65613158-Ulickaja-Ljudmila-Vidam-temetes.pdf

LJUDMILA ULICKAJA

VIDÁM TEMETÉS

MAGVETŐ BUDAPEST

Fordította GORETITY JÓZSEF

A mű eredeti címe BECЁJIЫE ПOXOPOHЫ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Людмила Улицкая: БЕДНЫЕ, ЗЛЫЕ, ЛЮБИMЫЕ Повести. расказы. ЗКСМО-Пресс, Москва, 2002 A fordítást az eredetivel egybevetette és szerkesztette ABONYI RÉKA Változatlan utánnyomás ©Ljudmila Ulickaja, 2002 ©Hungarian translation Goretity József, 2005 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. Honlap: www.magveto.hu E-mail: [email protected] Felelős kiadó Morcsányi Géza

Készült a Gyomai Kner Nyomda Zrt.-ben a nyomda alapításának 127. esztendejében, 2009-ben Felelős vezető Papp Lajos vezérigazgató 66/887-400 http://www.gyomaikner.hu E-mail: [email protected] A kötetet Pintér József tervezte Műszaki vezető Bezúr Györgyi Kiadványszám 8154 Aldin betűtípusból szedve ISBN 978 963 14 2484 3

1

Rekkenő hőség volt és százszázalékos páratartalom. Úgy tetszett, az egész hatalmas város, embertelen házaival, csodálatos parkjaival, különféle színű embereivel és kutyáival halmazállapot-váltáshoz érkezett, és csak kicsi hiányzott hozzá, hogy a félfolyékony emberek lebegni kezdjenek a húsleves-légben. A zuhany állandóan foglalt volt: egymást követve jártak be oda. Ruha már rég nem volt rajtuk, csak Valentyina nem vette le a melltartóját, mert ha hagyná szabadon himbálózni hatalmas mellét, a melegtől bepállana. Normális időben egyáltalán nem hordott melltartót. Mindannyian nedvesek voltak, a víz nem párolgott el a testükről, a törülközők nem száradtak meg, hajat pedig csak hajszárítóval lehetett szárítani. A rolók csak félig voltak leengedve, a fény csíkokban hatolt a szobába. A légkondicionáló már évek óta nem működött. Öt nőszemély volt a szobában. Valentyina piros melltartóban. Nyinka hosszú hajával és egy aranykereszttel, de annyira lefogyott, hogy Alik azt mondta neki: - Nyinka, olyan lettél, mint a kosár. A kígyóbűvölőé. Ez a kosár ott is állt, a sarokban. Alik még valamikor ifjúkorában elment Indiába ősi bölcsességet keresni, de ezen a kosáron kívül semmit sem hozott onnan magával. Ott volt aztán még Joyka, a házhoz odaszegődött ostoba olasz szomszédasszony is, aki éppen ilyen fura helyet talált magának orosztanulásra. Egész idő alatt folyton megsértődött valakire, de mivel bonyolult sérelmeit senki sem vette észre, nagylelkűen mindenkinek megbocsátott. Irina Pirson, korábban cirkuszi akrobata, manapság drága ügyvéd, villogtatta művészi formára nyírt szeméremdombját és vadonatúj mellét, amelyet a habozást nem ismerő amerikai sebészek alkottak neki, egy cseppet sem rosszabbra, mint az eredeti volt, és a sarokban guggolt a lánya, a T-shirt becenévre hallgató tizenöt éves, kövérkés és szemüveges Majka, aki a társaságból egyedül viselt ruhát. Bő bermuda, és természetesen póló volt rajta. A pólón egy villanykörte

meg egy ismeretlen nyelvű, lumineszkáló betűs felirat díszelgett: PIZДЕЦ! Alik csinálta neki a születésnapjára, tavaly, amikor még úgy-ahogy tudta mozgatni a karját... Maga Alik egy széles heverőn feküdt, és olyan kicsi és olyan fiatal volt, mintha a saját fia lett volna. De gyerekük, neki meg Nyinának, éppenséggel nem volt. És világos, hogy már nem is lesz. Mert Alik haldoklott. Valami lassú paralízis az izomzata maradékát falta fel. Keze és lába nyugodtan, élettelenül hevert mellette, még tapintásra sem volt se élő, se holt, hanem csak valami gyanúsan átmeneti, mint a megkeményedő gipsz. A legelevenebbnek Alikon gyönyörű, vörös, sűrű kefeként előremeredő haja hatott, no meg szétálló bajusza, amely túlságosan is nagynak tetszett lesoványodott arcához. Már két hete otthon volt. Megmondta az orvosoknak, hogy nem akar a kórházban meghalni. Voltak még más okai is, amelyekről viszont az orvosok nem tudtak, és nem is kellett tudniuk. Bár még ebben a gyorsétkezdéhez hasonló kórházban is megszerették az orvosok, akik nem értek rá, hogy belenézzenek a betegek arcába, csak a szájukba néztek be, a seggük lyukába, kinek hol fájt. Az otthonuk pedig tiszta átjáróház volt. Reggeltől estig emberek tolongtak náluk, és éjszakára is feltétlenül maradt ott valaki. Vendégfogadásra kiváló volt ez a helyiség, de normális életre semmiképp: egy padlásszoba, egy hajó-padlós, átalakított raktár, amelybe be volt préselve egy aprócska konyha, egy vécé zuhanyzóval, és egy keskeny hálófülke, darabka ablakkal. Meg egy hatalmas, kétablakos műterem. A kései vendégek és a váratlanul érkezők a sarokban, egy szőnyegen éjszakáztak. Néha öten is. A lakásnak tulajdonképpen nem volt ajtaja, egyenesen abból a teherliftből lehetett belépni, amellyel Alik beköltözéséig az illuzórikusan még mind a mai napig ott lévő dohánybálákat szállították fel. Régen, majdnem húsz évvel ezelőtt költözött be ide Alik, bele sem pillantva, aláírt valami szerződést, mint később kiderült, rendkívül előnyöset. Alik ma is csak valami jelentéktelen összeget fizetett a lakásért. Illetve, nem ő fizetett. Aliknak már régóta nem volt pénze, még ilyen jelentéktelen összege sem. Csattant a liftajtó. Belépett Fima Gruber, és már menet közben lecibálta magáról prosztó kék ingét. A nők egyáltalán nem törődtek vele, és ő sem bámulta meg őket. Egy régi orvosi műszertáska volt nála, még a nagyapjáról maradt rá, Harkovból hozta magával. Fima harmadíziglen visszamenően orvos volt, nagy műveltségű és eredeti

figura, de a dolgai nem valami fényesen alakultak, az itteni vizsgákat még nem tette le, és ideiglenesen, de már ötödik éve egy drága klinikán szakképzett laboránsként dolgozott. Alikhoz mindennap beugrott, mintegy abban bízva, hogy szerencséje lesz, és hasznára lehet valamivel Aliknak. Odahajolt a beteg fölé: – Na, hogy vagy, öregfiú? – A-á, te vagy az... Hoztad a menetrendet? – Miféle menetrendet? – csodálkozott el Fima. – A kompét... – mosolyodott el halványan Alik. „Már a végét járja – gondolta Fima. – Kezd összezavarodni a tudata.” És kiment a konyhába, és zörögni kezdett a hűtőben a jégkockatartókkal. „Idióták, micsoda idióták mindannyian. Utálom őket” – gondolta T-shirt. Nemrégiben tanulta a görög mitológián, és most ő volt az egyetlen, aki rájött, hogy Alik nem a South Ferryről beszél. Gonosz, gőgös arccal odament az ablakhoz, félretolta a roló szélét és lenézett. Mindig történt odalent valami. Alik volt az első felnőtt, akit megtisztelt a társalgásával. Mint sok amerikai gyereket, kora gyerekkorától fogva pszichológushoz cipelték, és nem minden alap nélkül. Csak gyerekekkel volt hajlandó beszélgetni, az anyjával is csak nagy kelletlenül tett kivételt, a többi felnőtt pedig egyszerűen nem létezett a számára. A tanárok írásban feleltették, a feladatokat pontosan, lakonikusan oldotta meg. Jó osztályzatokat adtak neki, és csak vonogatták a vállukat. A pszichológusok és a pszicho-analitikusok bonyolult és meglehetősen fantasztikus elméleteket gyártottak furcsa magatartásának természetéről. Szerették a nem szokványos gyerekeket, ebből éltek. Alikkal egy kiállításmegnyitón ismerkedett össze, ahová az anyja cibálta magával esetlen kislányát. Éppen hogy csak átköltöztek Kaliforniából New Yorkba, és T-shirt, aki egyszerre veszítette el az összes barátját, beleegyezett, hogy az anyjával tart. Az anyja és Alik ismerték egymást még Moszkvából, Irina ifjúkorából, a cirkuszos időkből, de Amerikában már hosszú évek óta nem látták egymást. Olyan régen, hogy Irina már egyáltalán nem is gondolt rá, mit mondjon majd neki, ha találkoznak. Azon a napon, amikor összetalálkoztak a megnyitón, Alik a bal kezével megragadta Irina kabátgombját, amelyen egy tyúkhoz hasonlító sas volt, egy határozott

csavarintással leszakította, aztán feldobta és elkapta. Aztán kinyitotta a tenyerét, és rápillantott a ragyogó sasra: – Mondanom kell neked valamit. A jobb karja úgy lógott a teste mellett, mintha élettelen lett volna. Baljával magához szorította Irina fejét, dús, vörös, gondosan befésült, igazgyöngy-berakásos fekete selyemszalaggal átkötött haját, és a fülébe súgta: – Ira, én hamarosan meghalok. Irina mintha úgy érezte volna, hát csak halj. Nekem már úgyis rég halott vagy... De mellgödrében ekkor mintha egy vékony, éles penge érintését érezte volna meg, ami aztán lassan beljebb csúszott, és egészen a gerincéig hatoló éles fájdalmat okozott. Ott állt mellettük a kislánya, és csupa szem volt. – Ugorjunk fel hozzám – ajánlotta Alik. – A gyerekkel vagyok. Nem tudom, van-e kedve. – És Irina ránézett T-shirtre. A kislány már régóta nem járt el vele sehová. Alig tudta rábeszélni erre a kiállításra is. Megkérdezte a lányát, bár egészen biztosra vette, hogy nemet fog mondani: – Van kedved felmenni egy művészismerősöm műtermébe? – Ehhez a vöröshöz? Igen. És felmentek. A képek, bár szemmel láthatóan újak voltak, nagyon emlékeztettek a régebbiekre. Aztán pár nap múlva újra felmentek, szinte véletlenül, éppen arra jártak. Akkor elhívták Irinát valami fontos üzleti találkozóra, ezért ott hagyta T-shirtöt a műteremben vagy három órára, és amikor visszaért, hihetetlen kép tárult elé: ezek ketten úgy káráltak egymásra, mint két feldühödött madár. Alik csapkodott a bal karjával – a jobb már elsorvadt, és szinte egyáltalán nem mozgott –, lábát be-berogyasztotta, és felugrándozott: – Tényleg sosem jutott még eszedbe, hogy a dolog lényege az aszimmetria? Mindennek ez a lényege! A szimmetria – halál! Teljes zsákutca! Rövidzárlat! – Ne ordíts már!. – kiabálta a kivörösödött, csupa szeplő T-shirt, és az akcentusa erősebb volt a szokásosnál. – És ha nekem tetszik? Egyszerűen tetszik! Miért van nektek örökkön-örökké igazatok? Alik leengedte a karját: – Hát, tudod... Irina majdhogy el nem ájult a lift előtt. Anélkül, hogy Alik tisztában lett volna vele, seperc alatt véget vetett annak a furcsa autizmusnak, amiben a kislánya ötéves kora óta szenvedett. Irinában

fellobbant a régi gonosz láng, de azonnal ki is hunyt: minek a kislányt pszichológusokhoz rángatni, nem jobb-e inkább lehetőséget adni neki emberi beszélgetéseket folytatni, amelyekben annyira hiányt szenvedett...

2

Újra csattant a liftajtó. Nyina az ajtó nyílásában új látogatót pillantott meg, és magára rángatva egy fekete kimonót, elé szaladt. Egy alacsony, ritka kövér nénike volt, gondosan a lába közé állította kitömött bevásárlószatyorját, és fújtatva lerogyott egy alacsony karosszékbe. Tiszta málnaszínű volt, szinte gőzölgött, és úgy tetszett, arcát szamovárragyogás öntötte el. – Marja Ignatyevna! Már harmadik napja várom! A nénike a karosszéknek a legszélére ült, és szétterpesztette rózsaszínű, ezen a kontinensen ismeretlen titokzokniba bújtatott lábát. – Pedig nem feledkezem el rólatok, Nyinocska. Egész idő alatt Alikkal foglalkozom. Tegnap este hattól... – háromszögletű, disztrófiásan zöld körmű ujjait Nyina arcához emelte. – El se hiszed, micsoda feszültség ez, egészen fölment a vérnyomásom, alig vonszolom magam... És még ez az átkozott hőség... De elhoztam az utolsót... Azzal kivett a vászonszatyorból három sötét színű, sűrű kotyvalékkal teli üveget. – Tessék. Csináltam új kenőcsöt meg lélegeztetőt. Emez pedig a lábára való. Benedvesítesz vele egy rongyot, ráteszed a lábfejére, ráhúzol egy nejlonzacskót, és bekötöd. Úgy két órára. És ha lemegy a bőre tőle, az nem baj. Amikor leveszed, azonnal mosd le... Nyina esedezve nézte ezt a madárijesztőt meg a készítményeit. Fogta az üvegeket. Az egyiket, a legkisebbet hozzányomta az arcához: jó hideg volt. Bevitte a hálóba. Leengedte a rolót, és az üvegeket letette a keskeny ablakpárkányra. Volt már ott egy egész regiment. Marja Ignatyevna meg ezalatt magához vette a teáskannát. Ő volt az egyetlen ember, aki ebben a hőségben teát tudott inni, de nem ám amerikai jeges teát, hanem igazi forró, orosz teát, cukorral és lekvárral. Amíg Nyina hosszú haját rázva, amelyről mintha lekopott volna az aranyozás, s most előbújt volna alóla az ezüst, dunsztkötést tett Alik lábára, és egy álskót, semmiféle klán nevét nem viselő kockás, könnyű takaróval betakarta, Marja Ignatyevna Fimával beszélgetett. Fima

érdeklődött az eredményei felől. Marja Ignatyevna nagylelkű megvetéssel nézett rá: – Jefim Iszakics! Fimocska! Miféle eredmények! Nagyon földszagú ez már... De minden Isten kezében van, hát csak ezt akarom mondani. Láttam én már ilyesmit. Már itt akar hagyni bennünket, már majdhogynem itt is hagy, de nem ereszti el. Micsoda erő van ebben a fűben! Még a követ is átlyukasztja. Mármint hogy a java... Hát a javát szedem össze, meg a gyökerecskéknek is a javát... Van úgy, hogy valaki már egészen a földbe kívánkozik, aztán csak azt látod, már föl is kelt. Hinni kell az Istenben, Fima. Isten nélkül még a fű se nő! – Ez így van – értett egyet könnyedén Fima, és megtörölte a bal arcát, amelyet az ifjúkori hormonküzdelmek tölcsér alakú nyomai borítottak. A növények pozitív fototaxisáról, amelyről ennek a puha, szinte rongyarcú kövér asszonyságnak csak homályos és titokzatos elképzelései voltak, ő tudott már az ötödik osztályos botanikatanulmányaiból, de mivel mégiscsak szakember volt, azt is tudta, hogy Alik átkozott betegsége sehová se fog eltűnni: az utolsó, még működő izma, a rekeszizom már kezdi felmondani a szolgálatot, és a közeli napokban fulladásos halál fog nála beállni. A helyi problémát, amely ilyen esetekben fenn szokott állni – hogy tudniillik mikor kapcsolják le róla a gépet –, Alik jó időben megoldotta: közvetlenül a vég előtt jött el a kórházból, és ezzel lemondott az élet szánalmas, mesterséges meghosszabbításáról. Fimát most csak az a gondolat nyomasztotta, hogy valószínűleg éppen neki kell majd az alkalmas pillanatban beadnia Aliknak azt az altatót, amelyik megszabadítja a fulladás szenvedésétől, és mellékhatásként – hogy tudniillik nyomást gyakorol a légzőközpontra – meg fogja ölni... De nem volt mit tenni: mentővel vitetni be Alikot a kórházba, mint ahogy azt már kétszer megtették, most már aligha lehet. És megint hamis iratokat szerezni pedig macerás és veszélyes... – Sok sikert – mondta lágyan Fima, és magához véve nevezetes orvosi táskáját, köszönés nélkül elment. Megsértődött, vagy mi? – gondolta Marja Ignatyevna. Marja Ignatyevna keveset értett az itteni életből. Egy évvel ezelőtt egy beteg rokona hívására jött Belorussziából, de mire megcsináltatta a papírjait, mire eljutott ide, már nem volt kit gyógyítania. Úgyhogy fölöslegesen vergődött át az óceánon csodatévő erejével és átcsempészett füveivel. Vagyis hogy nem egészen fölöslegesen, merthogy itt is akadtak a művészetének hódolói, és elkezdte

törvényellenes, licenc nélküli ténykedését, és nem félt semmiféle kellemetlenségtől. De egyre csak csodálkozott: miféle rend ez itt nálatok, gyógyítok, hogy úgy mondjam, a túlvilágról hozok vissza embereket, mitől kéne félnem... A licencet vagy az adót pedig senki sem tudta neki elmagyarázni. Nyina Manhattanben, egy kis pravoszláv templomban akadt rá, és azonnal tudta, hogy ezt a kuruzslót az Isten küldte Alik számára. Nyina az utóbbi években, még Alik betegsége előtt felvette a pravoszláviát, amivel hatalmas csapást mért a maradiságra: kedvenc szórakozását, a tarot-kártyát ettől kezdve bűnnek tartotta, és odaajándékozta Joykának. Marja Ignatyevna magához intette az ujjával Nyinát. Nyina kiszaladt a konyhába, öntött egy pohárba narancslevet, aztán vodkát, végül beledobott egy marék gömbölyű jégdarabot. Már rég az itteni szokás szerint ivott: valami gyöngét, édeset, és állandóan. Összekeverte egy pálcikával, belekortyolt. Marja Ignatyevna szintén kavargatott – a teáját egy kiskanállal –, aztán a kiskanalat az asztalra tette. – Figyelj csak, mit mondok én neked – szólt ezután. –Meg kell keresztelni. Ennyi. Másképp semmi sem segít. – De hát nem akarja, nem akarja, hányszor mondjam már neked, Marja Ignatyevna! – csattant fel Nyina. – Te meg ne kiabálj – vonta össze nem létező szemöldökét Marja Ignatyevna –, el fogok utazni. Ennek a hogyishívjáknak, ennek a papírnak már rég vége. – A már régen lejárt vízumáról beszélt, csak éppen nem tudott megjegyezni egyetlen idegen szót sem. – Vége a papírnak. Elmegyek. Már a jegyet is kilyukasztották. Ha nem kereszteled meg, abbahagyom. De ha megkereszteled, én még onnan is, akárhogy is, de foglalkozni fogok vele... így viszont nem tudok... – És színpadiasan széttárta a karját. – Semmit sem tehetek. Nem akarja. Csak nevet. Fogadjon be, azt mondja, az Istened úgy, hogy nem vagyok párttag – és Nyina lehajtotta kicsi, gyönge fejecskéjét. Marja Ignatyevna kidüllesztette a szemét: – Mi az, Nyina? Mintha csak az erdőben élnétek. Mire kellenének az Úristennek párttagok? Nyina csak legyintett és kiitta a kotyvalékát. Marja Ignatyevna töltött magának még teát. – Sajnállak, kislányom. Az Istennek sok lakhelye van. Láttam már mindenféle jó embert, zsidót is meg mindenfélét. Mindegyiket győzi. Az én szegény meggyilkolt Konsztantyinom is meg van keresztelve,

és vár engem ott, ahol mindenkinek ki van jelölve a helye. Nem vagyok persze én se szent, de hát mindössze csak két évet éltünk együtt, huszonegy évesen özvegyen maradtam. Nem mondom, volt persze ez-az, vétkeztem is. De másik férjem nem volt. Ő pedig ott vár engem. Érted már, miről akarok gondoskodni? Mert különben el lesztek ott választva egymástól. Kereszteld meg vagy így, vagy stikában... – intette Marja Ignatyevna. – Hogyhogy stikában? – kérdezett vissza Nyina. – Menjünk kicsit távolabb a népektől – susogta jelentőségteljesen Marja Ignatyevna, és habár mindenki Alik mellett tolongott, és az aprócska konyhában senki sem volt, mégis kitaszigálta Nyinát a vécébe, ő maga letelepedett a rózsaszín fedelű kagylóra, Nyinát pedig leültette a műanyag szennyestartó kosárra. Itt, ezen a lehető legalkalmatlanabb helyen kapta meg Nyina az összes feltétlenül szükséges eligazítást... Hamarosan megjött kifejezéstelen arccal Faina is, erős volt, mint egy diótörő, fején drótszerűen meredező, fehér szalmakalappal. Faina a legújabbak közül való volt, de gyorsan megszokott itt. – Vettem egy fényképezőgépet – jelentette be még a küszöbről, amint Alikhoz belépett, és az új dobozt meglengette Alik mozdulatlan feje fölött. – „Polaroid”! Na gyerünk, fényképezkedjünk le! Sok olyan dolog volt ebben az országban, amit eddig még nem próbált ki, és igyekezett, hogy mindent megszerezzen, megkóstoljon, értékeljen és mindennel kapcsolatban legyen véleménye. Valentyina egy lepedővel csapkodott Alik fölött. Neki viszont, egyedül talán mindannyiuk közül, nem volt melege. Valentyina ledobta a lepedőt, bebújt Alik háta mögé az ágyba, és nekitámaszkodva a fejtámlának, leült. Följebb emelte Alik sötétvörös fejét, odanyomta a világ legcsodásabb hastájékára, oda, ahol a már meghalt nagymama szavai szerint a „lelkecske” lakozik. És hirtelen kibuggyantak az Alik iránt érzett szánalom könnyei, sajnálta szegény fejét, amely oly gyámoltalanul nyomódott oda a melléhez. Mint egy kisbaba, aki még nem képes tartani a fejecskéjét. Hosszú viszonyuk egész ideje alatt sohasem volt ilyen erős, eleven érzése: hogy a kezében tartsa, karjába vegye, vagy ami még jobb lenne, hogy elrejtse teste legmélyére, eldugja ez elől az átkozott halál elől, amely olyan nyilvánvalóan megérintette kezét is, lábát is. – Lányok, álljatok össze, már rég kukorékolt a kakas! –kiáltotta mosolygós ajkakkal, miután letörölte az izzadságot a homlokáról meg a könnyeket az arcáról. A piros csomagolásban kitette Alik vállára

híres-neves melleit, oldalról odaült az ágyra Joyka, aki Alik lábát térdben behajlította, majd a vállával megtámasztotta. A másik oldalról, a fénykép szimmetriája kedvéért, odaült mellé T-shirt. Faina sokáig forgatta a fényképezőgépet, nem sikerült megtalálnia a keresőt, és amikor végre megtalálta, felnevetett: – Ó, Alik, a farkad került előtérbe. Takard el. Valójában a katéter csöve volt előtérben. – Még mit nem, eltakarni egy ilyen szépséget – vetette oda Valentyina, mire Alik elhúzta a szája szegletét. – Kevés haszon származik ebből a szépségből – jegyezte meg. – Faina, várj – kérte Valentyina, és miután bedugott Alik háta mögé két hatalmas orosz párnát Nyina tábornoki hozományából, egyenesen az ágy lábrészéhez lépett, és a férfi kényes részéről leszedte azt a rózsaszínű műanyag korongot, amelyikre az egész berendezés oda volt rögzítve. – Hadd pihenjen egy kicsit, hadd futkosson szabadon... Alik szeretett mindenféle tréfát, még a másodrendűeken is el tudott mosolyodni. Valentyina mindezt gyorsan, gyakorlott mozdulatokkal végezte. Vannak olyan nők, akiknek a keze mindent tud előre, nem kell őket megtanítani semmire, született ápolónők. T-shirt nem állhatta ezt az egészet, és kiment a szobából. Habár a múlt évben már mindenen túlesett, előbb Jeffry Lesinszkijjel, aztán pedig Tom Keynnel, és arra a következtetésre jutott, hogy semmi szüksége sincs szexre, ez a katéterrel véghezvitt művelet valahogy most mégis felzaklatta. Hogy elkapta Valentyina Alikot... Mi a fenét lógnak mindannyian rajta... A zuhany éppen szabad volt. T-shirt levette a sortját. A szöveten át kitapintott egy szögletes dobozkát. Mindent gondosan összecsavart, hogy semmi ki ne essen belőle. Az instrukciót tudta fejből. A mai éjszakát Alik mellett töltötte. Nem az egészet, csak néhány órát. Nyina kipurcant és bent aludt a műteremben, Alik viszont nem aludt. Megkérte valamire, ő pedig mindent úgy csinált, ahogy Alik akarta, és a dobozka most annak a bizonyítéka volt, hogy éppen ő áll a legközelebb hozzá. A víz nem volt hideg, a csövek erősen felmelegedtek ebben a hőségben. Minden törülköző vizes volt. T-shirt úgy-ahogy megtörülközött, nedves testére felráncigálta a ruháját, és kislisszant a lakásból: nem akart a többiekkel együtt fényképezkedni, ezt biztosra vette.

Kiment a Hudsonhoz, aztán a komp felé indult, és egyre csak arra az egyetlen normális felnőttre gondolt, aki mintha csak direkt az ő bosszantására csinálná, éppen meghalni készül, hogy megint magára hagyja őt ezzel a sok idiótával – oroszokkal, zsidókkal, amerikaiakkal –, akik születésétől fogva körbeveszik...

3

Történt valami Alik látásával: tompult is meg élesedett is egyszerre. Egy kissé minden nagyobbá vált és megváltoztatta az állagát. Barátnői arca hirtelen folyékony lett, a tárgyak kissé elmosódtak, de ez a cseppfolyósság inkább kellemes volt, ráadásul újszerűen mutatta meg a tárgyak egymáshoz való viszonyát. A szoba sarkát egy magányos, régi síléc vágta ketté, a piszkos fehér falak élénken futottak el előle mindkét irányba. A falak mozgását egy női alak tartotta vissza, aki törökülésben ült a padlón, és tarkóját az ingatag falhoz támasztotta. A kép legbiztosabb része éppen a fal és a női fej érintkezési pontja volt. Valaki felemelte a roló alját, a fény rávetült az üvegekben lévő sűrű kotyvalékra, amely zöld és mélyarany színben játszott. A folyadék különböző szintig töltötte meg az üvegeket, és Alik ebben a palack-xilofonban hirtelen ráismert ifjúkori álmára. Azokban az években sok palackos csendéletet festett. Ezer butélia. Talán több, mint amennyit megivott... Nem, mégiscsak többet ivott meg. Elmosolyodott és becsukta a szemét. De a palackok nem tűntek el: halvány, elmosódott oszlopokként sorakoztak a szemhéja belsején. Alik felfogta, hogy ez fontos. Gondolata lassan, hatalmasan kúszott, mint egy duzzadt felhő. Ezek a palackok voltak, a palackok ritmusa. Mert hiszen zene is szólt... A Szkrjabin-féle fényzene, amint alaposabban megnézte, csupa ostobaságnak hatott: mechanikus és nyomorúságos volt. Akkor kezdte tanulmányozni az optikát és az akusztikát. És ez a kulcs sem nyitott semmit. A csendéletei nem is hogy rosszak voltak, hanem teljesen fölöslegesek. Ráadásul akkor még Morandit sem ismerte. Később ezeket a csendéleteket mintha a szél fújta volna el, semmi sem maradt belőlük. Talán Pityerben, valahol az akkori barátainál, vagy Moszkvában Kazancevéknél megőrződött néhány... Istenem, hogy ittak akkoriban. És gyűjtötték az üvegeket. A közönségeseket visszaváltották, a külföldieket vagy a régi, színes palackokat pedig megtartották.

És azok, amelyek akkor a háztető szélén, a felgörbített bádogon álltak, sötét színű cseh sörösüvegek voltak. Hogy ki tette oda őket, később sem jutott az eszükbe. Kazancevék konyhájából alacsony ajtó nyílt a mezzaninra, a mezzaninból pedig egy ablak a tetőre. Ezen az ablakon át libbent ki a tetőre Irina. Semmi különös nem volt ebben: vég nélkül futkároztak, táncoltak és napoztak ezen a tetőn. Irina nadrágfékkel végigcsúszott a tetőn, és amikor felállt, fehér farmerjén, az egész fenekén két hatalmas folt látszódott. Ott állt ez a csodálatos, könnyűléptű lányka a tető legeslegszélén. Az Isten küldte nekik egymást az első szerelemhez, és ők meg is tettek mindent becsülettel, fölösleges fecsegés nélkül, és az egekben érezték egymással magukat. Amikor Irina szigorú nagyapja, a tősgyökeres cirkuszos elzavarta az unokáját a társulattól, mert az, miután két napra elhúzott Alikkal Pityerbe, ellógta a próbákat, ott, Kazancevék mezzaninjában húzták meg magukat, és addigra már három hónapja együtt éltek, elcsigázódva az egyre növekvő érzés terhétől... És azon a napon elment hozzájuk vendégségbe egy híres ifjúsági író, egy felnőtt, és vitt magával két üveg vodkát. Szimpatikus ember volt. És Irina akkor mintha nem úgy vonta volna meg a vállát, és valahogy ferdén nézett, és mondott valamit a szokásosnál kissé mélyebb hangon, és akkor Alik odasúgta neki: – Miért kacérkodsz? Ez elég közönséges. Ha tetszik, add oda magad neki. És való igaz, tetszett neki. – Nem, nem abban az értelemben. És ha igen, akkor éppen csak egy kicsit – mondta aztán Aliknak. De abban a pillanatban dühében, meg Alik szavainak kegyetlen igazsága miatt kiugrott az ablakon, és seggen lecsúszott a tető széléig, aztán felegyenesedett az üvegek mellett, majd leguggolt – Alikon kívül akkor még senki sem nézett oda –, megragadta a szélső üvegek nyakát, és kézenállásba lendült rajtuk. Hegyes cipőorra megmerevedett a lilás égbolt hátterén. Azok, akik arccal az ablak felé ültek, meglátták a kézen álló Irinát, és elhallgattak. Az író, aki mindeközben semmit sem vett észre, mesélt valami históriát egy ellopott tábornoki köpenyről, és nevetett a saját történetén. Alik tett egy lépést az ablak felé... De Irina akkor már kezével az üvegeken lépkedett. Két kézzel átfogta az egyik üveg nyakát, aztán az egyik kezével elengedte, kitapogatta a következő üveget, és miután megragadta, megfeszült teste egész súlyát áthelyezte rá... Az író egy

ideig még fecsegett, aztán elakadt. Megérezte: valami történik a háta mögött. Hátranézett, és arca, amely kezdett teltté válni, megremegett: ki nem állhatta a magasságot. A ház magassága túró volt, másfél emeletnyi, talán ha öt méter. De a fiziológia összehasonlíthatatlanul erősebb a matematikánál. Alik tenyere nedves lett, a hátán patakokban folyt a veríték. Nyelka Kazanceva, a ház szintén vakmerő háziasszonya odalent végigdübörgött a falépcsőn, és kiszaladt az utcára. Irina cipője orrával a félelemtől megkeményedett égboltot karcolva lassan eljutott az utolsó üvegig, ügyesen maga alá húzta a lábát, leült a tetőre, és lecsúszott a rozzant esőcsatornán. Nyelka már lent állt és azt kiabálta: – Futás! Futás, de gyorsan! Meglátta Alik arckifejezését, és a reakciója a lehető leggyorsabb volt. Irina a Kropotkinszkaja irányába indult, de már késő volt. Alik belekapaszkodott a hajába, és lekent neki egy pofont... Elkínlódtak még egymással két évig, sehogy sem tudtak szakítani, de ezzel a pofonnal véget ért közöttük a legjobb időszak. Aztán szakítottak, de sem megbocsátani egymásnak, sem kiábrándulni egymásból nem tudtak. A büszkeségük ördögi volt: Irina azon az estén mégiscsak elment az íróval. De Aliknak akkor a szeme se rebbent. Irina mondta be elsőnek az unalmast: beállt egy idegen, konkurens légtornászcsoportba – a nagyapja átkozta is miatta –, és egész nyárra elutazott egy nagy, sátoros vendégszereplésre. Alik pedig ekkor tett először kísérletet az emigrálásra: átköltözött Pityerbe... Alik kinyitotta a szemét. Még mindig érezte az Afanaszjevszkojében álló ódon házikó felhevült tetejéből áradó hőséget, és mintha még az izmai is válaszoltak volna a Kazancevék házának falépcsőjén véghezvitt nagy rohanásra, és ez az álombéli emlék gazdagabb volt magánál az emlékezésnél, mert volt ideje alaposan megnézni olyan részleteket, amelyek már rég eltűntek: a Karl Marx képével díszített, repedt csészét, amelyből a házigazda ivott, Irina ujján a hamarosan elveszített, sötétkék zománcfoglalatú, holtzöld türkizköves gyűrűt, a fajtisztaságra utaló fehér tincset Kazancevék tízéves fiának sötét hajában... A nap már New Jersey irányába lefelé hanyatlott, a fény az ablakon át ferdén éppen Alikra esett, aki hunyorogni kezdett. Joyka ott ült mellette az ágyon, és kérésére az Isteni színjátékot olvasta fel olaszul,

amit aztán elég darabosan adott vissza angolul. Alik nem árulta el neki, hogy meglehetősen tisztességesen ért olaszul: valaha majdnem egy évig Rómában élt, és ez a cse-cse-cse nyelv minden erőfeszítés nélkül úgy maradt meg benne, mint kéznyom az agyagban. De most semmit sem értek az adottságai: sem fogékony elméje, sem kifinomult zenei hallása, sem képzőművészi tehetsége. Mindezt elvitte magával, még azt az ostoba képességét is, hogy tudott tiroli dalokat énekelni és elsőrangúan biliárdozni. Valentyina megmasszírozta Alik bénult lábát, és úgy érezte, az izmok egy kissé életre kapnak. Amíg Alik öntudatlanul aludt, megérkezett Arkasa Libin egy új légkondicionálóval, és viszonylag új barátnőjével, Natasával. Libin a csúnya nők kedvelője volt, mégpedig egy meghatározott típusé: a törékeny, magas homlokú és picinyke ajkúaké. – Libin tökéletességre törekszik – tréfálkozott még nemrégiben is Alik. – Natasának még befér egy kávéskanál a szájába, a következő barátnőjét viszont már csak makarónival fogja tudni etetni. Libin ma le akarta szedni az elromlott légkondicionálót, és fel akarta szerelni az újat, mégpedig egyedül, habár a szakemberek általában párban dolgoztak. Sikerrel kecsegtető orosz önbizalom. Az üvegeket átrakta az ablakpárkányról a padlóra, levette a rolót, és abban a pillanatban az így keletkezett résen át az utcáról bevágott valami latin-amerikai zene, amit Alik annyira utált. Már második hete gyötörte az egész negyedet hat latin-amerikai indián, akik éppen az alattuk lévő sarkot szemelték ki maguknak. – Nem lehetne valahogy betömni a szájukat? – kérdezte csöndesen Alik. – Egyszerűbb lesz neked betömni – mondta Valentyina, és föltette Alikra a fejhallgatót. Joyka sértett értetlenséggel nézett Valentyinára. Ez alkalommal még Dante helyett is megsértődött. Valentyina egy Joplin-féle ragtime-lemezt tett fel Aliknak. Alik a titkos találkáik és éjszakai városi kószálásaik során tanította meg ennek a zenének a hallgatására. – Köszönöm, nyuszikám – remegtette meg a szempilláit Alik. Mindegyiküket nyuszikámnak meg kiscicámnak szólította. Többségük húszkilónyi cuccal és húsz angol szóval érkezett ide, ráadásul ennek az átköltözésnek a kedvéért száz és száz kisebbnagyobb szakítást vittek véghez: szakítottak a szüleikkel, a

foglalkozásukkal, az utcával és az udvarral, a levegővel és a vízzel, és végül, ami mindennél lassabban tudatosult, az anyanyelvükkel, amely az évek múlásával egyre inkább instrumentálissá és utilitáriussá vált. Az új, az amerikai nyelv, amelyet fokozatosan sajátítottak el, szintén utilitárius és primitív volt, és ők csak a körükben kialakult zsargont használták, amely kimódoltan csonka és nevetséges volt. Ebbe az emigráns nyelvjárásba minden további nélkül beletartoztak orosz, angol és jiddis töredékek, a válogatott trágárságok és a zsidóviccek könnyed hangneme is. – Istenem – köszörülte a nyelvét Valentyina –, ez rettenetes rémálom, nem zene! Csukd már be a szellőzőt, ingele, könyörgök! Ezeknek csak az a fontos, hogy gyerünk enni, inni, és az csupa fun és jó mood? Olyan gevaltot tesznek rajtunk, hogy hedéket kapunk tőlük. A sértett Joyka, miután otthagyta az ágyon a firenzei emigráns kis piros kötetét, hazament a szomszéd lépcsőházba. A picinyke szájú Natasa kávét főzött a konyhában. Valentyina az oldalára fordította Alikot, és megtörölgette a hátát. Fölfekvései egyelőre nem voltak. A vizeletelvezetőt nem tették fel többet: Alik bőrét égette a ragtapasz. Egész kupac átnedvesedett lepedő gyűlt össze, Faina összeszedte és levitte őket a sarki mosodába. Nyina a műteremben, egy fotelben szendergett, pohárral a kezében. Libin eredménytelenül kínlódott a légkondicionálóval. Hiányzott két tartóléc, ő pedig igazi orosz módra akart két hosszúból egy rövidet csinálni, szerszámok nélkül, amiket természetesen otthon felejtett.

4

A hosszasan hanyatló nap végül is úgy esett le, mint pénzérme a dívány mögé, és öt perc alatt éjszaka lett. Mindannyian szétszéledtek, és Nyina az utóbbi hét során először maradt kettesben a férjével. Minden alkalommal, amikor odament hozzá, újra és újra elszörnyedt. A néhány órás, alkohollal erősített álom nyújtott csak nyugalmat a lelkének: álmában teljesen és gyönyörűséggel feledkezett meg erről a ritka és különös betegségről, amely Alikra tört és rettentő erővel tartotta fogva, és amikor felébredt, minden alkalommal abban reménykedett, hogy ez az egész szörnyűség elmúlt, Alik kijön elé, és szokása szerint azt kérdi: „Nyuszikám, hát te mit csinálsz itt?” De semmi ilyesmi nem történt. Nyina bement hozzá, lefeküdt mellé, hajával beborította a férfi hegyes vállát. Úgy tetszett, Alik aludt. A légzése nehézkes volt. Nyina fülelt. Alik, ki sem nyitva a szemét, azt mondta: – Mikor lesz már vége ennek az átkozott hőségnek? Nyina felrebbent, odaszaladt a sarokba, ahol Libin összerakta Marja Ignatyevna hétpalackos összes művét. Kivette a legkisebb butéliát, letekerte a kupakját, és Alik orra alá dugta. Szalmiák szaga áradt szét. – Könnyebb? Könnyebb, ugye? – követelte Nyina az azonnali választ. – Mintha könnyebb lenne. Nyina újra lefeküdt mellé, maga felé fordította a fejét, és a fülébe súgta: – Alik, kérlek, tedd meg a kedvemért. – Mit? – Nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené. – Keresztelkedj meg, és akkor minden jó lesz, a gyógyítás is segít. – Két kezébe fogta férje elgyengült kézfejét, és gyengéden megcsókolta szeplős kezét. – És félni sem fogsz. – De hát nem félek, kislánykám. – Akkor hozhatom a papot, ugye? – örvendezett Nyina. Alik összeszedte szétfolyó tekintetét, és váratlanul komolyan azt mondta:

– Nyina, nekem semmi kifogásom a te Krisztusod ellen. Még tetszik is, habár a humorérzékével nem volt minden rendben. Tudod, a helyzet az, hogy én magam is egy okos zsidó vagyok. A megkeresztelkedésben pedig van valami ostoba, valami színpadias. Én pedig nem szeretem a színházat. Én a mozit szeretem. Hagyjál engem békén, kiscicám. Nyina átfogta csontos ujjaival és megrázta: – Legalább beszélj vele. Idejön, és elbeszélgettek. – Ki jön ide? – kérdezte Alik. – Hát a pap. Nagyon, nagyon jó ember. Na, kérlek... –Nyelve hegyét végighúzta a férfi nyakán, aztán a kulcscsontján, a csontjaira aszott mellbimbóján, azzal a hívogató, intim mozdulattal, amely kettejük között érvényben volt. Nyina úgy csábította bele a keresztelkedésbe Alikot, mint egy szerelmi játékba. Alik halványan elmosolyodott: – Menj csak. Hozd ide a pópádat. Egy feltétellel: hozz egy rabbit is. Nyina megdermedt: – Viccelsz? – Mért viccelnék? Ha ilyen komoly lépést kívánsz tőlem, jogom van hozzá, hogy a másik féllel is konzultáljak... –Értett hozzá, hogy bármely szituációból kihozza az élvezet maximumát. „Belement, belement – örvendezett Nyina. – Most aztán megkeresztelem.” A pappal, Viktor atyával már rég meg volt beszélve minden. Egy kis pravoszláv templom vezető lelkésze volt, művelt ember, az első emigrációs hullám leszármazottja, tekervényes életrajzzal és egyszerű hittel. Közlékeny volt, humoros természetű, szívesen járt vendégségbe a hívekhez, szívesen iszogatott is. Hogy rabbit hol lehet szerezni, arról Nyinának fogalma sem volt. Baráti körük egyáltalán nem állt kapcsolatban a zsidó közösséggel, és erőfeszítéseket igényelt, hogy Alikot ellássa egy rabbival is, ha ez már ilyen elengedhetetlen feltétel. Nyina még vagy két órát vacakolt a gyógyfüves borogatásokkal, újra dunsztkötést tett Alik lábfejére, bekente a mellkasát valami szúrós szagú tinktúrával, és éjjel háromkor eszébe jutott, hogy Irina Pirson nemrég nevetgélve magyarázta, hogy az itteni zsidók között ő az egyedüli orosz, aki el tudja készíteni a kóser halat, mert egy igazi zsidó volt a férje, zsidó szombattal, kóserral, mindennel, ahogy kell.

Amint eszébe jutott, azonnal fel is hívta, Irina pedig megdermedt, amint az éjszaka közepén meghallotta Nyina hangját. „Kész” – gondolta. – Irina, figyelj ide, a férjed vallásos zsidó volt? – hallatszott a kagylóból a barbár kérdés. „Leitta magát” – gondolta Irina. – Igen. – És nem tudnád megkeresni? Alik akar egy rabbit. „Nem, egyszerűen csak teljesen elment az esze” – döntötte el magában Irina, és óvatosan azt mondta: – Beszéljünk erről inkább holnap. Éjjeli három óra van, ebben az időben úgysem tudok senkit fölhívni. – Csak tudd, hogy nagyon sürgős – mondta teljesen tiszta hangon Nyina. – Holnap este felugrom hozzátok, oké? Irina nagy érdeklődéssel volt Nyina iránt. Lehetséges, hogy ez volt akkor, másfél évvel ezelőtt az igazi oka annak, amiért beleegyezett, hogy felmenjen Alik műtermébe: hogy megnézze, ki lehet az a világraszóló csoda, akié Alik lett. Alik a nők bálványa volt szinte a születésétől fogva, minden dada és nevelőnő kedvence már a járókától kezdve. Amikor iskolás volt, minden osztálytársnője meghívta a születésnapjára, és bele is szeretett mindegyik, a nagymamájukkal és a kiskutyusukkal egyetemben. Kamaszkorában, amikor mindenki szörnyű nyugtalanságban ég, hogy már épp ideje elkezdeni a felnőtt életet, ami viszont sehogy se akar beütni, és az okos kisfiúk és kislányok ostoba kalandokba vetik magukat, Alik egyszerűen pótolhatatlan volt: meghallgatta a barátai vallomásait, tudott nevettetni és kinevetni, de a legfőbb és legkivételesebb dolog, ami belőle áradt, az abban való tökéletes bizonyosság volt, hogy az élet a jövő hétfőn fog kezdődni, a tegnapi napot teljesen ki lehet törölni, különösen akkor, ha nem volt egészen sikeres. Később igézete elől még a színitanoda Kígyóméreg csúfnévre hallgató igazgatónője sem tudott menekülni: négy alkalommal rúgták ki onnan, és a szerelmes igazgatónő közbenjárására három alkalommal visszavették. Első találkozásukkor Nyina egy fennhéjázó, szeszélyes kis hülye benyomását keltette Irinában: egy zilált külsejű szépség ült a piszkos fehér szőnyegen, és kérte, hogy ne zavarják – egy gigantikus méretű

puzzle-t rakott ki éppen. Amikor közelebbről megnézte, Irina egyszerűen gyengeelméjűnek tartotta, ráadásul még pszichikailag visszamaradottnak is: enerváltsága hisztérikussággal, örömkitörése melankóliával váltakozott. Különben az még csak érthető volt, hogy Alik miért vette el, de vajon hogyan tűri el annyi év óta a gyengeelméjűségig fokozódó ostobaságait, patologikus lustaságát és lomposságát... Irina nem valami kései féltékenységet érzett, hanem teljes értetlenséggel állt a dolog előtt. Sohasem volt alkalma találkozni azzal a nőtípussal, amelyikhez Nyina tartozott: éppen végtelen kiszolgáltatottságával váltott ki a környezetéből, különösen a férfiakból nagyfokú felelősségérzetet. Ráadásul Nyinának volt még egy jellegzetessége: minden hóbortját, szeszélyét vagy kitalációját a végletekig tudta vinni. Például sosem vett pénzt a kezébe. Ezért Alik, ha elutazott, mondjuk egy hétre Washingtonba, tudta, hogy Nyina nem megy le a boltba, és inkább az éhhalált választja, semmint hogy hozzányúljon az „undorító papírokhoz”. Alik tehát elutazása előtt teletömte neki a hűtőt. Oroszországban Nyina sohasem főzött, mivel félt a tűztől. Akkoriban éppen az asztrológiáért lelkesedett, és valahol azt olvasta, hogy rá, aki a Mérleg jegyében született, veszélyt jelent a tűz. Attól kezdve oda se ment a tűzhelyhez, és ezt azzal magyarázta, hogy a levegő jegye kozmikusan összeférhetetlen a tűz őselemével. Itt, a műteremlakásban, ahol a gáztűzhely helyett villanytűzhely állt, és ahol nyílt lángot legfeljebb csak gyufagyújtáskor láthatott, a kotyvasztás iránti utálata nem múlt el, Alik viszont könnyedén és sikerrel ténykedett a konyhában. A pénzen és a tűzön kívül volt még egy dolog, ami viszont kevéssé volt érzékelhető: az őrületes, de egészen a merevgörcsig fokozódó félelem bármiféle döntéstől. Minél kisebb dolgok közül kellett választania, Nyina annál jobban gyötrődött. Egy alkalommal Irina, mivel kapott egy rakás tiszteletjegyet egyik énekesnő kliensétől, Tshirt kérésére meghívta Alikot és Nyinát színházba. Útközben felmentek hozzájuk, és tanúi lehettek annak, ahogy Nyina a végkimerülésig próbálgatta apró, szűk ruhácskáit és alkalmi cipőit, majd ledobta magát az ágyra, és közölte, nem megy sehová. És egyre csak bőgött a párnájába, mindaddig, amíg Alik, kerülve a két véletlen tanú pillantását, le nem tett Nyina mellé egy esetlegesen kiválasztott ruhát és azt nem mondta neki:

– Tessék. Az operához olyan jól illik a bársony, mint virslihez a sör. Úgy tetszett, T-shirtnek ez a jelenet nagyobb gyönyörűséget okozott, mint aztán a lapos opera. Irina pontosan tudta a hóbortok és szeszélyek értékét: ezzel volt tele gyermek- és ifjúkora. De Nyinától eltérően az ő háta mögött ott volt a cirkusziskola. Egy emigráns számára igen hasznosak a kötéltáncosi képességek. Lehet, hogy éppen e képességének köszönhetően vitte mindegyikük közül a legtöbbre... Fáj a talpa, a szívverése majd eláll, veríték csorog a szemébe, de a száját széles, vicsorgó mosolyra húzza, az állát diadalmasan fölszegi, mint ahogy az orrát is, a csillagok felé: minden könnyű és egyszerű, egyszerű és könnyű... És foggal-körömmel, nyolc éven át napi két órai alvással kikaparsz magadnak egy zsíros amerikai állást... És naponta tíz döntést is kell hoznod, és már rég szabállyá tetted, hogy nem szabad elkeseredni, ha a mai döntésed nem a legjobbra sikeredett. „A múlt végérvényes és visszavonhatatlan, de a jövő felett nincs hatalma” – mondta magának ilyen esetekben. És aztán hirtelen úgy alakult, hogy a visszavonhatatlan múltnak mégiscsak lett valami hatalma fölötte. Sem az eljövendő halálról, sem a korábbi életükről Irina semmiféle beszélgetést nem folytatott Alikkal. Az, amiről még álmodni sem mert, megtörtént: T-shirt Alikkal és barátaival olyan könnyeden és szabadon társalgott, hogy senkinek még csak eszébe sem jutott volna, micsoda bonyolult lelki összeomlást hordott ki ez a kislány. De Irina most már aligha tudta volna megmagyarázni magának, mi készteti arra, hogy immár második éve minden szabad percét Alik zajos, rendetlen fészkében töltse. Irina titkon már negyedik éve jegyben járt doktor Harrisszal, az angol aranyhallal, aki inkább hasonlított leégett tonhalra, semmint finom fátyolfarkúra. Miután a doktor öt napra New Yorkba érkezett, alig tudta Irinát elkapni, és sértődötten repült vissza, azzal a meggyőződéssel, hogy Irina dobni akarja... Pedig ez egyáltalán nem szerepelt Irina tervei között. Harris ismert specialistája volt a szerzői jogoknak, olyan pozícióban volt, hogy Irina számára még megismerkedni is szinte lehetetlen lett volna vele. Tiszta véletlen volt az egész: az irodavezető magával vitte asszisztensként Irinát egy tárgyalásra, amelyet fogadás követett, ahol nő szinte egyáltalán nem volt, és Irina úgy ragyogott a fekete szmokingos háttéren, mint egy fehér kisgalamb az öreg varjak között. Két hónap múltán, amikor már

eszébe sem jutott ez az angliai kiruccanás, jött egy fiatal jogászok konferenciájára szóló meghívó. Az irodavezető sokáig nem tudott magához térni a csodálkozástól, de nemigen jutott volna eszébe azzal gyanúsítani Harrist, hogy esetleg érdeklődést mutat az ő miniatűr asszisztense iránt. Ugyanakkor elengedte Irinát három napra Európába. És most minden afelé haladt, hogy Harris megnősül... És ez nem valami etyepetye-szerelem volt, hanem komoly dolog. Minden nő, aki betöltötte a negyvenet, Harrisról álmodik. És Irina éppen betöltötte. Különben elég ostobán alakult... Irina este elment Nyinához egy kis beszélgetésre. De a hálóban megint ott csoszogott a kuruzslóasszony, aki elutazása előtt beugrott még öt percre, és Nyinka körötte szaladgált. A műteremben, mint mindig, sokan ücsörögtek. Irina éhes volt, kinyitotta a hűtőt. Elég pocsékul állt. Egy darab drága fekete kenyér meg egy kis száraz sajt volt bent az orosz bolt papírcsomagolásában. Irina csinált magának egy szendvicset. Ivott egy Nyina-féle kotyvalékot: ebben a házban valami miatt mindenki „csavarhúzót” – narancslevet vodkával – kezdett inni... Végre kimászott Nyina is. – Szóval, minek kell neked Gottlieb? – Miféle Gottlieb? – csodálkozott Nyina. – Istenem, hát hiszen ezért hívtál fel az éjjel... – Á, szóval Gottliebnek hívják. Nem tudtam, hogy Gottlieb... Alik azt mondta, hozzunk neki egy rabbit – mondta ártatlanul Nyina, Irina azonban azonnal érezte, hogyan tolul fel benne az ingerültség: mi a fenét nyűglődik ezzel a kis idiótával... De profin visszafogta az ingerültségét, és negédesen megkérdezte: – De hát minek neki rabbi? Nem tévedsz esetleg? – Ó, de hiszen te semmiről se tudsz! Alik beleegyezett, hogy megkeresztelkedjék. Irina magánkívül volt dühében: – Nyina, ha meg akar keresztelkedni, akkor valószínűleg pap kellene, nem? – Hát persze! – bólintott rá Nyina. – Hát persze, hogy pap. Vele már megegyeztem. Csak Alik megkért, hogy... szóval, beszélni akar egy rabbival is. – Meg akar keresztelkedni? – csodálkozott el Irina, amikor végre felfogta a dolog velejét.

Nyina beletemette keskeny pofikáját csontos, megcsúnyult kezébe. – Fima azt mondja, hogy nagyon rossz állapotban van. Mindenki azt mondja, hogy rossz állapotban van. Marja Ignatyevna pedig azt állítja, hogy az utolsó reménysége az, ha megkeresztelkedik. Nem akarom, hogy a semmibe térjen. Azt akarom, hogy Isten befogadja. El sem tudod képzelni, micsoda sötétség van ott... Azt elképzelni sem lehet... Nyina tudott ezt-azt erről a sötétségről, volt már három öngyilkossági kísérlete: az első még egészen fiatal korában, a második azután, hogy Alik eljött Oroszországból, a harmadik pedig már itt, miután a gyereke halva született... – Minél hamarabb kell, minél hamarabb. – Nyina kiöntötte egy pohárba a maradék narancslevet. – Irina, vegyél nekem, légy szíves, narancslevet. Vodka nem kell, azt tegnap Szlávik hozott. Úgyhogy hozzon ide ez a te Gottliebed egy rabbit... Irina fogta a táskáját, benyúlt abba a fémdobozba, amelyik a hűtő tetején állt: ebbe szokták a számlákat tenni. De üres volt: valaki már kifizette.

5

Magáról azt mondta: én minden lóra tettem, többek között a zsidóra is. A zsidó ló nem volt más, mint a fekete szakállú Ljova Gottlieb, akinek az orosz Irinát sikerült rászoktatnia a judaizmusra, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem cakompakk, szombati gyertyagyújtással, mikvával1 és fejfedővel, ami mellesleg nagyon is jól állt neki. A kis T-shir-töt beadták egy hitközségi lányiskolába, amelyről mellesleg mind a mai napig jó emlékei voltak. Irina két teljes éven át zsidóskodott. Tanult ivritül: elég jó képességekkel volt megáldva, minden könnyen ment neki. Eljárt a zsinagógába, és élvezte a családi életet. Egy szép reggelen viszont fölébredt, és rájött, hogy halálosan unja az egészet. Összekapkodta a keze ügyébe eső holmijait, és azonnal elutazott, Ljovának egy mindösszesen két szóból álló levélkét hagyott: „Most elmegyek”. Később, amikor Ljova megkereste a régi barátainál, és megpróbálta helyreállítani a családi életüket, Irina csak egyet hajtogatott: unom, Ljova, unom. Ez volt az utolsó szeszélyeskedése, vagy inkább érzelmi lázadása: többé nem engedett meg magának ilyen extravagáns viselkedést. Átköltözött Kaliforniába. Hogy hogyan is élt abban az időben, a New York-i barátai előtt rejtve maradt. Néhányan úgy gondolták, volt valami dugipénze. Mások azt gyanították, hogy valami szeretője tartja ki. Ép ésszel senki sem foghatta fel, hogy napközben angol stílusú lenés selyemkosztümöket hordott, esténként pedig tollakkal és flitterekkel fölszerelve akrobataszámokkal lépett föl egy gazdag idióták számára fönntartott speciális helyen. A cirkusziskola nem akármi: igazi foglalkozás, nem valami PhD. E foglalkozásának köszönhetően éjszakánként a lábát tekergette, nappal pedig az agytekervényeit forgatta a jogi egyetemen. Végül is elvégezte, keresztülrágta magát a szükséges tudományokon, és ez idő alatt megtanult fél hétkor kelni, negyvenperces reggeli kádfürdő helyett háromperces zuhanyt venni, és nem felvenni a telefonkagylót azelőtt, 1

rituális fürdő

mielőtt a rögzítőről ki nem derül, ki hívja; végül egy szolid irodában ügyvédbojtári állást kapott. Los Angelesben élt, az emigránsokkal szinte egyáltalán nem érintkezett, enyhe angol akcentussal beszélt, amit még külön meg kellett tanulnia. És ez még sikkes is volt. A hozzáértők tudják, hogy az akcentust levetkőzni nehezebb, mint megváltoztatni. Szimpla orosz családi nevét még az első amerikai iratai kiállíttatásakor előrelátóan megváltoztatta. Még a show-karrierje idejéből maradtak bizonyos művészeti kapcsolatai, úgyhogy tudott vinni magával klientúrát is. Nem valami fényeset, de azért a főnöke értékelte. Egy idő elteltével lehetőséget kapott, hogy önállóan vigyen ügyeket. Irina megnyert a főnökének néhány jelentéktelen pert. Egy amerikai fiatalember számára egy efféle karrier nem is lett volna olyan rossz. Egy negyvenéves, Oroszországból átkerült cirkuszos lány számára viszont egyenesen ragyogó. A volt férjének, Ljovának szintén hasznára vált a válás. Elvett feleségül egy igazi, Mogiljovból származó zsidó lányt, akinek nem volt a háta mögött sem cirkuszi, sem egyéb tapasztalat. Nagydarab, kövér, nagy seggű nő volt, hét év alatt szült öt gyereket, és ez Ljovát teljességgel kibékítette azzal, hogy Irinát elveszítette. Körültekintő felesége magabiztosan állította a barátnőinek: – Tudjátok, a mi összes férfijaink odáig vannak ezekért a kis kurvujkákért, de csak addig, míg nem tesznek szert egy igazi zsidó feleségre. Ez a hatalmas bölcsesség a képességei netovábbját jelentette, de Ljova nem akarta elvitatni tőle. Irina a címjegyzék alapján meglehetősen gyorsan rátalált Ljovára, és amikor sürgős találkozót kért tőle, a férfi szörnyen zavarba jött. Az alatt a két óra alatt, amíg odaért hozzá Bronxba, Ljova teljesen görcsben volt, mert valami nagy kellemetlenséget, de legalábbis valami kínos dolgot sejtett, amit Irina hozni fog. Ljova irodája meglehetősen lepukkant volt, de azt a dolgot, amivel itt vacakolt, még Irina találta ki neki. Irina praktikus gondolkodása, összekapcsolódva hanyag érdektelenségével, a maga idejében meghozta a sikert Ljovának. Irina volt az, aki rövid házasságuk legelején rábeszélte Ljovát, hogy fektesse be minden pénzét, a nagy nehezen összekuporgatott ötezer dollárt egy kóser kozmetikumok előállításával foglalkozó, kockázatos, de nagyon is fényesen beigazolódó vállalkozásba. Abban az időben Irina még a

judaizmushoz fűződő rövid románca időszakát élte: igaz, eléggé könnyített, megreformált változatát, amely azonban nem volt mentes a tej és a hús dramatikus egymáshoz való viszonyától, különösen annak a húsnak vonatkozásában, amelyik életében még röfögött. Ljova kozmetikumai alig kezdtek vevőkre találni, amikor is Irina, az általános amerikai kozmetikumok foltjait magán viselve, elhagyta őt. Ljova, miután új életet kezdett, hamarosan másfelé orientálódott, mivel a reformátorokat megcsalta az ortodoxokkal. Ennek is megvolt persze a maga politikai indoka. Le kellett mondania azoknak a durva festékeknek az előállításáról, amelyek elcsúfítják a zsidó nők tiszta arcát, így az üzlet ezen részét eladta unokafivérének, megtartotta viszont a kóser sampon és szappan gyártását, ráadásul kitanulta a kóser aszpirin és más gyógyszerek előállítását is. Valószínűleg meglehetősen sok olyan ember létezik a világon, akik számára ez az ötlet nem tiszta átverés. Ljova a dolgozószobája küszöbén várta Irinát. Mindketten nagyon megváltoztak, de ezek a változások nem is annyira az évek múlásának voltak betudhatok, mint inkább az új életformának. Ljova meghízott, és mintha alacsonyabbnak is látszott volna a háta szélességének és teltebb arcának javára; az arca egyébként is elveszítette azt a fehéresrózsaszínes árnyalatát, amely az ifjú Dávid királyra emlékeztetett, és valami komor árnyalatot nyert. Irina pedig, aki a házasságuk idején a vállukon lyukas kötött pólókban és hosszú, földig érő indiai szoknyákban járt, elképesztette szemöldöke és orra szigorú eleganciájával, álla keménységével, ajka puhaságával és kifogástalan öltözékével – mintha csak egy divatlapból lépett volna elő. „Gyöngyszem, egy igazi gyöngyszem” – gondolta Ljova, majd ha már kigondolta, ki is mondta. Irina a régi, könnyed nevetésével válaszolt: – Örülök, Ljova, ha tetszem neked. Te nagyon megváltoztál, de nem rossz irányba, amolyan szolid kapitalista úr lett belőled. – És öt gyermek apja, Irina, öt gyermeké. – És kivett az asztalfiókból egy kis fényképalbumot. – És Majka hogy van? – kérdezte nyomban utána. – Semmi különös, felnőtt lány lett. Irina figyelmesen átnézte az albumot, bólintott és letette az asztalra. – A következő ügyben jöttem. Egy régi zsidó barátom, aki még Moszkvából haver volt, súlyos beteg. Haldoklik. Szeretne beszélni egy rabbival. Meg tudnád ezt szervezni?

– Ennyi az egész? – Ljova hatalmas megkönnyebbülést érzett, mert mégiscsak azt várta, hogy Irina valami vagyoni követelésekkel fog előállni, amelyek összefüggésben állhatnak azzal az ötezerrel, merthogy akkor házastársak voltak... Ljova rendes ember volt, de leterhelte a család, és utálta a váratlan kiadásokat. – Ha kell, hozok neked akár tízet is. – Aztán zavarba jött, mert ostobaságot beszélt, de Irina vagy nem értette, vagy nem érdekelte. – De gyorsan kell, nagyon gyorsan, már borzasztó rossz bőrben van – kérte Irina. Ljova megígérte, hogy még aznap este telefonálni fog. Este valóban telefonált is, és azt mondta, hogy el tud vinni egy kitűnő, izraeli rabbit, aki éppen valami bölcs kurzust tart a New Yorki egyetemen. És már meg is állapodott vele, hogy rögtön a zsidó szombat végén elviszi a beteghez. Roppant érdekes, de Irinának, aki soha semmit sem felejtett el, most teljesen kiment a fejéből, hogy a zsidó szombat szombaton este ér véget, így Nyinának azt jelentette, hogy a rabbi vasárnap reggel fog menni. Viktor atya, a pap azt ígérte, hogy szombaton este a nagymise után fog érkezni. Nyina óriási jelentőséget tulajdonított annak, hogy a pap fog hamarabb odaérni hozzájuk.

6

Fima nagyon későn ért Bermanhoz, előzetes telefon nélkül, ilyen közvetlen viszonyban voltak. Régi, részben rokoni kapcsolat fűzte őket egymáshoz. A rokonság nagyon távoli, szinte követhetetlen volt, valahogy a nagyapjuktól, de valójában ennek semmi jelentősége sem volt. Más volt fontos: mind a ketten orvosok voltak, mégpedig abban az értelemben, ahogyan az emberek szőkének, énekesnek vagy gyávának születnek, vagyis a természet rendelése szerint. Volt érzékük az emberi testhez, hallották a vér csörgedezését, sajátosan gondolkodtak. – Szisztematikusan – határozta meg egyszer Berman. Mindketten rátapintottak, hogy milyen jellem milyen meghatározott típussal való kapcsolatában vonja maga után a magas vérnyomást, hol lehet fekélyre, asztmára, rákra számítani... Mielőtt az orvosi vizsgálatot megkezdték volna, megjegyezték, a bőr ki van száradva, a szemfehérje zavaros, a szájszögletben pontszerű gyulladások... Egyébként az utóbbi években elég kevés beteget vizsgáltak meg, hacsak az ismerőseik nem kérték meg rá őket. Fimával ellentétben Berman, miután áttelepült Amerikába, két hónap alatt letett minden vizsgát, honosíttatta az oroszországi diplomáját, és egyúttal felállította a helyi rekordot is: senkinek sem sikerült még ilyen gyorsan elvégeznie az orvostudományok teljes kurzusát. Azonnal munkát is kapott az egyik városi kórházban. Ott ismerkedett meg a gyakorlatban az amerikai orvostudománnyal, amelynek heti hetven órát szentelt, és legalább annyira nem találta kielégítőnek, mint az oroszországit, csak éppen más okok miatt. Abban az időben talált magának egy olyan területet, amelyen távolabb tarthatta magát az amerikai orvosoktól. Nem különösebben tisztelte őket. Ez a terület egészen új volt, éppen csak felfedezték. „Oroszországban ilyesmi húsz év múlva se lesz, de az is lehet, hogy soha” – gondolta keserűen.

Ezt a területet radiomedicinának hívták. Olyan diagnosztikai irányzat volt ez, amely összekombinálta az izotópok bevitelét a szervezetbe az ezt követő komputeres vizsgálattal. Ahogy Berman maga szokta mondani, agysejtjei utolsó maradványai rámentek a legmodernebb komputertechnika megismerésére, utolsó energiatartalékai pedig arra, hogy előteremtse a pénzt egy ilyen komputerre meg egy saját diagnosztikai laboratóriumra, élete utolsó maradványaival pedig igyekezett visszafizetni azokat a horribilis összegű kölcsönöket, amelyek az erőfeszítései nyomán keletkeztek... Ennek ellenére a dolgai jól álltak, mozgásba lendültek és felgyorsultak, a jövedelmét pedig egyelőre a hitelek és kamatok visszafizetésére fordította, amelyek olyan gyorsan és észrevétlenül nőttek ebben az országban, mint a penész a nyirkos falon. Bermannak több mint négyszázezer, Fimának pedig négyszáz dollár volt a tartozása, vagyis amerikai logika szerint az előbbi virágzott, az utóbbi pedig a legsajnálatraméltóbb helyzetben leledzett. Mindketten egyformán lepukkant lakásban laktak, és mindketten ugyanolyan olcsó koszton éltek. A különbség csak az volt, hogy Berman vett magának három rend tisztességes „orvosi” öltönyt, Fima pedig beérte szegényes gúnyával. – Ahogy egész Amerika él, úgy élünk mi is – nevetett fel Berman, és familiárisan vállon veregette Fimát. Mindketten pontosan tudták, hogyha Bermannak az eszére, a képzettségére vagy kalandor projektjére ennyi hitelt adnak, akkor ő ér is ennyit. Ezért aztán akár már ma is átköltözhetett volna a jó kis EastSide-ra, ha nem lett volna smucig, és nem óvatoskodott volna. Fima összehúzta magát. Irigység vagy sem, de valami beteges dolog mozdult meg a lelke mélyén. Meg kell hagyni: amikor Berman megnyitotta a laboratóriumát, felajánlotta Fimának, hogy menjen oda hozzá technikusnak, amihez viszont el kellett volna végezni valami speciális kurzust, Fima pedig még mindig az angol nyelvkönyveket biflázta, és önmagát is azzal hitegette, hogy a jövő évben már tényleg összeszedi magát, és végre-valahára leteszi azokat az átkozott vizsgákat... egyszóval a baráti ajánlatot visszautasította. Ha elfogadta volna, az a teljes és végleges kapitulációt jelentette volna. Valaha, Oroszországban két egyenrangú, fiatal, tehetséges orvosként indultak, akik tisztában voltak az értékükkel. Itt viszont, köszönhetően a dolog lényegét nem érintő azon képességének, hogy tudott locsogni ezen a rettenetes kutyanyelven, Berman olyan

messzire elhúzott, hogy Fima már sohasem fogja utolérni. De az adott esetben, Alikkal kapcsolatban továbbra is egyenrangúak maradtak: két orvos egy beteg mellett. Ez a mostani találkozó is tulajdonképpen konzílium volt. Fima volt az első orvos, akihez Alik fordult, amikor a jobb karja elkezdett rendetlenkedni. Két évvel ezelőtt. „Semmiség, foglalkozási ártalom, talán tendovaginitis” – állította fel az első diagnózist Fima, de aztán gyorsan észbe kapott. Alik bal karja szintén elkezdte felmondani a szolgálatot. Ha a folyamat nem lett volna olyan gyors, lehetett volna részleges szklerózisról is beszélni. Szükség lett volna egy jó alapos vizsgálatra. Az első vizsgálatot Berman végezte. Ingyen, természetesen, sőt még ő fizette az izotópokat is. A komputer semmit sem mutatott ki. – Amerikai masina – nevette el magát Berman –, nem akar ingyen dolgozni... Amíg ránézésre egészséges vagy, addig köss biztosítást, öregem. Egy fél év múlva lép életbe, én viszont garantálom, hogy az ilyesfajta dolgok maguktól nem múlnak el – vonta le Berman a következtetést. De Aliknak nem volt pénze biztosításra, ráadásul nem szokott ő arra gondolni, mi lesz egy fél év múlva. Ugyanez okból, meg a sorok, a hivatalnokok és a hivatalos papírok iránti megvetéséből, ami még a szovjet időkből maradt, sohasem kapott semmilyen amerikai segélyt. A bevándorlók között akadt nem kevés, akik majdhogynem sportot űztek a különféle adományok és kedvezmények megszerzéséből, az élelmiszerjegyektől kezdve az ingyenes lakásig, Alik viszont kimódolta, hogy úgy élt le majdnem két évtizedet, mint egy gondtalan kismadár, miközben könnyedén és feketén dolgozott: sokaknak az volt az érzése, hogy a más kontójára, csak úgy vaktában él. Különös megbotránkozást nem is a tisztességes melósokból váltott ki, hanem a meggyőződéses semmittevőkből és a megrögzött ügyeskedőkből. Egyszóval, sohasem volt semmiféle biztosítása, mint ahogyan állandó munkája sem, és erre nem is lehetett számítani: most sokkal kevésbé, mint valaha lett volna képes végigülni a végtelen folyosókon a többnapos sorokat, hogy végül megkapja a szükséges papírokat. Szerencsére az amerikai komputerizált és alaposan átgondolt egészségügyi rendszerben maradtak bizonyos kiskapuk, amelyeken át lehetett surranni. Az első analíziseket valaki másnak az igazolványára csináltatta meg. A vérvizsgálat nem mutatott ki semmit.

Az első kórházba szállítást az utcán szervezték meg: kihívták a mentőt, és eljátszottak egy kis színjátékot. A házukkal szembeni kávéház tulajdonosa kihívott egy kocsit, mondván, hogy összeesett egy ember az ajtaja előtt. Ez az ember három összetolt asztalon feküdt, lelógatta hosszú, vörös lófarkát, és oda-odakacsintva a kávéház tulajdonosára, öt perce várta a mentőt. Bevitték, kivizsgálták, és a kórházi tartózkodás idejére adtak neki egy medicardot. Ideggyógyászok kezelték, felraktak rá egy infúziót, beadták neki a szükséges gyógyszereket. Minden eléggé lehangoló volt, így Alik megszökött a kórházból. Fima botrányt csapott: akármilyen is volt ott, az előírások helyesek voltak, a gyógyítás szimptomatikus, de nem is lehet másmilyen, amíg nem állítják fel a diagnózist. Fima erősködött, hogy feküdjön be újra, és az egyedüli lehetőség arra, hogy visszakerüljön, az volt, ha megumbuldálják a dolgot. Fima gyorsan csinált egy sipolyt Alik kulcscsontjára, és ezt úgy adták elő, mint a sikertelen kezelés után fellépett komplikációt. Bár a városi kórház nem magánklinika, de a vizsgálatokat ott sem szerették, így Alikot újra felvették... Így húzódott el minden. Alik befeküdt, aztán megint kijött. Nem volt világos, segít-e a gyógykezelés – ki tudja, mi lett volna anélkül. De a jobb karja már tehetetlenül lógott, a ballal is csak nehezen tudta a szájához emelni a kanalat. Megváltozott a járása is. Hamar elfáradt. Meg-megbotlott. Aztán el is esett. És mindez valami iszonyatos gyorsasággal zajlott le. A következő év tavaszára már alig bírt mozdulni. A második kórházba vonulása már lényegesen bonyolultabb dolog volt. Alikot elvitték Berman laboratóriumába, Berman maga hívta ki a mentőket, és azt mondta, hogy súlyos beteg van nála a rendelésen. A mentősök írásos biztosítékot követeltek, hogy a beteg nem fog útközben meghalni. Berman, aki ismerte az összes itteni bürokratikus fortélyt, már előre megírta ezt a tanúsítványt. Ment együtt Alikkal, és szerencséjükre a legfőbb ember, egy idős, mogorva, kemény ír ápolónő Berman ismerőse volt, és valóságos angyalnak bizonyult: adott egy beutalót a kínai kórházba, amely az állami klinikák közül a legjobbnak számított. Ez igazi szerencse volt, és az első héten Alik szinte feléledt, mert a szokványos kezelésen kívül kapott akupunktúrát és égetést, és egészen úgy tűnt, hogy lassan újra érezni kezdi a karjait... Fima és Berman most a nyomorúságos konyhában, koszos csészék és életvidám svábbogarak között ücsörgött. Már abbahagyták a

hipotézisek gyártását: kétoldali amniotrofikus szklerózis, vírusos törzskárosodás, titokzatos onkológia. .. Berman meglehetősen jóképű volt, habár volt benne valami majomszerű: csapott, erős válla, rövid, merev nyaka, hosszú karja volt, sőt még a szája is szinte ráfeszült hatalmas fogaira. Fima viszont csupa ragya volt, barázdált arcából várakozóan tekintett Bermanra két fényes, világos szemével... – Semmit, Fima. Semmit sem lehet tenni ilyen esetben. Oxigénpárna. – A fulladás akár nagyon lassan is bekövetkezhet. Sok szenvedéssel járhat – ráncolta a homlokát Fima. – Adj neki morfiumot vagy valamit... – Rendben, minden világos – dörmögte Fima. Tulajdonképpen reménykedett, hátha az okos Berman tud valamit, amit ő már elfelejtett. De efféle tudás egyáltalán nem létezett.

7

Viktor atya kilenc körül érkezett. Mezítlábas szandált viselt, bő ingét egy világos rövidnadrágba tűrte. Volt nála egy diplomatatáska meg egy nejlonszatyor, ami ki volt tömve valamivel. Amikor belépett, levette és könyökhajlatába tette a baseballsapkáját, amelyre az ártatlan N és Y betű volt zölddel ráírva. Mosolyogva, pisze orrát ráncolva mutatkozott be. Mivel szombat volt, népes társaság gyűlt össze: Valentyina, Joyka, hóna alatt egy kis szürke Dosztojevszkij-kötettel, Irina, T-shirt, Faina, Libin a barátnőjével, szóval a szokásos látogatók, és rajtuk kívül Washingtonból a Beginszkaja nővérek, egy amerikai festő, Rudi, akivel Alik valami közös kiállítást rendezett, egy mindenki számára ismeretlen nő Moszkvából, aki ráadásul olyan érthetetlenül mutatkozott be, hogy a keresztnevét se jegyezte meg senki, Smul Odesszából, valamint Kipling, a kiskutya, akit egy régi ismerősük hagyott ott náluk néhány napra. Alikot kicipelték a hálószobából, és minden oldalról párnákkal fölpolcolva beültették egy karosszékbe. Ez volt az ő állandó helye, a többiek pedig lassan keringtek a lakásban, iszogattak és hangosan társalogtak. Az asztalon mindaz, amit véletlenszerűen hoztak: szép lassan olvadozott egy diótorta, és folyóssá vált a fagylalt. Az egész inkább hasonlított egy kiállításra, semmint egy haldokló pihenésére. Viktor atya mintha egy pillanatra összezavarodott volna. De Nyina azonnal elkapta a könyökénél fogva, amelyen még mindig ott pihent a baseballsapka, és leültette az asztal mellé. – A szí-hi-ve-hed nyugalmat áhít... – énekelte Smul édeskés hangon, valamennyire elnyomva a paraguayi sípokat és dobokat, amelyek megállás nélkül szóltak odalent, az ablak alatt. Faina egy hosszú, ernyedt babát szorongatott, amely Alikot ábrázolta. Ezt a prófétai babát valamikor születésnapjára adta neki egyik barátnője, Anyka Kron, aki ma már Izraelben él. Alik megszólalt a baba helyett: – Ó, ne öleljen ilyen forrón! Ó, Faina, mondja meg, de őszintén, mintha Isten színe előtt állna, evett ma fokhagymát?

A pap elmosolyodott, kivette Faina kezéből a babát, megrázta rózsaszínű kezét, és azt mondta: – Örvendek, hogy megismerkedünk. Mindenki nevetni kezdett, a pap pedig odadobta a babát Faina térdére. Nyina intett, Smul erre rögtön elhallgatott, Libin könnyedén kiemelte Alikot a karosszékből, és mint egy gyereket, átvitte a hálóba. A Moszkvából érkezett nő összerándult: nehéz ügy volt látni ezt az egészet. Egyáltalán, amíg Alik feküdt vagy ült, minden egészen szokványos volt: egy beteg ember a barátai körében; de egyik állapotból a másikba való áthelyezése azonnal emlékeztetett rá, hogy valami szörnyűséges dolog történik vele. Élő, tiszta szemek, és egy halott test... Pedig a tavasz elején még maga át tudott evickélni a hálóból a műterembe... Alikot lefektették a hálóban, és Viktor atya utánament. Nyina, miután toporgott egy kicsit az ajtóban, kislisszant a hálóból, odakint leült a padlóra, a hátát az ajtónak vetette. Egész megjelenése védekezést és zárkózottságot fejezett ki. Félig részeg volt, de tartotta magát. „Micsoda ostoba és képtelen helyzet – gondolta Alik. –Úgy látom, szimpatikus pasas, fölöslegesen adtam be a derekamat. ..” Viktor atya leült az ágy mellett álló sámlira, egészen közel Alikhoz. – Van néhány, a foglalkozásommal összefüggő nehézségem – kezdte váratlanul. – Tudja, azoknak az embereknek a nagy része, akikkel beszélgetni szoktam, a híveim, teljességgel meg vannak róla győződve, hogy képes vagyok megoldani minden problémájukat, és ha nem, akkor azt kizárólag pedagógiai okok miatt teszem. Pedig ez egyáltalán nem így van. – Kivillantotta ritka fogsorát, és Alik rájött, hogy a pap is felfogta a helyzet ostobaságát, és némi megkönnyebbülést érzett... Alik betegsége nem járt együtt kínzó fájdalmakkal. Inkább az egyre erősebbé váló fulladástól és önmaga feloldódásának elviselhetetlen érzésétől szenvedett. A testsúlyával, izmai élő húsával együtt elszállt az élet realitása is, éppen ezért voltak kellemesek számára ezek a félmeztelen nők, akik reggeltől estig rátapadtak. Alik rég nem látott maga körül új embereket, és ez az új, nem egészen simára borotvált arc – a szakálla nyugatiasan, rövidre volt nyírva –, a pettyes, zavaros-zöld szem jelentősen, fotografikus részletességgel vésődött belé.

– Nyina nagyon szerette volna, hogy beszéljek magával – folytatta a pap. – Úgy gondolja, meg tudom keresztelni magát, vagyis hogy rá tudom venni a keresztség felvételére. Én pedig nem tudok nemet mondani a kérésére. A paraguayi zene fölüvöltött, feldübörgött, kilehelte a lelkét, aztán újra feléledt. Alik elfintorodott. – De hát én hitetlen vagyok, Viktor atya – mondta szomorúan Alik. – Ugyan már! Ugyan már! – legyintett a pap. – Hitetlenek gyakorlatilag nincsenek. Ez csak valami pszichológiai sablon, amelyet nagy valószínűséggel még Oroszországból hozott magával. Biztosíthatom, hogy hitetlenek nincsenek. Különösen nem az alkotó emberek körében. A hit tartalma különböző, és minél nagyobb valakinek az intellektusa, annál bonyolultabb a hite formája. Ráadásul az intellektuális tisztaságnak van egy fajtája, amely nem engedi a direkt tárgyalást, a durva megnyilatkozást. A kezünk ügyébe mindig a vallásos primitívség legvulgárisabb példái kerülnek. Ezt pedig nehéz elviselni... – Ezt én nagyon is jól megértem, együtt élek a feleségemmel – válaszolta Alik. Kedvére való volt ez a pap a maga tisztességes komolyságával. „És egyáltalán nem buta” – csodálkozott el Alik. Nyina lelkes felkiáltásai, amelyeket a szent és bölcs pappal kapcsolatban tett, Alikból már rég ingerültséget váltottak ki, és ez az ingerültség most elmúlt. – Nyinának – intett Viktor atya az ajtó felé –, és egyáltalán, a nők nagy részének nem a fejében, hanem a szívében zajlik az egész. Vagyis a szeretetükön keresztül. Elragadó, csodálatos teremtések... – Maga egy nőimádó, Viktor atya, ugyanúgy, mint én –ugratta Alik. De a pap mintha nem értette volna. – Igen, szörnyű nőimádó vagyok, nekem majdnem minden nő tetszik – vallotta be a pap. – A feleségem állandóan azt mondta, ha nem az lenne a tisztségem, ami, valóságos Don Juan lennék. „Micsoda egyszerű alakok vannak a világon” – gondolta Alik. A pap pedig tovább folytatta a témát: – Csodálatos teremtmények. Képesek mindent föláldozni a szerelmükért. És életük értelme gyakran egy férfi iránti szeretet, igen... Ilyen csere megy végbe. Néha azonban, igen ritkán, találkoztam néhány kivételesen fennkölt esettel: a birtokolni vágyó, sóvár szeretet átalakul, és e hétköznapi, alacsonyrendű dolgon

keresztül a nők eljutnak magához az Isteni Szeretethez... Nem győzök csodálkozni ezen. Az ön Nyinája is, azt hiszem, ebből a fajtából való. Beléptem ide, és azonnal észrevettem: mennyi csodálatos nő veszi körül magát, mennyi csodálatos arc... Nem hagyják magára a barátnői... Mindannyian mirhahozóknak bizonyulnak, ha jól megkapargatjuk őket... Nem volt még idős, alig túl az ötvenen, a beszédmodora viszont ódivatúan patetikusnak hatott. „Nyilvánvalóan az első emigrációs hullámból való” –vélte Alik. A pap mozdulatai kissé bizonytalanok, pontatlanok voltak. Ez is tetszett Aliknak. – Sajnálom, hogy nem ismertük meg egymást hamarabb – mondta Alik. – Igen, igen, nagy a hőség – felelte oda nem illően a pap, aki nem tudott elszakadni a női témától, amely olyannyira belelkesítette. – Tudja, erről egész disszertációt lehetne írni, mármint a férfiak és a nők hitének milyenségéről. – Valami feminista már biztosan meg is írta... Viktor atya, szóljon, legyen szíves Nyinának, hogy hozzon nekünk egy margaritát. Szereti a tequilát? – kérdezte Alik. – Igen, azt hiszem – felelte bizonytalanul a pap. Felállt, kinyitotta az ajtót. Az ajtónál még mindig ott ült Nyina, izzó kérdéssel a tekintetében. – Alik kér egy margaritát – mondta Nyinának, aki nem értette elsőre. – Két margaritát. Néhány perc múlva Nyina bevitt két öblös poharat, és válla fölött hitetlenkedő pillantást vetve vissza, kiment. – Nos, hogy legyen, igyunk a nőkre? – ajánlotta Alik a szokásos jóindulatú kajánságával. – Meg kell, hogy itasson. – Hogyne, szíves örömest. – Viktor atya ügyetlenül Alik szájába dugta a szívószálat. Sok mindent látott már életében, de ilyesmi még nem esett meg vele. Haldoklókat gyóntatott, áldoztatott, előfordult, hogy meg is keresztelt már, de tequilával még sohasem itatott. Saját poharát Viktor atya letette a földre, és folytatta a mondókáját: – A hit férfitartalma a harc. Emlékszik Jákob éjszakai küzdelmére az angyallal? Ez az önmagáért folytatott harc, önmaga magasabb szintre emelése volt. Ebben az értelemben evolucionista vagyok. A megváltás túlságosan is utilitárius eszme, nem igaz?

Aliknak úgy tetszett, a pap egy csöppet becsiccsentett. Nem láthatta, hogy még csak bele se nyalt az italába. Alik viszont melegséget érzett a gyomrában, és ez kellemesen hatott, hiszen egyre kevesebb és kevesebb érzékelésre volt képes. – Azt gondolom, hogy a szentéletű Szerafim Szarovszkij éppen ezt a hitért folytatott küzdelmet nevezte a „Szentlélekből való részesülésnek”. Igen... – Elhallgatott, és szomorúan gondolataiba mélyedt. Pontosan tudta, hogy neki már nincs olyan vallásos elhivatottsága, mint amilyen a nagyapjának volt... Az indián zene, mintegy önmagába belefáradva, elhallgatott. Az ablakon most kellemes, emberi zaj szűrődött be. „Mennyire gyenge lettem” – gondolta magában Alik. Ez az egyszerű és bátor ember valamivel hatást tudott gyakorolni rá. Hogy miért is tette rá bátor ember benyomását, erről még gondolkodnia kell... Talán azért, mert nem fél nevetségesnek mutatkozni... – Nyina már nagyon kér, hogy keresztelkedjem meg. Zokog. Nagy jelentőséget tulajdonít neki. Szerintem pedig csak üres formalitás. – Ó, dehogy, ó dehogy! Számomra az ő érvei nagyon is meggyőzőek. Bár nekem ez egyszerűbb – és a pap ekkor félszeg kézmozdulatot tett, mintha kellemetlenül érezné magát e privilégiuma miatt –, hisz én biztosan tudom, hogy közöttünk ott van egy Harmadik is. – És ekkor még nagyobb zavarba jött, és fészkelődni kezdett a sámlin. Alikot halálos bánat fogta el. Semmiféle harmadikat nem érzett. És egyáltalán, a harmadik mindig a viccek szereplője. És a leginkább most az kínozta, hogy a harmadikat érezte ez az ostoba Nyina is, ez az egyszerű lelkületű pap is, ő, Alik pedig nem. És e jelenlét hiányát olyan erővel élte át, amilyennel talán magát a jelenlétet sem lehet átélni... – De hát végül is kész vagyok megtenni Nyináért. – És Alik a halálos fáradtságtól lehunyta a szemét. Viktor atya beletörölte a pohár gyöngyöző talpát a nadrágjába, és feltette a kisasztalra. – Nem tudom, isten bizony, nem tudom, képtelen vagyok magától ezt megtagadni, hiszen maga súlyos beteg. De valami itt nincs rendben. Engedje meg, hogy gondolkodjam rajta... Tudja mit, imádkozzunk együtt. Ahogy tudunk.

Kinyitotta kis bőröndjét, kivette belőle a miseruháját, utcai ruhája tetejére felvette a karinget, a stólát, lassan felöltötte a manipulust. Megcsókolt és nyakába akasztott egy papi keresztet, elhunyt nagyapja áldásosztó keresztjét. Alik becsukott szemmel feküdt és nem látta, milyen változáson ment keresztül Viktor atya, hogy miután átöltözött, mennyivel délcegebb és idősebb lett. A pópa pedig a Vlagyimiri Istenanya aprócska, rossz minőségű, kifakult képe felé fordult, amely fel volt tűzve a falra, lehajtotta kerek, kopaszodó homlokát, és magában fohászkodni kezdett: „Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz!” Az ilyen pillanatokban mindig annak a kisfiúnak érezte magát, aki ott áll a futballpályán a Párizs melletti, orosz gyerekek számára létrehozott menhelynek a háta mögött, amelyet a háború idején a nagyanyja meg a nagyapja tartottak fenn, és ahol ő a gyermekkorát töltötte. Mintha megint ott állt volna azon a futballpályán, a szétszakadozott madzaghálójú kapuban, ahová őt, a legkisebbet azért lökdöstek be, mert nem volt igazi kapus, ő pedig egészen lemerevedve várja a nagy megszégyenülést, mert már előre tudja, hogy nem lesz képes kivédeni egyetlen lövést sem...

8

A tagbaszakadt, festett fekete szakállú Ljova Gottlieb tiszteletteljesen tessékelt ki a liftből egy sovány, jó felépítésű, szintén szakállas férfit, aki mintha Ljova görbe tükörbéli mása lett volna: minden pontosan ugyanolyan, csak negyedolyan széles... Irina majd’ megfulladt a nevetéstől, de egy pillanat alatt összeszedte magát. Ljova azonnal megtalálta a népes társaságban, és házastársi hangnemben nekiesett: – Megmondtam, hogy mihelyt a szombat véget ér, felhívlak, erre csak az üzenetrögzítődet találom. Még jó, hogy felírtam magamnak ezt a címet... Irina a homlokára csapott: – Basszus! Elfelejtettem, hogy a szombat este ér véget. Úgy gondoltam, majd holnap reggel! Ljova csak széttárta a karját, de azonnal eszébe jutott a rabbi, aki szigorú, ugyanakkor érdeklődő arckifejezéssel mellette állt. Oroszul egy árva szót se tudott. T-shirt az asztalnál állt, kezében papírtányéron egy hatalmas szelet tortával, és áthatóan nézett Gottliebre. Ljova rárontott, mint egy vadkan, és magához ölelte a fejét: – Ó, kis bogaram! Kicsi bogaram! Csókot nyomott a feje búbjára ennek a nagylánynak, aki hosszú ideig élt a házában, ő biliztette, vitte óvodába, és a lányának nevezte. „Szégyentelen, micsoda szégyentelen – gondolta Majka, aki mereven tartotta fejét a férfi kőkemény szorításában. – Mennyire hiányzott akkoriban, de most már tojók rá. Gazemberek, agyilag visszamaradottak mind egy szálig!” Büszke fejét kissé oldalra fordította, Ljova pedig, ezt megérezve, kiengedte a karmai közül. A rabbi tipp-toppnak hatott elnyűtt, ódivatú, fekete öltönyében, vaudeville-be illő selyemkalapjában, amelyre aztán minden újonnan érkezőnek szép sorjában rá kellett ülnie. Görbe karimája alól a halántékától szabadjára engedett, lazán álló pajesz lógott le, olyan önelégülten-libegőn, hogy sehogy se akart csigákba rendeződni.

Belemosolygott őszesfekete álarcosbáli szakállába, és azt mondta: „Good evening”. – Menashe rabbi – mutatta be Ljova a rabbit. – Izraelből. Éppen ebben a pillanatban nyílt ki a hálószoba ajtaja, és jött ki a vendégekhez a leizzadt, vörös képű, csillogó szemű, reverendás Viktor atya. Nyina odaszaladt hozzá: – Nos? – Rajtam nem múlik a dolog, Nyina. Majd még eljövök... Tudja mit, olvasson fel neki az Evangéliumból. – De hiszen olvasta, olvasta már. Azt hittem, máris azonnal – keseredett el Nyina. Hozzászokott, hogy minden kívánsága gyorsan teljesül. – Most egyelőre kér még egy margaritát – mosolygott zavartan Viktor atya. Amikor Ljova meglátta a pópát, erősen megragadta Irina csuklóját: – Hogy értsem ezt? Miféle tréfa ez? Irina felismerte Ljova dühödt tekintetét, és a férfinál egy pillanattal hamarabb megérezte annak fölkorbácsolódó vágyát. Pontosan emlékezett rá, hogy a legjobbakat akkor szeretkeztek, ha előtte valami jelentéktelen vitával vagy sértéssel felbosszantotta a férfit. – Ez egyáltalán nem tréfa, Ljovocska. – Békéltetően nézett a férfi szemébe, miközben igyekezett visszafogni a mosolyát és azt a huncut kívánságát, hogy kezét azonnal a férfi ékességére tegye. Ljova vörösödő arccal, undorodva magától szégyenletes vágya miatt, elfordult Irinától, és közben egyre inkább tűzbe jött: – Hányszor mondtam már magamnak, hogy nem szabad veled semmibe se kezdeni. Mindig valami cirkusz lesz csak belőle! – sziszegte a dühtől remegő szakállán át. De ez nem volt igaz. A helyzet inkább csak az volt, hogy Irina nagyon megbántotta azzal, hogy elhagyta, neki pedig végtelenül elege lett házastársi kötelességének teljesítéséből örökké fáradt feleségével, akiből hiába próbálta meg kipurgálni az Irina-féle muzsikát, ami, akárhogy is gyömöszölte, az asszonyban nem volt. – Nem nő ez, hanem csalánkiütés – horkant fel Ljova. Menashe rabbi kérdő tekintettel nézett Ljovára. Nem tudott oroszul, nem ismerte az orosz emigrációt sem, habár Oroszországból emigrált zsidóval tele volt most Izrael, de nem Cfata, ahol ő élt. Ott szinte egyáltalán nem volt betelepülő. Szabra volt, az anyanyelve ivrit. Olvasott arameus nyelven, arabul és spanyolul, tanulmányozta a kalifátus idejének judeo-iszlám

kultúráját. Angolul könnyeden, de erős akcentussal beszélt. Most belehallgatott ennek a lágy nyelvnek a hangjaiba, amelyek nagyon kellemesen hatottak rá. A férfias Nyina megállt a két szakállas előtt, elkapta a rabbi mindkét kezét, és fénylő sörényét meglobogtatva oroszul azt mondta neki: – Köszönöm, hogy eljött. A férjem nagyon szeretne önnel beszélni. Ljova ivritre fordította. A rabbi intett a szakállával, és miközben szemével Viktor atyára mutatott, aki éppen levetette a reverendáját, ezt felelte Ljovának: – Meglep, milyen fürgék a papok itt Amerikában. Még érkezése sem volt ennek a zsidónak, hogy rabbit hívjon, ez máris itt van. Viktor atya csak távolról mosolygott a nem éppen baráti valláshoz tartozó kollégájára: jóindulata nem volt válogatós, és egyáltalán nem elvi alapokon nyugodott. Ráadásul ifjúkorában több mint egy évet Palesztinában élt, így értette annyira a nyelvet, hogy nagyon is helyénvaló visszavágással válaszoljon: – Én is a meghívottak közé tartozom. Menashe rabbinak a szeme se rebbent: vagy nem értette, vagy nem hallotta. Valentyina eközben Viktor atya kezébe nyomott egy zavaros sárga itallal teli poharat, és a pap óvatosan beleivott. Menashe rabbi szokásához híven elkapta tekintetét a meztelen női és férfi karokról és lábakról, ugyanúgy, ahogyan odahaza Cfatában is tette, amikor röhincsélő külföldi turisták özönlöttek ki a turistabuszokból és árasztották el szent városának, a magas szellemiségű misztikusok és kabbalisták központjának köveit. Húsz évvel ezelőtt teljesen elfordult mindettől, és sohasem bánta meg. Felesége, Geula, aki éppen tizedik gyermekükkel volt viselős, sohasem vetkőzött le előtte olyan szégyentelenül, mint ahogyan az itt jelenlévő nők bármelyike. „Baruch ata Adonáj...” – kezdte el szokásának megfelelően az imádságot, amelynek értelme az volt, hogy köszönetet mondott a Mindenhatónak, amiért zsidónak teremtette. – Esznek először talán valamit? – javasolta Nyina. Ljova olyan mozdulatot tett a kezével, amely egyszerre fejezett ki ijedelmet, köszönetet és visszautasítást.

Alik csukott szemmel feküdt. A matt fekete háttéren, szemhéja belső oldalán fényes sárgás-zöldes színű fonalak kanyarogtak, ritmikus, mozgó, értelmes ornamenst alkottak, de Alik, aki valaha alaposan tanulmányozta a régi csomóírást, sehogy sem tudta elkapni azokat az alapelemeket, amelyekből ez a mozgó minta összeállt. – Alik, jöttek hozzád. – Nyina felemelte a férfi fejét, és egy nedves törülközővel megtörölte a nyakát, a mellkasát. Aztán lehúzta róla a narancsszínű lepedőt, néhányszor meglebbentette Alik sovány, meztelen teste felett, és Menashe rabbi újfent elcsodálkozott az általános amerikai szégyentelenségen. Úgy látszik, ezek egyáltalán nem értik, micsoda is a meztelenség. És szokása szerint gondolatát most is az első forrás felé irányította, ahol először mondatott ki ez a szó. „Valának pedig mindketten mezítelenek, és nem szégyenkezének vala.” A Beresit második fejezete. De hát hol vannak ezek a gyermekek? Miért nem szégyenkeznek? Nem néztek ki bűnösöknek. Talán inkább bűnteleneknek... Vagy már nem tudjuk olvasni a Könyvet... Vagy a Könyv más emberek számára íródott, akik képesek másképpen olvasni? Nyina felemelte Alik térdét és összezárta, de a lába ügyetlenül szétterült. – Hagyd csak, hagyd csak – mondta Alik, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét, és végignézte az ornamens utolsó kanyarulatát is. Nyina párnát csúsztatott a térdei alá. – Köszönöm, Nyinocska, köszönöm – szólalt meg Alik, és kinyitotta a szemét. Egy magas, sovány, fekete ruhás ember állt előtte várakozó arckifejezéssel, és olyannyira oldalra billentett fejjel, hogy fényes fekete kalapjának karimája majdhogynem a bal vállát érte. – Do you speak English, don’t you? – I do – mosolyodott el Alik és Nyinára kacsintott. Nyina kiment, és nyomában kiment Ljova is. A rabbi leült a sámlira, amely még őrizte a pap fenekének melegét, és némi bizonytalanság után elhelyezte poros kalapját Alik ágya szélén. A rabbi kétrét görnyedve ült, szakálla hegyes térdén nyugodott. Elnyűtt, gumipasszos, fűző nélküli cipőbe bújtatott óriási lábait a cipő orránál összeillesztve, a sarkánál szétnyitva tartotta. A rabbi komoly és összeszedett volt, őszülő fekete hajának göndör kupoláját a feje tetejére láthatatlan hajtűvel feltűzött kis fekete kipa zárta le.

– A helyzet az, rabbi, hogy a halálomon vagyok – mondta Alik. A rabbi köhintett és megmozgatta hosszú, összekulcsolt ujjait. Nem érdekelte különösebben a halál. – Tudja, a feleségem keresztény, és szeretné, ha megkeresztelkednék. Ha fölvenném a keresztségét – magyarázta Alik és elhallgatott. Egyre nehezebb volt beszélnie. És egyáltalán, már nem örült ennek a mókás ötletnek. A rabbi is hallgatott, az ujjait simogatta, majd egy kis szünet után megkérdezte: – És hogy jutott eszébe ez az ostobaság? – Nem egészen helyénvalóan használta azt az angol kifejezést, amely az ostobaság egy más fajtáját jelenti, de aztán pontosítva a gondolatát, hozzátette: – Abszurdum. – A hellének számára abszurd. De a zsidók számára nem inkább kísértés? – A gyors és elegáns reagálás képessége nem hagyta cserben Alikot, annak ellenére, hogy azt a tompa merevséget, amelyet a testében már szinte nem is érzett, az utóbbi napokban az arcán érezte. – És miből gondolja, hogy egy rabbinak ismernie kell az önök apostolának szövegeit? – villant fel Menashe világos és vidám szeme. – Talán van olyan valami, amit egy rabbi ne tudna? –hárította vissza Alik. És egyre csak kérdéseket tettek fel egymásnak, anélkül, hogy választ kaptak volna, mint a zsidó viccben, de valahogy mégis sokkal jobban megértették egymást, mint ahogy tulajdonképpen kellett volna. Nem volt semmi közös sem a neveltetésükben, sem az élettapasztalatukban. Különböző ételeket ettek, különböző nyelven beszéltek, különböző könyveket olvastak. Mindketten művelt emberek voltak, de közös ismereteik szinte alig voltak. Alik nem tudott sem a kalamáról, arról a spekulatív muzulmán hittudományról, amellyel Menashe rabbi már húsz év óta skrupulózusan foglalkozott, sem Saadia Gaonról, akinek munkáit Menashe ezek alatt az évek alatt fáradhatatlanul kommentálta, a rabbi viszont hírét sem hallotta sem Malevicsnek, sem Chiricónak... – És hogy állunk, a rabbin kívül nem maradt már senki, akivel konzultálni tudna? – kérdezte Menashe rabbi büszke és humoros szerénységgel. – És miért ne konzultálhatna egy zsidó a halála előtt egy rabbival? Ebben az élcelődő társalgásban minden sokkal mélyebb volt magánál a felszínnél, ezt mindketten értették is, és miközben ostoba kérdéseket tettek fel egymásnak, ahhoz a fontos dologhoz

merészkedtek közel, ami társalgás közben az emberek között végbemegy: ahhoz az érintéshez, amely kitörölhetetlen nyomot hagy. – Sajnálom a feleségemet. Állandóan sír. Mit tegyek, rabbi? – sóhajtott fel Alik. A rabbi félretette a mosolyát, eljött az ő ideje. – Ajjaj! – megtörölte az orrnyergét, megmozgatta hatalmas cipőjét. – Ajjaj! Én szinte teljesen bezárkózva élek Izraelben. Először jöttem Amerikába. Három hónapja vagyok itt. Meg vagyok rendülve. Filozófiával foglalkozom. Zsidó filozófiával, ami egészen különös dolog. A zsidóknál az alap mindig a Tóra. Ha nem tanulmányozza a Tórát, nem zsidó. Valamikor régen volt nálunk egy fogalom: „fogoly gyermekek”. Ha a zsidó gyermekek fogságba kerültek, és nem juthattak hozzá a Tórához, a zsidó életformához, neveltetéshez és műveltséghez, akkor ők nem felelősek ezért a szerencsétlenségért. Lehet, hogy fel sem fogják. De a zsidó világnak kötelessége, hogy magára vállalja ezeknek az árváknak a gondját, még akkor is, ha már tisztes korban járnak. Itt, Amerikában egész világot láttam, amelyik ilyen „fogoly gyermekekből” áll. Zsidók milliói vannak a hitetlenek fogságában. A zsidók története nem ismert ilyen időket sohasem. Mindig voltak hitehagyottak és erőszakosan megkereszteltek, és „fogoly gyermekek” sem csak a babiloni időkben éltek. De manapság, a huszadik században ilyen „fogoly gyermek” több van, mint igazi zsidó. Ez egy folyamat. És ha folyamat, akkor abban a Mindenható akaratát kell látni... Hát erről elmélkedek én egész idő alatt. És még sokáig fogok róla gondolkodni. Maga pedig azt mondja, megkeresztelkedés! Vagyis hogy a „fogoly gyermek” kategóriájából átkerülni a hitehagyottak kategóriájába? Másfelől viszont magát még csak hitehagyottnak se lehetne nevezni, mert szigorúan véve maga nem is zsidó. És ez a második rosszabb, mint az első, hát ezt szeretném mondani... De azt is mondom, megint csak másfelől, hogy lényegében nekem sohasem volt választásom... „Milyen érdekes, hogy ennek sem volt választása... És akkor nekem miért volt mindig annyi választásom, hogy a seggem is tele volt vele?” – gondolta Alik. – Én zsidónak születtem – Menashe megrázta dús pajeszát –, kezdettől fogva az voltam, és az is maradok örökre. Nekem könnyű. Magának viszont van választása. Maga lehet senki, ami az én felfogásomban hitetlent jelent, de válhat zsidóvá is, amire nyomós

oka van, a vére. De lehet magából keresztény is, vagyis az én értelmezésemben olyan valaki, aki felszedi a zsidó asztalról lehullott falatot. És nem beszélek arról, jó-e ez a falat vagy rossz, csak annyit mondok, hogy az a fűszer, amit a történelem ehhez a falathoz hozzákevert, nagyon is kétkedésre adott okot... De ha teljesen nyíltan akarok beszélni: a Mindenható hiposztázisaként felfogott Krisztus feláldozásának keresztény eszméje nem a hitetlenek legnagyobb győzelme-e? Beharapta piros ajkát, még egyszer figyelmesen ránézett Alikra, és befejezte: – Véleményem szerint az lenne a legjobb, ha megmaradna „fogoly gyermeknek”... Biztosíthatom arról, hogy vannak dolgok, amelyeket a férjek, nem pedig a feleségek döntenek el. Semmi mást nem tudok magának mondani... Menashe rabbi felállt a sámliról, és azonnal szédülni kezdett. Alik fölé hajolt, és máris búcsúzkodott: – Látom, elfáradt. Pihenjen... És olyan szavakat mormogott, amelyeket Alik már nem értett. Egy más nyelven hangzottak el. – Menashe rabbi, várjon, szerettem volna inni magával búcsúzóul – állította meg Alik. Libin és Rudi kivitték Alikot a műterembe, és beleültették, pontosabban belehelyezték a karosszékébe. „Le van gyengülve – gondolta Viktor atya. – Milyen közel a csoda. Felüvölteni. Szétszaggatni a tetőt. Uram, nekünk miért nem sikerül?” Az volt igazán szomorú, hogy pontosan tudta, miért nem... Ljova azonnal el akarta vinni onnan a rabbit. De odament Nyina, és itallal kínálta őket. Ljova határozottan visszautasította, de a rabbi mondott neki valamit, és Ljova megkérdezte Nyinától: – Vodkátok és papírpoharatok van? – Van – csodálkozott el Nyina. – Tölts a papírpoharakba – kérte Ljova. Az utcáról úgy áradt be a zene, mint a csatornabűz. Ráadásul kánikula volt. Ez az éjszakára sem enyhülő New York-i hőség estére növelte az izgalmat, és sokan álmatlanságban szenvedtek ettől az időjárástól, különösen az új emberek, akiknek teste más hőmérsékleti viszonyokhoz szokott. Ez vonatkozott a rabbira is: habár ő hozzá volt szokva a hőséghez, és jól is viselte, de Izraelben,

különösen azon a vidéken, ahol az utóbbi években lakott, a nappali hőséget éjszakai lehűlés váltotta fel, és az emberek éjszaka ki tudták pihenni a nappali hőség okozta fáradalmakat. Nyina meghozta a két papírpoharat, és átadta őket a két szakállasnak. – Mindjárt elviszem önt az egyetemre – mondta Ljova a rabbinak. – Nem sietek – felelte a rabbi, amint eszébe jutott a fülledt kollégiumi szobája, meg a hosszú órákon át tartó várakozása a bizonytalan elalvásra. Alikot elterítették a karosszékében, körötte pedig kiabáltak, nevetgéltek és ittak a barátai, mindegyikük mintha külön-külön, de mégis mindegyikük felé fordult, és ő ezt érezte. Gyönyörködött az élet hétköznapiságában, és ő, aki egész életében a forma és a szín délibábját kergette, most tudta, hogy nem volt jobb semmi más az életben ezeknél az értelmetlen asztali társaságoknál, amikor a lakásába érkező embereket egységbe forrasztotta az ital, a vigasság és az egymáshoz való jó viszony ebben a műteremben, ahol még csak egy tisztességes asztal se volt: egy elnyűtt asztallapot helyeztek kecskelábakra... Ljova és a rabbi egy-egy bicegő fotelben ültek. Abban az időben, amikor Alik ideköltözött, a környéken kiváló szeméttárolók voltak: a fotelek, a székek, a dívány – minden onnan volt. Ljovával és Menashéval szemközt Alik egyik hatalmas festménye függött. Ez az Utolsó Vacsora helyisége volt, egy hármas ablakkal és egy asztallal, amely fehér terítővel volt letakarva. Senki sem volt az asztalnál, viszont az asztalon ott volt tizenkét hatalmas, részletesen kidolgozott, rücskös gránátalma, a lila, a bíbor és a rózsaszín finom átmeneteivel, eltúlzott fogas koronákkal, élethű horpadásokkal, amelyek megmutatták belső, maggal teli rekeszes elrendezésüket. A hármas ablakban feltárult a Szentföld. Olyan, amilyen manapság, nem pedig olyan, amilyen Leonardo da Vinci képzeletében. A rabbi, aki nem volt sem kedvelője, sem ismerője a festészetnek, rámeredt a képre. Először a gránátalmákat látta meg. Régi vita volt ez, vajon milyen gyümölcs csábította el Chavát. Alma, gránátalma vagy barack. A helyiséget, amely a képen volt, a rabbi szintén ismerte. Ez a Szoba volt kialakítva Dávid sírja fölött is a Szent Városban.

„Mindenesetre megmutatkozik benne a tisztán zsidó erkölcsösség – döntötte el, amint a képre nézett. – Az embereket gránátalmával helyettesítette. Ebben áll a trükk. Szegény...” – gondolta szomorúan. A rabbi igazi izraeli volt, két nappal az állam megalakulása után született. A nagyapja cionista volt, az egyik első mezőgazdasági kolónia létrehozója, az apja a Hagana harcosa volt, neki magának pedig volt alkalma harcolni is, földet túrni is. A Régi Város falai alatt, Montefiori malmánál született, és az ablakukból elé táruló első látvány a Sioni-kapu volt. Húszéves volt, amikor először, a tankok nyomában beléphetett e falak közé. Még égés és olvadt fém szaga terjengett. Körbejárta az egész Régi Várost, feltérképezte az arab utcák minden útvesztőjét, a keresztény és örmény negyedek minden háztetőjét. Jeruzsálem keresztény szent helyei kétségeket ébresztettek benne, ugyanúgy, mint a zsidók nagyobbik része is. Az Utolsó Vacsora helyisége különös hitetlenséget váltott ki belőle: nem rendezhették meg ezt a titkos húsvéti összejövetelt a Nagy Király csontjain. Különben Dávid koporsója szintén kétséget ébresztett benne... Ez az egész csodálatos, gyenge fehér kőből, bizonytalan fényből és forró levegőből összeálló város, amelyet annyira szeretett, telis-tele volt történelmi és régészeti képtelenséggel, eltérően a könyvek bölcsességének világától, amely kristálytisztán volt felépítve, mindenféle hiátusok és körülbelüliségek nélkül, ésszerű, lentről induló felemelkedéssel, és paradox, csodálatos szépségű logikai csavarokkal... Hogy mit jelent számára ez a föld, akkor értette meg először, amikor elhagyta Izraelt. Még fiatal volt, befejezte az egyetemet, és Németországba küldték filozófiát tanulni. Egyévnyi megfeszített és eredményes tanulás után teljességgel elveszítette érdeklődését az európai filozófia iránt, amely egészen elszakadt attól az életalaptól, amelyet ő kizárólag a Tórában ismert el. Így végződött akadémiai tanulmányainak rövid időszaka, és élete harmadik évtizedének felén a zsidó tudomány hagyományos útjára lépett, amely tulajdonképpen nem volt más, mint a teológia. Akkoriban meg is nősült, elvett egy csöndes lányt, aki az esküvőjük előtti napon levágatta dús vörös fürtjeit. Attól kezdve élvezte azt a harmóniát, amely a minden részletében óraműpontossággal működő hétköznapi élet és az egyszerre

tanárként és diákként átélt intellektuális leterheltség összekapcsolódásából született. Világa tökéletes változáson ment keresztül: az az információ, amelyet az emberek többsége a rádión, a televízión és az újságokon keresztül kap meg, teljességgel eltávolodott tőle, cserébe megkapta Sulhan Aruh táplálékát, azt az asztalt, amely azok számára van megterítve, akik a zsidó vallási hagyományból és a sokszólamú gyermeki zsivajból akarnak táplálkozni. Öt év múlva kijött az első könyve, amely Saadiának Dánielhez és a Krónikákhoz írott kommentárjainak stilisztikai különbségeit kutatta, aztán újabb két év múlva átköltözött Cfatába. Világa bibliaian egyszerű és talmudian bonyolult volt, de minden határ egybevágott, és a középkori szövegekkel való mindennapos munka az örökkévalóság érzetét keltette benne. Odalent, a hegy lábánál a Kinneret kéklett, és éppen itt talált rá a Mindenható iránt érzett mély hálájára – egy keresztény nyilvánvalóan farizeusnak nevezte volna –, hogy a szolgálat és a megismerés ilyen boldog sorsa jutott neki osztályrészül, hogy ez a szent föld, amely sokak számára csak piszkos, provinciális keleti államnak tetszik, számára kétségtelenül a világ közepe volt, amelyhez képest minden más állam, történelmével és kultúrájával egyetemben, csak kommentárnak számított... A vendégek tömegén keresztül közeledett hozzá a pap, aki már levette a reverendáját. – Azt mondták, ön Izraelből érkezett és előadásokat tart judaisztikából – mondta iskolás angolsággal. Menashe fölállt. Még sohasem beszélt pappal. – Igen, jelenleg a zsidó egyetemen tanítok. A judeo–iszlám kultúrából tartok előadásokat. – Nagyszerű előadások szoktak ott lenni. Egyszer olvastam egy könyvet, a bibliai archeológia tárgyköréből tartott előadások gyűjteményét, amelyet ez az egyetem adott ki – mosolyodott el örömtelien a pap. – Az ön judeo-iszlám témáját a modern világ kontextusában nyilván nagyon ravasz kétarcúságnak tartják. – Kétarcúságnak? – fogadta értetlenül Menashe rabbi. – Nem, nem, engem nem érdekelnek a politikai párhuzamok, én filozófiával foglalkozom – nyugtalankodott a rabbi. Alik odahívta magához Valentyinát:

– Valentyina, figyelj oda rájuk, hogy ne maradjanak józanul. A kipirult, kövér Valentyina melléhez szorítva behozott három papírpoharat, és letette Ljova elé. Barátságosan ittak mind a hármukra, és egy perc múlva a fejük közelebb hajolt egymáshoz, biccentgették a szakállukat, csóválták a fejüket, gesztikuláltak, Alik pedig, aki borzasztóan elégedett volt, szemével feléjük intve azt mondta Libinnek: – Szerintem ma nagyon sikeresen alakítottam Szaladdin szerepét... Valentyina összenézett Libinnel, és szemével a konyha irányába intett. Egy perc múlva már a sarokba is szorította a férfit: – Én nem tudom megkérdezni tőle, kérdezd meg te... – Na igen, te nem tudod, én persze igen... – sértődött meg Libin. – Maradj már. Azonnal ki kell fizetni, legalább egyhavit... – De hát nemrég gyűjtöttünk... – Na persze, nem olyan régen, egy hónappal ezelőtt –vonta meg a vállát Valentyina –, nekem talán mindenkinél többet kell? A múlt hónapban kifizettem a telefont, csupa interurbán, Nyinka, ha leissza magát, sokat fecseg... – Ő is adott nemrég... – jegyezte meg Libin. – Na jól van, kérdezd még meg valakitől. Esetleg Fajkától. Libin elnevette magát: Fajka úszott az adósságban, és nem volt itt egyetlen olyan ember, akinek ne tartozott volna legalább egy tízessel. Libinnek nem maradt más hátra, mint hogy odamenjen Irinához. A pénzügyi helyzet nemhogy rossz volt, hanem egyenesen katasztrofális. Alik a betegségét megelőző években rosszul tudta eladni a dolgait, és most, amikor már nem is dolgozott, és a képtárakba se tudott szaladgálni, a bevételük gyakorlatilag nulla volt, pontosabban a nullánál is kevesebb. A tartozásaik egyre nőttek. Azok is, amelyeket föltétlenül meg kellett adni, mint például a lakbér és a telefondíj, meg az olyanok is, mint az orvosi ellátás, amelyet sohasem fognak megadni. Volt még egy roppant kellemetlen ügy is, amely már néhány év óta húzódott: két washingtoni galériatulajdonos, akik kiállítást rendeztek Aliknak, nem adták vissza tizenkét munkáját. Részben Alik is hibás volt ebben. Ha a kiállítás bezárásának napján megérkezett volna Washingtonba, mint ahogyan megbeszélték, és

maga szedte volna össze a képeket, mindez nem történt volna meg. Mivel azonban előre megünnepelte három kiállított képének eladását – amiről a galériatulajdonosok értesítették –, kért kölcsön pénzt, és elment Nyinkával Jamaicába, így nem jutott el a kiállítás bezárására. Amikor visszajött, akkor sem igyekezett elmenni hozzájuk. Ugyanakkor az eladott képekért csak nem akart megérkezni a csekk, és akkor odatelefonált Washingtonba, hogy mi a helyzet. Azt mondták neki, hogy a munkáit visszavitték, és egyáltalán, hová tűnt, a képeit le kellett adniuk megőrzésre, mivel a galériában nincsen hely. Ez persze színtiszta hazugság volt. Alik megkérte Irinát, hogy segítsen. Kiderült még egy körülmény: Alik, amikor aláírta a szerződést, otthagyta a galériatulajdonosoknál a másolatot, úgyhogy azok, kihasználva Alik hanyagságát, nagyon szemtelenül viselkedtek vele, és Irina ebben a helyzetben szinte semmit sem tudott csinálni. Az egyetlen ütőkártyája a galéria katalógusa volt, amelyben a kiállítást meghirdették, benne az egyik képről készült reprodukcióval. Éppen azéval, amelyet eladottnak mondtak. Irina eljárást indított ellenük, és arra az időre, amíg ez az ügy húzódott, a fogát szívva kiállított Aliknak egy ötezer dollárról szóló csekket, a saját pénzéből. Azt mondta, hogy ennyit sajtolt ki belőlük. Különben tényleg nem adta fel a reményt, hogy ezt a pénzt majd megkapja. Mindez az elmúlt tél elején történt. Amikor elvitte Aliknak a csekket, a férfi nagyon megörült: – Nem találok szavakat. Egyszerűen nem találok szavakat. Ebből kifizetjük a járadékot, és végre-valahára veszünk Nyinának egy bundát. Irina felbőszült: nem bundára adta, amit véres verejtékkel keresett. De nem volt mit tenni, a pénz fele elment a bundára: ilyen szokásokat vezetett be Alik és Nyinka. Az olcsó dolgokat nem szerették. „Átkozott bohémek – füstölgött Irina –, látszik, hogy kevés szart nyeltek még itt...” Kifújva magából a fáradt gőzt, elhatározta, hogy ezután is segíteni fog nekik, de csak kisebb összegekkel, a pillanatnyi szükségleteknek megfelelően. Végső soron ő is csak egy egyedülálló nő, aki egyedül neveli a gyerekét. És egyáltalán nem olyan gazdag, mint amilyennek hiszik. Arról nem is beszélve, hogy milyen nehéz ezt a pénzt összekaparnia magának...

Amikor Libin odament hozzá, ő addigra már elővette a csekkfüzetét. A kis összegek úgy nőttek, mint a kisgyerekek: teljesen észrevétlenül...

9

A szakállas férfiak az utcára léptek. Gottlieb egyáltalán nem érezte magát részegnek, viszont teljesen kiment a fejéből, hová állította le a kocsiját. Ott, ahol várakozásának megfelelően lennie kellett volna, egy idegen, hosszú seggű Pontiac állt. – Elvontatták, elvontatták! – nevetett fel gyermekien, minden rosszindulat nélkül Viktor atya. – De hát itt lehet parkolni, miért vontatták volna el? –dühödött fel Gottlieb. – Maradjanak itt, megnézem a sarkon túl. A rabbi semmiféle érdeklődést nem mutatott aziránt, milyen kocsival fogják hazavinni, sokkal érdekesebbnek találta, amit ez a mulatságos, baseballsapkás ember mondott neki. – Szóval, engedelmével, akkor folytatnám – igyekezett Viktor atya megosztani a gondolatait kizárólagos beszédpartnerével. – Az első kísérlet, mondhatni, sikeresen zajlott. A diaszpóra csak és kizárólag hasznos volt az egész világ számára. Természetesen önök összeszedtek ott mindenkit, aki csak megmaradt. De mennyi zsidó olvadt be, asszimilálódott, mennyien vannak jelen a világ minden országának tudományában és kultúrájában! Hisz én bizonyos értelemben judofil vagyok. Különben minden normális keresztény becsüli ezt a kiválasztott népet. És tudja, ez rendkívül fontos, hogy a zsidók vére beleáramlik az összes kultúrába, az összes népbe, és e minta alapján, na mi megy végbe? Egy világméretű folyamat! Az oroszok is kijöttek a gettójukból, a kínaiak is. Figyelje csak meg ezeket a fiatal amerikai kínaiakat: elképesztően jó matematikusok és kitűnő zenészek vannak közöttük... ha továbbmegyünk, ott vannak a vegyes házasságok. Érti, hová akarok kilyukadni? Egy ú j nép kialakulása zajlik! A rabbi, úgy tetszik, pontosan értette, hová akar kilyukadni vetélytársa, de egyáltalán nem hagyta helyben a gondolatát, és az ajkát harapdálta. „Három pohárral, vagy néggyel?” – próbált meg visszaemlékezni. De akármennyi volt is, mindenképpen sok...

– Hát itt vannak ezek az ú j idők: tulajdonképpen sem zsidó, sem hellén szó szerinti értelemben... – örvendezett a pópa. A rabbi megállt, és megfenyegette az ujjával: – Hát ez az, éppen az a maga számára a legfőbb, hogy zsidó ne legyen... Megérkezett Gottlieb, kinyitotta a kocsiajtót, beültette a rabbiját, és a lehető legudvariatlanabbul otthagyta magára Viktor atyát nagynagy szomorúságában: – Nézd már, hová nem csűrte-csavarta, én nem is ide akartam kilyukadni...

10

A vendégek nem is annyira szétszéledtek, mint inkább felszívódtak. Valaki ott maradt éjszakára a szőnyegen. Ott, a szőnyegen aludt Nyinka is. Ez az éjszaka Valentyináé volt. Alik a vendégek távozása után rögtön elaludt, Valentyina pedig odafészkelte magát a lábához. Akár alhatott is volna, de álom, mintha csak direkt lett volna, nem jött a szemére. Régóta észrevette, hogy az alkohol az utóbbi időben furcsa hatást váltott ki belőle: eloszlatta az álmosságát. Valentyina kilencszáznyolcvanegy novemberében érkezett Amerikába. Huszonnyolc éves volt, 165 centi magas és 85 kiló. Akkor még nem fontban mérte magát. Fekete, kézi szövésű, prémmel kivarrott hucul kiskabát volt rajta. A kockás vászonbőröndben ott lapult megvédetlen disszertációja, ami sohase kellett semmire, egy teljes öltözet XIX. századi, vologdai ünneplő paraszti viselet, meg három antonovka-alma, amit tilos lett volna behoznia az országba. Erős illatuk átütött a satnya bőröndön. Az almát amerikai férjének szánta, aki valamiért nem várta a reptéren. Egy héttel azelőtt, amikor megvette a jegyet New Yorkba, felhívta, és mondta neki, hogy hamarosan érkezik. A férfi mintha meg is örült volna, és megígérte, hogy várni fogja. A házasságuk fiktív volt, ugyanakkor igazi barátok voltak. Mickey egy évet töltött Oroszországban, anyagot gyűjtött a harmincas évek szovjet mozijáról, és eközben neuraszténiás rohamok közepette élt át egy kapcsolatot egy apró termetű szörnyeteggel, aki megalázta, kifosztotta és a féltékenység kínjait állatta ki vele. Valentyinával egy divatos filológiai iskolában ismerkedett meg. Valentyina elhelyezte magánál, bevetetett vele egy Valeriánát, megetette pelmenyivel, végül pedig meghallgatta ennek a homoszexuális fiúnak megsemmisítő vallomását, akit saját természete tett tönkre, amelyen nem tudott uralkodni. A hórihorgas, de csenevész Mickey sírt, és Valentyinára öntötte minden bánatát, és közben pszichoanalitikus kommentárokat fűzött magához. Valentyina sokáig és együttérzőn csodálkozott a természet szeszélyességén, és amikor

végre elkapott egy rövidke szünetet a kétórás monológban, egyenesen nekiszegezte a kérdést: – És nőkkel még sohasem?... Kiderült, hogy ez sem ennyire egyszerű, mert valami tizenhét éves unokahúga, aki másfél hónapot töltött el náluk, agyongyötörte az akkor tizennégy éves Mickey-t a simogatásaival, aztán visszament Connecticutba, otthagyva a fiút kimerítő ártatlanságában és lemoshatatlan bűnösségében. A történet túlságosan is irodalmiasnak hatott, és ennek a terjedelmes és érzelgős, nagy ívű részletességgel előadott elbeszélésnek a végére az elgyötört Valentyina Mickey két tenyerét odavonta tömör datolyára emlékeztető, nem mindennapi mellére, és minden különösebb megerőltetés nélkül erőszakot követett el rajta, ami mellesleg Mickey teljes megelégedésére szolgált. Ez egyszeri esemény maradt Mickey életrajzában, a kettejük kapcsolata viszont ettől kezdve szokatlan baráti közelségűvé vált. Abban az időben Valentyina is éppen a saját krachját élte meg: a szeretett férfi meghökkentően aljas hűtlenségét. A férfi egy ismert disszidens volt, még ült is valamennyit, valóságos hősnek, makulátlanul tisztességesnek és bátornak számított. De úgy látszik, alsó és felső fele élesen elvált egymástól: a felső része minőségi volt, az alsó erősen romlott. Mohón kapott a csajok után, nem volt válogatós, és mindegyiküket jól ki tudta használni. Elutazását sok szép, szovjetellenes orientációjú barátnője megsiratta, két-három házasságon kívül született gyermeke pedig arra volt kárhoztatva, hogy egész életükben megtartsák a nagyszerű apjukról szóló gyönyörű legendát. Végül is hősként hagyta el Oroszországot, elvett feleségül egy szép, ráadásul gazdag olasz nőt, Valentyina pedig ott maradt a KGB-s megfigyelőivel meg a megvédetlen disszertációjával. És ekkor ajánlotta fel neki a nagylelkű Mickey a fiktív házasságot, amelyet aztán meg is kötöttek. Összeházasodtak, és hogy valamelyest a látszatra is ügyeljenek, még lakodalmat is rendeztek Kalugában, Valentyina édesanyjánál, aki a lakodalom napján összebékült a lányával, habár a veje nem tetszett neki, és „egyszálbél”-nek csúfolta. Ugyanakkor az amerikai útlevél bűvölete még rá is hatással volt. A nyomdában, ahol egész életében takarítónőként dolgozott, még senki sem adta férjhez Amerikába a lányát. Miután várt két órát a Kennedy reptéren a férjére, Valentyina felhívta, de senki se vette fel a telefont. Valentyina ekkor elhatározta,

hogy elmegy arra a címre, amelyet Mickey még Oroszországban adott meg neki. A címről, amelyet megmutatott néhány jóindulatú amerikainak, kiderült, hogy nem New York-i, hanem elővárosi. Valentyina az angolt csak kerékbe törve tudta: szlavista volt. Miután üggyel-bajjal eligazodott, elindult a megadott címre. Az események teljes irrealitásának érzete felszabadította Valentyinát az ilyenkor szokásos emberi izgalmak alól. A jövő, akármilyen is legyen, mindenképpen jobbnak tűnt a múltnál: a háta mögött minden túlságosan is utálatos volt. Ezekkel a könnyelmű gondolatokkal szállt fel a buszra. Pénzt valami miatt nem kértek tőle, és nem fogta fel azonnal, mit is jelent az efféle szituációkban a „free” szó. Amikor viszont felfogta, hogy az út ingyenes, megörült. Ötven dollár volt nála, és tudta, hogy ennek az összegnek mindenképpen elégnek kell lennie, hogy felelőtlen férjéhez eljusson. Napnyugtakor, mindenféle apró kalandot és a hatalmas úti élményt követően, Terrytownban szállt ki, nagyot szippantott az esti levegőből, és leült a peronon egy sárga padra. Már másfél napja nem aludt, körötte minden mintha kicsit mozgott volna, és a teljes bizonytalanságtól és súlytalanságtól kóválygott a feje. Ücsörgött vagy tíz percet, aztán megragadta a bőröndjét, és kiment egy kis térre, amelyen mindenfelé autók parkoltak. Egy fiatalembertől, aki a kocsija zárjával bíbelődött, megkérdezte, hogy jutna el a keresett utcába, mire a fiatalember szó nélkül kitárta a másik ajtót, és elvitte egy szép, kétszintes házhoz, amely egy aprócska domb tetején állt, gondozott bokroktól körbevéve. Sötétedett. Valentyina megállt a könnyű, rozzant, fehér léckapu előtt. Raichel, Mickey anyja reggel óta egy csodálatos álmával volt elfoglalva, amelyet hajnaltájt álmodott: mintha a fehérre festett lugasukban, ami valójában nem is volt a kertjükben, ott talált volna egy kedves, dundi kislányt, akivel ő valami nagyon fontos és nagyon kellemes dologról beszélgetett, habár a kislány még egészen aprócska volt, és az életben az ilyen kicsi gyerekek nem szoktak még beszélni. De hogy mit is mondott pontosan, Raichel nem tudta felidézni. Napközben, amikor lepihent egy kicsit, igyekezett előhívni emlékezetéből ezt az áttetsző lugast, a dundi kislányt, hogy újra álmodjon vele, és a kislány újra elmondja neki azt a fontos dolgot, amit kora reggel nem tudott végigmondani. De a kislány nem jelent meg többet, és egyáltalán, nem is volt mire várni, mert Raichel napközben nem szokott álmodni.

Ez az egyszerű arcvonású, a kialvatlanságtól karikás szemű zsidó asszony kissé imbolyogva indult el most a kapu felé, ahol meglátott egy nőt, bőrönddel a kezében. – Jó napot kívánok! Beszélhetnék Mickey-vel? – kérdezte a nő. – Mickey-vel? – csodálkozott el Raichel. – Mickey nem lakik itt. New Yorkban lakik. De tegnap elment Kaliforniába... Valentyina letette bőröndjét a földre: – Milyen furcsa. Azt ígérte, várni fog, és nem várt. – Á! Ez Mickey-re vall! – legyintett Raichel. – Honnan jött? – Moszkvából. Valentyina ott állt a fehér kapu előtt, és Raichel hirtelen rájött, hogy álmában az a fehér lugas nem lugas volt, hanem ez a kapu, és a dundi kislány éppen ez a nő, aki szintén duci volt... – Jaj, Istenem! Az én szüleim pedig Varsóból valók! –kiáltott fel örömmel, mintha Varsó és Moszkva két szomszédos utca lett volna. – Kerüljön beljebb! Néhány perc múlva Valentyina már egy alacsony asztalkánál ült a nappaliban, amelynek ablakaiból egy lefelé lejtő kertre látott, a kert fái mind felé fordultak, és az egyre sűrűbbé váló sötétségből néztek be a fényesen kivilágított ablakon. Az asztalon két finom, matt színű csésze, olyan könnyűek, mintha csak papírból lettek volna, és egy otromba, terrakotta teáskanna állt. A keksz tengeri moszatra emlékeztetett, a mogyoró pedig háromélű, vékony héjú és rózsaszínű volt. Maga Raichel, aki ugyanazzal a falusias mozdulattal kulcsolta össze a hasán a kezét, mint Valentyina édesanyja, zöld csalmába tekert fejét oldalra billentve jóindulatú érdeklődéssel nézte a lányt. Kiderült, hogy az orosz nő tud lengyelül, így aztán lengyelül kezdtek el beszélgetni, ami Raichel számára különös megelégedéssel szolgált. – Vendégségbe jött, vagy dolgozni? – tette fel Raichel a legfontosabb kérdést. – Örökre jöttem. Mickey megígérte, hogy várni fog, és segít találni munkát is – sóhajtott mélyet Valentyina. – Akkor ismerkedett meg vele, amikor Mickey Moszkvában dolgozott? – kérdezte Raichel, fejét a másik vállára hajtva (ez volt a szokása, hogy fejét a vállára hajtotta). Valentyina egy pillanatra elgondolkodott, olyan fáradt volt, hogy társasági beszélgetésbe elegyedni lengyelül, ráadásul úgy, hogy eztazt színezni is kellett volna, egyszerűen nem volt ereje: – Az igazság az, hogy Mickey-vel mi összeházasodtunk...

Raichelnek vér szökött az arcába. Kiszaladt a szalonból, és csengő hangja betöltötte az egész házat: – Dávid! Dávid! Gyere ide gyorsan! Dávid, Raichel férje, aki ugyanolyan magas és törékeny volt, mint Mickey, piros házikabátban, járműikével a fején a lépcső tetején állt. Kezében vastag tollat tartott. Mi a gond? – fejezte ki egész testtartása, de hallgatott. Mickey szülei csodálatos párt alkottak. Mindketten megtalálták a másikban azt, ami belőlük magukból hiányzott, és lelkesedtek azért, amit megtaláltak. A hatvanhoz közeledve, és mind a házastársi, mind az emberi közelség lehető legmagasabb grádicsára följutva, boldog öregkorra készülődve néhány évvel ezelőtt borzalommal fedezték fel, hogy egyetlen fiuk megtagadta nemi hovatartozását, és olyan pogány ocsmányságba tévelyedett, amit Raichel még csak szóval sem tudott illetni. – Boldogok, túlságosan is boldogok voltunk – morogta az asszony álmatlan éjszakákon hatalmas, ünnepélyes ágyukban, amelyben attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a szörnyűséget felfedezték, nem nyúltak többé egymáshoz. – Uram, térítsd vissza a normális emberek közé! És ő, a zsidó lány, akit valaha apácák mentettek meg a gáztól és a tűztől, és az okkupáció majd' három éve alatt rejtegették a zárdában, elment a legvégsőkig, amikor is annak az istennek anyjához fordult, akiben nem lett volna szabad hinnie, de mégis hitt: – Mátka Boska, tedd ezt meg, térítsd vissza... A népszerű felvilágosító irodalom, amely érthető formában elmagyarázta, hogy a fiával nincs semmi különös, minden rendben van, és a humánus társadalom meghagyja számára a szent és sérthetetlen jogot arra, hogy úgy rendelkezzen a micsodájával, ahogyan csak neki jólesik, nem békítette meg Raichel régimódi lelkét. Amint a férje jött most lefelé hozzájuk a lépcsőn, és látta kipirult, boldog arcát, kitalálta, miféle öröm érhette. Az öröm – sajnos, csak fiktív! – ott ült a nappaliban, próbálta nyitva tartani le-lecsukódó szemét... Ezzel kezdődött Valentyina Amerikája... Alik megmozdult, mire Valentyina könnyeden felugrott. – Mit szeretnél, Alik? – Inni. Valentyina odaemelte ajkához a csészét, Alik beleivott, köhögött.

Valentyina nem hagyta, megveregette a hátát. Felemelte – pontosan olyan volt, mint az a baba, amelyet Anyka Kork készített: – Mindjárt, mindjárt, kerítek egy szívószálat... Alik újra vizet vett a szájába, és megint köhögni kezdett. Ilyen megesett már korábban is. Valentyina újra megrázta, megveregette a hátát. Megint odaadta neki a szívószálat. Alik megint köhögni kezdett, és ezúttal hosszan köhögött, sehogy se tudott fellélegezni. Akkor Valentyina benedvesített egy szalvétadarabot, és Alik szájába dugta. Alik ajka ki volt száradva, apró repedések húzódtak rajta. – Bekenjem az ajkadat? – kérdezte Valentyina. – Semmiképpen se. Utálom a zsírt az ajkamon. Add ide az ujjadat. Valentyina bedugta az ujját a férfi kiszáradt ajkai közé: Alik megérintette a nyelvével, megnyalogatta. Ez maradt az egyetlen érintés, amire még képes volt. Úgy tűnt, ez volt szerelmük utolsó éjszakája. Mindketten erre gondoltak. Alik nagyon halkan azt mondta: – Házasságtörőként fogok meghalni... Valentyinának akkoriban olyan nehéz volt az élete, mint addig sohasem. A munkából egyenesen a tanfolyamra szokott menni. De azon a napon haza kellett ugrania, mert telefonált a háziasszonya, és kérte, hogy azonnal vigye a kulcsokat, valami történt a zárral, Valentyina viszont nem értette, pontosan mi is. Odaadta a kulcsát a háziasszonynak, de a bejárati ajtó azzal sem nyílt. Magára hagyta háziasszonyát az elromlott zárral, és mielőtt a tanfolyamra elindult volna, benézett a sarki zsidó falatozóba, Kachoz. Az árak itt mérsékeltek voltak, a füstölt marhahúsos és pulykás szendvics viszont felséges. A robusztus pultosok, akik akár betongerendákkal is tudtak volna dobálózni, művészien szelték a jó illatot árasztó húst, és közben a helyi tájszólásban társalogtak egymással. Elég nagy tömeg volt, a pultnál ott állt néhány ember. Az a vörös hajú, gumival összefogott lófarkas valaki, aki közvetlenül Valentyina előtt, neki háttal állt, barátságosan, jó ismerősként fordult a pultoshoz: – Ide figyelj, Misa, én már tíz éve ide járok. Te is meg Áron is ez alatt az idő alatt kétszer olyan vastagok lettetek, a szendvicsek viszont feleolyan vékonyak. Miért van ez így, he? A pultos meztelen karját elő-elővillantva odakacsintott Valentyinának: – Most célzást tett nekem, érted, ugye? A férfi hátrafordult Valentyinához – az arca nevetett, csupa szeplő volt, vörös bajusza vidáman szétállt:

– Azt gondolja, hogy ez célzás. Pedig ez nem célzás, hanem az élet rejtelme. Misa, a pultos felszúrt a villájára egy uborkát, aztán még egyet, és a vastag szendvics mellé tette a papírtányérra: – Nesze egy kis extrauborka, Alik. – És azzal Valentyinához fordult: – Azt mondja, hogy festő, de én tudom, hogy a Gazdasági Rendészettől van. Még itt is utolérnek. Pastramit? Valentyina bólintott, mire Misa kezében megvillant a kés. A vörös hajú leült a legközelebbi asztalhoz, és mivel ott felszabadult még egy hely, a vörös kivette Valentyina kezéből a tányérját, letette a kis asztalkára, és lábával odahúzott egy széket. Valentyina szó nélkül leült. – Moszkvából? Valentyina bólintott. – Régen? – Másfél hónapja. – Aha, a kinézete még nem harcedzett. – A férfi tekintete egyenes és jóindulatú volt. – És mit csinálsz itt? – Bébiszitter vagyok, tanfolyamra járok. – Ügyes! – dicsérte a férfi. – Gyorsan feltaláltad magad. Valentyina kétfelé szedte a szendvicsét. – Jaj, ne! Jaj, ne! Hát ki eszik így errefelé?! Az amerikaiak sose fognak megérteni. Ez szent dolog: tátsd nagyobbra a szádat, és ügyelj rá, hogy ne csöpögjön ki a ketchup. – Azzal ügyesen leharapta szendvicse kitüremkedő töltelékét. – Az élet itt egyszerű, alig van néhány törvény, de azokat ismerni kell. – Miféle törvények? – kérdezte Valentyina, miközben engedelmesen összeillesztette az előbb szétszedett szendvics két felét. – Hát éppen ez az első. A második pedig: mosolyogj! –És teli szájjal vigyorogni kezdett. – És a harmadik? – Hogy hívnak? – Valentyinának. – Hm – hümmögött a férfi –, Valecska... – Valentyina – igazította ki a lány. A „Valecská”-t gyerekkora óta utálta. – Valentyina, habár nem mondhatni, hogy túlságosan jól ismerjük egymást, azért elárulom. Newton második törvénye itt így hangzik: mosolyogj, de a seggedet azért ne tartsd oda... Valentyina felnevetett, a ketchup rácsöppent a sáljára. – És a harmadik?

Alik letörölte a ketchupot: – Előbb meg kell tanulni az első kettőt... Ezek a legjobb szendvicsek Amerikában. Best in America... Ez biztos. Ez a kifőzde már százéves. Idejárt már Edgar Poe, O’ Henry és Jack London, és fillérekért kaptak itt szendvicset. Különben ezeket az írókat az amerikaiak egyáltalán nem ismerik. Edgar Poe-t esetleg veszik az iskolában. Ha a tulaj akár csak egyet is olvasott volna közülük, feltétlenül kiakasztaná a portréját. Ez a mi amerikai problémánk: a szendvicscsel minden rendben van, viszont hiányos a kultúránk. Habár valószínűleg az első Kacnak – és most nem Ádámra gondolok, hanem az itteni tulajra – az unokája a Harvardon végzett, a dédunokája járt a Sorbonne-ra, és nyilván részt vett a hatvannyolcas diákfelkelésben... Valentyina szégyellte megkérdezni, miféle felkelésről beszél, de Alik félretette a szendvicsét, és így folytatta: – Az uborka hordós. Sehol másutt ilyet nem találsz. Ők maguk savanyítják. Bár az igazat megvallva én jobban szeretem, ha harsogóbb és lucskosabb. De ez se rossz. Legalább nem ecetes... Különben ez a város fantasztikus. Minden van benne. A városok városa. Bábel tornya. De áll, mégpedig mennyire hogy áll! – Mintha nem is Valentyinával beszélt volna, hanem valaki jelen nem lévő harmadikkal vitatkozna. – De olyan koszos és komor, olyan sok itt a fekete – mondta szelíden Valentyina. – Oroszországból jöttél és Amerika neked piszkos? Nem semmi! És a feketék: a feketék New York legszebb díszei! Vagy talán nem szereted a zenét? Mi lenne Amerika zene nélkül? Márpedig ez fekete, fekete zene! – Felháborodott és megsértődött: – És egyáltalán, te ebből még semmit sem értesz, úgyhogy jobb, ha hallgatsz. Befejezték az evést és kimentek az üzletből. Az ajtó előtt Alik megkérdezte: – És most hová? – A Washington Square-re. Ott van a tanfolyamom. – Angolórákat veszel? – Advanced – bólintott Valentyina. – Elkísérlek. Ott lakom a közelben. És ha fölmegyünk az Astor Plazáig, aztán pedig arra fordulunk – Alik intett a kezével –, van ott egy olyan kis fészke az amerikai punkoknak, hogy csoda, mindannyian fekete, vad fémszegecses bőrszerkóban. Az angol punkokhoz semmi közük. És a zenéjük valami egészen különleges. A tértől nem messze pedig ott a régi ukrán negyed, de az nem túl

érdekes. Viszont van ott egy fantasztikus ír pub, a lehető legvalódibb. Nőket be se engednek oda... Habár talán már beengednek, viszont női vécé nincs, csak piszoárok... Nem is város ez, hanem egy hatalmas utcaszínház. Már hány éve, hogy nem tudok elszakadni tőle... A Boweryn mentek. Alik megállította Valentyinát egy komor, szomorú ház előtt, amilyen a legtöbb ebben a kerületben. – Nézd. Ez itt a CBGB, a világ legfontosabb zenei helyszíne. Száz év múlva a zenetörténészek aranydobozokban fogják őrizni ezeknek a falaknak a hírmondóként megmaradt darabjait. Itt az új kultúra születése zajlik, komolyan beszélek. És a Knitting Factory dettó ugyanez. Itt csupa zseni játszik. Minden este csak zsenik. Az elnyűtt ajtón ekkor kiugrott egy cingár fekete fiú, rózsaszínfehér kabátban. Alik kezet rázott vele. – Nem megmondtam! Ez Buby, a fuvolista. Minden este az Úristennel együtt játszik. Éppen most vettem jegyet a koncertjére. Direkt ezért jöttem. A feleségem nem jár ide, ő nem szereti az efféle muzsikát. Akarod, hogy elhozzalak? – Csak vasárnap érek rá – mondta Valentyina. – Minden más napon nyolctól tizenegyig foglalt vagyok. – Keményen csinálod – nevette el magát Alik. – Így sikeredett. Kilencre járok munkába, hatkor végzek. Héttől az egyik nap tanfolyam, a másik nap a háziasszonyom unokájával vagyok. Tizenegykor szabadulok, tizenkettőkor alszom. Aztán háromkor fölébredek, és kész. Valami amerikai álmatlanságban, vagy mi az ördögben szenvedek. Három órakor mint valami keljfeljancsi. Megpróbáltam később lefeküdni, de mindegy, háromkor akkor is fölébredek. – Hát igen, koncert ilyen időpontban nem szokott lenni, de van sok olyan hely, ahol az élet reggelig tart. Nem mindegy, mikor kezdi az ember? Lehet éppen háromkor is... Erre az időszakra Nyinka már igazi alkoholista lett, és nem sok kellett neki: napközben, orosz mértékkel mérve, megivott egy fél üveg vodkát, amerikai gyümölcslével hígítva, és éjjel egy órakor úgy aludt, mint akit agyonvertek. Alik átvitte a fotelből a hálóba, és szundított mellette pár órát. A keveset alvók fajtájából való volt, mint Napóleon. Alik és Valentyina szerelmi története háromtól nyolcig tartott. Nem azonnal kezdődött, hanem fokozatosan. Eltelt vagy két hónap, amíg Alik először léphetett be Valentyina alacsony alagsori lakásába, vagy, ahogy az amerikaiak mondják, basementjébe, amelyet Raichel bérelt neki jókor egy barátnőjétől.

Hetente kétszer hajnali négykor Alik odament Valentyina alagsori lakásához, és lehajolva befüttyentett az alig kivilágított ablakon. Tíz perc múlva Valentyina már kint is termett: friss volt és kipirult, fekete hucul kabátkában, és együtt elindultak azoknak az éjszakai helyeknek az egyikére, amelyeket az emigránsok általában nem szoktak ismerni. Egyszer, az egyik leghidegebb januári éjszakán, amikor leesett a hó, és majdnem egy egész hétig is megmaradt, kikeveredtek a Halpiacra. Szó szerint két lépésre a Wall Streettől néhány órán át hihetetlen élet zajlott. A kikötőbe valóban a világ minden tájáról érkeztek a hajók, és a halászok élő, vagy mint most is, megfagyott árujukat kiskocsikon, a hátukon, vagy kosárban hordták ki belőlük. A piac falain ekkor hirtelen hatalmas kapuk tárultak ki, és a raktárak elnyelték a sok tengeri kincset. Két nagydarab ember a vállán vitt egy hosszú gerendát, ami nem volt más, mint egy ezüstös színű, vékony jégrétegbe fagyott tonhal. Egyszerű, közönséges halak is akadtak persze, de azokat észre sem vették, mert ebben a hatalmas haltömegben a pultokon sose látott tengeri szörnyetegek hevertek, némelyek csupa száj voltak, másoknak rettenetes gülü szemük, ollóik, csápjaik voltak, és volt még ott elképzelhetetlen mennyiségű, fantasztikus kinézetű rák is, amelyeknek belsejében egészen kicsiny darab, kocsonyás hús rejtőzött, aztán kígyószerű élőlények olyan kedves kis pofával, hogy akaratlanul is a vízi tündéreket juttatták az eszükbe, aztán valami átmeneti dolog, amiről nem lehetett pontosan megmondani, állat-e vagy növény, és igazi algák, liánokkal és rétegekben. És a reflektorok fehér fényénél ez az egész mindenség kékben, vörösben, zöldben és rózsaszínben játszott, és néhány jószág még mozgott is, mások pedig már megmerevedtek. Az átjárókban állt néhány vashordó, amelyekben égettek valamit, és az összefagyott emberek időről időre odamentek megmelegedni. És ezek az emberek ugyanolyan vadak voltak, mint az árujuk, amelyet hoztak: vörös, zúzmarás szakállú norvégok, bajuszos kínaiak, és egzotikus, ősi arcvonású óceániaiak. Közöttük tolakodtak a New York egész területéről és New Jerseyből érkezett nagybani felvásárlók, akiket idecsábított az alacsony ár, de jöttek a jobb éttermek tulajdonosai és szakácsai is, hogy friss árut kapjanak. – Figyelj, ez olyan, mint a mesében! – lelkendezett Valentyina, Alik pedig örült, hogy talált egy embert, aki ettől az egésztől éppen úgy eszét vesztette, mint ő maga.

– Hát nem megmondtam?! – És beráncigálta egy talponállóba whiskyt inni, mert ilyen hidegben ital nélkül nem lehet. Odabent a talponállóban Alikot természetesen a tulaj fogadta. – A barátom. Nézz csak oda – és ujjával a falra bökött, ahol a jachtokat és hajókat ábrázoló metszetek között, Valentyina számára ismeretlen emberek fényképei mellett ott lógott egy nem túl nagy kép, amely két jelentéktelen halat ábrázolt, az egyik vöröses színű, széttárt uszonyú, a másik pedig szürke színű, a heringhez hasonló. – Robert azt ígérte, hogy ezért a képért egész életemben ingyen fog itatni. És valóban, a kopaszodó, vörös képű tulaj már vitte is nekik a két whiskyt. Sok ember megfordult itt: halászok, trógerek, kereskedők. A hely férfiaknak volt fenntartva, egyetlen nőt se lehetett látni, a férfiak magukba mélyedve ittak, és ették a szegényes helyi hallevet. Nem enni, hanem inni és pihenni jártak ide. Ilyen időben persze melegedni is. Az itteniek számára még ez a hideg is szokatlan volt, ráadásul nem fogták fel, mint az igazi északiak, hogy attól nem lesz melege az embernek, ha irhadzsekit vesz fel egy vékony ing tetejére, a gumicsizmába belegyömöszöl két pár nejlonzoknit, a fejébe pedig baseballsapkát csap... – Csak siess, siess, mert nem fogod látni a legérdekesebbet – sürgette meg hirtelen Alik Valentyinát. Kimentek az utcára. Az alatt a fél óra alatt, amíg bent voltak a talponállóban, minden átalakult, a szemük láttára változott minden a rajzfilmek gyorsaságával. A pultokat letisztították és valahová eltüntették, a raktárak ajtajait becsukták és áthatolhatatlan falakká változtatták, eltüntették a vidám lánggal lobogó hordókat is, és a kikötő felől most langaléta gyerekek csapata közeledett, slaggal a kezükben, és lemosták az összes halpiszkot, ami a földön maradt, és tizenöt perc múlva Alik és Valentyina szinte egyedül állt ezen a szélességi és hosszúsági fokon, Manhattan legdélibb csücskében, és az egész éjszakai előadás csak álomnak vagy délibábnak hatott. – Na, akkor most gyerünk és igyunk még egyet – vezette be Alik Valentyinát a talponállóba, ahol már szintén nem volt senki, és már az asztalok is tisztára mosva ragyogtak, sőt már a padló feltörlésével is éppen végzett egy fiatal srác, aki szintén odabiccentett Aliknak – ő a tulaj fia volt. – És ez még mindig nem minden. Most meglátod az utolsó felvonást. Úgy egy negyedóra múlva... Úgy negyedóra múlva a közeli metróállomás kiokádta magából az elegánsan öltözött férfiak és pompás frizurájú nők tömegét, akik a

legjobb cipőket, a legjobb öltönyöket hordták, és a szezon legmenőbb parfümjeitől illatoztak. – Édes istenem, ezek fogadásra mennek, vagy mi? – csodálkozott el Valentyina. – Ezek a Wall Streeten dolgozó hivatalnokok. Sokan közülük Hobokenben laknak, az is érdekes hely, majd egyszer megmutatom. Ez nem a leggazdagabb népség, évi hatvan-és százezer közötti jövedelemmel. Irodai alkalmazottak, fehérgallérosok. A legszolgaibb népség... És elindultak a metró felé, mert Valentyinának ideje volt munkába indulnia. A lány körbenézett: a Halpiac helyén csak könnyű halszag terjengett, de még azt is nagyon szaglászni kellett, hogy érződjék... A Halpiacon kívül volt még Hús- és Virágpiac is, amelyen el lehetett tévedni a dézsába ültetett fák között. A Virágpiac ugyan éjszaka nyitott ki, de nappal is nyitva tartott. A Húspiac mellett pedig egyszer találkoztak egy ismerős arcú, vörös hajú férfival. Alik váltott vele pár szót, aztán továbbmentek. – Ki ez? – Nem ismerted meg? Brodszkij. A közelben lakik. – Az élő Brodszkij? És valóban teljesen élő volt. Volt még egy éjszakai táncklub is, ahová egészen különös közönség járt: gazdag, idős hölgyek, aggastyánkorú urak, a tangó, a foxtrott és a bosztonkeringő naftalinból kivett szerelmesei... Aztán volt, hogy egyszerűen csak sétáltak, és egyszer aztán véletlenül csókolózni kezdtek, és onnantól kezdve már nem sétáltak többet. Alik odakintről füttyentett, Valentyina pedig ajtót nyitott... Aztán Valentyina átköltözött Mickey lakásába, mert Mickey néhány évre Kaliforniába ment, ahol egy híres filmiskolában tanított, a magánélete is rendben folyt, habár Raichel nem szűnt meg búslakodni, hogy Valentyina, a kedves, duci Valentyina helyett, akinek akkora mellei voltak, hogy akármennyi gyereket táplálhatott volna velük, Mickey egy alacsony kis spanyol professzort, Garcia Lorca kiváló szakértőjét választotta barátnőül. Mickey New York-i lakása a Downtownban volt, Alik oda is eljárt, mégpedig ugyanabban a titkos időben, hajnali három és nyolc között. Volt olyan időszak, amikor Valentyina nem engedte meg Aliknak ezeket az éjszakai látogatásokat. Épp egy ilyen időszakban költözött át Queensbe, mert felvették az ottani college-ba mint orosz nyelvtanárt. Queensben volt egy másik férfi az életében, egy Oroszországból

származó, de senki sem látta, és csak annyit tudtak róla, hogy teherautósofőrként dolgozik. Hogy meddig tartott az életében ez a sofőr, nehéz lenne megmondani, de amikor túljutva egy nagy pályázaton, kapott végre egy igazi amerikai állást az egyik New York-i egyetemen, a teherautósofőr már nem volt meg neki. Alik volt neki megint, és Valentyina számára világossá vált, hogy ez már végleges, hogy egyikük se tud hová lenni a másik nélkül: sem ő Alik, sem Alik Nyinka nélkül...

11

A moszkvai mérnöknő, akit bevezettek a házba, ott maradt éjszakára a szőnyegen, és gyorsan alkalmazkodott az itteni szokásokhoz. Reggel, a legkihaltabb időszakban, amikor azok, akik dolgozni jártak, szétszéledtek a hivatalaikba, azok pedig, akik munkanélkülin voltak, még ki se nyitották a csipájukat, és amikor még Nyinka se rázta le magáról zavaros álmát, ez a jelentéktelen, elsőre megjegyezhetetlen nő már elmosta a tegnapi csészéket és poharakat, aztán benézett Alikhoz. A férfi már fönt volt. – Ljuda vagyok Moszkvából – ismételte meg minden eshetőségre, mert bár előző este összeismertették Alikkal, már rég hozzászokott, hogy első látásra senki sem jegyzi meg magának. – Régóta itt vagy? – érdeklődött élénken Alik. – Hat napja. Különben úgy érzem, hogy régóta. Mosakodni? – Olyan könnyeden kérdezte, mintha ez lett volna a legfőbb tennivalója: reggelente megmosdatni a betegeket. És már hozott is egy nedves törülközőt, megtörölte vele Alik arcát, nyakát, karját. – Mi újság van Moszkvában? – kérdezte mechanikusan Alik. – Minden a régi... A rádióban szócséplés, az üzletek üresek... Mi új lenne... Reggelizni? – ajánlotta Ljuda. – Hát jó, próbáljuk meg. Az étkezéssel nagy volt a gond. Az utolsó két hétben Alik csak bébiételeket evett, de még ezt a gyümölcsös kulimájszot is csak nagy nehezen tudta lenyelni. – Jó, csinálok krumplipürét. – És már kint is volt a konyhában, és halkan zörögni kezdett. A pürét hígra készítette, és valahogy nagyon könnyen le is csúszott Aliknak. Egyáltalán, ma jobban érezte magát: nem volt olyan zavaros a fény, a látása a szokásos volt, minden hókuszpókusz nélkül. Ljuda felrázta Alik párnáit, és szomorúan elgondolkodott rajta, miféle sors jutott neki. Mindenkit el kellett temetnie. Negyvenöt éves korára eltemette az anyját, az apját, két nagyanyját, az egyik nagyapját, az első férjét, és nemrégiben egy közeli barátnőjét.

Mindegyiküket etette, mosdatta, aztán jött a halottmosdatás. „De hiszen ez meg nem is az enyém, csak úgy az utamba került...” Volt egy rakás elintéznivalója, egy hosszú bevásárlólista, egy csomó ismeretlen ember fölkeresése, akik a moszkvai rokonaik felől akartak érdeklődni, meg el akarták mesélni a saját életüket, de Ljuda már érezte, hogy itt ragadt, nem tud elszakadni sem ettől az elképesztő háztól, sem ettől az embertől, akit már-már meg is szeretett, és aztán megint itt fog megszakadni a szíve... Megcsörrent a telefon, valaki beleharsogta a kagylóba: – Kapcsoljátok be a CNN-t! Moszkvában hatalomátvétel zajlik! – Moszkvában hatalomátvétel zajlik – ismételte ereszkedő hangon Ljuda. – Nesze neked az újság. A tévében fölvillantak a híradó szaggatott képei. Megjelent valami Rendkívüli Bizottság, nem személyek, csak hebegő, lekvár alakok, arcukat úgy eltorzította az aljasság, mint egy rosszul betett fogsor... – De hát hol teremnek az ilyen pofák? – csodálkozott el Alik. – Mért, az itteniek jobbak? – kiáltott fel váratlan patriotizmussal Ljuda. – Azért mégiscsak jobbak. – Alik elgondolkodott egy kicsit. – Persze, hogy jobbak. Ezek is bűnözők, csak bátortalanok. Azok ott viszont egészen szégyentelenek. Hogy mi is történik ott valójában, lehetetlen volt felfogni. Gorbacsovnak természetesen az „egészségi állapota”... – Valószínűleg már meg is ölték... A telefon megszakítás nélkül csengett. Egy ilyen horderejű eseményt senki sem tudott magában tartani. Ljuda elfordította a tévét, hogy Alik kényelmesebben nézhesse. A jegye szeptember hatodikára szólt. Azonnal át kell íratnia, és haza kell mennie... Másfelől pedig minek hazamenni, ha a fia meg itt van... Inkább a férje jöjjön ide... De hát mit csináljanak itt, nyelvtudás és minden nélkül... Otthon ott vannak a könyvei, a barátai, a hatszáz havi fix... Minden zavaros felhőként száguldott... – Megmondtam: a megállapodás aláírásáig kell történnie valaminek – mondta elégedetten Alik. – Miféle megállapodásig?... – csodálkozott el Ljuda. Nem követte a politikai eseményeket, már rég megutálta az egészet... – Ljuda, keltsd fel Nyinkát – kérte Alik. De Nyinka már előbújt. – Emlékezzetek a szavamra: most minden el fog dőlni... – prófétálta Alik.

– Mi fog eldőlni? – Nyinka szétszórt volt, még nem sikerült egészen fölébrednie. A lakás határain kívül eső minden esemény egyformán távol állt tőle. Estére megint sok ember verődött össze. A tévét kivitték a hálóból és föltették az asztalra, az emberek otthagyták Alikot, és összecsődültek a tévé előtt. Valami teljesen érthetetlen dolog történt: előkerült egy rángatózó marionettfigura, a gőzfürdő gondnoka, vagy micsoda, egy kutyapofájú bajuszos alak, valami félemberekfélördögök, a Jevgenyij Anyegin álomfejezetének fantazmagóriái. És a tankok. A várost katonák szállták meg. Az utcákon csigalassúsággal másztak a hatalmas tankok, és nem volt világos, ki ki ellen harcol. Ljuda a halántékára szorította a kezét, és feljajdult: – Mi lesz most? Mi lesz? A fia, egy ifjú programozó hamarabb lelépett a munkahelyéről, ott ült Ljuda mellett, és egy kicsit zavarban volt miatta: – Hogyhogy mi lesz? Katonai diktatúra lesz. Megpróbáltak telefonálni Moszkvába, de a vonal foglalt volt. Valószínűleg tízezrek tárcsázták ezekben a percekben a moszkvai számokat. – Nézzétek, nézzétek, tankok mennek el a házunk előtt! A tankok a Szadovoje körúton mentek. – De hát mit vered úgy magadat, a fiad itt van, te is itt maradsz, és kész – próbálta Fajka nyugtatgatni Ljudát. – Az apád meg már nyilván rég nyugdíjban van – mondta nem odaillően Nyina. Csupán Alik tudta, hogy nagyon is odaillően mondta: Nyina apja harcos, magas rangú kágébés volt, kitagadta Nyinát, amikor az emigrált, sőt még az anyjának is megtiltotta, hogy levelezzen vele... – Ó, ez a kurva hatalom, hogy pusztulna el egészen. Ráadásul az összes vodka elfogyott... – Libin fölugrott és a lift felé indult. Joyka, aki olvasni elég jól tudott oroszul, az élőbeszédet viszont lényegesen rosszabbul értette, ezekben az órákban erősen fülelt: a bemondó szavait röptükben kapta el. Ahhoz a furcsa emberfajtához tartozott, amelyik úgy szeret bele valamely idegen országba, hogy egyszer sem látta, csupán régimódi, ráadásul rosszul fordított könyvek alapján. Most azonban valami váratlan ihletettségből úgy-ahogy megértette a bemondó szövegét, Rudi viszont csak a szemét meresztgette, izgett-mozgott, időről időre elkapta Joyka könyökét, és követelte, hogy fordítson neki. Azonban a Moszkvában zajló események, annyira érthetetlenek voltak, hogy mindannyiuknak szüksége lett volna fordításra.

Alikról egy időre megfeledkeztek, ő pedig becsukta a szemét. Mindazt, ami a képernyőn zajlott, most csak mint apró pöttyök kavargását fogta fel. Estére elfáradt, de a tudata tiszta maradt. T-shirt odaült hozzá a karosszéke karfájára, és megsimogatta a vállát. – Most háború lesz ott? – kérdezte csöndesen. – Háború? Nem hiszem... Szerencsétlen ország... T-shirt elégedetlenül ráncolta össze a homlokát: – Na, ezt már hallottam. Szegény, gazdag, fejlett, elmaradott – ezeket értem. De mi az, hogy szerencsétlen ország? Nem értem. – T-shirt, te okos kislány vagy. – Alik csodálkozva és elégedetten nézett rá. És T-shirt ezt értette. Azok az emberek, akik most itt ültek, Oroszországban születtek, különböztek egymástól tehetségükben, képzettségükben, emberi tulajdonságaikban, egy dologban azonban azonosak voltak: ilyen vagy olyan módon, de mindannyian elhagyták Oroszországot. A többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben. Most, az idő múltával a testük összetétele is megváltozott: az Újvilág vize, az Újvilág új molekulái alkották vérüket és izmukat, kiszorítottak minden egykorit, amottanit. Reakcióik, magatartásuk, gondolkodásuk fokozatosan megváltozott. Mindemellett azonban egyöntetűen hiányát szenvedték valaminek: annak, hogy igazolják egykori lépésüket. És minél bonyolultabbaknak és leküzdhetetlenebbeknek bizonyultak az amerikai élet nehézségei, annál nagyobb szükség volt annak a lépésnek az igazolására. Ezekben az években a legtöbbjük számára az ottani élet egyre növekvő képtelenségéről, elfuseráltságáról, kriminális jellegéről érkező moszkvai hírek tudatosan vagy tudattalanul hajdani lépésük hőn áhított igazolásaként mutatkoztak meg. De egyikük sem feltételezte, hogy mindaz, ami most abban a távoli, hajdani, az életükből kitörölt országban – hogy pusztulna el örökre! – zajlott, ilyen fájdalmasan fog

visszhangozni a lelkükben... Kiderült, hogy ez az ország belefészkelte magát a zsigereikbe, a lelkükbe, és akármit is gondoltak felőle – márpedig sokfélét gondoltak –, a vele való kapcsolat megbonthatatlan maradt. A vérben zajló kémiai folyamattá vált: hányingerkeltővé, savanyúvá, rettenetessé... Kiderült, hogy ez az ország már régóta csak az álmaikban létezik. Mindannyian ugyanazt álmodták, csak más-más variációban. Alik egy időben gyűjtötte is ezeket az álmokat, összeszedte őket egy kis füzetbe, amelynek azt a címet adta, hogy Egy emigráns álmoskönyve. Az álom alapszerkezete a következő volt: hazavetődöm Oroszországba, ahol vagy egy zárt helyiségbe, vagy egy ajtó nélküli szobába, vagy egy szemétkonténerbe kerülök, esetleg valami más körülmény merül fel, ami miatt nem tudok visszatérni Amerikába: például elveszítem az irataimat, amiért bezárnak; az egyik zsidónak pedig megjelent a már halott anyja, és egy kötéllel megkötözte... Maga Alik ezt az álmot mulatságos variációban látta: mintha Moszkvába érkezett volna, ahol minden ragyogó, csodás, a régi barátai valami sokszobás, borzasztóan ismerős és elhanyagolt lakásban ünneplik a jövetelét, körötte tolongás és baráti lökdösődés, aztán kikísérik Seremetyjevóba, de ez már egyáltalán nem hasonlít a régi idők szívet tépő búcsúzkodásaira, amikor minden örökre, sírig tartóan történt. Már indulni is kell a beszálláshoz, de akkor hirtelen ott terem öreg barátja, Szása Nolikov, a kezébe nyom néhány kutyapórázt, amelynek a végén kedves, kicsi, tarka, hangoskodó kedvű, kunkori farkú kutyusok ugrándoznak, táncolnak, Szása pedig eltűnik. A többi barátja is elkeveredett valahová, Alik pedig áll ott ezekkel a kutyákkal, és nincs senki, akinek odaadhatná ezt a falkát, miközben már bemondják, hogy a New York-i gépre a csekkolás hamarosan befejeződik. Aztán odamegy hozzá a légitársaság egyik alkalmazottja, és közli vele, hogy a gépe már felszállt... Ő pedig ott marad ezekkel a kutyákkal Moszkvában, és valahonnan tudja, hogy örökre. De csupán egyetlen dolog izgatja: hogyan fog Nyinka Manhattanben a műteremért fizetni. És akkor ott, álmában, hirtelen lift és kiszellőzetlen cigarettafüst bűze kezdett áradni... – Mondd, Alik, rosszul éltetek ott? – babrálta újra a vállát T-shirt. – Kis buta... Nagyszerűen éltünk ott... Bár én mindenütt nagyszerűen élek...

És ez pontosan így is volt. Alik pontosan úgy élt Manhattanben, mint otthon a Trubnaján vagy a Ligovkán, vagy bármelyik viszonylag állandóbb vagy háromnapos lakhelyén. Gyorsan belakta az új helyeket, megismerte zegzugait, kapualjait, veszélyes és csodálatos perspektíváit, mint új szeretője testét. Ifjú éveiben minden óriási sebességgel változott, de a világ iránti felfokozott érdeklődése és emlékezőtehetsége folytán semmi sem felejtődött el: vissza tudta volna idézni a tapéták rajzolatát mindazokban a lakásokban, ahol csak élt, emlékezett a közeli pékség eladólányainak arcára, a szemközti ház homlokzatának stukkódíszére, hatvankilencben, a Plescsejev-tóban fogott csuka formájára, meg arra a hárfaszerű, letört ágú fenyőre, amely Verejben, az úttörőtábor kellős közepén magasodott... És mintha csak az emlékezéséért és a figyelméért cserébe, a világ kegyes volt hozzá. Megérkezett az esőtől duzzadt Cape Codba, és máris kibújt a félénk napocska; elment egy almafa mellett, és ezt a pillanatot kivárva, csak úgy, ajándékképpen, egy alma hullott a lába elé. Mindez még a technika világára is kiterjedt: ha tárcsázott egy számot, a vonal mindig szabad volt. Ebben persze volt egy kis trükk. Amikor megkérték rá, ismerve ezt a képességét, hogy hívjon föl valami reménytelenül foglalt számot, Alik néha órákig sem tette meg, aztán viszont kivárva a pillanatot, azonnal sikerült neki a hívás... Amerika nyilvánvaló jóakarattal reagált a lelkesedésére. Aliknak pedig szinte a lélegzete is elállt ennek az Újvilágnak az újdonságaitól. Alik számára ez a világ a szó szoros értelmében újnak hatott. Az öreg, háromölnyi fák fiatal, erős hajtásból voltak kinevelve. Itt minden tömörebb, erősebb, durvább volt. Alik a harmadik, az orosz világ gyermekeként harmincéves korában jutott el Amerikába is, Európába is. Először Bécs és Róma, az összes olasz finomság, amelytől majd’ egy évig képtelen volt elszakadni... Csak miután elment Amerikába, és ott töltötte az első néhány évet, anélkül, hogy elhagyta volna, értette meg az amerikaiak irigységét az öreg Európa iránt, annak minden áttetsző kopottságával, kulturális túlfinomultságával, sőt mi több, kimerültségével, pontosan úgy, ahogy megértette Európa lenéző, de lényegében szintén csak irigy viszonyulását a széles vállú és elementáris Amerikához. A vörös kefebajszú Alik, aki abban az időben lófarokba kötötte hosszú, durva haját, úgy állt közöttük, mint egy döntőbíró, és nem tudott jó bíró lenni. Nem tudott szenvtelen maradni, éppen ellenkezőleg, hihetetlenül, szeretetteljesen szenvedélyes volt. Imádta

Amerika highwayeit, a színes, és hite szerint a világ legszebb embertömegét: a New York-i aluljárók tömegét, az amerikai utcai ételeket és utcai zenét. De gyönyörködni tudott a Franciaország és Olaszország közötti finom átmenetet demonstráló Aix-en-Provance kerek kis tereinek kerek kis szökőkútjaiban is, szerette a román stílusú építészetet, bármikor, ha beleütközött maradványaiba, örült ennek a találkozásnak, istenítette a juharfa és a nyírfa leveleihez hasonlóan szabdalt görög partokat, a középkori Németországot, amely Marburgban és Nürnbergben minden pillanatban azt ígérte, hogy megnyílik számára, de az ígéretét sohasem tartotta be, ugyanakkor minden, ami nem volt meg az utcákon, fellelhető volt a fantasztikus német múzeumokban, és a német művészet teljesen kettétörte az itáliai reneszánszt. És a német sör is kiváló volt. Alik sosem érezte szükségét, hogy valamelyik oldalt elfogadja, ő a maga oldalán állt, és ez a pozíció lehetővé tette számára, hogy mindenkit egyformán szeressen. Morgott valami apró, és mint maga is érezte, jelentéktelen dolgot Amerikáról és Európáról a kislánynak, panaszkodott, hogy elbutult és nem tud semmi meggyőzőt és összefüggőt mondani. A kislány figyelmesen hallgatta, aztán megkérdezte tőle: – És Oroszországot szereted? – Persze, hogy szeretem. – És miért? – faggatta egyre T-shirt. – Kisnyúlért – zárta le durván Alik a kérdést. T-shirt feldühödött. Nem tudta számításba venni Alik betegségét. – Te is olyan vagy, mint a többiek! Tessék megmagyarázni, hogy miért! Mindenki azt mondja, hogy nagyon rossz volt ott az élet. Alik őszintén elgondolkodott: a kérdés valóban nem volt egyszerű. – Szabad a gazda? T-shirt bólintott. – Hajolj közelebb. T-shirt odaillesztette a fülét Alik ajkához, majdhogy be nem takarta vele. – Szart se ért ebből senki, a legokosabbak is csak alakoskodnak, mintha értenék. – Ala... micsoda? – Csak úgy csinálnak. – Hát te? Te is? – T-shirt szinte megörült. – Én mindenkinél jobban alakoskodók. Mindketten elégedett arckifejezést öltöttek. Irina féltékeny érdeklődéssel figyelte őket.

12

A háziúr tetű egy alak volt. Alik már majdnem húsz éve a bögyében volt, de nem volt mit tenni vele. Azután, hogy a ház ennek a tulajdonosnak a kezébe került, és a raktárak éppen csak felszabadultak, Alik az első idetévedt lakó volt, és olyan összeget fizetett a lakásért, amely mára egyszerűen nevetségessé vált. A régi szerződést viszont lehetetlen volt megváltoztatni. A Chelsea kerület, amely valaha lepusztult ipartelep volt, és amelyet Alik kedves írója, O’ Henry oly pontosan megjelenített, az eltelt évek alatt majdhogynem elegánssá változott. Ott volt a közelében a Greenwich Village a maga bohém életével, zenés klubjaival és narkós szórakozásaival, és éjszakai vigasságának szelleme kihatott a környező negyedekre is. Az utóbbi húsz évben az árak teljesen elszálltak, a lakásoké majdnem a tízszeresére emelkedett, Alik pedig még mindig ugyanúgy négyszázat fizetett érte, ráadásul azt is állandóan késedelmesen. A háztulajdonos egy gazdag elővárosban élt, mindent a „szuperintendáns” – a házfelügyelő és az udvaros keveréke – intézett. Az itteni „szuper”, Claude, majdhogynem a házba költözés napjától kezdve dolgozott itt, és nagyon különös ember volt: félig-meddig francia, kibogozhatatlan múlttal. Töredékes elbeszéléseiből hol Trinidad és egy óceánjáró jacht merült fel, hol Észak-Afrika bukkant elő veszélyes vadászatokkal. Hazugságként hatott, ugyanakkor az embernek az az érzése is támadt, hogy valódi élete nem kevésbé érdekes epizódokban bővelkedik. Alik aztán ki is gondolta az életrajzát: mindenkit arról győzködött, hogy ez egy nagy hamiskártyás, akit elkaptak, egy török börtönben ült, ahonnan légballonnal szökött meg... Claude, aki nem volt ment bizonyos művészi érdeklődéstől és filantróp tempótól, két alkalommal, a legnehezebb időkben megmentette Alikot, megvette a munkáit. Nem olyan sok házfelügyelő van a világon, aki festményeket vesz. Mindezeken túl Claude kedvelte Nyinkát. Időnként eljárt hozzá fecsegni egy kicsit, Nyinka főzött neki kávét, néha még valami idióta kártyavetéssel is szórakoztatta...

Nyinka, aki egy szót se tudott angolul, rögtön Amerikába érkezése után elkezdett franciául tanulni. Volt ebben valami egyedi, csak rá jellemző idiotizmus. Lehet, hogy Claude éppen emiatt kedvelte annyira. Neki is megvoltak a maga furcsaságai, ő volt az egyetlen, aki Nyinkát Alik elé helyezte. Claude, aki általában délelőtt érkezett, látta, hogy Nyinka kaotikus, formátlan életében szigorú rend uralkodik. Nyinka rendszerint egy óra körül kelt fel, és ilyenkor gyenge hangot adott ki; Alik kávét főzött neki, amit aztán egy pohár víz kíséretében a szobájába vitt. Neki általában ez volt a legmunkásabb napszaka, úgyhogy ebben az időben Nyinkával még csak nem is beszélgetett. Nyinka csak lassan tért magához, hosszú ideig fürdött, kenegette arcát és testét mindenféle krémekkel, amelyeket a barátnője küldözgetett neki Moszkvából – az ittenieket nem ismerte el –, és vég nélkül fésülgette híres-neves hajfürtjeit. Fiatal korában dolgozott néhány évig a moszkvai Modellek Házában, és sehogy sem tudta elfelejteni életének azt a nagy időszakát. Aztán fölvett egy fekete kimonót, és valami elementárisan ostoba ténykedéssel, pasziánsszal, vagy egy hatalmas puzzle-lal újra bevette magát a hálószobába. Általában ilyenkor jött el hozzá Claude. Nyinka a vendéget a konyhában fogadta, és gyűszűnyi csészéit egymás után hajtotta fel. Ebben a napszakban még sem enni, sem alkoholt inni nem tudott. Valóban gyengécske volt, még dohányozni is csak a nap vége felé kezdett el, amikor összeszedte az erejét, és túl volt az első étkezésen meg az első kupica alkoholon. Alik hét körül hagyta abba a munkát. Ha éppen volt pénzük, elmentek enni a Greenwich Village valamelyik kis éttermébe. Alik első amerikai évei egészen sikeresek voltak, abban az időben még nem árasztották úgy el az országot az orosz művészek, és Alik valamelyest még divatba is jött. Nyinka az amerikai életük elején kedvelt mindent, ami keleti, ez volt rajongása csúcsa, úgyhogy vagy kínai, vagy japán étterembe jártak. Alik természetesen ismerte a legvalódibbakat közülük. Nyinka elindulás előtt buzgón készülődött, öltözködött, cicomázta magát. Magával vitte halványszürke, sárga szemű, Kátya nevű macskáját is, akit Moszkvából hozott át a mindenféle szükséges papírokkal együtt. Kátya maga is dilis volt egy kicsit: melyik normális macskát lehetne rávenni arra, hogy órákon át feküdjön a lábát erőtlenül lelógatva valakinek a vállán?

Ha este eljöttek a barátaik, vagy pizzát rendeltek odalentről, vagy kínait a Chinatownból, kedvenc éttermükből, ahol már ismerték őket. A tulajdonos mindig küldött Nyinkának valami apró figyelmességet. Volt, aki hozott sört vagy vodkát, de nagy ivászatokat akkoriban nem rendeztek. – Itt ilyen a klíma – szokta mondogatni Alik itt részegesség nincs, itt csak alkoholizmus van. És ez igaz is volt. Amerikai tartózkodásának harmadik évében Nyinka igazi alkoholista lett, bár inni keveset ivott. A szépsége azonban ettől még áthatóbbá vált... A tulaj előző este érkezett, hogy végre rendezze az ügyeket. Legorombította Claude-ot a szemétszállítási büntetés miatt, és követelte, hogy Alikot azonnal lakoltassák ki: a háromhavi lakbérelmaradás megfelelő alap volt erre. Claude megpróbálta védeni a régi lakókat, beszélt Alik szörnyű betegségéről, és valószínűleg hamarosan bekövetkező haláláról is. – Én magam akarom megnézni – erősködött a tulaj, és Claude-nak nem maradt más hátra, mint hogy felcaplasson vele a negyedikre. Tíz óra elmúlt, javában zajlott az élet, amikor a liftből kiléptek. A testes, puha, pirospozsgás arcú öregre rá se bagózott senki. Nem volt ott semmiféle vad vigadozás, vagy különös orosz ivászat, amire számított. A tévé előtt nagy társaság ücsörgött. A tulaj körbenézett. Már régóta még csak be se kukkantott ide. A lakás kiváló, rendbe kell egy kicsit tenni, és háromezer-ötszázért, de talán még négyezerért is simán ki lehet adni. – Nagyon jó festő ez a fiatalember – Claude odabökött a szemével a falon függő képekre. Alik korábban nem szerette, ha kiaggatták a képeit, zavarták a régebbi munkái. A tulaj futólag odapillantott. Volt egy barátja, aki a húszas években itt, Chelsea-ben vitt egy olcsó kis szállodát, majdhogynem éjjeli menedékhelyet, ahová befogadott mindenféle csavargó népséget, koldusszegény festőket, munka nélküli színészeket, úgy-ahogy fenntartotta magát a gazdasági válság idején. A lakóktól időnként, csupa jószívűségből, pénz helyett elfogadta a mázolmányaikat, és kiaggatta őket a hallban. Aztán teltek az évek, és kiderült, hogy olyan kollekciója gyűlt össze, amelyik tíz szállodát is megér... De ez már régen volt, akkor más idők jártak, most meg már túlságosan is sok művész összeverődött. „Nem-nem, semmiféle képet nem” – döntötte el magában a tulaj.

Nyinka, amint Claude-ot meglátta, elegánsan imbolygó járásával felé indult, közben igyekezett kigondolni valami francia mondatot, de kimondani már nem tudta, mert Claude előbb szólalt meg: – A háztulajdonosunk hivatalos ügyben érkezett. Nyinka tőle nem várható találékonyságot mutatott, elmosolyodott, csivitelt valami érthetetlent, és Libinhez száguldott. Elkapta a fejét, és izgatottan a fülébe súgta: – Ott áll az ajtóban a tulaj, a „szuper” hozta fel. Intézd úgy, hogy ne akaszkodhassanak rá Alikra. Kérlek. Libin gyorsan felfogta, mi az ábra, és tettetetten ostoba mosollyal kisietett hozzájuk: – Tudják, Moszkvában politikai fordulat történt, és emiatt némiképp nyugtalanok vagyunk. Mindez úgy hatott, mintha a szomszédos állam miniszterelnöke lett volna. Mindeközben a pocakját feléjük nyomta, és a lift felé szorította őket. A két férfi megadta magát. Már egészen a liftajtónál, abbahagyva a mosolygást, érthetően, tagoltan azt mondta: – Alik bátyja vagyok. Elnézést kérek a késedelemért, a számlát tegnap kiegyenlítettem, és garantálom, hogy többé ilyen késedelem nem fog előfordulni... „Ez az átkozott ír meg mindjárt ordibálni kezd” – gondolta Claude, de a tulaj nem szólt egy árva szót sem, csak megnyomta a lift hívógombját.

13

Két napig ki se kapcsolták a tévét. Két napig nem hallgatott el a telefon, és egyfolytában csapkolódott az ajtó. Alik olyan laposan, gumiszerűen feküdt, mint egy üres hőpárna, de élénk volt, és mindenkit arról győzködött, hogy sokkal jobban érzi magát. Mint egy antik drámában, a cselekmény már harmadik napja tartott, és ez alatt az idő alatt a múltjuk, amelytől többé-kevésbé megalapozottan igyekeztek elhatárolódni, most újra betört az életükbe, ők pedig szörnyülködtek, sírtak, ismerős arcokat kerestek a Fehér Ház körül összeverődött hatalmas tömegben, és végül is kivárták a pillanatot, amikor Ljuda fia hirtelen felüvöltött: – Apa, nézzék csak, ott van apa! A képernyőn egy szakállas, szemüveges férfi volt látható, úgy tetszett, mindegyikük számára ismerős, kissé oldalra biccentett fejjel egyenesen a kamera felé közeledett. Ljuda a torkához kapott: – Ó, Kosztya! Tudtam, hogy ő is ott van! Ekkorra már világossá vált, hogy a hatalomátvétel nem sikerült. – Mi győztünk – mondta Alik. Hogy honnan került oda ez a „mi”, teljesen érthetetlen volt. De ez ugyanaz a „mi” volt, amelyre Viktor atya is rácsodálkozott Párizsban, a háború legelején. A nagyapja, egy fehér tiszt, aki már az emigrációban nyert egyházi méltóságot, és Oroszországgal akkoriban nagyon éles viszonyban állt; az emigráció évei alatt kialakult „ők” nála is hirtelen ezzé a „mi”-vé változott, és negyvenhétben majdhogy vissza nem ment Oroszországba, a halálba... Libin egyáltalán nem értett egyet Alikkal, de ma nem állt le vitatkozni vele, csak annyit dörmögött: – Na, most aztán abszolút nem tudni, valójában ki is győzött... Mindannyian megörültek, hogy nem tört ki polgárháború, hogy a tankok kimentek a városból. Egyfolytában ment a híradó: a Lubjankán ledöntötték Dzerzsinszkijt, megmutatták a puszta talapzatot, a szovjethatalom legjobb emlékművét, egy üres piedesztált. A gránitból, márványból,

acélból faragott-kovácsolt párt – amint önmagáról hirdette – egészen elkorhadt, eltűnt, mint a délibáb. Eltemették a három áldozatot: az égi kéz találomra választott ki három porszemet a tömegből, három jó arcú fiatalt, egy oroszt, egy ukránt, egy zsidót. Kettő fölött füstölőt himbálnak, a harmadikat talesszel takarják le. Ilyen temetés még nem volt ebben az országban... És jönnek ezrek és ezrek... Úgy tetszett, hogy mindaz a rothadt, fájó, aljas dolog, ami oly hosszú időn át felgyülemlett, most egy pillanat alatt összeomlott, széttöredezett, és mint kiloccsantott szennylét, mint egy rakás kihajított bűzös szemetet, elviszi a folyó... És az itteni, egykori oroszok teljes egyetértésben örvendtek, és ez az össznépi öröm nem abban fejeződött ki, hogy többet ittak a szokásosnál, hanem abban, hogy régi szovjet dalokat kezdtek énekelni. A legjobban Valentyina énekelt: Minden kék és zöld lett körben Minden ablakban csalogány dalol Ebben a negyedben, ebben a lakásban nem volt semmi se zöld, se kék, és azt is tudták mindannyian, hogy új hazájukban minden színnek más árnyalata, más feszültsége van, de most mindegyikük csak a gyerekkora saját színeire gondolt: Valentyina Kalugában az Insztyitutszkaja utcára, amely a szappankék Oka folyó felé vitt két sor halovány hársfa között; Alik a kék és zöld Moszkva alatti vidékre, az első lombok gyanútlan és kedves-bizonytalan, meg a kedves, hosszú átmenetekben tündöklő ég színére; Fajka pedig a Marjina-ligetre, sántikáló előkertjeivel, és durva, elnagyolt aranygömbjeivel az áthatóan zöld kerítés hátterén... Igaz, odalent még mindig húzták-nyúzták azt a másik zenét, és nem is a szokásos dél-amerikai salsát, hanem valami vad, értelmetlen, kopogós-ordibálós őrületet. Alik, aki mindannyiuknál érzékenyebb volt a zenére, felsóhajtott: – Libin, az isten szerelmére, hallgattasd már el őket valahogy! Libin magával ragadta Natasát, és eltűnt. A tévében csak áradt, egyre áradt a tömeg. A szobában is sokan voltak, ráadásul úgy tetszett, hogy valahogy össze is tartoznak amazokkal. Alik időnként megjegyezte, hogy a megszokott arcok között hirtelen felbukkant egy-egy ismeretlen. Meglátott valami apró

kis ősz öregembert, homlokán bőrpánttal, furcsa fehér öltözékben, de valahogy nem vette ki élesen. – Nyina, ki ez a kis öreg? – kérdezte. Nyinka nyugtalankodni kezdett: tán csak nem vette észre mégis a tulajt? – Arról a kis alacsony, fehér szakállú öregről beszélek... Nyinka körbenézett: semmiféle kis öreg nem volt ott. A kibírhatatlan zene hirtelen elhallgatott. Ugyanakkor megjelentek valakinek a gyerekei, nem is kevesen. Furcsa, nem éppen szimpatikus gyerekek, némileg vadállati képpel. És a kései óra ellenére nagyon meleg volt. Odament hozzá Valentyina: – Na, mi a helyzet? – Énekelj valami hűvöset. Valentyina leült Alik mellé, átkarolta elsorvadt lábát, és halkan, de nagyon érthetően énekelni kezdte: Ó, hideg, ó, hideg, ne fagyassz engem, Ne fagyassz engem s a lovamat... Valentyina hangja valóban hűs volt, és ebből a hangból olyan finom erecskék áramlottak szét, mint amikor vízre tesznek egy játékhajót. Alik úgy látta magát, mint akit vastag, barna bundába szuszakoltak, a fehér kendő fölött szűk báránybőr sapka, a bundát öv fogja át a kedvenc csatjával, ő maga egy szánkón ül meggörbített háttal, előtte az anyja nemezcsizmái lépdelnek, és kék kabátjának alja nekiverődik a sötétszürke nemeznek. Alik szája szorosan be van kötve egy gyapjúsállal, és a szája helyén nedves és meleg a sál, de erősen kell lélegezni, nagyon erősen, mert mihelyt abbahagyja, jégréteg vonja be ezt a meleg kis horpadást, és a sál azonnal átfagy, és szúrni kezd... A gyerekek, egyre többen és többen, mintha szintén bundában, bolyhos, havas bundában lettek volna... Csapódott az ajtó: a liftből Libin pattant ki hat paraguayival. A paraguayiak szinte teljesen egyformák voltak, alacsony termetűek, fekete nadrágban és fehér ingben, apró kis dobokkal, kereplőkkel, dobverőkkel. Ahogy léptek, megzendültek a hangszereik. – Nyina, hát ezek honnan vannak? – kérdezte bizonytalanul Alik. – Libin hozta őket. Libin hullarészeg volt. Odament Alikhoz:

– Alik! Nagyszerű gyerekek ezek! Adtam inni nekik. Úgy gondoltam, nem tudnak játszani, ha a kezük a pohárral van elfoglalva. És pontosan így is lett. Nagyszerű gyerekek, csak nem tudnak angolul. Bár az egyik szpíkel valamennyire. De a többiek spanyolul se nagyon. Guarani nyelven beszélnek, vagy valami hasonlón. Ittunk egy keveset, aztán mondom nekik: beteg a barátom. Ok meg erre azt mondják: van olyan zenénk, amelyik direkt a betegeknek szól. Na? Jópofa gyerekek ezek... A jópofa gyerekek ezalatt sorba álltak, egymás tarkójába lihegve. Az első, akinek sebhely éktelenkedett téglavörös arcán, ráütött a dobjára, erre rövid lábaikon elindultak körbe-körbe, minden lépésnél épp csak egy kicsit rugózva, ritmikusan imbolyogva, kiáltásszerű lélegzetvételek közepette. A lányok, akiket az utolsó héten agyongyötört ez a zene, megdermedtek a hangtalan nevetéstől. De itt, a szobában ez a zene egészen másként hangzott. Hátborzongatóan komoly volt, ez már nem utcai művészet volt, hanem valami más, összehasonlíthatatlanul fontosabb dolog. Benne volt ebben a szív lüktetése, a tüdő lélegzése, a víz áramlása, még az emésztés vartyogó hangja is. Maguk a zeneszerszámok pedig – Uram Istenem! – koponyák és apró csontok voltak, és magukon a zenészeken is, mint ünnepi díszek, aprócska csontvázak lógtak... Végül a zene elhalt, de az emberek még fel sem tudtak ocsúdni, bele sem tudtak hallgatni ebbe a szünetbe, amikor a zenészek megfordultak, és szép sorban elindultak visszafelé, és új zenébe kezdtek, valami ősibe, nyugtalanítóba... – Haláltánc – találta ki Alik. Most, amikor úgy tárult fel előtte ennek a zenének az értelme, mint szó szerinti elbeszélés a test haláláról, megértette azt is, hogy a paraguayiak mozgása prológusa volt a következő témának. Az a monoton és fájdalmas zene, amely az utóbbi időben egyre bosszantotta, olyan érthető volt, mint az egyszeregy. De akkor anélkül, hogy valamit végigmondott volna, megszakadt. Minden vendég megérkezett. Alik észrevette a tömegben iskolai fizikatanárát, Nyikolaj Vasziljevicset, vagyis a Kalucsnit, és némiképp elcsodálkozott: csak nem emigrált ő is vén fejjel?... Hány éves lehet?... Alik egyik osztálytársa, Kolka Zajcev, aki a villamos alá esett, soványan, nagyzsebes sídzsekiben dekázott egy rongylabdával... milyen kedves tőle, hogy magával hozta... Muszja, a másodunokatestvére, aki még kislány korában meghalt leukózisban, egy

lavórral a kezében keresztülment a szobán, de már nem kislány, hanem felnőtt nő volt. De mindez nem tűnt furcsának, hanem inkább a dolgok rendjének mutatkozott. Ráadásul olyan érzés fogta el, mintha valami régi hibák és tévedések most ki lennének javítva... Odament hozzá Fima, és megérintette hideg karját: – Alik, talán elég is a mulatásból. – Elég – értett vele egyet Alik. Fima felemelte Alik pillekönnyű testét, és bevitte a hálóba. Alik ajka sötétkék volt, a körme égszínkék, és csak a haja égett változatlanul, mint a vörösréz. „Hipoxia” – jegyezte meg automatikusan Fima. Nyina magával hozta az ablakpárkányról a tinktúrát... A paraguayiak vezetője, a tolmácsuk odament Valentyinához, és megkérte, hadd érinthesse meg a haját. Egyik kezével beletúrt saját durva, szénfekete sörényébe, a másikat pedig végigjáratta Valentyina különféle színűre festett fürtjein, és elnevette magát: valami miatt megörvendeztette a nő tarkabarka haja. A paraguayiak két héttel ezelőtt érkeztek New Yorkba egy trópusi erdő mélyén megbúvó nagy faluból, és még nem volt rá érkezésük, hogy az itteni világ minden furcsaságát megérintsék. Valentyinának pedig olyan érzése támadt, mintha tübetejkát tettek volna a fejére. Különben nem volt ebben semmi kellemetlen, és néhány perc múlva el is múlott. Alik kapkodva szedte a levegőt. Tudta, hogy jobban kellene lélegeznie, mert különben az a kendőbe bújtatott meleg gödröcske beheged. Görcsös lélegzeteket vett, amelyekből több volt, mint kilégzésből. – Elfáradtam... Fima megszorította a csuklóját, amely olyan száraz volt, mint egy kihalt fa ága. Haldoklott a rekeszizma, a tüdeje, haldoklott a szíve. Fima kinyitotta a táskáját, és elgondolkodott. Lehetne neki beadni kámfort, felgyorsítani, vágtára fogni kimerült szívét. De meddig lesz elég?... Vagy lehetne narkotikumot is. Kellemes önfeledtségbe esne, amelyből nyilván már vissza se térne. De ha mindent így hagy, ahogy van, talán még egy nap vagy kettő... Senki se tudja, hány óráig húzódhat el még... Ez az ország megvetette a szenvedést. Ontológiailag utasította el, legfeljebb csak mint egyedi esetet fogadta el, amelyet azonnal gyökerestül ki kell irtani. Ez a szenvedést tagadó ifjú nemzet egész iskolát – filozófiait, pszichológiait, orvosit – dolgozott ki, amely

egyetlen feladattal volt elfoglalva: bármi áron megszabadítani az embert a szenvedéstől. Ez az elv nagyon nehezen fért össze Fima orosz gondolkodásával. Az a föld, amelyből ő származott, szerette és értékelte a szenvedést, sőt, táplálékává tette; szenvedésen nőttek fel, lettek felnőttek, okosodtak meg... De Fima zsidó vére is, amely évezredek óta a szenvedés filterén pumpálódott át, mintha hordozott volna magában valami fontos életelemet, amely a szenvedés hiányában megsemmisült volna. Az effajta emberek, ha megszabadulnak a szenvedéstől, a talajt is elveszítik a lábuk alól... De Aliknak mindehhez nem volt köze. Fima nem akarta, hogy a barátja élete utolsó óráit ilyen kegyetlen szenvedésben töltse... – Nyinocska, akkor most kihívjuk a mentőket – mondta Fima sokkal határozottabban, mint ahogyan azt a lelke mélyén érezte...

14

A kocsi tizenöt perc múlva kiérkezett. Egy nagydarab, kosaras méretű fekete srác, előreugró állkapoccsal, meg egy nyápic, szemüveges értelmiségi. Mint kiderült, a néger volt az orvos, a másik pedig, amint Fima magában eldöntötte, egy lengyel vagy cseh menekült, aki szintén nem jutott el az amerikai diplomáig. Megbocsáthatatlan és kellemetlen egybeesés. Fima az ablakhoz lépett. A néger ledobta a lepedőt. Kezét elhúzta Alik szeme előtt. Alik nem reagált. Az orvos megszorította a csuklóját, amely úgy elveszett hatalmas tenyerében, mint egy ceruza. A mondat, amelyet kimondott, hosszú volt és teljességgel érthetetlen. Fima aztán gyorsan kitalálta, hogy vastüdőről meg kórházba szállításról beszél. De még azt sem értette pontosan, azt javasolja-e, hogy kórházba viszi, vagy éppen ellenkezőleg, hogy megtagadja. De Nyinka a fejét ingatta, a haját rázta, és oroszul egyre csak azt hajtogatta, hogy sehová sem engedi Alikot. Az orvos figyelmesen nézte fakuló szépségét, aztán lecsukta hatalmas szempillákkal övezett szemhéját, és azt mondta: – Megértettem, asszonyom. Ezután hatalmas injekciós tűbe három ampullából valami folyadékot szívott fel, és beadta Aliknak a bőre és a csontja közé, a szinte teljesen hiányzó combjába. A pápaszemes befejezte a firkálást, hosszú orra fölött felvonta szenvedőén bozontos szemöldökét, és még Fima számára is szörnyűnek ható akcentussal azt mondta az orvosnak: – A nő is borzasztó állapotban van, adjon be neki valami nyugtatót, vagy mit, tekintettel arra, hogy... Az orvos lehúzta a gumikesztyűjét, beledobta a diplomatatáskájába, és rá se nézve a tanácsadójára, megvetően morgott valamit. Fima összerándult: hogy merészeli... „Mit ülök itt, mint egy balfék: úgyse jutok semmire. Vissza kell mennem” – gondolta ezek alatt az elfecsérelt évek alatt először Fima. És akkor hirtelen megijedt: lehet-e belőle valóban újra orvos? Oroszul

talán le tudta volna tenni ezeket az átkozott vizsgákat? Különben meg ki kérdezi tőle Harkovban, ott rendben van a diplomája... A fölöslegesen kihívott mentő távozása után Nyina hirtelen szörnyen nyüzsögni kezdett. Megint az üvegekkel kezdett mászkálni. Leült Alik lábához, öntött a tenyerébe a tinktúrából, és elkezdte kenegetni vele Alik lábát a lábujjhegyétől kezdve föl a térdéig, aztán a combjáig. – Ezek semmit, semmit nem értenek. Senki nem ért semmit, Alik. Egyszerűen semmiben sem hisznek. Én viszont hiszek. Hiszek. Istenem, én hiszek. – Csak öntözte egyik marékkal a másik után, foltok terültek szét a lepedőn, cseppek hullottak szanaszét, Nyina pedig csak vadul dörzsölte be vele Alik lábát, aztán a mellkasát. – Alik, Alik, csinálj már valamit, mondj már valamit. Átkozott éjszaka. .. Holnap majd jobb lesz, ugye?... De Alik nem válaszolt, csak görcsösen, megfeszítetten lélegzett. – Nyinka, feküdj le inkább. Majd én megmasszírozom. Rendben? – ajánlotta Fima, és Nyina váratlanul könnyedén beleegyezett. – Joyka odakint várakozik. Ma ő akart virrasztani. Talán elalhatnál ott kint, a szőnyegen. Ő meg hadd üljön be ide. – Menjen csak inkább. Nincs szükségem senkire. – Arccal előrebukott, Alik lábához, keresztben a széles ágyon, ahol Alik már egészen elveszett, és így folytatta: – Elmegyünk Jamaicára vagy Floridába. Bérelünk egy hatalmas autót, és mindenkit magunkkal viszünk: Valkát, Libint, mindenkit, akit csak akarunk. És útközben benézünk Disneylandbe is. Rendben, Alik? Nagyszerű lesz. Motelekben fogunk megszállni, mint akkor. Ezek az orvosok meg túrót se értenek. Föltámasztunk mi ezekkel a füvekkel, még ilyenebbeket is feltámasztottak... még ilyenebbeket is meggyógyítottak... – Aludnod kéne, Nyina. Nyina bólintott. – Hozz inni. Fima kiment, hogy bekeverje Nyina italát. A vendégek szétszéledtek. A műteremben, az egyik sarokban Joyka kucorgott a szürke fedelű Dosztojevszkijjel, egyre azt várta, nem hívják-e be virrasztani. Fejét betakarva egy elmaradt vendég is aludt ott. Ljuda, miközben a poharakat mosogatta, megkérdezte Fimától: – Na, mi van? – Agónia – mondta egyetlen szóval Fima.

Bevitte Nyinának az italát. Nyina megitta, összegömbölyödött Alik lábánál, értelmetlenül motyogott valamit, aztán hamarosan elaludt. Úgy látszott, nem fogta fel, mi is történik valójában. Másnap, vagyis hogy már aznap Fimának dolgoznia kellett, a következő napra tudott szabadságot kivenni, az utána következőre meg már valószínűleg úgyse kell. Leült az ágyra, szétvetette szőnyegszöszökkel teleragadt, szögletes térdét, ő, ez a darabos, peches alak, ez a balfék. Semmi mást nem volt képes tenni, csak ülni, szomorúan kortyolni a vodkás paradicsomlevet, benedvesíteni vele Alik ajkát – a beteg nyelni már nem tudott –, és várni, aminek jönnie kell. Reggeltájt Alik ujjai finoman remegni kezdtek, és Fima úgy döntött, hogy ideje felkeltenie Nyinát. Megsimogatta a fejét: a lány valahonnan nagyon messziről jött vissza, és mint mindig, sokáig kutatta, hová is került. Amikor szemében értelem csillant meg, Fima azt mondta neki: – Nyina, kelj fel! Nyina a férje fölé hajolt, és újra elcsodálkozott azon a változáson, amely az alatt a rövid idő alatt, amíg ő aludt, végbement rajta. Az arca egy tizennégy éves fiúéra emlékeztetett, gyermeki, nyugodt és ragyogó volt. De a légzése alig-alig volt hallható. – Alik. – Nyina megérintette a fejét, a nyakát. – No, Alik... Alik reagálóképessége egyszerűen természetfeletti volt. Nyina hívására bármilyen távolságról is mindig azonnal reagált. Valami másik városból is mindig pontosan akkor hívta föl telefonon, amikor Nyina gondolatban erre kérte, amikor szüksége volt rá. De most olyan hallgatag volt, mint még sohasem. – Fima, mi ez? Mi van vele? Fima átölelte keskeny vállát: – Haldoklik. És Nyina megértette, hogy ez az igazság. Áttetsző szeme élettel telt meg, összeszedte magát, és váratlanul keményen azt mondta Fimának: – Menj ki, és egyelőre ne is gyere be ide. Fima egy szót sem szólt, kiment.

15

Ljuda határozatlanul betévedt a hálóba. – Mindenki menjen ki, mindenki, mindenki! – Nyina mozdulata patetikus, sőt teátrális volt. Joyka, aki állát a térdébe fúrva ücsörgött a sarokban, elcsodálkozott: – Nyina, azért jöttem, hogy virrasszak felette. – Azt mondtam, kotródjatok el valahányan! Joyka elpirult, összerezzent, és a lifthez ugrott. Ljuda zavartan állt a műterem közepén... Az ottmaradt vendég a takarót a fejére húzva horkolt tovább. Nyinka pedig berontott a konyhába, és valahonnan előbányászott egy fehér porcelán levesestálat. Egy pillanatra felidéződött az a csodálatos nap, amikor megérkeztek Washingtonba, Szlávka Krejnnél, a szomorú programozóvá átvedlett vidám basszistánál éjszakáztak, és Alekszandriában, egy park melletti kis étteremben vacsoráztak. Az utcán nyugdíjasok borzasztóan rossz, de teljesen ingyenes zenét játszottak, aztán Krejn átvitte őket a bolhapiacra. A nap olyan vidámra sikeredett, hogy elhatározták, vesznek valami csodálatos, de filléres dolgot. Pénzük amúgy is kevés volt. És akkor rájuk akaszkodott egy jóvágású, ősz hajú, csonka kezű néger, és megvették tőle a bostoni teadélután idejéből származó angol levesestálat, ezt a hatalmas és kényelmetlen tárgyat, amely sehogy se fért bele a táskájukba, Krejn pedig a kocsijával elment fogadni vagy kikísérni valakit. „Hát ezért vettük meg akkor” – jött rá Nyina, amint megtöltötte vízzel. Nyina teljes valójában kiegyenesedett, még magasabb lett, ünnepélyesen vitte be a levesestálat a hálóba, magasra, egészen az arca elé tartotta, és ajkát a széléhez illesztette. „Tisztára, tisztára megőrült, mi lesz így vele?” – ráncolta össze homlokát Fima. Nyina már közben elfelejtette, hogy mindenkit kizavart. A levesestálat óvatosan egy piros hokedlira tette. Kivett a komódból három szál gyertyát, meggyújtotta őket, megolvasztotta az

aljukat, és ráragasztotta őket a porcelántál szélére. Minden azonnal, minden gond nélkül sikerült neki, a szükséges tárgyak mintha csak a keze ügyében termettek volna. Levette a falról a papírikont, és elmosolyodott, amint visszagondolt rá, milyen furcsa volt az az ember, aki itt hagyta. Akkoriban a számtalan hajléktalan emigráns közül lakott náluk valaki. Nyinka közömbös volt ezekkel a szállóvendégekkel szemben, és általában szinte észre sem vette őket, akkor viszont kérte, hogy ezt mihamarabb rakják ki, de Alik azt mondta: – Nyinka, hallgass. Mi túlságosan is jól élünk. Ez a srác különben teljesen lökött volt, nem mosakodott, valami cilíciumfélét hordott a testén, utálta Amerikát, és azt mondta, semmi pénzért se jött volna ide, de látomása volt, hogy Krisztus most Amerikában jár, neki pedig meg kell Őt keresnie. És kereste is, reggeltől estig a Central Parkban hajkurászta. Aztán valaki kiokosította, és akkor elment Kaliforniába, valami hozzá hasonlóhoz, csak amerikaihoz – valami Szerafimhoz vagy Sebastianhoz –, aki, azt mondják, szintén dilis volt, ráadásul még szerzetes is... Nyina az ikont nekitámasztotta a levesestálnak, és egy pillanatra elgondolkodott. Nyugtalanította egy gondolat... a nevet illetően... A haldokló neve sehogy se felelt meg: elhunyt nagyapja emlékére a szülei Ábrámnak nevezték el. Viszont mindig is Aliknak szólították, és amíg a szülei el nem váltak, állandóan vitatkoztak rajta, kinek jutott eszébe ilyen ostoba és provokatív nevet adni a gyereknek. Akárhogy is történt, még a legközelebbi barátok sem tudták mindannyian az igazi nevét, annál is inkább, mert amikor megkapta az amerikai papírjait, Alikként íratta be magát... Az az ember, akinek bármiféle nevet is igen rövid ideje maradt már viselni, nagyritkán görcsösen felhorkantott. Nyinka elindult, hogy megkeresse az egyházi naptárat, találomra bedugta a kezét a könyvszekrénybe, és egy csorba pohár mögött, az összevisszaságban álló könyvek között azonnal rálelt egy régi kalendáriumra. Augusztus huszonötödikénél ez állt: Fotyij és Anyikita, Pamfil és Kapiton vértanúk, Alekszandr szent vértanú napja... Megint minden rendben volt. A név megfelelt. Minden kézre jött Nyinának. Elmosolyodott. – Alik – szólította a férjét. – Ne haragudj és ne sértődj meg: én most megkeresztellek. Hosszú nyakából kivette az aranyláncot, ami a nagyanyjáé, egy kozák lányé volt. Marja Ignatyevna mindent elmondott neki: ha egy

ember haldoklik, bármelyik keresztény megkeresztelheti. Akár aranykereszttel, akár keresztbe összekötött gyufaszálakkal. Akár vízzel, akár homokkal. Most csak nagyon egyszerű szavakat kellett mondani, amik az eszébe jutottak. Nyina keresztet vetett, az aranykeresztet beleeresztette a vízbe, és rekedt hangon azt mondta: – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében... Keresztet rajzolt a vízre, a kezét beledugta a levesestálba, kiemelt belőle egy maroknyi vizet, és miután a férje fejére szórta, így fejezte be: – ...Isten szolgája, Alik, a kereszt szentségében részesítelek. Észre sem vette, hogy az olyannyira megfelelő név, az Alekszandr, a döntő pillanatban kihullott a fejéből. Tovább már nem tudta, mit tegyen. A kereszttel a kezében leült Alik mellé, és ujjaival szétkente férje arcán és mellén a keresztvizet. Az egyik gyertya megdőlt, és a fizika szabályait figyelmen kívül hagyva nem kívülre, hanem a szentté vált edény belsejébe esett. Felsistergett és kialudt. Aztán Nyina a férje nyakába akasztotta a keresztet. – Alik, Alik – szólongatta. A férfi nem felelt, csak rekedt torokhangot hallatott, és újra elcsendesedett. – Fima! – kiáltotta Nyina. Fima belépett. – Nézd csak, mit csináltam: megkereszteltem. Fima profi módon viselkedett: – Hát, ha megkeresztelted, hát megkeresztelted. Rosszabb nem lesz tőle. Élénksége, meg az a tudat, hogy mindent csodálatosan helyesen csinál, hirtelen elhagyta Nyinát. A hokedlit a sarokba lökte, lefeküdt Alik mellé, és valami badarságot kezdett fecsegni, amire Fima már oda sem figyelt. Kinyílt az ajtó, és bejött Kipling, a csöndes kutyus, aki már harmadik napja feküdt az ajtó előtt, és várta a gazdiját. Most fejét az ágyra hajtotta. „Ki kellene vezetni” – gondolta Fima. Ideje volt munkába indulnia. Joyka megsértődött és elment. Az éjszaka folyamán elment Ljuda is. Fima felébresztette az alvó vendéget: kiderült, hogy Smul volt, nem pedig Libin, ahogy Fima hitte, és ez nagyon is kapóra jött, mert Smulnak nem kellett sehová se sietnie, egész amerikai életét, mind a tíz évet munkanélküli-segélyen töltötte. Fima meglökdöste, a legrosszabb esetre ellátta instrukcióval, és megadta neki a munkahelyi telefonját. Most már csak az maradt, hogy kivezesse az ajtónál

vigyázzban álló és a farkát csóváló Kiplinget, és elinduljon a munkahelyére.

16

A keresztelést követő napon Nyinka ki se jött a hálóból, Alik lábát átölelve feküdt, és senkit sem engedett be. – Halkabban, halkabban, alszik – mondta mindenkinek, aki csak benyitott. Alik öntudatlan volt, csak néha-néha hörgött egyet. Mindeközben mindent, amit beszéltek körülötte, hallott, de mintha csak szörnyű távolságból. Időnként még mondani is akarta nekik, hogy minden rendben, de a sál szorosan rá volt tekeredve, kilazítani pedig nem bírta. Ugyanakkor erősen magukkal ragadták az új benyomások. Könnyűnek, ködszerűnek és teljességgel mozgásban lévőnek érezte magát. Valami fekete-fehér filmen belül mozgott, csak a fekete nem volt egészen fekete, a fehér pedig fehér. Inkább minden a szürke árnyalataiból állt, mintha csak régi és kopott lett volna a szalag. De nem érzett ebben semmi kellemetlent. A mozgásban, amely után annyira vágyódott az utóbbi hónapokban, boldogság honolt, amely csak a narkotikus állapothoz volt hasonlítható. Az árnyak, amelyek az elmosódott út szélén felvillantak, zavarosan ismerősek voltak. Némelyikük fa sziluettjére emlékeztetett, mások emberekre hasonlítottak. És ismét előtte termett iskolai tanára, Nyikolaj Vasziljevics Gálosa, és Alik újra elégedetten állapította meg magában, hogy Nyikolaj Vasziljevicsnek, ennek a józan és szigorú gondolkodású matematikusnak a megjelenése éppenséggel a lezajló események teljes realitásának bizonyítéka volt, és megkímélte attól a finom nyugtalanságtól, hogy nem álom, nem lázálom-e mindez... Nyikolaj Vasziljevics nyilvánvalóan felismerte és üdvözölte őt, és Alik felfogta, hogy felé közeledik. Nyina újra csörgetni kezdte a palackjait, de ez a csörgés inkább kellemes, zenei hatású volt. Miközben tenyerébe töltötte a tinktúra maradékát, valami érthetetlent suttogott, de Alikot mindez nem zavarta, egyáltalán nem zavarta. Gálosa akkorra már egészen mellette állt, és Alik látta, hogy a tanár ugyanolyan hangtalanul motyog az ajkával, mint ahogyan az iskolában tette, és hogy ezt a szokását Alik

már el is felejtette, de most meghatottan felidézte. És ez szintén meggyőző volt: nem, nem álom, ez tényleg így van... Napközben megérkezett a légkondicionáló-szerelő, egy aranyláncokat viselő közönyös mulatt és fiatal, csenevész segédje: Alik barátai közül valaki kifizette a kiszállási díjukat. Nyinka beengedte őket a szobába, ott gyorsan megjavították a légkondicionálót, és felé sem pillantottak a haldoklónak. A fülledt levegőt meglehetősen gyorsan poros hűvösség váltotta fel. Aztán megjött Valentyina, akit Nyinka nem eresztett be, így ott ücsörgött a műteremben, a kisírt szemű Joykával együtt. A sarokban, a koszos szőnyegen, feje alá tekerve a takaróját, kényelmesen elhelyezkedve T-shirt feküdt, és egy angol könyvet böngészett, amelyet eredetiben akart olvasni. Ez a Felszabadítás Nagy Könyve volt. Tegnap óta egyfolytában azon gondolkodott, mennyire kár, hogy ő nem férfi, és így nem tud bevonulni egy tibeti kolostorba. Reggel pedig megkérdezte az anyját, nem lehetne-e rajta olyan operációt végrehajtani, amelytől a melle a felére csökkenne... Mintha legalábbis ez közelebb vitte volna egy tibeti szerzetes csodálatra méltó sorsához... Alik háta mögé párnákat gyömöszöltek, ezért majdhogynem ült az ágyban. Nyina egyre csak nedvesítette elsötétült és kiszáradt ajkát, egy szívószálon keresztül megpróbált vizet tölteni belé, ami azonban azonnal kifolyt. – Alik, Alik. – Nyina hívta, megérintette, simogatta a férfit. Ajkát a bordák alá szorította, aztán nyelvével még lejjebb, egészen a köldökig csúszott, addig az alig észrevehető vonalig, amely az embert kettéosztja. Teste illata idegennek, bőre illata keserűnek hatott. Ebben a keserűségben konzerválta el Alikot fáradságot nem kímélve két hónapja. Arcát megpihentette a rövid, vörös szőrszálak bodorulatában, és azt gondolta: a szőrzet egyáltalán nem változik... Végre aztán Nyina már nem piszkálta tovább, elcsendesedett, és akkor Alik hirtelen nagyon érthetően azt mondta: – Nyina, én teljesen felépültem... Amikor Fima nyolc óra tájt hazaért a munkából, a hálóban roppant furcsa látvány fogadta: Nyina, miután maga alá gyűrte fekete kimonóját, meztelenül, Alik felé fordulva ült, és gyönyörű karját a füvekből készült tinktúrával kenegetve azt mondogatta:

– Látod, mennyire segít, milyen jó kis füvecske... Ragyogó szemét Fimára vetette, majd diadalmasan és mintegy félálomban azt mondta: – Alik azt mondta, hogy meggyógyult... „Meghalt” – találta ki Fima. Megérintette Alik karját: egészen üres volt, a doboló muzsika ritmusa elszállt belőle. Fima kiment a hálóból a műterembe, egy hatalmas, füles üvegből fél pohár olcsó vodkát töltött magának, felhajtotta, aztán néhányszor fel-alá járt a műteremben. Még nem voltak sokan, az emberek későbbre jöttek össze. Senki sem figyelt rá, mindenki el volt foglalva valamivel: Valentyina és Libin Alik dámajátékával játszott, Joyka a tarot-kártyát rakta ki, amire Nyinka tanította meg: egyértelműséget próbált vinni enélkül is egyértelmű, magányos életébe. Fajka majonézes rántottát evett. Mindent majonézzel evett. A moszkvai Ljuda már rég elmosogatta az összes edényt, és most a fiával a tévé előtt ült, hogy meghallgassa a Moszkvából érkező friss híreket. – Aljosa, kapcsold ki a tévét. Alik meghalt – szólt halkan Fima. Olyan halkan, hogy meg se hallották. – Gyerekek, meghalt Alik – ismételte meg ugyanolyan halkan. Csapódott a liftajtó, belépett Irina. – Alik meghalt – mondta neki Fima, és ezt végre mindannyian meghallották. – Máris? – szakadt ki Valentyinából olyan szomorúsággal, mintha Alik legalábbis örök életet ígért volna neki, és most tönkretette volna ezt a tervet idő előtti halálával. – Ó, shit! – kiáltott fel T-shirt, és elhajítva a könyvet, a lifthez rohant, miközben majd’ leverte lábáról az anyját. Irina az ajtóban állt és sajgó vállát dörzsölgette. „Talán el kéne menni Oroszországba egy hétre, fölkeresem Kazancevéket, Giszját... – Giszja Alik nővére volt. –Valószínűleg már vénasszony lett belőle, tizennégy évvel volt idősebb Aliknál. Szeretett engem...” Joyka félretette a kártyát és elsírta magát. Valamiért mindannyian öltözködni kezdtek. Valentyina átdugta a fejét hosszú indiai szoknyáján. Ljuda felvette a szandálját. Be akartak menni a hálóba, de Fima megállította őket: – Várjatok, Nyinka még nem tudja. Meg kell mondani neki. – Mondd meg te – kérte Libin. Fimával már három év óta nem beszéltek, most viszont Libin maga sem vette észre, hogy megkérte Fimát.

Fima kinyitotta a háló ajtaját: odabent minden a régi volt. Alik csak feküdt, állig betakarva a narancsszínű lepedővel, mellette a földön ott ült Nyinka, hosszú ujjaival vékony lábát kenegette, és egyre azt hajtogatta: – Nagyon jó kis füvecske, Alik, elképesztő erő van benne... Ott volt még Kipling is. A díványra helyezte mellső lábait, azokra okos, szomorú pofáját. „Micsoda ostobaság, hogy a kutyák állítólag félnek a holtaktól” – gondolta Fima. Felemelte Nyinkát, felvette a földről átnedvesedett kimonóját is, és Nyinka vállára dobta. Nyinka nagyon kezes volt. – Meghalt – mondta ki már sokadszor Fima, és úgy érezte, már hozzá is szokott az új világrendhez, amelyikben Alik nincs többé. Nyinka áttetsző, figyelmes szemmel nézett rá, és elmosolyodott. Arca fáradtnak és kissé ravaszkásnak hatott. – Tudod, Alik felgyógyult... Fima kivezette a hálóból. Valentyina pedig már hozta is Nyinka italát. Nyinka kiitta, és nagyvilági, senkire sem irányuló mosollyal azt mondta: – Tudjátok, Alik felgyógyult.Ő maga mondta... Joyka olyan hangot adott ki, amely kacagásra emlékeztetett, és ajkát összeszorítva kiszaladt a konyhába. Odalent valaki csöngetett a kaputelefonon. Nyina sugárzó, zavarodott arccal ült a fotelben, és egy pálcikával a jeget kavargatta a poharában. Tisztára Ofélia. Az önvédelme pedig akárcsak egy jó bokszolóé: semmiről sem akar tudni. Minden rendben van, Alik sohasem tudta elhagyni, Nyinka a realitáson kívül él, Alik pedig mindig rejtegette a nő őrültségét. „De van, van ebben az őrületben logika.” Irinának nem volt itt több tennivalója, mihamarabb el akart menni. Lement a földszintre. T-shirt nem várta a bejáratnál. Irina elszalasztotta a lányát. Átvágott a lassan hömpölygő kocsiáradaton, és bement egy kávéházba. Az éles szemű fekete barman inkább állítva megkérdezte: – Whiskyt? És már tette is elé a poharat. „Ja, persze, Alik egyik barátja” – jutott eszébe Irinának, és ujjával a szemközti házra mutatva azt mondta: – Meghalt Alik. A férfi azonnal megértette, kiről van szó. Széttárta csupa ezüstgyűrűbe és karkötőbe bújtatott karját, úgy, hogy az ékszerek

megcsendültek, összeráncolta jamaicai arcát, és bibliai nyelven azt mondta: – Istenem, miért a legjobbakat szólítod el? Aztán löttyintett magának egy vaskos üvegből, gyorsan kiitta, és azt mondta Irinának: – Idehallgass, kislány, és mi a helyzet Nyinával? Pénzt akarok adni neki. Irinát már rég nem nevezte senki kislánynak. És akkor mintha hirtelen beléhasított volna: mintha Alik sehová sem ment volna el! Felépítette maga köré ugyanazt az Oroszországot. De hát már Oroszország sincs meg régóta. És nem tudni, volt-e valaha... Könnyelmű, felelőtlen Alik. Itt így nem élnek. Így sehol sem élnek! Az ördögbe is, hát honnan volt a csábereje, még a lányomat is meghülyítette. Semmi különöset nem tett senkinek, akkor miért töri magát mindenki miatta... Nem, én ezt nem értem. Föl nem foghatom... Irina a kávéház mélyén odament a telefonhoz, betette a kártyát, és tárcsázni kezdett egy hosszú számot. Harrisnak otthon csak az üzenetrögzítője felelt, az irodában meg az a vén majom titkárnője vette fel a telefont, és azt mondta, a főnöke most foglalt. – Kapcsoljon be hozzá, sürgős – kérte Irina és bemutatkozott. Harris azonnal felvette a kagylót. – Szabad vagyok, el tudok menni hozzád víkendre. – Hívj föl, mikor várjalak. – A hangja szárazon csengett, de Irina tudta, hogy a férfi megörült neki. Vörös arc, ápolt bajusz, takaros, tükörsima, tar koponya... Dívány, pohár, citrom... tizenegy percnyi szerelem – lehet ellenőrizni az órán –, és a teljes biztonság érzése, amikor fejedet ráhajtod göndör szőrrel benőtt széles mellkasára... Mindez nagyon is komoly, és ezt végig is kell vinni...

17

A múlt természetesen eltörölhetetlen volt. De hát mit is lehetett volna eltörölni belőle... Bostonban megcsinálta az utolsó előadását, aztán anélkül, hogy bement volna a szállodába, azonnal a reptérre indult. Jegyet váltott, és két óra múlva már New Yorkban volt. Ez hetvenötben történt. A jegy vétel után négyszázharminc dollárja maradt, amit még Oroszországból hozott magával a nadrágzsebében. És jól tette: pénzt a trupp tagjainak kezébe nem adtak, azt ígérték, az utolsó napon adják oda nekik, vásárolni, de már nem lehetett tovább várni. Ült a gépen, az óráját nézegette, és arra gondolt, hogy a botrány majd csak másnap reggel kezdődik, nem ma este. Ma az izzadó főnökség még fel-alá fog rohangálni a vacak kis szállodában, berontanak minden szobába, és megkérdezik, mikor látták utoljára Irát. Micsoda átkozódások lesznek, a káderosztály vezetője repülni fog a munkahelyéről, természetesen... Apa már nyugdíjas, seftel valamivel, ő majd kimászik valahogy. Anya okos asszony, ő csak örülni fog, föl is hívom holnap. Azt mondom majd, hogy minden nagyszerűen sikerült, nem kell nyugtalankodni miattam... New Yorkban odacsörgött Pereirának, a cirkuszi menedzsernek, aki ígérte, hogy segíteni fog. De nem volt otthon. Mint később kiderült, még csak a városban sem volt. Egyszerűen elfelejtett szólni Irinának, hogy elutazik. A másik, véletlenszerű telefonszám, ami volt neki, Rayé volt, a bohócé, akivel három évvel azelőtt ismerkedett meg Prágában egy cirkuszi fesztiválon. Ray otthon volt. Ira nehezen tudta elmagyarázni neki, hogy kicsoda is ő. Minden kétséget kizáróan a fiú nem emlékezett rá, de beleegyezett, hogy Irina odamenjen hozzá. Irina első New York-i éjszakája olyan volt, mint egy lázálom. Ray egy picurka lakásban lakott Village-ben, a barátjával. Ő nyitott ajtót, ez a jó alakú fiatalember, női fürdőruhában. De mindketten kiváló haveroknak bizonyultak, és sokat segítettek Irinának. Aztán Ray bevallotta, hogy egyáltalán nem emlékezett Irinára, és egyáltalán nem biztos benne, hogy valaha is járt Prágában.

Mivel Bután – hogy ez Ray lakótársának a keresztneve, családi neve vagy beceneve volt-e, Irina nem tudta meg – már öt éve illegálisan lakott Amerikában, Irina őrült lépése nekik nem is tűnt olyan őrültségnek. Ebben az időben ők maguk is pénz és szerződés nélkül csücsültek, és azon gondolkodtak, hogyan fizessék ki a lakbért. Másnap reggel Ira pénzéből rendezték a lakbért, és elindultak pénzt keresni. A pénzkeresés helye a Central Parkban volt, és amint mondták, Ira szerencsét hozott nekik. Az első néhány napon egy szőnyegen csomózgatta akrobatikus tagjait, aztán varrt öt rongybabát, fölhúzta őket a kezére, a lábára és a fejére, és a pénzkeresés ettől kezdve beindult. Ira szerényen elaludt három díszpárnán a szomszédos szobában, és semmiben sem zavarta a két srác szexuális szabadságát. Bizonyos idő elteltével Bután finoman ráhajtott, Ray pedig idegeskedni kezdett emiatt. Hármas szövetségük eszméje ily módon egy hajszálon függött. Ira kijárt még ugyan dolgozni velük, de felfogta, hogy sürgősen más létformát kell találnia. Alapjában véve rendes két srác volt ez, Ira pedig teljességgel megnyugodott a saját meredek változását illetően: kiderült, hogy olyannal, mint ő, van tele a fél Amerika. Egy augusztusi napon a Central Park kis állatkertjének bejáratánál előadta a számát, és egyszer csak Alik ölelésében találta magát; Alik már húsz perce kísérte figyelemmel izmos kezének és lábának vidám ténykedését. Újabb húsz perc elteltével Ira már be is lépett abba a bizonyos, akkoriban még el sem határolt liftbe. Alik akkor már két éve Amerikában élt, sokat dolgozott, és kelendőek voltak a képei. Vidám és független volt, az emigrációja szerencsésen alakult. Nézte Irát, ezt a szemtelen, emberi pofikával megáldott fürge kis állatkát, és rádöbbent, hogy ez a lány éppen az, akire neki szüksége van. Hét év telt el azóta, hogy elváltak. Most úgy érezték, hogy elvesztegetett évek voltak, és mindketten igyekeztek minél hamarabb bepótolni az elszalasztott szavakat, gesztusokat, mozdulatokat. Nem volt elég nekik erre a napi huszonnégy óra. Minden üvegszerű és áttetsző volt. Lebegtek a föld felett. Egyik éjszaka, ahogy mentek hazafelé, találtak egy jómódú házból kidobott hatalmas fehér szőnyeget, és nagy nehezen hazacipelték a műterembe. Ira most ezen a szőnyegen ült a számára nagyon is természetes lótuszülésben, és egy angol nyelvtankönyvet tartott maga előtt. Ez Alik ötlete volt, hogy a tanulást éppen a grammatikával kell kezdeni. Ira magolt. Alik pedig a gránátalmáival kínlódott. Az egész

lakást elárasztotta velük: voltak ott rózsaszínűek, bíborvörösek, kiszáradtak, barnák, kettévágottak és rothadásnak indultak, meg ott voltak a tetemeik is, amelyekből egyszerűen ki volt facsarva égető nedvük. A gránátalmák Alik képein abban az időben szerepeltek egyesével, párosával, kisebb csoportokban, csereberélve, összevisszaságban. És feltételezni lehetett, hogy amikor Alik végrehajtja ezeket a kis manipulációkat, hirtelen felfedez valami új, senki által sem ismert számot az ismert számsorban, mondjuk a hét és a nyolc között valamit... Nyolcvannyolc napot töltött Ira ebben a műteremben. Ettek, beszélgettek, ölelkeztek, langyos zuhanyt vettek –mert akkor is hőség volt és a csövek átforrósodtak –, és ez volt a boldogság, pontosabban csak a boldogság kezdete, mert lehetetlen volt elképzelni is, hogy mindennek vége szakadjon. A Joplin-kompozíciók szétszóródtak az éjszakákban. Irina kemény ajkain elmosódó gyengédség ütközött ki: már tudta, hogy terhes, és egész teste tetőtől talpig eltelt fiziológiai boldogsággal. Alik még nem tudott róla. E nélkül a hír nélkül sem különösebben bírta elképzelni, mitévő is legyen. Abban az időben éppen Nyinka megérkezését várta; tőle éppen a kiutazása előtt vált el, és neki magának sem volt világos, hogy viccből, vagy komolyan vált-e el tőle. Nyinka apja sohasem engedte volna meg, hogy a lánya kiutazzon, Alik viszont komolyan elhatározta, hogy elmegy. A kiutazását követően Nyinka enyhén kezdett becsavarodni, végezni akart magával: ez már a második öngyilkossági kísérlete volt, bent feküdt a gyogyóban, és telefonált, csak telefonált... Most végre találtak egy stróman amerikait, az pedig elvette Nyinát, aki kiutazási engedélyt állandó tartózkodásra kért, hogy fiktív férjével összeköltözhessen. Az ilyen papírok általában néhány évnyi utánajárást igényeltek. Alik belevágott egy késsel egy hosszúkás, rózsaszínű dinnyébe, amely kettéhasadt, s ekkor megcsörrent a telefon. Az örömittas Nyinka közölte vele, hogy megkapta a kiutazási engedélyt, és már a jegyet is megrendelte. – Hát, most aztán nem tudom, hogyan másszak ki ebből – mondta Alik, miután letette a kagylót. Ira számára ez az egész história tökéletesen új volt. – Nélkülem nem fogja túlélni, hiszen olyan gyengécske... Alik pontosan tudta, hogy Ira erős, képes kézen járni a tető legszélén, nem

fél sem a főnökségtől, sem a hatalomtól... Ezért úgy gondolta, hogy kivesz neki egy szobát valami ismerőseinél a Staten Islanden, és fokozatosan rendbe hozza majd ezt az ostoba és kilátástalan helyzetet, amelybe került. Csak elfeledkezett Ira büszkeségéről, amely az évek során nem lett kisebb. Nyinka érkezése előtt egy héttel, amikor az ismerősökkel már minden le volt beszélve, Ira elment Alik lakásából, mint gondolta, örökre...

18

Irina kiment a kávézóból, aztán megállt, nem tudta, mit kezdjen magával. Talán haza kellene mennie: T-shirt valószínűleg már otthon van. Alikék háza elé odagördült egy mikrobusz, tetején légkondival, megállt, egyenesen a „No standing any time” feliratú tábla alatt. Kiszállt belőle két egyenruhás alak. A harmadik, akinél egy kis bőrönd volt és a kopaszodó Charlie Chaplinre hasonlított, mögöttük szaporázta. „Hullaszállítók – találta ki Irina. – Irány haza. Minél előbb haza.” A gyászhuszárokat Fima fogadta. Mise en scène-t kellett rendezni, odaintett hát Valentyinának: – Tartsd itt Nyinkát. De Nyinka nem igyekezett sehová. Csak ült a szakadozott, fehér fotelben, és titokzatosan mormogott valamit, felemlegetve a füveket, Isten akaratát, meg Alik természetét... A hálóba bezárkózott a két nagydarab pasas és hüvelyknyi főnökük. Kár, hogy Alik már nem tudta megmosolyogni ezt a komikus triászt. Amíg Fima megbeszélte velük a szertartás részleteit – Charlie Chaplin mintegy az adminisztrátor volt közöttük –, a két nagydarab kivett a kis bőröndjéből egy hatalmas, vastag, fekete műanyag zsákot, azokhoz a szemeteszsákokhoz hasonlót, amelyekkel esténként teli vannak az utcák, és egy ügyes, három részre tagolódó mozdulatsorral belecsúsztatták Alikot a zsákba, mint árut az áruházban. – Állj, állj – állította meg a fiúkat Fima. – Egy percet várjanak még. Hogy a felesége ne lássa... Azzal kiment a műterembe, kirángatta az engedelmes Nyinkát a fotelből, és kivitte a konyhába. Ott egy kissé magához szorította, és borostás arcát hozzányomva Nyina hajszálvékony – mintha csak tűvel karcolták volna – ráncok barázdálta, hosszú nyakához, megkérdezte: – No, kisnyulacskám, mit szeretnél? Akarod, hogy elszaladjak egy kis fűért? – Nem, nem akarok szívni. Inkább innék még...

Fima megszorította a csuklóját, és úgy tartotta egy fél percig. – Gyere, adok neked egy kis injekciót. Egy jó kis injekciót. – És mérlegelni kezdte, milyen keveréket is állítson össze neki, hogy kikapcsolja egy időre. Amíg Fima széles hátával elállta a konyhaajtót, a gyászhuszárok kivitték a fekete zsákot, ahogyan a régi, összetört, felesleges tárgyakat szokták. Amikor a melósok kinyitották a csomagtartó ajtaját, és becsúsztatták a fekete zsákot, Irina már a metró felé tartott. Aztán Fima beadott Nyinkának egy injekciót, és Nyinka úgy elaludt, hogy másnap reggelig föl se ébredt, azon a narancsszínű lepedőn, amelyikről a férjét elvitték. Furcsa, de még csak meg sem kérdezte, hol van Alik. Csupán amíg el nem aludt, időről időre gyengéden elmosolyodott, és azt mondta: – Sose hallgattok rám, pedig én megmondtam, hogy meg fog gyógyulni... Az emberek jöttek, egyre jöttek. Sokan nem is tudtak Alik haláláról, egyszerűen csak beugrottak. Aliknak rengeteg ismerőse volt, azokon kívül is, akik e hatalmas város orosz-zsidó kolóniáját alkották. Eljött egy olasz énekes, akivel Alik valaha Rómában ismerkedett össze. Eljött a kávézó tulajdonosa, aki valóban hozott egy csekket. Libin régi orosz szokás szerint pénzt gyűjtött. Jöttek valakik Moszkvából, az egyik levelet hozott Aliknak, a másik egy régi barátjának mondta magát. Jöttek valakik csak úgy az utcáról, akiket senki sem ismert. Hol Párizsból, hol Jaroszlavlból telefonáltak emberek. Viktor atya, amikor tudomást szerzett az Alik halála előtti keresztelésről, felsóhajtott, összecsapta a kezét, megcsóválta a fejét, aztán azt mondta: – Minden Isten akarata szerint van... De hát mi mást is mondhatott egy becsületes pravoszláv ember... A temetés előtti reggelen, régi autóján eljött Nyináért, elvitte az üres templomba – azon a napon nem volt istentisztelet –, és távollétében elbúcsúztatta a majdhogynem távollétében megkeresztelt embert. Mélyen zengő, telt hangon elénekelte a legalkalmasabb szavakat, amelyeket ez alkalomra valaha kigondoltak. Nyina örömtől, angyali szépségtől ragyogott, Valentyina pedig, aki gyertyával a kezében mögötte, a mennyezeti ablakról besugárzó poros fénypászmában állt, megbocsátotta magának a más asszony férje iránt táplált szerelmét.

Amikor a poros levegőben elhaltak az utolsó énekhangok is, Valentyina négyszögletes csomagba göngyölt földet, egy fehér szalagra írt imádságot és egy kis papírikont vett át Viktor atya kezéből. Hogy betegye a sírba. Aztán Valentyina karon fogta az imbolygó Nyinkát, és beültette egy taxiba. Amikor a lerobbant sárga batárba beült, Nyinka úgy biccentette meg aprócska fejecskéjét és úgy rándította meg a vállát, mintha csak egy Rolls-Royce-on indult volna a Buckingham-palotába fogadásra. „Ez az ártatlan madárka meg itt maradt a nyakamon –sóhajtott fel Valentyina. – Istenem, tényleg annyi éven át gyűlöltem volna?...”

19

A temetkezési vállalat tulajdonosai, Robinsék – a múlt században még Rabinoviczék – a közismert zsidó hajlíthatatlanságot olyan humánus és üzleti szempontból is indokolt vallási türelmességre cserélték fel, hogy az elmúlt ötven év alatt Zsidó Temetkezési Közösségből egyszerű Ravatalozóvá váltak, négy különálló helyiséggel, amelyben mindenféle vallási felekezet megtarthatta temetési szertartásait, a legelképesztőbb eseményekkel. Mister Robinsnak például éppen a múlt héten kellett az egyik teremben fölszereltetnie egy vetítővásznat, hogy a még temetetlen halott jelenlétében, utolsó akaratának megfelelően, a rokonoknak és barátoknak közvetlenül a temetés előtt bemutassanak egy háromórás filmet az elhunyt előadói tevékenységéről. Csecsotka-táncos volt ugyanis. Alik temetési szertartásának forgatókönyve viszonylag szerény volt: semmiféle vallási ceremóniát nem kértek, nem rendeltek sírkövet sem – Robins úrnak tisztességes sírkőfaragó műhelye is volt –, viszont a temető legdrágább, zsidó részében váltottak sírhelyet. Igaz, a hely elég vacak volt: közvetlenül a fal mellett, átjáró nélkül. A szertartás három órára volt kitűzve, és három előtt tíz perccel az előtér már tele volt. A mostani Robins, ennek a kifogástalan, gazdasági hanyatlást nem ismerő üzletnek a negyedik tulajdonosa, egy jóvágású, levantei kinézetű öregúr teljesen tanácstalan volt. Úgy hitte, a szertartás résztvevőinek tulajdonságai alapján a klienséről is mindent meg tudna mondani. Ebben a pszichológiai játékban látta foglalkozása egyik legvonzóbb oldalát. Most viszont nemhogy kliense vagyoni helyzetét nem tudta azonnal megállapítani, de még a nemzeti hovatartozásában is kételkednie kellett, amelyre pedig, úgy tetszett, egyértelműen utalt a rokonoknak az a kívánsága, hogy az elhunytat a temető zsidó részében temessék el. A tömegben még négerek is voltak, ami meglehetősen ritka dolog a zsidó temetéseken. Igaz, az öltözékükből ítélve ezek a művészvilághoz tartoztak. Az egyik öregember arca ismerősnek tűnt Robins úrnak: egy híres szaxofonos volt, akinek a neve ugyan nem

jutott Robins eszébe, de vagy valami folyóirat címlapján, vagy a tévében látta már. Ott volt aztán néhány dél-amerikai indián is. A fehér vendégek között is teljes volt a zűrzavar: voltak köztük szolid zsidó házaspárok, néhány nagyszerű angolszász ember, láthatóan gazdag galériatulajdonosok, meg különféle rendű-rangú oroszok, az egészen tisztességes kinézetűektől a nem éppen józan ingyenélőkig. Robins negyedik generációs, Oroszországból elszármazott amerikai volt, de az orosz nyelvvel együtt rég elveszítette már ez iránt a veszedelmes ország és vakmerő népe iránti romantikus vonzalmát. „Furcsa ügyfél – gondolta Robins. – Valószínűleg zenész.” Még tett is egy kitérőt a szolgálati helyiségen keresztül, hogy vethessen egy pillantást erre a nem mindennapi halottra... Nyinka pontban háromkor érkezett. Mindenki nagy levegőt vett, majd nagyot sóhajtott. A fekete selyemkalap és a széles fátyol alól kiomlottak híresen szép – ezüstös-aranyos – hajtincsei. Rövid, fekete ruhája fölé földig érő, úgyszintén fekete áttetsző tüllkabátkát vett, ugyanakkor a cipője ódivatú volt, magas talppal, hatalmas, metszett sarokkal. A galériatulajdonosok felnyögtek, és az egyik oda is súgta a másiknak: – Wards-féle felsőruházat, minden idők és népek ruházatának legjobb ötlete a történelem során. Rendkívüli. Aliknak lélegzetelállító ízlése van. Ha ruhatervezéssel foglalkozott volna, akkor most nem egy meglehetősen szokványos festészettel, hanem egy zseniális divattervezővel lenne dolgunk. – Elragadó modell – értékelte a másik. – Már három évvel ezelőtt felfigyeltem rá. – Csak öreg – felelte sajnálkozva az első. Fima, aki kék, a két hóna alatt szimmetrikusan izzadságfoltos inget és mezítlábas szandált viselt, úgy vezette Nyinát, hogy ezalatt e szerencsétlen teremtés iránti mély sajnálat és – miközben semmi hajlama sem volt a műkedvelő színházhoz – a rákényszerített szereppel szembeni ellenszenv vegyes érzését élte át. Ráadásul ez alatt a két nap alatt, amíg összeszedte a temetésre a pénzt, volt szerencséje éppen elég szart nyelni. Nyina úgy lépkedett, mint egy „fekete menyasszony”, mint egy sati, az indiai özvegy, aki felmegy a temetési máglyára. Alik halála napja óta csak két dologra emlékezett: hogy Alik meggyógyult, meg hogy Alik nincs többé. Hétköznapi emberi tudatban ez a két dolog nem fért volna meg egymással. Ám az ő fejecskéjében, amely

ünnepélyesen ült hosszú nyakán, már réges-rég összezavarodott valami, mint ahogy a legkisebb mozdulattól átrendeződik a látvány a kaleidoszkóp nézőkéjében, és minden új elrendeződésbe került, s e megnyugtató elkülönültségben egy fikarcnyit sem zavarta egyik dolog a másikát. A „halál”, a „meghalt” és a „temetés” szavak állandóan ott keringtek körötte ezekben a napokban, de nem tudtak áthatolni azon a láthatatlan torlaszon, amelynek egyszerűen nem jutott hely abban a látványban, amely a tudatában most összeállt. Valamiért idehozták. Ez a valami Alikkal volt kapcsolatos. Alik szerette, hogy szépen legyen felöltözve. Nyina ezért gondosan készülődött, és öltözékét Alik számára gondolta ki... Úgy ment keresztül a tömegen, hogy fel sem ismert senkit. Bal kezével melléhez szorította kis fekete, perec alakú lakktáskáját, jobbjában pedig azoknak a liliomoknak a vastag szárát szorongatta, amelyeknek zöldesfehér, büszke feje áttetsző kabátkája szárnya alatt himbálózott. A tömeg szétnyílt előtte, és a terem ajtaja is éppen abban a pillanatban nyílt ki, amikor Nyina odaért elé. Lépteit le sem lassítva lépett be a terembe. A többi ember uszályszerűen szélesedő háromszögben követte. Nagyon sok ember jött el, virággal a kézben, lényegesen többen, mint amennyien általában megtöltötték ezt a termet. A padlón ravatal állt, rajta hatalmas fehér doboz, amelynek formája kölnisüveg dobozára emlékeztetett. A dobozban gyönyörűre festett baba hevert, amely vörös hajú, kicsi arcú és kis bajuszú kamaszt formázott. Egy tévébemondó külsejű, éltes úriember már szóra nyitotta a száját, de Nyinka rajta is keresztülment. És habár az úriember nyilvánvalóan elégedetlen volt azzal, hogy ez az extravagáns özvegy ilyen fesztelenül odébb lökte, mégiscsak félreállt. Nyinka felemelte a fátylát, meghajolt, rámeredt erre a furcsa, felismerhetetlen anyagból készült rossz domborműre, és mindent értő, apró mosollyal elmosolyodott. „Alik helyett” – találta ki. Amikor felemelte a fejét, a mellette álló galériatulajdonosok észrevették, hogy hajának egyenes választékától indulva az arcán lefelé finom fekete csík húzódik, lekúszik a nyakára, majd eltűnik ruhája mély dekoltázsában.

– Nem rossz – súgta oda helyeslőn egyik galériatulajdonos a másiknak. – Hölgyeim és uraim! – szólalt meg ünnepélyesen a hivatalos úr... Pontos és szó szerinti fordítása volt ez annak a temetői zagyvaságnak, amelyet a krematórium fiktív égetőkemencéje fölött mond el általában egy fekete kreppből készült, vidékies kosztümöt hordó, kövér asszonyság az óceán túlsó partján... A koporsót a halottaskocsin tolták az alkalmazottak. De a sírhely a temető olyan sűrűn betelepített részén volt, hogy oda csak kézben lehetett vinni a koporsót, ráadásul csak úgy, hogy muszáj volt rálépni idegen sírokra. A sírhelytől úgy harminc méterre a kis út drasztikusan meg is szakadt, és csak egy lábfejnyi szélességű ösvény maradt. A férfiak előrementek, a kiásott sírgödörig csatárláncot alkottak, és a fehér csónak kézről kézre kezdett libegni, egészen utolsó állomáshelyéig. Vészesen és vidáman imbolygott a fejek felett. A tűző augusztusi nap hirtelen szellőt támasztott az óceán felől. Nyinka egy idegen síremlék talapzatán állt, a frissen kiásott sírgödör mellett, amelyből a föld gondosan égő-rózsaszínű kosarakba volt szedve, és a szellő hátralibbentette Nyinka fátylát, és belekapott fakó hajába, mint valami vitorlába. Irina a tömeg legsűrűjében állt. Aliktól már réges-rég elbúcsúzott. Most mással volt elfoglalva: apát teremtett a gyermeke számára. Tulajdonképpen semmi különöset nem kellett tennie, maguk találtak egymásra. Neki csak sok –vissza nem térítendő – támogatást kellett belefektetnie ebbe a vállalkozásba. Itt van ez a sír is: ebbe sincs éppen kevés fektetve: a kislánynak volt szeretett apja, ez pedig az ő sírja lesz. Irina elnevette magát: mindent megbocsátott, de semmit sem felejtett... A kislányomat szegénykórházban szültem meg, te pedig ezalatt Nyinkát dédelgetted, és talán ezt a másik bocit, Valentyinát is... Egy fél lépéssel hátrébb áll, de mégis mellettem, tudja a helyét... Jó lenne tudni, hogy ravasz hárpia-e, vagy egyszerűen egy rendes nő?... Hogy én milyen gonosz lettem... Alik, Alik, lehetett volna minden másként is. De nem lett. És így van jól! A sírkövek a temetőnek ebben az elhagyatott részében, közvetlenül a kerítés mellett magasodtak. Mindegyik vízszintes sírkő körül ott imbolygott néhány rokon, mintha csak fél lábon álltak volna. A négyszögletes, sarkos feliratok, amelyek írásképükben megőrizték az agyagtábla és az íróvessző emlékét, valami ostoba gótikus angol feliratokkal keveredtek, amelyek rég elhunyt emberek születési helyéről és kőbe vésett ízléséről árulkodtak.

A fedett koporsó a szomszédos sírra volt helyezve, és a még időben érkezett Robins, aki megtisztelte jelenlétével a nem mindennapi klienst, karmesteri mozdulattal jelezte: leereszteni. Valentyina odaszólt valamit Nyinkának, aki kinyitotta kerek táskáját, és kivette belőle a földet tartalmazó csomagocskát. Csipetenként szórta el, mint ahogyan a levest sózzák, és közben mozgatta az ajkait. Két munkás készenlétben állt a lapátjával. – Várjanak, várjanak! – hallatszott hirtelen egy kiáltás a főút felől. Az emberek háta mögött érthetetlen mozgolódás, lökdösődés, nehézkes és ügyetlen furakodás támadt. Végre, miután mindenkit arrébb lökdösött, megjelent a kipirult Ljova Gottlieb. Néhány, összesen talán tíz szakállas zsidó követte. Ez a kis társaság egy kissé elkésett. Amikor kiszálltak a buszból, eltévedtek, mert mindegyiküknek megvolt a maga elképzelése arról, hol kell lennie a ravatalozónak. Most pedig menet közben magukra rángatták a lepleket és a tfillint2, arrébb lökdösték a férfiakat, ráléptek a nők lábára, és első szavaik a következők voltak: – Legyen áldott és szent az Ő Nagy Neve a világban, amelyet újrateremt, amikor feltámasztja a holtakat és az örök életre hívja őket... Énekelni és kántálni kezdtek magas, szomorú hangjukon, de Robinson kívül más aligha értette ezeknek az ősi sirámoknak az értelmét... – Honnan kerültek ide ezek az óhitű zsidók? – kérdezte Valentyina Libintől. – Talán nem látod: Gottlieb hozta őket... Úgyhogy nem tudták meg, hogy Menashe rabbi gondoskodott a szegény „fogoly gyermekről”... Valentyinának az a gyanúja támadt, hogy ezek a zsidók túlságosan is dekoratívak, és hogy nem a Brighton Beach valamelyik kis színházából való színészek-e. „Meg kell kérdezni Aliktól...” – és abban a pillanatban megértette, hogy sok, nagyon sok olyan dolog van, amiről most már nem lesz kit megkérdeznie... Végigmondták a halotti imákat, ez nem tartott sokáig. Aztán az elöl állók hátrébb léptek a sírtól, a hátul állók előrébb nyomultak, a virághegy pedig csak nőtt, már Nyinka derekáig ért, ő pedig minden egyes virágszálat külön tett, megsimogatott, valami furcsa házikót 2

tfillin – homlokkötő

vagy mauzóleumot formált belőlük, és közben úgy mosolygott, hogy most már többen is észrevették az idősödő Oféliával való hasonlóságát. Aztán mindenki hátralépett, és a zsidók, miután levették magukról a leplüket és feltárták napégette fekete öltönyüket, utoljára maradtak, de Nyinka megvárta és meghívta őket a halotti torra. A legidősebb közülük, egy kopasz, tapasszal közvetlenül tar fejéhez ragasztott kipában lévő öreg az arca magasságába emelve karját, szétterpesztve sárga ujjait fájdalmasan azt mondta: – Leányom! Amikor a zsidónak halottja van, shivát csinál: leül a földre és böjtöl... Habár egy kupica vodka nagyon is jólesik... Párolgó fekete öltönyükben beszálltak a mikrobuszba, amelyen fehér alapon kék betűkkel a következő felirat állt: „Temple Zion”...

20

T-shirt és Joyka nem ment el a temetésre. Mindketten otthon maradtak. T-shirt képaggatással foglalatoskodott. Előszedte a régi képeket, lenyalta róluk a kétéves port, és kigondolta, hogyan akassza fel őket. Hirtelen, mint a macskakölyöknek a hetedik napon, kinyílt a szeme, látni kezdte Alik képeit: melyiket hová, ezt mellé, azt feljebb, amazt eltüntetni egészen... Semmit sem kellett kigondolni, csak nézni kellett, a képek pedig maguktól rendeződtek el okosan és szépen... „Elmegyek művészettörténésznek” – döntötte el hirtelen, elfeledkezve róla, hogy éppen a múlt héten kötelezte el magát Tibetnek. Sokkal inkább tetszettek neki a közepes és a kis méretű képek, de odakívánkozott egy nagy is, és segítségül hívta Joykát és Ljudát, és együtt felrakták azt a háromméteres vásznat, amelyik már vagy öt év óta a falnak fordítva állt ott. A képen nagyon-nagyon, túlságosan is sok volt a rajz: valami őszi ünnep, szőlővel, körtével, gránátalmával, táncoló nőkkel és gyerekekkel, boroskancsóval, távoli hegyekkel, és egy emberrel, aki belép az eresz alá... Ljuda sajtot és kolbászt szeletelt, salátát aprított, Joyka lassan és álmosan hordta szét minden sarokba az eldobható tányérokat és az orosz-zsidó, állítólag házilag készített ételeket, amelyeket egy emigráns-boltban vettek: heringet, pirogot, kocsonyát és az oroszok által olivier-nek, más népek által orosznak nevezett salátát... Mindannyian egyszerre, csapatostul érkeztek. A teherlift csak három részletben tudta felvinni őket. Vagy ötvenen ültek le a közös asztalhoz, amelyet deszkákból meg mindenféle ócskaságból tákoltak össze, a többiek pedig tányért és poharat fogtak a kezükbe, mint egy amerikai partin, kóvályogtak egyik sarokból a másikba. Érdekes, hogy ekkora tömegben is lehet ürességet érezni. A washingtoni galériatulajdonosok is eljöttek. Úgy mászkáltak a műteremben, mint egy kiállításon, és nézegették a képeket. Elégedetlen arcot vágtak, és úgy tíz perc múlva, amikor az emberek még hozzá sem fogtak az evéshez és iváshoz, kezet csókoltak Nyinkának és eltűntek.

Irina elégedetlenül nézett rájuk: neki még huzakodnia kellett velük. Akárhogyan is volt, de Aliknak sem pénzt nem adtak, sem a munkáit nem küldték vissza... Fajka bizonyult a szokások olyan tudójának, aki mindig akad egyegy esküvőn vagy temetésen. Kitöltött egy pohárka vodkát, letakarta egy szelet fekete kenyérrel, és rátette egy tányérra: – Aliknak. Ezt így kellett. Asztal melletti, előkészületi moraj hallatszott: hangos beszéd, a zajból kiváló hangok nélkül. Monoton zsongás és pohárcsengés. Vodkát töltögettek. Az ajtóban T-shirt állt, sápadtan, püffedt ajkakkal és rózsaszín orrcimpával, fekete trikóban, amelyen sárga-narancs felirat állt. Zsebében, izzadt tenyerében már régóta ott szorongatott egy műanyag dobozkát, és most eljött az ideje, amikor ezt be kellett mutatnia. Nyina a fehér karosszék karfáján ült, de a székben már senki sem volt. Fima tósztra emelt pohárral fölállt, és éppen beszélni készült. – Figyeljen ide mindenki! – kiáltotta T-shirt. Irina megdermedt: bármit is el tudott volna képzelni furcsa lánykájáról, csak nyilvános megszólalást nem. – Figyeljetek! Alik megkért, hogy adjak nektek át valamit. Mindenki feléje fordult: a kislány úgy pirult a tekintetek alatt, mint indikátor a kémiai reakció közben, de ekkor leguggolt, és egy kazettát dugott a magnóba, amely mint mindig, most is a padlón állt. És szinte azonnal, minden szünet nélkül, megszólalt Alik tiszta, meglehetősen magas hangja: – Gyerekek! Lányok! Nyulacskáim! Nyinka belekapaszkodott a karfába. Alik hangja így folytatta: – Itt vagyok veletek, gyerekek! Töltsünk! Igyunk és együnk! Mint mindig! Ahogy szoktuk! Milyen egyszerű és mechanikus módon rombolta le egy pillanat alatt az örökkévalóság falát, dobott át egy kis kavicsot a túlpartról, amelyet fel nem oszló köd borít, lépett ki fesztelenül egy pillanatra a megbonthatatlan törvény hatalma alól úgy, hogy közben nem folyamodott sem erőszakos mágikus fogásokhoz, sem a nekromanták és médiumok segítségéhez, sem bicegő asztalokhoz és nyughatatlan edényekhez... Egyszerűen csak odanyújtotta a kezét azoknak, akiket szeretett... – És kérlek benneteket, minden szirszar bömbölés nélkül! Minden rendben van! Megy minden a maga útján! Oké? Igen?

Joyka hangosan felhüppögött. Nyina, enyhén kidüllesztve a szemét, megmerevedett. A nők, nem törődve Alik kérésével, sírva fakadtak. Meg azok a férfiak is, akik meg merték ezt engedni maguknak. Fima elővett a zsebéből egy kockás rongyot, amely zsebkendőül szolgált neki. Alik mintha csak látta volna őket: – Na, mért vagytok ilyen búvalbaszottak, gyerekek? Igyunk rám egyet! Nyinocska, igyál rám! Gyerünk! T-shirt, kedves, nyomd ki egy percre a magnót. Csend állt be. T-shirt nem nyomta meg azonnal a gombot, csak azután, hogy Alik hangja újra felhangzott: – Kiittátok?... T-shirt visszatekerte a szalagot. Állva, koccintás nélkül ittak. Az a hatalmas üresség, amely a halált követően tátong, szemfényvesztéssel volt kitöltve. De – csodálatos dolog! – mégiscsak ki volt töltve. Irina az ajtófélfának támaszkodva állt. Ő már korábban kisírta magát. De azért nagyon beléhasított: mi volt Alikban olyan különleges? Hogy mindenkit szeretett? De hát valójában miben állt ez a szeretet? Hogy jó festő volt? De hát mit jelent ez manapság? Nem veszik – tehát rossz... Életművész volt. Művészien élt... Én meg vajon miért gályázok, miért veszem az akadályokat, keresek össze egy halom pénzt? Mennyire nem művészi ez... Azért, barátocskám, mert nem voltál velem? Hát hol voltál? – Kiittátok? – hangzott fel újra Alik hangja. – Kérlek benneteket, igyátok le magatokat, ahogy illik. És a legfőbb, hogy ne üljetek itt búvalbélelt pofával. Inkább táncoljatok. Ja, igen, tudom, mit akartam még mondani: Libin és Fima! Ha ma ki nem békültök, szar alakok vagytok. Olyan kevesen vagyunk, szinte alig-alig. Kérlek, igyatok a tiszteletemre, és fejezzétek be ezt a hülye huzakodást! Libin és Fima, az egykori barátok, akik egy udvarban nőttek fel, az asztal két végéről nézett egymásra és mosolygott Alik megkésett pörlekedésén. Már kibékültek ezekben a forró hónapokban. E napok általános, tömegméretű izgalmai közepette, a tankokkal, lövöldözéssel terhes moszkvai forradalom idején, a senkihez sem intézett, de mindig a szükséges irányba ható megjegyzések során a régi sérelem szertefoszlott. – Nem koccannak, nem koccannak! – csicseregte Fajka. – Várj, átöntöm ebből a papírpohárból. A poharak durván, tompán összekoccantak. – Egészségedre, Rücskös!

– Neked is, Cicifix. Tényleg volt valami fehér, hatalmas csontgombos, kinyúlt gumis melltartó, meg egy drótos, vastag cérnával felköthető harisnyakötő. Harkovban, a háború után, egy özönvíz előtti életben... – Gyerekek, nem tudok nektek köszönetet mondani, mert ilyen köszönet nincs is. Mindnyájatokat istenítelek. Különösen titeket, lányok. Még hálás is vagyok ezért az átkozott betegségért. Ha ez nem lett volna, nem tudtam volna meg, milyenek is vagytok... Hülyeséget beszélek. Mindig is tudtam. Inni akarok rátok. Nyinocska, tarts ki! Egészségedre, T-shirt! Neked is, Valentyina! Joyka, neked is! Pirozskovát üdvözlöm, őt is őrülten szeretem. Fajka, köszi, kis szajha! Nagyszerű fotókat csináltál! Nyelecska, Ljuda, Nataska, mindnyájatoknak egészségére! Nektek is, srácok! Egészségetekre! Ja, még csak azt akartam mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába. A szalag enyhe sustorgással forgott tovább, szó már nem volt rajta, rekedt sóhajokat viszont még lehetett hallani. Senki sem ivott. Mindenki csöndben állt, pohárral a kezében, és hallgatta a ritkán jövő, görcsös lélegzetvételeket, és erre az üres szalagra egyenetlenül rávevődött még az utcáról a nyitott ablakon át beáramló indián zene is. Mindenki feszülten figyelt, mintha csak meg lehetett volna még hallani onnan valami nagyon fontosat, és kiderült, hogy ez még tényleg nem minden: hallatszott a lift zaja, csapódott az ajtaja. – Tyiska, kapcsold ki a magnót – mondta Alik hétköznapi, fáradt hangja, minden pátosz nélkül. Akkor kattanás hallatszott, és minden elhalt. Kezdetben nem kerekedett vigasság. Valahogy túlságosan csöndesre sikeredett. Alik, mint mindig, valami különlegeset csinált: három nappal ezelőtt még élt, aztán meghalt, most pedig valami harmadik, furcsa állapotba került, és ettől mindannyian zavartak és szomorúak voltak, habár az alkohollal egyáltalán nem bántak csínján. Odamentek az asztalhoz, elmentek mellőle, egyik sarokból a másikba hurcolták a tányérjukat, poharukat, összekuszálódtak, csoportokba verődtek, aztán újra összekeveredtek. Ilyen tarkabarka társaságot a világ nem látott még: eljöttek Alik zenész barátai, meg valami kívülállók, akiket senki sem látott még, és érthetetlen volt, hol tett rájuk szert Alik, ők pedig honnan tudták meg a halálhírét. A paraguayiak zárt sorban maradtak, és csak a vezetőjük vált ki közülük

sötét rózsaszín sebhelyével és szép arca általános merevségével. A Columbia professzora élénken beszélgetett egy szemétszállító sofőrjével. Bermannak megtetszett Joyka, de mivel elfoglaltsága miatt már két éve nem nyúlt nőhöz, nem volt benne biztos, hogy ki kellene eresztenie a szellemet a palackból... És ha tudta volna róla azt, amit Alik tudott, a közelébe se ment volna: a lány még szűz volt, ráadásul az egyik legrégebbi római családból származott, amelyet Tacitus is megemlített... Nyina kérte, hogy a galérián keressenek elő neki egy szürke dobozt. Megkapó kincsek voltak benne, amelyeket annak idején diplomata ismerősökön keresztül juttattak el Amerikába: az első dzsessz, amely eljutott a vasfüggönyön túlra és vissza. A súlyos fekete korongok között voltak házilag fabrikáltak is. Ugyancsak ott voltak az első magnófelvételek barna szalagjai is... Egyedül Alik tudott igazán tangót táncolni, az összes bonyolult lépéssel, hirtelen megmerevedéssel és mély hátrahajlással, amely az ötvenes években logikusan ment át rock and rollba... Ma Libin helyettesítette ezen a poszton. Nyinkával nagy előretörésekkel, éles fordulatokkal suhantak, de Libinben nem volt meg az az artisztikus epekedés, amely nélkül a tangónak elvész a legfőbb aromája... A fekete szaxofonos kiszemelte magának a hamvas bőrű Fajkát, aki borzasztóan izgult, mivel egyfelől az orosz emigránsok többségéhez hasonlóan ő is rasszista volt, másfelől viszont ott állt előtte egy vitathatatlanul amerikai termék, amelyet eddig még nem próbált... A házban magasra hágott a vigasság. Azok, akiket ez sértett, elmentek. Berman is elment Joykával. Mindketten meghozták a maguk döntését, de nem voltak biztosak benne, sikerülni fog-e. Joyka borzasztóan rettegett, de leginkább attól félt, nehogy hisztériába essen. De minden olyan szépen, gyönyörűen sikeredett, hogy reggelre mindketten tudták, nem hiába éltek olyan hosszú ideig magányosan. Tíz óra után megjött a tulaj, a zavarban lévő Claude kíséretében. Ő maga szólt a tulajnak, hogy a lakó meghalt, a tulaj pedig, miután várt néhány napot, kiválasztotta a legmegfelelőbb pillanatot, hogy értesítse Nyinát, elsejétől szabadítsa fel a lakást. Amikor a tulaj odament Nyinához, hogy saját kezűleg adja át a felmondást, Nyina, mivel összekeverte valakivel, megcsókolta, és oroszul azt mondta neki, fogjon egy poharat. A hivatalos papírt Nyina szórakozottan az asztalra ejtette, ahonnan az egyenesen a földre is csúszott. Nyinkának eszébe se jutott felvenni.

A tulaj megvonta a vállát, és mélységesen felháborodva eltűnt. Claude-nak nem sikerült meggyőznie róla, hogy hagyományos orosz halotti toron vett részt... Valaki elindított egy régi magnófelvételt. Egy ötvenes évek végi sláger volt, annak mulatságos házi átirata: Moszkva, Kaluga, Los Angelos, Egyesültek, mint egy kolhoz... Ó, Saint Luis, ó, te széles promenád, Orosz Ványa dzsesszdalokat bazsevál... Micsoda régi, kedves dallam volt ez, mindenki mosolygott rá, az amerikaiak is, az oroszok is, de az oroszoknak ez a zene többet jelentett: egykor a gyűléseken leteremtették miatta az embert, kicsapták az iskolából, az egyetemről. Fajka megpróbálta elmagyarázni mindezt a lovagjának, de nem volt elég szava hozzá. De hát hogyan is lehetne elmagyarázni azt, hogy amikor minden végtelenül szomorú, akkor hirtelen édes öröm önt el, vagy éppen fordítva, a testedet vidámság, teljes öröm tölti el, és akkor honnan az a szomorú dallam, amely összeszorítja a szívedet... Hát ezért rúgták ki az embert... Ljuda, aki olyannyira belakta ezt a házat az elmúlt napokban, hogy most, miután ivott kicsit, elfelejtette, hol is van, minduntalan át akart szaladni a szomszédasszonyához, Tomocskához, hogy kiöntse neki a lelkét, és sehogy se tudta felfogni, hogy a Szrednyetyisinszkij köz nem a sarkon túl található. – Anyám, de hogy te milyen mulatságosan részeg vagy, sose láttalak ilyennek. De jól áll – húzta el a fia az ajtótól. T-shirt odament Irinához és megérintette a vállát: – Menjünk, anya. Elég volt. A tekintete szigorú volt. A sovány és könnyed Irina ott ment a még éretlen, kövérkés lányával, és érezte, hogy valami végbemegy közöttük, vagy már végbe is ment: elmúlt az utóbbi évek feszültsége, amikor is állandóan érezte lánya komor elégedetlenségét és ellenszenvét. – Anya, és ki az a Pirozskova? Úgy adódott, hogy T-shirt először hallotta ezt a nevet. Irina nem válaszolt azonnal, habár már rég készülődött erre: – Én vagyok Pirozskova. Kora ifjúkorunkban viszonyunk volt. Körülbelül olyan idős koromban, mint most te vagy. Aztán

összevesztünk, és hosszú évek múltán újra összetalálkoztunk. De nem tartott sokáig. De e találkozás emlékére Pirozskova hagyott magának egy gyermeket. – Nagyszerű, Pirozskova – helyeselte T-shirt. – És ő tudott erről? – Akkor nem. Aztán később talán rájött. – Jó kis szülők – hümmögött T-shirt. – Nem tetszenek? – állt meg hirtelen Irina. Régóta sértette már, hogy nem tetszik a lányának. – De, tetszenek. A többiek még rosszabbak. Alik természetesen tudta. – T-shirt hangja felnőttes és fáradt volt. – Úgy gondolod, tudta? – rezzent össze Irina. – Nem gondolom, hanem tudom – mondta kemény hangon T-shirt. – Szörnyű, hogy nincsen többé. Az orosz-angol társalgás nem túl hangos zaját hirtelen éles, magas sikoltás vágta félbe. Fekete kínai papucsát lerúgva Valentyina egy elegáns mozdulattal, olyannal, amilyennel a vakmerő gitáros csap a húrok közé, letépte sárga blúza felső gombját, úgy, hogy az összes többi esőcseppként pergett utána a földre, majd széles, kérges sarkával hangosan dobbantva, fénylő, lakkozott matrjoska-arccal előlépett. Én istenem! be nagy lyán! Csécsi, fara be nagy mán! Én istenem! add alám! Be megnyomorítanám – kiáltotta egy szuszra Valentyina. Kezét csípőjére tette, ügyesen topogott a koszos padlón. Miután egyetemi évei alatt északi expedíciókkal csavargott, és Poleszjében, Arhangelszk alatt, a Volga felső vidékén gyűjtötte az élő orosz nyelv maradványait, valaha ugyanúgy tanulmányozta a népi trágárságokat, mint más tudósok a sejtmag felépítését vagy a költöző madarak repülését. Ezrével tudta a csasztuskákat, intonációjukkal és dialektusukkal együtt, számos variációban, és elég volt, hogy kinyissa a száját, ezek úgy repültek el az ajkáról, olyan elevenen és sértetlenül, mintha csak tegnap hangzottak volna el valami falusi estén... Hallali, hallahó, Kigyulladt a vasaló!...

– szórta szét maga körül az apró széndarabokat, fekete sarkával pedig olyan serény kopogást vágott le, mintha a kályhából kipotyogó forró széndarabokat akarta volna eltaposni. A paraguayiak egyszerűen megdermedtek a boldogságtól, különösen a vezetőjük. – Mi ez? – kérdezte a szaxofonos Fajkától, aki azonban efféle szavakat nem ismert, ezért csak körülbelül válaszolt: – Ez az orosz country... Nyinka még a Valentyina-féle folklór hit parade előtt egyenes tartással, hátraszegett fejjel, mint a színpadon, bevonult a hálóba. Ott, a félhomályban, leült az ágy szélére, és miután üvegkocogást hallott, rájött, hogy nincs egyedül. A sarokban, neki háttal Alik guggolt. Az otthagyott üvegeket rakosgatta, keresett valamit. Nyina nem csodálkozott, de nem is mozdult a helyéről. – Mit keresel ott, Alik? – Volt itt egy kis üveg, sötét színű – felelte enyhe ingerültséggel Alik. – Ott is van – válaszolta Nyina. – Megvan – örült meg Alik, és miközben felállt, a sötét színű üveget régi vörös ingéhez szorította. Nyinka figyelmeztetni akarta, hogy legyen óvatosabb, a füvekből készült főzetek után undorító barna foltok maradnak, de már elkésett. Alik elment mellette, ő pedig észrevette, hogy a férfi tényleg teljesen meggyógyult, erőre kapott, és a járása is a régi, könnyed, enyhén rugózó. És még valami. Amint Alik elment mellette, könnyeden megsimogatta a haját, de nem ám akárhogy, hanem a szokásos, régi mozdulatával: ujjaiból gereblyét formált, beletúrt vele Nyinka hajába, egészen a tövéig, és homlokától le a tarkójáig húzta. És látta még azt is, hogy a keresztje a férfi nyakában lóg, és akkor Nyina megértette, hogy mindent sikerült végrehajtania. „Feltétlenül el kell mondanom aztán Valentyinának” – gondolta, és alig érintette fejét a párnához, egy pillanat alatt elaludt... De Valentyinát egyébként sem találta volna meg – Valentyina akkor már messze járt. A fürdőszobában, a zuhanyfülkében a rövid lábú, izmos indián rövid, masszív szerszámával csapást csapás után mért le rá. Valentyina látta a férfi fekete haját, amely leomlott beesett arca mentén, meg az ú j bőrnek azt a rózsaszín csíkját, amely a férfi sebét benőtte. Bokáján és csuklóján érezte a vasszorítást, de

mindeközben teljes egészében lebegett, felfüggesztés nélkül, és erőteljes lökésekkel felfelé és előrefelé mozgott. A dolog semmire sem hasonlított, amit valaha is átélt, mindenesetre fantasztikus volt.

21

Az éjszaka kellős közepén telefoncsörgés ébresztette fel Irinát. „Nyilván Nyinka telefonál részegen” – gondolta, és maga felé húzta a kagylót. Futólag rápillantott az órára: egy óra múlt. Különben nem Nyinka telefonált, hanem az egyik galériatulajdonos, az, amelyik a papírmunkát végezte. – Sürgős ügyünk támadt az ön ügyfelét illetően – kezdte kapásból. – Meg akarjuk szerezni a műteremben maradt összes képét, de haladéktalanul. Irina tartott egy kis szünetet – erre megtanították. – És hát, természetesen szeretnénk, ha ön visszavonná a keresetét. Most az egész eddigi kapcsolatunkat felülvizsgáljuk... Egy, két, há, négy, öt – ezt kapd el! – Nos, először is, ami a keresetet illeti, az másik ügy, és semmilyen körülmények között sem fogjuk a kettőt összevonni. Ami pedig az ügyfelem munkáit illeti, a jövő hét végén, miután visszatértem Londonból, megvitathatjuk. Különben éppen e munkák ügyében utazom – hazudta nagy szakmai elégedettséggel Irina. Az álom azonnal kirepült a szeméből. Felkelt, kiment a nappaliba. T-shirt ajtaja alatt vastag fénycsík húzódott. Irina bekopogott. T-shirt hosszú hálóingben – ebben a hőségben – letette a könyvét és felkönyökölt. – Mi van? – Úgy néz ki, hogy Alik mégiscsak jó festő volt. Telefonáltak ezek a banditák, meg akarják venni az összes utána maradt képet. – Micsoda?! – örvendezett T-shirt. – Igen. És még az is lehet, hogy kijárok neked valami örökséget. Hát ez van. – Tréfálsz, miféle örökséget? És Nyinka? Vele mit fogunk csinálni? – Hát, Nyinka engem nem érdekel. És ez után a pénz után még épp eleget kell szaladgálni. – Irina arckifejezése nagyon fáradt volt, és T-

shirt arra gondolt, hogy az anyja öregszik, és éjszaka, smink nélkül egyáltalán nem valami szépség, hanem csak úgy elmegy... – Tudod mit? Menjünk el Oroszországba. – T-shirt arrébb húzódott, hogy helyet szorítson Irinának. T-shirt hosszú éveken át nem tudott egyedül elaludni, és Irina a város másik végéről is rohant hozzá, hogy ez a boldogtalan, hallgatag kis lény fejét a vállába fúrhassa, és el tudjon aludni... Irina lefeküdt, kényelmesen elhelyezte vézna csontjait. – Már én is gondoltam rá. Elmegyünk, feltétlenül elmegyünk, csak ott egy kicsit minden gatyába rázódjon. – Gatyába – micsoda? Hogy mondtad? – Gatyába rázódjon, szóval, hogy rendbe jöjjön, vagy mi... – Nem, Alik azt mondta, hogyha ott eljön a rend, az már egy másik ország lesz. – Na, emiatt ne izgulj: valami majd biztos lesz, de rend sohasem... Irina megsimogatta lánya vörös fejét, és T-shirt nem rángatta el magát, nem fintorgott. „Na jó – döntötte el Irina vegyük úgy, hogy mindennek vége.” New York-Moszkva-Mont-Noire 1992-1997