51121676 Orhan Pamuk Az Uj Elet

ORHAN PAMUK

Az új élet

Fordította Takács M. József

Bár ugyanazokat a meséket hallgatták, A többiek nem éltek meg hasonló dolgokat. NOVALIS

Sekurénak

1 Egy napon elolvastam egy könyvet, és ett l az egész életem megváltozott. Már az els oldalak után annyira a könyv hatása alá kerültem, hogy úgy éreztem, a testem felemelkedik a székr l, s eltávolodik az asztaltól, amely mögött ültem. Ám miközben egyre er södött bennem az a felismerés, hogy a testem elhagy engem, az egész lényem soha nem tapasztalt er vel tapadt a székhez és az asztalhoz, s a könyv immár nemcsak a lelkemet érintette meg, hanem identitásom minden más elemét is. Olyan er s volt ez a hatás, hogy szinte éreztem, ahogy a könyv oldalairól sugárzó fény az arcomba vág: ez a fény elvakított, s elhomályosította az elmémet, ám ezzel egyidej leg képessé váltam tisztábban látni a dolgokat. Hirtelen az a benyomásom támadt, hogy e fénynek köszönhet en újjáteremthetem magam, hogy most végre elhagyhatom a járt utakat. Egy új élet árnyképei bontakoztak ki a szemem el tt, egy új életé, amelyet még csak ezután fogok megismerni és a magamévá tenni. Ültem az asztal mögött; az agyam egy zugában tudtam, hogy ott ülök, lapoztam egyet, és éreztem, az egész életem megváltozik attól, hogy elolvasom a szemem elé táruló szavakat, az újabb és újabb oldalakat; egyáltalán nem voltam felkészülve arra, ami történt velem, olyan védtelen voltam mindezzel szemben, hogy egy id múlva tekintetemet elfordítottam a könyvr l, így próbálva megóvni magamat a lapjairól áradó er t l. Ekkor rémülten vettem észre, hogy a világ is megváltozott körülöttem, és egy számomra addig ismeretlen magányosság érzete hatalmasodott el rajtam. Olyan volt ez, mintha egyedül találtam volna magam egy

idegen országban, melynek nem ismerem sem a nyelvét, sem a szokásait, sem a tájait. A tehetetlenség, mely ebb l a magányérzetb l született, hamarosan arra késztetett, hogy visszameneküljek a könyvhöz; abból fogom megtudni, mit kell tennem ebben az idegen országban, ahol oly elveszettnek éreztem magam, abból fogom megtudni, miben kell hinnem, mire kell figyelnem, és mit kell kezdenem az életemmel. Ismét belemerültem hát a könyvbe; egyik oldalt a másik után olvastam el, mintha útikönyvet lapozgatnék, melynek segítségével átkelhetek ezen az ismeretlen, vad országon. Kedvem lett volna megszólítani a könyvet: segíts nekem, segíts felfedezni ezt az új életet, lehet leg minél kevesebb baj és szenvedés árán. Tudtam, hogy ez az új élet az útikönyv szavaiból fog felépülni, ezért minden egyes szót nagyon figyelmesen olvastam el, és miközben igyekeztem megérteni bel lük, hogy milyen irányt kell követnem, már el re elképzeltem, miféle csodás jelek próbálnak majd tévútra vezetni. Ezalatt a könyv mindvégig ott feküdt az asztalon, és bár a bel le áradó fény az arcomba vágott, ugyanolyan közönséges tárgynak látszott, mint a szobámban lév összes többi holmi. Miközben döbbent örömmel fogadtam magamba az új élet lehet ségét ebben az új világban, amely hirtelen megnyílt el ttem, éreztem, hogy ez a könyv, amely alapvet en megváltoztatta az egész életemet, valójában a világ legközönségesebb tárgya. Miközben fejemben egymás után nyíltak ajtók és ablakok a könyv szavai ígérte új világ csodáira és rémségeire, eszembe jutott, milyen különös véletlen következtében jutottam ehhez a könyvhöz, de ez csak egy futó gondolat volt, épp csak átvillant az agyamon. Ahogy tovább olvastam, úgy éreztem, csak a félelmem késztet arra, hogy ezen a véletlenen gondolkodjam. Az elém táruló új világ oly furcsa, bizarr és megdöbbent volt, hogy nem mertem egészen elmerülni benne, és kétségbeesetten kerestem valami

kapaszkodót, ami megtart a jelenben, addigi életemben. Merthogy a félelem már beköltözött a szívembe, attól rettegtem, ha felemelem a fejem, hogy egy pillantást vessek a szobámra, a szekrényemre, az ágyamra, vagy ha kinézek az ablakon, a világot már nem olyannak fogom találni, mint amilyen a könyv el tt volt. Teltek-múltak a percek, újabb és újabb oldalakat olvastam el. A távolban vonatok dübörögtek. Hallottam, amikor anyám elment hazulról, majd azt is, amikor hazajött. Úgy hallgattam a város szokásos zajait, a házunk el tt elhaladó joghurtárus csengetty jének a hangját, az autók berregését és a többi ismer s zörejt, mintha még soha nem hallottam volna ket. El ször azt hittem, hogy ömlik az es , aztán ugrókötelez kislányok kiáltásait véltem hallani. Amikor azt hittem, kitisztult az ég, hirtelen meghallottam az es cseppek kopogását az ablakomon. Elolvastam a következ oldalt, aztán még egyet és így tovább; láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem; láttam az életemet és azt az utat, amelyet az a másik élet kínált nekem. Ahogy újra és újra lapoztam egyet a könyvben, ez az új univerzum, melynek létér l addig mit sem tudtam, amelyet el sem tudtam volna képzelni, behatolt a lelkembe, és birtokba vette azt. Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megsz nt érték lenni; új, ismeretlen dolgok jöttek el agyam legrejtettebb zugaiból, és jeleket küldtek felém. Ha valaki megkérdezte volna t lem, hogy mi ez az egész, azt hiszem, képtelen lettem volna válaszolni, de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább el rehaladtam a könyvben, annál inkább megértettem, hogy egy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni. Ereztem, hogy miközben lassan megsz nik bennem az érdekl dés a magam mögött hagyott dolgok iránt, az el ttem megnyíló új élet oly fokú lelkesedést és kíváncsiságot ébreszt bennem, hogy az ott létez legapróbb dolgok is rendkívül fontosnak

t ntek. Egész testem remegett az izgalomtól, idegesen kalimpáltam a lábammal, ám az el ttem álló lehet ségek végtelenségét, gazdagságát, szövevényességét megértve hirtelen rémület fogott el. És e rémülettel párhuzamosan a könyvb l áradó világosság fényénél omladozó házakat, rült sebességgel száguldó buszokat, halálosan kimerült embereket, elszáradt leveleket, elveszett városokat és életeket, fantomokat láttam. S egy utazást, egy kezdet és vég nélküli utazást; az egész látomás err l szólt. És az utazás közben láttam, hogy egy tekintet mindenhova követ, egy tekintet, mely néhány pillanatig a legmeglep bb helyekr l mered rám, hogy aztán újra elt njön, és amelyet hiába kerestem állandóan, mert oly gyorsan elillant; egy kedves tekintet, amelyb l már régen kioldódott minden b n. Szerettem volna, ha én magam vagyok e tekintet. Szerettem volna abban az univerzumban élni, amelyet ez a tekintet szemlél. Annyira er sen akartam ezt, hogy már-már azt hittem, valóban ott élek ebben az univerzumban; meg sem kellett gy znöm magam arról, hogy már valóban ott vagyok. S mivel ott éltem, a könyvnek természetesen rólam kellett szólnia. Így kellett lennie: valaki már kitalálta és leírta a gondolataimat. Mindebb l megértettem, hogy ebben a könyvben a szavak egészen másról szólnak, mint amit jelentenek. Már az elején rájöttem, hogy ezt a könyvet kifejezetten nekem írták. Ezért érintett meg olyan mélyen minden egyes szava. Nem azért, mintha a benne található gondolatok oly különlegesek, a szavak oly csodálatosak lettek volna, hanem azért, mert éreztem, hogy ezt a könyvet nekem írták. Nem is értettem, miért gondoltam ezt, vagy talán mégis értettem, csak aztán elfelejtettem, miközben az utamat kerestem a gyilkosságok, balesetek, a halottak és az észre nem vett jelek útveszt jében. Így aztán, ahogy olvastam és újraolvastam az oldalakat, a könyv megváltoztatta a néz pontomat, s maga a könyv és a benne lév szavak

váltak a saját néz pontommá. Az er s fényt l káprázó szemem már nem tudta elválasztani a könyvben létez világot a könyvt l, amely ebben a világban létezett. Az volt a benyomásom, hogy az egyetlen univerzum, minden, ami csak létezhet, minden szín, minden lehetséges tárgy a könyvben és a szavaiban létezik. Ezért aztán olvasás közben boldog elragadtatással fedezhettem fel a mindenség kínálta összes lehet séget. Olvasás közben megértettem, hogy mindaz, amit a könyv kezdetben csak sugallt, kés bb pedig nyilvánvalóvá tett, s er szakosan és merészen rám kényszerített, mindig is ott rejt zött a lelkem legmélyén. A könyv felfedezett és a felszínre hozott egy elveszett kincset, amely évszázadok óta a vizek mélyén szunnyadt, én pedig arról, amit a könyv szavaiban és mondataiban felfedeztem, azt gondoltam: ez már mind az enyém. Amikor valahol az utolsó oldalaknál tartottam, azt akartam mondani, hogy én is gondoltam már erre. Jóval kés bb, amikor már egészen elnyelt a könyv által leírt világ, a hajnal félhomályából a halált láttam el bukkanni, ragyogó volt, mint egy angyal: a saját halálomat láttam. Hirtelen megértettem, hogy az életem oly gazdaggá lett, amilyennek korábban el sem tudtam képzelni. Abban a pillanatban az egyetlen félelmem az volt, hogy meg kell válnom a könyvt l: amikor a körülöttem lév tárgyakra néztem, a szobámra vagy az utcára, már nem féltem attól, hogy nem fogom fellelni mindazt, amir l a könyv mesélt nekem. Mindkét kezemmel megragadtam a könyvet, az arcomhoz emeltem, s mélyen beszívtam a bel le áradó nyomdafestékés papírszagot, ugyanúgy, mint gyermekkoromban, amikor befejeztem egy képregény olvasását. Ennek a könyvnek is ugyanolyan illata volt. Felkeltem, és úgy, mint gyermekkoromban, odamentem az ablakhoz, hogy homlokomat a hideg üveghez szorítva kinézzek az utcára. A teherautó, amelyik öt órával ezel tt éppen abban a pillanatban parkolt le az utca túloldalán, amikor a könyvet az

asztalomra helyeztem, és olvasni kezdtem, mostanra elt nt. Már lerakodták róla a szekrényeket, a nehéz asztalokat, a polcokat, a kartondobozokat és az állólámpákat. Egy család most költözött be a velünk szemben lév bérház egyik üres lakásába. Mivel az ablakokon még nem volt függöny, egy csupasz villanykörte fényénél egy középkorú házaspárt, egy velem egyid s fiút és egy kislányt láttam a lakásban: a tévé el tt ülve vacsoráztak. A lánynak gesztenyebarna haja volt; a tévé képerny je zölden fénylett. Sokáig figyeltem új szomszédainkat, és közben különös boldogság áradt szét a lelkemben, talán csak azért, mert új arcokat láthattam; az volt a benyomásom, hogy ezek az újonnan jöttek megvédenek valami nem is tudom, milyen veszélyt l. Még nem akartam szembenézni megszokott világom radikális átalakulásának tényével, pedig éreztem, hogy az utcák immár nem olyanok, mint voltak, mint ahogy a szobám, az anyám és a barátaim sem ugyanolyanok már. Valami lappangó ellenségességet éreztem bennük, valami fenyeget , rémiszt dolgot, amit nem tudtam pontosabban meghatározni. Elmentem az ablaktól, de nem tudtam rászánni magam, hogy újra belemélyedjek a könyvbe, amely hívogatóan, nyitva feküdt az asztalon. Ott várt a hátam mögött álló asztalon ez a tárgy, amely felforgatta az életemet. Hiába fordítottam hátat neki, ez volt mindennek a kezdete, már létrejött a kapocs, mely összekötött engem a könyv soraival: rá kellett lépnem a könyv kínálta új útra. A gondolat, hogy ezáltal kiszakadok addigi életemb l, kétségkívül rémiszt nek t nt számomra, mert mint mindenki, akinek a sorsában jóvátehetetlen fordulat következett be valamilyen katasztrófa hatására, én is úgy akartam visszanyerni lelki békémet, hogy megpróbáltam elképzelni: az életem nyugodtan folyik tovább, és annak a balesetnek vagy szerencsétlenségnek, ami velem történt, semmi köze nincs a valósághoz. Csakhogy oly er sen éreztem magamban a továbbra is

el ttem fekv nyitott könyv jelenvalóságát, hogy még csak el sem tudtam képzelni, hogyan folytathatnám addigi életemet. Ebben a lelkiállapotban hagytam el a szobámat, amikor anyám vacsorázni hívott, s egy olyan újonc zavarával ültem asztalhoz, aki megpróbál alkalmazkodni egy új világhoz, s ezért er lteti a beszélgetést. Anyám bekapcsolta a televíziót. Az asztalon krumpli, vagdalt hús, olajos póréhagyma, zöldsaláta és alma volt. Anyám az új szomszédokról beszélt, azokról, akik aznap költöztek be az utca túloldalán lév házba, majd megdicsért, hogy milyen szorgalmasan tanultam egész délután. Bravó! Elmesélte, hogy mit vásárolt, amikor az es ellenére kimerészkedett az utcára, beszélt a tévében hallott hírekr l és a hírolvasó bemondóról. Nagyon szerettem anyámat; szép n volt, el kel megjelenés , okos és megért , és én b nösnek éreztem magam, hogy elolvastam ezt a könyvet, s ezzel átléptem egy másik világba. Ha ez a könyv mindenki számára íródott volna - gondoltam -, az élet nem folytatódhatna úgy, mint eddig, ilyen lassan és gondtalanul. Másfel l azt a gondolatot, hogy ezt a könyvet kifejezetten nekem írták, nem tekinthette logikusnak egy olyan racionális mérnökhallgató, mint én. Akkor viszont hogyan folytatódhatott az élet ugyanúgy, mint eddig? Féltem arra gondolni, hogy ez a könyv nem más, mint egy számomra kitalált rejtély. Kés bb segíteni akartam anyámnak a mosogatásban, hogy a vele való érintkezés révén visszazökkenjek abba a világba, amely bennem élt. - Hagyd csak, majd én megcsinálom, kicsim! - mondta anyám. Egy ideig a televíziót néztem. Talán sikerül visszailleszkednem a képerny közvetítette világba, de az is lehet, hogy inkább belerúgok a készülékbe. Az azonban, amit néztem, mégiscsak a mi tévénk volt, az, amelyet mindennap néztünk; olyan volt, mint egy lámpa, valamiféle istenség. Felvettem a kabátomat és a cip met. - Sétálok egyet.

- Mikor jössz vissza? - kérdezte anyám. - Megvárjalak? - Nem, ne várj meg. Megint el fogsz aludni a tévé el tt. - Lekapcsoltad a lámpát a szobádban? Kimentem az utcára, s ott találtam magam abban a kerületben, amelyben már huszonkét éve éltem, s mégis úgy sétáltam gyerekkorom utcáin, mintha egy idegen város veszélyekkel teli sikátoraiban járnék. Arcomon éreztem a nyirkos decemberi leveg hidegét, olyan volt, mint egy könny szell , és arra gondoltam, hogy bizonyos dolgok talán átjöttek velem a régi világból az újba, és a múltamat jelent utcákat járva talán majd újabb ilyen dolgokat is felfedezek. Kedvem lett volna szaladni. Siet s léptekkel haladtam el re, vállam szinte súrolta a sötét házak falát. Kikerültem a nagy szemetestartályokat és a víztócsákat, s minden lépésnél azt éreztem, hogy lassan testet ölt körülöttem az új világ. A platánok és a nyárfák els pillantásra gyermekkorom platánjainak és nyárfáinak látszottak, de a hozzájuk f z d emlékeim egyre inkább elhalványultak. Ezek az erejük végén járó fák, ezek az oly ismer s, kétemeletes házak, ezek a megfeketedett homlokzatú bérkaszárnyák, melyeknek építését figyelemmel kísérhettem gyerekkoromban az alapozástól a meszelésen át egészen a tet cserepezéséig, és amelyekben kés bb annyit játszottam a pajtásaimmal — most úgy néztem rájuk, mintha nem is életem elválaszthatatlan részei lennének, hanem olyan fényképek, amelyekr l már nem tudom, mikor és hol készültek. Felismertem körvonalaikat, kivilágított ablakaikat, a kertjükben álló fákat, a bejárati ajtókon lév bet ket és jeleket, de mindez már nem hatott rám az ismer s dolgok erejével. Pedig hajdani univerzumomat láttam magam körül mindenütt, minden utcában és minden sarkon: ez itt a csemegebolt ismer s kirakata, még világosak az Erenköj pályaudvar el tti téren lév pékség ablakai, most is ott vannak

a gyümölcsökkel teli kosarak meg a kézikocsik a zöldségesbolt el tt, ott van az Élet nev cukrászda, ott vannak a rozoga teherautók, a ponyvák az üzletek ajtaja fölött, meg a sötét és fáradt arcok. Ám az éjszakai fényben remeg eme árnyak iránt szívem egy részében - abban, amelybe a könyvet zártam, mint valami rejtett b nt - már nem volt semmi más, csak közöny. El akartam menekülni ezekb l az ismer s utcákból, elfutni az es áztatta fák melankóliája el l, az úttestet és a járdát borító víztócsákban tükröz d neonreklámok bet i, a hentesüzlet és a csemegebolt fényei el l. Könny szél fújt, az es cseppek halk koppanással hullottak le a fák lombjáról, távoli égzengést hallottam, és úgy döntöttem, hogy a könyv valóban egy nekem szánt rejtély. Ett l a gondolattól a lelkembe félelem költözött, és hirtelen szükségét éreztem, hogy beszéljek valakivel. Bementem a pályaudvar el tti téren lév Ifjúság kávéházba, ahol a környéken lakó barátaim szoktak összegy lni kártyázni, vagy megnézni egy futballmeccset a tévében; mindig itt találkoztak, s hosszú órákat töltöttek együtt. A terem mélyén álló egyik asztalnál a tévé fekete-fehér fényénél egy, az apja cip üzletében dolgozó diák beszélgetett egy környékbeli barátommal, aki valamelyik amat r futballklubban játszott. El ttük rongyosra olvasott újságokat, két csésze teát, cigarettásdobozokat láttam, és egy üveg sört, amelyet bizonyára a közeli csemegeboltban vettek, s most a szék alatt rejtegettek. Szükségem volt arra, hogy beszéljek valakivel, hosszan, talán órákon át, de azonnal megértettem, hogy velük ez lehetetlen. Ett l egy pillanatra olyan szomorúság fogott el, hogy majdnem sírva fakadtam, de végül összeszedtem magam, s büszkén arra gondoltam: azokat, akik el tt kitárom a szívem, ezentúl olyan emberek közül kell választanom, akik már szintén a könyv világában élnek. Már majdnem sikerült meggy znöm magam, hogy teljesen ura vagyok a jöv mnek, de közben mindvégig tudtam, hogy a könyv

uralkodik fölöttem. Nemcsak hogy átjárta egész lényemet, mint a titok és a b n, de a könyv számlájára írtam azt is, hogy képtelen voltam megszólalni, mint ahogy az néha az álmokban el fordul az emberrel. Hol vannak a hozzám hasonlók, akikkel beszélhetnék? Hol az az ország, amelyben fellelhetem ezt a szívemhez szóló álmot, hol vannak tehát azok, akik már szintén olvasták a könyvet? Átvágtam a síneken, s újra a sz k utcákon lépkedtem, talpammal szétmorzsolva az aszfaltra tapadt lehullott faleveleket. Hirtelen mély optimizmus ébredt bennem: úgy t nt, ha tovább mehetnék így, ilyen gyorsan, megállás nélkül, ha útra kelhetnék, biztosan megérkeznék a könyv világába. Az új élet, melynek halvány fényei fel-felcsillantak szívemben, egy távoli, talán elérhetetlen helyen várt rám. De úgy éreztem, amíg mozgásban vagyok, addig mindig közelebb kerülök hozzá, vagy legalábbis magam mögött hagyhatom a régi életemet. Amikor leértem a tengerpartra, nagyon meglep dtem, hogy milyen sötét a víz. Korábban miért nem vettem észre, hogy a tenger éjszaka ilyen sötét, barátságtalan és könyörtelen? Arra gondoltam, hogy a dolgoknak van egy saját nyelvük, és lassan kezdem meghallani ezt abban az ideiglenes csendben, amely a könyv elolvasása után született bennem. Hirtelen megéreztem magamban a finoman hullámzó tenger súlyát, s ez olyan volt, mint a halálom visszavonhatatlan érzése, mely olvasás közben hatalmasodott el rajtam; csakhogy ez nem a „mindennek vége” érzése volt, amelyet a halál közelsége általában kivált az emberekb l, hanem inkább kíváncsiság, az a fajta elérzékenyülés, amit olyankor érzünk, amikor új utakra térünk. Sokáig sétáltam a tengerparton. Amikor kisgyerek voltam, gyakran jártunk ide környékbeli pajtásaimmal a déli szél okozta nagy viharok után, hogy a tenger által partra vetett üres konzervdobozok, labdák, üvegek, párjukat vesztett szandálok, ruhacsipeszek, villanykörték, m anyag babák között turkáljunk, nem is tudom, mit keresve, talán

egy jelet, mely elvezet minket a kincshez, egy ismeretlen tárgyat vagy egy vadonatúj, csillogó valamit. Egy pillanatra úgy t nt, ha a könyv fényét l megtisztult szememmel megvizsgálhatnám régi világom valamely elemét, a tekintetem át tudná változtatni azt azzá a varázslatos tárggyá, amit gyermekkoromban annyit kerestünk. De ezzel egyidej leg oly er vel tört rám a gondolat, hogy a könyv elolvasása után egyedül maradtam a világon, hogy azt hittem, a tenger sötét vize mindjárt magasra csap, s elnyel engem. Rémülten hagytam el a partot, s immár nem azért siettem, hogy láthassam, amint lépteim nyomán kibontakozik el ttem az új világ, hanem azért, hogy miel bb visszaérjek a szobámba, s magam lehessek a könyvvel. Majdnem futottam, és kezdtem úgy tekinteni magamra, mint egy olyan lényre, aki a könyvb l áradó fényb l született. Ez megnyugtatott. Apámnak volt egy vele egykorú jó barátja, hozzá hasonlóan is évek óta tisztvisel ként dolgozott az Államvasutaknál, méghozzá felügyel i rangban. A vasúttársaság által kiadott lapba írogatott cikkeket, melyek mindegyike a sínek iránti szenvedélyér l szólt. Gyerekkönyveket is írt, melyekhez maga készítette az illusztrációkat, s ezek a könyvek az „Új kalandok gyerekek számára” cím sorozatban jelentek meg. Abban az id ben, amikor a Rifki bácsi által nekem ajándékozott könyveket olvastam, gyakran megesett, hogy futva mentem haza, hogy miel bb újra belemerülhessek a Pertev és Peter vagy a Kamer Amerikában olvasásába. Ám ezeknek a gyerekkönyveknek mindig volt egy utolsó oldala, ahol az ember meglátta a VEGE szót, mint a moziban, és amikor elolvastam ezt a négy bet t, nemcsak hogy elérkeztem annak a világnak a határára, ahol annyira szerettem volna még maradni, hanem fájdalommal és szomorúsággal eltelve megértettem azt is, hogy ez a varázslatos világ pusztán Rifki bácsi, a vasúti tisztvisel képzeletének a gyümölcse. Ezzel szemben tudtam,

hogy abban a könyvben, melyet újraolvasni készültem, minden igaz. Ezért hordoztam magamban ezt a könyvet, s ezért nem voltak valóságosak azok az es áztatta utcácskák, melyeken futólépésben haladtam végig; mindez csak egy otthon elvégzend , unalmas feladatnak a része volt, melyet büntetésül szabtak ki rám. Mert úgy t nt, hogy a könyv választ adott nekem arra a kérdésre, amit az életemmel kapcsolatban feltettem magamnak. Átvágtam a vasúti síneken, elmentem a mecset mellett, és majdnem beleléptem egy tócsába; ugrottam egyet, hogy elkerüljem, de megbotlottam, és elvágódtam a sárral borított aszfalton. Feltápászkodtam, és folytattam volna az utamat, ám ekkor egy szakállas vénember megszólított: - Jó nagyot estél, fiam! Jól vagy? - Egyáltalán nem vagyok jól - feleltem. - Tegnap meghalt az apám. Ma temettük el. Szemét alak volt, állandóan ivott, és verte az anyámat. Nem kellettünk neki. Éveken át egy Ósz l s nev kisvárosban éltem. Ósz l s. Honnan jutott eszembe, hogy ezt mondjam? Az öreg talán rájött, hogy hazudok, de én hirtelen nagyon ravasznak éreztem magam. Az imént kimondott hazugságok, a könyv vagy egyszer en az öregember döbbent arca miatt? Nem is tudom. Azt gondoltam: „Ne félj semmit l, nem kell megijedni, folytasd! Ez a világ, a könyv világa az igazi.” És mégis féltem... Miért? Azért, mert hallottam már arról, milyen szörny sors vár azokra, akiknek az életét az enyémhez hasonlóan megváltoztatta egy könyv elolvasása. Ismertem annak a férfinak a történetét, aki miután egyetlen éjszaka elolvasta a Filozófia alapelvei cím könyvet, és minden szavát igaznak találta, már másnap belépett a Forradalmi Proletár Élcsapat nev szervezetbe, aztán három nap múlva egy bankrablás során letartóztatták, és élete következ tíz évét börtönben töltötte. Vagy itt

vannak azok, akik miután elolvastak egy olyan könyvet, mint az Iszlám és az új erkölcs vagy az Elnyugatiasodás = árulás, s aztán egyetlen éjszaka alatt elfelejtették a kocsmába vezet utat, s helyette elkezdtek a mecsetbe járni, s egy hideg sz nyegre borulva, rózsavíz illatával az orrukban elkezdtek türelmesen készülni a halálra, amely majd ötven év múlva eljön értük. Ismertem olyan embereket is, akik hagyták magukat elcsábítani az olyan könyvek által, mint a Szabadszerelem vagy az Önmagam felfedezése. Ok f leg azok közül kerültek ki, akik - velem ellentétben - hittek a zodiákus jegyek hatalmában, ám k is határozottan állították: „Ez a könyv egy éjszaka alatt az egész életemet megváltoztatta!” Igazából nem az efféle átalakulások gyászos következményeire gondoltam: a magánytól féltem. Attól féltem, hogy félreértettem a könyvet, ami bizony megeshet egy ilyen idiótával, amilyen én vagyok; féltem, hogy nem tudok a dolgok mélyére hatolni, vagy épp ellenkez leg, túlságosan is mélyre hatolok. Arra gondoltam, hogy én nem tudok olyan lenni, mint mindenki más: talán rült szerelemre lobbanok, vagy felfedezvén az univerzum rejtélyeit, nevetségessé teszem magam azzal, hogy egész életemben olyan embereknek akarom majd mindezt elmesélni, akik nem is kíváncsiak erre, börtönbe kerülök, vagy úgy néznek majd rám, mint akinek hiányzik egy kereke, vagy végül megértem, hogy a világ sokkal kegyetlenebb, mint gondoltam, és a lányok tudomást sem vesznek rólam. Mert ha az, ami a könyvben le van írva, igaz, ha az élet olyan, ahogy a könyvben olvastam, ha egy ilyen világ lehetséges, akkor az emberek miért járnak még mindig a mecsetekbe, vagy miért töltik azzal az idejüket, hogy a kávéházakban fecsegnek vagy bóbiskolnak, s miért ülnek le minden este a tévé elé életük dögletes unalma el l menekülve? Ez bizony érthetetlen. És nem húzzák teljesen össze a függönyöket, hátha történik valami érdekes az

utcán, például felbukkan egy teljes sebességgel száguldó autó, vagy felnyerít egy ló, vagy egy részeg elkezd üvöltözni. Nem tudom, mennyi id telt el, mire rájöttem, hogy az az els emeleti lakás, amelynek széthúzott függöny ablakait bámulom, Rifki bácsié, a vasutasé. Talán kezdett l fogva tudtam; annak a napnak az estéjén, amikor az életem teljesen megváltozott egy könyv miatt, talán ösztönösen üdvözölni akartam t. Különös vágy kerített hatalmába, még egyszer látni akartam azokat a bútorokat és tárgyakat, melyeket oly sokszor láttam már ebben a lakásban, utoljára akkor, amikor apámmal együtt látogattuk meg Rifki bácsit: a kanárit a kalitkában, a barométert a falon, a különböz mozdonyokról készült, gondosan bekeretezett képeket, az üvegezett tálalószekrényt, a mellette álló kisasztalon lév lik rös- készletet, a miniat r vagonokat, a jegykezelésre szolgáló lyukasztót, az ezüst cukortartót, a vasút h séges szolgálatáért kapott kitüntetéseket, s a másik oldalon azt a mintegy ötven, bet rendbe sorolt könyvet, a szekrényen a soha nem használt szamovárt és a csomag kártyát az asztalon... A tévét nem láttam az elhúzott függönyök között, csak a bel le áradó vibráló fényt. Hirtelen ötlett l vezérelve felmásztam az épületet a járdától elválasztó alacsony kerítésre, és így már láthattam Rifki bácsi özvegyének, Ratibé néninek a fejét, és a tévét, amelyr l le sem vette a szemét. Elhunyt férje foteljában ülve, testével negyvenöt fokos szögben el red lve, fejét a vállai közé behúzva meredt a képerny re, de ahelyett, hogy kötött volna, ahogy anyám tette tévénézés közben, Ratibé néni nyugodtan cigarettázott. Rifki bácsi, a vasutas egy évvel apám el tt hunyt el, akit tavaly vitt el egy szívroham, de Rifki bácsi nem természetes halállal halt meg. Egy este rál ttek, amikor a kávéházba indult. A gyilkost nem találták meg, az emberek valami féltékenységi drámáról fecsegtek, de apám élete utolsó napjáig nem hitt ebben. Rifki bácsinak nem volt gyereke.

Kés éjjel, jóval azután, hogy anyám elaludt, tekintetemet az el ttem fekv könyvre szegezve ültem az asztalomnál, és igyekeztem mindent kizárni az elmémb l, ami miatt a magaménak érezhettem ezt a városrészt: a fényeket, melyek egymás után hunytak ki a szomszédos házakban és az egész városban, az üres, es verte utcák melankóliáját, a bozaárus kiáltásait, aki éppen akkor tette meg az utolsó kört a kerületben, a hollók rikoltozását, ami elég szokatlan volt ezen a kései órán, a tehervonatok zörgését, melyek az utolsó személyvonat indulása után kezdtek közlekedni; némiképpen elérzékenyülve bár, de lassan megfeledkeztem minderr l, és teljesen elmerültem a könyvb l áradó fényben. Így aztán kitörl dött az elmémb l mindaz, ami az életemet és az álmaimat jelentette: az étkezések, a mozi ajtajai, az évfolyamtársaim, az újságok, a limonádésüvegek, a futballmeccsek, az iskolai padok, a hajók, a boldog álmok, a szép lányok, az is, aki iránt egy napon majd szerelemre lobbanok, s aki a feleségem lesz, a dolgozóasztalom, a délel ttjeim, a reggelik, a buszjegyek, a mindennapos gondjaim, a statika házi feladatom, amelynek elkészítését egyre csak halogattam, a régi nadrágjaim, a pizsamáim, az arcom, az éjszakáim, a képeslapok, melyeket nézegetve maszturbálni szoktam, a cigerattáim, de még h séges ágyam is, amely ott várt engem az asztal mögött - mindez a feledés homályába merült. És egyszer csak ott találtam magam elveszetten a fény világában.

2 Másnap szerelmes lettem. A szerelem ugyanolyan felkavaró volt, mint a könyv lapjairól az arcomba vágó fény, és teljes súlyával rám nehezedve azt bizonyította, hogy az életem máris kizökkent a rendes kerékvágásból. Rögtön ébredés után elkezdtem elemezni az el z napon történteket, és megértettem, hogy ez az el ttem megnyílt új ország nemcsak egy pillanatnyi álom volt, hanem ugyanolyan realitás, mint a testem, a karom vagy a lábam. Hogy megszabaduljak a magány elviselhetetlen érzését l, mely ebben az új univerzumban rám szakadt, meg kellett találnom azokat, akik hasonló helyzetben voltak, tehát akik szintén átléptek ebbe az új világba. Éjszaka havazott; hó borította az ablakpárkányokat, a járdákat és a háztet ket. A könyv, melyet nyitva hagytam az asztalon, ebben a csodálatos fehér csillogásban még közönségesebbnek, még ártatlanabbnak t nt, s ez aztán igazán ijeszt vé tette. Mindazonáltal sikerült megreggeliznem anyámmal, mint minden reggel. Örömmel szívtam be a pirítós illatát, átfutottam a Millijetet, elolvastam Dzselal Szalik1 cikkeit. Teát ittam, vágtam magamnak egy szelet sajtot, és belemosolyogtam anyám jóindulatú arcába. A csésze, a teaf z , a kiskanalak csörgése, egy naranccsal megrakott teherautónak az utcáról besz r d berregése mind arról próbált meggy zni, hogy az életem ugyanúgy folytatódik, mint eddig, de nem hagytam magam befolyásolni a látszat által. Annyira biztos voltam abban, hogy a világ megváltozott körülöttem, hogy a házból kilépve immár a legkisebb zavart sem éreztem amiatt, hogy apám régi, nehéz kabátját viselem.

Elmentem a pályaudvarig, felszálltam egy vonatra, aztán leszálltam, éppen elértem a hajót; miután megérkeztem Karaköj kiköt jébe, leugrottam a hajóról, könyökömmel utat törtem magamnak az utasok között, felmentem a lépcs n, felugrottam egy buszra, elértem a Takszim térre, és a Tacskisla felé tartva egy pillanatra megálltam, hogy megbámuljam a járdán virágokat árusító cigányokat. Hogyan is hihettem, hogy az életem ugyanúgy folytatódik, mint eddig? Elfelejtettem talán, hogy elolvastam a könyvet? Ez a lehet ség egy pillanatra oly rémít volt számomra, hogy majdnem futásnak eredtem. A szilárdságtan el adás alatt gondosan lemásoltam a füzetembe az összes ábrát, a számokat és a képleteket, melyeket a tanárunk felírt a táblára. Amikor nem volt semmi lemásolnivaló a táblán, karba font kézzel hallgattam a tar koponyájú professzor halk szavú magyarázatát. Hogy valóban odafigyeltem-e rá, vagy én is, mint mindenki más, csak úgy tettem, mintha figyelnék, eljátszva a M szaki Egyetem mérnöki kara szorgalmas diákjának a szerepét, meg nem tudnám mondani. Egy id múlva, amikor megéreztem, hogy a régi, megszokott világban már semmi remény sem maradt számomra, ez a gondolat oly elviselhetetlen volt, hogy a szívem vadul kalapálni kezdett, szédültem, mintha valami drog került volna a szervezetembe, és félelemmel elegy örömmel éreztem a könyvb l sugárzó fény erejét, amely a tarkómból kiindulva lassan szétáradt az egész testemben. Az új univerzum mostanra már eltüntette mindazt, ami addig létezett, és múlttá változtatta a jelent. A dolgok, amiket láttam, a tárgyak, amelyeket megérintettem, szánni valóan régieknek t ntek. A könyvet el ször az egyetem építészeti kara egyik lányhallgatójának a kezében láttam. A lány a földszinti kantinban vásárolt, s éppen a pénztárcáját akarta el venni, de mivel a másik kezében volt valami, nem tudott belenyúlni a táskájába. Az a valami, amit a kezében tartott, egy könyv volt, és hogy szabaddá tegye a kezét,

kénytelen volt egy pillanatra letenni azt az asztalomra, pontosan elém. Éppen csak egy pillantást vetettem a könyvre. Ez volt az a véletlen, ami megváltoztatta az egész életemet. Aztán a fiatal lány megfogta a könyvet, és bedobta a táskájába. Délután, hazafelé indulva, amikor egy utcai könyvárus el tt elhaladva a régi, újrakötött könyvek, verseskötetek, álomfejt lexikonok, szerelmes regények és politikai m vek között megláttam ennek a könyvnek egy példányát, azonnal megvásároltam. A déli csöngetéskor a diákok többsége nekilódult a lépcs nek, hogy siessen sorba állni a kantin el tt; én ülve maradtam a padomban. Aztán egy ideig céltalanul kószáltam a folyosókon, majd benéztem a kantinba, átvágtam az udvaron, elhaladtam az oszlopsor mellett, bementem az üres el adótermekbe, az ablakon át bámultam a szemközti parkban álló hólepte fákat, odamentem a csaphoz, hogy igyak egyet - már végigjártam a Tacskisla összes épületét. A lányt sehol nem láttam, de ez egy percig sem nyugtalanított. Az ebédid végén még több ember volt a folyosókon. Bejártam az építészeti kar összes emeletét, bementem minden m helybe, egy ideig figyeltem egy csoport diákot, egy rajzasztalon néhány pénzérmével gombfociztak, leültem egy sarokban, összeszedtem egy újság szétdobált lapjait, és nekiálltam olvasni. Aztán újra a folyosókon bolyongtam, lépcs ket másztam, belehallgattam az egyetemisták beszélgetéseibe, akik fut- ballról, politikáról vagy az el z esti tévém sorról társalogtak. Csatlakoztam egy csoporthoz, melynek tagjai egy filmcsillagon gúnyolódtak, aki elhatározta, hogy gyereket szül, cigarettát és tüzet adtam azoknak, akik kértek t lem; egy fiú elkezdett mesélni egy viccet, meghallgattam, s közben a legnagyobb jóindulattal válaszolgattam azoknak, akik kerestek valakit, s megszólítottak, hogy láttam-e az illet t. Id nként, amikor éppen nem találkoztam ismer sökkel, akikkel beszélgethettem volna, vagy amikor nem

találtam szabad ablakot, hogy onnan nézel dhessek, vagy amikor már végképp nem tudtam, merre menjek tovább, úgy tettem, mintha hirtelen eszembe jutott volna valami nagyon fontos, halaszthatatlan dolog, és gyors, határozott léptekkel újra nekivágtam a folyosóknak. De minthogy igazából nem kellett sehova se mennem, egyszer csak ott találtam magam a könyvtár ajtaja el tt vagy egy lépcs fordulóban, aztán megint találkoztam egy ismer ssel, aki cigarettát kért t lem, ismét irányt változtattam, elvegyültem a tömegben, vagy megálltam, hogy újra rágyújtsak. Éppen megálltam, hogy elolvassak egy gombost vel a hirdet táblára t zött hirdetményt, amikor a szívem hirtelen nagyot dobbant, s én tanácstalanul néztem körül: ott volt , a lány, akinek a kezében a könyvet megláttam, megpróbálta átpréselni magát a tömegen, egyre távolabb került t lem, de olyan lassan lépkedett, mintha mindaz, amit látok, csak álom lenne, és úgy éreztem, azt szeretné, ha követném. Elvesztettem a fejemet, már nem voltam önmagam, és ennek tudatában is voltam, de mégsem tudtam visszatartani magam, és utánaszaladtam. A lány egy nem egészen fehér, inkább valamilyen halvány, meghatározhatatlan szín ruhát viselt. Utolértem, még miel tt elért volna a lépcs höz, és amikor közelebbr l megnéztem, láttam, hogy az arcából sugárzó fény majdnem ugyanolyan er s, mint ami a könyv lapjairól áradt felém, csak sokkal puhább. Még ebben a világban voltam, de már elértem az új élet küszöbére. Ott álltam a koszos lépcs alján, de már beléptem a könyv világába. Ezt a fényt látva megértettem, hogy a szívem soha többé nem fog engedelmeskedni az akaratomnak. Elmondtam neki, hogy elolvastam a könyvet, elmagyaráztam, hogy azután olvastam el, hogy láttam t kezében azzal a könyvvel. Miel tt olvastam volna ezt a könyvet, volt egy saját univerzumom - mondtam neki -, ám most, hogy már elolvastam, egy másik világ nyílt meg

el ttem, és azonnal beszélnünk kell err l, mert végtelenül magányosnak érzem magam ebben az új világban. - Most sietek - válaszolta. A szívem még gyorsabban kezdett kalapálni. Kétségkívül látta rajtam, hogy mennyire izgatott vagyok, mert egy pillanatra elgondolkodott. - Jól van - mondta aztán határozott hangon. - Keressünk egy üres termet. Beszéljünk a dologról. A második emeleten találtunk egy üres szemináriumi termet. Remegett a lábam, amikor beléptünk oda. Nem tudtam, hogyan fogom neki elmagyarázni, hogy már megpillantottam a könyv által nekem ígért új világot. A könyv suttogva beszélt hozzám, felfedte el ttem ezt az új univerzumot, mint ahogy egy titkot osztanak meg az emberrel. A lány közölte, hogy Dzsánánnak hívják. Én is megmondtam neki a nevemet. - Mit találtál ennyire leny göz nek ebben a könyvben? - kérdezte. Kedvem lett volna azt mondani neki: azt, hogy te is olvastad, angyalom. De miért gondoltam angyalra? A lelkemben teljes volt a z rzavar; gyakran megesett velem, hogy összevisszaság támadt a fejemben, de ilyenkor mindig a segítségemre sietett valaki, talán éppen egy angyal. - Miután elolvastam ezt a könyvet, az egész életem megváltozott mondtam neki. - A szoba, a ház, a világ, amelyben éltem, többé már nem az én szobám, az én házam, az én univerzumom volt; egy idegen világban találtam magam, elveszve, hajléktalanul. Ezt a könyvet tartottad a kezedben, amikor el ször láttalak, tehát biztosan te is elolvastad. Beszélj nekem err l a világról, amelybe beléptél, s ahonnan visszajöttél! Mondd meg, mit kell tennem, hogy én is eljussak oda! Magyarázd meg nekem, miért vagyunk még mindig itt! Mondd meg,

hogyan lehet, hogy ez az új világ olyan ismer snek t nik nekem, mint a saját házunk, miközben a házunk oly idegenné vált számomra, mint ez az új világ! Magyarázd meg! Isten tudja, mi mindent mondtam volna még neki ugyanezen az izgatott hangon, ám ekkor hirtelen valami kábulat fogott el. Kint a téli délután sápadt, szürke fénye olyan ragyogóvá, kápráztatóvá vált, hogy a kis krétaszagú terem ablakainak üvege most jégnek tetszett. Várakozóan néztem a lányra, pedig féltem rápillantani. - Mit tennél meg azért, hogy beléphess a könyv világába? - kérdezte t lem Dzsánán. Az arca sápadt volt, a haja és a szemöldöke gesztenyebarna, a tekintete gyengéd. Ha valóban e világból való volt, akkor emlékekb l teremtették. Ha az eljövend világ teremtménye volt, akkor pedig magában hordozta a jöv félelmeit és szomorúságát. Egyre csak t bámultam anélkül, hogy tudatában lettem volna annak, hogy nézem. Mintha attól féltem volna, hogy valóságossá válik, ha tovább nézek rá. - Mindent megtennék, hogy felfedezhessem ezt a világot - feleltem. Futó mosoly suhant át az arcán, és gyengédséggel teli tekintettel nézett rám. Hogyan kell viselkedni, amikor egy rendkívül csinos lány, egy elragadó lány így néz az emberre? Hogyan kell tartani a gyufaszálat, hogyan kell meggyújtani egy cigarettát, kinézni az ablakon, és f leg hogyan kell beszélni vele, hogyan tartsa magát az ember, hogyan lélegezzen az jelenlétében? Ezekr l a dolgokról sohasem beszéltek nekünk a tanáraink az egyetem el adótermeiben. És az olyan pasasok, mint én, tapasztalatlanságuk miatt minden erejükkel azon vannak, hogy leplezzék, milyen vadul ver a szívük ilyenkor. - Mit értesz ezen? - kérdezte. - Mindent - feleltem, és elhallgattam, mert a szívem egyre hangosabban zörömbölt a mellkasomban.

Nem tudom, miért, de hirtelen látomásom támadt: hosszú, végtelenül hosszú utazásokat láttam magam el tt, özönvízszer es ket, olyanokat, amilyenekr l a legendák mesélnek, sehova nem vezet utcákat, mélabús fákat, sárosan hömpölyg folyókat, kerteket, ismeretlen országokat. Ha egyszer a karomba akarom szorítani t, el kell mennem ezekbe az országokba. - Kész lennél például szembenézni a halállal? - Igen. - Akkor is, ha tudnád, hogy vannak emberek, akik készek megölni téged azért, mert elolvastad ezt a könyvet? Mosolyogni próbáltam. „Ugyan már, ez csak egy könyv!” gondolta az a jövend mérnök, aki bennem lakozott. De Dzsánán különös, fürkész tekintettel meredt rám. Rémülten gondoltam arra, hogy a legkisebb hiba, a legkisebb melléfogás is elég ahhoz, hogy soha többé ne közeledhessem se hozzá, se a könyv világához. - Egyáltalán nem hiszem, hogy bárki is meg akarna ölni - mondtam felvéve egy szerepet, melyet igazából nem tudtam azonosítani. - De még ha így lenne is, biztosítalak, hogy nem félnék a haláltól. Dzsánán mézszín szeme felcsillant az ablakon beáramló krétafehér fényben. - Szerinted valóban létezik ez a világ, vagy mindaz, ami a könyvben le van írva, nem más, mint fantazmagória, egy álom? - Léteznie kell! - kiáltottam fel. - Te olyan szép vagy, hogy csakis onnan jöhettél, ebben biztos vagyok! Odalépett hozzám, mindkét kezével megfogta a fejemet, és szájon csókolt. A nyelve egy pillanatra elid zött az ajkamon. Aztán hátralépett, miel tt még karjaimba szoríthattam volna karcsú testét. - Nagyon bátor vagy! - mondta. Levendulaparfüm illatát éreztem rajta. Elindultam

felé, tántorogva, mint egy részeg. Két kiáltozó egyetemista haladt el a terem ajtaja el tt. - Várj, és kérlek, hallgass meg! - mondta Dzsánán. - Mindazt, amit nekem mondtál, el kell ismételned Mehmetnek is. O már járt a könyv által leírt világban, és visszajött onnan. Visszajött, érted? Azt azonban el sem tudja képzelni, hogy mások is hihetnek ennek a könyvnek, és elmehetnek oda. Rettenetes dolgokat élt át, és elvesztette a hitét. Akarsz vele beszélni? - Ki ez a Mehmet? - Tíz perc múlva legyél a 20l-es terem el tt, még miel tt elkezd dik az óra - mondta a lány, aztán az ajtóhoz szaladt, és elt nt. A terem most olyan üresnek látszott, mintha ott sem lettem volna; dermedten álltam. Még soha senki nem csókolt meg így, senki nem nézett még így rám, mint ez a lány. Most pedig ismét egyedül voltam. Féltem, hogy soha többé nem fogom látni, féltem, hogy soha többé nem leszek képes eljutni abba a másik világba. Utána akartam szaladni, de a szívem olyan er sen vert, hogy féltem futással megterhelni. Ez a fehér fény nemcsak a szememet, de a szellememet is elvakította. És mindez egy könyv miatt, gondoltam. Most értettem meg, mennyire szeretem ezt a könyvet, és hogy meny- ' nyíre szeretnék belépni abba a másik univerzumba. Egy pillanatig úgy éreztem, mindjárt sírva fakadok. A könyv létezésének tudata azonban megacélozta a szívemet. Meg aztán biztos voltam abban is, hogy ez a lány újra meg fog csókolni. Arra gondoltam, hogy az egész világ elt nt, amikor a lány magamra hagyott. Kiáltozást hallottam. Odaléptem az ablakhoz. A park szélén a mérnöki kar néhány diákja hógolyózott. Sokáig néztem, ahogy bolondoznak, anélkül hogy felfogtam volna, mit is látok. Már nem voltam gyerek, már nem. Nagyon messze voltam már ett l.

Mindannyiunkkal ez történik. Egy napon, egy közönséges napon, amikor azt hisszük, hogy a szokásos léptekkel haladunk el re életünkben, s a fejünk tele van újsághírekkel, az autók zajával, komor szavakkal, a zsebünkben régi mozijegyek és dohány morzsák lapulnak, aztán hirtelen észrevesszük, hogy valójában már rég máshol vagyunk, egyáltalán nem ott, ahova a lépteinket irányítottuk. Igen, már rég nem voltam itt, elt ntem ebben a rettenetes, fakó fényben, és ott találtam magam a tükör túlsó oldalán. Az ilyen pillanatokban, ha az ember ismét szilárdan meg akarja vetni a lábát, ha vissza akar találni egy világba - mindegy, hogy melyikbe -, egy lányt kell a karjába szorítania, el kell nyernie egy lány szerelmét. Milyen csodálatos gyorsasággal értette meg bolondul ver szívem ezt az értékes felfedezést! Szerelmes voltam, hagynom kellett, hogy szabálytalanul ver szívem vezessen utamon... Az órámra pillantottam. Még nyolc percem maradt. Úgy mentem végig a magas mennyezet folyosókon, mint egy szellem, de közben különösen er sen éreztem a testemet, az arcomat, a történetemet. Megtalálom t egyáltalán ebben a tömegben? És mit mondok neki, ha rátalálok? Nem tudtam, milyen lehet az arcom. Bementem a lépcs fordulóban lév mosdóba, ittam egyet a csapból, s a tükörben megvizsgáltam az ajkamat, amely még rizte a lány csókjának emlékét. O, anyám, szerelmes vagyok, mama, elvesztem, elmegyek, mama, félek, de bármire kész vagyok érte... Tehát ki ez a Mehmet? teszem fel majd a kérdést Dzsánánnak. Mit l fél, kik ezek az emberek, akik meg akarják ölni azokat, akik elolvasták a könyvet? Én nem félek semmit l; ha megértetted a könyvet, ha úgy hiszel benne, mint én, neked sem szabad félned. Ismét a lármás folyosókon találtam magam, siet sen lépkedtem, mintha valami fontos elintéznivaló várna rám. Felmentem a második emeletre, elhaladtam a szök kúttal díszített bels udvarra néz magas ablakok el tt, egyre csak mentem, s közben lényem egy része ott

maradt mögöttem, s minden lépésnél Dzsánánra gondoltam. Diáktársaim tömegén átpréselve magam elmentem a terem el tt, ahol a következ órám lett volna. Tudjátok, hogy az el bb megcsókolt egy rendkívül vonzó lány? Lábam öntudatlanul vitt a jöv m felé. A jöv felé, amelyben sötét erd k, szállodai szobák, kékeslila fantomok vártak rám, ahol élet volt, der és halál. Három perccel a becsöngetés el tt értem a 201-es teremhez, és azonnal felismertem Mehmetet, még miel tt Dzsánánt megláttam volna. Magas és vékony fiú volt, mint én, sápadt, fáradt, ábrándos tekintet . Halványan emlékeztem rá, hogy korábban már láttam t Dzsánán társaságában. Sokkal többet tud, mint én - gondoltam -, sokkal többet élt, mint én, legalább egy, de talán két évvel is id sebb lehet nálam. Fogalmam sincs, hogyan ismert fel. Félrevont, s megálltunk a faliszekrények el tt. - Úgy hallom, olvastad a könyvet — mondta. — Mit fedeztél fel benne? - Egy új életet. - Valóban hiszel ebben? - Igen, hiszek. Elkínzott arcvonásait látva félelem ébredt bennem: mi mindenen mehetett keresztül! - Figyelj ide, én is hittem - mondta. - Azt hittem, felfedezhetem azt a másik világot. Felültem egy távolsági buszra, s városról városra utaztam, azt reméltem, felfedezhetem ezt a másik országot, az ottani utcákat, embereket... Higgy nekem, az út végén nincs semmi más, csak a halál. Könyörtelenül megölnek. Talán ebben a pillanatban is figyelnek minket. - Ne rémítsd meg! - mondta neki Dzsánán.

Egy ideig egyikünk sem szólt semmit. Mehmet úgy nézett rám, mintha már évek óta ismerne. Kés bb azonban azt gondoltam, hogy csalódást keltettem benne. - Nem félek - mondtam, s közben Dzsánánt néztem. - Kész vagyok elmenni a végs kig - tettem hozzá a filmbéli h sök határozott, merész hangján. Dzsánán csodálatos teste kétlépésnyire volt t lem. Kett nk között állt, de egy kicsit közelebb Mehmethez. - Szó sincs arról, hogy el kellene menni a végs kig - mondta Mehmet. - Ez csak egy könyv. Valaki kitalálta és megírta. Ez egy álom, fantazmagória. Semmi mást nem kell tenned, csak el kell olvasnod újra meg újra. - Ismételd el neki, amit nekem mondtál! - biztatott Dzsánán. - Az a világ létezik - mondtam. Kedvem lett volna megragadni Dzsánán kecses, hosszú karját, és magamhoz húzni t, de visszatartottam magam. - Meg fogom találni azt a világot. - Nincs semmiféle felfedezni való világ. Ezek csak mesék! Gondold azt, hogy ez olyan, mint egy játék, amit egy vén hülye talált ki a gyerekek számára! Az öreg egy napon elhatározta, hogy ír egy könyvet a feln ttek szórakoztatására, ugyanúgy, ahogy a gyerekeknek szokott írni. Mulatságos olvasmány, de ha elhiszed, vége az életednek. - Egy egész világ van ebben a könyvben - feleltem neki azon a hangon, ahogy a határozott és hülye filmh sök beszélnek. - És tudom, módot találok arra, hogy elmenjek oda. - Ez esetben, jó utat! *Dzsánán felé fordult, s az arca mintha azt fejezte volna ki: látod, én el re megmondtam. Már indulni készült, aztán hirtelen visszafordult: - Hogy lehetsz ennyire biztos ebben az új életben? - kérdezte. - Mert érzem, hogy ez a könyv az én életem történetét meséli el.

Barátságosan rám mosolygott, aztán otthagyott minket. - Várj, ne menj el! - mondtam Dzsánánnak. - O a kedvesed? - Nagyon tetszettél neki - válaszolta Dzsánán. - Nem magát félti, hanem a többieket, az olyanokat, mint te meg én. - O a kedvesed? Ne menj el, amíg mindent el nem meséltél nekem! - Szüksége van rám - felelte. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot a moziban, hogy szinte automatikusan, de mégis szinte meggy z déssel vágtam rá a megfelel választ: - Ha elhagysz, meghalok. Rám mosolygott, és a diákok tömegével együtt belépett a 201-es terembe. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy követem. A folyosóra néz nagy ablakokon át láttam, ahogy Dzsánán és Mehmet beülnek ugyanabba a padba, miközben az egységesen farmert és szürke vagy fakó zöld ruhát visel többi diák is elhelyezkedett a teremben. Várták az el adás kezdetét anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna. Dzsánán egy kecses mozdulattal a füle mögé simította gesztenyebarna haját,'és ett l a szívem egy része ismét elolvadt. Ellentétben azzal, amit a szerelmes filmek sugallnak, nem maradtam ott, hogy Dzsánánt bámuljam, a lábam magától elindult, s én nagyon nyomorúságosan éreztem magam. Vajon mit gondol rólam? Milyen szín lehet a szobája fala? Mir l beszélget az apjával? Vajon a fürd szobájuk csillog-villog a tisztaságtól? Vannak testvérei? Mit szokott reggelizni? Vajon Mehmet a szeret je, de ha , igen, akkor miért csókolt meg? A kis szemináriumi terem, ahol Dzsánán megcsókolt, üres volt. Úgy léptem be oda, mint egy szétvert, de máris újabb csatáról álmodozó hadsereg katonája. A lépteim visszhangoztak az üres teremben, nyomorúságos, b nös kezemmel felbontottam egy csomag cigarettát, krétaillat, a jeges fehér fény... Homlokomat az ablaküveghez

szorítottam. Ez lenne hát az új élet, melynek küszöbén ma reggel léptem át? A gondolkodás, a fejemben kering gondolatok egészen kimerítettek, de lelkem egy zugában a leend mérnök továbbra is az esélyeket latolgatta. Nem volt er m ahhoz, hogy bemenjek az órámra, jóllehet elhatároztam, hogy megvárom az el adásuk végét. Még két óra! Nem tudom, mennyi ideig álltam ott, homlokomat az ablakhoz szorítva, önsajnálattal eltelve, mindenesetre jó érzés volt. Már azt hittem, mindjárt kicsordulnak a könnyeim, ám ekkor könny szél támadt, s havazni kezdett. Lent, a Dolmabahcse felé ereszked domb oldalában álló platánok és gesztenyefák között minden oly csendes, nyugodt volt! A fák nem tudják, hogy fák, gondoltam. A hollók verdestek a szárnyaikkal, aztán felröppentek a hólepte ágakról. Elragadtatva néztem ket. Megcsodáltam a hópelyheket is. Puhán keringve ereszkedtek lefelé; úgy t nt, egy bizonyos magasságba érve egy pillanatig haboznak, hogy kövessék-e a többieket, és még akkor is haboztak, amikor a könny szél tovasodorta ket. Id nként a föld felé ereszked egyik-másik hópehely egy pillanatra megállt, aztán mintha meggondolta volna magát, elindult vissza, az ég felé. Jó néhány ilyen, visszafelé repül hópelyhet láttam, s ezek soha nem hullottak le a sáros utcára, az aszfaltra vagy a fákra. De ki látta ezt? Ki vette ezt észre valaha is? Ki vette észre, hogy az aszfaltozott utakkal szegélyezett, háromszög alakú tér csúcsa a Leander-toronyra mutat? Ki vette észre, hogy a járdákat szegélyez feny fák az évek alatt tökéletesen szimmetrikusan hajlottak meg a keleti szél súlya alatt, és szabályos nyolcszöget formálnak a minibusz megállója fölött? A járda szélén álló, kezében m anyag reklámszatyrot tartó férfit megpillantva ki gondolt arra, hogy Isztambul lakosságának a fele m anyag reklámszatyorral a kezében közlekedik? Látva a kiéhezett kóbor kutyák nyomait a

lélektelen parkokban, s látva a hóval borított földön üres üvegeket keresgél csavargókat, ki gondolt arra, hogy megkeresse a te nyomaidat, Angyalom, akinek a valódi lényét még senki sem ismerte? így kell hát felfedeznem ezt az új világot, melyr l egy utcai árustól két nappal ezel tt vett könyvb l szereztem tudomást? Nem is a szemem, hanem nyugtalan szívem vette észre Dzsánán sziluettjét az egyre szürkébb fényben és az egyre s r bb havazásban. Lila kabátot viselt, s a szívem meg rizte ennek a kabátnak az emlékét anélkül, hogy akartam volna. Mehmet szürke kabátba burkolózva lépkedett mellette, mint egy ártó szellem: lába nem hagyott nyomokat a hóban. Arra gondoltam, ha futok, még utolérhetem ket. A járdának azon a pontján álltak meg, ahol két nappal korábban az utcai árus szétpakolta a könyveit. Beszélgettek, vagy inkább vitatkoztak, széles gesztusaikból és Dzsánán tartózkodó arckifejezéséb l legalábbis erre következtettem; civakodtak, ahogy a szerelmespárok szoktak. Újra elindultak, aztán megint megálltak. Nagyon messze voltak t lem, de mozdulataikból és a járókel k által rájuk vetett pillantásokból kitaláltam, hogy veszekedésük hevesebbé vált. Szóváltásuk nem tartott sokáig. Dzsánán elindult vissza az egyetemre, egyre közelebb jött hozzám; Mehmet egy ideig követte t a tekintetével, aztán a Takszim tér felé vette az útját. A szívem újra összevissza vert. Ekkor láttam, hogy a rózsaszín reklámszatyros férfi, aki eddig a szarijeri minibusz megállójában várakozott, átmegy az utcán. Figyelmemet annyira lekötötte a lila kabátos elegáns sziluett, hogy a szemem valójában képtelen lett volna észrevenni holmi úton átkel gyalogost, de volt valami különös a rózsaszín szatyros férfi viselkedésében, aki most átszaladt az egyik járdáról a másikra. A túlsó járdától kétlépésnyire a férfi el vett valamit a m anyag szatyorból -

egy fegyvert -, és Mehmetre szegezte, aki ebben a pillanatban vette észre t. El bb azt láttam, hogy Mehmet meginog, amikor a golyó eltalálja, s csak ezután hallottam meg a lövés hangját. Aztán egy második lövést hallottam. Azt hittem, mindjárt következik a harmadik, de Mehmet most el retántorodott, és lerogyott a járdára. A férfi eldobta a m anyag szatyrot, és futva menekült a parkon át. Dzsánán továbbra is az egyetem felé közeledett, lépései olyan elegánsak és melankolikusak voltak, mint egy madár szökkenései. O nem hallotta a lövéseket. Egy naranccsal megrakott teherautó érkezett vidáman berreg motorral az útkeresztez déshez. Úgy t nt, a világ kezd magához térni. A minibusz túloldali megállójában összegy lt emberek rémülten kiáltoztak. Mehmet felállt. A távolban a férfi, akinek a szatyra még mindig ott hevert az úttesten, a domboldalon rohant lefelé az Inönü Stadion felé, nagy ugrásokkal haladt a hóban, mint valami bohóc, mint aki meg akarja nevettetni a gyerekeket; játékos kutyák eredtek utána. Le kellett volna mennem az utcára, Dzsánán elé kellett volna futnom, hogy figyelmeztessem, de csak álltam dermedten. Továbbra is Mehmetet néztem, aki támolyogva állt a járdán, és csodálkozva nézett körül az utcán. Mennyi ideig álltam mozdulatlanul az ablaknál? Sokáig, nagyon sokáig, egészen addig, míg Dzsánán elért az épület sarkához, s elt nt a látómez mb l. Akkor futni kezdtem, lerohantam a lépcs n, utat törtem magamnak a civil ruhás rend rök, a diákok és a kapu rök között. Mire odaértem a f bejárathoz, Dzsánán már elt nt - nyomtalanul. Végigszaladtam a sugárúton, de ott sem láttam. Elértem a keresztez déshez. Nem találtam ott senkit, és semmi nyomát nem láttam annak az eseménynek, amely kevéssel

azel tt lezajlott. Mehmet elt nt, és elt nt a rózsaszín m anyag szatyor is, amelyet a revolveres férfi dobott el. Azon a helyen, ahol Mehmet összerogyott, a hó megolvadt, szürke sárrá változott. Egy két-három éves, kötött sapkás kisfiú és elegáns mamája haladt el mellettem. - Hova menekült a nyúl, hova futott a nyúl? - ismételgette a kisfiú. Átmentem az úton, a szarijeri busz megállója felé tartottam. A világ ismét beburkolózott a havazás csendjébe, a fák közönyébe. A buszmegállóban a két sof r, akik rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, nagyon elcsodálkozott a kérdéseimen; nem, k nem tudnak semmir l. A bandita külsej kávéházi kifutófiú, aki éppen teát hozott nekik, szintén nem hallotta a lövéseket, azonban nem az az ember volt, aki bármin is csodálkozna. A sípját a kezében tartó kalauz úgy nézett rám, mintha én lennék a gyilkos, aki meghúzta a ravaszt. A fejem felett hollók telepedtek le az egyik feny fára. Egy minibusz elindult. Az utolsó pillanatban bedugtam a fejem a busz ajtaján, és gyorsan kérdez sködni kezdtem. - Egy fiatalember és egy lány az imént szálltak be egy taxiba, amit valahol ott intettek le - mondta egy derék asszony. Ujjával a Takszim tér felé mutatott. Bár tudtam, hogy ez értelmetlen, mégis futva indultam el a jelzett irányba. A téren az üzletek, az autók és az utcai árusok között összetorlódott tömegben végtelenül magányosnak éreztem magam. A Bejólu sugárút felé tartottam, amikor eszembe jutott a Baleseti Kórház, ezért aztán befordultam a Sziraszelviler sugárútra. Ügy léptem be a jód- és éterszagú kórház f bejáratán, mintha magam is sürg s segítségre szoruló sérült lennék. Méltóságteljes külsej , ám szakadt, gy rött, véres nadrágú férfiakat pillantottam meg. Aztán gyomormosáson éppen átesett, elkékült arcú betegeket láttam, valamilyen mérgezés áldozatait, akiket hordágyakra

fektetve kitettek a hóba a virágosládák közé, hogy egy kicsit leveg zzenek. Útbaigazítottam egy kedves öregembert, aki ruhaszárító kötéllel szorította el kezén a sebét, hogy el ne vérezzen, s aki már régóta járt ajtóról ajtóra az ügyeletes orvost keresve. Láttam két régi barátot, akik ugyanazzal a késsel sebezték meg egymást, s most illedelmes arccal ültek a szolgálatos rend r el tt, akinek éppen azt magyarázták, hogy a kést sajnos nem hozták magukkal. Vártam, hogy sorra kerüljek, de el bb az ápolón k, majd a rend rök is arról tájékoztattak, hogy aznap egyetlen revolvergolyótól megsebesült egyetemista sem jelentkezett a kórházban; nem, a gesztenyebarna hajú diáklányról sem tudnak. Ezután átmentem a Bejólu Kórházba, és az az érzésem támadt, hogy újra ugyanazt a két régi cimborát látom, akik megsebesítették egymást egy késsel, ugyanazokat a fiatal lányokat, akik jóddal akarták megmérgezni magukat, ugyanazokat a gyári inasokat, akiknek a karját vagy egyik ujját elkapta egy gép, ugyanazokat az utasokat, akik beszorultak egy megcsúszó autóbusz és a megállóban lév kis bódé fala közé, vagy egy hajó és a kiköt i móló közé. Gondosan végigböngésztem a kórházi nyilvántartást, aztán kihallgatott egy rend r, akiben kutakodásom gyanakvást ébresztett, és miután mélyen beszívtam annak a parfümnek az illatát, mellyel egy vidám apuka öntözött meg minket, miel tt felszaladt volna az els emeletre, a szülészeti osztályra, már attól féltem, hogy mindjárt elsírom magam. Már leszállt az est, mire visszaértem a merénylet színhelyére. Átpréseltem magam a várakozó buszok és minibuszok között, s beléptem a kis parkba. A hollók el ször dühösen keringtek a fejem felett, aztán letelepedtek a fákra, hogy jobban szemmel tarthassanak. Bár a park a város szívében, a legzajosabb környéken terült el, most süket csönd fogadott, mintha valami gyilkos lennék, aki meg akarja húzni magát valahol, miután egy késsel leszúrta áldozatát. A távolban

halvány, sárgás fény világította meg annak a kis teremnek az ablakait, amelyben Dzsánán megcsókolt; kétségkívül még tartott a tanítás. A fák, melyek reggel még oly ártatlannak t ntek, most alaktalan, fenyeget és könyörtelen árnyékként magasodtak fölém. Lassan lépkedtem, átázott cip m talpával széttaposva a havat, és megtaláltam a férfi lábnyomait, aki négy órával ezel tt, miután megszabadult a reklámszatyrától, itt futott, ezen a hósz nyegen, mint egy boldog bohóc. Hogy biztos legyek ezeknek a lábnyomoknak a valóságosságában, egészen a domb tövében futó útig követtem ket, majd visszajöttem a parkba, és megállapítottam, hogy id közben a saját lábnyomaim szétválaszthatatlanul összekeveredtek a rózsaszín szatyros férfi nyomaival. A bozótból most felbukkant az a két sötét sz r kutya, melyek hozzám hasonlóan tanúi voltak a történteknek, majd engem meglátva rémülten eliszkoltak. Egy pillanatra megálltam, és felnéztem az égre: ugyanolyan sötét volt, mint a kutyák bundája. Este anyámmal vacsoráztam, s közben a tévét néztük. A képerny n egymás után felbukkanó emberek és a felolvasott hírek - gyilkosságok, balesetek, merényletek, t zvészek - olyan távolinak és érthetetlennek t ntek, mint a vihar által magasra korbácsolt hullámok egy tengerszorosban. S mégis élt bennem a vágy, hogy beleolvadjak ebbe a távoli, ólomszürke tengerbe, hogy „odaát” legyek. A rosszul beállított antennájú tévé fekete-fehér képerny jén villódzó képek egyike sem utalt semmiféle megsebesített egyetemistára. Vacsora után ismét bezárkóztam a szobámba. A könyv nyitva feküdt az asztalon, ahogy otthagytam; félelmet keltett bennem. Brutális er szakosságot éreztem abban a vágyban, ami bennem ébredt, hogy válaszoljak a könyv hívó szavára, hogy visszatérjek hozzá, hogy egészen átadjam magam neki. Ügy gondoltam, úgysem tudnék ellenállni ennek a vágynak, ezért inkább elmentem otthonról. A behavazott, sáros

utcákon sétálva lementem a tengerpartra. A tenger sötétsége visszaadta a bátorságomat. Lélekben meger södve ültem le az asztalomhoz, és mintha testemet valamilyen szent feladatra készíteném fel, arcomat a könyvb l áradó fénybe tartottam. Kezdetben finoman, aztán ahogy újabb és újabb oldalakon jutottam túl, egyre er szakosabban ragadott magával a könyv, s oly mély hatást tett rám, hogy egész lényem szinte felolvadt benne. Elviselhetetlenül er s vágy támadt bennem: élni és futni akartam, a lelkesedés és a türelmetlenség összeszorította a gyomromat, s reggelig olvastam a könyvet.

3 A következ napokat Dzsánán keresésével töltöttem. Másnap nem láttam t az egyetemen, s a következ két napon sem. Távolléte kezdetben normális dolognak t nt számomra, azt gondoltam, biztosan felbukkan majd, de közben a régi világ lassan kicsúszott a lábam alól. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tovább keressem t, hogy reménykedjek, hogy állandóan figyeljem a környezetemet, hátha felbukkan; rettenetesen szerelmes voltam, és ráadásul nagyon magányosnak éreztem magam a könyv miatt, amelyet minden éjjel újra elolvastam. Tudtam jól, hogy ez a világ nem más, mint képek egymásutánja, megszokott cselekvések vakon végrehajtott sorozata és félreértelmezett jelek halmaza, s hogy a valódi világ és a valódi élet valahol máshol vár rám, nem is túl messze innen. Megértettem, hogy Dzsánánon kívül senki más nem mutathatja meg nekem az oda vezet utat. Figyelmesen elolvastam minden napilapot és hetilapot a mellékletekkel együtt, melyek beszámoltak a politikai gyilkosságok, az ittas állapotban elkövetett emberölések, a véres balesetek és a t zvészek összes apró részletér l, de egyikben sem találtam utalást arra a merényletre, amelynek szemtanúja voltam. Miután egész éjjel a könyvet olvastam, dél körül bementem az egyetemre, s végigjártam a folyosóit, remélve, hogy összefutok Dzsánánnal. Id r l id re benéztem a kantinba, le s fel szaladgáltam a lépcs kön, körbefutottam az udvart, végigjártam a könyvtár helyiségeit, elsétáltam az oszlopsor mellett, megálltam a kis terem el tt, amelyben Dzsánán megcsókolt; ha volt türelmem hozzá, beültem egy terembe, és meghallgattam egy el adást,

hogy gondolataimat eltereljem Dzsánánról, aztán kijöttem, hogy újra körbejárjam az egész épületet. Kerestem, vártam, minden éjjel újraolvastam a könyvet; semmi mást nem csináltam. Egy hét múlva megpróbáltam megismerkedni Dzsánán egyetemi csoporttársaival. Sejtettem, hogy Mehmethez hasonlóan, neki sem lehetett sok barátja közöttük. Két-három diákot kifaggatva megtudtam, hogy Mehmet a Takszim negyed egyik szállodájában lakik, és titkárként, illetve éjjeli rként ott is dolgozik, de az iskolából való távolmaradására senki nem tudott magyarázatot adni. Egy diáklány, aki korábban ugyanabba a gimnáziumba járt, mint Dzsánán, de sohasem volt közeli barátn je, s t inkább kissé ellenségesnek t nt vele szemben, azt mondta nekem, hogy Dzsánán Nisantasiban lakik. Egy másik közölte, hogy éjszakánként sokszor dolgozott együtt Dzsánánnal, közösen készítették el a különböz tervrajzokat, s azt is megtudtam t le, hogy Dzsánánnak van egy bátyja, egy nagyon csinos, jól nevelt fiatalember, aki az apjuk vállalatánál dolgozik; úgy t nt, a lányt sokkal jobban érdekli ez a fiú, mint az, hogy mi van Dzsánánnal. Dzsánán címét azonban nem t le tudtam meg; a titkárságon szereztem meg azzal az ürüggyel, hogy újévi üdvözl lapot szeretnék küldeni neki és a csoporttársainak. Éjjelente mindig a könyvet olvastam, egészen addig, míg meg nem fájdult a szemem, vagy a fáradtságtól el nem zsibbadt a karom és a lábam. Olvasás közben a könyvb l áradó fény oly er snek, vakítónak t nt, hogy a testem és a lelkem szinte felolvadt benne, s úgy éreztem, minden, ami azzá tett engem, ami vagyok, elt nik ebben a fényben. Elképzeltem ezt a lényemet mind er szakosabban elárasztó fényt, mely kezdetben olyan, mint a föld egyik repedéséb l el tör , gyenge fénysugár, aztán egyre er sebbé válik, s elárasztja a világot, egy világot, amelyben megvan a magam helye; azt álmodtam, hogy találkozom Dzsánánnal ennek a világnak az utcáin, ahol az emberek bátrak, a fák

halhatatlanok, és nincsenek városok, azt álmodtam, hogy Dzsánán a karjaimba veti magát. December végén egy este elmentem a Nisantasi negyedbe, ahol Dzsánán lakott. Sokáig csak úgy céltalanul, habozva sétáltam a hosszú sugárúton, elhaladtam az újév tiszteletére kivilágított kirakatok el tt, elegáns, gyerekeiket kézen fogva vezet , utolsó bevásárlásaikat intéz n k tömegében lépkedtem. Cukrászdák, nemrégiben nyílt butikok és büfék el tt mentem el. Amikor az üzletek bezártak és az utcák kiürültek, becsöngettem egy emeletes bérház egyik lakásába, mely a sugárúttal párhuzamos utcácskában állt. Egy szobalány nyitott ajtót: azt mondtam neki, hogy Dzsánán csoporttársa vagyok; a szobalány szó nélkül elt nt. El ször a televízió kisz r d hangjára figyeltem fel, éppen egy politikai beszédet közvetítettek, aztán izgatott suttogást hallottam. Dzsánán apja odajött az ajtóhoz; a magas, fehér inget visel férfi pecsétes asztalkend t tartott a kezében, s kérte, hogy lépjek be. A nyugtalan, gondosan kifestett arcú anya és Dzsánán bátyja, a szépfiú az asztalnál ültek, melyen csak három teríték volt. A tévében híreket mondtak. Elmagyaráztam nekik, hogy az építészeti kar diákja vagyok, s egy csoportba járok a lányukkal, és hogy Dzsánán már napok óta nem látogatja az órákat, s ezért minden csoporttársa aggódik, néhányan telefonáltak is, de nem kaptak megnyugtató választ. Ezenkívül Dzsánán elfelejtette visszaadni nekem a statika házi feladatomat, amit pedig sürg sen be kellene fejeznem, ezért kénytelen voltam eljönni érte. Karomon apám elny tt kabátjával kétségkívül úgy nézhettem ki, mint egy kopott bundájú, bárányb rbe bújt farkas. - Rendes fiúnak látszol - mondta Dzsánán apja. Kijelentette, hogy szintén fog beszélni velem, és arra kért, én is szintén válaszoljak neki: szimpatizálok-e valamelyik jobboldali vagy baloldali politikai irányzattal, a fundamentalistákkal vagy a szocialistákkal? Nem. Van-e

kapcsolatom az egyetemen belül vagy azon kívül valamilyen politikai szervezettel? Nem, semmiféle ilyen kapcsolatom nincs... Egy ideig csend volt. Dzsánán anyja jóváhagyóan és elégedetten vonta össze a szemöldökét. Az apa tekintetét - a szeme ugyanolyan mézszín volt, mint Dzsánáné - el bb a televízió képerny jén villódzó képekre szegezte, aztán a semmibe meredt, majd tekintete ismét megállapodott rajtam. Dzsánán elhagyta a családi otthont, elt nt. Az „elt nés” talán nem a legpontosabb kifejezés, mert két- három naponta felhívja ket valamilyen távoli városból, legalábbis erre következtetnek a telefon sercegéséb l, kéri ket, hogy ne aggódjanak, mert jól van, aztán apja kérdéseit és anyja könyörgését figyelmen kívül hagyva egyetlen további szó nélkül leteszi a kagylót. Ilyen körülmények között nincs-e oka a legmélyebb aggodalomra? Mi másra gondolhatna, mint hogy a lányát manipulálják, hogy valamilyen politikai szervezet aljas céljai szolgálatába állította Dzsánánt. Természetesen gondoltak arra, hogy értesítik a rend rséget, de végül elvetették az ötletet, mert mindig is büszkék voltak Dzsánán józan ítél képességére, és biztosak abban, hogy a lányuk végül észhez tér, s egyedül is képes lesz kimászni a bajból. Az anya, aki átható tekintetével a ruhámtól a hajamig, az egyik fotel támlájára fektetett apai örökségemt l a cip mig mindent alaposan megnézett rajtam, sírós hangon kérlelt, hogy azonnal értesítsem ket, ha bármilyen információ vagy akár csak sejtés a tudomásomra jut a lányukkal kapcsolatban. Csodálkozó arcot vágtam, és azt mondtam, hogy sajnálom, nem tudok semmit, de tényleg semmit. Egy ideig mindannyian az asztalon lév pástétomra és salátára meredtünk. Dzsánán bátyja, a szépfiú, aki közben többször is kiment a szobából, most visszajött, és szabadkozva közölte, hogy nem találta meg a házi feladatomat. Burkolt célzásaimmal, hogy nekem talán sikerülne megtalálni a keresett

lapokat, nem értem célt, s ahelyett, hogy beengedtek volna elt nt lányuk hálószobájába, megelégedtek azzal, hogy nem túl nagy meggy z déssel bár, de hellyel kínáltak az asztaluknál. Szerelmes voltam, de büszke is, tehát visszautasítottam a meghívást, ám kifelé indulva máris megbántam döntésemet, amikor észrevettem a zongorán álló bekeretezett fényképet: Dzsánánt ábrázolta úgy tízéves korában, copfba font hajjal, s a Nyugatról átvett szokást követve angyalszárnyakkal a hátán. A kép feltételezhet en valamilyen iskolai ünnepély alkalmából készült, Dzsánán szomorkás gyerektekintettel, bizonytalanul mosolygott anyja és apja között. Milyen hideg és ellenséges volt az éjszaka odakint, s az utcák milyen könyörtelenül sötétek! Akkor értettem meg, hogy a kóbor kutyák miért bújnak mindig egymáshoz az üres utcákon ügetve. Gyengéden felébresztettem anyámat, aki megint elaludt a tévé el tt, ujjaimmal megérintettem sápadt nyakát, éreztem a parfümje illatát; úgy szerettem volna a karjaimba szorítani. Ám amikor becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, megint csak úgy éreztem, hogy a valódi életem még csak most fog elkezd dni. Újra elolvastam a könyvet. Alázatosan, tisztelettel olvastam, azt kívánva, hogy messzire vigyen ett l az univerzumtól. Új tájak, új emberek, új képek villantak fel a szemem el tt. T zfelh ket, sötét tengereket, lila fákat, skarlátvörös hullámokat láttam. Aztán úgy, mint egyes tavaszi reggeleken, amikor a nap újra el bukkan a felh k közül egy rövid zápor után, és az ember újra megpillantja a mocskos és örömtelen házfalakat, a vak ablakokat, amint hirtelen újra megcsillannak a napfényben, miközben én csak megyek el re magabiztos léptekkel, optimizmussal eltelve, a fejemben kavargó zavaros képek lassan szertefoszlottak, és megjelent el ttem a ragyogó fehér fényben tündökl szerelem. Egy gyermeket vitt a karján: azt a kislányt, akit a zongorán álló bekeretezett fényképen láttam.

A kislány mosolyogva nézett rám, talán valamit mondani készült nekem, s t lehet, hogy mondott is valamit, de én nem hallottam. Egy pillanatra kétségbeesés fogott el. Egy bels hang azt súgta nekem, hogy soha nem tudok majd bejutni ennek a gyönyör fényképnek a világába, és én szomorúan igazat adtam ennek a hangnak. Ebben a pillanatban rettenetesen megsajnáltam magam, a szívem valósággal égett a fájdalomtól, aztán láttam, ahogy a két kép a mennybemenetelre emlékeztet módon lassan elt nik. Ezek a látomások ugyanolyan félelmet ébresztettek bennem, mint amikor el ször olvastam a könyvet, ezért aztán elfordítottam az arcomat, így próbálva megvédeni magam a lapokból áradó fényt l. Reményvesztetten láttam, hogy a testem itt maradt a szobám csendjében és a dolgozóasztalomat körülleng der ben, láttam mozdulatlan karomat és lábamat, a szobám bútorait, a cigarettásdobozomat, az ollóimat, a tankönyveimet, a függönyöket és az ágyamat. Azt kívántam, hogy a testem, melynek melegét éppúgy éreztem, mint az ereimben kering vér lüktetését, elhagyhassa ezt a világot, de egyidej leg érzékeltem az utcai zajokat is, a távolból hallottam a bozaárus kiáltásait, és megértettem: az a lehet ség, hogy az éjszaka közepén olvashatom ezt a könyvet, s hogy itt és most ebben a világban lehetek, nem is olyan elviselhetetlen. Egy hosszú pillanatig csak a küls zajokra figyeltem: az autódudák hangjára, a kutyaugatásra, a csaknem észrevehetetlen szél halk zúgására, két járókel beszélgetésére (Nos, akkor viszlát holnap reggel, mondta az egyik), aztán egy tehervonat minden mást elnyomó dübörgésére. Jóval kés bb, amikor azt gondoltam, hogy ezeket a zajokat hamarosan teljes csend váltja fel, hirtelen egy kép jelent meg a szemem el tt, s ekkor megértettem, hogy a könyv mennyire átitatta már a lelkemet: amikor arcomat újra a könyvb l áradó fénybe tartottam, az agyam olyan üres volt, mint az asztalon

hever nyitott füzet fehér lapja. És így lassan a könyv egész tartalma beleégett a lelkembe. Az egyik fiókból el vettem egy kockás füzetet, melyet néhány héttel a könyv felfedezése el tt vásároltam azzal a szándékkal, hogy a statika-el adásokon majd abba fogok jegyzetelni, ám a füzet azóta is üres maradt. Kinyitottam az els oldalon, mélyen beszívtam a tiszta, fehér lap csodálatos illatát, majd fogtam egy golyóstollat, és elkezdtem mondatról mondatra leírni mindazt, amit a könyv diktált nekem. Miután feljegyeztem a füzetbe a könyv által sugallt els mondatot, nekiláttam a következ nek és így tovább. Amikor új bekezdéshez értem a könyvben, új bekezdést nyitottam a füzetben is, és kis id múlva megállapíthattam, hogy szóról szóra bemásoltam a füzetbe e bekezdés mondatait. Így aztán bekezdésr l bekezdésre haladva új életet adtam mindennek, amit a könyv sugallt nekem. Kicsivel kés bb összevetettem a könyv és a füzet tartalmát. Mindent én írtam, ami a füzetben volt, de mindaz, amit papírra vetettem, pontos reprodukciója volt a könyvben leírtaknak. Nagyon elégedett voltam, ezért aztán minden éjjel folytattam ezt a munkát, s hajnalig abba sem hagytam. Már nem jártam be az el adásokra. Id m nagy részében az egyetem folyosóin bolyongtam, mint aki a saját lelke el l menekül, s fel sem merült bennem a kérdés, vajon milyen el adás folyik ebben vagy abban a teremben; egy pillanatra sem álltam meg, lementem a kantinba, visszamentem a legfels emeletre, onnan aztán lementem a könyvtárba, majd ismét az el adótermeket jártam végig, újra benéztem a kantinba, és minden alkalommal, amikor megállapítottam, hogy Dzsánánt sehol nem találom, éles fájdalom hasított a gyomromba. Teltek-múltak a napok; lassan hozzászoktam a szenvedéshez, megtanultam együtt élni vele, s t némiképpen uralkodni is tudtam felette. Talán az is segített, hogy állandóan mozgásban voltam, no meg a rengeteg elszívott cigaretta, de a legfontosabb mégis az volt, hogy

újabb és újabb trükköket találtam ki, hogy lefoglaljam magam: egy történet, amelyet a folyosón mesélt valaki, egy új rajzceruza, egy lila kabát, az ablakból látható fák, egy ismeretlen arc az utcán - mindez megakadályozott abban, hogy akár csak egy röpke pillanatra is tudatosítsam magamban ezt az egész testemben szétáradó, türelmetlenségb l és magányosságból fakadó fájdalmat. Ha beléptem valahova, például a kantinba azzal a reménnyel, hogy ott megtalálom Dzsánánt, nem is próbáltam tekintetemmel azonnal átfésülni az egész helyiséget, hanem el ször szemügyre vettem a teremnek azt a sarkát, ahol a feszes farmert visel diáklányok cigarettázva beszélgettek, és elképzeltem, hogy Dzsánán ott ül valahol a hátam mögött. Annyira akartam hinni ebben, hogy egy jó ideig meg sem fordultam, hogy minél tovább életben tartsam ezt az illúziót. Sokáig elnéztem a pénztárnál sorban álló diákokat, vagy azokat, akik annál az asztalnál ültek, amelyikre Dzsánán két héttel ezel tt letette a könyvet, néhány pillanatnyi boldogságot nyerve így azáltal, hogy elképzeltem Dzsánán szívmelenget jelenlétét a hátam mögött, és ilyenkor még er sebben hittem abban, hogy mindez nem puszta képzelgés. Ám amint megfordultam, és meggy z dtem arról, hogy Dzsánán nincs ott, s megállapítottam azt is, hogy olyan jel vagy nyom sem mutatkozik, amely elvezethetne hozzá, ez az illúzió, amely addig édes elixírként terjedt szét az ereimben, hirtelen átadta helyét a gyomromat éget méregnek. Már korábban is gyakran olvastam és ugyanolyan gyakran hallottam azt, hogy a szerelem jótékony fájdalom. Ebben az id szakban azonban különösen sokszor találkoztam ezzel a klisével az asztrológiai könyvekben, vagy az újságokban közölt horoszkópokban, vagy a képes újságok „Otthon - Család - Boldogság” cím rovatában a vegyessalátareceptek és az arcpakolási tanácsok között. A gyomromban vasgolyóként ide-oda csapódó fájdalom, a magányosság és a lelkemben

ég kicsinyes féltékenység miatt annyira eltávolodtam az emberekt l, s olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy úgy véltem, már csak az újságokban megjelen horoszkópoktól várhatok segítséget. Ugyanilyen vakon hittem a különböz el jelekben is. Megszámoltam a legfels emeletre vezet lépcs fokokat: páratlan szám jött ki, tehát Dzsánán biztosan ott lesz valahol odafönt. Ha az els ember, aki belép a kapun, n lesz, ez azt jelenti, hogy még aznap találkozom Dzsánánnal. Elszámoltam hétig: ha a vonat még az el tt elindul, hogy eljutnék a héthez, Dzsánán el kerül, és végre beszélhetek vele! Ha a kiköt ben els ként sikerül a hajóról leugranom a rakpartra, még aznap viszontlátom t... Mindig els ként ugrottam le a hajóról; a járdán so- ha nem léptem az egymás mögé lefektetett k lapok között feketéll kátránycsíkra; mindig örömmel állapítottam meg, hogy jól tippeltem: a kávéház padlóján valóban páratlan számú üres sörösdoboz hever. Együtt teáztam egy hegeszt szakmunkástanulóval, aki ugyanolyan lila gyapjúpulóvert viselt, mint amilyen Dzsánán kabátja. Szerencsés el jel volt az is, hogy az utamba kerül els öt taxi rendszámtábláján olvasható bet kb l össze lehetett állítani Dzsánán nevét. Sikerült lélegzetvétel nélkül végigmennem a Karaköj aluljárón. Elmentem Nisantasiba, megálltam Dzsánán lakásának ablaka alatt, és egyetlen hiba nélkül elszámoltam kilencezerig. Nem látogattam többé azokat a barátaimat, akik nem tudták, hogy a Dzsánán név egyszerre utal istenre, a rokon lélekre és a szeretett kedvesre. Észrevettem, hogy keresztneveink rímelnek egymásra - Dzsánán, Oszmán -, ezért írtam egy elegáns kis mondókát, olyasfélét, amilyeneket az Új élet márkájú karamellás cukorkák csomagolópapírján lehet olvasni, a versikét a gondolatban már elkészített, kinyomtatott házassági értesít nkre szántam. Egy egész héten át minden éjjel sikerült - a magam számára engedélyezett ötszázalékos hibahatáron belül maradva - eltalálnom, mennyi kivilágított ablakot fogok látni a szemközti házsorban, ha

pontban éjjel háromkor kinézek a szobám ablakán. Harminckilenc embernek szavaltam el visszafelé, a végér l kezdve Fuszuli híres versét: „Mire jó egy lélek rokonlélek nélkül?” Elváltoztatott hangon, magamat huszonnyolc különböz személynek kiadva újra és újra felhívtam Dzsánánék lakását, és soha nem mentem haza anélkül, hogy el tte ne állítottam volna össze harminckilencszer Dzsánán nevét a szemembe ötl plakátokon, táblákon vagy a sütödék, a gyógyszertárak vagy a lottózók villogó neonreklámjain látott bet kb l. Dzsánán mégsem került el . Egy alkalommal, amikor kés éjjel azzal a boldog meggy z déssel tartottam hazafelé, hogy türelmemnek köszönhet en ismét gy zelmet arattam a számokkal és a véletlennel folytatott harcomban - merthogy aznap a szokásosnál is több id t töltöttem el ezekkel a játékokkal észrevettem, hogy a szobámban égnek a lámpák. Talán anyám nyugtalankodott, hogy még mindig nem értem haza, vagy keresett valamit a szobámban — gondoltam -, de rögtön ezután egy különös vízió kerített hatalmába. Azt képzeltem, hogy ott ülök az íróasztalomnál a szobámban, melynek kivilágított ablakait magam el tt láttam. Olyan szenvedélyes vággyal akartam hinni képzeletem játékának, hogy egy pillanatra még azt is elhittem, hogy a saját fejemet és annak a piszkosszürke falra vetül árnyékát is megpillanthatom az asztali lámpa narancssárga fénykörében, a félig behúzott függönyök közti résen át. Ebben a pillanatban olyan er vel támadt fel bennem a szabadság érzése, mint egy áramütés, s ez igencsak megdöbbentett. Minden olyan egyszer , gondoltam. A szobában lév férfinak, akit mintegy kívülr l néztem, szükségszer en ott kell maradnia, ahol most van. Ami pedig engem illet, nekem el kell menekülnöm ebb l a szobából és ebb l a házból, elmenekülni az engem körülvev dolgok el l, beleértve anyám parfümjét, az ágyamat és huszonkét évre visszanyúló múltamat; csak

akkor kezd dhet el az új élet, ha végleg elhagyom a szobámat, hiszen soha nem találkozhatok Dzsánánnal, és soha nem fedezhetem fel ezt az országot, ha csak azért hagyom el a szobámat, hogy este visszatérjek oda. Amikor beléptem a szobámba, úgy néztem körül, mintha valaki más otthonában lennék. Figyelmesen megvizsgáltam az ágyamat, az asztal sarkán felhalmozott könyveket, a pornográf magazinokat, amelyeket ki se nyitottam azóta, hogy Dzsánánnal találkoztam, a karton cigarettát, melyet a radiátoron szárítgattam, a kistányérban gy jtögetett aprópénzt, a kulcstartómat, a szekrényemet, melynek az ajtaja rosszul záródott, mindent, ami a régi világomhoz kötött, s megértettem, hogy el kell mennem, el kell menekülnöm innen. Kés bb, amikor ismét nekiláttam a könyvnek, tehát olvastam és másoltam, azt éreztem, sikerült megfejtenem az éppen akkor olvasott rész üzenetét, és a következ ket írtam: Nem valahol kell lennem, hanem egyszerre mindenhol. A hálószobám „valahol” van, és nem „mindenhol”. Miért is kellene holnap bemennem az egyetemre, gondoltam, ha Dzsánán nem lesz ott? Voltak más helyek is, ahol ugyanúgy nem találtam Dzsánánt, ahova ugyanúgy hiába mentem, de ezekre a helyekre sem megyek többé. Oda megyek, ahova a könyv vezet, arra, amerre Dzsánán lehet, és ahol az új élet vár rám. Papírra vetve mindazt, amit a könyv sugallt, rájöttem, hogy hova kell mennem, és boldogság költözött a lelkembe, ahogy éreztem, lassan új emberré válok. Jóval kés bb, amikor a teleírt füzetlapokat olvasgattam, mint egy, a megtett úttal elégedett utazó, már tisztábban láttam, miféle ember is lett bel lem. Az, aki sorról sorra lemásolta a könyvet, melyet éppen most olvas, és aki írás közben lassan felfedezte, merre is kell elindulnia, hogy megtalálja az új életet, amit keresett, én voltam. Az ember, akinek egész élete megváltozott, mert elolvasott egy könyvet, aki szerelmes lett, aki

rádöbbent, hogy új életet kell kezdenie, én voltam. Az ember, akinek az anyja lefekvés el tt halkan bekopogott az ajtón, és azt mondta: Ha már egész éjjel tanulsz, legalább ne dohányozz túl sokat! - én voltam. Az ember, aki az utolsó éjszakai zajok elülte után, amikor szobájába már csak a környékbeli kutyák ugatása és nyüszítése hallatszott be, felállt az íróasztalától, még egyszer utoljára figyelmesen megvizsgálta a könyvet, melyet hetek óta olvasott, és a füzetet, melynek lapjait a könyv hatására írta tele, én voltam. Az ember, aki a szekrényb l el vette az egyik zoknijában rejtegetett megtakarított pénzét, aki kiment a szobájából anélkül, hogy a lámpát eloltotta volna, aki megállt a másik szoba ajtaja el tt, hogy egy ideig elérzékenyülve hallgassa anyja lélegzését, én voltam. Én voltam az, Angyalom, aki jóval éjfél után úgy osontam ki a saját lakásomból, mint egy megrémült betolakodó egy idegen házból, és én voltam az, aki ezután beleveszett az utcák sötétjébe. Az, aki könnyes szemmel még egy utolsó pillantást vetett a járdáról a saját háza kivilágított ablakaira, s akit olyasféle szánalom és magányosság töltött el, amilyet egy törékeny és régóta véget ért élet láttán érez az ember, én voltam. Én voltam az, aki lépteinek csattogó zaját figyelve lelkesen futottam egy új élet felé. A negyedben egyedül Rifki bácsi, a vasutas házának ablakaiból sz r dött ki némi komor fény. Felkapaszkodtam a kerítésfalra; az elhúzott függönyök között belesve a sápadt fényben Rifki bácsi feleségét, Ratibé nénit pillantottam meg, aki most is cigarettázott. A Rifki bácsi által írt egyik gyerekkönyvben a bátor ifjú h s, aki Eldorádó meghódítására indul, éppen úgy kel útra, mint én: keser könnyeket ont, miközben gyermekkora utcáin lépked, fülét hegyezve hallgatja a sötét sikátorok neszeit, a távoli vidékek zajait, a láthatatlan fák lombjainak susogását. Apám kabátjába burkolózva, könnyes szemmel lépkedtem a koromsötét éjszakában.

Az éjszaka elrejtett, magába fogadott, az éjszaka mutatta nekem az utat. Beértem a város élett l lüktet szívébe, a dermedten, paralitikusan elnyúló, aszfaltozott sugárutak és a neonfényben vibráló, a hússal, tejjel, konzervekkel vagy banditákkal teli teherautók elhaladtakor megmegremeg körutak s r jébe. Elérzékenyülve szemléltem a túltömött szemetestartályokat, melyekb l az utcai lámpák fényét visszatükröz , nedves járdára ömlött a szemét egy része; útbaigazítást kértem a nyugton maradni képtelen, ijeszt en hajladozó fáktól; cinkos pillantásokat vetettem a gyengén megvilágított üzletekben a pénztárgép mögött ül , még mindig a számításaikba mélyed derék polgárokra; elkerültem a rend rkapitányságok el tt posztoló röket; mélabús mosollyal üdvözöltem a szembe jöv részegeket, csavargókat, hitetleneket, hajléktalanokat, akiknek fogalmuk sem volt az új életr l; a piros lámpák néma fényében sötét pillantásokat váltottam a felém lopakodó, álmatlanságban szenved halászokra emlékeztet taxisof rökkel; nem hagytam magam megtéveszteni a szappant reklámozó plakátokról csábosán rám mosolygó szépségekt l; már nem bíztam azokban a szépfiúkban, akik különböz cigarettamárkákat ajánlgattak nekem, se Kemál Atatürk szobrában, se az újságok els kiadásában, melyeknek példányait egymás kezéb l kapkodták ki a részegek és az álmatlanok; nem bíztam többé az egyik, éjszaka is nyitva tartó kávéházban üldögél , teáját szürcsöl lottóárusban, sem a cimborájában, aki odaintegetett nekem, és azt kiáltotta: „Gyere, ülj le ide mellénk, fiatalember!” Az oszlásnak indult város beleib l áradó b z a buszpályaudvar felé kergetett, ahol a tenger, a sül hús, az illemhelyek, a benzin, a fáradt olaj és a kipufogógázok szaga fogadott. Nem hagyhattam, hogy az utazási irodák homlokzatán csillogó, több száz várost, nyaralóhelyet, új országokat, új életeket, új szíveket ígér , színes plexiüveg bet k megszédítsenek, ezért betértem egy kis étterembe. Leültem egy asztalhoz, háttal az egymás mellett álló,

üvegajtajú h t szekrényeknek, melyekben úgy sorakoztak a különböz saláták, az aszpikos hússzeletek és a sütemények, mint az utcán a városok vagy a busztársaságok neonbet i, és azon gondolkodtam, vajon kiknek a gyomrában és hány száz kilométerre innen emészt dik meg mindez. Közben meg is feledkeztem arról, hogy mire várok. Talán arra vártam, Angyalom, hogy egyszer csak felbukkansz, és kedvesen kituszkolsz a vendégl b l, megmutatod nekem a helyes irányt, és figyelmeztetsz a rám leselked veszélyekre. Az étteremben azonban csak néhány fáradt utazó kornyadozott, akik majdnem elaludtak, miközben tömték magukba az ételt, meg egy n , csecsem vel a karján. Az új élethez vezet jeleket keresve körülnéztem, a szemem megakadt egy táblán, melyen ez állt: „Ne játsszon a villannyal!”, majd egy másikon: „A WC használatáért fizetni kell.” „A helyiségbe alkoholtartalmú italt behozni tilos” - figyelmeztetett egy harmadik tábla, ezen a bet k szigorúbbak és energikusabbak voltak. Lelkem ablakai el tt mintha fekete hollók suhantak volna el nagy szárnycsattogással, aztán pedig az az érzésem támadt, hogy innen elindulva utam a halálba vezet. Szerettem volna leírni neked, Angyal, azt a mérhetetlen szomorúságot, mely ebb l a teljesen magába fordult étteremb l áradt, de olyan szörnyen fáradt voltam, hogy szinte hallottam az évszázadok panaszos nyögéseit, s ez az elnyújtott jajongás az elaludni sohasem képes erd k zaját juttatta eszembe. Szeretettel gondoltam az ismeretlen tájak felé induló bátor autóbuszok motorjában b g zabolátlan lélekre, hallani véltem, hogy Dzsánán engem hív valahonnan a távolból, onnan, ahol a másik világ bejáratát kereste, de valójában nem hallottam a hangját, mert a fejem az asztalra csuklott, és elaludtam, mint egy engedelmes néz , aki tiltakozás nélkül tudomásul veszi, hogy valamilyen technikai hiba miatt úgy kell végignéznie egy filmet, hogy a hangot nem hallhatja.

Nem tudom, mennyi ideig alhattam. Amikor felébredtem, még mindig ugyanabban az étteremben voltam, de velem szemben már más vendégek ültek, és éreztem, hogy most már meg tudom mutatni az Angyalnak hosszú utazásom kiindulópontját, annak az utazásnak a kezd pontját, melynek során páratlan, soha nem tapasztalt pillanatokat kell majd megélnem. Velem szemben három fiatalember éppen a pénzét számolta, és hangosan vitatkoztak a menetjegy árán. Egy rettenetesen magányos öregember az asztalra, a levesestányérja mellé fektette a felölt jét és a m anyag szatyrát, majd kanalazni kezdte a levesét, remélve, hogy abban megtalálja szomorú életének elveszett illatát; a félhomályban sorakozó asztalok egyikénél egy újságot olvasó fiú nagyot ásított. Közvetlenül mellettem egy bepárásodott üvegfal húzódott a mocskos padlótól egészen a plafonig, az üveg mögött tengerkék éjszaka, és az éjszakában az autóbuszok, melyeknek berreg motorja más tájak felé hívott engem. Felszálltam az egyik távolsági buszra, melyet véletlenszer en választottam ki egy adott pillanatban. A reggel még messze volt, de lassanként, ahogy távolodtunk a várostól, megvirradt, felkelt a nap, és a szemem eltelt fénnyel és álmossággal. Újabb és újabb buszokra ültem fel, majd leszálltam, céltalanul bolyongtam a buszpályaudvarokon, ismét felszálltam az egyik járatra, bizonyára gyakran elaludtam az ülésen, és így követték egymást a nappalok és az éjszakák. Újabb buszok és újabb kisvárosi megállók; napokon át utaztam a sötétben, és arra gondoltam, hogy ez a fiatal utazó valóban nagyon elszánt valaki, ha ilyen nyugodtan t ri ezt a végtelen utat, mely elvezet ama bizonyos másik világ küszöbére.

4 Egy hideg téli éjjelen, Angyalom - akkor már napok óta úton voltam -, ott ültem egy olyan autóbuszban, amilyenre mindennap felszálltam, anélkül hogy tudtam volna, honnan jövök, hol vagyok, merre tartok, anélkül hogy figyeltem volna arra, milyen úton és milyen sebességgel haladunk. Ott ültem valahol a jobb oldalon, a zajos és fáradt busz végében, melynek bels világítását már rég leoltották; az álom és az ébrenlét határán lebegtem, közelebb voltam az álmokhoz, mint az alváshoz, és közelebb a kinti sötétség fantomjaihoz, mint az álmokhoz. Félig lehunyt szemhéjam alól egy magányos, csenevész fát láttam egy végtelen pusztaság közepén, melyet csak a busz rosszul beállított fényszórói világítottak meg, aztán egy nagy sziklát, melyre valamilyen illatszerreklámot festettek, villanyoszlopokat, nagy ritkán a szembejöv teherautók fenyeget lámpáit, és közben félig-meddig figyelemmel kísértem a sof r ülése fölé elhelyezett képerny n perg videófilmet is. Minden alkalommal, amikor a film n i f szerepl je megszólalt, a képerny n Dzsánán kabátjának színét idéz lilás fény derengett fel, amikor azonban gyorsan és indulatosan beszél partnere válaszolt neki, a képerny kékre váltott, olyan kékre, ami hajdan egészen elb völt. Amikor a lila és a kék egymásba olvadt, rád gondoltam, rád emlékeztem. A f szerepl k azonban nem csókolták meg egymást, nem... És ebben a pillanatban, akkor, amikor már három hete úton voltam, a film kell s közepén egyszer csak döbbenetes er vel megrohant egy érzés: a hiány, a megvilágosodás és a várakozás különös elegye. Idegesen próbáltam leverni a hamut a kezemben tartott cigarettáról, majd

egy er teljes biccentéssel a homlokommal nyomtam vissza a hamutartót az el ttem lév ülés támlájába. A csókot még mindig halogató, habozó szerelmespár láttán a lelkemben felgyülemlett dühödt türelmetlenség feszültsége hirtelen valami rossz el érzetté alakult át bennem. Megéreztem, hogy közeleg a sorsdönt pillanat, s t már szinte itt is van. Ugyanaz a mágikus csend borult rám, mint amit a filmekben és a mozi néz terén - lehet tapasztalni a koronázást közvetlenül megel z pillanatban. Miel tt a koronát a herceg fejére tennék, a koronázási tér olyan ünnepélyes csendbe burkolózik, hogy még a tér fölött átrepül galambpár szárnyainak suhogását is meg lehet hallani. Hallottam, hogy a mellettem szundikáló vénember felnyög álmában, és odafordultam felé. Kopasz feje oda-odadöccent a párás ablakhoz, s err l eszembe jutott, mit mesélt az öreg száz kilométerrel és két nyomorúságos, megkülönböztethetetlenül egyforma kisvárossal korábban elviselhetetlen fejfájásáról. Arra gondoltam, az lenne a legokosabb, ha annak a városkának a kórházában, ahova holnap reggel megérkezünk, az orvos azt tanácsolná az öregembernek, hogy máskor is így, fejét a hideg üvegnek támasztva próbálja enyhíteni az agytumor okozta fájdalmakat, aztán a sötét útra pillantva hirtelen ismét olyan pánik fogott el, amilyet már napok óta nem tapasztaltam. Mit jelenthet ez a bennem feszül ellenállhatatlan, er s várakozás? Ez a sürget türelmetlenségérzet, amely egy pillanat alatt elhatalmasodott rajtam? Hirtelen éles, fülsiketít zajt hallottam, és egész bens met egy hatalmas csattanás remegtette meg. Testem felemelkedett az ülésr l, és nekicsapódtam az el ttem lév szék támlájának, majd vas-, alumíniumés üvegszilánkokkal borítva, kétrét görnyedve visszahuppantam a helyemre. Még ugyanabban a pillanatban hátrahanyatlottam, és ismét ott találtam magam az ülésemen, de már egy egészen más emberként.

A buszra rá sem lehetett ismerni. A helyemr l, ahol még mindig kábultan ültem, szürke ködön át láttam, hogy a sof rülés és az els sor székei elt ntek, szétmorzsolódtak, porrá váltak! Ez volt hát, amit annyira vártam, amit megsejtettem. És most micsoda hihetetlen intenzitással éreztem, fedeztem fel magamban a békét, az álmot, a halált, az id t! Egyszerre voltam itt és odaát. Teljes nyugalomban, békében, de tudva, hogy könyörtelen harc vár rám; álmatlanul, mint egy kísértet, de egyúttal mély álomba süllyedve, egyszerre voltam jelen egy végtelen éjszakában és a sebesen száguldó id ben. Ilyen állapotban keltem fel az ülésemr l, nagyon lassan, pontosan úgy, ahogy a filmekben a lassított felvételeken mozognak a szerepl k, és továbbra is nagyon lassan elmentem a fiatal kocsikísér holtteste mellett, aki úgy kelt át a halál birodalmába, hogy ujjai görcsösen rákulcsolódtak a kezében tartott üvegre. Leszálltam a hátsó ajtónál, és beléptem az éj sötét kertjébe. Ezt a sivár, végtelennek t n kertet egyik oldalról a fémtörmelékkel és üvegcserepekkel borított, aszfaltozott út határolta, a másik oldalon pedig, valahol a távolban, még láthatatlanul, ott volt a másik világ, ahonnan nincs visszatérés. Biztos voltam benne, hogy ez lesz az a békés, paradicsomi világ, amelyr l már hetek óta ábrándoztam, ezért aztán határozott léptekkel elindultam a bársonyos éjszakában, úgy mentem, mint az alvajáró, jóllehet ébren voltam; a lábam nem is érintette a talajt. Talán azért, mert már nem is volt lábam, talán azért, mert már nem emlékeztem semmire, egyszer en csak voltam, zsibbadó testtel, eltompult lélekkel. Valahol ebben a varázslatos sötétségben leültem egy szikla tövében, aztán elnyúltam a földön. Fenn az égen néhány elszórt csillag, mellettem pedig egy kétségkívül valóságosabb szikla. Nosztalgiával eltelve megérintettem a követ, s ez a valóság és köztem létrejött fizikai kapcsolat hihetetlen boldogsággal töltött el. Volt id , amikor a világ

valóságos volt, amikor a kapcsolatok valódiak voltak, az illatok igazi illatok, a hangok igazi hangok. Vajon ez most a jelen, ó, csillag? A saját életemet láttam a sötétségben. Elolvastam egy könyvet, felfedeztelek téged, és ha ez volt a halál, akkor visszatértem az életbe. Ebben a pillanatban itt vagyok, ebben a világban, egy egészen új, emlékek és múlt nélküli lényként. Új csillag vagyok egy új tévésorozatban, a szökött rab gyerekes csodálkozásával fedezem fel hosszú évek után újra a csillagokat az égen. Hallom, ahogy megszólít ez a csend, amelyhez hasonlót még soha nem tapasztaltam, és állandóan ugyanaz a kérdés motoszkál a fejemben: miért ezek az autóbuszok, ezek az éjszakák, ezek a városok? Miért ezek az utak, ezek a hidak, ezek az arcok? Miért ez a magányosság, mely éjjelente sólyomszárnyakon tör rám? Miért ezek a puszta látszathoz köt d szavak? Miért ez az id , ahonnan nincs visszatérés? Hallottam a föld morajlását és az órám tiktakolását. Merthogy az id nem más, mint háromdimenziós csend állt a könyvben. S ekkor azt gondoltam: meghalok tehát, úgy kell meghalnom, hogy nem láthatlak viszont, nem érthetek meg semmit a három dimenzióból, nem tudhatom meg az élet, a világ és a könyv értelmét, nem láthatlak viszont téged, Dzsánán. Így beszélgettem az ekkor felkel csillagokkal, amikor egy gyerekes gondolat villant át az agyamon, az, hogy én még csak egy kisgyerek vagyok: túl fiatal vagyok ahhoz, hogy meghaljak! És miközben a homlokomból csorgó meleg vér elgémberedett kezemre folyt, a tapintás, a szaglás és a látás segítségével boldogan fedeztem fel újra a tárgyak fizikai tulajdonságait. Boldogan szemléltem a világot, az irántad való szerelemmel eltelve, Dzsánán! Mögöttem, azon a helyen, ahol szerencsétlen autóbuszunk frontálisan ütközött egy cementtel megrakott teherautóval, fehér porfelh emelkedett az ég felé; a szinte mozdulatlanul lebeg cementpor mintha véd erny t vont volna a halottak és a haldoklók

fölé. A buszból még mindig áradt az a bizonyos kékes fény. A túlél k és azok a szerencsétlenek, akik hamarosan megsz nnek túlél k lenni, a hátsó ajtón át másztak ki az autóbuszból, olyan óvatosan, mint az idegen bolygóra lép rhajósok; anyu, anyukám, te beszorultál, de én ki tudtam jönni, anyu, a zsebeim tele vannak vérrel... Megpróbáltam szólni a többiekhez, megpróbáltam beszélni azzal a szerencsétlennel, aki kalapjával a fején és egy m anyag szatyorral a kezében négykézláb mászott a földön; a pedáns katonával, aki kihasadt nadrágját vizsgálgatta; az öregasszonnyal, aki végre abbahagyta a fecsegést most, hogy alkalmat talált arra, hogy szavaival egyenesen a jóistenhez forduljon... Meg akartam magyarázni az egyetemes id titkát annak a rámen s biztosítási ügynöknek, aki most a csillagokat számolta; a helyén még mindig dermedten ül fiatal lánynak, akinek az anyja egyre csak a halott sof rt szólongatta; a két bajuszos férfinak, akik nem vettek tudomást semmir l, csak álltak ott kéz a kézben, mintha els pillantásra egymásba szerettek volna, s az enyhén dülöngél két alak láttán az embernek az a benyomása támadt, hogy táncolnak örömükben, amiért életben maradtak. Szerettem volna elmondani nekik, hogy ez a páratlan pillanat olyan kegy, amivel az istenek még legszeretettebb teremtményeiket is csak ritkán ajándékozzák meg; szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy te az életben csak egyszer jelensz meg, Angyalom, a cementpor csodálatos véd erny je alatt, csak egy olyan kivételes pillanatban, mint ez a mostani, és szerettem volna megkérdezni t lük, miért érezzük most ennyire boldognak magunkat. Ti ketten, anya és fia, akik most minden er töket az ölelésbe adva úgy kapaszkodtok egymásba, mint a szemérmetlen szeret k, és akik életetekben el ször sírtok felszabadultan. És te, gyönyör m, aki most fedezted fel, hogy a vér vörösebb, mint az ajakrúzsod, és hogy a halál édesebb az életnél; és t led, te szerencsés csillagzat alatt született kislány, aki babáddal a

kezedben ott állsz apád holtteste mellett, és a csillagokat nézed, szerettem volna megkérdezni: kinek köszönhetjük ezt a kegyet, ezt a teljességet? Egy szónak - szólalt meg bennem egy hang, egyetlen szónak: EXIT. Addigra azonban már megértettem, hogy nem fogok meghalni. A vérrel borított arcú középkorú n , aki viszont hamarosan meghal, megkérdezte t lem, hol van a kocsikísér : a n azonnal meg akarta kapni a csomagjait, hogy le ne késsé a vonatát, amely reggel indul a következ városkából. A hátsó ajtónál szálltam vissza a buszra, hogy ne kelljen látnom a halottak tekintetét, akik az els sorban ültek, s most arcuk a szélvéd nek feszült. Hallottam, hogy a busz motorja még mindig jár, és eszembe jutott az összes autóbusz rémiszt berregése, amelyeken utaztam. A buszban várakozásommal ellentétben nem halotti csend fogadott; a túlél k emlékeikkel, vágyaikkal, fantomjaikkal viaskodva magukban beszéltek. A kocsikísér még mindig a kezében szorongatta az üvegét, egy könnyes szem anyuka nyugodtan ült a helyén, kisbabája békésen aludt a karjában. Merthogy odakint rettenetesen hideg volt. Én is leültem, mert csak most tudatosult bennem, hogy nagyon fáj a lábam. A szomszédom, a fejfájós öregember, aki ugyanabban a pillanatban távozott ebb l a világból, mint az els sor utasai, továbbra is türelmesen üldögélt a helyén. Amikor aludt, a szeme csukva volt, most, holtában tágra nyílt. Hirtelen két férfi bukkant fel valahonnan, akik egy vérrel borított testet vonszoltak a busz elejéb l a hátsó ajtó felé. Kivitték a hidegbe, kétségkívül azért, mert azt remélték, a friss leveg n majd magához tér. Csak ekkor vettem észre, hogy a véletlen különös játéka, a sors szeszélye folytán a sof rülés fölé rögzített videóképerny sértetlen maradt, és láttam, hogy a filmbeli szerelmespár végül mégiscsak összeölelkezik. Zsebkend mmel letöröltem a vért a homlokomról, az arcomról, a nyakamról, aztán kinyitottam a hamutartót, amit kicsivel

korábban a homlokommal nyomtam vissza a háttámlába, meggyújtottam egy cigarettát, és újra elmerültem a filmben. A pár még mindig szenvedélyesen, az élett l megrészegülve, a n ajakrúzsát megsemmisítve csókolózott. Azon gondolkodtam, hogy gyerekkoromban miért tartottam vissza mindig a lélegzetemet a moziban a csókolózós jeleneteknél, miért kalimpáltam ilyenkor a lábammal, és miért bámultam meredten - a csókolózó színészek helyett a filmvászon egy, kicsivel a szerelmespár feje fölött lév pontját. A csók! Milyen élénken emlékeztem a bepárásodott ablakon áttör fehér fényben az ajkamat megérint ajkak ízére! Az egyetlen csók egész életemben. Könnyek között ismételgettem Dzsánán nevét. Amikor a film véget ért, és a kintr l beáramló hideg leveg megborzongatta a már kih lt holttesteket, hirtelen megláttam el ször egy teherautó lámpáit, aztán magát a teherautót is, amely kötelességtudóan megállt a baleset színhelyén. Szomszédom zsebében, akinek üveges tekintete továbbra is az immár elsötétült képerny re meredt, egy tömött irattárcát találtam. A keresztneve Mehmet, vezetékneve Mahler volt. A tárcából az öreg személyi igazolványán kívül el került a fia fényképe is: katona volt, és hasonlított rám. Egy nagyon régi újságkivágást is találtam mellette, a Denizli Hírlap egy 1966-os számából, a cikkben a kakasviadalokról írtak. Ügy gondoltam, a tárcában talált pénz több hétre is fedezi majd a szükségleteimet. A családi könyvecskéje2 is hasznos lehet számomra. Köszönöm. A teherautóban, amely bevitt minket a városba, mi, a hirtelen óvatossá vált megmaradtak ugyanúgy kiterültünk a platón, mint a mellettünk fekv türelmes halottak, hogy megóvjuk magunkat a hideg szélt l, és a csillagokat számlálgattuk az égen. rizzétek meg a nyugalmatokat, mondták a csillagok, mintha nem lettünk volna amúgy is nyugodtak; nézzetek ide, láthatjátok, hogy mi, megmaradtak tudjuk élvezni a lét minden pillanatát! Miközben a hátamon fekve néztem a

bársonyos éjszaka és közénk tolakodó siet s felh ket és rémült fákat, s egész testem a teherautó rázkódásának ritmusára ringatózott, arra gondoltam, hogy ez a meglepetésekkel teli boldog pillanat, amikor él k és holtak megkülönböztethetetlenül összekeveredve fekszenek egymás mellett, tökéletes filmbeli háttér lehetne ahhoz a jelenethez, amikor imádott angyalom, akit örökösen jókedv nek és remek humorérzékkel megáldottnak képzeltem, leszáll hozzám az égb l, hogy felfedje el ttem az életem és a szívem titkait. Ám ez a jelenet, melyet az egyik, Rifki bácsi által írt és illusztrált regényb l kölcsönöztem, csak nem akart valósággá válni. Így aztán újra egyedül találtam magam az Északi Sarkcsillaggal, a Nagymedvével és a pi számmal, miközben faágak úsztak el a fejünk felett, és sötét villanyoszlopok suhantak el mellettünk. Gondolkodni kezdtem, és megéreztem, hogy ez a pillanat mégsem tökéletes, mert valami még hiányzik. De most, hogy egy új lélek költözött a testembe, s egy új élet lehet sége nyílt meg el ttem, a zsebemben pedig itt ez a vaskos bankjegyköteg, és az ég tele van új csillagokkal, biztosan rájövök majd, hogy mi is hiányzik még. Mi az, ami megakadályozza, hogy teljes életet éljünk? Egy amputált láb, felelte a zöld szem ápolón , aki éppen a térdemen lév sebet varrta össze, s arra kért, lazítsam el a lábam. Nagyszer ! Feleségül jönne hozzám? Nincs se törés, se repedés a lábán. Annál jobb! Lenne kedve szeretkezni velem? Néhány öltés a homlokomon is, szörny volt, sírtam a fájdalomtól. Most már tudtam, mi hiányzott, rögtön kitalálhattam volna az ápolón jobb kezén lév gy r r l: biztosan van egy v legénye, aki Németországban várja t. Új ember voltam, de nem egészen új. Gyorsan elhagytam hát a kórházat és az álmos ápolón t. A reggeli ima idején érkeztem meg az Új Felvilágosodás Hotelba, és a legjobb szobát kértem a recepcióstól. A szobámban, a poros szekrényben a Hürrijet egy régi számára bukkantam, s azt lapozgatva maszturbálni kezdtem. A vasárnapi melléklet színes oldalain egy, az

isztambuli Nisantasi negyedbeli étterem tulajdonosn je bocsátotta közszemlére Milánóból hozatott bútorait, két kasztrált macskáját és mérsékelten vonzó testének intim tájékait. Elaludtam. Plaisance, a városka, ahol közel hatvan órát töltöttem, ebb l harminckett t alvással az Új Felvilágosodás Hotelban, valóban kellemes, csinos kis település volt. 1. A fodrász. A pulton egy alufóliával körbetekert nyélre rögzített, Opa márkájú borotvaszappant láttam. A ment l fanyar illata mindvégig megmaradt az arcomon, amíg a városban voltam. 2. Az Ifjúsághoz címzett kávéház. Kirakatában papírmaséra festett kártyafigurák, a pikk és a káró király, vénemberek, akik álmodozó tekintettel nézik Kemál Atatürknek a téren álló szobrát, alaposan megbámulnak, amikor elbicegek el ttük, s közben az állandóan bekapcsolva lév tévére is figyelnek, nézik az egymás után felbukkanó focistákat, n ket, b nöket, szappanreklámokat és a csókolózó párokat.3. A cégtábláján Marlborót reklámozó trafikban nemcsak cigarettát, hanem régi karatefilmeket és soft pornókat, totó- és lottószelvényeket, de még patkánymérget is árusítanak, romantikus regényeket és krimiket lehet kölcsönözni, az üzletben kifüggesztett falinaptárról rám mosolygó szépség pedig Dzsánánra emlékeztet. 4. Az étterem. Bab húsgombóccal. Finom. 5. A postahivatal. Hazatelefonálok. Egy anya, sír és nem érti. 6. A Plaisance kávéház. Egyik asztalánál ülve sokadszor, de még mindig nagy örömmel olvasom a már két napja mindenhova magammal hurcolt Hürrijet rövid tudósítását, amelyet már kívülr l fújok, err l a csodálatos balesetr l - tizenkét halott! amikor mint egy árnyék, hirtelen felbukkan mellettem egy harmincöt-negyven, igen, inkább negyvenéves férfi, akit külseje alapján éppúgy vélhetnék bérgyilkosnak, mint civil ruhás rend rnek, és miután hangosan felolvassa nekem a zsebéb l el húzott óráján lév márkajelzést - Zenit -, elszavalja a következ költeményt: A bor a szerelemre ürügy csak, mondja a költ , nem a halálra. De mindenki a fejét veszti, így az újság, a baleset borára. Aztán anélkül, hogy megvárná, hogyan reagálok erre, er s Opaillatot hagyva maga után egyszer en kisétál a kávéházból.

Minden ilyen bájos kisvárosnak megvan a maga bolondja, mondogatom magamnak szokásos, minden alkalommal a buszpályaudvarnál véget ér sétámat megkezdve, melynek utolsó szakaszán mindig er t vesz rajtam a türelmetlenség. Utóbb hiába kerestem a bájos kisváros mindkét vendégl jében bor- és költészetkedvel barátunkat, nem sikerült megtalálnom, és egyre inkább szükségét éreztem egy komolyabb berúgásnak, olyasfélének, amit a költemény említett. Ugyanolyan er sen vágytam erre, amilyen er s szerelemmel gondoltam rád, Dzsánán. Almosságtól megrészegült sof rök, fáradt autóbuszok, borostás kocsikísér k! Vigyetek el végre az ismeretlenek országába, ahova annyira vágyom! Vezessetek el a halál küszöbére, hogy vérz homlokkal egy másik emberré válhassak! így aztán a következ estén, egy, a fronton elesett harcos tömött tárcájával a zsebemben, testemen két összevarrt sebbel, beültem egy Magirusz típusú autóbusz egyik rozoga hátsó ülésére, s magam mögött hagytam Plaisance elb völ városkáját. Az éjszaka! Egy hosszú, nagyon hosszú, szélborzolta éjszaka. Ablakom homályos tükre mögött sötétbe burkolózó falvak, még sötétebb juhaklok, komor benzinkutak, üres kocsmák, néma hegyek, rémült vadnyulak suhantak el. Néha sokáig meredten néztem egy-egy a távolban, a csillagos éjszaka mélyén remeg fényfoltot; elképzeltem azoknak az életét, akik eme világító foltok fénykörében élnek; ebben a boldog életben találtam egy helyet Dzsánánnak és magamnak is, és amikor a buszunk lassanként eltávolodott a pislákoló fénypontoktól, arról álmodoztam, hogy ott vagyok abban a házban, melynek fényét láttam, s nem a Magirusz elny tt, imbolygó ülésén. A benzinkutaknál, az út menti pihen helyeken, az útkeresztez désekben, ahol a járm vek tisztességtudóan megálltak, ha els bbséget kellett adniuk másoknak, a keskeny hidakon tekintetemmel a mellettünk elhaladó autóbuszok ablakait pásztáztam;

elképzeltem, hogy utasaik között egyszer csak felfedezem Dzsánánt, és gyorsan meggy zve magam ennek az álomnak a realitásáról, már láttam is, ahogy felszállok arra a buszra, és a karomba zárom t. Néha azonban olyan fáradtság és kétségbeesés fogott el, hogy azt hittem, én vagyok az az ismeretlen férfi, akit ablakának félig behúzott függönyei között belesve egy asztalnál ülve, cigarettával a kezében pillantottam meg akkor, amikor dühödten berreg autóbuszunk az éjszaka közepén egy kihalt kisváros sz k utcáin száguldott végig. Jól tudtam azonban, egyetlen vágyam az, hogy valahol máshol legyek, egy másik id ben, ott, abban a lét könny ségének érzetével átitatott boldog pillanatban, amikor a lélek még nem választott az élet és a halál között, ott, a holtak és a haldoklók között, közvetlenül a baleset után, abban a pillanatban, amikor felharsantak a fájdalom kiáltásai; még azel tt, hogy megkezdtem volna utamat, mely a hetedik mennyországba visz, akkor, amikor még csak próbáltam hozzászoktatni a szemem a vértócsákkal és üvegcserepekkel teli út szörny látványához, amikor ott álltam annak a világnak a küszöbén, ahonnan nincs visszatérés. Milyen csodálatos lenne, ha akkor tehetném fel magamnak a következ kérdéseket: be kell-e lépnem abba a másik világba vagy sem? Forduljak vissza, vagy folytassam az utamat? Milyenek lehetnek a reggelek abban a másik világban? És mi történne, ha végleg lemondanék arról, hogy továbbmenjek, és behatolnék a végtelen éjszaka mélyére? Borzongtam, amikor erre a másik világra és arra a páratlan pillanatra gondoltam, amikor majd megszabadulok régi lényemt l, és ezzel egyidej leg talán Dzsánánt is megtalálom, és a karomba zárom. Éreztem, milyen türelmetlenség feszül a térdemen és a homlokomon lév összevarrt sebekben, hogy miel bb megélhessem az ezt követ boldogságot... O, éjszakai buszutasok, szerencsétlen testvéreim, jól tudom, hogy ti is a súlytalanság e pillanatára vágytok, ezt keresitek. Nem lenni sem itt,

sem odaát! Másik lénnyé válni, és sétálni abban a csodálatosan békés kertben, amely a két univerzum között terül el! Tudom, hogy ez a b rdzsekis futballszurkoló nem a másnapi mérk zést várja, hanem a véletlen fenséges pillanatát, ami vérrel borított h st csinál majd bel le. Tudom azt is, hogy ez a derék, csupa ideg asszonyság, aki m anyag szatyrából újabb és újabb rágcsálnivalót el húzva egész úton csak eszik és eszik, nem azért topog idegesen a lábával, mert ennyire türelmetlenül várja, hogy végre viszontlássa a n vérét és az unokaöccseit, hanem mert miel bb szeretne odaérni a másik világ küszöbére. Tudom, hogy a Telekkönyvi Hivatal alkalmazottja, aki egyik - nyitott - szemével az utat, másik - lehunyt - szemével pedig az álmait kémleli, magában nem a prefektúra ingatlanjainak összterületét próbálja kiszámolni, hanem azon töpreng, hol lehet annak a minden prefektúrán túli világnak a középpontja. Tudom, hogy az a sápadt kép szerelmes gimnazista, aki az els sor üléseinek egyikén alszik, nem a kedvesér l álmodik, hanem arról a rettenetes ütközésr l, aminek következtében szája majd szenvedélyesen és dühösen tapad a szélvéd üvegére. Egyébként mindannyian, akik a buszon ülünk, azonnal kinyitjuk a szemünket, mihelyt a sof r er sebben beletapos a fékbe, vagy egy hirtelen szélroham megremegteti a buszt, és az ablakon át kémleljük a sötétséget azon töprengve, vajon máris elérkezett-e az a csodálatos pillanat. A, nem, még nem! Nyolcvankilenc éjszakát töltöttem el különböz autóbuszok ülésein anélkül, hogy megérezhettem volna: ütött az óra. Egyszer a buszunknak nagyot kellett fékeznie, de így is belecsúszott egy csirkéket szállító teherautóba. Azonban mind az álmos utasok, mind a megriadt csirkék a legkisebb sérülés nélkül megúszták a balesetet. Egy másik éjjel, mikor az autóbuszunk megcsúszott a jeges úton, és megindult a szakadék felé, egy pillanatra megvilágosodásom támadt: a zúzmarás ablaküveg mögött látni véltem isten tekintetét, és már- már sikerült

megfejtenem a szerelem, az élet és az id közös titkát, ám mint kiderült, a busz mindezt csak tréfának szánta, és a fémkorláton fennakadva megállt a sötéten tátongó mélység szélén. Valahol azt olvastam, hogy a szerencse nem vak, hanem ostoba. Arra gondoltam, a szerencse azok vigasztalására szolgál, akik nem tudnak semmit sem a statisztikákról, sem a valószín ség-számításról. Visszatértem a földre, visszatértem az életbe a hátsó ajtón át, és ezen az ajtón át visszajutottam a szervizekkel és buszpályaudvarokkal teli világba. Szervusztok, dinnyemagárusok, kazetta- és lottóárusok, szervusztok nagy b röndökkel utazó öregurak, szervusztok, m anyag szatyrokból falatozó derék asszonyságok, szervusztok! Nem akarván a véletlenre bízni a dolgot, ezt követ en mindig a legrozogább autóbuszokat, a legkanyargósabb hegyi utakat és a legálmosabb kép sof röket választottam. Az út menti kávézókban álló távolsági buszoknak olyan nevük volt, mint Providencia, Gyorsjárat, OriginalExpress, Express-Busz. A kocsikísér k üvegszámra öntötték a kezemre a különböz illatosított, h sít folyadékokat, de egyik sem hasonlított annak a parfümnek az illatára, amelyet azon az arcon éreztem, amelyet minden utamon hiába kerestem. Az autóbuszok ezüstszín utasterében gyermekkorom kétszersültjeivel kínáltak, de egyiknek az íze sem emlékeztetett azokéra, amiket anyám adott nekem a teái mellé. Török csokoládékat ettem, melyekben egyáltalán nem volt kakaó, ezért aztán nem is görcsölt t lük a lábam, mint gyermekkoromban. Néha körbekínáltak egy mindenféle bonbonokkal és karamellákkal teli kosárkát, de a Zambo, Mabel és Golden cukorkák között soha nem találtam Új élet márkájú karamellát, amit Rifki bácsi annyira kedvelt. Almomban számoltam a megtett kilométereket, és akkor álmodtam, amikor felébredtem. Összehúztam magam az ülésemen, egészen kicsire, összegörnyedtem, lábamat behúztam a szék alá. Egyszer azt álmodtam, hogy a mellettem ül utassal szeretkezem. Amikor

felébredtem, láttam, hogy szomszédom kopasz fejét a vállamra hajtva, szánalmasan elaggott kezét az ölembe lógatva békésen alszik. Merthogy minden éjjel egy másik szerencsétlen szomszédja voltam, el ször óvatos és tartózkodó szomszéd, aztán lassan átalakultam útitárssá, akivel már beszélgetni is lehet, s végül, mire eljött a reggel, már régi barátként tekintettünk a másikra: parancsol egy cigarettát? Most éppen hova tart? Mi a foglalkozása? Az egyik buszon fiatal biztosítási ügynök voltam, aki a munkája miatt városról városra utazik. Egy másikon, amelyikben borzasztóan hideg volt, azt meséltem be a szomszédomnak, hogy hamarosan feleségül veszem a bácsikám lányát, azt a lányt, akir l mindig is álmodoztam. Egy harmadikban egy id s nagypapa el tt feltártam, hogy egy angyal megjelenésére várok; olyannak t nhettem, mint valami megszállott UFO-vadász. Egy másik alkalommal elmeséltem az egyik utasnak, hogy a f nököm és én bármilyen márkájú karórát meg tudunk javítani. Nekem egy Movado órám van, felelte erre derék útitársam, akinek m fogsora volt, egy Movado! Mindig hajszálpontos! Amikor e csalhatatlanul pontos óra büszke tulajdonosa nyitott szájjal elaludt, hallani véltem a karján lév precíz m szer ketyegését. Mi is hát az id ? Egy baleset! Mi az élet? Az id . Mi egy baleset? Egy élet, egy új élet! Ebb l az oly egyszer logikai levezetésb l kiindulva, s egyre azon csodálkozva, hogy is nem jutott el még senki ehhez a kézenfekv következtetéshez, elhatároztam, hogy többé nem a buszpályaudvarokat fogom keresni, hanem egyenesen a baleseteket, ó, Angyalom! Egy piros autóbuszban, amely merész, ámde áruló módon hátulról támadt rá egy teherautóra, láthattam az els széksorban ül k mozdulatlan testét, melyet könyörtelenül átfúrtak, felnyársaltak a teherautó platójáról hátul kilógó vasrudak. Láttam a sof r holttestét, aki a szakadékba fordult az autóbuszával, mert nem akarta elütni az úton el ttük átszaladó macskát, és akit ki sem tudtak szedni a teljesen

szétroncsolódott vezet fülkéb l. Láttam betört fejeket, megnyomorított testeket, leszakadt kezeket, sof röket, akik puhán a gyomrukba fogadták a volánt, széttört koponyákból szertefröccsent, összemorzsolt karfiolra emlékeztet agyvel darabokat, egy véres fület, melyben még ott lógott a fülbevaló, törött vagy csodálatos módon épen maradt szemüvegeket, tükröket, a szivárvány összes színében játszó, kifolyt beleket, melyek remeg masszaként borítottak el újságokat, fogakat, fés ket, szétlapult gyümölcsöket, pénzérméket, cumisüvegeket, cip ket, mindenféle önként feláldozott tárgyakat és egzisztenciákat. Egy hideg tavaszi éjjelen, éppen valahol a Sós-tó környékén jártam, a konyái országúti rend rségt l kapott információkra támaszkodva elindultam, hogy megvizsgáljam azt a két autóbuszt, melyek frontálisan ütköztek a füves puszta közepén. Alig félóra telt még csak el azóta, hogy ez az éppoly szerencsés, mint tragikus baleset bekövetkezett, és a varázslat, mely értelmet ad az életnek, és a kés bbiekben elviselhet bbé teszi azt, még most is ott lebegett a leveg ben. A rend rség és a csend rség gépkocsijai között álldogálva messzir l néztem az egyik felborult busz fekete kerekeit, amikor megéreztem az új élet és a halál édeskés illatát. A lábam remegni kezdett, a homlokomon fájdalmasan megfeszültek a varratok. Gyorsan keresztülvágtam a megdöbbent kíváncsiskodók tömegén, és a hirtelen leszálló ködben határozott léptekkel elindultam a buszok felé, mintha valami randevúra mennék. Bemásztam az egyik buszba. Az ajtó kilincse beszorult, csak nehezen tudtam kinyitni az ajtót. Lassan lépkedtem a felfordult buszban a mennyezetté lett padlóról fejjel lefelé lógó ülések között, örömmel tapostam rá a gravitáció törvénye által legy zött, a busz hajdani plafonlemezén hever szemüvegekre, üvegcserepekre, láncokra, gyümölcsökre, és közben felderengett bennem egy emlék. Valahol, valamikor más ember voltam, s ez a másik ember azzá akart

válni, aki most vagyok. Egy olyan életr l álmodoztam, amelyben az id intenzívebb és koncentráltabb, és ahol a színek hatalmas zuhatagként dübörögnek át a fejemen; vagy ez talán nem is álom volt? A könyvre gondoltam, amelyet az asztalomon hagytam, s az jutott eszembe, hogy biztosan még mindig a szobám plafonjára mered, úgy, ahogy a halottak bámulják meredten, tátott szájjal az eget. Úgy gondoltam, anyám kétségkívül otthagyta az asztalon, mint ahogy érintetlenül hagyta hirtelen félbeszakadt régi életem minden más kellékét is. Elképzeltem, ahogy azt mondom neki: nézd, mama, itt van, amit keresek, az üvegcserepek, a vértócsák és a halottak között, ez itt egy másik élet küszöbe - ám ekkor észrevettem egy pénztárcát. Az egyik félholt utasnak halála el tt még sikerült felkapaszkodnia az egyik ülésre, aztán onnan egy kitört üveg ablakhoz, s derekával az ablakkeretre támaszkodó teste most félig kilógott a buszból, nadrágzsebéb l pedig majdnem teljesen kicsúszott a pénztárcája. Elvettem a tárcát, és zsebre vágtam, de éreztem, hogy nem ez volt az az emlék, ami kevéssel korábban az eszembe jutott, hogy aztán azonnal meg is feledkezzem róla. Nem, igazából a másik busz járt a fejemben, amelyet most is láttam a kitört ablakok el tt finoman lebeg csinos kis függönyök között, valójában azok az autóbusz oldalára festett, kék és Marlboro-piros bet k keltették fel a figyelmemet, melyek büszkén hirdették: SZUPERBIZTONSÁGOS. Kiugrottam az egyik ablakon, s a csend röket és a földön fekv holttesteket kerülgetve szaladni kezdtem a véres üvegcserepekkel borított úton. Nem tévedtem, ez valóban ugyanaz a busz volt, ugyanaz a SZUPERBIZTONSÁGOS, amelyik hat héttel korábban épen és egészségesen szállított át engem egy inkább maketteknek, mintsem igazi házaknak t n épületek alkotta helyes városkából egy sokkal borúsabb hangulatú másikba. Átpréseltem magam az összeroncsolódott ajtón, és máris ott voltam e régi ismer s utasterében. Lerogytam arra az ülésre, amelyikben hat

héttel korábban utaztam, és mint egy türelmes, a világ iránti bizalommal teli utazó, várakozni kezdtem. De mire is vártam? Egy jó szélre, egy bizonyos pillanatra vagy talán egy másik utasra? A félhomály lassan átadta helyét a világosságnak, s megéreztem, hogy más - él vagy holt - emberi lények vesznek körül, akik ugyanúgy, mint én, ott kuporognak az üléseken. Paradicsomi álmaikat eltemetve nyöszörg hangon beszélgettek rémálmaik szépséges teremtményeivel. Hallottam, ahogy ezeket a lényeket szólongatják, hívják e titokzatos szellemeket. Kés bb feszülten figyel lelkemmel megéreztem egy még mélyebben jelenlév valamit. Odapillantottam a vezet fülkére, amelyben a rádiót kivéve minden teljesen összeroncsolódott, és a kiáltások, a nyögések, a kintr l behallatszó jajszavak és a buszban lév k sóhajai közepette is hallottam, hogy a rádióból szól a zene, a hangokat egy lágy szell sodorta felém. A zene egy pillanatra elhallgatott, s ekkor észrevettem, hogy immár sokkal világosabb van. Egy porfelh ben most megláttam a boldog fantomokat, a holtakat és a haldoklókat, Jó nagy utat bejártál már, utazó, de azt hiszem, még messzebbre is eljuthatsz! Talán mindjárt elérsz ehhez a pillanathoz, csak azt nem tudod, van-e egy újabb ajtó és egy titkos kert, aztán megint egy ajtó, és azon túl megint egy titkos kert, amelyben összekeveredik egymással élet és halál, irány és mozgás, id és véletlen, fény és boldogság, így aztán most kissé habozol. Hirtelen elfogott a jól ismert türelmetlen vágyakozás, egész testemet elárasztotta a vágy, hogy egyszerre legyek itt és odaát. Néhány szót véltem hallani, megborzongtam, és ekkor beléptél az ajtón, szépségem, drága Dzsánánom. Ugyanaz a fehér ruha volt rajtad, amelyet azon a napon viseltél, amikor megláttalak az egyetem folyosóján. Arcodon vérfoltok sötétlettek. Lassú léptekkel közeledtél felém.

Nem kérdeztem meg t led, hogy mit csinálsz itt, és te sem, Dzsánán, te sem tetted fel nekem ezt a kérdést, mert mindketten tudtuk a választ. Megfogtam a kezed, leültettelek az enyémmel szomszédos ülésre, a 38-as számú székre, és a Plaisance-ban vásárolt kockás zsebkend mmel gyengéden letörölgettem arcodról a vért. Azután, szerelmem, ismét megfogtam a kezed, és egy hosszú pillanatig mindketten mozdulatlanságba dermedtünk. Az ég kivilágosodott, megérkeztek a ment autók, és a halott sof r rádiójából - ahogy mondani szokták - „a mi dalunk” szólt.

5 Miután elhagytuk a városi közkórház épületét, ahol négy öltéssel összevarrták Dzsánán homloksebét, s miután kizárólag gépiesen felemelked , majd a járdára leereszked lábunk mozgására figyelve elsétáltunk egy sor sötét ház és alacsony kerítés mellett, s miután végigmentünk néhány olyan utcán, melyekben egyetlen fa sem n tt, az els induló busszal elhagytuk Mevlána halott városát.3 Emlékszem a három következ városkára: az egyikben mindenhol csak kályhacsöveket lehetett látni, a másikban nagyon szerették a lencselevest, a harmadik pedig minden bizonnyal a rossz ízlés f városa volt. Az út további része összemosódott az emlékezetemben, mert többször is elaludtam, és a számtalan átszállás miatt sokszor azt sem tudtam, melyik város felé zötyög velünk a busz. Hámló vakolatú falakat, a mára az öregkor küszöbére érkezett énekesek fiatal éveib l származó plakátokat láttam, aztán egy, a tavaszi áradások által elsodort hidat, no meg a hüvelykujjamnál is kisebb, miniat r Koránokat árusító afgán menekülteket. Bizonyára sok mindent láttam még Dzsánán vállig ér , gesztenyebarna hajkoronáján kívül: a buszpályaudvarokon összegy lt tömegeket, a lilás szín hegyeket, a plexiüveg táblákat, a kutyákat, melyek még egy darabig vidáman ügettek a buszunk mellett, amikor elhagytunk egy-egy várost, az illúzióikat vesztett vándorárusokat, akik mindig az els ajtónál szálltak fel a buszra, hogy aztán a hátsó ajtónál szálljanak le. Amikor megálltunk az út menti pihen helyeken, néha úgy t nt nekem, Dzsánán már nem is reménykedik abban, hogy bármilyen nyomra bukkan, amely közelebb vihetné t „kutatásai” ( nevezte így) végcéljához; gondosan elrendezte tálcáinkon a kemény

tojásokat és a különböz ínyencségeket, amelyeket a vándorárusoktól vásárolt, az uborkákat és a kizárólag vidéken kapható, különös formájú limonádésüvegeket, amilyeneket most láttam el ször életemben. Aztán eljött a reggel, azután eljött az éjszaka, majd megint egy felh s reggel, aztán a sof r sebességet váltott, aztán egyszer csak ránk borult minden éjszakák legsötétebbike, majd az olcsó arcfestékek színét idéz piros és narancssárga fények villantak fel a vezet ülés fölött lév videóképerny n, megvilágították Dzsánán arcát, aki most nekilátott, hogy elmesélje nekem a történetét. Dzsánán Mehmettel való „kapcsolata” - ezt a kifejezést használta - valamivel több mint egy éve kezd dött. Úgy rémlett neki, hogy Mehmetet el ször talán az építészeti vagy a mérnöki kar diákjainak tömegében látta meg, de igazából csak azon a napon figyelt fel rá, amikor megpillantotta t a Takszim tér közelében álló egyik szálloda el csarnokában, ahova azért ment, hogy Németországból érkezett rokonaival találkozzon. Anyja és apja kíséretében kés éjjel lépett be a szálloda halijába, és a recepciós pult mögött álló magas, karcsú, sápadt arcú fiatalember azonnal felkeltette az érdekl dését. „Kétségkívül azért, mert nem tudtam rájönni, honnan is ismerem” - mondta Dzsánán, s elmosolyodott, de tudtam, hogy ez a mosoly nem Mehmetnek szól. Dzsánán aztán az új tanév elején ismét találkozott a fiúval az egyetem folyosóján. Hamar „egymásba szerettek”. Hatalmasakat sétáltak Isztambul utcáin, moziba jártak, hosszú órákat töltöttek el együtt az egyetemi kávézókban és éttermekben. „Kezdetben nem sokat beszélgettünk” - mondta Dzsánán azon a hangon, amit komoly közlend i számára tartott fenn. Nem mintha Mehmet túl félénk lett volna, vagy nem szeretett volna beszélni, nem. Miután Dzsánán jobban megismerte, s Mehmet egyre inkább megosztotta vele az életét, a lány megtapasztalhatta, milyen merész, közlékeny s néha mennyire

agresszív tud lenni. „Azért hallgatott, mert egyre csak álmodozott” mondta nekem egyik éjjel Dzsánán anélkül, hogy rám nézett volna, tekintetét a videóképerny re szegezve, ahol éppen egy autós üldözés képei peregtek. „Búskomor volt” - tette hozzá kés bb, és ajka halvány mosolyra húzódott. A képerny n a teljes sebességgel száguldó rend rautók most összeütköztek, a felfordult kocsikba aztán újabb autók futottak bele, míg végül a roncsok egyetlen hatalmas fémkupaccá olvadtak össze. Dzsánánnak nem kevés fáradságába került, hogy megtudja Mehmet búskomorságának okát, hogy megnyerje bizalmát, hogy bepillanthasson a fiú titkos életébe; és mindez csak bizonyos mértékig sikerült neki. Mehmet el ször csak egy óvatos utalást tett egy másik életre, amelyben egy másik ember; egy nagy, vidéken lév házat is említett. Kés bb, amikor már nagyobb bizalommal volt Dzsánán iránt, elmagyarázta a lánynak, hogy már maga mögött hagyta itteni életét, s újat akar kezdeni, mert a múltja már semmit nem jelent számára. Hajdan egy másik ember volt, aki egy másik emberré akart válni. És mivel Dzsánán ezzel az új emberrel ismerkedett meg, ezzel az emberrel kell élnie, és nem szabad a múltját firtatnia; az a rettegés, amely kutatásai során eltöltötte t, nem az el z életéb l fakad, hanem ennek az új életnek a velejárója, amelyre hajdan annyira vágyott. „Ezzel az élettel...” - mondta Dzsánán egy napon, amikor egy autóbuszpályaudvaron ülve barátságosan, s t vidáman arról vitatkoztunk, melyik buszra is kellene felszállnunk; el ttünk az asztalon egy tízéves Vatan konzervdoboz, egy öreg órából származó néhány fogaskerék és egy halom, gyerekeknek szánt képes újság, mindezeket egy omladozó kisváros f utcáján lév , egerekt l hemzseg csemegeüzletben, egy srégi órásm helyben, illetve egy sportfogadási iroda porlepte polcain sikerült felfedeznie. „Ezzel az új élettel Mehmet a könyvben találkozott.”

Ez volt az els alkalom, hogy a könyv szóba került közöttünk, tizenkilenc nappal azután, hogy megtaláltam Dzsánánt a szerencsétlenül járt autóbuszban. Dzsánán elmesélte nekem, hogy Mehmetet ugyanolyan nehéz volt rávenni, hogy a könyvr l beszéljen, mint arra, hogy valamit is eláruljon a múltjáról vagy búskomorságának okairól. Miközben szomorúan lépkedtek Isztambul utcáin, vagy teáztak a Boszporusz-öböl valamelyik kávéházában, vagy amikor együtt készültek az óráikra, Dzsánán gyakran kérlelte a fiút, hogy meséljen err l a mágikus könyvr l, de Mehmet mindig kategorikusan elutasította a kérését. Merthogy a könyv fényében felfedezett világban elkeseredett, komor arcú és összetört szív , övükben pisztolyt hordó, kísérteties figurák képében ott cirkál a halál, a szerelem és a rettegés, és egy olyan lánynak, mint Dzsánán, nem ajánlatos még csak elképzelni sem ezt a megtört szív gyilkosokkal és elveszett lelkekkel teli világot. Dzsánán azonban nem tágított: éreztette Mehmettel, mennyire fáj neki a fiú bizalmatlansága és titkolózása, elmondta, hogy úgy érzi, ez eltávolítja t t le, s így aztán bizonyos mértékig sikerült meggy znie Mehmetet. „Arra gondolhatott, ha én is elolvasom a könyvet, talán segíthetek neki, s megszabadulhat a könyv varázsától és mérgét l” mondta Dzsánán. „Mindezzel együtt akkoriban biztos voltam abban, hogy szeret.” Aztán amikor a buszunk megállt egy vasúti átjárónál, és türelmesen várta, hogy a vonat, ami sehogy sem akart megérkezni, elhaladjon el tte, Dzsánán hozzátette: „Tudat alatt talán azt szerette volna, hogy együtt lépjünk be ebbe a lelke egyik szögletébe rejtett életbe.” Búzával, gépekkel és üvegtörmelékkel megrakott vagonok sorjáztak el a busz ablakai el tt ugyanolyan moraj- lássál, mint a városnegyedünkben éjjelente hangos zakatolással áthaladó tehervonatok; b nös és engedelmes, odaátról jött fantomokként suhantak el el ttünk egymás után.

Dzsánán és én csak nagyon keveset beszélgettünk arról a rendkívüli hatásról, amelyet a könyv gyakorolt ránk. Ez a hatás oly hatalmas, olyan tartós és tagadhatatlan volt, hogy nem is lehetett volna err l beszélni anélkül, hogy a társalgás ne süllyedjen felszínes locsogásba, üres fecsegésbe. A könyv alapvet fontosságú tényez vé lett az életünkben, olyan megkérd jelezhetetlen szükségletté, mint a napfény vagy a víz, s állandóan éreztük a jelenlétét kett nk között. A könyvb l áradó, arcunkba vágó fény késztetett minket arra, hogy útra keljünk, s egyedül az ösztöneinket követve folytassuk utunkat anélkül, hogy igazából tudni akartuk volna, hova is tartunk. Mégis gyakran hosszasan elvitatkoztunk azon, melyik buszra is kellene felszállnunk. Az egyik kisváros buszpályaudvarának meglehet sen túlméretezett várótermében - egy valóságos hangárban álltunk - a hangosbeszél b l el tör fémes hang vágyat ébresztett Dzsánánban arra, hogy elmenjen abba a városba, ahova a hangosbeszél által megnevezett autóbusz éppen akkor indult. Minden tiltakozásom ellenére így is tettünk. Egy másik alkalommal kizárólag azért követtünk egy m anyag b röndöt cipel fiatalembert, aki könnyes szem édesanyja és nyugodtan cigarettázó édesapja kíséretében tartott a buszok felé, mert testalkata, kissé hajlott háta Dzsánánt Mehmetre emlékeztette. Így aztán mi is helyet foglaltunk az általa kiválasztott busztársaság egyik járatán, amely a buszpályaudvaron látott plakátok tanúsága szerint kényelemben vetekszik a török légitársaság repül járataival. Miután áthaladtunk három kisvároson és két szennyes viz folyón, láttuk, hogy a fiatalember egyszer csak leszáll, és elindul egy szögesdróttal és rtornyokkal körülvett laktanya felé. TÖRÖKNEK LENNI JÓ! - hirdette a kaszárnya falára festett nagybet s felirat. Megszámlálhatatlanul sok buszra szálltunk fel így, teljesen véletlenszer en, pusztán azért, mert Dzsánánnak megtetszett az autóbusz téglapiros vagy biliárdzöld színe,

s végül ott találtuk magunkat a sztyeppe kell s közepén. Vagy máskor: „Ó, odanézz! - mondta nekem. - A busz oldalára festett VILLÁMFUTÁR feliratban az »R« szára a sebesség és a leveg rezgése miatt mintha meghosszabbodna, és olyan, mint egy villám!” Amikor Dzsánánnak az álmos piacokon és mocskos pályaudvarokon folytatott kutatásai a sokadik poros kisvárosban sem vezettek semmiféle eredményre, megkérdeztem t le, hogy tulajdonképpen hova megyünk, és miért megyünk oda; emlékeztettem rá, hogy már nincs túl sok pénz azokban a tárcákban, melyeket az országúti balesetek áldozatainak zsebéb l loptam ki, és úgy tettem, mintha megpróbálnám megérteni kutatásaink logikátlan logikáját. Dzsánán nem t nt túlságosan meglepettnek, amikor elmeséltem neki, hogy az egyetem egyik termének ablakából láttam Mehmetet golyótól találtan összeesni. Dzsánán szerint az élet tele van nyilvánvaló, s t szándékos konvergenciával, amit egyes, bármiféle intuíció híján lév egyének hajlamosak „véletlen egybeesésnek” min síteni. Rögtön a merénylet után Dzsánán a szemközti járdán látott húsgombócárus mozdulataiból kitalálta, hogy valami rendkívüli dolog történt; a lövésekre gondolt, amelyeket kicsivel korábban hallani vélt, ezért azonnal visszafordult, s hamarosan rátalált a földön sebesülten fekv Mehmetre. Egyesek bizonyára véletlennek min sítenék, hogy rögtön sikerült találniuk egy taxit, az bevitte ket a Kászimpasai Haditengerészeti Kórházba, merthogy a taxisof r nemrégiben éppen a haditengerészett l szerelt le. Mehmet vállsebe nem bizonyult súlyosnak, úgy volt, hogy csak két-három napot kell a kórházban töltenie. Amikor azonban Dzsánán másnap reggel megjelent a kórházban, kiderült, hogy Mehmet az éjjel megszökött a kórteremb l, s elt nt. - Elmentem a szállodába, ahol dolgozott, kerestem az egyetemen, benéztem minden kávéházba, ahova járni szokott, aztán sokáig vártam,

remélve, hogy felhív, bár tudtam, hiába várok - mondta Dzsánán olyan hidegvérrel és érzelemmentesen, ami kiváltotta a csodálatomat. - Már régóta tudom, hogy visszament oda, abba az országba, hogy visszatért a könyvbe. Ezen az úton, amelyre azért vállalkozott, hogy eljusson abba a másik világba, nekem az a szerep jutott, hogy az „útitársa” legyek, s nekünk „segítenünk kell egymást” e hosszú expedíció során. Nem jártunk volna messze az igazságtól, ha azt mondjuk, „el nyösebb” volt kettesben nekivágni ennek az új élet felé vezet útnak. Merthogy nemcsak útitársak, hanem „lelki társak” is voltunk, egymás mellett a végs kig kitartó partnerek; ketten együtt ugyanolyan ügyesek voltunk, mint Mary és Ali, akiknek sikerült egy szemüveg segítségével meggyújtaniuk a tábortüzüket. Így aztán heteken át együtt utaztunk az éjszakai buszjáratokon, vállunkkal a másik vállára támaszkodva. Éjszakánként, jóval azután, hogy a második videófilm is véget ért rendszerint hatalmas fegyverropogás, beszakadó ajtók recsegése és felrobbanó helikopterek zaja közepette -, mi, a kimerült, gy rött ruhájú, kényelmetlen üléseken kuporgó, a rázkódó kerekek ritmusára dülöngél utazók elmerültünk az álmok világában, engem néha felébresztett egy-egy hirtelen fékezés vagy egy nagyobb kátyú, melyen a buszunk átdöccent, s ilyenkor hosszasan elnéztem Dzsánánt, aki fejét az összegöngyölt függönyb l készített alkalmi kispárnára hajtva békésen aludt mellettem. Gesztenyebarna fürtjei puha halmot formálva omlottak a vállára. Kecses, törékeny faágakra emlékeztet karjait néha kinyújtotta türelmetlen térdeim felé; máskor egyik kezét afféle második párnának használva a feje alá dugta, a másikkal pedig gyengéden megtámasztotta a könyökét. Amikor az arcát kémleltem, azon legtöbbször olyan mély fájdalom tükröz dött, amit l még a homloka is összeráncolódott, s néha úgy összevonta barna szemöldökét, mintha egy rendkívül nyugtalanító

kérdésre várna választ. A halovány arcából áradó fényt látva egy bársonypuha édenkert képe derengett fel el ttem, melyben rózsák nyíltak és vidám mókusok játszadoztak az áldott napsütésben, s hívtak, hogy csatlakozzam hozzájuk, lépjek be ebbe a csodálatos világba, oda, Dzsánán alsó állkapcsának és torkának találkozási pontjára, vagy amikor lehajtja a fejét, arra a valójában meghatározhatatlan pontra, ahonnan barna haja a tarkójára omlik. Ezt az aranyfényben úszó királyságot fedezhettem fel az arcán, valahányszor elmosolyodott álmában, telt és sápadt ajkán, melyet gyakran véresre harapdált, amikor rosszat álmodott. S ilyenkor arra gondoltam: soha nem tanították nekem az iskolában, soha nem olvastam egyetlen könyvben, és soha nem láttam egyetlen filmben sem, hogy milyen csodálatos, ó, Angyalom, szerelemt l megrészegülten vigyázni a kedvesem álmát! Sokat beszélgettünk az Angyalról és a Halálról is, akit méltóságteljes és komoly id sebb fivérünknek tekintettünk, de olyan törékeny és nevetséges szavakat is használtunk, mint a „limlom”, hiszen Dzsánán örömét lelte abban, hogy a különböz lakatosm helyekben, álmos rövidáru-kereskedésekben és nyomorúságos trafikokban hosszas alkudozás után mindenféle kacatot vásároljon össze, szerzeményeit aztán boldogan tapogatta egy ideig, hogy végül gyorsan ottfelejtse ket egy buszpályaudvaron vagy valamelyik autóbusz ülésén. A Halál mindenütt jelen volt, de f ként „odaát” kellett lennie, hiszen onnan terjedt szét mindenhova. Olyan nyomokat kerestünk, melyek elvezethetnek minket „oda”, hogy végre megtaláljuk Mehmetet, s miközben ezeket követtük, mi is nyomokat hagytunk magunk után. Mindezt a könyvb l tudtuk meg, mint ahogy szintén a könyvb l szereztünk tudomást azokról a kivételes pillanatokról, amelyeket a baleset bekövetkeztekor élhet meg az ember, a küszöbr l, ahonnan a másik világ láthatóvá válik, a mozik el csarnokairól, az Új élet márkájú karamelláról, a gyilkosokról, akik

meg is ölhették volna Mehmetet, s akik talán minket is megpróbálnak majd megölni, a szállodákról, melyekbe haboztam belépni, a hosszúra nyúló csendekr l és a félhomályos éttermekr l. szintén szólva mindazok után, amiken keresztülmentünk, s mindazok után, amikr l beszélgettünk, megint csak felszálltunk egy autóbuszra, és újra az utat róttuk, s az éj leszállta el tt, abban a pillanatban, amikor a kocsikísér ellen rizte a jegyünket, akkor, amikor az utasok kezdtek megismerkedni egymással, s amikor aggodalmaskodóbb útitársaink úgy meredtek a hegyek között kanyargó aszfaltozott vagy döngölt föld útra, mintha egy videofilmet néznének, Dzsánán szemei hirtelen kigyúltak, és kedvesem beszélni kezdett. - Amikor kicsi voltam - mondta egyszer -, néha megesett, hogy az éjszaka közepén felébredtem. Mindenki más aludt, én pedig felkeltem, széthúztam a függönyöket, és kinéztem az utcára. Láttam néhány embert elhaladni a házunk el tt, egy részeget, egy púpost, egy kövér öregembert, egy éjjeli rt... Mindig csak férfiakat... Ez megijesztett, szerettem volna visszabújni az ágyamba, de még jobban szerettem volna én is odakint lenni az utcán. - Sok mindent megtudtam a fiúkról, amikor a vidéki házunkban bújócskát játszottam a fivérem barátaival. És az iskolában is, amikor fels s voltam, mindig figyeltem ket: mindenféle dolgokat vettek el a padjukból, és azokkal játszottak. Meg amikor még kisebbek voltunk, és a fiúk napközben egyszer csak elkezdtek összeszorított lábbal jobbrabalra dülöngélni, mert hirtelen pisilniük kellett! - Kilencéves voltam, elestem, ott voltunk a tengerparton, vérzett a térdem, anyám nagyon kiabált velem. Elmentünk a szálloda orvosához. Milyen bájos, milyen tüneményes kislány! - mondogatta az orvos, miközben kimosta a térdemen a sebet. És milyen engedelmes! Abból, ahogy a hajamat nézte, megéreztem, nagyon örül annak, hogy velem foglalatoskodhat. Egészen átszellemülten, révetegen bámult engem, a

tekintete mintha egy másik világból szegez dött volna rám elnehezült szemhéja alól, amit l arca kissé álmatag benyomást keltett, de mindent látott, és mindenekel tt engem, egész valómat átfogta pillantásával. - Az Angyal szeme mindent lát, mindig mindenre figyel. Mi, szerencsétlen emberi lények mégis állandóan az Angyal tekintetének hiányától szenvedünk. Vajon azért, mert elfelejtettük? Vagy az akarat nincs meg bennünk? Mert képtelenek vagyunk szeretni az életet? Tudom, Ijogy addig fogom folytatni az utamat, addig járok majd városról városra, amíg egy éjjel vagy egy reggel, amikor kinézek az ablakon, a tekintetem találkozik az Angyal tekintetével. Ahhoz, hogy valaki megláthassa az Angyal szemét, tudnia kell nézni. Én bízom ezekben a buszokban, ezek végül elviszik az embert oda, ahova menni akar. És néha hiszek az Angyalban is, nem is néha, mindig... Nem, néha... - Az Angyalt, akit keresek, a könyvben fedeztem fel. A könyvb l úgy t nt, hogy az Angyal valaki másnak, a könyv egy másik látogatójának az ideája, de én azonosultam vele. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor meglátom, megértem majd az élet összes titkát. Érzem a jelenlétét az autóbuszokban és mindenhol máshol, ahol valamilyen baleset történt. Minden úgy van, ahogy Mehmet mesélte nekem. Bárhova megy is Mehmet, a halál mindenhova követi t; tudod, talán azért, mert magában hordja a könyvet. De azt hallottam, hogy miután balesetet szenvedtek, olyan emberek is beszéltek err l az Angyalról, akik még csak nem is hallottak se a könyvr l, se az új életr l. A nyomában vagyok. Gy jtögetem a jeleket, amelyeket maga mögött hagyott. - Egy es s éjjelen Mehmet azt mondta nekem, hogy azok, akik az életére törnek, akcióba léptek. Bárhol felbukkanhatnak. Talán ebben a pillanatban is kihallgatnak minket. Ne értsd félre, amit mondani fogok neked, de akár te is egy lehetnél közülük. Az ember általában éppen az

ellenkez jét teszi annak, amit gondol, vagy amit tenni gondol... Elindul azon az úton, amely abba a másik világba vezet, s közben magába zárkózik, azt hiszi, olvassa a könyvet, pedig valójában újraírja azt. Segíteni akar valakin, s végül bajba sodorja az illet t. Az emberek többsége nem vágyik sem új életre, sem új világra. Nos, ezért ölték meg a könyv szerz jét is. Dzsánán ekkor beszélt nekem el ször az íróról, vagyis inkább arról az öregemberr l, akit a könyv „szerz jének” nevezett. Meglehet s homályosan fogalmazva, de olyan stílusban beszélt, amit l mohó kíváncsiság hatalmasodott el rajtam; nem is annyira a Dzsánán által használt szavak, hanem inkább az egész elbeszélés rejtélyes atmoszférája hatott rám. Egy viszonylag új autóbusz els sorában ültünk, Dzsánán tekintetét mereven az aszfaltozott út szélén végigfutó fehér csíkra szegezte. Valami különös ok folytán a lilásfekete éjszaka sötétségét egyetlen busz, személyautó vagy kamion lámpájának fénye sem törte meg. - Amikor Mehmet és a könyv szerz je találkoztak, elég volt egyetlen pillantást vetniük egymásra, hogy mindent megértsenek. Mehmet volt az, aki mindenképpen találkozni akart az öregemberrel, sokáig kereste, s végül megtalálta t. Amikor végre találkoztak, úgy t nik, nem sokat beszélgettek, többnyire némán ültek egymással szemben, megvitattak egy-egy részletet, aztán újra elhallgattak. Az öregember azt mondta, hogy ezt a könyvet ifjúkorában írta, vagy legalábbis így tekintett életének arra az id szakára, amikor a könyv megszületett. Ez egy fiatalkori könyvem - mondta Mehmetnek. Kés bb aztán „azok” megfenyegették, megfélemlítették, arra kényszerítették, hogy megtagadja mindazt, amit - szívét-lelkét beleadva az írásba papírra vetett. Nincs ebben semmi meglep , mint ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy „azok” végül megölték a szerz t. És az sem meglep , hogy most Mehmeten a sor, lesz a következ áldozat, most,

hogy az öreg már meghalt... De mi megel zzük a gyilkosokat, s megtaláljuk Mehmetet, miel tt azok a nyomára bukkannának. Az a fontos, hogy vannak emberek, akik olvasták a könyvet, és hisznek is benne... Találkozom velük a városokban, a buszpályaudvarokon, az üzletekben, szembe jönnek velem az utcán, ismerem ket, felismerem ket a szemükr l. Egészen más azoknak az arca, akik olvasták a könyvet, és hisznek is benne: mindannyiuk szemében ott van ugyanaz a perzsel vágy. Egy napon majd te is megérted, mir l beszélek. Talán már most is sejted... Ha sikerül megfejtened e tekintetek titkát, ha rálépsz arra az útra, mely elvezet e titokhoz, akkor az életed széppé válik. Dzsánán mindezt éjszakai pihen helyeken vagy legyekt l ellepett komor éttermekben mesélte el nekem a busztársaság vezet sége által az utasoknak felajánlott teát vagy a m anyag íz eperkompót levét kortyolgatva, amit egy álmos pincér szolgált fel nekünk. Cigarettával a kezében folytatta elbeszélését akkor is, amikor ismét ott ültünk valamelyik rozoga busz állandóan rázkódó els ülésein. A kerekek surrogó zaja közepette le sem vettem a szemem Dzsánán gyönyör szájáról, telt ajkáról, miközben mereven bámult az id nként velünk szembejöv teherautók kancsal lámpáinak fényébe. S amikor megérkeztünk valamelyik zsúfolt végállomásra, a m anyag szatyrokkal, kartonb röndökkel és vászonbatyukkal a kezükben tolongó emberek tömegébe, megesett, hogy Dzsánán hirtelen elhallgatott, felpattant és elt nt, én pedig csak álltam ott a tömeg közepén, s a szívem jeges magányba dermedt. Végtelenül hosszúnak t n percekig vagy órákig is tartó várakozás után aztán néha megtaláltam t annak a városnak az egyik eldugott utcájában, amelyikben a következ autóbuszra vártunk, a helyi ószeres boltjában, amint éppen elmélyülten szemlélt egy ócska kávédarálót, kiégett vasalót vagy egy olyan srégi szeneskályhát, amilyet már régóta

sehol nem gyártanak. Máskor Dzsánán maga jött vissza hozzám, ajkán titokzatos mosollyal, kezében valamelyik helyi újsággal, amelyb l felolvasta nekem a városi tanács azon rendeletét, mely megtiltotta, hogy a városka lakói a f utcán tereljék vissza állataikat az istállókba, vagy az Ajgaz cég hirdetését, mely az Isztambulból érkezett új típusú f t testek kiválóságát dicsérte. Leggyakrabban azonban valahol a pályaudvari tömegben találtam meg t, amint barátságosan kérdez sködik az emberekt l, vagy hosszú beszélgetésbe merül egy fejkend s asszonnyal, vagy csókokkal borítja el a karjára ültetett, rémít en mocskos kislány arcát, vagy a buszok menetrendjére és útvonalára vonatkozó, meglep en széles kör ismereteire támaszkodva felvilágosításokat ad láthatóan rossz szándékú, s maguk körül er s Opa-illatot árasztó ismeretlen férfiaknak. Amikor félve és lélegzetvisszafojtva odaléptem hozzá, azonnal magyarázkodni kezdett, s szavaiból úgy t nt, mintha mi ketten kizárólag azért keltünk volna útra, hogy segíthessünk megoldani a többi utazó problémáit. „Ennek a derék asszonynak a fia most szerelt le, itt kellett volna találkozniuk, de sehol nem találja t, pedig a Vanból jöv busz már rég megérkezett!” mondta Dzsánán. Másoknak megmondtuk, mikor indul a buszuk, segítettünk nekik megváltani a jegyüket, megpróbáltuk megvigasztalni a síró gyerekeket, vigyáztunk az utasok b röndjeire vagy batyuira, amíg az illemhelyen voltak. „Áldjon meg az isten!” - mondta Dzsánánnak egy aranyfogú, kövérkés asszony, majd felém fordulva s a szemöldökét felvonva így folytatta: „Tudod, hogy milyen csinos feleséged van, az isten óvja!” Amikor éjfél után a busz belsejében kihunytak a fények, elsötétült a videóképerny , és megsz nt minden mozgolódás, amikor már csak a krónikus álmatlanságban és búskomorságban szenved utasok cigarettáinak füstje emelkedett a mennyezet felé, a ritmikusan rázkódó üléseken nyugvó testünk megremegett, s lassan közelebb húzódtunk

egymáshoz. Ereztem, hogy Dzsánán haja az arcomat súrolja, amikor törékeny csuklójú hosszú kezét a térdemre tette, miközben álomtól elnehezült lélegzete borzongó nyakamat csiklandozta. A busz kerekei surrogva forogtak, a dízelmotor ütemesen duruzsolt, az id úgy árasztotta el a kett nk teste közti teret, mint valami sötét, meleg és ragacsos folyadék, s ebben az új id síkban egy egészen új érzékenység ébredt az elmerevedett, zsibbadt lábaink között lüktet ágyékunkban. Amikor a karomon a b r szinte lángot vetett pusztán attól, hogy Dzsánán karja hozzáért, amikor órákon át az éghez könyörögve vártam, hogy álmos fejét a vállamra hajtsa, amikor a huzatban megmeglibben hosszú haja simogató érintésére várva mozdulatlanná dermedtem az ülésemben, s csodálattal és félelemmel eltelve Dzsánán lélegzését hallgattam, néha elgondolkodtam azon, vajon miért tükröz dik az arcán ez a homlokráncoló szomorúság, és amikor egyegy autólámpa er s fénye az arcába vágott, s felébresztette, olyan hihetetlenül tudtam örülni annak, ha az álmosságtól még kábán pislogó Dzsánán nem az ablak felé fordult, hogy megnézze, hol járunk, hanem felém, és hálás tekintetem láttán elmosolyodott! Egész éjszakákat ébren töltöttem, vigyázva arra, nehogy Dzsánán megfázzon, amikor fejét a zúzmarás ablaknak támasztva alszik, gyakran levettem Erzurumban vásárolt barnáslila zakómat, hogy azzal takarjam be t, és amikor a hegyvidéki utakon a sof r lelkesen nekieresztette a buszt egy-egy meredek, kanyargós lejt nek, ügyeltem arra, hogy összegömbölyödve alvó kedvesem le ne billenjen az ülésér l. S az ilyen éjszakai virrasztások óráiban, miközben tekintetemet Dzsánán nyakának és fülének találkozási pontjára szegezve a motor berregését és az utasok halálvágy tói izzó sóhajait hallgattam, néha felrémlett el ttem egy-egy gyermekkori csónakázás vagy egy hatalmas hógolyócsata emléke, melynek képei egybefolytak a boldog házaséletr l sz tt álmaim képeivel, a csodálatos napok emlékeivel, melyeket majd Dzsánán oldalán

fogok megélni. S amikor órákkal kés bb egy játékos, kristályosan hideg fény napsugár felébresztett, rádöbbentem, hogy az az oly meleg, levendulaillatú kert, amelyben álomra hajtottam a fejem, Dzsánán vállgödre volt, és egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradtam az álom és az ébrenlét határán lebegve, majd hunyorogva köszöntöttem a ragyogó reggelt, a lila ormú hegyeket és az új élet els jeleit, hogy aztán a következ másodpercben szomorúan vegyem észre, milyen üresen mered a semmibe Dzsánán tekintete. „A szerelem...” Ez a szó, mely ott égett a könyvekben és a szívemben, mert soha nem mertem kimondani, s aminek Dzsánán most egy rutinos szinkronszínész magabiztosságával világította meg a lényegét: „A szerelem megmutatja nekünk az utat, megszabadít minket a hétköznapi élet limlomától, és most megértettem, hogy végül elvezet minket a teremtés titkához. Most e titok felé közeledünk.” - Abban a pillanatban, amikor Mehmetet megláttam - mondta Dzsánán anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatta volna Clint Eastwoodot, aki a váróterem egyik asztalán felejtett képes újság címlapjáról nézte t megértettem, hogy ez a találkozás az egész életemet meg fogja változtatni. Az volt az érzésem, hogy körülöttem minden átalakult, az emberek éppúgy, mint a tárgyak egy csapásra megváltoztak. Más lett az ágyak, a lámpák, a hamutartók, az utcák, de még a felh k formája és színe is, én pedig ámulva fedeztem fel ezt az egészen új világot. Akkoriban, amikor a könyvet megvettem, úgy gondoltam, nincs szükségem arra, hogy kitalált történeteket olvassak; elég, ha alaposan megnézem a körülöttem lév dolgokat, hogy megértsem az elém táruló új világot. Ám miután elolvastam a könyvet, megértettem, hogy létezik valami a látható világon túl is. Megpróbáltam bátorságot önteni Mehmetbe, aki oly szomorúan tért vissza abból a másik világból, amelybe az új élet megtalálásának reményével lépett be, és sikerült meggy znöm t arról, hogy neki és

nekem együtt kell oda visszatérnünk. Abban az id ben együtt olvastuk el újra és újra a könyvet. Néha egész heteket töltöttünk el egyetlen fejezet tartalmának megfejtésével, máskor pedig már els olvasásra minden világosnak és érthet nek t nt számunkra. Moziba jártunk, újságokat és más könyveket is olvasgattunk, nagyokat sétáltunk a városban. Amikor már az egész könyv a fejünkben volt, amikor már kívülr l tudtuk minden sorát, Isztambul utcáin egyszer csak különös új fény, a mi fényünk áradt szét. Ekkor már képesek voltunk kitalálni a velünk szembejöv , egész testsúlyával a botjára támaszkodó öregember úti célját, azt, hogy el bb betér majd egy kávéházba, s csak azután megy el az iskolába az unokájáért. Felfedeztük azt is, hogy a libasorban egymás mögött haladó három szekér közül az utolsó elé befogott kanca az anyja annak a két másik, hasonlóan sovány gebének, melyek az els két fogatot húzzák. Tudtuk, miért hord egyre több férfi kék inget; visszafelé olvasva is sikerült kisilabizálnunk a vasúti menetrendet; azonnal kitaláltuk, hogy az éppen buszra szálló, izzadságtól csillogó arcú, elhízott férfi b röndje betörésb l származó ruhákkal és értéktárgyakkal van tele. Aztán beültünk egy kávéházba, hogy újra elolvassuk a könyvet, és órákat töltöttünk el ott az olvasottakról beszélgetve. Mindez a szerelem része volt, és néha arra gondoltam, hogy a szerelem az egyedüli módszer arra, hogy az ember, mint a filmekben, felfedezhessen egy távoli világot, és a sajátjába olvaszthassa azt. - Voltak azonban olyan dolgok is, amiket nem ismertem, s amelyekr l soha nem is szerezhetek tudomást - mondta Dzsánán egy es s éjjelen, anélkül hogy szemét levette volna a videó képerny jér l, melyen egy csókolózó pár volt látható. Négy-öt kilométernyi, kissé csúszkálva megtett kanyargós út és néhány elcsigázott teherautóval való találkozás után, amikor a filmbeli csókjelenet már véget ért, s a képerny n éppen egy, a miénkhez hasonló busz t nt fel, ám az egy

csodaszép vidéken száguldott, amely a legkevésbé sem emlékeztetett a minket körülvev tájra, Dzsánán hozzátette: - Most pedig e számunkra ismeretlen hely felé tartunk. Amikor már nem tudtuk tovább hordani izzadságtól, portól és kosztól megkeményedett ruháinkat, s b rünkre újabb és újabb rétegekben rakódott le mindazon népek történelmének üledéke, amelyek a keresztes háborúk kora óta áthaladtak ezen a vidéken, két buszutazás között elmentünk bevásárolni annak a városkának a piacára, amelybe a véletlen sodort minket. Dzsánán hosszú puplinszoknyákat vett magának, melyekben úgy nézett ki, mint egy öntudatos vidéki tanítón , én pedig olyan ingeket, melyekben hajdani énem halvány utánzatának t nhettem... Aztán amikor arcunkat az ég felé fordítottuk, hogy valami mást is lássunk a Városházán, Kemál Atatürk szobrán, az elektromos háztartási gépeket árusító Artcselik áruházon, a gyógyszertáron és a mecseten kívül, s a Korániskola órarendjét és a következ körülmetélési szertartás dátumát hirdet transzparens fölött megláttuk azt az elegáns hófehér barázdát, melyet egy repül gép húzott a kristály kék égre, m anyag zacskóinkkal és csomagjainkkal a kezünkben egy pillanatra mozdulatlanná dermedtünk, és jó ideig szerelmesen bámultunk fel erre az égi csodára, miel tt megkérdeztük volna egy kopott nyakkend s, fakó arcú piaci felügyel t l, hogyan juthatunk el a helyi g zfürd be. Mivel délel ttönként csak n k léphettek be a fürd épületébe, nekem ilyenkor a városban való sétával vagy egy kávéházban való bóbiskolással kellett elütnöm az id met; valahányszor elhaladtam egy szálloda el tt, mindig arról álmodoztam, hogy azt mondom Dzsánánnak, legalább egy éjszakát szilárd talajon kellene eltöltenünk, ahogy mások is teszik, például egy szállodában, ahelyett hogy szüntelenül az utakat rójuk, és különböz buszok kényelmetlen ülésein alszunk. Néha valóban beszéltem is Dzsánánnak err l az ál-

momról, de amint leszállt az éj, elkezdte megmutogatni nekem azon szisztematikus kutatásainak a gyümölcseit, melyeket az id alatt folytatott, amíg én a fürd ben áztattam magam: régi Fotóregény gy jteményeket, még régebbi gyermekmagazinokat, olyan rágógumifajtákat, amilyeneket sohasem kóstoltam, és egy haj t t, amelyr l aztán végképp nem tudtam, hogy miért is olyan fontos. „Majd a buszon megmagyarázom” - mondta Dzsánán azzal a különös mosollyal, ami olyankor ragyogott fel az arcán, amikor a kocsikísér olyan filmet tett a videóba, amit Dzsánán már látott. Egy éjjel, amikor a busz tévéjének képerny jén a szokásos színes játékfilm utolsó kockái után egy középkorú, komoly és visszafogott bemondón képe t nt fel, hogy beszámoljon nekünk néhány szörny gyilkosságról, Dzsánán azt mondta nekem: „Mehmet másik élete után kutatok, csakhogy ebben a másik életben nem Mehmet, hanem valaki más.” A benzinkút neonjainak vörös fénye, amely mellett teljes sebességgel száguldottunk el, megannyi kérdésként villódzott kedvesem arcán. - Mehmet nem sokat árult el nekem arról a férfiról, aki ebben a másik életben volt, leginkább csak a n véreir l, egy nagy házról és egy eperfáról beszélt, és csak annyit mondott, hogy „odaát” valami más nevet viselt. Egy nap azt mondta, hogy amikor kisgyerek volt, nagyon szerette a Gyerekek Hetét. Te emlékszel a Gyerekek Hetére? — Dzsánán hosszú, vékony ujjaival sokáig babrálta a térdünkkel az el ttünk lév ülés háttámlájához szorított, megsárgult képes újságok gerincét, s miközben én kecses kezének mozgását figyeltem, felém fordult, és hozzátette: - Mehmet gyakran mondogatta, hogy a világ egy napon visszatér ezekhez a gyerekmagazinokhoz. Ezért veszem meg ezeket mindenhol, ahol csak rájuk akadok. Ezek az oldalak jelentik az gyerekkorát... Ezt is a könyvben fedeztük fel. Érted? - Nem egészen

értettem, és néha egyenesen semmit nem értettem, de az a közvetlenség, amivel Dzsánán mindezt elmondta nekem, mégis elhitette velem, hogy mindent értek. - Éppúgy, mint te - folytatta Dzsánán -, a könyv elolvasása után Mehmet is azonnal megértette, hogy egész élete meg fog változni, és elment a végs kig... Még orvosi tanulmányait is feladta, hogy minden idejét a könyvnek, a könyvbéli életnek szentelhesse. Megértette, hogy az egész múltjáról le kell mondania, hogy valóban új emberré válhasson... Egészen odáig, hogy megszakított minden kapcsolatot az apjával és a családjával is. Persze korántsem volt könny megszabadulnia a családi kötelékek szorításából. Elmagyarázta nekem, hogy a szabadságát, s annak lehet ségét, hogy új életét megkezdhette, végül is egy közúti balesetnek köszönheti... Igen, a balesetek gyakran egy új utazás kezdetét jelentik... S az Angyal megjelenik az indulás mágikus pillanatában, és akkor végre megérthetjük ennek a z rzavaros valaminek az értelmét, amit életnek neveznek. Akkor és csak akkor végre hazatérhetünk... Amikor ezeket a szavakat hallgattam, azon vettem észre magam, hogy anyámról álmodozom, akit elhagytam, a házunkról, a szobámról, az ágyamról, a kacatjaimról, és közben megpróbálok helyet szorítani Dzsánánnak a dolgok között, melyek felködlöttek el ttem, annak a Dzsánánnak, aki egy új életr l álmodott mellettem. S tettem mindezt némi kiszámított, alattomosan önz b ntudattal.

6 Minden autóbuszon, amelyen utaztunk, a televíziót valahova a sof rülés fölé tették, és voltak olyan éjszakák, amikor nem beszélgettünk, hanem csak ültünk egymás mellett szemünket a képerny re szegezve. Mivel már hónapok óta nem olvastunk újságot, a dobozokkal, csipketerít kkel, bársonyfüggönyökkel, fafaragásokkal, amulettekkel, szemmelverés ellen védelmet nyújtó kék gyöngyökkel, matricákkal és mindenféle más díszekkel teleaggatott, afféle modern oltárt formázó polcra rögzített televízió lett számunkra a világra nyíló egyetlen ablak - leszámítva természetesen az autóbusz ablakán át érkez benyomásokat. Megnéztünk jó néhány távol-keleti karatefilmet, melyekben a fürge és ügyes f h sök két óra alatt több száz rosszfiút rúgtak fejbe, aztán az e m fajban itthon készült gyenge másolatokat, melyekben esetlen, nehézkes szerepl k m velték ugyanezt, az egész olyan volt, mintha lassított felvételt néztünk volna; láttunk amerikai filmeket is, melyekben a rokonszenvesen gunyoros, fekete f szerepl nek sikerült rászednie mind a rend rséget, mind a gengsztereket, mind a túl naiv milliomosokat; repül s filmeket, melyekben a vonzó megjelenés , fiatal pilóta hajmereszt légi bravúrokat hajtott végre a repül gépével vagy a helikopterével; horrorfilmeket, melyekben hazajáró lelkek vagy vámpírok rémisztgettek csinos fiatal lányokat. A török filmek többségében a derék és nagyon gazdag apának az volt a legf bb gondja, hogy nem sikerült megfelel , becsületes férjet találnia a lányának; úgy t nt, hogy a filmek összes szerepl je - a férfiak éppúgy, mint a n k - életük egy adott pillanatában énekesek voltak; e szerepl k állandóan és kölcsönösen félreértették egymás szándékait, és ebb l a

félreértéshalmazból végül valamiféle általános megértés született. Annyira hozzászoktunk, hogy minden török filmben ugyanazokat a jól ismert arcokat és ugyanazokat a sztereotip figurákat látjuk - a türelmes postást, a brutális er szaktev t, a h sn csúnyácska, de jószív n vérét, a sztentori hangú bírót, a kövérkés, együgy , de jó szándékkal teli nagymamát -, hogy azon a napon, amikor egy megállóban találkoztunk a brutális er szaktev vel és a csúnyácska, de jószív n vérrel, akik egy másik álmos busz utasainak csoportjában ülve éppen a lencselevesüket ették a Vízparti emlékek nev étteremben, melynek falait Kemál Atatürk, híres moziszínészek, pankrátorok, valamint mecsetek képei díszítették, hogy csak ekkor döbbentünk rá, mennyire rászedtek minket! Miközben Dzsánán az étterem falán lév képeket nézegetve egyenként megnevezte a híres színészn ket, akiket valami gonosztev mindig meg- becstelenített azokban a filmekben, amelyeket a közelmúltban láttunk, én szórakozott tekintettel vizsgálgattam a különböz szín fényekkel megvilágított étteremben ül vendégeket, és arra gondoltam, hogy mi mindannyian, akik ebben a kivilágított, fagyos hangulatú étteremben ülünk, és esszük a levesünket, valójában egy, a halálba tartó, ismeretlen hajó utasai vagyunk. A televízió képerny jén annyi verekedést, annyi betört ajtót, kirakatot és ablakot, annyi szakadékba zuhanó autót, annyi égre szök lángoszlopot, annyi t zvészben elpusztult házat, annyi hadsereget, boldog családot, gonosztev t, szerelmes levelet, felh karcolót, hamuvá ég bankjegyköteget láttunk; láttuk a sebekb l öml vért, láttunk összevert arcokat, kettévágott fejeket, végtelen hosszúságú üldözéses jeleneteket, melyekben sok száz, sok ezer autó kergette egymást, a kocsik teljes sebességgel száguldva érkeztek meg a kanyarokba és az útkeresztez désekbe, ahol aztán nagy gyönyör séggel ütköztek össze a többi autóval. Láttunk több ezer desperádót, férfiakat és n ket, külföldieket és hazaiakat, bajusszal vagy anélkül, akik megállás nélkül

tüzeltek fegyvereikkel. Az els kazetta végén, miel tt a második film elkezd dött volna, Dzsánán azt mondta nekem: - Nem hiszem, hogy ezt a pasast ilyen könnyen be lehetett volna csapni. - S amikor a második film is véget ért, és a képerny elsötétült, hozzátette: - Ha az ember tudja, hogy merre tart, az élet mégiscsak szép. - Vagy máskor: Nem hiszek ebben, így aztán nem is nagyon hat rám, de azért szeretek ilyeneket nézni... Most biztosan egy boldog házasságról fogok álmodni - mormolta az álom és az ébrenlét határán, miközben arcán még ott tükröz dött a filmbeli happy end okozta meghatottság. A három hónapja tartó utazás során több száz csókolózós jelenetet láttunk. S minden ilyen jelenetnél mély csend borult az ülések fölé, függetlenül attól, hogy éppen melyik városkából jött, vagy melyik isten háta mögötti település felé tartott a buszunk, függetlenül attól, hogy miféle utasokkal volt telezsúfolva, tojásos kosarakat cipel parasztokkal vagy aktatáskás hivatalnokokkal. Észrevettem, hogy Dzsánán ilyenkor mindig összekulcsolta és a térdére fektette a kezét, s egy rövid pillanatra mindig feltámadt bennem a vágy, hogy egy talán kissé er szakos, vagy inkább határozott és önmagáért beszél gesztussal forduljak felé. Ezt a gesztust, amelynek mibenlétével magam sem voltam teljesen tisztában, ezt a mozdulatot, vagy legalábbis valami ehhez hasonlót végül egy es s nyári éjjelen sikerült megtennem. A rosszul megvilágított, félig üres busz egyik középs üléssorában kaptunk helyet, a videó képerny jén éppen egy távoli, nagyon egzotikus, es verte trópusi táj képei t ntek fel. Ösztönösen az ablak felé fordultam, e mozdulat következtében a fejem közelebb került Dzsánán arcához, és láttam, hogy odakint is eleredt az es . Még ugyanebben a pillanatban ajkamat a rám mosolygó Dzsánán ajkára szorítottam, éppen úgy, ahogy azok a férfiak csinálták, akiket a moziban vagy a tévében láttam, vagy legalábbis úgy, ahogy a látottak

alapján elképzeltem, hogyan is kell ezt csinálni. S miközben Dzsánán szabadulni próbák ölelésemb l, ó, Angyalom, teljes er mb l, minden vágyamat és dühömet az ajkamba összpontosítva oly hevesen csókoltam t, hogy ajkán kiserkent a vér. - Ne, ne! - ismételgette. - Te nagyon hasonlítasz rá, de nem vagy... valahol máshol van... Nem tudtam eldönteni, hogy a Dzsánán arcán táncoló rózsaszín fénysugár vajon annak a TÖRÖK ÁLLAMI OLAJTÁRSASÁG-ot reklámozó, borzasztó, légypiszokkal borított neontáblának a fénye-e, amely mellett éppen elhaladtunk, vagy a tévéképerny univerzumában felkel , hihetetlen szépség hajnal visszfénye. A lány ajkából kiserkent a vér - olvasható a könyvekben hasonló szituációkban, a filmbeli h sök pedig ilyenkor felborítják az asztalt, betörnek egy ablakot, vagy kocsijukkal nekihajtanak egy falnak. Hiába vártam, hogy ajkamon megérezzem Dzsánán csókjának ízét, ám a gondolat, amely ekkor az eszembe villant, azonnal megvigasztalt: én nem is létezem - gondoltam -, és ha nem létezem, mi jelent sége van ennek a csóknak? Ám ekkor a busz oly hevesen kezdett el rázkódni, hogy attól él bbnek éreztem magam, mint valaha. Az ágyékomba hasító fájdalom elviselhetetlenné vált, úgy éreztem, belepusztulok a vágyba, hogy végre kinyújtózkodhassak, hogy egy felszabadító, enyhülést hozó robbanással végre kielégülhessek. Vágyam egyre mélyült, elárasztotta az egész világot, azt az új világot, melyr l nem tudtam semmit. Könnyes szemmel, izzadságban úszó testtel várakoztam, anélkül hogy valójában tudtam volna, mire is várok, aztán a világ egyszer csak szétrobbant, és a szívembe boldogság költözött, ahogy - nem túl gyorsan, és nem is túl lassan - minden elcsendesült és elt nt. El ször egy hatalmas csattanást hallottunk, aztán beállt az a balesetek után megfigyelhet különös, varázslatos csend. Láttam, ahogy a tévéképerny szilánkokra törik, mint ahogy ízekre szakadt az

alatta ül sof r is. Amikor meghallottam az els fájdalmas kiáltásokat és nyögéseket, megragadtam Dzsánán kezét, és egyetlen karcolást sem szenvedett kedvesemet kivezettem a buszból. A viharos es ben állva megállapítottam, hogy a mi autóbuszunk elég jól megúszta a balesetet: a sof rön kívül csak két-három utasa halt meg. A másik busz, a szerencsétlen sof rünk testét széttrancsírozó, majd a sáros mez n fejre álló, teljesen összetört GYORSZÁRAT azonban tele volt halottakkal és haldoklókkal. Óvatosan és kíváncsian lépkedtünk a kukoricásban, ahova az autóbusz becsúszott, olyan megb völten közeledtünk a roncs felé, mintha az élet sötét, titokzatos középpontja felé igyekeznénk. Amikor közelebb értünk, láttuk, hogy egy farmert visel , tet t l talpig vérrel borított fiatal lány mászik ki a szerencsétlenül járt autóbusz egyik kitört ablakán. Közben egyik kezével továbbra is szorította a buszban fekv egyik utas kezét - le kellett hajolnunk, hogy lássuk, egy ájult fiatalemberr l van szó. A lánynak sikerült kijutnia a roncsból anélkül, hogy elengedte volna a fiú kezét, aztán lehajolt, és megpróbálta a karjánál fogva kihúzni az illet t a roncsok közül. Jól láttuk azonban, hogy a felfordult autóbuszban fekv test teljesen beszorult az ütközés erejét l megcsavarodott nikkelezett vasrudak, a meghajlott fémlemezek és az egymásba présel dött ülések közé. A fiatalember egy pillanatra magához tért, aztán merev tekintetét ránk és egy sötét, es áztatta, z rzavarossá vált univerzumra szegezve kiszenvedett. A hosszú hajú lány arcán és szemében a vér elkeveredett az es vízzel. Nagyjából korunkbeli lehetett. Az es cseppekt l ismét rózsássá váló arcán inkább egy csodálkozó gyermek arckifejezése tükröz dött, mintsem olyan valakié, aki éppen most menekült meg a halál torkából. Szerencsétlen, b rig ázott kislány, mennyi gondot

okoztál nekünk! A lány hosszan elnézte a buszunk fényszórója által megvilágított roncs meggörbült ülésén hever holttestet. - Az apám... - mondta -, az apám dühös lesz. Elengedte a halott kezét, aztán két kezébe fogta Dzsánán arcát, s megsimogatta, úgy, ahogy egy évszázadok óta ismert, ártatlan n vér arcát simogatja meg az ember: - Angyal, tehát végül itt kellett, hogy megtaláljalak - mondta Dzsánánnak. - Annyi szakadó es ben megtett hosszú utazás után... Véres arcával felé fordulva csodálattal, nosztalgiával és földöntúli örömmel szemlélte Dzsánánt. - Ez a tekintet, mely mindenhova elkísért, s amelyet néha a legváratlanabb helyeken véltem felfedezni, hogy aztán újra szem el l veszítsem, ez a tekintet, melyet minden ilyen alkalom után csak még jobban kívántam újra magamon érezni, ez a tekintet tehát a tiéd volt mondta. - Te pontosan tudod, hogy csak azért keltünk útra, azért töltöttük minden éjszakánkat különféle buszokon, azért utaztunk egyik városból a másikba egyre csak újraolvasva a könyvet, hogy tekintetünk végre találkozhasson a tiéddel, Angyalom, csak azért, hogy megpillanthassuk a szemedet. Dzsánán finoman elmosolyodott; meglepett, habozó, de elégedett kis mosoly volt ez, melyet azonban némiképp szomorúvá is tett a világnak a lány tévedésében megnyilvánuló titkos geometriája. - Még, mosolyogj rám így! - mondta a famert visel , haldokló lány. - Megértettem, Angyalom, hogy az apám meg fog halni. Mosolyogj rám, hogy még egyszer láthassam annak a másik univerzumnak a fényeit. Hadd emlékezzem a péküzlet melegére, ahova a havas téli napokon az iskolából hazafelé tartva mindig betértem, hogy egy brióst vegyek magamnak! Hadd emlékezzem arra, micsoda öröm a tengerbe ugrani a kiköt i mólóról egy meleg nyári napon! Hadd emlékezzem az els csókra, az els ölelésre, a diófára, amelynek felmásztam egészen a

csúcsára, és arra a nyári estére, amikor szinte kiléptem önmagamból, az éjszakára, amikor szinte megrészegültem az örömt l, hadd emlékezzem a takaró puhaságára és annak a fiúnak az arcára, aki oly szerelmesen nézett rám! Mindezek az emlékek ott vannak abban a másik világban, ahova annyira szerettem volna eljutni, segíts nekem, hogy elmehessek oda, segíts, hogy der sen bele tudjak tör dni abba, hogy minden lélegzetvételem után azt érzem, egyre halványabban pislákol bennem az élet lángja! Dzsánán gyengéden a lányra mosolygott. - Ó, ti másik angyalok! - sóhajtott fel a lány az emlékei és a kukoricásból az ég felé szálló halálkiáltások között hányódva. - Milyen rémiszt ek vagytok! Könyörtelenek és mégis milyen szépek! Hogyan tudjátok meg rizni ezt az id tlen der t és mindazt, amire fényetek vetül, miközben mi, emberek, kiszáradunk, és minden tárgy, amihez csak hozzáérünk, szétporlad a kezünk között, mint ahogy porrá válnak az általunk kimondott szavak és féltve rzött emlékeink is! Ezért is kerestük folyton a tekinteteteket a busz ablakán kinézve, a szerencsétlen kedvesem és én, mióta a könyvet elolvastuk! De igazából a te tekintetedet kerestük, Angyalom, mert most már látom, hogy ez volt az a kivételes pillanat, amit a könyv ígért nekünk, a pillanat, amikor a két világ egymásba olvad. Most, hogy már nem vagyok itt, és még nem vagyok odaát sem, vagyis egyszerre vagyok itt és ott, kezdem megérteni az olyan szavak jelentését, mint az indulás, a béke, a halál, az id ... Csak mosolyogj még, Angyal, mosolyogj még rám! Kés bb aztán hosszú ideig képtelen voltam visszaemlékezni arra, hogy mi történt ezután. Olyasmi volt ez, mint amikor az ember alaposan leissza magát, s olyan s r köd üli meg az agyát, hogy másnap reggel csak a filmszakadás tényére képes visszaemlékezni. El ször csak a hangok sz ntek meg, mert arra még emlékszem, hogy láttam, milyen gyengéd pillantásokat váltott Dzsánán a haldokló

lánnyal. A hangok után azonban hamarosan a képeknek is el kellett t nniük, mert mindabból, amit ezután láttam, már semmi nem maradt meg a fejemben; minden emlékképem köddé vált anélkül, hogy el tte átfutott volna az agyamban lév rögzít berendezésen. Arra még tisztán emlékszem, hogy hallottam, amint a fiatal, farmernadrágos lány vizet kér Dzsánántól, de azt már nem tudom, hogyan vágtunk keresztül a kukoricaföldön, hogyan érkeztünk meg egy folyópartra - egyáltalán folyó volt ez vagy csak egy zavaros viz , nagyobb tócsa? és képtelen lennék megmondani, honnan jött az a kékes fény, ami lehet vé tette, hogy lássam a sima víztükörre hulló, s arra koncentrikus köröket rajzoló es cseppeket. Kicsivel kés bb láttam, hogy a farmernadrágos lány újra a két kezébe fogja Dzsánán arcát. Kedvesem a fülébe súgott néhány szót, de hogy mit, azt nem értettem. Vagy lehet, hogy a szavak, melyeket Dzsánán a lánynak odasúgott, el sem jutottak a fülembe, ahogy ez néha az álmokban történik. Hirtelen valami bizonytalan, b ntudatra emlékeztet érzéssel eltelve azt gondoltam, hogy magukra kellene hagynom ket. Tettem néhány lépést a tócsa szélén, lábam agyagos sárba süppedt. Egy egész csapatnyi, bizonytalan lépteim cuppogó zajától megrémült béka ugrott fejest egymás után a tócsa vizébe, mely halk csobbanással nyelte el ket. A vízen egy gy rött cigarettásdoboz úszott lassan felém; egy Maitepe márkájú, az es cseppek keltette apró hullámokon lebeg cigarettásdoboz, mely egy ideig habozva egy helyben ringatózott, aztán magabiztosan és büszkén folytatta útját a bizonytalan jöv felé. A környez sötétségben semmi mást nem tudtam tisztán kivenni, csak ezt a cigarettásdobozt, no meg a fiatal lány és Dzsánán lassan felém közeled sziluettjét. - O, mama, mama, megöleltem t, és láttam a halált! - mondta nekem a lány, aztán meghallottam Dzsánán hangját:

- Gyere, segíts! - mondta. - Meg akarom mosni az arcát, nem szabad, hogy az apja így, ilyen véresen lássa. Megragadtam a lány vállát. A törékeny csontú teremtés hónalja egészen forró volt. Néztem Dzsánánt, ahogy a tócsából, melyben továbbra is ott ringatózott az átázott cigarettásdoboz, két kezével vizet locsol a lány arcára, s gyengéden kimossa a haldokló homloksebét. Megigézve bámultam finom, kecses mozdulatait, de tudtam, hogy a lány sebéb l csordogáló vért még az puha keze sem állíthatja el. A fiatal lány elmesélte nekünk, hogy a nagymamája mosdatta így t kislánykorában; akkor még nagyon félt a vízt l, de most, hogy már feln tt, szereti a vizet, és tudja, hogy meg fog halni. - Miel tt meghalok, valamit még el kell mondanom nektek. Segítsetek, hogy vissza tudjak menni a buszhoz! - mondta. Az ütközést l meghajlott és felborult autóbusz körül tétova tömeg ver dött össze, hasonló ahhoz, amilyet egy kimerít , átmulatott nyári éjszaka végén lehet a városok utcáin látni. Egyesek minden látható ok nélkül a roncs körül keringtek, talán egy holttestet vittek arrébb valahogy olyanformán, ahogy az ember odébb teszi a csomagjait. Egy m anyag szatyrot szorongató n kinyitotta az eserny jét, s most úgy állt ott az út szélén, mint aki a következ autóbuszra vár. A mi gyilkosbuszunk utasai és az áldozat-buszból már kiszabadított túlél k még mindig azon fáradoztak, hogy a meggörbült ülések és a csomagtartókból lezuhant nehéz b röndök közé szorult sérülteket és halottakat kiemeljék az összeroncsolódott utastérb l, hogy aztán sorba fektessék ket az es áztatta mez n. Az a kéz, melyet a farmert visel fiatal lány oly makacsul szorongatott az imént, még most is ott feküdt az ülésen, ahova lehanyatlott, miután a kedvese elengedte. A lány bemászott az autóbuszba, úgy t nt, sokkal inkább valamiféle kötelességérzett l vagy felel sségérzett l, mintsem együttérzést l hajtva, és gyengéden megfogta a fiatalember kezét.

- O volt a kedvesem - mondta. - El ször én olvastam el a könyvet; elb völt, de meg is rémített. Elkövettem azt a hibát, hogy neki is odaadtam, hogy olvassa el; a könyv t is megigézte, ám a kedvesem nem érte be ennyivel, azonnal indulni akart, hogy eljöjjön ebbe a másik országba. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy ez csak egy könyv, de nem sikerült meggy znöm. Szerettem t. Útra keltünk tehát, városról városra jártunk, az igazi élet nyomait kutattuk, s megpróbáltuk felfedezni a színes felszín alatt megbújó valóságot, anélkül hogy sikerült volna megtalálnunk azt. Gyakran összevitatkoztunk, s az ilyen veszekedések után hagytam, hogy egyedül folytassa a kutatást; visszamentem a szüleimhez, és vártam. Végül aztán visszajött, de id közben más emberré vált. Elmesélte nekem, hogy a könyv sokakat rossz útra vitt, hogy már sok ember életét tönkretette, és hogy a könyv az emberek minden bajának a forrása. O pedig megesküdött, hogy bosszút áll ezen a könyvön, ami annyi csalódást okozott már az embereknek, s annyi életet tört derékba. Én persze azt feleltem, hogy mindez nem a könyv b ne, elmagyaráztam neki, hogy létezik sok más nagyszer könyv is, és igazából az a fontos, hogy az ember mit fedez fel bennük olvasás közben; mindezt elmondtam neki, de nem is figyelt rám. A bosszú tüze lángolt a szívében, mint mindenkiében, akit valami nagy csalódás ért. Beszélt nekem egy orvosról, egy bizonyos Lefin doktorról, s arról a harcról, melyet a könyv ellen folytat, arról a hatalmas küzdelemr l, melyet a vesztünkre tör idegen civilizációk ellen indított, azokról az új termékekr l, melyek Nyugatról érkeznek hozzánk, az írás elleni harcáról... Utalt különböz karóramárkákra, régi használati tárgyakra, madárkalitkákra, kávédarálókra, kút- csörl kre. Semmit nem értettem abból, amit mesélt nekem, de szerettem t. Már csak a bosszú járt a fejében, de még mindig volt az az ember, akit teljes szívemb l szerettem. Ezért aztán vele tartottam egy Gudul nev városba, miután elmagyarázta nekem, hogy azért kell odamennie, hogy

részt vegyen a helyi kiskeresked k titkos, „terveink megvalósítása szempontjából rendkívül fontos” összejövetelén. Lefin doktor küldötteinek ott kellett volna találkozniuk velünk, hogy elvezessenek minket az orvoshoz. Most nektek kell odamennetek helyettünk, hogy véget vessetek a könyv ártó hatalmának, ennek az árulásnak, amely kiterjed mindenre, ami az életünket alkotja. Lefin doktor vár minket. Irataink szerint mindketten szeneskályhákat árusító utazó ügynökök vagyunk. A papírjainkat megtaláljátok a kedvesem zsebében. A férfi, akinek a doktorhoz kell vezetnie minket, er s Opa borotvakrémillatot áraszt magából. Immár újra vérrel borított arca elé emelte a halott fiú kezét, megsimogatta, és sírni kezdett. Dzsánán átölelte a vállát. - Én is hibás vagyok, Angyal - mondta a fiatal lány. - Nem vagyok méltó a szeretetedre. Hagytam, hogy a kedvesem meggy zzön, követtem t, s ezzel elárultam a könyvet. O anélkül halt meg, hogy téged megláthatott volna, biztosan azért, mert az b ne nagyobb volt, mint az enyém. Az apám dühös lesz, de én boldog vagyok, mert a karjaidban halhatok meg. Dzsánán megesküdött neki, hogy nem fog meghalni. Ám a lány halála mind valószín bbnek t nt számunkra, mivel a filmekben, amelyeket láttunk, a haldoklók soha nem jelentették be el re, hogy meg fognak halni. Az Angyal szerepét magára vállaló Dzsánán összekulcsolta a halott fiatalember és a még piheg lány kezét, pontosan úgy, ahogy a filmekben szokás. Aztán a fiatal lány meghalt, továbbra is kezébe szorítva a fiatalember hideg kezét. Dzsánán behajolt a busz ablakán, közelebb húzta magához a fiatalembert, akinek a tekintete még mindig a magából kifordult világra meredt, és gondosan átkutatta a zsebeit. Gy zedelmes mosollyal az

ajkán, kezében az új személyi igazolványainkkal tért vissza es verte univerzumunkba. Mennyire szerettem Dzsánánt, amikor ilyen elégedetten mosolygott! Ilyenkor láthattam azokat a bájos kis gödröcskéket, melyek a szája sarkában, telt ajka és hófehér fogai találkozási pontjánál jelentek meg. Milyen elragadó is volt ez a nevetéskor a szájszögletében felbukkanó két kis háromszög! A nyakamba ugrott, és megcsókolt. Én is megcsókoltam, aztán megkíséreltem még egyszer megcsókolni a még mindig szemerkél es ben, de Dzsánán máris hátralépett. - Az új életünkben téged Ali Karának hívnak - mondta a kezében tartott személyi igazolványokat vizsgálgatva. - Az én nevem: Efszun Kara. Még családi könyvecskénk is van. - Aztán az' angoltanárunk beszédmódját utánozva, szeretetteljes, de határozott hangon, mosolyogva hozzátette: - Kara úr és a felesége Gudul városába indulnak, hogy ott részt vegyenek a keresked k kongresszusán.

7 Még két városon kellett áthaladnunk, s háromszor kellett átszállnunk a sz nni nem akaró nyári es ben, míg megérkeztünk a Gudul nev városkába. Éppen kijöttünk a sáros talajú buszpályaudvarról, s elindultunk a város f utcájának keskeny járdáján, amikor a borús égre felpillantva észrevettem egy, a fejünk felett kifeszített vászoncsíkra festett feliratot, mely arra biztatta a gyerekeket, hogy látogassák a Korán-iskola nyári kurzusait. Egy üzlet kirakatából, amelyben egymás mellett kapott helyet a Sport-totó fogadóiroda és a tömény italokat árusító állami kisáruház - merthogy a szeszgyártás éppúgy állami monopólium, mint a sportfogadás -, a különböz színekben pompázó lik rösüvegek közül három, szalmával kitömött patkány mosolygott ránk. A gyógyszertár ajtaján olyan kis fényképeket láttunk, amilyeneket a politikai gyilkosságok áldozatainak temetésén a gyászmenetben részt vev k viselnek a gomblyukukba t zve. Az áldozatok fényképei, melyeken szerepelt az illet k születési és halálozási dátuma is, Dzsánánt a régi török filmekben látott „gazdag, de jószív ” szerepl kre emlékeztették. Bementünk egy kis üzletbe, és vásároltunk egy m anyag b röndöt meg néhány nejloninget, hogy megjelenésünkb l is nyilvánvaló legyen, mik vagyunk: két tiszteletre méltó fiatal keresked . A kórházhoz vezet keskeny járda szélén, egymástól azonos távolságban, meglep szabályossággal elültetett gesztenyefák sorakoztak. Az egyik fa árnyékában álló táblán a következ felirat vonta magára a figyelmemet: „Hagyományos, kézzel végzett körülmetélés. Lézert nem használunk.”

- Várnak minket - mondta Dzsánán. El vettem a néhai Ali és Efszun Kara családi könyvecskéjét, de a Jószerencse Szállodában a recepciós, egy alacsony, Hitler-bajuszos férfi éppen hogy csak rápillantott. - A kongresszusra jöttek, ugye? Már mindenki elment a gimnáziumba az ünnepélyes megnyitóra. Ez az összes csomagjuk? kérdezte. - A b röndjeink elégtek, mint ahogy a buszunk és az utasai is feleltem. - Merre van a gimnázium? - Igen, az autóbuszok nagyon tudnak égni, Ali úr - válaszolta a recepciós. - A fiú majd megmutatja önöknek az utat. Dzsánán olyan hihetetlen kedvességgel beszélt a fiatal fiúval, aki elvezetett minket a gimnáziumhoz, amilyet irányomban sohasem tanúsított: - Ett l a sötét szemüvegt l nem látod sötétben a világot? - kérdezte t le. - Nem, egyáltalán nem, mivel én vagyok Michael Jackson! - felelte a kölyök. - És mit szól hozzá a mamád? Szép ez a pulóver, amit kötött neked... - Nem tartozik rá! - riposztozott a fiú. Mire megérkeztünk az épülethez, melynek homlokzatán a KENAN EVREN GIMNÁZIUM felirat ugyanolyan neonbet kkel világított, mint amilyeneket az isztambuli éjszakai szórakozóhelyek bejárata fölött lehet látni, Michael Jacksonról a következ ket tudtuk meg: hatodikba jár, az apja a szálloda mozitermében dolgozik; most az a feladata, hogy a kongresszusi vendégekkel foglalkozzon. Egyébként most az egész város velük foglalkozik, de vannak olyanok is, akiknek a legkevésbé sem tetszik ez a kongresszus. Az alprefektus például kijelentette: „Nem

fogom elt rni, hogy ez a rendezvény foltot ejtsen annak a városnak a jó hírén, amelyben a hivatalomat ellátom!” A Kenan Evren Gimnázium termeiben kiállított s a kíváncsi látogatók hatalmas tömegét ide vonzó találmányok között láthattunk egy id megállító gépet, egy mágikus üveglapot, amely képes a régi televíziók fekete-fehér képét színessé átalakítani, az els - made in Turkey - disznóhúsdetektort, amellyel bármilyen élelmiszer biztonsággal tesztelhet , egy szagtalan after-shave-et, egy speciális csipeszt, amivel bármiféle kupont könnyedén ki lehet vágni az újságokból, egy olyan radiátort, amely automatikusan bekapcsol, amint tulajdonosa átlépi a lakása küszöbét, és egy kakukkos órát, amely kategorikus, modern és gazdaságos megoldást kínált napjaink legf bb dilemmájára: a müezzin éneke vagy egy hangosbeszél gépies szózata; elnyugatiasodás vagy iszlamizáció. A hagyományos kakukkot két apró emberalak helyettesítette: az ima óráiban az els emeleten egy, a minaretek galériájára emlékeztet kis erkélyen egy miniat r imám figurája t nt fel, és háromszor azt kiáltotta: „Isten hatalmas!” Minden egész és fél órában azonban egy disztingvált, öltönyt s nyakkend t visel , simára borotvált kép , apró úriember jelent meg ugyanezen az erkélyen, s háromszor elismételte: „Micsoda boldogság töröknek lenni!” Amikor aztán közelebbr l is megvizsgáltunk egy képmeg rz gépet, némiképp kételkedni kezdtünk azok szavahihet ségében, akik azt állították, hogy a gimnázium termeiben látható valamennyi kiállítási tárgyat a környékbeli középiskolások készítették. E találmányok létrejöttében minden bizonnyal része volt a látogatók tömegében látott apák, nagybácsik és tanárok ötletességének és barkácsoló kedvének is: egy autókerék belsejébe, a fémabroncs és a ráfeszül fekete gumiköpeny közé ügyes kezek több száz apró tükröt helyeztek el oly módon, hogy az azokról visszatükröz d számtalan kép valóságos labirintust alkotott. A fény és vele a kép a

gumiköpenyen vágott keskeny résen át jutott be ebbe a különös, kerékbe zárt tükör útveszt be. Amikor aztán ezt a rést elfedték, a gép foglyává vált boldogtalan kép kénytelen volt a végtelenségig a tükrök között bolyongani. Ha az embernek erre támadt kedve, szemét egy parányi kukucskálónyílásra tapasztva láthatta a kerék által fogságba ejtett képet: ez lehetett egy platánfa, egy, a kiállított tárgyakat szigorú tekintettel vizsgálgató tanár, egy kövér h t gép-keresked , egy pattanásos arcú diák, egy, a limonádéját szürcsöl ingatlanügynök vagy egy hideg joghurttal teli kancsó éppúgy, mint az Evren pasát ábrázoló festmény, a gép mellett álló, fogatlan száját mosolyra húzó házmester vagy egy helyi akasztófavirág arca; lehetett ez az éppen a gépbe néz saját szemének vagy a gyönyör , kíváncsi, a számtalan buszon töltött éjszaka ellenére is élénken csillogó tekintet Dzsánán arcának a tükörképe. Sok egyéb dolgot is láthattunk, immár nem a képmeg rz gépben, hanem folytatva a kiállítás megtekintését. Például azt a nyakkend t, kockás öltönyt és fehér inget visel úriembert, aki a megnyitóbeszédet mondta. A tömeg kisebb, elkülönül , egymást és minket egyaránt figyel csoportokra szakadt szét. Egy piros masnis kislány az anyja egy fejkend s, elhízott asszony - szoknyájához bújva átolvasta a verset, amit hamarosan el kell mondania. Dzsánán odalépett mellém: azt a pisztáciazöld gyapjúszoknyát viselte, amit Kasztamonuban vásároltunk neki. Szerettem t, ó, Angyalom, mennyire szerettem t, neked tudnod kell! Egymás után ittuk a jégbe h tött gyümölcsjoghurtokat, elábrándozva néztük az ebédl ablakain besz r d esti fényeket, fáradtnak, álmosnak, kimerültnek éreztük magunkat; olyan hangulatban voltunk, amilyenbe elmélyült zenehallgatás közben merül az ember, miközben a dolgok értelmén elmélkedik. Aztán észrevettünk egy tévéképerny re emlékeztet készüléket, és közelebb mentünk hozzá, hogy alaposabban megnézhessük.

- Ezt az új típusú televíziót Lefin doktor bocsátotta rendelkezésünkre - mondta nekünk egy csokornyakkend s férfi. Vajon szabadk m ves volt? Olvastam valahol, hogy a szabadk m vesek mindig csokornyakkend t viselnek. - Kihez van szerencsém? - kérdezte t lem a férfi az arcomat vizsgálgatva, talán azért, mert a szemét az imént túlságosan is rajta felejtette Dzsánán karcsú alakján. - Ali Kara és Efszun Kara - feleltem. - Milyen fiatalok! Nagy örömmel és reménységgel tölt el minket, hogy a mindenb l kiábrándult vállalkozókon kívül ennyi fiatal érdekl d is eljött a kiállításunkra. - Mi nem az ifjúságot, hanem az új életet képviseljük itt, kedves uram - válaszoltam neki, ám ekkor egy másik férfi lépett oda hozzánk, egy magas, er s testalkatú, rokonszenves pasas, akin látszott, hogy nem élne vissza a helyzettel, ha egy csinos gimnazista lány útbaigazítást kérne t le egy elhagyatott utcában. - Nem vagyunk mindenb l kiábrándultak, a hitünk megingathatatlan! - jelentette ki határozottan. Elvegyültünk a tömegben. A piros masnis kislány a tömeg egy nyári szell zúgásánál is halkabb morajlása közepette gond nélkül elszavalta a versét. Egy fiatalember, aki elég csinos volt ahhoz, hogy egy hazai filmben eljátszhassa az énekes szerepét, beszámolt nekünk a vidék nevezetességeir l, katonás pontossággal és aprólékossággal csoportosítva a fontosabb látnivalókat. Beszélt a szeldzsuk minaretekr l, a gólyákról, az épül h er m r l és a környék rendkívüli tejhozamú teheneir l. Amikor egy gimnazista magyarázni kezdte a látogatóknak az ebédl asztalokon elhelyezett különböz találmányok m ködését, a fiú apja és tanárai büszkén kihúzták magukat. Limonádéval vagy joghurttal teli pohárral a kezünkben lépkedtünk a tömegben, csatlakoztunk egy-egy félrehúzódva beszélget kis csoporthoz, ismét elvegyültünk a tömegben, ismeretlen emberek kezét szorítottuk meg. Kicsivel kés bb el ször enyhe alkoholszagot, majd az

Opa arcszesz jellegzetes illatát véltem érezni; de vajon honnan jön ez a szag, kib l árad ez az illat? Sokáig szemléltük Lefin doktor televízióját. Körülöttünk f leg róla beszélgettek, de az orvost magát sehol nem láttuk. Amikor leszállt az est, mindannyian elhagytuk a gimnáziumot, és elindultunk az étterembe; a tömeg élén a férfiak, mögöttük a n k haladtak. A városka rosszul megvilágított utcáin sorakozó házakból elfojtott ellenségesség áradt felénk. Ereztük, hogy figyelnek minket a még mindig nyitva lév vegyesbolt és a fodrászszalon ablakai mögül, a kávéházból, ahonnan egy televízió kékes fénye sz r dött ki, s az alprefektúra fényben úszó ablakaiból. A csinos diákfiú által is említett, a városkában fészkel gólyák egyikének gyanakvó tekintetét l kísérve léptünk be az étterembe: a téren magasodó torony tetejér l kémlelt bennünket. Azon töprengtem, vajon pusztán kíváncsian vagy ellenséges érzelmekt l f tve méreget minket. Az étterem jó szándékkal telített atmoszférája aztán egy kissé megnyugtatott: egy szép akvárium, az ablakokban virágcserepek, a falakon pedig nagy államférfiaink portréi; egy fénykép az egyik híres tengeralattjárónkról, mely dics küzdelem után a tenger fenekére süllyedt, az er feszítést l eltorzult arcú futballistákat ábrázoló poszterek, lila fügékb l és szalmasárga körtékb l komponált csendéletek, boldogan legelész bárányokat ábrázoló festmények. A helyiség egy szempillantás alatt megtelt kiskeresked kkel és feleségeikkel, tanárokkal és gimnáziumi diákokkal, azoknak a tömegével, akik szerettek minket és hittek bennünk, s hirtelen az az érzésem támadt, hogy már hónapok óta vártam erre a gy lésre, már hónapok óta egy ilyen éjszakára készültem. Együtt iszogattam a többiekkel, ám én végül mindenkinél többet ittam. A férfiak számára fenntartott asztalnál ülve, rakival csordultig telt pohárral a kezemben sorra koccintottam mindenkivel, aki akár csak egy pillanatra is mellém

telepedett, részegen szónokoltam nekik a becsületr l, az élet elvesztett értelmér l és minden másról, amit elvesztettünk. Ám mindez csak azért történhetett meg, mert els ként beszélget társaim hozták szóba ezeket a témákat. Amikor az egyik kedélyes alkalmi szomszédom el húzott a zsebéb l egy csomag kártyát, és büszkén megmutatta nekem, hogy a király figurája helyére egy sejk, a bubi helyére pedig egy hith muzulmán képét rajzolta, s hosszasan magyarázta, mennyire fontos lenne, hogy ezentúl ilyen kártyacsomagok kerüljenek arra az ország hetvenezer kávézójában álló két és fél millió asztalra, amelyek körül az emberek kártyázni összeülnek, olyan buzgón kezdtem el helyeselni, hogy azon mindketten jócskán meglep dtünk. Ezen az éjjelen megjelent a remény. Valamilyen angyal formájában? - Ez inkább egyfajta fényesség - mondták nekem. És még azt is mondták: minden lélegzetvételünkkor elvesztünk valamit magunkból. Azt mondták, k a felszínre hoztak mindent, amit eltemettünk. Egyikük megmutatta nekem egy kályha terveit. Egy másik azt mondta: a testméretünkhöz és a testalkatunkhoz ill kerékpárra van szükségünk. A csokornyakkend s úr egy üvegcsét vett el a zsebéb l. - A benne lév folyadék tökéletesen helyettesíti a fogkrémet - mondta. Egy fogatlan öregember bánatosan panaszolta nekünk, hogy már nem tud úgy inni, mint régen, aztán elmesélte az egyik álmát: - O azt mondta nekünk, hogy ne féljünk, azt mondta, ha nem félünk, nem fogunk elt nni! - Ki az az „ ”? Kir l van szó? Az a bizonyos Lefin doktor, aki állítólag ismeri az anyag minden titkát, továbbra sem került el . Vajon miért nincs itt? - Úgy hiszem - mondta egy hang -, ha Lefin doktor találkozott volna ezzel az oly kíváncsi fiatalemberrel, saját fiaként szerette volna! - Kinek a hangja volt ez? Mire megfordultam, a férfi már elt nt. - Csend legyen! - mondták. - Felesleges állandóan a doktort emlegetni. Lesz még elég alkalom err l beszélni holnap, amikor az Angyal majd megjelenik a televízióban! Az egész az alprefektus b ne - mondták -, mindenfélével

riogatta az embereket, pedig valójában nem az ellenségünk. Lehet, hogy Vehbi Kotcs, Törökország leggazdagabb embere elfogadja meghívásunkat, és csatlakozik hozzánk - szólt közbe valaki. - Végül is ö az ország legnagyobb keresked je! - Emlékszem, hogy sok emberrel összeölelkeztem, azokkal, akik megdicsértek a fiatalságom miatt, akik a karjukba zártak, amiért ilyen szintén beszéltem, merthogy hosszasan beszéltem nekik a buszokban látott tévéképerny kr l, a színekr l és az id r l. - A képerny ! - kiáltott fel egy rokonszenves pasas, a helyi kisáruház üzletvezet je. - A mi képerny nk majd móresre tanítja azokat, akik csapdát akartak állítani nekünk! Az új életet ez az új képerny hozza el számunkra! - Újabb és újabb férfiak ültek le mellém. Én is állandóan változtattam a helyemet, és szomszédaimnak egyre csak a balesetekr l, a halálról, a békér l, a könyvr l és a kivételes pillanatról meséltem. Megéreztem azonban, hogy a „szerelem” szót kimondva túl messzire mentem... Felálltam, hogy odapillanthassak Dzsánánra, aki egy másik asztalnál ült az t faggató tanárok és feleségeik között. Visszaültem a helyemre, és azt mondtam: - Az id nem más, mint egy baleset, és most is csak egy véletlen balesetnek köszönhet en vagyunk itt, mint ahogy véletlen baleset az is, hogy megszülettünk. - Beszélget társaim erre odahívtak az asztalunkhoz egy b rkabátos parasztgazdát, mondván, ha így gondolkodom, akkor t mindenképpen meg kell hallgatnom. A férfi nem volt túl öreg, mégis hangosan zihált, miközben beszélt. - Nincs mit! Nincs mit! ismételgette a köszön szavakra válaszolva, melyekkel elárasztották, aztán számtalan zsebeinek egyikéb l el húzta azt, amit az „szerény” találmányának nevezett. Ez egy zsebóra volt, ami jelzi azt a pillanatot, amikor visel je boldognak érzi magát, s ilyenkor magától megáll, így aztán boldogságunk órája örökké tarthat. Fordított esetben pedig, amikor az óra tulajdonosán elhatalmasodik a boldogtalanság érzése, a kis- és a nagymutató forgása egyaránt felgyorsul, és az ember úgy

érezheti, az id olyan gyorsan múlik, hogy minden szenvedése véget ér egy szempillantás alatt... Ezenkívül amikor az ember éjjelente békésen alszik, az ágya melletti éjjeliszekrényen fekv órája - ez a kis szerkezet, mely most oly türelmesen ketyegett az öregember tenyerében automatikusan átállítja magát, mégpedig úgy, hogy az alvással töltött órákat mindig kivonja a gazdája életéb l még hátralév órák összegéb l, s így amikor az ember reggel felébred, úgy érzi, hogy egy perccel sem lett öregebb. - Az id ... - mormoltam, és szórakozottan követtem tekintetemmel az akváriumban úszkáló halak lassú mozdulatait. Valaki odalépett hozzám, egy árnyékszer alak: - Azzal vádolnak minket, hogy megvetjük a civilizációt - mondta nekem. - Valójában épp ellenkez leg áll a dolog. Hallott már valaha is a keresztesek leszármazottairól, akik évszázadok óta az ürgüpi régió barlangjaiban élnek? Ki szólt hozzám, mialatt én a halakkal beszélgettem? Mire megfordultam, az illet elt nt. El ször azt gondoltam, hogy csak egy árnyék lehetett, de aztán hamarosan szörny félelem fogott el, amikor székemb l felugorva megéreztem az Opa arcszesz átható illatát. Visszarogytam a székemre, és egy nagy bajuszú pasas azonnal elhalmozott a kérdéseivel; miközben faggatott, idegesen játszadozott a kulcstartójáról lógó lánccal. A családom és a rokonságom fel l érdekl dött, megkérdezte, melyik pártra szavaztam, melyik itt kiállított találmány t nt a legérdekesebbnek számomra, és hogy milyen álláspontot képviselek majd a másnap reggeli ülésen. Az én fejemben még egyre a halak jártak, és már éppen azt akartam javasolni a bajuszos férfinak, hogy igyunk még egy pohárkával, amikor hirtelen hangokat hallottam, sok-sok hangot. A szó bennem rekedt, aztán megint ott találtam magam a helyi kisáruház üzletvezet je mellett. Kijelentette, hogy már nem fél senkit l, még az alprefektustól sem, aki pedig annyi

kellemetlenséget okozott neki az áruház kirakatában lév kitömött patkányok miatt. Miért csak állami boltokban lehet lik rt árulni? Emlékszem, hogy ekkor valamit l megrémültem, és ijedtemben kimondtam az els dolgot, ami az eszembe jutott: - Ha az élet egy utazás - feleltem neki -, akkor hat hónapja én is élek, s úton vagyok, és megtanultam valamit. Engedje meg, hogy megosszam önnel: elolvastam egy könyvet, és elvesztettem a saját világomat, aztán pedig útra keltem, hogy felfedezzek egy új univerzumot. És mit fedeztem fel? Azt hittem, te majd választ adsz erre a kérdésre, Angyalom! Egy pillanatra elhallgattam, és elgondolkodtam, Angyalom, már azt sem tudtam, mit mondtam, mintha álmodtam volna, és egyszer csak elindultam, hogy megkeresselek a tömegben, és hirtelen eszembe jutott: a szerelem... Dzsánán ott volt a csokornyakkend s férfi, a kályhaárusok és a h t szekrény-keresked k s a feleségeik között; a tanárok és lányaik, meg néhány szenilis vénember kritikus pillantásaitól kísérve egy túlságosan magabiztos, hórihorgas gimnazistával táncolt. Leültem, cigarettára gyújtottam. Ha legalább tudtam volna táncolni! Egy kering , amelyet az ifjú házasok szoktak eltáncolni a filmekben! Ittam egy kávét. Kés re járhatott az id minden órán, még azon is, amelyik a boldogságot mérte. Egy újabb cigaretta... Az emberek megtapsolták a táncoló párokat. Egy újabb kávé... Dzsánán visszaült a hölgyek közé. Még egy kávé... Amikor végre elindultunk, hogy visszamenjünk a szállodába, én is azt tettem, amit a város összes férfi lakosa, a környék összes üzletvezet je és keresked je, akik feleségüket karon fogva igyekeztek hazafelé. Közel hajoltam Dzsánánhoz: Ki volt ez a gimnazista? Honnan ismer téged? A kisváros teljes sötétségbe merült. A torony magasából a gólya a szeme sarkából figyelt minket. A szállodában az éjszakai portás átadta nekünk a 19-es szoba kulcsát, mintha valóban férj és feleség

lennénk, mi pedig elindultunk a lépcs felé, amikor hirtelen elénk toppant egy magas, izzadt, rendkívül elszántnak és magabiztosnak t n férfi, és elállta az utunkat: - Lenne egy perce, Kara úr... - mondta. Egy zsaru, gondoltam, rájött, hogy a családi könyvecskénket egy országúti baleset szerencsétlen áldozataitól örököltük. - Beszélnünk kellene, ha nincs ellenére. - Azt gondoltam, úgy akar beszélni velem, mint férfi a férfival. Milyen kecsesen siklott el mellettünk Dzsánán, milyen elegáns volt virágmintás szoknyájában, ahogy felment a lépcs n, kezében a 19-es szoba kulcsával! A férfi nem guduli volt, és a nevét bemutatkozása után azonnal elfelejtettem. Nevezzük Bagoly úrnak, hiszen oly kés éjjel keresett fel, hogy beszéljen velem; de az is lehet, hogy ez a név a szálloda el csarnokában látott kanáriról jutott az eszembe. A madár megállás nélkül ugrándozott kalitkájában az egyik rúdról a másikra. - Most étellel és itallal kínáltak minket - mondta nekem Bagoly úr -, de holnap reggel majd azt kérik t lünk, hogy szavazzunk. Gondolt már erre? Az egész éjszakát ezekkel az üzletvezet kkel és keresked kkel beszélgetve töltöttem, nemcsak a környékbeliekkel, de mindenkivel, aki csak eljött ide az ország négy sarkából. Holnap incidensekre kerülhet sor. Gondolt már erre? Ön a legfiatalabb közöttünk. Ön kire fog szavazni? - Ön szerint kire kellene szavaznom? - Biztosan nem Lefin doktorra. Higgy nekem, testvérem, engedd meg, hogy így nevezzelek, kalandorság lenne t követni. Az angyalok talán képesek arra, hogy b nt kövessenek el? És mi talán képesek vagyunk arra, hogy sikerrel megküzdjünk mindezekkel az ellenséges er kkel? Már nem lehetünk azok, akik vagyunk. Dzselal Szalik, a híres vezércikkíró megértette ezt. Inkább az öngyilkosságot választotta... Most valaki más írja a cikkeket az neve alatt. Az amerikaiak: minde-

nütt ott vannak. Ha felemeli a legapróbb kavicsot, az alatt is egy amerikait talál... Nyilvánvalóan szomorú dolog elismerni, hogy többé már soha nem lehetünk azok, akik vagyunk. De a katasztrófát csak úgy kerülhetjük el, ha tudatában vagyunk a veszélynek. A gyerekeink, az unokáink nem értenek meg minket, mondják. Na és aztán? Civilizációk születnek, civilizációk t nnek el... Mit tegyünk? Lehet-e úgy viszonyulni ehhez a kérdéshez, hogy azt mondjuk, minden rendben van, amikor egy civilizáció kifejl dik, ám amikor hanyatlásnak indul, rögtön el kapjuk a pisztolyunkat, és lövöldözni kezdünk, mint egy rossz gyerek? Hány embert kell lemészárolni, ha egy egész nemzet identitást vált? Hogyan válhatna az Angyal cinkossá egy ilyen b ntényben? És egyébként is, ki ez az Angyal? - kérdem én. Azt beszélik, gy jti a régi kályhákat, az ócska irányt ket, a gyerekmagazinokat, a fából készült ruhacsipeszeket, mondják azt is, hogy utálja a könyveket és minden nyomtatott szöveget... Mi mindannyian arra törekszünk, hogy értelmet adjunk az életünknek, de már a legkisebb akadálynál elbukunk. Ki tud közülünk valóban önmaga lenni? Ki az a boldog kiválasztott, aki képes meghallani az angyalok suttogását? Ezek csak üres spekulációk, értelmetlen szavak, melyekkel megpróbálják megtéveszteni a hiszékeny embereket. A helyzet kezd ellen rizhetetlenné válni. Hallhatta, azt beszélik, holnap Vehbi Kotcs is ott lesz a gy lésen. A hatóságok, az állam, az alprefektus nem fogják annyiban hagyni a dolgot. S akkor az ártatlanoknak éppúgy lakolniuk kell, mint a b nösöknek! Miért halasztották holnapra Lefin doktor televíziójának bemutatóját? Ót talán kivételes bánásmód illeti meg? Arra törekszik, hogy mindannyiunkat magával rántson ebbe a kalandba. Holnap valószín leg a Coca-Cola-botrányról fog nekünk el adást tartani. Ez rület! Nem ezért jöttünk el erre a kongresszusra! Még folytatni akarta a mondandóját, ám ekkor egy piros nyakkend s férfi lépett be a szálloda el csarnokába, mely túl kicsi volt

ahhoz, hogy halinak lehessen nevezni. - Nyilván egész éjjel azzal lesznek elfoglalva, hogy felmérjék, mennyi szavazatra számíthatnak... mormolta még Bagoly úr, miel tt otthagyott volna. Láttam, ahogy kimegy a szállodából egy másik keresked vel az oldalán, majd a két férfi elt nt a városka sötétjében. Mozdulatlanul álltam a lépcs tövében, melyen Dzsánán az imént suhant fel a szobánkba. Lázasnak éreztem magam, a lábam remegett, a szívem hevesen dobogott, a homlokomon izzadságcseppek peregtek, talán a rengeteg kávé és raki miatt, amit az este ittam. Elindultam felfelé a lépcs n, aztán meggondoltam magam, és az el csarnok egyik sarkában álló telefonfülkéhez siettem; tárcsáztam a számot, de a telefon félrekapcsolt, újra tárcsáztam a számodat, édes mama, azt mondtam neked: mama, hallasz? Mama, megn sülök ma este, mama, most mindjárt; mindjárt összeházasodunk, már házasok is vagyunk, még pár lépcs , és ott vagyok a szobánkban, egy angyalt veszek feleségül, mama; mama, ne sírj, hamarosan hazamegyek, esküszöm neked, ne sírj, egy nap visszajövök egy angyallal a karomon. Eddig miért nem vettem észre a kanári kalitkája mögött csillogó tükröt? Amikor az ember felment a lépcs n, végig láthatta különösnek ható tükörképét. A 19-es szoba: ennek a szobának az ajtaját nyitotta ki nekem Dzsánán; cigarettával a kezében fogadott, aztán visszament a nyitott ablakhoz, ahonnan rálátott a szálloda el tti kis térre. A szoba hatalmas páncélszekrényre emlékeztetett, egy páncélszekrényre, ami valaki másé, ám az ajtaja mégis magától kinyílt el ttem. Csend. Forróság. Félhomály. Két hever . A nyitott ablakon besz r d kisvárosi fények megcsillantak Dzsánán haján és hosszú nyakán, s szájából, melyet nem láthattam, türelmetlen és ideges füstkígyók tekerg ztek el , majd elt ntek az ég szomorú sötétjében, melyet a hosszú évek alatt csak még s r bbé,

áthatolhatatlanabbá tett a holtak és az álmatlanságban szenved vagy nyugtalanul alvó guduliak lehelete. Lent a téren egy részeg - talán az egyik kongresszusi résztvev - hangosan felnevetett. Valaki kopogtatott egy ajtón. Láttam, amint Dzsánán csibészes mozdulattal kidobja az ablakon még ég cigarettáját, s aztán gyermeki örömmel figyeli a halványan pirosló fénycsíkot, melyet a parázsló cigaretta húzott maga után zuhantában. Odaléptem az ablakhoz, lenéztem az utcára és a térre, anélkül hogy láttam volna, amit nézek. Sokáig némán szemléltük az ablakból elénk táruló látványt, mintha egy új könyv borítóját nézegetnénk. - Te is sokat ittál, ugye? - kérdeztem t le. - Igen, iszogattam - felelte jókedv en Dzsánán. - Hova vezet ez? - Mármint ez az utazás? - kérdezte vidáman, miközben ujjával a térr l a temet érintésével a buszpályaudvarra vezet útra mutatott. - Hol ér véget ez az egész? - Fogalmam sincs - válaszolta Dzsánán. - De végig akarom csinálni. Az még mindig jobb, mint nyugodtan ülni a fenekünkön, és várni, nemde? - Majdnem az összes pénzt elköltöttük, amit a pénztárcában találtunk - mondtam neki. Az út sötét sávját, amelyre néhány pillanattal korábban Dzsánán rámutatott, hirtelen egy, a térre érkez , és ott leparkoló személygépkocsi fényszórói világították meg. - Soha nem jutunk el oda - mondtam. - Te még nálam is részegebb vagy - felelte Dzsánán. Az autóból kiszállt egy férfi, kulcsra zárta a kocsi ajtaját, és elindult a szálloda felé, anélkül hogy felnézett volna ránk, anélkül hogy egyáltalán észrevett volna minket; menet közben oda se figyelve eltaposta a Dzsánán által az ablakon kidobott csikket, olyan közömbö-

sen, mint mindazok, akik könyörtelenül eltiporják mások életét, majd belépett a Jószerencse Szállodába. Ezek után olyan hosszú id re ránk telepedett a csend, hogy az ember azt hihette volna, Gudul városkájában egy lélek sincs. Valahol a távolban felugatott két-három kutya, majd ismét teljessé vált a csend. A téren álló platánok és gesztenyefák lombja id nként hangtalanul megremegett a könny szélt l, mely oly puha és bársonyos volt, hogy szinte meg sem lehetett érezni. Még hosszú ideig ott álltunk az ablakban, és úgy bámultunk le az elnémult térre, mint azok a gyerekek, akik valamilyen érdekes eseményre várnak. A memóriám valószín leg cserbenhagyott, mert hiába éreztem a csontjaimban a múló id minden egyes pillanatát, képtelen voltam felmérni, hogy mióta tart ez a halálos némaság. - Ne, ne érj hozzám, kérlek! Még soha, egyetlen férfi sem érintett meg! - kiáltott fel Dzsánán jóval kés bb. Ahogy ez oly gyakran megesik az emberrel, nemcsak olyankor, amikor felidézi a múltat, hanem azokban a pillanatokban is, amelyeket éppen megél, egy másodpercre most is úgy t nt nekem, hogy ez a helyzet, amelybe kerültem, s t Gudul egész városa, mindaz, amit az ablakból látok, csak a képzeletemben létezik. Talán nem is egy igazi várost nézek innen az ablakból, hanem egy olyan városka fényképét, amilyeneket a postákon kiállított, „Törökország tájai” nev bélyegsorozatokon láthat az ember. Éppúgy, mint a bélyegeken, a szálloda el tti kis tér sokkal inkább valamiféle emléknek t nt, mintsem valóságos helynek, ahol sétálni lehet, vagy vásárolni egy doboz cigarettát. Szellemváros, gondoltam. Emlékváros. Tudtam, hogy szemem ösztönösen valamilyen tájékozódási pontot keres, egy fájdalmas, kitörölhetetlen emlékhez kapcsolódó látványt. Tekintetem végigsiklott a kis téren, megpihent azon a helyen - a fák tövében -, ahol a legs r bb volt a sötétség, aztán az út szélén álló, titokzatos fénnyel csillogó

traktorok sárvéd jén, a neonbet kön, melyek közül egyik-másik nem világított, s így felismerhetetlen volt, a gyógyszertár és a bank homlokzatán, egy hazafelé tartó öregember hátán és néhány ablakon... Aztán pontosan úgy, ahogy egy ismeretlen városka f terér l készült fényképet vizsgálgató szenvedélyes amat r is els ként azt próbálja meghatározni, hogy hol állhatott a fotós a fényképez gépével, lassan én is látni kezdtem magamat, ahogy ott állok a Jószerencse Szálloda egyik els emeleti ablakában. Pontosan úgy, ahogy a buszokon vetített filmekben láttuk, amikor a kamera lassan ráközelített valamire: el ször az egész város látképe, aztán egy kerületé, most egy udvar, egy ház, egy ablak... Én egyre csak kifelé bámultam e nyomorúságos, világvégi szálloda ablakából, te pedig, lustaság, felöltözve feküdtél az ablakhoz közelebb es hever n. Képek sorjáztak a fejemben és a szemem el tt: mi ketten, az ablak, a hotel, a tér, a város és azok az utak és azok a tájak, melyeket eddig bejártunk. Úgy t nt, hogy ezek a városok, falvak, filmek, ezek a benzinkutasok és ezek az utazók, akikr l annyi zavaros emlék rz dött meg az emlékezetemben, csak még jobban elmélyítik fájdalmamat és azt a hiányérzetet, ami egész lelkemet betöltötte, és már nem is tudtam, miért tört rám ez a szomorúság: a városok, az útközben összeszedett limlomok meg a buszok utasai miatt, vagy épp ellenkez leg, én vagyok az, akinek a búskomorsága kisugárzik az egész országra, s t még a földrajzi térképekre is. Az ablakot körbefogó lila tapéta egy térképre emlékeztetett engem. A sarokban álló elektromos f t testen rövid felirat hirdette a gyártó cég nevét: Vezúv. Épp az este ismerkedtem meg a gyár itteni kereskedelmi képvisel jével. A csapból halkan csepegett a víz a mosdókagylóba. Mivel a szekrény rosszul záródott, az ajtó belsejére szerelt tükörben látni lehetett a két hever között álló éjjeliszekrényt és a rajta lév olvasólámpát. Fénye halványan megvilágította az id közben álomba

szenderült Dzsánán arcát, aki felöltözve feküdt a levélmintás ágytakarón. Gesztenyebarna haja most mahagónivörösnek látszott. Hogy is nem vettem észre eddig ezt a Dzsánán hajából sugárzó vöröses ragyogást? Arra gondoltam, bizonyára jó néhány más dolgot sem vettem észre. Az agyamban most világosság gyúlt, mint érkezésünk után azokban az éttermekben, melyeknél éjjelente megálltunk, hogy együnk egy levest, de az elmémben uralkodó z rzavar mégsem sz nt, és a gondolatok továbbra is úgy futottak át a fejemen - el bb lustán, aztán nagyobb sebességre kapcsolva, fújtatva, az er lködést l zihálva mint azok a kísérteties, álmos teherautók, melyek elzúgtak éjszakai pihen helyeink el tt, s mindeközben hallottam, ahogy álmaim asszonya ott szuszog mellettem, és tudtam, valaki másról álmodik. Feküdj le mellé, öleld a karodba! Ennyi együtt töltött id után a testek biztosan vonzzák egymást... Ki lehet ez a Lefin doktor? Abban a pillanatban, amikor már nem tudtam tovább türt ztetni magam, és megfordultam, hogy megcsodáljam Dzsánán formás lábát, eszembe jutottak ezek a „testvérek”, akik engem figyelnek, miközben összeesküvést sz nek az éjszaka sötétjében. Egy éjjeli lepke bukkant fel az éjszaka csendjéb l, s addig repdesett a felforrósodott lámpa körül, mígnem összeégve hullott a földre. Csókold meg végre, hosszan, addig, míg mindkett nk testében fel nem lobban a vágy tüze! Valóban hallottam a zenét, vagy csak a lelkemben csendült fel az Éjszaka hangjainak jól ismert dallama? szintén szólva, ahogy azt minden korombeli fiú jól tudja, az éjszaka hangjait - ezeket a kielégítetlen szexuális vágy elfojtására szolgáló elkeseredett üvöltéseket - az ember olyankor szokta hallatni, amikor két-három másik reményvesztett gazfickó társaságában egy sötét utcán kószál, sértegeti a járókel ket, bombákat gyárt - te, Angyalom, talán érted, mir l beszélek -, és arról a

nemzetközi összeesküvésr l locsog társaival, amely e nyomorúságos életre kárhoztatja ket. S azt hiszem, az ilyen éjszakai locsogásokból születik a Történelem. Fél- vagy talán háromnegyed órán át néztem az alvó Dzsánánt, jó, jó, egy óránál semmiképpen nem lehetett több. Aztán kinyitottam az ajtót, majd kulcsra zártam magam mögött, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztettem. Az én Dzsánánom ott maradt a szobában, én pedig egyedül vágtam neki az éjszakának. Végigsétálok az utcán, aztán visszajövök. Bejövök a szállodába, és a karomba szorítom Dzsánánt. Csak annyi id re megyek el, amíg elszívok egy cigarettát, aztán rögtön visszamegyek a szobánkba, és a karomba szorítom... Ám alig értem a lépcs aljára, az éjszakai összeesküv k máris rám vetették magukat. - Ön ugye Ali Kara? - kérdezte az egyik. - Ilyen hosszú utazásra vállalkozott, pedig milyen fiatal! - Volna kedve csatlakozni hozzánk? - folytatta a másik, az el z vel nagyjából azonos testalkatú és életkorú férfi, akinek még a nyakkend je és sötét öltönye is hasonlított az els ére. - Szívesen tájékoztatnánk arról, mi várható holnap reggel. Arcukon provokatív mosollyal, ég cigarettájukkal hadonászva magyaráztak, s ett l úgy éreztem magam, mintha fegyverek szegez dnének rám. - Nem akarjuk megijeszteni - tette hozzá az els -, csak figyelmeztetni szeretnénk, hogy legyen óvatos. - Rájöttem, hogy ezek ketten itt egész éjjel azzal foglalkoztak, hogy újabb és újabb embereket nyerjenek meg ügyüknek a másnapi szavazás el tt. Kiléptünk az utcára, láttam, hogy a gólya már abbahagyta a szálloda megfigyelését, és elhaladtunk a lik rösüvegekkel és kitömött patkányokkal dekorált kirakat el tt. Alig tettünk meg néhány lépést egy másik kis utcában, amikor kinyílt el ttünk egy ajtó, amelyen

belépve egy kisvendégl ben találtuk magunkat, ahol er s raki- és ételszag fogadott minket. Leültünk egy koszos viaszosvászon terít vel letakart asztalhoz. Két, gyorsan egymás után felhajtott pohár után Egészségünkre! Ez jót tesz! - sok érdekes dolgot megtudtam új barátaimról, a boldogságról és az életr l. Azt a férfit, aki el ször megszólított, Szitki úrnak hívták, és sörrel kereskedett Szejdisehirben. Hosszasan magyarázta nekem, hogy nincs semmiféle ellentmondás a munkája és vallásos meggy z dése között. Mert a sör - ha jól meggondoljuk -, bár szeszes ital, de mégsem olyan, mint a raki. Rendelt egy Efesz sört, kitöltötte egy korsóba, és megmutatta, hogy az a buborékok miatt végül is nem más, mint egyféle „limonádé”. A másik barátom láthatóan nem tulajdonított semmiféle jelent séget az efféle lelkizésnek, aggodalmaskodásnak, talán azért, mert varrógépeket árult. szeretett az élet s r jében járni, szerette a veszélyt, mint azok a részeg és álmos teherautó-sof rök, akik éjszakákon át vezetik autójukat, míg végül nekirohannak egy villanyoszlopnak. Béke! Itt béke volt: ebben a városkában, ebben a kisvendégl ben, ebben a pillanatban e piszkos asztalnál, mely körül három h barát üldögélt! Az élet s r jében... Elgondolkodtunk mindazon, ami eddig történt velünk, s azon, ami még történni fog. Pontosan megértettük e kivételes, dics séges múltunk és nyomorúságos, rémít jöv nk által közrezárt pillanat fontosságát. Megesküdtünk, hogy mindig igazat fogunk mondani egymásnak. Testvéri csókot váltottunk, s könnyekkel a szemünkben nagyokat nevettünk. Magasztaltuk az univerzum és az élet csodáit. Pohárköszönt t mondtunk a szomszédos asztaloknál ül keresked k és a kongresszus szervez inek tiszteletére. Ez volt az élet, itt volt, s nem máshol, nem a pokolban és nem a paradicsomban. Itt volt az élet, s ebben a pillanatban teljes dics ségében tündökölt. Ki lett volna oly

bolond, hogy azt állítsa, nincs igazunk, ki lett volna oly d re, hogy belénk kössön? Kinek lett volna joga szerencsétlen korcsoknak bélyegezni minket? Semmi kedvünk nem volt Isztambulban, Párizsban vagy New Yorkban élni! Megtarthatják maguknak a dollárjaikat, a szép szalonjaikat, a bútoraikat, a repül iket, a színes újságjaikat, s t még a rádióikat és televízióikat is - nekünk megvan a saját televíziónk! S nekünk ráadásul van valamink, ami nekik nincs: nekünk van szívünk! Nézd, hogyan tör utat magának az élet fénye a szívem felé! Emlékszem, hogy ekkor egy rövid pillanatra kitisztult az elmém, ó, Angyalom, és arra gondoltam: ha ilyen könny felvértezni magunkat a reménytelenséggel szemben, miért nem tesz mindenki így? A vendégl b l kilépve, az Ali Kara néven ismert fiatalember a nyári éjszakában sétál a legjobb barátaival, s felteszi magának a kérdést: miért van ennyi nyomorúság, ennyi szomorúság, ennyi boldogtalanság a világon? A kislámpa, mely vöröses fénybe vonja Dzsánán haját, még mindig ég a Jószerencse Szálloda els emeletén. Emlékszem, hogy ezután egy olyan helyen találtam magam, amelynek hangulatát az állami jelképek, Kemál Atatürk és az illetékbélyegek határozták meg. Beléptünk egy hatalmas épületbe, és hamarosan megérkeztünk az alprefektus irodájába. Az alprefektus homlokon csókolt! Tehát a mi oldalunkon áll! Hosszasan magyarázta nekünk, hogy utasításokat kapott Ankarából, és kijelentette, hogy másnap senki nem mer majd fellépni ellenünk. Felkeltettem az érdekl dését; teljesen megbízott bennem. Elolvashattam a vadonatúj stencilgépen kinyomtatott, még meg sem száradt hivatalos közleményt. „Gudul város lakóihoz! A polgárok, a családapák és családanyák, fivéreink és n véreink, valamint a Korán-iskola szellemiségét l áthatott ifjú diákok figyelmébe! Úgy t nik, hogy a városunkba érkezett kongresszusi résztvev k közül egyesek megfeledkeztek arról, hogy k a mi vendégeink! Mi is a szándékuk? Hogy gúnyt zzenek mindabból,

amihez évszázadok óta oly er sen köt dünk, mindabból, ami szent városunk lakóinak a szemében, beleértve a mecseteinket, a meszdzsiteinket, az ünnepeinket, a vallásunkat, a Prófétát, a sejkeket és az Atatürk-emlékm vet is! Nem, mi nem fogunk bort inni, nem, velünk senki nem fogja megitatni a Coca-Colát! Mi egyedül Istenben hiszünk! Mi soha nem leszünk bálványimádók, soha nem leszünk az amerikaiak és az Ördög szolgái! Miért is gy ltek össze városunkban ezek a közismert csalók, Mary és Ali rossz másolatai, köztük Max Rouleau, ez a jól ismert zsidó ügynök, akinek egyetlen célja az, hogy nevetségessé tegye Fevzi Csakmak marsallt? Ki is az Angyal? Ki merészeli t a televízióban szerepeltetni, hogy nevetségessé tegye? Közömbösek maradhatunk-e a városunkat több mint húsz éve védelmez derék t zoltóinkat és a Gólya apót ért sértésekkel szemben? Vajon azért verte ki a görögöket Törökországból Kemál Atatürk, hogy végül ide jussunk? Hogyan nézünk majd egymás szemébe, ha most nem utasítjuk rendre e szemtelen alakokat, akik elfelejtik, hogy k itt pusztán vendégek, ha nem leckéztetjük meg ezeket az arcátlanokat, akik képesek voltak városunkba hívni e bajkever ket? Gyülekez tizenegy órakor a T zoltók terén! Inkább haljunk meg becsülettel, mintsem gyalázatban éljünk!” Újra elolvastam a közleményt. Azt próbáltam ellen rizni, hogy ha visszafelé olvasom a szöveget, vagy ha csak a nagybet ket olvasom össze anagrammaszer en, vajon valami egészen más értelm üzenet áll-e össze bel le. De nem. Az alprefektus úr tudatta velünk, hogy a t zoltók egész nap azon fáradoztak, hogy teletöltsék a t zoltóautók tartályait a Gudul folyó vizével. Bár nem t nt valószín nek, mégis számolni kellett azzal, hogy másnap reggel a dolgok elfajulnak; igaz, ebben a h ségben a víz sem valami hatásos fegyver egy izgatott tömeggel szemben. Ami a polgármestert illeti, teljes támogatásáról biztosította barátainkat; ha incidensekre kerülne sor, a prefektúra

épületében állomásozó csend ri egységeket azonnal a helyszínre vezénylik. - Aztán ha a zavargásokat elfojtottuk, és letartóztattuk a provokátorokat, a köztársaság és a nemzet ellenségeit - folytatta az alprefektus -, majd meglátjuk, még mindig lesz-e valakiben annyi bátorság, hogy lengén öltözött n i alakokat rajzolgasson az utcákon kiragasztott hivatalos közleményekre és a szappanreklámokra! Majd meglátjuk, hogy ezután is akadnak- e még olyanok, akik miután jól leitták magukat a szabónál, szidalmazni kezdik az alprefektust és a gólyát! Társaim úgy döntöttek, hogy el kell látogatnom a szabó m helyébe; nekem kell elmennem oda, merthogy bennem nincs félelem. Miután elolvastatták velem az „Egyesület a társadalom felemeléséért” nev szervezet két tanár tagja által megfogalmazott „ellenközleményét”, egy hivatalsegéd gondjaira bíztak, akit utasítottak, hogy vezesse el a „fiatalembert” a szabóhoz. Amint az utcára értünk, a mindenki által csak Hasszán bácsinak hívott hivatalsegéd bizalmasan közölte velem, hogy „az alprefektus úr mindenkit állandóan túlóráztat”. A tengerészkék éjszakában két, tolvajok módjára lopakodó civil ruhás rend r éppen a Korán-iskola órarendjét hirdet , a járda fölé kifeszített vászoncsíkot igyekezett leszaggatni. - Látja, nem húzódozunk a munkától, amikor az állam és a nemzet üdvér l van szó! - mondta Hasszán bácsi. A szabó m helyében el bb a különböz szöveteket és a varrógépeket, majd a két nagy tükör közé felszerelt fali polcon álló televíziót és a videómagnót láttam meg. Két, nálam alig valamivel id sebb, kezében csavarhúzót és drótokat tartó fiatalember éppen a televíziót szerelte. Az egyik sarokban álló lila fotelban elterpeszked férfi hol rájuk, hol a saját tükörképére szegezte tekintetét. Amikor beléptünk, felénk fordult, és kérd pillantást vetett Hasszán bácsira.

- Ezt a fiatalembert az alprefektus úr küldte önhöz - mondta a hivatalsegéd. - Szeretné az ön gondjaira bízni. A lila fotelban ül férfi nem volt más, mint az az ember, aki miután autójával leparkolt a téren, s miután eltaposta a Dzsánán által eldobott csikket, bejött a szállodánkba. Barátságosan rám mosolygott, és kérte, hogy foglaljak helyet. Félórával kés bb kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta a videomagnót. A polcon álló televízió képerny jén egy tévéképerny képe t nt fel, s ezen a második képerny n egy harmadiknak a képe. Aztán kékes fényt láttam, valami olyan fényt, amelyr l a halál jutott eszembe, de éreztem, hogy a halál még messze van. Egy hosszú pillanatig ez a kékes fény egy tágas síkságot világított meg, olyat, amilyenen Dzsánánnal utaztunk keresztül. Aztán reggeli fény áradt szét a tájon - ahogy mondják: a szerelem fénye -, és a szemem el tt most a falinaptárakról ismert tájak képe suhant el. Ezek a képek kétségkívül a világ teremtésének els napjaira utaltak. Milyen csodálatos dolog lerészegedni egy ismeretlen városban, miközben kedvesünk békésen alszik egy szállodai szobában; milyen csodálatos dolog titokzatos barátok társaságában elid zni egy szabóm helyben, és anélkül, hogy fel kellene tenni magunknak az élet értelmére vonatkozó kérdést, meglátni a választ néhány képben! Miért szavakkal gondolkodunk, ha a képek miatt szenvedünk? Ezt akarom! gondoltam, de valójában nem tudtam, mit is akarok. Ekkor fehér fény t nt fel a képerny n. A két fiatalember, akik továbbra is a televízió mögé hajolva annak beállításával foglalatoskodtak, meglátva arcomon e különös, fehér ragyogás visszfényét, most felegyenesedtek, s hangot adtak a készülékre. A fényb l hirtelen egy angyal alakja bontakozott ki. - Milyen messze vagyok! - mondta egy hang. - Olyan messze, hogy minden pillanatban ott vagyok közöttetek! Most hallgassatok meg, és

válaszoljatok a saját bels hangotokkal, képzeljétek azt, hogy az ajkam a ti ajkatok. Mormogni kezdtem, úgy nézhettem ki, mint egy szomorú színész, akit felkértek, hogy szinkronhangja legyen egy filmbéli h snek, s most egy rosszul lefordított szöveggel bajlódva megkísérli sajátjaként elmondani valaki másnak a mondatait. - Lehetetlen szembeszegülni veled, ó, Id ! - mondtam az imént hallott hangon. - Miközben Dzsánán még alszik, s közeleg a reggel. De összeszorítom a fogam, és kitartok! Egy id re elnémultam. Úgy t nt, mintha a saját gondolataimat látnám képpé formálódni a televízió képerny jén; nem számít, hogy a szemem nyitva vagy lehunyva tartom, gondoltam, hiszen az elmémben megjelen képek és a külvilág képei immár azonosak. Ismét beszélni kezdtem: - Isten azért teremtette meg a világot, mert látni akarta saját attribútumainak visszatükröz dését, mert le akarta másolni a saját képét, amelyet a tükörben látott. Így teremtette meg a sztyeppét beragyogó reggeleket, a csillogó kék eget, a még sz z tengerek hullámai által ostromolt sziklás partokat és a holdat, mely megrémít minket, ha éjjel egy erd ben sétálva pillantjuk meg, és mindazokat a képeket, melyeket szüntelenül láthatunk a televízió képerny jén és a mozifilmek elején. Akkoriban az éjszaka teljesen egyedül lebegett a sötét égen; olyan volt ez, mint amikor egy televízió képerny je hirtelen kivilágosodik egy hosszú áramszünet után, és a készülék újra elkezdi ontani nekünk a képeket a világról, miközben az egész család ökölbe szorított kézzel alszik. A hold és a teremtés ekkor már megvolt, de még nem volt senki, aki mindezt láthatta volna. A dolgoknak még nem volt lelkük, olyanok voltak, mint egy fénytelen tükör. Nézzétek meg jól még egyszer ezt a lélektelen univerzumot, és szolgáljon ez leckéül nektek!

- Ennél a résznél fog felrobbanni a bomba, f nök - mondta az egyik fiatalember, az, amelyiknek a kezében most egy fúrógép berregett. A két fiatalember ezután élénk társalgásba merült, s szavaikból arra következtettem, hogy épp az imént helyeztek el egy bombát a készülékben. Vagy rosszul értettem volna? Nem, jól értettem, csakhogy valamiféle képbombáról volt szó, amelynek abban a pillanatban kell majd felrobbannia, amikor az Angyal képe teljes fényességében felragyog a képerny n. Biztos voltam abban, hogy jól értettem, amit hallottam, mert azon a kíváncsiságon túl, amit a képbomba technikai részletei ébresztettek bennem, er s b ntudatot is éreztem. Ez biztosan igaz! - gondoltam. Hamarosan azt is megtudtam, hogy mi fog történni. A reggeli gy lés alatt, amikor minden eladó és minden keresked a képerny n látható varázslatos képekkel lesz elfoglalva, amikor elmerülnek az angyalokról, az anyagról, a fényr l és az id r l szóló beszélgetésben, a bomba halkan, szinte észrevétlenül felrobban, és éppúgy, mint az országúti baleseteknél, az életre, harcra és összeesküvésre éhes tömegben évek alatt felhalmozódott id hirtelen szétterül a teremben, és mindent mozdulatlanná dermeszt. Arra gondoltam, hogy semmi kedvem sincs egy robbanás vagy egy szívroham miatt meghalni, és hogy jobban szeretnék egy igazi országúti baleset következtében elmenni. Talán azért, mert azt reméltem, hogy az ütközés pillanatában majd megjelenik el ttem az Angyal, hogy a fülembe súgja az élet titkát. De mikor, Angyalom, mikor jössz már végre? Tovább néztem a képerny n megjelen képeket: egy fényjelenség, de minden ragyogás nélkül - vagy talán ez volt az Angyal? Nem voltam biztos benne. Az, hogy láthattam a bomba felrobbanása után felvillanó képeket, olyan volt, mintha betekintést nyertem volna a halál utáni életbe. E kivételes lehet ség olyan eufórikus örömmel töltött el, hogy azon vettem észre magam, hogy kommentálom a képerny n

gyors egymásutánban megjelen képeket. Vajon egyszer en csak elismételtem, amit valaki más mondott? Vagy inkább egy testvéri, az odaát lév lelkek egyesüléséb l szület érzés megnyilatkozása volt ez? - Amikor az isteni Lehelet lélekkel töltötte meg az univerzumot, Ádám szeme immár rányílhatott a világra. Akkor képesek voltunk a maga valóságában látni az anyagot, pontosan úgy, ahogy a gyerekek látják, s nem úgy, mintha egy fénytelen tükörben szemlélnénk. Abban az id ben boldog gyermekek voltunk, és nevet adtunk mindennek, amit a szemünk megpillantott, s e nevek ekkor még nem különültek el a megnevezett tárgyaktól. Abban az id ben az id id , a véletlen véletlen és az élet élet volt. Ez volt az igazi boldogság, de mivel ez a boldogság nem tetszett a Sátánnak, és mivel volt a Sátán, fejéb l kipattant a Nagy Szemfényvesztés gondolata. Eme összeesküvés egyik legf bb ügynökét Gutenbergnek hívták, és a vetélytársai nyomdászoknak nevezték ket - olyan hihetetlen mennyiségben állították el a szavakat, amire korábban a papirusztekercsekkel bajlódó másolók dolgos keze, türelmes ujjai soha nem voltak képesek, és a szavak, a szavak és megint csak a szavak szétszéledtek a világban, valahogy úgy, ahogy a gyöngyszemek gurulnak szét, amikor egy gyöngysor elszakad. A nyomtatott szavak izgatott, éhes csótányokként árasztották el a szappanok csomagolópapírját és a tojásosdobozokat, befurakodtak minden ajtó alatt. S ez végül oda vezetett, hogy az addig elválaszthatatlan Ige és az Anyag hátat fordítottak egymásnak. Olyannyira, hogy ha egy holdfényes éjszakán megkérdik t lünk, mit jelent az id , az élet, a szomorúság, a sors és a fájdalom, mi összekeverjük a válaszokat, amelyeket hajdan kívülr l fújtunk, mint az a magolós diák, aki a vizsga el tti éjszakát is tanulással töltötte. Az id csak egy nagy csattanás, mondta egy bolond. A baleset a sors, mondta egy másik. Az élet egy könyv, mondta egy harmadik. Láthatják, az elménk

összezavarodott, és egyre az Angyalt várjuk, hogy a fülünkbe súgja az összes választ. A lila fotelban ül férfi most megszólalt: - Hisz ön istenben, kedves Ali úr? - kérdezte. Miel tt válaszoltam volna, egy pillanatra elgondolkodtam: - Dzsánán4 egy szállodai szobában vár engem - feleltem. - Mindannyian úgy hisszük: Isten a szerelem! Most menj vissza hozzá - mondta a férfi -, de holnap reggel borotváltasd meg magad a Vénusz fodrászszalonban! Kiléptem a meleg nyári éjszakába. A bomba éppúgy, mint egy baleset, csak káprázat, délibáb, gondoltam, az ember soha nem tudhatja, mikorra várható. Szerencsétlen legy zöttek, akik vagyunk, láthatóan elvesztettük ezt a játszmát, amelyet Történelemnek neveznek, és már csak annyi telik t lünk, hogy évszázadokon át bombákat hajigáljunk önmagunkra, így próbálván meggy zni magunkat arról, hogy mi vagyunk a gy ztesek; érezni akarjuk a gy zelem ízét, és az Isten, a könyvek, a Történelem és a világ iránti szeretetünkt l vezérelve próbáljuk lelkünket a hetedik mennyországba repíteni ezekkel a bonbonosdobozokba, a Korán köteteibe vagy az autók sebességváltójába rejtett bombákkal. Éppen arra gondoltam, hogy ez a forgatókönyv nem is olyan rossz, amikor észrevettem Dzsánán lámpájának fényét. Bementem a szállodába, beléptem a szobába, ó, anyám, rettenetesen részeg voltam. Elnyúltam Dzsánán mellett, és azt képzelve, hogy a karomba zárom t, elaludtam. Amikor reggel felébredtem, sokáig gyönyörködtem a még alvó Dzsánánban. Arcára álmában is ugyanaz a figyelmes, megért arckifejezés ült ki, amit olyankor láttam rajta, amikor buszozás közben tekintetét a videó képerny jén perg képekre szegezte. Gesztenyebarna szemöldökét enyhén összeráncolta, mint mindig, amikor valami

magával ragadó jelenet következett a filmekben. A csap még mindig csöpögött. Egy poros fénysugár tört át a függöny szárnyai között, aranyló mézzel vonta be Dzsánán lábát, és kedvesem álmában mormolni kezdett valamit, ami egy kérdésre emlékeztetett. Amikor Dzsánán megfordult az ágyában, óvatosan kimentem a szobából. Homlokomat megcsapta a friss reggeli leveg , amikor elindultam a Vénusz fodrászszalonba, ahol aztán megláttam azt a férfit, akivel el z este találkoztam, azt a férfit, aki eltaposta a Dzsánán által eldobott cigarettacsikket. A fodrász éppen borotválta, az egész arcát elborította a borotvahab. Alighogy beültem az egyik székbe, rémülten ismertem fel az Opa borotvakrém illatát. Tekintetünk találkozott a tükörben, és egymásra mosolyogtunk. Nyilvánvalóan ez az a férfi, akinek Lefin doktorhoz kell kísérnie minket.

8 A hosszú fecskeszárnyakkal díszített Chevrolet 6l-esben, mely Lefin doktorhoz vitt minket, a hátsó ülésen helyet foglaló Dzsánán ideges mozdulatokkal legyezgette magát a Guduli Hírlap egy példányával; úgy ült az autóban, mint egy g gös infánsn . Én a vezet mell l figyeltem a mellettünk elsuhanó kísérteties falvakat, az erejük végén járó hidakat és a semmib l felbukkanó városkákat. Sof rünk, akib l csak úgy áradt az Opa-illat, nem volt túl beszédes, állandóan a rádió gombját csavargatta, hogy újra és újra meghallgassa ugyanazokat a híreket és az egymásnak ellentmondó id járás-jelentéseket, melyek hol es t, hol napsütést jósoltak Közép-Anatóliában; egyes híradások szerint az ország nyugati részén viharos szélre és es re lehetett számítani, máskor pedig azt hallottuk, hogy a felh zet ott már felszakadozott, s az ég kitisztult. Ami minket illet, mi hat órán át utaztunk el bb borús, de es tlen ég alatt, kés bb pedig özönvízszer felh szakadásban, amilyet csak a kalóztörténetekben vagy a mesefilmekben lehet látni. Egy utolsó viharos zápor után, mely géppuskaropogásra emlékeztet zajjal verte a Chevrolet tetejét, hirtelen egy egészen más jelleg , bár továbbra is mesebelinek ható vidékre értünk. Az ablaktörl k szomorkás zenéje elhallgatott. Ebben a fényes és mértani pontossággal elrendezett univerzumban a nap, melyet a bal oldali visszapillantó tükörben láthattam, éppen elt nni készült. Ó, kristályszer en áttetsz , tiszta és békés táj, tárd fel el ttünk titkaidat! Az es t l még nedves lombú fák igazi fák voltak. A madarak és a pillangók, melyek átrepültek el ttünk az úton, józan ítélet madarak és

pillangók voltak; nem jöttek túl közel a szélvéd höz. Kedvem lett volna feltenni magamnak a kérdést: hol van hát az Óriás, aki ezen az id n kívül es helyen uralkodik? Melyik fa mögé bújtak el a rózsaszín törpék és a lila ruhás boszorkányok? Már-már arra gondoltam, hogy olyan vidékre jutottunk, ahol nincsenek se bet k, se másféle jelek, amikor egy teherautó csendesen berreg motorral megel zött bennünket; a kocsi rakodóterét borító ponyván a következ felirat virított: „Miel tt el zne, gondolkodjon!” Balra befordultunk egy földútra, elhagyatott falvakon és sötét erd kön gurultunk át, melyek lassan elmaradtak mögöttünk, s elt ntek a naplementében, míg végül megálltunk doktor Lefin háza el tt. A hatalmas faház azokra a régi vidéki kúriákra emlékeztetett, melyeket a családf halála, a családi vagyon elúszása vagy az id sebb rokonok elköltözése után az örökösök szállodává szoktak átalakítani, s olyan neveket aggatnak rájuk, mint „Vidámság Hotel”, „Isten hozta Hotel”, „Elegancia Hotel” vagy „Kényelem Hotel”. A környéken azonban sehol nem láttam se t zoltóautókat, se locsolókocsikat, se poros traktorokat, se „Finom falatok” éttermet. Teljes csend fogadott minket. A homlokzaton az ilyen típusú épületeknél szokásos hat helyett csak négy ablakot számoltam össze. A harmadik ablakból kisz r d fény narancssárgára festette a ház el tt álló platánfák alsó ágait. Egy magányos, a sötétben alig észrevehet eperfa is állt a kertben. A függönyök megremegtek, becsapódott egy ablak; lépések zaja, egy megszólaló cseng , táncoló árnyak, aztán kinyílt az ajtó. Maga Lefin doktor fogadott minket. Magas, szép, hatvan év körüli vagy talán még id sebb, szemüveges férfi volt, olyan arccal, amelyre kés bb, amikor az ember visszatér a szobájába, nehezen tud visszaemlékezni, s azt sem tudja megmondani, hogy az illet viselt-e szemüveget vagy sem; éppúgy, ahogy az ember néha arra sem emlékszik, van-e bajusza annak az ismer sének, akivel

szinte nap mint nap találkozik. A férfinak határozottan volt megjelenése. Kés bb a szobánkban Dzsánán azt mondta nekem, hogy fél, nekem azonban inkább kíváncsinak, mint rémültnek t nt. Mindannyian együtt vacsoráztunk: egy nagyon hosszú asztal körül petróleumlámpák fényében, melyek óriásira növesztették a falra vetül árnyékunkat. A doktornak három lánya volt. Rosine, a legfiatalabb, álmodozó tekintet , vidám lány még hajadon volt, pedig már évekkel ezel tt belépett a házasulandó korba. Rosebelle, a középs lány, jobban hasonlított a férjére, mint az apjára; mellette ül férje, aki szintén orvos volt, kissé szörcsögve szívta be orrán a leveg t. A legid sebb, a szép Rosemonde nemrégiben válhatott el, legalábbis erre következtettem rendkívül szófogadó, hat-, illetve hétéves lányainak szavaiból. E lánykoszorú anyja egy alacsony, az érzelmi zsaroláshoz már hozzászokott asszony volt; nemcsak a szeme, a tekintete, de a mimikája és minden gesztusa is mintha azt sugallta volna: óvatosan, hé, különben sírva fakadok. Az asztal túlsó végén egy városi ügyvéd ült — azt nem értettem, hogy melyik városban tevékenykedik. Egy birtokperr l beszélt nekünk, s történetében szó esett politikáról, megvesztegetésr l és gyilkosságról is. Nagyon boldognak t nt, amikor látta, hogy Lefin doktor pontosan úgy reagál a szavaira, ahogy várta és remélte, vagyis a megfelel pillanatokban helyeslésének vagy nemtetszésének ad hangot. Mellettem egy olyan öregember ült, akinek megadatott az az öröm, hogy utolsó éveiben tanúja lehetett egy vele rokoni kapcsolatban lév népes család befolyásos, nagy hatalmú dinasztiává válásának. Nem volt egészen világos számomra, hogy az öregember közeli vagy távoli rokona-e Lefin doktor családjának, felt nt azonban, hogy a boldogan mosolygó öregúr leginkább a tányérja mellé állított kis zsebrádióra figyelt. Többször rajtakaptam, amint fülét a készülékhez szorítva a rádióm sort hallgatta. Talán nem hallott jól. - Semmi hír Gudulból mondta végül Lefin doktorhoz és hozzám fordulva olyan széles mo-

sollyal, amib l megállapíthattam, hogy m fogsora van, aztán mintha mondandója el bbi kijelentésének logikus folytatása lenne, hozzátette: A doktort nagyon érdeklik a filozófiai viták, és nagyon szereti az olyan fiatalokat, mit ön. Tényleg, mennyire hasonlít maga a doktor fiára, gyermekem! Szavait sokáig tartó csend követte. Azt hittem, az anya mindjárt elsírja magát, és láttam, hogy Lefin doktor szeme haragosan felvillan. Valahol ütni kezdett egy ingaóra - ding-dong! -, és kilenc óraütés emlékeztetett minket arra, hogy az id mulandó és az élet rövid. Ahogy tekintetemet végigfuttattam az asztaltársaimon, a helyiségen, az asztalon és a felszolgált ételeken, lassan rájöttem, hogy a házban mindenhol álmok és emlékek kísértenek, melyeknek jelei és nyomai mélyen beivódtak mindenbe, amit csak magam körül láttam. Azokon a hosszú éjszakákon, amelyeket a buszokon töltöttünk, amikor a kocsikísér a kevésbé fáradt utasok kérésére egy újabb kazettát tett be a videómagnóba, amikor Dzsánánt és engem néhány pillanatra különös kábultság, a fáradtság, a határozatlanság és az akaratnélküliség valami furcsa elegye kerített hatalmába, gyakran belekezdtünk egy játékba, melynek értelmét igazából nem lehet a véletlen és a szükségszer ség kategóriáival leírni: csodálkozva figyeltük, hogy újraélünk egy olyan pillanatot, melyet már annyiszor megéltünk egy másik busz egy másik ülésén, s úgy éreztük, mindjárt sikerül megértenünk annak a kiszámíthatatlan, rejtélyes geometriának a titkát, melyet életnek neveznek. Aztán abban a pillanatban, amikor már-már azt gondoltuk, hogy a képerny n látott fák árnyéka, a társára revolvert szegez férfi alig látható sziluettje és a televízió hangszórójából áradó hangok mögött végre felfedeztük a dolgok mélyebb értelmét, hirtelen rájöttünk: ó, persze, hiszen már láttuk ezt a filmet! Ugyanez az érzés fogott el a vacsora után. Egy hosszú pillanatig mindannyian némán hallgattuk az id s úr zsebrádióján a közvetítést a

„Gyerekszínházból”, amelynek el adásait gyerekkoromban sohasem mulasztottam el. Rosine egy ezüst cukorkatartóból, mely pontosan olyan volt, mint Rifki bácsié, rég nem látott nyalánkságokkal kínált minket: Új élet karamellával és kókusszal töltött, Oroszlán nev bonbonnal. Rosebelle felszolgálta a kávét, és a lányok anyja megkérdezte t lünk, szükségünk van-e még valamire. A könyvesszekrényekben és az üvegajtós tálaló polcain azoknak a fotóregényeknek a példányai sorakoztak, melyeket az országban mindenfelé árusítanak. Lefin doktor minden mozdulata hihetetlenül disztingvált volt, olyan túláradóan kedves, szeretetre méltó embernek t nt, ahogy a kávéscsészéjét tartotta, vagy ahogy a faliórát felhúzta, mint azok a boldog családapák, akiknek képe ott látható minden lottószelvényen. Egyébként a helyiség egész berendezésén meglátszottak ennek a kifinomult paternalizmusnak és egy nehezen követhet logikájú rendnek a jelei: virágmintás, hímzett szegély függönyök, ma már ritkaságszámba men olajkályha és petróleumlámpák, melyek ugyanolyan hervadtak voltak, mint a burájuk alatt pislákoló lángok. Lefin doktor kézen fogott, hogy megmutassa nekem a szoba egyik sarkában a falra akasztott barométert, és arra kért, hogy ujjammal háromszor koccintsam meg tak, tak, tak - a m szer elegáns, metszett kristályból készült számlapját. Megtettem, amit kért. A mutató elmozdult, és a doktor ugyanazon az atyai hangon, melyen addig is beszélt velem, kijelentette: - Holnap megint rossz id lesz. A falon a barométer mellett egy igen réginek t n keretben egy fiatalember fényképe lógott. Utóbb Dzsánán hívta fel rá a figyelmemet, amikor az este végén visszavonultunk a szobánkba. Én igazából meg sem néztem. Azt tettem, amit azok szoktak, akik mindig elalszanak a film közepén, akik úgy olvasnak el egy könyvet, hogy nem is figyelnek arra, mit is olvasnak, vagyis megkérdeztem: ki van azon a fényképen?

- Az ott Mehmet! - mondta Dzsánán. Egy gázlámpa komor fénykörében álltunk. - Még mindig nem érted? Lefin doktor Mehmet apja! Emlékszem, hogy ekkor furcsa hangokat hallottam a fejemben, valami olyasféle kattogást, mint amikor egy nyilvános telefon némi habozás után visszaadja a bedobott érmét. Aztán a kirakós játék darabjai lassan a helyükre kerültek, és az igazság teljes fényében ragyogott fel el ttem, úgy, mint amikor egy nagy vihar után hirtelen kitisztul az ég, de meg kell mondanom, hogy amennyire meglepett ez a váratlan felfedezés, annyira fel is dühített. Mindannyiunkkal megesik - vagy megeshet hogy miután már vagy egy órája nézünk egy filmet, s azt hisszük, értjük, hirtelen rádöbbenünk, hogy az egész teremben mi vagyunk az egyedüli hülyék, akik semmit nem értenek az egészb l, s ett l aztán igencsak dühös lesz az ember! - Azel tt mi volt a neve? - Nahit - felelte Dzsánán, és úgy bólogatott, mint aki hisz az asztrológiában. - Nahit a Vénusz bolygó, az Esthajnalcsillag arab neve... Azt akartam mondani, hogy egy ilyen névvel és egy ilyen apával én is biztosan valaki más szerettem volna lenni, de ekkor észrevettem a Dzsánán arcán legördül könnycseppeket. Az éjszaka hátralév részére nem is akarok emlékezni. Kénytelen voltam egész éjjel Dzsánánt vigasztalni, aki keser könnyeket ontott Nahitért, alias Mehmetért. Ez még nem lett volna olyan szörny , de ráadásul arra is emlékeztetnem kellett Dzsánánt, hogy Mehmet-Nahit mint azt jól tudjuk - valójában nem halt meg, csak mindenkivel elhitette, hogy meghalt egy országúti balesetben; egy napon kétségkívül megtaláljuk t valahol a sztyeppe mélyén, amint a könyvben felfedezett bölcsességgel felvértezve az új élet csodálatos univerzumának utcáin sétálgat.

Bár be kell vallanom, hogy ez a meggy z dés Dzsánánban sokkal mélyebben élt, mint bennem, amikor láttam, hogy az ezzel kapcsolatban felmerül legkisebb kétely is milyen vihart kavar kedvesem búskomor lelkében, kötelességemnek éreztem, hogy hosszasan magyarázgassam neki: jó úton vagyunk, a véletlenszer nek t n , de valójában egy titkos logikának engedelmesked el z napi események következtében sikerült meglépnünk a keresked k kongresszusáról anélkül, hogy ebb l bármilyen kellemetlenségünk származott volna; mint látja, végül megérkeztünk ebbe a házba, ahol a gyermekkorát töltötte az a férfi, akit keresünk, itt vagyunk abban az épületben, mely tele van az nyomaival. Azok az olvasók, akik némi szarkazmust vélnek kihallani szavaimból, talán azt gondolják, hogy ekkor hullott le a hályog a szememr l. Én azonban kijelenthetem, csak annyi történt, hogy az egész lényemet hatalmában tartó, a lelkemet fénnyel eltölt boldog kábulat átadta helyét a szomorúságnak. Miközben Dzsánán a halottnak hitt Mehmet-Nahit miatt kesergett, én azért szomorkodtam, mert megértettem, hogy közös utazásaink mindezek után már soha nem lehetnek olyan boldogítóak, mint voltak. Másnap a reggeli után - méz, kétszersült, tea - a doktor három lányával megnéztük azt a kis múzeumot, melyet házigazdánk a ház második emeletén rendezett be utolsóként született gyermeke egyetlen fia - emlékére, aki egy szörny közúti baleset során bennégett a roncsok között. - Az apám nagyon örülne, ha megnéznék ezt mondta nekünk Rosemonde, miközben meglep en könnyen illesztett be egy hatalmas kulcsot a rendkívül kicsinek t n kulcslyukba. Az ajtó csodálatosan csendesen kinyílt. A helyiséget régi újságok illata töltötte be. Nahit ágya. Sápadt fény sz r dött be a függönyökön át. A falakon Mehmet bekeretezett fényképei - vagyis inkább Mehmet nahiti id szakából, gyermek- és kamaszkorából származó fényképek.

Hirtelen furcsa el érzetem támadt, a szívem szaporán vert. Rosemonde ujjával Nahit általános iskolai és gimnáziumi bizonyítványaira mutatott: - Csak jelesei voltak - súgta oda nekünk. Egy pár, megkövesedett sárral borított cip , melyet az ifjú Nahit akkor viselt, amikor futballozni ment, egy kantáros rövidnadrág, egy made in Japan kaleidoszkóp, melyet az ankarai Fúlja üzletházból rendeltek. Megborzongtam, mivel a saját gyerekkoromat fedeztem fel a helyiség félhomályában, és engem is ugyanúgy elfogott a félelem, mint Dzsánánt, amikor Rosemonde elhúzta a függönyöket, és elmesélte nekünk, hogy abban az id ben, amikor szeretett fivére az orvosi egyetemre járt, s a nyári szünid ben hazajött, esténként, miután az egész napot a könyvei fölé hajolva töltötte, mindig itt üldögélt a nyitott ablakban, és egészen reggelig semmi mást nem csinált, csak cigarettázott, és a ház el tt álló eperfát bámulta. Egy ideig senki nem szólt semmit. Aztán Dzsánán megkérte Rosemonde-ot, hogy mutassa meg nekünk azokat a könyveket, amelyeket Mehmet-Nahit akkoriban olvasott. Mehmet n vére csak hosszas habozás után válaszolt: - Apám úgy gondolta, nem lenne helyes itt hagyni ket ebben a helyiségben - mondta. Aztán finoman elmosolyodott, mint azok, akiknek sikerült rájönniük, hogyan vigasztalják meg magukat, ha nagy szerencsétlenség éri ket: - Amiket itt látnak, azokat még gyerekkorában olvasta - tette hozzá. Rosemonde az ágy mellett álló, gyerekmagazinokkal és képregényekkel teli kis könyvesszekrényre mutatott. Nem akartam túl közel menni a szekrénykéhez, mert féltem, hogy máris túlságosan azonosultam azzal a gyermekkel, aki hajdan ezeket a gazdagon illusztrált magazinokat olvasgatta; tartottam attól is, hogy Dzsánán nem tud tovább uralkodni az érzelmein, és elsírja magát ebben az ember idegeit igencsak próbára tev múzeumban. Ám a polcokon gondosan felhalmozott magazinok borítólapján olvasható címek, az

újságok ismer s illata és f leg az egyik illusztrált magazin címlapja, melyet ösztönös mozdulattal megsimogattam, hamar elfeledtették velem félelmeimet. Azon a bizonyos címlapon egy tíz év körüli gyerek kapaszkodott egy meredek sziklafalakkal határolt, szédít szakadék szélén álló fa törzsébe, melynek minden egyes levelét gondosan megrajzolta a kép készít je; a rossz min ség nyomás miatt azonban a lombok zöldje egy helyen rácsúszott a fa törzsére is. A gyerek a másik kezével megragadta egy hasonló korú, hirtelensz ke fiúcska kezét, s ezzel a biztos haláltól mentette meg a mélybe már-már lezuhanó barátját. Mindkét gyerek arcán halálos rémület tükröz dött. A háttérben a kékesszürke fényben úszó, az amerikai vadnyugatra emlékeztet táj fölött egy kesely lebegett, vérre szomjazva várta a kisfiú halálos zuhanását. Mint gyerekkoromban, most is hangosan felolvastam a borítón álló címet: Nebi Nebraskában. S miközben a könyvet lapozgattam, lassan sikerült feleleveníteni emlékezetemben azt a kalandos történetet, melyet ez a képregény, Rifki bácsi egyik els m ve elbeszél. A szultán azzal bízza meg a kis Nebit, hogy képviselje a muzulmán gyerekeket a chicagói Világkiállításon. Nebi találkozik ott egy rézb r kisfiúval, Teddel, aki elmeséli neki, milyen nagy veszély fenyegeti a népét. A gonosz Fehérek, akik arra a földre ácsingóznak, amelyen Ted törzse évszázadok óta bölényekre vadászik, próbálják rászoktatni az indiánokat az italra, s ezért a fegyverek mellett rengeteg whiskyt is eladnak a törzs férfiainak. Néhány fiatal harcos máris kész lenne a vesztébe rohanni. A szörny összeesküvés, melyet Nebinek és Tednek végül majd sikerül meghiúsítania, egyszer terven alapul: a fehér gonosztev k el bb leitatják a békés indiánokat, aztán a részeg harcosokat felkelésre biztatják, amit majd a szövetségi hadsereg segítségével vérbe fojtanak, s a törzset el zik a földjér l. A környékbeli hotel és kártyaszalon tulajdonosa megpróbálja a szakadékba lökni

Tedet, ám végül maga zuhan a mélybe, s az indiánok a gyerekeknek köszönhet en elkerülik a nekik állított csapdát. A Mary és Ali cím regény, melyet Dzsánán azért vett a kezébe, mert a könyv címe ismer snek t nt számára, egy Amerikába látogató isztambuli fiúcska kalandjait meséli el: Ali egy Galatából induló g zhajó fedélzetén érkezik meg Bostonba; a kiköt i rakparton sétálva megismerkedik Maryvel, aki ott zokog az óceán partján, mert mostohaanyja el zte t a háztól. A két gyerek elindul nyugat felé, hogy megkeressék Mary apját. Hamarosan már Saint Louis utcáin kószálnak (az e fejezethez tartozó illusztráció a Tom Mix képregények világát idézte), aztán átvágnak Iowa fehér lombú erd in (a képen látható s r rengeteget Rifki bácsi vad farkasokkal népesítette be), s miután maguk mögött hagyják a desperádókat, a vonatrablókat és a karavánokat fosztogató rézb r eket, végül megérkeznek egy napfényes paradicsomba. Ebben a napsütötte, zöldell völgyben aztán Mary megérti, hogy az igazi boldogságot nem az jelenti, ha megtalálja az apját; Ali segítségével ebben a csodaszép völgyben fedezi fel a Kelet hagyományos értékeit, a békét, a türelmet és a belenyugvást, azt, hogy megadással fogadjuk el sorsunkat, így aztán Mary ráébred: az a kötelessége, hogy visszatérjen Bostonba, és gondoskodjon a testvérér l. Ami Alit illeti, úgy gondolja, hogy „az igazságtalanság és a rossz mindenütt jelen van a világban”, és miközben egy utolsó pillantást vetve Amerikára felszáll egy Isztambulba tartó vitorlás hajóra, kijelenti: „A fontos az, hogy megtanuljunk úgy élni, hogy az emberben rejl természetes jóság szavát kövessük!” Dzsánán nem is érzékenyült el annyira, mint gondoltam; még inkább vidámnak t nt, miközben a könyvben lapozgatott, melyb l er s tintaillat áradt, ami gyerekkorom hideg és sötét téli estéit juttatta az eszembe. Elmondtam neki, hogy kisgyerekként én is ezeket a magazinokat és képregényeket olvasgattam. Remélve, hogy nem veszi

észre a szavaimban rejl iróniát, hozzátettem, hogy természetesen nem ez az egyetlen közös pontunk Nahit-Mehmettel. Azt hiszem, úgy viselkedtem, mint azok a sóhajtozó, szerelmes bolondok, akik, miután kikosarazták ket, azt gondolják, hogy lángolásuk tárgya, a szeretett n egyszer en érzéketlen. Így aztán eszembe sem jutott, hogy elmondjam Dzsánánnak, hogy ezeket a történeteket apám barátja, Rifki bácsi írta és illusztrálta. Annak idején maga magyarázta el nekünk, miért érezte szükségét annak, hogy megalkossa ezeket a képregényeket és figurákat. „Kedves gyermekeim! - írta az egyik els könyve el szavában. Minden alkalommal, amikor találkozom veletek az iskola el tt, egy vasúti kocsiban vagy a szerény környék egyik utcájában, ahol lakom, látom, hogy mindig Tom Mix és Bili Kid kalandjait olvassátok, amelyeket a cowboy magazinok folytatásokban közölnek. Én is szeretem a cowboytörténeteket és a bátor, becsületes rangereket. Ezért gondoltam arra, hogy ha elmesélem egy török gyerek kalandjait Amerikában, a cowboyok között, az talán tetszeni fog nektek. Másfel l így nem csak keresztény h sökkel fogtok találkozni olvasmányaitokban, és derék honfitársaink kalandjaiban elmélyedve jobban megértitek majd azokat a nemzeti és erkölcsi értékeket, melyeket seink hagytak ránk. Ha megmozdul valami a lelketekben azt olvasva és látva, hogy egy szegény családból származó, isztambuli fiú ugyanolyan ügyesen bánik a pisztollyal, mint Bili Kid, és ugyanolyan becsületes, mint Tom Mix, akkor csak türelem: hamarosan megjelenik e kalandok folytatása.” Dzsánán és én olyan türelmesen és figyelmesen vizsgálgattuk a Rifki bácsi által rajzolt fekete-fehér univerzumot, a sötét hegyeket, a félelmetes erd ket s az idegen szokásokkal és ismeretlen találmányokkal teli városokat, ahogy Ali és Mary bámulhatta az amerikai vadnyugat csodáit. Ügyvédi irodákban, vitorlásokkal teli

kiköt kben, távoli pályaudvarokon vagy az aranyásók között találkozhattunk olyan mesterlövészekkel, akik a szultánt és a török népet éltették, rabszolgaságból felszabadított feketékkel, akik az iszlám dics ségét hirdették, indián törzsf nökökkel, akik a régi török sámánok sátorépítési technikája iránt érdekl dtek, és nagylelk , angyali tisztaságú farmerekkel s gyerekeikkel. Néhány véres kalandokkal teli oldal után, melyeken villámkez revolverh sök l tték halomra egymást, s ebben a nagy lövöldözésben a Jó és a Rossz oly szétválaszthatatlanul összekeveredett, hogy a szerepl k már azt sem tudták, melyik oldalon is állnak, tehát e véres oldalak után, melyeken a Nyugat racionalizmusa a Kelet etikájával csapott össze, az egyik nemes lelk h st gyáván hátba lövik, és a haldokló férfi hajnalban, élete utolsó pillanataiban megérzi, hogy egy titokzatos helyen, két univerzum határán találkozni fog egy angyallal, az angyalt magát azonban Rifki bácsi nem rajzolta oda a képre. Az újsághalomból kiválogattam egy másik képregénysorozat összes példányát: az isztambuli Pertev találkozik a bostoni Peterrel, a két gyerek barátságot köt, és végigcsintalankodják egész Amerikát. Megmutattam Dzsánánnak a kedvenc jeleneteimet: Peter tanácsait követve a kis Pertevnek sikerül lelepleznie egy hivatásos hamiskártyást, aki rejtett tükrök segítségével már a városka egész lakosságát kifosztotta; Pertev elkergeti a csalót a városból, a megkopasztott áldozatok pedig megesküsznek, hogy többé nem vesznek kártyát a kezükbe. Amikor egy texasi kisvárosban olaj tör fel a földb l egy templom kertjében, s emiatt a városka lakói összevesznek, s t összeverekednek, majd naivan besétálnak abba a csapdába, melyet az olaj milliárdosok és a környékbeli olajkitermel k állítottak nekik, Peternek sikerül lecsillapítania a kedélyeket egy atatürki ihletés - természetesen a Pertevt l hallottakra épül beszéddel, melyben a laicizálásról, az elnyugatiasodásról és az oktatás fontosságáról értekezik. Pertev elmagyarázza a fiatal Edisonnak, aki

akkoriban még vonatokon újságot áruló rikkancsként kereste kenyerét, hogy az angyalok fényb l vannak gyúrva, és hogy voltaképpen az elektromosság is egyfajta angyal, hiszen az is csodákra képes, s így Edison a török kisfiútól kapja meg azt a szellemi útmutatást, amelynek eredményeképpen majd feltalálja a villanykörtét. A vasút h sei - ez az a könyv, mely legjobban tükrözte Rifki bácsi érzelmeit és szenvedélyeit. Ebben a történetben Peter és Pertev a vasút úttör inek nyújtanak segítséget, akik éppen a keleti és a nyugati államokat összeköt síneket fektetik le. Ennek az Amerikát teljes szélességében átszel vasútvonalnak a megépítése ugyanúgy élet-halál kérdés az Egyesült Államok számára, mint ahogy az volt a vasútépítés a harmincas években Törökország számára is. Ám ennek a hatalmas vállalkozásnak szép számmal akadnak ellenségei is: a Wells Fargo postakocsi-társaság tulajdonosai, a Mobil Oil olajcég emberei és egyes fanatikus lelkészek, akik ellenzik, hogy a vasútvonal átszelje az általuk vezetett települést, továbbá ott vannak az Amerikával ellenséges viszonyban álló hatalmak - például Oroszország - ügynökei. Ezek az emberek tehát a rézb r eket felkelésekre buzdítva, a munkások sztrájkjait támogatva és fiatal csibészeket arra bujtogatva, hogy a vasúti kocsik üléseit felhasogassák, ahogy ez ma történik az Isztambul külvárosában közleked vonatokon, mindent megtesznek annak érdekében, hogy szabotálják a vasútépít k munkáját. „Ha a vasútépítési program kudarcot vall, az végzetes csapást jelenthet országunk fejl désére nézve! Harcolnunk kell a végs kig, Pertev!” - jelenti ki Peter az egyik buborékban. Mennyire szerettem ezeket a buborékokat megtölt , nagybet kkel írt szavakat követ hatalmas felkiáltójeleket! „VIGYÁZZ!” - kiáltotta Pertev Peternek, és Peter így egy gyors szökkenéssel elkerülte a kést, melyet az egyik orvul rá támadó gonosztev próbált a hátába dobni; „MÖGÖTTED!” - kiáltotta Peter Pertevnek, aki anélkül, hogy a

megfordulással vesztegette volna az idejét, könyökével vágta állba, s tette így harcképtelenné támadóját. El fordult az is, hogy Rifki bácsi közvetlenül is beleavatkozott az események menetébe. Két szomszédos rajz határán egy-egy téglalap alakú keretben id nként Rifki bácsi kézírására emlékeztet bet kkel írt feliratokkal lehetett találkozni „HIRTELEN”, „HÁT EZ MEG MI?” vagy „VÁRATLANUL” -, melyeket hatalmas felkiáltójelek vagy kérd jelek követtek, s ezek a rövid megjegyzések segítettek nekem abban, hogy még jobban belemerüljek a történetbe, mint ahogy kétségkívül az akkoriban Nahit néven ismert Mehmetet is ugyanerre késztették. Bizonyára azért, mert szemünket vonzották ezek a hatalmas méret írásjelek, Dzsánán és én hosszasan elmerengtünk egy különösen nagy felkiáltójellel lezárt mondat fölött: „Mindazt, ami le van írva ebben a könyvben, messze magam mögött hagytam!” - jelentette ki a regény egyik szerepl je, aki egész életét az analfabetizmus felszámolásáért indított harcnak szentelte. Szavait Peterhez és Pertevhez intézte, akik abban a kis kunyhóban látogatták meg t, ahova visszavonult, miután megállapította, hogy az élete nem más, mint kudarcok sorozata. Csak akkor sikerült egy kicsit összeszednem magam, amikor láttam, hogy Dzsánán meglehet s távolságtartással nézegeti ezeket az oldalakat, melyeken minden becsületes amerikai sz ke és szepl s volt, a gonosztev k pedig nyúlszájúak; melyeken mindenki azonnal köszönetet mondott valakinek, mihelyt a legkisebb alkalom kínálkozott erre; melyeken kesely k tépték darabokra és falták fel a holttesteket, és mindig a kaktuszokból kinyerhet víz mentette meg a sivatagban rekedt embereket a biztos haláltól. Ahelyett, hogy azzal áltatom magam, hogy úgy, mint Nahit, újrakezdhetem az életemet - gondoltam -, jobban tenném, ha megszabadítanám ezekt l az illúzióktól Dzsánánt is, aki

elérzékenyülve vizsgálgatta Mehmet iskolai bizonyítványait és a fiú személyi igazolványában lév fényképet. Ebben a pillanatban, valahogy úgy, ahogy Rifki bácsi szokott bajba került, ellenségekt l szorongatott szerepl i segítségére sietni egy kis keretbe írt „HIRTELEN”-nel, Rosine lépett be a szobába, és közölte, hogy az apja vár minket. Fogalmam sem volt arról, mi fog velünk történni, és azon is hiába törtem a fejem, mi módon érhetném el, hogy Dzsánán belém szeressen. Ezen a reggelen, abban a pillanatban, amikor kijöttünk a Mehmet Nahitként megélt évei emlékének szentelt múzeumból, két ellentétes vágy hatalmasodott el rajtam: egyrészt menekülni akartam innen, másrészt pedig szerettem volna Nahittá válni.

9 A lehet séget, hogy választhassak e két vágyam közül, maga Lefin doktor kínálta fel, amikor kés bb, a birtokon tett séta közben új életet ajánlott fel nekem. Ha az embernek úgy t nik, hogy az apák mindent tudnak fiaik gondolatairól, mintha korlátlan emlékezet istenek lennének, vagy mintha minden köztük valaha is elhangzott szót lejegyeztek volna, nos, ez nem véletlen. Az apák az esetek többségében saját kielégítetlen, meghiúsult vágyaikat a fiaikra vagy esetleg a fiaikra hasonlító idegenekre vetítik ki. Megértettem, hogy a múzeumban tett látogatásunk után Lefin doktor csak azért javasolta, hogy kísérjem el a sétájára, mert négyszemközt kívánt beszélni velem. A még zöld gyümölcsök súlya alatt roskadozó almafák és aranyló búzatáblák mellett lépkedtünk, a kalászok finoman lengedeztek a szinte észrevehetetlen, könny szélben, aztán parlagon hagyott földeken vágtunk át, melyeken néhány juh és tehén legelészett. Lefin doktor vakondtúrásokat mutatott nekem, felhívta a figyelmemet a vaddisznónyomokra; hosszasan magyarázta, hogy a fölöttünk elrepül , a város déli része fel l a gyümölcsöskertbe tartó madarak feny rigók, amelyeket furcsa, kapkodónak t n szárnycsapásaikról lehet felismerni. Más dolgokról is beszélt nekem, mindig ugyanazon a didaktikus, türelmes és majdnemhogy gyengéd hangon. Valójában nem orvos volt. Annak idején az ezredbeli barátai adták neki a „doktor” becenevet, mégpedig azért, mert a felszerelés vagy a fegyverek karbantartásakor vagy javításakor mindig olyan rendkívüli fontosságot tulajdonított az apróságoknak, a legkisebb részleteknek is,

annak például, hogy mi az az ideális sebesség, amellyel egy tábori telefon forgókarját meg kell tekerni. Kés bb aztán maga is használni kezdte ezt a ráragasztott nevet, mert valóban szerette a tárgyakat, örömét lelte abban, hogy vizsgálgathatja ket, mert szerinte a tárgyak közötti hasonlóság felfedezése a létezés legnagyobb öröme. Nem, soha nem folytatott orvosi tanulmányokat; apja óhajának megfelel en, aki parlamenti képvisel volt, jogot tanult; ügyvédként dolgozott, majd amikor apja halálakor megörökölte ezt a birtokot ezekkel a gyümölcsfákkal - melyekre most rámutatott -, úgy döntött, hogy ezentúl a maga kedve szerint fog élni. A maga kedve szerint! Mégpedig olyan tárgyak között, amelyeket megszokott és jól ismer. Ezért is nyitott üzletet a városban. Miközben elkezdtünk felkapaszkodni egy napsütötte dombra, Lefin doktor arról beszélt, hogy a tárgyaknak van emlékezetük. Éppúgy, mint mi, a tárgyak is képesek megjegyezni és emlékezetükben meg rizni mindazt, ami megtörténik velük, csakhogy ezt az emberek többsége nem hajlandó tudomásul venni. - A tárgyak aggódnak egymásért, sugdolóznak maguk között, jól megértik egymást, és létrehoznak maguk között egy titkos harmóniát, azt a zenét, amit mi univerzumnak nevezünk - mondta nekem Lefin doktor -, ám közülünk csak a legfigyelmesebbek tudják ezt, és csak k képesek meghallani ezt a zenét. - A doktor felvett a földr l egy száraz ágat, és megmutatta nekem a rajta lév kis meszes foltokat. - Ezekb l lehet látni magyarázta -, hogy feny rigók fészkelnek a környéken. - Még azt is meg tudta mondani, milyen irányból fújt a szél, amelyik letörte ezt az ágat a két héttel ezel tti vihar során. A városban nyitott üzletében a doktor Isztambulból és Ankarából hozatott, illetve Anatólia legkülönfélébb manufaktúráitól megrendelt árucikkeket árusított: törhetetlen fen köveket, sz nyegeket, kézzel kovácsolt zárakat, illatosított lámpabeleket, kezdetleges

h t szekrényeket, kit n min ség filcb l készült sapkákat, Ronson t zköveket, ajtókilincseket, olajoskannából készített dobkályhákat, kis akváriumokat... tehát mindent, ami csak eszébe jutott, és mindent, aminek értelme volt. Azok voltak élete legboldogabb évei, melyeket ebben az üzletben töltött, amely humánus módon igyekezett az emberek minden lényeges szükségletét kielégíteni. S aztán még boldogabb évek következtek, amikor az Ég - három leánygyermek után - egy fiúval ajándékozta meg. Megkérdezte t lem, hány éves vagyok; megmondtam neki. Erre közölte velem, hogy a fia éppen ugyanilyen id s volt, amikor meghalt. Valahonnan a domb aljából gyerekek kiáltásait hallottuk, de ket nem láttuk. Amikor aztán a nap elt nt az egy ideje már makacsul közeled sötét felh k mögött, hirtelen megpillantottuk a távolban a mez n futballozó kölyköket. El bb láttuk, hogy egyikük nagyot rúg a labdába, aztán egy-két másodperc múlva meghallottuk a rúgó láb és a labda találkozását kísér tompa puffanást is. Lefin doktor elmesélte, hogy e gyerekek némelyike elcsent néhány dolgot az üzletéb l. - A nagy civilizációk hanyatlása és az emlékezet elbizonytalanodása idején els ként mindig a gyerekek veszítik el erkölcsi érzéküket; a fiatalok gyorsabban és fájdalommentesebben felejtenek, mint a feln ttek, és könnyebben barátkoznak meg minden újdonsággal is - mondta a doktor. Hozzátette, hogy ezek a gyerekek a városban laknak. Amikor aztán a fiáról kezdett beszélni, meglehet sen dühös lettem. Az apák vajon miért szeretnek ennyire büszkélkedni a fiukkal? Miért ilyen kegyetlenek, még ha öntudatlanul is? Észrevettem, hogy a doktor szeme a szemüvege mögött - talán éppen a lencsék miatt abnormálisan kicsi. Eszembe jutott, hogy a fiának is ugyanilyen szeme van. A fia nagyon okos, ragyogó elméj gyerek volt. Már négy és fél éves korában megtanult olvasni, kés bb pedig visszafelé is el tudta

olvasni az újságot. Játékokat talált ki, melyeknek maga alakította ki a szabályait, megverte az apját sakkban, elég volt neki kétszer elolvasnia egy verset, hogy örökre az emlékezetébe vésse. Jól tudtam, hogy ezek egy olyan apa történetei, aki elvesztette a fiát, és soha nem volt valami nagy sakkjátékos, mégis bekaptam a horgot. Amikor elmesélte, hogy gyakran lovagolt együtt Nahittal, elképzeltem magam, ahogy én is ott lovagolok mellettük; amikor közölte, hogy Nahit egy ideig, az általános iskola utolsó éveiben nagyon vallásos volt, elképzeltem magam, ahogy a ramadán idején már hajnalban felkelek id s nagyanyámmal együtt, hogy együnk valamit az egész napos böjt el tt. Nahit is így tett, amint az kiderült az apja szavaiból. Én is mindig fájdalommal teli dühvel gondoltam a körülöttem él emberek nyomorúságára, tudatlanságára és ostobaságára, mindig ez az érzés töltött el, ha rájuk néztem. Lefin doktort hallgatva eszembe jutott, hogy éppúgy, mint Nahit, én is olyan fiatalember voltam, aki remek szellemi képességei mellett még mély lelki életet is élt. Egy-egy békésen poharazgató, cigarettázó, beszélget társaságban, ahol mindenki más csak arra törekedett, hogy valami vicceset mondjon, s ezzel magára vonja a többiek figyelmét, Nahit néha félrehúzódott egy sarokba, hogy nyugodtan elmerülhessen fájdalmas gondolataiban, melyek aztán enyhítettek tekintete szigorúságán; igen, máskor meg a legváratlanabb pillanatban megérezte a másikban rejl nagyszer képességeket, a benne szunnyadó lehet ségeket, és barátságot kötött az illet vel, bárki lett légyen is az: a gimnáziumi portás fia vagy a mozigépész, ez a kissé üt dött költ , aki mindig összekeverte a filmtekercseket. Ám ezek a barátságok nem jelentették azt, hogy lemondott volna a saját univerzumáról. Mindenki a barátja, cimborája vagy legalább az ismer se akart lenni. Becsületes és lojális volt, és nagyon csinos fiú, aki mindig nagy tisztelettel viseltetett a nála id sebbek, s gyengédséggel a fiatalabbak iránt.

Miközben a doktor beszélt, én egyfolytában Dzsánánra gondoltam, csak rá, szüntelenül, olyan voltam, mint egy televízió, amely állandóan ugyanarra a csatornára van kapcsolva, ám most már kezdtem egy kicsit másképpen látni t, és talán magamat is. - Ám egyszer csak fellázadt ellenem - jelentette ki Lefin doktor abban a pillanatban, amikor felértünk a domb tetejére -, mert elolvasott egy bizonyos könyvet... A dombtet n álló ciprusok megremegtek a feltámadó szélben, mely furcsa módon semmiféle illatot nem hozott felénk. A ciprusokon túl egy sziklaalapzaton emelked k halmot pillantottam meg. El ször azt hittem, egy sír az, de amikor odaértünk mellé, láttam, hogy körülöttünk mindenfelé gondosan faragott kövek hevernek. Lefin doktor elmagyarázta, hogy egy régi szeldzsuk er d romjai között állunk. Kezével egy másik, a szemben lév domboldalon emelt, ciprusokkal körbeültetett k halomra mutatott, mondván, hogy az ott valóban egy sír, s ez a sír most a körülötte elterül aranyló búzatáblák és a fölötte összegy lt nehéz es felh k miatt a környék legkomorabb pontjának t nt. A távolban egy kis falut is észrevettem. Itt körben minden a doktoré volt, beleértve az er d romjait is. Miért fordít hátat egy fiatalember ezeknek az élett l túláradó földeknek, ezeknek a gyönyör ciprusoknak, nyárfáknak, almafáknak és feny knek, ennek az er dnek; minden tervnek, amit az apja kigondolt számára, és f leg az üzletet megtölt különleges árucikkeknek? S miért kiabál az apjával, hogy soha többé nem akarja látni, és miért kéri azután, hogy ne is próbálják kerestetni, kijelentve, hogy örökre el akar t nni? Id r l id re különös arckifejezés t nt fel Lefin doktor arcán, s ilyenkor nem tudtam eldönteni, vajon bosszút akar-e állni rajtam és a hozzám hasonlókon, vagy egyszer en csak egy csalódott, minden érvre süket ember, aki már jó ideje lemondott minden boldogságról ebben a szerencsétlen világban. - És mindez az

összeesküvés miatt! - mondta a doktor. Egy kiterjedt összeesküvéssel kellett szembenéznie, mely éppúgy fenyegette t magát és az eszményeit, mint azokat a tárgyakat, melyeknek az életét szentelte, mindent, ami lényeges és életbevágó az ország számára. Lefin doktor arra kért, hogy a legnagyobb figyelemmel hallgassam, amit mondani fog. Leszögezte, hogy amit hallani fogok, az nem egy isten háta mögötti városkában él , agyalágyult vénember ostoba fecsegése, és nem is a fiát elvesztett, megtört apa hagymázas képzelgése. Biztosítottam a figyelmemr l, és valóban figyelmesen hallgattam, mégis id nként elvesztettem a fonalat, talán azért, mert közben túl sokszor gondoltam a fiára és Dzsánánra, vagy egyszer en azért, mert senki nem tudta volna követni a doktor fejtegetéseit. A tárgyak emlékezetér l kezdett el beszélni; szenvedélyes meggy z déssel beszélt a tárgyak közé szorult id r l, úgy, mintha valami kézzelfogható dologról lenne szó. Miután rájött, hogy a világ a Nagy Szemfényvesztés áldozatává vált, észrevette, hogy létezik egy másik, egy mágikus, poétikus, nélkülözhetetlen id , melyet azok a tárgyak közvetítenek nekünk, melyeket nap mint nap kézbe veszünk, végigsimítunk, használunk; még a legegyszer bb tárgyak is, mint például egy kanál vagy egy olló. S ez a tény még világosabbá vált számára abban az id ben, amikor hirtelen tömegével t ntek fel az egymásra annyira hasonlító keresked k, akik színtelen-szagtalan üzleteikben vadonatúj, lélektelen és bels ragyogás nélküli árucikkeket kezdtek el árusítani. Kezdetben nem tulajdonított jelent séget az Ajgaz cég keresked inek, akik ezeket a gázzal vagy folyékony tüzel anyaggal teli ballonokat árusították a gázrezsókhoz, ezeket az izéket, amiken elég egy gombot megnyomni; nem gyanakodott az A. E. G. gyár készülékeit, ezeket a szintetikus fehérség h t szekrényeket árusító keresked re sem. S ami még rosszabb: amikor megjelentek azok az ügynökök, akik a mi hajdani, kiváló min ség , krémes joghurtunk

helyett egy MIS márkájú új terméket kezdtek ajánlgatni, amikor felbukkantak ezek a slampos, nyakkend nélküli sof rök, akik tiszta és jól karbantartott kamionjaikkal immár nem meggyszörpöt vagy ivójoghurtot szállítottak, hanem Mr. Türkcolának elkeresztelt kólautánzatot, és amikor végül az eredeti Mr. Coca-Cola is megjelent a piacon - egy igazi, nyakkend s úriember —, Lefin doktor valami ostoba sugallat hatására úgy döntött, hogy megszerzi az Uhu márkájú német ragasztó forgalmazási jogát, hogy a régi, bevált, feny gyantából készült ragasztóink helyett ezt a terméket árusítsa, melynek tubusán egy bagoly bizonygatta, hogy képes mindent megragasztani. A doktor megpróbálkozott az átható illatú, felt n csomagolású Lux szappan árusításával is. Ám alighogy kitette addig oly der s hangulatú, ódivatú üzlete kirakatába ezeket az árucikkeket, azonnal megértette, mekkora hibát követett el azzal, hogy nem számolt a tárgyakba zárt id fontosságával. Ezeknek a színtelen-szagtalan, túlságosan egyforma termékeknek a jelenléte nemcsak a doktor der jét zavarta meg, hanem a többi árucikk nyugalmát is, éppúgy, ahogy a csalogányokat is zavarja a velük szomszédos kalitkába zárt tengelicek szemtelen csicsergése. Ezért aztán letett arról, hogy ilyen új termékeket árusítson. Egy cseppet sem érdekelte, hogy az üzletét ezentúl csak néhány vénember és a legyek látogatták; a saját életét és a saját idejét akarta élni, tehát ismét kizárólag ugyanazokkal a jól ismert, hagyományos árucikkekkel kereskedett, melyekkel az el deink is az elmúlt évszázadokban. Ugyanúgy, mint azok az emberek, akik elhülyülnek, miután ittak a Coca-Colából, de észre sem veszik, hiszen mindenki azt issza, és mindenki elveszti az eszét t le, talán a doktor is hozzászokott volna ehhez a Nagy Szemfényvesztéshez, s t talán meg is feledkezett volna róla, mint a többi keresked , aki e nagy összeesküvés öntudatlan eszköze volt, s közülük néhányat Lefin doktor továbbra is a barátjának tekintett. Mindazonáltal az üzlete és az árucikkei - vasalók,

öngyújtók, régi, illatosítás nélküli kályhák, madárkalitkák, fa hamutartók, ruhacsipeszek, legyez k és isten tudja, még mi minden az összes tárgyat körülleng mágikus harmóniának köszönhet en képesek voltak szembeszállni a nagykeresked k összeesküvésével. Rajta kívül mások is - egy rossz arcú, nyakkend s konyái pasas, egy Szivaszban él nyugalmazott tábornok és néhány csalódott, de hitéhez h maradt, trabzoni, drinápolyi, teheráni keresked , de biztosíthatom, hogy még a Damaszkuszban és a Balkánon él egyes kollégáik is fellázadtak, és a doktorral összefogva létrehozták saját kereskedelmi társulásukat, s kidolgozták saját, hagyományos árucikkeik eladási rendszerét. Erre az id re esett, hogy a doktor megkapta az els furcsa leveleket a fiától: „Ne gyere utánam, ne kerestess, elt nök!” Lefin doktor gúnyos, ám ugyanakkor bosszús hangon idézte nekem fia tiszteletlen hangvétel leveleinek szavait. Amikor a Nagy Szemfényvesztést irányító titokzatos hatalmak megértették, hogy nem tudnak sikerrel harcolni az üzlete, az eszméi és az ízlése ellen, megpróbálták a fiát megkörnyékezni, hogy így kényszerítsék térdre t. - Engem, Lefin doktort! - kiáltotta büszkén. Ekkor azért, hogy az ellenséget kikémlelje, pontosan azt tette, amir l a fia mindenáron le akarta beszélni: követtetni kezdte Nahitot. A férfinak, akit ezzel a feladattal megbízott, a fiú minden lépésér l és minden cselekedetér l be kellett számolnia. Mivel ennek az els kopónak a teljesítményét elégtelennek ítélte, felfogadott egy második, majd egy harmadik ügynököt is, akik szintén rendszeresen jelentést tettek neki... Kés bb még több kém leste Nahit minden mozdulatát... Az általuk írt jelentések még inkább meggy zték t a Nagy Szemfényvesztés ügynökeinek, az országunkat lerombolni akaró, lelkünket és emlékezetünket ellopni kívánó összeesküv k veszélyességér l...

- Jobban megérti majd, hogy mir l beszélek, ha elolvassa ezeket a jelentéseket - mondta nekem. - Meg kell figyelnünk, ki kell kémlelnünk mindent, ami velük összefügg, és figyelnünk kell mindenkire, aki kapcsolatba került velük. Magamra vállaltam ezt a gigászi munkát, mely valójában az állam feladata lenne. És el is fogom végezni, mert az a sok ember, aki ugyanúgy csalódott, mint én, nagyon bízik bennem. A dombtet r l a szemünk elé táruló, képeslapra emlékeztet tájat most szürke galambok felh i lepték el. Itt körben az összes föld Lefin doktor tulajdonában volt. A dombon túl, amelynek oldalában a sírhalom emelkedett, az itt még napfényben vibráló táj a távolban sárgásszürke homályba veszett. - Arrafelé esik - mondta a doktor -, de az es eddig nem fog eljutni. - Úgy beszélt, mint egy isten, aki egy hegytet r l szemléli alkotását, amelyet ruházott fel lélekkel, de egy kis irónia is vegyült a hangjába, mintha kigúnyolná önmagát, mintha tudatában lenne annak, milyen fellengz sen beszélt. Úgy véltem, hogy a doktor fia semmit, de valóban semmit nem örökölt apja ironikus humorából. Kezdtem megkedvelni Lefin doktort. Miközben villámok cikáztak át a sötét felh k között, megint arra gondoltam, hogy végül is egy könyv fordította szembe NahitMehmetet az apjával. Egy napon a fiú elolvasott egy könyvet, és azt képzelte, hogy ett l a világa megváltozott. - Ali úr - mondta a doktor -, ön is egy keresked fia, és még nincs harmincéves. Válaszoljon nekem: lehetséges-e az a mi korunkban, hogy egy könyv teljesen megváltoztassa valakinek az életét? Nem feleltem. A szemem sarkából figyeltem t. - Miféle bájital lehet képes ilyen varázslatra manapság? - Ezzel a kérdéssel nem pusztán nyomatékot akart adni érvelésének, hanem most el ször úgy t nt, hogy valóban választ vár a kérdésére. Én hallgattam; féltem. Egy pillanatra azt hittem, a doktor már nem akar továbbmenni, aztán láttam, hogy csak lehajol egy pillanatra. - Nézze,

mit találtam! - mondta nyitott tenyerét felém nyújtva. - Egy négylevel lóhere - tette hozzá mosolyogva. Hogy mérsékelje a könyv - és általában az írás - káros hatásait, Lefin doktor szorosabbra f zte kapcsolatait a Szivaszban él nyugdíjas tábornokkal, egy bizonyos Halisz bejjel, aki Trabzonban lakik, és minden hozzá hasonlóan érz barátjával, akik hallatni kezdték hangjukat Damaszkuszban, Drinápolyban vagy a Balkánon. Így aztán, hogy szembeszállhassanak a Nagy Szemfényvesztéssel, elkezdtek kizárólag maguk között kereskedni; ezzel párhuzamosan igyekeztek ügyüknek megnyerni más megtört szív kollégákat is, és szerényen, óvatosan elkezdték szervezni az ellenállást a Nagy Szemfényvesztés fanatikus ügynökeivel szemben. Annak érdekében, hogy amikor majd „a felejtés és a nyomorúság e szomorú korszaka után” eljön a gy zelem napja, „ne kelljen ismét fegyvertelenül, védtelenül élniük, mint azoknak az idiótáknak, akik elvesztették emlékezetüket - az ember legbecsesebb kincsét -, és hogy helyreállíthassák az ellenségeik által megszüntetni kívánt id felfogás uralmát”, Lefin doktor arra kérte a barátait, gondosan rizzenek meg minden olyan tárgyat, melyet valóságosnak gondolnak, amit saját karjuk és kezük meghosszabbításának éreznek, és amelyek éppúgy szolgálják lelkük kiteljesedését, mint a költészet: kecses teáscsészéket, olaj mécseseket, hímzett takarókat, tolltartókat, vagyis minden tárgyat, „amely segít nekünk, hogy önmagunk lehessünk”. Így aztán a doktor szövetségesei mindegyikük a saját lehet ségeihez mérten - elkezdték boltjaikban összegy jteni a régi számológépeket, kályhákat, az olyan szappanokat, amelyek nem tartalmaznak színez anyagokat, a szúnyoghálókat, az ingaórákat; az olyan árucikket pedig, melyeknek árusítását a „városi tanács határozataival” álcázott állami terrorizmus megtiltotta, a saját házukban, pincéjükben vagy a kertjükben ásott rejtekhelyeken rizték.

Mivel Lefin doktor néha el resietett, és jócskán maga mögött hagyott, amikor láttam t elt nni az er d romjai mögött álló ciprusok között, megálltam, és vártam, hogy visszajöjjön értem. Ám amikor észrevettem, hogy már egy másik, s r bozóttal és ciprusokkal ben tt domboldalon lépked, futni kezdtem, hogy utolérjem t. El bb egy páfrányokkal és tüskés szederbokrokkal szegélyezett keskeny ösvényen haladtunk, majd rátértünk egy meredeken emelked szélesebb útra. Lefin doktor mindvégig el ttem járt, de id nként megállt, hogy biztos lehessen abban, hogy hallom, amit mondani akar nekem. - Mivel a Nagy Szemfényvesztés ügynökei - tudatosan vagy öntudatlanul - a könyvet és az irodalom eszközeit használták fel az ellenünk való támadásra - mondta a doktor a barátainak -, meg kell találnunk a módját, hogyan védhetnénk ki a nyomtatott szöveg, az irodalom káros hatásait. - De pontosan milyen irodalom ellen kell fellépnünk? - kérdezte t lem, miközben egy cserkész fürgeségével ugrált egyik szikláról a másikra. - Milyen könyvek ellen? - Lefin doktor hosszasan elgondolkodott ezen a kérdésen. Sokáig nem szólt egy szót sem, mintha meg akarta volna mutatni nekem, milyen hosszú ideig töprengett ezen, hogy milyen sok gondolkodásba került, mire választ talált erre a kérdésre. Miután segített kiszabadulnom a nadrágszáramba akaszkodó tüskés indák közül, így folytatta: - Nem csak az a bizonyos könyv tévesztette meg a fiamat. Az összes valaha is kiadott könyv a mi id nk, a mi hajdani életünk ellensége. Az írás, ami ellen harcolt, nem a kézzel írott szöveg volt, hiszen az szerves része a tollat tartó kéznek, az boldogsággal tölti el a lelket, mely irányítja a kéz minden mozdulatát. A kézírás megmutatja a lélek szomorúságát, kíváncsiságát és minden más érzelmét, s megvilágítja az elmét. A doktor nem volt ellensége azoknak a könyveknek, melyek

megtanítják a falusi gazdáknak, hogyan harcolhatnak a patkányok ellen; amelyek megmutatják az utat az eltévedt utazóknak; amelyek felidézik seink hagyományait azok számára, akik elvesztették a lelküket; amelyek illusztrált kalandregények formájában feltárják a még tudatlan gyermekek el tt az univerzum csodáit és valódi természetét. Ezek a könyvek most is ugyanolyan nélkülözhetetlenek, mint hajdan, s t jó lenne, ha minél több ilyen kerülne az üzletekbe. Lefin doktor az olyan könyvek ellen harcolt, melyek elvesztették ragyogásukat, igazságukat, érvényességüket, mégis azt állították magukról, hogy vakítóan fényl , igazmondó és komoly m vek. Ezek a könyvek a mi univerzumunk sz k határain belül is elérhet der t és paradicsomi boldogságot ígértek nekünk. Egy mezei egér surrant el a lábunk el tt, s egy szempillantás alatt elt nt. E könyvek mindegyikét a Nagy Szemfényvesztés ügynökei írták és adták ki, mégpedig azért, hogy elfeledtessék velünk a költészetet és életünk szépségét. - A bizonyíték? - kérdezte gyanakvó tekintettel, mintha én követeltem volna bizonyítékokat t le. A doktor nagy léptekkel törtetett el re a satnya tölgyfák és a madárürülékkel pettyezett sziklák között kanyargó ösvényen. Hogy meggy z djem minderr l, el kellene olvasnom a beszámolókat azokról a kutatásokról, melyeket Isztambulban és az ország más részein végeztetett el az ügynökeivel és a kémeivel. A fia, miután elolvasta a könyvet, elvesztette minden józanságát: nemcsak hogy elfordult az apjától és az egész családjától - ezt még lehetett volna az ifjakra jellemz dacosság megnyilvánulásának tekinteni -, de valamiféle „vakság” is sújtotta: „állandó halálvágy” kísértette, mely érzéketlenné tette t az élet gazdagsága és minden szépsége, vagyis az „id titkos szimmetriája” és a „dolgok részletei” iránt. - Vajon egyetlen könyv m ve lenne mindez? - kérdezte Lefin doktor. - Ez a könyv csak egy szerény eszköz a Nagy Szemfényvesztés szolgálatában!

Hozzátette, hogy ezzel együtt nem akarja lebecsülni e könyv jelent ségét, s annak a személynek a fontosságát, aki ezt a könyvet megírta. Majd ha elolvasom a barátai és kémei által írt jelentéseket, meg fogom látni, hogy ezt a könyvet és az íróját az ellenség ügynökei olyan célok szolgálatába állították, melyek távolról sem estek egybe a szerz szándékaival, aki egyébként szerencsétlen nyugdíjas hivatalnok, jelentéktelen alak, akiben még annyi bátorság sem volt, hogy védelmére keljen az általa írt könyvnek. - Pontosan az a fajta személyiség, akire szükségük volt ezeknek a gonosztev knek, akik el akarják terjeszteni közöttünk a felejtés pestisét, ezt a pestist, mely megfoszt minket az emlékezetünkt l, s amelyet a Nyugatról jöv divatok közvetítenek nekünk! Egy gyenge, jelentéktelen alak, egy senki! Már vége, megsemmisült, elt nt a föld színér l! - Doktor Lefin világossá tette számomra, hogy semmiféle részvétet nem érez a meggyilkolt szerz iránt... Egy ideig némán lépkedtünk a kecskék által kitaposott csapáson. Bársonyos villámok törtek át az es felh k között, melyek továbbra is lassan sodródtak az égen anélkül, hogy közeledtek vagy távolodtak volna, a mennydörgést azonban nem hallottuk, mintha egy olyan televízió el tt ülnénk, amelyr l levették a hangot. Amikor felértünk egy újabb domb tetejére, onnan már nemcsak Lefin doktor birtokát láthattuk, hanem a távolban a síkságon elterül rendezett városkát is, mely olyan látványt nyújtott, mint egy gondos háziasszony által megterített asztal: piros cseréptet k, a mecset karcsú minaretjével, az egészen a horizontig futó utcák, és néhány, a város belsejében fekv , gondosan körülkerített búzatábla és gyümölcsöskert. - Reggelente már virradat el tt felkelek, hogy üdvözöljem a nappalt. Nem várom meg, hogy az ébresszen - mondta Lefin doktor, miközben gyönyörködve nézett körbe. - A nap még a hegyek mögött rejt zik, de a rét fölött cikázó fecskék azt jelzik, hogy máshol már

korábban felkelt. Néha egészen idáig elé jövök. Ezekben az órákban a természet még alszik, a darazsak és a kígyók még nem jönnek el . Az univerzum és én kérdéseket teszünk fel: miért létezünk, miért vagyunk itt ebben az órában? Megkérdezzük magunktól, hogy mi a célunk, mi a legh bb vágyunk. A halandók közül csak kevesen találják meg a lelki közösséget a természettel, hogy vele együtt töprengjenek ezeken a kérdéseken. Az emberek talán képesek gondolkodni, ám a fejükben nincs semmi több, mint néhány másoktól hallott, nyomorúságos gondolat, amelyeket persze sajátjuknak hisznek, pedig ezeket nem k maguk fedezték fel a természet csodáit szemlélve. Gyenge, fakó, törékeny gondolatok... - Még miel tt felfedeztem volna a Nyugatról hozzánk érkez Nagy Szemfényvesztést, megértettem: ahhoz, hogy a vereséget elkerüljük, er snek és elszántnak kell lennünk! - mondta Lefin doktor. - A búskomor utcák, a türelmes fák, a kísérteties fények teljesen közömbösek voltak számomra; én továbbra is rendben tartottam a dolgaimat, beosztottam az id met, és nem voltam hajlandó alávetni magam a történelemnek, nem ijedtem meg azok kisded játékaitól, akik uralmuk alá akarták kényszeríteni azt. Miért is tettem volna? Bíztam magamban. És mert én bíztam magamban, a többiek is bíztak az er mben s az életem költészetében. Mindent megtettem annak érdekében, hogy magamhoz kössem ket. Így aztán nekik is sikerült felfedezniük a saját idejüket. Szoros kapcsolatokat építettünk ki egymással. Titokban leveleztünk, egy kódrendszer segítségével kommunikáltunk egymással, mint a szerelmesek, s id nként titkos gy léseket is tartottunk. Ezzel a gondosan el készített els kongresszussal, ami most Gudulban összeült, egy több éves küzdelem után kivívott gy zelmet ünneplünk, kedves Ali úr. E gy zelem eléréséhez olyan türelmesnek kellett lennünk, mint annak az embernek, aki egy kiskanállal áll neki egy kút kiásásának! És egy olyan aprólékos

pontossággal kiépített szervezetre volt szükségünk, mely tökéletesebb, mint egy pókháló! Bármit tegyen is immár a Nyugat, nem tud minket letéríteni az utunkról! - A doktor egy pillanatra elhallgatott, aztán közölte velem a legfrissebb híreket: három órával azután, hogy elragadó hitvesemmel elhagytuk Gudult, t z ütött ki a város több pontján. Az sem véletlen, hogy bár az állami hivatalok minden szükséges segítséget megadtak a t zoltóknak, azoknak csak nagy sokára sikerült megfékezniük a lángokat. Merthogy a tüntet ket és a sajtó által manipulált, tör -zúzó fiatalokat ugyanaz a düh vezérelte, mint a doktor barátait; ösztönösen megértették, hogy megfosztották ket az emlékezetükt l, a költészetükt l, a lelk kt l. Mintha azt is hallottam volna, hogy a tömeg autókat gyújtott fel, és néhány lövés is eldördült. S hogy egy embert megöltek - talán a doktor egyik barátját? Az alprefektus, aki a f város és a pártok helyi szervezetei segítségével maga szervezte meg ezeket a provokációkat, természetesen betiltotta a keresked k gy lését azzal az ürüggyel, hogy annak megtartása a közrendet veszélyezteti. - Csakhogy már túl kés - mondta Lefin doktor. - Én nem fogok ilyen könnyen kapitulálni! Én voltam az, aki vitát kezdeményeztem az angyalokról. Én követeltem egy olyan televíziót, mely visszatükrözi a lelkünket, a gyermekkorunkat, és én hoztam létre ezt a készüléket. Azt is én követeltem, hogy üldözzenek, hogy csírájában fojtsanak el minden ártalmas kezdeményezést. Mint ezt a könyvet, például, amely elrabolta t lem a fiamat. Megtudtuk, hogy minden évben száz meg száz fiatalember életét teszik tönkre efféle ügyeskedésekkel: kezükbe adnak egy könyvet, ha szükséges, még egyet, és e 'szerencsétlenek világa máris kifordul a sarkaiból. Én mindenre gondoltam. Nem véletlen, hogy nem mentem el a kongresszusra. Az sem pusztán csak véletlen, hogy ez a gy lés alkalmat adott arra, hogy egy olyan értékes fiatalembert nyerjek meg az

ügyünknek, mint ön. Lassan minden a helyére kerül, pontosan úgy, ahogy terveztem... Amikor egy baleset következtében elvesztettem t, a fiam éppen annyi id s volt, mint ön most. Ma tizennegyedike van. A fiamat tizennegyedikén vesztettem el. Lefin doktor kinyitotta a tenyerét, s így ismét megláthattam az eddig az öklében szorongatott négylevel lóherét. A száránál fogva felemelte, figyelmesen megvizsgálta, aztán elengedte, s hagyta, hogy a szél magával ragadja. Az es felh k irányából fújó szell olyan puha volt, hogy csak a magával hozott friss leveg h vössége miatt lehetett egyáltalán észrevenni. A galambszürke felh k még mindig nem mozdultak, mintha nem tudnák eldönteni, merre is induljanak. Messze a város mögött sárgás fény áradt szét a horizonton. Lefin doktor elmagyarázta nekem, hogy most abban a sávban esik. Amikor elértük a domb túloldalán lév vízmosást szegélyez sziklákat, láttuk, hogy a temet fölött már tisztul az ég. Egy karvaly, mely kétségkívül valahova ide, a meredek sziklák közé építette a fészkét, közeledtünkre rémülten felröppent, és elkezdett körözni a doktor földjei fölött. Tisztelettel elegy csodálattal követtük a szinte mozdulatlan szárnyakkal lebeg madár hangtalan röptét. - Ezekben a földekben elég gazdagság és er rejlik ahhoz - folytatta Lefin doktor -, hogy biztosítsák ennek a mozgalomnak a fennmaradását, melyet egyetlen, az évek hosszú sora alatt kiérlelt nagy gondolat inspirál. Ha a fiamban elég er és akarat lett volna ahhoz, hogy átlásson a Nagy Szemfényvesztés trükkjein, hogy ne hagyja magát megtéveszteni egyetlen könyv által - hiszen olyan remek értelmi képességei voltak! -, ma ugyanúgy eltöltené t a hatalom és a kreatív alkotóer érzése, mint engem, amikor körülnézek e dombtet r l. Tudom, hogy ma ön is érzi magában ugyanezt az ihletettséget. Amikor megláttam önt, rögtön megértettem, hogy egy cseppet sem voltak túlzóak azok a hírek, melyek a fülembe jutottak a keresked k gy lésén

tanúsított elszántságáról és bátorságáról. S amikor megtudtam, hogy ön mennyi id s, nem haboztam többé, s már arra sem volt szükségem, hogy utánanézzek a múltjának. Ha ön ugyanolyan id s, mint a fiam volt, amikor oly kegyetlen és machiavellisztikus módon elragadták t lem, bizonyára ön is mindent megértett, olyannyira, hogy elhatározta, részt vesz ezen a gy lésen. Még csak huszonnégy órája ismerem önt, de máris megértettem, hogy a sors néha csak azért vet véget id el tt egy életnek, hogy kés bb valaki másban ölthessen testet ugyanaz az akarat, ugyanaz a lendület. Nem minden ok nélkül engedtem meg önöknek, hogy meglátogassák a fiamnak szentelt szerény múzeumot. Az anyján és a n vérein kívül ön és a felesége az egyedüliek, akik beléphettek oda. Ott láthatta a saját múltját és a jöv jét is... Ami a következ lépést illeti, elég, ha rám néz, ha jól megnézi Lefin doktort, s könnyen kitalálhatja, mit kell tennie. Légy a fiam! Lépj a helyébe! Folytasd a m vemet halálom után! Már id s ember vagyok, de még lobog bennem a szenvedély. Biztos akarok lenni abban, hogy ez az általam létrehozott mozgalom halálom után is tovább él majd. Vannak kapcsolataim a kormánnyal is. Akik most a jelentéseket küldik nekem, kés bb is rendelkezésre állnak majd. Több száz megtévesztett fiatalt tartunk szemmel. Majd megmutatom neked a dossziéimat. Mindet, kivétel nélkül. Figyeltettem a fiam minden lépését, majd mindent elolvashatsz a jelentésekben. Ha tudnád, mennyi ilyen megtévesztett fiatalember van az országban! De neked nem kell majd szakítanod az apáddal, a családoddal! Meg akarom mutatni neked a fegyvergy jteményemet is. Mondj igent! Mondd azt nekem: igen, értem, milyen hatalmas felel sséget vállalok magamra! Mondd azt: én nem vagyok elfajzott gyermek, én mindent látok, mindent tudok! Mondd ezt nekem! Éveken át nem volt fiam, és én rettenetesen szomorú voltam, aztán amikor végre lett egy fiam, elrabolták t lem, s ezután

még szomorúbb lettem, de semmi nem lehetne szörny bb számomra, mint az a gondolat, hogy nincs kire hagynom ezt az örökséget! A távolban az es felh k megritkultak, és a közöttük támadó réseken áttör napsugarak aranyfénnyel vonták be Lefin doktor királyságának egy részét, mint ahogy a spotlámpák is csak a színpad egy bizonyos pontját világítják meg. A birtok egy része, az almafákkal és k risfákkal beültetett domboldal, a sír, amelyben a doktor fia nyugodott, és a juhakol körül elterül szikes földdarab most napfényben fürdött, aztán láttuk, ahogy ez a fényfolt arrébb kúszott, s mind gyorsabban távolodni kezdett a mez n, mint egy siet s szellem, s végül hirtelen elt nt. Onnan, ahol álltunk, beláthattuk az általunk megtett út nagy részét; tekintetem végigsiklott a sziklás domboldalon, a kecskék kitaposta ösvényen, az eperfákon, az els dombon, a bozótoson és a búzamez kön, aztán nagy meglepetésemre hirtelen megpillantottam Lefin doktor házát: egy elég nagy, fákkal körülölelt tisztáson állt, és láttam, hogy a feny erd és a városba vezet út felé igyekv öt aprócska alak egyike nem más, mint Dzsánán; megismertem gránátvörös, virágmintás ruhájáról, melyet nemrégiben vásárolt magának. Nem, nemcsak a ruhájáról ismertem meg, hanem a járásáról és az alakjáról is - vagy egyszer en csak arról, hogy a szívem elkezdett hevesebben dobogni, amint megpillantottam karcsú sziluettjét. Aztán a messzi távolban, a hegyek fölött, ott, ahol Lefin doktor királysága kezd dött, megláttam egy csodálatos szivárványt. - Amikor az emberek elmerülnek a természet szemlélésében mondta a doktor abban meglátják saját korlátjaikat, hiányosságaikat, félelmeiket, és saját gyengeségükt l megrémülve mindezt a természet végtelen hatalmának tulajdonítják. Ami engem illet, én egy ékesszóló üzenetet látok a természetben, egy nekem szóló üzenetet, mely arra emlékeztet, hogy érintetlenül meg kell riznem az akaratomat, s olyannak kell tekintenem, mint egy értékes kéziratot, melyet elszántan,

félelem és engedmények nélkül fel kell olvasnom. Amint a nagy országok és a nagy korszakok, úgy a nagy emberek is azok, akik képesek felhalmozni magukban egy olyan hatalmas er t, mely állandóan robbanással fenyeget. Amikor eljött az id , amikor felmerült a lehet ség, amikor egy új történelmi kor vette kezdetét, ez az er ugyanolyan könyörtelenül és radikálisan nyilvánult meg, amilyen könyörtelenül lépett fel az a nagy ember, akit cselekvésre késztetett. S ekkor a végzet ugyanilyen kegyetlenül beavatkozik az eseményekbe. Azon a napon vajon mekkora jelent sége lesz majd az újságoknak, a divatos eszméknek, a tartályokban lév gázoknak, a Lux szappanoknak, a Coca-Colának, a Marlboro cigarettának, a kisstíl ügyleteknek, a Nyugatról fújó szelek által megtévesztett szerencsétlen testvéreink kicsinyes erkölcsi elveinek? - Elolvashatom a jelentéseket, uram? - kérdeztem. Hosszú ideig csend volt. A szivárvány csillogva tükröz dött vissza Lefin doktor szemüvegének piszkos-poros lencséin; két szimmetrikus szivárvány ragyogott a doktor szeme el tt. - Én egy zseni vagyok - mondta Lefin doktor.

10 Visszamentünk a házba. Egy békés, családi körben elköltött ebéd után Lefin doktor bevezetett a dolgozószobájába, melynek ajtaját egy ahhoz hasonló hatalmas kulccsal nyitotta ki el ttem, amilyet Rosemonde használt Mehmet szobájának kinyitásához. Miközben elém tette a faliszekrényekb l kivett füzeteket és a polcokról leemelt dossziékat, kijelentette: azt a lehet séget sem lehet kizárni, hogy az az akarat, amely képes volt megrendelni ezeket a titkos jelentéseket, és összegy jteni ezeket a tanúvallomásokat, egy napon állami formában ölt majd testet. Amint arról a doktor és a kémei által megszervezett bürokratikus rendszer is tanúskodott, Lefin doktor arra számított, hogy a Nagy Szemfényvesztés ügynökei fölött aratott gy zelem után egy új államot alapíthat. Könnyen eligazodtam az iratok között, mert a beérkez jelentéseket a doktor gondosan csoportosította. A fia megfigyelésével megbízott informátorok önállóan dolgoztak, nem léphettek kapcsolatba egymással; a doktor mindegyiküknek titkos fed nevet adott, melyet a híres óramárkák neve közül választott ki. Jóllehet ezeknek az óráknak a többsége Nyugaton készült, Lefin doktor mégis a „sajátunknak” tekintette ket, hiszen már egy évszázada a mi id nket mutatták nekünk. Az els nyomozó, Zenit négy évvel ezel tt, március havában írta meg els jelentését. Abban az id ben Mehmet - akit akkor még Nahitnak hívtak - az isztambuli egyetem orvosi karának diákja volt Csapában. Zenit jelentésében kiemelte, hogy az általa megfigyelt harmadéves diák csak rossz jegyeket kapott az szi tanévkezdés óta, s

ennek okát a következ kben látta: „A fent nevezett fiatalembernek az utóbbi hónapokban megfigyelhet gyenge tanulmányi eredményei visszavezethet k arra a tényre, hogy csak nagyon ritkán hagyja el a kadirgai egyetemi kollégiumot: soha nem jár be az el adásokra, nem látogatja sem a klinikákat, sem a kórházakat.” A dosszié tele volt olyan jelentésekkel, melyek részletesen beszámoltak minden egyes óráról, amit Nahit a kollégium falain kívül töltött, amikor elment ebbe vagy abba a pizzériába, egy ilyen vagy olyan cukrászdába, ehhez vagy ahhoz a fodrászhoz vagy betért egy bankba. Mehmet minden alkalommal sietett vissza a kollégiumba. Zenit minden jelentése végén több pénzt kért Lefin doktortól a megfigyelés folytatásához. Movado, akit Lefin doktor kevéssel Zenit után fogadott fel, valószín leg a kadirgai kollégium gondnoka volt, s mint az ilyen munkakörben dolgozók többsége, is kapcsolatban állt a rend rséggel. Arra gondoltam, hogy ez az efféle munkákban már szemmel láthatóan nagy tapasztalattal bíró férfi, aki óráról órára beszámolt Mehmet minden cselekedetér l, kétségkívül már korábban is számtalan ilyen jelentést írt egyes aggódó vagy egyszer en csak kíváncsi apák, illetve a titkosszolgálat számára. Merthogy Mehmetr l szóló beszámolóiban a hivatásosok magabiztos, egyszer stílusában vázolta fel a kollégiumon belüli politikai er viszonyokat. Konklúziója: Nahitnak nem volt semmiféle kapcsolata az egymással rivalizáló, különböz orientációjú kollégiumi diákszervezetekkel; Movado jelentésében egy mérsékelt balos csoportosulást, az ellenpóluson pedig két széls séges vallási csoportot említett, melyek közül az egyik szorosan köt dött a naksibendik vallási közösségéhez. A „mi fiatalemberünknek” tehát soha nem volt kapcsolata ezen szervezetek egyikével sem; békésen éldegélt a szobájában, melyet három másik egyetemistával osztott meg. Velük sem került bizalmasabb viszonyba, rendszerint egyedül üldögélt egy csendes sarokban. Semmi mást nem csinált, csak olvasott, ugyanazt

a könyvet olvasta újra és újra, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is felemelte volna a fejét; olyan, mint egy teológushallgató, aki éppen azon fáradozik, hogy kívülr l megtanulja a Koránt, „ha megengedi nekem ezt a hasonlatot, uram”. A kollégium igazgatója - akit Movado politikailag és ideológiailag teljesen megbízható személynek tartott -, a rend rség és a fiatalember három szobatársa is meger sítette, hogy az a bizonyos könyv, amelyet Nahit olvasott, nem tartozik azon veszélyes m vek közé, melyeket az iszlamisták vagy a politikai aktivisták szoktak kívülr l megtanulni. Movado ezután beszámolt egy apró furcsaságról, aminek azonban láthatóan nem tulajdonított túl nagy jelent séget: a fiatalember, miután az ebédl egyik asztalánál ülve órákon át olvasta a könyvet, általában odament az ablakhoz, és hosszú ideig ott maradt a semmibe meredve. Közömbösen t rte diáktársai megjegyzéseit, csipkel dését, s beérte azzal, hogy egy mosollyal válaszolt minderre. Nem mindennap borotválkozott meg. Tapasztalataira támaszkodva Movado emlékeztette megbízóját arra, hogy a más fiatalemberek esetében megfigyelt mániák - például, hogy újra és újra megnézték ugyanazt a pornófilmet, ezerszer meghallgatták ugyanazt a kazettát, vagy mindig póréhagymával ették a vagdalt húst mindig mulandók voltak. Omega, a májusban munkába álló harmadik ügynök minden bizonnyal el deinél részletesebb utasításokat kapott Lefin doktortól, mivel a jelentéseiben sokkal nagyobb figyelmet fordított a fiatalember által olvasott könyvre, mint Nahit egyéb napi elfoglaltságaira. Ez pedig arra utalt, hogy Lefin doktor már az els néhány hónap után rájött, hogy Mehmet - vagyis inkább Nahit - a könyv miatt tért le a helyes útról. Omega megfigyelés alá vont néhány isztambuli könyvkeresked t és utcai könyvárust - köztük azt is, akit l három évvel ezután én is megvettem a könyvet. Türelmes kutakodás után Omega két utcai árus

készletében is megtalálta azt a bizonyos könyvet; a t lük kapott információk birtokában elment egy antikváriumba, hogy további adatokat szerezzen a m r l. Az ily módon összegy jtött információk lehet vé tették számára, hogy a következ eredményre jusson: miután egy, a könyveket nagy tételben, mázsaszámra vásárló viszonteladó bezárta dohos raktárát, a könyv úgy száz- ötven-kétszáz példánya a környék kisebb antikváriumaiba, illetve az utcai árusok készleteibe került. Ez a közvetít keresked összeveszett az üzlettársával, s a raktár bezárása után elhagyta Isztambult. Mivel a nagykeresked nyomtalanul elt nt, lehetetlen volt megállapítani annak az illet nek a személyazonosságát, akit l a könyveket megrendelte. Az egyik antikvárius azonban sejteni engedte, hogy a rend rségnek is szerepe lehet a könyv újbóli forgalomba kerülésében. Elmondása szerint az eredetileg teljesen legálisan kiadott könyv példányait egy napon az ügyészség utasítására visszavonták a forgalomból, s az elkobzott köteteket a Biztonsági Szolgálat egyik raktárában helyezték el; ezután néhány pénzgondokkal küszköd rend r - mint tudjuk, sok ilyen van valószín leg ellopott a raktárból pár tucatnyi könyvet, zsákmányukat egy tételben eladták valami nagykeresked nek, akit l végül az antikváriumok és az utcai árusok vették meg. A jelentései alapján lelkiismeretes, megbízható embernek t n Omega, miután a könyvtárakban nem sikerült a szerz egy esetleges másik m vére bukkannia, s a telefonkönyvekben is hiába kereste az író nevét, az alábbi következtetésre jutott: „Nem ez az els eset, hogy olyan valaki vállalkozik egy könyv megírására, akinek még telefonra sem telik. Mindazonáltal az is elképzelhet , hogy az illet álnéven adta ki a könyvét.” Mehmet, aki állandóan a könyvet bújva az egész nyarat a kollégiumban töltötte, sszel nyomozásba kezdett, hogy felkutassa a szerz által használt forrásokat. Az ez id tájt a fiú követésével

megbízott ügynök fed nevéül Lefin doktor a köztársaság els éveiben egész Isztambulban nagy népszer ségnek örvend szovjet ingaóra márkajelzését választotta: Szerkisszov. Miután megállapította, hogy Mehmet minden idejét a Bejazit Nemzeti Könyvtár olvasótermében tölti, Szerkisszov azzal a jó hírrel szolgált a doktornak, hogy a fiatalember újra elkezdett tanulni, vagyis ismét normális diákként viselkedik. Kés bb azonban, amikor észrevette, hogy Mehmet a könyvtárban kizárólag olyan, gyerekeknek írt, illusztrált kalandregényeket olvas, mint a Pertev és Peter vagy a Mary és Ali, korábbi optimizmusa elpárolgott. Vigasztalásul a következ hipotézissel állt el : a fiatalember talán úgy próbál meg kijutni lelki válságából, hogy megkísérli újraélni gyermekkori emlékeit. Szerkisszov jelentései szerint Mehmet októberben végigjárta a Babiali negyed összes olyan könyvkiadóját, melyek hajdan az ilyen képes gyermekmagazinok kiadásával foglalkoztak - avagy foglalkoznak ma is -, és meglátogatott jó néhány „négert” is - köztük például Nedzsati urat -, akik abban az id ben a névtelenség homályába burkolózva dolgoztak e magazinok számára. Abban a meggy z désben, hogy Lefin doktor azért figyelteti a fiát, hogy megismerhesse a fiatalember ideológiai és politikai nézeteit, Szerkisszov a következ ket írta ezekr l a bértollnokokról: „Bár ezek az urak azt állítják, hogy érdekl dnek a politika iránt, és id nként írnak is egy-egy politikai vagy ideológiai témájú cikket, ezeknek az állítólagos újságíróknak valójában nincs semmiféle politikai meggy z désük. Többségük kifejezetten a honoráriumért ír, vagy ha nem a pénzért, akkor azért, hogy bosszantsa azokat az embereket, akiket utál.” A két következ jelentés - az egyiket Szerkisszov, a másikat Omega készítette - arról tájékoztatott, hogy egy szi reggelen Mehmet ellátogatott az állami vasúttársaság Hajdarpasában lév személyzeti igazgatóságára. A másik jelenlétér l mit sem tudó két ügynök közül

Omegának sikerült többet megtudnia e látogatás részleteir l: „Úgy t nik, a fiatalember egy nyugdíjas vasúti tisztvisel fel l érdekl dött” írta beszámolója végén. Gyorsan átnéztem a még hátralév , gondosan csoportosított jelentéseket. Az én városnegyedem, az én utcám nevét, a saját gyerekkoromat keresve futtattam végig tekintetemet a lapokon. S amikor megtaláltam azt a jelentést, melyb l megtudhattam, hogy Mehmet egy este eljött abba az utcába, ahol laktam, megállt egy ház el tt, és hosszasan szemlélte az els emeleti ablakokat, a szívem vadul kalapálni kezdett. Úgy t nt, mintha annak a csodálatos új világnak az épít i, amelybe utóbb én is meghívást kaptam, elhatározták volna, hogy megkönnyítik a dolgomat: mindvégig ott voltak a szemem el tt, és csodákat vittek végbe, csakhogy az az ártatlan gimnazista, aki akkoriban voltam, mindebb l semmit sem vett észre. Következtetésem szerint Mehmet másnap találkozhatott Rifki bácsival. Az állandóan a nyomában lév két kopó egybehangzó jelentésében az szerepelt, hogy Mehmet azon a napon bement az Erenköj negyedbeli Ezüstnyárfa utca 28. szám alatti házba, és öt-hat órát odabent töltött. Azt azonban egyik ügynök sem tudta megállapítani, hogy a megfigyelt fiatalember melyik lakás ajtaján csöngetett be, s így azt sem tudták, kivel töltötte ezt az öt-hat órát. A feladatát a másik ügynöknél jóval lelkiismeretesebben ellátó Omegának viszont sikerült szóba elegyednie a sarki f szeressel, aki fontos információkkal szolgált a házban lakó három családról. Véleményem szerint ez volt az els olyan jelentés, melyben Lefin doktor Rifki bácsi nevével találkozhatott. A Rifki bácsival való találkozást követ napokban Mehmet olyan mély depresszióba zuhant, hogy az még Zenit figyelmét sem kerülhette el. Movado beszámolt arról, hogy a fiatalember csak a legritkább esetben hagyja el a szobáját, már az ebédl be se jár le, ám azt is

hozzátette, hogy az utóbbi id ben nem látta, hogy a fiú a könyvet olvasta volna. A kollégiumból csak ritkán mozdul ki, s úgy t nik, olyankor is csak „céltalanul” mászkál a városban - jegyezte fel Szerkisszov. Egyszer egész éjjel az Ahmed szultán nevét visel mecset mögötti sikátorokban bolyongott, máskor órákon át üldögélt egy parkban cigarettáról cigarettára gyújtva. Egy éjjel Omega látta t egy sz l vel teli zacskóval a kezében. A fiatalember kicsípett egy szem sz l t a zacskóból, s olyan figyelmesen vizsgálgatta, mintha egy gyöngyszemet tartana a kezében, majd a szájához emelte, s lassan elrágta vagy inkább elszopogatta; négy teljes óráig tartott, mire a zacskó kiürült, s a fiatalember visszatért a kollégiumba. Mehmet nem borotválkozott, egyáltalán nem tör dött a külsejével. A megfigyel k állandóan panaszkodtak a fiatalember éjjeli kiruccanásai miatt, és fizetésemelést követeltek. November közepén egy délután Mehmet felszállt egy Hajdarpasába tartó hajóra; onnan vonattal utazott tovább az Erenköj negyedbe, ahol aztán sokáig sétált. Omega szerint, aki ezen a napon is árnyékként követte a fiatalembert, Mehmet a városnegyed összes utcáját végigjárta, háromszor is elment az ablakom alatt - miközben én valószín leg a szobámban ültem, s tanultam -, majd az est leszálltakor megállt az Ezüstnyárfa utca 28. számú házzal szemben. Két órán át szobrozott a sötétben, még az id közben elered es sem tudta elüldözni rhelyér l, ahonnan - Omega véleménye szerint - egyre azt leste, mikor adnak végre jelt neki valamelyik emeleti ablakból. A sötét ablakokban azonban két óra múltán sem gyúlt ki a várva várt fény, így aztán Mehmet, miel tt visszatért volna a kollégiumba, elkeseredésében a sárga földig leitta magát egy kadiköji kocsmában. A kés bbiekben mind Omega, mind Szerkisszov jelentette, hogy a fiatalember még hatszor csinálta végig ugyanezt. Az ez alkalommal ügyesebbnek t n

Szerkisszovnak végül sikerült azonosítania azt a személyt, akinek Mehmet oly türelmesen kémlelte az ablakát. Szerkisszov szerencsésen kileste Rifki bácsi és Mehmet második találkozását. El bb a túloldali járdán foglalt el figyel állást, majd felkapaszkodott a ház el tti kis kertet körülölel k kerítésre, ahonnan megfigyelhette a két férfi találkozását - Szerkisszov néha a „randevú” szót használta -, melyre aztán kés bbi jelentéseiben többször is visszatért. Ám nekem igazából az els benyomásai t ntek a legpontosabbaknak, mivel ezeket még els sorban a saját szemével látottakra alapozta. A találkozó azzal kezd dött, hogy az öregember és Mehmet leültek két, egymással szembefordított fotelba (közöttük pedig ott állt a televízió, melyben éppen egy cowboyfilm ment), de hét-nyolc órán keresztül egyetlen szót sem váltottak. Kés bb az öregember felesége kávét szolgált fel nekik. Aztán Mehmet felállt, és beszélni kezdett. Olyan szenvedélyesen magyarázott és oly hevesen gesztikulált, hogy Szerkisszov már-már azt gondolta, mindjárt megüti id s beszélget társát. Az öreg, bizonyos Rifki úr kezdetben csak szomorúan mosolygott, aztán amikor a fiatalember még jobban megemelte a hangját, is felállt, és ugyanolyan hevesen válaszolt a fiúnak. Ezután mindketten visszaültek a helyükre, s ugyanígy tett a szoba falára vetül árnyékuk is; felváltva beszéltek, aztán ismét némán üldögéltek egy darabig szomorú pillantásokat vetve a televízióra, majd újra beszélgetni kezdtek. Most az öregúr beszélt hosszasan, a fiatalember szó nélkül hallgatta, majd mindketten újra némaságba merültek; bár id nként az ablak felé fordultak, de úgy t nt, nem vették észre az ket figyel Szerkisszovot. Egy szomszédasszony, egy igazi hárpia azonban meglátta a kerítés tetejér l leskel d kémet, és teli torokból kiabálni kezdett: „Segítség! Vigyen el az ördög, te piszkos tolvaj!” így aztán a megfigyel sietve távozni kényszerült leshelyér l, s ezért nem láthatta,

mi történt ennek az általa rendkívül fontosnak ítélt találkozónak az utolsó három percében; az ügynök kés bbi jelentéseiben ezt a „randevút” megpróbálta összefüggésbe hozni mindenféle titkos földalatti szervezettel, feltételezett nemzetközi összeesküvésekkel, illetve különféle politikai szervezetekkel és b nszövetkezetekkel. A következ dossziéból ítélve Lefin doktor ezután még szigorúbb és intenzívebb megfigyelést kért az ügynökeit l, mivel a jelentések most a szokásosnál jóval s r bben követték egymást. A Rifki bácsinál tett második látogatását követ napokban Omega „rendkívül dühösnek” látta Mehmetet; Szerkisszov szerint a fiatalember „nagyon szomorúnak, ám ugyanakkor elszántnak t nt”. Mehmet megvásárolta a könyv összes, az utcai árusoknál fellelhet példányát, majd elkezdte a „terítést”, vagyis „a város legkülönböz bb pontjain” elhelyezte „e m ” egy-egy kötetét: jutott a könyvb l a kadirgai egyetemi kollégiumba (Movado jelentése), a f leg diákok által látogatott kávéházakba (Zenit és Szerkisszov), a buszmegállókba, a mozik bejáratához, a kiköt kbe (Omega); a fiatalember minden eszközzel igyekezett felhívni az emberek figyelmét a szóban forgó m re. Movado említést tett arról, milyen merészen próbálta Mehmet meggy zni kollégiumi lakótársait a könyv fontosságáról. A jelentésben az is szerepelt, hogy a megfigyelt személy máshol is megkísérelte maga köré gy jteni a diákokat, hogy a könyvr l beszéljen nekik, ám mivel korábban mindig nagyon magányos, távolságtartó, magának való volt, mostani társalgási kísérletei minden er feszítése ellenére kudarcra voltak ítélve. Éppen ott tartottam a jelentésben, hogy Mehmetnek végül mégiscsak sikerült kéthárom olyan diákot rávennie a könyv elolvasására, akikkel az egyetemi kantinban vagy az egyik el adáson találkozott (merthogy egy ideje kétségkívül éppen ilyen céllal - újra bejárt az óráira), amikor pillantásom egy isztambuli napilapból kivágott cikkre esett:

GYILKOSSÁG ERENKÖJBEN

„(Anatólia Hírügynökség): Tegnap éjjel, 21 óra körül egy ismeretlen több lövéssel megölte Rifki Railt, az államvasutak nyugalmazott felügyel jét. Az áldozat egy kávéházból tartott hazafelé, Ezüstnyárfa utcai házába, amikor gyilkosa háromszor rál tt. A mindeddig ismeretlen merényl ezután elmenekült a helyszínr l. Rifki Rail (67 éves) azonnal meghalt. Az áldozat korábban különböz rangban különféle tisztségeket töltött be az államvasutak igazgatóságán, s felügyel vé való kinevezése után vonult nyugdíjba. Rifki Rail halála nagy megdöbbenést keltett a környéken, ahol az id s férfi köztiszteletnek örvendett.” Felemeltem a fejem. Tisztán emlékeztem mindenre: apám azon a napon nagyon kés n és egészen feldúltan jött haza. A temetésen mindenki sírt. Az emberek mindenfélét pletykáltak, valami féltékenységi drámáról beszéltek. De ki lehetett a féltékeny gyilkos? Lázas izgalommal lapozgattam ide-oda Lefin doktor oly szépen rendszerezett dossziéiban. Az aprólékos Szerkisszov? Az ügyetlen Zenit? Vagy a megbízható Omega? Egy másik dossziéból megtudtam, milyen eredményre vezettek a Lefin doktor által - isten tudja, milyen összegekért - felbérelt ügynökök kés bbi vizsgálódásai. Egy Hamilton Watch nev , minden valószín ség szerint a titkosszolgálatnak is dolgozó ügynök rövid levele a következ felvilágosításokkal szolgált a doktornak: A szerz valóban Rifki Rail volt. Az öregember tizenkét évvel ezel tt írta a könyvet. Mint a többi félénk amat r, sem merte a saját neve alatt publikálni. A sajtó ellen rzésével megbízott, örökké éber titkosszolgálati ügynökök egyes aggódó tanároknak és családapáknak a sajtóban megjelent felháborodott hangvétel leveleib l hamar

megértették, hogy a könyv számos fiatalembert letérített a helyes útról; a nyomdában szerzett információk alapján sikerült megállapítaniuk a szerz kilétét. Az ügyet ezután a sajtót felügyel államügyész vette kézbe. Sikerült diszkréten lefoglaltatnia a könyv összes forgalomba került példányát, de azt szükségtelennek ítélte, hogy a szerz ellen is eljárást indítson. Merthogy Rifki Rail, az államvasutak nyugalmazott hivatalnoka már az els ügyészségi kihallgatás során kijelentette, hogy nincs kifogása a könyv elkobzása ellen; hangjából furcsa módon még némi elégedettséget is ki lehetett érezni. Minden további nélkül aláírta a kihallgatásról készült jegyz könyvet, s a kés bbiekben már egyetlen könyvet sem publikált. Hamilton Watch ezt a jelentést tizenegy nappal Rifki bácsi halála el tt írta. Viselkedéséb l ítélve Mehmet nagyon hamar tudomást szerzett Rifki bácsi meggyilkolásáról. Movado szerint a fiatalembert, aki „egy fixa idea rabjává vált”, nagyon felkavarta az öregember halála. Bezárkózott a szobájába, és szinte vallásos megszállottsággal ismét reggelt l estig a könyvet olvasta. Kevéssel kés bb mind Szerkisszov, mind Omega, akik megfigyelték, hogy Mehmet újra el-elhagyja a kollégiumot, azonos következtetésre jutottak: úgy t nt nekik, hogy a fiatalember e kiruccanásainak nincs semmiféle konkrét célja. Egyik nap órákon át kószált a Zejdrek negyed utcácskáiban, másnap az egész délutánt a bejólui pornómozikban töltötte. Szerkisszov feljegyezte, hogy Mehmet néha éjszaka is kisurrant a kollégiumból, de követ jének azt már nem sikerült megállapítania, hogy ilyenkor hova ment. Zenit egy napon „siralmas állapotban” látta t: torzonborz hajjal, többnapos szakállal, rendetlen ruházatban lépkedett a járdán, s „szemét meresztve” megbámult minden szembejöv t. Már nem járt el az egyetem környéki kávéházakba, már nem üldögélt az orvosi fakultás folyosóin, hogy mint régen, ott olvassa a könyvet, s minden kapcsolatot megszakított diáktársaival. Egyetlen n sem bukkant fel a kör-

nyezetében, és úgy t nt, Mehmet nem is törekedett arra, hogy változtasson ezen az állapoton. Amikor Movado, a kollégium gondnoka a fiatalember távollétében átkutatta Mehmet szobáját, talált ugyan néhány, meztelen n k fotóival teli magazint a fiú holmija között, de megjegyezte, hogy szinte minden egyetemista fiú tart a szobájában ilyen erotikus lapokat. Zenit és Omega - akik egymásról mit sem tudva dolgoztak az ügyön - egyaránt megállapították, hogy egy id ben Mehmet rákapott az italra. Ám miután a f leg egyetemisták által látogatott, Vidám hollók nev söröz ben egy alkalommal verekedésig fajuló vitába keveredett a rajta gúnyolódó diákokkal, a fiatalember úgy döntött, hogy ezentúl inkább a legeldugottabb külvárosi kocsmákba jár inni. Ezekben a házak alagsorában vagy pincéjében berendezett koszos csehókban aztán ismét megpróbált barátokat találni; megszólította a kocsmába betéved diákokat vagy akár a pultot támasztó leg- furább szerzeteket is, de közeledési kísérletei rendre kudarcot vallottak. Kés bb szokásává vált, hogy megállt egy-egy utcai könyvárus standja el tt, és hosszú ideig ott szobrozott kétségkívül egy rokonlélekre várva, aki majd megveszi és elolvassa a könyvet. Megkísérelte el keríteni azt a néhány fiatalembert, akiket korábban sikerült rávennie a könyv elolvasására. Meg is találta ket, de nagyon hamar összeveszett velük; Zenit szerint ennek oka Mehmet „rossz természete” volt. Omegának, ha meglehet sen távolról is, de sikerült kihallgatnia az egyik ilyen veszekedést, mely az Akszaraj negyed egyik kis utcájában lév tavernában zajlott le; hallotta, amint a „mi fiatalemberünk” - aki akkoriban már nem is t nt annyira fiatalnak - nagy lelkesedéssel beszél „a könyv univerzumáról”, arról, hogy neki sikerült belépnie ebbe az univerzumba, aztán mondott valamit a „der küszöbér l”, a „kivételes pillanatról” és a „véletlenr l” is. Ám ez a lelkesedés kétségkívül mulandó volt, mert - ahogy Movado feljegyezte - Mehmet, aki piszkossága, rendetlen külseje, visszataszító megjelenése miatt kényelmetlenné vált

a barátai számára (ha voltak még egyáltalán barátai), többé nem olvasta a könyvet. „Véleményem szerint, uram - írta Omega, aki úgy látszik, belefáradt az egyre csak céltalanul kószáló, hosszú és sehova nem vezet sétákra induló Mehmet követésébe - ez a fiatalember keres valamit, ami enyhíthetné a fájdalmát, de azt nem tudom, hogy valójában mit is keres, és azt hiszem, maga sem tudja.” Aztán a következ napok egyikén, amikor a fiatalember Szerkisszovval a nyomában - megint csak minden látható cél nélkül kóborolt Isztambul utcáin, úgy t nt, megtalálta azt a „valamit”, ami képes enyhíteni a szomorúságán, ami segíthet neki abban, hogy visszanyerje lelki békéjét, mégpedig a buszpályaudvaron vagy még inkább azokon a távolsági buszokon, melyek az ország különböz nagyvárosaiba indultak. Mehmet b rönd nélkül és anélkül, hogy jegyet váltott volna (akkor legalább tudni lehetett volna, hogy hova készül jegyezte meg Szerkisszov), láthatóan egy pillanatnyi sugallat hatására, hajnalban felugrott az egyik induló buszra; Szerkisszov némi habozás után a nyomába eredt a következ Magirusszal. Mehmet és az t követ Szerkisszov heteken át utaztak így, anélkül hogy tudták volna, hova mennek vagy hogy éppen merre - melyik városban, melyik buszpályaudvaron - járnak. Szerkisszovnak a rossz utakon zötyköl d autóbuszokban írt, nehezen olvasható jelentései arról tanúskodtak, hogy bizonyos mértékben rá is hatással volt e cél nélküli utazás, e végtelen országúti csavargás varázslatos atmoszférája. Találkoztak olyan utasokkal, akik eltévedtek, vagy elvesztették a csomagjaikat, bolondokkal, akik azt sem tudták, melyik évszázadban élnek; láttak naptárakat árusító nyugdíjasokat, er t l duzzadó, katonai szolgálatuk megkezdésére induló fiatalembereket és más fiatalokat, akik a küszöbönálló Utolsó ítéletr l prófétáltak. A buszpályaudvarok éttermeiben ifjú házaspárokkal, különféle javítóm helyekben inaskodó szakmunkástanulókkal, futballistákkal, csempészett cigarettát árusító

munkanélküliekkel, bérgyilkosokkal, tanítókkal, moziigazgatókkal ültek asztalhoz, több száz különböz utas vállára borulva aludtak a várótermekben és a távolsági buszok ülésein. Egyetlen éjszakát sem töltöttek szállodában, és egyetlen utassal sem kerültek közelebbi kapcsolatba. Utazásaiknak soha nem volt konkrét célja. Egyetlenegyszer sem! „Minden, amit csináltunk, annyi volt, hogy leszálltunk az egyik buszról, hogy aztán felszálljunk egy másikra” - írta Szerkisszov. „Vártunk valamire, talán egy csodára, talán egy fényjelre vagy egy angyalra, fogalmam sincs róla, hogy mire - ezek csak puszta feltevések. Úgy t nt, valami jelet keresünk, amely elvezethet minket egy ismeretlen országba, de mindeddig nem volt olyan szerencsénk, hogy megpillantsuk azt. Az a tény, hogy eddig a napig a legkisebb baleset sem zavarta meg utunkat, talán azt jelzi, hogy egy angyal vigyáz ránk. Nem tudom megmondani önnek, vajon a fiatalember észrevette-e már, hogy követem, mint ahogy azt sem tudom, sikerül-e végig a nyomában maradnom.” Nem sikerült: pontosan egy héttel azután, hogy Szerkisszov megírta ezt a kissé zavaros levelet, az egyik pihen hely éjszaka is nyitva tartó éttermében Mehmet hirtelen félretolta tányérját, felpattant az asztaltól, és felugrott a KEK MADÁR busztársaság éppen induló járatára. A szomszéd asztalnál ül Szerkisszov kezében a megdöbbenést l megállt a kanál, s tehetetlenül nézett a távolodó busz után. Azután nyugodtan befejezte a vacsoráját, és Lefin doktornak küldött jelentésében szintén megvallotta, hogy nem érzi felel snek magát e kudarcért. Még megkérdezte, hogy mindezek után mit tegyen. Ezután heteken át sem Lefin doktornak, sem a Mehmet felkutatására utasított Szerkisszovnak nem sikerült semmit megtudnia arról, hogy Mehmet merre jár, és mit csinál. Pontosan tíz héten keresztül, vagyis addig a pillanatig, míg ott nem találta magát egy

holttest el tt, amelyr l azt gondolta, hogy Mehmeté, Szerkisszov fáradhatatlanul érdekl dött a különböz buszpályaudvarokon, utazási irodákban és a buszsof rök kedvenc kávéházaiban, s megpróbált valakit találni, aki esetleg látta az elt nt fiatalembert. Aztán egy hirtelen megérzést l vezérelve elkezdett kijárni azokra a helyszínekre, ahol valamilyen baleset történt, mindenhol a „mi fiatalemberünket” keresve a holttestek között. Egyes, láthatóan szintén buszokon körmölt levelekb l arra következtettem, hogy Lefin doktor más „órákat” is kivezényelt a fia keresésére. E levelek egyike abban a pillanatban készült el, amikor a busz, amin Zenit ült, belerohant egy lovas kocsiba, és a mindig oly pontos Zenit szíve - bels vérzés következtében - megsz nt dobogni; a vérfoltos levelet aztán az ÉRKEZZ MEG GYORSAN busztársaság küldte el Lefin doktornak. Szerkisszovnak négy órájába telt, hogy eljusson oda, ahol Mehmet oly ügyesen véget vetett Nahitkénti létezésének. Mehmet busza, a BIZTONSÁG-EXPRESS egyik járata egy nyomdafestéket szállító tartálykocsival ütközött össze. Jó ideig hallatszott a csillogó fekete masszával borított buszban rekedt utasok kétségbeesett sikoltozása, miután a járm éjféltájban kigyulladt, és lassan megsemmisült a magasra csapó lángokban. Szerkisszov leszögezte, hogy nem tudta „teljes biztonsággal azonosítani a szerencsétlen, kényszerképzetei áldozatává vált Nahitot”, mert holtteste a felismerhetetlenségig összeégett; rendelkezésére állt azonban egy fontos bizonyíték, a fiatalember személyi igazolványa, melyet a lángok csodával határos módon megkíméltek. A túlél k elmondták, hogy a fiú a 37-es ülésen utazott; ha a 38-as székben ült volna, egyetlen karcolás nélkül megúszta volna a balesetet. Miután megtudta, hogy a 38-as széken egy Nahittal egyid s fiatalember, bizonyos Mehmet ült, Szerkisszov kinyomozta, honnan indult, és milyen útvonalon jutott el az illet Kajszeriig, a baleset színhelyéig,

mert azt remélte, hogy információkat kaphat t le Nahit utolsó perceire vonatkozóan, ám a fiút nem sikerült megtalálnia. Kiderítette, hogy a szörny balesetb l sértetlenül kikerül Mehmet napok múltán sem tért haza aggódó, könnyekkel küszköd szüleihez, s ebb l arra következtetett, hogy a fiatalember nyilván még a baleset okozta sokk hatása alatt áll, ám ez már nem tartozott Szerkisszovra. Minthogy a megfigyelt személy, akit már hónapok óta követett, meghalt, az ügynök most új utasításokra és pénzre várt, hogy megkezdhesse következ munkáját; merthogy eddigi vizsgálódásai során világossá vált számára, hogy egész Anatólia, de talán az egész Közel-Kelet és a Balkán is tele van zaklatott fiatalemberekkel, akik olvasták a könyvet. Miután értesült fia haláláról, s hazaszállíttatta Nahit elszenesedett holttestét, Lefin doktor szabadjára engedte minden dühét; Rifki bácsi meggyilkolása sem enyhítette haragját, melynek célpontja immár az egész társadalom lett. A temetést követ napokban egy szerteágazó kapcsolatokkal rendelkez volt rend rtiszt segítségével, aki korábban Isztambulban dolgozott, a doktor hét újabb ügynököt fogadott fel, akik szintén különböz óramárkákról kapták fed nevüket. Ezen kívül igyekezett kapcsolatba lépni még több „csalódott keresked vel”, és megpróbálta bevonni ket a közös ellenség, a Nagy Szemfényvesztés elleni harcba. Lefin doktor egyre több panaszos levelet kapott ezekt l a keresked kt l, akik egymás után arra kényszerültek, hogy bezárják az üzletüket, mert a nagy nemzetközi társaságok kiszorították ket a kályha-, a fagylalt-, a h t szekrény- és a hamburgerpiacról, illetve a kölcsönügyletekb l. E keresked k bizalmatlanok voltak a fiatalokkal szemben; nemcsak azoktól tartottak, akik olvasták Rifki bácsi könyvét, hanem minden olyan fiatalembert l, aki más különös, bizarr külföldi könyveket olvasott, s k is figyeltetni kezdték e potenciális ellenségeket már azel tt, hogy Lefin doktor erre biztatta volna ket. Kötelességüknek tekintették, hogy szemmel tartsák ezeket az ifjakat,

hogy mindent megtudjanak a magánéletükr l, és a megszerzett információkat látható örömmel írták bele gy lölköd , paranoiától áthatott jelentéseikbe. Ezeket a jelentéseket vacsora közben futottam át, amit Rosine egy tálcán szolgált fel nekem, mondván: „Apám azt gondolta, nem szívesen hagyná félbe a munkáját.” Azon töprengtem, vajon Lefin doktor kopói képesek voltak-e felkutatni és megfigyelés alá helyezni az olyan fiatalembereket is, akik egy vidéki kisváros f iskolai kollégiumának zsúfolt hálótermében olvasták el a könyvet, vagy akik - mint én is - egy eldugott isztambuli külvárosban a szobájuk rejtekén lapozgatták azt. Gyorsan átnéztem a dossziékat, azt remélve, hogy felfedezhetek bennük néhány rokon lelket, és meg is találtam két-három nagyon érdekes eset leírását, amit l libab rös lett a hátam, de nem tudtam teljes biztonsággal megállapítani, hogy valóban rokon lelkekre bukkantam-e. Az Állatorvosi Egyetem egyik diákja, akinek az apja a zonguldaki szénbányákban dolgozott, miután elolvasta a könyvet, a legelemibb testi szükségletek - evés és alvás - kielégítésén kívül többé semmit nem csinált, és minden idejét a könyv jraolvasásának szentelte. Képes volt arra, hogy egy nap több ezerszer is elolvasson egyetlen oldalt, így aztán természetesen semmi másra nem maradt ideje. Egy alkoholista gimnáziumi tanár, aki nem is titkolta öngyilkos hajlamait, bevezette azt a szokást, hogy matematikaórái utolsó tíz percében felolvas egy-egy részletet a könyvb l a diákjainak, akik végül fellázadtak ellene; a férfi, aki a felolvasást mindig harsány, ijeszt nevetéssel kísérte, félelmet ébresztett bennük. Egy közgazdaságtant tanuló erzurumi diák a kollégiumi szobájának a falát tapétázta ki a könyv lapjaival, aminek az lett a következménye, hogy verekedésig fajuló vitába keveredett szobatársaival. A fiú egyik lakótársa azt állította, hogy a könyv egyes mondatai a Prófétát káromolják; erre a kollégium csaknem teljesen vak f igazgatója

egy székre állva egy nagyító segítségével próbálta meg kibet zni, hogy mi áll a plafon közelében a kályhacs mögé ragasztott inkriminált lapokon. Így szerzett tehát tudomást a könyvr l az a csalódott keresked , aki ezt a beszámolót Lefin doktorhoz eljuttatta. Én azonban képtelen voltam eldönteni, hogy ez a kés bbiekben oly sok vitát kiváltó - „Fel kell-e jelenteni az ügyészségen a fiatalembert vagy sem?” -, és egy erzurumi diák életét tönkretev könyv vajon valóban Rifki bácsi m ve-e. Az nyilvánvalónak t nt, hogy a könyv mintegy száz példánya jó ideig kézr l kézre járt; ez véletlen találkozásoknak és azon olvasók ajánlásainak volt köszönhet , akik bár érdekesnek találták a könyvet, de nem kerültek túlzottan a hatása alá, néhányan pedig egyszer en meglátták ezt a kötetet egy utcai árus polcán a többi hasonló könyv között, melyek bizonyos emberekre ugyanolyan mágikus hatást gyakoroltak, s ugyanolyan lelkesült, ihletett állapotba juttatták olvasóikat, mint Rifki bácsi m ve. Egyesek el ször magányba menekülve bezárkóztak a szobájukba a könyvvel, ám még miel tt teljes depresszióba zuhantak volna, sikerült megnyitni lelküket az új világ el tt, s így elkerülték, hogy ez a betegség elhatalmasodjon rajtuk. Mások, mihelyt elolvasták a regényt, vad haragra gerjedtek, s minden összezavarodott bennük. Ezek a fiatalok szemrehányásokkal halmozták el szeretteiket - barátaikat és rokonaikat -, amiért azok nem ismerik a könyv univerzumát, s az nem is érdekli ket, hiszen nem hajlandók az új világ keresésére indulni; kíméletlenül bírálták, elítélték ket, amiért nem hasonlítanak a könyv szerepl ire. Az olvasók egy másik csoportját azok a fiatalemberek alkották, akik jó szervez képességgel rendelkeztek: miután elolvasták a könyvet, k nem a szöveg további tanulmányozásának szentelték napjaikat, hanem azonnal megkísérelték felkutatni azokat, akik szintén olvasták a könyvet, és ha ez nem sikerült nekik - márpedig mindig így történt -, egy jöv beli „közös akció”

reményében minden olyan ismer sükkel elolvastatták, akit sikerült többé-kevésbé meggy zniük az ügy fontosságáról. Hogy mi lett volna ez a „közös akció”, arról sem a szervezkedés kezdeményez inek, sem az ket megfigyel ügynököknek nem volt a leghalványabb fogalmuk sem. A következ két órában a jelentésekhez mellékelt újságkivágásokból megtudtam, hogy Lefin doktor „órái” öt fiatalembert öltek meg a könyv hatására szervezkedni kezd ifjak közül. A cikkekb l természetesen nem derült ki, hogy melyik „óra” követte el a gyilkosságot, mint ahogy az sem, hogy kinek a megbízásából. A különböz újságok „rövid hírek” rovataiból kivágott cikkek id rendben követték egymást az ügynökök jelentései között. Csak két merényletr l találtam részletesebb információt. Az egyik áldozat az Újságíró F iskola diákja volt, és A Nap cím magazinnak fordított külföldi szerz k tollából származó novellákat. A Hazafias Újságírók Egyesülete úgy tett, mintha rendkívül komoly ügynek tekintené a diák meggyilkolását, és közleményében kijelentette, hogy a török sajtó soha nem fog fejet hajtani a terror el tt. A másik esetben egy pincérfiút öltek meg több pisztolylövéssel, aki éppen az üres joghurtosüvegeket szedte le az egyik asztalról. Az Iszlamista Cserkészszövetség vezet je egy sajtókonferencián közölte, hogy a „mártír” tagja volt szervezetüknek, és kijelentette, hogy a gyilkosságot a C1A és a Coca-Cola ügynökei követték el.

11 Az olvasás öröme - amir l számos tiszteletre méltó személyiség azt állítja, hogy immár kiveszett társadalmunkból -, igen, ez lehetett az a halk zene, amely kisz r dött az el ttem lév újságkivágásokból és Lefin doktor oly pedánsan rendszerezett dossziéiból. Karomon megéreztem az éjszaka h vösét; a fülem eltelt a képzeletbeli zene hangjaival, s közben azon gondolkodtam, mit kell tennem, ha úgy akarok viselkedni, mint egy derék, felel sségteljes fiatalember, akinek már ifjúkora hajnalán szembe kell néznie az élet legnagyobb csodáival és veszélyeivel. Mivel elszántam magam arra, hogy derék és felel sségteljes fiatalember leszek, aki képes a saját kezébe venni az életét, kiemeltem egy lapot Lefin doktor archívumából, és arra írtam fel magamnak az összes olyan nyomot, melynek a kés bbiekben hasznát vehetem. Fülemben még mindig ezzel a csodás zenével kés éjjel hagytam el Lefin doktor dolgozószobáját, s az egész lelkem beleborzongott a gondolatba, hogy milyen könyörtelen is ez a világ és ez a filozófiája gy zelméért gyilkolni is kész családapa, akinek a vendége voltam. Ezzel egyidej leg egy tréfás, gunyoros, de egyúttal bátorító bels hang is megszólalt bennem. Ereztem, hogy a lelkem mélyéb l az öröm hangjai törnek el , bár még csak halkan szólnak, mint az a zene, amelyet a moziból kifelé tartó néz k hallanak egy szórakoztató, optimista film végén. Talán értik, mit akarok mondani: az volt az érzésem, hogy én is ugyanúgy képes vagyok improvizálni, mint a filmek jó dumájú, poént poénra halmozó h sei...

- Nekem ajándékozná ezt a táncot? - kérdeztem meg majdnem Dzsánántól, aki nyugtalanul pillantgatott felém. Dzsánán a tágas nappaliban üldögélt egy asztalnál a doktor három lánya társaságában, és azokat a különböz szín pamutgombolyagokat vizsgálgatta, melyek egy kézzel fonott vessz kosárból gurultak el , s most úgy sorakoztak az asztalterít n, mint egy b termés , boldog évszakban az érett almák és narancsok a szüret után. A gombolyagok mellett kötés- és horgolásmintákat láttam, olyanokat, amilyeneket Az otthon és a n cím magazinban lehet találni, amit hajdan anyám is mindig megvett magának; kiskacsákat, macskákat, kutyákat, illetve mecseteket ábrázoló keresztszemes hímzésminták, ez utóbbiakat nyilván kifejezetten a török háziasszonyok kedvéért tette bele a lapba a kiadó, aki amúgy a magazin teljes tartalmát különböz német képes újságokból ollózta össze. Egy ideig elnéztem ezeket a színes gombolyagokat és magazinokat a petróleumlámpa fényében, s arra gondoltam, hogy a való életnek az imént olvasott jelenetei is ugyanilyen kegyetlen színekb l tev dnek össze. Aztán szemügyre vettem Rosemonde két kislányát, akik ekkor léptek be a szobába, s álmosságtól elnehezült szemmel, ásítozva megkérdezték anyjuktól, csatlakozhatnak-e az asztaltársasághoz. - Micsoda? A mamátok még nem parancsolt ágyba benneteket!? - kiáltottam rájuk. A lányok meglepetten és kissé megszeppenve bújtak oda az anyjukhoz, s ett l rögtön visszatért a jókedvem. Már majdnem azt mondtam a bizalmatlanul engem méreget Rosine-nak és Rosebelle-nek: - Önök olyan szépek, mint egy-egy frissen vágott rózsa! -, de aztán inkább átmentem a szomszéd helyiségbe, ahol az urak gy ltek össze, és azt mondtam Lefin doktornak: - Nagy szomorúsággal olvastam a fia történetét, uram. - Összegy jtöttem minden dokumentumot - válaszolta házigazdám.

A doktor bemutatott a meglehet sen sötét szobában tartózkodó két, meglehet sen sötét arcú úrnak. Nem, ezek az urak nem „órák” voltak, nem tiktakoltak; egyikük közjegyz volt, a másik foglalkozását azonban nem sikerült megjegyeznem; mindig ez történik velem, amikor valami nem egészen világos szituációban találom magam, és most különben is leginkább arra voltam kiváncsi, hogyan mutat be engem Lefin doktor az uraknak. Nos, házigazdám megfontolt, komoly, szenvedélyes fiatalembernek írt le engem, aki egyszer még nagy tetteket fog véghez vinni, s akit Lefin doktor máris a közeli barátai közé számított. Minden tekintetben más vagyok, mint azok a nagykép , hosszú hajú ifjak, akik mintha az amerikai filmekb l léptek volna el ; bízik bennem, a legteljesebb bizalmát élvezem... Ha látták volna, milyen gyorsan felvérteztem magam ezekkel a dicséretes tulajdonságokkal! Zavaromban azt sem tudtam, hova tegyem a kezem, de megfontolt és szerény képet er ltettem az arcomra, olyan fiatalemberhez ill t, amilyennek Lefin doktor lefestett, és megkíséreltem más témára terelni a beszélgetést, remélve, hogy az urak észreveszik és értékelik majd ez irányú - természetes szerénységemb l fakadó - er feszítéseimet. - Milyen csendesek itt az éjszakák, uram! - mondtam álmélkodva. - Csak az eperfa leveleinek zizegését lehet hallani - felelte Lefin doktor. - Az viszont még a legnyugodtabb, legszélcsendesebb éjszakákon is tisztán hallatszik. Figyeljenek! Fülelni kezdtünk. Nagyon zavart a helyiségben uralkodó félhomály, jobban próbára tette az idegeimet, mint az eperfa lombjainak távoli, alig hallható neszezése. A csend hosszúra nyúlt, és az jutott eszembe, hogy ebben a házban tegnap este óta csak suttogva beszél emberekkel találkoztam.

Lefin doktor félrevont: - Mi az urakkal nemsokára játszunk egy parti beziget. Addig szeretném, ha megmondaná nekem, fiam, mit nézne meg szívesebben: a fegyvereimet vagy az óráimat. - Nagyon szeretném látni az óráit, uram - feleltem gondolkodás nélkül. Egy szomszédos, még az el z nél is sötétebb helyiségben Lefin doktor el ször két öreg, Zenit márkájú asztali ingaórát mutatott meg nekünk, melyek úgy kattogtak, mint valami géppisztoly. Láttunk egy mívesen faragott fatokban álló órát is, amely minden egész órában zenélt, és hetente egyszer felhúzta magát; a szerkezet a galatai óráscéh remekm ve volt, s Lefin doktor elmondta nekünk, hogy ugyanilyen órák díszítik a hajdani hárem lakosztályait is a Topkapi-palotában. Aztán a zománcozott számlapra vésett „Szmirna” feliratból megtudhattuk, hogy hol is élt a levantei Simon S. Simonién, aki a m vészien díszített diófa szekrényben álló hatalmas ingaórát készítette, és kézjegyével ellátta. Megtudhattuk még azt is, hogy az egyik sarokban látható, naptárral és a különböz holdfázisokat ábrázoló számlappal is ellátott Universal márkájú falióra a Hold mozgását is mutatja. Amikor végül Lefin doktor felkapott egy hatalmas kulcsot, hogy felhúzza azt az egyébként III. Szelim szultán megrendelésére készült ingaórát, melynek számlapja egy Mevlevi sapkát ábrázolt, a saját testünkben is éreztük azt a feszültséget, amelyet a kulcs elforgatása az óra bels szerkezetében el idézett. A kalitkában rzött kanárik bánatos hangjára emlékeztet módon tiktakoló Junghans órát megpillantva eszünkbe jutott, hogy gyerekkorunk óta milyen sok lakásban láttunk és hallottunk már ilyen ingaórát. Amikor pedig megláttunk egy jóval kezdetlegesebb Szerkisszov asztali óra számlapjára festett mozdonyt a Made in USSR felirattal, egész testünkben megborzongtunk. - Az itteni embereknek az óra ketyegése nem pusztán arra szolgál, hogy jelezze és mérje a múló id t; ez a hang teszi lehet vé, hogy

visszahúzódhassunk a saját bels univerzumunkba, mint ahogy ezt segíti el a mecsetek udvarán álló szök kutak halk csobogása is - jelentette ki Lefin doktor. - Gondoljunk csak a napi öt ima id pontjára, az iftár órájára, amikor ramadánkor véget ér a böjt, a száhur órájára, a napfelkelte el tti utolsó étkezés idejére... Az ilyen óraszobák és a lakásunkban lév órák az istenhez vezet utunk segít i lettek; nálunk az órák nem a világ elleni küzdelem eszközei, mint Nyugaton. A világ egyetlen más nemzete sem rajong annyira a karórákért, mint a miénk. Mindig is Törökország volt az európai óragyártás legfontosabb piaca. A karóra az egyetlen olyan nyugati termék, amit a lelkünk valóban a magáénak érez. Ezért aztán felesleges különbséget tenni az itthon, illetve a külföldön gyártott órák között. Ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a fegyverekkel. Két út nyílik számunkra, hogy eljussunk Istenhez: az egyik a fegyverek útja, melyek a szent háború eszközei, a másik a karóráké, melyek az ima kellékei. A Nyugatnak sikerült felszámolnia a fegyveriparunkat. Most pedig kitalálták a vonatokat, hogy megfosszanak minket az óráinktól. Mindannyian tudjuk: az ima óráinak legfélelmetesebb ellenségei a vasúti menetrendek! Az én szerencsétlen fiam is megértette ezt, s pontosan ezért töltött hónapokat mindenféle autóbuszokon az elt nt id t üldözve. S azok, akik el akarták szakítani t t lem, éppen ezért használtak fel egy buszt arra, hogy a fiamat megöljék. Csakhogy Lefin doktor nem olyan naiv, hogy hagyja magát megtéveszteni egy ilyen szemfényvesztés által. - Ne felejtsük el, hogy az itteni emberek, mihelyt egy kis pénzhez jutnak, els nek egy karórát vásárolnak maguknak! Lefin doktor talán még folytatta volna suttogó hangon elmondott szónoklatát, ám ebben a pillanatban egy Prion márkájú, aranyozott angol ingaórából, melynek zománcozott számlapját rubinkövekb l kirakott rózsák díszítették, felcsendültek egy régi dal, az Én írnokom

els hangjai, s a pacsirta dalát idéz zene megakasztotta a doktor szóáradatát. Miközben házigazdánk kártyapartnerei elérzékenyülve hallgatták az Üszküdárba utazó írnokról szóló dal kedves zenéjét, Lefin doktor odasúgta nekem: - Sikerült döntenie, fiam? A nyitott ajtón át, a pislákoló petróleumlámpák fényében éppen ebben a pillanatban láttam meg Dzsánán remeg tükörképét a szomszéd helyiségben álló tálalószekrény üvegén, s ez a látvány egészen felkavart. - Még egy kis id re van szükségem, uram, hogy tovább tanulmányozzam az archívumát - feleltem, de nem azért, mert valóban azt reméltem, hogy azután majd meg tudom hozni döntésemet, hanem inkább azért, hogy ne most kelljen döntenem. Miközben visszamentem a doktor dolgozószobájába, mindvégig magamon éreztem a precíz Rosine, a mindig lázban ég Rosebelle és a lányai lefektetése után a másik szobába éppen visszatér Rosemonde figyel tekintetét. Micsoda kíváncsiság és elszántság tükröz dött Dzsánán mézszín szemében! Hirtelen úgy éreztem, nagy tetteket hajtottam végre, ahogy az illik is az olyan férfiakhoz, akik egy gyönyör , dinamikus n oldalán élnek. Pedig milyen messze voltam attól, hogy ilyen férfi legyek! Leültem a doktor titkos archívumát rejt szobában, sorra kinyitottam a jelentésekkel tömött dossziékat, de közben féltékenyen riztem magamban Dzsánán képét, azt a tálalószekrény üvegében látott tükörképet, mely még szebbnek mutatta t, mint amilyen a valóságban volt; gyorsan átfutottam az els lapokat, remélve, hogy egyre növekv féltékenységem végül majd segít abban, hogy valamilyen döntésre jussak. Nem kellett sokáig keresgélnem. A Kajszeriben elhunyt szerencsétlen fiatalember temetése után - akir l házigazdám azt hitte,

hogy a fia - a doktor felfogadta Szeikót, aki utóbb a legügyesebb és leglelkiismeretesebb „órának” bizonyult. Az isztambuli kávéházakban, diákklubokban és az egyetemi fakultásokon folytatott kutatásai során, amikor is olyan fiatalokat keresett, akik olvasták a könyvet, a többek között az építészeti kart is szemmel tartó Szeiko rábukkant Mehmetre és Dzsánánra. Ez tizenhat hónappal ezel tt, a tavasz elején történt. Mehmet és Dzsánán szerelme már kivirágzott, s a fiatal párnak volt egy könyve, amelyet diáktársaiktól félrehúzódva állandóan újraolvastak. Nem is sejtették, hogy Szeiko minden lépésüket figyeli, pedig az ügynök nyolc hónapon át állandóan a nyomukban volt. A szerelmespár felfedezése és a Mehmet ellen a minibusz megállója közelében elkövetett merénylet id pontja között eltelt nyolc hónap alatt Szeiko huszonkét, rendszertelen id közökben postára adott jelentést írt Lefin doktornak. Féltékenységt l gyötörve bár, de nagyon türelmesen újra és újra elolvastam ezeket a jelentéseket, s megkíséreltem megfogalmazni magamnak az azokból, illetve az archívum egészéb l levonható következtetéseket: 1. Az, amit Dzsánán akkor mondott nekem, amikor a guduli szálloda 19-es szobájának ablakából szemlélte az épület el tti kis teret, vagyis hogy egyetlen férfi keze sem érintette még t, nem felelt meg a valóságnak. Szeiko, aki nemcsak tavasszal, hanem egész nyáron is mindenhova követte ket, beszámolt arról, hogy a fiatal pár gyakran megfordult abban a szállodában, ahol Mehmet recepciósként dolgozott, s a szerelmesek hosszú órákat töltöttek együtt a fiú szobájában. Természetesen ez már nekem is megfordult a fejemben, de most azt látva, hogy valaki más, egy hivatásos megfigyel is meger sítette, és fehéren feketén leírta azt, amit eddig csak sejtettem, egészen hülyének éreztem magam. 2. Amikor Mehmet véget vetett Nahitkénti létezésének, senki, se az apja, se a szálloda vezet sége, se az építészeti kar titkársága, de még

Szeiko sem sejtett semmit arról, hogy a fiatalember új identitást magára öltve új életet kezdett. Azon kívül, hogy szerették egymást, a szerelmesek nem adták jelét semmiféle olyan „társadalmi aktivitásnak”, amely felkelthette volna az ket megfigyel érdekl dését. A követés utolsó tíz napját leszámítva senkit nem próbáltak meg rábeszélni a könyv elolvasására. Az utolsó hetekben már k maguk sem töltötték minden idejüket az olvasással. Szeiko éppen ezért nem is nagyon foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy valójában mit is csinálnak azzal a bizonyos könyvvel. Dzsánán és Mehmet látszólag ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, házasságra készül szerelmespár. Diáktársaikkal való kapcsolatuk kiegyensúlyozott volt, mérsékelt lelkesedéssel bár, de szorgalmasan tanultak. Egyetlen politikai csoportosulással sem volt semmiféle kapcsolatuk, és általában sem mutattak különösebb érdekl dést a politika iránt. Egyébként a könyvet elolvasó összes fiatalember közül Mehmet t nt a legnyugodtabbnak, a legkevésbé szenvedélyesnek - jegyezte meg Szeiko. Ezért is lepték meg, s tették talán némiképp elégedetté Szeikót az ezt követ események. Szeiko irigyelte a fiatal párt. Ezeket a jelentéseket más megfigyelt személyekr l írt beszámolóival összehasonlítva azonnal észrevettem, hogy Dzsánánról beszélve sokkal kifejez bb és poétikusabb nyelvet használ, mint máskor: „Amikor a könyvet olvassa, a fiatal hölgy enyhén összevonja a szemöldökét, és elegáns, méltóságteljes arckifejezéssel mereng az olvasottakon.” Vagy egy másik jelentésben: „Azután egy rá jellemz finom kézmozdulattal a füle mögé simította a haját...” „Amikor a lány az egyetemi kantinban sorban állva olvassa a könyvet, a fels ajkát kissé lebiggyeszti, és a szemében néha különös fények gyúlnak, ett l az embernek az a benyomása támad, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhat a könny e szép szemekb l.” Mit gondoljon az ember ezekr l a különös mondatokról? „Félórányi olvasás után a fiatal lány vonásai annyira ellágyultak, arckifejezése annyira

más, olyan különös lett, hogy úgy t nt, az t körülölel fény nem is az ablakokon beszök napsugarak tüze, hanem annak a könyvnek a lapjaiból árad, melyet ez az angyalarcú teremtés olvas!” Ahogy Dzsánánt mind angyalibb jelenségnek festette le jelentéseiben a megfigyel , úgy vált mind földhözragadtabb, közönségesebb figurává az t szeret fiatalember: „Egy egyszer szerelmi történetr l van szó egy jó családból származó ifjú hölgy és egy vékonypénz , zavaros el élet , jellegtelen fiatalember között...” „A mi fiatalemberünk egyre óvatosabb, egyre aggályosabb, egyre fukarabb...” „Az ifjú hölgyben talán meglenne a hajlam arra, hogy megnyíljon a barátai el tt, hogy közeledjen hozzájuk, talán a könyvr l is szívesen beszélgetne velük, a fiatal recepciós azonban csírájában fojtja el a lány ez irányú kísérleteit...” „Kétségkívül azért nem szeret a lány köreiben forgolódni, mert ö maga alacsony sorból származik...” „ szintén szólva nehéz lenne megmondani, hogy mit szerethet ezen a savanyú és hideg fiún egy ilyen gyönyör lány...” „Ahhoz képest, hogy a mi fiatalemberünk csupán egy közönséges szállodai alkalmazott, meglehet sen arrogáns és magabiztos...” „O is egyike azoknak, akik ügyesen erényt kovácsolnak fogyatékosságaikból, az elegancia és a társalgási készség hiányából...” „Hideg számító...” „Valójában semmi figyelemre méltó nincs benne, uram.” Kezdtem rokonszenvet érezni Szeiko iránt. Bárcsak sikerült volna meggy znie engem! Csakhogy valami egészen másról gy zött meg... Ó, milyen boldogok is voltak! Tanítás után beültek egy bejólui moziba, és kéz a kézben, szerelmesen összebújva megnézték a Végtelen éjszakák cím filmet. Máskor leültek a kantin egyik félrees asztalához, és a körülöttük nyüzsg diákokat nézve látható élvezettel hosszasan elbeszélgettek. Együtt nézegették a kirakatokat Bejóluban, együtt szálltak fel a buszra, az órákon mindig egymás mellett ültek; nagyokat sétáltak a városban, néha betértek egy snack bárba, térdüket össze-

összeérintve üldögéltek a magas bárszékeken, s miközben a szendvicseiket ették, a tükörben egyre csak egymást nézték, aztán újra elmerültek a könyv olvasásában, amelyet a lány a táskájában mindenhova magával vitt. S aztán eljött az a különleges nyári nap! Szeiko attól a perct l kezdve követte Mehmetet, hogy a fiatalember elhagyta a szállodát, és amikor látta, hogy találkozik a kezében nejlonszatyrot tartó Dzsánánnal, rögtön arra gondolt, hogy most talán egy új nyomra bukkanhat, és a szerelmespár nyomába eredt. Ezen a napon Mehmet és Dzsánán felszállt egy, a Hercegek szigetére tartó hajóra; ott el ször csónakáztak egy ideig, majd úsztak egy nagyot, aztán beültek egy nyitott hintóba, hogy a tengerparton sétakocsikázzanak, végül fagylaltot és sült kukoricát ettek, a városba visszatérve pedig bezárkóztak a fiatalember szállodai szobájába. Milyen fájdalmas volt ezt olvasnom...! Természetesen gyakran el fordultak közöttük kisebb viták, veszekedések, amelyeket Szeiko néha rossz el jelnek vélt, de az ügynök igazából egészen szig semmi komoly feszültséget nem tapasztalt kettejük között. Minden bizonnyal Szeiko volt az a férfi, aki azon a bizonyos decemberi napon a minibusz megállójánál rál tt Mehmetre a rózsaszín nejlonszatyrából el húzott pisztollyal, ám ebben nem lehettem teljesen biztos. A Szeikón elhatalmasodó féltékenység és gy lölet mindenesetre valószín vé tette ezt a hipotézist. Megpróbáltam visszaemlékezni az egyetem ablakából látott alakra, a hóborította parkon át menekül merényl re, és arra jutottam, hogy Szeiko körülbelül harmincéves lehet. Ez az ambiciózus, a Rend rtiszti F iskolán nemrégiben diplomát szerzett harmincéves férfi, aki jövedelem-kiegészítésként id nként elvállalt egy kis maszek munkát, a Mehmet-féle építészhallgatókat bizonyára afféle elfuserált sznoboknak tartotta. De akkor hogyan vélekedett rólam Szeiko? Én csak egy szerencsétlen áldozat voltam, akit fondorlatosan csapdába csaltak. Szeiko olyan biztos volt ebben, hogy jelentéseiben

még az irántam való együttérzésének is hangot adott. Ugyanakkor képtelen volt megérteni, hogy a szerelmesek között az sz elejét l megmutatkozó feszültség egyedüli oka Dzsánán azon vágya volt, hogy másokkal is megismertesse a könyv eszméit. Kétségkívül Dzsánán makacs követel zésének köszönhet , hogy a szerelmespár végül elkezdte keresni a megfelel embert, akivel megoszthatná a könyv titkait. Ett l kezdve sok id t töltöttek azzal, hogy alaposan szemügyre vegyék az egyetem folyosóin sétáló diáktársaikat, s olyan figyelmesen vizsgálgatták ket, ahogy a nagy magáncégeknek dolgozó fejvadászok tanulmányozzák a pályázók önéletrajzait. A jelentésekb l nem derült ki, hogy Dzsánán és Mehmet miért éppen engem választott ki az egyetemisták szürke tömegéb l. Szeiko azonban hamarosan észrevette, hogy a szerelmespár engem követ, engem figyel, és legtöbbször a beszélgetéseik is rólam szólnak. Aztán eljött az a pillanat, amikor besétáltam a csapdájukba; kelepcébe csalásom valójában már könnyebb feladat volt számukra, mint korábban a megfelel célpont kiválasztása. Az egész olyan egyszer volt: Dzsánán kezében a könyvvel többször is elsétált mellettem az egyetem folyosóján. Még egy halvány mosolyt is villantott felém. A többi már gyerekjátéknak bizonyult. Miután látta, hogy sorban állás közben felfigyeltem rá a kantinban, letette a könyvet arra az asztalra, amely mögött ültem, mintha csak a kezét akarná szabaddá tenni, hogy a táskájába nyúlhasson. Aztán csak jó tíz másodperc múlva vette újra a könyvet finom kezébe. Mivel biztosak voltak benne, hogy a szerencsétlen hal bekapta a horgot, Mehmet elhelyezte a regényt az egyik utcai könyvárus polcán, hogy én majd hazafelé tartva észrevegyem, és azt gondolva, „Nicsak, hiszen ez az a könyv!”, megvegyem. Minden pontosan úgy történt, ahogy kitervelték. Az eseményekr l készült beszámolójában Szeiko jó emberismeretr l téve tanúbizonyságot - s némiképp szánakozva - ezt írta rólam: „Egy fiatal, minden tekintetben ártatlan álmodozó.”

Nem sért dtem meg ezen, hiszen Szeiko korábban ugyanezt írta Mehmetr l is, s t még némi vigasztalást is merítettem az ügynök szavaiból, és bátorságomat összeszedve feltettem magamnak a kérdést: eddig miért nem vallottam be magamnak, hogy kizárólag azért vettem meg és olvastam el a könyvet, mert annak segítségével akartam közel kerülni a gyönyör Dzsánánhoz? A legfájóbb, legelviselhetetlenebb az a felismerés volt, hogy azokban a pillanatokban, amikor én csodálattal bámultam Dzsánánt anélkül, hogy igazából tudatában lettem volna annak, hogy t nézem, de még abban a pillanatban is, amikor a könyv az asztalomra került, és ezzel megkezdte röptét, mint egy félénk, varázserej madár, vagyis életem legcsodálatosabb pillanataiban Mehmet mindvégig megfigyelt minket, Dzsánánt és engem, s hogy mindeközben Szeiko a távolból mindhármunkat szemmel tartott. „Az a véletlen, amelyet oly nagy örömmel fogadtam, meggy zve magam arról, hogy az a való élet része, tehát nem volt más, mint egy valaki más által kitalált forgatókönyv!” - gondolta az a csalódott h s, aki voltam, és elhagyta a helyiséget, hogy végre megnézze Lefin doktor fegyvergy jteményét. El bb azonban még meg kellett állapítanom valamit, folytatnom kellett egy kis nyomozást, tehát egy kicsit nekem magamnak is „órává” kellett válnom. Nagyon gyorsan dolgoztam; összeírtam egy listát, melyen szerepelt a Lefin doktor szorgalmas „órái” és csalódott keresked i által megfigyelt összes, Mehmet keresztnev anatóliai fiatalember neve. Mivel Szerkisszov soha nem említette Mehmet családi nevét, pillanatnyilag nemigen tudtam, mihez is kezdhetek ezzel a hosszú listával. Bár kés re járt, biztos voltam abban, hogy Lefin doktor vár engem. A tiktakoló ingaórákkal teli kis szalonba igyekeztem, ahol korábban az esti kártyaparti zajlott. Dzsánán és Lefin doktor lányai már visszavo-

nultak a szobáikba, s házigazdánk kártyapartnerei is már rég hazamentek. Lefin doktor egy könyvvel a kezében behúzódott a helyiség legsötétebb sarkában álló hatalmas fotel mélyére, mintha a gázlámpák fénye elöl akart volna elbújni. Amikor észrevett, egy elefántcsont nyel papírvágó kést a lapok közé helyezve megjelölte, hogy hol tart, és letette a könyvet, aztán felállt, s közölte, hogy engem várt; hozzátette, hogy természetesen pihenhetek néhány percet, ha az olvasás túlságosan kifárasztott volna. Mindenesetre biztos volt abban, hogy elégedett voltam mindazzal, amit a dossziékból megtudtam: az élet ugyebár tele van disznóságokkal és meglepetésekkel. O azonban annak szentelte az életét, hogy rendet teremtsen ebben a káoszban. - A dossziékat Rosebelle rendszerezte, és a névmutatókat is állította össze egy, a hímzések apró mintáin edz dött fiatal lány pontosságával - mondta a doktor. - Ami Rosine-t illeti, az apját rajongva szeret lányként örömmel vállalta magára, hogy a levelezésemet intézze; útmutatásaim alapján Rosine írja meg a leveleimet az én kedves, engedelmes óráimnak. Mindennap együtt teázunk, és közben Rosemonde szép hangján felolvassa nekünk az aznap érkezett összes levelet. Legtöbbször ebben a helyiségben ülünk össze megbeszélni a teend ket, vagy a dolgozószobámban, ahol ön az imént tanulmányozta át az archívumomat. A kellemes tavaszi és nyári napokon kiülünk a kertbe, az eperfa tövében álló asztalhoz. Egy olyan nyugalmat szeret ember számára, amilyen én vagyok, ezek az órák jelentik az igazi boldogságot. Er sen törtem a fejemet, a megfelel szavakat kerestem, hogy kifejezhessem elismerésemet az ügy iránt tanúsított odaadásáért, s a maga számára megteremtett der s életviteléért. Pillantásom annak a könyvnek a borítójára esett, amelyet Lefin doktor a belépésemkor félretett, s láttam, hogy házigazdám a Zagor egyik kötetét olvassa.

Vajon tudta-e, hogy az ügynökei által meggyilkolt Rifki bácsi abban az id ben, amikor a többi m vei még semmiféle elismerést nem hoztak számára, nekiállt, hogy megírja e regény nacionalista adaptációját? Képtelen voltam azonban arra, hogy más irányt adjak gondolataimnak, s eltöprengjek ezen a véletlen egybeesésen. - Megnézhetném a fegyvereit, uram? Barátságos, érzelemmel teli, bizalmat ébreszt hangon válaszolt: nyugodtan hívjam t „doktornak” vagy akár „apámnak”... Lefin doktor el ször egy 1956-ban a Belbiztonsági Szolgálat megrendelésére Belgiumból importált félautomata Browningot mutatott nekem, és elmagyarázta, hogy még most is csak a rend rség legmagasabb rangú vezet i rendelkeznek ilyen fegyverrel. Azután a pisztolyhoz járó, puskatusként is használható fátok segítségével rövid puskává átalakítható német Parabellumot a kezembe adva elmesélte, hogy ez a fegyver egyszer véletlenül elsült, és a bel le kirepül kilenc milliméteres lövedék el bb leterített két, az udvarban kikötött lovat, majd becsapódott az eperfa törzsébe. A doktor hozzátette, hogy ez egy igen súlyos játékszer, túl nehéz ahhoz, hogy az ember mindenhova magával vigye. Ha valami igazán megbízható és célszer pisztolyt szeretnék magamnak, azt a Smith & Wessont ajánlaná, amelyiknek a markolatán van a biztonsági zár. Ha olyan fegyvert akarok, amelyik soha nem mond csütörtököt, egy revolvert is választhatok, egy csillogó coltot, amely minden fegyvergy jt álma. Ezzel viszont túl amerikainak érzi magát az ember, olyan cowboyos dolog ilyennel járni. Így aztán tovább nézel dtünk, s most egy széria Németországban gyártott Walthert, illetve annak licenc alapján nálunk, Kirakkaléban készült hasonmásait vettük szemügyre. Az a tény, hogy ezt a pisztolyt a hosszú évek alatt már annyi fegyvergy jt , katona, éjjeli r, rend r vagy pék próbálta ki mindenféle lázadó, tolvaj, csábító, politikus vagy egy

éhenkórász csavargó testén, különösen érdekessé tette a szememben ezeket a Walthereket. Miután Lefin doktor elmagyarázta, hogy gyakorlatilag semmi különbség nincs az igazi és a Kirakkaléban gyártott Walther között, s többször is elismételte, hogy ez a pisztolytípus áll a legközelebb a török lélekhez, kiválasztottam egy kilenc milliméteres Walthert, mely kényelmesen elfér a zsebben, és igen nagy távolságból is pontos célzást tesz lehet vé. Természetesen nem kellett kétszer kérnem; Lefin doktor az seink fegyverimádatát idéz méltóságteljes mozdulattal máris átadta nekem a pisztolyt és két hozzá való tárat, majd szertartásosan homlokon csókolt. még visszamegy dolgozni, mondta, nekem viszont aludnom kell, rám fér egy kis pihenés. Nekem persze az alvás volt a legkisebb gondom. Mialatt megtettem a fegyverszekrényt a hálószobánktól elválasztó tizenhét lépésnyi utat, tizenhét különböz forgatókönyv futott át az agyamon. Ezeket kétségkívül az olvasással töltött hosszú órák alatt dolgoztam ki öntudatlanul, és az utolsó pillanatban sikerült bel lük megalkotnom a zárójelenethez ill szintézist. Most is látom magam, ahogy három apró koppantással megzörgetem a hálószobaajtót, melyet Dzsánán kulcsra zárt, és még egyszer átgondolom azt a remekmív tervet, mely a sokórányi, éjszakába nyúló olvasástól meglehet sen fáradt és csapongó elmémben megszületett, de arra már egyáltalán nem emlékszem, hogy mi is volt ez a terv. Merthogy abban a pillanatban, amikor bekopogtam az ajtón, megszólalt bennem egy hang, és a jelszót követelte t lem; ez talán azért történhetett meg, mert éppen arra gondoltam, hogy Dzsánán is valamilyen jelszót kér majd t lem, úgyhogy rögtön ki is mondtam: - Sokáig éljen a szultán! Amikor Dzsánán elfordította a zárban a kulcsot, hogy félig szomorú, félig komoly - vagy nem is: inkább egészen titokzatos - arccal kinyissa nekem az ajtót, úgy éreztem magam, mint az az amat r

színész, aki azonnal elfelejti heteken át tanult szövegét, mihelyt kilép a reflektorfényben úszó színpadra. Világosan láttam, hogy ilyen helyzetben egy talpraesett férfi bizonyára nem is próbálkozna azzal, hogy felmondja a szövegét, amelyb l csak néhány töredékes mondatra emlékszik, hanem inkább az ösztöneire bízná magát. Így tettem hát én is, s közben igyekeztem megfeledkezni arról, hogy nem vagyok más, mint egy csapdába csalt áldozat. Mint egy hosszú utazásról visszatért férj, ajkamat Dzsánán ajkára szorítottam. És íme végre, annyi megpróbáltatás után, ott találtuk magunkat egy szobában, kett nk hálószobájában. Nagyon szerelmes voltam Dzsánánba, és ehhez képest minden más lényegtelennek t nt. S ha az élet még mindig tartogat számunkra néhány kellemetlen meglepetést, én, aki oly bátran végigcsináltam ezt a hosszú utazást, ezentúl is képes leszek leküzdeni minden akadályt! Dzsánán ajka eperíz volt. Nekünk, akik egymáshoz simulva álltunk a szoba közepén, most meg kell feledkeznünk ezekr l a bizonytalan, távoli nagy eszmékr l és mindazokról, akiknek az élete végképp kisiklott, mert ezek a ködös ideák megtévesztették ket; meg kell feledkeznünk ezekr l a szenvedélyes, tiszteletre méltó idiótákról, akik azért harcolnak, hogy az egész világon elterjesszék a saját mániáikat, azokról, akik igyekeznek szánalmat ébreszteni bennünk azt bizonygatva, hogy mekkora áldozatokat hoztak értünk; süketnek kell maradnunk, nem szabad meghallanunk azok hangját, akik egy érzéketlen és dogmatikus életet akarnak ránk kényszeríteni. Ha két ember ugyanazt a nagy álmot kergeti, ha hatalmas távolságot bejárva hónapokon át éjjel-nappal együtt utaztak, ki akadályozhatná meg ket abban, hogy megfeledkezzenek az ajtókon és ablakokon túli külvilágról, ki akadályozhatná meg, hogy összeölelkezzenek, ó, Angyalom, és f leg azt, hogy végre önmaguk lehessenek, felfedezhessék az élet e kivételes pillanatát?

Egy harmadiknak az árnya... Nem, nem, hagyd, hogy az ajkam megint az ajkadhoz érjen, mert ez az árnyék, aki immár nem több, mint egy név az ügynökök jelentéseiben, már soha nem lesz igazi, hús-vér férfi! Én azonban itt vagyok, és tudom, hogy az id lassan múlik, elfolyik és elfogy. Ne vesztegessük hát az id t, nyúljunk el egymás mellett, legyünk olyanok, mint a nyári éjszakák csillagos ege alatt der sen a végtelenbe nyúló, önmaguk szépségével eltelt forró, kikövezett vagy aszfaltozott utak, melyeket végigjártunk... Kérlek, szerelmem, ne vesztegessük az id t, és ha kezem a gyönyör válladra teszem, ha megfogom kecses, törékeny kezedet, ha magamhoz szorítalak, nézd, milyen boldogító lassúsággal közeledünk ahhoz a páratlan, különleges id síkhoz, melynek elérése a legh bb vágya minden busz minden utasának! Ha ajkamat a füled és a hajad találkozási pontjára szorítom, oda, ahol a b röd csaknem áttetsz , ha a hajadból áradó, az arcomat és a homlokomat bizserget elektromos feszültség megrémíti és felröppenésre készteti a madarakat, s szi illatokkal tölti meg a leveg t, ha a melled megfeszül, mint egy makacs kismadár, mely a tenyerembe zárva is egyre csapkod a szárnyával, nézd, ahogy teljes tökéletességében megteremt dik közöttünk az az elérhetetlen pillanat, látom a szemeden, hogy most nem vagyunk sem itt, sem odaát, nem abban a világban vagyunk, amir l álmodtál, de nem is egy buszban, nem egy rosszul megvilágított hotelszobában, és még csak nem is abban a jöv ben, amely csak egy könyv lapjain létezik. Most ebben a szobában vagyunk, csak te és én, egy olyan id ben, melynek nincsenek korlátjai és határai, te és a sóhajaid, én és a kétségbeesett csókjaim, csak mi, akik egymást átölelve várjuk a csodát. A teljesség pillanatát! Szoríts a karodba, szerelmem, hogy ne folyjon el az id , kérlek, szoríts a karodba, hogy ez a csodás pillanat soha ne érjen véget! Ne, ne ellenkezz! Emlékezz! Emlékezz a buszok ülésén töltött éjszakákra, amikor testünk álmunkban lassan

egymás felé csúszott, amikor az álmaink és a hajszálaink összeértek, miel tt elfordítanád a fejed, emlékezz arra, amikor fejünket a busz sötét, hideg ablaküvegéhez nyomva együtt lestünk be azoknak a kis falvaknak a házaiba, melyeken átrobogtunk, emlékezz a filmekre, amelyeket kéz a kézben néztünk végig, a süvít revolvergolyókra, a lépcs n lesétáló sz ke n kre, a fiatal, acélidegzet férfi f szerepl kre, akik annyira tetszettek neked! Emlékezz azokra a filmekben látott csókokra, melyeket oly némán figyeltünk, mintha ezzel valamilyen b nt követnénk el, vagy mintha meg akarnánk feledkezni egy b nünkr l, s emlékezz arra, hogy egy másik világról álmodtunk! Emlékezz az egymáshoz közelít ajkakra, emlékezz azokra, akik ilyenkor elfordították tekintetüket a képerny r l, emlékezz arra, hogyan sikerült mozdulatlannak maradnunk, miközben a busz kerekei hét és fél fordulatot tettek meg másodpercenként! De Dzsánán nem emlékezett semmire. Reményvesztetten még egyszer megcsókoltam. Láttam, hogy az ágynem összevissza gy r dött. Vajon Dzsánán megérezte a zsebemben lév Walther súlyát? Az ágyon feküdt, s olyan álmodozó tekintettel meredt a plafonra, mintha a csillagos eget látná maga fölött. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem t le: - Dzsánán, hát nem voltunk boldogok utazás közben? Menjünk, üljünk fel egy buszra... A kérdésem természetesen teljesen értelmetlen volt. - Mit olvastál? - kérdezte Dzsánán. - Mit tudtál meg a mai nap folyamán? - Egy csomó dolgot az életr l - feleltem a televíziós sorozatokban hallható szinkronszövegek hangnemében. - szintén szólva rendkívül fontos dolgokat. Sok ember olvasta a könyvet, és k elkeseredetten próbálnak valamit tenni, jönnek-mennek, mindenfelé akad bel lük... Minden nagyon zavaros, és a könyv lapjaiból áradó fény olyan vakító,

mint a halál. Az élet határozottan sok meglepetést tartogat az ember számára. Úgy éreztem, nyugodtan folytathatom ebben a hangnemben a beszélgetést. Ha a szerelem segítségével nem tudom kikényszeríteni a csodát, talán sikerülhet a szavakkal, olyan szavakkal, amelyek annyira tetszenek a gyerekeknek. Bocsásd meg a naivitásomat, Angyalom, bocsásd meg ezt a kis játékot, amelyet csak elkeseredésemben engedtem meg magamnak, mert hetven nap óta ez volt az els eset, hogy ilyen közel kerülhettem Dzsánánhoz, hogy ott fekhettem mellette az ágyon; mindenki tudja, aki akár csak néhány regényt is elolvasott, hogy a gyermeki viselkedés az egyik leghatékonyabb fortély azok számára, akik - mint én - bezárulni látják maguk el tt a Szerelem paradicsomának kapuját. Egyik éjjel, amikor a buszunk valahol Afjon és Kütahya között járt, s olyan özönvízszer es szakadt ránk, hogy a víz bevágott a kis lehajtható ablakokon, láttunk egy Mesterséges paradicsomok cím filmet; éppen most tudtam meg Szeiko egyik jelentéséb l, hogy Dzsánán egy évvel korábban jóval nyugodtabb és kellemesebb körülmények között már látta ezt, kéz a kézben ülve a moziban szerelmesével. - Tehát ki az Angyal? - kérdezte Dzsánán. - Úgy t nik, kell valamilyen kapcsolatnak lennie az Angyal és a könyv között. S nem mi vagyunk az egyedüliek, akik erre rájöttek. Mások is t keresik. - Ki el tt mutatkozik meg? - Azok el tt, akik hisznek a könyvben. Akik figyelmesen olvassák. - És akkor? - Ahogy mind többször elolvasod újra és újra a könyvet, lassan átalakulsz. Aztán egy szép napon felkelsz, és akik meglátnak, felkiáltanak: No lám csak! Ez a bájos ifjú lány angyallá változott a könyvb l áradó fényt l! Ez tehát azt jelenti, hogy az Angyal egy lány

volt. De aztán arra gondolsz, hogyan állíthatott csapdát nektek ez az angyal... Az angyalok talán rosszra is képesek? -Nem tudom. - Én sem. Én is ezen gondolkodom, és keresem a választ. Ezt feleltem tehát, Angyal, talán azért, mert féltem, hogy túl veszélyes, bizonytalan területre tévedek, s közben arra gondoltam, hogy ez a hosszú, viszontagságos utazás legalább a Paradicsom egyetlen kis pontjára eljuttatott, ide, ebbe az ágyba, amelyben Dzsánán mellett fekhettem, tehát jobban teszem, ha hagyom, hogy ez a kivételes pillanat minél tovább tartson. A szobában enyhén érz dött a tet faállványzatának illata és egy másik, nagyon friss, a rágógumik és a gyerekkorunkban használt szappanok szagára emlékeztet illat. Ezek a régi szappanok már teljesen elt ntek, mert a csomagolásuk nem volt elég elegáns. Én, aki képtelen voltam olyan mélyen és olyan komolyan belemerülni a könyvbe, mint Dzsánán, most azt éreztem, hogy ezen az éjszakai órán mégiscsak utalnom kell a könyv bizonyos tanításaira. Kijelentettem tehát, hogy a világ legrémiszt bb eleme az id ; mi is azért vágtunk neki ennek az utazásnak, mert az id el l menekültünk, anélkül hogy ennek tudatában lettünk volna; ezért voltunk állandóan mozgásban, ezért kerestük egyre azt a pillanatot, amikor az id megáll, megsz nik. Ez a teljességérzet, ez volt az a bizonyos kivételes pillanat. S e pillanathoz közeledve - halottakkal és haldoklókkal körülvéve - a saját szemünkkel láthattuk e megfoghatatlan id sík hihetetlen csodáit. A gyerekeknek készült képes magazinokban, amilyeneket aznap reggel is lapozgattunk, a leggyerekesebb formában bár, de ott voltak a bölcsesség magvai, a könyv gondolatai, és itt az ideje, hogy végre felhasználjuk a magazinokból nyert tudást a könyv megértéséhez. Odaát már nincs semmi. Utunk kezdete és vége is itt van ebben a világban, ahol most vagyunk. Lefin doktornak igaza volt: gyilkosok állnak

lesben az utakon és a sötét szobákban. A könyv lapjain át a halál beszivárgott az életbe. Átöleltem Dzsánánt, azt mondtam neki: szerelmem, maradjunk itt, élvezzük ki e szép szoba nyújtotta lehet ségeket, nézd, egy asztal, egy falióra, egy lámpa, egy ablak. Minden reggel ébredéskor megcsodálhatjuk ezt az eperfát. Nézd, ott van, mi pedig itt vagyunk! Ott az ablakkeret, itt vannak az asztal lábai, amott a lámpabél. A fények és az illatok, a világ olyan egyszer ! Felejtsd hát el a könyvet! O is azt akarja, hogy elfelejtsük. Létezni annyit jelent, hogy a karomba szorítalak. - Dzsánánt azonban mindez nem érdekelte. - Hol van Mehmet? Olyan elmélyülten bámulta a plafont, mintha onnan akarná leolvasni a választ. Összevonta a szemöldökét. Az ajka megremegett, mintha egy titkot készülne megosztani velem. A szobát megvilágító pergamenszín fényben Dzsánán b re ismét olyan rózsaszín nek t nt, amilyennek már rég nem láttam. E rengeteg utazás, a buszokban töltött számtalan éjszaka után elég volt egy kis alvás, néhány b séges étkezés és egy nyugalmas környezetben eltöltött nap ahhoz, hogy Dzsánán b re visszanyerje természetes színét. Ezt meg is jegyeztem neki abban a reményben, hogy ezek után majd beleegyezik abba, hogy a feleségem legyen, mint azok a lányok, akik hirtelen elhatározzák, hogy férjhez mennek, mert rendezett és boldog életre vágynak. - Azt hiszem, beteg leszek - mondta Dzsánán. - Megfázhattam az es ben. Lázas vagyok. Milyen szép volt így, az ágyon elnyúlva, tekintetét a mennyezetre szegezve! Én pedig ott feküdtem mellette, és elragadtatottan néztem fényl arcát, miközben kezemet egy orvos szakszer mozdulatával a homlokára tettem. Sokáig ott tartottam a kezem a homlokán, mintha attól féltem volna, hogy Dzsánán különben elszökik az ágyból. Gyermekkori emlékek futottak át az agyamon, újra eszembe jutott,

hogy az érintés mennyire át tudja alakítani a helyeket, az ágyakat, a szobákat, az illatokat, a leghétköznapibb tárgyakat is. Már más gondolatokba és más számításokba mélyedtem, amikor Dzsánán felém fordította a fejét, és kérd tekintettel rám nézett; visszahúztam a kezemet, és megmondtam neki az igazat: - Lázas vagy. Hirtelen számtalan, mindeddig képtelennek t n lehet ség jutott az eszembe. Hajnali kett kor lementem a konyhába. A fantomokkal és ijeszt formájú lábosokkal teli konyha félhomályában az els ként a szemem elé kerül kávéskannában forraltam vizet az egyik kis üvegben talált hársfateához, s közben elképzeltem, amint elmagyarázom Dzsánánnak, hogy a megfázás elleni leghatékonyabb eljárás az, ha szorosan egymáshoz simulva bebújunk a takarók alá. Kés bb, amikor aszpirint kerestem a gyógyszerek között (Dzsánán mondta meg nekem, hogy a tálalószekrény melyik fiókjában keresgéljek), arra gondoltam, ha én is beteg leszek, akkor napokon át nem hagyhatjuk majd el a szobánkat. Megrebbent egy függöny, papucsok csosszantak a padlón. Hirtelen megláttam magam el tt Lefin doktor feleségének árnyékát, aztán a hozzá tartozó hús-vér alakot; most is ugyanolyan idegesnek t nt, mint mindig. - Aggodalomra semmi ok, asszonyom - mondtam -, Dzsánán egyszer en megfázott. A doktor felesége felvezetett az els emeletre; ott egy faliszekrényb l el vett egy vastag paplant, kicserélte rajta a huzatot, és azt mondta: - O, a kis drága! Ez egy angyal, nagyon vigyázz rá, nehogy valaha is megbántsd! - Aztán még hozzátett valamit, amit soha nem fogok elfelejteni: azt mondta, hogy a feleségemnek csodálatosan szép a nyaka...

A szobánkba visszatérve hosszasan elnéztem Dzsánán nyakát. Eddig észre sem vettem volna? De igen, természetesen észrevettem, és nagyon is tetszett nekem, de ahogy most jobban szemügyre vettem, kedvesem nyaka olyan meglep en hosszúnak t nt, hogy egy jó ideig semmi másra nem tudtam gondolni. Néztem, ahogy megissza a teáját, beveszi az aszpirint, aztán szófogadó gyermek módjára bebújik a takarók alá azzal a meggy z déssel, hogy „minden rendben lesz”. Hosszú id re ránk telepedett a csend. Két kezemet a szememhez emelve a kertet fürkésztem az ablakon át. Az eperfa ágai finoman remegtek, a mi eperfánk a legenyhébb szell ben is hajladozik, szerelmem. Csend. Dzsánán teste is reszketett a láztól. Milyen gyorsan telt az id ! A szobánk is nagyon gyorsan átalakult; azzá vált, amit „betegszobának” szoktak nevezni, klímája és jellege kezdett igazodni a beteg szükségleteihez. Fel s alá járkáltam a helyiségben, s éreztem, hogy a kerek asztal, a pohár és az éjjeliszekrény is lassanként átalakul, ismer s, szívünknek túlságosan is kedves tárggyá válik. A falióra négyet ütött. - Ülj le ide mellém - mondta Dzsánán -, az ágy szélére! Megfogtam kedvesem takarókba burkolt lábát. Rám mosolygott, s azt mondta, nagyon kedves vagyok. Behunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna, de nem is, valóban elbóbiskolt. Vajon tényleg alszik? Igen, elaludt. Újra járkálni kezdtem a szobában. Néha a faliórára pillantottam, friss vizet töltöttem a kancsóba, aztán az alvó Dzsánánt néztem; képtelen voltam döntésre jutni. Bevettem egy aszpirint, pusztán csak azért, hogy csináljak valamit. Ha Dzsánán nagy ritkán kinyitotta a szemét, a kezemet rögtön a homlokára tettem, hogy ismét ellen rizzem, van-e még láza.

A falióra újabb és újabb ütései által múlásra kényszerített id egy pillanatban megállt; az áttetsz buborék, melybe bezárkóztam, hirtelen elpattant, és Dzsánán felült az ágyban. Egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy szenvedélyes hangon beszélgetünk egyes kocsikísér kr l, akiket a különféle buszokon láttunk. Egyikük arról beszélt nekünk, hogy egy napon majd átveszi a sof r helyét, és elviszi a buszt egy még ismeretlen világba. Egy másik, rendkívül b beszéd fickó azt mondta: tessék, szolgálják ki magukat, a rágógumi ingyen van, a Társaság kedveskedik ezzel szeretett utasainknak, de ne rágj el sokat bel lük, testvérem, mert ópium van bennük, mégpedig azért, hogy az utasok mélyen aludjanak, s azt higgyék, hogy ezt a békés, mély álmot az autóbuszaink jó rugózásának köszönhetik, no meg a sof rünknek, aki nagyon biztonságosan vezet, és csak ritkán el z, tehát röviden, hogy ez a kényelmes alvás a Társaság és a buszok kiválóságának köszönhet . Aztán ott volt az a kocsikísér is - mennyit nevettünk rajta, emlékszel, Dzsánán? -, akivel kétszer is találkoztunk két különböz járaton; azt mondta nekünk: már amikor el ször megláttalak benneteket, testvérem, azonnal kitaláltam, hogy együtt szöktetek meg, és ahogy látom, azóta összeházasodtatok, úgyhogy sok boldogságot kívánok nektek, n vérem... Akarsz-e a feleségem lenni? Annyi olyan jelenetet láttunk, amelyben elhangzottak ezek a szavak! Amikor a szerelmesek egymáshoz simulva lépkedtek a fák alatt, éjszaka volt, s k megálltak egy utcai lámpa alatt; máskor egy autóban került sor erre természetesen a kocsi hátsó ülésén -, és mögöttük a háttérben felt nt a Boszporusz hídja, vagy zuhogott az es - ez nyilván a külföldi filmek hatása -, vagy amikor a fiatalokat hirtelen kettesben hagyták a jó szándékú barátok vagy egy jóságos öreg nagybácsi; vagy amikor egy gazdag fiatalember tette fel ezt a kérdést egy vonzó fiatal lánynak, ám miel tt még az válaszolhatott volna, a férfi beleesett az úszómedencébe.

Mivel soha nem láttam olyan jelenetet, amelyben ezt a kérdést egy betegszobában tették volna fel egy gólyanyakú lánynak, nem számítottam arra, hogy a szavaim mágikus hatást gyakorolnak Dzsánánra, mint ahogy az a filmekben történt. Ráadásul a figyelmemet most a szobában röpköd szúnyog kötötte le. Megnéztem, mennyi az id , és megrémültem; ismét megtapintottam Dzsánán homlokát, és nyugtalanság fogott el. - Mutasd a nyelved! - mondtam neki. Aztán fölé hajoltam, és az ajkaim közé vettem Dzsánán hegyes, rózsaszín nyelvét. Egy pillanatig így maradtunk, mozdulatlanul, Angyalom. - Ne csináld ezt! - mondta Dzsánán. - Nagyon kedves vagy, de ezt ne csináld! Dzsánán elaludt. Lefeküdtem mellé, egészen az ágy szélére, és hallgattam a lélegzését. Kés bb, kevéssel hajnal el tt mindenféle gondolat megfordult a fejemben; hosszasan töprengtem. Azt fogom mondani neki: gondolkozz egy kicsit, Dzsánán, láthatod, hogy kész vagyok bármit megtenni érted, Dzsánán, hát nem érted, mennyire szeretlek...? Ilyesmiken meditáltam, mindig ugyanebben a gondolati körben mozogva... Még az is eszembe jutott, hogy kitalálok valami hazugságot, amivel rávehetem Dzsánánt, hogy szálljon fel velem egy újabb buszra, hiszen most már nagyjából tudtam, hova kellene mennünk, ugyanakkor mióta tudomást szereztem Lefin doktor könyörtelen „óráinak” tevékenységér l, és eltöltöttem ezt az éjszakát Dzsánánnal ebben a szobában, észrevettem, hogy kezdek félni a haláltól. Amint azt te is jól tudod, Angyalom, a szerencsétlen gyermek elnyúlt az ágyon, és hajnalig figyelte kedvese lélegzését; hosszasan nézte a lány szabályos állát, mely oly pontosan tükrözte Dzsánán személyiségét, a Rosine-tól kölcsönkapott hálóing által csak félig fedett

karját, a párnán szétterül haját és a félhomályból lassan el bukkanó eperfát. Aztán hirtelen minden felgyorsult. Apró zajok hallatszottak a szomszédos helyiségekb l, halk lépések az ajtó el tt, az ismét felkereked szélt l becsapódott egy ablak, az udvaron elb dült egy tehén, egy autó motorja köhögve felberregett, aztán kopogtak az ajtónkon. Egy középkorú, frissen borotvált, kezében orvosi táskát tartó, minden ízében orvos külsej férfi lépett be a szobába, nyomában pedig pirítós kenyér illata áradt be az ajtón. A férfi ajka olyan vörös volt, mintha az imént vért ivott volna, a szája sarkában pedig egy gonosz pattanás csúfoskodott. Nem tudom miért, de azt gondoltam, hogy az orvos mindjárt lehúzza Dzsánán lázban ég testér l a hálóinget, és csókokkal borítja el kedvesem nyakát és hátát. Amikor kivette a táskájából a sztetoszkópját, én is el szedtem rejtekhelyér l a Walthert, és anélkül hogy egy pillantásra méltattam volna az ajtó mellett álló, örökké aggodalmaskodó Lefin asszonyt, elhagytam a szobát, majd a házat is. A szántóföldek felé igyekeztem, melyeket Lefin doktorral jártunk végig, s ügyeltem arra, hogy senki ne lásson meg. Végül egy félrees , nyárfákkal szegélyezett tisztáson álltam meg - ahol biztos lehettem abban, hogy senki nem láthat, s hogy onnan a szél sem sodorhatja messzire a hangot és háromszor elsütöttem a pisztolyomat. Ily módon a Lefin doktortól kapott muníció egy töredékének feláldozásával sikerült elvégeznem egy gyors - és elkeserít eredményt hozó - l gyakorlatot: a három golyóból, melyeket négy lépés távolságból l ttem ki az egyik nyárfa törzsére célozva, egyik sem talált. Emlékszem, ezután sokáig haboztam, tekintetemet az észak fel l érkez , siet s felh kre szegezve kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat: az ifjú Walther szenvedései!

Egy kicsit távolabb megláttam a Lefin doktor földjei szélén magasodó sziklákat. Felkapaszkodtam az egyik magas szirtre, leültem, és ahelyett hogy a fenséges panorámában gyönyörködve nemes gondolatokba merültem volna, azon töprengtem, milyen szerencsétlen is vagyok. Hosszú ideig üldögéltem ott, ám azok az angyalok, múzsák és bölcs parasztok, akik az ehhez hasonló fájdalmas pillanatokban sohasem haboztak a mozicsillagok, a szentek és a politikusok segítségére sietni, nekem nem jelentek meg. Nem volt mit tennem, így hát visszamentem a házba. A vörös ajkú orvos, aki már kiitta Dzsánán összes vérét, a doktor felesége és három lánya társaságában éppen reggelizett. Amikor észrevett, szemében azon emberek öröme csillant fel, akik imádnak tanácsokat osztogatni. - Fiatalember! - kiáltotta oda nekem. Megtudtam t le, hogy a feleségem megfázott, súlyos nátha gyötri, s ha nem vigyáz magára, fáradtsága és kimerültsége el bb-utóbb vérszegénységhez vezet. Mit m veltem vele, hogy ennyire kimerült? Hogyhogy nem vettem észre, mennyire legyengült? A doktor lányai és az anyjuk helytelenít pillantásokat vetettek az ifjú férjre. - Elég er s gyógyszereket adtam neki - jelentette ki az orvos. - Egy hétig ágyban kell maradnia. Egy hét! Arra gondoltam, hogy hét nap több is, mint elég, miközben ez a karikatúraszer orvos, miután teleette magát manduláscsókkal, eltolta maga el l a tálcáját. Dzsánán még mindig aludt. Becsomagoltam néhány holmit, amiket nélkülözhetetlennek ítéltem, s melléjük tettem a jegyzeteimet és a pénzemet. Csókot leheltem Dzsánán nyakára, és egy, a haza védelmére siet önkéntes gyorsaságával elhagytam a szobát. Rosine-nak és az anyjának azt mondtam, hogy el kell intéznem egy halaszthatatlanul sürg s ügyet, s feleségemet a gondjaikra bíztam. Megnyugtattak, hogy úgy fognak vigyázni rá, mintha Dzsánán a sógorn jük lenne. Többször is

hangsúlyoztam, hogy legkés bb öt nap múlva visszajövök, és anélkül hogy egyetlen pillantást vetettem volna a boszorkányok, fantomok és gonosztev k földjére, vagy akár csak a Kajszeriben szerencsétlenül járt, s Lefin doktor fiaként eltemetett fiatalember sírjára, elindultam a város, a buszpályaudvar felé.

12 Íme, újra úton voltam! Szervusztok, öreg buszpályaudvarok, rozoga autóbuszok, szervusztok, búskomor utazók! Tudjátok, hogy megy ez, amikor az embert megfosztják egy megszokott dologtól, ami úgy vált az élete részévé, hogy szinte észre sem vette, legyen az bármilyen jelentéktelen apróság; az embert szomorúság fogja el, s érzi, hogy az élete immár nem ugyanolyan, mint volt. Azt hittem, sikerül majd elmenekülnöm e szomorúság elöl azzal az öreg Magirusz busszal, melyre felszálltam, hogy visszatérjek a civilizált világba, hogy minél távolabb jussak Csatik városától, ahol Lefin doktor titokban kiépítette a saját hatalmát. Tehát mindezek után újra egy buszban találtam magam, mely kifulladt vénember módjára köhögve, tüsszögve, nyöszörögve kapaszkodott felfelé a kanyargós hegyi utakon. Mindeközben a tündérmesék magam mögött hagyott világának közepén Dzsánán lázban égve feküdt egy ágyban, egy szobában, ahol az a szúnyog, amelyet sajnos nem sikerült agyonütnöm, alattomosan meglapulva várja az éj leszálltát. Még egyszer átolvastam a jegyzeteimet és papírra vetett terveimet abban a reményben, hogy sikerül majd a lehet leggyorsabban elintézni az ügyeimet, s akkor gy zedelmesen térhetek vissza, és végre elkezdhetem új életemet. Amikor éjfél felé az álom és ébrenlét határán kinyitottam a szemem, és elhúztam a fejem a busz finoman remeg ablaküvegét l (ez már egy másik autóbuszon történt), optimizmussal eltelve arra gondoltam, hogy most végre talán megláthatom a tekintetedet, ó, Angyalom. Mégis oly távolinak t nt az az ihletettség, mely képes egyesíteni a lélek tisztaságát és e mágikus pillanat titkát! Jól tudtam,

hogy egyhamar nem foglak megpillantani, Angyalom. A sötét síkságok, a rémiszt szakadékok, a higanyszín folyók, a kihalt benzinkutak, a különféle cigarettamárkák és parfümök kiválóságát dicsér megkopott hirdet táblák egymás után suhantak el az ablakon túl, miközben a fejemben egymást kergették a gondolatok: ördögi számítások, önz tervek és persze a könyv és a halál; már nem is láttam a videó narancssárga fényét, s nem hallottam a hazafelé tartó, feldúlt lelk mészáros szívszorító horkolását, aki már túl volt a mindennapos vérfürd n, a mészárszéken végzett munkáján. Az Aladzsa-Elli-hegy oldalában elterül kisváros, ahol hajnalban leszálltam a buszról, már nemcsak a nyáron, hanem nagyjából az szön is túljutott, s most igyekezett megtalálni helyét a télben. A kis kávéházban, ahova azért ültem be, hogy ott várjam meg, amíg a hivatalok kinyitnak, egy pincérfiú, akinek a feladata a mosogatás és a teaf zés volt, s akinek mintha nem is lett volna homloka, mert s r haja már közvetlenül a szemöldöke fölött kin tt, megkérdezte t lem, hogy én is azért jöttem-e, hogy meghallgassam a Sejket. Id t akartam nyerni, ezért azt mondtam neki, hogy igen. A fiú erre azonnal hozott nekem egy nagyon er s teát, s magának egy kis pihen t engedélyezve letelepedett mellém, hogy elbeszélgessen velem a Sejk bámulatos képességeir l, aki betegeket gyógyít meg, termékennyé teszi a medd asszonyokat, és számtalan egyéb csodára is képes: tekintetével villákat görbít meg, úgy nyit ki egy coca-colás üveget, hogy éppen csak megérinti egyik ujjával a kupakot. Amikor kiléptem a kávéházból, a tél visszahúzódott, s t elt nt az sz is, és megkezd dött egy forró, a legyek felh it el csaló nyári nap. Mint a határozott és megfontolt emberek, akik problémáik ellen frontális támadást intézve rendezik el az ügyeiket, egyenesen a postahivatalba mentem, és egy hirtelen megérzést l vezérelve figyelmesen szemügyre vettem az álmos, újságot olvasó, teát szürcsöl ,

az ablakuk mögött cigarettázó mindkét nembeli postai alkalmazottakat. O azonban nem volt közöttük. Az a kedves n vér külsej hölgy, akit kiválasztottam, hogy nála érdekl djem, igazi boszorkánynak bizonyult: miel tt közölte volna velem, hogy Mehmet Meglel úr épp az imént ment el, hogy kézbesítse a leveleket, alaposan megizzasztott. - Nem azt mondta, hogy önök rokonok? Mennyire közeli rokonok? Itt akarja megvárni t? De uram, hogy képzeli ezt? Munkaid ben? Jöjjön vissza kés bb! Így aztán kénytelen voltam egy hosszú mesét kerekíteni neki arról, hogy Mehmet hajdani katonatársa vagyok, hogy nagyon messzir l Isztambulból - jöttem, és hogy befolyásos barátaim vannak a Posta F igazgatóságán. Mindezek következtében azonban Mehmet Meglel nek, aki kevéssel - talán csak egy másodperccel - korábban hagyta el a posta épületét, épp elég ideje volt arra, hogy elt njön a sz k utcákban, amelyeket aztán már hiába jártam végig. Reményvesztetten néztem körül, annál is inkább, mert az utcák nevét is állandóan összekevertem. Addig folytattam a kérdez sködést: - Jó napot, asszonyom, Mehmet, a postás, járt itt ma már? -, míg végül sikerült eltévednem a belváros girbegurba sikátoraiban. Megláttam egy háromszín - vörös, szürke, fehér - macskát, lustán mosakodott a napsütésben. Egy fiatal, elég csinos n , aki éppen az ágynem jét tette ki szell zni az erkélyére, cinkos pillantásokat váltott egy villanyszerel vel, aki azon igyekezett, hogy a létráját egy villanyoszlopnak támassza. Szembe jött velem egy fekete szem kisgyerek, aki azonnal kitalálta, hogy nem helybeli vagyok: - Mit akar? - kérdezte, s úgy kihúzta magát, mint egy kis kakas. Ha Dzsánán itt lett volna, rögtön összebarátkozott volna ezzel a kis gazfickóval, ügyesen szóba elegyedett volna vele, én meg arra gondoltam volna, hogy szerelmes vagyok belé; nemcsak azért, mert

gyönyör , ellenállhatatlan és titokzatos, hanem azért is, mert olyan könnyen kapcsolatot tud teremteni az emberekkel. Leültem a Smaragd kávéház egyik utcai asztalához egy gesztenyefa árnyékában, pontosan szemben a postával és Kemál Atatürk emlékm vével. Kicsivel kés bb azon kaptam magam, hogy az AladzsaElli-i Hírlapot olvasom: a Pinar gyógyszertár egy új, Isztambulból hozatott, a Stlops laboratóriumaiban készült, székrekedés elleni szert ajánlott a betegek figyelmébe; az új idényre készül Aladzsa-Elli-i ifjúsági sportklub, a „Tégla” újonnan szerz dtetett edz je, aki korábban a Bolu-Sport ifjúsági egyesületben dolgozott, az el z napon megérkezett a városba. Éppen arra gondoltam, hogy ezek szerint valahol a környéken egy téglagyárnak kell lennie, amikor láttam, hogy Mehmet Meglel úr, fújtatva, mint egy bika, vállán egy hatalmas zsákkal belép a Városháza épületébe. Csalódottan sóhajtottam fel: ez a lassú mozgású, kimerült Mehmet a legkevésbé sem emlékeztetett arra a Mehmetre, akit Dzsánán képtelen volt elfelejteni. Munkám tehát ebben a városban véget ért, és mivel a listámon még jó néhány másik Mehmet is szerepelt, igazából azonnal fel kellett volna kerekednem, hogy a lehet leggyorsabban elhagyjam ezt a békés és szerény kisvárost. A bennem megmozduló kisördög azonban arra buzdított, hogy várjam meg, amíg Mehmet Meglel kijön a Városházáról. Amikor Meglel úr apró és fürge postáslépteivel átvágott az úttesten, hogy az árnyékos oldalon menjen tovább, a nevét kiabálva utána eredtem. A férfi megállt, és döbbenten meredt rám; megöleltem, két oldalról megcsókoltam az arcát, és nevetve megpirongattam, amiért meg sem ismeri hajdani katonatársát, legjobb cimboráját. Valami miatt b nösnek érezhette magát, mert azonnal leült az asztalomhoz, és hagyta, hogy kegyetlen játékot zzek vele, amellyel teljesen hiábavaló er feszítésekre késztettem t („Legalább próbáld meg kitalálni a nevemet!”). Egy id múlva leintettem, és komoly hangon közöltem vele

egy ott helyben kitalált nevet, és elmondtam neki, hogy magas beosztásban dolgozó barátaim vannak a Posta F igazgatóságán, ám ez egy tisztességes fiú volt, és egyáltalán nem érdekelte sem a posta, sem az általam lehet ségként fölajánlott gyors hivatali el menetel. A rettenetes h ség és a zsákja súlya miatt er sen izzadt, ezért aztán hálás pillantással nyugtázta annak a Budák márkájú limonádésüvegnek az érkezését, amelyet rendeltem neki, de látszott rajta, hogy egyre azon gondolkodik, hogyan szabadulhatna meg leggyorsabban ett l az ismeretlen katonatárstól. Talán csak a kialvatlanság miatt, de kezdett elönteni a düh, és a h ség is kissé megszédített. - Úgy t nik, elolvastál egy könyvet - mondtam neki két korty tea között a lehet legkomolyabb hangon. - Megtudtam, hogy elolvastad, és azt is, hogy néhányszor másoknak is felolvastál bel le. A fiú arca egy pillanat alatt hamuszürkévé vált. Pontosan értette, mir l van szó. - Hol találtad azt a könyvet? Nagyon gyorsan összeszedte magát: egy isztambuli kórházban kezelt beteg rokona találta egy utcai könyv - árus polcán; megtévesztette t a könyv címe, azt hitte, az egészséges életmódra vonatkozó tanácsokat talál majd benne, s ezért megvette; amikor rájött, hogy tévedett, egy ideig még rizgette, aztán odaajándékozta a fiúnak. Kis ideig mindketten hallgattunk. Egy veréb telepedett le az egyik üres szék karfájára, majd átröppent egy másik székre. A postásfiút vizsgálgattam, akinek egészen apró bet kkel írt nevét leolvashattam az egyenruhája gallérjára varrt kis címkér l. Néhány évvel id sebb lehetett nálam. Ez a fiatalember ugyanúgy járt, mint én: élete egy adott pillanatában rátalált a könyvre, amely felforgatta az egész világát, és megváltoztatta élete folyását; ez kétségkívül sokkolta t, de hogy pontosan milyen hatással volt rá a könyv, azt nem tudtam, mint ahogy azt sem sikerült eldöntenem, hogy egyáltalán akarom-e tudni. Volt valami

közös bennünk, s ez a valami privilegizált lényekké - vagy inkább szerencsétlen áldozatokká? - tett minket, s ez meglehet sen irritált engem. Megállapítottam, hogy Mehmet nem próbálja elbagatellizálni az ügyet, s már eszébe sem jut, hogy t lem is ugyanúgy megszabaduljon, mint a limonádésüveg kupakjától, melyet szórakozottan félrepöckölt, s megéreztem, hogy a könyv különleges helyet foglal el a szívében. Miféle ember lehet? A keze kifejezetten szép, az ujjai hosszúak, karcsúak. Az arca finom, kifejez , s egyel re csak mandulavágású szemén látszik, hogy kezd kissé ideges, s t nyugtalan lenni. Mondhatjuk-e azt, hogy t is, mint engem, csapdába csalta a könyv? Vajon az világa is teljesen megváltozott ett l? Átélte o is azokat az éjszakákat, amikor a könyvb l áradó magányosság érzése a legmélyebb szomorúságba taszítja az embert? - Na mindegy! - mondtam neki. - Nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, de mindjárt indul a buszom. Bocsásd meg, hogy ilyen goromba voltam, Angyalom, de abban a pillanatban azt éreztem, ha még egy percig a fiúval maradok, valami olyat teszek, ami egyáltalán nem szerepelt a terveimben; kész lettem volna feltárni e fiatalember el tt szívem minden nyomorúságát pusztán csak azért, hogy is feltárja el ttem a lelkét. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ilyen, legtöbbször a nagyobb ivászatok vége felé bekövetkez kölcsönös, rituális kitárulkozások ellen, melyek aztán szomorúsággal, könnyekkel és egy nem igazán meggy z , mégis kellemes testvéri érzésben való egyesüléssel érnek véget - épp ellenkez leg, nagyon szerettem azokat az estéket, amikor a barátaimmal ily módon ápolgattuk egymás lelkét a környékbeli kiskocsmákban. Abban a pillanatban azonban csak Dzsánánra akartam gondolni. Egyetlen dologra vágytam: arra, hogy miel bb egyedül lehessek, és átadhassam magam a boldog képzelgésnek, a Dzsánánnal

kötend házasságomról való fantaziálásnak. Ám alighogy felkeltem az asztaltól, állítólagos katonatársam azt mondta: - Ilyenkor egyetlen busz sem indul ebb l a városból. Nos, igen, a fiú nem volt ostoba! Látva, hogy e megjegyzésével sikerült sarokba szorítania, finom kezével elégedettséget kifejez mozdulattal simogatta meg a limonádésüveget. Egy pillanatig haboztam, nem tudtam eldönteni, mit tegyek: vegyem el a zsebemb l a pisztolyomat, és eresszem bele a fiúba az egész tárat, vagy folytassam a beszélgetést, és legyek aztán Mehmet legjobb barátja, bizalmasa, sorstársa. Választhattam volna egy köztes megoldást is, például azt, hogy csak megsebesítem, mondjuk a vállán, hogy aztán tettemet rögtön megbánva elvigyem egy kórházba. Milyen rülten mulatságos lett volna éjjel a bekötözött vállú Mehmettel együtt felbontani és elolvasni a zsákjában lév összes levelet. - Nem számít - mondtam végül. Elegáns mozdulattal az asztalra tettem kett nk fogyasztásának ellenértékét, aztán sarkon fordultam, és távoztam. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam azt a jelenetet, amelyet most eljátszottam, de örültem, hogy ilyen ügyesen megoldottam a helyzetet. Gyorsan, határozottam lépkedtem, mint az olyan ember, akit sürg s elintéznivalók várnak, igyekeztem elszántnak t nni, mert biztos voltam abban, hogy Mehmet még mindig követ a tekintetével. Elhaladtam az Atatürk-emlékm el tt, s a keskeny, árnyékos járdán folytattam utamat a buszpályaudvar felé. Csak megszokásból mondok buszpályaudvart, mert valójában arra gondoltam, ha lesz is ott egy annyira balszerencsés autóbusz, amelyiknek Aladzsa-Elli nyomorúságos településén kell töltenie az éjszakát - postás barátom következetesen „városnak” nevezte ezt a porfészket nem számítottam arra, hogy valamilyen épületet is találok majd, amely megvédené az es t l és a hótól a járm veket vagy a várakozó utasokat. Egy nagyon

méltóságteljes külsej férfi, aki arra ítéltetett, hogy egy kis bádogbódéban ülve menetjegyek eladásával töltse az egész életét, látható örömmel közölte velem, hogy dél el tt egyetlen busz sem indul. Természetesen nem árultam el neki, hogy tar koponyáján feszül b re pontosan ugyanolyan narancssárgás színben játszik, mint a mögötte a falra akasztott Good Year naptáron látható csinos fiatal lány combja. Miért vagyok ennyire dühös? - tettem fel a kérdést magamnak. Miért lettem ilyen ingerlékeny? Mondd meg nekem, Angyalom! Nem tudom, ki vagy, semmit nem tudok rólad. Legalább vigyázz rám, ints óvatosságra, ne engedd, hogy a haragom eltérítsen az utamról, segíts, hogy rendet teremthessek ebben a gondokkal és balszerencsével teli világban, mely arra a szerencsétlen családapára hasonlít, akinek mindennap keményen meg kell küzdenie azért, hogy biztosítsa családja fennmaradását! Segíts, hogy miel bb visszatérhessek az én lázban ég Dzsánánomhoz! A bennem dolgozó düh nem ismert pihenést. Ez vajon az a düh volt, amely minden olyan huszonkét éves fiatalemberen elhatalmasodik, aki rászokik arra, hogy egy Waltherrel a zsebében járjon mindenfelé? Megnéztem a jegyzeteimet, és azután már könnyen megtaláltam a szóban forgó utcát és butikot, a Bizalom nev rövidáruüzletet. A butik kis kirakatában gondosan elhelyezett, kézzel hímzett abroszok, keszty k, gyerekcip k, csipkék és rózsafüzérek egy let nt kor költészetét idézték; Lefin doktort biztosan elb völte volna ez a kirakat. Éppen belépni készültem a boltba, amikor észrevettem a pult mögött az Aladzsa-Elli-i Hírlapot olvasó férfit, és megtorpantam: ennek a városkának a lakói valóban mindannyian ilyen magabiztosak, vagy csak nekem t nik így? Enyhe kudarcérzettel eltelve ültem be egy közeli kávézóba. Megittam egy Budák limonádét, s közben megkíséreltem rendet

teremteni a gondolataim között. Aztán felálltam, és a fákkal szegélyezett árnyékos járdán lépkedve elmentem a Forrás gyógyszertárba, ahol megvettem magamnak a patika poros kirakatában meglátott fekete napszemüveget. A szemfüles gyógyszerész már kivágta az újságból a hashajtóreklámot, és kitette a kirakatba. Mihelyt feltettem az orromra a sötét napszemüveget, máris képesnek éreztem magam arra, hogy belépjek a Bizalom rövidáruüzletbe; immár én is a magabiztos emberek táborába tartoztam. Halkan azt mondtam, hogy szeretném megnézni a keszty ket. Anyám is mindig így tett; soha nem mondta azt: „Szeretnék egy pár b rkeszty t magamnak” vagy „Hetes méret gyapjúkeszty t szeretnék a katona fiamnak”, nem, mindig csak azt mondta: „Szeretném megnézni a keszty ket”, s ez a mondat mindig zavarba hozta az eladókat, és ily módon anyám rögtön fölénybe került velük szemben. Ám úgy t nt, hogy kérésem mennyei zene volt a férfi fülének, akir l lerítt, hogy egy személyben eladó és tulajdonos is. Egy gondos háziasszony fürge mozdulataival és egy végtelenül precíz, a vezérkarba bejutni kívánó katonatiszt megszállottságig men aprólékosságával rakta elém egész árukészletét a kézzel varrott vászonzacskókból, a fiókokból, s t a kirakatból is. Körülbelül hatvanéves lehetett; állán többnapos borosta sötétlett, és határozott hangjában semmi olyat nem fedeztem fel, ami a keszty k iránti fetisizmusra utalt volna. Kisméret , kézi kötés n i gyapjúkeszty ket mutatott nekem, ezeknek minden ujját három különböz szín fonalból kötötték; kifordította el ttem a pásztorok által kedvelt vastag gyapjúkeszty ket, hogy megmutassa a tenyérrészüket meger sít filcbetétet; megtudtam, hogy az összes keszty t a környékbeli parasztasszonyok kötötték, továbbá azt, hogy az általa beszerzett gyapjúszálak színezéséhez semmiféle kémiai anyagot nem használtak. Minden keszty ujjvégeit dupla szállal köttette, mert

az átlagos gyapjúkeszty k ott kopnak el a leghamarabb. Ha esetleg valami különleges darabot keresek, ezt a diópácban festett, a csuklórészen virágmintás csipkével díszített keszty t ajánlaná. Vagy ha valami egészen eredetit szeretnék, vizsgáljam meg - mondta, s levétette velem a sötét napszemüveget - ezt a kutyab rb l készült csodát (a keszty t a Szivasz környékén igen elterjedt kutyafajta, a kangal b réb l szabták). Szemügyre vettem a valóban különleges b rkeszty t, majd rögtön visszatettem az orromra a napszemüvegemet. - Lorphelin úr - mondtam (ezt a nevet használta a férfi a Lefin doktornak írott leveleiben) -, engem Lefin doktor küldött. A legkevésbé sem elégedett az ön munkájával. - Hogyhogy? - kérdezte a keresked

anélkül, hogy zavarba jött

volna, mintha csak az egyik keszty színét kritizálnám. - Mehmet, a postás teljesen ártatlan figura. Miért akarja bajba sodorni azzal, hogy mindenfélét összehord róla? - Nem olyan ártatlan , amilyennek látszik - felelte a férfi, és ugyanazon a hangon, amellyel a keszty kr l beszélt, hosszú magyarázatba kezdett. Mehmet továbbra is olvassa a könyvet, mégpedig nagyon felt n módon. Nyilvánvaló, hogy a feje tele van sötét és kártékony gondolatokkal, különféle ördögi tervekkel, amelyeket mind a könyvb l szedett. Egy napon látták t, amint kopogtatás nélkül belépett egy özvegyasszony házába azzal az ürüggyel, hogy levelet hozott neki. Egy másik alkalommal egy kávéházban látták egy helyi kisiskolás társaságában. Mehmet szorosan a fiú mellett ült, egészen közel hajolt hozzá, és úgy tett, mintha felolvasna a gyereknek egy képregényb l. Természetesen egy olyan könyvr l volt szó, amelyben a szerz egy

kalap alá veszi a zsiványokat, a tolvajokat és a csalókat a szentekkel és a marabukkal. - Ez talán nem elég? - kérdezte a keresked . Hallgattam, mert nem tudtam döntésre jutni. - Ha ma ebben a városban - is „várost” mondott - szégyenletes dolognak számít az, hogy valaki puritán életet él, ha megvetés sújtja azokat a n ket, akik hagyományos módon hennával festik a hajukat, ez a postás és a kávéházakban lév televíziók b ne, meg mind- azé, amit a tévében Amerikáról látni lehet, és persze az autóbuszoké. Te melyik busszal jöttél? Megmondtam neki. - Lefin doktor kétségkívül nagy ember - folytatta a férfi. - Az utasításaitól, az üzeneteit l, istennek hála, visszanyerem a lelki nyugalmamat. De fiam, mondd meg neki, hogy többször ne küldjön senkit hozzám! - Elkezdte visszapakolni a helyükre a keszty ket. Mondd meg neki azt is, hogy meglestem ezt a postást, amint a Musztafa pasa mecset latrinájában maszturbált. - Ráadásul azzal a finom, ápolt kezével! - mondtam, és kimentem az üzletb l. Azt hittem, odakint majd jobban fogom érezni magam, de alighogy kiléptem a napfényben fürd utcára, azonnal eszembe jutott, hogy még két és fél órát kell eltöltenem ebben a városkában, s ez a gondolat rémületet keltett bennem. A kimerültségt l és a kialvatlanságtól félig öntudatlan állapotba kerülve várakoztam, a gyomromban összekeveredett a hársfatea és a Budák limonádé, amib l jó néhány pohárral megittam, a fejemben az Aladzsa-Elli-i Hírlap rövid hírei kavarogtak; a szemem el tt összefolytak a Városháza homlokzatának téglái, az Agrárbank plexitábláinak piros és lila fényei, melyek afféle délibábként csak egy-egy pillanatra t ntek fel, hogy aztán újra és újra elt njenek, a fülem eltelt a madarak csiripelésével, a generátorok zúgásával és a körülöttem lév emberek

köhögésével. Amikor végre megérkezett a buszom, és a várakozók el tt széles kanyart leírva megállt, odaugrottam az ajtóhoz, hogy kinyissam, de miel tt ezt megtehettem volna, mindenfel l kezek ragadtak meg, lökdöstek, ráncigáltak - hála istennek anélkül, hogy a Waltheremet észrevették volna! és az emberek azt kiabálták, hogy engedjem leszállni a buszról a Sejket. Ezek után a Sejk alig néhány lépésnyire t lem haladt el enyhén himbálózó járásával; isteni fényben fürd , komor és méltóságteljes arcán egyrészt fájdalom tükröz dött, mintha szenvedne a közöttünk lév megátalkodott b nösök helyett, másrészt pedig lerítt róla az önelégültség és az öröm, hogy érkezése ekkora érdekl dést váltott ki a helybéliek körében. Mire lenne jó, ha el húznám a fegyveremet? - gondoltam, érezve a Walther súlyát az övemben, és a többiekre immár ügyet sem vetve felszálltam a buszra. A 38-as széken ülve várakoztam azzal a sötét el érzettel, hogy ez a busz már soha nem fog elindulni, s én végleg itt maradok, és lassan majd az egész világ megfeledkezik rólam, ám közben nem tudtam megállni, hogy ne vessek néhány pillantást a Sejk fogadására érkezett emberekre. A tömegben észrevettem a kávéházi mosogatófiút. Amikor rá került a sor, ajkával tiszteletteljesen megérintette a Sejk kézfejét, és éppen arra készült, hogy a homlokához emelje a szent ember áldó kezét, amikor a sof rünk felb gette a busz motorját. Miel tt elindultunk volna, még megláttam a tömegben hullámzó fejek között a csalódott rövidáru-keresked arcát. Olyan elszántan törtetett el re a tömegben, mint egy politikus meggyilkolására készül merényl , és miközben a buszunk ráfordult a f útra, hirtelen rájöttem, hogy a keresked nem is a Sejk, hanem a busz felé, egyenesen felém tartott. Amikor már messze magunk mögött hagytuk a várost, arra gondoltam, hogy meg kellene feledkeznem mindenr l. A könyörtelen nap állandóan a nyomomban volt; mint egy kit n nyomozó, újra és újra rám talált a székemben minden egyes fa, minden egyes kanyar

után, égette a tarkómat és a karomat, miközben én egyre azt ismételgettem magamban: felejts el mindent, hagyd ezt az egészet. Ám miközben buszunk náthásan szörcsög hangokat hallatva lustán haladt el re egy vigasztalan, sárga mez n át, melynek egyhangúságát se házak, se kémények, de még csak fák vagy sziklák sem törték meg, s miközben kialvatlanságtól fáradt szememet elvakította a ragyogó fény, megértettem, hogy mindezt nem lehet csak úgy elfelejteni, és a lelkem legmélyén egy új érzés csírázott ki: az az öt óra, amit pusztán csak azért töltöttem ebben a városkában, mert a keresked a Lefin doktornak írt feljelent levelében postás barátomról szólva megemlítette, hogy a fiatalembert Mehmetnek hívják, tehát ez az öt óra éppen elég volt ahhoz, hogy - hogy is mondjam? - meghatározza a jegyzeteimben szerepl emberekkel majd ezután kialakítandó kapcsolataim színét és ritmusát, a többi hasonló kisvárosban rám váró találkozásoknak és feladatoknak, illetve ennek az egész utazásnak a ritmusát, melyet egy magánnyomozó szívósságával kell majd végigcsinálnom. Így aztán pontosan harminchat órával az után, hogy Aladzsa-Ellit elhagytam, amikor az éjszaka közepén egy afféle, a valóság béklyóitól megszabadult képzeletbeli, füstös, porlepte kisvárosban a buszomra vártam, és egy sajtos pizzát rágcsáltam - részben azért, hogy valamivel elüssem az id t, részben pedig azért, mert már régóta korgott a gyomrom az éhségt l hirtelen megéreztem, hogy egy rossz szándékú árnyalak közeledik felém. Vajon a keszty mániás keresked jött utánam? Nem. Akkor talán a lelke? Nem. Egy másik csalódott és dühös keresked ? Éppen arra gondoltam, hogy minden bizonnyal Szeiko lesz az, amikor az illemhely ajtaja nagy csattanással becsukódott, és Szeiko zöld es kabátos szelleme hirtelen átalakult egy - ugyancsak ballonkabátot visel - derék családapává. Amikor aztán a férfi odasietett fejkend s hitveséhez és végtelenül kimerültnek t n lányához (mindkettejük keze tele volt nejlonszatyrokkal), eltöprengtem

azon, hogy miért is képzeltem zöldesszürke es kabátot Szeikóra. Talán azért, mert az utánam leskel d rövidáru-keresked ugyanilyen szín ballont viselt, amikor megpillantottam t az Aladzsa-Elli-i buszpályaudvaron. Egy másik alkalommal a fenyegetés nem Szeiko szellemének, hanem egy egész malomnak a képében jelentkezett. Végre ki tudtam aludni magam, mert el bb kifogtam egy elég csendes buszt, utána pedig egy másikat, aminek csodálatosan puha volt a rugózása; úgy aludtam, mint egy mormota, reggel pedig azonnal elmentem ebbe a malomba, remélve, hogy gyors és eredményes kirándulás vár rám: egy fiatal könyvel vel akartam találkozni, akit egy helyi cukrász jelentett fel. Ugyanazt a trükköt alkalmaztam, mint Aladzsa- Elliben, vagyis az illet hajdani katonatársaként mutatkoztam be. Ez a hazugság, mely minden alkalommal bevált - a különböz Mehmetek, akiket felkerestem, mind huszonhárom-huszonnégy évesek voltak -, annyira hihet nek t nt a tet t l talpig lisztes munkás számára, akit megszólítottam, hogy a meglepetést l és a szívében szétáradó testvéribaráti érzést l csillogó szemmel futva indult az irodába oly lelkesen, mintha is ugyanabban a században szolgált volna, mint én. Félrehúzódtam, és nem is tudom, miért, fenyegetést éreztem a leveg ben. Egy elektromos motor által hajtott hosszú vasrúd szelte át a malmot ami valójában nem volt más, mint egy hatalmas hangár -, és nyugtalanító zörgéssel forgott a fejem fölött; a félhomályos helyiségben lassan kirajzolódtak el ttem a szájukban parázsló cigarettával ide-oda járkáló munkások rémít , fehér porral borított szellemalakjai. Hamarosan észrevettem, hogy ezek a fantomok ellenségesen méregetnek, és mutogatásukból megértettem, hogy rólam beszélgetnek. Én azonban behúzódtam egy sötét sarokba, és úgy tettem, mintha ez a legkevésbé sem érdekelne. Kicsivel kés bb, abban a pillanatban, amikor a halmokban álló liszteszsákok közötti résen

kinézve észrevettem, hogy egy hatalmas fogaskerek szerelvény közeledik felém, az egyik fehér szellemalak odabicegett hozzám, és megkérdezte, hogy „mindig cinkelt kockákkal játszom-e”. A vonat kerekeinek csikorgó zaja miatt nem hallotta meg a válaszomat; kiabálnom kellett, hogy megmagyarázzam neki, én soha nem kockázom. Azt felelte, hogy nem a kockajátékról van szó; egyszer en azt akarja megtudni, mi szél hozott erre. Ugyanazon a nyugodt hangon azt mondtam neki, nagyon szeretem volt katonatársamat, mert Mehmettel jókat lehetett marháskodni, és megbízható barát volt. Biztosítási ügynök vagyok, s Anatóliát járva eszembe jutott, hogy régi barátom ebben a malomban dolgozik, így hát benéztem hozzá. A lisztes kép fantom ezután a munkám és a kollégáim fel l érdekl dött, vannak-e a biztosítási ügynökök között is tolvajok, csalók, szabadk m vesek, homokosok, akik bármikor készek meghúzni a ravaszt (mondom, nagy volt a zaj, nem biztos, hogy mindent jól értettem), a mi szakmánk képvisel i között is elszaporodtak-e a vallás és a haza ellenségei, akik mindenkinek csak rosszat akarnak? Hosszú magyarázkodásra kényszerültem. A férfi figyelmesen hallgatott, s tekintete lassan barátságossá vált. Végül megegyeztünk abban, hogy minden szakma esetében ugyanaz a helyzet, mindenhol vannak becsületes polgárok, és mindenhol akadnak aljas gazemberek, akikr l soha nem lehet tudni, mi jár a fejükben. Ezután ismét volt katonatársamra tereltem a szót: miért késlekedik ennyit? - Ide nézz, öregem! - mondta a szellem, és a nadrágja szárát felhajtva megmutatta nekem kacska lábát. - Mehmet Okur nem olyan ostoba, hogy ilyen lábbal katonának álljon! Érted már? - Istenem, mibe keveredtem! Mindenesetre elég ügyesen kivágtam magam, bár zavaromban - vagy inkább meglepetésemben - csak annyit tudtam mondani, hogy a fejemben bizonyára összekeveredtek a nevek és a címek.

Éreztem, hogy ez a magyarázat nem túl meggy z , de szerencsém volt: sikerült gyorsan lelépnem, anélkül hogy a becsapott szellemek elpáholtak volna. Kés bb, amikor már a városkában lakó egyik informátorunk boltjában majszoltam nagy élvezettel a számban magától szétolvadó, leveles tésztából készült süteményt, arra gondoltam, hogy a Sánta Mehmet egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha olvasta volna a könyvet, de a tapasztalat már megtanított arra, súlyos hiba azt gondolni, hogy már els pillantásra képesek vagyunk helyesen megítélni embertársainkat. Így például az Indzsirpasa nev kisvárosban, melynek utcáit er s dohányillat ülte meg, nemcsak a jelentésekben szerepl fiatal t zoltó olvasta a könyvet, hanem a városka egész t zoltóbrigádja meglep en nagy figyelemmel tanulmányozta. A település lakói éppen a görög megszállók ki zése és a város felszabadulása évfordulójának megünneplésére készül dtek, ezért aztán néhány gyerek és egy békés természet szelindek társaságában alkalmam nyílt arra, hogy végignézzem a derék t zoltók felvonulását, akik az esemény tiszteletére fémsisakjukra egy-egy kis gázforralót szereltek, s most lángoló fejjel, peckesen lépkedtek végig a f téren, s közben kórusban azt énekelték: „T z van, t z van, hazánk a lángok martaléka lesz!” Ezután mindannyian asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk a kecskehúsból készült becsinált levest. T zoltó barátaink, akik nagyon életvidámnak és boldognak t ntek takaros, rövid ujjú, sárga-piros ingeikben, id nként elmormoltak nekem egy-egy mondatot a könyvb l; gondolom ezt vagy tréfának, vagy üdvözlésnek szánták. A könyvet egyébként - amelyet kés bb meg is mutattak nekem - egyetlen t zoltókocsijuk sof rülése fölött tartották, vagyis ott, ahova mások a Koránjukat szokták tenni. Nem tudom, hogy én értettem-e félre a könyvet vagy ezek a derék t zoltók, akik meg voltak gy z dve arról, hogy az angyalok - tehát nem egy magányos angyal - némely

tündökl en szép nyáréjszakán a csillagok között elsuhanva leereszkednek a városukba, hogy gyönyörködve szívják be az utcákon terjeng dohányillatot, s aztán megjelenjenek a bánattól sújtott, szerencsétlen, szomorú emberek el tt, és megmutassák nekik a boldogsághoz vezet utat. Egy kisvárosban a fotóm helyben el hívattam azokat a fényképeket, amelyeket aznap készítettem a városka utcáiról; egy másikban egy orvossal megvizsgáltattam a tüd met; egy harmadikban végül mégsem vásároltam meg azt a jegygy r t, amelyet a helyi ékszerész üzletében felpróbáltam, és minden alkalommal, amikor elhagytam ezeket a szomorú és poros, málló vakolatú házakkal teli kisvárosokat, arról álmodoztam, hogy egy napon majd Dzsánánnal együtt térek vissza e helyekre; azért, hogy egy fényképen örökítsük meg boldogságunkat; hogy megcsodáljuk a kedvesem tüdejér l készült röntgenképet; azért, hogy megvegyük azt a gy r t, amely majd mindhalálig összeköt minket - s nem azért, hogy megállapítsuk, valójában kicsoda is Mehmet, a fényképész, Ahmet, az orvos, vagy Rahmet, az ékszerész, se nem azért, hogy megítéljük, vajon kell figyelemmel olvasták-e a könyvet. Mindezek után sétáltam egyet a városkában, összeszidtam a szégyentelen galambokat, amelyek ürülékükkel telepettyezték Kemál Atatürk mellszobrát, egy pillantást vetettem az órámra, megtapogattam a zsebemben a Waltheremet, aztán elindultam a buszpályaudvar felé, és ezekben a pillanatokban néha az az érzésem támadt, hogy a gonosztev k a nyomomban járnak, mindenhova követnek ezek az es kabátos ügynökök, ezek a buzgó Szeikók és mindenféle egyéb „óraszellemek”. Az a magas alak, aki épp az imént kapaszkodott fel arra az Adana típusú buszra, de rögtön le is szállt róla, amikor engem észrevett, bizonyára Movado, a rend rségi besúgó. Igen, biztosan az, és nekem azonnal el kell t nnöm - ezt is tettem -, s elrejt ztem a b zös

illemhely egyik fülkéjében, és amikor ezután kétségbeesetten vártam, hogy végre megpillantsam az Angyalt az autóbusz ablakából, melyre sikerült az utolsó pillanatban észrevétlenül felszállnom, megintcsak magamon éreztem egy figyel tekintet súlyát, s ett l ismét felállt a hátamon a sz r; megfordultam, és arra gondoltam, hogy ez biztosan Szeiko: ott ül valahol hátul, és szemmel tartja minden mozdulatomat. Annyira hatalmába kerített a pánik, hogy amikor az éjszaka közepén megálltunk, hogy egy frissít t igyunk egy m anyag asztalokkal telezsúfolt étteremben, a teám felét otthagyva felugrottam, és bemenekültem az út menti kukoricásba, s onnan szemléltem a bársonykék égen tündökl csillagokat; nappal pedig, ha fehér öltönyben, mosolyogva beléptem egy ruhaüzletbe, biztos, hogy lila kabátban és vadul káromkodva jöttem ki onnan. Gyakran megesett, hogy a járókel ket félrelökdösve, rohanva menekültem a nyomomban járó nyugtalanító árnyékok el l az autóbusz-pályaudvar felé. Egy id után aztán sikerült meggy znöm magam arról, hogy leráztam az engem követ fegyveres fantomokat, illetve arra is gondoltam, hogy Lefin doktor buzgó óráinak semmi okuk nem lehet arra, hogy kilyukasszák a b römet; ekkor végre elt ntek az addig állandóan engem kémlel ellenséges tekintetek, s attól kezdve csak barátságos helybélieket láttam magam körül, akiknek mosolygós arca arról árulkodott, örülnek, hogy a városukban láthatnak. Egy alkalommal, amikor meg akartam gy z dni arról, hogy egy bizonyos Mehmet, aki éppen látogatóban járt isztambuli nagybácsikájánál, nem azonos-e az általam keresett fiatalemberrel, egészen az otthonáig kísértem a szomszédasszonyát, egy rendkívül b beszéd , derék asszonyságot, aki a piacról tartott hazafelé. Segítettem neki hazacipelni pufók padlizsánokkal, kissé löttyedt paradicsomokkal és hegyes zöldpaprikákkal teletömött szatyrait, pedig mindeközben áradozva dicsérte azokat a derék fiatalembereket, akik még beteg feleségüket is

készek magára hagyni, csak hogy viszontláthassák egy volt katonatársukat, és végezetül kijelentette, hogy az élet nagyon szép. Ez talán igaz is. Karacsaliban, a Jó konyha nev étterem kertjében, egy hatalmas platánfa árnyékában ülve alkalmam volt megkóstolni egy kiválóan elkészített, kakukkfüves dönert a hozzá való padlizsánpürével. A faleveleket épp csak megborzoló könny szell friss péksütemény illatát sodorta felém a konyhából; ez az illat oly boldogító volt, mint egy szép emlék. Afjon közelében egy apró, de forgalmas városkában, melynek a nevét már elfelejtettem, a lábam - mint oly gyakran máskor is - egy cukrászdába vitt, ahol nagy örömömre egy széles szájú üvegben egy halom mandarinos süvegcukrot és az üvegeihez hasonlóan kerek és sima arcú matrónát fedeztem fel, majd amikor a pénztárhoz mentem, megláttam e matróna alacsonyabb és valamivel soványabb, tizenhat éves változatát; ez a törékeny kez , apró szájú, kiugró pofacsontú, mandulaszem lány, aki olyan szép volt, mint egy keleti miniatúra, közeledtemre felemelte a fejét az ölében tartott fotóregényb l, és - hihetetlen dolog! - provokatív mosollyal végigmért, ahogy az emancipált amerikai n k szokták szemügyre venni a férfiakat a filmekben. Egyik éjjel egy gyengén megvilágított buszpályaudvaron, mely olyan nyugodt és csendes volt, mint egyes elegáns isztambuli lakások szalonja, megismerkedtem három tartalékos katonatiszttel, s leültem velük kártyázni. Egy általuk kitalált kártyajátékot játszottunk, amelyet úgy neveztek el: „A Sah tévedett”. A kártyalapokat a Jenidzse márkájú cigaretta kemény dobozából vágták ki, fehér oldalukra sahokat, szultánokat, sárkányokat, dzsinneket, szerelmespárokat és angyalokat rajzoltak; vidám kártyapartnereim egymás közti baráti viccel dését hallgatva rájöttem, hogy az utazásokat és az érzelmeket jelképez , s a játékban a dzsókert helyettesít angyalok modellje minden esetben egyegy valós személy volt, aki lehetett a szomszéd lánya vagy egyikük

legnagyobb kamaszkori szerelme, egy mozicsillag vagy akár egy énekesn is valamelyik kabaréból, s amint az világosan kiderült a kölcsönös ugratásokból, egyedül az volt a közös bennük, hogy hajdan mindannyian f szerepl i voltak e jókedv csibészek erotikus fantáziáinak. A negyedik angyalról azt állították, hogy az az enyém, de volt bennük annyi finomság, hogy nem kérdezték meg, kit jelképez számomra; íme egy olyan udvarias gesztus, amelyre gyakran még az ember legintelligensebb és legmegért bb barátai sem képesek. Az ilyen felh tlen boldogságról árulkodó jelenetek közül, melyeknek tanúja voltam azokban az id kben, amikor nap mint nap végig kellett hallgatnom Lefin doktor csalódott informátorainak a zagyvaságait, vagyis amikor az igazi Mehmetet kerestem a jelentésekben szerepl mindenféle Mehmetek között, akik a legeldugottabb kisvárosokban, zárt ajtók és tüskés szederrel vagy borostyánnal ben tt magas kerítések mögött, kacskaringós utcák legutolsó házaiban rejt ztek, vagyis akkor, amikor állandóan menekülnöm kellett a városi terekr l és a buszpályaudvarokról a minduntalan felbukkanó, es köpenyt visel igazi emberek és a csak a képzeletemben létez könyörtelen „órák” el l, tehát az egyik ez id tájt látott ilyen jelenet különösen kellemetlen volt számomra. Akkor már öt napja úton voltam; megittam a rákit, amit teáscsészében kínált oda nekem a Csorumi Szabad Hang cím lap kiadója. Az egészet felhajtottam, remélve, hogy így talán jobban megértem a verseit; aztán megtudtam t le, hogy többé nem fog részleteket közölni a könyvb l az újság „Otthon és család” rovatában, mert megértette, hogy ez nem segít abban, hogy megoldódjon a vasútvonalak problémája, mint ahogy nem fogja meggyorsítani a Csorum és Amaszja közti vonal megépítését sem. Aztán a következ városban, miután hat órát töltöttem el különböz nyomok és címek keresésével, a legnagyobb bosszúságomra rá kellett döbbennem, hogy a

Lefin doktornak jelent helyi informátor egyszer en csak kitalált egy állítólagos könyvolvasót, akinek lakcíméül egy nem létez utcát jelölt meg, mindezt kizárólag azért, hogy pénzt csaljon ki a doktortól, így aztán rögtön átmentem Amasyába, ahol igen korán sötétedik, mivel a város egy magas hegyekkel körülzárt völgyben fekszik. A listámon szerepl Mehmetek felét már azonosítottam anélkül, hogy a legcsekélyebb eredményre jutottam volna, és amikor magam elé képzeltem a lázasan ágyban fekv Dzsánánt, a szívemben olyan er vel támadt fel az aggodalom, hogy alig tudtam megállni a lábamon, ezért aztán felszálltam a Fekete-tenger felé tartó els buszra, a helyszínre érve elmentem a rendelkezésemre álló címre, továbbra is hajdani katonatársamat keresve, hogy megintcsak kiderüljön, ez alkalommal sem a mi Mehmetünkr l van szó. Átmentem egy nagy folyón - Zöld-folyónak hívták, jóllehet zavaros vize egyáltalán nem volt zöld -, pontosabban a fölötte átível hídon, és bejutottam egy olyan városnegyedbe, mely közvetlenül a hegyoldalban lév temet alatt terült el. Fenséges öreg házak jelezték, hogy egy id ben gazdag emberek - ki tudja, milyen pasák vagy nagy földbirtokosok - laktak ebben az immár porlepte negyedben. Bekopogtam e szép házak egyikének az ajtaján, és volt katonatársam fel l érdekl dtem. Megtudtam, hogy nincs itthon, de már hazafelé tart a kocsijával; behívtak, hogy nyugodtan várjam meg t, és a lakásban tanúja lehettem a zavartalan családi boldogság legszebb jeleneteinek: 1. Az apa, egy ügyvéd, aki akár ingyen is vállalta a szegényebb ügyfelek képviseletét, éppen egy férfit kísért be a dolgozószobájába, akinek az ügye láthatóan mélyen megindította t, és gazdag könyvtárából máris el keresett egy törvénygy jteményt, és tanulmányozni kezdte. 2. Amikor az anya, aki jól ismerte a szóban forgó ügyet, bemutatott a mereng apának, a kihívó tekintet lányának, a rövidlátó

nagymamának és a bélyeggy jteménye fölé hajoló kisebbik fiának teljes nemzeti sorozatok is akadtak a gy jteményben -, mindannyian látható örömmel üdvözöltek, és azzal a hagyományos vendégszeretettel fogadtak, melyen annyit szoktak csodálkozni a hozzánk érkez nyugatiak. 3. Mialatt arra vártunk, hogy Szüvejde néni isteni illatú, leveles tésztából készült süteményei barnára süljenek, az anya és szemtelen lánya nagyon udvariasan bár, de valóságos kihallgatásnak vetettek alá, aztán pedig André Maurois Éghajlatok5 cím regényér l kezdtek el beszélgetni maguk között. 4. Az id sebb, láthatóan igen szorgalmas fiú, akit Mehmetnek hívtak, és egész nap az almáskertben dolgozott, szintén bevallotta nekem, nem emlékszik arra, hogy találkoztunk volna katonai szolgálata idején, de ennek ellenére jó szándékú er feszítéseket tett, hogy újabb és újabb témákat találjon a társalgás ébren tartására, így aztán alkalmunk nyílt hosszasan elbeszélgetni azokról a hatalmas károkról, melyeket a vasúthálózat fejl désének megtorpanása, illetve a falusi mez gazdasági szövetkezetek támogatásának hiánya okozott országunknak. Ezek az emberek biztosan soha nem csókolóznak - gondoltam, amikor elhagytam ezt az istenáldotta helyet, és elveszetten álldogáltam a félhomályos utcán. Mihelyt bekopogtam az ajtajukon, abban a pillanatban, hogy megláttam ket, azonnal tudtam, hogy a mi Mehmetünk nem lakhat ebben a házban. Akkor viszont miért töltöttem itt ennyi id t, miért hagytam magam elcsábítani e családi boldogság képei által, melyek olyan idilliek voltak, hogy jó alapanyagul szolgálhattak volna az ingatlanügynökségek reklámfilmjeihez? A Walther miatt - gondoltam -, megérezve a pisztoly súlyát a csíp mön. Azon töprengtem, nem kellene-e visszafordulnom, és szétl nöm e boldog ház békét sugárzó összes ablakát; valójában persze ez nem volt több, mint futó gondolat, a lelkem sötét erdejében lapuló gonosz farkas

elaltatására szolgáló, éppen csak elsuttogott ötlet. Aludj el, gonosz farkas, aludj el! Ó, igen, aludjunk el mindannyian! Egy üzlet, egy kirakat, egy hirdetés. Lábam oly engedelmesen, mint a gonosz farkastól retteg bárányka, messze vitt a háztól. De voltaképpen hova megyek? Öröm filmszínház, Tavasz gyógyszertár, Halál édességbolt. Miért néz így rám az a cigarettázó bolti segéd? Aztán egy vegyeskereskedés, majd egy cukrászda következett, és máris ott álltam egy kirakat el tt, melyben Artcselik h t szekrények, Ajgaz konyhai t zhelyek, kenyértartók, fotelok, díványok, zománcozott lábasok, lámpák és modern kályhák sorakoztak, s amikor megláttam az egyik Artcselik típusú rádión álló, boldogságtól ragyogó, hosszú sz r kutyát ábrázoló nippet, megéreztem, hogy már nem sokáig leszek képes uralkodni magamon. Ez a gondolat annyira megrémített, Angyalom, hogy ott a kirakat el tt, a hegyekt l körülölelt Amaszja utcáján, az éjszaka közepén sírva fakadtam. Miért sírsz, kicsim? - szokták kérdezni a hüppög gyerekt l. Egy sérülés miatt sír, a lelke legmélyén ütött seb miatt, de azt fogja válaszolni, hogy azért zokog, mert elvesztette a kék ceruzahegyez jét; nos, valami efféle szomorúság áradt szét a lelkemben, miközben a kirakatban lév árucikkeket nézegettem. Minden ok nélkül majdnem gyilkossá váltam, és ha nem gy zöm le a kísértést, egy életen át hurcolhattam volna magammal e szörny b n terhét és fájdalmát. Ha legközelebb pirított tökmagot vásárolok az édességboltban, vagy ha megint a tükörképemet szemlélem egy csemegeüzlet kirakatüvegében, vagy egy m szaki boltban nézegetem a h t szekrényeket és a kályhákat, ez az átkozott, alattomos hang megint meg fog szólalni bennem... Ez a gonosz fekete farkas fogvicsorgatva fogja ismételgetni: b nös vagy! Pedig volt id , Angyalom, amikor fenntartások nélkül hittem az életben és abban, hogy az élet minden pillanatában jónak kell lennem. S most Dzsánán és Mehmet közé ékel dve (Dzsánán, akiben

nem bízhatok, és Mehmet, akit azonnal le kellene l nöm, ha elhinném, amit Dzsánán mesélt róla) az egyedüli ment övem a Waltherem, s a rendkívül bonyolult és alattomos terveimre alapozott, boldogságot ígér ködös álmok. H t szekrények, gyümölcscentrifugák és részletre megvásárolható bútorok suhantak el lassan a szemem el tt egy távoli siratóének hangjai kíséretében. Az a derék férfi, aki az itthoni filmekben el bb- utóbb mindig felbukkan, hogy vigaszt nyújtson a bánatosan szipogó gyerekeknek vagy a könnyes szem csinos ifjú hölgyeknek, ebben a pillanatban jelent meg, hogy segítségére siessen annak a visszaes b nösnek, aki voltam: - Miért sírsz, kicsim? Gondjaid vannak, gyermekem? Ne sírj már! mondta. Ez a bölcs, szakállas bácsi valószín leg a mecsetbe igyekezett, de az is lehet, hogy éppen arra készült, hogy elvágja valakinek a torkát... - Tegnap meghalt az apám - feleltem neki. Gyanúsnak találhatott, mert azt kérdezte: - Hogy hívnak, fiam? Azt látom, hogy nem vagy idevalósi. - A mostohaapám soha nem engedte meg nekünk, hogy idejöjjünk feleltem, és azon gondolkodtam, nem kellene-e hozzátennem: Zarándokúira indultam Mekkába, jó uram, de lekéstem a buszomat. Nem tudna kölcsönadni nekem egy kis pénzt? Újra nekivágtam a sötét éjszakának; igyekeztem nagyon letörtnek látszani, s közben valóban majd’ meghaltam a bánattól. Az a tény azonban, hogy minden ok nélkül kitaláltam az öregnek ezt a mesét, egy kissé mégis felvidított. Kés bb pedig már kifejezetten der s hangulatban üldögéltem a BIZALOM és BIZTONSÁG busztársaság egyik járm vén - mindig bizalmat éreztem e társaság buszai iránt -, és érdekl dve figyeltem a videó képerny jén egy jó házból való úrilány kalandjait, aki habozás nélkül törte át autójával az

t bekerít gazemberek gy r jét. A következ reggelen felhívtam anyámat a Fekete-tenger nev csemegeüzletb l, mely valóban a Feketetenger partján állt, hogy közöljem vele, már majdnem minden dolgomat sikerült elintéznem, és remélem, hamarosan hazatérhetek angyali menye társaságában. Ha már sírnia kell, legalább örömében sírjon! Beültem a régi piactér egyik cukrászdájába, el vettem a jegyzeteimet, és néhány gyors számítást végeztem arra vonatkozóan, hogyan is tudnám a lehet leghamarabb lezárni ezt az egész ügyet. Szamszunban a könyv olvasója egy fiatal segédorvos volt, aki szakmai gyakorlatát az állami közkórházban végezte. Már az els pillantásra láttam, hogy nem az a Mehmet, akit keresek - s nem csak azért, mert az illet tökéletesen borotvált, nagyon ápolt és magabiztos megjelenés fiatalember volt. A könyv többi olvasójától eltér en, akiknek az életét - mint az enyémet is - a könyv teljesen megváltoztatta, ez a Mehmet megtalálta a módját, hogy minden drámai következmény nélkül feldolgozza, megeméssze a könyv tartalmát; s bár az olvasottak benne is felszítottak bizonyos szenvedélyeket, 8 képes volt együtt élni ezekkel és a könyvvel, s így az élete nyugodt és der s maradt. Kezdett l fogva gy löltem t. Hogyan lehetséges, hogy az a könyv, amely az én egész világomat feldúlta, engem pedig végzetes lépésekre sarkallt, t egyszer en csak „doppingolta”, mint valami vitaminkúra? Úgy éreztem, meghalok a kíváncsiságtól, ha nem sikerül választ találnom erre a kérdésre, ezért azonnal a lényegre tértem, s megkérdeztem ett l a széles vállú, elegáns segédorvostól - elég hangosan ahhoz, hogy a szintén a szobában tartózkodó harmadrend Kim Novak-utánzat, egy barna hajú, határozott arcél , nagy szem , buja tekintet ápolón is meghallja -, hogy mi az a címéb l ítélve az egészséges életmódot népszer sít könyv, amely a gyógyszergyári termékkatalógusok mellett fekszik az asztalon.

- Ó, a doktor imádja ezt olvasni! - búgta sejtelmesen a Kim Novakutánzat, majd rögtön ezután elhagyta a helyiséget. A fiatal orvos kulcsra zárta mögötte az ajtót. Visszament a székéhez, szertartásosan beleereszkedett, ahogy az érett emberek szokták, aztán mesélni kezdett, miközben - ahogy mondta elszívtunk egy cigarettát „mint férfi a férfival”. Családja hatására egy id ben érdekl dés ébredt benne a vallás iránt; fiatalkorában rendszeresen eljárt a mecsetbe, s ramadánkor megtartotta a nagyböjtöt. Azután beleszeretett egy lányba. Kevéssel kés bb elvesztette a hitét, és marxista lett. Mindeme ifjúkori „viharok” után, melyek mind nagy hatással voltak rá, hirtelen végtelen ürességet érzett a lelkében. Ám az egyik barátja könyvespolcán felfedezett könyv elolvasása után egyszer csak „minden a helyére került”. Ekkor értette meg, mi a helye a halálnak az életünkben. Úgy fogadta el a halál realitását, mint ahogy az ember elfogadja egy ismer s fa jelenlétét egy parkban vagy egy barátét, akivel az utcán találkozik. Lemondott arról, hogy lázadó legyen. Megértette a gyermekkora fontosságát, és lassan megtanult emlékezni, s megtanulta szeretni múltjának apró kellékeit, a radírgumikat vagy a képregényeket, mint ahogy megértette azt is, mi volt a szerepük az életében az els szerelmeinek és az els olvasmányainak. Mindig, már zsenge ifjúkorától fogva szerette a búskomor autóbuszokat, és imádta országunk vad tájait. S ami még fontosabb, ésszer gondolkodásának köszönhet en, sikerült felfognia e csodálatos Angyal realitását, és teljes szívéb l hitt benne. E szintézis eredményeképpen megértette, hogy az Angyal egy napon majd felkeresi t, s akkor az segítségével új életet kezdhet, például úgy, hogy állást kap Németországban. A fiatal orvos mindezt úgy mondta el, mintha a boldogság receptjét diktálná le nekem, vagy mintha azt próbálná elmagyarázni, hogyan gyógyulhatok ki az engem gyötr súlyos betegségb l. Aztán felállt

(látszott rajta, biztos abban, hogy a páciens jól megértette az imént elhangzott orvosi el írásokat), s így nem hagyott más lehet séget a gyógyíthatatlan betegnek, aki voltam, mint azt, hogy elinduljon az ajtó felé. Amikor átléptem a küszöböt, még hozzátette (mintha csak arra figyelmeztetne, hogy a gyógyszereimet étkezés után vegyem be): - A fontos részeket mindig aláhúzom a könyvben, ön is tegyen így. Felszálltam az els dél felé tartó autóbuszra, ó, Angyalom, szinte menekültem. Soha többé nem teszem a lábam a Fekete-tenger partvidékére! Dzsánán és én soha nem lehetünk boldogok, gondoltam, mintha valaha is konkrét és világos tervem lett volna e közös boldogság elérésére. A busz ablakának tükrében sötétségbe vesz falvak, juhokkal teli istállók, halhatatlan fák, szomorú benzinkutak, kihalt éttermek, néma hegyek és rémült vadnyulak villantak a szemem elé. Mindezt már láttam, gondoltam, mert a videó képerny jén perg film éppen ahhoz a részhez ért, amikor a nyíltszív , jó szándékú fiatalember rájön, hogy rútul becsapták; most fogja felel sségre vonni a gonosztev ket, és végül beléjük ereszti az egész tárat. Ám miel tt megölné ket, egymás után kikérdezi mindegyiküket, s arra kényszeríti az aljas gazembereket, hogy b neiket megbánva az életükért könyörögjenek. A f h s habozni fog, már-már kész lesz megbocsátani ellenségeinek, ám azok, elbizonytalanodását kihasználva, máris újabb árulást követnek el ellene, de a sof rülés fölött elhelyezett videóképerny n premier plánban megjelen derék fiatalember pisztolya még így is csak abban a pillanatban fog eldördülni, amikor mi, néz k úgy döntünk, hogy a filmbéli rosszfiúk tényleg szemét disznók, akik megérdemlik a halált. Ebben a pillanatban az ablak felé fordultam, mintha olyan valaki lennék, aki nem szereti sem a b nt, sem a véres bosszút, mert ízléstelennek tartja, és feltettem magamnak a kérdést: miért nem kérdeztem meg ett l az elegáns segédorvostól, hogy ki vagy te, amikor azt magyarázgatta nekem, hogyan is kell olvasni a könyvet? Aztán a

filmbeli fegyverropogás és a busz motorjának s kerekeinek zajából kihallani véltem egy különös dalt, melynek szövege így hangzott: - Ki az Angyal? - kérdezte a fiatal beteg. - Az Angyal? - ismételte az orvos, és a túlságosan is magabiztos emberek kimért mozdulataival kiterített az asztalon egy térképet, és mintha egy gyógyíthatatlan betegségben szenved páciensnek próbálná elmagyarázni, hogy mi olvasható ki a beteg szervekr l készült röntgenfelvételb l, kijelentette: ez itt az Intelligencia hegye, ez pedig a Különleges Pillanat városa; emez itt a Naivitás völgye, amaz ott a Baleset helyszíne, és látja, ez itt a Halál. - Mondja meg nekem, doktor úr, a Halálra is ugyanolyan szeretettel kell tekintenünk, mint az Angyalra? A listám szerint most egy ikizleri újságárust kellett megtalálnom, is egyike volt a könyv olvasóinak. Ahogy leszálltam a buszról, rögtön megláttam t, ott ült az utca közepén álló újságosbódéban; egy alacsony, kövér fickó, aki kéjesen vakargatta a mellét az ingén keresztül. A legkevésbé sem hasonlított Dzsánán nagy szerelmére. Én pedig, az ügyes és gyors detektív tíz perccel kés bb már el is hagytam a várost az els induló busszal. Egy megyeszékhelyen, amelyet két busszal és négy órával kés bb értem el, még ennél is kevesebb gondom volt a helyi gyanúsítottal: a buszpályaudvarral szemben lév fodrászszalonban találtam rá, egyik kezében egy kis lapátot, a másikban egy csillogóan fehér köpenyt tartva álldogált a f nöke mellett, aki éppen egy vendéget borotvált boszorkányos ügyességgel. A férfi mély szomorúsággal a szemében bámulta a buszokról leszálló boldog utasokat. Majdnem odakiáltottam neki: „Gyere, csatlakozz hozzám, testvér! Induljunk együtt az ismeretlen világok felé, te meg én, gyere, induljunk máris!”; ám nekem még be kellett fejeznem ezt a nyomozást, méghozzá azel tt, hogy elhagyna az a múzsa, aki erre az iménti mondókára ihletett. Aztán a következ városkában, ahova egy órával kés bb megérkeztem, s ahol a Mehmet-gyanús illet a jelentések

alapján több mint gyanús volt, kénytelen voltam türelmesen megvizsgálni azokat a régi madárkalitkákat, öreg ollókat, rózsafa cigarettaszipkákat, legyez ket és Browning pisztolyokat, amelyeket a helyi informátor a boltja mögötti udvar mélyén álló kiszáradt kútban rejtegetett. Ez a megtört szív és fogú keresked egy Szerkisszov karórát adott nekem, hogy vigyem el azt Lefin doktornak; e szerény ajándékkal szerette volna kifejezni a doktor iránti nagyrabecsülését és csodálatát. Mialatt elmesélte nekem, hogy a pénteki nagy ima után három barátjával összeült a cukrászda hátsó traktusában, hogy a felszabadulás napjáról beszélgessenek, arra gondoltam, id közben nemcsak beesteledett, de ezzel párhuzamosan hirtelen az sz is beköszöntött. Amikor aztán a szomszédos házban kigyúlt egy lámpa, és az szi lombok között egy félmeztelen n mézszín válla t nt fel az ablakban, hogy aztán egy pillanat múlva már el is t njön, alacsonyan szálló sötét fellegek ereszkedtek a lelkemre. Az égen galoppozó fekete lovakat láttam, Angyalom, meg türelmetlen órákat, sötét benzinkutakat, boldog álmokat, bezárt mozitermeket és újabb buszokat, újabb embereket s újabb városokat. Még ugyanazon a napon, amikor nem is tudom, miért, inkább elszántnak, mint csalódottnak éreztem magam, miután megállapítottam, hogy ez alkalommal sem a mi Mehmetünkr l van szó, mindenfélér l beszélgettem egy videókazetta-árussal: a filmek okozta boldogságról, arról, hogy hamarosan véget ér az es s évszak, és arról a szomorúságról, amit az a kisváros árasztott magából, ahonnan érkeztem. Aztán amikor meghallottam egy vonat mozdonyának bánatos sípolását, hirtelen megrémültem. Úgy éreztem, a lehet leggyorsabban távoznom kell ebb l a városból, melynek nevét emlékezetem nem rizte meg, és az els busszal vissza kell térnem a bársonyos éjszaka menedékébe.

Elindultam a vonat zaja és a buszpályaudvar felé, ám egyszer csak megláttam magam a járda szélén leállított, a napfényben vakítóan csillogó kerékpár visszapillantó tükrében. Az övembe dugott pisztoly, a vadonatúj lila kabátom, a Lefin doktornak szánt Szerkisszov karóra, ügyetlen kezem, farmernadrágba bújtatott lábam, majd az üzletek és kirakataik villantak sorra a szemembe, hogy aztán rögtön elt njenek, és a sötét éjszakában észrevettem egy cirkuszi sátrat a városka f terén, melynek bejárati nyílása fölött egy angyal képe vonta magára a figyelmemet. Furcsa teremtés volt ez az angyal, egy perzsa miniatúra és a mozicsillagokról készült fotók egyfajta keresztezésének t nt, a szívem mégis majd' kiugrott a helyéb l, amikor megláttam. Látják, uraim, nem elég, hogy ez a fiú ellógja az óráit, csavarog és dohányzik, de még cirkuszba is elmegy... Vettem egy jegyet, és bementem a sátorba, ahol izzadság és dohos homok szaga fogadott; leültem, és arra gondolva, hogy most mindenr l megfeledkezem, várakozni kezdtem néhány kimen s baka társaságában, akik voltak olyan ostobák, hogy nem tértek vissza határid re az ezredükhöz. Rajtuk kívül csak néhány öregembert és egykét búskomor alakot láttam a néz téren, akikr l lerítt, hogy csak azért vannak itt, mert nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, meg néhány többgyermekes családot, ezek mintha csak tévedésb l kerültek volna ide. Merthogy a cirkusz m sorában nem szerepeltek sem ügyes légtornászok, sem bicikliz medvék (amilyeneket egyszer a televízióban láttam), de még csak a lovat sz rén megül artisták sem. Egy férfi jelent meg a színpadon - hopp! jobbjában egy piszkosszürke zsebrádióval, aztán a kisrádió egyszer csak felrepült a kezéb l, és átalakult muzsikává. Egy törökös dallam hangzott fel, majd megjelent egy fiatal n , aki ugyanezt a dalt énekelte, aztán hangjában mély szomorúsággal elénekelt még egy számot, és elhagyta a színpadot.

Belép jegyeink számozottak voltak, s most a m sorvezet t l megtudtuk, hogy kés bb tombola is lesz; türelmesen vártuk a sorsolást. Az énekesn újra megjelent, ám ezúttal angyalnak öltözve: fekete szemceruzával nagy mandulavágású szemeket rajzolt magának, és egy nagyon illedelmes és szemérmes, kétrészes fürd ruhát viselt, amely hasonlított arra, amit anyám szokott felvenni, amikor kimegyünk a szürejjai strandra. Hamarosan rájöttem, hogy az, amit el ször az énekesn öltözéke részének néztem - azt hittem, valami különös sálat vagy kend t kanyarított a nyakába -, valójában nem más, mint egy nyaka köré tekert kígyó, melynek feje és farka a n finom vonalú vállán nyugodott. Vajon ez egy új, még sohasem látott fény, ami a színpadot beragyogja? Lehet, hogy ezt a fényt vártam, vagy legalábbis azt hittem, hogy erre várok? Olyan boldog voltam, hogy itt lehetek ebben a sátorban az angyal, a kígyója és a mintegy húsz néz társaságában, hogy a könny is kicsordult a szememb l. Kés bb, miközben az énekesn a kígyójával beszélgetett, különös gondolatom támadt: néha megesik, hogy hirtelen eszünkbe jut egy rég elfeledett emlék, és az ember egészen összezavarodik, mert nem tudja, hogy ez az emlék miért éppen akkor jött el . Most pontosan ez történt velem is azzal a különbséggel, hogy én nem jöttem zavarba ett l, hanem inkább felderültem. Egy napon, amikor az apám és én meglátogattuk Rifki bácsit, az öreg vasutas azt mondta nekünk: „Tulajdonképpen bárhol tudnék élni, még a világ végén is, feltéve, hogy járnak ott vonatok; azt azonban el sem tudnám képzelni, hogy úgy éljek, hogy elalvás el tt ne halljam egy mozdony sípjelét.” Nos, ebben a pillanatban könnyen el tudtam képzelni, hogy képes lennék leélni az életemet ebben a városkában, e remek emberek között. Semmi nem értékesebb, mint a felejtés révén elért béke. Mindez akkor futott végig az agyamon, amikor láttam, hogy az énekesn milyen kedvesen beszél a kígyójához.

A fények egy pillanatra elhalványultak, s az angyal elt nt a színpadról; amikor a reflektorok ismét felragyogtak, a m sorvezet bejelentette, hogy tíz perc szünet következik. Úgy döntöttem, addig a többiekkel együtt én is kimegyek a sátorból, hogy jobban szemügyre vehessem leend sorstársaimat, akik között le fogom élni az életemet. Kifelé indultam a fa széksorok között, amikor észrevettem a színpadként szolgáló homokos porondtól számított harmadiknegyedik sorban üldögél alakot; az Ósz l si Hírlapot olvasta, és amikor alaposabban megnéztem, a szívem nagyot dobbant. Mehmet volt az, a mi Mehmetünk, Dzsánán szerelme, Lefin doktor állítólag halott fia; keresztbe tett lábbal, az t körülvev világról láthatóan teljesen megfeledkezve, arcán azzal a nyugodt der vel olvasta az újságot, melyre én is annyira vágytam.

13 Amint kiléptem a sátorból, könny szell cirógatta meg a tarkómat, s ett l az egész testem megborzongott. Az éjszakában az én jövend sorstársaim egy csapásra megannyi könyörtelen ellenséggé alakultak át. A szívem továbbra is vadul kalapált a mellkasomban, a zsebemben éreztem a pisztolyom súlyát, és mintha az egész világot magamba szívtam volna a cigarettám füstjével. Ekkor csengetést hallottam, ezért bekukkantottam a sátorba: Mehmet még mindig az újságját olvasta. A többiekkel együtt visszamentem a néz térre, és három sorral Mehmet mögött ültem le. A „m sor” folytatódott. Engem azonban olyan szédülés fogott el, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy ezután mit láttam vagy nem láttam, s nem tudom, mit hallottam vagy nem hallottam. A szememet egyfolytában Mehmet tarkójára szegeztem, s gondolataim is kizárólag körülötte forogtak. Mehmet gondosan kiborotvált tarkója: egy becsületes, jó szándékú fiatalember. Jóval kés bb végül sor került a tombolára: a számokat egy nagy lila zsákból húzták ki. A m sorvezet kiabálva hirdette ki a nyertes számot. Egy örömt l ragyogó arcú, fogatlan öregember érkezett a színpadra. Az angyal, aki továbbra is ugyanazt a kétrészes fürd ruhát viselte, de a fejére id közben egy menyasszonyi fátyol került, kedvesen gratulált neki. Aztán kezében egy hatalmas, hétkarú csillárral megjelent az a férfi, aki a belép ket árusította. - Istenem! De hiszen ez a Plejádok hét csillaga! - kiáltotta a fogatlan vénember.

A mögöttem ül k felháborodott szavaiból megértettem, hogy minden este ugyanez az öregember nyerte meg ugyanezt a hétkarú csillárt, amelyet a jegyárus mindig ugyanabból a nejlonfólia csomagolásból húzott el . Az angyal, aki egy drót nélküli mikrofont tartott a kezében (mely egyáltalán nem er sítette fel a hangokat, tehát kétségkívül csak hamisítvány volt), most megkérdezte az öregembert l: - Mit érez most? Milyen érzéseket kelt önben az, hogy ekkora szerencséje volt? Látom, nagyon meghatódott. - Igen, nagyon elérzékenyültem és nagyon boldog vagyok. Az isten áldja meg valamennyiüket! - mondta az öregember a mikrofonba. - Az élet szép. A lét minden gondja és minden szerencsétlensége ellenére nem félek boldog lenni, és nem szégyellem magam ezért! Néhány néz tapsolni kezdett. - Hova fogja akasztani a csillárt? - kérdezte az angyal. - Igazán szerencsés helyzetben vagyok - felelte az öreg a mikrofon fölé hajolva, mintha az valóban m ködne. - Szerelmes vagyok, a jegyesem és én nagyon szeretjük egymást. Hamarosan összeházasodunk, és új házba költözünk. Ott fogjuk elhelyezni ezt a hétágú izét. Nagy taps. Kiáltások a néz térr l: - Csókolja meg! Csókolják meg egymást! - S amikor az angyal könny csókot lehelt az öregember arcára, egy pillanatra mindenki elhallgatott. A szerencsés nyertes a csendet kihasználva a csillárral a kezében elt nt. - És mi miért nem nyerünk soha semmit? - kiáltotta egy dühös hang az egyik hátsó sorból. - Csend! - mondta az angyal. - Most figyeljenek jól! Ugyanolyan különös csend telepedett a néz térre, mint amilyen az iménti csók pillanatában uralkodott. - Egy napon önökre is rámosolyog a szerencse, ne felejtsék el, egyszer önök számára is eljön a boldogság

pillanata! Legyenek türelmesek, ne haragudjanak az életre, és ne irigykedjenek másokra! Várjanak türelmesen! Ha megtanulnak az életet szeretve élni, meg fogják érteni, mit kell tenniük ahhoz, hogy boldogok legyenek. S akkor, akár felfedezték a helyes utat, akár nem, én megjelenek önöknek! - Hamiskásan hunyorított egyet a szemével. Mert a vágy angyala minden este ott lesz Ósz l s városában. Az angyalra felülr l es mágikus fény kihunyt; helyette most egy csupasz villanykörte világította meg a színpadot. Kifelé sodródtam a tömeggel, s közben igyekeztem megfelel távolságot tartani a követend személyt l. A szél id közben feler södött. Körülnéztem. A tömeg egy pillanatra megtorpant, s én ott találtam magam kétlépésnyire Mehmett l. - Hogy tetszett önnek az el adás, Oszmán úr? - kérdezte t le egy filckalapos férfi. - Megjárja - felelte a fiatalember, és újságjával a hóna alatt elsietett. Ha már egyszer megsz nt Nahit lenni, miért ne mondhatott volna le a Mehmet névr l is? Miért is nem gondoltam soha arra, hogy akár az Oszmán nevet is felvehette? Kitalálhattam volna? Nos, most már mindegy, tény, hogy soha nem gondoltam erre. Meglapultam az árnyékban, vártam, hogy a fiatalember kicsit eltávolodjon t lem. Figyelmesen szemügyre vettem karcsú, kissé görnyedt sziluettjét. Ez volt hát az a fickó, akibe Dzsánán halálosan beleszeretett. Folytattam a követését. Az összes kisváros közül, amelyikben megfordultam, Ósz l s városkájának járdái szélén állt a legtöbb fa. Amikor az általam követett fiatalember egy-egy utcai lámpa fénykörébe ért, úgy t nt, mintha egy gyengén megvilágított kis színpadon vágna át, aztán néhány lépés után újra ráborult egy gesztenyefa vagy egy hársfa árnyéka, és a karcsú alak elt nt, s az utcán már csak a szélborzolta levelek zizegése hallatszott.

Átmentünk egy téren, elhaladtunk az Új Világ mozi el tt, aztán a cukrászda, a gyógyszertár, a teaház és a posta neonjai alatt, melyek sorrendben fehér, narancssárga, kék és piros szín re festették az el ttem haladó fiatalember ingét, aztán befordultunk egy mellékutcába. Amikor megláttam az azonos tervek alapján épített háromemeletes házak, az utcai lámpák és a szélben susogó fák együtteséb l összeálló bájos utcaképet, melyben a vízszintes vonalak a perspektíva szabályainak megfelel en egy távoli közös pont felé mutattak, megborzongtam, és minden bizonnyal ugyanaz az öröm áradt szét a lelkemben, melyet Szerkisszov, Zenit, Szeiko és az összes többi óra érezhetett hajtóvadászatai során. Hogy megszabaduljak ett l az érzést l, megszaporáztam a lépést, és lassan egyre közelebb kerültem fehér inges zsákmányomhoz. Aztán egy nagy csattanást hallottam. Egy pillanatig azt hittem, hogy az „órák” egyike talán követett minket, megijedtem, és bemenekültem az egyik sötét kapualjba. De csak a szél csapott be egy ablakot, méghozzá olyan er vel, hogy az üvege is kitört; a zajra a fiatalember is megállt, s hátrafordult. Azt reméltem, hogy Oszmán nem vett észre, s mindjárt folytatja az útját, ám még miel tt kibiztosíthattam volna a Waltheremet, a célpont el vette a kulcsát, kinyitott egy ajtót, és elt nt az egyik betonfalú házban; a járdán várakoztam egészen addig, míg fény nem gyulladt egy els emeleti ablakban. Akkor vettem észre, hogy olyan egyedül maradtam az utcán, mint egy gyilkos vagy mint egy gyilkos-jelölt. Az egyik párhuzamos utcában a Keleti kényelem nev szállodának a perspektíva szabályainak engedelmesked en megrövidült neonbet i meg-megremegtek az er s szélben, s egy kis türelmet, egy kis bölcsességet, egy kis der t, egy ágyat és egy egész éjszakányi gondolkodási lehet séget ígértek nekem, id t arra, hogy eldöntsem, gyilkossá válok-e, s arra is, hogy az én Dzsánánomra gondoljak. Már csak be kellett lépnem a szállodába, és

kérnem egy szobát - televízióval, merthogy a recepciósnak eszébe jutott, hogy megkérdezze, szeretnék-e tévézni. Ahogy beléptem a szobába, azonnal bekapcsoltam a készüléket, és amikor a képerny n megjelent az els fekete-fehér kép, arra gondoltam, hogy jól választottam; nem kell, hogy én, a hoppon maradt, dühöng gyilkos magányosan töltsem el ezt az éjszakát, itt lesznek nekem az én fekete-fehér, jó dumájú cimboráim, akik tudják, hogyan is kell elvégezni az ilyen melókat anélkül, hogy túlzott fontosságot tulajdonítanának feladatuknak. Felhangosítottam egy kicsit a televíziót. Egy id után, amikor a revolvereiket egymásra szegez szerepl k kiabálni kezdtek, és amikor a nagy amerikai autók teljes sebességgel száguldottak a kanyargós úton, már sokkal jobban éreztem magam, s akkor már képes voltam arra is, hogy kinézzek a szobám ablakán túl elterül világra, a szélben vadul dülöngél gesztenyefákra. Nem voltam sehol és ott voltam mindenhol, úgy éreztem, mintha a világegyetem nem létez középpontjában állnék. S a világ közepén megbújó bájos s egyúttal reménytelenül komor szállodai szobám ablakából jól láthattam annak a férfinak a kivilágított ablakát, akinek a meggyilkolására készültem. Öt magát ugyan nem láttam, de már annak is nagyon örültem, hogy Oszmánt a közelemben tudhatom; egyébként a tévébeli cimboráim már elkezdtek egymásra lövöldözni. Leend áldozatom szobájában most kihunytak a fények, én pedig a televízióbeli lövöldözés zaja közepette hamarosan elaludtam, végül is anélkül, hogy el z leg elgondolkodtam volna az élet, a szerelem és a könyv értelmén. Másnap reggel gyorsan megfürödtem, megborotválkoztam, és elhagytam a szállodát, anélkül hogy a televíziót - amely egyébként országos es t jósolt - kikapcsoltam volna. Még csak egy pillantást sem vetettem a Waltheremre. Nem nézegettem magam aggodalmasan a tükörben, ahogy azok a fiatalemberek szokták, akik arra készülnek,

hogy b ncselekményt kövessenek el egy n vagy egy könyv miatt. Lila kabátomban kétségkívül valami optimista egyetemistának nézhettem ki, aki azzal tölti a vakációját, hogy városról városra jár, hogy felkeresse azokat a helyeket, ahol a Köztársaság híres h sei megszülettek, küzdöttek vagy meghaltak. Egy fiatal optimista diák nem egy hosszú beszélgetésre számítana-e az életr l és az irodalomról, amikor bekopog egy vidéki kisvárosban felfedezett irodalombarát ajtaján? Mindig is tudtam, hogy képtelen leszek azonnal agyonl ni Mehmetet. Felmentem az els emeletre, megnyomtam a cseng gombját - majdnem azt mondtam: hallottam a cseng berregését -, ám az ajtó mögött nem a szokásos cseng hang, hanem egy kanári énekét utánzó elektronikus ketyere szólalt meg. Ezek a technikai újdonságok tehát még Ósz l sre is eljutottak, mint ahogy a gyilkosnak is mindig sikerül megtalálnia az áldozatát, még ha a világ végére kell is utána mennie! A moziban a hasonló helyzetekben az áldozat viselkedése mindig azt sugallja, hogy számított a gyilkos felbukkanására, és azonnal kijelenti: - Tudtam, hogy megtalál! Az én áldozatom azonban nagyon megdöbbent, amikor meglátott. Az arca szabályos volt, jóllehet nem annyira szabályos, mint azon a képen, melyet emlékezetem rzött róla, vagy amilyennek igazi arcvonásait már rég elfeledve elképzeltem, de kétségkívül így is csinos fiúnak kellett mondanom. - Én vagyok, Oszmán - mondtam neki. Nem válaszolt. Néhány másodperc múlva aztán mindketten kicsit összeszedtük magunkat. Egy hosszú pillanatig rám meredt, aztán zavartan az ajtóra pillantott, mintha nem lenne kedve beinvitálni a lakásába: - Inkább kint beszélgessünk - mondta végül. Magára vett egy nem golyóálló szürke kiskabátot, kimentünk a házból, és máris ott találtuk magunkat a valódi utcának látszó utcán. A

járdán velünk szembe üget kutya felemelte a fejét, és gyanakvó pillantást vetett rám. A gesztenyefák csúcsán turbékoló gerlék közeledtünkre elhallgattak. Látod, Dzsánán, és én barátok lettünk! Úgy néztem, Mehmet egy kicsivel alacsonyabb nálam. Azt is megfigyeltem, hogy van valami hasonlóság a járásunkban, vagyis abban a dologban, ami talán az egyetlen megkülönböztet jegye lehet a magam korabeli ifjaknak. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el ezt a hasonlóságot, talán ahogy a vállak meg-megbillennek a túl határozott lépések ritmusát követve... Megkérdezte t lem, reggeliztem-e már; a pályaudvaron van egy kellemes kávéház, ott ihatnánk egy teát. Mehmet a pékségben vásárolt két, még szinte forró, leveles tésztából készült süteményt, aztán megállt a csemegeüzletnél is, ahol tíz deka, vékony szeletekre vágott sajtot kért, amit az eladó alufóliába csomagolva nyújtott át neki. Amikor elhaladtunk a cirkuszi sátor el tt, az Angyal odaintegetett nekünk a bejárat fölé t zött plakátról. Beléptünk a kávéházba. Mehmet két teát rendelt, majd a hátsó ajtón át kimentünk a kávézónak a vasúti pályaudvarra néz kerthelyiségébe, s leültünk az egyik asztalhoz. A háztet kön és a gesztenyefák ágain ül galambok ránk ügyet sem vetve folytatták szerelmes burukkolásukat. Elvezettel szívtam be a friss reggeli leveg t; a csendet csak még inkább elmélyítette egy távoli rádióból szóló, alig hallható zene. - Minden reggel, miel tt dolgozni kezdenék, elmegyek egy kávéházba, hogy megreggelizzem - magyarázta Mehmet, miközben kicsomagolta a sajtot. - Ez a kávéház tavasszal nagyon kellemes hely. Vagy havas id ben. Szeretem nézni a behavazott peronokon sétáló hollókat, és a hólepte fákat is. A f téren lév Nemzeti kávéház is nagyon jó: tágas hely, s van benne egy hatalmas kályha, bef ti az egész helyiséget. Újságot olvasok vagy hallgatom a rádiót, ha éppen be van kapcsolva, és néha csak üldögélek ott anélkül, hogy bármit is csinálnék.

- Az új életem rendezett, fegyelmezett, percre be van osztva. Minden reggel kevéssel kilenc el tt kijövök a kávéházból, hazamegyek, s leülök az íróasztalomhoz. Pontban kilenckor a kávém ott g zölög az asztalon, én pedig már dolgozom: írok. A munkám mások szemében talán nagyon egyszer nek t nik, de nagy figyelmet igényel. A könyvet írom le újra és újra, anélkül hogy egyetlen bet t vagy egyetlen vessz t is kihagynék bel le, anélkül hogy egyetlen pont helyét is megváltoztatnám. Azt akarom, hogy amit írok, az utolsó bet ig, az utolsó írásjelig teljesen azonos legyen a könyvvel. Ez csak akkor sikerülhet, ha az embert ugyanaz az ihlet hevíti, mint a szerz t, ha benne is megvan ugyanaz az elszánt akarat. Egyesek azt mondhatják, hogy amit csinálok, nem más, mint egyszer másolás. Számomra azonban ez jóval több, mint a szöveg mechanikus reprodukálása. Mindent, amit papírra vetek, úgy írok le, hogy közben mélyen átérzem, megértem, mintha minden egyes mondatot, minden egyes szót, minden bet t én magam találnék ki. Reggel kilenct l délután egyig ugyanazzal az elszántsággal dolgozom, nem csinálok semmi mást, és semmi nem tud elvonni a munkámtól. Megfigyeltem, hogy délel tt általában jobban tudok dolgozni. - Azután kimegyek ebédelni. Ebben a városban két étterem van. Assziméé mindig tele van. A pályaudvari étteremben túl zsírosan f znek, ott viszont szeszes italokat is lehet fogyasztani. Felváltva járok hol az egyikbe, hol a másikba. El fordul az is, hogy beérem az egyik kávéházban elfogyasztott kenyérrel és sajttal, néha pedig ki sem jövök a lakásból. Délben soha nem iszom. Megesik, hogy tartok egy rövid sziesztát, de ez minden. Lényeg az, hogy fél háromkor ismét munkához látok, s általában fél hétig vagy hétig megállás nélkül dolgozom. Néha még tovább is, ha jó formában vagyok. Ha az ember elégedett azzal, amit leírt, ha elégedett az életével, nem szabad elszalasztani az

alkalmat, annyit kell írni, amennyit csak bír. Az élet rövid, te is tudod, hogy mennek a dolgok. Ne hagyd kih lni a teádat! - Az egész napos munka után aztán nagy örömmel elolvasom, amit aznap írtam, majd elmegyek otthonról. Szeretek társaságban lenni, amikor átfutom az esti újságokat, vagy amikor tévét nézek, hogy megbeszélhessem valakivel a látottakat vagy az újságban olvasottakat. Ez szinte létszükséglet számomra, mivel egyedül élek, és elhatároztam, hogy egyedül is maradok. Ezzel együtt szeretek emberek között lenni, eltársalogni velük, meginni egy-két pohár italt, meghallgatni néhány viccet, vagy néha elmesélni egyet, mindezt nagyon élvezem. Azután néha elmegyek moziba, vagy megnézek valami esti m sort a televízióban. Vannak olyan esték is, amikor kártyázni megyek, máskor meg már korán hazatérek, és otthon olvasgatom az újságjaimat. - Tegnap este pedig színházban voltál - mondom neki. - Ezek az emberek egy hónapja érkeztek, s azóta itt vannak. Esténként még most is elég sokan elmennek megnézni ket. - Az a n egy kicsit mintha hasonlítana az Angyalra. - Nos, nem angyal - válaszolta Mehmet. - Egy kis pénzért lefekszik a városi el kel ségekkel, de még a bakákkal is. Hát nem érted? Egy ideig hallgattunk. Ezek a szavak - Hát nem érted? - kiragadtak az ironikus düh puha foteljából, amelybe már napokkal ezel tt bevackoltam magam, és most úgy éreztem, hogy Mehmet gúnyos kérdése ide-oda rángat, aztán végül rálök a pályaudvarra néz kerthelyiségben álló egyik kemény és kényelmetlen faszékre. - Messze magam mögött hagytam mindazt, amir l a könyv beszél mondta Mehmet. Sikerült megtalálnom a megfelel választ: - Mégis azzal töltöd az egész napodat, hogy újraírd a könyvet.

- Azért csinálom ezt, hogy pénzt keressek - felelte, s hangjában nyoma sem volt a diadalittas fölénynek, mint ahogy a szégyenérzetnek sem; inkább mintha elnézést akart volna kérni azért, hogy elnézést kell kérnie. Szép kézírásával iskolai füzetekbe másolta át a könyvet; „tisztázat-füzeteknek” nevezte ezeket. Mivel naponta nyolc-tíz órát dolgozott, s egy óra alatt átlagosan három oldalt sikerült teleírnia, körülbelül tíz nap alatt készítette el a könyv egy-egy kéziratos változatát. Ebben a városban pedig szép számmal akadtak olyan emberek, akik készek voltak „ésszer ” árat fizetni az ilyen kéziratokért: a helyi el kel ségek, a hagyományokhoz ragaszkodó polgárok, no meg azok, akik kedvelték t, akik értékelték az er feszítéseit, a meggy z dését, a hitét, a kitartását, akik örültek annak, hogy él közöttük egy olyan különleges ember, aki elég állhatatos ahhoz, hogy újra és újra belekezdjen egy ilyen gigászi munkába. Ráadásul az a tény, hogy egész életét ennek a voltaképpen szerény vállalkozásnak szentelte, azzal az eredménnyel is járt, hogy személye körül kialakult valamiféle „helyi legenda” - ennek egyáltalán nem örült, és kissé zavarba is jött, amikor err l beszélt -, az emberek mérhetetlenül tisztelték t, és a munkáját „majdhogynem szent” tevékenységnek fogták fel... O is, mint én, gyakran használta ezt a kifejezést: „majdhogynem szent”... Mindezt persze azért mondta el nekem, mert én állandóan a kérdéseimmel ostromoltam, s kier szakoltam, hogy válaszoljon; úgy t nt, hogy egyébként nem nagyon szeret magáról beszélni. Miután hálás szavakkal emlékezett meg ügyfeleir l, azokról a derék, jóhiszem könyvgy jt kr l, akik megvásárolták t le ezeket a kéziratokat, s miután elmondta, hogy ezek az emberek milyen tisztelettel viseltetnek iránta, így folytatta: - Végül is komoly szolgálatot teszek nekik. Igaz dolgot adok a kezükbe. Egy könyvet, melynek minden egyes szavát egy szilárd meggy z dést l vezérelt kéz írta le, hiszen én testestüllelkestül ennek a munkának szentelem magam. Ok pedig

tisztességesen megfizetnek egy tisztességes munkát. Az élet végs soron mindenki számára ugyanolyan... Mindketten elhallgattunk. Miközben némán majszoltuk a süteményt és a sajtot, arra gondoltam, hogy Mehmet tehát már régóta ilyen rendezett életet él, hogy megtalálta a helyét a világban; „sínen van”, hogy a könyv kifejezésével éljek. Ugyanúgy, mint én, is rálépett arra az útra, mely a könyvvel kezd dik, ám a hosszú kutatás, a nagy utazások és a különféle kalandok után, melyek során találkozott a szerelemmel, a sorscsapásokkal, a halállal, neki sikerült, ami nekem nem: kialakított magának egy der s, kiegyensúlyozott életet, melyben a dolgok éveken át változatlanok maradnak. Néztem, ahogy óvatosan elrágcsálja a sajtszeleteket, ahogy látható örömmel felhajtja a teáját, és arra gondoltam, hogy mindennap végrehajthatja ugyanezeket az apró mozdulatokat a kezével, az ujjaival, a szájával és az állával, s hogy az ebb l a kiegyensúlyozottságból fakadó bels béke végtelenbe nyúló, korlátlan id t biztosít neki. Miközben én, ez a boldogtalan és nyugtalan figura, idegesen lóbálom a lábamat az asztal alatt. Egy rövid pillanatra eláradt bennem a féltékenység, ismét felizzott lelkemben a vágy, hogy valami gonosz dolgot cselekedjek, de tudtam, ez sem segítene rajtam: még ha el húznám is a Waltheremet, és egy golyót l nék Mehmet két szeme közé, akkor sem tudnék ártani ennek az embernek, aki a könyv állandó újraírása révén elérte az örökkévalóság der jét; ugyanúgy folytatta volna az útját, az életét jóllehet más alakban - a mozdulatlan id ben. Megkínzott, szüntelenül önmagát marcangoló lelkem kétségbeesetten keresett valami célt; úgy éreztem magam, mint az az autóvezet , aki elfelejtette, hogy hova is indult. További kérdéseket tettem fel neki. Mehmet válaszai - igen, nem, természetesen - olyan rövidek voltak, hogy abból megértettem: valójában már azel tt tudtam a választ, hogy a kérdést feltettem volna.

Elégedett az életével. Nem, nem vár t le semmi többet. Még mindig szereti a könyvet, és hisz benne. Nem haragszik senkire. Igen, rájött az élet értelmére. De nem tudja nekem elmagyarázni. Természetesen meglep dött, amikor meglátott. Nem hiszi, hogy képes lenne bárkit is bármire megtanítani. Mindenkinek megvan a maga élete. És „véleménye szerint” minden élet ugyanolyan értékes. Igen, szereti a magányt. De ez nem lényeges, mert társaságba is szeret járni. Nagyon szerette Dzsánánt, igen, szerelmes volt belé, de aztán sikerült megszöknie. Nem, nem lep dött meg azon, hogy sikerült megtalálnom t. Megkért, hogy adjam át szívélyes üdvözletét Dzsánánnak. Az írás az egyetlen fontos tevékenység az életében, de nem ez az egyedüli öröme. Tudja, hogy neki is dolgoznia kell, mint mindenkinek, és bármilyen más munkát is ugyanilyen örömmel végezne; igen, bármit megcsinálna, feltéve, hogy azzal a munkával is biztosítani tudná a megélhetését. Nézni a világot, csak nézni, és olyannak látni, amilyen valójában, igen, az nagyon kellemes. A pályaudvaron most egy mozdony man verezett, fejünk követte a mozgását; az öreg, fáradt, de még mindig energikus g zmozdony fújtatott, pöfögött, nagy nyögések és a konyhai edénycsörömpölésre vagy egy hamisan játszó vidéki rezesbandára emlékeztet zajok közepette hatalmas füstfelh ket eregetett ki a kéményén. Amikor a mozdony elt nt egy mandulafacsoport mögött, a fiatalember arcán - akinek a szívét ólommal készültem telepumpálni, mert azt reméltem, hogy azután talán majd én is megtalálhatom Dzsánán mellett azt a békét, amit a könyv állandó újraírásával teremtett meg magának -, hirtelen komor felh jelent meg. Amikor megláttam a tekintetében bujkáló gyermeki szomorúságot, azonnal megértettem, miért is szerette Dzsánán annyira ezt az embert, és már csak az e férfi iránti rült szerelme miatt is tisztelettel gondoltam rá. Ám ez a tisztelet nagyon hamar átadta helyét az újraéled

féltékenységnek, s én hagytam, hogy ez az érzés mind jobban elhatalmasodjon rajtam, valósággal belezuhantam, mint egy mély kútba. A gyilkos akkor megkérdezte jövend áldozatától, hogy miért vette fel az Oszmán nevet; ha már egyszer úgy döntött, hogy eltemeti magát ebben a világvégi kisvárosban, miért éppen leend gyilkosa nevét választotta magának? - Ezt nem tudom - felelte az ál-Oszman, anélkül hogy észrevette volna az igazi Oszmán szemében gyülekez féltékenységfelh ket. Aztán egy kedves mosollyal hozzátette: - Rögtön rokonszenves voltál nekem, már akkor, amikor el ször találkoztunk, talán ezért. Tiszteletteljes figyelemmel követte tekintetével a mandulafák mögül ismét el bukkanó g zmozdonyt, mely most egy másik vágányon gördült visszafelé. A gyilkos meg mert volna esküdni arra, hogy a szemét a napfényben csillogó mozdonyra szegez leend áldozata ebben a pillanatban teljesen megfeledkezett a körülötte lév világról, de végs soron a gyilkosnak ehhez nem volt semmi köze. Miközben a h vös reggelb l napsütéses délel tt lett, az ellenségem azt mondta nekem: - Elmúlt kilenc óra, már az asztalomnál kellene ülnöm. Most hova fogsz menni? Jóllehet nagyon is tudatában voltam annak, hogy mit teszek, mégis rémülten, elkeseredetten, szintén, de nem minden hátsó szándék nélkül, életemben el ször könyörögni kezdtem valakinek: - Maradjunk még egy kicsit - mondtam -, beszélgessünk még, hogy jobban megismerjük egymást... Az ál-Oszman meglepettnek, s t talán egy kicsit nyugtalannak is t nt, de megértette; nem azt, hogy egy pisztoly van a zsebemben, hanem ezt a kétségbeesett vágyat, hogy megismerhessem t. Olyan jóindulatú mosollyal nézett rám, hogy a zsebemet lehúzó Walther biztosította egyenrangúság-érzetem egy pillanat alatt semmivé foszlott.

Olyannyira, hogy a boldogtalan, a saját nyomorúságának a határára igen, ám az élet szívébe eljutni nem képes utazót olyan mély aggodalom fogta el, hogy megkérdezte a vele szemben ül bölcst l, hogy mi az élet értelme, hogy mi a könyv, az id , az írás, az Angyal és egyáltalán mindennek az értelme... Egyre csak azt kérdezgettem t le, hogy „mindez” mit jelent, pedig egyszer csak megkérdezte t lem, hogy értem azt, hogy „mindez”. - Mi a legfontosabb kérdés? - tettem fel a kérdést sokkal inkább neki, mint magamnak. Azt felelte, hogy van egy hely, ahol nincs sem kezdet, sem vég, és hogy azt a helyet kellene felfedeznem. Most tehát nincs egyetlen olyan kérdés sem, amit feltehetnék neki? Nem, nincs. Jó, akkor mi van? Csak annyi, hogy az emberi lény képes azzá válni, ahogy a dolgokat nézi. Néha, amikor körülötte minden elcsendesül, az embernek ebb l a csendb l kell levonnia a tanulságokat. Vagy olyankor, amikor reggel egy kávéházban kellemesen elbeszélget valakivel a teáját iszogatva, ahogy most mi, s nézi a vonatokat és a mozdonyokat, hallgatja a galambok turbékolását. Ez talán nem minden, de nem is semmi. Rendben van, de ezek szerint nem is létezik az új világ, amelyet az ember a hosszú utazás végén felfedezhet? Ha ez az új világ létezik, akkor biztosan a könyv szövegében rejt zik, de feleslegesnek ítélte, hogy a szövegben felfedezett dolgokat a szövegen kívül, magában az életben próbálja megkeresni. Merthogy a világegyetem legalább olyan hatalmas, olyan hiányos és olyan tökéletlen, mint az írás... Akkor feltettem neki a következ kérdést: ebben az esetben miért gyakorolt a könyv mindkett nkre ilyen er s hatást? Azt válaszolta, hogy ez olyan kérdés, amit csak olyan valaki tehet fel, akire a könyv semmiféle hatással nem volt. A világ tele van ilyen emberekkel, talán én is közéjük tartozom? Én valójában már elfelejtettem, milyen ember is vagyok, mert a hosszú úton jó szándékú igyekezetemben elpazaroltam

lelkem minden üzemanyagát; egyre csak arra törekedtem, hogy elnyerjem Dzsánán szerelmét, hogy felfedezzem a könyv ígérte új világot, no meg arra is, hogy megszabaduljak vetélytársamtól, hogy megöljem t. Így végül nem tettem fel neki még egyszer ezt a kérdést, Angyalom, inkább azt kérdeztem meg t le, hogy te ki vagy. - Soha nem találkoztam az Angyallal, akir l a könyv beszél mondta. - Talán csak a halál pillanatában lehet t meglátni egy busz ablakában. Milyen szép, milyen kegyetlen volt a mosolya! Meg fogom ölni. De nem most azonnal. Egyel re tovább kell beszélgetnem vele. Beszéltetnem kell, ha vissza akarom nyerni elveszett lelkier met. Szorongásom azonban nem tette lehet vé, hogy feltegyem neki az igazán fontos kérdéseket. Ez a többit l semmiben sem különböz reggel ebben a borús eg , s a rádió szerint hamarosan es s KeletAnatóliában, a békés pályaudvar csillogó fényei, az a két tyúk, amelyik elgondolkodva kapirgálta a földet a sínek között, az a két, boldognak látszó fiatalember, akik egy limonádés rekeszekkel megrakott kiskocsit húztak a vasúti büfé felé és a cigarettázó állomásf nök - a nap el rehaladtával mindez oly mélyen bevés dött a lelkembe, és annyira felkavart, hogy nem maradt er m arra, hogy akár csak egyetlen újabb kérdést is feltegyek az élet vagy a könyv értelmével kapcsolatban. Egy id re ismét mindketten elhallgattunk. Én továbbra is azon törtem a fejem, mit is kellene kérdeznem t le, pedig talán azon gondolkodott, hogyan kerülhetné el a válaszadást, és hogyan szabadulhatna meg t lem. Jó ideig ültünk ott némán és mozdulatlanul. Aztán elérkezett a végzetes pillanat: az ál-Oszman a számlát kérte, fizetett, majd megölelt, és két oldalról megcsókolta az arcomat. Annyira örült, hogy ismét láthatott! Micsoda gy lölet áradt szét a lelkemben de nem, s t nagyon szerettem t! Miért kell szeretnem ezt az embert? Meg akarom ölni.

De nem itt és nem most. Ahhoz, hogy visszatérjen patkányfészkébe, abba a rendezett, a perspektíva szabályainak alávetett utcába, hogy folytassa értelmetlen munkáját, el kell haladnia a cirkuszi sátor el tt. Én majd a vasúti sínek mentén haladva elévágok, és ott fogom megölni a Vágy Angyalának a szeme el tt, akir l oly lekicsinyl en beszélt. Már csak arra vártam, hogy ez az öntelt seggfej elinduljon! Most dühös voltam Dzsánánra, amiért képes volt beleszeretni ebbe az alakba. Ám elég volt egyetlen pillantást vetnem a távolodó ál-Oszman törékeny és szomorú sziluettjére, hogy megértsem, mennyire igaza volt. Milyen határozatlan alak is ez az Oszmán, az, aki az Ön által olvasott könyv f szerepl je! És milyen szánalmas! Lelke legmélyén tudta, hogy az ál-Oszmannak, akit annyira szeretett volna gy lölni, igaza van. És azt is tudta, hogy most képtelen lesz megölni szeretve gy lölt ellenségét. Még közel két órán át üldögéltem a kávéházi asztalnál semmibe mered tekintettel, idegesen a lábamat lóbálva, és azon töprengtem, milyen újabb csapdákat állít még nekem Rifki bácsi az új életemben. Dél felé visszamentem a Keleti kényelem nev szállodába, én a megszégyenült, kétbalkezes gyilkostanonc. A recepciós nagyon örült, hogy az Isztambulból jött vendég még egy éjszakát a szállodában kíván eltölteni; még egy teával is megkínált. Ezután hosszú ideig hallgattam a katonaéveir l szóló beszámolóját, mert nem mertem azonnal felmenni a szobámba, féltem egyedül maradni. Amikor aztán rólam kezdett érdekl dni, csak annyit mondtam neki, hogy van egy „elintézni való ügyem” a városban, de még nem sikerült a „végére járnom”. Alighogy beléptem a szobámba, máris bekapcsoltam a televíziót: a fekete-fehér képerny n egy férfi sziluettje t nt fel; a pisztolyát el reszegezte, és óvatosan lépkedett egy fal tövében. Amint a sarokra ért, az egész tárat kil tte a félhomályból felbukkanó ellenfelére. Azon

gondolkodtam, Dzsánán és én nem láttuk-e már ezt a filmet méghozzá színesben - az egyik buszon. Leültem az ágy szélére, és türelmesen vártam a következ gyilkossági jelenetet. Aztán odaálltam az ablakhoz, s tekintetemet az ál-Oszman ablakára szegeztem; az az asztalnál ül , szorgalmasan körmöl árnyalak vajon valóban ? Biztosan az, nyugodtan teszi a dolgát, csak azért, hogy engem bosszantson. Megint leültem, s a gondolataimba mélyedtem, bár a szemem mindvégig a képerny n tartottam. Ám amikor felálltam, semmire nem emlékeztem abból, amit láttam. Aztán ismét ott találtam magam az ablaknál; újra t figyeltem. Az útja végén neki sikerült elérnie a der s nyugalmat, míg én még mindig itt bolyongtam az egymásra lövöldöz fekete-fehér árnyak között. O átment a túloldalra, már megszerezte a „tudást”, benne már megvolt az a bölcsesség, amelyet az új élet el lem még rejtegetett; én nem tudtam semmit, hacsak nem tekintjük valamiféle tudásnak azt a bennem él bizonytalan reményt, hogy egyszer majd sikerül elnyernem Dzsánán szerelmét. Azt miért nem mutatják soha ezekben a filmekben, hogy a merénylet el tt milyen szorongva várakoznak szállodai szobájukban ezek a látszólag oly magabiztos gyilkosok? Ha rendez lennék, én biztosan elid znék a kamerával a szétdobált ágynem n, az ablakkereten, melyr l mállik a festék, a mocskos függönyön, a gyilkosságra készül férfi gy rött és piszkos ingén, bekukkantanék még a lila kabátja zsebébe is, amelyikben állandóan kotorászik, megmutatnám, ahogy magába roskadva üldögél az ágya szélén azon gondolkodva, hogy nem kellene-e maszturbálnia egyet - azzal is megy az id . Hosszú id t töltöttem azzal, hogy egy afféle kerekasztalbeszélgetést folytattam a fejemben megszólaló hangokkal a következ témákról: a szép és érzéki n k vajon mit l szeretnek bele egy

szerencsétlen, kisiklott élet alakba? Ha mégis sikerülne gyilkossá válnom, ennek a gyilkosságnak az emléke vajon mindörökké ott tükröz dne a szememben? Milyen lenne akkor a tekintetem: mint egy szomorú bölcsé, vagy mint egy nyomorult csavargóé? Szeretni fog-e Dzsánán valaha is igazán engem, akár csak fele olyan er s szerelemmel, mint azt a férfit, akinek a meggyilkolására készülök? Képes leszek-e megtenni azt, amit Nahit-Mehmet-Oszman, vagyis egész életemet annak szentelni, hogy iskolai füzetekbe írjam le újra és újra Rifki bácsi könyvét? Amikor a nap elt nt a háztet k mögött, és az utcákon hosszú árnyékok és h vös széllökések vették át az uralmat, megint elkezdtem az ál-Oszman ablakát kémlelni, egy pillanatra sem hagyva el megfigyel helyemet, a saját ablakomat. Valójában nem láttam t, mégis azt képzeltem, hogy látom; a nagy ritkán felbukkanó járókel kre ügyet sem vetve tekintetemet makacsul leend áldozatom ablakára és a mögötte lév helyiségre szegeztem, s nagyon szerettem volna azt hinni, hogy az ablak mögött ki tudom venni az íróasztalánál ül ál-Oszman alakját. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott. Tény, hogy még nem sötétedett be, és Dzsánán szerelme még nem gyújtott lámpát a szobájában, amikor egyszer csak ott találtam magam az utcán, az ablaka alatt, és szólongatni kezdtem. Valaki felbukkant egy pillanatra az ablak mögött, de azonnal el is t nt, amint engem észrevett. Berontottam a házba, dühösen felrohantam a lépcs n, az ajtó kinyílt anélkül, hogy meg kellett volna nyomnom a madárhangú cseng t, de áldozatomat sehol sem láttam. Beléptem a lakásba. A zöld filcterít vel borított asztalon megláttam a könyvet és egy nyitott füzetet, meg ceruzákat, radírokat, egy csomag cigarettát, egy karórát a hamutartó mellett, egy gyufásdobozt és egy

kih lt kávéval teli csészét. Ezek voltak tehát az eszközök, amelyeket ez az életfogytiglan írásra ítélt rab használt a boldogság eléréséhez! Áldozatom a lakás hátsó traktusából, egy másik helyiségb l lépett be a szobába. Kétségkívül azért, mert féltem a szemébe nézni, elkezdtem olvasni, amit a füzetbe írt. - El fordul, hogy kihagyok egy vessz t - mondta -, eltévesztek egy szót vagy egy bet t. Amikor ez történik, megértem, hogy az el z pillanatokban egyszer en csak másoltam, anélkül hogy hittem volna abban, amit leírok, anélkül hogy „éreztem” volna a szöveget. Ilyenkor abbahagyom a munkát. Néha órák, s t napok kellenek ahhoz, hogy összeszedjem magam, s ugyanolyan pontosan tudjak dolgozni, mint korábban. Türelmesen várok, mert nem akarok leírni egyetlen olyan szót sem, amelynek az erejét nem érzem még a szívem legmélyén is. - Figyelj rám - mondtam neki hidegen, mintha nem magamról, hanem valaki másról beszélnék. - Képtelen vagyok önmagam lenni. És senki más sem tudok lenni. Segíts nekem! Segíts, hogy ki tudjam zni a lelkemb l ezt a szobát, ezt a könyvet, és mindazt, amit írsz; segíts, hogy visszatérhessek a régi életemhez, hogy békében élhessek. Áldozatom egy már minden tekintetben érett, az élet és a világ teljességét megízlelni képes férfi hangján kijelentette, hogy érti, mit akarok mondani. Kétségkívül azt képzelte, hogy mindent megértett! Miért is nem l ttem le azonnal? Egyszer en azért, mert ezután azt mondta: - Menjünk el a pályaudvari étterembe, ott nyugodtan beszélgethetünk. Amikor leültünk az étteremben, közölte velem, hogy van egy vonat háromnegyed kilenckor. Azt tanácsolta, hogy menjek azzal, pedig a vonat indulása után benéz egy moziba; ez azt jelentette, hogy már jó ideje elhatározta, megszabadul t lem.

- Abban az id ben, amikor megismerkedtem Dzsánánnal - mondta -, már eldöntött tény volt, hogy nem fogok híveket toborozni a könyvnek, hogy senkinek nem fogok róla beszélni a környezetemben. Ugyanolyan életet akartam élni, mint bárki más, persze, azzal az egyetlen különbséggel, illetve el nnyel, hogy én olvastam a könyvet, és már rengeteg tapasztalatot szereztem, amíg azzal próbálkoztam, hogy bejussak abba a világba, melynek kapuját a könyv szélesre tárta el ttem. Végül is Dzsánán vett rá, hogy döntésemet megváltoztassam. Er sködött, hogy 6 majd segít nekem, hogy megszokjam ezt az életet. Meggy z dése volt, hogy létezik valahol egy titkos kert, melyet nem akarok neki megmutatni. Olyan kitartóan követelte t lem ennek a kertnek a kulcsát, hogy végül kénytelen voltam beszélni neki a könyvr l, majd a kezébe adni azt; elolvasta, aztán újraolvasta, és megint újraolvasta. Én pedig hagytam, hogy lelkesedése engem is magával ragadjon, s bennem is szenvedélyes vágy ébredt a könyvben felfedezett világ iránt. Így aztán egy id re megfeledkeztem a könyv csendjér l - hogy is mondjam -, a könyvb l áradó finom, halk zenér l. Ugyanúgy, mint abban az id ben, amikor el ször olvastam a könyvet, megint felébredt bennem az ostoba remény, hogy meghallhatom ezt a zenét, nem is tudom, hol, az utcán vagy valami félrees helyen, valahol, bárhol. Az ötlete volt, hogy másokkal is elolvastassuk a könyvet. Amikor aztán te is elolvastad, és láttam, hogy hiszel benne, félni kezdtem. Már azon a ponton voltam, hogy elfelejtsem a könyv értelmét, amikor, hála istennek, rám l ttek... Természetesen megkérdeztem t le, mi a könyv értelme. - Egy jó könyv az olyan valami, ami az egész világot elénk tárja felelte. - Talán minden könyv ilyen, vagy legalábbis ilyennek kellene lennie. Ez a könyv valami olyan dolognak a része, melynek létezésér l és állandóságáról a könyvet olvasva szereztem tudomást - tette hozzá, de láttam rajta, hogy nem igazán elégedett ezzel a megfogalmazással. -

Talán valami olyasmir l van szó, ami a világ csendjéb l és lármájából emelkedik ki, de nem magából ebb l a csendb l és lármából. - Bizonyára megfordult a fejében, hogy talán azt gondolom, butaságokat beszél, mert még egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem a könyv lényegét: - A jó könyv olyan írás, amely nem létez dolgokról mesél, valamiféle hiányról vagy a halálról... De hiábavaló vállalkozás elindulni, hogy megkeressük a szavak mögött, a könyvön és az íráson kívül feltáruló világot. - Elmondta nekem, hogy annyiszor másolta le újra és újra a könyvet, míg végül megértette: felesleges az új életet és a könyvön túli világot keresni, és nagyon is megérdemelte, hogy megbüntették, amiért mégis megpróbálta. - Csakhogy a gyilkosom ügyetlen volt; csak megsebesített, a vállamat l tte át. Elmeséltem neki, hogy mindent láttam az egyetem ablakából, hogy láttam, amikor az a férfi rál tt a minibusz megállójában. - A kutatásaim és az utazásaim során megtudtam, hogy valakik összeesküdtek a könyv ellen. Egy dühöng rült meg akar öletni mindenkit, aki komoly érdekl dést tanúsít a könyv iránt. Hogy ki ez az rült, és hogy miért csinálja ezt? Fogalmam sincs. Meglehet, azért, hogy meger sítsen abban az elhatározásomban, hogy nem fogom mások el tt feltárni a könyv lényegét. Nem akarom, hogy az embereknek kellemetlenségeik legyenek a könyv miatt, nem szeretném, ha a könyv felforgatná az életüket. Elhagytam Dzsánánt, elmenekültem. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy soha nem találhatjuk meg azt a világot, amelyet annyira szeretett volna felfedezni, hanem azért is, mert megértettem, ha vele maradok, is áldozatául eshet a könyvb l áradó halálos fénynek. Meg akartam lepni valamivel, hogy könnyebben kiszedhessek bel le mindent, amit még tud, ezért Rifki bácsiról, a vasutasról kezdtem el beszélni neki. Azt mondtam, hogy a könyv szerz je kétségkívül Rifki bácsi volt, s azt is elmeséltem neki, hogy

gyermekkorom óta ismertem t, és hogy akkoriban valósággal faltam az általa írt és rajzolt képregényeket. Hozzátettem, hogy miután elolvastam a könyvet, nagyon figyelmesen újraolvastam a Pertev és Petert, és megállapítottam, hogy a könyvben tárgyalt témák jelent s része már ebben a gazdagon illusztrált ifjúsági regényben is felbukkant. - És ez csalódást okozott neked? - Nem - feleltem. - Most meséld el, te hogyan találkoztál vele. Mindaz, amit ezekr l a találkozásokról elmondott, logikusan kiegészítette a Szerkisszov jelentéseiben olvasott információkat. Miután már vagy ezerszer újraolvasta a könyvet, derengeni kezdett neki, hogy gyermekkorában már találkozott a könyvben kifejtett gondolatok némelyikével egyes gyerekmagazinokban és képregényekben. Azonnal elment a városi könyvtárba, végiglapozta ezeket a régi képes újságokat és gyerekkönyveket, s valóban, meglep hasonlóságokra bukkant. Így aztán sikerült azonosítania a szerz t. Am az író lakásán tett els látogatásakor nem sikerült érdemben beszélnie az öreg vasutassal, mégpedig Rifki bácsi felesége miatt. E rövid, a szerz lakásának ajtaja el tt lezajlott találkozás során, amikor Rifki bácsi megértette, hogy az ismeretlen fiatalember a könyv miatt látogatta meg, azonnal megpróbálta másra terelni a szót, és Mehmet többször is elismételt kérdéseit válasz nélkül hagyva kijelentette, hogy t magát már egyáltalán nem érdekli a könyv. Ennek ellenére lassan mégiscsak kezdett kialakulni valami meghittség az öreg író és fiatal csodálója között, ám ekkor hirtelen megjelent a küszöbön Rifki bácsi felesége (Ratibé néni - szóltam közbe), és rácsapta az ajtót a túlságosan tolakodó látogató orrára. - Ez olyan csalódás volt számomra, hogy azt el sem lehet képzelni! mondta vetélytársam, akir l továbbra sem tudtam eldönteni, hogyan is kellene neveznem: Nahitnak, Mehmetnek vagy Oszmannak? - Egy ideig rendszeresen eljártam abba a városrészbe, ahol az öreg lakott,

hogy megfigyeljem a szokásait. Aztán egy napon összeszedtem a bátorságomat, és újra becsöngettem az ajtaján. Rifki bácsi ez alkalommal megért bbnek bizonyult. Ismét kijelentette ugyan, hogy ot immár egyáltalán nem érdekli a könyv, de ha a fiatalember ennyire er sködik, nem bánja, jöjjön be, igyon meg vele egy csésze kávét. A szerz megkérdezte ifjú látogatójától, hogy hol bukkant rá erre a sok-sok évvel korábban megjelent könyvre, és tudni akarta azt is, hogy miért pont ezt választotta, amikor annyi más szép könyv is kapható a boltokban. Az író tovább faggatta vendégét: tanul-e, melyik egyetemre jár, mit szeretne csinálni a tanulmányai befejezése után? - Bár többször is kértem, hogy tárja fel el ttem a könyv titkait, nem vett komolyan engem - mondta az ex-Mehmet. - Igaza volt. Most már tudom, hogy nincs semmiféle titok, amit megoszthatott volna velem. Ám minthogy ezt akkoriban még nem tudta, a fiatalember tovább er sködött. Az öregember elmesélte neki, hogy komoly kellemetlenségei voltak a könyv miatt, s hogy a rend rség és az ügyészség megpróbált nyomást gyakorolni rá. - S mindez azért, mert írtam egy könyvet, azt remélve, hogy majd szórakoztatónak és érdekesnek találja néhány feln tt; ugyanez volt a célom a gyerekeknek szánt könyveimmel is - mondta Rifki bácsi. S mintha ez nem lenne elég, az öreg vasutas még hozzátette: - Természetesen nem vállalhattam azt a kockázatot, hogy tönkretegyék az életemet egy könyv miatt, amelyet pusztán szórakozásból írtam. - Mehmet-Nahit haragjában észre sem vette, mennyire szomorú volt az öregember hangja, amikor elmesélte neki, hogy meg kellett tagadnia a m vét, meg kellett esküdnie az ügyész el tt, hogy soha nem fog hozzájárulni a könyv újbóli kiadásához, és soha többé nem ír hasonló szellem dolgokat. Most azonban, hogy immár nem volt sem Nahit, sem Mehmet, most, hogy Oszmánná lett, nagyon is megértette akkori haragját, amit korábban

mindig annyira szégyellt, amikor eszébe jutott, milyen tapintatlan volt az öreggel. Azt tette ugyanis, amit a könyv hatása alá került minden fiatalember megtett volna a helyében, vagyis felel tlenséggel, árulással és gyávasággal vádolta a szerz t: - Remegtem a düht l, kiabáltam, sértegettem, de megértette a reakciómat, és még csak nem is haragudott rám emiatt. Aztán egy adott pillanatban Rifki bácsi felállt, és azt mondta: - Egy napon majd megérti ezt, de akkor már túl öreg lesz ahhoz, hogy hasznát vehesse ennek a felismerésnek... - Most már értem - mondta az a férfi, akit Dzsánán bolondulásig szeretett. - De valóban nem tudom, hogy ez a tudás bármilyen tekintetben is hasznos lehet-e még bárkinek. Egyébként azt hiszem, hogy annak a dühöng rültnek a gyilkosai, aki meg akarja öletni a könyv minden olvasóját, engem követve jutottak az öreg nyomára, s így sikerült meggyilkolniuk t. A potenciális gyilkos ekkor megkérdezte leend áldozatától, vajon nem nehezedik-e elviselhetetlen súlyként, élete végéig hurcolandó teherként a lelkére az a gondolat, hogy a felel s valakinek a haláláért. A potenciális áldozat hallgatott, ám leend gyilkosa mély szomorúságot olvasott ki a tekintetéb l, s félelem fogta el a saját jöv jét illet en. Némán kortyolgatták rakijukat, mint két jó barát. A falakon a vonatokat, törökországi tájakat és mozicsillagokat ábrázoló fényképek között ott mosolygott Kemál Atatürk portréja is, elégedetten nézett ki a képkeretb l, mintha biztos lenne abban, hogy jó kezekben - az éttermekben iszogató emberek kezében - hagyta a Köztársaságot. Az órámra pillantottam. Még másfél óra volt hátra a vonat indulásáig, melyre vetélytársam fel akart ültetni, hogy megszabaduljon t lem, ám ekkor már mindketten úgy éreztük, eleget beszélgettünk, vagy hogy a könyvben használt megfogalmazással éljek: „Elmondtuk,

amit el kellett mondanunk.” Egy ideig hallgattunk, mint két régi barát, akiket nem zavar a rájuk teleped csend, és szerintem mindketten arra gondoltunk, hogy ez a hallgatás a párbeszéd legékesszólóbb formája. Miközben két ellentétes vágy küzdött bennem - hogy csodáljam és megpróbáljam utánozni, vagy Dzsánán meghódításának reményében eltegyem láb alól vetélytársamat egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elmondom neki: az a dühöng rült, aki meg akarja öletni a könyv összes olvasóját, nem más, mint Lefin doktor, az saját apja. Csak hogy fájdalmat okozzak neki, mert már nagyon elegem volt ebb l az egészb l, ám végül mégsem tudtam megtenni. Jó, jó, valójában azért nem mondtam ezt el neki, mert fel akartam készülni minden eshet ségre, meg aztán arra is gondoltam, hogy nem szabad megbontani a beszélgetés során kett nk között kialakult egyensúlyt. Mintha olvasott volna a gondolataimban, vagy legalábbis megsejtette volna a szándékaimat, mert a következ pillanatban nekilátott, hogy elmesélje nekem azt az országúti balesetet, mely lehet vé tette számára, hogy megszabaduljon az t követ - az apja által felbérelt - ügynökökt l. Az egész beszélgetés alatt most el ször szintén elmosolyodott. Rögtön megértette, hogy az a fiatalember az ütközés pillanatában azonnal meghalt. Miel tt kikászálódott volna a lángra lobbanó buszból, magához vette ennek a Mehmet nev fiúnak a zsebében talált személyi igazolványt. Kés bb, amikor a t z már kialudt, az a remek ötlete támadt, hogy a saját iratait elhelyezze a szénné égett holttest kabátjának csodálatos módon épen maradt zsebében, s miután a fiú elszenesedett maradványait átemelte a saját ülésére, elt nt a helyszínr l, hogy megkezdje új életét. Mialatt mindezt elmesélte nekem, a szeme gyermeki örömmel csillogott, de természetesen nem árultam el neki, hogy már láttam ezt a mosolygós arckifejezését az apja házában berendezett múzeumban rzött gyermekkori fényképein; ezt inkább megtartottam magamnak.

Újra ránk telepedett a csend. Ez alkalommal különösen hosszúra nyúlt. - Pincér, hozzon nekünk két töltött padlizsánt... Természetesen csak azért, hogy elüssük valamivel az id t, hogy folytassuk a beszélgetést, de ne kelljen semmit mondanunk, egy adott pillanatban mindketten úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha a jelenlegi helyzetünkr l beszélnénk, vagyis az életünkr l; id r l id re az órájára pislogva, én szememet állandóan rajta tartva. A következ percekben ilyen lapos közhelyeket váltottunk: igen, így van ez az életben, valójában egyszer történet ez, egy derék öregember, a vasút megszállottja, aki utálta a buszokat és a közlekedési baleseteket, és aki cikkeket írt az Állami Vasúttársaság képes magazinjába, publikált egy furcsa, a korábban írt ifjúsági regényeiben szerepl ötletekre épül könyvet. Aztán évek múlva néhány jó szándékú fiatalember, mint mi is, akik gyerekkorukban sok ilyen képeskönyvet és gyerekmagazint olvastak, rábukkantak a könyvre, s miután elolvasták, meggy z désükké vált, hogy az életük ett l teljesen átalakult, ezért nekiláttak, hogy k maguk forgassák fel az életüket. Milyen mágikus ereje van ennek a könyvnek! Milyen csoda maga az élet is! Hogyan is történhet ez meg velünk! Elismételtem vetélytársamnak, hogy gyerekkorom óta ismertem Rifki bácsit, az öreg vasutast. - Nem tudom, miért, de ez a történet nagyon különösnek t nik számomra! - mondta az ál-Oszman. Ám mindketten jól tudtuk, hogy nincs ebben semmi különös. Egyszer en csak így van, ez minden. - És ez különösen igaz itt, Ósz l s városában - tette hozzá kedves barátom. Err l aztán eszembe jutott valami: - Tudod, az volt a benyomásom mondtam neki minden egyes szótagot megnyomva, és egyre az arcát

figyelve -, hogy ez a könyv rólam szól, hogy a történet, amit elmesél, az én történetem. Csend. Különféle neszek, egy haldokló lélek sóhajai, egy étterem, egy kisváros, egy világ. Kések és villák csörgése. A televízióban híreket mondanak. Még huszonöt perc. - Tudod, anatóliai vándorlásaim során - mondom neki - elég sok helyen láttam Új élet márkájú karamellát. Hajdan Isztambulban is árusítottak ilyet. Egy- egy eldugottabb boltban, a cukorkásüvegek mélyén néha még ma is lehet találni bel lük. - Te arra törekszel, hogy eljuss ennek az egésznek a kezdetéhez, mindennek az okához, ugye? - kérdezte vetélytársam, aki már oly sok mindent megtapasztalhatott a másik életben. - Azokat a dolgokat keresed, melyek tiszták, igaziak, romlatlanok. Csakhogy mindennek nincs megfogható oka. Hiábavaló dolog egy kulcsot vagy egy szót keresgélni, vagy azt az „eredetit”, aminek mi csak egyszer másolatai vagyunk. Nos, ezek után már nem azért akartam megölni, hogy Dzsánánt meghódíthassam, hanem mert nem hitt benned, ó, Angyalom; ezért határoztam el, hogy a pályaudvarra menet végzek vele. Továbbra is összevissza beszélt mindenfélér l, csak hogy megtörje az érthetetlenül újra és újra ránk teleped csendet, ám én, nem is tudom, miért, már nem figyeltem arra, amit ez a szomorú fiú végs kétségbeesésében összehordott nekem: - Amikor kisgyerek voltam, azt hittem, hogy az olvasás igazi szakma, éppúgy választhatja az ember, mint bármi más foglalkozást. - Lemásolni, és újra csak lemásolni azt, amit mások írtak... Rousseau, aki kottamásoló volt, pontosan tudta, mit is jelent ez a munka. Ekkor már nemcsak a csend, hanem találkozásunk addigi atmoszférája is ezer darabra tört. Valaki kikapcsolta a televíziót, s most

megszólalt a rádió, melyb l egy rettenetesen szomorú, a szerelemr l és az elválásról szóló ballada hangjai szálltak az ég felé. Az életben vajon hányszor tud ekkora örömet okozni az embernek a kölcsönös hallgatás? Mehmet éppen a számlát kérte, amikor egy középkorú férfi telepedett le az asztalunkhoz; felém fordult, hogy alaposan megnézzen magának. Amikor megtudta, hogy Oszmán úr hajdani katonatársa vagyok, s hogy engem is Oszmannak hívnak, a társalgást a következ kijelentéssel kezdte: - Ebben a városban mi nagyon szeretjük Oszmán urat. - Aztán hangjában némi óvatossággal, mintha valami titkot árulna el, egy esetleges ügyfélr l, a könyv másolatának egy újabb megrendel jér l kezdett beszélni az ex- Mehmetnek. Kitaláltam, hogy volt katonatársam elég okos ahhoz, hogy némi jutalékot fizessen az ilyen közvetít knek, és megint - s egyúttal utoljára - arra gondoltam, hogy ezt a fiút lehetne szintén szeretni. Azt képzeltem, hogy a búcsúzásunk majd olyan lesz, mint a Pertev és Peter zárójelenete - plusz a Waltherem golyóinak sivítása -, de csalódnom kellett. Ebben a regényben, amikor a két h jó barát, akik annyi közös kalandot éltek át, s akik mindvégig vállvetve harcoltak a gonosztev k ellen, tehát amikor Pertev és Peter hirtelen rádöbbennek, hogy mindketten ugyanabba a lányba szerelmesek - aki mellesleg ugyanazokért az eszmékért lelkesedik, mint k úgy döntenek, hogy barátokhoz ill en, békésen oldják meg ezt a problémát: Pertev, az érzékenyebb és zárkózottabb fiú fájó szívvel bár, de lemond a lányról, mert tudja, hogy az boldogabb lesz majd az optimistább, az élet szépségeire sokkal nyitottabb Peter oldalán, és a két h s a hozzám hasonló, könnyen meghatódó olvasók sóhajtásaitól kísérve elhagyja a pályaudvart, amit a regény elején oly h siesen megvédtek. A mi esetünkben azonban itt téblábolt kett nk között egy közvetít , aki fütyült az efféle érzelmekre vagy indulatokra.

Hármasban indultunk el a pályaudvar felé, anélkül hogy útközben egyetlen szót váltottunk volna egymással. Megvettem a jegyemet, és vásároltam két süteményt is, olyat, amilyet reggelire ettünk. Pertev vett nekem egy jó kilónyit abból a kit n saszlából, amir l Ósz l s oly híres. Mialatt képes magazinokat válogattam magamnak az útra, barátom még a mosdóba is elszaladt, hogy megmossa nekem a sz l t. Amíg visszatértére vártunk, a közvetít és én némán méregettük egymást. - Az út két napig tart - mondta valaki. Pertev csatlakozott hozzánk; az állomásf nök tekintélyt parancsoló, ám mégis elegáns, az apámra emlékeztet mozdulattal megadta a jelt az indulásra. Búcsúzásképpen két oldalról megcsókoltuk egymás arcát. Ami ezután következett, sokkal jobban hasonlított azokra a thrillerekre, amelyeket Dzsánán mindig oly nagy örömmel nézett végig a buszok videoképerny in, mint Rifki bácsi gazdagon illusztrált ifjúsági regényeire. A dühös fiatalember, aki féltékenységét l hajtva végre elszánta magát arra, hogy elkövesse a régóta tervezett b ntényt, most a vonatfülke sarkába vágja az újságokat és a még nedves sz l vel teli nejlonzacskót, s kiugrik a már a peron végénél járó vagonból, még miel tt a vonat igazán felgyorsult volna. Miután meggy z dik arról, hogy senki nem vette észre, hogy leszállt a vonatról, messzir l követi a közvetít társaságában a belváros felé tartó leend áldozatát. A két férfi beszélgetésbe mélyedve lépked a komor, kihalt utcákon, majd a posta el tt elbúcsúznak egymástól. A leend gyilkos látja áldozatát belépni az Új világ filmszínházba; rágyújt egy cigarettára. Soha nem tudjuk, hogy az ilyen filmekben mire gondol a gyilkos, miközben cigarettára gyújt, csak azt látjuk, ahogy kés bb eldobja a még parázsló cigarettavéget, ahogy most én is, eltapossa a csikket, aztán határozott léptekkel bemegy a mozi el csarnokába, vesz egy jegyet a Végtelen éjszakák cím filmre, ám miel tt bemenne a néz térre, a lehetséges menekülési útvonalat keresve még benéz a férfimosdóba.

A többi már csak véletlenszer nek t n sorrendben felvillanó képek egymásutánja; a képek éppolyan esetlegesen követik egymást, mint az éjszakában id nként beálló csendek. El vettem a Waltheremet, kibiztosítottam, s beléptem a moziterembe. Az alacsony mennyezet néz téren nyirkos h ség fogadott. Sziluettem hirtelen megjelent a vetít vásznon, fegyvert tartó kezem, az ingem, a lila kabátom beleolvadt a színes, szélesvásznú filmbe. A mozigépb l áradó fény elvakított, mivel azonban a néz téren lév székek többsége üres volt, azonnal sikerült megtalálnom t. Talán meglep dött; nyilván nem értett meg semmit, s lehet, hogy fel sem ismert. Vagy talán mégiscsak számított arra, hogy ilyen hamar viszontlát? Mindenesetre meg sem moccant a székén. - Ön talál egy olyan fickót, mint én, addig ügyeskedik, míg sikerül elolvastatnia vele egy könyvet, s ezzel teljesen felforgatja az életét mondtam, szavaimat sokkal inkább magamnak, mint neki szánva. Hogy biztos legyek abban, hogy eltalálom, egészen közelr l, a mellére és az arcára célozva háromszor is rál ttem. Amikor elült Waltherem dördüléseinek visszhangja, a sötétben ül néz khöz fordulva azt mondtam: - Megöltem egy embert. Miközben szemem sarkából a filmvásznon perg Végtelen éjszakákba beleolvadó sziluettemet figyelve kifelé igyekeztem a teremb l, valaki felüvöltött: - Hé, gépész! Hé, valaki! Felszálltam az els induló buszra, és feltéve magamnak azt a kérdést, amit ilyenkor minden b nöz feltesz magának, eltöprengtem azon is, hogy vajon miért használjuk ugyanazt a „gépész” szót a mozigép kezel jére és a mozdonyvezet re is.

14 A gyilkos által átvirrasztott éjszaka során kétszer szálltam át, és az egyik megállóban hosszasan vizsgálgattam az arcomat a férfimosdó repedezett tükrében. Senki nem fogja elhinni nekem, ha azt mondom, hogy az a férfi, akit a tükörben láttam, sokkal jobban hasonlított áldozata szellemére, mint gyilkosra. Ám ezen a mosdó tükrében megjelen arcon már nyoma sem volt annak a bels békének, amelyet az áldozat az állandó írással biztosított magának, s a férfi hamarosan ismét egy lármás busz belsejében találta magát. Korán reggel, miel tt visszatértem volna Lefin doktor házába, elmentem fodrászhoz, levágattam a hajam, és borotválást is kértem, hogy egy merész és optimista fiatalember képében jelenhessek meg Dzsánán el tt, olyan ember képében, aki a boldog családi otthon megteremtése érdekében kész volt leküzdeni minden akadályt, aki ezért még a halállal is szembenézett. Amikor megérkeztem Lefin doktor birtokára, szemügyre vettem a ház ablakait, és elképzeltem a forró ágyában engem váró Dzsánánt; a szívverésem felgyorsult, a szívdobbanások most kétnegyedes tempóban követték egymást - Pam! Pam! -, és az egyik platánfán üldögél veréb csiripelésével ellenpontozta szívverésem ritmusát. Rosine nyitott ajtót. Nem néztem a szemébe - talán azért, mert alig tizenkét órával ezel tt l ttem le a fivérét egy film közepén -, nem vettem észre csodálkozó arckifejezését, nem láttam, ahogy gyanakvóan összevonta a szemöldökét, s arra is csak félig figyeltem, amit mondott; úgy mentem be a házba, mintha hazajönnék, és egyenesen a felé a szoba felé tartottam, amelyben a betegen fekv Dzsánánt hagytam, a

mi hálószobánkba. Kopogtatás nélkül nyitottam be az ajtón, mert meg akartam lepni kedvesemet. Ám amint megláttam, hogy az ágy és az egész szoba üres, hirtelen felfogtam az értelmét annak, amit Rosine hadart el nekem az ajtóban, illetve amit most is magyarázott. Dzsánán még három napig lázasan feküdt, miel tt állapota javulni kezdett volna. Amikor már felkelhetett, bement a városba, hogy hazatelefonáljon; beszélt az anyjával, aztán mivel rólam semmi híre nem volt, hirtelen úgy döntött, hogy hazamegy. Tekintetemet a ház mögötti kertben álló, a reggeli napfényben különösen szépnek látszó eperfára szegeztem, s csak néha vettem le róla a szememet, hogy egy pillantást vessek a gondosan bevetett ágyra. A Guduli Hírlap azon példánya, amit Dzsánán legyez ként használt a kocsiban, amely elhozott minket Lefin doktor házába, még mindig ott volt az ágyon. Egy hang azt mondta bennem, Dzsánán mindig is tudta, hogy nyomorult gyilkos vagyok, és soha többé nem fogom látni t; nincs már mit tenni, legokosabb, ha kulcsra zárom a szoba ajtaját, leroskadok az ágyra, mely még rzi kedvesem parfümjének az illatát, és lelkem minden bánatát szabadjára engedve addig zokogok, míg teljesen kimerülve el nem alszom. Ekkor azonban egy másik hang is megszólalt a lelkemben: egy gyilkosnak gyilkoshoz méltóan kell viselkednie, meg kell riznie a hidegvérét, és soha nem szabad elhagynia magát. Dzsánán bizonyára a szüleinél, Nisantasiban vár rám. Miel tt elhagytam volna a helyiséget, az ablakkereten megláttam azt a szúnyogot, amelyik annyit zaklatott minket, és most végre agyon tudtam ütni a tenyeremmel. Biztos voltam abban, hogy a szúnyog összezúzott testéb l kifröccsen , s a tenyeremen egy kis vörös foltot hagyó vér Dzsánán édes vére. Arra gondoltam, hogy a jöv m, illetve a kett nk jöv je szempontjából jó lenne találkoznom Lefin doktorral, miel tt elhagyom ezt a házat, a Nagy Szemfényvesztés elleni harc központját, hogy

elinduljak Isztambulba Dzsánán után. A doktor egy asztalnál ült, az eperfa tövében. Egyik kezében sz l fürtöt tartott, melybe id nként jó étvággyal beleharapott, a másikban pedig egy könyvet, amelyb l csak egy-egy pillanatra emelte fel a tekintetét, hogy elgyönyörködjön a dombokban, melyeket nemrégiben együtt másztunk meg. Az olyan emberek nyugalmával kezdtünk el beszélgetni, akik tudják, hogy végtelenül sok id áll a rendelkezésükre; az élet kegyetlenségér l, a természetnek az ember sorsa feletti titkos hatalmáról s arról a der r l és nyugalomról beszélgettünk, melyet az általunk id nek nevezett jelenség kelt a lelkünkben; egyetértettünk abban, hogy lehetetlen akár csak ennek a sz l nek az ízét is igazán élvezni, ha az emberben nincs meg a kell akarat és elszántság. Beszéltünk a magas szint öntudatosság és a rendkívül er s vágy szükségességér l, hiszen csak ezek segítségével lehet eljutni az igazi élet szívébe, oda, ahol az imitációnak már nyoma sincs. Elgondolkodtunk azon, hogy az a szerény sündisznó, amelyik elhaladt mellettünk a f ben, vajon az egyetemes világrend játékos manifesztációja-e, vagy csupán az aszimmetrikus véletlen eredménye. Ha megölünk egy embert, az kétségkívül valamiféle érettséggel ruház fel minket; immár képes voltam a legnagyobb meglepetésemre továbbra is bennem él csodálat mellett megértést és türelmet is érezni Lefin doktor iránt; ezek az érzések a lelkem legmélyéb l eredtek, s úgy törtek el , mint valami régóta a szervezetemben lappangó betegség. Ám amikor azt javasolta nekem, hogy kísérjem el a fia sírjához, kell határozottsággal, de anélkül, hogy megbántottam volna, visszautasítottam a kérését: ez a mögöttem álló, rendkívül mozgalmas hét nagyon kimerített, miel bb vissza kell mennem a házba, és össze kell szednem a gondolataimat, miel tt meghoznám döntésemet, hogy elvállaljam-e azt a hatalmas felel sséget, melyet rám akar ruházni.

Amikor Lefin doktor megkérdezte, hogy volt-e alkalmam használni a t le kapott ajándékot, azt feleltem neki, hogy kipróbáltam a Walthert, és teljesen elégedett vagyok a próba eredményével; ekkor eszembe jutott az egyik informátortól kapott, s már két napja a zsebemben lapuló Szerkisszov karóra. Elmagyaráztam a doktornak, hogy egy megtört szív és fogú keresked kívánta ezzel a szerény ajándékkal kifejezni iránta való tiszteletét és csodálatát, majd az órát letettem az asztalra az aranyszín sz l vel teli tálka mellé. - Csodálatos, hogy ezek a csalódott keresked k, ezek az emberi gyengeségekkel teli szerencsétlen ördögök milyen szenvedélyesen ragaszkodnak azokhoz, akik - mint én is - egy méltányos világot ígérnek nekik, ahol nyugodtan élhetnek megszokott és szeretett tárgyaik között! - mondta Lefin doktor fél szemmel az órára sandítva. És micsoda könyörtelen, az életünket és az emlékeinket fenyeget er k törnek ellenünk! Ha majd megérkezik Isztambulba, miel tt bármilyen döntést hozna, gondoljon arra, milyen nagy segítséget nyújthatna ezeknek a kisiklott élet embereknek! Egy pillanatig eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a lehet leggyorsabban elmegyek Isztambulba, megkeresem Dzsánánt, és ráveszem, hogy jöjjön vissza ide velem, s aztán majd itt fogunk élni ebben a házban, a Nagy Szemfényvesztés elleni küzdelem központjában egy afféle „mindenki jó, mindenki boldog” hangulatban. - Miel tt elindulna elragadó hitvese után - mondta Lefin doktor a francia regények stílusában -, szabaduljon meg ett l a lila kabáttól, amiben sokkal inkább gyilkosnak, mintsem h snek látszik, rendben? Azonnal visszatértem Isztambulba, természetesen busszal. Anyámnak, aki az els reggeli ima órájában ajtót nyitott nekem, nem árultam el, hogy merre jártam, hogy valójában Eldorádó meghódítását tervezve keltem útra; nem meséltem neki angyali menyér l sem.

- Nehogy megint elmenj, és itt hagyd anyádat egyedül! - mondta az anyám, miközben bekapcsolta a vízmelegít t, és elkezdett fürd vizet engedni a kádba. Nyugodtan megreggeliztünk, anya és fia, mint hajdan. Megértettem, hogy anyám, azokhoz az anyákhoz hasonlóan, akiknek a fia csatlakozott valamelyik politikai vagy vallási szervezethez, azért hallgat, mert meg van gy z dve arról, hogy a hazánkban tevékenyked számtalan vallási vagy politikai szekta egyikének a befolyása alá kerültem, és fél, hogy rettenetes dolgokat tudna meg rólam, ha esetleg hajlandó lennék válaszolni a kérdéseire. Amikor könny , fürge ujjai egy pillanatra megpihentek a somlekvárral teli kis üveg mellett, észrevettem a kézfején sötétl barna foltokat, és arra gondoltam, hogy íme, visszatértem hajdani életembe. Minden ugyanúgy folytatódhat tehát, mintha semmi sem történt volna? Reggeli után leültem az íróasztalomhoz, és sokáig néztem a rajta fekv , szemlátomást érintetlenül hagyott, nyitott könyvet. Nem lehetne azt mondani, hogy valóban olvastam; inkább az emlékeimet próbáltam összegy jteni, és igyekeztem mélyen átélni a fájdalmamat. Már éppen indulni készültem, hogy elmenjek megkeresni Dzsánánt, ám anyám elállta el ttem az utat: - Esküdj meg, hogy estére visszajössz! Megesküdtem. Aztán két hónapon át minden reggel újra megesküdtem neki, miel tt elhagytam volna a lakást. Ám Dzsánán fellelhetetlen volt. Elmentem Nisantasiba, az utcákon bolyongtam, a házuk el tt várakoztam, néha becsöngettem hozzájuk, hidakon keltem át, hajókra szálltam fel, megnéztem egy csomó filmet a mozikban, megszámlálhatatlan mennyiség telefonhívást bonyolítottam le, de semmiféle információt nem sikerült szereznem róla. Amikor október vége felé az egyetemen újra elkezd dött a tanítás, igyekeztem meggy zni magam arról, hogy Dzsánán egyszer csak

felbukkan az egyetem egyik folyosóján, de erre is hiába vártam. Egész nap az egyetem épületét jártam, és néha, amikor valamelyik teremb l megláttam egy, a kedvesem alakjára emlékeztet sziluettet elhaladni a folyosóra nyíló ablakok el tt, kirohantam az el adóteremb l, s utána szaladtam; máskor meg leültem egy üres szemináriumi helyiségben, melynek ablakai az utcára nyíltak, és hosszasan bámultam a járdán siet sen lépked járókel ket. Azokban a napokban, amikor az emberek kezdték begyújtani a kályháikat és a h sugárzóikat, ismét becsöngettem „szem el l vesztett” diáktársam szüleinek a lakásába, fejemben egy ügyesnek vélt, részletesen kidolgozott forgatókönyvvel; sikerült is elég jól el adnom a mesémet, mégis felsültem vele. Nemcsak hogy semmiféle információt nem kaptam a szül kt l Dzsánán tartózkodási helyére vonatkozóan, de még a legártatlanabb kérdések el l is elzárkóztak, s így továbbra sem állt a rendelkezésemre a legkisebb nyom sem ahhoz, hogy kedvesemet megtalálhassam. Második látogatásomkor azonban, melyre egy vasárnap délután került sor - a televízió éppen egy teljesen érdektelen futballmeccset közvetített abból a nagy igyekezetb l, mellyel megpróbálták kiszedni bel lem, hogy én miért aggódom ennyire a lányuk miatt, kitaláltam, hogy Dzsánán szülei igenis tudnak valamit, talán nem is keveset, ám információikat eltitkolják el lem. Minden er feszítésem hiábavalónak bizonyult, hogy bármit is megtudjak kedvesem szüleit l vagy azoktól a rokonaitól, akiknek a telefonszámát a telefonkönyvb l kerestem ki. A mogorva nagybácsikkal, a kíváncsi nagynénikkel, az óvatos szobalányokkal és a vicces kedv unokatestvérekkel folytatott minden telefonbeszélgetés ugyanarra a használhatatlan eredményre vezetett: Dzsánán az építészeti kar hallgatója... Ami a kedvesem diáktársait illeti, k szilárdan hittek azokban a mesékben, melyeket k maguk találtak ki Dzsánánról és arról a

Mehmet nev fiúról, akit néhány hónappal korábban valaki megsebesített a minibusz megállójában: hallottam, amint Dzsánán egyes csoporttársai azt mesélik, hogy a fiatalemberre azért l ttek rá, mert el z leg a szállodában, ahol dolgozott, összet zésbe keveredett a környékbeli drogdílerekkel. Mások azt suttogták, hogy Mehmetet egy bizonyos fanatikus fundamentalista szekta akarta megöletni. Olyanok is akadtak, akik kijelentették, hogy Dzsánánt valahova Európába küldték, hogy ott folytassa a tanulmányait: ez az úgynevezett „jó családok” szokásos stratégiája azokban az esetekben, amikor a lány egy nem megfelel fiúba lesz szerelmes, ám a dékáni hivatalban lefolytatott rövid nyomozásom arra az eredményre vezetett, hogy mindebb l egy szó sem igaz. Nem is érdemes elmesélnem további kutatásaimat, vagy azt, hogyan követtem egyre rutinosabban ezt vagy azt a személyt, hogyan sz ttem különféle esztelen álmokat és gyilkoshoz méltó, hidegvér terveket. Dzsánán egyszer en fellelhetetlen volt, ez minden. Semmi hírem nem volt róla, és a hosszú hónapok alatt a legkisebb nyomot sem sikerült felfedeznem. Az egyetemen elvégeztem azt a félévet, amit a könyv miatt félbehagytam, és befejeztem a következ félévet is. Nem próbáltam meg kapcsolatba lépni sem Lefin doktorral, sem az ügynökeivel, és k sem kerestek kapcsolatot velem. Nem tudtam, vajon továbbra is gyilkolják-e a veszélyesnek ítélt embereket. Dzsánán elt nése után már nem kísértettek álmaimban és rémálmaimban. Beköszöntött a nyár. Aztán sszel elkezd dött az új tanév, amit rendben végigcsináltam, majd a következ t is. Aztán bevonultam a seregbe, hogy letöltsem katonai szolgálatomat. A leszerelés el tt két hónappal kaptam meg a hírt, hogy anyám meghalt. Rendkívüli eltávozást kaptam, és sikerült id ben megérkeznem Isztambulba, hogy ott lehessek a temetésén. A temetés napjának éjszakáját a barátaimmal töltöttem, aztán hazamentem;

lakásunkba belépve megborzongtam az üres helyiségek csendjét l. Egyenként szemügyre vettem a konyha falára akasztott serpeny ket és lábasokat, s egyszer csak meghallottam a h t szekrény ismer s, sóhajokkal és nyögésekkel kísért zúgását. Egyedül maradtam az életben... Elnyúltam anyám ágyán, sírtam egy sort, aztán bekapcsoltam a televíziót, s leültem szemben a képerny vel, ahogy anyám szokta, és sokáig néztem a m sort - lemondóan, s ugyanakkor némi boldog elégedettséggel: én élek. Miel tt aludni tértem volna, el vettem rejtekhelyér l a könyvet, visszatettem az asztalra, és újra olvasni kezdtem, azt remélve, hogy megint ugyanúgy a hatása alá kerülök, mint az els napon, amikor el ször beleolvastam. Semmiféle fény nem vágott az arcomba, nem támadt az az érzésem, hogy a testem felemelkedik a székb l, és eltávolodik az asztaltól, ellenben mély nyugalom áradt szét a bens mben. Így aztán megint elkezdtem olvasni és újraolvasni a könyvet. De immár nem gondoltam arra minden elolvasott fejezet után, hogy az életemet felkavarta egy hatalmas, ki tudja, honnan jött szélvihar, és ez a szél most egy ismeretlen világ felé sodor engem. Azon igyekeztem, hogy megértsem egy már régen véget ért történet titkos geometriáját, hogy feltárjam e már régen elrendezett ügy homályos pontjait, hogy meghalljam azokat a bels hangokat, melyeket képtelen voltam meghallani akkor, amikor megéltem ezt a történetet. Ugye megértették? Még miel tt a katonai szolgálatom véget ért volna, öregember lettem. Ezért aztán most más könyvek felé fordultam, de továbbra is ugyanolyan megfontolt módon. Nem azért olvastam, hogy újra felélesszem annak a bennem valahol mélyen megbújó másik léleknek a vágyait, és nem is azért, hogy boldogan belevessem magam azokba az élvezetekbe, melyeket az a másik, az a soha nem látható világ kínál; még csak nem is azért, hogy ismét egy új élet felé törekedjem, amelyben találkozhatnék Dzsánánnal, nem. Azért olvastam, hogy becsületes

emberként komolyan és józanul szembenézhessek mindazzal, ami az életben történt velem, s különösen Dzsánán elvesztésének tényével, akinek a hiányát oly mélyen éreztem a szívemben. Már nem reménykedtem abban, hogy a Vágy Angyala egy napon majd nekünk ajándékoz egy hétkarú csillárt, hogy azzal díszítsük fel hálószobánkat. Kés éjjel, amikor der sen és továbbra is szellemi egyensúlyom birtokában felemeltem a fejemet a könyvb l, amit éppen olvastam, hirtelen felt nt nekem, hogy milyen mély csend uralkodik a városnegyedünkben, és lelki szemeim el tt megjelent Dzsánán képe, láttam t, ahogy ott alszik mellettem a busz szomszédos ülésén a hosszú utazások alatt, melyekr l azt hittem, soha nem érnek majd véget. Az egyik ilyen úton - amelyre visszaemlékezve mindig úgy éreztem, hogy az nem is valóság, hanem egy paradicsomi álom volt észrevettem, hogy a túlzottan er s f tés miatt Dzsánán halántéka és homloka izzadságban úszik, s már a haja is átnedvesedett; éppen egy benzinkút el tt haladtunk el, amikor elkezdtem gondosan letörölgetni homlokáról az izzadságcseppeket a kütahyai fajanszedények hagyományos mintáival kihímzett zsebkend mmel, melyet a fent említett városban vettem, és az ablakon besz r d lilás fényben láttam, hogy alvó kedvesem arcán meglepett, de nagyon boldog arckifejezés jelenik meg. Kés bb, amikor az egyik megállóban leültünk az étteremben, Dzsánán, aki egymás után több csésze teát is megivott, nagyon vidámnak t nt átizzadt, virágmintás pamutruhájában; mosolyogva elmesélte nekem, hogy az apjáról álmodott, aki homlokon csókolta, de aztán egy kis id múlva megértette, hogy a fölé hajoló alak nem is az apja volt, hanem egy, a fény országából érkezett hírhozó. Dzsánánnak az volt a szokása, hogy amikor elmosolyodott, a haját mindig a füle mögé simította egy olyan kecses mozdulattal, hogy

minden ilyen alkalommal a szívem és a lelkem egy újabb része olvadt meg a gyönyör ségt l, és veszett el a sötét éjszakában. Szinte látom, ahogy egyes olvasóim szomorúan összeráncolják a szemöldöküket, megértvén, hogy milyen kétségbeesetten próbálok belekapaszkodni abba, ami megmaradt ezekb l az éjszakákból a fejemben, a szívemben és a lelkemben. Türelmes olvasó, megért olvasó, fogékony olvasó, sirass meg egy kicsit, ha tudsz, de ne feledkezz meg arról, hogy az az ember, akit megsiratsz, csak egy nyomorult gyilkos. Ám ha bizonyos körülmények mégis lehet vé teszik, hogy megért en, némi rokonszenvvel és jóindulattal tekints egy közönséges gyilkosra, akkor szeretném, ha ezek - a büntet törvénykönyvben szerepl úgynevezett „enyhít körülményekhez” hasonlóan bekerülnének ebbe a könyvbe, amellyel sorsom oly végzetesen összefonódott. Jóllehet utóbb megn sültem, ám mindig is tudtam, hogy mindannak, amit életem - közelinek sejtett - végéig még tenni fogok, valamilyen módon köze lesz Dzsánánhoz. Még miel tt megn sültem volna, s t már évekkel azel tt, hogy a feleségem beköltözött volna az apámtól örökölt s anyám halálával megüresedett lakásomba, újra hosszú utazásokra indultam abban a reményben, hogy az egyik buszon találkozhatok Dzsánánnal. Utazásaim közben megállapítottam, hogy az évek során az autóbuszok mind tágasabbak lettek, hogy immár nem gázolaj, hanem valami fert tlenít szer szaga terjeng a buszok utasterében, s hogy egy automata hidraulikus rendszernek köszönhet en elég megnyomni egy gombot ahhoz, hogy az ajtók sziszegve kinyíljanak vagy becsukódjanak; megfigyeltem azt is, hogy a sof rök már nem a saját, izzadságfoltos ingüket és kopott kiskabátjukat viselik, hanem a repül gép-pilóták egyenruhájához hasonló, válllapokkal díszített uniformist; hogy a régebben kifejezetten huligán külsej kocsikísér k most mindennap borotválkoznak, és sokkal

udvariasabban beszélnek az utasokkal, mint azel tt; hogy a pihen helyeken álló éttermek világosabbak és kényelmesebbek, de immár mindegyiknek ugyanolyan a berendezése, és hogy az utak szélesebbek lettek, és új aszfaltbevonatot kaptak. Nemcsak hogy soha nem találkoztam Dzsánánnal, de a legkisebb nyomra sem leltem, ami elvezethetett volna hozzá. Azt már nem is reméltem, hogy t magát megtalálhatom, az azonban nagyon elkeserített, hogy még az sem adatott meg nekem, hogy rábukkanjak egy apró nyomra, melyet követve eljuthatnék a vele együtt felfedezett csodálatos éjszakák világába; találkozhattam volna például valamelyik derék asszonysággal, akivel a kedvesem hajdan elbeszélgetett egy buszpályaudvaron egy csésze tea mellett, vagy rám eshetett volna egy fénysugár, amely hajdan az arcán is megpihent, hogy legalább egy pillanatra újra azt hihessem, hogy Dzsánán itt van mellettem! Ám úgy t nt, hogy az új, közlekedési jelz táblákkal, villogó fényekkel és tolakodó reklámplakátokkal teli autópályákhoz hasonlóan, melyeknek aszfaltja maga alá temette gyermekkori emlékeinket, körülöttem minden más is arra törekszik, hogy a lehet leggyorsabban megszabaduljon minden emlékt l, s különösen a mi kett nk emlékeit l. Teljesen letörve, éppen az egyik ilyen elkeserít utazásból tértem vissza, amikor néhány nap múlva megtudtam: Dzsánán összeházasodott valakivel, és elhagyta az országot. Az Önök h se, a gyilkos, a férj és jó családapa a F városi Építési Felügyel ségen lév irodájából tartott hazafelé aktatáskájával a kezében; a táskában egy, a lányának szánt Csokomel szelet, a szívében a bánat sötét felh i, arcán a fáradtság megkövült maszkja. Éppen fellépett a Kadiköjbe tartó hajó fedélzetére, amikor szembe találta magát Dzsánán egyik hajdani diáktársával. - Ami Dzsánánt illeti - mondta a rendkívül b beszéd asszony, miután már beszámolt az összes többi csoportbeli diáktársa

házasságáról, egy szamszuni orvoshoz ment feleségül, és ezután áttelepültek Németországba. Amikor megrémülve a gondolattól, hogy ez a n még további szörny hírekkel is szolgálhat nekem, elfordítottam t le a fejemet, észrevettem, hogy az esti óra ellenére s r köd kezd leereszkedni Isztambulra és a Boszporuszra. - Ez csak a köd? - tette fel magának a kérdést a gyilkos. - Vagy valóban egy koromfekete felh ereszkedik a lelkemre? Nem kellett hozzá nyomozást folytatnom, hogy tudjam: Dzsánán férje jó felépítés , elegáns férfi, aki a Szamszuni Állami Kórházban dolgozott, s miután elolvasta a könyvet, amit másoktól eltér en, sikerült minden különösebb következmény nélkül megemésztenie, der s és boldog életet élve várta az Angyal megjelenését. Mindenképpen meg kellett akadályoznom, hogy könyörtelenül megbízható memóriámból el jöjjenek annak a sok évvel ezel tti beszélgetésnek a szomorú részletei, melyet ezzel az orvossal folytattam - mint férfi a férfival - a kórházi szobájában az élet és a könyv értelmér l, ezért egy ideig mindennap a sárga földig leittam magam, ám ez a módszer sem hozta meg a kívánt eredményt. Amikor a ház végre elcsendesült, abban az órában, amikor a lakásban már semmi más zaj nem hallatszott, csak a lányom által tologatott kis t zoltókocsi meglazult kerekeinek surrogása, amikor kedvenc plüssmackója már mozdulatlanul, fejen állva meredt a televízió képerny jére, kezemben egy pohár rakival, amit a konyhában töltöttem magamnak, visszamentem a nappaliba, méltóságteljesen letelepedtem a mackó mellé, bekapcsoltam a televíziót, s miután teljesen levettem róla a hangot, kiválasztottam azt a csatornát, melyen a legkevésbé agresszív, legkevésbé közönséges sorozatot adták, és ködös tekintetemet a képerny re szegezve megpróbáltam kivenni a lelkemre teleped sötét felh k miatt alig látható színeket.

Ne sajnáld magad ennyire! Ne képzeld azt, hogy á személyiséged és a létezésed valami egyedi dolog! Ne búsulj amiatt, hogy kedvesed nem értékelte szerelmed hihetetlen intenzitását! Egyszer elolvastam egy könyvet, tudják, szerelmes lettem egy lányba, megéltem néhány nagyon mély dolgot. Nem értettek meg, elt ntek, ki tudja, mi lehet most velük. Dzsánán Németországban van, Bahnhofstrasse, azon gondolkodom, vajon boldog-e... A férje orvos... Ne gondolj többé erre! Úgy t nik, ez az elegáns orvos, ez a hülye a fontos részeket aláhúzza a könyvekben, amelyeket olvas... Ne is tör dj vele! Este hazamegy, Dzsánán ajtót nyit neki, van egy szép házuk, új autó, két gyerek. Ne is gondolj erre! Az a szemét férje... Tegyük fel, hogy a Tanulmányi Osztály elküld engem Németországba, aztán egy este találkozunk a konzulátuson, ó, jó napot, boldog vagy, kedvesem? Annyira szerettelek! És most? Még most is nagyon szeretlek, igen, szeretlek, annyira, hogy kész vagyok mindent feladni, itt maradok Németországban... Tudom, számodra én egy gyilkos vagyok. Nem, ne mondj semmit... Milyen szép vagy... Hagyd már ezt az egészet! Senki nem szerethet úgy, ahogy én szerettelek... Emlékszel arra, amikor a busz defektet kapott? És a násznépre, azokra a boldog és részeg emberekre, akikkel az egyik éjszaka közepén találkoztunk... Felejtsük el! Megesett, hogy annyit ittam, hogy ülve elaludtam, és amikor órákkal kés bb felébredtem, csodálkozva láttam, hogy a kis kék plüssmackó, amely akkor, amikor leültem a díványra, még fejjel lefelé volt nekitámasztva az ágytámlának, most illedelmesen ül a fenekén a televízióval szemben álló fotelban. Mikor lehetett a filmszakadás, vajon mikor ültettem be a macit a fotelba? S néha, amikor szórakozottan bámultam valamelyik külföldi énekes videoklipjét a televízióban, hirtelen eszembe jutott, hogy már hallottam ezt a dalt, akkor, amikor egymás mellett ültünk Dzsánánnal az egyik buszban, s én a vállamon érezhettem törékeny válla melegét.

Nézz rám, nézd, hogy sírok, miközben a dallam, amit hajdan együtt hallgattunk, ezer színnel kísérve árad a televízióból... Egy másik estén hallottam, hogy a gyerek felébredt, többször is felköhögött, s mivel az anyja már aludt, a karomba vettem, bevittem a nappaliba, s miközben a képerny n villódzó színes képeket figyelte, én ámuló csodálattal nézegettem a kezét, mely a feln ttek kezének tökéletes, az utolsó apró részletekig megegyez , miniat r másolata volt, s a könyvön gondolkodtam, melyet Életnek neveznek, amikor a lányom egyszer csak felkiáltott: - Na, az a bácsi kész van! Aggódva néztük a szerencsétlen férfit, akit támadói alaposan helybenhagytak, s az arca most vérben úszott... A kalandjaimat figyelemmel kísér fogékony olvasóknak nem szabad azt hinniük, hogy azért, mert esténként leittam magam, vagy mert állandóan szomorú voltam, az én életem is kész volt. Mint a világ e sarkában él férfiak többsége, én is megtört emberré váltam már harmincöt éves korom el tt, ám az olvasás segítségével nekem azért sikerült összeszednem magam, és rendet teremtenem a lelkemben. Rengeteget olvastam, nemcsak azt a könyvet, amely átalakította az életemet, hanem más regényeket is. Ám amikor olvastam, ezt már nem azért tettem, hogy valami mélyebb értelmet adjak az életemnek, s nem is azért, hogy felfedezzem a bánat csodálatos, szépségekkel teli mélységeit. Mi mást is lehetne érezni Csehov, e hihetetlenül tehetséges és szerény, tüd vészes orosz iránt, mint szeretetet és csodálatot! Ám csak sajnálni tudom azokat a „csehovi” érzékenységgel megáldott vagy megvert olvasókat, akik esztétikai dimenzióval próbálják felruházni felesleges, kisiklott, szomorú életüket; akik szinte büszkélkednek az életben ket ért szerencsétlenségekkel, és azokban is a szépséget és a nagyságot keresik; és utálom azokat a ravasz írókat, akik azzal csinálnak karriert, hogy kihasználják ezeket a vigasztalásra éhes olvasókat. Ezért nem sikerült soha végigolvasnom a kortárs szerz k

regényeit és novelláit. Ó, ez a szerencsétlen férfi, aki úgy próbál menekülni a magánya el l, hogy a lovával beszélget! Ez az elszegényedett arisztokrata, aki egész nap csak a virágait gondozza, és minden szeretetét rájuk pazarolja! O, ez az érzékeny szerepl , aki ki tudja, mire vár a kopott bútorai között: egy levélre, vagy egy régi szeret jére, vagy a szívtelen leányára - egyébként egyik sem fog soha megérkezni! Ezek a gyenge Csehov-epigonok, akiknek elnagyoltan jellemzett szerepl i szüntelenül elénk tárják sebeiket és szenvedéseiket, bár mindig más helyszínen és más ég alatt, de állandóan ugyanazt ismételgetik: nézzetek meg minket, lássátok meg a fájdalmunkat, a sebeinket, vegyétek észre, hogy milyen érzékenyek vagyunk, hogy milyen finomak és közömbösek vagyunk. Szenvedéseink következtében jóval érzékenyebbek és kifinomultabbak lettünk, mint Önök! Ugye, Önök is szeretnének olyanokká válni, mint mi? Szeretnék gy zelemmé változtatni a nyomorúságukat, nemde? Ebben az esetben elég, ha bíznak bennünk, és meggy zik magukat arról, hogy a mi kínjaink kellemesebbek, mint az élet hétköznapi örömei... Ezért aztán, kedves olvasó, ne bízz bennem, hiszen én semmivel sem vagyok érzékenyebb nálad, ne bízz a szenvedéseimben, sem annak a történetnek az er szakosságában, amelyet mesélek neked! Ellenben légy biztos az élet könyörtelen kegyetlenségében! Egyébként a modern id k e játékszerét, melyet Regénynek neveznek, a nyugati kultúra legnagyobb találmányát nem nekünk találták ki. Ha az olvasó most hallja a könyv oldalairól felszálló rekedt hangomat, ez nem azért van, mert egy könyvekkel már jócskán beszennyezett, készen kapott gondolatok által elsekélyesített régióból szólok hozzá; hanem inkább azért, mert még mindig nem sikerült rájönnöm, mit is kellene kezdenem ezzel az idegen játékszerrel. Hogy mit értek ezen? íme: hogy Dzsánánt elfelejtsem, hogy megértsem, mi történt velem, hogy a soha el nem ért új élet színeir l

álmodhassak, s hogy a lehet legkellemesebb és legintelligensebb módon töltsem el az id met, igazi könyvmollyá váltam, de bármiféle intellektuális igény nélküli könyvmollyá. S ami még fontosabb: soha nem éreztem megvetést azok iránt, akikben viszont megvolt ez az igény. Szerettem a könyveket, mint ahogy szerettem moziba járni, újságokat és magazinokat lapozgatni is. Nem azért olvastam, mert azt reméltem, hogy a könyvekb l bármit is megtudhatok, vagy mert az olvasást olyan tevékenységnek tartottam volna, mely segít az embernek céljai elérésében, s még kevésbé azért, hogy másoknál többnek m veltebbnek, mélyebb gondolkodásúnak - érezhessem magam. S t inkább azt mondanám, azzal, hogy könyvmollyá váltam, szerényebb is lettem. Szerettem könyveket olvasni, de nem szerettem beszélgetni róluk másokkal (ebben, mint kés bb megtudtam, Rifki bácsira hasonlítottam). Az olvasás persze vágyat ébresztett bennem a beszédre, ám ezt a beszélgetést a különféle könyvek folytatták egymással a fejemben. Észrevettem, hogy a könyvek, melyeket valósággal faltam akkoriban, néha sugdolóznak egymás között; a fejem így aztán afféle zenekari árokká vált, melyben a hangszerek egymás hangjára rezonáltak, és rájöttem, hogy ennek a fejemet betölt muzsikának köszönhet en képes vagyok elviselni az életemet. Így aztán egy este, ebben az oly kellemes, mégis fájdalmas csendben, mely a feleségem és a lányom elalvása után a lakásra telepedett, miközben szórakozottan néztem a televízió kaleidoszkópszer en változó fényeit, és Dzsánánra gondoltam, meg a könyvre, amely lehet vé tette, hogy találkozzam vele, meg az új életre, az Angyalra, a Balesetre, az Id re, hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen érdekes összeállítást csinálhatnék mindabból, amit a fejemben szóló zene súgott meg nekem a szerelemr l. Mivel a szerelem miatt siklott ki az életem, amikor még egészen fiatal voltam - láthatod, Olvasó, nem vagyok annyira ostoba, hogy azt állítsam, a könyv volt

mindennek az oka -, minden, amit a könyvek, a magazinok, a rádió, a televízió, a reklámok és az újságok err l a témáról valaha is mondtak, mélyen bevés dött az emlékezetembe. Mi a Szerelem? A szerelem alávetettséget jelent. A Szerelem oka a Szerelem. A Szerelem megértés. A Szerelem Zene. A Szerelem és a nemességgel teli szív, ez egy és ugyanaz a dolog. A Szerelem a szomorúság költészete. A Szerelem a törékeny lélek tükörképe. A Szerelem tiszavirág-élet . A Szerelem az, amikor nem bánunk meg semmit. A Szerelem egy kikristályosodási folyamat. A Szerelem, amikor egyre csak adni akarunk. A Szerelem az, hogy megosztjuk egymással még a rágógumit is. A Szerelemmel soha nem tudjuk, hogy hányadán állunk. A Szerelem értelmetlen szó. A Szerelem lehet ség arra, hogy eljussunk Istenhez. A Szerelem fájdalom. A Szerelem találkozás az Angyallal. A Szerelem a könnyek. A Szerelem az, amikor mindig azt várjuk, hogy megcsörrenjen a telefon. A Szerelem maga az egész világegyetem. A Szerelem az, amikor fogjuk egymás kezét a moziban. A Szerelem részegség. A Szerelem egy szörnyeteg. A Szerelem vak. A Szerelem az, amikor hallgatjuk a másik szívverését. A Szerelem szent csend. A Szerelem a dalok legf bb témája. A Szerelem jót tesz az ember arcszínének. Ezeket az általam talált gyöngyszemeket persze nem vettem annyira komolyan, hogy higgyek is bennük, de ugyanakkor minden irónia nélkül tekintettem rájuk, hiszen bármiféle irónia mély sebeket ütött volna a lelkemen; ezekkel is úgy voltam, mint a televízióban látott képekkel, vagyis hagytam magam átverni, tudva, hogy rászednek, ezért aztán nem is voltam igazán becsapott, pedig szerettem volna az

lenni. Korlátozott, ám mégis hatalmas tapasztalataim alapján most megkísérlem összeszedni a saját gondolataimat ebben a témában: A Szerelem az a sürget vágy, hogy szorosan karunkba zárjuk a másikat, és mindig mellette legyünk. A Szerelem az, hogy amikor a másikat megöleljük, meg akarunk feledkezni a külvilágról. A Szerelem az a vágy, hogy találjunk a lelkünknek egy biztos menedéket. Látják, semmi újat nem tudtam mondani a Szerelemr l, de azért sikerült valamit mondanom. Az pedig mit sem számít, hogy ez a valami új dolog-e vagy sem! Ellentétben azzal, amit egyes nagykép hülyék gondolnak, bölcsebb dolog mondani valamit, mint hallgatni. Az ég szerelmére, mire jó, ha hallgatunk, ha nem nyitjuk ki a szánkat? Hallgatni, amikor az élet úgy gázol át a testünkön és a lelkünkön, mint egy könyörtelen vonat? Ismertem valakit, egy korombeli fiút, aki arra célozgatott, hogy jobb hallgatni, mint harcolni mindezen er szak, a Rossz er i ellen, melyek szüntelenül fenyegetnek minket, s a vesztünkre törnek. Azt mondtam, célozgatott, mert soha nem mondta ki ezt nyíltan. Ez a fiú azonban egy asztalnál ülve reggelt l estig azzal foglalkozott, hogy némán és illedelmesen lemásolja egy füzetbe valaki másnak a szavait. Néha elképzeltem, hogy nem halt meg, s még most is ír, és attól féltem, hogy némasága egyszer csak szétárad bennem, s félelmem ett l rettegéssé fokozódott, még a sz r is felállt a hátamon. Az egész tárat belel ttem a mellkasába, az arcába, de vajon tényleg megöltem? Csak háromszor l ttem, és valójában semmit nem láttam a sötét moziteremben, ráadásul a vetít fénye el is vakított... Miután meggy ztem magam arról, hogy nem halt meg, elképzeltem t a szobájában, amint ismét a könyvet másolja. Milyen elviselhetetlen volt ez a gondolat számomra! Miközben én megpróbáltam egy olyan világot teremteni magamnak, amely vigaszt nyújthat nekem - jóindulatú feleségemmel, b bájos kislányommal, a

televíziómmal, az újságjaimmal, a könyveimmel, a munkámmal, az irodai kollégáimmal, a hétköznapi fecsegésekkel, a kávéimmal és a cigarettáimmal -, képes volt teljességgel átadni magát a csendnek. Az éjszaka közepén arra a csendre gondoltam, amelynek ez a mély hittel rendelkez , szerény fiú az életét szentelte, és amikor elképzeltem t, hogy ott ül az asztalánál, és a könyvet másolja, a lelkemben az elképzelhet legnagyobb csoda ment végbe: megéreztem, hogy miközben ez a fiú szerzetesi munkáját végzi, a csend mindvégig társalog vele. A titkok, melyeket soha nem sikerült megfejtenem, most vágyaimnak és szerelmemnek köszönhet en elérhet közelségbe kerültek, ott voltak ebben a csendben és ebben a félhomályban, s arra gondoltam, hogy amíg ez a férfi, akit Dzsánán annyira szeretett, folytatja az írást, addig ez az éjszaka mélyér l jöv csodálatos, ám a hozzám hasonlók számára érzékelhetetlen suttogás sem fog megsz nni.

15 Egyik éjjel oly er s vágy ébredt bennem, hogy meghalljam ezt a suttogást, hogy lekapcsoltam a televíziót, aztán óvatosan, nehogy felébresszem már jó ideje alvó feleségemet, az ágy mellett álló éjjeliszekrényr l elvettem a könyvet; leültem ahhoz az asztalhoz, melynél vacsorázni szoktunk, és megújult hévvel olvasni kezdtem. Közben eszembe jutott, hogy el ször abban a szobában olvastam el a könyvet, amelyben most a lányom aludt. Annyira szerettem volna, hogy a könyvb l ismét ugyanaz a fény vágjon az arcomba, hogy a lelkemben egy pillanatra megint életre kelt egy új világ iránti vágy. Egy apró mozdulat, a türelmetlenség vagy egy borzongás talán segít megfejteni e suttogás titkát, a suttogásét, mely elvezethet engem a könyv szívébe. Ugyanúgy, mint azon az éjjelen, amikor el ször olvastam el a könyvet, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy városnegyedünk utcáin bolyongok. S ezen az szi éjjelen az utcák sötétek, kihaltak voltak, csak néhány kései járókel sietett hazafelé a nedves járdákon. Amikor odaértem az Erenköj pályaudvarhoz, láttam, hogy minden a helyén van: a csemegeüzlet kirakatai, az ütött-kopott teherautók, a régi viaszosvászon ponyva, amivel a zöldséges letakarta a járdán felhalmozott narancsos- és almásládákat, a hentesüzlet kirakatából kisz r d kékes fény, a gyógyszertár hatalmas, régimódi kályhája. A kávéházban, ahova diákéveimben jártam, hogy megnézzem a barátaimmal a futballmeccset, két-három fiatalember bámulta a színes televízió képerny jét. Ahogy lassan végigsétáltam az utcákon, láttam a még ébren lév családok lakásának ablakain kisz r d fényeket, a

különböz televízió-csatornák m sorainak kékes, zöldes vagy pirosas villódzását; ugyanilyen szín fényfoltok táncoltak a platánfák fehér törzsén, a villanyoszlopokon és az erkélyek vaskorlátjain is. Tekintetemmel mindegyre a függönyök közti réseken kiszök fényeket kémlelve lépkedtem, aztán megálltam a ház el tt, ahol hajdan Rifki bácsi lakott, és hosszasan szemléltem az els emeleti ablakokat. Egy pillanatra eláradt bennem a szabadság és a kaland érzése, mintha Dzsánán és én éppen most szálltunk volna le egy olyan buszról, melyet szokás szerint véletlenszer en választottunk ki. A széthúzott függönyök között láttam a televízió fénye által megvilágított helyiség egy részét, de sehol nem láttam Rifki bácsi özvegyét; bizonyára most is ott ül a foteljában a képerny vel szemben. A szoba a televízió sugározta képek színeit l függ en hol jajvörös, hol viaszsárga fényben úszott. A fejembe befészkelte magát az a gondolat, hogy a könyv és az életem titkának nyitja valahol itt van ebben a szobában. Hirtelen elszántam magam, s felkapaszkodtam a kertet a járdától elválasztó alacsony kerítésre. Így már láttam a televízió képerny jét és az azzal szemben ül Ratibé nénit is. Az és elhunyt férje fotelja negyvenöt fokos szöget bezárva állt egymás mellett. A televíziót néz Ratibé néni ugyanúgy ült, ahogy hajdan anyám, a fejét egészen behúzta a vállai közé, csak nem kötögetett, hanem nagy átéléssel cigarettázott. Sokáig néztem t, és közben eszembe jutott az a két ember, akik már jóval el ttem felmásztak erre a falra, hogy belessenek a lakásba. Megnyomtam a kapucseng t: Rifki Rail. Az els emeleten kinyílt egy ablak, és máris meghallottam az id s hölgy hangját: - Ki az? - Én vagyok az, Ratibé néni - mondtam néhány lépést hátrálva, hogy az utcai lámpa fénykörébe kerüljek. - Oszmán, Akif úr, a vasutas fia.

- Te vagy az, Oszmán?! - A néni ellépett az ablaktól, megnyomott egy gombot, és a kapu kinyílt. Széles mosollyal fogadott a nyitott ajtóban, s két oldalról megcsókolta az arcomat. - Hajtsd le a fejed! - mondta. Lehajoltam, s csókokkal borította el a hajamat, mint gyerekkoromban, s közben nagyokat sóhajtott. Ez a gesztus eszembe juttatta Rifki bácsi és Ratibé néni legnagyobb bánatát, mely végigkísérte egész életüket: nem lehetett gyerekük. Az is végigfutott az agyamon, hogy anyám halála óta, vagyis hét éve senki nem bánt úgy velem, mintha gyerek lennék. A lakásba belépve egyszerre kezdtem magam nagyon jól érezni, ezért gyorsan mondtam valamit Ratibé néninek, miel tt elkezdhetett volna kérdez sködni: - Erre jártam, Ratibé néni, láttam, hogy még világos van a lakásban, és bár már elég kés re jár, de arra gondoltam, beköszönök önnek. - Nagyon jól tetted! - kiáltott fel az id s hölgy. - Ülj le oda a televízió elé. Éjjelente nemigen tudok elaludni, ezért nézem ezeket az izéket. Látod, az a n az írógép mögött, az egy jó kis firma! Annak a fiatalembernek hamarosan komoly gondjai lesznek, a rend r. Ezek az emberek fel akarják robbantani az egész várost... Készítsek neked egy teát? Ám Ratibé néni nem indult el azonnal a konyhába. Egy jó ideig együtt néztük a televíziót. - Nahát, a szégyentelen! - mondta Rifki bácsi özvegye egy pirosba öltözött amerikai n re mutatva. A szépség félmeztelenre vetk zött, megcsókolta partnerét, majd Ratibé néni és én egy hosszú szerelmi jelenetet nézhettünk végig cigarettáink felh vé s r söd füstjén át. Aztán elt ntek a képerny r l éppúgy, mint kés bb az éjszakák, az autók, a hidak, a revolverek, a zsaruk és a szajhák. Nem emlékeztem rá, hogy láttam-e már korábban is ezt a filmet Dzsánánnal, ám e percekben az összes vele együtt látott film fájdalmas emlékei mind feltolultak bennem.

Amikor Ratibé néni kiment a szobából, hogy elkészítse a teát, hirtelen azt éreztem, mindenképpen fel kell fedeznem valamit ebben a házban; azt nem tudtam, hogy pontosan mit, de valami olyasmit, ami lehet vé teszi, hogy megfejtsem a könyv és kisiklott életem titkát, hogy legalább enyhíthessem a lelkemet kínzó fájdalmat. Ez a szoba sarkában álló kalitkában szundikáló kanári vajon ugyanaz, amelyik idegesen röpködött ide- oda, amikor gyerekkoromban Rifki bácsival játszottam, vagy egy újabb szerzemény, melyet ugyanabban a kalitkában riznek, mint az el z t? A vagonokat és mozdonyokat ábrázoló, gondosan bekeretezett fényképek most is a helyükön lógtak a falakon. Ám gyerekkoromban mindig csak nappal láttam ezeket a fotókat, miközben vidáman hallgattam Rifki bácsi tréfás megjegyzéseit, vagy megoldani igyekeztem ravasz találós kérdéseit és logikai feladványait, ezért most szomorúan nézegettem a televízió fényénél ezeket a poros keretbe zárt, elfelejtett, régimódi vasúti kocsikat, melyek többségét már bizonyára kivonták a forgalomból. A tálalószekrényben ott állt a régi lik röskészlet és egy málnalik rrel félig teli üveg. S mellette megláttam a lyukasztót, mellyel oly sokat játszottam, amikor apám és én meglátogattuk Rifki bácsit, egy mozdony formájú öngyújtót és jó néhány vasutas-kitüntetést. A szekrény másik polcán miniat r vagonok és huszonöt év vasúti menetrendjei sorakoztak, de volt ott egy m kristály hamutartó is, melynek csillogását a mögötte lév tükör csak tovább fokozta. A szívem nagyot dobbant, amikor észrevettem, hogy a következ polcot mintegy harminc egymás mellé állított könyv tölti meg. Talán azokról a könyvekr l van szó - gondoltam melyeket Rifki bácsi akkoriban olvasott, amikor Az új életet írta. Borzongás futott végig a testemen, mintha ennyi vándorlás és ennyi év után végre Dzsánán kézzelfogható nyomára bukkantam volna.

A televíziót nézve iszogattuk a teánkat, amikor Ratibé néni megkérdezte, hogy van a lányom, majd a feleségemr l faggatott: milyen asszony, hogy néz ki? Bizonytalanul válaszolgattam neki, s valósággal b nösnek éreztem magam, amiért annak idején nem hívtam meg t az esküv nkre. Elmagyaráztam, hogy a feleségem családja ugyanabban az utcában lakott, mint mi, és hirtelen eszembe jutott, hogy azt a fiatal lányt, aki utóbb a feleségem lett, abban az órában láttam el ször, amikor els alkalommal kezdtem el olvasni a könyvet. E véletlen egybeesések közül vajon melyik a legfontosabb, a legmeglep bb? Talán az, hogy akkor láttam el ször azt a búskomor kislányt, akit évekkel kés bb feleségül kellett vennem, amikor beköltözésük napján egy csupasz villanykörte fényénél a televízióval szemben ülve vacsorázott a szüleivel együtt a velünk szemben lév lakásban? Azon a napon, amikor elolvastam a könyvet. Vagy az, hogy akkor jutott eszembe ez az egybeesés, amikor ennyi évvel kés bb ott ültem Rifki bácsi foteljában, és az életem titkos geometriáján törtem a fejem. Az is eszembe jutott, hogy azon a régi estén felfigyeltem arra, hogy a lány haja gesztenyebarna, a televízió képerny je pedig zöld volt. Megpróbáltam rendet teremteni a fejemben kavargó gondolatok között, eltöprengtem az emlékezet, a véletlen és az élet furcsaságain. Aztán Ratibé nénivel megtárgyaltuk a legfrissebb pletykákat, beszéltünk a nemrégiben nyílt új hentesüzletr l, a fodrászról, régi filmekr l, egy barátomról, aki miután kib vítette az apjától örökölt cip boltot, nagyon gyorsan meggazdagodott, majd elköltözött a negyedünkb l, és nyitott egy cip készít üzemet. Amikor ebben a csapongó beszélgetésben eljutottunk oda, hogy kijelentsük, „az életnek nincs semmi értelme”, a televízióból áradó hangok pisztolylövések, szerelmes sóhajtások, csörömpölés és vad rikoltozás, lezuhanó repül gépek és benzinszállító tartálykocsik robbanása -

mintha azt mondták volna nekünk: „Ennek ellenére folytatni kell ezt az összevissza létezést”; ám mi ketten úgy tettünk, mintha nem is hallanánk ezt az üzenetet. Amikor kés éjjel a televízióban a nyögésekkel, lövésekkel és halálkiáltásokkal teli krimi után elkezd dött az Indiai-óceánban fekv Karácsony-szigeteken él vörös rákokat bemutató természetfilm, én, a mesterdetektív óvatos, apró lépésekkel, oldalazva, mint a képerny n látható rákok, elkezdtem a számomra oly fontos téma felé terelgetni a beszélgetést; volt képem kijelenteni például, hogy „hajdan minden olyan szép volt”. - Amikor az ember fiatal, szépnek látja az életet! - mondta Ratibé néni, de úgy t nik, nem talált semmi olyan szép emléket fiatalkorából, amit megoszthatott volna velem, talán azért, mert közben én kérdésekkel halmoztam el: a vasutasok mentalitásáról, és azokról a cikkekr l és ifjúsági regényekr l faggattam, amelyeket Rifki bácsi írt és illusztrált. - Ezzel a mániájával, hogy mindenfélét összeírt meg rajzolt, Rifki bácsikád elpazarolta a fiatalságát - és az enyémet is. szintén szólva kezdetben még tetszett neki a férje munkája; Rifki bácsi akkoriban a Vasutas Magazinba írt cikkeket, és bár sok ideje ráment erre, de így legalább nem kötelezték arra, hogy hosszú ellen rz kör- utakat tegyen, mint a többi vasúti felügyel , és Ratibé néninek sem kellett napokig egyedül várnia férje visszatérésére. Ám Rifki bácsi nemsokára elhatározta, hogy képregényeket fog írni és rajzolni a magazin utolsó oldalára, hogy a vasutasok gyerekeinek ezekben magyarázza el a vasút fontosságát hazánk felemelkedésében. - És ez tényleg sok gyereknek tetszett, nemde? - kérdezte Ratibé néni mosolyogva.

Erre elmeséltem neki, milyen nagy élvezettel olvastam ezeket a kalandos történeteket, s hogy kívülr l fújtam a Pertev és Peter cím sorozat összes epizódját. Ratibé néni azonban a szavamba vágott. - Be kellett volna érnie ennyivel; nem lett volna szabad komolyan vennie ezt a munkát - mondta. Véleménye szerint a férje legnagyobb tévedése az volt, hogy látva kis rajzos meséi sikerét, hagyta magát rábeszélni egy Babiali negyedbeli feltörekv könyvkiadó által, hogy jelentessen meg egy önálló gyermekmagazint a saját történeteivel. Ezután már éjjel-nappal dolgoznia kellett: alighogy hazajött az irodájából vagy egy kisebb ellen rz körútról, leült az íróasztalához, és hajnalig ott körmölt. A magazin kezdetben jól fogyott, de amikor divatba jöttek az olyan illusztrált történelmi regények, mint a Kaan, a Karaoglan vagy a Hakan, melyekben török h sök harcoltak a bizánciak ellen, nagyon hamar elvesztette korábbi vonzerejét. - A Pertev és Peternek azért szép sikere volt, még egy kis pénzt is hozott a konyhára, de természetesen els sorban a kiadó, az a rablóvezér járt jól vele! - mondta Ratibé néni. Az a gazember azt javasolta Rifki bácsinak, hogy felejtse el az ilyen történeteket, melyekben fiatal török fiúk cowboyt játszva harcolnak Amerikában a vasúti banditák ellen, s írjon inkább olyan regényeket, mint a Karaoglan, a Kaan vagy az Adil, a Kard, melyeknek oly nagy sikerük volt akkoriban. „Soha nem fogok olyan képregényt rajzolni, amelyben legalább egyszer nem jelenik meg a vonat” - jelentette ki Rifki bácsi. Így ért véget együttm ködése ezzel a kiadóval. Továbbra is sorra írta és rajzolta a képregényeket, de hiába tárgyalt mindenféle más kiadóval, általános érdektelenségbe ütközött, s végül csalódottan felhagyott az írással. - Hol vannak most ezek a kiadatlan képregényei? - kérdeztem a szobán körbepillantva.

Ratibé néni nem felelt. Jó ideig a képerny n látható n stény rák hosszú, megpróbáltatásokkal teli utazását figyelte: az állatnak át kellett verg dnie az egész szigeten, hogy a túloldalon a dagály legkedvez bb pillanatában rakhassa le tojásait. - Mindent kidobtam - mondta végül. - Egy egész szekrény tele volt a rajzaival és a magazinjaival: tehénpásztorok kalandjai, Amerikáról és cowboyokról szóló könyvek, de voltak köztük mozimagazinok is, azokból merített ötleteket képregényh sei jelmezéhez, aztán ott volt a teljes sorozat Pertev és Peter, és a jó ég tudja, még mi minden. Valójában csak a h seit szerette, nem engem... - Rifki bácsi nagyon szerette a gyerekeket. - Ez igaz, igen, valóban szerette ket - mondta Ratibé néni. - Derék ember volt: mindenkit szeretett. Ma már nincsenek ilyen emberek... Néhány könnycsepp csordult ki a szeméb l, talán a megbánás könnyei, amiért ilyen keser szavak hagyták el az ajkát a férjével kapcsolatban. Miközben tekintetével azoknak a kis rákoknak a mozgását követte, melyek olyan szerencsések voltak, hogy elérték a tengert, miel tt áldozatul estek volna a sirályoknak, Rifki bácsi özvegye megtörölte a szemét, és kifújta az orrát egy zsebkend be, amelyet legnagyobb megdöbbenésemre mintha a semmib l varázsolt volna el egy b vész ügyességével. - Azt beszélik - kezdett rá óvatosan a mesterdetektív -, hogy Rifki bácsi írt egy hosszú regényt is, az volt a címe, Az új élet, és valószín leg álnéven adta ki. Ratibé néni felcsattant: - Ki mesélte ezt neked? Ez nem igaz! Olyan dühös pillantást vetett rám, olyan mérgesen gyújtott rá egy újabb cigarettára, s olyan hangosan fújta ki a füstöt, s ezek után oly morcos hallgatásba burkolózott, hogy a detektívek gyöngye jobbnak látta, ha befogja a száját.

Jó ideig egyetlen szót sem szóltunk. Mégsem tudtam elszánni magam arra, hogy elmenjek, egyre azt vártam, hogy történjen valami, azt reméltem, hogy az élet titkos szimmetriája valamilyen módon végül mégiscsak megmutatkozik. A televízióban véget ért a természetfilm, és én megpróbáltam azzal a gondolattal vigasztalni magam, hogy egy rák élete még az emberénél is nehezebb, amikor Ratibé néni egy határozott, lendületes mozdulattal egyszer csak felkelt a fotelból, és a karomat megragadva húzni kezdett a tálalószekrény felé. - Nézd! - mondta. Felkapcsolta az állólámpát, melynek fénye megvilágította a tálaló melletti falon lógó bekeretezett fényképeket. A Hajdarpasa pályaudvar f lépcs jér l mintegy negyven, egyforma kabátot, nadrágot és nyakkend t visel férfi nézett mosolyogva a fényképez gép lencséjébe, legtöbbjének még a bajusza is ugyanolyan fazonra volt nyírva. - A vasúti felügyel k - magyarázta Ratibé néni. - Ezek az emberek mind meg voltak gy z dve arról, hogy országunk fejl dése a vasúthálózat kiépítését l függ. - Rámutatott az egyik férfira: - Az ott Rifki. Rifki bácsi a képen is olyan volt, amilyennek gyerekkoromban megismertem, s amilyennek hosszú éveken át az emlékezetem meg rizte: az átlagosnál kicsit magasabb, karcsú, elegáns férfi, kissé szomorú tekintettel. Most azonban öröm tükröz dött az arcán, örült, hogy együtt lehet a többiekkel, hogy hasonlít rájuk; ajkán könny mosoly ült. - Tudod, már senkim sincs ezen a világon - mondta Ratibé néni. Nem tudtam ott lenni az esküv dön, úgyhogy most fogadd el ezt. - A tálalószekrényb l kivette az ezüst cukorkatartót, és a kezembe nyomta. - Egyik nap láttam a feleségedet és a lányodat a pályaudvaron. A feleséged nagyon csinos asszony. Remélem, tudod értékelni.

Én egyre csak a kezemben tartott cukorkatartót néztem. Nem állítom, hogy egyszerre elfogott a tehetetlenség érzése - az olvasó talán nem hinné el. Mondjuk inkább azt, hogy eszembe jutott valami, bár nem is tudtam igazán, hogy mi. A helyiség képe, Ratibé néni alakja és az enyém ott tükröz dött a kis kerek cukorkatartó ezüstös felületén. Lehet-e csodának nevezni azt, ha egy pillanatra nem két kulcslyukon át, vagyis a szemünkkel látjuk a világot, hanem egy másik logika lencséjén keresztül? Az éjszaka közepén felébresztett gyerekek ösztönösen tudják ezt, az okos feln ttek viszont csak mosolyognak rajta. Ám ebben a pillanatban, Olvasó, a lelkem egyik fele itt volt, a másik pedig valahol máshol járt. Önökkel is megesik ez néha? Már majdnem sikerül felidézniük egy emléket, aztán valamilyen érthetetlen okból úgy döntenek, hogy nem most, hanem majd kés bb akarnak szembesülni ezzel az emlékkel. - Ratibé néni - mondtam idegességemben megfeledkezve arról, hogy illene megköszönnöm az ajándékot. A tálalószekrényben sorakozó könyvekre mutattam. - Kölcsönkérhetném ezeket a könyveket? - Mit akarsz velük? - Elolvasnám ket - feleltem. Azt nem fogom elárulni neki, hogy éjjel én sem tudok elaludni, éspedig azért nem, mert gyilkos vagyok. Sokat olvasok éjszaka. A televízió kifárasztja a szememet, nem tudom sokáig nézni. - Jól van, elviheted ket - mondta Ratibé néni kissé gyanakvó tekintettel -, de vissza kell hoznod, ha már mindet elolvastad. Nem akarom, hogy a szekrény üres maradjon. Az elhunyt férjem olvasgatta ezeket a könyveket. Így aztán, miután Ratibé nénivel végignéztünk egy filmet az Angyalok Városának (Los Angeles) rosszfiúiról, egy olyan történetet, melyben kokainfügg milliomosokról, minket leginkább a

prostituáltakra emlékeztet bukott színészn cskékr l és buzgó rendrökr l volt szó, s amelyben a gyermeki szépség és ártatlanság paradicsomában él fiatal fiúk és lányok azonnal szerelmesek lettek valakibe, majd amint hátat fordítottak kedvesüknek, szörny és szégyenletes dolgokat mondtak a másikról, kés éjjel értem haza kezemben egy könyvekkel teli nejlonszatyorral, melyben a könyveken kívül még ott lapult az ezüst cukorkatartó is; fényes felületén ott tükröz dött a világ, a könyvek, az utcai lámpák, a leveleiket hullató nyárfák, a sötét ég, a komor éjszaka, a nedves aszfalt és a szatyrot tartó kezem, a karom és a lépésre lendül lábam. Gondosan elrendeztem a könyveket azon az íróasztalon, mely anyám életében még az egyik hátsó szobában állt; hajdan ezen írtam meg az iskolai leckéimet, s kés bb az egyetemi házi feladataimat, és e mögött ülve olvastam el ször Az új életet. A cukorkatartó fedele beszorult, nem tudtam kinyitni a dobozt, ezért letettem a könyvek mellé, meggyújtottam egy cigarettát, és örömmel néztem végig kincseimen. Harminchárom könyv feküdt az asztalomon. Olyan zsebkönyvek, mint a Miszticizmus alapjai, A gyermek pszichológiája, egy Rövid világtörténet, egy Nagy filozófusok és mártírok meg egy Képes álomfejt lexikon, aztán az Oktatásügyi Minisztérium által kiadott, a minisztériumi és egyéb államigazgatási tisztvisel knek néha ingyen osztogatott Nagy Klasszikusok sorozatban megjelent Dante-, Ibn al-Arabí- és Rilkefordítások; voltak köztük antológiák is: A legszebb szerelmes versek, Hazánk története, aztán Jules Verne, Mark Twain és Conan Doyle tarkabarka borítójú regényei, meg olyan ismeretterjeszt könyvek, mint a Kon-Tiki, A zseniknek is voltak gyerekeik, Az utolsó pályaudvar, Madarak, és az Ezeregy találós kérdés. Még azon az éjszakán elkezdtem olvasni a könyveket. S már azon az éjjelen megállapítottam, hogy Az új élet egyes jelenetei, egyes kifejezései és képei e könyvek hatását tükrözik, s t a regény bizonyos

mondatai szó szerint megtalálhatók bennük. Rifki bácsi láthatóan ugyanazzal a könnyedséggel használta fel ezeket a könyveket Az új élet megírásakor, mint ahogy korábban ötleteket kölcsönzött a Tom Mix, a Pekos Bili vagy A magányos ranger cím képes magazinokból azokhoz az ifjúsági regényekhez, melyeket maga írt és illusztrált. Íme néhány példa a regénybe beépített gondolatok közül: „Az angyalok nem tudták megfejteni az embernek nevezett utód teremtésének a titkát.” IBN AL-ARABÍ Fuszuli Hikaje „Bajtársak, útitársak voltunk, feltétel nélkül támogattuk egymást mindenben.” NEDZSÁTI AKKALEM A zseniknek is voltak gyerekeik „[...] megrészegülve t ntem el az emberek közül, egyik szobám legháborítatlanabb zugolyába húzódván, másra gondolni se tudva, mint eme legszívélyesebbre. S ahogy gondolkoztam fel le, édes álom szállt rám, amely csodálatos látomással lepett meg [...]” DANTE Az új élet6 „Miért vagyunk itt? Kimondani tán, hogy: ház, fúd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak - legfeljebb: torony, oszlop... de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.” RILKE Duinói elégiák7

„A ház helyén csak romhalmaz. Gyászos romok, rajtuk nem az id könyörtelen kezének, hanem valami szörny katasztrófának a nyoma.” JULES VERNE A névtelen család8 „Olvastam egy könyvet. Amikor olvasta az ember, egyszer , kemény kötés könyvnek látszott. Ám amikor éppen nem olvasta, a könyv átalakult zöld szín selyemszövetté. .. Azután azon kaptam magam, hogy a könyvben lév számokat és bet ket tanulmányozom, s a kézírás sajátosságaiból rájöttem, hogy a könyvet Abdurrahman sejk, A lep város kádijának a fia írta. Amikor ismét magamhoz tértem, láttam, hogy éppen azt a fejezetet másolom, amit Ön most olvas. Hirtelen megértettem, hogy a sejk fia által írt fejezet, amit én valamiféle transzállapotban elolvastam, azonos a saját készül könyvemben szerepl , éppen most megírt fejezettel.” IBN AL-ARABÍ al-Futuhát al-makkija „Ámor maga is elbódult az édes érzés túláradásától, olyannyira, hogy testem, amelyen akkor a legteljesebb mértékben

uralkodott már, nemegyszer

súlyos, élettelen tárgyként mozdult csak el re.” DANTE Az új élet9 „Lábam már a létnek ama pontjára hágott, ahonnan a megtérni szándékozónak többé nincs visszaút.” DANTE Az új élet10

16 Feltételezem, mostanra megértették, hogy elérkeztünk a könyv azon részéhez, melyet „szövegmagyarázatnak” nevezhetünk. Hónapokon át olvastam és újraolvastam az asztalomon sorakozó harminchárom könyvet. Egyes szavakat, mondatokat aláhúztam a megsárgult lapokon. Jegyzeteket írtam kis füzetekbe és mindenféle cédulákra. Könyvtárakba jártam, ahol a könyvtárosok olyan tekintettel méregetik az olvasókat, mely azt fejezi ki: Maga mi a francot keres itt? Mint sok más megtört ember, aki egy bizonyos pillanatban rült hévvel vetette bele magát abba az örvénybe, amit életnek hívnak, s aki soha nem találta meg azt, aminek a felfedezésére elindult, én is összehasonlítgattam egymással a különféle olvasmányaimban szerepl egyes képeket és kifejezéseket; megfigyeltem, mit sugdolóznak egymás között a különböz szövegek, melyeknek a titkát sikerült megfejtenem, és rendszereztem a megtudottakat; új kapcsolatokat hoztam létre közöttük, és büszke voltam az általam kidolgozott összefüggésrendszer bonyolultságára, melynek létrehozása olyan türelmet igényelt, mintha valaki egy kanállal állna neki kutat ásni, és igyekeztem bosszút állni mindenért, amit az életben elmulasztottam. Azok a külföldiek, akik meglep dnek azon, hogy a muzulmán országokban a könyvtárak tele vannak olyan könyvekkel, melyek margóján csak úgy hemzsegnek a kézzel írott kommentárok és kritikai megjegyzések, jobban tennék, ha a csodálkozás helyett egy pillantást vetnének arra a számtalan megtört szív emberre, akivel az utcán találkozhatnak. Egész id alatt, amíg a könyvek közötti összefüggések feltárásával foglalatoskodtam, minden alkalommal, amikor Rifki bácsi regényében

felfedeztem egy olyan mondatot, képet vagy gondolatot, melyet egy másik írótól kölcsönzött, mindig csalódást éreztem, mint az a romantikus lelk fiatalember, aki egyszer csak megtudja, hogy álmai angyali ifjú hölgye egyáltalán nem angyali. Ám azután, pontosan úgy, mint a szerelem megcsalt áldozatai, meg akartam gy zni magam arról, hogy ez az els pillantásra meglehet sen visszatetsz eljárás valójában nem más, mint egy varázslatos titok, egy semmihez sem hasonlítható bölcsesség. Amikor a többi könyv között a Duinói elégiákat is újra és újra elolvastam, arra a következtetésre jutottam, hogy az Angyal segítségével minden megoldható. Nemcsak azért, mert Rilke Angyaláról az az Angyal jutott eszembe, akir l Rifki bácsi beszélt a könyvében, hanem f leg azért, mert nosztalgikus érzésekkel eltelve visszaemlékeztem a Dzsánánnal töltött éjszakákra és mindarra, amit az Angyalról mondott nekem. Jóval éjfél után, amikor a kelet felé tartó utolsó tehervonatok csörömpölése is elhalt a távolban, a városnegyedre ereszked csendben vártam, hogy meghalljam egy fény, egy remegés, egy élet hívó szavát, amelyre annyira szerettem volna visszaemlékezni; hátat fordítottam a cukorkatartónak, melynek oldalán ott tükröz dött a bekapcsolva hagyott televízió képe és a saját képem is, ahogy cigarettázva ülök egy könyvekkel, füzetekkel és cédulákkal borított asztal mögött; odamentem a nyitott ablakhoz, és a széthúzott függönyök között kinézve belebámultam a sötét éjszakába. Az ablakom üvegén leperg es cseppeken megcsillant a túloldali házak egyik lakásából kisz r d fény. Ki ez az Angyal, akinek meg kellene szólítania engem a csend mélyér l? Mint Rifki bácsi, én sem ismertem egyetlen idegen nyelvet sem, de semmi jelent séget nem tulajdonítottam annak, hogy e kérdés megválaszolásához csak megközelít en pontos vagy néha kifejezetten téves fordítások állnak rendelkezésemre. Bementem néhány egyetemre,

hogy kérdéseket tegyek fel egyes professzoroknak és fordítóknak, akik kelletlenül fogadtak, hiszen számukra én csak amat r voltam; megszereztem néhány németországi címet, leveleket írtam, s amikor egy-egy jól nevelt és korrekt ember válaszolt nekem, igyekeztem meggy zni magam arról, hogy nagy léptekkel haladok a titok megfejtése felé. A lengyel fordítójának írt híres levelében Rilke azt mondja, hogy a Duinói elégiák Angyala közelebb áll az iszlám, mint a kereszténység angyalaihoz. Rifki bácsi ezt a fordító által a kötethez írt rövid el szóból tudta meg. Amikor Rilke egyik, Spanyolországból Lou AndreasSaloménak írt leveléb l értesültem arról, hogy abban az évben, amikor elkezdte írni az Elégiákat, a költ „állandó csodálkozás közepette” elolvasta a Koránt, egy id re érdekl dés ébredt bennem a Koránban szerepl angyalok iránt, ám a szent könyvben végül semmit nem találtam mindabból, amit hajdan a nagyanyám, a környékbeli öregasszonyok vagy egyes tudálékos barátaim meséltek nekem. Azraelr l például, akinek a képe oly ismer s számunkra a karikatúrákról és a természetrajzórákon látott oktatótáblákról, említés sem esik a Koránban, ott csak a Halál Angyaláról beszélnek. Semmi újat nem tudtam meg sem Mihály, sem Rafael arkangyalról, aki az Utolsó ítélet napján megfújja majd a harsonát. Egy németországi levelez társam, akit l megkérdeztem, hogy a Korán harmincötödik szúrájának elején olvasható, a „két, három vagy négy pár szárnnyal rendelkez angyalokra” vonatkozó leírás vajon kifejezetten az iszlám sajátossága-e, a kérdést úgy válaszolta meg, hogy egy teljes dossziényi képet küldött nekem mindenféle keresztény angyalokról, melyeket m vészettörténeti könyvekb l fénymásolt ki. Megállapítottam, hogy néhány jelentéktelen részlett l eltekintve - a Koránban az angyaloknak is megvan a maguk hierarchiája; a poklot rz démonok, a zebanik is angyalok; az Isten és a teremtményei között közvetít ként

tevékenyked Korán-beli angyalok nagyobb befolyással rendelkeznek, mint a Bibliában szerepl társaik - az iszlám és a kereszténység angyalai között nincs semmi olyan különbség, ami alátámasztaná Rilke szavait. Arra gondoltam, hogy amikor végs formát adott a könyvének, Rifki bácsinak Rilke nélkül is eszébe juthatott az El Tekvir szúra néhány sora, mely elmeséli, hogyan szállt le az égb l a Könyv, „melyben minden meg van írva”, és hogyan t nt fel Gábriel arkangyal Mohamednek a horizonton felbukkanó, majd elt n csillagok között, a sötét éjszaka és sápadtan dereng égbolt között. Ám ez abban az id ben történt, amikor annyit olvastam, hogy már minden kezembe kerül könyvben számos hasonlóságot véltem felfedezni, s ezért úgy gondoltam, hogy Rifki bácsi nemcsak a hozzám került harminchárom könyvb l merített ihletet a regényéhez, hanem az általa valaha is olvasott összes könyvet beledolgozta abba. Az asztalomon felhalmozódó rossz fordításokban, fénymásolt cikkekben és jegyzetekben persze nemcsak Rilke Angyaláról volt szó, hanem azt is megtudtam bel lük, miért szépek az angyalok, beszéltek nekem a tökéletes szépségr l, a véletlenr l és a szerencsér l, meg Ibn al-Arabíról, az Angyal képességeir l, melyek messze felülmúlják az eredend b n által megrontott emberek képességeit, Isten mindenütt jelen valóságáról, a halálról, a halál utáni életr l - emlékeztem, hogy mindezt nemcsak Rifki bácsi regényében, hanem már Pertev és Peter kalandjaiban is olvastam. Tavasz elején, egy este vacsora után, amikor ezredszer is elolvastam Rilke egyik levelét, felfigyeltem egy mondatra: „Egy ház, egy kút, egy torony vagy a ruhák a nagyszüleink számára még egészen személyes tárgyak voltak.” Emlékszem, hogy ekkor gyorsan körülnéztem a nappaliban, és kellemes szédülés fogott el: több száz fekete-fehér angyal figyelt

engem, nemcsak az íróasztalom sarkáról, de minden elképzelhet helyr l, ahova a felfordulást igencsak kedvel lányom széthurcolta ket; az ablakpárkányról, a poros f t testekr l, a kis billeg fali polcról, a sz nyegr l, és ezek az angyalok mind ott tükröz dtek az ezüst cukorkatartó oldalán. Évszázadokkal korábban valahol Európában festett angyalok fekete-fehér fénymásolatai borították el az egész helyiséget. Arra gondoltam, hogy én jobban kedvelem az igaziakat. - Szedd össze az angyalaidat! - mondtam hároméves lányomnak. Kimegyünk a pályaudvarra vonatokat nézni. - Veszünk karamellát is? A karomba kaptam, s átmentünk a szintetikus tisztítószerek és a sül hús illatával átitatott konyhában sürgöl d anyjához, hogy bejelentsük neki, elmegyünk vonatokat nézni. Feleségem éppen befejezte a mosogatást, felemelte a fejét, és ránk mosolygott. Nagyon jólesett a lányomat a karomon tartva elsétálni a pályaudvarig a friss tavaszi leveg ben. Már el re örültem annak, hogy hazaérkezésünk után majd megnézhetem a futballmeccset a televízióban, azután pedig a vasárnap esti filmet a lányommal együtt. A pályaudvar el tti téren álló Élet cukrászda tulajdonosa láthatóan úgy döntött, hogy vége a télnek: kivette az üvegeket a kirakatából, s újra el szedte a fagylaltrekeszeket és a tölcséreket. Lemérettünk magunknak tíz dekagramm Mabel karamellt. Leszedtem a csomagolópapírt az egyik cukorkáról, és türelmetlen lányom nagyra tátott szájába dugtam az édességet. A cukrászdából aztán a pályaudvarra mentünk, hogy sétáljunk egyet a peronokon. Pontosan kilenc óra tizenhatkor meghallottuk a Déli Express motorjának zúgását, mely mintha a föld mélyéb l tört volna el , aztán megláttuk reflektorainak fényét is, mely végigsiklott a pályaudvarra vezet acélhíd fels vázán; a vonat egy id re megpihent az állomáson, aztán motorja kérlelhetetlen erejét l hajtva pokoli zaj közepette,

hatalmas füst- és porfelh be burkolózva elszáguldott a két szerény halandó el tt, akik egymást átölelve álldogáltak a peronon. A vonat keltette embertelen zajtól félig megsüketülve néztük a kivilágított vagonokban ül fáradt utasokat; egyesek beszélgettek, cigarettáztak, mások éppen a kabátjukat akasztották fel, vagy kikönyököltek az ablakon, de egyikük sem vett tudomást a jelenlétünkr l, és a mind gyorsabban száguldó vonat néhány pillanat alatt elt nt a szemünk el l. A hirtelen beálló csendben hosszasan figyeltük a távolodó vonat utolsó vagonjának piros jelz fényeit. - Tudod, hogy hova megy ez a vonat? - kérdeztem a lányomtól egy hirtelen ötlett l vezérelve. - Nem. Hova? - El ször Izmitbe, aztán Biledzsikbe. - És azután.? - Eszkisehirbe, majd Ankarába... - És azután? - Kaj szeribe, Szivaszba és Malatjába. - És azután? - mondta megint gesztenyebarna hajú lányom boldogan, hogy ennyiszer megismételheti kérdését mintegy belépve ezzel a játék és a titok birodalmába, s közben tekintetét továbbra is a vonat immár alig látható piros jelz fényeire szegezte. Az apja pedig tovább sorolta neki a pályaudvarokat, ahol a vonat megáll, s bár néhányat kifelejtett közülük, de azok, amelyekre emlékezett, a gyerekkorát juttatták eszébe. Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor egyik nap, kés délután apám és én meglátogattuk Rifki bácsit. Mialatt a két férfi triktrakot játszott, én a Ratibé nénit l kapott vajas süteményt majszolva a kalitkában ugrándozó kanárit figyeltem, aztán ujjammal megkocogtattam a barométert, aminek a m ködését azóta sem sikerült megértenem. Levettem egyet a fali polcon fekv régi gyerekmagazinok

közül, és belemerültem Pertev és Peter kalandjaiba, ám Rifki bácsi egyszer csak odahívott magához, és kérdezgetni kezdett; minden alkalommal, amikor nála jártunk, ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem. - Sorold fel nekem az összes állomást Jolcsati és Kurtalan között! - Jolcsati, Uluova, Kirk, Szivridzse, Gezin, Mádén... Mindet felsoroltam, egyet sem hagytam ki. - Most az Amaszja és Szivasz közöttieket! Egy szuszra hadartam el a neveket, mert a fejemben volt szinte a teljes vasúti menetrend, amit Rifki bácsi szerint minden rendes török gyereknek kívülr l kell tudnia. - Miért Afjon érintésével megy Odzsakba a Kütahyából induló vonat? Tudtam a választ, de nem a vasúti menetrendnek, hanem Rifki bácsinak köszönhet en. Azért, mert az állam sajnos felhagyott a vasúthálózat fejlesztésével. - Utolsó kérdés - mondta Rifki bácsi elégedettségt l csillogó szemmel. - Ha Csetinkajából megyünk Malatjába... - Csetinkaja, Demiriz, Akgedik, Ulugünej, Hasszan, Cselebi, Hekimhan, Keszikköprü... Itt abbahagytam a felsorolást. - És azután? Hallgattam. Apám dobókockákkal a kezében a szorult helyzetbe került bábuit nézte a táblán. - Keszikköprü után? Kalitkájában a kanári ismét rázendített: tikir-tikir. Újra próbálkoztam: - Hekimhan, Keszikköprü... - aztán megint elhallgattam; képtelen voltam felidézni a következ város nevét. - Azután? Hosszú ideig csend volt. Már majdnem elsírtam magam, amikor Rifki bácsi megszólalt:

- Ratibé, hozz a gyereknek egy karamellt, az talán felfrissíti a memóriáját. Ratibé néni karamellával kínált, és ahogy Rifki bácsi megjósolta, abban a pillanatban, hogy a cukorkát a számba tettem, eszembe jutott a Keszikköprü után következ állomás neve. És huszonhárom évvel kés bb, karján bájos kislányával ott állt ez a hülye Oszmán, nézte a Déli Express utolsó vagonjának egyre távolodó jelz fényeit, és megint nem jutott eszébe annak az állomásnak a neve. Rengeteget törtem a fejem, hogy rájöjjek, melyik pályaudvarról is van szó. Megpróbáltam összeszedni ködös emlékeimet és álmos gondolataimat, s jó néhány különös egybeesésre bukkantam: 1. Az a vonat, mely az imént haladt el el ttünk, holnap át fog robogni azon a pályaudvaron, melynek a neve nem jut eszembe. 2. Ratibé néni ugyanabból az ezüst cukorkatartóból kínálta nekem a karamellát, melyet sok-sok évvel kés bb nekem ajándékozott. 3. Most a lányom szájában is van egy karamell, és a zsebemben még közel tíz dekagramm cukorka lapul. Kedves Olvasó, olyan boldog voltam ekkor, hogy láthattam, amint a múltam és a jöv m átfedi egymást, s összetalálkozik egy ilyen távoli metszéspontban; úgy örültem annak, hogy az emlékezetem ismét cserben hagyott, s ott állhatok mozdulatlanul, és törhetem a fejem, azt remélve, hogy végül csak eszembe jut annak az állomásnak a neve. - A kutya! - kiáltott fel a lányom jóval kés bb, még mindig a karomon ülve. Egy rettenetesen koszos, rettenetesen nyomorúságos kóbor kutya szimatolta meg a nadrágom alját, miközben könny szell suhant végig a pályaudvaron és az egész városnegyeden, friss leveg t hozva magával. Azonnal hazaindultunk. Sikerült megállnom, hogy ne vessem rá magam a karamellával teli cukorkatartóra. Miután megnéztük a gyilkosságokkal és szerelmi jelenetekkel teli vasárnap esti filmet, s

miután a lányomat lefektettem az ágyába, b rének illatát mélyen beszíva megcsókoltam, s egy kicsit megcsiklandoztam, s miután elbúcsúztam korán aludni tér feleségemt l is, rendet raktam a könyvekkel, cédulákkal és angyalokkal borított íróasztalomon, majd hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a lassan el bukkanó emlékeim felhalmozódjanak bennem, s tömegük elérje a kell s r séget. Aztán egy id múlva: - Ide hozzám, emlékek! - mondta a könyv és a szerelem áldozatává vált, megtört szív férfi, és megragadta a cukorkatartót. Volt ebben a mozdulatban valami, ami a vásári komédiások eltúlzott gesztusaira emlékeztetett; úgy vettem fel a kis ezüstdobozt, ahogy egy rossz ripacs emeli fel egy szerencsétlen csavargó koponyáját Yorick koponyája helyett, csakhogy az eredményb l ítélve ez esetben nem efféle ripacskodásról volt szó. Milyen engedelmes is tud lenni az a rejtélyes valami, amit emlékezetnek nevezünk! Azonnal eszembe jutott a városka neve. Amint azt már bizonyára kitalálták azok az olvasók, akik hisznek a véletlenben és a különös egybeesésekben, illetve azok, akik úgy gondolják, hogy Rifki bácsi nem az az ember volt, aki a véletlenre bízta volna a dolgokat, a szóban forgó állomás Ósz l s volt. Még egy dolog eszembe jutott: huszonhárom évvel korábban, amikor tekintetemet az ezüst cukorkásdobozra szegezve kimondtam a város nevét - Ósz l s -, Rifki bácsi azt mondta: Bravó!, aztán megrázta a kockákat, és öt darab hatost dobott, s így apám két bábuját is levehette a tábláról. - Akif, nagyon okos fiad van! - jelentette ki ezután. - Tudod, mit tervezek? Ám apám, aki a táblán lév állás tanulmányozásával volt elfoglalva, nemigen figyelt rá. - Egyszer írok majd egy könyvet - mondta Rifki bácsi immár felém fordulva. - És a f h s a te nevedet fogja viselni.

- Egy olyan könyvet, mint a Pertev és Peter? - kérdeztem, s a szívem nagyot dobbant. - Nem, egy olyan könyvet, amiben nem lesznek illusztrációk. De a te történetedet fogom elmesélni benne. Hitetlenkedve hallgattam. El sem tudtam képzelni, milyen lesz ez a könyv. - Rifki, már megint ostobaságokkal akarod teletömni a gyerekek fejét? - szólt oda neki Ratibé néni. A valóságban is lezajlott ez a jelenet, vagy csupán nagylelk , jó szándékú emlékezetem akarta elhitetni velem, hogy mindez megtörtént, mert vigasztalni akarta ezt a megtört szív férfit, engem? Nem tudtam eldönteni. Kedvem lett volna átszaladni Ratibé nénihez, hogy megkérdezzem t le. Kezemben a cukorkatartóval odaléptem az ablakhoz, és a kihalt utcákat szemlélve gondolataimba mélyedtem. Sokáig töprengtem, de nem tudnám megmondani, hogy valóban gondolkodtam vagy inkább hallucináltam. 1. A fények egyszerre hunytak ki a szemben lév ház mindhárom lakásában. 2. Az a nyomorúságos kinézet kutya, amelyikkel a pályaudvaron találkoztunk, most olyan büszkén ügetett el a kapunk el tt, mintha egy parádé részvev je volna. 3. Ebben a zavaros tudatállapotban az ujjaim akcióba léptek, és nem is értem, hogyan, de minden különösebb er feszítés nélkül sikerült - Hoppá, megvan! - felnyitnom a cukorkásdoboz korábban megmozdíthatatlan fedelét. Egy pillanatra - beismerem - azt hittem, hogy valami talizmánt, csodatév gy r t vagy mérgezett sz l t találok benne, ahogy ez lenni szokott a tündérmesékben. A dobozkában azonban hét szem karamella volt - gyermekkorom Új élet karamellái, az a cukorka, amilyet már vidéken, a legeldugottabb kisvárosok csemegeüzleteiben vagy cukrászdáiban sem lehetett találni. S mindegyiknek a papírján ott mosolygott a gyártó emblémája: egy angyal. Összesen hét angyal,

mindegyik az „Ú” bet ékezetén üldögélt roppant illedelmesen, lábukat elegánsan belógatva az Új és az élet szavak közötti rbe, és hálás pillantásokat vetettek arra a férfira - rám aki kiszabadította ket sötét börtönükb l, melyben húsz éve raboskodtak. Nagyon lassan és rendkívül óvatosan, ügyelve arra, nehogy kárt tegyek az angyalokban, leszedtem a csomagolópapírt a kiszáradt, az évek alatt k keménnyé vált karamellákról. Minden cukorkáspapír belsejére egy mondókát nyomtattak, de nem mondhatnám, hogy ezek szövege nagy segítséget nyújtott volna nekem a könyv és a világ megértéséhez. Íme egy példa: Cementgyárat látok És virágos rétet, Tet led, kedvesem Varrógépet kérek. Az éjszaka csendjében elkezdtem ismételgetni ezeket az értelmetlen mondókákat. Féltem, hogy tévúton járok, de még reménykedtem, ezért bementem abba a szobába, amelyikben a lányom aludt. Odaléptem a régi fiókos szekrényhez, óvatosan kihúztam a legalsó fiókját, s a félhomályban vaktában tapogatózva végül megtaláltam gyerekkorom furcsa, többfunkciós iskolai eszközét: az egyik oldala vonalzóként, a másik papírvágóként szolgált, lekerekített végében pedig volt egy nagyítólencse. Ezután az asztali lámpám fényében a cukorpapírok fölé hajoltam, mint egy nyomozó a gazdasági rend rségr l, aki hamis bankjegyet talált, és tüzetes vizsgálatnak vetettem alá az angyalokat. Nem emlékeztettek sem a Vágy Angyalára, sem a perzsa mi- niatúrák négyszárnyú angyalaira, sem arra az Angyalra, melynek megjelenésére éveken át vártam utazásaim során, s nem hasonlítottak a fénymásolataimon szerepl fekete-fehér teremtményekre sem.

Emlékezetem csak annyival járult hozzá a rejtély megfejtéséhez, hogy hirtelen eszembe jutott, régen ezeket a karamellákat gyerekek árusították a vonatokon. Már éppen azon a ponton voltam, hogy valószín nek fogadjam el azt a feltevésemet, miszerint az angyal figuráját egy külföldi magazinból másolták ki, amikor végre eszembe jutott, hogy egy pillantást vessek a cukorpapírra nyomtatott szövegre is, melyben aztán felfedeztem a karamellát gyártó cég nevét és címét: Tartalom: glukóz, cukor, növényi olaj, vaj, tej és vanília. Az Új élet karamella kizárólagos gyártója az Angyal cukrászati Rt., Eszkisehir, Csicsekdere11 utca 18. Másnap este felültem egy Eszkisehirbe tartó buszra. A munkahelyemen a f nökeimnek azt mondtam, hogy az egyik egyedül él , távoli rokonom megbetegedett, a feleségemnek pedig azt, hogy a f nökeim, ezek a szellemi fogyatékos gazemberek, ellen rz körútra küldtek, s végig kell járnom néhány világvégi, mindenki által elfelejtett falucskát. Értik, ugye? Ha az élet nem egy idióta által elmesélt történet, ha az élet nem egy olyan gyerek irkafirkája, aki most vett el ször ceruzát a kezébe - a lányom akkoriban kezdett érdekl dni a rajzolás iránt -, ha az élet nem minden logikát nélkülöz ostobaságok kegyetlen egymásutánja, akkor Rifki bácsi Az új élet megírásakor biztosan valamilyen sajátos logikát követett ezekben a kis játékaiban, melyek látszólag véletlenszer en jönnek egymás után a regényben. Ha pedig így van, akkor a nagy tervez nek bizonyára valamilyen konkrét célja volt azzal, hogy az Angyalt a sors az évek során annyiszor az utamba sodorta, s ebben az esetben, ha a hétköznapi és megtört szív h snek sikerülne megtudnia magától a derék cukrászmestert l, hogy miért angyal van a cukorkáspapírokon, talán vigasztalást meríthetne ebb l,

amikor sötét hangulatban üldögél majd a szobájában az életéb l még hátralév szi estéken; akkor legalább elgondolkodhat az élete értelmén, ahelyett hogy a kegyetlen véletlenekr l töprengene. A véletlenekr l jut eszembe: nem észrevettem, hanem felgyorsuló szívdobogásomból értettem meg, hogy az Eszkisehirbe tartó, legújabb típusú Mercedes autóbusz sof rje ugyanaz a férfi, aki tizennégy évvel korábban elvitt minket, Dzsánánt és engem egy, a szakadó es t l sártengerré változott apró városkába, melynek elegáns minaretjei valahol a puszta közepén emelkedtek az ég felé. A szememmel és az egész testemmel is próbáltam hozzászokni az új típusú autóbuszok nyújtotta kényelemhez: állandóan zümmög szell ztet rend- szer, az ülések háttámlájára szerelt olvasólámpák, a szállodai londinerekéhez hasonló egyenruhába bújtatott kocsikísér k, a busztársaságok általában szárnyas emblémájával díszített tálcákon felszolgált m anyag íz , színes celofánba csomagolt szendvicsek, kis papírszalvéták. Elég volt megnyomni egy gombot, hogy a háttámlát a mögöttem ül szerencsétlen utas térdéig leeresztve az ülésemet ággyá alakítsam át. Minthogy immár minden busz „expressz” járatként közlekedett, úgy jutottunk el az egyik buszpályaudvarról a másikra, hogy közben nem álltunk meg egyetlen legyekkel teli út menti étteremben sem. Egyes buszokba még egy villamosszékre emlékeztet toalettet is elhelyeztek egy sz k kis kabinban; szörnyen kellemetlen lenne ott bennrekedni egy esetleges balesetkor - gondoltam. A televízió képerny jén szüntelenül annak a busztársaságnak a reklámfilmjei peregtek, amelyik éppen a sztyeppe mélyére tartott velünk az aszfaltozott úton. Így aztán a televízióra pillantó álmos utas láthatta, hogy milyen kényelmes is az, ha álmosan a televíziót bámulva utazunk egy autóbuszon. A vad és kihalt sztyeppe, melyet hajdan Dzsánán és én oly sokszor láttunk a buszok ablakán át, alaposan megváltozott, „emberközelibbé” vált: a pusztaságban mindenfelé hatalmas reklámtáblákat lehetett látni,

melyek egy-egy autógumi- vagy cigarettamárka kiválóságát dicsérték. S a sztyeppe állandóan változtatta a színét attól függ en, hogy milyen árnyalatú fénysz r üveg került a buszok ablakaiba, hogy megvédje az utasokat az er s napsugaraktól: néha mélybarna, máskor világoszöld vagy olajszínben játszott, amir l rögtön a temet k jutottak eszembe. S mégis, miközben közeledtünk kisiklott életem titkai és a mindenki által elfeledett, távoli városkák felé, éreztem, hogy élek, hogy még dühösen lélegzem, és - hogy egy régies kifejezéssel éljek - még mindig szabad prédája vagyok bizonyos vágyaknak és szenvedélyeknek. Feltételezem, már kitalálták, hogy az utazásom nem ért véget Eszkisehirben. A Virágpatak utca 18. szám alatt, ahol valamikor az Angyal cukrászat és rágógumi üzem irodája állt, most egy hatemeletes épület magasodott ott, s az imámképz iskola diákjainak kollégiumául szolgált. Az Eszkisehiri Kereskedelmi és Iparkamara levéltárában egy id s alkalmazott Szanti limonádéval kínált, majd miután órákon keresztül böngészte a nyilvántartásokat és a különböz dossziékat, közölte velem, hogy az Angyal Rt. huszonkét évvel ezel tt átköltözött Kütahyába, s miután bejegyeztette magát a helyi kereskedelmi kamaránál, ott folytatta tovább a cukorkagyártást. Kés bb felfedeztük, hogy az Angyal Rt. hét évvel kés bb Kütahyában is befejezte tevékenységét. Ha ekkor nem támad az az ötletem, hogy elmenjek a fajansztéglás homlokzatú Városházán m köd anyakönyvi hivatalba, azután pedig a F postára, sohasem tudtam volna meg, hogy az Angyal Rt. tulajdonosa, bizonyos Sürejja bej tizenöt évvel ezel tt Malatjában, egyetlen lánya férjének szül városában telepedett le. Azt is kiderítettem, hogy az Angyal Rt. még néhány évig Malatjában is sikeresen m ködött, s megértettem, így történhetett meg az, hogy Dzsánán és én még rábukkanhattunk a cukrászat által gyártott néhány utolsó szem karamellára egyes vidéki buszpályaudvarokon.

Abban az id ben, amikor az Új élet karamelláknak ismét stabil vásárlóköre alakult ki - ez alkalommal Malatjában és környékén -, a Kereskedelmi Kamara Bulletinjében megjelent egy cikk az Angyal Rt. és a hajdan egész Törökországban keresett karamelláinak a történetér l. Ebb l megtudtam, hogy egy id ben az Új élet karamellákat - mintha azok egy hanyatlófélben lév birodalomban utolsó sorozatként vert pénzérmék lennének - bizonyos csemegeüzletekben és trafikokban aprópénz helyett osztogatták, illetve fogadták el. Az Rt. a Malatja Express cím magazinban is megjelentetett néhány képes hirdetést, s akkoriban a környékbeli emberek karamellákkal a zsebükben jártak mindenfelé, s azokat használták váltópénzként, ám hirtelen minden megváltozott, amikor a hazai piacra betörtek azok a gyümölcsíz cukorkák, melyeket a nagy nemzetközi társaságok hatalmas reklámkampányokkal népszer sítettek; emlékeztem arra a telt ajkú színészn cskére, aki a televíziós reklámban oly élvezettel szopogatta ezeket a külföldi cukorkákat. A helyi újságokat átnézve arról is értesültem, hogy az Angyal Rt. üzemének felszámolásakor a tulajdonos mindent eladott: a gépeket, a f z üstöket, s t a cukorka bejegyzett márkanevét is. Ezután vejének rokonaitól megpróbáltam megtudni, hova költözött az Új élet karamellák hajdani gyártója, Szürejja bej, miután Malatját elhagyta. Nyomozásom eredményeként még távolabbi, kelet-törökországi városkákba kellett elutaznom, melyek olyan jelentéktelenek voltak, hogy a nevük nem is szerepelt az iskolai atlaszokban. Mint azok, akik hajdan a pestis el l menekültek, Szürejja bej és családja is apró, eldugott szellemvárosokban keresett menedéket, miel tt teljesen elt ntek volna; mintha k is menekültek volna a Nyugatról jött, idegen íz színes cukorkák el l, melyek a televíziós reklámoknak köszönhet en járványként terjedtek el az egész országban.

Ismét autóbuszokra szálltam fel, majd leszálltam róluk, buszpályaudvarokon várakoztam, piactereken bolyongtam, anyakönyvi hivatalokban kutakodtam, eldugott utcácskákon, szök kutakkal díszített, fákkal, macskákkal és kávézókkal teli tereken mászkáltam. Egy ideig minden egyes városkában, ahol megfordultam, minden egyes utcában, melynek járdáját tapostam, minden egyes kávéházban, ahova beültem meginni egy teát, azt képzeltem, hogy egy végtelenül hosszú ideje tartó szemfényvesztés nyomaira bukkantam, melyek összekapcsolták e helyeket a keresztesekkel, a bizánciakkal és az ottománokkal. Rámosolyogtam a ravasz kölykökre, akik turistának néztek, s megpróbáltak eladni nekem néhány hamisított „bizánci” pénzérmét. Nem tiltakoztam, amikor a fodrász vizeletszagú Jeni Urart arcvízzel kente be a képemet, és nem botránkoztam meg akkor sem, amikor láttam, hogy a mindenfelé gomba módra szaporodó, dróthálóval körbekerített „ócskapiacok” egyikének bejáratát egy, a hettiták korából származó romos m emlék ellopott kapujából alakították ki. Hogy mennyire nem voltam ura a gondolataimnak, bizonyítja az a tény is, hogy azt hittem, a „Zéki szemorvos” házának ajtaja felett díszelg hatalmas, szemüveget formázó cégért még most is a hajdan itt elvonuló keresztes lovagok által felvert por borítja. Ám néha úgy éreztem, hogy ezek a konzervatív történelmi machinációk, melyek arra szolgáltak volna, hogy ellenállóvá tegyék ezeket a vidékeket bármiféle változással szemben, eredményteleneknek bizonyultak, hiszen a zöldségpiacokat, a kis csemegeüzleteket és a száradni kiakasztott ruhákkal ékes kis utcákat, melyekr l Dzsánán és én tizennégy évvel ezel tt azt gondoltuk, hogy örök élet ek lesznek, elsöpörték a Nyugatról érkez új szelek. Mintha valamilyen titkos parancsra történt volna, a vidéki kisvárosok éttermeib l hirtelen elt ntek azok a hatalmas akváriumok, melyek hajdan az egész helyiségre szétsugározták csendes der jüket. Ki döntött úgy valamikor

az elmúlt tizennégy évben, hogy ezeknek a rikító bet kkel teli, plexiüvegb l készült reklámtábláknak úgy el kell szaporodniuk nemcsak a f utakon, de a legporosabb utcácskákban is, ahogy az útilapu burjánzik az országutak mentén? Ki vágatta ki a fákat a terekr l? Ki parancsolta meg, hogy a Kemál Atatürk szobrát börtönfalként közrefogó panelházak minden erkélyén ugyanolyan vasrácsok csúfoskodja- nak? Ki buzdította arra a gyerekeket, hogy k vel dobálják meg a városukba érkez utazók autóját? Kinek támadt az az ostoba ötlete, hogy kellemetlen szagú fert tlenít sprayjel kell telefújni a szállodai szobákat? Ki árasztotta el az egész országot ezekkel a színes falinaptárokkal, melyekr l teherautó-gumin lovagló, hosszú lábú angolszász manökenek mosolyognak ránk? Ki határozott úgy, hogy hazánk polgárai kötelesek farkasszemet nézni egymással, ha biztonságban akarják érezni magukat az olyan új helyeken, amelyeket liftnek, pénzváltó fióknak vagy váróteremnek hívnak? Id el tt megöregedtem, gyorsan elfáradok, a lehet leglassabban lépkedtem. Úgy tettem, mintha nem venném észre, milyen lassan vánszorgok ebben a hihetetlenül hatalmas tömegben, mely magával sodor, s melyben elt nök, és ahogy megláttam, azonnal el is felejtettem a szembejöv k arcát, akik állandóan meglöktek, s akiknek az oldalába én is belekönyököltem, mint ahogy azonnal elfelejtettem a fejem felett lengedez reklámtáblákon szerepl ügyvédek, pénzügyi szakért k és fogorvosok nevét is. Képtelen voltam megérteni, hogyan történhetett meg, hogy ezek az ártatlan kisvárosok, ezek a finom miniat röket idéz sz k utcácskák - melyekben Dzsánán és én hajdan a játék és a mágia b völetében úgy sétálgattunk, mint egy titkos kertben, ahova egy derék asszonyság lopva engedett be minket -, egyszer csak teljesen egyforma, veszélyt jelz táblákkal és felkiáltójelekkel teli, rémít színházi díszletekké alakultak át.

A legvalószín tlenebb helyeken nyitott félhomályos söröz ket és bárokat láttam: egy mecset vagy az öregek otthona mellett. Láttam egy gazellaszem orosz manökent, aki egy b rönddel a kezében városról városra járt, és teljesen egyedül tartott divatbemutatókat a buszokon, a mozikban vagy a piactereken, majd a bemutatott ruhákat eladta a fejkend s vagy lefátyolozott arcú helybéli n knek. Megfigyeltem, hogy a buszokon régebben miniat r Koránokat árusító afgán menekültek átadták a helyüket azoknak az orosz vagy grúz családoknak, melyek tagjai most m anyag sakktáblákat, színházi látcsöveket, katonai kitüntetéseket vagy Kaszpi-tengeri kaviárt kínáltak megvételre az utasoknak. Találkoztam egy, a lányát keres apával, talán az gyermeke volt az a farmernadrágos leány, aki a kedvese kezét fogva halt meg egy es s éjjelen az után a baleset után, melyet az a busz okozott, amelyiken Dzsánán és én ültünk. Láttam a kísértetiesen üres kurd falvakat, melyeket egy hadüzenet nélküli háború néptelenített el, és láttam a távolban emelked sötét hegyeket bombázó tüzérségi ütegeket. Egy félhomályos játékteremben, melyben iskolakerül gyerekek, fiatal munkanélküliek és a meg nem értett helyi zsenik gy ltek össze, hogy próbára tegyék ügyességüket, szerencséjüket, és kiadják magukból a dühüket, láttam egy videójátékot; amikor valaki elérte a húszezer pontot a játékban, a képerny n megjelent egy japán programozó által kitalált és egy olasz grafikus által megrajzolt rózsaszín angyal, és kedvesen ránk mosolygott, mintegy szerencsét ígérve nekünk, többieknek, a balszerencséseknek, akik ott nyomogattuk a gombokat, és rángattuk a gépkarokat a sötét, poros és nyirokszagú teremben. Láttam egy részegít Opa-illatot árasztó férfit, amint megpróbálta szótagról szótagra kisilabizálni a meggyilkolt újságíró, Dzselal Szalik posztumusz cikkeit. Néhány újabban fejl désnek indult kisváros terein, ahol a régi faházak helyén most vasbeton épületek álltak, láttam a kávéházakban üldögél , gyerekeik és csinos, sz ke

feleségük társaságában Coca-Colát iszogató, nemrégiben leszerz dtetett bosnyák és albán labdarúgókat. A zsúfolt piactereken, a nyomorúságos kocsmákban, egy gyógyszertárnak az utca túloldalán lév üzlet kirakatát visszatükröz , különböz sérvköt reklámokkal teleragasztott kirakatüvegén, színes álmaimban és rémálmaimban, melyek a szállodai szobákban éppúgy rám törtek, mint a buszok ülésein, rémít árnyakat láttam elsuhanni, melyekr l azt gondoltam, hogy nem lehetnek mások, mint Szeiko vagy Szerkisszov. Ha már az „órák” szóba kerültek, elmondom Önöknek, hogy miel tt elmentem volna Szonpazarba, utam végállomására, tettem egy kis kitér t, hogy benézzek Csatikba, abba a városkába, melyet Lefin doktor az ország központjává kívánt tenni. Ám ott is - talán a háborúk, a bevándorlók serege, valami különös emlékezetvesztés vagy a tömeg, a félelmek és a szagok, remélem, értik, mit akarok mondani, vagy egyéb megfoghatatlan okok miatt - egy teljesen megváltozott várost találtam. Olyannyira, hogy féltem itt felidézni Dzsánánnal kapcsolatos emlékeimet, s mintha én magam is összezavarodtam volna, ahogy elveszetten nézel dtem az utcákon céltalanul hömpölyg tömegben. A gyógyszertár kirakatában sorakozó japán digitális karórák konkrét és szimbolikus értelemben is azt bizonyították számomra, hogy a Lefin doktor és az „órái” által a Nagy Szemfényvesztés elleni harcra létrehozott szervezet már réges-rég feloszlott; s ami még rosszabb, a nagyáruházakban egymás mellett sorakozó üzletek bejárata fölött csupa külföldi, idegen helyesírású limonádé-, tele- vízió-, jégkrém- és autómárka nevét lehetett olvasni. Mégis megpróbáltam egy árnyékos, h vös helyet keresni, mely kényelmes menedékül szolgálhatna a szerencsétlen és ostoba h s álmainak, aki ezen az amnéziás vidéken keresgéli az élete értelmét, s szeretné felidézni mindazt, ami megmaradt emlékezetemben Dzsánán arcából, nevetéséb l, egy szóból, amit kimondott; elmentem a házhoz,

melyben hajdan Lefin doktor bájos lányai éltek, megálltam az eperfa mellett, melyhez annyi boldog emlékem f z dött. A völgyben magas oszlopok emelkedtek, ide is eljutottak tehát az elektromos vezetékek, ám a környéken egyetlen házat sem láttam; csak romok maradtak, s úgy t nt, hogy ezek a romok nem az id , hanem egy egész sor természeti katasztrófa pusztításainak nyomait viselik magukon. Amikor az egyik olyan dombon, amelyet annak idején én is megmásztam Lefin doktorral, észrevettem egy Akbank reklámtáblát, legnagyobb megdöbbenésemre az jutott eszembe, jól tettem, hogy megöltem Dzsánán szeret jét, azt a férfit, aki azt hitte, azzal, hogy nap nap után, évr l évre lemásolja ugyanazokat a mondatokat, sikerülhet elérnie az örökkévalóság békéjét, és megfejteni az élet titkát - vagy nevezzék annak, aminek akarják. Mindenesetre így megkíméltem Lefin doktor fiát ett l a nem túl szívderít látványtól, megmentettem attól, hogy megfulladjon a bet k és a videók tömegében, hogy vakon kelljen bolyongania ebben a fény és ragyogás nélküli univerzumban. De ki fog engem megmenteni, ki fog fényfátyolba burkolni, és megszabadítani ett l a szörny , kicsinyes kegyetlenséggel teli világtól? Az Angyal, akinek hihetetlen, édes fényét hajdan megláttam képzeletem vetít vásznán, s akinek szavait meghallotta a szívem, már régóta nem küldött jeleket nekem, s nem szólított meg. Ósz l sre egyetlen vonat sem indult, mert az összes járatot törölték a kurd felkelés miatt. A merényl nek esze ágában sem volt visszatérni a gyilkosság helyszínére, de ahhoz, hogy eljuthassak a Szonpazar nev városkába, ahol az a férfi - Szürejja bej - lakott, információim szerint az unokája házában, aki a karamelláinak az Új élet nevet adta, fényes nappal kellett áthaladnom azon a vidéken, melyet a KKP12 tartott az ellen rzése alatt. Abból ítélve, amit a buszpályaudvaron láttam, Ósz l sön sem maradt sok minden, amire emlékezhettem volna. Minden eshet ségre készen - félve attól, hogy valaki mégiscsak

felismeri a gyilkost -, amíg a busz indulására vártam, arcomat mindvégig a Miliijet lapjaiba temettem. Miközben a busz északnak tartott velünk, a hajnal els sugarai megcsillantak a horizonton kirajzolódó fenséges hegyek ormain, és igazából nem is tudom, hogy a komor hegyek közötti kanyargás okozta szédülésnek vagy az utasok félelmének tudható be az a halálos csend, mely az utastérre telepedett. Id r l id re meg kellett állnunk a katonai ellen rzési pontokon, vagy azért, mert valaki leszállt, hogy aztán gyalog, s egyedül a sötét felh k társaságában folytassa útját a falujáig, mely egy olyan eldugott helyen feküdt, ahol a madár se jár. Csodálattal néztem a magányukba zárkózott hegyeket; teljesen közömbössé tették ket azok a szörny ségek, melyeknek az évszázadok során tanúi voltak. (Hogy az olvasó, aki eme utolsó mondat miatt összevonta a szemöldökét, ne dobja félre egy megvet mozdulattal ezt a könyvet, melyet eddig oly türelmesen olvasott, hozzátenném, hogy még a büntetlenül maradt gyilkosoknak is joguk van közhelyeket mondani.) Azt hiszem, Szonpazar apró városkája a KKP által ellen rzött körzeten kívül feküdt. Azt is mondhatnánk, hogy kívül feküdt az egész kortárs civilizáció hatókörén: amikor leszálltam a buszról, itt nem azok a rikító bet kkel teli, különféle fagylalt-, h t szekrény-, tele- vízióvagy cigarettamárkákat hirdet reklámtáblák fogadtak, amelyek miatt a korábban meglátogatott kisvárosokban mindig azt éreztem, hogy körben járok, hogy mindig oda érkezem vissza, ahonnan elindultam. Ebben a városkában a rég elfeledett, békés városokról és boldog szultánokról szóló mesék mágikus csendje uralkodott. Egy nagy útkeresztez déshez érve - bizonyára ez volt a városka f tere megláttam egy macskát: egy kávéház lugasa alatt mosakodott minden sietség nélkül, és látszott rajta, hogy örül az életnek; aztán láttam egy boldog hentest a boltja el tt, egy gondtalan eladót egy csemegeüzlet el tt, egy álmos zöldségest és az álmos legyeit a zöldségekkel és

gyümölcsökkel teli ládái el tt; mindannyian mozdulatlanul és der sen üldögéltek a kellemes reggeli napsütésben, teljesen ellazulva a reggelt aranyfénybe vonó napsugarak hevét l; látszott, elég bölcsek, hogy tudatában legyenek, micsoda boldogság élni, hogy micsoda áldás ez az egyszer tevékenység, az élet, amelyre mindannyian képesek vagyunk. Ami azt az idegent illeti, aki épp most érkezett a városba, és akire a helybeliek oda-odasandítottak a szemük sarkából, nos, azonnal hagyta magát elb völni e meglep , a tündérmesék világát idéz jelenett l; elképzelte, hogy Dzsánán, akit hajdan rülten szeretett, a nagyszüleink idejéb l származó régi órákkal és egy halom gyerekmagazinnal a kezében, ajkán huncut mosollyal mindjárt felbukkan az els utcasarkon. Már az els utcácskában, melyen elindultam, észrevettem, hogy a lelkemre máris rátelepedett a csend; a másodikban egy szomorúf z lecsüng ágai megsimogatták az arcomat; a harmadikban találkoztam a világ legszebb gyermekével: hatalmas szempillái voltak. El vettem a zsebemb l a kis cédulát, melyre Szürejja bej címét feljegyeztem, hogy megkérdezzem a fiútól, merre kell mennem. Nem tudom, vajon csak az én szennyezett világom ábécéje volt-e ismeretlen számára, vagy a gyerek egyáltalán nem tudott olvasni, de amikor én magam is megnéztem a címet, melyet innen kétszáz kilométernyire egy cs dbiztostól szereztem meg, úgy találtam, hogy a cédulára írt néhány szó szinte olvashatatlan. Csak szótagról szótagra haladva sikerült kiböngésznem és felolvasnom: „Zija Tepe utca”, ám még miel tt a házszámig eljutottam volna, egy vén banya feje t nt fel az egyik kapualjban: - Ez itt van - mondta nekem az a felfelé tartó utca...

17 Itt, ebben a meredeken felfelé tartó utcában fog tehát véget érni ez az oly sok éve tartó utazás - gondoltam -, amikor egy kannákkal megrakott lovas kocsi elém vágva bekanyarodott a Zija Tepe utcába. A kocsi bizonyára vizet szállított valamilyen építkezéshez. Miközben a rozoga szekér lassan távolodott t lem, azon gondolkodtam, vajon miért bádogkannák sorakoznak a bakon ül kocsis mögött; a m anyagok talán még nem jutottak el erre a vidékre? Tekintetem nem a bóbiskoló kocsis, hanem a szekér elé fogott, fejét egy pillanatra hátrafordító ló tekintetével találkozott, s hirtelen elszégyelltem magam. A tajtékos sörény ló szemében tehetetlen düh tükröz dött; a rakomány súlya alatt meggörnyed állat maga volt a megtestesült szenvedés. Egy pillanatra megláttam a saját tükörképemet szomorúsággal teli szemében, és megértettem, hogy ennek a lónak sokkal nehezebb sors jutott, mint nekem. A bádogkannák csörömpölése, a kocsi kerekeinek csikorgása és nyomorult lényem sóhajai közepette kapaszkodtunk fel azon az emelked n, melyet úgy hívtak: A-Dolgok-Értelmének-Dombja. A lovas kocsi bekanyarodott egy kis kertbe, ahol már várták a maltert kever k m vesek, és miközben a nap elt nt egy sötét felh mögött, én beléptem a magas falakkal határolt, titokzatos árnyékokkal teli kertbe, majd az Új élet karamella megteremt jének otthonába. Hat órát töltöttem ebben a titokzatos kert közepén álló k házban. Az Új élet karamella megteremt je, ez a Szürejja bej, akit l azt vártam, hogy megadja a kulcsot életem titkainak megfejtéséhez, egyike volt azoknak a nyolcvanas vénembereknek, akik képesek napi két doboz Szamszunt olyan kéjesen elfüstölni, mintha a cigarettát a hosszú

élet elixírjének tartanák. Úgy fogadott, mintha az unokája régi barátja vagy a család közeli ismer se lennék, aztán mintha csak egy az el z napon félbehagyott történetet folytatna, hosszasan mesélt nekem egy magyar férfiról, egy náci kémr l, aki egy napon belépett az kütahyai üzletébe; ezután részletesen leírt nekem egy budapesti cukrászdát; beszélt azokról a n kr l, akik valamikor a harmincas években összetalálkoztak egy isztambuli táncos mulatságon, s döbbenten állapították meg, hogy valamennyiüknek ugyanolyan kalap van a fején; elsorolta, milyen ostobaságokat követnek el a hazánkbeli n k, hogy még szebbek lehessenek; elmagyarázta, hogy miért nem n sült még meg az unokája - aki beszélgetésünk alatt többször is benézett a helyiségbe -, és érdekes részletekkel szolgált a férfi két felbontott eljegyzésér l. Nagyon elégedettnek t nt, amikor megtudta, hogy én házasember vagyok, és hazafias dolognak nevezte, hogy egy ilyen fiatal biztosítási ügynöknek - nekem - van bátorsága ahhoz, hogy hitvesét l és gyermekét l elszakadva ilyen hosszú utakra induljon, s azzal vegye ki a részét az ország építéséb l, hogy felhívja honfitársai figyelmét az ket fenyeget veszélyekre, és segít nekik a megfelel döntések és intézkedések meghozatalában. Csak beszélgetésünk második órája végén tudtam elmagyarázni neki, hogy nem biztosítási ügynök vagyok, s hogy engem igazából az Új élet karamellák érdekelnek. Az öregember fészkel dni kezdett a foteljában, arcát az árnyas kertb l besz r d szürkés fény felé fordította, és rejtélyes hangon megkérdezte t lem, hogy tudok-e németül. „Sahmatt” - mondta aztán válaszomat meg sem várva, majd elmagyarázta, hogy ez egy hibrid szó, mely a perzsa „sah” és a „megölt” jelentés , arab „mate” szavak összevonásával keletkezett. Mi ismertettük meg a sakkot a Nyugattal. A sakktábla fekete-fehér csatamezején folyó harc nem más, mint a lelkünkben egymással küzd fekete és fehér, a jó és a rossz összecsapásának a megjelenítése. No de

mit csináltak a sakkal a nyugatiak? A mi vezírünket királyn re cserélték, az elefántot pedig püspökre, de nem is ez a legfontosabb. A legnagyobb baj az, hogy utóbb visszajuttatták hozzánk a sakkjátékot, úgy mutatva be azt nekünk, mint saját szellemi terméküket, mint a racionalizmus egyetemes fogalmának a diadalát. Ma pedig ott tartunk, hogy a saját érzékenységünket is az gondolkodásmódjuk alapján próbáljuk megérteni, és azt hisszük, ez a „civilizáció”. Észrevettem-e - az unokája már felfigyelt rá hogy napjainkban a gólyák, amikor nyár elején elindulnak észak felé, illetve amikor augusztusban visszatérnek délre, Afrikába, sokkal magasabban repülnek, mint régen, azokban a boldogabb id kben? Ez azért van, mert a városok, a hegyek, a folyók és az országok, melyek fölött átrepülnek, olyan gyászos látványt nyújtanak, hogy a madarak nem is akarják látni ezt a rengeteg nyomorúságot. A gólyákról, melyekr l látható meghatódottsággal beszélt, áttért egy cirkuszi artistára, egy gólyalábú francia légtornászra, akit ötven évvel ezel tt látott Isztambulban; megemlékezett a hajdani vásárokról és vándorcirkuszokról, meg azokról az édességekr l, amelyeket akkoriban árusítottak; nem mondanám, hogy túlzott nosztalgiával, de mindenesetre színesen és érzékletesen beszélt minderr l. Ott marasztalt ebédre; asztalhoz ültünk, és hideg Tuborg sört kortyolgatva hallgattuk Szürejja bejt, aki elmesélte nekünk annak a néhány lovagnak a történetét, akiket seink a nyolcadik keresztes hadjárat idején bekerítettek Közép-Anatóliában, s akik ezért kénytelenek voltak bemenekülni Kappadókia egyik mély barlangjába. A föld alatt bujkálok száma az évszázadok során egyre n tt, és a keresztes lovagok gyerekei és leszármazottai mindenfelé hosszú alagutakat fúrtak, újabb barlangokat fedeztek fel, s egész városokat építettek fel a föld mélyében. Néha kiküldtek egy-egy kémet ebb l a föld alatti labirintusból, ahova soha nem sütött be a nap, s amelyben a keresztesek

leszármazottainak százezrei éltek; ez a kém álruhában jelent meg a városainkban és az utcáinkban, s a nyugati civilizáció nagyszer ségér l papolt nekünk, nyilván azért, hogy a Keresztesek Utolsó Leszármazottai, a KUL-ok, akik hazánk altalaját már teljesen kisajátították, majd nyugodtan el jöhessenek föld alatti barlangjaikból, miután mérgezett gondolataikkal elkábítottak minket. S azt tudom-e, hogy ezeket a kémeket OPA-knak hívják, és hogy van egy olyan borotvakrém, amelynek ugyanez a neve? Vajon valóban arról magyarázott ezután az öregember, hogy micsoda katasztrófát jelentett hazánk számára Kemál Atatürk túlzott rajongása a pirított csicseriborsóért, vagy csak képzel dtem? Azt sem tudom megmondani, hogy hozta-e szóba Lefin doktort, vagy én beszéltem róla el ször. Lefin doktor tévedése abban állt - mondta Szürejja bej -, hogy jó materialistaként azt hitte, a tárgyak meg rzésével és megbecsülésével megvédheti a lelkét. Ha ez így lenne, minden bolhapiac isteni fényben úszna! Fény - Lux. Mennyi árucikk viseli ezt a márkajelzést, természetesen csupa utánzat: Lux lámpa, Lux tinta és a többi. Amikor Lefin doktor megértette, hogy lehetetlen megóvni a Szellemet, hogy lelkünket nem lehet csupán a tárgyakkal megvédeni, a terrorizmus útjára lépett. Ezzel persze kihúzta a gyufát az amerikaiaknál, és a CIA érti a dolgát. Most csak a szél süvít ott, ahol hajdan Lefin doktor szép háza állt! A lányai elmenekültek onnan, egyik a másik után. A fiát pedig már évekkel korábban meggyilkolták. Ami a doktor által létrehozott szervezetet illeti, nos, az széthullott. A szervezet minden egyes bérgyilkosa a saját hercegségének urává nyilvánította magát, amint az oly gyakran megesik a nagy birodalmak bukása után. Ezért van az is, hogy ezen a gyönyör földön, amelyet a gyarmatosítók zseniális ötlettel Közel-Keletnek kereszteltek el, annyi ügyetlen és véreskez herceg alapíthatott saját államot! A cigarettájával nem rám, hanem a mellettem lév üres fotelra bökött, mintha ezzel is

hangsúlyozni akarná azt a paradoxont, amelyet kimondani készült: e területek most már búcsút mondhatnak az autonómiájuknak! Leszállt az est, a nagy fákkal teli kert olyan sötétségbe burkolózott, mint egy temet , s a csend is még mélyebb lett, amikor az öregember hirtelen rátért arra a témára, amelyet már órák óta kerülgetett. Éppen egy katolikus japán misszionáriusról beszélt, akivel Kajszeri környékén találkozott, s aki egy mecset udvarán tartott agymosást néhány érdekl d nek, aztán hirtelen témát váltva kijelentette, hogy már nem emlékszik, miért nevezte el Új életnek a karamelláit, de szerinte jó nevet talált nekik, mert ezek a cukorkák aztán hosszú éveken át valóban új érzéseket, új ízt vittek az itt él emberek életébe, és egy elfeledett múlt emlékét idézték fel bennük. A közvélekedéssel ellentétben, sem a karamella szót, sem magát az ilyen cukorkát nem a franciáktól vettük át, tehát ez esetben nem egy nyugati termék lemásolásáról van szó. A kara (fekete) szó az egyik jellegzetes eleme az ezen a területen évezredek óta él népek közös szókincsének. Egyébként ez a szó gyakran szerepelt abban a több mint tízezer mondókában is, melyeket az általa harminckét éven át gyártott „karamélák” csomagolópapírján lehetett olvasni. - Nagyon jó, és az Angyal? - kérdezte újra a szerencsétlen utazó, a türelmes biztosítási ügynök, az ügyefogyott h s. Válaszként Szürejja bej elmondott nekem nyolcat e tízezernyi mondóka közül. És ezekb l a kis versikékb l, melyekben szép n khöz vagy fiatal, nemtör döm lányokhoz hasonlították ket, angyalok röppentek el , ám ezek az egyenesen a tündérmesék mágikus világából idecsöppent kerubok, akik kezükkel integetve távolodtak t lem, a legkevésbé sem tetszettek nekem, és egyetlen emléket sem idéztek fel bennem. Szürejja bej bevallotta, hogy az imént elszavalt valamennyi versikét írta. Az Új élet karamellák papírjára nyomtatott körülbelül tízezer

mondókából közel hétezer az tollából került ki. Az Angyal Rt. fénykorában, amikor a keresked k hihetetlen mennyiségeket rendeltek az Új élet karamellából, megesett, hogy egy nap húsz ilyen versikét is kitalált. Anasztasziosz, aki az els bizánci pénzérméket verette, nem vésette-e rájuk a saját nevét? Szürejja bej emlékeztetett arra, hogy azok az öblös üvegedények, melyekben ezeket a karamellákat tartották, egy id ben az ország minden csemegeüzletében a mérleg és a pénztárgép között álltak; hogy ebb l az pecsétjével ellátott termékb l több milliónyi darabot hordtak magukkal az emberek a zsebükben, s hogy ezeket a karamellákat aprópénzként használták. Azt mondta, hogy akkoriban a saját pénzt veret császárokhoz hasonlóan belekóstolt minden örömbe, amit az élet egy embernek nyújthat: a hatalomba, a gazdagságba, a sikerbe, n ket és boldogságot vásárolt magának. Így aztán annak, hogy most kössön életbiztosítást, már nem lenne semmi értelme - mondta végül. Fiatal barátja, a biztosítási ügynök vigasztalására hozzátette, hogy azt elmondhatja neki, miért került egy angyal a karamellák csomagolópapírjára: fiatalkorában, amikor rendszeresen látogatta a bejólui mozikat, nagyon szerette Marlene Dietrich filmjeit, különösen azt, amelyiknek Der Blaue Engel volt a címe. Ezt a filmet, melyet nálunk A kék angyal címmel vetítettek, a német író, Heinrich Mann egyik regénye alapján forgatták. Szürejja bej olvasta a regényt is, melynek eredeti címe Professor Unrat volt. A filmben az Emil Jannings által megszemélyesített tanár egy egyszer gimnáziumi oktató. Egy napon szerelmes lesz egy prostituáltba. A n olyan, mint egy angyal... Feltámadt a szél, hogy ennyire hangosan zizeg a fák lombja? Vagy a lelkemben tomboló hurrikán zaját hallom? Egy pillanatra „elábrándoztam” - ezt a kifejezést használják az elnéz tanítón k, amikor azokról a gyerekekr l beszélnek, akik soha nem figyelnek oda az órákon, ám akiknek ártatlan, ijedt tekintetük miatt mindig megbocsátanak. Láttam a szemem el tt elsuhanni ifjúságom fényben

tündökl fantomját, s visszaemlékeztem arra a napra, amikor el ször olvastam el Az új életet: olyan volt, mint egy csodálatos, mindenki számára elérhetetlen messzeségben úszó, fényesen kivilágított hajó, mely egyre távolodik, s végül elt nik a sötét éjszakában. Miközben magamba zárkózva hallgattam, tudtam, hogy Szürejja bej még mindig a fiatalkorában olvasott regény szomorú történetét meséli nekem. De hiába tudtam ezt, úgy éreztem, valójában nem hallok és nem látok semmit. Id közben az öregember unokája bejött a szobába, felkapcsolta a lámpát, és ebben a pillanatban három fontos dolgot is észrevettem: 1. A plafonról lelógó csillár pontosan olyan volt, mint az, amit az ósz l si cirkuszban a Vágy Angyala nyújtott át minden este a szerencsés nyertesnek mindenféle jó tanácsok kíséretében. 2. Korábban nagyon sötét volt a helyiségben, s egy ideje már biztosan nem is láttam az öreg cukrászmestert. 3. egyáltalán nem látott engem, merthogy vak volt. Az agresszív és ironikus olvasónak, aki most szemöldökét felvonva gúnyos kérdéseket fogalmaz meg magában az értelmi és megfigyel képességemmel kapcsolatban, én is feltehetnék egy ugyanilyen agresszív kérdést: kell figyelemmel olvasta minden sorát ennek a könyvnek, amelyet most a kezében tart? Például - mondanám neki - emlékszik-e annak a jelenetnek minden részletére, amelyben el ször volt szó az Angyalról? Vagy meg tudná-e mondani nekem, de azonnal, hogy Rifki bácsi hogyan merített ihletet Az új élet megírásához egy régi, A vasút h sei cím könyvében felsorolt vasúti társaságok nevéb l? Megjegyezte-e, hogy mik is voltak azok a jelek, amelyek alapján kijelenthettem, hogy Mehmet Dzsánánra gondolt, amikor rál ttem a moziban? Mindazoknál, akiknek hozzám hasonlóan hirtelen kisiklott az életük, a fájdalom düh formájában jelentkezik, mely megpróbál intelligenciának látszani. És pontosan ez a vágy, hogy intelligensek legyünk, ez tesz tönkre végül mindent.

Mivel mindeddig elmerültem a saját szomorúságomban, most el ször néztem tisztelettel vagy csodálattal, és hogy szinte legyek, némi irigységgel erre az öregemberre, akinek a vakságát csak azért vettem észre, mert olyan üres tekintettel meredt a fejünk fölött függ csillárra; az öregúr magas, karcsú és elegáns férfi volt, s korához képest jó egészségnek örvendett. Ügyesen tudta használni a kezét és az ujjait, a szelleme még mindig nagyon élénk volt, és az is kiderült, hogy képes hat órán át mesélni egy biztosítási ügynöknek hitt álmodozó gyilkosnak anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válna. Már ifjúkorában megismerte a siker ízét, s ez boldog lelkesedéssel töltötte el t, s bár élete egyetlen alkotása rendre elt nt az emberek millióinak szájában és gyomrában, s bár a karamellák papírjára nyomtatott összes verse a szemétkosárban végezte, sikerült felvérteznie magát optimista világnézettel, és megtalálta a helyét ebben a világban; ráadásul még nyolcvanhárom éves korában is képes volt nagy élvezettel elszívni napi két doboz cigarettát. A vakokra jellemz különleges, kifinomult hallása révén a hallgatásomból kitalálta, mennyire szomorú vagyok, s vigasztalni kezdett: ilyen az élet, van benne véletlen, szerencse, szerelem, magány, vidámság, bánat, van benne fény és halál - és némi boldogságféle is; és el ne felejtsük, van a nyolcórai hírm sor a rádióban, s ilyenkor az unokája mindig bekapcsolja neki a rádiót, egyébként pedig megkért, hogy vacsorázzam velük. Elnézést kértem; elmagyaráztam nekik, hogy másnap már Ósz l sön kell lennem; több ügyfél is vár ott, hogy aláírják az életbiztosítási kötvényüket. Aztán nagyon gyorsan kimentem a házból, a kertb l, és ott találtam magam az utcán. A kissé h vös, tavaszi éjszakában, mely sejteni engedte, milyen kemények is lehetnek a telek ezen a vidéken, magányosabbnak éreztem magam, mint az öregúr kertjében álló sötét ciprusok.

Most mihez kezdjek? Megtudtam mindent, amit akartam - és azt is, amit végképp nem lett volna szabad megtudnom -, s ezzel elérkeztem minden kaland, minden utazás és minden rejtély végére, amit csak ki tudtam találni magamnak. Az életnek az a vékony kis szelete, amelyet a jöv mnek nevezhettem, sötétbe veszett - éppúgy, mint a domboldalban fekv Szonpazar elfeledett városkája, melynek létezését csak néhány komor fény utcai lámpa jelezte. Miközben egy kutya harsány ugatással kísérte lépteim zaját, nekivágtam a lejt s utcának. A buszra várva, melynek el kellett vinnie engem ebb l a csendes, világvégi városkából, vissza a mindenféle bankokat és külföldi cigarettamárkákat reklámozó óriásplakátokkal, limonádésüvegekkel és televízióképerny kkel teli zajos világba, céltalanul sétálgattam a sötét utcákon. Most, hogy már kihunyt bennem az a remény és az a vágy, hogy megértsem, és egységében lássam a világot, a könyvet és az életemet, olyan képek t ntek a szemembe rendetlen összevisszaságban, melyek immár nem utaltak semmire. Egy nyitott ablakon át jó ideig szemléltem egy vacsorához összegy lt családot: ott ültek egy asztal körül, pontosan úgy, ahogy Önök is elképzelik. A mecset falára kit zött plakát tájékoztatott a Korán-iskola órarendjér l. Egy lugas árnyékában meghúzódó kávéházban megállapíthattam, hogy a Budák limonádé itt még állta a Coca-Cola, a Schweppes és a Pepsi Cola ostromát, bár ez nem érdekelt túlzottan. Sokáig figyeltem, hogyan bíbel dik egy biciklikerékkel a lugassal pontosan szemben lév kerékpárüzlet m helyében egy szerel , miközben a haverjával beszélget, s a kezében cigarettát tart. Miért használtam a „haver” szót? Talán volt valami feszültség, ellenségesség közöttük. Egyébként akár haverok, akár barátok, számomra nem voltak sem érdekesek, sem érdektelenek. Azon olvasók kedvéért, akik túl pesszimistának ítélnének engem, hozzátenném, hogy mivel egy kávéház h s lugasa alatt üldögéltem,

megtehettem volna azt is, hogy elfordítom a fejemet, de én mégis ket néztem. Az autóbusz megérkezett, s én különös érzésekkel eltelve hagytam el Szonpazart. Magas hegyek között kanyargó utakon kapaszkodott fel velünk a busz, aztán nyugtalanító fékcsikorgások közepette ereszkedtünk lefelé. Többször is meg kellett állnunk az ellen rz pontokon, meg kellett mutatnunk az iratainkat, hogy megnyugtassuk a katonai jár röket. Amikor magunk mögött hagytuk a hegyeket, a katonákat és az ellen rz pontokat, amikor a buszunk végre nagyobb sebességre kapcsolhatott, s kedve szerint vágtathatott a sötétségbe burkolózó síkságon, a motor berregése és a kerekek surrogása közepette újra meghallottam egy ismer s zene komor hangjait. Talán azért, mert a busz, amelyiken ültem, egyike volt azoknak az utolsó - zajos, otromba, de nagyon megbízható - Magiruszoknak, melyekkel hajdan annyiszor utaztam Dzsánánnal; talán azért, mert egy repedezett, kátyúkkal teli úton robogtunk, melynek veszélyességét a másodpercenként nyolcszor körbeforduló kerekek állandó csikorgása is nyilvánvalóvá tette; talán azért, mert újra és újra a múltam és a jöv m lila vagy szürke fényei villantak fel a videó képerny jén, melyen egy, talán az isztambuli Jesildzsam utcai stúdióban készült filmben - bár ebben nem vagyok biztos - egymáshoz megtévesztésig hasonlító szerelmes férfiak zokogtak; talán azért, mert egy ösztönös megérzésnek engedelmeskedve a harminchetes ülésre telepedtem le, azt remélve, hogy így esetleg megérthetem a véletlen titokzatos rendjét, hogy felfedezhetem életem mindaddig meg nem talált értelmét; talán azért, mert az üres szék fölé hajolva, melyet Dzsánánnak kellett volna elfoglalni, az ablakon át megláttam az éjszaka sötét bársonyát, mely hajdan olyan csábítónak, rejtélyesnek, soha véget nem ér nek t nt számunkra, mint az id , az álom, az élet, mint a könyv; amikor egy még nálam is bánatosabb es kezdett kopogni az autóbusz ablakain,

kényelmesen elnyúltam az ülésemen, s átengedtem magam emlékeim zenéjének. A bennem szétáradó szomorúsággal párhuzamosan az es is még jobban rákezdett; éjfél felé már valóságos özönvízzé vált, mely a buszunkat meg-megrázó vad szélrohamokkal és a lelkemben hervadozó virágokhoz hasonló lila villámokkal kísérve szakadt ránk. Az es víz beszivárgott az ablakok résein, s eláztatta az üléseket. Miután elhaladtunk az es függönyön át alig látható benzinkút és néhány sártengerré vált falucska mellett, az öreg autóbusz lassítani kezdett, és befordult egy pihen helyre. Amikor egy nagy neonbet s felirat SZUBACSI EMLÉKEK ÉTTEREM - fényei elvakították a szemünket, a láthatóan kimerült sof r bejelentette: - Félóra megállás. Kötelez megálló. El ször nem volt szándékomban felkelni az ülésemr l, ott akartam maradni, hogy egyedül nézzem tovább emlékeim szomorú filmjét, ám a Magirusz tetején kopogó es t hallgatva olyan mély szomorúság költözött a szívembe, hogy féltem, ekkora bánatot már nem tudok elviselni. Kimenekültem hát az autóbuszból, s követtem a sárban lépked , fejüket az es t l újsággal vagy nejlonszatyorral véd utasokat az étterem felé. Arra gondoltam, talán jót tesz nekem, ha elvegyülök a tömegben, ha eszem egy levest, meg valami húst, ezek a kézzelfogható örömök majd elfeledtetik velem sötét gondolataimat; jobb, ha nem rágódom tovább életem már lezárt fejezetén, hanem összeszedem magam, és sebzett lelkem helyett inkább a még el ttem álló éveket vizsgálom meg a racionalitás fényében. Tettem néhány lépést, megtöröltem a hajamat a zsebkend mmel, aztán beléptem egy fényesen kivilágított, zsírszagú, cigarettafüstös terembe, ahol azonnal meghallottam egy dalt, mely egészen felkavart.

Emlékszem, hogy mint egy tapasztalt szívbeteg, aki már az el jelekb l felismeri, hogy most jön az infarktus, elkeseredetten törtem a fejem, hogyan el zhetném meg a bajt. Mégsem kezdhettem el kiabálni, hogy kapcsolják ki a rádiót, hogy ne kelljen hallanom ezt a dalt, amelyet Dzsánán és én kéz a kézben hallgattunk egy buszon, közvetlenül a baleset után. Nem kiálthattam oda nekik, hogy tépjék le a falakról ezeket a mozicsillagokat ábrázoló fényképeket csak azért, mert hajdan Dzsánán és én annyit nevettünk, amikor ezeket nézegetve vacsoráztunk ugyanebben az étteremben. Mivel a zsebemben nem volt egyetlen szem Trinitrin sem a bánatrohamok fájdalmának enyhítésére, egy tányér levest, egy szelet kenyeret és egy dupla rákit tettem a tálcámra, és leültem egy félrees asztalhoz. Amikor a kanalamat a levesbe merítettem, néhány sós könnycsepp hullott a tányéromba. Ne hagyják, hogy elhatalmasodjon rajtam a g g, amiért olyan ember vagyok, akinek a fájdalmában minden olvasó osztozik - ahogy tennék a Csehovot plagizáló írók -, inkább hagyják, hogy leírjam Önöknek a szenvedésemet, ahogy egy olyan íróhoz illik, aki követi a Kelet hagyományait: ki akartam t nni a többiek közül, különlegesnek akartam tudni magam, olyan valakinek, akinek egészen más céljai vannak, mint az átlagembernek, ez pedig a mi hazánkban megbocsáthatatlan b nnek számít. Nem mondhatnám, hogy erre a lehetetlen álomra Rifki bácsi illusztrált regényei ihlettek, melyeket gyerekkoromban olvastam. Ezért most megfogalmazom magamnak azt a végkövetkeztetést, amelyhez már régen eljutottak azok az olvasók, akik ragaszkodnak hozzá, hogy minden történetb l levonjanak valamilyen erkölcsi tanulságot. Ha Az új élet ilyen er s hatással volt rám, ez kétségkívül azért történhetett így, mert már a gyerekkori olvasmányaim hajlamossá tettek erre. De mint a hajdani moralizáló mesék írói, én sem hittem túlságosan az ezekb l lesz rhet erkölcsi tanulságoknak. Olyannyira, hogy az életem története egyedi történetté

vált, ám ez persze nem enyhítette a fájdalmamat. Természetesen ehhez a most magamnak megfogalmazott könyörtelen végkövetkeztetéshez a szívem már jóval korábban eljutott. Forró könnyek csorogtak a szememb l, miközben a rádióból áradó dalt hallgattam. Észrevéve, hogy zokogásom rossz hatással van levesüket kanalazó vagy piláfjukat rágcsáló útitársaimban, felálltam az asztalomtól, és bemenekültem a mosdóba. Leöblítettem az arcomat a csapból szakaszosan, köhögve el tör langyos vízzel, mely összefröcskölte a ruhámat is, alaposan kifújtam az orromat, majd visszamentem a helyemre. Amikor a szemem sarkából a szomszédos asztaloknál ül kre pillantottam, megállapítottam, hogy k is mind felém sandítanak, de most már egy kicsit nyugodtabbnak t ntek. Ekkor egy vándor cukorkaárus, aki korábban szintén jól megnézett magának, kezében egy kis vessz kosárral odalépett az asztalomhoz, és a szemembe nézve azt mondta: - Ne emészd magad! Minden elmúlik. Tessék, egyél egy mentolos bonbont, ez jót tesz majd! Egy zacskó Ferah bonbont tett az asztalra. - Mennyibe kerül? - Ingyen adom. Ajándék. Olyan volt, mint egy jóságos bácsi, aki bonbont ad az utcán síró gyereknek. És én úgy is néztem erre a jóságos bácsira, mint egy b nös gyermek. A „bácsit” csak úgy mondtam, hiszen a férfi velem egyid s lehetett. - Mára minden elveszett - mondta. - A Nyugat felfalt, tönkretett minket. Mindenbe beleütik az orrukat, a levesünkbe, a cukrunkba, még az alsónadrágunkba is bekukkantanak. Kikészítettek minket. Ám egy napon, lehet, hogy csak ezer év múlva, de véget vetünk ennek a szemfényvesztésnek, kiirtjuk ket a levesünkb l, a tésztáinkból, a

lelkünkb l. Most pedig egyél meg egy mentolos bonbont! És ne sírj, az nem segít semmin! Vajon ez volt az a vigasztalás, amelyre vártam? Mint az a gyerek, aki hagyja, hogy magával ragadja a történet, amelyet a jóságos bácsi mesél neki, hosszasan elgondolkodtam azon, amit a férfi mondott. És eszembe jutott Erzurumlu Ibrahim egy mondata, amelyet aztán a reneszánsz els periódusának más írói is átvettek, s amely egy másfajta vigasztalást kínált nekem: mint ezek a szerz k, én is úgy véltem, hogy a bánat sötét és ártalmas szubsztancia, mely a gyomorból terjed szét, s jut el az agyig, ezért elhatároztam, hogy ezentúl figyelni fogok arra, mit eszem és mit iszom. Beletördeltem a kenyeret a levesembe, belemerítettem a kanalamat, majd élvezettel ittam egy korty rákit, és rendeltem bel le még egyet, s mellé egy szelet sárgadinnyét. Mint egy óvatos vénember, aki nagyon meggondolja, hogy mit is egyen, egészen az indulás pillanatáig az étellel és az itallal kapcsolatos gondolatok foglalták le az elmémet. Aztán felszálltam a buszra, és leültem az els széksor egyik ülésére. Feltételezem, hogy kitalálták: magam mögött akartam hagyni a 37- es ülést, melyen addig utaztam, és minden mást is, ami a múltamhoz köt dött. Azonnal elaludtam. Sokáig aludtam ökölbe szorított kézzel, és csak kevéssel hajnal el tt ébredtem fel, amikor az autóbusz újra megállt, s én bementem egyikébe az újonnan megnyitott, csillogó-villogó „pihen helyeknek”, melyeket a modern civilizáció felé vezet fontos lépcs foknak tekintenek. Kicsit felélénkültem, amikor megláttam a teherautó-gumikat, bankokat vagy Coca-Colát reklámozó, csábosán mosolygó lányok képeit, a tarkabarka neonbet ket, melyek rikító színekkel tolmácsolták nekem üzenetüket, az ötletes „self-service” felirattal ellátott, beüvegezett pulton sorakozó kerekded hamburgereket és a különféle fagylaltkelyheket ábrázoló, a

szivárvány összes színében tündökl fényképeket: volt köztük aranysárga, álomkék, rúzsvörös; mindez kissé felvidított. Vettem magamnak egy kávét, és leültem egy csendesebb sarokban. A teljesen kivilágított helyiségben egyszerre három televízió képerny jén is láthattam azt az elegánsan öltözött kislányt, aki éppen azzal bajlódott, hogy egy m anyag üvegb l valami újfajta ketchuppal locsolja meg a sült krumpliját, ami végül csak a mamája segítségével sikerült neki. Az én asztalomon is állt egy ugyanilyen, Gotelö ketchuppal teli m anyag üveg. A rajta sorakozó aranyszín bet k azt ígérték: ha három hónapon belül sikerül összegy jtenem harminc darabot ennek az oly nehezen nyitható - ha pedig már kinyílt, tartalmát törvényszer en ártatlan kislányok ruhájára zúdító - ketchupos üvegnek a kupakjából, és ha ezeket beküld m a megjelölt címre, részt vehetek a nagy nyereménysorsoláson, s az els díjat megnyerve eltölthetek egy hetet a floridai Disneylandben. Ebben a pillanatban a középs televízió képerny jén egy futballista l tt egy hatalmas gólt. A teremben tartózkodó összes férfival együtt - beleértve azokat, akik a hamburgeres pultnál álltak sorban, s azokat is, akik már leültek egy asztalhoz - néztem meg még egyszer a gólt, ezúttal lassítva, és a lelkem eltelt optimizmussal; ez nem valami felszínes érzés volt, hanem a továbbiakban rám váró élethez tökéletesen ill , racionális döntés. Nagyon szerettem futballmeccseket nézni, vasárnap délután otthon lustálkodni a televízió el tt, id nként inni egy kortyot, aztán elvinni a lányomat a pályaudvarra vonatokat nézni, kipróbálni az újfajta ketchupokat; szerettem olvasni, a feleségemmel fecsegni vagy szeretkezni, elszívni egy cigarettát, leülni valahol, és zavartalanul meginni egy kávét - ahogy most is tettem -, és még ezer más dolgot. Ha egy kicsit vigyázok az egészségemre, és mondjuk, elélek addig, amíg Szürejja bej, a cukrászmester, akkor még egy jó fél évszázad van el ttem, hogy nyugodtan kiélvezhessem mindezeket az örömöket.

Hirtelen nagyon hiányozni kezdett nekem a feleségem, a lányom és a házam. Elképzeltem, milyen játékokat fogok játszani a lányommal, ahogy hazaérek szombat délben, elképzeltem, milyen bonbonokat fogok venni neki a pályaudvar melletti cukrászdában; elképzeltem, hogy estefelé, mialatt a kertben játszik, hogyan fogok szeretkezni a feleségemmel: nem olyan lustán, mint a régi házasok, hanem szintén és hevesen; azután pedig együtt nézzük a televíziót, id nként megcsiklandozom a lányomat, és ezen majd mindhárman tiszta szívb l nevetünk. Ezek a képek mind úgy vonultak el lelki szemeim el tt, mintha lassított felvételen látnám ket... A kávé felfrissített. A hajnal el tt a buszban uralkodó mély csendben csak mi ketten voltunk ébren, a sof r és én, aki közvetlenül mögötte, t le egy kicsit jobbra ültem. Számban egy mentolos bonbonnal, tágra nyílt szemmel, tekintetemet a hátralév életemhez hasonlóan végtelennek t n sztyeppét kettészel sima, egyenes, aszfaltcsíkra szegezve az út közepére festett, a busz orra alá sorra besikló fehér csíkokat számolgattam, vagy a velünk szembejöv teherautók és autóbuszok közeled fényeit figyeltem; türelmetlenül vártam a hajnalt. Eltelt még egy félóra, és végre megláthattam a hajnal els fényeit a jobb oldali ablakon át - ez azt jelentette, hogy észak felé haladunk. El ször az ég és a föld egyel re még bizonytalan határa rajzolódott ki a sötétben. Aztán ezen a határvonalon egy selymes, vöröses fény t nt fel, mely, anélkül hogy megvilágította volna a sztyeppét, az égbolt egy darabját halvány derengésbe vonta. Ez a vöröses demarkációs vonal olyan vékony, finom és különleges volt, hogy láttára a még mindig a sötét éjszaka felé robogó, megbokrosodott lóra emlékeztet fáradhatatlan Magiruszon és a rajta ül utasokon valami érthetetlen lelkesedés lett úrrá. Ezt azonban rajtam kívül senki nem vette észre,

még a sof r sem, aki tekintetét továbbra is mereven az aszfaltozott útra szegezte. Néhány perccel kés bb a horizonton szétáradó, immár mélyebb bíborszín fény megvilágította a keleti égbolton alacsonyan sodródó felh k rojtjait. Miközben a halvány derengésben kirajzolódó, az egész éjszakán át tartó hatalmas es ért felel s fodros felh k csodaszép formáiban gyönyörködtem, észrevettem valamit: mivel a sztyeppe még mindig sötétségbe burkolózott, a szélvéd üvegén láthattam a busz halvány mennyezeti fényeit l megvilágított arcom és testem tükörképét, ezzel egyidej leg a csodálatos felh knek és a horizont vörösl csíkjának a tükörképét, s közben láttam az aszfaltozott úton az egymást fáradhatatlanul követ fehér csíkokat is. Ezeket a buszunk fényszórói által megvilágított fehér csíkokat nézve eszembe jutott a jól ismert dallam: amikor a fáradt busz kerekei már órák óta ugyanazzal a sebességgel forognak, amikor a motor ugyanabban a ritmusban dübörög, és amikor az élet is ugyanabban a ritmusban ismétli önmagát, egy dallam száll fel a kimerült utas lelkének legmélyér l, melyet aztán átvesznek az ablaka el tt elsuhanó villanyoszlopok is. Mi az élet? Egy id köz. Mi az id ? Egy baleset. Mi a baleset? Egy élet. Egy új élet. Ezek a gondolatok ismétl dtek ebben a dallamban. Éppen azon töprengtem, mikor fog a tükörképem elt nni a szélvéd r l, és mikor látom meg a sztyeppe sötétjéb l el bukkanó els pásztorkunyhót vagy az els szellemet - abban a mágikus pillanatban, amikor a fényviszonyok kiegyenlít dnek, s az autóbuszban és odakint pontosan egyforma lesz a félhomály -, akkor hirtelen elvakított egy éles fénysugár. És ebben az éles fényben, a szélvéd jobb oldalán megpillantottam az Angyalt. Közel volt hozzám, s mégis oly távol. Azonnal megértettem: ez a mozdulatlan és vakító fény miattam van ott. Bár a Magirusz továbbra is

teljes sebességgel száguldott a sztyeppén át, az Angyal nem jött közelebb hozzám, s nem is távolodott t lem. Az éles fényben nem tudtam igazán megállapítani, hogy kire hasonlít, de a lelkemben ébred könny ségb l és szabadságérzetb l megértettem, hogy felismertem az illet t. Az Angyal nem hasonlított sem a perzsa miniatúrákon, sem a cukorkáspapírokon, sem a fénymásolatokon látott angyalokra, de még csak arra az Angyalra sem, akinek annyira akartam hallani a hangját minden alkalommal, amikor csak róla álmodtam. Egy pillanatra kedvem támadt mondani valamit az Angyalnak, beszélgetni akartam vele, talán azért, mert még mindig a meglepetés hatása alatt voltam. Ám egyetlen hangot sem tudtam kipréselni magamból, és ett l elfogott a félelem. Az Angyal iránti barátság, a szeretet, a vonzódás érzése még ekkor is nagyon er s volt bennem; reméltem, hogy ezekben az érzelmekben végre meglelhetem a békét, és hogy csillapítsam a lelkemben a busz sebességével együtt növekv félelmet, azt ismételgetve magamban, hogy ez az a pillanat, amelyre már annyi éve vártam, azt kívántam, hogy ez a pillanat feltárja el ttem az id , a véletlen, a baleset, a béke, az írás és az új élet titkát. De hiába. Az Angyal ugyanolyan könyörtelen volt, mint amilyen gyönyör és távoli. Nem azért, mert az akart lenni, hanem azért, mert csak egy tanú volt, s e pillanatban nem tehetett semmi mást. Csak nézte, hogy rémülten és elképedve ülök a még mindig félhomályba burkolózó pusztaság közepén száguldó, öreg konzervdobozra hasonlító Magirusz egyik els ülésén; ez minden. Ekkor még mélyebben megéreztem könyörtelenségének és zavarodottságomnak elviselhetetlen erejét. Amikor aztán ösztönösen a sof r felé fordultam, megláttam az autóbusz szélvéd jére korbácsként lecsapó fénysugarat. Úgy hatvan méterrel el ttünk egy teherautó próbált megel zni egy másikat;

mindkét járm teljes sebességgel közeledett felénk, lámpáik fénye az arcomba vágott. Megértettem, hogy a baleset elkerülhetetlen. Ekkor eszembe jutott, milyen der s nyugalom töltötte el a lelkemet az évekkel ezel tt megélt baleset után, visszaemlékeztem arra az akkor megismert érzésre, amikor egyszerre voltam itt és odaát, s mindent lassított felvételként láttam. Eszembe jutottak a mennyei boldogságban úszó utasok, akik mintha egy paradicsomi id ben lebegtek volna. Az eddig alvó utasok hamarosan sorra felébrednek, és a reggel csendjét örömkiáltások és öntudatlan sikolyok törik majd meg; két világ határán, döbbenten és elérzékenyülve együtt fogjuk felfedezni mintha csak egy minden komolyságot nélkülöz térid örök tréfájáról lenne szó - a véres bels szerveket, az összeroncsolódott testeket, a szétguruló gyümölcsöket, a kihasadó b röndökb l kihulló fés ket, cip ket és gyerekkönyveket. Ám nem mindegyikünknek adatik meg, hogy részese legyen ennek a felfedezésnek. Azok a szerencsések, akik megélhetik ezt a kivételes pillanatot - azt, amelyik a borzalmas csattanás után jön el a hátsó üléseken helyet foglalók közül kerülnek ki. Én azonban, aki itt ülök egészen elöl, s káprázó szememet döbbent rémülettel szegezem a felénk rohanó teherautók lámpáira, melyek fénye a könyvb l áradó hihetetlen fényességet idézi, azonnal át fogok lépni egy új világba. Megértettem, hogy az életem itt véget ér. Pedig én haza akartam menni, én nem akartam, egyáltalán nem akartam átlépni egy új életbe, én nem akartam meghalni, én nem...

1992-1994

ORHAN PAMUK

Az új élet ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006 A fordítás alapjául szolgáló m : Orhan Pamuk: La vie nouvelle A szerz t l az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: A fehér kastély A fehér vár (új fordításban) Hó El készületben: Isztambul Copyright © 1994 Iletisim Yayincilik A. S. Hungarian translation © Takács M. József, 2003 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006 ISBN 963 7253 13 0

A kötet megjelenését támogatta:

Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felel s kiadó Kepets András Szerkesztette Zsámboki Mária A török nevek átírását ellen rizte Fekete István A borítót tervezte 2Republic Kollmann Áron Tördelte Jeges Erzsi Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 270307 Felel s vezet : Pogány Zoltán igazgató

A török tulajdon- és köznevek átírásában a fonetika szabályait követtük. (A szerk.) 2 Családi és társadalombiztosítási adatokat tartalmazó hivatalos okmány. (A ford.) 3 Konya városát. 4 A Dzsánán név egyszerre jelenti a „szeretett kedvest” és a misztikus nyelvben „Istent”. 5 Eredeti címe: Climats. Magyarul Két asszony között címen jelent meg, 1928-ban. Fordította Komor András. (A szerk.) 6 Bárányi Ferenc fordítása. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1996. (A ford.) 7 Vajda Eridre fordítása. In Rilke: Válogatott versek. Magvet Könyvkiadó, Budapest, 1961. (A ford.) 8 Bartócz Ilona fordítása. Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1965. (A ford.) 9 I. m. 10 I. m. 11 Virágpatak 1

12

Kurd Kommunista Párt (A ford.)