mellette volt. A pokolba, ez is dühítette. A férfi hangosan, hosszan felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy Madelyne-nek mire van szüksége, mit akar most tőle. Elkeseredett nyögéssel lökte félre a takarót, és a karjába vonta a lányt. Utasította, hogy hagyja abba a sírást, de felesége botor módon ellenszegült parancsának, és addig zokogott, míg a férfi nyaka, ahol fejét pihentette, csuromvíz lett a könnyeitől. Madelyne eltökélte, hogy megmondja férjének, mennyire megveti, és soha többé nem fog hozzá szólni, és azt is, hogy ő a legérzéktelenebb, legkiálhatatlanabb ember, akivel valaha is találkozott. Ehhez előbb persze abba kellett hagyni a sírást, különben túl szánalmasan hangzott volna, és nem érződött volna, hogy milyen dühös. – És te megbántad, Madelyne? – kérdezte a férfi, amikor már nem bírta továbbhallgatni a sírását. A lány bólintott, közben fejét beverte a férfi állába. – Igen, mivel nyilvánvalóan nem tudtam a kedvedre tenni. Tudom, hogy igazam van, mivel rám kiabáltál, és a homlokod is komoran ráncolod, de ez csak azért történhetett meg, mert nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Istenem, teljesen kiszámíthatatlan ez a lány. Azért sír, mert azt hiszi, hogy nem elégítette ki őt. A felismeréstől Duncan önkéntelenül is elmosolyodott. Madelyne hirtelen elhúzódott tőle, közben újra beverte a fejét. – Nem akarom, hogy még egyszer hozzám érj! Dühében elfeledkezett arról, hogy meztelen. Duncan teste azonnal reagált a gyönyörű látványra. Madelyne szembenézett vele, lábait maga alá gyűrte, és csodaszép, telt keblei túlságosan vonzók voltak ahhoz, hogy ne vegyen tudomást róluk. Duncan odanyúlt, és ujjával körbecirógatta az egyik mellbimbót. Az megkeményedett, mielőtt a lány félrelökhette volna a kezét. Akkor próbált ellenállni neki, a takarót gyorsan maga elé húzta, de a rögtönzött kötélhúzást Duncan nyerte, amikor egyszerűen letépte róla a takarót és ledobta a padlóra. Madelyne gyorsan követni akarta, de férje megragadta és visszapenderítette. Hatalmas kezével az ágyhoz szegezte, és vigyorgott. A vigyor azonban gyorsan lefagyott az arcáról, amikor a lány térde meglehetősen érzékeny célpontra talált a lábai közt.

164 Felnyögött, lábát gyorsan a lány lábára fonta, megakadályozva ezzel a további küzdelmet. Elengedte a lány kezét, majd lassan magához húzta a fejét. Érezte, hogy dübörög a lány szíve, és semmi mást nem akart, csak megcsókolni, lecsókolni a dühöt a szájáról, de amikor már csak egy leheletnyire volt tőle, megállt. – Figyelj rám, asszony. Nem voltál ügyetlen, csak ártatlan. És jobban kielégítettél, mint remélni mertem. Madelyne csak nézett rá egy hosszú percig. Szemét újra elöntötték a könnyek. – Igazat mondtál, Duncan? Tényleg kielégítettelek? A férfi bólintott. Megfogadta, hogy reggel első dolga lesz megleckéztetni asszonyát, hogy soha többé ne merje kérdőre vonni, aztán eszébe jutott, hogy ezt egyszer már megfogadta. Madelyne lecsillapodott. – Te is kielégítettél engem – suttogta. – Tudom, hogy megtettem, Madelyne. – A férfi letörölte a könnyeket az arcáról, majd felsóhajtott, amikor meglátta az elégedetlen arckifejezést. – Ne nézz így rám! – parancsolta. – Honnan tudod, hogy kielégítettél? – Mert a nevemet sikoltottad és könyörögtél, hogy… – Én sohasem könyörgök – szakította félbe a lány. – Túlzol. A férfi mosolya határozottan öntelt volt. Madelyne kinyitotta a száját, hogy meg is mondja neki, milyen önelégültnek tartja, de Duncan szája mohón lecsapott rá, elfojtva minden lehetséges megnyilvánulást. A csók forró volt és szenvedélyes. Madelyne érezte a férfi ágaskodó vágyát. Szándékosan hozzádörgölte a csípőjét, tovább fokozva a férfi vágyát. Duncan gyengéden elhúzódott tőle. – Most aludj, kedvesem. Másodjára túl fájdalmas lenne. A lány egy csókkal hallgattatta el. Madelyne úgy döntött, hogy ő tulajdonképpen szeret a férfin feküdni. Ezt piruló arccal be is vallotta neki. A férfi mosolygott, de ragaszkodott ahhoz, hogy a lány aludjon. – Parancsolom – mondta neki. – Nem akarok aludni – nyűgösködött Madelyne, a férfi nyakát cirógatva, és meg-megremegve valamiféle újonnan szerzett magabiztosságtól. – Szeretem az illatodat – jelentette ki. Nyelve már a férfi fülcimpáját csiklandozva, az őrületbe kergetve Duncant. Duncan próbált gátat vetni a veszélyes játéknak, mielőtt túl késő lesz, és újra magáévá teszi. Nem akart fájdalmat okozni neki, de azt is tudta felesége túl ártatlan még, hogy megértse. Kénytelen lesz megmutatni neki, hogy milyen kellemetlen lesz ez neki. Ezzel a szándékkal tette kezét kettejük közé. Amikor ujja beléhatolt, Madelyne felnyögött, körme a férfi vállába vájt. – És most mondd, hogy akarsz engem! – követelte Duncan a vágytól rekedt hangon.

165 Madelyne lassan nekifeszítette a testét. A fájdalom és a gyönyör keveréke megzavarta. Mellét hozzádörzsölte férje mellkasához. – Akarlak, Duncan – suttogta. Duncan hirtelen érezte, hogy elhagyja az önuralma. Ugyanakkor olyan erőt érzett magában, hogy a világot is képes lett volna meghódítani. Amikor Madelyne megpróbált fölé hengeredni, megcsóválta a fejét. – Tényleg azt akarod, hogy könyörögjek, Duncan? – kérdezte, bár hangjában több volt a követelés. A férfi arra gondolt, biztos azért remeg a hangja, mert legalább olyan vágy marcangolja, mint őt. Lecsókolta arcáról a komor kifejezést, miközben lassan beléhatolt. Madelyne elégedett nyögéssel nyomta neki a csípőjét. Utolsó értelmes gondolata egy meglepő felfedezés volt. Nem is kell a hátán feküdnie.

TIZENÖTÖDIK

FEJEZET „Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” ÚJSZÖVETSÉG, LUK. 12:34





Duncan mindig azt gondolta magáról, hogy gyakorlatias ember. Tudta, hogy makacs, ragaszkodik a szokásaihoz, de egyikre sem úgy tekintett, mint valami hibára. Szerette, hogy a napjai ugyanabban a katonás rendben követik egymást, mivel hitte, hogy a kiszámíthatóság nyugalmat és biztonságot is jelent egyben. Mivel nagy számú embernek parancsolt, elengedhetetlennek tartotta a rend és a fegyelem fenntartását. Ha nincs minden napra megfelelően kidolgozott terve, akkor a káosz veszi át az uralmat. Hah, káosz! A szóról az ő édes kis felesége jutott eszébe. Noha nem hangoztatta, de biztosra vette, hogy Madelyne új jelentést adott annak a szónak, hogy zavar. Csak az isten a megmondhatója, hogy milyen kaotikussá és kiszámíthatatlanná vált az élete, mióta úgy döntött, hogy elveszi a lányt. Kénytelen volt beismerni – igaz, csak magának –, hogy ez a házasság volt élete első nem gyakorlatias lépése. Duncan szentül hitte, hogy képes lesz eddigi életmódját folytatni, mintha mi sem történt volna. Abban is biztos volt, hogy ezentúl is éppúgy el tudja kerülni Madelyne-t, mint házasságkötésük előtt. De mindkét hitében alaposan csalódnia kellett.

166 A lány sokkal makacsabb volt, mint gondolta volna. Semmilyen más mentséget nem talált arra, ahogy a lány egyszerűen semmibe vette őt. Duncan gyűlölte a változásokat. Valahol az elméje mélyén sejtette, hogy ezt Madelyne is tudja. Csak ránézett nagy, ártatlan szemével, amikor azt követelte tőle, hogy azonnal hagyja abba az állandó beavatkozásait, majd jókedvűen továbbment, hogy megváltoztasson valamit. Ó persze, az ő csinos kis felesége meglehetősen félénken viselkedett, amikor ő is a közelben volt. Vagy legalábbis úgy tett, mintha félénk volna. Elég könnyen elpirult. Nem kellett más, csak az, hogy Duncan hosszan, komolyan ránézzen. Ez megzavarta a férfit, de nem kérdezett rá a pirulás okára. Amikor azonban nem figyelt oda, a lány azt tette, amihez kedve volt. A változtatások nem is voltak különösebben bonyolultak. A leglátványosabb és legkevésbé bosszantó változás az étkezőtermet érintette. Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, Madelyne eltávolíttatta a roskatag emelvényt. A régi, koszos és összekaristolt asztalt levitette a katonák szálláshelyére, és a helyébe új, kisebb asztal került egy ácsmester jóvoltából, akit felesége megint csak az engedélye nélkül fogadott fel. Madelyne az őrületbe kergette a szolgákat a tisztaságmániájával. A szolgálók valószínűleg Madelyne-ről gondolták, hogy megőrült, de egyikük sem merte volna magát ilyen kijelentésre ragadtatni a földesúr előtt. De azt még Duncan is észrevette, hogyan igyekeztek minél gyorsabban teljesíteni a lány kívánságait, mintha az jelentette volna számukra a legnagyobb örömet, hogy kielégítsék úrnőjüket. A padlót felsúrolták, a falakat lefestették, és kidekorálták. Új szőnyegek kerültek a padlóra, amelyek rózsaillatot árasztottak. A kandalló felett most hatalmas királykék zászló feszült, rajta fehér hímzéssel Duncan lenyűgöző címere. A tűz elé pedig két magas támlájú széket állítottak. Az egész terem valami módon Madelyne toronyszobájára emlékeztetett. A lány kialakított néhány elszigetelt ülősarkot a teremben, miáltal az egész kisebbnek látszott. Az, hogy miért akarna bárki is az étkezőteremben ücsörögni, már meghaladta Duncan felfogóképességét. Még ha hívogatóan nézett is ki, a terem akkor sem volt több, mint egy hely, ahol enni lehet, esetleg ácsorogni pár percig a tűz előtt, hogy felmelegedjen egy kissé. Ugyan ki akarna hosszabban időzni ott? Felesége azonban nem látszott tudomásul venni ezt az egyszerű tényt, és változtatásai nyomán a nagyterem úgy nézett ki, mint egy lustálkodásra csábító szoba. Duncannek az is feltűnt, hogy a katonák csak tiszta csizmával léphetnek be a terembe. Azt még nem tudta, hogy ez a változás tetszik-e neki vagy sem. Hm, még az emberei is meghajoltak Madelyne csendes parancsszava előtt.

167 A legnagyobb kihívásnak azonban a kutyák bizonyultak Madelyne számára. Fáradhatatlanul lezavarta őket az emeletről, de ők mindig visszatértek. De felesége ezt a problémát is sikeresen leküzdötte. Miután kiderítette, melyik kutya a falkavezér, egy nagydarab hússal lecsábította a földszintre, majd elzárta előle a feljáratot, amíg az állat meg nem szokta, hogy odalent kapja meg a mindennapi élelmét. Ezentúl senki nem dobálta a háta mögé a csontokat étkezés közben. Gilard elmesélte Duncannek, hogy Madelyne ott állt az asztalfőn, és kedvesen elmagyarázta a katonáknak, hogy vagy civilizált emberek módjára fognak étkezni, vagy nem kapnak enni. A férfiak nem panaszkodtak. Úgy látszott, ők legalább annyira szeretnének örömet szerezni úrnőjüknek, mint a szolgák. Na igen, Madelyne már jobban emlékeztetett tigrisre, mint kiscicára. Ha úgy találta, hogy valamelyik szolgáló tiszteletlenül viselkedett egy Wextonnal szemben, addig leckéztette, míg a szerencsétlen a föld alá szeretett volna süllyedni szégyenében. Most, hogy Duncan alaposan végiggondolta, rá kellett jönnie, hogy Madelyne őt is nem egyszer kioktatta. Igaz, hogy alázatosabb volt, ha vele beszélt, de akkor sem tartotta magában a véleményét. Folyamatos ellentmondott neki. Eszébe jutott például, hogy előző nap Madelyne végighallgatta, ahogy öccsével Vilmos királyról és fivéreiről, Róbertről és Henrikről beszélt. Amint Gilard elhagyta a termet, Madelyne közölte vele, hogy aggódik a király fivérei miatt. Magabiztos hangon kifejtette, hogy véleménye szerint egyik testvérnek sem kapott megfelelő felelősséggel járó feladatot. Mivel úgy vélte, hogy mindkét embert alábecsüli a király, biztosra vette, hogy előbb-utóbb elégedetlenek lesznek, és ez később komoly gondokat fog okozni az uralkodónak. A lánynak természetesen fogalma sincs, mit beszél. Hogyan is érthetné meg egy asszony a magasabb politikát? Duncan szakított rá időt, hogy türelmesen elmagyarázza, az idősebbik fivér, Róbert Normandiát kapta, ami sokkal értékesebb, mint Anglia, és máris bebizonyította felelősségtudatának hiányát, mivel elzálogosította a földet, hogy a pénzen, amit fivérétől kapott részt vehessen a keresztes hadjáratban. Madelyne oda sem figyelt logikus érvelésére, és azzal folytatta, hogy Duncan ugyanúgy viselkedik, mint Vilmos király, mert ő is a szárnyai alatt tartja testvéreit, és nem hagy nekik lehetőséget, hogy meghozzák saját döntéseiket. Majd kioktatta, hogy Edmond és Gilard hamarosan ugyanolyan nyugtalanok és elégedetlenek lesznek, mint a király fivérei. Duncan végül magához rántotta Madelyne-t és megcsókolta. Ez volt a legjobb módszer, hogy elterelje a figyelmét a témáról. Ráadásul ez nagyon is kielégítő módszer volt.

168 Duncan tízszer is elmondta egy nap magának, hogy nem az ő dolga a háztartás aprócseprő problémáival foglalkozni. Neki sokkal nagyobb és fontosabb tennivalója van. Az ő feladata, hogy az egyszerű emberekből hatalmas és legyőzhetetlen harcosokat képezzen. Éppen ezért mindent elkövetett, hogy megfelelő távolságot tartson két öccsétől, húgától, de mindenekelőtt makacs és fegyelmezetlen feleségétől. Mégis, amíg könnyedén kivonta magát a háztartási ügyek gondjai alól, egyszerűen nem mehetett el szó nélkül Madelyne problémája mellett. Nagyon is lefoglalta, hogy megvédje őt. Igazság szerint, valamennyi embere részt vett a lány védelmében. Madelyne ugyan egyszer sem köszönte meg nekik, de Duncan tudta, hogy ez nem udvariatlanság a részéről. Nem, a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Madelyne egyszerűen észre sem vette, hogy lobbanékony, örökmozgó természete állandó kockázatnak teszi ki. Az egyik délután például annyira sietett, hogy mielőbb az istállóhoz érjen, hogy egyszerűen átvágott az íjjal és nyíllal gyakorlatozó katonák sorfala előtt. Az egyik nyíl csak hajszálnyira suhant el a feje mögött. A szerencsétlen katona, aki a nyilat kilőtte, nyomba a térdre esett, és a nap hátralévő részében képtelen volt a célt eltalálni, annyira megviselte a kis incidens Duncan feleségével. Madelyne-nek ugyanakkor fel sem tűnt, hogy mi történt. Vidáman továbbsietett, és láthatóan fogalma sem volt a káoszról, amit okozott. A majdnem tragédiával végződő esetek száma túl sok volt Duncannek. Nagyon gyorsan eljutott arra a pontra, amikor valósággal rettegve várta hűséges vazallusa, Anthony jelentését a nap eseményeiről. Úgy tűnt, Anthonyt teljesen kimeríti a rá bízott feladat. Noha soha nem panaszkodott, Duncan fogadni mert volna, hogy alattvalója jobban kedvelne egy véres csatát, mint hogy egész nap úrnője sarkában járjon. Időbe telt, amíg Duncan megértette, miért vált Madelyne ilyen óvatlanná, gátlástalanná. Az ok roppan egyszerű volt. És nagyon örvendetes is. Felesége biztonságban érezte magát. Amikor a lány elméjét a láz uralta, Duncan sok mindent megtudott a gyerekkoráról. Csendes kislány volt, aki megpróbált minél jobban beleolvadni a környezetébe. Édesanyja, amíg élt, megvédte apjától és bátyjától, de az a két év, amit Madelyne egyedül kellett töltenie Louddonnal édesanyja halála után, igazán fájdalmas és kegyetlen volt. A lány gyorsan megtanulta, hogy ne nevessen, vagy sírjon hangosan, hogy elrejtse érzelmeit, indulatait, mert ha nem teszi, magára vonja a figyelmet. A Berton bácsikájával töltött évek ugyan nyugalmasak voltak, de Duncan gyanította, hogy akkor sem egy normális kislány életét élte. A pappal való élet csak újabb gátlásokat nevelt belé. Duncan úgy vélte, Madelyne nem igazán mert huncutságokat elkövetni, amikor egy

169 megcsontosodott öregembernek kellett elszámolnia tetteivel, aki valószínűleg jobban függött a lánytól, mint fordítva. Madelyne megtanulta bácsikájától, hogy uralkodjon magán. Duncan tudta, hogy az öreg csak segíteni akart unokahúgának a túlélésben. Bácsikája megtanította Madelyne-nek, hogyan rejtse el érzelmeit bátyja elől, mivel sejtette, hogy hamarosan vissza kell térnie hozzá. Egyikük sem számított rá, hogy a lány látogatása évekig el fog húzódni. Épp ezért Madelyne állandó félelemben élt, hogy Louddon egy napon betoppan bácsikájához, és visszaviszi. A félelemmel együtt járt az óvatosság. Most azonban, hogy Madelyne biztonságban érezte magát, megszűntek a gátlások is. Duncan jobban megértette feleségét, mint ő maga magát. Úgy tűnt, a lány ügyetlen, de az igazság az volt, hogy annyira sietett utolérni magát, behozni az elvesztett éveket, tapasztalatokat, hogy egyszerűen nem volt ideje óvatosnak lenni. Ez a kötelezettség most a férjére hárult. Madelyne olyan volt, mint a szárnyait próbálgató fiatal sas. Élmény volt figyelni, de felért egy rémálommal megvédeni. Amit Duncan nem értett, az a saját érzései a felesége iránt. Elment Louddon erődjébe, hogy foglyul ejtse a lányt. A terve a bosszú volt; szemet szemért. És ez megfelelő indok volt tettére. Amíg a lány meg nem melegítette a lábát. Abban a pillanatban minden megváltozott. Duncan halálos biztonsággal tudta, hogy nem tagadhatja, attól kezdve egymáshoz tartoztak. Soha nem engedheti el maga mellől. És aztán elvette feleségül. Másnap reggel Louddon serege elhagyta a Wexton uradalmat. Duncan minden nap talált valami észérvet arra az egyáltalán nem gyakorlatias lépésére, hogy elvette a lányt. Igen, logikája segítségével remélt indokot találni a szívét elárasztó érzésekre. Hétfőn azt mondta magának, azért vette feleségül Madelyne-t, mert biztonságos menedéket akart nyújtani neki; egy helyet, ahol félelem nélkül élhet. A lány önzetlen tette, ahogy megpróbálta megmenteni az életét, igazán megérdemel ennyi jutalmat. Kedden azt mondta magának, azért vette el Madelyne-t, mert ágyba akart bújni vele. Ó igen, ez remek indok. Szerdán meggondolta magát, és úgy döntött, azért kötelezte el magát a lány mellett, mert Madelyne gyenge, ő pedig erős. Az egész neveltetése arról szól, hogy ilyen felelősséget vállaljon magára. Madelyne olyan, mint akármelyik vazallusa, és bár nem térdelt elé, hogy hűségesküt tegyen, mégis az ő feladata, hogy megvédje őt. Ez azt jelenti, hogy a könyörület volt a mozgatórugója tettének.

170 Elérkezett a csütörtök, és Duncan újabb elmélettel állt elő. Nos, ő nemcsak azért vette el Madelyne-t, hogy megvédje, hanem egyben meg akarta mutatni a lánynak, hogy milyen értékes is valójában. A Louddonnal töltött korai évek igazán kegyetlenek voltak. Az ő gyengéd feleségét arra nevelték, hogy értéktelen. Nem is hitte el, hogy vannak értékes tulajdonságai. Louddon nagyon durván bánt vele két évig, aztán Berton bácsikájához küldte rövid látogatásra. Utána pedig egyszerűen megfeledkezett róla. Ez nyilvánvaló volt, még Duncannek is. Csak ez lehet az oka, hogy Madelyne majdnem tíz évig élt az öreg pappal. Amikor megajándékozta Madelyne-t a nevével, csak azt akarta kimutatni, hogy mennyire értékesnek tartja. Csak az a baj, hogy ez a magyarázat még a napot sem élte túl. Egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni az igazságot. Duncan komolyan elhitte, hogy miután éjszakánként szenvedélyesen szerelmeskedik Madelyne-nel, képes nappal levegőnek nézni a lányt. Ez számára elég ésszerűen hangzott. Végül is, a családjától is sikeres elszigetelte magát. Földesúr volt, és testvér. A két kötelesség egyáltalán nem ütközött egymással. Igen, a dolog könnyűnek hangzott. Madelyne ugyan belopta magát a szívébe, de ez nem jelenti azt, hogy az életvitelére is hatással lesz. Az igazság egész héten kerülgette, ott sündörgött a nyomában, bosszantva, mint a közelgő vihar első fuvallata. Péntek délután, mindössze két héttel aztán, hogy feleségül vette Madelyne-t, a vihar kitört. Vadul és feltartóztathatatlanul. ***** Duncan éppen visszatért a belső várudvarba, amikor Edmond kiáltása vonta magára a figyelmét. Megfordult, éppen időben ahhoz, hogy lássa, Madelyne az istállók felé tart. Az ajtó szélesre tárva. Silenus elszabadult. Az állat egyenesen a lány felé vágtatott, lehajtott fejjel, patái alatt dübörgött a talaj. A hatalmas mén pillanatokon belül eltapossa a lányt. Az istállómester kezében a kantárral rohant a ló után. Mögötte Anthony loholt. Mindketten figyelmeztetően odakiáltottak Madelyne-nek, de Duncan úgy vélte, a mén vágtájának a zaja elnyomta kiáltásukat, mert felesége körül sem nézett menet közben. Duncan biztosra vette, hogy a lány meg fog halni. – Nem! – üvöltött fel. A kiáltás a lelke mélyéből szakadt ki. Úgy érezte, szíve menten megáll a rémülettől. Semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy odaérjen hozzá és megvédje. Mindenki Madelyne felé rohant azzal a szándékkal, hogy megmentse. Pedig erre semmi szükség nem volt.

171 Madelyne-nek szemmel láthatóan fel sem tűnt a körülötte uralkodó pánik. Csak Silenusre figyelt. Éppen hozzá tartott cukorkával a kezében, amikor az állat kitört az istállóból és felé indult. Madelyne úgy vélte, Silenus is ég a vágytól, hogy találkozzon vele, ezért jött elé. Az állat már csak pár lépésre volt tőle. Por szállt fel, amikor Silenus hirtelen megtorpant, alig egy-két centire Madelyne-től. A lány ellegyezte a port az arca elől. A ló azonnal megbökte a kezét. Nyilvánvalóan a cukorkáját akarta, vélte Madelyne. A férfiak moccanni sem tudtak a döbbenettől. Némán figyelték, ahogy a hatalmas mén türelmetlenül kapálja a talajt, és újra megböki Madelyne-t. A lány boldogan felnevetett, annyira tetszett neki, hogy a ló így kimutatja a vonzódását, végül előrenyújtotta a kezét, hogy megvendégelje az állatot a cukorkával. Amikor a mén bekebelezte az édességet, Madelyne megveregette a nyakát. Akkor észrevette, hogy James és Anthony ott áll nem messze az állat mögött. Anthony Jamesnek támaszkodott, mert úgy érezte, hogy a lába cserbenhagyja. Madelyne rámosolygott a két férfira. – Csak nem a sebe fáj, Anthony? Olyan sápadtnak látszik. Anthony hevesen megrázta a fejét. Madelyne ekkor Jameshez fordult, és látta, hogy milyen üveges tekintettel bámul a férfi. – Ezek szerint a báránykámnak sikerült kitörnie az állásból? Már vagy egy hete próbálkozik vele. Amikor az istállómester nem válaszolt, Madelyne arra a következtetésre jutott, hogy Silenus alaposan megijeszthette. – Gyere, Silenus, azt hiszem, felizgattad Jamest. – Lassan megkerülte az állatot, és az istálló felé indult. Silenus megfordult, és Madelyne után táncolt, szelíden, mint a kezes bárány. Duncan Madelyne után akart menni. Meg fogja ölni, amiért halálra ijesztette. De előbb meg kell várnia, amíg a lába újra engedelmeskedik neki. Az ég szerelmére, kénytelen volt a falnak dőlni. Minden ereje elhagyta. Úgy érezte magát, mint valami megfáradt öregember, akinek rendetlenkedik a szíve. Észrevette, hogy Edmond hasonló állapotban van. Öccse a földön térdelt, és Duncan tudta, hogy nem önszántából. Anthony szedte össze magát először. Lassan Duncan mellé sétált, közben a bajsza alatt fütyörészett. Duncan meg tudta volna ölni érte. A vazallus ura vállára tette a kezét. Valószínűleg az együttérzését akarta kifejezni. Duncan nem volt biztos benne, hogy Anthony azért szánakozik rajta, mert feleségül vette Madelyne-t, vagy csak az azért, mert tanúja volt az iménti jelenetnek. Duncan ezzel együtt nem értékelte a férfi szándékát, bármi volt is a kiváltó ok. – Valamit el kell mondanom neked, Duncan.

172 Anthony hangja megtévesztően szelíd volt, de azonnal felkeltette Duncan figyelmét. Megfordult és komor pillantást vetett helyettesére. – Mi az? – A feleséged szilárdan eltökélte, hogy megüli Silenust. – Csak ha már meghaltam, hogy ne láthassam – kiáltott fel Duncan. Anthonynek volt mersze mosolyogni. Gyorsan elfordult abban a hiú reményben, hogy el tudja rejteni arcát ura elől. – A feleséged védelme szokatlanul nagy kihívásnak bizonyul. Ha valamit egyszer elhatároz, semmi sem tarthatja vissza. – Elrontotta a hűséges lovamat. – El bizony. – Anthony nem tudta eltitkolni, milyen jól szórakozik. Duncan megcsóválta a fejét. – Istenem, azt hittem, elvesztem őt. – Hangja csak rekedt suttogás volt. Amikor lenézett, látta, hogy keze még mindig reszket, ami azonnal felkorbácsolta dühét. – Megölöm. Ha akarod, végignézheted. Duncan újra kiabált, de Anthonyt nem félemlítette meg. Vazallusa kényelmesen a falnak támaszkodott. – Miért? – kérdezte kíváncsian. – Hogy felderítsem a napodat. Anthony erre elnevette magát. – Nem azt akartam kérdezni, miért akarnám végignézni Madelyne halálát, hanem hogy miért akarod megölni. Duncannek nem tetszett Anthony nevetése. – Hogy tetszene, ha a vízhordáshoz osztanálak be? – fenyegetőzött. – Azt is olyan mulatságosnak tartanád, ha egymás után cipelhetnéd a vödröket a konyhára? Az elég nagy kihívás lenne a számodra, Anthony? Egy ilyen javaslat felért egy komoly sértéssel olyan ember számára, aki Anthony rangjában szolgált. Duncan biztosra vette, hogy vazallusa nyomban bocsánatot kér tiszteletlenségéért. Anthony azonban egyáltalán nem látszott bűnbánónak. – Veszélyes feladatot akarsz rám bízni, uram. Kérdezd csak meg Anselt, milyen veszélyekkel jár a munkája. – Miről beszélsz? – A fegyverhordozód tegnap majdnem vízbe fulladt. Éppen az esővizes hordóhoz mászott fel a lépcsőn, amikor eltalálta a vállát egy labda. Természetesen elvesztette az egyensúlyát és… Duncan felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. Nem akarta tovább hallani a történetet. Lehunyta a szemét, és türelemért imádkozott magában. Noha nem ismerte a teljes történetet, volt egy olyan érzése, hogy az ő gyengéd kis felesége a felelős Ansel szerencsétlenségéért. Azt is észrevette, hogy Madelyne egy új játékot mutatott a gyerekeknek előző nap délután. Edmond sétált oda hozzájuk. – Mi olyan mulatságos, Anthony? – Edmond még mindig az iménti jelenet hatása alatt volt, és elképzelni sem tudta, min mulathat a férfi.

173 – A báró úr meg fogja ölni a feleségét – jelentette be Anthony. – Az isten szerelmére – morogta Edmond. – Csak nézz rá. – Lassan elvigyorodott, mielőtt folytatta volna. – Amilyen állapotban van, egy bárányt sem lenne képes agyonütni. Az ördögbe, ez megalázó volt! Edmond nyilvánvalóan hallotta, hogy Madelyne báránykájának nevezte a mént. Valószínűleg mindenki hallotta, és aki nem, annak Edmond biztosan el fogja mondani. – Nekem úgy tűnik, Anthony, hogy a foglyunkból fogvatartó lett. – Nincs most hangulatom a rejtvényeidhez, Edmond – morogta Duncan. – Ahhoz sincs hangulatod, hogy bevalld végre magadnak, hogy szereted Madelyne-t – vágott vissza Edmond. – Nézz csak magadra, testvér, és az igazság egyből a szemedbe ötlik. Edmond megcsóválta a fejét, megfordult és lassan elballagott. – Madelyne olyan nő, akit könnyű szeretni – jegyezte meg Anthony, amikor újra egyedül voltak. – Könnyű? Olyan könnyű, mint kardot nyelni. Egyáltalán nem illenek össze. Ő kemény volt és merev, mint a tölgy. Madelyne könnyed és sebes, mint a szél. És neki esélye sem volt… legalábbis attól a pillanattól fogva nem, amikor a lány megérintette a lábát. Duncan már ezzel is tisztában volt. Teremtőm, tényleg szerelmes belé! – Nem tűröm a káoszt az életemben – jelentette ki, mint valami fogadalmat. – Talán idővel minden elrendeződik és… – Majd amikor Madelyne olyan öreg lesz, hogy fel sem tud kelni – szakította félbe Duncan. – Akkor újra nyugalmas lesz az életem. – A nyugalom néha unalmas lehet – mosolygott Anthony. – A feleséged új életet hozott a házadba, Duncan. Anthony úgy vélte, ezzel sikerül lecsillapítania urát. De Duncan olyan tekintetet vetett rá, hogy kénytelen volt belátni, terve nem sikerült. Talán ura most ismerte fel, hogy mennyit is jelent neki Madelyne. Ha valóban ez volt a helyzet, Anthony arra gondolt, hogy Duncan nem túl jól fogadta a felismerést. Úgy döntött, magára hagyja urát a gondolataival. Egy főhajtással kimentette magát, és elballagott. Duncan hálás volt a magányért. Szeme előtt újra lejátszódott, ahogy a mén felesége felé vágtat, és tudta, soha nem fogja elfelejteni azt a félelmet, amit akkor átélt.

174 A lány foglyul ejtette a lovát, ahogy foglyul ejtette őt is. Duncan azon kapta magát, hogy elmosolyodik a gondolatra, hogy milyen győzelmet aratott a lány. Edmondnak igaza volt. Valóban Madelyne a fogvatartó, mivel foglyul ejtette a szívét. Az igazság felismerése meglepő erővel töltötte el. Duncan hirtelen úgy érezte, mint aki túljutott a negyvennapos böjtön. Ezentúl nem próbálja elkerülni Madelyne-t. Nem, inkább alaposan kiélvezi a jelenlétét. Különben is, itt az ideje, hogy keményen és határozottan kézbe vegye a dolgot. Felesége után indult. Arra gondolt, hogy először megleckézteti, aztán pedig megcsókolja. Még mindig dühös volt. És ez a lány hibája, természetesen. Neki köszönheti, hogy még mindig hevesen ver a szíve. Halálra rémítette. Egyáltalán nem tetszett neki ez az érzés. Ahhoz sem szokott hozzá, hogy szeressen. Az elsőhöz idő kell, mire túljut rajta; a másodikhoz idő kell, hogy hozzászokjon. Újabb kiáltás kényszerítette megállásra. Fergus, a déli kapu őre kiáltott figyelmeztetően, hogy látogató közeleg. A szélben lobogó zászló színéről az őr kitalálta, hogy Gerald báró és kísérete kér bebocsátást. Más sem hiányzott Duncannek, hogy teljesen tönkretegye a napját. A fenébe, küldöncöt menesztett Geraldhöz egy üzenettel, amelyben részletesen elmagyarázta Adela helyzetét. Feltételezte, hogy Gerald visszaüzeni a küldönccel, hogy egyetért a szerződés felbontásával. Mivel Gerald vállalkozott a hosszú útra, nyilván van még valamilyen megoldásra váró gond, mielőtt semmisnek nyilvánítják az eljegyzést. Az ördögbe, nagyon diplomatikusnak kell lennie. És valószínűleg Adela is vissza fog esni az őrültségbe, ha megtudja, hogy jövendőbelije van itt látogatóba. Duncan hirtelen rájött, hogy elhamarkodott következtetéseket von le. Gerald régi barátja volt. Rengeteg oka lehet, hogy most meglátogatja. Te jó ég, Madelyne nagyobb hatással van rá, mint gondolta volna. Kezdi átvenni a lány hibáit. Feleségének nagy tehetsége volt abban is, hogy elvonja a figyelmét. Alig két napja történt, hogy a katonáival gyakorlatozott, és éppen egy fontos utasítás közepén járt, amikor megpillantotta a lányt, mire azon kapta magát, hogy teljesen elmerül a lány csípőjének finom ringásában, és el is felejtette, hogy milyen parancsot akart kiadni. Duncan mosolygott az emléken. A katonák várakozón figyelték, ő pedig csak állt ott, és fogalma sem volt, mit kellene mondani nekik. Valószínűleg nagyon ostobán festett. Végül Gilard előrelépett és emlékeztette, miről volt szó. Fergus újra felkiáltott, elvonva Duncan figyelmét az emlékezéstől. Duncan azonnal parancsot adott, hogy engedjék be Gerald bárót.

175 Madelyne az istállóból jött, amikor Duncan keresztezte az útját. Anélkül, hogy rendesen üdvözölte volna, azonnal kiadta az utasítást. – Adela odabent van, Madelyne. Menj és szólj neki, hogy itt van Gerald báró. A vacsoránál találkozni fog vele. Madelyne szeme tágra nyílt a meglepő hír hallatán. – Miért van itt, Duncan? Te küldtél érte? – Nem – felelte némileg dühösen, hogy a lány nem engedelmeskedett azonnal az utasításnak. Madelyne elég közel állt hozzá, hogy megcsókolja, és ez a gondolat teljesen lefoglalta. – Most menj és tedd, amit mondtam, asszony! – Én mindig azt teszem, amit mondasz – mosolygott rá Madelyne. Megfordult és a kastély felé indult. – És neked is jó napot, Duncan – szólt még vissza. A tiszteletlen megjegyzéssel valószínűleg arra célzott, hogy nem üdvözölte rendesen, gondolta Duncan. Azt mondta magának, igazán kár, hogy nincs most ideje, hogy jó modort verjen bele. – Madelyne. A lány azonnal megállt, ahogy a nevét meghallotta, de nem fordult meg, amíg meg nem hallotta a következő parancsot. – Gyere ide! Madelyne engedelmeskedett, bár gondterhelten összevonta a szemöldökét, mivel férje hangja gyanúsan kedvesen csengett. – Igen, Duncan? A férfi megköszörülte a torkát, a homlokát ráncolta, aztán megszólalt. – Jó napot. De hiszen nem is ezt akarta mondani, vagy igen? Duncan még inkább elkomorodott, amikor Madelyne rámosolygott. Erre magához ölelte a lányt és megcsókolta. Madelyne először annyira meglepődött, hogy nem is reagált. Duncan még soha nem érintette meg napközben. Ami azt illeti, inkább kerülte, tudomást sem vett a létezéséről. Most azonban nagyon is odafigyelt rá. Bizony, erősen szájon csókolta, és bárki tanúja lehetett, aki történetesen arra járt. A csók egyáltalán nem volt gyengédnek nevezhető, inkább a szenvedélyes és érzelmeket felkorbácsoló fajtából való volt. Amikor Madelyne belelendült volna, a férfi hirtelen elhúzódott. – Soha többé ne hívd a lovamat báránykádnak! Megértetted? – De mosolygott, amikor ezt mondta. Madelyne zavartan bámulta férjére, arca valósággal lángolt. De mielőtt válaszolhatott volna, Duncan otthagyta. A lány felkapta a szoknyáját és utána sietett. Megfogta a férfi kezét. Duncan azonnal megállt, amikor megérezte az érintését. Amikor megfordult, hogy ránézzen, még mindig mosolygott.

176 – Beteg vagy, Duncan? – kérdezte Madelyne, hangjából félelem csendült ki. – Nem. – Akkor miért mosolyogsz? Duncan megcsóválta a fejét. – Madelyne, kérlek, menj és szólj Adela-nek Gerald érkezéséről. – Kérlek? – csodálkozott a lány. – Azt mondtad nekem, hogy kérlek… – Madelyne, menj és tedd, amit mondtam! A lány bólintott, de nem mozdult, csak figyelte, hogyan távolodik a férfi. Túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy utána menjen. Duncan mindig olyan kiszámítható volt. Erre most akar megváltozni. Madelyne a kezét tördelte aggodalmában. Ha forró nyári nap lenne, akkor még rá lehetne fogni, hogy férje napszúrást kapott. De mivel január volt, és farkasordító hideg, Madelyne egyszerűen nem talált megfelelő magyarázatot férje különös viselkedésére. Időre van szüksége, hogy átgondolja. Felsóhajtott, és megpróbálta száműzni férje szokatlan viselkedését a gondolataiból. Elsietett, hogy megkeresse Adela-t. Kitörölni Duncant a gondolataiból… könnyebb volt mondani, mint megtenni. A mindenit, hiszen egy szögekkel kivert ágyon is egyszerűbb lenne mezítláb átsétálni. Adela segített kiverni Madelyne fejéből Duncant. A lány a hálószobájában volt és a haját fonta. – Vendégünk érkezett, Adela – jelentette be neki vidáman Madelyne. Adela örült Madelyne társaságának, amíg meg nem tudta, ki a vendég. – A szobámban maradok, amíg el nem megy – kiáltotta. – Duncan a szavát adta nekem. Hogyan kérhette arra Geraldöt, hogy idejöjjön? Madelyne látta, hogy a lány mennyire megrémült. Kezét az ölébe ejtette, válla megroskadt. – Duncan nem hívta meg Geraldöt. Ne izgasd fel magad, Adela. Tudod, hogy a bátyád nem szegi meg a szavát. Te is érzed, hogy igazat beszélek, ugye? Adela bólintott. – Talán, ha úgy viselkednék, mint amikor idejöttél, Gerald megundorodna tőlem, és elmenne. – Ez ostoba beszéd – jelentette ki Madelyne, amitől kihunyt a lelkes szikra Adela szemében. – Gerald csak azt hinné, hogy meglehetősen szánalmas vagy. De ha most rád néz, látni fogja, hogy túljutottál a történteken. Ha olyan csinos vagy, amennyire csak lehet, és tisztelettel üdvözlöd, nos, akkor biztosra veszem, hogy ő is megérti, hogy nem akarsz hozzámenni, és a döntésed végleges. Duncan az, akinek választ kell adnia Geraldnek, nem te, Adela. – De Madelyne, én nem tudok szembenézni Geralddel. Egyszerűen képtelen vagyok rá – kiáltott fel a lány. – Hiszen tudja, hogy mi történt velem. Meghalok a szégyentől.

177 – Az isten szerelmére – Madelyne igyekezett bősznek hangzani, de a szíve sajgott Adela-ért. – Ami történt, az nem a te hibád. Ezt Gerald is tudja. Adela-n nem látszott, hogy megkönnyebbült volna erre a kijelentésre, ezért Madelyne úgy döntött, hogy fordít egyet a témán. – Meséld el nekem, mire emlékszel Gerald báróval kapcsolatban. Hogy néz ki? – Fekete haja van, és barna szeme, azt hiszem – vont vállat Adela. – Gondolod, hogy csinos? – Nem tudom. – Kedves? – A bárók nem kedvesem. – Miért nem? – Madelyne odasétált a lányhoz, és kezdte újrafonni a haját. – Nem kell kedvesnek lenniük – magyarázta Adela. – Mit számít az, hogy kellemes-e a kinézete vagy sem? – Meg akart fordulni, hogy Madelyne-re nézzen. – Maradj nyugton, különben félresikerül a fonatod – parancsolt rá Madelyne. – Csak kíváncsi voltam a báróra, ennyi az egész. – Nem tudok lemenni – jelentette ki Adela és sírni kezdett. Madelyne-nek fogalma sem volt, mit tegyen. – Semmi olyant nem kell tenned, amit nem akarsz, Adela. Duncan a szavát adta ugyan, de én úgy vélem, hogy hálából annyit igazán megtehetnél, hogy lemész, a bátyád mellé állsz, és úgy bánsz Geralddel, mint egy nagyrabecsült vendéggel. Madelyne beletelt még egy kis idejébe, mire meg tudta győzni Adela-t. – Te is lejössz velem? Mellém állsz? – kérdezte a lány. – Természetesen – ígérte Madelyne. – Ne felejtsd el, Adela, mi ketten bármilyen nehézséggel meg tudunk birkózni. Adela bólintott. Madelyne igyekezett felderíteni egy kicsit. – Attól tartok, a fonatod rálóg a füledre. Kénytelen leszel újrafonni, aztán öltözz át. Én megyek, hogy intézkedjek a vacsora ügyében, aztán én is átöltözöm. Madelyne bátorítóan megveregette Adela vállát. A lány keze reszketett, és Madelyne tudta, hogy azért, mert nagyon felizgatta az újabb megpróbáltatás, amin keresztül kell mennie. Madelyne addig mosolygott, amíg az ajtó be nem zárult mögötte. Akkor szabadjára engedte érzelmeit. Arcán aggodalom tükröződött. Imádkozni kezdett a csodáért. Imádkozott, hogy legyen elegendő bátorsága.

178

TIZENHATODIK

FEJEZET

A szerelem mindent legyőz; hódoljunk meg hát a szerelemnek4





Miután Madelyne pontosan eligazította Gertyt a vacsora ügyében, felment a toronyszobába. Két hete már, hogy Duncan betörte az ajtót, és egy hete, hogy kijavították. De a kampók hiányoztak róla. Madelyne valahányszor meglátta, önkéntelenül is elmosolyodott. Duncan valószínűleg merő óvatosságból megparancsolta a kampók eltávolítását, hogy felesége ne tudja többé kizárni. Madelyne végignézte az összes ruháját, mire kiválasztott egy királykék darabot. Az új, bokáig érő ruha tökéletesen illett alakjára, és remek kontrasztot alkotott a térdig érő kötényruhával, amivel kiegészítette. Madelyne szándékosan választotta ezt az összeállítást, mivel Wexton színek voltak. Mégiscsak Duncan felesége, és a ház úrnőjeként ő látja vendégül Gerald bárót. Azt akarta, hogy férje büszke legyen rá aznap este. Sokáig kefélte a haját, míg a fürtök végül megelégedésére szolgálva hullottak alá keblére. Mivel volt még ideje, leült az ágy szélére, és három kék szalagot egybefont övnek, amit aztán lazán kötött meg a derekán, hogy az finoman rácsússzon a csípőjére. Adela szerint ez volt a legújabb divat, már pedig a lány sokkal többet tudott az ilyen dolgokról, mint Madelyne. Öltözködését azzal fejezte be, hogy egy apró tőrt csúsztatott frissen készített övébe, ami nem is volt könnyű mutatvány. A tőrnek, amivel a húst szokta szeletelni, külön kis hurkot kellett készítenie. Madelyne szerette volna, ha van egy tükör a szobában, hogy meg tudja nézni magát, aztán úgy döntött, hogy hiúság tőle ilyen különleges kívánságokkal előállni. Félúton járt Adela szobája felé, amikor a hirtelen aggodalom megállásra kényszerítette. Gerald báró Duncan feleségeként vagy Louddon húgaként fogja kezelni? Az isten a tanú rá, hogy a férfinak jó oka van gyűlölni Louddont. Bátyja volt az, aki tönkretette Gerald jövőjét Adela-vel. Vajon a báró rátámad haragjában? Madelyne lelki szemei előtt szörnyű jelenetek sorjáztak. Amikor elképzelte, hogyan ragadja meg a férfi a torkát, kényszerítenie kellett magát, hogy lehiggadjon. Félt ugyan, de a félelem 4

„Omnia vincit amor, nos et cedamus amori” (Vergilius, X. ecloga) ”Mindenen úr vagy Amor; hódoljunk meg hát Amornak” (Lakatos István ford.)

179 abban is segített, hogy visszanyerje az önuralmát. Madelyne komoly arckifejezést erőltetett magára. Azzal győzködte magát, hogy ennél megalázóbb találkozásban is volt már része. Ez a gondolat erőt adott neki. Különben sem számít, milyen borzasztóan bánik vele Gerald báró, Duncan nem fogja engedni, hogy bántsa a feleségét. Adela már készen várta, amikor végül bekopogtatott az ajtaján. A lány piros ruháját rózsaszín kötényruha egészítette ki. Copfba font haját koronaként tekerte fel fejére. Madelyne úgy vélte, nagyon csinos. – Adela, galambocskám, csodálatosan nézel ki – dicsérte meg. Adela mosolygott. – Olyan furcsa neveket adsz nekem, mintha fiatalabb lennék nálad. Pedig te is pontosan tudott, hogy majdnem két évvel idősebb vagyok, mint te. – Ez nem a leghelyesebb módja egy bók fogadásának – oktatta ki Madelyne a lány, tudomást sem véve a korára tett megjegyzésről. Lehetett Adela években gazdagabb, de Madelyne sokkal érettebbnek érezte magát. Közel sem volt olyan érzékeny, mint barátnője, ráadásul ő már elmondhatta magáról, hogy férjes asszony. – Köszönöm, hogy csinosnak találsz. Madelyne, te mindig olyan szép vagy, és ma este Duncan színeit viseled. A bátyám képtelen lesz levenni rólad a szemét. – Valószínűleg észre sem fogja venni, hogy a teremben vagyok. – Ó, dehogynem fogja észrevenni – jósolta Adela mosolyogva. – Megenyhültél már a férjed irányában? Adela le akart ülni, mintha rengeteg ideje lenne a társalgásra, de Madelyne erősen megfogta a kezét és az ajtó felé húzta. – Sose tudom, hogyan viszonyuljak a bátyádhoz – ismerte el, miután sikerül rávennie Adela-t, hogy vele tartson. – Az egyik percben azt képzelem, hogy mégiscsak működni fog a házasságunk, a másikban már úgy érzem, hogy meg akar szabadulni tőlem. Nem vagyok bolond, Adela. Pontosan tudom, miért vett el Duncan. – Hogy bosszút álljon a bátyádon? – Látod? Még te is rájöttél – kiáltott fel Madelyne. Madelyne nem is foglalkozott azzal a ténnyel, hogy Adela kérdezett, nem pedig állított. Adela arra gondolt, hogy jobban fejezi ki magát, mert ő nem hitte, hogy Duncan egész a nősülésig ment volna bosszúállási szándékában, de Madelyne újra megszólalt, elvonva a figyelmét. – Bolond lennék, ha abban reménykednék, hogy Duncan hozzászokik majd a gondolathoz, hogy a felesége vagyok, és azt is tudom, hogy ez csak ideiglenes dolog. A király biztosan megköveteli, hogy az egyház érvénytelenítse a házasságunkat. Adela bólintott. Erre már ő is gondolt. – Hallottam, amikor Gilard azt mondta, hogy a király újra Normandiában van. Egy újabb zendülés fojt el.

180 – Én is ugyanezt hallottam – bólogatott Madelyne. – Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy remélted, Duncan hozzászokik majd a gondolathoz? – A bátyád áldozatot hozott, amikor elvett engem feleségül. Fel kellett adnia azt a szándékát, hogy Lady Eleanort vegye el. Én csak azt szeretném, hogy ne legyen boldogtalan… – Úgy látod magadat, mint áldozatot? – csodálkozott Adela. – Nem veszed észre, hogy milyen fontossá váltál valamennyiünk számára? Amikor Madelyne nem válaszolt, Adela folytatta. – Szereted a bátyámat? – Nem vagyok őrült. Mindenkit, akit valaha szerettem, elvesztettem. Különben sem adnám a szerelmem egy farkasnak. Nincs más vágyam, mint hogy békében éljünk egymás mellett, amíg össze vagyunk kötve. Adela elmosolyodott. – Duncan nem farkas, Madelyne. Ő is ember. És azt hiszem, hogy nem mondasz igazat. – Én mindig igazat mondok – tiltakozott Madelyne, még a gondolattól is elképedt, hogy Adela ilyent gondol róla. – Nos, akkor magadnak is hazudsz, ráadásul nem is tudsz róla. Lehet, hogy meg akarod óvni a szíved Duncantől, de közben mégis megszeretted, különben nem háborodtál volna fel ennyire a kérdésemen. – Egy cseppet sem háborodtam fel – csattant fel Madelyne, de rögtön megbánta dühös kitörését. – Jaj, Adela, az élet nem ilyen egyszerű, mint amilyennek látszik. Ami azt illeti, majdnem sajnálatot érzek Duncan iránt. Fel kellett áldoznia a jövőjét, csak azért, hogy kielégítse a bosszúvágyát, és most össze van kötve egy feleséggel. El tudom képzelni, mennyire bánja már az elsietett tettét. Csak éppen túl makacs ahhoz, hogy bevallja. – Duncan még soha nem tett olyant az életben, amit elsietettnek nevezhetnél – vitatkozott Adela. – Mindig van egy első alkalom – rántotta meg a vállát Madelyne. – Maude látta, hogy odakint megcsókolt – suttogta Adela. – És rögtön el is mondta neked, igaz? – Természetesen – nevetett a lány. – Maude és Gerty versenyeznek egymással. Mindegyik első akar lenni a pletykálkodásban. – Nagyon furcsa volt az egész – sóhajtott Madelyne. – Megcsókolt. Mindenki előtt. Lehet, hogy valami betegség kerülgeti. Elérték a lépcső alját. Adela megállt. – Istenem, de félek! – Én is félek – ismerte be Madelyne.

181 – Te? Pedig egyáltalán nem úgy nézel ki – jegyezte meg Adela, akit annyira meglepett barátnője vallomása, hogy a saját félelme csökkent valamelyest. – Te miért félsz? – Mert Gerald báró biztosan gyűlöl engem. Elvégre Louddon húga vagyok. Ez a vacsora valószínűleg felér majd egy tortúrával. – Duncan nem fogja megengedni, hogy Gerald megsértsen. Te most a bátyám felesége vagy. Madelyne bólintott, de nem volt igazán meggyőzve. Amikor Adela megfogta a kezét és megszorította, bátorítóan rámosolygott. Újra megálltak, amikor a bejárati ajtó elé értek. Adela szorítása fájdalmassá erősödött. Az ok nyilvánvaló volt. Duncan és Gerald a kandalló előtt álltak, és mindketten őket nézték. Különös, de Madelyne úgy látta, hogy mind a két férfi meglepettnek tűnt. És egyikük sem látszott dühösnek. Madelyne Gerald báróra mosolygott üdvözlésül, majd rögtön férjére pillantott. Duncan állhatatosan őt bámulta. Nem mosolygott, de a pillantásától Madelyne elpirult. Felismerte ezt a tekintetet. Duncan mindig akkor nézett így rá, amikor megcsókolta. Hamarosan elég kényelmetlen volt, hogy a négy ember csak némán bámulta egymást. Madelyne-nek jutott eszébe először a jó modor. Gyorsan pukedlizett, megbökte Adela-t, hogy ő is tegye ugyanazt, majd lassan besétált a terembe. Adela követte. Arckifejezése komoly. Úgy tett, mint aki nagyon nyugodt. Madelyne kimért, előkelő, hölgyhöz illő járással közeledett, és Duncan azonnal tudta, hogy valami baj van. Elément és a terem közepén találkoztak. Olyan közel állt hozzá, hogy inge hozzáért a lány karjához. – Miért félsz? – kérdezte közel hajolva hozzá. Olyan halkan beszélt, hogy Madelyne-nek lábujjhegyre kellett állnia, hogy értse. Meglepte, hogy férje tudta, fél. – Tudja Gerald báró, hogy Louddon húga vagyok? – kérdezte ő is suttogva, de így is ki lehetett hallani belőle a félelmet. Duncan nyomban megértette. Bólintott válaszul, majd átkarolta a lány vállát. Amikor a lány mellette állt, bemutatta őt Geraldnek. A báró egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek gondja van vele. Mosolygott, méghozzá igazi, barátságos mosollyal, és meghajolt a bemutatás után. A báró nem nézet ki rosszul, de Madelyne semmiképpen nem nevezte volna jóképűnek, ha egyszer Duncan is mellette állt. Bizony, a férje sokkal vonzóbb. Sőt, ha őszinte akar lenni, akkor el kell ismernie, hogy Duncan minden férfit leköröz Angliában jóképűség tekintetében. Madelyne a férjére nézett, Meg akarta kérni, hogy segítsen Adela-nek, természetesen csak suttogva, hogy Gerald véletlenül se hallhassa meg, de annyira közel állt hozzá, hogy képtelen

182 volt értelmesen gondolkodni, csak bámulta a férfit. Még egy kis mosolyt sem tudott kicsikarni magából. A férfi szürke szeme, benne az ezüstös csíkokkal egyszerűen igéző volt. – Miért nézel így rám? – kérdezte Duncan. Orruk szinte összeért. Elég közel volt ahhoz, hogy megcsókolja. – Hogyan nézek? – kérdezett vissza Madelyne. Hangja elfulladt, és úgy elvörösödött, hogy Duncan könnyedén kitalálta a gondolatait. Hirtelen semmi másra nem vágyott, minthogy karjába kapja asszonyát, felmenjen vele az emeletre, és reggelig szeretkezzenek. Felesége arcáról eltűnt a magára erőltetett nyugalom. Duncan elégedetten elvigyorodott. Edmond éppen akkor sétált be a teremben, amikor Duncan meg akarta csókolni Madelyne-t. Adela a padlót bámulta, Gerald Adela-t, Madelyne-t pedig szemmel láthatóan megbabonázta a férje. – Jó estét! – kiáltott bele a csendbe Edmond. Mindenki egyszerre mozdult meg. Madelyne ugrott egyet, és fejével nekiütközött Duncan orrának. A férfi hátralépett, majd gyorsan elkapta az asszonyt, mielőtt az térdre esett volna. Adela megfordult, és kényszeredetten Edmondra mosolygott. Gerald báró üdvözlésül felé biccentett. – Micsoda kellemes este, nem igaz, Duncan? Gerald, te jó isten, ronda öregember lett belőled, mióta nem láttalak – jelentette ki Edmond vidáman, és nem kevésbé hangosan. Duncan feje kitisztult. Még mindig szívesen ölbe kapta volna feleségét, hogy megszökjön vele a teremből, de sikerült annyira összeszednie magát, hogy a vacsorára is gondoljon. – Itt az ideje, hogy együnk valamit – jelentette ki. Megfogta Madelyne karját, és az asztal felé irányította. Madelyne nem értette a nagy sietséget. Azt hitte, vacsora előtt váltanak pár szót. De férje tekintete elejét vette minden vitának. Duncan az asztalfőre ült, Madelyne-nel a baloldalán. Meglepetten nézett fel, amikor a jobboldalán megjelent Ansel, hogy felszolgáljon neki. Bár az volt a szokás, hogy a fegyverhordozónak meg kellett tanulnia minden tevékenységet, amivel urát szolgálhatja, Duncan eddig csak védelmi feladatokra oktatta a fiút. Egy újabb változás, amit Madelyne az engedélye nélkül bevezetett. Megcsóválta a fejét a lány sértése miatt, bólintott Anselnek, majd feleségére nézett. A lánynak volt bátorsága rámosolyogni. – Tudtad, Duncan, hogy ez az első közös étkezésünk? – suttogta Madelyne, remélve, hogy sikerül elterelnie férje figyelmét a fegyverhordozóról.

183 Úgy tűnt, Duncannek nem áll szándékában válaszolni a kérdésre. Ami azt illeti, alig szólalt meg a vacsora alatt. Gilard késve érkezett, amitől Duncan rosszallóan vonta össze a szemöldökét. Madelyne ennek ellenére hálás volt, hogy férje nem büntette meg öccsét a vendég előtt. Laurance atya egyáltalán nem jött vacsorázni. Egyedül Madelyne nem lepődött meg a hiányán. Azt sem hitte, hogy a pap beteg lenne, ahogy Edmond mondta. Biztosra vette, hogy Laurance atya valójában azért nem jött, mert fél Duncantől. Nem tudta hibáztatni érte. Az atya szörnyen fiatal volt még arra a feladatra, hogy tanácsokat adjon Duncannek isten és az egyház kérdésében. Edmondnak és Gilardnek köszönhetően egy percre sem szünetelt a társalgás a vacsora alatt. A két férfi folyamatosan Geraldöt faggatta az elmúlt évekről, mivel jó ideje nem látták már egymást. Madelyne figyelte a beszélgetést, és magában csodálkozott azon, ahogy a férfiak piszkálták egymást. Sértő megjegyzéseket tettek egymás külsejére, képességeire, de Madelyne hamar felismerte, hogy ez is módja szeretetük kifejezésének. Ezt nagyon érdekesnek találta. Gerald báró szemmel láthatóan nagyon jó barátja volt a Wextonoknak. És Madelyne-nek nagyon tetszett a férfi nevetése is. Amikor Edmond gyenge legénynek hívta, és felidézett egy történetet arról, hogy hányta el a báró a kardját egy nagyon fontos ütközetben, a férfi harsányan kacagott, majd maga is előjött egy másik történettel, amely Edmond tehetetlenségét bizonyította. Adela Madelyne-nel szemben ült. Egyfolytában az asztalt bámulta, de Madelyne észrevette, hogy néhányszor mosolyra húzódott a szája a levegőben röpködő nevetséges kijelentések hatására. Gerald nem szólt közvetlen Adela-höz egészen a vacsora végéig. Edmond ült kettejük között. Madelyne egy cseppet sem csodálkozott volna, ha a báró nyaka görcsöt kap, ahogy állandóan tekergette, hogy elnézzen Edmond mellett, és a lányra lásson. Végül Edmond megkönyörül Adela majdnem jegyesén. Felállt és hanyagul megkerülte az asztalt, mintha csak a kancsóért indult volna. Senkit nem tévesztett meg a hadmozdulat, legkevésbé Adela-t, ugyanis Edmond tálcája előtt is állt egy kancsó. – És hogy érzed magad, Adela? – érdeklődött Gerald udvariasan. – Igazán sajnálom, hogy elkerültük egymást, amikor… A férfi hirtelen elvörösödött, bár közel sem annyira, mint szegény Adela. A báró figyelmetlenül felhozta a kellemetlen incidenst.

184 Kényelmetlen csend telepedett rájuk. Végül Duncan szólalt meg apró sóhajjal. – Adela is nagyon sajnálta, hogy nem találkoztatok Londonban, Gerald. Adela, a báró azt kérdezte tőled, hogy érzed magad – figyelmeztette húgát. Duncan hangja gyengéd volt, tele megértéssel, ahogy húgához beszélt. Teremtőm, a végén még tényleg szeretnivaló ember lesz belőle. Nagyon is könnyen megszerethető ember! Tényleg szerelmes a férjébe és csak túl makacs ahhoz, hogy beismerje? Madelyne nyomban aggodalmaskodni kezdett. Fel is sóhajtott, hangosan, hölgyhöz egyáltalán nem illőn, amit azonnal meg is bánt. Duncan felé fordult és rávigyorgott. Amikor aztán huncutul rá is kacsintott, annyira meglepte Madelyne-t, hogy az meg is feledkezett az aggodalmáról. – Jól vagyok, Gerald – mondta Adela. – Jól nézel ki. – Jól is érzem magam, köszönöm. Madelyne figyelte, ahogy férje égnek emeli a tekintetét és tudta, hogy ezt az egész beszélgetést a kinézetről és közérzetről nevetségesnek tartja. – Madelyne, soha nem ettem még ilyen finomat – dicsérte meg Gerald, elvonva ezzel figyelmét férjéről. – Köszönöm, Gerald. – Mindenből többet ettem, mint kellene – mondta neki a báró, majd Adela-höz fordult. – Nem sétálnál velem odakint vacsora után, Adela? – Duncanre nézett és gyorsan hozzátette. – A bátyád jóváhagyásával, persze. Mielőtt a lány megtagadhatta volna a kérést, Duncan jóváhagyóan bólintott. Adela rögtön Madelyne-re nézett segítségért. Madelyne-nek fogalma sem volt, hogy mit tehetne, de eltökélte, hogy megpróbálja rávenni férjét, hogy változtassa meg a döntését. Az asztal alatt meglökte a férfi lábát. Amikor az rá sem nézett, újra megbökte, de ezúttal jóval erősebben. Mivel Duncan továbbra sem vett róla tudomást, elfogyott a türelme és megrúgta, amivel csak annyit ért el, hogy elvesztette az egyik cipőjét. S noha férje úgy tett, mintha oda sem figyelne rá, lenyúlt az asztal alá, megfogta a lábát és az ölébe vonta. Madelyne-nek a szívverése is megállt rémületében, hogy milyen méltatlan helyzetbe került, és hálát adott a jóistennek, hogy látszólag senki nem vette észre, milyen görcsösen kapaszkodik az asztalba, miközben Duncan cirógatni kezdte a lábfejét. Megpróbálta elhúzni a lábát, de elvesztette az egyensúlyát. Kis híján leesett a székről. Gilard ült mellette. Amikor nekiesett, a férfi csodálkozva rábámult, majd elkapta a karját, és segített kiegyenesedni.

185 Érezte, hogy elpirult. Adela egyre csak őt nézte, jelezve, hogy mennyire retteg a kinti sétától. Legalábbis Madelyne így értelmezte a lány riadt tekintetét. Úgy döntött, hogy ideje kezébe venni a dolgokat. Duncan lefoghatja ugyan a lábát, hogy ne tudja megrúgni, de nem foghatja le az elméjét, nem igaz? – Milyen csodálatos ötlet sétálni egyet vacsora után – jelentette ki a férjére nézve. Duncan a homlokát ráncolta, de Madelyne rámosolygott, érezve, hogy most győzelmet arat. – Duncan és én szívesen csatlakoznánk hozzátok, nem igaz, férjuram? Ha az ember Duncan mellett él, akkor résen kell lennie, gondolta Madelyne, de csak nem meri megtagadni a kérését a vendég előtt. Madelyne Adela-höz fordult és összemosolygott vele. A lány határozottan megkönnyebbültnek látszott. – Nem – felelte Duncan megtévesztően kedves hangon. A visszautasítás komor felhőt vont Madelyne és Adela homlokára is. – Miért nem? – faggatta Madelyne kihívón. Madelyne igyekezett közben mosolyogni, mert tudta, hogy Gerald figyeli a szóváltást. Duncan szája mosolygott ugyan, de a szeme egész más érzelmeket tükrözött. A lány feltételezte, hogy férje legszívesebben kihajítaná az ablakon. Észrevette már, hogy Duncan nem szereti, ha megkérdőjelezik a döntéseit. Madelyne úgy vélte, hogy ez nagyon bosszantó hiba. Bizony, bosszantó Duncan számára, gondolta némi együttérzéssel, mivel pontosan tudta, hogy ő továbbra is megkérdőjelezi majd férje parancsait, ha úgy tartja kedve. A bőréből nem tud kibújni. – Azért, Madelyne, mert vacsora után szeretnék veled megbeszélni valamit kettesben. – Mit akarsz megbeszélni? – zsémbelt a lány. – Egy-két dolgot a férfiakról és a lovaikról. Edmond felhorkant; Gilard nyíltan a szemébe nevetett. Madelyne mindkettőre vetett egy megrovó pillantást, mielőtt visszafordult férjéhez. Ő sem hitte jobban el ezt az ostobaságot, mint Duncan fivérei. Férfiak és a lovaik, még mit nem! Elég nyilvánvaló volt az igazi szándék. Duncan meg akarja leckéztetni, mert szembe mert szállni vele. Szeretett volna neki visszavágni, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Végül úgy döntött, jobb, ha nem ingerli, mert a végén még olyant mond, amivel zavarba hozza. Madelyne eltökélte, hogy tudomást sem vesz férjéről, és elszántan hátat fordított neki. Ez durva gesztus volt, és ráadásul hiba is, mert megfeledkezett arról, hogy lába még Duncan ölében van. Újra Gilardnek kellett elkapnia. Duncan tudta, hogy felesége megpróbálta elutasítani. A mosoly már a szemében bujkált. Amikor Geraldhöz fordult, látta, hogy barátja is felfogta Madelyne szándékát, és minden erejére szüksége van, hogy ne nevesse el magát.

186 – Duncan engedélyével ajándékot hoztam neked, Adela. – Igazán? – A lány szemmel láthatóan meglepődött a báró figyelmességén. – Ó, nem fogadhatok el tőled semmit, Gerald, bár igazán kedves volt tőled, hogy gondoltál rám, és ajándékot hoztál. – Mit hoztál neki? – kérdezte Gilard. Nem volt valami udvarias kérdés, de Geraldön nem látszott, hogy megsértődött volna. Csak vigyorgott és a fejét rázta. – Nos? – követelte Gilard. – Egy hangszert – adta be a derekát Gerald. – Egy cimbalmot. – Catherine-nek is van egy – mondta Gilard, és Madelyne-hez fordult. – De a nővérünknek végül nem sikerült úrrá lenni rajta. Istennek hála, hogy magával vitte, amikor férjhez ment – tette hozzá vigyorogva. – Elég volt egyetlen dal, hogy csikorgatni kezdjük a fogainkat. Gilard visszafordult Geraldhöz. – Igazán rendes volt tőled, de csak porosodni fog itt. Adela nem tud játszani rajta, és az isten óvjon minket attól, hogy Catherine hazajöjjön, hogy megtanítsa húgunkat. – Madelyne tud cimbalmozni – bökte ki Adela. Emlékezett rá, hogy Madelyne mesélte, minden este játszott a bácsikájának. A lányt zavarba jött attól, hogy öccse leszólta az ajándékot. – És ő szívesen megtanít játszani, ugye, Madelyne? – Természetesen – bólintott Madelyne. – Igazán kedves dolog volt öntől, hogy ilyen nagyszerű ajándékot hozott, báró úr. – Igen – sietett helyeselni Adela is. – Köszönöm szépen. – Nos, akkor? – Gerald Duncanre nézett. Az bólintott, Gilard vigyorgott, Adela szívből mosolygott, és Madelyne felsóhajtott. – Megyek és behozom – jelentette ki Gerald. Felállt és az ajtó felé indult, de még visszaszólt. – Talán rávehetnénk Lady Madelyne-t, hogy énekeljen nekünk pár dalt, mielőtt sétálni mennénk, Adela. Természetesen csak akkor, ha Duncan mondanivalója a férfiakról és lovakról várhat még egy kicsit. Gerald hallotta, hogy Duncan felnevet a háta mögött. Gilard is felállt. – Hová mész? – nézett rá Edmond. – Hozok Madelyne-nek egy másik széket. Úgy tűnik, ezzel valami baj van – tette hozzá. – Mindig le akar esni róla. Madelyne lassan Duncan felé fordult és szúrósan ránézett. Ha csak egy szót is szól, hát kihajítja az ablakon.

187 Adela remek ötletnek tartotta, hogy Madelyne énekeljen nekik valamit. Bármilyen ötletért lelkesedett, ami késleltette Geralddel való sétáját. Igyekezett rávenni barátnőjét, hogy játsszon mindnyájuknak. – Ó, Adela, nem hiszem, hogy ma este alkalmas lenne… – Ennyire szeretnél már kettesben lenni a férjeddel? – hajolt hozzá Duncan. Madelyne újra felé fordult, összevonta a szemöldökét, mire férje megajándékozta ellenállhatatlan mosolyai egyikével. Arcán újra megjelent a vonzó redő. És akkor rákacsintott ott, mindenki előtt. Duncan kettétörte az egyik kenyeret, és Madelyne ostobán nézte, míg egyszer csak felderengett neki, hogy a férfi már nem fogja a lábát. Mióta van az asztalon mind a két keze? Madelyne gyorsan elhúzta a lábát férje öléből. – És ha úgy brekegek, mint valami béka, és szégyenbe hozlak, férjuram? – Soha nem tudnál szégyenbe hozni. Milyen kedves, hogy ezt mondja! Madelyne nem tudta, hogyan reagáljon. Ugratta, vagy komolyan beszélt? – A feleségem vagy, Madelyne. Nem tudsz olyant tenni, amivel szégyent hoznál rám. – Miért? – Közelebb hajolt férjéhez, hogy mások ne hallhassák beszélgetésüket. – Mert én téged választottalak – felelte Duncan, és ő is közel hajolt imádott feleségéhez. – Ez olyan egyszerű, hogy bárki megértheti, még egy… – Nem merészelj ostobának nevezni, mert esküszöm, elveszem Adela ajándékát, és szétverem a fejeden! Madelyne jobban meglepődött saját fenyegetésén, mint a férfi. Duncan megfogta a kezét, és egészen közel húzta magához. – Azonnal hagyd abba! – suttogta Madelyne. Aggódva a Wextonok felé pillantott. Gilard valami érdekes történetet mesélt, és Adela Edmonddal együtt figyelmesen hallgatta. – Nem. Madelyne újra Duncanre nézett, ahogy meghallotta az elutasítást. – Nem szeretem, amikor hozzám érsz, Duncan. – De igen, nagyon is szereted. Amikor a karjaimban vagy, minden tetszik neked, amit veled teszek. Nyöszörögsz és könyörögsz nekem, hogy… Madelyne gyorsan férje szájára tapasztotta kezét, miközben arca úgy lángolt, hogy tojást lehetett volna rajta sütni. Duncan felnevetett, öblös hangja melegséget varázsolt a terembe. Edmond és Gilard azonnal tudni akarták, miért nevet. Úgy látszott, Duncan hajlandó is megmondani. Madelyne magában imádkozni kezdett, és még a lélegzetét is visszatartotta.

188 Csak akkor mert újra levegőt venni, amikor Duncan vállat vont és másról kezdett beszélni. Madelyne ekkor észrevette, hogy Adela a ruhája a ruhája ujját igazgatja. És a haját is újra meg újra megsimítja. És akkor rájött. Istenem, milyen ostoba is volt. Adela tetszeni akar Geraldnek. Legalábbis abból, ahogy fészkelődött és csinosítgatta magát, ez derült ki. Most, hogy alaposabban végiggondolta, Madelyne rájött, hogy Gerald még mindig vonzódik Adela-höz. A tekintete mindent elárult. Madelyne szíve ellágyult a gondolatra, hogy Gerald még mindig el akarja venni Duncan húgát. Ettől ő is rokonszenvesebbnek találta a bárót. Igen ám, kezdett szinte rögtön aggódni, de Adela a családjával akar maradni. Duncan a szavát adta neki. Ez bizony bonyolítja a helyzetet. – Miért nézel olyan gondterhelten, Madelyne? – rezzentette fel a lányt tűnődéséből Gilard. – Csak azon töprengtem, milyen bonyolulttá válik az élet, ha az ember idősebb lesz. – Nem maradhatunk örökké gyerekek – vetette közbe Edmond az elmaradhatatlan vállrándítással, amitől Madelyne-nek mosolyognia kellett. Arra gondolt, hogy Edmond ugyanúgy a szokásai rabja, mint Berton bácsikája. – Fogadni mernék, hogy a komor homlokráncolásoddal űzted el a gyerekkorodat. Edmond megdöbbent a kijelentésen. Ráncolni kezdte a homlokát, majd gyorsan abbahagyta. Madelyne nevetett rajta. – Nem sokra emlékszem a gyerekkoromból – mondta Edmond. – De arra tisztán emlékszem, milyen volt Gilard gyereknek. Állandóan csínyeken törte a fejét. – Te is mindig csínyeken törted a fejed, amikor kislány voltál? – kíváncsiskodott Gilard, remélve, hogy sikerül elterelni a figyelmet saját csínytevéseiről. A téma túl zavarba ejtő volt. Madelyne-nek nem kell tudnia, milyen vad kölyök volt. Még kevesebbre tartaná érte. – Ó nem – csóválta a fejét a lány. – Én soha nem kerültem bajba, olyan csendes gyerek voltam. Bizony, soha nem csináltam semmi rosszat. Duncan hangosan nevetett, akárcsak fivérei. Madelyne majdnem megsértődött, de aztán rájött, hogy iménti kijelentése úgy hangzott, mintha ő szent lenne. – Természetesen nekem is megvannak a magam hibái – dadogta. – Neked? Soha – mosolygott Edmond. Madelyne elvörösödött. Nem tudta, hogy értelmezze a férfi kijelentését. Még mindig nem tudott igazán hinni ennek a Wextonnak, bár a mosolyát már kezdte megszokni. Megfordult, hogy Duncanre nézzen. – Ne hozd zavarba Madelyne-t – figyelmeztette Duncan az öccsét. – Mesélj nekünk a hibáidról – kérte Adela, és bátorítóan mosolygott.

189 – Nos, tudom, hogy nem lesz könnyű elhinni, de nagyon furcsa gyerek voltam, elég ügyetlen, ami azt illeti. Ezt egyáltalán nem volt nehéz elhinni. Duncan helytelenítően csóválta a fejét öccsének, amikor Gilard fel akart nevetni Madelyne vallomásán. Edmond köhécselni kezdett, mert félrenyelte a sört, amikor Madelyne bevallotta a hibáját. Adela vihogva veregette bátyja hátát. Visszaérkezett Gerald báró kezében a cimbalommal, amit letett Adela elé. Közben Edmondnak is sikerült úrrá lenni köhögésén. Minden tekintet a hangszerre fordult. A háromszögletű alkotmány fehérített fából készült, és tizenkét húrja volt. Madelyne némi irigységgel nézte, ahogy Adela végighúzza ujjait a húrokon. – Laurance atyának meg kell áldani a hangszert – mondta Adela. – Igen, majd a holnapi misén – vetette közbe Gilard. – Utasítottam a papot, hogy amíg nem javítják meg a kápolnát, a nagyteremben mondjon misét minden reggel. Duncan bólintott, majd felállt jelezve, hogy vége a vacsorának. Madelyne megvárta, míg a többiek elindulnak a kandalló előtt álló székek felé. Amikor mindenki háttal volt neki, gyorsan leguggolt, hogy megkeresse a cipőjét az asztal alatt. Duncan a derekánál fogva felemelte, háttal magához húzta, közben az orra előtt hintáztatta a hiányzó cipőt. Madelyne megfordult és próbálta elkapni. – Miért nézel ilyen morcosan rám? – kérdezte Duncan. Felemelte a lányt, ráültette az asztalra, megfogta a lábát, és feladta a cipőjét. – Ezt én is meg tudtam volna tenni – suttogta Madelyne. – És azért vagyok morcos, mert csak ugratsz engem, Duncan. Ezt egyáltalán nem szeretem. – Miért? – tette le a lányt az asztalról a padlóra Duncan, de a derekát nem engedte el, és ez a tény jobban zavarta Madelyne-t, semmint beismerte volna magának. – Miért? – kérdezett vissza, miközben azt kívánta, bárcsak emlékezne rá, hogy akart mondani. Ez természetesen a férfi hibája, mert úgy néz rá, mintha meg akarná csókolni, és hogyan is gondolhatna bármi másra, minthogy visszacsókoljon? – Miért nem szereted, ha ugratlak? – hajolt közelebb a lány hátrahajtott fejéhez. – Mert amikor tréfálkozol, akkor nem vagy kiszámítható. Duncan, te olyan vagy, mint a fűszál télen. Hideg és kemény, igen, merev. – Megpróbált hátralépni, de Duncan erősen megszorította, és addig húzta maga felé, amíg végül majdnem összeért a testük. – Most pedig úgy viselkedsz, mint a fűszál nyáron. Hajladozol hol erre, hol arra…

190 A lány olyan izgatott volt, hogy Duncan nem mert nevetni. – Még soha nem hasonlítottak fűszálhoz – jegyezte meg. – Most pedig áruld el nekem az igazat, és ne gyere valami példabeszéddel, kérlek. – Kérlek? – A lány döbbenten nézett rá. – Duncan, azért nem szeretem, ha tréfálkozol velem, mert arra kell gondolnom, hogy kedves vagy hozzám. Azt akarom, ha kiszámíthatóan dühös légy – morogta. – És ha továbbra is így kell felnéznem rád, ki fogom törni a nyakam. A nő csupa értelmetlenséget beszél. Igaz ezen nem lenne szabad meglepődnie, figyelmeztette magát Duncan. Egy feleséget még nehezebb megérteni, mint eredetileg gyanította. – Nem akarod, hogy kedves legyek hozzád? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem – emelte fel a hangját Madelyne. – De mi az ördögért nem? – Duncan sem suttogott. Teljesen megfeledkezett a családjáról és a vendégről. Csak arra tudott gondolni, hogy ölbe kapja makacs hitvesét és szeretkezzen vele. Madelyne nem akart válaszolni neki, mert akkor őszintének kellett volna lennie. – Ha kell, itt álunk egész éjszaka, de akkor is válaszolni fogsz a kérdésemre – figyelmeztette Duncan. – Ki fogsz nevetni. – Madelyne, ha akkor nem nevettem, amikor fűszálhoz hasonlítottál, nem hiszem, hogy olyant tudsz mondani, hogy kinevesselek. – Ó, rendben van – legyintett türelmetlenül Madelyne. – Amikor kedves vagy hozzám, akkor szeretni akarlak. Tessék, most elégedett vagy? A férfi nagyon is elégedett volt. És ha Madelyne ránézett volna, láthatta volna, mennyire örül a szavainak. Édes istenem, hiszen valósággal rákiabált a férfira. Madelyne legszívesebben sírva fakadt volna. Mély lélegzetet vett, és férje mellkasát bámulva suttogta. – Akkor pedig összetörne a szívem, nem igaz? – Megóvom a szíved – felelte a férfi. Nagyon önelégülten hangzott. Madelyne elkeseredetten tekintetet vetett rá. Duncan nem tudott megállj parancsolni magának. A lány szája túl közel volt hozzá. Minden önfegyelme cserbenhagyta. Lehajolt és szenvedélyesen megcsókolta. – Az isten szerelmére, Duncan, mindannyian arra várunk, hogy Madelyne játsszon nekünk ezen a hangszeren – kiáltott oda nekik Edmond. Duncan halk sóhajjal szakadt el Madelyne szájától, ujjai a lány alsó ajkát cirógatták. – El is felejtettem, hogy nem vagyunk egyedül – mondta apró fintorral. – Én is – suttogta Madelyne. Elpirult, ahogy igyekezett újra normálisan levegőt venni.

191 Duncan karon fogta és az egyik üres székhez kísérte. – Ez a te helyed lenne – mondta Madelyne. – Ennek a legmagasabb a háta – tette hozzá magyarázóan a férfi kérdő tekintetére. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a lány nem fog addig leülni, amíg Duncan le nem ül a neki szánt székre, a férfi engedelmesen leült. Közben még egy elnéző mosolyra is futotta. Edmond egy másik széket tolt Madelyne felé, amikor látta, hogy a lány egy támlátlan székért nyúl. – Ez kényelmesebb lesz. Madelyne megköszönte a figyelmességet, és leült. Gerald átnyújtotta neki a cimbalmot. A lány keze reszketett, amikor a hangszert az ölébe fektette. Borzasztóan ideges volt. Egyszerűen gyűlölte, ha ő van a figyelem középpontjában. Van abban valami megnyugtató, ha az ember észrevehetetlen. Gerald Adela széke mögé állt, és rátámaszkodott a támlára. Gilard és Edmond a kandallónak támaszkodtak. És mindenki Madelyne-t nézte. – Olyan régen volt már – mondta Madelyne a hangszert nézve. – És csak a bácsikámnak meg a barátainak énekeltem. Nincs is képzettségem. – Biztosra veszem, hogy a bácsikádnak és a barátaidnak nagyon tetszett az éneked szólt közbe Adela. Észrevette, mennyire remeg barátnője keze, és szerette volna bátorítani. – Ó, tényleg tetszett nekik – ismerte be Madelyne mosolyogva. – Csak hát meglehetősen süketek voltak szegények. Duncan előrehajolt, hogy mindenki tisztán láthassa. Arcán látszott, hogy jaj annak, aki nevetni mer. Gerald báró köhécselni kezdett. Gilard gyorsan elfordult és a tűzbe bámult. Madelyne arra gondolt, biztos beleunt már a várakozásba. – Talán elénekelhetnék néhány latin egyházi éneket, amit húsvétkor szoktunk énekelni – javasolta. – Tudsz esetleg olyan dalt, amelyik a fűszálakról szól? – érdeklődött Duncan. Madelyne ijedten nézett rá. Duncan elvigyorodott. – A fűszál télen könnyen kettétörik, ha rálépsz – mondta Madelyne édesen. – Nyáron pedig megfojthatod, ha elég sokáig rajta állsz – tette hozzá. – Miről beszéltek? – kérdezte Gilard szemmel láthatóan zavartan. – Egy szomorú melódiáról – felelte Duncan. – A kiszámíthatóságról – mondta vele együtt Madelyne. – Én inkább azt szeretném, ha Polüphémoszról énekelnél valamit – szólt bele a beszélgetésbe Edmond is. – Kicsoda vagy micsoda ez a Polüphémosz? – kíváncsiskodott Gerald báró.

192 – Egy egyszemű óriás – válaszolt Edmond, közben Madelyne-re vigyorgott. – Ő volt a küklopszok vezetője – tette hozzá Madelyne. – Ismered az Odüsszeuszról szóló történeteket? – fordult Edmondhoz. – Többé-kevésbé. – Edmond nem árulta el neki, hogy minden tudása Madelyne-től származik, abból az időből, amikor a lány lázálmai lidérceivel hadakozott. – Gerald, Madelyne a legcsodálatosabb történeteket ismeri – szólalt meg Adela. Lelkesedésében még a férfi kezét is megérintette. – Még soha nem hallottam erről az Odüsszeuszról – jelentette ki Gerald. – Hogy lehet az? Madelyne mosolygott. Gerald határozottan ingerültnek tűnt saját tájékozatlansága miatt. Úgy nézett körül, mint aki azt keresi, akit hibáztathatna ezért. – Nincs abban semmi szégyen – nyugtatta meg Madelyne. – Talán hallott már Gerbert D’Aurillacról5? – A barátról? – kérdezte Gerald. Madelyne bólintott. Adela nézett, hogy magyarázatot adjon, mivel biztos volt abban, hogy Duncan húga még soha nem hallott a férfiról. – Gerbert nagyon régen élt, Adela. Talán száz év is eltelt azóta. Elhagyta a kolostort, és Spanyolországba ment tanulni. Amikor visszatért Franciaországba, a reimsi egyházi iskolában tanított, és abban az időben mesélt a tanítványainak ősi történeteke, amiket ő fordított. Élt egyszer régen egy másik férfi, akit Homérosznak hívtak, és ő írta meg a ravasz harcos, Odüsszeusz kalandjait, és Gerbert volt az, aki ezeket görögből latinra fordította. – Gondolod, hogy ez a Gerbert és Homérosz barátok voltak? – kérdezte Adela. – Nem. Homérosz az ősi időkben élt, egy Görögország nevű helyen. Sok száz évvel azelőtt meghalt, hogy Gerbert megszületett volna. Homérosz történeteit kolostorokban őrizték. Néhányat közülük elítélne az egyházunk, de nem akarok tiszteletlen lenni, amikor elmesélem ezeket a történeteket. Ami azt illeti, szerintem ostoba az, aki kész ténynek fogadja el őket. Mindenki nagy érdeklődéssel figyelt. Madelyne Duncanhez fordult, látta, hogy bólint, erre játszani kezdett. Az elején elkövetett néhány fülsértő hibát. Aztán arra a balladára koncentrált, amikor Odüsszeusz találkozik küklopsszal. Madelyne lenézett a hangszerre, azt képzelte, hogy Berton bácsi mellett ül, és csak neki énekel. Miután túljutott a kezdeti izgalmon, keze nem remegett többé. Hangja erősebben csengett, és olyan tisztán, hogy a harcosról szóló legenda valósággal életre kelt. 5

Gerbert D’Aurillac (938-1003) - Francia matematikus, természettudós. Bencés szerzetes, aki 999-ben II. Szilveszter néven római pápa lett. Az általa küldött koronával koronázták meg Szent István királyunkat.

193 A dal megragadta hallgatóságát is. Duncan úgy vélte, a lány hangja megbabonázza. Tökéletesen illett ahhoz a gyengéd teremtéshez, aki már a feleségének nevezhetett. Madelyne valamennyiüket elvarázsolta. Duncan, aki nem szokott hozzá a semmittevéshez, most kényelmesen hátradőlt a széken, és roppant elégedettnek látszott. Madelyne ott kezdte a történetet, amikor Polüphémosz foglyul ejti Odüsszeuszt és embereit, mivel Edmond kifejezetten azt a történetet kérte. Polüphémosz elhatározta, hogy mindegyik katonát megeszi. Az egyszemű óriás a barlangjában tartotta fogva őket, és a kijáratot eltorlaszolta egy óriási szikladarabbal. Mivel Polüphémosz a birkáit is a barlangban tartotta, ezért minden reggel el kellett mozdítania a sziklát, hogy kiengedje a nyájat legelni. Odüsszeusz megvakította az óriást, majd megmutatta az embereinek, hogyan kapaszkodjanak a birkák hasába. Küklopsz kiengedte a birkákat, de közben a levegőt tapogatta, hogy elkapja a katonákat. Odüsszeusz okos terve megmentette emberei életét. Amikor Madelyne befejezte az előadást, hallgatósága könyörögni kezdett, hogy folytassa. Egymás szavába vágva idézték fel, hogy melyik rész volt a kedvencük. – Remek ötlet volt Odüsszeusztól, hogy azt mondta az óriásnak, hogy a neve Senkise – állította Gerald. – Így igaz – helyeselt Gilard. – És amikor a többi küklopsz hallotta Polüphémosz üvöltését, mert Odüsszeusz megvakította, odamentek a barlanghoz, hogy segítsenek, és megkérdezték, hogy ki bántotta. Edmond nevetve csatlakozott a többiekhez. – És amikor Polüphémosz kikiabált, hogy Senkise bántja, a barátai elmentek és otthagyták. Madelyne elégedetten mosolygott. Tetszett neki a lelkesedés, amellyel a történetet fogadták. Megfordult, hogy Duncanre nézzen. Férje a tűzbe bámult. Mosolygott és nagyon elégedettnek tűnt. Gyönyörű arcéle volt. Ahogy férjét figyelte, valami forróság hullámzott át rajta. És akkor hirtelen rájött, kire is emlékezteti Duncan. Odüsszeuszra. Igen, Duncan pontosan úgy nézett ki, mint az erős harcos, akiről kislánykorában álmodozott. Odüsszeusz lett a képzeletbeli védelmezője, barátja, bizalmasa; neki suttogta el a félelmeit, amikor magára hagyatva rettegett. Szeretett arról álmodozni, hogy egy napon Odüsszeusz varázslatos módon megjelenik és elviszi magával. Megküzd érte, megvédi Louddontól. És szeretni fogja. Amikor Madelyne felnőtt, félretette a gyerekkori álmokat. És egészen eddig a pillanatig meg is felejtkezett róluk.

194 Most azonban, ebben a csodás pillanatban felismerte, hogy álma mégis valóra vált. Duncan volt az ő Odüsszeusza. Ő volt a szerelme, a védelmezője. Ő volt az, aki megmentette Louddontól. Édes istenem, szerelmes ebbe az emberbe.

TIZENHETEDIK

FEJEZET „A bölcsesség ára drágább a gyöngyöknél.” ÓSZÖVETSÉG, JÓB 28:18





– Madelyne, mi van veled? Rosszul érzed magad? Adela talpra ugrott és barátnőjéhez sietett. Arra gondolt, hogy Madelyne úgy néz ki, mint aki menten elájul. Arcából minden vér kifutott, és ha Adela nem nyúl időben érte, akkor a csodaszép ajándék cimbalom a padlón köt ki. Madelyne megrázta a fejét. Fel akart állni, de rájött, hogy a lába nem tartja meg. Ami azt illeti, még mindig remegett a felismeréstől. Szerelmes Duncanbe. – Jól érzem magam, Adela. Csak egy kicsit elfáradtam, ez minden. Kérlek, ne sopánkodj. – Elég jól érzed magad ahhoz, hogy újabb dalt énekelj nekünk? – kérdezte Adela. Rögtön el is szégyellte magát, de aztán azzal mentegette magát, hogy ő végül is csak nagyon kétségbe van esve, és ki fogja módolni, hogyan fizessen vissza Madelyne-nek, ha most a segítségére siet. Igen, például felviszi majd neki a reggelit a szobájába. Madelyne tudta, hogy Adela csak az időt szeretné húzni. Együtt érzett vele, de semmi ötlete nem volt, hogyan tudná barátnőjét megmenteni a sétától Geralddel. Amikor a férfi odasétált hozzájuk, és Adela mellé állt, Madelyne felnézett. – Nagyon jó hangszert ajándékozott Adela-nek, Gerald. Látszik, hogy nagy gonddal választotta. A báró mosolygott. – Duncan is nagy gonddal választott. Madelyne meglepődött a különös kijelentésen. Akkor Edmond és Gilard dicsérni kezdték az előadásért, és a lány hamarosan fülig vörösödött zavarában. Igazság szerint nem volt hozzászokva, hogy ennyire dicsérjék. Arra gondolt, hogy a Wextonok a legfurcsább emberek, akikkel valaha találkozott. Nagyon könnyedén dobálóznak a bókokkal. Biztos nem gondolnak arra, hogy így a dicséret gyorsan értékét veszti, döntötte el végül.

195 Amíg nem találkozott a Wextonokkal, soha senki nem nevezte gyönyörűnek. Ők viszont már többször is elmondták neki, hogy milyen szépnek tartják. Madelyne-nek úgy tűnt, hogy komolyan is gondolják, amit mondanak. – A végén még hiú leszek, ha továbbra is így elhalmoztok bókokkal – vallotta be szégyellős mosollyal. Azt is észrevette azonban, hogy Duncan nem vesz részt az általános lelkesedésben, és kíváncsi volt, hogy neki vajon tetszett-e, amit hallott. Férje még mindig úgy viselkedett, mintha nem önmaga volna. Annyira furcsa volt, ahogy odakint magához ölelte és megcsókolta. Aztán meg az egész vacsora alatt tréfálkozott vele. Ha nem ismerte volna annyira, még a végén arra a következtetésre jut, hogy férjének van humorérzéke. Ez persze nevetséges ötlet tőle. Madelyne figyelte, ahogy Gerald gyengéden megfogja Adela karját és kikíséri a teremből. A lány kétségbeesett, könyörgő pillantásokat vetett Madelyne felé a válla fölött. – Ne maradj sokáig odakint, Adela – szólt utána Madelyne. – Könnyen megfázhatsz. Ez volt a legtöbb, amit tehetett érte. Adela hálás bólintással fogadta a javaslatot, mielőtt Gerald oldalán elhagyta volna a termet. Gilard és Edmond is távoztak. Duncan és Madelyne hirtelen magukra maradtak. Madelyne lesimította a ruháját, csakhogy elfoglalja magát valamivel. Szeretett volna felmenni a toronyszobába, hogy egyedül maradhasson pár percre. Teremtőm, annyi mindent kellett volna végiggondolnia, olyan sok döntést kellett volna meghoznia. Érezte, hogy Duncan őt nézi. – Szeretnél azelőtt beszélni a férfiakról és a lovakról, Duncan, mielőtt úsznál egyet a tóban? – Tessék? – nézett rá zavartan. – Azt mondtad, beszélni akarsz velem a férfiakról és a lovukról – magyarázta Madelyne. – Nem emlékszel? – A, szóval az – mosolygott rá a férfi. – Gyere közelebb, asszony, és máris belekezdek az utasításaimba. Madelyne felhúzta a szemöldökét a kérés hallatán, mivel úgy vélte, így is elég közel van. – Nagyon furcsán viselkedsz, Duncan – jegyezte meg, miközben odasétál a széke mellé. – És nagyon nyugodtnak látszol. Mintha nem is te lennél – tette hozzá. Madelyne beharapta az alsó ajkát, ahogy gondterhelten bámult lefelé férjére. Hirtelen lenyúlt és kézfejét a férfi homlokára tette. – Nincs lázad – állapította meg. Duncan arra gondolt, hogy felesége mintha csalódott lenne. Komor arckifejezése is ezt sugallta. Elkapta a karját, és az ölébe húzta.

196 Madelyne eligazgatta a ruháját, és olyan egyenes derékkal ült, ahogy csak tudott. Kezét összekulcsolta az ölében. – Aggaszt valami? – kérdezte Duncan. Hüvelykujját végighúzta a lány alsó ajkán. Még szép, hogy aggódott. Duncan úgy viselkedett, mint valami idegen. Nem elég ok ez egy feleségnek, hogy aggódjon? Madelyne felsóhajtott. Hátradobott egy szemébe hulló hajtincset, közben könyökével véletlenül megütötte Duncan állát. Zavartan mentegetőzött ügyetlensége miatt. Duncan lemondóan bólintott a bocsánatkérésre. – Nem brekegsz úgy, mint egy béka. Madelyne boldogan mosolygott. Úgy vélte ez volt a legszebb bók, amit életében kapott. – Köszönöm – mondta hálásan. – Most pedig kérlek, okosíts ki a férfiakról és a lovakról. A férfi bólintott. Kezét lassú mozdulattal felcsúsztatta Madelyne hátán, míg végül megpihent a vállán. A mozdulattól megbizsergett a lány bőre. Akkor Duncan gyengéden magához húzta, és Madelyne egyszerre csak azt vette észre, hogy a férfi mellkasán pihen. – Mi férfiak különleges kapcsolatot alakítunk ki a lovainkkal – kezdte Duncan. Hangja perzselt, mint a kandalló tüze. Madelyne közelebb bújt hozzá, ásított, majd lehunyta a szemét. – Az életünk múlhat azon, hogy a hátasunk engedelmeskedik-e minden parancsunknak. Egy lovag nem harcolhat nyugodt lélekkel, ha nem szán időt arra, hogy rendesen kiképezze a lovát. Ha az állat fegyelmezetlen, az a halálát jelentheti egy öldöklő csatában. Duncan még néhány percig magyarázott. – Te pedig, asszony, megbabonázta a lovamat, és ezzel elfordítottad tőlem. Haragudnom kellene rád. Most, hogy jobban belegondolok, haragszom is – morogta. Arca megkeményedett, ahogy arra gondolt, hogy elvesztette hűséges ménjét. – Bizony, tönkretetted Silenust. Tiltakozhatsz, ha akarsz, de már eldöntöttem, hogy neked adom Silenust. És most várom, hogy először is bocsánatot kérj, amiért elrontottad a lovam, aztán pedig megköszönd a nagylelkű ajándékot, amit adtam neked. De Duncan egyiket sem kapta meg. Madelyne nem kért bocsánatot, és nem is hálálkodott. A férfi komoran összevonta a szemöldökét a makacssága miatt, majd előrehajolt, hogy a lány arcába tudjon nézni. Madelyne mélyen aludt. Valószínűleg egy szót sem hallott abból, amit mondott neki. Tudta, hogy dühösnek kellene lennie rá. Hiszen legalábbis tiszteletlenség a részéről, hogy elaludt. Duncan megcsókolta ahelyett, hogy felébresztette volna. Madelyne közelebb fészkelődött hozzá, és karját a nyaka köré fonta. Edmond akkor sétált be a terembe, amikor Duncan egy második csókot lehelt a lány fej búbjára. – Alszik? – Elájult a leckéztetésemtől – felelte szárazon Duncan.

197 Edmond elnevette magát, majd eszébe jutott, hogy a lány alszik, ezért lehalkította a hangját. – Nem kell aggódnod, hogy felébred. Úgy alszik, mint egy jóllakott kiscica. – Hosszú napot tudhat maga mögött. A vacsora egészen kivételes volt, és mindez azért, mert Madelyne megköveteli a tökéletest az embereitől. Négy gyümölcslepényt is ettem – ismerte be Edmond. – És tudtad, hogy ez Madelyne saját receptje volt, amit odaadott Gertynek? – Az emberei? – Igen, valamennyien hűek hozzá. – És te, Edmond? Te is hű vagy Madelyne-hez? – Ő most már a húgom, Duncan. Az életemet is feláldoznám, hogy megvédjem – tette hozzá. – Ebben nem kételkedem – bólintott Duncan, amikor megérezte öccse hangjában a védekezést. – Akkor miért kérdezted? – Edmond közelebb húzott egy széket, és leült Duncannel szemben. – Gerald olyan híreket hozott, amelyek Madelyne-t is érintik? Duncan bólintani akart, de ekkor a lány az álla alá hajtotta a fejét. A férfi mosolygott. – Gerald hozott híreket. A király még mindig Normandiában van, de Louddon csapatokat toboroz. Gerald természetesen mellettünk áll. – Nekem vissza kellene térnem Rhinehold báróhoz három héten belül – jegyezte meg Edmond. – Noha bírja a hűségeskümet, elsősorban a király vazallusa vagyok, te vagy a második, és Rhinehold a harmadik a sorban. Ezért biztosan meg fogja engedni, hogy itt maradjak, amíg szükséges. – Rhinehold is a mi oldalunkon áll Louddonnal szemben, ha eljön az ideje. Együtt ezernél is több embert tudunk kiállítani. – Elfelejtkezel a skót szövetségeseidről – emlékeztette Duncant Edmond. – Catherine férje nyolcszáz embert tud csatasorba állítni, talán többet is. – Nem felejtettem el, de egyelőre nincs szándékomban Catherine családját bevonni ebbe az ellenségeskedésbe. – És ha a király Louddon mellé áll? – Nem fog. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – Sok félreértés kering a királyunk körül, Edmond. Én már jó néhányszor harcoltam az oldalán. Sokan azt hiszik róla, hogy indulatos ember, aki nem tud parancsolni magának. Az egyik csatában egy emberünk véletlenül kiütötte őt a nyeregből. A katonák azonnal körülvették Vilmost, és meg akarták ölni a gondatlan vazallust. A király csak nevetett a

198 baleseten, nagyot csapott a hűbéres vállára, aki földre küldte őt, majd megparancsolta neki, hogy üljön a lovára és csatlakozzon a védelméhez. Edmond eltöprengett a történeten. – Azt mondják, Louddon különleges hatással van a király elméjére. – Nem hiszem, hogy a király bárkinek is megengedné, hogy uralja az elméjét. – Imádkozom, hogy igazad legyen, testvér. – Van még valami, amit szeretnék megbeszélni veled, Edmond. A Sólyom birtok, hogy pontos legyek. – Mi van vele? – kérdezte Edmond homlokát ráncolva. A Sólyom Duncan uradalmához tartozott, maga a birtok ugyan pusztaság, de úgy gondolták, hogy talaja nagyon is alkalmas termőföldnek. – Szeretném, ha te irányítanád azt a birtokrészt. Építs magadnak egy erődítményt rajta. Szívesen átruháznám rád a földet, ha ez lehetséges volna. A király nem fogja megengedni, hacsak nem találunk valami módot, hogy elnyerjük a jóindulatát. Duncan elhallgatott, és eltöprengett a probléma bonyolultságán. Edmond döbbenten hallgatta bátyját. – Ez hallatlan, ez a terv, amit javasolsz… – Életében először Edmond komolyan zavarba jött, és csak dadogni tudott. És noha nagyon is valószínűtlen volt, mégis halvány remény költözött a szívébe. Saját földje lehetne, amin ő maga lenne az úr, nos, ez több, mint amit fel tud fogni. – Miért akarod, hogy átvegyem a Sólymot? – Madelyne miatt. – Nem értem. – A feleségem hallotta, amikor Gilarddel a király fivéreiről beszélgettünk. Amikor Gilard kiment a teremből, Madelyne rámutatott, hogy Henrik és Róbert milyen nyugtalanok. Szerinte ez azért van, mert egyiküknek sincs igazán felelősségteljes megbízatása. – Te jó ég, hiszen Róbertnek ott van Normandia – szólt közbe Edmond. – Igen – mosolygott a bajsza alatt Duncan. – De a király másik öccse csak aranyat és egy kis, jelentéktelen birtokot kapott az apjától, és valóban érezhető az elégedetlensége. Született vezető, akit a születésénél fogva meg van fosztva a lehetőségtől. – Ha ez valami párhuzam, égek a kíváncsiságtól, hogy meghalljam az összefüggést. – Elgondolkodtatott, amit Madelyne mondott. Az én vazallusom vagy, és Rhineholdé is, és ez a kötelesség továbbra is megmarad. De ha el tudnánk nyerni a király jóváhagyását, akkor átvehetnéd a Sólymot, és termővé varázsolhatnád. Nagyon jó érzéked van ahhoz, hogy egy aranyból tízet csinálj, Edmond.

199 Öccse elégedetten elmosolyodott, láthatóan tetszett neki a bók. – Ha a király mégsem egyezik bele az átadásba, akkor is felépítheted ott az otthonod, és te leszel a birtok felügyelője. A király csak örülni fog a plusz jövedelemnek, és nem nézi majd, hogy melyik testvértől kapja az adót. – Egyetértek a terveddel. – Edmond szája a füléig ért. – Gilard hamarosan visszatér Thormont báróhoz, hogy letöltse a negyven napját. – Gilard nagyon tehetséges vezető, és hamarosan parancsnoki rangra emelkedik majd, akárcsak Anthony. – A fivérünknek előbb meg kell tanulnia, hogyan zabolázhatja meg az indulatait – jegyezte meg Duncan. Edmond bólintott egyetértése jeléül. – Még mindig nem mondtad el, milyen híreket hozott Gerald. – Gerald meg van győződve róla, hogy a király testvére, Henrik rosszban sántikál. Henrik találkozóra hívta Geraldöt. – Mikor? Hol? – Clare-ék fogják vendégül látni Henriket. Nem tudom, mikor lesz a találkozó. – Gondolod, hogy Henrik Gerald hűségesküjét akarja a királyunkkal szemben? És mi van veled? Téged is meghívtak? – Nem. Henrik tudja, hogy én hűséges vagyok a királyhoz. – Azt állítod, hogy Henrik Vilmos ellen fog fordulni? – Ha megbizonyosodom róla, akkor természetesen az életem árán is megvédem a vezetőnket. Ez becsületbeli kötelességem. Edmond elégedetten bólintott. – Gerald azt mondta, hogy nő az elégedetlenek száma. Többen is vannak, akik szívesen látnák a halálát. Ez nem szokatlan. Az apjának is rengeteg ellensége volt. Amikor Duncan egy szót sem szólt, Edmond folytatta. – Gerald úgy véli, azért hívták meg, mert barátság fűzi hozzám. Szerinte Henrik tudni akarja, hogy királyomként tisztelném-e őt, ha Vilmos meghalna. – Megvárjuk, hogy mi lesz az összejövetel vége? – Igen, várunk. Edmond a homlokát ráncolta. – Nagyon sok mindent át kell gondolnunk, testvér. – Azt mondd meg nekem, Edmond – változtatott a témán Duncan –, hogy Gilard még mindig azt hiszi, szerelmes Madelyne-be?

200 – Volt időszak, amikor valóban azt hitte még a házasságkötésed idején – ismerte el vállat vonva Edmond. – De már vége a szerelmi láznak, ebben biztos vagyok. Szereti Madelyne-t, de ő mindig bátyjának szólítja, és ezzel le is hűti. Mindenesetre csodálkozom, hogy észrevetted Gilard szenvedését. – Nem tudja titkolni az érzelmeit, az arcáról mindent leolvashatsz. Láttad, hogy a kardjáért nyúlt az esküvői szertartás alatt, amikor azt hitte, hogy kényszerítem Madelyne-t? – De hiszen kényszerítetted Madelyne-t – vágott vissza Edmond vigyorogva. – Ó igen, láttam. Madelyne is látta. Azt hiszem, ez az egyetlen oka, hogy olyan hirtelen igent mondott neked. – Jó megfigyelés, Edmond – húzta el Duncan a száját. – Madelyne mindig meg akarja védeni, akiket gyengébbnek gondol. Akkor attól félt, hogy megtorolom Gilard akcióját. Duncan simogatni kezdte felesége hátát. Edmond figyelte, ahogy bátyja cirógatja Madelyne-t, és arra gondolt, hogy valószínűleg észre sem veszi, hogy mit csinál. – Akkor Madelyne azt akarja, hogy elmenjünk? – Nem, Edmond. El tudom képzelni, hogy fel lesz háborodva és engem fog hibáztatni. A feleségem nem érti, hogy Rhineholdnak is hűséggel tartozol. Edmond bólintott. – Azt hiszem, Madelyne attól tart, hogy életetek hátralévő részében az ellenőrzésem alatt tartalak téged és Gilardöt, és nem fogom megengedni, hogy bármelyiktök is a maga akarata szerint cselekedjen. – A feleségednek különös ötletei vannak – jegyezte meg Edmond. – De mégis, megváltoztatta az életedet, nem igaz, Duncan? És a miénket is. Még soha semmiről nem beszélgetünk ennyi ideig egymással. Azt hiszem, Madelyne-nek köszönhetően összetartóbb lett a családunk. Duncan erre semmit sem mondott. Edmond felállt, és elindult kifelé. – Tudod, ez azért gyalázatos –szólt még vissza. – Mi olyan gyalázatos? – Hogy nem én kaparintottam meg először. Duncan elmosolyodott. – Nem, Edmond, inkább áldás. Isten a tanúm, úgyis elvettem volna tőled. Madelyne erre a kijelentésre ébredt fel. Ülő helyzetbe küzdötte magát, és szégyenlősen férjére mosolygott. – Mit vettél volna el a testvéredtől, Duncan? – kérdezte álomtól rekedtes hangon. Megigazította a haját, és Duncan jó érzékkel elkerülte a lány könyökét, mielőtt válaszolt volna. – Semmi olyasmit, amin törnöd kéne a fejed, Madelyne. – Mindig meg kell osztanod a testvéreiddel, amid van – oktatta ki a lány Duncant.

201 Edmond nyilvánvalóan meghallotta Madelyne megjegyzését, mert hallották, ahogy hangosan felnevet, miközben elhagyja a termet. Abban a pillanatban Adela érkezett rohanva. Alighogy meglátta Madelyne, könnyekben tört ki. – Gerald erősködik, hogy a szerződés még mindig érvényben van – zokogta. – Most mit tegyek? Még mindig el akar venni. Madelyne felpattant Duncan öléből, mire a lány a karjába vetette magát. Duncan is felállt, és elkeseredetten sóhajtott fel húga hisztérikus állapotát látván. – Ezt tőlem kellett volna kérdezned, Adela – csattant fel. Megfogta Madelyne karját, nem törődve azzal, hogy Adela úgy rátapad, mint a nedves ruha, és húzni kezdte az ajtó felé. – Nem hagyhatjuk itt a húgodat ilyen állapotban – tiltakozott Madelyne. Uramisten, úgy érezte magát, mintha ő lenne a kötél a kötélhúzásban. – Duncan, kihúzod a karom! Gerald báró érkezett rohanva, meghiúsítva Duncan tervét, hogy felviszi feleségét az emeletre, és Adela problémájával csak másnap foglalkozik. Duncannek semmi kedve nem volt hosszas vitába bonyolódni, ezért eltökélte, hogy a lehető leghamarabb megoldja a problémát. Mielőtt Gerald egy szót is szólhatott volna, Duncan megkérdezte tőle. – Még mindig el akarod venni Adela-t? – Igen. – Hangjában kihívás csengett, akárcsak egész tartásában. – Adela a feleségem lesz. – A szavamat adtam Adela-nek, hogy addig maradhat itt, ameddig akar. Gerald arca tükrözte éktelen haragját. Duncan legszívesebben morogni kezdett volna, mint egy kutya. – Nem volt helyes tőlem ilyen ígéretet tenni – ismerte be hibáját Edmond, Madelyne, Adela és Gerald előtt. Ez egészen csodálatos vallomás volt egy olyan embertől, aki soha ismerte el még, hogy hibázott. Duncan önkéntelenül is elmosolyodott a többiek döbbent arca láttán. Madelyne-hez fordult és úgy suttogta. – Az elkötelezettséged, hogy mindig igazat mondj, hatással volt rám is, asszony. Most pedig csukd be a szád, szerelmem. Minden rendben lesz. Madelyne lassan rábólintott. Gyors mosolyt villantott férjére, hogy kimutassa, mennyire bízik benne. A férfi annyira elégedett volt, hogy amikor visszafordult Gerald felé, hogy szembeszálljon vele, még mindig mosolygott. A báró elég jól ismerte barátját ahhoz, hogy várjon a nyílt kihívással, amíg meg nem hallgatja a teljes magyarázatot. Duncan soha nem szegte még meg a szavát a múltban. – Adela, ne sikítozz itt, mint eszetlen tyúk, hanem mondd el Gerald bárónak, hogy pontosan mit ígértem neked – parancsolta Duncan. Erélyes hangja nem hagyott helyet vitának. Adela elhúzódott Madelyne-től. – Azt mondtad, hogy itt élhetek akár halálomig, ha így akarom.

202 Gerald tett egy lépést Adela felé, de Duncan tekintete megállította. – Most pedig, Gerald, te milyen ígéretet kaptál? Hangja unott volt, mintha nem érdekelné a dolog. Madelyne megfogta a kezét. Gerald kiabálva adta meg a választ. – A király áldásával beleegyeztél, hogy Adela a feleségem lesz. Edmond nem tudott tovább hallgatni. – Az ég szerelmére, hogyan akarod mind a két ígéretet megtartani? Duncan oda sem figyelt rá. – Gerald, az ígéretem azon múlik, hogy Adela itt akar-e maradni. Azt hiszem, rajtad áll, hogy meg tudod-e változtatni a véleményét. – Azt akarod mondani, hogy… – Szívesen látott vendég vagy az otthonomban addig, amíg el nem éred a célod. Gerald előbb meglepetten bámult rá, majd arca rendkívül önelégült kifejezést öltött. Adelahöz fordult és rámosolygott. – Adela, mivel te nem akarsz innen elmenni, ezért én maradok itt veled. – Hogy mit csinálsz? A lány újra visítani kezdett, de Madelyne nem látott félelmet a szemében, csak hitetlenséget és dühöt. – Ahogy a bátyád is mondta, addig maradok, amíg el nem érem a célom. Ami azt jelenti, hogy addig, amíg el nem fogadod, hogy komolyan feleségül akarlak venni. Hallottad? Még szép hogy hallotta. Madelyne szerint a legtávolabbi őrszem is meghallotta Gerald hangját. A férfi elég hangosan adta tudtára jövendőbelijének a szándékát. Madelyne Adela felé lépett, hogy megvédje Gerald haragjától, de Duncan hirtelen újra megfogta a kezét, és magához húzta. Amikor a lány tiltakozásra nyitotta a száját, Duncan szorítása erősödött, ezért úgy döntött, egyelőre hallgat. Adela olyan dühös volt, hogy szóhoz sem jutott. Felkapta a szoknyája alját és Geraldhöz sietett. – Előbb leszel aszott, ősz öregember, mint én meggondolnám magam. A báró a lányra mosolygott. – Alábecsülöd a képességeimet, Adela. – Te vagy a legmakacsabb ember, akit ismerek – bökte ki a lány. – Te… te egy plebejus6 vagy. – Ezzel Adela hátat fordított a férfinak és elhagyta a termet. – Mi az a plebejus? – kérdezte Gerald Edmondot. A férfi vállat vont és Madelyne-re nézett. – Tőled tanulta a szót, igaz? – Igen – ismerte be a lány. – Ez is olyan undorító, mint Polüphémosz? 6

plebeian: 1/ plebejus, a köznépből való; 2/ közönséges, alantas

203 Madelyne a fejét rázta. – De legalább Adela többre értékel téged, Gerald, mint Madelyne engem, amikor először találkozott velem – vigyorgott Edmond. Madelyne-nek fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Duncan mindenkinek jó éjszakát kívánt, és kivonszolta feleségét a teremből, mielőtt az kifaggathatta volna Edmondot. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg Duncan szobájába nem értek. Amikor a férfi kinyitotta az ajtót, Madelyne egyből elfelejtette, hogy ki akarta faggatni férjét Adela-ről és Geraldről. A hálószoba elterelte a figyelmét. Duncan elhozatta a toronyszobából a holmiját. A két szék most a kandalló mellett állt, a takarója a férfi hatalmas ágyát borította, faliképe a kandalló felett lógott. Maude éppen készült elhagyni a szobát, és jelentette a bárónak, hogy elkészítette Madelyne fürdőjét, ahogy kérte. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Madelyne Duncanhez fordult. – Nem fürödhetek előtted, Duncan. Kérlek, menj és ússz egyet a tavadban, amíg én… – Már elégszer láttalak ruha nélkül – közölte vele férje. Megoldotta a lány fonott övét, az egyik székre dobta, majd levette a ruháit is. – De Duncan, akkor mindig az ágyban voltam, és a takaró is rajtam volt és… – Madelyne hangja elakadt. Duncan kuncogott. – Menj, kedves, fürödj meg, mielőtt kihűl víz. – Te a jeges tóban szoktál úszni – emlékeztette a lány. Férje lassan lehúzta róla az inget. – Azt miért csinálod? – kérdezte elvörösödve. Érezte, hogy felforrósodik a bőre. – Akkor szeretsz úszni, amikor hideg? Madelyne abban reménykedett, hogy el tudja terelni Duncan figyelmét arról, hogy őt vetkőztesse. De úgy tűnt, férje képes egyszerre válaszolni és vetkőztetni is. – Nem igazán élvezem – mondta, miközben türelmetlenül lehámozta a lányról a fehérneműt. Alig várta, hogy megszabadítsa Madelyne-t a ruháktól, amik eltakarták előle a csodaszép testet. Letérdelt elé, hogy lehúzza a cipőt és a harisnyát is, majd forró ösvényt húzott a lány bőrén vissza a derekáig. Az ügyes kezek tevékenysége nyomán Madelyne felsóhajtott az élvezettől. – Akkor miért csinálod? – sikerült nagy nehezen kinyögnie. – Hogy edződjön az elmém és a testem. A férfi nem ért hozzá többször. Ez elkeserítette Madelyne-t. – Könnyebb módszerek is vannak, hogy megedződjön a tested – suttogta.

204 Hangja rekedt volt a vágytól. Igyekezett eltakarni a mellét a hajával, majd bosszúsan összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy nem elég hosszú, hogy elvégezze a feladatot. Csavargatni kezdte a fürtök végét, így a kezével takarta el mellét. De Duncan nem engedte meg neki. Felállt és gyengéden elhúzta a kezét. Kezét rásimította a telt halomra, miközben hüvelykujja lusta köröket írt le a mellbimbó körül. Madelyne lábujja a szőnyegbe görbült. Ösztönösen előrehajolt, további érintésre vágyva. – Ha most megcsókollak, akkor nem hagylak fürödni. Látom a szenvedélyt a szemedben. Érzed, hogy mennyire akarlak? – suttogta Duncan, hangjában ugyanolyan gyengédség bujkált, mint amilyen gyengédek voltak becéző ujjai. Madelyne lassan bólintott. – Én mindig akarlak, Duncan. Kényszerítette magát, hogy elforduljon, és a fürdődézsához sétáljon. Duncan próbált nem a feleségére nézni. Megfogadta, hogy ma éjjel lassú iramot fog diktálni. Sietség nélkül fog vele szerelmeskedni. Nem számít, hogy űzi a vágy, hogy az ágyra dobja a lányt és vadul magáévá tegye. Gyengéd lesz hozzá a szavaival is. Azt tervezte, hogy ráveszi feleségét, mondja el neki újra, mennyire szereti. Duncan nyugtalan volt. Hallania kellett a szavakat, most hogy beismerte magának, mennyire szereti a feleségét. Duncan szilárdan eltökélte, hogy ráveszi a lányt, szeresse őt. És elég öntelt volt ahhoz, hogy elhiggye, ha körüludvarolja, akkor Madelyne nem lesz képes megtagadni tőle semmit. Duncan maga elé mosolygott. A maga javára akarta fordítani a lány kényszeres igazmondását. Levette az ingét, majd a kandalló elé térdelt, hogy néhány fahasábot dobjon a tűzre. Madelyne gyorsan megmosakodott, végig aggódva, hogy Duncan megfordul és meglátja az intim tevékenység közben. Aztán meglátta a kínos helyzet humoros oldalát, és felnevetett. Duncan hozzásétált, és megállt a kád mellett. Kezét csípőre téve azt akarta tudni, hogy mi talál a lány olyan humorosnak. Nem volt rajta az ing, és Madelyne szíve hevesebben kezdett verni. A lélegzete is elakadt. Ó istenem, milyen könnyen lázba tudja hozni! – Minden éjjel melletted alszom, és egy szál ruha sincs rajtam. Nem lenne szabad ennyire zavarban lennem. Ezen nevettem – tette hozzá egy vállrándítással, amitől majdnem a víz alá süllyedt. Madelyne felállt és szembefordult Duncannel, magának és férjének is bizonyítva, hogy már egyáltalán nincs zavarban. Vízcseppek csillogtak a bőrén. Haja vége nedves csomókban tapadt össze. Arcán huncut kifejezés ült. Duncan lehajolt, hogy megcsókolja a feje búbját, majd a homlokát, az orrát…

205 Nem tudta abbahagyni. Madelyne olyan csodálatosan nézett ki, és annyira igyekezett, hogy ne szégyellje magát előtte. Amikor a lány reszketni kezdett, Duncan a ruháért nyúlt, amit Madelyne az egyik széken hagyott. Az anyagot a lány köré tekerte, majd kiemelte Madelyne-t a kádból és a kandallóhoz vitte. Madelyne a tűzzel háttal állt. Lehunyta a szemét, amikor a férfi mellkasa a melléhez ért. A kandalló tüze felmelegítette testét, Duncan gyengéd tekintete megmelengette a szívét. Érezte, élvezte a kényeztetést. Olyan csodálatos élmény volt, hogy nem is tiltakozott, amikor férje szárogatni kezdte. Előbb megpaskolta az anyagot, hogy felszárítsa a vízcseppeket, majd amikor végzett a hátával, hirtelen megfogta a törölköző két végét, és a segítségével magához húzta Madelyne-t. Majd szája foglyul ejtette a lányét, és szenvedélyesen megcsókolta. Nyelve kutatva fedezte fel az édes, ismerős ízeket. Duncan hagyta lehullni a törölközőt, és keményen megmarkolta a lány fenekét, közelebb húzva őt forró ágyékához. Madelyne felnyögött az élvezettől, nyelve a férfi nyelvét becézgette, keze a hátát simogatta, de amikor ujjai becsúsztak a nadrágjába, Duncan hirtelen elhúzódott tőle. – Vigyél az ágyba, Duncan – könyörgött a lány, és közben próbálta újabb csókra csábítani. De Duncan szándékosan kitért előle. – Majd ha eljön az ideje, Madelyne – ígérte rekedt suttogással. Megcsókolta a lány állát, majd lassan haladt a melle felé. – Olyan gyönyörű vagy! – nyögte. Meg akarta kóstolni minden porcikáját. Kezével az egyik mellét becézgette, míg szájával a másikat kényeztette. Addig szopogatta a bimbót, míg az megkeményedett. A nyelve, mintha selyem érintené. Madelyne alig bírta elviselni. Amikor Duncan letérdelt elé, és forró, nedves csókokkal borította hasát, mély levegőt vett, és elfelejtette kifújni. A férfi a combját dörzsölte, majd beóvakodott a két comb közé, amivel kis híján sikerült az őrületbe kergetni Madelyne-t. Végigcsókolta a combján a sebet, miközben keze folytatta az édes kínzást, simogatva, becézve, egyenesen a legforróbb valójába hatolva. Duncan a csípőjénél fogva tartotta feleségét, és amikor szája a puha dombot vette célba a lába között, Madelyne térde megcsuklott. Duncan nem engedte, hogy megmozduljon. Szája, nyelve megízlelte a kéjes forróság ízét, amit ő keltett benne. Édes volt, mint a méz, és kábító, mint a legfinomabb bor. Madelyne úgy érezte, meghal a gyönyörtől. Körme Duncan vállába vájt. Halkan nyöszörgött. Az erotikus hang szinte megőrjítette Duncant. Lassan leengedte a lányt a padlóra. Szája újra Madelyne ajkát, keze a szűk, nedves forróságot ostromolta. Madelyne teste nekifeszült, és a férfi nevét sikoltotta, ahogy a ragyogó feszültség

206 kitörni készült belőle. Hihetetlen gyönyörhullámok borították el a testét, egész a beteljesülésig, és Duncan szorosan tartotta, miközben szerelmes szavakkal halmozta el. Úgy érezte magát a karjaiban, mint a folyékony arany, arra gondolt, hogy megmondja férjének, mennyire szereti, de nem tudott annyi időre elszakadni a szájától, hogy bármit is kinyögjön. Duncan elhúzódott tőle, és gyorsan levette a maradék ruháit. Elnyúlt a hátán, és magára emelte Madelyne-t. Tudta, hogy hamarosan elveszíti az önuralmát. Szétfeszítette a lány lábát, próbált nem durva lenni, és amikor Madelyne rajta ült, ujjai megint a lába közti forróságot kutatták. Madelyne a nevét nyögte, és kezével, szájával könyörgött, hogy hagyja már abba a kínzást. Duncan megemelte a lány csípőjét, majd egyetlen erőteljes döféssel beléhatolt. A lány már nagyon is kész volt rá. Forró volt, szinte elviselhetetlenül forró, és nedves, és szoros. Duncan ekkor hagyta, hogy Madelyne vegye át az irányítást. A lány teste megfeszült, ívben hátrahajolt, míg Duncan teljesen el nem merült benne, és akkor mozogni kezdett; lassú, ösztönös mozgásával teljesen megőrjítette férjét. Duncan gyengének érezte magát, mint egy fegyverhordozó, és hatalmasnak, mint egy hadúr. Kezével erősen tartotta a lányt a csípőjénél, közben követelte, hogy erőteljesebben mozogjon. Előbb jutott a csúcsra, mint Madelyne, de a hang, amely kiszakadt belőle, a lányt is eljuttatta a gyönyörteljes befejezésig. Madelyne Duncan mellkasára omlott. A férfi felnyögött, de Madelyne túl fáradt volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Hosszú percek teltek el, mielőtt bármelyikük képes volt megszólalni. Madelyne férje mellkasát cirógatta. Tetszett neki, az erős, de mégis puha szőrzet, a sima, forró bőr érintése, a férfi vonzó illata. Duncan lassan fordult meg a lánnyal együtt, míg Madelyne maga alá temette. Akkor az oldalára fordult, fejét a könyökhajlatába fektette, és egyik lábát hanyagul keresztbevetette a lány lábán. Madelyne arra gondolt, hogy Duncan nagyon önelégülten néz ki. Arcán öntelt kifejezés ült. Egy hajfürt hullott a homlokába. Madelyne oda akart nyúlni, hogy kisimítsa, amikor Duncan megszólalt. – Szeretlek, Madelyne. A lány keze megdermedt a levegőben. Szeme elkerekedett, és Duncan csak ekkor döbbent rá, mit is mondott neki.

207 Egyáltalán nem így tervezte. Úgy gondolta, hogy majd a lány mondja ki, mennyire szereti. Elmosolyodott saját baklövésén, és türelmesen várta, hogy Madelyne magához térjen a vallomás okozta sokkból, és ő is elmondja, hogy szereti. Madelyne nem akarta elhinni, hogy amit a férfi mondott. Duncan arckifejezése komoly volt, jelezve, hogy nem tréfált. Erre sírni kezdett. A férfinak fogalma sem volt róla, hogy mi ütött belé. – Azért sírsz, mert azt mondtam neked, hogy szeretlek? Madelyne megrázta a fejét. – Nem – hüppögte. – Akkor miért vagy így feldúlva? Hisz épp az imént szereztem neked örömet, vagy nem így van? Duncan hangjából aggodalom csendült ki. Madelyne letörölte könnyeit, közben megütötte férje állát. – De igen, mégis úgy meg vagyok ijedve. Nem lenne szabad szeretned engem. A férfi felsóhajtott. Úgy döntött, vár még egy kicsit, hogy értelmes választ kapjon. Felesége annyira remegett, hogy nem tudott összefüggően beszélni. Ő igazán türelmes volt, de amikor az ágyhoz vitte Madelyne-t és bebújtak a takaró alá, a lány hozzágömbölyödött, és nem szólt egy szót sem. – Miért félsz? – faggatózott Duncan. – Olyan szörnyű neked, hogy szeretlek? Hangja telve volt gyengédséggel, amitől Madelyne újra sírva fakadt. – Nincs remény számunkra, Duncan. A király… – Meg fog áldani bennünket, Madelyne. A király jóvá fogja hagyni a házasságunkat. Nagyon magabiztos volt a hangja. Madelyne-t megnyugtatta a férfi önbizalma. – Mondd el nekem, miért vagy biztos abban, hogy a király melléd áll ebben az ügyben. Szeretném én is megérteni. Nem akarok félni. Duncan sóhajtott egyet. – Vilmos király és én gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Sok hibája van, de többször bebizonyította, hogy igazi vezetőnek született. Te azok miatt a történetek miatt nem kedveled, amiket a bácsikádtól hallottál. És ő az egyházhoz való viszonya alapján ítéli meg. Vilmos elvesztette a papok támogatását, mert elvette a kolostoroktól a pénzüket. Az egyházi tisztségviselők kinevezését sem kapkodta el soha. A papság azért szidja a királyt, mert az nem hajlandó alávetni magát a parancsainak. – De miből gondolod, hogy… – Ne szakíts félbe, amikor okítalak – utasította Duncan. Parancsát egy gyengéd szorítással igyekezett enyhíteni. – Nem akarok dicsekedni, de valójában segítettem a királynak egyesíteni a skótokat, és fenntartani a békés viszonyt. A király tisztában van azzal, hogy mennyit érek. Jól képzett seregem van, amit bármikor mozgósíthat, amikor szüksége van rá. Számít a hűségemre. Soha nem árulnám el, és ezt ő is tudja.

208 – De, Duncan, Louddon a király közeli barátja – vetette közbe Madelyne. – Marta mondta, és a bácsikám barátaitól is hallottam pletykákat. – Ki az a Marta? – Egy szolgáló, aki a bácsikámnak szokott segíteni. – Ó, akkor ő biztos tévedhetetlen, mint a pápa – vágott vissza Duncan. – Így gondolod? – Természetesen nem – morogta a lány. Meg akart fordulni, hogy férjére nézzen, de Duncan nem engedte, hogy megmoccanjon. Erre kényelmesen nekidőlt a hátával. – A bátyám egyenesen dicsekszik, hogy milyen hatalma van Vilmos felett. – Azt mondd meg nekem, asszony, hogy mit értesz azon, hogy közeli – parancsolta Duncan. Madelyne hevesen megrázta a fejét. – Nem mondhatom ki a szót. Az bűn lenne. Duncan elkeseredetten felsóhajtott. Elég jól ismerte a király gyengéjét, régen felismerte, már akkor, amikor Louddon nem volt több, mint egyszerű tisztségviselő a király udvarában. Az viszont meglepte, hogy ártatlan kis felesége is birtokában van ennek a tudásnak. – Hinned kell nekem, Duncan, amikor azt mondom, hogy a király és a bátyám között bűnös kapcsolat van. – Ez sem számít – csóválta a fejét a férfi. – Nem beszélünk többet erről, mert láthatóan zavarba hoz. Tudom, mire gondolsz, amikor közeli kapcsolatról beszélsz. De a király akkor sem fogja elárulni a báróit. A becsület az én oldalamon áll ebben a viszályban. – Ugyanarról a becsületről beszélünk, ami egy oszlophoz kötözött Louddon erődjének udvarán? Annyira becsületes vagy, hogy hittél Louddon tisztességében is, így van? – Az egy gondosan kidolgozott terv része volt – csikordult Duncan hangja Madelyne fülébe. – soha nem hittem a bátyádnak. – Megölhetett volna, mielőtt az embereid elérik a bejáratot – vágott vissza a lány. – Ha már itt tartunk, halálra fagytál volna. Természetesen én mentettelek meg. A becsületnek nem sok köze volt hozzá. Duncan nem vitatkozott vele. Madelyne feltételezése természetesen helytelen volt, de a férfi nem érezte szükségét, hogy kijavítsa. – Louddon arra fog használni engem, hogy neked ártson. Ennek a kijelentésnek végképp nem volt semmi értelme. – Madelyne, nincs olyan báró, aki nem hallott volna Adela-ről. Ha a király hátat fordít az igazságnak, akkor élete első, de legnagyobb hibáját követi el. Vannak más hűséges bárók, akik mellettem állnak. Valamennyien tiszteljük a királynak adott eskünket, de tiszteljük azt a kötést is, ami összetart minket. Máskülönben a hűségeskünk semmit sem jelentene. Bízz bennem, Madelyne. Louddon nem nyerheti meg ezt a háborút. Higgy nekem, kedvesem, tudom, mit kell tennem.

209 Madelyne elgondolkodott a férfi szavain. – Mindig is hittem neked – mondta végül. – Attól a pillanattól fogva, amikor együtt aludtunk a sátorban. Megígérted nekem, hogy nem fogsz hozzámérni, amikor alszom, és én hittem neked. Duncan elmosolyodott az emléken. – Érted mát, milyen abszurd feltételezés volt tőled, hogy visszaélhetek a helyzeteddel anélkül, hogy észrevennéd? Madelyne bólintott. – De én nagyon mélyen tudok aludni, Duncan – ugratta férjét. – Madelyne, nem engedem, hogy eltérjünk az eredeti tárgytól. Épp az imént esküdtem meg, hogy szeretlek. Erre nincs mit mondanod? – Köszönöm, férjuram. – Köszönöm? – kiáltott fel. Erre már végképp elhagyta a türelme. Madelyne-nek azt kellett volna mondania, hogy ő is szereti, és hogy a pokolba lehetséges, hogy nem tudja, mennyire feldühíti egy köszönömmel? Madelyne hirtelen a hátán találta magát, férje fölé tornyosult. Dühének jeleként arcán idegesen rángatózott egy izom. Úgy nézett ki, mint aki harcra készül. De a lány egy cseppet sem ijedt meg. Gyengéden megcirógatta férje vállát, majd végigsimította a karját. A férfi teste merev volt és kemény. Ujjai alatt érezte a megfeszülő erőt. És bár érezte a belőle áradó hatalmat, a szemében látta sebezhetőségét is. Olyan tekintet volt ez, amit még soha nem látott, és mégis azonnal felismert. Duncan jól nézett ki, de ugyanakkor aggódott is. Amikor Madelyne megjutalmazta legédesebb mosolyával, a férfi azonnal abbahagyta a homlokráncolást. Duncan látta a lány szemében a huncut szikrát, és reagált is rá. Teste elernyedt, újra feleségéhez simult. – Még merészelsz tréfálkozni velem? – Én nem tréfálkozom – mondta Madelyne komolyan. – Csodálatos ajándékot kaptam tőled, Duncan. Meg vagyok hatva. A férfi várta, hogy többet halljon. – Rajtad kívül még soha senki nem mondta nekem, hogy szeret – suttogta Madelyne. Összevonta a szemöldökét, amikor hozzátette. – Hogyan is ne szeretnélek viszonzásul? Úgy nézett ki, mint aki akkor fedezi fel ezt a tényt. Duncan akkorát sóhajtott, hogy szétfújta a lány haját. – Akkor azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy nem Gilard mondta neked először, hogy szeret. – Mondta – mosolygott a lány Duncan megdöbben arckifejezésén. – De azt a szerelmi vallomást nem soroltam be elsőnek, mert nem igazán volt igaz. Az öcséd szenvedélye elég csekélyke volt.

210 Madelyne hirtelen felnyújtózott és megcsókolta Duncant. Kezét a férfi derekára fonta és megszorította. – Ó, Duncan, olyan régen szeretlek! Micsoda bolond voltam, hogy nem ismertem fel hamarabb. De be kell vallanom, hogy ma este, amikor együtt ültünk a kandallónál a családoddal és a vendégünkkel, csak akkor döbbentem rá, hogy szeretlek. Értékessé tettél engem, Duncan. A szívem mélyén éreztem, hogy számítok neked. – Mindig is megvoltak az értékeid, Madelyne – csóválta a fejét a férfi. – Mindig. A lány szeme megtelt könnyel. – Ez egy csoda. Csoda, hogy szeretsz engem. Hiszen csak azért ejtettél foglyul, hogy bosszút állj a bátyámon, nem igaz? – De igen – ismerte be Duncan. – Ezért is vettél el – mondta Madelyne, és hirtelen ráncolni kezdte a homlokát. – Akkor már szerettél? – Azt hittem, a vágy hajt – felelte Duncan. – Az ágyamban akartalak tudni – tette hozzá vigyorogva. – Bosszú és vágy. Szánalomra méltó okok. – Megfeledkeztél a szánalomról – közölte vele Duncan. – Szánalom? Úgy érted, sajnálkoztál rajtam? – Madelyne lassan dühbe jött. – Édes istenem, de szánalomból szeretsz? – Kedvesem, most soroltad fel az okokat, amelyekkel magamnak próbáltam megmagyarázni az érzéseimet. Madelyne sértőnek találta a férfi nevetését. – Ha a szerelmed a vágyon, a sajnálaton és a bosszún alapszik, akkor… – Madelyne – szakította félbe Duncan, próbálva megnyugtatni a lányt. – Mit mondtam neked, mielőtt elhagytuk a bátyád erődjét? Emlékszel? – Azt mondtad, szemet szemért. – Megkérdezted, hogy Louddonhoz tartozol-e. Emlékszel, mit feleltem a kérdésedre? – Igen, bár nem értettem. Azt mondtad, hozzád tartozom. – Igazat mondtam – csókolta meg, hogy megszabadítsa a gyanakvó arckifejezéstől. – Még mindig nem értem – mondta a lány, amikor újra szóhoz jutott. – Én sem értettem. Arra gondoltam, magamnál tartalak, de a házasságra nem gondoltam a legutóbbi időkig. Ami azt illeti, a saját jóságos tetted pecsételte meg a sorsod. – Igazán? – Duncan arcán olyan gyengéd, szerelmes kifejezés ült, hogy a lány szemében megint könnyek gyülekeztek. – Elkerülhetetlen volt attól a pillanattól fogva, hogy felmelegítetted a lábam. Igaz, eltartott egy ideig, amíg felismertem az igazságot.

211 – Együgyűnek neveztél. Madelyne mosolygott az emléken, szemébe visszatért a csillogás. Már nem volt dühös. Duncan úgy tett, mintha felbosszantotta volna a kifejezés, csakhogy magára vonja a lány figyelmét. – Soha nem mondtam, hogy együgyű vagy. Az valaki más lehetett, és ha találkozom vele, ki is hívom rögvest. Madelyne elnevette magát. – Márpedig ön volt az, báró úr. De már megbocsátottam. Különben is, én sokkal csúnyább dolgokat mondtam rád. – Ne mondd. Én egyszer sem hallottam – lepődött meg a férfi. – Mikor mondtál rám csúnyákat? – Amikor háttal álltál nekem, természetesen. Annyira ártatlannak nézett ki a lány. Duncan mosolya szélesebb lett. – A kényszeres igazmondásod egyszer még bajba sodor. – Mielőtt folytatta volna, gyorsan megcsókolta. – De mindig ott leszek melletted, hogy megvédjelek. – Ahogy én is mindig meg foglak védeni – bólintott komolyan Madelyne. – Ez a feleség dolga. A lány jót nevetett Duncan hitetlenkedő arckifejezésén. – Nem rémisztesz meg – büszkélkedett. – Soha többé nem fogok megijedni tőled most, hogy enyém a szerelmed. Duncan úgy vélte, nagyon is önelégült a lány hangja. – Tudom. Madelyne jót nevetett férje lemondó hangja hallatán. – Hallani akarom újra, hogy szeretsz – követelte a férfi. – Milyen erőszakos vagy, férjuram – suttogta Madelyne. – Tiszta szívemből szeretlek, Duncan – csókolta meg a férfi állát. – Az életemet is odaadnám érted. – Ujjával megdörzsölte a férfi alsó ajkát. – Örökké szeretni foglak. Duncan elégedett hangon dörmögött valamit, majd lassan, csodálatos gyengéden szeretkeztek újra. ***** – Duncan? – Igen, szerelmem? – Mikor döbbentél rá, hogy szerelmes vagy belém? – Aludj, Madelyne, már majdnem hajnal van.

212 A lány nem akart aludni. Azt akarta, hogy soha ne érjen véget ez a csodálatos éjszaka. Szándékosan hozzádörzsölte hátsóját a férfi hasához. Lábujjait begörbítette és Duncan lábát cirógatta. – Kérlek, mondd meg, hogy pontosan mikor történt. Duncan felsóhajtott. Tudta, felesége addig nem marad csendben, amíg nem válaszol neki. – Ma. – Hah! – Mi az, hogy hah? – Kezdem már érteni – magyarázta Madelyne. – Én viszont egyáltalán nem értelek. – Te voltál az, aki egész nap kiszámíthatatlanul viselkedtél. Ami azt illeti, egy kicsit aggódtam is miattad. Ma mikor? – Mit mikor? – Pontosan mikor fedezted fel, hogy szeretsz? – Madelyne nem akarta feladni. – Amikor azt hittem, hogy a lovam agyontapos téged. – Silenus? Azt hitted, Silenus képes lenne nekem ártani? Duncan hallotta az elképedést a lány hangjában. Belemosolygott a hajába. Ezek szerint még mindig nem fogta fel, hogy megijesztette aznap. – Duncan? A férfinak nagyon tetszett, ahogy a lány nevét suttogja, amikor akar tőle valamit. Gyengéd volt, csábító és izgalmas. – Elrontottad a lovamat. Ezt mondtam el odalent, amikor elaludtál az ölemben. – Nem rontottam el – tiltakozott Madelyne. – Csak kedves voltam hozzá. Biztos, hogy a szeretet nem árthat. – A szeretet a halálomat jelentheti, ha nem hagysz most pihenni – ásított nagyot Duncan. – Telhetetlen boszorkány lett belőled – tette hozzá kedvesen gúnyolódva. – Teljesen kiszívtad az erőmet. – Köszönöm. – Tiéd lehet Silenus. – Silenus? Az enyém? – hangja olyan mohón csengett, mint egy kisgyereké. – A mén már hozzád hű. Szelíd báránykát csináltál az én pompás, vad lovamból. Sose fogom kiheverni. – Kiheverni mit?

213 Duncan úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Maga felé fordította a lányt, majd komoly pillantást vetett rá. – Most pedig jól figyelj rám, asszony. Addig nem lovagolhatsz rajta, amíg rendesen ki nem okítalak rá. Megértetted? – Miből gondolod, hogy ki kell okítanod? – kérdezett vissza Madelyne, aki a világért el nem árulta volna, hogy valójában nem tanult lovagolni. De férje sokkal ügyesebb volt, mint képzelte. – Csak ígérd meg – követelte. – Megígérem. – Akkor hirtelen eszébe ötlött valami, és harapdálni kezdte az ajkát. – Ugye reggelre nem fogod meggondolni magad? – Természetesen nem. Silenus a tiéd. – Nem Silenusről beszéltem. – Akkor miről? A lány most határozottan aggódónak látszott. Duncan a homlokát ráncolta, amíg meg nem hallotta, mitől fél. – Ugye nem gondolod meg magad a szerelmeddel kapcsolatban? –Soha. Megcsókolta, hogy megerősítse fogadalmát, majd a hátára gördült azzal az eltökélt szándékkal, hogy aludni fog. Nagyon kimerült volt. – Ma éjjel elfelejtettél úszni a tavadban. Ez nagyon szokatlan tőled. Amikor a férfi nem reagált, Madelyne tovább unszolta. – Miért nem? – Mert átkozottul hideg volt. Józan válasz volt, de mégis különös, hogy Duncan szájából hangzott el. Madelyne maga elé mosolygott. Ó, mennyire szerette a férfit! – Duncan, tetszett neked, amikor a kandalló előtt szerelmeskedtünk? Tudod, amikor megcsókoltál… ott? – kérdezte szégyellősen, ugyanakkor kíváncsian is. – Igen, Madelyne. Olyan édes vagy, mint a méz. A lány ízének emlékétől újra feltámadt a vágya. Milyen különös, hogy nem tud betelni a feleségével. Madelyne odagurult mellé, és őt figyelte. Duncan szeme le volt hunyva, de mosolygott, és rendkívül elégedettnek látszott. Madelyne lassan végighúzta kezét a férfi testén, az állától a hasáig. – Lássuk, hogy tetszeni fog-e nekem a te ízed – suttogta sejtelmes, rekedtes hangon. Mielőtt Duncan válaszolhatott volna, megcsókolta a köldökét, és elégedetten elmosolyodott, amikor látta, ahogy az izmok összerándulnak a férfi hasán. Keze lassan araszolt lejjebb, ösvényt húzva, amelyet a szája és nyelve követhet.

214 Duncannek a lélegzete is elakadt, amikor a lány a kezébe fogta. – Olyan kemény vagy, Duncan, olyan forró – mondta. – Add nekem a tüzedet. A férfi megfeledkezett az alvásról. Hagyta, hogy felesége elcsábítsa varázslatos vonzerejével. Arra gondolt, hogy kétségtelenül ő a leggazdagabb ember a világon, és mindez azért, mert a felesége szereti. Aztán már egyáltalán nem tudott gondolkodni.

TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

„Én azt állítom, hogy az igazságos dolog az, ami az erősebb érdekét szolgálja” PLATÓN: AZ ÁLLAM 17





A kemény téli napok farkasordító hideget hoztak, jeges szél süvített végig a tájon, fagyos leheletével dermesztve minden élőt. Úgy tűnt, a tél egy örökkévalóságig fogságban tartja a világot, míg végül mégiscsak megérkezett a tavasz, gyengéd érintésével és ígéreteivel reményt csöpögtetve a természetbe. Újjászületést ígért, ajándékát a nap melegébe csomagolva hozta. Az ígérettől elcsábulva a szél elvesztette dermesztő élét, és varázslatos módon lágy szellővé szelídült. A fákon látszódott először a beteljesült ígéret. A becéző szellő érintésére a merev, törékeny ágak hajlékony, lágyan ringó termékeny vesszőkké alakultak, törékeny bimbókat és zöld leveleket hizlalva. Az őszi szelek által elsodort és elfelejtett magvak előbújtak a földből, szárba szökkentek, és a fenséges szín- és illatkavalkád hamarosan szorgos méhek csapatait vonzotta magához. Madelyne csodálatos időszakot élt át, és rengeteg élvezetet lelt abban, hogy Duncant szeretheti. Úgy vélte, valóságos csoda Duncan őt szereti. Vallomásának első néhány hete után állandóan nyugtalan volt; aggódott, hogy a férfi ráun. Elment a legvégsőkig, hogy a kedvére tegyen. Az első veszekedés mégis elkerülhetetlenül bekövetkezett. Egy apró félreértés, melyet könnyen meg lehetett volna oldani, robbant és aránytalanul nagyot szólt, pusztán Duncan rossz kedve és a lány kimerültsége miatt.

7

Szabó Miklós fordítása

215 Ami azt illeti Madelyne nem is emlékezett rá, mi okozta a vitát. Csak azt tudta felidézni, hogy Duncan kiabál vele. Erre ő azonnal visszavonult önuralmának jól bevált maszkja mögé, de férjének nem tartott sokáig, hogy kibillentse a magára erőltetett nyugalomból. Sírva fakadt, a szemére hányta, hogy nyilván nem szereti többé, és felrohant a toronyszobába. Duncan követte. Még mindig üvöltött, de áttért annak a kifejtésére, hogy Madelyne állandóan elhamarkodott következtetéseket von le. Amikor a lány rájött, hogy férje haragszik, amiért azt feltételezte róla, hogy többé nem szereti, egyből nem bánta a komor tekintetet és a kiabálást. Hiszen Duncan azt üvöltötte, hogy szereti őt. Aznap éjjel Madelyne fontos dolgot tanult meg. Nem árt, ha ő is visszakiabál. A szabályok alaposan megváltoztak, mióta a Wextonokkal találkozott. A hirtelen ajándékba kapott szabadság ajtót nyitott érzelmeinek. Nem kellett visszafognia magát. Amikor nevetni szeretett volna, nevetett. És ha úgy érezte, hogy ki kell kiabálnia magából valamit, akkor bátran kiengedte a hangját, bár a lehetőségekhez képest arra vigyázott, hogy hölgyhöz méltóan viselkedjen. Madelyne arra is rájött, hogy átvett egyet-kettőt férje tulajdonságaiból. Megtanulta, hogy a kiszámíthatóság egyben biztonságot is jelent, és kezdte ugyanúgy gyűlölni a változást, mint Duncan. Amikor Gilard és Edmond távozott, hogy letöltse hűbéruránál a kötelező negyven nap szolgálatot, Madelyne harsány hangon tudatta mindenkivel, aki hallótávolságon belül volt, nemtetszését. Amikor Duncan rámutatott érvelése ellentmondásaira, sőt felhívta a figyelmét, hogy ő maga vitatkozott azért, hogy fivéreinek több felelősséggel járó feladatokat adjon, a lány oda sem hallgatott rá. Igazi tyúkanyóvá változott, aki az összes Wextont gondoskodó szárnyai alatt akarta tudni. Duncan jobban megértette Madelyne-t, mint a lány őt. Fivérei és Adela része lett a családjának. Oly sok évig egyedül volt, és az öröm, hogy most ennyien veszik körül, túl megnyugtató érzés volt, semhogy vita nélkül hagyja veszni. Madelyne a békéltető szerepét is betöltötte. Valahányszor úgy vélte, hogy valaki a többiek haragjának középpontjába került, azonnal közbeavatkozott az érdekében. Mindegyikük védője volt, mégis elcsodálkozott azon, hogy valamennyien őt akarják megvédeni. Az igazság az, hogy még mindig nem ismerte fel a saját értékét. Duncan tudta, a lány azt hiszi, hogy isteni csoda, hogy szereti őt. Nem volt a szavak embere, ha érzelmekre került a sor, de hamarosan rájött, hogy Madelyne-nek szüksége van rá, hogy gyakran hallja, mennyire szereti. Volt benne valami mélyen gyökerező bizonytalanság és félelemérzés, ami érthető volt

216 tekintetbe véve, hogy honnan jött, és Duncan elfogadta, hogy időbe telik még, amíg sikerül önbizalmat csepegtetni belé. A feleségével töltött napokat akár idillikusnak is lehetett volna nevezni, ha Adela nem próbálta volna őket olyan eltökélten az őrületbe kergetni. Duncan igyekezett némi együttérzés mutatni, de a lány viselkedése annyira bosszantotta, hogy néha legszívesebben megfojtotta volna. Elkövette azt a hibát, hogy megemlítette Madelyne-nek, hogyan érez Adela viselkedésével kapcsolatban, és azt is, néha szeretné betömni a száját. Felesége mélyen megdöbbent, majd azonnal Adela védelmére kelt. Azt javasolta Duncannek, hogy tanuljon egy kis könyörületet, de az már meghaladta a férfi felfogóképességét, hogy miből gondolja Madelyne, hogy ő meg is akarja tenni. A lány erre érzéktelen tuskónak nevezte, pedig inkább az ellenkezője volt igaz. Duncan nagyon is együttérzett… Gerald báróval. Barátja Jób türelmével és a kovácsoltvas kitartásával rendelkezett. Adela mindent elkövetett, hogy eltántorítsa hódolóját. Gúnyolódott, sikítozott, sírt. Egyik sem számított. Gerald egy pillanatra sem ingott meg, és továbbra is meg akarta hódítani őt. Duncan arra gondolt, hogy barátja makacs, mint egy öszvér vagy ostoba, mint egy tyúk. Talán mind a kettő egy kicsit. Duncan nem tehetett róla, de fölöttébb csodálta Geraldöt. Ekkora elszántság igazán tiszteletre méltó volt, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a díj, amiért Gerald küzdött nem volt más, mint egy sipákoló hárpia. Duncan legszívesebben tudomást sem vett volna az egész cirkuszról, de Madelyne nem engedélyezte neki ezt a luxust. Rendszeresen odacibálta a családi perpatvarokhoz, azt magyarázva, hogy az ő kötelessége elrendezni a dolgokat. Fontoskodó hangon kijelentette, hogy lehet egyszerre hűbérúr és báty is, de az a képtelen múltbéli szokás, hogy hűvösen és távolságtartóan viszonyul a családjához, tarthatatlan. Madelyne azt is mondta neki, hogy megtarthatja fivérei nagyrabecsülését, és ugyanakkor a barátjuk is lehet. Duncan nem vitatkozott vele. Isten a megmondhatója, hogy még egy vitát sem nyert meg feleségével szemben, mióta összeházasodtak. Ebben az esetben mindamellett igaza volt. Ezt persze nem mondta meg neki, tudva, hogy akkor a lány azonnal rámutat valami másik szokására is, amivel fel kellene hagynia. Rászokott, hogy a családdal költse el a vacsoráját, mert tudta, hogy Madelyne-nek ezzel örömet okoz, ráadásul ő is jól érezte magát Különböző témákat vetett fel, és élvezte a

217 kialakuló vitákat. Mindkét öccse éles eszű ember volt, és nem telt sok időbe, hogy Duncan megtanulja értékelni a javaslataikat. Lassan lebontotta a saját maga által emelt korlátokat, amelyek elválasztották családjától, és úgy találta, hogy az ezzel járó jutalom jóval nagyobb, mint az érte tett erőfeszítés. Az apja tévedett. Már tudta. Az apja vasfegyelemmel uralkodott családján. Talán attól félt, ha kimutatja szeretetét gyerekei iránt, elveszti tiszteletüket. Duncan nem igazán tudta, mi motiválta apja viselkedését. Csak azt tudta, hogy nem kell mindenben követnie a hagyományokat. A feleségének köszönhette a szemléletében végbement változásokat. Tőle tanulta meg, hogy a félelem és a tisztelet nem feltétlenül járnak kéz a kézben. A szeretet és tisztelet páros ugyanolyan jól működik, talán még jobban is. Milyen ironikus. Madelyne hálás volt Duncannek, hogy helyet adott neki a családjában, holott pontosan az ellenkezője volt az igaz. A lány volt az, aki helyet biztosított neki a saját otthonában. Madelyne mutatta meg, hogyan legyen Edmond, Gilard és Adela bátyja. Igen, egyenesen belerángatta egy családi kör kellős közepébe. Duncan továbbra is megszokott napirendjét követte, és gyakorlatozott embereivel, de minden délután szakított egy órát arra, hogy lovaglóleckéket adjon Madelyne-nek. A lány gyorsan tanult, és Duncan nemsokára megengedte neki, hogy egyedül lovagoljon a falakon kívül, a domboldalon. Természetesen ő is vele tartott, merő elővigyázatosságból. És zúgolódott a lány makacs szokása miatt, hogy rendszeresen élelmet vitt a képzeletbeli farkasának. Madelyne-t érdekelte, hogy miért kopár a domb egyik oldala, míg a másikat sűrű erdő borítja. Duncan elmagyarázta, hogy az erőddel szemközti oldalon minden fát kivágtak. Az őrszem úgysem lát a dombtetőn túlra, így semmi szükség nem volt rá, hogy a másik oldalon is letarolják az erdőt. Bárki akar belépni az erődbe, előbb az alacsonyabbik dombot kell megmásznia, és az őr látja, hogy ellenség vagy barát közeledik. Ha az előbbi jön, az íjászoknak könnyű dolguk van, mert az ellenség nem tud elrejtőzni bokrok vagy fák mögött. Madelyne elámult a magyarázaton; úgy tűnt, minden, amit férje tesz, a védelemmel függ össze. Duncan a fejét csóválta, majd rámutatott, hogy Wexton uraként az ő felelőssége a védelem. Madelyne mosolygott a leckéztetésen. A férfi már a mosolyaihoz is hozzászokott. Duncan tudta, hogy Madelyne aggódik a jövőjük miatt. Még mindig összerezzent, ha valami a bátyjára emlékeztette, és mindenki nagyon vigyázott, hogy a jelenlétében ne ejtse ki Louddon nevét. Mivel Duncan képtelen volt meggyőzni a lányt, hogy minden rendben lesz, mindketten kerülték a témát.

218 Eljött a tavasz és Duncannek hosszú útra kellett indulnia. Majdnem egy hónapig távol volt otthonától a körmére égett üzleti ügyeit intézve, és amikor végre hazatért, felesége örömkönnyeket ontott. Aznap éjjel nem aludtak, csak szeretkeztek szenvedélyesen, és legszívesebben másnap is ágyban maradtak volna egész nap, de mindkettőjüket szólították a halaszthatatlan tennivalók. Madelyne gyűlölte, ha Duncannek el kellett mennie. A férfi ugyanúgy gyűlölte, és noha soha nem mondta feleségének, ha távol volt, gondolatait csak az foglalkoztatta, hogy minél előbb újra mellette legyen. A tavasz napfényes köpenyét és virágtakarót hátrahagyva távozott, átadva helyét a forró nyári napoknak. Most könnyebb volt utazni. Duncan tudta, hogy csak idő kérdése, és meg kell jelennie a király előtt, hogy tisztázza magát. Aggodalmát gondosan palástolva Madelyne előtt, csendben összegyűjtötte embereit. Gerald báró június utolsó napjaiban tért vissza a Wexton uradalomba, hogy újra megpróbálja meghódítani Adela-t. Duncan az udvaron várta barátját. Mindkettőjüknek fontos hírei voltak a másik számára. Duncan éppen akkor bocsátotta el a küldöncöt, aki a király pecsétes levelét hozta. Wexton báró tudott olvasni, amiről feleségének természetesen nem volt tudomása, és az imént kapott üzenetet olvasva, kedve ugyancsak elborult. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy még arra sem figyelt, hogy kellő fogadtatásban részesítse barátját. Úgy tűnt, Geraldöt is teljesen lefoglalják a gondolatai. Röviden bólintott Duncannek, odadobta a kantárt Anselnek, majd azonnal visszafordult Duncanhez. – Most értem vissza Clare-éktől – jegyezte meg halk hangon. Duncan intett Anthonynek, hogy csatlakozzon hozzájuk. – Sok mindent meg kell beszélnünk, és szeretném, ha Anthony is hallaná – magyarázta Geraldnek. Barátja bólintott. – Épp azt mondtam Duncannek, hogy most értem vissza Clare-éktől – ismételte meg. – A király öccse, Henrik is ott volt. Sokat kérdezősködött rólad, Duncan. A három férfi lassan sétált a nagyterem felé. – Azt hiszem, próbált tisztába jönni azzal, hogy milyen álláspontot foglalnál el, ha ő lenne a király. Duncan komoran összevonta a szemöldökét. – Miket kérdezett? – A tanácskozás nagyon óvatos hangvételű volt. Olyan érzésem volt, mintha valamennyien tudnának valamit, amit én nem. Nincs sok értelme annak, amit mondok, igaz? – tette hozzá. – Gondolod, hogy Vilmosnak védelemre lesz szüksége? Szerinted Henrik képes arra, hogy szembeszegüljön vele?

219 – Nem hiszem – mondta Gerald határozottan. – De akkor is különös. Téged nem hívtak meg, mégis csak rólad kérdeztek. – A hűségemről faggattak? – A hűséged soha nem volt kérdés. De tiéd a legerősebb hadsereg egész Angliában, Duncan. Te könnyedén a király ellen fordulhatnál, ha akarnál. – Henrik azt hiszi, hogy a felkent királyom ellen akarok fordulni? – Duncan teljesen elképedt, hogy egyáltalán a lehetősége felvetődik egy ilyen tettnek. – Nem, mindenki tudja, hogy becsületes ember vagy. Mégis, úgy érzem, hogy ennek az összejövetelnek nem volt túl sok értelme. A hangulat nagyon feszült volt. – Gerald vállat vont. – Henrik csodál téged, de én mondom neked, valami miatt nagyon aggódik. Az isten tudja, mi az. A három férfi elérte a nagytermet. Madelyne az asztal mögött állt, és vadvirágokat rendezgetett egy kövér köcsögben. Három kisfiú ült mellette a padlón, sütit eszegetve. Madelyne felnézett, amikor meghallotta, hogy a férfiak belépnek. Geraldöt meglátva, széles mosolyra húzódott a szája. Kecses pukedlivel üdvözölte a három férfit. – A vacsora egy órán belül kész lesz. Gerald, igazán nagyszerű, hogy újra itt vagy nálunk. Nem így van, Anthony? Adela el lesz ragadtatva. A férfiak harsányan felkacagtak. – Márpedig igazat mondok – erősködött Madelyne, majd a gyerekekhez fordult. – Menjetek, és kint egyétek meg a sütit. Willie, kérlek, keresd meg Lady Adela-t. Mondd meg neki, hogy vendége érkezett. Nem fogod elfelejteni, milyen fontos feladattal bíztalak meg? A gyerekek talpra ugrottak, és kiszaladtak a teremből. Willie hirtelen visszafordult, és hevesen átölelte Madelyne lábát. Duncan figyelte, ahogy felesége egyik kezével belekapaszkodik az asztalba, míg a másikkal megsimogatja a kisfiú fejét. Jóleső érzés töltötte el a kedves gesztus láttán. Minden gyerek szerette Madelyne-t. Állandóan a nyomában jártak, bárhová ment is. Sóvárogtak a mosolyára, vagy néhány dicsérő szavára. Egyiküknek sem kellett soha csalódnia. Madelyne mindannyiukat névről ismerte, ami nem kis teljesítmény volt, tekintve, hogy több mint ötven kicsi élt az erődítmény területén a szüleivel. Amikor Willie végre elengedte Madelyne-t és az ajtó felé futott, a lány szoknyáját tarka foltok borították, amik a fiú arcáról tapadtak rá. Madelyne lenézett, szemrevételezte a kárt és felsóhajtott. Majd a gyerek után kiáltott. – Willie, megint elfelejtetted illően üdvözölni az uradat.

220 A kicsi olyan gyorsan torpant meg, hogy majdnem elbotlott a saját lábában, megfordult, és bemutatott egy esetlen meghajlást. Duncan odabiccentett neki. A kisfiú elmosolyodott és szélsebesen kifutott a teremből. – Kihez tartoznak a kicsik? – érdeklődött Gerald. – A szolgák gyerekei – felelte Duncan. – Mindenhová követik a feleségemet. Elkeseredett kiáltás szakította félbe a beszélgetést. Duncan és Gerald egyszerre sóhajtott fel. Willie nyilvánvalóan sikerrel teljesített a feladatát, és tájékoztatta Adela-t Gerald érkezéséről. – Szükségtelen ilyen komor képet vágnod, Gerald – mondta Madelyne. – Mióta elmentél, Adela csak teng-leng. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hiányoztál neki. Nem így van, Anthony? Duncan vazallusa arckifejezéséből azonnal meg tudta mondani, hogy az egyáltalán nem ért egyet Madelyne-nel. Felnevetett, amikor Anthony válaszolt. – Ha úgy gondolja, Lady Madelyne, akkor tekintetbe veszem a halvány lehetőséget. Gerald elvigyorodott. – Játszod a diplomatát, Anthony? – Nem akarom elkeseríteni az úrnőmet. – Imádkozom, hogy igazad legyen, Madelyne – jegyezte meg Gerald, miközben leült Duncan és Anthony mellé az asztalhoz. Madelyne odanyújtott neki egy kupa bort, és Gerald mohón kortyolt belőle. – Gilard és Edmond itt vannak? Duncan megrázta a fejét. Elvette Madelyne-től a boros serleget, de nem engedte el a lány kezét. Madelyne hozzásimult és rámosolygott. – Duncan, Laurance atya végre misét fog mondani értünk – közölte Madelyne, majd Geraldhöz fordult, hogy megmagyarázza szavait. – Az atya megégette a kezét közvetlenül aztán, hogy összeadott minket. Szegény ember, nagyon sokáig gyógyult. Szörnyű baleset volt, bár nem magyarázta el igazán, hogyan történt. – Ha megengedte volna, hogy Edmond megnézze a sebét, hamarabb is meggyógyulhatott volna – szólt közbe Anthony. – Edmond persze már elment – tette hozzá vállat vonva. – Szándékomban áll elbeszélgetni Laurance atyával – morogta Duncan maga elé. – Nem kedveled azt az embert? – nézett rá Gerald. – Nem. Madelyne-t meglepte férje kurta válasza. – Duncan, hiszen nem is látod soha. Hogy lehet, hogy nem szereted? Alig ismered. – Drágám, az az ember nem végzi el a dolgát. Elrejtőzik a kápolnában. Túl visszahúzódó ahhoz, hogy elégedett legyek vele. – Nem is tudtam, hogy ilyen vallásos vagy – vetette közbe Gerald.

221 – Nem az – közölte Anthony. – Duncan csak annyit akar, hogy a pap végezze a dolgát, amiért ideküldték – mondta Madelyne. Elvette Anthony serlegét, és újra telitöltötte borral. – Sért engem – jelentette ki Duncan. – Ma reggel érkezett egy levél a kolostorából. Kértem, hogy küldjenek helyette mást. Madelyne írta meg nekem a kérvényt – fejezte büszkélkedve. A lány megbökte Duncan karját, amivel sikerült majdnem felborítania a bort. Duncan tudta, hogy felesége nem akarja, hogy más is tudomást szerezzen arról, hogy írni és olvasni is tud. Rámosolygott, elbámulva azon, hogy a lány szégyenletesnek tartja csodálatos tehetségét. – Mi volt a levélben? – kérdezte Madelyne. – Nem tudom. Voltak fontosabb ügyeim is, amiket el kellett intéznem. A levél várhat vacsora utánig. Újabb sikoltás szakította félbe a beszélgetést. Adela nyilvánvalóan hisztérikus állapotba lovallta magát. – Madelyne, az isten szerelmére, menj és csillapítsd le Adela-t! Gerald, kezdek rettegni a látogatásaidtól – mondta barátjának. Madelyne igyekezett enyhíteni a durva kifakadást. – A férjem nem akart megsérteni, Gerald. Csak annyi teher van most a vállán. Duncan hatalmasat sóhajtott, akkorát, hogy felesége visszafordult, megnézni, hogy mi baja van. – Nem kell elnézést kérned a viselkedésem miatt, Madelyne. Most pedig menj és nyugtasd meg Adela-t. Madelyne bólintott. – Szólok Laurance atyának is, és meghívom vacsorázni közénk. Nem fog jönni, de akkor is szólok neki. Ha mégis eljönne, kérlek, légy udvarias hozzá. Majd vacsora után kiabálhatsz vele. Madelyne ugyan kérés formájában adta elő mondandóját, de hangja parancsoló volt. Duncan rosszalló pillantást vetett feleségére, mire a lány visszamosolygott. Alighogy Madelyne elhagyta a termet, Gerald Duncanhez hajolt. – A király visszatért Angliába – mondta halk hangon. – Készen állok. – Veled megyek, ha megjön az utasítás – jelentette ki Gerald. Duncan a fejét rázta. – Nem hiheted, hogy a király tudomást sem vesz a házasságodról, Duncan. Számot kell adnod a tetteidről. És nekem legalább annyi jogom van kihívni Louddont, mint neked. Talán még több is. Mindenképpen megölöm azt a gazembert. – Fél Anglia szeretné megölni – szólt közbe Anthony.

222 – Az utasítás már megjött – közölte Duncan. Hangja halk és egyenletes volt, a másik kettőnek beletelt pár másodperc, míg felfogták, mit mondott. – Mikor? – akarta tudni Gerald. – Közvetlenül azelőtt, hogy megérkeztél. – Mikor indulunk? – kérdezte Anthony. – A király azt akarja, hogy azonnal induljak Londonba, Holnapután eléggé azonnal lesz. Anthony, te ezúttal itthon maradsz. A vazallus arcán nem tükröződött semmiféle érzelem ura parancsára, de azért összezavarodott egy kissé, mert eddig mindig Duncan oldalán lovagolhatott. – Madelyne-t magaddal viszed? – érdeklődött Gerald. – Nem, itt nagyobb biztonságban lesz. – A király haragjától, vagy Louddontól? – Louddontól. A király megvédené. – Neked több hited van, mint nekem – ismerte be Gerald. Duncan vazallusára nézett. – A legnagyobb kincsemet teszem a kezedbe, Anthony. Lehet, hogy csapdába sétálunk. – Mire gondolsz? – kapta fel a fejét Gerald. – Louddon hozzá tud férni a király pecsétjéhez. A levél stílusa nem a királyra vall. Ezért gondolom, hogy esetleg csapda. – Hány embert viszel magaddal, és hányat hagysz itt? – Anthony volt a kérdező. Gondolatban már az erőd védelmével foglalkozott. – Lehet, hogy Louddon azt tervezi, akkor támad, amikor távol vagy. Szerintem tudja, hogy nem viszed magaddal Madelyne-t. – Erre én is gondoltam – bólintott Duncan. – Csak száz embert hoztam magammal – szólt közbe Gerald. – Itt hagyom őket Anthonyvel, ha úgy kívánod, Duncan. Gerald és Anthony megvitatták, hány emberre van szükség az erőd védelméhez, közben Duncan felállt és a kandallóhoz sétált. Épp idejében fordult meg ahhoz, hogy lássa Madelynet befordulni a sarkon. Valószínűleg Laurance atyához igyekszik, gondolta. A kisfiú, Willie a szoknyájába kapaszkodva futott mellette, hogy lépést tartson vele. Duncan száműzte gondolataiból Madelyne-t, amikor Anthony és Gerald újra csatlakozott hozzá. Jó tíz perc telt el heves viták közepette a Wexton erőd védelméről. Gerald és Anthony széket hozott magának, Duncan pedig arra a székre ült, amelyről Madelyne kijelentette, hogy az övé.

223 Hirtelen Willie rohant be a terembe. A gyerek megcsúszva állt meg, ahogy meglátta Duncant. Szemében vad félelem ült. Duncan arra gondolt, hogy a fiú úgy néz ki, mint aki találkozott az ördöggel. Nem vette le róla a tekintetét. Willie félénken odasétált hozzá, és megállt a széke mellett. – Mi történt, fiam? Velem akarsz beszélni? – Duncan halkan beszélt, hogy ne rémítse meg még jobban a fiút. Anthony kérdezni szeretett volna valamit, de Duncan felemelt kézzel hallgattatta el. A férfi úgy fordult a széken, hogy szembekerüljön Willie-vel. Előrehajolt és intett a fiúnak, hogy jöjjön közelebb. Willie nyöszörögni kezdett, de Duncan lábai közé állt, és hüvelykujját szopva nézett fel Duncanre. A férfi türelme gyorsan fogyott. Hirtelen Willie kivette hüvelykujját a szájából, és suttogva megszólalt. – Megütötte. Duncan olyan hevesen ugrott fel, hogy a széket is feldöntötte, és félúton volt a kijárat felé, mielőtt Gerald és Anthony egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi történik. – Mi történt? – kérdezte Gerald Anthonyt, amikor a vazallus is felpattant, és ura után rohant. Gerald értette meg utoljára a helyzetet. – Madelyne – kiáltott vissza Anthony, mire a báró is talpra ugrott, és Anthony után iramodott. Kardja a kezében volt, mielőtt a lépcsőhöz ért volna. Duncan ért először a kápolnához. Az ajtó zárva volt, de ez nem tarthatta fel. Néhány erőteljes mozdulattal darabokra szedte. A düh megsokszorozta az erejét. A zaj felriasztotta Laurance atyát. Amikor Duncan berobbant a szobába, a pap pajzsként maga elé rántotta Madelyne-t, és egy tőrt szorított a nyakához. Duncan nem nézett a feleségére. Nem mert. Tudta, ha ránézne, nem lenne képes visszafogni dühét. Minden figyelmével az őrült felé fordult, aki kezet mert emelni asszonyára. – Ha közelebb jössz, átvágom a torkát – kiáltotta a pap. Lassan hátrált, félig maga után vonszolva túszát. Duncan követte minden lépését. A pap nekihátrált egy kerek asztalkának, ami teli volt égő gyertyákkal. Megkockáztatott egy pillantást maga mögé, hogy felmérje, mennyi a távolság az akadály és az oldalajtó között, és ez volt az a hiba, amelyre Duncan várt. Duncan támadott. Elrántotta a tőrt Madelyne arca elől, majd egyetlen, halálos mozdulattal beledöfte a pap torkába. A férfi hátrazuhant, ahogy Duncan kiszabadította Madelyne-t a karjaiból. Laurance halott volt, mielőtt földet ért volna. Az asztal a falnak vágódott, a gyertyák felborultak, és a lángok azonnal belekaptak a száraz fába.

224 Duncan nem foglalkozott a tűzzel. Gyengéden a karjába vette feleségét, aki a mellkasára borult. – Jó sokáig tartott, amíg ideértél – suttogta a férfi nyakának. Hangja reszketeg volt, ahogy halkan sírdogált. Duncan mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Próbált megszabadulni a dühétől, hogy gyengéd tudjon maradni Madelyne-hez. – Jól vagy? – nyögte ki végül, de hangja még nyers volt a fojtogató haragtól. – Voltak már jobb perceim is – suttogta a lány. A kedélyes válasz megnyugtatta férjét. Akkor Madelyne felnézett rá. Amikor meglátta a sérüléseit, Duncan újra elfogta az őrjöngő düh. A lány bal szeme már feldagadt, vérzett a szája sarka, és a nyakát számtalan karmolás tarkította. Duncan legszívesebben újra megölte volna a papot. Madelyne érezte, ahogy férje teste megremeg. Szemében tükröződött haragja. Felnyúlt és megsimogatta az arcát. – Már vége, Duncan. Gerald és Anthony rontott be. Gerald meglátta a tüzet, és azonnal kirohant, hogy parancsokat adjon a gyülekező embereknek. Anthony megállt hűbérura mellett. Amikor Duncan megfordult és az ajtó felé indult, Anthony eltávolította egy deszkát az útból, az utolsót, ami az összetört ajtóból maradt. Madelyne látta, mennyire aggódik. Arcán ugyanolyan vad kifejezés ült, mint Duncanén. Madelyne arra gondolt, hogy megpróbálja megnyugtatni, értésére adni, hogy már egész jól van. – Észrevette már, Anthony, hogy a férjem mennyire szeret bezárt ajtókon keresztül közlekedni? – fordult hozzá. A férfi egy pillanatig döbbenten nézte, majd lassú mosolyra húzta a száját. Duncan lehajolt, ahogy kilépett az ajtó romjai közt, hogy megóvja Madelyne fejét. A lány a vállán pihentette a fejét. Csak amikor elérték a kastély ajtaját, vette észre, hogy még mindig folyik a könny a szeméből. Biztos az ijedelem utóhatása, gondolta reszketve. Mire Duncan szobájába értek, Madelyne hangosan vacogott. Duncan takarókba csomagolta, majd az ölébe ültette, amíg ellátta a sebeket az arcán. Csurgott róla a veríték, mivel begyújtott a kandallóba, hogy Madelyne-t felmelegítse. – Duncan, láttad az őrült tekintetét? – Madelyne megborzongott az emlék hatására. – Meg akart… Duncan, akkor is szeretnél, ha megerőszakolt volna? – Csitt, kedvesem – csitította férje. – Örökké szeretni foglak. Micsoda ostoba kérdés! A férfi zsémbes hangja megnyugtatta Madelyne-t. A lány csendesen pihent a mellkasán pár percig. Sok mindent kellett elmondania, és erőt gyűjtött hozzá.

225 Duncan azt hitte, hogy elaludt, amikor Madelyne újra megszólalt. – Azért küldték ide, hogy megöljön engem – tört ki belőle. A lány addig forgolódott a karjában, míg végül szemtől szembe ült vele. A férfi tekintetétől megfagyott a vér az ereiben. – Küldték? – férje hangja halk volt ugyan, de így is érződött belőle a visszafojtott düh, amit el akart rejteni felesége elől. Madelyne úgy vélte, inkább nem árulja el, hogy nem sikerült neki. – Elmentem a templomba, hogy szóljak Laurance atyának a vacsorameghívásról. Valószínűleg megleptem, mert nem viselte a csuháját. Úgy volt öltözve, mint egy közönséges paraszt, de ezt te is biztosan észrevetted. Mindegy, a keze sem volt bekötözve. – A többit is! – utasította Duncan, amikor Madelyne elhallgatott, és várakozóan ránézett. – Nem voltak rajta hegek. Emlékszel, azt mondta, hogy megégette a kezét. A sebei miatt nem tud misét mondani. Csak éppen nem voltak sebek. Duncan bólintott, hogy folytassa. – Nem mondtam neki semmit a kezeiről. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, de arra gondoltam, hogy ezt feltétlenül el kell mondanom neked. Mindenesetre elmondtam neki, hogy levelet kaptál a kolostorától, és vacsora után beszélni szeretnél vele. Itt követtem el a hibát, bár ezt akkor még nem tudtam – tette hozzá. – A pap akkor teljesen feldühödött. Elárulta, hogy Louddon küldte ide. Az volt a feladata, hogy öljön meg, ha a király a te pártodra áll, nem Louddonéra. Duncan, hogy lehet isten szolgájának ilyen gonosz lelke? Azt hiszem, Laurance atya rájött, hogy vége mindennek. Azt mondta, elmegy innen, de előbb megöl engem. Madelyne megint Duncanhez simult. – Nagyon féltél, Duncan? – kérdezte suttogva. – Én sohasem félek – csattant fel a férfi. Annyira felháborította a pap árulása, hogy alig tudott koncentrálni. Madelyne mosolygott férje kijelentésén. – Azt akartam kérdezni, hogy aggódtál-e, nem azt, hogy féltél-e – helyesbített. – Micsoda? – Duncan megrázta a fejét, hátha így ki tudja rázni belőle a dühöt is. – Aggódtame? A pokolba, Madelyne, dühöngtem! – Igen, azt azonnal láttam rajtad – bólintott a lány. – Olyan voltál, mint egy farkas, ahogy berontottál és becserkészted a fogva tartómat. Duncan megengedte neki, hogy felüljön, mert meg akarta csókolni. Nagyon óvatos és gyengéd volt, hiszen a lány sebes ajka kizárt a vad szenvedélyt. Madelyne felállt az öléből. Kézen fogta, addig rángatta, míg a férfi is felkelt, és követte őt a szobán át az ágyhoz. Madelyne leült az ágyra és megpaskolta maga mellett a helyet.

226 Duncan levette az ingét. Patakokban folyt róla a veríték a szobában uralkodó hőségtől. Leült felesége mellé, átölelte és magához húzta. Szorosan akarta tartani, és elmondani neki, hogy mennyire szereti. Csak az isten a megmondhatója, hogy neki nagyobb szüksége volt rá, hogy kimondja, mind Madelyne-nek, hogy hallja. – Madelyne, te féltél? – Egy kicsit – vallotta be a lány. Megvonta volna a vállát, de férje szoros ölelése nem engedte. Fejét lehajtotta, keze apró köröket rajzolt a férfi combjára, talán, hogy elterelje a figyelmét, vélte Duncan. – Csak egy kicsit? – Nos, tudtam, hogy értem jössz, ezért nem ijedtem meg nagyon. De azért kezdtem dühös lenni, amikor nem jelentél meg rögtön az ajtóban. A férfi le akarta tépni a ruhámat… – Megölhetett volna – vágott közbe Duncan dühtől remegő hangon. – Nem, te nem engedted volna, hogy megöljön – jelentette ki Madelyne. Teremtőm, mennyire bízik benne! Duncan alázatot érzett ekkora hit láttán. Az apró körök, amiket Madelyne rajzolt a combjára, lassan az ágyékához közeledtek. Duncan elkapta a kezét és a combjára tette. Felesége valószínűleg annyira összezavarodott, hogy észre sem veszi, mit csinál, vagy azt, hogy milyen hatást gyakorol rá. – Istenem, milyen meleg van itt – suttogta a lány. – Miért gyújtottál tüzet ilyen időben, Duncan? – Reszkettél – emlékeztette a férfi. – Már jobban vagyok. – Akkor most lemegyek, és megnézem azt a levelet. Kíváncsi vagyok, mit mondanak a feljebbvalói. – Nem akarom még, hogy lemenj. Duncan azonnal aggályoskodni kezdett. – Pihenned kell egy-két órát – mondta neki. – Nem akarok pihenni. Segítenél levenni ezt a ruhát? – kérdezte olyan ártatlan hangon, hogy Duncan azonnal gyanút fogott. Madelyne férje lábai közt állt, és egy makulányit sem segített neki, miközben a férfi vetkőztette. – Miért jöttél végül utánam a templomba? – jutott eszébe. – Maude fia látta, hogy az a gazember megüt téged. Odajött hozzám, és elmondta. – Nem is tudtam, hogy Willie utánam jött a templomba. Biztos kiszaladt, még mielőtt a pap bezárta volna az ajtót. Biztos megijedt. Még csak ötéves. Meg kell jutalmaznod, amiért szólt neked. – Az ördögbe is, az egész az én hibám – állította Duncan. – Ugyanolyan gondosan kellett volna figyelnem a ház népére is, mint az embereim kiképzésére.

227 Madelyne férje vállára tette a kezét. – Az én kötelességem, hogy odafigyeljek a háztartásra és a szolgálókra. De most, hogy jobban meggondolom, ez nem történt volna meg… A férfi sóhaja félbeszakította. – Tudom, ez nem történt volna meg, ha ott lettem volna, hogy megvédjelek – vetette közbe. Hangja elkínzott volt. Madelyne megrázta a fejét. – Nem ezt akartam mondani. Nem kellene elhamarkodott következtetéseket levonnod. Ez sajnálatos hiba részedről. Különben is, van fontosabb dolgod is, mint én. – Te mindennél és mindenkinél fontosabb vagy! – jelentette ki Duncan nyomatékosan. – Nos, azt akartam mondani, hogy ez nem történhetett volna meg, ha tudom, hogy kell megvédeni magam. – Mit akarsz ezzel mondani? – Duncannek fogalma sem volt, mi mehet végbe a lány fejében. Elmosolyodott, mert hirtelen rájött, hogy általában nem nagyon tudja, mire gondol felesége. – Laurance atya nemigen volt magasabb, mint én – magyarázta. – Ansel is olyan magas, mint én. – Hogy jön ide a fegyverhordozóm? – csodálkozott Duncan. – Ansel azt tanulja, hogyan tudja megvédeni magát és téged. Ez azt jelenti, hogy engem is meg kell tanítanod, hogyan védjem meg magam. Te is látod, hogy ez az egyetlen megoldás, ugye? A férfi nem így látta, úgy döntött, hogy nem vitatkozik vele. – Ezt később megbeszéljük – jelentette ki. Madelyne bólintott. – Akkor most itt az ideje, hogy gondoskodj rólam. Megparancsolom – tette hozzá évődő hangon. – És milyen parancsot merészelsz adni a férjednek? Madelyne magyarázatul kioldotta a szalagot, ami ingét tartotta. A könnyű anyag lecsúszott a válláról. Duncan a fejét rázta, próbált ellenállni neki. – Tele vagy sebekkel, még csak gondolni sem… – Ki kell találnod a módját – vágott közbe a lány. – Tudom, hogy most nem vagyok valami szép. Úgy nézek ki, mint egy madárijesztő, igaz? – Tele vagy sebbel, olyan ronda vagy, mint a küklopszod, és alig bírok rád nézni. A férfi szavai nevetésre ingerelték Madelyne-t. Tudta, hogy csak ugratja, mert próbálta ellökni magától, ugyanakkor igyekezett az inget is lehámozni róla. – Akkor kénytelen leszel becsukni a szemed, amikor szeretkezel velem – utasította. – Végig fogom szenvedni az egészet – ígérte a férfi.

228 – Még mindig érzem az érintését – suttogta Madelyne, hangja megremegett. – Szükségem van rá, hogy megérints. Te elfelejteted velem. Újra tisztának fogom érezni magam, Duncan, Ugye érted? Duncan válaszul megcsókolta. Madelyne hamarosan mindenről megfeledkezett, csak arra tudott figyelni, hogy visszacsókoljon. Néhány pillanat múlva, csak ők ketten léteztek, minden más elvesztette a jelentőségét. És Madelyne megtisztult testben és lélekben is.

TIZENKILENCEDIK

FEJEZET

„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” ÚJSZÖVETSÉG, JÁN. 8:32





Bármilyen ironikus is volt, a Madelyne elleni támadás segített kibékíteni Geraldöt és Adela-t. Madelyne ragaszkodott ahhoz, hogy a családdal és a vendéggel fogyasszák el a vacsorájukat. Amikor Duncan kíséretében besétált az étkezőterembe, Adela már az asztalnál ült. Gerald nyugtalanul, gondolataiba mélyedve sétált fel-alá a kandalló előtt. Duncan felsóhajtott, így adva tudtára feleségének, hogy semmi kedve végigszenvedni Adela egy újabb jelenetét. Madelyne már szóra nyitotta a száját, hogy megkérje, legyen türelmes, de hirtelen meggondolta magát. Neki sem volt kedve a vitához. Amikor Adela meglátta Madelyne-t, felszisszent. Teljesen megfeledkezett Geraldről. – Mi történt veled? Végül mégiscsak ledobott Silenus? Madelyne komor pillantást vetett férjére. – Pontosan emlékszem rá, hogy mielőtt elhagytuk a szobát, azt mondtad, jól nézek ki – suttogta neki. – Hazudtam – vigyorgott Duncan. – Meg kellett volna néznem magam Adela tükrében – morogta a lány. – Adela úgy néz ki, mint aki mindjárt elhányja magát. Elveszem a többiek étvágyát, nem gondolod? Duncan megcsóválta a fejét. – Egy invázió sem vehetné el az étvágyamat. Minden erőmet feléltem, amikor megpróbáltam kielégíteni a… A lány gyorsan oldalba bökte, hogy maradjon csendben, mivel elég közel voltak Adela-höz, hogy ő is halhassa Duncan szavait. – Szükségem volt rá, hogy szeretkezz velem – suttogta. –

229 Így el tudtam felejteni a pap szörnyű érintését. Csak ez volt az oka, hogy egy kicsit… merész voltam. – Merész? – kuncogott Duncan. – Madelyne, szerelmem, úgy viselkedtél, mint egy igazi… A lány újra megbökte, ezúttal erősebben, majd Adela és Gerald felé fordult. Végül Gerald magyarázta meg Adela-nek Madelyne sebeit. – Ó, Madelyne, szörnyen nézel ki – jegyezte meg a lány együttérző hangon. – Hazudni bűn – nézett szigorúan Madelyne a férjére. Duncan ragaszkodott hozzá, hogy Laurance atya nevét ne említsék a vacsora alatt. Mindenki engedelmeskedett. Adela visszatért szokásos politikájához, és tudomást sem vett Geraldről. Amikor felálltak az asztaltól, a báró néhány kedves szóval bókolt a lánynak, mire Adela meglehetősen durván válaszolt. Duncan türelme végére ért. – Mindkettőtökkel beszélni akarok – jelentette ki éles hangon. Adela ijedten nézett rá, Gerald meglepetten, Madelyne pedig úgy, mint aki mindjárt elneveti magát. Mindannyian követték Duncant a kandallóhoz. Duncan leült a székére, de amikor Gerald követni akarta a példáját, Duncan rászólt. – Nem, Gerald, állj Adela mellé! Ezek után Adela-höz fordult. – Bízol bennem annyira, hogy tudd, jót akarok neked? – kérdezte követelő hangon. Húga lassan rábólintott. Szeme tágra nyílt. Mint két kisebb tálca, gondolta Madelyne. – Akkor hagyd, hogy Gerald megcsókoljon. Most. – Micsoda? – döbbent meg Adela. Duncan bosszankodva nézett rá. – Amikor Laurance megtámadta a feleségemet, azt akarta, hogy én töröljem ki belőle a szörnyű emlékeket. Adela, még soha nem csókolt meg, vagy érintett olyan férfi, aki szeret téged. Azt ajánlom, engedd meg Geraldnek, hogy megcsókoljon, és utána te magad eldöntheted, hogy elutasítod, vagy elfogadod. Madelyne úgy vélte, ez remek terv. Adela elvörösödött zavarában. – Mindenki előtt? – kérdezte elvékonyodott hangon. Gerald mosolygott. Megérintette a lány kezét. – Az egész világ előtt megcsókollak, ha megengeded. Duncan úgy vélte, hogy Gerald egy kis túlzásba esett, amikor Adela-re bízta, hogy megengedi-e vagy sem, hogy megcsókolja, de megtartotta magának a véleményét. Különben is, a parancsát végül teljesítették. Mielőtt Adela hátraléphetett volna, Gerald előrehajolt, és gyors csókot lehelt a lány ajkára.

230 Duncan húga zavartan nézett fel a férfira. És akkor az újra megcsókolta. A keze egyszer sem ért hozzá, mégis szája követelőzőn láncolta magához. Madelyne kényelmetlenül érezte magát, ahogy a csókolózó párt nézte. Duncan mellé sétált, leült a szék karfájára, és elszántan a mennyezetet bámulta. Inkább, mint a szenvedélyes párt. Amikor Gerald végre hátralépett, Madelyne Adela-re nézett. A lány kipirult, zavart volt, és mélyen megdöbbent. – Ő nem úgy csókol, mint Mor… – Hirtelen minden vér kifutott az arcából. Segélykérőn nézett Madelyne-re. – Tudnia kell, Adela. Gerald és Duncan gyors pillantást váltott. Egyikük sem tudta, miről beszél Madelyne. – Nem mondhatom el neki – suttogta Adela. – Megtennéd helyettem ezt a szörnyű kötelességet? Kérlek, Madelyne. Könyörgöm. – Csak akkor, ha Duncannek is elmondhatom. Adela a bátyjára nézett. Duncan látta az aggodalmat húga szemében. A lány végül bólintott. Visszafordult Geraldhöz. – Soha többé nem akarsz majd megcsókolni, amikor megtudod, hogy mi történt velem valójában. Annyira sajnálom, Gerald. Meg kellett volna… Adela sírni kezdett. Gerald meg akarta fogni a kezét, de a lány megrázta a fejét. – Azt hiszem, nagyon szeretlek, Gerald. És annyira sajnálom. – Ezzel Adela kirohant a teremből. Madelyne-nek nem nagyon volt ínyére, hogy teljesítse az ígéretét. Tudta, hogy fájdalmat fog okozni férjének és Geraldnek. Mind a két férfi szerette a lányt. – Gerald, kérlek, ülj le és figyelj rám – kezdte feszült hangon. – Duncan, ígérd meg, hogy nem leszel dühös, amiért elhallgattam előled. Adela megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek. – Nem leszek dühös – ígérte Duncan. Madelyne bólintott. Nem tudott Geraldre nézni, míg elmondta a teljes igazságot, így inkább a padlót bámulta. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Adela mennyire elkeseredett, amikor nem találta Geraldöt Londonban, és ezért könnyű prédának bizonyult Louddon számára. – Azt hiszem, valójában téged akart megbüntetni – mondta a férfinak. – Bár kétlem, hogy tudatában lett volna. Madelyne megkockáztatott egy pillantást Gerald felé, elkapta a férfi bólintását, majd férjére nézett. Aztán elmondta a maradékot is. Nem hagyott ki semmit, és amikor Morcar gaztettéhez ért, várta, hogy a férfiak felkiáltsanak dühükben. Egyik báró sem szólalt meg.

231 Amikor Madelyne befejezte, Gerald lassan felállt és elhagyta a termet. – Mit fog tenni? – kérdezte a lány Duncant. Rádöbbent, hogy sír, és türelmetlen mozdulattal letörölte könnyeit. Arca megrándult, amikor a sebekhez ért. – Nem tudom. – Férje hangja halk volt ugyan, de érződött benne a düh. – Haragszol rám, amiért nem mondtam el előbb? A férfi a fejét rázta. Hirtelen eszébe jutott valami. – Morcar az az ember, akit meg akartál ölni, ugye? Madelyne értetlenül nézett rá. – Azt mondtad nekem, hogy meg fogsz ölni valakit. Emlékszel? Morcarra gondoltál, igaz? A lány bólintott. – Nem engedhettem meg, hogy megússza ezt a gaztettet, de hallgatnom kellett, mert megígértem Adela-nek, hogy megőrzöm a titkát – suttogta. – Duncan, egyszerűen nem tudtam, mit tegyek. Az istenre tartozik, hogy megbüntesse a vétkeseket. Ezt nagyon jól tudom. És nem kellene arra vágynom, hogy megöljem. De mégis azt akarom, az isten legyen hozzám irgalmas. Minden vágyam, hogy meglakoljon a gazember. Duncan az ölébe húzta feleségét, és gyengéden átölelte. Nagyon is megértette, min ment át a lány. Néhány percig mindketten csendben ültek. Madelyne Gerald miatt aggódott. Mi fog tenni a férfi? Elmegy, vagy itt marad, és tovább udvarol Adela-nek? Duncan arra használta az időt, hogy megzabolázza indulatait. Nem hibáztatta Adela-t, amiért belebolondult Louddonba. Húga annyira ártatlan volt, hogy vethetett a szemére semmit. De Louddon szándékosan kihasználta az ártatlanságát. – Gondom lesz Morcarra – ígérte Madelyne-nek. – Nem! Gerald volt az, aki ráüvöltött. Mindketten felnéztek, és látták, ahogy a báró feléjük csörtet, majd megáll Duncan előtt. Le sem tagadhatta volna, hogy milyen dühös. Valósággal remegett haragjában. – Megölöm őt, és téged is, Duncan, ha el mered tőlem vitatni ezt a jogot. Madelyne riadtan szívta be a levegőt. Férjére nézett, de Duncan arckifejezéséből nem derült ki, hogy megsértődött, vagy inkább dühös. Duncan egy hosszú percig csak mereven nézet barátjára, majd lassan bólintott. – Igen, Gerald, jogod van rá. És én közvetlenül mögötted állok majd, amikor kihívod azt a férget. – Én pedig ott leszek mögötted, amikor kihívod Louddont. A harci kedv elszállt Geraldből. Leül a Duncannel szemközti székre. – Madelyne, kérlek, megmondanád Adela-nek, hogy beszélni szeretnék vele.

232 A lány bólintott. Elsietett, hogy teljesítse a kérést, de mire Adela szobájához ért, teljesen felizgatta magát. Még mindig nem tudta, mire készül a férfi. Adela már eldöntötte magában, hogy Gerald el fogja hagyni. – Ez a legjobb mindkettőnknek – zokogta. – A csókolózás egy dolog, de ennél többet úgyse engednék meg soha. Soha nem engedném be az ágyamba. – Nem tudhatod, hogy mit tennél – vágott vissza Madelyne. – Adela, nem lesz könnyű, de Gerald türelmes ember. – Nem számít, úgyis elhagy. Adela tévedett. Gerald a lépcső alján vért rá. Egy szó nélkül megfogta a kezét, és elindult vele lefelé a másik lépcsősoron. Duncan Madelyne mellé sétált, és a karjába kapta. – Fáradtnak nézel ki, asszony. Ideje ágyba bújni. – Inkább megvárnám, amíg Adela visszatér. Talán szüksége lesz rám – tiltakozott a lány, amikor Duncan elindult vele fel a lépcsőn. – Nekem most van rád szükségem, Madelyne. Gerald majd gondoskodik Adela-ről. A lány bólintott. – Madelyne, holnap el kell mennem. Csak rövid időre – tette hozzá, mielőtt Madelyne félbeszakíthatta volna. – Hová mész? Valami fontos dolgot kell elintézned? – Madelyne nagyon igyekezett, hogy elrejtse hangjából az elkeseredést. Mégsem várhatja el, hogy férje vele töltse minden percét. Duncan mégiscsak egy nagyon fontos ember. – Van egy elintézendő ügyem, ami nem várhat. – Duncan igyekezett minimálisra fogni a magyarázatot. Madelyne épp elég megpróbáltatáson ment keresztül aznap. Nem akarta újabb aggodalommal tetézni a szenvedéseit, és tudta, ha beszél neki a király leveléről, a lánynak nem lesz nyugta. Maude jött velük szemben a lépcsőn, amikor befordultak a sarkon. Azt mondta, hogy a báróné fürdőjét akarta elkészíteni, de Duncan megrázta a fejét. Közölte a szolgálóval, hogy majd ő elintézi a fürdőt. – Maude, a fiad nagyon bátran viselkedett ma. Az asszony valósággal ragyogott. Már hallott fia hőstettéről. Willie-re nagyon büszkék voltak a szülei. Még szép, hiszen a kisfiú megmentette Lady Madelyne életét. – Meg fogom találni a módját, hogy megjutalmazzam a bátorságát – mondta Duncan. Maude szóhoz sem jutott a megtiszteltetéstől. Gyorsan pukedlizett, majd dadogva fejezte ki köszönetét. – Köszönöm szépen, uram. Az én Willie-m nagyon szereti a bárónét. Tudom,

233 hogy egy kicsit mindig útban van, de úgy látszik, a báróné nem bánja, és mindig van hozzá egy kedves szava. – Nagyon értelmes gyerek – dicsérte Duncan. A dicséret, amely olyan szokatlan volt Duncan szájából, és a tény, hogy egyenesen hozzá beszél, megszédítette Maude-ot. Újra megköszönte az úrnak, majd felkapta a szoknyája alját és elviharzott. Gerty biztosan hallani akarja, mi történt. És Maude akart az első lenni, aki elmondja neki. Madelyne megsimogatta férje arcát. – Jó ember vagy, Duncan – suttogta neki. – Ez is olyan dolog, amit szeretek benned. A férfi megrántotta a vállát, arra kényszerítve Madelyne-t, hogy a vállába kapaszkodjon, ha meg akarja őrizni az egyensúlyát. – Csak a kötelességemet végzem – jegyezte meg egykedvű hangon. Madelyne mosolygott. Arra gondolt, hogy férje ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát a dicséret miatt, mint Maude. – Megakadályoztad, hogy Maude elkészítse a fürdőm – szólalt meg évődőn, - Talán veled megyek úszni a tavadhoz. Erre mit mondasz? – Azt mondom, ez egy egész jó terv, asszony. – Csak tréfáltam – mondta gyorsan Madelyne. – Nem akarok a tóban úszni. – Megborzongott. – Amikor kislány voltam, beleugrottam egy tóba. Nem volt mély, és én tudtam úszni. De a cipőm beleragadt az iszapba, és a ruhám annyit nyomott, mint egy malomkő, mire ki tudtam vergődni a partra. Na, mehettem rögtön fürödni. Még a hajamat is sár borította. Duncan nevetett. – Először is, az én tavamnak a legtöbb helyen köves az alja. Másodszor pedig nem ruhában kellene úsznod. Kész csoda, hogy nem fulladtál meg. Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőznie a lányt a tó előnyeiről. – A víz kristálytiszta, majdnem látod az alját – folytatta a győzködést Duncan. Elérték a szobát. Madelyne levetkőzött és az ágyban várta férjét, mielőtt Duncan levehette volna az ingét. – Ezek szerint nem akarsz úszni velem? – kérdezte a férfi vigyorogva. – Nem. Katonák vannak odakint. Teremtő isten, Adela és Gerald is kint sétálnak. Nem lenne illendő ruha nélkül parádézni előttük. Nem is tudom, Duncan, hogyan juthatott eszedbe ilyesmit javasolni… – Madelyne, senki nem jár a tó környékén éjszaka. Mellesleg a hold sem annyira fényes ma éjjel, hogy… – Duncan, mit csinálsz? – szakította félbe a lány döbbenten.

234 De nyilvánvaló volt, még neki is. Duncan az ágy mellett állt, és magasba tartotta a lány köntösét. – Vedd fel ezt. Leviszlek a tóhoz. Madelyne az ajkát harapdálta határozatlanságában. Igazából szívesen úszott volna egyet. Forró, fülledt éjszaka volt. De ha arra gondolt, hogy valaki megláthatja… ezt meg kell fontolni. Duncan türelmesen várta, hogy felesége eldöntse, mit akar. Arra gondolt, hogy milyen vonzó a lány ebben a pillanatban. Csak egy vékony takaró volt rajta, és alatta világosan kirajzolódtak a mellbimbók. – Azt mondtad, hogy fáradtnak látszom – habozott Madelyne. – Talán… – Hazudtam. – Az bűnnek számít, ha hazudsz nekem – jelentette ki a lány. Maga elé tartotta a takarót, mint egy pajzsot. – A szappanom a te szekrényedben van. Arra gondolt, ha elküldi a szappanért, addig, amíg a férfi háttal áll, gyorsan belebújik a köntösbe. Még mindig nem szokott hozzá, hogy meztelenül mutatkozzon Duncan előtt. A férfi rávigyorgott. Odasétált a szekrényhez. Madelyne ki akarta kapni a kezéből a köntöst, mielőtt elfordul, de nem volt elég fürge. Férje visszatért az ágyhoz. A lány köntösét a karjára hajtotta. Az egyik kezében a szappant tartotta, a másikban egy kicsi, kerek tükröt. A tükröt odaadta Madelyne-nek. – Már neked is van egy monoklid, így összehasonlíthatod azzal, amit Edmondnak adtál. – Én sohasem adtam Edmondnak monoklit – tiltakozott a lány. – Csak tréfálsz velem. Megfordította a tükröt és belenézett, majd nagyot sikított. Duncan nevetett. – Tényleg úgy nézek ki, mint a küklopsz – kiáltotta. Leejtette a tükröt, és a haja után nyúlt, hogy az arcába húzza, és így takarja el sérüléseit. – Hogy tudtál megcsókolni? A szemem körül fekete karika és… Úgy hangzott, mint aki jajgatva sír. Duncan ajkáról lefagyott a mosoly, ahogy előrehajolt. A lány álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, Kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Arca nagyon komoly volt. – Mert szeretlek, Madelyne. Te vagy minden, amit valaha is akartam, és még annál is sokkal több. Azt hiszed, hogy néhány karcolás elég ahhoz, hogy elforduljon tőled a szívem? Komolyan azt képzeled, hogy ennyire sekélyes a szerelmem? Madelyne megrázta a fejét. Lassan leengedte a takarót, és felállt az ágyról. Már nem szégyenkezett. Duncan szereti őt. Csak ez számított.

235 – Szeretnék veled menni a tóhoz, Duncan. De jobb lesz, ha sietünk, mielőtt könyörögni kezdenék, hogy szerelmeskedj velem. A férfi két kezébe fogta a lány arcát, és erősen megcsókolta. – Ó, Madelyne, fogok veled szerelmeskedni. Madelyne-t átmelegítette férje ígérete és elsötétült tekintete. Hallotta magát, ahogy felsóhajt, gyomra táján görcsbe rándult valami, és egész testét átjárta a forróság. Duncan beburkolta a köntösbe, a karjába emelte és kivitte a szobából. Senkivel nem találkoztak a tóhoz vezető úton. Duncannek igaza volt, mert a hold is csak halványan világított. A férfi a tó túlsó végéhez vezette. Madelyne lábujjával próbálta meg a vizet, és hidegnek találta. Duncan azt mondta neki, hogy kénytelen lesz elviselni. A lány férje mellett állt, és szorosan a köntösébe kapaszkodott, közben figyelte, ahogy Duncan vetkőzik. Duncan szabályos fejest ugrott a tóba. Madelyne leült a partra, és lassan beleereszkedett a vízbe. A köntöst is magával vitte volna, ha férje megengedi. Duncan közvetlen mellette bukkant fel, kitépte kezéből a ruhadarabot, és a fűre dobta. Beletelt néhány percbe, amíg hozzászokott a vízhez. Hallatlanul erotikus érzés volt, ahogy a víz közvetlenül a bőrét simogatta. Madelyne úgy érezte magát, mint valami ledér, ezt meg is mondta Duncannek, és szégyellősen azt is bevallotta, hogy tetszik neki ez az érzés. Madelyne gyorsan megmosakodott. Megmosta a haját, majd a víz alá bukva le is öblítette. Amikor harmadszor is felbukkant, Duncan ott állt előtte. Mondani akart valamit, de Madelyne csábosan rámosolygott. A víz lágyan paskolta mellét, és mellbimbói hívogatón ágaskodtak. Duncan a kezébe fogta a puha halmot. Madelyne férjéhez simult, fejét félrehajtotta, csókra várva. Duncan nem tudott ellenállni ilyen csábításnak, mohón rávetette magát. Nyelve behatolt a lány szájába. Nedvesen. Vadul. Kiszámítható zabolátlansággal. Duncan csak egy csókot akart engedélyezni magának, aztán úgy tervezte, hogy felviszi feleségét a szobába, és hosszasan szeretkezik vele, de Madelyne hasa hozzásimult, majd keze benyúlt a vízbe, és merészen megragadta ágaskodó férfiasságát. Duncan átkarolta és durván magához rántotta. A csók egyre vadabb, szenvedélyesebb lett. A lány legalább annyira durva volt, mint a férfi. Kezét Duncan vállára tette, és addig simogatta, míg az teljesen megvadult. Magasabbra emelte, míg melle a mellkasához simult. A lány lába nyugtalanul kapálózott, vággyal teli nyöszörgése maradék józanságától is megfosztotta.

236 Duncan rekedt hangon utasításokat suttogott neki, és amikor Madelyne lábával átfogta combjait, lassan, óvatosan és végtelen gyengédséggel hatol belé. Madelyne nekifeszült Duncan testének, körmei követelőzőn vájtak a férfi bőrébe. – Duncan! – könyörgött. A férfi megcsókolta a halántékát. – Próbálok gyengéd lenni veled, szerelmem – suttogta. – Később, Duncan – nyögte a lány. – Légy gyengéd később! Duncan ekkor megadta magát a vágyának. Erőteljes mozdulatokkal tüzelte vágyát, kölcsönös gyönyört szerezve maguknak. És amikor érezte, hogy Madelyne teljes extázisban nekifeszül a beteljesülés kapujában, csókkal fojtotta el a nyögéseit, majd valami boldog remegéssel belekapaszkodott a lányba és együtt repültek a csillagok felé. Madelyne elgyengülve roskadt neki, lélegzete Duncan nyakát csiklandozta. A férfi öntelten mosolygott. – Micsoda vadmacska vagy, drágám. A lány annyira örült a bóknak, hogy boldogan felnevetet. De hirtelen eszébe jutott, hogy hol is vannak. – Jóságos isten, Duncan. Gondolod, hogy meglátott minket valaki? Hangja riadt volt, arcát a férfi nyakának hajlatába rejtette. Duncan kuncogni kezdett. – Szerelmem, senki sem látott minket – suttogta. – Biztos vagy benne? – Még szép, nincs elég világos. – Hála istennek – sóhajtott Madelyne. Egészen megkönnyebbült, amíg Duncan újra meg nem szólalt. – De elég hangos voltál ahhoz, hogy a holtak is felkeljenek a sírjukból. Meglehetősen hangos szerető vagy, kedvesem. Minél jobban belehevülsz, annál hangosabban nyögsz. – Édes istenem! – Madelyne megpróbált a víz alá süllyedni, de Duncan nem engedte. Jót nevetett rajta, majd folytatta az ugratást. – De nem panaszkodom, édesem. Amíg a tüzed nekem ég, megengedem, hogy annyit és olyan hangosan nyöszörögj, ahogy csak jól esik. Madelyne éppen készült megmondani férjének, hogy milyen szörnyen öntelt, amikor a férfi szándékosan beledőlt a vízbe. A lánynak alig volt arra ideje, hogy visszatartsa a lélegzetét. Duncan újra megcsókolta… a víz alatt. Madelyne belecsípett, amikor kifogyott a levegőből. Madelyne nem tudta, hogyan kell a vízben játszani. Amikor Duncan lefröcskölte, azonnal megsértődött. A férfi kénytelen volt mondani neki, hogy ő is fröcsköljön vissza. Madelyne úgy vélte, meglehetősen ostoba játék vízbe fojtani egymást, és ezt meg is mondta férjének, de mire végzett mondókájával, ő is nevetett, miközben megpróbálta Duncant felborítani. Végül ő maga vesztette el az egyensúlyát. Amikor Duncan kihúzta a vízből, köpködött, krákogott, és egyidejűleg a férfit is ki akarta oktatni.

237 Majdnem egy órát töltöttek a tóban. Duncan megtanította, hogyan kell helyesen úszni, bár a leckét egy sértéssel kezdte. – Amikor úszol, úgy néz ki, mintha minden pillanatban bele akarnál fulladni. A lány nem sértődött meg túlzottan, még meg is csókolta, hogy megmutassa, egy cseppet sem neheztel rá a kritikáért. Amikor végül Duncan felvitte a szobájukba, Madelyne teljesen kimerült. Duncannek azonban volt kedve beszélgetni. Az ágyban feküdt, karját a feje alá hajtotta, úgy nézte fésülködő feleségét. Mindketten meztelenek voltak, és egyikük sem szégyellte. – Madelyne, a király meghívott, mert beszélni akar velem – kezdte Duncan. Visszafogott hangon beszélt, hogy ne nyugtalanítsa a lányt. – Holnap odamegyek. – Meghívott? – Madelyne abbahagyta a fésülködést, és Duncan felé fordult. – Magához rendelt – ismerte el a férfi. – Hamarabb is elmondtam volna, de nem akartam, hogy aggódj. – Én is benne vagyok, Duncan, nem igaz? Nem akarom, hogy elhallgass előlem valamit, vagy félrelökj. Jogom van tudni, hogy mi történik. – Nem hallgatok el előled semmit, és nem is löktelek félre – csattant fel a férfi. – Csak meg akartalak óvni. – Veszélyes lesz? – Nem hagyott időt férjének, hogy válaszoljon, máris folytatta. – Hát persze, hogy veszélyes lesz. Mikor indulunk? – Mi semmikor. Te itt maradsz. Így biztonságosabb neked. A lányon látszott, hogy vitatkozni készül. Duncan megrázta a fejét. – Ha miattad kell aggódnom, nem tudok odafigyelni a feladatomra. Már döntöttem, Madelyne. Te itt maradsz. – És visszajössz hozzám? A férfit meglepte a kérdés. – Persze. – Mikor? – Nem tudom, mennyi ideig fog ez tartani, Madelyne. – Hetek, hónapok, évek? Duncan látta a szemében a félelmet, és eszébe jutott, hogy volt időszak, amikor a lányról megfeledkezett a családja. Magához húzta a lányt, és megcsókolta. – Mindig vissza fogok jönni hozzád. A feleségem vagy, az isten szerelmére. – A feleséged – suttogta Madelyne. – Valahányszor megijedek, vagy félni fogok a jövőtől, mindig az ad majd erőt, hogy hozzád tartozom. – Duncan mosolygott. Felesége már nem félt. – Ha megöleted magad, megtalálom a sírodat, és leköpöm – fenyegetőzött. – Akkor nagyon vigyázok magamra.

238 – Megígéred? – Megígérem. Madelyne gyengéden kezébe fogta férje arcát. – Magammal viszed a szívemet, szerelmetes fogva tartóm. – Nem, Madelyne. Én vagyok a te foglyod. Testestül-lelkestül. És hogy bebizonyítsa, újra szerelmeskedett a feleségével. ***** Duncan még napkelte előtt felöltözött, majd hívatta Anthonyt. Amikor vazallusa belépett a nagyterembe, Duncan a kolostorból kapott levélen törte fel a pecsétet. Anthony leült vele szemben az asztalhoz, és várta, hogy ura befejezze az olvasást. Gerty lépett be egy tálcával, a tálcán sajt és kenyér. Anthony megevett egy emberes adagot, mire Duncan befejezte az olvasást. A kapott hírek szemmel láthatóan nem voltak ura kedvére. Duncan félrelökte a tekercset, és nagyot csapott az asztalra. – Valami rossz hír? – nézett rá kérdőn Anthony. – Ahogy sejtettem is. Laurance atya nem létezik. – De a férfi, akit megöltél… – Louddon küldte. Ezt eddig is tudtam, de azt hittem, hogy pap. – Akkor legalább nem egyházi embert öltél meg – vont vállat Anthony. – Nem tudott hírt vinni Louddonnak. ez biztos. Mióta megérkezett, nem hagyta el az erődöt. Tudnék róla, ha nem így lenne. – Ha jobban odafigyelek, hamarabb észreveszem, hogy különösen viselkedik. A figyelmetlenségem majdnem a feleségem életébe került. – Madelyne nem hibáztat téged. Ráadásul rosszabbul is elsülhetett volna. Képzeld, ha meghallgatja a gyónásunkat. – Anthony még a lehetőségtől is megborzongott. – Nem házasodtam meg – csapott újra az asztalra Duncan. A pergamen nagyot ugrott és a vadvirágokkal teli üveghez gurult. – Édes istenem, erre nem is gondoltam. – Madelyne sem lett a feleségem, és ő biztos gondolni fog rá. Dühöngeni fog. Ha lenne időm, keresnék egy papot és újraházasodnék, mielőtt elmegyek. – Az heteket venne igénybe… Duncan bólintott. – Elmondtad Madelyne-nek hová mész? – kérdezte Anthony.

239 – Igen, de a csalónkról nem beszélek neki. Amikor visszatérek, hozok magammal egy papot. Aztán egy-két perccel azelőtt, hogy újra elvenném, elmondom neki, hogy nem vagyunk házasok. A pokolba, micsoda helyzet! Anthony mosolygott. Duncannek igaza volt, Madelyne dühöngeni fog. Duncan kényszerítette magát, hogy félretegye Laurance csalásának a gondját. Újra átvette vazallusával a terveit. Igyekezett minden lehetőséget számba venni. – A legjobb kiképzést kaptad a legjobb kiképzőtől. Tökéletesen megbízom a képességeidben – mondta Duncan, amikor befejezte az eligazítást. Ezzel a megjegyzéssel próbálta jobb kedvre deríteni magát, és mivel ő volt az, aki kiképezte Anthonyt, volt egy adag önzés is benne. Anthony elvigyorodott. – Annyi embert hagysz itt, hogy egész Angliát meg lehetne vele védeni – jegyezte meg. – Láttad már ma Geraldöt? Anthony a fejét rázta. – Az emberek az istállók előtt gyülekeznek, talán ott vár. Duncan felállt és vazallusával együtt az istállókhoz indult. Előbb beszélt a vele tartó katonákkal. Figyelmeztette őket, hogy talán valamennyien csapdába sétálnak. Majd azokhoz fordult, akiket hátra akart hagyni az erőd védelmére. – Könnyen lehet, hogy Louddon csak arra vár, hogy elhagyjam az erődöt, és támadni fog. Amikor befejezte az eligazítást, visszatért a nagyterembe. Madelyne éppen akkor jött le a lépcsőn. Rámosolygott a férjére. Duncan átölelte és megcsókolta. – Ne felejtsd el, megígérted, hogy nagyon vigyázol magadra – suttogta a lány, amikor végre Duncan elengedte. – Nem felejtem el – karolta át a férfi, és együtt kisétáltak. Ahogy az istállók felé mentek, el kellett haladniuk a templom mellett. Duncan megállt, hogy szemügyre vegye a kárt. – Ha visszatérek, újjá kell építenem. A templomról Madelyne-nek eszébe jutott a levél. – Duncan, van időd, hogy megmutasd a levelet, amit Laurance atya kolostorából küldtek? Be kell vallanom, nagyon kíváncsi vagyok rá. – Én már elolvastam. – Te tudsz olvasni? Sejtettem ugyan, de sohasem dicsekedtél vele. Nahát, amikor azt hiszem, hogy ismerlek, mindig mondasz, vagy teszel valamit, amivel meglepsz. – Szóval mégsem vagyok olyan kiszámítható, mint hitted? A lány bólintott. – Bizonyos dolgokban mindig kiszámítható vagy. Ó, bárcsak ne kellene elmenned! Szeretném, ha megtanítanál az önvédelemre. Ha meg tudnám védeni magam, mint Ansel, valószínűleg megengednéd, hogy veled menjek.

240 – Akkor sem engedném meg – szögezte le Duncan. – De azt megígérem, hogy mihelyt visszatérek, megkezdjük az önvédelmi leckéket. – Meg akarta nyugtatni Madelyne-t, azért tett ígéretet. Van néhány cselfogás, amit minden nőnek ismernie kell, gondolta. Talán mégsem olyan nevetséges a kérés, mint eredetileg hitte. Madelyne nem volt nagyon erős, de az elszántsága bámulatba ejtette. Duncan észrevette, hogy Gerald báró még mindig nem érkezett meg. Így maradt néhány perce, amit a feleségével tölthetett. – Az első leckére máris sort kerítünk – fordult hozzá. – Mivel a jobb kezedet használod, a tőrt a baloldaladon kell hordanod. – Elvette a lány tőrét, és átrakta az övének a bal csípőjénél levő hurkába. – Miért? – Mert onnan sokkal könnyebb előhúznod. Néha minden másodperc számít, kedvesem. – Te a jobb oldaladon hordod a kardot, Duncan, és tudom, hogy szívesebben tartod a bal kezedben. A lépcsők! Van ennek a leckének bármi köze ahhoz, hogy a lépcsők a baloldalon vannak a fal mellett és nem a jobboldalon? A férfi bólintott. – Az apám is a bal kezét használta inkább. Ha az ellenség betör, akkor alulról jön, nem fölülről. Így az apám előnyhöz jutott, mert a jobb kezével a falnak támaszkodhatott, míg a ballal harcolt. – Az apád nagyon ravasz volt – mondta elismerően Madelyne. – A legtöbb ember a jobb kezét használja, nem igaz? Milyen remek ötlet elszakadni a szokásoktól, és saját igényének megfelelően kialakítani az otthonát. – Ami azt illeti, az apám az egyik nagybátyjától vette az ötletet. Duncan úgy vélte, sikeresen elterelte Madelyne figyelmét a levélről. De tévedett, mert a lány azonnal visszatért a témára. – Mi volt a levélben, Duncan? – Semmi fontos. Laurance elhagyta a kolostort, amikor megkapta a Louddon erődjébe szóló megbízatást. Nehéz volt feleségének hazudni. De merő jó szándékból tette. Próbálta megóvni a további aggodalmaktól, amíg távol van. – Valószínűleg jó ember volt, amíg a bátyám a hatalmába nem kaparintotta – vélekedett Madelyne. – Gondoskodom róla, hogy mihamarabb visszaküldjék a testét a kolostorba. Ott majd illő temetést kap. – Nem! – Duncan hirtelen rádöbbent, hogy valósággal üvöltötte a szót. – Azt akartam mondani, hogy már intézkedtem az ügyben. Madelyne-t összezavarta férje reakciója. Duncan szerencséjére Gerald báró közeledett feléjük, elvonva a lány figyelmét.

241 – Adela és én összeházasodunk, ha ennek az egésznek vége – jelentette be. – Adela végre beleegyezett. Madelyne mosolygott, Duncan pedig nagyot csapott barátja vállára. – Hol van Adela? – kérdezte. – A szobájában. Sír. Már elbúcsúztam tőle – tette hozzá vigyorogva. – Biztos vagy benne, hogy el akarod venni, Gerald? A húgom a nap nagy részét sírással tölti. – De, Duncan! – csattant fel szemrehányóan Madelyne. Gerald nevetett. – Remélem, az összes könnyét elsírja, mielőtt összeházasodunk. Duncan hirtelen megfordult és elkapta Madelyne-t. Megcsókolta, mielőtt a lány felfoghatta volna, hogy mit tesz. – Olyan gyorsan visszatérek, hogy időd sem lesz észrevenni, hogy elmentem – mondta neki. Madelyne mosolyt erőltetett az arcára. Legszívesebben sírva fakadt volna. De a gyülekező katonák előtt mégsem tehette, az nem lett volna méltóságteljes. Az udvar közepén állt, figyelte, ahogy férje ellovagol. Anthony mellésétált. – Visszajön hozzánk – mondta Madelyne. – Megígérte nekem, Anthony. – Duncan mindig állja a szavát, Lady Madelyne. Nem fogja megszegni az ígéretét. – Sok dolgom lesz addig. Duncan megígérte nekem, hogy megtanít egy-két önvédelmi fogást. – Önvédelmi fogást? – ismételte Anthony zavartan. – Igen, azt szeretné, ha meg tudnám védeni magam – magyarázta a lány. Szándékosan állította be úgy, mintha az egész férje ötlete lett volna. Tudta, hogy könnyebb Anthony segítségét elnyerni, ha a férfi azt hiszi, Duncan kívánságát teljesíti. Nem érezte magát csalónak. – Talán maga is adhatna egy-két leckét. Mit gondol? Tudna időt szakítani rám, hogy megmutasson néhány önvédelmi módszert? Önvédelmi módszert? Anthony a meglepetéstől először megszólalni sem tudott. Csak bámult Madelyne-re, de azt kellett látnia, hogy úrnője komolyan gondolja. Madelyne úgy vélte, Anthony nincs elragadtatva a kérésétől. – Azt hiszem, megyek és beszélek Neddel. Ő tudna készíteni nekem egy csinos íjat és nyilakat. Ha komolyan akarom, akkor biztos gyorsan belejövök. Anthony legszívesebben keresztet vetett volna. Ezt természetesen nem tehette meg, mivel úrnője egyre őt bámulta reménykedő tekintettel. Egyszerűen nem volt szíve visszautasítani. – Beszélek Neddel – ígérte. Madelyne túláradó örömmel köszönte meg. A férfi meghajolt és elsétált.

242 Anthonynek új problémával kellett szembenéznie. Elsődleges kötelessége az volt, hogy megvédje Duncan asszonyát. De most új kötelesség súlya nehezedett a vállára. Meg kell védenie az embereket Madelyne-től. A humorérzéke szerencsére megmentette a kétségbeeséstől. Mire elérte a kovács kunyhóját, már harsányan nevetett. Az ég legyen irgalmas mindnyájukhoz. Mire véget ér a hét, valószínűleg mindannyian nyíllal a hátsójukban mászkálnak.

HUSZADIK

FEJEZET „A milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” ÚJSZÖVETSÉG, MÁT. 7:2





Duncan érezte meg elsőként a veszélyt. Jelt adott a megállásra. A katonák felsorakoztak mögötte. Egy szó sem hangzott el, és amikor a lovak is megnyugodtak, hátborzongató csend telepedett az erdőre. Gerald báró Duncan jobb oldalán várt, ahogy emberei is vártak, megbízva Duncan ítéletében. Wexton bárónak legendás híre volt. Gerald harcolt már mellette. Felismerte és elismerte Duncan kiváló képességeit, és bár körülbelül egy idősek voltak, még a tanítványának tartotta magát. Amikor Duncan felemelte a kezét, néhány katona felszívódott, hogy felderítse a terepet. – Túl nagy a csend – mondta Duncan Geraldnek. Barátja bólintott. – Ez nem olyan hely, ahol csapdát állítanék fel – vallotta be. – Pontosan. – Honnan tudod? Én nem láttam semmit. – Érzem. Ott vannak, alattunk. És ránk várnak. Halk füttyszó hallatszott az erdőből. Duncan azonnal arra fordult a nyeregben. Intett embereinek, hogy oszoljanak csoportokra. A katona, aki a jelet adta, hozzájuk lovagolt. – Mennyi? – kérdezte Duncan. – Nem tudom megmondani, de jó néhány pajzsot láttam. – Akkor vegyük azt a jó néhányat százszor – mondta Gerald. – A völgyben az átjárónál – jelentette a katona. – Ott rejtőznek, uram.

243 Duncan bólintott. A kardjáért nyúlt, de Gerald megfogta a karját. – Ne feledd, Duncan, ha Morcar köztük van… – A tiéd – nyugtatta meg Duncan. Hangja kemény volt, és fegyelmezett. – Ahogy Louddon a tiéd – mondta Gerald. Duncan megrázta a fejét. – Nem lesz ott. A gazember az emberei mögé rejtőzik, vagy az udvarban lapul. De megkaptam a választ a kérdésemre. A levél hamis volt, amit Louddon küldött, és nem a király. Louddon ez lesz az utolsó csalárdsága. Duncan megvárta, míg a harmadik csapat félkörben felállt a nyugati lejtőn. A második csapat hasonló alakzatot vett fel, csak épp a keleti oldalon. Embereinek maradék harmada mögötte várakozott. Ők szemből fognak támadni. Geraldnek tetszett Duncan terve. – A saját csapdájukba esnek – jegyezte meg büszkén. – Zárjuk be a kört, Gerald. Add meg a jelet! Nagy megtiszteltetés volt, hogy átengedte barátjának a csata indítását. Gerald felemelkedett a nyeregben, kardját a magasba emelte, és harsány csatakiáltás hagyta el torkát. A hang végigfutott a völgyön. A katonák, akik bekerítették az ellenséget, lezúdultak a hegyoldalon, és támadásba lendültek. A csapda bezárult. A csata a legjobbak csatája volt; erő és képzettség uralta az eseményeket aznap, és győzött. A magukat nagyon ravasznak tartó emberek, akik asszony módjára a fák és sziklák mögé rejtőztek, hogy lecsapjanak mit sem sejtő ellenfeleikre, csapdában találták magukat. Duncan emberei most megmutatták nem mindennapi képességüket. Kezdettől fogva uralták a csatát, bátran harcoltak, és gyors győzelmet arattak. Nem ejtettek foglyot. Már majdnem véget ért a csata, amikor Gerald végre megpillantotta Morcart. Tekintetük összekapcsolódott. Morcar gúnyosan elmosolyodott, majd megfordult, hogy nyeregbe szálljon. Úgy vélte, elég ideje van, hogy elmeneküljön. Gerald agya elborult. Megszállottként kezdett harcolni, elszántan igyekezett, hogy elérje Morcart, mielőtt a férfi kereket old. Duncan rákiáltott, hogy térjen magához, miközben többször is meg kellett védenie barátja hátát. Duncan dühöngött. Olyan ember volt, aki megkövetelte a fegyelmet magától és az embereitől is. Erre barátja, aki rangban egyenlő volt vele, áthág minden szabályt, amit a kiképzésen belesulykolt. Gerald úgy viselkedett, mint akinek elment az esze. Nem hallotta a figyelmeztető kiáltásokat, szemében a düh lángja lobogott, testét, lelkét, elméjét a vad és nyers bosszúálló harag uralta.

244 Morcar a lován ült, és figyelte, hogyan küzd Gerald, hogy hozzá jusson. Értékes másodperceket vesztett ugyan, de biztonságban érezte magát. Gerald báró gyalog volt. Gúnyos mosolya kárörvendő nevetésbe csapott, amikor ellenfele megbotlott és térdre esett. Morcar úgy döntött, hogy kihasználja a helyzetet. Lovát mozgásra ösztökélte, és Gerald felé ugratott. Oldalra hajolt a nyeregben és görbe kardját Geraldre emelte. Gerald gyengeséget színlelt. Fejét lehajtotta, és egyik térdére ereszkedve várta, hogy ellenfele elég közel érjen hozzá. Morcar lesújtott, de Gerald abban a pillanatban felpattant és oldalra ugrott. A saját fegyverével ütötte ki Morcart a nyeregből. A férfi az oldalára esett, gyorsan a hátára gurult. Megpróbálta visszaszerezni kardját, és talpra ugrani. Esélye sem volt. Gerald talpa a földhöz szegezte a kezét. Amikor Morcar felnézett, látta, hogy a báró felette áll és a torkának szegezi fegyverét. Amikor a penge megkarcolta a bőrét, lehunyta a szemét, és nyöszörögni kezdett félelmében. – Lesznek nők a pokolban, akiket megerőszakolhatsz, Morcar? A férfi szeme tágra nyílt. És abban az utolsó pillanatban, mielőtt meghalt volna, rádöbbent, hogy Gerald tudja az igazat Adela-ről. Duncan nem volt tanúja a harcnak. Miután a csata befejeződött, az emberei közt járkált, számba véve, hogy kit gyilkoltak meg. A sebesültekről is gondoskodott. Néhány órával később, amikor a nap már búcsút mondott a horizontnak, Gerald keresésére indult. Egy sziklán ülve bukkant barátjára. Duncan megszólította, de Gerald nem válaszolt. Duncan megcsóválta a fejét. – Mi az ördög történt veled? – kérdezte követelőzőn. – Hol van a kardod? Gerald végre felnézett. Szeme vörös volt és dagadt. Bár Duncan előbb harapta volna a nyelvét, mintsem szóvá tegye, de tudta, hogy barátja sírt. – Ahová való – mondta végül Gerald. Hangja érzelemmentesen csengett, mint ahogy arca is üres és kifejezéstelen volt. Duncan nem értette, miről beszél, amíg meg nem találta Morcar testét. Gerald kardja a férfi ágyékába volt szúrva. ***** A csatatér feletti hegygerincen ütöttek tábort. Duncan és Gerald ettek pár falatot. Egyikül sem szólal meg, míg be nem állt a teljes sötétség. Gerald arra használta az időt, hogy megszabaduljon a haragjától. Duncan arra használta az időt, hogy feltüzelje haragját.

245 Amikor Gerald végre megszólalt, minden kínja és aggodalma kiáradt belőle. – Minden csak színjáték volt. Azt hittem, hogy megbékéltem mindazzal, ami Adela-vel történt. Amikor megfogadtam, hogy megölöm Morcart, logikus döntés volt. De csak amíg meg nem láttam, Duncan. Valami összetört bennem. Az a gazember röhögött. – Miért magyarázkodsz? – kérdezte halkan Duncan. Gerald megcsóválta a fejét. Halványan elmosolyodott. – Mert van egy olyan érzésem, hogy legszívesebben belém döfnéd a kardodat. – Úgy harcoltál, mint egy ostoba. Ha nem lettem volna mögötted, soha nem jutsz fel azon a dombon. Már halott lennél. A bosszúvágyad majdnem megölt. Duncan elhallgatott, hogy időt adjon barátjának végiggondolni, amit mondott. Gerald ostoba viselkedése felett érzett dühének nagy része tovaszállt. Rádöbbent, hogy azért haragszik rá, mert a hibát, amelyet barátja jellemében felfedezett, saját magában is megtalálta. – Úgy viselkedtem, mint egy bolond – ismerte be Gerald. – Mást nem mondhatok. Duncan tudta, hogy barátjának milyen nehezére esett ez a vallomás. – Nem kell mentegetőznöd. Tanult ebből az esetből, Gerald. Engem is a bosszúvágy vezérelt. Madelyne azért sérült meg a csatában, mert én foglyul ejtettem. Meg is ölhették volna. Mindketten ostobán viselkedtünk kritikus helyzetben. – Így igaz, ostobák voltunk – bólintott Gerald. – De rajtad kívül ezt senkinek nem vagyok hajlandó elismerni. Azt mondod, majdnem elvesztetted Madelyne-t. Megfosztottad volna magad a varázsától, és még csak nem tudtad volna, hogy mit vesztesz. – A varázsától? – Duncan mosolygott. Gerald nem szokott szóvirágokban beszélni. – Nem tudom megmagyarázni – vörösödött el a férfi. Nyilvánvalóan zavarba jött attól, amit mondott. – Olyan tiszta. És bár te már bánod, hogy foglyul ejtetted, én örülök neki. Senki más, csak ő tudta vissza adni nekem Adela-t. – Soha sem bántam meg, hogy magamhoz vettem Madelyne-t, csak azt, hogy belekevertem a Louddon elleni harcomban. – Ó, az én édes Adela-m – sóhajtott Gerald. – Meg is ölhettek volna ma. Akkor örökre megfosztottam volna Adela-t azoktól a gyönyöröktől, amiket csak én nyújthatok neki. Duncan mosolygott. – Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy Adela gyászolt vagy ünnepet ült volna, ha meghalsz. Gerald elnevette magát. – Elmondok neked valamit, de ha bárkinek is továbbadod, elvágom a torkod. Mielőtt a húgod beleegyezett volna, hogy a feleségem lesz, meg kellett ígérnem neki valamit. Gerald határozottan zavartnak tűnt, ezzel sikerült felcsigáznia Duncan kíváncsiságát.

246 – Meg kellett fogadnom, hogy fekszem le vele. – Olyan dolgot ünnepelsz, ami inkább büntetés – csóválta a fejét Duncan. – Mondd meg őszintén, meg is akarod tartani a szavad? – kérdezte, miközben mindent elkövetett, hogy visszafojtsa nevetését. – Igen – jelentette ki Gerald, meglepve Duncant. – Azt tervezed, hogy szerzetesként fogsz élni a saját otthonodban – döbbent meg Duncan. – Nem, de tanultam tőled. – Miről beszélsz? – Azt ígérted Adela-nek, hogy élete végéig veletek élhet, emlékszel? Aztán azt javasoltad, hogy költözzek a Wexton erődbe, és vegyem rá, hogy meggondolja magát. Remek ötlet volt, és el is loptam. – Értem – bólintott Duncan. – Nem, szerintem egyáltalán nem érted – nevetett Gerald. – Megígértem Adela-nek, hogy nem fekszem le vele. De arra nem tettem ígéretet, hogy nem hagyom magam elcsábítani. A húgod bármikor lefekhet velem, ha úgy tartja kedve. Duncan végre megértette, és jót mosolygott barátja ravaszságán. – Időbe fog telni – ismerte be Gerald. – Szeret engem, de még mindig nem bízik bennem igazán. Elfogadtam a feltételeit, mert tudom, hogy nem lesz képes sokáig ellenállni a vonzerőmnek. Duncan erre nevetett. – Ideje lepihennünk. Egyenesen Londonba megyünk holnap? – Nem, előbb Rhinehold báróhoz megyünk. Az erődje központi szerepet játszik a tervemben. – És mi a terved? – Összegyűjtöm a szövetségeseimet. A játéknak vége, Gerald. Rhineholdtól üzenek a többieknek. Ha minden jól megy, két hét múlva összegyűlünk Londonban. Legfeljebb három hét. – A szövetségeseid vazallusait is magadhoz rendeled? – Gerald a hatalmas seregre gondolt, amit Duncan könnyedén ki tudott állítani. A bárók hajlamosak voltak maguk közt harcolni, és gyakran összeütköztek egy-egy fontosabb pozíció megszerzéséért, de meglehetősen egységesek voltak Wexton báró iránti tiszteletükben és csodálatukban. Legtehetségesebb embereit mindegyik Duncanhez küldte kiképzésre. És soha egyiket sem utasították el. A bárók elfogadták Duncan ítéleteit. Még soha nem kérte őket, hogy támogassák. De a viszálykodó csoportok közül egyik sem fogja cserbenhagyni.

247 – Nem akarom, hogy a seregeiket is magukkal hozzák. Csak a rangban egyenlőket várom. Nem akarom kihívni a királyomat, csak szembeszállok vele. Az nem ugyanaz. – Én melletted állok, ezt te is tudod. – Louddonnak ez volt az utolsó csalárdsága. Nem hiszem, hogy a király tud az árulásáról. Szándékomban áll felvilágosítani. Nem tehet továbbra is úgy, mintha nem is létezne ez a probléma. Igazságot kell szolgáltatnia. – A többi báró előtt akarsz Louddon csalárdságairól beszélni a királynak? – Igen. Mindenki ismeri Adela történetét. Tudniuk kell az igazat is. – Miért? – Gerald arcán világosan látszott, hogy milyen dühös. – Így lehet, hogy Adela-nek meg kell jelennie… – Nem, a húgom otthon marad. Semmi szükség arra, hogy újabb megpróbáltatásnak tegyük ki. Gerald azonnal megkönnyebbült. – Akkor miért akarod… – Feltárom a királynak az igazságot, és a bárók mind ott lesznek. – És a király becsülettel fog ítélkezni? – Hamarosan megtudjuk. Sokan hiszik azt, hogy a királyunk képtelen igazságos ítéletet hozni. Én nem tartozom közéjük – tette hozzá nyomatékosan. – Velem mindig igazságos volt, Nem könnyű elítélnem. Gerald bólintott. – Madelyne-nek velünk kell jönnie, nem igaz? – Ez elkerülhetetlen lesz. Gerald barátja arckifejezéséből kitalálta, hogy Duncan sem szeretné jobban, ha felesége az udvarba menjen, mint ő, hogy Adela-t ott lássa. – Madelyne-nek el kell mondania, hogy mi történt, különben Louddon szava áll az enyémmel szemben. – Ezek szerint az ügy kimenetele azon áll, hogy Madelyne mit mond? – Természetesen nem. De ő az egyik figurája ennek a játszmának. Louddon és én felhasználtuk. Nem könnyű ezt belátnom, Gerald. – Megmentetted őt Louddon erőszakoskodásától, amikor magaddal vitted – mutatott rá Gerald. – Adela mesélt pár dolgot Madelyne múltjáról. Duncan bólintott. Elege volt már a konfliktusokból. Most, hogy felfedezte, milyen örömöket tartogat számára Madelyne szerelme, nem akart mást, csak a lánnyal tölteni minden percet. Elmosolyodott, amikor rájött, hogy felesége képzeletbeli hősét, Odüsszeuszt utánozza. Madelyne mindent elmesélt neki a harcosról, akinek újabb és újabb kemény kihívásokkal kellett szembenéznie tíz hosszú évig, mielőtt hazatérhetett volna szeretett feleségéhez.

248 Még legalább két hétbe telik, mire újra karjai közé szoríthatja. Felsóhajtott. Kezd patetikussá válni. – Legalább lesz időm, mielőtt elérjük Londont… – Időd mire? Duncan észre sem vette, hogy kimondta a gondolatait, amíg Gerald rá nem kérdezett. – Feleségül venni Madelyne-t. Barátja szeme tágra nyílt meglepetésében. Duncan megfordult és besétált a sűrűbe, otthagyva az elképedt Geraldöt, aki nem értette, mi az ördögről beszél. ***** Duncan otthona néhány apró változáson ment keresztül, míg a ház ura távol volt. A változások mindegyike óvintézkedés volt, és valamennyit a báróné miatt vezették be. Az udvar mindig kihalt volt a délelőtti órákban. A hőség ugyan csábította az embereket, hogy a szabadban végezzék munkájukat – a mosás, vagy új szőnyegek fonását –, ők mégis szívesebben dolgoztak odabent. Megvárták a késő délutánt, és csak akkor merészkedtek ki, hogy szippantsanak a hűs esti levegőből. Hogy pontosabbak legyünk, megvárták, amíg Madelyne befejezi a lőgyakorlatot. A lány elszántan törekedett, hogy új íjával és nyilával megtanulja eltalálni a célt, de egy idő után teljesen kétségbe ejtette Anthonyt. A férfi szorgalmasan tanítgatta úrnőjét, és sehogy sem tudta megérteni, miért nem javul Madelyne teljesítménye. A lány elszántsága csodálatraméltó volt. A pontossága azonban már más lapra tartozott. Következetesen vagy egy méterrel a cél fölé lövöldözött. Anthony rendszeresen figyelmeztette erre a tényre, de úgy tűnt, Madelyne képtelen javítani célzóképességén. Ned folyamatosan ellátta Madelyne-t új nyílvesszőkkel. Madelyne legalább ötvenet ellövöldözött, mire sikerült annyira megközelíteni a célt, hogy nyilai a várfalon belül estek le. Akkor össze tudta szedni azokat a nyilakat, amelyek belefúródtak a fákba, bokrokba, a kunyhók falába és a száradni kiaggatott ruhákba, hogy aztán újra használja őket. Anthony nagyon türelmes volt úrnőjével. Értette őt. Madelyne meg akarta védeni magát, ez igaz, de a valódi célja az volt, hogy férje büszke legyen rá. A vazallus eltalálta az első célt, de fogalma sem volt az utóbbiról. Madelyne nem is árulta el neki, csak újra meg újra megkérte, hogy tanítsa. Anthony tudta, miért ismétli Madelyne önmagát. Úrnője attól tartott, Anthony megunja, hogy állandóan gyengén teljesít, és abbahagyja az okítását. A vazallus persze semmit sem tagadott volna meg a bárónétól.

249 A király küldönce késő délután érkezett Wexton erődjébe. Anthony a nagyteremben fogadta, és biztosra vette, hogy szóbeli üzenetet kap. A király szolgája azonban egy pergamentekercset nyújtott át. Anthony hívatta Maude-ot, és utasította, hogy lássa el a küldöncöt étellel, itallal. Madelyne akkor lépett be a terembe, amikor a küldönc Maude nyomában a konyha felé távozott. Azonnal észrevette a pergament. – Mi újság, Anthony? Duncantől jött hír? – A levél a királytól jött. – Odasétált a fal mellett álló apró szekrényhez. Egy gyönyörűen faragott doboz volt a szekrény tetején. Madelyne azt hitte, hogy pusztán díszítésül van ott, de amikor Anthony felemelte a doboz tetejét és beletette a tekercset, rájött, hogy tévedett. Elég közel állt ahhoz, hogy lássa, más tekercsek is vannak a dobozban. Duncan nyilvánvalóan a ládikóban tartotta a fontos iratokat. – Nem olvassa el most? – kérdezte a férfit, amikor az újra felé fordult. – Meg kell várnom, amíg Wexton báró visszatér. Madelyne látta rajta, hogy Anthony nem örül a várakozásnak. – Elküldethetnék egy papért a… – Majd én felolvasom – vágott közbe Madelyne. Anthony szemmel láthatóan meglepődött. Madelyne érezte, hogy elpirul. – Igen, tényleg tudok olvasni, de nagyra értékelném, ha nem mondaná el senkinek, Anthony. Nem szeretnék nevetség tárgya lenni – tette hozzá. Anthony bólintott. – Duncan már három hete elment – emlékeztette a lány. – És azt mondta, hogy még akár egy hónapig is ellehet. Megkockáztatja, hogy olyan sokat várjon, hogy szerezzen egy papot, aki elolvassa a levelet? – Nem, természetesen nem. – Anthony kinyitotta a dobozt, kivette a pergament és átadta Madelyne-nek. Ezután nekidőlt az asztalnak, két karját összefonta maga előtt, és meghallgatta a királytól jött üzenetet. A levelet latinul írták, ami akkoriban a hivatalos érintkezés közkedvelt nyelve volt. Madelyne könnyedén lefordította az írást. Hangja egyszer sem remegett meg, de keze vadul reszketett, mire befejezte. A király nem írt üdvözlő szavakat Wexton bárónak. Egyértelműen kinyilvánította haragját, gondolta a lány. Minden szavából áradt a követelés, amikor felszólította, hogy Madelyne azonnal jelenjen meg előtte. Madelyne nem annyira a követelés háborította fel, mint inkább az, hogy Vilmos király a saját csapatait küldi érte.

250 – Szóval a király katonákat küld úrnőmért – mondta Anthony, amikor Madelyne befejezte az olvasást. A férfi hangja remegett. Anthony két tűz közé került, gondolta Madelyne. Duncannek fogadott hűséget, de ő is és Duncan is a király vazallusai voltak. Vilmos parancsa elsőbbséget élvezett minden más előtt. – Van még valami más is, Madelyne? A lány lassan bólintott. Aztán mosoly erőltetett magára. – Reméltem, hogy nem kérdezik meg – suttogta. – Úgy látszik, Anthony, hogy a király két húgban és két báróban gondolkozik. Vilmos azt akarja, hogy véget érjen az ellenségeskedés, és azt tanácsolja, hogy talán… igen, ezt a szót használta, talán az lesz a legjobb, ha mindkét testvér visszatér a törvényes bátyhoz. Madelyne szeme megtelt könnyel. – A másik lehetőség, hogy Duncan elvesz engem feleségül. – A király nyilván nem tudja, hogy Duncan már elvette önt, Lady Madelyne – vetette közbe Anthony, de homlokán komor ráncok gyülekeztek, mivel ő tudta, hogy a házasság nem érvényes. – És ha Duncan elvesz engem, Adela Louddon felesége lesz. – Az isten irgalmazzon nekünk. – A férfi hangjában undor keveredett a felháborodással. – Adela-nek erről nem szabad tudomást szereznie – utasította Anthonyt. – Csak annyit fogok elmondani neki, hogy a király látni akar. Anthony bólintott. – Írni is tud, Madelyne, nemcsak olvasni? – kérdezte. Amikor a lány igennel válaszolt, elgondolkodva folytatta. – Talán nyerhetünk egy kis időt, ha a király még nem indította el a csapatait önért. – Időt mire? – kérdezte Madelyne. – Időt, hogy visszatérjen a férje. A férfi a szekrénykéhez sietett, felkapta a dobozt és Madelyne-hez vitte. – Van benne pergamen és tinta. A lány leült, és gyorsan előkészült a feladatra. Anthony hátat fordított neki, és járkálni kezdett a teremben, miközben kigondolta, hogy mit írjanak a királynak. Madelyne észrevette az asztalon a virágok mellé gurult pergament. A feltört pecsét mutatta, hogy a levél Roanne kolostorból érkezett. Mivel kíváncsi volt, kitekerte, és elolvasta, mit írnak Laurance atya feljebbvalói. Anthony éppen akkor fordult meg, amikor Madelyne befejezte az olvasást. A férfi meglátta a pecsétet, és tudta, hogy nincs értelme tovább színlelni. – Duncan nem akarta, hogy aggódjon, úrnőm – mondta Madelyne-nek, és vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

251 Madelyne egy szót sem szólt. Csak félrehajtotta a fejét, hogy felnézzen rá. Arckifejezése most rendkívül komoly volt, és a férfi tudta, hogy rettenetesen megijedt. Igen, azokban a hetekben, amikor Duncan foglya volt, ugyanilyen volt az arca. Nem tudta, hogyan segítsen neki. Ha megpróbálja megmagyarázni neki, hogy Duncannek szándékában áll azonnal feleségül venni, mihelyt visszatért, csak tovább rontja a helyzetet. Mindketten tudták, hogy a báró hazudott Madelyne-nek. – Madelyne, a férje szereti magát – mondta, magában azon bosszankodva, hogy a keménységet nem sikerült száműznie hangjából. – De hiszen nem a férjem, ugye, Anthony? Nem hagyott időt a férfinak, hogy válaszoljon. Rögtön hátat fordított neki. – Mit kíván, mit írjak a királyunknak? – kérdezte lágy, majdnem kedves hangon. Anthony kénytelen volt beismerni, hogy vereséget szenvedett. Úgy döntött, hogy a magyarázkodást meghagyja Duncannek. Figyelmét a diktálandó levélre fordította. Végül egy egészen egyszerű üzenetet küldtek, amiben csak annyit említetek meg, hogy Wexton báró még tért vissza az erődbe, így nincs tudomása a király parancsáról. Anthony kétszer is felolvastatta Madelyne-nel a levelet. Amikor végre elégedett volt a tartalmával, legyezni kezdett a pergamennel, hogy megszáradjon a tinta, majd addig kenegette olajjal a hátulját, amíg elég hajlékony lett, hogy újra fel lehessen tekerni. Anthony odaadta az üzenetet a király küldöncének ráparancsolt, hogy azonnal térjen vissza urához. Madelyne a szobájába ment, hogy összepakolja a ruháit. Merő elővigyázatosságból tett így, mivel tudta, hogy a király katonái bármely pillanatban itt lehetnek érte. Miután elkészült, Adela-höz ment, hogy elmagyarázza neki, mi történt. Erre majdnem az egész délutánja ráment. Nem mondta el neki, hogy pontosan mit tartalmazott a király üzenete. Szándékosan elhallgatta előle a rémítő lehetőséget, hogy esetleg Louddonhoz kell hozzámennie. Madelyne ezt soha nem engedte volna meg. Duncant sem kényszerítette volna soha, hogy választania kelljen. Aznap este nem vacsorázott, helyette inkább felment a toronyszobába. Több mint egy órát állt az ablak előtt, és hagyta, hogy érzelmei uralják gondolatait. Előbb fel kellett volna fedezniük, hogy Laurance csaló. Madelyne magát hibáztatta, amiért túlságosan elfoglalt volt, és nem figyelt fel a furcsaságokra. Majd Duncant okolta. Ha a férfi nem ijeszti meg annyira a szertartás alatt, akkor átlátott volna Laurance mesterkedésén.

252 Az meg sem fordult a fejében, hogy Duncan végig tudott volna a dologról. Nem, abban biztos volt, hogy Duncan azt hitte, Laurance valóban összeadta őket. Mégis haragudott. A férfi szándékosan hazudott neki a kolostorból jött levélről, pedig tudta, hogy mennyire fontos neki az igazság. Madelyne soha nem hazudott Duncannek. – Csak várj, amíg a kezeim közé kaparintalak – morogta. – Nem csak Adela tudja, hogyan kell sikítozni. Dühkitörése nem segített rossz kedvén, újra sírva fakadt. Éjfélre teljesen kimerült. Nekidőlt az ablaknak. A hold fényesen sütött. Madelyne azon töprengett, hogy vajon Duncanre is süt. Vajon a férfi a szabadban alszik, vagy a király egyik szobájában? Madelyne figyelme a domboldal felé fordult a falon kívül. Mozgást látott, és éppen időben nézett oda ahhoz, hogy meglássa a farkast. Hát tényleg farkas volt. Talán ugyanaz, amit hónapokkal azelőtt látott. Az meglehetősen nagynak látszott. Azt kívánta, bárcsak Duncan is ott állna mellette, hogy bebizonyíthassa neki, igenis létezik a farkasa. Figyelte, ahogy az állat felemeli a húsos csontot, amit otthagyott neki, megfordul, és eltűnik a domb másik oldalán. Madelyne annyira kimerült volt, hogy azt hitte, csak képzelődött. Valószínűleg csak egy kutyát látott megint, és nem is azt, amelyiket korábban. Duncan volt az ő farkasa. A férfi szerette őt. Madelyne ebben soha nem kételkedett. Igen, hazudott a levélről, de a lány ösztönösen érezte, hogy soha nem hazudott, amikor a szerelméről beszélt. Ez megnyugtató gondolat volt. Duncan túlságosan nemes jellem ahhoz, hogy ilyen módon csapná be. Megpróbált aludni, de a félelem nem hagyta nyugodni. Milyen elégedett volt, amikor Duncan kezébe tette le a sorsát. Biztonságban érezte magát, mert a férfi nevét viselte. Igen, hozzá tartozott. Egészen a mai napig. Most újra retteghet. A király az udvarába hívatja. Vissza kell térnie Louddonhoz. Madelyne imádkozni kezdett. Könyörgött istenhez, hogy vigyázzon Duncanre. Kérte, hogy egyengesse Adela jövőjét, és Geraldét is természetesen. Még Gilardért és Edmondért is imádkozott. Legvégül magáért mondott imát. Bátorságért könyörgött. Bátorságért, hogy szembenézzen az ördöggel.

253

HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

Felelj meg a bolondnak az ő bolondsága szerint, hogy ne legyen bölcs a maga szemei előtt. ÓSZÖVETSÉG, PÉLD. 26:5





Duncan azonnal tudta, hogy valami baj van, amikor belovagolt az alsó várudvarra. Anthony nem várta, hogy üdvözölje, és Madelyne sem volt ott. Rettegés szorította össze a szívét. Gyorsabb mozgásra ösztökélte a lovát, és a hídon át bevágtatott az udvarra. Adela rohanva jött elé, alighogy ő és Gerald leugrottak a nyeregből. Pár lépésre megállt tőlük és habozott egy kissé, de aztán döntésre jutott, és Gerald karjába vetette magát. Amikor átölelte a férfit, azonnal sírva fakadt. Sok türelembe és néhány hosszú percbe telt, míg sikerült kihúzni belőle a történteket. Duncan második helyettese, Robert, egy nagydarab, de halk szavú ember sietve jött, hogy jelentést tegyen. Mialatt Gerald Adela-t próbálta csitítani, Robert elmagyarázta, hogy a király fegyvereseket küldött Madelyne-ért. – A király pecsétje volt a levélen? – kérdezte Duncan. Robert csak a homlokát ráncolta a kérdés hallatán. – Nem tudom, báró úr. Nem láttam a levelet. És a felesége ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye az írást. – Robert suttogóra fogta a hangját, úgy folytatta. – Nem akarta, hogy bárki is elolvassa, és tudomást szerezzen az Adela-re vonatkozó részről. Duncan nem volt biztos benne, hogyan fogadja felesége tettét. Arra a következtetésre jutott, hogy a parancs olyan utasításokat tartalmazott, ami megfélemlíthetné húgát, és Madelyne így próbálta megóvni Adela-t az aggodalmaskodástól. A király nem fenyegetőzne. Nem, Vilmos nem bánna így hű lovagjaival. Duncan rendíthetetlenül hitte, hogy vezérük minden érdekelt felet meghallgatna, mielőtt ítéletet hozna. Louddon keze lesz a dologban. Duncan erre az életét is rátette volna. Parancsot adott embereinek, hogy készüljenek, mert azonnal kilovagolnak újra. Duncan olyan dühös volt, hogy alig volt képes értelmesen gondolkodni. Az egyetlen megnyugtató tény az volt, hogy Anthony is Madelyne-nel tartott. Hűséges embere kis csapatott vitt magával

254 Duncan legképzettebb harcosai közül. Robert elmondta, hogy Anthony nem mert túl sok katonát magával vinni, nehogy a király bizalmatlanságnak vegye. – Ezek szerint Anthony úgy hiszi, hogy a levél egyenesen a királytól jött? – Nem avatott be a gondolataiba. Duncan friss lovat kért. Amikor az istállómester Silenust vezette hozzá, Duncan megkérdezte, hogy Madelyne miért nem az ő lovát választotta, hogy a királyi udvarba vigye. James, aki nem szokott hozzá, hogy közvetlenül a báróhoz beszéljen, dadogva válaszolt. – Attól félt, hogy a bátyja bántaná Silenust, ha megtudja, hogy a báró úrhoz tartozik. Pontosan ezt mondta. Duncan bólintott, annak jeléül, hogy elfogadja a választ. Annyira jellemző az ő gyengéd kis feleségére, hogy még a lóval is törődik. – Kikövetelte, hogy a király lovai közül adjanak neki egyet – tette hozzá James. Adela könyörögni kezdett, hogy ő is velük mehessen. Duncan már a nyeregben ült, de húga hisztériája miatt értékes perceket vesztett. Meg kellett várnia, amíg Geraldnek sikerül elszakadnia jegyesétől. Miután visszautasították Adela kérését, hogy velük tarthasson, Geraldnek meg kellett esküdnie az anyja sírjára, hogy sértetlenül tér vissza. Duncan tudta, hogy barátja hamisan esküdött, hiszen még él az anyja. De nem tett megjegyzést, mert látta, hogy Gerald esküje megnyugtatja Adela-t. – Utol fogja érni az úrnőt? – bátorkodott James megkérdezni. Duncan az istállómesterre nézett. Látta James rémült tekintetét, és jól esett neki, hogy a férfi ennyire aggódik Madelyne-ért. – Legalább egy héttel előttem jár. De visszahozom az úrnődet, James. Ezzel szó nélkül megfordult és ellovagolt. Nem is szólalt meg addig, míg félúton nem jártak London felé. Gerald arra gondolt, hogy Duncan meg sem állt volna, ha a lovaknak nincs szükségük pihenésre. Wexton báró az emberitől elkülönülve ült. Gerald békén hagyta pár percig, de aztán odament hozzá. – Tanácsolnék neked valamit, barátom. Duncan megfordult és Geraldre nézett. – Emlékszel, hogyan reagáltam, amikor megláttam Morcart? Ne engedd, hogy a düh elhatalmasodjon rajtad. De azért esküszöm, hogy mögötted leszek és megvédelek, amíg az udvarban leszünk.

255 Duncan bólintott. – Visszanyerem az önuralmam, mihelyt meglátom Madelyne-t. Legalább egy hete az udvarban van már. Csak az isten tudja, hogy mit tett vele Louddon. De esküszöm, Gerald, ha csak egy ujjal is hozzáért, én… – Túl sok forog kockán Louddon számára. Nem meri bántani. A támogatására van szüksége, nem a haragjára. Nem, túlságosan sok ember látja. Louddon a szerető báty szerepét fogja játszani. – Imádkozom, hogy igazad legyen. Én… aggódom miatta. Gerald megveregette barátja vállát. – A pokolba is, ember, te legalább annyira félsz, hogy elvesztheted őt, mint én féltem, hogy elvesztem Adela-t. – Micsoda arrogáns páros vagyunk! – jelentette ki Duncan. – Ne aggódj a dühöngésem miatt. Amint találkozom a feleségemmel, újra fegyelmezett leszek. – Remek. Van még valami, amit meg kell beszélnünk – vallotta be Gerald. – Adela mesélt nekem arról a levélről, amit a kolostorból kaptál. – Hogyan szerezhetett tudomást róla? – A te Madelyne-ed mondta el neki. Úgy látszik, megtalálta a levelet és el is olvasta. Duncan válla megroskadt. Aggodalma fokozódott. Fogalma sem volt, mit fog tenni felesége. – Azt is elmondta neked Adela, hogyan reagált Madelyne? Dühös volt? Istenem, remélem, az volt. Gerald a fejét csóválta. – Miért akarod, hogy dühös legyen? – Hazudtam neki, Gerald, és azt szeretném, ha dühöngene miatta. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy én… kihasználtam. – Duncan megrántotta a vállát. Nehéz volt szavakba önteni az érzéseit. – Amikor először találkoztam Madelyne-nel, arról próbált meggyőzni, hogy Louddon nem megy utána. Azt mondta nekem, hogy nem elég értékes ahhoz, hogy bátyja figyelemre méltassa. Nem akart becsapni, Gerald. Isten a tanúm, komolyan is gondolta, amit mondott. Louddon alakította ki benne ezt az érzést, természetesen. Majdnem két évig zsarnokoskodott rajta. – Két évig? – Igen. Attól kezdve, hogy az édesanyja meghalt addig, míg el nem küldte a nagybátyjához, Louddon volt Madelyne egyetlen gyámja. Te is nagyon jól tudod, hogy Louddon milyen kegyetlenségekre képes. Láttam, hogy Madelyne napról-napra erősebb lesz, de még mindig nagyon… sebezhető. Gerald bólintott. – Tudom, hogy te szeretted volna megmondani neki, hogy Laurance nem volt az egyház embere, de képzeld el, milyen felkészületlenül érte volna, ha Louddontól kell megtudnia.

256 – Az tényleg felkészületlenül érte volna – ismerte le Duncan. – Tudtad, hogy Madelyne megkért, tanítsam meg az önvédelemre? De már nem volt rá idő. Nem, én nem szakítottam rá időt. Ha bármi történik vele… Duncan elgyötörten meredt maga elé. Ártatlan felesége újra az ördög kezébe került. A gondolattól még a vére is megfagyott. Gerald nem tudta, milyen szavakkal nyugtathatná meg barátját. – A hold elegendő fényt ad, hogy akár egész éjjel folytassuk az utunkat – jegyezte meg végül. – Akkor használjuk ki ezt a fényt. A két báró nem beszélt többet, míg el nem érték úti céljukat. ***** Madelyne megpróbált aludni. Be volt zárva a nővére, Clarissa melletti szobába. A falak pergamen vékonyságúak voltak. Madelyne próbálta meg sem hallani Louddon és Clarissa beszélgetését. Eleget hallott már. Madelyne valósággal rosszul volt bátyjától és nővérétől. Gyomra háborgott, és a feje fájdalmasan lüktetett. Louddon nagyon is kiszámítható volt. Szívélyesen fogadta a király katonái előtt, arcon csókolta, még meg is ölelte. Ó igen, tökéletesen játszotta a szerető fivér szerepét, különösen Anthony előtt. Alighogy egyedül maradtak azonban a lány szobájában, Louddon azonnal nekitámadt. Vádakat üvöltött a lány képébe, és a szóáradatot azzal fejezte be, hogy öklével az arcába vágott és a földre sújtotta. Ugyanoda ütött, ahol korábban megcsókolta. Bátyja azonnal meg is bánta tettét, mert rájött, hogy az ütés helye meg fog látszódni. Mivel sejtette, hogy néhány ellenfele őt fogja érte felelőssé tenni, ezért bezárta a lányt a szobájába, és mindenkinek azt mondta, hogy húga olyan megpróbáltatásokon ment át Wexton báró fogságában, hogy néhány napra szüksége van, mire visszanyeri az erejét. Míg Louddon teljesen kiszámíthatóan viselkedett, addig Clarissa hatalmas csalódást okozott Madelyne-nek. Amikor volt ideje végiggondolni a dolgot, rá kellett döbbennie, hogy hamis képet dédelgetett eddig idősebbik nővéréről. Madelyne szerette volna hinni, hogy Clarissa törődik vele. Igaz, akárhányszor küldött üzenetet nővéreinek, sem Sara, sem Clarissa nem válaszolt. Madelyne mindig talált mentséget a viselkedésükre. De most kénytelen volt szembesülni az igazsággal. Clarissa minden porcikájában ugyanolyan önző volt, mint Louddon.

257 Sara el sem jött Londonba. Clarissa azzal magyarázta a távolmaradását, hogy Sara nemrégiben ment férjhez Ruchiers báróhoz, és férje mellett kíván maradni. Madelyne még arról sem tudott, hogy Sara el volt jegyezve. Madelyne feladta a próbálkozást, hogy pihenjen. Clarissa rikácsoló hangja valósággal hasogatta a fülét. Nővére hajlamos volt a siránkozásra. Most is arról panaszkodott Louddonnak, hogy Madelyne mennyire megalázta őt. Egy beszédfoszlány ütötte meg a fülét, amitől minden figyelmével a szomszédos ajtó mögött folyó beszélgetés felé fordult. Clarissa Rachaelről beszélt. Hangja gyűlölettel volt tele, ahogy Madelyne anyját pocskondiázta. Madelyne tudta, hogy Louddon gyűlölte Rachaelt, de fogalma sem volt arról, hogy nővére is így érez iránta. – Attól a naptól akartad azt a boszorkányt, hogy átlépte a küszöböt – hallotta Clarissa hangját. Madelyne óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Látta, hogy nővére egy tömött párnán ült az ablakmélyedésben. Louddon mellette állt, háttal Madelyne-nek. Clarissa felnézett bátyjára. Mindkettőjük kezében borral telt serleg volt. – Rachael gyönyörű volt – mondta Louddon nyersen. –Amikor apám ellene fordult, nagyon meglepődtem. Rachael annyira vonzó nő volt. Apám erőszakolta ki ezt a házasságot, Clarissa. Úgy volt, hogy Rachael Rhinehold báró felesége lesz. Clarissa felhorkant. Madelyne figyelte, ahogy hosszan kortyol a serlegből. A bor ruhájára csöpögött, de őt szemmel láthatóan nem izgatta. Újra teletöltötte poharát a másik kezében lévő kancsóból. A nő szőke hajával és barna szemével ugyanolyan szép volt, mint bátyja. És amikor dühös volt, arckifejezése ugyanúgy elcsúfította, mint bátyját. – Rhinehold akkor nem vehette fel a verseny apánkkal – jegyezte meg Clarissa. – De apánk bohócot csinált magából, nem igaz? Végül Rachael csak lóvá tette. Kíváncsi vagyok, Rhinehold tudja-e, hogy Rachael az ő gyerekével volt terhes, amikor hozzáment apánkhoz. –Nem. Rachael nem találkozhatott többé Rhineholddal. Amikor Madelyne megszületett, az apánk rá sem nézett. Rachael alaposan megbűnhődött az ostobaságáért. – Te meg abban reménykedtél, hogy hozzád fordul majd vigaszért, nem igaz, Louddon? – kérdezte Clarissa, és nevetett, amikor bátyja komoran rámeredt. – Szerelmes voltál bele – bosszantotta tovább. – De Rachael visszataszítónak talált, így van? Ha nem kellett volna a kölykéről gondoskodnia, szerintem meg is ölte volna magát. Isten a tanúm, hogy hányszor javasoltam neki. Még az is lehet, drága bátyám, hogy Rachael nem esett le azon a lépcsőn. Talán lelökte valaki.

258 – Egyszerűen féltékeny voltál rá – csattant fel Louddon. – Mint ahogy most féltékeny vagy a lányára, függetlenül attól, hogy törvényes-e vagy fattyú. – Senkire nem vagyok féltékeny! – visította Clarissa. – Istenem, mennyire várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek. Utána esküszöm, mindent elmondok Madelyne-nek Rhineholdról. Talán még azt is elárulom neki, hogy te ölted meg az anyját. – Nem fogsz neki semmit mondani – üvöltötte Louddon, és kiütötte Clarissa kezéből a serleget. – Te megőrültél, hugicám. Nem én öltem meg Rachaelt. Megcsúszott és leesett azon az átkozott lépcsőn. – Tőled akart megszabadulni, amikor leesett – mosolygott gúnyosan a nő. – Ne törődj vele! – dühöngött Louddon. – Soha senki nem tudhatja meg, hogy Madelyne nem közülünk való! A szégyen rád és rám is árnyékot vetne. – Azt teszi majd a kis boszorkány, amit akarsz? El fogja játszani a szerepet, amit ráosztottál, a király előtt? Vagy ellened fordul majd? – Mindent megtesz, amit akarok – hencegett a férfi. – Engedelmeskedik nekem, mert fél tőlem. Micsoda gyáva alak, ha tudnád. Egy szemernyit sem változott gyerekkora óta. Különben is, a mi Madelyne-ünk tudja, hogy megölöm Bertont, ha magára haragít. – Milyen bosszantó, hogy Morcar meghalt – jegyezte meg Clarissa. – Csinos kis summát fizetett volna Madelyne-ért. Ezek után senkinek nem kell majd. – Tévedsz, Clarissa. Nekem kell. Senkinek nem fogom megengedni, hogy feleségül vegye. Madelyne Clarissa obszcén nevetését hallva halkan becsukta az ajtót. Épp időben ért az éjjeli edényhez, hogy megszabaduljon a torkán felkúszó keserű epétől. Megsiratta Rachaelt, majd elátkozta Louddont és az apját azért, amiért az anyjával tettek. Megdöbbent, hogy Rachael úgy ment a házasságba, hogy egy másik ember gyermekét hordta. És akkor hirtelen rátört a megvilágosodás, és az öröm könnyei áztatták arcát, mert rádöbbent, hogy mégsem fűzi vérségi kötelék Louddonhoz. Hallotta már Rhinehold nevét Duncantől, tudta, hogy a szövetségeseik közé tartozik. Szerette volna tudni, hogy a báró az udvarban van-e. Látni akarta, hogy néz ki. Vajon megnősült valaha? Louddonnak igaza volt; soha senki nem tudhatja meg… és mégis, Madelyne tudta, hogy Duncannek el fogja mondani az igazságot. Miért is ne? Férje legalább annyira fog örülni a hírnek, mint ő. Hosszú időbe telt, míg visszanyerte az önuralmát. Minden ravaszságára szükség lesz. Meg kell próbálnia megvédeni Berton atyát és Duncant. Louddon biztosra veszi, hogy önakaratából el fogja árulni az egyiket, hogy megmentse a másikat. Ott volt még persze Adela problémája, de ezt Madelyne egyelőre nem aggasztotta magát emiatt. Nem, Gerald hamarosan feleségül

259 veszi Duncan húgát, és akkor a király sem fenyegetheti tovább Adela-t azzal, hogy Louddonhoz adja. Madelyne majdnem az egész éjszakát azzal töltötte, hogy kidolgozza a tervét. Imádkozott, hogy Louddon továbbra is kiszámíthatóan viselkedjen, hogy Duncannek ne essen baja, és hogy az isten elegendő erőt adjon az előtte álló harchoz. Végül lehunyta a szemét. És aztán ugyanúgy fantáziálni kezdett, mint gyerekkorában. Valahányszor, amikor attól félt, hogy Louddon érte jön és elviszi nagybátyjától, azt képzelte, hogy Odüsszeusz ott áll mellette és megvédi. De most változott a kép. Nem Odüsszeusz, hanem maga Duncan állt őrt. Igen, talált magának egy sokkal hatalmasabb védőt, mint a legendabeli hős. Ott volt neki az ő farkasa, hogy megvédje. ***** Másnap délután Madelyne elkísérte Louddont a királlyal való találkozásra. Amikor közel értek a király magánlakosztályához, Louddon húgához fordult, és rámosolygott. – Számítok a becsületességedre, Madelyne. Csak azt kell elmondanod a királynak, hogy mi történt az otthonoddal és veled. A többi az én dolgom. – És az igazság majd elmarasztalja Duncant, erre számítasz, igaz? Louddon mosolya savanyúra váltott. Nem tetszett neki a lány hangsúlya. – Csak nem összeszedted a bátorságod, Madelyne? Csak meg ne feledkezz a te drága nagybácsidról. Ebben a pillanatban is vannak embereim, akik útra készen állnak. Elég egy szavam, és elvágják a torkát. – Honnan tudhatnám, hogy nem ölted-e meg máris? – vitatkozott a lány. – Bizony – tette hozzá, amikor bátyja fenyegetően megragadta a karját. – Nem tudsz uralkodni az indulataidon, Louddon. Soha nem is tudtál. Honnan tudjam, hogy még nem ölted meg a bácsikámat? Louddon bebizonyította, hogy húga szavai az indulatairól nagyon is igazak voltak. Öklével a lány arcába vágott. Az ékköves gyűrű, amit viselt, felsértette Madelyne ajkát. Apró vérpatak indult a sebből. – Nézd meg, mire kényszerítettél! – üvöltötte Louddon. Megfeszítette a kezét, hogy újra megüsse, de hirtelen azt vette észre, hogy nagy erővel a falnak csapódik Madelyne mellett. Anthony bukkant elő a félhomályból. Keze Louddon nyakára fonódott, és a legkisebb kétséget sem hagyta Madelyne előtt, hogy kész megfojtani bátyját.

260 Madelyne szándékosan provokálta Louddont, hogy az elveszítse az önuralmát, és egyáltalán nem örült Anthony közbeavatkozásának. – Anthony, azonnal vegye le a kezét a bátyámról! – parancsolta. Hangja kemény volt, de tompított az élén azzal, hogy a férfi vállára tette a kezét. – Anthony, kérem! A férfi lerázta dühét, elengedte Louddont, és nyugodtan figyelte, ahogy az köhögve a padlóra rogy. Madelyne, kihasználva bátyja gyengeségét, gyorsan előrehajolt és Anthony fülébe suttogott. – Itt az ideje, hogy megvalósítsam a tervemet. Bármit mondok, vagy teszek is, kérem, ne vitatkozzon. Duncan védelmében teszem. Anthony bólintott annak jeléül, hogy megértette, amit Madelyne mondott. Szívesen megkérdezte volna úrnőjét, hogy vajon az-e a terve, hogy addig bosszantja Louddont, amíg az megöli őt. És azt is, miből gondolja, hogy Duncan védelemre szorul. Az viszont világos volt számára, hogy úrnőjét a legcsekélyebb mértékben sem izgatja a saját biztonsága. Anthonynek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne mutassa ki érzelmeit, amikor azt kellett látnia, hogy Madelyne talpra segíti bátyját. Nem akarta, hogy Madelyne megérintse a gazembert. – Louddon, nem hiszem el, hogy nem bántottad Berton bácsit – mondta Madelyne, amikor bátyja megpróbálta elrángatni Anthony mellől. – Meg fogjuk oldani ezt a kérdést, itt és most. Louddon megdöbbent Madelyne merészsége láttán. Húga egyáltalán nem olyan félénk nyuszi módjára viselkedett, ahogy megszokta tőle. – Mégis, mit fogsz mondani a királynak, amikor meglátja a sebeket az arcomon? – Nem fogsz találkozni a királlyal – kiáltotta Louddon. – Meggondoltam magam. Visszaviszlek a szobádba, Madelyne. Majd én beszélek Vilmossal a nevedben. Madelyne kihúzta karját bátyja szorításából. – Látni akar engem, és meg akarja hallgatni a magyarázatomat. Ma, holnap, vagy a jövő héten. Csak a várakozási időt hosszabbítottad meg, Louddon. És tudod, mit fogok mondani a királynak? – Az igazat – mondta gúnyos mosollyal Louddon. – Bizony, az igazmondásoddal csapdába ejted Wexton bárót. – Még nevetett is saját kijelentésén. – A bőrödből nem tudsz kibújni, Madelyne. – Igazat mondanék, ha beszélnék a királlyal. De egy szót sem fogok szólni. Csak állok majd, és rád bámulok, amikor a király kérdéseket tesz fel. Isten a tanúm, meg sem fogok szólalni. – Ezt megbeszéljük később – vetett jelentőségteljes pillantást Anthony felé. – Amikor magunkban leszünk, fogadom, hogy sikerül megváltoztatnom a véleményed.

261 Madelyne igyekezett elrejteni félelmét. – Most fogjuk megbeszélni, Louddon, vagy elküldöm Anthonyt a királyhoz, hogy elmondja, hogyan bánsz velem. – Azt hiszed, Vilmost érdekelni fogja? – kiáltotta Louddon. – Én ugyanolyan alattvalója vagyok, mint te – vágott vissza a lány. – Arra is utasítom Anthonyt, hogy elmondja a királynak, mennyire aggódom a miatt, hogy meg akarod öletni Berton bácsit. Kétlem, hogy Vilmos örömmel fogadná az egyház reakcióját arra, hogy az egyik bárója papot gyilkolt. – A király nem fog hinni neked. És te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a drágalátos bácsikád még él. De ha tovább folytatod ezt az ostoba lázadást, akkor tényleg megöletem. Bosszants csak tovább, te átkozott boszorkány, és én… – Visszaküldesz engem Berton bácsihoz. Ezt fogod tenni. Louddon szeme tágra nyílt, arca vérvörös lett. Nem akarta elhinni, hogy húga ilyen nagyot változott. Képes volt szembeszállni vele, ráadásul egy tanú előtt. Aggodalom fogta el. Létfontosságú volt, hogy Madelyne támogassa, ha arra akarja rávenni a királyt, hogy lépjen fel Wexton báró ellen. Igen, számított rá, hogy Madelyne elmondja, hogyan rombolta le Duncan az otthonát, és hogyan ejtette őt foglyul. De Madelyne hirtelen kiszámíthatatlanná vált. – Azt várod tőlem, hogy a színtiszta igazságot mondjam, nem igaz? Mi lesz, ha arról kezdek beszélni, hogyan akartad megöletni Wexton bárót? – Csak arra fogsz válaszolni, amit a király kérdez! – Louddon újra üvölteni kezdett. – Akkor teljesítsd a kérésemet. Engedj el a nagybátyámhoz. Vele maradok, és rád hagyom, hogy elintézd az ügyed Wexton báróval. Madelyne legszívesebben sírva fakadt volna a saját szavain. Szándékosan választotta az ügy szót. Még hogy ügy! Louddon meg akarja semmisíteni Duncant. – Esküszöm, sokkal többet tudok ártani, mint gondolnád, ha a király elé kerülök. Az igazság talán befeketíti Duncant, de a hallgatásom téged hoz nehéz helyzetbe. – Ha ennek az egésznek vége lesz… – Meg fogsz ölni, tudom – vont vállat Madelyne, mint akit nem érdekel a dolog. Hangja is nélkülözött minden érzelmet. – Nem érdekel, Louddon. Tedd csak, ami jólesik. Louddonnak nem kellett sokáig gondolkodnia Madelyne fenyegetésén. Gyorsan levonta a következtetést, a lányt el kell távolítani az udvarból. Haladéktalanul. Nincs annyi ideje, hogy engedelmességre bírja. Alig két napja kapta a hírt, hogy Morcarnak nem sikerült megölnie Duncant. Morcar halott, Duncan pedig akármelyik pillanatban megérkezhet Londonba.

262 Talán hagynia kellene, hogy húga azt tegye, amit akar. A távozása az ő érdekeit fogja szolgálni, majd tesz róla. – Egy órán belül indulhatsz – jelentette ki. – De az embereim elkísérnek, Madelyne. Wexton embereinek – tette hozzá, Anthonyre bámulva – semmi okuk arra, hogy kövessenek. A bárónak többé nincs beleszólása a dolgaidba. Visszakapta a húgát, te pedig hozzám tartozol. Madelyne beleegyezett, mielőtt Anthony vitába szállhatott volna. A vazallus úrnőjére pillantott, majd bólintott beleegyezése jeléül. Természetesen eszében sem volt betartani a megállapodást. Követni fogja Madelyne-t, akárhová is küldje Louddon. De nagyon óvatos lesz, hogy Louddon azt higgye, sikerült a terve. – Akkor én visszatérek a Wexton erődbe – jelentette be, majd megfordult és elsétált. – Mennem kell, hogy beszéljek a királlyal – morogta Louddon. – Vár minket. Most az egyszer engedek a könyörgésednek, Madelyne, de mindketten tudjuk, hogy előbb-utóbb el kell mondanod Vilmosnak, mi történt. – Őszintén fogok beszélni – mondta Madelyne. Amikor látta bátyja gyanakvó arckifejezését, gyorsan hozzátette. – És az természetesen a te ügyedet fogja támogatni. Louddon megbékült valamelyest. – Igen, talán tényleg az lesz a legjobb, ha meglátogatod a bácsikádat. Ha újra látod, akkor talán eszedbe jut, milyen ingatag a helyzeted. Állandóan emlékeztetnie kell a kis boszorkányt, hogy milyen fontos neki a bácsikája, döntötte el a férfi. Minden bizonnyal megfeledkezett arról, milyen öreg és törékeny ember Berton, és milyen reménytelen ábránd, hogy képes lesz megvédeni. Igen, húgának újra látnia kell a papot. Az majd helyre teszi a lányt, és újra az ő rettegő, félénk kishúga lesz. – Még mindig ott a lehetősége, hogy elbánok Duncannel, mielőtt újra hivatnának az udvarba, Madelyne. Térj vissza a szobádba, és szedd össze a szánalmas holmidat. A katonák, akik elkísérnek, az udvaron fognak várni. Madelyne alázatot színlelt. Lehajtotta a fejét, és hálát rebegett. – Hatalmas megpróbáltatáson mentem keresztül – suttogta. – Remélem, a király nem fogja ellenezni a kérésed, hogy távozzam az… – Az én kérésem? – nevettet gonoszul Louddon. – Nem is fog róla tudni. Ilyen jelentéktelen dolgokkal nem kell zaklatnom Vilmost. Louddon megfordult, és büszkén elsétált hencegő kijelentése után. Madelyne addig nézett utána, míg el nem tűnt a folyosó végén a kanyarban. Akkor megfordult és a szobájába indult. Anthony az árnyékban várt rá, és gyorsan elélépett. – Túlságosan nagy kockázatot vállal, asszonyom – morogta. – A férje nem fog örülni.

263 – Mind a ketten tudjuk, hogy Duncan nem a férjem – mondta egyszerűen Madelyne. – Fontos, hogy ne avatkozzon bele, Anthony. Louddonnak azt kell hinnie, hogy tényleg visszakapta a húgát. – Madelyne, tudom, hogy azt hiszi, meg kell védenie Adela-t, de Gerald kötelessége, hogy… – Nem, Anthony – szakította félbe a lány. – Én csak időt akarok nyerni. És el kell mennem a bácsikámhoz. Olyan ő nekem, mint az apám. Louddon meg fogja ölni, ha nem vigyázok rá… – Saját magát kell megvédenie, asszonyom – vitatkozott Anthony. – Ehelyett az egész világot akarja megvédeni. Miért nem hallgat a józan észre? Védtelen lesz, ha elhagyja az udvart. – Itt sokkal védtelenebb vagyok – suttogta Madelyne. Megpaskolta a férfi karját, mielőtt folytatta volna. – Egész addig védtelen leszek, amíg Duncan el nem rendezi ezt az ügyet. Mondja meg neki, hová mentem, és majd ő dönt. – Milyen döntésre gondol? – Hogy utánam jön-e vagy sem. – Csak nem kételkedik… Madelyne hosszan felsóhajtott. – Nem, egy pillanatig sem kételkedem – mondta, és hevesen megrázta a fejét. – Duncan értem jön, és amikor megteszi, katonákat hagy majd ott a nagybátyám védelmére. Csak azon imádkozom, hogy elég gyors legyen. Anthony nem tudta elítélni Madelyne tervét. – Állandóan a közelében leszek. Ha szüksége lesz rám, csak kiáltania kell, és ott termek. – Itt kell maradnia, hogy elmondja Duncannek… – Megbízom egy emberemet, aki itt marad – mondta Anthony. – A szavamat adtam a báró úrnak, hogy megvédelmezem a feleségét – tette hozzá, külön hangsúlyozva a feleség szót. Nem mondta ugyan, de Madelyne megkönnyebbült a tudattól, hogy a közelében tudhatja Anthonyt. Amikor összepakolta a ruháját, a királyi istállók melletti udvarra sietett. Három katona kísérte Louddon emberei közül. Most ott állt egyedül az udvar közepén, amíg a férfiak a lovukkal foglalkoztak. Madelyne hálás volt a sorsnak, hogy nem futott össze Clarissával újra. És hogy Louddon még mindig a királlyal tárgyalt… és teletömte a fejét a Duncanről szóló hazugságokkal, Madelyne ebben biztos volt. Kíváncsi tömeg gyűlt össze, hogy megnézze távozását. A sebek Madelyne arcán meglehetősen feltűnőek voltak, és nem tehetett róla, de hallotta a háta mögött folyó találgatásokat.

264 Egy magas, vörös hajú nő vált el a csoporttól, és Madelyne-hez sietett. Gyönyörű teremtés volt, elegáns modorral, királyi termettel. Jóval magasabb volt, mint Madelyne, és valamivel teltebb is. Nem mosolygott, sőt ellenségesen nézett Madelyne-re. Madelyne állta a tekintetét. – Valamit mondani kíván nekem? – Kockázatos dolog, hogy ilyen nyíltan beszélek önnel – kezdte a nő. – Gondolnom kell a hírnevemre is. – És ha velem beszél, az foltot ejt a jó hírén? A nő meglepődött a kérdésen. – Természetesen – ismerte be. – Bizonyára ön is rájött, hogy a történtek után nem tartozik a kívánatos… Madelyne félbeszakította a burkolt sértést. – Mondja el, mit akar, aztán menjen el! – Lady Eleanor vagyok. – Madelyne nem tudta elrejteni meglepetését. – Ezek szerint, hallott már rólam. Talán Wexton báró beszélt… – Hallottam önről. – Madelyne hangja remegett. Nem tehetett róla, de alacsonyabb rendűnek érezte magát a nő mellett. Lady Eleanor káprázatos ruhát viselt, míg Madelyne-en csak kifakult kék utazóruhája volt. Duncan jövendőbelijében minden megvolt Madelyne szerint, ami benne nem. Olyan nyugodt, előkelő volt. Madelyne biztosra vette, hogy ez a nő soha nem volt ügyetlen, még kislány korában sem. – Az apámnak még meg kell egyezni Wexton báróval az esküvőnk időpontjáról. Csak azt akartam mondani, hogy nagyon szánom önt, szegény gyermek. De nem hibáztatom jövendőbeli férjemet. Végül is csak bosszút állt a maga módján. De szeretném tudni, hogy Wexton báró rosszul bánt-e önnel. Madelyne kihallotta az aggodalmat a nő hangjából, és elfogta a düh. – Ha képes feltenni nekem ezt a kérdést, akkor egyáltalán nem ismeri Wexton bárót. Hátat fordított Lady Eleanornak, és felszállt a lóra, amit az egyik katona vezetett oda hozzá. Amikor már a nyeregben ült, lenézett a nőre. – Nem bánt velem rosszul. Most, hogy válaszoltam a kérdésére, rajtam a kérdezés sora. Lady Eleanor kurtán bólintott. – Szereti ön Wexton bárót? Hosszú hallgatás következett, és Madelyne tudta, hogy Lady Eleanor nem fog válaszolni a kérdésre. Felhúzta a szemöldökét, és olyan megvetően nézett, hogy Madelyne tudta, egyáltalán nem tetszik neki a kérdés.

265 – Nem vagyok szegény gyermek, Lady Eleanor – jelentette ki, és nem is próbálta elrejteni haragját. – Duncan nem fogja önt feleségül venni. Nem írja alá azt a szerződést. A legnagyobb kincsétől kellene megválnia, hogy feleségül vegye önt. – És mi lenne a legnagyobb kincse? – érdeklődött Lady Eleanor halk hangon. – Ami azt illeti, én vagyok Duncan legnagyobb kincse, és bolond lenne, ha tőlem megszabadulna – tette hozzá. – És azt még önnek is tudnia kell, hogy Duncan egyáltalán nem bolond. Madelyne vágtába ugratta a lovat. Lady Eleanornak félre kellett ugrania az útjából, ha nem akarta, hogy legázolják. A felvert por az ostoba nő képébe vágott. Többé nem látszott felsőbbrendűnek. De nem ám, Lady Eleanor dühöngött, haragja elégtétellel töltötte el Madelyne-t. Úgy érezte magát, mint aki fontos ütközetet nyert meg. Győzelem volt. Madelyne gondolkodásmódja szerint ugyan gyerekes, durvaságból született győzelem, de nem számított.

HUSZONKETTEDIK

FEJEZET „Mert hitben járunk, nem látásban” ÚJSZÖVETSÉG, 2KOR. 5:7





Mindent elmondott. A vele történt események felidézése majdnem teljes két napot vett igénybe Madelyne-nek. Bácsikája minden szóra, érzésre és következményre kíváncsi volt. Berton atya örömkönnyeket sírt, amikor Madelyne besétált a házikójába. Bevallotta, hogy rettenetesen hiányzott neki, és majd egy napig nem tudott parancsolni az érzelmeinek. Természetesen Madelyne is alaposan kivette részét a sírásból. Bácsikája kijelentette, hogy nem baj, amiért ilyen fegyelmezetlenül viselkednek, elvégre maguk vannak, senki nem látja érzelmi kitöréseiket. Berton atya társai egy régi barátjuknál voltak látogatóban, aki hirtelen megbetegedett. Már leszállt az este, Madelyne elkészítette a vacsorájukat, és mindketten ott ültek az asztalnál kedvenc székükben, mire Madelyne belekezdett a mesélésbe. Mialatt a pap evett, Madelyne elmondta, mi történt vele. Arra gondolt, hogy csak egy rövid összefoglalót ad bácsikájának,

266 de Berton bácsi nem hagyta, hogy szűkre szabja az elbeszélést. Úgy tűnt, minden részletre kíváncsi. Nem engedte, hogy Madelyne folytassa, amíg minden szót meg nem jegyzett. Mivel bácsikája avatott fordító és egyben a régi történetek őrzője is volt, Madelyne engedett a különös, de mégis ismerős unszolásnak. Amikor Madelyne először meglátta bácsikáját, aggódni kezdett az egészsége miatt. Gyengének látszott. Igen, a válla mintha megroskadt volna. A háta mintha görnyedtebb lenne, és a mozgása is lassabb lett. De a tekintete élénk, a nyelve pedig csípős volt. Berton atya elméje ugyanolyan friss volt, mint régen. Amikor végül bevallotta, hogy társai nem térnek vissza, hogy vele éljék le utolsó éveiket, Madelyne arra a következtetésre jutott, hogy a magány, és nem a vállát nyomó ötven év felelős a változásokért. Madelyne biztos volt abban, hogy Duncan érte jön. Mégis, amikor teljes három nap telt el, és a férfi nem mutatkozott, a lány magabiztossága csökkenni kezdett. Madelyne bevallotta bácsikájának félelmeit. – Talán amikor újra találkozott Lady Eleanorral, meggondolta magát. – Micsoda ostobaságokat beszélsz itt nekem – mordult fel Berton atya. – Én ugyanúgy hiszek abban, hogy Wexton báró nem tudott Laurance csalásáról, mint te. Azt hitte, hogy feleségül vett, és egy férfi, ha ilyesmire szánja el magát, az komoly elkötelezettséget érez a szívében. Meséltél arról, hogy szerelmet vallott neked. Akkor mégsem hiszel a szavaiban? – Természetesen hiszek neki. Szeret engem, bácsikám. Tudom, hogy a szeret, érzem a szívemben, de az agyam egy kis zugában ott a kételkedés. Éjszaka felébredtem, és az első gondolatom ijesztő volt. Arra gondoltam, mi lesz, ha mégsem jön el értem. Mi lesz, ha meggondolta magát. – Akkor bolond – jelentette ki Berton atya, szemében fény csillant. – Most pedig meséld el nekem, öregembernek újra, pontosan mit is mondtál a gyönyörű vörös hajú és királyi megjelenésű Lady Eleanornak! Madelyne elmosolyodott azon, ahogy bácsikája ugratta, saját szavait idézve Lady Eleanor leírásánál. – Azt mondtam neki, hogy én vagyok Duncan legdrágább kincse. Nem volt igazán alázatos kijelentés, ugye? – Igazat mondtál, Madelyne. A szíved mélyén ezzel te is tisztában vagy, de belátom azt is, hogy van az agyadnak egy szeletkéje, amelynek szüksége van megerősítésre. – Duncan nem bolond – mondta határozott hangon a lány. – Nem felejt el engem. – Lehunyta a szemét, és fejét a szék párnás háttámlájára fektette. Annyi minden történt vele az utóbbi rövid időben. De most, hogy ott ült bácsikája mellett, úgy érezte, mintha semmi sem változott volna.

267 Régi félelmei feltámadtak, és igyekeztek hatalmuk alá vonni. Hamarosan sírva fakad és elmerül az önsajnálatban, ha nem parancsol magának. Úgy döntött, pihenésre van szüksége. Igen, csakis azért viselkedik ilyen aggodalmasan, mert nagyon kimerült. – Értékes ember vagyok – tört ki hirtelen belőle. – Miért tartott ilyen sokáig, míg felismertem? – Nem számít, hogy mennyi ideig tart – nyugtatta meg bácsikája. – Csak az a fontos, hogy végre felismerted. Mennydörgés robaja vonta magára a figyelmét. – Ha jól hallom, hamarosan szép kis eső zúdul a nyakunkba – állt fel, és az ablak felé indult. – Olyan közeli a vihar, hogy talán a tetőt is letépi a fejünk felől. Berton atya éppen helyeselni készült, amikor odaért az ablakhoz, és kinézett. A látványtól egy pillanatra elakadt a lélegzete. Meg kellett kapaszkodnia az ablakpárkányban, különben a térde biztos összecsuklott volna alatta. Nem hallatszott a mennydörgés zaja, de az atya látta a villámot. Az azonban nem az égből jött. Nem, a földön villámlott… amíg csak a szem ellát. A nap felerősítette a villanásokat, ahogy sugarai egyik ezüst mellvértről a másikra ugrottak. Legalább egy légió állt ott állig felfegyverkezve, némán várakozva egyetlen harcos mögött. Az atya hunyorítva szemlélte a fenséges látványt. A katonák vezetője felé biccentett, majd megfordult és visszatért a székéhez. Arcán széles mosoly jelent meg. Amikor újra leült Madelyne mellé, elfojtotta mosolyát, és igyekezett mogorva hangon beszélni. – Azt hiszem, valaki hozzád jött látogatóba, lányom. Legjobb, ha megnézed, ki az. Én túl fáradt vagyok ahhoz, hogy újra felálljak. Madelyne csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Ő nem hallotta, hogy kopogtak volna. De hogy bácsikája kedvére tegyen, felállt, hogy teljesítse a kérését. Közben megjegyezte, hogy biztos Marta lesz az, aki látogatóba jött, friss tojást és még frissebb pletykákat hozva. Az atyának annyira tetszett a megjegyzése, hogy hangosan kuncogni kezdett, sőt még a térdére is csapott jókedvében. Madelyne arra gondolt, hogy meglehetősen különös reakció ez egy embertől, aki az imént még fáradtságra panaszkodott. És akkor kinyitotta az ajtót. Beletelt egy-két percbe, míg Madelyne felfogta az elé táruló látványt. Annyira meglepődött, hogy mozdulni sem bírt. Csak állt az ajtóban, kezét ökölbe szorítva maga mellett, és bámulta Duncant. A férfi mégsem felejtkezett meg róla. Ez volt az első gondolata, mihelyt elmúlt a zsibbadtság, és újra gondolkozni tudott.

268 Nem egyedül jött. Száznál is több katona sorakozott ura mögött. Még mindannyian a lovukon ültek, mindenki harci vértet viselt, és valamennyien őt nézték. Halk jelzés suhant végig a sorokon, mire a katonák egy emberként emelték magasba kardjukat üdvözlésként. Madelyne még soha nem tapasztalta a hűség megnyilvánulásának eme fantasztikus látványát. Elárasztották az érzelmek. Soha nem érezte még, hogy ennyire szeretik, becsben tartják, és nagyra értékelik. És akkor hirtelen megértette, miért hozott magával Duncan ennyi embert. Meg akarta mutatni neki, hogy milyen sokat jelent a számára, bebizonyítani neki, hogy milyen értékes embernek tartja Madelyne-t. Duncan nem mozdult. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Tökéletesen kielégítette, hogy Silenus hátán ülhet, és gyönyörű feleségét csodálhatja. Érezte, hogy minden aggodalma, bizonytalansága elszáll a szívéből. Isten a tanúja, nincs nála elégedettebb ember a világon. Amikor észrevette a könnyeket Madelyne arcán, kimondta a szavakat, amelyeket szerinte a lány hallani akart. – Érted jöttem, Madelyne. Véletlen lett volna, hogy ugyanazokat a szavakat ismételte meg, amelyeket először mondott neki? Madelyne úgy vélte, nem. A Duncan szemében ülő kifejezés elárulta neki, hogy a férfi is emlékszik. Madelyne ellökte magát az ajtótól, haját hátradobta, majd kiszámított mozdulattal csípőre tette a kezét. – Már éppen ideje volt, báró úr. Meglehetősen régen várok önre. Úgy látta, öntelt megjegyzése tetszett Duncannek, de azért nem volt biztos benne. A férfi túlságosan gyorsan mozdult, így nem láthatta az arcát. Az egyik percben még Silenus hátán ült, a másikban már a karjába vonta Madelyne-t. Amikor lehajolt, hogy megcsókolja, a lány azonnal a nyaka köré fonta karját. Szorosan hozzásimult, míg a férfi szája mohón az övére tapadt, nyelve követelőzőn keresett utat az övéhez. Madelyne úgy érezte, mintha lesodorták volna feltámadó érzelmei. Minden porcikája válaszolt Duncan követelésére, teljesen átadva magát a csókjának, ölelésének. Igen, ő sem maradt el a férfi mögött vad vágyában, hogy felfalja, kielégítse őt. Ő is legalább annyira ki volt éhezve a férfi érintésére, ugyanolyan elszántan vágyott a beteljesülésre. A hang végül befurakodott Duncan elméjébe, de a józanság csak lassan tért vissza. Egy pillanatra elszakadt a lány szájától, de csak azért, hogy rögtön visszatérjen a sebes ajkakhoz. Madelyne is hallotta a hangot. És amikor Duncan végül nagy nehezen elszakadt tőle, és felemelte a fejét, Madelyne rájött, hogy a katonák éljenzését hallja. Édes istenem, teljesen elfelejtkezett arról, hol vannak.

269 Tudta, hogy elpirult, de azt mondta magának, hogy nem érdekli. Úgy tűnt Duncan sem zavartatja magát, de mivel a férfit por és piszok borította, valamint legalább egyhetes borosta, nehéz lett volna arcán bármilyen érzelmet felfedezni. Duncan újra megcsókolta, gyorsan keményem, ami azt mutatta, hogy mégsem törődik a katonák jelenlétével. Madelyne átkarolta a férfi derekát. Arcát a mellkasára hajtotta, és teljes erejéből magához szorította. Duncan elégedetten felsóhajtott, tetszett neki felesége rajongása. Madelyne halk köhécselést hallott maga mögött, erről eszébe jutott a kötelessége. Be kell mutatnia Duncant a bácsikájának. A gond csak az volt, hogy a hangszálai nem akartak engedelmeskedni. És amikor Duncan lehajolt, és a fülébe suttogta, hogy szereti, annyira sírni kezdett, hogy végképp nem tudott megszólalni. Duncan intett az embereinek, hogy szálljanak le a lóról, majd megfordult, és Madelyne feje felett az öregemberre nézett, aki néhány lépésre állt a lány mögött. Maga mellé húzta feleségét, mert egy pillanatra sem akarta elengedni. – Wexton báró vagyok – mutatkozott be. – Nagyon reméltem, hogy az vagy, fiam – mondta Berton atya. Elmosolyodott a saját szellemességén, és meg akart hajolni a báró előtt, de Duncan keze megállította a tiszteletnyilvánításban. – Nekem kellene letérdelnem ön előtt, atyám – mondta Duncan a papnak. – Megtiszteltetés, hogy végre megismerhetem. A papot mélyen meghatotta Duncan beszéde. – Ő a legnagyobb kincsed, ugye fiam? – kérdezte, de közben Madelyne-t nézte. – Igen, így van – ismerte be Duncan. – Örökké az adósa maradok, atyám – tette hozzá. – Annyi éven át megőrizte nekem. – De még nem a tiéd – jelentette ki Berton atya. Látta a meglepetést a férfi szemében. – Igen, még neked kell adnom. Házasságról beszélek, báró, igazi házasságról, és minél hamarabb, annál jobb, hogy megnyugodjon ez az öregember. – Akkor holnap reggel összead minket – utasította Duncan. Berton atya tanúja volt Duncan és unokahúga szenvedélyes csókjának. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a holnap elég korán lesz. – Akkor ma éjjel nem Madelyne mellett fogsz aludni – figyelmeztette. – Továbbra is vigyázok rá, Wexton báró. Duncan és Berton atya hosszan, keményen egymásra nézett. Majd Duncan lassan elmosolyodott. Hosszú ideje most először talált valakit, akit nem tudott megfélemlíteni. Nem, a pap nem fog meghátrálni. Duncan bólintott. – Ma este.

270 Madelyne tanúja volt a szóváltásnak. Pontosan tudta, miről beszél a két férfi. Arra gondolt, hogy vörösebb lehet, mint a lenyugvó nap. Mégiscsak zavarba ejtő dolog, hogy bácsikája tudja, lefeküdt a báróval. – Én is nagyon szeretnék ma este hozzámenni Duncanhez, de nem… – Madelyne abbahagyta a magyarázkodást, amikor meglátta, hogy Anthony lép mellé. – Atyám, ő az a vazallus, akiről beszéltem neked – mondta mosolyogva. – Te vagy az, aki Louddon és az unokahúgom közé léptél, amikor a bátyja újra meg akarta őt ütni? – lépett közelebb a pap, hogy kezet fogjon a férfival. – Én vagyok – ismerte be Anthony. – Újra? – kiáltott fel Duncan. – Hát nem élvezte a király védelmét? – Ugyan, csak egy semmiség volt – tiltakozott gyorsan Madelyne. – Megölhette volna – szólt közbe a pap. – Igen, bántani akarta – csatlakozott Anthony is. Madelyne érezte, hogyan erősödik Duncan szorítása a derekán. – Tényleg nem volt komoly – tiltakozott újra. – Csak egy ütés… – Még mindig viseli a nyomát a bőrén – bólintott hevesen Berton atya. Madelyne morcos pillantást vetett nagybátyára. Nem látja, hogy mennyire felháborítja Duncant, amit mond? Amikor Duncan állánál fogva felemelte a fejét, hogy lássa a sérüléseket, Madelyne megcsóválta a fejét. – Soha többé nem érhet hozzám, és csak ez számít. Hűséges embered megvédett engem – tette hozzá, mielőtt megint Berton atyához fordult volna. – Bácsikám, miért szítod tovább Duncan haragját? – A vállán és a hátán is vannak nyomok – folytatta Berton atya, tudomást sem véve Madelyne kérdéséről. – Bácsikám! – Egy szóval sem mondta – kezdte Anthony. – Ha tudom… – Elég! Atyám, elég jól ismerlek már. Miben töröd a fejed? – követelte Madelyne. – Azt akartad mondani Wexton bárónak, hogy szeretnél hozzá menni ma este, de nem fejezed be a mondatot, gyermekem, igaz? Az a teljes igazság, báró – fordult Duncan felé a pap –, hogy az unokahúgom szeretné késleltetni ezt a házasságot. Nem így van, Madelyne? Látod, kedvesem – tette hozzá, gyengéd mosollyal ajándékozva meg a lányt –, jobban ismerlek, mintsem gondolnád.

271 – Igazat mond a nagybátyád? – vonta össze a szemöldökét Duncan. – Ugye, nem változtak meg az érzelmeid? – Mielőtt Madelyne válaszolhatott volna, folytatta is. – Nem számít. Hozzám tartozol, Madelyne. Ez olyan tény, aminek nem fordíthatsz hátat. Madelyne teljesen elképedt azon, hogy Duncant bizonytalannak látja. Akkor rájött, hogy a férfi érzelmei is olyan sérülékenyek, mint az övéi. Neki is szüksége van arra, hogy hallja a lánytól, mennyire szereti. – Szeretlek, Duncan – mondta, elég hangosan ahhoz, hogy Anthony és Berton atya is hallja. – Tudom. – A férfi hangja meglehetősen öntelten csengett. Szorítása mégis csökkent, tartása ellazult. – Van még néhány dolog, amiről tudnod kell – jegyezte meg Anthony. – Beszélhetnék veled kettesben, uram? – A vazallus megfordult, hogy távolabb menjen. – És minden bizonnyal éhesek is vagytok – tette hozzá a pap. Ő is megfordult, és a ház felé indult. – Azonnal hozzálátok a vacsorához. – Előbb megfürödnék – mondta Duncan, és magához szorította Madelyne-t, mielőtt elengedte volna. A pap után indult, de Madelyne szavaira megtorpant, mintha villám csapott volna belé. Anthony és Berton atya is megállt. – De még nem házasodhatunk össze, Duncan. A három férfi arcáról Madelyne leolvashatta, hogy azok nem nagyon törődnek a kijelentésével. Madelyne összekulcsolta a két kezét. Gyorsan beszélni kezdett, mert azt akarta, hogy Duncan megértse az indokait, mielőtt kiabálni kezdene vele. – Csak addig kellene várnunk, amíg Gerald feleségül veszi Adela-t, hogy Louddon ne használhassa fel… – Tudtam – morogta Anthony. – Még mindig a világot akarja megóvni. Báró úr, ez csak az egyik számos jelenteni valóm közül. – Mindig meg fogja védeni azokat, akikről úgy véli, hogy védelemre szorulnak – vetette közbe az atya. – Nem érted, Duncan? – sietett hozzá Madelyne. – Ha most összeházasodunk, a király akarata ellenére teszel. És akkor Adela-t Louddonnak adja. Erről szólt a király levele. Madelyne folytatta volna a vitát, de ahogy Duncan szemébe nézett, elhallgatott, csak a kezét tördelte tovább. Duncan egy hosszú pillanatig csak nézte Madelyne-t. A lány nem tudta megmondani, hogy elégedett-e vele, vagy inkább dühös rá. – Csak egyet szeretnék kérdezni tőled, Madelyne. Bízol bennem? A lánynak nem kellett gondolkoznia. Válasza rögtön és határozottan érkezett. – Igen.

272 Ez szemmel láthatóan tetszett Duncannek. Átölelte, és gyors csókot nyomott a homlokára, majd újra elfordult. – Ma este összeházasodunk. Megállt, de nem fordult meg. Madelyne tudta, hogy mire vár. Arra, hogy vitába szálljon vele. – Igen, Duncan, ma este összeházasodunk. Természetesen ez volt a helyes válasz. Ezzel Madelyne is tisztában volt, amikor látta, hogy nagybátyja nevetgélni kezd, Anthony fütyörészni, Duncan pedig megfordult, és nagyot bólintott. Nem mosolygott, de ez nem zavarta Madelyne-t, mivel rájött, hogy Duncan soha nem kételkedett benne. A válasza csak újabb megerősítés volt, semmi több. A következő óra lázas tevékenységgel telt el. Mialatt Duncan és Anthony a kis asztalnál ülve vacsoráját fogyasztotta, Berton atya vendéglátójához, Grinsteade grófhoz indult, hogy beszámoljon neki a kialakult helyzetről. A gróf még mindig kapaszkodott az életbe, és bár annyi ereje nem volt, hogy jelen legyen az esküvőn, Duncan tiszteletét teszi majd nála, mihelyt a ceremónia lezajlott. Duncan és vazallusa a gróf kastélya mögötti tóhoz indultak, hogy megfürödjenek, és váltsanak néhány szót kettesben. Madelyne arra használta az időt, hogy átöltözzön. Addig kefélte a haját, amíg az úgy göndörödött, ahogy szerette volna, majd úgy döntött, hogy nem törődik a divattal, és kibontva hagyta. Tudta, hogy Duncan így szereti. Megint a férfi színeit viselte, természetesen. Krémszínű cipőt és ingruhát vett fel, amire királykék ujjatlan felsőruhát húzott. Majdnem egy hónapig dolgozott a nyakrészt díszítő kézimunkán, mire a krémszínű apró öltések olyan formát nyertek, amilyent kívánt. Kézimunkája közepére az ő varázslatos farkasának körvonalai kerültek. Duncan valószínűleg észre sem fogja venni, gondolta. Az olyan nagy harcosok, mint ő nem foglalkoznak az ilyen jelentéktelen dolgokkal. – Talán jobb is – ismerte el fennhangon. – Megint csak azt gondolná, hogy hóbortos vagyok, és ugratna érte. – Ki fog ugratni téged? – kérdezte Duncan, aki az ajtóban állt. Madelyne arcán sugárzó mosollyal azonnal megfordult, és végignézte az ő harcosát. – A farkasom – vágta rá. – Valami baj van, Duncan? Olyan… furcsa vagy. – Óráról órára szebb leszel – suttogta a férfi becéző hangon. – Te pedig egyre vonzóbb – mosolygott rá Madelyne, majd évődni kezdett vele. – Kíváncsi vagyok, hogy a jövendőbelim miért visel feketét az esküvőjén. Milyen komor szín – jelentette ki. – Ráadásul a gyász színe. Csak nem a sorsát gyászolja, uram? Duncan megdöbbent a lány megjegyzésén, majd vállat vont. – Tiszta, és más nem is kell, hogy számítson. Mellesleg nem is hoztam másik ruhát magammal Londonból. – A lány felé

273 indult, szándéka teljesen nyilvánvaló volt, elég volt elsötétülő szemébe nézni. – Addig csókollak, amíg meg nem feledkezel a ruhámról. Madelyne az asztal másik oldalára szaladt. – Nem csókolhatsz meg, amíg össze nem házasodtunk – mondta, közben igyekezett visszafojtani a nevetést. – És miért nem borotválkoztál meg? Duncan tovább cserkészett áldozata után. – Majd utána. Ezzel meg mit akart mondani, torpant meg Madelyne egy pillanatra. – Utána? – Bizony, Madelyne, majd utána. – Forró pillantása legalább annyira összezavarta a lányt, mint a különös válasz. Madelyne szándékosan addig habozott, míg Duncannek végül sikerült elkapnia. Duncan ráhajolt a szájára, amikor nyílt az ajtó. Hangos köhögés vonta magára a figyelmüket. – Csak arra várunk, hogy elkezdjük – jelentette be Berton atya. – Bár akad még egy kis gond. – Milyen gond? – kérdezte Madelyne, miután sikerült kiszabadulnia Duncan öleléséből, és megigazította ruháját. – Szeretnélek én az oltárhoz vezetni, de nem lehetek egyszerre két helyen. És ki lesz a tanú? – tette hozzá homlokát ráncolva. – Nem tudná oltárhoz vezetni Madelyne-t, majd levezetni a szertartást? – kérdezte Duncan. – És amikor eskető papként megkérdezem, hogy ki adja ki a menyasszonyt, akkor térjek vissza Madelyne mellé, hogy válaszoljak a saját kérdésemre? Duncan elvigyorodott, ahogy maga elé képtelte a jelenetet. – Furcsa lesz, de meg tudom oldani – jelentette ki az atya. – A katonáim lesznek a tanúk, és Anthony áll Madelyne mögött. Így megfelel, atyám? – Legyen – döntötte el Berton atya. – Indulj, fiam, és várj az oltárnál, amit odakint állítottam fel. A csillagfénynél fogtok esküdni. A természet az isten igazi temploma, ha engem kérdeznek. – Rendben, akkor legyünk túl rajta és zárjuk le az ügyet. Madelyne-t sértette a férfi szóhasználata. Duncan után sietett, és elkapta a kezét, hogy magára vonja a figyelmét. – Legyünk túl rajta és zárjuk le? – nézett rá morcosan. Amikor a férfi lenézett rá, a lány úgy döntött, hogy Duncan valószínűleg csak viccelt. És amikor beszélni kezdett, a morcos arckifejezés eltűnt az arcáról. – Egymáshoz tartozunk attól a pillanattól fogva, amikor találkoztunk, Madelyne. Tudta ezt az isten, tudtam én is, és ha végiggondolod, neked is el kell ismerned, hogy ez az igazság. Elköteleztük magunkat egymásnak, és bár Laurance nem volt pap és nem tudott nekünk igazi áldást adni, attól mi még házasok vagyunk.

274 – Attól a pillanattól fogva, hogy megmelegítettem a lábad – suttogta Madelyne, megismételve Duncan egy korábbi magyarázatát. – Bizony, attól a pillanattól fogva. Úgy látszott, a lány menten elsírja magát. Milyen érzelmes asszony lett az ő gyengéd, kis feleségéből. És bár nagyon is kedvére volt a lány reakciója, azt is tudta, hogy nem szeretne az emberek előtt ilyen feldúlt állapotban mutatkozni. Egyből azon kezdett gondolkozni, hogyan segíthetne feleségének visszanyerni az önuralmát. – Tudod, inkább hálásnak kellene lenned. – Hálásnak? Ugyan, miért? – törölgette a szeme sarkát Madelyne. – Hogy nem nyáron találkoztunk. A lány először nem is értette, aztán elnevette magát. Az életteli, vidám hang megmelengette Duncan szívét. – Szóval az időjárásnak köszönhetem, hogy az enyém lettél, így gondolod? – Ha nyár lett volna, akkor nem kellett volna megmelegítened a lábam – kacsintott Madelynere. A lány arra gondolt, hogy soha nem látszott még ilyen önteltnek. – Kénytelen leszel egy másik indokot keresni. Duncan válaszolni akart neki, de Berton atya az ajtó felé lökdöste. – Az emberek odakint várnak, fiam. Alighogy Duncan kiment a szobából, Berton atya Madelyne-hez fordult. Néhány percet azzal töltött, hogy tanácsokat adott, mi egy feleség dolga. Amikor befejezte az okítást, néhány szívből jövő szóval elmondta, hogy mennyire büszke arra, hogy a családjához tartozik. Végül karját nyújtotta a nőnek, akit megkeresztelt, látott felnőni, és úgy szeretett, mintha a saját lánya lennel. Gyönyörű szertartás volt, és amikor véget ért, Duncan bemutatta a feleségét vazallusainak. A férfiak letérdeltek a lány előtt, és hűségesküt tettek. Duncan kimerült volt és türelmetlen. Otthagyta feleségét, hogy meglátogassa Grinsteade grófot, és alig húsz perc múlva már vissza is tért Berton atya házikójába. A pap már elaludt. Az ágya a szoba végében volt. Madelyne ágya a szemközti falnál állt, és mindössze egy függöny biztosított némi elszigeteltséget. Duncan a keskeny ágy szélén ülve talált feleségére. Az a ruha volt rajta, amiben esküdött. Miután Duncan megszabadult a ruháitól, elnyúlt az ágyon és magához vonta Madelyne-t. Csattanósan megcsókolta, majd javasolta, hogy ő is vetkőzzön neki. Madelyne nem kapkodta el. Minduntalan kilesett a függöny mögül, hogy ellenőrizze, nagybátyja alszik-e már. Végül lehajolt, hogy Duncan fülébe súgja, igazán elvárta volna tőle, hogy keressen valami magányos helyet kettejüknek odakint. Ez mégiscsak a nászéjszakájuk,

275 és már nagyon régen nem voltak együtt. A férfi igazán tudhatná, ha egyszer csókolni kezdi, akkor teljesen bevadul, és az isten szerelmére, hangos lesz, nagyon hangos. Ami azt illeti, most legszívesebben sikítana. Duncan nem próbálta csitítani. Akkor rájött, kár volt fárasztani magát holmi magyarázattal vagy szemrehányással. A férje mélyen alszik. Az elkeseredett ifiasszony férje mellé fészkelte magát, összeszorította fogát, és megpróbált elaludni. Duncan Berton atya motozására ébredt. Azonnal éber lett, érezte, hogy valami hiányzik, de nem jött rá rögtön, hogy mi is az. Elméje lassan feltisztult. Fel akart állni, és kis híján rálépett feleségére. Duncan elmosolyodott a képtelen helyzeten Madelyne a padlón feküdt, mindössze egy vékony takaróba burkolózva. Teremtőm, elaludt a nászéjszakájukon. Duncan az ágy szélén ült, és csak nézte alvó feleségét, míg meg nem hallotta, hogy nyílik, majd csukódik az ajtó a pap mögött. Kinézett az ablakon, és látta, hogy Berton atya a kastély felé tart papi ruhában, kezében apró ezüst kelyhet tartva. Duncan visszafordult Madelyne-hez. Mellétérdelt és a karjába vette, majd az ágyra fektette. Madelyne azonnal a hátára fordult, lerúgva magáról a takarót. Nem volt rajta hálóing. Az ablakon beszűrődő hajnali fény aranypettyekkel tarkította bőrét. Csodálatos haja a felkelő nap sugarai hatására izzó tűztengerre emlékeztetett. Duncan annyira vágyott rá, hogy szinte fájt neki. Melléfeküdt és szerelmesen becézni kezdte. Madelyne hatalmas sóhajjal ébredt fel. Csodálatosan ellazultnak érezte magát. Duncan a mellét simogatta, mellbimbója ágaskodva követelt még több becézést. Madelyne felnyögött, és csípőjével közelebb nyomult férjéhez. Kinyitotta a szemét, és Duncanre nézett. Férje forró tekintetétől megborzongott. Érte nyúlt, hogy közelebb húzza, de a férfi fejét rázva utasította vissza. – Megadom neked, amire vágysz – suttogta. – És még sokkal, de sokkal többet – ígérte. Mielőtt Madelyne válaszolhatott volna, Duncan lehajolt és szájába vette az egyik mellét. Szopogatni kezdte a mellbimbót, közben keze a lány lapos hasát simogatta. Madelyne nyögése egyre hangosabb, egyre vadabb lett. A torka mélyéből feltörő hang elégedettséggel töltötte el a férfit, bár közel sem annyira, mint a lány íze. Keze felesége combjai közé siklott. Megtalálta a kincset, gondolta, miközben ujja behatolt a nedves forróságba, és a lány heves reagálása majdnem az őrületbe kergette. Mindent akart!

276 Duncan hirtelen az oldalára fordult. Madelyne hozzásimult. Arca Duncan meleg combján pihent. A férfi szája megvadította. Nem kapott levegőt, gyomra görcsbe rándult, ahogy férje körbecsókolta köldökét, közben ujjai folytatták az édes kínzást. Madelyne nyöszörögni kezdett, mikor Duncan gyengéden szétfeszítette combjait. Tudta, mire készül és kitárulkozott neki, könyörögve, hogy csókolja meg ott. Duncan szája lejjebb vándorolt, míg el nem jutott a hívogató forróságig. Nyelve egyszerre becézte és gyötörte. És a szakálla teljesen megvadította. Kemény szőrzete izgatóan dörzsölte érzékeny bőrét combja belső oldalán. Meg akarta ízlelni. Minden porcikáját. Nem figyelmeztette, mire készül. Nem próbálkozott gyengéd, a célhoz vezető csókokkal. Csípőjét nekifeszítette Duncannek, lecsapott és szájába vette. Hangos nyöszörgéssel adott hangot gyönyörének. A lány keze és szája annyira erotikus, annyira kielégítő volt, mint a férfié. Igen, elmondhatatlan élvezetről beszélt a heves mozdulat, mellyel közelebb nyomult hozzá. Aztán hirtelen elhúzódott a lánytól. Megfordult, Madelyne combjai közé fészkelte magát és belehatolt. Magja azonnal kirobbant belőle, úgy tűnt, az extázisnak soha nem lesz vége. Az erő, amellyel átadta magát Madelyne-nek, a csúcsra röpítette a lányt is. Madelyne túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megmozduljon, még arra sem talált elég erőt magában, hogy elengedje férje vállát. Duncan elégedett volt. Arra gondolt, hogy megcsókolja feleségét, és elmondja neki, milyen csodálatos volt, de képtelen volt ekkora erőfeszítésre. Túl elégedett volt ahhoz, hogy megmozduljon. Hosszú, csodás percekig együtt maradtak. Madelyne szedte magát össze először. Hirtelen eszébe jutott, hogy hol is vannak. Amikor Duncannek feszült, a férfi kitalálta a gondolatát. – Berton atya elment misét mondani – suttogta. Madelyne újra ellazult. – De elég hangos voltál, hogy az egész sereg halljon – tette hozzá Duncan évődve. – Te legalább olyan hangos voltál – suttogta vissza a lány. – Megyek, megborotválkozom. Madelyne elnevette magát. – Már értem, mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy majd utána borotválkozol meg. Tudtad, hogy a szakálladdal teljesen megvadítasz.

277 Duncan a könyökére támaszkodott, és felesége szemébe nézett. – Tudod, hogy milyen csodálatosan kielégítettél, asszony? – Tudom – suttogta a lány. – Szeretlek, Duncan, és örökké szeretni foglak. – Akkor is szerettél, amikor felfedezted, hogy Laurance nem volt igazi pap, és hazudtam neked? – Igen, bár legszívesebben megfojtottalak volna, amiért nem mondtad meg nekem. Teremtőm, hogy én milyen dühös voltam! – Remek – jelentette ki Duncan, és elmosolyodott, mikor látta, mennyire meglepődött a lány. – Attól féltem, azt fogod hinni, másban is hazudtam – vallotta be. – Soha nem kételkedtem a szerelmedben, Duncan. – De kételkedtél a saját értékedben – emlékeztette a férfi. – Többé nem kételkedem – suttogta a lány. Magához húzta a férfit, hogy megcsókolja, majd követelte, hogy szerelmeskedjenek újra. Második egyesülésük lassabb, kényelmesebb volt, de legalább annyi gyönyört tartogatott, mint az első. Amikor Berton atya visszatért, mindkettőjüket felöltözve találta. Duncan az asztalnál ült, és tekintetét egy percre sem vette le reggelit készítő feleségéről. – Szükség lenne a birtokon egy papra, atyám – szólalt meg Duncan. – Lenne kedve az embereim lelki üdvével foglalkozni? Akár azonnal elfoglalhatja az új helyét. Madelyne annyira örült Duncan szavainak, hogy összecsapta a kezét. Berton atya elmosolyodott, majd megrázta a fejét elutasításul. – A gróf befogadott és annyi éven keresztül otthont adott nekem, Duncan. Nem hagyhatom most el. Szüksége van a tanácsaimra. Nem, nem. Nem hagyhatom itt. Madelyne tudta, hogy amit nagybátyja tesz, az tiszteletreméltó. – Javaslom, hogy gyere utánunk, ha örök nyugalomra helyezik a grófot. Bár isten bizony, néha azt hiszem, hogy valamennyiünket túl fog élni. – Madelyne! Hogy beszélhetsz ilyen tiszteletlenül a grófról – dorgálta meg Berton atya. Madelyne azonnal bűnbánó arcot vágott. – Nem akartam tiszteletlen lenni, bácsikám. Szégyellem magam, mert tudom, milyen fontos vagy a grófnak. Duncan bólintott. – Akkor mi jövünk majd el meglátogatni, atyám, és amikor befejezte itt a küldetését, hozzánk költözik. Férje sokkal diplomatikusabb volt, mint ő. Madelyne látta, hogy derül fel bácsikája arca, és bólint beleegyezése jeléül. – Mennyi ideig maradunk itt? – fordult férjéhez. – Még ma indulnunk kell.

278 – Itt maradhatnánk nyár végéit – bökte ki a lány, mielőtt visszafoghatta volna magát. – Ma elmegyünk. Madelyne felsóhajtott. Látta Duncan szigorú tekintetét. – Akkor ma – bólintott beleegyezőn. Berton atya kifelé indult, arra hivatkozva, hogy kenyérért megy a szakácshoz. Alighogy becsukódott az ajtó, Madelyne férjéhez lépett. – Meg kell engedned, hogy önálló véleményem legyen, férjuram. Nem fogok mindig engedelmesen fejet hajtani a parancsaidnak. Duncan elvigyorodott. – Ezt már magamtól is rájöttem. A feleségem vagy, és velem együtt irányítod majd a birtokot. De annak, hogy itt maradjunk, nincs… – Értelme – vágott közbe Madelyne apró sóhajjal. Duncan ölébe ült, és átkarolta a nyakát. – Csak próbálom elodázni az elkerülhetetlent. Tudnod kell a teljes igazságot a feleségedről, Duncan. Bizonyos esetekben meglehetősen gyáva vagyok. Duncan arra gondolt, hogy felesége vallomása elég mulatságos. Jót nevetett rajta, nem törődve azzal, hogy asszonyának ez egyáltalán nem tetszik. Mikor végre összeszedte magát, Madelyne-hez fordult. – Több bátorság szorult beléd, mint az összes emberembe együttvéve. Ki merészelte kiszabadítani a bátyja ellenségét? – Nos, én, de… – Ki állt Gilard mellé a csatában, és mentette meg az életét, – Én voltam, Duncan, de nagyon meg voltam ijedve és… – Ki gondoskodott a húgomról? Ki hódította meg Silenust és tette az ő báránykájává? Ki… – Te is tudod, hogy én voltam – mondta egyszerűen Madelyne, majd férje arcára simította kezét, úgy folytatta. – De akkor is meg kell értened. Valahányszor olyant tettem, amit te tiszteletreméltónak találsz, rettenetesen féltem. Még attól is féltem, hogy neked ellenálljak. Duncan elhúzta a lány kezét, és hosszú csókkal zárta le az ajkát. – A félelem nem azt jelenti, hogy gyáva vagy, szerelmem. Nem, szerintem inkább azt jelenti, hogy halandó vagy. Csak az ostoba nem számol a veszéllyel. Amikor befejezte beszédét, újra meg kellett csókolnia. – Meg kell mondanod, hogy mi tegyek, ha visszatérünk az udvarba – mondta a lány a csók végén. – Nem akarlak felbosszantani, vagy rossz választ adni a király kérdéseire. Mert ki fog kérdezni, ugye? A férfi hallotta a hangjában a félelmet, és megcsóválta a fejét. – Madelyne, bármit teszel is, nem bosszantasz fel. A király kérdésére pedig nem kell mást tenned, mint elmondanod az igazságot. Nem is kérek mást tőled. – Louddon is ezt mondta – morogta Madelyne. – Azt hiszi, hogy az igazság neked fog ártani. – Ez az én csatám, Madelyne. Csak mondd el az igazságot, a többit hagyd rám!

279 Madelyne felsóhajtott. Tudta, hogy férjének igaza van. Duncan igyekezett felvidítani egy kicsit. – Meg kell borotválkoznom, mielőtt az udvarba indulunk – jelentette ki. Madelyne elvörösödött. – Nem bánnám, ha soha nem borotválkoznál. Megtapasztaltam… a szakálla értékét, uram. Duncan nagyra értékelte felesége őszinteségét. Forró csókja is ezt mutatta. ***** Duncan és Madelyne két nappal később érkeztek Londonba. Gilard, Edmond és Gerald a kapunál vártak rájuk. Valamennyien nagyon komorak voltak. Miután megölelte Madelyne-t, Edmond tájékoztatta Duncant, hogy a bárók megérkeztek, és a szobájukban várnak. Gilard volt a soros az üdvözlő ölelések sorában. Nem kapkodta el, és amikor végre bátyjához fordult, kezét Madelyne derekán felejtette. – Ma este találkozol a királlyal? Duncan arra gondolt, hogy öccse még nem jutott túl teljesen Madelyne iránti fellángolásán. Magához húzta feleségét, és csak aztán válaszolt. – Most azonnal megyek hozzá. – Louddon azt hiszi, hogy Madelyne a bácsikájánál van. Talán éppen most értesül a visszatértéről. Ne felejtsd el, Louddon tudja, hogy nem vagytok házasok – vetette közbe Gerald. – Már házasok vagyunk – mondta Duncan. – Berton atya összeadott minket, és az embereim voltak a tanúk. Gerald nem tudta visszafojtani mosolyát a hír hallatán. – A király dühös lesz – jósolta komoran Edmond. – Személyes sértésnek fogja venni, hogy egybekeltetek, mielőtt elrendeződtek volna a dolgok. Duncan válaszolni akart öccsének, amikor észrevette a király katonáit, akiket Vilmos fivére, Henrik vezetett. A katonák feléjük masíroztak, majd megálltak Duncan előtt. Henrik intett a katonáknak, hogy várjanak, majd Duncanhez fordult. – A bátyám embereket küldött Lady Madelyne-ért, hogy a szobájába kísérjék. – Éppen Vilmoshoz indultam, Henrik, hogy jelentést tegyek. Nem szívesen engedem Madelyne-t sehová nélkülem. Amikor legutóbb az udvarban volt, rosszul bántak vele – tette hozzá komoly hangon. Henriknek arcizma sem rándult a nyers hangra. – Még az is kétséges, hogy a király tudott az ittlétéről, Duncan. Louddon…

280 – Nem akarom újabb veszélynek kitenni, Henrik – vitatkozott Duncan. – Inkább hagyod, hogy ez a kedves hölgy legyen az ütköző kettőtök háborújában Louddonnal? Mielőtt Duncan válaszolhatott volna, Henrik már folytatta is. – Gyere, sétáljunk egyet. Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled. A rangja iránti tiszteletből Duncan azonnal engedelmeskedett a parancsnak. Elvonultak az udvar egy félreeső zugába. Többnyire Henrik beszélt. Madelyne-nek elképzelése sem volt, mint mondhat, de férje arckifejezése elárulta, hogy nem nagyon tetszik neki, amit hall. Alighogy visszatértek a várakozó csoporthoz, Duncan a feleségéhez fordult. – Madelyne, menj Henrikkel! Ő majd gondoskodik az elhelyezésedről. – A te lakrészedben? – Madelyne igyekezett elrejteni aggodalmát. Henrik válaszolt a kérdésre. – Saját lakrésze lesz, kedvesem, és az én embereim vigyázzák majd. Amíg ez a kérdés el nem rendeződik, sem Louddon, sem Duncan nem mehet a közelébe. Az a helyzet, hogy a bátyámnak meglehetősen heves természete van. Jobb lesz, ha nem öntünk olajat a tűzre. Gyorsan eljön az este. Madelyne férjére nézett. Amikor Duncan bólintott, Madelyne bókolt Henrik előtt. Duncan akkor félrevonta, lehajolt és a fülébe suttogott. Mindenkinek felkeltették a kíváncsiságát, mert amikor Madelyne feléjük fordult, valósággal sugárzott. Gilard figyelte, ahogy Madelyne elfogadja Henrik karját, és együtt a bejárat felé indulnak. – Mit mondtál neki, Duncan? Madelyne az egyik percben úgy nézett ki, mint aki menten sírva fakad, a következőben már mosolygott és teljesen elégedettnek tűnt. – Csak emlékeztettem egy bizonyos történet befejezésére – vonta meg a vállát Duncan. Ennél többet nem volt hajlandó mondani. Edmond azt tanácsolta bátyjának, hogy tisztálkodjon meg, és aludjon pár órát. Duncan nevetségesnek találta az ötletet, hogy aludjon, de megfogadta a tanács első részét, és tiszta inget húzott. – Azt hiszem, Madelyne után megyek – mondta Edmond. – Talán ott találom Anthonyt is az ajtajánál, és vele maradok estig. Duncan bólintott. – Vigyázz, nehogy Henrik azt higgye, hogy nem bízol benne – figyelmeztette. Ezekkel a szavakkal Duncan elsétált. Gilard Gerald báróhoz fordult. – Sikerült elhárítanunk egy csatát. Duncan képes lett volna berontani a királyhoz, és azonnali igazságszolgáltatást követelni.

281 – Ez csak átmeneti állapot – felelte Gerald. – Így is harc lesz. A bárók mind felkeresik Duncant ma délután. Eléggé elfoglalt lesz. Henrik jókor lépett közbe, ezt meg kell adni. Duncan egyszer még hálás lesz neki. – Miért törődik Henrik ezzel a dologgal? – Biztosítani akarja Duncan hűségét. Gyerünk, Gilard, igyunk egyet a közelgő esküvőmre a húgoddal! Gilard szemmel láthatóan örült. – Ezek szerint Adela beleegyezett? – Igen. Gyorsan feleségül veszem, mielőtt meggondolja magát. Gilard jót nevetett Gerald kijelentésén. Gerald is mosolygott. Örült, mert sikerült elterelnie Gilard figyelmét Henrik indítékairól. Úgy érezte, Gilardnek nem kell tudnia a titkos találkozóról, amin részt vett, sem Henrik különös kérdéséről Duncan hűségével kapcsolatban. Könnyű volt megérteni az okait. Gilard esetleg rossz báróhoz fordulna a kérdéseivel, ami óhatatlanul nagy bajokat okozna, amire most semmi szükség. Így is elég gondjuk van a Wexton fivéreknek. – Ha ittunk az esküvődre, azt hiszem, csatlakozom Edmondhoz. – Igencsak zsúfolt lesz a folyosó Madelyne lakosztálya körül – jegyezte meg Gerald. – Kíváncsi vagyok, mit fog Louddon tenni, amikor megtudja, hogy visszajött a húga. Louddon ebben az időben a király erdőjében vadászott, és nem is tért vissza késő délutánig. Rögtön tájékoztatták Madelyne érkezéséről. Louddon természetesen nagyon dühös volt, és azonnal indult, hogy visszakövetelje húgát. Anthony egyedül állt Madelyne ajtaja előtt. Edmond és Gilard elmentek, hogy átöltözzenek a közelgő vacsorához és összecsapáshoz. Amikor Anthony meglátta Louddont, a falnak dőlt és undorodó pillantást vetett rá. Louddon nem törődött a vazallussal. Öklével megdöngette az ajtót, és bebocsátást követelt. Henrik nyitott ajtót. Udvariasan üdvözölte Louddont, majd közölte vele, hogy senki nem beszélhet Lady Madelyne-nel. Mielőtt Louddon vitába szállhatott volna vele, az ajtó becsapódott az orra előtt. Madelyne zavartan nézte a jelenetet. Nem tudta, mire vélje Henrik viselkedését. A király testvére egy percre sem hagyta magára, kivéve azt a néhány percet, amíg a lány visszavonult a hálószobába, hogy átöltözzön a királlyal való találkozáshoz. – A bátyja arca legalább olyan vörös volt, mint az enyém – jegyezte meg Henrik, ahogy becsukta az ajtót Louddon előtt. Madelyne-hez sétált, megfogta a kezét, és az ablakhoz vezette, hogy megfelelő távolságra legyenek az ajtótól. – A falnak is füle van – suttogta. Madelyne-nek feltűnt, hogy milyen kedves a hangja.

282 Madelyne ekkor úgy döntött, hogy elfelejt minden pletykát, amit Henrikről hallott. Nem volt jóképű férfi, sőt magas sem, ha Duncannel hasonlította össze. Azt beszélték róla, hogy hataloméhes, és szereti kézben tartani a dolgokat. Mindemellett híres nőfaló volt, legalább tizenöt törvénytelen gyermek bizonyította falánkságát a nők terén. De mivel hozzá nagyon kedves volt, Madelyne úgy határozott, hogy nem az ő dolga megítélni a férfit. – Engedje meg, hogy újra megköszönjem, amiért a férjem mellé állt ma – szólalt meg, mikor látta, hogy Henrik várakozóan néz rá. – Valami felkeltette a kíváncsiságomat ma délután – vallotta be a férfi. – Ha nem személyes a dolog, elárulná, hogy mit mondott önnek Duncan, mielőtt elváltak? Úgy tűnt, nagyon kedvére való volt. – Azt mondta, hogy ne feledjem el, Odüsszeusz hazatért. Amikor nem folytatta a magyarázatot, Henrik felszólította, hogy mesélje el neki a teljes történetet. Bár úgy hangzott, mint egy erőszakos parancs, Madelyne-t nem zavarta. – Meséltem a férjemnek egy harcosról, akit Odüsszeusznak hívtak – kezdte. – Hosszú ideig távol volt a feleségétől, és amikor végül visszatért, az otthona tele volt gonosz emberekkel, akik el akarták venni a feleségét és a kincseit. Odüsszeusz üzent a feleségének, hogy hazatért, és a házát is megtakarította a kéretlen himpellérektől. Duncan csak arra akart emlékeztetni, hogy majd ő gondoskodik Louddonról. – Akkor a férjének és nekem nagyon hasonló a természetünk – jelentette ki Henrik. – Igen, itt az ideje a takarításnak ebben a házban is. Madelyne nem értette. – Attól tartok, hogy Duncan magára haragítja a királyt – suttogta. – Ön is említette, hogy milyen indulatos természetű a fivére. – Egy másik ügyet kell megtárgyalnom önnel – mondta hirtelen Henrik, hangja megkeményedett. Madelyne igyekezett elrejteni riadalmát. – Ön szövetségese és egyben barátja is a férjemnek? Henrik bólintott. – Akkor bármit megteszek, hogy segítsek. – Ön ugyanolyan hűséges, mint Duncan – jegyezte meg Henrik. Látszott, hogy örül ennek a felfedezésnek. – Ha ma este szót emelek az érdekében, engedelmeskedik a döntésnek, bármi legyen is az? Még ha száműzetést jelent is? Madelyne erre nem tudta, mit válaszoljon. – Megmentheti vele a férje életét. – Mindent megteszek, ami szükséges. – Bíznia kell bennem, ahogy a férjében bízik – figyelmeztette Henrik.

283 Madelyne bólintott. – A férjem úgy véli, hogy hármuk közül ön a legeszesebb… – Hirtelen elharapta a szót, ahogy rájött, hogy mit is mondott. Henrik nagyot nevetett. – Ezek szerint Duncan tisztában van az értékemmel, nem igaz? Madelyne elvörösödött. – Igen. Bármit megteszek, hogy biztonságban tudjam a férjemet. Ha ez a halálomat jelenti, hát legyen. – Szóval, arra gondol, hogy feláldozza magát? – Henrik hangja újra kedvessé vált. Mosolygott is, ezzel megzavarta Madelyne-t. – Nem hiszem, hogy Duncan helyeselné a tervét. – Nagyon bonyolult ez az ügy – suttogta Madelyne. – Azt mondta, bízik bennem. Támogatni fogom az ügyét, kedvesem. Madelyne bólintott. Pukedlizni akart, de inkább letérdelt. – Köszönöm a segítségét. – Álljon fel, Madelyne! Nem vagyok a királya. – Szeretném, ha az lenne – vallotta be Madelyne. Fejét lehajtotta, de hagyta, hogy Henrik talpra segítse. A férfi nem válaszolt a felségárulással felérő kijelentésre. Az ajtóhoz sétált. Mielőtt kinyitotta volna, visszafordult a lányhoz. – A kívánságok néha valóra válnak, Madelyne. Madelyne felvonta a szemöldökét Henrik különös szavaira. – Egyik fél felé se mutasson hűséget, amikor bevonulunk a terembe. Hadd találgassanak az emberek, amíg el nem érkezik az ideje, hogy beszéljen. Ön mellett fogok állni. Ezekkel a szavakkal Henrik elhagyta a szobát. Két óra telt el, mielőtt a király fivére visszajött érte. Mellette lépdelt, kezét az oldalához szorítva, háta merev, mintha nyársat nyelt volna. És arra gondolt, hogy belepusztul, ha nem látja hamarosan Duncant. Szüksége volt rá, hogy maga mellett tudja. Amikor Henrikkel beléptek a nagyterembe, látta, hogy elkéstek. A legtöbb vendég már befejezte az étkezést, és a szolgák az asztalokat szedték le. Érezte, hogy mindenki őt bámulja. Madelyne nyugodt arccal fogadta a kíváncsi tekinteteket. Nagyon nehéz volt nyugalmat tettetni, mert amikor óvatosan körülkémlelt, sehol nem látta Duncant a tömegben. Férje a legtávolabbi falnál állt, a két oldalán Gilarddel és Edmonddal. Duncan figyelte, ahogy felesége bevonul a terembe. Nyugodtnak látszott, és csodálatosan szépnek. Az esküvői ruháját viselte. A csodás esemény emléke mentette meg a férfit attól, hogy felesége után iramodjon. – Úgy tartja magát, mint egy királynő – súgta Gilard. – Most egyáltalán nem ügyetlen – csatlakozott Edmond. – Rettenetesen fél – mondta Duncan, és előreindult. Gilard és Edmond azonnal elállták az útját.

284 – Ide fog jönni hozzád, Duncan. Csak adj időt Henriknek! Madelyne mellett ott állt Louddon, és beszélt hozzá. Henrik elfordult, hogy egy régi ismerőst üdvözöljön. – A torkodba döföm a kardomat, ha csak egy lépést is teszel Wexton báró felé – fenyegette meg Madelyne-t Louddon. – És arra is parancsot adok, hogy öljék meg a drágalátos bácsikádat. – Csak azt mondd meg nekem, hogy Duncant is megölöd, és a fivéreit meg a szövetségeseit is? – A férfi legnagyobb meglepetésére, Madelyne hangja vibrált a dühtől. Louddon nem tudta visszafogni magát. Megragadta húga karját. – Ne tégy próbára, Madelyne! Nagyobb hatalmam van, mint bárkinek Angliában. – Nagyobb hatalmad van, mint a királynak? – kérdezte Henrik. Louddon szemmel láthatóan összerezzent, Megfordult, hogy szembenézzen Henrikkel. – Én csupán a fivéred alázatos szolgája vagyok, sem több, sem kevesebb. Henriket bosszantották Louddon szavai, és ezt nem is titkolta. Megfogta Madelyne kezét, ellökve Louddonét. Aztán egy hosszú percig csak nézte a lány karján a vörös foltot. Amikor újra a férfira nézett, szemében undor ült. – Bemutatom a húgodat néhány hűséges barátunknak. Hangja kemény volt, kihívó. Louddon meghátrált. Még egy utolsó fenyegető pillantást vetett húgára, majd Henrik felé bólintott. – Mit mondott önnek? – akarta tudni Henrik. – Megígérte, hogy megöli Berton bácsikámat, ha egy lépést is teszek Duncan felé. – Csak blöfföl, Madelyne. Nem tehet semmit, legalábbis nem ennyi tanú előtt. És holnap már késő lesz. Hinnie kell nekem. Tudom, hogy mit beszélek. Clarissa nyilvánvalóan tanúja volt Louddon gyászos szereplésének. Most Madelyne-hez lépett, hogy üdvözölje. – Meg akartam mutatni Lady Madelyne-nek fivérem csodálatos kertjét – mondta neki Henrik. – Ó, én is szívesen megnézném a kertet – jelentette ki Clarissa. Terve, hogy Madelyne mellet maradjon, nagyon is átlátszó volt, és Henrik azonnal meghiúsította. – Talán egy más alkalommal – mondta. Clarissa nem tudta elrejteni gyűlöletét. Megfordult és elsétált anélkül, hogy egy szót szólt volna. Madelyne Henrik mellett maradt, ahogy a kerthez vezető ajtó felé lépkedtek. – Ki az a férfi, aki Edmonddal beszélget? – kérdezte. – Az a világos hajú. Nagyon nyugtalannak látszik. Henrik gyorsan megtalálta, kiről beszél a lány. – Ő Rhinehold báró.

285 – Házas ember? Van családja? – Madelyne igyekezett nem túl kíváncsinak mutatkozni. – Soha nem házasodott meg. Miért érdeklődik Rhinehold báró után? – Ismerte az anyámat – felelte Madelyne, és szemét nem vette le a férfiról, várva, hogy felé nézzen. Amikor a báró végre odafordította a tekintetét, Madelyne rámosolygott. Bár tudta, hogy lehetetlen, azt kívánta, bárcsak eltölthetne vele pár percet kettesben. Clarissa szerint Rhinehold volt az apja, és ezért gyűlölte őt Rachael férje. Mert fattyú volt. De egyáltalán nem szégyellte. Soha senki nem fogja tudni az igazságot, kivéve persze Duncant és… te jó isten, elfelejtette megmondani neki. – Rhinehold báró Duncan barátai közé tartozik? – kérdezte Henriket. – Igen. Miért érdekli? Madelyne nem tudta, mit válaszoljon, ezért inkább témát váltott. – Szeretnék Duncannel beszélni egy percet. Most jutott eszembe, hogy el kell mondanom neki valamit. – A szerencse ön mellé szegődött, Lady Madelyne. Nem látta, hogy Louddon éppen most hagyta el a termet. Valószínűleg a királyhoz ment, hogy még egyszer utoljára megpróbálja a maga oldalára fordítani a gyűlés előtt. Várjon a teraszon, odaküldöm önhöz Duncant. Nem kellett sokáig várnia. – Madelyne, hamarosan vége lesz – mondta Duncan üdvözlésképpen. A karjába szorította és gyengéden megcsókolta. – Hamarosan, szerelmem, megígérem. Bízz bennem, édesem… – Bízz bennem, Duncan – suttogta a lány. – Ugye, bízol bennem, férjuram? – Igen. Gyere, állj mellettem, amikor a királlyal beszélünk! Bármelyik percben megérkezhet. Madelyne a fejét rázta. – Louddon azt hiszi, hogy elárullak. Henrik azt akarja, hogy a bátyám az utolsó pillanatig biztonságban érezze magát. Ezért nem állhatok melletted. Ne nézz rám ilyen mérgesen, Duncan! Hamarosan vége lesz. És valami csodálatos dolgot kell elmondanom neked. Ami azt illeti, már tudom pár napja, de annyi minden történt, hogy teljesen megfeledkeztem róla, amikor először… – Madelyne! A lány csak akkor vette észre, hogy össze-vissza fecseg. – Törvénytelen gyerek vagyok. Mit gondolsz erről a hírről, férjuram? Duncan határozottan meglepettnek látszott. – Fattyú vagyok, Duncan. Nem örülsz neki? Isten a tanúm, én nagyon boldog vagyok, mert ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem vagyok Louddon rokona. – Ki nevezett téged fattyúnak? – követelte Duncan. Hangja halk volt, de kiérződött belőle a harag.

286 – Senki. Hallottam, amikor Louddon Clarissával beszélgetett. Sosem értettem, miért fordult Louddon és az apja édesanyám ellen, de már tudom az igazságot. Gyermeket várt, amikor férjhez ment. Engem. – Duncan csak nézte feleségét. Madelyne arra gondolt, hogy aggasztja a dolog. – Számít valamit, hogy fattyú vagyok? – Azonnal fejezd be ezt a beszédet! – parancsolta Duncan fejét csóválva. De mosolygott, és Madelyne szíve megtelt szerelemmel. – Asszony, te vagy az egyetlen nő a világon, aki örömmel fogad egy ilyen hírt. – Nem tudta visszatartani nevetését, bárhogy próbálkozott is. – Louddon nem fogja elmondani senkinek – suttogta Madelyne. – De ezzel felszabadított, és még csak nem is tud róla. Zavar téged? – Hogyan kérdezhetsz ilyen ostobaságot? – Mert szeretlek – engedett meg egy álsóhajt magának Madelyne. – Nem érdekel, hogy bosszant vagy sem. Örökké szeretned kell, férjuram. Megígérted! – Így van, Madelyne. Örökké. Hátuk mögött megszólaltak a harsonák, pontosan akkor, amikor Duncan lehajolt, hogy megcsókolja feleségét. – Azt is tudod esetleg, hogy ki az apád? – kérdezte Duncan, mikor látta, hogy Madelyne szemébe visszatér a félelem. – Rhinehold. – Hevesen bólintott, amikor Duncan rámosolygott. – Úgy látom, örülsz neki. – Nagyon is – erősítette meg Duncan. – Rhinehold rendes ember. Henrik szakította félbe a beszélgetést. – Itt az idő. Madelyne, kérem, jöjjön most velem! A király már várja. Duncan érezte, hogy felesége megremeg. Gyorsan megszorított a kezét, mielőtt elengedte volna. Amikor a lány elindult, Duncan csak arra tudott gondolni, hogy enyhíthetné az aggodalmát. Madelyne már elérte az ajtót, amikor Duncan utána szólt. – Rhineholdnak vörös haja van, asszony. Tűzvörös. Madelyne meg sem fordult, úgy válaszolt. – Inkább barna, mint vörös, Duncan. Ezt akárki láthatja. És amikor a lány nevetése elérte, Duncan tudta, hogy minden rendben.

HUSZONHARMADIK

FEJEZET

Az igaznak emlékezete áldott; a hamisaknak neve pedig megrothad. ÓSZÖVETSÉG, PÉLD. 10:7

287





A teremre csend borult, ahogy Vilmos az emelvényen elhelyezett trónszékhez vonult. Amikor a király leült, mindenki fejet hajtott. Madelyne szeméből eltűnt a nevetés. Egyedül állt a terem közepén. Henrik magára hagyta, és most a bátyjával beszélgetett. Bármit is mondott Henrik, úgy tűnt, a királynak nincs ínyére. Madelyne látta, hogy Vilmos hirtelen megrázza a fejét, és int. Egyértelmű volt, hogy elbocsátotta fivérét. Madelyne lehunyta szemét, és bátorságért imádkozott. Henrik elmondta neki, hogy Louddon járul először a király elé, Duncant hallgatják meg másodikként, és ő marad utoljára. Kinyitotta a szemét, és tekintetével férjét kereste. Duncan őt nézte, ahogy lassan átvágott a termen és csatlakozott hozzá. Egyikük sem szólalt meg, de hosszasan néztek egymás szemébe. Madelyne úgy érezte, mintha Duncan átadna neki valamennyit az erejéből. Lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a férfit, ott mindenki előtt. Teremtőm, hogy mennyire szereti őt! Duncan annyira magabiztosnak látszott, olyan közönyösnek. Még rá is kacsintott, amikor az egyik katona a nevét kiáltotta. – Maradj itt, amíg nem szólítanak! – utasította, majd még egyszer végigsimította az arcát, mielőtt elfordult volna, hogy királyához menjen. Madelyne nem akart engedelmeskedni. Utána indult, de hamarosan Edmond, Gilard, Gerald és más bárók, akiket nem is ismert, szoros gyűrűjében találta magát. Tökéletes kört alkottak körülötte. A tömeg szétvált, ahogy Duncan és Louddon a király felé tartott. A két férfi jó harminc lépés távolságra állt egymástól farkasszemet nézve. A király beszélni kezdett, szavait a tömeghez intézte. Kifejezte elégedetlenségét, amiért két bárója harcol egymással, sajnálatának és dühének adott hangot a megölt katonák miatt, valamint csalódottságának, amiért annyi különféle és egymásnak ellentmondó beszámolót hallott a történtekről. A király azzal fejezte beszédét, hogy tudni akarja az igazságot, majd bólintott a két báró felé, és intett Louddonnak, hogy kezdje bele mondandójába. Louddon azonnal ártatlanságát hangsúlyozta. Duncant árulással vádolta, felhívta a figyelmet, hogy Wexton báró lerombolta az otthonát, legalább kétszáz hűséges, jó katonáját ölte meg, elragadta húgát és majdnem tönkre is tette. Ezek után védekezni kezdett. Azt állította, hogy Duncan olyan bűnnel vádolja, amit másik ember követett el húga, Adela ellen. Hazugságok

288 hálóját fonta a király köré, ahogy az ártatlanul megbántott ember őszinteségével elpanaszolta, hogy nem is tudott arról, hogy Wexton báró ki akarja hívni. Honnan is tudhatta volna? Hiszen ő abban az időben, amikor Duncan embereivel rátámadt az otthonára, a királyi udvarban tartózkodott, és ennek bizonyítására tanúi vannak. Louddon azzal fejezte be rendkívül meggyőző érvelését, hogy Duncannek nem tud rábizonyítani semmilyen rossz cselekedet, míg neki rengeteg bizonyítéka van a báró gonosz tetteire. Dörzsölten érvelt, és hazudott, mint a vízfolyás. Majd ravaszul azt magyarázta a királynak, hogy tökéletesen megérti, milyen nehéz eldöntenie, kinek is higgyen, ezért három embert szeretne szólítani, hogy tanúskodjanak mellette. Amikor a király bólintott, a Louddon által szólított emberek a király elé térdeltek és sorban elmondták a hazugságaikat. Madelyne nem ismerte fel egyiket sem, de a nevüket nagyon jól tudta. Mindannyian osztoztak a szégyenben. És igen, mindegyikük Júdás volt. Az utolsó tanú is befejezte nyilvánvalóan betanult szerepét, és Louddon mögé állt. Madelyne megfogta Edmond ingét, és megrángatta. A férfi megfordult, és kiszabadította a ruhadarabot, majd megfogta Madelyne kezét. Gilard a lány másik keze után nyúlt. Mindketten meg akarták nyugtatni. Egyikük sem számított rá, hogy a király engedélyezi a meghallgatásukat. Dühösek voltak, ugyanakkor aggódtak is. És mindketten igyekeztek elrejteni aggodalmukat Madelyne előtt. Újfent Louddon lépett előre. Meghajolt, kiegészítette még vallomását néhány áligazsággal, majd drámai hangon igazságért könyörögve fejezte be beszédét. Wexton báró következett. A király nyilvánvalóan jó kapcsolatban állt alattvalójával, mert Duncannek nevezte, amikor felszólította, hogy mondja el a történteket. Duncan nem szaporította a szót. Gyorsan felsorolta a tényeket. Nem hívott tanúkat, de vádolta Louddont, hogy meggyalázta Adela-t, megpróbálta megölni őt, és ezért állt bosszút. Mindenki számára világos volt a teremben, hogy Duncan nem könyörög, ő igazságot követel. – Hoztál tanúkat, akik igazolhatnák az állításaidat? – kérdezte a király. – Igazat mondtam. – Duncan hangja kemény volt, fegyelmezett. – Nincs szükségem tanúkra, hogy a becsületességem bizonyítsam. – Mindketten álságos viselkedéssel vádoltátok a másikat. De vannak még tisztázásra váró kérdések. – Két tűz közé került, és nem tudja, kinek adjon igazat – súgta Gilard Edmondnak. Bátyja bólintott. A két ember vallomása ellentmondott egymásnak. Edmond úgy vélte, a király szeretne Duncan javára ítélni. De Louddon egyensúlyba billentette a mérleg nyelvét

289 azzal, hogy tanúkat hozott hazugságai alátámasztására. Duncan hűséges alattvalója volt Vilmosnak, ugyanakkor harcos is, aki könnyen fenyegető hatalommá válhat, ha úgy érzi, a király elárulja. A kérés, hogy Duncan állítson tanúkat igaza bizonyítására sértő volt. Ő igazat mondott. A király vagy hisz neki, vagy nem. Edmond megviselten felsóhajtott. Duncan ezek után nem fogja betartani a szabályokat. Makacs volt, mint az öszvér. Biztosra vette, hogy múltbéli becsületessége miatt a király most is hisz neki. Ugyanakkor Louddonnak a sok hazugság között egy dologban igaza volt. Duncan feleségül vette Madelyne-t. Engedély nélkül. Ez ugyan csak jelentéktelen vétség, de egy másik báró erődjének lerombolása, és több mint kétszáz ember megölése komoly vád. Duncan elmondta, hogy Louddon kétszer is csapdába akarta ejteni, de ezt nem bizonyította. Gilard tanúskodhatott volna a csata esetében, de azt ő sem tudta volna bizonyítani, hogy a támadás mögött Louddon állt. A második csatának Gerald volt a tanúja, de ő is Morcart hibáztathatta volna, mivel Louddon ettől a csatától is távol maradt. Edmond Madelyne nevének említésére tért magához gondolataiból. A lány felé fordult. Madelyne kihúzta magát, nyugodt kifejezést erőltetett az arcára, és lassan a király felé indult. Amikor elérte az emelvényt, letérdelt és fejet hajtott. – A bátyja meggyőzött, hogy a megpróbáltatások okozta fájdalmak miatt nem tud tanúskodni – szólalt meg Vilmos. – Ezért felmentem a kötelezettség alól. Madelyne felállt és csodálkozva nézett a királyra. Most értette meg, miért viselkedett Louddon olyan magabiztosan. Már kimódolta, hogy húga ne szólalhasson meg. – Egyike vagyok hű alattvalóinak, felség – szólalt meg, és nem volt nehéz észrevenni, hogy Vilmos teljes figyelmével azonnal felé fordult. – Bár nincs hadseregem, amivel segítségére siethetnék, de mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy szolgáljam önt. Szeretnék válaszolni a kérdéseire. A király azonnal rábólintott. – Nem látszik annyira zavarodottnak, ahogy a fivére állítja – jelentette ki, majd előre hajolt és lehalkította a hangát. – Szeretné, ha kiüríttetném a termet, mielőtt elmondaná, hogy mi történt önnel? Madelyne meglepte a gyengéd hang, amelyet a király használt vele. – Nem szeretném – súgta vissza. – Akkor mondja el nekünk, mit tud erről a rejtélyről! Madelyne engedelmeskedett. Összekulcsolta a két kezét maga előtt, mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon kissé, majd belekezdett.

290 A teremben olyan csend volt, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. – Azzal az éjszakával kezdeném, amikor megtámadták a bátyám otthonát, ha kívánja. – Az nagyszerű lesz. Tudom, hogy nehéz lesz önnek, kedves hölgy, de szeretném, ha jobban megvilágítaná ezt a problémát. Madelyne szerette volna, ha a király nem olyan kedves hozzá. Így sokkal nehezebb dolga volt. – A férjem azt állítja, hogy ön tiszteletreméltó ember – suttogta. Vilmos újra előrehajolt a széken. Csak ő hallotta, mit mondott Madelyne. – Sok embernek sokat jelentek – büszkélkedett. Ő is halkan beszélt, hogy más ne hallja a mondandóját. – Bízom benne, hogy mindenki becsületesnek tart, még a gyengéd hölgyek is, akiknek nem áll hadsereg a rendelkezésére, hogy azzal támogassanak engem. Madelyne legszebb mosolyával ajándékozta meg a királyt. – Most pedig kezdje el a beszámolóját! – mondta Vilmos elég hangosan ahhoz, hogy a teremben levők is hallhassák. – Úton voltam a szobám felé, amikor bátyám egyik katonája jelentette neki, hogy Wexton báró kíván beszélni vele. – Louddon ott volt? – kérdezte a király. – Igen. Hallottam, amint azt mondja a katonának, hogy engedje be Wexton bárót a kapun, amin a béke jele van. Természetesen csapda volt. Amint a báró belovagolt az erődbe, foglyul ejtették. A bátyám azt mondta az emberének, hogy megöli Duncant. Nagyon okosnak tartotta magát, mert azt tervelte ki, hogy halálra fagyasztja. Louddon felhördült, és Madelyne felé indult, de észrevette, hogy Duncan a kardjáért nyúl. – Nem tudja, mit beszél – dadogta Louddon. – Madelyne túlságosan zavarodott, hogy tisztában legyen a szavaival. Kérlek, kíméld meg ettől a megpróbáltatástól! A király csendre intette. Louddon mély lélegzetet vett. Azzal nyugtatta magát, hogy Madelyne történetének többi része az ő hasznára lesz. – Nem tűrök több közbeszólást! – kiáltotta Vilmos, majd visszafordult Madelyne-hez. – Folytassa, kérem! Elmagyarázná, miért okos terv az, hogy halálra fagyasztják az egyik bárómat. Én ezt nem értem. – Louddon nem akart fegyvert használni. Úgy tervezte, amikor a báró megfagyott, az emberei elviszik valami távoli, elhagyatott helyre, és otthagyják a testét, hogy rátaláljon valaki, vagy martalékul essen a vadállatoknak. Megfosztották a ruháitól, és egy oszlophoz kötözték az udvaron.

291 Madelyne megállt, hogy újabb mély levegőt vegyen. – Louddon Londonba indult. Néhány embert hátrahagyott a báró őrzésére, de ők nem bírták a nagy hideget, és bégül bementek a várba. Alighogy eltűntek, kioldoztam a bárót. – És akkor támadták meg Duncan katonái az erődöt? – Átmásztak a falakon, hogy a várba jussanak. Az volt a kötelességük, hogy megvédjék az urukat. – Értem. Madelyne nem értette, mit akar ez jelenteni. Louddonra nézett, és látta, hogy bátyja önelégülten mosolyog. Ekkor tekintete Duncanre esett. Férje bátorítóan bólintott, hogy folytassa. – Azt mondta, bejöttek? – szólalt meg egy hosszú perc múlva a király. – Elkezdődött a harc. – És akkor esett fogságba? – Valójában megszabadultam a bátyám durva bánásmódjától. Szeretett gyötörni engem, és isten a tanúm, elegem volt már a szenvedésből. Meglepett mormogás hallatszott a teremben. – Wexton báró magával vitt. Féltem Louddontól, és újra megvallom önnek, uram, hogy életemben először biztonságban éreztem magam. Duncan tiszteletreméltó ember. Jól bánt velem. Soha nem féltem attól, hogy bántani fog. Soha! A király egy hosszú percig Louddonra meredt, majd visszafordult Madelyne-hez. – Ki égette fel a fivére otthonát? Egyáltalán, valóban felgyújtották? Hangja erősebb lett. – Duncan semmisítette meg az erődömet! – kiáltotta Louddon. – Csendet! – üvöltötte a király. – A húgod tesz jelentést, és senki mást nem akarok hallani rajta kívül! Feleljen a kérdésemre! – parancsolta Madelyne-nek. – Louddon semmisítette meg a saját otthonát, amikor nem tisztelte a béke jelét – jelentette ki a lány. Vilmos felsóhajtott. Kimerültnek nézett ki. – Ezek szerint, az erényén nem esett folt? Madelyne szinte kiáltva válaszolt. – Nem ért hozzám egy ujjal sem! A tömegen újabb halk mormogás hullámzott végig. Mindenkit lenyűgözött a történet különös alakulása. Egészen addig Madelyne nem állított valótlant. – Duncan nem ért hozzám, de én azt ígértem, hogy a teljes igazságot fogom elmondani, ezért be kell vallanom, hogy megpróbáltam visszaélni a jó természetével. Az az igazság, hogy végül elcsábítottam.

292 A mormolás hangos felhörrenés váltotta fel. Madelyne úgy vélte, Duncan nyögését hallja. Úgy látszott, a király menten sikítani kezd. Duncan hirtelen Madelyne mellett termett, és kezét a szájára tapasztotta. Madelyne feltételezte, hogy így akarja elhallgattatni. Meglökte, mire férje a vállára ejtette a kezét. – Felfogja, kedves hölgyem, hogy ezzel bemocskolja a saját jó hírét? – kiáltotta Vilmos. – Szeretem Duncant – jelentette ki Madelyne. – És addig nem tudtam elcsábítani, amíg össze nem házasodtunk. A király komor arckifejezéssel fordult Louddonhoz. – A vád, hogy Duncan megbecstelenítette a húgodat, megdőlt. Elég ránéznem, hogy lássam, igazat szól. – És mit tud férje vádjáról, hogy Louddon megbecstelenítette a húgát? – fordult Vilmos újra Madelyne-hez. – Az igaz. Adela elmondta, hogy mi történt vele. Morcar támadott rá, de Louddon is jelen volt. Ő tervelte ki, ezért ő is felelős a történtekért. – Értem. – A király nagyon dühösnek nézett ki. Folytatta a kérdezősködést. Madelyne-nek néha nehezére esett válaszolni, de mindig az igazat mondta. – A férjem bátran viselkedett, a bátyám álnokul – jelentette ki végül, azzal Duncan oldalához simult. – Van valami mondandód számomra? – kérdezte a király Louddont. A férfi alig tudott megszólalni. Arca valósággal eltorzult a dühtől. – A testvérem otromba hazugságokkal traktált – nyögte. – Ez ugyanaz a testvér, akinek az igazmondásával dicsekedtél? – rivallt rá Vilmos. Louddon nem válaszolt. A király visszafordult Madelyne-hez. – Ön hűséges a férjéhez. Csodálatra méltó tulajdonság. Az igazat mondta nekem, vagy csak Duncan védte? Mielőtt Madelyne válaszolhatott volna, Vilmos már Duncanhez intézte szavait. – Akarsz még bármit hozzátenni az elhangzottakhoz? – Csak annyit, hogy a csábítás kölcsönös volt – mondta a férfi könnyed hangon. – És nagyon is kielégítő. A teremben többen helyeslően felkiáltottak. A király mosolygott. Felállt és kihirdette a döntését. – Louddon, elárultad a beléd vetett bizalmam. Ezennel felmentelek minden tisztséged alól, és száműzlek az udvarból. Ezután Duncanhez fordult. – Henrik fivérem azt javasolta, hogy adjak időt, amíg a haragod csillapul. Haragszom, amiért annyi érték és emberélet esett áldozatul, de megértem, hogy a húgod becsületén esett foltot toroltad meg. Úgy vélem, egy hónap skóciai tartózkodás elegendő lesz.

293 Madelyne érezte, hogy Duncan megmerevedik a háta mögött. Megfogta és megszorította férje kezét, így könyörögve, hogy maradjon csendben. – Ha még mindig ki akarod hívni Louddont és az őt támogatókat, amikor visszatérsz, megengedem, hogy megküzdjetek életre-halálra. A te jogod eldönteni, hogy akarsz-e vele harcolni. Duncan nem reagált azonnal a parancsra. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy várnia kell, és nem hívhatja ki rögtön Louddont. Érezte, hogy Madelyne reszket. A lány félelme segített dönteni. – Azonnal indulok. A király bólintott. – Felmentettem Louddont a tisztségei alól. Kapott tőlem egy hónapot, hogy elrejtőzzön előled – ismerte el. – Meg fogom találni. Vilmos elmosolyodott. – Efelől kétségem sincs. Duncan meghajolt a király előtt. Vilmos elhagyta a termet, Louddon utána rohant. – Lenne hozzád néhány szavam, asszony – súgta Duncan. Madelyne megpróbált rámosolyogni férjére. Duncan arcáról semmit nem tudott leolvasni. Nem tudta volna megmondani, hogy dühös-e, vagy csak bosszankodik. – Nagyon fáradt vagyok, Duncan. És azt mondtad a királynak, hogy azonnal indulunk. – Indulunk? Mi? – Ugye, nem hagynál itt engem? – nyílt tágra a lány szeme. – Nem. – Ne viccelődj velem! Nagy megpróbáltatáson mentem keresztül. Rhinehold báró szakította félbe a beszélgetést. – A feleséged méltó társad, ami a bátorságot illeti. Kiállt a király elé, és elmondta a teljes igazságot, és közben egyszer sem remegett meg a hangja. – És mit mesélt neki? – kérdezte Duncan. Rhinehold báró mosolygott. – Ez itt a kérdés, nem igaz? Meghallgattam a magyarázatát, és mégsem igazodom ki; ki égetett fel mit, ki támadott, és ki állt bosszút… és valójában fogalmam sincs, mi történt igazán. – Éppen most írtad le, milyen az életem Madelyne mellett – jelentette ki Duncan, hangjába most mintha fájdalom vegyült volna. Duncan a feleségére nézett, és látta, hogy milyen meredten bámulja a bárót. – Elfelejtettelek bemutatni egymásnak benneteket. Báró, ő itt a feleségem, Madelyne. Ha jól tudom, ismerted az anyját.

294 Rhinehold bólintott. – A feleséged pontosan úgy néz ki, mint Rachael. Örülök, hogy megismerhettem, báróné. Milyen kedves mosolya van! Madelyne érezte, hogy elárasztják az érzelmek. Mosolyt erőltetett magára. – Szeretném, ha mesélne nekem az édesanyámról, báró úr. Talán szívesen meglátogatna, amikor visszatérünk az ideiglenes száműzetésből. – Megtiszteltetésnek venném. Nem volt több idejük a beszélgetésre. Duncan szövetségesei köréjük sereglettek, hogy gratuláljanak az ügy szerencsés kimeneteléért. Madelyne Duncan mellett állt, fogta a kezét, és azt kívánta, bárcsak férje elmondaná, mit gondol erről az összecsapásról. Duncan tudomást sem vett róla. Amikor Gerald csatlakozott hozzájuk, odafordult, és közölte vele, hogy egy órán belül indulnak. – Duncan, van annyi időm, hogy összeszedjem a holmimat a szobámból? – Rajtad van a ruhád, asszony. – Ezek szerint dühös vagy rám? – kérdezte Madelyne sóhajtva. Duncan a feleségére nézett. A lány szeme párás volt, és az ajkát rágta. Duncan lassan megcsóválta a fejét. – Elcsábítottál? Te jó isten, azt mondtad a királynak, hogy elcsábítottál. Amikor úgy döntesz, hogy hazudni fogsz, akkor egy cseppet sem vagy szégyellős. – De vigyorgott, miközben kiosztotta. – Az nem volt hazugság – tiltakozott Madelyne. – Meg akartalak csókolni, és soha nem tetszett, amikor abbahagytad. Ez egy kicsit csábítás, nem? És megcsókoltalak akkor, az első éjszakán. Te csak visszacsókoltál. Bizony, ez az igazság. Én csábítottalak el téged. – Ha a teljes igazságot elmondtad volna, akkor most kihívhatnám Louddont – mutatott rá Duncan. – Ó, tudom én, hogy működik ez – jelentette ki Madelyne. – A vallomásotok ellentmondott egymásnak. A király a tóba dobott volna, de előtte köveket köt a lábadra és a kezedre. És ha elsüllyedsz, akkor tudta volna, hogy igazat beszéltél. Igaz, hogy halott lennél, de a becsületed teljes fényben tündökölne. Nos, én nem akarok esténként úgy lefeküdni, hogy az emlékedet ápolom. Élve akarlak, és egészségesen. Erre mit mondasz, férjuram? Noha mindent elkövetett, mégsem tudta visszatartani könnyeit. Duncan elképedt csodálkozással bámult rá. – Madelyne – húzta el a nevet egy hatalmas sóhajjal. – A katonákat nem teszik ki ilyen istenítéletnek. Az egyház használja ezt a módszer, nem a király. – Ó!

295 Duncan majdnem elnevette magát. A karjába vonta feleségét, és elmosolyodott, amikor meghallotta a lány morgását. – Hogy én min mentem keresztül! – Aranyból van a szíved – mondta. – Gyere, asszony. Alig várom, hogy hagyjam magam elcsábítani. Madelyne-nek nem volt kifogása a terv ellen. ***** Majdnem négy órával később táboroztak le. Madelyne kimerült volt. Clarissának sikerült elkapnia közvetlenül indulásuk előtt. A gonosz, dühös szavak, amiket a fejéhez vágott még mindig ott visszhangzottak az elméjében. Duncan otthagyta egy patakocska mellett, amíg a tábor védelme után nézett. De egy percre sem tévesztette szem elől. Amíg Louddon életben van, Duncan nem szándékozott magára hagyni egy percre sem. Madelyne megmosakodott, amennyire a körülmények engedték, majd visszatért a tábor területére. Duncan éppen akkor fejezte be a sátruk felállítását, kissé távolabb a velük utazó katonáktól. – Berton atya biztonságban van? Nem kellene több embert állítani a védelmére? – aggódott Madelyne. – Minden rendben lesz. A legjobb embereimet hagytam ott az őrzésére. Ne aggódj, szerelmem! A lány bólintott. – Emlékszel az első éjszakára, amikor együtt aludtunk? – Nagyon jól emlékszem. – Azt hittem, hogy túl közel vagyunk a tűzhöz, és aggódtam, hogy ki fog gyulladni a sátor. – Állandóan aggódtál valami miatt – jegyezte meg Duncan, miközben kioldotta a lány derekán az övet. – Aznap éjjel ruhában aludtál. – Csak az erényemet óvtam. Akkor még nem tudtam, hogy valójában el akarlak csábítani. – Nevetett, amikor meglátta férje morcos arckifejezését. – Én óvtam az erényedet – szögezte le Duncan. Madelyne lefeküdt az állatbőrökre. Hűvös volt az éjszaka. A szél feltámadt, és a telihold ezüst fénybe vonta a tájat. – Vetkőzz le, Madelyne! – utasította Duncan. Ő már levette ingét és csizmáját.

296 A lány szívesen követte volna a példáját, de aggódott az emberek miatt. Megrántotta Duncan kezét. Amikor az lehajolt hozzá, a fülébe súgta: – Nem szerelmeskedhetünk ma éjjel. A katonáid meglátnak minket. Duncan megrázta a fejét. – Senki nem fog meglátni minket, asszony. Akarlak. Most rögtön! – Mindjárt be is bizonyította, hogy komolyan beszél, és alaposan megcsókolta Madelyne-t. Madelyne elégedett sóhajjal fonta karját férje nyaka köré. Nyelve felfedezőútra indult, teste ösztönösen nekifeszült a férfinak. – Túlságosan nagy zajt ütsz – suttogta Madelyne, amikor Duncan befejezte a csókot, és harapdálni kezdte a fülcimpáját. A lány megremegett a gyönyörtől. Duncan kuncogó hangot hallatott. – Te vagy az, aki sikítozni szoktál az élvezettől, szerelmem – mondta neki. – Én sokkal fegyelmezettebb vagyok. – Ez igaz lenne? – kérdezte Madelyne, és keze lassan simogatni kezdte a férfi lüktető férfiasságát. Duncan elfelejtett, miről beszéltek. Újra a lány szájára vetette magát, miközben durván felhúzta a ruháját. Érezni akarta a forróságát, és amikor ujjai beóvakodtak a puha szaténanyag alá, mely a lány nőiességének gyökerét védte, tudta, hogy felesége ugyanúgy vágyik rá. Nedves volt és forró, teste testének feszült, amikor ujjával beléhatolt. Vad türelmetlenséggel szabadultak meg ruháiktól. Duncan nem is próbálta fékezni a benne tomboló mohó vágyat. Szüksége volt Madelyne-re, és a lány gátlástalan reakciója mutatta neki, hogy felesége sem gyengédségre vágyik. Most az kell neki, hogy elfeledtesse vele az átélt feszültséget. Duncan újra Madelyne szájára tapadt, hogy elnémítsa a lány nyögéseit. Széttárta a combjait, és egy erőteljes mozdulattal belehatolt. Madelyne érzéki nyöszörgése felkorbácsolta, bőrébe vájó ujjai és könyörgése a beteljesülés partjára sodorta. Amikor már nem tudta tovább visszafogni magát, kezét testük közé csúsztatta, és simogató mozdulatokkal a csúcsra röpítette a lányt. Duncan legszívesebben maga is világgá kiáltotta volna gyönyörét és megkönnyebbülését. Ezt persze nem tehette meg, ezért szája újra Madelyne száját kereste, elfojtva saját sikolyát is. – Szeretlek, Madelyne – suttogta később, mikor felesége már összegömbölyödve simult oldalának. – Én is szeretlek, Duncan. – Elégedetten pihegett férje mellett pár percig, majd eszébe jutott valami. – Nagyon zavarba hoztalak az udvarban, amikor azt mondtam, hogy elcsábítottalak? Duncan a lány hajába mosolygott. Madelyne megfordult, fejét beütötte a férfi állába.

297 – Én soha nem jövök zavarba – jelentette ki arrogáns hangon Duncan. – Csak a nők szoktak zavarba jönni. Madelyne elmosolyodott. – És mi történik a harcosokkal? – Elfáradnak. Teljesen kimerülnek, miután szeretkeztek az asszonyukkal. – Azt akarod mondani, hogy most már aludjunk? – Pontosan. – Akkor természetesen engedelmeskedem a parancsodnak, csak még egy kérdést engedj meg. – Hallotta, hogy férje felsóhajt, de nem törődött vele. – Kik voltak azok az emberek, akik hazudtak Louddon kedvéért? Ők is bárók voltak? – Nem voltak bárók, csak egyszerű emberek, akik szövetkeztek a bátyáddal ellenem. – Akkor nincsenek követőik? Nincs saját hadseregük? Duncan habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. – Nincs hadseregük. De rengeteg lelkiismeretlen gazember van, akik némi pénzért csatlakoznának hozzájuk. Louddonnak már nincs elegendő aranya, hogy komolyabb fenyegetést jelentsen bárki számára. Madelyne elégedett volt a válasszal, és félresöpörte bátyjával kapcsolatos aggodalmait. – Duncan, ha Skóciában leszünk, találkozhatsz az unokatestvéremmel, Edwythe-szel. Mielőtt veled találkoztam volna, az volt a tervem, hogy nála húzom meg magam. – Te pedig találkozni fogsz a nővéremmel, Catherine-nel – dünnyögte Duncan álmos hangon. – A nővéred egy skóthoz ment feleségül? – hitetlenkedett a lány. – Igen. – És a férje… – Nem, a férje nem vörös hajú – vágott közbe Duncan. – Történetesen nem ezt akartam kérdezni – tiltakozott Madelyne. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy Catherine és a férje nem ismeri-e véletlenül Edwythe-t. Duncan mély, egyenletes légzése elárulta, hogy már alszik. Amikor pedig horkolni is kezdett, Madelyne már biztos lehetett benne, hogy férje elaludt. Madelyne közelebb fészkelődött hozzá. Csodálatos álmai voltak aznap éjjel. Ártatlan álmok.

HUSZONNEGYEDIK

FEJEZET

Szerelem és becsület, a legértékesebb kincsek…

298





A következő hónap nyugalmas időszak volt Duncan számára, és a boldogság ideje Madelynenek. Madelyne el volt ragadtatva a skótoktól. Úgy vélte, hogy nincs nálunk nagyszerűbb harcos a világon, kivéve férjét, természetesen. A skótok a spártai harcosokra emlékeztették határozott egyéniségükkel és szenvedélyes hűségükkel. Úgy kezelték Duncant, mintha egy lenne közülük. Catherine is boldog volt, hogy vendégül láthatja sógornőjét. Duncan nővére nagyon csinos volt, és fülig szerelmes a férjébe. Madelyne nem tudott Edwythe-szel találkozni, bár Catherine megígérte, hogy elküldi neki Madelyne üdvözletét. Edwythe a felföldön élt, jókora távolságra Catherine otthonától. Olyan messze, hogy nem is gondolhatott látogatásra. Teljes harminc napot töltöttek Duncan rokonainál. Duncan nem felejtette el, hogy megígérte feleségének, megtanítja az önvédelemre. Türelmes volt vele egészen addig, míg elő nem került az íj és a nyíl. Akkor gyorsan magára hagyta, mert attól tartott, kijön a sodrából, ha végig kell néznie, hogy a lány újra meg újra elköveti ugyanazt a hibát. Madelyne nyilai következetesen elkerülték a célt. Anthony figyelmeztette már erre a hibára. Madelyne általában egy méterrel, esetleg valamivel kevesebbel lőtt a cél fölé. Duncan és Madelyne augusztus végén tért vissza a Wexton erődbe. Csak akkor tudták meg, hogy Vilmos király időközben meghalt. A beszámolók ködösek voltak, de mindenki, aki tanúja volt az esetnek, megesküdött rá, hogy valóban baleset történt. Vilmos a testvérével és a barátaival az erdőbe ment vadászni. Az egyik katona rálőtt egy szarvasra, ahogy mondák, de a király nyaka a nyíl útjába került. Vilmos halott volt, mielőtt földet ért volna. A legelfogadottabb és legkevésbé hihető történet az egyik szemtanútól származott, aki állította, hogy látott mindent az elejétől a végéit. Elmondása szerint, a hű alattvaló valóban egy szarvasbikát vett célba, de ahogy a nyílvessző az állat felé röpült, maga az ördög nyúlt ki a földből. Vörös kezével elkapta a nyilat, és a király torka felé irányította. Az egyház pontosnak nyilvánította ezt a vallomást, és áldását adta rá. Azonnal írásba is foglalták. A sátán vetett véget a király rövid földi életének, és senki a jelenlevők közül nem felelős a haláláért. Henrik azonnal rátette a kezét a kincstárra, és királlyá nyilvánította magát.

299 Madelyne hálás volt a sorsnak, hogy ő és Duncan még a tragédia előtt elhagyták az udvart. Férje legalább annyira dühös volt, amiért nem voltak ott. Úgy vélte, képes lett volna megmenteni királya életét. Egyikük sem hitte el az ördög kezéről szóló mesét, és egyikük sem ismerte volna be, hogy Henriknek valamilyen módon köze volt fivére balesetéhez. Noha Madelyne közel sem volt annyira tisztában az állam ügyeivel, mint Duncan, emlékezett rá, hogy Henrik javasolta Vilmosnak, hogy Duncan töltsön egy hónapot a skótoknál. Biztosra vette, hogy Henrik azt akarta, Duncan távol legyen Londontól, és ezzel talán az életét mentette meg. De ezt soha nem említette férjének. Gerald és Adela október első vasárnapján esküdtek meg. Berton atya közvetlenül előtte érkezett meg kis csomagjával, hogy átvegye a Wexton birtok lelkeinek gyámolítását. Grinsteade grófja öt nappal Madelyne esküvői szertartása után halt meg. Duncan katonákat küldött Louddon keresésére. Mivel most Henrik volt a király, Louddon törvényen kívülinek számított. Henriknek nem volt kifogása Duncan Louddon iránt táplált ellenséges érzelmei ellen. Madelyne úgy hitte, Louddon elhagyta Angliát. Duncan nem vitatkozott vele, de meg volt győződve arról, hogy a férfi bujkál valahol, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy bosszút álljon. Levél érkezett a királytól, mely felszólította Wexton bárót, hogy jelenjen meg Londonban, és tegye le a hűségesküt Henrik előtt. Duncan nem térhetett ki a parancs elől, de nem szívesen hagyta magára Madelyne-t. A nagyteremben ült, a király levele még a kezében volt, amikor Madelyne végre lejött reggelizni. Duncan már a déli étkezésen is túl volt. A lány pihentnek nézett ki, de Duncan tudta, hogy pár órán belül újabb alvásra lesz szüksége. Az utóbbi időben felesége könnyen elfáradt. Madelyne ugyan igyekezett titkolni férje előtt, de Duncan tudta, hogy minden reggel rosszul van. Mindazonáltal nem izgatták fel felesége rosszullétei. Nem, várta, hogy az asszony felismerje, gyereket vár. Madelyne mosolygott, amikor látta, hogy férje a kandalló mellett ül. Hűvösre fordult az idő, és a tűz hívogatóan pattogott. Duncan az ölébe húzta feleségét. – Duncan, beszélnem kell veled. Már majdnem dél van, és én csak most keltem fel az ágyból. Nem akartalak nyugtalanítani ezzel, de azt hiszem, beteg vagyok. Tegnap kértem Maude-tól gyógyitalt.

300 – És adott neked? – cirógatta meg a férfi, miközben igyekezett elrejteni mosolyát, a lány borongós arckifejezése láttán. Madelyne megcsóválta a fejét. Hátradobta a haját az arcából, közben könyökével megütötte Duncan mellkasát. – Nem adott. Csak sejtelmesen mosolygott, és aztán otthagyott. Szerinted mit kellene erről gondolnom? Duncan felsóhajtott. Kénytelen lesz ő megmondani neki. – Nagyon felzaklatna, ha a fiadnak vörös haja lenne? Madelyne szeme elkerekedett, majd kezét ösztönösen a hasára simította. Hangja remegett, mikor végül válaszolt a kérdésre. – A lányomnak barna haja lesz, akárcsak az anyjának. És csodálatos anya leszek, Duncan. Duncan nevetett, és megcsókolta feleségét. – Lassan ugyanolyan öntelt leszel, mint én, asszony. Fiút szülsz nekem, és kész. A vitát ezzel lezártnak tekintem. Madelyne engedelmesen bólintott, de közben lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy karjában tartja gyönyörű kislányát. Olyan boldog volt, hogy legszívesebben elsírta volna magát. – Nem etetheted tovább a vadállatokat. Nem akarom, hogy elhagyd az erődöt. – De ő az én farkasom – ugratta Madelyne. Még mindig nem árulta el férjének, hogy szerinte a farkas nem más, mint egy vadkutya. – Ma lesz az utolsó alkalom, hogy ételt viszek neki – ígérte. – Ez így megfelel? – Miért éppen ma? – Mert pontosan egy éve annak, hogy ide éreztem. Ha akarsz, elkísérhetsz engem és Anthonyt. – Látványosan felsóhajtott. – Hiányozni fog nekem az én farkasom. Duncan látta a huncut szikrákat a szemében. – Csak azért hagyom abba az etetését, mert úgy parancsolod, férjuram. – Egy percig sem hiszek neked – vágott vissza Duncan. – Azért engedelmeskedsz nekem, mert szívesen teszed. Duncan végül megígérte, hogy elkíséri. Madelyne várt rá, de mire befejezte a céllövő leckét, a nap már alacsonyan járt a pályáján, és Duncan még mindig nem végzett bokros teendőivel. Madelyne összegyűjtötte a nyílvesszőket, bedugta a tegezbe, amit Ned készítetett neki, majd a tegezt a hátára erősítette. Anthony vitte az ételt a szokásos zsákvászonban, amit mindit használni szokott. Madelyne magával vitte az íját, és közben eldicsekedett vele, hogy már ő is képes hozzájárulni a vacsorához, ha mással nem is, legalább egy nyúllal. Anthony úgy vélte, ez képtelenség.

301 Amikor elérték a hegygerincet, Madelyne elvette a férfitól az ételt. Letérdelt, szétteregette a ruhát a földön, és egy kupacba halmozta a húst. A húspiramis tetejére hatalmas koncot rakott. Mivel tudta, hogy nem hoz több élelmet az állatnak, az utolsó lakomával bőségesen meg akarta vendégelni. Anthony hallotta meg elsőként a hangot. Megfordult, hogy szemügyre vegye a fákat Madelyne mögött, de ekkor egy nyílvessző süvített át a levegőn, és egyenesen a férfi vállába fúródott. Anthony a földre zuhant. Próbálta visszanyerni az egyensúlyát, amikor látta, hogy az ellenség másodjára is felemeli az íját. Az őrszem azonnal riadót kiáltott, amikor látta Anthonyt elesni. A falon katonák jelentek meg felhúzott íjjal a kezükben. Várták, hogy felbukkanjon az ellenség. Duncan épp az imént szállt fel a lovára. Arra gondolt, hogy megörvendezteti feleségét azzal, hogy csatlakozik hozzá, és visszahozza a lován. Akkor hallotta meg az őr kiáltását, és azonnal vágtára ösztönözte a mént. Harsány dühkiáltását az egész erődben hallani lehetett. Az emberek a lovakhoz rohantak, hogy kövessék urukat. Madelyne tudta, nincs annyi ideje, hogy elfusson. Mintegy húsz ember bújt elő lassan rejtekhelyéről. Tudta, az őrszem és falakon álló íjászok nem láthatják őket, míg a támadók el nem érik a gerincet. Nem volt más lehetősége. Előhúzta az egyik nyilat, az idegre illesztette és gondosan célzott. Felismerte a hozzá legközelebb álló férfit. Ő volt Louddon egyik tanúja. Ebből tudta, hogy bátyja is a közelben van. Inkább dühöt érzett, mint félelmet. Elröpítette a nyilat, és nyúlt is a másikért, mielőtt ellensége a földre zuhant volna. Duncan nem kapaszkodott fel a gerincre, inkább megkerülte a domb lábát, és intett a többieknek, hogy ők is tegyék ezt a másik oldalról. Arra gondolt, hogy elvágja az ellenség útját, úgy hogy felesége és a gazemberek közé kerül. Egy perc sem telt bele, és Duncan emberei harcba szálltak a támadókkal. Madelyne ledobta az íjat, és megfordult, hogy Anthonynek segítsen. A férfi félig legurult a domboldalon, de már a talpra állt, és lassan küszködve igyekezett vissza, hogy megvédje úrnőjét. – Madelyne, a földre! – kiáltotta hirtelen Anthony. A lány hallotta a parancsot, és engedelmeskedni akart, de akkor valaki megragadta hátulról. Madelyne sikítva fordult meg, és szembe találta magát Louddonnal. Bátyja szemében őrült láng lobogott, szorítása szörnyű fájdalmat okozott. Madelyne rátaposott a lábára, hogy kibillentse az egyensúlyából, és Duncan önvédelmi leckéire emlékezve, térdét a férfi ágyékába mártotta. Louddon a földre roskad, magával rántva Madelyne-t.

302 A lány gyorsan az oldalára fordult, de addigra Louddon is térdre küzdötte magát. Ököllel vetette magát húgára, és állon ütötte. A fájdalom elviselhetetlennek bizonyult, és Madelyne elájult. Louddon talpra ugrott, amikor Madelyne teste elernyedt. Lenézett a völgybe, és látta, hogy emberei menekülnek. Elhagyták őt, hátha így megmenekülnek Duncan haragjától. Louddon tisztában volt vele, hogy ezúttal nem menekülhet Duncan elől. – Nézd végig, ahogy megölöm – üvöltötte. Duncan már leszállt a lováról, és rohanva indult feléjük. Louddon tudta, csak percei vannak. Örülten tapogatózott tőre után. Madelyne szívébe döfi, mielőtt Duncan odaérhetne. Louddon kárörvendően kacagott fel, mikor észrevette a fegyvert a húshalom tetején. Letérdelt, és a kés után nyúlt. Hibát követett el, amikor az ételhez nyúlt. Louddon megmarkolta a tőr nyelét. Meg akart fordulni, amikor a halk, fenyegető morgás megállította. A morgás egyre erősebb lett. Duncan is hallotta a hangot. Látta, hogy Louddon az arca elé kapja a kezét. Aztán valami barnán villant és a villámnál is gyorsabban a torkának ugrott. Louddon a hátára zuhant, és irtóztató hörgéssel a saját vérébe fulladt. Duncan intett az embereinek, hogy maradjanak a helyükön. Szemét egy pillanatra sem vette le a hatalmas farkasról, miközben lassan az íjáért és nyílvesszőért nyúlt. A farkas fogát vicsorgatva állt Louddon fölött, csak fenyegető morgása törte meg a dermedt csendet. Duncan imádkozni kezdett, hogy Madelyne nem ébredjen fel. Lassan előreindult, hogy célba tudja venni a vadállatot. A farkas hirtelen megmozdult, és megállt Madelyne fölött. Duncannek egy pillanatra a szíve is megállt. Talán a lány illata volt ismerős az állatnak, gondolta Duncan, mikor a bestia kielégítve kíváncsiságát megfordult és az ételhez sétált. Duncan figyelte, ahogy az állat a szájába veszi a csontot, újra megfordult, és eltűnik a domb másik oldalán. Duncan ledobta az íjat, és feleségéhez rohant. Madelyne ébredezett, amikor mellé térdelt. Duncan gyengéden emelte fel. A lány az állát dörzsölte, a sérülést vizsgálva. Tudta mozgatni, de annyira lüktetett, hogy nem csodálkozott volna, ha mégis eltört. Akkor vette észre, hogy Louddon is ott van. – Elmentek? – kérdezte Duncant. A férfi annyira magához szorította, hogy alig tudta elsuttogni a kérdést. – Louddon halott.

303 Madelyne lehunyta a szemét, és halk imát mormolt bátyja lelki üdvéért. Nem hitte ugyan, hogy sokat jelentene, de azért megtette. – Anthony jól van? El kell látnunk a sérülését, Duncan – mondta sietve, közben próbált kiszabadulni férje szorításából. – Egy nyílvessző van a vállában. Duncan reszketése elmúlt. Madelyne szándékosan gyorsan beszélt, szinte levegőt sem vett. Tudta, hogy férjének idő kell, hogy összeszedje magát. Amikor a szorítás enyhült, Madelyne rámosolygott. – Vége van? – kérdezte. – Vége – bólintott Duncan. – A farkasod megmentett. – Tudom, hogy megmentettél, szerelmem. Mindig meg fogsz védeni engem. – Madelyne, félreértettél – vonta fel a szemöldökét Duncan. – A farkasod megölte Louddont. Madelyne a fejét csóválta. Milyen jellemző férjére, hogy ugratni kezdi, amikor elfogja a félelem. Tudta, csak azért teszi, hogy elterelje a figyelmét az aggodalmairól. – Elég erősnek érzed magad, hogy megállj a lábadon – vizsgálta Duncan aggódva. – Úgy érzed, hogy… – Jól vagyok. Jól vagyunk – javította ki magát, és megpaskolta a hasát. – Még nem érzem őt, Duncan, de tudom, hogy a kislányunk biztonságban van. Amikor Duncan talpra segítette, Madelyne egy pillantást akart vetni bátyjára. Duncan elé lépett, és eltakarta előle a látványt. – Jobb, ha nem látod, Madelyne. Csak felzaklatna – jelentette ki. Louddon torkát feltépték a kíméletlen farkasfogak. Ez nem Madelyne érzékeny lelkének való látvány, döntötte el a férfi. Anthony is odaért, és megállt mellettük. Arcáról inkább hitetlenkedés sugárzott, mint fájdalom. – Anthony, a válla… – Csak húst ért – nyugtatta meg a férfi. – Úrnőm, egyenesen a gazfickó szívébe talált a nyilával – dadogta. Duncan nem akarta elhinni. – Az ő nyila volt? – Igen. Mindkét férfi Madelyne felé fordult, és ámulattal bámultak rá. A lányt kicsit bosszantotta, hogy csak ennyire bíznak meg lövőtudományában. Egy tűnő pillanatig arra gondolt, hogy csendben kellene maradnia, de igazságérzete felülkerekedett. – A lábára céloztam. Duncan és Anthony is nagyon élvezték a beismerést. Duncan a karjába kapra feleségét, és elindult lefelé a dombról. – A farkas mentette meg az életedet – kezdte újra azzal a szándékkal, hogy elmondja a teljes igazságot.

304 – Tudom, drágám. Duncan feladta. Majd később elmagyarázza, amikor majd a lány nem ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy ő volt a megmentője. – Soha többé nem fogod etetni azt a vadállatot, Madelyne. Ezentúl ez az én kötelességem lesz. Az a farkas megérdemli, hogy gondtalan élete legyen. Megszolgálta. – Most már igazán abbahagyhatnád a tréfálkozást, Duncan – jegyezte meg Madelyne elégedetlenkedve. – Nagy megpróbáltatáson mentem keresztül. Duncan mosolygott. Micsoda akaratos nőszemély, és milyen elragadó! Állával megdörzsölte a lány fejét, miközben zsörtölődését hallgatta az újabb sérülések miatt. Wexton báró alig várta, hogy hazavigye Madelyne. Olyan türelmetlenséget érzet, amilyent annak idején Odüsszeusz érezhetett, hogy szeretett feleségét mihamarabb viszontlássa. A jövő előttük állt. Madelyne szerette őt a farkasának hívni, de ő is csak ember volt, de olyan ember, aki még a legendás hősnél, Odüsszeusznál is hatalmasabb. És bár Duncan csak egy halandó volt, ráadásul hibákkal teli halandó, mégis csodát vitt véghez. Foglyul ejtett egy angyalt. És ez az angyal most már mindörökké hozzá tartozott.