63913936 Sara Harris Amp Barbara Mosallai Bell Hercegasszony Voltam Teheranban

Tartalom Első rész Barbara 1. fejezet Királyfi hófehér paripán 2. fejezet Baba Bozorg és Hanum-Dzsúni 3. fejezet Az anya szava parancs 4.fejezet Béke Sirázban 5. fejezet A szerelem kertje 6. fejezet A véres kendő 7. fejezet A sah békái 8. fejezet Kultúrák ütközése 9. fejezet Az érem másik oldala 10. fejezet A feladott álom 11. fejezet Feleség kölcsönbe 12. fejezet A sahok és az egyenjogúság 13. fejezet Moszadek tündöklése és bukása 14. fejezet Síiták és szunniták 15. fejezet A legrosszabb év 16. fejezet A nevetés ajándéka 17. fejezet A nemzetség gyermekei 18. fejezet Bíróság előtt 19. fejezet Börtönben 20. fejezet Menekülés Amerikába MÁSODIK RÉSZ Roxanne és Dauni 21. fejezet Cigány vagy? 22. fejezet Amerikai módi Iránban 23. fejezet Vágy és viszolygás 24. fejezet Egy alapos verés

25. fejezet Zarándoklat Mekkába 26. fejezet Dauni és a kérők 27. fejezet A mártírok ünnepe 28. fejezet Zavargások 29. fejezet Ma muszlim, holnap forradalmár 30. fejezet Vérünket a hitért! 31. fejezet Civilek puskával 32. fejezet Leleplezett hitetlenek 33. fejezet Mégsincs szabadság 34. fejezet Az elvesztett szüzesség Utószó Tartalomjegyzék

SARA HARRIS BARBARA MOSALLAI BELL

HERCEGASSZONY VOLTAM TEHERÁNBAN (Tartalom) STB KIADÓ KISTARCSA, 2006

A szerzők dr. Emir Abbász Hoveida, Irán egykori miniszterelnöke emlékének szentelik e könyvet, akit Ruhollah Khomeini ajatollah Forradalmi Bírósaga 1979. április 9-én végeztetett ki.

Előszó Ez a könyv egy amerikai nő, Barbara Bell (korábban Barbara Mosallai iráni hercegné), valamint két lánya, Roxanne és Dauni visszaemlékezéseit tartalmazza hányatott életükről Iránban, előbb Mohamed Reza Pahlavi sah felfuvalkodott és élvhajhász főurainak körében, majd Khomeini ajatollah forradalmi rendszerének iszlám fundamentalista hívei között. Szól még a könyv a nők kiszolgáltatott helyzetéről az iszlám országokban. (aminek inkább a helyi hagyomány, mintsem az iszlám vallás az oka); az iráni arisztokrácia körében egykor uralkodó erőszakosságról a nemiségben; Barbara és Dauni perzsa férfiak iránt táplált szerelméről, melyet kezdettől fogva beárnyékolt ezeknek a férfiaknak mintegy öröklött megvetése a nők, de különösen az amerikai nők iránt; végül a szeretetről abban a Nyugaton ismeretlen női testvériségben, amely nélkül az iráni nők aligha viselhetnék el sorsukat. Barbara és leányai azért mesélték el életüket a szerzőnek, hogy a példájukat követő nyugati nők jobban meggondolják, mielőtt sorsukat összekötnék egy hagyománytisztelő muszlim férfiéval. Szeretném, ha tudnák – mondta Dauni, hogy az arab és perzsa férfiak felfogása szerint a nyugati nők, és mindenekelőtt az amerikaiak eleve több-kevesebb pénzért megvásárolható szajhák. Ez meglehetősen régi felfogás. Apám ugyan annak rendje és módja szerint feleségül vette anyámat (mivel az apja

ráparancsolt, hogy ne térjen haza Amerikából szép és okos feleség nélkül), de amióta csak az eszemet tudom, mindig „amerikai kurvának” nevezte. Roxanne, az idősebbik lány ugyan őszintén szereti férjét, Tuont, mégsem volt képes teljesen megszabadulni az őt gyermekkorától nyomasztó iráni emlékektől, amelyek a frigiditását okozták. Reméli, hogy meg tudja értetni a férjével ennek az okát – apja és más iráni férfiak viselkedését –, amelynek nyomán sokáig viszolygott a testiség puszta gondolatától is. Barbarának még egy indítéka volt arra, hogy ezt a könyvet – az ő közreműködésével – megírassa velem. Azt mondta: az Iránban töltött tizenhét évemnek talán az volt a legnehezebb időszaka, amikor teherbe estem Roxannenal, és rádöbbentem, hogy képtelen lennék ott felnevelni a gyermekemet. Végül némi szerencsével és befolyásos emberek segítségével el tudtam menekülni onnan, de mélyen átérzem mindazoknak az amerikai és más, nyugatról keletre szakadt asszonyoknak a sorsát, akik sohasem lesznek képesek megszabadulni a szolgaságtól. Bízom benne, hogy az ő életük históriája, valamint a változó iráni-amerikai kapcsolatok története, az iráni vallás és kultúra hatása ezekre az asszonyi sorsokra segít jobban megismerni egy olyan országot, amelyről szinte semmit sem tudunk, holott a nyugati sajtó gyakran foglalkozik vele. Sajnos, igen felszínesen.

Első rész Barbara

1. fejezet Királyfi hófehér paripán 1962. január 22-én reggel kilenckor a Teheráni Egyetem pszichológiai tanszékének előadótermében kivágódott az ajtó, és beözönlött rajta a sah katonáinak nekivadult csapata. Húszan-harmincan lehettek, trágárságokat kiabáltak, és szabályosan megrohamozták a megrökönyödött hallgatókat. Felsorakoztatták, majd csizmájukkal rugdosni kezdték őket, puskatussal ütötték a fejüket, mellüket és hátukat, míg sokan közülük össze nem rogytak a fájdalomtól. Barbara kétségbeesetten figyelte, amint a katonák a földön heverő diákok között lépkednek. Mintha egyre többen lettek volna, ahogy egyre több hallgató esett össze. Amikor a katonák megunták a fiúk kínzását, a mintegy huszonöt diáklányt fogták közre, s őket is rugdosni és ütlegelni kezdték. Barbara egész testében remegett, és kiverte a víz, amint egy őrmester megragadta, és disznóságokat suttogott a fülébe. Barbara émelyegni kezdett a férfi leheletétől. Próbálta tartani magát, mivel tudta, hogy ha gyengének mutatkozik, azzal csak még jobban felingerli a férfit. Igaza is lett, mert az őrmester (óráknak tűnő) pár perc után otthagyta őt, és inkább egy picike lányhoz fordult, aki riadt szemmel bámult ki a csadorja nyílásán. A katona letépte róla a csadort és a többi ruháját is, ledobta a padlóra, a hasára fordította, majd eszelős röhögéssel a

végbelébe nyomta a puskája csövét. A lány sikoltozni kezdett, s Barbara nem tudta megállni, hogy ne sikoltozzék vele együtt. Ez a brutális támadás volt a sah bosszúja azért a békés tüntetésért, amelyet a diákok előző nap rendeztek, szolidaritásból egy másik főiskola diákjai mellett. A katonák nemcsak a pszichológia előadótermét rohamozták meg. hanem a többit is az egyetemen. Barbara ettől a naptól kezdve szenvedélyesen gyűlölte a sahot, akit amúgy addig sem túlságosan kedvelt. Ötödéves hallgató volt ekkor, s nem sokkal később, egy borús és szeles februári napon több száz más hallgatóval és néhány tanárukkal együtt csatlakozott az újabb tüntetéshez, melyen a korábbi tüntetés szervezőinek bebörtönzése és az egyetem ideiglenes bezárása ellen tiltakoztak. A menet élén Teleghani ajatollah, Khomeini egyik híve haladt (az utóbbinak az asszony akkor még a nevét sem ismerte). Barbara is csadort öltött, mint minden nő. és elment a gyülekező helyre, Teleghani házához (amely persze távolról sem volt olyan előkelő és hatalmas, mint Barbara férje családjának 72 szobás palotája). Teleghani néhány társával a tüntetés élére állt. Nem szólt egyetlen szót sem, az addig zajongó diákok mintegy varázsütésre mégis elhallgattak, és fegyelmezett alakzatba rendeződtek. Barbarának új és csodálatos volt az élmény, hogy többszázan indultak el mintegy vezényszóra masírozva, noha Teleghani nem adott ki semmilyen parancsszót. A menet az egyetemhez ért, amelynek zöldre festett, magas, inkább börtönhöz, semmint felsőoktatási

intézményhez illő vaskerítésénél legalább száz katona állt őrt. A magas, sovány, de szívós, a hatvanhoz közeledő Teleghani ekkor előrelépett, és szónoklatot intézett a katonákhoz. – Allah, a könyörületes és hatalmas nevében szólok hozzátok! Azért jöttem, hogy tudtotokra adjam: amikor elvetemült uralkodótok parancsára nem átalljátok fegyverrel őrizni ezt az egyetemet, akkor súlyosan megsértitek az iszlám szent előírásait és minden idők legnagyobb emberének, a Prófétának a törvényeit, Allah áldása reá és valamennyi leszármazottjára! Teleghani hangja csaknem sikoltásba csapott át: – Ti, katonák, a sátáni sah szolgálói, vajon muszlimoknak tartjátok-e magatokat? Ha igen, hogyan feledhetitek el a Próféta figyelmeztetését: „Az idők végezetén lesznek zsarnokuralkodók és gonosz vezírek, álnok bírák és hazug ügyvédek. Akinek pedig az lesz a sorsa, hogy kénytelen lesz velük egyszerre élni. az ne szolgálja őket semmilyen módon.” Ti mégis szolgáljátok a sahot, ezt a sátánfajzatot, és engedelmeskedtek a parancsainak, holott azok ellentmondanak Allah törvényeinek. Talán nem olvastátok a Koránt, vagy csak semmibe veszitek? Elfelejtettétek-e Allah kinyilatkoztatását a Prófétának, vagy nem akartok emlékezni rá? Nem tudjátok-e, hogy a Koránt minden muszlimnak, férfinak és nőnek egyaránt ismernie kell? Azt mondom nektek, hogy Mohamed Reza Pahlavi éppen olyan zsarnokuralkodó, mint amilyenről a Próféta beszélt, ti pedig elátkozottak vagytok, ha őt szolgáljátok. És Allah ugyan jó és könyörületes, de

nem irgalmaz azoknak, akik szembefordulnak vele és követőivel! Ezek a diákok, akik itt állnak előttetek, a szívük vágyát követték, amikor meg akarták ismerni Allah parancsait. Ebben akarja őket megakadályozni a sah, a sátán szolgája, és most ti is, az ő szolgái. Ne csak ezekre a diákokra gondoljatok, hanem a saját halhatatlan lelketekre is, amikor válaszoltok magatoknak erre a kérdésre: kit szolgáljak, Istent vagy a sátánt? Teleghani kis szünet után még metszőbb hangon folytatta: – Ha az utóbbit, süssétek csak el a puskáitokat! Ám ha Istent, akkor tegyétek le a fegyvert! Barbara érezte, hogy a tüntetők egész tömege együtt lélegzik vele. Mintha varázsütésre eggyé váltak volna. És akkor valaki a katonák közül zokogni kezdett. A parancsnokuk, egy őrnagy volt az. Felelni próbált az ajatollahnak, de egyetlen szó sem jött ki a torkán. Ledobta a puskáját, az ajatollahhoz rohant, térdre borult előtte, és többször megcsókolta a térdét. Teleghani fölemelte őt magához és átölelte. Ekkor az őrnagy visszanyerte a hangját, és fennszóval kiáltotta: – Istent akarom szolgálni, nem a sátánt! Allahot akarom szolgálni, Allahot! Kiáltását egyre többen visszhangozták a katonák közül is, akik ugyancsak ledobták a fegyverüket. Végül mindegyikük letette a fegyvert, és kórusban kiabálták: Allahot akarom szolgálni, Allahot! Az ajatollah fölemelte a fejét, mire a katonák elhallgattak, ő pedig így szólt:

– Lám, ellenségként álltunk szemben egymással, és most barátok vagyunk, akiket egy cél egyesít: Allah szolgálata a sátáni sah ellenében! A jelenlévők egybekeveredtek, ujjongva öleltékcsókolták egymást. Az utcán ünnepi lett a hangulat, ahogy a katonák összeölelkeztek a diákokkal. Az általános zűrzavarban Barbarát is elsodorták ismerősei mellől, s amikor hiába kereste őket, valaki egyszer csak letépte arcáról a fátylat, s azt ordította a képébe: – Te rühes amerikai! Nincs szükség az egyetemünkön jenkikre! Margh bar Amerika! Halál Amerikára, és az Iránban élő tetves amerikaiakra! Takarodj haza, szaros jenki! Barbara alig tudott megállni a lábán, a lélegzete elakadt. Sírva fakadt, aminek láttán támadói diadalmasan elmosolyodtak, majd gúnyolni kezdték őt: – Sírj csak, te dög amerikai! – Sírj, te szemét jenki! – Lám, a szarházi jenki kislány berezelt tőlünk, barbár perzsáktól! – Bőg a jenki kiskutya, pedig még nincs is rá oka! – Bőgjél csak, bőgj! Társai ujjongása közepette egy magas lány lépett hozzá. Megragadta Barbara bal karját, s olyan hevesen megcsavarta, hogy az felsikoltott a fájdalomtól. Elengedte, de aztán újra és újra megcsavarta, míg Barbara szédelegni nem kezdett a fájdalomtól. Végül a lány elengedte őt, de olyan dühvel, megvetéssel és gyűlölettel nézett rá, hogy Barbara arra gondolt: istenem! Ez nemcsak bántani akar

engem, hanem meg is ölne, ha tehetné. A legszívesebben holtan látna engem és a hozzám hasonlókat! Barbara nem most először találkozott azzal, hogy némelyik egyetemi hallgató ellenségesen viselkedik vele és minden itt tanuló amerikaival, csak éppen ez az ellenérzés még sohasem nyilvánult meg ilyen erővel. Most mindenünnen azt kiáltozták: Margh bar Amerika! Halál Amerikára! Újabb diákok vették körül Barbarát, leköpdösték és szidalmazták, a CIA kémjének nevezték. Ki tudja, mire ragadtatták volna még magukat, ha nem lép közbe Aisa, a tüntetők többségét is tömörítő Nemzeti Front egyik vezéralakja, egyben Barbara fő támogatója és legjobb barátnője Iránban, s mellé nem áll. Aisa föllebbentette a fátylát, és ráripakodott Barbara szidalmazóira, akik őt jól ismerték, és nagyon tisztelték. – Szégyelljetek magatokat! Azt hiszitek talán, hogy az állítólagos igazságotok nevében Barbarát szégyenítitek meg, amikor ilyen kegyetlenül bántok vele? Dehogy, inkább saját magatokat. Igaz, Barbara amerikai, de pusztán ettől még nem ellenség. Valójában jó barát, aki hozzátok hasonlóan gondolkodik. Hát nem vitatkoztatok eleget a hatalomról, arról, hogy azzal miként él vissza a sah? Meg sem fordult a fejetekben, hogy most ti éltek vissza a hatalmatokkal Barbara fölött? Aisa szavainak hatására néhány diák bocsánatot kért Barbarától, majd utat engedtek a két nőnek. Amikor Barbara végre magára maradt Aisával, egész testében remegett, és fájt minden porcikája, de nyugodt hangon

szólalt meg: – El akarok neked mondani valami furcsát, ami az imént az eszembe jutott. Arra gondoltam, hogy ha megmenekülök ennek a csőcseléknek a kezéből, azt minden bizonnyal egy nőnek köszönhetem majd. Most, hogy ezt kimondta, Barbara rögtön érezte, hogy voltaképpen nincs ebben semmi különös. Amióta csak megérkezett Teheránba, mindig nők segítségével oldotta meg nagyobb és kisebb konfliktusait egyaránt. A legelső közülük éppen Aisa volt, akivel már az első, a férje családjánál elköltött vacsoráján megismerkedett. Később az ő révén más olyan perzsa nőket is megismert, akiknek volt bátorságuk dacolni a szokásokkal, egyenjogúságukat hangoztatni a patriarchális Iránban, de Barbara szemében mindig Aisa maradt közöttük a legelső, s őt tekintette példaképének itteni életében. Aisa mellett nagy befolyással volt Barbara iráni életére Farah is. O volt Barbara férjének, Bahramnak a nagyon rokonszenves, csinos, Amerikában tanult unokahúga. Három évvel volt idősebb Barbaránál, s kezdettől fogva nagy türelemmel és humorral egyengette az útját, ami nem volt könnyű, hiszen Amerikából ment férjhez Iránba. Aztán ott volt Barbara férjének jószívű nagyanyja, Hanum-Dzsúni (ami azt jelenti: a szívem hölgye); ez nem a személyneve volt, hiszen Iránban az unokák gyakorta így nevezik a nagyanyjukat, s Barbara ezen a néven ismerte meg őt. A háremben született és nevelkedett Hanum-Dzsúninak nem esett nehezére meghajolni a férfiak előtt, s férjének legapróbb kívánságát is gondolkodás nélkül teljesítette. Ám

amikor Barbara, vagy valamelyik lánya, esetleg lányunokája érdekei forogtak kockán, akkor bátran szembeszállt a család fejével vagy más férfitagjaival. Bahrain anyjához és anyai nagyanyjához már nem tudott közel kerülni Barbara, de azért tőlük is sokat tanult a muszlim nők életéről. Ők, akik a hárem hagyományainak szellemében nevelkedtek, tudták, hogy csak egymásra támaszkodhatnak. Ezért, ha egy nő nehéz helyzetbe került, még akkor is szeretettel és önzetlenül bántak vele, ha ferengi (idegen) volt, mint Barbara. Tudta is, hogy számíthat rájuk, s a tizenhét Iránban töltött éve során ritkán hagyták cserben. Barbara persze voltaképpen már jóval régebben: háromnégy éves korában megtanulta, hogy inkább a nőkre kell támaszkodnia. Akkor az apai nagyanyjával, Srader nagyival volt együtt a legtöbbet, ezzel a szép és jószívű teremtéssel, aki divatosan hordta ősz haját, s némiképpen kívülállónak számított abban az indianapolisi kispolgári közegben, ahol Barbara nevelkedett. Srader nagypapa egy nagy húsbolt tulajdonosa volt, Barbara a feleségétől tanult meg zongorázni. A nagymama tudott egy keveset spanyolul és olaszul is, nagyon civilizált volt, és sok tündérmesét mondott el az unokájának. Srader nagyi azzal ütött el a szomszédságtól, hogy nem járt templomba, és sosem szavazott a republikánus pártra, nem úgy, mint Barbara anyja. Ő hívő metodista volt, s úgy gondolta, hogy aki nem osztja az ő hitét és politikai meggyőződését, az előbb-utóbb pokolra jut. Ezért nem tetszett neki, hogy az anyósa nagy hatással van Barbarára:

végül még őt is meg fogja rontani! A kislány ráadásul olyan rossz szokásoknak is hódolt, amelyeket nem a nagyanyjától lesett el: szűk ruhákat hordott, és szerette a rock and rollt: Bill Haleyt, de legfőképpen Elvist, sőt, a másodikos iskolabálon még csókolózni sem átallt hozzá hasonlóan ügyetlen táncosával. A nagymama Napsugaramnak nevezte Barbarát, és mindig csak a legjobbakat mondta róla. Ez a feltétlen szeretet segített a lánynak elviselni anyja (és kisebb mértékben apja) szigorúságát. Amíg egyetemre nem ment, mindvégig a nagyanyjára támaszkodott érzelmileg: vele mindent meg lehetett beszélni. Tiszteletben tartotta Barbara egyéniségét és vágyait. Sohasem éreztette vele, mint a szülei, hogy rossz és engedetlen kislány lenne. Szerette akkor is, ha lázadozott a szülei és a környezete zsarnoksága ellen. Amikor Barbara tíz éves korában kijelentette, hogy orvos szeretne lenni, az anyja csak kinevette, de a nagyi máris elkezdett gyűjteni a taníttatására. Aztán amikor elvégezte a középiskolát, és elnyerte a Palmolive cég négyéves ösztöndíját, a nagyi egészítette ki a pénzt, hogy Barbarának ne kelljen beérnie a helyi egyetemmel, hanem elmehessen Los Angelesbe, a Kaliforniai Egyetemre. Részint azért akart odamenni, mert a lehető legmesszebb volt Indianapolistól (amelyet a lelke mélyén afféle „Bunkópolisnak” tekintett), részint, mert egészen más világ volt ott és igen jó hírű egyetem, ahol a konzervatív Amerikával ellentétben már új szelek fújdogáltak. Amikor Barbara bejelentette a szándékát, az anyja

keservesen sírva fakadt, s egyre csak azt hajtogatta: az egyetem, amelyet választottál, erkölcstelen hely. Ellenkezik a Biblia, Jézus és Isten szellemével. Függetlenül ettől az egyetem kezdettől fogva beváltotta Barbara és nagyanyja reményeit, s ott töltött életének minden percét élvezte, de különösen a magánéletét. Két igen jó barátnője volt, akiket okosnak, elbűvölőnek és műveltnek tartott. Egyikük, Betty Belks egy New York-i ügyész lánya volt, magas, nagyhangú és harsány kacajú. A szüleivel már sok helyen megfordult, részint nyaraláskor, de humanitárius missziókon is: Mexikóban, Guatemalában, Tanzániában, nemkülönben a hazai indián rezervátumokban. Szociális munkás akart lenni, a szabad idejében hol a fogyatékos gyermekek iskolájában, hol egy idősek otthonában segített ki. Betty szerette a férfiakat és a szexet, sok férfival lefeküdt anélkül, hogy a nyakukba akart volna akaszkodni. Okos volt és vidám, nagyon nyílt és őszinte, kertelés nélkül beszélt a nemi életéről is, és előszeretettel osztályozta a szeretőit a nemiszervük nagysága szerint: „pici, mint egy uborka”, vagy „nagy, akár egy padlizsán”. A másik barátnő, Ann DeVries született kaliforniai volt, a Stanford Egyetem oktatóinak a lánya. Szép volt, és afféle csodagyereknek tartották: már hétévesen tudott hegedülni, s tizenegy évesen két idegen nyelvet beszélt. Szülei azonban állandóan még többre és többre akarták ösztönözni, ezért nem is volt tisztában a saját kivételes – valós – értékeivel; ezekre Betty és Barbara hívta fel minduntalan a figyelmét. Szerette az állatokat; magányos

gyermekkorában ők jelentették neki a társaságot; nem csoda, hogy az állatorvosi pályát választotta. Barbara szívből megszerette őt. A három lány, különböző neveltetésük ellenére, sülvefőve együtt volt. Egyformán a beatkorszak gyermekei voltak, s hasonló világnézetet vallottak. Amerikát, a hirosimai bomba szülőatyját az erőszak és a szellemi hanyatlás országának tekintették, igaz, a világ többi részéről sem voltak jó véleménnyel, amely Mussolinit, Hitlert és annak szüleményét, Dachaut „ajándékozta” az emberiségnek. A jövőben nem hittek az atombomba miatt. Ám a nukleáris fegyverek, továbbá Amerika és a világ siralmas állapota ellenére – vagy talán éppen ezért – önmagukat igen fontosnak érezték, s az életet az utolsó csöppig ki akarták élvezni. Mindent tudni akartak, mindent ki akarlak próbálni, hogy azzal a tudattal távozhassanak majdan a világból: Betty Belks, Ann DeVries és Barbara Srader jobbá tette. Ilyen lány volt Barbara, amikor rászánta magát arra, hogy elkíséri a hazájába Bahram Sultan Mosallai-t, és feleségül megy hozzá. Barbarának első látásra megtetszett Bahram. amikor meglátta az egyetemi menzán. A férfi eleinte nem viszonozta az érdeklődését. Barbara gyakran látta őt honfitársai körében, olykor más hallgatókkal is, és mindig arra gondolt, akad-e még rajta kívül ennyire vonzó, ugyanakkor megközelíthetetlen férfi – királyfi hófehér paripán. Nemcsak azt rebesgették ugyanis, hogy arisztokrata családból származik, hanem hogy egyenesen

herceg, akiből egyszer talán még király is lehet. Barbara sosem látta őt nővel, de mindenki feltételezte róla, hogy nagy szívtipró lehet, ahogyan az egy királyfihoz illik. Azt suttogták, hogy nem egy hollywoodi sztárjelölt – sőt, sztár! – megfordult már az ágyában. Barbara fantáziáját felcsigázta Bahram kékesfekete haja nagy, beszédes, csaknem fekete szeme, kecses és előkelő tartása. Szeretett volna a bűvkörébe kerülni, s naphosszat azon törte a fejét, miképpen vonhatná magára a figyelmét, aztán álmatlan éjszakákon siratta az elszalasztott lehetőségeket, s közben szégyellte magát ezért. Aztán egy szép napon Betty és Ann biztatására fogta magát, odament Bahram asztalához a menzán, és őszintén elmondta neki. mit érez iránta. Tudta, hiszen sokan bókoltak neki, hogy őt is igen vonzónak tartják, éspedig nemcsak gyönyörű kék szeme és vörös haja, s nem is csupán jó természete, hanem a kisugárzása miatt is. Most megpróbálta ezt minél erősebben éreztetni, hogy Bahram viszonozza a vonzódását. És valóban: a herceg úgy reagált, ahogyan Barbara szerette volna. Mélyen és áthatóan a szemébe nézett. Aztán tenyerébe fogta az arcát, hosszan vizsgálgatta, majd így szólt: – Tudod, mire emlékeztetsz engem, Barbara Srader? Az aranyba öntött görög istennőkre! Barbara, aki ugyebár a szubkultúra elszánt híve volt, és meg akarta váltani a világot, most úgy érezte magát, mint Marilyn Monroe és Liz Taylor egy személyben. Az első randevújuk előtt egy fekete Cadillac limuzin állt meg a

kollégium bejárata előtt, amelyből hórihorgas sofőr szállt ki, és kinyitotta a hátsó ajtót Bahramnak, aki méltóságteljesen szállt ki a kocsiból. Éppen, mint a moziban. Vacsorázni a Bel Aire szállóba mentek a maga kerengőivel. patióival, virágoskertjeivel és persze éttermével, amelyről Barbara nemrégiben ezt olvasta: „Konyháját a legjobb három közé sorolják az Egyesült Államokban, a borpincéjét hasonlóképpen a legjobbak közé.” Bahram bemutatta neki a főpincért, aki szemmel láthatóan jól ismerte őt, és bájologva fogadta őket: – Parancsoljon, Srader kisasszony, parancsoljon, Mosallai úr. Bármilyen kívánságuk van, nyugodtan forduljanak hozzám. – Barbara korábban el sem tudta képzelni, hogy a Bel Aire főpincére személy szerint ismerje őt! Vacsora után a Beverly Hills szállóba hajtattak, üldögéltek a kandallónál a hallban és beszélgettek. Barbara mesélt Bahramnak indianapolisi életéről, amit ő iráni történetekkel viszonzott: az ország történelméről beszélt, nagy királyokról, akiknek háremhölgyei művészi szinten űzték a zenélést, táncot, verselést és mesemondást. Bahram és Barbara az első randevú után sokat volt együtt. Bahram kalauzolásával bejárták Los Angelest, s Barbara úgy érezte: az egész várost mintha az ő szórakoztatására találták volna ki. Vitorláztak és úsztak, koncertre, színházba, bárokba jártak, s élőben hallgatták meg Barbara kedvenc rocksztárjait. Bahram dobálózott a százdollárosokkal, és a városban csakhamar minden

főpincér éppen olyan jól ismerte Barbara nevét, mint az övét. A kollégiumba naponta érkeztek Bahram rózsacsokrai. Mindez persze bármelyik tizenhét éves lány fejét elcsavarta volna, nemcsak az olyanokét, akik a Barbaráéhoz hasonló környezetből érkeztek. De nem pusztán erről volt szó: a lány beleszeretett Bahramba gyengédsége és költőisége miatt is. A férfiszívből szerette a természetet, a hegyeket és a tengert, őszintén megcsodálta a napkeltét és a naplementét, a fákat, a virágokat, a madarakat, a méheket. Megvette Barbarának ajándékba Maeterlinck Kék madár című könyvét, amelyet perzsára Az arany álom címmel fordítottak, és egy-egy könyvet a méhek, illetve a hangyák életéről is, valamint verseskönyveket: angol, francia, olasz, de mindenekelőtt perzsa költők műveit. Olykor felolvasott neki a majd ezer éve élt. hazájában matematikusként és csillagászként is tisztelt perzsa költő, Omar Khájjám Rubajjátjából és Háfiz költeményeiből Bahram 1958. június 20-án szerzett olajmérnöki diplomát; az ünnepi estét ismét a Beverly Hills szállóban töltötte Barbarával. A tenyerébe fogta az arcát ugyanúgy, mint az első alkalommal, nézett rá hosszan, majd azt mondta: – Jöjj, hozzám feleségül, Barbara, hadd vigyelek magammal a Hold hegyeibe, az én Perzsiámba! Barbarát természetesen boldoggá tette a lánykérés, de azért azon is elgondolkodott: nem követ-e el hibát, ha hozzámegy? Ha elfogadja Bahram keleti világát, vajon nem

kell-e feladnia a sajátját? De hát nem lehet-e egyszerre keleti és nyugati módon élni? Másfelől viszont mit tudott a lány Bahram világáról azokon a meséken kívül, amelyekkel őt szédítette? Miből gondolja, hogy őt, a bunkópolisi kislányt csak úgy befogadják ebbe a mesevilágba? Na és mi lesz, ha ez a világ kiveti őt magából? Hazatérhet akkor a sajátjába? Barbara megosztotta kételyeit Bahrammal, aki minden erejét latba vetve próbálta őt meggyőzni arról, hogy nem kell lemondania Amerikáról, mert majd felváltva élnek a két országban. A családja pedig természetesen ugyanúgy fogja szeretni Barbarát, mint Bahram maga, és különben is mindegy, hogyan lesz, mert őrá mindig támaszkodhat. Bahram nagyapja, Baba Bozorg (azaz Nagyembernagypapa) elküldte értük a repülő palotává átalakított magángépét: volt benne nappali, ebédlő, konyha, háromhárom haló- és fürdőszoba, s mindet a legpompásabb perzsaszőnyegek díszítettek. Először Indianapolisba repültek, hogy egy napot Barbara családjánál töltsenek. Az idő eseménytelenül telt el, a fiatalok, a szülők és a nagyszülők semmitmondóan csevegtek egymással, csupán egyszer vonta félre Barbarát az anyja, amikor végre rádöbbent – Jesszusom, kislányom, a gyermekeid félig perzsák lesznek! Este hatkor aztán mind – Barbara nagybátyjával, nagynénjével, házastársaikkal és az ő gyermekeikkel kiegészülve megvacsoráztak a repülőgépen. A két család

egyszerre érkezett és távozott. Sraderék mindig is merev, hallgatag emberek voltak, akik ezúttal, ha lehet, még kevesebbet beszéltek. Csupán a férfiak füstölögtek egy kicsit az alkoholizmus, a kábítószer, a miniszoknya, a fiúk hosszú haja, a zsidók túlzott helyi befolyása és a semmirekellő niggerek miatt. Ami a nagynéniket illeti, Barbara sosem kedvelte őket; most is elárulta minden pillantásuk, hogy helytelenítik a házasságát. Lehet, hogy a fiú mesésen gazdag, de a pénz nem minden, különösen a hagyományos amerikai értékekhez képest. És lehet, hogy herceg, de nem angol, még csak nem is skandináv, hanem csak perzsa! Amikor pedig az unokatestvérei arcát fürkészte Barbara, azon csak azt látta: irigylik tőle, hogy ki tud menekülni ebből a környezetből, irigylik a gazdag és elbűvölő hercegért. Alig várta, hogy elmenjenek, s amikor végre elköszöntek, érezte, hogy jókívánságaik nem szívből jönnek. Velük együtt távoztak Barbara szülei is, míg a nagyszülők éjszakára is a gépen maradtak. Ekkor már merőben más volt a hangulat: Barbara megkönnyebbülten látta, milyen melegséggel fordulnak a nagyszülei – különösen Srader nagyi – Bahram felé. Kaviárt ettek, pezsgőt kortyolgattak rá, s egészen meghitt hangulatban beszélgettek. Éjfél után a nagyi letérdepelt a padlóra, s alaposan szemügyre vette a szőnyeget, amelyet Bahram „Tebriz virágoskertjének” nevezett – ez volt a legszebb szőnyeg, amelyet Barbara valaha látott Bahram szerint minden színárnyalatát természetes festékből nyerték. – Tudja – mosolygott rá Bahram a nagymamára mi

perzsák annyira csodáljuk és szeretjük a szőnyegeinket, hogy a költőink gyakran meg is verselték őket. – Azzal elszavalt egy idézetet a szőnyegről, az angyalokról és a Paradicsom kertjének virágairól. – Szép vers – mondta a nagymama. – Maga pedig, Bahram. elbűvölő ember. Bahram elégedetten elmosolyodott és kezet csókolt neki. – Köszönöm a bókot, nagymama. Bízom benne, hogy húsz év múlva is ez lesz rólam a véleménye. Ami pedig a verset illeti, csak azért szavaltam el, hogy tudja: a legújabb unokája boldogan ajándékozza meg ezzel a szőnyeggel. Barbara nagyanyja suttogva mondta: – De hát én nem… én nem is tudom, hogyan köszönhetném meg ezt az ajándékot, Bahram, vagy hogyan is fogadhatnám el? Pedig a nagyi nem is tudta, milyen drága ez a szőnyeg: Bahram elmondta Barbarának, hogy egy londoni árverésen egy hasonló darab kétszázezer fontért kelt el. – Kérem, nagymama – unszolta Bahram –, kérem, fogadja el tőlem hálából azért, mert ilyennek nevelte Barbarát! Erre a nagyi végre elfogadta az ajándékot, és könnyes szemmel felelte Bahramnak: – Tudja, akárki vette is volna el Barbarát, azt gondoltam volna, hogy a legszerencsésebb férfi a világon. Most már hozzátehetem: ő meg a legszerencsésebb nő. Az egyik szemem sír, amiért búcsút kell mondanom neki, de a másik nevet, mert magával megy el; tudom, hogy meg fogja neki

adni azt a boldogságot, amit már születése napjától kívántam neki.

2. fejezet Baba Bozorg és Hanum-Dzsúni Barbara és Bahram Rómán át repült Teheránba. Akkoriban, a sugárhajtású repülők előtti korszakban az út még huszonhét óráig tartott; több helyen le kellett szállni tankolásra, így Damaszkuszban és Bagdadban is, melyeknek már a puszta neve is izgalomba hozta Barbarát. Amikor pedig két órakor a gép Teherán ócska, kopott repülőterén, a Mehrabadon landolt – ahol csak hat évvel később emelték a mai impozáns, csupa üveg és márvány épületet –, rendkívül ideges volt, hiába nyugtatgatta magát. Minduntalan ökölbe szorult a keze, izgatottan nyeldekelt, és légszomjjal küszködött. Aztán megfogta Bahram kezét, s el sem engedte, amíg a férfinak húsz perccel őelőtte, ahogyan illett, ki kellett szállnia a gépből. Barbara a gép ablakán kitekintve rengeteg, jobbára nyugatiasán öltözött férfit látott az erős napsütésben, meg néhány nőt, többnyire csadorban, arcuk előtt fátyollal, de némelyikük, főként akik Bahramot körülvették, nyugati divat szerint volt öltözve, fekete, barna, vagy tengerészkék kosztümben és kalapban. Akkoriban divat volt egész sereggel üdvözölni az érkezőt, akinek rangját a jelenlévők számán is le lehetett mérni, így nemcsak családtagok, hanem barátok, sőt egyszerű bámészkodók is odaözönlöttek, hogy tanúi lehessenek Mosallai-ék nagycsaládi eseményének: Bahram és az amerikai menyasszony érkezésének. Barbarának igencsak melege

volt a fekete kosztümben, harisnyában és kesztyűben, melyeket Bahram választott ki az alkalomra. Odakint mintha egy katonazenekar zendített volna rá, amikor Fatima, a stewardess intett neki, hogy ideje csatlakoznia a vőlegényéhez. Az nem lehet, hogy az én tisztelemre játsszanak, gondolta, pedig így volt. Bahram keresztülvezette Barbarát a szerencsekívánók egész tömegén, akik virágcsokrokat nyomtak a kezébe, rózsavízzel hintettek meg, s próbálták megérinteni a ruháját vagy a haját. Végre odaértek Bahram családjához. Közöttük volt az apa, akit Hadzsi Khadívarnak hívtak, mert többször is megtette a hadzs-ot, azaz a mekkai zarándoklatot; felesége, Tuba s az ő anyja, Mitra; végül a nagyszülők, Baba Bozorg és Hanum-Dzsúni, akikről Bahram oly sokat mesélt. Baba Bozorg testes, szőrös fülű, nagyorrú férfi volt, sűrű ősz hajjal; fülsiketítőén, harsány hangon üdvözölte Barbarát. Mutatóujját óriási gyémántgyűrű díszítette. Kezét csókra nyújtotta Barbarának, s bár jóindulatúan mosolygott, látszott rajta, hogy elvárja a feltétlen engedelmességet. Hanum-Dzsúni éppen a férje ellentétének tűnt: kecsesnek és gyöngédnek. Fehér csadort viselt, de klasszikus szépségű, szoborszerű arcát nem kendőzte el. Igen melegen üdvözölte Barbarát, tenyerébe fogta a kezét, majd arcon csókolta, mint aki máris a saját lányának tekinti. Ez volt az első mozzanat az üdvözlés során, amelytől Barbara kissé megnyugodott. A család tagjai csoportokra oszlottak, majd néhány kék Buickkal elhajtottak. Akkoriban ez az autó volt divatos a

gazdag perzsák között, hogy néhány év múlva felváltsák őket a fekete vagy szürke Cadillacek és Mercedesek. A kocsikat elől-hátul perzsaszőnyegek díszítették. Barbara és Bahram a nagyszülőkkel szállt egy autóba. A reptérről a Teherán északi elővárosában, Semiranban lévő Mosallai-palotáig jó másfél óra volt az út. Amennyit Barbara ez alatt látott a fővárosból, csalódást keltett benne, mert egyáltalán nem volt az a keleti meseváros, amilyennek képzelte. Forróság volt, bűz (főként trágyaszag) és por, hiszen Teherán végül is sivatagra épült. A szennyvíz szabadon folyt az utcán. A házak főként vályogból emelt viskók voltak. Barbarának újdonság volt az is, hogy csak egy ajtajuk volt, kéményük viszont egy sem. És ezekben a kicsiny, szegényes házakban népes családok laktak. Voltak persze a városban virágzó kertek és pompás paloták is, de ezeket a kandi tekintetektől három méter magas kőfalak takarták. Az egész város jobbara laposnak és egyhangúnak tűnt. Az épületek sivárságával éles ellentétben állt az utca élénk élete. Barbara már ezen az első autóúton felfigyelt a turbános, szakállas mulluhokra (egyszerű muszlim papokra) és a csadort viselő nőkre, akik itt számára még titokzatosabbnak tűntek, mint a repülőtéren. Vándor borbélyok borotválták és nyírták kuncsaftjaikat az utcán, mozgó gyümölcs- és cukorkaárusok kínálgatták a portékájukat. Az utcai büfékben kebabot (fűszeres pörköltfélét), zöldséget és fagylaltot lehetett kapni. Gyöngyfüzérrel díszített lovak baktattak, nyakláncos fehér szamarak cipelték a rőzsét, néhány bőrsapkás férfi egész

nyájakat terelgetett az utcán. Baba Bozorg és Bahram nagy bosszúságára – és Barbara örömére – egyszer egy egész tevekaraván tartóztatta föl a Mosallai-autókonvojt, mivel valahogy betévedt a lovas és szamaras kocsiknak fönntartott sávba; a tevéket még a jelenlegi sah apja, Reza tiltotta ki a városból 1923-ban. Bahram ekkor hátraparancsolta a sofőrt, és nagyszülei nagy örömére maga ült a volán mögé: ők nem tudták, hogy Amerikában vezetni is meg tanult. Barbarát is maga mellé ültette, s ekkor olyannak látta vőlegényét, mint addig még soha. Ó és nagyapja is harsányan hahotáztak, mikor nekiment néhány tevének, hogy eltakarítsa őket az útból. Kacagtak akkor is, amikor Bahram tilosba hajtott, összevissza előzött, vagy kis híján elgázolt néhány gyalogost. Barbara később megtudta, hogy az ilyesmi Iránban egyáltalán nem ritkaság, s az itteni sofőrök általában fikarcnyit sem törődnek a többiekkel. Mindenki csak a saját képességeit akarja bizonyítani, s a kereszteződésekben gyakorta hosszú időre dugók alakulnak ki, mivel senki sem akar utat engedni a másiknak. Ami pedig a gyalogosokat illeti, Barbara a sah uralkodása alatt mindvégig azt tapasztalhatta, hogy őket az autósok alacsonyabb rendű lényeknek tekintik, és egyáltalán nem törődnek a testi épségükkel. Barbara nem egyszer volt szemtanúja olyan jeleneteknek az utcán, amelyek félelmet és felháborodást váltottak ki belőle: látott a járdán fekvő sebesülteket, sőt halottakat is, miközben a vétkes autósok természetesen már elszeleltek, a járókelők

pedig megálltak egy kicsit bámészkodni, de aztán ők is továbbhaladtak. Úgy tűnt, a másik emberélete mindenkinek közömbös, ha az a másik nem az ismerőse. Minderről természetesen még sejtelme sem lehetett az érkezése napján, így el sem tudta képzelni, mi ütött Bahramba, aki Kaliforniában nagyon gondosan vezetett, odahaza viszont ámokfutóként. Ugyanígy elképedt akkor, amikor egy piros lámpánál várakoztak. Itt Barbara figyelmét teljesen elterelte egy feléjük tartó teve, önkéntelenül Bahramhoz hajolt, és véletlenül rálépett a gázra, amitől a kocsi meglódult, és nekiment egy taxinak, kitörve a stoplámpáit. Barbara nem hitt a fülének, amikor Baba Bozorg és Bahram ordítani kezdett a taxisofőrre, mintha ő lenne a hibás, nem Barbara. Baba Bozorg az öklét rázta, Bahram pedig már ki akart ugrani, hogy nyakon csípje a sofőrt, de Barbara megakadályozta ebben: megfogta a karját, és azt mondta, hogy hagyja, mert ő a hibás a balesetért. Bahram ekkor durván rendre utasította: – Fogd be a szádat, jó? – Most már Baba Bozorg is Barbarával ordított, nem a sofőrrel. A szeme dühösen villogott, s az arca eltorzult, amint perzsául rákiáltott. Egy szót, a namuszt többször is elismételt. Bahram el is magyarázta Barbarának, hogy ez egy hallatlan vétségre vonatkozik: arra, amikor valaki egy idegen – jelen esetben a taxisofőr – pártját fogja a saját családjával szemben. Amikor erre Barbara azt válaszolta, hogy nem a sofőr oldalára állt. hanem az igazságéra. Bahram azt válaszolta:

– Nem érdekes, hogy mi az igazság. Neked minden vitában a családod pártját kell fognod, akár igazunk van, akár nem? –Ezeket az utóbbi szavakat tagoltan mondta, mintha a fejébe akarná verni ezt a kifejezést. Barbarát annyira megrémítette Baba Bozorg és Bahram agresszív viselkedése a taxisofőrrel – és persze vele – szemben, hogy nem is tudta már élvezni az utca forgatagát. Nyomott hangulatban ült a további úton Semiran felé, és csak akkor élénkült fel kissé, amikor meglátta a Mosallaipalotát. Igaz, itt nem így hívták, csak Mosallai-háznak. mivel a „palota” elnevezést fönntartották a sah épületeinek. Magas fal övezte, mögötte pompás kert volt, benne egy kék és sárga mozaikkal díszített úszómedence. Óriási, többszárnyú épület volt, hogy elférjen benne az egész nagycsalád. Nemcsak Barbara apósa és anyósa lakott itt, hanem összes gyermekük és unokájuk is. A tágas előcsarnok falait zöld selyemtapéta borította; ugyanilyen színű volt a bútorok huzata, s volt benne kristályüveg gyertyatartó, jó néhány szőnyeg és kínai váza. Barbarát a saját lakosztályába kísérte Bahram anyja és két nagyanyja. Bahram azt mondta, hogy mind az anyja. Tuba, mind anyai nagyanyja, Mitra szép nő; lehet, hogy valaha azok is voltak, de mostanra, amikor Tuba harmincvalahány, Mitra pedig mintegy ötven éves lehetett, bizony már csúnyán el voltak hízva, s bőrük megsárgult a rendszeres ópiumszívástól. Barbara hálószobája ugyanolyan elegáns volt, mint amilyennek a hall alapján várni lehetett: szép tapéta és szőnyegek díszítették, s az ágyat oly díszes takaró borította, hogy szinte félt ráfeküdni.

Mindazonáltal megtette, s nyomban el is aludt; csak arra ébredt föl, hogy a mosdóba kell mennie. Csakhogy egyáltalán nem talált fürdőszobát, pedig kiment a folyosóra, s minden ajtón benyitott. Végül talált egy kis márványszobát, amelynek közepén volt egy porcelán fedővel letakart lyuk. Mindeddig még ez tűnt a leginkább vécészerűnek abból, amit Barbara látott, és megpróbálta itt elvégezni a szükségét. Nem sikerült valami fényesen, mivel lepisilte magát, s utána hiába keresett csapot, hogy megmosakodjék. Egyszerre nyílt az ajtó, s belépett Bahram. – Jesszusom, Bahram! – sivalkodott Barbara. Lepisiltem magamat! Vőlegénye csak a fejét rázta. – Jaj, Bahram, úgy sajnálom! Ez ugye nem a mosdó? – Ez – felelte Bahram – a szellőzőnyílás a konyhába, amely arra is szolgál, hogy itt szóljunk le a szolgáknak. – Igazán nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot – hebegte Barbara. – Tudod, a nyílás pont a tűzhely fölött van. – Akkor én… akkor én éppen… Barbara kínjában elmosolyodott, mivel maga elé képzelte Bettyt, amint elmeséli a lányoknak a kollégiumban. – Mit gondoltok, mi volt Barbara első dolga abban a perzsa palotában? Nemcsak magát pisilte le, hanem egy emelettel lejjebb a hercegi ebédet is a tűzhelyen! – Barbara! – mennydörgött rá Bahram. – Tessék! – Te nevetsz! Mondd, mit találsz olyan mulatságosnak?

– Semmit. – Hogyhogy semmit? Ismerlek, Barbara, te nem szoktál „semmin” nevetni. – Igen, ismersz – felelte ő, és közben arra gondolt: ez ugyanaz a Bahram lenne, aki azt ígérte neki, hogy mindig, mindenben támaszkodhat rá? Miért nem maradt vele, amikor az első rémisztő órákat töltötte az otthonában? – Megmondom én neked, Barbara, min nevetsz – folytatta Bahram. – Kinevetsz bennünket, perzsákat, mert lenézel minket. – A tekintete ugyanolyan dühös volt, mint amikor a taxi epizódnál ráförmedt az autóban. Ismét szakadék támadt közöttük, bár ezúttal Barbara legalább valóban vétkes volt valamiben. De akkor is, hogyan magyarázhatta Bahram az ő nevetését arra, hogy lenézi az országát és őt magát is? Miért dühös rá emiatt? – Bahram! – kiáltotta, és kinyújtotta felé a karját, de a vőlegénye dühödten távozott. Barbara kétségbeesetten, a könnyeivel küszködve indult vissza a hálószobájába, amikor megszólalt a háta mögött egy csicsergő női hang. jellegzetes perzsa akcentussal. – Lefogadom, ha most egy dzsinn teljesítené három kívánságodat, először is egy fürdőt kívánnál, nem? Barbara hátrafordult. Csinos női arc bámult rá hosszú, keskeny orral, telt, vérvörös szájjal, hatalmas fekete szemmel. – Igen – felelte –, nagyon szeretnék lezuhanyozni. Meg tudnád mutatni, hol lehet? – Bahram küldött – mondta csillogó szemmel a lány –, hogy eligazítsalak ebben a perzsa palotában. Például hogy

hol van a vécé, és ne pisilj többé a… – Ki vagy te? – kérdezett közbe Barbara felbátorodva. – Farah. a leendő unokahúgod – mosolygott a lány. – Hány éves vagy? – Huszonegy. – Én még csak tizennyolc! Farah látta, mennyire megdöbben Barbara, hogy most már számolnia kell egy nála idősebb unokahúggal is, ezért gyorsan elmagyarázta neki: itt, Perzsiában a nemzedékek teljesen össze vannak keveredve, senkinek az életkorából nem lehet megítélni, hogy melyik generációhoz tartozik. Neki, Farahnak például él egy őszülő szakállú unokatestvére a palotában, ugyanakkor egy nagynénje is, Sahila, aki még csak pólyás. Közben Barbara hálószobájába értek, ahol a komorna már kicsomagolta a ruháit. Barbara elővett a ruhásszekrényből egy pongyolát, a fiókokból pedig tiszta fehérneműt, aztán arra kérte Farahot, mutassa meg a zuhanyozót. – Olyan itt nincs – vont vállat Farah. – Hát akkor egy fürdőkádat! – Az sincs. – Kérlek, Farah – mondta ingerülten Barbara –, ne ugrass, mert nem vagyok abban a hangulatban! Farah türelmesen elmagyarázta neki, hogy egyáltalán nem ugratja, mivel itt az idősebbek az otthoni fürdőszobát afféle nyugati úri huncutságnak tartják. Persze most, hogy ideköltözött, elképzelhető, hogy aferengi iránti figyelmességből…

– Csak nem azt akarod mondani, hogy ti perzsák egyáltalán nem fürödtök? Farah kacagva felelte, hogy természetesen fürdenek, csak nem úgy, mint a nyugatiak. Nyilvános fürdőbe járnak, ahol találkozhatnak az ismerőseikkel és jót pletykálkodhatnak; Iránban a fürdés nemcsak tisztálkodási aktus, hanem társasági esemény is. Az olyan vallásos nők, mint Tuba és Mitra, nem is imádkoznak, mielőtt meg nem tisztultak a nyilvános fürdőben. Legyen ez mondta a lány, az első leckéd a perzsa szokásokból. – Köszönöm, Farah – felelte Barbara. – Gondolom, még elég sok ilyen leckére lesz szükségem. De most már tényleg szeretném tudni, hol fürödhetnek meg. – Ha kívánod – mondta Farah –, hozathatok be néhány lavór forró vizet ide a szobádba. – Aztán hirtelen ötlettel így folytatta: – Ám ha le tudod küzdeni a nyugati szemérmességedet, gyere el velem a nyilvános fürdőbe! Ha nem tetszik, ígérem, soha többé nem kell odamenned! De lefogadom, hogy tetszeni fog, és arra a mondásra fogsz gondolni: „mindeneket megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok!” Olyan lelkesen és olyan jóindulattal mondta mindezt, hogy Barbara ösztönösen megbízott benne. – Hát, ha próbára akarsz tenni, nem bánom. De aztán ne csodálkozz, ha tényleg kitör belőlem a nyugati szemérmesség! Farah nevetve rázta a fejét. – Drága nagynénikém, én azt hiszem, még ma este büszkén fogod kidülleszteni a pucér amerikai melledet

ugyanúgy, mint mi, perzsa hölgyek! – Azzal kidüllesztette a magáét, amely elég tekintélyesnek tűnt a feszes fekete pulóverben. Barbara első élménye a nyilvános fürdőben – amely nem is volt igazán nyilvános, hiszen csak a Mosallai-család hölgytagjai illetve közeli barátnőik használhatták – igen kellemesnek bizonyult. Őt a Farahot a komornáik: Naila és Hosne kísérték el a fürdőbe ahova táskában vitték a tiszta ruhákat. Az előcsarnok csillogó villogó helyiség volt, színes kupolával. Innen csuszamlós lépcsőn mentek föl a félemeletre, ahol pucér nők üldögéltek szőnyeggel takart díványokon, teát szürcsölgettek és beszélgettek, mintha csak vendégségben lennének; odébb még egy ugyanilyen helyiség volt, a kettő közölt pedig a központi medence, amelybe a mennyezetről zuhogott alá a víz, ebből pedig két kisebb és mélyebb, sárga csempés medence nyílt. A medencékben mezítelen mosolygó és kacagó nők sétálgattak ide-oda, játszadoztak a vízben. Annyira természetesen viselték a pőreségüket, hogy Barbarának is elmúlt a zavara, és ellazultan mozgott közöttük. Azt sem bánta, amikor körülvették, meghuzigálták vörös haját, lefröcskölték vízzel, és azt kérdezték tőle: – Húb? Húb? (mármint hogy: jó?) – Visszafröcskölte őket. s Farah tolmácsolásával közölte velük, hogy igen, nagyon jó. Miután hazamentek a fürdőből, Farah megmutatta Barbarának a mellékhelyiséget. Ugyanolyan kicsi volt, mint amelyikkel korábban összetévesztette, de ez olyan bűzt árasztott, hogy Barbara rosszul lett tőle. Nem is értette, mit

keres egy ilyen őskori vécé az elegáns palotában. Még az is átfutott az agyán hogy ez csak valami ugratás: Farah és Bahram próbára akarják tenni, hogy csakugyan olyan undok amerikai-e. Ha erőt vesz magán, és le tud guggolni erre a borzadályra, talán elhiszik neki, hogy tiszteli Bahram családját, hazáját és kultúráját, s jó szándékkal van irántuk. Farah megmutatta, hogyan kell leguggolni a lyuk fölé. – Ez a módja, kedves nagynénikém hogy tetszik? – Rettenetesnek tűnik. Nem akarod megpróbálni? Barbara nevetve guggolt le, s nézett újdonsült unokahúgára, hálát adva a sorsnak, hogy összehozta vele. A szobájába visszatérve Barbara elnyúlt az ágyán, miközben Farah sokáig ült némán, csak cigarettázott és nézte őt. Aztán egy díszes csomagot vett elő a táskájából, s mosolyogva nyújtotta át Barbarának. Amikor kibontotta, három tekercs vécépapírt talált benne. Farahra nézett. Nem értette a dolgot. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen a tréfán. Nem volt pedig tréfa: az idősebb férfiak, Hadzsi Khadívar, de különösen Baba Bozorg ellenezték a vécépapír használatát a palotában, s amelyik családtag mégis élt vele, titokban tartotta. – Farah! – fakadt ki Barbara. – Ugyan miért ellenzik pont a vécépapír használatát? Mert hithű muszlimok, és elítélendő, tisztátalan nyugati szokásnak tartják – vont vállat Farah. – A Korán előírja, hogy az elvégezték a szükségüket, mindig mosakodjanak meg. – És mivel mosakszanak meg? – Hát a kezükkel.

– Ugyanazzal, amelyikkel esznek? – Nem, Barbara. A jobbal esznek, a ballal mosakodnak. Barbara agyat elöntötte a vér, és egy pillanatra elfeledte, hogy jó szándékkal akar közeledni Iránhoz. – És ez a Korán szerint tiszta szokás? – kérdezte felháborodottan. – Tudod, Barbara, én úgy gondolom, hogy ha egy perzsához akarsz férjhez menni, és a saját jószántadból jöttél ide közénk, akkor talán meg kellene tudnod előbb, miért mondja ezt a Korán, mielőtt elítélnéd. – Ebben a pillanatban eltűnt az a vidám, fesztelen hangulat, amely együttlétüket jellemezte, s Farah ellenségessé, Barbara pedig bűntudatossá vált az őket elválasztó korlátok miatt. Farah hiába ismerte a nyugati szokásokat, s hiába végzett egyetemet New Yorkban és szerzett ott diplomát. Lelke mélyén csak ázsiai maradi, Barbara pedig amerikai, még ha szeretett is volna beilleszkedni Iránban. Levonta a tanulságot, ha itt boldogulni akar, sohasem feledkezhet meg róla, akkor maradhat jó barátságban Farahhal, ha tiszteletben tartja az érzékenységét. Kinyögte, hogy esze ágában sem volt gúnyolódni a Koránon, és amikor Farah elmondta neki, hogy a vécépapírt a vallás tiltja, akkor azt, amit Farah a vécézés utáni mosdásról mondott, öntudatlanul nem a Koránnal kapcsolta össze, hanem azzal a primitív budival… – Jaj, istenem, Farah, már megint rosszat mondtam, annyira sajnálom… – kapott észbe. – Nem baj, nénikém. Ide figyelj! Én magam is

kigúnyoltam néha a Koránt, ezért bagoly mondta verébnek, hogy nagy a feje. Most azonban készüljünk a legnagyobb próbatételedre, az első” családi vacsorádra. Már mindenki nagyon izgul, hogy megismerhesse Bahram ferengi menyasszonyát.

3. fejezet Az anya szava parancs Amikor Barbara hazafelé tartott a repülőtérről Bahrammal és Baba Bozorggal, megfigyelhette a perzsáknak azokat a vonásait, amelyeket a külföldiek a legjellemzőbbnek tartanak: a versenyszellemet és a tökéletes közönyt mindenki iránt, aki nem barát vagy családtag. Most viszont a semirani palotában elköltött első vacsoráján megismerhette mindazt, ami a legszebb a hagyományos perzsa kultúrában. Kit is ne venne le a lábáról a perzsák örökös, szertelen bókolása? Kit ne nyűgözne le bonyolult illemkódexük, a tarúf, mely szerint „a vendég Isten ajándéka”, és fel kell neki ajánlani mindent, amit jobban megnéz, vagy megtetszik neki? És aki csak egyszer is megtapasztalhatta a perzsák nagylelkűségét, nyugati szemmel elképesztő család- és barátszeretetét, amely messze túlmutat az etiketten, hogyan is felejthetné el? Amikor Barbara és Farah belépett a családi ebédlő melletti szalonba, mintegy harminc rokon vári rájuk. Mindenki felállt, és úgy várta be, amíg Bahram körbevezeti és bemutatja Barbarát. Mind barátságosan mosolyogtak, és Barbarát figyelték. A nők dicsérték öltözködését, jó ízlését, szépségét. A férfiak meg olyasmit kérdezgettek, hogy nem volt-e túlfárasztó az utazás, vagy elviselhetetlen a teheráni hőség, s valósággal itták a szavait. Aztán persze valaki azt is megkérdezte tőle, vajon Irán tetszik-e neki

jobban, vagy Amerika – a perzsáknak ugyanis, minden udvariasságuk ellenére, vannak zavarba ejtő kérdéseik, miként a fenti is, vagy, hogy „Melyik gyerekét szereti a legjobban?”, ha pedig gyerekről van szó: „Apádat szereted jobban vagy anyádat”? (az effajta kérdéseket az átlag

amerikai durva beavatkozásnak tekinti a privát szférájába – a ford.) – amire Barbara igen tapintatos választ adott, s ezzel rögtön el is nyerte a hölgyek rokonszenvét. Belépett Baba Bozorg, s ettől egy csapásra minden megváltozott. Akik eddig ültek, most hirtelen talpra ugrottak, mélyen meghajoltak, majd mereven, mellükre tett kézzel álltak, hogy hódolatukat kifejezzék. Kétség sem fért hozzá, hogy Baba Bozorg a legfontosabb személy a teremben, s mindenki másnak hangsúlyoznia kellett önnön alacsonyabb rendűségét. A többiek csak akkor ülhettek le, amikor ő már elfoglalta a helyét a trónusán. Baba Bozorg ezután magához szólította unokáit, fiait és lányait, akik között akadtak már ötvenévesek is. Megálltak előtte, hogy kikérdezze őket: mit műveltek az elmúlt héten? Fejét hátraszegte, ha megszólalt, harsányan bömbölt, különösen, ha neki nem tetsző válaszokat kapott. Barbara nem hitt a szemének, amikor azt látta, hogy Baba Bozorg megvetése jeléül kiköp, ha valamelyik gyermeke, menyeveje vagy unokája haragra gerjesztette. Villogó tekintettel utasította őket rendre, s csak akkor bocsátotta el a színe elől, ha már teljesen megalázkodtak. Ilyenkor görnyedten oldalogtak el. A négy órakor kezdődő vacsorán, ahol Barbara Bahrammal együtt megtisztelő helyen: Baba Bozorg

jobbján ült, a nagypapát mintha kicserélték volna. Egészen elbűvölően viselkedett. Bahram elmondta menyasszonyának, hogy Baba Bozorg, minden perzsa férfihoz hasonlóan, ismeri és szereti a költészetet. Ezt a nagypapa be is bizonyította: hosszú részleteket szavalt el Firdauszí elbeszélő költeményéből, a Sáhnáméból (Királyok könyve); ettől a költőtől már Bahram is gyakran olvasott föl Barbarának Kaliforniában. Azzal is szórakoztatta Barbarát, hogy elbűvölő történeteket mesélt el az ókori Perzsia hőseiről, így első ismert királyukról, a 2500 éve élt Nagy Küroszról. aki a jóindulattal és méltósággal bánt a meghódított népekkel, s épp úgy tisztelte az ő isteneiket, mint a sajátjait. Mesélt Baba Bozorg Kürosz egyik utódjáról, Dareioszról is, aki feltalálta a postát, aranypénzt veretett, s fölépíttette pompás új fővárosát, Perszepoliszt. – A történelem viharai azonban, kislányom – folytatta Baba Bozorg –, nem kímélték ezt a csodálatos civilizációt. Sokan fosztogatták és igázták le. Először jöttek a türk és mongol hódítók, aztán pedig… aztán, s ez hosszú és szomorú történet, az oroszok és az angolok még ebben az évszázadban is vérlázító dolgokra kényszerítettek bennünket. De nem akarlak elszomorítani az első közöttünk töltött estéden, hanem azt szeretném, ha jól éreznéd magad. – Ennek érdekében nagy gesztikulálva előadott Barbarának néhány viccet – nyilván a kedvenceit –, amelyek mind arról szóltak, hogy egy furfangos figura (amilyennek Baba Bozorg nyilván önmagát is tartotta)

rászed valakit, például egy rendőrt; az utóbbiakra a sah idején a perzsa arisztokraták megvetéssel tekintettek. Barbara a továbbiakban gyakrabban szembesült a zsarnok Baba Bozorggal, mint a kedves, verseket szavaló, tréfálkozó nagypapával. Ezt persze akkor, a vacsorán még nem tudta, s őszintén megszerette őt, meg Bahram egész kedves, barátságos családját is. Csak amikor már kifelé mentek a vacsora végeztével éjjel kettő után (Baba Bozorg ekkor bontott asztalt), rontotta el két epizód Barbara jó hangulatát. Először arra figyelt föl, hogy a szolgák minden tányért elvittek, kivéve az övéit, s amikor megkérdezte Bahramtól az okát, azt a választ kapta, hogy mivel ő nem muszlim, az ő tányérjai tisztátalanok; senki más nem ehet belőlük, amíg három külön vízben el nem mosták őket. Ebből persze Barbara azt a következtetést vonta le, hogy új családjának mosolyai, bókjai, ölelései nem őszinték. Valójában nem fogadják be maguk közé. De vajon mi a helyzet Bahrammal? Amikor ezt mondta neki, egyáltalán nem mentegetőzött, mintha teljesen helyesnek tartaná a dolgot. Hát az elmúlt évben, amikor oly gyakran ettek együtt, olykor egy tányérból is, azok a tányérok vajon miért nem lettek tisztátalanná? Hogy van ez? Miközben Barbara ezen töprengett, Aisa – az, aki néhány évvel később kimentette őt a teheráni csőcselék karmai közül – odalépett hozzá elbúcsúzni. Ő Bahram unokatestvére volt, harmincvalahány éves, s Iránban igen magas termetű nőnek számított: megvolt vagy 175 centi. Karcsúnak és izmosnak tűnt jól szabott szoknyájában és blúzában. Fényes, hosszú, fekete hajával Katherine

Hepburn perzsa változatának tűnt, s elütött a többi nőtől, akik inkább üvegházi növényekre vagy babákra emlékeztettek erősen kifestett szemükkel és szájukkal. Aisa melegen nézett Barbarára, amikor elmondta, mennyire örül a megismerkedésüknek. – Szívesen lennék az idegenvezetőd Teheránban, legalábbis az egyik – tette hozzá. – Ugyanis… Mielőtt befejezhette volna, Bahram durván könyéken ragadta Barbarát, és azt mondta: – Elnézést, Aisa, de megyünk. – Ezt miért tetted? – tiltakozott Barbara később. – Igazán olyan rokonszenves. Bahram kurtán azt felelte: nem szeretné, ha Barbara barátkozna Aisával. De Bahram, azt mégis inkább én magam szeretném eldönteni, hogy kivel állok szóba! Az, hogy kivel barátkozom, az én dolgom, nem? – Miután a feleségem leszel, Barbara, gondolnod kell az én pozíciómra is. Csak tiszteletre méltó emberekkel barátkozhatsz, és mivel magad nem tudod megítélni, Iránban ki az és ki nem, az én ítéletemre kell hagyatkoznod. – Azt akarod ezzel mondani, hogy te akarod megmondani, kivel álljak szóba, hogy az én érzéseim nem számítanak? – kérdezte Barbara a könnyeivel küszködve. – Igen, pontosan azt. – Ne, Bahram, kérlek! Ne! – De igen, Barbara – mondta nyomatékosan Bahram, majd hozzátette: – Hadd, áruljak el valamit Aisáról. Hát nem látod magad is, milyen megátalkodott és szeméremsértő?

– Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy már harminchét éves, és még mindig egész életét a Teheráni Egyetemre áldozza, ott tanít, sőt még tovább is tanul, pedig megvan a diplomája. – És ez miért olyan nagy baj. Bahram? – Azért, mert nem egy férfi kérte feleségül, és… úgy értem, nem kellett volna pártában maradnia, ő akarta. És tudod, miért? Mert a nő, akivel te barátkozni akarsz, Barbara, leszbikus] Barbara elmondta: nem érti, miért bélyegzi meg Bahram emiatt Aisát, amikor például a titkárán, Mohameden, aki örökké a sarkában van, sokkal feltűnőbben látszik, hogy meleg, mint Aisán. Őellene miért nincs kifogásod? – kérdezte. – Hogy miért nincs kifogásom Mohamed ellen, és Aisa ellen miért van? Nos, tudnod kell, hogy az én hazámban nem egyformán ítélik meg a férfiakat és a nőket, és ami szabad az egyiknek, az nem szabad a másiknak. Barbara később a saját kárán tapasztalhatta, hogy Iránban szinte mindenben különbséget tesznek a férfiak és a nők között. Megtudta, hogy a családi kapcsolatokat is szabályozó vallási törvény, a sárija szerint egy férfinak annyi felesége, illetve ágyasa lehet, amennyit el tud tartani. A férfi tetszés szerint elválhat a feleségétől; ehhez csak annyit kell tennie, hogy három egymást követő hónapban elmegy vele egy mullah elé, s ott kijelenti: „Elutasítalak, elutasítalak, elutasítalak!” Ezzel szemben a nők semmilyen okból nem kezdeményezhetik a válást. Az elvált nők három évesnél idősebb gyermekei az apához tartoznak, aki akár

meg is tilthatja az anyának a velük való találkozást, ha pedig az apa meghal, akkor a gyerekek nem az anyához, hanem az apa rokonaihoz kerülnek. A sárija azt is előírja, hogy a férjes asszony sem munkát nem vállalhat, sem külföldre nem utazhat a férje engedélye nélkül. Barbara idővel megtudta, hogy nőnek születni Iránban sanyarú sors, de talán még sanyarúbb felnőtt fejjel ide érkezni. Második iráni délelőttjén Barbara Bahram jelenlétében megismerkedett Tubával és Mitrával a családi szalonban. Bahram cigarettázott és egy rózsafüzért morzsolt – amit Barbara addig sosem látott a kezében –, s a két nő között foglalt helyet, akik ajnároz pillantásokat vetettek rá. Barbara szemében a vőlegénye mindeddig a nyugati és keleti ember keverékének tűnt, de most mintha átlényegült volna teljesen perzsává, olyannyira, mint a tegnapi vacsorán egyedül csak Baba Bozorg volt. Amikor Barbara belépett a szalonba, Bahram nem kelt föl az üdvözlésére, hanem egy székre mutatott, szemben hármukkal, olyan parancsoló mozdulattal, mint a nagyapja szokta. Barbara úgy érezte, hogy az összetartozásuk, amely már a hazaúton elkezdett megrendülni, most teljesen szertefoszlott. – Anyám és nagyanyám – mondta Bahram szertartásosan – meg akar veled beszélni egy-két dolgot, és jobban szerették volna, ha én nem lettem volna jelen. De kénytelen vagyok tolmácsolni nekik, amit mondasz. – Meg amit ők mondanak nekem – mondta Barbara. – Igen, igen, persze. Ezután következett Barbara beszélgetése Tubával; Mitra

a maga részéről csak élénken bólogatott, Bahram tolmácsolt, Barbara pedig ismét nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Tuba először is bejelentette, hogy Barbara és Bahram esküvője három hónap múlva lesz. Amikor Barbara megkérdezte, mién nem lehet hamarabb, Tuba azt felelte, hogy alaposan fel kell készülni rá: először is hal ruhát kell varrni Barbarának az esküvő három napjára. Ezt Bahram elfelejtette megemlíteni, de Barbara természetesen nem hánytorgatta fel neki. Csak annyit mondott, hogy nem akar tolakodónak tűnni, de ferengi létére úgy gondolja, hat ruha elkészítéséhez csak nem kell három hónap! Tuba erre azt felelte, hogy nemcsak a ruhák okozzák a késedelmet, hanem más, fontosabb dolgok is. Barbarának például meg kell tanulnia perzsául. Erre ő azt felelte, hogy a szíve vágya megtanulni Bahram anyanyelvét, de nem biztos abban, hogy erre elég lehet három hónap. Tuba ezt elhessegette azzal, hogy a legfontosabb kifejezéseket addig elsajátíthatja. Emellett – legalábbis Bahram ezt tolmácsolta – szükség lesz arra is, hogy angol leckéket vegyen. Barbarának először torkán akadt a szó a megdöbbenéstől, de aztán levegőt kapkodva felkiáltott: – Ugyan miből gondolja Tuba, vagy miből gondolod te, hogy leckéket kellene vennem a tulajdon anyanyelvemből? Ugye ezt nem gondoljátok komolyan? Ugye csak vicceltek velem? Kiderült, hogy egyáltalán nem viccelnek, mivel azt akarják, hogy Barbara az ünnepélyes alkalmakkor ne

amerikai, hanem brit akcentussal beszélje az angolt; a családnak ugyanis sok angol ismerőse van, akik el lennének bűvölve, ha Bahram felesége éppen úgy beszélne, mint ők. Mielőtt még Barbara szavakba önthette volna elképedését. Tuba hozzátette: Barbarának meg kell még tanulnia járnia is az esküvő előtt, s erre tud is egy megfelelő oktatót. Barbara hol Tubára, hol Bahramra nézett, mielőtt kirobbant volna belőle a kérdés: – Elárulnátok nekem is, mi a baj a járásommal? Bahram nem felelt, csak mosolyogva intett az anyjának, aki nagy gesztikulálva, időnként a lábával toppantva folytatta a magyarázatot. Bahram a végén rámosolygott Barbarára, és közölte: – Anya azt is szeretné, ha fogyókúráznál az esküvőig. – Fogyókúrázni? Én? – csodálkozott el Barbara. – De hiszen ötvenhét kiló vagyok! Mennyit akartok? – nézett Tubára, aki jóval száz fölött lehetett, és a tegnapi vacsorán nem is ette, hanem habzsolta az eléje tett ételt, erősen csámcsogva, szanaszét köpködve a gyümölcs magvakat. Hihetetlennek tűnt, hogy éppen ő tartsa túlsúlyosnak Barbarát. – Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. Nem tudom, ugrattok-e, vagy teljesen elment az eszetek. Vagy én bolondultam volna meg? Nagyon jó viccnek is fölfoghatnám az egészet, de hál… – azzal idegességében hisztérikus nevetésben tört ki. Tuba vele nevetett, aztán még egy elképesztő kívánsággal állt elő: Barbara minden fogára tegyenek koronát, a bölcsességfogait pedig húzzák ki. hogy olyan

méltóságteljesen nézzen ki, mint Grace Kelly akkoriban ugyanis minden perzsa társasági hölgy őt tekintette a mintaképének. Barbara azt vetette ellen, hogy az otthoni fogorvosa szerint a fogsora tökéletes állapotban van, és mindenki szerint nagyon szép a mosolya. Tuba azt felelte, hogy nem olyan szép, mint Liz Tayloré vagy Doris Dayé. Barbara ugyan rendkívül dühös volt Bahramra. de erőt vett magán, rámosolygott Tubára, és kijelentette, hogy ezer örömmel kihúzatja a bölcsességfogait, és ha kell koronát is rakat a többire. – Hát hol is tölthetném el kellemesebben az időt, mint a fogorvosnál? – tette hozzá gúnyosan. Tuba rámosolygott, levett a karjáról egy gyémánt karkötőt, odament Barbarához, és felcsatolta rá. Aztán ő és Mitra megcsókolta Barbarát és Bahramot, majd távoztak. (Azt már Mohamed próféta leszögezte, hogy az anya szava szent. Ezért a muszlim anyák, társadalmi helyzetüktől függetlenül, mind egyformák. A férjük előtt mindig meghúzzák magukat, de a Fiaikat vaskézzel irányítják. Ha pedig nézeteltérés támad egy anya és a menye között, a férfiak ritkán fogják a feleségük pártját, még akkor se nagyon, ha nyilvánvalóan annak van igaza. Különösen erős lehet a konfliktus akkor, ha az anya már gyerekkorában férjhez ment és nagyon fiatalon szülte a fiút, miként ez a sah idejében, de később Khomeini alatt is szokásban volt Iránban.) Barbara levette Tuba karkötőjét, és átadta Bahramnak. – Ha ez jutalom akart lenni, akkor… szóval, nem

szeretném, ha valamilyen mintái kellene követnem, és nem értem, te hogyan vehetsz részt ilyen nevetséges… hm… úgy értem, nem gondolhatod komolyan, hogy a bölcsességfogaimat ki kellene húzatni, a szép fehér fogaimra pedig koronát tenni. – De bizony komolyan gondolom – felelte Bahram –, mert így nyerheted el az anyám tetszését. – Na és az nem számít, hogy nekem mi a jó? Hogy én jól érezzem magam itt? A fogorvosi székben örvendezzek talán? Elvitatkoztak a dolgon még egy vagy kél óráig, s a végén Barbara végső kétségbeesésében azt kérdezte: – Mi lesz az emberi méltóságommal, Bahram? – Na és az anyáméval? – kérdezett vissza a férfi. Zsebre tett kézzel járkált fel s alá, aztán még egyszer megpróbált a lelkére beszélni Barbarának: – Figyelj ide! Igazán nem halsz bele! Miből gondolod, hogy a te méltóságod szenved csorbát, ha kedvére teszel egy nőnek, akinek alig volt része boldogságban, mivel még gyermekként, tizenkét évesen ment hozzá apámhoz? Még csak tizenhárom volt, amikor megszült! Én voltam az egyetlen öröm az életében, mégis ő ragaszkodott hozzá, ő meg a nagymamám, hogy kilenc éves koromtól külföldön taníttassanak. Ebből is láthatod, milyen önzetlen; majd magad is megtapasztalod, ha jobban megismered. Meg fogod érteni, miért jelent olyan sokat nekem, és hogy bármit megtennék a kedvéért… Olyan aranyos, olyan szeretetre és egyben sajnálatra méltó! Bahramot hallgatva Barbara egyfelől teljes szimpátiát érzett Tuba – no, nem a mostani énje, hanem a tizenkét

évesen házasságra kényszerített kislány – iránt, hiszen mások abban a korban ínég babáznak. Másfelől nagyon riasztotta valami abban, ahogyan Bahram beszélt az anyjáról. Mintha nem is az anyja lenne, hanem a szeretője, és a kettejük közötti kis korkülönbség még alá is támasztotta ezt a bizarr gondolatot. Barbara nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – Voltaképpen mi ő neked, Bahram, az anyád, vagy… Bahram odaugrott hozzá, és megfenyegette az ujjával. – Ha ki mered mondani, amire gondolsz, én… Az isten verje meg, Barbara, megint kiütközött belőled az amerikai gőgöd. Hogy mersz szembefordulni az anyámmal, te felfuvalkodott jenkilány? Barbara kissé elszégyellte magát, amiért Bahram így átlátott rajta, ugyanakkor sértette, hogy lejenkizték. Valóban szívből megvetett mindenkit, aki gyűlöli az amerikaiakat, és nem értette, mi okot adott Bahramnak, hogy ilyen indulattal forduljon feléje. Végül is az ő kedvéért engedett Tuba kívánságainak, akármilyen abszurdnak találta is azokat; remélte, vőlegénye hálás lesz neki ezért. Eleinte úgy is tűnt, hogy elérte a célját: Bahram melléült, és szorosan átölelte. Megsimogatta a haját, a tenyerébe fogta az arcát, majd megcsókolta a szemét és a száját. Azután kezet is csókolt neki, majd kézen fogva ültek hosszan, miközben Bahram elmondta neki, mennyire örül, hogy ilyen kedves volt az anyjához, mennyire szereti, s milyen szép házaséletük lesz majd együtt. Barbara pedig megint hitt neki, diadalmasnak és bizakodónak érezte magát.

4.fejezet Béke Sirázban A szép jövő azonban nem kezdődhetett el, amíg nem telik le a Tuba által beígért három hónap. Addig Barbara élete elviselhetetlenül egyhangúnak tűnt. Nyolckor ébredt, majd szólította komornáját, Nailát, hogy hozzon egy tál forró vizet. Mosdás és öltözködés után Barbara reggelizni ment az ebédlőbe, ahol mindig voltak néhányan a palotában élő harmincvalahány rokon közül. Bahram mellett apja vagy nagyapja, valamint titkára és egyben komornyikja, Mohamed ült; a nagy szemével, kerek arcával inkább tűnt egzotikus játék babának, mint huszadik századi férfinak. Nyugtalanító benyomást tett Barbarára. Gyakran voltak ott a családtagokon kívül vendégek is. A rokonok es hantitok bármikor beállíthattak, s Barbarának a családi szokások szerint valamennyit szívélyesen kellett üdvözölnie. Egy-egy vendég belepésekor mindenki felállt, s meg kellett várni, amíg helyet foglal. Ez olykor jó darabig eltartott, mivel Baba Bozorg vagy Hadzsi Khadívar díszhelyet ajánlott föl a látogatónak az asztalfőn, amit az nem egyszer megalázkodó hízelgéssel (nem vagyok rá méltó, hogy a szolgád legyek, vagy: csupán por vagyok a lábad alatt) igyekezett elhárítani, mivel szívesebben ült volna az alsó asztalhoz, a hajadonok társaságába. Ezeknek a lányoknak örökösen kínálgatniuk kellett a vendégeket édességekkel és gyümölcsökkel, amelyek sohasem hiányozhattak az asztalról. A látogatás végén

pedig valamelyik lány szertartásosan kikísérte a vendéget az ajtóig. Barbarának évekbe telt, míg rájött, hogy a perzsa vendégszeretet csak az ő amerikai szemével tűnik komolytalannak és nevetségesnek, valójában teljesen őszinte. Ők komolyan gondolják, hogy a vendég Isten ajándéka. Több vendég, a család néhány férfi- és csaknem mindegyik nőtagja addig maradt a reggeliző asztalnál, amíg a szolgák már ebédre terítettek; Barbara viszont visszament a lakosztályába, hogy oktathassák. Tanárai között volt egy idős angol hölgy, aki eléggé reménytelenül, de kitartóan küszködött azzal, hogy elsajátíttassa vele az angol angolt (szemben az amerikaival), valamint egy fiatal francia mozgásoktató, aki könyveket rakott Barbara fejére, hogy igyekezzen ott megtartani őket, miközben fel s alá járkált. Barbara mindkét oktatást nevetségesnek tartotta, miként Farah is, aki időnként eljött hozzá. A perzsa nyelvleckéket viszont komolyan vette Barbara. Tanárát Kürosznak hívták, akár a nagy királyt; alacsony, sovány emberke volt, aki feltehetően ritkán fürdött, mivel igen büdös volt; Barbara mindig az undorral küszködött a társaságában. A szép, dallamos perzsa nyelvet, amelyet valóban mintha a költészetre teremtettek volna, a körülmények ellenére hamar megszerette. Ráadásul Kürosz olyan jó tanár volt, hogy három év alatt anyanyelvi szinten megtanította neki a perzsát. A most rendelkezésre álló néhány hónap alatt elsajátította a színek, számok,

ételek nevét, néhány udvarias kifejezést, sőt egy-két versidézetet is. Barbara tanórái kettőkor értek véget. Ekkor ismét csatlakozott a család hölgytagjaihoz és a vendégekhez, akik ebédre még többen gyűltek össze, mint reggelire. Mindenki bőségesen fogyasztott a salátákból, levesekből, rizses bárány-, marha-, vagy tevehúsból; a desszert baklava, halva, fagylalt volt. Barbara a fogyókúrája miatt csak gyümölcsöt ebédelhetett, s Farah osztozott vele az önmegtartóztatásban. Ebéd után ötig délutáni alvás következett. Ekkor még több vendég érkezett teára, és sokan ottmaradtak tízig, amikor a vacsorát fölszolgálták. A fiatal lányokat azonban elvitték a megszámlálhatatlanul sok teheráni divatbolt valamelyikébe; az otthonukon kívül csak ott találkozhattak és pletykálkodhattak a barátnőikkel. Barbarát ezzel szemben nagy bosszúságára az egyik legjobbnak tartott iráni fogorvos, Minai doktor rendelőjébe vitték. A fogorvos a kezelés közben állandóan viccelődött, s akkor is kuncogott, ha netán fájdalmat okozott Barbarának. Ő igyekezett engedelmesen alávetni magát a tortúrának, miközben mindvégig dühös volt magára, hogy hajlandó ezt elviselni. Még a fogorvosnál is rosszabb volt azonban, ami utána következett: Tuba lakosztályába vitték, ahol maga Tuba és Mitra vette kezelésébe valamelyik angolul tudó unokatestvér tolmácsolásával. Elvileg a tarúfot kellett volna megtanítaniuk neki, de Tuba valójában másról sem beszélt, mint a menyasszony-pénzről, a merijéről. Hiába volt távol,

Amerikában Barbara családja, akikkel alkudozni lehetett volna, azért neki is olyan merijére volt szüksége, mint egy jó családból való perzsa lánynak. A Korán előírta, hogy Bahram menyasszonyaként hat, ajándékot kell kapnia a családjától: először is egy gyűrűt (ami lehetett volna egészen olcsó is, de a Mosallai-család csak gyémántossal érte be), aztán egy tükröt, egy Koránt, egy pár gyertyatartót, egy kendőt, végül pedig hétszázezer tomán (azaz tízezer dollár) készpénzt az ifjú pár várható kiadásaira. Letétbe kellett továbbá helyezni ötször ekkora összeget arra az esetre, ha Bahram elválna Barbarától. Barbarát zavarba ejtette a merije bőkezűsége, sőt már a puszta ténye is; Tuba azonban nevetve fogadta a szabadkozását, azt hitte, csak udvariasságból teszi. Voltaképpen magától tette azt, amit a tarúf amúgy is előírt volna; csakhogy a perzsa szabadkozást nem kell komolyan venni. Tuba általában hét óra tájban bocsátotta el Barbarát, így három órája maradt vacsoráig, amit egyedül tölthetett el, vagy Farah társaságában. A vacsora csak abban különbözött az ebédtől, hogy még több volt a vendég, akár harminc is. Velük Barbara az első hetekben egyáltalán nem tudott szót érteni, mivel vagy perzsául beszéltek, vagy franciául: akkoriban az volt Iránban a divatos idegen nyelv. Barbara nagyon szerette volna megismerni a bazárokat, húsboltokat, pékségeket, a teaházakat, szőnyegszövő műhelyeket és a mecsetekel Teheránban, de egyelőre nem engedték, gyakorlatilag a palota foglya volt. Hajadon lévén

csak Bahram, egy férfirokon, vagy esetleg egy férjes asszony társaságában mehetett volna el; a házon belül pedig gyermekként bántak vele, mint mindegyik lánnyal. Ha idősebbek léptek a helyiségbe, felállva kellett őket üdvözölnie, s meg kellett várnia, amíg helyet foglalnak; csak akkor beszélhetett velük, ha ők szólították meg őt. Az esküvő előtti hónapok egyhangúságába csak az hozott némi változatosságot, hogy Barbara néhány napot Hanum-Dzsúni és Baba Bozorg sirázi otthonában tölthetett. Első Iránban töltött hete után minden csütörtök délután elrepült oda Farahhal Baba Bozorg magángépén, és ott maradt péntekre is. Siráz – Iszfahánhoz hasonlóan – hagyományőrző, szép és impozáns város. Íves, kék csempés főkapuját méltán nevezik Allah Akbarnak (Isten hatalmas), mivel minden látogatót lenyűgöz, amikor először pillantja meg. A belvárosba vezető utat narancsfák és szálegyenes ciprusok szegélyezik; odabenn pompás, teraszos kertek illatoznak kis patakokkal, fákkal és bokrokkal, virágmintás mozaikokkal kirakott pavilonokkal. Hasonlóan díszes az Új és a Régi mecset is a maga égbe szökő minaretjeivel. A látogatók megilletődve járulnak a perzsa történelem két nagyjának itteni síremlékéhez, melyek zarándokhelynek számítanak Iránban. Nem királyok, államférfiak vagy hadvezérek ők, hanem középkori költők: Szádi és Háfiz. Azok, akik Háfiz sírját keresik föl, gyakorta kérik ki a „tanácsát” is. Kezükben tartják egyik könyvét, aztán megkérdezik: mondd, Háfiz, jelentkezzem-e idén az egyetemre? Vagy: mondd, Háfiz, hozzáadjam-e ehhez a

férfihoz a lányomat? –, azután kinyitják a könyvet, s ráböknek egy mondatra, hogy az adja meg a választ. Ez a költő már évszázadok óta afféle prófétának számít a perzsák számára, akiknek van egy mondásuk: „Isten segítsen, isten tartson meg, s isten adja meg néked Háfizt.” Siráz volt a legelbűvölőbb hely, ahol Barbara valaha is járt, Hanum-Dzsúni pedig a legelbűvölőbb személy, akivel találkozott. Bahram, Farah, Tuba és a többiek csupán családtagok voltak számára, Hanum-Dzsúni viszont az Ezeregyéjszaka és a Rubajját világát testesítette meg, mindazt, amit gyerekkorában hallott és képzelt a mesés Keletről. Baba Bozorg itteni palotája is olyan volt, amelyben nyugodtan játszódhatott volna Seherezádé története. 1857ben építtette Baba Bozorg nagyapja, Ali herceg, a Reza sah által 1925-ben megdöntött Kadzsar-dinasztia egyik tagja. Az első Kadzsar. Ali nagybátyja, Mohamed 1794-ben került a trónra. A Zand-dinasztia utolsó tagját tette le a trónról, akit alapvetően igazságos és jóindulatú uralkodónak tartanak Iránban, Mohamedet azonban, hogy, hogy nem, kasztráltatta, noha a sógora volt. Mohamed talán emiatt lett rövid uralkodása alatt a legvéresebb kezű perzsa sahhá. Egyedül Kermán tartományban húszezer férfit vakítatott meg, mivel hívek akartak maradni a Zandokhoz. Nem csoda, hogy már 1797-ben merénylet áldozata lett. A trónon unokaöccse, Fath Ali követte, Baba Bozorg dédapja. Az angolok és az oroszok már az ő idején elkezdtek területeket hódítani Irántól, ami nem zavarta abban, hogy valamennyi sah közül ő nemzze a legtöbb utódot. Innen a mondás: „Iránban se szeri, se száma a

tevéknek, a tetveknek és a Kadzsaroknak”. A palota nagy kertet fogott közre, ahol számtalan virág, mindenekelőtt rózsa virított, öreg ciprusfák adták az árnyékot, s három medence is volt benne: egy lóhere és egy szív alakú, meg egy nyolcszögletű; mindegyikben aranyhalak úszkáltak. A kék-sárga csempékkel kikövezett lóhere alakú medencétől lépcső vezetett a második emeleti szalon teraszára. A szalon falait beludzs életfamotívumokkal, csillagokkal és trapézokkal díszített szőnyegek takarták, a padlót kék, barna és teveszín, ugyancsak beludzs szőnyegek. Az egyetlen bútordarab egy igen hosszú és alacsony, selyemmel borított kanapé volt. Aki ide belépett, annak le kellett vetnie a cipőjét. Innen nyílt egy kis helyiség, amelyet – Barbara nagy megrökönyödésére – ópiumszobának neveztek, s valóban föl volt szerelve az ópiumszívás kellékeivel. Kis asztalon álltak itt Baba Bozorg porcelánfejű, cseresznyefa szárú pipái. Az ilyen ópiumszobák mindenütt megtalálhatók voltak a két Pahlavi sah uralma alatt Iránban; amikor Mohamed Reza 1955-ben korlátozni akarta a számukat, már csaknem kétmillió volt belőlük. A szalonból balra nyílt a női szoba, melynek falait a Kadzsar-korszak sahjairól, királynőiről, hercegnőiről, sőt, neves táncosnőiről készített festmények borították. Ezzel volt szomszédos az egykori hárem, ahol Hanum-Dzsúni is lakott 1905-45 között (ekkor a háremet több kisebb helyiségre osztották a házas családtagok számára). Itt élt ő a lányaival, lányunokáival, meg a fiaival, amíg az ötödik életévüket be nem töltötték, valamint természetesen a

szolgákkal. Az udvar túloldalán egy másik lépcső vezetett föl a húszszobás vendégházba, ahol egykor Baba Bozorg apjának és nagyapjának számos ágyasa lakott. Volt itt két ebédlő is; az egyiket nyugati stílusban rendezték be. A másikban a központi szalonhoz hasonlóan egy hosszú kanapé volt az egyetlen bútordarab. Hanum-Dzsúni ünnepi vacsoráit ugyanígy szolgálták föl itt. mint Baba Bozorg nagyapjának idejében: díszes abroszokat terítettek a szőnyegre, s azokon halmozták föl a sokféle ínycsiklandó ételt, amelyből a szolgák szedtek a vendégek tányérjaira. Az ebédlők és a hálószobák szintje alatt volt a konyha, valamint a konyhai személyzet szállása, a központi szalon alatt pedig a többi szolgáé, de itt lehetett elszállásolni a fontos vendégek kíséretét is. Baba Bozorg apjának és nagyapjának idejében a díszvendégek mindig hintóval érkeztek, így el kellett szállásolni a kocsisokat és kísérő szolgákat is. Barbara nem győzte felfedezni ezt a palotát, s mindig remekül érezte magát itt, de a legboldogabb akkor volt, ha Aisa is jelen lehetett. Ő már kezdettől fogva azok közé tartozott, akiket Barbara a leginkább csodált Iránban, s akinek eszességére, melegségére, de leginkább bátorságára máig nagy megbecsüléssel emlékezik vissza. Nemcsak Aisát juttatta azonban eszébe Barbarának a „bátorság” szó, hanem Hanum-Dzsúni is. Amikor ugyanis Baba Bozorg ugyanúgy tekintett Aisára, mint Bahram, azaz lenézte az önállóságáért és az állítólagos leszbikusságáért, s emiatt el akarta őt tiltani Hanum-Dzsúnitól, ő megvetette a

lábát, és azt mondta Baba Bozorgnak: – Ha megtagadnám az unokámat, akkor megtagadnám az anyját, tehát az én lányomat, sőt részben önmagamat is – jelentette ki. – Ha az én otthonom nem lehet az övé és az anyjáé, akkor az enyém sem lehet. Végül Baba Bozorg, aki pedig büszke volt arra, hogy senki akarata előtt nem hajlik meg, engedett HanumDzsúninak. Aisa tetszése szerint meglátogathatta őt, azzal a kikötéssel, hogy Baba Bozorgnak nem kerülhet a színe elé. Barbara és Aisa gyakran beszélt arról, hogy vajon a lány képes lesz-e valaha is alkalmazkodni az iráni életmódhoz, ahol a férfiak parancsolnak, és a nők engedelmeskednek. Ő úgy hitte, hogy ha Aisa, aki beleszületett ebbe az elnyomásba, képes volt kiszabadulni belőle és megvalósítani önmagát, talán neki is sikerülhet. – Azt persze látnod kell – mondta erre Aisa –, hogy még a ti országotokban is ára van annak, ha egy nő nem csupán a férfiak játékszere, nemhogy a mienkben. Az önálló nőt a férfiak, s gyakran a többi nők is agresszívnek vagy kurvának nevezik, rásütik a leszbikusság vagy a tébolyodottság bélyegét; itt Iránban könnyen elmegyógyintézetbe is kerülhetsz, az pedig semmivel sem jobb a börtönnél. Istenem, hányan tűntek el nyomtalanul az én kolléganőim közül is úgy, hogy a legközelebbi hozzátartozóik sem tudják, hová! A Savak (Irán akkoriban alakult titkosrendőrsége) egyszer csak kipécézi őket, mert a baloldali Tudeh párt tagjai, esetleg prostituáltak, leszbikusok vagy mit tudom én, és egyik pillanatról a

másikra nyomuk vész. És még csak azt sem tudni, hogy ezek az eltűntek élnek-e még egyáltalán, nem kínozták-e őket halálra a börtönben vagy az őrültekházában? Nem lehet-e, hogy összeroppantak a kínzások alatt, s elárulták, amiben korábban hittek? S vajon nem fogják-e egyszer kiadni a Savaknak a legjobb barátaikat? Barbara féltette is emiatt Aisát, s akárhányszor csak találkoztak, mindig eszébe jutott: vajon képes lesz-e végigharcolni a maga küzdelmét? Barbara hétről hétre aggódott, hogy a következő csütörtökön már nem láthatja Aisát, mert elviszi a Savak. Barbara ugyanúgy élvezte a Hanum-Dzsunival, mint az Aisával töltött időt, bár egészen más okból. Órákig képes volt elülni a Hanum-Dzsúni hálószobája melletti kis fehérarany szalonban, s hallgatni (persze Farah tolmácsolásával), amint az életét meséli. Hanum-Dzsúni a Khoraszáni Meshedben született, s tizennégy éves koráig ott élt, a sirázinál is nagyobb és fényesebb palotában. Az apjának, hasonlóan a Baba Bozorgéhoz, mák- és cukorrépaföldjei voltak, és jóval több falu tartozott a birtokához, mint Mosallai-éknak. Ő egyenesen a Szasszanidák dinasztiájáig vezette vissza a családfáját, azaz a III. századig; tőlük örökölte a tánc, a költészet, a festészet és a zene szeretetét. Ezért gondoskodott róla, hogy a háremben, ahol Hanum-Dzsúni. az anyja, az apa két másik felesége és azok lányai, valamint öt nagynéni és számos unokatestvér élt (az ágyasok nem, ők külön voltak elszállásolva), mindig legyenek olyan nők is, akik ezeket a művészeteket oktatják

(az írás-olvasást nem). Volt számos szolgálólány is, a szakácsnőktől a kozmetikusokon át az öltöztetőnőkig. Végül élt ott egy eunuch-ikerpár is, mintegy tíz évvel idősebbek Hanum-Dzsúninál, akiket Fifinek, illetve Fufunak kereszteltek el; előttük a nők mutatkozhattak fátyol nélkül is, nem úgy, mint a család férfitagjai előtt. Hanum-Dzsúni elmondta Barbarának, hogy a háremben töltött idő volt életének legboldogabb korszaka, mivel az ott élő nők mind szívből szerették egymást. Sosem volt veszekedés az apja feleségei között, nem bántottak és sosem alázták meg egymást. A gyermekek biztonságban érezték magukat, s mint ha mindegyik felnőtt nő az anyjuk lett volna. – Tényleg sohasem vesztek össze semmin? – kérdezte hitetlenkedve Barbara. – Néha azért igen – felelte mosolyogva Hanum-Dzsúni –, de ezek a viták igen hamar véget értek. – És ha mégsem? – Akkor szóltak apámnak, aki gyorsan igazságot tett közöttük. – Soha nem fordult elő, hogy a nők nem fogadták el apád véleményét? – Soha – válaszolta Hanum-Dzsúni. – A háremben mivel töltöttétek az időt? – Táncoltunk, zenéltünk, énekeltünk. Aztán verseket és Korán-idézeteket tanultunk. Elhiszed-e, ha mondom, hogy kívülről tudom az egész Koránt és a Rubajjátot. Barbara-dzsúnam? (Barbara, szívecském). – Hanum-Dzsúni – felelte – nincs semmi, amit el ne

hinnék neked. Itt közbeszólt Farah is. – Szerénykedik, amikor csak a Koránt és a Rubajjátot említi. Szerintem az összes klasszikus perzsa költőtől számos versszakot tud idézni. – De Hanum-Dzsúni! – csóválta a fejét Barbara – hogyan tudtad mindezt megjegyezni, amikor nem is tudsz olvasni? – Fifí és Fufu olvasta föl nekem, amíg kívülről meg nem tanultam. Ők is nagyon jók és türelmesek voltak. Felváltva olvastak nekem, amíg csak bírtam hallgatni. – Milyen idősen kerültek a házba? – Öt évesen. – Őket ki tanította meg olvasni? – Iskolába jártak. Az apám taníttatta őket. – Nem értem, Hanum-Dzsúni – mondta Barbara –, mién taníttatta őket az apád, a saját lányait meg nem? – Hát éppen a mi kedvünkért. Hogy továbbadhassanak nekünk mindent, amit megtanultak. Barbara még mindig nem értette a dolgot, és tovább kérdezősködött volna, de Farah elhallgattatta. Hanum-Dzsúni tizennégy évesen hagyta ott a háremet, hogy férjhez menjen Baba Bozorghoz, akivel már akkor eljegyezték, amikor ő kétéves volt, a fiú meg tizenhárom. Elmesélte Barbarának a fárasztó, háromhetes utat Meshedtől Sirázig, ahol az esküvőt tartották. Ő, az anyja, a szoptatós dajkája és a húgai lefüggönyözött hintókban utaztak, az apja. a fivérei, valamint a nászajándékához tartozó eunuchok nyitottakban. A szolgák teve- vagy

öszvérháton kísérték őket; ezek az állatok szállították a Baba Bozorg családjának szánt ajándékokat is. Az éjszakákat a sivatagban táborozva töltötték. HanumDzsúni, ahogy egy menyasszonyhoz illik, próbálta palástolni ijedelmét, amikor meghallotta, hogy a vidéken farkasok és vadmacskák is élnek: ezek több teherhordó állatot, sőt őrt is megsebesítettek, olykor meg is öltek a hosszú úton. Hanum-Dzsúni elmesélte az egész utazási, de megérkezését Sirázba, első találkozását Baba Bozorggal és az esküvőt nem, pedig ez nagyon izgatta Barbara fantáziáját; de erről nem merte kérdezni az asszonyt. Ehelyett Fifiről és Fufuról érdeklődött: őket vajon szolgáknak tartják, vagy annál többnek? Netán egyenesen családtagnak is? Hanum-Dzsúni elmondta, hogy családtagnak éppen nem családtagok, de azért szolgáknál többek. Olyan, mintha játékszerek lennének, luxusholmik, mint egy szép festmény. Barbarán ennek hallatán ismét erőt vett a felháborodás, amit amerikai demokratizmusa diktált. – Szóval csak afféle dísztárgyak voltak a háremben? – kérdezte. – Vagy volt valami fontos feladatuk is, amit a szolgák nem végezhettek el? Hiszen azt mondtad, a szolgáknál többek voltak! Hanum-Dzsúni elnézően mosolygott Barbara türelmetlenségén, s elmondta, hogy mivel csupán az eunuchoknak volt szabad bejárásuk mind a férfi, mind a női lakosztályokba, ők szolgáltak közvetítőül apja és a hárem hölgyei között, üzeneteket hoztak és vittek. Megírták a hölgyek helyett a leveleiket – neki még a mai napig is írják

–, és elkísérték a lányokat, ha valahová vendégségbe mentek. Az anyám úgy gondolta – mondta – és én is azt hiszem, hogy a gyerekeket legjobb az eunuchokra bízni, mert erkölcsösebbek a férfiaknál. – Miből gondoljátok ezt? – Mert ők, Barbara-dzsúnam, mentesek a szív szenvedélyeitől, így jobban tudják használni az eszüket. Ráadásul mivel nekik maguknak nem lehetnek gyerekeik, úgy szeretik a másokéit, mintha a sajátjaik lennének. Mindig is sokkal inkább megbízhattunk bennük, mint a szolgákban. Barbara megkérdezte, vajon sok eunuch volt-e Iránban Hanum-Dzsúni lánykorában, mire azt a választ kapta, hogy minden tehetősebb család tartott legalább egyet. – De ezek ugye nem úgy születtek? Nem, persze, mondta Hanum-Dzsúni, az eunuchokat kasztrálni kellett. Ez történt Fifiékkel is, de emiatt a háremben senki sem érzett lelkifurdalást. Igaz, egyesek azt állítják, hogy a kasztráltak haragudnak azokra, akiket szolgálnak, de ő, Hanum-Dzsúni, sosem tapasztalt ilyesmit Fifinél és Fufunál. Miért is haragudtak volna? Inkább hálásak lehettek, hogy egy apró, jelentéktelen műtéttel egy életre biztosították a könnyű megélhetésüket. Barbara már megint nem hitt a fülének: a kedves, gyöngéd, szeretetteljes Hanum-Dzsúni mondaná ezeket a velejéig cinikus szavakat? Azt már Iránba érkezésének napjától tapasztalta, hogy a gazdagok fikarcnyit sem törődnek a szegényekkel, és lenézik őket. Az azonban új volt neki, hogy még hálát is várnak azoktól, akiket az ő

szórakoztatásukra kasztrálnak. Ez az ő amerikai gondolkodásától annyira idegen volt, hogy alig tudta magába fojtani a felháborodását, de végül sikerült, és amikor Hanum-Dzsúni megkérdezte tőle, nem kíván-e megismerkedni Fifiékkel, igent mondott. Az asszony csöngetett, s máris jöttek az eunuchok. Szép arcú, de elhízott, a hetvenes éveik vége felé járó emberek voltak, fekete bugyogót, élénksárga inget, kopasz fejükön fekete szaténsapkát viseltek. Kecses meghajlás után kezet csókoltak Hanum-Dzsúninak, majd Farahnak és Barbarának is. Aztán magas, sipító hangjukon elmesélték az életüket Barbarának. Ötévesek voltak, amikor az őket nagyon szerető, de nagyon szegény apjuk azt mondta nekik: – Szemem fényei! Úgy döntöttem, elviszlek benneteket Behdzsathoz, a bábához, hogy eunuchot csináljon belőletek. Akkor majd sosem kell éheznetek vagy fáznotok, mint nekem. Fifi és Fufu jól emlékezett a műtét minden részletére, és nem jöttek zavarba, amikor erről beszámoltak. Borús volt a reggel, amikor apjuk és bátyjuk elvitte őket Behdzsat kunyhójába (jó jel volt, hogy nem sütött a nap mondták), majd otthagyta őket. A bába előbb alaposan megvizsgálta, majd – érzéstelenítés céljából – jéghideg vízbe ültette őket. – Ez valóban csillapította a fájdalmukat? Kérdezte Barbara. – Nem – rázta a fejét vigyorogva Fifi. – A fájdalom szörnyű volt. – Egyes fiúk bele is halnak a műtétbe – tette hozzá Fufu

–, de mi túléltük. – Túléltük, mert így akarta Allah – mondta Fifi. Ismét Fufu szólalt meg. – Allah megvilágosította apánk elméjét, hogy azzá tegyen bennünket, amik vagyunk. Huszonegy évesen hazalátogattunk a falunkba, és találkoztunk az egykori játszótársainkkal. Vérzett értük a szívünk, annyira szegények és tanulatlanok maradtak. Nem is egy azt mondta nekünk: milyen szerencsések vagytok! Bár az én apám is megtette volna értem, amit a tiétek megtett! Mennyivel jobb lenne eunuchnak lenni, mint szegény embernek!

5. fejezet A szerelem kertje Amikor Hanum-Dzsúni elbocsátotta az eunuchokat, és lefeküdt aludni. Barbara és Farah tovább maradtak, és cigarettázva beszélgettek Baba Bozorgról, aki nagyon izgatta Barbara fantáziáját, még ha tartott is tőle. Érdeklődött például a két másik feleségétől született gyermekeiről. Barbara valahogy úgy képzelte el őt, mint akinek megszámlálhatatlanul sok ágyasa és gyermeke van, mire Farah azt javasolta, keressék föl Baba Bozorg „.szerelemkertjét”, ahová a család férfitagjai bármikor beléphettek, de a nők csak engedéllyel. Barbara tartott a látogatástól, ugyanakkor csábította is, mivel Bahram már sokat beszélt a szerelemkertről. A ház még fantasztikusabb volt, mint amilyennek Bahram lefestette. Kertjében kaméliák, azáleák, gardéniák, orchideák, rózsák sorakoztak. Közepén állt egy mór stílusú pavilon, sarkain karcsú minaretekkel. A szolgák, ismerve Baba Bozorg tilalmait, először nem akarták beengedni Farahot és Barbarát, mivel a nagyapa nem volt jelen, így nem tudhatták meg tőle, meghívta-e a lányokat. Farah azonban igazi arisztokrata módra felvonta a szemöldökét, s kijelentette: Baba Bozorg egy másik unokájától tudja, hogy ő és Bahram jövendőbelije szívesen látott vendégek itt sőt meg is kell itt várniuk Baba Bozorgot. A szolgák menten elnézést kértek, bizonygatva, hogy a hölgyek minden kívánsága parancs, s mélyen hajlongva

bebocsátották őket. A házban húsz hálószoba, két ebédlő és három nappali volt. A központi szalonban volt egy rózsaszín bársonnyal bevont dívány, amelynek közepéből egy almafa nőtt ki. No, nem igazi: a szára aranyból volt, a gyümölcsei rubinból. Miután Barbara és Farah bejárta az egész házat Baba Bozorg lakosztályát kivéve, Barbarán erőt vett a félsz, és már ment is volna, de Farah biztatta: menjenek be oda is, hiszen Baba Bozorg úgysincs itt. Azt állította, hogy az ágya derékmagasságig felhalmozott perzsaszőnyegekből áll. Barbarán ismét erőt vett a kíváncsiság, így aztán követte Farahot, le a lépcsőn a hallba, amelynek piros szőnyegét fekete oroszlánminták díszítették, majd be Baba Bozorg hálószobájába, ahol nagy meglepetésükre magát a nagypapát találták, amint éppen buzgón döngetett egy vékonyka teremtést. Baba Bozorg leperdült az ágyról, s Barbara elszörnyedve látta, hogy a nagyapa „partnere” egy kilenc-tíz éves kislány. – Buro! (kifelé!) – ordította Baba Bozorg. – Égetnivaló libák, ezért még megkapjátok a magatokét! Buro buro,

buro! Miután kiszaladtak és autóba szálltak, Barbara megdöbbenten suttogta: – De Farah az a kislány még gyerek! – Igen, Barbara – mondta Farah , én aztán tudom, hogy Baba Bozorg kedvét leli a kislányokban. – Keserűen fölnevetett, aztán elmesélte, mi történt vele ötödik életévének nyarán. Az apja akkor vált el Szorayától, az

anyjától, az előírt módon, egy mullah előtt. Szorayának volt némi pénze, mivel Mohamed családja szép merijét fizetett a házasságkötéskor. Ez a pénz azonban nem tarthatott ki örökké, állást pedig Szoraya nem vállalhatott, mert a táncon és a zenélésen kívül nem értett semmihez. Laknia sem volt hol, mivel a ház éppúgy Mohamed tulajdona volt, mint maga Farah, a három nővére és két fivére. Farah hallotta, amint az anyja könyörög az apjának, hogy legalább hetente egyszer láthassa a gyerekeit, vagy havonta egyszer, ő azonban még ebbe sem ment bele, mert nem akarta, hogy bármiképpen befolyásolja őket. Miután Mohamed elhallgatott, Szoraya sikoltozni kezdett, Farah pedig hozzászaladt és belekapaszkodott. Ott sírtak együtt térdepelve. Az apa megvetően nézett rájuk. – Hallgass meg! – könyörgött Szoraya. – Te nemzetted ezt a gyereket és a testvéreit. De én szültem és én tápláltam őket! Nem választhatsz el tőlük! Mohamed sarkon fordult, és szó nélkül távozott. Aztán bejött két szolga, kiszakították Farahot az anyja karjaiból, és kivitték onnan. Szoraya ekkor az apjához fordult, Bahram nővérének férjéhez, Sáhpurhoz, s arra kérte, szerezze vissza Mohamedtől a gyermekeket, mert velük szeretne élni. Sáhpur azonban dühös volt, mert annak idején eleve nem akarta a lányát hozzáadni Mohamedhez, és csak azért adta be a derekát, mert Szoraya azt sikoltozta, hogy szereti Mohamedet, és öngyilkos lesz, ha nem lehet az övé. Sáhpur most a képébe vágta, hogy egye meg, amit főzött.

O megmondta, hogy ne menjen hozzá Mohamedhez, ezért most, hogy elváltak, nem hajlandó segíteni neki. 1/illan Szoraya a családfőhöz. Baba Bozorghoz fordult, s Iliden állva könyörgött neki. Ő is legszívesebben elzavarta volna, de Hanum Dzsúni Allah nevében kérte, legyen könyörületes: nem megmondta-e Mohamed próféta, hogy a legnagyobb jócselekedet befogadni a lányunkat, nővérünket vagy unokánkat, ha a férje elűzte magától? Baba Bozorg végül, ha vonakodva is, de befogadta a házába Szorayát, és azt kérte Mohamedtől, hogy engedje oda a lányait is; a két fiúról persze szó sem lehetett. Mohamed a Baba Bozorg iránti tiszteletből teljesítette a kérést, hangsúlyozva, hogy a lányokat nem Szoraya, hanem Baba Bozorg gondjára bízza. Így kerültek mindnyájan a sirázi hárembe. Hanum-Dzsúni védőszárnyai alá. Egy hónappal a költözés után Baba Bozorg bejött a hárembe, es magával vitte Farahot a szerelem kertjébe. A kislány nem győzött álmélkodni, mert ilyen gyönyörű helyet még sosem látott. Szokatlan volt az is, hogy Baba Bozorg milyen gyöngéden bánik vele. Virágot szedtek a kertben, aztán az ölébe ültette, ringatta, és énekelt neki, amíg a kislány félálomba nem merült. Aztán a nagypapa keze elkalandozott Farah testének legtitkosabb porcikája felé. A kislány félt, ugyanakkor örült is, hogy a nagypapa, lám, mennyire szereti őt. Kis idő múlva, amikor Farah kissé fölocsúdott, Baba Bozorg lefektette őt egy márványpadra, és melléült. Becézgette a kislányt, szíve gyöngyének, szeme fényének nevezte, s megkérdezte, nem akarja-e boldoggá tenni őt.

Amikor azt felelte, hogy igen, kigombolta a nadrágját, s föléje hajolt. – Rajta, Farah, nagypapa szeme fénye, vedd be! Légy jó kislány, légy Bozorg papa jó kislánya, úgy, úgy, gyerünk, ne hagyd abba! Farahnak fájt már az állkapcsa, fájt a szája is, és alig kapott levegői, amint Baba Bozorg egyre közelebb húzta magához hosszú hajánál fogva. Amikor Farah visszatért a hárembe, Szoraya rögtön látta rajta, hogy baj van, és kifaggatta. Farah könnyek között próbálta a legjobb tudása szerint elmagyarázni, mi történt. Nem, ő nem akart csinálni semmi rosszaságot, csak kedvében akart járni Baba Bozorgnak, amire az anyja is mindig biztatta. Szoraya olyan görcsösen kulcsolta össze a kezét az ölében, hogy valósággal elkékült. Sokáig nem is szólt semmit, csak nézte a kezét, nem is pillantott a lányára. Aztán egyszerre kifakadt. – Te kurvapecér lánya! Hogy mersz ilyet hazudni a dédapádról, aki befogadott minket, amikor az apád eltaszított magától? Mi lesz, ha ő is kidob bennünket? Idefigyelj, Farah! Amit most hazudtál nekem, azt nem szabad elismételned Hanum-Dzsúninak, sem senki másnak, különben… – azzal keservesen sírni kezdett. Farah sokáig csöndben ült, miután fölidézte a fájdalmas emléket. Végül Barbara vállára hajtotta a fejét, s elsuttogta neki, hogy sokáig jobban gyűlölte ezért az esetért Szorayát, mint magát Baba Bozorgot. Végül is ő az anyja, neki kellett volna megvédenie őt!

Farah halk hangon elmondta még, hogy végül a tizenkilencedik születésnapján volt ereje megbeszélni az anyjával ezt a dolgot, ami tizennégy évre megrontotta a kapcsolatukat. Az anyja bevallotta, hogy kutyaszorítóban érezte magát akkor: hitt a lányának, de tudta, hogy uralkodnia kell Baba Bozorg iránti dühén, nem engedhet szabad folyást neki, hiszen az összes lányának a sorsa az ő kezében van. Meg kell hunyászkodniuk előtte, ha továbbra is az oltalmát kívánják élvezni. Szoraya végül ennek az oltalomnak köszönhette, hogy meg tudta őrizni a merijét, s abból taníttathatta a lányait. – Tudod, Barbara – folytatta Farah csendesen – az anyámnak egy fityingje sem maradt a saját maga számára abból a merijéből. Én is meg a nővéreim is külföldön tanultunk, és anyám Hadzsi Khadívar és Baba Bozorg nagylelkűségére van utalva. Most azt mondja, boldog, mivel nekem nem kell majd keresztülmennem mindazon, amin neki kellett. Farah szeme száraz volt, de a tekintete mindent elárult. Micsoda határtalan szeretet az ilyen, es miként lehetne meghálálni? – Csak egyet kér tőlem, Barbara – mondta –, ami szörnyű. De persze meg fogom tenni a kedvéért. – Mi az? – Hogy visszacsinálják a szűzhártyámat. – Tesséék? – kérdezte Barbara, aki sohasem hitt a fülének, ha valami szokatlant mondtak neki. – Azt mondtam, hogy visszacsinálják. – Hallottam, mit mondtál, csak nem értem, hogyan

gondolhatsz ilyesmit! – Elvégeznek rajtam egy plasztikai műtétei, hogy a nászéj-szakámra ismét szűz lehessek. – Akkor sem értem. Minek? Hiszen Merdad nagyon jól tudja, hogy nem vagy már az. Merdad Farah vőlegénye volt. imádta őt, és rengetegszer lefeküdtek az alatt a két év alatt, amelyet New Yorkban töltött. Barbara folytatta. – Merdadot ismerve el sem tudom képzelni, hogy ilyen nevetséges dolgot kérjen tőled. Nem is ő kéri, hanem az anyám. – Jó, jó, de minek? – kérdezte Barbara magából kikelve. – Azért, mert ha Hadzsi Khadívar és a hithű muszlim Baba Bozorg rájön, hogy nem vagyok már szűz, akkor meg akarnak büntetni az elvetemültségemért. Engem nemigen tudnának bántani, helyettem az anyámon töltenék ki a bosszújukat. Szinte látom magam előtt, amint nagy csinnadrattával kiteszik az utcára: kitagadjuk ezt a házasságtörő asszonyt a kurválkodó lányával együtt, többé semmi közünk hozzá! Dögöljön meg a csatornában! Barbara csak nehezen jutott szóhoz, de végül kinyögte a kérdést: – Na de honnan tudhatná meg Hadzsi Khadívar és Baba Bozorg hogy nem vagy szűz? Ki mondaná el nekik, te vagy Merdad? Honnan tudhatnák meg, mi történik a ti hálószobátokban? – Tudni fogják, elhiheted nekem. Lehet, hogy más apák és nagypapák nem tudnák meg, de ők igen.

– Még mindig nem értem! – Ide figyelj, Barbara! – próbált témát váltani Farah. – Hogyhogy a te híres amerikai demokratikus felfogásoddal eszedbe sem jutott megkérdezni, mennyibe kerül egy ilyen műtét, es mi történik azokkal a szegény nőkkel, akik ebbe a helyzetbe kerülnek? Barbara nem hagyta eltéríteni magát. – Farah, felelj a kérdésemre! Honnan fogja tudni Hadzsi Khadívar és Baba Bozorg? – Ami azt illeti, a műtét egyszerű, de nagyon drága – kísérletezett tovább a mellébeszéléssel Farah. – A szegény nők pedig azt teszik, hogy… – Farah! Honnan fogja megtudni Hadzsi Khadívar és Baba Bozorg? – Hál, szóval… tudod, vannak mindenféle trükkök. A havi vérzésük napjára időzítik az esküvőt, vagy… – Farah, miért nem válaszolsz a kérdésemre? – Csirkevérrel teli hólyagot tesznek a hüvelyükbe, vagy.. –Farah! Honnan?! Farah erősen megszorította Barbara mindkét karját, és azt mondta: – Légy jó, Barbara, és ne zaklass további kérdésekkel! Majd mindezt megtudod a nászéjszakádon. – No jó – adta föl a kilátástalan küzdelmet Barbara, bár most még jobban izgatta a kérdés. Van egy régi perzsa mondás: „megfojtom, ha magam is megfulladok”, amelyet legalább olyan gyakran mondogatnak, mint azt, hogy „a vendég Allah ajándéka”. Ez se többet se kevesebbet nem jeleni, mint hogy az irániak

bosszúvágyóak. Baba Bozorg ősének véres bosszúja a húszezer ellenálló fölött Kermánban legfeljebb méreteiben különbözött abban, ami az egyszerű nép között is történt nap, mint nap: legyilkolták egymás állatait (olykor rokonait is) vélt vagy valós sérelmek miatt. Persze nem minden bosszú véres Iránban sem; akadnak kifinomultabb formái is. például a sah udvaroncainak egymás elleni intrikái. Sőt, van itt a bosszúnak játékos, beugratós formája is. Tuba elmesélte például Barbara egyik első vacsoráján, miként állt bosszút egy volt barátnőjén, aki rosszat mondott róla a háta mögött. Mivel ez a nő egyrészt hipochonder volt, másrészt nagyon szerette a csokoládés süteményeket, megkínálta egy marék olyan süteménnyel, amelybe előzőleg hashajtót kevert. Az ex barátnő mohón falni kezdte a süteményt, aztán persze hascsikarása lett, mire Tuba kijelentette, hogy ez bizonyára vérhas, ami végzetes is lehet. Amikor pedig egy orvos megvizsgálta, és kijelentette, hogy ilyesmiről szó sincs, Tuba lesarlatánozta a doktort. Később persze kiderült Tuba szerepe a dologban, s amikor a volt barátnő szemrehányást tett neki, amiért rosszat tett neki, azt felelte: hát hogy is ne álltam volna bosszút, amikor pletykáltál rólam? Tuba története egy hasonlót juttatott eszébe Baba Bozorgnak is. – Volt egy nagybácsim, aki többször is gúnyolódott velem gyerekkoromban – kezdte. – Ugyanúgy szerette a pálinkát, mint Tuba barátnője a csokoládét. Mindig tartott egy üveggel a szobájában. Minden nap megivott egy fél

üveggel, én meg úgy pótoltam a hiányt, hogy belepisiltem. Minden másnap ilyen pisivel kevert pálinkát ivott, hahaha! Ez így ment addig, amíg én tizennyolc éves nem lettem, ő meg harminc. Akkor megnősült, és az esküvője napján mondtam el neki, mi folyik immár tíz éve. Barbara ezekből a történetekből tudhatta, hogy Baba Bozorg egyszer majd rajta és Farahon is bosszút fog állni: csak az a kérdés, hogyan? Hét órakor vissza kellett volna indulniuk Teheránba a külön géppel, ám kiderült: a repülő már elment, hogy idehozza Teheránból a családtagokat vacsorára Sirázba. Barbara tudta, hogy ezen a vacsorán semmi jóra nem számíthat. Barbara egész este várta Baba Bozorg dühkitöréséi, de ő ugyanolyan elbűvölően viselkedett, mint az első vacsorán, verseket idézett és vicceket mesélt. Aztán egyik pillanatról a másikra arcot cserélt: grimaszokat vágott és rosszindulatúan nézett rájuk, nemcsak Barbarára és Farahra, hanem mindenki másra is. Végül Hanum-Dzsúnin állapodott meg a tekintete, s rajta töltötte ki a dühét a két lány helyett, mivel tudta, hogy ez fájdalmasabb lesz nekik. Azt ordította, hogy a felesége a felelős a lányok „bűneiért”, hogy nem más, mint egy fiatal bolondokat pesztráló vén bolond, aki nem képes vigyázni azokra, akiket a gondjaira bíztak, s nem tudja megtanítani őket tisztességes viselkedésre. Elfelejtette, hogy a Mosallai-család számára ő. Baba Bozorg ugyanaz, mint a sah az országnak. Ha pedig Mohamed Reza megöletheti vagy bebörtönöztetheti azokat, akik ellene lázadnak, akkor ő, Baba Bozorg is

halálra korbácsoltathatja a neki ellenszegülő családtagokat, beleértve Hanum-Dzsúnit is. Baba Bozorg még hosszú percekig szidalmazta HanumDzsúnit; ez világos volt Barbara számára a hangsúlyokból, bár a szavakat nem mind értette. Végül azt üvöltötte: – Takarodj, vén teve, s vidd magaddal ezeket a fiatal majmokat is, tűnjetek a szemem elől! Hanum Dzsúni pedig engedelmesen fölkelt, meghajolt Baba Bozorg előtt, s kikísérte Barbarát és Farahot a teremből. Az este további részét az ő nappalijában töltötték, s még ő próbálta vigasztalni a lányokat azért, amit neki kellett helyettük elszenvednie. Megsimogatta a hajukat és az arcukat, s azzal nyugtatgatta őket, ne féljenek, Baba Bozorg nem fogja valóra váltani a fenyegetéseit. Azzal, hogy a nagy nyilvánosság előtt alázta meg őket, nyilván le is csillapította a dühét. Azt is elmondta Hanum-Dzsúni, hogy férjéhez hasonlóan ő is önmagát tartja felelősnek a lányok „rosszaságáért”. Nem verte eléggé Barbara és Farah fejébe, hogy csak úgy maradhatnak meg Baba Bozorg világában, ha feltétel nélkül engedelmeskednek neki. Tudja persze, milyen nehéz ezt megérteni nekik is. más lányunokáknak is. köztük Aisának, aki annyira művelt, hogy m é g férfiakat is tanít, vagy az orvosnő Miriamnak, az ügyvédnő Fahtinak, a biokémikus Seherezádénak. Azt mondta, sajnálja ezeket a fiatal nőket, amiért a rengeteg iskolájuk ellenére sosem tanulták meg azt, amit ő már lánykorában megtudott a háremben: a nőnek nincs más választása, mint hogy beletörődjék a sorsába. A világot a férfiak irányítják, és a nőknek ez ellen nem szabad

kapálózniuk; mi értelme lenne, ha egyszer úgysem győzhetnek? A belenyugvás viszont lelki harmóniát szül.

6. fejezet A véres kendő Barbara esküvője 1958. október 3-án volt, pontosabban szólva ez volt az első nap a háromból. Már hajnal előtt fölébredt, hallgatta a víz csobogását a kertben, s arról ábrándozott, milyen is lesz, amikor Bahram végre a magáévá teszi. Drágám – mondja majd azzal a gyengédséggel, amely többször is könnyeket csalt Barbara szemébe Kaliforniában –, drága Barbarám! Azután szorosan magához öleli, amitől mindig fölébredt benne a vágy, és ezúttal ezt nem is kell majd elfojtania. Aztán lefekszenek az ágyra, megfogják egymás kezét, verseket suttognak egymásnak (hogy meg lesz lepve Bahram, hogy Barbara már tudja az ő néhány kedvenc idézetét!), s megosztják legbensőbb gondolataikat. Barbara örömteli várakozásába azonban némi félelem is vegyült. Nem feledte, amit Farah mondott neki, hogy majd a nászéjszakáján megtudja, miért kell Farah szűzhártyáját visszacsinálni, sem Hanum-Dzsúni intelmét, hogy Iránban a nőnek mindig engedelmeskednie kell. Hallott ő persze néha Amerikában is ilyesmit, de ott sosem mondták olyan meg győződéssel, mint Hanum-Dzsúni. Barbara délelőtt tízig maradt magára a kételyeivel; akkor kitárult az ajtó, s belépett rajta Hanúm-Dzsuni, Tuba, Mitra, Bahram tizenegy éves kishúga, Faride, továbbá, Farah, Szoraya, meg a Mosallai-családnak a palotában élő

összes hölgytagja. Mind csadort viseltek, s Barbarát is abba öltöztették. Aztán kék-zöld selyemmel bevont matracra ültették, s azon vitték át énekelve a fürdőházba. Ott további családtagok és ismerősök vártak rá. Mitra és Tuba kétfelől karon fogta, s odavezette őt a fürdető nőhöz. Az forró vízsugár alatt megmasszírozta Barbarát, ledörzsölte egy durva kesztyűvel, sőt valami vulkáni kődarabbal is, hogy minden fölösleges bőr lejöjjön a testéről. A lábára tisztító iszappakolást tett, a haját pedig valamilyen zöld zselével mosta meg, amitől ragyogóan fényes lett. Ezután bekente olajjal és parfümökkel, s Barbara csatlakozhatott a többi nőhöz a forró vizes medencében. A középre tuszkolták, és azzal ugratták, milyen szörnyűségek várják majd a nászágyon. – Te picike vagy, Bahramnak viszont állítólag akkora farka van, mint egy szamárnak! Sikoltozol majd derekasan, ha meglátod az óriási szerszámát, hát, még ha majd beléd is döfi! Barbarát mintegy négy óra múlva kísérték vissza a szobájába. Itt egy párizsi fodrász, Monsieur Henri és segédei várták, hogy elkészítsék a frizuráját, aztán a varrónő, Seherezádé igazította rá a gyöngyökkel díszített fehér esküvői ruhát, meg a zöld fejéket, amelynek hét méter hosszú uszálya volt. Hatkor kopogtak az ajtón; Bahram három unokahúga volt az, akik az uszályt hordozták, egy-egy cselédlány és hal díszőr kíséretében. Nekik kellett Barbarát a nagy bálterembe vinniük. Két-két őr haladt előtte, mellette, illetve utána.

A kertet és az oda vezető utat színes lámpákkal és lampionokkal világították meg. a báltermet pedig liliom- és rózsacsokrok díszítették; itt két zenekar is várt rájuk, egy hagyományos perzsa és egy nyugati stílusú. Százával álldogáltak köröskörül az elegánsan öltözött, fölékszerezett vendégek (a három nap során több mint ezren fordultak meg ott); Barbara belépésekor mind fölálltak, s tapssal köszöntötték őt. Amint a terem végébe haladt, ahol aranyozott, vörös bársonnyal kárpitozott székeken Bahram ült a szülei és nagyszülei társaságában, a vendégek csókot hintettek feléje. Miután Barbara elfoglalta a helyét Bahram mellett, Hanum-Dzsúni fölkelt, mögéje kerüli, hűvös kezével megsimogatta a homlokát, és fátylat helyezett a fejére. Feltűnt a prófétaszakállú, fekete turbános mullah, leült egy díványra a házasulandókkal szemben, s ünnepélyes beszédet tartott, amelyből persze Barbara nem sokat értett, de azért meghatottan hallgatta. A mullah távozása után Bahram kijelentette Barbarának, hogy most már egy harmadrészt házasok, s kezdetét vette a menyegző. A szolgák pezsgővel, koktélokkal, hazai és import pálinkával kínálták a vendégeket. Megszólalt a zene, melynek hangjaira hastáncos nők és bohócok szórakoztatták a vendégsereget. Kisvártatva színre lépett a fő táncosnő is, akit szintén Seherezádénak hívtak, akár a varrónőt. Hosszú fekete haja lobogott, vörös szaténruhájának fodrai libegtek, amint ugrott és pörgött, majd Hadzsi Khadívar elé állva riszálta a testét, hogy táncba hívja. Ő ezt elutasította, mire

Seherezádé csábító forgásba kezdett Baba Bozorg elölt. Barbarát kissé taszította, ahogyan Baba Bozorg kidülledt szemmel, a zene ritmusára előre-hátra hintázva bámulta a táncosnőt. Amikor pedig véget ért a zeneszám, és Seherezádé jutalomért tartotta a markát. Baba Bozorg egy egész teli erszényt dobott a lába elé. Aztán fölkelt és magához ölelte, közösülést mímelve, míg Seherezádé orgazmust színlelve föl nem sikoltott. Barbara undorodott a látványtól, ezért inkább HanumDzsúni arcát figyelte, amelyről fenséges harmónia tükröződött. Észrevette, hogy Barbara nézi, s kiolvasta az érzéseit a szeméből, majd elmosolyodott, és megfogta a kezét. Barbara szívét elöntötte a csodálat Hanum-Dzsúni iránt: vajon honnan veszi az erőt ahhoz, hogy felülemelkedjék ezen a nyilvános megaláztatáson, s ráadásul még neki is vigaszt tudjon nyújtani? Tizenegy órakor egy gong jelére a vendégek kiözönlöttek a kertbe, ahol terített asztalok várták őket. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: vadkacsa gránátalmával, bárány fahéjas aszalt szilvával, marhahús spenóttal és narancslével, tevehús hagymával és tojással, töltött káposzta és szőlőlevél, meg rengeteg édesség: baklava, halva, s hegyi hóval készített gyümölcsfagylalt. Éjfélkor elhalványultak a fények, és libasorban bemasírozott negyvennyolc szolga; ők négyesével a fő fogást, a tizenkét sült bárányt hozták. Mindegyik bárány fején hosszú gyertya égett. A vacsora hajnali négyig tartott, utána a tánc délig; Barbara ekkor zuhant kimerülten ágyba. Az esküvő

második napja nagyjából ugyanúgy zajlott, mint az első, csak éppen ezúttal zöld ruhát adtak rá fehér uszállyal, a vendégek pedig fiatalabbak és vidámabbak voltak, mint az első napon. Az utolsó, harmadik napon a rendezvény már zártkörű volt: ezen csak családtagok voltak jelen. Barbara fehér, drágakövekkel kirakott menyasszonyi ruhát viselt, bekísérték a bálterembe, ahol csak nők vártak rá; Bahram a férfiakkal a szomszédos teremben időzött. A terem közepére leterítettek egy arannyal átszőtt selyemtakarót; itt kellett helyet foglalnia Barbarának egy nagytükör előtt, háta mögött egy gyertyatartóval, mellette egy Koránnal. Hosszú percek teltek el mielőtt a tükörben megpillantotta Bahramot, aki vörös bársony zakót viselt. Letérdelt Barbara mögé, akitől a mullah megkérdezte, kényszerítette-e bárki a házasságra. A nemleges választ újabb kérdés követte: akarod-e férjedül Bahramot? Barbarának most szemlesütve hallgatnia kellett, mire a mullah megismételte a kérdést, majd még egyszer; csak a harmadik alkalommal mondhatta ki a boldogító igent. Erre a nők örömrivalgásban törtek ki, s mindenki tapsolni kezdett. Hanum-Dzsúni Barbara mögé lépett, elmorzsolt az ujjai között két kockacukrot, s az újdonsült feleség fejére szórta, hogy mindig édes maradjon a férjének. Most annak kellett volna következnie, hogy a férj anyósának a száját jelképes mozdulatokkal bevarrják, de Barbara anyja persze nem volt jelen. Bahram kézen fogta Barbarát, és fölszaladt vele a lépcsőn a nászi szobába, amelyet Tuba készített elő.

Barbara nagy megrökönyödésére egész tömeg ujjongó ember követte őket a szoba ajtajáig, s ott is maradtak az ajtó előtt, miután azt bezárták. Barbara hozzásimult Bahramhoz, s csókkal borította az arcát és a nyakát. Ő nem csókolta vissza, hanem letépte róla a menyasszonyi ruhát és a bugyiját, ledobta őt az ágyra, majd anélkül, hogy ő maga levetkőzött volna, elővette a hímtagját, és erőszakkal beléje hatolt. Barbara sikolyt hallott: a saját sikoltása volt, amely belevegyült a kint maradi bámészkodók kiabálásába. Egy pillanatra azzal áltatta magát, hogy csupán képzeli ezt a megerőszakolást – hiszen végül is arról volt szó –, és nemsokára fölébred a rossz álomból De nem: Bahram ott volt a maga testi valójában, és úgy mosolygott rá. mintha nem éppen most okozott volna neki fájdalmat. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte vele Barbara vérét, s az ajtóhoz sietett, amelyet szélesre tárt mindenki előtt; bárki láthatta az ágyon fekvő, meztelen asszonyt. Vigyorogva nyújtotta át a véres zsebkendőt Tubának, aki meglobogtatta azt a szemtanúk előtt; ők üdvrivalgással fogadták a látványt, majd ismét Barbarát bámulták. A lány – illetve már asszony – szeretett volna odakiáltani nekik, hogy takarodjanak a fenébe, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Kicsinek és magányosnak érezte magát, meg nagyon butának, amiért követte Bahramot ebbe az ellenséges világba. Miért erőszakolta meg Bahram és miért tette őt közszemlére, miért bánt vele úgy, mint egy állattal? Miért bánik vele így az egész új családja? A fejére húzta a lepedőt, hogy legalább ő ne lássa a tömeget, de

maga előtt látta Farah arcát, amint azt kérdi: – Most már tudod, Barbara, miért kell visszacsinálni a szűz-hártyámat'' Megjelent előtte Hanum-Dzsúni, Mitra és Tuba arca is, aztán a Bahramé, s ekkor arra gondolt: vajon akar-e vele valamikor is még egyszer közösülni, vajon meg tudja-e bocsátani neki. hogy megerőszakolta és közszemlére tette a nászéjszakájukon? Aztán be kellett ismernie magának, hogy a történtek dacára továbbra is szereti és kívánja Bahramot, de megvetette magát ezért. Mintha meghalt és nyomban újjászületett volna. Örökre búcsút intett a melegszívű, naiv, örömteli amerikai lánynak, aki volt, s aki olyan házasságra vágyott Bahrammal, amelyben egyenlőként osztoznak jóban és rosszban, s átváltozott iráni lotyóvá. Amikor végre kidugta a fejét a lepedő alól, az idegenek már eltűntek, s kettesben maradt Bahrammal. A férje fölkelt az ágyról, megfésülködött, megigazította a ruháját, aztán azt mondta: – No, volt mit nézniük! – Kiknek? – Hát a vendégeknek. – Miért, szerinted mit láttak? – Azt, hogy csakugyan szűzlányt hoztam magamnak Amerikából. – Barbarának az esett a legrosszabbul, hogy Bahram ezt olyan kamaszosan dicsekvő hangon mondta. – Szóval itt csak ez a lényeg – mondta Barbara. – Meg kellett mutatnod nekik, hogy szűz voltam. Az nem zavar, hogy nem szeretkeztél velem, hanem megerőszakoltál,

mert csak azzal törődtél, hogy az emberek lássák a vért a zsebkendődön. Ez fontosabb volt nálam? Bahram megvonta a vállát. – Nem arról van szó, hogy nekem volt fontos, bár a zsebkendő bizonyította a férfiasságomat, arra pedig nem mondhatom, hogy ne lenne fontos nekem, de a dolog jelentősége a hagyományban van: a vallásunk előírja, hogy szüzet kell feleségül venni, s ezt a család előtt is bizonyítani kell. 1958-ban, és Mohamed Reza sah uralma alatt mindvégig igen sok család ragaszkodott az esküvő előtti orvosi vizsgálathoz, s az a műtét sem volt ritka, amelyre Farah készült: de a dosztmal-e dzsófaf, azaz a véres zsebkendő szertartása Teheránban már ritkaságszámba ment. A vagyonosabb réteghez tartozó fiatalok afféle múlt századi csökevénynek tartották. Csakhogy a Mosallaicsalád feje. Baba Bozorg maga is tipikus csökevény volt, s ragaszkodott az ősi szokásokhoz. Lehet, hogy Bahram személy szerint nem kívánta ezt a ceremóniát, csakhogy nem mert ellenszegülni a nagyapjának. Legfeljebb annyit tudott elérni, hogy a véres zsebkendő szertartásán csupán családtagok legyenek jelen, vendégek ne. Ez volt az igazság: a dosztmalhoz, valójában Hadzsi Khadívar és Baba Bozorg ragaszkodott, de Bahram ezt röstellte bevallani Barbarának, s az iszlámra fogta a dolgot. Barbara meg is kérdezte tőle: – Azt akarod elhitetni velem, hogy a vallásod írja elő a menyasszony megszégyenítését? Bahram bólintott, és mintha mi sem történt volna

javasolta, hogy a muszlim vallás törvényeit talán majd valamikor később vitassák meg, mert most következik a nagy meglepetés, amelyet ő készített elő neki. Az esküvői ünnepség fénypontja még hátra van: maga a sah fogadja őket a Gulisztán-palotában.

7. fejezet A sah békái A Gulisztán-palota, azaz a Rózsák palotája, amelyet a sah 1971-ben múzeumként a nemzet rendelkezésére bocsátott, egyedülálló a világon. Több szalon és fogadóterem, meg a trónterem falait végig metszett tükrök borítják; az ember tündérmesében érzi magát. Ilyen helyen alhatott Csipkerózsika, várva a királyfi csókját, ilyenben keverhette a mérget a gonosz mostoha a férje lányának, ilyenben változhatott a rút béka gyönyörű királyfivá. Barbara megállapította, hogy Mohamed Reza Pahlavi sah és neje, Szoraya illenek is ebbe a tündérpalotába. A huszonöt éves Szoraya balerinához méltó alakjával, tojásdad arcával, nagy zöld szemével maga is olyan volt, mintha a meséből lépett volna elő. Vörös tafota köntösben fogadta őket, fekete haját gyémántos fejék díszítette. Mohamed Reza harminchét éves volt ekkor, középmagas, karcsú férfi, sűrű, mákos hajjal és bozontos szemöldökkel, erős állal, finom metszésű perzsa orral. Meglepő volt viszont bíborszínű, kitüntetésekkel telitűzdelt egyenruhája, melynek feszes nadrágja inkább erotikus, mint méltóságteljes benyomást keltett. Barbara akkor nagyon elképedt, később megértette, hogy a sah mindenki másnál különb embernek képzeli magát. Barbarának meg kellett csókolnia a sah kezét, melyen a gyűrűbe természetesen a Baba Bozorgénál is pompásabb gyémántot foglaltak bele. Barbara már tudott annyit

perzsául, hogy elmondja a köszönő formulát: – Nem vagyok képes szavakkal kifejezni, felség, milyen hálás vagyok, hogy fogad engem és Bahramot. A sah elmosolyodott, kivillantva tökéletes fogsorát, de a szeme nem mosolygott, és a hangja is ridegen csengett, amikor ezt mondta: – Sajnálom, Barbara, hogy ilyen hamar ki kell ábrándítanom, de a fogadást nem az önök, hanem dán és egyiptomi vendégeim tiszteletére adom. Ha pedig mégis úgy tudná, hogy igen… nos, ez azzal magyarázható, hogy mi perzsák nem tartjuk nagyra az igazmondás erényét. Ezzel szemben Szoraya, akit pedig sokan szeszélyesnek, gyermetegnek és arrogánsnak tartottak, olyan melegen üdvözölte Barbarát, hogy örökre belopta magát a szívébe. Ki is lépett a helyéről, és magával vonta Barbarát egy félreeső sarokba. Itt helyet foglaltak, és Szoraya amerikai életéről kérdezgette Barbarát, majd mesélt neki a sajátjáról. Az Eszfandiari családból származott, amelynek ősei nomád pásztorok voltak, de mostanra előkelő helyet foglaltak el az iszfahani arisztokráciában. Gazdagok voltak és kozmopoliták: külföldön tanultak, és több nyelvet beszéltek; maga Szoraya is tudott franciául, oroszul, németül és angolul. Szoraya nagyapja volt a legbefolyásosabb ember Délnyugat-Iránban, ahol először találtak olajat az országban; az apja Londonban, Rómában, Párizsban tanult. Félig orosz, félig német származású feleségével Németországban ismerkedett meg, majd különböző európai városokban élt; Szoraya hétéves koráig Berlinben,

Zürichben, Lausanne-ban, majd Londonban nevelkedett, ezután egy időre hazatértek Iszfahanba, de később, amikor a lány tizenöt éves volt, visszamentek Európába. Húszéves londoni diáklányként ismerkedett meg a sah egyik nővérével, Samsszal, majd az ő révén Mohamed Rezával, aki két évvel korábban vált el az egyiptomi hercegnőtől, Favziától. Egy év múlva feleségül vette Szorayát. Szoraya jó fél órát beszélgetett Barbarával, s azzal búcsúzott el tőle, hogy remélhetőleg még sokat látják egymást. A sors azonban úgy hozta, hogy Barbara sohasem találkozott vele többé, hiszen még az év novemberében a sah bejelentést tett népének a televízióban: – Megtört szívvel hozom a népem tudomására – mondta –, hogy el kell válnom feleségemtől, életem legnagyobb szerelmétől, mivel a haza érdeke örököst kíván, ő pedig nem tud teherbe esni. A Szoraya környezetéhez tartozó nők azonban azt suttogták, hogy a sah ikernővére, Asraf hercegnő adott be neki meddőséget előidéző szereket, mert féltékeny volt rá. Miután Szoraya elbocsátotta, Barbarához odalépett egy szürke egyenruhás, fehér kesztyűs, magas, elegáns férfi, és oxfordi angolsággal közölte vele: őfelsége udvarmestere, akinek ő csupán alázatos szolgája, arra kéri, fáradjon át az udvari színházterembe, ahol A víg özvegy című filmet fogják levetíteni. A színházterem teljesen sötét volt, noha a vetítés még nem kezdődött meg. Barbara ájuldozott a

megtiszteltetéstől, amikor bekísérték, és királynőnek kijáró ünnepélyességgel leültették. Az egyenruhás férfi még a bársonyszékét is megtörülte a kesztyűjével. Azonban amikor Barbara el akarta kényelmesen engedni magát, arra rezzent össze, hogy valami mászik a csupasz hátán, s ugyanakkor mindenfelől nők sikoltozása hallatszott. Kigyúltak a fények, s láthatóvá vált a mintegy hatvanfőnyi közönség, amelyben nagyjából egyenlő arányban akadtak férfiak és nők. A nők többsége állt, és Barbarához hasonlóan pókokat és békákat igyekezett magából lesöpörni. Ott volt maga a sah is, éspedig igen virágos kedvében: fergetegesen hahotázott. Nyilván az ő tréfája volt az egész. Az udvarmester és három szürke egyenruhás, magas férfi kísérte; talán éppen az ő dolguk volt elhelyezni a rusnya állatokat a teremben. A jelenlévő férfiak mind együtt hahotáztak a sahhal, mint megannyi beszeszelt iskolásfiú. Barbara Aisát és Farahot kereste a szemével, hiszen ők is hivatalosak voltak az estélyre. Meg is találta őket, és szemrehányást tett nekik, amiért nem figyelmeztették időben a reá váró megaláztatásokra. – Ami az esküvőt illeti – mondta Aisának –, miféle vallás az iszlám, hogy ilyen szörnyű ceremóniát követel meg? Istenem! És ha már Istenről beszélünk, miféle isten ez a ti Allahotok, és miféle próféta Mohamed, ha megengedte Bahramnak, hogy engem közszemlére tegyen? – azzal Barbara sírva fakadt. Aisa letörölte a könnyeit a zsebkendőjével, majd azt felelte, hogy az iszlám az iszlám, Allah az Isten, és Bahram

családja az Bahram családja. Jobb, ha Barbara nem téveszti össze őket. A dosztmal-e-dzsófaf szertartását nem Mohamed próféta írta elő. Nem az ő akarata volt, hogy a menyasszonyokat a nagy nyilvánosság előtt megalázzák. Ha ma élne, mondta Aisa, bizonyára helytelenítené ezt a barbár szokást. – De nekem Bahram azt mondta, hogy a vallás hagyományai követelik meg! Ez csak félig-meddig igaz, felelte Aisa; a dosztmal valóban perzsa hagyomány, a valláshoz azonban nincs köze. A Korán igenis tiszteletben tartja a nőket. A véres zsebkendő szertartását csak a régi idők Baba Bozorgjai és Hadzsi Khadívarjai találták ki és honosították meg. Aki tudja, miként bántak Arábiában a nőkkel Mohamed idejében – bólogatott Aisa –, az azt is tudja, hogy a próféta nem megalázni, hanem felszabadítani akarta a nőket.

8. fejezet Kultúrák ütközése A sahnál tett látogatás másnapján Bahram bejelentette Barbarának: – Az, az óhajom, hogy térj át a muszlim hitre. Barbara egy darabig szólni sem tudott a megdöbbenéstől, aztán megkérdezte: – Miért, Bahram? – Mert örömet szereznél vele Baba Bozorgnak és anyámnak. –Na és az én anyám? Ő mit szólna, ha elhagynám a keresztény hitet? Arról nem is beszélve, hogy én magam.. – Először is – vágott közbe Bahram –, amiről az anyád nem tud, az nem is bánthatja. Ami pedig téged illet, te is olyan jól tudod, mint én, hogy nem vagy valami buzgó keresztény. Különben sem várja el senki, hogy hithű muszlim légy, a lelked mélyén keresztény maradhatsz, ha akarsz. Csupán annyit szeretnék, hogy az anyám kedvéért valld magadat muszlimnak, és járj mecsetbe péntekenként. Ez azért nem olyan nagy áldozat! Barbara erre azt felelte, hogy sok mindenről képes lenne hazudni, de a hit nem tartozik ezek közé. – Na, tessék, már megint ez az amerikai álszentség! – fakadt ki Bahram. Barbara pedig, akit fölpaprikázott az előző esti megerőszakolás, ezúttal visszabeszélt neki: ha attól álszent, hogy komolyan veszi a vallását, akkor büszke rá.

– Te meg az a híres amerikai becsületességed! – sziszegte dühödten Bahram. Barbara akkor még nem tudta, hogy az egyik legnagyobb különbség az ő kultúrája meg a Bahramé között éppen ez a „híres amerikai becsületesség”. Hogyan is érthette volna meg ő a maga puritán neveltetésével a férjét, akit abban a meggyőződésben neveltek, hogy a becstelenség különböző változatai, a kétszínűség, a ravaszkodás, a színlelés nemcsak elfogadható, hanem egyenesen dicséretes dolgok? Hogy bátran lehet csalni, amíg rajta nem kapják az embert? Miként is érthette volna meg azt a kultúrát, amelyben gyakran idézett mondás: „Rejtsd el az aranyadat, a célodat és a hitedet”, amelynek egyik legnagyobb költője. Szádi azt írta hétszáz évvel ezelőtt: „a jó szándékú hazugság jobb az igazságnál”, s ahol a lakiját, azaz a színlelés művészetét nagy becsben tartják? Ennek az a magyarázata, hogy a korai szunniták, akik a mai Irak területén éltek, nem akarták átengedni földjükön a Mekkába tartó iráni síitákat, így azoknak szunnitának kellett vallaniuk magukat, ha teljesíteni akarták vallásuk egyik legfőbb parancsát. Ez persze a mai perzsák számára már feledésbe merült, de a régi intelmet nagy becsben tartják, s minden csalásuk igazolásául felhasználják. Mióta csak Barbara betette a lábát Iránba, minduntalan konfliktusba került Bahrammal a kulturális különbségek miatt. 0 úgy képzelte el a házasságot, hogy lesz egy otthona, amelyet csak a férjével és a gyerekeivel oszt meg, és el sem tudta képzelni, milyen lehet egy ilyen

nagycsaládban élni. Zavarta az is, hogy mennyire engedelmeskedik Bahram az anyjának, s mennyire csúszik-mászik a nagyapja előtt, a férjét viszont az dühítette, hogy mit nem ért ezen Barbara, s miért nem követi a példáját. Barbara minden idejét Bahrammal töltötte volna, ő azonban naponta legfeljebb egy-két órát szánt rá, aztán máris rohant a barátaihoz. Barbara az egyenlőségen alapuló kapcsolatban hitt, Bahramot viszont annak a mondásnak a szellemében nevelték: „Egy nő egy nap három kérdést tehet föl a férjének: mit gondoljak, mit mondjak, mit tegyek?”, így érthetetlennek tartotta Barbara igényét az egyenrangúságra. Nem csoda, hiszen Hadzsi Khadívar fia volt, aki tizenkét éves kislányként vette el Tubát, így aztán kedvére formálhatta, mintha nem is a felesége, hanem a lánya lenne. Bahram úgy képzelte, hogy majd ezt a példát követi Barbarával. Aztán pár hónap alatt belátta, hogy ez nem fog menni, s ez dühvel töltötte el, ami még a szeretkezések közben is megnyilvánult. Egy éjjel, a házasság harmadik hónapjának közepén, Bahram hajnali ötkor ébresztette Barbarát. Meglehetősen ittas volt egy átmulatott éjszaka után; Barbara érezte rajta az izzadság és a hányadék szagát. Hallotta, amint levetkőzik, összevissza dobálja a ruháit, s közben úgy liheg, mint egy kutya. Bahram bemászott az ágyba, Barbara mellé bújt, és megkérdezte tőle: – Készen állsz? – Azzal ráfeküdt és máris belehatolt. Barbarát váratlanul érte a támadás, és könyörögni kezdett, hogy hagyja békén, amíg rá nem jött, hogy esdeklése csak

még jobban feltüzeli Bahramot, így aztán megadta magát, de közben arra gondolt: istenem, miért kell ennek így lennie? Szerette volna, ha Bahram felfog valamit abból, mit érez ő ilyenkor. – Bahram! – nyöszörögte a végén. – Áruld el nekem, miért muszáj neked folyton megaláznod engem? Ha nem amerikai lennék, hanem perzsa… – Megalázni? Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy mindig, amikor szeretkezel, pontosabban csak közösülsz velem, megalázottnak és mocskosnak érzem magamat. Én abban bíztam, hogy a házasságunk tökéletes lesz; Amerikában még úgy tűnt, hogy a szíveden viseled a boldogságomat, most meg, ha közösülünk, ripszropsz elintézed a dolgodat, és még csak annyit se mondasz, hogy köszönöm – Mit kéne megköszönnöm? A feleségem vagy. – Nem igazán. Nálad a „feleség” rabnőt jelent. Miért nem törődsz az én kielégülésemmel? – Nézd, Barbara, késő van, fáradt vagyok, légy szíves, ne nyaggass! – Jól van, nem nyaggatlak, mert elegem van belőled. Jobb lenne, ha a továbbiakban egy ujjal se nyúlnál hozzám. Bahram, mondd, miért kell ennek így lennie? Benyúlt az éjjeliszekrénye fiókjába, kivett onnan egy japán szexkönyvet, és átadta a férjének: – Tedd meg nekem, illetve mindkettőnknek azt a szívességet, hogy ezt elolvasod! Bahram megvetően eldobta a könyvet, s kijelentette, hogy szexben nincs szüksége semmilyen idegen

tanácsadóra. A következő pár hétben Barbara annyira viszolygott Bahram puszta érintésének a gondolatától is, hogy mindig alvást színlelt, amikor bejött hozzá. A férfi nem erőltette a dolgot, vagy mert túl részeg volt, vagy mert valójában nem is érdekelte. Barbara nemsokára rájött, hogy terhes, s először kiverte a hideg verejték. Semmiképpen nem szeretett volna erőszakból fogant gyermeket szülni. Annyi jó volt csak a dologban, hogy így visszafizethet valamit Bahramnak, ha azt mondja neki: azért vettél feleségül, hogy fiút szüljek neked. Most lesz gyerekünk, de mivel elhagylak, sosem fogod látni őt, sőt azt sem fogod megtudni, valóban fiú lette. Később azonban Barbara meggondolta a dolgot, s inkább arra hajlott, hogy a gyermek kedvéért rendbe kellene hozniuk a házasságot. Továbbá Bahram iránt sem halt ki belőle teljesen az érzés, mindenekelőtt a kaliforniai szép emlékek miatt. Kérdezgette is magától sokat: miként változhatott meg Bahram ennyire? Vajon másképpen viselkedett volna-e, ha Amerikában maradnak, távol a szülői és nagyszülői befolyástól? Talán jobb volna, ha visszaköltöznének Amerikába? Természetesen Barbara tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Azon is törte a fejét, vajon nem azért viselkedik-e így vele Bahram, mert ő olyan értetlenül viszonyul az ő világához és a hozzá legközelebb álló emberekhez. És vajon nem hibás-e ő is abban, hogy a nemi életük ilyen

szánalmasra sikerült? Nem volt-e önző és értetlen, nem panaszkodott-e túl sokat? Valójában nemcsak Bahram nem akarta megérteni az ő vágyait, hanem ő sem a Bahraméit. Miért nem kérdezte meg soha, hogyan járhatna a kedvében? Miután mindezt átgondolta, a legközelebbi alkalommal, amikor a férje részegen tért meg hozzá, átölelte, s el akarta mondani neki, hogy gyerekük lesz. Aztán arra gondolt, hogy előbb magára kellene vállalnia valamit az eddigi rosszból, és azt suttogta: Szeretlek, Bahram, és szeretnélek boldoggá tenni. Csak mondd meg, mit tegyek. – Ha komolyan gondolod, itt az alkalom – felelte Bahram kamaszos hetykeséggel. – Fordulj hasra! – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy fordulj hasra, és add ide a seggedet! Seggbe akarlak dugni, mivel szeretem az anális szexet, ahogyan a te kézikönyveid nevezik. És ha perzsa szakértőktől tájékozódtál volna idegenek helyett, már megtudhattad volna, hogy a perzsa férfiak ezt kedvelik a legjobban. Bahram nem hazudott: a perzsa férfiak valóban bolondulnak az anális szexért Általában későn nősülnek, ezért a kielégülés olyan módjait választják, amelyre a szabadosabb társadalmakban nem kényszerülnek rá a férfiak. Így a prostituáltak igénybe vétele mellett gyakran létesítenek homoszexuális kapcsolatokat is, ráadásul néhány nő is az orális vagy anális szexet gyakorolja hajadon korában, hogy megőrizze a szüzességét.

Barbara akkor persze még nem tudta mindezt, de nem is erről volt szó. Annak idején, a kollégiumban sokat beszélgetett a lányokkal a szexről, és abban maradtak, hogy minden helyénvaló, amit két szerelmes élvez. Nem is az anális szex gondolata taszította Barbarát, hanem az, hogy Bahram milyen durván követelte tőle. Sírva fakadt, és ismét megkérdezte tőle, hogy ha perzsa felesége lenne, azt is így megalázná és lealacsonyítaná-e. Bahram erre azt felelte, hogy egy perzsa feleséget nem kellett volna megaláznia vagy lealacsonyítania, mivel magától tudná, mivel tartozik cserébe az otthonért, a gyerekekért és a biztonságért, amit a férjétől kap: ki kell őt elégítenie szexuálisan, éspedig minden lehetséges módon. Azzal viszont sohasem zaklatná, hogy ő is kielégülést akar. – Úgyhogy fordulj szépen hasra, Barbara, és add a seggedet! Barbarának fájtak ezek a szavak. Hátradőlt az ágyon, és behunyta a szemét: próbált az emlékeibe menekülni. Amerikát látta maga előtt, a nagyanyját, a kollégiumi barátnőit Kaliforniában. Aztán a saját hangját hallotta, de valahogy idegenül, mintha nem is ő lenne, hanem valaki más, akit szeret, bár nem ismer. – Te őrült pasas, te perverz vagy! Én meg nem. Istenemre, te beteg vagy! Ne merj még egyszer hozzám nyúlni, különben… Bahram erre visszataszító szitkokkal válaszolt, amitől Barbara teljesen összeomlott. A férje átkozódva ütlegelni kezdte. Leszorította az ágyra, az ajkát harapdálta, ütötte, ahol érte, amivel végül úgy felbőszítette, hogy visszaütött,

és karmolni kezdte Bahram vállát. Amikor Barbara ismét magához tért, rá kellett jönnie, hogy Bahram egyenesen élvezi az ő dühkitörését, mivel nagyon elégedett képpel kelt föl az ágyról, s közölte vele, hogy bármikor ismét kész egy ilyen élvezetes kamatyolásra. Lám, Barbara is elélvezett a verekedésüktől, s ami azt illeti, ő is. Bahram szavaiból és fölényes arckifejezéséből Barbara végül arra a következtetésre jutott, hogy határtalanul gyűlöli és megveti őt, ilyen körülmények között pedig semmilyen kompromisszum nem képzelhető el kettejük között: mihamarabb el kell hagynia ezt a házat. Most, hogy teherbe esett, ez még fontosabbnak tűnt. Elhatározta, hogy azonnal követelni fogja Bahraintől a neki járó pénzt, hogy távozhasson. A keresésére indult, éspedig abba a lakosztályba, ahol a férje az esküvőig lakott, s amelyet változatlanul megtartott magának, aztán Tuba lakosztályába ment, ahol Bahram több időt töltött, mint Barbarával. Mitra lakosztályával folytatta, majd Mohamed, az eunuch mozgású titkár és komornyik szobájába nyitott be, miközben ezt mondogatta magában: istenem, csak ne az a látvány fogadjon, amitől tartok. Mert ha igen annál nagyobb megaláztatást el sem tudok képzelni! Úgy lépett Mohamed szobája elé. hogy ha kell betöri az ajtót, de az nyitva volt. És odabent Bahram éppen Mohameddel közösült. Barbarának az volt az érzése, hogy Bahram mintha éppen azt akarta volna, hogy rajtakapja őket. Rámosolygott Barbarára az ágyból, aztán a mellette

fekvő Mohamedre, aki a most a szokottnál is sápadtabbnak tűnt. Karját összefonta maga előtt, és könnyes szemmel nézett hol Bahramra, hol őrá; Bahramra valahogy úgy, mint hű kutya a gazdájára. Barbara maga is megrökönyödött azon. hogy hirtelen sajnálatot érzett Mohamed iránt, hiszen végtére is mindketten Bahram áldozatai voltak. Megállt az ajtóban, és amilyen higgadtan csak tudta, így szólt: – Bahram, azért jöttem, hogy megmondjam: még ma éjjel itt hagylak. Ebben a percben. Amit most láttam, már nem is lep meg: mindig is sejtettem, csak nem akartam elhinni, hogy Mohamed a szeretőd. – Ezután Mohamedhez fordult, s azt mondta neki: – Tudnod kell, akár érdekel, akár nem, hogy nem egyetlen ok miatt hagyom ott Bahramot. Ez, aminek most lettem a tanúja, csak egy a sok közül. Megfordult, de mielőtt kiment volna az ajtón, még odavetette Bahramnak: – Azt sem árt tudnod, hogy teherbe estem tőled, talán éppen egy fiúval, akit olyan nagyon akarsz. Visszatért a lakosztályába, s már elkezdett csomagolni, amikor Bahram benyitott hozzá. Át akarta ölelni, de ő elhátrált tőle és rákiáltott: – Undorodom tőled. Felfordul a gyomrom, te… – Barbara, hadd magyarázzam meg! Mohamed számomra nem jelent semmit. Nem fontos, csupán egy… – Ha annyira nem számít – vágott közbe Barbara –, akkor miért alázol meg vele? Mi lenne, ha mégsem hagynálak el, hanem harcolnék a jogaimért, és mindenkinek elmondanám, hogy mit láttam? Ha elárulnám

például a sahnak? Hogy állhatnál meg akkor mindenki előtt? Bahram gúnyos mosollyal felelte: – Csak mondd el nyugodtan bárkinek, akár a sahnak is, hogy rajtakaptál, amint Mohamedet seggbe basztam. Iránban nagyon sok férfi dugja rendszeresen a szolgáit. Ez itt nem szégyen. Legfeljebb az lett volna, ha ő baszott volna meg engem. Iráni felfogás szerint az aktív fél igazi férfi, a passzív fél senki. Bahram elégedetten vette tudomásul, hogy ezzel egy időre belefojtotta Barbarába a szót, aki aztán magához tért, és megkérdezte: – Az nem zavar, hogy ez a „senki” szerelmes beléd? Az ő érzelmei nem is érdekelnek? – Ugyan már, Barbara, ki beszél itt Mohamedről? Csak te számítasz, meg én, különösen ebben a gyönyörű pillanatban. Boldog vagyok, hogy fiút szülsz nekem! – Miért, Bahram? – Mit miért? – Miért tenne boldoggá, ha a gyerekünk fiú lenne? Mert minden perzsa fiút akar. – De miért érdekelne ez a fiú? – Mert szeretlek. Barbara tudta, hogy ez nem igaz; Bahram valamikor csakugyan szerethette őt, de most már nem. Valami másért akarja, hogy fiút szüljön neki. És csakugyan: csupán az volt a magyarázat, hogy akkoriban a sah és udvaroncai mindenáron ki akarták vívni Amerika tetszését. Amerikai fegyvereket vásároltak, amerikai szaktanácsadókat kértek

föl, befektetésre biztatták őket, s az olajuk negyven százalékát Amerikának adták el. Ebben az ideiben hódított teret Iránban az amerikai zene, tánc, sőt néhány kifejezés is legalábbis a középosztályig felfelé. Kívánatos dolognak tűnt az amerikai feleség és a félig amerikai fiúgyermek is. – A gyermek az enyém, Bahram – mondta Barbara –, én pedig visszamegyek vele Amerikába, ahol ismét embernek érezhetem magamat. Folytatom az egyetemet, és ha megszültem a gyermeket, orvos leszek. Majd a nagyszüleim támogatnak. – Jobb, ha tőlem tudod, Barbara – vigyorgott Bahram szivarra gyújtva –, hogy nem fogsz te visszamenni Amerikába, legfeljebb álmodozol erről. – Ezt meg hogy érted? – Úgy, hogy nem adok rá engedélyt. – Miféle engedélyt, Bahram? Nem vagyok a tulajdonod! – Már hogyne lennél az? Az iráni jog szerint az vagy. Nem hagyhatod el az országot az én írásos engedélyem nélkül. – Ekkora őrültséget még nem hallottam! Hogyne mehetnék haza az amerikai útlevelemmel? Bahram gúnyos mosollyal fonta össze a mellen a karját: – Amikor feleségül jöttél hozzám, Barbara, azzal iráni állampolgárrá váltál, az amerikai útleveled szart sem ér. – De hát nem mondtam le az amerikai állampolgárságomról! – De bizony lemondtál róla azzal, hogy hozzám jöttél feleségül! – Ebből egy szó sem igaz! – kiáltotta kétségbeesetten

Barbara. Ha nekem nem hiszel – mondta hűvösen Bahram –, kérdezd csak meg Farahot, vagy a drágalátos Aisádat. Vagy még jobb lesz, ha az amerikai nagykövetségen érdeklődöd meg. Barbara el is ment a követségre, ahol az amerikai konzul, Edward Springer fogadta őt; néhány fogadáson már korábban is találkoztak. Melegen üdvözölte, és Bahramról, Hadzsi Kha-dívarról és Baba Bozorgról érdeklődött. Barbara azt felelte: – Edward, én semmi különösen nem tudok mondani a családom férfitagjairól, beleértve a férjemet is, mivel alig látom őket. Ráadásul… szóval, elnézést kérek, de nem bájcsevegésre jöttem ide, hanem hogy elmondjam: terhes vagyok, és el akarok menni innen. Ott akarom hagyni Bahramot, vissza szeretnék menni Amerikába, ő viszont azt állítja, hogy ez nem lehetséges. Azt mondja, nem hagyhatom el az országot az ő írásos engedélye nélkül. – Kedvesem, sajnálattal kell közölnöm… nem kér egy italt? – Köszönöm, nem. Csak nem azt akarja mondani, hogy Bahram igazat mond, hogy itt kell maradnom, mintha a rabszolgája volnék, és hogy maga, a tulajdon hazám képviselője, az ujját sem tudja mozdítani az érdekemben? Ezt akarja mondani? – Sajnálom, de pontosan ezt. Amikor férjhez ment Bahramhoz, azzal automatikusan iráni állampolgárrá vált, s ettől fogva az iráni házassági törvény hatálya alá tartozik,

bármennyire nem tetszik is nekünk ez a törvény. Maga nem az első amerikai nő, akinek ezt kell mondnom, és higgye el, nem örömmel teszem. – Nem örömmel? Ha így van, miért nem tesz ellene valamit? – kérdezte Barbara, bár maga sem igazán tudta, mire gondol. – Barbara – felelte a konzul –, a követségnek vannak szaktanácsadói, akik segíteni tudnak a magáéhoz hasonló helyzetben lévő amerikai nőknek Nem is gondolná, hányan szeretnének megszabadulni a perzsa férjüktől, de ettől függetlenül az iráni házassági törvény vonatkozik rájuk. De ha gondolja, ajánlok egy ilyen szaktanácsadót. – Es az majd megmondja, mit kell tennem, hogy hazajussak Amerikába? – Nem, ilyet a tanácsadó épp úgy nem mondhat, mint én magam. Az iráni törvények… – Hagyja, Edward, ezt már hallottam. Inkább azt mondja meg, mi van az amerikai törvénnyel, amely állítólag minden amerikai állampolgárt megvédelmez, beleértve engem és a születendő gyermekemet is? – Iránban nincs kettős állampolgárság, Barbara. Mivel maga iráni állampolgár lett, amikor férjhez ment – Na de mi a helyzet magával, Edward, maga sem ismer el engem amerikai állampolgárnak? – Sajnos, egyáltalán nem számít, hogy elismerem-e vagy sem mivel Iránban vagyunk, és alkalmazkodnunk kell az itteni szabályokhoz. Higgye el, ha tehetnék valamit az érdekében, meg is tenném. A konzul igyekezett kedvesen beszélni, Barbara mégis

neki támadt. – Egész életemben – kiabálta – büszke voltam rá, hogy amerikai vagyok, és hittem az amerikai igazságosságban! Most már nem hiszek benne többé, de akkor sem nyugszom bele, hogy Amerika a sorsomra hagy! Edward meg akarta fogni Barbara kezét, de ő eltaszította, és merev mozdulattal fölállt. Erezte, hogy elhagyja az ereje, s úgy támolygott ki a szobából, mintha súlyos beteg volna. Hazafelé, a taxiban mindvégig rosszulléttel és hányingerrel küszködött. Mindez azt jelenti, hogy örökre Bahram rabszolgája lesz, no meg Hadzsi Khadívaré és Baba Bozorgé? Mire hazaért, kissé összeszedte magát, megkereste Bahramot, s beszámolt neki a Springerrel folytatott beszélgetésről. Nincs más választásom, mondta, minthogy a könyörületességedre apelláljak, és arra, amit valamikor jelentettem neked: add meg nekem azt az írásos engedélyt, hogy hazatérjek Amerikába! Az emberiesség nevében kérlek, tedd meg nekem1 – Nem! – Mondd, Bahram, miért akarsz itt tartani, amikor világossá tetted előttem, hogy egyáltalán nem számítok neked, hogy tulajdonképpen megvetsz engem. Ha kell, térden állva kérlek, könyörgök neked, add meg azt az engedélyt! Kelj fel, Barbara, ne alázkodj meg előttem! Beszéljük meg a dolgot felnőtt módra, jo9 – Hát persze – felelte Barbara – felnőtt módra. Akkor, mint felnőtt a felnőttnek, áruld el nekem, Bahram, mivel

lágyíthatnám meg a szívedet, mivel vehetnélek rá, hogy elengedj? Bármire kész vagyok a szabadságomért. – Ha azt érted szabadságon – felelte erre Bahram –, hogy visszatérhess Amerikába, akkor közlöm veled: erről szó sem lehet. Legalábbis egyelőre nem. Addig mindenképpen itt kell maradnod, amíg megszülöd a fiunkat, a fél-amerikai fiút, és természetesen fontos alkalmakkor mellettem kell maradnod feleségként. Ennyit vár tőle, jelentette ki, semmi többet, s ezért busás jutalmat kap. Megkaphat minden ruhát vagy ékszert, amit csak kíván, ha illően kiöltözik, amikor együtt mennek társaságba. Vezethet önálló háztartást, kap havonta ötezer dollárnak megfelelő apanázst, s azt arra költheti, amire csak tetszik. Ha akar, továbbtanulhat, ha akar, utazhat, persze csak Iránon belül, ha pedig megszülte a gyermekét, akkor Európába vagy Amerikába is. De a gyermeket itt kell hagynia, mivel ő az apjához tartozik. Bahram garantálja, hogy Barbara olyan életmódot folytathat, amilyet csak akar, feltéve, hogy nem ad alkalmat semmilyen pletykára. Nos, elfogadod a feltételeimet? – kérdezte végül. – Van más választásom? – Hát, nemigen – felelte elégedett vigyorral Bahram.

9. fejezet Az érem másik oldala A Bahrammal kötött alkuja után Barbara néhány hétig roppant üresnek érezte magát. Nem tudott a lánykorára, Amerikára gondolni, mert túl fájdalmas volt, a jövő pedig ijesztette. Napról napra élt, és a napokat Aisa és Farah társasága tette elviselhetővé. Aisa megtartotta ígéretét, amelyet a nászéjszakán tett Barbarának: oktatta az igazi iszlámra Mohamed próféta, valamint a kortárs főpapok értelmezése szerint. Barbara naponta ellátogatott a szobanövényekkel és könyvekkel teli lakásba, amelyet Aisa Perivel együtt bérelt, aki, mint Barbara később meg tudta, kolléganője, barátnője es szeretője volt egy személyben. Aisa nemcsak tanári, hanem színésznői képességekkel is dicsekedhetett, s gyakran meg is jelenítette a tananyagot, ezért Barbara úgy érezte, mintha Mohamed, a régi Mekka népe és a sivatagi beduinok személyes ismerősei lennének. Előadta például Aisa azt a jelenetet, amikor egy kicsiny beduin törzs táborozott a Nafud-sivatag egyik oázisánál. Rekkenő hőség volt. és új oázist kellett keresniük, mert itt a tevék már csaknem mindent lelegeltek. Kétnapos utazás várt rájuk. A homokdűnék alkotta kis völgyben elhelyezkedő sátrak előtt a nők tüzet raktak tevetrágyából, rizst és kávét főztek és kenyeret sütöttek, de a gabonájuk már fogytán volt. A méltóságteljes Valid, a törzs vezére, arannyal szegett

teveszőr köpenyében elkiáltotta magát: gyertek a sátramhoz, híveim! Amikor a nép összegyűlt, azt parancsolta a férfiaknak, hogy hozzák elébe a csecsemő lányokat; ők továbbadták a parancsot a nőknek. Négy ilyen kislány volt a törzsben, egy újszülött es három egy évesnél fiatalabb. Amikor Valid elé vitték őket, ő mindőjüket megfojtotta. Aztán levágta karjukat és lábukat, majd a testüket földarabolta. – Most pedig hozzátok ide a fiúkat! – parancsolta Valid, és a férfiak ismét továbbadták a parancsot az asszonyoknak. Hat kisfiú érkezett a sejk sátra elé. helyet foglaltak törökülésben, s lakmározni kezdtek a kislányokból. Véres kézzel tömték magukba a nyers húst. Egy másik jelenet Aisa előadásában: éjszaka a sivatagban, Mekka kapui előtt. Egy sereg turbános férfi a sivatagi homoktól piszkos szakállal, napbarnította, haragos ábrázattal fog körbe egy mezítlábas, fedetlen fejű nőt egy lobogó tűz mellett. Az egyik férfi előlép, és azt kiáltja: ez a nő házasságtörést követett el! Szégyent hozott a törzsünkre! A férfi leguggol, kezébe vesz egy követ, és nagy erővel a nőre hajítja. A többi férfi követi a példáját, míg csak a nő eszméletét nem veszti. Ezután a tömeg odarohan, és még nehezebb kődarabokat ejtenek rá, amíg meg nem hal. A gyalázatot vérrel kell lemosni – ez volt a házasságtörés büntetése az egyistenhit és Mohamed próféta előtt. Barbara megkérdezte Aisától: vajon korábban a mekkaiak is olyan kegyetlenül bántak a lányokkal és

asszonyokkal, mint a beduinok? Aisa azt felelte, hogy az ősi mekkaiak is beduinok voltak, akik a jobb élet reményében húzódtak a városokba a fontos karavánutak mentén. Később meggazdagodtak, így többé már nem kényszerültek arra, hogy a lányaikkal táplálják a fiaikat, vagy könnyedén megszabaduljanak egy éhes női szájtól. Az egyetlen dolog, amit továbbra sem tűrtek, a házasságtörés volt. A beduinok törzsi életformájában a felnőttkort megérő nők épp olyan fontos szerepet töltöttek be, mint a férfiak. Az utóbbiak harcoltak és kereskedtek, az előbbiek őrizték az állatokat, készítették az élelmet és a ruhát. Háborúban pedig nem egy nő a férfiak oldalán küzdött. Amikor néhány beduin letelepedett Mekkában, a nők jelentősége a társadalomban csökkent: itt már nem tekintették őket egyenrangúnak. Munkájuk nem volt többé fontos, így nélkülözhetővé váltak. Mekka vezetői alacsonyabb rendűnek tartották a nőket, s ebből az állati sorból akarta őket felszabadítani Mohamed. – Ha Mohamednek nem kellett volna tekintettel lennie a mekkai vezetőkre – mondta Aisa – a muszlim nők a legszabadabbak lehettek volna a világon. De erre nem is szabad gondolnunk, hiszen ha Mohamed nem kötött volna kompromisszumokat, a mekkai vezetők megölték volna, és az iszlám meg sem születhetett volna. Mohamed – mesélte tovább Aisa – huszonöt évesen kapta meg az isteni kinyilatkoztatást. Ekkor igen vonzó fiatalember volt. Egy Khadídzsa nevű özvegy kereskedőasszonynál szolgált. Ez az asszony negyvenéves

volt, és szépségben, okosságban, bátorságban bármelyik beduin nővel fölvehette a versenyt. O maga intézte az üzleti ügyeit, és nem egy mekkai férfi kénytelen-kelletlen meghajolt az akarata előtt. Mohamed és Khadídzsa egymásba szeretett, s a nő megkérte a férfit, hogy vegye feleségül. Ez a fajta emancipált viselkedés persze nem volt általános, de Khadídzsa igen gazdag nő volt. rá más szabályok vonatkoztak. Mohamed és Khadídzsa a nő életének hátralévő huszonöt évében boldog házasságban élt, hat gyermekük született. Mohamed sohasem csalta meg feleségét, aki a legjobb barátja is volt. Lényegében ő alapította Mohameddel együtt az iszlámot, bár ezt manapság nem szokás hangoztatni. Mekkai kortársaihoz hasonlóan őt is az ősi sivatagi istenek hitében nevelték, de üzleti tevékenysége során kapcsolatba került zsidó kalmárokkal és keresztény szerzetesekkel is, megtudott egyet-mást az ő egyistenhitükről, és a tudását megosztotta Mohameddel. Az egyetlen Isten által megvilágosított Mohamed az új vallást iszlámnak nevezte el, ami annyit tesz, mint felcserélni a korábbi, sok véráldozatot követelő istenségeket imádó hiedelmeket az egyetlen Isten, a világ ura és teremtője hitére. Ezt az Istent nevezte el arabul Allahnak. Az új vallás híveit muszlimoknak hívták, és nem „mohamedánoknak”, mint a keresztények. A muszlimok nem Mohamedben hisznek (mint a keresztények Jézus Krisztusban, őt csak tisztelik, mint prófétát), hanem egyedül Allahban.

A Korán nem más, mint Isten és a megváltás kinyilatkoztatása. A Midzsib, a muszlim erkölcsi kódex nagyon hasonlít a zsidó és keresztény erkölcsi tanításokra, s bár a rítusokban különbözik tőlük, a tízparancsolatot lényegében elfogadja, s az igazságot és a jóságot hirdeti. A madzsib jelenti mindazt, amit egy hithű muszlimnak el kell végeznie: a napi öt imát, melynek során el kell mondania: „Egy az Isten. Allah, és Mohamed az ő prófétája”, az adakozást a szegényeknek, a zarándoklatot Mekkába (az életben legalább egyszer, de aki teheti, annak többször is), s megtartani a böjtöt ramadánkor, vagyis abban a holdhónapban, amikor Mohamed a kinyilatkoztatást kapta. A hívőnek tartózkodnia kell a következő bűnök elkövetésétől: bálványimádás, gyilkosság, lopás, házasságtörés, mások rágalmazása házasságtörés vádjával, a szent háborúban való részvétel megtagadása, szeszes italok fogyasztása, engedetlenség a szülőkkel szemben. Aki ezeket a vétkeket elköveti, annak a lelke a halála után a pokolra jut, s ott rettenetes szenvedéseknek van kitéve egészen ítéletnapig, amikor is megsemmisül. Ezzel szemben az erényesek lelke haláluk után a mennybe jut, ahol a férfiakat szép fiatal lányok, a hurik várják (és a középkori perzsa miniatúrák tanúsága szerint minden óhajukat teljesítik). Aisa szerint Mohamed ezt a férfi paradicsomot azért találta ki, hogy megkönnyítse a nők helyzetét: ha a muszlim férfiak elhiszik, hogy odaát hurik várnak rájuk, talán méltányosabban bánnak a nőkkel a földön. Magának a Prófétának csak lányai születtek, de ugyanolyan nagy

becsben tartotta őket. mint más férfiak a fiaikat. Ami pedig a többnejűséget illeti, nos, Mohamed akkoriban engedélyezett négy feleséget az igazhívőknek, amikor a tehetős férfiaknak akár több száz feleségük is lehetett. Mohamed a férjes asszonyoknak is új jogokat biztosított. A férfiak ugyan továbbra is tetszésük szerint elválhattak tőlük, de ezt immár nem tehették meg ingyen: a menyasszonypénz nagyobbik részét letétbe kellett helyezni a válás esetére. Mohamed abban bízott, hogy ez eltántorítja a férfiakat a válástól, vagy ha mégsem, biztonságosabbá teszi a nők helyzetét. És ez be is vált mind a mai napig: Farah és nővérei például a Szorayának félretett pénzből tanulhattak. Az apjuk. Mohamed aligha törődött volna ezzel, Hadzsi Khadívarról és Baba Bozorgról nem is beszélve. Aisa ezzel nem azt akarta mondani, hogy minden muszlim férfi oly kevésre tartja a lányait és lányunokáit, mint a Mosallai-ok, de a többség bizony így gondolkozott, és a menyasszonypénz félretett része is csupán a gazdagokon segített, a szegény sorsú elvált nők osztályrésze az éhezés és a hajléktalanság volt. Barbara megkérdezte Aisától: vajon a nők Mohamed idejében szabadon választhattak-e férjet? Aisa szerint erre a kérdésre egyesek határozott nemmel felelnének, mások bizonytalan igennel. Már csak azért is, mert régen a nőket még kislány korukban eljegyezték, olykor tíz-, sőt nyolcévesen is: kérdés, mire tartsuk egy ilyen kislány döntési szabadságát? Ami azt illeti, Mohamed szeretett felesége, Khadídzsa halála után ismét megnősült (az új feleséget ugyancsak Aisának hívtak), ő szintén csak tízéves

volt. amikor a próféta feleségül vette – és igen nagy becsben tartotta – a halálakor pedig csak tizennyolc A közben eltelt nyolc évben Aisa bármikor nyugodtan ellentmondhatott a Prófétának – nem úgy, mint Barbara Bahramnak! Amikor például Mohamed négynél több feleséget akart magának, Aisa szorította rá, hogy tartsa be, amit másoknak előírt. Barbara nem értette, hogy ha annak idején Mohamed feleségei ennyire önállóak lehettek, hogyan alakulhatott ki a hárem és a fátyolviselés szokása, s hogy ő ma miért nem mondhat ellen Bahramnak? Aisa azt mondta erre, hogy a Korán egy szóval sem említi a csadort. csak annyit ír elő. hogy a nők viselkedjenek illedelmesen, ne fitogtassák a szépségüket, s lepellel takarják a mellüket és a szájukat – de nem az egész arcukat! A fátyol valahogy divatba jött, éspedig bizánci és perzsa hatásra, miként a hárem is: a Mosallai-ok szasszanida őseinek, a Sáhpur-királyoknak nem négy, hanem többszáz feleségük, illetve ágyasuk volt, már évszázadokkal Mohamed előtt. Maga Mohamed csak élete végén akarta elkülöníteni a nőket a férfiaktól, amikor az előbbieket az „igazhívők anyáinak” nevezte, s úgy erezte, méltóságuk követeli meg az elkülönítést. Ok már csak függönyön át elegyedhettek szóba idegen férfiakkal, és csak lefátyolozva léphettek ki az otthonukból. Aisa azonban nemigen tartotta be ezt a rendelkezést, és Mohamed sem vette túl komolyan. Barbara megkérdezte még, hogy ha ilyen sorsa volt Khadídzsának és Aisának, akkor a mai muszlim családfők miért tartják rabszolgasorban a nőiket? Erre azt a választ

kapta, hogy Mohamed, ahogy idősebb, gazdagabb és megállapodottabb lett, olyan újfajta kinyilatkoztatásokat is kapott Allahtól, miszerint a férfiak a nők védelmezői és fenntartói, mivel Isten több erővel ruházta föl őket. s így gondoskodhatnak róluk. Amelyik nő pedig nem viselkedik ehhez méltóan, azt először figyelmeztetni kell, azután nem kell megosztani vele az ágyat, végül pedig meg is lehet verni. Szerepet játszott az iszlám alakulásában az is, hogy az eredeti Aisa 656-ban elvesztette az ún. „tevecsaták” Alival, Mohamed kedvenc lányának, Fatimának a férjével szemben. Ali megkímélte Aisa életét, de megalázkodásra kényszerítette. Nyilvánosan ki kellett jelentenie: ha elölről kezdhetném, nem indulnék csatába. Ez lett volna a bölcs dolog, s többet ért volna, mintha tíz fiút szültem volna Mohamednek. – Aisa veresége bizonyos értelemben az összes muszlim nő vereséget jelentette. Barbara egyszer, a sajátos hittanórák vége felé azt is megkérdezte Aisától, ami a legjobban izgatta: vajon törődött-e Mohamed a nők szexuális kielégülésével? – Igen, nagyon is – felelte Aisa. – Erről többször is szólt. Például azt írta: „Ne vessétek magatokat a feleségetekre úgy, mint az állatok, hanem küldjetek magatok előtt hírnököt,” s mikor a követői megkérdezték tőle, milyen hírnökre gondol, azt felelte: „Édes szavakra és csókokra”. Barbara pedig elgondolkodott rajta, vajon nem lett volnae jobb az ő nemi élete is Bahrammal, ha a férje ehhez tartja magát, nem pedig az iráni hagyományhoz, amelyik a nőben csak a férfi gyönyörének eszközét látja.

Amikor Barbara nem azzal töltötte az időt, hogy Aisával tanult, akkor Iránt fedezte föl magának, főként Farah társaságában, kezdve Teheránnal, amely még lenyűgözőbbnek bizonyult, mint képzelte. Főként a bazárt nem tudta megunni. Ez egy jókora fedett vásárcsarnok, helyenként kövezett utcákkal. Van itt mindenféle árus: fűszeres, tejárus, zöldséges, hentes, fafaragó, rézműves, kelmefestő és selyemárus. És persze rengeteg a remek szőnyeg, melyeket sokszor csak hanyagul kiterítenek az utcára, és lépten-nyomon feltűntek Barbara kedvencei, az ékszerészek. A teheráni bazárban nem árulnak olcsó bizsut, kizárólag arany- és ezüstékszereket, melyeknek gondosan lemérik a súlyát, s ennek árához adják hozzá az ékszerész munkájának értékét. Barbara a legjobban mégis azt élvezte, amikor Farah alkudozott az ékszerészekkel. Az egyik például felmutatott egy rubintokkal díszített arany nyakláncot, s megkérdezte: – Ugye páratlanul gyönyörű? – Hát, nem is tudom – fintorgott Farah. – Nem épp az ízlésem szerint való. – Dehogyisnem, éppen magára illik – így a kereskedő. – Mintha asszonyom arcát láttam volna magam előtt, amikor készítettem, a fényes haját, a ragyogó szemét! – Láttam már életemben sok szebb nyakláncot – mondta Farah. – Ugyan, kedvesem, maga is tudja, hogy ez a nyaklánc a legszebb a világon, s röstellném, ha nem a maga nyakát díszítené. Tiszteljen meg azzal, hogy megveszi! Farah nem felelt, és látszólag unott képpel várta az

árajánlatot. – Adjon érte tizenhétezer tománt! Csak magának adom ilyen olcsón – rukkolt elő a farbával az árus. Farah kacagott. – Ugyan már, annyiért kilenc ilyet is kaphatnék – s azzal tovább indult. Az ékszerész meg rohanvást utána. – De hát ez a nyaklánc olyan szép, annyira… – Háromezer tománért nem lenne rossz vásár – tette meg az első ajánlatát Farah. – Háromezer ezért a királynői nyakra illő láncért? – szörnyülködött az árus. – Na, jó, magának, de csak magának odaadom tizenkettőért. És ez így ment fél órán át, amíg végül meg nem állapodtak 8500 tománban. Barbara nemcsak az alkut élvezte a bazárban, hanem általában is szerette figyelni az embereket: a kolduló derviseket, a nagyszakállú, tüzes tekintetű mullahokat, az olykor a londoni bankigazgatókat idéző, elegáns városlakókat és a házilag szőtt ingekben járó parasztos vidékieket, az öltözékek végtelen tarkaságát. Még érdekesebbnek tűntek Barbara szemében a lefátyolozott nők: vajon hány évesek lehetnek, s szépek-e vagy csúnyák? Farahhal megpróbálták megítélni őket pusztán a tekintetükből; ez a játék Barbara számára megunhatatlan volt. Barbara egy alkalommal megemlítette Farah vőlegényének, hogy mennyire lenyűgözi őt a bazár, mire Merdad felkiáltott: – Úgy, Barbara, szóval olyannak látod a bazárt, mint egy

keleti tündérmesében? És mit szólsz a koldusokhoz, akik ott siránkoznak a sarkadban: éhes vagyok, beteg vagyok! Ez is olyan mesés? Mesébe illők-e a vak gyermekek és a nyomorék felnőttek? Ők nem élnek boldogan, amíg meg nem halnak! Farah megfogta Merdad kezét, hogy lecsillapítsa, s megkérdezte, miért abajgatja Barbarát. Ő megvetően fölnevetett, elhúzta a kezét, és folytatta szónoklatát: és mit szólsz a bazárban a hordárokhoz, akiket igába fognak, mint a szamarakat? Ők is mesealakok? Rajtuk is ámulsz, mint a szépen fölszerszámozott lovakon? Barbarát megdöbbentette Merdadnak ez a kirohanása, mivel nem ilyennek ismerte, hanem mosolygós, halk szavú, jóképű fiatalembernek, aki mindig rajongással nézett Farahra, őrá pedig tisztelettel. De azért mégis számíthatott volna ilyesmire, ha jobban ismeri. Merdad ugyan Teherán egyik leggazdagabb gyáros családjából származott, amelynek olajban, acélban, energiában és textilben voltak érdekeltségei, ő maga New Yorkban végezte az egyetemet, ott ismerte meg Farahot is. Hazatérve viszont a marxista beütésű Tudeh párthoz csatlakozott, amely meg akarta dönteni a monarchiát. Barbara mentegetőzött a naivitása miatt. – Biztosan észre kellett volna vennem a dolgok árnyoldalát is – mondta. Merdad is bocsánatot kért Barbarától a meggondolatlan támadásért, s fölajánlotta, hogy elviszi olyan helyekre, ahová nélküle nem juthatna el, s ahol mindenféle érdekes emberekkel ismerkedhet meg. Farahhal hármasban

elmentek – a nők olcsó csadorba öltözve – Dél-Teherán és az elővárosok nyomornegyedeibe. Amit Barbara ott látott, arra még ma is csak felháborodással tud gondolni. Egyszer bementek egy csont és bőr nő kunyhójába; Barbara hetvenévesnek gondolta, de aztán kiderült, hogy csak harmincvalahány. Egy nap egy olyan kunyhóba léptek be, ahol hét gyerek feküdt betegen vérhasban. A gyerekek sírtak, véres székletük nyomai itt-ott láthatók voltak a padlón; a tulajdon szennyükben kellett élniük. Barbarára úgy hatott ez, akár egy lidércnyomás, s amikor hazaértek, sírógörcs fogta el. Arra gondolt: itt van ez a keleti kényelem, a luxus a palotákban, például Baba Bozorg sirázi házában – és még tizennyolc hasonló van neki Teheránban! Eszébe jutottak a fogadások a sahnál és a Mosallai-családnál, meg Bahram barátainál; ezek mindegyike többe került, mint amennyit egy szegény perzsa család egész életében valaha megkeres, s gyűlölte ezért a sahot, a Mosallai-okat, de még önmagát is. Amikor pedig Merdad megkérdezte tőle: ugye most már érted, hogy egy tisztességes és gondolkodó perzsának nem lehet más célja, mint ennek a rendszernek a megdöntése, igennel válaszolt. – Nos, ha igen – folytatta Merdad –, szeretném, ha megértetnéd ezt Farahhal is. Farah indulatosan vágott vissza: – Én pedig azt szeretném, Barbara, ha megértetnéd Merdaddal, hogy sokáig magam mellett szeretném tudni a férfit, akit szeretek, s nem akarom, hogy fiatalon hősi halott

legyen! Barbara szenvedett, mert mindkettejük igazát átlátta. Végül megkérdezte Merdadot: van-e egyáltalán valamilyen népjóléti tevékenység Iránban? Azt a választ kapta, hogy nincs, de akadnak jó muszlimok, akik a Korán előírása szerint támogatják a szegényeket, éspedig rendszeres havi összeggel; a sah nővérének, Asraf Pahlavi hercegnőnek ugyancsak van egy népjóléti alapítványa. Ez utóbbinak a tevékenységével Barbara Merdad segítségével ismerkedett meg. Hetente háromszor osztott ingyen ételt a szegényeknek, de mindig annyian álltak sorba, hogy az élelem sosem volt elég. Volt továbbá gyermekklinika is, ahová a vérhasban szenvedő, gilisztás, ótvaros, maláriás, beriberis gyermekeket vitték: rossz állapotuk fő oka a szegénység és az alultápláltság volt. – Van azért az adakozásnak egy hatékonyabb formája is – mondta Merdad –: az, amit a mullahok folytatnak. Ebben nem értek egyet elvtársaimmal a Tudehben. A mullahok, de különösen az ajatollahok rengeteg pénzt áldoznak erre a célra, miképpen a jó muszlimok is a jövedelmük egyötödét jótékony célra fordítják: családokról, vagy egész környékekről gondoskodnak, táplálékot és szállást biztosítanak, de legfőképpen éreztetik a szegényekkel, hogy ők is számítanak ezen a világon. Erről a népjóléti tevékenységről a sajtó mélyen hallgat. Ezek az emberek annyira hálásak, hogy vakon követik a mullahokat. Ők pedig a sah és korrupt kormányzata elleni forradalomba vezetik a népet. – És ha győzne a forradalom – kérdezte Barbara –.

vajon a népnek jobb élete lenne-e a mullahok alatt, mint most? Merdad hosszú töprengés után felelte: – Istenem, Barbara, bárcsak egyértelmű választ tudnék adni erre a kérdésre! – Van még egy kérdésem. Merdad – mondta Barbara. – Lehet-e egyáltalán egy ennyire kiszolgáltatott, beteg népet forradalomba vinni? – Ó, ha igazán ismernéd a mi népünket, Barbara… A középosztályról, az értelmiségről, a szakmunkásokról, a kereskedőkről beszélek, meg a szegényekről, akiket a nyomornegyedekben láttál, nem a felső tízezerről, meg azokról, akik a sah rendszerében gazdagodtak meg. Ha látnád az embereket a mecsetben, milyen buzgósággal gyakorolják a vallást, tudnád, milyen erős az iszlám! – Na és – szólt közbe Farah –, miért ne láthatná ezt Barbara a saját szemével? Miért nem visszük el egy mecsetbe? Merdad a fejét rázta. – No, miért nem? – erősködött Farah. – Igazán tudhatnád – felelte Merdad. – Egy hitetlennek kockázatos bemenni egy mecsetbe, hát, még ha ráadásul amerikai is! – De ha csadort ölt, hogyan vennék észre, hogy hitetlen és amerikai? Végül Merdad engedett Farahnak – mint a politikát kivéve mindenben és beleegyezett, hogy elmegy velük a közeli Rej város mecsetébe, az Abdul Azimba; itt van a névadó mártír síremléke. Ő a síiták legfőbb szentjének,

Husszeinnek a fia volt. Barbara kellemes izgalmat érzett, amikor megpillantotta az Abdul Azimot a minaretjeivel és három aranyozott kupolájával – nem is azért, mert ennél szebbet még nem látott Iránban, hanem mert ez volt az első szent hely, ahová be is mehetett. Egy kőkapu alatt léptek be az udvarba; a kapu felirata azt hirdette: Egy az Isten. Odabenn medencék voltak, ahol a férfiak és a nők külön-külön végezték az ima előtti rituális mosakodást. Farah és Barbara már indult is volna a nők medencéjéhez, de Merdad szikrázó szemmel rájuk szólt: – Jó lenne, ha legalább itt nem szórakoznátok! Komolyan beszélek! Bevezette őket az előcsarnokba, ahol le kellett vetniük a cipőjüket, s ezért elismervényt kaptak. Harisnyásan haladtak végig egy folyosón; az itt nyíló fülkékben a hívők gyertyát gyújtottak és halkan kántáltak. Aztán beléptek egy hatalmas, mintegy ötszáz férőhelyes, ragyogóan megvilágított terembe, melynek falait a Gulisztán-palotához hasonlóan tükrök borították. Zsúfolásig telve volt, elöl férfiakkal és fiúkkal, hátul nőkkel és lányokkal; az utóbbiak közül a legkisebbek is csadort viseltek. A terem szemközti falába vájt fülkében mintegy három méter magasban, ezüst tartó rudakon nyugodott Abdul Azim fekete szarkofágja. A fal mellett térdeplő hívők sírtak, és fejüket a padlóhoz verték, ami igencsak megdöbbentő és félelmetes volt egy metodista hitben nevelkedett amerikainak, miként az is, ahogy a hívők tolongtak, hogy közelebb férkőzhessenek a szarkofághoz; egyesek

próbáltak fel is mászni hozzá. Barbara elszörnyedve nézte, hogy többen meg is sérülnek közben, de nem is törődnek ezzel, sőt, mintha büszkék lennének rá. Belátta: Merdadnak igaza volt, amikor az iszlám hatalmas erejéről beszélt, amely még a leggyengébbeket is a forradalomba vezetheti. Úgy érezte, most mindent tisztán és világosan lát, de ez az érzés csakhamar elhagyta, és erőt vett rajta a pánik: nem, ezt az őrületet egy perccel tovább sem tudja elviselni, azonnal ki kell jutnia innen! Rohanva indult kifelé, azzal sem törődve, vajon Farah és Merdad követi-e. Odakinn megállt a tömegben, levegőért kapkodva, amikor meghallotta Farah hangját: – Az isten szerelmére, Barbara, húzd össze magadon a csadort! – Észre sem vette, hogy álöltözete félig lecsúszott róla, s előtűnt vörös haja, kék szeme, fehér arca. Üggyelbajjal rendbe szedte magát, de addigra már észrevette őt öt mullah, és nagy szitkozódások közepette, melyekből Barbara csak a „margh bar Amerika”-t ismerte föl, nekiesett. Ütlegelték és köpdöstek, s arcáról, amelyről ismét lecsúszott a csador csak úgy csorgott a nyál. Bénultan állt, s már a halált várta. Látta, amint Merdad és Farah odarohan, s rákiabál a mullahokra, hogy hagyják őt békén. El is engedték, de most védelmezői ellen fordultak, s őket kezdték szidalmazni és ütlegelni. Egyikük szembeköpte Farahot, mire Barbara sírva fakadt. Ennek hallatán a mullah ismét feléje fordult, s azt kiáltotta: margh bar Amerika! – majd többször arcul ütötte. Mielőtt elájult, az volt az utolsó gondolata: jaj,

istenem, csak hasba ne rúgjanak, csak a gyermekemet ne bántsák! A szobájában, az ágyon tért magához; Farah és Merdad ott ült mellette. A férfi arcán sebek nyoma, jobb arcán és bal halántékán mély karmolás éktelenkedett. Farah is összetörtnek látszott. – Jaj, Farah! – szólalt meg Barbara. – És te is, Merdad, az arcod! Ez az én hibám! Nem kellett volna elmennem a mecsetbe! – Nem, Barbara, legalább annyira a mi hibánk is – felelte Farah. – Majd rendbe jövünk, ne aggódj. – Ezután Merdad elmesélte Barbarának, hogyan menekültek meg, szinte a csodával határos módon. Volt ott egy mullah, akit Merdad futólag ismert, és a többinél kevésbé fanatikusnak tartott. – Szerencsére ő is ott volt valahol a közelünkben. Találkozott a tekintetünk, s ő már oda is rohant, a minket ütlegelő társai közé. Először azt hittem, ő is csatlakozni akar hozzájuk, de aztán nagy örömömre azt kiabálta: esztelenek! Hagyjátok abba rögtön! Nem tudjátok-e, hogy ha kárt tesztek a ferengiben és kísérőiben, akkor az ő kormánya, és annak bábja, a sah szörnyűséges bosszút fog állni rajtatok? Ezerszeresen fognak minden bántást visszafizetni! Erre a többi mullah meghökkent, legalábbis annyi időre, hogy mi elmenekülhessünk. – Vajon mi lett volna – kérdezte Barbara – ha ő nem lép közbe? – Akár meg is ölhettek volna – felelte Merdad. – Nem a mullahok, hanem a feldühödött tömeg. – Tehát a mullahok azért uszították rátok a tömeget,

amiéit segítettetek rajtam? Merdad cigarettával kínálta Barbarát, Farah pedig mellé bújt, és hozzásimult az. arcával. Nem szóltak egy szót, sem mert mit is mondhattak volna még? Végül, hosszú csend után, ismét Barbara szólalt meg: – Szóval a tömeg végzett volna velem… a mullahok vezérletével megöltek volna csupán azért, mert amerikai vagyok! Fölkelt az ágyról, és a tükör elé állt. megvizsgálta magát tetőtől talpig, különös tekintettel a mellére és domborodó pocakjára. Arcán verejték gyöngyözött, szeme kitágult az átélt izgalmaktól. Amikor a hasára nézett, arra gondolt: nem szülhet egy fél-amerikai gyermeket egy olyan kultúrába, amelyik megveti a származásáért, s egy nap még ugyanúgy szomjazhat az ő vérére, mint most az anyjáéra a mullahok.

10. fejezet A feladott álom Ettől a rettenetes esettől kezdve három nappal Roxanne születése utánig Barbara el sem hagyta a lakosztályát. Ez a két hónap valóságos lidércnyomás volt. Barbara sok álmatlan éjszakán látta maga előtt a mullahok arcát, hallotta eszeveszett rikácsolásukat. A terhesség utolsó hónapja pedig fizikailag is fájdalmas volt, olyannyira, hogy sokszor sem feküdni, sem ülni nem tudott, s órákig föl s alá járkált. A család nőtagjai: Aisa, Farah, Hanum-Dzsúni, Tuba és Mitra nem hagyták magára, gondját viselték és vigasztalták. Ha kellett, beszéltek hozzá, ha kellett, hallgattak. Barbara gyermekét Fatima, a Mosallai-ok bábája segítette a világra; a nők jobban megbíztak benne, mint akármelyik szülészben, s erre jó okuk is volt. Megtanult mindent annak a hagyománynak a szellemében, miszerint idegen férfi nem érintheti egy hölgy testét, még egy orvos sem. Ráadásul Fatimában megvolt az a különleges női érzékenység is, amely a férfiakból, köztük a szülészekből is, hiányzik. O mindvégig Barbara mellett maradt a vajúdás hosszú tizennégy órája során, s mindig előre jelezte, mikor fog jobban fájni, amivel csökkentette Barbara feszültségét. A család minden nőtagja is ott volt, amikor a vajúdás kezdetét vette, s akkor is, amikor Fatima diadalmasan bejelentette: Barbara, jön a baba! Ugye érzed? Nyomd, Barbara,

rajta, nyomd, csak nyomd! Úgy, ni! Most pihenj egy kicsit! Barbarát eleinte zavarta, hogy annyi nő van jelen: miért hatolnak be az ő privát szférájába? De mikor hallotta, hogy Fatimával együtt őszintén drukkolnak neki és a kisbabának, egyszerre olyan közel érezte őket magához, mint Amerikában csak nagyon kevesekhez. – Nyomd, nyomd, Barbara kedves, nyomd! Roxanne nagyon szép kisbaba volt, s az anyjáéhoz hasonló vörös hajjal született, de az arcvonásai inkább Hanum-Dzsúnit idézték. Amikor Barbara a karjába vette, olyan melegséget érzett, mint még soha életében, s arra gondolt: ez a csöpp teremtés az ő testében nevelkedett, s egyszer s mindenkorra a legfontosabb lesz az életében. Bahram csak a szülés után három nappal jött el megnézni Barbarát és Roxanne-t. Vigyorogva integetett már az ajtóban. – No, nézd csak! – mondta Barbara. – Látogatónk van! Mit keresel itt, Bahram, hiszen a gyereked nem fiú, hanem csak lány? Ugye nem azért jöttél, hogy minden jót kívánj nekünk? – Nem. – Hanem? – Azért – felelte mosolyogva Bahram –, hogy megmondjam: nem hibáztatlak a kis szaros megszületéséért. – Kit nevezel te kis szarosnak? – Hát a lányodat, Barbara. – Takarodj, takarodj innen, te gazember! – sikoltotta Barbara, s felugrott az ágyról.

– Nyugalom, anyuka, nyugalom! Figyelj rám, mert azért is jöttem, hogy új egyezséget kössek veled. Továbbra is azt akarom, hogy fiút szülj nekem, mert szeretnék bejutni a parlamentbe. Ha pedig mindkettőben a segítségemre leszel, ha már képviselő leszek és egy fiú apja, ünnepélyesen megígérem, hogy elutazhatsz a lányoddal Amerikába, vagy ahová csak tetszik. És ehhez nem kell a nagyszüleid segítségét kérned, mert pénzt is adok hozzá bőven. Nos, mikor állsz készen arra, hogy munkálkodjunk a fiam megszületésén? Barbara elszörnyedt: az égvilágon semmi kedve nem volt Bahramhoz az ágyban. Roxanne kedvéért mégis azt felelte. – Hát, ha ez az ára az én és a lányom szabadságának… Miután Bahram elment, Barbara besietett a gyerekszobába, s Roxanne-t nézte, amint alszik. Arcával a csöpp arcocskához simult, megsimogatta selymes, vörös haját, s hirtelen sebesen kezdett verni a szíve a gondolatra: mi lesz, ha nem tud fiút szülni Bahramnak? Mi lesz. ha a férje iránti gyűlölet miatt meg sem fogan? Arra gondolt: istenem, segíts, hogy fiút szülhessek neki, s aztán elmenekülhessek innen a lányommal! Elmenekülni a lánnyal, és itt hagyni a fiút? Fog az menni? No, mindegy, ezen még ráér töprengeni. Roxanne itt van, a fiú még nincs, egyelőre a kislányt kell védelmeznie, akármi lesz is azután. Kivette Roxanne-t a bölcsőből, átvitte a szobájába, hanyatt dőlt az ágyon, a babát a hasára fektette, és kis idő után mintha átáramlott volna belé a gyermek nyugalma.

A nyugalom azonban nem volt tartós, nem akkor jött, amikor Barbara akarta, s különösen nem akkor, amikor Bahrammal a fiú előállításán munkálkodtak. Barbara ilyenkor csukott szemmel, összeszorított foggal feküdt, miközben Bahram pozíciót választott, belehatolt, majd pár perc múlva ejakulált, megmosakodott az odakészített lavórban, azzal már ment is. Barbara minden ilyen alkalommal csak tehetetlen dühöt érzett, de tudta, hogy uralkodnia kell magán, nehogy valami rettenetes történjék. Rászokott arra, hogy ilyenkor valamilyen szeszes itallal vigasztalja magát. Reggelre azonban visszatért a dühe. Nézegette magát a tükörben mosdás és öltözködés előtt, s alig ismert rá a komor, bánatos arcra. Vajon lesz-e még valaha a régi? Bahram végül is egy melegszívű, szeretetteli lányt kért feleségül, akiből mostanra egy indulatoktól terhes nő lett, akinek még az öngyilkosság is megfordult a fejében. Igaz, most már Bahramot ölte volna meg szívesebben. Es tudta, hogy képes is lenne rá, ha nem menekülhetne el innen Roxanne-el. Egy reggel, mikor a kislány féléves volt, Barbara szokatlanul korán kelt, felöltöztette a kicsit, aki vele aludt, összecsomagolt egy táskába, és a repülőtérre hajtott, ahonnan Iszfahánba repült. Itt három napot töltöttek el egy szállodában, élvezve a szabadságot. Aztán a harmadik napon, az ebédnél három egyenruhás rendőr jött be az étterembe, letartóztatási paranccsal Barbara ellen, amiért elszökött hazulról, s elrabolta a férje gyermekét. Barbarát és a kislányt Teheránba vitték repülőgéppel, ott

pedig szirénázó rendőrautóval a női börtönbe. Itt az igazgató, Emir Hamurabi doktor fogadta őket: negyvenvalahány éves, kifogástalan nyugati öltönyt viselő férfi, aki jól beszélt angolul. Mosolygott Barbarára, és azt tanácsolta: hívja föl Bahramot, s kérjen bocsánatot az ellene elkövetett bűnért. – Még hogy én követtem el bűnt ellene? – tört ki Barbarából az ösztönös tiltakozás, de aztán eszébe jutott Hanum-Dzsúni intelme, miszerint ha életben akar maradni Iránban, akkor a férfiaknak mindig engedelmeskednie kell. Barbara belátta: most valóban nincs más esélye, mint bocsánatot kérni Bahramtól. Az mégiscsak jobb, mint a börtön. Igen, és mégsem. Ha most bocsánatot kér a férjétől, azzal beismeri a vereségét. Feladja azt az álmát, hogy egy napon Roxanne-el együtt szabad lehet. Ezért úgy döntött: Bahram helyett Hanum-Dzsúnit hívja föl, s megkéri: viselje gondját a kislánynak, amíg őt börtönben tartják. Amikor bejelentette ezt a szándékát Hamurabinak, az azt mondta, hogy Roxanne-nak vele kell maradnia, amíg ő is itt van. – Hogyhogy? – kérdezte Barbara. – A kislány még csak hat hónapos! Ezt nem gondolhatják komolyan! – Éppen azért gondoljuk komolyan, mert még olyan pici. A Korán előírja, hogy a gyermeknek három éves koráig az anyja kellett kell maradnia, akárhol legyen is az anya. Barbarának eszébe jutott, hogy Mohamednek ezt a törvényét már Aisától is hallotta; csakhogy a Próféta biztosan nem arra az esetre gondolt, amikor az anya

börtönben van. – Nos, úrnőm – kérdezte udvariasan Hamurabi –, felhívja-e a férjét, vagy pedig a gyermekével együtt börtönbe vitessem? Így esett, hogy Roxanne érdekében, az elveit feladva, Barbara felhívta Bahramot.

11. fejezet Feleség kölcsönbe Hazatérve Barbara Bahram iránti gyűlöletét fölváltotta a csüggedés, amellyel, sokkal nehezebb volt megbirkóznia. A gyűlöletnek végső soron volt jó oldala is: legalább cselekvésre sarkallta, ami előbb-utóbb megkönnyítheti a saját és a lánya helyzetét. A kudarc azonban megbénította. Egy nap aztán ismét fölébredt benne a remény, éspedig eléggé különös okból: elolvasott egy angol nyelvű könyvet a sok közül, melyeket a barátnői nyomtak a kezébe. Two Queens of Baghdad (Két bagdadi királyné) volt a címe, és Kajzuránról és menyéről, Zubadijáról szólt. Mindketten rabszolgasorba születtek, végül mégis az udvar fényét emelték a IX. századi Bagdadban. Mindketten hamar rájöttek, hogy mivel nem olyan szépek s nem is oly tehetségesek, mint sokan mások a háremben, csakis azzal érvényesülhetnek, ha másként szolgálják urukat. Zenélni, táncolni, verset mondani tanultak a legjobb mesterektől, hogy magukra vonhassák a figyelmet a kalifa udvarában. Csakhamar afféle hivatalos udvarhölggyé lettek, s nevüket szárnyára kapta a hír az egész iszlám világban; mintául szolgáltak az Ezeregyéjszaka nőalakjaihoz is. Végül mindkettő elérte, hogy egy-egy kalifa feleségül vegye. Barbara megértette, hogy sokat tanulhatna ezektől a bölcs és ravasz asszonyoktól. Nem szegültek szembe

urukkal, hanem elsőrendű szolgálóvá képezték ki magukat, olyasmit tudtak, amiért a kalifa hajlandó volt bőkezűen megjutalmazni őket, olyannyira, hogy királynévá is koronázták mindkettőt. Miért is ne tehette volna meg Barbara ugyanezt Bahrammal, aki mégiscsak az ura volt? Miért ne egyengethette volna a politikai karrierjét, s hozhatta volna ezzel önmagát abba a helyzetbe, hogy immár követelésekkel is előállhasson? Barbara első ízben Baba Bozorg sirázi palotájában szervezett partit Bahramnak abból az alkalomból, hogy férje bejelentette: szeretne képviselő lenni. A vendégeket politikai szempontok szerint hívták meg, voltak közöttük ismert gyárosok és értelmiségiek, továbbá a Siráz környéki falvak földbirtokosai, akik egymagukban garantálhattak egy egész csomó szavazatot. A díszvendég Tejmúr Bahtiár volt, aki két évvel korábban amerikai és izraeli segítséggel megszervezte a Savakot, a titkosrendőrséget, és most is a főnöke volt. A karcsú, elegáns, negyvenes éveiben járó férfi előkelő család sarja volt. francia líceumokban és a francia tiszti akadémián, Saint Cyrben tanult. Jóban volt Szoraya hercegnővel, s hozzá hasonlóan előkelő európai és amerikai körökben is elismerték. Kitűnő kapcsolatokat ápolt az amerikai követséggel és a CIA-jel. valamint olyan ismert amerikaiakkal, mint az elnökjelölt Kennedy. Az őt ismerő irániak szerint azonban ő állt a Savak hírheded kegyetlensége mögött is. Állítólag embertelen kínzásokat eszelt ki, s ezeket olykor nagy élvezettel szemlélte.

Barbara, miután Aisá-tól, Farahtól és Merdadtól sok rosszat hallott róla, szenvedélyesen gyűlölte őt, Bahram parancsára mégis meg kellett hívnia vendégségbe, mivel a Mosallai-család számított a pártfogására. Az első estélyre Barbara kivitette a nyugatias stílusban berendezett ebédlő- és szalon bútorait, s hagyományos díványokat és szőnyegeket rakatott be, hogy mindegyik vendég kényelmesen heverészhessen, akárcsak egykor Kajzárán és Zubadíja vendégei. A csinos hölgyek, valamint Fifi és Fufu úgy néztek ki, mintha az Ezeregy éj szakából léptek volna elő. Egész este zenészek és táncosok szórakoztatták a vendégeket, akárcsak a két bagdadi királyné estélyein; Barbara több neves előadóművészt is felfogadott, közöttük azt a Seherezádét, aki annyira elbűvölte Baba Bozorgot Bahram esküvőjén. Barbara arra kérte, hogy előadásának csúcspontjaként a díszvendégnek adja elő csábító hastáncát. Bahtiárt azonban láthatóan nem érdekelte Seherezádé tánca, sőt türelmetlennek látszott. Egy-egy pillanatra ugyan ránézett, de aztán behunyta a szemét, majd inkább Barbarát vizslatta, de úgy, mintha levetkőztetné a szemével. Bahram igen elégedett volt, amiért a felesége elnyerte a magas vendég tetszését, s azt mondta neki: majd bizonyára elbűvölöd a költői versenyeddel. A költői versenyt Barbara ugyancsak a díszvendég szórakoztatására ötlötte ki, aki maga is elismert poéta volt. Elmélyült figyelemmel hallgatta, amint a teheráni egyetem legkiválóbb diákjai a saját verseiket, valamint Szádi, Háfiz,

Omar Khájjám és Rúdaki költeményeit szavalták. Végül maga Barbara is elszavalt perzsául egy Szádí-idézetet, amelyet Aisa tanított be neki, amely arról szólt, hogy valaki bánkódik a cipője elvesztése miatt, de megvigasztalódik, amikor lát egy lábatlan embert. A vendégek elsöprő tapssal jutalmazták a produkciót, s a díszvendég kijelentette: ilyen pazar estélyre ötven éve nem került sor Sirázban. Bahtiár odament Barbarához, összecsapta előtte a bokáját, nyájasan elmosolyodott, visszakísérte a férje mellé, s így szólt: – Elbűvölő feleséged van. Bahram. Nem tudom, mennyi a pénzed, de bizonyos, hogy ma este te vagy közöttünk a leggazdagabb férfi. Van egy népszerű történet, amelyet gyakorta elmondanak az iráni fürdőkben vagy más helyeken, ahol nők vannak együtt: ez Ali és Bab meséje. Így szól: Volt egyszer, hol nem volt két jó barát: Ali és Bab. Ali felesége rút volt, mint a viharos éjszaka, a Babé csodaszép. Egy nap Ali nagy összegben fogadott Babbal, hogy szépséges felesége megcsalja, s állította, hogy ezt bizonyítani is tudja. Ma este, mondta Ali, kérdezd meg őt, vajon mindig hű volt-e hozzád, s mondd azt neki. hogy az ördög elkapja a lábát, ha hazudik. Bab fel is tette feleségének a kérdést, s amikor az igennel válaszolt, Ali, aki elbújt az ágy alatt, megragadta a bokáját, mire az asszony fölkiáltott: megmondom neked az igazat, drága férjem! A gyémánt nyakláncot, amiről azt mondtam, hogy az anyámtól örököltem, valójában a szeretőmtől kaptam. De esküszöm, hogy ő volt az egyetlen,

és már ővele is szakítottam! Ekkor Ali ismét megfogta a nő lábát, mire az ismét felkiáltott: no, jól van, bevallom, hogy volt egy másik szeretőm is; tőle kaptam azt a rubintos arany karkötőt, amiről azt hazudtam, hogy a nővérem adta! És ez így ment tovább egész este, míg Bab felesége sorra be nem vallotta az összes szeretőjét, akik drága ajándékokkal halmozták el. Másnap Ali követelte Babtól az összeget, amelybe fogadtak, de amaz azt mondta: előbb próbára kell tenniük Ali felesé gének hűségét is. Ezúttal Bab bújt el az ágy alatt, amikor Ali kérdezte meg a feleségétől, vajon hű volt-e hozzá. A nő nevetve válaszolta: ugyan, drágám, rajtad kívül kinek támadt volna kedve velem szeretkezni? Ali ezt készséggel el is hitte volna, de Bab megragadta az asszony bokáját, s oly erővel mart belé, hogy a nő fölkiáltott: Ali. bevallom, hogy a volt szakácsunk a magáévá tett, mielőtt távozott, mivel neki adtam az egyik ruhádat, és a jelenlegivel is szoktam hálni, a viselt nyakkendőidért cserébe. Másnap, amikor Ali és Bab találkozott, az utóbbi azt mondta: elvesztetted a fogadást, mivel mindkettőnk felesége hűtlen volt, de én legalább gazdagabb lettem az enyém hűtlensége révén, te viszont szegényebb! Ali és Bab meséje remekül érzékelteti azt a szellemet, amelyben egyes előkelő perzsák a feleségükkel bánnak. A feleségeknek ma már lehetnek házasságon kívüli kapcsolataik, s ezeket a férjek, a mesebeli Babhoz hasonlóan, akár támogathatják is. ha valamilyen előnyt

remélnek belőlük. Ez a mese – és sok másik – természetesen azokon az eseteken alapul, amelyekre rengeteg példa akadt a perzsa történelemben, amikor a politikai karrierre törő férfiak mintegy tálcán kínálták föl szép feleségüket más. náluk befolyásosabb férfiaknak. Mohamed Reza apjának idejében például az a mondás járta: „A szép feleség egy éjszakára a Timurtasé lesz (ő volt a sah kegyence), s lám, másnap a férj szép hivatalt kap.” Reza Pahlavi idejében is előfordulhatott ilyesmi nemcsak a miniszterekkel, hanem magával a sahhal is. Fereidun Hoveida, volt iráni ENSZ-képviselő írta A sah bukása című könyvében: „Egyszer, amikor még a külügyminisztériumban dolgoztam, néhány kollégámmal együtt azt a megbízást kaptam a minisztertől, Ardesir Zaheditől. hogy vigyek el egy szép európai nőt vacsorázni. A kollégáimtól tudtam meg, hogy Zahedi és Alam. a sah személye körüli miniszter őt akarják felszolgálni az uralkodónak. Erről személyesen nem győződhettem meg, de egy év múlva New Yorkban megismerkedtem egy nővel, aki egy ideig Teheránban tanított angolt. Elmondta, hogy Alam egy ízben meghívta magához egy koktélpartira, igen udvariasan üdvözölte, majd bevezette egy nappaliba, ahol magára hagyta. Amikor ismét nyílt az ajtó, maga a sah lépett be rajta. Ismerősöm azonban rövid beszélgetés után engedelmet kért a távozásra.” Hoveidához hasonlóan Barbara sem tudta meg biztosan, mi igaz a sahról és bizalmas embereiről szóló pletykákból, mi nem. De azt tapasztalhatta, hogy nem

véletlenül nevezik Bah-tiárt kora Timurtasának. Amikor két héttel a sirázi estély után Bahrammal együtt vacsorára invitálták őt Bahtiárhoz. a férje nagyon örült, ám Barbara bosszankodott. Azt mondta Bahramnak, hogy csak vacsorázzék egyedül Bahtiárral, ha kedve tartja, de ne vele együtt, mert csupán abban állapodtak meg, hogy Barbara gondoskodik Bahram vendégeinek a szórakoztatásáról, és fiút szül neki, abban nem, hogy bebújik más férfiak ágyába is. Bahram először ajándékokkal próbálta meglágyítani Barbarát, de mivel ezzel nem bírta jobb belátásra, azzal zsarolta meg, hogy elveszi tőle Roxanne-t. A Bahtiárnál elköltött vacsorán Bahram valamilyen átlátszó ürüggyel távozott, s azt mondta, három óra múlva visszajön Barbaráért. A házigazda pedig egyetlen szó nélkül a hálószobájába vezette Barbarát – ugyan mit is kellett volna mondania? Az első alkalmat továbbiak is követték. Barbara egy ideig minden szerda estét Bahtiárnál töltött: együtt vacsorázott vele, majd szeretkeztek. Bahtiár három hónap múlva közölte Barbarával, hogy Bahramot ki fogja neveztetni Rej polgármesterévé. Barbara már a város nevének hallatán megborzongott, mivel ott támadták meg a mullahok Abdul Azim mecsetjében. Bahtiár azzal nyugtatta, hogy Rej kitűnő hely, részben a szentély miatt is: aki ott visel hivatalt, az busás piskesre (vesztegetési pénzre) számíthat. És tudnod kell. Barbara, mondta, hogy a férjed ezt a te szolgálataidnak köszönheti. Barbara erre azt felelte, hogy ha csakugyan kedvében járt neki, akkor megjutalmazhatná őt is azzal, hogy

kieszközli az ő és Roxanne szabadságát. Bahtiár azonban ezt a kérést elengedte a füle mellett, éspedig nem azért, mintha nem akarta volna elveszíteni őt, hiszen Barbara csak egy volt a számos szeretője közül, hanem mert a kérés teljesítése merőben ellenkezett az ő perzsa felfogásával. Barbara és Bahtiár viszonya három évig tartott, azaz 1962-ig (amikor is a sah hatalomféltésből menesztette Bahtiárt), és magának Barbarának és a lányának is származott belőle némi előnye. Először is könnyebben boldogult Bahrammal: amíg elment szerdánként Bahtiárt szórakoztatni, más naponta pedig meglepetésekkel szolgált az otthoni estélyeken, mindent megkapott a férjétől, amit csak pénzzel meg lehetett szerezni. Igyekezett tekintettel lenni felesége és lánya igényeire – azt az egyet kivéve, hogy elhagyhassák az országot. Bahram azt is megengedte Barbarának, hogy saját palotát építtessen magának Semiranban – persze a férje nevén – s ne spóroljon a költségekkel. Barbara a szaván fogta, és a házat meg a kertel Irán egyik legdrágább építészével terveztette meg, aki évekig dolgozott a délkarolinai Charlestonban, s tudta, miként építsen igazán elegáns, amerikai stílusú, vöröstéglás házat. Itt már sokkal otthonosabban érezte magát Barbara (bár kellett építtetnie egy szárnyat Bahramnak is), s örömét csak fokozta, hogy Merdad és Farah az esküvő után a közelben építtetett házat, így a barátnők gyakran láthatták egymást. Jó időben egész napokat töltöttek valamelyikük kertjében, fürdőztek a medencében, kávét és jeges teát

ittak, Roxanne-el játszadoztak, akit Farah úgy szeretett, mintha a saját gyermeke volna, s aki páratlanul szép és okos kislánnyá serdült. Gyakorta együtt vacsoráztak is, s olykor Merdad is csatlakozott hozzájuk, de őt többnyire lefoglalták a saját politikusi ambíciói. A választási kampányában Barbara is segített. Barbara sejtette, hogy egyesek, így Aisa szerint az ő élete unalmas, ő viszont tudta, hogy Roxanne miatt egyáltalán nem volt az hanem rengeteg öröm és felfedezés forrása. Amikor pedig négy évvel Roxanne után Dauni is megszületett, Barbara még boldogabb lett, mint az első szülés után. Az első pár hónapban nyugtalanította, ha arra gondolt, hogy itt áll huszonhárom évesen, immár idősebben, mint amikor Betty és a többi otthoni barátnője diplomát kapott. Már másodéves egyetemi hallgató lett volna eddigre, ha nem hagyja ott Kaliforniát, s jön Iránba. De minek? Hát, anyának mindenképpen, és ez jó volt. Na igen, de mi most ő maga? Az önmegvalósítást föláldozta az anyaság oltárán. Aisa mondogatta mindig, hogy ha szegény lenne, ezzel be is érhetné, de hát gazdag; miért ne élhetné a saját életét? Arra kellett rájönnie, hogy ismét legalább annyira szeretne tovább tanulni, mint amikor jelentkezett a Kaliforniai Egyetemre. Orvos a kihagyott évek miatt már aligha lehet belőle, de talán még szolgálatára lehet másoknak. 1961 szeptemberében beiratkozott a Teheráni Egyetemre pszichológia szakos hallgatóként, s kiegészítő tantárgyként fölvette a perzsa irodalmat; ösztöndíjat a

Pennsylvaniai Egyetemtói kapott. Ha még eddig nem tudta volna, hogy rendőrállamban él, most aztán megtanulta. Az egyetem vaskapuját állandóan négy fegyveres rendőr őrizte. Ide csak tanári- vagy diákigazolvánnyal, vagy írásos engedéllyel lehetett belépni. Az egyetemkezdés napján támadt Barbarának az, az érzése, amely az elkövetkező majd nyolc évben, amelyet részint diákként, részint tanárként ott töltött, csak erősödött: ez az intézmény gyökeresen különbözik a nyugati egyetemektől. Mivel korábban jóban volt Aisával és más egyetemi tanárnőkkel is. Azt képzelte, itt is az lesz a jellemző, hogy a tanárok minden erejükkel meg akarják osztani tudásukat a hallgatókkal, azok pedig szomjaznak az ismeretekre. Kiderült azonban, hogy túl sok a tanár, nem törődnek az oktatással, s a hallgatók sem okulni akarnak, hanem a későbbi jó állások reményében jöttek ide. Csak az érdekelte őket, hogy sikeresen abszolválják a vizsgáikat, ami különösen akkor számított, ha valaki állami szolgálatba kívánt lépni. Emiatt mindennapos volt a csalás az osztályteremben, s néha egészen nyíltan folyt. A hallgatók egymástól kérdezgették a helyes választ, mások a távolabb ülőknek mutogattak. A tanárok mindezzel mit sem törődtek. Barbara nem győzött csodálkozni azokon a ki fogásokon sem melyekkel a hallgatók mentegették magukat: esküszöm, professzor úr, az édesanyám halálán van. Ezért az elmúlt hetekben egyszerűen nem volt lelkierőm tanulni. Vagy: tegnap beszökött hozzánk egy kóbor kutya, és széttépte a jegyzetet, amelyből tanultam…

Ha pedig sem a csalás, sem a mentegetőzés nem segített, számos hallgató piskesért vásárolt jobb jegyet, aminek a legtöbb tanár nagyon örült. Barbara ezt eleinte felfoghatatlannak tartotta, de aztán rájött, hogy az egyetem Iránban nem a tudomány megszentelt csarnoka, hanem ugyanolyan, mint a mindennapi élet. Mivel a piskes általános és elterjedt az egész országban, miért éppen az egyetemi oktatók maradnának ki belőle? Maga Barbara is kénytelen volt beletörődni a piskes szokásába, különben aligha boldogulhatott volna Iránban. Farahtól, Túbától és Hanum Dzsúnitól megtanulta, hogy ha háztartást vezet, számolnia kell azzal, hogy a szakácsnő vagy másvalaki, aki a bevásárlást végzi, itt-ott lecsippent magának egy kicsit a konyhapénzből. Hasonlóképpen a sofőr is belefoglalja a számlába a borravalót, és a kocsit taxiként használja, amikor a gazdájának éppen nincs rá szüksége. Borravalót kellett adni a postásnak és a benzinkutasnak is, meg a szabónak, a szobafestőnek, a szerelőknek, mindenkinek. Miért éppen a professzorok ne kértek volna plusz pénzt? Barbara az egyetemen először akkor találkozott a piskessel, amikor a perzsa költészet alapismereteit tanulta. A tanára Abbász Bozergan professzor volt, nyugatiasán öltözködő, rövidre nyírt hajú, ötvenéves férfi. O adta elő Háfizt is, akinek a verseit Barbara annyira megkedvelte, amikor Bahram, majd Aisa felolvasott belőlük. Bozergannál Háfizt be kellett magolni, amit Barbara nehezményezett, bár aztán belátta, hogy nehéz lenne másképpen tanítani hetvenöt hallgatót egyszerre. A legtöbbjüknek meg sem volt

minden könyve, amelyre szükség lett volna. Bozergan abból is mellékjövedelmet húzott, hogy fénymásolatokat készített a versekről, s ezeket eladta a hallgatóknak, méghozzá nem is egységáron; Barbarától például többet kért csupán azért, mert amerikai. Egy nap aztán elmondta Bozergannak, hogy szeretné megvásárolni Háfiz összes költeményeit, s érdeklődött, hol szerezhetné meg, mivel könyvesboltban hiába kereste. Bozergan azt felelte, fogalma sincs, hol tehetne szert rá. Barbara erre azt mondta, hogy ebben az esetben az egyetemi könyvtárból lesz kénytelen kikölcsönözni, s megkérdezte Bozergant meddig tarthatja magánál a kötetet. Azt a választ kapta, hogy az egyetemen nem lehet könyveket kölcsönözni. Ez után Barbara azt kérte, hogy benn a könyvtárban tanulmányozhassa a kötetet, de Bozergan ebbe sem egyezett bele mondván, a könyveknek mindig a helyükön kell állniuk, hátha egy magas rangú személy ellenőrzést tart. Barbara már ment is volna kifelé, amikor Bozergan utána szólt: mivel ő olyan jó tanuló, s olyan őszinte érdeklődési tanúsít Háfiz iránt, nagy kár lenne, ha nem csillapíthatná a tudásszomját. Így ő hajlandó neki kölcsönadni az egyetem példányát, éspedig korlátlan időre. Persze ezt titokban kell tartani, különben csorba eshetne az ő hírnevén. A tanár némi szünet után hozzátette: – Ezért arra kell kérnem, gondoskodjék némi… hm… hálapénzről. Magára bízom, hogy mennyit ér meg a segítségem. Amikor Barbara ötven tománt ajánlott föl, Bozergan

szemrebbenés nélkül megduplázta az összeget, és meg is kapta.

12. fejezet A sahok és az egyenjogúság Barbara és más, tanulni vágyó hallgatók szerencséjére azért akadt néhány ragyogó és tisztességes tanár is a Teheráni Egyetemen, aki kitűnt a Bozerganok közül. Az utóbbiak persze irigyelték és utálták őket a tehetségükért, tudásukért, de legfőképpen a miatt, mert nem hagyták megvesztegetni magukat. Akadt közöttük nem egy nő is, így Samsz Kia, aki a perzsa irodalom haladó kurzusát oktatta magával ragadó ügybuzgalommal. Nem csoda, hogy Barbara az előadótermen kívül is kereste a társaságát. Ott volt aztán Mariam Mahdavi is, ez a karcsú, csinos, zöld szemű nő, akit kémiatanárnő létére arisztokratának nézhetett az ember, holott egy Siráz környéki értelmiségi családból származott: apja szajjidnak, azaz Mohamed próféta leszármazottjának tudta magát, egy vallási iskolában tanított, s mindenben a hagyományokat követte. Mariam volt a legkisebb lánya (az öt fiú mellett), s már kislány korában zavarba hozta az apját éles eszével. Míg a bátyjaiba úgy kellett beleverni a tudást, ő már ötéves korára meg tanult olvasni. Babonás nagyanyja egyenesen azt állította róla, hogy egy dzsinn szállta meg, s a testvéreivel sem értett szót. Csupán az anyja támogatta a lánya ambícióit, mégpedig titokban. Amikor Mariam tizenöt éves lett, és a bátyjait korrepetálta az ő tankönyveik alapján, valamelyiküknek

egyik tanára tudomást szerzett erről, és megkereste az apját. Két évbe telt, mire meggyőzte az apát: engedje a lányát jelentkezni az egyetemi felvételire. Ezt olyan remek eredménnyel tette le, hogy az apa kénytelen-kelletlen beleegyezett a taníttatásába. Aztán ott volt Behdzsat Goresi is, egy magas, testes, szemrevaló nő, aki filozófiát tanított, s „ajatollahnőnek” becézték. Ezt Aisa így indokolta Barbarának: tudod, mindig ragaszkodik a véleményéhez, nem túr ellentmondást, mintha egyenesen Allahtól kapott volna kinyilatkoztatást. Éppúgy lehetetlen vitatkozni vele, mint egy ajatollahhal. Csak az, az érdekes, hogy majdnem mindig igaza van. egyszóval nem egészen megalapozatlan az önbizalma. Ott volt persze Aisa és a barátnője. Peri is. Az utóbbi a harmincas évei közepén járt, doktorátusa volt amerikai és perzsa irodalomból, beutazta a fél világot, férfikollégái mégis csupán a csinos nőt látták benne. Gyakran sajnálkoztak, micsoda veszteség, hogy nem ment férjhez, s ajánlgatták, hogy szívesen bebizonyítják neki, micsoda különbség van egy igazi férfi, illetve az olyanfajta nők között, akik csak szeretnének férfiak lenni. Azt eleve feltételezték, hogy egy ilyen nő csak leszbikus lehet. Valójában az egyedülálló, anyagilag független egyetemi tanárnők között kevés volt a leszbikus. Aki mégis az volt, általában ugyanazért volt az, amiért a függetlenséget választotta. Először is azért nem szerették a férfiakat, mert kétségbe vonták a szellemi képességeiket, s berzenkedtek, amiért kivonják magukat a nők hagyományos elnyomása alól. Még Asraf hercegnőnek is,

aki később olyan nagy önállóságról tett tanúbizonyságot, hogy elkeresztelték Fekete Párducnak, férjhez kellett mennie tizenhét évesen egy férfihoz, akit különben utált, csak mert az apja így akarta. Ha nem lett volna hajlandó erre. Reza sah kitagadta volna, s megtiltotta volna az anyjának és a testvéreinek, hogy kapcsolatot tartsanak vele. Samsz Kia akit már tizenhat évesen férjhez akartak adni, ellenszegült az apja akaratának, s ezért el is kergették hazulról. Szerencsére az anyja ekkor már önálló volt, mivel őt a férje korábban eltaszította magától, gimnáziumi tanárnő lett. ráadásul varrogatott is, így el tudta tartani a lányát, s taníttatni is tudta az apa segítsége nélkül. A férfiaknak sehogyan sem voltak az ínyére az olyan nők, mint Samsz, Mariam, Behdzsat, Aisa és Peri, mivel nem hajoltak meg előttük, ezért ott gyötörték őket, ahol csak tudták, s olyan módon, ami olykor meghaladta Barbara képzeletét. Peri például elmesélte, hogy tizennégy éves volt, amikor egy hideg éjszakán, amikor éppen nagybátyja meshedi házában tartózkodott, fültanúja volt. amint unokatestvére. Kürosz szidalmazta a nénjét, a zenetanár Abasszát. Leringyózta. s azzal fenyegette, hogy halállal kell lakolnia, amiért szégyent hozott a családra. Peri ijedten odaszaladt, s amikor benyitott, azt látta, hogy Abassza szeme tágra nyílik a rémülettől. Kürosz az arcába akart sújtani az öklével, a nénje pedig próbált elhajolni, de Kürosz végül állon vágta, mire a száját elöntötte a vér. Ezután Kürosz pisztolyt vett elő a zsebéből, s Abassza

fejéhez tartotta. Anyja, Fatima sikoltozni kezdett: ne, Kürosz, ne! A fiúra azonban immár nem hatottak a szavak. Meghúzta a ravaszt, s a golyó a szeme és a füle között találta Abasszát. Peri így lett szemtanúja egyik unokatestvére halálának. Hazatérése után megtudta, hogy Küroszt bíróság elé állították, de végül felmentették annak a törvénynek az alapján, miszerint egy férfi megölheti a feleségét, ha házasságtörőnek tartja. Ezt a törvényt értelmezték oly nagyvonalúan Iránban – és különösen Meshedben, ahol igen erős volt a mullahok befolyása – hogy Küroszt, noha Abassza nem a felesége volt, és a „házasságtörésre” nem volt egyéb bizonyítéka, mint hogy látta egy taxiba beszállni egy férfikollégájával. felmentették. Peri érzéseit a férfiakkal szemben alapvetően meghatározta Kürosz és Abassza esete. Persze nem gyűlölt minden férfit annyira, mint az unokatestvérét, de az volt a meggyőződése, hogy minden iráni férfiban, és feltehetően a külföldi férfiakban is, van egy kicsi a Kürosz indulataiból. Ezért tartott tőlük, és nem kívánt közeli kapcsolatba kerülni velük. Aisa osztotta Peri félelmeit, és ő aztán csakugyan gyűlölt minden férfit. Egész életében csak olyanokkal találkozott, akik elnyomták a nőket, s ártottak nekik. Ott volt a nagynénjének, Leilának az esete, aki maga is jóeszű nő volt. de elkövette azt a hibát, hogy érzelmi és anyagi függésbe került a férjétől; aztán amikor az eltaszította magától és eltiltotta a gyermekeiktől is, öngyilkos lett. Amikor pedig Aisa nagybátyjának új felesége, aki jószerivel még bakfis volt (csak két évvel öregebb a férje

legidősebb lányánál), elutasította a gyermekeket, a nagybácsi elüldözte őket a háztól. Aisa barátnőjenek, Seherezádénak az anyja pedig prostituált lett, amikor a férje három kislányával együtt az utcára tette őt, miközben a két fiukat magánál tartotta. Es a hasonló eseteknek nem volt se szeri, se száma. Aisa és a hozzá hasonlóan gondolkodó perzsa asszonyok számtalan olyan nőt ismertek, akiknek életét a férfiak tették tönkre. És vajon mi történt az olyanokkal, mint akik a halálba kergették Leilát, és az utcára Seherezádét? Éltek vidáman, gondtalanul, újra megnősültek, s ha születtek újabb lányaik azokat is tönkretették. Amelyikük megérte az idős kort, az olyanná lett, mint Baba Bozorg, aki egy egész nagycsalád fölött zsarnokoskodott; természetesen leginkább ennek is a nők itták meg a levét. Miután Barbara beiratkozott az egyetemre, Aisa, Peri Samsz, Mariam és Behdzsat baráti köre azonnal befogadta őt. Ok hatan külön világban éltek, melyet a szeretet, törődés, melegség jellemzett; csak így szegülhettek szembe a férfiakból áradó dühvel, gyűlölettel és bosszúvággyal, főleg ami a náluk tehetségtelenebb férfi kollégákat illette. A csoport egyszerűen csak „a Társaságinak nevezte önmagát, megosztották egymással gondjaikat-bajaikat, s olyan nyíltan beszéltek egymással, ahogyan csak azok szoktak, akik sohasem vezetik félre egymást. Ha valaki bajba került, a többiek segítettek rajta. De természetesen osztoztak az örömökben is. Minden születésnap, minden kis ünnepelni való siker alkalmat adott egy újabb

összejövetelre, ahol együtt ettek-ittak, zenéltek és mulatoztak. Ebben a társaságban igazan el tudták engedni magukat. Ilyen ünnepi összejövetel volt Barbaránál is 1961-ben a Hálaadás napján (amerikai ünnep november harmadik csütörtökjén – a ford.), nem sokkal az egyetem elkezdése után. Vigasztalan őszi eső hullott a már korábban behavazott földre, de a Társaság, kiegészülve Behdzsat anyjával, Hanum Goresivel, valamint Samsz anyjával. Hanum Kiával és nagyanyjával, Azimivel, nem törődött a rossz idővel. Azimi kivételével, aki hithű muszlimként sohasem fogyasztott alkoholt, mind megittak aperitifként néhány pohárka konyakot, s igen virágos kedvükben voltak. Aisa szavai azonban egyszeriben megváltoztatták a hangulatot. Elmondott ugyanis néhány igen gyilkos viccet, amelyeket egy pszichológusi összejövetelen hallott. Kollégáit aggasztotta az Iránban tapasztalható szellem; a viccek a sah és nővére, Asraf ellen irányultak. Mariam és Behdzsat az utóbbi védelmére kelt nem mintha nem tudtak volna korruptságáról, hanem mert támogatta a nők jogait. Úgy tudták. Ígéretet kapott fivérétől, hogy a következő választásra, azaz 1963-ra szavazati jogot biztosít a nőknek. – A női választójog nem elegendő ok-e arra, hogy Asraf és a sah mögé álljunk? – kérdezte Mariam. Behdzsat pedig a maga ajatollahi modorában jelentette ki: – Nézzünk szembe a tényekkel! Mikor értitek már meg, hogy nem mondhattok le a leghatalmasabb szövetségeseitekről csupán azért, mert személy szerint nem kedvelitek őket? A mi ügyünk fontosabb a személyes

érzelmeinknél, s nincs jogunk pálcát törni a sah és Asraf fölött, hacsak valamelyikőtök be nem bizonyítja nekem, hogy nem ellenzik a nők elnyomását. Aisa ekkor Behdzsatot utánozva azt mondta: – Jó, nézzünk szembe a tényekkel! Mikor látjátok be végre, hogy amíg létezik bármilyen elnyomás, addig a nők sem lehetnek szabadok? Ez a fajta vita egyfelől Behdzsat és Mariam, másfelől Aisa, Peri és Samsz között már nem először tört ki azóta, hogy Barbarát befogadták a Társaságba, de más nőket is hallott vitat kőzni arról, hogy vajon lehet-e tenni valamit a nők jogaiért egy olyan országban, amelyre az elnyomás a jellemző? Amíg az irániak nagy többségének nincs elegendő élelme, megfelelő lakása, egészségügyi ellátása, tanulási lehetősége, mennyi értelme van például azt követelni, hogy a nők egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak? Es vajon mi jelentősége van a nők szavazati jogának, ha az országban úgyis a Savak az úr? Vajon mennyi engedményre képes egy olyan uralkodó, akinek a hatalma az elnyomásra épül? Vajon nem veheti-e vissza bármikor, amit adott? Nem arra tanít-e a történelem, hogy a nők szabadságát csak szabad országban lehet megvalósítani? Ezen a ponton Hanum Goresi és Hanum Kia is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Mindkettő már a hatvanas éveiben járt. Gyapjúruhát és magas sarkú cipőt viselt. Kijelentették, hogy az emberi jogokat Iránban nem lehet érvényesíteni a nők közreműködése nélkül. Ók nem is harcolhatnak az

általános szabadságjogokért, ha előbb ki nem vívták a maguk egyenjogúságát. Mohamed Reza nagyon is a nők barátja, amikor szembeszegül a mullahok akaratával, és ebben vakmerő apjának, Reza sahnak a nyomdokain halad. Elmondták, hogy ők mindig is tisztelni fogják az emlékét azért, amit az ő nemzedékük elnyomott asszonyainak juttatott. A lányaik nemzedéke már meg sem értheti, nekik mit jelentett Rezának az a fermánja, amely fölemelte a lányok alsó házasodási korhatárát kilencről tizenöt évre, előírta a férfiaknak, hogy közöljék jövendőbelijükkel, hány feleségük van már. s bevezette a koedukációt. Vajon tudják-e a fiatalok, hogy ha nem lett volna Reza, ők ina nem taníthatnának az egyetemen? És vajon nem Reza volt-e az, aki eltörölte az iráni nők fátyolviselési kötelezettségét? Hanum Kia azt mondta a lányának: – Nyolc éves voltál akkor, és nem tudom, emlékszel-e rá amikor Seherezádé nagynénéddel először léphettünk ki a házból fátyol nélkül. Mi bizony táncoltunk örömünkben! – Emlékszem, mama – felelte Samsz –, de még inkább nagymama nyomorúságára – Azzal Azimihez ment, megfogta törékeny kezét, az arcához emelte, majd megkérdezte tőle. vajon ő is olyan nagy örömmel üdvözölte-e a felmentést a fátyolviselés alól. Hanum Azimi sorra mindenkinek a szemébe nézett. Kedves, jó, szerető szemeket látott. Aztán elmondta, hogy nagyon is jól emlékszik azokra a sötét, vigasztalan időkre. Amikor a lányai felolvasták neki a sah rendeletét, ő, aki már nyolc éves korában csadort öltött, és sohasem

mutatkozott a nélkül idegen férfi előtt, nem hitt a fülének. Hogyan is rendelhetett el a sah olyasmit, ami ellenkezik a Korán törvényeivel? El is vonult nyomban, hogy elgondolkozzék rajta, miként is viszonyuljon a rendelethez? Talán úgy, mint a férfiak ahhoz, amikor a sah előírta nekik az öltöny és a nyakkendő viselését? Vagy szegüljön ellene? Eszébe jutott a gyermekkora Meshedben, s abból próbált valami tanulságot leszűrni. Látta magát nyolctízévesen a házi fátyolban, amelyet otthon viselt az imához, amikor a Koránt szavalta eredetiben, amit nem is értett, hiszen arabul volt. Mindig igyekezett pontosan utánozni az anyja mozdulatait. Ugyanolyan szigorúan betartotta a böjtöl, mint a szülei. Mindig előírás szerint tisztálkodott, s amikor módjában állt, adakozott a szegényeknek is – mindent úgy cselekedett, ahogyan a Korán előírja. És amikor a sah kiadta ezt a rendeletet, ő mái-negyvennyolc éves volt, és esze ágában sem volt változtatni a szokásain. Ahhoz nem elég egy sah. őmiatta nem fogja megtagadni a hitét! Így aztán öthét is eltelt a rendelet óta, mire Hanum Azimi először kimerészkedett az utcára – természetesen csadorban. A család sofőrje vitte el a Reza Sah kórházba, ahol éppen az egyik nagynénjét ápolták, aki rábízott néhány elintézni valót. Elküldte a kocsit, gondolta, majd hazamegy taxival. Ez azonban nem sikerült, mert a kihívott taxi vezetője közölte: a sah rendeletének értelmében nem szállíthat lefátyolozott nőt. Azimi megvárt egy másik taxit, amelyikből éppen kiszállt két fedetlen arcú nő, s amíg a sofőr a viteldíjat számolta, beugrott hátra, a helyükre, majd megadta a címet.

A sofőr hátrafordult, s a csador láttán ő is közölte: sajnos, nem viheti el őt. Erre Azimi felszólította: vigye a legközelebbi rendőrőrsre, ahol majd feljelenti ót. – Hanum – mondta erre a sofőr –, bevonják a jogosítva nyomat, ha csak egyetlen sarokkal odébb viszem magát! Azimi végül a nővére kocsiját hívta oda, hogy haza tudjon menni. Ott a szakácsnőt, Azadit könnyek között találta. Elpanaszolta, hogy ma nem lesz vacsora, mivel a húsboltban, a zöldségesnél és a péknél egyaránt azt mondták neki, hogy nem szolgálhatnak ki lefátyolozott nőt. – Hagyd a könnyeket, Azadi, vedd föl az utcai csadorodat, és gyere velem! – rendelkezett Hanum Azimi. – Kíváncsi vagyok, vajon egy lefátyolozott úrhölgy kiszolgálását is megtagadják e ezek a boltosok? Azimit aznap nagy megrázkódtatás érte. A boltosok ugyan hithű muszlimok voltak, akik éppúgy megbotránkoztak a sah rendeletén, mint ő, és nem győztek mentegetőzni neki. (némelyik könnyek között), olyannyira, hogy némelyiket már ő kezdte vigasztalni, de azt rettenetes volt hallania, amit a fátyol nélkül vásárló nők mondtak, nem is beszélve a férfiakról, akik kijelentették, hogy mindegy, úrinő e vagy szolgáló, ha fátylat visel, akkor elítélendő, mivel így írja elő a sah. Minden asszony életében létezik egy pillanat, amelyre a legszörnyűbbként emlékszik vissza. Azimi számára ez 1935 januárjának egy hideg csütörtökjén jött el, fél évvel a fátyol rendelet bevezetése után. Ő akkor az erre a célra alkalmazott szolgálójával, Samszival érkezett a fürdőbe a szokásos csütörtök esti fürdőzésre. Az oda vezető szűk

utca teli volt síró, sopánkodó nőkkel. Tőlük tudta meg Azimi, hogy a fürdőmester a sah parancsára nem engedi be őket, mivel fátylat viselnek. Hanum Azimi össze is roskadt volna, ha Samszi nem támogatja meg. Nem úrnő és a szolgálója voltak ők többé, hanem a hitükben egyformán megbántott asszonyok. Hanum Azimi elhatározta, hogy valahogy meg fogja oldani a helyzetet, amely nemcsak őt nyomasztotta, hanem Samszit, Azadit és háztartásának többi nőtagját is. Hat rendőr tolakodott be a nők közé: azt parancsolták, takarodjanak haza, különben a gumibothoz nyúlnak, vagy – és ezen fergetegesen jót nevettek – levágják róluk a fátylat! Hanum Azimi Allahhoz fohászkodott, hogy mutassa, meg a kivezető utal ebből a rettenetes kutyaszorítóból. És a segítség meg is érkezett, mert hirtelen ez jutott eszébe: emlékezz Aisára, a próféta feleségére, és tedd azt, amit ő tett volna a helyedben. Emlékezz Szafíjjára. a próféta nagynénjére, aki hetvenévesen, egy szál magában őrt állt Medinában, és tedd azt, amit ők tennének a helyedben! Azimi így szólt a rendőrökhöz: – Allah és a próféta szent nevében fölszólítalak titeket, kísérjétek ezeket a nőket a fürdőbe! Ha nem teszitek, bizony mondom, hogy a lelketek a pokol tüzén fog égni örökké! – Maga! – szólt oda neki a rendőrök parancsnoka – maga, aki így mer beszélni őfelsége, a sah rendőreivel, jöjjön ide, és mondja a szemembe, amit az imént kijelentett! Hanum Azimi, nyomában Samszival, odament a

parancsnokhoz, és méltóságteljesen megállt előtte. – Allah és a próféta szent nevében… Idáig jutott, amikor a parancsnok intett a helyettesének, aki lassan megindult Azimi felé, vigyorogva megállt előtte, majd a zsebébe nyúlt. Talán késért? –- morfondírozott Azimi, aztán azzal vigasztalta magát: a rendőröknél nincs is kés! Istenem, édes istenem, akadályozd meg, hogy levágja a fátylamat, imádkozott magában, de hiába. A rendőrnél bizony volt kés, és levágta a csadort. Azimi, nyomában a felbőszült Samszival, hazamenekült a hárembe, ahol lányai és a szolgálók éppen teázni készültek. Karját az égnek emelve sikoltotta: – Ó. Istenem, add, hogy meghaljak, mert ezt az életet nem tudom tovább elviselni! Kirohant a konyhába, a lányai a nyomában. Egy fiókból kést vett elő, élezni kezdte, s közben azt sikoltozta, hogy meg akar halni, mert így talán még megmentheti a lelkét a kárhozattól, amelybe a sah és rendőrei taszították. Seherezádé végül nagy nehezen ki tudta csavarni a kést a kezéből. Azimi jó fél évig szenvedett mély depresszióban, amiért levágták a csadorját, s ezalatt sosem hagyták magára. Csak akkor tért magához, amikor rájött, hogy akkor is kijátszhatja a sah rendeletét, ha nem öli meg magát: elegendő, ha otthon marad, amíg a gonosz törvényt el nem törlik – amire végül sor is került 1941-ben. Pontosabban: amikor Mohamed Reza került a trónra apja után. nem törölte el ugyan a rendeletet, de egyértelművé tette, hogy a betartását nem fogják megkövetelni. Azimi ekkor lépett

hatévi szünet után ismét az utcára. Aisa ekkor megjegyezte: természetesen nem ő volt az egyetlen úri hölgy, aki hat éven át bezárkózott az otthonába tiltakozásul; a szegények ezt nemigen tehették meg. ezért közülük többen is öngyilkosságot követtek el. Aisa szavait csönd követte, majd Barbara megkérdezte Azimitől: Mondd, mire gondoltál azokban az években? A nagymama ökölbe szorított kézzel válaszolt: – a leggyakrabban a sahra gondoltam, és a bűneire, amelyeket elkövetett, nemcsak velünk, nőkkel szemben, hanem a mullahok ellen is, akik ellenezték a rendeletét. A férjem nap mint nap rossz hírekkel tért haza a mecsetből. Egyik alkalommal azt mondta: Reza sah elrendelte, hogy a mullahok fejéről szedjék le turbánt, és vágják le a szakállukat. Egy nap Sirázban ezt végre is hajtották. Amerika pedig mindebben támogatta a sahot. Amikor ütötte a mullahokat, Amerika arra biztatta: üsd őket még jobban! Azimi hirtelen észbe kapott, és elnézést kért Barbarától, amiért így elragadtatta magát. Igazán sajnálja, hogy kifakadt Amerika ellen éppen őelőtte, akit pedig éppen úgy szeret, mint Samsz összes többi barátnőjét. O csak egy buta öregasszony, és ha Barbara nem bocsát meg neki, ő sem bocsát meg magának soha. A végén még Barbarának kellett őt megvigasztalnia, pedig volt egy kellemetlen érzése, és nem is csak azért, amit Azimi mondott Amerikáról, hanem mert olyan rémisztő volt közben a tekintete. Barbara számára a mullahokat

idézte az Abdul Azim mecset udvarán, amikor kis híján megölték pusztán azért, mert amerikai.

13. fejezet Moszadek tündöklése és bukása Barbara ínég napokig töprengett Azimi szavain. Végül Aisához fordult, mivel ő nemcsak perzsa, hanem nyugati szemmel is tudta látni ezeket a dolgokat. Aisa először is kijelentette: Hanum Azimi tévedett abban, miszerint Amerika bátorította volna Reza sahot a mullahok elnyomására. Ilyesmit még a mecsetekben sem hangoztattak akkoriban. Azimi a jelenlegi Amerika-ellenes hangulatot vetíti vissza azokra az időkre: ezek az indulatok csak 1951 táján kezdtek eluralkodni Iránban. Azelőtt Amerikában nem a sátán megtestesítőjét látták, hanem inkább szövetségest a brit és az orosz befolyás elleni küzdelemben. Iránnak akadt még egy amerikai mártírja is: Howard C. Baskerville. Ő 1909-ben hagyta ott missziós tanítói állását, hogy csatlakozzék az Oroszország, Anglia és velük kollaboráló Kadzsar-dinasztia ellen harcoló úgynevezett „alkotmányos forradalmárokhoz”. Képzetlen, az iskolából toborzott katonáival megtámadott egy létszámfölényben lévő császári osztagot, és elesett a csatában; a temetése tüntetésbe csapott át. Több mint háromezren gyászolták úgy, mintha igazi perzsa mártír lett volna. Ott volt aztán Morgan Shuster is, aki 1920-ban lett Irán pénzügyi főtanácsadója Ő a nép perzsa ellenségei, az angolok és az oroszok kiszolgálói ellen harcolt, amíg ki nem utasították az országból. Aztán Arthur Millspaugh, aki

1922-ben váltotta föl őt, de később ugyancsak kiutasították, mert a népet támogatta. Utánuk Franklin Delano Roosevelt következett. 1943ban Churchill és Sztálin az ő kezdeményezésére írta alá a teheráni nyilatkozatot, amely kimondta Irán függetlenségét. Amerika a későbbiekben igyekezett az iráni önállóság védelmezőjének szerepében feltűnni, holott valójában ezen a színtéren is csupán hatalmi harcát folytatta új ellensége, a Szovjetunió ellen. Ennek érdekében úgy döntöttek, hogy Mohamed Rezát meg kell tartani a trónján. Aisa itt elérkezett a beszámolójában az egyik okához annak, hogy miért gyűlölik a perzsák Amerikát. 1951-ben, amikor ő és Peri (huszonnégy, illetve huszonhárom évesen) hazatértek ötévi tanulás után a Columbia Egyetemről, nagy örömmel fogadták a bekövetkezett változásokat. Ezek jórészt Moszadeknek voltak köszönhetők, akit akkoriban mindenki nagy tisztelettel emlegetett Iránban, az arcképe ott volt valamennyi üzlet kirakatában. Olajügyi miniszterként élvezte a Nemzeti Front támogatását Ez a párt nemrégiben alakult meg kereskedőkből, mullahokból, szakszervezeti aktivistákból, munkásokból, értelmiségiekből, művészekből és egyetemi hallgatókból. Mindenki csatlakozott hozzá, aki szeretett volna megszabadulni a külföldi befolyástól. Moszadek szembefordult a nagyhatalmakkal, amikor kijelentette, hogy az iráni olajbányászatot államosítani kell. Aisa elmondta Barbarának: sosem felejti a Parlament 1951. január 21-i ülését, amelyen Ali Razmara miniszterelnök és az ekkor már hetvenéves Moszadek összecsapott egymással. Előbb az ösztövér, horgas orrú,

kopasz, rendszerint slamposan öltözködő Moszadek érkezett meg a díszes, faburkolatos, kristálycsilláros, pazar szőnyegekkel díszített parlamentbe a tömeg éljenzése közepette, utána pedig az ötvenes éveiben járó Razmara, kitüntetésekkel ékesített tábornoki egyenruhájában. Őt erősen támogatta mind Amerika, mind Anglia, főleg, mert sikerrel fojtotta el a Szovjetunió által támogatott kurd lázadást. Azzal támadt Moszadekre, hogy Iránban nincs elegendő szakértelem az önálló olajiparhoz, s hogy az államosítás csak éhínséghez vezetne. Moszadek erre azt kérdezte: mit javasol hát Razmara az államosítás helyett? – Azt, hogy az Olajügyi Bizottság kössön új szerződést az Angol-Iráni Olajtársasággal ötven százalékos részesedésért – felelte a miniszterelnök. Moszadek erre előadta az Olajtársaság egész történetét annak bizonyítására, mennyire fölösleges Iránnak NagyBritanniával olajügyekben alkudoznia. Iránban a British Petroleum bukkant az első nagyobb olajmezőkre 1908-ban. Ennek kiaknázására nyomban létrehozták az Angol-Iráni Olajtársaságot, melynek a brit kormány volt a fő részvényese, jogot formált Dél-Irán teljes olajkészletének a kitermelésére, s az országnak csupán a nettó bevételek harminc százalékát biztosította. Irániak még csak a cég könyvelésébe sem tekinthettek bele – Kérdezem öntől, miniszterelnök úr – mondta Moszadek –, hogyan merészeli a történtek után, miután oly rútul kiforgattak bennünket mindenünkből, azt javasolni, hogy térden csússzunk ez előtt a Társaság előtt? –

Moszadek az utolsó szavakat már ordítva mondta, azután összeesett. Két orvos azonnal megpróbálta feléleszteni, de ez csak nehezen sikerült. Moszadek végül magához tért, és higgadtan közölte Raz-marával, hogy az Angol-Irán Olajtársaság a legutóbbi rendelkezésre álló, azaz 1949-es adatok szerint a világ első számú olajtermelője a maga napi több mint 700 ezer barrelével, azaz a közel-keleti termelés egyharmadával. És míg az úgynevezett fejlődő országokkal, Venezuelával és Szaúd-Arábiával a nagy olajtársaságok már fele-fele alapon kötöttek szerződést, az Angol-Iráni Olajtársaság sokáig makacsul ragaszkodott az eredeti 70-30 százalékos felosztáshoz. Most ugyan késznek mutatkozik a felezésre, de Moszadek azt üzeni nekik: ostobák, mivel nem számoltak a mi perzsa büszkeségünkkel. Ha akkor ajánlották volna föl a felezést, amikor a többi társaság Venezuelának és Szaúd-Arábiának, azt még elfogadtuk volna. De most, miután úgy kezeltek bennünket, mintha alacsonyabb rendű nép lennénk, csak azt üzenhetjük nekik, hogy hamarabb fogjuk leszaratni a tevéinkkel az olajkutakat. mint hogy öt. vagy akár két százalékot biztosítsunk nekik! Moszadeket tehát – mesélte Aisa Barbarának – a szíve vezette. Épp ezért mindig is borotvaélen táncolt. De a nép emiatt nem fordult el tőle, sőt megszerette. Ezzel szemben a nyugati sajtó, élén az amerikaival, gúnyt űzött belőle, örök siránkozónak, ájulós perzsának, keleti veszedelemnek nevezte. 1951. május 2-án Moszadek, immár Irán új

miniszterelnökeként, bejelentette az Angol-Iráni Olajtársaság államosítását és átkeresztelését Iráni Nemzeti Olajtársaságra. Elcsukló hangon, örömkönnyekkel a szemében azt mondta, hogy ha egy jó dzsinn teljesítené három kívánságát, először is ezt a pillanatot szeretné megállítani, hiszen ez hosszú évek fáradozásának a gyümölcse. Ezek után Moszadek rátért a realitásokra, és arról tájékoztatta a parlamentet, hogy az új nemzeti olajtársaság eleinte bizonyára nem lesz képes ugyanannyi olajat kitermelni és exportálni, mint az elődje, de az ország önellátását biztosítani tudja, és még annyi jövedelmet, mint a mostani részesedés. Ha pedig marad némi olaj a földben, az sem baj, hiszen marad belőle bőven az eljövendő nemzedékeknek is, és nem az angolok kezére jut. A képviselők és a jelenlévő újságírók együtt könnyeztek Moszadekkel, s úgy megéljenezték, hogy arra még sohasem volt példa az iráni parlamentben. Az államosítás megacélozta az egész perzsa nép öntudatát. Üzenet volt a Nyugatnak: ez a Perzsia már nem az a Perzsia, amelyikkel nem kell számolni, az új Irán többé nem a nagyhatalmak játékszere, hanem velük egyenlő, s olajkészletének hála, talán náluk is hatalmasabb. A világ azonban nem kezdett térden csúszni a perzsa olajért, ahogyan Moszadek várta. A brit és amerikai vállalatok e helyett megduplázták a termelést SzaúdArábiában, Kuvaitban és Irakban. Így az iráni olaj nem hiányzott senkinek. 1953-ban bekövetkezett az éhínség, ahogyan Razmara megjövendölte.

Moszadek 1953. május 28-án kétségbeesésében Eisenhower amerikai elnöktől kért segítséget. Abban az Amerikában bízott, amelyik még Truman elnök idején támogatta Iránt a brit befolyással és a hét legnagyobb olajcég nyomásával szemben. Eisenhower – mesélte tovább Aisa – egy hónapig nem válaszolt Moszadeknek, s amikor végül megtette, abban sem volt köszönet. Azt írta: „Amerika nem húzhatja ki örökké a bajból Iránt. Ha ön. miniszterelnök úr. rendezné a dolgait a britekkel, nem lenne szüksége a mi segítségünkre, s ismét beindulhatna az olajtermelés.” Aisa akkor persze nem értette meg. hogy Eisenhower üzenete azt akarta Irán értésére adni: Amerikában immár más politikai szelek fújnak, mint Roosevelt és Truman idején, s nem divat támogatni a harmadik világban az olyasfajta nacionalizmust, amilyet Moszadek képvisel. Az üzenet egyben előjáték volt azokhoz a titkosszolgálati akciókhoz, amelyeket Eisenhower a külügyminisztere, John Foster Dulles, továbbá Churchill segítségével indított Moszadek megdöntésére, illetve Irán megzabolázására. Számos mullahot béreltek fel, hogy terjesszék a mecsetekben és a bazárokban: Moszadek eladta magát a Tudehnek és az orosz kommunistáknak. A CIA a bűnöző' tevékenységükről hírhedett dél-teheráni sportkluboknak százezer dollárt juttatott, a klubok többezer tagja pedig puskákkal, késekkel, vasrudakkal felszerelkezve elözönlötte Teherán belvárosát. A sahot éltették, Moszadek fejét követelték, összeverték a Moszadek mellett tüntetőket, autókat borítottak föl. irodaházakat gyújtottak föl. s betörtek

a miniszterelnök házába. Ót magát letartóztatták és bebörtönözték. Ilyeténképpen – folytatta Aisa – a követői számára mintha halott lett volna, s Mohamed Rezának azért sem kellett aggódnia, hogy Moszadek mártírhalála ellene fordítja a népet. Aisa itt hosszú időre elhallgatott, és lehunyta a szemét. Végül némileg lehiggadva, de keserű hangon mondta: – A sah pedig, aki fokozta az elnyomást, miután már ilyen nagyhatalmú szövetségese volt. még biztosabban ült a trónján. És mivel az iráni nép szívében a gyarmatosító angolok helyére az imperialista Amerika lépett, az lett gyűlöletük tárgya. Barbara feltétlenül hitt Aisának. ezért elfogadta tőle azt is, hogy Moszadek vesztét a CIA okozta. Azt csak Amerikába hazatérve értette meg, hogy Moszadeket a CIA a saját erejéből nem lett volna képes megbuktatni. Mire a titkosszolgálati akciók beindultak, Moszadek helyzete a gazdasági válság miatt már amúgy is meggyengült. A parlamentben egyre több ellenfele akadt, éspedig nemcsak a császár hívei, hanem a mérsékeltek között is. Amikor pedig úgy próbált úrrá lenni az anarchián, hogy feloszlatta a parlamentet, és diktátorrá kiáltotta ki magát, meg többen fordultak ellene, még a vallásosak közül is. akik korábban támogatták. Kétségtelen, hogy 1953 augusztusára Irán válságos helyzetbe került, és a baloldali Tudeh Párt a Nemzeti Front rovására megerősödött. Barbara azonban annak ellenére szégyellte magát hazája viselkedéséért, hogy mindezt megtudta: Amerika

mindenesetre megerősítette a sahot a trónján, Irán nemzeti hősének eltávolításában pedig közrejátszott. Aisa ezek után a második okát tárta föl Barbara előtt annak, hogy a perzsák miért gyűlölik Amerikát. Barbara annyit mar tudott, hogy Moszadek megbuktatása után a CIA segédkezett a Savak megalapításában és ügynökeinek kiképzésében. Aisa elmondta, hogy ettől a szervezettől már kezdettől fogva nemcsak a sah ellenségei tartottak, hanem minden egyes perzsa is. Köztudott volt, hogy a Savak bárkit szemmel tarthat, és mindenkiről bármit megtudhat. Aisa és Peri tudták, hogy akárhol tartsanak is előadást, a hallgatóság soraiban mindig legalább két Savak-ügynök ül. Azért kettő, tette hozzá Aisa, mert a Savak még a saját ügynökeiben sem bízik, és a besúgói egymást is figyelik. És a besúgók ugyanígy elárasztották az üzleti eletet, az, ipart, a mezőgazdaságot is. Akinek volt akár a legcsekélyebb súlya is. az biztosra vehette, hogy spiclik vannak a környezetében. Tudhatta azt is. hogy ha megvádolják valamivel, jobb, ha bevallja, különben rettenetesen megkínozzák: áramot vezetnek a heréjébe, bunkóval ütlegelik, eltörik a csontjait, palackot dugnak a végbelébe, hüvelyébe vagy éppen mindkettőbe, esetleg izzó vassal sütögetik. – És ha az ember mindezt kibírja is, van egy módszer, amellyel bárkit meg lehet törni – folytatta beszámolóját Aisa. –Odahozzák eléd a házastársadat, szeretődet, gyermekeidet és szüléidet, és őket kínozzák meg a szemed láttára. Megerőszakolják a gyermekedet, akkor is,

ha csak csecsemő. Ha más nem, ez beismerésre kényszerít. Ha mindez megvolt, elengednek, sőt felajánlanak egy munkát, amit jobb nem elutasítani. Ha nem vállalod velük az együttműködést, börtönben rothadhatsz holtod napjáig. És nem idegeneket kell megfigyelned, hanem azokat, akik a legközelebb állnak hozzád: a családodat és a barátaidat! Sokszor érzem azt, hogy ez a legrosszabb, amivel a Savak megmérgezte az életünket: a gyanakvás, amelyet belénk ültetett még a szeretteink iránt is. Néha arra gondolok, vajon bennem lenne-e elég erő ellenállni a kínzásoknak, és ha elképzelem amint Perit sütögetik az izzó vassal, vagy Hanum-Dzsúni végbelébe dugnak be valamit, bizony azt hiszem, azt mondanám nekik: megteszek nektek bármit, csak engedjétek el!

14. fejezet Síiták és szunniták Barbara nem ok nélkül emlékezett vissza a Savakról folytatott beszélgetésre két év múlva, amikor Farahhal egy hosszú, keskeny várószobában ültek a sorukra várva Fatimánál, a híres jövendőmondónál és gyógyítónál. Többféle bűz keveredett a váróban: dohán} és vizelet (az utóbbival Fatima állítólag az orvosok által reménytelennek nyilvánított sebeket gyógyította), savanyú tej (amivel szellemeket idézett), meg mindazon emberek aggodalmának a keserű szaga, akik az elmúlt negyven évben megfordultak itt. Barbara Farah izzadó kezét szorongatta, s alig tudta felfogni, miért jöttek ide. Egy héttel korábban Farah, aki már hetek óta depressziós volt, és kerülte Barbara társaságát, telefonált rá azzal, hogy szüksége van rá, de nyomban. Amikor Barbara délelőtt tízkor megérkezett hozzá, az egyébként józan életű Farahot erősen kapatos állapotban találta. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Farah. Karikás szemmel, tompán nézett maga elé, a szája rángatózott. – Merdad el akar válni tőlem – jelentette be – Hogyhogy? – kérdezte Barbara. – Hiszen imád téged! – Azt mondja, éppen mert annyira szeret, nem tudja, elviselni, hogy… egyszóval az én érdekemben akar válni. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Barbara gyöngéden, mire Farah könnyek között elmagyarázta: Barbara is tudja,

hogy féltette ő mindig Merdadot a Tudeh-tagsága és sahellenes politizálása miatt. Régebben tudott uralkodni ezen a félelmén, de az utóbbi hónapokban nagyon erőt vett rajta. Ha Merdad késve jött haza. Farah mindig szörnyűségeket képzelt maga elé: Merdad kórházban, kötéssel a fején, miközben a Savak pribékjei igyekeznek kiszedni előle az elvtársai nevét; Merdad, amint éppen elgázolja a Savak egyik autója vagy éppen tankja. Aztán eljött az, az éjszaka, amikor Farah és Merdad kapcsolata végső válságba került. Már éjjel negyed egy volt, és Merdad még mindig nem jött meg, pedig tizenegyre ígérkezett. Farah arra gondolt: Merdad biztosan meghall. Aztán arra, hogy ez mégsem lehet igaz. Isten mégsem lehet ilyen kegyetlen. Ha van Isten egyáltalán… Pedig ha valaha szüksége volt a hitre, most aztán igen. Imádkozni kezdett: „Védelmezd és mentsd meg ezt a jó embert, Istenem!”, rebegte, holott nemigen bízott az ima erejében. Ámde épp csak hogy a végére ért, már ott is volt Merdad, föléje hajolt, csókolgatta és simogatta. Farah eleinte boldogan átadta magát neki, de aztán, maga sem tudta, hogyan, kitört belőle a kérdés: – Hol a fenében voltál ilyen sokáig, te nyomorult? Farah ismét sírva fakadt, amikor idáig ért az elbeszélésben, de aztán összeszedte magát, és folytatta: ma sem értem, miért tettem ezt, miért viselkedtem hárpiaként, amikor csak azt akartam a tudtára hozni, mennyire aggódom érte! – Merdad ezt úgyis tudta, Farah! Nem, nem tudta. Attól az éjszakától kezdve Farah és Merdad kapcsolata

napról napra romlott. Ahányszor csak Merdad elment hazulról, Farah sírva fakadt, s kérlelte, hogy maradjon otthon. Aztán, amikor mégis elment, Farah nem tudta elrejteni a sértődöttségét. Merdad pedig haragudott rá, amiért meg akarja akadályozni a kötelessége teljesítésében. Megállapodtak, hogy Merdad felhívja Farahot, ahányszor csak tudja, hogy ezzel is enyhítse az aggodalmát, de ebből is mindig csak az lett, hogy Farah sírdogált a telefonba, s könyörgött Merdadnak. hogy jöjjön haza, az pedig nem egyszer lecsapta dühében a kagylót. Farah előbb-utóbb rájött, hogy ez végül mihez vezethet: egyszer csak nem csupán a telefont rakja le, hanem kerek-perec ott fogja hagyni őt. Merdad az első ilyen alkalommal bocsánatot kert, megcsókolta, majd sokáig dédelgette Farahot. Ám amikor levetkőztek, nem lett erekciója, hiába próbálta Farah hozzásegíteni kézzel és szájjal is. Ez után többször is előfordult, hogy Merdad ugyan belé tudott hatolni Farahba. de egyikük sem jutott el az orgazmusig. Farah látta a férjén, hogy nagyon bántja a kudarc, és azt mondta: – Bocsáss meg, Merdad, miattam van mindez. Ha nem siránkoztam volna annyit, és nem nyaggattalak volna… – Nem így van, édesem. – De igen, tudóin. És ígérem, meg fogok változni. Majd meglátod. Legalábbis meg fogom próbálni. – Jól van. édesem, majd én is megpróbálom… Vajon mit próbálsz meg9 gondolta akkor Farah, de nem

merte megkérdezni. Így történt, hogy napról napra messzebb kerültek egymástól, holott Farah sosem sírt többé a férje jelenlétében. Reggelente, mikor az ajtóhoz kísérte, uralkodott magán, és csak akkor fakadt sírva, amikor bezárult mögötte az ajtó. – Egy reggel pedig. Barbara, váratlanul hazatért, egyetlen pillantást vetett rám, és ő is sírni kezdett. Szomorú, de szép pillanat volt. Sokáig ültünk ott kézenfogva és sírva, aztán azt mondtam neki: talán kiléphetnél a Tudehből. Olyan jó lenne, ha be tudnám tölteni az életedet, és gyerekeink is lennének. Mennyire szereted Barbara lányait is, hát még a mieinket hogy szeretnéd! És tudod, mit mondott erre? –Mit? Farah elfordította a fejét, és a poharát bámulta. – Azt, hogy a gyereket is ellenem és a Tudeh ellen akarnád fölhasználni. – De biztosan nem gondolta komolyan! – Nem hát, és azonnal bocsánatot is kért érte. és azt mondta, most még jobban szeret, mint mielőtt összeházasodtunk. Azt mondta, megérti, hogy gyereket szeretnék, és szeretne ő is. csakhogy már korábban megfogadta, hogy Mohamed Reza korrupt világába nem nemz gyermeket. Különben is. egy forradalmárnak ne legyen gyermeke, mert ki tudja, mikor marad árván? És akkor… istenem, olyan rossz erről beszélni, Barbara… hirtelen úgy éreztem, elemészt a féltékenység Merdad elvtársaival szemben, akik egy olyan oldaláról ismerik őt, amelyikről én nem, és akikhez inkább hozzátartozik, mint énhozzám, legalábbis akkor én ezt így éreztem, és akkor

azt vágtam a képébe: neked nem lett volna szabad feleségül venned sem engem, sem mást. Merdad! Neked a Tudeh az igazi házastársad! Aztán tovább ostoroztam, és ultimátumot adtam neki: válassz, Merdad, vagy én, vagy a párt! – holott legbelül tudtam, hogy ez őrültség, de hát addigra már teljesen kivetkőztem önmagamból. És ekkor mondta végül Merdad, hogy túlságosan szeret ahhoz, hogy szenvedni lásson, ezért az én érdekemben elválik tőlem. Elsírta magát, aztán azt mondta: én leszek az egyetlen férfi Iránban, aki nem gyűlöletből, hanem szerelemből válik el a feleségétől! Farah Barbara ölébe hajtotta a fejét, és ismét csak sírva fakadt. Sokáig maradtak így: Barbara még senkit sem látott ilyen sokáig és ilyen keservesen sírni. Amikor vége lett, Farah fölállt, és bement a toalett szobájába. Valamelyest lecsillapodva tért vissza, aztán azt mondta: – Azért hívtalak ma ide, mert azt mondtad, hogy én mindig melletted álltam, amikor szükséged volt rám. Most viszont nekem van szükségem terád. Szeretném, ha eljönnél velem a jövőbelátó Fatimához. Ha azt jósolja nekem, hogy Merdad sokáig fog élni, akkor… ne nézz már így rám! Nem mintha feltétlenül hinnék Fatimának, de te honnan tudhatnád, hogy nem lát olyasmit, amit senki más? Honnan vagy biztos benne? Barbara mostanra már megtanulta, hogy igen sok perzsa – és nemcsak a Tuba-. Mitra- és Baba Bozorgfélék, hanem a nyugati egyetemet végzettek is – időnként elmegy ilyen jövendőmondó-gyógyítóhoz, és komolyan

veszi a jóslatait és állítólagos kúráit. Ezért nem is szállt vitába Farahhal, hanem beleegyezően bólintott. Fatima külseje meglepte Barbarát. Lapos arca volt, és elhízott, tohonya teste, a fél szemére nem látott, dagadt lábán kivágott ujjú férficipőt viselt. Farah és Barbara leült vele szemben, ő pedig tapsolt a segédjének, egy Seherezádé nevű, gnómszerű, töppedt nőnek, aki behozott Fatimának egy Koránt és egy köcsög savanyú tejet. A javasasszony bedugta ebbe a kezét, majd ujjával megdörzsölte Fatima és Barbara arcát, aztán a tejet a fejükre öntötte. Fatima megcsókolta a Koránt, s ugyanerre szólította fel a két nőt is. A jó szemét lehunyta, s a Korán fedelét kezdte dörzsölgetni a jobb kezével. Ezután Barbara kezét a magáé alá tette volna, ám ő elhúzta azzal, hogy nem ő kíváncsi a jövőre, hanem Farah. Fatima erre azt mondta, hogy az ő munkájába a kuncsaftok nem szólhatnak bele, mert azt a szellemek irányítják, s Barbara is csak nyugodtan vesse alá az akaratát a szellemeknek, hiszen őt szólítják. Barbara ugyan kételkedett a szellemek létezésében, de Farah könyörgő pillantására a Koránra tette a kezét. Fatima egy idő után fölállt, és Seherezádéval a nyomában kiment. A szoba csendjét csakhamar valami induló zenéje verte föl, meg Fatima hangja. Farah, és te, ferengi Barbara, meg fogjátok érni a rejtőzködő imám eljövetelét! A rejtőzködő imámról, ami igen fontos fogalom Iránban, azt kell tudni, hogy Mohamed próféta 632-es halála után a

muszlim hívők nem tudtak dűlőre jutni a felől, hogy ki legyen az utódja A többség, a szunniták pártját Abu Bekr, Mohamed legjobb barátja, a szeretett Aisa apja vezette. A szunniták azt mondták, hogy mivel Mohamed nem rendelkezett az utódlásról, arról választással kell dönteni. A másik párt, a síitáké ezzel szemben amellett kardoskodott, hogy csakis Ali, a próféta veje, utána pedig a leszármazottai lehetnek Mohamed jogos örökösei. Az első harcból a szunniták kerültek ki győztesen, s Abu Bekrt választották meg Mohamed utódjának, azaz kalifának. Két év múlva, amikor ő meghalt, egy katona, Omar lépett a helyére. Őt később egy síita merénylő szúrta le, miként utódját. Oszmánt is. Ekkor juthatott végre hatalomra Ali, ám őt hat év múlva a szunniták gyilkoltak meg, miként fiait, Hasszánt és Husszeint is; ez utóbbi két mártírt tisztelik szentként a síiták. A síita a XVI. század elején lett államvallás Iránban, és ma is a népesség kilencven százaléka hisz benne. A világ síitáinak négyötöde iráni; jóval kevesebben vannak hívek Irakban. Pakisztánban, Afganisztánban és Jemenben is. Az ő számuk csupán tizenötöde a szunnitákénak, akik többszáz millióan élnek Törökországban, az arab országokban, Pakisztánban és Bangladesben, Malajziában, Indonéziában és Fekete-Afrika muszlim országaiban. A legélesebb ellentét a szunniták és a síiták között abban a kérdésben van, hogy mit is jelent az imám fogalma. A szunniták szemében az imám egyszerűen vallási vezető, míg a síiták szerint kizárólag Ali

leszármazottja lehet. A történelem során tizenegy úgynevezett rejtőzködő imám élt. Az utolsó 780 korúi született, elbujdosott Iránba, s ismeretlenül máig is ott él. Egy nap ismét meg fog jelenni, s igazságot fog osztani, kevéssel a világvége előtt. A sah ellen nem is annyira a Nyugat majmolása és az emberi jogok megtagadása miatt berzenkedtek az iráni ellenzékiek, hanem a rejtőzködő imám miatt, aki hitük szerint az ország egyetlen legitim uralkodója lehet. Amíg pedig ő meg nem jelenik, addig mindig lehet egy helyettese, de nem afféle világi ember, mint a sah, hanem az, aki az ajatollahok közül a legigazabb. Fatima elismételte, hogy Farah és Barbara megéri a rejtőzködő imám eljövetelét, s ezzel együtt a világ végét is. Barbara a barátnőjére nézett, aki mereven ült a helyén. Meg akarta fogni a kezét, de nem lehetett, mert Farah szorosan összekulcsolta. Fatima sivítása most kissé alábbhagyott, és így folytatta: – Az imám megjelenésének sok jele lehet, ahogyan a hadithból (a Mohamed életéről szóló szent hagyomány) tudjuk. Farah és Barbara, tudjátok meg, hogy az első jel a dajdzsol, egy félszemű varázsló megjelenése lesz. Ti ugyan nem fogtok személyesen találkozni vele, de női képviselőjével már megismerkedtetek, hiszen én, Fatima is félszemű vagyok, és varázsló. Én mondom nektek, hogy majd égi szózatot fogtok hallani, amelyik bejelenti: „a rejtőzködő imám megérkezett, s eljött az igazság ideje!” Iránban nagy áldozatra fogsor kerülni, hatalmas, égő áldozatra. Az emberek egymásra fognak lövöldözni, s

ezrével gyilkolják le egymást. Te pedig, Barbara, el fogod veszíteni három közeli barátodat, de nem a nagy áldozat alatt, hanem valamivel később. Amikor Fatima végre elhallgatott. Barbara azt ismételgette magában: egyetlen szavát sem hiszi ennek a háborodott nőnek. De miért kellett ezt ismételgetnie, és miért érzett nagy rémületet? Arra gondolt: az ő amerikai gondolkodásával eleve nem lehetne hinni az ilyesmiben, miért ragadna rá a perzsák babonás hite? Talán tudat alatt egy pillanatra megpróbálta beleélni magát Farah lelkivilágába, s ezért vette komolyan a baljóslatot. Felállt, Farahhoz lépett, aki a kezébe temette az arcát. Megsimogatta a haját, és gyengéden így szólt hozzá: – Még ha Fatima jóslata valóra válik is, biztosan nem Merdadra gondolt, hiszen az én barátaimról beszélt, nem pedig a te férjedről. – Miért? – kérdezte Farah fölnézve Barbarára. – Merdad talán nem az egyik közeli barátod? – Igen, de Fatima csak hármat mondott. – Hát persze, hármat. Az nyilván Aisa, Peri meg én magam, és nem Merdad. Farah nagy megkönnyebbüléssel mondta ezt, s Barbara arra gondolt: ez aztán a nem mindennapi nő! Ha választhatnál a magad és a Merdad élete között, az övét választanád, ugye? Szinte féltékenységet érzett Farah iránt: vajon fog-e szeretni valaha bárkit úgy, mint ő Merdadot? Fatima és Seherezádé visszajött a szobába. A jósnő mosolyogva mondta: – Nagyon sajnálom, Farah, hogy nem voltam képes

neked is jósolni. De hát a szellemek csak Barbarának küldtek üzenetet. Talán egy másik alkalommal. De azt most is láttam, hogy aferengi sorsa bizonyos értelemben rád is érvényes. Intett Seherezádénak, aki két díszes kis zacskót adott a kezébe; ő átnyújtott egyet-egyet Barbaráéknak. – Ezeket mindig hordjátok magatokkal – mondta. – Mi ez, Fatima? – kérdezte Barbara. – Szerencsét hozó amulett. – Megmentheti a barátaimat is? – Semmi más nem mentheti meg őket. Az iráni hívők Borudzserdi ajatollahot tartottak a rejtőzködő imám helyettesének és a síita iszlám vezetőjének 1950-től 1961-es haláláig; szerintük ő volt a legjobb ember, a Próféta megtestesülése. Azt állították róla, hogy a puszta látása is melegséggel tölti el az embert, még ha nem is tud a közelébe férkőzni. Neki is megvolt a lehetősége arra, hogy a világi ajatollahhoz, Dzsomehhez hasonlóan Svájcban tanuljon, nyugati módra öltözködjék és a sah bizalmas embere legyen, de ő sohasem fogadott el adományt a maga részére, hanem csakis a szegényeknek. Úgy halt meg, hogy minden vagyona egy szamovár volt. Borudzserdi halála után megindult a találgatás a hívek között: vajon a többiek közül ki lehet méltó arra, hogy az utódja legyen? Ruhollah Khomeini eleinte csak egy jelölt volt a néhány közül, és talán nem is a legesélyesebb. Ám amikor Isten kijelölte őt az igaziként, a nép ugyanúgy tisztelte őt is, mint az elődjét. Nem számított az sem, hogy szinte mindenben Borudzserdinek az ellentéte volt. Róla

elsősorban azt kellett tudni, hogy meghatározó élménye apjának – aki maga is ajatollali volt – a meggyilkolása volt. Így aztán, szemben Borudzserdivel, aki maga volt a gyengédség és a jóság, Khomeini mintha a bosszú angyala lett volna – de sosem a néppel, hanem csak a nép ellenségeivel szemben. Khomeini fiatal korától gyakran ostorozta a zsarnok, testi örömöknek hódoló, istentelen Pahlaviakal, ezeket a szégyentelen rablókat, akik ártatlanok vérében gázolnak. Az ártatlanok igazságáért harcolt Khomeini. és akár az életét is hajlandó lett volna feláldozni értük. A kérdés az volt, hogy vajon az ártatlanok, az egyszerű nép fiai is képesek lettek volna-e az áldozatra őérte és Isten igazságért a Földön, és vajon Khomeini csak egyszerű imám-e, vagy ő a „rejtőzködő”, is egy személyben, Hasszán és Husszein utódja és örököse. A sors aztán úgy hozta, hogy két évvel Khomeini hatalomra kerülése után igen sok igazhívőnek megadatott a lehetőség egy ilyen áldozat meghozatalára. 1963. június 5-én éjjel háromkor tucatnyi fegyveres rohamozta meg Khomeini kúmi otthonát, az imámot őrizetbe vették, mivel zavargások törtek ki, amikor a sah bejelentette a maga „fehér forradalmát”, azaz gyakorlatilag a földreformot. Az elképzelés lényege számos főúri és egyházi nagybirtok elkobzása és a parasztok közötti felosztása volt. Khomeini pedig nemcsak Isten küldötte volt, hanem Irán egyik leggazdagabb földbirtokosa is. ezért minden eszközzel harcolt a reform ellen. Reggel kilencre Teheránba, Sirázba és Meshedbe is

eljutott a hír a mecsetek és a bazárok telefonjain, mi történt Kúmban, mire azonnal nagy tömeg gyűlt össze a mecsetek előtt, közöttük a Tudeh és a Nemzeti Front tagjaival, sok értelmiségivel, sőt még arisztokrata fiatalokkal is. Ők ugyan nem értettek egyet Khomeini vallási fanatizmusával, de tisztelték, mert a szólás- sajtó- és gyülekezési szabadságért harcolt. A teheráni tüntetésen természetesen ott volt Merdad, Aisa és Peri is, és hál' istennek megúszták ép bőrrel, holott legalább ezer embert (Irán-szerte jó négyezret) megöltek a sah katonái. Mindenesetre csaknem hisztérikus állapotban számoltak be Barbarának és Farahnak az eseményekről. Barbarának akaratlanul eszébe jutott Fatima jóslata a halottak ezreiről, és lám, a mészárlás máris bekövetkezett. Aztán arra gondolt Barbara, amit a három legjobb barátja haláláról jósolt Fatima, s most már nagyon féltette Farah, Peri és Aisa életét, még akkor is, ha az egész csak ostoba babonának tűnt.

15. fejezet A legrosszabb év A júniusi tüntetések utáni hetek és hónapok igen jelentősek voltak mind Irán, mind a vele szövetséges Amerika számára: kettejük kapcsolata változni látszott. Kennedy elnök, aki elhatárolta magát elődje, Eisenhower iráni politikájától, megpróbálta az emberi jogok biztosítását kicsikarni a sahtól – például ehhez a feltételhez kötött egyes fegyvereladásokat. Őt azonban meggyilkolták, és egész Irán meggyászolta, még azok is, akik egyébként nem szerették Amerikát. Mohamed Reza egy régebbi kétoldalú egyezmény megújítása során mentelmi jogot biztosított az Iránban dolgozó amerikai katonai tanácsadóknak. Khomeini nyomban kijelentette, hogy ez az engedmény Amerika igájába hajtja Irán nyakát, mivel Amerika a dollár hazája, a sahnak pedig dollárokra van szüksége. Kennedy utóda, Johnson elnök túlságosan is el volt foglalva az amerikai belpolitikával meg a vietnami háborúval, ezért nem folytatta Mohamed Reza befolyásolását. Egy 1963-as köz-véleménykutatás kimutatta, hogy a fiatal irániak 85 százaléka szerint az amerikai segély csak a gazdagokat gazdagítja tovább. Barbara barátai azonban jól éltek. Eljött az, az idő is, amikor Farahhal már csak mosolyogtak Fatima jóslatán, s minden különösebb ceremónia nélkül egy fiókba raklak az amulettjüket.

Erre 1963. november 25-én került sor. Három nappal később, az amerikai Hálaadás napján (ami Iránban természetesen nem ünnep) Barbaránál éjjel kettőkor megszólalt a telefon. Mariam hívta azzal a hírrel, hogy Aisa meghalt. Azalatt történt, amíg Peri a haldokló nagymamáját látogatta meg Meshedben. Távollétében Mariam és Behdzsat rendszeresen Aisával ebédelt. Két nappal korábban azonban Aisa nem jelent meg az ebédnél, és kiderült, hogy az egyetemi óráin sem. Hívták egész nap és egész éjjel, de nem vette föl a telefont, ezért aztán reggel elmentek hozzá. Kopogtatásukra fölfigyelt a gondnokné, Samszi, akitől megtudták, hogy Aisa nincs otthon. – Nem tudja, hol van? – kérdezte Mariam. – Nem tudom, hová vitték. – Hogyhogy vitték? – kérdezte Behdzsat. Samszi sírva kérte őket, hogy erre a kérdésre ne várjanak tőle választ, mert a férje elverné, ha megmondaná az igazat. Talán a rendőrség is visszajönne, és megölné a családjuk minden tagját. Behdzsat és Mariam ebből már természetesen tudta, hogy Aisát a Savak vitte el. Ezért megkérték Küroszt, Mariam fivérét, hogy kísérje el őket a teheráni Hiltonba, ahová a titkosrendőrség tagjai jártak enni-inni. Arra gondoltak, talán kihallgathatnak valamit, így egészen éjfélig maradtak a Hiltonban, egy csomó fölösleges ételt-italt rendelve. Ezután elmentek Mariamhoz, ahol egyik kolléganőjük. Farah Manszúr már órák óta várt rájuk.

Megmutatott nekik egy körlevelet, amelyet már osztogattak az egyetemen. „Közöljük, hogy a gyilkos és terrorista Aisa Kaszám, az egyetem volt dolgozója önkezével véget vetett életének. A rendőrség tegnap vette körül dél-teheráni búvóhelyét, ahol a körözött személy kézigránátot robbantott fel.” Barbara dermedten ült Mariammal és Behdzsathal szemben Aisa nappalijában, s azokra az esetekre emlékeztek, amikor ugyanitt sikerült Aisát megvigasztalniuk. Újra meg újra elolvasta a sorokat: „önkezével vetett véget… kézigránátot”. A vidám, eleven Aisa felrobbantotta volna magát? Barbara tudta, hogy ez nem lehet igaz; annál sokkal jobban szerette Perit. Visszaemlékezett arra, amikor Aisával utoljára beszélgettek a Savakról. Aisa elmondta, hogy a hírhedt titkosszolgálat, bejelentve valamelyik áldozata halálát, mindig úgy állítja be az esetet, hogy az illető fegyverrel állt ellent a letartóztatására érkező rendőröknek, akik aztán, úgymond, önvédelemből végeztek velük. Nem, Aisa sohasem követett volna el ilyesmit, és nem volt terrorista és gyilkos sem, aminek nevezték, gondolta. Képtelen lett volna megölni bárkit. Ám váratlanul Barbarának eszébe jutott az a beszélgetés is, amikor Aisa az iráni gyilkosságokról és a terrorizmusról mesélt neki. Kijelentette, hogy akár ölni is hajlandó lenne, ha ezt Moszadek (vagy ő maga) szükségesnek tartaná a nép szabadsága érdekében. Barbara ezért most azt mondta magában: tudd meg, kedves Aisa. ott a túlvilágon, hogy amit te hittél Moszadekről, hogy mindig a nép javát akarja,

azt én is elhiszem rólad. Es tudom, hogy ha öltél is, vagy terrorcselekményt követtél el, ahogy állítják, azt nem gonoszságból tetted, hanem a nép iránti szeretetből. Mariam elmondta Barbarának, hogy Aisa helyett Kürosz ment ki a reptérre Peri elé a három órás géphez, és bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Jézus Máriám! – mondta Barbara. – Ki fogja megmondani Perinek? Mielőtt bárki felelhetett volna. Peri rontott be az ajtón, nyomában Kürosszal, és Barbara nyomban látta rajta, hogy már semmit sem kell neki megmondani. Odament hozzá és átölelte. – Őszinte részvétem. Peri – suttogta. – Láttad még, mielőtt… ugye a Savak vitte el? – Igen. O, Peri… – Fel kell hívnom Aisa anyját. Jobb lesz, ha tőlem tudja meg – mondta Peri. Bement a szobájába, magára zárta az ajtót, és fél óráig ki sem jött. Utána megölelte Behdzsatot és Mariamot is. – Olyan jó, hogy itt voltatok ebben a nehéz órában. Nem is tudom, nélkületek mit tettem volna. Küroszra nézve folytatta: – Bocsásd meg, hogy nem köszöntem meg előbb, hogy kijöttél elém. De annyira megijedtem, amikor téged láttalak meg helyette! – Megállt Mariam és Behdzsat között, s mindkettejük arcát megsimogatta. – Gondolom – mondta –, ti láttátok utoljára életben. Annyi mindent szeretnék tudni: hogy nézett ki, milyen kedvében volt? – A tenyerébe hajtotta az arcát, sírva fakadt, majd így folytatta: – Nem egy

éjjel lidércálomból ébredtem, mert attól féltem, valaki elragadja Aisát, és véget ér a szerelmünk. És ilyenkor azzal vigasztaltam magamat, amivel most is: köszönöm a sorsnak, hogy annyi időt tölthettem vele együtt. Húsz éven át mi voltunk a legfontosabbak egymásnak, és én nagyon büszke vagyok rá azért, amit mindenki érdekében tett. És a Társaság Peri példájára nem meggyászolta, hanem megünnepelte Aisát. 1963 egyébként is a legrosszabb év volt Barbara barátainak, és így az ő számára is. Egy hónappal Aisa meggyilkolása után Merdad is eltűnt. Farah biztosra vette, hogy őt is a Savak fogta el, s vagy megölték, vagy bebörtönözték. Barbara ettől kezdve sohasem szerette a Hálaadás és a Karácsony ünnepét: az előbbin Aisa halálhírét hallotta, a másikon Merdad eltűnését, aki – tudván, hogy Barbarának ezen a napon különösen erős lehet a honvágya – el akarta vinni, vacsorázni őt és Farahot, csakhogy aznap már nem jött haza, és nem is jött soha többé. A gyász első hónapjaiban Farah rengeteget sírt, s újra meg újra hangoztatta, hogy könnyebb lenne, ha ő is biztosat tudna Merdadról, akárcsak Peri Aisáról. Legalább annyit, hogy él-e még, vagy meghalt! Nap, mint nap elment Szoraya, Barbara vagy mindkettő kíséretében a Hiltonba fülelni, bár nem igazán hitte, hogy nagyobb sikerrel jár Behdzsatnál és Mariamnál. Egy idő után Farah – nem az anyja vagy Barbara biztatására, hanem magától – feladta a gyászt, és kísérteties nyugalommal viselkedett. Erősen festette

magát, olyan ruhákban járt, amelyeket korábban kigúnyolt, s estélyeket adott a rokonainak és a barátainak. Önfeledten társalgott – legalábbis úgy tűnt – de Merdadot sohasem hozta szóba, s ha rákérdeztek, elhárította. Amikor pedig megelégelte a társaságot, meglehetős ridegen bocsátotta őket útnak. Barbarával ugyanolyan udvariasan, de hűvösen bánt, mint a többi vendégével. Nem volt hajlandó Merdadról beszélni, inkább ő ostromolta kérdésekkel Barbarát a lányairól és az egyetemi életéről. Órákig el tudta hallgatni. Amikor pedig Barbara egyszer megjegyezte, hogy úgy kérdezgeti őt az egyetemről, mintha fontos lenne neki, Farah mosolyogva felelte, hogy őt minden érdekli, ami Barbarával történik. O meg érezte ebben a kimondatlan panaszt: velem már úgysem történik semmi. Farah gyászának harmadik szakasza júniusban kezdődött, fél évvel a férje eltűnése után. Szorayát kezdte aggasztani, hogy a lánya magányosan él, ezért unszolta, hogy költözzék haza hozzá, de Farah sokáig nemet mondott. Most azonban ő kérte az anyját arra, hogy költözzék hozzá, s mikor ez megtörtént, oly kitörő örömmel üdvözölte, mintha már régen nem látta volna. Sokáig álltak egymást átölelve és sírva, majd Szoraya a lánya lesoványodott arcába nézett, és megkérdezte: – Megtennél nekem valamit, édesem? – Igen anya. természetesen – felelte Farah. – Mire gondolsz? – Nem vacsoráznál velem és Barbarával? – De igen – bólintott megkönnyebbülten Farah.

Vacsorára Farah kedvenc ételeit ették: joghurtos levest, kebabot és sült tököt. Az elején Szoraya kanállal diktálta Farahba a levest, mintha még mindig kislány lenne, de aztán a kiéhezett asszony kedvet kapott az evéshez. Később pedig, oly sok álmatlan éjszaka után, lefeküdt aludni, Szoraya és Barbara pedig bizakodni kezdtek, hogy hamarosan rendbe jön. Másnap délután azonban, amikor Barbara együtt teázott Farahékkal, megszólalt a csengő, majd bejött Teherán egyik leghíresebb orvosa, doktor Mohamed Amuzegar. – Melyik hölgy kéretett? – kérdezte. – Én, doktor úr – mondta mosolyogva Farah. – Milyen természetű a férje sérülése? – Nézze meg a saját szemével, doktor úr – mondta gyanús nyugalommal Farah, majd Merdad hálószobájába vezette az orvost. Szoraya úgy pattant föl a székéből, mint akit megcsíptek. –Jaj, istenem, Barbara, én már azt hittem, hogy minden rendben lesz! Aztán csak hallgattak, amíg Amuzegar doktor vissza nem jött a hálószobából, nyomában Farahhal, aki vádló ujjal mutatott rá a kis, köpcös, hatvan éves férfira. – Tessék, itt ez az ember, aki orvosnak meri nevezni magát, pedig csak felfuvalkodott hólyag! Azt merte nekem mondani… Mire én megkérdeztem tőle: hát vak maga, hogy nem látja az ágyon fekvő férfit? Farah elhallgatott, felváltva nézett Barbarára, az anyjára és az orvosra, majd így szólt: – Most elvonulok a hálószobába, ha megbocsátanak. –

Amuzegarra nézve helyesbített: – a hálószobánkba, amelyet a férjemmel osztok meg. Szoraya elnézést kért az orvostól a lánya viselkedéséért, de az kis, pufók kezének egyetlen intésével elhallgattatta őt. (Valóban van benne némi hólyagszerű, állapította meg Barbara, de ez egy kedves hólyag). – Hölgyeim, azt hiszem, el sem tudjuk képzelni, milyen poklokon kell keresztülmennie ennek a szerencsétlen fiatalasszonynak. Szoraya tehetetlenül tárta szét a kezét. – Igen, bár én már azt reméltem… Mondja, doktor úr. létezik valamilyen orvosság a lányom bajára? – Nyugtatót éppen írhatok föl neki, de az csak tüneti kezelés. Előbb-utóbb be kellene feküdnie a pszichiátriára. Szoraya rémülten nézett az orvosra: miről beszél ez? A bolondok házáról? Tudta, hogy néznek ki az ilyen intézmények Teheránban, mert egyszer meglátogatta ott egy öreg szolgálóját. Egy nagy ketrecbe vezették be, ahol a szolgáló és hét másik öregasszony a saját mocskában ücsörgött, s úgy néztek ki, mint akiknek már csak a halál hozhat megváltást. Na, nem, az ő kislányát nem fogják ilyen helyre vinni! Hevesen megrázta a fejét, és azt mondta: – Nem, doktor úr, Farah nem őrült, még akkor sem, ha… Amíg élek, nem engedem olyan intézetbe vinni! Amuzegar megveregette Szoraya karját, és azt mondta, nem egy itteni intézményre gondolt, hanem valamelyik európai vagy amerikai pszichiátriai klinikára. Ott az olyanokat, mint Farah, akik nem őrültek, csak éppen nem

tudták egyedül megoldani életük egyik nagy problémáját, segítik kigyógyulni a bajukból, vagy ha ez nem megy, megtanítják őket a lehető leginkább fájdalommentesen együtt élni vele. Azt is elmondta Szorayának, hogy amikor még a Kansasi Egyetem hallgatója volt, ő is idegösszeroppanást kapott, és egy évet töltött el Amerika legnevesebb ilyen típusú intézményében, a Menningerklinikán. – És tudja – mondta a doktor –, azt köszönhetem nekik, hogy sokkal jobban megismertem önmagamat, s így sokkal boldogabb is tudtam lenni. De ha akarja, hölgyem, részletesebben is beszámolhatok erről, ha úgy gondolja, hogy tanulságos lehet a lánya bajának a megértéséhez. – Köszönöm, doktor, lehet, hogy a szaván fogom – felelte szomorkás mosollyal Szoraya. Magában viszont, amint azt később Barbarának elárulta, úgy gondolta, hogy soha többé nem akarja látni Amuzegart. Az orvos távozása után bementek az ágyon fekvő Farahhoz. aki annyira siralmas látványt nyújtott, hogy először önkéntelenül elfordultak tőle. Amikor visszafordultak, Farah felugrott az ágyról, és eltűnt a toalett szobájában. Utána indultak volna, de magára zárta az ajtót. Hiába kopogtattak és kérlelték, hogy engedje be őket. ő csak zagyvaságokat sikoltozott. Mire félóra múlva kijött, hosszú körmeivel véresre karmolta az arcát. Szorayának tehát mégis viszont kellett látnia Amuzegart, sőt, órákat töltött el vele, s az ő tanácsára telefonon a Menninger-klinika egyik pszichiáterének is részletesen beszámolt Farah viselkedéséről. Ezek a hívások

meggyőzték arról, hogy talán mégis jobb lenne odaküldeni Farahot. Végül megtörtént az a csoda is, hogy maga Farah, akit nyugtatókkal valamelyest lecsillapítottak, jelentette ki Amuzegarnak: tudja, hogy Merdad is erre biztatná őt, ha tehetné. Szívesen megy Amerikába, ha ott meg tudják gyógyítani. A problémát a pénz jelentette: Szorayának nem volt elegendő, Merdad minden vagyonát pedig, beleértve a házat és az örökrészét, az apja kezelte, aki elhitette magával, hogy Merdad Farah hatására csatlakozott a Tudehhez, így ő a felelős a tragédiáért. Azt is felhánytorgatta Szorayának, hogy a menye, mint afféle Amerikában nevelkedett férfias nő, nem szült neki unokát, aki most, hogy a fia odavan, a vigasza lehetne. Ugyan miért segítene annak a nőnek, aki a fia romlását okozta? – Végül – mesélte Szoraya Barbarának – Farah apjához fordultam, de hát… jaj, istenem, Barbara, képzeld, Mohamed így válaszolt: ha azt akarod mondani nekem, Szoraya, hogy a lányod megbolondult, fölösleges pénzt kidobnod egy amerikai intézetre, mert olyan itt, Teheránban is van. Ennek hallatán Barbara átkozni kezdte magát: miért volt olyan ostoba, hogy egyáltalán hagyta Szorayát belevágni ezekbe a reménytelen és megalázó próbálkozásokba? Miért nem jutott eszébe rögtön, hogy neki van elég pénze Farah gyógyíttatására? Igaz, pillanatnyilag nincs a kezében, de miután Bahrain elégedett a szolgáltatásaival (igen, mindezt nem lehet másképpen nevezni), bizonyára ad neki, ha kér tőle

így esett, hogy Szoraya boldogan jelenthette be a lányának: mennek Amerikába, mert Barbara lehetővé tette. Erre Farah ridegen nézett rá, és kijelentette: – Nem fogadom el az ő pénzét, anya! Barbarát bántotta ez, de megpróbálta barátságosan meggyőzni Farahot: – Nem érted a dolgot, kedves Farah. Nem az én pénzemről van szó, hanem a Bahrainéről. Én csak annyit teszek… Farah oda sem figyelt, azt mondta Szórajának: – Komolyan beszélek, anya. Nem kell az ő mocskos kapitalista pénze. Azt képzeli, hogy megfizethet mindenért, a saját és az országa bűneiért, azt hiszi, pénzzel jóváteheti Merdad meggyilkolását vagy bebörtönzését! Nem kell a pénze, anya, nem kell tőle semmi!

16. fejezet A nevetés ajándéka Pár nappal a Farah-konfliktus után Barbara estélyt adott. Ez alkalommal a vendégek között (akiket általában unalmasnak talált) akadt három új és érdekes jövevény is. Egyikük doktor Emir Abbász Hoveida pénzügyminiszter volt, aki a következő évben a miniszterelnöki posztot kapta meg. Negyvenvalahány éves volt, alacsony és kopaszodó, de a tekintete magával ragadó: úgy tudott nézni az emberre, mintha nagyon fontos lenne neki. Barbara szemében inkább tűnt írónak vagy művésznek, mint politikusnak, s később kiderült, hogy nem is ítélte meg rosszul. Csakugyan írt verseket, és a demokrácia elkötelezett híve volt. Nem vállalt volna miniszteri posztot, ha nem lett volna meggyőződve arról, hogy a sah „fehér forradalma” valóban új idők kezdetét jelenti Iránban. Hoveida az egyik legokosabb, legműveltebb, legelbűvölőbb ember volt, akit Barbara valaha megismert. Diplomata fia volt, így a gyermekkorát külföldön, különböző arab országokban töltötte. A bejrúti francia líceumban érettségizett, egyetemet pedig Brüsszelben végzett politológia szakon, majd a Sorbonne-on, ahol történelemből doktorált. Párizs volt a kedvenc városa, és személyesen ismerte Sartre-t, Beauvoirt, Bidault-t és Juliette Grécót. – Képzelheti, Barbara – mondta neki bizalmasan –, hogy az itthoni kulturális életet nem találom kielégítőnek.

– Azt jelenti ez, hogy akár vissza is térne oda? – kérdezte Barbara. – Ó, dehogy, amíg a népemnek szüksége van rám. Ami pedig magát illeti: hadd biztosítsam róla, hogy számíthat rám. Tudnia kell, hogy családom nem egy tagja külföldi nőt vett feleségül, ezért van némi fogalmam arról, hogy milyen gondokkal kell megküzdeniük Iránban. Némelyikükön már tudtam is segíteni. Az ajtóm mindig nyitva állt előttük, és már maga előtt is, kedvesem. Ha bármit tehetek az érdekében… Az elkövetkezőkben Barbara gyakran kereste föl Hoveidát, éspedig nemcsak segítségre szoruló külföldi feleségként, hanem egyszerűen azért is, mert élvezte a miniszter társaságát. Neki sok mindent elmondhatott, amit másnak nem. Ő pedig azzal viszonozta ezt, hogy őszintén beszélt álmáról, a demokratikus Iránról, amelynek életét akarta szentelni. A másik két új vendég Barbara szalonjában Hoveida barátai voltak: Edward Brohden és Jaja Serif. Edward amerikai nevelésügyi szakértő volt, akit Hoveida a sah beleegyezésével kért fel szaktanácsadásra. Jaja pedig Hoveidához hasonlóan költő, egy gazdag gyáros. Aga Mohamed Serif egyetlen fia. Jóképű volt. férfias, mégis kifinomult arcvonásokkal. De nemcsak a külsejével tett jó benyomást Barbarára, hanem azzal is, hogy sokat szenvedett ember benyomását keltette. Bár lehet, hogy Barbara ezt csak képzelte, mert keresett valakit, aki az életében Aisa és Farah helyére léphetne. Ráadásul férfi volt, és Barbara huszonhat évesen mindeddig nem ismerte

meg az igazi szerelmet. Barbara meg sokáig elüldögélt Jajával, miután a többi vendég elment, Bahram pedig lefeküdt aludni. Reggel négykor Barbara mar úton volt Sirázba a költő kocsijában, és jóformán arra sem emlékezett, melyiküknek az ötlete volt ez. Az utazás mind a tizenkét óráját végignevették, s nevettek akkor is, amikor Jaja Barbarát átölelve rengeteg időt elvacakolt az ajtó kinyitásával. Nevetve ültek le egymás mellé, aztán konyakot ittak. Barbara csak akkor hagyta abba a nevetést, amikor Jaja azt mondta: – Rögtön, amikor megláttalak, tudtam, hogy én… hogy te és én… – Hirtelen fölálltak, átölelték egymást, összekapaszkodtak, csókolták és simogatták egymást, majd letépték egymásról a ruhát. Amikor pedig végtelennek tűnő percek után odaértek Jaja ágyához, a férfi mohón figyelte Barbara arcát, vajon élvezi-e testük összefonódását? Csak a testek léteztek most, már akkor is nedvesen, mielőtt Jaja behatolt volna Barbarába, s ott is maradt, mígnem extázisuk szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Barbara szorosan ölelte a férfit, szíve hevesen vert, és a lelke mintha elszállt volna. Mindaz, amit még annak idején a nászéjszakájáról képzelt, most. hét évvel később vált valóra. Egymást átölelve aludtak el. Amikor felébredtek, elégedetten simultak egymáshoz, miközben Barbara válaszolt Jaja kérdéseire a gyerek- és bakfiskoráról, majd egész életéről a találkozásuk percéig. A férfi mindent tudni akart róla. Barbarától általában csak nők kérdeztek olyanokat néha, mint most Jaja, férfiak még soha. Órákon

át olyan bensőséges beszélgetést folytatott a férfival, amilyet korábban csak Aisával és Farahhal, vagy még korábban Bettyvel és Ann-nel. Most Jaján volt a sor, ő tárulkozott ki Barbara előtt. Elmondta, hogy huszonegy éven át volt férje egy nőnek, akit sohasem szeretett, egy unokatestvérének, akit az apja szemelt ki számára, hogy a vagyon a családban maradjon. Tudta, hogy a nejének számos viszonya volt, mert azt remélte, hogy a szeretőitől megkapja, amit tőle nem. Volt egy húsz és egy tizenkilenc éves lányuk, az egyik Londonban, a másik az Egyesült Államokban tanult. Neki is volt persze több szeretője, de egyik sem volt fontos számára, s Barbarához hasonlóan ő is vágyott a tartalmasabb életre. Az elkövetkező' hónapok, életük minden nehézségével együtt, a boldogság idilli napjait hozták el mindkettőjüknek. Naponta találkoztak a Teheránban bérelt közös lakásban, vagy Barbaránál, ahol a kislányokkal múlatták az időt (akikkel Serif igen hamar jó viszonyba került). A csütörtök és péntek éjszakát pedig rendszerint Jaja sirázi otthonában töltötték, ahol a kedvenc könyveiket olvasták és lemezeiket hallgatták, s ketten főztek, mivel Jaja elbocsátotta a szolgáit. Sirázban bizonyos értelemben rabok voltak, hiszen nemigen mertek találkozni senkivel, kivéve Edwardot, akit Barbara igen megkedvelt. Akár kettesben, akár Edwarddal hármasban igen jól elvoltak. Kártyáztak és sakkoztak, és persze rengeteget beszélgettek. A sok ajándék közül, amit Jajától kapott. Barbara talán a nevetést tartotta a legtöbbre:

ő tanította meg újra őszintén nevetni, amit Iránba érkezve már-már elfelejtett. Egy éjjel, amikor Jaja karjaiban feküdt, Barbara szabad folyást engedett egy olyan érzelemnek is, amelyet mindaddig elfojtott: tudta, hogy megnehezítené az életét, de szeretett volna gyereket Jajától. Meg is született a fiuk, Tejmúr; Roxanne hat éves volt ekkor, Dauni pedig kettő. Igen szép, karcsú, fekete hajú baba volt, egészen az apjára hasonlított. Mégis, amikor Bahram gyöngyös-aranyos nyaklánccal jutalmazta meg Barbarát „az ő fia” megszüléséért, úgy örült, mintha a bébi csakugyan tőle lenne. Kis idő után elvette Barbarától, a feje mellé helyezte a párnán, fejét a karjára fektette, és olyan gyönyörűséggel nézte a tökéletes kis arcot, hogy Barbara eleinte nem tudta eldönteni: vajon szerepet játszik-e, vagy tényleg elhiszi, hogy a gyermek tőle van, nem pedig Jajától, de aztán úgy látta, ez nem színlelés, Bahram legfeljebb önmagát akarja becsapni. Tejmúr születése után gyorsan szálltak a hónapok, eltelt egy év, majd a második is. Roxanne a maga porcelánbaba-szépségében már-már olyan volt, mint egy igazi kis dáma ugyanakkor macskaügyességgel tudott fára és a kert falára mászni. Ugyanilyen nagy gyönyörűséget jelentett Barbarának az örökké kacarászó Dauni is. Tejmúr pedig még szebb kisfiúvá cseperedett, mint amilyennek a születésekor ígérkezett. Barbara házasélete Bahrammal a megszokott mederben folyt. Ellátta mellette a háziasszonyi teendőket, és eljárt vele a fontos rendezvényekre, ő pedig nem szólt

bele Barbara viselt dolgaiba. Az érzelmeit Barbara a gyermekeinek tartogatta, no meg Jajának, akivel továbbra is szenvedélyesen szerették egymást. Barbara tudta, hogy tőle mindig csak gyengédséget és vigasztalást kaphat. így történt azon a rossz emlékű éjszakán is, amikor Barbara a nagyanyja haláláról értesült. Azonnal felhívta Jaját, aki egy óra múlva meg is érkezett, és szinte sokkos állapotban találta a kedvesét. Letérdelt a széke mellé, és megfogta hideg kezét. Barbara lecsúszott a székről, hozzábújt Jajához, a mellére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Jaja ugyan maga sem volt egészen rendben, hiszen éppen megfázott és lázas volt, de egész éjjel átölelve tartotta és ringatta Barbarát a padlón, mialatt ő a nagyanyjára emlékezett, a biztonságra és meghittség-re, amit tőle kapott, a humorára és a bölcsességére. Volt egy csomó dolog, amit Barbara arra tartogatott magában, hogy majd ezt is a nagyival beszéli meg, de lám, ő elment anélkül, hogy láthatta volna Barbara gyermekeit. Bahram nem engedte meg Barbarának, hogy elvigye őket Amerikába, Barbara viszont nem akarta a nagyit szembesíteni az ő iráni éleiével, ezért sosem hívta meg. Sikerült – a lányai nélkül természetesen – hazautaznia a temetésre, amelyet Barbara anyja szervezett meg. Abból a templomból temették, ahová a szülei meg a barátaik jártak. A korrekt, érzelemmentes gyászbeszédet is a jó öreg pap mondta el, aki legfeljebb annyit tudott az elhunytról, amennyit a menye elárult róla. A vendégek Barbara szüleinek otthonában gyülekeztek, mind feketébe öltözve, hogy részvétüket nyilvánítsák. Ennek

a halálesetnek köszönhetően, gondolta Barbara keserűen, anyám végre elegendő vendéget fogadhatott. O maga ott ült egy sarokban a nagypapával, aki nagyon sápadtnak, elesettnek és magatehetetlennek tűnt. Újra meg újra ezt hajtogatta: Elment, Barbara, és én nem tudom, mihez kezdjek. Mindenki elment már, aki számít, kivéve téged, és persze a gyermekeidet. Istenem, itt hagyott… Az volt az utolsó kívánsága, hogy ne haljon meg, amíg nem láthatta a gyermekeidet. És ez sem adatott meg neki, és én nem tudom, mihez kezdjek nélküle. Ahogy Barbara a nagyapja kétségbeesett arcára nézett, úgy érezte: hamarosan el fog menni a nagymama után. Szerette volna, ha legalább békében hal meg, nem magára hagyatva. Hallgass ide, nagypapa – mondta neki –, azt szeretném, ha eljönnél velem Iránba. – Pedig közben tudta, hogy a nagyapa már nem elég erős egy ilyen nagy úthoz. Neki is úgy kell majd eltávoznia az élők sorából, hogy sohasem láthatja a dédunokáit. O pedig semmit sem tehet ez ellen. Iránba visszaérve Barbara gépét Bahram várta és a gyerekek, Jaja nem. A férje nagy diadalmasan közölte vele, hogy a szeretője két nappal korábban meghalt tüdőgyulladásban.

17. fejezet A nemzetség gyermekei Jaja halála után Barbara két hónapig nem tért magához. Amikor Bahram közölte vele a hírt, úgy érezte, mintha maga is meghalt volna, és még csak el sem sírta magát (amit pedig a férje nyilván szeretett volna látni). Nem sírt akkor sem, amikor magára maradt. Élőhalottként végezte a napi teendőit, tovább tanult az egyetemen (miközben már maga is tanított, éspedig angolt), ellátta a háztartást, elvitte a gyerekeket, ahová kellett, s hétvégeken meglátogatta a rokonokat Sirázban. Csupán arra volt képtelen, hogy továbbra is estélyeket adjon Bahram kedvéért, mintha mi sem történt volna. Arra kérte, várjon ezzel még egy hónapot, s akkor úgy összeszedi magát, hogy még fényesebb estélyeket rendez, mint valaha. Komolyan gondolta, amikor ezt mondta, és lehet, hogy így is történt volna, ha megmaradt volna az eredeti bénult állapotában, csakhogy fokozatosan visszatértek az érzései. Es amikor a harmadik hónap is eltelt a nagymama és Jaja halála óta, Barbara már nemcsak az estélyek szervezésére érezte képtelennek magát, hanem a mindennapi élet folytatására is. Ha a tükörbe nézett, nem ismert magára: egy idegen nő nézett rá vissza vádlón. Öregnek és csúnyának látta magát. Idegileg összeroppant, alig tudott fölkelni az ágyból. Alig evett, az ételtől többnyire viszolygott. Elaludni is alig tudott, mert attól félt: álmaiban nem az a szerető Jaja jelenik majd

meg, akit ismert, hanem egy haragos Jaja, aki őt okolja a haláláért. Tudta azon az éjszakán, hogy lázas beteg, önzésében mégis ott tartotta a padlón ahelyett, hogy ágyba fektette volna. Nem törődött vele, csupán a maga gyászával. Egy éjjel Barbara sikoltozva ébredt egy lidérces álomból. A lányai is meghallották, és odaszaladtak hozzá, sőt még Bahram is fölébredt, és futva jött. A gyerekeket maga mellé vette az ágyba, Bahramra viszont rákiabált, hogy hagyja őket békén. Bahram történetesen részeg volt. és rettenetes haragra gerjedt. Hogyan meri Barbara ide-oda küldözgetni őt a tulajdon házában? Minek képzeli magát? Ha nincs tisztában azzal, hogy kicsoda, ő majd megmondja neki: egy amerikai riherongy, semmi több, és még annak is szánni való, mert a nagymama és Jaja halála óta elhagyta magát. Bahram váratlanul az ágyhoz lépett, kirángatta őt a lányok közül, talpra állította, vissza-kézből pofon ütötte, majd azt ordította: – Te ringyó, te ostoba, istenverte ringyó! – Megragadta a haját, s a másik kezével összevissza pofozta. Barbara nem is nagyon tudott rá visszaemlékezni, mi történt még azon az éjszakán. Csak azt tudta, hogy másnap ébredéskor a vér ízét érezte a szájában. Sikerült nagy nehezen kikecmeregnie az ágyból és elvonszolnia magát a fürdőszobáig, mielőtt rájött volna a hányás. Amikor visszatántorgott a hálószobába, minden ízében reszketve, attól tartva, hogy most aztán végképpen össze fog roppanni, ott találta a lányait és Bahramot is. A férje

ráparancsolt, hogy álljon meg Roxanne és Dauni között, aztán szembeállt velük, és mindennek elmondta Barbarát, sőt utána lehordta a lányokat is, amiért az amerikai anyjukra ütnek. Azután a falhoz lökdöste és alaposan elverte mindőjüket, nemcsak ököllel, hanem nadrágszíjjal is. És ez, sajnos, nem bizonyult egyetlen, kivételes esetnek, hanem rendszeresen megismétlődött: ezzel Barbara és Bahram kapcsolata még mélyebbre süllyedt. Bahram – mint emlékszünk rá – annak idején ellenállhatatlan udvarlóként kezdte. Iránba érve, az apja és a nagyapja mintáját követve, kezdte úgy kezelni Barbarát, mintha a rabszolgája volna, amikor pedig kiderült, hogy ő erre a szerepre alkalmatlan, tehetetlen dühöt érzett iránta. Bahram „szeretve gyűlölte” egész Amerikát, és ezt számára Barbara testesítette meg. Azért szeretett bele, meri megfelelt az amerikai álom képének, holott sosem tisztázta magában, mit is jelent ez. Mindenesetre nem magáért szerette, hanem csak azért, amit megtestesített, és arra törekedett, hogy őt – azt – birtokba vegye. És minden bizonnyal továbbra is szerette volna, megadott volna neki mindent, ha ő cserébe a férje tulajdonaként viselkedik. Amikor azonban kiderült, hogy Barbarának önálló személyisége van, Bahram a felesége függetlenségét is a származásával azonosította. Mivel birtokolni nem tudta, megpróbálta megtörni, mielőtt Barbara alázta volna porba az ő férfiasságát, legalábbis Bahram így képzelte. Ezért volt szüksége arra, hogy lekurvázza ne csak a feleségét, hanem még a félig amerikai lányait is. Barbara tudta, hogy meg kell hajolnia, ha boldogulni

akar ebben a környezetben, ezért eljátszotta Bahram mellett az ideális háziasszony szerepét: hadd higgye a férje, hogy végül is az ő „férfiassága” diadalmaskodott. Ezzel sikerült őt nemcsak lecsillapítani, hanem még a „szerelmét” is újra fölébreszteni. Most azonban Bahram már nem kapott Barbarától sem gyönyört, sem megfelelő szolgáltatást, és így a düh, amely mindig is ott parázslott benne azokban az években is, amikor Barbara a kedvére tett, ismét fellángolt, és immár a lányokra is irányult, amiért inkább az amerikai anyjukhoz húztak, mint a perzsa apjukhoz. Barbara túl gyenge és beteg volt ahhoz, hogy védekezni tudjon Bahram durvasága ellen. Olykor megpróbálta mintegy kikapcsolni az agyát, amikor a férje bántotta őt. Azt azonban nem nézhette tehetetlenül, hogy Roxanne-nal és Daunival is így bánjék az apjuk. A mindig vidám Dauni egészen magába zárkózott a következő hónapok alatt: nem akart játszani senkivel, s ha hazajött az iskolából, egyedül üldögélt a szobájában. Az anyjához csak akkor ment át, ha hívta. Barbara azzal próbálta megvigasztalni, hogy ha majd ő rendbe jön, elviszi innen őt és Roxanne-t. Dauni erre azzal válaszolt, hogy üresen bámult maga elé, aztán azt mondta: – Mama, hát nem látod? Te sose gyógyulsz meg, és én sose kerülök ki innen. – Ezután keservesen sírva fakadt, átölelte az anyját, és elmondta neki, hogy nagyon szereti még akkor is, ha… – Ha micsoda? – kérdezte Barbara, de Dauni erre csak a fejét rázta, Barbara pedig arra gondolt: valójában azt

akarta mondani, hogy „nagyon szeretlek, mama, még akkor is, ha gyenge vagy, és nem vagy érdemes a szeretetre.” Roxanne-t is nyomasztotta a helyzet, de ő jobban titkolta, csak éjszakánként lehetett észrevenni rajta. Nappal mindig összeszedetten viselkedett, sőt több aktivitást tanúsított, mint korábban. Éjszakánként azonban rendre fölébredt, és segítségért kiáltozott. Mindig ugyanazt a rémálmot látta: nemcsak az apja. hanem tucatnyi másik férfi is szitkokat zúdít a fejére, aztán egyszerre nekiesnek. És minden éjszaka, és mind jobban megvadultak, Roxanne kétségbeesetten kiáltozott segítségért, s egyre hangosabban, úgyhogy már nemcsak Barbarát verte föl, aki átköltöztette magához a kislányt –, hanem egy idő után az egész házat is. Amikor aztán felébredt, szép lassan megnyugodott, sőt még ő vigasztalta az anyját. Többször biztosította arról, hogy ő, Daunival ellentétben, igenis hisz Barbara gyógyulásában, s hogy el tudnak majd menekülni az apja haragja elől. Arra kérte, addig se aggódjék, csak vigyázzon magára, próbáljon meg többet aludni es enni, és találkozzék újra a barátaival. Barbara, amióta depresszióba esett, nem találkozott Behdzsattal, Samsszal, Mariammal, Perivel és Edwarddal. Gyakran hívták telefonon, de nem akart szóba állni velük. Olykor meg el is jöttek látogatóba, de Naila, Barbara utasítására, elküldte őket. Aztán egy nap Peri szó szerint félretolta Nailát, és berontott Barbara hálószobájába. Ő azonnal odaszaladt hozzá, amikor meglátta; hosszan átölelték egymást.

– Barbara, Barbara! – mondta Peri. – Igazán előbb is beengedhettél volna. Ennyivel tartozol a barátságunknak, meg Aisa emlékének is. – Tudom – mondta bűntudatosan Barbara. Peri először is belediktált Barbarába egy kis skót whiskyt a magával hozott üvegből. Aztán vizet engedett a kádba, és beleparancsolta Barbarát. Miután pedig megtörülközött és tiszta pongyolát vett föl, Peri ágyba fektette, melléült és elkezdte fésülgetni a haját, miközben elmesélt mindent, ami történt vele, mióta nem látták egymást. Peri után látogatást tettek a többi egyetemi barátnők is, valamint Edward Brohden, aki Hoveidának is beszámolt Barbara állapotáról. Olyan nagy figyelemmel fordultak feléje, hogy ő is kezdett jobban törődni magával. Nyilván mindegyik barátja ugyanazt gondolta, de Edward mondta ki először: – Barbara, legelőször is el kellene válnod. – Tudom én, de hogyan? Ne felejtsd el hogy perzsa állampolgár vagyok. Hallottál már valaha perzsa feleségről, aki beadta a válópert és meg is nyerte, még ha az igazság az ő oldalán állt is? Más lenne a helyzet, ha csakugyan perzsa volnék, és a családom elkezdene alkudozni a Mosallai-okkal. Akkor nem lenne szükségem a törvény igazságára. – Majd találunk valami megoldást, Barbara – bólogatott Edward, majd arcon csókolta és elment. Három nap múlva azzal tért vissza, hogy minden rendben lesz beszélt Bahrammal, aki beleegyezik a válásba, sőt még a merijét

is biztosítja neki. Edward nem mondta, de Barbara sejtette, hogy a megállapodás Hoveidának köszönhető. – De ez az egyezség – kezdte Barbara félve – ugye a gyermekeimre is vonatkozik? Azt nem gondolhatja Bahram, hogy a nélkül belemegyek a válásba! Tudhatja, hogy nélkülük nem megyek el innen. Remélem, megérttetted vele, hogy… – Hidd el, Barbara, hogy megpróbáltam, de Bahram hajthatatlan volt. – Hát hogyan gondolhattad, Edward, hogy a sorsukra hagyom a lányaimat? Ami pedig Tejmúrt illeti, Bahram egyedüli célja az, hogy önhitt, önző és durva muszlim férfit neveljen az én aranyos kisfiámból. Nem, Edward, szó se lehet róla, hogy itt hagyjam a gyermekeimet. Milyen anyának tartanál engem, ha ezt tenném? – Már megbocsáss, Barbara, de szerintem annyira beteg vagy testileg-lelkileg, hogy nem tudsz értelmesen gondolkodni. A jelenlegi állapotodban többet ártasz a gyermekeidnek, mint használsz. Lásd be, hogy először is magadat kellene rendbe szedned, mielőtt rajtuk segítenél! Barbarának be kellett látnia, hogy Edwardnak igaza van. De akkor is: hogyan mehetne el innen a gyerekek nélkül? Ismerte Bahramot annyira, hogy tudja, mit mondana nekik: azt, hogy Barbara megbolondult, vagy, hogy a sorsukra hagyta őket; örömmel gyötörné őket, csak hogy ezzel is őt bántsa. Viszont másfelől meg muszáj, lenne elköltöznie. Barbara jó alaposan leitta magát, mielőtt képes lett elmondani a gyermekeinek, hogy ideiglenesen el kell hagynia őket azért, hogy később majd tartósabban együtt

lehessenek. Erre a tízéves Roxanne felkönyökölt az ágyon, és azt kérdezte: – Szóval akkor csak nekem és Dauninak kell elszenvednünk apánktól a verést, mialatt te távol leszel? Aztán így folytatta: – Mikor jössz vissza, anya? Nagyon fogunk várni. – A hatéves Dauni csak bámult ki az ablakon, miközben Barbara bejelentette neki a hírt, és kezét görcsösen ökölbe szorította. – Dauni, édesem, felfogtad egyáltalán, amit az anyád mond? Nincs semmi kérdésed? Dauni megrázta a fejét, azután kitöri belőle: – De igen, van egy kérdésem. Ha te elválhatsz apától, én miért nem? Tejmúr a maga részéről még pici volt ahhoz, hogy véleményt mondjon, de az utolsó otthoni éjszakáját Barbara az ő ágya mellett töltötte, és le sem vette róla a szemét. Nem fogom sorsára hagyni ezt a gyermeket, hajtogatta magában. Jobb időkben Barbara segítséget remélhetett volna Hoveidától, hogy megkönnyítse a gyermekei helyzetét, de akkoriban erősen támadták őt az arisztokrácia és a vallási vezetők, akik most egymásra találtak abban, hogy „idegenszívűnek” nevezték őt. Ezt részben azért mondták, mert oly sokat segített iráni férfiak külföldi feleségein, akik Barbarához hasonlóan sokat szenvedtek a férjüktől és annak családjától. Az arisztokraták szemében, akiknek leginkább volt külföldi feleségük. Hoveida segítőkészségét durva beavatkozásnak tekintették a tulajdon jogaikba. Emiatt

férfiatlansággal is vádolták. Az ő felfogásuk szerint egy „igazi” férfi semmilyen nő jogai mellett nem állhat ki, a külföldiekről nem is beszélve. A mullahok pedig erkölcstelennek bélyegezték őt, amiért az „idegen kurvákkal” törődik. Edward szerint a sah, aki nem kívánta még inkább magára haragítani a papságot, óva intette Hoveidát, hogy szüntesse be harcát a nők jogaiért. Barbara mindezért úgy gondolta, hogy a gyermekeiért folytatandó harcot Hanum-Dzsúnival kell kezdenie. A megbeszélt időben elutazott Sirázba, ahol maga HanumDzsúni nyitott neki ajtót, s melegen átölelte. – Barbara-dzsúnam! Olyan boldog vagyok, hogy végre eljöttél hozzám! Már azt hittem, sosem látlak többé, és ez nagyon fájt nekem! – mondta szívből, s megsimogatta Barbara tarkóját. – Hanum-Dzsúni, ma úgy fordulok hozzád, mint a tulajdon anyámhoz vagy nagyanyámhoz. – Értem, Barbara-dzsúnam! Szeretnél visszatérni a család kebelébe, s azt akarod, hogy kibékítselek Bahrammal, Hadzsi Khadívarral és Baba Bozorggal. Semmit se vállalnék ennél szívesebben. Barbara erre elmondta, hogy ő Bahrammal már sohasem tudna kibékülni, s nem is ezért jött HanumDzsúnihoz, hanem hogy segítsen neki visszaszerezni a gyermekeit. Hanum-Dzsúni döbbenten nézett rá, aztán azt kérdezte: – Hogy képzeled? Hogyan kérhetném Bahramot arra, hogy bízza rád a gyermekeit, amikor a Korán kimondja, hogy a gyermek az apjáé? – Barbara hamar belátta, hogy

Hanum-Dzsú-nitól nem várhat segítséget. A következő ésszerű lépes az volt, amit nem kerülhetett meg semmilyen per előtt, hogy szót értsen előbb Hadzsi Khadívarral, majd magával Baba Bozorggal is. Erre napokig készült úgy, hogy Peri ellátta jó tanácsokkal. Először is rá kellett jönnie, hogy a Baba Bozorghoz hasonló nemzetségfők felfogása szerint a gyerekek nemhogy hozzá, de még Bahramhoz sem tartoznak, hanem az egész Mosallai-családhoz. Igazi gyámjuk ezért nem más, mint maga Baba Bozorg. Ha Barbara született perzsa lett volna, az ő nagyanyja elkezdhetett volna alkudozni HanumDzsúnival, persze mindkettő a férje nevében. Akkor elképzelhető lett volna, hogy a két család egymás iránti tiszteletből valamilyen kompromisszumra jut, amelyet Barbara is, Bahram is elfogadhatónak tart. – De hogyan remélhetem én, aki ferengi vagyok, és rokonságom sincs itt, hogy igazságos megegyezést tudhatok kicsikarni Baba Bozorgból? – kérdezte kétségbeesetten Barbara. Peri erre csak azt tudta felelni, hogy nem tudja, bár valami sejtése van a követendő taktikáról. Ez persze nem bombabiztos, mert éppúgy árthat is Barbara ügyének, mint ahogy használhat, ezért csak a végső esetben kellene folyamodni hozzá. Baba Bozorg, mint minden nemzetségfő, igen fontosnak tartja a család jó hírét, és ha Barbara azzal fenyegeti meg, hogy feltárja a bíróság előtt Bahram aljas viselkedésének minden részletét – ami egyben azt is bizonyítaná, hogy alkalmatlan az apaszerepre –, akkor Baba Bozorg talán belemenne egy alkuba. De Barbara –

mondta Peri – csak a legvégső esetben fenyegetőzz, mivel nem lehet tudni, hogyan reagál rá Baba Bozorg. Tudod, ő szereti fölvenni a kesztyűt még akkor is, ha nem jók az esélyei. Eljött a nap, amikor Baba Bozorg, Hadzsi Khadívar és egy ifjú unokaöcs, Husszein, aki a Yale-en és a Harvardon tanulta a jogot, és akiről Barbara tudta, hogy a Mosallaicsalád legokosabb fiatal férfitagjának tartják, szivarozva együtt üldögélt Hadzsi Khadívarnál egy díványon. Barbara velük szemben foglalt helyet egy egyenes támlájú széken. – Miről van szó, Barbara? Mit akarsz tőlünk? – kérdezte öblös hangján Baba Bozorg. – A fiamról és a lányaimról. Mint a gyermekek anyjának, jogom van… – Nincs neked semmiféle jogod, hacsak én nem biztosítom a számodra. Könnyen lehet, hogy ugyanazt kapod tőlem, amit már számtalan ferengi feleség kapott a családjától: egy repülőjegyet haza, de a gyerekeid nélkül. – De Baba Bozorg! Az igazság az én oldalamon áll, és én harcolni fogok a gyermekeimért. – Na és milyen fórumon kíván harcolni? – firtatta Husszein a maga ügyvédi modorában. – A bíróság előtt – felelte Barbara, majd Baba Bozorghoz fordult. – Bizonyítani tudom, hogy Bahram alkalmatlan az apaságra. Baba Bozorg vizet kortyolgatott egy pohárból, s ebben a pillanatban a maradék tartalmát Barbara arcába loccsantotta. Aztán Hadzsi Khadívarral a nyomában kiviharzott a szobából. Barbara magára maradt

Husszeinnel, aki valamivel szelídebben figyelmeztette: – Tudnia kell asszonyom, hogy ha megpróbálja besározni Bahramot. azzal magának fog ártani, nem nekünk.

18. fejezet Bíróság előtt Asraf hercegnőt bőven volt miért nem szeretni, de az, amit az iráni nők jogaiért tett. mindenképpen dicséretes, még akkor is, ha nem meggyőződésből tette, hanem a nyugat majmolása végett. 1975-ben, a nők mexikói nemzetközi kongresszusa után ő vitte keresztül – persze a sah támogatásával – az iráni parlamentben a családvédelmi törvényt. Ez, legalábbis papíron, olyan jogokat biztosított a nőknek, amilyenekre az egész KözelKeleten (Izrael kivételével) nem volt példa. A Koránnal szemben, amely négy feleséget engedélyez a férfiaknak, ez csak egyet: pontosabban egy másodikat is akkor, ha ebbe az első feleség beleegyezik, vagy az első bizonyíthatóan meddő, vagy gyógyíthatatlan beteg, és végül, ha a férj rendelkezik a két feleség eltartására elegendő anyagi eszközökkel. A törvény ezen túl a férjükkel egyenlő jogokat biztosított a nőknek a családtervezésben és a gyermekek jövője felőli döntésben. A férfiaktól megvonták az indokolatlan válás jogát, s ugyanazokat a lehetséges válóokokat léptették életbe a nők, mint a férfiak számára. A legfontosabb az volt, hogy a törvény válás esetén a gyermekeket a nevelésükre alkalmasabb félnek ítélte. Ha pedig ez a nő volt, akkor gyermekgondozási segélyre számíthatott. Az elkövetkező években persze az derült ki, hogy a

hagyomány sokszor erősebb a törvénynél, kevés férj ismeri el egyenrangú félként a feleségét, és váláskor a gyermekeket igen kevés bíróság hajlamos a nőnek ítélni. Ráadásul nagyon sok válás nem is került a bíróság elé, hanem családi alkuval oldották meg. Ezzel együtt a családvédelmi torvény következtében Barbara dolga sokkal könnyebb lett volna 1975 után, mint 1971-ben volt, amikor a gyermekeiért harcolt. Barbarának három hónapjába telt, mire talált egy ügyvédet. Akikhez korábban fordult, azokat feltehetően mind megkereshette Husszein, mivel már ismerték az esetét, mielőtt megszólalt volna. Végül Peri segítségével akadt rá Mohamed Zahedire. Pár évvel fiatalabb volt Barbaránál, de máris igen éretten gondolkodott. Figyelmeztette Barbarát, hogy nem sok esélye van megnyerni a gyermekek odaítélésének a perét, de hozzátette: ha viszont valami különös véletlen révén mégis mi nyernénk, az minden iráni nő diadala lenne, én pedig boldog lennék, hogy közreműködhettem benne. Azon a héten, amikor Zahedi elvállalta Barbara képviseletét, egy éjjel három órakor megszólalt a telefon. Roxanne volt az, aki csak azt ismételgette: – Mama, mama! – és közben hangosan zokogott. – Roxi, édesem, próbáld meg elmondani – kezdte Barbara. – Ne, ne is próbáld, menj szépen vissza a szobádba, azonnal ott leszek. – Barbara szerencsére magánál tartotta a házuk kapukulcsát, így be tudott menni. Roxanne az ágy szélén ült, amikor Barbara bement a szobájába. Az arca vörös volt és duzzadt, s az orrából

csorgó vér már rászáradt az állára és nyakára. Barbara átölelte Roxanne-t, magához szorította, amíg csöndben sírdogált. Végül megkérdezte tőle: – Nem akarod elmondani, kicsim, hogy mi történt? – Apa volt… Shirley Kasani… szegény Shirley… Shirley Roxanne legjobb barátnője volt ötéves koruktól, amikor ugyanabba a magániskolába íratták be őket, s ma délután eljött látogatóba. A szolgák morgolódtak, mint ilyenkor mindig, mert nem nézték jó szemmel, hogy Roxanne zsidólánnyal barátkozik. Ez azonban egyáltalán nem zavarta a lányokat, mivel Barbara elmagyarázta nekik, hogy ez csak buta előítélet. Este nyolcra Roxanne belefáradt a játékba, kimentek a kertbe, s leültek az aranyhalas medence melle. Idilli hangulat volt, a fejük fölött ragyogott a hold és a csillagok. Aztán egyszerre megjeleni Naila azzal, hogy Bahram mindkettejüket hívatja a szobájába. Roxi el sem tudta képzelni, mit akarhat az apja Shirleytől, mivel sohasem törődött a lánya barátnőivel. Magában imádkozott, nehogy Bahram Shirley jelenlétében megalázza. Amikor beléptek a nappaliba, Bahram intett, hogy üljenek le, majd megállt előttük. A Hitler nevű emberről kezdett beszélni, akiről Roxanne nem sokat tudott, de szívből gyűlölte. Bahram azt mondta, hogy Hitler egyáltalán nem volt az a gonosztevő, akinek a Barbarához hasonló ostoba emberek beállítják, sőt igazi hős volt, akinek kis híján sikerült megszabadítania a világot a zsidóktól. Olyan sokáig mesélt Bahram Hitlerről, hogy Roxanne már csaknem elaludt unalmában, de gyorsan magához tért,

amikor az apja kutyaszarnak nevezte Shirleyt csupán azért, mert zsidó. És ekkor bekövetkezett a legnagyobb szörnyűség, amiről el sem tudta képzelni, hogy az apja képes lehet rá, de hát a saját szemével látta! Ott történt a szeme előtt, és megtörtént, pedig elképzelhetetlen volt! Az apja fölkapta Shirleyt a díványról, a padlóra dobta, aztán azt üvöltötte Roxanne-nak: – A te kis zsidó barátnőd csak arra jó, hogy megbassza az ember! – Aztán már nem is hallott egyebet Roxanne, mint a sikoltozást. Olyan volt, mintha egy állat sikoltott volna, vagy akár egy ördög; ő még ilyen borzalmasat életében nem hallott. És ezek a sikolyok nem is Shirley torkából törtek elő, hiszen ő úgy nézett ki, mint aki elájult, hanem a sajátjából. Végül abbahagyta a sikoltozást, mivel az apja éppen hogy nem hagyta abba, amit csinált, sőt, mintha ettől még nagyobb élvezettel tett volna erőszakot Shirleyn. Roxanne elszaladt egy késért, azzal fenyegette meg az apját, hogy belevágja, ha nem engedi el Shirleyt. Ez végül hatott; Shirley kiszaladt a szobából, s Roxanne megnyugodott, hogy most már a családjuk sofőrje biztonságban hazaviszi, Bahram pedig nem árthat neki többé. Neki. Roxanne-nak annál inkább. Bahram először is kicsavarta a kést a kezéből, aztán fölkapta, a lánya torkához tartotta, mint aki kész akár el is vágni. Roxanne azt kiabálta, hogy csak ölje meg, rajta, ő már nem is bánja. Bahram erre ledobta a kést, és csak nevetett. Végül elkezdte módszeresen verni őt, a falhoz

csapkodta, és ugyanúgy elnevezte mindennek, mint az imént Shirleyt; Roxanne ekkor döbbent rá, hogy őt ugyanúgy gyűlöli az apja, mint a barátnőjét, sőt talán még inkább, mert Shirleyt is nyilván csak azért bántotta, hogy Roxanne-t büntesse. Azt ugyan nem értette a kislány, hogy mivel szolgált rá a büntetésre, de épp ilyen érthetetlen volt, hogy miért bántotta az apja Barbarát és Daunit. Úgy látszott, Bahram már csak ilyen. Ez azonban, ahogyan most Shirleyvel bánt, jobban bántotta Roxanne-t, mint a korábbi verések. Erre vajon mi szükség volt? Mit követhetett el Roxanne, hogy Bahram arra vetemedjék, amit Shirleyvel művelt? Barbara magához ölelte a lányát, aki a vállára hajtotta a fejét. Barbara kereste a szavakat: hogyan értethetné meg Roxanne-al, hogy egyáltalán nem felelős az apja kegyetlenségéért? Jól mondta Roxanne: ő már csak ilyen. Délelőtt Barbara, a lányának tett ígéretéhez híven, ott ült Kasaniék szalonjában, szemben Shirley anyjával, és nem győzött tőle bocsánatot kérni. Hanum Kasani, akinek ugyanolyan édes kis arca volt, mint a lányának, görnyedt vállal ült, és halkan sírt. Arra sem volt ereje, hogy hozzon magának egy tiszta zsebkendőt, vagy hozasson egy szolgálóval. Amit a kezében tartott, abból már facsarni lehetett volna a könnyet. Barbara odaadta neki a maga zsebkendőjét, miközben tovább kérte az elnézést, arra gondolva, hogy mikor lesz képes végre valami okosabbal mondani annak az anyának, akinek a gyermekével az ő férje ilyen szörnyűséget tett? Végül annyit tudott kimondani.

– Köszönöm. Hanum Kasani, hogy egyáltalán hajlandó volt beengedni engem azok után. amire a férjem vetemedett. Az asszony erre azt felelte, hogy a családjuk mindig nagyon kedvelte Roxanne-t. Barbara erre maga is elsírta magát, s azt kérte, szeressék továbbra is. – Kész lett volna megölni az apját azért, amit Shirleyvel tett, és meg is próbálta. Kasani asszony Barbarára emelte elgyötört tekintetét, s azt mondta: szeretné, ha Roxanne nem venné a szívére a dolgot, s ő is mindent megpróbál, hogy Shirley is felejtse el. – Tudom, kedvesem – mondta –, hogy most ezzel a szörnyeteggel fogsz harcolni a gyermekeidért. Szívből kívánom, hogy sikerüljön. Hidd el hogy ha nekünk, zsidóknak, nem kellene annyira tartanunk a hozzá hasonlóktól, ha nem félteném a családom életét, megjelennék tanúként a bíróságon, és elmondanám azt, amit… de ugye megérted, hogy miért nem tehetem? Barbarának gyakran eszébe jutott Shirley és anyja azokban a hetekben, amikor Zahedivel együtt ült a teheráni bíróság előcsarnokában a tárgyalásra várva. A bíróság márványfalú, magas mennyezetű épület volt, inkább német, mint perzsa stílusú, hiszen német mérnökök építették rajnai kőből. Hitler ajándékozta nem sokkal a hatalomra jutása után Reza sahnak. A maga idejében impozáns épület leheteti, de mostanra megszürkült és megkopott Ráadásul undorítóan büdös is volt, mert a perzsa férfiak nem tudták, hogyan kell használni az angol vécét, s az úszott a vizeletben. Barbarának kis híján felfordult a gyomra a

bűztől. A politikaiak kivételével valamennyi pert itt folytattak le Teheránban, ezért mindenféle szedett-vedett népség tolongott a folyosón. Voltak ott tolvajok, akiket megláncolva hoztak be; erőszaktevők, akiknek leborotválták a fejét; prostituáltak, akik kimerészkedtek a dél teheráni gettójuk falai közül több kuncsaft reményében. De voltak itt tisztességes, csadorba öltözött feleségek is a nyomornegyedekből, akiket eltaszított a férjük, s így rájuk is prostitúció várt. Ők nem tereferéltek egymással, mint a lotyók hanem csak sírtak magukban; egyikük még itt is könyörgött a férjének, hogy gondolja meg magát, ő mindent megtesz, amire csak kéri. A férjek külön csoportokba gyűltek, hangoskodtak, nevetgéltek, dinnyemagot ropogtattak. Megjegyzéseket is tettek Barbarára, nem tudván, hogy érti: – Nézd már az aranyos kis seggét! – Ha pedig elhaladt mellettük, megpróbáltak rápaskolni. A férfiak primitív durvasága jobban megviselte Barbarát a bűznél és a lármánál is. 1971. január 8-án, négy hónappal a kereset beadása után. Barbara és Mohamed Zahedi a két kislánnyal együtt ült a bíróság folyosóján, noha ez nem volt láthatási nap Barbara számára; Naila csempészte ki a lányokat a házból. Roxi arca vörös és duzzadt volt, Dauninak a bal szemén éktelenkedett egy monokli. Barbara a lányait vigasztalgatta, amikor megjelent egy teremőr és Emir Amuzegar bíró elé szólította őket. Bahram, együtt az ügyvédjével, Husszeinnel, Hadzsi Khadívarral és

Baba Bozorggal, valamint több, Barbara számára ismeretlen fiatal és idősebb férfival, akik feltehetően szegről-végről rokonok lehettek, nem a folyosóról, hanem a bíró szobájából lépett be a tárgyalóterembe. Nekik nem kellett a közönséges halandók között várakozniuk. Amuzegar bíró alacsony, sovány, hatvan-hetven éves férfi volt. Bírói köpenye alatt öltönyt, fehér inget és nyakkendői viselt, de az arca inkább azokra a mullahokra emlékeztette Barbarát, akiket Baba Bozorg falvaiban látott. Ez nem volt véletlen: Barbara Zaheditől tudta, hogy Amuzegar 1940-ben még valóban mullah volt. Reza sah ebben az évben szervezte át nyugati mintára az igazságszolgáltatási Iránban, de a tárgyalótermeket nem tudta teljesen feltölteni nyugati szellemű bírákkal, hanem kénytelen volt a sáriján nevelkedetteket is kinevezni: közéjük tartozott Amuzegar is. Ők ma is úgy elnököltek a tárgyalóteremben, mint a mullahok a falu öreg fája alatt. Amuzegar személyesen kérdezte ki Barbarát: miből gondolja, hogy nála jobb helyen lennének a gyermekei, mint az apjuk családjánál? Amikor Barbara azzal válaszolt, hogy Bahram veri a lányokat, a bíró – noha láthatta Roxána dagadt arcát és Dauni monokliját – felszólította Barbarát, hogy bizonyítsa az állítását. – Ha méltóságod megkérdezi magukat a lányokat, majd elmondják. Fiatalok ugyan, de máris sok mindenen mentek keresztül. Kérdezze csak meg őket! – Majd megkérdezem, ha szükségesnek látom. De meg kell mondanom, hogy a mi bíróságunk nem sok hitelt ad a gyerekek szavának.

– Bíró úr! – szólalt meg Zahedi. – Vannak pártatlan tanúink is arra, hogy a gyerekeket bántalmazza az apjuk, és tisztelettel kérem, hogy hallgassa meg őket. – És kik lennének ezek a tanúk? – A Teheráni Egyetem tanárai. – Nők? – Igen, bíró úr. Amuzegar ingerülten kérdezte: – Ügyvéd létére nem tudja, hogy az iszlám törvény szerint egy nő tanúvallomása csak feleannyit nyom a latban, mint egy férfié? – Természetesen tudom, bíró úr – felelte Zahedi. – Ezért aztán szeretnék négy nőt előállítani tanúként két férfi helyett. – Nem fogjuk ilyesmire pazarolni a bíróság drága idejét. – De bíró úr, a kliensemnek joga van tanúkat állítani! – Ne oktasson ki a törvényből, Zahedi doktor! – mennydörögte Amuzegar. – Ebben a teremben én vagyok a törvény! – Intett, hogy Zahedi és Barbara üljön le, s maga elé parancsolta Daunit és Roxanne-t. Kézen fogva, reszketve álltak meg előtte. Amuzegar megkérdezte tőlük, hogy vajon jók és engedelmesek voltak-e. De mielőtt még válaszolhattak volna, kijelentette: szerinte nem eléggé. Az apjuk, a Koránnak megfelelően, nyilván azért verte el őket, hogy jobbak legyenek. Barbara nem bírta türtőztetni magát, és felkiáltott: – Bíró úr, hát nem látja, hogy a gyermekeim hogy néznek ki? Az apjuk… Amuzegar bíró Zahedihez fordulva mondta: – Még egy ilyen közbeszólás a kliense részéről, és

mindkettejük ellen vádat emelek a bíróság megsértéséért! – Elnézést kérek, bíró úr – mondta Barbara. – Kérem, bocsássa meg a közbeszólásomat, csak az anyai szív diktálta! – Álljon fel, ha ő császári felsége bírájához beszél? – mennydörögte Amuzegar, mire Barbara talpra ugrott. – És hadd mondjam meg magának, hogy ha a férje nem látta volna jónak elválni magától, akkor tanácsolnám neki! Olykor a feleséget, sem árt veréssel bírni jobb belátásra, nemcsak a gyermekeket. Barbara nagyon is jól tudta, miféle ítélethez vezethet mindez, de úgy érezte, legalább még egy kísérletet kell tennie az igazság érvényesítésére, ezért teljes egészében elmondta Bahram esetét Shirley Kasanival. Husszein erre kerek-perec megátalkodott hazudozónak nevezte őt, most viszont a falfehér arcú Roxanne kiáltott föl: – Anya nem hazudik! Én ott voltam, amikor apa azt tette Shirleyvel, és az ő anyja is itt lenne ma, ha nem félne attól, hogy mit művelhet apa a családjával! – Csend legyen! – rivallt rá a bíró. – Hiába vagy gyerek, téged is börtönbe zárhatunk a bíróság megsértéséért! Roxanne rémülten nézett Amuzegarra, Dauni pedig sírva fakadt. Barbara engedélyt kért a bírótól, hogy a gyermekeihez mehessen. Ott ült közöttük, amíg Mohamed (Bahram szeretője) vallomását hallgatta, akit Husszein pártatlan tanúnak nevezett, mondván: ő majd megcáfolja a ferengi hazugságait. Meg is tette: előadta, hogy Bahramnál képzelni sem lehel jobb apát, Barbara vádjai pedig nevetségesek lennének, ha nem lennének annyira

súlyosak. Amuzegar ezután leparancsolta Mohamedet a tanúk padjáról. Amikor Zahedi követelte, hogy kikérdezhesse őt, a bíró azt üvöltötte, hogy erre most nem kerülhet sor. Zahedi tiltakozott, de ennek Amuzegar nem adott helyt, sőt figyelmeztette, hogy ha így folytatja, a kliensével együtt rács mögé kerülhet. Meg is kérdezte Husszeint, vajon a Mosallai-család nem óhajtja-e, hogy a ferengi és ügyvédje börtönbe kerüljön a megrágalmazásukért? Husszein röviden tanácskozott Baba Bozorggal, aztán kijelentette: – Bíró úr, nem kívánjuk, hogy megbüntesse Srader kisasszonyt vagy Zahedi doktort. Azt azonban szeretnénk, ha… Bíró úr tudja, hogy a Mosallai-család méltányosságból láthatási jogot biztosított ennek a ferenginek, és most a saját szemével láthatta, mivel viszonozta ezt a nagyvonalúságot. Ezért azt szeretnénk, persze ha ön is egyetért, hogy vonja meg tőle ezt a láthatási jogot. Amuzegar áldóan emelte föl a karját, s egy mullah – nem egy bíró – modorában kijelentette: – Egyetértek! Barbara ezek után arra gondolt, hogy mégiscsak Hoveidá-hoz kellene fordulnia. Nem a segítségét kérni, hanem csak annyit, hogy hallgassa meg. Csak hagyja, hogy elmondja neki a gondját-baját, már az is segítene. Aztán rápirított magára: hogyan juthatott eszébe, hogy őt is belekeverje? Belátta, hogy nem fordulhat máshoz, mint magához a sahhoz. Egy héttel a tárgyalóteremben elszenvedett vereség után

Barbara ott ült a Szaadabád-palota selyemmel bélelt várószobájában, Mohamed Rézára várva. Tízre kapott időpontot, de a sah fél egyre sem jeleni meg. Addig Barbarának több csésze teát hozott egy frakkos komornyik. Barbara időnként vette a bátorságot, hogy töltsön a teába egy kis whiskyt is a magával hozott lapos üvegből. A sah végül kettő óra tízkor, azaz négy órás késéssel érkezeti meg. Bevezette Barbarát a fogadószobájába, s közölte vele, hogy tíz percet tud rászánni. Aztán megkérdezte, miért fordult hozzá: van valami baj? – Még hogy baj? – kérdezte Barbara. – Igenis, felség, én és a lányaim igen nagy bajban vagyunk. – Azzal átnyújtott a sahnak néhány fényképet a lányokról, melyeket Naila készített. Az egyiken Dauni háta látszott véresen, miután Bahram kardlappal verte el, aztán Roxanne mankóval, miután az apja eltörte a lábát egy részeg rohamában, végül ismét Dauni véres térdkaláccsal, mert az apja arra kényszerítette, hogy térden csússzék végig a kerten. Barbara a sahot figyelte, amikor szemügyre vette a képeket. Azután visszaadta, s megkérdezte, mit óhajt tőle Barbara? Ő döbbenten nézett vissza a sahra: hogyan kérdezhet ilyet, ha már látta a képeket? De aztán összeszedte magát. – Felség, én már a gyermekek életét féltem Bahraintől. Azért könyörgök, hogy bízza a nevelésüket énrám, mielőtt… A sah erre azt felelte: még ha szeretné is, jó muszlimként nem teljesítheti Barbara kérését. Allah azt nyilatkoztatta ki

Mohamednek, hogy a gyerek az apja családjához tartozik. Vagyis ugyanazt mondta – állapította meg Barbara – amit Hanum-Dzsúni, Hadzsi Khadívar és Amuzegar bíró hajtogatott. Csakhogy a sah nyugatiak társaságában mindig úgy viselkedett, mint aki semmibe veszi az iszlám parancsolatait. Barbara nem egy televíziós közvetítést látott, amikor a kamerák mutatták a nyugati vendégeket, amint a sahra emelik a poharukat, bezzeg magát a sahot nem. Mohamed Reza annyira semmibe vette a népét, hogy azt hitte, bolonddá teheti őket egy ilyen fogással: hadd higgyék el, hogy betartja a Korán szesztilalmát. Közben busás részesedése volt negyven iráni szeszgyár bevételéből. Azt sem lehetett eltitkolni a nép elől, miféle mulatozást folytatnak a ferengik és a gazdag perzsák a méregdrága éttermekben, s ott mennyi alkoholt fogyasztanak. Barbara azt is tudta, hogy a sah nem veszi tudomásul, menynyire eltávolodott erkölcsileg a saját népétől. Nem akar keresztüllátni azon, amit előtte színlelnek, s csakugyan elhiszi, hogy ők sem látnak át az ő képmulatásán, komolyan veszik ünnepélyes nyilatkozatait szóban és írásban, melyekben hithű síitának tünteti fel magát. Barbara ilyen gondolatok közepette locsolgatott whiskyt a teájába, miközben a sahra várt. A szesztói megjött a bátorsága, s támadt egy ötlete, amelyről azt hitte akkor, hogy kitűnően beválik: hízelgéssel kell rávenni a hiú sahot, hogy adja neki a gyerekeit. Ezért beszámolt neki arról, hogy tanulmányozta az iszlámot (arról persze hallgatva, hogy Aisa volt a tanítója), s kijelentette: mindig is látta a

hasonlóságot a sah és Mohamed próféta között. – Olyan sok minden van felségedben: az igazságszeretete, a törődése a néppel, különösen a legelesettebbekkel. A szememben ön Mohamed próféta mai megtestesülése, ezért fordultam önhöz… Barbara itt elakadt, mert látta, hogy a sah fölemeli a kezet, akár egy rendőr, amikor megállítja a forgalmat. – Úgy! Szóval maga, Barbara, hülyének néz engem, akit le lehet venni a lábáról egy kis hízelgéssel? Hát nem tudja, hogy ez magánál okosabb embereknek sem sikerült? – A sah nyugodtan beszélt, a hangjából nem érződött ki semmi fenyegetés. – Szóval hülyének néz engem? – ismételte el még mindig nagyon higgadtan. A hangja hirtelen csapott át ordításba: – Kinek képzeled magad, te ferengi ringyó? Azt hiszed, amiért amerikai vagy, megmenekülsz a büntetéstől, amiért gúnyt akartál űzni belőlem? Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. Barbara sírva fakadt. Két palotaőr jött be. Nem szóltak egy szót sem, csak az egyikük kétszer pofonvágta Barbarát. Aztán magukkal vonszolták egy autóba, amelyet egy harmadik őr vezetett.

19. fejezet Börtönben Barbarának zúgott a füle és hevesen veri a szíve, amikor a palotaőrök átkísérték a teheráni női börtön vaskapuján és magas kerítéssel övezett udvarán, ahol már járt egyszer, amikor Roxanne-al együtt megszökött Bahramtól. Változatlanul ott találta Hamurabi igazgatót is. aki most is kifogástalanul, nyugati módon volt öltözve. Hosszan tanulmányozta Barbara iratait, aztán közölte vele. hogy fogalma sincs, meddig kell őt benn tartania, de mindenesetre arra kérte, viselkedjék engedelmesen, akármeddig marad is. Barbara megkérdezte, fölhívhatná-e egy barátját telefonon, de erre Hamurabi nemmel válaszolt, miként az amerikai követségre vonatkozó kérdésére is. – Istenem – mondta Barbara –, ha még ezt sem, akkor… hát nincs joga egy fogolynak arra. hogy felhívja az ismerőseit? – A foglyoknak általában van ilyen joguk, de magának most nincs. Megkérnem, adja ide az óráját, a fülbevalóját és a nyakláncát, ezeket átveszem megőrzésre. Kérem, ürítse ki a retiküljét! Hamurabi elvette Barbarától a pénzét, a cigarettáját, ezüst öngyújtóját, a maradék whiskyjét a lapos üvegben, a parfümös üvegjét, majd a kézitáskát is. Átnyújtott neki egy papírzacskót, hogy abba tegye a szépítőszereit, mert a ruháján kívül csak azokat tarthatta magánál. Barbara külön

kérte, hadd vihesse magával a lányai képét is, és ehhez Hamurabi hozzájárult. Ezután az őrök egy terembe kísérték Barbarát, ahol mintegy ötven nő és három kislány tartózkodott. A mellékhelyiség két vödörből és egy „pisilő sarokból” állt. További vödrökben hozták az ivó- és mosdóvizet. Adtak továbbá három személyre egy-egy törülközőt a menstruációhoz. Az élelem rizs volt és gyenge tea, időnként egy-egy rothadt gyümölcs vagy száraz kenyér, olykor egy főtt tojás. Barbara számára azonban nem is ezek a körülmények tűntek a legborzasztóbbnak a női börtönben, hanem hogy a többi rab nem látott bennük semmi borzasztót. A börtön végső soron nem volt sokkal rosszabb annál az otthonnál, ahonnan odakerültek, s ugyanolyan rezignáltan vették tudomásul, mint minden mást az életükben. Többségük prostituált volt, jobbára olyasfajta, mint akiket Barbara a bíróság folyosóján látott, szűk farmerben vagy lenge öltözékben, amely persze idebenn már foszladozni kezdett az állandó viseléstől. A nagyobb részük szinte még gyermek volt, húsz éven aluli, de már teljesen reménytelennek látta a jövőjét. – Megmondtam a madámnak, hogy többet kellene kapnom két tománnát kuncsaftonként – mesélte egyikük –, mire azt kérdezte: miért? Már így is pénzt veszítek rajtad. A kuncsaft egy ilyen leharcolt kurváért, merthogy nem vagy ám új arc, legfeljebb öt tománt fizet, amiből ki kell fizetnem a rendőrséget is. Miből adnék többet neked? Ha nem tetszik, próbálj meg önállóan dolgozni! El is mentem a

Firdauszí térre (ahová sok prostituált jár), de ahhoz nem fült a fogam, hogy a csadorom alatt meztelenül dolgozzak, ezért nem volt elég pasasom. Aki volt is, az is megpróbált átrázni. Gyere csak velem kislány, majd később kifizetlek. Később meg azt mondták: húzz el innét, büdös kurva, mielőtt átadlak a rendőrségnek! Aztán volt egy pasasom, aki jó muszlim volt, mert mindig csütörtök délután jött, hogy a másnapi ima előtt megtisztulhasson a fürdőben, az azt mondta: tudod-e, te kislány, hogy azt írja a Korán: nemes tett, ha egy férfi feleségül vesz egy prostituáltat, és megszabadítja a sorsától? Úgy mondta ezt, hogy hittem neki, és mindent megtettem a kedvéért, de aztán kinevetett. Hát hittél nekem, kis hülye kurva? Elhitted, hogy feleségül veszlek? Még csak fizetni sem fogok neked! Jó vicc, ugye? Mire azt feleltem neki, hogy szerintem nem jó vicc. Nem mondtam neki semmi egyebet, mégis elvonszolt egy rendőrhöz, és azt mondta neki: ez a kurva a városunk szégyene, és el kellene zárni, nehogy még több férfit megrontson! Aztán megint megbaszott ő is, meg a rendőr is, sőt még el is vertek, mielőtt a bíróságra vittek volna, ahol elítéltek. A bíró pedig azt mondta: Te fiatal szajha! Jobb lesz, ha nem mégy el soha többé a Firdauszíra, ha kiengedtünk a börtönből, mert ha még egyszer elkapunk, egész életedre le foglak csukatni! Így aztán most már tudom, hogy nem kapálózhatok a sorsom ellen, és többé nem próbálhatok megszökni a madámtól, még akkor se, ha nagyon rosszul bánik velem. A fiatalabb prostituáltak, akik közül nem egyet szintén azért zártak be, mert megszökött a bordélyból, még nem

tették magukévá azt az életszemléletet, hogy „a kupleráj a sorsom, oda kell visszamennem”. Ők még csak tizenkéttizenhárom évesek voltak, sőt akadt közöttük egy tizenegy éves is, akinek a hegyes melltartója alatt valószínűleg még nem is volt semmi. Az idősebbek, a harminc-negyven évesek már teljes beletörődéssel fogadták a sorsukat. Tudták, hogy miután a madámok már nem tartanak igényt rájuk, magányban és nyomorban fognak meghalni. Idáig jutott az a negyven fölötti nő is, akit a többiek megvetően vén szarnak neveztek. Csaknem megkopaszodott és megvakult már a szifilisztől, tehetetlenül rángatózott a padlón, és a halálát várta. A foglyok között nemcsak prostituáltak voltak, hanem drogkereskedők, tolvajok és részegesek is. Másokat ugyancsak bűnözőként kezeltek, holott valójában ártatlanok voltak. Ott volt például Uta, a tizenöt éves, karcsú, szép arcú kislány, akinek az apja, a nagyapja és a dédapja is mullah volt. Az utóbbi eljegyezte egy kollégájával, aki több mint ötven évvel volt idősebb nála, és nemrég özvegyült meg; Uta ezért szökött meg hazulról. Már másnap reggel elfogták, s így került a börtönbe, három hónappal Barbara előtt. Az anyja vagy valamelyik nagynénje minden héten meglátogatta, hozott neki élelmet meg ígéretet az apjától vagy a nagyapjától arra, hogy kiszabadítják innen, mihelyt hajlandó lesz bocsánatot kérni a makacsságáért, és hozzámenni a kiszemelt férjhez. Ő ezt visszautasította, és a kapott ételt a gyerekeknek adta. A gyerekek (a négy éves Zara és Szoraya, valamint a három éves Mahede) anyjai félénk, szánalomra méltó nők

voltak, szinte maguk is gyermekek még. Mialatt Barbara közöttük volt, egyetlen szót sem szóltak, legfeljebb suttogtak egymás között. Azért kerültek a börtönbe, mert nem tudván elviselni a férjük vagy az anyósuk rossz bánásmódját, összeszedték a bátorságukat, és a gyermekükkel együtt elszöktek hazulról. Most ugyanolyan tehetetlennek érezték magukat a börtönben, mint a gyerekek, akik mind gyanúsan engedelmesen viselkedtek. Valószínűleg felfogták már, hogy az anyjuk ugyan szereti őket, mégsem támaszkodhatnak rá. Szerencsére akadt a rabok között olyasvalaki, akiben a gyermekek bízhattak, aki legalább egy kicsit meg tudta vigasztalni őket: az ötvenvalahány éves, testes Efsat Mahdari, aki már első látásra igen rokonszenves volt Barbarának. Megvolt legalább százhuszonöt kiló, de nem bánta. Hatalmas keblére vonta a gyermekeket, és mesélt meg énekelt, és isten tudja, honnan szerzett szőlőt, banánt, egyéb gyümölcsöt osztogatott nekik. Efsat Tebrizben született, gimnáziumi tanárnő volt és gyermekjogi aktivista – inkább a szó nyugati, mint iráni értelmében. Immár negyedszer tartóztatták le azért, mert tüntetést szervezett a szőnyeggyárakban dolgoztatott gyermekek jogaiért. Barbara már akkor összebarátkozott vele. amikor az első reggelen arra ébredt, hogy rabtársai körülállják, és az öklüket rázva fenyegetik. Ösztönösen ő is az öklét kezdte rázni, mire Efsat egyszerre ott termett a többi nő között, és szelíden a helyükre küldte őket. Kijelentette, hogy Barbara nem lehet valami rossz szellem, ő is csak egy nő, aki bajba

került. Ezért jó muszlimként részvéttel kell bánniuk vele, nem ellenségesen: a ferengi vendég az ő országukban. Barbara ezek után többnyire Efsattal üldögélt együtt, így a többiek, ha nem is voltak barátságosak vele, legalább békén hagyták. Efsat gyakran mesélt neki az olyan életekről, amelyek egy nyugati számára szinte elképzelhetetlenek: a szőnyegszövő kislányokéról, akikért ő harcolt már húsz éves korától. Elmesélte egy ismerős kislány, Farah Gorabadzsi történetét, hogy Barbara jobban maga elé tudja képzelni ezt a fajta sorsot. Farah olyan sovány és törékeny volt még a hat évéhez képest is, hogy a társai piszkafának csúfolták. Minden nap hajnali ötkor kelt, bekapott egy kis rizst teával, aztán legyalogolta a maga hat kilométerét a Jazdi szőnyeggyárig. Nyaranta mezítláb ment, télen rongyokba burkolta a lábát. A Jazdi. hasonlóan a többi tebrizi szőnyeggyárhoz, ahol gyermekeket dolgoztattak, hatalmas csarnok volt, nyáron túl forró, télen dermesztően hideg. Amúgy szép színekben pompázott, mert félkész szőnyegek voltak a szövőszékeken, amelyeken Farah és mintegy hatvan társa – még télen is mezítláb, mert a rongyaik akadályozták volna őket a munkában – dolgozott merev tartásban, amitől megfájdult a térdük és a nyakuk is. A tervezők által megrajzolt minta alapján szőtték a szőnyegeket. Egyikük sem volt idősebb tíz évesnél, nem is lehetett, mivel az idősebbek ujjai már túl vastagok a szőnyegek csomózásához. Farah tizennégyezer csomót tudott megkötni egy átlagos munkanapján, és ezért húsz riált kapott (ami akkor huszonhárom centnek, tehát amerikai

fogalmak szerint éhbérnek felelt meg – a ford.). A legkülönösebb Efsat szerint az volt az ilyen gyerekek életében, hogy már az első héttől kezdve énekeltek is munka közben, mintha az olyan vidám dolog lenne. Pedig a gyárban mindennaposak voltak a tragédiák: a lányok közül olykor megbetegedett, sőt meg is hall valaki, és akkor új gyerek került a helyére, de a lányok ilyenkor is énekeltek. Aki hallotta ezt az éneklést, az sosem felejti el. Efsat azt állította, hogy ha a nagyvilág is meghallhatná, akkor a jó embereknek meghasadna a szívük, és tiltakozásul tudatnák a sahhal és a gyárosokkal, hogy soha többé nem vesznek perzsaszőnyeget, mert ha ilyenre lépnének, az olyan lenne, mintha magukon a szövőlányokon tipornának. A kormány képviselői persze nyilván azt mondták volna a külföldi tiltakozóknak, hogy a modern Iránban már nincsenek Farah Gorabadzsik, mivel a gyerekeket védik a törvények. De hát miféle érvényt lehet szerezni a törvény betűjének egy. olyan országban, ahol rengetegen éheznek, és egy ilyen gyerek a keresetével jelentősen hozzájárulhat a családja fenntartásához? A munkával kapcsolatos törvények igazi haszonélvezői azok a bürokraták voltak Iránban, akiknek a gyárosok piskest fizettek, hogy szemet hunyjanak a gyermekmunka fölött. A törvény megalkotása óta csupán annyi változott, hogy most már nem vitték el szőnyeggyári látogatásra a külföldi turistákat. Efsatot pedig ismételten bebörtönözték csupán azért, mert erről az aljas hazugságról le akarta rántani a leplet: Amerika bizonyára tiltakozott volna az ilyen bánásmód ellen, ha tudomást szerzett volna róla. Ő maga próbálta

feltárni a tényeket olyan embereknek is, mint Henry Kissinger, vagy az elődje, Dean Rusk. Mindeddig azonban válaszra sem méltatták: nyilván inkább hittek a sahnak, mint neki. Efsat éppoly erős támasza volt a börtönben Barbarának, mint a három gyermeknek, és nem győzte biztatni: meglátja, egyszer majd visszakapja a gyermekeit. Egyszer, de vajon mikor és hogyan? Talán a császárnénak, Farahnak köszönhetően. Barbara már a fejét verte a falba, hogy eszébe sem jutott Farahhoz fordulni, holott nem sokkal a sahhal kötött házassága után találkozott vele egy fogadáson. Nem tett rá annyira jó benyomást, mint az elődje, Szoraya, talán mert ő nem kapott európai neveltetést, Barbara azonban észrevette, hogy jó szíve van, éppen ellentéte hajlíthatatlan, rideg férjének. Ó bizonyára nem viseltetne olyan közönnyel a lányok szenvedésével szemben, mint a sah. Barbara el is határozta, hogy mihelyt kiszabadul, megírja Farahnak Bahram minden rémtettét, és elküldi neki azokat a képeket, amelyeket Mohamed Rezának hiába mutatott. Március 2l-e volt Iránban a núroz, azaz újév napja, amikor Barbara egy hete volt a börtönben. Efsat örömmel közölte vele, hogy ma minden fogolynak kellemes meglepetésben lesz része, neki magának pedig pár napon belül még egyben. Az általános meglepetésre délben került sor. Ekkor rontott be Efsat három, hozzá hasonlóan testes nővére nagy kacagással, és főtt tojást, sajtot, hideg sültet, kenyeret, gyümölcsöt, édességet, sőt még virágokat is

osztogatott a foglyok között. Végre mindenki kedvére jóllakhatott; a gyerekek egész nap ettek. Éjfélkor Efsatnak úgy kellett rájuk szólnia, hogy hagyják már abba, holnap reggel is lesz még mit enni. Ami pedig a Barbarának beígért külön meglepetést illeti, a núroz utáni reggelen váratlanul megjelentek az őrök. tisztelettel meghajoltak Barbara előtt, és Hamurabi szobájába kísérték. Különös módon maga az igazgató is hajlongott Barbara előtt, aki nyomban megértette a dolgot, amikor kinyílt egy belső szoba ajtaja, s ott Hoveidát pillantotta meg, szokása szerint Dunhill dohánnyal megtömött pipájával a szájában. Úgy látszik, a sah figyelmeztetésével dacolva mégis segíteni akart Barbarán. – Emir Abbász! – sikoltott föl Barbara, s odarohant hozzá. –Istenem! Emir Abbász, én berúgtam, amíg a sahnál vártam a kihallgatásra, és nagy butaságot csináltam. Azt hittem, hogy… – Hallottam róla – mondta mosolyogva Hoveida. – Beszélik. Barbara szemét elöntötte a könny. – Tudom, őrültség volt. hogy leittam magam, mielőtt a sah elé járultam – szipogta. – De ugye maga nem tart engem őrültnek, Emir Abbász? Hoveida mosolyogva intett nemet. – Menjünk innen gyorsan. Barbara – mondta –, ha csak meg nem kedvelte ezt a helyet. Mi az egyetlen mosollyal sem jutalmaz? Barbara megpróbálta elmagyarázni, hogy igazán nem várt ennyi jóindulatot, de Hoveida elhárította a köszönetet: – Nem éppen irigylésre méltó pozícióm kevés előnye

közé tartozik, hogy tudok segíteni a bajba jutott ferengi hölgyeken.

20. fejezet Menekülés Amerikába Barbara sorsa egy csapásra megváltozott attól kezdve, hogy Hoveida kiszabadította a börtönből. Hazatérve első dolga volt levelet írni a császárnénak; a komornája, Samszi ekkor jelentette be, hogy új kérője van, éspedig nem más, mint a császár egyik sofőrje. Mohamed. Kiderült, hogy Samszi már aznap este is találkozik vele, s ő boldog lesz, ha személyesen kézbesítheti Barbara levelét a császárnénak. Három nap múlva déli kettőkor csöngettek az ajtón. Egy magas, igen karcsú, fényes fekete hajú nő volt az, a császárné egyik udvarhölgye, Seherezádé Nadzsafi, akit Barbara is ismert. Elmondta, hogy Farah megnézte a képeket, elsírta magát, és azt üzeni, hogy neki fogják ítélni a lányokat. Barbara heves szívdobogással kérdezte ki Hanum Nadzsafit. még a kezén is kidagadtak az erek; tudta, hogy ez élete egyik legboldogabb napja. Seherezádé elmondta, hogy már beszélt Kürosz Rabival, a Legfelső Bíróság tagjával, s átadta neki a császárné rendeletét. – Ő pedig a lányaiddal együtt beidézte a férjedet holnap déli kettőre – folytatta. – A leveled és a fényképek a birtokában vannak. Ha megtetted a tanúvallomásodat, szabadon hazatérhetsz a lányaiddal. 213

– És a fiammal mi les2? – kérdezte Barbara. – Ót mikor kaphatom vissza? Seherezádé együtt érzően nézett Barbarára. – Nagyon sajnálom, Barbara, de tudnod kell, hogy ami a fiúkat illeti Iránban… még a császárné sem… Barbara és Zahedi már Rabi bíró faburkolata szobájában ült. amikor belépett a meglepően fiatal bíró. Bahram pár perccel később érkezett. Úgy gondolta, ez a tárgyalás is ugyanolyan könnyű menet lesz, mint az Amuzegaré, ezért Baba Bozorgot, Hadzsi Khadívart és a többi rokont most nem hozta magával, sőt, elbizakodottságában még az ügyvédjét, Husszeint sem. Nem volt vele más, mint Roxanne, Dauni, Mohamed és az utóbbi csinos, húsz éves húga, Eszmat, aki korábban Barbara öltöztetőnője volt, most viszont Bahram menyasszonya, amiről egy hatalmas gyémánttal díszített gyűrű is tanúskodott az ujján. A bíró nyájasan üdvözölte a két kislányt, s megkérte őket. menjenek ki az előszobába, amíg értük nem küld. Aztán Bahramot szólította magához, hogy nézze meg a fényképeket. – Hogy bánthatja valaki ilyen durván a saját lányait? – kérdezte tőle. – Szégyellem ez előtt az amerikai nő előtt, hogy én is perzsa férfi vagyok! A lányait pedig szép lassan megölhette volna ezzel a bánásmóddal. A legszívesebben életfogytiglan bezáratnám magát, hogy senkiben ne tehessen többé kárt. De mivel ez nem áll hatalmamban, beérem annyival, hogy a lányokat az anyjuknak ítélem, magát pedig felszólítom arra, hogy hagyja őket békén, és

ne csináljon több bajt. Megértette? Bahram dührohamot kapott, ami nem érte váratlanul Barbarát. Ököllel verte az asztalt, s heves szitkokat zúdított mind Barbarára, mind a bíróra. Végül két rendőrrel kellett kivitetni a teremből. Rabi bíró pár percet várt, hogy Barbara összeszedhesse magát, s csak ezután hívatta be a lányokat, akikhez így szólt: – Remélem, kisasszonyok, örültök annak, hogy ezután az édesanyátok visel gondot rátok. Mától kezdve nem az apátoknál, hanem nála fogtok lakni. A lányok odaszaladtak Barbarához, aki átölelte és magához szorította őket, pontosan ugyanúgy, ahogy már oly sokszor ábrándozott róla. Dauni és Roxi nemsokára át is költözött hozzá (bár csak egy szál ruhában, mert a többi holmijukat Bahram nem volt hajlandó kiadni). Pár nap múlva Barbara visszament korábbi otthonába egy olyan időpontban, amikor tudta, hogy sem Bahram, sem Mohamed nem lesz otthon. Eszmat fogadta őt a nappaliban, és teával kínálta, de Barbara nem fogadta el, és a fia felől érdeklődött. – Nagyon sajnálom, Barbara, de Bahram úgy rendelkezett, hogy Tejmúrral nem találkozhatsz. – De hát az én fiam! Hogy a fenébe ne találkozhatnék vele? – azzal Barbara faképnél hagyta Eszmatot, és fölszaladt az emeleti játszószobába. Tejmúr azonnal hozzászaladt, de nemsokára bejött két szolga, és elragadták őt az anyjától, aki nem is tiltakozott, nehogy újabb megaláztatást kelljen elszenvednie a fia szeme

láttára. Reggel Dauni, aki tudta, hogy az anyja előző este elment meglátogatni Tejmúrt, aztán az éjszakát végigsírta, azt mondta: – Mama, Tejmúrral nemcsak apánál találkozhatsz! Legalább annyi időt tölt az iskolában is. Ha adsz elegendő piskest az igazgatónőnek, akár minden nap beszélhetsz Tejmúrral ebédidőben. (Istenem, gondolta Barbara, Dauni még csak tizenegy eves, de már tudja, mi az a piskes] Milyen rettenetes!) Tejmúr iskolai igazgatónője, Hanum Dzsahandzsiri magas, ősz nő volt, udvarias és távolságtartó. Átható szemmel nézett Barbarára, amikor kijelentette, hogy nem csekélység, amit kértőle. Bahram nyilván kirúgatná az állásából, ha megtudná, hogy segédkezik Barbarának. Sőt, akár börtönbe is csukathatja. Barbara kezdte sejteni, hogy valami rendszeres piskesre akad kilyukadni, és már csaknem fel is ajánlotta, de egy váratlan megérzés azt súgta: ne tegye. Hanum Dzsahandzsiri fölállt, egészen közel ment Barbarához, s könnyes szemmel így szólt: – Kedvesem, én is anya vagyok, de nem láthattam a gyermekeimet huszonegy éve, amikor a férjem elvált tőlem, ezért hát mindent megteszek, hogy legalább maga láthassa, a fiat. Hozzájárulok, hogy minden nap ebédidőben találkozzék vele, de csakis az én irodámban. Tudom, hogy szeretné kivinni innen, de ez pillanatnyilag túl kockázatosnak tűnik. És imádkozzék, nehogy a fiú kifecsegje a titkunkat, mert akkor mindketten nagyon

megjárhatjuk. Minél kevesebb ideje van az embernek, annál jobban megtanulja beosztani. Barbara naponta egy órát, maximum egy és negyedórái tölthetett együtt Tejmúrral, de ebbe belefért annyi, mint más anya-fiú kapcsolatok több órájába. Sőt, az együttlét örömét még fokozta is annak rövidsége. Barbara el tudta magyarázni Tejmúrnak, hogy nem kell törődnie a szülei válásával, ettől még mindketten nagyon szeretik őt. Dicsérte neki Eszmatot is, aki csakhamar a mostohaanyja lesz, hogy milyen jó asszony. Erről ugyan Barbara a lelke mélyén nem volt meggyőződve, de úgy gondolta, a gyereknek ezt kell mondania. A jelek szerint Tejmúrt mindeddig nem viselte meg olyan nagyon a családi konfliktus. Ez természetesnek is tűnt, hiszen neki nem kellett úgy szenvednie, mint a nővéreinek. O nem változott meg úgy, mint Dauni, aki vidám, csacsogó kislányból zárkózott, de igen harcias bakfissá változott. Három nappal a bírósági ítélet után Aga Alam, Dauni iskolájának az igazgatója, egy átható tekintetű, kecskeszakállas férfi, kihívatta a kislányt a tanteremből. – Hová megyünk. Aga? – kérdezte Dauni. – Majd meglátod, ha odaértünk. – De én előre akarom tudni, különben nem megyek oda! – Dehogynem jössz. Egy jó kislány nem kérdezősködik, hanem engedelmeskedik. – De én nem vagyok jó kislány, Aga, mert tudom, hogy az apámhoz akarsz vinni. Az pedig tilos. Nem megyek oda, mert ezt nem szabad, és az anyu adott is neked piskest,

hogy ezt ne engedd meg. Ő nem tudja, hogy én ezt láttam, de láttam, és hallottam, amikor azt mondtad neki: nyugodjék meg, asszonyom, meg fogom védeni Daunit az apjától. Akkor sok pénzt adott át neked, mire te ezt válaszoltad: becsületszavamat adom rá, asszonyom, hogy ha Dauni apja beteszi ide a lábát, azonnal értesíteni fogom önt. Most pedig… Aga, te hazudtál az anyámnak, és az apámhoz akarsz vinni. Nem megyek! Aga Alam elképedve nézett Daunira, egy ekkora kislánytól nem várt volna ilyen ellenszegülést. Nagy erővel mellbe vágta, amit Dauni próbált viszonozni, de erre Aga Alam megragadta a lány haját, s úgy vonszolta el az irodájáig, ahol természetesen Bahram várt rá. Dauni azonban, mihelyt Alam elengedte, s mielőtt még az apja hozzáérhetett volna, kirohant az irodából. Bahram azonban utolérte a folyosón, s hiába rugdalózott és köpködött, végül le tudta fogni, s közben csúf szidalmakat vágott a fejéhez. Ő pedig, kivetkőzve önmagából, ugyanolyan szitkokkal válaszolt. Bahram torkon ragadta Daunit, és felemelte a levegőbe. Ahogy a kislány kapálózott. Bahram szorítása mind jobban erősödött, mígnem Dauni fuldokolni kezdett. Hallotta, hogy többen is sivalkodnak a folyosón: diákok, tanárok, sőt maga Alam is kiabál, s arra kérik Bahramot, tegye le őt, mielőtt még megfojtaná. Barbara szolgálóját, Golamot nem vette észre, pedig ő is korában jött a szokottnál, hogy fogorvoshoz vigye Daunit. Nem vette észre Bahram sem, s ha látta volna, akkor sem törődik vele, mert alacsony volt, hatvanvalahány éves, s teljesen jámbor. De most hirtelen

megvadult, s ököllel kezdte püfölni Bahramot, amíg az el nem engedte a kislányt. Bahram hiába dühöngött. Golam gyorsan leszaladt Daunival a lépcsőn, majd ki az épületből. Rabi bíró ismét beidézte Bahramot. s megfenyegette, hogy évekre börtönbe csukatja, ha még egyszer a közelébe mer menni a lányainak. Ezért Bahram a lányai gyötrésének agyafúrtabb módjait választotta. Két héttel a Dauni iskolájában történt incidens után Roxanne osztálytermében bukkant föl két rendőr az igazgatóhelyettes, Mansziír tanárnő kíséretében. Roxanne azonnal tudta, hogy őket csak az apja küldhette a nyakára. – Roxanne, drágám”- kezdte mézesmázosan az igazgatónő –, gyere ki velem egy kicsit! Ne tarts semmitől! Roxanne fölállt, és a rendőröket és az igazgatónőt megelőzve kimasírozott a tanteremből. A folyosón megkérdezte a fér fiáktól: – Mit akarnak tőlem? – Az egyikük zavartan átnyújtotta neki a letartóztatási parancsol. Roxanne még csak sírva sem fakadt, amikor azt kellett olvasnia, hogy Bahram azzal vádolja: tegnapelőtt ellopott harmincezer tománt a családi széfből. – Roxanne, mikor voltál utoljára az apád házában? – kérdezte az igazgatónő. – Egy hónapja. – Akkor hát – folytatta Manszúr tanárnő- semmi baj. Mivel az apád szerint a lopásra tegnapelőtt került sor, te pedig nem is jártál ott, egyáltalán nincs miért aggódnod. Nyugodtan menj el a rendőrökkel. Valóban nem volt miért aggódnia, csakhogy Roxi

számára ez volt az utolsó csöpp a pohárban a hosszú évek számtalan megaláztatása, a rengeteg verés, de leginkább Shirley Kasani megerőszakolása után. Ezzel az apja túlment minden határon. Roxanne azonban erről nem beszélt az igazgatónőnek, sem senki másnak, még az anyjának sem. Különösen neki, nem aki ugyan látszatra megőrizte a nyugalmát akkor is, amikor kihozta a lányát a női börtönből, meg a tárgyalásig hátralévő öt napban is, de Roxanne látta rajta, hogy az idegösszeomlás szélén áll. Ezért attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptek a börtön kapuján, még ő vigasztalta Barbarát. A tárgyaláson szintúgy, amely mindössze egy óráig tartott, mivel az itteni bíró, Azari épp úgy elítélte Bahramot embertelenségéért, mint korábban Rabi. Roxanne fogta az anyja kezét, és veregette a vállát. Barbara azonban tudta, hogy ehhez mennyire össze kellett szednie magát a lányának. Tudta, hogy mindkét gyermeke legalább annyira megsínyli a nyilvánosság előtt történt megaláztatásokat, mint korábban a veréseket. Sőt, az utóbbiakat könnyebb volt elviselni, amíg fenntarthatták a látszatát annak, hogy egy jó apa szeretett lányai. Mihelyt azonban már sokan tisztában voltak vele, mi az igazság, az csaknem elviselhetetlenné vált. Roxanne ismét lidércálmokat látott, Dauni pedig teljesen magába zárkózott. Három hónappal az után, hogy neki ítélték a lányokat, Barbara rádöbbent, hogy el kell menniük Iránból, ha nyugalmat akar. Ha nem, akkor Bahram soha az életben nem fog békét hagyni nekik. Ezért Barbara felkereste

Hoveidát, és a segítségét kérte. Hoveida hosszan hallgatott. – Én, én tudom – nyögte ki végül Barbara –, hogy túl nagy ez a kérés, de hát senki máshoz nem fordulhatok, senki sem jut eszembe, akire Baba Bozorgék hallgatnának. Ha maga nem segít rajtunk… Hoveida fölkelt, odament Barbarához, megfogta a kezét, s azt mondta: – Segítek magának, Barbara. Segítek, hogy a lányaival együtt kijusson Amerikába. Barbara percekig nem hitt a fülének, aztán kitört belőle: – Emir Abbász, ugye tényleg komolyan gondolja? – azzal egyenesen a miniszter nyakába ugrott. El is sírta magát, és sokáig abba sem tudta hagyni, de aztán összeszedte magát, hogy megbeszélhesse Hoveidával a részleteket. Tulajdonképpen nagyon egyszerű volt az egész. Hoveida biztosít nekik hamis útlevelet, éspedig egy amerikai asszony, Carole Broder és két szőke lánya részére. Egyikük a tizenhét éves Mary Jo (Roxanne szőke parókát vesz fel. amelyben ráadásul még idősebbnek is látszik), a másik a kilenc éves Laurie (Daunit nyugodtan el lehet adni két évvel fiatalabbnak). Öt nap múlva, azaz augusztus 1-én délután háromnegyed négykor Barbara és lányai felszállnak a Pan Am madridi járatára. Onnan átszállnak Houston felé; Barbara azért választotta éppen ezt az amerikai várost, mert tudta, hogy az egyik régi és nagyon kedves barátnője ott telepedett le. Hoveidától Barbara azonnal hazasietett, s örömmel

újságolta a lányoknak, hogy hazamennek Amerikába, ahol a lányokat nem tartják alacsonyabb rendűnek a fiúknál, és a felnőtt nőket sem a férfiaknál (ami persze nem egészen biztos, hogy így volt, de Barbara akkor komolyan gondolta). Az indulás napján Barbara utoljára töltötte Tejmúrral az ebédidőt az iskolában. Le sem vette a fiáról a szemét, mialatt az evett. Visszaemlékezett a születésére, pár hónapos, majd egy, két, öt éves korára. Meg a harmadik születésnapjára is, amint Tejmúr elfújta a tortán a gyertyákat. Tejmúrra a piros fehér csíkos fürdőnadrágjában, amint a medence körül kergetőzik Daunival. Barbara le is fényképezte őket. Aztán egy pillanatra nem nézett oda, Dauni fejest ugrott, Tejmúr pedig rettenetesen megijedt. Nem értette, hová tűnt a nénje, és amikor felbukkant a víz alól, annyira megörült neki, hogy Dauni, aki többször is kijelentette, hogy nem szereti az öccsét, most megölelte és megcsókolta, amikor kimászott. Barbara maga elé idézte azt is, hogy Tejmúr rendszeresen elrágta a ceruzái végét, miközben a házi feladatát csinálta. Meg amikor elérkezett az elalvás ideje, hozzábújt, és biztosította róla, hogy jobban szereti, mint az összes játékmaciját együttvéve. Tejmúr kilencéves volt, nyurga és karcsú, mint a természetes apja, ugyanakkor a keze valóságos mancs, mintha valóban Bahram fia lenne. Kitűnően úszott, lovagolt, görkorcsolyázott, egyszóval férfias volt, bár néha még összemaszatolta a száját csokoládéval. Barbara egyetértett Hoveidával abban, hogy az amerikai utazást nem kell Tejmúr orrára kötni, hiszen még abban is

van kockázat, hogy Roxanne és Dauni tud róla. De hát hogyan is vehetett volna búcsút a fiától hosszú évekre – ha nem egy életre – úgy, hogy el sem búcsúzik tőle, és nem mondja el neki, mennyire szereti? Másfelől hogyan fogja Tejmúr ezt elhinni, ha kiderül, hogy Barbara otthagyja őt a nővérei kedvéért? Barbara végül úgy döntött, hogy nem bír hallgatni. Megfogta a fia kezét, és azt mondta: – Tejmúr. nem szívesen teszem, amiről most beszélnem kell, és te sem fogsz örülni neki. – Aztán folytatta, időnként megveregetve a vállát és megpaskolva kisfiús arcát. Vajon milyen lesz ez az arc, amikor legközelebb látom? – morfondírozott magában. – Csak egy kérdésem van, mama – mondta Tejmúr. – Engem miért nem szeretsz annyira, mint a nővéreimet? Barbara arra gondolt: szívem, édesem, hogyan is értethetném meg veled, hogy mit jelentesz nekem, hogy a fél életemet odaadnám, ha tudhatnám, hogy semmi rossz nem történik veled soha? De hangosan csak azt válaszolta: – Tejmúr, kedvesem, tudhatod, hogy anyád nagyon szeret téged. A fiú fölállt, és kihúzta magát Barbara előtt. Megpróbálta visszafojtani a sírást, de a könnyek csak úgy patakzottak a szeméből. Csak annyit mondott, hogy most már vissza kell mennie az osztályba. Barbara még egyszer át akarta ölelni, de ő eltaszította magától. Aztán kiment az ajtón, még egyszer hátrafordult, s Barbara utoljára a tekintetét látta, a nagy fekete szemét. De vajon szeretetet vagy inkább gyűlöletet sugárzott ez a szempár? Barbarát ez a kérdés

gyötörte végig a hazaúton, sőt egész hátralévő életében is.

MÁSODIK RÉSZ Roxanne és Dauni

21. fejezet Cigány vagy? Houston kezdettől fogva egészen mást jelentett Barbarának, mint a lányainak. O otthon érezte magát. Azt remélte, hogy Iránban megtépázott női önérzetük itt majd helyre jön. Roxanne-nak azonban, aki félt a szextől és gyűlölte a férfiakat, Houston csak a szorongás városa volt, és mindjobban vágyott a csador védelme után. Tizenöt éves korára már érett nő volt, remek alakkal, derékig érő, selymes, vörös hajjal, minden éjjel szerenádot kapott a zenészektől a Hilton Innben, ahol addig laktak, amíg nem találtak házat. Ha sétált az utcán, sok autó megállt mellette, és a vezető odakurjantott neki: hé, csinibaba! Dauninak pedig Houston szomorú hely volt, a barátságtalan férfiak és nők, de különösen gyerekek városa. Évnyitó napján, szeptember 4-én Barbara elkísérte őt a Lee általános iskolába, amely modern épületekből állt egy pompás parkban. Odavitte a hatodik osztály terméhez, s bemutatta a tanárnőjének, a barátságos, jámbor külsejű Miss Catesnek. Ő kedvesen fogadta Daunit, bemutatta a leendő osztálytársainak, majd leültette egy nagydarab lány. Marion mellé. Az első napon nem történt semmi különös. Dauni csak ült a padban, nézegette a többieket, azok is őt, az órák rendben folytak. Cates tanárnő elmondta, mit fognak tanulni a következőfélévben. Aznap fél órával hamarabb hazaengedték a diákokat, akik kirajzottak a gyepre. Dauni

egyedül álldogált, egy fa törzséhez támaszkodva várta Barbarát, amikor egy csoport gyerek Marion vezetésével odament hozzá. – Te meg mi vagy? – kérdezte Marion harciasan. – Dauni vagyok. – Nem azt kérdeztem, ki vagy, hanem hogy mi vagy? Dauni nem egészen értette a dolgot, hiszen még nem tudott jól angolul. Barbara ugyan már kicsi korától tanítgatta, de azt például még nem tudta felfogni, mi különbség van a „ki” és a „mi” között, ezért ismét azt felelte: Dauni vagyok. – Mesztic vagy? – firtatta tovább Marion. Egy magas, kövér, Ronnie nevű fiú szólt közbe: – Az nem lehet. Marion, mert nem elég sötét a bőre. Olyan, mint egy rendes amerikaié, sőt még a szeme is, csak a szemöldöke annyira sötét, mint egy meszticnek. Talán cigány. Cigány vagy, Dauni? A kislány, aki a „mesztic” és a „cigány” közötti különbséget már végképp nem értette, nem válaszolt. – Miért nem felelsz, ha kérdeznek? Talán süket vagy? – kérdezte Ronnie inkább meglepve, mint ellenségesen. – Nem süket ez, csak hülye – vélte Marion. Dauninak, noha továbbra sem minden szót értett, most már kezdett derengeni, miről van szó, s felülkerekedett benne a lázadó, aki odahaza is ellenszegült Aga Álamnak és Bahramnak. Villogó szemmel perzsa szitkokat szórt Marionra, majd orrba vágta őt olyan erővel, hogy hanyatt esett. Erre Ronnie fellökte őt, amitől elszakadt Dauni új blúza. O azonban rögtön felpattant, átkarolta Ronnie-t, hogy

őt is a földre lökje Marion mellé, aki szándékosan nem kelt föl, hanem jajveszékelt, hogy Dauni meg akarta ülni. Cates tanárnő meglátta őket, és odafutott. – Gyerekek! Gyerekek! Mi folyik itt? Azok bizonygatni kezdték, hogy Dauni meg akarta ölni Mariont. Dauni csak annyit mondott: – Tessék nézni, mit csináltak az új blúzommal! A tanárnő megfordította Daunit. megtapogatta a hasadást a hátán, aztán azt mondta: – Ó, ezt nem lesz nehéz megvarrni, majd meglátod! Dauni, állj meg, hová mégy? Várj, az anyád minden percben itt lehet! Dauninak azonban kiabálhatott, mert befordult a legközelebbi sarkon, és elszaladt. A helyzet úgy alakult, hogy Dauni a határozott fellépésével az osztály kiközösítettjeinek, a három néger és négy mesztic gyereknek a természetes vezetője lett. Ugyanakkor az osztály többi húsz tanulója, azaz a fehér polgárgyerekek kikezdték őt. Muflonfejű Mosallai-nak csúfolták, s versengtek egymással a hántásában. Gyakran tettek úgy, mintha elgáncsolta volna őket. s verekedést kezdtek. Ledobták a kabátját a fogasról. Ellopták az ebédjét. Összepacázták a házi feladatát. Gúnyolták, és mindenben ellentmondtak neki. Akármi csínytevés történt is, mindent ráfogtak, és egy emberként bizonygatták, hogy ő tette. A helyzetét az is súlyosbította, hogy a hetvenes évek elején Houstonban mind az állami, mind a magániskolákban mindennapos dolog volt a kábítószer, és

Dauni nem egy osztálytársa nemcsak magának tudott elegendőt szerezni, hanem fölösleget is. Ezért azt találták ki, hogy az eladásra szánt drogot az ő holmija közé csempészik. Miss Cates és más tanárok is, nyilván besúgás alapján, gyakorta találtak marihuánát, hasist, de különösen Quaaludes- vagy Valium-tablettákat Dauni fiókjában vagy tornacipőjében. Az ilyen ügyeket persze elvileg az igazgatónő, Mrs. Folger elé kellett volna tárni, aki minden bizonnyal szívesen megszabadult volna egy ilyen „bajkeverőtől”, mint Dauni, de a tanárai tudták, mi a valódi helyzet (csak éppen bizonyítani nem voltak képesek), ezért védelmeztek őt. Dauni pedig az öt nap mint nap érő zaklatások miatt minden áldott reggel szeretett volna elmenekülni az iskolából, hazaszaladni, elaludni, és soha többé föl nem ébredni. Kifelé azonban ugyanolyan harciasnak mutatta magát, mint az első napon. Barbara át akarta őt Íratni a haladóbb szellemű Briar Hill magániskolába, ahol a tanárok szívesen is látták volna, de Dauni egy látogatás után kijelentette, hogy sohasem tenné be oda a lábát. Barbara egy ideig unszolta, de aztán rájött, miért mondta ezt a lánya: megijedt a sok, elegánsan öltözött fehér amerikai lánytól, akiket még agresszívebbnek képzelt, mint a maga egyszerűbb osztálytársait. Közöttük még sebezhetőbbnek érezte volna magát. Barbara kompromisszumot javasolt, nem erőlteti a Briar Hillt, ha Dauni hajlandó naponta két magánórát venni angolból. Dauni erre rábólintott, de nem nagyon tartotta be a szavát, nem csinálta meg a leckét, és alig figyelt az

órákon, már ha egyáltalán elment… Nem volt hajlandó elkísérni Barbarát és Roxanne-t sem a városban tett szombati felfedező sétáikra. Nem érdekelte sem a belváros, az elegáns passzázs a boltokkal és vendéglőkkel, sem a mozik, az állatkert, a bábszínház – semmi, amit Houston, vagy egyáltalán Amerika nyújthatott. Mit szeretett volna szórakozás helyett? Azt, hogy hagyják békén ücsörögni a tévé előtt, és annyi fagylaltot, pitét, de legfőképpen pizzát ehessen, amennyit csak bír. Föl is szedett jó húsz kilót két év alatt, amely számára a Lee-ben húsz hosszú esztendőnek tűnt. Tudta jól, hogy megcsúnyult, de ez egyáltalán nem zavarta. Az anyja és a nővére sosem nevezte csúnyának, de ő magát igen, sőt szinte büszke is volt rá. Azért nem akart csinos lenni, mert úgy látta, hogy az meg veszélyesebb Lám ott van Roxanne: mire megy az iskolában a híres szépségével? Ő ugyan sosem panaszkodott, mert nem olyan volt a természete, de Dauni jól tudta, hogy szintén nyomorultul érzi magát. Hiába tudott olyan jól angolul, mintha Amerikában született volna, neki sem volt több barátja, mint a húgának, holott ő nagyon szép volt (vagy talán éppen azért). Roxanne sem szívesen emlékezett vissza első napjára a vadonatúj, elegáns Northbrook gimnáziumban, bar nem volt annyi konfliktusa, mint Dauninak. Ugyanolyan feszes farmerben lépett be az osztályterembe, mint akármelyik amerikai lány, ugyanolyan élénkvörösre festette a száját és türkizkékre a szeme alját, mint a többiek (akiknek persze nem volt olyan pompás hajzuhataguk, mint neki). A fiúk

nyomban füttykórussal fogadták. Jamison tanár úr ugyan azonnal és határozottan leintette őket, ám Roxanne váltig úgy érezte, mintha nem gondolná komolyan. Magát hibáztatta azért, mert mind a tanár, mind a fiúk ilyen lekezelően bánnak vele. Ahhoz azonban túl büszke volt, hogy kimutassa rossz érzéseit, így magasra tartott fejjel, hűvös arckifejezéssel ment a kijelölt helyére. A fiúk pedig, akik nem értették, miért nem hálás a figyelmükért, szükségét érezték, hogy megtörjék a gőgjét Ezért délben körbevették az ebédlőben, idétlenül vihogtak és bökdöstek egymást, vicceket meséltek, és csipkelődtek vele. Amikor fölkelt az ebédtől, az egyik fiú megérintette még a haját is, mire a fiúk harsány kacagásától kísérve kirohant az ebédlőből. Rettenetesen magányos volt az első houstoni évében: a fiuk egy idő után békén hagyták, a lányok összeszokott kis klikkjei viszont nem fogadták be, már csak azért sem, mert külföldről érkezett. Másodikban és harmadikban mar |avult valamit a helyzet. Idősebb fiúk, köztük egyetemisták is kezdtek neki udvarolgatni, ami legyezgette ébredező női hiúságát, de egyben jól esett elismerésre vágyó ifjú lelkének is. Viszont egyetlen fiúval sem szerelmeskedett, sőt még csak nem is csókolózott. Legfeljebb odáig jutottak vele, hogy megfoghatták a kezét, ezért egy idő után kerülni kezdték. Allén Patterson, akitől a többi lány el volt ájulva, mert nagymenő futballista volt, dühösen azt vágta a képébe, amikor nem volt hajlandó csókolózni vele: – Ne játszd meg annyira magadat! Úgyis tudja mindenki, hogy leszbi vagy!

– Micsoda? – kérdezte Roxanne, aki még nem találkozott ezzel a fogalommal. – Leszbikus, angyalom. Nem tudsz senkit átejteni a nagyképűségeddel. A valóságban Roxanne-nak nemhogy nem volt leszbikus, de semmilyen kapcsolatot sem tartott más lányokkal, és ez így maradt a negyedik év elején is. A társnői majd minden hétvégén bulit rendeztek, de ezekre őt sohasem hívták meg. Hiába töltött el majd négy évet Amerikában, semmivel sem került közelebb a kortársaihoz, mint amikor megérkezett. Teszek azokra a lányokra, akik nem akarnak barátkozni velem, vigasztalta magát Roxanne. És persze a fiúkra is. Nem törődöm velük, ismételgette magában. De ez csak önáltatás volt. és egy idő után előtört belőle az elfojtott perzsa arisztokratizmus. Mégiscsak abszurdum, hogy ő. a hercegi vérből származó Roxanne Mosallai könyörögjön olyan fiatalok kegyeiért, akiknek se rangjuk, se palotájuk, de még csak egy nyomorult kis falujuk sincsen! Ami pedig a bulikat illeti, odahaza, Teheránban olyan mulatságokban lehetett volna része az unokatestvéreivel és barátaival, amilyenekről nem is álmodhatnak azok, akik őt itt leszbikusnak nevezték. Nagy estélyekre járhatna Teheránban, Sirázban. vagy akár Iszfahánban is, a sah palotáiba, valamelyik arisztokrata család vagy egy külképviselet uzsonnájára, teniszpartijára vagy táncestjére. Igen, fényűző életet élhetne, ha hazatérne Iránba. Ott ráadásul sokan szeretik őt. Ott van Hanum-Dzsúni, Peri, meg Barbara többi barátnője az egyetemről, és az összes

unokatestvére, nem is beszélve az öccséről, Tejmúrról, akinek mellesleg két éve született egy új féltestvére, Habib; őt persze csak képekről ismerte Roxanne. Az sem helyes, ha az ember még csak nem is találkozott a testvérével. Nehezen szedte össze a bátorságát, hogy megmondja az anyjának: haza akar térni, legalábbis egy hosszabb vakációra, amikor Barbara bejelentett valamit, ami megkönnyítette a dolgot: – Dauni még nem tudja, mert biztosan nem értené meg, de neked elmondom: férjhez megyek Charlie Bélihez. Roxanne meg volt döbbenve, holott láthatta volna az anyja arcán, amikor bemutatta nekik Charlie-t az első randevú után, hogy egyszer még ez lesz belőle. Tartott tőle, mint minden férfitól, s legbelül féltékeny volt erre a jóképű (mert ezt el kellett ismernie), ötvenvalahány eves. magas, karcsú, dús ősz hajú, kék szemű férfira. Ám azzal áltatta magát, hogy az anyjának Charlie csak a barátja marad, hozzámenni (vagy bárki máshoz) eszébe sem jut azok után, amin Bahram mellett keresztülment. A lelke mélyén elvárta volna tőle, hogy egyetlen férfinak se higgyen többé, Charlie ígéreteinek sem. Azt mondta neki például, hogy egyenrangú társnak képzeli el, de hát van ilyen férfi? A valóságban az anyja majd ki fogja szolgálni Charlie-t, és még csak meg sem fizetik érte úgy, mintha Bahramhoz hasonló gazdag férfihoz menne hozzá. Egyáltalán: miféle szerzet ez a Charlie Bell, hogy se birtoka, se vagyona, csak valami nyomorult munkából él? Jó. jó. iskolaigazgató, de vajon menynyit keres? Charlie bizonyára nem lehetett valami gazdag, mert az

udvarlás hosszú hónapjai alatt egyetlen gyémántgyűrűt, arany nyakláncot vagy karkötőt sem vett Barbarának, aki ezzel alább adott a hercegnéi méltóságából, bár Roxannenak úgy tűnt, mintha ez nem is érdekelné az anyját. Amikor Roxanne ezt firtatta, mindig azt válaszolta, hogy a szeretet es tisztelet, amit Charlie-tól kap. többet ér neki Perzsia minden aranyánál. Ráadásul Charlie sohasem lenne képes bántani őt, azért pedig a világ legnagyobb gyémántja sem kárpótolhatná. Ezt az egyet belátta Roxanne: mindazt a rosszat, amit az apja művelt az anyjával, aligha lehet pénzzel jóvátenni. Azt azért megkérdezte Barbarától: honnan tudja, hogy az esküvő után nem változik meg Charlie is ugyanúgy, mint Bahram? Az elején ő is lehozta volna Barbarának a csillagot is az égről, azután lám, mi lett belőle? Meg aztán az anyja dolga ugyan, ha meg egyszer el akarja rontani az életét, de gondolnia kellene a lányaira is. Nem szenvedtek már éppen eleget a brutális apjuk tói? Ugyan miért fogadnának el egy mostohaapát? Ó, Roxanne, talán még tudna is hozzá alkalmazkodni, meg nemsokára úgyis a maga életét fogja élni, de mi lesz szegény Daunival? Barbara és Charlie a fentiektől függetlenül összeházasodott 1975. június 27-én. Az esketési szertartást egy békebíró vezette, s nem volt más jelen, mint Roxanne, Dauni, valamint Janié és Sue, Charlie két (tizenkilenc-, illetve tizenhét éves) lánya. Roxanne addigra valamelyest már leküzdötte ellenérzését Charlie-val szemben, és tudott örülni az anyja boldogságának. Nagyon fájt viszont a szíve Dauniért, aki igen rossz állapotban jött el

az esküvőre, és nemcsak azért, mert Barbara – ahogyan ő látta – rútul cserbenhagyta őt a férjhezmenetellel, hanem azért is, mert Roxanne mar komolyan készült Iránba. Ez Dauninak azt is jelentette, hogy az egyetlen igazi barátnője is a sorsára hagyja. Roxanne hallotta, amint Dauni az esküvőn azt suttogja maga elé: bosszút állok rajtuk, esküszöm, bosszút állok! Az anyja és a nővére elleni „bosszú” Dauninál az önsors rontás formáját öltötte. Még többet zabált, és annyira nem tanult, hogy az iskolában nemcsak megbuktatták, hanem Folger igazgatónő azzal fenyegette, hogy átirányítják a szellemi fogyatékosok iskolájába. Daunit egy sor intelligencia-tesztnek vetették alá, amelyek – hiába vitatkozott Barbara annyit a pszichológusokkal – megerősítették az igazgatónő ítéletét, csupán mert Dauni még mindig nem tudott elég jól angolul. Ekkor, amikor már Barbara is, Dauni is kis híján belenyugodott a szakemberek ítéletébe, jelent meg a színen Effat Atta-bei doktornő, akire Charlie talált rá. Perzsa származású, de már Amerikában született, igen empatikus pszichológusnő volt, aki mái” nem egy lelki problémákkal küzdő fiatalon segített. Igen hamar megnyerte Dauni bizalmát, akinek nagyon jó érzés volt, hogy végre az anyján és a nővérén kívül is őszintén beszélhet valakivel. El is mondta neki az egész életét, beszámolt a szenvedéseiről, és nem röstellt előtte semmit. Attabei doktornő arra is ráébresztette Daunit, hogy a pizzákkal fölszedett dagadt csúnyaság álarca alatt a nagy barna szemével, bársonyos bőrével a maga módján épp

olyan vonzó lány, mint Roxanne a szépségével. Attabei lefordította neki perzsára azokat a teszteket, amelyeken angolul megbukott, és persze kiderült, hogy Dauni ugyan nem éppen kiegyensúlyozott, de igen intelligens lány. A pszichológusnő azt ajánlotta, hogy írassák át a Szent Jeromos katolikus iskolába, mivel ott kis létszámúak az osztályok, és az apáca-tanárnők hajlamosabbak jobban tekintetbe venni a tanulók egyéni igényeit Dauni osztályfőnöke, egyben angoltanára Sharon Millstone nővér volt. Harmincvalahány éves, alacsony, kövérkés, de csinos arcú nő; sötétszőke haját, apácától meglepő módon, lófarokban viselte. Miután végzett a diákok helyre ültetésével, bemutatta nekik Daunit. Elmondta, hogy a világ egyik legősibb és leggazdagabb kultúrájából származik, s valamennyien – őt is beleértve – sokat tanulhatnak tőle, és kérte őket, hogy fogadják szeretettel. Sharon nővér azonban csak a maga nevében beszélt, amikor azokat a merészen új, humanista és liberális elveket hangoztatta, melyeket a katolikusoknak már tizenkét évvel korábban meghirdetett XXIII. János pápa. A diákok többsége nem így gondolkodott. Ők a szüleik hatására – a katolikus egyház hivatalos új szellemével szemben – konzervatívak maradtak, és elzárkóztak még a többi keresztény elől is, nemhogy egy olyan kultúra gyermekétől, amelyik szerint Jézus Krisztus is csak ember volt. még ha jő és különleges is. Már az első naptól kezdve tudtára adták, hogy el fog kárhozni, mert nem katolikus, hiszen az üdvözülést csakis az ő hitük biztosítja.

Dauni első péntek reggele a Szent Jeromosban az ő igazukat látszott bizonyítani. A lány az iskola kápolnájában üldögélt a tanárokkal és diáktársaival együtt. Mindenki komoly volt, sehol egy mosoly, senki sem sugdolózott vagy fészkelődött a helyén. A pap, aki első pillantásra olyan méltóságteljesnek tűnt Dauninak, mint odahaza a sah. aranyos palástjában letérdelt a gyülekezetnek háttal. Aztán amikor megszólalt az orgona, feléjük fordult, s néhány szót kántált, ami a jelek szerint felszólítás volt arra, hogy mindenki odamenjen hozzá, mire ő szentelt ostyát adott a szájukba, amely Jézus Krisztus testét jelképezi. Az ünnepélyes szertartásban persze Dauni is szeretett volna részt venni, ezért fölemelkedett a padsorból, és az oltárhoz indult, hogy áldozzék. De megállították, s nem más. mint maga Sharon nővér, aki azt suttogta a fűiébe, hogy az áldozás a legnagyobb szentség, és aki nem katolikus, az nem részesülhet benne. Dauni nem tudta felfogni sem az áldozás, sem a katolicizmus jelentőségét, és csak annyit értett az egészből, hogy valamiből ismét kirekesztik. És mivel még éretlen kislány volt (erre a helyzetre Roxanne nyilván másként reagált volna), ismét bosszút forralt a rajta esett sérelemért (hiszen ő annak látta). Ezért a következő pénteken mindenki más előtt belopózott a kápolnába, és ellopta a kikészített bort és ostyát: ha ő nem kaphat belőle, ne kapjon más se! Természetesen elkapták, amire számított – sőt, mazochizmusában talán még vágyott is. Az igazgatónő, a (fura mód férfinevű) Joshua Dávid azt kérdezte tőle: miféle

ördög bújt belé, hogy elkövette ezt az istentelen és természetellenes cselekedetet? Dauni csak megvonta a vállát. Amikor pedig az igazgatónő megfenyegette, hogy ha nem javul meg, kicsapják, azt válaszolta: – Elhiszem, nővér, hogy maga ürömmel kidobna engem, de nem bánom, mert megjavulni aligha fogok, meg különben sem olyan nagydolog nekem ez az iskola, hiszen nem vagyok katolikus, és nem is szeretnék az lenni. Dauni az igazgatónőnek tett kijelentése után szinte törekedett rá, hogy az iskola minden szabályát megszegje. Nem hagyta például, hogy levágják a körmét, amikor Sharon nővér ezt elrendelte, sőt élénkvörösre lakkozta. Nem masírozott szép egyenes tartással, ahogyan elvárták tőle, hanem örökké kilógott a sorból. Kifigurázta a tanárnőket, s nagy csattogással rágógumizott az órán. És ugyanannyit veszekedett az osztálytársaival, mint korábban a Lee-ben. Az apácák eleinte a beléjük nevelt türelemmel viselték a dolgait, de aztán belátták, hogy kénytelenek lesznek kicsapni.

22. fejezet Amerikai módi Iránban Irán, ahová Roxanne 1975-ben visszatért, nagyon megváltozott az eltelt pár évben, amióta nem látta. Mohamed Reza célul tűzte ki. hogy országát a világ ötödik legnagyobb gazdasági és katonai hatalmává fejlessze, és rengeteg katonai felszerelést vásárolt Nagy-Britanniától, Franciaországtól, Olaszországtól, a Szovjetuniótól, de főleg Amerikától. Az Egyesült Államok 1974-77 közötti fegyverexportjának egyharmada Iránba irányult. A fegyverzettel együtt érkezett számos külföldi tanácsadó is, s az amerikai hadianyaggyárak: a Grumman, a Lockheed és a Westinghouse kulcsszerepet kaptak az iráni gazdaságban. Sokat segített a sahnak Amerika a kohászat, a vízi- és a hőenergia, továbbá az autógyártás, a távközlés, a repülés, a fegyvergyártás és a textilipar fejlesztésében is. Ami a mezőgazdaságot illeti, a sah és nyugati tanácsadói a gépesítést erőltették, így számos paraszt munkája fölöslegessé vált; elhagyták a földjüket, és valamelyik városi nyomornegyedbe költöztek. Sújtotta a modernizáció a főleg juhokat őrző nomád pásztorokat is, akiket amerikai módra kezdtek felváltani nagy szarvasmarha- és baromfigazdaságokkal. Itt amerikai gabonával táplálták az állatokat, s olyan modern felszerelést használtak, amelyhez külföldi technikusokra volt szükség.

Annak ellenére erőltették ezt a politikát, hogy Iránban a birka mindig is népszerűbb eledel volt a csirkénél és a marhahúsnál. A földművelők után a pásztorok is bekényszerültek a nyomornegyedekbe, ahol nemigen találtak sem munkát, sem tisztességes szállást. De rosszul éltek e negyedek eredeti lakói, a munkások is. így esett, hogy a parasztságot és a munkásosztályt egyesítette a szembenállás Mohamed Rezával és külföldi szövetségeseivel, de elsősorban Amerikával. Elterjedt tévhit volt, hogy amerikai kézre jutott az ország vagyona (holott valójában az amerikai befektetések összege sohasem haladta meg a kétszázmillió dollárt), azt viszont jól látta a nép, hogy általános a kizsákmányolás és a korrupció. Az utóbbi legfelháborítóbb példáiról a nyilvánosság nem értesült. Így arról sem. milyen mesés összegek vándorolnak a nyugati cégektől a sah és bizalmas emberei zsebébe egy-egy új szerződés előtt, de azt mindenki tudta, hogy létezik ilyesmi. Az is általános vélemény volt, hogy Amerika erkölcsi züllöttsége teljesen megfertőzte Iránt, amit egyre gyakrabban vágtak az arisztokraták fiainak – és persze lányainak – a képébe. Roxanne már akkor szembesült a változásokkal, amikor áthaladt a vámon, s belépett a Mehrabad repülőtér nagy csarnokába, amely tele volt a világ minden részéből idesereglett üzletemberekkel, meg rengeteg katonával: milicistákkal, fekete barettes ejtőernyősökkel, császári gárdistákkal, akiknek vörös sapkáját és fehér csizmáját Roxanne korábban csak díszszemléken láthatta.

Volt persze olyasmi is, ami nem változott: például a jellegzetes perzsa szag nagyon ismerős volt Roxanne számára a Mehrabadon, benne a hazai növények és fűszerek erős, csípős illatával. És az emberek végtelen tarkasága, a farmernadrágos miniszoknyás vagy éppen a legújabb párizsi divat szerint kikent-kifent modern szépségektől a hagyományos csadort viselőkig. Egyaránt lehetett látni londoni úri szabók öltönyeibe és pásztorok hagyományos gúnyájába öltözött férfiakat. Özönlött a tömeg Teheránból Amerikába, Franciaországba, Németországba vagy éppen Sirázba. Családok búcsúztatták egymást az Iránban megszokott mondókával: Isten tartson meg. Isten óvjon, vezessen vissza hozzánk. Tudd, hogy sosem vagy egyedül, imádkozunk érted, s imáink elkísérnek. Miközben Roxanne rácsodálkozott erre a rég hallott szavakra, már szaladt is hozzá Tejmúr. Csillogó szemmel üdvözölte a nővérét, s oly erősen átölelte, hogy majdnem kiszorította belőle a szuszt, aztán keresztülvezette a tömegen a várakozó családtagokig. Roxanne letérdelt a nagyszülei és dédszülei előtt, kezet csókolt nekik, aztán öleléssel üdvözölte az apját. Ezután következhettek az unokatestvérei, akik versengtek, melyikük csókolhatja meg előbb. Kis híján megfojtották a szeretetükkel. Miután a kuzinok végre hagytak neki egy kis lélegzetet, Roxanne-nak alkalma volt egyenként szemügyre venni a családtagokat. Baba Bozorg nagyon lefogyott, s napszemüveget viselt, mert csaknem teljesen megvakult

már. Bahram és Hadzsi Khadívar támogatta két oldalról. A többiek nem sokat változtak, kivéve az unokatestvéreket, akikre viszont Roxanne alig ismert rá. Amikor elment innen, még úgy néztek ki, ahogyan egy előkelő perzsa kisasszonynak illett, most viszont vörösre lakkozták hosszú körmüket, erősen kifestették az arcukat, kiszedették a szemöldöküket, s oly kihívóan öltözködtek, akár a houstoni lányok. Ott volt például a tizennyolc éves Seherezádé, ez a költői, érzékeny lelkületű kuzin, aki magas volt és karcsú, s igen előkelőnek tűnt; ő lefaragtatott egy kicsit az orrából, szép, hosszú fekete haját pedig rövidre nyíratta és szőkére festette. Vagy a szintén magas, kissé szögletes és fiús, tizenhat éves Fári, aki magas sarkú cipőt hordott, és borotváltatta a lábát, amint ezt falatnyi miniszoknyája láttatni engedte. Egyikük sem viselt melltartót; a Roxanne-nál pár hónappal fiatalabb Sikuh sem, aki kékesfekete hajával, hosszú pillás zöld szemével a legszebb rokonlány volt. Most feszes trikót viselt, amely alatt szabadon táncolt a melle, s ugyancsak feszes farmert. Ezek, lám, olyan bakfisok voltak, akik Roxanne nal ellentétben természetesen viselték a nőiességüket. Egy kicsit úgy is érezte, mintha árulást követtek volna el vele szemben. Elmenekült az amerikai „szabadság” elől Irán vélt, megszokott biztonságába, s erre a régi társnői úgy néznek ki, mintha ugyancsak Amerikából jöttek volna! Roxanne a dédszüleivel, Tubával és Mitrával utazott egy autóban egészen Semiranig. Több katonai kocsi vezette a konvojukat. A forgalom még a houstonihoz képest is

elképesztő volt. Jó három órába telt, mire megtették az új sztrádán az ötven kilométeres utat a Mehrabadtól Semiranig. Közben Baba Bozorg szitkozódott, és közben dinnyemagokat köpködött a sofőr fejére. Tuba és Mitra kártyázott, de közben meg-megsimogatták a velük szemben ülő Roxanne haját és arcát. Hanum-Dzsúni pedig elhalmozta kérdésekkel Barbaráról és Dauniról. akit, mint mondta, mindig is ugyanúgy fog szeretni, mint a többi dédunokáját. Az úton számos gyalogos katona mellett haladtak el. a lejük fölött helikopterek berregtek. Több katonai őrbódét is láttak. Roxanne meg is ijedt ettől, és megkérdezte Baba Bozorgot: mi történt, Irán háborúban áll talán? O mosolyogva felelte: – Nincs háború. A katonaság és fegyverzet Mohamed Reza játékszere. Bahram szürke Mercedesé már ott állt a palota előtt, mire Baba Bozorg fekete Cadillacje odaért. A kapuban Naila állt, aki mit sem változott; puha kezével megsimította Roxanne arcát, s azt suttogta: hála istennek, hogy kis kedvence végre hazatért. Roxanne-nak kedve lett volna elvonulni valahová, és órákig csak vele beszélgetni, de az apja üzenete várta, hogy keresse fel, mihelyt megérkezett. Amikor Roxanne belépett Bahram szobájába, nem ült le, hanem várta az engedélyt. Az apja teátrális mozdulattal intett is neki, aztán maga is leült az asztal mögé. és alaposan szemügyre vette a lányát. Roxanne nem állta szúrós tekintetét, s zavarában elkezdett nézelődni a szobában. Olyan volt. mint ahogyan emlékezett rá: a zöld

fal, rajta a sah primitíven megfestett, dedikált arcképe, aztán a piros huzatú székek és a dívány, amelyen Shirleyvel ültek azon a rettenetes estén. Az emlékek azonnal feltolultak Roxanne-ban, amikor az apja megkérdezte tőle, vajon szűz-e még. Lám, hogy feje tetejére állt a világ: a mai perzsa lányok öltözködhetnek úgy, akár a kurvák, de a szüzességüket azért meg kell őrizniük. Roxanne várta ezt a kérdést, és eredetileg az volt a szándéka, hogy elmagyarázza az apjának: ő Amerikában is meg akarta őrizni a szüzességét, mert az neki ugyanolyan fontos. Csakhogy Bahram olyan hangsúllyal tette föl a kérdést, mint aki előre biztos a nemleges válaszban, és Roxanne ekkor megértette: a hazajövetele azt jelenti, hogy ismét állandó harcban kell állnia az apjával. Ezt a kérdést egy olyan férfi merte feltenni neki, aki elvette Shirley szüzességét, s neki résen kell állnia, hogy megőrizhesse függetlenségét és méltóságát. – A szüzességemről kérdezel, apa. Szerinted szűz vagyok még? Bahram dühtől eltorzult arccal ordította: – Ha az apád feltesz egy tisztességes kérdést, felelj rá tisztességesen! – Nem volt tisztességes kérdés – mondta dacosan Roxanne –, mert nem olyan hangon tetted fel. Olyan volt, mintha azt kérdenéd: ugye már nem vagy szűz, Roxanne? Ha csakugyan tisztességesen kérdezted volna… – Te akarsz kioktatni engem tisztességből? Annak a kurvának a lánya, aki le akart feküdni velem, mielőtt feleségül vettem volna, meg meri kérdezni tőlem, hogy

szerintem szűz-e? – Vedd tudomásul, apa hogy az anyám nem kurva, én pedig szűz vagyok; ha nem hiszed, vizsgáltass meg orvossal, állok elébe – mondta Roxanne, holott valójában megalázónak tartott volna egy ilyen ellenőrzést. Mégis jól tette, hogy ezt kimondta, mert az ajánlattól Bahram váratlanul megenyhült. Megdicsérte őt, hogy milyen szép lett, majd bejelentette, hogy van a számára egy meglepetése. Hívatta Eszmatot, aki két szolgával jelent meg; egy egész új ruhatárat hoztak magukkal. Volt abban minden: utcai ruha, nadrág, sort szoknya, blúz. szvetter, bikini, meg égővörös, zöld és bíbor estélyi ruhák, olyan kivágással és olyan szűk fenékkel, hogy Roxanne elpirult, amikor felpróbálta. Arra gondolt, vajon mit szólna ehhez az anyja – aki szerinte kissé túl merészen öltözködött –, ha látná. Nem értette, miért választott az apja ilyen kihívó ruhákat, amikor korábban mindig olyan konzervatív volt, ha róla és Dauniról volt szó. Nemsokára rájött: azért, nehogy az ismerősei régimódinak bélyegezhessék, amikor Irán rohamtempóban modernizálódik Ezt azonban Roxanne akkor meg nem tudta, s egészen meg hatódott, nem is az ajándék bőkezűségétől, hanem attól, hogy az apja ragaszkodott minden ruha felpróbálásához. Közben arra gondolt, hogy Bahram időközben mégis megváltozott kissé, és már nem gyűlöletet, hanem igazi, gondoskodó apai szeretetei érez iránta. Hamarosan rá kellett azonban döbbennie, hogy igaz,

amire az anyja figyelmeztette: Bahram nem kedveskedik ok nélkül, kizárólag érdekből teszi. Most is megvoltak az önző tervei Roxanne-nal, s ameddig úgy látja, hogy a lány kezes bárány, addig ő sem sajnálja rá a pénzt. Ha viszont csalódik benne, akkor meg fog változni. – Ha majd találkozunk a családdal, Roxanne – hozakodott elő a farbával Bahram –, ott lesznek a fiú unokatestvéreid is. Közöttük Ali Reza, a vőlegényed. – Hogy micsodám nekem Ali Reza? – Jól hallottad: a vőlegényed. Hát persze, Roxanne egészen elfelejtette: apja és nagybátyja már akkor eljegyezték Ali Rezával, amikor ő született, a fiú pedig hároméves volt. – Kürosz nagybátyád – mondta Bahram – a Mosallaicsalád leggazdagabb tagja. Ali Reza az egyetlen gyermeke. Ha összeházasodtok, akkor a mi águnk igen megerősödik. És persze te is jó anyagi helyzetbe kerülsz. – Nagyon jól tudod, apa, hogy kiskorom óta nem láttam Ali Rezát – mondta Roxanne. – Éppen erről van szó – mosolygott Bahram nyájasan. – Ezért intéztem úgy, hogy találkozz vele. – De én úgy emlékszem, hogy nem kedveltem, amikor utoljára láttam. Mi lesz, ha most sem fog tetszeni? – Ugyan mi lehet? – Hát, nem tudnék hozzámenni valakihez, akit nem szeretek, de még csak nem is szimpatikus, ráadásul még le sem érettségiztem, van hátra egy évem, azután egyetemre akarok menni, szóval úgy gondolom, hogy korai lenne még férjhez mennem.

Bahram fölpattant a székéről, odarohant Roxanne elé, és kiabálva közölte vele: ne felejtse el, hogy iráni lányként mit várnak el tőle. Először is nem kötelező egyetemre mennie, sőt akár leérettségiznie sem. Már így is túlzottan megfertőzték az anyja nézetei, miszerint egy nőnek önállónak kell lennie, s hogy ez könnyebben megvalósítható, ha egyetemet végez. Éppen ezért rövid időn belül férjhez fog menni Ali Rezához. éspedig abban az időpontban, amelyben Baba Bozorg megegyezik Kürosszal. Roxanne már azt kívánta, bár ne jött volna vissza Iránba. Azért csak lement apja nyomában a lépcsőn a családi gyülekezethez, amelyben ott álltak fiú unokatestvérei is: Dárius, Nadír, Szadek és maga Ali Reza; mind egy-két évvel idősebbek nála. Ők ugyanolyan drámaian megváltoztak, mióta Roxanne nem látta őket, akar a lányok. Most is azt a ruhát viselték, amelyben péntek éjjelente diszkóba jártak, s igyekeztek mindenben Amerikát utánozni. Rózsaszín, narancsszínű, bíbor vagy aranyszínű trikót hordtak a kedvenc rocksztárjaik példájára. Ali Rezán fehér nadrág feszült, inge csaknem a köldökéig ki volt gombolva, hogy mindenki láthassa napbarnított mellkasát. Ez a piperkőc kölyök volna az a férfi, aki Bahram szerint biztosíthatja Roxanne-nak a gondtalan életet? Pár órát beszélgettek semmitmondó dolgokról – Ali Reza főként azokról a rocksztárokról, akikkel alkalma volt személyesen is találkozni –, aztán Roxanne megkérdezte, Teheránban tanul-e vagy külföldön. – Nem tanulok sehol – vetette oda hanyagul Ali.

– Úgy érted, nem is jelentkeztél egyetemre? – Nem én. – De miért nem? – Mert nem illene az életstílusomhoz – felelte mosolyogva a fiú. – És akkor mivel foglalkozol? – Semmivel. Minek dolgoznék, amikor az apám annyira gazdag? Van róla fogalmad, mennyire? Úgy hiszem, van, mert az apád nyilván már elmondta. Roxanne a dühtől kigyúlt arccal mondta: – Ide figyelj, Ali Reza! Engem nem érdekel az apád pénze. Ami pedig téged illet… – Mit számít, hogy érdekel-e téged, amikor az apádat nagyon is érdekli? – vágott közbe Ali. – Éppen ezért te majd úgyis… – Úgyis mi? – firtatta Roxanne, mintha nem tudná. – Úgyis feleségül jössz hozzám, hogy az apád rátehesse a kezét a vagyonomra. Roxanne némi hallgatás után azt mondta: – Egy dolgot tudnod kell, Ali Reza. Én félig amerikai vagyok, tehát ne vedd biztosra, hogy hozzád megyek feleségül csak azért, mert az apám úgy akarja. Nem biztos, hogy olyan nagy veszélyt jelentek én a te vagyonodra. Ali meglepődött kissé, s némi tiszteletet is ébresztett benne. Elnézést kért Roxanne-tól, amiért az imént ingerkedett vele, s biztosította: érezte ő, hogy Roxanne nem a pénzre utazik, és azt is: nem biztos, hogy hozzá akar menni. Ali Reza és a többi unokatestvér már ezen az estén

elvitte Roxanne-t néhányba a számtalan észak-teheráni diszkó közül. Az olyan elegánsabb, kifinomultabb lokálokkal kezdték, mint a Kék Mennybolt (melyet a mennyezet csillagos mintájáról hívtak így), az Új virágzás (amely valóban tele volt friss virággal), vagy a Chansonnette (amelyet francia rokokó modorban dekoráltak ki, s ahol csinos francia lányok énekeltek). Ezeken a helyeken azonban nem volt maradásuk a kuzinoknak, őket a diszkók érdekelték jobban, mint például a Ketrec, ahol a tánc csakugyan egy nagy ketrecben folyt a villogó fényben. Itt egy texasi néger énekelt. Következett a Kanári a maga fantasztikus szín kavalkádjával és forgó fényeivel, majd a Bele az éjszakába, ahol friss amerikai slágereket adott elő egy fekete bőrnadrágos, Mick Jaggert utánzó ifjonc. Mindegyik helyen, ahová betértek, nyüzsögtek Roxanne unokatestvéreinek barátai, fiúk és lányok, akik mind nagyon kíváncsiak voltak az amerikai rokonra Nem egy fiú engedélyt kért Ali Rezától, hogy felkérhesse Roxanne-t. Ő nem győzött csodálkozni ezen, hiszen amikor elment innen, még az volt a szokás, hogy az előkelő lányok még a sah vagy a követségek estélyein is kizárólag a rokon fiúkkal táncolhattak. Leengedte a haját ugyanúgy, mint amikor először ment el a Northbrookba (ezt az óta nem merte). A táncosai kézről kézre adták, s ő önfeledten táncolt abban a biztonságos tudatban, hogy ha akarnának is tőle valamit ezek a fiúk, majd úgyis megvédelmezik az unokatestvérei. A jó hangulata azonban hamarosan elpárolgott, amikor éjjel háromkor bezárt az összes teheráni lokál és diszkó, s

a kuzinjaival együtt kimentek az utcára. Egy idős koldus ment oda hozzájuk az Iránban szokásos kéregető formulával, ám amikor a fiúk el akarták hessegetni, rikácsoló szitkozódásba kezdett. Ilyen sem volt régebben: az iráni koldusok akkor is alázatosak maradtak, ha elutasítottak őket Odébb négy nő gubbasztott csadorban. Egyikük felemelkedett és azt sivította: – Ti szívtelen, gazdag gyerekek! Nincs nektek semmitek, csak a gyengeségetek, de azért meg fogtok fizetni egy nap! Aztán egy beesett arcú férfi jósolta nekik: – A zsarnokság hamarosan véget ér, ha majd a jó muszlimok mind összefognak. Már nem sokáig tűrünk titeket! Roxanne nem is ezeket a figurákat találta a legijesztőbbnek, hanem a rengeteg tizenkét-tizennégy éves rongyos kölyköt, akik nem koldulni jöttek (mert a vallási iskolában azt tanulták, hogy meg kell vetni a gazdagokat), hanem szidalmazni őket. Nem támadtak rájuk, de kiköptek, amikor a társaság elment mellettük. A lány napjai az első kalandos este után meglehetősen egyformán teltek: az esték ivászattal. kábítózással (bár ő csak néha-néha szívott el egy-egy marihuánás cigarettát), vagy diszkózással. A délelőttöt átaludta, a délután az ebédé, vásárlásé és szépítkezésé volt. Néha kibicelt a nagynénjei kártyajátszmáinál, melyeket ijesztően magas tétekben játszottak Elment meglátogatni Naila családját Dél-Teheránban, és

felkereste a saját öröklött faluját is Siráz mellett. Olyan családokkal ismerkedett meg, ahol a gyermekek nem ritkán éhen haltak; rettenetesen szégyellte magát, amiért a nagynénjei annyit kártyáznak el egy este, amennyiből egy egész falu hónapokig élhetne. Szégyenkezett a maga és a társai féktelen mulatozása miatt is. Ahányszor – s egyre gyakrabban – belegondolt abba, hogy milyen nagy különbség van a gazdagok és a szegények élete között, föltette magának azt a kérdést is: mit ér számára a gazdagság? Mit ér a pénz, amit az apja vagy Ali Reza költ rá, és amelyik bármelyik percben elmaradhat, ha például kiderül, hogy esze ágában sincs férjhez menni az unokatestvéréhez? És mi lesz, ha Ali Reza sem megbecsüléssel tekint rá többé, hanem úgy, mint egy vérbeli perzsa férfi: a tulajdonaként? Választ is találhatott ezekre a kérdésekre, ha a nagynénjei helyzetét vette szemügyre. Hiába voltak divatos ruháik, hiába jártak külföldre, kártyáztak nagy tétekben, és vásárolhattak maguknak akár fiatal szeretőket is, ha a házaséletük bántóan üres volt. Hiányzott nekik az igazi szeretet, ezért sokan ivásnak adták a fejüket, vagy tablettákat szedtek az úgynevezett idegösszeroppanásaikra. Tudta azt is, hogy hasonlóan járhat, ha nem menekül el hamarosan Iránból. Az apja persze sohasem járulna hozzá ehhez, kerülő úton kell kijutnia – talán éppen Ali Reza segítségével. Aznap este, amikor Roxanne-nak ez eszébe jutott, a szokottnál többet ivott a diszkóban: annyit, hogy

feloldódjanak a gátlásai, de azért még tudja, mit csinál. Hazaúton, az autóban közel húzódott Alihoz, s amikor az a szokásos szűzies módon adott neki búcsú puszit, ő szenvedélyesen visszacsókolta. – Nem ismerek rád, Roxi – ámult a fiú. – Mi történt, hogy így megváltoztál? – Remélem, nem botránkozol meg, hogy ezt mondom, de sokszor magam elé képzelem, hogy szeretkezünk – súgta Roxanne. – Tudom, hogy erről nem illik beszélni, de szeretném, ha minél hamarabb összeházasodnánk, és nem kellene annyi előkészületet kivárni az esküvőig, különben én… – Roxanne itt nagy, kéjes nyögést hallatott, aztán így folytatta a csábítást: – Olyan nagy szükségem van rád… Tudom, hogy szűznek kell maradnom, de hát annyira szeretlek! Bár már holnap megesküdhetnénk! Addig is szoríts magadhoz! Erősebben! Érezte, hogy sikerült Ali Rezában fellobbantani a vágyat, de azt is: lesz annyi erő a fiúban, hogy ellenálljon neki. Megígérte neki. hogy vigyáz a szüzességére, amíg össze nem házasodnak, s majd gondoskodik róla, hogy hamar meglegyen az esküvő. Az apja mindig teljesíti a kívánságait, és ha azt mondja neki, hogy azonnal nősülni szeretne, biztosan rábeszéli erre Bahramot és Baba Bozorgot. – Csak annyi dolgod van, hogy jelöld ki a dátumot – felelte a fiú felajzottan. – Mához egy hónapra jó lesz, Ali Reza? Addig csak egy dolgot kellene elintézni: szeretném, ha az esküvőmön a húgom is jelen lenne.

– Hát akkor hívd meg. Majd küldök neki retúrjegyet. – Ez nem olyan egyszerű, Ali. Kétlem, hogy anya csak úgy elengedné. Abba is nagyon nehezen ment bele, hogy én hazajöjjek, Dauni meg még nagyon fiatal és befolyásolható. Ha viszont elmegyek érte. biztosan magammal tudom hozni, akármit mondjon is anya. No persze ahhoz apa engedélye kellene. – Roxanne összeszedte magát, hogy a legnagyobb hazugságot ki tudja mondani: – Akár hiszed, akár nem, Bahram úgy gondolja, hogy ha találkozom anyával, akkor már nála is akarok maradni, de hát ez olyan nevetséges, hiszen ő olyan szegény! Képzeld, a házunkban csupán három hálószoba van! És Ali Reza nem úgy reagált minderre, mint a sah Barbara hízelgésére, hanem olyan őszinte együttérzéssel nézett Roxanne-ra, hogy az kezdte elvetni a sulykot, és így folytatta: – Elhiszed-e, hogy odahaza heti tizenöt dollár volt csak a zsebpénzem? És mondok még valamit. Houstonban nem volt még saját autóm sem. Ali Reza szeme most már végképp elkerekedett. Micsoda, még csak saját autója se? – Képzeld, az anyám azt mondta – folytatta Roxanne –, hogy ha autót akarok, majd vegyem meg a saját keresetemből. Mindeközben nagyon jól szórakozott magában, és arra gondolt, milyen gyökeres változásokon ment át az elmúlt pár évben. Először el akart menekülni a luxuséletből, hogy megszabaduljon az apjától, még akkor is. ha

szegénységben kell élnie. Aztán Amerikából, ahol a középosztály nem fogadta be őt, visszavágyott az iráni gazdagságba. Most meg, hogy végre itt van rá kellett jönnie, hogy a pénz távolról sem ér annyit, mint a szabadság és az emberi méltóság. Ismét Alihoz simult, és megismételte: annyira szereti, hogy már alig várja az esküvő napját. De azt ugye megérti, milyen fontos lenne áthozni ide Daunit? Rajta – mármint Alin – kívül más nem beszélheti rá az apját, hogy engedje őt haza. Három nappal később Roxanne már Amerika felé repült. Még a gépről írt Ali Rezának: elnézését kéri, amiért ilyen rútul becsapta, de reméli, hogy jó barátok maradnak, bár a lány a lelke mélyén tudta, hogy Ali Reza sosem heveri ki a hiúságán ejtett sebet. Nem, sosem fogja megbocsátani neki. hogy átejtette. Roxanne csak azon imádkozott, hogy Ali Reza majd ne a leendő feleségén bosszulja meg ezt a megaláztatást.

23. fejezet Vágy és viszolygás Roxanne tehát nagyon vágyott vissza Houstonba, de hazaérve egyáltalán nem érezte jól magát. Bölcs döntés volt, hogy elmenekült Iránból, de ugyan hová és mibe került? Mi mást tapasztalt valaha is Houstonban, mint visszautasítást? Van-e számára hely akár az anyja, akár az apja hazájában? Vajon nem marad-e mindig idegen az idegenek között? Három héttel a hazaérkezése után azonban megismerkedett Tuon Vuval. Előkészítő évfolyamos hallgató volt a Texasi Egyetem orvosi karán, esténként pedig ugyanabban az áruházban dolgozott, mint Roxanne, akinek autóra kellett a külön kereset. Tuon húszéves volt akkor, magas, karcsú, bizalomgerjesztő külsejű. Roxanne-t éppúgy vonzotta a meleg mosolya, mint a tartózkodása: úgy hívta meg őt teázni, mint aki nagy szívességet kér. Tuon már az első randevún sok mindent elmondott magáról Roxanne-nak. Dél-Vietnamban született egy nyolcgyermekes családban; ő volt a legidősebb. A családjuk nyugatiasán élt, de apjuk, Tung az ősi erkölcsi hagyományokat követte, amelyekben a konfucianizmus keveredett némi buddhizmussal, az ősök és a nagy tekintélyű emberek, valamint a föld és az ég szellemeinek tiszteletével. Tuon apja vallásossága dacára nyitott volt a nyugati

kultúra felé, s nem szólt bele, hogyan akarnak élni a gyermekei. Művelt ember volt, a dél-vietnami hadsereg tábornoka. Tuon anyja ezzel szemben parasztlánynak született, aki nem szerette a nyugati módit Tuon és testvérei mégis nagy tisztelettel bántak vele, hiszen az apjuk ezt megkövetelte. Roxanne kissé irigykedve kérdezte tőle: – Ugye az apád sohasem verte meg anyádat? – Persze hogy nem – nevetett Tuon. – A lányait is szereti? – Természetesen nagyon szereti őket. – És szeretné-e, hogy egyetemet végezzenek? – Hát, nem bánná, ha minden gyereke egyetemre járna, és ami a lányokat illeti… tudod, apám ma már áruházi igazgatóként dolgozik, méghozzá éjjel-nappal, hogy a tanulmányi pénzüket előteremtse, mert úgy gondolja, hogy a fiúk jobban tudnak gondoskodni maguktól. Szóval így is lehet gondolkodni, csodálkozott el Roxanne Ilyen apák is vannak a világon. Mrs. Vu picike asszony volt, és már nagyon ráncos, holott alig lehetett több negyvennél. Nemzeti viseletbe, ő dajba öltözött, azaz bő fekete nadrágba és magas nyakú köpenybe. Igen tartózkodónak és félénknek tűnt. Vu úr ugyancsak alacsony volt és csontos, az ember nem nézte volna ki belőle a tábornoki rangot. A tekintete nagyon bizalomgerjesztő volt, Roxanne már első látásra megbízott benne. Később, miután összeházasodtak, gyakran azzal ugratta Tuont, hogy csak azért ment hozzá, hogy ilyen apósa lehessen.

– Nem baj – felelte erre Tuon –, hiszen sok mindenben az apámra ütöttem. Roxanne és Tuon nem sokkal a lány érettségije után házasodott össze egy kis kápolnában, melyet Vuék díszítettek fel virággal. Jelen voltak Tuon testvérei, valamint Barbara és Charlie, meg persze Dauni. Utána Vuékhoz mentek, ahol Roxanne anyósa ünnepi lakomát készített. Barbara ugyan ragaszkodott hozzá, hogy befizesse a fiatalokat nászútra, de az első éjszakájukat Tuon szobájában töltötték, Vuék garázsa fölött. Tiszta, fehér szoba volt, tele növényekkel, amitől lámpagyújtáskor zöldes fényben derengett. A falakon beépített könyvespolcok voltak, meg színes poszterek és reprodukciók. Az alacsony franciaágyat narancsszínű takaró fedte, tele volt barna és sárga párnákkal. Roxanne nyomban otthonosabban érezte magát, mint akár az anyja házában, akár Bahram palotájában. Tuon és Roxanne leült az ágyra, s elmondták egymásnak, hogy a másik a legfontosabb az életükben, s amíg meg nem ismerkedtek, fogalmuk sem volt róla, mi a boldogság. Azután Tuon levetkőzött, majd levetkőztette Roxanne-t is. Amint a szemét, a száját, a nyakát és a mellét csókolgatta, a lányt nagy melegség öntötte el de mégsem bírta Tuont visszacsókolni. Kívánta is a férjét, ugyanakkor viszolygást is érzett, valami furcsa taszítást, ugyanazt a keserű ízt a szájában, amit akkor, amikor az apja meggyalázta Shirley Kasanit. Feltolultak benne más, korábbi emlékek is, de ezeket Roxanne akkor még az anyjával sem osztotta meg, attól

tartva, hogy az majd saját magát fogja hibáztatni, ami be is következett, amikor Roxanne végül ennek a könyvnek a kedvéért sírva elmondta, ami a lelkét nyomta. Ott voltak először is azok az esték, amikor Roxanne öthét éves volt. Barbara pedig nem tartózkodott otthon. Bahram részegen bement az ő szobájába, az ölébe ültette, s megfogdosta fejletlen mellét és nemiszervét, mondván: hadd lássa, hogyan fejlődnek! Akkor pedig még csak négyéves volt, amikor egy pénteken Barbara éppen Sirázba utazott, Bahram pedig mulatozott a cimboráival. Azon az éjszakán egy szolga, Kürosz ébresztette föl azzal, hogy az ágyánál állva maszturbált, s az ondóját Roxanne-ra lövellte. Ő rögtön Nailához szaladt, hogy fürdesse meg. Naila jelentette az esetet Bahramnak, aki a barátaival együtt Roxanne szeme láttára összeverte Küroszt. O már attól tartott, hogy agyonverik, ezért elsírta magát, és azt mondta: – Kürosz nem csinált semmit, apa, ne őt verd meg, hanem engem, mert hazudtam Nailának! Ettől aztán a többi férfi szolga vérszemet kapott, márpedig elég sok volt belőlük a házban, mivel Bahram jobban kedvelte őket a nőknél, s minduntalan fogdosták Roxanne-t. Tudván, hogy Küroszt megvédelmezte, biztosra vették, hogy őket sem árulja be majd. Roxanne keserűen arra gondolt: istenem. Tuon, nem lett volna szabad feleségül mennem hozzád. Annyi mindent kaptam tőled, hogy sokkal jobbat érdemelnél, mint amit én adhatok neked. Szívből szeretlek, de ezt a testemmel nem tudom kifejezni. Nem tudlak úgy szeretni, ahogy egy

feleségnek kell szeretnie az urát! Ha pedig még téged sem tudlak úgy szeretni, ugyan kit lennék képes? Tuon azonban érzékeny és nagylelkű férfi volt, s azt is megérezte, hogy Roxanne képtelen felülemelkedni valamilyen gátláson, bár fogalma sem volt annak természetéről. Uralkodott a vágyain, s azt mondta, lesz türelme megvárni, amíg Roxanne feloldódik. Egész éjjel gyöngéden magához ölelte, hogy biztonságban érezhesse magát, messze azoktól a férfiaktól, akik valaha bántották őt. Azok a hónapok, melyeket Roxanne Iránban töltött, igen fontosak lettek Dauni életében is. Miután az apácáktól kicsapták, kénytelen volt visszasomfordálni a Lee-be, amelyet pedig szívből gyűlölt. Újra kellett kezdenie a kezeléseket is Attabei doktornővel, ami ellen látszólag tiltakozott, holott a szíve mélyén vágyott rá. Neki őszintén be tudott számolni a két iskolában elszenvedett kudarcairól. Rá kellett jönnie, hogy az ő idegensége és mások szemellenzős volta csupán az egyik oka volt a sok elutasításnak, abban bizony közrejátszott az is. hogy minden áron keménynek akart látszani, s így ő is ugyanolyan gőgöt tanúsított mások iránt, mint amazok iránta. Ha viszont boldogulni akar Houstonban – vagy akárhol másutt a világon –, akkor fel kell hagynia a gyerekes makacssággal és önfejűséggel, amire csak azért szokott rá, mert az apja ellen nem tudott másképpen védekezni. Mihelyt Dauni belátta mindezt, elhatározta, hogy új életet kezd. Már nem próbálta ingerelni diáktársait, sem a

tanárokat, rendesen megcsinálta a házi feladatát, nemsokára javított is a jegyein, sőt zenében a legjobbak közé tartozott. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy szigorú diétába kezdett, négy hónap alatt huszonöt kilót fogyott, és valóban megszépült, ahogyan Attabei doktornő megjósolta. Nem mintha a szépségével többre ment volna, mint korábban Roxanne: a fiúk idétlen bókjai sértették Dauni muszlint érzékenységét, a lányok klikkjei pedig nem fogadták be. Dauni természetesen nagyon várta Roxanne hazaérkezését, mert arra számított, hogy most már soha többé nem lesz magányos. Csakhogy a nővére rögtön megismerkedett Tuonnal, és hamarosan hozzá is ment, aminek Dauni örült ugyan, de azért féltékeny is volt Tuonra, amiért Roxanne az övé lett: és persze ott volt Barbara és Charlie is egymásnak, csak neki, egyedül neki nem volt senkije. Néha nagyon elkeseredett, amikor ezen töprengett, ugyanakkor utálta is magát ezért. Erezte, hogy el kell szakadnia attól a két embertől, akiket a legjobban szeret a világon, ám olykor mégis gyűlölettel gondol rájuk. Neki is meg kellene próbálnia visszatérnie Iránba, még ha utálja is az apját, mert ott talán megtalálhatja a helyét az életben. Barbara próbált Dauninak a lelkére beszélni, s hol kérlelte, hol fenyegette őt. Roxanne is órákon át győzködte, de hiába. Dauni már döntött. – Majd meglátod, te is a rabszolgája leszel apának meg annak a férfinak, akit a férjedül kiszemel – mondta Roxanne. Dauni azzal vágott vissza:

– Itt, Houstonban, viszont semmije nem vagyok senkinek, akkor hát nem mindegy? A dolgot megbeszélték Attabei doktornővel is, és Barbara és Roxanne szomorúan belátta: adni kell egy esélyt Dauninak arra, hogy Iránban megtalálja önmagát, ha már itt, Houstonban nem képes rá.

24. fejezet Egy alapos verés Amikor Dauni megérkezett a Mehrabad repülőtérre, nem várták nagynénik, nagybácsik, se kuzinok, hanem több tucat ember, akikről kiderült, hogy Eszmat rokonai: Bahram természetesen ott volt. Amikor Dauni megpillantotta, nem akart hinni a szemének: apja a szokásos öltöny helyett fekete munkásruhát és előírásos fehér turbánt viselt. Nem árulta el a megdöbbenését, hanem odament az apjához, megölelte és megcsókolta. Bahram azonban hátralépett, s kinyújtotta a jobb kezét; Dauni először nem tudta, mit tegyen, de aztán hevesen megrázta. – Ne rázd az apád kezét, Dauni – suttogta a fülébe Tejmúr –, hanem csókold meg! Dauni ahhoz volt szokva, hogy kezet kell csókolnia a nagy-és dédszüleinek, de az apjának – aki emlékezete szerint nyugatias szokásokat követett – nem; mindenesetre engedelmeskedett Tejmúr felszólításának, mire Bahram végre megszólalt: – Isten hozott itthon, lányom! Mihelyt megérkeztek a semirani palotába, Bahram Daunit is azonnal hívatta, mint annak idején Roxanne-t. A szobája majdnem ugyanolyan volt, mint ahogy a lány emlékezett rá, egy változtatással: a sah dedikált képe lekerült a falról, s helyette egy fehér selyem zászló volt felfüggesztve, rajta piros és fekete betűkkel az iszlám egyik parancsolata: „Fordulj a szent mecset felé; akárhol is légy,

annak irányába fordulj.” Amikor Dauni helyet foglalt az apja szobájában, éppen beállt a szürkület, s odakintről fölhangzott a müezzin „Allah akbár” kiáltása, amely a napi öt ima egyikére hívja a muszlimokat. Bahram a kis házi szentélyébe ment, letérdelt az imaszőnyegére, s hajlongani kezdett Mekka irányába. Amikor felemelkedett, bejelentette Dauninak: amint az öltözékéből is látja, hithű muszlimnak vallja magát, mivel megtért, amikor megjelent a rejtőzködő imám, és felszólította őt, hogy legyen Isten seregének harcosa. Dauni elcsodálkozott: hát ilyen erős ez a vallás, hogy még Bahramot is meg tudja változtatni? Arra csak később jött rá, hogy az apja hirtelen vallásossága mögött csupán számító érdek áll. Örök köpönyegforgató lévén rájött: a számtalan tüntetés az egyre erősödő Amerika-ellenesség, a sah és az uralkodó osztály gyűlölete azt jelzi, hogy Iránban forradalom érlelődik, s a tömeg akaratát már a vallási vezetők irányítják. 1977-et írtak már, közel volt Khomeini ajatollah hazajövetele, s Bahram szeretett volna ideiben a jó oldalra állni. A vallásról szóló nagy kinyilatkoztatás után Bahram nyomban azt kérdezte Daunitól, hogy vajon ő, „a forróvérű amerikai kurva lánya”, szűz-e még. Amikor pedig Dauni emiatt, Roxanne-nal ellentétben, kikelt magából, és dühödten kiabálni kezdett, nadrágszíjjal elverte, és a szobájába parancsolta. Másnap hajnali négykor Dauni arra ébredt, hogy Eszmat áll az ágya mellett házi csadorba öltözve. Fölszólította, hogy keljen föl és mosakodjék meg, hogy megtisztulva vehessen

részt az első családi imán. napkeltekor. Dauni elmondta Eszmatnak, hogy amióta nem jár muszlim iskolába, nem imádkozott, sőt, a szíve mélyén nem is hívő, ezért képmutatás lenne tőle, ha imádkozna. Eszmat erre azzal válaszolt, hogy reméli: a családi béke érdekében Dauni nem szegül ellene az apja utasításának. A lány első indulatában csaknem megmondta Eszmatnak, hogy az ima lelkiismereti kérdés, ezért az apja nem szólhat bele, de aztán eszébe jutott az előző napi verés, így inkább hallgatott. A Mosallai-családban a reggeli imát modern módon, a férfiak és a nők elkülönítése nélkül végezték egy közös szalonban. Dauni ugyan úgy tanulta, hogy a nőknek a férfiak mögött kell ilyenkor letérdepelniük, de most a féltestvéréé, Habibé mellé tette le a maga imaszőnyegét; Bahram azonban rászólt, hogy menjen hátrább, mert az a sor a férfiaké (Habib még csak négy éves volt). A „nők sora” ezúttal csupán Dauniból és Eszmatból állt. Ima után Bahram intett Dauninak és Tejmúrnak, hogy maradjanak még, miközben Eszmat kivezette a kis Habibot. Azonnal lehordta Daunit, amiért megfertőzte az amerikai nők önhittsége: úgy hitte, egyenlő lehet a férfiakkal, holott itt, Iránban meg kell tanulnia, hol a helye. Azzal Tejmúr felé fordult: – Rád bízom, fiam, hogy leckéztesd meg a nővéredet. És Tejmúr, mihelyt az apjuk távozott, csakugyan elkezdte ütlegelni és rugdosni Daunit. Ő eleinte próbált védekezni, csakhogy az öccse sokkal erősebb volt, és alaposan összeverte.

– Nagyon sajnálom, nővérkém, hogy kénytelen voltam bántani téged – mondta végül Tejmúr –, de meg kell mondanom, hogy ezt meg fogom ismételni, ahányszor csak vétesz az iszlám szabályai ellen, mivel ha hagyom, az, az én bűnöm lesz. Dauni elképedve nézett Tejmúrra, fölidézve magában az együtt töltött éveiket. Annak idején csendes, szelíd kisfiú volt az öccse, még a két nővérénél is szelídebb. Amikor Barbara elköltözött hazulról, Tejmúr mindig Daunihoz szaladt a hatalmas gondjaival: nővérkém, eltűntek a játék katonáim! Nővérkém, a labdám beleesett a medencébe, és középre sodródott! Nővérkém, nézd, bevertem a térdem, és vérzik! – Amikor elmenteni innen – állapította meg szomorúan Dauni –, a kisöcsém voltál, most pedig a feljebbvalóm vagy! Tejmúr erre közölte, hogy nem a feljebbvalója, csupán megbízást kapott az apjától, s Dauninak ezért kell engedelmeskednie neki. Három héttel később pedig Bahram közölte a lánnyal, hogy az egész család zarándokúira indul Mekkába; ő pedig már annyira meg volt félemlítve, hogy nem mert neki ellentmondani.

25. fejezet Zarándoklat Mekkába Az emberiségnek több mint egyhatoda muszlim, számukra Mekka a legszentebb hely a világon. Több mint ezerháromszáz éve törekednek arra, hogy életükben legalább egyszer elzarándokoljanak oda, s ezt az utóbbi időben jó két millióan meg is teszik. Érkeznek ide hívők nemcsak Iránból és az arab országokból, hanem olyan távoli helyekről is. mint Kína vagy éppen a Fülöp-szigetek. Jeruzsálemmel és a Vatikánnal ellentétben ez a szent város csak a hívők számára áll nyitva, a hetvennapos zarándokszezon alatt (a muszlim holdév tizedik hónapjának elejétől kezdve) mégis a legnemzetközibb hely a világon. A zarándokok, akiknek az út valaha hónapokba, sőt néha évekbe telt, hiszen gyalog kellett eljutniuk Arábiába mondjuk Marokkóból vagy Malajziából, ma pár nap vagy pár óra alatt ideérkezhetnek hajóval vagy repülőgéppel. A családnak két hétig tartott a hadas, amelyet az indulás reggelén himnuszéneklés előzött meg. Dauni csadorba öltözött, amelyből csupán arca és keze látszott ki, az Eszmaté pedig a nő szeme kivételével mindent takart. Bahram és fiai, valamint Mohamed egyszerű utcai ruhát viseltek. Az első éjszakát a zarándokoknak fenntartott, zsúfolt helyen töltötték a Mehrabadon, hogy hajnalban felszállhassanak a Mekkához közeli Dzsiddába tartó repülőre. A zarándokok között egyaránt voltak öregek és fiatalok, értelmiségiek és írástudatlanok. A Mosallai-okhoz

hasonlóan gazdag családok megengedhettek maguknak, hogy akár minden évben elzarándokoljanak Mekkába, s ott az Intercontinentalban szálljanak meg, amely ugyanolyan elegáns, mint megfelelői New Yorkban, Párizsban vagy Rómában – leszámítva, hogy szeszes italokat nem kapni benne. Más, szegényebb családok persze csak az életben egyszer vállalkozhattak az útra, s Mekkában-sátorban kellett táborozniuk. Voltak a zarándokok között vakok, akiket rokonaik vagy barátaik vezettek, tolószékes nyomorékok, sánták mankóval, terhes asszonyok, akik Mekkában szerettek volna szülni, végül súlyos betegek, akik ott szerettek volna meghalni Dauninak ugyan nem tetszett, hogy apja parancsára kell megtennie ezt az utat, mégis lenyűgözte a tömeg, amelyet a hit egyesített. Lelkesen énekelte a többiekkel együtt: „Isten, te vagy kísérőm az úton, s te vagy az, aki mindörökre népemmel marad.” A gépük reggel kilenckor landolt Dzsiddában melynek repülőterén kardokkal ékesített zászló volt látható a felirattal: „Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő prófétája.” Itt a Mosallai-családot Karim Szandzsabi, egy huszonegy éves egyetemi hallgató üdvözölte: a leendő idegenvezetőjük. Keresztülvezette őket a hatalmas csarnokon, amely bűzlött a rengeteg zarándoktól, akik jobb híján, a betonpadlón telepedtek le. Mosallai-ék eljutottak légkondicionált Chevroletjükhöz, s ezzel tették meg a mintegy nyolcvan kilométeres utat Dzsiddától Mekkáig. Egyes utcák a Biblia világát idézték föl Dauni előtt, aztán széles, nyugatias sugárutakon haladtak sokemeletes

házak, szállodák és elegáns üzletházak között; volt itt képviselete Diornak és St. Laurent-nak is. Az országút másik végén pedig a zarándokok városa fogadta őket. Mosallai-ék a szállásukra mentek, majd előkészültek a szent hely meglátogatására: körmöt vágtak, leborotválták hónaljukat és fanszőrzetüket, s beillatosították magukat. Dauni is felöltötte zarándok-csadorját, Bahram, Tejmúr és Habib pedig szandált és egyszerű, hagyományos zarándokruhát öltött: a Próféta színe előtt nincsenek társadalmi különbségek. A rövid út a hatsávos sztrádán a zarándokvárosból Mekka központjáig-órákig tartott a hatalmas forgalom miatt: nemcsak autók haladtak itt, hanem szekerek, lovak, tevék, szamarak és gyalogosok is. Végre elérkeztek az ellenőrző helyhez, ahonnan a gyauroknak vissza kell fordulniuk. Ez jókora elégtétellel szolgált Dauni számára, akinek rögtön eszébe jutott: ahogy ő nem vehetett részt az áldozásban a Szent Jeromosban, a katolikusok meg ide nem tehetik be a lábukat. Aztán keresztülhajtottak a Béke kapuján, a Nagymecset hatalmas udvarára. A legszentebb muszlim templom hét minaretje, márvány és gránit falai ragyogtak a forró sivatagi napsütésben. Az udvar közepén áll a kocka alakú, szent Kába-kő, felette a fekete selyemmel bevont, tizenöt méter magas szentéllyel. A szertartás szerint mindenkinek hétszer körül kell járnia a szentélyt, mielőtt megtekinthetné a követ; sokan számoltak be arról, hogy ez volt életük legfelemelőbb pillanata. Az érdekes az, hogy Dauni, holott akarata ellenére vitték el ide, szintén így érzett. Annyira magával

ragadta az Isten nevét harsogó zarándokok ezreinek emelkedett hangulata, miközben köröztek a szentély körül, hogy egynek érezte magát a tömeggel. Sírt ő is, mint mindenki más, feltehetően nem azért, mintha hirtelen megtalálta volna Istent, hanem mert végre úgy érezhette, hogy tartozik valahová. Ezen a napon lélekben egyesült hittestvéreinek millióival, amit csak nehezen érthet meg az, aki maga nem végezte el a mekkai zarándoklatot. Dauni sajátos révülete, amelybe a Kába mellett került, végig kitartott a zarándoklat két hete alatt. Igazi szívbéli örömmel végezte el a szertartásokat a családja körében, akikhez egyszerre oly közel érezte magát, amennyire mindig is szerette volna. Együtt ittak szentelt vizet a ZemZem kútjából, ahonnan Izmael és Mohamed is ivott annak idején. A hagyomány szerint a gyermek Izmaelt apja. Ábrahám anyjával, Hágárral együtt kiűzte a pusztaságba, ahol datolyán tengődtek, az ivóvizük hamar elfogyott. Hágár fohászkodott Istenhez, hogy mentse meg a gyermekét, s egy angyal el is vezette a forráshoz. A zarándokok eljátsszák, hogy Hágárhoz hasonlóan keresik a vizet, ezért hétszer megteszik az utat oda-vissza két domb között, amihez ma már csak annyi kell, hogy ugyanennyi szer végigmennek a mecset hosszú folyosóján. Három napon át köveket hajigálnak három oszlopra (melyek az ördögöket jelképezik) Minában, ebben a Mekkához közeli faluban; ezzel arról az esetről emlékeznek meg, amikor Isten azt parancsolta, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot, ők pedig kövekkel igyekeztek távol tartani az őket

háromszor is megkísértő ördögöket. Megünnepelték a zarándokok az Id-al-Adhát is, vagyis az áldozat ünnepét, hálaadásul Istennek, aki végül megkímélte Izsák életét, amikor megengedte Ábrahámnak, hogy a fia helyét egy kos foglalja el az áldozati oltáron. Erre a szertartásra Bahram, Tejmúr és Habib ünneplőbe öltözött (míg Dauni és Eszmat továbbra is csadorban maradt), és egész tömegnyi zarándokkal együtt ment el Minába. Itt vidám hangulatban, tréfálkozva alkudoztak egy beduin pásztorral, hogy megvegyék a maguk áldozati birkáját. A legtöbb zarándok mészárost fogadott föl az áldozat bemutatására, de Bahram persze élvezetet lelt a juh saját kezű leölésében. A Korán előírja, hogy a feláldozott állat húsát a szegényeknek kell adni, de itt annyit mészárolnak le, hogy több is van belőle, mint amennyit a zarándokok frissen elfogyaszthatnának, ezért a hús nagy részét lefagyasztják. Dauni számára a zarándoklat csúcspontját az. „állás” jelentette. Déltől naplementéig állt a tűző napon imádkozva és énekelve, csaknem önkívületi állapotban azon a helyen, ahol a hagyomány szerint a Próféta az utolsó, az iszlámot vallásként kijelölő üzenetet kapta. Az „állás” kétségtelenül a hit egyik legmegragadóbb kinyilvánítása annak számára, aki valaha látta, vagy akár csak képeket mutattak neki róla. Dauni ezekben a hosszú órákban mélyen átérezte, hogy minden muszlim hívő a testvére, és még emelkedettebb hangulatba került, mint a Kába-kő körüljárásakor. Annyira eltöltötte a mindenkit magába foglaló szeretet, hogy már-már rózsásnak látta a

jövőjét. Biztos volt benne, hogy ennek a szeretetnek a másokét is ki kell váltania, például az apjáét és a Tejmúrét. S miután elvégezte az előírt imákat, magában azért fohászkodott Istenhez, hogy tisztítsa meg a lelkét, és szabadítsa meg nappali szorongásaitól és éjszakai rémálmaitól, s a rettenetes érzéstől, hogy nem tudja, hová tartozik. Imádkozott, hogy soha életében ne feledkezzék meg Isten jelenlétéről, s így megőrizhesse lelki békéjét. És azért is imádkozott Dauni, hogy Allah lágyítsa meg ne csak az apja és az öccse, hanem minden iszlám férfi szívét is, s ne rabszolgaként tekintsenek a nőkre, hanem egyenrangú társként.

26. fejezet Dauni és a kérők A zarándokutat követő első hetekben Allah mintha meghallgatta volna a lány imáit, bár csak bizonyos korlátok között. Egyfelől csakugyan minden pillanatban érezte Isten jelenlétét, s így megszabadult régóta tartó depressziójától. A viszonya az apjával és az öccsével azonban nem változott meg annyira, amennyire szerette volna: még mindig nem bántak vele egyenrangúkent, de azért mindketten enyhültek valamennyit a zarándoklat óta. Bahram észrevette Dauni frissen feltámadt vallási hevületét, és nagyra is értékelte, mivel (tévesen) úgy gondolta, hogy a lány ezzel elutasítja az anyja amerikai kultúráját. A lány elnyerte apja tetszését is a szépségével és kecsességével. Miután elsajátította, amit Eszmat és a többi perzsa nő akaratlanul tanított neki, mármint hogy a nők csakis kerülő úton érhetik el a céljaikat, valósággal elbűvölte az apját azzal, hogy eljátszotta a mindig engedelmes, jó kislány szerepét. Bahram ennek ellenére nem kedvelte őt annyira, mint az öccseit, és nyilvánvaló volt, hogy soha nem is fogja. Tejmúr ezzel szemben őszintén szerette Daunit, nem múlt el nyomtalanul kisgyermekkoruk szoros kötődése. Azonban az ő szeretete is kissé leereszkedő volt, mert az volt a feltétele, hogy Dauni adja fel az önállóságát. Ő viszont csak elrejteni igyekezett azt, mivel elege volt abból, hogy ellenállási kísérletei rendre kudarcba fulladnak.

Dauni most már iskolába járt, és a legtöbb szabadidejét nem apjával vagy az öccsével töltötte, hanem a mostohaanyjával, persze olyasféle felszínes módon, ahogyan annak idején Barbarának sokat kellett együtt lennie Tubával és Mitrával. Minden reggel, iskolába indulás előtt, segített Eszmatnak a háztartásban. Együtt beszélték meg a napi menüt Fatimával, a szakácsnővel, s állították össze a bevásárló listát. A beszerzett árut Eszmat persze maga szemrevételezte, mivel Dauni addigra már az iskolában volt, de azzal mindig megvárta, hogy Fatima költekezését ellenőrizzék. Eszmatnál ugyanúgy, mint annak idején Tubánál, sohasem lehetett előre tudni, hány rokon vagy ismerős esik be váratlanul, s meddig maradnak. Amikor Dauni négykor hazament az iskolából, rendszerint legalább tíz nő üldögélt és teázott a szalonban. Igen gyakran kellett szórakoztatnia őket dalokkal és táncokkal, melyeket még Amerikába menetele előtt tanult meg. Azokon a ritka délutánokon pedig, amikor nem voltak vendégek, Eszmat ment el vele valahová látogatóba. A csütörtök délutánt – ha csak nem akadt Eszmatnak valamilyen fontosabb kötelezettsége – arra szánták, hogy elmentek egy dél-teheráni nyilvános fürdőbe, amely az egyik legrégibb ilyen intézmény volt a városban, s egy idős hölgy vezette. Csak akkor fogadta el a belépti díjat, ha meggyőződött róla, hogy az illető nő valóban igazhívő, ugyanakkor társadalmi rangja szerint méltó a fürdő használatára. A fürdő két hatalmas, téglafalú teremből állt, az egyikben

hideg-, a másikban meleg vizes medence volt. Dauni és Eszmat rendszerint a nő anyjával, nővéreivel és barátnőivel üldögélt együtt; ők nem költöztek át Észak-Teheránba. A fürdőben gyümölcsöt és süteményt eszegettek, s hozzá teát ittak vagy hideg szörbetet, miközben pletykálkodtak és tréfás történeteket meséltek, többnyire olyan férfiakról, akiknek az eszén a feleségük túljárt, például furfangosan rávette őket ékszervásárlásra, vagy elhitette velük, hogy még szűz. De célba vették olykor ezek a történetek a mullahokat is, némelyik pedig kifejezetten sikamlós volt. Az egyik egy fiatal nőről szólt, aki egy impotens, idős férfihoz ment feleségül. Az utóbbi nem volt hajlandó belátni, hogy benne van a hiba. ezért a feleségét nyilvánította meddőnek, s elküldte egy mullahhoz, hogy az varázslattal tegye termékennyé őt. Mit tesz isten, a mullah fiatal volt és jóképű, s megkérdezte az asszonytól, bízik-e benne annyira, hogy akármilyen varázsszert elfogadjon tőle. Mikor a nő igennel válaszolt, a mullah megmutatta neki jókora péniszét: ehhez a varázsszerhez vajon mit szólna? A nő most sem tiltakozott, s a „varázslatnak” kilenc hónappal később meglett az eredménye: a tehetetlen férjnek csodálatos módon fia született. A bensőséges tréfálkozás ellenére mind a nővérei, mind a barátnői fölnéztek Eszmatra, amiért ilyen előkelő férfi felesége lett, s nem győztek udvarolni Dauninak. Dicsérték a szépségét, bársonyos bőrét, telt ajkát, elbűvölő modorát. És persze az alakját is, amely „tökéletes, mint egy istennőé”. Dauni eleinte csak mulatott a bókjaikon, aztán zavarba

jött tőlük, végül azonban már egyenesen elvárta a hízelgést. Épp ezért egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy elmehessen a fürdőbe, még ha tudta is, hogy a kedveskedés nem egészen őszinte. O ugyebár házasulandó korba jutott Mosallai-lány, aki nagy tisztességet jelentene egy feltörekvő dél-teheráni családnak. Eszmat barátnőinek és rokonainak pedig, ha nem is mindnek, volt fia, legalább egy unokaöccse vagy unokatestvére biztosan, aki eséllyel pályázhatott Dauni kezére. Nemcsak Eszmat baráti köre tartott igényt Dauni kegyeire. Iránban a nőknek – eltekintve a legmodernebb felfogásúaktól – egyik fő tevékenysége, hogy igyekeznek feleséget vadászni a férfirokonok számára. Eszmat számtalan üzenetet kapott a fürdő személyzetén keresztül idegen nőktől is, akik mind úgy gondolták, tudnának egy méltó férjet Dauni számára. A szóban forgó férfiak némelyike nem is látta Daunit a saját szemével, ezért csupán a rokon nők ítéletére számíthatott. Mások vethettek rá egy pillantást a fürdőbe menet vagy onnan jövet, s esküdöztek, hogy a felejthetetlenül szép látvány valósággal elvette az eszüket. Másra se tudnak gondolni, mint őrá. Egyikük, egy orvostanhallgató, a sutba dobta a tankönyveit, s inkább verseket olvasott, hogy majd maga is írhasson néhányat Dauninak. Egy joghallgató pedig azzal fenyegetőzött, hogy autó elé veti magát, ha a lány nem lesz az övé. Amikor Dauni az anyjával és a nővérével beszélt telefonon – ami gyakran megesett –, bevallotta, hogy az

amerikai énjét felháborítja az udvarlásnak ez a módja, mert árucikknek érzi tőle magát, de azért a lelke mélyén tetszik is neki. Bahramnak szavát vette, hogy nem erőltet rá olyan férjet, aki nem az esete, s ezek után őszintén élvezte a rajongást, amellyel körülvették; itt nem kellett érte olyan árat fizetnie, mint Amerikában kellett volna. Flörtölhetett, amennyit csak jólesett, ugyanakkor megőrizhette kincset érő szüzességét. Dauni kérői többnyire diákok vagy értelmiségiek voltak, de nem egyszer arisztokraták is, akik talán többen is lettek volna, ha az apja nem tiltja el tőle a nem hithű muszlimokat. Akadt közöttük húsz, de ötvenhárom éves is, az átlag azonban harmincvalahány éves volt. Ok és a közvetítőik: anyjuk vagy más nőrokonuk látogatást tettek a Mosallaipalotában, s máshol is megszemlélhették maguknak Daunit. Mohamed Abbar például, aki zenét tanított a Teheráni Egyetemen, egy zeneműboltban ismerte meg őt. Faríjar Amadzsani, az Etalat című lap riportere könyvesboltban találkozott vele, doktor Rabi Mojinfar a Kaszpi-tenger partján, Jar Kasani, szociológia szakos egyetemi hallgató, egy orvos fia pedig a császári mecsetben. Jar Kasani volt Dauni tizenegyedik hivatalos kérője, aki igen hagyományos stílusban udvarolt. Így mielőtt Dauni találkozhatott volna vele, először fogadnia kellett a közvetítőket: anyját, Mahedét, két nagynénjét. Farit és Fahtit, valamint a vele csaknem egyidős húgát, Fatimát – úgy, ahogyan az egy igazhívő lányhoz illik. Dauni leeresztette a haját, nem rakott fel sminket, nehogy

elrejthesse bármi fogyatékosságát. Azt is bizonyította, hogy jártas az illemben, amikor teát és süteményt szolgált föl a vendégeknek, s előírásszerűen hámozta meg és nem felszeletelte, hanem tetszetősen szétnyitotta az almát vagy narancsot. Szórakoztatta is a vendégeket tánccal és hagyományos dalokkal. Eszmattól tudta már. hogy a közvetítők olykor az ujjuk között morzsolgatják a kiszemelt lány haját, mások a fogainak fehérségére vagy az erejére kíváncsiak. Dauni erre azt mondta, hogy ha valaki a szájába meri dugni az ujját, menten leharapja. Ám Jar közvetítői nem azok a fajták voltak, akik úgy veszik szemügyre a menyasszonyt, mint a tevét a vásárban. Az ifjú Fatima különösen vidám, élénk és intelligens teremtés volt, de az idősebb családtagok is felvilágosult, világlátott hölgyek voltak, s csak úgy ontották magukból a mulatságos történeteket. Mihelyt azonban véget ért az ilyenkor szokásos társalgás, a kérőnők alaposan kifaggatták Daunit: nem holmi szeplőt vagy odvas fogat kerestek ők, hanem sokkal fontosabb dolgokat. Vajon milyen szokások járnak Mosallai-éknál, milyen Dauni életstílusa, mivel lehet rá hatni? Vajon a szíve mélyén perzsa-e, holott amerikai az anyja? És vajon, ami a legfontosabb, vajon őszintén megtért-e az iszlám hitre? Dauni illedelmesen és őszintén válaszolt a kérdéseikre, bár bosszantotta kissé, hogy nem kérdezheti ki őket viszonzásul. Szerette volna például megtudni, hogy Jar hány éves, milyen magas; ez azért érdekelte, mert eddig nem egy kérője alacsonyabb volt nála. Kíváncsi lett volna arra is,

hogy vajon Jar jóképű-e, és olyan élvezetes-e a társasága, mint a nőrokonaié, vagy ő is olyan régimódi, mint a korábbi kérők többsége volt. Ez azonban nem ez az alkalom volt: most neki kellett elnyernie a közvetítők tetszését, és nem fordítva. Két nappal a látogatás után Daunit fölhívta Fatima. Közölte vele, hogy szerinte nem igazságos, ha Jar mindent tud a lányról, fordítva pedig nem, ezért szívesen találkozna vele, hogy elmondjon egyet-mást a bátyjáról, mielőtt személyesen is megismerné. Fatima elmondta, hogy Jar huszonegy éves (Dauni éppen ilyet szeretett volna), erősen hasonlít őrá, bár egyesek szerint kettejük közül a fiú a kellemesebb külsejű, s hogy egyszerre költő és forradalmár is. Dauni és Fatima az első naptól kezdve összebarátkozott. Dauninak azóta nem akadt barátnője, mióta elment Iránból, s most nagyon örült annak, hogy Fatima milyen készségesen elfogadja őt. Mintegy két héttel a közvetítők látogatása után Jar is elment Mosallai-ékhoz a szüleivel és nagyszüleivel együtt, s persze jelen volt Bahram és Eszmat is. Elsőként a nagypapa, Ali Vanani modzstahed – szent tanító – lépett be. egy ősz szakállú, turbános, hetvenvalahány éves ember. Őt követte a fia. Husszein Kasani doktor, magas, karcsú, méltóságteljes férfi. Mögöttük tipegett a hajlott hátú, aszott nagymama, majd Jar anyja, végül maga a kérő. Dauni teával kínálta a szülőket és a nagyszülőket, ezután a férfiak és a nők külön-külön elvonultak másik szobába, mialatt Jar leült egy díványra Dauni mellé a szalon közepén.

Jar sok mindenről beszélt a lánynak: Amerikáról, ahová nem is akart ellátogatni, amíg nem ismerte meg őt, aztán Fatimáról, akiért mintha aggódott volna valami okból, de ezt nem árulta el: az apjáról, akire nagyon büszke volt, valamint a nagypapáról, akit valósággal bálványozott. Jar kedvenc témája azonban a szerető és nagylelkű perzsa nép volt, akiket megaláz Mohamed Reza zsarnoksága. Kijelentette, hogy a sahnak távoznia kell, s hogy ő akár az életét is feláldozná ennek érdekében, s reméli, hogy Dauni is hajlandó lenne támogatni a harcában.

27. fejezet A mártírok ünnepe Jar tehát forradalmárrá akarta nevelni Daunit is, s ennek érdekében először is elvitte nagyapjához, a modzstahedhez. aki Irán vallási központjában. Kuniban élt. Ez a Teherántól százötven kilométerre eső város még a sahok idejében is mindannak a hagyománynak a szimbóluma volt, amit a mullahok meg akartak őrizni. Itt mindig is csadorban jártak a lányok és az asszonyok, és sokan foglalkoztak szőnyegszövéssel. Nem volt egyetlen mozi, sem tévéantennák a háztetőkön. Kúm mindössze háromszázezer lakost számlált akkoriban, mégis az ország nemcsak vallási, hanem oktatási központja is volt, idővel pedig a készülődő forradalom fészke. Ide költözött egészen fiatalon Khomeini is, és itt is élt 1963-as száműzetéséig. Dauni a moharram hónapban látogatott el ide, amelyet a síiták mártírjuk, Husszein emlékének szentelnek. Őt siratják nyilvánosan az egész országban, de a leglátványosabban éppen Kuniban. Már az első itteni estéjén elment Jarral és családtagjaival egy vallási színjátékra, amely Husszein mártírhalálát elevenítette meg. Mindnyájan talpig feketébe öltöztek. Az előadás este hatkor felvonulással kezdődött. Elöl hat fekete ruhás férfi lovagolt fekete lovon, őket gyalog követték az egyházközségek vezetői fekete bársony zászlókkal és ezüstrudakra fektetett ugyancsak ezüst

címerekkel, amelyek Mohamedet, Alit, Husszeint, Hasszánt és Mohamed lányát, Fatimát jelképezték. A zászló- és címerhordozók után többszáz férfi következett, akik Ali, Husszein és Hasszán nevét kántálva lánccal ostorozták magukat. Sok néző sírva fakadt, amikor elvonultak előtte. A gyászmenet este kilencig tartott; Dauniék utána a Mohamed-mecsetnek a passió színhelyéül szolgáló udvarára vonultak; ez olyan futballpálya nagyságú volt. A színpadon egy trombitás, tucatnyi dobos és az események narrátora, Kasani modzstahed helyezkedett el. Megszólalt a trombita, azután a dobok, s felvonult a színpadra vagy tucatnyi saját magát ostorozó férfi, továbbra is a mártírok nevét ordítva, s most már a dobok ütemére ütötték-verték magukat. Ennek újabb trombitaszó vetett véget, s ekkor a modzstahed elregélte a nagy Szomjúság történetét, mikor is Husszein és követői víz nélkül maradtak a sivatagban. Közel volt ugyan az Eufrátesz, amelyet Allah minden embernek egyenlően szánt, de most a gonosz kalifa emberei nem engedték oda Husszeint és övéit. Megjelent a színpadon maga Husszein, egy magas, jóképű ifjú: fivére, Hasszán, és felesége, Zejnab (őt is egy férfi alakította). Csadort viselt, amelybe két kisgyerek kapaszkodott, egy csecsemőt pedig a karjában tartott, s így panaszkodott: szomjaznak a gyermekeim, szegény magzataim szomjaznak! Előlépett kézenfogva a két fivér, s ők is a gyermekekért kezdtek jajveszékelni, s vizet kértek az Úrtól. Ismét peregtek a dobok, harsant a trombita, s kezdetét vette a második jelenet: a Mészárlás. Husszein a fivérére

bízta a tábort, és elment, de mire visszatért, véres fejek, levágott karok és lábak látványa fogadta. Zejnab és Hasszán homokot szórt a fejére, s azt panaszolta jajveszékelve, hogy a gonosz kalifa lemészároltatta az ártatlan népet a gyermekekkel együtt. A modzstahed ekkor két újabb szereplőt jelentett be: Jazidot, a kalifa hadvezérét, akinek gonoszságát azzal is jelezték, hogy a szemhéját, orrát és száját feketére festették, valamint egy oroszlánt, aki „szerette Husszeint, az állatok védelmezőjét”. Felvezettek a rámpán egy fehér lovat, fején fehér tolldísszel, a Próféta családjának jelképével. Husszein, aki bosszút akart állni a kalifán és Jazidon, a nyergébe pattant, hogy elinduljon a kalifa táborába. Ehhez a színjátékban csupán le kellett léptetnie a rámpán, ahol Jazid emberei kardjukat villogtatva fogadták. Husszein keresztülverekedte magát egészen Jazidig, aki kivont karddal várt rá. Hosszan vívtak egymással. Husszein volt a jobb vívó, s minden bizonnyal ő győzött volna, ha Jazid emberei nem próbálják elterelni a figyelmét. Nem sújtottak le rá, de folyamatosan gúnyolták és fenyegették, így Jazid végül mellbe tudta őt szúrni. Most lépett a színre a jó oroszlán. Letérdelt Husszein mellé, megsimította az arcát, aztán az oroszlánjelmez zsebéből előhúzott egy véres lepedőt, előbb Husszein fölé tartotta, majd meglobogtatta a közönség előtt, és így szólt: lássátok Husszein vérét, melyet kiontott a zsarnok! Újabb trombitaszó vezette be a zárójelenetet, melyben Jazid levágja Husszein fejét, s bemutatja a kalifának. A

közönség erre sírni, jajveszékelni kezdett, sokan az arcukat karmolták és a fejüket verték. Dauni látott már hasonló színjátékot, de olyat még egyet, sem amely ekkora hatást váltott volna ki. Másnap volt a tázije napja. Ezen a napon Dauni Fatimával, valamint Jar anyjával és nagyanyjával, meg a nők egész tömegével együtt figyelte a férfiak és fiatal, olykor csupán nyolckilenc éves fiúk menetét az utcán. A tegnapiakhoz hasonlóan ők is láncot hordtak, s fekete köpenyük úgy volt megkötve, hogy szabadon hagyta a hátukat. Addig ütlegelték magukat a lánccal, amíg ki nem serkedt a vérük. Daunit nem is annyira a vér látványa borzasztotta el, hanem a férfiak arcának elragadtatott kifejezése. A tázije-menet nem sokkal dél után kezdődött, s egészen éjfélig tartott. Dauni másnap reggel rosszul érezte magát, s szeretett volna engedélyt kérni Jar nagyanyjától, hogy távol maradjon az ásura szertartásáról, amely sejtése szerint még a tázijénél is rémesebb lehetett. De kérésével, nem mert előhozakodni, így aztán ismét ott állt az idősebb nők mellett az út szélén. A felvonuló férfiak ezúttal a fekete köpenyt fehérre, a láncot pedig kardra cserélték. Ezzel vagdalták magukat, es nemcsak a hátukat, hanem a kezüket és az arcukat is; úgy tűnt, az extázis csillapítja a fájdalmukat. Aki elájult a vérveszteségtől (vagy éppen a transztól), azt hordágyon vitték el. A menet vezetői mindezzel nem törődtek; ők tűket és horgokat döfködtek magukba.

Dauni az. ásura után még három napig Jar nagyszüleinél maradt, s ez alatt megismerte Kasani modzstahedet, aki felszólította őt. kérdezzen tőle akármit az iszlámról vagy bármi másról, amit tudni szeretne. Dauni pedig, nem utolsó sorban a Szent Jeromosban szerzett tapasztalatai alapján, először azt kérdezte, hogy a sírás, jajgatás és szenvedés miért oly lényeges eleme a síita szertartásoknak. A modzstahed azt válaszolta, hogy talán a világ egyetlen népe sem szenvedett annyit, mint Irán szegényei. Amikor Husszeinért sírnak és ostorozzák magukat, lényegében önmagukat siratják. Ezután azt tudakolta: mi értelme van ilyen rövid időre kifejezést adni a bánatnak, amikor az emberek élete ugyanúgy megy tovább? A modzstahed erre azt mondta, hogy jó kérdés, a legnagyobb iszlámgondolkodók, közöttük Khomeini is erre keresik a választ. A válaszuk pedig az, hogy az igazhívőknek igenis sírniuk kell, és ostorozniuk magukat, hogy osztozhassanak Husszein szenvedéseiben. Így egyfelől enyhíthetik a saját szenvedéseik fájdalmát, másfelől választ kell keresniük azokra a kérdésekre is, hogy ki volt valójában Husszein, és miért halt mártírhalált? – Ezekre a kérdésekre pedig – folytatta Kasani – az. a válasz, hogy Husszein Isten katonája volt, és az. ő ügyéért áldozta föl magát. Azt kérdezheted, lányom, vajon ez miként vonatkozhat rád és rám. Erre újabb kérdéssel válaszolok: szánhat-e nekünk dicsőbb küldetést az Úr, mint hogy Husszein útját járva meghaljunk a sátán, azaz a sah legyőzéséért? S ha ez sikerült, tovább kell harcolnunk a világ minden sátáni uralkodójának letaszításáért, hogy

végre Allah uralkodhassék ezen a földön. Dauni a maga részéről úgy gondolta, hogy még csak éppen most kezdte el élni az életét, nincs kedve meghalni. A mártíromságnál jobb küldetést is el tudna képzelni, amit Allah szánhat őneki. De nem akarta megbántani az idős embert, ezért úgy felelt neki a kérdésre, ahogyan elvárta tőle.

28. fejezet Zavargások 1978. január 8-án, amikor Dauni másodszor látogatott el Kúm-ba Fatimával, Hanum Kasani azzal ébresztette, hogy azonnal jöjjön a nappaliba. Ott volt Jar egész családja, valamint a modzstahed számos teológus hallgatója is, akik mind nagyon föl voltak háborodva. Néhányan az Etalat tegnapi számát tartották a kezükben. Haragjukat az Irán és a vörös-fekete gyarmatosítás című cikk váltotta ki, amely a bevezetőben röviden ismertette a sah „fehér forradalmát”, annak szembenállását a vörösökkel (azaz a kommunistákkal) es a feketékkel (azaz az iszlám papsággal), ezután pedig heves kirohanást intézett Khomeini ellen. Először is „hindu ajatollahnak” nevezte (egyik nagyapja valóban Indiában született), aztán megvádolta, hogy fiatal korában szerelmes verseket írt (célozgatva arra, hogy ezek sikamlósak voltak), aztán „kétes múltú, hitetlen kalandornak” nevezte, végül azzal rágalmazta meg, hogy Mohamed Reza elleni harcát brit anyagi támogatással folytatja. Kasani modzstahed kijelentette: – Mohamed Rezának ez az aljas rágalma a mi lelki vezetőnk ellen az utolsó csepp a pohárban! Vajon lehel-e annyira ostoba és elvakult a sah, hogy azt hiszi: legyőzhet egy ilyen szent embert? Nem tudja-e, hogy ezzel a saját bukását készíti elő? A modzstahed nyomában Dauni is kitódult a tömeggel

az utcára, ahol a számuk csakhamar ezrekre duzzadt. A tömeg Allahot és Khomeinit éltette. Hamarosan megszólalt egy hangosanbeszélő, s felszólította őket, hogy oszoljanak széjjel, de senki sem mozdult. A felszólítási még többször megismételték, immár megtorlással is fenyegetőzve, de hiába. A hang most azt mennydörögte: ez az utolsó figyelmeztetés! A következő percekben Dauni tanúja lett, amint a sah katonái feltűnnek a környező házak tetején, és puskájukat a tömegre fogják. Előttük az úton pedig géppisztolyos katonák jelentek meg. Aztán eldördültek a fegyverek, a golyók feltépték a tömegben állók fejét, nyakát, mellét vagy hasát. Patakokban folyt a vér. Az emberek fejvesztve menekülni próbáltak, s közben egymást tiporták le. Dauni látta, amint egy nyomorék nő kiesik a tolószékéből, de már holtan, mert egy golyó homlokon találta. Látott egy háromnégy éves gyermeket, akinek a jobb szeméből patakzott a vér; az anyja, aki a karján tartotta, egyre azt kiáltozta: miért ölik a gyermekeket? Mit ártottak nekik a gyermekek? Látott egy mullahot is összeesni, a fehér turbánját vörösre áztatta a vér. Aztán a tömeg egy része – főleg a medreszék diákjai – csoportokba szerveződött, és puszta kézzel estek neki a katonáknak, némelyiket véresre ütlegelve, de azok sem hagyták magukat: gumibottal, csizmával, puskatussal verekedtek. Dauni megpillantott valakit, aki emlékeztette Hanum Kasanira (de szerencsére nem ő volt az), a nő szakadt csadorban a földön feküdt, eltorzult arccal, vonagló

testtel, miközben egy katona rugdosta, egy másik bottal ütlegelte. És azt is látta Dauni, amint Kasani modzstahed is elesik. O, Jar és az apja éppen őhozzá próbált furakodni a tömegen és az elesettek holttestén át. amikor egy golyó a fejébe fúródott. Dauni a vérfürdő utáni napokat Jar családjánál töltötte Kúmban. Részt vett „Isten mártírjainak” temetésén a tömeggel együtt, amely ünnepélyes lassúsággal haladt a ravatalok nyomában, melyeken a hatvan, fehérbe öltöztetett áldozat feküdt, egészen a temetőig. Többen a menetben ostorozták magukat, s Isten, Husszein és Hasszán nevét kántálták, mintha túzije vagy ásura lenne, hiszen ezek a halottak is a hitért áldozták föl az életüket. Dauni is velük énekelt, mert őszintén gyászolta Kasanit: számára ó volt az igaz mártír, nem a régmúlt szentjei. A síita vallás kezdetéig visszanyúló gyászszertartás annyira szent Iránban, hogy a sahok sem merték betiltani. A halál utáni negyvenedik napon sorra kerülő megemlékezésre összegyűlik az egész család, a barátok, a szomszédság, olykor az egész falu. Ezek a szertartások többnyire reggeltől estig tartanak, s a résztvevők számára katartikus élményt nyújtanak. Ha pedig a meggyászolt személy erőszakos halált halt, mint most a hatvan kúmi áldozat, óhatatlanul megemlékeznek Husszein kerbalai mártírhaláláról is, s ilyenkor a gyászba a harag és bosszúvágy érzése is vegyül. A kúmi mészárlást követő negyvenedik napon ezért nem egy város mecsetjeiben vagy főterein összegyűlt a tömeg,

hogy megemlékezzék az áldozatokról. Tebrizben erőszakra is sor került: az utcán masírozó tömeg halált követelt a sah fejére, bankokat, elegáns üzleteket és mozikat rohamozott meg (mint a Nyugat majmolásának szimbólumait), de embereket nem bántottak, csupán az épületeket rombolták. Válaszul a katonaság mégis többszáz embert ölt, és több ezret sebesített meg. Negyven nappal a tebrizi vérfürdő után, ennek a megemlékezésén a katonaság Iszfahánban nyitott tüzel a tüntetőkre, ami persze ismét halálos áldozatokat követelt. Újabb negyven nappal később országszerte megemlékeztek az iszfaháni elesettekről. Eddigre a felvonulásoknak már nemcsak vallási jellegük volt. Csatlakozott számos munkás is. meg egyetemi hallgató, akik nem feltétlenül voltak vallásosak, hanem (az immár Moszadek unokaöccse vezette) Nemzeti Front vagy a Tudeh tagjai. Bekapcsolódott az 1963-ban, az akkori tüntetések elfojtása nyomán megalakult, példaképének Che Guevarát tekintő gerillaszervezet, a Fedajín is. Ez kapcsolatban állt a PFSZ-szel, több sikeres akciót hajtott végre amerikai katonai tanácsadók ellen, s nem egy merényletet kísérelt meg a sah ellen is. A diákok között szép számban akadtak lányok is. Vagy a vallásosság, vagy a sah nyugatiasságának ellenzése sodorta őket a mozgalomba, s részint csadort viseltek, részint a Fedajín nőtagjainak egyenruháját, amely színes kendőből, térdig érő köpenyből és bő nadrágból állt. Nemcsak a diáklányok közül vettek részt sokan a tüntetésekben, hanem az egyszerű asszonyok is. Eleinte

külön csoportokban vonultak fel, de később elvegyültek a tömegben, és sokan gyermekükkel a karjukon álltak a menet élére, ami újabb kihívást jelentett a szembeszegülő fegyvereseknek. Mohamed Reza az év elején még azzal kérkedett, hogy hatalmát senki sem döntheti meg, hiszen hétszázezer főnyi katonaság, az egész munkásság és a nép zöme támogatja, most azonban megpróbálkozott néhány engedménnyel a tömeg indulatának lecsendesítésére a reform jelszavával. Csakhogy, régi szokása szerint, amit az egyik kezével adott, azt elvette a másikkal. A tebrizi mészárlás után például leváltotta Azerbajdzsán tartomány (nem tévesztendő össze a vele szomszédos, azonos nevű akkori szovjetköztársasággal, amely ma önálló állam – a ford.) kormányzóját és még néhány magas rangú tisztet, a tebrizi mészárlásra megemlékező iszfaháni tüntetőkre mégis rálövetett. Továbbá menesztette a Savak vezetőjét is, de a titkosrendőrség módszerein ez mit sem változtatott. A sah egészen a forradalom végéig ilyen sakkhúzásokkal próbálkozott. Eleinte megpróbálta a lázadást vérbe fojtani, de miután azt kellett tapasztalnia, hogy az őt „támogató” népét immár nem képes megfélemlíteni, jobbnak látta visszavonulót fúvatni. Legfőképpen azt nem értette meg, hogy a népnek már nem engedmények kellenek, hanem szabadság és igazság. Iszfahán után Meshed következett, majd sorra a többi nagyváros. Már várható volt, hogy negyvennaponta ismét mészárlás lesz valahol. Augusztusban került sor a Rex filmszínház faépületének felgyújtására Abadán

szegénynegyedében, ahol a hivatalos jelentések szerint 377 ember vesztette életét. A mozi falát egyszerűen leöntötték benzinnel, majd figyelmeztetés nélkül felgyújtották az épületet. A benn tartózkodók közül senki sem menekült meg, mivel az ajtókat rájuk zárták. A kormány jelentése szerint a mozit fundamentalista síiták gyújtották fel, tiltakozásul az „erkölcstelen” nyugati filmek vetítése ellen. Kétségtelen, hogy a síiták több támadást is intéztek mozik ellen, de mindig a vetítési idő után, így ezen alkalmakkor sohasem voltak halálos áldozatok. Az abadáni merénylet idején ráadásul nem is amerikai, hanem iráni filmet vetítettek. Az sem lehetett kérdéses, hogy az áldozatok számának nagyságáért a helyi hatóság is felelős volt. A tűzoltók csupán a tűz kitörése után fél órával érkeztek meg a helyszínre. Ott derült ki, hogy a szivattyúik nem működnek, és a tartályokban sincs elég víz. Tehetetlenül álldogáltak az utcán a bennrekedtek halálsikolyai közepette. A rendőrség épülete is csupán egy saroknyira volt a mozitól, mégsem tettek kísérletet az emberek kiszabadítására. Igaz volt-e vagy sem, de egyre terjedt a pletyka – amelynek sok perzsa, közöttük Dauni is. hitelt adott –, hogy a mozit a Savak gyújtotta föl a sah parancsára, és a titkosszolgálat volt a felelős a tűzoltóság és rendőrség tétlenségéért is. A tragédia után az abadáni tűzről készült fényképeket és filmfelvételeket országszerte terjesztették Iránban. A halottakat hozzátartozók ezrei gyászolták. Az egyik amatőr filmen egy hatéves kislány volt látható, amint csadorban ül a nagynénje ölében, s azt mondja:

– Igen. A tűzben meghalt anya, apa és nagyapa is. Most árva vagyok, és szeretnék utánuk menni a mennybe. Egy másik felvételen egy kunyhó döngölt padlóján ülő, törékeny idős nő kiabálta: – A gonosz, istentelen sah elvette a meg nem született unokáim életét! A tűzben nyolc fiam és négy lányom veszett oda. és ketten terhesek voltak! Ú Allah, végy magadhoz engem is! Minek is élnék tovább? Dauni mélységesen együtt érzett az abadáni gyászolókkal, hiszen neki is volt saját halottja Kasani modzstahed személyében. Ezt írta haza: „Most pedig, anyám és nővérem, nincs más hátra, mint hogy én is csatlakozzam a forradalomhoz. Nekem is fel kell vennem a harcot a nép ellenségeivel.”

29. fejezet Ma muszlim, holnap forradalmár Mire Dauni levele megérkezett Houstonba, Roxanne már hét hónapos terhes volt, s boldogabb, mint valaha. Megnyugodott, a teste már képes volt válaszolni Tuonnak, megtalálta a lelki békéjét, örült a születendő gyermekének, akit az apósa „az élet ajándékának” nevezett. Rendszerint négy-öt éves kislányként képzelte maga elé a gyereket. Arról álmodozott, hogy érte megy az óvodába, hazaviszi, otthon pedig a nagyapjával (meg. ha éppen ráér, az apjával) játszanak. Építenek együtt egy nagy babaházat, szőnyegekkel, függönyökkel, régi amerikai bútorokkal. Egy ilyen álmodozást szakított félbe Barbara a Dauni levelével. Roxanne így kommentálta: – Ilyen a mi Daunink. Ma muszlim. holnap forradalmár. – Dehogyis: muszlim forradalmár! - felelte Barbara kétségbeesetten. – És éppen ez aggaszt engem. Ezek a muszlim forradalmárok készek feláldozni az életüket istenért, ráadásul Dauni mindig is vakmerő volt. Biztosan kimegy a tüntetésre, és azt mondogatja magában: lássátok, itt vagyok, nem félek a sah katonáitól, nem félek semmitől a világon! Roxanne azzal próbálta vigasztalni az anyját, hogy alábecsüli Dauni érettségét és lelkierejét. Lám, milyen ügyesen alkalmazkodott a körülményekhez a néhány hónap alatt, amelyeket ismét Iránban töltött! Csak nem fogja eldobni az életét az után, hogy ennyi energiát fektetett a

megjavításába? Ha elege lesz a fanatikusokból, nyilván otthagyja majd őket. Roxanne megígérte, hogy felhívja az iráni unokatestvéreiket, beszéljenek Dauni fejével. Barbara erre azt mondta, hogy még ha a kuzinjai tudnának is rá hatni (amiben kételkedik, hiszen a forradalmár barátok befolyása nyilván erősebb) akkor az apja, aki ugyancsak vallásossá vált. mindent megtesz majd, hogy visszatartsa. – Annyira azért mégsem lett Bahram vallásossá, hogy kockára tegye az életét! – vetette ellen Roxanne. – A sajátját nem is, de a lányáét miért ne? Roxanne továbbra is csak az anyját akarta megvigasztalni, s maga se nagyon hitte, amit mond. Támadt azonban egy jó ötlete; talán kissé vad, de néha éppen a legvadabb ötletek sikerülnek. Felhívta az apját telefonon, s elmondta neki: szeretné, ha jelen lenne a gyermeke születésénél. Ma már nem emlékszik rá pontosan, milyen szavakkal tudta meggyőzni, mindenesetre nyilván a hiúságára hatott, mert Bahram végül azt mondta: – Igen, kislányom, ott leszek, hogy segítsem világra jönni az első unokámat. – Egészen pontosan „fiúunokámat” mondott, mire Roxanne csaknem megkérdezte tőle: és ha netán lány lesz, akkor majd ugyanúgy megveted, mint engem és Daunit? Visszafogta azonban magát, és illően megköszönte az ígéretet, majd folytatta a rábeszélést. – Volna még egy kérésem, apa. Nem tudnád magaddal hozni Daunit is? Amikor végül letette a kagylót, Roxanne keserűen állapította meg:

– Hát ez a visszájára sült el, mama. Dauni nem jön, apa és Eszmat viszont igen. Megtárgyalták, ne mondják-e le ezt a látogatást, de aztán abban maradtak: ha Bahram itt lesz, Roxanne talán könnyebben meggyőzheti arról, hogy engedje haza Daunit. Bahram augusztus 14-én, az év legmelegebb napján érkezett meg Houstonba, de Roxanne a hőség dacára hidegrázósan várta a gépet a reptéren. Mi a fenének kellett idehívnia az apját? Hogy gondolhatta komolyan, hogy itt majd ripsz-ropsz rábeszéli Dauni hazaengedésére? Ugyan mikor befolyásolta akár egy nő is – persze az anyján kívül – bármiben Bahram Mosallai-t? De ha nem Dauni érdekében történt a dolog, akkor csakugyan minek hívta meg Roxanne az apját? Muszáj volt életének újonnan meglelt harmóniáját szembesítenie az apja kegyetlenségével? Minek kellett rátukmálnia Tuonra, akivel szemben Bahram nyilván ellenségesen fog viselkedni, hiszen se nem muszlim, se nem gazdag? Roxanne megfogadta magában, hogy az első ilyen jelre felszólítja az apját a távozásra. Ebben az időben Roxanne és Tuon már egy hónapja bérelt lakásban lakott. Amikor először megnézték, még lehangolóan sivárnak találták, de egy kis festéssel, tapétázással, függönyökkel és színes poszterekkel olyan szépen kicsinosították, hogy már büszkék voltak rá. Most azonban, amikor Roxanne megpróbálta a lakást az apja szemével látni, bizony szegényesnek tűnt; ha férjhez ment volna Ali Rezához, bizony nem ilyen helyen élne! Aztán nyomban el is szégyellte magát.

Bahram szakállasan-turbánosan, Eszmat csadorban szállt le a repülőről, Roxanne rögtön zavarba jött, amikor kezet csókolt az apjának: a jelenet szemtanúi mintha kacagtak volna ezen, vagy csak úgy képzelte. Mindenesetre igyekezett a vendégeket gyorsan a kocsijához terelni. Hazaérve bevezette apját és mostohaanyját a vendégszobába, amelyet igyekezett az apósától kölcsönkért kínai vázákba helyezett virágokkal lakályosabbá tenni. Az apja mégis megvetően nézett körül, majd kijelentette: – Látom, lányom, hogy a rövid idő alatt, amióta elhagytad Iránt, máris megfeledkeztél a mondásról: „A vendég isten ajándéka'„. – Ezt hogy érted? – kérdezte Roxána. – Úgy, hogy ha emlékeznél rá, nem helyeznéd el a vendéget, kiváltképp a saját apádat, aki igen messziről érkezett, egy ilyen nyomortanyán – felelte Bahram, azzal leköpte a szőnyeget, amelyet Roxanne maga szőtt: persze Baba Bozorg az igazi perzsaszőnyegekre is sűrűn köpködött odahaza. Roxanne erre elmondta, hogy nem állnak valami jól anyagilag, hiszen a férje még diák. – Majd ha diplomás orvos lesz, úgy tudunk fogadni téged, ahogyan isten ajándékát illik. Bahram erre így felelt: – A mondás, amelyet idéztem, azt jelenti, hogy a vendég jogosult igénybe venni a legjobbat, amit a házigazda fel tud ajánlani. Ez lenne a lakásotok legjobb szobája? Vagy netán

a ti hálószobátok jobb ennél? Eredetileg Roxanne is gondolt arra. hogy a látogatás idejére átengedik a hálószobájukat Bahramnak és Eszmatnak, amikor azonban utoljára volt orvosi vizsgálaton, figyelmeztették, hogy sokat kell feküdnie. Tuon erre azt mondta, hogy ilyen körülmények között senki sem várhatja el tőle, hogy feladja a megszokott helyét, még az apja se. Roxanne ezt most el is magyarázta az apjának. – Remélem, megérted – tette hozzá. – Szerinted ez elfogadható kifogás, Roxanne? – kérdezte Bahram gúnyos mosollyal. Mire Tuon hazaért. Bahramék már lepihentek (persze a fiatalok hálószobájában), Roxanne pedig éppen tálalta az ebédet a kedvenc ételeikből. – Isten hozott nálunk, apa és Eszmat – üdvözölte őket mosolyogva Tuon, amikor megjelentek. Bahram némán bámult Tuonra, aztán Roxanne-ra, legvégül alaposan szemügyre vette az ételt az asztalon. – Ez meg mi? – mutatott az ebédre. – Hát mi lenne, apa? Az ebéd. Gondoltam, megéheztetek a hosszú úton. – Aha, szóval gondoltad, hogy megéheztünk. Az én jó muszlim kislányom gondolta, hogy megéheztünk, ezért meghív bennünket ebédre. Hallod ezt, Eszmat? Ebédidő van, apa; biztosan éhesek vagytok, apa; gyere és egyél, apa. Ugye ezt akartad mondani nekem az imént, lányom? Hát nem tudod, hogy ramadán van, Roxanne1? A ramadán a holdév kilencedik hónapja, amikor is az igazhívő muszlimok nappal nem esznek, és bár ihatnak

ugyan egy keveset, de a szomjukat nem olthatják. Roxanne erre azt is mondhatta volna, hogy ha jól emlékszik a gyerekkorára, Bahram nemigen tartotta a böjtöt, sőt gúnyolta a vallásos muszlimoknak ezt a szokását, de aztán visszafogta magát, s csak annyit kérdezett, mikor kíván hát enni. – Nos, úgy gondolom, vacsorázhatnánk este kilenckor vagy fél tízkor, s reggelizhetnénk hajnali fél ötkor vagy fél négykor. Tuon megfogta Roxanne kezét, s elmondta Bahramnak, hogy ne vegye sértésnek, de mivel személyzetük nincsen, ő maga nappal tanul, este dolgozik, így az egész házimunka Roxanne-ra marad. A jelenlegi állapotában az orvosa aggódik érte, s szigorúan előírta neki, mikor egyék és aludjék. Így aztán, bármennyire szeretnék is kielégíteni Bahram igényeit, ez pillanatnyilag nem lehetséges. Biztosra veszi, mondta, hogy Roxanne apjaként éppúgy szívén viseli a születendő gyermek állapotát, mint ő maga. Tuon ez után ismételten bocsánatot kért, hogy ezt kellett mondania. – Akkor hát szerinted mi lenne a teendő, Tuon? – kérdezte Bahram. Tuon erre felajánlotta, hogy keresnek valahol a közelben egy bútorozott lakást, de Bahram iszonyatos haragra gerjedt. – Te sárga szarjankó! Kikergetnéd az apósodat a lakásodból? A tulajdon apósodat? Hát nem szégyelled magad? Hát persze, mit tudtok ti kínaiak a tisztelet megadásáról? Hallgass, most én beszélek! A te családod

nálunk vécépucolónak se lenne jó, te vietnami disznó! Még te akarsz kidobni engem erről a nyomortanyáról, ahová a lányomat merészelted hozni? Te? Tuon egész testében remegett, mert még soha életében nem kellett szembenéznie senkivel, aki ennyire kijött volna a sodrából. – Jól van, Mosallai úr – mondta, próbálva nyugalmat erőltetni magára. – Mivel ön Roxanne apja, eltekintek attól, hogy minek nevezett. Foglalkozzunk a tényekkel. Először is nem utasítottam ki innen önt, és arra sem utaltam, hogy ne látnánk szívesen itt. Én csupán annyit mondtam, hogy Roxanne, mivel veszélyeztetett terhes, nem adhat önöknek reggelit hajnali fél négykor és vacsorát este fél tízkor. Nem tudom, az ön vallása lehetővé teszi-e az engedményeket, mert a lánya, akinek most ki kellene szolgálnia önt, maga is kiszolgálásra szorul. – Te sárga gazember, hogyan is érthetnéd meg az iszlám tökéletességét? Nem, az iszlám nem veszi figyelembe a terhes lányok igényeit. Amikor az én feleségem terhes volt, minden feladatát változatlanul ellátta. Bahram elhallgatott, s dühödten nézett szembe Tuonnal. Roxanne-nak pedig eszébe jutott a saját magának tett ígérete, hogy kidobja az apját, ha ellenségesen bánik Tuonnal. most azonban mégsem tudta rászánni magát, és hallgatott. Tuon ezt észre is vette, erőt vett magán, és bocsánatot kért Bahramtól. Azt ugyan nem mondta, miért kér elnézést, de Bahram sem kérdezte, mivel magától értetődőnek vette. Dauninak később büszkén mesélte: porig aláztam azt a férget!

– Van egy ötletem, uram – folytatta Tuon –, hogyan oldhatnánk meg a problémát. Ha megtisztelnének azzal, hogy otthonuknak tekintenék a lakásunkat, mi ideiglenesen visszaköltözhetnénk a szüleimhez. Így önök akadálytalanul betarthatnák a vallásuk minden parancsát, amelyeket, higgye el eszem ágában sem volt semmibe venni. Így is lett: Roxanne békében alhatott, s időben kaphatott tápláló reggelit. Reggel kilencre átment a lakásukba, hogy segítsen az apjáéknak bevásárolni. Próbálta rávenni őket, hogy két-háromnaponta vegyék meg előre, ami kell, de hiába, mert ők a napi bevásárláshoz voltak szokva. S mivel az iszlám azt is előírja, hogy levágás előtt minden állatnak joga van egy korty vízhez, Roxanne-nak több kilométerre ki kellett autóznia a városból eleven csirkéért, hogy azt Bahram saját kezűleg vághassa le. Ráadásul Bahram éjféli bagoly volt, ezért késő este is gyakran traktálta Roxanne-t, olykor a férjét is kiselőadásokkal az iszlámról, mintha meg akarná téríteni őket. Roxanne-nak azonban nem tett jót a hosszú fennlét, olykor rosszul is érezte magát, mégis tűrte, hátha meg tudja lágyítani az apja szívét Dauni ügyében. Bahram azonban nemigen hallgatott az érveire, sőt, azokat ellene fordította: igaz, hogy Dauni még nagyon fiatal és könnyen befolyásolható, de most, hála Allahnak, az igaz útra térítették őt. Most végre teljes életet él, és erre az tenné föl a koronát, ha mártírhalált halhatna Istenért. Szeptember 23-án éjjel kettőkor is éppen Dauniról folyt a vita, amikor váratlanul elkezdődtek Roxanne szülési fájdalmai. Tudta, hogy azonnal kórházba kell mennie, de

magának kell vezetnie, hiszen ezen a héten Tuon éjszakai műszakban dolgozott. Roxanne megadta apjának a telefonszámát, s arra kérte, azonnal értesítse őt is, Barbarát is. Igen nehéz szülés volt, sokkal fájdalmasabb, mint amilyennek Roxanne képzelte. Mintha széjjel akart volna szakadni, amikor az orvosok és nővérek arra biztatták, hogy nyomjon, nyomjon, nyomjon. Annyira fájt azonban, hogy nem volt ereje hozzá, s már éppen kezdte feladni a harcot, amikor a feje fölött a tükörben meglátta, hogy egy picinyke fej türemkedik ki a vérből, s meghallotta a baba sikolyát. Egy csapásra elmúlt a fájdalma, s csak hálát érzett, amiért megszületett az ő és Tuon gyermeke: a lányuk, Tianna. De vajon hol lehet Tuon? Miért nincs mellette ebben a pillanatban? És hol marad Barbara? Őt is hiába hívta a fajdalom legsúlyosabb pillanataiban. Később derült ki, hogy Bahram egyiküket sem értesítette, csak akkor tudták meg a történteket, amikor ők hívták föl a lakást. Roxanne hallotta a kórházban, amint Tuon azt súgja oda Barbarának: – Anya, meg kell mondanom, hogy ezt az egyet sohasem fogom megbocsátani neki. A szülést követő negyedik napon Roxanne diadalmasan ment haza az apósáékhoz, akik a bébi tiszteletére virágba borították a lakást. Épp hogy ágyba feküdt Tiannával a karjában, amikor megérkezett Bahram és Eszmat. Roxanne most látta őket először a szülés óta, és büszkén mutatta föl nekik a babát. Eszmat odanyújtotta neki egyik ujját, és a pici erősen átkulcsolta.

– Eszmat! – szólt rá Bahram szemrehányóan. Roxanne-t nagyon bántotta az apja újabb ridegsége, de nem lette szóvá. – Mutasd föl egy kicsit a gyermeket! – rendelkezett, Bahram. Hosszasan szemügyre vette, aztán megállapította: – Egy biztos: látszik rajta a kínai beütés. – Vietnami, apa. – Mit mondasz? – Azt, hogy nem kínai, hanem vietnami vér van benne. Meg persze perzsa és amerikai. – És te még büszke is vagy erre, Roxanne? – Nagyon büszke vagyok, apa. – Tudod, minek tartom én a benne folyó vietnami és amerikai vért? Egy vödör szarnak, semmi másnak! Roxanne a nyugalmát megőrizve mondta: – Csodálom, hogy a neme miatt még nem tettél szemrehányást, apa. Nem tartasz hibásnak, amiért csupán lányt szültem? – Egy nagy szar ő is, az! – ismételte Bahram. Roxanne nem bírta tovább: állati üvöltés tört elő belőle, amitől az. apja is, és mindenki más megdermedt a szobában. Szabad folyást engedett indulatainak, áradtak belőle a perzsa szitkok, ahogyan éppen az apjától tanulta. Most adta ki magából a dühét Shirley Kasani megerőszakolása miatt, meg a korábbi megaláztatásokért is. Levegő után kapkodva barbár gyilkosnak nevezte az apját, és felszólította, hogy örökre tűnjön el az életétől, és ne merjen többé közeledni Tiannához. – Vele is azt tennéd, amit az anyámmal, velem és

Daunival tettél! Ha még egyszer így mersz beszélni róla és így nézni rá, az én és a férjem szerelmének gyümölcsére, én… Tudod, mit? Már annyiszor fenyegettél meg azzal, hogy kitagadsz, de most én, tagadlak ki téged! Nem vagy többé az apám! Már csak egy lányod van, vedd tudomásul, de nem bánnád, ha mártírhalált halna. Ugye milyen jó lenne egy mártír apjának lenni? Azzal igazán s/ép karriert futhatnál be, a muszlim cimboráid a seggedet is kinyalnák érte! Hát mit számít a lányod élete a saját dicsőségedhez képest? Meg tudnálak ölni mindazért, amit az anyámmal. Daunival és velem tettél, és amit a lányommal is tennél, ha hagynám, de különösen azért, ahogyan a húgomról gondolkozol. Beléd tudnám vágni a kést. amivel a csirkéidet szoktad levágni!

30. fejezet Vérünket a hitért! Az abadáni tűzvész után, melynek hatására, Daunihoz hasonlóan, oly sokan lettek forradalmárok, a sah is belátta végre, hogy az országa válságba jutott, s hogy komolyabb engedményeket kellene tennie a népnek. A világi ellenzék kedvére akart tenni azzal, hogy felszámolta a cenzúrát, szabad vitát engedett a parlamentben, s a Tudeh kivételével minden párt tevékenységét engedélyezte, miként a békés tüntetéseket is. A vallásosaknak azzal akart a kedvében járni, hogy az országszerte hithű muszlimként ismert Dzsafar SerifEmemit nevezte ki miniszterelnökké. Létesített egy vallásügyi minisztériumot, amely aztán betiltotta az éjszakai bárokat és a kaszinókat, továbbá a nyugati filmek vetítését a mozikban. A sah kiengedett néhány mullahot is a börtönből. Ezt Dauni, Jar, Fatima és a hozzájuk hasonlók nem értették: elment a sah esze, nem fél attól, amit ezek a volt foglyok fognak elmondani a börtöneiről s azokról, akik sohasem távozhattak onnan élve? Az egyik szabadon bocsátott rab Teleghani ajatollah volt, az, aki 1962-ben a tüntetés vezetője volt a Teheráni Egyetemnél. A sahnak már aligha kellett tartania attól, hogy újra tüntetések élére áll, hiszen inkább volt halott, mint élő, a szemhéja hiányzott: cigarettával égették le a kínzói, amikor arra akarták kényszeríteni, hogy nézze végig a lánya

megerőszakolását, mire ő behunyta a szemét. Mások még rosszabbul jártak: Szaidi ajatollahot elevenen megsütötték, Azarsari ajatollahot forró olajban főzték meg. Hogyan is gondolhatta Mohamed Reza. hogy a szabadon bocsátottak minderről majd hallgatni fognak? És hogyan képzelhette, hogy a nép ezért majd nem akar bosszút állni? Kiadott a sah egy új rendeletet is, éspedig a császári család korrupciója ellen, de ez egyrészt nem volt elég egyértelmű, mivel a hercegeket és hercegnőket nem nevezte korruptnak, csupán megfosztotta őket addigi hivataluktól, másrészt elkésett vele, hiszen a szabadrablás már 1972 óta folyt; a császári család akkortól nyitott bankbetéteket Svájcban, s azóta vásárolt birtokokat Európában és Amerikában. Egy szóval sem utalt a rendelet magának a sahnak a korruptságára sem. Neki Pahlavi Alap álnéven ugyan, de öt saját játékkaszinója volt a Perzsa-öböl partján, meg privát üdülőszigete, teli prostituáltakkal, akiket állítólag egyenesen Párizsban válogattak neki. A nép tudott minderről, no meg Asraf hercegnő és Fia, a „rossz herceg”. Saram viselt dolgairól, ezért immár nem érte be a sah engedményeivel; azt követelték, hogy mondjon le a trónról, és hagyja el az országot. A Kasani modzstahed halálát követő fél évben Dauni csak amolyan kisegítő forradalmi tevékenységet végzett. Szalagokat hallgatott le, fényképeket és diákat nézett, az eseményekről csak Jar útján értesült. Szeptember 4-én aztán részt vett az első sah elleni tüntetésén Teheránban.

Ez alkalommal a felvonulók kezében nem kő volt, hanem virág: ezzel hajigálták meg a katonákat, s így kiabáltak: – Testvérek, katonák, ne lőjetek1 És igen sok katona tekintett úgy a tömegre, mint amely között ott lehet a saját testvére, szülője, legjobb barátja is. Némelyek sírva fakadtak, amiért akaratuk ellenére kénytelenek lesznek vétkezni ellenük. De még annak is volt oka gyűlölni a sahot, aki nem volt személyesen érdekelve. Minden jó – a busás zsold, a nagy ház szolgákkal – a tiszteknek jutott, nekik meg semmi. És milyen megvetően bántak a tisztek a közkatonákkal, s azoknak mit kellett tőlük elviselni! Ezek után még ők adnak parancsot arra, hogy lőjenek a tömegre? Elérkezett a pillanat, amikor a katonák egy emberként úgy gondolták: inkább a tisztekre, vagy magára a sahra kellene lőni a tömeg helyett, de nem lőttek senkire, inkább letették a fegyvert. Szeptember 7-én Dauni, Fatima és Jar ismét virággal a kezében csatlakozott a tüntetőkhöz. Most már egyenesen arra szólították fel a katonákat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Nem egy közülük ál is állt. Ennek hatására Mohamed Reza megfogadta katonai tanácsadóinak korábban elvetett tanácsát, s másnap hajnaltól szükségállapotot hirdetett ki. A teheráni rádióban azonban kevesen hallották a hírt, így aznap csaknem egymillió ember, köztük Dauni és barátai, gyülekezett a fővárosi Dzsaleb téren egy újabb békés tüntetésre. A hadsereg ezúttal már közbelépett, és több mint kétezer tüntetőt megölt. Ezt a napot nevezik Iránban Fekete Pénteknek.

Mialatt Teheránban ez történt, Camp Davidben éppen tartottak (amerikai közvetítéssel) az egyiptomi-izraeli tárgyalások. 9-én Anvar Szádat egyiptomi elnök, Mohamed Reza szövetségese, támogatásáról biztosította a sahot. Carter amerikai elnök – vélhetőleg Szadal kérésére – ugyancsak felhívta Rezát. Sajnálkozását fejezte ki a vérontás miatt, de újonnan támogatásáról biztosította a sahot. A teheráni rádió pedig a mészárlás híre után bemondta azt is, hogy Carter támogatja a sahot. El is terjedt a rémhír, hogy a Dzsaleb téri vérengzésre egyenesen Amerika biztatta Rezát. Akik a tömegre lőttek, nem is iráni katonák voltak, hanem amerikaiak vagy Amerikában kiképzett izraeliek. így esett, hogy a Fekete Péntek után az Amerikaellenesség még inkább felerősödött. Szegény Dauni őrlődött a maga két világa között: mit is keres egy olyan országban, amelyik gyűlöli az anyja hazáját? Aztán azzal vigasztalta magát, hogy neki ugyan nem hazája Amerika, mert mit is kapott tőle? Semmi mást, csak elutasítást, a származása és vallása miatti megvetést. Nem, mondta magában, én kicsit sem vagyok amerikai, hanem perzsa és muszlim, nekem Irán a hazám. Másfelől hogyan tagadhatná meg Amerikát, amikor az anyjától amerikai tündérmeséket és altató-dalokai hallott? És azt az anyát, aki élete kockáztatásával mentette meg őt és a nővérét a brutális apjuktól? A forradalom hónapjai alatt Daunit mindvégig ezek a kérdések gyötörték, és hol ilyen, hol amolyan választ adott rájuk, de a hitét semmi sem

ingathatta meg, miszerint Istentől kapott feladata Mohamed Reza hatalmának a megdöntése, s ha ez sikerül, teljesítette a küldetését. Nem sokkal a Fekete Péntek után Khomeini Párizsból (ahová akkor menekült, amikor a sah követelésére Irakból is kiutasították) kiadta első felhívását a dzsihádra. Felszólította népét: „Öntözzétek véretekkel az iszlám kertjét, buktassátok meg a zsarnokot és talpnyalóit!” Ettől kezdve Teheránban, Kúmban, Iszfahánban és másutt is mindennaposak voltak a zendülések. Üzleteket, áruházakat gyújtottak föl, kormányépületekel és légitársaságok irodáit (megkímélve persze, sőt virágokkal díszítve az Air Franceét, hiszen Franciaország nyújtott menedéket Khomeininek). Az ajatollah ezután általános sztrájkra szólította föl a népet, amely eltartott egészen a forradalom végéig: leállt a munka a tömegközlekedésben, a vasútnál, a postán és a repülőtereken, a textilgyárakban, a rádió- és tévéállomásoknál, az újságoknál, az egyetemeken és az alsóbb szintű iskolákban is. A sah olajbevétele is jelentősen csökkeni, miután a termelés az egyötödére esett vissza, ami Iránnak napi hatvanmillió dollár kiesést jelentett. Nem csoda, hogy Khomeini ezt a fennkölt üzenetet küldte haza: „Leborulok Irán népe előtt! Nemcsak az ország, hanem a világ történetében sem volt ilyen dicső mozgalom, mint a tiétek, ó nemes népem! Ma a hét-nyolc éves gyermek is kész a vérét áldozni az iszlámért és a nemzetért: ugyan hol volt valaha is ilyen? Oroszlánszívű asszonyaink csecsemővel a karjukon néznek szembe a rezsim

géppuskáival és tankjaival: hol látott még ilyet a történelem? Ma egyként harsog az iskolás gyerek és a beteg öregember torkából a kórus: Halál a sahra!”

31. fejezet Civilek puskával A sahnak most már rá kellett döbbennie, hogy a trónját – ha nem is magának, de legalább a fiának – legfeljebb az ellenzék kegyelméből őrizheti meg. Ezért kormányzótanácsot hozott létre, s Moszadek egy volt miniszterét nevezte ki az élére. Sáh-púr Bahtiar azzal a feltétellel vállalta a megbízást, hogy a sah meghatározatlan időre „szabadságra megy”. Mohamed Reza 1979. január 16-án sírva búcsúzott Irántól, s egy darab iráni földdel a zsebében, Farahhal együtt beült Boeing 707-es gépébe, és Egyiptomba repült száműzetésbe. A nép Irán-szerte az utcára tódult, kiabálva, ölelkezve, tálcán édességet osztogatva. Egyes mullahokat a vállukra kaptak, a bankjegyekből kivágták Mohamed Reza arcképét. Az újságok is öles betűkkel hozták a hírt a címlapon: A SAH ELMENEKÜLT! Khomeini hazatérését Dauni igen emelkedett pillanatként élte meg. Arra gondolt: vajon létezik-e, hogy egyszerre ennyi ember ment volna ki az utcára a világ bármelyik városában? S vajon egyesült-e már oly sok millió ember abban a tudatban, hogy megjelenik az, akiben mindenki a rejtőzködő imámot sejti? Khomeini februári hazatérése után néhány hétig Teheránban maradt, majd a lánya kúmi házába költözött. Addig Dauni, Jar és Fatima többszáz emberrel együtt éjjelnappal a dél-teheráni iskola előtt táborozott, ahol az

ajatollah tartózkodott – abban a reményben, hogy megláthatják. S ujjongva fogadták, ahányszor csak megjelent az erkélyen. Khomeini kenyeret és sajtot osztogatott a szegényeknek, s Dauni irigyelte őket, amiért a közelébe férkőzhettek: neki, az arisztokrata lánynak e/ bezzeg nem adatott meg Február 5-én Khomeini új miniszterelnököt nevezett ki Mehdi Bozargan személyében, s egyben Bahtiár kormányát törvénytelennek nyilvánította. Amerika pedig ismét félreértette az iráni helyzetei, s megfogyatkozott befolyását azért vetette latba, hogy a hadsereg semleges maradjon a két miniszterelnök harcában. Eddigre azonban a hadsereg már megoszlott a két fél között, és a vezérkar nagyon jól tudta, hogy nem szegülhet szembe Khomeini kormányfőjével. Bahtiárt az ajatollah nemcsak a sah, hanem egyenesen Amerika bábjának nevezte. Február 8-án Dauni csatlakozott ahhoz a több milliós teheráni menethez, amelyik Khomeinit és Bozargant éltette, és halált követelt Amerikára és Bahtiár fejére. Másnap pedig megnézhették a televízióban a forradalom utolsó ütközetét: a Császári Gárda, a sah úgynevezett „halhatatlanjai”, az utolsó Mohamed Rezához hű alakulat körülfogta a homafárok (Kho-meini-párti repülős kadétok) laktanyáját, és tüzet nyitott rá. A megtámadottak számos felfegyverzett civil segítségével védekeztek, a csata egész éjszaka tartott. 10 én reggel még több felfegyverzett civil forradalmár tódult az utcára esküdözve, hogy inkább meghalnak, de

megakadályozzák a császári erősítés odaérkezését a forradalmár repülősök támaszpontjához. S amikor fejük fölött feltűntek a Császári Gárda helikopterei, a felkelők géppisztollyal – részben amerikai fegyverekkel, részben Kalasnyikovokkal – lőttek rájuk. A felkelő nép végül legyűrte a gárdistákat, s ez Bahtiár vesztét jelentette. 11-én lemondott, majd néhány hónapi bujkálás után Párizsba menekült. Ezen az éjszakán a forradalmárok felrobbantották a gárda laktanyáját, és kifosztották a fegyverraktárát. A forradalom ezzel új fordulatot vett. A hatalom a hadsereg kezéből a népébe került, azaz felfegyverzett civilek kezébe. Ók pedig bizottságokat szerveztek mind Teheránban, mind országszerte; az egyik ilyennek Jar lett a vezetője. A bizottságok tagjai korábban részt vettek egyes forradalom előtti szervezetek, így a Fedajín és a modzsahedek tevékenységében, de leginkább azokba a mecsetek köré szerveződő helyi csoportokba tömörültek, melyeknek már az előző évben nagy szerepük volt a tüntetések és sztrájkok megszervezésében. Ők voltak a forradalom legfegyelmezettebb katonái. A forradalom győzelmével azonban a bizottságok már nem annyira az együttműködéssel törődtek (végül is megnyerték a maguk csatáját, s most ők voltak a kiváltságosak), mintsem a hatalom gyakorlásával, ami már nem ment oly szervezetten, mint az ellenállás. Toboroztak éretlen, tizenhárom tizenöt éves fiúkat is, mivel azok is részt vettek az arzenálok kifosztásában.

A bizottságok kezdettől fogva afféle helyhatósági intézményeknek tekintették magukat. Ennek az volt a jó oldala, hogy fenntartották a rendet a maguk kerületében, s őrizték a kormányhivatalokat és palotákat. A rossz oldala pedig az, hogy olykor ötletszerűen koboztak el magántulajdont, tartóztattak le és csuktak börtönbe embereket. A bizottságokkal együttműködtek a forradalmi népbírósá gok. Ezek zárt tárgyaláson ítélkeztek, nem alkalmaztak védőügyvédeket, és olyan nehezen megfogható vádakban hoztak ítéletet, mint „a korrupció terjesztése a Földön”, „emberiség elleni bűntett”, „népellenes cselekedet”, „ellenforradalmi tevékenység”, ..a nép becsületének megsértése”. Az ítélet csaknem mindig halál volt, amelyet csaknem mindig azonnal végre is hajtottak. A népbíróságok még inkább élvezték Khomeini támogatását, mint a bizottságok. Az ajatollah kijelentette, hogy aki nyilvános tárgyalásokat követel, az „a közöttünk elburjánzott nyugati kórban szenved, különben világosan látná, hogy az elítéltek bűnözök, azokkal pedig nem tárgyalni kell, hanem ki kell végezni őket… A népbíróság a nép akaratát testesíti meg. Ha a bűnözőket nem végezzük ki, akkor a nép majd maga hajtja végre az ítéletet.” Ehhez Khalkali bíró, akit tevékenysége nyomán Vérbírónak neveztek, hozzátette: a bíróságok kifejezetten az iszlám igazságszolgáltatás szellemében ítélkeznek.

32. fejezet Leleplezett hitetlenek A naiv Dauni nemigen értette sem Khomeini, sem Khalkali bíró nyilatkozatát a vérbíróságok iszlám szelleméről. Számára az iszlám nem a gyűlöletet jelentette, hanem a szeretetet, nem a gonoszt, hanem a jót. Vajon nem a jó érdekében néztek-e szembe az emberek a tankokkal, hogy elűzzék a gonoszt: a sahot? Nem a Savaktól akartak-e megszabadulni, amely oly sokáig kínozta és öldöste őket? Akkor most miért gyilkolják ugyanúgy halomra az embereket, miként a Savak tette, ráadásul nyíltan, ahogyan az sohasem merte? Az ember nem vehetett kezébe újságot, nem nyithatta ki a televíziót anélkül, hogy ne mutattak volna egy elítélt férfit (sőt, később nőket is) megviselt arccal, riadt tekintettel. A kommentátorok részletesen ismertették az elítéltek vallomását, s hogy miként fogadták közelgő halálukat. Mindez csak bevezető volt a fő műsorszámhoz: a tetemek bemutatásához. Daunit természetesen elszomorította és felbőszítette mindez. Jar. aki maga is a vérszomjas tömeg része lett, nem értette, mi baja van Dauninak a népbíróságokkal. Egy este tíz óra után Jar nyolc másik férfival és három nővel – akiket Dauni nem ismert érte ment a lakására. Amikor megkérdezte, hová mennek ilyen későn, Jar azt mondta, meglepetés: ő és a barátai élete nagy élményét tartogatják a számára. A lány megkérdezte, kik Jar társai, mire azt

felelte: a bizottság többi tagja. Autókba szálltak, s elhajtattak Dél-Teheránba egy olyasféle iskolába, amilyenben Khomeini is megszállt. Jar bekopogott, mire egy szakállas, turbános férfi nyitott ajtót. Szó nélkül felvezette a társaságot a lépcsőn egy gyengén megvilágított terembe, ahol öt férfi és egy nő ült. Az újonnan jöttek helyet foglaltak mellettük. Nemsokára bejött három bírói taláros férfi, s leültek egy asztalhoz a terem végében. Dauni már tudta, hogy minden bizonnyal egy forradalmi bíróságot lát. De akkor hogyan engedhették be őt ide? Jar kitalálta, hogy mire gondol. – Külön engedélyt kellett szereznem, hogy bejuthassunk. Nem volt könnyű, de megéri a fáradságot, nem? – Miért hoztál ide engem? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára Dauni. – Mert félig amerikai vagy. – Mi köze ennek bármihez? – Mi köze? Azt szeretném, ha igazi perzsa lennél, és sutba dobnád az idétlen amerikai fenntartásaidat. Mielőtt a lány felelhetett volna, láncon a bírák elé hurcoltak négy összevert, reményét vesztett foglyot. Valamennyit azzal vádolták, hogy korrupcióban bűnös. A vádlottak két-két percet kaptak a védekezésre. Egyikük, akinek tágra nyílt a szeme a rémülettől, zokogva esedezett kegyelemért: – Kérem, kérem, ne öljenek meg! Jó ember vagyok! Akármit tettem is, kényszerből tettem! A szívem mélyén mindig is magukhoz tartoztam! Én szeretem a népet és

Khomeinit! Bocsássanak meg nekem! Egy másik, nagydarab vádlott valóságos rohamot kapott, s magatehetetlenül rángatózott a padlón. A harmadik – egy volt tábornok – bevizelt, amikor az ítéletet felolvasták. Dauni az egészet dermedt kábulatban ülte végig, akár egy csapdába esett állat. Fél óra elmúltával – mindössze eddig tartott a négy „tárgyalás” – Jar felkísérte őt az iskola tetejére. Csendesen sírdogált, mialatt a négy „bűnöst” agyonlőtték, s látta, milyen élvezettel nézik a kivégzést Jar és társai, majd, ami a legborzasztóbb volt, azt is, amint eszeveszetten ordítozva megmártják a kezüket a kivégzettek vérében, egymásra fröcskölik, s bekenik vele arcukat. Dauni soha életében nem látott ehhez fogható szörnyűséget. – Istenem, édes istenem – suttogta magában – de hát ezek állatok! És Jar is közéjük tartozik! Dauni nem először látott ilyesmit, mivel a forradalom hónapjaiban szemtanúja volt, amint a forradalmárok belemártják a kezüket valamelyik mártír vérébe. Az is elég rémséges volt, de akkor hagyta, hogy Jar megvigasztalja: nem is olyan szörnyű ez, mert az emberek ily módon csupán részesedni akarnak a mártír dicsőségéből. A mai este azonban egészen más volt, és határozottan beteges atmoszférájú. Jar ezúttal nem hivatkozhatott arra, hogy közösséget akarna vállalni a halottakkal. Azzal ment oda hozzá, hogy menjen oda és álljon közéjük, szinte pózoljon a holttestek mellett, majd meglátja, mekkora élvezet. Még hogy élvezet? Dauni hirtelen úgy érezte: ez

nem is lehet igaz. s mindjárt felébred a rémálomból. Felfoghatatlan volt, hogy egy olyan kulturált ember, mint Jar, vadállatként viselkedjék. Jar ismét felszólította Daunit, hogy csatlakozzék hozzájuk, ő azonban az ajtóhoz futott, csakhogy azt zárva találta. Amikor pedig dörömbölni kezdett rajta, hogy engedjék ki, két lány a csoportból odajött hozzá, talán csak azért, hogy odavigyék a többiekhez, de az is lehet, hogy észrevették az irtózását, s móresre akarták tanítani, vagy egyszerűen csak összevérezni az ő arcát is. Dauni azt sikoltozta, hogy hagyják békén, aminek hallatán valóban ellene fordultak, és bemázolták vérrel az arcát és a szemét. Ő addig karmolt és rugdalózott, hogy végül eleresztették. Jar a kisujját sem mozdította az érdekében, csak állt a cimborái között, és velük együtt röhögött rajta. Ez ismét felidézte a lányban a kitaszítottság érzését: a keresztények között muszlimnak bélyegezték, Amerikában perzsának, Iránban amerikainak. Tudta, hogy ezen túl ahányszor csak kitaszítottnak fogja éreznie magát akármilyen közösségből, mindig hallani fogja ezeknek a forradalmároknak a nevetését, köztük a Jarét. Ezen az éjszakán Dauni szerelme és Jarba helyezett bizalma gyűlöletbe és félelembe csapott át. Nem mondta ki ezt, de bizonyára meglátszott az arcán. Jar pedig, aki tudott olvasni az arcvonásaiból, a férfibüszkeségét tartotta a legfontosabbnak. Megragadta Dauni hajat, többször az arcába sújtott az öklével, aztán úgy mellbe vágta, hogy nekitántorodott a falnak. Felemelte és ismét pofonvágta, majd ledobta, s rugdosni kezdte. Amikor végre

megelégelte, Dauni magatehetetlenül feküdt a földön, az orrából és a szájából folyt a vér. A következő héten Naila ápolta ugyanolyan hűségesen, mint annak idején az anyját. Mellette volt Hanum Dzsúni és Fatima is, s Peri is gyakran meglátogatta. Tőle kérdezte meg Dauni, miután sokáig hiába töprengett rajta, hogyan ismerhette ennyire félre Járt? Hogyan szerethetett belé. s bízhatott benne ilyen sokáig? Peri elmondta, hogy szerinte nem volt alkalma megismerni Jar igazi énjét. Mindig csak a forradalmárral találkozott, nem a konzervatív muszlim férfival. Amíg forradalmár volt, addig minden áldozatra képes volt Mohamed Reza megbuktatásáért bátor volt és szeretetteljes. Egészen természetes, hogy Dauni beleszeretett, és megpróbálta támogatni a harcában. Jar pedig érezte, hogy Dauni is elkötelezte magát az ő ügye mellett, s ezen túl már nemcsak úgy tekintett rá, mint a párjára, hanem úgy is, mint az elvtársára, mint egy forradalmárra a sok közül. Ebben az időszakban Jar. a forradalmár föléhe kerekedett Járnak, az iszlám fundamentalistának. Talán mindegyik forradalmár férfival ez történt, amíg a forradalom tartott. Most azonban, hogy győzött, kijött belőlük a másik énjük. Jar meg sem látogatta Daunit, amíg lábadozott. Amikor végre mégis eljött, a lány – Peri, Fatima és Naila biztatására – képes volt megmondani neki, hogy soha többé nem akarja látni. Erre dühkitörés volt a válasz, Jar amerikai kurvának nevezte Daunit, s fenyegetőzött, hogy olyan leckét kap tőle, amit sosem felejt el. Dauni, holott

egyáltalán nem erezte magát oly n magabiztosnak, erre így válaszolt: – Nem hiszem, hogy fájdalmasabb leckét adhatnál, mint amilyet az apámtól kaptam. Két hét elteltével Dauni fizikailag már magához tért (lelkileg csak jóval később), s elindult Fatimával ebédelni az Intercontinentalba. Mindketten hónapok óta először öltöztek fel elegánsan, és – amennyire lehetett ebben az állapotban – még jókedvük is volt. Magas sarkú cipőt és sportos ruhát vettek fel, kifestették a szemüket és a szájukat. Tudták, hogy észbontóan néznek ki. Szép idő volt, ezért gyalog indultak útnak, mielőtt taxit intettek volna le. Néhány utcasarok után megállította őket négy koszos, tizenhárom-tizenöt éves, lötyögő amerikai katonazubbonyt viselő kamaszgyerek. Azt állították, hogy egy bizottság emberei, és bár nem igazolták magukat, de puska volt náluk, amelyet rájuk fogtak, mialatt a vezetőjük kifaggatta őket. – Férjesek vagy hajadonok? – Mindketten menyasszonyok – felelte Fatima. – És tudja-e a vőlegényük, hogy férfikísérő nélkül vannak? Tudják – felelte Fatima. – Na és – folytatta a suhanc – ha most elkérném a vőlegények telefonszámát, és felhívnám őket, vajon mit mondanának? Dauni erre megremegett, mert elképzelte, ugyan mit mondana Jar ebben a helyzetben a történtek után. De összeszedte magát, és azt mondta: – Megerősítenék, hogy igazat mondunk.

– Akkor biztosan zsidók. Vagy amerikaiak. – Szó sincs róla – válaszolta Fatima. – Muszlim férfiak és forradalmárok. – Most már csak az következik – ordította a kamasz –, hogy ti is, leleplezett hitetlenek, a forradalom nővérei vagytok és igazhitűek? Igen ez az igazság – mondta Fatima. A vezető körbejárta őket. és puskáját lóbálva kijelentette: aki így, az arcát, a nyakát és a testét kitakarva jár az utcán, az nem a forradalom nővére, hanem büdös kurva, s még azzal is szentségtörést követ el, ha a „forradalom nővérei” kifejezést a szájára meri venni. Ezért most bekísérik őket a bizottságra, ahol aláírják a nyilatkozatot: „Kurva vagyok”. Aztán majd eltoloncolják őket a női börtönbe, mert ott a helyük. Fatima ekkor megkérdezte tőle: nem hallott-e Kasani modzslahedról, a kúmi mártírról – Miért, mi köze lehet hozzá a magadfajtának? – kérdezte a vezető. – A nagyapám volt – felelte Fatima. A suhanc erősen Fatima szeme közé nézett, s azt üvöltötte: – Bizonyítsd be, hitetlen ribanc! A bátyám Jar Kasani, a barátnőm vőlegénye. Megadom a számát; ő majd igazolja, hogy a modzstahed a nagyapánk volt. És hogy én és a barátnőm nem vagyunk kurvák, hanem igenis a forradalom nővérei. – Ismerem Jar Kasanit – mondta felcsillanó szemmel a vezető –, nagyon is jól ismerem. Ha te tényleg a húga vagy,

ez meg a menyasszonya, akkor telefonálok neki, és idehívom a főhadiszállásunkra. Ő majd eldönti, mi legyen a büntetésetek, börtön-e, vagy valami más. Amikor Jar megérkezett a bizottság zsúfolt és szemetes helyiségébe, ahol a suhancok üldögéltek néhány idősebb, piszkos, borostás férfival, csupán egy pillantást vetett a lányokra, aztán melegen üdvözölte az elvtársakat. Először szóba se hozta Fatimát és Daunit, hanem Khomeiniről és az új Iránról társalgott velük, amelyet az ilyen bizottságok teremtenek majd meg. Kis idő után rátért a nőkre. No persze, a nők, mondta megvetően. A nőkkel az a helyzet, hogy még a legjobbak is, akik a férfiak mellé álltak a tüntetéseken, egyszerű lelkek, akik nem tudják, kik is ők valójában, és hol a helyük. Miután részt vettek a forradalomban, azt képzelték, hogy egyenrangúak a férfiakkal. – Most azonban – folytatta Jar – meg kell tanulniuk, hol van a helyük, és ismét rá kell ébredniük, hogy csupán nők nem pedig férfiak. Ami meg ezt a kettőt illeti – mutatott Daunira és Fatimára –, ígérem, hogy mire végeztem velük, az igazi muszlim nők iskolapéldái lesznek. Soha többé nem követik el azt a bűnt, hogy csador nélkül merészkednek az utcára, mert én, mint a gyámjuk, minden nap el fogom mondani nekik: vagy beburkoljátok a fejeteket, vagy majd mi burkoljuk be – ha levágtuk. Ezen aztán az egész bizottság jót nevetett.

33. fejezet Mégsincs szabadság Dauni és Fatima kalandja csak a kezdet volt, mármint azé a lidércnyomásé, amelyet a nőknek kellett átélniük Khomeini Iránjában. A „bizottsági” suhancok, akik letartóztatták őket, a saját szakállukra cselekedtek így, mivel Khomeini ekkor még nem adta áldását a csadort nem viselő nők zaklatására. Március 8-án. azaz vagy két héttel Dauni és Fatima letartóztatása után azonban Khomeini rádióbeszédben jelentette be. hogy a minisztériumokban dolgozó nőknek tilos a pucérkodás, tehát csadorban kell járniuk. Mindenki sejtette, hogy a rendeletet hamarosan minden nőre ki fogják terjeszteni. Aznap délután Dauni és Fatima középiskolájában több tanárnő is osztályfőnöki órát tartott a diáklányoknak a csador ügyében: azok a nők, akik oly sok mindenen mentek keresztül a szabadságért és demokráciáért, most miként védelmezhetnék meg a jogukat, hogy tetszésük szerint öltözködhessenek? Dauni osztályfőnöke egyben a kedvenc tanárnője volt, Hanum Barsani. igen energikus személyiség. Megkérte Daunit. számoljon be a letartóztatásról. Ő kissé bátortalanul, de előadta az esetet; az osztálytársai megdöbbentek. Egyikük megkérdezte: vajon mi történt volna, ha az a bizottsági fiú nem ismeri Jart? Dauni nem tudott erre válaszolni, de Barsani tanárnő' azt

mondta, hogy a rendőrségen minden bizonnyal bejegyezték volna őt prostituáltként, és akár börtönbe is zárhatták volna, ki tudja, meddig. A tanárnő ezután más ügyekre terelte a szót, amelyek fontosabbak voltak a csadornál. Kezdte azzal, hogy Khomeini eltörölte a családvédelmi törvényt, tehát a lányokat ismét tizenegy éves korukban férjhez lehet adni, mint a törvény bevezetése előtt. A férfiak pedig ismét elválhatnak a feleségüktől, ha háromszor megtagadják őt egy mullah előtt, ezzel szemben a nők nem kezdeményezhetik a válást akkor sem, ha a férjük rosszul bánik velük. – Khomeini betiltotta a koedukált oktatást is – folytatta Barsani tanárnő. – Azt állítja, hogy az a prostitúció melegágya. Az iszlám törvényekre hivatkozva eltiltotta a nőket a bírói pályától. Én erre azt mondom, hogy ez nem Isten törvénye, hanem csak az ajatollahé. Szerinte a nők túl lágyszívűek a bírói munkához. Nyilván arra gondol, hogy mi nem hoznánk annyi halálos ítéletet, amennyit ma szokás, és a nőket egyenlő elbánásban részesítenénk a férfiakkal. De mi követeljük a jogokat, amelyekért a forradalomban harcoltunk. Nem azért áldozta életét megannyi nő. hogy most megtagadják tőlünk a természet adta jogainkat. Értésére kellene adnunk Khomeininek. hogy amint készek voltunk részt venni a forradalomban, úgy most is harcolni fogunk a jogainkért. Ha nem féltünk Mohamed Reza tankjaitól és puskáitól, akkor a Khomeinitől sem fogunk félni, ha be akarja vetni ellenünk a fegyvereket. És értésére kell adni azt is, hogy rajtunk lesz az egész világ szeme, meg az új forradalmon, ha annak is ki kell törnie.

Beszélt a tanárnő a nemzetközi nőnapról is. Ez az a nap, amikor a nők szerte a világon egyesülnek szívükben és lelkükben, függetlenül attól, hogy nyugatiak vagy keletiek. Elmondta, hogy Iránban utoljára ötven évvel korábban lehetett megünnepelni a nőnapot; később ezt Reza sah, majd az utódja, Mohamed Reza is tiltotta. Ebből az alkalomból a nők tüntetést szerveznek az Igazságügyi Minisztérium előtt, így az ő órái aznap elmaradnak, mondta. Az egyik lány kuncogott: lehet, hogy mi sem leszünk itt, mert szintén a tüntetésre megyünk. Dauni és mások is kijelentették, hogy akkor majd ugyanaz történik velük az iskolában, mint amikor a sah ellen mentek tüntetni, azaz semmi. Barsani tanárnő azt felelte erre, hogy mivel az igazgatónő, Mardoni tanárnő maga is ott lesz a tüntetésen, aligha fogja felelősségre vonni az iskolakerülőket. A lányok elkezdtek készülni a tüntetésre, s jelszavakat fogalmaztak: „Tiszteljétek bennünk a nőt csador nélkül is!” „Nemcsak a csador ellen harcolunk!” „Igazságért jöttünk az Igazságügy minisztériumhoz!” A nőmozgalom jelszava egyébként ez volt: „A szabadság hajnalán nem vagyunk szabadok”. A népi nőmozgalom a forradalom előtt es alatt kis csoportokban ugyan működött, de ezek a tömörülések elszigeteltek maradtak. Most azonban maroknyi, külföldről hazatért perzsa nő kezdeményezésére elkezdték szervezni az igazi, széleskörű nőmozgalmat. Szóltak a barátnőiknek, azok is a magukéinak, s így sikerült néhány száz nőt beszervezni, ami akkoriban egészen szép létszámnak tűnt.

Ezután adta ki Khomeini a rendeletét a csador viselésről, majd következett a nők jogainak néhány további megnyirbálása. Ennek hatására immár tízezrével készek voltak az utcára vonulni. Nem alakítottak még szabályos szervezetet, csak spontán készülődtek, miként Dauni iskolájában is. Egyesek csadorban csatlakoztak a nővéreikhez – mert így szólították egymást, ahogyan a forradalomban megszokták. A tüntetéseken részt vett néhány férfi is, emberi jogi harcosok, akik hálásak voltak a nőknek, amiért a forradalmat támogatták. A menetek során ők fogták körbe a nőket, hogy megvédelmezzék őket a fegyveres banditáktól. Március 9-én kora reggel Dauni az osztálytársaival és Barsani tanárnővel együtt gyülekezett az iskola udvarán, mielőtt a tüntetéshez csatlakoztak volna. Fatima otthagyta az osztálytársait, hogy Dauni oldalán vonulhasson fel. Kézenfogva meneteltek és a szabadságol éltették. Dauni arra gondolt, hogy ha meg kell halnia ezen a tüntetésen, a legszívesebben Fatimával hal meg – kivéve persze Barbarát vagy Roxanne-t. El is nevette magát ezen a morbid gondolaton: mitől tart most, miután az egész forradalmat megúszta? Pár perccel az után, hogy az utcára mentek, kiderült, hogy sajnos jók voltak a megérzései. Hiába fogták körül őket a férfi tüntetők, kevesen voltak. Így az ellenség át tudott törni rajtuk, megtámadta a diáklányokat, és ütlegelni kezdte őket. Egyikük Dauni szeme láttára vert kegyetlenül fejbe egy elsős kislányt, aki lekuporodott, és a karjával

próbálta védeni az arcát, de a férfi tovább ütlegelte, amíg csupa vér nem lett a feje. Volt olyan lány, akit három nagydarab férfi vett üldözőbe, lánccal és bunkósbottal estek neki. Dauni osztálya nem jutott el az Igazságügy minisztériumig, ahhoz túl sok volt az ellentüntető. Amikor pedig másnap reggel bementek az iskolába, hogy a következő tüntetésre készülődjenek, kiderült, hogy négy iskolatársukat súlyosan megsebesítették előző nap: hárman már meg is haltak, a negyedik pedig életveszélyes állapotban-kórházban fekszik. Ez sem rettentette azonban vissza Daunit és osztálytársait, hanem csak még elszántabbak lettek. Élükön az igazgatónővel március l0-én és a két következő nap is kimentek tüntetni. 12-én gyűlt össze a legnagyobb tömeg. Aznap húszezer nő masírozott el a Teheráni Egyetemtől a Szabadság térig, ami végre Khomeinire is hatott, mivel kijelentette: „Szeretett asszonyainknak is meg kell adni az önrendelkezés jogát”, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem is akarja rájuk kényszeríteni a csadort, csak annyit kér, hogy illedelmesen, „az iszlámhoz méltóan” öltözködjenek. Kijelentette azt is, hogy a férfiak – akár bizottsági tagok, akár nem – nem zaklathatják (értve ezen az ütlegelést és gyilkolást is) a nőket. Ők pedig hittek Khomeini szavának, és március 13-án még nagyobb számban vonultak ki az utcára. És, miként a forradalom alatt is, néhány nő a karon ülő gyermekével együtt jött. Sokan ezt kiáltozták: A lányaink szabadságáért harcolunk, s ezért meghalunk, ha kell!

Ismét nagy számban voltak azonban az ellenséges férfiak is, sőt egyeseket kormányzati buszok szállították oda, Khomeini előző napi nyilatkozata dacára. Néhány csadorba öltözött nővel együtt öldökölni kezdték a tüntetőket. Ezen a végzetes napon Dauni szemtanúja volt, amint Fatima megcsúszik és elesik; ebben a pillanatban két férfi ráugrott és lefogta, miközben egy csadorba öltözött nő valamit – nyilván savat – loccsantott az arcába. Fatima felsikoltott: – Jaj, nem látok! Istenem, megvakultam! Dauni, segíts! Dauni azonban nem segíthetett, nem is tudott Fatimához férkőzni, mert a tömeg elsodorta onnan. Amikor aztán szétoszlott, a lány visszament, hogy megkeresse Fatimát, de már nem találta ott. Késő este ért haza, ahol Jar és az apja azzal a hírrel fogadta, hogy Fatima meghalt, halálra taposták a tüntetők. Jar azzal kommentálta a húga halálát: – Csak azt kapta, amit megérdemelt, mert ellenszegült Khomeininek. Dauni zokogva a szobájába futott. Be is zárta maga után az ajtót, mivel számított rá, hogy Jar vagy Bahram tovább akarja gyötörni őt, de nem tették. Hetekig nyomta az ágyat, és betegen is tehetetlen dühöt érzett Fatima tragédiája miatt. Bosszút fogok állni érte, motyogta magában újra meg újra. Elkapom őket, bosszút állok rajtuk! Ez alatt épp úgy értette Khomeinit és pribékjeit, mint Jart és a saját apját. Egy nap Bahram is meghallotta, és rákérdezett, kiről beszél. Amikor megmondta, Bahram kifakadt:

– Teljesen őrült vagy! Hogy képzeled, hogy „el fogsz kapni” engem, meg Jart, sőt Khomeinit is? Ugyan hogyan kaphatnál el bennünket, te féleszű? – Azt még nem tudom, Khomeinit vagy Jart hogyan, de hogy téged, apa, azt tudom. Te ugye hívő muszlim vagy, de azért minden este megiszod a magad egy üveg konyakját, aztán imádkozol, hogy Isten bocsássa meg neked. Allah talán megbocsát, de Khomeini majd nem fog. És ha még az alkoholt megbocsátják is, azt nem, ha elmondom a forradalmi kormánynak, amit Mohameddel művelsz. Már nem egy férfit kivégeztek, amiért egymással szeretkeztek! Bahram erre átkulcsolta Dauni nyakát, felemelte az ágyról, majd a falnak nyomta. Most aztán tényleg meggyilkol, gondolta Dauni, de Bahram meggondolta magát, eleresztette a lányát, és hosszú hallgatás után azt mondta: – Megölhetnélek. Nincs az a perzsa bíróság, amely felelősségre vonna egy apát, ha halállal bünteti a lázadó lányát. De nem öllek meg, hanem hazaküldelek a rohadt Amerikádba ahhoz a kurva anyádhoz. Bajlódjon veled ő, bolondulj meg neki, ne nekem!

34. fejezet Az elvesztett szüzesség Dauni hazaérkezése sem volt boldogabb, mint a Roxanne-é: Iránból megszabadult, de Amerikában sem érezte otthon magát. Roxanne-nak annak idején Tuon segített a beilleszkedésben, Dauninak viszont egy olyan fiatalember, aki hozzá hasonlóan a Közel-Keletről származott. Egy exkluzív houstoni klubban, az Elánban ismerkedett meg Dzsamal Safjárival. Ez a hely egyszerre volt diszkó, illetve ötcsillagos étterem, és közel-keleti fiatalok előszeretettel látogatták. Esténként szaúdi hercegi csemeték rendeztek itt nagy partikat, és Dzsamal is a baráti körükhöz tartozott. Dzsamal ugyanolyan magas, barna bőrű, vonzó fiatalember volt, mint Jar, de a személyiségét illetően éppen az ellentéte. Míg Jar komoly volt, egy ügy elkötelezettje, Dzsamal csupa játékosság és frivolság. Azt tartotta, hogy a fiatalságot ki kell élvezni, azaz lehetőleg minden este szórakozni, énekelni, táncolni kell. Könnyen ismerkedett, s meg is tette az Elánban vagy bárhol, ahová Daunival mentek. Olykor meghívott mindenkit egy kör italra, aztán bejelentette: a kedvesem meg én most átmegyünk az Arábia Liliomába, aki akar, velünk tarthat! Ilyenkor aztán több autónyi perzsa, arab és amerikai indult meg az Arábia Lilioma vagy más táncos hely felé, ahol aztán Dzsamal állta a cehhet. Ő volt a houstoni éjszaka királya, s Dauni lett a

királynője. Néhány hét múlva Barbara és Roxanne döbbenetére eljegyezték egymást. Ugyan mit vár Dauni egy arab playboytól? A fiú eredetileg nyelvet tanulni jött Houstonba, hogy majd aztán mérnöki karon folytassa, de könyvet alig vett a kezébe, a házi feladatát pedig egy amerikai barátjával csináltatta meg. Életfilozófiája igen egyszerű volt: ha jólesik valami, tedd meg, ha nem, ne. A lecke elkészítése pedig nem esett jól neki. Barbara egyszer megkérdezte tőle: mi van, ha valami már nem nyújt többé élvezetet? Egyszerűen eldobja? Dzsamal erre elmosolyodott, és kijelentette: – Ne féljen, asszonyom, Dauni nekem mindig élvezetet fog nyújtani. Barbara ennek ellenére megpróbált a lánya lelkére beszélni, de az meg így érvelt: – Életemben először vagyok igazán boldog, mama, most ezt is el akarod rontani az erkölcsi prédikációddal? Dzsamal az eljegyzés előtt – és egy darabig utána is – pontosan úgy viselkedett Daunival, akár Bahram Barbarával annak idején. Úgy tűnt, mintha ő lenne a legfontosabb az életében. Egy éjjel aztán Dauni fölment Dzsamal lakására, amikor csak kettesben voltak. Lefeküdtek a díványra, s Dzsamal átölelte őt, ahogyan már sokszor megtette. Szerelmesen nézett rá, de Dauni azt hitte, hogy a szexre még nem gondol. Meg is simogatta, ahogyan szokta, a fülébe súgta, hogy szereti, majd azt mondta: – Aludj el a karomban, tudod, hogy bízhatsz bennem.

Dauni félálomba is merült, de közben Dzsamal valahogy másképpen kezdte simogatni az oldalát, a combját, a mellét. A lány azon kapta magát, hogy szaporábban lélegzik, egy ütemre Dzsamallal. Szorosan átölelte, ő is simogatni kezdte a férfit, aki előbb maga vetkőzött le, azután őt vetkőztette le. Meztelen testével átfogta őt, Dauni hozzásimult, mindjobban, mind erősebben, s egyszer csak azt érezte, hogy Dzsamal belehatol. Még sohasem érzett ilyen fájdalommal vegyes gyönyört, és sikoltozni kezdett. Amikor Dzsamal kicsusszant belőle, felöltözött, miközben Dauni még meztelenül hevert a díványon. Tudta, hogy neki is fel kellene öltöznie, de nem volt hozzá ereje. Csak most fogta fel, hogy nem szűz többé. Hevesen vert a szíve, hallotta is a szoba csendjében. Arra várt, hogy Dzsamal mondjon valamit, de végül ő maga szólalt meg előbb: – Úgy szégyellem magam! Csak azért tettem, mert szeretlek! De ugye nem baj, ugye meg fogod bocsátani nekem? Furcsa, hogy ezt éppen Dauni mondta annak, aki éppen az imént fosztotta meg becses kincsétől. Ő, aki életét kockáztatva tüntetett Khomeini ellen a nők jogaiért, s aki szakított Jarral, amikor rájött, hogy konzervatív iszlám nézeteket vall, most magától hunyászkodott meg Dzsamal előtt. Felülkerekedett benne a neveltetése, mely szerint egy „bukott” lánynak nincs más választása, mint a megalázkodás. Ha Dzsamal ezek után nem veszi feleségül – de miért is venné, hiszen már nem szűz? – akkor ki tenné meg, hacsak nem egy alacsonyabb rangú férfi? És, ami

még rosszabb, Dauni ezzel talán még a lelki üdvét is eljátszotta. Dzsamal meggyújtott egy lámpát, aztán Dauni kombinéjával letörölte róla a vért, s azt mondta: – Ezt megtartom, hogy bizonyíthassam az anyámnak: előttem még szűz voltál. – Akkor hát a történtek ellenére feleségül akarsz venni? – Igen – mondta szenvtelenül Dzsamal –, bár sok férfi nem így tenne a helyemben. Dauni ezek után ismételten hálájáról, egyben szégyenkezéséről biztosította Dzsamalt. Megfogta a kezét, de a férfi elhúzta, és azt mondta neki: – Jó lenne, ha abbahagynád végre a mentegetőzést, és elárulnád, hogy nem csak azért voltál-e ilyen rámenős velem, mert már mással is szerelmeskedtél, és már éppen csak a szűzhártyád volt meg? A dolognak az lett a vége, hogy Dauni Dzsamal szeretője lett, s időnként házassági ígéretet kapott tőle. Valójában azonban úgy érezte, hogy Dzsamal annyira sem becsüli, mint annak idején Bahram Barbarát. Ha elmentek az Elánba, Dzsamal rendelt neki egy italt, elvitte táncolni, aztán magára hagyta azzal a figyelmeztetéssel, hogy legyen jó kislány, és ne flörtöljön más férfiakkal. Ő persze felkérhetett más nőket táncolni. Dauni pedig megalázottan figyelte, amint szexis amerikai lányokkal ropja, akik a gazdag arab fiúkkal jöttek ide szórakozni. Mivel egyedül üldögélt, természetesen nem egy férfi figyelmét magára vonta, de próbálta őket elhessegetni. Egyesektől könnyen meg tudott szabadulni, mások viszont kitartóbbak voltak, és

állhatatosan csapták neki a szelet. Dzsamal persze őt okolta az ilyen esetekért, könnyűvérűséggel vádolta, s hozzátette, hogy nem is lehet mást várni egy megesett nőtől. Aki könnyedén eldobta a szüzességét, az jó úton halad a prostitúció felé, ha csak nem akad egy férfi, aki kiveri belőle a rosszaságot. Így esett, hogy Dauni olykor összevert állapotban tért haza, hol monoklival, hol vérző orral vagy szájjal, sőt egyszer az egyik foga nélkül is. Barbara persze minden ilyen alkalommal próbálta rávenni, hogy szakítson Dzsamallal, és lássa be, hogy a szüzessége elvesztése nem jelent katasztrófát. – Értsd már meg végre – mondta neki –, hogy becsületes, jó és kedves lány vagy, és ez számít, nem pedig hogy szűz vagy-e vagy sem! Dauni azonban erre így felelt: – Lehet, hogy a te keresztény istened előtt ez nem számít, de Allah előtt igen! Barbara próbálta elmagyarázni a lányának, hogy minden bizonnyal félreérti az iszlámot, mert neki Aisa nem így tanította; miért veszi át a fundamentalisták értelmezését? A lelke mélyén azonban tudta, hogy Dauni nem fog hinni neki, nem hiszi el, hogy az amerikai anyja jobban érthetné az iszlám igazi szellemét, mint a perzsa nagymamái és dédanyái, aki egybehangzóan mást mondtak neki. Még Hanum-Dzsúni is a lelkére kötötte, hogy a szüzességére minden körülmények között vigyázzon. Miután Dauni már két évet volt együtt Dzsamallal, és még mindig semmi jelét nem adta, hogy hajlandó lenne

szakítani vele, Barbara végső kétségbeesésében Perit hívta föl Teheránban. Neki aztán támadt egy olyan nagyszerű ötlete, hogy Barbara nem értette: neki miért nem jutott az eszébe? Ha Dauni nem hiszi el, hogy Barbara valóban ismeri a Koránt, miért nem hozza össze valakivel, akinek a szakértelmében nem kételkedhet? Peri még konkrét tippet is tudott adni, kihez forduljon: Takezadeh modzstahedhez. aki Moszadek barátja volt, nem sokkal a miniszterelnök letartóztatása előtt elmenekült, s éppen Houstonba költözött, ahol mindkét fia a Texasi Egyetemen tanított. Igen vallásos ember, de nem fanatikus: őrá talán hallgatni fog Dauni. A lány hajlandó volt ellátogatni Takezadeh lakására, amelynek padlóját gyönyörű perzsaszőnyeg borította, a falakat pedig a mennyezetig könyvespolcok takarták. A modzstahed már elmúlt nyolcvan éves; Daunit az öreg Kasanira emlékeztette. Igen szívélyesen fogadta őt, ezért őszintén tudott beszélni vele. Miután elmondta a történetét, Takezadeh így szólt: – Maga a Próféta mondta, hogy Allah még a prostituáltaknak is megbocsát. Ami pedig a te gondodat illeti, lányom, Mohamed egyetlen szóval sem mondta, hogy a szüzesség elvesztéséért a nő pokolra jutna. Ugyan már! – Aztán Dauni legnagyobb döbbenetére előadta neki lényegében ugyanazt, amit már annyiszor hallott Barbarától arról, hogy mi az iszlám igazi szelleme. Dauni ekkor elmondta a modzstahednek, mit tanácsolt neki Roxanne, amikor az ő és Dzsamal jövőjéről beszélgettek:

– Ha nem tudsz megszabadulni attól a nőgyűlölő zsarnoktól a magad és az anyánk kedvéért, tedd meg Tianna, vagy a saját, meg nem született lányaid kedvéért! Mondd azt Dzsamalnak: ha te lennél az egyetlen férfi a világon, akkor sem mennék férjhez hozzád, már csak azért sem, hogy ne lehess a lányaim apja! És miután a modzstahed helyreállította Dauni megtépázott önbizalmát, képes volt rá. hogy szó szerint ezt mondja Dzsamalnak.

Utószó Barbara ma (1995-ben, amikor a könyv eredetije megjelent – a ford.) is boldog házasságban él Charlie-val, aki mostanra persze nyugdíjba ment. Barbarát 1991-ben rákos daganattal műtötték, és túlélte ugyan, de azt mondták neki. meg fog némulni; szerencsére nem így történt. Jelenleg olyan női szervezeteknek dolgozik, amelyek próbálnak segíteni azokon a nőkön, akik a gyereküket egyedül nevelik, mert a külföldi apjuk magukra hagyta őket – sajnos, az igyekezete nem sok sikerrel jár. Roxanne kissé félve olvastattad Tuonnal ennek a könyvnek a kéziratát. Tuont őszintén megrendítette mindaz, amit megtudott a felesége gyermekkoráról, s az óta még nagyobb megértéssel közeledik hozzá. Egyébként elvégezte az egyetemet, ma sebész Houstonban. A tizenhét éves Tianna ugyancsak az orvosi egyetemre jelentkezett. Egy évvel fiatalabb öccsének, Anthony-nak hasonló tervei vannak. Született két kisöccsük is: Michael öt, Matthew három éves. Dauni férjhez ment az egyik unokatestvéréhez, Dávid Sáhpúrihoz. Az ő anyja is amerikai, a fiú az Egyesült Államokban nevelkedett fel. Három gyermekük született: Kevin hat, Christopher öt, Tiffany kétéves. A fiúk máris feltűntek gyerek színészként tévésorozatokban és reklámokban. Dauniból végül is megállapodott, boldog anya lett. Baba Bozorg 1983 februárjában halt meg; tíz hónap alatt

vitte el a rák. Khomeini uralma idején nem egy faluját elfoglalták a parasztok, ami pedig megmaradt belőlük, arra az állam lette rá a kezét. Nagyobb szerencséje volt a gyáraival, amelyekből a vagyona származott. Ezeket nem államosították, nyilván mert bőkezűen adakozott a papságnak. Így aztán az örökösei csaknem olyan jómódban élhetnek, mintha a fórra dalom le sem zajlott volna. Hanum Dzsúni ma is él a sirázi palotában. Éli a maga megszokott életét, amelyet szintén nem befolyásoltak a forradalom viharai. Nincs már, aki levelet írjon helyette, mivel Fifi 1981-ben, Fufu a következő évben távozott az élők sorából. Telefonon azonban szokott beszélni Barbarával, aki azt mondta róla: Hanum-Dzsúnira igaz a mondás, hogy az ember az idő elteltével még inkább olyan lesz, mint amilyen volt. Ő minden órával és minden nappal még kedvesebb, ha ez egyáltalán lehetséges. Bahram örökölte Baba Bozorg vagyonának nagy részét, így gazdagabb, mint valaha volt. A teheráni Mosallaipalotában lakik a fiaival, a feleségével és a hű Mohameddel, aki Barbara meggyőződése szerint titokban még mindig a szeretője, noha a kormányzat erősen tiltja a homoszexualitás. Tejmúr? Barbara szerint Bahram teremtménye lett. Szeretem, mondogatja, hiszen az én fiam, de elfogadni nem tudom. Amikor itt járt pár évvel ezelőtt, semmi más nem érdekelte, mint hogy az anyja és a nővérei fölébe kerekedjen. Szomorú, de alig vártam már, mikor megy haza, és soha többé nem akarom látni, bár gyakran

gondolok arra, milyen aranyos kisfiú volt, s mivé válhatott volna, ha a természetes apja nevelhette volna fel. Farah végül eljutott a kansasi Menninger Klinikára, s ott néhány évet töltött el. Rendbe is hozták, de Merdadot még mindig gyászolja. 1981-ben az anyjával együtt Párizsba emigrált, amely akkor a menekült perzsák gyűjtőhelyévé vált. Barbarának írt leveleiben a körülményekhez képest boldognak vallja magát. Peri, sajnos, nagyon megszenvedte Khomeini azon mániáját, miszerint Irán rákfenéje a nyugatmajmoló értelmiségi. 1984-ben, amikor az oktatási rendszert iszlamizálták, sok kolléganőjével együtt őt is elbocsátották az egyetemről. Azóta figyeltetik, így kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani Mariammal, Behdzsattal és a többi barátnőjével, és lényegében magányosan él. Barbara az óta is sokat töpreng, miként segíthetne rajta.

Tartalomjegyzék Előszó Első rész Barbara 1. fejezet Királyfi hófehér paripán 2. fejezet Baba Bozorg és Hanum-Dzsúni 3. fejezet Az anya szava parancs 4.fejezet Béke Sirázban 5. fejezet A szerelem kertje 6. fejezet A véres kendő 7. fejezet A sah békái 8. fejezet Kultúrák ütközése 9. fejezet Az érem másik oldala 10. fejezet A feladott álom 11. fejezet Feleség kölcsönbe 12. fejezet A sahok és az egyenjogúság 13. fejezet Moszadek tündöklése és bukása 14. fejezet Síiták és szunniták 15. fejezet A legrosszabb év 16. fejezet A nevetés ajándéka 17. fejezet A nemzetség gyermekei

18. fejezet Bíróság előtt 19. fejezet Börtönben 20. fejezet Menekülés Amerikába MÁSODIK RÉSZ Roxanne és Dauni 21. fejezet Cigány vagy? 22. fejezet Amerikai módi Iránban 23. fejezet Vágy és viszolygás 24. fejezet Egy alapos verés 25. fejezet Zarándoklat Mekkába 26. fejezet Dauni és a kérők 27. fejezet A mártírok ünnepe 28. fejezet Zavargások 29. fejezet Ma muszlim, holnap forradalmár 30. fejezet Vérünket a hitért! 31. fejezet Civilek puskával 32. fejezet Leleplezett hitetlenek 33. fejezet Mégsincs szabadság 34. fejezet Az elvesztett szüzesség Utószó