49639012 Jill Mansell Solo

Jill Mansell: Solo Copyright © 1998 by Jill Mansell First published by HEADLINE PUBLISHING GROUP, 1998 London Hungarian translation © MOLNÁR EDIT, 2009

ISBN 98-963-9905-09-2 (összkiadás) ISBN 98-963-9905-0-8 (1. kötet)

© 2009 Kulinária Kiadó, Budapest

Fordította: MOLNÁR EDIT Szerkesztő: BERKA MARIANNE Sorozatszerkesztő: STAHL JUDIT Műszaki szerkesztő: KISS ZSUZSA Borító, kötésterv és tipográfia: GERHES GÁBOR Tördelés és nyomdai előkészítés: ART-AND PRODUKCIÓS IRODA

Készült a Kinizsi Nyomda Kft.-ben Printed in Hungary

Tessát halálosan untatta, amikor egy bulin csupa ismeretlennel volt körülvéve. – Márpedig ide eljössz! – jelentette ki Holly türelmetlenül. – Hetek óta nem mozdultál ki itthonról, és biztosan jól fogod érezni magad. Mindenki ott lesz. Gondolkodj mar egy kicsit: ha jól kevered a kártyákat… felsliccelt szoknya… szolid dekoltázs… te is olyan klassz férjet foghatsz magadnak, mint én. Tessa beletörölte a kezét festékfoltos pulóverébe, és felkapta a nevetségesen drága chardonnay-t, amelyhez Holly kizárólag a tetszetős címke miatt ragaszkodott, és amelyet amúgy egyikük sem tudott kellőképpen értékelni. Félig töltötte a bögrét. A bor szárazsága grimaszt csalt az arcára – Nincs is dekoltázsom – felelte. – Amit isten nem adott meg, majd a cellux megadja – zengte ünnepélyesen Holly. – Az egyik tévéműsorban megmutattak, hogy kell. – És azért nem mozdultam ki itthonról hetek óta – utánozta Tessa Holly kétségbeesett hanghordozását –, mert dolgoztam. Ezért tudom kifizetni a lakbért. Sőt, néha még kajára is futja. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy a te köreidben forgolódjak. – Azt nem engedheted meg magadnak, hogy ne gyere el – vágott vissza Holly. – Pontosan ezek az emberek szokták felbérelni az éhhalál szelén álló művészeket, hogy azok felháborítóan hízelgő portrékat fessenek a visszataszító gyerekeikről. – Egyébként pedig – folytatta Tessa, az előtte álló félkész festményt méregetve, miközben kezdett rájönni, Holly ezúttal nem fogja hagyni, hogy kicsússzon a karmai közül – nem is vagy férjnél. Holly elvigyorodott, és széles mozdulattal újratöltötte a bögréjét. – Jaj! Én nem azt mondtam, hogy férjnél vagyok, csupán azt, hogy férjet fogok magamnak. Most már csak annyi a dolgom, hogy enyhe nyomást gyakoroljak az illetőre. – Ha nem tévedek, ez az illető is ott lesz a ma esti partin. – Van rá némi esély – bólintott Holly önelégülten. – Az ő bulija. Tessa parányi házából, amely Bath egyik lenyűgözően elegáns városrészére nézett, jól látszott a hasonlóképpen lenyűgöző látványt nyújtó és elegáns Charrington Grange Hotel. Ha Holly nem dolgozik ott két éve, és nem traktálja őt menő történetekkel. Tessa akkor is hallott volna a szállodáról. Mindenki tudta, hogy a Charrington Grange Hotel, amelyet a Monahan testvérek hoztak létre a semmiből – na jó, a majdnem semmiből –, az elmúlt tizenöt év során Anglia egyik legnevesebb vidéki szállodájává nőtte ki magát. Az eredetileg impozáns György-korabeli épület, amelyből – mivel a déli fekvésű dombvonulat legtetején helyezkedett el – lélegzetelállító kilátás nyílt a városra, szégyenletesen elhanyagolt állapotba került, miután egy idős és bogaras Monahan nevű vénkisasszony negyven évig lakott benne. Mire a hölgy meghalt, a tetőn szinte alig volt ép felület, a nagyvonalúan tágas szobák falai teljesen átitatódtak nedvességgel, és az egész házban hemzsegtek az eszelős öregasszony legfőbb szenvedélyét jelentő teremtmények – a határozottan nem szobatiszta macskák. A hírhedt Monahan testvérek, Ross és Max, minden létező szálat megmozgattak, és végül valahogyan sikerült összekaparniuk azt a hatalmas tőkét, amely ahhoz kellett, hogy az omladozó öreg házból a legtehetősebb vendégkör igényeit is kielégítő fényűző szállodát varázsoljanak. A sajtónak volt min csámcsognia akkoriban. Az ötlet, hogy a szeszélyes és kiszámíthatatlan Max Monahan, valamint a bohém és általában véve megbízhatatlan nőcsábász

hírében álló Ross ilyen kunsztra lenne képes, már önmagában is olyan vicces volt, hogy nem lehetett komolyan venni. Max, aki két évvel volt idősebb az öccsénél, és aki azután, hogy nagy port kavaró botrányba keveredett egy apácának öltözött prostituálttal meg egy szakszervezeti vezetővel, kénytelen volt elhagyni Oxfordot, egyik pillanatról a másikra felkapott tőzsdeügynökké avanzsált. Fél év múlva azonban, a huszonegyedik születésnapján, hátat fordított csillogó karrierjének, elvonult a Karib-szigetekre, és másfél év múlva nem egy, hanem egyszerre két vaskos regény befejezett kéziratával tért haza. A thrillerek, amelyekben megfelelő arányban keveredett a szex, az erőszak, a feszültség és az ötlet, elsöprő sikert értek el, Max azonban nem volt biztos benne, hogy a továbbiakban is ezzel szeretne foglalkozni. Jó móka volt kipróbálni magát, de az ő szemében ez nem számított igazi munkának. Végül azonban a hatalmas pénzösszegek, az a luxus, hogy szó szerint ő maga volt a saját főnöke, a rugalmas munkaidő meg az a játszi könnyedség, amellyel az új regényötletek pattantak ki a fejéből, megtették a magukét. Max Monahan, akinek gyerekjáték volt az írás, túlságosan csábítónak találta az érte kapott pénzt ahhoz, hogy mindent felrúgjon. Gyorsan egyikévé váll azoknak a szerencsés íróknak, akik mindenkit meg tudnak hódítani a könyveikkel. Az évek során lassanként benőtt a feje lágya, és dörzsölt üzletember észjárásának, illetve annak a szinte mániákus elszántságnak köszönhetően, amellyel mindenáron sikert sikerre akart halmozni, elérte, hogy a két testvér közül őt tekintsék a józanabbiknak. A Charrington Grange Hotel közös vállalkozás volt, és bár Max nem főállásban dolgozott ott, minden fontos döntésbe beleszólt, sőt, Ross-szal együtt ott is élt a szállodában. Továbbra is a sikerkönyvek jelentették a legfőbb – és a legmegbízhatóbb – jövedelemforrását, de a szálloda jól oldotta az írással együtt járó magányt, és Maxnek, mivel, egyes íróktól eltérően nem kellett napi nyolc órát a szövegszerkesztő előtt izzadnia, még arra is bőven jutott ideje, hogy élvezze az életet. Ross Monahan azonban egész életét a földi örömöknek szentelte Tessa ugyan nem böngészte lázasan a pletykarovatokkal, de még ő is tudott a férfi viselt dolgairól. Rosst isten tudja hány iskolából csapták ki annak idején, és hírhedi bohémságánál csak káprázatos külseje, valamint szívdöglesztő sármja volt nagyobb. Mivel pár hétnél tovább sehol sem bírt megmaradni, a húszas évei elején ő volt a playboyok mintapéldánya: az újságok szinte hetente cikkeztek botrányos ügyeiről. A férfiak lenézték és irigyelték öt; a nők viszont – azokat kivéve, akiket csúnyán átvert – egyenesen bálványozták. Az emberek igencsak megdöbbentek, amikor Ross a Charrington Grange igazgatójává nevezte ki magát, de csak akkor esett le igazán az álluk, amikor kiderült, hogy a férfi minden szempontból sikerrel vette az akadályt. Ross Monahan még tizenöt év elteltével sem lankadt: olyan magabiztossággal és élvezettel vezette a szállodát, mintha nem is dolgozna. Mivel otthonosan mozgott a kiváltságosok körében, a Grange mindig tárt kapukkal várta a Rosshoz hasonló életművészeket. Egészen egyszerűen ez volt az a hely, ahova akkor tértek be az emberek, ha igazán jól akartak mulatni – és meg is tudták fizetni mindezt. Holly szerint Ross Monahan igazi nőcsábász volt. – Jó pasi! – közölte Tessával nem sokkal azután, hogy munkába állt a szállodában. – De jobb, ha nem keveredsz vele közelebbi ismeretségbe. Amikor először megláttam, ünnepélyesen megfogadtam, hogy távol tartom magam tőle. – De azért próbálkoztál nála – puhatolózott Tessa, barátnője szégyenlős arckifejezése láttán. Holly mosolyogva vonta meg a vállát. – Próbálkoztam volna, ha csak egy pirinyó esélyt is látok – ismerte el. – De az a szemét fütyül rám. Istenem, Tessa, csak havernak tekint!

Holly viszont most arra készült, hogy sógorának tekintse Rosst. Fülig szerelmes volt Maxbe, csak Max még nem tudott erről. Tessa, aki imádta Hollyt, de időnként a falra mászott tőle, előre sejtette, hogy ennek az egésznek sírás lesz a vége, és a könnyek zöme az ő keskeny, a célra teljesen alkalmatlan vállára fog majd hullani. Közben Holly kevesebb, mint két óra múlva itt lesz érte, hogy elcipelje arra a rémes partira. És még egy rongya sincs, amit fölvehetne. Két óra múlva Tessa, aki komoran fürkészte a többi női vendéget, ráébredt, hogy még a legrosszabb félelmei is túl enyhének bizonyultak. – Én megmondtam! – sziszegte Holly, majd elkapta Tessa karját, és az üvegajtón át megpróbálta visszarántani őt a teraszra. – Figyu, még senki sem vett észre minket. Visszatűzünk hozzám és keresünk neked valami elfogadható ruhát. Ebben nem maradhatsz – Nyugi! – Tessa kutya módjára kitámasztotta a sarkát, és lefejtette Holly ujjait a könyökéről. – Eltúlzod a dolgot Ha valaki beszól, megmondom neki, hogy a márkás ruha már a múlté. – Az én ruhám ugyan nem! – vágott vissza Holly felháborodottan, hogy egy kis bátorságot gyűjtsön, belepillantott a mellette lévő tükörbe: megcsodálta a smaragdzöld Fendi kreációt, amely még jobban kiemelte pompás mellét – ide nem kellett cellux de jótékonyan elrejtette kissé asszonyos csípőjét. Majd szembefordult Tessával, akinek fekete pamutdzsörzé ruhája pillanatról pillanatra fakóbbnak tűnt. Holly véleménye szerint a szigorú, nyaktól térdig zárt szabás egyáltalán nem állt jól Tessának: szinte teljesen elrejtette irigylésre méltóan karcsú alakját. Ráadásul Tessa nem viselt ékszert, a körmei pedig – bár szerencsére nem virítottak rajtuk olajfestékfoltok – lakkozatlanok voltak. Holly néha teljesen érthetetlennek találta barátnője viselkedését. – Na jó – szólalt meg Tessa, inkább reménykedve, mint szilárd elhatározással –, tényleg jobb lesz, ha inkább hazamegyek. – Fogd be! – sikoltott föl Holly olyan vehemenciával, hogy a melle megremegett a foglalatában. – Végre sikerült idecipelnem téged, most már nem szökhetsz meg! Turkálós ruci ide vagy oda, maradunk. Tessa elvigyorodott. – Honnan tudtad, hogy a turkálóból van? Holly felvonta a szemöldökét. – Mindig ott szoktál vásárolni, te hülye! Ross Monahan azzal foglalatoskodott, amihez a legjobban értett: elvegyült a tömegben, jól érezte magát, és szórakozottan azon töprengett, kit vigyen ágyba aznap este. Ez volt a kedvenc játéka, főleg, amikor ilyen sok nő ácsingózott rá. Jennifer Johnson nekidörgölőzött, és majdnem beledugta a nyelvét a fülébe, miközben hájas, de gazdag vőlegénye alig kétméternyire állt tőlük. Sally Paige-Latimer mindenáron a tudomására akarta hozni, hogy csak másnap este kell visszautaznia Londonba, az a buta ringyó Clarissa Fox pedig elkapta a kezet, és végigsimította vele a ruhája elejét, hogy – úgymond – közelebbi ismeretségbe kerülhessen új és méregdrága szilikon implantátumaival. Ross újabb pohár pezsgőt emelt le egy arra haladó pincér tálcájáról, majd meglazította csokornyakkendőjét, és elindult a helyiség túlsó végében álló kandalló felé, hogy erről a stratégiai pontról figyelje tovább, mi folyik a bálteremben meg a kicsit távolabb fekvő előcsarnokban. A parti jól alakult; a közel kétszáz fős vendégsereg, a lárma és a nevetés fokából ítélve, remekül érezte magát – főleg Max élvezte a helyzetet. Most éppen Holly Kingnek sikerült sarokba szorítania, aki úgy nézett ki, mint egy túldíszített karácsonyfa, de pazar melle hírből sem ismerte a szilikont. Amikor a lány egy percen belül harmadszor igazította meg szintén ruganyos vörösesszőke tincseit és érintette meg Max karját beszéd

közben, Ross vidáman állapította meg, hogy a gyanúja beigazolódni látszik. Holly belezúgott a bátyjába. Pedig Max csak végső esetben fanyalodna egy ilyen tenyeres-talpas, gömbölyded, vörös dumagépre. Ross egy pillanatra megsajnálta Hollyt, akit különösen kedvelt. Amikor Holly megpályázta a recepciósi állást, Ross némi fenntartással fogadta őt, mert az iszonyatosan szedett-vedett önéletrajzból kiderült, a lánynak, családi háttere jóvoltából, nem is lenne muszáj munkát vállalnia. Holly azonban, megérezvén a férfi aggodalmát, megígérte, hogy úgy fog dolgozni, „mint a gép”, Ross pedig, aki rögtön magára ismert, végül beadta a derekát. Vállalta a kockázatot, és Holly nem hagyta cserben. A lány a két hónap alatt, amióta a Grange-ben dolgozott, elkövetett ugyan néhány súlyos baklövést, de humorérzékével, precizitásával és tudásszomjával ellensúlyozta a hibákat. A vendégek pedig a botrányos öltözködési szokásai ellenére is imádták. Ross hirtelen megmerevedett. Clarissa „jobb-mint-az-igazi” Fox megint elindult felé, hogy körbedongja, pedig a férfi most nem bírta volna elviselni őt. Egyiküket sem. Menekülőre kellett fognia. Ross éles bal kanyart vett, majd felöltve céltudatos „én vagyok az igazgató” arckifejezését, a nyitott üvegajtón át kilépett a teraszra. Párok, mindenütt csak párok. Ha nem csipkedi magát, Clarissa utoléri, és még a korábbiaknál is botrányosabb tettre ragadtatja magát a szabad ég alatt. A nő parfümjének tolakodó illata és ujjainak durva érintése émelyítő emlékeket ébresztett a férfiban. Tessa egyedül, térdét átkulcsolva üldögélt a terasz mögött húzódó füves lankán, és azon morfondírozott, vajon tényleg ez élete legunalmasabb estéje, vagy volt már része ilyenben, csak megfeledkezett róla. Lehet, hogy hiányzik belőlem valami, gondolta magában nem sok meggyőződéssel. A gyönyörű kilátástól eltekintve egyetlen elfogadható érvel sem tudott felhozni arra, miért is van itt. Holly eltűnt Maxszel, ő nem ismert senkit, az emberek pedig a legkisebb jelét sem mutatták annak, hogy szívesen beszédbe elegyednének vele. Holly persze azt tanácsolná, rontson oda valamelyik klikkhez, és az alkalomhoz illő drámaisággal a hangjában jelentse ki: – Művész vagyok! Méghozzá tehetséges! Lefessem a nejét… a férjét… a kölykeit… a kiskutyáját? De Tessa képtelen volt erre. Az olajra lépés tűnt a legjobb ötletnek. A következő pillanatban azonban majdnem frászt kapott, mert valaki megérintette a vállát. – Sss! – suttogta Ross, miközben letelepedett a földre és átkarolta Tessa derekát. A háta mögött ott visszhangzott Clarissa tűsarkújának szapora, ideges kopogása, ahogyan a lány az egész teraszt tűvé tette utána. A férfi Tessa fejéhez érintette fekete fürtös üstökét. – Bajban vagyok – dünnyögte. – Látom. – Tessa, aki rögtön felismerte a férfit, önkéntelenül is elmosolyodott. – Bár ha jól tudom, magánál mindig túlkínálat van mentőangyalokból. Ross bosszúból belecsípett a lány könyökhajlatába. – Hazugság! Tizenkét éves korom óta szűz vagyok. Erről jut eszembe – a szabadon lévő kezével megragadta Tessa karcsú ujjait, és az ajkához emelte őket –. nem hiszem, hogy lett volna szerencsém. Kit tisztelhetek kegyedben? – Vendég vagyok a bátyja partiján – felelte Tessa, és közben önkéntelenül is megcsodálta a férfi tökéletesen ívelt száját. – Maga pedig egy szélhámos, Mr. Monahan. Figyelmeztetem, hogy immúnis vagyok a süket dumára. Ross felnevetett. A háttérben Clarissa elkeseredetten visszavonulót fújt, de mindez már nem számított. Ez a lány, ez a vendég, nem is volt csúnya. Természetes szőke haja, mandulavágású zöld szeme, selymes fekete szempillája volt, és nem viselt sem sminket, sem tolakodó illatú parfümöt, sőt, még gusztustalan lakkréteg sem borította a haját, mint sok nőnek.

Magas nyakú, egyszerű fekete ruhájával, barnára sült meztelen lábával és lapos sarkú fekete cipőjével, sokkal csábítóbb volt, mint az a sok kikent-kifent hölgyemény, akit a férfi aznap este látott. Ross egy üres borospoharat vett észre a lány mellett a fűben – Hozhatok magának valamit? – Egy taxi is megteszi. – Tessa, aki szintén hallotta a fokozatosan elhalkuló női lépteket, fölemelkedett. Ross rémülten rántotta vissza. – Ne vicceljen már! Még kilenc óra sincs, és alig pár perce ismerkedtünk meg. – Talán túl sok nekem ennyi izgalom – felelte a lány. A hangja elárulta, milyen jól szórakozik. – Talán alig várom, hogy hazarohanhassak, és beírhassam a naplomba az összes szenzációs részletet Talán nem kedvelem a partikat. – Talán engem nem kedvel – vágott vissza Ross meghökkenve Nem volt hozzászokva, hogy ha csak finoman is, de kigúnyolják. Azt pedig végképp nem tudta lenyelni, hogy visszautasítsák. Ez a lány nem színészkedik, ébredt rá, ez komolyan beszél. – Nem is ismerem magát – vonta meg a vállát Tessa. – Akkor legalább egyetlen esélyt adjon nekem. – Most a férfi pattant fel, de közben magával húzta a lányt, és erősen szorította a kezét. A lány nem viselt gyűrűt, lakkozatlan körmei pedig rövidre voltak vágva. – Először is elárulhatná a nevét. – Hova megyünk? – tudakolta Tessa méltatlankodva. A férfi olyan gyorsan loholt, hogy alig győzött lépést tartani vele. – Ha a rézkarcait akarja megmutatni, fölöslegesen strapálja magát. – Minek néz engem? – A férfi, aki úgy tett, mintha megsértődött volna, de aztán ráébredt, hogy tulajdonképpen nem is tettetés az egész, az üvegház felé vonszolta a lányt. – Kicsit közelebbről is megismerjük egymást. Persze nem a bibliai értelemben. Három óra elteltével Ross némán elismerte, hogy vesztett. Semmi többet nem sikerült megtudnia a lányról azóta, hogy észrevette őt a terasz mögötti füves lankán. Minden kérdését elhárították, minden közeledési kísérletét határozottan elutasították. Hiába próbálkozott, a lány teljesen érzéketlen maradt. Ő már jóformán az egész életét kiteregette, de a lánynak még a nevét sem tudta. Ross soha életében nem kívánt még így senkit. – Magának most nem itt kellene lennie – jegyezte meg Tessa, miközben hagyta, hogy a férfi újratöltse a poharát abból a palackból, amelyet egy hatalmas trópusi páfrány rejtekéből szedett elő. Az üvegház, átlátszó kupolájával, foncsorozott oldalelemeivel és stratégiai pontossággal elhelyezett sárgás spotlámpáival olyan volt, mint egy kisebbfajta dzsungel. És mivel Ross elővigyázatosan kulcsra zárta az ajtót maga mögött, a pár észrevétlenül és zavartalanul bújhatott meg a buja növényzet és az egzotikus virágok illatának rejtekében. A távolból vad tivornya hangjai szűrődtek be. A parti az ő távollétükben is gőzerővel folyt tovább. Ross hátradőlt a selyempárnákkal teleszórt fehér kovácsoltvas kanapén, és feltette a lábát az asztalra – Hát hol a fenében? – A vendégek hiányolni fogják. A férfi nagyot pislantott. – Ez az én partim, és akkor vonulok el, amikor akarok. Mi a baj? Talán untatom? Tessa válasz helyett kortyolt egyet a poharából. A hűvös külső ellenére egyáltalán nem volt olyan könnyű dolga, mint azt Ross feltételezte. Kezdetben, tekintettel a férfi gyalázatos hírnevére, semmit sem vett készpénznek, amit hallott. És bár továbbra is efelé hajlott, a férfinak valahogyan mégis sikerült közel férkőznie hozzá. Ennek a Ross Monahannek pedig, aki ilyen elbűvölő, humoros és megnyerő tudott lenni, piszok nehéz volt ellenállni. Főleg,

gondolta magában Tessa bánatosan, ha legalább kétszer olyan gyakran tölti újra az én poharamat Bollingerrel, mint a sajátját. – Idefigyelne végre? – Ross letépett egy pehelyszerű páfrányhajtást, és karcsú hegyével megcsiklandozta Tessa ujj tövét. – Kérdeztem valamit. Talán untatom? – Halálosan – húzta el a kezét mosolyogva Tessa. – De ne hagyja abba. Még.

Részeg vagyok, gondolta magában Tessa, miközben lerúgta magáról a cipőjét, és lekuporodott a hatalmas baldachinos ágy szélére. Ha holmi Ross Monahan felajánlja, hogy töltsd nála az éjszakát, és arról próbál meggyőzni, hogy nyugodtan feküdj csak be az ágyba – ő szívesen elalszik a kanapén –, tudhatnád, hogy a tűzzel játszol. Részeg vagy bolond, állapította meg, azzal lecibálta magáról és egy öblös, vörös bársonyhuzatú karosszék felé hajította a ruháját, majd beleburkolózott abba a sötétkék fürdőköpenybe, amelyet a férfi készített ki neki. Persze tudta magáról, hogy nem részeg. Csupán élvezetet lelte a több órája tartó macska-egér játékban. Nem tudott ellenállni a kihívásnak. Már egészen beleélte magát abba, hogy ő lesz az egyetlen nő a világtörténelemben, aki Ross ágyában aludt, de egyedül. A férfi legfelső emeleti lakosztálya pontosan olyan fényűző volt, mint amilyennek a lány elképzelte, pláne azután, hogy sikerült az egész szállodát megtekintenie A pár hajnalig az üvegházban rejtőzött, egészen addig, amíg az utolsó vendégek is távoztak: bömbölő motorral elviharzottak szuper járgányaikon vagy visszavonultak a szobájukba. Ross ekkor kézen fogta a lányt, és minden részletre kiterjedő idegenvezetést tartott a hotelben megmutatta az elegáns társalgókat, az éttermet, a squashpályát, a hipermodern konditermet, a másik, még nagyobb üvegház belsejébe épült lenyűgöző beltéri medencét, amelyet víz alatti reflektorok világítottak meg, három oldalról pedig trópusi növények szegélyeztek. Ross úgy beszélt a szállodáról, mint egy büszke apa. Tessa egészen elérzékenyült. De ha a férfi azt képzelte, a lányra akkora benyomást tesznek majd sikerének kézzelfogható jelei, hogy rögtön ágyba bújik vele, hat nagyon tévedett. Ellenkezni sokkal szórakoztatóbb Tessa szorosan megcsomózta a dereka körül a bő köpenyt, visszahajtotta a paplant, és már éppen becsusszant a hűvös ágynemű közé, amikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől. – Szabad, átöltöztem. – Kár – jegyezte meg Ross könnyedén. Még ruhában volt, és egy összehajtogatott pokrócot tartott a hona alatt. Tessa az ágy felé biccentett. – Ez nagyon kedves magától. Biztosan kényelmetlen lesz a kanapén aludni. – Biztosan – nézett rá gyászos képpel a férfi, majd elvigyorodott. – De majd csak túlélem Tessa figyelte, ahogy a férfi ráteríti a pokrócot a keskeny bőrkanapéra. – Fél öt van. Mindjárt kelhetünk is – Ne ijesztgessen. – Nagyon köszönöm. – Igazán nincs mit. Tessa nyakig betakarózott, és rámosolygott a férfira. – Maga igazi úriember

– Ha maga mondja – felelte Ross. – Mások nem így látnák. Tessa figyelte, ahogy a férfi egy pillanatra elidőzik a kanapé mellett – minden bizonnyal arra várt, hogy a vendége meggondolja magát. A lány sugárzó mosolyt villantott Rossra, felrázta a párnáját, és az oldalára fordult. – Mmm, még egyszer kösz. Jó éjt! Ki tudja, hány óra lehetett, amikor Tessa megfordult, és észrevette, hogy nem egyedül fekszik az ágyban Csupasz lábszára egy másik csupasz lábszárnak nyomódott, de nem a sajátjának. A lány álomittasan, szinte öntudatlanul nyújtotta ki a karját, amely egy sima, meleg hatnak ütközött Tessa arcszesz és fogkrém halvány illatat érezte, és hallotta, hogy valaki melyen, békésen alszik mellette. Legnagyobb meglepetésére semmiféle pánikot vagy bosszúságot nem érzett, amiért így megsértették az intim szféráját. Hiszen a férfi ágyában feküdt, a keskeny, csúszós bőrkanapé pedig annyira volt alkalmas az alvásra, mint egy pléhkád. Már el is felejtettem, gondolta magában álmosan, milyen jó egy másik ember mellett feküdni, véletlenül nekidörgölőzni a karjának vagy a csípőjének, érezni egymás testének melegét, és elmerülni a puszta együttlét által kiváltott ősi érzésekben. De a rátörő bűntudat teljesen kiűzte az álmot a szeméből. Az, ahogyan az ujjai hegyével végigcirógatta Ross gerincét, már egyáltalán nem volt véletlen. A bal lába pedig önkéntelenül is olyan természetességgel simult bele a férfi jobb térdhajlatába, mint egy kirakós játék darabkája. Kezdték túlságosan is közelről érezni egymás testének melegét. Tessa fájó szívvel húzta vissza a lábát a saját térfelére, és levette a kezét a férfi hátáról. Lehunyta a szeméi, és megpróbálta visszaterelni magához hűtlenül elkóborolt figyelmét. A lány mindig is úgy gondolta, hogy a fizikai intimitás – nemcsak a szex – olyan, mint egy videokamera vagy egy szuper kávéfőző; ami nincs, az nem hiányzik, hanem egyszerűen a feledés homályába merül. Majdnem egy éve volt már, hogy Tessának véget ért az utolsó kapcsolata. Kezdetben persze nagyon is hiányolta a csókokat meg az öleléseket – a szexről nem is beszélve –, de ez önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy vérben forgó szemekkel koslasson Bath utcáin, hátha útjába akad egy férfi – akármilyen –, aki kielégíti a testi szükségleteit. És nemsokára újból sikerült hozzászoknia ahhoz, hogy egyedül van, és egyedül bújik ágyba. Az elvonási tünetek enyhék voltak. Mert a csók meg az ölelés nem okoz függőséget, mint a heroin. Kellemes velejárója az életnek, de el lehet lenni nélküle. Egy év azonban hosszú idő. Tessa, aki kissé megbotránkozott saját gyengeségén, rádöbbent, hogy tulajdonképpen szexuális vágyat érez. Az ujjai utat találtak Ross vállához, és a késztetés, hogy megérintse a férfit, egyre csak nőtt, szinte már elviselhetetlenné vált. Úristen, nimfomániás vagyok, gondolta magában a lány, és halványan elmosolyodott a sötétben, ugyanakkor meg is rémült a rátörő érzésektől. A gyomra izgatottan rándult össze, a légzése felületessé váll. Egészen felvillanyozódott: egyszerre tüzelte őt a vágy és a saját merészsége, amint egyre közelebb húzódott a meleg, tökéletes, finom illatú és tiltott gyümölcsnek számító testhez, amely mindössze néhány centire hevert az övétől. A legkínosabb persze az volt, hogy pont ez a test váltott ki belőle ilyen érzéseket, hiszen Ross Monahan a legelvetemültebb nőcsábász hírében állt. Tessa este még kifejezetten jól érezte magát: bebizonyította, hogy rajta nem fog a férfi legendás csábereje. És most tessék, gondolta magában tehetetlenül, vágytól remegve. Szánalmas roncs vagyok, aki ki van téve a hormonjai kénye-kedvének. Természet ősanyánk néha – de csak néha – olyan szemét tud lenni! – Remélem, értékelni fogja – dünnyögte Ross alig hallhatóan –, mekkora önuralomról tettem tanúbizonyságot az elmúlt húsz percben.

Tessa felsikoltott, és úgy ugrott el a férfitól, mint akit áramütés ért. Mély megrendülésében és szörnyű zavarában, hogy a férfi végig ébren volt, a párnába temette a fejét, és porig alázottan megborzongott. Milyen jól szórakozhat most a pasas! A férfi lassan, nagyon lassan megfordult. – Nem azt mondtam, hogy hagyja abba – szólalt meg gyengéden. Tessa, még mindig a párnájába temetkezve, egy szót sem bírt kinyögni. Amikor a férfi megérintette a haját, szándékosan rideg maradt. Elviselhetetlenül megalázottnak érezte magát. – Csak mellékesen jegyezném meg – folytatta Ross, már-már csevegő hangnemben –, hogy ez a húsz perc volt életem legerotikusabb élménye. – Fogja be! – cincogta Tessa, és azt kívánta, bárcsak elsüllyedne. De szörnyű kínjait tetézendő, a vágyakozás csírái még mindig ott voltak a testében. A férfi könnyű ujjai felfedezőútra indultak Tessa érzékeny nyakszirtjén, és a lány nem ellenkezett. Nem bírt ellenkezni. A férfi érintése nyomán feltörő érzések hátborzongatóan izgalmasak voltak. – Tudod – szólalt meg a férfi kisvártatva –, a szexuális tanácsadók ezt a terápiát szokták javasolni a pároknak impotencia ellen. – Ezt meg honnan veszed? – mordult föl Tessa, akiben egy kurta pillanatra feltámadt a régi énje, de aztán lágyan pihegni kezdett, ahogy a férfi mágikus ujjai végigsiklottak a kulcscsontján. – Egy könyvben olvastam – válaszolta a férfi derűs hangon. – A pár annyira felizgul az érintésektől, hogy végül nem tudja türtőztetni magát, és hoppá! Probléma megoldva. – Tényleg? – suttogta Tessa, mivel más nem jutott eszébe. – Igen, tényleg. – Ross megfogta, és maga felé fordította a lányt. Tessa még a sötétben is látta, a férfi milyen parázsló tekintettel nyitja szét és rántja le róla a fürdőköpenyt. – Kezdem azt gondolni – mondta Ross, miközben mutatóujja hegyével végigsimította a lány ajkának vonalát –, hogy ezek a szexuális tanácsadók nem is beszélnek hülyeségeket. Mintha egy világbajnok táncossal kellene előadnod egy bonyolult koreográfiát, gondolta magában Tessa, és hirtelen ráébrednél, hogy az összes lépést ismered. Minden rezdülés, minden ütem tökéletes volt. Teljes összhangban mozogtak együtt, mindenféle ügyetlenkedés vagy habozás nélkül… mindenféle kétség nélkül. Az izgatott várakozás hatására úgy felcsigázódtak, hogy nem is lett volna szükség további előjátékra, de ők csak azért is folytatták, némán elnyújtva az eksztázist – egy pillanattal sem akarták előbb befejezni a kelleténél. Amikor Ross szájon csókolta Tessát, a lány majdnem elájult a kéjtől, hozzásimult a férfihoz, és hálásan simogatni kezdte. És végül, miután a vágyakozás mar elviselhetetlenné vált, egyszerre simultak egymáshoz. Amikor a férfi belehatolt, Tessa visszafojtotta a lélegzetét. Lehunyta a szemét, hogy Ross ne lássa a könnyeket, amelyeket a hatalmas boldogság csali a szemébe, és csak egy dologra tudott gondolni: tökéletes. Ross pedig, mintegy varázsütésre, ugyanezt a szót mormolta maga elé félhangosan. – Ez nagyon jól esett – könyökölt föl Ross, és rámosolygott Tessára. Hű, de szép ez a lány! A férfi gondosan kisimított egy nedves szőke tincset Tessa arcából. Ross hatalmas, mondhatni tengernyi tapasztalattal rendelkezett nők terén, de ezúttal komolyan megrendítették azok a mély érzelmek, amelyeket ez a lány váltott ki belőle. Valahogy nemcsak egy jó numerát tisztelhetett benne. És bármi volt is az a bizonyos plusz, egészen elbátortalanodott tőle. Új, feltérképezetlen területre tévedt. Mivel jobb nem jutott az eszébe, visszatért az évődéshez. – Szerinted megírjam annak a szexuális tanácsadónak, hogy meggyógyultam? – Biztosan megkönnyebbültél, hogy magad mögött tudhatod a cölibátus keserű éveit – felelte Tessa, félreértve a férfi tekintetéből sugárzó érzelmeket. Elillant a varázs, a pasi megkapta, amit akart, és most nem tudja, mit kezdjen ezzel a lánnyal, aki ilyen kínos nyuga-

lommal fekszik az ágyában. Ne légy igazságtalan, te is akartad, torkollta le önmagát. És amúgy fantasztikus volt. De azért nem több egy szánalmas egyéjszakás kalandnál, és most meg kell fizetniük az árat – el kell viselniük az összes kellemetlenséget: az udvariaskodást meg azt, hogy úgy tesznek, mintha nem lennének vadidegenek egymás számára, akik csak azért feküdtek össze, mert kedvük támadt egy kis etyepetyére… A hideg korai derengésben – mert már reggel volt –, a lány rájött, hogy az, ami néhány perce még csodálatos kalandnak tűnt, most szomorú és pitiáner üggyé silányodott. És Ross egyáltalán nem könnyített a helyzeten, amikor pont ezt a pillanatot választotta a megszólalásra: – Figyelj csak, még mindig nem tudom a neved. Most már tényleg áruld el, ki vagy! Tessa kibámult az ablakon a halványszürke égboltra meg a távolban derengő dombokra. Aztán lehunyta a szemét. – Azt hittem, tudod. Én vagyok a mai kurvád. – Tudni akarom – erősködött Ross, és Tessa undorodva rázta meg a fejét, amiért a férfi úgy gondolja, hogy ilyen játékot kell játszania. – Mi a francnak? – Hogy felhívhassalak – válaszolta a férfi félig viccesen, félig komolyan. Nem értette, miért húzódott el tőle a lány ennyire hirtelen. Ilyen helyzetben még nem volt. – Jaj, ne már! – sóhajtott föl Tessa elkeseredetten. Ennyi volt. De az, hogy most kimásszon az ágyból, összeszedje a ruháit, és hajnali negyed hétkor öt kilométert kutyagoljon hazáig, egyelőre túl megalázónak, túl pitiánernek és túl soknak tűnt. Így hát az egyetlen még szóba jöhető megoldást választotta: hátat fordított Rossnak, és újból álomba merült. Ross, aki szintén szunyókált még egy kicsit, fél nyolckor ébredt föl. Lepillantott az ágyában alvó lányra, akiknek hosszú, csillogó haja szétterült a párnán, és akinek bal karja csak félig fedte el kicsi, de tökéletes mellét. Nem merte felébreszteni. Nem bírta volna elviselni, ha elölről kezdi a „kurva vagyok” kezdetű műsorszámát. Most mi a fenét csináljon? Végül, mivel semmiképpen sem késhetett el a kilenc órás találkozójáról, amelyet egy befolyásos amerikai üzletemberrel beszélt meg, és mivel a lány tegnap este megemlítette, a kísérője, akivel együtt érkezett a partira, már hazament, ő pedig nem tudja, van-e elég pénze taxira, Ross egy összesodort ötvenfontost dugott annak a majdnem üres pezsgősüvegnek a szájába, amelyet még előző este hozott fel magával. Az éjjeliszekrényre helyezte, és lefirkantott pár sort egy cédulára, amelyet aztán a palack oldalának támasztott. Majd, titkon azt kívánva, bárcsak lenne bátorsága felébreszteni a lányt, hogy megint egy jót szeretkezzen vele, és elmond|a neki, mit is jelentett neki valójában az elmúlt éjszaka, kivette a szükséges ruhákat a szekrényből, és nesztelenül kisurrant a szobából. Bocs, sürgős üzleti úgy – el kellett mennem. Nyugodtan rendelj magadnak reggelit a szobaszerviztől. És feltétlenül hagyd meg a telefonszámodat – ígérem, hogy fel foglak hívni R. Ui. A pénzt taxira hagytam. A bűn ára gondolta magában Tessa, azzal belegyömöszölte az összesodort ötvenfontost az üvegbe, és nézte, ahogy a lassan szétbomló bankjegy magába szívja a pezsgő utolsó cseppjeit. Az a tény, hogy a férfi kötelességének érezte pénzt hagyni a szobában, mindent elárult.

Déli tizenkettőkor Holly sötétzöld sportkocsija csikorogva fékezett le Tessa házikója előtt. Tessa nem volt meglepve. – Mi történt veled? Holly, aki képtelen volt olyan földhözragadt holmikat magára venni, mini a farmer meg a póló, úgy festett, mint egy felrobbant virágágyás. A skarlátvörösben, lilában és rózsaszínben pompázó blézer és ruha újnak tűnt, és szemmel láthatóan egy vagyonba került. Tessa gyanította, hogy a barátnője lélekgyógyító bevásárlókörúton járt, ami azt jelentette, hogy Max tekintetében nem a terv szerint alakultak a dolgok. – Megfájdult a fejem. – Tessa egy halom lealapozatlan vásznat emelt le a kanapéról, és intett Hollynak, hogy üljön le – Sehol sem találtalak, így nem tudtam szólni neked, hogy lelépek. – Hánykor volt ez? Tessa úgy tett, mintha lázasan gondolkodna – Úgy tíz körül? Fogtam egy taxit. – Hazudsz! – kiáltotta Holly győzedelmesen. – Elnéztem erre fél tizenkettőkor, és te még nem voltál itthon. – Biztosan aludtam. – Tessa elfordult, felnyalábolt egy köteg régi újságpapírt, és kivitte a konyhába. – Édesem, kaviccsal dobáltam az ablakodat. – Akkor ezért van betörve. – Mondd el, mondd el! – fogta könyörgőre Holly. Követte Tessát a zsebkendőnyi konyhába, és a hűtő ajtajához szorította. – Felcsíptél valami jó pasit. Ki az – Mi van Maxszel? – kérdezett vissza Tessa, hogy időt nyerjen. Holly vágott egy grimaszt, és jelentőségteljesen cibálta meg az új ruháját. – Az a szemét háromszáz fontomba került! Tíz percig kedves volt velem, aztán bemutatott annak a francia bigének, annak a Domini– que akárkinek. Orvos, hogy a franc esne bele! A következő percben már együtt táncoltak, engem meg faképnél hagytak. A csajnak tetoválás van a combján – foglalta össze a tudnivalókat Holly fintorogva. – Max valószínűleg egész éjszaka azon volt, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a műalkotást. – Szép ruha. – Ez nagyon kedves tőled, drágaságom – csóválta meg a fejét Holly mosolyogva. – De témaváltásnak egy kissé ügyetlen. Tessa Duvall, áruld el rögtön, kivel töltötted az éjszakát, vagy bajok lesznek!

Tessa aznap jött rá, hogy terhes, amikor négy banános szendvicset evett meg egy ültő helyében. Huszonhét éven keresztül egyenesen irtózott a banántól. A hír lesújtó volt, de nem túlságosan. Hihetetlen, de a lánynak eszébe sem jutott védekezni azon a végzetes szeptemberi éjszakán. Csak másnap – amikor Holly, akinek semmi szín alatt sem volt hajlandó neveket említeni, elejtett egy könnyed megjegyzést az óvszerekről – döbbent rá, mekkora kockázatot vállalt. Ezek után a terhesség kérdése az maradt, ami: egy létező, de halvány lehetőség. Kizárt dolog, győzködte magát Tessa; csak egyszer csináltuk. És valamilyen bizarr oknál fogva arról is meg volt győződve, hogy a szóban forgó éjszakát megelőző egyéves önmegtartóztatás neki kedvez.

De ahogy teltek-múltak a hetek, és semmi sem történt, a lányban lassanként – mintha arzénnal mérgeznék – eluralkodott a gyanú, hogy mindaz, amitől fél, akár be is következhet. Tessa nem győzte átkozni magát, amiért ilyen ostoba volt. Hiába tudta, hogy legokosabb lenne kivernie a fejéből azt az éjszakát, tehetetlen volt. Mindazok ellenére, amit Ross Monahanről meg a gyalázatos ügyeiről hallott, képtelen volt elfelejteni a férfit. Az emlékezete minden ellenkező erőfeszítése dacára megőrizte a férfi kacagását, éjsötét tekintetét, abszurd humorát és azokat a szavakat, amelyekkel sikerült meggyőznie őt, hogy nem is olyan elvetemült ember, mint amilyennek tűnik… Ami persze kész őrültség volt. A lánynak józanabb pillanataiban legalább idáig sikerült eljutnia. Tessa pedig nagyon is józan nő volt. Amikor kenyértörésre került a sor, minden helyzetet vérfagyasztó gyakorlatiassággal közelített meg. Ő és Ross – két külön világ. Viktória királynő és Mick Jagger összeillőbb pár lehetett volna, mint Ross és ő. Képtelenség, hogy ők ketten valaha is együtt éljenek. Csak ne lenne ilyen nehéz; elfelejteni egy feledhetőnek egyáltalán nem nevezhető illetőt már önmagában is komoly feladat, és most, hogy kézzelfogható emléke is lesz… Tessa megkönnyebbülten borzongott össze, amikor eszébe jutott, milyen közel állt ahhoz, hogy elkottyintsa az egyéjszakás kaland részleteit Hollynak. Legalább ezért hálás lehet önmagának. Holly zsigeri– leg alkalmatlan volt arra, hogy fél percnél tovább megőrizze a rábízott titkokat. Elképesztően buta dolog volt lefeküdni Ross-szal, és Tessa borzasztóan szégyellte magát, amiért így lépre ment. Az, hogy ki is valójában a gyermeke apja, teljes egészében az ő titka marad. A recepciós pulttal szomszédos két karácsonyfa sziporkázó fényt árasztott magából, a több száz ezüstszál a szivárvány összes színében tündökölve tükrözte vissza a mennyezetről függő lenyűgöző csillár fényeit. Holly imádta a karácsonyt és a karácsonyi dekorációkat, de ma olyan izgatott volt, hogy még az adventi kalendárium aznapi ablakocskáját is elfelejtette kinyitni. Tegnap szabályosan megállt benne az ütő, amikor Tessa ebéd közben bejelentette: – ja, van egy hírem. Annyira megdöbbent, megrémült és elcsodálkozott, hogy csak egy nagy adag brandy tudott ismét lelket önteni bele. Tessa ugyanakkor halálosan nyugodt volt. jót mulatott Holly dívás reakcióján, majd mosolyogva elmesélte, neki két hétbe telt, amíg megbarátkozott a gondolattal, de most már alig várja a nagy eseményt. Valószínűleg nem lesz könnyű dolga, de majd csak megbirkózik a helyzettel. Persze nagyon is Tessára vall, hogy bátornak tetteti magát, és szórakozottan elhesseget minden felvetést, ami azzal kapcsolatos, talán nem lesz minden csupa móka és kacagás. Igazi túlélő, a legharcosabb amazon, akit Holly ismert. Csak a legvégső esetben esne pánikba. Holly egy adag vénuszkagylós masnitészta és egy pohár vörösbor fölött próbált fényt deríteni az apa kilétére, de hiába. Legnagyobb bosszúságára Tessa egyre csak a fejét rázta, és ugyanolyan könnyedén hessegette el a témát, mint a többi problémát. Egyéjszakás kaland volt, hajtogatta Tessa; teljesen fölösleges felkutatni a férfit, és értesíteni őt a dolgok állásáról. Tessának meg sem fordult a fejében, hogy egy félig-meddig idegen nyakába varrja az apaságot, és bíróság elé rángassa az illetőt, hogy pénzt csikarjon ki belőle. Ez az ő babája, az ő felelőssége, és köszöni szépen, egyedül is boldogulni fog. Holly a szíve mélyén úgy érezte, a barátnője megbolondult. Hangosan azonban csak annyit mondott, hogy kész mindenben segíteni.

Az éjszaka közepén remek ötlete támadt. Maga is elcsodálkozott saját zsenialitásán, és alig várta, hogy reggel beérjen a munkahelyére. Ross most már bármelyik pillanatban megérkezhet, ő pedig letámadja, még mielőtt bemenekülhetne az irodájába. Holly szórakozottan firkálgatott a vendégkönyv bal margójára, miközben diadalmasan somolygott az orra alatt. Mindig is csodálta a vállalkozókat, most pedig tulajdonképpen ő is azzá nőtte ki magát! – Tehát van egy barátnőd – próbálta Ross kihámozni a lényeget Holly izgatott szóáradatából, és magában azt kívánta, bárcsak három óránál többel tudott volna aludni az elmúlt éjjel. – És ez a barátnőd bajban van. Eléggé szokványos eset – tette hozzá, azzal lerogyott az íróasztala mögött álló székre, és Hollyt is hellyel kínálta. Sem a lány sárga ruhája, sem a harsány parfümillat nem tett jót a férfi másnaposságának. – Nem, Tess nem szokványos nő – mondta Holly diadalmasan. – O egyszerűen csodálatos. Éppen ez a lényeg. Te segítesz rajta, ő pedig cserébe szívességet tesz neked. Borzasztóan tehetséges festő. – És te azt szeretnéd, hogy állítsuk ki a műveit a hotelben – próbálta lecsillapítani Ross Hollyt. – Ha olyan nagy művész, miért nem viszi be a képeit valamelyik galériába? Holly látta, hogy a főnöke nincs teljesen a helyzet magaslatán. – Beviszi, persze, hogy beviszi, de galériába csak olyanok járnak, akik festményt akarnak venni – magyarázta végtelen türelemmel. – I-igen. – Ross kezdte elveszteni a fonalat. – Holly, hoznál nekem egy csésze kávét – Máris. – Holly mindennél jobban értett ahhoz, hogy an csikarjon ki dolgokat másokból. Elhatározta, hogy a végletekig kihasználja Ross sebezhetőségét. – Úgy gondolom, ha kitennénk Tessa képeit a szállodában, olyanok is láthatnák őket, akik eredetileg nem is akarnak festményt venni! De amikor meglátják őket, beléjük szeretnek, és amikor rájönnek, hogy akár meg is vásárolhatják őket, jobban fognak örülni, mintha eredetileg is festményt akartak volna venni Érted már? – rázta meg a fejét Holly türelmetlenül. – Mindenki szeret azzal büszkélkedni, hogy meglátott valamit, és egyszerűen muszáj volt megszereznie. Ez amolyan szertelen, romantikus gesztus… az emberek különlegesnek és spontánnak érzik magukat tőle. – Oké, oké – emelte föl Ross a kezét. – És mit kapunk mi cserébe, azon kívül, hogy a szertelen vendégeink romantikus gesztusokra ragadtatják magukat, és hajlandóak rábeszélni magukat a vásárrá? – Tíz százalékot – vágta rá gondolkodás nélkül Holly. Ross még soha életében nem kívánta ennyire a kávét – De nem fogunk böhöm árcédulákat ragasztani a képekre – dünnyögte elgyengülve. – Úristen, dehogy! Csak némi diszkrét felvilágosítás a recepción – nyugtatta meg Holly. Azt tervezte, hogy minden vendégnek említést tesz Tessa festményeiről, aki csak a recepció ötméteres körzetébe téved. – És látnom kell a hölgy munkáit, mielőtt bármibe is beleegyeznék – Rosst megdöbbentette, de ugyanakkor kissé fel is csigázta az a hír, hogy a tehetős családból származó, mozgalmas társasági életet élő Holly ilyen közeli barátságban áll egy terhes és csóró festőnővel. A férfinak volt szerencséje ismerni Holly néhány barátját, de azok, ha egy darab rajzszenet kaptak volna a kezükbe, nagy valószínűséggel megpróbálták volna meggyújtani, mint egy cigarettát – Ki is ő tulajdonképpen? Ismerem? – Á, dehogy! – jelentette ki Holly. – Őt nem érdekli az a fajta társaság, amiben én is forgok. Nyolcéves korunk óta ismerjük egymást. Az édesanyja az én édesanyámnak dolgozott, de ha látnál minket együtt, nem mondanád meg, hogy barátnők vagyunk. Ő teljesen más, mint én. – Ebben az esetben máris megkedveltem őt – jegyezte meg Ross félig viccesen. – Benne biztosan lenne annyi tisztesség, hogy hoz nekem egy csésze kávét

– Szerintem inkább lusta disznónak nevezne, és rád parancsolna, hogy főzd meg magadnak – felelte Holly. – Őt nem tudod levenni a lábáról a sármoddal, mint a többi nőt. Nem vevő a süket dumára. Ross emlékezetének mélyén megpendült valami. De túl homályos volt ahhoz, hogy felszínre lehessen hozni. Holly megint belelendült: azon mesterkedett, hogy tető alá hozza az üzletet. – Pár hónapja sikerült elrángatnom őt Max partijára – folytatta, izgatottan rázva a térdét, de nem maradt sokáig. Valószínűleg nem találkoztatok… Ross már nem gondolt többet a kávéra. Néhány pillanatra még a lélegzete is elállt. Már nyoma sem volt holmi halvány pendülésnek; mintha egy óriási gong szólalt volna meg a fejében. Ross Holly mögé bámult, és gondolatban felidézte beosztottja előbbi szavait: „Ó teljesen más, mint én… Nem vevő a süket dumára” És: „Sikerült elrángatnom őt Max partijára.” Úristen, ez ő! Egészen biztos. – Na? – Holly csettintett egyet, hogy magára vonja a férfi figyelmét. – Megmondhatom neki, hogy áll az alku? – Ross nagyon tompa ma reggel, gondolta magában. Olyan képet vág, mintha kísértetet látott volna. – Nem, természetesen nem. Az ő ötlete volt ez az egész? – A férfi, akinek teljesen elpárolgott a másnapossága, mindenáron tisztába akarta tenni a dolgokat. Ha teljesen nem lehet, legalább részben. – Ugyan, dehogy! – csattant föl Holly méltóságteljes felháborodottsággal. – Fogalma sincs róla, hogy miben sántikálok. Már megmondtam, hogy ez az én ötletem. A barátnőm tegnap árulta el, hogy terhes, nekem meg éjszaka ihletem támadt. – A gyerek – szólalt meg Ross, és alig hitte el, hogy ilyen közömbös érdeklődéssel tudja feltenni a kérdést, amelynek egyébként akár világrengető következményei is lehetnek. – Ki a barátnőd párja? – Ó – legyintett megvetően Holly –, nincs neki párja. Egyéjszakás kalandba keveredett egy idegennel, aki aztán eltűnt a balfenéken. Egyébként kicsi a világ, mert ha jó sejtem, Max bulija után történt a dolog…

A módfelett elegáns Grosvenor House Hotel, amelyben csak úgy hemzsegtek a jeles esemény alkalmából összegyűlt hírességek, bámulatos könnyedséggel állta a sarat. Maxről, aki társszerzője volt annak a forgatókönyvnek, amely a mai napon több díjat is elnyert – többek között a legjobb forgatókönyvét –, már nem lehetett ugyanezt elmondani. Ez is egyike volt azoknak a rongyrázós összejöveteleknek, amelyek komolyan elgondolkodtatták Maxet, miért nem volt képes a sarkára állni és nemet mondani. Nem akart itt lenni. Különben is, ki a francot érdekel, hogy itt van-e vagy sem? Egy teremben, amelyben hat száz vendég zsúfolódik össze, egy fő már se nem oszt, se nem szoroz. Csak később eszmélt rá, hogy mégis. A félig francia, félig angol Francine Lalonde, több tucatnyi film érzéki hősnője, pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy – szokás szerint késve – belibbenjen az ajtón. A színpadon éppen egy ősz hajú fiatalember vette át a legjobb jelmeztervezőnek járó díjat egy idősebb, kopaszodó úriembertől, de senki sem figyelt rá.

– Ó, a csudába! – dorombolta Francine Lalonde azon a rekedtes torokhangon, amely olyan híressé tette őt. – Nélkülem kezdték el. Max, bár több könyvében is írt már az első látásra fellángoló szerelemről, soha nem volt híve ennek a kétes elméletnek. Egyenesen lehetetlennek tartotta a dolgot, hogy an szerethet bele az ember valakibe, akit nem is ismer? De hirtelen minden világossá vált, méghozzá villámcsapásszerűen. Max úgy érezte, minden, amit az a másik mond, gondol vagy tesz, egyszerűen tökéletes. És amikor Francine Lalonde elkapta a tekintetét, és rákacsintott, majd utat tört az asztalához, a férfi már biztosan tudta, hogy ennek a nőnek valóban minden rezdülése eszményi. – Attól tartok, egy kis kavarodást okoztam – súgta oda Francine Maxnek, miközben leült a férfi balján álló üres székre, – jobb lesz, ha befogom a számat, még mielőtt ram szólnak – mondta újabb kacsintással. Max, akinek szinte soha nem kellett keresgélnie a szavakat, ezúttal csak bólintott. Csupán ennyire futotta tőle. Az évek során Francine több filmjét is látta, és távolról csodálta ugyan a színésznő szépségét, de a személyes találkozásra nem volt felkészülve. A nő úgy festett, mint egy hibátlan, frissen érett gyümölcs, és mézillatot árasztott magából Fényes gesztenyebarna haja, hosszú szempillákkal övezett konyakszínű tekintete és duzzadt korallpiros ajkai mellett azok a szőke piszkafák, akik hiába próbálták magukra erőltetni azt a fajta szexepilt, amely kényszerből sosem, csakis veleszületetten lehet egy ember sajátja, csupán halvány karikatúráknak tűntek. Francine Lalonde nem volt híve azoknak a mesterséges kellékeknek, amelyekkel oly sok nő próbált kitűnni a tömegből; lakkozatlan frizurája lágyan omlott le a vállára, nem viselt harsány ékszereket, sima vonalú barackrózsaszín selyemruhája pedig tökéletesen rásimult finom domborulataira. Igazi nő volt. Nem kellett erőlködnie. Max, ezzel szemben, tizenöt éves kamasznak érezte magát mellette. Nem hagyhatta azonban, hogy a csodálattól végleg megbénuljon a nyelve. Francine Lalonde volt az esemény egyik díszvendége; az ő helye valahol elöl, a színpad közelében lett volna, a kiváltságosok között. De amikor a szervező odasietett hozzá, hogy előrekísérje, a nő Maxhez fordult, és futólag megérintette a férfi kezét. – Milyen kár, hogy elrabolnak innen! – búgta. – Maga olyan okos, érdekes embernek tűnik. Kedvelem az okos férfiakat. Bonne chance, m'sieur… A ceremónia hátralévő részét Max teljes kábultban töltötte; csak rövid másodpercekre tisztult ki a tudata. A terem hátuljából már nem látta Francine-t, de amikor a nő hatalmas tapsvihar közepette felment a színpadra, először azért, hogy átadja a legígéretesebb fiatal színésznek járó díjat, majd pedig, hogy átvegye a legjobb színésznőt illető elismerést, a férfi visszafojtott lélegzettel figyelte minden szavát és mosolyát, és közben azt kívánta magában, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Lázasan törte a fejét, hogyan kerülhetne ismét Francine közelébe. Úgy érezte, újra látnia kell a nőt. És azt is el kell érnie, hogy a második találkozó olyan mély benyomást tegyen Francine-re, hogy automatikusan legyen harmadik, sőt, negyedik alkalom is – Hova mész? – sziszegett rá a jobbján ülő férfi, annak a filmnek a rendezője, amelynek a forgatókönyvét részben Max írta – Mindjárt kihirdetik, a Legjobb Filmet. Most nem mehetsz el! – Bocs – felelte Max, a legkisebb megbánást sem mutatva. – Vészhelyzet. Mennem kell. Sok szerencsét. A ceremónia, amely szokás szerint jócskán elhúzódott, végül kicsivel fél hat előtt fejeződött be. Mire Francine túlesett a gratulációkon meg a puszilkodáson, és mind a száz régi kollegát és távoli ismerőst sikerült letudnia, legszívesebben bevágta volna magát a rá váró limuzinba, hogy egy kellemes, csöndes estét töltsön a szállodájában. Forró fürdő, egy finom ital, egy profi masszázs, vagy esetleg…

– Arra kértek, hogy adjam ezt át önnek, asszonyom – közölte vele Tomkiss, a nagyképű sofőr, Francine pedig enyhe kíváncsisággal méregette a nagy, elegáns papírba burkolt csomagot. A forró fürdő gondolata azonban még mindig jobban csábította. – Milyen kedves! De, ugye, nem bomba, Tomkiss? – Nem ketyeg, asszonyom – felelte a sofőr hűvösen, továbbra is Francine felé nyújtva a csomagot. A nő elnyomott egy halvány mosolyt. Tomkissnek egyáltalán nem volt humorérzéke. – Az jó jel. Dobja be a kocsiba, majd később megnézem. – Az úriember a lelkemre kötötte, hogy azonnal bontassam ki önnel, asszonyom. – Úgy érti, pénzt adott magának az együttműködés érdekében? – tudakolta Francine, akit most már kifejezetten mulattatott ez a rövidke közjáték. – Kíváncsi lennék, mennyit. Húsz fontot? – Ööö… ötvenet, asszonyom. – Tomkiss igazán lehetne óvatosabb is! Tudja, milyen könnyen belehabarodom a gazdag pasasokba. Tudja mit? Beülök az autóba, és ott bontom ki a csomagot, jó lesz így, vagy itt kell dideregnem a járdán, hogy eleget tegyek az ajándékozó kívánságának? – Biztos vagyok benne, hogy a kocsiban is tökéletesen megfelel, asszonyom – felelte Tomkiss, akiben motoszkálni kezdett a gyanú, hogy a színésznő gúnyt űz belőle. – Ez roppant kedves magától – válaszolta Francine ünnepélyesen. – Maga igazán jó ember. Francine zömmel virágot, ékszereket, parfümöt szokott kapni a hódolóitól. Amikor kibogozta a skarlátvörös szalagot, és félrehúzta az elegáns mélykék csomagolópapírt, elmosolyodott. Akadt olyan férfi, aki bonbont vagy festményt ajándékozott neki. Egyszer még egy Rolls-Royce Silver Shadow-val is meglepték. De még senki sem adott neki hat vastag köteg spárgával, egy tucat hibátlan articsókával és két homárral teli vesszőkosarat. Felbontotta a homárok között lapuló borítékot, és egy összehajtogatott újságkivágást húzott elő belőle. A Times keresztrejtvénye volt, megfejtve. Csupán három szót írtak alá: „Elég okos vagyok?” Ekkor kinyílt a kocsi ajtaja. – Nos? – kérdezte Max csillogó szemmel, fegyelmezett arckifejezést erőltetve magára. – Az vagyok? – De még mennyire, hogy az! – dorombolta Francine, azzal megpaskolta maga mellett az ülést. – Le vagyok nyűgözve! Kísérjen el a szállodába, okos fiú. Lakosztályom van a Ritzben. Ha megérkeztünk, talán lesz alkalma még ennél is jobban lenyűgözni. Max úgy érezte, meghalt, és egyenesen a mennyországba jutott. Az este előrehaladtával Francine Lalonde egyre jobban megbabonázta. A nő volt álmai netovábbja. Még az sem zavarta, amikor Francine valami olyasmire ragadtatta magát, amit más nőtől nem tűrt volna el – például, egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Ez is ugyanúgy a személyisége részét képezte, mint a kifejező keze, a finoman fanyar humora meg a halvány akcentusa. Max el sem tudta képzelni, hogy Francine ne dohányozzon. Az mindent elrontott volna… Tetszett neki a nő egészséges étvágya, az a leplezetlen öröm, amellyel Francine leharapta a zsenge zöldspárga hegyét, kéjesen forgatta a szemét, és felnevetett, amikor az olvasztott vaj végigcsurgott az ujjain. Szinte gyerekes büszkeséggel szívta ki a lédús húsdarabkákat az kettétört rákollókból, a következő pillanatban azonban már buján dugta ki rózsaszín nyelvét a két ajka között, egy percre sem feledtetve el Maxszel, hogy ő bizony egy negyvenéves szexbomba, akit világszerte imádnak a férfiak, és aki nagyon is tisztában van saját szexuális vonzerejével.

– Ez volt a legfinomabb vacsora, amit életemben ettem – jelentette ki végül Francine. – De a legmocskosabb is egyben – tette hozzá bágyadt mosollyal. – Nézd csak, minden csupa vaj. Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek fürdeni. Max, kicipzáraznád a ruhám? Alakul, alakul, gondolta magában Max. A damasztszalvétába törölte a kezét, és talpra ugrott, amikor Francine hátat fordított neki. A cipzár lassan, hangtalanul siklott le a nő nyakától a derekáig, feltárva a ruha alatt megbúvó selyemkombinét. Max, akinek ujjai egy pillanatig tétován elidőztek a nő gerince fölött, az érzelmeivel viaskodott, de már késő volt. Francine hátramosolygott a válla fölött, és már indult is a fürdőszoba felé. – Sajnos sokáig el szoktam időzni a kádban. Nem fogsz unatkozni? – Nem – igyekezett megnyugtatni őt Max, aki halvány mosollyal az ajkán gyönyörködött a nő kacér járásában. – Ha van itt egy újság, megfejtem benne a keresztrejtvényt. – Olyan okos vagy! – Francine kilépett a magas sarkújából, és a szoba közepén hagyta. – és a tested is gyönyörű – tette hozzá ábrándos hangon, azzal eltűnt az ajtóban. Amikor jó egy óra múlva visszajött a fürdőszobából, halványsárga selyemköntösbe burkolózva, nedvesen hátrafésült hajjal, meglepődve állapította meg, hogy Max még nem ment el. – Te jó isten, teljesen megfeledkeztem rólad – dünnyögte szórakozottan, kedves mosollyal próbálva elvenni a sértés élét, majd a félig üres borospohara felé nyúlt. – Nem láttad véletlenül a hajszárítómat, chéri? Valahol itt kell lennie. Francine azzal, hogy átöltözött, mintha azt is elfelejtette volna, kit tisztelhet Maxben. Mintha az imént nem is ők ketten évődtek volna egymással. Max erős nyilallást érzett a gyomra tájékán. Némán átnyújtotta a hajszárítót, amely a dohányzóasztal alatt hevert a földön. – Nézd – mondta Francine bocsánatkérően –, csodálatos este volt. Egy másik alkalommal talán megismételjük, de most szörnyen fáradt vagyok. Csak arra vágyom, hogy végre ágyba bújhassak. Max is csak erre vágyott, de azt gondolta magában, inkább száradjon le a nyelve, mint hogy egy szót is szóljon, és ezzel még jobban megalázkodjon a nő előtt. Egyáltalán nem volt az a mazochista típus. – Tényleg fáradtnak tűnsz – felelte színtelen hangon, hogy visszaadja Francine burkolt sértését, pedig legszívesebben a karjába zárta volna a nőt. – Nekem amúgy is vissza kell mennem Bathba. – Hát persze, hogy vissza kell menned. Holnap reggel kilencre Skóciában kell lennem. Kutya egy életünk van, nem gondolod? – Francine felnevetett, egy fésűt húzott elő a zsebéből, és olyan erővel rázta meg a fejét, hogy csak úgy fröcsögött belőle a víz. Aztán Maxhez lépett, és egy puszit nyomott az arcára. – Őszintén sajnálom Max. Nem vagyok egy könnyű eset. A menedzserem szerint nem lehet kiigazodni rajtam. Azt mondja, ütődött vagyok. A férfi komoran bólintott. Nem bírt mosolyogni. – De nem feledkezem meg rólad, jó? Szeretném, ha újból találkoznánk, amikor nem vagyok ennyire fáradt. – Talán. Max nyers hangja hallatán Francine mókásan lebiggyesztette az ajkát. – Talán. Mon Dieu! Talán igen, talán nem? Ugyan már, Max, ne duzzogj itt nekem! Olyan hülye brit szokás! A férfi fogta a szmokingkabátját, felmarkolta a csokornyakkendőjét a kanapé támlájáról, és az ajtó felé indult. Amikor kinyitotta, hátrafordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a nőt: úgy méregette, mintha egy bizarr absztrakt festményt látna egy galéria falán.

– Egyszerűen talán – vetette oda olyan flegmán, ahogyan csak bírta. – És ne biggyeszd le a szád, Francine. Olyan hülye gall szokás!

A mikor a lány ajtót nyitott, Rossban feltámadt a vágy. Tessa, aki bő, fehér pamutpulóvert és kankalinsárga sortot viselt, hosszú, göndör szőke haját hevenyészett kontyba fésülte a feje búbján, és megint nem volt kifestve, pontosan olyan káprázatos volt, mint a férfi emlékeiben. Mégis, Ross legszívesebben felkapta, és jól megrázta volna. Mi a francban sántikál ez a nő? – Szia, Tessa! – mondta a férfi lassan. És csak várt, türelmesen. Tessa nem hitt a szemének. Mit keres itt a férfi? Hogy talált rá? Mennyit tud, és egyáltalán honnan értesült a dolgokról? A lány hamar rájött, hogy valószínűleg Holly keze van a dologban. De így sem értett semmit, hiszen Holly nem ismerte a részleteket Ross pedig, eszmélt rá egyre növekvő nyugtalansággal, nem fog időt hagyni arra, hogy összeszedje a gondolatait. – Szia! – Papírzsebkendőbe törölte festékfoltos kezét, majd félreállt, hogy utat engedjen Rossnak. Az órájára pillantott. – Hozhatok valami innivalót? – Nem. – Rossnak rengeteg ideje volt összeszedni a gondolatait, és úgy képzelte, hogy ebből majd előnyt tud kovácsolni, de most, hogy itt volt, furcsa módon nem találta a szavakat. Már arra sem nagyon emlékezett, mit akart mondani. – Festő vagyok – mondta Tessa fölöslegesen, az ablak mellett felállított festőállvány felé biccentve. Ross szemügyre vette az ablakpárkányon álló ecsettartó üveget, az egyik széknek támasztott üres vásznakat, a karfán billegő palettát meg a fehérre meszelt falakon függő vagy féltucatnyi bekeretezett festményt. – Igazán? – kérdezte, éppen csak egy cseppnyi gúnnyal a hangjában. – Ne haragudj, elég nagy itt a rendetlenség. – Jaj, hagyd már abba! – A férfi zsebre vágta a kezét, és szembefordult a lánnyal; sötét szeme villámokat szórt, ahogy újjáéledt benne az elhatározás. – Tessa, miért tetted ezt velem? – Mármint micsodát? – A lány, akit elbátortalanított a férfi támadása, az ablakhoz húzódott, és úgy nézett ki rajta, mintha további látogatókat várna. De csak Ross autója állt odakint: egy áramvonalas fehér Mercedes, amely szikrázóan csillogott a decemberi napsütésben, és bántó megtestesülése volt a kettejük életstílusa közötti különbségnek. – Mindent. – A férfi olyan hevesen hadonászott, hogy majdnem leverte Tessa legfrissebb művét a festőállványról. – Miért tűntél el aznap reggel úgy, hogy még a számodat sem hagytad meg? Miért gyömöszölted bele a pénzt az üvegbe? Miért nem árultad el a neved? Tessa vállat vont. – Azt hiszem, egyik sem tűnt logikusnak az adott pillanatban. – Hogyhogy nem? – tudakolta Ross. – Mi lehetne annál logikusabb, mint hogy megadod az elérhetőségedet? A fenébe is, megmondtam neked, hogy máskor is találkozni akarok veled. – De hiszen semmi értelme nem lett volna – próbálta megmagyarázni a dolgot a lány. Szerinte teljesen nyilvánvaló volt a dolog, Ross viszont, az arckifejezéséből ítélve, semmit sem értett. Persze kizárólag azért, ébredt rá Tessa, mert nincs hozzászokva, hogy kikosarazzák. Csorba esett az önérzetén. Tessa ellen tudott állni egy ellenállhatatlan férfinak, aki most arra próbálja rákényszeríteni, hogy ismerje el, tévedett. Rossnak megerősítésre van szüksége. És mivel a jelek szerint nem tudott a gyerekről, Tessa hajlandó volt belemenni a játékba.

– Mi értelme lett volna? – kérdezte józanul. – Nézd csak meg, menynyi mindenben különbözünk. Én szegény vagyok, te meg gazdag. Te fantasztikusan sikeres vagy, én viszont egy cseppet sem; egyelőre. Semmi közös nincs bennünk. – Nem is ismerlek – vágott közbe a férfi. – Semmit sem voltál hajlandó elárulni magadról, amíg együtt voltunk – Hidd el, ha én mondom – felelte a lány komolyan –, teljesen különbözőek vagyunk. Akkor sem történt volna semmi, úgy értem, semmi különös, ha járni kezdünk. Az ég áldjon meg, te bárkit megkaphatsz, akit csak megkívánsz! Tudtam, hogy nem bírnám az iramot. így hát elébe mentem a kínos pillanatoknak, és csöndben olajra léptem. Szerinted nem ez volt a legokosabb, amit tehettem? – Nem, szerintem nem – jelentette ki Ross ökölbe szorított kézzel. – És ha ennyire zavartak téged ezek az állítólagos különbségek, mi a szarnak feküdtél le velem egyáltalán? Tessa most először mosolyodott el a férfi érkezese óta. Zöld szeme összeszűkült; enyhén oldalra biccentette a fejét, miközben a választ fontolgatta. Ross pedig önkéntelenül is – annak ellenére, hogy ez a gyönyörű, öntörvényű lány mérhetetlenül összezavarta és felbosszantotta – viszonozta a mosolyt. – Oké, kitaláltam. – A férfi beletúrt sötét hajába. – Ez volt a leghülyébb kérdés, amit életemben föltettem. – Jó volt. – Jó kérdés? – vigyorodott el a férfi, szándékosan félreértve a lányt. Hirtelen minden ellenségesség és feszültség elpárolgott. – A kérdés hülye volt. Viszont jó volt veled az ágyban. – Komolyan mondod? – A férfi most már nyíltan ugratta Tessát. – Nemcsak tapintatból? – De igen. Tudom, milyenek vagytok ti férfiak, a kis törékeny egótokkal. Nem akarom, hogy megint impotens legyél. Ross közelebb lépett a lányhoz. Legszívesebben a karjába kapta volna, hogy lehúzza róla a bő pulóverét, és az ágyra döntse. Ehelyett csupán annyit tett, hogy közelebb lépett hozzá. Ha minden igaz, kezdett rájönni, hogyan kell bánni Tessa Duvall-lal. – Nem? – kérdezte lágyan. Tessa rögtön rájött, mire készül Ross, és egészen megrendült attól, hogy ennyire vágyik a férfira. Megint ugyanaz történt: az adrenalinlöket, a sürgető vágy, amelybe még a térde is beleremegett, a késztetés, hogy mindent megérintsen és felfedezzen, hogy kölcsönösen örömet szerezzenek egymásnak… De most juszt sem fogja beadni a derekát. Az okok, amelyeket Tessa annak magyarázataképpen hozott lel Rossnak, hogy miért nem akarta viszontlátni őt, nem egy rafinált játszma részei voltak; a lány igazat beszélt. És már egyetlen éjszaka után is éppen elég nehéz volt kivernie a férfit a fejéből. Ha most nem vigyáz, még nagyobb bajba kerül. Véget kell vetni a dolognak, mielőtt még elsodorják az események. Ezúttal nemet fog mondani. Illetve nemet mondott volna, ha Ross nem pont ezt a pillanatot választja ki arra, hogy gyengéden, de határozottan magához vonja. Ross, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy visszautasítsák, alig hitte el, hogy Tessa már megint ugyanúgy viselkedik. Ráadásul még arra sem volt képes, hogy komolyan vegye őt. – Mi olyan vicces? – tudakolta, miközben visszahanyatlott a párnára, és a kuncogó lányt figyelte. – Te. – Tessa előrehajolt, és puszit nyomott az orra hegyére. – Fogadni mernék, hogy minden lánynak ezt mondod. Kicsit óvatosabb is lehetnél, hátha valaki egyszer a szavadon fog.

– Még soha senkinek nem kértem meg a kezét – jelentette ki Ross dühösen. – És nem hittem volna, hogy amikor elérkezik ez a pillanat, szemközt röhögnek. Na, hozzám jössz vagy nem? – Nem! – kuncogott Tessa, azt kívánva magában, bárcsak a férfi is humorosan fogná fel a dolgot. – Nézd, ez abszurdum. Azért, mert valaki jó az ágyban, még nem kell rögtön feleségül kérni. Ne aggódj – súgta bele a férfi fülébe –, nem árulom el senkinek. Nem fog csorba esni a hírneveden. – Ah – suttogta lágyan Ross –, de mi lesz a te hírneveddel? Végül is te estél teherbe. A lány megmerevedett. Majd elhúzódott a férfitól, és a kezébe temette az arcát. Ross, mivel nem kapott választ, így folytatta: – Hollytól tudom. Elmesélte, hogy egyéjszakás kalandba keveredtél egy pasassal, akivel Max buliján ismerkedtél meg, és akit állítólag soha többé nem fogsz látni, mert eltűnt a balfenéken. Pedig nem is tűntem el. Itt vagyok, te terhes vagy, én pedig megkértem a kezedet. Ne legyél már ilyen makacs! – Már megmondtam – szólalt meg Tessa színtelen, tántoríthatatlan hangon. – Nem működne, és ostobaság lenne az ellenkezőjében bízni. – De hát az én gyerekemet várod! – A férfi megint nem tudta eldönteni, megölelje-e a lányt, vagy jól megrázza, hogy észre térjen. Hirtelen eszébe jutott valami. – Ugye, megtartod? – Persze, hogy meg. – Akkor miért nem akartad, hogy tudjak róla? – Ugyan, kérlek! – kiáltotta Tessa szikrázó szemmel. – Mit vártál tőlem: hogy elmegyek a szállodába, és pénzt kunyerálok tőled? – A többi lány ezt tenné a te helyedben. – Én nem vagyok olyan, mint a többi lány – vágott vissza Tessa nyersen. – És senki előtt nem szoktam megalázkodni. Egyedül is nagyszerűen boldogulok. – Egy gyereknek apára is szüksége van. – Ross érezte, hogy frázisokat puffogtat, de nem tudta türtőztetni magát. – Igazságtalanság megfosztani őt az egyik szülőjétől, csak azért, mert te, merő csökönyösségből, nem akarsz osztozni rajta. És amikor majd idősebb lesz, mit fog érezni, ha megtudja, hogy törvénytelen gyerek? Meg fogják bélyegezni. Tessa reakciója teljesen felkészületlenül érte a férfit. A lány vissza– kézből úgy halántékon vágta, hogy egy pillanatig szó szerint csillagokat látott. – Jesszusom! – motyogta a férfi. A homlokához kapott, arra számítva, hogy vért fog látni. – Pontosan. – Tessa remegett a dühtől, hangja fagyos volt a megvetéstől. – Én is törvénytelen gyerek voltam… És nem hinném, hogy különösebben megrázott volna a dolog. Ross elképedve döbbent rá, milyen érzéketlen is volt. Testi épségét kockára téve, magához vonta Tessát. A lány hosszú hajába temette az arcát. – Ne haragudj! – hadarta. – Csak azért mondtam, mert az összes többi érvemet ízekre szedted. Nem gondoltam komolyan. Tessa hosszú percekig bámulta a hálószoba berlini kék plafonját. Majd anyáskodó mozdulattal megpaskolta a férfi karját. – Te se haragudj. Nem kellett volna megütnöm téged. – Itt elhallgatott, majd széles vigyor ült ki az arcára. – Képzeld csak el, akkor milyen ideges lettem volna, ha tényleg törvénytelen gyerek lennék. Holly alig győzte hegyezni a fülét, amikor Tessa és Ross kart karba öltve elhaladt a recepció előtt. Kétszer is jelentőségteljesen rájuk nézett, de Tessa, a dög egyszerűen csak rákacsintott és tovalejtett, magára hagyva a barátnőjét egy csapat felajzott, maffiózó külsejű külföldivel, akik abban a hitben ringatták magukat, ha kellőképpen lassan és hangosan beszélnek, Holly valamilyen csoda folytán követni tudja majd érthetetlen szicíliai dialektusukat.

Holly, akinek az oldalát furdalta a kíváncsiság, kénytelen volt egy teljes kaotikus és idegtépő órát végigszenvedni, mire Tessa előkerült az étteremből – egyedül. Valami isteni csoda folytán senki sem követelt magának figyelmet, és a telefon is néma maradt. Holly kiviharzott a pult mögül, és beterelte Tessát a női mosdóba. – Mindent tudni akarok – mondta, az órájára pillantva. – De távirati stílusban. Ross megöl, ha megtudja, hogy nem vagyok a helyemen. Nagyon fura elképzelései vannak a női hólyag működéséről – Oké – felelte Tessa, Holly pattogós stílusát utánozva. Az ujjain számlálta a tudnivalókat. – Találkoztunk. Prütyköltünk. Megkérte a kezem. Kikosaraztam. Pofon vágtam. A francba, nem maradt több ujjam. Annyi baj legyen. Beleegyezett, hogy a szállodában áruljam a képeimet. Tessa élvezettel fürdőzött a beállt csöndben. Még soha életében nem látta Hollyt ennyire elképedni. – Hogy találkoztatok, hogy… mi?! – sikoltott fel Holly, aki jól láthatóan elsápadt a vastag alapozóréteg alatt. – Na, ne ugrass már! Mondd el szépen, mi folyik itt. – Hát hazudnék én neked? – vonta meg Tessa a vállát ártatlanul. Szemügyre vette a tükörképét a falat szegélyező aranyozott tükörben, majd megnyalta a mutatóujját, és lesimítgatta a szemöldökét. – Maradjunk annyiban – tette hozzá könnyedén –, hogy a főnököd tud hatni az emberekre. „Lepetézek” – Hollynak hirtelen ez a kifejezés jutott eszébe. Most értette meg igazán, mit is jelent. – Jézusmária! – kiáltotta. – Nem mondod komolyan, hogy lefeküdtél vele! Tessa, bennem megbízhatsz. Beszívtál? – Én? – Tessa sértődötten meredt barátnője tükörképére. – Hogy jut eszedbe ilyesmi? – De hát terhes vagy! Te is tudod, hogy terhes vagy, és Ross is tudja. Én megértem, hogy az a pasas szemét módon elbánt veled, de azt már nem bírom elhinni, hogy Ross is ilyen aljas. Tessa, aki évek óta nem érezte magát ilyen jól, elkapta Holly csuklóját, rápillantott az arany karórára, és megrázta a fejét. – Letelt az idő, Holl. És mert nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyél a főnöködről, elárulok neked egy titkot. Egyáltalán nem volt rossz… imádtam! Holly, aki ekkorra már fortyogott a méregtől, megtette azt, amire előzőleg Ross is annyira vágyott. Vállon ragadta Tessát, és megrázta. Jó erősen. – Hagyd abba! – sikoltotta. – Mit művelsz te velem? Mondd el, mi folyik itt, mielőtt agyvérzést kapok! Tessa elvigyorodott. Nem bírta türtőztetni magát. Hollynak igaza volt; ha nem avatja be a titokba, be fog csavarodni. – Nyugi! Ha ez boldoggá tesz téged, Ross eljutott oda, ahova rajta kívül senki. Legalábbis az elmúlt egy évben. Holly nem volt felkészülve ekkora megrázkódtatásra. Levetette magát az egyik rózsaszín bársony karosszékbe. – Úgy érted…? – lehelte. – Ő az apa – jelentette ki Tessa, jól hallható megkönnyebbüléssel. Végtére is, kit avasson be a dologba, ha nem a legjobb barátnőjét? – De ez egyáltalán nem publikus, úgyhogy ne kezdj bősz telefonálgatásba, ha megkérhetlek. – Ross? Te és Ross? Jaj, Tessa, mit tettem! Tessa ugyanúgy paskolta meg Holly karját, mint korábban Rossét. – Tudom, tudom. Az egész a te hibád. Tulajdonképpen a gyerek is tőled van. De ne aggódj, nem fogok gyerektartást követelni rajtad. Amikor Tessa visszatért az étterembe, Maxet pillantotta meg az asztalnál. Ross eltűnt.

– Ki kellett ugrania, hogy elsimítson valami kettős foglalással kapcsolatos ügyet – mondta Max, azzal cigarettára gyújtott, és olyan pillantást lövellt Tessa felé, amely nem volt éppen barátságosnak nevezhető. – A recepciósunknak nyoma veszett. Egyébként Max vagyok. – Tudom. – Tessa leült. – Én pedig Tessa Duvall. – Igen, hallottam. – Ahogy Max elnézte a lányt, aki, látszólag ügyet sem vetve az ő komor arckifejezésére, kényelmesen elhelyezkedett a széken, rögtön tudta, hogy nem tévedett. A korábbi, szokatlanul nyílt testvéri beszélgetés során egyre növekvő döbbenettel hallgatta Ross beszámolóját. Végül közölte a fivérével, hogy elment az esze. Ross nem volt szerelmes; csupán besétált egy ravasz, mindenre elszánt lány csapdájába, akinek jó szeme volt az ötcsillagos partikhoz. Ez a lány pedig elképesztően agyafúrt játékot játszott. Ross valószínűleg nem volt magánál, amikor megkérte a kezét, de ha a lány azonnal elfogadta volna az ajánlatát, hamar észhez tért volna. Tessa azért játszotta a jégkirálynőt, azért utasította vissza Rosst, hogy felcsigázza az érdeklődését, és még elszántabb küzdelemre sarkallja őt. Ross ezt nem volt hajlandó belátni, Max azonban kivételesen olyan előnyös helyzetben tudhatta magát, hogy őt nem kábította el a lány ártatlan mosolya, lágyan leomló aranyszőke hajzuhataga, smaragdzöld szempárja és feltehetően nagyon is kifinomult csábereje. Tessa mindeközben alaposan szemügyre vette az asztal túloldalán ülő férfit, és azt a megállapítást tette, bár Ross és Max között csupán két év a korkülönbség, senki sem lepődne meg, ha azt hallaná, hogy valójában egy évtized. Max fekete, egyenes szálú haját őszes szálak csíkozták; a sötét Monahan-féle szempárt – amely alakra és színre is pontos mása volt az öccséének, és amelyből pillanatnyilag egy csöppnyi jóindulat sem sugárzott – az elvárhatónál több ránc és gyűrődés szegélyezte, a széles, szépen ívelt szája pedig lefelé biggyedt. Összességében véve, vonta le a következtetést a lány, Max leginkább egy jól megtermett és vészesen felbőszült tigrisre emlékeztet. Max Monahannek valami oknál fogva – Tessa persze sejtette, mi lehet ez az ok –, nem volt kirobbanó jókedve. – Mire gondol? – pillantott rá a lány Maxre a vizespohara fölött. – Kitalálhatom? A híres-nevezetes barna szempár összeszűkült. – Nem nehéz kitalálni. – Ne aggódjon. Nem megyek hozzá. – Hát persze, hogy nem – felelte Max fagyosan. – Főleg, ha nekem is lesz némi beleszólásom a dologba. De azért a rend kedvéért hadd mondjam el magának, pontosan tudom, miben mesterkedik. Lehet, hogy Ross beleesett magába, lehet, hogy romantikusnak találja ezt a hirtelen jött házasságot és apaságot, de én nem. És mindent el fogok követni, hogy az öcsém is rájöjjön, kivel áll szemben, még mielőtt végképp hülyét csinál magából. Tessa bizarrnak találta, hogy Max az ő oldalán áll, mégsem hajlandó elismerni a tényt. A lánynak szinte nevethetnékje támadt, de a büszkesége visszatartotta. Nem szép Maxtől, hogy azzal vádolja, szándékosan csapdát állított Rossnak, hogy így bírja rá a házasságra. – És maga szerint ki vagyok én? – szólt vissza kihívóan. Ha Holly valami véletlen folytán hozzámenne ehhez a hidegszívű, cinikus inkvizítorhoz, kutya legyen, ha elvállalja a koszorúslány szerepét. – Aranyásó – jelentette ki a férfi színtelen hangon. – Oké! – Tessa, felkészülve az ütközetre, az asztalra könyökölt – Nem érdekel különösebben a véleménye, mivel úgysem fog sor kerülni erre az állítólagos házasságra, vagyis nem leszünk rokonok. De ettől még nagyon dühít, hogy automatikusan a legrosszabbat feltételezi rólam, holott nem is ismer. – Tudom, amit tudok. – Max megsemmisítő pillantást vetett rá, és elnyomta a cigarettáját. – Akkor azt is tudnia kell, hogy eszemben sem volt fölvenni a kapcsolatot az öccsével. Merő véletlenségből jött rá, hogy ki vagyok.

– Ó, hát persze! – kiáltotta a férfi tettetett csodálkozással. – Merő véletlenségből! Miután a maga legjobb barátnője ártatlanul kitálalt magáról Rossnak. Ugyan már, Miss Duvall! Egyikünk sem ma jött le a falvédőről. És ha kíváncsi a véleményemre, én bizony abban sem vagyok biztos, hogy ennek a gyereknek, ha létezik egyáltalán, bármiféle köze lenne az én öcsémhez. Ez már sok volt. Tessa dühtől remegve pattant fel az asztaltól. Béketűrő természet volt, de Max Monahan megalázó sértései jócskán övön aluliak voltak. – Ne a saját mocskos ügyeiből induljon ki – mondta fenyegetően, azzal felkapta az asztalon álló vörösboros palackot. Megkerülte a sarokasztalt, elállta a kilátást a zsúfolt, lármás étterem közönségé elől, és Max ölébe öntötte az üveg tartalmát. – Nehogy összepisálja magát a nagy aggódásban – tette hozzá, szándékosan mézesmázos mosollyal. – Maga meg az öccse, végül is, mind a ketten felnőtt emberek.

Azt még könnyű volt elfelejteni, amit Max mondott Tessáról, de Rossnak nem kevés erőfeszítésébe telt fenntartani a kapcsolatot egy olyan személlyel, aki látni sem akarta. Tessa, miután Max felbosszantotta, igazságtalanul ugyan, de minden mérgét Rossra zúdította. Amikor a férfi felhívta, elismételte neki a nem túl hízelgő, már-már rágalomnak is beillő megjegyzéseket, amelyeket Max vágott a fejéhez. Amikor Ross odaszáguldott a házához, hogy személyesen beszéljen vele, a lány kerek perec kijelentette, hogy semmi kedve az egészhez – ami persze szemenszedett hazugság volt –, és nem volt hajlandó beengedni a férfit. Nevetséges helyzetbe kerültek. Ross minden tőle telhetőt megtett, hogy észre térítse Tessát és Maxet, de mivel mind a ketten csökönyösen kitartottak a véleményük mellett, zsákutcába jutott. Amikor Antonia szenteste felhívta Rosst, a férfi úgy el volt keseredve, hogy rögtön elfogadta a nő meghívását– Mivel Tessával semmire sem jutott, úgy érezte, ott kell keresnie a boldogságot, ahol tudja. – Drágám, ne aggodalmaskodj már ennyit! – Antonia, aki meztelenül ült a fésülködőasztal előtt, éppen a fülbevalója makacskodó csatjával babrált. Richard Seymour-Smith az ajtóból figyelte a feleségét, és idegesen csörgette a kocsikulcsait. Antonia a falra mászott tőle. – Igenis aggódom. Nem szívesen hagylak egyedül, főleg szenteste. Nem gondoltad meg magad? Apa nagyon örülne neked. – Nem lesz semmi baj – erősködött a nő. Richard apja unalmas vén majom volt, akinek Antonia iránt érzett megvetése még burkoltan is nyilvánvaló volt. A nő a félje felé nyújtotta a kezét, és oldalra billentette a fejét, csókra nyújtva bepúderezett arcát. – Végre kettesben lehettek, és kedvetekre beszélgethettek az üzletről meg a politikáról meg az összes többi dologról, amihez én nem értek. Én közben lustálkodom egy jót a tévé előtt, konyakkal meg csokoládéval tömöm magam, és nézem, hogyan nő a hájam. – Gyönyörű tested van – felelte Richard, a nő várakozásának meg– telelően. – Na jó, megyek. Legkésőbb éjfélre itthon vagyok. Légy óvatos, édesem! Ne engedj be idegent a házba.

Az utóbbi időben megszaporodtak a betörések a környéken, és Seymour-Smithék magányosan álló háza ideális célpontnak számított. – Nem fogok – válaszolta Antonia őszintén. – Szervusz, drágám! Add át üdvözletem édesapádnak! Ross szokás szerint késett. Mire fehér Mercedese lefékezett a hóval borított kocsifeljáró tetején, Antonia már majdnem kivégzett egy üveg fehérbort. Mivel odakint már sötét volt, felkapcsolódtak a kültéri lámpák, és ahogy a nő kisietett a bejárathoz, mosolyogva képzelte el, hogyan fog reagálni a férfi, amikor meglátja őt a nyitott ajtóban a fehér selyemkombinéjában meg a magas sarkú cipőjében. – Atyaég! – állt el Ross lélegzete. Ezt szerette Antoniában: mindig tudta, hányadán áll vele. Legalábbis az ágyban. – Gyere be gyorsan! Mi lesz, ha valaki meglát? A nő gunyorosan kikukucskált a férfi háta mögött a fákkal szegélyezett koromsötét kocsifeljáróra. – Á, csak pár száz ember lapul a kertben. Ne legyél ilyen begyöpösödött, Ross! Csináltad már hóban? Antonia végigsimított Ross ingén: a tenyerén érezte a férfi testének melegét meg a kemény, kidolgozott izmait. – Csináltad már olyan pasival, akinek akkora a farka, mint egy mákszem? – vágott vissza Ross. – Mindjárt megfagyok! – Azzal berántotta a nőt az előszobába, és berúgta maga mögött az ajtót. Az a nem túl szilárd elhatározása, hogy hűséges marad Tessához, ugyanolyan gyorsan olvadt el, mint a hópelyhek a hajában. Úgy tűnt, Tessa nem akar tőle semmit, ő pedig nem volt fából. Amikor egy olyan nő fonódott köré, mint Antonia, nem az jutott automatikusan az eszébe, hogy nemet kellene mondania. A nappaliban, a kandalló előtt szeretkeztek, egy olyan pár könnyedségével és hozzáértésével, akik már több mint egy éve bensőséges kapcsolatban állnak egymással, és jól tudják, mivel tudnak örömet szerezni egymásnak. Amikor Antonia később elhelyezkedett Ross karjában, és a férfi combjához nyomta simára borotvált, napbarnított lábát, Ross csalódottságot érzett. Igazából nem is Antoniával akart szeretkezni, hasított belé. Antonia nem Tessa. És a férfinak az az énje, amelyik érzelmileg kötődött Tessához, most fájdalmasan felüvöltött, amiért így átverték. Nagyszerű, gondolta magában Ross cinikusan. Nem elég, hogy a csaj kirúgott, még a szexuális életemet is tönkreteszi. Holly, nem először életében, kezdett teljesen lemondani Tessáról. Karácsony napja volt, és az elmúlt hetekben Ross úgy járt-kelt a szállodában, mint egy gyászhuszár: terrorizálta a fiatal pincérnőket, és csak úgy sugárzott róla a szomorúság meg a reményvesztettség. A mai nap sem volt kivétel. Holly képtelen volt megérteni, Tessa miért szakított meg minden kapcsolatot a férfival. Maxre persze joggal haragszik, de, mindent egybevetve, nem az idősebbik Monahan véleménye a mérvadó. Holly Tessa helyében azonnal kihasználta volna az alkalmat, és két kézzel csimpaszkodott volna Rossba. Ő bezzeg semmit sem tudott elérni Maxnél. Max, aki meg volt győződve róla, hogy ő meg Tessa együtt főzték ki a nagy tervet, szóba sem volt hajlandó állni vele. A hatalmas csokor fagyöngy, amelyet Holly olyan reménykedve vásárolt meg és akasztott föl a pult fölé, csak kidobott pénz volt. Holly, akinek az is eszébe jutott, Max milyen szörnyeteg módjára viselkedett az utóbbi időben – azóta, hogy mindenféle díj nélkül tért haza Londonból, kifejezetten mogorva volt –, egyszerűen nem értette, mit eszik még mindig a férfin. Persze, gondolta magában bánatosan, az

élet nem így működik. Tapasztalatból tudta: minél nagyobb szemétláda egy férfi, ő annál ellenállhatatlanabbnak találja. Kora délutánra Ross mintha kissé felvidult volna. Egy ír versenylóidomár két feltűnően csinos lányának rövid győzködés után sikerült becibálnia a bálterembe, ahol valami össznépi társasjáték zajlott, nem kevés csalással megspékelve. A nyolcvanöt fős vendégsereg, amely hatfogásos ebédet és töméntelen mennyiségű pezsgőt fogyasztott el, semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarná pihenni a fáradalmakat. Hollynak, akinek fél négykor járt volna le a munkaideje, már nagyon mehetnékje volt. A szülei, akik minden évben a Karib-szigeteken töltötték a téli hónapokat, egy fölöttébb tekintélyes karácsonyi ajándékcsomagot küldtek neki, amelyet ő, valamilyen rejtély folytán, kivételesen nem bontott ki időnek előtte, és már Tessa is biztosan hozzákezdett, hogy megfőzze a közös ebédjüket. Öt éve, Tessa édesanyjának halála óta, a két barátnő mindig együtt töltötte a karácsonyt. Holly egyáltalán nem repesett az örömtől, amikor kiderült, hogy Sylvie Nash – az esti műszakos recepciós, aki leváltotta volna őt – megbetegedett. Sylvie meg arra sem vette a fáradságot, hogy személyesen telefonáljon be. Holly vicsorogva hallgatta a lány barátjának részeg magyarázkodását. Sylvie-nek migrénje van; rettenetes fájdalmak gyötrik, az ágyban fekszik, még ahhoz sincs ereje, hogy odavánszorogjon a telefonhoz. Holly nem vitatta, hogy Sylvie ágyban van, de szerinte a fejfájás volt a legutolsó probléma, amitől a lány szenvedhetett. – Nagyon sajnálom, drágám – próbálta Ross kiengesztelni a lányt, amikor az továbbította neki az üzenetet. Holly elrántotta a kezét. – Én nem tudok itt maradni – siránkozott. – Programom van, a fenébe is! – Kérlek! Nem hagyhatsz cserben minket. És itt is nagyon jól el lehet tölteni a karácsonyt. Ma este igazi „ereszd el a hajam” buli lesz. – Jaj, fogd már be, Ross! Tessa már vár. Egyrészt órák hosszat szöszmötölt az ebéddel, másrészt nem fogom hagyni, hogy egyedül töltse a karácsonyt. Holly nem vette észre, hogy Max, aki fültanúja volt hangos kirohanásának, ott áll a háta mögött. – Tudod, mit? – mondta hirtelen Ross, sokkal élénkebb hangon. – Hívjuk ide Tessát. Szerinted idejönne, ha felhívnád, és elmagyaráznád neki a helyzetet? – Biztosan nem! – kiáltotta megvetően Holly. – A tetű bátyádnak köszönhetően be nem teszi a lábát ide, és én nagyon is meg tudom érteni. – Azért nem vagyok akkora tetű – tiltakozott Max derűsen. Holly összerezzent, amikor meghallotta a hangját, de rögtön rájött, hogy már késő visszakoznia. Hátrapenderedett, szürke szeme csak úgy szikrázott a dühtől. – De igenis az vagy – vágta a férfi képébe. – Arcátlanul viselkedtél vele, pedig meg sem érdemelte. Max szerencsére jó hangulatban volt. És jól tudta, ha Tessa nem jöhet el hozzájuk, Holly azonnal felmond. A szálloda pedig még karácsony napján sem tudna tökéletesen működni recepciós nélkül. – Add meg a címed. – Holly hónapok óta várt erre a mondatra, persze teljesen más megfontolások alapján. – És higgadj már le, az ég szerelmére! Személyesen megyek el a barátnődért. Tessa törökülésben ücsörgött Holly nappalijának ablakfülkéjében, és hevenyészett vázlatot próbált készíteni arról a karcsú vöröstéglás házakból álló épületcsoportról, amelynek perspektíváját olyan nehéz volt megörökíteni. A kivilágított ablakokon keresztül jól látta a javában zajló összejöveteleket, a csillogó-villogó karácsonyfákat meg a vidám embereket. Tessa, egyedülálló lévén jól bírta a magányt, de a karácsony valahogy más volt. Holly elegáns, tágas lakásában szétáradt a sült pulyka, a fenyő meg a méhviasz gyertyák illata, a tévében pedig

éppen Tom Cruise legújabb filmjét adták, Tessát mégis megmagyarázhatatlan idegesség fogta el. Már nagyon várta, hogy Holly, aki tizenöt perces késésben volt, hazaérjen. Nem is sejtetette, hogy Max három emelettel lejjebb belép az épületbe. Amikor Tessa meghallotta, hogy kulcs fordul a zárban, lecsusszant az ablakpárkányról, és kiszaladt az előszobába a barátnője elé. Nem az volt álmai netovábbja, hogy karácsonyi ajándékképpen Max Monahannel nézzen farkasszemet. – Ho-ho-ho! – üdvözölte Max halkan, és átnyújtott egy palack jéghideg Veuve Cliquot-t. – Mint láthatja, nem vörösbort hoztam. A fehér biztonságosabbnak tűnt. – El nem tudom képzelni, mi a fenét keres maga itt – válaszolta Tessa, aki jól tudta, hogy a megjegyzése nem hangzott túl udvariasan, de képtelen volt uralkodni magán döbbenetében. – És hol van Holly? Max kihúzta a dugót, és ügyet sem vetve Tessa tiltakozására, hogy nem iszik alkoholt, félig töltötte a lány poharát pezsgővel. Közben pedig előadta Holly dilemmáját. – Tetűnek nevezett – fejezte be végül a beszámolót. – Mire közöltem vele, ha én megbocsátom magának, hogy a műit héten tönkretette az öltönyömet, akkor maga is megbocsáthat nekem azért, hogy őszinte voltam. – Aha – felelte Tessa óvatosan. – De tényleg megváltozott rólam a véleménye, vagy továbbra is hazug, csaló, pénzéhes ringyó vagyok? Max felhajtotta a pezsgőt, majd kisietett a konyhába, és lekapcsolta a sütőt. – Lehet, hogy az, de kész vagyok elismerni, hogy mivel nem ismerem magát, nem kellett volna ilyen megjegyzéseket tennem. Egyelőre tűzszünetet hirdetek. Mit szól hozzá? – Ettől még tetű vagy – felelte Tessa halvány mosollyal. – De majd csak túlélem valahogy. Na jó, menjünk! – Boldog karácsonyt! – mondta Ross, és közben azon morfondírozott, vajon meg merje-e csókolni Tessát. Nem sűrűn érezte úgy magát, mint egy ideges kamasz az első randevúján – ami azt illeti, a férfi felelőtlen nemtörődömség jegyében tombolta végig a tinédzserkorát –, de amikor Tessa Max oldalán belépett a szállodába, furcsán meglódult a szíve és a lány már ott is állt előtte, egyszerű skarlátvörös gyapjúpulóverben és hozzá illő rövid szoknyában. Sötét harisnyába bújtatott lába pont olyan tetszetős volt, mint a férfi emlékeiben. Ross habozott – Nagyon ünnepi – biccentett a skarlátvörös kendő felé, amely a lány csillogó kontyát fogta össze. – Izé… gyönyörű vagy. – Inkább éhes – felelte Tessa, aki nem volt hozzászokva a bókokhoz. – Az ebédem a lakásban maradt. Nem kallódik valahol egy darabka pulykacomb? Ross már gondoskodott az ennivalóról. Bevezette a lányt a kihalt étterembe, ahol csak egy asztal – a középső – volt megterítve. Az ezüst vázák ízlésesen elrendezett vörös és fehér rózsákkal voltak tele. A féltucatnyi vastag gyertya borostyánsárga fénye rávetült a vakító fehér damasztabroszra, tovább fokozva az ezüst evőeszközök és az elegáns kristálypoharak csillogását. A deres fémvödör újabb felbontatlan pezsgősüveget rejtett. Az asztalt két személyre terítették. Ross hellyel kínálta Tessát, majd letelepedett a lánnyal szemközti székre. – Nem hitted volna, hogy eljövök – szólalt meg a lány némi iróniával. – Reméltem, hogy eljössz. Legszívesebben én magam hoztalak volna ide, de azt biztosan visszautasítottad volna. Maxnek kellett megtennie az első lépést a bocsánatkéréssel. – A férfi észrevette a furcsa villanást a lány szemében. – Ugye, bocsánatot kért? – A maga módján igen. – Tessa mélyen beszívta a rózsák illatát, és közben arra gondolt, hogy éppen az ellenállhatatlan sármja miatt kell távol tartania magát a férfitól. Amennyiben

hagyja, hogy Ross vonzereje és káprázatos külseje elbűvölje, annak sírás lesz a vége, lehet, hogy nem pont ma este, de mindenképpen a közeljövőben. Efféle komplikációkra egyáltalán nincs szükségem, határozta el magában a lány. De nehéz dolga volt, mert Ross hátradőlt a széken, és csábító mosollyal így szólt: – Hát ez a nap is eljött. A legelső közös karácsonyunk. Nem is örülsz, hogy itt vagy? A férfi csillogó sötétbarna szeméből hipnotikus erő áradt. Már megint kezdi, gondolta magában Tessa; szándékosan megpróbál elcsábítani. Viszonozta a férfi mosolyát. – Még nem tudom – felelte lassan. Fogta a villáját, és láthatatlan nyolcasokat kezdett rajzolgatni a damasztabroszra. – A kajától függ.

Estefelé a bálterem megtelt tivornyázó alakokkal, akik a fesztelen ünneplés különböző stádiumaiban leledztek. Antonia, aki olyan művészien keresztezte egymáson fekete harisnyába bújtatott lábait, hogy minél több szabad bőrfelület villanjon elő combig felsliccelt fekete-bronz ruhája alól, egy ritka cigarettafajtát szívott, és közben szenvtelen mosollyal figyelte a középső asztalnál folyó eseményeket. Pedig valójában nem sok oka volt a mosolygásra. A lelke mélyén kíváncsiságot és valami megfoghatatlan bizonytalanságot érzett. Antoniának – aki annyira megszokta, hogy mindig minden az elképzelései szerint alakul, hogy már nem is emlékezett rá, milyen érzés veszíteni – azt súgta a hatodik érzéke, hogy komoly veszély fenyegeti. Félő volt, hogy tökéletes, minden bonyodalomtól mentes élete hirtelen darabjaira hullik. De bármilyen tüzetesen is vette szemügyre a lányt, aki Ross asztalánál ült, sehogy sem tudott rájönni, mi a titka. Na, jó, gondolta magában, kezdjük elölről. Csinos a kicsike. De nem csinosabb, mint az a több ezer lány, aki legalább igyekszik a maximumot kihozni magából. Ez itt még csak ki sincs sminkelve. Ez a kócos szőke lobonc, állapította meg Antonia, akinek szakértő szemét semmi sem kerülhette el, hónapok óta nem látott fodrászt. A skarlátvörös angóraszett egyszerű, de tűrhető, bár nem igazán illik egy ilyen estéhez. A lapos sarkú fekete bőrmokaszin pedig, szólt Antonia ítélete, teljességgel divatjamúlt. A többi Vogue-hívőhöz hasonlóan Antonia már egy éve megvált a hasonló stílusú cipőitől: belegyömöszölte őket egy dobozba, és odaadta a bejárónőnek, hogy vigye el a Vöröskeresztnek. Ennek a lánynak szemmel láthatóan halvány fogalma sincs a legújabb trendekről. És mégis… Ross olyan képet vág, mintha folyamatosan vissza kellene fognia magát, nehogy megérintse ezt az alulöltözött, ódivatú nőszemélyt. Antonia nem ilyennek ismerte Rosst, aki rendszerint olyan laza volt, hogy majdnem szétesett, és derűsen nézte, ahogy a nők hülyét csinálnak magukból, hogy felhívják magukra a figyelmét. Most azonban ő tűnt izgatottnak. Antonia szerint szinte nem is volt magánál. A nőnek hirtelen összerándult a gyomra a féltékenységtől: rádöbbent, hogy a boldogságát fenyegető veszély komolyabb, mint hitte. Antonia, akinek remegett a keze a félelemtől meg a dühtől, lassan szopogatta a vodka-tonikját, a jégkockák csörömpölését hallgatta, és végül arra jutott, hogy tennie kell valamit. Ők ketten tökéletes párost alkottak Ross-szal; a férfit nem zavarta, hogy Antonia

férjnél van, és Antonia sem izgatta magát azon, hogy Ross nagykanállal eszi a nőket… amíg nincs szó másról. Csak szórakozásról. A baj ott kezdődött, hogy a nő azt hitte, elég jól ismeri Rosst ahhoz, hogy biztos lehessen benne, semmi sem állhat kettejük közé. Nem is gondolt rá, hogy a férfi esetleg szerelmes lesz. Ez volt az a fenyegető veszély. És ha Antonia veszélyben érezte magát, bosszúszomjas amazonná változott. Ross hangulata szerencsére drámai változásokon ment keresztül Tessa érkezése óta, így a férfi nem játszotta tovább a szőrösszívű főnököt. Holly, azzal a feltétellel ugyan, hogy fél füllel a telefont figyeli, szintén csatlakozhatott az ünneplőkhöz, és remekül érezte magát: pimaszul flörtölt egy francia filmproducerrel, akinek kifejező barna tekintete könnyedén felforrósíthatta volna a lelkét, ha történetesen nincs fülig beleesve Maxbe. A lány kizárólag abban a reményben bátorította az udvarlóját, hátha Max is felfigyel a történésekre, és a hirtelen feltámadó féltékenységtől vezérelve, a karjába kapja őt. Ám Maxtől, aki nem sokkal korábban Mrs. Ellisszel, a 12-es szobában lakó karcsú, titokzatos elvált nővel a karjában táncolt el Holly asztala előtt, eddig csak egy kacsintásra meg egy vigyorra futotta. Mindegy, kezdetnek ez is megteszi. Holly délután még tetűnek nevezte Maxet. Férfibüszkeség is van a világon. Holly rámosolygott a nyamvadt macska kinézetű új pincérnőre, akit Grace-nek hívtak, és levett egy zsúrszendvicset a tálcáról, amelyet a lány, eléggé szakszerűtlenül, két kézzel markolászott, miközben elsiklott az asztalok között. Holly ebben a pillanatban vette észre, hogy a helyiség túlsó végében a kígyótestű Antonia Seymour-Smith emelkedik föl az egyik asztal mellől. A francba, gondolta magában Holly, idegesen tekintgetve Tessa és Ross felé. Ma este nem számított Antoniára. A sors iróniája, állapította meg nyugtalanul, hogy, bár nem tud titkot tartani, még nem volt alkalma felvilágosítania Tessát Antonia és Ross félig-meddig titkos viszonyáról. Valamilyen csoda folytán a nő félje semmit sem sejtett, egyébként azonban köztudomású volt, hogy a párocska régóta tartó és nem kifejezetten diszkrét kapcsolatban áll egymással. A francia producer csábító gall szavakat intézett Holly dekoltázsához, a lány azonban a füle botját sem mozdította. Grace, a pincérnő mozdulatlanul állt mellette: mind a ketten ugyanabba az irányba bámultak. Hollynak összeszorult a gyomra, amint Antonia, Rosst és Tessát fixírozva, utat tört magának a zsúfolt teremben. A lánynak fogalma sem volt, mit forral Antonia, de azt tudta, hogy jó nem sülhet ki a dologból. Tessát, aki elkövette azt a hibát, hogy karikatúrát rajzolt az ír versenylóidomárról egy darab karácsonyi csomagolópapír hátuljára, már emberek egész hada ostromolta, további skicceket követelve. – Rendesen írd alá a neved – szólt oda neki Ross, miközben ő azon igyekezett, hogy megörökítse T. J. Henderson kissé (de nem túlságosan) köpcös alakját, egy második generációs texasi olajbárót, aki jelentéktelen külsejű, de hatalmas hozománnyal rendelkező tizenkilenc éves lányával ruccant át Nagy-Britanniába. – És kopaszd meg őket, különben nem vesznek komolyan. Tessa mosolyogva csóválta meg a fejét. Ezek a kétperces skiccek a szórakozást szolgálták, nem a pénzkeresetet. T. J. Henderson a hájas térdét csapkodta nevettében. – Csináljon belőlem szépfiút, és mondjon egy árat. Meg fogja kapni! – Te jó ég! – szólalt meg affektálva Antonia, aki hirtelen ott termett Tessa mellett. – Úgy beszél vele, mint egy prostituálttal. Ross szeme összeszűkült. Antonia eddig mindig tartotta magát a ki nem mondott megállapodásukhoz. A nő rendszerint tisztes távolból szemlélte őt, és csak utólag tett valami csipkelődő megjegyzést. Antoniának pont ma este kell piszkálódnia – amikor Tessa itt van! A

férfi egyre ingerültebben figyelte, ahogy a nő Tessa vállára helyezi bronzbarna lakkal díszített ujjait. – Antonia. – A mondat részben bemutatás volt, részben figyelmeztetés Antoniának, hogy ne vesse el a sulykot. – Ő itt Tessa Duvall. Mi fogjuk árulni a festményeit. – Biztosan nagyon tehetséges. – Antonia úgy mosolygott rá T. J. Hendersonra, hogy csak Ross érezte a megjegyzés élét. – Hol van Richard? – tudakolta a férfi, miközben azt kívánta, bárcsak megmondhatná Antoniának, hogy kopjon le. Amikor a nő rámosolygott, Ross konok eltökéltséget látott felvillanni sötétkék szemében. – Itt van, a másik bárban. Karácsony ellenére talált valakit, akivel üzleti ügyekről beszélgethet. Gondolom, nagyon érdekfeszítő téma van terítéken, például a személyi juttatások vagy az euró árfolyam ingadozása. Ezért is döntöttem úgy – folytatta szemrebbenés nélkül, nemtörődöm vállrándítással reagálva a férfi bosszús tekintetére –, hogy inkább hozzátok csatlakozom. Ugye, nem baj? Amíg Antonia kifejtette, mennyire unja a férjét, Tessa befejezte a rajzot, és a helyzetet is sikeresen felmérte. Ez a rafinált szőkeség, a drága frizurájával meg az izmosra formált testével, egyike lehet Ross híres-nevezetes exeinek. A szenvtelenül mosolygó lány, bámulatos lélekjelenlétről adva tanúbizonyságot, biztos kézzel kanyarította a nevét a karikatúra alá. – Ez az én ajándékom. Mázli, hogy nem vagyok prostituált. Egy héten belül csődbe mennék. – Ugyan már! – Antonia a lány mellé telepedett. – Nagyon tehetséges vagy. Csak vigyázz, nehogy Ross kihasználjon. Ross még soha életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek. Ahogy körbenézett, Hollyt pillantotta meg, aki szintén feszülten figyelte a jelenetet a bálterem túlsó végéből. – Nem fog – mosolygott rá Tessa Antoniára. – Ki tudja? – felelte Antonia, aki érezte, hogy nem szabadna így beszélnie, de kétségbeesésében csak azért is egyre tovább feszítette a húrt. – Ross imádja kihasználni az embereket. Velem is megtette tegnap éjjel. Nem szabadna elmondanom, de szerintem jobb, ha tisztában vagy vele, mire képes a hátad mögött… – Ez a nő egy ribanc – jelentette ki Holly harcias tekintettel. – Ross már rég lapátra tette, ne is foglalkozz vele. Ne csinálj hülyét magadból. – Nem csinálok – hallatszott Tessa hangja Max kocsijának hátsó üléséről. – De azért lehetnek aggályaim. Ross Monahan egy szemétláda. Amiből világosan következik – folytatta rezzenéstelen hangon –, hogy igazam volt. amikor úgy döntöttem, nem akarok tőle semmit. Max, aki éppen ebben a pillanatban kanyarodott Tessa háza elé, az érzelmeivel viaskodott. Még nem formált határozott véleményt Tessáról, de azt kénytelen volt elismerni, hogy a lány bámulatra méltó hidegvérrel kezelte a ma esti kínos helyzetet. A férfi idáig elnéző megvetéssel volt Antonia iránt: tudomásul vette, ám helytelenítette a helyzetet, ugyanakkor elégedetten állapította meg, hogy hosszú távon ez a viszony sem vezet sehova. – Sajnálom, ami ma este történt – húzta be a kéziféket. Tessa egy szempillantás alatt kiugrott a kocsiból. – Nem kell – felelte a lány kurtán. – Örülök, hogy valaki végre felnyitotta a szemem. Még akkor is, ha ez az illető Antonia Seymour– Smith. – Ross már csak ilyen – tárta szét a kezét Max bocsánatkérően. – Azt hittem, tudod. – Igen, tudom – hajolt be Tessa a nyitott ablakon. – De most sikerült a leggonoszabb feltételezéseimet is felülmúlnia. Kösz a fuvart! – Beugrasz egy kávéra? – kérdezte Holly, amikor a lakása elé értek.

– Pulykával is meg tudlak kínálni, ha gondolod – tette hozzá kétségbeesésében. Ez volt az első eset, hogy a szállodán kívül kettesben maradt Maxszel, és mindenáron ki akarta használni a helyzetet. – Majd máskor – válaszolta Max szórakozottan. Máshol jártak a gondolatai. Holly ügyes recepciós volt, de egyéb tekintetben annyi érdeklődést sem váltott ki a férfiból, mint a botulizmus. Max pillanatnyilag azon tűnődött, hogyan környékezhetné meg újra Francine Lalonde-ot. Mivel sehogy sem tudta kiverni a fejéből a nőt, elhatározta, hogy a tettek mezejére lép. Persze minden azon múlik, hogy semmi se látszódjon előre eltervezettnek. Ha a nő megneszeli, hogy pincsikutyaként lohol a nyomában, lőttek az egésznek. – Jaj, ne kéresd magad! – kötötte az ebet a karóhoz Holly. – Csak van időd egy pohár italra. – Vezetek. Nézd, most már tényleg… – Ugyan már! Frissen facsart narancslével is meg tudlak kínálni. Meg hideg pulykával meg diótöltelékkel… – Holly, nem! – Ennek véget kell vetni. – Sietek vissza. Nagyon köszönjük az egész napi fáradozásodat. – Max közelebb hajolt a lányhoz. Holly egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi meg fogja csókolni. De hiába: Max csak a kocsiajtót nyitotta ki. – Nincs mit. Szívesen segítettem – felelte a lány erőltetett mosollyal. Másban is szívesen segítenék, tette hozzá magában. Majdnem éjfél volt, mire Grace hazaért. A nappaliban még égett a villany, ami azt jelentette, hogy az anyja vár rá: valószínűleg áhítattal bámulja a késő esti filmet, és közben módszeresen tömi magába a bonbonokat, amelyekkel Grace lepte meg aznap reggel. Amikor Grace betolatott anyja özönvíz előtti – rozsdás, de megbízható – Fiatjával az egyetlen szabadon maradt parkolóhelyre, rádöbbent, tulajdonképpen alig várja, hogy beszámoljon a nap eseményeiről. Mattie kielégíthetetlen kíváncsisága mindig az őrületbe kergette; a csöndes lány, aki szívesebben tartotta meg magának a gondolatait, a magánszférája súlyos megsértésének tekintette a dolgot, de az utóbbi egy hónapban, mióta pincérnő lett a Grange-ben, alig várta, hogy mindent elmesélhessen. Szinte kényszert érzett rá. Az iskolai évek során halálra idegesítették azok a lányok, akik állandóan a pasijukról áradoztak, és minden mondatukat azzal kezdték, hogy „Darren azt mondta… vagy „Colin szerint…”. Mostanra azonban ő is megértette ennek az egyoldalú gondolkodásnak a hátterét, és azt, miért érezték szükségét ezek a lányok, hogy egyfolytában a számukra legfontosabb személyről csacsogjanak. Most, hogy ő is szerelmes lett, minden világossá vált. Az, hogy hosszú oldalakon keresztül taglalta az eseményeket a naplójában, valamelyest megfelelt a célnak, de ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy hangosan is kimondja a bűvös nevet… Mattie Jameson valóban tévét nézett: egy régi fekete-fehér Bing Crosby-filmet, amelyet már legalább tucatszor látott, de nem bánta, mert tudta, hogy happy enddel végződik. Az élet túl rövid ahhoz, szokta mondogatni, hogy szomorú filmekre pazaroljuk. Ingmar Bergmantól egyenesen kirázta a hideg. A hullámos világosbarna hajú asszony, aki kedvenc rózsaszín-fehér pongyolájába burkolózva kuporgott a kandalló előtt, nem látszott negyven évesnek. Amikor Grace belépett, az asszonynak ellágyultak az arcvonásai, a szája pedig szívélyes mosolyra húzódott. Letette a tejeskávéját, és kinyújtotta a karját, hogy szertartásosan megölelhessék egymást a lányával. A bőre finoman illatozott a magnólia szappantól, amelyet szintén Grace-től kapott ajándékba. – Késtél. Milyen napod volt? – Egész jó. – Grace puszil nyomott anyja puha arcára. – Csak fárasztó. – Minden szálloda tele van ilyenkor. Képtelen vagyok megérteni, miért töltik egyes emberek a karácsonyt szállodában, ahelyett, hogy otthon Ünnepelnének, de hát…

– Talán nem akarnak vesződni. – Grace kibújt a kabátjából, elvett egy mandarint a gyümölcsöstálról, majd letelepedett az anyja lábához, és a fotelnek támasztotta a hátát, hogy jól lássa a tévét, de beszéd közben ne kelljen a másikra néznie. Mattie sasszemet semmi sem kerülhette el, így Grace könnyebben meg tudott nyílni, ha nem volt kitéve anyja fürkésző tekintetének. A lány nem akarta teljesen kiadni magát. – Vegyél csokit – nyomta a kezébe az anyja a majdnem üres csokis dobozt. Az asszonynak, aki évekig próbált fogyókúrázni, végre sikerült megbarátkoznia a ténnyel, hogy az S-es méretű ruhákat és az önmegtartóztatást nem neki találták ki. Most, hogy szépen kigömbölyödött, azt ette, amit megkívánt, méghozzá lelkiismeret-furdalás nélkül. – Na? Volt valami izgalmas? – Öt font borravalót kaptam a texasi olajbárótól. Az a francia filmrendező meg, akiről már meséltem, megpróbált belecsípni a fenekembe – mesélte Grace ábrándos tekintettel. – Éppen a konyakmártást öntöttem ki neki, a fele majdnem a borospoharában landolt. Szóltam Rossnak, de azt mondta, ne is törődjek vele, minden francia MMF-betegségben szenved, úgyhogy legközelebb nyugodtan öntsem nyakon a pasast. – MMF? – Muszáj Megfognom – idézte fel mosolyogva Grace az incidenst. – Ross még azt is mondta, amúgy meg az én hibám, hogy ilyen formás fenekem van. Mattie komoran fürkészte lánya tarkóját a kávéscsésze fölött. – Remélem, ő azért tudott parancsolni a kezének. – Anyu! – kiáltott fel Grace megbotránkozva. – Ő az igazgató! Amúgy is megvan a maga baja. Meghívta a hotelbe az új barátnőjét, de a szeretője, Antonia Seymour-Smith is ott volt a férjével, Richarddal. Antonia nagyon féltékeny lehetett, mert egyenesen odament az új barátnőhöz, és mindent kitálalt neki a viszonyukról, méghozzá Ross meg a többi vendég előtt. Egyesek bármire képesek, gondolta magában Mattie. De hangosan csak ennyit kérdezett: – És mi történt? – Nem hallottam mindent, mert túl messze álltam. Az új barátnő nem beszélt sokat, Ross viszont átcibálta Antoniát a bárba, Richardhoz, és közölte a pasassal, hogy a felesége részeg, ideje hazamenniük. Antonia persze nem tiltakozhatott, mert Richard nem tud a viszonyról, úgyhogy muszáj volt befognia a száját. Öt perc múlva elmentek, Ross barátnője pedig lelépett Maxszel. Holly, az egyik recepciós is velük ment. – Kész szappanopera – jegyezte meg Mattie szórakozottan. – Ross mérges volt? – Őrjöngött. – Grace hangja kifejezetten vidáman csengett. – Próbálta marasztalni a lányt, de az levegőnek nézte. Ross úgy megharagudott Antoniára, hogy többé nem is akarja látni… – Hát igen. Egyesek nagyon túl tudják bonyolítani az életüket. – Mattie úgy érezte, éppen eleget hallott Ross Monahanről. – Nézd csak, vége lett ennek a jó kis filmnek. Kérsz valamit enni lefekvés előtt, drágám? Mit szólnál egy kis sült sonkához savanyúsággal?

A hó önmagában is gyönyörű, gondolta magában Tessa, minek kell elrontania mindent azzal, hogy ilyen hideget hoz magával? A lány kesztyűbe bújtatott kezét dörzsölgetve, a csuklóját lehelgetve vette szemügyre az előtte kanyargó keskeny ösvényt, amelyet mindkét oldalról megfagyott hullámtaréjra

emlékeztető magas hókupac szegélyezett, és amely inkább volt alkalmas szánkózásra, mint biciklizésre, a Tessa rendelkezésére álló egyetlen közlekedési formára. Csupán annyi a dolga, hogy végigtolja a biciklit az ösvényen. Ha kiér a főútra, már nem lesz gond. Biciklivel sokkal könnyebben bejut Bathba, mint gyalog vagy távolsági busszal, ami talán ide sem ér. Tessa örömmel állapította meg, hogy igaza volt. Könnyedén letolta a biciklit a dombról, és amikor elért a kereszteződéshez, látta, hogy a főút rendesen fel van szórva. A hó palaszürke latyakká változott, amely ugyan nem nyújtott túl festői látványt, de jóval könnyebb haladást tett lehetővé. A lány, akinek lábujjai egészen elgémberedtek a hidegtől, és lehelete opálos felhőként lebegett a levegőben, átlendítette bal lábát a vázon, és óvatosan kihajtott a forgalomba. Nem egészen két perc múlva a felismerhetetlenségig szétroncsolódott és összenyomódott bicikli széles ívben röpült be az árokba. A sértetlen pótkocsis kamion húsz métert csúszott, mire le tudott fékezni. A kamionsofőr, miután észrevette, hogy a járműve irányíthatatlanná vált, még éppen időben nyomta meg a dudát. Amikor Tessa hátranézett a válla fölött, és megpillantotta a háta mögött tornyosuló monstrumot, amelynek króm lökhárítója már a bicikli hátsó kerekét súrolta, a vastag hóval borított bal útpadkára vetette magát. Amikor később visszatért a humora, még mosolygott is azon, hogy majdnem egy több ezernyi doboz kutyaeledelt szállító teherautó kerekei alatt lelte a halálát. Eleinte azonban nem volt könnyű eldönteni, kit rázott meg jobban a baleset: őt vagy a kamion sofőrjét. – Akkurva életbe! – hápogta falfehéren a remegő férfi. – Asz'ittem, a kerék alól fogom kihúzni. Jól van, drága? Nem tudtam kormányozni. Akkurva életbe! Tessa tulajdonképpen puhára esett, még ha az a valami elég hideg is volt. Belekapaszkodott a kamionsofőr nyirkos kezébe, feltápászkodott, és reszketeg mosollyal bólintott. – Azt hiszem, jól vagyok. Legalábbis semmim sem törött el. Ne aggódjon, nem maga volt a hibás. – A lány azon tűnődött, elmenjen-e a háziorvosához. A tévésorozatokban a terhes anyák ilyenkor mindig összeesnek, és a hasukra szorított kézzel sikítják: „Jaj, Istenem, a kisbaba!” Ő azonban remekül érezte magát. – Ez a bicikli egy kicsit viharvert – jegyezte meg, koptatott farmernadrágjának zsebébe dugva a kezét, és megborzongott. – Nem hiszem, hogy túl messzire jutnék vele. Nagyon hálás lennék, ha el tudna vinni a barátnőmhöz. – A kamion sehogy sem tudná felküzdeni magát a házához vezető keskeny, hóborította ösvényen, de Holly talán haza tudná fuvarozni őt. – Hát persze, drága! Gyüjjön csak! Akkurva életbe! Megesküdtem vóna, hogy kinyiffant. Teljesen összeszartam magam. Tessának minden jel szerint az volt a legfontosabb, hogy a maga elképzelései szerint élhesse az életét, és Holly, bár szentül meg volt győződve róla, hogy a barátnője meghibbant, idáig tiszteletben is tartotta ezt a kívánságát. De amikor meghallotta, Tessa milyen hidegvérrel számol be a balesetről, amely könnyen tragikus – ha nem végzetes – következményekkel járhatott volna, a fejébe szállt a vér. Amikor délután megérkezett a Grange-be, és azt látta, hogy Ross üzletinek aligha nevezhető csevejt folytat a szálloda egyik rocksztár vendégének érzéki ajkú svéd barátnőjével, még jobban dühbe gurult. Ahogy szemügyre vette Ross több száz fontos palaszürke öltönyét, zöld-szürke csíkos ingét, fényesre suvickolt olasz bőrcipőjét, az évszakhoz képest szokatlan barnaságát és sportosan elegáns frizuráját, valamint a svéd lány földig érő bükkfaszínű bőrkabátját, elöntötte a keserűség. Holly távolról sem volt szocialista beállítottságú, de ebben a szent pillanatban leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy kirángassa Rosst ebből a gondtalan,

túlságosán is kényelmes életből, elkobozza tőle mesés vagyonát, és szétossza azok között. akik sokkal jobban rászolgáltak, mint a férfi. Ahogyan ott állt és nézte őket, Ross felpillantott. Rendes körülmények között széles mosollyal üdvözölte volna Hollyt, hogy aztán csipkelődő megjegyzést tegyen a lány új ruhájára vagy frizurájára. A bőrkabátos lány azonban hirtelen lábujjhegyre állt, és belesúgott valamit a fülébe. Bal kezén megcsillantak a gyémántok, ahogy a férfi mellkasának támaszkodott. Ross máris levegőnek nézte Hollyt, és ez volt az utolsó csepp a pohárban; az elképzelhető legnagyobb sértés. Holly remegett a dühtől, úgy érezte, kötelessége kiállni Tessa mellett, hiszen Tessa magától soha nem rendezne jelenetet, ezért is nem tud kiemelkedni a saját kis világából, amely annyira más, mint Rossé. Holly lerántotta magáról málnarózsaszín kasmírblézerét, a pultra vágta, majd odatrappolt a párocskához. – Holly! Úristen, mindjárt felrobbansz. Már megint az olaszokkal van gond a Berkeley lakosztályból? Holly nagy levegőt vett. – Szeretném, ha tudná, Mr. Monahan, hogy miközben ön itt enyeleg és teszi a szépet – sziszegte a lány fogvicsorgatva –, Tessa komoly ápolásra szorul. Ma majdnem meghalt, amikor egy kamion maga alá gyűrte a biciklijét. Kész csoda, hogy életben maradt… – Holly hirtelen elhallgatott, ijedten döbbent rá, hogy nem gondolta végig előre a vádbeszédét. Szép dolog a spontaneitás, de most elakadt. A Ross arcára kiülő rémület azonban mindenért kárpótolta. – Gondoltam, jobb, ha önt is értesítem – adta meg a kegyelemdöfést Holly, miközben a férfi csokoládébarna arcára a sápadtság fátyla borult. Majd a svéd lányhoz fordult. – Végtére is annak idején nagyon közel álltak egymáshoz – közölte jelentőségteljesen. Amikor Ross leparkolt Tessa háza előtt, először azt hitte, hogy a lány nincs otthon. Aztán észrevette, hogy bár nem ég a villany, valami sárgás derengés azért mégiscsak kiszűrődik a földszinti ablakokból. Tessa biztosan tévét néz a sötétben – Úristen, már megint? – kiáltott fel Tessa, amikor megpillantotta a látogatót. – Én is örülök, hogy látlak – felelte a férfi, akit nagyon bántott a lány közömbössége. Majd bocsánatkérőn feltartotta a kezét. – Ne haragudj, csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy. Bejöhetek? – A jó öreg Holly. – Tessa, aki jól tudta, milyen udvariatlanul viselkedik, de kénytelen volt elleplezni valódi érzéseit – valamiféle perverz öröm csíráit –, félreállt, hogy beengedje a férfit. – A helyedben nem venném le a dzsekimet; van egy kis gond a fűtéssel. Elázott a tűzifa. Rossnak nem volt oka kételkedni. A kandallóban pislákoló tűz valóban siralmas állapotban volt. A férfi először felvillanyozódott, amikor meglátta, hogy a halvány derengés nem a televíziótól, hanem egy csomó gyertyától származik, de aztán elképedve ébredt rá, a gyertyák nem arra szolgálnak, hogy romantikus hangulatot teremtsenek, hanem hogy pótolják az áramkimaradás miatt hiányzó világosságot. – Te jó ég! – kiáltott fel. – Ez elképesztő! Ma reggel majdnem meghaltál. Most meg itt ülsz teljesen egyedül a jéghideg házban. Miért nincs villany? – A tegnap esti hóesés megrongálta a vezetékeket – felelte Tessa mosolyogva. – A szállodában sosincs áramszünet? – Saját generátorunk van. A lány vállat vont. – Hát, nekem meg nincs, Úgyhogy könnyebben elviselem a dolgot, mint te. De miért nem ülsz le? Nem vagy éhes? – Nem… de. – helyesbíteti Ross fürgén, amikor tudatosult benne, hogy a lány vacsorára invitálja. Kapcsolatuk ingatagságát tekintve, már ez a kis előrelépés is gyerekes örömöt keltett benne.

– Akkor ülj le – adta ki az utasítást Tessa, és eltűnt a zsebkendőnyi konyhában. – Egy kis türelmet kérek. Még szerencse, hogy gáztűzhelyem van – tette hozzá vigyorogva. Ross nem ült le. Inkább körbejárta az L alakú nappalit, amelyet a lány bámulatos tehetséggel alakított át bájos és kényelmes helyiséggé. A bordóra festett mennyezet tetszetős kontrasztot képezett a fehérre meszelt falakkal, amelyek viszont remek hátteret biztosítottak a lány festményeihez. A mély ablakfülkékben művészien elrendezett szárított virágokkal leli hatalmas edények terpeszkedtek a kézzel festett selyemmel borított párnák és egy ötletes zománcozású narancssárga agyagmacska mellett. A bordó szőnyeg helyenként már kopottas volt, a súlyos fehér csipkefüggönyök széle pedig itt-ott foszlásnak indult, de a rézkandeláberek, az ezüstkeretbe foglalt fényképek, a festett üvegből készüli terráriumok, a színes üveggolyókkal teli tálak, a kézzel festett tojások, a selyemvirágok meg a buja szobapáfrányok olyan hívogatóak voltak, hogy Ross máris otthon érezte magát. Nem nagyon volt oda a szedett-vedett holmikért, de Tessa olyan környezetet teremtett, amelyben bárki jól érezte volna magát. Ross, miután a piszkavassal sikerült néhány lángnyelvet előcsiholnia, a lány festményeit vette szemügyre, mivel az előző látogatása során nem volt ideje tüzetesebben megnézni őket. A képek is ékesen példázták, hogy Tessát nem lehet kalitkába zárni. A felcsigázott és álmélkodó Ross elsőként a legnagyobb olajfestményt vizsgálta meg, amely a kandalló fölött lógott. A telt, sötét színekkel megfestett kép hegyi vihart ábrázolt a maga zabolátlan gyönyörűségében. Ennek a merész és kiváló műnek a szomszédságában egy impresszionista beütésű akvarell függött, ettől jobbra pedig egy egyszerű ezüstkeretbe foglalt közepes nagyságú olajfestmény, amely egy galériában rendezett összejövetelt ábrázolt, humorosan és gonosz részletességgel örökítve meg az arckifejezéseket, a kínos incidenseket, a gyomorszorító és örömteli pillanatokat, a vidámságot és a sanda tekinteteket. Ross mindig is csodálta a művészeket, mert olyan dolgokra voltak képesek, amelyekre ő nem, Tessa tehetségének eme példái azonban különösen mély benyomást tettek rá. Az pedig, hogy Tessa ilyen sokféle műfajt alkalmaz – méghozzá magas szinten –, végképp meggyőzte őt arról, hogy a lány született tehetség. A férfi mosolyogva állt meg Holly kicsi és még bekeretezel len portréja előtt, amely hűen tükrözte a lány életszeretetét és botrányos ízlését a ruhák terén. Tessa kerülte a fölösleges sallangokat, de a képből még így is sugárzott a modellje iráni érzett rajongás; a neonkék, extravagáns fodrozású – és pattanásig feszülő – ruha, a fül mögé tűzött rózsaszín szegfű és a széles mosoly belevaló vadnyugati kocsmatündért varázsolt Hollyból, aki a jelek szerint a város összes cowboyának összetörte már a szívét, méghozzá élvezettel. Tessa, aki, a térdével lökve be az ajtót, egy tálcát cipelt be a szobába, rajtakapta Rosst, amint a portrét nézegeti. – Szerencse, hogy te nem kaptál karácsonyi üdvözlőlapot Hollytol – jegyezte meg fanyar mosollyal. – Háromszáz példányban akarta kinyomtattatni a portrét, hogy minden ismerősének küldhessen egyet, és az utóiratban felhívja a figyelmüket, hogy potom kétszáz fontért ők is megörökíttethetik magukat Tessa Duvall-lal Ross elvette a tálcát a lánytól, és a kandalló előtt álló alacsony, fekete dohányzóasztalra helyezte. A két tányér krémes lasagne erőteljes fokhagyma és fűszerillatot árasztott magából. Tessa még egy üveg Chiantit is felbontott a vacsorához. Ross, aki tudta, hogy Tessa már nem iszik alkoholt, egészen meghatódott ennyi figyelmességtől. – Egész jó ötlet. Nem kellene kapásból elzárkóznod előle – jegyezte meg a férfi. – Szerintem meg lehetne lovagolni. – Tudom – vonta meg a vállát Tessa. – De éppen a múlt héten jegyezte meg valaki – a lány szándékosan nem említett nevet, Ross pedig úgy döntött, elengedi a füle mellett az Antoniára

utaló burkolt célzást, mintha a nő nem is létezne –, hogy ez olyan, mintha áruba bocsátanám a tehetségem. Úgy érezném magam, mint egy prostituált… nagyon kínosan érintene a dolog. Ross a lány unszolására leült a fotelba, Tessa pedig a padlóra kuporodott. A tűzifa végre megszáradt; a tűz élénken lobogott a kandallóban. A forró lasagne nagyon ízletes volt, a bort pont megfelelő hőmérsékletre hűtötték be, a gyertyafény pedig kifejezetten csábító hangulatot teremtett. Az egyszerű fehér farmert és sötétkék V-kivágású gyapjúpulóvert viselő Tessa, aki egészen kipirult a tűz melegétől, végtelenül elragadó volt lazán leomló hosszú fürtjeivel. – Meséld el, mi történt ma reggel – száműzte Ross a fejéből az oda nem illő gondolatokat. – Úgy látom, hamar rendbe jöttél. Már ki is engedtek a kórházból? Tessa lenyelte a falatot, és megrázta a fejét. – Nem sérültem meg. Fölösleges lett volna orvoshoz mennem. Egyszerűen fejest ugrottam a hóval teli árokba. – De hogy ülhettél föl arra a biciklire, az ég áldjon meg! – dühöngött Ross, kétségbeesetten vonva föl a szemöldökét. – Ilyen időben kész életveszély biciklizni. Mi ütött beléd, szándékosan meg akartál halni? – Inkább a biciklim – vigyorgott a lány. – És most mihez kezdesz? – tudakolta a férfi, a kinti vastag hótakaró felé mutatva a villájával. Tessa oldalra billentette a fejét, mintha lázasan gondolkodna. – Azt hiszem, címet adok neki – felelte végül. – Lehetne, mondjuk, „Fröccsenés” vagy „Reccsenés”. Aztán kiállítom a modern művészetek múzeumában. – Ide figyelj! – Ross bosszúsan húzta össze a szemét; kicsit több komolyságot várt a lánytól. – Felőlem viccelődhetsz, de akár tetszik, akár nem, aggódom érted. Az én gyerekemet várod, és nem nézhetem ölbe tett kézzel, hogy merő meggondolatlanságból kockára teszed az életed. Mindkettőtök életét. Tessa, aki egészen meghatódott ennyi aggódástól, de ugyanakkor meg is sértődött, amiért a férfi ilyen rossz véleménnyel van róla, dühösen farkasszemet nézett Ross-szal. – Tudom, tudom, az új Lamborghinimmel kellett volna befurikáznom a városba – vetette oda mérgesen. – Ross, te nem vagy tisztában a dolgokkal. Ha lesz rá pénzem, majd veszek magamnak kocsit, de addig be kell érnem valami olcsóbb megoldással. Olyan képet vágsz, mintha legalábbis bekötött szemmel ugrottam volna ki egy repülőgépből. És különben sem én okoztam a balesetet, hanem a kamion. – A babának tényleg nincs semmi baja? – váltott hirtelen témát a férfi. Tessa, aki közben rájött, hogy Rossnak sikerült felfognia az elhangzottakat, bólintott: – Semmi az égvilágon, már amennyire én meg tudom állapítani. – Nemsokára a negyedik hónapban leszel; látszik már valami? A lány önkéntelenül is elmosolyodott. A férfi úgy beszélt, mint egy védőnő. Mindjárt előhúz egy sztetoszkópot, hogy ellenőrizze a magzat szívverését. – Igen, felszedtem pár kilót, és nem tudom begombolni a farmereimet – válaszolta a lány ünnepélyesen. – A bő pulcsim viszont minden bűnt el tud leplezni. – És a cicid is nagyobb lett – jegyezte meg Ross, leplezetlen kíváncsisággal vizslatva a lány mellkasát. – Igen, a cicim is nagyobb lett – nevetett föl Tessa. – Nemsokára olyan dekoltázsom lesz, mint Hollynak. A terhességnek is megvannak a maga előnyei! Vacsora után Ross így szólt: – Mesélj valamit a titokzatos múltadról. Hol tanultál festeni? – Nincs benne semmi titokzatos. – Tessa továbbra is a földön ült, meghámozott egy narancsot, és szabályos gerezdekre szedte. – Nem jártam művészeti iskolába. Az anyukám szerettette meg velem a festést még kiskoromban, és amikor már elég érett voltam rá, építő jellegű kritikával illette a műveimet. Nagy műértő volt, teljesen amatőr, de jó szemű. És tanárnak

is csodálatos volt… ő szerettette meg velem Van Dyck, Michelangelo, Brueghel és Canaletto művészetét, amikor engem még csak Toulouse-Lautrec érdekelt. Kiskoromban teljes napokat töltöttünk a Nemzeti Galériában. – Londonban laktatok? – Ross érezte, hogy a lány ma közlékeny hangulatban van. Mindenáron meg akarta ismerni Tessa múltját, hogy minél többet megtudjon az előtte ülő zabolátlan teremtésről. – Apám egyéves koromban halt meg. Agydaganata volt, és anyám abban az évben felváltva gondozott minket. Aztán már csak velem kellett foglalkoznia. – A lány egy pillanatra elhallgatott, elgondolkodva bámulta a táncoló lángokat, majd hirtelen megrázta magát, és odanyújtott a férfinak egy narancsgerezdet. – Hétéves voltam, amikor anyám megismerkedett egy férfival, egy festővel. Tom Charterisnek hívták; magas volt és jóképű, hosszú szőke hajjal és sötét bajusszal. Teljesen odavoltunk érte, de mint annyi művész, ő is önző egy alak volt. Pár hónapig anyámon élősködött, aztán elhagyta egy nőért, aki fényűzőbb életet biztosított neki. Anyu teljesen összeomlott, mert nagyon bízott Tómban, és minden tőle telhetőt megtett ér te. Nem tudta elhinni, hogy elment. Ekkor költöztünk Bathba. Anyám házvezetőnő lett Holly szüleinél. Itt ismerkedtem meg Hollyval. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Suzannah és Michael King dúsgazdag házaspár volt. Tulajdonképpen még most is azok, de már annak idején is átlagon felüli életet éltek. Holly az egész világot bejárta velük, miközben anyám tisztán tartotta a házat, fényesítgette az ezüstöt és leporolgatta a Chippendale székeket. De mindegy volt, hogy a család Gstaadból, Barbadosról vagy New Yorkból tért-e haza, Holly meg én ott folytattuk a barátságunkat, ahol előzőleg abbahagytuk. A szülők, becsületükre legyen mondva, nem is próbáltak meg szétválasztani minket. Pedig én csak a házvezetőnő lánya voltam. – Ez nevetséges! – szólt közbe Ross, akit felbosszantott Tessa viktoriánus szemlélete. – Azért nem egészen. Holly előkelő iskolába járt, ahol csupa hozzá hasonló, finom családból származó úrigyerek vette körül. A szülei mindent megtettek érte. Holly szerencsére hallani sem akart róla, hogy mások szabják meg, kivel barátkozzon, a szülei pedig elég intelligensek voltak ahhoz, hogy ne próbálják meg jobb belátásra bírni. Ők voltak a legelső vevőim, és a festmények, amelyeket húszéves koromban vásároltak tőlem, még ma is ott lógnak a nappalijukban. Amikor Anyu két évvel később meghalt, felajánlották, hogy lakjak náluk. – Amit te természetesen visszautasítottál – Felnőtt nő voltam. Tudtam gondoskodni magamról – válaszolta Tessa magától értetődően. Ross vállat vont. – Csodálom, hogy nem költöztél össze Hollyval. – Ez is felmerült, de nem tudtam volna egy olyan lakást finanszírozni, ami megfelel Holly ízlésének, azt pedig nem engedhettem, hogy a barátnőm pénzeljen. Így találtam rá erre a házikóra. Egy gazdától bérlem, aki a völgyben lakik. Már öt éve lakom benne. – És meg tudsz élni a festésből? Ezeket miért nem adod el? – bökött Ross a falakon függő festményekre. – Szeretném megvenni a galériás képet. Nekem adod? – Most már el tudom tartani magam – vonta meg a vállát a lány. – Ügy-ahogy. De tavalyig mindenféle munkát elvállaltam, hogy fizetni tudjam a lakbért. Egy darabig takarítónőként dolgoztam, aztán krupié lettem a bathi kaszinóban. De voltam már pincérnő, bébiszitter, sőt, hat borzasztó hétig még idegenvezető is: japán meg amerikai turistákat kísérgettem. Azt hittem, kifolyik a szemem a sok vakuzástól… – Nem semmi – mosolyodott el Ross a lány arckifejezése láttán. – De én még mindig meg szeretném venni azt a képet. Nagyon tetszik. – Sajnos nem eladó. Ez itt mind anyámé volt. Amikor meghalt, rájöttem, hogy képtelen lennék túladni rajtuk, úgyhogy nálam maradtak. Ne haragudj.

A férfi megértően rázta meg a fejét, majd hirtelen felvidult: – De azt csak elfogadod, ha megbízlak, hogy fess nekem egy képet. Ez elfogadható ajánlat, nem? – Hát persze – mosolyodott el halványan Tessa. – Mit szeretnél, portrét Antonia Seymour– Smithről? Helyben vagyunk, gondolta magában Ross. Tudhatta volna, hogy a lány előbb vagy utóbb előhozakodik a témával. Így lehet három másodperc alatt tönkretenni egy szép estét, gondolta magában a férfi keserűen. Ez a nő biztosan leckéket vesz Maxtől. – Nézd – szólalt meg Ross a lehető legnyugodtabb hangján –, sajnálom, ami a szállodában történt, de ahogy azt már akkor is próbáltam megértetni veled, csak futó kaland volt az egész. Az a nő semmit sem jelentett… semmit sem jelent a számomra. Ha nem zárkózol el előlem folyton, nem is mentem volna el hozzá szenteste. Tessa türelmesen végighallgatta az okfejtést, majd lassan megrázta a fejét. – Nem vádollak hűtlenséggel, azzal, hogy megcsaltál engem, ha így jobban tetszik. Egyáltalán nem emiatt mentem haza. Világosan megmondtam neked, hogy köztünk nincs semmi. Szabad ember vagy: azt csinálsz, amit akarsz, azzal találkozol, akivel akarsz… – Akkor meg mi a francért hagytál faképnél? – tudakolta Ross, most már végképp összezavarodva. – Jól figyelj arra, amit most mondok. – Tessa egészen közel hajolt a férfihoz. – Bárkivel lehet viszonyod – ismételte lassan és tagoltan. – De te még csak nem is kedveled Antoniát. A saját bevallásod szerint semmit sem jelent a számodra. És ez az, amit én nagyon furcsállok: hogy fenn tudsz tartani egy viszonyt valakivel, aki iránt semmit sem érzel. Pláne úgy – tette hozzá kisvártatva, amikor Ross már éppen nyitotta volna a száját –, hogy a nő nyilvánvalóan rendesen beléd van esve. – De Antonia nincs belém esve – tiltakozott a férfi. – Mind a ketten tudjuk, hogy ez a kapcsolat nem erről szól. Neki ott a férje, nekem itt vannak a… barátaim. Csak hellyel-közzel találkozunk. Nincsenek bonyodalmak, kínos félreértések vagy sértődések. – Karácsony este azért volt némi félreértés – emlékeztette Tessa a férfit. – Lehet, hogy Antoniának kezdetben sikerült elhitetnie magával, hogy nem fog beléd szeretni, de aztán másképp alakultak a dolgok. Előbb vagy utóbb úgyis előbukkannak az érzelmek, mert a nők már csak ilyenek. Antoniánál is előbukkantak. Ő szeret téged, te viszont nem szereted őt. Innentől kezdve minden nagyon zavaros, nehéz és szomorú lesz. Tessa hanglejtése felkeltette Ross figyelmét. – Ezt tapasztalatból mondod – jelentette ki, egy pillanatra elfeledve, hogy meg kellene védenie magát. – Te is voltál már ilyen helyzetben. Tessa egészen elcsodálkozott a férfi ostobaságán. Ennek az embernek tényleg fogalma sincs semmiről. – Nem – érintette meg a kettejük között pislákoló bordó gyertya szélét. Egy pillanatra fájdalom hasított belé, ahogyan az olvadt viasz végigcsurgott az ujján, hogy aztán gyorsan lehűljön és megszilárduljon. A fájdalom, amilyen hamar jött, olyan hamar el is illant. – Nem voltam még ilyen helyzetben. Én túl dörzsölt vagyok ahhoz, hogy bedőljek egy efféle alaknak. Ross nem sokkal ezután felszedelőzködött, és illedelmes puszit nyomott a lány arcára – olyat, amilyet egy aszott nagynéninek szokás adni és udvariasan megköszönte a vacsorát. Tessának, aki tartózkodóan megmerevedett, erőnek erejével kellett leküzdenie magában az alantas késztetést, hogy szorosan megölelje a férfit, és gépies mosollyal, ökölbe szorított kezét a háta mögé rejtve álldogált az ajtóban. Csak amikor Ross távozása után visszament a nappaliba, látta meg a dohányzóasztalon heverő kulcsokat a csonkig égett bordó gyertya mellett. Felmarkolta őket, és visszaszaladt a

bejárathoz. Mezítláb szaladt végig a havas ösvényen Ross sötét sziluettje még ötven méterről is alig volt kivehető. – A kulcsaid! – kiáltotta utána Tessa, és egészen elakadta a lélegzete, ahogy a jeges levegő lehatolt a tüdejéig. – A kocsid! Mit művelsz A sötét alak megtorpant, és felé fordult. – A te kulcsaid – válaszolta Ross. – A te kocsid. És éppen azt próbálom bebizonyítani neked, hogy néha azért úriemberként is tudok viselkedni. – De ez a te autód – kötötte az ebet a karóhoz az elképedt Tessa. – Egy Mercedes. Ross elmosolyodott a sötétben – Pedig te Lamborghinit szerettél volna – mondta sajnálkozva. – Ne haragudj! – De hát ez nevetséges – tiltakozott a lány dideregve. A hideg szinte égette a talpát, és még a levegővétel is fájt. – Annál biztosan nem nevetségesebb, mint hogy biciklivel csúszkálj a hóban. – De… – Jaj, fogd már be, Tess! – Ross teljesen átfagyott. Úriembernek lenni nem könnyű, és a férfi már így is alig tudott uralkodni magán Tessa látványa, a lány holdfényben csillogó szőke haja és hóba süppedő, nevetségesen csupasz lába, teljesen felzaklatta. Még egyszer búcsút intett, és elindult hazafelé. – Ha ez megnyugtat – szólt hátra, mert érezte, hogy a lány továbbra is ott áll mögötte, és kifogásokat motyog az orra alatt –, nem miattad teszem. A gyerekünkre is gondolnunk kell.

Holly, aki egy hatalmas vázányi rózsaszín tulipánt rendezgetni tett a recepciónál, annyira belemerült Szerezd Meg Maxet fedőnevű kampánya tervezgetésébe, hogy észre sem vette, amint a megszokottnál rövidebb egyenruhát és a kelleténél több korallpiros rúzst viselő Grace, tálcával a kezében, besurran az igazgatói iroda ajtaján. Az sem tűnt föl neki, hogy a 12-es szobában lakó Dr. Timothy Stratton-Staines, kezében egy kisméretű bőrönddel, fürgén kisiet a kocsijához. Holly – aki arra a következtetésre jutott, hogy Max nem az a könnyen szerelemre lobbanó típus, hiszen ennyi idő elteltével is csupán csak egy recepcióst lát benne, nem pedig potenciális barátnőt – úgy döntött, hogy részletesen kidolgozott kampányra van szükség. Maxet terelgetni kell, neki pedig rengeteg trükk van a tarsolyában. Nem csapja be Maxet, magyarázta a lány, amikor Tessát is beavatta a tervébe, csak ráébreszti, hogy a látszat csal, és Max nem is tudja, mit veszíthet. Ennek volt köszönhető az is, hogy Holly, beható kutakodásainak köszönhetően, most lélegzetelállítóan elegáns tengerészkék Jaeger kosztümöt és nyakig begombolt egyszerű fehér blúzt viselt. Lábát sötétkék nejlonharisnyába és ugyanolyan színű törpesarkú körömcipőbe bújtatta, haját pedig olyan szoros kontyba csavarta, hogy sajgott tőle a halántéka. Bár smink nélkül még a tejesember előtt sem mert mutatkozni, ezúttal kénytelen volt némi sötétszürke szemhéjpúderrel, egy kis halvány rúzzsal meg egy leheletnyi arcpirosítóval megelégedni. Holly úgy érezte magát, mint egy madárijesztő, viszont előző nap alaposan szemügyre vette Caroline Mortimert, Max menő és félelmetesen elegáns irodalmi ügynökét, aki tegnap együtt ebédelt a férfival. A harmincas évei végén járó Caroline Mortimer szép ívű pofacsonttal és nádszálvékony alkattal büszkélkedhetett. Nem kizárt, hogy egyenesen ő találta fel az

üzletasszonyos stílust. Holly minden apró részletet elraktározott az agyában: a bézs kosztüm szigorúságától kezdve, a színben passzoló körömlakkig és szájfényig. A sötét hajú nő, akinek tökéletes kontya igazi műremek volt, egy matt fekete karórán kívül semmi más ékszert nem viselt a kezén. Holly véleménye szerint Caroline Mortimer kifejezetten rémisztő látványt nyújtott. Max azonban szemmel láthatóan ellenállhatatlannak találta az ügynökét. A férfi pedig igazán nem volt rászorulva, hogy alakoskodjon Ms. Mortimer előtt; elég sikeres író volt ahhoz, hogy ne kelljen elragadtatást színlelnie a kedvezőbb elbánás reményében. Ebből pedig logikusan következett, hogy Max a dinamikus öltözködési stílust követő nőket kedveli. Ha nem találná vonzónak Caroline-t, biztosan nem ült volna három és fél órát az asztal mellett, hogy aztán további két órára eltűnjön a nővel a lakásában – bizonyára azért, hogy az ügynök részletesebb bepillantást nyerhessen az alkotói folyamatokba. Hollyt egyenesen sokkolta a dolog: ő úgy képzelte, hogy író és ügynöke ugyanolyan szent és sérthetetlen kapcsolatban áll egymással, mint orvos a betegével, amelyben a szex tabunak számít. A tökéletes konty azonban enyhén, de észrevehetően ziláltnak tűnt, amikor Ms. Mortimer végül távozott a szállodából, és Holly most csak abban bízhatott, hogy saját átalakult külseje is – adja az ég! – ugyanilyen hatással lesz Maxre. A lány nagyon drukkolt, hogy így legyen; ez az istenverte hacuka egy egész vagyonba került. Ross az íróasztalánál ült, és éppen telefonált, amikor Grace bekopogott az ajtón, és, meg sem várva a választ, az irodába lépett. Majd, nyilvánvalóan elcsodálkozva saját merészségén, lecövekelt az ajtó és az íróasztal között: fogalma sem volt, mitévő legyen, és úgy szorongatta a megrakott tálcát, mint egy döglött állatot. – Bármilyen kocsi jó lesz, Mike – mondta Ross a kagylóba, és felvont szemöldökkel fordult a lány felé, de hiába. – Tudod, mire gondolok. Valami elegáns, mondjuk, egy másik Merci. Vagy egy Lamborghini? Nem, nem, azt nem számíttatom be… odaadtam egy barátomnak. Hát, igen, gondoltam, kell egy kis változatosság. Grace-nek már korábban feltűnt, hogy Ross autója nem áll ott a szokott helyen, a kavicsos kocsifeljáró végében. A lány, aki alig ismert magára – a csillagok azt jósolták, hogy most érdemes kézbe vennie a dolgokat –, megvárta, amíg Ross befejezi a beszélgetést kedves cimborájával, Mike Donnellyvel, aki a legszebb autószalon tulajdonosa volt Bathban, és sikeresen elhelyezte a tálcát a férfi terjedelmes és zsúfolt, bőr borítású íróasztalának a sarkán. – Ez meg mi? – hajolt előre Ross, a homlokát ráncolva. – Megbeszélésem lesz valakivel? – Nem… i…izé, nem hinném – hebegte Grace, és fülig pirult. – Nem tudom. Csak gondoltam, jól esne egy kis kávé meg valami harapnivaló. Ross sehogy sem tudott visszaemlékezni a pincérnő nevére, pedig nevekben verhetetlen volt. Jelenleg azonban nem tudta hova tenni ezt a csöndes és egyébként jelentéktelen – bár most kifejezetten rákvörös – fiatal lányt. Hogy oldja a helyzetet, káprázatos mosolyt villantott a lányra. – Hát persze. Remek ötlet! Rendszerint térden állva kell könyörögnöm Hollynak, hogy hozzon már egy csésze kávét, az a nőszemély ráadásul azt hiszi, hogy mindenki tej és cukor nélkül issza a feketét. – Arra gondoltam… – szólalt meg Grace, aki egészen elolvadt a férfi mosolyától –, hogy minden reggel hoznék magának egy kis frissítőt. Kávét meg pirítóst… de ha rendes reggelit kér, azt is. – A kávé elég lesz – vágott közbe Ross, aki sohasem reggelizett. – Igen, ez nagyszerű ötlet. – Micsoda szolgálatkészség, gondolta magában, és ekkor hirtelen beugrott. Alig néhány hónappal korábban interjúztatta a lányt, aki már akkor is megmosolyogtatóan készségesnek tűnt.

A férfi előrehajolt, töltött magának egy kis kávét, majd jó adagnyi tejszínt és cukrot tett bele. – Köszönöm, Grace. Kitűnő ötlet. – Azzal hátradőlt a széken, előhúzott egy dossziét az íróasztalon tornyosuló irat halomból, és felcsapta. Grace, aki rádöbbent, hogy Ross ezzel a gesztussal lezártnak tekinti a beszélgetést, mélyen beszívta a férfi arcszeszének halvány, de mámorító illatát, és a tettek mezejére lépett. – Nekem van autóm – nyögte ki nagy nehezen. Felbátorította a tudat, hogy a férfi emlékezett a nevére. – Ha gondolja, bárhova elviszem. Ross mosolyogva pillantott fel. A lány nevét csak nehezen tudta az emlékezetébe idézni, de a kocsiját jól ismerte: pár hete fedezte fel a szálloda parkolójában. Most már igazán beszélnie kellene Hugh Stone-nal, az igazgatóhelyettessel, hogy az olyan rozsdás tragacsoknak, mint Grace nem túl impozáns Fiatja is, a konyha mögötti eldugott parkolóban volna a helyük. Egy hete még valami csípős válasszal ütött volna el egy ilyen ajánlatot – Manchesterbe kellett mennie, de Grace kocsija talán még a bekötőút végéig sem jutott volna el –, ám hirtelen eszébe jutott Tessa epés megjegyzése, miszerint nem mindenki engedheti meg magának azokat az elegáns sportautókat, amelyek olyan természetes részét képezik az ő életének. – Ez nagyon kedves magától – mosolygott rá a fiatal pincérnőre, és csak most vette észre, mennyire megrövidült a lány szoknyája. – De már Max is felajánlotta az egyik kocsiját. – Azzal fogok járni, amíg meg nem kapom az újat Mike-tól. És még valami – szólt a távozó lány után. Grace kipirultan, repeső szívvel fordult hátra. – Igen, Mr. Monahan? – Az egyenruhája – biccentett a férfi a lány pipaszár lába felé. – Nem akarom, hogy a férfivendégek vérnyomása a plafonig szökjön. Örülnék, ha leengedne egy kicsit ebből a szoknyából… Maxnek rossz napja volt. Tegnap viszont minden ment, mint a karikacsapás. Caroline megmutatta neki a legújabb regénye eladási mutatóit, és azt is elmondta, jó úton jár afelé, hogy jövedelmező szerződést kössön az amerikaiakkal a tavalyi bestsellerének megfilmesítését illetően. Caroline a pénzügyek terén is ugyanolyan profi volt, mint az ágyban, és Max az élvezetes nap során a nő mindkét tulajdonságát első kézből tapasztalhatta meg. Ami persze még jobban kihangsúlyozta az akkor és most közötti különbséget. Max, aki szokás szerint fél kilenckor ült le a számítógépe elé, dühösen állapította meg, hogy semmi sem a terv szerint halad. Egy hiba folytán két teljes fejezet eltűnt a lemezről. A férfi ráadásul egy szembetűnő következetlenséget is felfedezett a cselekményben. A máskor olyan természetes könnyedségnek nyoma sem maradt. És mindennek tetejébe még a kávéfőző is bedöglött. Mivel fizikai képtelenség volt, hogy Max folyamatos feketekávé ellátás nélkül dolgozzon, bár egyáltalán nem volt rózsás kedvében, lerontott a fölszintre, hogy másik kávéfőzőt és – esetleg – ihletet keressen. Ehelyett azonban Hollyba botlott, aki mélyen elmerült egy nyilvánvalóan nem üzleti jellegű telefonbeszélgetésben. Max összeráncolta a homlokát: azt próbálta eldönteni, a lány egy besavanyodott könyvtárosnőre, vagy inkább egy besavanyodott könyvtárosnőnek öltözött sztriptíztáncosnőre hasonlít-e. Hollynak, aki éppen holmi bikinikről meg barbadosi repülőjegyárakról fecsegett, torkán akadt a szó, amikor megpillantotta Maxet, motyogott valamit a Grange nászutas lakosztályáról, és tíz másodperc múlva lecsapta a kagylót. Már nyitotta volna a száját, ám ekkor újra megcsörrent a telefon. Max a pultnak támaszkodva, egyre komorabb arckifejezéssel hallgatta, amint a lány sietve közli a telefonálóval, hogy nem, a szállodában pillanatnyilag telt ház van, a Royalnál érdeklődjön.

– Max! – Holly, miután másodszor is letette a kagylót, káprázatos mosollyal jutalmazta a férfit. Majd, mivel eszébe jutott, hogy ő most már a nagyvárosi elegancia követője, sietve titokzatos félmosolyt öltött az arcára. – Max, miben segíthetek? Ne haragudj, hogy ezt mondom, de mintha egy hangyányit zaklatott lennél. – Egy hangyányit zaklatott? – kérdezett vissza a férfi, akinek bosszúságát átmenetileg elképedés váltotta fel. Mi a fenében sántikál Holly? A lány elpirult. A férfi először látta elpirulni, valószínűleg azért, mert most látta először vakolatszerű alapozó nélkül. – Elnézést, Max. Mi újság? – Én kérdezem tőled. Amikor pár perce kinéztem az ablakon, azt a parókás fickót láttam kimenni az ajtón, kezében egy bőrönddel. Nem szabadult fel a szobája? – Dr. Stratton-Staines? Nem jelentkezett ki. – Holly megpróbálta leplezni a rémületét. Lehet, hogy a jó doktor rémes parókát visel, de az egész életét arra tette föl, hogy rákbeteg kisgyerekeket gyógyítson, máskülönben Holly a világért sem egyezett volna bele, hogy a férfi a hét végén egyenlítse ki a számláját, miután megérkezett az új csekk-könyve, ne pedig előre, ahogy a szálloda szabályzata megkívánta. – Azért beküldök valakit a szobájába, hogy nézzen körül – mondta Max, aki percről percre mogorvábbnak tűnt. – Úgy tűnik, meglépett az öreg. Meg bizony, jelentette Grace öt perc múlva. Maxnek addigra sikerült kihúznia Hollyból az eltűnt csekk-könyvvel kapcsolatos sztorit. – Istenem, hogy te milyen naiv vagy! – dühöngött a férfi. – Jut eszembe, mit csináltál akkor, amikor a doktor kisurrant az ajtón? Ábrándoztál, ha nem tévedek. – Igen – ismerte el Holly savanyú arccal. Még szerencse, hogy Max nem tudja – és nem is fogja megtudni –, valójában ő volt az ábrándozás tárgya. Holly nem is értette, mit tetszhet neki egy ilyen idegbeteg barmon. – Reménytelen eset vagy. – Max becsmérlő pillantást vetett Holly karcsúsított tengerészkék blézerére és ropogós fehér blúzára. Önkéntelenül is összehasonlította a lányt Francine Lalonde-dal, akiből annyi nőiesség áradt, hogy nem lehetett nem észrevenni. Francine nem nézne ki ilyen merevnek ebben a szerelésben, gondolta magában, és ismét feltámadt benne a vágy a gyönyörű nő után, akit idestova két hosszú hónapja nem látott. – A rátermettség az agyban kezdődik, Holly. Nem a ruhásszekrényben. Egyébként elromlott a kávéfőzőm Ha nem túl nagy kérés, roppant hálás lennék, ha kerítenél egy másikat. Valakinek – tette hozzá rosszindulatúan – dolgoznia is kell.

Tessa jól haladt a festménnyel. Ellépett a vászontól, és megengedett magának egy elégedett mosolyt. Hét órányi intenzív munkát követően a kép háromnegyed részben készen volt. A Grange báltermét ábrázolta, amelyben – Ross kérésének megfelelően – éppen tetőfokára hágott a hangulat a sodró lendületű, vidám és tarka összejövetelen. Tessa maradéktalanul elégedett volt a művel. A kompozíció, amely sok tévesztési lehetőséget rejtett magában, hibátlannak tűnt, és bár a lány felismerhetetlenné tette az arcokat, a néző tekintete önkéntelenül is a terjedelmes kandallónak támaszkodó, egyik kezében poharat szorongató, magányos alakra tévedt. A magas, sötét hajú, szmokingot viselő férfi még hátulról

is felismerhető volt, csakúgy, mint hanyagul elegáns testtartása, az enyhén félrebiccentett fej pedig minden arcvonásnál többet árult el. Rossnak tetszene, gondolta magában Tessa, hogy titokzatos idegenként, egyedül áll a tömegben. Már ha egyáltalán felismerné magát. Hiszen ez a nézőpont nem lehet túl ismerős a számára. A posta csak délben érkezett meg, mivel az időjárás alaposan feltartóztatta a postást. Három napja nem esett hó, de a verőfényes nappalok és az éjszakai mínuszok életveszélyes korcsolyapályává változtatták az utakat Tessa nagyon sajnálta a postást, akinek néhány cseppet sem felvillanyozó banki szórólap miatt kellett felküzdenie magát a magányosan álló házikóig. Amikor azonban átvette a küldeményeket, hirtelen nagyon megörült, hogy a postás hajlandó volt megtenni ezt a szívességet. Feltépte a szürke borítékot, amelyet rikító ciklámenrózsaszín tintával címeztek meg, és rögtön erre a mondatra tévedt a tekintete „… akkor találkozunk csütörtökön fél 2-kor.” Ez jellemző Dominicra, gondolta a lány félig vidáman, félig bosszankodva: határozatlan időre meghívatja magát, még csak lehetőséget sem adva a másiknak, hogy kibújjon a kérés alól. Nem mintha Tessának ez lett volna a szándéka, de Dominic gondolhatna rá, hogy lehetnek bizonyos kizáró tényezők. A férfinak azonban más rugóra járt az agya. Tessa gyorsan átfutotta a levél többi részét, és alig egy perc alatt egy év történéseivel sikerült megismerkednie. Dominic azt tervezte, hogy újranősül, de a mostani felesége, a kis érzéketlen, kerek perec kijelentette, hogy nem válik. Dominic életnagyságú szobrai nagy népszerűségnek örvendtek: a férfi egy kicsi, de neves cornwalli galérián keresztül árusította őket. Dominic leesett a létráról, és eltörte a lábát: ez volt élete legunalmasabb időszaka. Ezért úgy döntött, egy időre kiszakad a szürke hétköznapokból, és Délnyugat-Anglia leg– klasszabb pipijének – nem számítva persze a menyasszonyát – a társaságában próbál magára találni. Vonattal érkezik Bathba csütörtök délután fél 2-kor, és kiviteti magát Tessához. Nagyon örülne, ha Tessa össze tudna ütni valami kaját. Ha nem, akkor elviszi a lányt valami olcsó, vidám és zajos helyre, ahol berúghatnak. Talán a másik lábát is eltöri… Dominic Taylor semmit sem változott. A bal lábát bokától combig takaró szürkésfehér gipszcsizmától eltekintve pontosan ugyanúgy nézett ki, mint annak idején. A lányok kedvence, égszínkék, mindig vidám tekintetével, egészen rövidre nyírt tejfölszőke hajával, és sovány, napbarnított arcával, úgy festett, mint egy skandináv isten. Tessa sehogy sem tudott rájönni, hogy az egyébként középtermetű férfi mitől tűnik ennyire magasnak. Amikor megölelte a lányt, halvány tengerillat áradt kopott bőrdzsekijéből. – Tessa, te meghíztál' A férfi, aki maga is csontsovány volt, sasszemének köszönhetően rögtön észrevette, ha valakire felkúszott néhány kiló. – Te pedig átmenetileg lebénultál – kocogtatta meg Tessa a férfi gipszét. – Úgyhogy válogasd meg a szavaidat. A lányok nagyon meg tudnak sértődni az ilyen beszólásokon. – Gyönyörű vagy! – nyomott puszit az arcára Dominic. – Nem kellett volna kijönnöd elém. Remélem, nem egy tandemen akarsz hazafuvarozni. – Ne gúnyolódj! Ha tudni akarod, feltörtem. – Autó? – Igen, autó – mosolyodott el Tessa. – Ne vágj ilyen meglepett arcot, nem te vagy az egyetlen nagy és sikeres művész Angliában. A legutóbbi kiállításom óta szépen megszedtem magam. – Atyaég! – kiáltott fel Dominic, amikor a lány kinyitotta előtte a fehér Mercedes ajtaját, és intett, hogy másszon be rajta. – Nem hülyéskedtél. Tessa elvette és a hátsó ülésre hajította Dominic mankóit. Remekül érezte magát. – Miért? Nem tartasz elég tehetségesnek A férfi, akinek végre sikerült bepréselnie magát az anyósülésre, csókot dobott a lánynak

– Dehogynem – válaszolta, azzal csutkára tekerte a hangerőt a rádión, amelyből Rahmanyinov zenéje szólt – Csak nem tudok napirendre térni afölött, hogy még nálam is sikeresebb vagy! Max, aki kellemes ebédet fogyasztott el néhány barátjával a bathi Beaumont borpincében, egyáltalán nem lepődött meg, amikor az utcára lépve egy ismerős fehér Mercedest pillantott meg a túloldali parkolósávban. Amikor azonban közelebb lépett, és meglátta, hogy egy vadidegen szőke pasas fújja a füstöt az anyósülésen, komoly balsejtelmei támadtak. Ross nagy előszeretettel hagyta a kocsiját a belvárosban két-három napra, ha éppen nem volt szüksége rá; de most úgy tűnt, holmi autótolvajok kihasználták a jóhiszeműségét. – Kié ez az autó? – vonta kérdőre a szőke utast a félig leengedett ablakon keresztül. Dominic halálos nyugalommal, mondhatni derűsen viszonozta Max acélos tekintetét. – Egy elegáns, észveszejtően csinos és botrányosan tehetséges lányé, ha éppen tudni akarja. Miért? Elvigyük egy darabon? – Na ide figyeljen! – kezdte Max, aki úgy döntött, először cselekszik, és csak aztán futja le a tiszteletköröket. – Ez az autó… – Szia, Max! – Tessa, aki ebben a pillanatban tűnt fel a férfi háta mögött, rögtön átlátta a helyzetet. Maxnek nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy Ross kölcsönadta a kocsiját. – Tessa! – Max kurta biccentéssel üdvözölte a lányt, vastag fekete szemöldöke vészjósló vonallá változott. Ezek szerint nem loptak el a kocsit, állapította meg a férfi. Azt viszont továbbra sem tudta, miért van Tessánál, és ki a franc ez a kis mitugrász a lány mellett Tessa, akinek mind a két keze tele volt a sarki olasz csemegeboltban vásárolt finomságokkal, lázasan gondolkodott, hogyan tudná a lehető legtapintatosabban tálalni Maxnek Ross nevetségesen extravagáns gesztusát, de aztán rájött, hogy fölösleges strapálnia magát. Hiszen Maxnek semmi köze hozzá, Ross mit tesz a saját autójával – Ő tukmálta rám – válaszolta meg a ki nem mondott kérdést, amely ott lebegett a levegőben. A szeme sarkából látta, hogy Dominic diadalmas mosolyában ott rejtőzik a megkönnyebbülés is. Egyetlen művész sem veszi jó néven, ha a kollégája jóval többet keres, mint ő. – Odaadta neked az autóját? – Max nem érzett sem diadalt, sem megkönnyebbülést, csak mélységes megvetést. – Nem hiszek a fülemnek. Tessának eszében sem volt megtartani a kocsit. Úgy tervezte, amint elolvad a hó meg a jég, visszajuttatja az autót Rossnak. Ám Max gonosz, gyanakvó természete és humortalansága mérhetetlenül felbőszítette. – De nem mentem hozzá az öcsédhez. – A lány kinyitotta a hátsó ajtót, és az ülésre pakolta a szatyrokat. – Gondolkozz csak, Max. Mi a fontosabb, a kocsid vagy a szabadságod? Örülnötök kéne, hogy Ross ilyen könnyen megúszta a dolgot. A Merci azért csak nem számít olyan nagy érvágásnak! – Nem kellett volna a térdemre tenned a kezem, amikor elhajtottunk – dorgálta meg a lány Dominicot később, amikor a kandalló előtt ülve vacsoráztak. – Miért nem? – tiltakozott Dominic kaján tekintettel. – Láttad, hogy verte magát az az alak. – Tudom – mosolygott Tessa. – Mindig ilyen. De akkor sem kellett volna. Még félreérti a helyzetet, és mindenkinek telebeszéli a fejét. – Ki az a mindenki? Hajói sejtem, egy Ross nevű csávó. Ő is olyan rohadék, mint a testvére? Tessa mereven bámulta a lobogó lángokat. – Azért nem ennyire. Néha vannak tiszta pillanatai. Max meg van győződve róla, hogy szemét szarkeverő vagyok. Ross legalább ebben nem ért egyet vele.

– Tudod – mondta Dominic, jelentőségteljes pillantást vetve az órájára hat hosszú óra telt el az érkezésem óta. Idáig türelmes voltam. De most már ideje lenne elmesélned, mi folyik itt. Add ide a borospoharamat – jaj, előbb töltsd meg! –, és kezdd a legelején… Majdnem éjfél volt már, mire Maxnek sikerült összefutnia Ross-szal a szálloda bárjában. A férfi megvárta, amíg Rossnak sikerült kiszabadulnia egy csapat feltűnően vidám hölgyemény karmai közül, és csak ezután lépett oda hozzá. – Ma láttam a kocsidat. – És? – nézett vele farkasszemet az ellenséges tekintetű Ross. – És egészen véletlenül, Tessa ült a volán mögött. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, kezdesz hülyét csinálni magadból. Ross letette a poharát. – Nézd, nem kell rögtön kombinálni. Tessának szüksége volt egy autóra. Ha vissza tudsz emlékezni, pár napja leesett a bicikliről. Kész szerencse, hogy megúszta. És ameddig az én gyerekemet hordja a szíve alatt, mindent megteszek, hogy biztonságosan tudjon közlekedni. Nem akarom, hogy meghaljon, érted? – Hát persze – válaszolta Max. – Ez fölöttébb dicséretes dolog. Amíg rá nem jössz, hogy az a nő mindenféle nyálas fiúkákkal furikázik az életmentő autóján. Mattie nem ismert magára: hogy ő besurranjon a lánya szobájába, és beleolvasson a titkos naplójába, amelynek a létezéséről ugyan tudott, de eddig egy ujjal sem nyúlt hozzá? Viszont aggódott Grace-ért. Méghozzá komolyan. És amikor a lány csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy Ross nyíltan megdicsérte az alakját, Mattie-t úgy elfogta a szorongás, hogy muszáj volt cselekednie Grace szerint Ross egyenesen kikövetelte, hogy minden nap ő – de csakis ő – vigyen neki kávét. A férfi ráadásul sokkal többet beszélget vele, mint a többi pincérnővel. És szemmel láthatóan komoly érdeklődést mutat iránta. Mattie gyorsan rábukkant a bordó, bőrkötésű könyvre. Az asszony, aki maga javíthatatlanul hanyag volt, nem győzte csodálni lánya kínos rendszeretetét. De ennek köszönhetően gyerekjáték volt megtalálnia azt, amire éppen szüksége volt. A napló az éjjeliszekrény legalsó polcán hevert, a The Caterer magazin három példánya meg egy doboz barackrózsaszín papír zsebkendő alatt Amikor Mattie végzett az olvasással, megborzongott, és az ölébe helyezte az összecsukott könyvet. Amikor felpillantott, képmása sápadtan, rezignáltan és tíz évvel öregebben nézett vissza iá a tükörből. Ez így nem mehet tovább; cselekednie kell. Lehet, hogy a kamaszkori fellángolás teljesen normális jelenség, de most, hogy megtudta, a lánya mennyire bele van bolondulva Rossba, nem kockáztathat. Meg kell mondania Grace-nek, hogy Ross Monahan az apja.

Francine hátratolta széles karimájú szalmakalapját, és olyan örömmel ölelte át a férfit, hogy világhírű domborulatai szorosan Max mellkasához préselődtek. – Max! Istenem, te vagy az én megmentőm! Egy igazi lovag csillogó páncélzatban.

A férfi tehetetlen volt. A nő elhúzódott tőle, és lassan levette a szemüvegét. Konyakbarna szeme csak úgy ragyogott, miközben a filmes stáb tagjai meg a statiszták kíváncsian figyelték a jelenetet. – Igen, én vagyok az – szorította meg a karját Francine bátorítólag. – És ígérem, hogy ezúttal jó leszek. Úgy örülök, hogy látlak, hogy nincs is kedvem rosszalkodni… Ez megnyugtatóan hangzott. Az, hogy Maxet felkérték, huszonnégy órán belül vegye át egy temperamentumos forgatókönyvíró helyét, nagyon kecsegtető ajánlat volt, de a férfinak nem igazán fűlött a foga az egészhez. Nem kedvelte a furkálódást meg az összetűzéseket, amelyek annyira jellemzőek a filmforgatásokra – főleg, ha nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Tudta, hogy az új 110 is bele fog bonyolódni az irigykedés fűtötte vitákba és erőharcokba. Egyszerűbb lett volna azt mondania, hogy más elfoglaltsága van, és udvarias sajnálkozással visszautasítani az ajánlatot. De amikor Jack Weston tegnap felhívta őt Amalfiból, és elmesélte, hogy a hányatott sorsú film főszereplője személyesen ajánlotta Max Monahant a feladatra, a férfi nem tiltakozott. Max, akit komolyan meglepett, hogy Francine így emlékszik a nevére, és akinek hiúságát igencsak legyezgette, hogy a színésznő ennyire megbízik benne, rájött, hogy minél előbb viszont szeremé látni a nőt. És a tudat, hogy Francine is találkozni akar vele, természetesen mámorító volt. Az, hogy a színésznő forgatókönyvíróként vagy szeretőként számít-e rá, már más lapra tartozott. Max, remélve, hogy mindkét szerepre sikerrel pályázhat, megígérte, hogy azonnal repülőre ül. És most itt volt a nápolyi Riviérán, egy kicsi, napsütötte piazzán üldögél, karjában Francine-nel, miközben a rózsaszín baseballsapkát viselő rendező zaklatottan, de nyilvánvaló megkönnyebbüléssel tornyosult fölébük – Hajói sejtem, te vagy Max – nyújtotta felé a férfi nyirkos, szőrös kezét. – Kösz, hogy eljöttél. Ha más hasznodat nem is vesszük – tette hozzá savanyú képpel –, legalább sikerül felvidítanod Francine-t. Az utóbbi időben nem volt kirobbanóan jó kedve. Azt hiszem, nem jött ki a forgatókönyvíróval. – Méghogy én nem jöttem ki? – húzta föl a szemöldökét Francine. – Ha lett volna pisztolyom, biztosan keresztüllövöm! Hülye buzi! – őrjöngött. – Féltékeny volt, mert a pasija gerjedt rám. Semmit sem akartam attól az undorító alaktól, de a kis pöcs már attól idegrohamot kapott, ha a szívszerelme rám nézett. Folyton átírogatta a forgatókönyvet, és egyre több zagyvaságot adott a számba. A nőnek, akit játszom, soha nem fordulnának meg a fejében ilyen gondolatok. Jaj, Max! Ma reggel végre hazautazott Londonba, és most itt vagy te, hogy meggyógyítsd a lelkem. Úgy örülök, hogy látlak! – Ezt majd később beszéljétek meg, Francine – mondta szigorúan Jack Weston. – Első a forgatókönyv. Már ebéd közben elkezdhetünk dolgozni rajta Maxszel. A két férfi a Ristorante il Saraceno étterem előtti hosszú, gyalult faasztalnál üldögélt; a forgatókönyv javításoktól hemzsegő lapjai szanaszét hevertek a fokhagymától illatozó tésztástálak, a helyi vörösborral teli kancsók meg a rengeteg pohár között. A távolban, a lenyűgöző sziklaszirtek, valamint a halványrózsaszín és sárga házak alatt nyúlt el a Salernói-öböl. Az akvamarinkék tenger szikrázott a februári napsütésben. Pöfögő halászhaj ócskák ingáztak lustán a kikötő és a nyílt víz között. A festői városka összes bárját és éttermét falatozó, iszogató, társasági életet élő olaszok töltötték meg, akik maradéktalanul kihasználták az ebédszünetüket. Max azonban még egy röpke pillantást sem vethetett a lélegzetelállító tájra, nemhogy gyönyörködni tudott volna benne. Arra sem volt ideje, hogy ráérősen elfogyassza a feltálalt finomságokat. A borospohara is érintetlen maradt, miközben aprólékosan áttanulmányozta a zavaros forgatókönyvet, és végighallgatta Jack Weston összefoglalóját arról, mit is kellene tükröznie a cselekménynek, és mi az a kismillió ok, ami miatt a történet végül is ilyen csúnyán félresiklott.

Nyilván az is sokat rontott a helyzeten, hogy Francine összeakasztotta a bajszát a tehetséges, ám lobbanékony természetű fiatal íróval, de abban igaza volt, hogy Max elődje folyton újabb meg újabb változtatásokkal állt elő. Amiatt, hogy a forgatókönyvíró suttyomban teljesen átformálta a hősnő karakterét, leült a cselekmény, a történet pedig elvesztette a hitelességét. A legóvatosabb becslések szerint is, tolta félre Jack Weston a tányérját, hogy ismét rágyújtson tömzsi, agyonrágott Monte Cristo szivarjára, három hét a lemaradásuk, és félmillióval túllépték a keretet – A csuklást még csak elviselem – nyomogatta a mellkasát, miközben napbarnított arca eltorzult a fájdalomtól –, de ezektől a számoktól hascsikarást kapok. Az a baj Francine-nel, hogy rettenetesen csökönyös. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, nem lehet meggyőzni. Azt akarja, hogy mindenki sajnálja a hősnőt… csakhogy erről szó se lehet. Ő foggal-körömmel ragaszkodik az elképzeléséhez, nekem viszont kutya kötelességem megvédeni a filmet. Nem tudnád jobb belátásra téríteni, Max? Át tudnád írni úgy a szerepét, hogy mindenki elégedett legyen? – Nem tudom – felelte őszintén Max. Francine maga volt a rejtély, akit a férfi, bár reménytelenül vonzódott hozzá, képtelen volt kiismerni. Max belekortyolt a méregerős eszpresszókávéba, és biztatóan rámosolygott a rendezőre. – De engedd meg, hogy ma délután nekilássak a forgatókönyvnek. Este beszélek Francine-nel. Valahogyan majd csak sikerül meggyőznünk. – Rendben, megértettem – szólalt meg végül a nő. Félrebillentette a fejét, és úgy rágcsálta az alsó ajkát, mint egy kisgyerek. – Becsszó, Max. Ezek szerint a karakterem egyszer boszorkány, máskor mely olyan émelyítő, hogy mindenkinek felfordul tőle a gyomra. – Igen, valahogy úgy. – Max, aki, bár megkönnyebbült, nem mert mosolyogni, a nő vállára terítette a zakóját. Lehűlt a levegő, Francine dideregni kezdett mellette. – A közönség nem azt várja tőled, hogy egy tehetetlen bábot játsszál, akinek mindig fogni kell a kezét. Ahhoz túl jól ismernek. Tudják, hogy igazi nő vagy, aki mindig megszerzi, amit akar. – Te pedig sokkal okosabb vagy, mint gondoltam – válaszolta Francine, azzal lehajolt, és levetette elefántcsontszínű papucscipőjét. Majd lazán, már-már szórakozottan a tengerbe hajította. – Fel fog törni a lábad – mondta Max. Harminc méter hosszú sziklás tengerpart választotta el őket a szálloda egzotikus, kivilágított kertjének füves lejtőitől. Francine fél kézzel hátratolta csillogó fürtjeit, és rámosolygott a férfira. – Igazi nő vagyok, és megszerzem, amit akarok – emlékeztette Maxet lágyan. – És most azt akarom, hogy ölben vigyél az ágyamig. A következő hét pillanatok alatt elrepült. Max, a kevés alvás ellenére, már régen nem érezte magát ennyire jól. Napközben dolgozott: belevetette magát a feladatba, hogy helyrepofozza a több sebből vérző forgatókönyvet. Az időjárás ragyogó volt, a hőmérséklet jóval húsz fok fölé szökött, ami üdítő változatosságot jelentett az otthoni fagyhoz képest, de azért nem volt annyira meleg, hogy elterelje a figyelmet a munkáról. Az esték viszont egészen máshogy teltek. Francine, a csodálatos Francine, a lehető legcsábítóbb módon csavarta el Max fejét. Néha együtt vacsoráztak a stábbal; legtöbbször azonban Amalfi mellékutcáiban kerestek menedéket a kis családias vendéglőkben, ahol kettesben lehettek, nagyokat beszélgethettek, és órákig üldögélhettek az ínycsiklandozó ételek meg a sok-sok csésze kapucsínó fölött. Francine teljesen megbabonázta Maxet. A férfi rengeteget nevetett ezeken az estéken, nem győzte csodálni a színésznő intelligenciáját, szellemességét és éles eszét, bár néha feldühítette Francine sajátos, nyakatekert női logikája. Francine rekedtes hangja és karizmatikus francia akcentusa, amely az izgalom vagy az érzelmek hatására még erőteljesebbé vált, egészen

megigézte Maxet. Ruhái – ezek a fagylaltszínekben pompázó selyemköltemények –, ugyanolyan keresetlen látványt nyújtottak, mint maga a színésznő. Francine szinte alig sminkelte magát, ami kifejezetten jól állt neki – így is ragyogott, hiszen ő volt Francine Lalonde. A varázslat pedig éjszaka is folytatódott, azután, hogy a pár éjfél körül visszatért a szállodába. Francine rutinos csábító és kielégíthetetlen étvágyú szerető volt. Kész felüdülést jelentett szeretkezni vele Max el sem tudta elképzelni, a nő hogy képes minden reggel fél hatkor kikecmeregni az ágyból, hogy kisminkelje magát. – Ez is megvan végre! – Francine belekortyolt az ünnepi pezsgőbe, és a férfi csupasz lába közé csúsztatta a sajátját. – Kész mestermű ez a forgatókönyv. Max, te zseni vagy! Ezúttal megnyerjük a díjat, érzem. – Kár, hogy ezt itt nem díjazzák – nyomott csókot a férfi Francine vállára, majd az órájára pillantott. – Most már tényleg fel kéne öltöznünk. Jack asztalt foglaltatott Dino éttermében, és kilencre ott kell lennünk. – De drágám – tiltakozott Francine, aki élvezettel ficánkolt, miközben a férfi szája végighaladt a nyakszirtjén –, minek ilyesmire pazarolni az utolsó estédet? Azt hittem, itt maradunk és szerelmeskedünk. Max ajka halvány mosolyra húzódott, amint belecsókolt a nő torka alatt húzódó selymes gödröcskébe. – Én pedig arra gondoltam – mormolta lassan –, hogy maradok még egy kicsit. Két-három hét, míg befejezed a forgatást. Igaz ugyan, hogy végeztem a forgatókönyvvel, de nem kell hanyatt-homlok visszarohannom Angliába. Regényt írni itt is tudok. És együtt lehetnénk… – De hát ez lehetetlen! – csattant föl Francine, és kissé elhúzódott a férfitól. – Max, nekem azt mondtad, ha befejezted a forgatókönyvet, elutazol. – Meggondoltam magam – felelte a férfi vidáman, a nő hanghordozását utánozva. – Tudom, hogy ez egyáltalán nem jellemző az angolokra, de úgy döntöttem, hogy maradok. Látod, nem is olyan lehetetlen a dolog. Francine az oldalára fordult, és elmosolyodott. – Nem – mondta lassan –, természetesen nincs akadálya, hogy itt maradj, de meg kell értened, drágám, hogy nekem más terveim vannak. – Miről beszélsz? – A férfi tekintete elsötétült. – Miféle terveid? – Jaj, édesem, ne legyél ilyen naiv! – biggyesztette le az ajkát Francine. – Tudod, hogy mennek ezek a dolgok. Azt hittem, holnap elutazol, ezért felhívtam Jacques-ot Párizsban. Lejön hozzám. Nem bírom a magányt, chéri. Gyűlölök egyedül lenni. Max érezte, hogy valami elpattan benne. A boldogság, amelyet az elmúlt tíz napban érzett, egy szempillantás alatt elpárolgott. Ezek szerint hiába akart komoly kapcsolatot; egyszerű futó viszony volt az egész. – Jaj, Max, most megharagudtál rám – csóválta meg a fejét Francine szomorúan. – De nem fogok bocsánatot kérni. Én ilyen vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem éreztem jól magam veled. Csodálatos volt, de neked haza kell utaznod, én meg folytatom a munkát, először itt… aztán Normandiában… aztán meg New Yorkban. Látod, drágám, ilyen az én életem. Eléggé zaklatott. Ezért is vagyok ilyen. Nagyon kedvellek, de képtelen vagyok megállapodni – vonta meg a vállát magyarázatképpen. – Találkozhatunk még máskor is, Max. Ez így sokkal romantikusabb, mintha örökké együtt lennénk, és megunnánk egymást, de próbálnánk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert normális párkapcsolatban ez a szokás. Max, kérlek, ne nézz így rám! Ismerd el, hogy igazam van. A férfi lesütötte a szemét; felfordult a gyomra a nő hideg érvelésétől, ostobaságától és cinizmusától. Nemrégiben még Max is ezt a rideg nézetet vallotta, ami csak tovább növelte a helyzet iróniáját. A férfi nem számított rá, hogy egyszer majd az ő arcába vágják ugyanezt.

– Ha komolyan így gondolod – szólalt meg színtelen hangon –, akkor biztosan igazad van. És ne aggódj, nem foglak kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy itt maradok. Még ma hazautazom. – De Max! – sikoltott fel Francine. – Ezt nem teheted velem! Ma este még nem mehetsz el. Úgy volt, hogy együtt leszünk és szerelmeskedünk… – A nő belecsimpaszkodott Maxbe, barna szemében ott csillogott az ígéret, érzéki ujjaival végigsimította a férfi lapos, izmos hasát. Max kényszeredetten elmosolyodott. Mazochizmusra vallana visszautasítani egy ilyen ajánlatot. A férfi a hátára fordult, mélyen beszívta a nő érzéki, meztelen bőréből áradó halvány mézillatot, és felkészült a nyers, mindent elsöprő gyönyörre. – Na jó – dünnyögte unottan. – Ha ennyire ragaszkodsz hozzá…

A mikor Lady Roberta McPherson, a cliftoni Szent Iván-éji bál szervezője ráébredt, hogy a férfi vendégek kínos létszámfölényben vannak, pánikba esett. Kétségbeesésében, hogy legalább részben enyhítsen a helyzeten – és mind a bál, mind önmaga becsületét megvédje –, azonnal elszalajtotta a lányát, hívja meg a negyven legfeddhetetlenebb barátnőjét a bálba, méghozzá ingyen. Hippik, ducik és csúnyák kizárva, szögezte le sietve; csak olyan kellemes külsejű lányok jöhetnek szóba, akik kedvesek, szépen tudnak mosolyogni és ismerik az alapvető illemszabályokat. Mattie Jameson szerencsére gömbölyded volt, de nem kövér. A huszonkét éves lánynak kedves, kerekded arca, sötétszőke vállig érő haja, szégyellős, de bájos mosolya és kifogástalan modora volt. Majdnem elájult örömében, amikor a káprázatos külsejű, de kissé szórakozott Corinne McPherson, aki ugyanannál a reklámirodánál dolgozott titkárnőként, mint Mattie, és akinek Mattie – az egyszerű gépírónő – rendszeresen falazott, meghívta őt a Szent Iván-éji bálba. Ez volt Mattie életének legizgalmasabb eseménye, a lány tehát ennek megfelelően egy egész heti fizetését áldozta föl egy hosszú, romantikusan fodrozott, napraforgósárga Laura Ashley ruháért, amelyet – biztató előjelként – parányi kék nefelejcsek díszítettek. Bármi is történjen, gondolta magában Mattie, soha nem fogja elfelejteni élete legelső bálját. Az este előrehaladtával azonban Mattie egyre kedvetlenebbé vált. Botor módon azt hitte, mivel Corinne meghívta őt a bálba, lesz alkalmuk elbeszélgetni egymással. Meg sem fordult a fejében, hogy Corinne meg az előkelő barátai a főasztalnál fognak dáridózni, míg Mattie a harminchetes asztalnál, a hatalmas sátor legeldugottabb sarkában fog kuporogni egy rakás középkorú bankár meg a kikent– kifent nejeik társaságában. A lány minden tőle telhetőt megtett, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésükbe, de még a nevüket is harapófogóval kellett kihúznia belőlük. És bár nem sokat tudott a homoszexuálisokról, az a facér férfi, akit neki szántak, olyan szemet szúróan meleg volt, hogy nem sok értelme lett volna megpróbálni elcsábítani. Mattie, miközben sóvárogva figyelte Corinne-t meg a társait, akik időközben elözönlötték a táncparkettet, és akik szemmel láthatóan – és hallhatóan – jól érezték magukat, rájött, ahhoz, hogy ki tudjon menni a mosdóba, muszáj elhaladnia mellettük. Mindez nem kecsegtetett túl sok reménnyel, de mégiscsak jobb megoldásnak tűnt, mint szomorúan kuksolni és mindenből kimaradni. így legalább volt némi halvány esély arra, hogy valaki meglátja, és annyira bele-

bolondul a mosolyába, hogy rögtön felkéri táncolni. Mattie éppen elég füzetes regényt olvasott már ahhoz, hogy tudja, bármi megtörténhet… Csupán az volt a bökkenő, hogy semmi sem történt. Abszolúte semmi, annak ellenére, hogy a lány olyan lassan vánszorgott végig a táncparkett mellett, hogy az egyik pincérnő még meg is kérdezte tőle, nem érzi-e rosszul magát. Mattie, aki nagyot csalódott a füzetes regényeiben, öt perc múlva visszaült az üres asztalhoz – a bankárok elmentek táncolni –, és egy pohár vörösborral vigasztalódott. Amikor néhány másodperc múlva egy mezei egér cikázott át a lábfején, akkorát sikított, hogy arra még a szomszédos asztaloknál ülő vendégek is felfigyeltek. De Mattie se nem látott, se nem hallott. A térde, a sokk meg az undor hatására, merőleges szögben nekiütődött az asztal alsó felének, mire a borospohár egyenesen az ölébe borult. A lány elborzadva nézte, amint a förtelmes bordó folt gomba módjára terjed szét méregdrága új ruháján. Amikor végül felnézett és látta az emberek arcán ülő kíváncsiságot, rájött, hogy egyedül van. A történtek csupán enyhe derültséget váltottak ki, semmi mást. Senki sem sietett a segítségére. Mattie ezúttal villámgyorsan bent termett a női mosdóban. Leszegett fejjel, szégyentől lángoló arccal, összefogott szoknyáját maga elé tartva tört utat a tömegben, amely éppen egy régi, de sajátosan pörgős előadásban tálalt Rolling Stones slágerre táncolt. És valaki pont ebben a pillanatban próbálta meg becibálni őt a táncparkettre. – Helló, szivi, akarsz csörögni? – kiáltott rá egy holtrészeg, kövér, ötvenes férfi, akinek az arca, a túlzott erőfeszítésnek köszönhetően, meg az övénél is vörösebb volt, és akinek túlhevült testét kellemetlen izzadságszag lengte körül. – Nem, köszönöm – felelte Mattie, akinek könnyek homályosították el a tekintetét, mire a pasas érdeklődése hirtelen gúnyolódásba csapott át. – Jaj, ti csitrik, nem tudtok semmit! – vette le nyirkos tenyerét a lány karjáról. – Csak jól akartam érezni magam. Á, nem is vagy olyan csinos… Amikor Ross benyitott a női mosdóba, és meglátta Mattie-t, aki éppen buzgón ügyködött az egyik csápnál, egy pillanatra elmerült a látvány ban, és csak ezt követően tudatta a jelenlétét. Hátulról nem ismerte föl a lányt, aki igencsak vonzó látványt nyújtott combig felhúzott ruhájában, amely felfedte testszínű harisnyába bújtatott formás lábát és vékony, fehér harisnyatartóját. Ross úgy vélte, ha még nem ismeri a lányt, érdemes lenne bemutatkoznia neki. Amikor halkan köhintett egyet, a lány riadtan fordult hátra; szoknyája – amely odáig a mosdóban ázott –, szorosan a lábara tapadt, miközben vízcseppek hullottak belőle a padlóra. – Ez a női mosdó – cincogta Mattie, akit egészen megrémített a jóképű fiú váratlan felbukkanása. Ross elvigyorodott. Eléggé felöntött a garatra, de jól leplezte. – Tudom, elnézést! Igazából Susie Rossitert keresem. Nem látta valahol? Mattie megrázta a fejét. Ross, akit kifejezetten mulattatott a kutyaszorítóba került lány elképedt arckifejezése, odalépett a mosdóhoz – Vörösbor? – biccentett a ruha fele. A csuromvizes lány ostobán meredt rá. Mattie még soha életében nem látott ilyen sötét, sűrű szempillájú és érzékien csillogó szemeket. Ez volt a leggyönyörűbb fiú, akivel valaha találkozott Nagy nehezen bólintott, majd lepillantott a lába köré gyúlt tócsára. Egészén úgy nézett ki, mintha bepisilt volna. – Egy egér végigszaladt a lábamon. – Értem – bólintott lassan Ross.

– Jaj! Úgy értem, ijedtemben felugrottam, és levertem az italomat – kezdett magyarázkodni Mattie, amikor megérezte a fiú hangjában bujkáló kételyt. – Aztán hirtelen elkomorult. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek. Nem mehetek vissza csuromvizes szoknyában. Ross elmosolyodott. Susie Rossiter felszívódott, valószínűleg visszament majomszerű, ám dúsgazdag vőlegényéhez. Ross pedig teljesen elvesztette az érdeklődését aznap esti partnere, egy Cassandra nevű bájos lány iránt, aki idegesítően vihogott, és azt a bizarr elvet vallotta, hogy a szex olyan dolog, amit a nők csak a férjükkel művelhetnek. És bár a fiú érezte, hogy az előtte álló lány társadalmi szempontból nem igazán illik a környezetbe, elég kellemes jelenségnek tűnt ahhoz, hogy érdemes legyen közelebbről is megismerkedni vele. Rossnak úgysem volt más programja a következő egy órára. – Sétálunk egyet – fogta kézen a lányt. – Odakint. Semmi perc alatt megszárad a ruhád. Amúgy Ross Monahannek hívnak. – Mattie vagyok. Az a lehetőség fel sem merült bennük, hogy a lány esetleg visszautasítja az ajánlatot. A tizennyolc éves Rosst még egyetlen nő sem utasította vissza. Később pedig, amikor a fiú a hátára döntötte a lányt egy félreeső füves árokparton a fénylő csillagokkal telehintett sötétkék égbolt alatt, Mattie-nek eszébe sem jutott tiltakozni, miközben Ross, a rutinos csábító, gyengéden megszabadította őt a szüzességétől. A lány ezt az ajándékot tudta adni: így köszönte meg a fiúnak, hogy az élete legboldogabb, legszebb és legemlékezetesebb eseményévé tette a Szent Iván-éji bált. Mattie maga sem értette, hogyan volt képes túlélni a következő hetet. Miközben a percek ólomlábakon vánszorogtak, ő fájdalmas kínok között élte újra a Ross-szal töltött órák minden egyes, erősen kiszínezett pillanatát. A lány felidézte magában a frissen vágott fű illatát, Ross csókjának édes ízét, a fiú sötét hajának, meleg, napbarnított bőrének selymességét és rekedtes hangját, ahogy a fülébe súgta: gyönyörű vagy! Arra is világosan emlékezett, hogy a fiú, mielőtt besegítette volna a taxiba, megcsókolta és elkérte a telefonszámát, hogy a hét folyamán felhívhassa. A lány örömtől reszketve firkantotta fel az otthoni meg a munkahelyi telefonszámát a fiú cigisdobozának a hátuljára. Attól kezdve kizárólag a telefoncsörgésnek élt, ami az irodában nem jelentett túl nagy előnyt, hiszen percenként megszólalt valamelyik készülék, és Mattie-nek minden egyes alkalommal elállt a szívverése. Otthon, ahol a lány békésen éldegélt a szüleivel, csak nagyritkán szólalt meg a telefon, de Mattie, aki még egy percre sem mert kilépni az utcára, minden este arról ábrándozott, hogy ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Féltve őrizte a titkát. Senki sem tudta, min megy keresztül. Corinne McPherson, aki hétfő reggel kilenc negyvenkor viharzott be az irodába, nyájas mosolyt villantott Mattie-re, megkérdezte tőle, hogy jól érezte-e magát a „banzájon”, majd, meg sem várva a választ, köddé vált Mattie – akinek a combtövi izmai meg mindig sajogtak a szokatlan megerőltetéstől, és akinek szemét erősen csípte a festék, amelyhez nem volt hozzászokva, de amelyet, úgy érezte, feltétlenül fel kell kennie, hátha Ross valamilyen csoda folytán megjelenik az ajtóban, hogy elvigye ebédelni egy előkelő étterembe – tulajdonképpen nem is bánta. Ami történt, nem álom volt, hanem a valóság. És Ross most már bármelyik nap – sőt, bármelyik percben – felhívhatja, ahogy megígérte. A lány úgy érezte, nemsokára gyökeresen megváltozik az élete, és alig győzte kivárni, hogy elérkezzen ez a pillanat Mattie élete valóban gyökeres fordulatot vett. A telefon szorgalmasan csörgött, de egyszer sem Ross volt a vonal túlsó végén. A hét napból szép lassan tizennégy lett. A tizennégy napból pedig – hogy, hogy sem – huszonnyolc. Az összezavarodott Mattie végül, engedve sértett büszkeségének, egyik délben becserkészte Corinne-t, és csak úgy mellékesen megkérdezte tőle, nem ismer-e egy bizonyos Ross Monahant.

– Ross! – nevetett föl Corinne. – Az a fiú maga az ördög, drágám – csóválta meg a fejét. – Egy nőt sem kímél. Ross aranyos srác, már amennyiben egy szavát sem vagy hajlandó elhinni. Ha megtudnád, a pletykák szerint most éppen kivel van viszonyba, nem hinnél a fülednek… Mattie ijedten döbbent rá, hogy már megint nem számíthat senkire. Eddig makacsul ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a fiú egy felelőtlen pillanatában eldobta a cigisdobozt, amin a telefonszámok voltak, de most kénytelen volt szembenézni a nem túl szívderítő valósággal Az este folyamán, miközben kart karba öltve sétáltak a smaragdzöld fűben, a lány konkrétan megmondta Rossnak a munkahelye nevet. Azt is közölte a fiúval, hogy Corinne McPherson barátnője. Rendesen bemutatkozott, és arra is ügyelt, hogy csak úgy mellékesen megjegyezze, a kedvenc étterme a cliftoni Jameson's. Amikor jobban belegondolt, rájött, még ha a fiú el is vesztette a telefonszámát, ha nagyon akarja, könnyedén kapcsolatba léphetett volna vele. De nem lépett. Mire Mattie-nek sikerült megemésztenie ezt a tényt, kiderült, hogy terhes. Nem volt könnyű egyedül felnevelni egy gyereket, de Mattie minden tőle telhetőt megtett. Belenyugodott, hogy régimódi szüleinek eszük ágában sincs támogatni a lányukat, aki így bemocskolta a család becsületét, és Bristolból Bathba költözött: egy parányi garzonban húzta meg magát, és csak évekkel később tudta meg, hogy Ross – a bátyjával. Maxszel együtt – ugyanabban a városban lakik. Hatalmas megrázkódtatást jelentett a számára, amikor először olvasott az újságban a Monahan-fivérek tervéről, akik luxushotellé kívánták átalakítani az omladozó Charrington Grange-t. Mattie számtalan magányos, hideg éjszakán – amikor csak a kislánya volt mellette – képzelgett arról, hogyan mondja meg a magáét a férfinak – az egykori fiúnak –, aki a lehető legközhelyesebb csapdába csalta őt, méghozzá egész életére. De, pusztán az akaraterejével, sikerült meggyőznie magát, hogy jobban jár – lelkileg, nem anyagilag –, ha egyedül marad. Ross tipikus aranyifjú volt, aki szinte válogatás nélkül szórta a magját, de valahogy mindig sikerült megúsznia, és életének ebben a szakaszában valószínűleg nem fogadta volna tárt karokkal Mattie-t, ha az megjelenik nála, méghozzá a lányukkal. Mattie-nek – mivel nemigen volt más választása – fokozatosan, szinte észrevétlenül sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy Ross aznap este csak könnyű prédának, köztes megoldásnak tekintette őt. Újdonsült függetlensége egyfajta perverz büszkeséggel töltötte el az asszonyt: inkább sajnálta Rosst, mint gyűlölte. Lehet, hogy a férfi a felszínen csillogó és főúri életei él, de vajon elégedettebb-e, mint Mattie a tündéri kislányával? Kívánni sem lehetett volna jobb gyereket. Grace már kisbabakorában is végigaludta az éjszakát, ritkán sírt és sokat mosolygott. Hároméves korára vidám, ragaszkodó és szófogadó kislánnyá cseperedett. Később csöndes, de szorgalmas iskolás lett belőle: mindig időben megírta a házi feladatát, anélkül, hogy figyelmeztetni kellett volna rá, a szabad idejében pedig vagy olvasott, vagy segített az édesanyjának a házimunkában Grace csupán egyszer, tízéves korában említette az apját. Mattie, aki már évek óta szorongva várta a kérdést, leült a kislánnyal, és mindent elmondott neki. Annak a romantikus regénynek a történetet mesélte el, amelyet néhány hónappal korábban olvasott, és amely ott és akkor a legkíméletesebb, legésszerűbb megoldásnak tűnt a számára Azt adta be tehát Grace-nek, hogy az édesapja amerikai katona volt, akivel ő a férfi angliai szabadsága során ismerkedett meg, és akibe halálosan beleszeretett. Carl Shaunnessy magas, sötét hajú, észveszejtően jóképű férfi volt, szenzációs humorérzékkel és megnyerő mosollyal. és természetesen ugyanúgy imádta Mattie-t, ahogy Mattie imádta őt. Hat felhőtlenül boldog hét elteltével visszatért az Egyesült Államokba, hogy előkészítse az esküvőjüket. Mattie egy hónap múlva utazott volna utána. Két nappal azelőtt azonban, hogy hajóra szállt volna, telefonhívást kapott a férfi egyetlen élő rokonától, a hőn szeretett nagymamától. Carl szörnyű baleset áldozata lett: bennégett egy házban, miközben – egyszerű járókelőként –, két kisgyereket

próbált meg kimenekíteni a második emeleti szobájukból. A gyerekek Carl Shaunnessy fürge észjárásának és önzetlen önfeláldozásának köszönhetik az életüket. Carl hősként halt meg. És Mattie azóta sem szeretett senki mást. A sztori olyan szívbemarkolóra sikeredett, hogy Mattie a végére sírva fakadt, Grace pedig, miután elraktározta magában a hallottakat, egy tízéves gyerek komolyságával bólintott. És bár Mattie készséggel szőtte volna tovább is a történetet, erre nem került sor. Grace soha többé nem hozta fel a témát. Szépen becsomagolta a múltat, mint egy ajándékdobozt, és szemmel láthatóan megelégedett a kapott információkkal. Mattie képtelen volt visszafojtani az érzelmeit, amikor Grace bejelentette, hogy megpályázott egy állást a Charrington Grange Hotelben, de legalább jól leplezte őket. Az őszinte megrendülés és valami homályos balsejtelem ellenére sikerült meggyőznie magát, hogy az aggodalma pusztán anyai féltésből fakad. Grace jó tanuló volt; eszes lány lévén sikeresen letette az érettségit, és sokkal többre is képes lett volna. Bár a pincérnősködés igazán tiszteletreméltó foglalkozás, gondolta Mattie, aligha kecsegtet káprázatos karrierrel. A fizetés hírhedten kevés, a munkaidő hosszú és kiszámíthatatlan, az előrejutási lehetőségek pedig szinte elhanyagolhatóak. Grace semmi hasznát nem venné a képesítéseinek. Rettenetesen fájni fog a lába. A leendő munkaadója pedig egy felelőtlen, komolytalan, tenyérbemászó modorú, erkölcstelen alak. Mattie azonban nem árulhatta el magát, Grace pedig végtelenül elszánt volt. Az irodai munka untatta, iskoláskorában viszont szombatonként szívesen pincérnősködött a belvárosi kávézóban. Mindenáron a híres Charrington Grange Hotelben akart dolgozni, és fütyült anyja aggodalmaskodó ellenvetéseire.

Dominic figyelmesen végighallgatta Tessa helyzetjelentését. A lány józan érvekkel támasztotta alá, miért döntött úgy, hogy nem akar semmit Ross Monahantől, és Dominic – saját maga legnagyobb megdöbbenésére – elfogadta azokat. Dominic egyébként imádott lubickolni a bizonytalanságban meg a hullámzó érzelmek keltette vad romantikában. Soha nem érezte magát igazán boldognak, csak ha valami dráma volt készülőben. Tessa azonban más volt. Ezt csupán részben lehetett a büszkeség meg a függetlenség számlájára írni; a lány nem hagyhatta el magát, és ez az érzelmeire is vonatkozott. Nem engedhette meg magának, hogy bolondot csináljanak belőle: nem bírta volna elviselni sem a megaláztatást, sem pedig a saját gyengeségét. Szerencsére kellő akaraterővel rendelkezett ahhoz, hogy mindezt véghez is vigye. Dominic tudta, Tessa az ismeretségük során végig megőrizte a méltóságát, ami bámulatra méltó teljesítmény volt. De az, hogy a lány erőszakkal elfojtja magában egy nagyon is partiképes férfi iránt támadt ösztönös vonzódását, mert „Úgysem sikerülne a dolog”, már más lapra tartozott. Dominic úgy érezte, ezúttal még Tessa Duvall is segítségre szorul. Amikor Ross másnap reggel megjelent a háznál, egyáltalán nem számított rá, hogy egy szűk skarlátvörös selyempongyolában feszengő szőke férfi nyit neki ajtót. A fickó lábát gipsz borította, az arcáról pedig derűs kíváncsiság sugárzott. – Tessát keresem – mondta Ross, és összeszűkült a szeme, amikor rájött, hogy a pongyola a lányé.

– Lement Bathba bevásárolni. – Az ajtófélfának támaszkodó Dominic rögtön felismerte a látogatót. Noha száz százalékig heteroszexuális volt, nem tudta nem észrevenni, hogy Ross Monahan külseje pontosan olyan tökéletes, mint amilyennek Tessa leírta. Tessának nehéz dolga lehet, gondolta magában Dominic szánakozva. – Nemsokára itt lesz. Jöjjön be, és várja meg. Ross, mivel látogatásának célja az volt, hogy bebizonyítsa, a bátyja tévedett, cseppet sem örült a kialakult helyzetnek, de mindenáron meg akarta tudni, mi folyik a háta mögött. Kurta biccentéssel belépett az ajtón, és Tessa parányi nappalija felé vette az irányt. A lány már hozzálátott a festményhez, amit megrendelt tőle. Ross szemügyre vette a félkész vásznat, de nem azért, hogy ítéletet alkosson róla, hanem, hogy nyugodtan összeszedhesse a gondolatait. A kép igazán jól sikerült, sugárzott róla az élet; az élénk színek és a lendületes ecsetvonások csak még tovább fokozták a vidám hangulatot – az ember legszívesebben átlépett volna abba a másik világba. Ross meglepetten mosolyodott el, amikor megpillantotta a kandallónál álló alakot, aki minden bizonnyal ő maga lehetett. Aztán majdnem felnevetett, mert a kép jobb oldalának legszélén Max összetéveszthetetlen képmását fedezte fel, aki elmélyülten és szerelemittasan beszélgetett egy lánnyal. A lány, aki Ross egyik ismerősére sem hasonlított, rettentően csúnya és idomtalanul kövér volt, az arckifejezése pedig azokra a mélytengeri halakra emlékeztetett, amelyeket senkinek sincs gusztusa megenni. Tessa azonban szerelmes férfiként ábrázolta Maxet, aki megigézetten bámulta ezt a förtelmes nőszemélyt, és szemmel láthatóan semmire sem vágyott jobban, mint hogy végre ágyba vihesse. – Ügyes lány – jegyezte meg, amikor Dominic, a riválisa, hóna alatt egy karton sörrel, bizonytalanul bebicegett a szobába. – Nekem nem kell mondania – válaszolta Dominic, szándékosan lefegyverző mosollyal. – Imádom ezt a csajt, de őrület, hogy mennyire nem reklámozza magát. Egy művész nem lehet szégyellős, az ég szerelmére, igenis be kell állnia a könyöklők közé. – A bátyám – mutatott Ross a festményre – nem lenne elragadtatva ettől. Isteni ötlet, de nem bírom elhinni, hogy Tessa ezt művelte vele. – Higgye csak el. – Dominic leroskadt a kanapéra, és nagy zajjal felbontott egy doboz sört. Tehetséges művész volt, és bár az első és legfontosabb szerelme a szobrászat volt, a festészethez is konyított valamicskét. Tessa stílusát nem volt nehéz leutánozni, de amikor a lány hazaért, és meglátta, Dominic mit festett a vászonra, még a férfi is érezte, hogy a barátnője nincs túlságosan elragadtatva. Dominic tette már-már az istenkáromlás határát súrolta. De szükséges volt. És Dominic nagyon büszke volt rá, hogy mindössze egy rövid szóváltást követően is olyan jól emlékezett Max Monahenre, hogy felismerhető karikatúrát tudott készíteni róla. – Igyon egy kis sört – nyújtotta Ross felé az egyik dobozt. – Elnézést, még be sem mutatkoztam. Dominic Taylor. – Ross Monahan. – Ross vonakodva rázta meg Dominic kezét, és rögtön rájött, hogy ezzel nem mond újat a másiknak. – Vendégségben van Tessánál? – Pár hétig, talán tovább is – válaszolta Dominic jókedvűen. – Tessa meg én nagyon közeli barátok vagyunk. Természetesen magáról is elmesélt mindent Ross előreszegte az állát. – És pontosan mit mesélt rólam? – Á, csak a mocskos részleteket. Egyéjszakás kaland, váratlan terhesség, satöbbi. – Dominic, abban a biztos tudatban, hogy Ross úgysem merne kezet emelni egy rokkantra, csak mondta tovább a magáét. – Tudja, hogy maga szeret félredugni, hogy nem az a kifejezett férj típus, ezért egyedül vág neki a dolognak. Vagyis szinte egyedül. Amikor felhívott, azonnal iderohantam, annak ellenére, hogy az én szempontomból nem volt túl jó az időzítés. – A hatás kedvéért megkocogtatta a gipszét. – De Tessával mindig is közel álltunk egymáshoz. –

Dominic hirtelen elhallgatott, Ross pedig, aki őrjöngött a féltékenységtől, azon morfondírozott, vajon el tudna-e számolni a lelkiismeretével, ha megütne egy begipszelt lábú embert. – Én nem dugtam félre – felelte hűvösen. – Tessának pedig fura elképzelései vannak a függetlenségről. Felajánlottam neki, hogy elveszem feleségül. Ezt eddig még egy nő kedvéért sem tettem meg. Tessa azt gondol, amit akar. De szerintem az alkalmasságommal kapcsolatos elképzelései nem felelnek meg a valóságnak. Dominic remekül szórakozott. Csak remélni tudta, Tessa nem most fog hazaérni, hogy mindent összezavarjon. – Nézze – szólalt meg roppant felelősségteljes hangon –, Tessa már döntött. Nem akarom megsérteni, de kit hívott föl elsőnek, amikor bajba került? A mi kapcsolatunk túlmutat a pénzen meg a kiváltságokon. Jól megértjük egymást, és én nem az az ember vagyok, aki fennakad az olyan apróságokon, mint egy törvénytelen gyerek. Ha én szeretek egy csöppséget, akkor nem érdekel, hogy az anyja férjnél van-e vagy sem. És – tette hozzá, olyan lassan és jelentőségteljesen, ahogyan csak tőle telt – ha szeretek egy nőt, az sem jelenthet problémát, ha mástól van gyereke. – Meg sem vártad, hogy Tessa hazaérjen? – tudakolta Holly döbbenten. A barátnője már mesélt neki Domincről, de Holly biztos volt benne, hogy sosem volt semmi komoly kettejük között. A szíve mélyén már alig várta, hogy megismerje az illetőt, aki ilyen mély sebet ejtett a főnöke lelkén – Határozatlan ideig ott vendégeskedik a házban, aminek csak egy hálószobája van – dühöngött Ross szikrázó szemmel. – Tessa pongyoláját viselte. És kerek perec közölte velem, hogy „jól megértik egymást” Tessával. Szerinted ilyen körülmények között mi a francot csinálhattam volna – De hát azt mondtad, hogy a fickónak el van törve a lába – vetette ellen Holly, és elképedve állapította meg, hogy szinte már sajnálja Rosst. – Pár éve az apám is eltörte a lábát síelés közben, és az orvos közölte vele, hogy nem szabad, tudod… amíg be van gipszelve a lába. Anyu egészen feldobódott. Szerintem ez a Dominic sem tud sokat ugrálni. – Baromság! – vágta rá Ross ingerülten. – Tizenkilenc éves koromban én is eltörtem a lábam, de ez nem tartott vissza semmitől. – Jól van, jól van, higgadj már le! – paskolta meg vigasztalóan Holly a férfi kézfejét, de Ross, aki nem volt hozzászokva, hogy bárki is csitítgatni próbálja, gyilkos tekintettel rántotta el a kezét. – Micsoda kétszínű ribanc! Nem tudom elhinni, hogy ezt művelte velem. – Majd én beszelek vele. Ne aggódj – mosolygott rá Holly biztatóan, aki villámgyorsan megbocsájtotta a férfi udvariatlanságát, mert így legalább volt oka elmenni Tessához, hogy személyesen is megismerkedjen a „pimasz kis mitugrász”-szal. – Kiderítem, mi folyik itt. – Dominic fürdik – mondta Tessa, még mielőtt Holly kinyithatta volna a száját. – Jaj, ne nézz már ilyen döbbenten, tudtam, hogy ez lesz. A Grange-ben gyorsan terjednek a pletykák. – És? – tudakolta Holly, a szokásosnál is fürkészőbb pillantással örvendeztetve meg a barátnőjét. – Igaz? Tényleg úgy egymásba vagytok habarodva Long John Silverrel, ahogy azt Ross hiszi? Egyébként nem lát a pipától. – Legalább tanul belőle. – Tessa ismét elfoglalta a helyét a szoba közepén felállított festőállvány előtt. – Amúgy természetesen nem igaz – vetette oda a válla fölött. – Dominic bevetette a szokásos trükkjét: mindenféle nevetséges sztorikat talált ki a saját szórakoztatására, én meg még nem döntöttem el, hogy leüvöltsem a fejét, vagy vele nevessek. Ezért is vonult fedezékbe a fürdőszobába. – Érdekes – dorombolta Holly. – Nem akarja, hogy valaki megmossa a hátát?

– Dominicot ismerve, jobban örülne neki, ha az elülső felét mosnád meg. Verd ki a fejedből, Holly. Ilyen képet vágsz, amikor Mad Maxet kellene imádnod! – Imádom is – tiltakozott Holly. – De a múltkor bunkón leszólta a szerelésemet, ezért úgy döntöttem, hogy stratégiát váltok. Egy kis féltékenység sosem árt. A te ügyednek is mennyit használt – kacsintott rá a barátnőjére. – Játszmák! – legyintett Tessa. – Ez a sok alakoskodás… Ki nem állhatom. Semmi értelme. Miért nem tudnak az emberek őszinték lenni egymással? – így szórakoztatóbb. – És bonyolultabb. Nézd meg, mit művelt Dominic a képemmel! Rossnak persze azt mondta, hogy én voltam. Dominic akkor sem tudna őszinte lenni, ha a legnemesebb szerve forogna veszélyben. – Ez tényleg az ő műve? – Miután Holly közelebbről is megtekintette a Maxről készült gúnyrajzot, még jobb kedvre derült. – Ez hihetetlen! – Szinte remegett az izgalomtól. Percről percre jobban kedvelte a merész és mókás Dominicot. Különös dolog a kémia, gondolta magában Dominic tíz perc múlva. A csalhatatlan, kivédhetetlen ösztönök több kalamajkába keverték őt az ellenkező nem vonatkozásában, mint valaha is sejtette volna – noha akkoriban persze egészen felvillanyozódott tőle. Ami most történik, morfondírozott magában, az minden bizonnyal ennek az ellenkezője. Anti-kémia. Vagy, mivel mégiscsak kémiáról volt szó, az oroszlán összetalálkozott a hiénával. Dominic egyszerűen ki nem állhatta Holly Kinget. Végtelenül irritálónak találta a lány külsejét, hangját, egyéniségét. Meg soha életében nem idegenkedett ennyire senkitől. Ha csupán ő, meg ez a szörnyeteg lennének az egyetlen élőlények a bolygón, borzongott meg a férfi, akkor ő bizony szűzként halna meg. A hallgatásba burkolózó Dominic, aki azt kívánta magában, bárcsak sétálhatna egy nagyot, elterpeszkedett az egyetlen fotelben, gipszben lévő lábát a dohányzóasztalra helyezte, és morcosan tanulmányozta a kopott farmernadrágja megmaradt szárán fesledező lyukakat De még így sem tudott megfeledkezni Holly jelenlétéről. A lány émelyítő parfümje teljesen elnyomta Tessa olajfestményeinek megnyugtatóan ismerős illatát. Minden bizonnyal drága ruhája hajmeresztő látványt nyújtott – Dominic sosem lelkesedett Kandinszkijért, akinek stílusa selyemdzsörzé szoknyára álmodva sem mutatott jobban. Holly sminkje sem volt visszafogottnak nevezhető – talán még világított is a sötétben harsány affektálása pedig az egész szobát betöltötte. Dominic az efféle nőknek szokta pimaszul drágán eladni a szobrait, de ezek a kapcsolatok kizárólag az üzletre szorítkoztak. Eddig egy ilyen nővel sem kellett bájcsevegnie. És most már tudta, milyen bölcsen tette, hogy nem is próbálkozott ilyesmivel. – Nagyon szívesen. – Tessa, aki az ecsetet a foga közé szorítva szűrte a szavakat, olyan hangokat hallatott, mint egy rossz hasbeszélő. Dominic felé fordult, aki a füle botját sem mozdította: Ugye – Hogy mi? – Holly meghívott minket vacsorára. Nem fogod megbánni: istenien főz. – Nem – felelte Dominic színtelen hangon. – Bocs, de én nem tudok menni. – Hogyhogy nem? – csattant föl Holly, mélyen megbántódva. Ő felajánlja, hogy összeüt egy kis kínai kaját, amit órákig tart elkészíteni, ez a jóképű, elviselhetetlenül goromba pasas meg még arra is lusta, hogy valami hihető ürüggyel utasítsa vissza a meghívást. – Mert nem akarok. – A születetten egoista Dominicnak nem voltak aggályai. – Inkább itthon maradok. Szabad? – tette hozzá leplezetlen szarkazmussal. – Nemcsak hogy szabad – vágta rá Tessa fürgén –, hanem egyenesen kötelező. – Egy ronggyal sorban megtörölgette az ecseteit, és a férfi ölébe hajította az összeset. – Ez az önző

dög itthon marad, megtisztogatja az ecseteimet, és egy ujjal sem nyúl a festményeimhez. Én Hollynál töltöm az estét. Te pedig, remélem, halálra fogod unni magad egyedül.

A trópusi növényzet lombja között átszűrődő sárgás fény buja félhomályba burkolta a medencét, hízelgő megvilágításba helyezve Antonia napbarnított testét, finoman dekadens hangulatot teremtve, amely jól illett a nő lelkiállapotához. Antonia kisimította nedves haját az arcából, majd egyetlen fürge mozdulattal feltornázta magát a medence szélére, az órájára pillantott, és megállapította, hogy mindjárt tíz óra. Ha Ross szeretne úszni egyet a nap végén – ami elég gyakran előfordult –, most már bármelyik percben megérkezhet, és Antonia, annyi hét szünet után, végre újra láthatja őt. Ez a néhány hét határozottan kellemetlenre sikeredett. Antonia, aki maga is megdöbbent azon, mennyire hiányzik neki Ross, először úgy gondolta, el kell terelnie a figyelmét a férfiról. Heves flörtölésbe kezdett egy átutazóban lévő svájci bankárral, akivel azon az unalmas összejövetelen ismerkedett meg, amelyet Richard még unalmasabb üzlettársa szervezett. A jóképű bankár kezdetben hízelgő lelkesedéssel fogadta a kezdeményezést, ami rettentő jól esett Antonia lelkének, a következő nap azonban kész rémálom volt. Antonia, miután randevút beszélt meg a férfival egy eldugott Castle Combe-i vendéglőbe, órák hosszat készülődött, és egy sor átlátszó hazugsággal etette meg Richardot, hogy elszabadulhasson otthonról, de az a pipogya alak egyszerűen felültette: még ahhoz sem volt bátorsága, hogy személyesen mentse ki magát – inkább a főpincért kérte meg, hogy adja át az üzenetét. Sajnálja, írta, de átgondolta a dolgot. Antonia nagyon vonzó nő, de ő rájött, túlságosan szereti a feleségét, hogy holmi futó kalandért kockára tegye a jövőjüket. Ha a pasas másban is csak ennyire kitartó, gondolta magában Antonia megvetően, kár is keseregni miatta. A visszautasítás azonban így is sértette a hiúságát, és mivel semmi mással nem tudta lefoglalni magát, gondolatai időről időre Rossnál kötöttek ki. Végül, a Grange-ből való száműzetés hosszú, eseménytelen heteit követően, úgy határozott, hogy muszáj meglátogatnia a férfit. Bocsánatot kér a karácsonyesti viselkedése miatt. Emlékezteti Rosst – már ha egyáltalán szükség van rá! –, mit veszíthet. Azután pedig felelevenítik a kölcsönös élvezetekre és megértésre alapuló könnyed, hosszú múltra visszatekintő kapcsolatukat. Az unalom úgy sújtott le Dominicra, mint egy nehéz kalapács. A férfi, aki kicsit szégyellte magát korábbi viselkedése miatt – bár az, hogy felbosszantotta Tessát, jobban zavarta, mint az, hogy megsértette a rémes Holly érzéseit –, szépen megtisztogatta az ecseteket, amelyeket Tessa vágott hozzá, sőt, a napközben felgyülemlett piszkos kávésbögréket is elmosogatta. Majd, miután letelepedett, hogy egy csöndes estét töltsön a kandalló előtt a vázlatfüzete meg a rajzszenei társaságában, hirtelen körülölelte a rettegett unalom. Tessa megátkozta, gondolta magában komoran. Muszáj elmennie valahova… csinálnia valamit… és mivel a nemsokára már csak volt felesége egy sértődött pillanatában elvette tőle a mobilját, nem tehetett semmit. Alig fél óra múlva Dominic leroskadt a bárszékre, a pultnak támasztotta a mankóit, és örömében rendelt magának egy konyakot. Bár profibban kezelte a mankóit, mint azt a felesége

sejtette, az ösvény végéig vezető út kissé viszontagságosra sikeredett. Ám Dominic, nagyon helyesen, úgy okoskodott, hogy bárki fölvenne egy ilyen nyilvánvalóan magatehetetlen fiatal stoppost, és ez a bizonyos bárki, egy vénségesen vén nyugdíjas birkatenyésztő személyében, hajlandó is volt erre – egészen a Charrington Grange Hotel elegánsan kivilágított főbejáratáig fuvarozta a férfit. A rokkantságnak is megvannak a maga előnyei, állapította meg Dominic. Beszédbe elegyedni is könnyebb volt így. Bárhova ment, az emberek mindig megkérdezték tőle, hogyan törte el a lábát, ő pedig, hogy felvidítsa a hallgatóságot, vadabbnál vadabb történeteket agyalt ki – Hogy történt? – tudakolta a szomszédos bárszéket elfoglaló férfi mindenféle kertelés nélkül. A negyvenes éveit taposta, tekintete fáradt volt acélkeretes szemüvege mögött, és világfájdalmas hangulat lengte körül. A jelek szerint igencsak ráfért egy kis szórakozás. Dominic előzékenyen belekezdett abba a sztoriba, amelynek egy kisrepülőgép, egy szívproblémákkal küzdő pilóta, a Földközi-tengerbe való becsapódás, harminchat órányi étlen-szomjan való hánykolódás és egy magányosan köröző cápauszony képezte a gerincét. – Azóta sem tértem magamhoz – fejezte be a történetet Dominic, azzal fölemelte üres poharát, remélve, hogy álmélkodó szomszédja veszi a lapot, és meghívja valamire. – Magának aztán élénk a fantáziája – jegyezte meg a férfi száraz mosollyal. – De azért meghívom egy italra. Dominic rezzenéstelen arccal, de kíváncsian rázott kezet vele. – Dominic Taylor. Honnan tudja, hogy hazudtam? – Richard Seymour-Smith – felelte a szomszédja, azzal intett a pultosnak, hogy töltse újra a poharaikat. – Könyvelő vagyok, úgyhogy nem volt nehéz. A feleségem is megrögzött hazudozó – tette hozzá, a mellette álló üres bárszékre pillantva. – Ezért van ilyen jó szimatom. Dominicnak nem sok idejébe telt összerakni a történet darabkáit. Ez az okos, szerény ember menthetetlenül szerelmes volt a feleségébe, és a vérmérsékletének megfelelően kezelte a nő hűtlenségét: homokba dugta a fejét, és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Egyszerűbb volt, mint összetűzésbe keveredni. Nem tudta elképzelni az életét Antonia nélkül. Úgy vélte, a hűtlen feleség is jobb, mint a semmi. Az Antonia név elhangzásakor minden a helyére került. Dominic nem győzött álmélkodni a helyzet iróniáján. Erején felüli önuralomra volt szüksége, hogy elhallgassa a szövevényes szerelmi háromszögben való érintettségét. Amikor Richard elköszönt, inert el kellett intéznie egy telefont, Dominic elhatározta, hogy kicsit feltérképezi a szállodát. Magabiztosan elbicegett a recepció előtt, és vigyorogva rákacsintott az esti műszakban lévő Sylvia Nashre, aki, Barbie babás arcával és alakjával, sokkal inkább megfelelt Dominic recepciósokról alkotott elképzelésének, mint Hurrikán Holly. A férfi bedugta a fejét a zsúfolt étterembe vezető ajtón, de azon nyomban vissza is húzta, mert Max Monahant pillantotta meg az egyik közeli asztalnál. Nem vágyott rá, hogy ezen a késői órán kidobják a hóba. Jól érezte magát. És minden igyekezetével azon volt, hogy felkutassa a laza erkölcsű, szégyentelen Antoniát. Amikor Ross beugrott a medencébe, azt hitte, egyedül van. De amikor felbukott a víz színére, hogy levegőt vegyen, azonnal megpillantotta a nőt, aki némán figyelte őt az árnyékból. – Antonia – konstatálta tartózkodóan a nő jelenlétét, és rögtön rájött, hogy a találkozásuk nem a véletlen műve. – Szia, Ross! – Antonia épphogy csak suttogott. – Hiányoztál. Amikor nem kapott választ, felpillantott, és látta, hogy a férfi még vár valamire. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – folytatta Antonia, most már erőteljesebb hangon, a férfi napbarnított, remekbe szabott testét méregetve, és teste vágyakozva megfeszült. – Elnézést kérek, hogy megszegtem a szabályokat. De most újra itt vagyok.

– Észrevettem. – Ross nem győzött csodálkozni a nő rafináltságán. Antonia aztán tudja, hogyan csavarja az ujja köré a másikat. Topáz– színű, szinte láthatatlan bikinijében, hátrasimított hajával, ahogy a lábujjával szórakozottan kavargatta a víz felszínét, egyszerre tűnt ártatlannak és provokatívnak. A férfi pontosan tudta, mire megy ki a játék. Antonia nem úszóleckéket akart venni. Aztán Tessára gondolt, az ő vágyainak a tárgyára. Aztán a Tessánál vendégeskedő Dominicra, aki félig dacosan, félig megvetően esett neki, és aki – mivel a házban csak egy hálószoba van – egy ágyban alszik Tessával. Amikor Antonia a kellő pillanatban hangtalanul belecsusszant a vízbe, és hipnotikus lassúsággal odaúszott Rosshoz, a férfi nem húzódott el tőle. Dominic, aki éppen csak annyira támaszkodott neki a súlyos zöld üvegajtónak, hogy észrevétlenül szemmel kísérhesse a fejleményeket, elnyomott egy diadalmas mosolyt. Az elmúlt két napban többször is megfordult a fejében, hogy ő meg Ross tulajdonképpen nem sokban különböznek egymástól, Tessa közelsége azonban kihozta belőle az erénycsőszt. Itt, most és a jelen körülmények között a két férfi teljesen ellentétes oldalon állt. Dominic hatalmas élvezettel lökte be az üvegajtót, és üdvözlésképpen meglengette az egyik mankóját. – Jó estét, Mr. Monahan! – Dominic ellenzői formált a tenyeréből, hogy jobban lásson, majd kissé eltúlzott mozdulattal a medence szélére huppant, és lefegyverző mosolyt villantott Antoniára. – Te jó ég, micsoda meglepetés! Szavamra, Mrs. Seymour-Smith, ön aztán alaposan kihasználja a szálloda szolgáltatásait! – Ki az ördög maga? – tudakolta Antonia, miközben sietve helyreráncigálta a bikinifelsőjét, és magában hálát adott az égnek, hogy nem öt perccel később szakították félbe őket – Magánnyomozó vagyok, Mrs. Seymour-Smith. A férje bérelt föl. És meg kell mondanom, nem hiszek a szememnek. Mr. Monahan épp ma reggel biztosított afelől, hogy nem dug félre, erre most itt találom magukat a… – Hogy mi?! – sikította Antonia, de Ross közbevágott. – Ne izgulj – mondta gyorsan, dühös pillantást vetve a távozó Dominic után, és most már tényleg alig bírta megállni, hogy le ne üsse a fickót. – Ez egy marhaság. A pasas nem magánnyomozó. Nyugodj meg. Már elment. – Én is megyek – vetette oda Antonia. Komikus sietséggel a medence széléhez úszott, és kitornázta magát a partra. – A barátodnak furcsa humora van, és én, sajnos, nem igazán vagyok vevő rá. – Én sem – felelte Ross zordan, sötét pillantást vetve a zöld üvegajtó felé, amelyen keresztül Dominic kisurrant. – És az ég szerelmére, ne nevezd ezt az alakot a barátomnak! Még csak véletlenül sem az. – Gyere, drágáin, ülj le. Beszélnünk kell. Grace gyanakvóan méregette az anyját, nem tudta elképzelni, mi üthetett belé. Remélhetőleg nem megint a fogamzásgátlásról akar papolni. Azon már egy éve túlestek. Mattie idegesen paskolta meg maga mellett a kanapét. Bárhogy is fogalmaz, Grace élete legnagyobb megrázkódtatását fogja átélni. – Édesem, el kell mondanom neked valamit – hadarta Mattie, rögtön a lényegre térve, és olyan erővel szorította meg Grace ujjait, hogy a lány összerándult. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükség lesz erre, de most elérkezett az idő. Az egész az én hibám. Grace, nem fogsz örülni, ha megtudod, hogyan jöttem rá. – Mire? – Grace most már végképp összezavarodott. Ezúttal nem a szexről fog kiselőadást hallani. Mattie szó szerint hamuszürke volt az idegességtől.

Amikor az anyja benyúlt az egyik díszpárna alá, és előhúzta a naplót, Grace felsikoltott, és dühösen a könyv után kapott. – Ez az enyém! Hogy mertél hozzányúlni? – Drágám, én bizony el is olvastam. – Mattie hátradőlt, és legszívesebben átkarolta volna a lányát, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Elolvastam az egészet, és ezért kell most beszélnem veled. – Ez az én magánügyem! – vicsorogta Mattie őrjöngve. – Semmi közöd az egészhez. Nem olvashatsz bele csak úgy a dolgaimba! – De kénytelen voltam – vágott közbe Mattie elkeseredetten –, mindjárt meg is magyarázom, hogy miért. Édesem, én sem szívesen tettem, de el kell mondanom neked valamit Ross-szal kapcsolatban, ami komoly megrázkódtatás lesz a számodra. – Akkor mondjad! – Grace morcos képet vágott. Az anyja most biztosan az idősebb férfiak veszélyeiről fog kiselőadást tartani. Szép kilátások, gondolta magában. – Rendben. – Mattie-nek vadul kalapált a szíve, a tenyere ragadt az izzadságtól. Lehunyta a szemét. – Drágám, Ross Monahan az… apád.

Sütött a nap, és végre a hó is elolvadt. Tessa szabályszerűen leparkolta a hófehér Mercedest a kocsifeljáró végébe, és mielőtt kipattant volna az autóból, kedvesen megpaskolta a bordó bőrülést. Felnyitotta a csomagtartót, és óvatosan kiemelte belőle a barna papírba csomagolt, zsinórral átkötött festményt. – Úristen, Tessa, megőrültél? Azonnal tedd le! Ross, akinek az irodája a kocsifeljáróra nézett, odasietett a lányhoz. Egészen felvidult Tessa váratlan látogatásától – már az sem izgatta túlságosan, hogy a kis pincérnő, aki a kávét szokta hozni neki, megint beteget jelentett, így a férfi kénytelen volt Holly koromfekete, méregerős kávéjával beérni. Miután elvette Tessától a terjedelmes és meglehetősen nehéz festményt, gyorsan végigmérte a lányt, akinek alakja csak félig volt kivehető a rózsaszín-szürke csíkos póló meg a halványrózsaszín cicanadrág alatt, de azért észrevehetően megváltozott az utolsó találkozásuk óta. – Köszönöm a kocsit'. – pottyantotta bele a kulcscsomót Tessa a férfi zakózsebébe. – Klassz volt. – Még most is az – felelte Ross. – Remélem. A lány felnevetett, és Ross megkönnyebbülésére a férfi mellé szegődött. – Nem parkoltam vele az árokban, ha erre gondolsz. Tegnap még le is mostam. – Kézzel? – hitetlenkedett Ross. Erre ott vannak a gépek. – Ezzel a két puszta kezemmel – bólintott Tessa, jót mulatva a férfi megrökönyödésén. – Most pedig visszaadom. A hó elolvadt, én meg tegnap vettem egy új biciklit. A férfi megtorpant a lépcső tetején, és hátrafordult. -A kocsi a tiéd – szólalt meg gondterhelten. – Neked adtam. Megmondtam már, hogy ne ülj biciklire. Nem biztonságos. – Dehogyisnem az – felelte Tessa türelmesen. – Amúgy is rám fér egy kis testmozgás. Nincs szükségem kocsira, Ross. Vagy ha mégis, akkor majd én veszek magamnak egyet

– Micsoda makacs egy nőszemély! – Mivel Rossnak mind a két keze tele volt, meg kellett várnia, amíg a lány kinyitja előtte az ajtót. – A barátod hol van? Ő legalább tudta értékelni azt az átkozott kocsit. Tessa elnyomott egy mosolyt. – Dominic? Ma reggel megjelent nálam a felesége. Képes volt Truróból ideutazni, hogy komolyan elbeszélgessen a férjével. – Doininic nős? – A férfi az íróasztalára fektette a csomagot, és elkezdte kibogozni rajta a zsinórt. – Holly nem is említette. Tessa vigyorogva lerogyott a főnöki székbe, és beletúrt frissen mosott, kissé még nedves hajába. – Minek említette volna? Különben is, mióta akadálya a házasság egy kis hancúrnak? – Egy-null oda! De ha az emberek a megfelelő partnerrel házasodnának össze, nem lenne rá szükség. Ha én boldog házasságban élnék – jegyezte meg könnyedén –, eszembe sem jutna mással lefeküdni. – Elég! – kiáltott föl Tessa, aki kifejezetten jól érezte magát. – Nehéz elképzelni téged glóriával a fejed fölött. Hagyd a hülyeséget, inkább nézd meg a festményt! Ross, a férfi, akinek mindene megvolt, majdnem egy teljes percig némán bámulta az alkotást. Tessa, hogy ne vonja el a figyelmet a bonyolult életképről, galambszürke paszpartuba és keskeny, teljesen egyszerű ezüstkeretbe foglalta a művet. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte, sőt. Mesteri kompozíció, tökéletes színek, húsba vágóan találó részletek és finom humor. – Ha nem tetszik – szólalt meg végül a lány –, levágom a fülem. Mielőtt még felocsúdhatott volna, Ross megcsókolta. Ez volt a világ leggyorsabb csókja, ahogy elkezdődött, már vége is lett, mégis komoly hatást tett mindkettejükre, bár ezt ők a világért sem ismerték volna be. – Csodálatos vagy – fordult újra a kép felé Ross, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Az ajkán még ott érezte a lány sárgabarackízű szájfényének az ízét. – És sokkal csinosabb, mint van Gogh. Amúgy, ha levágod a füled, hogy fogsz szemüveget hordani? Tessa elgondolkodva bólintott; érezte, hogy mind a ketten próbálnak úgy tenni, mintha a csók nem is történt volna meg. – Majd Max megteszi helyettem, ha meglátja ezt itt. – Ne aggódj. Van humorérzéké. – Akkor nagyon jól leplezi. – Tessa elkomorult. Ross, aki igyekezett leküzdeni magában a vágyat, hogy még egyszer megcsókolja a lányt, a csekkfüzetéért nyúlt. – Ennyit nem adhatsz! – meredt döbbenten Tessa a kezében lévő csekkre. – Nem adok én semmit, korrekt árat fizetek egy piszok jó festményért – sóhajtott fel hangosan Ross, amikor rájött, hogy a lány már megint kezdi az akadékoskodást. Nem létezik nő a világon, aki még Tessa Duvallnál is nehezebben fogadná el a felkínált pénzt vagy segítséget. – De annak idején már megállapodtunk egy árban… – Százötven font márpedig kutyaszar, Tess. Meg kell négyszerezned az áraidat, ha komolyan fel akarod hívni magadra a figyelmet. Az olcsó képeket az olcsójánosok keresik, akiknek csak az a fontos, hogy legyen valami, ami kitölti az üres helyet a kandalló fölött. Neked az igazi műgyűjtők érdeklődését kell felkeltened. Akik, miután elkezdenek komoly összegeket leperkálni a műveidért, minden ismerősükhöz beajánlanak téged, hogy megóvják a befektetésüket. Kapós leszel, az értéked az egekbe szökik, egyre többen szállnak be a buliba… és már meg is csináltad magad! Tessa elnevette magát. Ross tálalásában minden olyan egyszerűnek tűnt. – Ennyi az egész?

– Ennyi az egész – csettintett a férfi. – Te csak leszállítod a luxusterméket, és amennyiben jó hírverést kap, biztosan el fog kelni. – Karon fogta a lányt, és kivezette az irodából. – Mi pedig gondoskodunk róla, hogy a lehető legnagyobb hírverést csapjuk körülötted – Hova megyünk? – kérdezte Tessa habozva. – Nekem vissza kell mennem a házba, hogy felügyeljem a csetepatét Dominic meg a felesége között. – Lehet, hogy a nő megfojtja – jegyezte meg Ross egykedvűen. – Ne is törődj velük. Meghívlak ebédre, hogy megünnepeljük a küszöbön álló sikeredet. Az étterem, ahova mentek, Bath belvárosában helyezkedett el, és igazán fényűző volt. A mérték után készült palaszürke öltönyt és Dior selyemnyakkendőt viselő Ross nem rítt ki a környezetből, Tessa viszont nem tudta, mitévő legyen. A kifakult pulóver, a pamut cicanadrág meg a fehér tornacipő nem egészen illett a Zizi's arculatához. – Ne kezdd – torkollta le Ross, amikor szóra nyitotta a száját különben neked kell kifizetned a számlát! Lazulj el, és érezd jól magad! Ne felejtsd el, hogy ünnepelünk. Kész Hamupipőke, gondolta magában Tessa, amikor szófogadóan leült, és megcsodálta a puccos smaragdzöld-arany dekorációt. A Tiffany lámpák tarkabarka fényfoltokat vetítettek az asztalokra, a mohaszerű süppedős szőnyeg szinte elnyelte az ember lépéseit, a fűzöld falakat pedig aranyszínű levelekből álló csíkminta díszítette. – Jártál mar itt? – kérdezte Ross, szemmel láthatóan nemleges választ várva. Ám Tessa bólintott. – Ühüm, legalább egy tucatszor. Tetszik, ahogy felújították. A tavalyi rózsaszín-ezüst összeállítás túlságosan Barbara Cartlandos volt. Ross, aki azzal a szándékkal hozta ide Tessát, hogy elkápráztassa a lányt, hirtelen dühbe gurult. – Kivel jártál tavaly? Ki a fene tudta megengedni magának, hogy legalább egy tucatszor elhozzon téged ide? Tessa vállat vont, majd felkapta az arannyal szegélyezett étlapot, és teljesen belemerült abba az örömteli foglalatosságba, hogy eldöntse, fokhagymás vajba forgatott királyrákot vagy fűszeres vörösborban pácolt erdei gombát válasszon-e előételnek. – Erdei gomba – határozta el magát. Amikor felpillantott, látta, hogy Ross még mindig mereven nézi, a válaszra várva. – Mindig is ez volt a kedvencem – tette hozzá a lány pajkosan. – Ki az? – ismételte meg a kérdést a férfi alig leplezett türelmetlenséggel. – Kivel jártál tavaly? – Nézd – mondta végül Tessa – nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, de hetente háromszor jártam ide. A konyhán dolgoztam, mint mosogatólány. Cefet egy munka és nem valami előkelő. – Elmosolyodott, és belekortyolt jéghideg Malvern ásványvizébe. – Nem kerestem sokat, de a maradékok isteniek voltak. Rossban egy kereskedő veszett el, gondolta magában a lány két óra múlva. Ebéd közben óriási lelkesedéssel köszöntötte a barátokat és üzletfeleket, akiket sorban bemutatott Tessának, majd mindegyiküknek elmondta, hogy a lány igazi tehetség és ígéretes befektetés, akire érdemes odafigyelni. Mivel keresett portréfestő, jelenleg tele van munkával, de ha az illető felkeresi Rosst a Grange-ben, ő személyesen kezeskedik róla, hogy az érdeklődő különleges bánásmódban részesüljön. Tessa, aki úgy érezte magát, mint egy hasbeszélő bábuja, mosolyogva és bólogatva asszisztált Ross Monahan botrányos hazugságaihoz. Elképedve állapította meg, hogy az emberek a jelek szerint minden szavát elhiszik. – Hány százalékot kérsz? – kérdezte a férfitól, amikor végre egyedül maradtak. Ross derűsen méregette sötét szemével. – Bármilyen fizetséget elfogadok.

– Ross, légy szíves, ne! – csóválta meg a fejet Tessa. Hirtelen gombóc nőtt a torkában. Vajon Ross sejti, milyen nehezen tud uralkodni magán, amikor a férfi ilyen kedves hozzá? Most meg mi ütött belé? Soha nem szokott nyilvános helyen bőgni. Erre azért szerencsére nem keríti t sor. Ross bánatos mosollyal barna cukrot lapátolt a kávéjába, majd hátradőlt a széken. – Bocs, csak úgy kicsúszott a számon. Javíthatatlan vagyok. Tessa megkönnyebbülten viszonozta a férfi mosolyát. – Tudom. Ezért is szeretném, hogy legyünk inkább barátok. Kevésbe megterhelő idegileg. Persze nagyon hálás vagyok azért, amit értem teszel. Ha ezek itt – ütögette meg a mutatóujjával a kisebb névjegykártyahalmot – komolyan érdeklődnek a festményeim iránt, az nagy előrelépés lenne. Én egyedül soha nem tudnék ekkora érdeklődést kiváltani. Rossnak már a nyelvén volt, hogy Tessa az ő érdeklődését bármikor fel tudná kelteni, de türtőztette magát, és minden igyekezetével azon volt, hogy úgy gondoljon a lányra, mint egyszerű barátra. Bár ha mindenáron az ágyadba akarod csábítani ezt a barátodat, gondolta magában keserűen, ez nem is olyan könnyű. – Én csak jó helyen akarom tudni a pénzem – mondta. – Vannak más terveim is, de azokat egy kicsit jobban ki kell dolgozni. De mesélj, hogy vagy? Mit mond az orvos? Minden rendben van? Már megint átcsapott nőgyógyászba, gondolta magában Tessa vidáman. – Magán kívül van az örömtől – válaszolta, és alulról suttyomban megkopogtatta az asztallapot. Ross képe annyira lefoglalta az idejét, hogy le kellett mondania az utolsó két vizsgálatot. – És elkezdted már a terhestanfolyamot? – forszírozta a témát a férfi, miközben még egy csésze kávét kért a pincértől, ügyet sem vetve rá, hogy már csak ők ketten maradtak az étteremben. Tessa elhúzta a száját. – Anyáin mindig is azt a nézetet vallotta, hogy a terhes tanfolyam csak egy modern fakszni, amit azért találtak ki a férfiak, hogy, ha lehet, még nevetségesebbé tegyék a terhes nőket. Én pedig egyetértek vele. Amúgy sincs időm rá, annyi a dolgom. A nők egymillió évig nagyon jól megvoltak légzőgyakorlatok nélkül, úgyhogy szerintem én is boldogulni fogok, ha eljön az idő. Ross, ügyelve, hogy ne borzolja föl a kedélyeket, hazafelé menet tökéletes úriemberként viselkedett. Miután megállt a kapu előtt, kisegítette Tessát a kocsiból, és türelmesen várt, amíg a lány a kulcscsomója után kutatott a táskájában. Tessa komolysága, amely a feszült összpontosítás pillanataiban szokott kiülni az arcára, egészen elragadó volt. Ross teljesen ellágyult. Kifejezetten bosszantó arra gondolni, állapította meg magában, hogy ha Tessa nem tudna a viselt dolgairól, most csodálatos, örömteli, normális kapcsolatban élhetnének egymással. Ehelyett, hogy a franc essen bele, az oltalmazó báty szerepét kénytelen alakítani. – Köszönöm az ebédet. – Tessa úgy tartotta maga előtt a táskáját, mint egy iskolás lány. A férfi lepillantott Tessa finoman domborodó pocakjára, és elmosolyodott. – Köszönöm a képet. Tessa hirtelen zavarba jött: a vállát vonogatta, és lázasan törte a fejét, mit mondhatna. – Jól éreztem magam. Nagyon… kellemes volt. – Tudom. – Ross sarkon fordult, és elindult a kocsi felé, mert tovább már úgysem bírta volna fenntartani a kettejük között lévő tisztes távolságot. – Kíváncsi vagyok, a barátod is ezt mondaná-e – intett a fejével a ház felé. – Ha még egyáltalán életben van. – Biztosan életben van. A felesége teljesen odavan érte. Csak sehogy sem bírja megemészteni, hogy Dominic valaki másba lett szerelmes. A mondatnak volt némi éle, és Ross nagyon is találva érezte magát.

– Vissza kell mennem a szállodába. – Nekem meg gyorsan be kell fejeznem azt a több tucatnyi képet – mondta mosolyogva Tessa. – Ross, még egyszer köszönök mindent. A férfi beindította a motort, és odaintett a lánynak. – Terhes nőkkel és gyerekekkel mindig rendes vagyok. Főleg – tette hozzá, már elmenőben –, ha a szóban forgó gyerek az enyém.

Mattie továbbra is aggódott Grace miatt. A/1 Tizennégy nap telt el a drámai este óta, amikor az asszony kénytelen volt elmondani az igazat a lányának Ross Monahanről, de halvány elképzelése sem volt róla, hogyan érintette mindez Grace-t. A lány némán hallgatta Mattie ügyetlen mentegetőzését. A várt könnyek sehogy sem akartak előbuggyanni. Mattie-nek, aki hatalmas dühkitörésre és hisztériás rohamra számított, fogalma sem volt, mitévő legyen, amikor Grace, miután végighallgatta őt, szúrós szemmel csak ennyit kérdezett: – Ez az igazság? Majd, amikor az anyja szomorúan bólintott, felugrott, sarkon fordult, és kiment a szobából. Mattie pedig azóta is hiába próbálta megbeszélni vele a dolgot, mert Grace rendíthetetlenül ellenállt. Reggelente a szokott időben indult el otthonról. Az estéket zömmel egyedül töltötte a szobájában. Amikor Mattie olyan semleges témákról kérdezte, mint az étel, a mosnivaló vagy a kedvenc tévéműsora, illedelmesen válaszolt, de ő maga ritkán kezdeményezett beszélgetést. Ross vagy a szálloda nevének említésére hűvös, konok hallgatás volt a válasz. Mattie végső kétségbeesésében meg akarta keresni Grace naplóját. Végül a szemeteskukában talált rá a borító elszenesedett maradványaira, egy marék hamu társaságában. A lánya szemmel láthatóan úgy próbált megbirkózni a pusztító bombaként ható valósággal, hogy teljesen kizárta azt az életéből Mattie, aki szorongva gondolt arra, hogy félig-meddig ő indította el a lavinát, jól tudta, hogy ez nem egészséges reakció, de fogalma sem volt róla, hogyan enyhíthetne a helyzeten. Ami történt, megtörténi – a végzet beteljesedett –, és mivel Grace nem hajlandó beszélni, egyedül, a maga öntörvényű módján kell megküzdenie az érzelmeivel. – Menjen innen! – kiáltotta Holly. – Maga részeg. – Lehet, lehet – biccentgetett a férfi, azzal nekitámaszkodott a pultnak, és Holly felé nyújtotta a gomblyukából előhúzott vörös szegfűt. – De én akkor is meg akarom hívni kegyedet vacsorára, holnap estére. Legfeljebb nemet mond. – Jó. – Max a közelben ólálkodott, és Holly nem akarta, hogy a férfi megint naplopással vádolja. Fölkapott egy kupac levelet, és így szólt: – Akkor nem. – De hát én vagyok a násznagy! – méltatlankodott a pasas. – Nem tudja, mit veszít. – Egy jó kis macskajajt. Nézze, magának most a bálteremben kellene beszédet tartania. Én pedig dolgozom. Miért nem hagy már békén és megy vissza a buliba? Holly a Maxhez hasonló sima modorú, sötét hajú, veszedelmes külsejű férfiakat kedvelte. Ez az alak viszont legalább száznyolcvan centi magas, keménykötésű fickó volt, hatalmas

sasorral, táskás szürke szemekkel, szalmasárga bozontos hajjal és széles, émelyítő mosollyal. Mivel szemlátomást feszengett az öltönyében, valószínűleg jobban kedvelte a farmer-póló összeállítást. Mély, reszelős hangja és enyhe északi tájszólása volt. Ráadásul jócskán felöntött a garatra. Holly egyáltalán nem volt elragadtatva. Lesütött pillái alól figyelte, ahogy a pasas vállat von, hátat fordít neki, és visszatántorog a bálterembe, ahol már javában zajlott az esküvői dínomdánom. Jellemző, gondolta magában a lány bosszúsan, hogy Max pont nem látta, milyen pompásan szerelte le a potenciális kerékkötőt? Negyedóra múlva az egyik koszorúslány lépett ki a teremből, és egyenesen Hollyhoz sietett. – Velem tudna jönni, kérem? Siessen! Holly zavartan követte a lányt. Amikor odaért a nyitott ajtóhoz, a háromszáz vendég őrjöngő tapsviharban tört ki. Holly legnagyobb megrökönyödésére, mindenki hátrafordult a széken, és őt bámulta. Mindenhonnan harsány éljenzés és füttyögés hallatszott. A násznagy a főasztalnál állt, és üdvözlésre emelte a poharát. – Hölgyeim és uraim, ő az. Álmaim asszonya, az asszony, aki összetörte a szívem… az asszony, aki nem fogadta el a vacsorameghívásomat. – A bátyám – súgta oda Hollynak a koszorúslány az ismételten felharsanó üdvrivalgás közepette. – Nagyon félénk Holly, aki céklavörös volt a megaláztatástól, legszívesebben kitekerte volna a pasas nyakát. A fickó nyilvánosan akarja megalázni, hogy bosszút álljon rajta. Holly mögött becsukódott a súlyos ajtó: szökésről szó sem lehetett. Hol a fenében van Ross most, amikor szükségem lenne rá, gondolta magában a lány kétségbeesetten. – Engem azonban nem lehet csak úgy kikosarazni – dörögte a násznagy. – Ha kell, még a zsarolástól sem riadok vissza. Tehát… addig nem tartom meg a beszédemet, amíg ez a gyönyörű ifjú hölgy meg nem gondolja magát, és bele nem egyezik, hogy holnap este eljön velem vacsorázni az általa választott étterembe. Holly már olyan rémisztő eshetőségektől tartott, hogy az első pillanatban kifejezetten megkönnyebbült. Aztán elnevette magát. Ez a fickó nagyon kitartó. És mivel felajánlotta, hogy ő választhatja meg az éttermet, ha stílusa nincs is, pénze biztosan van. A vendégsereg feszülten várt. A még mindig rákvörös Holly kényszeredetten bólintott. Döntését vad tapsvihar és hangos éljenzés fogadta. – Köszönöm! – vigyorgott elégedetten a násznagy. – Legyen olyan kedves lediktálni a nevét, a címét meg a választott étterem nevét a húgomnak. Most pedig, mivel tudom kegyedről, hogy nagyon elfoglalt, nyugodtan menjen vissza a pult mögé. Én előadom hosszú és várva várt beszédemet. Holnap este fél kilenckor ott leszek magáért. – Lehet, hogy el sem jön – Holly nyugtalanul járkált fel-alá Tessa parányi nappalijában, halálra idegesítve ezzel Dominicot. – Lehet – felelte a férfi gúnyosan –, főleg, ha sikerült kijózanodnia. – Szerintem érdekes ember, és biztosan el fog jönni – szólt közbe Tessa, aki lázasan dolgozott egy festményen. – Végül hova mentek? – A Zizi's-be. – Ez volt Holly egyik kedvenc étterme. – Még a nevét sem tudom – siránkozott. – King Kong – dünnyögte Dominic. – De a modora legalább nem olyan rémes, mint a tiéd – vágott vissza Holly, akit még mindig bántott Dominic nyilvánvaló ellenszenve. Nem is értette, Tessa hogy bírja elviselni a fickót. – Tessa, biztos elmenjek? Szerintem nem fog sikerülni.

– Menj csak – felelte Tessa határozottan. – Jól fogod érezni magad. A piros selyemruhádat vedd föl. – Nem is értem, miért fogadom meg a tanácsodat, amikor te fütyülsz az enyéimre – jegyezte meg Holly mosolyogva. – Kikérted a véleményemet – mutatott rá a barátnője –, tehát válaszolok. Te viszont folyton olyan helyzetekbe próbálsz belerángatni engem, amiktől minden józan ember fejvesztve menekülne. Mellesleg – tette hozzá, miközben újabb adag vörösesbarna festéket vett föl az ecsetére – én sosem kértem tanácsot tőled. Csak te szereted kimondani, amit éppen gondolsz. Legtöbbször oda sem figyelek. – Pedig néha nem ártana – vágott vissza Holly. – Mert Ross tényleg megváltozott. Biztos forrásból tudom, hogy már nem találkozgat Antoniával. A nő karácsony óta nem is járt a szállodában. Tessa arca megvonaglott. Dominic nagy élvezettel számolt be neki a Grange-ben tett látogatásáról, most pedig csöndben üldögélt a sarokban, és úgy tett, mintha a lóversenyeredményeket böngészné, de közben úgy vigyorgott, mint a tejbetök. – Koszi, Holly, de ez már régen nem érdekel engem – válaszolta Tessa sietve, és maga is elcsodálkozott, milyen fájdalmas volt kimondania ezt. – Senkire sem akarok rászorulni, egyedül is nagyszerűen boldogulok. Ahogyan anyám is. Oké? – Nagyszerű! – csattant föl Ross. – Már csak ez hiányzott! Felkapta a frissen gépelt leveleket az asztaláról, de már túl késő volt. A forró kávé az összes papírlapot eláztatta, és még az elefántcsontszínű szőnyegre is lecsöpögött. – Mit áll ott? – förmedt rá a pincérnőre. – Takarítsa föl! És ha nem képes anélkül behozni egy tálcát, hogy mindent kilötyögetne, nem tudom, minek jött vissza dolgozni. Grace kiviharzott az irodából, bezárkózott a vécébe, és sírva fakadt. Ez rosszabb, mint egy rémálom! Grace, mivel képtelen volt Ross szemébe nézni, de otthon sem bírt maradni, ahol az anyja egyfolytában azt próbálta kipuhatolni, hogy érzi magát, azt mondta a háziorvosának, hogy depressziós, és sikerült kiíratnia magát. Miközben Mattie azt hitte, hogy dolgozik, ő idegesen rótta Bath utcáit, egyedül üldögélt a turistákkal teli kávézókban, múzeumokban bolyongott, néha pedig órákig kucorgott az autójában, és gondolkodott. Egyfolytában csak gondolkodott. Egyszerűen nem bírt kikapcsolni: az agyában káosz és zűrzavar uralkodott, szinte teljesen kizárva a valóságot. Grace, aki elkeseredetten próbált megszabadulni mindentől, könyörgött az orvosnak, hogy az írjon fel neki nyugtatót vagy altatót, de csak egy zord hangvételű kiselőadást kapott cserébe. Mivel fiatalabbnak nézett ki, mint tizenhét, több itallerakatban is ugyanilyen szigorúan zavarták el az eladók. Végül sikerült találnia egy kisebb élelmiszerboltot, ahol, az erős sminkjének köszönhetően, anélkül tudott vodkát venni, hogy kérdésekkel zaklatták volna. Ha túl gyorsan hajtotta föl az italt, rögtön rosszul lett, de hamarosan kitapasztalta, hogy a rendszeres időközönként elfogyasztott kisebb adagok hatékonyan csillapítják a fájdalmat, és így legalább végig tudja aludni az éjszakát. Ez persze nem volt sok, de jobb volt, mint a semmi. És most, amikor végre összeszedte a bátorságát, hogy visszamenjen dolgozni, és szembenézzen Ross-szal, ez történik. Persze az éhgyomorra bedobott erős vodka is ludas volt a dologban, de Grace nem volt részeg. Tudván, hogy úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna – mi sem! –, fogcsikorgatva ugyan, de bevitte a reggeli kávét a férfi irodájába. Ám amikor megpillantotta Rosst, a maga magas és jóképű, lélegzetelállító és izgalmas valójában, menthetetlenül reszketni kezdett a keze. A férfit az érzékiség és a siker aurája vonta körül: annak az embernek a könnyed sármja, aki bármit vagy bárkit megkaphat, amit vagy akit

csak akar. És Grace ekkor megint fulladozni kezdett, mert az agyában megjelent a förtelmes kép, amint Ross meg az anyja… azt csinálják… együtt. Ez aztán végképp betette a kaput. A tálca az asztalra zuhant, a kanna felborult, és mindent elöntött a kávé. Grace, akinek sírás fojtogatta a torkát, nem bírta legyűrni a haragját, így kénytelen volt kiszaladni. Most már csak ki kell surrannia a szállodából, mielőtt még valaki meglátja ebben az állapotban. Keres magának egy másik állást, lehetőleg olyasvalakinél, akibe nem szeret bele… és akiről nem derül ki, hogy tulajdonképpen az apja.

A férfi csodálattal nézett rá. – Elképesztően gyönyörű vagy. – Mert el vagyok képedve – igazította meg Holly tükörsimára vasalt ruhájának az alját. – Életemben először megyek vacsorázni Land-Roverrel. Adam Perrynek harsány nevetése volt, és nem félt használni. – Egy Land-Rover sosem hagy cserben – csitítgatta a lányt eltúlzott tájszólással. – Jó kis járgány ez, erős és megbízható. Ha ez megnyugtat, a Rolls Royce-szal akartam jönni, de a húgocskám ma délután összetörte. Belement egy buszba. – Ez tényleg megnyugtat – felelte Holly komoran. Ahogy kikukucskált a hideg sötétségbe, észrevette, hogy már majdnem elhagyták Bath belvárosát. – De hát hová megyünk? A Zizi's a másik irányban van. Adamnek a szeme sem rebbent. – Meggondoltam magam; máshol fogunk enni. – Uramisten! – Holly a fejéhez kapott: ráébredt, hogy még a vártnál is sokkal rémesebb este elé néz. – Elraboltak! Ez egyre rosszabb. Egyre és egyre rosszabb. Gyémántokkal és igazgyöngyökkel kirakott karkötője, amelynek szivárványszínű csillogása különösen jól érvényesült volna a Zizi's félhomályában, a neonlámpák rideg fényében kifejezetten ízléstelennek hatott. A lány biztosra vette, hogy a sminkje is kirí a környezetből. A mélyen kivágott skarlátvörös ruha kacér dekoltázsa pedig mágnesként vonzotta a kamionsofőrök meg a hazafelé igyekvő ingázók tolakodó tekintetét. Az M4-es mellett található Leigh Woods benzinkút talán megfelel Adam Perrynek, aki szakadt farmerében, kék-arany mintás patentos pólójában maga is úgy néz ki, mint egy kamionsofőr, de Hollynak több volt a soknál. – Na, idefigyelj… – mondta, amikor a férfi visszaült az asztalhoz (narancssárga műanyag, ketchupfoltokkal), kezében két tányér tükörtojásos-rósejbnis sült kolbásszal meg egy kanna teával. – Úristen! – akasztotta meg Adam fürgén a szóáradatot. – Ennek meg hova lett a humorérzéke? Holly, tudom, mit akarsz mondani, és nagyon csalódott vagyok. Amióta csak megláttalak, érzem, hogy belevaló csaj vagy. Most meg mindent elrontasz ezzel a nyavalygással. Édesem, érezzük jól magunkat! – De én nem érzem jól magam! – vágott vissza Holly. Rá sem bírt nézni a férfira. – Úgy volt, hogy a Zizi's-be megyünk, szépen ki is öltöztem, ezek a rémes alakok meg itt csorgatják a nyálukat.

– Te pedig jobban szeretnéd, ha elegáns öltönyös urak csorgatnák miattad a nyálukat – jegyezte meg Adam szárazon. A lány legnagyobb megdöbbenésére, kinyitotta a pénztárcáját. – Most azt hiszed, szarevő vagyok, mert ide jöttünk, ahelyett, hogy elvittelek volna egy étterembe, ahol szemenként számolják föl a rizst. Nagyot csalódtam benned. De ha ennyire zavar a dolog, tedd el ezt, és vidd el valamelyik barátnődet abba a tetves Zizi's-be. – Két ötvenfontost lökött a lány elé: az egyik Holly tányérján landolt. – Ebből talán kitelik két omlett. Hollyt még soha életében nem alázták meg ennyire. A lány könnyes szemmel pattant föl a székről. – Tudtam, hogy nem kellett volna találkoznom veled. Én nem akartam eljönni, de te rá kényszerítettél. Szemét disznó vagy! A Land-Rover a lehajtósáv és az autópálya torkolatánál érte utol a lányt. Holly, aki úgy reszketett, hogy még állni is alig bírt a tűsarkújában, először ügyet sem vetett rá. – Az ég szerelmére, mellőznéd a nagyjelenetet és beszállnál? – tudakolta Adam, veszélyes szögben hajolva át az anyósülésen, ezzel is tanújelét adva, hogy komolyan beszél. – Nem kell megijedni, úgysem házasodhatunk össze. Ki venne komolyan egy Holly Perry nevű nőt? Holly alig látott a méregtől. Csak úgy vacogott a csípős északi szélben. Megalázták, éhes volt, és a lába is sajgott a cipőben. Erre a megjegyzésre azonban kitört belőle a nevetés, így kénytelen-kelletlen beadta derekát. A Zizi's tömve volt, de a főpincérnek, aki szemmel láthatóan jól ismerte Adamet, sikerült kerítenie egy asztalt. Holly gyémántjai visszanyerték pazar fényüket, és – bár egyáltalán nem volt szándékában – fokozatosan a lány is felvidult. – Nem értem, minek örülsz ennyire – jegyezte meg Adam vacsora közben. – Te fizetsz. – Nem tettem el a pénzt, amit hozzám vágtál – méltatlankodott a lány, miközben a homár utolsó falatját is a villájára szúrta. – Akkor az egyik pincérnőnek ma nagyon jó estéje volt a benzinkúton. – Tényleg van Rolls-Royce-od? – Számít ez? Az egyéniségem nem elég? Holly elmosolyodott. – Nem vagyok hozzászokva ehhez. Még azt sem tudom, mivel foglalkozol… vagy hogy melyik iskolába jártál. – Ez olyan fontos? Holly szörnyülködve csóválta meg a fejét. – Hát persze, hogy fontos! A férfi vállat vont. – Ha ennyire fontos, akkor elmondom, hogy Yorkshire-ben nevelkedtem, és a helyi gimnáziumba jártam, ahonnan tizenöt éves koromban kicsaptak, mert tiltott szerencsejátékot játszottam. – Tényleg? – Á, nem volt olyan komoly! A matektanár csak azért köpött be, mert nem tudta kifizetni az adósságát. Holly nagyot nyelt. Nem volt hozzászokva az efféle sztorikhoz. – És most? – Most? – vigyorgott Adam, és, kifigurázva az elképedt Hollyt, a tenyerébe helyezte az állát. – Most egy egész országra kiterjedő játékterem-hálózatom van, és a tanárokból élek. Méghozzá nagyon jól. Nincs érettségim, de többet keresek egy héten, mint ők egész évben. Hát nem fantasztikus? – Fantasztikus – visszhangozta Holly gépiesen. Olyan beteges ez az egész, gondolta magában. Még sosem találkozott ilyen kaliberű férfival, de azokhoz a furcsa bogarakhoz

hasonlóan, amelyek néha belefulladnak az ember italába, Adam Perryben is volt valami megmagyarázhatatlan vonzerő. A lány sehogy sem tudta levenni róla a szemét. És azon sem tudta túltenni magát, hogy a finnyás főpincér még ebben a rémes, kopott farmerban is beengedte a férfit az étterembe. Adamnek elég volt egyetlen pillantást vetnie Holly Kingre, hogy megállapítsa, a lány teljesen hibbant. Volt stílusa, aminek Adam nagyon örült, de egyben hajlott a feltűnősködésre, ami még jobban imponált a férfinak. Adam nem tudott mit kezdeni a jól nevelt, „kardigán-pulóver-gyöngysor” típusú nőkkel; nőies nőt akart, aki nem szégyelli kimutatni a vonzalmát, és ha kell, a végsőkig is hajlandó elmenni. Most már csak arra kell rájönnie, hogyan győzze le a lány ellenállását, hogy egészen közel kerülhessen hozzá. – Ha befejezted a vacsorát, felmegyünk hozzám. – Kitöltötte magának a Cristalle pezsgő maradékát, és úgy hajtotta föl, mintha barna sör lenne. – Vízágyam van; imádni fogod. Holly lekicsinylő pillantást vetett rá. – Akkor sem mennék a vízágyad közelébe, ha eltévednénk a Góbi-sivatagban – felelte lesújtó hangon.

Tessa méltatlankodva próbálta visszaszerezni a palettáját. – Azt mondtad, dolgozzak. Kifejezetten megparancsoltad, hogy a végkimerülésig fessek, és most elrángatsz a munka kellős közepén. Fogadok, hogy Michelangelót nem zaklatták ennyit. – Miután hét évet hanyatt fekve töltött, hogy megfesse azt a hülye freskót, nagyon örült volna egy kis zaklatásnak – válaszolta élénken Ross, és levette Tessa kabátját a fogasról. – Különben is, ő nem volt terhes. A terhes festőknek szükségük van rá, hogy időnként elszakadjanak a munkától. És az evésről még nem is szóltam – tette hozzá ellenállhatatlan mosollyal. Átvert. Méghozzá csúnyán, füstölgött magában Tessa húsz perc múlva. Csak azért fogadta el Ross meghívását, mert éhes volt, most pedig itt kell rostokolnia ebben a zöld-bézs szobában, tolakodó pillantások kereszttüzében, hogy megnézzen egy visszataszító filmet. A bathi terhestanfolyamok szemlátomást nagyvilági eseménynek számítottak. Amikor Tessa lopva körbesandított a félhomályban, megállapította, hogy az egybegyűltek között a vékony, gondosan kisminkelt, divatos tornadresszt viselő, beparfümözött szőkék vannak túlsúlyban. Még a ruhájuk színéhez illő körömlakkjuk is tökéletes, gondolta magában a lány, saját festékfoltos kezére pillantva. Nem tudott förtelmesebb dolgot elképzelni, mint hogy egy olyan – szándékosan gyenge minőségű – filmet kelljen végignéznie, amely a maga rideg valóságában mutatja be a szülést. Az ő fogalmai szerint semmi felemelő nem volt az egészben; hálát adott a sorsnak, hogy amikor eljön az idő, nem fog látni semmit, pláne ilyen hajmeresztő részletességgel. Ross azonban szorosan fogta a kezét – nem volt menekvés.

Ráadásul, állapította meg Tessa szörnyülködve, a férfi látszólag őszinte érdeklődéssel figyeli a horrorfilmet, és fogalma sincs róla, a jelenléte milyen felbolydulást keltett a csoportban. Ross Monahan azonban nem volt hülye. Tessa ijedten döbbent rá, hogy a férfi kész tények elé állította őt. A lány, szórakozott ember lévén, nem sokat törődött a körülményekkel, de valahogy mégis arra számított, hogy az apa kilétére nem fog fény derülni, csak a néhány beavatott számára lesz ismert a személye. Rossnak nyilvánvalóan más tervei voltak. Szinte senki nem figyelt már a filmre, amelyben a dráma a csúcspontjához közeledett. Minden szögből záporoztak rájuk a kíváncsi pillantások – illedelmesen laposak és kifejezetten szemtelenek egyaránt. Mindenki ismerte Ross Monahant, és senki sem akarta elhinni, hogy eljött. Tessa, aki azt sem bírta elhinni, hogy ő maga eljött, lejjebb csúszott a széken, lassan behunyta a szemét, és úgy tett, mintha elaludt volna. – Ez nagyon csúnya trükk volt – mondta később Rossnak. Beleharapott az egyik csirkecombba, és zord pillantást vetett a férfira, ezzel is jelezvén, hogy komolyan beszél. Ross bűnbánóan mosolygott, és egy olyan ember magabiztosságával szedett magának a fokhagymás krumplisalátából, mint aki pontosan tudja, hogy igaza van. – De szükséges. És tanulságos – emlékeztette a lányt. – Egy festményt sem kezdhetsz el úgy, hogy előtte nem készíted elő a vásznat – bökött a nappali falait díszítő képek felé. – Az nem ugyanaz – vágott vissza Tessa. – Pontosan ugyanaz! Ha nem tartod edzésben a medenceizmaidat, később mindenféle problémáid lesznek. – Az égvilágon semmi közöd a medenceizmaimhoz – közölte vele a lány negédesen Ross ránézett. Szokásos hevenyészett, szőke kontyával, feltűrt ujjú fehér gyapjúpulóverével, ahogyan az asztalra könyökölve az utolsó húsfoszlányt is leszopogatta a csirkecsontról, Tessa angyali külseje olyan ellentétes volt kekeckedő viselkedésével, hogy a férfinak nevethetnékje támadt. – De lehetne – felelte tárgyilagos hangon – Ha nem lennél ilyen átkozottul makacs. – Én nem vagyok átkozottul makacs. Csak gyakorlatiasan gondolkozom. – Ó, hát persze! – A férfi bosszús hangjába maró gúny vegyült. – Ezért kellett az elmúlt öt évben mellékfoglalkozású, ismeretlen festőként küszködnöd a betevőért. Nehezedre esne elismerni, hogy én jobban menedzsellek, mint te saját magadat, vagy már ezzel is túl sokat kérek tőled? – Erről majd akkor beszéljünk, ha lett is belőle valami – vágott vissza Tessa, felbőszülve a férfi viselkedésén. Hálás volt Rossnak a segítségért, de nem akarta hagyni, hogy a férfi ezzel zsarolja: hogy minden adódó alkalommal a fejére olvassa, és alázatos hálálkodásra késztesse őt egy olyan adósság fejében, amit soha nem lehet maradéktalanul visszafizetni. – Eddig csak te vettél tőlem képet – majd gyilkos gúnnyal hozzátette: – Ugye, nem kell minden barátoddal lefeküdnöm, hogy kegyeskedjenek megvenni a műveimet? Ross egész nap féltve őrizte a titkát: a legmegfelelőbb pillanatban akart előrukkolni a meglepetéssel. Nem egészen így képzelte ugyan a dolgot, de ez tűnt a legmegfelelőbb pillanatnak… a körülményeket figyelembe véve. – Ha le mersz feküdni Nico Colettóval – jegyezte meg könnyedén –, megöllek. A csirkecsont hangos csattanással landolt Tessa tányérján. A lány arcáról leolvadt a harag. Ross egy gombafejet tűzött a villájára, és nagy élvezettel elfogyasztotta. Közben várta, mit szól a lány. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem, hogy tegnap beugrott hozzám a szállodába. Régi barátok vagyunk. Véletlenül kiszúrta a festményedet az irodámban, és nagyon megtetszett neki a stílusod. A jövő héttől Amerikában turnézik, de szeretné, ha megfestenéd a portréját, miután hazajön.

– Nico Coletto velem akarja lefestetni magát? – Tessának elállt a szava. A megrendüléstől. A döbbenettől. Ez szenzációs reklám lenne. És Holly, szegény Holly, gondolta magában diadalmasan, sárgulni fog az irigységtől, ha megtudja – Két lepedő – mondta a férfi, kéjesen gyönyörködve a lány reakciójában. – Előre. És plusz kétszáz, ha elkészülsz vele a felesége születésnapjáig. – Kétezer font! – Tessa, megfeledkezve róla, hogy nem ihat, fogta a férfi poharát, és nagyot kortyolt a jéghideg fehérborból. – Nem bírom elhinni – rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Nyugodtan elhiheted. Na, zseni vagyok? – kérdezte Ross szerényen. – Vagy zseni vagyok? Tessa, akinek végre sikerült magához térnie a sokkból, elvigyorodott: – Nico Coletto már önmagában is zseniális. Ennyi pénzért akár le is fekhetek vele. – Nem dug félre – mondta gyorsan Ross. Tudta, hogy a lány csak ugratja, de már a puszta elképzelés is megrémisztette. Nem ismerte a féltékenységet, de Tessa mindig fel tudta kelteni benne, akár önkéntelenül, akár készakarva, és a gondolat, hogy a lány más karjában feküdjön, pláne Nicóéban, egyszerűen elviselhetetlen volt. – Ő boldog házasságban él, de ebben te állítólag nem hiszel. Tessa vállat vont. Végre elemében érezte magát. – Biztosan létezik ilyen… egy darabig. De előbb-utóbb valamelyik fél enged a csábításnak. És Nico régen nagykanállal ette a nőket, de ki tudja megmondani, hogy ha összetalálkozik egy neki tetsző lánnyal, nem… – Fejezd be! – Ross dühösen itta ki a poharát, és ádáz pillantást vetett a lányra. – Fejezd be végre, jó? Én itt megszervezek neked mindent, benned meg annyi tisztesség sincs, hogy megköszönd. Helyette azt tervezgeted, hogy merő szórakozásból ágyba csábítod az egyik legjobb barátomat, és ezzel tönkreteszel egy jól működő házasságot! Tessa gondolatban gratulált magának, amiért sikerült elérnie, amit akart, még akkor is, ha Ross ebben a pillanatban túlságosan dühös volt ahhoz, hogy a dolgok mögé lásson. Ő bármelyik férjes asszonyt lefektetheti, de azt már nem bírja elviselni, hogy bárki is hűden legyen hozzá. Csoda-e, gondolta magában Tessa keserű elégedettséggel, hogy ezek után nem volt hajlandó komoly kapcsolatba bonyolódni a férfival? – Csak vicceltem – mondta békülékenyen. – Ez egyáltalán nem vicces – dühöngött Ross, és sötét szemében csak lassan hunyt ki a harag. Tessa kellőképpen bűnbánó arcot vágott. – Ígérem, hogy nem csábítom el Nico Colettót. – Hát persze, hogy nem – válaszolta a férfi fenyegetően, a kése hegyével körkörös mozdulatokat írva le a lány kézfeje fölött. – Ugyanis minden ülésnél figyelni foglak. – Micsoda? – A biztonság kedvéért – mondta Ross olyan komolyan, hogy a lány nem mert mosolyogni – én is veled megyek. Ross már napokkal korábban eltervezte a dolgot, de közben teljesen kiment a fejéből. Útban a szálloda felé egy virágboltot pillantott meg egy elegáns üzletsor végén, és mivel pont volt előtte egy szabad parkolóhely, leállította a kocsit. Miközben a tárcájában kotorászott, hogy előkeresse a papírfecnit, amelyre felfirkantotta a lány címét, már-már meggondolta magát. Úgyis csak egy hirtelen ötlet volt, amely a rá korántsem jellemző bűntudat nyomán támadt. De volt valami a lány sápadt, kétségbeesett arcában, ami megindította őt, és… á, itt van! Ha nem téved, a lány alig egy kilométernyire lakik innen. Akár személyesen is elvihetné neki… A didergő, elcsigázott és súlyos cekkerekkel felpakolt Mattie megállt az utca végében, hogy a másik kezébe tegye át a legnehezebb szatyrot. Már csak száz méter választotta el a

bejárattól. Jólesne most egy csésze tea. Vagyis, az esne a legjobban, ha egy szerető, mosolygós lány várna rá, helyesbített az asszony, de lassanként kezdett beletörődni, hogy ilyen csodák nincsenek. Összevont szemöldökkel az ismerős kék Fiatot kezdte keresni a párás szürkületben, hogy lássa, Grace hazaért-e már a munkából. A Fiatnak azonban nyoma sem volt; egy nagy, fehér, elegáns autó foglalta el a kis házikó előtti parkolóhelyet. A fényszóró felkapcsolva, az első ajtó tárva-nyitva. Egy Mercedes, állapította meg Mattie, ahogy közelebb ért. A kocsit ferdén parkolták le, a motor pedig járt. Az asszony hirtelen megmerevedett, és olyan erővel markolta meg a szatyrokat, hogy rövid körmei a tenyerébe vájódtak. Mert még a félhomályban is könnyedén felismerte a magas, sötét hajú alakot, aki az ő házának az árnyékából lépett elő, hogy visszaüljön a kocsiba. Tizennyolc éve, hogy utoljára látta a férfit, hogy utoljára beszélt vele, hogy boldogan neki adta a szüzességét, hogy kétségbeesetten várta a jelentkezését… és Ross Monahan most itt van a háza előtt, a maga teljes valójában. Mattie-nek nem volt ideje tervet készíteni. Csak néhány másodperce maradt, hogy előrelépjen vagy odakiáltson a férfinak, de ő csak állt, földbe gyökerezett lábbal; a szíve vadul kalapált, a feje kóválygott a felgyülemlett haragtól és szégyentől, az elhatározás pedig, hogy mindenáron megvédi a lányát a további csalódásoktól, úgy bugyogott föl benne, mint a keserű epe. A fülében ott visszhangzott az erős motor bőgése, ahogy a férfi gázt adott, és elindult felé. Pislognia kellett, mert a reflektor vakító fénye teljesen elhomályosította a látását. A zavarodottság és a heves érzelmek hatására Mattie egy pillanatra megszédült. Szinte öntudatlanul botorkált le a járda széléről, egyenesen a közeledő autó elé. Rossnak erősen félre kellett rántania a kormányt, hogy ki tudja kerülni őt. A férfi arca hirtelen felvillant az utcai lámpa narancssárga fényében, és az asszony újra láthatta az ismerősen csillogó sötét szempárt, a szépen ívelt arccsontot meg az érzéki keskeny szájat. Ross most biztosan jókat káromkodik magában az ostobasága miatt, mindennek elmondja ezt a kótyagos vén tyúkot, akinek még annyi esze sincs, hogy körülnézzen, mielőtt átmegy az úttesten. De alig húsz másodperc múlva mar meg is feledkezik az esetről: erről az apró bosszúságról, amit egy kétballábas, cipekedő nő kikerülése okozott a számára. Ez a nagy különbség kettejük között, gondolta magában Mattie, a száguldó Mercedes után nézve, és mélyen beszívta a kipufogógáz maradványait. Ő nem felejtett el semmit. És nem is fog. És Ross Monahan egy nap rá fog ébredni, hogy bizonyos emberek iránt több tisztelettel kell viseltetnie. A gyönyörű rózsaszín rózsából, ciklámenszínű szegfűből és fehér fátyolvirágból kötött csokor a bejárati ajtónak volt támasztva. Amikor Mattie lehajolt érte, a csillogó celofánborítás nyikorgó hangot adott, és a még nedves virágszárakról egy kis víz csöppent az asszony csuklójára. A celofánborítás tetejéhez tűzött kis fehér borítékon Grace neve állt. Mire belépett a házba, Mattie már teljes testében reszketett. Le kellett ülnie, hogy levegőt vegyen, és csak ezután nyitotta föl a borítékot. „Ne haragudjon,” – állt a kis cédulán – „nem kellett volna kiabálnom. Gyógyuljon meg (és jöjjön vissza) hamar. Ross Monahan.” Te szemét, gondolta magában Mattie könnyes szemmel, és apró cafatokra tépte a cédulát. Szemét, gondolta magában, azzal egy majdnem üres befőttesüvegbe tömködte a darabkákat, és az egészet bedobta a konyhai szemetesbe. Szemét, gondolta magában dühösen, azzal letépte a celofánt a virágokról, és mélyen beszívta émelyítő illatukat. A csokor túl nagy volt ahhoz, hogy egyben ki tudja dobni; szél kellett szednie, hogy egyenként újságpapírba tekerje a szálakat.

– Szemét! – mondta hangosan, azzal belehajigálta a kinti kukába az újságpapír-csomagocskákat, majd a biztonság kedvéért a konyhai szemetes bűzölgő tartalmát is ráborította. Mindenáron megvédi Grace-t ettől az önző. beképzelt, felelőtlen alaktól, fogadta meg magában, és dühösen lecsapta a kuka tetejét Ha addig él is.

Holly végiglapozta az újságot, és miután megtalálta, amit keresett, fél könyökével a szék karfájára támaszkodott, hogy kényelmesen mélyedhessen el sorsa alakulásában. – Anyagi téren problémáim adódnak, de amúgy vidám és örömteli napnak nézek elébe – közölte színpadiasan a kollégáival, akik éppen a nem hivatalos pihenőidejüket töltötték a személyzeti helyiségben. – Micsoda baromság! Soha életemben nem voltak anyagi gondjaim, és hogyan lehetne vidám, örömteli napom, amikor itt szívok a tizenhat órás dupla műszakban? – Mrs. Polonowski jósnő – jegyezte meg Lucy, az egyik szobalány. – A múlt héten olvasott a tealeveleimből, és azt mondta, hogy egy jóképű férfi el fog jegyezni. Még aznap este – folytatta egyre fokozódó izgalommal – megismerkedtem Derekkel a Vörös Oroszlánban. Másnap pedig megtaláltam azt a gyémántgyűrűt a hatos szobában, egy párnahuzat belsejében… Holly jól emlékezett a gyűrűre, a meseszép szögletesre csiszolt sárga gyémánttal: egy feltűnően öltözködő ausztrál operaénekesnő tulajdonát képezte, aki óriási patáliát csapott az ékszer eltűnése miatt, majd ötven fontos jutalmat adott Lucynek, amikor az végül is megtalálta. Holly úgy érezte, az összefüggés eléggé erőltetettnek tűnik, de a jóképű férfival kapcsolatos rész mindenképpen ígéretes. Holly imádta ezt a fajta jövendőmondást Rosa Polonowskit, aki mosogatólányként dolgozott a szálloda konyháján, kicsit noszogatni kellett, hogy elszakadjon a mosogatómedencétől egy gyors csésze tea meg egy rögtönzött tenyérjóslás erejéig. A hatvanas évei végén járó bőbeszédű asszonyság, aki a háború után érkezett Angliába, úgy fejlesztette angol nyelvtudását, hogy huszonöt éven keresztül jövendőmondóként tevékenykedett egy vándorcirkusznál. Bár már nem Madame Rosaként funkcionált, azért továbbra is megpróbálta kamatoztatni tehetségét; így könnyedén tudott új barátokra szert tenni, és ha ezek a barátok elég figyelmesek voltak ahhoz, hogy egy-két pohárka édes sherryvel honorálják a fáradozásait, nos, ő nem tiltakozott. Az asszony sokáig nézegette Holly kezét, amely ott pihent bütykös ujjai között, és megcsodálta a lány csuklóját ékesítő elegáns órát. – Maka natyon szerencsés lány – mondta erős akcentussal. – Olyan szerencsés, hoty sok boldoksák lesz része. De van ety kis probléma, drákám. Naty probléma férfiakkal. Nekem mondod? – gondolta magában Holly halvány mosollyal, de egy szót sem szólt. – Naty probléma eldönteni, melyik férfit választ – folytatta Rosa Polonowski, Holly arcára szegezve gombszemét. – Két naty férfi, etyik fekete, másik szőke. Úty különböznek, de titokban mind a ketten szeretik makát. A fekete, ő sose mosolyok. Ikazi sötét ló, érti? Ety sötét ló mek ety naty barna medve, érti? És amikor választ, lesz natyon boldok. Lesz tyerek, két tyerek és jó ekészsék. Holly, aki nagy izgalmában alig bírt megszólalni, suttogva kérdezte: – De melyiket fogom választani? A feketét? Tényleg szerelmes belém? Ő lesz a férjem? Istenem, ezt nem hiszem el!

Rosa Polonowski elővigyázatosan megemlítette, hogy ő bizony nem beszélt házasságról. Megpaskolta Holly kezét, és elmosolyodott, felvillantva elképesztően girbegurba fogsorát meg a rengeteg aranytömését. – Ezt nem mondtam. Makának kell dönteni. Maka okos lány. Jól fok választani, én tudom. – Jaj, Mrs. Polonowski! – nyöszörögte Holly, aki egészen felvillanyozódott az izgalmas lehetőségek hallatán. – Ez fantasztikus! Minden úgy van, ahogy mondta, csak azt nem tudtam, nem tudhattam, hogy ő már szerelmes belém. De most, hogy biztosan tudom – Holly, te meg mi a fészkes fenét művelsz itt? – viharzott be ordítva Max a személyzeti helyiségbe, alaposan ráijesztve az egész társaságra. Csak a Mrs. Polonowski mesébe illő kijelentéseitől megigézett Holly maradt mozdulatlan. Max felbőszülten ragadta meg Holly kezét – ugyanazt a kezet, amely épp az imént tárta föl a mesés jövőt –, és minden teketória nélkül lerángatta a lányt a székről. – Az ég áldjon meg! – dühöngött, az ajtó felé taszigálva Hollyt. – A recepción sorba állnak az emberek, a telefon egyfolytában csörög, a kávészüneted pedig negyed órája letelt, úgyhogy volnál olyan szíves eltüntetni ezt a bárgyú vigyort a képedről, összeszedni magad és munkához látni végre? Ha ez még egyszer előfordul – tette hozzá szigorúan –, elveszíted az állásodat. Szerelmes belém, ujjongott magában a még mindig elvarázsolt Holly. Magas, sötét hajú és sohasem mosolyog, de ez nem számít. Mert most már tudom, hogy a zord, riasztó külső ellenére Max Monahan szerelmes belem… Antonia rosszkedvűen bámult ki a szalon ablakán az esőáztatta kocsifelhajtóra, amelyen Ross már soha többé nem hajt végig. Legszívesebben felpofozta volna azt a sovány, szőke pasast, aki a szálloda uszodájában olyan durván megzavarta az egymásra találásukat; a nő azóta hiába ólálkodott eszelős módjára a hotel körül, Ross minden egyes alkalommal elzavarta. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy a férfi minél kevésbé vett róla tudomást, Antonia érzelmei annál jobban elmélyültek. Antonia unottan és durcásan nyúlt el a halvanysárga selyemhuzatú kanapén, és felkapta az újságot, amelyet Richard hagyott az asztalon, szokás szerint az unalmas pénzügyi rovatnál kinyitva. Néhány másodpercig – az ingaóra ütemes ketyegésén kívül – csak az újság lapjainak ingerült surrogását lehetett hallani. De a surrogás hirtelen abbamaradt. Ross neve úgy ugrott elő a pletykarovatból, mint egy arculcsapás. Antoniának szabály szerint felkavarodott a gyomra, amint végigfutotta a sorokat: a sziruposan megfogalmazott cikk arról tudósított, hogy a férfi nemsokára apa lesz, és a jelek szerint fülig szerelmes a szép szőke festőnőbe, Tessa Duvallba, akit még a bathi terhestanfolyamra is elkísért. Antonia a földre hajította az újságot, és újból szemügyre vette az elhagyatott kocsifelhajtót. Szóval a kicsike ügyesen felcsináltatta magát, gondolta magában. Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogyan festhet a hanyagul öltözött szőkeség a visszataszítóan dudorodó, torz hasával. Úgy tűnt, Ross egyelőre kinyalja a fenekét, és boldogan sütkérezik a küszöbön álló apaság fényében. Ám Antonia túl jól ismerte a férfit ahhoz, hogy az újságban olvasottak komoly megrázkódtatást jelentsenek a számára. Lehet, hogy Rosst elragadta az újdonság varázsa, de nemsokára jönnek a szürke hétköznapok, Antoniának semmi kétsége nem volt efelől, hogy igaza van. Ross egyszerűen alkalmatlan az ilyen jellegű elköteleződésre. A hír megdöbbentő, állapította meg magában a nő, szép lassan magához térve, de nem különösebben. Nem kell halálra aggódnia magát miatta, hiszen úgy ismeri Rosst, mint a tenyerét. Pár hónap, gondolta magában Antonia önelégülten, és a kis rüfke nevére sem fog emlékezni. Mattie nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, amikor az újságcikk végére ért.

Természetesen sajnálta a terhes lányt. Tessa Duvall, a szőke festő– nő még nem sejti, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mattie azon töprengett, vajon a lány szándékosan alakította-e így a dolgokat, hogy elvetesse magát Ross-szal. A kisbabáról szóló hírt Grace-nek sem lesz könnyű feldolgozni. Most, hogy amúgy is megvan a maga baja, még komolyabb veszteségként fogja megélni a helyzetet, és ki tudja, milyen hatással lesz rá, ha végig kell néznie és hallgatnia, amint Ross az apaság erényeiről zengedez ódákat. Mivel a lány kerek-perec kijelentette, hogy eszében sincs másik állást keresni és elköltözni a szálloda környékéről, Mattie semmit sem tudott tenni az érdekében. – Híres lettél! – kukorékolta Holly, Tessa orra alá nyomva az újságot. – Nézd, még a nevedet is sikerült helyesen leírniuk! Kár, hogy nincs fotó. – Amint hanyatt fekve kalimpálok a lábaimmal? – vonta föl a szemöldökét Tessa. – Az aztán mindenkinek elvenné az étvágyát. Tudtam, hogy ez lesz. – Okkersárga festéket tett az ecsetére, és fürge mozdulatokkal elkente a vásznon. – Ross már biztosan megbánta az egészet. – Személyesen mutatta meg nekem a cikket. Mindenkinek felolvasta. Tess, olyan büszke, mint egy… mint egy újdonsült apa! – Ne aggódj – mondta Tessa, a festményre koncentrálva. – Minden csoda három napig tart. Nemsokára megint a régi önmaga lesz. – Meg kéne kérned Rosa Polonowskit, hogy jósoljon neked – jegyezte meg Holly önelégülten. Az imént már részletesen beszámolt Tessának saját káprázatos jövőjéről. – Nem látna semmit – tartotta föl a kezét Tessa. – A sorsom végérvényesen meg van pecsételve. Festékkel. Grace nem is olvasta volna a pletykarovatban megjelent cikket, ha ebédidőben nem fut össze Sylvie Nash-sel az egyik bathi kavézóban. – Grace, hogy vagy? – kiáltott rá a barátjába kapaszkodó Sylvie, akinek rövid miniszoknyája alig takart valamit barnára sült combjából. – Hallottad, mi történt Ross-szal Grace, akit érzékenyen érintett a név, nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Nem, mi? – Benne volt az újságban. Apuka lesz! Hú, de irigylem a gyerekét! – jegyezte meg Sylvie, aki szerette sakkban tartani féltékeny természetű barátját. Egy pillanatra elgondolkodott. – Képzeld csak el, milyen apa lehet Ross Monahan – mosolygott rá Grace-re. – Hál igen – felelte Grace gépiesen, és az ajtó felé indult. Elfogta a kétségbeesés. Muszáj innia valamit, méghozzá rögtön. És meg kell szereznie az újságot, amiben megjelent a hír. – Furcsa egy lány – mormolta maga elé Sylvie, miután Grace kioldalgott a kávézóból. – Olyan csöndes. Nem néz ki valami jól, ugye? – Ez a legrosszabb fajta – mondta a barátja önelégült mosollyal. – Fogadjunk, hogy én fel tudnám vidítani. Rögtön kipirulna az arca. – Azt próbáld meg! – mordult rá Sylvie féltékenyen. – Akkor neked is kipirulna az arcod.

Holly a szaporán pörgő propellerek fülsiketítő hangját is túlkiabálta, ahogy a helikopter körözni kezdett a lóversenypálya fölött. – Úristen! Hogy ez mekkora!

– Á, micsoda lelkesedés! – vigyorgott Ross. – Zene füleimnek! Holly felkacagott, mire Max jelentőségteljesen kinézett a kis oldalablakon, és, igyekezve tudomást sem venni a többiek trágár viselkedéséről, azon morfondírozott – nem először a nap folyamán –, hogyan lehet ennyire gyorsan tönkretenni egy ilyen különleges és várva várt napot. Mi jöhet még ezután? – tűnődött el. De erre még csak gondolni sem volt érdemes. Crazy Daisy, a koromfekete ötéves kanca, a maga elevenségével és egy keresztes vitézt is megszégyenítő elszántságával, mindennél többet jelentett a férfi számára. Ha bármi történik vele a délutáni versenyen, ő nem is tudja mit csinál Max eredetileg Francine-nek és magának bérelte ki a helikoptert, egy csillogó, piros-fehér, méregdrága Bell Jet Rangert. Amikor a nő a múlt héten felhívta, a férfiban újra feltámadtak a régi érzések. Francine, aki Normandiából telefonált, és akinek rekedtes hangjától szinte sistergett a vonal, azt mondta, pár napra Angliába utazik, és igen, nagyon szeretne elmenni Maxszel Ascotba, hogy megnézze, hogyan szerepel a férfi lova a rangos Amerson Kupán. És aztán, egy nappal a verseny előtt, Francine még csak nem is telefonon, hanem egy személytelen és nyers hangú faxüzenetben tudatta Maxszel, hogy mégsem tud Angliába utazni. Ennyi. Semmi magyarázkodás, semmi mentegetőzés. A férfi keserűségében csak arra tudott gondolni, hogy a nő másik lovagja is megjelent a színen, egy nagyobb és érdekesebb répát használva csalétkül. Max, hogy leplezze csalódottságát, Rosst kérte fel kísérőnek. Ross pedig, amint megtudta, hogy a helikopter ötszemélyes, rögtön kijelentette: – Nagyszerű, akkor Tessát is visszük. Végül, valamilyen ismeretlen oknál fogva, Holly Kingnek is sikerült felpofátlankodnia a fedélzetre, így a gondosan megszervezett páros kiruccanás végképp kudarcba fulladt. Holly egész ütőn valami jósnőről meg a sötét lovak fontosságáról hablatyolt. Igen, szó szerint hablatyolt. Komikus öltözéke, amely egy muskátlivörös csipkeruhából meg egy színben hozzáillő, a gravitációt teljességgel meghazudtoló kalapból állt, a Hölgyek Futamán talán elment volna, de ezen a szeles márciusi napon nevetségesen rossz választás volt. Minden olyan kiábrándító volt. Amikor a gép nagy ricsaj közepette ereszkedni kezdett, Max azt kívánta, bárcsak kocsival jött volna a versenyre. És egyedül. Amikor azonban a helikopter végre leállt a széltől lelapuló füvön, és kinyílt az ajtó, még Max bosszúsága is elpárolgott. Nem lehetett ellenállni a levegőben vibráló feszültségnek meg a felfokozott izgalomnak. Ross kiemelte Tessát a gépből, Max pedig Hollyhoz fordult, aki skarlátvörös tűsarkújában ügyetlenül tipegett le a lépcsőn. Legalább az orrfacsaró parfümillatot nem kell szagolni most, hogy a friss levegőn vannak, gondolta magában a férfi derűs lemondással, bár arra nem sok esélyt látott, hogy Holly elvesszen a tömegben, ebben a ruhában. Holly, Maxbe kapaszkodva, leugrott a lépcsőről. Amikor a lába el érte a talajt, fodros szoknyája a derekáig csúszott, feltárva a lány smaragdzöld francianadrágját, fehér, húsos combját és élénkrózsaszín harisnyatartóját. Holly mindenáron le akarta nyűgözni Maxet, de ilyen messzire azért ő sem akart elmenni. Legalábbis nem azonnal. Zavart sikkan– tással ráncigálta le a ruhát a térdéig, de közben majdnem eleseti, mert a tűsarkúja egészen belesüppedt a puha talajba. Ross hangosan felnyerített. – Ha igazi úriember lennél, most kölcsönadnád neki a cipőd – méltatlankodott Tessa. – Ha Holly igazi úrinő lenne – vágott vissza Ross –, eszébe sem jutna flamingórózsaszín harisnyatartót venni, pláne hordani. Nyilvános helyen – kacsintott rá Hollyra. A nagy lelátó keleti végében található Arundel étteremben elfogyasztott könnyű ebéd még jobb kedvre derítette Maxet. A férfi előzőleg meglátogatta Crazy Daisyt, aki kitűnő formában

volt, és bizakodva nézhetett a verseny elé. Ross elmélyülten diskurált egy régi iskolatársával a tőzsde alakulásáról, Holly és Tessa pedig a Sporting Times sportrovatát böngészte, és úgy tett, minta értené is, amiről beszél. Holly, aki még mindig a sötét lovakkal volt elfoglalva, az első futamban tétre is, helyre is egy tízest akart tenni Fekete Hétfőre. Tessa, aki szintén sorra vette a lehetséges nyerteseket, a lovak rátermettsége helyett inkább a zsokék öltözékének színére fektette a hangsúlyt. A rózsaszínt meg a lilát tette az első helyre, mert ezek illettek a túlméretezett csíkos blézeréhez, a bő pólójához meg a nadrágjához. A nők, gondolta magában Max bosszankodva, sajátos logikával rendelkeznek. Különösen Tessa Duvall. A férfinak még mindig nem sikerült eldöntenie, hogyan viszonyuljon a lányhoz. Tessa, kezdeti viszolygása ellenére, szintén jól érezte magát. Amikor Ross meghívta, hogy kísérje el őt meg Maxet, az ötlet abszurditása hangos kacajra fakasztotta. Igaz, hogy Maxszel fegyverszünetet kötöttek, de a férfi – aki a lány sejtése szerint jobban bele volt esve Francine Lalonde-ba, mint mutatta – nem volt valami rózsás hangulatban, amióta hazatért Amalfiból Itt-ott elejtett pikírt megjegyzései és cinikus pillantásai mindig elárulták, mit is gondol valójában Tessáról. Tessa azonban hiába hozott fel számtalan érvet, Max jelenléte a versenyen miért tenné tönkre mindenki napját, Holly leintette: – Ez a sors akarata, Tess! – bizonygatta, és nagy izgalmában elkapta Ross zakóujját. – Hát nem érted? Amikor Rosa Polonowski azt a sötét lovat emlegette, még nem sejtettem, hogy Max megvette Crazy Daisyt. És itt jön a duplacsavar, mert Max az én sötét lovam is egyben… jaj, Tess, az életem múlik ezen az egészen! Muszáj elmennünk! – Elmennünk? – kérdezett vissza Tessa, Rossra sandítva, és nem győzött csodálkozni Holly szemtelenségén. Ross azonban, miután felmérte, hogy Tessa csak akkor kíséri el őket a kirándulásra, ha Holly is velük megy, azonnal igent mondott. – Nem probléma – vigyorgott rá Hollyra. – A helikopter ötszemélyes. És amúgy is szabadnapos lennél. Akkor ezt meg is beszéltük. – De… – ráncolta a homlokát Tessa. – Maxet bízzátok csak rám – felelte Ross, vidáman elhessegetve a gondolatot, hogy a bátyja esetleg dühös lesz. – Biztosan meg fogja érteni, hogy az élete múlhat ezen az egészen. Ebéd után a társaság keresztülverekedte magát a tömegen, a földszinten lévő fogadópénztárakhoz. Tessa majdnem szívrohamot kapott, amikor meghallotta, Ross milyen téteket tesz meg. A lány egy– egy fontot tett minden lóra, míg a férfi egy egész halom tízfontost tolt át a pult túloldalára, kedélyesen elbeszélgetett a pénztárossal, és olyan természetességgel gyűrte zsebre a fogadócédulákat, mintha buszjegyek lennének. Ez a Ross mennyi mindenkit ismer! – ámuldozott magában Tessa. Alig másfél órája érkeztek, de a férfi már vagy egy tucat régi barátba és ismerősbe botlott bele Kettőjük élete egészen más, emlékeztette magát Tessa, amikor elindultak, hogy megnézzék az első futamot. Más életforma, más értékek. És ő pontosan ezek miatt az alapvető különbségek miatt nem tudna komoly kapcsolatot fenntartani Ross-szal. Ez a szomorú, de korántsem meglepő valóság. Tessa megfogadta, nem hagyja, hogy mindez elrontsa a napját, ezért megengedte Rossnak, hogy kézen fogja, és végigvezesse a zsúfolt lépcsőházon. – Kismamával vagyok! – kiáltotta olyan hangosan, hogy mindenki hallja. – Gyerünk, adjanak utat a kismamának! Lélegezz mélyeket, drágám, és számold az összehúzódásokat. És az ég szerelmére, ha lehet, ne a verseny közben jöjjön rád a szülés! Crazy Daisy a harmadik futamon indult. Mivel csak egy versenyt nyert a szezonban, a maga 66 I-ével igencsak esélytelennek számított. Max, aki úgy viselkedett, mint egy aggódó

apa, mindenkinek elmondta, hogy bár Crazy Daisy természetesen nem fog nyerni, arra azért van némi esélye, hogy helyezést érjen el. Amikor Colin Eames, Daisy trénere, rövid látogatást tett a társaságnál a magasan a nagy lelátó fölött elhelyezkedő páholyban, odasúgta Tessának, hogy Acélizomra, a -4-es második számú kedvencre tegye föl a pénzét. – Azért Daisy is esélyes, ugye? – kérdezte Holly lojálisán. Annyira bepörgött, hogy húsz fontot tett Max szeme fényére, a sötét lóra, a második futamban pedig tétre-helyre egy-egy tízest Titkos Vágyra. – Minden ló esélyes – válaszolta Colin diplomatikusan. – De azért ne tápláljanak nagy reményeket. Igaz, hogy Daisynek fekszik ez a futam, de 5000 méteren túl nincs rutinja. Csak abban bízhatunk, hogy jó időt fut ma. Amikor Max már tizedszer mondta el Tessának, hogy Daisy ügyes kis ló, de nem szabad túl sokat várni tőle, a lány már-mar megsajnálta a férfit. Hamuszürke arcával és reszkető kezével úgy festett, mint akit szörnyű lámpaláz gyötör. – Ez az ostoba Holly meg csak tovább rontja a helyzetet – siránkozott. – Meg van győződve róla, hogy Daisy nyerni fog. – Igyál még egy kicsit – kínálgatta Tessa, azzal kirántotta a félig teli üveget Ross markából, és újratöltötte Max poharát. – Úgy tűnik, versenylovat tartani komoly veszélyt jelent az egészségre Nyugodj meg, Max. Akkor is szóba fogunk állni veled, ha Daisy utolsó lesz. Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat. Az első futam kellemes volt, legalábbis Tessa számára Kisütött a nap, a hatalmas tömeg ordítva noszogatta a lovakat, majd az egyre harsányabb éljenzés, üvöltés és tapsorkán közepette a favorit, egy Gazdátlan névre hallgató nagy szürke ló, viharzott át a célvonalon, hátán az elmosódott rózsaszín-fekete pacának látszó zsokéjával. Tessa két fontol nyert. Holly választottja, Fekete Hétfő, hetedik lett. Ross ötven fontot bukott egy gesztenyebarna kancán, aki a verseny harmadánál elegánsan belepottyantottá lovasát a vízbe. Holly a történtek ellenére is remekül szórakozott. A legkevésbé sem bánkódott, hogy Fekete Hétfő nem nyert – az ő logikája szerint ez is azt bizonyította, hogy Daisy lesz az első. Szinte lubickolt az ügyeletes mókamester szerepében azzal nyugtatgatta az egyre idegesebb Maxet, hogy nemsokára a kupát meg a vele együtt járó zsíros csekket is a kezében tarthatja. Holly – mivel a kalapját vagy fél tucat tű tartotta stabilan, és a szoknyája is illedelmesen a térdénél maradt – meg volt győződve róla, hogy pontosan úgy fest, mint egy igazi versenyló-tulajdonos barátnője. Ascot, állapította meg magában, kifejezetten neki való hely. Ebben a pillanatban fülsértő füttyszó hasított a levegőbe, amelyet egy repülő pezsgősdugó követett – olyan biztos kézzel hajították el, hogy, a kalap széles karimáján megpattanva, egyenesen a lány dekoltázsába pottyant. – Gól! – üvöltött fel valaki, harsány férfihahota kíséretében. – Hé, Holly! Elvesztettem a dugómat. Fölmehetek hozzád, hogy megkeressem? Holly dühösen kikapta az ominózus lövedéket a landolás helyéről, és, olyan vörös arccal, ami már-már a ruhája színével vetekedett, beljebb lépeti az erkélyről. A fenébe Adam Perryvel meg a nagy szájával! Hogy merészeli így megalázni őt? És hogy képes ilyen hangosan örülni magának? – Kedves barátaid vannak, Holly – dünnyögte Max, miközben a korlát fölött lekukucskált a tömegre. – Ki ez az alak, a vőlegényed? – Nem, dehogy! – dühöngött Holly. – Csak egy modortalan bunkó. Akkor sem járnék vele, ha ő lenne az egyetlen férfi a földön. – Ühüm – felelte Max lágyan. – Pedig most éppen csókokat dobál felénk, és nem hinném, hogy nekem. – Undorító! – fintorgott Holly, azzal felkapta a versenyfüzetet, és úgy tett, mintha azt tanulmányozná elmélyülten.

– Úgy látom, idejön. – Te jó Isten! – kiáltott fel Holly megkövülten. Ha Adam Perry miatt elszalasztja a nagy lehetőséget Maxnél, a puszta két kezével tekeri ki a pasas nyakát. Hogy Adam hogyan tudta kijátszani a biztonsági őröket, azt Hollynak már nem volt alkalma kideríteni. A férfi fél perc múlva peckesen besétált a privát páholyba, a karjába kapta Hollyt, és olyan erővel szorította meg, hogy a lány majdnem kirepült a ruhájából. – Holly, de csinos vagy! Milyen üdítő látvány fáradt szemeimnek! Örülök, hogy összefutottunk. Helló! – fordult a többiek felé, káprázatos mosolyt villantva Tessára. – Adam Perry. Örvendek. Én fogom elvenni Hollyt – folytatta vidáman –, amint sikerül megváltoztattatnom a nevem. Jövő héten ilyenkor már Adam Daynek fognak hívni, és nem sokkal ezután ez a gyönyörű lány örökre fölveszi a… Max, látva a Holly szemében felvillanó szégyenkezést és gyűlöletet, sietve közbevágott: – Az a helyzet – szólalt meg barátságos, de határozott hangon hogy a hölgy velem van. És a jövő hónapban is velem lesz… sőt, az utána következőben is… úgyhogy én az ön helyében egy időre felfüggeszteném a házassági terveimet. Ha itt valaki összeházasodik, az Holly meg én leszünk, rendben? Ross, akit Adam Perry nem láthatott, alig bírta visszafojtani a nevetést. Tessa pisszenni sem mert, nehogy valami szörnyűség történjen. Holly, kiszabadulva Adam durva öleléséből, majdnem elájult Az azon nyomban meghunyászkodó Adam hirtelen előrenyúlt, és jó alaposan megrázta Max kezét. – Nagyon sajnálom, higgye el. Fogalmam sem volt róla, hogy Holly… menyasszony. Remélem, nem sértettem meg senkit. – Ugyan, dehogy – felelte Max udvariasan. Adam félszegen megvonta a vállát, és megkönnyebbülten mondta: – Hát, akkor én megyek is vissza a többiekhez. Ön nagyon szerencsés ember, ha szabad ilyet mondanom. Holly csodálatos lány. Túl jó a magamfajtának – Azzal még egyszer rámosolygott a társaságra. – De a remény mindig megmarad. Lehet, hogy egy szép napon nekem is szerencsém lesz, és én is találok magamnak egy ilyen gyönyörű lányt. Viszlát, Mr… – Monahan – rázta meg másodszor is a férfi kezét Max. – Mr. Monahan – biccentett Adam. – Hát persze. Holly – fordult a lány felé –, meg egyszer elnézést kérek. Ha legközelebb összefutunk, talán már Mrs. Monahan leszel. Remélem, nagyon boldogok lesztek együtt. – Egészen biztosan – mosolygott rá Hollyra Max, és gyengéden, szeretetteljesen megszorította a lány karját. Holly, akinek egy hang sem jött ki a torkán, csak bólintott. A második futamot teljes kábulatban töltötte. Észre sem vette, hogy az ő lova lett a befutó, amíg Tessa szét nem feszegette az ujjait, hogy kihalássza a markából az egy gombócba gyűrődött fogadócédulákat. – Tessa, ezt nem hiszem el! – suttogta Holly, a korlátnak támaszkodó Max széles hátára meredve. – Én sem – simítgatta ki a keze élével Tessa a viharvert nyertes cetlit. – Titkos Vágy, egy tízes tétre és helyre… húsz az egyhez… az több mint kétszáz font! Holly lopva elmosolyodott. A mindig józan és gyakorlatias Tessa semmit sem ért az egészből. De végre megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az egész élete meg fog változni, ahogy azt Rosa Polonowski is megjósolta.

Mire a lovak felsorakoztak az Amerson Kupa startjához, Max egymás után gyújtott rá a cigarettákra. Máskor is látta már versenyezni Crazy Daisyt. de ez most más volt, az első komoly verseny, és a férfi még soha életében nem érezte magát ilyen sebezhetőnek. Tudta, hogy a lónak semmi esélye sincs a győzelemre, és mégis… lehetetlen volt nem eljátszani a gondolattal, hogy talán, de csak talán, valami elkepesztő véletlen folytán… – Gyönyörű ló – szólalt meg mellette Tessa. A lány a távcsövén keresztül figyelte a rajtot; az arca feszült volt, gömbölyödő pocakja enyhén a kőkorlátnak nyomódott. – És a zsokénak rózsaszín sapkája van. Itt nem lehet baj. – Nem fog nyerni – felelte Max gépiesen. – Az a fontos, hogy jó időt fusson. Csak remélni lehet, hogy… – Én viszont rohadtul szeretném, ha nyerne – jelentette ki Ross, aki ebben a pillanatban lépett melléjük, azzal elvette Tessától a távcsövet. – Különben a beosztottaim nagyon kiakadnak rám – tette hozzá vigyorogva. – Az egész jövő havi bérüket erre a lóra tettem föl. A futam alig néhány másodperc múlva elrajtolt. Holly, akinek végre visszatéri a hangja, olyan hangosan kiabált, hogy belesajdult a torka. Tessa Rossba kapaszkodott. Az első kör végén Crazy Daisy a tízedik helyen állt, és a mezőny kezdett szétszakadni. Maxnek, aki alig bírt odanézni, elakadt a lélegzete, amikor az egyik, az élen ügető ló beleesett az árokba. Daisy zsokéja még éppen időben rántotta balra az állatot, hogy az ne szálljon bele a földön fekvő lóba. Daisy ügyesen átugrotta a vizesárkot, két másik versenytársa mellett is elslisszolt, és rúgtatva rohamozta meg a következő akadályt. A ló, Maxszel ellentétben, igazán elemében volt. Miközben Ross és Holly kórusban noszogatta Daisyt, Max gyorsan lehunyta a szemét. – Max, nézd! – kiáltotta elfúló hangon Tessa, és elkapta a férfi karját. – Megelőzte Acélizmot! Szinte repül! Max majd' elepedt egy cigiért, de tudta, hogy úgysem bírná meggyújtani. Megmarkolta a korlátot. Még egy akadály… még egy Daisy most már a negyedik helyen volt, ötszáz méterre a céltól. – GYERÜNK, DAISY! – visította túl Holly a tömeg moraját, és Max hirtelen azon kapta magát, hogy megszorítja a lány kezét. Amikor lepillantott, látta, hogy az erős szorítástól egészen elkékültek az ujjai. Most már aztán végképp nem bírja nézni a versenyt. Ha fölnéz, Daisy elesik. A tömeg magából kikelve ordítozott, és amint a lovak elérték az utolsó akadályt, Holly ugrándozni kezdett a férfi mellett. – Beéri őket – mondta Tessa csodálkozva. Majd amikor észrevette, hogy Max még mindig nem meri kinyitni a szemét, odaszólt neki: – Túl vannak az utolsó akadályon is, és Daisy megelőzte a favoritot. Max, ezt látnod kell! Max fölegyenesedett, és összehúzott szemöldökkel figyelte a célvonal felé robogó lovakat. Daisy a harmadik helyen állt, egy testhosszal a második és másfél testhosszal az első versenyző után. A férfi éppen megállapította magában, hogy nem tud kiabálni, mert egy hang sem jön ki a torkán, amikor a ló újból felgyorsított – az időzítés tökéletes volt, fekete farka csak úgy lobogott a szélben… A tömeg őrjöngött. Holly letépte a fejéről a kalapját, fölhajította a levegőbe, és ügyet sem vetett rá, hogy az szépen lebucskázott a nézők közé. Egyenesen Max nyakába ugrott, és átölelte a férfit, aki viszonozta az ölelését. Olyan boldog volt, hogy majdnem elsírta magát. A kábult Max puszit nyomott Tessa arcára. Ross felbontott egy hatalmas üveg Bollingert, amelynek a létezéséről Max nem is tudott.

– A drága Daisyre! – jelentette ki ünnepélyesen Ross, azzal szétosztotta a sebtében teletöltött poharakat, és üdvözlésre emelte a sajátját. – Még három méter, és nyer. De a második helyezés is igazi csoda: jóval több, mint amit remélni mertünk. Daisyre! – fejezte be a köszöntőt. Összekoccintották a habzó poharakat. – A jó isten áldja meg őt és mindenkit, aki rá fogadott! Nem tudom, veletek mi a helyzet – vonta magához a férfi Tessát, hogy puszit nyomjon az orra hegyére –, de én nyolcezer-ötszáz fontot nyertem. – Menjünk le hozzá – tette le reszkető kézzel a poharát Max. Amikor az emelkedett hangulattól meg a pezsgőtől kótyagosan lepillantott, arra lett figyelmes, hogy a karja valamilyen oknál fogva Holly dereka köré fonódott. – Jössz? Holly, aki behúzta a hasát, és minden idegszálával arra a csodálatos érzésre összpontosított, amelyet Max ujjainak érintése okozott a rekeszizma tájékán, megfogadta, hogy diétázni fog. Közelről érezte a férfi arcszeszének illatát, testének melegét. Megesküdött volna, hogy igazi könnyeket lát csillogni Max szemében. – Mi is megyünk – fogta kézen Ross Tessát. – Én is látni akarom őt. De figyelmeztetlek – kacsintott Max felé –, egészen beleszerettem ebbe a lóba. Ha Crazy Daisy megkéri a kezemet, igent fogok mondani. Tessa, aki nem érezte túl jól magát, de nem tudott rájönni, miért, nem szólt a dilemmájáról. Gyönyörű nap volt mögötte; a felismerés, hogy Max is csak ember, igazán megnyugtató volt, Holly annyira elragadtatta magát, hogy szó szerint a fellegekben járt, Ross pedig apait-anyait beleadott: körülugrálta, szórakoztatta, és mindent megtett, hogy ő jól érezze magát. Tessa azonban érezte, hogy a férfi türelme fogytán van. Nem könnyű megjátszani, hogy remekül szórakozol, miközben mindenki kezd becsiccsenteni körülötted, és egyedül te vagy kiábrándítóan józan, gondolta magában a lány. Ennél már csak az nehezebb, amikor a többiek ünnepelnek, te pedig azon morfondírozol, hogy – hat bámulatosan problémamentes hónap után miért érzel hirtelen tompa fájdalmat a gyomorszájadnál. Tessa nem értett az autókhoz, de úgy érezte magát, mintha leszakadt volna a dugattyúfeje. – Itt megvárlak titeket – szólt oda Rossnak, amikor Holly és Max elhagyta a páholyt. A férfi értetlenül bámult rá. – Tess, ezt nem teheted! Meg akarjuk nézni Daisyt. Ez volt élete legnagyobb futama. – Te pedig beleszerettél – próbálta meg Tessa elviccelni a dolgot, de hiába. – Honnan tudod, hogy nem vagyok féltékeny? Figyelj, szeretnék itt maradni. Ha visszajöttetek, beszélünk. – Jól vagy? – kérdezte a férfi aggodalmaskodva, ám ugyanakkor nehezen tudta legyűrni magában a hirtelen feltörő bosszúságot Nagyon igyekezett, hogy kellemessé tegye Tessa napját, és a lány most mindent elront azzal, hogy nyíltan kimutatja, mennyire unatkozik. 1AJ1 Amikor ez a zárkózott kifejezés ült ki az arcára, amit Ross annyira gyűlölt, a férfi tudta, hogy kirekesztődött a lány életéből, és vége szakadt a kettejük közötti vidám, felhőtlen intimitásnak. – Jól vagyok – felelte a lány kurtán. – Rendben. – Ross sarkon fordult. – Mindjárt jövünk. Aztán ne dorbézolj sokat, így egyedül. Amikor Holly észrevette, hogy Ross Colin Eames lányával álldogál az udvar egyik távoli csücskében, rögtön érezte, hogy baj van. Nem tudta, miről diskurál a párocska, de a testbeszédük nem szorult magyarázatra. A tizenkilenc éves, szexi Rachel Eames vadul dobálta sűrű fekete haját, ajkát nyalogatta, és valahányszor előrehajolt, hogy belesúgjon valamit Ross fülébe, jelentőségteljesen megérintette a férfi karját. Rossnak sikerült megnevettetnie. A párocska ügyet sem vetett Daisyre, aki, fehér pokrócába burkolva, hetykén lépdelt körbe-körbe

az istállóudvaron, és boldogan sütkérezett Max, Colin Eames, az istállófiú meg az összegyűlt rajongók figyelmében. Az alkoholtól meg a boldogságtól feltüzelt Holly – a tűsarkúja miatt ugyan kissé bizonytalanul – átvágott a macskaköves udvaron. – Beszélhetnénk négyszemközt? – szólította meg Rosst, de közben arra is volt gondja, hogy dölyfös pillantást vessen Rachel Jamesre. – Milyen harcias vagy – jegyezte meg Ross, amikor egyedül maradtak. Már nem mosolygott. – Mi folyik itt? – vágott vissza Holly. – A fenébe is, Ross, mire jó ez az egész? Mit akarsz bizonyítani? A férfi sötét szeme összeszűkült. – Csak beszélgettünk. – Nagy lószart – felelte Holly kifejezéstelen hangon. – Szándékosan kikezdtél vele. Amúgy hol van Tessa? – Nem volt kedve lejönni – válaszolta vontatott hangon a férfi. – Szerinte nem éri meg a fáradságot. És légy szíves, ne gyere azzal, milyen makacs tud lenni. – De hát terhes, az ég áldjon meg! – förmedt rá Holly. – Lehet, hogy elfáradt. Ez a lehetőség fel sem merült az agyadban, vagy túlságosan lefoglalt a beszélgetés ezzel a másik nővel, hogy egyáltalán eszedbe jusson? Ross elképedve nézett rá. – Ugyanarról a Tessa Duvallról beszélünk? Te jó ég, hiszen Tessa olyan erős, mint egy bivaly! Kilométereket gyalogol, mindenhova azon a hülye biciklijén megy, és az istenért sem venné kölcsön a kocsimat… nagyobb az állóképessége, mint nekem. Tessa egyszerűen unatkozik – intett elkeseredetten a férfi Daisy meg a csodálói felé. – Azt akartam, hogy jól érezze magát. Meg akartam mutatni neki, milyen életet élhetne mellettem. Minden normális nő meghatódott volna… te nem vagy meghatódva ettől az egésztől? A férfi megerősítést várt, Holly pedig képtelen volt ellenállni. Ross nem volt hozzászokva az elszámoltatáshoz, így nem is nagyon tudta kezelni a helyzetet. És ez, bár Holly még véletlenül sem vallotta volna be, jól állt neki Holly elmosolyodott, majd megborzongott. A halvány napkorong eltűnt egy sötét felhővonulat mögött, és a szél is feltámadt. – Tessa nagyon jól érezte magát. Csodálatos nap volt ez a mai. De terhes, és a terhes nőknek néha pihenniük is kell. Jól esik nekik – mondta a lány szigorúan –, ha a partnerük legalább egy hangyányit figyelmes velük. Az semmit sem old meg, ha elviharzol, és leszólítod az első lányt, aki az utadba kerül. Mint ahogy az sem – tette hozzá könnyedén – ha elkéred a telefonszámát. Ross elvigyorodott. Holly nem ma jött le a falvédőről. És fürgén jár az agya. Amint a férfi levette sötétkék zakóját, hogy Holly vállára terítse, egy összegyűrődött fogadócédulát húzott elő a felső zsebéből, és a lány markába nyomta. – Megadta a számát – mondta felvidulva. – De ne aggódj, nem akartam felhívni. – Tudom, hogy nem – felelte Holly nyájasan, azzal széttépte a fecnit, és nézte, amint a cafatok konfetti módjára szóródnak szét a szélben. – Nem a te zsánered. – Ha így áll a helyzet, ideje indulnunk – jegyezte meg Ross bánatos mosollyal. – Különben a zsánerem aggódni fog, hogy hova tűntünk. Mire a társaság a Pali Mail bárban végignézte a Crazy Daisy pazar futamáról készült videofelvételt, helikopterrel átruccant a Windsor Great Park szomszédságában lévő étterembe, és elköltötte a lármás ünnepi vacsorát, már kilenc óra volt. Tessa hasfájása teljesen elmúlt. A húszperces csendes pihenő megtette a hatását, ezért fölösleges is lett volna említést lenni a fájdalom létezéserői. Tessának a délutáni harapóssága miatt sem kellett bocsánatot kérnie

Rosstól, amikor a férfi visszatért a páholyba Hollyval és Maxszel, lopva megszorította a lány kezét, és odasúgta: – Az én hibám Ne haragudj! – Közben olyan esdeklő szemekkel bámult a lányra, hogy annak egy pillanatra majdnem megroggyant a térde – Nem a te hibád, hanem – kezdte volna a lány, de Ross az ajkára helyezte a mutatóujját, hogy beléfojtsa a szót. – Sss! Nem szokásom bocsánatot kérni. Élvezd ki a pillanatot. Egyébként jó hírem van. – Micsoda? – Megkértem Daisyt, hogy legyen a feleségem. – A férfi itt rövid hatásszünetet tartott. – De kikosarazott. Azt mondta, nem vagyok a zsánere. – Te szegény! – kiáltotta Tessa. – De mi ebben a jó hír? – Nos, ez azt jelenti, hogy továbbra is egyedülálló, partiképes fiatalember vagyok, aki minden ajánlatra nyitott – kacsintott rá Ross. – Ez volt életem legszebb napja – sóhajtott föl Holly, amikor végre kettesben maradtak Tessával a női mosdóban. – Tess, mit szólsz Max pálfordulásához? Tessa végighúzta a fésűt szélfútta frizuráján. – Mármint, hogy így lecsillapodott? – Szerintem nagyon aranyos velem – jelentette ki Holly büszkén. Közelebb hajolt a tükörhöz, és vastag réteg élénkvörös rúzst kent összecsücsörített szájára. – Több, mint aranyos. Adamet is hogy lepattintotta, mi? Amikor azt mondta, össze fogunk házasodni, majdnem elájultam. – Azért ne éld bele magad – figyelmeztette Tessa finoman. – Csak azért mondta, hogy kimentsen egy kínos helyzetből. Holly azonban, aki lendületes karkörzések közepette parfümöt spriccelt a dekoltázsára meg a hajára, rendíthetetlen maradt – Á! – kiáltott fel diadalmasan. – Max csak azt hiszi, hogy kimentett egy kínos helyzetből. A szíve mélyén komolyan gondolta. Csak még nem jött rá! Tessát félúton hazafelé kapták el az első fájások. Ezúttal igaziak: csak úgy csikarták a hasát, és olyan készületlenül érték, hogy felsikoltott kínjában. – Bocs! – mondta Ross, aki azt hitte, véletlenül a lány bordái közé könyökölt. Aztán észrevette, hogy Tessa lehunyt szemmel a hasát markolássza. – Tess, mi a baj? – kérdezte sürgetően, de a lány csak a fejét rázta. – Nem tudom. Nagyon fáj… – Jézusom! Max, kórházba kell vinnünk Tessát. Szólj a pilótának, hogy szálljon le. Hol a pokolban vagyunk? Holly az ajkába harapott, és átölelte Tessát. Ahogy Max hátrafordult az ülésen, meglátta a lány fájdalomtól eltorzult arcát. Tessa falfehér volt és remegett: az alattomos roham sokként érte, miközben halálra aggódta magát amiatt, hogy mit jelenthet. A pilóta közölte velük, hogy nincs sok értelme kényszerleszállást végrehajtani. Húsz percre vannak Bathtól, és le tudnak szállni a Royal United kórház udvarán. Tessának nem volt más választása, mint összeszorított fogakkal tűrni. És imádkozni, hogy a fájdalom ne fajuljon el. Az út további része szöges ellentétben állt a korábbi vidám hangulattal. Ross a karjában tartotta Tessát, és csak halk, biztató dünnyögése törte meg az amúgy feszült csöndet. Holly, aki soha nem rágta a körmét, most tövig lerágta mindet. Max kibámult az ablakon, a fény pöttyökkel tarkított sötét tájra, és gyűlölte magát, amiért arra gondolt, vajon – hosszú távon – nem a vetélés jelentené-e a legjobb megoldást mindannyiuk számára.

Amikor végre leszálltak a kórházhoz tartozó krikettpálya közepén, Ross gyengéden kiemelte Tessát az ülésből. Max és Holly, Tessa kérésére, visszaindultak a szállodába, hogy ha bármi történne, Ross könnyen utolérhesse őket. – Ne aggódjatok – próbálta megnyugtatni őket Tessa. – Minden rendben lesz. – Tudom – puszilta meg Holly, akinek magabiztos mosolya csak álca volt. – Majd telefonálok – szólt oda nekik Ross kurtán, és ölében Tessával elindult a kórház felé. – Tönkremegy a zakód – szólalt meg a lány elhaló hangon. – Érzem. Ne haragudj! – Úristen – pillantott le a férfi a lányra, és azon imádkozott magában, hogy minden rendben legyen, mert már ott érezte a karján az elvesztett vér ragacsos melegét –, hogy te milyen hülyeségeket tudsz mondani, Tessa Duvall…

Amikor Holly leváltotta a műszak végén, Sylvie csak morgott. – Az ember azt hinné, hogy Elizabeth Taylort várjuk. Még soha nem láttam Rosst ilyen erőszakosnak, és ez már valami! A barátnőd, ez a Tessa, érdekes egy csaj lehet. – Most eléggé törékeny csaj – válaszolta Holly, miközben végigfutotta a listát, amit Sylvie írt neki, és látta, hogy szokás szerint megint rá maradnak a legunalmasabb feladatok, amelyekre Sylvie-nek valahogy sosem jutott ideje. – És nem ő akart idejönni, hanem Ross ragaszkodott hozzá. Teljes ágynyugalmat írtak elő neki, és ezt otthon sehogy sem tudná megvalósítani. Ross-szal elkaptuk és megmagyaráztuk neki, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás. – Mmm! – sóhajtotta Sylvie. – Én nem tiltakoznék ennyire. Rosszabb dolgok is vannak annál, mint az ágyban heverészni, miközben Ross Monahan ugrásra készen várja a parancsaimat. Tessa nem így gondolta. A Grange-ben töltött első nap végére úgy érezte, ha nem vigyáz, teljesen megbolondul. Ha nincs tisztában vele, hogy muszáj ágyban maradnia, hanyatt-homlok elmenekült Volna. A legjobban az dühítette, hogy még csak rá sem kiabálhatott Rossra, mert a férfi érte csinálta az egészet. Mindent elborítottak a virágok, a rózsaszín tucatnyi árnyalatában pompázó szegfűkkel megrakott jókora tálak, a bódító illatú fehér rózsák meg a kék íriszekkel teli magas vázák. Aztán ott voltak a friss narancslével teli kancsók, a gyümölcskosarak, a színes magazinok halmai, az érintetlen, vastag rajzpapírtömbök, a ceruzásdobozok – 3H-tól 5B-ig – meg a Sony Walkman. Volt még egy hatalmas tévékészülék, egy videólejátszó meg egy hifitorony is. Kazettákkal. A telefonon kívül egy kis gomb is volt az ágy mellett: a lánynak csak meg kellett nyomnia, ha segítséget akart kérni a földszintről A főszakács pedig egy szempillantás alatt elkészítette neki azt a könnyű, de tápláló ételt, amit csak megkívánt. Minden pazar volt és rendkívül kényelmes. De Rosst sem lehetett figyelmen kívül hagyni, és a lány sokszor eltöprengett, miből gondolja bárki, hogy neki egyszer is meg kell nyomnia azt a gombot, amikor a férfi

levakarhatatlanul lebzsel körülötte, folyton azt kérdezgetve, hogy van. Minden tiltakozása ellenére töltött neki még egy pohár narancslevet. Rátehénkedett a lábára, amikor leült hozzá az ágy végébe. Komolyan kezdett Tessa idegeire menni. A szálloda feltehetően nélküle is eldöcögött valahogy, bár ezt csak az ő elmondásából lehetett tudni. Most pedig itt rostokolt a lány mellett, a koptatott farmerében meg a halványrózsaszín pólójában, hosszú lábait kinyújtva, és úgy tűnt, szíves örömest marad az este hátralévő részében is, a keresztrejtvényfejtésen kívül semmi más érdemlegeset nem művelve. Ez, állapította meg magában Tessa, rosszabb, mint a kórház, ahol legalább a sürgölődő ápolónők, a betegtársak meg a Fidelma O'Feharty névre hallgató barátságos ír takarítónő, aki nem csinált titkot belőle, hogy odáig van Rossért, el tudták terelni a figyelmét. Az azonban, hogy ő a férfi figyelmének kizárólagos tárgya, rettenetesen fárasztotta. Ross éberebben figyelte, mint egy profi emberrabló. Tessa viszont, aki gyűlölt minden felhajtást, mindössze arra vágyott, hogy egyedül lehessen. – Majd én beszélek vele – jelentette ki Holly bátran másnap reggel. Ross, mivel kénytelen volt lemenni a földszintre, hogy lebonyolítson egy régóta húzódó találkozót, Hollyra bízta a beteget. Csak egy gombnyomás, és máris ott van, biztosította a lányt. – De tényleg muszáj pihenned – tette hozzá –, és Ross csak segíteni akar. – Rettenetesen fárasztó – mormolta Tessa elcsigázott mosollyal – De ha nem hallgat rám, márpedig nemigen szokott, akkor kénytelen leszel beadni a derekadat, és úrinő módjára elviselni a gondoskodását. Adj hálát az égnek – tette hozzá Holly komolyan –, hogy legalább a babának nem lett semmi baja. – Tudom, tudom. Hálás vagyok – mondta Tessa, és a legközelebbi vázába borította a gyümölcslevét (ma ananászlé volt soron). – És Ross is csodálatosan viselkedett. Olyan megnyugtató volt, hogy az első pár napban végig ott maradt velem a kórházban Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. – A lány elhallgatott, kisimította a haját az arcából, és tépelődve meredt csupasz lábujjaira. – De ez csak a probléma egyik fele, nem érted? Ross próbálja nélkülözhetetlenné tenni magát, én pedig kezdek megbízni benne. Mármint úgy igazából, és ez megijeszt. – Na? – viharzott be a szobába Ross egy óra múlva. – Mi a fenét hablatyoltál össze ennek a boszorkánynak? Tessa elszoruló szívvel nézte, ahogy a férfi a legközelebbi székre hajítja a zakóját, leráncigálja a nyakkendőjét, és dühödt puffanással leveti magát az ágy végébe. A lánynak még időben sikerült elhúznia a lábát. – Én csak… – Azt mondtad neki, hogy nem hagylak lélegezni – vágott a szavába a férfi metsző hangon. Még szerencse, gondolta magában Tessa, hogy Holly nem a diplomácia területén tevékenykedik. Mivel nem akart vitába bonyolódni – végtére is alacsonyan kellett tartania a vérnyomását –, Ross karjára tette a kezét. – Ne haragudj, nem akartam ilyen élesen fogalmazni. De te itt lesed minden kívánságomat, mikor én önállósághoz vagyok szokva. Furcsán érzem magam így, ennyi az egész. Ross kissé megenyhüli, a vonásai ellágyultak. – Neked most törődésre van szükséged. Oké, lehet, hogy kicsit túllőttem a célon, de még soha nem csináltam ilyet. És élvezem, hogy gondoskodhatom rólad – tette hozzá hamiskás mosollyal. – Én is élvezem – felelte Tessa elgyengülve. Az elmúlt tíz nap feszültsége, félelmei és zavaros érzelmei hirtelen utolérték. Érezte, hogy mindjárt sírva fakad. Teljesen megtört az ellenállása, már nem volt ura önmagának. Arra sem maradt ereje, hogy kifogásokkal ho-

zakodjon elő, és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy hazudjon. – Élvezem – ismételte lassan, miközben a szemébe gyűlő könnyek elhomályosították a látását. – És ezért félek ennyire. Ross, akit mélyen megérintett Tessa vallomása és sebezhetősége, közelebb húzódott a lányhoz. Magához vonta Tessát, éppen akkor, amikor az első könnycsepp végiggurult a lány arcán. És, emberfölötti önuralomról téve tanúbizonyságot, Tessa homlokára és tarkójára korlátozta a csókjait. Csak miután a lány végre abbahagyta a sírást, emelte föl az arcát, és érintette oda könnyedén a száját Tessa szétvált ajkaihoz. És amikor érezte, hogy a lány viszonozza a csókot, szétterpesztett ujjait a vállának támasztja, és kissé közelebb húzódik, hogy minél szorosabban simuljon a testéhez, úgy érezte, mintha fontos csatát nyert volna meg. Az a leírhatatlan varázs még mindig ott lebegett körülöttük, de most legalább Tessa előtt is sikerült bebizonyítania a létezését. És azt is, hogy mindez túl értékes és fontos ahhoz, hogy csak úgy semmibe vegyék. – Még soha nem csináltam ilyet – szólalt meg a férfi percek múlva. Tessa még mindig ott kuporgott mellette, de a saját és a férfi vérnyomása védelmében egy pohár grépfrútlevet kortyolgatott, Ross pedig töltött magának egy kis adag whiskyt. A lány elképedve pillantott fel rá. – Mit? – Még soha nem csókolóztam. Így – vigyorodott el kisvártatva a férfi. – Abban a tudatban, hogy a szándékaim teljességgel tisztességesek. – Te szegény! – paskolta meg a férfi kezét Tessa. – Hiába a sok erőfeszítés, semmi sem lett belőle. Egy ágyban az apácával. Az élet tényleg kegyetlen. – Ne pimaszkodj! – szólt rá Ross megbántódva. – Egyáltalán nem erről van szó. – Az Újdonság varázsa. – Tessának, aki jól tudta, hogy ez az igazság, azért sikerült kierőszakolnia magából egy halvány mosolyt. – Ne izgulj, nemsokára elmúlik. – Miért nem vagy hajlandó komolyan venni? – tette le a férfi a poharát, és kényszerítette a lányt, hogy az a szemébe nézzen. – Nincs itt semmi újdonság. – Egy pillanatra elhallgatott; sötét szeméből komolyság sugárzott, a szíve vadul kalapált. – Semmi sem változott. Én még mindig szeretlek téged. És még mindig el akarlak venni feleségül. Tessa ezúttal nem nevetett. Ezúttal nem találta olyan viccesnek a hallottakat. Kezdett rájönni, hogy minél elszántabban próbálja megőrizni a függetlenségét, Ross annál eltökéltebben akarja elvenni tőle. És a lány pillanatnyilag nem tudta, van-e annyi akaratereje, hogy kiálljon magáért. Már abban sem volt biztos, hogy helyesen cselekszik-e. Hiszen hány lány utasítana vissza egy olyan férfit, mint Ross? Sugárzott belőle a vonzerő, észveszejtően jóképű volt és az ágyban is remekelt. Sikeres volt. És gazdag. És meg tudta nevettetni. És Tessa minél inkább próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez a kapcsolat nem tarthat sokáig, mert Ross természeténél fogva szeszélyes, mindent hamar megun, ráadásul megátalkodott nőcsábász, a férfi annál jobban igyekezett megcáfolni mindezt. Végtelenül kedves és türelmes volt Tessával, úgy viselkedett, mint egy mintaapa, és – amennyire a lány meg tudta ítélni – semmiféle érdeklődést nem mutatott más nők iránt. A lány érezte, hogy hamarosan semmi komoly alapja nem marad az ellenkezésre. – Tudod – mondta Ross lassan –, ez a szokásod, hogy válaszra sem méltatsz, amikor megkérem a kezedet, nem tesz túl jót az önbecsülésemnek. – Ó – mosolygott föl rá Tessa –, az enyémmel viszont csodákat tesz. – És? A lány vállat vont. – Nem nézhetnénk meg előbb, hogyan alakulnak a dolgaink? – Ez most igen – tudakolta Ross türelmetlenül –, vagy nem? – Ez egy „nézzük meg előbb, hogyan alakulnak a dolgaink” – felelte Tessa bársonyos hangon.

A férfi kétségbeesetten emelte égnek a tekintetét. – Nem gondoltál még rá, hogy politikai pályára lépj? Ross már éppen indult volna, hogy személyesen vigye föl Tessának az ebédet, amikor Holly elé állt a lépcső tövében. Egy floridai hívást akart átkapcsolni a férfi irodájába, és az úgy nem tűrt halasztást. – Tessék – nyomta Ross a megpakolt tálcát a mellette elsurranó Grace kezébe. A szokásosnál is zárkózottabban viselkedő lány még a virágcsokrot sem köszönte meg, amit személyesen vitt el neki. Sápadt arca egy űzött vadéra hasonlított, és még mindig nagyon betegnek tűnt. – Felvinné ezt Tessának? A tizenkettes lakosztályban lakik. Mintha Grace nem tudná. – Szabad! – kiáltott ki Tessa, amikor Grace bekopogott az ajtón. – Jaj, de jő! Ez nagyon kedves magától. Várjon, mindjárt rendet rakok. Grace-nek, akit egészen lefegyverzett Tessa mosolya és energikus kísérlete, hogy összeszedegesse az ágyon szanaszét heverő vázlathalmokat, sikerült úrrá lennie a félénkségén. – Nem szabad. – Letette a tálcát az éjjeliszekrényre, hogy segítsen felszedni a vázlatokat, és közben megcsodálta Holly portréját. – Nagyon hasonlít. Tessa visszahanyatlott a párnára, és alaposan végigmérte a karcsú lányt. Mostanában irigykedve nézte azokat, akiknek volt derekuk. – Ha van tíz perce, magát is lerajzolom. Most, hogy száműzetésbe kerültem, kezdek kifogyni a témákból. Nagyon sok a dolga odalent? Dolog az akadt, de Grace nem tudott ellenállni a váratlan ajánlatnak. Reménytelenül szerelmes volt Ross Monahanbe, ám féktelen kíváncsiságában minél többet meg akart tudni a férfihez legközelebb állókról is. És ha nem Tessa állt a legközelebb Rosshoz, akkor senki. – Az ebédje… – kezdte volna, de Tessa egyetlen ceruzalegyintéssel elintézte a bátortalan ellenkezést. – Hideg lazac és zöldsaláta. Ennél többet már nem hízhatok; tisztára úgy nézek ki, mint Buddha. Grace nem osztotta ezt a véleményt. A szoba meleg volt, és Tessa, lábait kinyújtva, inkább ült, mint feküdt az ágyon. Hosszú fehér pólót viselt, szőke haja lazán omlott a vállára. A napfényben fürdő szoba tele volt virágokkal, és Tessa szeme barátságosan csillogott, amikor meleg mosollyal hellyel kínálta Grace-t. Grace, aki egy darabig eljátszott a gondolattal, nem kellene-e gyűlölnie ezt a lányt – hiszen Tessa a valóságban is átélhette azt, amiről ő hosszú hónapokon keresztül csak álmodozott –, végképp megenyhült. – Mr Monahan akarta felhozni az ebédet – ereszkedett le idegesen Grace az egyik szék szélére. – De telefonhoz hívták. – Hála a jó égnek! – kiáltott föl Tessa, csak félig viccesen. – Róla már legalább fél tucat skiccel rajzoltam az elmúlt két napban. Rám fér a változatosság. Fordítsa kicsit balra a fejét. Nagyszerű. Az új pozitúrában Grace jól láthatta a korábbi rajzokat. Előrenyúlt, hogy arrébb tolja a felső kettőt, és fölemelte a harmadikat. Ross gunyoros, igéző, vidáman csillogó, sűrű szempillákkal övezett sötét tekintete olyan szeretettel nézett rá, amilyet a lány még soha életében nem tapasztalt. Grace szíve hangosan kalapált. Alig kapott levegőt. Nem bírta türtőztetni magát. – De jóképű! – Mondjon valami újdonságot is – húzta el a száját Tessa, elmélyülten méregetve Grace profilját. – Ne feszítse meg magát. Lazuljon el. – Az én apám is nagyon jóképű volt – jegyezte meg a Ross arcképétől elbűvölt Grace. – Volt? – puhatolózott Tessa finoman. – Mi történt vele? Grace szája halvány, szomorkás mosolyra húzódott.

– Meghalt – Az enyém is. – Tessa, aki nagyon igyekezett, hogy elkapja ezt a mélabús mosolyt, teljesen hétköznapi hangon beszélt, nehogy megríkassa a lányt. – A magáé lehet – tette hozzá, amikor látta, hogy a lány még mindig ott szorongatja a kezében a rajzot. – Rakja ki a kis– konyhában, és dobjon célba rá, ha a főnöke sokat szekálja. – Az ég szerelmére! – rontott be a szobába öl perc múlva Ross, metsző pillantást vetve Grace-re. – Az étterem tömve van vendégekkel, akik mind arra várnak, hogy végre felvegyék a rendelésüket. Mi a fenét művel maga itt? – Ne kapd fel a vizet – mondta Tessa, aki az utolsó simításokat végezte a rajzon. – És ne kiabálj Grace-szel, mert az egész az én hibám. Én kértem meg, hogy maradjon. – Azzal kiabálok, akivel akarok – vágott vissza a férfi, de már kevesebb meggyőződéssel. – Ez az én szállodám. – Most már mennem kell – szólt közbe Grace sietve. Az arca céklavörös volt, és idegesen babrált az ujjaival. Tessa rákacsintott, és átnyújtotta neki a kész művet. – Ne aggódjon, nem hagyom, hogy magára kenje. – Köszönöm. – Grace hosszasan nézte a mesterien megrajzolt portrét, amely megdöbbentő pontossággal adta vissza a vonásait. Fölállt, és ideges pillantást vetett Rossra, majd Tessa domborodó pocakjára. Kiskorában nagyon szeretett volna egy testvért. A sors iróniája folytán, most megkapta. – Gyerünk, gyerünk! – sóhajtotta Ross, nem is próbálva leplezni a türelmetlenségét. És apát is nagyon szeretett volna. – Elnézést kérek, Mr. Monahan – suttogta Grace. – Köszönöm, hogy modellt ült nekem! – rikkantotta utána Tessa. – Te csak ne add alá a lovat – mondta komoran Ross, amikor a lány becsukta maga mögött az ajtót. – Amúgy is szeret lógni. Van valami furcsa ebben a lányban. Egyáltalán nem bízom benne.

Szerencséjűk volt; az időjárási viszonyok tökéletesen alakultak. Halvány napsütés derengett a még halványabb égbolton, lent a talaj fölött pedig pára lebegett. A Grange mögötti mezőt vagy egy tucatnyi, a felszállás különböző stádiumában lévő hőlégballon népesítette be – csiricsáré színeik éles kontrasztot képeztek azoknak a személyeknek a komor arckifejezésével, akiknek az ingatag monstrumok levegőbe emelése volt a feladatuk. Ellenőrizték a folyékony propángázzal teli palackokat, a helyükre húzták a homokzsákokat, megvizsgálták a köteleket, és gondosan kiszámolták a várható szélsebességet. Azok, akik hajlandóak voltak fizetni a kiváltságért, csupán drága, ám üdítő szórakozásnak tartották a hőlégballonozást. A tulajdonosok pedig mindent megtettek, hogy ez így is maradjon. Antoniát egy cseppet sem érdekelte, hogyan készítik elő a ballonokat; csak élvezte a repülést. Főleg miután sikerült kiügyeskednie, hogy az eseményt összekapcsolja Ross-szal. Kihűlt kezét sídzsekijének zsebébe dugta, nekitámaszkodott Richard bronzmetál Audijának, és onnan figyelte a két férfit, akik annak a kék-zöld csíkos Nizo ballonnak a tartóköteleit ellenőrizték, amely fele-fele arányban Richard meg egy kiábrándítóan csúnya, Maurice Bertrand névre hallgató francia férfi tulajdonát képezte.

Már Ross puszta látványa felvidította és feltüzelte Antoniát. A férfi, halványkék farmerében és fehér vattakabátjában, a gallérja fölött kunkorodó sötét hajával, lazán csípőre tett kézzel, olyan kívánatos volt, hogy a nőnek elakadt a lélegzete. Vissza kell szereznie ezt az embert! – Jól nézel ki – szólt oda a férfinak egy óra múlva, amikor végre a levegőbe emelkedtek. A gázégő morajlása közepette Maurice, akinek az arcát foltosra csípte a hideg, a kötélzetet ellenőrizte, és az iránytűjét tanulmányozta. Annyira elmerült a ballon irányításában, hogy nem is hallotta, mit mond Antonia. – Nem lehet könnyű dolgod – halkította le a hangját a nő, és közelebb lépett Rosshoz. – Ezt meg mire érted? – A férfi nem nézett Antoniára. A horizontot kémlelte sötét szemével. Alattuk halvány homokszínű gyufás– skatulyaházak sora kanyargott a domboldalon. Miután elzárták a gázégőket, jóleső csönd telepedett rájuk. Magasan a város fölött repültek, és Antonia észveszejtően erotikusnak találta az élményt. – Nem lehet könnyű dolgod – folytatta türelmesen. – Szegény jó Tessa ágyhoz van kötve, és teljesen mozgásképtelen. Nem… idegesít ez téged? – A legkevésbé sem – válaszolta Ross bosszantó vidámsággal. Amit mondott, szemenszedett hazugság volt, de rögtön rájött, miben mesterkedik Antonia, és nem volt kedve részt venni a nő kisded játékaiban. Nem fogja megadni neki ezt az örömöt, de másmilyent sem. – Ez meglep. – Antonia rálehelt a kezére, hogy felmelegítse, és közben arra gondolt, mennyivel kellemesebb lenne Ross kasmírpulóvere alá csúsztatni az ujjait. – Nem gondoltam volna, hogy képes vagy az önmegtartóztatásra. – Na, látod – felelte a férfi nyájasan. – Tele vagyok meglepetésekkel. – Tavaly még így volt – Antonia Maurice-ra sandított a válla fölött, és még jobban lehalkította a hangját. – Amikor legutoljára szálltunk fel ezzel a ballonnal, mi is beléptünk a felhőjárók klubjába. Nem emlékszel, drágám? Ross, akiről azonnal leperegtek a nő durva célzásai, elmosolyodott: – Lehet, hogy te tavaly léptél be. Én ott voltam az alapító tagok között. – Ne várd tőlem, hogy elhiggyem, megváltoztál – búgta a nő, még közelebb húzódva a férfihoz. – Ross, ez nem egészséges! Tudom, hogy nem tehet róla, de szegény Tessa nem tudja megadni neked azt, amire vágysz, és mivel Richardnak a múlt hét óta fáj a háta, mi sem… – A helyedben – vágott közbe Ross sietve – én nem neveznem őt „szegény Tessá”-nak. Jól van, a baba is jól van, és nagyon boldogok vagyunk együtt. És mivel nem vagyok különösebben kíváncsi a halódó szexuális életedre, igazán leszállhatnál rólam. Nézd csak – mutatott le a férfi egy járműre, amely magányosan haladt a kanyargós, fákkal szegélyezett úton –, az ott Richard Land-Rovere. Lansdowne felé tart. – Jaj, ez a seggfej Richard! – csattant föl Antonia rosszkedvűen. – Mást se csinál mostanában, csak azon nyavalyog, hogy mennyi pénzt költök ruhára. Ha tudná, valójában mennyibe kerülnek… – És milyen sűrűn kapkodod le őket magadról – jegyezte meg a férfi, aki nem bírta megállni, hogy ne szurkálódjon egy kicsit. A túra nem egészen úgy alakult, ahogy Antonia eltervezte. A nő bosszúsan szembefordult Ross-szal, és dühös pillantást vetett rá. – Moralizálunk, Ross? Egyáltalán nem áll jól neked. A férfi szenvtelenül vonta meg a vállát. – Két hónapot adok nektek. Nem – helyesbített kegyetlenül –, hat hetet. – Annyit adj, amennyi jólesik – felelte Ross leplezetlen vidámsággal. – Csak ne gyötörj tovább. Jó volt veled tavaly, de közben megváltozott a helyzet. Feleségül veszem Tessát. Most már Maurice is kénytelen volt figyelni, de Antoniát már ez sem érdekelte. Ahogy kezdett kijönni a sodrából, a hangja is felerősödött. Még a gázégők süvítése sem tudta elnyomni egyre növekvő izgatottságát.

– Te jó ég, milyen ravasz ez a lány! Nem látod, mit művel veled? – Mivel nem hajíthatlak ki a kosárból – mérte végig a férfi fásult idegenkedéssel a nőt –, gondolom, úgyis meg fogom tudni. – Ez a legszakállasabb trükk a világon! – sivította Antonia, egész testében remegve a helyzet igazságtalanságától. – Neki semmije sincs, neked mindened megvan. Szándékosan teherbe ejttette magát, aztán eljátszotta, hogy őt milyen nehéz megszerezni. Ez egyáltalán nem nagy kunszt… még én is meg tudtam volna csinálni! Ezzel végképp betelt a pohár. A hallottak kísértetiesen hasonlítottak Max cinikus helyzetértékeléséhez. Ross, aki közel járt ahhoz, hogy végleg elveszítse a türelmét, legszívesebben úgy megrázta volna Antoniát, hogy a nőnek összekoccanjon a fogsora. Ehelyett olyan erővel markolta meg a szúrós vesszőkosár peremét, hogy egészen elfehéredtek az ujjai. – Te aztán tényleg meg tudtad volna csinálni – bólintott felbőszülve. – Ez a legrémisztőbb az egészben, és hálát adok az égnek, hogy még időben megismerkedtem Tessával Te meg a hozzád hasonlók – tette hozza szándékos kegyetlenséggel – két lábon járó óvszerreklámok vagytok – Te rohadék álszent! – sziszegte Antonia, akinek vértelen ajka visszataszító vonallá torzult. – Nemsokára kartonszámra fogod venni a kotont. És egyet sem Tessa Duvallra fogsz elhasználni.

A Királyi Akadémia minden év márciusában felkéri a festőket, hogy bocsássanak a rendelkezésére néhány nívósabb művet, amely bemutatásra kerülhet a Nyári Kiállításon. Minden évben közel tizenkétezer festmény vonul szemlére – szédítő sebességgel – a bíráló bizottság, azaz a Királyi Akadémia nagytiszteletű tagjai elé, akik az értékelést és a selejtezőket követően végül ezerötszázkétezer festmény közül választják ki azokat, amelyek bemutatásra kerülhetnek világhírű kiállításukon. Azok a szerencsés festők, akiknek elfogadják a művét, óriási hírnévre tesznek szert; a presztízs, a publicitás és a közvélemény érdeklődése minden képzeletet felülmúl. Tehetségkutatók egész hada – akik részben a kifinomult ízlésű magángyűjtőket, részben Európa és az Egyesült Államok legnevesebb galériáit képviselik – vizsgálja meg tüzetesen a képeket, felmérve a művész tehetségét és eladhatóságát. Senki sem akarja elszalasztani a lehetőséget, hogy egy újabb Hockneyt, Annigonit vagy Cookot fedezzen fel. Egy sikeres bemutató az Akadémia Nyári Kiállításán szó szerint megváltoztathatja a festők életét. A Telegraph-ot böngésző Max csak azért olvasta el a cikket, mert készülő regénye egy festményhamisításról szólt, egy simlis kábítószer-kereskedő meg egy narkós hamisító főszereplésével. Egy ilyen információt érdemes megjegyezni, hátha később még kapóra jön. Ross, aki ebédidőben talált rá a gazdátlan újságra, amely pont ennél az oldalnál volt kihajtva, már jóval nagyobb érdeklődéssel olvasta végig a cikket. Humorosnak találta, hogy egy zsűri előtt kell végighordozni a festményeket; tisztára olyan, gondolta magában, mint egy szépségverseny, leszámítva a fürdőruhát. Ross egyáltalán nem volt jártas a festészetben, de még ő is hallott a Királyi Akadémiáról. Bárki nevezhet, maximum három képpel. Ha egy éhenkórász művésznek kiválasztják a képét, az hatalmas lökést adhat az illető karrierjének.

A férfi hátrafordult a széken, és sötét szemével elgondolkodva nézett föl Tessa festményére. Még sohasem szembesült azzal a dilemmával, hogy egy olyan lányba legyen szerelmes, aki azért nem veszi komolyan a kapcsolatukat, mert neki túl sok pénze van. Ami Tessát illette, a férfi gazdagsága meg az ő nincstelensége leküzdhetetlen akadályt jelentett kettejük között. A lány az őrületbe kergette Rosst az önfejűségével. A férfinak viszont Tessa kedvéért sem állt szándékában lemondani a vagyonáról. Távol állt tőle, hogy feladja ezt a kétségkívül fényűző életet, és boldog nélkülözésben éljen egy gyönyörű, makacs koldussal. Az egyetlen ésszerű megoldás tehát az, ha kivonszolja a várhatóan kézzel-lábbal tiltakozó Tessát a való világba, ahol a pénz legalább olyan fontos, mint a szerelem. Szerencsére, állapította meg magában Ross mosolyogva, az Akadémia kedves jó tagjai éppen holnap kezdik a zsűrizést. Hollynak egy pillanatra sem ingott meg a hite Rosa Polonowski képességeiben, de azért nehezen tudta leplezni a türelmetlenségét. Az is távol állt tőle, hogy Tessát hibáztassa a drasztikus fordulatért, amely akkor következett be, amikor a múlt héten hazafelé tartottak Ascotból. A veszélyeztetett terhesség az veszélyeztetett terhesség. De Holly azóta sem tudott úrrá lenni a csalódottságán, hogy az idilli nap Maxszel olyan eseménytelen véget ért. A vágyott végkifejletből semmi sem lett. Kész, vége. És mindezidáig semmi sem mutatott arra, hogy megismétlődne. A drámai térhódítás a feledés homályába merült, és a lány megint ott tartott, ahol a kezdet kezdetén: Max úgy viselkedett, mintha az a boldog nap – és kettejük csodával határos összemelegedése – soha nem is létezett volna. Természetesen a sors akarta így. A lány tisztában volt ezzel. Ahogy lesz, úgy lesz; Maxnek időre van szüksége, hogy felismerje, nem tud elmenekülni közös végzetük elől. A lány ezt is tudta. De attól még nagyon kimerítőnek találta, hogy ilyen sokat kell várnia, amíg mindez megvalósul. Ráadásul az is tovább bonyolította a dolgokat, hogy egyesek, például Adam Perry, mindenbe beleütötték a tokmány orrukat. Amikor Holly annak idején recepciósnak jelentkezett a Grange-be, Ross közölte vele, hogy kihívásokkal teli és változatos munkakört kell majd ellátnia, mire a lány vidáman azt felelte, hogy imádja a változatosságot meg a kihívásokat. Ennek ellenére soha nem képzelte volna, hogy egyszer majd négykézlábra ereszkedve fog keresgélni egy kontaktlencsét a hall padlóján, miközben a tulajdonos gin-tonikot szopogatva tesped a fotelban, és meg sem próbál bekapcsolódni az eseményekbe. Adam, aki egy halom virágot tartott a karjában, azonnal megtorpant, hogy megcsodálja Holly tetszetős hátsóját, miközben a lány visszatolatott, hogy a vendég felszólításának engedelmeskedve, az ajtó mellett is megnézze „azt az izét.” Holly telt combjai tisztán kirajzolódtak a kikericssárga szoknya vékony anyaga alatt, és amikor a lány előrehajolt, Adam előtt csábítóan villant föl egy fehér harisnyaszegély meg egy tenyérnyi halványrózsaszín bőrfelület. Kifejezetten jót tesz az embernek, gondolta magában a férfi, ha ilyen csodás látvánnyal szembesül ezen a szürke kedd reggelen. Holly egész egyszerűen észbontó volt. Holly, aki megneszelte, hogy valaki ott áll mögötte, hátratekintett a válla fölött, és halkan elkáromkodta magát. Majd miután rájött, hogy Adam Perry a fenekét stírölte, ráadásul leplezetlenül, feltérdelt, és lesújtó pillantást vetett a férfira. – Te meg mit keresel itt? – förmedt rá Adamre, akinek ostoba vigyorgása csak olaj volt a tűzre. – Nem érek rá. És a hülye virágaidra sem tartok igényt. – Ezek nem a te hülye virágaid. – Miközben Holly nagy nehezen talpra küzdötte magát, a vigyor még szélesebbé vált, mivel a férfi rövid időre ismét megcsodálhatta a lány

harisnyaszegélyét. – Úgyhogy nem kell azzal fáradnod, hogy a legközelebbi kukába hajítod őket. A duplán leforrázott Holly a hajával kezdett bíbelődni, amely időközben kiszabadult a csatok fogságából. – Mi lesz a kontaktlencsémmel? – tudakolta a fotelben ülő nő, és lakkozott hosszú körmeivel idegesen dobolt a pohara oldalán. – Sajnálom – mondta Holly. – Elveszett. – De rögtön fel is sikoltott, amikor Adam, hóna alá csapva a celofánba burkolt csokrot, a melle felé nyúlt a szabadon maradt kezével. Mielőtt a lány rácsaphatott volna az eltévedt kézre, a férfi tömpe ujjai már a bal mellbimbóját cirógatták. Fél pillanattal később Adam, mutatóujjával és hüvelykujjával O betűt formálva, amely tökéletesen megegyezett Holly szájának alakjával, így szólt: – A kontaktlencse! A megtaláló átnyújtotta a létfontosságú plasztikkorongot a hálás tulajdonosnak. Holly kénytelen volt lenyelni a mérgét, pedig komoly késztetést érzett arra, hogy jól pofán vágja az idétlenül vigyorgó Adam Perryt. Méltóságot erőltetve magára, lesöpörte a szőnyegszálakat a térdéről, majd visszavonult a pult mögé, és belemerült egy nagy kupac számlába. – Semmi fuksz – jegyezte meg Adam könnyedén, miután áthajolt a pult fölött, és szemügyre vette a lány reszkető kezét. – Tessék? – A mesebeli Max még nem jegyzett el. – Még nem – felelte Holly metsző hangon, azon imádkozva magában, nehogy Max ebben a pillanatban robbanjon be a recepcióra, hogy a sárga földig lehordja őt. A lány jelentőségteljes pillantást vetett az Adam kezében lévő virágcsokorra. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Igen, nagyon is – válaszolta Adam gyászos képpel. – De mivel te máshol vagy érdekelt, hogy úgy mondjam, igazán elárulhatnád, hol találom Tessát. Neki hoztam a virágot – mondta tettetett szomorúsággal. – Tizenkettes lakosztály – felelte a kissé sértődött Holly. Meg sem fordult a fejében, hogy Adam esetleg máshoz jött. – De miért? Alig ismered. – Amikor megláttam Ascotban – magyarázta a férfi –, nagyon megtetszett nekem. Sajnálattal hallottam, hogy mi történt. Már jobban van, ugye? Holly nyugalomra intette magát. Hiszen még csak nem is kedveli Adam Perryt. És ez a több tucatnyi vörös rózsa annyira tipikus. Semmi fantázia, semmi finomság… – Jól van. Ágyban fekszik. Felszóljak neki, hogy itt vagy? – Nem szükséges – rázta meg a fejét a férfi, és újból felvillantotta pimasz mosolyát. – Ismersz, drágaságom. Szeretek meglepetést okozni az embereknek. – De gyönyörűek! – kiáltott föl Tessa, akit mélyen meghatott Adam figyelmessége. Holly heves reakciója ellenére Tessa azonnal megkedvelte a mackós, szalmasárga hajú férfit, aki különös óvatossággal helyezkedett el a lány ágya mellett álló széken. – Örülök, hogy te és a baba is jól vagytok – mondta Adam a maga fesztelen, közvetlen modorában. – Tudom, hogy Ross a gondolatodat is lesi, de ha bármiben segíthetek… – Már ez is túl sok nekem – tiltakozott a lány, a tévére, a videóra, a halomban álló könyvekre meg az újonnan beüzemelt kishűtőre mutatva. – El vagyok kényeztetve, de azért köszönöm a felajánlást. Amúgy hogy vagy? – Alig látok a szerelemtől – válaszolta a férfi érzelmesen. – Holly tényleg hozzámegy Maxhez? Ahhoz Hollynak kényszerzubbonyt kell adnia a pasasra, és talicskán kell odatolnia az anyakönyvvezető elé, gondolta magában Tessa, de ezt bölcsen megtartotta magának. Vállat vont, és gondosan megválogatva a szavait, csupán ennyit mondott: – Ha minden a terv szerint alakul.

– Akaratos nő. Gondolom, nem szokott változtatni a tervein. – Csökönyös, mint egy öszvér – felelte Tessa sajnálkozva. Hiába tudta, hogy Holly rosszul választott, ez még nem változtatott a dolgokon. Holly és Adam összeillő pár lennének, ha a barátnője adna egy esélyt a férfinak. Adam volt a valóság, Max az álomvilág. Egy nap majd Holly is rájön erre, de akkor már túl késő lesz. – Tehát nincs semmi esélyem. – A férfi a kezét bámulta: virsli ujjai úgy fonódtak össze, mint a dohányosnak, aki tudja, hogy nem szabad rágyújtania. Hirtelen elmélyültek a szeme körüli nevetőráncok, amint felöltötte ironikus mosolyát. – Nagyfiú vagyok, Tessa. Nyugodtan megmondhatod. Akkor is, ha fájdalmas meg minden… – Nem engem kellene kérdezned – kezdte Tessa lassan, azzal kézbe vett egy ceruzát, és pörgetni kezdte az ujjai között, hogy elterelje a gondolatait arról, amit mondani szeretett volna. – De mások tévedéseit néha könnyebben észrevesszük, mint a sajátunkat, és Holly szerintem óriási hibát követ el. Pillanatnyilag túlságosan szerelmes ahhoz, hogy józanul tudjon gondolkodni, de idővel… talán… rájön, hogy nem Max az ő embere. És akkor… – Tényleg úgy gondolod, hogy van még remény? – kérdezte Adam olyan mohón, mint egy kisfiú. – Egy halvány kis remény – válaszolta a lány óvatosan. – De nagyon halvány, úgyhogy annyira azért ne éld bele magad. Adam sugárzott az elégedettségtől. Majdnem megölelte Tessát. – Édesem, te egy tündér vagy! Tudtam, hogy számíthatok rád. Majd mi észre térítjük Hollyt! – Kicsi az esély – ismételte meg Tessa nyomatékosan, de Adam arcán ismét feltűnt a rendíthetetlen mosoly. – Hé, ezt imádom a legjobban! Mit szólnál egy kis fogadáshoz? Harminchárom az egyhez, hogy a végén megszerzem a lányt!

Holly elszántan próbált úgy tenni, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. – Egy kis összejövetel lesz nálam – mondta. Mivel Max semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy randevúra hívja őt, úgy döntött, felvilágosult nő lévén, szerepcserét fog alkalmazni, ahogy azt a Cosmopolitan is tanácsolta. A pasi, ha szorult bele egy kis jó modor, a világért sem utasítana vissza egy ilyen ajánlatot, legalábbis a magazin szerint, amelyet a lány stikában olvasott a recepciós pult alatt. – Pár barát, finom ételek és néhány palack igazán különleges bor, amit az alkalomra tartogattam… Max, aki nyakig volt a munkában, idő hiányában nem tudta elolvasni a Cosmopolitant. – Ez nagyon kedves tőled, Holly, de sajnos nem tudok elmenni. Bocs – felelte, föl sem pillantva. – Miért nem? – sápítozott Holly, akiről azon nyomban leolvadt az előkelőség máza. – A francba, Max, még nem is mondtam, mikor lesz a buli! A férfi ezúttal föltekintett: világfájdalmas csodálkozással mérte végig a lányt sötétbarna szemével, miközben a gondolatai továbbra is a formálódó cselekmény szövevényei körül forogtak. – Mikor lesz?

– Csütörtökön – szorította ökölbe a kezét Holly a háta mögött. Majd, mivel a férfi habozni látszott, hozzátette: – Vagy pénteken. Ahogy neked megfelel. – Sajnálom – ismételte Max, azzal visszafordult a számítógép zölden fluoreszkáló képernyőjéhez –, de tényleg nem tudok elmenni. Szorít a határidő – kocogtatta meg a monitort. – Bele kell húznom a melóba. – Eddig sosem kellett belehúznod – felelte vádlón a lány. – írsz egy-két órát, aztán amikor kedved tartja, abbahagyod. Max, aki annyira elmerült az új projektben, hogy észre sem vette, mennyire megsértette Holly büszkeségét, erre csak megvonta a vállát. Miért várja el tőle bárki, hogy unalmas partikra fecsérelje az idejét, amikor mindjárt megszületik a forgatókönyvek forgatókönyve? Ráadásul minél hamarabb lesz kész vele, annál gyorsabban nyerheti vissza Francine szerelmét és örök háláját. – Muszáj dolgoznom – jelentette ki határozottan. – Ez most nagyon fontos. Holly azt sem tudta, hova legyen szégyenében, amikor könnyek kezdték csiklandozni a szemhéját. Miután sikerült beleolvasnia a monitoron látható forgatókönyv-tervezetbe, rögtön kitalálta, mi áll Max hirtelen támadt, mindent elsöprő vágya mögött, hogy teljesen beleáshassa magát az új projektbe. A férfi még mindig bele volt zúgva Francine Lalonde-ba, aki mellett Holly labdába sem rúghatott. A lány fájdalmasnak, elkeserítőnek, és nagyon-nagyon igazságtalannak találta a helyzetet. – Hát persze. – Holly az ajkába harapott, nehogy valami meggondolatlanságot mondjon. Mielőtt sarkon fordult volna, még odavetette: – Csak remélni tudom, hogy neki is olyan fontos, mint neked. – Az, az – felelte Max vidáman. Annyira el volt merülve a gondolataiban meg a terveiben, hogy eszébe sem jutott utánakérdezni, kire vonatkozott Holly homályos utalása. – Ne aggódj, Holly. Minden pontosan a terv szerint halad. Amikor Ross átnyújtotta Tessa festményét a portásnak, olyan érzés fogta el, mintha egy újszülött csecsemői hagyna ott valamelyik kórház lépcsőjén. A Királyi Akadémián javában zajlott az élet: akkora tömeg gyűlt össze, mint a Harrods áruházban az első napon. Az, hogy szinte mindenki jókora festményeket cipelt a hóna alatt, már csak hab volt a tortán. – Aztán vigyázzon rá! – csúsztatott Ross egy tízest a portás kezébe, mire a férfi rákacsintott. – Nem kő' idegeskedni. Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényire. Ross, miután hosszúra nyúlt ebédet költött el régi barátjával, Nico Colettóval, majd egy költséges bevásárlótúra keretében körbejárta a Regent Streetet meg a Burlington Arcade-et, visszatért az Akadémiára. A néhány órája még reménységtől sugárzó arcok most a visszautasítás fájdalmát tükrözték. A sztoikus nyugalom viaskodott az őszinte csalódottsággal. Az a kevés szerencsés, akinek a munkáját elfogadták, szemmel láthatóan próbálta titokban tartani a dolgot. Rossnak az volt a benyomása, hogy senki sem mosolyog. Merő véletlen volt, hogy az előcsarnokban összecsődült tömeg kellős közepén az ismerős barna köpenyes portásba botlott. A férfi, akit egyáltalán nem lombozott le a komor hangulat, Ross láttán örvendezve, széles mosollyal tartotta föl a hüvelykujját. – Gratulálok, főnök! Bekerült! Ross, bár nagyon örült, nem volt meglepve. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Tessa műve érdemes a bemutatásra. Az ő képének a hátoldalára nem kelleti ceruzával ráírni, hogy „Teteje”, mint annak, amelyet bosszús tulajdonosa éppen ebben a pillanatban ráncigált el mellette. – Nagyszerű! – felelte, és közben azon töprengett, vajon a portás csak további borravaló fejében hozná-e le neki a festményt. – Nekem kell érte mennem, vagy megkérhetem magát is?

A férfi úgy meredt rá, mint egy eszelősre. – Hé, főnök, maga meg mirő' beszél? Most van itt először, mi? A kép itt marad a kiállításig. – Ugye, csak viccel? – csattant fel Ross. Azt tervezte, hogy idecsempészi Tessa képét, amíg a lánynak feküdnie kell, aztán szépen visszateszi a helyére, mielőtt bárki is észrevenné, hogy eltűnt. Aztán felhozza Tessát Londonba a Nyári Kiállításra, és a lány egyszer csak megpillantja a saját munkáját. A francba, füstölgött magában. Most ki kell agyalnom valami kifogást, miért kelt lába a képnek. – Ne haragudj – mentegetőzött Dominic –, hogy a múltkor, amikor azt mondtad, híres vagy, nem hittem neked. – Megállt az ajtóban, és mélyen meghajolt. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kuncogott Tessa. – Az újságban olvastam. Több publicitást kapsz, mint a királyi család. Gondoltam, megnézem, vegyülsz-e még a pórnéppel. – Imádok a pórnéppel vegyülni – nyugtatta meg a férfit Tessa, amikor az odabicegett az ágyhoz, hogy megölelje. – Pláne veled. Ülj le, és mesélj! Mi újság a nőiddel? – Szerinted miért vagyok itt? – húzta el a száját Dominic. – A feleségem kidobott. Marina elhagyott. Josie pedig – tette hozzá undorodva – megszökött egy ritka tehetségtelen St. Ives-i festővel. – Teljesen egyedül maradtál? – álmélkodott Tessa tettetett elképedéssel – Hát nincs igazság ezen a kegyetlen világon? Dominic mélységes sztoicizmust sugárzó égszínkék szeme Tessa tekintetébe fúródott. A férfi a lány vékony csuklójának belső felét cirógatta napbarnított ujjaival. – Beletemetkezem a munkába – felelte gyászosan. – És cölibátust fogadok. Idővel, úgy hét-nyolc év múlva, talán sikerül megismerkednem valakivel, akivel megoszthatom az életem, de addig… – Jaj, ne! – kiáltott föl Tessa. – Mindjárt sírva fakadok. Micsoda szívszaggató történet! – Soha életemben nem törték még így össze a szívem – biztosította a lányt Dominic tragikus arckifejezéssel. – Vigasztalásra és együttérzésre van szükségem. Meg kell győződnöm róla, hogy a legközelebbi barátaim igenis törődnek velem. És… – Ne is folytasd! – vágott közbe Tessa ravaszul. – Hadd találjam ki. Tető kell a fejed fölé. – Nemcsak bődületesen dagadt vagy – simított végig káprázatos mosollyal férfi a lány domború hasán –, hanem bődületesen kedves is. Tudtam, hogy rád számíthatok. Jaj, ez megrúgott! – A végén még vénlány maradok – jelentette ki Holly péntek délután – Az összes barátnőmnek van pasija Te – szegezte rá az ujját vádlón Tessára – itt heverészel az ágyban, nekem meg semmi más programom nincs a várva várt szabadnapomon, mint mirelit curryt enni és bámulni a szappanoperákat. – Utálod a szappanoperákat – jegyezte meg Tessa türelmesen. Hollyban föl sem merült, hogy esetleg ő is unatkozik, miután már harmadik hete nyomja az ágyat, és csak annyi izgalom van az életében, hogy néha kiront a fürdőszobába. Holly nem is próbálja leplezni az érzéseit, amikor bánatos. – Így van! – Holly kihúzott egy szál barackrózsaszín szegfűt az egyik közeli vázából, és izgatottan tépkedni kezdte a szirmait. – Nem szeret, nem szeret, nem szeret! Most mi a fenét csináljak, Tessa? Iratkozzak be egy kötőtanfolyamra? – Ott van Adam – vetette föl Tessa bátortalanul, jól tudván, hogy az időzítés nem a legtökéletesebb, de még ez sem tántorította el. Holly visszatömködte a vázába a lefejezett szegfűcsonkot, és talpra ugrott.

– Az ég szerelmére – vakkantotta –, ennyire azért még nem vagyok elkeseredve! – Ebben az esetben – válaszolta Tessa száraz mosollyal –, holnap feltétlenül meséld el, mi történt, amikor Mike Baldwin rájött Deirdre szextitkára. – Az a ház teljesen el van zárva a külvilágtól! – siránkozott Dominic fél óra múlva. – Sajnálom – nyomott el Tessa egy sóhajt. – Talán ugorjak oda, és húzzak fel köré egy-két házat meg kocsmát? A férfi megérezte a lány hangjában bujkáló ellenszenvet, és elmosolyodott. – Tudom, tudom. Hálátlan dög vagyok. De egyedül nem tudok mit kezdeni magammal. A múltkor legalább ott voltál velem. – Most meg itt vagyok. Ha visszaköltöznék a házba – tette hozzá a lány ravaszul –, négykézláb kellene lesned az óhajaimat. És neked kellene mosogatni. Dominic, aki találva érezte magát, elhúzta a száját. – Jól van, nem én vagyok a világ legjobb betegápolója. De Tess, nem ismerek itt senkit, és rettenetesen unatkozom… – Szeretnem, ha tudnád, hogy az egész Tessa ötlete volt, nem az enyém – jelentette ki Dominic minden kertelés nélkül. – Úgyhogy ne nagyon bízd el magad. Holly, aki nem volt humoros kedvében, gyilkos pillantást vetett a férfira. Pont ez hiányzott még neki: csúfondáros sertések egy újabb hímneműtől. – Akkor ne ünnepeld itt magad! – felelte ingerülten. – Hagyd a rizsát, és ess túl rajta! – Ez kedves – húzta el a száját Dominic. – Na jó, Tessa említette, hogy egyedül érzed magad. Gondoltam, talán eljönnél valahova. – Veled?! – vonta föl hitetlenkedve a szemöldökét Holly. – Tessa szerint – felelte Dominic pléhpofával – senki más nem jöhet szóba. – Megmondtam neki, hogy ennyire azért nem vagyok elkeseredve – vágott vissza a lány fürgén. – Akkor ez most igen vagy nem? A szappanoperák a másodperc tört részéig kinyújtották csápjaikat. – Oké – válaszolta Holly, de közben érezte, hogy ezt még nagyon meg fogja bánni. Dominic diadalmas képet vágott. – Ez most igen vagy nem? – ismételte gúnyolódva. – Ne feszítsd tovább a húrt, nagyokos, ez egy oké.

A sok-sok tettenérésnek köszönhetően Ross rutinos hazudozónak tartotta magát. Valahányszor szembesítették a bizonyítékokkal, ő mereven ragaszkodott a mottójához: tagadni, tagadni, tagadni. És ez a módszer egészen mostanáig kifejezetten jó szolgálatot tett neki. Hazudni könnyű. Ha elég sokáig markolod a pisztolyodat, a végén mindenki kifogy az érvekből. Tessának hazudni azonban más volt. A lány nem akadékoskodott, és ha kételkedett is a férfi mondandójában, semmi jelét nem adta ennek. Ross számára az jelentette a problémát,

hogy minél készségesebben fogadta el a lány a magyarázatait, azok annál nyakatekertebbnek tűntek. – És mivel Nico meg van győződve róla, hogy a barátját érdekelnék a munkáid – szőtte tovább a mesét a férfi –, kölcsönkérte tőlem a festményedet. – Jó – felelte Tessa vidáman. – Már úgysem az én festményem. Hanem a tiéd. – Nos, igen… ez a barát jelenleg Amerikában van, még Nico sem tudja, mikor jön haza. De amint megérkezik és megnézi a festményt, azonnal visszaadja neked, izé, nekem. – Rendben. Ross, odaadnád azt a könyvet a komód tetejéről? – Lehet, hogy több hónapig is elhúzódik a dolog – folytatta a férfi óvatosan. Tessa félrebiccentette a fejet. – Ez egy könyvtári könyv – mondta lassan és tagoltan. – Addigra rég le fog járni. Nem tudnád most rögtön odaadni? – A festményről beszélek – felelte a még mindig ideges Ross. – Kezdem unni ezt a sztorit – csattant föl Tessa, és egy párnát vágott a férfi fejéhez. – Csinálj, amit akarsz. Csak add már ide azt a rohadt könyvet! A határozottan döcögős indítást követően az este mind Dominic, mind Holly várakozásait felülmúlta. Mivel Dominic kocsi nélkül volt, Holly elment érte Tessa házához. A lány, aki semmiképpen sem akarta azt a látszatot kelteni, mintha mindenáron jó benyomást igyekezne tenni Dominicra, a lehető legegyszerűbb öltözéket viselte: egy teljesen sima zsályazöld pamutinget meg egy sötétebb zöld Fiorucci farmert. Minimálsmink, minimálparfüm és szándékosan lekezelő modor tette teljessé a toalettet. Dominic, aki rögtön átlátott a szitán, kéjes örömmel licitálta túl a lányt. Sem gyűrött fekete pólója, sem szakadt farmerja nem volt éppen vadonatúj, nem sminkelte ki magát, és ami a lekezelő viselkedést illette, nem lehetett túlszárnyalni. De a szócsaták csak ideig-óráig jelentettek szórakozást. Miután mind a ketten legurítottak néhány italt egy aprócska, gyertyafényes belvárosi borozóban, Dominicnak sikerült annyira megtörnie Holly kőkemény ellenállását, hogy döbbenten fedezze fel, a lány imádja az élő dzsesszzenét. De csak akkor lepődött meg igazán, amikor három óra múlva ki derült, nem elég, hogy a lány jól táncol, de állóképesség tekintetében még az All-Blacks rögbicsapat játékosait is túlszárnyalja. Holly teljesen kisajátította magának a táncparkettet – vórösesszőke haja csak úgy repdesett, az arca kipirult, a csípője lágyan ringott –, jókedvűen csipkelődött a zenekarral, és egy egész sor partnert fogyasztott el. És mivel a meleg, füstös pincehelyiségben végzett testmozgás hatására alaposan megszomjazott, rengeteget ivott. – Pizza – lihegte, amikor végre lerogyott a férfi mellé, és kiitta a söröskorsóját. – Pizzát akarok enni. A következő sarkon van egy irtó jó pizzéria. – Jó – felelte Dominic. – Isten tudja, hogyan fogok hazajutni ma este. Így nem vezethetsz. Részeg vagy. – Jól érzem magam – válaszolta Holly meglepett hangon. – Pedig annyira biztos voltam az ellenkezőjében. Hát nem furcsa az élet? – Bizarr – bólintott Dominic komoly arccal, és magában megállapította, hogy Holly nem is olyan rémes nő. – De én még mindig nem tudom, hogyan jutok haza. – Ne izgulj, nálam elalhatsz – hadonászott a lány vadul az üres poharával. – Nem lakom messze. – Majd rávigyorgott a férfira, és úgy oldalba bökte, hogy az majdnem lezuhant a földre. – De nem szeretném, ha rosszra gondolnál. Csak éjszakai szállást kínálok, nem valami fülledi dolgot.

– Én is pontosan így gondoltam – bólintott Dominic megkönnyebbülten. A karjánál fogva talpra húzta a lányt. – Gyerünk pizzáz– ni! Ha nem eszel valamit gyorsan, teljesen kiütöd magad. Dominic nem tartotta vonzó nőnek Hollyt, bár azt elismerte, hogy van valami a lányban, ami felkelti bizonyos férfiak érdeklődését. És most, ahogy itt ültek Holly lakásában, a férfi, majdnem egy teljes üveg vörösbor elfogyasztása után, már azt is meg merte kockáztatni, hogy a lány nem is néz ki olyan rosszul Jól állt neki a halványzöld blúz, és az, hogy időközben meg egy gomb kigombolódott a ruhadarabon, csak tovább fokozta a csáberejét. Dominic, aki világéletében a nyúlánk, kis mellű, keskeny csípőjű lányokért rajongott, elgondolkozott, vajon milyen lehet egy olyan nővel szeretkezni, mint Holly, aki csupa extravagáns domborulat meg pihepuhaság. – Mi van? – szegezte neki a kérdést a lány, egy újabb szelet Margherita pizza után nyúlva. Dominic elmosolyodott. – Csak elképzeltem, milyen lehet… megérinteni. Holly vakmerően buja hangulatban leledzett. Elege volt már abból, hogy Max levegőnek nézi, nagy szükségét érezte, hogy valaki végre felturbózza az önbizalmát, és annyira még nem volt részeg, hogy ne jöjjön rá, mi jár Dominic fejében. Talán egy egyéjszakás kaland mindent megoldana. Visszahajította a pizzaszeletet a dobozba, elnyújtózott a kanapén, és visszamosolygott a férfira. – Azt hiszem – szólalt meg lassan –, rám férne még egy pohár bor. – Reggelre megbánod. – Dominic ennek ellenére teletöltötte Holly poharát; ujjai a lány csuklójának belső felét súrolták, ahogy átnyújtotta az italt. A sápadt bőr selymes, kellemesen meleg és barackillatú volt. Max nem kívánta őt, legalábbis pillanatnyilag. Holly, aki magányos volt és nagyon vágyott már egy kis törődésre, letette a poharát, előrehajolt, és megérintette Dominic barna kezét. – Ne félj, semmit sem fogok megbánni – mondta lágyan és óvatosan, miközben az ujjaik egymásba fonódtak. – Nem, a múlt héten adtam el. – Ross, aki éppen telefonon beszélt, észre sem vette, hogy Grace félénken beoldalog az irodájába. Merő megszokásból megpördült a székével, hogy rápillantson Tessa festményére, de csak a csupasz fal meredt rá. A férfi összevont szemöldökkel fordult vissza. – Megnézték, tetszett nekik, és olyan ajánlatot tettek, hogy hülye lettem volna visszautasítani. Nem akartam eladni, de a profit az profit. Ekkor mar Grace-t figyelte komoran, akinek szokatlanul sokáig tartott összeszednie a két üres kávéscsészét. Harry Bradford, aki mindenáron meg akarta venni Ross hajóját, tovább méltatlankodott, és azon igyekezett, hogy kiszedje Rossból, mennyiért kelt el az áru. Ross nagyon élvezte a helyzetet, és minden alkalommal elegánsan megkerülte a választ. – Érzelmi érték? Persze, hogy volt neki érzelmi értéke – kiáltott fel, azzal hátradőlt a széken, és beletúrt, csillogó sötét hajába. – De mégiscsak üzletemberek vagyunk, Harry. Te is tudod, hogy megy ez… – Nem is tudtam, hogy Mr. Monahan eladta a festményt – jegyezte meg Grace, amikor egy óra múlva felvitte Tessának a vacsorát. – Én sem – felelte Tessa döbbenten. – Biztos vagy benne? – Hallottam, hogy erről beszélget valakivel telefonon. Azt mondta, a múlt héten adta el, mert valaki olyan ajánlatot tett neki, amit nem tudott visszautasítani – fontoskodott Grace, akiben már korábban is felmerült a kérdés, miért tűnt el az irodából a kép, amely egyébiránt

nagyon tetszett neki. – Meg azt is mondta – tette hozzá méltatlankodva –, hogy a képnek van érzelmi értéke, de ő mégiscsak üzletember, és a pénz mindennél fontosabb. Azt hittem, szólt neked. – Talán nem akart megbán tani – válaszolta Tessa, felidézve magában azt a sok gyermeteg kifogást, amellyel Ross állt elő a minap, és próbált úgy tenni, mintha nem érintené érzékenyen az úgy. A festmény Rossé: ahogy Tessa már korábban is megmondta, azt csinál vele, amit akar. A lány ennek ellenére csalódottan vette tudomásul, hogy a nyereség többet jelent a férfinak, mint az az öröm, hogy egy olyan műalkotást tudhat magáénak, amelyet tulajdonképpen ő maga rendelt meg. Ez a rosszul időzített, megrendítő eset is azt bizonyította, milyen nagy a távolság kettejük között. – Szerintem szemétség volt tőle – jelentette ki Grace öntudatosan. Szerintem is, gondolta magában Tessa. De csak azért sem fogom Ross orrára kötni, mennyire megbántott. – Most egy picit maradj csöndben – mondta a lány, azzal megmozgatta a jobb kezét, és kényelmesebb testhelyzetet vett föl. – Muszáj a szádra koncentrálnom. Nico sötétzöld szeme vidáman csillogott. – Én meg addig – felelte – a lábadra fogok koncentrálni. – Ne strapáid magad – fintorgott Tessa. – Nem túl szép látvány. Komolyan mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogok hízni. – Utána úgyis visszafogysz – vigyorgott Nico. – És én amúgy is szeretem a terhes nőket. Hányadik hónapban vagy, a hetedikben? A lány bólintott, és közben megpróbálta megörökíteni a férfi híres félmosolyát. Rossnak igaza volt; Tessa félelme, hogy Nico Colettót kell lefestenie, már az első találkozás alkalmával szertefoszlott. A férfi, könnyed sármjával és minden egoizmustól mentes viselkedésével teljesen lefegyverezte a lányt. Jópofa volt és figyelmes, kellemesen el lehetett vele beszélgetni, és szemmel láthatóan imádta a feleségét meg a gyerekeit. – Héthónaposan Camillának is nagy volt a pocakja – mondta Nico vigasztalóan. – Gyönyörű volt, de állandóan azt hajtogatta, hogy elefántfókának érzi magát. Csak titokban tudtam lefényképezni. Tessa, ahelyett, hogy csendre intette volna Nicót, kíváncsian kérdezte: – Ott voltál a szülésnél? – Hát persze! – nézett rá meglepődve Nico. – Semmi pénzért nem hagytam volna ki. Egyszerűen fantasztikus volt! – mesélte őszinte lelkesedéssel. – Nem hittem a szememnek… az egyik percben még egy óriási púp volt Cami pocakjában, aztán egyszer csak a karomba tettek egy hús-vér gyereket, a lányunkat. Tessa kezében megállt az ecset. – Szép lehetett. ISO – Édesem, valóságos csoda! Várj csak, majd te is meglátod. – Az a baj – vallotta be a lány vonakodva –, hogy Ross ott akar lenni velem, de én inkább egyedül csinálnám. – Arról szó sem lehet! – jelentette ki Nico határozottan. – Ne gondold, hogy emiatt k] fog ábrándulni belőled. Camilla első férje nem volt benn a két gyereke születésénél, én viszont ragaszkodtam hozzá Katrinánál… és a végén örültem, hogy így döntöttem. Ha akarod – folytatta lelkesen –, felhívhatjuk Camillát, hogy megkérdezd tőle, hogyan érezte magát. – Nem, nem! – tiltakozott Tessa, miután rájött, hogy alulmaradt. – Elhiszem neked. Most pedig – mondta újult elszántsággal – tényleg maradj csöndben öt percre, különben éjfélig sem végzünk.

Amikor Tessa, a tervezettnél egy héttel korábban hazaköltözött, hogy feloldozást nyerjen az ágynyugalom alól, és végre megnézze, Dominic milyen szemétdombot csinált a házból, Ross nem rejtette véka alá az ellenérzéseit. De mivel nem tudta jobb belátásra téríteni a továbbra is őrjítőén csökönyös lányt, kénytelen volt taktikát váltani, és amennyire csak lehetett, rajta tartani a szemét, persze észrevétlenül. – Vigyázz! – kukkantott ki a konyhaablakon Tessa, majd az órájára pillantott. – Gyorsan temesd be az alagutat és rejtsd el a lapátokat! Herr Kommandant az esti őrjáratát végzi. – És meghozta nekünk a vöröskeresztes csomagot – lépett a lány háta mögé Dominic. – De jó! Remélem, megint füstölt lazac lesz a menü. – Szia! – lépett be a házba Ross, futó csókot nyomva Tessa homlokára, és levegőnek nézve Dominicot. – Gondoltam, ideugrom, hogy megnézzem, hogy vagy. Milyen volt Nicóval? – Jó – felelte mosolyogva Tessa. Ross végül nem váltotta be a fenyegetését, és nem volt jelen az ülésen. – Kedvelem őt. Kicsit röstelltem, hogy nem tudtam felutazni Londonba, de Nico azt mondta, hogy nem baj. Állítólag éppen valami zenészbarátjával dolgozik, akinek a közelben van a stúdiója, úgyhogy a következő néhány ülést össze tudja kötni a melóval. A nézeteltérések ellenére Ross és Dominic kurta, elcsigázott pillantást vetett egymásra. Csak Tessától telik ki, hogy „valami zenész– barát”-nak nevezze Peter Gábrielt, akiről azt sem tudja, kicsoda. – Na, nézzük, hogy haladsz– fordult Ross a nappali ablaka előtt felállított festőállvány felé. – Jézusom, Tess! Ezt nem teheted! Nico agyvérzést fog kapni, ha ezt meglátja1 – Ezek csak az első benyomásaim – tiltakozott Tessa aggodalmaskodó arccal. – Az első skiccet mindig barnával szoktam megrajzolni. Szerinted nem hasonlít Dominicnak, aki kevesebb, mint tíz perc alatt dobta össze Nico bizarr, alig felismerhető karikatúráját, el kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát. A teljesen kétségbeesettnek tűnő Tessa – akinek még igazi könnyek is csillogtak smaragdzöld szemében – belecsimpaszkodott Ross karjába, és megerősítést várva nézett föl a férfira. – Ugye, tetszik? – Nem, egyáltalán nem tetszik! – jelentette ki Ross határozottan. Végtére is ő beszélte rá Nicót, hogy festesse meg a portréját Tessával. Méghozzá nem két fillérért. – Úgy néz ki, mint egy retardált majom mázolmánya. – Ezt hívják neoimpresszionista absztrakt dadaizmusnak – suttogta Tessa. – Nagyon merész. – Tessa, ez egyszerűen borzasztó! – vágta rá Ross. – Azonnal tüntesd el, és csinálj egy másikat. Nicónak nem kell tudnia róla. Még nem látta, ugye? Amikor a lány megrázta a fejét, egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Meg akarja várni, amíg teljesen kész lesz. – Hála istennek! – Szóval nem tetszik – dünnyögte a lány rekedtes hangon. – Pedig ezerszer elmondtad, hogy nem értesz a modern művészethez. Ki tudja, lehet, hogy Nico imádni fogja. – Higgy nekem – felelte a férfi zordan – Hányni fog tőle. Tessa vállat vont. – Akkor adja el. De Ross nem vette a lapot. – Ezt nem hiszem el! – túrt bele idegesen a hajába. – Az ég szerelmére, Tess, mondd, hogy csak viccelsz! – Oké – kacsintott rá Tessa. – Csak viccelek. – Viccelsz? – meredt rá a férfi.

– Én ugyan nem – válaszolta a lány halvány mosollyal. – Humorban nem ismerek tréfát.

Tizennégy nappal később és két további ülést követően Tessának végre sikerült befejeznie a portrét. A következő héten a kertben lustálkodott, kellemes aranybarna színt öltött, és azon imádkozott magában, hogy a festék megszáradjon szombatig Az előző hét heves esőzéseit kővetően az időjárás drámai javuláson ment keresztül. Június elsején hétágra sütött a nap a felhőtlen, kobaltkék égen, és Tessa orráról folyton lecsúszott az Ambre Solaire-től síkos napszemüveg. Hatalmas pocakja már csokoládébarnára sült, de mivel nem tudott hason feküdni, a háta jó néhány árnyalattal világosabb volt. Dominic, aki nem küszködött ilyen problémákkal, arcát a párnájába temetve szunyókált, és sejtelme sem volt róla, hogy Tessa egy újságból kivágott Batman lógót helyezett a két lapockája kózé. Meleg volt. A lány lustán felsóhajtott, lehunyta a szemét, és a szombati partiról kezdett elmélkedni. Nico, Camilla, a négy gyerekük, továbbá Camilla két gyönyörű nővére is ott lesz a Grange-ben hogy együtt ünnepeljék meg Camilla születésnapját Nico ragaszkodott hozzá, hogy Ross és Tessa is jelen legyen. Tessa tudta, Nico és Ross kisebb sajtótájékoztatót szervezett a parti kezdetére, hogy hírverést csapjon neki. Mindez nagyon izgalmas, de idegtépő is volt egyben. A lánynak fogalma sem volt, hogyan fog viselkedni, amikor szembetalálja magát a hús-vér újságírókkal. Hirtelen megszólalt a mobilja. Tessa, akinek még nem sikerült megszoknia az új helyzetet, összerezzent, és magában elátkozta azt a napot, amikor Ross megvette neki a kütyüt. Azon kívül, hogy soha nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy telefonja legyen, mindig is örömmel töltötte el a tudat, hogy elvonulhat a világ tói, Ross azonban csak úgy engedte el a szállodából, ha elfogadja ezt az ajándékot. – De hát terhes vagy, az ég szerelmére! – Ross ezt úgy mondta, mint valami újdonságot. – Nem élhetsz úgy, mint egy remete. – Ott van Dominic – vágta rá a lány. Ross tekintete mindent elárul i – Nekem meg vakbelem van – felelte a férfi lesújtó hangon. – De ez még nem jelenti azt, hogy bármiféle hasznom lenne belőle. Tessa végre megtalálta a telefont a Daily Mail meg egy üres cukorkás zacskó alatt, és benyomta a hívásfogadó gombot. – Szia, Ross! – Miből gondoltad, hogy én vagyok? – kérdezte a férfi rosszallóan. – Egyedül te meg Holly tudjátok, hogy van telefonom – dőlt hátra a lány a nyugágyban, tekintetével a kertet pasztázva. A növényekre is ráfért volna mar egy kis gondozás, de Tessa jelenleg ugyanúgy nem tudott mit kezdeni velük, mint az egyenetlen barnaságával. – Holly is hívhatott volna – jegyezte meg a férfi. – Bár az isten mentsen meg tőle – tette hozzá. – Megmondom neki. – Figyelj, beszélnünk kell. – A férfi hangja hirtelen elkomorult. – Tess, attól félek, hogy szomorú hírt kell közölnöm veled. – Szomorú hírt? – visszhangozta a lány, aki el sem tudta képzelni, mi lehet az. – Hadd halljam!

– Nico most hívott. Azt kérdezi tőled, nem haragudnál-e nagyon, ha mégsem venné meg a képet. Tessának kiszáradt a szája. – Micsoda? De hát miért, mi baja vele? – Sajnálom, édesem. Tudom, hogy nagy megrázkódtatás ez neked. Nico nem akart szólni, de szerinte túl öreg a portrén. – Nem kell neki? – A lány kétségbeesetten meredt a gyűrött, szamárfüles Daily Mailre. A horoszkópjában benne volt, hogy készüljön fel egy kisebb csalódásra, de Tessa nem hitt a horoszkópokban. – És mi lesz a szombattal? – Nem megyünk. – Ross hangjából sütött a sajnálkozás. – Ők azért megtartják a bulit a Grange-ben, és Nico azt mondta, a történték ellenére is szívesen látnak bennünket, de én közöltem vele, hogy süsse meg a nyavalyás partíját. Természetesen a fotósokat is lemondtam. – Jaj, Ross, ez borzasztó! – suttogta Tessa reszketeg hangon. – Én úgy láttam, hogy nagyon is meg van elégedve a portréval. – Édesem, tudod milyenek ezek a rocksztárok – mondta vigasztalóan a férfi. – Nem tudják értékelni a valódi tehetséget. Amikor Nico közölte velem, hogy a kilencéves fia is különb képet festett volna róla, rájöttem, hogy a fickónak lövése sincs… – Ezt mondta? – sikoltott fel a lány, azzal letépte magáról a napszemüvegét, és a legközelebbi virágágyásba hajította. – Ez valami vicc? – Igen – felelte boldogan Ross. – Az. – Hát ez gyönyörű! – kiáltott fel Camilla, amikor először pillantotta meg a férje portréját. – Tessa, hogy te milyen ügyes vagy! Tökéletesen eltaláltad a karaktert. – Tudom – ölelte át Nico felesége karcsú csípőjét, és Tessára kacsintott. – Ronda egy alak vagyok, mi? Camillának, aki már hozzá volt szokva a férje humorához, a szeme sem rebbent. – És ez a mosoly! – lelkendezett. – Drágám, ez tényleg te vagy! – bújt oda Nicóhoz. – Nem gondoljátok, hogy öreg vagyok rajta? – A férfinak egy teljes másodpercre sikerült komolyságot erőltetnie magára. Aztán, lapos oldalpillantást vetve Tessára, felnevetett. – Bocs, Tess! Ross mindent elmesélt. Még mindig nem bírom elhinni, hogy bevetted a meséjét. Láttad, mennyire tetszett nekem a kép. – Az ingatag önbizalmam a hibás meg az, hogy azt hittem, csak udvariaskodtál – válaszolta Tessa bánatos mosollyal. – Egy festményt befejezni majdnem olyan, mint a szülés; senki sem szeretné, ha csúnyának tartanák a kisbabáját. – Ha már csúnya babákról van szó – mondta Nico vidáman, amikor Ross, karján Katrinéval melléjük lépett –, most már add vissza a gyerekemet, Monahan. Trini, gyere, adj egy nagy puszit apunak! – Apu! – fonta pufók karját Katrina sugárzó arccal Ross nyaka köré. – Trini, sss! – feddte meg a lányát Nico. – Újságírók is vannak itt. Nem Ross az apukád, hanem én. – Még szerencse, hogy Nicóra hasonlít – súgta oda Camilla Tessának, amikor Nico a levegőbe emelte a gyönyörű kislányt. – Minden férfiban az apját látja, és ez néha elég rázós tud lenni. – Rod Stewartra is jól ráijesztett a múlt héten – mesélte Nico szeles vigyorral. – Hé, Trini! Erről mi a véleményed? Ki ez? – Hátrafordult, és megmutatta a kislánynak a portrét. Katrina, akinek hatalmas zöld szeme érdeklődéssel tapadt a festményre, felsikkantott örömében. – Na, ki az, Trini? – kérdezte Nico büszkén. – Anyu!

Tessa hálás volt Nicónak, hogy végig mellette maradt és tartotta benne a lelket, amíg ő átesett a tortúrán, és válaszolt a három kiválasztott újságíró kérdéseire. A férfi kedves segítőkészségének és rutinosságának köszönhetően a lány felszabadultan pózolt a fotósoknak a portré előtt. Persze Nico számára ez csak egy újabb rövidke találkozás a sajtóval, gondolta magában Tessa, akit csodálattal töltött el a férfi könnyedsége, és közben azon imádkozott magában, hogy a pulzusa legalább valamelyest visszaálljon a normális értékre. De most került először ilyen helyzetbe, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az újságírókat sokkal jobban érdekli a meg nem született gyermeke, mint a portré. A könyvtárszoba szerencsére hűvös volt. A magas ablakokon keresztül Tessa jól látta, hogy a parti nélkülük kezdődött el: Nico harminc-negyven barátja és rokona jókedvűen mulatozott a napsütötte, virágokkal telehintett teraszon. A lány azt kívánta, bárcsak ő is ott lehetne velük. – Szóval a baba öt hét múlva fog megszületni, Tessa – mondta az Express újságírónője cinkos mosollyal. – Hadd kérdezzem meg: nem tervezi, hogy összeházasodik Ross-szal? – Sadie, légy szíves! – szólt közbe Nico, mielőtt még Tessa egyáltalán válaszra nyithatta volna a száját. – Azért vagyunk itt, hogy Tessa karrierjét egyengessük. Bámulatosan tehetséges festőnő; ennyi nem elég? – Ha hozzámegy Ross Monahanhez, azzal máris sokat lendíthet a karrierjén – hárította el a kifogást Sadie Labelle, kacér mosolyt villantva Nicóra. – Nem beszélve arról, hogy óriási tettet hajtana végre. Hiszen sokan próbáltak már eljutni idáig. – Majd, Tessára is kiterjesztve a mosolyát, hozzátette: – Őszintén szólva, én magam sem mondanék nemet. – Ross soha nem kezdene egy olyan vén szatyorral, mint te – felelte Nico vidáman – Azért mindennek van határa, Sadie. – Ne is törődjön vele, drágám – vonta föl Sadie halvány, elegáns vonalú szemöldökét Tessa felé fordulva. – Nico humora finoman szólva bizarr. Szeretném, ha öntől hallhatnám, mik a legközelebbi tervei. – Nos, megszülöm a gyermekemet – válaszolta Tessa komoly arccal. – És összeházasodnak Ross-szal, vagy Ross egy törvénytelen gyerek boldog apukája lesz? Sadie Labelle erőszakosságáról és cinizmusáról volt híres. Sokat vitatott kérdezési módszerével gyakran kergette őrületbe vagy késztette meggondolatlan inzultusokra az embereket. Tessa mosolyogva próbálta nyugalomra inteni magát. – Ő már annak is örül, hogy egyáltalán apa lesz – válaszolta negédesen. – Egyikünk sem szeretne merő kötelességtudatból megházasodni. – Ezek szerint ön nem szándékosan tervelte ki az egészet, hogy így kényszerítse bele Rosst a házasságba? Tessa, aki megfogadta, hogy nem fog visszaütni, megrázta a fejét. – Semmit sem terveltem ki. Nem szokásom. – De a gyereknek biztonságra van szüksége – kötötte az ebet a karóhoz Sadie. – Ross nélkül ön, a legfinomabban fogalmazva is, nehéz helyzetbe kerül, míg ha összeházasodnának, minden az ölébe hullana. Vagy lehet, hogy Ross nem is kérte meg az ön kezét? – faggatózott a nő ravaszul. – Lehet – felelte Tessa elgondolkodva. – De annak is betudhatjuk a dolgot, hogy már férjnél vagyok. – Miért nem mondtad nekik, hogy össze akarunk házasodni? – kérdezte Ross egy óra múlva. A szemét sötét napszemüveg mögé rejtette, de a hangja keserű volt. Sadie Labelle nem fogja jó néven venni, hogy Tessa hazudott neki. A férfi pedig nem akarta, hogy az emberek azt kezdjék találgatni, vajon Tessa milyen sötét titok miatt nem megy feleségül hozzá.

– Ne morogj már, Ross. Az a nő felbosszantott, ennyi az egész. – Tessa kinyújtózkodott a fehér, kovácsoltvas széken, és hátradobta a haját. – Oda sem figyelt, amikor a munkásságomról beszéltem. A többiek legalább végighallgattak… úgy-ahogy. Nico is jót röhögött rajta. – Nico megteheti – felelte a férfi mogorván. – De te, lehet, hogy el– szalasztottál egy óriási lehetőséget. Sadie Labelle bármire képes, Tess. – Ne aggódj – vigyorgott rá Tessa, és lerúgta halványrózsaszín papucscipőjét. – Én is.

A mikor Ross két nap múlva megjelent a háznál, egyáltalán nem ^f örült neki, hogy Tessa, aki csupán egy napraforgósárga bikinit viselt, mosolyogva adja át magát Dominic erősen félreérthető hátmasszázsának. – A maga helyében – szólalt meg fenyegető hangon Ross – békén hagynám Tessát. – Ha maga békén hagyta volna – felelte Dominic, hasonlóan kimérten –, most nem fájna a háta. Tessa felsóhajtott. Tényleg fájt a háta, és egyáltalán nem hiányzott neki, hogy a két férfi, aki egy szemernyit sem bízott egymásban, kakaskodni kezdjen. Ross a legközelebbi székre hajította a zakóját, a kocsikulcsait pedig ledobta a dohányzóasztalra. – Tessával akarok beszélni. Négyszemközt. – Felőlem – rántotta meg a vállát Dominic szenvtelenül. – Úgyis menni készültem. – Már hetekkel ezelőtt el kellett volna mennie – tajtékzott Ross, Dominic után nézve. – Erről is el akarok beszélgetni veled Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy joggal nem bízik meg Dominicban. Hihetetlen, de Tessa egyáltalán nem volt tisztában saját kívánatosságával. A terhesség előrehaladtával állandóan gúnyos megjegyzéseket tett az alakjára; csupán az elmondása alapján bárki azt hihette volna, hogy csúnyán el van hízva. Pedig nem. Még mindig légies eleganciával mozgott, hosszú lába ugyanolyan karcsú volt, mint régen, újonnan szerzett barnasága pedig még jobban kiemelte ragyogó szemét. Frissen mosott, sampontól illatozó, napszítta szőke haja lágyan omlott le barna vállára, és egykor kicsi melle is – amely a terhesség hatására annyira kigömbölyödött, hogy szinte kibuggyant a vékony bikinifelsőből –, szépen lesült. Igazság szerint, gondolta Ross, akiben ismét feltámadt a féltékenység, a lány barnasága egyenletesebb, mint az illő lenne. A férfi, mivel már a kezdet kezdetén felfedezett bizonyos nyilvánvaló hasonlóságokat Dominic Taylor meg a saját személyisége között, nagyon is jól tudta, milyen veszélyek leselkedhetnek rá. I ehet, hogy Tessa nincs tisztában a saját szexepiljével, de Dominic már más tészta. Itt az ideje, határozta el magában Ross, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Tessa közben egy tálcát cipelt ki a kertbe. Jégkockák csilingeltek, egy magányos méh döngicsélt. Megint csodás napunk lesz… illetve lenne, gondolta magában a lány, ha Ross arcáról végre eltűnne ez a lázongó kifejezés. – Nem akarok Dominicról vitatkozni – közölte Tessa, amikor a férfi utánament a kertbe. Kivett egy tökéletesen érett eperszemet, a szájába pottyantotta, majd Ross felé nyújtotta a tálat. – Jó – rázta meg a fejét a férfi. – Akkor rúgd ki.

– Ross, Dominic a barátom. Lehetetlenül viselkedsz – Nem igaz – ellenkezett a férfi. – Ő viselkedik lehetetlenül. Nem elég, hogy annyi hely sincs ebben a házban, hogy az ember agyontaposson egy csótányt, és nem elég, hogy gyereked lesz – bár a jó isten tudja, hova fogod tenni –, ráadásul illetlenség is, amit műveltek. – Te jó ég! – felelte Tessa szórakozottan, és beleharapott egy újabb eperszembe. – Mit fognak gondolni a szomszédok? – Pontosan! – Ross egy csoport szürkésrózsaszín hortenzia közé hajította félig elszívott cigarettáját. – Mi olyan humoros ebben? Mivel az én gyerekemet várod, erre is oda kell figyelned. Jézusom – füstölgött –, hát nem fogod föl, mit hozhat ki ebből egy olyan ember, mint Sadie Labelle? – De az, hogy te hülyére kefélted magad az elmúlt tizenöt évben, teljesen rendben van, ugye? – kérdezte Tessa, aki szintén kezdte elveszíteni a türelmét. – Az más – legyintett a férfi. – Te is tudod. Nézd – szólalt meg rövid hallgatás után valamivel lágyabb hangon, hogy oldja a feszültséget –, csak azért hoztam szóba, mert aggódom érted. – Nem, te saját magad miatt aggódsz – vágta a fejéhez Tessa keserűen. Még mindig fájt a háta, és nem volt abban a hangulatban, hogy megpróbálja kiengesztelni a férfit. – Attól, hogy két ellenkező nemű ember kedveli egymást, még nem biztos, hogy szexelni akarnak. Tudom, hogy ez teljesen felfoghatatlan egy olyan ember számára, mint te vagy, de muszáj megbarátkoznod a gondolattal. Dominickal évek óta barátok vagyunk, és ha nálam akar lakni, ám legyen Egyébként pedig – tette hozzá elutasító hangon –, tojok rá, hogy ki mit gondol. – Ezek szerint vele hajlandó vagy együtt élni, velem viszont nem – Ross szíves örömest kitekerte volna Dominic nyakát. Még szerencse, hogy a fickónak volt annyi esze, hogy lelépjen. – Hogy engedheted meg neki, hogy hozzád éljen, Tessa? Tudod, hogy milyen. – Pontosan olyan, mint te – villant gúny a lány szemében. – Jól jegyezd meg, amit most mondok: a kapcsolatunk teljességgel plátói. De ha nem hiszel nekem, talán az a tény, hogy nyolc hónapos terhes vagyok… – Már nem sokáig leszel terhes – vágott közbe Ross. – Mi lesz, ha megszületik a baba? Dominic nem marad itt, az hétszentség! Tessa és Dominic már hetekkel korábban megbeszélte a dolgot, és abban állapodott meg, hogy amint megérkezik a baba, Dominic hazautazik Cornwallba. Felesége, a sokat szenvedett Suzanne, Amerikába ment a családjához, így a közös lakás üresen várta Dominic visszatértét. De mivel Rossnak semmi joga nem volt ahhoz, hogy így leteremtse őt, Tessa elhatározta, hogy egy szót sem szól a férfinak a dologról. – Dehogynem – válaszolta szórakozottan. – Bőven elférünk. Az 1930-as években egy napszámos lakott itt a feleségével meg a három gyerekével. – Hát ez undorító! – jelentette ki Ross. Újabb cigarettára gyújtott, és az órájára pillantott– Két órára Londonba kellett mennie egy tárgyalásra, és már majdnem dél volt. – Nem – felelte Tessa élesen. – A te sznob életfelfogásod az, ami undorító. Ez az otthonom. Boldog vagyok itt, és nincs szükségem százötven négyzetméteres szinglilakásra, hogy legyen mire felvágnom. Te jó isten – tört ki belőle az eddig elfojtott feszültség –, neked fogalmad sincs arról, milyen kivételes helyzetben vagy, és mi ketten mennyire különbözünk egymástól! Ülsz az elefántcsonttornyodban – hadonászott a lány a völgy túloldalán álló szálloda irányába –, és két kézzel szórod a pénzt… szerinted hogy éreztem magam Ascotban? Többet tettél föl egy futamra, mint amennyit én két hét alatt megkeresek. Csupán ennyi a különbség kettőnk között! – vetette oda metsző hangon. – Ez az undorító. Rossban halvány gyűlölet támadt a lány iránt. Ő azért jött ma ide, hogy végleg rábeszélje Tessát a házasságra – vagy legalább az együttélésre –, de azt kellett látnia, hogy a lány Dominickal enyeleg, gyakorlatilag félreérthetetlen helyzetben. Ennek a hisztérikának ráadásul

sikerült úgy alakítania a beszélgetést, hogy megbocsáthatatlan támadást intézzen az ő életfelfogása és tisztességgel megkeresett vagyona ellen. – Mégis ebből a gusztustalan pénzből veszem neked az ajándékokat – jegyezte meg a férfi vészjóslóan monoton hangon. – De én nem akarom, hogy ajándékokat vegyél nekem! – üvöltötte Tessa. – Nincs szükségem az ajándékaidra. Egyáltalán miről beszélsz? – szegezte a férfinak a kérdést, azzal lehajolt, és kivette az ezüstszínű mobiltelefont a nyugágya alól. – Erről? Ennyit jelentenek nekem a hülye cuccaid! A telefon óriási csattanással vágódott neki a kerítésnek. Tessa elégedetten nézte, ahogy az ezüstszínű előlap ripityára törik, a darabjai pedig egy drasztikusan túlburjánzó nefelejcságyásban landolnak. Az, hogy általában nem szokta ilyen melodramatikus tettekre ragadtatni magát, csak tovább fokozta az élvezetet. Ross arca mindent elárult. – Hálátlan dög vagy – szólalt meg a férfi lassan, egyik kezéből a másikba dobálva a kocsikulcsait. Semmi értelme sem volt maradnia, most, hogy a lányra rájött az ötperc. Itt Dominic a libling. – Akkor én megyek is. – Hurrá! – kiáltott föl Tessa gonoszul. – Végre leesett! Ross még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett a lányra. – Látom, igazam volt – mondta vontatott hangon. Dühös volt, mert Tessa ismét bebizonyította, hogy egy pillanat alatt tönkre tud tenni mindent. – Ha megszületett a gyerek, nem akarom, hogy te meg Dominic halálra aggódjátok magatokat amiatt, hogy esetleg belegázoltok a lelkivilágomba. Úgysem lennék jó keresztapa. A kellemetlen sajgás egy óra múlva igazi fájdalommá duzzadt. Tessa az ajkába harapott, és megpróbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni a nyugágyon. Erősen tűzött a nap, a lány ajka fölött izzadságcseppek gyöngyöztek. Tessa túl későn jött rá, miért nem szokott dühében poharakat csapkodni. Utána fel kell söpörni a cserepeket. A törött telefonnal sincs ez másként; hirtelen hiányozni kezd, ami kor szükséged lenne rá. Ahogy a fájdalom elmélyült, a lány érezte, hogy még soha életében nem volt ilyen égető szüksége egy telefonra. – Megkérdeztem tőle, hogy van Tessa, mire majdnem leharapta a fejemet – méltatlankodott Sylvie Nash, akit szemmel láthatóan felzaklatott a ledorongolás. – Rémes hangulatban volt. – Szegény Ross! – felelte a recepciós pultra támaszkodó Antonia együtt érzőn, miközben fürgén cikáztak a gondolatai. – És fel kellett mennie Londonba? – Kettőkor tárgyalása lesz – pillantott bele Sylvie az előtte fekvő fénymásolt listába. – A Ritzben. Biztosan el fog késni, és nem hinném, hogy nyolc előtt hazaér. Fontos az ügy? – Jaj, dehogy – nyugtatta meg Antonia a szőke recepciósnőt, és közben arra gondolt, ha rajta múlik, Ross egész éjszakára kimarad. – Semmi baj, majd holnap felhívom. – Talán addigra összeszedi magát. – Sylvie mestere volt az üres fecsegésnek. – El nem tudom képzelni, miért volt olyan idegbeteg az előbb. Biztosan összekapott valamin Tessával. Kielégítetlenség miatti dühkitörés, gondolta Antonia boldogan, és gondolatban már azt tervezgette, milyen ürüggyel hozakodjon elő, amikor felhívja Richardot. Még szerencse, hogy tegnap melíroztatta a haját. Az új, méregdrága Paul Smith ruháját fogja fölvenni fehérnemű nélkül. Ross ezúttal képtelen lesz visszautasítani őt. – Biztos vagyok benne, hogy holnap már vidámabb lesz – mosolygott rá önelégülten Sylvie-re. – Majdhogynem garantálom. Két órakor Tessa már csillagokat látott fájdalmában. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a helyzet komoly, és ő nyakig benne van a slamasztikában. Meleg nedvesség csorgott végig a

combján, a fájások pedig egyre erősebbek és elnyújtottabbak lettek. Miután Tessa nagy nehezen összeszedegette a telefon roncsait a virágágyásból, és megállapította, hogy félelmei nem voltak alaptalanok, vagyis a készülék teljességgel használhatatlan, a kapuhoz vonszolta az egyik nyugágyat, hogy legalább legyen mire leülnie, amíg valaki – bárki – fel nem tűnik a keskeny ösvényen. A nap azonban továbbra is erősen tűzött, a lány egész teste csatakos volt az izzadságtól, az egyetlen látótávolságon belül lévő élőlény pedig egy nyuszi volt, amely magányosan ugrált keresztül a szemközti mezőn. Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy Tessa kimenjen az ösvény végénél kezdődő főútig. A napon feküdni sem volt sokkal elviselhetőbb, de ha bevánszorog a házba, azt az utolsó lehetőséget is elszalasztja, amelyet egy arra tévedő autó jelenthet. A lány lehunyta a szemét, csöndben átkozta magát az ostobasága miatt, érzékeny, fájdalomtól görcsbe rándult hasára szorította a kezét, és közben azon morfondírozott, vajon egyedül is meg tudja-e szülni a gyereket. Tudta, hogy Dominic csak órák múlva ér haza. Az elhagyatott ösvény elhagyatott maradt. Tessa arra gondolt, azzal, hogy egy meggondolatlan pillanatban összetörte a telefont, nemcsak a gyereke, hanem talán a saját életét is veszélybe sodorta. Itt fognak elpusztulni, a napfényben fürdő kertben. A lánynak elakadt a lélegzete, amint a teste újból görcsbe rándult a gyötrelmes fájdalom hatására. Most már erős késztetést érzett a nyomásra, de tudta, hogy nem szabad megadnia magát. Az egész az én hibám, gondolta magában Tessa kétségbeesetten, sarkát a kiégett fűbe mélyesztve, hogy lehettem ilyen hülye? Sylvie, aki nem tudott mit kezdeni a telefonálóval, Maxhez irányította a hívást. Max, aki eleve nem örült a zavarásnak, még jobban dühbe gurult, amikor megtudta, hogy a telefonáló Tessával akar beszélni. – Már nem lakik itt – felelte kurtán, mert nem akarta elveszíteni annak a különösen rafinált jelenetnek a fonalát, amelyen éppen dolgozott. – Nem tudom a mobilszámát, de a recepción biztosan meg tudják adni. – De hát nem ön Mr. Monahan? – erősködött a hívő. – Azt az utasítást kaptuk, hogy mindenről közvetlenül önt kell értesítenünk. – Én nem az a Mr. Monahan vagyok. De ma már nem tudja elérni őt. – Max összevont szemöldökkel meredt a monitorra, és egy mondatot dünnyögött maga elé, azt próbálván megállapítani, vajon jól hangzana-e a dialógusban. – Ez esetben Miss Duvall-lal kell beszélnem – mondta a hang enyhe nehezteléssel. – Köszönöm a segítséget. Nem telt bele öt perc, Max telefonja ismét megcsörrent. – Igen? – vakkantotta a férfi türelmetlenül. – Elnézését kérem, hogy megint zavarom, Mr. Monahan, de Miss Duvall mobiltelefonja jelenleg nem elérhető. Mivel az úgy meglehetősen sürgős, szeretném megkérdezni öntől, hogyan tudnám felvenni a kapcsolatot a hölggyel. Max ekkorra már végleg kizökkent a munkából. Forgatókönyvet írni tízszer nehezebb volt, mint regényt, és ha nem Francine-ről van szó, a férfinak eszében sem lett volna ennyit szenvedni. De mivel úgyis ki kellett szellőztetnie a fejét, elhatározta, hogy elugrik Tessá– hoz. Ez lesz a mai jócselekedete. – Legyen szíves, adja meg a telefonszámát – mondta, most már valamivel higgadtabban. – Szólok a hölgynek, hogy még ma délután hívja vissza önt. – Ez nagyon kedves öntől – felelte a telefonáló, hasonlóan megenyhülve. – Ha lehet, öt óra előtt hívjon. Rendben, gondolta magában Max, az órájára pillantva. Először úszik egyet. És talán eszik is valamit, mielőtt elindulna…

Ross csak úgy tudta féken tartani a haragját, hogy nyakig belemerült az üzleti ügyekbe. Miután őrült módjára felviharzott Londonba – ha lett volna a közelében rendőrjárőr, akkor sem tudta volna utolérni –, paprikás hangulatban érkezett meg a Ritzbe: gondolatai újra meg újra a csúnya veszekedésnél kötöttek ki meg a sértéseknél, amelyeket Tessával vágtak egymás fejéhez. A jó üzletember azonban nem engedi, hogy a magánélete rányomja a bélyegét a munkájára. Ellenkező esetben megindulna a lejtőn, méghozzá azonnal. Ross nagy nehezen rávette magát, hogy néhány kulcsfontosságú óra erejéig elfelejtse Tessát, és mosolyogva rázott kezet az egybegyűlt igazgatókkal, a tárgyalás megnyitásáig kellemesen elcsevegett velük, majd olyan odaadással merült el a megvitatandó ügyekben, hogy, csodával határos módon, szó szerint elrepült az idő. Tessa először azt hitte, képzelődik, és amit lát, az a hőség, a fájdalom meg a végső elkeseredettség számlájára írható. Egy sötétszürke, gyufásskatulya méretű autó tűnt fel a fel a távolban, fehér porfelhőt kavarva maga mögött, és egyenesen felé tartott. A lány hangosan zihálva felkönyökölt, hogy közelebbről is megnézze magának a látomást. Ahogy a jármű közelebb ért, Tessa dobhártyájának szédítő lüktetése mellett ott hallatszott az erős motor bőgése is. Tényleg egy autó közeledett. A lánynak most már csak azért kellett imádkoznia, hogy a sofőr észrevegye őt, és megálljon. A teljesen kimerült és az ájulás küszöbén álló Tessának még arra sem maradt ereje, hogy elpityeredjen, amikor a kocsi csikorogva lefékezett az út szélén. Egy zavaros pillanatig azt hitte, Ross jött el. Amikor azonban a szentségelő Maxet látta kiugrani az autóból, meg jobban összezavarodott, és kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Mit mondtál? – visszhangzott furcsán Max hangja Tessa fülében, miközben a férfi lehajolt, hogy ölbe vegye a lányt. – M… másra számítottam – dünnyögte Tessa lehunyt szemmel, és izzadt ujjaival Max vállába csimpaszkodott. Egy perc múlva már az autó hátsó ülésén feküdt, és újabb bénító fájdalomhullám kúszott végig a gerincén. Megszorította Max kezét, az ajkába harapott, és megpróbálta visszafojtani a sikítást. Amikor a fájások enyhülni kezdtek, ismét felnyitotta a szemét, és, nedves haját félresimítva, fanyar, alig észrevehető mosolyra húzta a száját: – De a körülményeket tekintve – tette hozzá elhaló hangon –, te is jó leszel. – Nocsak, nocsak! – mondta Antonia lágyan, és azon nyomban érezte, hogy nyert ügye van. Ha Ross kikerüli, amint meglátja… nos, akkor vesztett volna. De nem ez történt, és a nő most kedvére tobzódhatott a győzelemben – a dicsőséges győzelemben. Keresztbe vetette napbarnított lábát, hogy a síkos selyemruha széle még egy centivel feljebb csússzon, és megengedett magának egy cinkos mosolyt. – Milyen kicsi a világ! Ross, hogy vagy? – Egy magányos nőnek nem illik így üldögélnie egy szálloda halljában – jegyezte meg a férfi nyersen, hogy időt nyerjen, de rögtön rájött, hogy hiába is erőlködik. A sok kemény szó ellenére, amit korábban Antonia fejéhez vágott, a nő túl jól ismerte őt ahhoz, hogy félre lehessen vezetni. Antonia tettetett rémülettel meresztette ki sötétkék szemét. – Úgy érted, bárki felcsíphet? Megkörnyékezhet? Mondjuk, egy magas, sötét hajú idegen? Te jó isten, micsoda rettenetes kilátások! – Hát igen – bólintott lassan Ross, mohón legeltetve a szemét a nőn. – Főleg a magas, sötét hajú idegen számára.

Antonia hátravetette a fejét, és felkacagott. A tintakék selyem előzékenyen csúszott félre, hogy még egy picivel többet mutasson tulajdonosa dekoltázsából, Ross orrát megcsapta a nő parfümjének mámorító illata. – Ha így áll a dolog – felelte Antonia –, kész szerencse, hogy összefutottunk. – Lehet – válaszolta Ross, nem túl nagy meggyőződéssel. Jól tudta, hogy amit tenni fog, teljességgel eltér attól, amit tennie kellene, és több mint valószínű, hogy nagyon meg fogja bánni a döntését. Csakhogy jelen pillanatban fütyült az egészre. Körülnézett a pazar barackrózsaszín-szürke társalgóban, és legyűrte magában az alakoskodást. – Várj meg itt, foglalok magunknak egy szobát. Antonia válaszul kinyitotta a kistáskáját, előhúzott belőle egy kulcsot, és meglengette a férfi orra előtt. – Nagy elmék, ha találkoznak, drágám – dorombolta halvány, diadalmas mosollyal. – Én már megtettem. Antonia nem bírta megállni, hogy ne csipkelődjön a férfival. – Nincs bűntudatod? – kérdezte, miközben kibújt a ruhájából. Pont a legmegfelelőbb pillanatot választotta. Ross, akit hihetetlenül felajzott a nő váratlan meztelensége, csak egy lassú fejcsóválással válaszolt. Bármennyire is igyekezett, Tessa folyton a legrosszabbat feltételezte róla, minden tettét megkérdőjelezte, és még arra sem volt hajlandó, hogy egyáltalán elgondolkodjon rajta, talán mégiscsak őszinték az érzései. Ross mindent elkövetett, hogy bebizonyítsa, megváltozott – Tessán kívül egy nőre sem fordított még ennyi figyelmet –, de a lány olyan féltve őrizte a fene nagy függetlenségét, hogy csak időpocsékolás volt az egész. Ross tálcán kínálta a világot Tessának, a lány azonban nem kért belőle. Ross úgy érezte, ráfér egy kis szórakozás. Ez a legkevesebb, gondolta magában. És már régóta kijár neki. – Nem hiszek a bűntudatban – lépett oda Antoniához, és könnyedén végigfuttatta az ujját a nő aranybarna melle közén. – Tiszta időpocsékolás. Antonia, aki sóvárogva várta, hogy a férfi átölelje, így szólt: – Szerintem már így is rengeteg idő veszett kárba. Mióta nem voltunk együtt, Ross? Fél éve? – Te tudod? – vigyorgott a férfi. Hát persze, hogy tudta. Öt hónapja és tizenhat napja, plusz-mínusz pár óra. Antonia azonban, mivel nem szívesen adta volna Ross tudtára, milyen mániákusan számlálta a heteket, inkább felnyúlt, és kioldotta a férfi nyakkendőjét, amely lecsúszott a padlóra, majd Ross fehér vászoningének gombjaira összpontosította a figyelmét. – Na? – nógatta a férfi, amikor nem válaszolt. – Olyan régóta – felelte Antonia, amikor az utolsó gombot is sikerült kinyitnia –, hogy már majdnem el is felejtettem, mit kell csinálni. Ross végre kibújt az ingéből, és magához vonta Antoniát; sötét szeme izzott a vágytól, keményen dudorodó szerszáma a nő lapos, feszes hasához préselődött. A férfi keze lesiklott Antonia vállán, majd végigvándorolt a nő karcsú derekán és keskeny, szinte fiús csípőjén. Antonia reszketett a kéjtől, ujjaival kitapogatta a férfi öv– csatjához tartozó hideg fém téglalapot, miközben egész teste bizsergett a tehetetlen vágytól. – Á! – nyögött fel Ross pár perc múlva, amikor Antonia maga fölé húzta, hogy lábával átkulcsolja a csípőjét. – Tudtam, hogy a végén csak eszedbe jut. Szeretkezésüket az önmegtartóztatás hosszú hónapjai alatt felgyülemlett düh és feszültség hevítette. Ross, elhatározásához híven, nem hagyta, hogy a Tessával kapcsolatos aggodalmai beárnyékolják a gondolatait. Hiszen itt volt valaki, aki a maga hús-vér valójában kívánta őt, nem bonyolította túl a dolgokat, és nem agyalt azon, vajon helyesen cselekszik-e.

Az a gyermeki lelkesedés pedig, amellyel Antonia ajnározta a férfi testét, duplán dicséretes volt, mivel Ross tudta, a nő elég okos ahhoz, hogy külön tudja választani a szexet meg az érzelmeket. Ők ketten most semmi mást nem tesznek, mint osztoznak az egészséges, nyers gyönyörben, és földöntúli örömöt szereznek egymásnak. Ugyan, gondolta magában a férfi, amikor Antonia ráhemperedett, és szakszerűen felvette a megfelelő pozitúrát, mi rossz van ebben?

Jill Mansell: Solo Copyright © 1998 by Jill Mansell FIRST PUBLISHED BY HEADLINE PUBL1SHING GROUP, 1998 LONDON HUNGARIAN TRANSLATION © MOLNÁR EDIT, 2009 ISBN 98-963-9905-09-2 (összkiadás) ISBN 98-963-9905-08-5 (2. kötet)

© 2009 Kulinária Kiadó, Budapest

Fordította: MOLNÁR EDIT Szerkesztő: BERKA MARIANNE Sorozatszerkesztő: STAHL JUDIT Műszaki szerkesztő: KISS ZSUZSA Borító, kötésterv és tipográfia: GERHES GÁBOR Tördelés és nyomdai előkészítés: ART-AND PRODUKCIÓS IRODA Készült a Kinizsi Nyomda Kft.-ben Printed in Hungary

A szülésznő beszéd közben egy papírkalapot meg egy gyűrött zöld kórházi köpenyt nyomott Max kezébe. – A hölgy az utolsó fázisban van, nemsokára megszületik a baba – újságolta. – Vegye föl ezeket, ha be akar jönni a szülőszobára. – Eszem ágában sincs – jelentette ki Max elborzadva Visszaadta a köpenyt a nőnek, és a nyomaték kedvéért megrázta a fejét. – Köszönöm, de inkább itt maradok a váróban. A szülésznő, aki mélyen megvetette az olyan férfiakat, akik vígan teherbe ejtik a partnerüket, aztán annyit sem képesek megtenni, hogy végignézzék a születés csodáját, jeges pillantást vetett Maxre. – Ugyan, Mr. Monahan! Gondoljon a feleségére. Nem örülne neki, ha ön mellette lenne, hogy átsegítse a nehéz perceken? Persze – tette hozzá némi gúnnyal a hangjában –, ha fél, hogy esetleg elájul… – Én nem az a Mr. Monahan vagyok – felelte Max elcsigázottan, immár másodszor a délután folyamán. – Én nem az apa vagyok, csak a sofőr. És biztosíthatom magát, hogy Tessa egyáltalán nem repesne a boldogságtól, ha én törölgetném a homlokát. Tizenhét év szülésznői tapasztalattal a háta mögött Molly Richardsont már semmivel sem lehetett zavarba hozni. – Ebben az esetben – válaszolta fürgén –, legyen szíves itt várakozni. Esetleg a leendő apa is megérkezik valamikor? – tudakolta, a közvetlenül a ball melle fölé tűzött órára pillantva. – Mert attól tartok, nem tudjuk megvárni. – Üzleti megbeszélésen van Londonban. De… – Ebben a pillanatban elfojtott sikítás szakította félbe Max magyarázkodását. Molly Richardson elmosolyodott, és a szülőszoba ajtajához lépett. – Jobb lesz, ha bemegyek. Ahogy említettem, már nincs sok hátra. Holly alig bírt magával, amikor Max hangját hallotta meg a telefonban. Két másodperc leforgása alatt legalább két tucatnyi fantáziaképet sikerüli összeraknia a fejében, amelyek mindegyike templomi bevonulással, fodros selyemruhában pompázó koszorúslányokkal meg sírig tartó boldogsággal végződött. – Max, de örülök, hogy hívsz! – nyögte ki nagy nehezen. Olyan izgatott volt, hogy a kagyló majdnem kicsúszott a kezéből. Hála az égnek, hogy ma délután itthon maradt, ahelyett, hogy a boltokat róná… bár ha a férfi meg akarja hívni vacsorázni, muszáj elszaladnia valami szexis göncért… ha még megvan az a kicsit szűk, smaragdzöld ruha a merevítős felsőrésszel meg a gyönyörű csipkeszegéllyel, azt fogja megvenni, legfeljebb nem vesz levegőt. – Gondoltam, szólok, hogy Tessa mindjárt megszül – közölte vele Max kurtán. – Most a szülőszobán van, de utána átviszik a Deverell kórterembe. – Tessa most szül? – ismételte Holly ostobán. A hallottak olyan távol álltak az iménti mesés képzelgésektől, hogy a lánynak időbe telt felfogni a szavak értelmét. – Lány vagy fiú? – Még nem született meg, te szerencsétlen! – kiáltotta Max, akit teljesen felbőszített Holly lassú észjárása. – Te jó isten, fel nem foghatom, hogy alkalmazhatott Ross éppen téged! – Talán jó vagyok az ágyban – vágott vissza Holly, akit nagyon érzékenyen érintettek a férfi brutális szavai. – Vérprofinak kell lenned – felelte Max lesújtóan –, ha ellensúlyozni akarod a tyúkeszedet. Idejössz vagy nem? Na, végre! – gondolta magában a könnyeivel küszködő Holly. íme, a meghívás, amire már olyan régóta vár! – Persze, hogy megyek – válaszolta méltóságteljesen. Megtörölte a szemét, és ellenséges pillantást vetett a telefonkagylóra. – Tessa a legjobb barátnőm.

Ha Holly nem ismeri a körülményeket, azt hihette volna, hogy Tessa és Max gyengédebb érzelmeket táplál egymás iránt, mint mutatja. Hogy lehet az, tűnődött el, hogy Max az egyik percben olyan, mini a pokróc, a másikban pedig kenyérre lehet kenni? Abban a pillanatban, hogy a szülésznő kijött a váróba, és elújságolta, Tessa gyönyörű kislánynak adott életet, Max teljes pálforduláson ment keresztül, most pedig imádattal bámulja a Tessa karjában megbúvó bugyrot, és teljesen úgy viselkedik, mint egy szerelmes apuka. Hihetetlen, de megpuszilta Tessát, sőt, még gyengéden meg is ölelte. Hollyt csak az vigasztalta, hogy látta az őszinte megrökönyödést Tessa arcán. – Nem kell maradnod, Max – nézett Tessa a faliórára. Pár perc hí– |an este fél kilenc volt. – Órák óta itt vagy, és tudom, milyen sok a dolgod. – Ne izgulj – birizgálta meg az ujjával a csecsemő orra hegyét Max, és diadalmasan elmosolyodott, amikor a kislány álmatagon felnyitotta sötét, Monahan-vágású szemét. – Nézzétek csak, milyen gyönyörű! – Na igen, de biztos, hogy Ross lánya? – kérdezte Tessa gonoszul. Maxben volt annyi tisztesség, hogy bűnbánó képet vágjon. – Soha nem is kételkedtem benne. Csak próbáltam az öcsém helyett is óvatos lenni. Tessa eddig a pillanatig nem is említette Ross nevét. Lesimította a kisbaba fényesen csillogó fekete haját, és közömbösen megkérdezte: – A szállodában van? Max megrázta a fejét. – Amikor az előbb hívtam, még nem volt ott. Hagytam neki üzenetet. Szerintem nemsokára befut. – Az nem olyan biztos. Ma reggel kicsit összekaptunk. Illetve, nem is kicsit – helyesbített a lány szomorúan. – És Ross most emiatt lemaradt az egészről. – Minden kapcsolatban előfordulnak súrlódások. – Holly látta, Tessa mennyire fel van zaklatva, és igyekezett megnyugtatni a barátnőjét. – Rossz volt az időzítés. Úgysem akartad, hogy itt legyen a szülésnél, nem? – Na, mindegy – vonta meg a vállát Tessa tettetett nemtörődömséggel. Senki sem figyelmeztette, hogy ez vár rá; a bensőjében kusza érzelmek egész kavalkádja viaskodott egymással, a szíve pedig úgy túlcsordult szeretettel, hogy azt sem tudta, mihez kezdjen vele. Ross távolléte hirtelen olyan tragikus, olyan mérhetetlenül szomorú színezetet öltött, hogy Tessa legszívesebben sírva fakadt volna. Magához ölelte a kisbabáját, az ő kisbabáját, és lehajtotta a fejét, hogy a haja az arcába hulljon, eltakarva a tekintetéből sugárzó gyámoltalanságot. – Mi megyünk is – hajolt oda hozzá Holly, hogy átölelje. – Tíz perc múlva vége a látogatásnak. Ha tényleg elromlott a telefonod, elugrok hozzád, és szólok Dominicnak. Már biztosan aggódik. – Megtennéd? – felelte Tessa hálásan. Holly, azóta, hogy együtt töltött egy estét Dominickal – amelynek történéseiről mind a ketten feltűnően hallgattak nem szívesen látogatta meg Tessát, amikor Dominic is otthon volt. – Akkor behoznád a fogkefémet meg a hálóingeimet is? Kicsit alulöltözött voltam, amikor bejöttem ide – eresztett meg a lány egy halvány mosolyt. – Elvigyelek? – fordult Max Hollyhoz. Sokkal barátságosabb volt a hangja, mint délután. – Igen, légy szíves! – Itt a nagy alkalom; rengeteget kellett várni rá, de talán megérte. Holly egészen felvidult, és káprázatos mosolyt villantott a férfira. – Jaj, bocs, el is felejtettem! – kopogtatta meg a homlokát Max, a lány nyitott táskájából kikandikáló kocsikulcsokra mutatva. – Te is kocsival vagy. Akkor, légy szíves, szedj össze par holmit Tessának, amíg én visszamegyek a szállodába. Te meg ne aggódj – kacsintott Tessára

biztatóan. – Amint Ross hazaér, már rohan is hozzád, ezt garantálom. Ne lepődj meg nagyon, ha hajnali háromkor toppan be. Tudod, milyen sokáig elhúzódhatnak ezek az üzleti megbeszélések. Ross üzleti megbeszélése igencsak elhúzódott. A férfi egész éjszaka nem jött, pedig Tessának rögtön kihagyott a szívverése, valahányszor sietős férfiléptek zaja szűrődött be a folyosó felől. Hajnali fél ötkor a kimerült, de aludni nem bíró lány óvatosan kikecmergett az ágyból, és mezítláb áttrappolt a csecsemőszobába. Amikor az éjszakás nővér rátalált, ott állt a kisbaba ágya fölött, és könnyek csurogtak végig az arcán. – Nyugodjon meg, kedvesem, sok kismama érez így, ha túl van az izgalmakon – ölelte át a nővér együttérzően Tessa zokogástól rázkódó vállát. – Ha holnap reggel is ilyen sírós hangulatban lesz, beszélünk a doktor úrral, jó? Reggelre Tessa már azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Három betegtársa és két ápolónő is megjegyezte, milyen szerencsés, hogy ilyen jóképű és szerető férje van. Maisie Naylor, egy negyvenéves asszony, aki a szomszédos ágyon feküdt, lelkesen kortyolgatta a langyos teát. – Naná, hogy az én Jackem nem töri kezit-lábát, hogy begyüjjön – elmélkedett hangosan. – Nyóc gyerek után minek? De amikor tegnap este megláttam a maga urát, hát én maj'nem szívrohamot kaptam, hogy az micsoda egy szép ember! És mennyire hasonlít rá a kislány! Az én nyóc kölyköm bezzeg kiköpött Jack – tette hozzá gyászosan –, hogy a fene essen bele! A Grange-ben Max éppen a tudakozó számát tárcsázta. Ki tudja, Ross hol töltötte az éjszakát, de talán a Ritzben vett ki szobát. Amikor negyed hatkor megszólalt a telefon, Ross az oldalára fordult, és a párnája alá temette a fejét. A túlzásba vitt szex, a két üveg Gevrey-Chambertin meg az alig több, mint három órányi alvás megtette a hatását. A jóllakottan mosolygó Antonia a kagylóért nyúlt. Öt másodperc múlva megkocogtatta a férfi barnára sült meztelen vállát. – Téged keresnek. – Te szerencsétlen barom! – sziszegte Max. – Mi a fészkes fenét művelsz? – Te vagy az író – felelte Ross hátradőlve, és rögtön a homlokához kapott, ahogy a másnaposság teljes erővel lerohanta. – Használd a fantáziádat. – Fölösleges. Úristen, neked elment az eszed! – Most mit izgulsz, már nincs szükségem szülői hozzájárulásra. – Ross, akit egészen felbosszantott Max számonkérő stílusa, erős késztetést érzett arra, hogy lecsapja a kagylót. – Mi a franc bajod van? Leégett a Grange, vagy valami komolyabb dologról van szó, teszem azt, senkit sem sikerült ágyba vonszolnod tegnap este? – Á, semmi különös – felelte Max undorodva. – Tessa megszülte a gyereket, ennyi az egész. Tudom, hogy hülyeség, de azt hittem, esetleg érdekel.

A mikor Dominic hallótávolságon kívülre ért, Maisie Naylor először zavartan nézett, majd jelentőségteljesen rákacsintott Tessára. – Akkor ez volt az apa? Vagy csak azt hiszi?

– Egyik sem. – Tessának, a kínzó idegesség ellenére, sikerült összehoznia egy erőtlen mosolyt. Nem is tudta, mihez kezdene, ha Maisie nem lehelne életet a délelőttbe a hajmeresztő dumájával. – Csak egy barát. – Már a nyelvén volt, hogy Dominic az a férfi, akivel együtt él, de Maisie nehezen tudott volna magában tartani egy ilyen szenzációs hírt, és Max korábban már figyelmeztette a lányt, a sajtó azonnal elkezdi a szaglászást, amint értesül róla, hogy Ross Monahan lánya megszületett. Ross érvei – amelyeket a lány eddig olyan nyeglén utasított el – hirtelen értelmet nyertek, és Tessának be kellett látnia, hogy a férfinak végig igaza volt. Tessát komolyan megrémítette a gondolat, hogy esetleg obszcén pletykák jelennek meg róla az újságokban. Meg kell védenie a kislányát, ezt a ma született ártatlanságot, a piszkos spekulációktól Már tizenegy is elmúlt, de Rossnak híre-hamva sem volt. Tessa a könnyeivel küszködött; bármit megadott volna, hogy maga mellett tudhassa a férfit, és Max biztató szavai ellenére is a legrosszabbtól tartott Ross búcsúzóul odavetett mondata eléggé kétértelmű volt. Talán tényleg nem akar többé hallani sem a gyerekről, sem róla Amikor Ross fél tizenkettőkor beviharzott a kórterembe, üresen találta Tessa ágyát. Mivel lélekben alaposan felkészült a találkozásra, a várt végkifejlet elmaradása enyhén szólva megsemmisítő volt. A férfi sietve elkapta a tekintetét a szomszédos ágyon fekvő nőről, aki éppen a saját gyerekét szoptatta. Az asszony azonban szemmel láthatóan nem zavartatta magát. – Maga az, ugye? – kurjantotta vidáman. – Parancsol? – Maga az! – állapította meg Maisie, azzal lefejtette hatalmas melléről a mohón szopó csecsemőt, és áthelyezte a másik oldalra. – Má' éppen ideje vót. – Hol van Tessa? – kérdezte Ross, remélve, hogy nem történt semmi szörnyűség. – Jól érzi magát? És hol a kisbaba? – Itt vagyunk – szólalt meg halkan Tessa. A férfi hátrafordult, és meglódult a szíve, amikor meglátta a lányt, karjában a csecsemővel. Ross egy ideig szólni sem bírt. Az egész kórterem elnémult; mindenki – még az ápolószemélyzet is – leplezetlen kíváncsisággal figyelte a jelenetet. A férfi még soha életében nem érezte magát ilyen kényelmetlenül, még soha nem volt ennyire bizonytalan a megítélését illetően… és még soha nem furdalta ennyire a lelkiismeret. – Tess, mit mondhatnék? – rázta meg a fejét, a megfelelő szavak után kutatva. – Sajnálom. El sem tudod képzelni, milyen cefetül érzem magam. – Sss! – pisszegte le Tessa. Könnyek csillogtak a szemében. – Én is sajnálom. Butaság volt összevesznünk, és én is legalább annyira hibás vagyok, mint te. Örülök, hogy itt vagy. Azzal, a mellkasához szorítva az alvó kislányt, felnyújtózkodott, és egy puszit nyomott Ross szája szögletébe. A férfi megkönnyebbült sóhajjal ölelte át Tessát, hogy az ágyhoz vezesse, és közben ámulattal nézte a lány karjában pihenő fekete hajú csöppséget. – Megfoghatom? Egészséges? – Mint a makk – mosolygott rá biztatóan Tessa, azzal a csecsemő parányi feje alá nyúlva, átadta a kislányt az apjának, majd meglazította a hófehér takarót, hogy Ross jól szemügyre vehesse a hamisítatlan Monahan-vonásokat. – Mind a ketten jól vagyunk, hála az égnek. Bár – tette hozzá szárazon – igazából Maxet illeti a köszönet. – Az egész az én hibám. – Ross, aki egy pillanatra sem tudta levenni a szemét meseszép kislányáról, megborzongott, amikor arra gondolt, talán egy hajszálon múlt, hogy nem történt tragédia. Ha Tessának vagy a babának bármi baja esett volna, amíg ő Londonban van. Antoniával… nem is tudta, mit tett volna. Tessa azonban, akit ugyanúgy furdalt a lelkiismeret, nem hagyta, hogy a férfi egyedül vállalja magára a felelősséget.

– Nem, dehogy – mondta sietve, és ismét könnyek szöktek a szemébe szégyenében. – Igazad volt, úgy viselkedtem, mint egy beképzelt liba. És ha nem töröm össze a telefont… – Ne! – parancsolt rá Ross, és egy nagy puszil nyomott a feje búbjára. Már az sem érdekelte, hogy figyelik őket. – Jesszusom, ez a népség még a KGB-n is túltesz. Átvitetlek egy egyágyas szobába. – Szó sem lehet róla! – jelentette ki Tessa. – Szeretek itt lenni. Csak azért néznek minket ennyire, mert azt hiszik, Max a gyerek apja, és most azt találgatják, ki az ördög lehetsz. – Hát ez hallatlan1 – kiáltott fel Ross bosszúsan. A kisbaba hirtelen felébredt: kinyitotta hosszú szempillákkal övezett tengerkék szemét, és álmos csodálkozással bámult fel Rossra. Az arckifejezése ezt tükrözte: „Te meg ki vagy?” A szülőkből kitört a nevetés. – Egy dolgot még nem árultál el – szólalt meg a férfi kisvártatva. – Mit? – A lányom nevét. Tessa elmosolyodott – Olivia. – Hölgyeim és uraim – emelte föl a hangját Ross, a kórterem teljes közönségéhez címezve a mondandóját –, szeretném bemutatni önöknek a lányomat, Oliviát! Az én nevem Ross… mondják utánam, Ross… Monahan, és én vagyok Olivia édesapja. A felharsanó nevetés és tapsvihar közepette – mivel előző este még mindenki nagyon sajnálta Tessát – Maisie Naylor is hangot adott megelégedésének. – És ha egyszer kedve szottyan egy kis változatosságra, húsom, örömmel állok a rendelkezésére – mondta vidáman, leplezetlen elégedettséggel legeltetve a szemét Rosson. – Antonia, beszélnem kell veled. – Csak beszélned? – kérdezte a nő kacéran, így próbálván kipuhatolni, milyen hangulatban van Ross, és szándékos lassúsággal keresztbe tette a lábát. – Édesem, előttünk az este. És beszélgetni olyan unalmas! – Fejezd be! – torkollta le kemény hangon Ross. A férfi, aki már keservesen megbánta korábbi tettét, teljesen világossá akarta tenni Antonia számára, hogy köztük mindennek vége. – Jól figyelj arra, amit most mondok. Tessa meg a kisbaba mindennél fontosabbak nekem, és nem akarom elveszíteni őket. A múltkor hülye voltam, de most komolyan beszélek. Szeretem Tessát, imádom Oliviát, és nagyon remélem, hogy tiszteletben tudod tartani ezt. Antonia cigarettára gyújtott, lenyelte csalódottságát, és minden figyelmét a lustán a mennyezet felé csavarodó kékes füstspirálnak szentelte. Amikor Ross felhívta, hogy találkozzanak ma este, gyanakodott ugyan, de a szíve mélyén mégis azt remélte, hogy folytathatják a viszonyt. – Értem. – Antonia elgondolkodva nézett el sötétkék szemével a férfi mellett. – Hadd foglaljam össze a hallottakat, drágám. Hirtelen jó útra tértél, és azt akarod, hogy tartsam a számat. Erről van szó? Ross felsóhajtott. Nem engedhette meg magának, hogy meghazudtolja Antoniát, ugyanakkor nehezen hitte el, hogy a nő valóban ilyen könnyedén fogja fel a dolgot. – Azt hiszem – felelte végül. – Tudom, hogy szemét módon viselkedem, de ez mindennél fontosabb a számomra. Szeretném, ha te is megértenéd, mennyire. – Hát persze, hogy megértem – válaszolta Antonia nyájasan. – Azért nekem is vannak érzéseim. Például, arra is emlékszem, te milyen fontos voltál nekem Ross óvatos pillantást vetett a nőre, mire az felkacagott. – Ne nézz ram így, drágám. Múlt időben beszéltem, nem? Csak arra próbálok kilyukadni, hogy mi kelten szép perceket töltöttünk együtt. De ezzel együtt sem feledkeztünk meg arról, hogy Richard felesége vagyok. A diszkréció is része volt az élvezetnek.

Ross helyeslően bólintott, mivel a másik ezt várta tőle, bár sehogy sem tudta elfojtani magában a gondolatot, hogy a diszkréció soha nem tartozott Antonia legfőbb erényei közé. – Civilizált felnőttek vagyunk – folytatta a nő. Elnyomta a cigarettáját, és újból hátradőlt a széken. – Természetesen megértem a jelenlegi dilemmádat. Egy percig se aggódj, Ross, mert én senkinek sem fogom kikotyogni a múltkori… kalandunk… részleteit. – Antonia hirtelen elhallgatott, és elgondolkodva dörzsölgette a száját a mutatóujjával – De meg kell ígérned nekem valamit. A férfi megrémült. Erezte ő, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen – Mit? – Ross lélekben felkészült a rá váró megpróbáltatásokra. – Ne szakíts velem végleg – felelte Antonia egyszerűen. – Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy soha többé nem fogunk szeretkezni. Hadd higgyem, hogy egy szép napon – ha mégsem jönnétek ki Tessával – talán visszatérsz hozzám. Ross, aki legalábbis valami undorító zsarolási próbálkozásra számított, úgy megkönnyebbült, hogy majdnem megölelte Antoniát. – Rendben van – bólintott, abban a biztos tudatban, hogy ez a nap soha nem fog elérkezni. – És Antonia, köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Szép tőled. – Igen – felelte a nő hamisan csengő könnyedséggel. – És ne feledd drágám: ha egyszer úgy döntenél, hogy visszatérsz hozzám, én várok rád. – Szia! – Tessa mosollyal próbálta palástolni a meglepetését. – De örülök, hogy látlak! Ezt Ross küldte? – Nem… nem, izé, én vettem – állt egyik lábáról másikra Grace, és fülig pirult. – Eszembe jutott, mennyire szereted a fehér rózsát… – De rögtön a torkára forrt a szó, amikor Tessa éjjeliszekrényére pillantva észrevette az ónvázákban viruló pazar virágokat. Kifogástalan krémfehér rózsák voltak, sokkal szebbek, mint az övéi. – Gyönyörű csokor! – vágta rá Tessa habozás nélkül. Grace rózsái közé temette az arcát, és mélyen beszívta az illalukat. – És milyen finom illata van! Ez igazán kedves tőled, Grace. Gyere, húzd ide azt a széket, és ülj le. Hadd halljam a pletykákat, amik elkerülték Ross figyelmét, jaj, micsoda szörnyű némber vagyok, hiszen te nem pletykálkodni jöttél! Oliviát akarod látni! Miközben Tessa kipattant az ágyból, hogy odamenjen a kerekes bölcsőhöz, és óvatosan kiemelje a kisbabát a pólyából, Grace a széke alá gyömöszölte a reklámszatyrát, és mély levegőt vett. Idáig mindenáron látni akarta a féltestvérét, de most, hogy itt volt a kórházban, maga is elcsodálkozott saját merészségén. – ő az – mondta Tessa büszkén. Grace a következő pillanatban már az ölében tartotta Oliviát, és mélyen belenézett a csecsemő szemébe, amely annyira hasonlított Rosséra, hogy a lány azon sem csodálkozott volna, ha a gyerek friss kávét kezd követelni rajta. Türelmetlenül. – Tündéri – fojtotta vissza a könnyeit Grace. A kisbaba persze egy fikarcnyit sem hasonlított rá. – Kiköpött Ross – mosolygott Tessa. – Igen. – Olyan felfoghatatlan, hogy végre itt van. Többé nincs menekvés; teljesen az ujja köré csavarta Rosst. Még mindig alig bírja elhinni, hogy ő az apja. – Igen – ismetelte Grace színtelen hangon, a kisbabát ringatva. – Fantasztikus érzés lehet. Semmihez sem hasonlítható

Ha Grace alig bírta összeszedni a bátorságát, hogy meglátogassa Tessát és Oliviát a kórházban, Mattie-nek kétszer annyi akaraterőre volt szüksége, hogy aznap este elinduljon otthonról. Miután sikerült helyet találnia a Charrington Grange Hotel zsúfolt bárjában, rendelt egy nagy gin tonikot és tíz percet adott magának, hogy visszanyerje a nem létező lélekjelenlétét. Eljött az idő, hogy végre szembenézzen Ross Monahannel. Eddig struccpolitikát folytatott: ölbe tett kézzel ült, és várta, hogy elrendeződjenek a dolgok. Mattie, miután sikeresen meggyőzte magát, hogy Grace azért olyan szótlan, mert a maga jellegzetesen csöndes módján igyekszik túltenni magát a katasztrófán, noszogatni kezdte a lányt, hogy járjon többet emberek közé, próbáljon ki új dolgokat és szerezzen barátokat. Grace gépiesen szót fogadott Mattie pedig megkönnyebbülten lélegzett fel. A gin tonikját szopogató Mattie azt kívánta magában, bárcsak ne remegne ennyire a keze, és közben borzongva idézte föl magában az előző napot, amikor a boltban véletlenül összefutott Barbara Newcombe-bal, aki élt-halt a pikáns pletykákért, és akinek unalmas családja nem sok büszkeségre adott okot. Mattie-nek felfordult a gyomra Babs Newcombe hangosan elsuttogott és diadalmasan kinyilvánított megjegyzéseitől. Grace-t állítólag nem is egyszer, hanem kétszer látták méltatlan helyzetben Az első alkalommal maga Babs volt szemtanúja, amint a lány üvegből nyakalta a vodkát a Bathampton park egyik padján. Másodszor pedig Babs megbízható forrásnak számító lánya tájékoztatta az asszonyt arról, hogy Grace kiterülve feküdt a füvön ugyanabban a parkban, és zavaros beszélgetési folytatott egy galambbal – Úgy érzem, kötelességem elmondani neked – fejezte be a mondókáját Babs boldogan. – Az én Tracey-m persze nagyon megijedt, de hát ő olyan rendes kislány, soha nincs vele semmi gond. – Hát, igen, nagyon szerencsés vagy – helyeselt Mattie megsemmisülten, de közben alig tudta leküzdeni magában a vágyat, hogy egy üveg vegyes savanyúságot vágjon az önelégülten mosolygó arcba – Most, hogy a lányod már nem lóg együtt azokkal a szipusokkal, akik a felüljárónál szoktak lébecolni, az arcszíne is sokkal egészségesebb… Grace szobájának alapos átkutatása során persze előkerült a terhelő bizonyíték, amelynek megtalálásától az asszony annyira rettegett. A ruhásszekrény hátuljában, egy cipősdobozba rejtve, ott lapult a szinte még teli Smirnoffos üveg. Mattie azon nyomban tudta, hogy tennie kell valamit. Richard Seymour-Smith, aki éppen a bárpult felé igyekezett, nem vette észre az egyedül üldögélő Mattie-t. Minden gondolatat lekötötte, hogy maga elé képzelje, mit művelhet most Antonia. Richard, miután a vártnál korábban ért haza egy birminghami üzleti megbeszélésről, és Ross kocsiját pillantotta meg a ház előtt, okos ember lévén, azonnal elhajtott a Grange-be, ahol legalább nyugodtan fel tudott hörpinteni pár pohárkával, amíg a felesége szeretője mással volt elfoglalva. De ma este az ital valahogy nem tette meg a hatását. Richard már a negyedik whiskyt rendelte meg, de meg mindig színjózan volt. A fajdalom egy fikarcnyit sem tompult, és a megalázottság kínzó érzése is ugyanolyan erős volt, mint mindig. Richard mozgása azonban kezdett szétesni, és amikor a férfi, egyik kezében az italát, a másikban a cigarettáját szorongatva, visszaindult az asztalához, felkészületlenül érte az a hirtelen mozdulat, amellyel az egyik távozni készülő vendég tolta hátra a székét. Richard, aki

átmenetileg elvesztette az egyensúlyát, és nagyon ügyelt, nehogy kilötykölje a whiskyjét, észre sem vette, hogy cigarettájának égő hegye emberi húst ér Mattie felsikoltott, és, ösztönösen elugorva a hirtelen jött perzselő fájdalom forrásától, majdnem felborította az italát. De hiába; a kár már bekövetkezett. A felső karján lévő égési seb egy hét alatt begyógyul – efelől nem volt kétsége az egy szem rendes ruhája azonban jóvátehetetlenül tönkrement. Richard majdnem elsüllyedt szégyenében. Sűrű bocsánatkérések közepette kétségbeesetten nyomogatta a zsebkendőjét a megperzselődött ruhához, és kiverte a hideg veríték, amikor észrevette, milyen sokan figyelik őket a környező asztaloktól. A nagy ijedség hatására a szemüvege lecsúszott az orrára. Mattie végül óvatosan – mivel a férfi mindenki elől elállta az utat – karon lógta Richardot, és rövid győzködés után rávette, hogy üljön le mellé. – Kérem, ne idegeskedjen. – Az asszony arcvonásai ellágyultak az együttérző mosolytól. – Baleset volt. Biztosan meg fogom tudni varrni valahogy. Csak egy kis helyen lyukadt ki. A még kissé zaklatott Richard születetten jó megfigyelő volt. A ruha, állapította meg rögtön, nem új és nem is drága, ez a nő mégis kész maga megvarrni – nem úgy, mint Antonia, aki hazaérvén egyenesen a kukába hajítaná. Ráadásul, Antoniával ellentétben, aki fellármázná az egész szállodát és azonnali kártérítést követelne, még ez a nő vigasztalja őt, próbálja elsimítani az ügyet, és említést sem tesz a felső karján éktelenkedő sebről, pedig biztosan nagyon fájhat. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. – Richard előhalászta a pénztárcáját, és kivett belőle egy köteg tízfontost. – Tessék, engedje meg, hogy megtérítsem a kárát… – Ugyan, hagyja már! – tolta el magától a pénzt hangos kacajjal Mattie. – Ezt igazán nem kérhetem öntől. Ez a rongy már úgyis az utolsókat rúgja. Richard azonban látta, hogy a halványrózsaszín pamutruhát tükörsimára vasalták, és feltűnően nagy becsben tartották. Az újonnan feltámadó bűntudat hatására – nem értett hozzá, de azt biztosan tudta, hogy egy perzselésnyomot nem lehet csak úgy eltüntetni – egy maréknyi bankjegyet nyomott az asszony kezébe. – Nem fogadok el pénzt! – kötötte az ebet a karóhoz Mattie, és mosolyogva visszagyömöszölte a bankjegyeket Richard markába. – Mit fognak gondolni rólam az emberek? Azt fogják hinni, hogy prostituált vagyok! – Jaj, ne haragudjon! – motyogta Richard halálra váltan. A szemüvege megint lecsúszott az orrára. A férfi zavartan rázta meg a fejét. – Nézze, ha ez megnyugtatja, hívjon meg valamire – mondta Mattie kedvesen. Az órájára pillantott, és vágott egy grimaszt. – Találkozóm lesz valakivel, de előtte rám fér egy kis szíverősítő. – Ide beszélték meg? Az illető nem lesz dühös, ha együtt lát minket? – Nem randevúról van szó. – Mattie arcáról leolvadt a mosoly, amikor eszébe jutott a látogatás célja. – Tulajdonképpen a szállodaigazgatóval szeretnék beszélni, de nem tudom, szolgálatban van-e. Lehet, hogy be kellett volna jelentkeznem, de nem gondoltam, hogy… – Nincs itt. – A felelevenedő bánat hatására Richard szája csücskében megfeszüllek az izmok. Kedvelte Rosst; csak azt sajnálta, hogy Antonia is. – Ó! – süppedt vissza Mattie a székbe. Úgy érezte magát, mint az az ember, aki halált megvető bátorsággal elmegy a fogorvoshoz, aztán az utolsó pillanatban megtudja, hogy a kezelés elmarad. Nem tudta, hogy bánkódjon, vagy örüljön. – Ez egészen biztos? Tényleg nincs a szállodában? Kedves arca van ennek a nőnek, gondolta magában Richard, és a hangja is olyan lágy, olyan megnyugtató. Neki elmondhatja. – Holtbiztos – felelte színtelen hangon. – Ebben a percben éppen ágyban van. A feleségemmel.

Milyen kedves ember, gondolta magában Mattie két órával és néhány pohárkával később. Nem is gondolta volna, hogy léteznek rendes férfiak. Azért persze vigyázott, nehogy leleplezze magát: csak annyit mondott, aggódik a lánya miatt, és reméli, Ross majd megnyugtatja, hogy nincs panasz a munkájára. Többnyire azonban saját magukról beszéltek. A kezdeti „vallomást” követően – mivel a férfi egyre csak magát okolta a felesége hűtlensége miatt, és nem volt hajlandó elismerni, hogy az egész Antonia és Ross hibája – Mattie Richardra terelte a beszélgetést. Hamarosan mindent megtudott az álmos yorkshire-i völgyek között töltött gyermekkorról, a leedsi iskolásévekről, az oxfordi ösztöndíjról meg az ezt követő könyvelői karrierről. Azt is kiderítette, hogy a férfi imádja a komolyzenét és Duke Ellingtont, a kínai konyhát, meg az igazi Yorkshire pudingot, a vadállatokat meg a hőlégballonozást, Anthony Trollope és H. E. Bates könyveit… – Egyfolytában csak én beszélek – dőlt hátra végül Richard kényszeredett mosollyal. – Hogy csinálja? – Igazságpirula – vonta meg a vállát Mattie. – Belepottyantottam az italába, amikor nem figyelt. – Nem szoktam ennyit beszélni. Legalábbis magamról. – Érdekel, amit mond – válaszolta az asszony őszintén. – Szeretem mások történeteit hallgatni – kortyolt bele szomorkás mosollyal az italába. – Talán azért, mert mások sokkal érdekesebb életet élnek, mint én. Vagy csak egyszerűen kíváncsi vagyok. Mattie egészen elbűvölte Richardot. A férfi még soha nem érezte ilyen kellemesen magát, még soha nem élvezte ennyire az életet. És minél tovább figyelte Mattie-t, az annál biztosabban változott át kissé túlsúlyos, elgyötört arcú, jelentéktelen háziasszonyból vonzó, csillogó szemű, ellenállhatatlan mosolyú fiatal nővé, akihez tökéletesen illettek a telt idomok. Olyan tökéletesen kiegészítették kellemes egyéniségét, hogy Richard nem is tudta volna soványabban elképzelni. – Most maga jön – könyökölt az asztalra a férfi. – Meséljen magáról. Szeretném tudni, maga mit szeret. – Először is sok mindenben különbözöm magától – felelte Mattie egy szégyenlős vállrándítással. – Nem vagyok értelmiségi, nem utaztam repülőn, hőlégballonnal meg pláne nem, és életemben nem ettem tisztességes kínai ételt, csak zöldséges csirkét a közeli gyorsétteremben. – Ezeket tehát nem próbálta – mondta Richard komolyan. – Most azt mesélje el, mit szeret csinálni. – Szeretem a régi filmeket – ejtette a kezébe az állát az asszony, és ábrándosan bámult maga elé. – Fred Astaire-t, Ginger Rogerst, Bing Crosbyt meg Grace Kellyt. Imádom a friss habos süteményt. Meg a tűzijátékot. Meg azt, ha az egész keresztrejtvényt sikerül megfejtenem az Expresszben. És odavagyok a szirupos regényekért, amik mindig jól végződnek. Szeretem a happy endet. – Az asszony hirtelen elpirult, mert rájött, milyen ostobán és banálisan hangozhat mindez. – Hát ennyi – legyintett lekicsinylően. – Mondtam, hogy nem vagyok egy entellektüel. – Maga romantikus alkat – felelte Richard, őszinte rajongással bámulva az asszonyt. – Nincs miért szégyenkeznie. Nem is lenne jó ember, ha nem szeretné a happy endet. A találkozó Antoniával nem volt könnyű, de Ross azzal készült kárpótolni magát, hogy az este másik felét már sokkal kellemesebben, Tessa és Olivia társaságában tölti el. Mivel teljességgel meg volt győződve róla, hogy most már semmi rossz nem történhet, kivételesen jó kedve kerekedett. Amint felhajtott a kavicsos úton a szálloda bejáratához, két embert pillantott meg, akik éppen egy várakozó taxiba szálltak be. A félhomály ellenére meg mert volna esküdni, hogy a

férfi, aki éppen a hölgykísérőjét segítette be a kocsiba, nem más, mint Richard Seymour-Smith. A nőt azonban még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna Antoniának nézni… – Nem hiszem el, hogy itt vagyok – suttogta Mattie, aki rettegett tőle, hogy a taxisofőr véletlenül meghallja őket. – Sss! – Richard nem volt kíváncsi az asszony kételyeire. Gyengéden megszorította Mattie kezét. – Mit szeretsz még? Nagyon érdekel. Az asszony kuncogni kezdett. Mind a ketten be voltak csípve, de nem zavaróan. – A hosszú fürdőket, a hosszú habos fürdőket egy nehéz nap végén. Meg vasárnap reggel Archerst hallgatni… jaj, ez így nem lesz jó! Nem szép dolog, hogy folyton próbálod elterelni a figyelmemet. Komolyan nem szabadna itt lennünk. – Még semmi sem történt – emlékeztette őt Richard, aki maga is elámult saját merészségén. – Tudod, mire gondolok – csóválta meg a fejét Mattie. – Ez borzasztó! Segítenem kellene a lányomnak, erre én is beszeszelek. Miféle anya az ilyen? – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű anya vagy – mondta Richard mély, megnyugtató hangon, de az asszony olyan erővel rázta meg a fejét, hogy a melle csábítóan ütődött neki a férfi karjának. – Szégyellnem kellene magam. Richard, aki megijedt, hogy az asszony végül mégis meggondolja magát, ezúttal nagyon határozottan felelte: – Ugyan, dehogy! – Dehogyisnem! Hogy mást ne mondjak, nős ember vagy. A Mattie-vel töltött este folyamán Antonia hűtlensége a jelentéktelenség homályába veszett. Tulajdonképpen, gondolta magában a férfi, még kapóra is jött. – Ha a feleség csalja a férjét – jelentette ki diadalmasan akkor nem számít. – Ó! – mosolyodott el Mattie a sötétben. Igazából nem is akarta meggondolni magát, de az erkölcsi felmentés, állapította meg magában kótyagosan, csodákra képes. – Akkor jó. De először ugorjunk el hozzám. Meg kell néznem, hogy minden rendben van-e Grace-szel. Richard, aki erősen imádkozott, hogy minden rendben legyen, megpaskolta az asszony kezét. – Ez természetes – mondta. Ami azt illeti, Grace feltűnően jó hangulatban volt. A kórházban tett látogatása Tessánál meg a kisbabánál a fontosság érzetét keltette benne, ami mérhetetlenül felvidította. És mivel nem érezte szükségét, hogy igyon, a dugivodkája eltűnését sem vette észre. Amikor Mattie belépett az ajtón, a lány mosolyogva fordult el a tévétől, de azonnal meg is hökkent anyja arckifejezésén – amely egyszerre tükrözött bűntudatot, túláradó jókedvet és meglepődést. Ilyen képel szokott vágni Holly King, amikor Max, félévente egyszer kegyeskedett szépen beszélni vele. Mattie, akinek, miután hazaért, mindig az volt az első dolga, hogy az ebédlőasztalra hajítsa a táskáját, majd lerogyjon a kedvenc foteljába, idegesen topogott a szoba közepén, és úgy szorította a hasához a táskáját, mint egy forró vizes palackot. – Szia, kicsim! Hogy vagy? Grace, aki személy szerint azért kedvelte a vodkát, mert az legalább nem hagyott szagot, rögtön észrevette, hogy az anyja összeszorítja a fogát beszéd közben, így próbálván leplezni ginszagú leheletét. Olyan volt, mint egy rossz hasbeszélő. – Én jól vagyok, Anyu. Kérsz egy teát? Grace már indult is a konyha felé. Mattie bűnbánóan húzódott félre.

– Nem, nem. Izé… – Grace legalább józan volt. Hála istennek! – Ööö… izé, még elmegyek valahova. Tudod, Pam meg én összefutottunk valakivel ma este… Janie Collinsszal, régen barátnők voltunk, de már évek óta nem láttuk egymást, na, és Janie meghívott minket magához. Úgyhogy arra gondoltam… ha nem probléma, ott maradnék éjszakára, és Janie hazahozna holnap reggel. Nocsak, nocsak, gondolta magában Grace, és igyekezett komoly képet vágni. Anyu bepasizott! Már éppen ideje volt. – Tényleg ez a legésszerűbb – vetette le magát a fotelba. – Rendben. – Biztos? – Mattie most már teljesen úgy viselkedett, mint egy kamaszlány. – Megleszel egyedül? Én nem akartam elmenni, de Janie annyira erősködött. – Nagyon jól megleszek, anyu. Komolyan. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat Janie-vel meg Pammel. Mattie-t úgy elborította a hála meg a megkönnyebbülés, hogy, megfeledkezvén a ginszagról, odahajolt Grace-hez, hogy egy nagy puszit nyomjon az arcára. – Jaj, köszönöm, kicsim! – Azt ne felejtsd itthon! – kiáltotta Grace, mielőtt becsapódott volna az ajtó. – Mit? – jelent meg a nyílásban Mattie izgalomtól kipirult arca. – A fogkefédet. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyunk – sóhajtotta Mattie, és behúzta a hasát, amikor Richard bal kezével végigsimított a puha halmon. Hiába is bizonygatná, milyen szépnek találja Mattie duciságát, az asszony úgysem hinne neki. – Nem hiszem el, hogy itt vagyunk, hogy Mr. és Mrs. Robinson néven jelentkezünk be ebbe a szállodába, és hogy… – Hogy ilyen csodálatos minden? – fejezte be a mondatot Richard. Mélyen beszívta a Mattie-ből áradó édes illatot, és csókot nyomott az asszony vállára Mattie-nek eltorzult az arca, és Richard rájött, hogy az álla hozzáért a vöröslő perzselésnyomhoz, amelyet pár órával korábban még ő ejtett az asszonyon. – Bocs, bocs! Nagyon fáj? – Istenien fáj – nyújtotta felé a karját Mattie. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy így alakult. Tudom, hogy egy nőnek nem illik ilyet mondani, de ez életem leggyönyörűbb éjszakája. – Tényleg? – suttogta Richard. Dagadt a melle a büszkeségtől meg az örömtől. Még soha nem volt hűtlen Antoniához, de máris kezdte megérteni, mi vonzotta a feleségét Rosshoz. A házasságtörés, állapította meg magában, jobb móka, mint valaha is képzelte volna. Mattie, aki szigorúan agya leghátsóbb zugába száműzte a Ross Monahannel töltött éjszaka távoli emlékeit, bólintott, majd a férfi mellkasába temette az arcát. Ross nem számít; az odaadás annak idején egyoldalú volt. Richarddal azonban minden más volt; bár alig ismerték egymást, az asszony érezte, hogy az érzelmeik kölcsönösek. – Mattie – szólalt meg a férfi, némi türelmetlenséggel a hangjában –, szeretném, ha tudnád: nem azért vagyok itt, hogy visszavágjak Antoniának – mondta, mintha olvasna az asszony gondolataiban. – Nem azzal a szándékkal mentem ma este a Grange-be, hogy felszedjek valakit… egy vadidegent… és az ágyamba csábítsam. Még soha élelemben nem tettem ilyet, becsszó. – Hiszek neked – simította ki Mattie a férfi homlokán végigfutó komor ráncokat, és ismét elcsodálkozott rajta, Richard milyen boldoggá tudja tenni ót. Pedig nem volt kifejezetten szép ember. Palaszürke, üzletemberes öltönyében Richard testesítette meg a tipikus hidegfejű könyvelőt, de itt és most, a ruhája meg a szigorú szemüvege nélkül – ha nem is mindenütt izmos, de szikár testével, finom kezével és csábító szürke szemével – kívánatos férfi benyomását keltette. Mattie legnagyobb meglepetésére és örömére, a méreteire sem lehetett panasz. Az asszony el nem tudta képzelni, miért bújt ki Antonia ezeknek a biztonságot adó,

szerető karoknak az öleléséből, hogy egy olyan csapodár és megbízhatatlan alakkal adja össze magát, mint Ross Monahan. – Hova mész? – nyúlt Mattie keze után Richard, amikor az asszony felült az ágyon. – Szomjas vagyok. Gondoltam, hozok egy pohár vizet a fürdőszobából. Vagy itt ez a gép – lelkendezett a szokatlan luxus láttán. – Főzhetek teát is. Richard mosolyogva visszahúzta maga mellé az ágyba, és felkapta a telefonkagylót. – Ne mozdulj, ez egy különleges alkalom. Halló? A szobaszervizt kérem. Legyen szíves, küldjön fel egy üveg Bollingert a negyvenkettes szobába. A férfi nem volt különösebben járatos az ilyesmiben, de úgy saccolta, a szobaszámuk megegyezik Mattie tekintélyes kebelméretével. Hitetlenkedve vonta föl a szemöldökét, amikor a recepciós közölte vele, hogy hajnali három óra van, és a szobaszerviz csak éjfélig működik. – Hát ez hallatlan! – horkant föl a férfi, Mattie-re kacsintva. – Ha ezt tudom, akkor inkább a Charrington Grange-be megyünk. Tapasztalatból tudom, hogy ott a vendég minden kívánságát teljesítik. Nem is baj – nyúlt át Mattie vidáman a férfi fölött, hogy bekapcsolja a teafőzőt. – Szívesebben iszom teát. Ezalatt Grace azt találgatta magában, ki lehet az anyja új lovagja, remélte, hogy az illető rendes ember, miközben Antonia ébren feküdt, Rossról ábrándozott, és csak futólag mélázott el azon, vajon Richard miért nem tért haza Birminghamből aznap este, ahogy ígérte.

Bath belvárosában csak úgy hemzsegtek a turisták, és Holly legalább annyira elfáradt a kerülgetésükben, mint magában a vásárlásban A ruhákban való tobzódás azonban Holly legkedvesebb időtöltései közé tartozott, és amikor a lány végre leroskadt egy székre kedvenc kávézója teraszán, amely csak egy saroknyira volt a Pump Roomstól, a csillogó reklámszatyrok piramisa – és a szatyrok botrányosan drága tartalma – bőséges kárpótlást jelentett neki azért, hogy szegény talpacskája sajgott a fájdalomtól. Öt perc múlva, amikor a lány éppen egy szelet áfonyás túrótortát lapátolt magába, Adam Perry fordult be a sarkon, a szemközti borozó felé véve az irányt. Holly sietve az orrára biggyesztette Ray Ban napszemüvegét, behúzta a nyakát, és próbálta minél kisebbre összehúzni magát. Ha az a csapat lelkesen kattogtató japán pár lépéssel jobbra húzódna – és alkalmasint pár centit nőne is –, biztonságban érezhetné magát. De nem így történt. Mire a lány felocsúdhatott volna, Adam már lelkesen óbégatott felé: – Helló, picinyem! –, és közben olyan vadul integetett, hogy az egyik alacsony, szemüveges japán turista kis híján a szökőkútban landolt. Holly kicsikart magából egy mosolyt, és leengedte a villáját. Udvarias lesz, határozta el magában; talán még azt is megengedi a pasasnak, hogy az meghívja egy kávéra és beszéljen vele pár szót, aztán szépen kimenti magát, és lelép. Adamnek azonban szemmel láthatóan más tervei voltak. Holly felháborodottan figyelte, ahogy a férfi, egyik kezében a kocsikulcsait csörgetve lazán átvág a téren, egyenesen a borozó felé.

Ezt a pofátlanságot, méltatlankodott magában Holly, azzal zavarát leplezendő, újra felkapta a villáját, és beleszúrt a túrótorta maradékába. Mi a francot képzel magáról ez az Adam Perry? – És az illata is mennyei! – ütötte meg a fülét két perc múlva az ismerős férfihang. Holly, aki észre sem vette, hogy Adam visszajött, ijedten rezzent össze, amikor a férfi cuppanós csókot nyomott a nyakszirtjére. Ezzel megint sikerült a figyelem középpontjába kerülnie. Úgy tűnt, még a galambok is kíváncsisággal figyelik a jelenetet. – Ülj le! – sziszegte a lány. Adam a hasát fogta nevettében. – Gondolom, kíváncsi voltál, hova megyek. Azt hitted, lepattintottalak? Ne aggódj, angyalom, már itt is vagyok. Csak beugrottam oda szembe, hogy szóljak a haveroknak, ma nem tartok velük. Most, hogy szabad vagyok, elvihetlek valami bazi jó helyre ebédelni. Adam teljesen kirítt a kerthelyiség finom, turistacsalogató takarosságából. Úgy tűnt, még a kis fehér szék is csak úgy roskadozik a férfi hatalmas súlya alatt. Holly, szemügyre véve az eperrózsaszín kasmírpulóver, a gyűrött fehér krikettnadrág, a borzas haj meg a barna, tükörfényesre suvikszolt Gucci strandpapucs bizarr kombinációját, gondolatban kalapot emelt Adam előtt, akinek minden adandó alkalommal sikerült megaláznia őt, méghozzá a legnagyobb örömmel. – Bocs – mondta a lány kimérten –, de sajnos más programom van. Békén hagynád azt? De Adam ekkor már könyékig turkált a legfelső reklámtáskában. Naná, hogy a Janet Reger fehérneműbolt szatyrát kellett kipécéznie! – Holly, te aztán jól bevásároltál. Tyűha…! A szomszéd asztalnál ülő francia tinilányok kuncogva nézték, ahogy a férfi a magasba emel egy átlátszó, szilvakék bugyit, a hozzáillő csipkés melltartóval együtt. – Hát ez nagyon tuti! Felforr tőle a vérem! – Hagyd már abba! – Holly kitépte a fehérneműt a férfi kezéből, visszagyömöszölte a szatyorba, és közben arra gondolt, hogy rosszabbul is járhatott volna; a Marks & Spenceres szatyor legalján ugyanis egy szupererős alakformáló harisnyanadrág lapult. Ha Adam azt lengeti körbe, akkor aztán tényleg elsüllyedt volna szégyenében… – Mondd le. – Mit? – Hát azt az unalmas „más programot” – vigyorgott a férfi. – Gyönyörű napunk van, szívesen tölteném el veled. Fölvehetnéd az új szettedet, én meg szép lassan levetkőztetnélek… persze csak gondolatban. Micsoda lehetetlen alak! – Nem akarok változtatni a programomon – csóválta meg a fejét Holly. – Ross ma hozza haza Tessát meg a kisbabát a kórházból, és egy kis ünnepséget rendezünk. – De hát ez fantasztikus! – felelte Adam, csöppet sem zavartatva magát. – Menjünk együtt. Egy feltétellel. Holly, akit teljesen készületlenül ért, hogy a férfi ilyen pimaszul meghívatta magát, gyámoltalanul kérdezte: – Mi az? – Hát az, hogy a cuki új szerelésedben jössz – paskolta meg Adam a lány térdét. Ma minden Ross kezére játszik, gondolta magában Tessa gyanakvóan. Mivel nem volt bulizós típus, eddig tökéletesen kielégítőnek találta az otthona méretét. A ház ugyan kicsi volt, de a célnak teljesen megfelelt. Ma délután azonban szegény kis házikó nehezen állta a vendégsereg rohamát, Ross arcán pedig ott ült az „én megmondtam” kifejezés, ami azért volt különösen bosszantó, mert a körülmények bizony őt igazolták.

– Azt akarom, hogy költözzön hozzám – kapott el egy beszédfoszlányt Tessa, amikor a konyhába menet átverekedte magát Ross és Holly mellett –, de hát makacs, mint az öszvér… – De te nem a szállodában laksz? – tudakolta Adam, aki annyi helyet foglalt el, mint három másik ember. – Hoppá, hasat behúzni; adjanak helyet a volt terhes kismamának! Ezek itt mind összefogtak ellenem, gondolta magában Tessa. Ross biztosan remekül szórakozik. – Mondtam neki – magyarázta Ross angyali türelemmel –, hogy veszek egy házat… valami kisebbet… de hallani sem akar róla. Hallottad, hogy jövő héten árverezik a Hunter's Lodge-ot, Adam? – Gyönyörű ház! – fellengzősködött Adam. – Ismerem az előző tulajt, jártam nála párszor. Csodaszép kilátás, hat szoba, fürdőmedence. Kész összeesküvés, gondolta magában Tessa komoran, miközben elbotorkált mellettük. Szereti a házát – minden apró szegletével együtt, és ha Ross azt hiszi, hogy lekenyerezheti őt hat teljesen fölösleges szobával meg egy fürdőmedencével, hát nagyon téved! – Tess – szólalt meg Max, aki, Oliviával a karján, nyakát behúzva próbálta kikerülni a nappali alacsony gerendáit–, hoznál nekem egy törlőruhát a konyhából? Olivia most hányta le az ingemet. – Na, már megint kezdődik! Hasat be! – dörögte Adam, amikor Tessa újból eloldalazott mellettük. – Ross, mit is mondtak, kábé mennyiért fog elkelni Hunter's Lodge? Jesszusom, de kicsi ez a ház, ennél még egy hörcsögketrec is nagyobb… – Jól van, jól van! – kiáltotta Tessa, aki nem bírta tovább hallgatni a pimasz célozgatásokat. – Szégyellhetnétek magatokat… de meggyőztetek. – Szembefordult Ross-szal. – Még nem tudom, mihez fogunk kezdeni hat szobával, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá… Holly megölelte a lányt. Ross, aki alig bírta elhinni, hogy győzött, hevesen megcsókolta Tessát. Adam fölemelte a pezsgőspoharát, és hozzáérintette Olivia ökölbe szorított kezéhez. – Nem tudom, édesem, ti mihez kezdtek hat szobával – mondta –, de én pontosan tudom, hogy ha a helyetekben lennék – beszéd közben átkarolta Holly derekát –, mi jutna először az eszembe. – Perverz alak! – vetette oda Holly. Kiitta a poharát, és nagyon szorított, hogy végre valahára kiengedjék őket a kertbe. Ross ragaszkodott hozzá, hogy a házban maradjanak, és terpeszkedjenek el, amennyire csak lehet. – Nem vagyok perverz – csípett a lány fenekébe Adam. – Ilyen az emberi természet: kölcsönös vonzódás, kémia… Tessa szerint Hunter's Lodge már-már ízléstelen gyorsasággal lett az övék. Ross, aki minden különösebb erőfeszítés nélkül szabadult meg a többi érdeklődőtől, olyan eltökéltséggel licitálta túl a riválisait, amilyenre csak egy igazán elszánt vevő képes Tessa a saját szemével látta, hogyan töpörödik össze és hal hősi halált az ellenfél. – A miénk – ölelte meg a lányt Ross. – Olivia rendes otthonban fog felnőni. Tudsz még olyan okot mondani… bármilyet… ami miatt nem házasodhatunk össze? Ez volt a világ leggyermetegebb kifogása, és Tessa megvetette magát, amiért egyáltalán fölmerül benne ilyesmi, de egy halvány kétely még mindig maradt. Mert mindazok ellenére, amit Ross tett érte – és mindannak ellenére, amit a férfi jelentett Tessának a lány sehogy sem tudta túltenni magát azon, hogy Ross megrendelt tőle egy festményt, látszólag elégedett is volt a végeredménnyel, aztán mégis olyan hidegvérrel adott túl a művön, mintha az annyi érzelmi értékkel sem rendelkezne, mint egy köteg British Telecom részvény. – Mi az? – kérdezte a férfi, Tessa arcát fürkészve. – Mondd el. Tessa megrázta a fejét. Ez tényleg ostobaság. Minden üzletember adásvételből szerzi a vagyonát, és a lány tudta, ha tisztességgel meg akar élni a művészetéből, meg kell barátkoznia

ezzel a gondolattal. Meg kell tanulnia nem személyes sértésnek venni az ilyen jellegű tranzakciókat. – Tényleg semmi. Ross jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Ha megakadályoz abban, hogy feleségül gyere hozzám – mondta kimérten –, akkor igenis fontos. Hagyd abba a sunnyogást, mert addig nem hagylak békén, amíg ki nem derítem, mi az. Tessa, jól ismervén a férfi bulldogtermészetét, felsóhajtott. – Eladtad a festményt, amit tőlem kaptál. A férfinak egy pillanatra torkán akadt a szó. Bűntudat és egy árnyalatnyi derű villant föl a szemében – világosan látszott, hogy tréfával próbálja majd elütni a dolgot. – Ki mondta neked? – Az nem lényeges – felelte Tessa, mert nem látta értelmét, hogy Grace-t is belekeverje az ügybe. – Valakitől hallottam. Tudom, hogy nem szabadna mellre szívnom… de mégis fáj. A férfi halványan elmosolyodott, és békülékenyen szorította meg a lány kezét. – Édesem, én nem adtam el. Már elmeséltem, mi történt. Nico kölcsönkérte, hogy megmutassa a barátainak. Most is a londoni házában van. – Fejezd már be! – nyögött föl Tessa. – Hát nem érted, hogy pont ezt, amit nem bírom benned? Nem akarom, hogy hazudj nekem. – De Tess… – Vagy ha már hazudsz – folytatta a lány keserűen –, figyelj oda jobban, mit használsz föl alibinek. Amikor Nico ott volt a Grange-ben a feleségével, megkérdeztem Camillát, hogy tetszik neki a festmény. Azt sem tudta, miről beszélek.

Tessa, amint végighajtottak a Regent Streeten a Piccadilly Circus fele, Ross felé fordult. – Azt hittem, a nénikéd Bloomsburyben lakik – jegyezte meg. A férfi elvigyorodott. Végre elemében érezte magát. Amióta huszonnégy órával ezelőtt kitalálta Dorothy nénit – a hatvanas évei végén járó nyugalmazott ortopédsebészt, aki tiszteletet parancsoló viselkedéséről, üvegszeméről és borotvaéles eszéről volt híres –, kifejezetten megkedvelte a vén szatyrot. – Igen, de ragaszkodott hozza, hogy meghívjon bennünket az új étterembe, amit az Old Bond Streeten fedezett fel. Ott találkozunk vele. Tessa most hallott először erről. Hátrapillantott a hátsó ülésre, ahol Olivia békésen aludt a mózeskosarában. – Remélem, kisbabákat is beengednek az étterembe. – Dorothy néni vendégei vagyunk – válaszolta Ross. – Nem lesz más választásuk. – Csak egy saroknyira leszünk a Királyi Akadémiától – jutott hirtelen Tessa eszébe, amikor elérték a Swallow Streetet. – Jaj, Ross… ezen a héten van a Nyári Kiállítás. Szerinted lesz annyi időnk, hogy ebéd után beugorjunk egy fél órára? Szeretném megnézni. – Sajnálom, Tess – rázta meg a fejét a férfi komoran. – Dorothy néni nem szereti a festészetet. Túl frivolnak tartja. De ha felajánlja neked, hogy végigkalauzol a Természettudományi Múzeumon, az annak a jele, hogy kedvel.

– Nagyszerű! – sóhajtott föl Tessa, amint elhajtottak a Királyi Akadémia épülete előtt, amelynek bejáratánál csak úgy hemzsegtek a látogatók. Dorothy néni kifejezetten félelmetes öregasszony képzetét keltette. Tessának sehogy sem fért a fejébe, miért akar Ross mindenáron találkozni ezzel az idős rokonnal, akinek tegnapig még csak nem is említette a létezését. Amikor Max rátalált a vajúdó Tessára, a teendők szerencsére annyira lekötötték a figyelmét, hogy el is felejtett szólni a lánynak az Akadémiáról érkezett telefonhívásról. Amikor pedig eszébe jutott a dolog, Tessa helyett Rosst értesítette, aki rögtön intézkedett a megrongálódott keret ügyében. Ennyit, gondolta magában Ross keserűen, a portásról, aki, miután vígan zsebre tette a borravalót, biztosította őt, hogy úgy fognak bánni a képpel, mint a hímes tojással. A festmény, Tessa festménye azonban bekerült az Akadémia kiállítására, ők pedig gyakorlatilag egy karnyújtásnyira voltak tőle. – Sehol sem látom Dorothy néni motorbiciklijét, úgyhogy talán van egy kis időnk bekukkantani a kiállításra – mondta Ross, az órájára pillantva. – De tényleg csak pár perc. A férfi szerencsére volt annyira előrelátó, hogy az épületbe lépvén ölbe vegye Oliviát. Gyorsan átterelte Tessát az első galérián, majd megállt a második terem bejáratánál. – Ezek már érdekesebbek – jegyezte meg. Ha Tessa tartja az ölében Oliviát, még az is előfordulhatott volna – persze csak elméletben –, hogy leejti. A lány először azt hitte, hallucinál. Aztán, miközben jöttek-mentek mellette az emberek, arra gondolt, millió az egyhez az esélye annak, hogy valaki olyan képet fessen, amely távolról nézve gyakorlatilag megegyezik az övével. Úgy botorkált oda a képhez, mint egy alvajáró – a kezét ökölbe szorította, a szíve hevesen kalimpált. Most, hogy kevesebb, mint tíz lépésnyire állt a festménytől, továbbra is meg mert volna esküdni arra, hogy a saját művét látja maga előtt. Lehet, hogy a titokzatos vevő – valamilyen oknál fogva – úgy döntött, kiállítja a képet? Vagy egy másik festő meglátta a művet, és lemásolta? A lány zavarában nem bírt józanul gondolkodni… túl nagy volt a megrázkódtatás. Aztán amikor meglátta a kép alá tűzött nyomtatott cédulát, amelyen az ő neve meg egy jelzés szerepelt, hogy a festmény nem eladó, hirtelen minden megvilágosodott előtte, és örömkönnyek gyűltek a szemébe. Ross, aki, karjában Oliviával, éppen ebben a pillanatban lépett mellé, hirtelen rájött, hogy mindennél jobban szereti Tessát. Elbűvölőnek találta a lány arckifejezését. Ez a gyönyörű és határozott, büszke és okos, tehetséges és öntörvényű nő megajándékozta őt egy kislánnyal, aki olyan érzéseket ébresztett benne, amelyek létezéséről eddig nem is tudott. Tessa belekarolt a férfiba. – Nem tudom, mit mondjak – suttogta. Ross mosolyogva nézte a festményt. – Mondj igent. A lány elvarázsoltan csóválta meg a fejét. – Ez elképesztő. Nem bírom elhinni, hogy benevezted a képemet a Nyári Kiállításra… tudod, hány festményt küldenek be évente? És hányat dobnak vissza? – Tudom. – De… honnan jött az ötlet? – Te megtetted volna? – kérdezett vissza Ross halkan, mire a lány ismét megrázta a fejét, és közben szórakozottan megcirógatta a férfi csuklóját. – Á, dehogy. Nem mertem volna. – Ezért vettem kézbe az ügyet. – Én meg azt hittem, eladtad.

– Igen. Tessa nagyot nyelt. – Még most sem tudom, mit mondjak – ismételte fojtott hangon. – Igen – noszogatta a férfi szelíden. – Na jó, igen – mosolyodott el a lány. – Most pedig áruld el, mire bólintottam rá. – Ügyes kislány! – válaszolta a férfi diadalittasan, azzal Tessa álla alá nyúlt, és megcsókolta a lány rózsaszín ajkát. – Szerintem magadtól is kitalálod. – Most aztán – sóhajtott föl Holly elragadtatottan – semmi sem jöhet közbe! Sínen vagyok! – Hogyhogy? – tudakolta Tessa, aki egyik kezével Oliviát etette, a másikkal pedig a postát próbálta felbontani. Hihetetlen, de mostanában az ország minden részéből özönlöttek hozzá az érdeklődő levelek. Ő azonban annak örült a legjobban, hogy Ross festménye újra ott lógott a férfi irodájában, arra várva, hogy a felújítási munkálatok végeztével átszállítsák a Hunter's Lodge-ba, és elfoglalhassa méltó helyét a tágas nappaliban, örök és tanulságos emlékére annak, hogy a lány annak idején kételkedni mert Ross feddhetetlenségében – Max lesz az egyik tanú – magyarázta Holly türelmesen –, én meg a másik. Folytassam? – Úgysem bírod ki – Tessa felmarkolt egy kupac borítékot, és a szemétkosárba hajította. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy megemlítse, Adam Perryt is meghívta a lakodalomba. Holly örömében még egy réteg rúzst kent föl a szájára, és csókot dobott az álmosan pislogó Oliviának, aki izgatottan hadonászott parányi öklével. – Naná, hogy nem – jelentette ki, a tükörbe pillantva. Tíz perc múlva vissza kell mennie dolgozni. – Sőt, ezennel ünnepélyes fogadalmat teszek: az esküvőd napja lesz az a nap, amikor végre sikerül ágyba cipelnem ezt a fantasztikus férfitestet. Úgy összesűrűsödtek a tennivalók, hogy Tessa kezdte megérteni, mi a ráció abban, ha valaki a hagyományoknak megfelelően alakítja az életét: először férjhez megy, és csak aztán szül gyereket. Ross ugyan magára vállalta a munka oroszlánrészét, de a lánynak még így is döbbenetesen sok dolga volt, a tündéri, ám rengeteg odafigyelést igénylő Olivia pedig folyamatosan hátráltatta őt. Tessának természetesen szüneteltetnie kellett a festést. Az üres vásznak fölött pelenkahalmok tornyosultak, és amikor a lánynak végre sikerült egy kis helyet csinálnia a túlzsúfolt házban, biztosan megjelent egy lelkes felnőtt – rendszerint Holly, Max vagy Adam –, hogy újabb méretes, ám tökéletesen haszontalan plüssállattal ajándékozza meg Oliviát. Tessa ennek ellenére nagyon boldog volt. Korábbi kételyei és aggodalmai ellenére most végre biztosan érezte, mindennél jobban vágyik arra, hogy Ross felesége legyen Mivel a lány a nagyszabású esküvő gondolatától is irtózott, Ross viszont óriási felhajtást szeretett volna, a pár kompromisszumot kötött: a bathi anyakönyvi hivatalban megrendezésre kerülő zártkörű ceremóniát pazar lakodalom fogja követni a Grange-ben. Ez rém egyszerűen hangzik, gondolta magában a lány gyámoltalanul, miközben Olivia visítva követelte az ebédjét, és egy egész halom levelet sodort le a padlóra. Ki hitte volna, hogy egy esküvő ennyi bonyodalommal jár? Ki hitte volna, hogy a szerelem ennyi bonyodalommal jár, tűnődött magában Mattie, a teáját kortyolgatva, miközben arra várt, hogy, a megállapodásnak megfelelően, megcsörrenjen a telefon. Mivel sosem bírta elképzelni magát a szerető szerepében, nehezen tudott megbirkózni a gondolattal, hogy most mégis az vált belőle. A megfelelő férfi oldalán, állapította meg magában nem kevés bűntudattal, pofonegyszerű az egész.

A maga nyomorúságos módján persze izgalmasnak is lehetett nevezni a helyzetet. A titkolózás csak tovább fokozta az élvezetet, és az együttlétek során Mattie – Richard tanácsára – azzal nyugtatgatta magát: mivel Antonia már évek óta csalja a férjét, az egésznek nincs is akkora jelentősége. Richard nem egy hűséges feleséghez volt hűtlen, aki odaadó szeretettel és finom vacsorával várja őt otthon. A bűntudat, az öröm, az új szerelem és a tudat, hogy amit tesz, az rossz… ugyanakkor kifejezetten jóleső is egyben… mindenképpen komoly megpróbáltatást jelentett az asszony számára. Az elmúlt két hét során Mattie minden különösebb erőfeszítés nélkül öt kilót adott le. Már az is megfordult a fejében, hogy reklámozni kezdi a szexdiétát. Az önbizalomhiány azonban megint az útjába állt. Annak ellenére, hogy mindenkitől azt hallotta, milyen jól néz ki, és annak ellenére, hogy Richard (tegnap este, a szeretkezés csúcspontján) szerelmet vallott neki, Mattie aggodalommal gondolt a jövőre. Mennyire lehet komolyan venni, ha egy férfi pont akkor mond ilyet? Mi lesz ebből a csodálatos kapcsolatból? Mert miközben az asszony szerette… imádta… istenként csodálta Richardot, a rémisztő gondolat, hogy a férfi csak kihasználja őt, folyton ott kísértett az ábrándozásaiban. Gyakorlatias nő lévén, rettegett attól, hogy talán ez is csak egy Ross Monahan-féle viszony… csak valamivel hosszabb kiadásban. Hiszen miért akarná Richard elhagyni a gyönyörű, karcsú, fiatal feleségét egy idősebb, testesebb, bájtalan asszonyért, aki az alázatos odaadáson meg néhány terhességi csíkon kívül semmit sem tud nyújtani? Francine Lalonde-nak is voltak terhességi csíkjai, de Maxet még ez sem tántorította el. Holly, akinek új, tulipiros árnyalatú rúzsa láttán Max legszívesebben papír zsebkendővel esett volna neki a lány szájának, egész délelőtt nyíltan fixírozta a férfit. Max ezért inkább fölmenekült az emeletre, és felhívta Madridot, mert Francine ott forgatott A színésznő természetesen pont dolgozott, és nem tudott a telefonhoz jönni. Amikor három óra múlva végre visszahívta Maxet, a férfi csalódottan vette tudomásul, szó sem lehet róla, hogy Francine az öccse esküvője kedvéért Angliába utazzon. A nő azt állította, sehogy sem tud elszabadulni. Az volt a legelkeserítőbb az egészben, hogy Francine – nem hazudtolva meg önmagát – alaposan meg is indokolta a döntését. – Borzasztóan ki vagyok merülve, drágaságom! Napközben ez a szemét rendező dolgoztat halálra, éjszaka meg Armand követelőzik az ágyban… komolyan mondom neked, még fürdeni sem tudok nyugodtan. Ha végeztünk ezzel a rémes filmmel, talán meg tudlak látogatni, de most nyakig vagyok a munkában. Ááá! – A kéjes nyögdécselés hallatán Max kénytelen volt azt feltételezni, hogy az ismeretlen Armand – aki nem lehet más, csak valami pénzéhes selyemfiú – most is Francine-nel van. – El sem tudod képzelni, milyen fárasztó ez az egész. – Nekem is sok most a dolgom – mondta Max megsemmisülten. – Nemsokára végzek a forgatókönyvvel. – Max, csodálatos vagy! – sikoltott fel izgatottan Francine. – És jó lett? Megnyerem vele az Oscart? – Olvasd el, és megtudod – felelte Max könnyed fellengzősséggel. Mivel csak a testével nem tudta elcsábítani Francine-t Armand mellől, kénytelen volt egy látatlan – és egyben befejezetlen – forgatókönyv ígéretét használni csalétkül. – Már Altman is érdeklődött – tette hozzá, ha lehet, még hétköznapibb hangon. Nem maradt más választása, mint bődületes, szemenszedett hazugságokkal előhozakodni – Robert Altman! – kiáltotta Francine elismerően. – Csodálatos rendező… Max, ígérem, hogy hamarosan meglátogatlak az édes kis szállodádban. Teljesen mindegy, gondolta magában Max, miután letette a kagylót, hogy hazudott-e vagy sem. Ha Robert Altman rendezné Francine-t a filmben, a színésznőnek még kevesebb ideje maradna szegény, lenézett forgatókönyvíróra.

Az esküvő előtti nap gyönyörűnek ígérkezett. Nyolc órára a vékony, fátyolszerű ködréteg is felszállt, a kezdetben halvány, majd fokozatosan kobaltkékre váltó égbolton pedig egyetlen felhőpamacsot sem lehetett felfedezni. A szálloda vendégei a teraszon fogyasztották el a reggelijüket, élvezettel sütkéreztek a meleg napsütésben, a csodálatos kilátásban gyönyörködtek, és sokáig morfondíroztak, Bath mely nevezetességeit tekintsék meg aznap… már ha el tudnak szakadni a paradicsomi környezettől. Grace éppen egy német társaságnak – két düsseldorfi üzletembernek, meg a hozzájuk hasonlóan túlsúlyos, rákvörösre sült feleségeiknek – szolgálta fel a reggelit, amikor, legnagyobb meglepetésére, a magányosan üldögélő Antonia Seymour-Smitht fedezte fel az egyik asztalnál. Grace-nek már korábban feltűnt, hogy a nő, aki régebben a szálloda törzsvendégének számított, hat hete a távollétével tüntetett, és azok, akik tudtak Antonia és Ross hosszú ideje tartó viszonyáról – vagyis a szálloda minden dolgozója – arra a következtetésre jutottak, hogy Ross, aki most, hogy apa és vőlegény lett, minden szálat elvarrt maga körül, véget vetett a kapcsolatnak, és megkérte a nőt, hogy tartsa távol magát a Grange-től. Miután Grace az utolsó sült szalonnával, gombával, paradicsommal és rántottával púposán megrakott tányért is elhelyezte a németek asztalán, újra átsandított a terasz túlsó végébe, remélve, Antonia nem azért jött, hogy bajt keverjen. A lány féltve őrizte a Tessával frissen kialakult barátságát, imádta a féltestvérét, Oliviát, és tudta, amióta Tessáék bejelentették, hogy összeházasodnak, Ross egészen más ember lett. Grace mostanában arról ábrándozott szorgalmasan, hogy egy szép napon, amikor végre összeszedi a bátorságát, és elmondja Tessának, ki is ő valójában, örömmel fogadják be a csupa elbűvölő, szeretnivaló és borzasztóan izgalmas emberből álló Monahan családba. Grace, felidézve magában a tavaly karácsonykor történteket, amikor is Antonia bemutatkozott Tessának, hogy ezzel próbálja meg tönkretenni Tessa és Ross kapcsolatát, arra gondolt, talán szólnia kellene Rossnak Antonia látogatásáról. De alighogy felvetődött benne ez a lehetőség, ismerős motorbőgés csapta meg a fülét, és a csillogó fehér Mercedes kígyózva siklott végig a kocsifelhajtón, a főút irányába. Antonia hirtelen fölemelte a kezét, és Grace rájött, hogy egyedül kell elvégeznie a piszkos munkát. – Egy kávét kérek – mondta Antonia színtelen hangon. Arcát jókora sötét napszemüveg mögé rejtette. Nem Grace volt az egyetlen, akinek fülében ismerősen csengett az a bizonyos motorbőgés, és bár Antonia nem kifejezetten azért jött ide ma reggel, hogy Ross-szal találkozzon, összerándult a gyomra a csalódottságtól, amikor rájött, hogy tudat alatt tulajdonképpen ez volt a szándéka. Nem baj, próbálta vigasztalni magát, miközben a pincérnő a jegyzettömbjét keresgélte az ingzsebében. A házasság még nem a világ vége. Amint elmúlik az újdonság varázsa, Ross vissza fog térni hozzá. – Csak egy kávé lesz – ismételte meg jelentőségteljesen, amikor észrevette, hogy Grace várakozásteljesen tartja a papír fölé a ceruzáját. Talán hibbant ez a lány? – gondolta magában. – Jaj, elnézést! Olyan gőzerővel készülünk Ross esküvőjére – csicseregte vidáman Grace –, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Rengeteg a munkánk, és mindenki izgatottan várja a nagy napot.

– Ühüm – pillantott Antonia saját jegygyűrűjére. – Hát, igen, egy esküvő sok izgalommal jár. Muszáj is, hogy így legyen. Valamivel kompenzálni kell az utána következő szürke hétköznapokat – Ó, Tessa és Ross nem fog unatkozni – jelentette ki Grace határozottan. Antonia elnyomott egy mosolyt. Ha rajta múlik, Ross biztosan nem fog unatkozni. – Annyira összeillenek! – folytatta Grace, felismervén a helyzetben rejlő lehetőséget. – Még soha nem láttam Rosst ennyire boldognak, és érzem, hogy ez a házasság jól fog sikerülni. Ross teljesen megváltozott – tette hozzá jelentőségteljesen, elpirulva a merész kijelentéstől –, és most, hogy végre beleszeretett valakibe, mindent el fog követni, hogy ez így is maradjon. – Az olcsó romantikus regények olvasása káros az egészségre – csattant föl Antonia, aki annyira kijött a sodrából, hogy legszívesebben azonnal lekevert volna egy pofont ennek az ostoba ábrázatú lánynak. – Nem kérem a kávét – pattant föl a székről. – Azt jól teszed – suttogta Grace diadalmasan, Antonia után nézve –, mert az olyanokat, mint te, nem látjuk szívesen a szállodánkban. Egy napon, egy szép napon majd elmeséli Rossnak, milyen fontos szerepet játszott abban, hogy az esküvő minden bonyodalom nélkül zajlódhasson le. Az újságírók mindig is nagyon büszkék voltak arra, hogy, a hírhedt törvényszerűségeknek köszönhetően, milyen nagy beleszólásuk van a dolgok alakulásába. Sadie Labelle, aki szintén nem jelentett kivételt e szabály alól, módfelett elégedett volt a cikkével, amely Ross Monahan esküvőjének előestéjén jelent meg. Befolyásos Fleet Street-i zsurnalisztaként még a Tessa Duvallnál jelentősebb személyiségektől is elvárta a kellő tiszteletet, és a lány nyilvánvaló érdektelensége, hovatovább nyeglesége sehogy sem hagyta nyugodni. Sadie Labelle-lel azonban, ahogy Ross is megjósolta Tessának, senki sem packázhatott büntetlenül; az újságírónő, aki amúgy sem az árnyalt véleményalkotásáról volt híres, most aztán alaposan kitett magáért. „Nem szokásom jelentéktelen személyekkel interjút készíteni” – állt a bevezetőben. Holly, aki kissé másnaposan, egy bögre tea meg a reggeli lap társaságában mászott vissza az ágyba, enyhe nyomást érzett a gyomorszájánál. – „De mivel a szóban forgó jelentéktelen személy Tessa Duvall, a hátborzongatóan jóképű Ross Monahan leendő felesége, rávettek, hogy találkozzam vele.” „Igazán tanulságos beszélgetésnek lehettem a részese. Eltöprengtem; vajon miért akarja Ross, ez a tökéletes partinak számító fiatalember elvenni ezt az ismeretlen és sótlan festőnőt, aki igencsak gyatra kommunikációs képességgel rendelkezik, és akinek hajlandósága, hogy leereszkedjen az egyszerű újságíróhoz, korábbi anyagi helyzetével egyenlő… nulla.” „Duvall kisasszony azonban okos lány, és a válasz természetesen az: megfogta a férfit. Ezúton szeretném felhívni az egyedülálló, sikeres férfiak figyelmét Duvall kisasszony taktikájára. Az interjú során nem egyszer kaptam őt füllentésen, és nem hinném, hogy rövid élete során először ragadtatta magát efféle tettre. Hadd közöljem azonban Duvall kisasszonnyal, meg azokkal a hölgytársaival, akik a nyomdokaiba szeretnének lépni, hogy az egyedülálló, sikeres férfiak előbb-utóbb átlátnak a szitán. Ha Tessa komolyan azt hiszi, hogy egy életre megfogta magának ezt az embert, könyörögve kérem őt, ne legyen olyan biztos a dolgában.” A cikk hasonló stílusban folytatódott, de Holly ekkorra már felkapta a telefont, és bepötyögte a Grange számát. Hamarosan sikerült is utolérnie Maxet. – Jaj, Max, az ég szerelmére, ne engedd, hogy… – Tessa elolvassa a cikket – vágott közbe a férfi fürgén, jól tudván, mennyit képes hablatyolni Holly, ha elkapja a gépszíj. – Kár a gőzért. Már elolvasta. Csak nevetett rajta.

– Komolyan csak nevetett? – hanyatlott vissza a párnára Holly, még mindig remegve a felháborodástól. – De hát ez a sok szemétség! Beperli a lapot? – Nem, természetesen nem. Ismered Tessát, ő nem szokott fennakadni ilyen apróságokon. Eddig sem nagyon törődött vele, mit gondolnak róla mások, nem? – Max mosolyogva idézte fel magában az esetet, amikor a lány egy üveg kiváló minőségű vörösbort öntött a nadrágjára. Hollyt azonban nem lehetett meggyőzni. – Az emberek néha úgy tesznek, mintha semmi sem érdekelné őket. – Azzal összegyűrte, és papírkosár felé hajította a sértő hangú cikket. Mivel azonban a célzóképessége nem sokat fejlődött az évek folyamán, a galacsin annak a kalapnak a széles karimáján landolt, amelyet a lány a másnapi esküvőn akart viselni. – De a szívük mélyén azért meg vannak sértve. – A lány úgy érezte, a megjegyzése kétszeresen is találó, a hatására remélhetőleg Max is elgondolkozik majd a kapcsolatukról. Éppen ideje, hogy a férfi felismerje, Holly több, mint egy végtelen hosszúságú papírtekercs, amelyet Max kedvére beszennyezhet a sértéseivel. – Igen, előfordulhat – helyeselt Max, aki pontosan tudta, mire akar kilyukadni a lány. – Viszont – tette hozzá, mert sehogy sem bírta megállni, hogy ne táncoljon Holly idegein – olyanok is akadnak, akik akkor boldogok, ha bántják őket. Az újságcikk nagyon fájt Tessának, hogyisne fájt volna, de a lánynak végül sikerült meggyőznie magát, hogy a dolognak nincs jelentősége, és ügyesen el tudta leplezni a valódi érzéseit. El is kellett lepleznie őket, hogy le tudja csillapítani őrjöngő vőlegényét, aki mindennek elmondta Sadie Labelle-t, és azzal fenyegetőzött, hogy az utolsó pennyt is visszaperli a nőtől. Beletelt némi időbe, mire Tessa megnyugtatta őt, és a lány őszintén megkönnyebbült, amikor sikerült rávennie a férfit, hogy menjen be Bathba, és vegyen még néhány láda pezsgőt. – Ne is törődj vele – puszilta meg búcsúzóul Rosst. – Dagadt tehén! – ölelte át Ross a lány vállát. – De nem érdekel. Nem hagyom, hogy Miss Röfi tönkretegye az esküvőnket. Hmm – húzta magához Tessát, és elismerően simított végig a lány karcsú derekán. – Jobb programot is el tudnék képzelni, mint hogy bebumlizzak a városba pezsgőért. Mit szólnál egy főpróbához, hogy tudjuk, mit kell csinálnunk holnap este…? – Mi lenne, ha moderálnád magad? – felelte Tessa kelletlenül. – Kismillió dolgunk van még, és igazán kár lenne pont most feladni, huszonnégy órával az esküvő előtt. – Ha tudom, hogy nem vagy híve a házasság előtti szexnek – dünnyögte Ross, Tessa nyakát csókolgatva, és mélyen beszíva a lány bőréből áradó ismerős, finom illatot –, már fél évvel ezelőtt elvettelek volna. – Tudom – felelte a lány önelégült mosollyal. – De ha elfelejtette volna, Mr. Monahan, akkor még kikosaraztam.

A ház most már szinte teljesen üres volt. Tessa a nappali közepén álldogált, karján Oliviával, és mereven bámulta a fehérre meszelt, lecsupaszított falakat. Mosolyogva állapította meg, hogy a legtöbb ház üresen jóval nagyobbnak tűnik, de az övé ugyanolyan picurka maradt, mint eddig. De mégiscsak az ő otthona volt. Szeretett itt lakni. – Ezennel belevetjük magunkat a nagyvilági életbe – mondta a lány Oliviának, aki éppen azon igyekezett, hogy lerágja az ujjakat pufók lábfejéről. – Izgulsz?

Olivia panaszosan sikoltott fel. A lábujjai nagyon erősen oda voltak csavarozva a helyükre. – Hmm, nem áruljuk el Rossnak, hogy ezt mondtad. Ha egyszer beköltözünk abba a szép új házba, elvárja, hogy illő módon mutasd ki a háládat. Nem szabad ám végighányni a gyönyörű, kézzel csomózott szőnyegeit, amikre olyan büszke. A kislányt azonban nem sikerült meggyőzni: továbbra is a leszerelhetetlen lábujjai kötötték le a figyelmét. Tessa visszafektette őt a mózeskosárba, az órájára pillantott, és úgy döntött, itt az ideje, hogy az utolsó növényekkel, könyvekkel és festményekkel teli dobozokat is kicipelje a kocsihoz. Fél egyre a Grange-ben kell lennie, hogy köszönetet mondjon a varrónőnek, aki mára ígérte, hogy leszállítja a ruhákat neki és Hollynak. Szegény asszony nagyon keményen dolgozott: Tessa ruháját eleve háromszor vette be, ahogy a lány a hetek múlásával egyre inkább visszanyerte Olivia előtti alakját, de közben Holly hisztériás rohamait is el kellett viselnie, miután a lánynak a reménytelen szerelem hatására öt centiméterrel megnőtt a csípőmérete. Antonia arra ocsúdott, hogy csupán azért ül az autóban, mert nincs más, amivel elüthetné az időt. Olyan ingerlékenység és nyugtalanság kínozta, mint a jó útra tért alkoholistát, akit csak egy hajszál választ el a visszaeséstől. Alig múlt fél tizenkettő, de a nőnek fogalma sem volt, hogyan lógja túlélni a következő egy órát, a következő két napról már nem is beszélve. Mert hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy Ross házassága nem más, mint átmeneti kellemetlenség, a szavai egyre hamisabban csengtek. Antonia kezdett pánikba esni, az a rosszindulatú kis pincérnő a Grange-ből – annak ellenére, hogy Tessa valószínűleg lefizette, és ennek hatására mondta azt, amit mondott – pedig csak még jobban elbizonytalanította őt. Antonia csak azt tudta biztosan, hogy Ross feleségül fog venni valakit, aki egyáltalán nem illik hozzá és végzetes hibát követ el. A nő még csak gondolni sem bírt az egészre, de mivel mással nem tudta lefoglalni magát, képtelen volt gátat szabni a rémképek áradatának… Miután sikerült meggyőznie magát, a szállodában tett látogatása mindössze arra szolgált, hogy kellemesen induljon a nap, Antonia kénytelen volt elismerni, hogy amikor felkanyarodott a Tessa házikójához vezető keskeny ösvényre, csak a körülmények kényszerítő erejének engedelmeskedett, vagyis nem volt más választása. Ezzel még senkinek sem árt, győzködte magát, és finoman rálépett a fékre, amint a következő dombtető mögött feltűnt a ház sárga teteje. A környék teljesen néptelen volt, így Ross Monahan faképnél hagyott szeretőjének senki előtt sem kellett szégyenkeznie, amiért úgy viselkedik, mint egy szerelmi bánattól szenvedő fruska. Amikor azonban észrevette, hogy a ház nem üres, a szíve lassú, cifra szaltókat kezdett vetni. Tessa bizony otthon volt, szőke haja csak úgy ragyogott a napfényben, ahogy egymás után pakolta be a dobozokat a kocsija csomagtartójába. Antonia azonnal ráébredt, hogy csapdába került. Mivel leengedte a kocsija tetejét, a lány azonnal fel fogja ismerni, még akkor is, ha százharminccal repeszt el mellette. Az ösvény pedig olyan szűk volt, hogy fizikai lehetetlenségnek tűnt megfordulni rajta. A nő még mindig kutyaszorítóban volt; miközben ezek a gondolatok cikáztak a fejében, egyre csökkent a távolság közte és Tessa között. Antonia kezéből kicsúszott az irányítás. Bármi is történjen, neki már nincs beleszólása. Majd az ösztönök meg a sors eldöntik, mi legyen. – Jó napot! – köszönt Tessa óvatosan, amikor Antonia kocsija megállt a kapu előtt. Fél éve találkoztak utoljára, de Tessa természetesen rögtön felismerte a nőt. A lánynak jó volt az arcmemóriája, és Antonia, sima, egyenes, sötétszőke hajával és profi módon kifestett mélykék szemével, semmit sem változott.

– Üdv! – köszönt vissza Antonia. Lekapcsolta a gyújtást, és ő is alaposan szemügyre vette Tessát. Sminktelen arc, deréknál megcsomózott halványrózsaszín pamuting, fehér farmernadrág meg egy ismerősnek tűnő halványrózsaszín mokaszin… – Honnan van ez a cipő? Cseverészni jó dolog, de Tessának még rengeteg elintéznivalója volt. Fölemelt egy festményekkel teli dobozt, és óvatosan elhelyezte a kocsi csomagtartójában. – A turkálóból. – Gondoltam. – Antonia hangja diadalittasan csengett. – Az enyém. Ezúttal Tessa eresztett meg egy mosolyt. – Hát, most már az enyém – De holnap feleségül megy Ross Monahanhez. – Antonia cigarettára gyújtott, és egy szép kerek füstkarika hagyta el a száját. – A jövőben biztosan nem lesz rászorulva, hogy turkálóból öltözködjön. Ross nem gondoskodik magáról? Tessa a lábára pillantott. – Egy cipőt azért még meg tudok venni magamnak. Ross is az enyém volt, gondolta magában Antonia, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, gyereksírás törte meg a csöndet. – Olivia? Bajosan lehetett volna más, de Tessa azért bólintott. – Jobb lesz, ha megnézem. – Megengedné – kérdezte Antonia mohón –, hogy bemenjek magával? Én is látni szeretném. – Nézze, nagyon sajnálom – tette csípőre a kezét Tessa habozva –, de elég fura ez a helyzet. Nem is értem, minek jött ide. Antonia vállat vont. – Én magam sem tudom biztosan. Gondolom, kíváncsiságból. De ha fél, hogy kárt teszek a kisbabában… inkább elmegyek. Tessa rögtön elszégyellte magát. – Nem így értettem, csak arra próbáltam célozni, hogy kicsit fura ez az egész. De ha szívesen megnézné Oliviát, akkor természetesen semmi akadálya – Köszönöm – mosolyodott el Antonia. – De édes! – kiáltotta, és ellágyulva nézte, ahogy Olivia nyűgösen elkapja a nyakláncát. – Maga nagyon szerencsés… ezek a gyönyörű szemek… el sem hiszem, kiköpött Ross! – Csak kisebb – vigyorgott Tessa. – Maga nagyon szerencsés – ismételte Antonia lágyan, majd az ablakhoz lépett, és a blézere zsebébe süllyesztette a kezét. Hirtelen szembefordult Tessával. – Maga szerint boldogok lesznek Ross-szal? – kérdezte. Helyben vagyunk, gondolta magában Tessa, aki gyanította, hogy valami ilyesmi fog történni. Bár egy percig sem tudta komolyan venni az előtte álló nőt, úgy telt, mintha erősen gondolkodna. – Ha nem hinném, hogy azok leszünk, nem mennék hozzá. – Rossnak nincs túl jó híre. – Antoniának megint összerándult a gyomra az idegességtől. Nem akarta ezt mondani, de most, hogy itt volt, valahogy kicsúszott a száján. Tessának muszáj megtudnia, milyen ember Ross; nem lenne szép dolog elhallgatni előle a tényeket. Tessa arca megrándult. – A múltja csak rá tartozik – felelte. – Á, szóval maga azt hiszi, hogy megváltozott – mutatott rá Antonia, halvány önelégültséggel a hangjában. – De mit szólna, ha azt mondanám, hogy ez nem így van? – Talán azt, hogy maga nem akarja ezt a házasságot – válaszolta Tessa látszólag higgadtan. A szívét azonban mardosni kezdte a düh meg a félelem

– Ha biztos lennék abban, hogy maguk ketten boldogok lesznek, nem mondanék semmit – közölte Antonia komoly arccal. – Annyira azért nem vagyok gonosz. De úgy érzem, meg kell tudnia, milyen ember Ross valójában. Tessa, aki nemcsak Antoniára haragudott, hanem magára is, amiért egyáltalán hajlandó végighallgatni ezt az egészet, halkan mormolta; – Akkor halljuk! – Bármit állítson is Antonia, az csak egy féltékeny nő beteges képzelgése. Nem kell komolyan venni, mert nem igaz. – Ross pár héttel ezelőtt eljött hozzám, hogy közölje velem, nem találkozhatunk többet, egy ideig – hadarta Antonia. – De megígérte nekem, hogy visszatér hozzám. Sajnálom, Tessa, de mint látja, nem szakítottunk. Megállapodtunk Ross-szal, hogy… – Nem hiszek magának. – felelte Tessa. Átvette Oliviát a másik karjába, és reszkető ujjakkal simította le a kislány sötét haját. Szörnyen érezte magát. Ezt aztán nem veszi be! Antonia hazudik. – Maxnek szívesebben hisz? – tudakolta Antonia kedvesen. – Ha ő igazolja az elmondottakat, magának nem lesz alapja kételkedni a szavaimban. Kérdezze csak meg tőle, hol volt Ross, amíg maga a kórházban szült? Tessa megmerevedett. Folyt a hátáról az izzadság, pedig didergett. Legszívesebben betapasztotta volna a fülét. – Max mindent tud – folytatta Antonia, aki most már akkor sem tudott volna uralkodni magán, ha Ross revolverrel ront be a házba. – Mert amikor Max odatelefonált a Ritzbe, én ott feküdtem Ross ágyában. A 184-es szobában töltöttük az éjszakát, és én vettem föl a kagylót, amikor Max másnap reggel felhívta Rosst. Tényleg nagyon sajnálom Tessa, de nem bírom elviselni a gondolatot, hogy maga abban a tudatban menjen férjhez, hogy Ross majd hűséges lesz magához, mert ő nem az a típus, és szerintem maga jobbat érdemel nála. – Szerintem meg – válaszolta Tessa színtelen hangon – ideje, hogy távozzon. Nem volt idő gondolkodni. De a lány nem is akart. Egy óra múlva meg kell etetnie Oliviát. Ross csodálkozni fog, amikor nem jelenik meg időre a szállodában. Gyorsan kell cselekednie, gondolkodás nélkül, mielőtt végképp letaglózza a fájdalom. Tessa könnyedén megtalálta a telefonszámot, és a Rosstól kapott új mobilt sem volt bonyolult kezelni. Az sem okozott nehézséget, hogy Mrs. Monahanként jelentkezzen be, majd közölje a recepcióssal, úgy emlékszik, hogy elvesztette volna a fülbevalóját, amikor a múltkor… a 182-es szobában szállt meg…június huszonötödikén. A recepciós valószínűleg a számítógépben nézett utána a foglalásnak, mert pillanatokon belül újra vonalban volt. – Valójában a 184-es szobáról van szó, Mrs. Monahan, de sajnos nem találtuk meg a fülbevalóját. Ezek voltak a legeslegsúlyosabb szavak, amelyeket Tessa életében hallott. Tessa tudta, hogy Holly már a Grange-ben van, ezért a barátnője otthoni számát tárcsázta. A negyedik csöngés után bekapcsolt az üzenetrögzítő. Ez sem lesz valami könnyű, de a legutolsó híváshoz képest mindenképpen felüdülésnek számít majd. Minden fájdalom relatív, gondolta magában a lány, miközben Holly túláradóan vidám üdvözlőüzenetét hallgatta. Aztán, amikor elhangzott a sípszó, mély, szaggatott lélegzetet vett, és így szólt: – Holly, én vagyok az. Nem megyek feleségül Rosshoz. Ne haragudj, de a te feladatod lesz megmondani neki, hogy az esküvő elmarad. Elutazunk Oliviával… Skóciába… de ígérem, hogy nemsokára jelentkezem. Ne haragudj…

Holly elátkozta magát a gyengesége miatt, de tudta, hogy segítség nélkül képtelen lenne megbirkózni a feladattal. A pohár hozzákoccant a fogsorához, ahogy belekortyolt a borába. – Ha ez valami vicc – szólalt meg Ross lassan –, akkor csak annyit tudok mondani, hogy rohadtul ízléstelen. Könnyek szöktek a lány szemébe. Ross tudja, hogy ő soha nem tréfálkozna ilyesmivel… csak nem hisz a fülének. De hát ki hisz, az ég szerelmére? Ilyen dolgok nem történnek csak úgy. Pláne nem Ross Monahannel. – Ez az igazság – hörpintett fel még egy adag bort Holly. – Üzenetet hagyott a rögzítőmön. Megkért… hogy mondjam meg neked, az esküvő elmarad. Jaj, Ross, miért csinálja ezt? Ebben a pillanatban Max rontott be az irodába. – Tessa ideért már? Elugrottam hozzá, de a ház üres, és… – Elment – felelte Ross kifejezéstelen hangon. Max a kétségbeesett Hollyra meredt. A mályvarózsaszín szemhéjpúder meg a fekete szempillafesték csíkokban folyt le a lány arcán, aki úgy zokogott, mint egy gyerek. Max gondolkodás nélkül előrántott egy tiszta zsebkendőt, és Holly kezébe nyomta. – Hova? Rossnak megfeszült az álla. Vállat vont, és kerülte a bátyja tekintetét. – Skóciába, állítólag. Fura, egyesek azért szöknek Skóciába, hogy összeházasodjanak – bökött a nagy, északi fekvésű ablak felé –, mások meg azért mennek oda, hogy megússzák az esküvőt – De hát miért? – tudakolta Max dühösen. – Mi történt? Ross, akinek hirtelen torkán akadt a szó, vállat vont. Holly, aki idáig hősiesen igyekezett visszafojtani a könnyeit, hangos, nőietlen zokogásba kezdett. – Nem történt semmi! – bömbölte. – Tegnap este még teljesen jól volt! Nem tudom elhinni, hogy ezt tette velünk… – Felfogta egyáltalán, hogy mit csinál? – csattant föl Max, de rögtön el is hallgatott. – Naná, hogy felfogta, a fenébe is! Idefigyeljetek, rengeteg dolgunk van. Ha sehogy sem tudunk kapcsolatba lépni Tessával, és rendbe tenni ezt a szart, szembe kell néznünk a tényekkel, és le kell fújnunk az esküvőt. Hollynak borsózott a háta az iszonyatos feladattól. Lassan megérkeznek a szállodába az első vendégek. A lány tudta, hogy Ross néhány barátja a marbellai nyaralását szakítja félbe, hogy részt vegyen az év esküvőjén. És az a sok drága ajándék meg a fényűző lakoma, amelyet a szakácsok olyan nagy gonddal készítettek elő… a több furgonnyi virág… a szálloda személyzete meg a vendégek által terjesztett otromba pletykák és izgatott spekulációk… hogy fog Ross túlélni ekkora megaláztatást? És – atyaúristen! – mi lesz az újságírókkal, akik tömegével fogják megrohamozni a helyszínt? Áldani fogják az eget, hogy ekkora mázlijuk van; a megszökött menyasszonyok meg a faképnél hagyott vőlegények érdekfeszítőbb sztorit szolgáltatnak, mint az egy kaptafára zajló esküvői ceremóniák meg az örök boldogságról szóló mesék. Mintha egy rémálomba csöppentek volna. Hollynak ráadásul kiürült a pohara. A rémálom egyre ijesztőbb lett. – Én is meginnék egy pohárkával – jegyezte meg Max, a lány elkínzott arckifejezése láttán. Majd az öccsére pillantott. – Ross? – Nem kérek semmit. – Ross az íróasztalához lépett, és fölemelte a telefonkagylót. Alig néhány másodperc múlva már London egyik vezető sajtóirodájával beszélt. – Steve? Itt Ross. Figyelj, nincs sok időm, ezért téged kérlek meg, hogy értesíts mindenkit. Nem nősülök meg holnap, lefújtuk az egészet. – A férfi feszülten hallgatott, ujjai szorosan

fogták a kagylót. – Bocs, öregem, de nincs kommentár. Senkire sem tartozik rajtunk kívül. Csak értesíts mindenkit, jó? És mondd meg nekik, ha a következő egy hét folyamán a sajtó bármelyik munkatársát is meglátom a szálloda egy kilométeres körzetén belül, ráuszítom a vérebeimet. – Ülj le! – parancsolt rá Hollyra Max, aki ebben a pillanatban tért vissza az irodába egy üveg skót whiskyvel meg két pohárral, és szó szerint lenyomta a lányt a legközelebbi fotelba. – De én segíteni szeretnék. – tiltakozott Holly erőtlenül. Elvette Maxtől az új poharat, és mohón belekortyolt a borostyánsárga folyadékba. – Nagy hasznodat vennénk – jegyezte meg Max, és magának is töltött az italból. – Szörnyen nézel ki. Minden oké – fordult Ross felé. – Szóltam a személyzetnek. Sylvie-nek meghagytam, hogy mindenkinek, aki holnapra foglalt szobát, ajánljon fel ingyenes szálláslehetőséget. Lemondja a virágokat, az anyakönyvi hivatalt meg az autót is. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy minél több ismerősünket értesítsük a történtekről, és eldöntsük, hova fogsz elutazni. Muszáj elvonulnod egy pár hétre – magyarázta, Ross üres tekintetét látva. – Itt nem maradhatsz, a fenébe is! – Itt dolgozom – felelte színtelen hangon Ross. – Itt lakom. Még szép, hogy itt maradok. Szerinted mit csináljak, repüljek el Argentínába egyszemélyes nászútra? – A megrázkódtatás miatt van – magyarázta Holly valamivel később. A sors fintora, hogy éppen ma este került sor az eddigi legszemélyesebb beszélgetésre közte és Max között. Csak remélni tudom, hogy holnap reggel is emlékezni fogok a történtekre, gondolta magában a lány kábultan, azzal előrehajolt, hogy újabb pohár szeszt döntsön magába. – Még sosem láttam Rosst ilyen állapotban. Tisztára, mint egy robot. A bár egyik félhomályba burkolózó sarkában üldögéltek, tisztes távolságot tartva a többi vendégtől. Még a szájról olvasásban járatlanok is könnyen kitalálhatták, milyen téma körül forog a társalgás. Ross is ott állt a vendégek között, kezében egy pohár Perrier ásványvízzel, és úgy csevegett meg bólogatott, mintha mi sem történt volna. Csak kifürkészhetetlen és a szokottnál tompábban csillogó tekintete árulta el; a férfi, ahogy azt korábban már Holly is megjegyezte, automata üzemmódban funkcionál, némán dacolva a gúnyolódókkal meg a sajnálkozókkal. A lányt a sírás kerülgette, mert Ross ugyan nagyon bátran viselkedett, de fölöslegesen kínozta magát. Nem szabadott volna ezt csinálnia, ezzel csak tovább mélyítette a szenvedését. És továbbra sem tudta senki, miért futamodott meg Tessa… Max észrevette, hogy Hollynál mindjárt eltörik a mécses, ezért gyorsan megfogta a lány kezét. Holly esendősége jobban megindította, mint a világ összes szellemessége, hetykesége és talpraesettsége. A lány, ebben az állapotában: a leolvadt sminkjével – ennek a csapásnak leginkább Max selyemzsebkendője látta kárát – meg a csatoktól, hajpántoktól és lakktól megszabadított frizurájával, fiatalabbnak, megközelíthetőbbnek és emberibbnek tűnt, mint az a Holly, akit Max idáig ismert és nagy ívben elkerült. – Ross túl fogja élni. Persze, fáj neki, de talpra fog állni. Nem kellett volna bocsánatot kérned tőle – tette hozzá a férfi halvány mosollyal. – Nem hibáztat téged. Holly, aki mereven bámulta a férfi kezét, nehezen tudott másra összpontosítani. Max most először ért hozzá önszántából. Jellemző, gondolta magában a lány, hogy hiába az a sok drága manikűr meg a több száz üvegnyi körömlakk, a férfi pont akkor fogja meg a kezét, amikor neki nincsenek kilakkozva a körmei. Max meleg érintése, gyengéd határozottsága, gesztusának megnyugtató bizalmassága viszont pontosan olyan felvillanyozó volt, mint amilyennek Holly mindig is képzelte. Legszívesebben megpuszilgatta és az arcához nyomta volna Max napbarnított ujjait… a testén akarta érezni a férfi testét.

– Elképesztő, hogyan néznek ránk az emberek – mondta Max. Holly bűnbánóan az agya leghátsóbb zugába tuszkolta a fantáziaképeket, és figyelmes arckifejezést öltött magára. Hirtelen két Max Monahan lebegett el a szeme előtt. – Tessék? – Miért gondolja mindenki, hogy mi tudjuk, miért szívódott föl Tessa? – Zord pillantást vetett egy csapat élénken sugdolózó középkorú nőre, majd talpra rántotta Hollyt. – Gyere, kezdem úgy érezni magam, mintha az állatkertben lennénk. Menjünk innen! – De hova? – suttogta Holly, és erősen belekapaszkodott Maxbe, amint az fürgén végigcikázott az asztalok között. Ajaj, amíg ültek, nem szédült ennyire! Max azonban olyan meggyőző erővel bírt, hogy ha azt mondja, Szibéria, a lány oda is boldogan követi. – Föl az emeletre – felelte a férfi könnyedén. – Már ha – tette hozzá száraz mosollyal – meg tudsz birkózni a feladattal. Max lakosztályában félreismerhetetlen Max-illat terjengett. Holly ezer közül is felismerte volna a különleges arcszesz aromáját. A lány belesüppedt a vajpuha bézs kanapéba, és csak utólag vette észre, hogy még mindig nem engedte el Max kezét. Amikor a férfi leült mellé, a lánynak a torkában kezdett dobogni a szíve. Holly erősen törte a fejét, vajon tiszta melltartót vett-e föl reggel. – Finom az illatod – szólalt meg Holly ábrándosan, és közben fokozatosan, hogy ne legyen annyira feltűnő a dolog, egyre közelebb húzódott a férfihoz. – Mondtam már? Mindig olyan… isteni az illatod. Ha ez a nő még egy centivel arrébb csúszik, a végen az ölemben köt ki, gondolta magában Max, de érdekes módon már nem rémült meg annyira ettől az eshetőségtől. Eddig nem vette komolyan a ragaszkodó és türelmes Hollyt, de most úgy érezte, ráférne egy kis odaadó szeretet. És mivel Francine valószínűleg éppen Armand vagy Giorgio vagy Kurt társaságában mulatja az időt, a férfi nem érezte szükségét annak, hogy továbbra is arra a pillanatra tartogassa az erejét, amikor a színésznő végre kegyeskedik leereszkedni hozzá Ráadásul, ha lehunyja a szemét, könnyen képzelheti azt, hogy Holly tulajdonképpen Francine; a két nő érzéki alakja nem sokban tért el egymástól. Holly szeme már csukva volt. Az éhgyomorra elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség betette a kaput, és a lány, bár valamelyest tisztában volt azzal, hogy ez élete legboldogabb, legragyogóbb pillanata, az összes eddig álmodott… izé, álmának a beteljesülése, sehogy sem bírt függőleges helyzetben maradni. Amikor Max a válla köré csúsztatta a karját, megpróbált a férfi felé fordulni, de nem tudta biztosan, merre keresse öt. Hát persze, mert még mindig csukva van a szemed! – zsörtölődött magában. Ilyen hülyeséget! Ki kell nyitnia, hogy feltérképezhesse a terepet… de a drága Max már egészen távolról szólongatta, mintha egy alagútban lennének, és ő tehetetlenségében egyre messzebb sodródna a férfitól. – Max! – nyöszörögte elhaló hangon, de amikor kinyújtotta a kezét, forogni kezdett vele a szoba, méghozzá egyre gyorsabban; a lány úgy érezte, mindjárt elterül a padlón. – Max, légy szíves… fogjál meg… ne engedj el… szeretlek, Max…

Dominic a rá jellemző lazasággal próbálta palástolni meglepetését, amikor ajtót nyitott. – Úgy nézel ki, mint a kis gyufaáruslány. Csak jobban át vagy ázva.

Majd, minden további kommentár nélkül átvette Oliviát – aki mélyen aludt a mózeskosárban –, és bevonszolta Tessát a hatalmas, elképesztően rendetlen nappaliba. Egy perc sem telt bele, és a lány csuromvizes halványrózsaszín inge már a padlón hevert, Dominic pedig éppen az egyik pulóverének – fekete gyapjú, melynek egyik ujján kadmiumsárga festékfolt virított – nyakkivágását ráncigálta át Tessa nedves fején – Most pedig ülj le – mutatott a férfi a gázkonvektor előtti szőnyegre. – Szárítsd meg a hajad – hajított oda egy törölközőt a lánynak. – Mit kérsz, kávét vagy valami erőset? – Kkávét – felelte Tessa fogvacogva. – Légyszi. – És Olivia? Mit inna szívesen… Beaujolais Nouveau-t? Konyakot? A férfi legnagyobb megkönnyebbülésére Tessának sikerült kipréselnie magából egy halovány mosolyt. – Kösz, majd én ellátom Oliviát, ha felébredt. Dominic, aki másnap reggel akart felutazni Bathba az esküvőre, nem tudott tejjel szolgálni, ezért aztán mégiscsak elővette a konyakot, és mintegy fájdalomdíjként Tessa feketekávéjába is löttyintett belőle. Aztán hátradőlt, megvárta, amíg a lány megissza a kávét, illetve abbahagyja a didergést, és csak ezután szólalt meg: – Tudom, hogy most azt kellene mondanom, nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz. – Felpattintotta a fémkarikát a sörösdobozán, és nagyot húzott az italból. – De én nem vagyok ennyire udvarias. Mondd el, miért vagy itt és nem ott. A lánynak pontosan erre a szenvtelen hangnemre volt szüksége. Tessa tudta, hogy az együttérzés legelső jelére könnyekben törne ki. Ezért inkább hálásan rábízta magát a férfira. – Csak a régi, elcsépelt történet. Ross egy másik nővel találkozgat, és én voltam az utolsó, aki megtudta. Szerencsére még éppen időben. Dominic elgondolkodott. – Antonia. A lány bólintott. – Úristen, ez az ember megveszett! – Hát, igen… azt szeretném kérdezni, tudnál-e helyet szorítani két lakótársnak, csak amíg találok valami ésszerűbb megoldást? Referenciával ugyan nem tudunk szolgálni – rántotta meg a vállát Tessa, az ujjaival gereblyézve nedves, összegubancolódott tincseit –, ráadásul az egyikünk nem szobatiszta, és időnként nagyon hangos tud lenni, de megpróbálunk tekintettel lenni rád, és megígérjük, hogy heti két alkalomnál többször nem csapunk hajnalig tartó murikat. – Minden vágyam egy nem szobatiszta lakótárs – jelentette ki a férfi nagylelkűen. – Addig maradtok, ameddig csak akartok, nem kell erőltetni az albérletkeresést. Most pedig add ide a kulcsokat, behozom a bőröndjeidét a kocsiból. Tessa, aki még mindig a haját szárogatta, felsóhajtott. – Szerinted miért áztam bőrig? A kocsi Rossé, az ég áldjon meg! Kimentem vele a bathi vasútállomásra, és ott hagytam a járda mellett… lehet, hogy már el is vontatták. Semmit sem hoztam magammal, úgyhogy amíg nem jutok el valami boltba, sajnos, kénytelen leszel nélkülözni ezt a méregdrága pulóvert. A lánynak szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy magával hozza az eldobható pelenkákkal, tiszta ruhákkal és egyéb babakellékekkel teli rózsaszín hátizsákot. Miután megetette, tisztába tette és lefektette Oliviát, Dominic és Tessa ismét elfoglalta a helyét a konvektor előtt, egy üveg spanyol vörösbor társaságában. A lány a nap megrázó eseményei ellenére is szokatlanul nyugodt maradt, Dominic pedig, elérkezettnek látván az időt egy kis lelkizésre, gyengéden így szólt: – Most pedig meséld el szépen, mi történt. Gyerünk, édesem, add ki magadból! – Tessa azonban a sápadtsága ellenére is összeszedett maradt. A bor kellemesen felmelegítette, és

szerencsésnek mondhatta magát, hogy olyan barátja van, mint Dominic; egyszerűen örült, hogy itt lehet vele Cornwallban. – Az egész az én hibám – mondta higgadtan, ahogy karjával átkulcsolta felhúzott térdét. – Jól tudtam, milyen ember Ross… te is tudtad, én is tudtam! De voltam olyan hülye, hogy elhiggyem, megváltozott, holott ki kellett volna tartanom az eredeti döntésem mellett, hogy messzire elkerülöm őt. – Ha ez kitudódik, tele lesznek veletek az újságok – jegyezte meg Dominic. Tessa túlságosan is nyugodt volt. Dominic azon kapta magát, hogy szándékosan megpróbálja kiprovokálni a lányból az elkerülhetetlen dühkitörést – bárminek jobban örült volna, mint ennek a fagyos rezignáltságnak. – Mit fogsz mondani a riportereknek? – Semmit – mosolyodott el Tessa. – Itt vagyok nálad, Ross viszont azt hiszi, hogy Skóciába utaztam. Figyelj csak, nem vagy éhes? Készítek valami ennivalót. – Az ég szerelmére, Tessa! – csattant föl a férfi, zaklatottan mutogatva a mellkasára. – Itt a vállam! Ezen kellene sírnod. Ma van az esküvőd előestéje, te pedig elszöktél otthonról! Sírnod kellene meg jajveszékelned, nem pedig azzal jönnöd, hogy összeütsz nekem valami nyavalyás vacsorát! A lány nevetve előrehajolt, és puszit nyomott a férfi barna arcára. – Naiv voltam, megbíztam valakiben, aki becsapott. Természetesen szomorú vagyok, de miért kellene átkoznom a napot, amikor megismerkedtem Ross-szal, hiszen ha ő nincs, Olivia sem létezne. Egy gyerek sokkal többet jelent, mint egy férj. És mielőtt hiú ábrándokba ringatnád magad – pattant föl Tessa, hogy kimenjen a konyhába –, eszemben sincs főzni. Én mogyoróvajas szendvicsre gondoltam. Az időjárásban drámai változás következett be; a több hete tartó zavartalan napsütést és kánikulát követően délután két óra körül heves vihar kerekedett. A régóta hiányolt eső könyörtelen dobolása az ablaküvegen furcsán, idegenül hatott a hosszasan elhúzódó aszály után. Dominic, aki, szokásával ellentétben, már hajnali fél ötkor felriadt, álmosan feküdt a sötétben, és arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg ez a zaj ijesztette meg. Kisvártatva azonban halk papírzizegés ütötte meg a fülét, és a hatodik érzéke rögtön megsúgta, mi történik. A férfi csöndben felkelt az ágyból, magára cibálta az első keze ügyébe kerülő farmernadrágot, hogy elrejtse meztelenségét, átvágott az előszobán, és benyitott a nappaliba. Tessa a padlón térdelt, szőke fejét lehajtotta, formás válla hevesen rángatózott. Az a piros-fehér csíkos papír hevert előtte kiterítve, amelybe a férfi a Mr. és Mrs. Monahannek címzett nászajándékát csomagolta. Dominic, aki joggal lehetett büszke a kisméretű, egyszerű vonalvezetésű szoborra, amelyen majdnem három teljes napig dolgozott, azt kívánta, bárcsak elektromos vízforralót vett volna az ifjú párnak. A két összefonódó figura – a gyengéd ölelésben egyesülő férfi- és nőalak, akik szívbemarkoló megtestesülései voltak az őket összekötő szerelemnek és bizalomnak – most Tessa ölében feküdt, és ahogy Dominic – aki nagyon szégyellte magát a tapintatlansága miatt, ám ugyanakkor meg is könnyebbült – ott állt, egy könnycsepp hullott az elefántcsontszínű mázzal bevont szoborra, majd a lány hangosan felzokogott. Dominic leguggolt mellé, és gyengéden átölelte. – Bocs! El kellett volna tennem. A férfi rengeteg tapasztalattal rendelkezett a női érzelemkitörések furcsaságai terén; várakozásainak megfelelően a vigasztalás csak tovább fokozta a könnyek áradatát. Nem volt más dolga, mint erősen magához szorítani a lányt, és türelmesen kivárni, amíg az abbahagyja a sírást. Tessa sokkal jobban fogja érezni magát, ha sikerül kiadnia magából az első adag csalódottságot.

Ez volt életem legförtelmesebb napja, állapította meg magában Holly elkeseredetten. A lány borzongva gondolt vissza arra a pillanatra, amikor, felébredvén, Max ágyában találta magát. A macskajaj már önmagában is elviselhetetlen volt, de, annak a bizonyos arcszesznek az illatával párosulva, végképp padlóra küldte Hollyt. Még szerencse, hogy Max nem látta, amint a lány felül az ágyban, és belerókázik az első keze ügyébe eső virágvázába Mire Hollynak sikerült megtalálnia a cipőjét, és a hálószobából áttántorognia a nappaliba, Max is előkerült: frissen zuhanyozva, felöltözve, rideg arckifejezéssel meredt a számítógép monitorjára. Miközben a lány ügyefogyottan keresgélte a táskáját, amely félig becsúszott a kanapé háttámlája mögé, bátortalanul rámosolygott a férfira, de csak egy kurta, nem kifejezetten barátságos pillantást kapott cserébe Az előző este meghittsége szemmel láthatóan lekerült a napirendről. Holly pocsékul érezte magát, és ez minden bizonnyal a külsejére is rányomta a bélyegét. Max most biztosan áldja az eget, gondolta magában a lány, hogy még azelőtt kiütöttem magam, mielőtt valami jóvátehetetlen dolog történhetett volna. Hamupipőkének ez volt az utolsó esélye, de ezt is elszúrta. És ha nem lép le villámgyorsan, azt kockáztatja, hogy megint rosszul lesz, és végighányja a férfi gyönyörű bőrgarnitúráját. Holly, aki legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében – hogyan is képzelhette, hogy meghódíthatja Maxet ebben az öltözékben és smink nélkül? –, nem erőltette tovább a mosolygást. Úgyis hasogatott az állkapcsa, a többi förtelmes testrészével egyetemben. – Akkor én megyek is – szólalt meg, miközben Max begépelt néhány szót, majd, az orra alatt szitkozódva, bosszúsan kitörölte a sort. – Ühüm. – És… bocs a tegnap este miatt. A férfi továbbra is a képernyőt bámulta. – Ühüm. A disznó, még arra sem veszi a fáradságot, hogy fölnézzen! Nem mintha fontos lenne, de azért… A délelőtt megpróbáltatásai ezzel még nem értek véget. Holly régóta vágyott már arra, hogy Max ágyában tölthesse az éjszakát, de ezt az emléket semmiképpen sem akarta elraktározni az agyában. Mint ahogy azokat a végtelennek tűnő kellemetlen perceket sem, amikor le kelleti mennie a főlépcsőn, és el kellett haladnia a recepció előtt, hogy elérje a kijáratot. Sylvie Nash, akinek csak úgy furdalta az oldalát a kíváncsiság, hitetlenkedve és a rá jellemző tapintatlansággal kurjantott oda neki: – Holly, szörnyen nézel ki! Mi a fenét műveltél? – Majd, ahelyett, hogy lehalkította volna a hangját, üvöltve folytatta a csipkelődést: – És kivel? Ekkor már persze mindenki Hollyt nézte. A lány, aki minden értelemben lesápadt, csak ennyit motyogott: – Mel Gibsonnal – és megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb az autója fedezékébe kerüljön. Csakhogy ez sem jelentett igazi megváltást. Mire a lány felfedezte, hogy egy sötétkék Rolls-Royce követi, már késő volt. Holly elkínzottan parkolt le a lakása előtt, és a visszapillantó tükörből figyelte, ahogy Adam Perry megáll mögötte. – Fáradt vagyok, nincs hangulatom a poénjaidhoz, le akarok feküdni! – jelentette ki, és mivel Adamről volt szó, még az ápolatlan külseje miatt sem aggódott. Adam azonban kivételesen teljesen komoly volt. Holly legnagyobb meglepetésére még az imént elhangzott félreérthető megjegyzést sem kommentálta. Kikapta a kulcscsomót Holly reszkető kezéből, átfogta a lány vállát, és feltámogatta őt a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. – Tudom, kicsikém. Cefetül nézel ki. Képzelem, milyen rohadtul vagy.

Annyi melegség és együttérzés áradt a hangjából, hogy a lány szólni sem bírt döbbenetében. Mielőtt felocsúdhatott volna, már ott is feküdt a bevetetlen ágyban, egy bögre tejeskávéval a kezében meg egy tányér forró vajas süteménnyel az ölében. – Köszönöm – nyögte ki nagy nehezen, és az ablak felé fordult, amikor odakint szemerkélni kezdett az eső. Mintha az ég is könnyezne, gondolta magában. – Kíváncsi vagyok, hol lehet most Tessa. – Talpraesett lány – nyugtatta meg Adam. – Bárhol is legyen, biztos, hogy nemsokára fel fog hívni. Ő a legjobb barátnőd. – Biztosan odavan. Az a legrosszabb az egészben, hogy senki sem tudja, miért szökött el. Ha olyan jó barátnője vagyok, miért nem tudom? – Sss! – A férfi letört egy darabot a süteményből és a lány szája elé tartotta. – Gyere, egyél! Nem szabad hibáztatnod magad, egyedül Tessa meg Ross tehet arról, ami történt. – Adam egy pillanatra elgondolkodott. – Az jutott az eszembe – szólalt meg lassan –, hogy talán Antonia Seymour-Smith keze van a dologban. Holly buzgón rágott és nyelt; örült, hogy végre elmúlt az émelygése. Úgy tűnt, a fájdalomcsillapító is – amit Adam szó nélkül nyújtott át neki a kávéval együtt – hatni kezd. A lánynak már nem hasogatott annyira a feje; egyedül a szégyennel kellett megküzdenie. Most, hogy komplett hülyét csinált magából, Max talán szóba sem fog állni vele – Rossban is felmerült a gyanú – ismerte el Holly, visszaterelve a gondolatait a beszélgetés eredeti tárgyához. – Tegnap felhívta a nőt, de az állította, hogy semmi köze a dologhoz. Egyébként Tessa nem az a fajta, aki ad a rosszindulatú pletykákra; nagyon jól tudja, hogy Ross imádja őt, és mi is tudjuk, hogy Rossnak tiszta a lelkiismerete. Már régen szakított Antoniával, és amióta együtt vannak Tessával, még csak rá sem nézett más nőre. A lány, miután már egy falatot sem bírt lenyelni, eltolta magától a tányért. Adam is felhörpintette a maradék kávéját, majd így szólt: – Még mindig vacakul nézel ki. Én megyek is, hagylak aludni. De figyelj csak, ha estére jobban leszel, elmehetnénk valami csöndes étterembe. Nyolc körül érted jövök. Ez kedves volt Adamtől, de Holly nem akart a hála csapdájába esni. És persze tudta, hogy úgysem lenne kedve kimozdulni. Rengeteg mindent kellett átgondolnia; egyedül akart lenni, hogy megeméssze a Maxszel kapcsolatos katasztrofális eseményeket. Sértettségében és megalázottságában magányra vágyott. – Aranyos vagy, hogy meghívsz, de ma nincs kedvem – válaszolta. – Itthon akarok maradni, hátha Tessa telefonál. – Akkor hozok valami ennivalót… – Nem, Adam – mondta a lány határozottan, és megrázta sajgó fejét. A háta közepébe sem kívánta ezt a kéjsóvár alakot, még akkor sem, ha ma új és meglepően emberi oldaláról sikerült bemutatkoznia. – Egyedül akarok lenni. – Jól van, édesem. Akkor én megyek is. – A férfi gondosan betakarta a lányt, majd az ajtóhoz lépett. – Azért csörögj rám, ha meggondolnád magad. Benne vagyok a telefonkönyvben. Holly, elátkozva magát a gyengesége miatt, este hét óra körül adta be a derekát. A hat órányi pihentető alvás csodákat tett, és mire a lány hosszú lustálkodás után kiszállt a jólesően meleg fürdőből, úgy érezte magát, mintha újjászületett volna. A kínzó macskajaj, ahogy az már lenni szokott, nyomtalanul elillant, sőt, még az előző este rémálomba illő eseményei sem tűntek annyira fenyegetőnek. Ez a csöndes, baráti vacsora Adammel nem is olyan rossz ötlet. Jó lenne elbeszélgetni valakivel, aki ismeri Tessát, aki ugyanúgy aggódik érte, mint ő. Amikor Holly végül feltárcsázta Adam számát, a készülék foglaltat jelzett. Miközben arra várt, hogy felszabaduljon a vonal, a lány keresgélni kezdett a szekrényben, és legalább egy tucatnyi ruhadarabot hajított félre, mire végre megállapodott egy kankalinsárga selyemruha

mellett, amely csodálatos kontrasztot képezett a hajszínével, és amelyről sejteni lehetett, hogy megfelel Adam ízlésének. A férfi olyan kedves volt hozzá ma reggel, ennyit igazán megérdemel A manikűr órákig tartott; Hollynak három rétegben kellett fölvinnie az új körömlakkot, hogy elélje a kívánt színmélységet és csillogást. A második és harmadik réteg között újból felhívta Adamet, de vonal még mindig fogalt volt. Holly negyed kilencre készült el, és nem szégyellte bevallani, hogy az előző másfél nap traumái ellenére piszok jól néz ki. Kár, hogy Max nem láthatja, talán akkor… De azonnal félresöpörte a gondolatot, és harmadszorra is feltárcsázta Adam számát. Hurrá, végre kicsöng! A lány egyre növekvő rémülettel és türelmetlenséggel számolta a csöngéseket, amelyek monoton dorombolása teljes összhangban volt a légzésével. Csak húsz perccel múlt nyolc, de ez a disznó már el is ment otthonról. Felültette, cserbenhagyta, elfelejtette őt. Holly dühösen belerúgott a dohányzóasztalba. Ennyit a kedvességről meg az együttérzésről. A lány a notesza után nyúlt, és hátra lapozott a telefonszámokhoz. Gebedjen meg, ha ezek után itthon marad; biztosan talál valakit, aki szívesen meginna vele valamit ma este… – Az új koktélbárban találkozunk a csajokkal, a Pulteney híd mellett – csicseregte Jennifer. – Sophie Kendall magával hoz egy rakás kigyúrt pólóst, akikkel múlt héten találkozott a Lansdowne-ban. Holly, muszáj eljönnöd… állítólag isteni lábuk van… és szerszámilag is jól vannak eleresztve! Bármi megtörténhet – foglalta össze a lényeget ábrándosan. Holly azonnal felvidult. – Már megyek is. A sikkes és modern Calypso, Bath legmenőbb szórakozóhelye, zsúfolásig megtelt. Holly egy darabig idegesen toporgott a nedves járdán, hogy, mielőtt beleveti magát a féktelen bulizásba, lélekben is felkészüljön az eseményre. Ma minden igyekezetével azon lesz, hogy elfelejtse Maxet és Adamet, Rosst és Tessát; mosolyogni fog és tündökölni, és jól fogja érezni magát… csak azért is jól fogja érezni magát… A szemerkélő eső az ajtóhoz kényszerítette őt, de alighogy átlépett a küszöbön, és megcsapta ót a fülledtség meg a zaj, érthetetlen – majdhogynem telepatikus – rosszullét kerítette hatalmába. Nemsokára ki is derült, miért. Mert nem más állt a bárpultnál, mint Adam. Aki Clarissa „Csöcsös” Fox derekát ölelgette. Persze szó sem volt telepátiáról: a férfit ismerős hangja és harsány kacagása leplezte le. Holly behúzódott a legközelebbi rózsaszín márványoszlop mögé, és úgy tett, mintha a pénztárcáját keresne, holott csak arra várt, hogy lecsillapodjon a szívverése. De ez sem segített; a lányt a hányinger kerülgette. És úgy érezte, csúnyán átverték. Amikor kikukucskált az oszlop mögül, látta, hogy az első benyomásai helyesnek bizonyultak. Adam és Clarissa együtt volt, és a férfi karja szenvedélyesen kulcsolódott a lány válla köré. Mialatt Holly otthon cicomázta magát Adam kedvéért – direkt olyan ruhát választott, amiről tudta, hogy tetszeni fog a férfinak –, az fütyült rá, és nyugodt szívvel randira hívott egy másik nőt… egy nőt, akinek a melle ráadásul nem is a sajátja Holly el sem tudta képzelni, Clarissa hogy meri egyáltalán közszemlére tenni ezt a két szilikonnal bélelt monstrumot. Bár Adamnek szemmel láthatóan nincs ellenére a dolog, állapította meg magában a lány keserűen, és amint újból kezdett eluralkodni rajta a szégyenérzet, sértődöttségébe enyhe harag is vegyült. Mégis kinek képzeli magát ez az Adam Perry? Hogy bánhat vele így: átveri, és összeszűri a levet Clarissa Foxszal? És hogy merészeli tönkretenni az estéjét, pont most, amikor már kezdte azt hinni róla, hogy nem is olyan rémes alak?

Holly sarkon fordult, és gondosan ügyelve rá, hogy észrevétlen maradjon, kisurrant az ajtón.

Alkonyattájt szürke esőfelhők vonultak át a völgy fölött, és még a fák is szomorúan kornyadoztak a hirtelen csapás alatt. Ross, aki a sötét nappali menedékéből ügyelte a komor tájat, önkéntelenül is arra gondolt, ha Tessa nem megy el – ha mégis megtartják az esküvőt – az idő is szép maradt volna. A francba, ez így nem lesz jó! A férfi idegesen túrt bele a hajába, azzal elfordult az ablaktól, és a pohara után nyúlt. Tegnap – bizonyos megmagyarázhatatlan okok miatt – életbevágóan fontos volt, hogy józan maradjon, de ma este már más volt a helyzet. Rossnak szüksége volt valamire, ami tompítja a fájdalmat, ami eltereli a gondolatait arról, hogy valami felfoghatatlan dolog történt. Nem maradhat ebben a szobában, ebben az üres házban, ahol a közös életüket akarták kezdeni Tessával… vagyis, ahol ő akarta kezdeni a közös életét a lánnyal. A sötétség egyre nyomasztóbbá vált. A férfi a legközelebbi virágcserépbe öntötte whiskyspohara tartalmát, fogta a kocsikulcsokat, és az ajtó felé indult. Azért sem fog abba a szánalmas hibába esni, hogy egyedül vedeljen otthon; faképénél hagyták vagy sem, azért ennyi büszkeség még maradt benne. A szálloda lépcsőjén Sylvie Nash-be botlott, aki a műszak leteltével éppen hazafelé indult. Ross azonnal rájött, hogy nem ez a neki való hely. Hiba volt idejönnie; szép dolog a hősiesség, de a gyötrő fájdalomról sem szabad megfeledkezni. Sylvie pedig, életében először, pontosan azt mondta, amit a másik hallani akart. – Jaj, Ross, nem szabadna itt lenned! – érintette meg a lány együttérzéstől csillogó szemmel a férfi alkarját. A hajára tapadt esőcseppekben ott tükröződtek az előcsarnok fényei. – Akkor hol legyek? – kérdezte a jóval vizesebb Ross. A lány elbizonytalanodott, nem tudta, mit válaszoljon. – Fogalmam sincs – felelte végül suttogva, és tehetetlenül pillantott az órájára. – De szörnyen nézel ki, és a nyakamat teszem rá, hogy a nő, aki ma délután jelentkezett be a tizennégyes szobába, újságíró. Egyfolytában faggatott. Ha gondolod – mondta a lány hirtelen támadt merészséggel –, gyere el hozzánk. A szüleim egész héten Benidonnban vannak, a barátom pedig Liverpoolban dolgozik, úgyhogy senki sem fog zavarni… Ross arca kifürkészhetetlen volt, de Sylvie úgy érezte, ha már egyszer belekezdett, végig is kell mondania. – Nem is kell szólnod hozzám, ha nem akarsz – tette hozzá ügyefogyottan, hosszú körmeit a tenyerébe vájva. – Jó – felelte Ross színtelen hangon, azzal Sylvie lapockájára tette a kezét, és a kocsijához vezette a lányt. – Mert nagyon nincs kedvem beszélgetni. Sylvie egy kicsi, modern ikerházban lakott a szüleivel. A patyolattiszta, Laura Ashley-stílusú, agyoncicomázott nappaliban egymás hegyén-hátán álltak a porcelánfigurák, a díszes hamutartók meg a cikornyás keretbe foglalt fényképek, amelyek egytől egyig Sylvie-t ábrázolták.

Ross elhelyezkedeti a rózsaszín-fehér huzatú kanapén, és a nyitott ajtón keresztül nézte, ahogy Sylvie fölteszi a teavizet, és kibont egy csomag csokis kekszet. A lány visszajött, és leült a férfival szemben. Némán iszogatták a teát, és hallgatták az erejét próbálgató szél gyászos süvítését. Sylvie egyszer csak felállt, feltett egy régi Carly Simon bakelitlemezt a lemezjátszóra, ismét eltűnt a konyhában, majd egy porlepte vodkásüveggel meg egy pohárral tért vissza. – Igyál! – mondta halkan, a férfi felé nyújtva a poharat. – Úgy látom, rád fér. Sajnos ribizlilén kívül nem tudok mással szolgálni. Ross mosolyogva vette el a poharat, és közben arra gondolt, Sylvie Nash az egyetlen nő a világon, aki minden ártatlansága ellenére ilyen félreérthetően tud fogalmazni. Két óra elteltével azonban rá kellett jönnie, hogy tévedett; Sylvie nem is volt annyira ártatlan. Ross, bár meglehetősen kapatos volt, azért meg tudta tenni a legszükségesebb mozdulatokat. Amikor a lány higgadtan, látszólag minden előzmény nélkül azt mondta: – Felmehetünk a szobámba, ha akarod –, a férfi nem válaszolt. Lehet, hogy ez is csak amolyan Sylvie-féle megjegyzés volt, és a lány valójában arra célzott, ideje lefeküdni, mert másnap reggel korán kell kelnie. Ám ekkor Sylvie elmosolyodott. Kecsesen felállt, lassan odalépett a férfihoz, és felé nyújtotta vékony, rózsaszín körmökkel díszített kezét. – Nagyon szeretném, Ross. Komolyan. És senki sem fogja megtudni. Ross egy pillanatra megingott. Hiszen aznap lett volna a nászéjszakája, és mit csinál egy férfi a nászéjszakáján, ha nem szétkeféli az agyát? De Sylvie nem Tessa, és attól, hogy ágyba viszi ezt a lányt, még nem fogja jobban érezni magát. Ma este az égadta világon semmi sem tudná felvidítani. – Kösz, nem – préselt ki magából egy halvány mosolyt a férfi, nehogy beletaposson a lány lelkébe. – Inkább hunyok egyet. Rám fér egy kis alvás. Sylvie, aki meglepődve állapította meg magában, hogy inkább megkönnyebbülést érez, mint csalódottságot, szenvtelenül bólintott. – Oké. Megmutatom a szobádat. A némaságba burkolózó, ám éber Grace, akit alaposan felkavart Tessa eltűnése, rögtön kitalálta, hol – és kivel – töltötte Ross az éjszakát. A drámai változások hatására, amelyeket az anyja viselkedésében tapasztalt az elmúlt néhány hét során, mások arcáról is könnyedén le tudta olvasni, ha titkoltak valamit. És bár Sylvie egész délelőtt a szende szüzet játszotta – szégyellősen lesütötte a szemét, valahányszor Ross kilépett az irodájából –, Grace eszén nem tudott túljárni. A lánynak egy szemernyi kételye sem volt afelől, hogy Ross erkölcstelen viselkedése késztette távozásra Tessát. Richard, miután ebédidőben egy gyönyörteljes órát töltött Mattie-vel az ágyban, hátrahanyatlott a feltornyozott párnákra, és élvezettel figyelte, amint az asszony a ruhái után nyúl. Mattie belebújt a fényes sötétzöld kombinéba, amelyet a férfi vett neki az előző héten. Ezt a színben passzoló francianadrág követte. A már cseppet sem szégyellős Mattie megpördült, és elismerően simított végig a selymes anyagon. – De gyönyörű! Még sosem volt ilyen csodaszép alsóneműm. – Mosolyogva vette kézbe a ruháját, amelyet szintén Richardtól kapott ajándékba. – De nem szabadna így szórnod rám a pénzt… elkényeztetsz. – Ez csak kárpótlás a ruháért, amit a Grange-ben tettem tönkre – emlékeztette őt a férfi. – Amúgy pedig – hajolt oda az asszonyhoz, hogy egymás után megcsókolja a melleit, mielőtt végleg eltűntek volna a szeme elől – szerelem, ha ajándékot vehetek neked. Te vagy a legkevésbé elkényeztetett nő, akit valaha ismertem.

Miután Mattie teljesen felöltözött, főzött egy kanna teát. Negyed óra múlva kellett visszamennie a munkahelyére, de addig a Richarddal való együttlét minden pillanatát ki akarta élvezni. – Mit szólt Antonia a szállodai sztorihoz? – kérdezte, miközben a teáját kavargatta. Meg is feledkezett róla, hogy már rég nem cukorral issza. Richard föltette a szemüvegét, és hátradőlt a széken. – Nem nyilatkozott, de van egy olyan érzésem, hogy többet tud, mint amennyit elárul. Ha birtoklásról van szó, olyan, mint egy gyerek. Nem szívesen válik meg a dolgoktól, és nem lepődnék meg rajta, ha kiderülne, valami drasztikus lépésre szánta el magát, nehogy elveszítse Rosst. – Mosolyogva fogta meg Mattie kezét. – De, őszintén szólva, nem érdekel annyira, hogy utánajárjak. Antonia azt csinál, amit akar, amíg te itt vagy nekem, addig fütyülök rá. Mattie felsóhajtott. Már-már azon volt, hogy mindent kitálal Rossról, de nem volt biztos benne, hogy ez jó ötlet. Hiszen ez legalább annyira Grace titka is volt, mint az övé, és mivel Richard létezését is titkolni kellett Grace előtt, az asszony nem érezte elég erősnek magát a feladathoz. – Azért én sajnálom azt a lányt – szólalt meg lassan. – Tudod, azt a Tessát. Egy gyerek nem kis felelősség… biztosan nagyon el van keseredve. Richard az órájára pillantott, és elhúzta a száját. – Egyelőre elég nekünk a magunk baja is. Öt perc múlva kettő, el fogsz késni. Induljunk, mielőtt még Rosst is megsajnálod. – Őt aztán soha – jelentette ki az asszony határozottan. Fölállt, és fogta a táskáját. – Bármi történi is, ő tehet róla. Megérdemli, hogy boldogtalan legyen. – Majd, kissé megenyhülve, átölelte a szerelmét. – Ne haragudj, csúnyán viselkedem. Kérek még egy csókot, drágám, aztán tényleg indulnunk kell. – Te soha nem tudnál csúnyán viselkedni – felelte Richard, aki örömmel teljesítette a kérést. – Csodálatos vagy.

Tessa, óvatosan lépdelve, nehogy megcsússzon a laza köveken, lassan haladt előre a tengerpartra vezető meredek, alig észrevehető ösvényen. Lehet, hogy Perryn Cove, amelyet három oldalról is félelmetes szögben meredező sziklafalak fogtak körbe, nem túl nagy, de megéri a fáradságot. A visszavonuló árhullám szabadon hagyott egy félhold alakú, mélyarany homokkal borított területet, a csipkés szélű hullámok andalító ritmusban siklottak előre– hátra, mögöttük pedig ott kéklett a lélegzetelállító tenger, amely a látóhatár szélén teljesen egybeolvadt a felhőtlen égbolttal. Valami isteni csoda folytán Tessa teljesen egyedül volt. Dominic már négy éve lakott St. Ives-ben, és a városka minden egyes túlzsúfolt négyzetméterét imádta; szívesen kérkedett azzal, hogy nem turista, hanem itt lakik, és az utolsó cseppig igyekezett kiélvezni azt a hektikus, kicsapongó életmódot, amelyet ő teremtett saját magának. Mindig akadt néhánya művészbarát, akikkel jókat lehetett inni, együtt lehetett búsulni, ha nem ment az üzlet, és együtt lehetett ünnepelni, ha fellendült a kereslet. És természetesen gyönyörű lányokból sem volt hiány. Míg Dominic társasági ember volt, Tessa az egyedüllétet szerette. Az éjszakába nyúló partik semmit sem jelentettek a számára, annak ellenére, hogy a társaságnak legalább a fele az ő kedvéért van jelen. Dominic megpróbált új életet teremteni a számára: minden barátjának

bemutatta a lányt, így próbálván elfeledtetni vele a közelmúlt nyomasztó eseményeit. Sajnos, bár nem meglepő módon, Tessának mindezidáig nem sikerült megfelelnie ennek az elvárásnak. Ma reggel azonban Dominic vigyázott Oliviára, így Tessának három zavartalan óra állt a rendelkezésére, hogy gondolkodjon. Amikor végre leért a sziklafal tövébe, kibújt fehér háncstalpú szandáljából, és megtornáztatta a lábujjait a meleg, száraz homokban. A lány eredetileg azt tervezte, hogy körbesétálja a sziklamedencék szövevényes hálózatát, de a hőség az összes energiát kiszívta belőle. Ésszerűbbnek tűnt, hogy gyorsan megmártózzon a vízben, aztán lepihenjen, magába szívja a napfényt, és élvezze a paradicsomi környezetet. A lány lehunyta a szemét és gondolkozott. Bár Dominic többször is biztosította, addig maradhat, ameddig akar, tudta, hogy ezt nem leheti. Nem old meg vele semmit. Saját otthonra vágyott, ahol biztonságban felnevelheti Oliviát, hasonlóra, mint a Bath melletti háza. Egy óra múlva arra riadt a szunyókálásból, hogy homokszemek csiklandozzák csupasz hasát. Ernyőt formált a kezéből, felnézett Dominicra – aki, a kenguruban üldögélő Oliviával a mellkasán, megmosolyogtatóan apukás látványt nyújtott –, és így szólt: – Mi vagyok én, negyven kiló vasággyal? – Valami olyasmi – jegyezte meg a férfi szárazon. A lány rengeteget fogyott az elmúlt pár hétben. – Különben is, mit kerestek itt? – tudakolta Tessa. Még mindig kótyagos volt a feje az alvástól. Dominic óvatosan letelepedett mellé a homokba. – Komolyan elbeszélgettem Oliviával. – Tényleg? – Cserkész becsszó – méltatlankodott a férfi. – Meg vagyok döbbenve – vonta föl a szemöldökét Tessa. – Nem is hittem volna, hogy tudsz komolyan beszélni. – Hát, bedobtam néhány viccet – vigyorodott el a férfi –, de Olivia mindig visszaterelt a tárgyhoz. Ugye, édesem? Olivia helyeslően gurgulázott. – Értem. – Tessa elkomorodott; Dominic nem szórakozásból lette meg a fáradságos utat Perryn Cove-ig; nyomós oka volt arra, hogy idejöjjön. – És egészen pontosan miről beszélgettetek? Ha azt képzeled, belemegyek, hogy aktképet fess a lányomról, hát nagyon tévedsz. A férfi azonban komoly maradt. – Rólad, Tess. Senkinek sem jó, hogy itt bujkálsz. Az ég szerelmére, ez nem a te stílusod! Mit akarsz? Egész nyáron itt fogsz feküdni a strandon, miközben azt hajtogatod: „Hagyjatok békén?” – Nem tudom – felelte a lány, csak félig-meddig tanácstalanul. – Az előbb én is ugyanezt kérdeztem magamtól. Szívesen visszamennék Bathba, hiszen ott élnek a barátaim, de ezzel csak tovább bonyolítanám a helyzetei. Ross nem az a típus, aki hozzá van szokva, hogy nyilvánosan hülyét csináljanak belőle, én pedig pontosan ezt tettem, úgyhogy biztosan nem tapsikolna örömében, ha visszaköltöznék. – De hát nem ő provokálta ki az egészet? – kérdezte Dominic felbőszültén, amikor szembesült vele, hogy a lány még most is előbbre helyezi Ross Monahan érzéseit a sajátjainál. – Édesem, Ross pontosan tudja, miért hagytad ott. Dögöljön meg! Azt csinálod, amihez kedved van, és ha megpróbál kibabrálni veled, nyugodtan mondd meg neki, hogy kapja be. A ti otthonotok Bathban van, és ugyanannyi jogotok van ott lakni, mint neki. Maxet furdalta a lelkiismeret, amit ő igencsak kellemetlennek talált. Bár nem sűrűn érzeti bűntudatot, ezúttal nagyon is tisztában volt azzal: nem elég, hogy csúnyán elbánt Hollyval, még igazságtalan is volt vele.

Éppen ezért, amikor arról értesült – persze az utolsó pillanatban –, hogy Caroline Mortimer mégsem tud leutazni Londonból a pénteki „Bolondos Kalapos Bálra”, elhatározta, hogy könnyít a lelkiismeretén, és Hollyt kéri föl partnerének. – Olvasson a tealeveleimből, szépen kérem, olvasson a tealeveleimből! – könyörgött Holly Rosa Polonowskinak, amikor, magából kikelve, lerohanta a kis lengyel asszonyt a szálloda konyhájában. – Jaj, istenem, remeg a kezem! Melyik irányba is kell megmozgatnom a csészét? A francba, ebben teafilter van! Rosa, főznünk kell még egy teát! Marco, hol a rendes tea? Ugye, elrabolhatom Rosát öl percre? Csak ő tudja megmondani, hogyan fog alakulni a sorsom, és ez azért fontosabb, mint az a néhány koszos lábas! – Á, látok ety jóképű férfit – mondta Rosa öt perc múlva, mialatt összecsücsörített szájjal vizsgálgatta Holly teáscsészéjének tartalmát. – Maka piros ruhát visel, natyon előkelő, natyon szép. Rendben, gondolta magában Holly elszántan. Amint vége a műszaknak, berohan a városba, és vesz egyet. – Maka nevet és jól érzi makát a jóképű férfival. Ez az este örök emlék marad. – A férfi szerelmes belém? – fojtotta vissza a lélegzetét Holly, csillogó szemmel fürkészve Rosa arcát. Ha biztos lehetne benne, hogy Max tényleg szereti őt, minden sokkal egyszerűbb lenne. Végre túlléphetnének a sok ostoba, fölösleges formalitáson. Ám Rosa esetlenül ingatta a fejét. – Ó, nem, ez nem szerelem. De a vonzalom vékül szerelemhez vezethet. Ez mék csak a kezdet. Ez a naty vonzalom biztató előjel, kedvesem. Mék a boldoktalansák óráiban sem lehet félresöpörni. – Rosa, maga fantasztikus! – sóhajtott fel Holly, és még a lábujjai is megfeszültek az izgalomtól, amikor a péntek estére gondolt. – Ne aggódjon, nem lesznek boldogtalan pillanatok. Most, hogy végre képben vagyok, én fogom irányítani az eseményeket. Jaj, hogy fogom kibírni ezt a hetet? Tényleg rengeteg időbe telik, mire valaki felkészül élete legszebb estéjére, tűnődött magában Holly vidáman négy nap múlva, miközben Dido érzéki hangjára áztatta magát a habos, frézia illatú fürdőben, és lustán beszappanozta a mellét. Még forgatókönyvet is írt; négykor fürdő, fél ötkor testápolós masszírozás, ötkor hajszárítás, hatkor körömlakkozás, fél hétkor sminkelés, negyed nyolckor öltözködés, majd végül egy órányi tollászkodás, amíg Max fél kilenc körül érte nem jön. És muszáj legyűrnie egy-két szendvicset is, emlékeztette magát a lány kurta, bűnbánó mosollyal. Nem akar üres gyomorra inni, nehogy másodszor is lehányja Maxet. A mai napnak tökéletesen kell sikerülnie.

A szállodában nagy volt a nyüzsgés; a rendkívül népszerű Bolondos Kalapos Bál, amely minden évben a pár kilométernyire lévő Shilton Courtban került megrendezésre, kilenc órakor kezdődött, és a résztvevők nagy része a Grange bárjában alapozott némi Bollingerrel, mielőtt belevetette volna magát a hajnalig tarló mulatságba meg a további rengeteg üveg pezsgőbe. – Drágám, meg tudná mondani, hol találom Max Monahant?

Sylvie felpillantott, és rámosolygott az olajzöld turbánt és sötét napszemüveget viselő nőre, aki bizalmasan hajolt át a recepciós pulton. A rekedtes hang meg az enyhe akcentus ismerős volt valahonnan, de a szemüveg tökéletes álcának bizonyult. – Fönt van az emeleten – mérte végig a lány a drága öltözéket, amely szemmel láthatóan Donna Karantól származott. Sylvie-nek a Vogue volt a bibliája. – Ha megadja a nevét, felszólok neki. A nő elmosolyodott, felvillantva vakítóan fehér fogsorát, és pajkosan rázta meg a fejét. – Á, akkor oda a meglepetés! Csak annyit mondjon neki, hogy egy régi barátja keresi. Aztán majd figyeljük, milyen képet vág, amikor lejön a lépcsőn. Max arckifejezése, amikor a férfi néhány perc múlva megjelent a színen, ugyancsak izgalmas látvány volt. A hitetlenkedés és az öröm keveréke tükröződött rajta, és Sylvie mohón figyelte, amint Max magához vonja Francine Lalonde-ot – mert most, hogy a nő levette a sötét szemüvegét, rögtön fény derüli a kilétére. – Ez elképesztő! – mormolta a férfi, és mélyen beszívta a nő halvány, egzotikus illatát. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Jaj, de jó, hogy újra látlak! – Hiányoztál – mosolygott föl rá Francine, és újabb csókot nyomott az arcára. – És azért nem szóltam, mert meglepetést akartam szerezni neked. De lehet, hogy túl jól sikerült ez a meglepetés – húzódott el a nő Maxtől, látszólag durcásan fürkészve a férfi szmokingját és csokornyakkendőjét. – Úgy látom, más programod van ma estére. Max, csak nem akarsz elhagyni egy másik nőért? – Viccelsz? – kiáltott fel a férfi, még szorosabban magához ölelve Francine-t. – Soha nem hagynálak el téged, egy percre sem akarlak szem elől téveszteni. Nem, nem, csak egy baráti programról lett volna szó. Adj két percet, és mindent elrendezek. Holly rendes lány, meg fogja érteni. -… ugye, megérted? – folytatta Max, aki nagy örömében nem is sejtette, mekkora pusztítást visz véghez, milyen hatalmas és elképesztő rombolást okoz. – Hát persze – felelte Holly, aki csak azon csodálkozott, hogy még van ereje beszélni. Az egész teste, beleértve az agyát is, megbénult; a lány nem értette, mit követett el, hogy ezt érdemli. Mégis mi a francot képzel magáról Max? Rosa látta őket együtt a bálon, vidámak voltak, nevettek, és erős vonzalmat éreztek egymás iránt. – Nézd, nagyon sajnálom – mondta Max, de a hangja persze nem erről árulkodott – Tudom, hogy kicsit későn szólok, de biztosan elő tudsz rántani valakit. Elküldök hozzád egy taxit a jegyekkel Nélkülem is istenien lógsz szórakozni. Amikor tíz perc múlva megszólalt a csengő, Holly, akinek a szeme máris ugyanolyan vörös színben pompázott, mint a ruhája, éppen zokogva próbálta elfojtani a könnyek áradatát, és a füle botját sem mozdította. A taxisofőr azonban nyilvánvalóan addig nem akart elmenni, amíg le nem szállította a jegyeket. A csengő berregése tovább borzolta a lány amúgy is cafatokban lógó idegeit. Holly végül lassan levánszorgott a földszintre, és közben majdnem hasra esett rubinvörös taftruhájának hosszú uszályában. – Jaj, szegénykém, gyere ide! – Adam Perry masszív karjai közé vette a lányt, és békésen tűrte, hogy az csuromvizesre zokogja a szmokingkabátja elejét. – Éppen a recepció előtt jöttem el, amikor meghallottam, hogy Max veled beszél telefonon. Édesem, most már tényleg ideje, hogy örökre kitöröld őt a fejedből… nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta, ezt elhiheted. Holly, miután sikerüli túltennie magát a megrázkódtatáson, hogy Adammel találta szemben magát az ajtóban, pánikba esett. A férfi eddig mindig a legrosszabb állapotában látta őt, és a lány sehogy sem tudta elviselni a gondolatot, hogy Adam tudja, Max mennyire belegázolt a lelkébe.

– Max egy szarházi – folytatta tovább a férfi, amikor beléptek a nappaliba. – Tudom, hogy nem vagy valami nagy véleménnyel rólam, de még én is jobb vagyok nála. – Egy fenét! – fortyant fel a lány két csuklás között. – A múlt héten is felültettél – mondta vádló arckifejezéssel. – Láttalak a Calypsóban Clarissa Foxszal. Úgyhogy fölösleges volt ide jönnöd, kárörvendeni – tette hozzá keserűen –, mert már egészen hozzászoktam, hogy más nők miatt dobjanak. Nálam aztán senkinek sincs nagyobb rutinja ebben. – Nesze, töröld meg az arcod, és fesd ki magad – mondta Adam nyugodtan, egy doboz papír zsebkendőt nyomva Holly kezébe, azzal kiterelte a lányt a fürdőszobába. – Vártam a hívásod, de mivel nem jelentkeztél, elugrottam a Calypsóba egy gyors italra. Ott futottam össze Clarissával. Tudod, milyen a csaj: ha az a kél férfikövető rakéta, amit a ruhája elején visel, egyszer kiszúr téged, nincs menekvés. – Nem akarom kifesteni magam – makacsolta meg magát Holly a fürdőszobaajtóban. – Minek? Egyedül nem fogok elmenni a bálba. – Ne játszd a szerencsétlent! – förmedt rá a férfi gorombán. – Itt vagyok, nem? És nincs szükségünk Max könyöradományára, ha ez az, ami aggaszt: nekem is van két jegyem. Én viszlek el a bálba, Holly, és jól fogod érezni magad, ha a fene fenét eszik is – Na, látod – mondta a férfi jóval később, amikor az utolsó tánchoz álltak föl a tölgyfaintarziás, virágszirmokkal telehintett bálteremben. – Nem is volt olyan rossz, ugye? Holly elmosolyodott. Hajnali fél öt volt, körülöttük mindenütt emberek hortyogtak a székeken, vagyis csak nagyjából háromszáz vendég táncolta, énekelte és mulatta végig az éjszakát, de a lány még most sem adta meg magát. Továbbra is úgy mosolygott és csevegett, mintha mi sem történt volna, és senki sem gondolta volna – még Adam sem –, valójában milyen nehezére esik fenntartani a látszatot. Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy rosszabbul is járhatott volna. A maga visszafogott módján még jól is érezte magát. Adam csodálatos kísérőnek bizonyult, lármás barátai – akik ebben a pillanatban éppen az ebédlőben reggeliztek – viccesek, feltűnően udvariasak és szórakoztatóak voltak, Holly barátnői pedig hasonló elismeréssel nyilatkoztak Adamről. – Állati jóképű! – áradozott Sophie Kendall, amikor Adam – hála az égnek – hallótávolságon kívülre került. – Igazi mázlista vagy, drágám! Ruha nélkül is ilyen észbontó? De míg a többi férfinak fülei voltak, addig Adamnek hanglokátora. Széles mosollyal fordult vissza a rulettasztaltól, és kijelentette: – Még annál is észbontóbb. Ha nem hiszel nekem, találkozzunk az emeleten öt perc múlva. A puding próbája az evés, nem igaz, drágám? – kacsintott oda Hollynak. Vidám csipkelődése sokat lendített a hangulaton. Holly, aki Adam karjában végre biztonságban érezte magát, a lassú számnál a férfi sziklaszilárd mellkasára fektette az arcát, és vagy tizedszer ismételte el magában, hogy sokkal rosszabbul is járhatott volna. Még most sem tudott napirendre térni afölött, hogy Sophie, Melissa meg a többiek egytől egyig elbűvölőnek találták Adamet. Annak külön örült, hogy a férfi elcsalta magával ma este, és nem hagyta, hogy egyedül pityeregjen otthon. Rosa Polonowski viszont, gondolta magában Holly bánatosan, magyarázattal tartozik neki Mert ő személy szerint mégiscsak jobban örült volna annak, ha Adam helyett Maxet tudhatja maga mellett.

A Grange-ben futótűzként terjedt el a hír, hogy Francine Lalonde megérkezett, és a vendégek meg egy csapat riporter – akik a semmiből kerültek elő – mindent megadtak volna, hogy láthassák a színésznőt. Francine és Max tehát a nő egyhetes tartózkodásának első három napjára szinte teljesen bezárkózott Francine lakosztályába, amit egyikük sem bánt túlságosan. Francine, aki most kezdte kipihenni a forgatás fáradalmait, csak evett és szeretkezett, a nap nagy részét pedig alvással töltötte. Max, aki még a szokásosnál is elbűvölőbbnek találta a nő szépségét és szeszélyességét, csak evett, szeretkezett és üldögélt – látszólag a legújabb regényén dolgozott, valójában azonban Francine álmát őrizte. És mivel Francine mind a három tevékenységben nagy örömét lelte, a férfi jobban már nem is érezhette volna magát. Kedd reggel azonban, amint Max elhúzta a függönyt, és szikrázó napfény öntötte el a szobát, Francine kijelentette, vége a „henyélésnek”, aznap fel akarja fedezni Batht. – És a szállodát is meg kell néznem – pattant ki az ágyból. – Nem egészséges ilyen sokat feküdni – tette hozzá a fürdőszobába menet. – Most, hogy kipihentem magam, ismerkedni és szórakozni akarok. – Azt hittem, eddig is jól szórakoztunk – felelte Max. A nő egyenessége néha rémisztő volt. – Hát persze – nyugtatta meg a férfit Francine derűsen csillogó szemmel. – De egy idő után ezt is meg lehet unni. És mi nem akarunk unatkozni, ugye, kedvesem? – Hűha! – kiáltott fel Francine elismerően, amikor kiléptek a napfényben fürdő teraszra. Ross, aki egyedül üldögélt az egyik asztalnál egy kanna kávé meg egy halom irat társaságában, sietve talpra ugrott a közeledtükre. – Max, nem semmi kisöcséd van. Az igazat megvallva, nagy mázlid van, hogy veled találkoztam előbb, mert különben nagy lett volna a kísértés! – Üdvözlöm! – rázta meg Ross Francine kezét, de azonnal rá is jött, hogy a színésznő jobban örült volna egy kézcsóknak. – Örülök, hogy végre megismerhetem. Már azt hittük, hogy Max fogságban tartja magát odafönt. – Tulajdonképpen igen – ismerte el Francine a legrekedtesebb hangján –, de végre sikerült kiszabadulnom. És most már kezdem gyanítani, talán azért rejtegetett engem ilyen sokáig, nehogy kiderüljön, hogy az öccse jóképűségben bármelyik filmsztárt lepipálja. Tudom, hogy nem szabadna ilyesmivel előhozakodnom, de Max elmesélte, mi történt, és meg kell mondanom, az a lány – Tessának hívják, ugye? – komplett örült, ha nem akar feleségül menni magához. – Ülj le, drágám! – szólt közbe Max sietve, ádáz pillantást vetve a nőre. Francine, aki úgy rendezte el a szoknyáját, hogy a lehető legkihívóbb látványt nyújtsa, kényelmesen elhelyezkedeti a széken, majd vállat vont, és felkacagott. – Most dühös rám, mert nem tudok disztingválni, mint más rendes angol nő – magyarázta Rossnak. – De mivel mind a ketten tudjuk, hogy igazai beszélek, ugyan mi a fenének játsszam meg magam? – Ez igaz – felelte Ross száraz mosollyal. – Amúgy pedig tökéletesen egyetértek magával. – De ettől még ugyanolyan szerelmes a lányba, annak ellenére, hogy ilyen gonoszul elbánt magával? – faggatózott tovább Francine kíváncsiságtól kikerekedett szemmel. Max, aki képtelen volt tovább hallgatni ezt a brutális nyíltságot, magára hagyta őket. Talán mire megrendeli a reggelit és lebonyolít néhány fontos telefonhívást, sikerül valami semlegesebb témára terelni a szót. – Igen – felelte Ross kertelés nélkül, amikor Max távozott. – De hát ez borzasztó! Gondolja csak el: bármelyik nőt megkaphatná, de maga csak itt búslakodik egy lány miatt, aki túl hibbant ahhoz, hogy felmérje, mikor ülhetne bele a tutiba.

Jólesett hallgatni ezt a heves áradozást, de Rossnak nem szállt a fejébe a dicsőség. Tapasztalatból tudta, hogy minden nőben egy színésznő veszett el, és a hivatásos színésznők a legrosszabbak mind közül. Egy szavukat sem lehet elhinni. Francine azonban gondolatolvasó is volt. – Tudom, tudom – jelentette ki türelmetlenül –, de ez az igazság, higgye el. Nézze, már annyit feküdtem, hogy nem bírok egyhelyben ülni. Lenne kedve megmutatni nekem azt a gyönyörű üvegházat? Orchideák is vannak benne? Jaj, Ross, könyörögve kérem! Imádom az orchideákat, és mire kihozzák a reggelit, mi is visszaérünk. Jó? Az üvegházban trópusi meleg és fülledtség uralkodott, de Francine-t látszólag nem zavarta a hőség. Miután kiálmélkodta magát a színes üvegablakok díszességén, megfordult, kézen fogta Rosst, és beljebb vonszolta az ajtóból. – Úristen, ez meseszép – mintha egy szivárvány belsejében állnék! És ezek a virágok! – intett a nő széles mozdulattal a fejük fölött kacskaringózó buja növényzet felé. – Biztosan szeret itt lenni. Az üvegház túlságosan élénken emlékeztette Rosst a Tessával való első, sorsszerű találkozásra ahhoz, hogy örömöt okozzon neki, és a férfi igyekezett is elkerülni a helyet, de ezt nem óhajtotta Francine orrára kötni. – Ez a szálloda egyik legnépszerűbb látványossága – felelte semleges hangon. Francine, aki időközben több gombot is kigombolt fehér kombinépántos felsőrészén, jelentőségteljes pillantást vetett rá. – De gondolom, nem olyan népszerű, mint az igazgató úr. Ross, én egyenes ember vagyok. Ami a szívemen, az a számon, és ezt néhányan ugyan rémisztőnek találják, de szeretném, ha tudnád, hogy nagyon vonzónak talállak. Te is vonzónak találsz engem? Úristen, kezdődik, gondolta magában Ross. Már csak ez hiányzott! – Szerintem – felelte lassan – minden heteroszexuális férfi vonzónak talál téged. Nem vagy rászorulva, hogy ilyeneket kérdezz. – De olyan jó hallani – biggyesztette le az ajkát Francine, egy különösen törékeny páfránylevél pelyhes szélét cirógatva az ujjával. – Megerősíti az önbizalmat. És olyan mámorító érzés, ha egy férfi viszonozza az érdeklődésünket. Ha a helyzet nem ennyire kényes, még szórakoztató is lehetett volna. Jellemző Maxre, gondolta magában Ross savanyúan, hogy pont egy olyan nőbe zúgott bele, aki a jelek szerint beteges nimfomániában szenved. Francine azonban ismét Rossra villantotta legendás mosolyát, és lassan, de elszántan elindult a férfi felé. Itt az ideje, határozta el magában Ross, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. – Nézd – szólalt meg nyersen –, teljesen mindegy, mennyire talállak vonzónak. Max a bátyám, és még nekem is vannak elveim. – Na és? – rántotta meg a vállát elegánsan Francine. – Nem vagyunk házasok Maxszel. Ha úgy tetszik, partneri viszonyban állunk egymással: írt nekem egy forgatókönyvet, aminek a filmváltozatában én játszom majd a főszerepet. Kölcsönös előnyöket nyújtunk egymás számára, ennyi az egész. Az, hogy mellette néha még ágyba is bújunk egymással, hogy is mondjam, csak hab a tortán. Jól érezzük magunkat egymással, Ross, de nem dúl közöttünk a szerelem. És ezt Max is tudja. – Lehetséges – felelte Ross, aki kicsit máshogy ismerte a történetet. – De ez sem változtat azon, hogy nincs kedvem… – Oké, oké – szakította félbe a nyugodtan mosolygó Francine. – De hidd el, Ross, nekem van érzékem az ilyesmihez. A hét végére a szeretőd leszek, Ross, erre megesküszöm. Nemcsak a szálloda vendégei akarták látni Francine Lalonde-ot. A személyzet tagjai, bármennyire is hozzá voltak szokva az átutazó hírességek jelenlétéhez, ugyanúgy égtek a

vágytól, hogy megismerhessék a híres színésznőt, akibe Max, természetét meghazudtolva, olyan halálosan szerelmes volt. Grace minden igyekezetével azon volt, nehogy egy cseppet is kilötyköljön a kávéból, miközben óvatosan végiglépdel a teraszon, de őszinte bánatára senkit sem talált Ross asztalánál. Az asztalt azonban még mindig beborították a szanaszét hajigált papírok, ezért a lány óvatosan letette a tálcát, majd a vakító napfénytől hunyorogva végignézett a terasz mögött húzódó smaragdzöld gyepszőnyegen. Rossnak és illusztris vendégének nyoma sem volt. Nem sokkal ezután azonban, amikor a lány ismét az épület felé fordult, egy fehér foltot fedezett fel az üvegház trópusi dzsungelében. Ott vannak, döbbent rá Grace. És mivel nem engedheti, hogy elhűljön a reggelijük, feltétlenül szólnia kell nekik, hogy tálalva van. –…a hét végére a szeretőd leszek, Ross, erre megesküszöm. Grace ijedten rántotta vissza a fejét a fehér keretes ajtónyílásból, és visszafojtott lélegzettel hallgatta az enyhe francia akcentussal beszélő Francine Lalonde mézesmázos hangját. Úristen, Ross tényleg ennyire erkölcstelen, hogy még a bátyja kezéről is lecsapná a barátnőjét? A lány dobogó szívvel, hiába várta Ross válaszát. Amikor óvatosan bekukucskált az üvegen, meggyőződhetett róla, hogy a párocska egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy valaki esetleg kihallgatja őket; Francine Lalonde felágaskodott, könnyedén Ross vállára támaszkodott, fölemelte a fejét, és szájon csókolta a férfit. Amikor pedig Ross elhúzódott tőle, és így szólt: – Nézd, ez őrültség, ezt nem tehetem – elmosolyodott, és újabb csókkal tapasztotta be a férfi szájat. – Dehogynem tehetjük – dorombolta a nő, a férfi nyakszirtjét cirógatva. – Csak el kell távolítanunk Maxet – ne aggódj, gondom lesz rá, hogy ma délutánra megszabaduljunk tőle –, és máris azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Annyi mindent szeretnék csinálni veled… – tette hozzá rábeszélően. Miután Grace-nek sikerüli észrevétlenül távoznia, Ross erősen megmarkolta Francine karját, és határozottan lefejtette magáról. – Nem – mondta ridegen, egyenesen a nő szemébe nézve. – Erre nem fog sor kerülni. Most nem egy forgatáson vagyunk, én pedig nem egy rajongód vagyok. A bátyám hívott meg ide, úgyhogy próbálj felnőtt módjára viselkedni. Lehel, hogy nem vagy szerelmes belé – folytatta, amikor Francine tiltakozni próbált –, de legalább annyi jóérzés lehetne benned, hogy a hét végéig hűséges maradsz hozzá. Francine ajakbiggyesztésben nagymester volt. – Nem hittem volna, hogy ennyire unalmas vagy – jegyezte meg enyhe éllel. – Ross, most nagyot csalódtam benned. – Én néha – felelte a férfi hidegen, Antoniára gondolva – még nagyobb csalódást okozok magamnak. Grace, aki teljes szívéből megvetette Rosst, nem tudott elég fürgén ellépni az útból, amikor a férfi ebédidőben berontott a konyhába. Szemét alak, gondolta magában a lány abban a pillanatban, amikor oldalra kellett volna húzódnia… és az a legkevesebb, amit megérdemel, hogy a homársaláta az ingén landoljon. – Jesszusom! – meredt Ross az elcsúfított ingre, miközben a fokhagymás öntet szépen beleivódott a bőrébe, és salátalevelek meg rózsaszín, szaftos homárdarabok nyomódtak szét a talpa alatt. Majd, miután felpillantva, belenézett a lány rémültségében is dacos szemébe – ez volt az a fiatal lány, aki Olivia születése után meglátogatta Tessát a kórházban –, bocsánatkérően emelte föl a kezét, és mosolyogva mondta: – Elnézést, az én hibám.

A lány, aki leguggolt, hogy fölvegye az ezüsttálat, amelyet a férfi véletlenül kiütött a kezéből, motyogott valamit az orra alatt. Ross nem hitt a fülének. – Tessék? – kérdezte. – Csak azt mondtam, szóváltás lesz megint – felelte Grace. Az arca vörös volt, de nem tágított az igazától: nem hagyta, hogy a férfi meghazudtolja. – A kilences asztalnál sietnek. Ross kis ideig elgondolkodva fürkészte a lány arcát, majd szó nélkül hátat fordított neki. Megesküdött volna, hogy a lány azt dünnyögte: szokás szerint.

Holly, aki soha életében nem tudott titkot tartani, őszintén megkönnyebbült, amikor a vonat végre – csigalassúsággal – begördült a bathi állomásra. Tessa és Oliva pillanatokon belül leszállt, Holly pedig mindkettőjüket megölelte. – El sem tudom mondani, mennyire hiányoztatok. – Hátrább lépett, és alaposan végigmérte a barátnőjét. – Mintha nem is öt hét lett volna, hanem öt év. Gyönyörű vagy! A mosolygós Tessa tényleg gyönyörű volt. Karcsú és csokoládébarna. Hosszú haját lófarokba fogta, ami még jobban érvényre juttatta zöld szemét. Szokás szerint igazságtalanul elegánsnak hatott, pedig nem viselt mást, csak egy laza fehér pamuttrikót meg egy kekizöld sortot, amelyet egy szorosan megcsomózott skarlátvörös sál tartott a derekán. Tessa volt az egyetlen Holly ismerősei közül, aki még a legócskább használt ruhában sem tűnt slamposnak. – És mi újság veletek? – kérdezte Holly mohón, vidám kacajjal kapva a karjába Oliviát. – Nézd meg ezeket a szemeket, Tess! Elképesztő! A szóban forgó szempár ugyanis, amely a baba születésekor még mélykék volt, időközben, Ross tekintetének teljes másaként, sötétbarnára színeződött. – Tudom – felelte Tessa ellágyulva –, Olivia egyáltalán nem hasonlít rám. Dominic szerint csak abban reménykedhetünk, hogy a gyerek legalább a természetében nem Rossra ütött. De nem ácsoroghattak tovább a koszos peronon: Holly, ölében Oliviával, elindult az autó felé. – Gyertek, otthon már vár ránk az ebéd meg egy malomkerék nagyságú epres Pavlova-torta. Tessa felkapta Olivia mózeskosarát meg a saját holmijával megpakolt oldaltáskáját, és követte Hollyt. – Biztosan nem kotyogtad el senkinek, hogy hazajövök? – kérdezte, inkább csipkelődve, mint aggodalmaskodón. – Dehogyis! – hápogott Holly sértődötten. – Megígértem, nem? Minek nézel te engem? – Olyasvalakinek, aki egyszerűen képtelen titkot tartani – válaszolta Tessa szemtelen vigyorral. – Ezt nevezem, Holly, de komolyan! – Hát, van is miért hálásnak lenned, kedvesem – vágott vissza Holly. – Nem volt könnyű. Főleg, hogy Ross naponta megkérdezi tőlem, tudok-e rólad valamit. A kertben ebédeltek, aztán a kávé mellett megbeszélték, miért is tért haza Tessa. – Mégiscsak ez az otthonom – mondta a lány, mintha mindenáron meg kellene indokolnia a döntését a barátnője előtt. – Rossnak előbb-utóbb úgyis a fülébe jut, hogy hazajöttem, de most az a legfontosabb, hogy rendes otthonunk legyen Oliviával.

– Szerinted mit fog tenni, ha meghallja a hírt? – Holly újratöltötte a két csészét, és a térde fölé húzta a szoknyáját, hogy minél jobban érje a lábát a nap – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Tessa. – De mivel sikerült hülyét csinálnom belőle, biztos nem fog repesni örömében. – Folyton rólad kérdezősködik – emlékeztette a lányt Holly. – Jó, de mond is valamit? – Természetesen nem – húzta el a száját Holly. – Állandóan hazugságokkal traktálom, és ő nagyon is jól tudja ezt, de teljesen tehetetlen. Tess, gyűlöl engem! – Isten hozott a klubban – felelte Tessa könnyedén. – Beszéljünk valami kellemesebb témáról, hogy alakulnak a dolgok Maxszel? Amikor Tessa felhívta Fred Lennardot, aki a régi ház tulajdonosa volt, a férfi őszinte örömmel üdvözölte a lányt, és még nagyobb lelkesedéssel újította meg a bérleti szerződést. Nem volt akkora kereslet a kicsi, egy hálószobás falusi házakra, mint képzelte – a turisták mindenféle extrákat követeltek: tágas helyet meg zuhanyfülkét, új csöveket meg központi fűtést és nehéz volt olyan meghízható, hosszú távú bérlőt találni, mint Tessa. Hát persze, hogy visszaköltözhet, nyugtatta meg a férfi a lányt; majd a lábtörlő alatt hagyja a kulcsokat, az anyagiakat meg ráérnek akkor elrendezni, amikor Tessának megfelel. Milyen furcsa, gondolta magában Tessa, amikor, visszatérvén az ismerős környezetbe, szembetalálta magát annak szokatlan ürességével. Csak a legszükségesebb berendezési tárgyak maradtak meg; a lány összes holmija Rossnál volt – már ha a férfi azóta el nem égette mind –, és ha Holly nem adott volna kölcsön mindenféle szedett-vedett evőeszközt, konyhai edényt meg ágyneműt, most bajban lenne. Holly olyan csodálatosan viselkedett, hogy Tessa még mindig nagyon szégyellte magát, amiért nem árulta el a barátnőjének, miért távozott olyan sietősen Bathból, bár közben azzal vigasztalta magát, hogy elsősorban Holly érdekében döntött így. Holly egy percig sem habozna, és jól megmondaná a véleményét Antonia Seymour-Smithnek. Tessa, aki nem akarta, hogy a barátnője kockára tegye hőn szeretett állását, azt füllentette, hogy Sadie Labelle cikke, saját emésztő kétségeivel párosulva, súlyos pánikrohamot idézett elő nála. Egyszerűen berezelt, és nagyon sajnálja, hogy Hollyra lőcsölte a hálátlan feladatot, hogy közölje a hírt Ross-szal. – De mit fogsz mondani neki, ha találkoztok? – kérdezte Holly őszinte kíváncsisággal, amelybe azonban enyhe gyanakvás is keveredett. Túl jól ismerte Tessát ahhoz, hogy elhiggye, Sadie Labelle rosszindulatú cikke lett volna az elsődleges indok, ami miatt a lány végül lefújta az esküvőt. – Nem tudom – felelte Tessa őszintén. – Bízom benne, hogy nem fog zaklatni. Sajnálom, hogy kellemetlenségei okoztam nektek, de ugyanannyi jogom van itt élni, mint bárki másnak, úgyhogy maradok. Itt van nekem Olivia, az otthonom meg a festés. Arra vágyom – mondta lassan –, hogy végre a saját életemet élhessem. Békében. Három nap múlva Tessa éppen a fürdőkádból szállt ki, amikor egy autó állt meg a ház előtt. A lánynak ki sem kellett néznie az ablakon, hogy rájöjjön, a látogató nem más, mint Ross. Nagyszerű, gondolta magában Tessa bizonytalanul. Mivel pont aznap mosta ki csekélyke ruhatárát – a holmik ebben a pillanatban is a kertben lógtak a szárítókötélen – vagy kénytelen lesz visszavenni azt a pólót és farmert, amit Olivia, galád módon, reggeli után hányt le, vagy fürdőlepedőben fogadja Rosst. A hányás orrfacsaró bűzt árasztott magából. Amikor a bejárati ajtón kipattant a retesz, a lány a lehető legszorosabban maga köré tekerte a halványzöld fürdőlepedőt, ujjaival sietve végigszántott nedvességtől összegubancolódott tincsein, majd a lépcső felé indult.

Amint Ross megpillantotta az óvatosan lefelé lépdelő lányt, az jutott az eszébe: milyen furcsa, hogy bár a szex az egyik legkedvesebb időtöltése, a szűk egy év alatt, amióta Tessát ismeri, mindössze kétszer szeretkeztek. A körülmények összefogtak ellene; a helyzet igencsak bizarr volt. Ugyanakkor, állapította meg magában – miközben megcsodálta a lány karcsú, napbarnított testét, és önkéntelenül is feltámadt benne a vágy – elképesztően erotikus is egyben. Nem tudta elképzelni, hogy valaha is közömbös maradjon Tessa iránt… nem ismert hozzá fogható nőt. – Azt hiszem, kopognom kellett volna – szólalt meg dacos tekintettel. – Én is azt hiszem – felelte Tessa kimérten. Mivel már régen lemondott arról, hogy részletes haditervet készítsen erre a találkozóra, teljes mértékben az ösztöneire hagyatkozott. Belül azonban pattanásig feszültek az idegei. Egészen más volt személyesen látni Rossi, mint a képzeletében. – De mivel a szeretőm tíz perccel ezelőtt ment el – intett a lány a lépcső felé –, nem olyan nagy tragédia. Kérsz egy kávét? – A szeretőd – mondta Ross elgondolkodva, és követte a lányt a konyhába, de nagyon vigyázott, hogy megtartsa a három lépés távolságot. – Hmm, a nyomozó nem is említette. Tessa önkéntelenül is elmosolyodott. Ross mindig meg tudta nevettetni. Vagyis, helyesbített gyorsan, majdnem mindig. – Magánnyomozót fogadtál? Fel is tűnt, hogy ki lehet az az alacsony, skótszoknyás fickó, aki állandóan leejti a dudáját. Azt mesélte, amikor utánam jött Edinburgh-ba, és… – Nem – vágott közbe Ross higgadtan – Csak a St. Ives-beli látogatásodról tájékoztatott. Az, hogy a férfi nem tréfált, csak még szórakoztatóbbá tette a helyzetet. Tessa azon kapta magát, hogy teljesen nyugodt; Rosst ismerve, nem is számíthatott volna másra. Rosst ismerve, állapította meg magában, miközben kávéport kanalazott a bögrékbe, és az egészet felöntötte forró vízzel, ő már semmin sem lepődik meg. Amikor átmentek a parányi, levegősen berendezett nappaliba, Ross megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni a hepehupás sötétzöld fotelban, amely mindenre szolgált, csak pihenésre nem. Tessa lazán föltelepedett az ablakpárkányra, két kezébe fogta a bögréjét, és mereven bámulta a férfit. – Szóval figyeltettél – törte meg végül a feszült csöndet. – Miért? – Hülye kérdés! Tudni akartam, miben sántikálsz. Tudni akartam – nyögte ki Ross nagy nehezen –, miért tűntél el. Tessa nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze: – És az illető a segítségedre volt, vagy egyedül is sikerült kiokoskodnod a választ? – Nos – próbált hárítani Ross, elkanyarodva az eredeti kérdéstől –, biztosított róla, hogy nem fekszel le Dominickal – Ezt meg hogy derítette ki? – Megkérdezte tőled. Tessa szeme villámokat szórt. A lány maga mellé tette a félig üres bögrét, és karba fonta a kezét. – Micsoda? – Ott volt az egyik bulin. – Ross végre kezdte elemében érezni magát. – Henrynek hívják. Dominic nagy híve volt a spontán buliknak – olyan természetesek voltak a számára, mint a levegő –, és Tessa emberek tucatjaival ismerkedett meg ezeken a vidám, kötetlen összejöveteleken, amelyeken ennivaló ugyan alig akadt, ital viszont hajózható mennyiségben állt rendelkezésre. A lány felidézte magában az egyik vasárnap délutáni bulit, és rögtön beazonosította Henryt. Alacsony, kerekfejű, vidám fickó volt, egyáltalán nem nézett ki magánnyomozónak, és könnyed társalgást kezdeményezett Tessával a francia impresszionizmusról. A szó ezek után a lány munkásságára – Henry büszkén vallotta be, hogy, lelkes amatőr lévén, hétvégenként szívesen pancsol akvarelleket – és jövőbeli terveire

terelődött. Majd a fickó… hát persze!… könnyedén megkérdezte Tessától, hogy ő és Dominic egy pár-e. – Nem, nem, szó sincs ilyesmiről – rázta meg a lány a fejét mosolyogva a finoman megfogalmazott kérdés hallatán. – Csak barátok vagyunk. Tessa egy darabig farkasszemet nézett Ross-szal, majd így szólt – Hát, ez nagyon ügyes, nagyon elegáns! Annak ellenére, hogy az én hűségemhez eddig nem nagyon fért kétség, ha nem tévedek. Pontosan tudod, miért mentem el, és nagyon sajnálom, ha bármi kellemetlenséget okoztam, de egy cseppet sem bántam meg, nem ám! Életem legokosabb döntése volt, hogy nem mentem feleségül hozzád. Ross elnézte Tessát, ahogy ott ült előtte a röhejes fürdőlepedőjében, lábujjait a durva kőfalnak vetve, miközben összegubancolódott fürtjei nedvesen kunkorodtak lefelé, és arra gondolt, a lány méltóságteljesebb, fejedelmibb látványt nyújt így, mint bármilyen kiskosztümbe öltözött üzletasszony. Tessa mélyen megsértette őt, rengeteg bánatot és gyötrelmet okozott neki… mégis olyan tiszteletreméltóság áradt belőle, hogy lehetetlen volt nem csodálattal nézni rá. A férfi egy percre sem szűnt meg szeretni őt. És mindent egybevetve, bizony, egyedül ő volt a hibás. – Ne haragudj – mondta Ross, azt kívánva magában, bárcsak leránthatná Tessáról a fürdőlepedőt, hogy ott helyben a magáévá tegye a lányt. A szóbeli bocsánatkérés nem tartozott az erősségei közé, mert idáig nem is volt rászorulva ilyesmire. Bátorítást remélve fürkészte Tessa arcát, de a lány nem engedett; mereven előreszegte az állát, szája egyetlen merev vonal volt. A férfi azzal nyugtatgatta magát, hogy legalább a sértéseket megúszta. – Először fogalmam sem volt, miért tűntél el – próbált magyarázkodni. – Amikor kérdőre vontam Antoniát, ő tagadta, hogy bármi köze lenne a dologhoz. Csak az azt követő héten vallotta be, hogy mit művelt. Tessának óriási erőfeszítésébe került legyűrni magában a késztetést, hogy a férfi fejéhez vágjon valamit. Igaz, nem sok hajigálnivalót talált volna a kiürült házban. – Tehát a magad részéről – szólalt meg hűvösen – nem az a lényeg, hogy Antoniával töltötted az éjszakát. Te csak azt sajnálod, hogy fény derült a dologra. Rossnak nagyon nem tetszett Tessa érvelése. Megrázta a fejét. – Nem… igen… izé, is-is – dadogta ügyefogyottan. – Tess, tudom, hogy nagy hibát követtem el, és azt kívánom, bárcsak ne tettem volna meg, amit tettem, de a veszekedésünk úgy feldühített, és te olyan hevesen próbáltad védeni Dominicot, olyan erőszakosan igyekeztél megszabadulni tőlem, hogy amikor Londonban összefutottam Antoniával… meginogtam. – A férfi kibámult az ablakon: a távoli dombokat nézte meg egy magányos madarat, amely látszólag minden erőfeszítés nélkül szárnyalt a kobaltkék égen. – Ha ez számít valamit, azonnal megbántam. Végig azon imádkoztam magamban, nehogy kiderüljön. És most már tudom, hogy soha többé nem lennék képes ilyesmire. Soha többé. Tessa hiába tudott már hetek óta a történtekről, attól még ugyanolyan nehéz volt végighallgatnia a vallomást. Felkavarodott a gyomra. Nem merte tovább faggatni a férfit; Antonia kategorikusan kijelentette, hogy Ross folytatni akarja a viszonyt, de ha most előhozakodna a dologgal, a férfi biztosan letagadná az egészet. – Miért higgyek neked? – kérdezte inkább elcsigázott hangon. – Hogy várhatod el tőlem, hogy ezek után megbízzak benned? Egy olyan férfival éljem le az életem, akivel nem merek veszekedni, hátha bosszúból ágyba bújik az első útjába eső nővel? Ebből én nem kérek! – Én nem… – szólt közbe Ross sietve, hogy megnyugtassa a lányt, de az egyetlen pillantásával belefojtotta a szót. – Ne fáradj. Úgysem hiszek neked, úgyhogy ne fáradj. Holly most már bármelyik pillanatban megérkezhet, szóval ideje indulnod.

Amikor Ross nem mozdult, a lány lecsusszant az ablakpárkányról, és kiment a kertbe. Kisvártatva egy kissé még nyirkos fekete trikóval meg egy halványrózsaszín farmerszoknyával tért vissza. Ross éppen ebben a pillanatban jött le a lépcsőn, a karján Oliviával. Hírtelen minden vitás kérdés a háttérbe szorult, mert a férfi álmélkodva kiáltott fel: – Rám mosolygott! Tess, rám mosolygott! Tessa, aki nem felejtette el a történteket, csupán ennyit mondott: – Büfizett. – Nekem mosolynak tűnt. – Ross gyengéden végigsimított a kislány pofiján. Már több mint öt hete nem látta a gyereket, és most döbbenten állt az Olivia külsejében bekövetkezett változások és az őt elborító szeretethullámok intenzitása előtt. A kislány hatalmas szemét, amely most már sötétbarna volt, elképesztően hosszú szempillák keretezték, és Rosst nem érdekelte Tessa véleménye – szerinte Olivia igenis rámosolygott. Te jó isten, mennyire hiányzott neki ez a két nő! – Meglátogathatom valamikor? – kérdezte, amikor Tessa odalépett hozzá, hogy elvegye tőle Oliviát. Olivia aprócska ujjaival meglepően erősen csimpaszkodott a férfi szürke-fehér csíkos ingébe. Tessa, aki nem volt biztos abban, hogy meg bír szólalni, csak bólintott. – A holmid is nálam van – mondta Ross, hogy megtörje a csöndet. – A házban. Holnap délelőtt elhozom, ha akarod. – Kösz. A férfi szívesen megcsókolta volna a lányt, de tudta, hogy nem lehet. – Nincs szükséged valamire? Pénzre? – Semmire. – Jó. Akkor én megyek is. – Ross hátralépett, és nézte, Tessa hogyan simítja le Olivia selymes, sötét haját. A lány olyan oltalmazón hajolt a kisbaba fölé, mintha az egész világtól meg akarná védeni őt. – Tess, tényleg sajnálom. Tessa felnézett: megbántottság, csalódottság és szomorúság áradt kristálytiszta zöld szeméből. – Igen – felelte lassan. – Én is.

Holly, aki mindig is szeretett új embereket megismerni, most azon füstölgött magában, milyen gyengeség vagy őrültség – esetleg mindkettő – késztette arra, hogy beleegyezzen, meglátogatja Adam szüleit. Ahogy a sötétkék Rolls-Royce stabil százharminc kilométer per órás sebességgel végigsuhant az autópályán, és az ország északi része egyre közelebb került hozzájuk, a lány kezdte mélyen megbánni a döntését. – Ugye, nem fognak a barátnődnek nézni? – kérdezte idegesen, és lelki szemei előtt már meg is jelent a vészforgatókönyv. Adam megelőzött egy leharcolt Minit, és újabb szem tejkaramellát pottyantott a szájába. – Nem fogom engedni nekik, angyalom – vigyorgott rá a lányra. – Csak semmi pánik! – Még mindig nem értem, miért hívtál meg. Minden nőismerősödet felvonultatod náluk? – Dehogyis! – rázta meg a fejét a férfi, még mindig mosolyogva. – Valójában szinte senkit, de arra gondoltam, talán jót tenne neked, ha megismernéd őket.

Minden hiába, gondolta magában Holly, amíg Adam szándékosan játssza itt a titokzatost az ő bosszantására, úgysem lehet egy értelmes szót sem kicsikarni belőle. A lány kibontotta az utolsó szem tejkaramellát, és Adamet meg sem kínálva gyorsan bekapta. Ez volt az utolsó, a leges-legutolsó eset, fogadta meg magában rosszkedvűen, hogy hülye módon megengedte Adam Perrynek, hogy az az akarata ellenére belehajszolja valamibe. Little Tollerton, amely a yorkshire-i lápvidék egyik eldugott zugában helyezkedett el, mintha James Herriot írói fantáziájának a gyümölcse lett volna. A kicsi, de szélesen elterpeszkedő falut, szürke, palatetős házaival, tarka előkertjeivel és keskeny, kanyargós ösvényeivel minden oldalról lankás, mályvarózsaszínben pompázó, parasztházakkal és birkákkal pöttyözött lápvidék vette körül. A szikrázó napsütéssel és a kék éggel kiegészítve a látvány túlságosan is festői volt ahhoz, hogy szavakkal le lehessen írni, télen azonban, Adam elmondása szerint, az utakat teljesen belepi a hó, a falu pedig, amely hetekig el van zárva a külvilágtól, külön kis szigetté változik: önellátásra rendezkedik be, és kizárólag a lakosok töretlen és megingathatatlan kitartására támaszkodik. – Ki vagy te, a falu büszkesége? – kérdezte Holly, amint, miután leparkoltak az egyik házsor előtt, egy kutyáját sétáltató öregember üdvözlésképpen a sapkájához emelte a kezét. – Nem – kerülte ki ügyesen a csalit Adam. – Én csupán Bill és Netta legidősebb fia vagyok. Ezeknek az embereknek a szemében egy virágzó farm jelenti a sikert. Meg az, ha az embernek sikerül rendes feleséget találnia – tette hozzá vidáman. – Ez sokkal értékesebb, mint az a néhány tucatnyi játékodú, ahogy az öreg Jethro Blacker szokta emlegetni őket. – De hiszen rengeteget keresel – nyaggatta tovább a férfit Holly. – Milliókat! Azt hittem, egy olyan helyzetben lévő ember, mint te, minimum új házat vesz a szüleinek. A focisták is ezt csinálják. – Aha. – Adam kisegítette Hollyt a kocsiból, és begombolta a blúzát, nehogy bármi is kilátszódjon a lány dekoltázsából. – De én yorkshire-i gyerek vagyok, cicám. Mi nem szórjuk el a kemény verejtékkel megkeresett pénzt mindenféle marhaságra. Különben meg, ha elkezdenék nagyzolni, és minden jöttmentnek házat vennék, a végén ott kötnék ki, ahol elkezdtem, akkor meg mi értelme az egésznek? De hát ők a szüleid, üvöltötte volna legszívesebben Holly. Ebben a pillanatban azonban nyílt a bejárati ajtó, majd Bill és Netta Perry, a lányuk, Jeanette meg egy egész kutyafalka özönlött ki a házból. – Nem is vettük észre, hogy megjöttetek, csak amikor véletlenül kinéztem az ablakon – zsörtölődött Netta, és átölelte a fiát. Majd Hollyhoz fordult: – Amikor Ferrarija volt, már a harmadik sarokról hallani lehetett, ha ideért – magyarázta. – Ez az új kocsi túl halk. Helló, drágám, te biztosan Holly vagy. Adam már rengeteget mesélt rólad. Gyertek be, főzök egy finom teát. Hollynak az a délután jutott az eszébe, amikor Ross mindenkit arra szólított fel, hogy akkora zsúfoltságot és lármát csapjon Tessa házában, amekkorát csak tud. Még be sem értek a házba, de Adam már összeismertette Hollyt az apjával, a húgával meg a kutyákkal. Netta, aki a sor elején loholt, közölte Adammel, hogy le kellene mosnia a kocsit, Susie Ackerton pedig ikreket szült az előző héten. Jeanette emlékeztette Hollyt, hogy ők ketten már ismerik egymást, a Grange-beli lakodalomból, amelynek során Adam nyilvánosan megzsarolta a lányt, hogy az elmenjen vele vacsorázni. Bill Perry gyengéd határozottsággal kivette a teáskannát a felesége kezéből. – Hagyd ezt, anyukám. Menjünk ki a kertbe, és igyunk valami rendes italt. Mit tölthetek, Holly? Olyan gin tonikos lánynak nézlek. Vagy inkább sört kérsz? Fél óra múlva már mindenki egymás szavába vágva mondta a magáét. Holly, aki már a második italát kortyolgatta – a gin elképesztően erős volt –, döbbenten figyelte, hogy a család tagjai milyen lazán és vidáman heccelik egymást. Az ősz hajú, sötét szemű Bill Perry nyíltan

flörtölt csinos feleségével. Netta, akinek a haja ugyanolyan szalmasárga volt, mint a fiáé, kacagva szórta a poénokat, és minden helyzetből a lehető legtöbbet igyekezett kihozni. A házaspár egymás iránti vonzalma nyilvánvaló volt, vidámsága pedig ragályos. – Harmincöt éve élünk itt – magyarázta Netta Hollynak. – Pedig amikor összeházasodtunk, ki hitte volna, hogy akár öt percet is kibírunk egymás mellett? Minden másnap összecsomagoltam, vagy kihajigáltam Bill ruháit az utcára. Annyit veszekedtünk, hogy még Adamet is alig tudtuk összehozni. Szörnyűek voltunk…! – Scarlett O'Hara, így hívták a faluban – folytatta a férj szeretetteljes hangon. – Nem kíméltük a puskaport. De legalább volt miről beszélniük a szomszédoknak. Aztán, a házasságunk hetedik hónapjában, egyszer csak kifogytunk a vitatémákból. Nem tudtuk, mi a fészkes fenéről veszekedjünk még. Ez aztán alaposan megviselt mindkettőnket. Meg kellett barátkoznunk a ténnyel, hogy végig szerelmesek voltunk egymásba, csak nem vettük észre. – El is határoztuk, hogy ha már így alakult a dolog, együtt maradunk – szólt közbe Netta vidáman. – Most meg, ennyi év után, már csak mi vagyunk egymásnak. De hova is ugráljon az ember? – Hmm, nem is tudom – kacsintott rá Adam Hollyra. – Jethro Blacker mindig is odavolt érted. Aztán ott van az öreg Ted Marston a Hillcrest farmról… – Ácsi, fiam! – kiáltotta Bill Perry, azzal megszorította a felesége kezét. – Annak a két vén gazembernek több füle van, mint foga. A nyomába sem érnek az én gyönyörű feleségemnek. – Ted Marston állítólag a matraca alatt rejtegeti a felesége dugipénzét – szólt közbe Jeanette rábeszélő hangon. – Jól el van eresztve az öreg. – És a pénz mióta tesz bárkit is jobb emberré? – kérdezte Bill, miközben Netta úgy tett, mintha komolyan fontolóra venné az ajánlatot. – Ki cserélne el egy szerető férfit, akinek minden foga megvan, egy köteg koszos bankjegyre? Amúgy meg – tette hozzá erélyesen – ez a nő egy sportkocsit, egy világkörüli utat meg egy vadonatúj, ötszobás házat is visszautasított már. Akkor sem szédítené meg a pénz, ha szakajtószámra hullana az égből. Holly döbbenten pislogott. Jeanette odahajolt hozzá. – Szegény Adam mindenáron tejben-vajban akarja füröszteni Anyuékat – magyarázta kuncogva –, de ők csak azért sem akarnak elköltözni innen. – Miért is költöznénk? – jegyezte meg Netta derűsen, az almafák meg a makulátlan gyepet szegélyező takaros szarkaláb-, mályvarózsa- és loncágyások felé intve. – Legalább harminc évbe telt, amíg ez a kert olyan lett, amilyennek mindig is látni szerettük volna! Ami pedig a sportkocsit illeti, hogy nézne ki, ha két ilyen kriptaszökevény száguldozna vele, mint James Bond? Az egész falu rajtunk röhögne… Adhatok még egy csirkés szendvicset, vagy inkább megkóstolod ezt a diótortát? Holly éppen beleharapott az ínycsiklandóan finom tortaszeletbe, amikor Jeanette megint odahajolt hozzá. – Komoly a dolog, vagy csak a teste miatt vagy együtt Adammel? – tudakolta félhangosan. Holly majdnem félrenyelte a falatot. Adam pimaszul vigyorgott. Bill és Netta megpróbált úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna, de persze hiába. – Sajnos egyik sem – felelte Adam, miközben a pipacspiros Holly, aki sehogy sem bírta megemészteni, hogy a férfi ilyen kellemetlen helyzetbe hozta őt, vádló tekintettel meredt rá. – Szomorú történet ez; elcsépelt, de igaz. Halálosan szerelmes vagyok ebbe a gyönyörű lányba, de ő egy másik férfiért van oda, aki viszont dobta őt egy másik nőért. Most már csak az hiányzik – tette hozzá diadalmasan –, hogy én is összeszűrjem a levet azzal a másik nővel, és bezárul a kör. Mindenki kedvére búslakodhat. – Milyen izgalmas! – Netta égszínkék szeme csak úgy csillogott az izgatottságtól. Az asszony vigasztalóan paskolta meg Holly karját. – Most, hogy engem már elkerülnek a gondok, egészen felvillanyoz, ha mások problémáiról hallok. Mesélj el mindent, kedvesem. Töviről hegyire. Talán együtt kitalálunk valamit…

– Az egész meg volt rendezve – tajtékzott Holly még három nap múlva is, teljesen megfeledkezve arról, hogy Tessa – kihasználandó azt a kevés értékes, ám sajnálatos módon rövidre szabott szabad órácskát, amit Olivia engedett – éppen dolgozni próbál. – Mi van, ha tényleg csak segíteni próbált? – vetette föl Tessa, összehúzott szemmel méricskélve a vászonra felskiccelendő tájrészlet perspektíváját. – Úgy érted, önmagán? – csattant föl Holly, azzal levetette magát a kanapéra. – Nincs bőr a képén! És ha azt képzeli, attól, hogy bemutatott a szüleinek, majd meggondolom magam, hát nagyon téved! – Miért, milyenek a szülei? – Csodálatosak! Sugárzik róluk a boldogság, még harmincöt év után is odavannak egymásért… majdnem elbőgtem magam. Nem hittem volna, hogy léteznek még ilyen házasságok. Tessa sem hitte volna. De ezzel együtt sem értette, miért viseli meg ennyire a dolog Hollyt. – Nem is örülsz neki? – látott neki újra a festésnek, szándékosan elterelve a gondolatait Rossról. – Mindig arra vágytál, hogy férjhez menj, és boldogan élj, míg meg nem halsz. – Persze, hogy erre vágyom – siránkozott Holly, kétségbeesésében ököllel ütve a kanapé oldalát. – De nem Adam Szemétláda Perryvel. Én Max felesége akarok lenni! Az egész pályás letámadásra készülő Ross is hasonló eltökéltséggel próbálta visszaszerezni Tessát. A férfi úgy vélte, az, hogy a lány önszántából visszaköltözött Bathba, jó jel, de neki ettől még egyáltalán nem lesz könnyű dolga. Meggondolatlan, nevetséges, felelőtlen egyéjszakás kalandja Antoniával láthatatlan korlátként húzódott közöttük; Ross megcsalta Tessát, megingatta a lány bizalmát… és bármennyire is szerette volna, hogy valami csoda folytán visszarepülhessen az időben és meg nem történtté tehesse az esetet, erre nem volt lehetősége. Viszont minden tőle telhetőt megtett, hogy, amiben csak tud, segítsen. Annak dacára, hogy gondolni sem bírt arra, Tessa és Olivia a kis házban fogják tölteni a következő telet, korszerű központi fűtést szereltetett be hozzájuk, hogy legalább ne fagyjanak halálra. Következő lépésként egy hiperszuper mikrohullámú sütőre cserélte az ócska tűzhelyt, majd rögtön ezután egy csúcsmodern kombinált hűtő, néhány elegáns szőnyeg meg egy telefon – ezúttal törhetetlen modell – következett. A férfi, arra hivatkozva, hogy Tessának megbízható járműre van szüksége, a fehér Mercedest is visszaszolgáltatta a lánynak. És amikor Tessa tiltakozni próbált – ez minden alkalommal megtörtént, amikor a férfi valami új, hasznos és praktikus holmival jelent meg nála –, Rossnak mindössze annyit kellett tenne, hogy előhúzza a legmegtámadhatatlanabb alibit: Oliviát. – Nem érted teszem, hanem a lányunkért – szólt közbe Tessa gúnyosan, mielőtt a férfi szájából, legalább húszadszorra, elhangozhatott volna az ominózus mondat. – Ross, Olivia tíz hónapos. Még nem videózik. Rossnak sejtelme sem volt arról, Tessa milyen nehezen tudja kezelni ezt a helyzetet. A tény, hogy Ross nem való férjnek, sajnos, nem ölte ki belőle azt az ösztönös vonzódást, amely a kezdet kezdetén sodorta a férfi karjába. A kémia – vagy micsoda, gondolta magában a lány elkeseredetten gyengébb pillanataiban – nincs tekintettel a józan észre, amint azt szegény Holly példája is mutatja. Tessa hiába tudta, mit diktál a józan esze, ettől még nem volt könnyű visszavernie azokat a tisztességtelen támadásokat, amelyeket Ross intézett ellene. Lassan, nagyon lassan azonban, mire a hosszúra nyúlt nyár végre átadta a helyét az ősznek, a lány is megbarátkozott a helyzettel. Nem volt könnyű, de Ross annyira igyekezett és olyan odaadóan ajnározta Oliviát, hogy ha a lány megpróbálja lecsökkenteni a látogatások számat, az

további bonyodalmakhoz vezetett volna, és közben persze Tessa is rájött: mivel Oliviának apja is van, úgy kell felnőnie, hogy ismeri és szereti a férfit, a hibái ellenére is. A két ember kapcsolatába szinte észrevétlenül tért vissza az a könnyed meghittség, amely mindig is összekötötte őket. A mostani helyzet csupán annyiban különbözött, hogy mivel Tessa tudta, együtt semmi jövőjük sincsen, a kapcsolatuk teljesen plátói maradt. Tessa tisztában volt vele: nem tudna megbirkózni az elkerülhetetlen érzelmi zűrzavarral, ha akár egyszer is lefekszik Ross-szal. Hiszen, jegyezte meg magában cinikusan, a múltkor is mi lett belőle

Antonia, egészen felbőszülve Richard flegma stílusától, felcsattant. – De hát azt mondtad, ma este hazajössz. – A fenébe is, itt ő szokott flegma lenni, és az a tény, hogy aznap este a Theatre Royal premierjére volt jegyük, csak tovább fokozta a nő bosszúságát. – Most mi a francot csináljak? Egyedül nem mehetek Richard azonban hajthatatlan volt. – Vidd el valamelyik barátnődet. Nekem nincsenek barátnőim, gondolta magában Antonia, rosszkedvűen bámulva a kezében gin tonikos poharát. A feleségek meg a menyasszonyok nagy ívben elkerülték, ő pedig természetesen jobban érezte magát a férfiak társaságában, de soha nem volt híve azoknak a plátói kapcsolatoknak, amelyekbe belefér, hogy színházba hívja a férfiismerősét. Antonia néha úgy érezte, egy áthatolhatatlan buborékban éli az életét, tudta, hogy az emberek pletykákat terjesztenek róla, de ezek az ő fülébe soha nem jutottak el. Amíg ott volt neki Ross – meg Richard –, egy picikét sem izgatta magát emiatt. – Hmm, kénytelen leszek – felelte szándékosan alattomos hangon, így próbálván Richard tudomására hozni, nagyon megbánja, ha nem adja be a derekát. – Nagyszerű – válaszolta Richard szenvtelenül. – Biztosan jól fogod érezni magad. Most már vissza kell mennem a megbeszélésre. – Üdvözlőm Harvey-t – mondta Antonia önelégült mosollyal. Harvey Russell borzasztóan sikeres vállalkozó és hírhedt nőcsábász volt, akinek közeledéseit Antonia eddig rendre elhárította. Most azonban, gondolta magában a nő, talán hagyná meggyőzni magát. Antonia tapasztalatai szerint, ha egy férfi kellőképpen gazdag, csodával határos módon a pocakmérete sem tudja lelohasztani a vágyat, habár Ross ezen a téren is alaposan elkényeztette őt; a férfi sovány, ám sportosan kidolgozott teste egyszerűen tökéletes volt. – Harvey-t – tétovázott Richard – Ja, persze, átadom – mondta aztán. – Remek formában van, sorra köti az üzleteket. A németek még nem is sejtik, mi vár rájuk. Te jó ég, látnod kellett volna, hogyan szerelte le Franzot. – Na jó – vágott közbe Antonia, akiben megint kezdett fölmenni a pumpa. – Menj csak vissza arra a megbeszélésre. Szia! Ez eddig eszébe sem jutott, gondolta magában, miután letette a kagylót. Hátradőlt a széken, és két kezébe fogta a poharát. Eddig eszébe sem jutott és most sem akarta elhinni, hogy igaz, de ez a rövid habozás, az oda nem illő részletek élénk taglalásával kiegészülve, mar nem is lehetett volna árulkodóbb: egy olyan profi hazudozó, mint ő rögtön felismerte a gyakorlatlanság nyilvánvaló jeleit

Richard nem Harvey Russell-lel van. Lehet, hogy nincs is Londonban. Richardnak, a férjének… viszonya van. Antoniának elakadt a lélegzete döbbenetében – mintha az összes levegőt kiszívták volna a tüdejéből. Az italos üveg után nyúlt, még egy ujjnyi gint töltött a poharába, és egy hajtásra lehúzta. Ez a szemét Richard! Kinek képzeli magát? Miért ilyen igazságtalan az élet? És hogy a fenébe lehet az, gondolta magában a nő ingerülten, hogy Ross Monahan még mindig nem dobta ki azt az ostoba kis ringyót, aki festőnek nevezi magát, hogy végre visszatérjen hozzá? Ross, miután fürgén belepréselte Olivia húsos barna tagjait a skarlátvörös rugdalózóba – végre sikerült leküzdenie magában az olvasmányélményei által táplált félelmet, hogy kisbabák csontjai már a legkisebb nyomásra is csúnyán elpattanhatnak –, a levegőbe emelte a kislányt, és várta az értékes jutalmat: a mosolyt. Olivia, aki fenn tartások nélkül imádta az apját, készséggel engedelmeskedett. – Látod? – fordult a férfi Tessa felé, aki az utolsó simításokat végezte egy nyárias hangulatú, impresszionista akvarellen. – Olivia is azt mondja, hogy menjünk. Jaj, de gyönyörű mosoly! Milyen szép fogacskád van, drágaságom! Gyere gyorsan, Tess, nézd meg a fogát! – Négy napja csak azt nézegetem – felelte Tessa türelmesen, bar a szíve mélyén nagyon örült Ross lelkesedésének. – Amióta kibújt. És mivel legalább két tekercs filmet kattogtattál el rá, hogy a négyórányi videofelvételről már ne is beszéljünk, még legalább tizenöt évig meg tudjuk csodálni. – Tizenöt évig? – vonta föl a szemöldökét Ross. – Miért nem ötvenig? – Olivia, ha van benne spiritusz, tizenöt éves korában minden bizonyítékot meg fog semmisíteni, nehogy megalázd őt a lovagjai előtt. Ross azonban hajthatatlan volt. – Kibérelek egy széfet a biztonsági másolatoknak Az első fogat meg kell örökíteni az utókornak. De már megint mellébeszélsz – jegyezte meg a férfi Nem akarta hagyni, hogy a lány kibúvót keressen. – Theo Panayiotou nagyon rendes fickó, szereti az állatokat meg a gyerekeket, és tökéletesen megbízható. Azzal meg ne foglalkozz, hogy milliárdos. Ha Nico portréját meg tudtad csinálni, akkor mitől félsz? Itt a nagy lehetőség, Tess. Őrültség lenne elszalasztani Ezzel a lány is tisztában volt, de azt is tudta, hogy valójában nem a portréról van szó. A nagy fogast az jelentette, hogy Theo Panayiotou Edinburgh-ban szándékozott eltölteni pár napot, és Ross azt akarta, hogy Tessa kísérje el őt a találkozóra. Meg szeretne nézni egy szállodát, magyarázta Ross, és Theo be akar szállni az üzletbe. A találkozók szüneteiben a lány megfesthetné Theo portréját. Ez első hallásra nagyon logikusnak és ártatlannak hangzott. De meg lehet bízni Rossban? És ami még ennél is rosszabb, gondolta magában Tessa, miközben úgy tett, mintha minden figyelmét az akvarell kötné le, én megbízhatok saját magamban? – Anyád nagyon hallgat – közölte Ross komoly hangon a lányával. – Az az érzésem, hogy kezd kifogyni a kifogásokból. – Legalább fél tucat embertől kaptam levelet – intett Tessa a kandalló fölötti polcra, amely az irattároló szerepét töltötte be –, hogy fessem le őket. – Tedd azt – felelte a férfi jóságosan –, de Theo csak egy hétig lesz itt. Gondold csak el, hogy odalesznek ezek az emberek, ha megtudják, hogy éppen most fejezted be a nagy Theo portréját. Ross megint nyerésre állt; minden jel erre mutatott. A lány tudta, ha nemtetszését fejezné ki amiatt, hogy Ross egyedül ütötte nyélbe az üzletet, a férfi megint azzal az unalomig ismert közhellyel hozakodna elő, hogy nem Tessáért tette, hanem Oliviáért. – Na jó – mondta végül. Letette az ecsetet, és a férfi fele fordult. Rémülten állapította meg, hogy egyre több vér tolul az arcába. – Ha tudni akarod, nem szeretnék egy teljes héten át egy szállodában lakni veled. Ezért nem megyek Edinburgh-ba. Világos?

Ross elvigyorodott; sötétbarna szeme diadalittasan csillogott. – Semmi probléma. – Kényelmesen elfektette Oliviát, és a kislány cumisüvege után nyúlt. – Akkor nem szállodába megyünk, hanem kibérelünk egy sátrat. Mattie, aki az ebédszünetben kiugrott a patikába, a gondolataiba mélyedve álldogált a pultnál, amikor valaki hátulról, nem túl finoman, megcibálta a haját. Az asszony döbbenten fordult hátra – azon imádkozva magában, nehogy Grace legyen az. – Olivia, nem szabad! – szólt rá szigorúan a szőke hajú nő az antiszociális tett elkövetőjére, a kislányára. – Ne haragudjon – mosolygott rá bocsánatkérően Mattie-re –, most éppen a haj érdekli. Csak most kezdek rájönni, egy gyerek mennyi csintalanságra képes. Mattie persze rögtön felismerte a lányt, bar az újságokban megjelent képek nem tudták visszaadni vibráló szépségét. Ragyogó zöld szemével és ironikus mosolyával Tessa Duvall sokkal vonzóbb, sokkal érzékibb látványt nyújtott, mint az asszony képzelte volna. És a sötét hajú, huncut szemű kisbaba is, aki egy az egyben az apjára ütött, legalább ennyire elbűvölő volt. Olivia gőgicsélve rúgkapált, és ismét Mattie felé kapott a kezével. – Ne aggódjon, még rengeteg kellemetlenség vár magára – felelte Mattie derűsen. – Gyönyörű kislány! Tessa játékosan emelte égnek a tekintetét. – Most éppen aludnia kellene. – Azzal sarkon fordult. – Gyere kicsikém, menjünk, még mielőtt a néni kiábrándul belőled. Mattie azonban egészen fellelkesült a váratlan találkozástól. – Örülök, hogy végre összefutottunk – szólt Tessa után. – Azt hiszem, ismeri a lányomat, Grace-t. – Aki a Grange-ben dolgozik? – Tessa egy pillanatra meghökkent, aztán elmosolyodott. – Hát persze, nagyon aranyos lány. A szülés után bejött hozzám a kórházba, de az… azóta nem is láttam. – Tessa azt akarta mondani, hogy az esküvő előtti nap óta nem látta Grace-t, de gyorsan visszaszívta. Igaz, Grace édesanyja előtt aligha maradhatott titokban a dolog. – Biztosan tudja, hogy nézeteltérésünk támadt Ross-szal, és már nem lakom a szállodában. De jó lenne újra találkozni Grace-szel. Nagyon kedves volt hozzám. Holnap elutazom Skóciába, de azt üzenem neki, hogy amint hazaérek, felhívom. Mattie, akinek sejtelme sem volt róla, hogy Grace így összebarátkozott ezzel a bájos lánnyal, meglepődött ugyan, de meg is könnyebbült. Grace, miután megtudta, hogy Ross az igazi apja, semmit sem mesélt Mattie-nek a szálloda életéről. Mattie rettenetesen aggódott, és már az a nyomasztó gondolat is megfordult a fejében, hogy talán Grace-nek köze lehet Tessa hirtelen eltűnéséhez. Most, hogy kiderült, a lánya nem keveredett semmiféle sötét ügybe – miért is tenne ilyen szörnyűséget? –, végre fellélegezhetett. – Megmondom neki – biccentett az asszony. – Hála istennek, hogy mind a ketten jól vannak. Grace már annyit mesélt magáról, örülök, hogy végre személyesen is megismerhettem. – Én is – válaszolta Tessa, és fürgén hátralépett, amikor Olivia megint az asszony felé nyúlt: ezúttal Mattie fülbevalóját szerette volna megkaparintani. – De most már mennünk kell. Muszáj vennem valami strapabíró pelenkát Oliviának. Bízom benne, hogy az a kiszolgáló ott nem parókát visel. Estefelé Mattie megszemlélte a patikában tett látogatása eredményét. Bizarr módon – elképzelni sem tudta, hogyan – a fehér kartoncsíkon kirajzolódó kis rózsaszín karika azt jelentette, hogy a történelem tényleg ismétli önmagát. Mattie gyereket várt. Vitathatatlanul gyereket várt. Már megint.

Az asszony gondolatban felidézte a Tessával való találkozást. Csupán tizenhárom évvel volt idősebb a lánynál, a kismamasággal kapcsolatos emlékei azonban rég a feledés homályába merültek; noha már két hete gyanakodott, sehogy sem tudta elképzelni, hogy megint keresztül kell esnie az egész keserédes tortúrán Negyvenéves volt, majdnem negyvenegy, és hajadon! Ugyanakkor viszont az sem tudta elképzelni, hogy ne vállalja a megpróbáltatást. Richard volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele, csakhogy a férfi házasságban élt. Mattie nem hitt a csodákban – a saját kárán tanulta meg, hogy még a legapróbb csodában sem bízhat. De valami miatt még ez sem tántorította el. Mivel nem először került ilyen helyzetbe, tudta, hogy nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyőzni. És most, hogy terhes lett, érezte, ez a másik gyerek, ha lehet, még többet fog jelenteni a számára, és minden másnál értékesebb lesz. Richard is elérhetetlen álomnak bizonyult, de így legalább megmarad neki egy darab abból a férfiból, akit – ezt most már egész biztosan tudta – teljes szívéből szeret…

Theo Panayiotou, görög lévén, tényleg olyan kedves volt, mint amilyennek Ross leírta, ám ugyanakkor megdöbbentően nyílt is. Az, hogy nem kerülgette a forró kását, és rögtön a lényegre tért, minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy milliárdos váljon belőle, és világszerte mindenféle érdekeltségekre tegyen szert az olaj–, a hajó– meg a szállodaiparban, de ami Tessát illette, ő kifejezetten ijesztőnek találta a férfi viselkedését. – Mondja csak – tette föl a kérdést Theo az első egyórás ülésen –, mi értelme ennyit óvatoskodni, amikor bármelyik pillanatban meghalhatunk? Látom a szemén, hogy maga meg Ross mély és különleges kapcsolatban állnak egymással, Ross mégis azt állítja, hogy maga nem a szeretője. Ezt én nagyon… furcsállom. A férfi nyíltsága hallatán Tessa úgy érezte, hogy muszáj fölvennie a kesztyűt. – Ross nem a hűség szobra – felelte, miközben felrajzolta az árnyékokat a pufók, nevetős arcra. Sajnos nagyon kevés volt belőlük Milliárdok ide, milliárdok oda. Theónak nem ártott volna diétáznia. – Azért nem mentem hozzá, mert megcsalt. Nem akarok egy olyan ember felesége lenni, akiben nem lehet megbízni. – Tudom, Ross elmesélte – legyintett Theo a lány érveire, amitől Tessának kinyílt a bicska a zsebében; alig néhány perce vázolta fel a kövérkés kezek körvonalait. – De a férfiak meg a nők nem egyformák, és ez is egyike a különbségnek! A férfiak szeretik a szexet, de szerelem nélkül nincs jelentősége. Az a baj a nőkkel, hogy képtelenek megérteni, nem kell akkora ügyet csinálni egy kis hengergésből… – Hempergésből – helyesbített Tessa gépiesen, és sietve próbálta befejezni a kezeket, mielőtt azok újabb vándorútra indultak volna. – És szerintem igenis van jelentősége. – De én látom és tudom – ordította Theo, vehemensen hadonászva az ég felé –, hogy ha maguk ketten összeházasodnának, Ross rá sem nézne más nőre. Nem mintha én különösebben megérteném ezt a viselkedést – tette hozzá, bánatosan tárva szét a karját –, de végül is egy angolról van szó… – Kibérelünk egy sátrat – mondta Tessa este. Olivia, aki kiterülve aludt a baldachinos ágy közepén, mocorogni kezdett, és felsóhajtott álmában.

– Csak ezt sikerült szereznem ilyen rövid idő alatt – felelte Ross, és teljes szívéből azt kívánta, bárcsak kettesben feküdnének az ágyban Tessával. – Ne nézz így rám, még teteje is van, nem? A sötétkék bársonyanyag több ezer redőjét szemlélő Tessa halványan elmosolyodott. Ha Ross véletlenül megtudná, milyen nehéz ellenállni neki most, hogy ilyen kedves hozzá, ő elsüllyedne szégyenében. – Teteje az van – felelte szenvtelen hangon. – Mint ahogy a te ágyadnak is a saját szobádban. Próbáld ki, biztosan nagyon kényelmes. – Tess. – Ahogy a férfi közelebb húzódott hozzá, Tessa idegesen hőkölt hatra. – Hányszor mondta el ma neked Theo, hogy a férfiak és a nők nem egyformák? Nekem már az agyamra megy. – És mennyit fizettél neki, hogy előadja nekem a röhejesen hímsoviniszta elméletét? – vágott vissza Tessa könnyedén – Jaj, Ross, hiszen görög! Akkor sem ismerne fel egy monogám kapcsolatot, ha tálcán kínálnák neki. Még csak egy ülésen vagyunk túl, de már három különböző nőnek vallott szerelmet telefonon. – Theo szereti a nőket – rántotta meg a vállát a férfi, bár a tekintete nagyon is komoly volt. Ügyelve, hogy ne lépje túl a három lépés távolságot – ezt a hülye távolságot, amihez Tessa annyira ragaszkodott, és ami örökre, végérvényesen és amúgy teljesen fölöslegesen elválasztotta őket egymástól –, így szólt: – Én viszont csak egy nőt szeretek. És ha ez a nő adna nekem még egy esélyt, csak még egyet, könnyen be is bizonyíthatnám neki. – Azt elhiszem – felelte Tessa hűvösen, miközben azon igyekezett, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát, és kemény maradjon. – Gondolom, te is ugyanolyan ügyesen intézed az ilyen ügyeidet, mint Theo. De mi most nem arról beszélgetünk, hogy hány nőt szeretsz, Ross. Hanem arról, hogy hányhoz tudsz hűséges maradni. És ez a szám – fejezte be a mondókáját a lány egy flegma, elutasító legyintéssel, amitől majdnem megszakadt a szíve –, sajnos még egyszer sem tudta elérni az egyet. Tessa ekkor döbbent rá, milyen igaza volt, hogy nem akart eljönni ide. Az otthonától távol még azt a mákszemnyi előnyt is elvesztette, hogy hazai pályán játszhat, és Ross mindent megtett, hogy az orra alá dörgölje a vereségét. Ez a tekintet, ez a hangszín, a férfi egész viselkedése arra szolgált, hogy összezavarja őt, hogy még jobban eltompítsa a félelemérzetét. Ross egy hajszálnyival közelebb húzódott hozzá, és így szólt. – De elérné, ha megadnád nekem az esélyt. Tess, nem tagadom, hogy ami történt, az egyedül az én hibám, de te sem kíméltél engem, amikor egy nappal az esküvő előtt faképnél hagytál. Az, hogy még mindig téged akarlak – csak téged talán elég bizonyíték arra, hogy mit érzek. Komolyan beszélek, Tess Ilyen csak egyszer történik az éleiben, és nem értem, hogyhogy nem tűnt még föl neked. A lány ekkor már egész testében reszketett, annyira felzaklatta Ross közelsége meg a férfi szavaiból áradó őszinteség. De akkor sem szabad elgyengülnie! – Már megint a szexről beszélsz – mondta vádlón, mire Ross, aki szerencsére bekapta a horgot, azonnal védekezni kezdett. – Nem, Tess, dehogy! – tárta szét a karját sértődött tekintettel. – Jó – felelte a lány élénken, azzal a pongyolája után nyúlt, és elindult a fürdőszoba felé. – Akkor bizonyítsd be. Azzal, hogy békén hagysz. Ma este kifejezetten hálás lehetek Rossnak, gondolta magában Mattie halvány mosollyal. Grace már kevésbé örült annak, hogy a férfi az utolsó pillanatban megváltoztatta a műszakbeosztást – hiszen ez azt jelentette, hogy mivel nincs videója, lemarad legeslegkedvesebb sorozatának utolsó előtti epizódjáról –, de Mattie így legalább egész este szabadon garázdálkodhatott otthon

Az asszonynak szüksége is volt rá, hogy a saját otthona nyugalmában és biztonságában mondhassa el Richardnak, hogy gyereket vár; egy útszéli kocsmában vagy a férfi autójában túlságosan megterhelő lett volna ilyesmivel előhozakodni. Mivel az asszony nem tudta, Richard hogyan fog reagálni – talán úgy feldühödik, hogy kiteszi őt az egyik sötét országúton, a semmi közepén –, biztosra kellett mennie. Nem mintha komolyan elhitte volna, hogy a férfi képes lenne ilyesmire, de szándékosan felkészült a legrosszabbra is, hogy annál kellemesebb legyen a csalódás. Az a legvalószínűbb, gondolta magában Mattie szomorúan, hogy Richardot teljesen lesújtja majd a hír. Mattie-t is kisebbfajta sokként érte, amikor Richard alig tíz perc múlva betoppant hozzá. A férfi magához húzta, és rögtön a hallban szájon csókolta; még arra sem vette a fáradságot, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Mattie mélyen beszívta az imádott illatot – a gyapjú, az arcszesz és a keményített ing aromájának elegyét –, és hasonló szenvedéllyel viszonozta a férfi ölelését. Ám amikor kikukucskált Richard válla fölött, elakadt a lélegzete. – Kint hagytad a kocsit! Jaj, Richard, ezek szerint mégsem tudsz maradni? A férfi, akinek szeme lázasan csillogott a sorsdöntő elhatározás miatt, berúgta maga mögött az ajtót, és bevonszolta az asszonyt a nappaliba. – Drága Mattie, soha többé nem fogok a mellékutcában parkolni. Nem érdekel, ha megtudják, hogy itt vagyok, és azt akarom, hogy te se idegeskedj emiatt. – De… – Mattie-nek a torkában dobogott a szíve, amikor a férfi újból megcsókolta. – D… Néhány perc múlva megigazgatta felborzolódott frizuráját, és megpróbált valami értelmes mondatot kihúzni férfiból. Richard korábbi aggodalmas arckifejezését magabiztos eltökéltség váltotta föl. És minden jel arra mutatott, hogy csillapíthatatlan az étvágya. Az asszony azon morfondírozott, ha előbb szeretkeznek, és ő csak ezután robbantja a bombát, az vajon olyan-e, mint amikor az elítélt választhatja meg, mit akar vacsorázni a kivégzése előtt. – De drágám – próbált ellenkezni, és közben azon tűnődött, vajon a férfi ivott-e. – Mi lesz Antoniával? – Tudom, tudom – csitítgatta Richard, aki arra gondolt, kár, hogy nem hozott magával egy üveg pezsgőt. – Ez nem csak valami hirtelen jött szeszély, hidd el. Másra sem tudtam gondolni az elmúlt héten. Szeretlek, Mattie, sokkal jobban, mint őt szerettem annak idején. Olyan boldoggá tettél az utóbbi időben, hogy kezdtem egyre nevetségesebbnek érezni a helyzetet, és elhatároztam, hogy a sarkamra állok. – Megfogta az asszony kezét, és nagyot nyelt. – Elhagyom Antoniát. És ha te is szeretsz… nos, akkor veled akarok élni. Egész hátralévő életemben. A régi fekete-fehér filmekhez híven, amelyeket Mattie olyan sokszor megkönnyezett, az asszony nagyot sóhajtott, és azonmód sírva is fakadt. – Mondj már valamit – nógatta kedvesen a férfi, amikor a zokogás valamelyest alábbhagyott. – Idegesít, hogy nem tudom, örömödben sírsz-e, vagy azért, mert a pokolba kívánsz engem. Mattie megtörölte a szemét egy papír zsebkendővel, és megrázta a fejét. – Jaj, Richard, én magam sem tudom. Persze, hogy szeretlek. De lehet, hogy te nem is akarod igazán ezt az egészet. – Dehogynem – puszilta meg a férfi az asszony orrát és nedves szemhéját. Még soha nem szerette ennyire az asszonyt. – Hiszen az előbb mondtam. – De az még azelőtt volt, hogy elmondtam volna – nyüszítette Mattie, és amint újabb forró könnycseppek gurultak végig az arcán, a gondosan megfogalmazott beszéd azonnal kiröppent a fejéből. – Richard, sajnálom, én igazán nem akartam. T… t… terhes vagyok. Richardot talán életében először hagyta el a lélekjelenléte. Szinte megbénult az agya, a gondolatai úgy lelassultak, mintha egy egész fecskendőnyi altatói nyomtak volna a vénájába. Kifejezéstelen arccal meredt Mattie-re, és hasonlóan érzelemmentes hangon kérdezte:

– Hogy mi? – Terhes vagyok – suttogta Mattie rémülten, de furcsamód, rögtön fel is élénkült. Tessék, megmondta neki. És bár megszakad a szíve, ha a férfi most faképnél hagyja, legalább túl van a dolgon, és élheti tovább a maga életét. Nem hagyja rábeszélni magát az abortuszra. Senki, még Richard sem akadályozhatja meg őt abban, hogy megszülje a gyerekét, most, hogy már megfogant. Minden kapcsolat a kölcsönösségen alapszik. Ezt senki sem tudta jobban Richardnál, aki tökéletesen tisztában volt azzal, ha nem ér el emberfölötti sikereket a választott pályáján, és ezáltal nem tesz szert komoly vagyonra, Antoniának esze ágában sem lett volna feleségül menni hozzá. De Richard annak idején nem zavartatta magát, mert úgy vélekedett, ez az élet rendje, amiben kétségtelenül igaza is volt; cserébe kapott egy fiatal, gyönyörű, a társasági életben jártas feleséget, akit más körülmények között biztosan nem tudott volna oltár elé vezetni. És ha igazán tisztességes akar lenni – amíg rá nem jött, hogy Antonia kedvenc időtöltése a krónikus házasságtörés –, bizonyos tekintetben igenis vonzónak találta a feleségét. A nő laza, „éljünk a mának” életfelfogása szöges ellentétben állt Richard önmarcangoló és kissé túlérzékeny személyiségével. Richard rengeteget aggódott amiatt, mit gondolnak róla mások, míg Antonia fütyült mindenkire. Az első pár évben a férfit teljesen megigézte ez az úgynevezett személyes varázs, amelyről aztán szépen-lassan kiderült, hogy valójában nem más, mint puszta önzőség. Amíg Richard dolgozott, Antonia csak henyélt és költötte a férje pénzét. A várva várt kisbaba pedig, akinek a megszületésében a férfi annyira bízott, végül mégsem jött világra, méghozzá azért nem, mert elegánsan áramvonalas felesége kategorikusan elzárkózott a gyerekvállalástól. Antonia szerint a természet a terhesség által életre szóló nyomorúságba taszítja a nőket, neki pedig nem áll szándékában belesétálni ebbe a mélységesen undorító csapdába. Richard, aki szomorúan állapította meg, hogy amíg létezik fogamzásgátló tabletta, neki semmiféle beleszólása nem lehet az ügybe, minden igyekezetével azon volt, hogy megértse és tiszteletben tartsa felesége döntését. Hiszen a sors akarta, hogy így legyen. De míg a házassága Antoniával sosem volt igazan kiegyensúlyozott, amikor megismerte Mattie-t, úgy erezte, végre hazatalált. Az asszony végtelen jósága úgy melegítette őt, mint egy jó konyak. Csak Mattie mellett tudta igazán elengedni magát, mindenféle alakoskodás nélkül. Most, a fantasztikus hír hallatán, szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy helyesen döntött. Magához ölelte szerelmét, és csak ennyit mondott: – Ne bőgj már! Soha életemben nem voltam még ennyire boldog.

Tessa, miután sehogyan sem tudta meghatározott időkeretek közé szorítani Theo Panayiotout – akire, mint kiderült, mindenféle értekezletek, emberek és repülők várnak –, hamar rájött, hogy a megbeszélt találkozókból semmi sem lesz. A folyton mozgásban lévő Theo ritkán tudott tíz percnél többet szakítani rá. A lány már kezdte azt hinni, hogy a mobil ránőtt a férfi fülére. – Elnézést – tárta szét a kezét Theo, a legbehízelgőbb mosolyát villantva a lányra –, de ilyen a munkám. A hét végére vissza kell érnem Athénba. Ha tényleg ennyi idő, amíg végez, attól tartok, utánam kell jönnie, és majd a megbeszélések szüneteiben találkozunk. Ez nem hangzott túl kecsegtetően, de Tessa tudta, hogy a férfinak igaza van. Nem szándékosan akadékoskodott, egyszerűen szorította az idő.

– De mi lesz Oliviával? – kérdezte a lány. – Nem hagyom egyedül. – Hozza el őt is – válaszolta Theo nagylelkűen. – Nem probléma; van elég szobánk. Még a végén – kacsintott rá a lányra – az apja nyomdokaiba lép. Jó tapasztalatszerzés lesz a számára, nem gondolja? Tessa másnap reggel már a Drumlachan kastély mellvédjének támaszkodva hallgatta, amint Theo, aki egy tizennégy unokaöccssel és unokahúggal rendelkező ember könnyedségével fogta ölbe Oliviát, a következő udvarias kérdést teszi föl a kislányának: – Elárulná nekem, kedves Olivia, ön szerint érdemes-e befektetnünk ebbe a vállalkozásba? Mi a véleménye erről a kérdésről? Ahogy sejteni lehetett, Olivia elfintorította az arcát, és torkaszakadtából bömbölni kezdett. Tessa csak bámult, milyen gyorsan visszakerült hozzá a visító kislány. Theo, állapította meg magában, csak azoknak a nőneműeknek a társaságát kedveli, akik nyíltan kifejezik imádatukat. Ross éppen ebben a pillanatban jelent meg a kőből faragott csigalépcső tövében. – A folyó hemzseg a lazactól – újságolta vidáman. – A másik oldalon pedig szarvasok legelésznek. Minden turista ilyen helyről álmodik. – Kivéve, ha vízvezeték-szerelő – húzta el a száját Theo. – Ross, rengeteget kellene költeni a felújításra. De ami ennél is fontosabb, valakinek felügyelnie is kell a munkálatokat. Szükségünk van egy helyi összekötőre. Szerinted lenne jelentkező? – Igen, lenne – felelte Ross, azzal cigarettára gyújtott, és összehúzott szemmel figyelte az arcába szálló füstöt. – Én. – Micsoda? – Tessa úgy megdöbbent, hogy nem bírt uralkodni magán. Az elmúlt másfél órában pincétől a padlásig végigjárták a Drumlachan kastélyt, és a lány nagyon jól tudta, mennyi erőfeszítésbe telne helyrepofozni az épületet. A kilátás valóban lélegzetelállító volt, de maga a kastély, amely idáig családi tulajdonban állt, katasztrofális állapotba került. – De hát az több hónapig is eltarthat! – Nyolc vagy kilenc hónapig – bólintott Ross. – Talán egy évig is, ha úgy alakul az időjárás. De olyan emberre van szükségünk, aki tudja, mit csinál – vonta meg a vállát a férfi –, és Max kiválóan el tudná vezetni a Grange-et a távollétemben. Véleményem szerint én vagyok a legmegfelelőbb ember erre a feladatra. Tessa hátat fordított a férfinak. Ross kijelentése teljesen letaglózta; döbbenten állapította meg, hogy nem örülne egy ilyen fordulatnak. Már egészen hozzászokott a férfi jelenlétéhez, és fel sem merült benne, hogy Ross esetleg – saját elhatározásából – eltűnik az életéből. Te jó ég, gondolta magában Ross, miután sikerült elkapnia a lány arckifejezését, és büszkén húzta ki magát. Ez tényleg megsértődött. Végre kezdek közel kerülni hozzá. Vannak még csodák… – Nem száműzetésbe megyek – kacsintott alig észrevehetően Theo felé. – Kéthetente hazarepülnék Bathba néhány napra. Én sem akarom, hogy Olivia teljesen elfelejtsen. – Jó – dünnyögte Tessa, akinek gombóc nőtt a torkában. Úgy érezte magát, mintha hirtelen és durván megcsonkították volna a testét. Szörnyű érzés volt, bár a maga beteges módján tanulságos is. Ezek szerint jobban ragaszkodik Rosshoz, mint hitte. – Sajnálom – mondta a sápadt Richard elszántan –, el akarok válni. Antoniának fura módon az volt az első gondolata, csak Richard lehet annyira tapintatos, annyira pedáns, hogy elnézést kér, mielőtt hátba szúrja a másikat. Ez jellemző rá. A második gondolata az volt, hogy a férfi bizonyára tréfál. – Drágám – válaszolta türelmes mosollyal –, részeg vagy? Richard azonban megrázta a fejét. – Egyáltalán nem vagyok részeg. Nézzünk szembe a tényekkel, Antonia. Ez a házasság nem sikerült. Nem akarok az egész hátralévő eletemben azon keseregni, hogy nem volt bátorságom elismerni ezt, vagy legalább tenni valamit ellene. El akarok válni.

Az ebédlőasztalnál ültek. Richard párolt lazacból és brokkoliból álló ebédje érintetlen maradt; a férjének egy falat sem ment le a torkán, miközben, minden bátorságát összeszedve, a nagy bejelentésre készült, állapította meg magában Antonia. Ő már majdnem megette a saját adagját. Mintha valami tipikusan angol színdarab rosszul sikerült adaptációjába csöppentek volna, gondolta magában a nő. Noel Coward odalenne a gyönyörűségtől. – Ugyan, drágám – szólalt meg udvariasan, miközben újabb szem krumplit emelt ki a tálból, vigyázva, az olvasztott vaj nehogy lecsöppenjen a gyönyörű régi abroszra –, nem értem, miért mondod ezt. Azt hittem, ez a házasság nagyon is jól működik. De ha te másképp gondolod, miért nem szóltál már előbb? Nyilvánvaló, hogy az a másik nő áll a váratlan lázadás hátterében. Richardnak még sosem volt szeretője, és kissé elragadták az érzelmei. Csak a szája jár Antonia megnyugodva töltötte újra a vizespoharát, és rámosolygott a férfira. Most, hogy sikerült túljutnia a kezdeti megdöbbenésen, és rájött, honnan fúj a szél, tudta, hogy képes lesz megbirkózni a helyzettel. Nem úgy, mint szegény Richard, gondolta magában szinte már szánakozva; a férfi erősen izzadt, és még mindig falfehér volt. – Most szólok – felelte Richard. – És fölösleges így nézned rám, Antonia, mert halálosan komolyan beszélek. A nő megcsóválta szőke fejét, nem is próbálta leplezni, milyen jól szórakozik; élvezte, hogy fölébe kerekedhet a férfinak. – Nem, Richard. Mindössze arról van szó, hogy beleestél valaki másba, és életedben először hagytad, hogy elragadjanak az érzelmeid. Tudok a kis viszonyodról – folytatta Antonia kedves hangon –, és nem haragszom érte. Néha megesik az ilyesmi. Csak arra ügyelj, hogy ne vedd túl komolyan. Használd ki minden pillanatát, drágám, és érezd jól magad, amíg tart. De a válás olyan drasztikus – és drága – megoldás, hogy én semmiképpen sem ajánlanám. Csak sírás lenne a vége, erre mérget vehetsz. Én pedig úgy nem szeretem – tette hozzá némi rosszindulattal –, ha egy felnőtt férfi sír. Richard felugrott az asztaltól; rájött, hogy nem bír a házban maradni. Mivel nem tudott versenyre kelni Antonia éles eszével és gonosz nyelvével – a megdöbbentő tény is, hogy a felesége mindent tud Mattie-ről, csak tovább tetézte a kínjait –, érezte, mennie kell. – Megyek – mondta. – És utasítom az ügyvédemet, hogy haladéktalanul indítsa meg a jogi eljárást. Ne aggódj, Rosst nem fogom belekeverni; a válás oka az én hűtlenségem lesz. Antonia, akiben ekkor tudatosult, hogy a helyzet véresen komoly, émelyegni kezdett. Richard nem volt egy Paul Newman, de Antonia tőle kapta meg azt a biztonságot, amire olyan nagy szüksége volt az életben. Ez a végtelenül türelmes, elnéző apafigura minden kilengést megbocsátott, és olyan anyagi biztonságot teremtett a feleségének, amelynek köszönhetően a nő a neki megfelelő színvonalon élvezhette az életet. Antonia borzasztóan egyedül érezte volna magát nélküle – Richard, ne haragudj rám. – Antonia, aki mélyen megbánta előbbi cinikus viselkedését, követte Richardot az emeletre, és megpróbálta elkapni a férfi karját. Amikor Richard elrántotta magát tőle, még jobban megrémült. A férfi komolyan beszélt. Tényleg válni akar. – Drágám, nem volt szép, amit az előbb mondtam – magyarázkodott a nő –, és tudom, hogy csúnyán viselkedtem, de nagyon szeretlek. Ezt nem… – Egyetértek – felelte a férfi kurtán, azzal sorra kinyitogatta a szekrényeket, és egymás után az ágyra hajigálta az ingeit, az öltönyeit meg a pulóvereit, tőle szokatlan módon egy percig sem aggódva amiatt, vajon összegyűrődnek-e. – És igenis megtehetem. Elmegyek. El akarok menni. Richard szélsebesen becsomagolta a ruháit, és kezében a két bőrönddel, a lépcső felé indult. Antonia meredten bámulta a kifosztott szekrényeket – a férfi még arra sem vette a fáradságot, hogy becsukja őket –, és hirtelen rádöbbent, fogalma sincs, mihez kezdjen. A finom

irónia nem segített. A hízelgéssel is csődöt mondott. Richard elhagyja őt – komolyan elhagyja, ő pedig sehogy sem tudja feltartóztatni a férfit. Még akkor is ott ült az agy szélén, amikor becsapódott a bejárati ajtó. A hang hatására, amely tökéletesen rímelt a benne dúló haragra, talpra ugrott. Feltépte a hálószoba ablakát, és érezte, hogy mindjárt megbolondul idegességében. Richard, aki éppen a súlyos bőröndöket emelte be a kocsi csomagtartójába, pillantásra sem méltatta. – Te rohadék, te utolsó aljas szemétláda! – visította Antonia, az ablakpárkányba kapaszkodva. – Ezt kurvára meg fogod bánni! Pokollá teszem az életed! Richard rezzenéstelen arccal csukta le a csomagtartó tetejét, majd megigazította a szemüvegét. Az izzadás miatt lecsúszott az orráról. A férfi lassan, megfontoltan lépett oda a kocsi ajtajához. – Hallod? – rikoltozta a felesége a feje fölött. – Felgyújtom ezt a tetves házat… földönfutóvá teszlek… azt sem tudod, hova bújj szégyenedben, mire mindennel végzek! Richard azonban még most sem nézett föl. Antonia felkapta az első keze ügyébe eső súlyos tárgyat, egy üveg papírnehezéket, és teljes erőből elhajította, remélve, hogy sikerül bezúznia a szélvédőt, és Richard őrjöngve rohan majd vissza a házba. Nem mehet el, maradjon csak itt, és harcoljon… a feleségéért… A papírnehezék megcsillant a napfényben, de csak a kocsi tetejét találta el, ahonnan a földre pattant, alig észrevehető horpadást és némi üvegtörmeléket hagyva a tetőn. Richard, aki úgy tett, mintha mi sem történt volna, beindította és sebességbe tette az autót. Majd, föl sem nézve Antoniára, elindult. Nem jutott túl messzire. A feszültség nagyon megviselte; a tenyere nyirkos volt, és a fülében még mindig ott visszhangzott Antonia rikácsolása. A férfi háborgó lelkiismerete ellenére is megkönnyebbülten sóhajtott föl. Megborzongott és szaporán, zihálva vette a levegőt. Amikor a mellkasára nehezedő nyomás kezdett elviselhetetlenné válni, annyira, hogy még a vállában is megfeszültek az izmok, Richard ráébredt, hogy valamiféle késleltetett pánikroham lett úrrá rajta. Egyre nehezebben vette a levegőt; néhány percre le kellett húzódnia az útról, hogy lehiggadjon és összeszedje magát, még mielőtt felkeresi Mattie-t. Ugyanakkor alig várta, hogy elmondhassa az asszonynak: megcsinálta – végérvényesen elhagyta Antoniát. De muszáj volt megállnia, nehogy balesetet okozzon. Amikor a domb tetejére érve megpillantotta a leállósávot, már annyira fájt a karja, hogy csak nagy nehézségek árán tudta elvégezni a szükséges manővereket: az indexelési, a sebességváltást meg a balra kanyarodást. Kutya nehéz volt… de legalább sikerült megállnia. Most már csak annyi a dolga, hogy mélyeket lélegezzen, és várja, hogy a mellkasában megszűnjön ez a szorító érzés. Ha hátradönti az ülést, hogy egyenesen tudjon feküdni, máris jobban fogja érezni magát. A szorító érzés azonban egyre intenzívebbé vált, mintha kést forgattak volna Richard szívében, és a férfi hirtelen rádöbbent, hogy ez bizony nem a stressztől van. Valami nagyon nem stimmelt. Éles fájdalom cikázott végig Richard bal karján; a férfi didergett, holott az egész teste csatakos volt az izzadságtól, a fülében visszhangzó zümmögés pedig egészen eltorzította, elnyomta a rádióból harsogó Rahmanyinov concerto furcsán lebegő hangjait. Richard, akinek arca eltorzult az egyre fokozódó fájdalomtól, tudta, ki kell szállnia az autóból, hogy szóljon valakinek, hogy segítséget hívjon… de már nem volt ereje hozzá. Ijedten tiltakozó tudatában Antonia átkai összekeveredtek Rahmanyinov dallamaival, és a férfi lehunyt szemmel is tisztán látta maga előtt Mattie-t, a drága jó Mattie-t: a rózsaszín ruháját viselte, mosolygott, és azt mondta, semmi baj, ez csak egy égésfolt, aggodalomra semmi ok… Antonia megnézte magát a fürdőszobai tükörben, és megkönnyebbüléssel vegyes büszkeséggel állapította meg, hogy a könnyek semmilyen látható nyomot nem hagytak az

arcán. Amúgy sem szeretett sírni; az egész nem tartott tovább egy-két percnél – ennyi elég is volt, hogy minden dühét kiadja magából. Richard nem érdemel többet ennél. Most, hogy kezdte jobban érezni magát, és a szeme sem volt vörös vagy duzzadt, rámosolygott a tükörképére, és közben azon töprengett, mivel állhatna illő módon bosszút a féljen. Ha a legérzékenyebb pontján akarja eltalálni Richardot, úgy, hogy közben ő maga is élvezetét lelje abban, amit tesz, határozta el magában derűsen, mi sem egyszerűbb, mint eszeveszett vásárlásba kezdeni az aranykártyákkal. Hány tucat méregdrága ruhát is tud venni a jó öreg AmEx-szel, mire túllépi a keretet?

Abban a biztos tudatban, hogy Tessa, bár még mindig óvatos, de kezd elgyengülni, Ross többszörös erőbedobással próbálta végleg meghódítani a lányt. És most, hogy arra is rájött, mi a módja ennek, közelebb érezte magát a célhoz, mint valaha. Tessa esetében egy kis féltékenység – anélkül, hogy más nő is érintett lenne a dologban – nagyon hatásos lehet. – Szóval, mi a véleményed a Drumlachan kastélyról? – tudakolta a férfi a vacsoránál, amit a szálloda éttermének egyik eldugott sarkában költöttek el. – Szerinted is gyönyörű lesz, amikor elkészül? A topázszínű gyertyafényben a férfi sötét szeme még a szokásosnál is igézőbb volt. Disznóság, gondolta magában Tessa, hogy Ross pont most van a legjobb formájában – csak úgy árad belőle a frissesség, a sárm, a lelkesedés… meg a többszörösére duzzadt szexepil –, amikor neki erősnek kell maradnia, hogy meg tudja tartani a három lépés távolságot. A lány kétségek között hányódott. Mindig kimondta, amit gondolt, de tudta, hogy ez a legutolsó, amit most tehet. Mert a legtitkosabb gondolatai olyan rettenetesen illetlenek voltak, hogy a lánynak már a puszta felbukkanásukra tehetetlenül rándult össze a gyomra. Ross semmilyen körülmények között sem tudhat ezeknek az érzelmeknek a létezéséről. Így hát Tessa összeszedte magát, és mosolyogva felelte: – Fogalmam sincs, hogyan lehetne egy ilyen romos régi kastélyból luxusszállót varázsolni, de biztos vagyok benne, hogy a végén gyönyörű lesz. A lány csak fél füllel figyelt oda a férfi kiselőadására. Ross egyszer már végigcsinálta ugyanezt a Grange esetében, és a kihívás szemmel láthatóan felvillanyozta. Csak úgy röpködtek az ötletek; a férfi még a látszólag leküzdhetetlen problémákra is talált valami praktikus megoldást, és ahogy kezdett belemelegedni a témába, a viselkedése is egyre fellengzősebbé vált. Tessa végig úgy érezte, meg akkor is, amikor Ross egymás után rajzolta föl a skicceket az étlap hátuljára – a főpincér nyilván örülni fog –, hogy a férfi egyre távolabb kerül tőle. És most, hogy így alakult a helyzet, a lány már nem is volt annyira biztos abban, hogy ezt akarja. –… ez, ahogy már az előbb is említettem, eltart egy darabig. Ha a golfpályára is megkapjuk az építési engedélyt, egy évre búcsút kell mondanom a Grange-nek. De nem fogom megbánni – dőlt hátra Ross mosolyogva. – Ugye? – Nem szép dolog – jegyezte meg Tessa óvatosan –, hogy Theo rád hagyja az egész munkát, és neked emiatt hanyagolnod kell a saját szállodádat. – Hát, igen. Ez a milliárdos lét egyik előnye. Ő biztosítja a pénzügyi hátteret, a kivitelezésért viszont én felelek. Te képeket festesz, én meg régi épületeket teszek lakhatóvá. Én ebben vagyok nagy, Tessa. Kemény meló, de élvezem.

A lány még soha nem látta ilyennek Rosst: a férfi annyira belefeledkezett a tervezgetésbe, hogy meg flörtölni is elfelejtett. – Februárban majd nem fogod élvezni, amikor harminc centis hó borítja a területet, és két hétig nincs áram – mondta Tessa, nyersebben, mint szerette volna. – Ezért lesz saját generátorunk – felelte a férfi szemrebbenés nélkül. – Látod, ettől olyan jó buli ez az egész. Taktikáznod kell, hogy meg tudj küzdeni a nehézségekkel – hogy nyerj. Most rendeljünk kávét, vagy inkább felküldessük a szobádba? Ross még azt sem vette észre, milyen csinos vagyok ma este, gondolta magában a lány tőle szokatlan nehezteléssel. Nem volt különösebben büszke magára, amiért ennyit készülődött, és az, hogy a férfi meg sem dicsérte, csak tovább növelte a bosszúságát. Csak szép lassan, gondolta magában Ross, minden akaraterejét összeszedve, és atyainak szánt mosolyt villantott a lányra. Tessa ugyanazt a fekete ruhát viselte, amely a megismerkedésükkor volt rajta, alig több mint egy évvel ezelőtt, és az egyszerű öltözék jobban illett hozzá, mint valaha: csodálatosan kiemelte szomorú szemének smaragdzöld ragyogását és fényes aranyszőke haját, amely olyan lélegzetelállító természetességgel omlott le a vállára, hogy Ross alig bírta megállni, hogy hozzá ne érjen a fürtökhöz. – Megnézem, hogy van Olivia – válaszolta Tessa szándékosan semleges hangon. Nem volt nagy kedve ahhoz, hogy este tízkor egy csésze kávéval bújjon ágyba, de ha Ross ennyire meg akar szabadulni tőle… Mielőtt azonban a szaván foghatta volna a férfit, az elkapta a karját. – Azért nem kell ennyire sietned – duruzsolta csábító hangon. – A bébiszitter éjfélig Oliviával van, és tudod, ha baj van, úgyis ideszól. Ha szépen mosolyogsz, rendelek még egy üveg bort. A kitűnő vörösbor jól csúszott: felmelegítette Tessát, és az elszántságát is tovább gyengítette. Amikor Ross az utolsó cseppeket is kitöltötte, a lány végre föltette a kérdést, amely egész este bolygatta: – És ki fogja vezetni a szállodát, ha megnyílik? Ross elgondolkodva kortyolgatta az italát – Nem tudom. Lehet, hogy én. – De miért? – Miért ne? – kérdezett vissza a férfi enyhe kihívással a hangjában. – Nem sok minden köt Bathhoz. És feleségem sincs, aki miatt aggódnom kellene. A melegség és a nyugalom kezdett elillanni. – És Olivia? – kérdezte a lány fojtott hangon, hogy a szomszédos asztalnál ülők ne hallják, miről beszélnek. – Mindig meglátogatom, ha otthon leszek. Már délután is megmondtam, Tess – válaszolta a férfi kimérten. – Ő a lányom. Tudod, hogy soha nem hagynám cserben. De most, hogy Tessa ellenállasa kezdett megtörni, a lány nem tudta tovább türtőztetni magát. – Az nem ugyanaz – jelentette ki, és maga is elborzadt a hangjában bujkáló önsajnálattól. Ross lassan kifújta a levegőt. – Bocsásd meg a szemtelenségemet, Tessa, de ezek szerint hiányoznék neked, ha nem lennék melletted? – kérdezte mosolyogva. A lány kiitta a poharát, és vasvilla szemekkel méregette Rosst: gyűlölte a férfit, amiért az vallomásra kényszeríti, ugyanakkor határozottan meg is könnyebbült. Végül csak ki kell mondania. – Menj a fenébe, Ross, persze, hogy hiányoznál! Nem mintha megérdemelnéd. – Sss! – A férfi Tessa keze után nyúlt. A mosolya, az a kisfiús, igéző mosoly, amely már olyan sokszor bajba sodorta a lányt, még szélesebbé vált. – Ne rontsd el! Olyan szép volt az az

első mondat. Nem is sejted, milyen régóta várok már arra, hogy ezt halljam tőled… vagy valami hasonlót. – Egy hajszálnyival közelebb hajolt a lányhoz. – Tisztában vagy azzal, Tess, hogy még soha nem mondtál nekem semmi szépet? Tessa tudta, hogy csak egy lépés választja el a szakadéktól: attól, hogy feladja az elveit, és nyakig elmerüljön a nyers, minden bonyodalomtól mentes élvezetben. Olyan régóta nem engedett már meg magának ekkora luxust… és olyan jó volt érezni, hogy valaki kívánja, flörtöl vele, akarja… – Valószínűleg azért, mert nem érdemled meg, hogy bármi szépet mondjak rólad – vágott vissza nem túl nagy meggyőződéssel. A teste bizsergett a felelevenedett érzésektől, és összeszorult a gyomra. – De ha dicséretre szomjazol, ám legyen. Ross, gyönyörű az inged! A férfi sötét szeme vidáman, vágyakozóan csillogott. – Köszönöm szépen! Én nem egészen erre gondoltam, de kezdetnek ez is megteszi. Nem is rossz, ha figyelembe vesszük, mennyire kijöttél a gyakorlatból. Most pedig szedd össze magad, Tess. Lássuk, mit tudsz még. Nagyon szeretem, ha a testemet dicsérik… – Ez nem ér! – méltatlankodott a lány, zavartan csodálkozva rá Ross kezének melegére, ahogy a férfi a csuklóját cirógatta a hüvelykujjával. – Szemet szemért, bókot bókért. – Ez esetben te vagy a leggyönyörűbb, legönfejűbb, legkívánatosabb, legbonyolultabb, legcsodálatosabb lány a világon – jelentette ki a férfi diadalmasan. Majd, valamivel halkabban, odasúgta: – Szeretlek. Tessának elállt a szívverése. Lesütötte a szemét, és nagyot nyelt. Ez most már több a soknál! – Na, gyerünk! – nógatta Ross kedvesen. – Nem olyan nehéz ez. – Szép a… kezed – nyögte ki a lány zavartan, és érezte, hogy ezzel végképp kicsúszott a talaj a lába alól. Humorizálással nem megy semmire; Ross nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Tessa megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem akar tovább ellenállni á férfinak, és ez olyan leírhatatlanul jó érzés volt, hogy a lány nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Ez nagyon kevés – dünnyögte Ross. – Próbáld újra – szorította meg bátorítóan a lány kezét. – Mr. Monahan! – szólalt meg mögöttük a főpincér halk, bocsánatkérő köhintéssel. – Telefonhoz hívják, kérem, fáradjon a recepcióhoz! Egyikük sem vette észre a pincér érkezését; Tessa ijedten rezzent össze, Ross pedig nehezen palástolt türelmetlenséggel nézett a férfira. Aztán megenyhülten mosolyodott el, mert már semmi sem hozhatta ki öt a sodrából; végre visszaszerezte Tessát, és csak ez számított. – Pont a legrosszabbkor – legyintett barátságosan, így jelezvén a főpincérnek, hogy ennek ellenére nem haragszik rá. – Nézze, nem tudnák felírni az illető nevét és telefonszámát? Később visszahívom. – Attól tartok, a telefonáló személyesen önnel szeretne beszélni – válaszolta a pincér udvarias, ám komoly hangon. – Állítólag nagyon sürgős. – Menj csak nyugodtan, Ross – mondta Tessa, hirtelen visszazökkenve a rideg valóságba. El nem tudta képzelni, mi lehet ilyen sürgős. Talán a Grange-ben történt valami. – Lehet, hogy Theo az – kacsintott rá Ross. miközben felállt az asztaltól. – Azt mondta, kaszinóba megy. Talán kölcsön akar kérni néhány lepedőt. Amikor a férfi tíz perc múlva visszatért, Tessa rögtön tudta, hogy valami szörnyűség történt. – Mi az? – kérdezte halálra rémülve. A sápadt és szemmel láthatóan porig sújtott Ross visszaült az asztalhoz. – Richard Seymour-Smith. Meghalt. Ma délután. – Jaj! – sóhajtott föl a lány, ahogy tekintete összefonódott a férfi zavarodott pillantásával. Richard Seymour-Smith. Ross könyvelője. Antonia férje. Egy ilyen korai és váratlan halál

kétségtelenül megrázó, de a lány, aki a legrosszabbra számított, a szíve mélyén megkönnyebbült. Hála az égnek, hogy nem Maxszel vagy Hollyval történt valami. De mivel Ross egészen összeroppant a hír hallatán, Tessa megfogta a kezet. – Ez borzasztó! Szegény… Antonia. Ross, ha lehet, még sápadtabban rázta meg a fejét. – Baj van, Tess. Most beszéltem Maxszel. Meg Antoniával. Antonia ma este megjelent a Grange-ben, állítólag borzalmas állapotban. Gyakorlatilag elvette az eszét a gyász… gondolom, ez ilyenkor természetes. Mindenáron velem akart beszélni, azt mondja, rám van szüksége. Mással nem is hajlandó szóba állni. Szörnyű volt hallani… egyfolytában csak zokog, önmagát okolja, és azt hajtogatja, hogy nem bír Richard nélkül élni. Tess, azt állítja, hogy én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud rajta. – Értem – felelte Tessa óvatosan. Nehéz volt elhinni, hogy alig negyed órája még minden a legnagyobb rendben volt. – Azt akarja, hogy menj haza. Azonnal. – Én nem akarok odamenni! – kiáltotta Ross. – De nem tudom, hogyan bújhatnék ki alóla! Tess, hallanod kellett volna Antoniát… teljesen kétségbe van esve ő nem olyan erős, mint te… mindig volt valaki mellette, akire támaszkodhatott, és most össze van törve. – A férfi elhallgatott, józan, eltökélt tekintettel nézett a lány szemébe. – Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat, Tess. Antoniának szüksége van rám, mert meghalt a férje. Oda kell mennem.

Mattie, aki pocsékul aludt, végül feladta a küzdelmet, és fél hétkor kikecmergett az ágyból, egyre csak azt hajtogatva magában, hogy aggodalomra semmi ok. Richard azért nem hívta föl vagy látogatta meg őt tegnap, mert valami közbejött, vagy meggondolta magát, és mégsem hagyta el a feleségét. Lehet, hogy Antonia hisztériás rohamot kapott, minden trükkjét bevetette, térden állva könyörgött, és sírt… Mattie, nem tehetett róla, sajnálta a nőt. Nem túl kellemes élmény, ha dobják az embert, még akkor sem, ha Antonia megérdemli a sorsát. De akkor is bosszantó, hogy nincs semmi hír. Mattie várakozóan szuggerálta a telefont, aztán bekapcsolta a vízforralót, és inkább a teára meg az eperdzsemes pirítósra próbált gondolni, bár mostanában már az eperdzsem is kezdte elveszíteni a vonzerejét. Az asszony enyhe émelygést érzett, de nem tudta eldönteni, a reggeli rosszullétek kezdődnek-e, vagy csak túlságosan felizgatta magát. Mi van, ha Richard végül mégsem tudta rászánni magát a dologra? Mi van, ha miközben Mattie itt idegeskedik, a férfi, az újbóli egymásra találást követően, édesdeden alszik Antonia karjaiban? De hát Richard tegnap még olyan elszánt volt, és úgy örült, amikor megtudta, hogy apa lesz… A levélnyíláson betuszkolt reggeli újság tompa puffanással csapódott a konyhakőnek. Mattie összerezzent. Kitöltötte a teát, fogta az újságot, és letelepedett a konyhaasztalhoz. Nem érdemes ostoba képzelgéseken emésztenie magát; a helyi hírek és pletykák majd elterelik a gondolatait. Antonia tényleg szörnyű állapotban volt. Mivel nem volt hajlandó hazamenni, Max az egyik második emeleti lakosztályban szállásolta el. Ross, aki a reggeli menetrendszerinti járattal érkezett, és szakadó esőben tette meg az utat a Heathrow reptérről Bathig, délben érkezett meg a Grange-be.

Antonia egy halom pokróc alatt kucorgott az ágy közepén; rend szerint makulátlan sötétszőke haja a felismerhetetlenségig összekócolódott, gyűrött arcát könnyfoltok meg az előző esti smink maradványai tarkították. Amikor meglátta Rosst, zokogva a férfi karjába vetette magát. Érthetetlenül motyogott, és kétségbeesetten csimpaszkodott Ross ingébe. Ross, aki egész úton szorongva készült a megpróbáltatásra, végső kétségbeesésében arra gondolt, mit érezne, ha Tessa meghalna. Most, hogy minden óvatossága és tartózkodása szertefoszlott, miután elképzelte, mekkora fájdalommal járna egy ilyen veszteség, szorosan átölelte Antoniát, és hagyta, hogy a nő kisírja magát; hallgatta a gyötrelmes, szívfacsaró zokogást, és közben vigasztaló szavakat mormogott. – Jól van, édesem, sírd ki magad… itt vagyok… Amikor Antoniának nagy nehezen elapadtak a könnyei, a férfinak sikerült belediktálnia egy kis tejet meg két nyugtatót, amit még az orvos hagyott ott neki előző este. Ross egy hideg vízbe mártott kendővel gyengéden megtörölgette Antonia arcát, majd felpolcolta a nő hátát a hatalmas ágyban, és két kezébe fogta reszkető kezét. – Akarsz beszélni róla, vagy inkább alszol egyet? – Persze, hogy beszélni akarok róla – felelte Antonia elhaló hangon. – Ezért is vártam annyira, hogy haza gyere. Jaj, Ross, ez borzasztó, egyfolytában arra várok, hogy egyszer csak felébredek, és kiderül, hogy csupán rossz álom volt az egész. – Meséld el, mi történt. Beszéld ki magad, sírd ki magad, tedd azt, ami jól esik – mondta a férfi biztatóan. – Most már itt vagyok veled, és nem hagylak magadra. – Rettenetes volt! – Antonia kivett egy papír zsebkendőt az ágya mellett heverő dobozból, és megtörölte kivörösödött szemét. Olyan erős késztetést érzett a beszédre, hogy egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni magának. – Együtt ebédeltünk Richarddal. Olyan jó kedve volt, és a nap is szépen sütött… azt hittem, minden rendben van vele. Megbeszéltük, hogy munka után elmegyünk vacsorázni. Azt… azt mondta, vegyek magamnak valami szép ruhát, ő meg lefoglal egy asztalt a Zizi's-ben. Megcsókoltam, és azt mondtam neki, ő a legaranyosabb férj a világon… aztán beült az autóba, hogy visszamenjen az irodába. Elmosogattam, és még vagy egy órát tettem-vettem a házban, aztán beültem a kocsiba, hogy bejöjjek a városba ruhát venni. De amikor a Channon's Hill-i lehajtóhoz értem, megláttam Richard kocsiját egy rendőrmeg egy mentőautó mellett… Istenem, és pont akkor értem oda, amikor berakták a… berakták őt… a mentőautóba, és amikor megkérdeztem a rendőrtől, hogy mi történt, azt mondta, hogy Richard m… meghalt. – A nő újból sírva fakadt, Ross nyakába borult, és a férfi ingébe rejtette az arcát. Ross pedig, aki teljes szívéből átérezte a helyzet tragédiáját, kimondhatatlanul sajnálta Antoniát. Szorosan magához ölelte a nőt, és más lehetősége nem lévén, megismételte, amit az előbb mondott: – Nyugodj meg, itt vagyok veled. Vigyázok rád, nem hagylak itt. A férfi hullafáradt volt. Egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel – de nem amiatt, amit eredetileg eltervezett –, és most másra nem vágyott, mint hogy végre lefekhessen. Az Antoniával töltött órák nagyon megviselték, de amíg a nő el nem aludt, Ross kötelességének érezte, hogy mellette maradjon; vagyis meg Tessát sem tudta fölhívni, hogy meggyőződjön róla, a lány megérti-e, miért kellett hazautaznia. A bátortalan kopogásról eszébe jutott, hogy tíz perce kávét rendelt Antonia olyan görcsösen csimpaszkodott a karjába, hogy nem bírt mozdulni. – Szabad! – szólt ki lemondóan. Amikor a sápadt Grace belépett a szobába, a férfi fáradt ingerültséggel fürkészte a pincérnő helytelenítő arckifejezését, és eszébe jutott, hogy ez ugyanaz a lány, aki a múltkor ráborította a homársalátát. A férfi akkor bocsánatot kért a figyelmetlenségéért, de a lány megjegyzése nyomán feltámadt benne a gyanú, hogy az eset talán nem véletlenül történt. Ingerültsége hirtelen dühbe csapott át, amikor észrevette, hogy a lány szinte fensőséges idegenkedéssel méregeti.

– Tegye csak le azt a kávét az asztalra – vetette oda gorombán. – És ha továbbra is itt akar dolgozni, sürgősen változtasson a viselkedésén. A szálloda vendégei joggal várják el, hogy a személyzet tagjai megadják nekik a kellő tiszteletet. Te rohadék, gondolta magában Grace, és futkosni kezdett a hátán a hideg, amikor körülnézett. Az apja meglazított nyakkendőben, mellkasig kigombolt ingben ült az ágyon, karjában Antonia Seymour-Smithszel, és még van pofája azt mondani, hogy neki kell változtatnia a viselkedésén! – Én megadom a tiszteletet – felelte a lány, miközben, egy pillanatra sem véve le a szemét a párocskáról, az asztalra helyezte a tálcát. – A szálloda vendégeinek. És mindenkinek – tette hozzá tudatos szemtelenséggel –, aki megérdemli a tiszteletet. Rossnál betelt a pohár. Szóhoz sem jutott döbbenetében. – Ebből elég! – kiáltott fel, nem is próbálva palástolni a dühét. Kisebb gondja is nagyobb volt ennél. – Ki van rúgva! – Nagyszerű! – felelte Grace. Ez az ember az apja… ezt nem ússza meg szárazon… ez az ember az apja… – Nagyszerű! – ismételte a lány határozott hangon, hogy megmutassa, nem csak a levegőbe beszél. – Nagyon örülök. Az azonnali elbocsátás egyik nagy előnye, gondolta magában a lány szinte ijesztő vidámsággal –, hogy az embernek van ideje beugrani a fodrászhoz. Grace soha nem izgatta magát túlságosan a külseje miatt, de az most hirtelen különös jelentőséget kapott, muszáj volt kezdeni vele valamit. És bár a fodrász alaposan kifosztotta, Grace nagyon elégedett volt az eredménnyel: a platinaszőke tüskefrizurával, amely, a lelkes stylist véleménye szerint, szinte koboldszerű külsőt kölcsönzött neki. Amikor Grace három órakor hazaért, látta, hogy a nappaliban be van húzva a sötétítőfüggöny. Csodálkozva lépett be a házba, mert azt hitte, Mattie még a munkahelyén van. – Anyu, itthon vagy? – kérdezte óvatosan. Belépett a nappaliba, ahol szinte teljes sötétség honolt. Mattie a régi rózsaszín pongyolájában kuporgott a kanapén. Egy félrehajított újság hevert mellette a padlón – Anyu, beteg vagy? – Grace automatikusan felkapcsolta a villanyt. Mattie arckifejezése láttán idegesen rezzent össze. – Mi történt? Mattie lassan, nehézkesen oldalra fordította a fejét; az asszonyból áradó néma, tehetetlen fájdalom jeges rémülettel töltötte el Grace-t. A lány, aki nem tudta elképzelni, mi történhetett, gyorsan letérdelt az anyja mellé, és kétségbeesetten kérdezte: – Mondj már valamit! Mondd el, mi történt! – Jaj, Grace! – szólalt meg Mattie elhaló hangon. – Meghalt. Pedig annyira szerettem… és most nincs többé. Egyszerűen hihetetlen. A szeretőjéről beszélt, akinek létezését Grace már régóta sejtette, de akinek kilétét eddig sűrű homály fedte. Grace arra magától is rájött – a Grange-ben a tökélyre fejlesztette ezt a képességét –, a nagy titkolózás oka csak az lehet, hogy a szóban forgó illető nős, és bár elviekben nem nézte jó szemmel a dolgot, örült a Mattie életében bekövetkezett változásoknak. A szerelem hatására az asszony egészen kivirult. És most az anyja, aki mostanában több évet is letagadhatott volna a korából, olyan öregnek és bánatosnak tűnt, hogy a lánynak összefacsarodott a szíve tehetetlen dühében. Grace nem könnyen mutatta ki az érzéseit, de most szorosan átölelte Mattie-t. Mattie, aki már sírni sem bírt, száraz szemmel mondta: – El akarta hagyni a feleségét, hogy összeházasodhassunk. – Jaj, Anyu! – Ez így igaz – bólintott Mattie, szinte csak a maga megnyugtatására. – Honnan tudtad meg, hogy… mi történt? – Benne… benne volt az újságban. Drágám, ott térdelsz rajta, nehogy összegyűrd a lapot

Grace fölkapta a helyi újságot, és gyorsan átfutotta a két kihajtogatott oldalt. Ott volt, vastag betűkkel: HALÁL AZ AUTÓBAN. A lány némán olvasta végig az alig félhasábnyi cikket. – Richard Seymour-Smith? – kérdezte végül. Nem hitt a szemének. – Ő volt a… barátod? Mattie szólni sem bírt. Égő szeme elé kapta a kezét – miért, miért nem tud sírni? – és bólintott. – És el akarta hagyni Antoniát, hogy összeházasodhassatok? – Igen. – Előbb is elmondhattad volna – jegyezte meg Grace, aki azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Örültem volna. Most már nem érdemes elhallgatni előle, gondolta magában Mattie elcsigázottan. Előbb-utóbb úgyis megtudja. – Ráadásul terhes vagyok – nyúlt Grace keze után, hogy annak a melegéből merítsen erőt. Itt van neki Grace, és itt van a kisbaba is. Egyedül Richard hiányzik.

Hunter's Lodge kongott az ürességtől, amit Ross nem is olyan régen még nyomasztónak talált. Most viszont kifejezetten örült neki. Holly mindent megpróbált, hogy abban a pár órában, amit Ross Antonia szobáján kívül töltött, felvidítsa a férfit, de az elmúlt három kimerítő nap felért egy rémálommal, és mivel Tessa még mindig Edinburgh ban volt, Ross semmi másra nem vágyott, csak egy kis egyedüllétre. Meg egy nagy pohár whiskyre… Amikor alig tíz perc múlva kopogtattak az ajtón, Ross halkan el– káromkodta magát. Ki a fene jön ilyenkor látogatóba? – gondolta magában. Egyedül Holly tudja, hogy itt van. Mivel nem tehette meg, hogy nem nyit ajtót – már alkonyodott, a nappaliban égett a villany, és a kocsija is kínt állt a ház előtt –, feltápászkodott, és kiment a hallba. – Hát ez jó! – Beszélnem kell magával. Nagyon fontos. A férfi megcsóválta a fejét, és elkínzottan túrt bele a hajába. – Nézze, ellentétben azzal, amit gondol, nem repesek az örömtől, ha el kell küldenem valakit a személyzetből. De ha azért jött ide, hogy visszakönyörögje magát, fölöslegesen fáradt. Komolyan azt hiszi, hogy megkönyörülök magán? Amikor Grace dacosan előreszegett állal megrázta a fejet, a férfinak hirtelen beugrott, mi olyan furcsa a lányon. Nyoma sem volt a vállig érő, seszínű hajnak; a lány kiszőkíttette és rövidre nyíratta a frizuráját, és ez nem állt kifejezetten jól neki. Ráadásul túl erős sminket viselt, és azt is gyakorlatlan kézzel vitte föl. Mit vétettem, gondolta magában a férfi kétségbeesetten, hogy most végig kell játszanom ezt a fölösleges meccset? Mindenki hagyjon békén! – Nem az állásomat akarom visszaszerezni – mondta Grace, eltökélve magában, hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. – Beszélnem kell magával. – Miről? – Nagyon fontos. Ross felsóhajtott. – Akkor jöjjön be.

– Köszönöm. – Grace követte a férfit a nappaliba. Álmélkodva hallgatta a síri csöndet, álmélkodva gondolt saját merészségére. Végre-valahára rá tudta szánni magát, hogy a tettek mezejére lépjen, és ez jó érzéssel töltötte el. – Hadd halljam, miért van itt – szólalt meg Ross hirtelen. Töltött magának még egy italt, de a lányt szándékosan nem kínálta meg. Grace, akinek figyelmét nem kerülte el ez az aprócska megaláztatás, halványan elmosolyodott. Úgysem akart inni; ivott már eleget. – Csak annyit szeretnék mondani, hogy szerintem nagyon ostobán viselkedik – felelte hetykén a lány, mélyen a dzsekije zsebébe süllyesztve a kezét. – Már régen feleségül kellett volna vennie Tessát, de maga nem bírta megállni, hogy ne szűrje össze a levet Antonia Seymour-Smith-szel. Aztán Francine Lalonde-dal, a színésznővel is lefeküdt. Most pedig – hadarta Grace, mielőtt még Ross félbeszakíthatta volna – megint Antonia került terítékre. Nem tűnt még föl magának, mekkora hülyeséget csinál? Ross nem hitt a fülének. Ez a lány meghibbant! – Na, ebből elég! – csattant föl a férfi, és a lány felé lépett. – Menjen innen! Grace hátrálni kezdett, és mosolyogva kérdezte: – Na és én? Velem nem akar lefeküdni? A férfi dermesztő pillantást vetett a lányra. – Az isten szerelmére, idáig azért nem fogok lesüllyedni! – Pedig szerintem – vetette oda Grace keserűen – maga egy önző disznó, és bárkit az ágyába cipelne, aki csak él és mozog. A helyzet kezdett kínossá válni. Most mi a francot csináljak? – töprengett magában Ross. Hívjam a rendőrséget? – Nézze, ami sok, az sok. – Most már biztos, hogy a lány nem komplett; óvatosnak kell lennie. – Én megértem, hogy az állása elvesztése komoly megrázkódtatást jelentett a maga számára, de így mégsem lehet… – Nem! – ordította Grace. Szürke szeme dühösen csillogott. Most már végleg elszakadt nála a cérna. – Az jelent komoly megrázkódtatást, ahogyan maga a nőkkel bánik. Ahogyan az anyámmal is bánt! Ross fölemelte a kezét, hogy így próbálja csendre inteni a lányt. Ha nem sikerül lecsillapítania, még valami butaságot csinál. – Grace – felelte nyugodt hangon. – Én nem is ismerem a maga édesanyját. – Ó, dehogynem! – Grace aki tökéletesen tisztában volt mondanivalója súlyával, mély levegőt vett. Érezte, hogy vadul kalapál a szíve. – Mattie Jamesonnak hívják. Ross értetlenül pislogott. Még soha életében nem hallotta ezt a nevet. Békülékeny hangon kérdezte: – Mégis mi történt? Nem kapott állást a szállodában? Tudhattam volna, hogy nem fog emlékezni, gondolta magában Grace. Az ajkába harapott. – Nem – válaszolta kimérten. – Régebbről ismeri. – És? – A férfi zavartnak tűnt, de nem izgatta magát különösebben Grace úgy érezte, nem létezik nagyobb megaláztatás annál, mint amikor egy nagyon közeli ismerős ilyen könnyedén elfelejti az embert, hogy jön ahhoz ez az alak, hogy ilyen gyalázatosan bánjon az anyjával – és vele? – És – hallotta a lány a saját hangját, amikor az ádáz harag és a hosszú ideig elfojtott sérelmek végül utat találtak maguknak – maga lefeküdt vele. Teherbe ejtette. Aztán elhagyta. – Nézze, maga téved – felelte Ross, akinek őszinte döbbenet sugárzott a tekintetéből. – Összetéveszt valakivel. Terhesség ide vagy oda, nekem soha nem volt Mattie nevű barátnőm – Én nem állítottam, hogy a barátnője volt – közölte vele Grace hűvösen. – Én csak annyit mondtam, hogy lefeküdt vele. Ő nem gondolta, hogy csak egyéjszakás kalandról van szó. Várta, hogy maga megkeress…

A férfi arckifejezése láttán dühösen kiáltott fel: – Még mindig nem érti, ugye? Ez a nő az anyám! Maga pedig lefektette, teherbe ejtette, aztán szépen elfelejtette őt. Akkor legalább most gondolkodjon! Na, kapiskálja már? Maga az apám, Mr. Monahan. Az apám. Rövid, hátborzongató csönd támadt, melynek során a lány csak úgy mellékesen állapította meg magában, hogy kint már egészen besötétedett. De végre mindent elmondott a férfinak, most már csak arra kíváncsi, Ross hogyan fog reagálni. Egy biztos; a pasas ezek után már nem nézheti levegőnek őt. A lány minden reakcióra fel volt készülve, a derültséget kivéve. Amikor Ross felkacagott, Grace úgy érezte magát, mint akinek kitépték a szívét Ross hirtelen elkomorodott. – Hát persze. Hiszen annyira hasonlítunk. Na, jó, ebből elég! Ideje, hogy hazamenje… nekem is indulnom kell. Szívesen elvinném – tette hozzá a férfi gúnyosan –, de a Grange-ben van dolgom. – Te szemét! – visította Grace, aki ebben a pillanatban jött rá, hogy Ross egyáltalán nem veszi komolyan őt, és ha nem cselekszik gyorsan, a férfi egyszerűen kiteszi a szűrét a házból. Gondolkodás nélkül kirohant a hallba, és a lépcső fele indult. Mielőtt Ross utolérhette volna, már fel is szaladt az emeletre. Amikor elérte a legfelső lépcsőfokot, rápillantott a szemközti falon függő festményre – talán Tessa műve volt –, majd megfordult, és diadalmas tekintettel nézett le a férfira. – A lányod vagyok, és nem fogsz megszabadulni tőlem. Megaláztad az anyámat, ott hagytad őt a szarban… és most is ugyanezt teszed… megint cserben hagyod… de ezt már nem úszod meg! Ideje, hogy valaki móresre tanítson. A francba, az apám vagy, és még csak nem is örülsz… – Maga teljesen megőrült – mondta Ross kimért, elutasító hangon. – És ha nem jön le onnan, de rögtön… – Nem vagy képes elviselni az igazságot! – visította Grace magából kikelve. – De hogy is lennél képes rá, amikor folyton hazudozol? Mocskos csaló vagy, és azt is meg fogod bánni, hogy egyáltalán szóba álltál anyámmal! Ross még soha nem élt át ennél nevetségesebb, bizarrabb helyzetet Tudta, hogy meg kell nyugtatnia a lányt, mielőtt kihívja a mentőket, és közben az járt a fejében, ha tényleg ismerte volna ezt a bizonyos nőt, akkor most tényleg lenne mit megbánnia. A lány azonban, aki, úgy tűnt, olvas a gondolataiban, panaszosan felüvöltött, és a fürdőszoba felé rohant. A férfi, attól tartva, hogy a lány esetleg kárt tehet magában, utána indult. Nemsokára utol is érte, és a derekánál fogva visszavonszolta-visszacipelte őt a lépcsőhöz. – Gyűlöllek! – ordította a dühösen csapkodó-rúgkapáló lány, aki úgy ficánkolt a férfi karjában, mint egy angolna. Ross egy szót sem szólt; komoran állta a támadást, és a lépcső tetejéhez érve kissé oldalra fordult. Ám miközben ő csak ímmel-ámmal próbálta megfékezni Grace-t, a lány teljes erőből hadakozott. Vad rúgkapálások közepette kiszabadította magát Ross szorításából, majd, mindkét karját előrenyújtva, begörbített ujjakkal a férfi arca felé kapott. A hirtelen támadás, a lány arckifejezése meg a fülsiketítő, artikulálatlan visítás hatására Ross egy pillanatra kizökkent a nyugalmából, és idegességében hátralépett. Csakhogy eltűnt a lába alól a talaj. Hiába keresett szilárd támasztékot a lábának, csak puszta levegőt talált helyette. A férfi elvesztette az egyensúlyát, és hátrazuhant. És mialatt a fülében még mindig ott csengett Grace szörnyű rikácsolása, háttal rázuhant az egyik kőkemény, faragott tölgyfa lépcsőfokra, és éles fájdalom hasított a testébe. A gyötrő fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált, ahogy Ross legurult a lépcsőfokokon. És minden… a körülötte lévő tárgyak, a förtelmes hangzavar, az agya kezdett elsötétülni, egyre homályosabbá válni… Szerencsére, mire leért a lépcső tövébe, elvesztette az eszméletét.

Megöltem, bámult le Grace a mozdulatlan testre. A lány lassan, remegve leóvakodott a széles lépcsősoron, és leguggolt Ross mellé. Ross a hasán feküdt, de a lánynak semmi kétsége nem volt afelől, a férfi halott. A fehér pulóverbe és koptatott farmerbe bujtatott test teljesen mozdulatlan volt. Nem is lélegzett. És amikor a lány fölé hajolt, hogy szemügyre vegye a profilját, a sötét szempillák meg sem rebbentek. – Úristen! – suttogta a lány, mereven bámulva az apját, és arra gondolt, most aztán mindennek vége. – Úristen, ne haragudj, nem akartalak megölni! Miért nem hittél nekem…

Ross halvány mosollyal nézett a lányra – Ha tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy visszaszerezzelek, már hónapokkal ezelőtt levetettem volna magam az első utamba eső lépcsőn – dünnyögte. Tessa, aki elhatározta, hogy nem fog sírni, megcirógatta a férfi meleg, napbarnított karját. – Miből gondolod, hogy visszaszereztél? – tudakolta könnyedén. – Eddig nem voltál ilyen szenvedélyes – pillantott le Ross a lány kezére. Tessának akkora gombóc nőtt a torkában, hogy alig bírt nyelni. – Érzed? – Nem, de nagyon kérlek, ne hagyd abba. Csodás. A lány nem értette, a férfi hogyan tud ilyen bátor, ilyen józan, ilyen jókedvű lenni. Amikor Holly reggel azzal a hírrel hívta föl Tessát, hogy Ross kórházba került, a lány azonnal repülőre ült, anélkül, hogy egyáltalán tisztában lett volna a férfi sérüléseinek mértékével és súlyosságával. Csak most, hogy szemügyre vette Rosst, és végighallgatta az orvos óvatos jóslatait, tudatosult benne, mekkora a baj… és még mekkora lehet. Mert bár a férfinak egyetlen csontja sem törött el, magyarázta az orvos, a sérülékeny gerincagy nyaki része olyan súlyosan sérült, hogy begyulladt és feldagadt, Ross pedig emiatt gyakorlatilag nem tudja mozgatni a végtagjait. Az ilyen „gerincsokk” esetében az orvosok csak annyit tudnak tenni, hogy különféle gyulladáscsökkentőkkel megpróbálják lelohasztani a duzzanatot. És várnak. Csak bizonyos idő elteltével derül ki, hogy a sérülés visszafordíthatatlan-e. És ha az, Ross a nyakától lefelé lebénul, méghozzá örök életére. – Még mindig nem értem, hogy történhetett – jegyezte meg Tessa lassan, tovább simogatva a férfi karját. – Hogy a fenébe zuhantál le azon a lépcsőn? Te nem szoktál csak úgy elesni. Ross, mivel a vállát nem bírta megmozdítani, csak a szemöldökét húzta föl. – Rövidzárlat. Nem figyeltem oda, merre lépek. Egy rossz mozdulat… és putty! Még szerencse, hogy Holly rám talált, különben még mindig ott feküdnék. Tessát már a puszta gondolattól kirázta a hideg. Állítólag Antonia, aki torkaszakadtából bömbölt Ross után, megparancsolta Hollynak, hogy kerítse elő a férfit, és végül is így derült fény a balesetre. Tessa tudta, hogy bizonyos szempontból hálásnak kellene lennie Antoniának, ő azonban szívesebben tulajdonította Hollynak az érdemet, aki, legyőzve magában az iszonyt, hogy ilyen állapotban látja Rosst, megőrizte a lélekjelenlétet, és hideg fejjel cselekedett. Tessa, akit hirtelen újabb pánikroham fogott el, sehogy sem bírta tovább fenntartani a vidámság látszatát. Forró könnyek tolultak a szemébe.

– Jaj, Ross, mi lesz most? Úgy félek… – Sss! – Tessa elkeseredését látva, Ross is majdnem bedobta a törölközőt. Nagyon szerette volna átölelni és megvigasztalni a lányt. De moccanni sem bírt. És az orvosok már figyelmeztették, hogy a bénulás akár maradandó is lehet. – Ne sírj! Örülök, hogy hazajöttél. – Még szép, hogy hazajöttem! Azt hitted, nem fogok? A férfi elvigyorodott, minden igyekezetével azon volt, hogy megvigasztalja a lányt. – Azt hittem, esetleg Theót választod. Biztosan neked is megfordult a fejedben. Theo gazdag. Elképesztően gazdag. – És elképesztően alacsony. – Tessa megtörölte a szemét, és megpróbált mosolyogni, mert tudta, hogy Ross ezt akarja. A férfi úgy tett, mintha nagyon megkönnyebbült volna. – Szóval nincs vetélytársam… – Hát, azt azért nem mondanám, hogy nincs… A férfi hirtelen elkomorult, megerősítést várva fürkészte a lány arcát sötét szemével. – Tess, szeretnélek megkérni valamire. ígérj meg nekem valamit. A lány szólni sem bírt, csak megszorította Ross kezét. – Igen. Persze… persze. – Jó – felelte Ross, azzal komiszul elmosolyodott. – Amint kikerülök innen és munkaképesnek nyilvánítanak, el fogsz csábítani engem. Határ a csillagos ég. És legalább huszonnégy óráig kell tartania, különben visszakérem a pénzem. – Te piszok zsaroló! – kiáltott fel Tessa, azon imádkozva magában, hogy a férfi optimizmusa ne legyen alaptalan. – Hirtelen azt hittem, komolyan beszélsz! – Teljesen komolyan beszélek – felelte a férfi sértődötten. – Ha ettől nem leszek jobban, akkor semmitől. A szájam viszont most is tökéletesen működik. Ha esetleg alapozni szeretnél, adj egy csókot. Rossnak minden nap több látogatója volt, mint amennyit hivatalosan fogadhatott volna. A látogatási időn kívül ápolónők, gyógytornászok, orvosok, ideggyógyászati szakasszisztensek és fizikoterápiás szakemberek foglalkoztak vele. Az a pszichiáter, akit azért küldtek be hozzá, hogy segítsen neki megbarátkozni a tartós és nyomorúságos rokkantság gondolatával, öt percig sem maradt nála. Ross közölte a fickóval, hogy mivel esze ágában sincs rokkanttá válni, csak az idejüket vesztegetik, úgyhogy a pszichiáter akár ki is fáradhat a szobából. De éjszakánként, amikor egyedül feküdt a klinika egyik hófehér, egyágyas kórtermében, mélyen beszívta a kórházi fertőtlenítőszagot, és a plafon lyukacsos hungarocell-borítását bámulta, elég ideje volt gondolkodni. És volt is min gondolkodnia. Egyedül azzal nem foglalkozott, hogyan fogja feldolgozni a tartós rokkantság állapotát. Mert bár teljes szívéből szerette Tessát és Oliviát, vagy talán éppen emiatt, tudta, hogy inkább megöli magát, mint hogy egész hátralévő életét tolószékben töltse. A hatodik napon Mattie is meglátogatta. – Köszönöm, hogy bejött. – Ross alaposan szemügyre vette a negyvenes éveiben járó kövérkés nőt, aki sötétkék ruhát viselt szolid cipővel, és kellemes parfümillatot árasztott magából. Az asszony bizalmatlan, ugyanakkor büszke tekintettel viszonozta a pillantását. – A telefonban azt mondta, fontos – felelte Mattie halkan. – Gondolom, Grace-ről van szó – Igen. Nos, Grace egy hete meglátogatott engem. Mondott nekem valamit, amit én nem hittem el. – És? – kérdezte Mattie nem túl barátságosan. Ross felsóhajtott. Ez nehezebb lesz, mint gondolta. – És – folytatta a férfi, az asszony rideg, merev tekintetét figyelve – ha ön esetleg tudja, miről beszélek, elárulhatná nekem, hogy igaz e vagy sem.

– Ha egyről beszélünk – válaszolta az asszony hűvösen –, akkor magának tudnia kell, hogy igaz. Nem valószínű, hogy Grace magától kitalál egy ilyen történetet, aztán bemeséli nekem, hogy ez az igazság, vagy tévedek? Hosszú csönd támadt; Ross próbálta megemészteni – ugyanakkor nem győzte csodálni – az asszony egyszerű, ám logikus kijelentését. – Tehát én vagyok az apja – szólalt meg végül. – Úristen, milyen fura helyzet! Ne haragudj, de egyáltalán nem emlékszem rád. Hol… ismerkedtünk meg? – Egy nyári bálon, Bristolban – legyintett az asszony. – De most már ne is törődj vele. Te részeg voltál, én meg boldogtalan. Nem hibáztatlak a történtekért. – Én akkor is sajnálom – ismételte Ross. – Nem lehetett könnyű dolgod. Ha akkor megkeresel, én… segítettem volna. De én nem akartam, hogy segíts, gondolta Mattie, felidézve magában, akkoriban milyen szörnyű megaláztatásként élte meg a történteket. Csak azt akartam, hogy legalább annyira szeress engem, mint én szerettelek téged. Hangosan azonban csak ennyit mondott: – Most már mindegy. Voltak nehézségeim, de túléltem. Túléltük. Persze, ez a sok hűhó most mind nem lenne, ha Grace nem pont a te szállodádban vállal munkát. Ez természetesen nem az én ötletem volt. – Ha ilyen rosszul érintett az úgy – vonta össze a szemöldökét Ross –, nem értem, miért árultad el neki a kilétemet. Nem lett volna egyszerűbb, ha…? – Nem hát! – csattant föl Mattie, de amikor látta, hogy Ross tekintete őszinte értetlenségről árulkodik, hirtelen rájött, hogy a férfi valószínűleg nem tudott Grace gyerekes rajongásáról. Az asszony kipirult arccal rogyott le az ágy mellett álló székre. – Elnézést! – mentegetőzött idegesen. – Nem, talán tényleg egyszerűbb lett volna, ha nem mondom el neki, de muszáj volt. Szegény gyerek, nem csoda, hogy összezavarodott, gondolta magában Ross, majd megkérdezte: – Hol van most? Sikerült másik állást találnia? – Nem tudom. A múlt héten eltűnt. Csak egy levelet hagyott – tette hozzá Mattie elkínzott arccal –, amiben azt írta, hogy leutazik délre munkát keresni, és azóta sem hallottam róla. – Ha felhív – szólalt meg Ross óvatosan –, mondd meg neki, hogy bent voltál nálam, és minden… rendben van. Mattie, aki felfigyelt a hangnemváltásra, éles, gyanakvó pillantást vetett a férfira. – Mikor is járt nálad Grace? Ross önkéntelenül is elmosolyodott. Tetszett neki ez a büszke, bátor, határozott nő. Egy kicsit Tessára emlékeztetett. – Az nem fontos – nyugtatta meg Mattie-t a férfi. – Ez legyen a mi titkunk. De mondd meg neki, hogy mindent értek. És hogy nagyon sajnálom. Idáig nem bántam vele túl jól, de most, hogy mind a hárman tudjuk, hányadán állunk, talán mindent tisztába tudunk tenni. Mattie, mereven bámulva a férfi béna végtagjait a vékony fehér lepedő alatt, az élet kiszámíthatatlanságán tűnődött. Miután hosszú évekig ábrándozott erről a tökéletes testről, a Richarddal való megismerkedés kellett ahhoz, hogy rájöjjön, a tökéletes külső nem jelent semmit. Gyorsan elmosolyodott, még mielőtt a könnyek teljesen elhomályosították volna a tekintetét. – Hát persze. Remélem, hamarosan lábra állsz. – Ne aggódj – felelte Ross, azon töprengve, vajon az enyhe bizsergés az ujjaiban valódi, vagy csak a képzelete műve. – Úgy lesz. Megígértem valakinek.

A lány szíve most is bukfenceket hányt a férfi hangjának hallatán. – Holly? Itt Max – de a lánynak az elmúlt pár hónap során végre sikerült megfékeznie az ösztöneit. Az örökös optimizmus csalódáshoz vezet, tanulta meg a saját kárán. Végre kezdett beletörődni, hogy a hőn áhított szerelmi kapcsolat nem fog létrejönni. – Igen? – felelte óvatosan. – Izé – dadogta Max, akit enyhén meghökkentett a lány szenvtelensége arra gondoltam, elmehetnénk vacsorázni ma este. – Jó – felelte Holly, azzal fölkapta a távirányítót, és váltogatni kezdte a csatornákat. Hurrá, most kezdődik az a film Tom Cruise-zal! – Rendben. Akkor… ööö, egy óra múlva érted megyek. – Oké. – Holly letette a kagylót. Azzal felpolcolta meztelen lábát, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, hogy megnézze a filmet. Ötvenöt perc múlva Tom Cruise és Kelly McGillis már éppen kezdte megadni magát a forró, kölcsönös vágyakozásnak, amikor csöngettek. – Az ég szerelmére! – kiáltotta Max, amikor a lány ajtót nyitott. – Mi folyik itt? Holly, akinek vörösesszőke tincsei lazán omlottak le a vállára, egy régi farmert meg egy szakadt Miami Dolphins pólót viselt, és egyáltalán nem volt kifestve. – Tom Cruise az előbb ment föl Kelly McGillis lakására, és most éppen… – Én rólad beszélek – vágott közbe a férfi. – Megbuggyantál? Most foglaltattam asztalt a Zizi's-ben, és te még fel sem öltöztél! – Azt hittem, nem jössz – felelte értetlenül Holly, és közben remekül érezte magát. Végre, életében először, sikerült helyrebillentenie az egyensúlyt. És ennek nagyon örült. – De hát megbeszéltük, nem? – bosszankodott Max tehetetlen dühében. Amíg hirtelen rá nem jött, honnan fúj a szél. – Á, kezdem érteni! Azért szívatsz, mert a múltkor felültettelek. Ennél azért többről van szó, gondolta magában Holly, de egy szót sem szólt. Csak bólintott. – És tényleg olyan édes a bosszú, mint mondják? – Ó, igen. Max elmosolyodott. – Hát, ez is valami. Figyelj csak, bejöhetek, vagy mindjárt becsapod az ajtót az orrom előtt? Mialatt a lány a filmet nézte, a férfi lemondta az asztalfoglalást, rendelt két pizzát, és gyorsan elugrott a közeli éjjel-nappaliba. Holly, aki derekasan legyűrte magában a vágyat, hogy a férfi távollétében feldobjon egy kis rúzst meg szempillafestéket, és sárgás fényű izzót csavarjon a hangulatlámpába, egy tapodtat sem mozdult a kanapéról. Fogalma sem volt, mit akar tőle Max, de ezúttal nem akart alkalmat adni a férfinak, hogy az hülyét csináljon belőle. – Hogy van Ross? – érdeklődött, amikor Max, két Chianti Classicóval a hóna alatt, megjött a vásárlásból. A hatalmas, fokhagymaillatú pizza, amely jócskán lelógott a tálról, egyenesen isteni volt. A lány, fütyülve arra, mit gondol róla Max, kigombolta a farmerját, és kivett meg egy szeletet. – Egyre jobban. A gyógytornászok már alig bírnak vele. Állítólag sokkal gyorsabban gyógyul, mint az orvosok gondolták. Még csak öt hét telt el, de már hetvenöt százalékos az izomereje. – Szegény Tessa! – jegyezte meg Holly mosolyogva. Ross boldog-boldogtalannak vidáman kérkedett a beígért szexmaratonnal, a történet szinte szállóigévé vált a rendszeres látogatók körében.

– Ross, te mázlista! – merengett el Max, és harsányan felnevetett, amikor szembesült Holly felháborodott arckifejezésével. – Jól van, jól van, ne nézz rám ilyen csúnyán! Csak vicceltem. Akkor sem csábíthatnám el Tessát, ha akarnám: fülig szerelmes az öcsémbe. – Emlékszel, eleinte mennyire utáltad? – kérdezte hanyagul Holly, a bort szopogatva. – Nem utáltam. Csak nem bíztam benne. – Hmm, én meg Antoniában nem bízom. Ma is bent volt a kórházban? Max úgy érezte magát, mintha titokban kétélű kardot nyomtak volna a bordái közé. Látva, hogy Tessa szinte állandóan ott strázsál Ross ágya mellett, Antonia úgy döntött, Maxre fogja kivetni nem kifejezetten diszkrét hálóját. Richard temetése után visszaköltözött a házba, de mivel nem viselte jól az egyedüllétet, továbbra is el-ellátogatott a Grange-be – Maxhez –, méghozzá majdhogynem napi szinten. Természetesen mindenki sajnálta őt, de a szégyentelenül kacér viselkedéssel párosuló gyászt azért nem volt könnyű meg emészteni. Max, aki Ross távollétében átvette a szálloda irányítását, gyorsan bezárkózott az irodájába, valahányszor Antonia kocsija csikorogva végigszáguldott a kavicsos felhajtón. Ross pedig állítólag azért ragaszkodott a gyógytornához, hogy távol tartsa magától a nőt. Tessa, aki próbálta higgadtan kezelni a helyzetet, nehezen tudta tolerálni Antonia viselkedését; ami Antoniát illette, az ő szemében a lány mintha nem is létezett volna. – Hmm? – Maxnek elkalandoztak a gondolatai. Hirtelen azon kezdett morfondírozni, miért bánt eddig olyan lekezelően Hollyval. A lány ugyan nem volt sikkes és kifinomult, de kétségtelenül megvoltak az erősségei, Max pedig az elmúlt pár hét során, miután saját szemével látta, Holly milyen keményen tartja a frontot a Grange-ben és a kórházban is, rájött, hogy sokkal több érték rejtőzik Holly Ringben, mint azt az ember első pillantásra gondolná. A férfi szemét az sem kerülte el, minél kevésbé próbálja a lány az általa oly nagyon kedvelt harsány sminkkel elcsúfítani az arcát, annál csinosabban fest. – Antonia – ismételte Holly, és ijedten állapította meg, ha nem vigyáz, mindjárt elveszti a fejét. Miért bámul így Max? Olyan idegesítő! És olyan igazságtalan! – Bent volt – felelte a férfi elutasítón. – De nem értem, miért kell elrontani az esténket azzal, hogy a gyászoló özvegyről beszélünk. Figyelj csak, meghívtak Goodwoodba a következő utáni hétvégére… nincs kedved eljönni velem? – Ám amikor meglátta a Holly arcára kiülő kétségbeesést, ő is elkomorodott. – Nem, biztosan nincs. Holly, aki soha nem szokott kertelni, sehogy sem bírta türtőztetni magát. Idáig minden rendben ment, azt hitte, végre sikerült immúnissá válnia, erre most Max mindent bedob a meghódítására. Ez több mint igazságtalan… ez egyszerűen kegyetlenség. – Mi ez a hirtelen kedvesség? – kérdezte nyersen. – Nem tudom, miért csinálod, de nagyon idegesítő. Mit nyájaskodsz itt velem? Soha nem szoktál. Max bűnbánóan mosolygott: Tudom, hogy nem áll jól a szénám ezen a téren. Pedig kedvellek, Holly. Csak nem merem elkötelezni magam egy olyan nő melleit, aki többet vár el tőlem, mint amennyit adni tudok. – Ki mondta, hogy tartós kapcsolatot akarok? – horkant föl Holly, és ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, miután kimondta ezt a szemenszedett hazugságot. – Senki – vonta meg a vállát Max. – Ilyen a természetem. Lételemem a gyanakvás. A lány szürke szeméből csak úgy sütött a felháborodás. – Hát akkor tévedtél – mondta Holly élesen. – Én csak egy kis szórakozásra vágytam. – A két ököl suttyomban majdnem szétrepedt. – Megnyugtatlak, hogy eszem ágában sincs lekötni magam. Amikor Max, még mindig mosolyogva, előrehajolt és megfogta Holly kezét, hogy csókot leheljen felfordított tenyerére, a lány tudta, hogy megindult a lejtőn. Nem bírt ellenállni a férfinak. Talán, gondolta magában tehetetlenül, így majd sikerül kivernie őt a fejéből. De az is lehet, hogy valahogyan mégiscsak el tudja altatni Max gyanakvását, és végül a férfi is belátja, nem is olyan borzasztó dolog az a családalapítás…

– Akkor elnézést kérek – hajolt hozzá még közelebb a férfi. A szája már csak centiméterekre volt a lányétól, és a hangja, annak a bizonyos arcszesznek az illatával keveredve, úgy hatott Holly érzékeire, mint a kábítószer. A teljesen elgyengült Holly átadta magát a csóknak. – Mivel ma nem vagy részeg, bízhatok benne, hogy nem fogsz elaludni az elkövetkezendő egy-két órában? – duruzsolta Max, amikor a lány végül, az örömtől megrészegülve, elhúzódott tőle. Holly megrázta a fejét, és kissé elpirult, amikor eszébe jutott az a szörnyű este. – Jó. Most, hogy mindent megbeszéltünk… semmi ígéret, semmi kötelezettség… hadd mondjam el, hogy nagyon szeretnék lefeküdni veled. Halk kiáltás, a zokogás és a sóhaj keveréke hagyta el Holly ajkát. A férfi magához vonta a lányt. – Ez most igen vagy nem? – kérdezte lassan. Ez, gondolta magában a lány, olyan, mint az ember összes születésnapja együttvéve. Ahogy tétován végigsimított Max vállán, és megcsodálta a kék-fehér csíkos ing alatt megbúvó kidolgozott izomzatot, tudta, hogy mindig is erre vágyott – az álom végre valósággá vált. – Igen – suttogta, de mire ezt kimondta, a lassú, felkavaró, varázslatos csábítási rituálé már elkezdődött.

Ross hátralépett, és szemügyre vette a vásznakat, amelyek közül néhány már bekeretezve lógott a falon, míg a többi a kicsi nappali egyik sarkában hevert egymáson. – Még mindig nem bírom elhinni, hogy ilyen sokat dolgoztál. – A férfi nem győzött csodálkozni a hihetetlen stíluskavalkádon; szomorkás, tompa árnyalatú akvarellek itt, trópusi karneválok színeit idéző olajfestmények ott – aprólékos tusrajzok versengtek a híres épületekről készült klasszikus tanulmányokkal, de ezek is nehezen tudták elvonni a figyelmet az ironikus-komikus tömegjelenetekről, amelyek Tessa specialitásának számítottak. – Nagyon jók, Tess. Komolyan. – Köszönöm – nyalábolta fel a lány Oliviát, és megpróbált közömbös arcot vágni. Az ébenfa botra támaszkodó Ross – az eszköz egyáltalán nem illett a férfi amúgy tökéletesen egészséges külsejéhez – lassan odalépett egy kisebb festményhez, és néhány pillanatra teljesen elmerült a nézegetésében. Majd, azzal az arckifejezéssel, amelyet Tessának már éppen elég alkalma volt megismerni, a lány felé fordult, és így szólt: – Most már tényleg össze kellene hoznunk neked egy saját kiállítást. – Igen? – kérdezte Tessa. Hála istennek, hogy Holly nincs itt, gondolta magában. A földön fetrengene a nevetéstől. – Ez nem kérdés! – mutatott a négy falra a férfi széles mozdulattal. – Itt legalább száz kép van. Figyelj, beszélek egy-két emberrel, bedobom nekik a csalit, és már el is kezdhetünk helyszint keresni. Fel is hívom Marcus Devenish-t. – Ha már itt tartunk – vágott a férfi szavába a lány –, két hét múlva lesz egy kiállítás a Devenish Galériában, amit nagyon szeretnék megnézni. Gyere el te is, és beszélj a tulajjal. – Miért várjunk addig? Máris indulhatunk. Istenem, nem is tudod, mennyire örülök, hogy végre kiengedtek a kórházból… menni akarok és intézkedni… Tessának ezúttal az ablak felé kellett fordulnia, hogy elrejtse a mosolyát. Odakint az ólomszürke októberi felhők teljes súlyukkal nehezedtek rá a dérlepte dombokra. Mialatt Ross a

kórházban feküdt, a kezdődő tél, amely idén szokatlanul korán érkezett, kitúrta helyéről a tarka őszt. És amíg a férfi cselekvésképtelen volt, Tessa vette kezébe a dolgokat. A másik karjába téve át a sajtkukac módjára ficánkoló Oliviát, lehajolt, és egy prospektust vett elő a táskájából. Pléhpofával nyomta a férfi kezébe. – Ez az a kiállítás, amit meg akarok nézni. Szerintem érdekes lesz. – Remélem, nem valami absztrakt baromság – dünnyögte Ross, miközben elvette a lánytól a papírdarabot. – Ha azt képzeled, hogy egy rakás színes négyzetet fogok nézegetni a szabadidőmben… Hirtelen elhallgatott. Tessa, aki még most sem mert ránézni, megacélozta magát. – Ez komoly? – szólalt meg Ross, mire a lány szembefordult vele. – Igen. – Ki szervezte meg? – Én. – Tessa Duvall kiállítása – olvasta a férfi fennhangon. Majd átható pillantást vetett a lányra. – Ugye, ez nem egy újabb vicc? – Jaj, dehogy! – Nem is kértél meg, hogy segítsek. – Úgy gondoltam – felelte a lány óvatosan –, nekem kell kézbe vennem a saját sorsomat. Így akartam letesztelni, hogy méltó vagyok-e egy önálló kiállításra. Tudnom kellett – magyarázta félszegen –, hogy a saját jogomon kapom a lehetőséget, nem pedig azért, mert te szívességet kérsz valamelyik barátodtól. A férfi még egyszer megnézte a kezében lévő ötletes, dekoratív prospektust, majd az előtte álló ötletes, dekoratív lányra siklott a tekintete. Végre, végre, gondolta magában megkönnyebbüléssel vegyes büszkeséggel, Tessa is kezdi elhinni magáról, hogy tehetséges! – Ez most azt jelenti, hogy gazdag és ünnepelt híresség leszel? – Előfordulhat – válaszolta a lány derűsen. – Akkor ünnepeljünk! – viszonozta a mosolyt Ross a tőle megszokott huncut arckifejezéssel. – Méghozzá az ilyenkor szokásos módon. – Remek ötlet – felelte Tessa vidáman. – Fölteszed a teavizet? – Én nem ilyen ünneplésre gondoltam. – Ross közelebb lépett Tessához, ráemelte szédítő éjsötét tekintetét, és szabad kezét a lány dereka köré csúsztatta. – Hanem ilyenre – mormolta. Az ajánlat igazán csábító volt… talán túlságosan is… de egyiküknek észnél kellett lennie. A lány túl jól ismerte Rosst ahhoz, hogy megállapítsa, az a fajta ünneplés, amire a férfi készül, nem tartozik bele a gyógytornászok által „könnyű testmozgásnak” titulált tevékenységek körébe. Tessa fürgén ellépett a férfitól. – Még nem vagy jól. – Dehogynem. Tessa megrázta a fejét, nem akart belemenni a vitába. – Légy szíves, Ross! – mondta csitítóan, így próbálva palástolni őszinte sajnálatát. – Nem szabad. – És ezt szabad? – vonta föl a szemöldökét a férfi tettetett elkeseredéssel. A lány, aki egyformán sajnálta Rosst és saját magát, megpaskolta a férfi karját. – Még nem nyilvánítottak munkaképesnek – emlékeztette Rosst. Végül is ez volt a feltétele annak az „ígéretnek”, amelyet a férfi egy gyanútlan pillanatában csikart ki belőle. – Bírd ki még pár hétig. Legalább edzed az akaraterőd. – Azt hittem – felelte Ross bánatosan –, hogy te fogsz edzeni engem. – Ez nem az én világom! – siránkozott Holly. Bevágta a kocsiajtót, és bedugta a kulcsot a zárba. – Azt hittem, meg tudom csinálni. Azt hittem, fantasztikus lesz… de most pocsékabbul

vagyok, mint előtte, és olyan lehangoló ez az egész, hogy nem is tudom, miért nem hagyom már a francba. – A múlt héten még minden rendben volt – érvelt Tessa. – Az a múlt héten volt. Ezen a héten mintha elfelejtette volna, hogy a világon vagyok. Úgy érzem magam – foglalta össze a lényeget Holly, a két lábon járó boldogtalanság –, mint egy munka nélkül maradt kurva. Egy keménykalapos járókelő, aki véletlenül fültanúja volt a kirohanásnak, kíváncsian sandított oldalra. Holly dühösen nézett farkasszemet vele. – Azt azért ne felejtsd el, hogy nem ringatott téged hiú ábrándokba. – Tessa hátravetette fehér sálját, és a dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét. – Előre megmondta, mire számíthatsz. – Jó, persze, tudom – ismerte el Holly mérgesen. – Pontosan ez az, ami még elviselhetetlenebbé teszi ezt az egészet. Csak barátok vagyunk: időnként összefutunk, élvezzük egymás társaságát és nagyokat szexelünk. Semmi kötöttség, semmi elvárás, semmi komolyság. – És? – És ilyenkor olyan jól érzem magam, hogy a köztes időben, amikor nem lehetek vele, még elkeserítőbb minden Én nem vagyok ennyire laza, Tess. Egyre nehezebb úgy tennem, mintha ez az ostoba kapcsolat jelentené álmaim netovábbját. – Akkor vess véget neki – mondta Tessa, aki előre tudta, hogy a javaslata heves tiltakozást fog kiváltani. Holly majd elkezd nyavalyogni: „Az nem lehet, az képtelenség! Szeretem őt!” A várt reakció azonban elmaradt. Holly savanyú képpel rántotta meg a vállát. – Tudom. Azt hiszem, ezt az egyet tehetem – válaszolta megsemmisülten. Amint befordultak a sarkon, feltűnt előttük a Marcus Devenish Galéria. Az épület központi helyet foglalt el Bath egyik legelegánsabb utcájában; ablakai csak úgy ragyogtak a bordó-fehér csíkos napellenzők alatt. A kiállított festményeket ügyesen úgy rendezték el, hogy a látogató közelebbről is meg akarja nézni őket. Holnap délután, támadt fel a büszkeség Tessában, már az ő önálló kiállítása foglalja el az egész galériát. Mindig is erről álmodott. És az álom most végre valóra válik. – Önző dög vagyok – jegyezte meg Holly, a barátnője arcára pillantva, és gyorsan megölelte Tessát. – Végre itt állsz a sztárság küszöbén. Nagyon büszke vagyok rád, Tess. – Még rosszul is elsülhet – mondta Tessa sietve. – Különben is, egy festőből nem lehet sztár. – Akkor te leszel a kivétel. Hogy a fenébe fogod idecuccolni a képeidet? Tizenhétszer fordulsz a Mercivel? – Sylvie Nash barátjának van egy furgonja. – Tessa karon fogta Hollyt, és a galéria felé vonszolta. – Ma este ideszállítja az összes képet, hogy holnap délelőtt ki tudjam akasztani őket. Gyere már, rendesen körül akarok nézni, hogy lássam, hova teszem a képeket. Mattie-t, aki a helyi újságban olvasta a hírt, hogy Tessa önálló kiállítást rendez a Devenish Galériában, nagyon kellemetlenül érintette, amikor Tessa negyed óra múlva meglátta őt, amint az épület előtt ácsorog. Mivel nem tudta, Ross mesélt-e a lánynak Grace-ről, fogalma sem volt, mitévő legyen. De hiába akart elillanni, mert Tessa éppen az utolsó pillanatban viharzott ki a galériából, hogy nagy lelkesen üdvözölje őt. – Jó napot, de őrülök, hogy újra látom! Már akartam hívni Grace-t, hogy megkérdezzem tőle, nincs-e kedve eljönni a megnyitóra holnap este, de sajnos rengeteg dolgom volt. Mattie megkönnyebbült. Nyilvánvaló, állapította meg magában, hogy Tessa semmiről sem tud. – De most, hogy így összefutottunk, engedje meg, hogy mind a kettőjüket meghívjam – hadarta a lány vidáman. – És nehogy azt higgye, hogy kötelező venni valamit; egyenek, igyanak, és érezzék jól magukat. Olyan ideges leszek, hogy barátságos arcokat akarok magam körül látni. Ugye, eljönnek?

Mattie tétovázott. A szeme sarkából látta, hogy pár méterrel arrébb Max és Ross éppen akkor száll ki Max kocsijából. – Köszönjük szépen a meghívást – felelte habozva –, de nem tudom, hogy… – Ross! – pördült hátra Tessa, amikor a férfi a háta mögé lépett. A rövid jelenetből Mattie világosan látta és érezte, milyen eltéphetetlen kötelék fűzi egymáshoz ezt a két embert. Irigyelte a boldogságukat, és amikor eszébe jutott, hogy a kapcsolata Richarddal minden tekintetben ugyanilyen csodálatos volt, ösztönösen összébb húzta magán a kabátot. Ross figyelmét azonban semmi sem kerülhette el; a férfi tekintete a másodperc tört részéig megpihent az asszony hasán. Mattie legnagyobb megkönnyebbülésére azonban egy szót sem szólt. – Ross, bemutatom Mattie Jamesont, Grace édesanyját. Meghívtam őket a holnapi megnyitóra, de Mattie kéreti magát. Mondd meg neki, hogy jöjjenek el! – Jöjjenek el! – ismételte a férfi derűs hangon Tessa kedvéért. Majd, amikor a pillantása összetalálkozott Mattie zaklatott tekintetével, lassan hozzátette: – Bár, ha jók az értesüléseim, Grace elköltözött. Hazajött már? Mattie bólintott. – Két nappal ezelőtt. Látva, hogy Tessa átmenetileg másfelé figyel – egy parkolóőr egyenesen feléjük tartott, mire a lány és Max eszeveszett sietséggel kezdték összeszedegetni az aprót a parkolóórába – Ross lehalkította a hangját, és így szólt: – Akkor ma délután átmegyek hozzátok. Mattie szólni sem bírt, csak bólintott. – És remélem, hogy mind a ketten eljönnek a megnyitóra. Ezt most komolyan mondom. Nincs kifogás – tette hozzá, amikor Tessa mellé lepett. – Nincs kifogás – biccentgetett Mattie. Rámosolygott Tessára, és közben azon morfondírozott magában, vajon mit fog szólni a lány, amikor Ross – nem lévén más választása –, közli vele, hogy Grace a lánya. – Ez nagyszerű! – lelkendezett Tessa. – Akkor holnap találkozunk. Alig várom, hogy újra lássam Grace-t. Amikor Mattie elment, Ross megpróbálta a kocsi felé terelni Tessát. – Gyere, menjünk vissza hozzád. A lány ellenállt. – Holly még a galériában van. Nem hagyhatom itt. – Csak nyugodtan – szólt közbe Max jókedvűen. Nem is tudta, hogy Holly Tessával van. – Majd én elviszem ebédelni

Ross, azon morfondírozva magában, vajon mi járhat Tessa fejében, idegesen fürkészte a lány arcát. – Ennyi – fejezte be a történetet. – Már korábban el kellett volna mondanom neked, de nem valami szívderítő sztori. Amikor Tessa nem válaszolt, a férfi előrehajolt. – Mondj már valamit! A lány megrázta a fejét. A hír, hogy Oliviának féltestvére van… és ez a féltestvér Grace… jobban megviselte, mint hitte. Furcsa volt belegondolni. Ez megmagyarázza, Grace miért

érdeklődött annyira Olivia iránt, és miért táplált olyan vegyes érzelmeket Ross-szal kapcsolatban. Tessa hirtelen rájött, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Mattie kalandja Ross-szal sokban hasonlított az övére, és ha a véletlen nem szól közbe – vagyis Holly nem tálal ki Rossnak –, a férfi sohasem tudja meg, hogy ismét apa lett. Vajon hány férfi jár hasonló cipőben? Több százezer? Több millió? És mindegyikükre jut egy nő is, a gyerek anyja. Tessa önkéntelenül is arra gondolt, vajon Oliviának és Grace-nek nincs-e több testvére is, szétszórva a világban… nem elképzelhetetlen. – Mondd már! – nógatta Ross. – Mondd csak ki, amit gondolsz! – Bonyolult úgy – szólalt meg végül a lány. – De leginkább Mattie-t és Grace-t sajnálom, amiért ennyi nehézségen kellett keresztülmenniük. – Hirtelen elmosolyodott. – Csak most jövök rá, milyen jó, hogy Oliviával másképp alakult a sorsunk. Megnyugtató, hogy itt vagy velünk. Oliviának is jobb, ha ismeri az apját, és nem kell tizennyolc éves koráig várnia, hogy megtudja, ki az. – A lány a gondolataiba mélyedt. – Mit akarsz kezdeni Grace-szel? – kérdezte kis vártatva. – Ma délután meglátogatom Tessa bólintott. Tudta, hogy a férfinak nem lesz könnyű dolga, ugyanakkor valami azt súgta neki, hogy minden rendben lesz. – Mondd meg neki – szólalt meg lassan –, hogy számítok rá holnap este. – Mi a baj? – vonta össze a szemöldökei Max, amikor Holly félretolta szinte érintetlen tányérját. Még soha nem látta ilyen hallgatagnak a lányt. Nem gondolta volna róla, hogy akár egy percig is képes csöndben maradni. A legijesztőbb azonban a lány étvágytalansága volt. Max összes nőismerőse közül senki sem szerette annyira a hasát, mint Holly. – Semmi – felelte a lány olyan lemondó hangon, hogy a férfi attól félt, mindjárt sírva fakad. Holly azonban nem akart sírni. Bármilyen szomorú is, de ő döntött így, és legalább az vigasztalja, hogy helyesen cselekszik. Olyan ez, mint amikor valakinek leveszik a lábfejét, még mielőtt az egész lába elüszkösödne, gondolta magában a lány, ezzel próbálva bátorságot önteni magába. Fájdalmas lesz véget vetni ennek a felemás kapcsolatnak, de sokkal több értelme van, mint folyton csak várni… egyre jobban belebonyolódni… viszonzatlanul szeretni Maxet. Nincs más választás. Kár, gondolta magában Holly, miközben körbenézett a fényárban úszó, zsúfolt étteremben, hogy a világon semmivel sem tudja rábírni Maxet, hogy mélyebben érezzen iránta, mint most. Max egy darabig csak nézte, amint Holly szomorúan mintákat rajzolgat a villája hegyével a lángvörös abroszra, majd így szólt. – Látom, nem vagy éhes. Csak hatra kell visszaérnem a szállodába. Nem megyünk fel hozzád? Hogy lazán, érzelemmentesen, pusztán haveri alapon dugjunk egyet, gondolta magában a lány, akiben a hirtelen feltámadó harag összekeveredett az automatikusan fellobbanó vággyal. Miért ne? Hiszen a szexre nem lehetett panasza Még az is lehet, hogy felvidul tőle, mint amikor jól degeszre eszi magát, mielőtt belekezdene egy különösen szigorú diétába. – Oké – felelte Holly, azzal letette a villáját, és halványan elmosolyodott. Majd utána megmondja. – Jó ötlet. Max, aki örült, hogy végre mosolyogni látja, gyorsan megszorította a kezét. Tudta, hogy a lány végül beadja a derekát. – Jó ötlet? – mérte végig Hollyt derűsen. – Ha csak ennyire méltatod a teljesítményemet, kénytelen leszek azt hinni, hogy kezd megkopni a vonzerőm. A lány, szomorúságát leplezendő, hangosan felkacagott. Nagy kár lenne, ha nem élvezné ki az utolsó cseppig a ma délutánt – az utolsó együttlétüket.

– Bocs, az én hibám – nyugtatta meg a férfit könnyedén – Biztos, hogy nagyon… emlékezetes lesz. Mattie, érezvén, hogy ideje visszavonulót fújnia, bevezette Rosst a parányi nappaliba, és diszkréten eltűnt. Grace feszengve ült a kandalló melletti fotelban. Mivel az utolsó végzetes találkozásuk óta nem ivott alkoholt, úgy érezte, ha ezt az utolsó megpróbáltatást is épségben átvészeli, végleg megnyerte a csatát. Még soha nem sóvárgott ennyire az ital után, de még soha nem volt ennyire eltökélt abban, hogy azért sem fog inni. Ross leült a lánnyal szemben, és a kandallópárkánynak támasztotta a botját. – Nos, azt hiszem, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Grace hirtelen megnyugodott. Most, hogy a férfi végre eljött hozzá, nem volt mitől tartania. A lány egészen beleszédült a megkönnyebbülésbe. – Szerintem én is – felelte halkan. – Azt hittem, meghaltál. Teljesen bepánikoltam, és elszaladtam. Aztán amikor láttam az újságban, hogy lebénultál, még jobban megijedtem. – Nem te voltál az egyetlen – jegyezte meg Ross kurta mosollyal. – Nagyon sajnálom! És örülök, hogy már jobban vagy. – Igen. A hirtelen beálló csöndet csak a kandallópárkányon álló útióra hangos ketyegése törte meg. Ross fészkelődni kezdett, és elhatározta, hogy kimondja, amit gondol. – Nézd, nem tudom, mire számítottál a mai nappal kapcsolatban. Nem vagyok valami könnyű helyzetben. Természetesen elfogadom, hogy én vagyok az apád, de ettől még nem érzem annak magam. Ha vissza szeretnél jönni a Grange-be, semmi akadálya, így talán lassanként közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Mindenben segítek neked… és Mattie-nek, amiben csak tudok, de még nem ismerjük egymást. Ha arra számítottál, hogy ma egy meleg atyai öleléssel foglak köszönteni, akkor attól tartok… – tárta szét a kezét a férfi ügyefogyottan – ilyesmivel nem szolgálhatok. Szóval, ha valami ilyesmiben bíztál, akkor sajnálom, hogy… – Semmi baj – szólt közbe Grace megkönnyebbülten –, nekem sem megy könnyen. Én is szégyellős vagyok. Ross elmosolyodott. – Lehet, hogy több mindenben hasonlítunk egymásra, mint gondoltuk. Akkor mi legyen a munkával? Szeretnél visszajönni a Grange-be? Még nagyobb megkönnyebbülés. Most, hogy Grace megnyugodott, csinosabb volt, mint valaha. Az új frizura, amely már nem volt olyan agresszíven rövid, lágyan keretezte az arcát, és kiemelte finom vonásait. Egy kis segítséggel, gondolta magában a férfi, Grace megtanulhatja, hogyan hozza ki magából a legjobbat. Lehet, hogy a lány külsőleg nem hasonlít rá, de jócskán van benne a Monahanek lelkületéből. És Mattie-től tudja, hogy Grace okos is; egy kis noszogatás hatására akár komoly karriert is befuthat a szállodában. – Igen, szeretnék – felelte Grace kertelés nélkül. – Köszönöm. – Jó, akkor ezt megbeszéltük. Most pedig – dőlt hátra a fotelben Ross, egyenesen a lány szemébe nézve – szeretném, ha válaszolnál pár kérdésemre. Anyáddal kapcsolatban.

Mire a rendőrség másnap reggel negyed nyolckor végre kapcsolatba tudott lépni Marcus Devenish-sel, jóformán semmi sem maradt a férfi imádott galériájából. A tűzoltóparancsnok

szerint a tűz, amelyet egy meglazult vezeték okozott a biztosítékszekrényben, rögtön szétterjedt, és olyan gyors pusztítást végzett, hogy hiába kapcsolt be a tűzjelző, mire a tűzoltóautók a helyszínre értek, már az egész első emelet lángokban állt. Három és fél órába telt megfékezni a tűzvészt, az épület pedig – vagyis, ami maradt belőle – szinte a felismerhetetlenségig kiégett. A minden kár ellen biztosított, ám ennek ellenére porig sújtott Marcus Devenish felidézte magában az előző este emlékeit. Mivel nem akart elkésni a vacsoráról, amelyet egy New York-i vevővel beszélt meg, átadta a galéria kulcsait Colin Rowlandnek, annak a fiatalembernek, aki este szándékozta leszállítani a másnapi kiállítás anyagát. Borzongva gondolt vissza rá, milyen harsány vidámsággal figyelmeztette a férfit, ne felejtsen el bezárni, ha végzett, mert nem lenne jó, ha egy betörő meglógna a teljes gyűjteménnyel. – Tessa Duvall nem repesne az örömtől – tréfálkozott Marcus –, ha holnap reggel csak az üres galériát találná itt. Csak tegye le az összes képet a fal mellé, és kapcsolja be a riasztót, mielőtt elmegy, rendben? De itt még a riasztó sem segíthetett. Ahogy Marcus Devenish összegörnyedve ácsorgott az út közepén galériájának füstölgő, elszenesedett, ablaktalan romjai előtt, azon töprengett magában, hogy az ördögbe fogja közölni a hírt Tessával. – Te jó ég! – suttogta a lány Rossba kapaszkodva, amint a tűzvész borzalmai a szemük elé tárultak. A kezdeti reménykedés, hogy Tessa néhány műve talán épségben átvészelte a katasztrófát, rögvest szertefoszlott; a százhuszonhat festmény – a lány minden reménységének, minden törekvésének, egész jövőjének alapja – megsemmisült. Az enyészeté lett. Nedves hamuvá vált. Tessa olyan vadul reszketett, hogy Ross nem tudott mást tenni, csak átölelni őt. A szürke novemberi derengésben a pusztítás olyan irtózatosnak tűnt, hogy a lány vigasztalhatatlan volt. Pedig milyen szép nap lehetett volna… Tessa szeméből patakzottak a könnyek, és miközben a lány felitatta őket a kabátujjával, még mindig ott érezte a levegőben az égett fa orrfacsaró bűzét. – Szégyellhetnem magam – szólalt meg végül fojtott hangon. – Ez nem akkora tragédia. Senki sem halt meg. De akkor sem tudom elhinni, hogy az összes kép… odalett. Annyira szerettem volna, hogy jól sikerüljön ez a kiállítás, hogy büszke legyél rám, és most semmim sem maradt… Colin Rowlandnek megrándult az arca, amikor az éles kanyar nyomán még erősebb fájdalom nyilallott amúgy is hevesen lüktető fejébe. A tegnap este brutális volt, és ha Sylvie rájön, hogy Colin Barry Edgesonnal találkozott – „azzal a pondróval”, ahogy a lány szokta emlegetni őt nem fog repesni az örömtől. De Colinnak legalább az ébresztőórát sikerült beállítania, mielőtt fél háromkor bezuhant volna az ágyba. Kissé furdalta a lelkiismeret, amiért tegnap este nem telefonált oda Ross Monahannek a szállodába, hogy tájékoztassa őt a fejleményekről, de még csak fél kilenc volt, és ha szerencséje van, még azelőtt odaér a galériába, hogy a többiek befutnának. Ha gyorsan ki tud rakodni, talán meg is úszhatja a dolgot, és senki nem fog rájönni, mi történt. – Azannya! Colin, akinek azonnal elmúlt a másnapossága, csikorogva fékezett le. Kiugrott a furgonból, és tátott szájjal bámulta a pusztítás romjait. A szétázott törmeléken taposó tűzoltók éppen a tömlőiket tekerték össze, a járdán pedig itt is, ott is bámészkodók álltak, és döbbenten szemlélték Bath legelőkelőbb galériájának maradványait. Colin ekkor vette észre Rosst, aki éppen Tessát csitítgatta. és elcsigázott, alkoholtól kiszáradt agyának legmélyén lassanként felderengett a gondolat: talán nem is akkora katasztrófa, hogy késve teljesítette a szállítást.

Colin Rowland nem volt éppen rózsaillatú – áporodott whiskybűz és a késő este elfogyasztott curry aromájának lehangoló vegyüléke áradt a pórusaiból de Tessát még ez sem zavarta. Miután sikerült kihámoznia a lényeget a férfi hadovájából, és rájött, hogy a festményei mégsem voltak benn a galériában, amikor az porig égett, először Colin, majd Ross, majd megint Colin arcára nyomott egy cuppanós puszit. Majd, a miheztartás végett, azt a tűzoltót is megcsókolta, aki korábban vigasztalni próbálta. – Még most sem értem, miért nem szállítottad le a cuccot – mondta Ross, aki nagyon örült, hogy neki nem kell megcsókolnia Colint. Colin azonban, akinek alig öt perc leforgása alatt sikerült a hódító hős szerepét magára öltenie, már a helyi rádióállomás stábjának mesélte a sztorit; őket szemmel láthatóan nem tántorította el a curryszag. – Na, amikor Tessánál megpakoltuk a kocsit, elindultam, de közbe' meg kiderült, ugye, hogy kevés a benzin – magyarázta a férfi, akinek ízes helyi tájszólása még jobban elmélyült az átélt izgalmak hatására. – Úgyhogy megálltam a benzinkútnál, ott meg kibe botlok? A régi cimborámba, Barry Edgesonba. Jól eltűnt – mióta bevonult katonának, ugye –, és ha már ott voltunk az Arany Oroszlánnál – régen az volt a törzshelyűnk –, na, szóval, beültünk egy kicsit ünnepelni. Mire magamhoz tértem, már dobálták ki a népet, én meg jól beszívtam, gondoltam, ott hagyom a kocsit a parkolóban. Barryvel elmentünk curryt enni – hogy az milyen kurva erős volt! – aztán fogtam egy taxit, és hazahúztam. Csak akkor tudtam meg, mi történt, amikor reggel jöttem a kocsival… a képek meg ott figyeltek hátul. Na, anyám, ha én nem vigyázok rájuk, ugyanúgy szénné égnek, mint ez az egész kóceráj! Piszok mázli, hogy a cimborám, Barry, meglógott a katonaságtól… – Ha nem csal a memóriám – jegyezte meg Holly este háromnegyed hatkor –, anyukád egyszer azt mondta, gyűlöli, amikor egy bulin csupa ismeretlennel van körülvéve. De mit tesz isten: épp hogy egy év telt el, és már ő a házigazda. Mit szólsz ehhez? – kérdezte Oliviától, és grimaszolni kezdett, hogy megnevettesse a kislányt. – Mi történt anyáddal az elmúlt egy évben? Megismerted volna, ha annak idején szembejön veled az utcán? A szálloda üvegházában ültek, hogy végre kifújják magukat. A festmények csodával határos megkerülése után Ross arról tájékoztatta az izgatottan káricsáló fotóriportereket, továbbá rádió- és tévéstábokat, hogy a kiállítás a terveknek megfelelően kerül megrendezésre, méghozzá a Grange-ben. és mivel a Devenish Galéria leégése igazi szenzációnak számított, Tessából is szenzációhős vált. Az esemény sokkal nagyobb publicitást kapott így, mintha a galéria épségben maradt volna. Rengeteg tennivaló várt rájuk. A hét óra, amely alatt a szálloda balterméből hevenyészett galériát kellett varázsolniuk, fölöttébb mozgalmasra sikeredett. Mindenki besegített – a virágfutárok, az ételszállítók, a villanyszerelők, sőt, még egy-két újságíró is. A ragyogó csillár helyett, amely rendes esetben a terem ékének számított, szerényebb, ám annál praktikusabb spotlámpákat szereltek föl, amelyek a falakon függő képekre irányították a figyelmet. A terem közepén állt a jókora ovális büféasztal, amelyet mindkét oldalról pezsgősládák határoltak. A háromszáz szép kivitelű prospektust, amely odaveszett a tűzben, ötszáz szórólappal pótolták, amelyet Max csak úgy kutyafuttában szerkesztett meg a számítógépén. Már majdnem hat óra volt, de csodával határos módon minden készen állt a megnyitóra. – Nem ismerted volna meg, ugye? – gügyögte Holly, amint Olivia a fülbevalója után kapott. Tessa belekortyolt a fehérborába, és elvigyorodott. – Dehogynem; most is ugyanazt a ruhát viselem. – Ezt megasztárként már nem teheted ám meg! De semmi vész, más pénzét is ugyanolyan vígan el tudom szórni, mint a sajátomat. Elviszlek vásárolni, megmutatom, mire kell odafigyelni.

Tessa, aki szinte már látta magát neonsárga lycrafelsőben meg aranyflitteres tűsarkúban, témát váltott. – Mi volt tegnap? – kérdezte. Mivel Holly még csak említést sem tett az ügyről, arra a következtetésre jutott, hogy a barátnője túljutott a krízisen. – Meggondoltad magad a szakítással kapcsolatban? Hollynak leesett az álla. – Még szerencse, hogy ma ennyi dolgom volt – felelte bánatos félmosollyal. – Legalább nem volt időm a nyomoromon rágódni. Borzasztó volt, Tess, de túl vagyok rajta. Megmondtam Maxnek, hogy kopjon le. – Úristen! – Tessa, aki teljesen elképedt azon, hogy Holly végre rászánta magát a dologra, közelebb hajolt. – És mit mondott? – Hát, különösebben nem volt összetörve – válaszolta Holly enyhe keserűséggel a hangjában. – De azért meglepődött. Nem hitte volna, hogy egy magamfajta nő képes ezt tenni vele. De a végén csak megvonta a vállát, és azt mondta, ha mindenáron ezt akarom, ám legyen. – És aztán? – kíváncsiskodott tovább Tessa együtt érzőn. – Aztán kimásztam az ágyból, felöltöztem, és otthagytam őt a lakásban. Amikor egy óra múlva hazaértem, már nem volt ott. Úgy gondoltam, ha az ágyban közlöm vele a hírt, talán megpróbál jobb belátásra téríteni – szöktek könnyek a szemébe. – Egy kicsit bizakodtam is benne, hogy így lesz, de hiába. Ma egész nap borzasztó udvariasak voltunk egymással. Az agyamra ment! Tudom, hogy helyesen cselekedtem – vette maga elé az előételes tálat Holly, amit Tessa csórt el a büféasztalról –, de ez még nem könnyíti meg a dolgomat. Még most sem hiszem el, hogy megcsináltam… méghozzá a saját érdekemben. Tessa, aki mélységesen együtt érzett barátnőjével, vigasztalóan mondta: – De legalább tudod, hogy így volt jó, és ez segít. Majd elfelejted… megismerkedsz valaki mással… – Hát, igen! – Holly bánatosan szúrt fel a villájára egy darab angyalcápát. – Akad még hal a tengerben. Csak van közöttük egy-két jó fej is. – Persze, hogy van. Nem mindenki gazember. – Tessa azon tűnődött, vajon Adam Perry is eljön-e a megnyitóra. Küldött neki meghívót, de Holly épp a múlt héten említette, hogy a férfi Portugáliában van. – Az a baj – jegyezte meg Holly szomorkásán –, hogy azok meg nem érdekelnek.

Fél hétre nyilvánvalóvá vált, hogy a kiállítás óriási siker lesz. A bálteremben, amelyben csak úgy nyüzsögtek a vendégek, vibrált a levegő, és a hirtelen helyszínváltás csak tovább fokozta az izgalmakat. Kezd igazi parti kinézete lenni a dolognak, gondolta magában Tessa Felszabadult jókedve pedig, amelyet a bókok váltottak ki belőle, még tovább fokozódott, amikor rájött, hogy az emberek nem pusztán udvariaskodnak; a műkereskedők és a magángyűjtők közül is sokan vásároltak a műveiből, ügyet sem vetve az árakra, amelyekhez Ross és Marcus Devenish olyan konokul ragaszkodott, és amelyeket a lány elkedvetlenítően túlzónak talált. – Megérdemled! – magyarázta vagy tizedszerre Ross aznap délután, amikor Tessa megint azon kezdett aggodalmaskodni, hogy egyetlen képet sem fognak megvenni tőle. – Tess, ki kell

állnod a meggyőződésed mellett. Higgy nekem, ezek nem olyan egetverő árak; ezekben minden munkád és tehetséged benne van. A jutalékomról nem is beszélve – kacsintott rá a lányra buján. Tessa legnagyobb megkönnyebbülésére a félelmek valóban alaptalanok voltak. A képkereteken egyre szaporodtak a piros „eladva” matricák, Holly pedig időről időre odaszaladt a barátnőjéhez, hogy részletesen elmesélje a legszaftosabb pletykákat, és önelégült arccal újságolja el, ki mit vett meg. – Boldog vagy? – kérdezte Ross, botjára támaszkodva, és derűsen méregette a lányt. Fekete öltönyében és majdnem fekete csillogó hajával olyan szívbemarkolóan jóképű volt, hogy Tessának hirtelen gombóc nőtt a torkában. A gondolat, hogy a férfi akár le is bénulhatott volna, hogy egész életét egy külsőleg tökéletes, de mozgásképtelen test foglyaként élje le, mára már elképzelhetetlennek tűnt. Rossnak nagy szerencséje volt… mindkettejüknek nagy szerencséje volt. – Nagyon boldog – vallotta be a lány, a férfi dereka köré csúsztatva a kezét. – Biztos a pezsgő miatt. – Vagy amiatt, hogy azok a Bond Street-i műkereskedők már korszakalkotó tehetségként emlegetnek – dünnyögte Ross, aki korábban szemtelenül kihallgatta a társaság beszélgetését. – Gyere ide, te korszakalkotó tehetség, és adj egy csókot! Ahogy a férfi meleg szája Tessa ajkához ért, felvillantak a fényképezőgépek, hogy megörökítsék a pillanatot az utókornak meg a másnap reggeli újságoknak. A gőzerővel dolgozó sajtó élvezettel harapott rá a jó sztorira. – Hallottam, mi történt Drumlachannel. Sajnálom. – Tessa ajkai a férfi fülcimpáját cirógatták. A kastélyt az előző héten vásárolta meg egy londoni székhelyű konzorcium. Ross sanda oldalpillantást vetett a lányra, de az olyan ártatlanul pislogott, mint a ma született bárány. – Hmm. Nem kár érte – felelte a férfi sejtelmesen. – Van még elég kastély. Tessa viszont nem hagyta annyiban a dolgot. – Mondd csak – kérdezte szándékos könnyedséggel –, tényleg elköltöztél volna Skóciába, hogy felügyelhesd a munkálatokat? Ross nem bírta tovább türtőztetni magát. Harsányan felkacagott. Tessa már hetek óta rágódhat ezen, gondolta magában. – Dehogyis, édesem! Erre megvannak a megfelelő emberek. Csak azért mondtam, hogy lássam, hogy reagálsz. Majd, mielőtt még Tessa valami csúnyát mondhatott volna, szenvedélyesen megcsókolta a lányt. – Mindenki minket néz – húzódott el a férfitól Tessa, hogy a rendes kerékvágásba terelje vissza az eseményeket. Vöröslő arccal simította le a haját. – Hol van Olivia? – Legutoljára Adammel láttam; egy piros matricát szorongatott a kezében. Azt hiszem, eladták. Ezek szerint Adam itt van. Tessa lopva elmosolyodott, és nagyon remélte, hogy a sors időben közbeszól; Holly teljes beleéléssel próbálja játszani a gondtalan szingli lány szerepét, de valójában nagy szüksége lenne valakire. És Adam olyan rendes. Ebben a pillanatban egy napbarnított kar fonódott a lány dereka köré, és valaki buján a fülébe súgta: – Na, milyen érzés híresnek lenni? Tessa hátrafordult, és ügyet sem vetve Ross arckifejezésére, két puszit nyomott Dominic arcára. – Már azt hittem, el se jössz! – Kihagyjak egy ekkora bulit? – mutatott körbe a férfi a báltermen. – Mondjam azt, a fenébe is, hogy bumlizzak föl a vadregényes Cornwallból Bathba, ha még buszra sincs

pénzem? Amúgy – súgta Dominic a lány fülébe félhangosan –, merő véletlenségből, a legújabb leendő feleségem is velem van. Az ő Lotusával jöttünk. És képzeld, még szép is… Ross, aki továbbra sem bízott Dominicban, diszkréten félreállt. – Boldog vagy, édesem? – szorította meg Dominic a lány derekát. – Becsszó? Tessa, aki csak most vette észre, hogy majdnem teljesen szétcsúszott a frizurája, bólintott, és újból megölelte a férfit. – Igen – nyugtatta meg Dominicot. Az időnként rátörő kételyek, amelyek még most is kísértették… Antonia… vajon meg tudja-e tartani Rosst… a férfi sötét nőügyei… már nem számítottak. – Igen – ismételte Tessa. – Nem is hittem volna, hogy létezik ekkora boldogság. De létezik. És attól tartok, kezdek szemtelenül önelégült lenni. Dominic, aki fél szemmel látta, hogy Ross még mindig őket figyeli a távolból – meg lehet érteni a fickót, gondolta magában –, ellágyulva fürkészte Tessa sugárzó arcát. – Ha jól érzed magad így, édesem, és ha biztos vagy benne, hogy nem hálából csinálod, akkor hajrá. Rád fér már egy kis boldogság. Adam átadta Oliviát Hollynak, és azt kívánta magában, bárcsak Hollyt vehetné a karjába. A lány kissé fáradtnak tűnt – látszott a tekintetén –, de amúgy fantasztikusan festett lilásrózsaszín taftruhájában. Adam, dörzsölt ember lévén, rögtön észrevette, Holly milyen messzire elkerüli Maxet, ami jelentős mértékben javított a kedélyállapotán. De a férfi azzal is tisztában volt, hogy óvatosnak kell lennie. Múltbeli kísérletei a lány meghódítására – a buldózermódszer alkalmazásával –, csúfos kudarcot vallottak. Hollynak most inkább együttérzésre volt szüksége, mint egy szekérderéknyi bókra. – Látom, rád férne egy kis alvás, cicám – jegyezte meg Adam, egy székhez vezetve Hollyt, és közben ügyesen leemelt két pezsgőspoharat egy arra haladó pincérnő tálcájáról – Túl sokat dolgozol. Holly, aki hálásan fogadta, hogy végre leülhet, fürgén lefejtette Olivia mohó ujjacskáit a poharáról, és szárazon elmosolyodott. – Ezzel arra célzol, hogy pocsékul nézek ki, ugye? – Ne butáskodj! Egyébkent észrevetted, hogy elkelt a portréd? – biccentett a férfi a festmény, egy mókás, tarka tanulmány felé, amelyen Holly, akinek hosszú, vörösesszőke, göndör fürtjeit smaragdzöld sál fogta össze, a földön ült, és elmélyülten lakkozta a lábkörmeit. – Tényleg? Ki vette meg? – Hirtelen felcsillant a remény. Talán Max volt az. – Én Ez nem túl biztató, gondolta a férfi, amikor látta, hogy a varázslatos szürke szempárból csalódás sugárzik. – Ó! De miért? A férfi vállat vont. – Szeretlek nézni – felelte egyenesen. Holly, aki képtelen volt uralkodni magán, Maxet kereste a tekintetével. Meg is találta a férfi Caroline Newmannel nevetgélt, és szemmel láthatóan remekül érezte magát. Nyilvánvaló volt, hogy a Hollyban munkáló veszteségérzet eléggé egyoldalú. Max igazán nem vesztegette az idejét: minél előbb meg akarta találni Holly utódát. A gondolat, hogy végig kell néznie ezt a procedúrát – és az összes ezután következő procedúrát is –, kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni Holly számára. Adam, aki szintén nehezen viselte a lány csöndes gyötrődését, nem bírt lakatot tenni a nyelvére. – Édesem, ez az alak gyalázatosan bánik veled. Nem érdemel meg téged. Hagyd itt a szállodát. Nem jó, ha minden nap látod Maxet, csak fölöslegesen kínzód magad. – Ugyan már! – vágta rá Holly gépiesen. Aztán könnybe lábadt a szeme. – Szeretek itt dolgozni.

– Talán máshol is jól éreznéd magad, távol Maxtől – felelte a férfi nyersen. – Valahányszor meglátod, feltépődnek a sebeid. Ha ki akarod törölni őt az emlékezetedből, teljesen el kell szakadnod tőle. Gyötrelmes, álmatlan éjszakáin Holly is pontosan ugyanezt fogalmazta meg magának. A teljes megvonásra kell törekednie – ami brutális, leírhatatlanul fájdalmas, viszont rendkívül hatásos –, de a Maxszel való szakítás sokkal nagyobb merészséget kívánt tőle, mint gondolta, és mostanra a maradék bátorsága is elillant. Ő is csak ember. A szegény kis Holly, aki a csiricsáré ruháiról, a nagy cicijéről meg a förtelmes ízléséről híres, már ami a férfiakat illeti. A lány megpuszilta Olivia sötét haját. Nem mert Adamre nézni. – Tudom, hogy ezt kellene tennem. Csak sehogy sem bírom rászánni magam. – Meg tudod csinálni – mondta a férfi sürgetően, de a gondolatai már megint előbbre jártak. – Figyelj, most vettem egy éttermet az Algarvén. Dolgozhatnál ott is, vezethetnéd a bárt Komolyan, Holly. Itt a vissza nem térő alkalom. Végre elemedben éreznéd magad… Az ötlet olyan nevetséges volt, hogy a lányból kibuggyant a nevetés. – Nem vezethetek bárt Portugáliában. – Miért nem? Holly egy rövid időre megint visszavedlett régi önmagává. Megpaskolta Adam karját, majd a férfi füléhez hajolt: – Azért, te kis ostoba – suttogta lassan –, mert nem beszélek portugálul. – Mondd meg, ha úgy gondolod, semmi közöm hozzá – jelentette ki Ross –, de észrevettem, hogy kicsit meghíztál, mióta utoljára találkoztunk. Megkérdeztem Grace-t. Azt mondta, terhes vagy. Mattie válasz helyett szomorkásan elmosolyodott. Legutoljára akkor járt a Grange-ben, amikor Richarddal megismerkedett, és amint az előbb végighaladt a kivilágított kapubejárón, felidéződtek benne annak a csodás estének az emlékei. Azóta sem bírta rászánni magát, hogy kidobja a rózsaszín ruhát, a perzselésnyommal az ujján. – Azt is megkérdeztem tőle, ki az apa – folytatta Ross gyengéden. Az asszony nyugtalanul fürkészte az arcát. – És megmondta? – Az apja vagyok. Persze, hogy megmondta. Mattie, nem vagyok büszke rá, hogy viszonyom volt Antoniával. Richard jó ember volt. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett, amikor megtudtad, hogy halott… és milyen érzés az, hogy, önhibádon kívül, megint ugyanabba a csapdába estél. – Azért nem egészen ugyanabba – emlékeztette az asszony Rosst nyugodt hangon, az Oliviáról készült szénrajzot bámulva a férfi válla fölött. – Tudom, hogy Richard szeretett engem. Ez néha még elviselhetetlenebbé teszi a helyzetet, de vigaszt is ad. – Szép pár lettetek volna – mondta ki Ross az igazságot. Mattie tiszteletreméltó, kedves és odaadó asszony volt. Minden tekintetben szöges ellentéte Antoniának. – Nézd, Grace születésekor nem tudtalak támogatni, és tudom, hogy tizennyolc év hosszú idő, de nagyon örülnék neki, ha megengednéd, hogy segítsek neked. Kérlek, ne mondj semmit, mert már felhívtam az ügyvédemet, és megtettem a szükséges lépéseket. Az anyagiak miatt nem kell aggódnod. Mattie elkomorult. – Nincs szükségem könyöradományra. – Ez nem könyöradomány – vágott közbe Ross sietve. – Egyszerűen visszaadom a pénzt, amivel már régóta tartozom neked. Egy zseniális fiatal könyvelő kitaníttatása nem olcsó mulatság – tette hozzá derűsen. – A kissrác hároméves korában már számológépet fog kérni a születésnapjára. Négyévesen pedig számítógépet. – Igen – felelte Mattie mosolyogva. – Biztosan ügyes kislány lesz.

Mattie és Ross távollétét kihasználva Grace félénken odaóvakodott Tessához. – Szia! – Grace! De örülök, hogy eljöttél! – Tessa, aki egy gyors öleléssel is nyomatékot adott a szavainak, hátralépett, hogy alaposan megnézze magának a lányt. Mivel művészként jó érzéke volt a részletekhez, rögtön felfedezte azokat a hasonlóságokat apa és lánya között, amelyek Ross előtt rejtve maradtak. A színek persze teljesen mások, de ez a karakteres áll meg ez a szépen ívelt arccsont ugyanaz. És bár az ilyesmi nem számít fizikai tulajdonságnak, a két ember abban is hasonlított egymásra, hogy elszántan próbálta elérni a céljait. – Fura itt lenni – szólalt meg Grace, hogy valamivel megtörje a csöndet. – Bennem van a késztetés, hogy leszedjem a tányérokat. – Próbálj ellazulni. Én is azt teszem. És Grace – halkította le a hangját Tessa –, szeretném, ha tudnád, mennyire örülök, hogy minden elrendeződött köztetek Ross-szal. Tegnap eléggé meglepődtem a hír hallatán, de most már kezdem megszokni a gondolatot, hogy halad a dolog? – Egész jól – vonogatta a vállát Grace, majd elvigyorodott. – Még figyelnem kell, nehogy véletlenül Mr. Monahannek szólítsam. – Biztosan nem lesz könnyű egyikőtöknek sem – próbálta megnyugtatni a lányt Tessa. – Ross Oliviát is csak most kezdte megszokni. És most, egyik napról a másikra, felbukkant mellette egy felnőtt lány is. Ne legyél türelmetlen – Nem leszek – felelte Grace egyszerűen. – Tudom, hogy nincs könnyű dolga. De nagyon örülök, hogy most már mindent tud. – Mit szólna egy gyors interjúhoz? – kérdezte az újságírónő sejtelmes mosollyal. Max Monahan élőben sokkal sármosabb volt, mint a tévében, amikor éppen valamelyik könyvét reklámozta; vonzó külseje, lekezelő arroganciával párosulva, egyszerűen ellenállhatatlan volt. – Milyen kapcsolat fűzi önt Francine Lalonde-hoz? Tényleg meglátogatta őt Svájcban? Milyen terveik vannak a jövőt illetően, hmmm? Max a szeme sarkából látta, hogy Holly éppen Dominickal beszélget; fényes haját glóriaként vette körül az ajtóból beszűrődő fény. A férfi egy pillanatra az orrában érezte a lány parfümének illatát. Majd az újságírónőhöz fordult. – Írtam neki egy forgatókönyvet; most is éppen azt olvassa. Egy-két héten belül meglátogat… de egyelőre csak annyit tudok mondani, hogy jó barátok vagyunk. – Uncsiii! – biggyesztette le az ajkát az újságírónő, majd előrenyújtotta üres poharát. – Ugyan már, Max, ne beszéljen mellé! Nekem nyugodtan elmondhatja. Mikor házasodnak össze? Max, aki két óra óta egyfolytában csak ivott – tikkasztó meló volt ötszáz szórólapot kinyomtatni Tessa kiállítására –, úgy érezte, nem sok választja el attól, hogy ijesztően indiszkrét legyen. De, győzködte magát, mit számít ez az egész? Szereti Francine-t és Francine is szereti őt; a nő maga mondta, amikor a múltkor felhívta. Max bágyadtan elmosolyodott: – Hát, nem akarom elkiabálni, de… – Hogy vagyok?! – visszhangozta Holly, és azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Hogy vagyok?! Szerelmes vagyok Maxbe, aki úgy bánik velem, mint egy darab szarral. Csak arra kellek neki, hogy legyen kivel lefeküdnie a szabad estéin, így legalább nem kell annyi nevet megjegyeznie. Amikor szakítottam vele, csak úgy tett, mintha csalódott lenne. Nem bírok együtt dolgozni vele, viszont kaptam egy külföldi állásajánlatot, de azt sem akarom elfogadni, mert akkor soha többé nem látnám Maxet. Mindezektől eltekintve – mondta elcsigázottan – remekül érzem magam.

Dominic nem sokat beszélt Hollyval azóta, hogy együtt töltötték az éjszakát a lány lakásán, és abban a pár esetben is, amikor összefutottak Tessánál, finoman szólva megfagyott körülöttük a levegő, lévén, hogy mindketten először szembesültek az impotenciával – Dominic felidézte magában az éjszakát, amely saját felsülésének és Hollynak – aki meg volt győződve róla, hogy körülbelül annyira izgató, mint egy kerti slag – köszönhetően igencsak gyalázatosra sikeredett. Közös kudarcuk – mivel a lány egyre csak azt hajtogatta, biztosan benne van a hiba – kettejük sötét, szégyenletes titka maradt. Dominic legalábbis nagyon remélte; ha ez a liba véletlenül elszólja magát, soha többé nem áll szóba vele. Holly boldogtalansága azonban annyira feloldotta a köztük vibráló feszültséget, hogy Dominic szíve megesett a lányon. – A tested biztosan tetszett neki – jegyezte meg ferde mosollyal. – Legalább ez vigasztaljon. – Inkább ez a legrosszabb az egészben – felelte Holly lemondóan. – Maxet csak a szex érdekelte. Úgy éreztem magam, mint egy guminő. Szörnyű volt! – Akkor mondj fel. – Nem akarok felmondani. – Hát akkor maradj – felelte Dominic elcsigázottan. – Hogy maradhatnék? – siránkozott a lány, miközben végigöntötte fehérborral a férfi farmeringének ujját. – Max nem szeret. És ez még borzasztóbb. Holly, átfurakodva a fülledt, zsúfolásig telt termen – Max éppen Sylvie-vel és Colinnal beszélgetett, de Caroline Newman levakarhatatlanul kapaszkodott a karjába – lenyomta a kilincset, és kilépett a teraszra. A hűvös esti levegő lehűtötte égő arcát. A tintakék sötétségbe vesző kivilágított gyepről eszébe jutott, hogy nemsokára neki is nagy lépést kell tennie az ismeretlenbe. Hamarosan Tessa és Adam is csatlakozott hozzá. Adam, aki előrelátóan egy üveg italt is magával hozott, szépen sorban teletöltötte a poharakat. – Ne sokat! – aggodalmaskodott Tessa. – Ha berúgok, még megmondom Maxnek, mit gondolok róla. – Nagy kár lenne! – heccelte Adam. – Most, amikor végre megbocsátott neked, amiért őt is ráfestetted arra a képre. „A parti”, az egyetlen nem eladó kép a kiállításon, még most is rengeteg érdeklődőt vonzott: műkereskedőket, kritikusokat és egyszerű műértőket egyaránt. Ross, ha akarja, hússzoros áron adhatta volna el. Tessa, bár nem óhajtotta beskatulyázni magát, kezdett rájönni, hogy az emberek ezért a stílusért lelkesednek a leginkább; „A parti” szellemében készült festmények voltak a legkelendőbbek. A lány, ha önkéntelenül is, de bánatos mosollyal gondolt arra, Ross ebben is megpecsételte a sorsát. – Én nem bánnám – jegyezte meg Holly, azzal óvatosan felült az egyik asztal szélére. A jéghideg fém fájdalmasan mart bele a combjába. – Adam, meleg van ilyenkor az Algarvén? A sötétben sehogy sem lehetett kivenni Holly arcvonásait. A férfi, vigyázva, nehogy elszaladjon vele a ló, egyszerűen csak ennyit mondott: – Igen. – És könnyű megtanulni portugálul? – Igen. – Adam legalábbis így gondolta. De nem nagyon izgatta magát rajta. Ha Holly eljön vele Portugáliába, semmi más nem számít. A biztonság kedvéért azért hozzátette: – Persze. A portugál a legkönnyebb nyelv a világon. – Hmm. – Holly elgondolkodva kortyolgatta az italát. – Akkor talán én is elboldogulnék vele.

– Elmész Vilamourába? – kiáltott föl Tessa, aki szemmel láthatóan au fait volt az ügyben. A francba, gondolta magában Holly, au fait! Miért nem inkább Franciaországba megy dolgozni? – Ha Adamnek nincs kifogása ellene – felelte hirtelen támadt félénkséggel. Nincs kifogása? Adam, egészen elcsodálkozva a lány szóhasználatán, megrázta a fejét, és elmosolyodott a sötétben. Talán most, hogy Max végre parkolópályára került, sikerül átformálnia Holly gondolkodásmódját. Minden esélye megvan rá. – Majd csak kibírom valahogy. Tessa megölelte Hollyt. – Jól döntöttél. De nagyon fogsz hiányozni. Mikor indultok? – Holnap – vágta rá Holly, akit teljesen felvillanyozott ez a sorsfordító döntés. Majd az ajkába harapott. – Illetve, legszívesebben már holnap mennék, de előbb be kell adnom a felmondásomat. Grace jelent meg a nyitott ajtóban, karján a megviselt Oliviával. Tessában és Grace-ben egyszerre merült fel egy gondolat, de Grace a világért sem mert volna hangot adni neki. Tessának azonban volt érzéke az elegáns megoldásokhoz. – Beszélünk Ross-szal – mondta, miközben elvette Grace-től a durcás Oliviát. A két nő cinkosan összemosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy találunk valami megoldást.

Antonia kiszállt a taxiból, és megborzongott. Útban a szálloda fele suttyomban meghúzta a vodkásüveget, de a sofőr pont ebben a pillanatban rántotta félre a kormányt, hogy kikerüljön egy nyulat, így a jéghideg folyadék a nő fehér Alexander McQueen ruhájára loccsant. A ruha most nedvesen tapadt Antonia mellére, ami nem volt túl elegáns látvány. Nem baj; öt percet tud várni, addig legalább összeszedi magát. De nem szabad nagyon berúgnia. A maximális hatás érdekében meg kell őriznie a méltóságát. És minden pillanatot mélyen az emlékezetébe akar vésni. Mi értelme felborzolni a kedélyeket, ha másnap reggel összefolynak az emlékek? A körülmények kisvártatva véget vetettek az elmélkedésnek. Ahogy a nő végigtipegett a szálloda hátsó bejáratához vezető kivilágítatlan ösvényen, majdnem keresztülesett egy félrehajított cipőn. Antonia felkapta, és a bokorba hajította a cipőt, amely pont lapockán találta Colin Rowlandet. – Jaj! Mi ez? – üvöltött fel a férfi. Sylvie vidáman kuncogott alatta. Colin, aki még mindig a nap hőse szerepében tetszelgett, ragaszkodott hozzá, hogy a természet lágy ölén ünnepeljék meg a nagy eseményt. A hideg novemberi levegő és a száraz avar azonban kényelem szempontjából sok kívánnivalót hagyott maga után. De Antoniát Rosson kívül senki sem hozhatta volna ki a béketűrésből. – Undorító! – jelentette ki a nő, a férfi sápadt feneke és bordó boxeralsója láttán. Colin feltápászkodott, és sietve magára rántotta a nadrágját. – Úristen, ez Antonia Seymour-Smith! – suttogta Sylvie, aki rögvest felismerte a fehér selyemruhás alakot meg a csúfondáros, lekicsinylő hangnemet. – Tessa örülni fog. – Én se verem a seggemet a földhöz. – Colin, aki Tessa megmentőjének tartotta magát, éppen eleget hallott Antoniáról ahhoz, hogy eldöntse, nagyon nem kedveli a nőt. És mivel, Sylvie-vel ellentétben, nem az állása volt a tét, zord arccal fordult Antonia felé.

– Nézze, a kutya se kíváncsi magára. Minek keresi a bajt? Menjen haza! Egész jóképű fiú, a maga bárdolatlan módján, gondolta magában Antonia. Tetőtől talpig végigmérte a férfit, és megcsóválta a fejét. Igazi csiszolatlan gyémánt. És ez a rémes tájszólás… – Azt csinálok, amit akarok – felelte a nő megvetően, a férfi lábához hajítva félig elszívott cigarettáját. – És még egy ilyen agyatlan gorilla sem tud megállítani. Pláne egy olyan agyatlan gorilla, aki még a csizmáját sem veti le párosodás előtt. Holly látta meg először az érkezőt, aki tétova mozdulatokkal kitöltött magának egy pohár bort, aztán legalább a harmadát kilötykölte, ahogy hátrafordult, hogy szemügyre vegye a terepet. A francba, gondolta magában a lány bosszúsággal vegyes aggodalommal. Antoniának nem szabadna itt lennie; Ross biztosan elmagyarázta neki, hogy ez az este Tessáról szól. Még csak az hiányzik, hogy a tapadós, érzelmileg túlfűtött elhagyott szerető bajt keverjen, és tönkretegye az estet. Nemsokára Max is felfigyelt a nő jelenlétére. Az orra alatt szitkozódva, fürgén átvágott a termen, és máris Antonia mellett termett. Parti, parti, gondolta magában Antonia, és rámosolygott egy förtelmes gesztenyebarna szmokingban pompázó középkorú férfira. Ez itt egy parti, de jó! – Antonia, mit keresel itt? – kérdezte Max fojtott hangon. A nő jelentőségteljesen pillantott le a karja köré kulcsolódó ujjakra. – Le vagyok tartóztatva? – vonta föl a szemöldökét csodálkozva. Ravaszkás mosollyal biggyesztette le rózsaszínre rúzsozott száját. – Drága Max, te biztosan tudod, milyen nagy rajongója vagyok – itt jelentőségteljesen elhallgatott, majd finom hangon folytatta – a festészetnek. – Nem szabadna itt lenned, ezt te is tudod. – Max tudta, nagyon óvatosnak kell lennie, ha meg akarja előzni a bajt. – Nem gondolod, hogy kellemetlen helyzetbe hozol minket? Antonia felkacagott, és nagyot kortyolt a borából. – Már megbocsáss, de én azt hittem, hogy ez egy nyilvános kiállítás. Ugyanannyi jogom van megcsodálni Tessa műveit, mint másnak, sőt, ha úgy tartja kedvem, talán meg is vásárolok tőle egy-két bájos képet. Antonia nagyon örült, hogy nem itta meg az összes vodkát. A beszéde kristálytiszta volt – Julie Andrews is megirigyelhette volna –, és az esze is elég jól vágott ahhoz, hogy felismerje, ha már a kezdet kezdetén sikerül elaltatnia Max gyanúját, máris maga mögött tudhatja az első és legfontosabb akadályt. Nem azért jött ide, hogy egy parázs szócsatát követően szégyenszemre kipenderítsék a szállodából. Antonia, aki tisztában volt vele, hogy kíváncsi szemek figyelik minden mozdulatukat, rámosolygott Maxre, és nézte, hogyan hadakozik a férfi a lelkiismeretével. Hiszen ő az a fiatal özvegy, akit tragikus veszteség ért. és senki sem izgatna föl egy özvegyet. Nem illik. – Ha ez megnyugtat – suttogta összeesküvésszerű hangon –, nem maradok sokáig. Csak megnézem a képeket… kiválasztok egyet… és már megyek is. A kijelentés annyira ésszerű volt, hogy Max nem tudott vitába szállni vele. Kénytelen-kelletlen elengedte a nő karját. Ő minden tőle telhetőt megtett, nyugtatgatta magát. Ha Rossnak nem tetszik valami, majd elvégzi a piszkos munkát. – Na jó – lépett hátra, és pillantása összetalálkozott Holly zord tekintetével. – De ne maradj sokáig. És… viselkedj rendesen. Jó? Csodálatos parti, gondolta magában Antonia vidáman. Csodálatos emberek. Csodálatos Tessa Duvall. Ettől aztán minden épeszű ember kidobná a taccsot. Antonia, némi szorongással állapítva meg magában, hogy most már a terem minden szögletéből rá irányul a figyelem, szófogadóan odatipegett a legközelebbi festményhez, és az

ilyenkor elvárható érdeklődéssel kezdte tanulmányozni a lábkörmét festő – szokás szerint túlsúlyos és túlöltözött – Holly King közepes méretű portréját. Kár volt a festékért! Tessa, aki maga is igyekezett elrejteni aggodalmait, elhatározta, nem engedi, hogy Antonia jelenléte tönkretegye az estét, azzal visszafordult a fiatal riporternőhöz, aki a helyi újságnak készített tudósítást a rendezvényről. – Elnézést! Hol is tartottunk? – Éppen azt ecseteltem – felelte riporternő őszinte hangon –, milyen szerencse, hogy az ön barátja a rendelkezésére tudta bocsátani ezt a szállodát. Ross Monahan közbenjárása nélkül ez a kiállítás meg sem valósulhatott volna, ugye? Tessa rettenetesen büszke volt magára, hogy minden külső segítség nélkül sikerült megszerveznie a kiállítást Marcus Devenishnél. Bármennyire is hálás volt Rossnak, kifejezetten nyomasztónak találta, hogy a környezete így semmibe veszi az ő egyéni erőfeszítéseit. Az utóbbi három órában már negyedszer hangzott el ez az ominózus kijelentés. – Biztos vagyok benne, hogy a kiállítás mindenképpen megrendezésre került volna – válaszolta a lány kimérten, így próbálva palástolni bosszúságát. – Persze nem ma este, hanem valamikor a közeljövőben… – Mégis – vágott a szavába a riporternő –, biztosan jó érzés, hogy van egy gazdag barátja, aki ki tudja segíteni. – Ó, hát persze! – Tessa Antoniát figyelte, aki éppen az italok felé tántorgott egy kis utánpótlásért, és ezúttal nem tudta megfékezni cinikus énjét. – Maga a tökély. Ha nem lenne ennyi pénze, nem is feküdtem volna le vele. A rohadt életbe, szitkozódott magában Ross a küszöbön állva, amikor, visszatérvén az irodájából, ahol egy tengerentúli hívást kellett lebonyolítania, a tömeg egy pillanatra szétvált, és ő megpillantotta Antoniát, aki a terem túlsó végében éppen az egyik festményt nézegette. Grace azonnal ott termett mellette. Az ő arca sem sugárzott a boldogságtól. – Öt perce toppant be. Max beszélt vele – mondta a lány mereven. – A csaj állítja, hogy minden rendben lesz, de én nem bízom benne. Született szarkeverő. Ross a botjára támaszkodott, hogy ne fájjon annyira a bal lába. Megint feltámadt benne az a kellemetlen felelősségérzet, amit Antonia iránt érzett. A nő feltűnően magányos volt, és bár Ross direkt megkérte őt, hogy ne jöjjön el, nem volt könnyű figyelmen kívül hagyni az Antonia hűvös külseje alatt megbúvó szomorúságot. – Majd csak elmegy – mosolygott rá a férfi biztatóan Grace-re. – Hmm. – Grace nem viszonozta a mosolyt. Mattie, noha próbált nem odanézni, azon kapta magát, hogy újra meg újra Antoniára téved a tekintete. Ez a nő Richard özvegye, gondolta magában, miközben végigmérte a fehér selyembe öltözött karcsú, elegáns figurát, és azon morfondírozott, vajon mit szólna Antonia, ha megtudná, hogy a tőle pár lépésnyire álló asszony Richard szeretője, aki a férfitől vár gyereket. De rögtön meg is borzongott; örült, hogy Antonia semmit sem sejt. Egy ilyen hideg szépség, aki ráadásul az éles nyelvéről híres, egy szempillantás alatt a földbe döngölné őt. Nem számít, gondolta magában Mattie, mert Richard őt szerette, nem pedig Antoniát, és egy ilyen titkot nagyon is érdemes megőrizni… Mindenki engem néz, gondolta magában Antonia, amikor, hátrafordulván, szembetalálta magát a társasággal. Milyen mulatságos: Max, Hugh Stone, Holly King… aztán Ross azzal a nyamvadt kis pincérnővel, Tessa Duvall, sőt, még Adam Perry is… úgy bámulják, mint valami börtönőrök… – Maga meg mit bámul? – csattant föl Antonia, amikor a jobbján álló nőre tévedt a tekintete.

Mattie, aki majdnem elsüllyedt szégyenében, süketnek tettette magát, és gyorsan elfordult. – Azt kérdeztem – ismételte Antonia kéjes lassúsággal –, mit bámul? Ismerem magát, vagy mi? – Nem… elnézést… – A nő fülig pirult. Antonia elvigyorodott, remekül érezte magát. – Különben is, hogy néz ki? Ennyire dagadt? Vagy terhes? Mattie a tenyerébe vájta a körmeit. Richard őt szerette, csak ez számít. Könnyek szöktek a szemébe. – Én? – kérdezte fojtott hangon, és kényszerítette magát, hogy belenézzen Antonia rideg kék szemébe. – Terhes vagyok. – Mit mondott neked? – kelt az anyja védelmére Grace, ádáz pillantást vetve a távozó Antonia után. – Semmit – rázta meg a fejét Mattie. Nem akart kellemetlenséget okozni. – Csak… csak megkérdezte, hogy terhes vagyok-e. – Miért nem mondtad meg neki, hogy Richardtól vársz gyereket? – Grace! – Jó, mindegy – rántotta meg a vállát a lány. Aztán elmosolyodott. – Richard vette a selyembugyit is, amit most viselsz, ugye? Legalább ezt elmondhattad volna. Ez igazságtalanság, gondolta magában Antonia egyre féltékenyebben, miközben Rosst és Tessát figyelte. Ha ez a számító dög nem csináltatja fel magát, minden másképp alakult volna. Richard halála után, idézte fel magában az emlékeket, teljesen maga alatt volt, de ugyanakkor örült is, mert Ross visszatért hozzá. A körülményekhez képest minden tökéletes volt… mint régen… amíg nem jött az a hülye baleset. Tessa hazarepült, és mindent elrontott; minden teketória nélkül kitúrta őt a helyéről. Ross mostanában úgy viselkedik vele, Antoniával, mint valami törékeny, idős nagynénivel; kedves, segítőkész és megközelíthetetlen. Gebedjek meg, gondolta magában Antonia, ha tovább tűröm ezt az ostoba komédiát! Túlságosan szereti Rosst ahhoz, hogy elengedje. Ideje, hogy a férfi újból felfigyeljen rá. Méghozzá alaposan, hogy merészeli levegőnek nézni, hogy merészel úgy tenni, mintha ő nem is létezne? Öt perc sem kellett hozzá. Tessa, aki szemtanúja volt az esetnek, jóval többnek érzékelte öt percnél – mintha többszörös lassításban történt volna az egész. Az egyik pillanatban Antonia még csöndben álldogált, és a poharát szorongatva nézegette „A parti”-t. A következő pillanatban azonban, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül, lehajolt, levette a bal cipőjét, és bizonytalanul előrelépett. A tűsarok szétzúzta az üveget, és tátongó lyukat ütött a vászon közepén. Valaki felsikoltott. A tűsarok hangja, amint széthasította a vásznat és csikorogva végigszántott a merevítőtáblán, ott visszhangzott az egész teremben. Dermedt csönd támadt, amit Antonia tört meg, amikor hátralépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét, és közben rátaposott a talpa alá került üvegszilánkokra. Adam ért oda hozzá elsőnek; pirospozsgás arca elfehéredett a dühtől. Mivel egy hang sem jött ki a torkán, egyszerűen megragadta, és a kijárat felé vonszolta a nőt. Ez az, gondolta magában Antonia diadalmasan. Pontosan ezt kellett tennie, hogy megértesse Ross-szal, nem dobhatja ki csak úgy. Látni kellett volna Tessa arcát! – Ross nem szeret téged! – üvöltötte Antonia olyan hangosan, hogy lehetőleg mindenki hallja. – Engem szeret, és mindig is engem fog szeretni! Adam péklapát keze sósan és fojtogatóan tapadt a nő szájára. Antonia megpróbálta megharapni, de nem sikerült neki. Pillanatokon belül elérték a teraszra vezető ajtót. És Ross is

ott jön mögöttük, fedezte fel Antonia megkönnyebbülten. Most már minden rendben lesz, Ross végre itt van, nincs mitől félni. – Hívom a rendőrséget – mondta Adam zordan, de Ross megrázta a fejét. – Jézusom, nem volt még elég? Ez Tessa kiállítása; legalább az ő kedvéért hagyjuk ki a rendőrséget, legalábbis egyelőre. Ross sem fogta túl gyengéden Antoniát, de Adam Perry kegyetlen, medveszerű szorításánál minden kellemesebb volt. Antonia, amikor végre levegőhöz jutott, lopva rámosolygott a férfira, amint az beterelte őt az üvegházba. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. Ross kinyitotta az ajtót, belökte rajta a nőt, elfordította a kulcsot, majd megcsóválta a fejét. Antonia megborzongott a férfi tekintetéből sugárzó érzelmek – a düh és a teljes elképedés keveréke – láttán. – Semmit sem értek – szólalt meg a férfi lassan. – Nem értem, mi a fészkes fenét művelsz! Megőrültél? – Nem. – Antonia egész testében reszketve rogyott le az egyik nádszékre. Miért nem érti? Miért nem nyugtatja meg, miért nem öleli át, és mondja azt, hogy minden rendben lesz? – Nem – bizonygatta a nő, és könnyek szöktek a szemébe. – Szeretlek. Ross, aki úgy felbőszült, hogy attól félt, még meg találja ütni a nőt, tehetetlenül fordult el. – Ne butáskodj! – Én nem butáskodom! – zokogta Antonia. Kinyitotta a táskáját, és tapogatva kutatott zsebkendő után. – Te is szeretsz engem. Boldogok voltunk, amíg ez a nő meg nem jelent. Mindent tönkretett. De amikor Richard m… meghalt, te visszajöttél hozzám, és megint b… boldogok voltunk. Nem szereted őt, nem szeretheted… ez igazságtalanság! Minden összekuszálódott. Antonia sehol sem találta a zsebkendőjét. Miközben kétségbeesetten kotorászott a táskája mélyén, a markába zárta azt a kis barna gyógyszeres üvegcsét, amelyben az altatói voltak – még az orvos írta föl neki Richard halála után. – Ha ezt gondolod – hallotta Ross gúnyos válaszát –, akkor tényleg megőrültél. Úristen, berontasz ide, tönkreteszed Tessa kiállítását, és még elvárod, hogy megdicsérjelek érte? A férfi még mindig háttal állt. Antonia gondolkodás nélkül lecsavarta a doboz tetejét, és a tenyerébe öntötte az üvegcse tartalmát. Az alig húsz tabletta fényes volt, rombusz alakú, és nevetségesen könnyen le lehetett nyelni őket. Valaki egy teljes pohár bort hagyott az asztalon, ami még élvezetesebbé tette a műveletet. Miután Antonia sikeresen legyűrte a tablettákat – kissé megborzongott, amikor a nyelve tövén érezte keserű ízüket lopva elmosolyodott. Rossnak most már tényleg muszáj lesz tennie valamit. Be kell bizonyítania, gondolta magában a nő diadalmasan, hogy még érez irántam valamit. – Nézd csak! – szólalt meg a nő, csak úgy mellékesen. Amikor a férfi hátrafordult, Antonia felmutatta az üres üveget. – Bevettem az altatót. Az egész üveggel. – Nagyszerű – felelte Ross színtelen hangon. – Reméljük, hogy megteszi a hatását.

A z erősen vacogó Tessa a vállára kanyarította Adam zakóját, és Oliviával együtt szorosan beleburkolózott. – Ne haragudjatok. De nem bírtam volna benn maradni. Butaságot csináltam? A francba, fütyülök rá! Elegem van abból, hogy mindig nekem kell türelmesnek és megértőnek

lennem. Ez a ribanc mindenkivel csak szórakozik, és hogyan reagál minderre Ross? Utána rohan, engem meg otthagy a szarban! Holly nem tudta, mit mondjon. Még soha nem látta Tessát ilyen dühösnek. Ő is fázott, de Adamnek csak egy zakója volt. A kocsiban legalább meleg lesz. Adam kinyitotta az ajtót, és besegítette Tessát meg Oliviát a hátsó ülésre. – Hova vigyelek? Haza? – Bárhova – felelte Tessa fogvacogva. Aztán a kezébe temette az arcát, és megrázta a fejét. – Bocs, de nem várnánk még pár percet? Talán Ross mégis megszabadult tőle, és éppen engem keres… nem tűnhetek el csak úgy. – Persze – vágta rá Adam. Látta, hogy Olivia szerencsére elaludt. – Nem kell mentegetőznöd. Addig várunk, ameddig csak akarod. – Mondd el még egyszer! – parancsolta Ross, amikor rádöbbent, hogy a helyzet akár súlyos is lehet. A könnyáradattal még meg tudott birkózni – az elmúlt hónapok során szinte immúnissá vált rá –, de ezt az új, rögeszmés eufóriát vérfagyasztónak találta. Antonia kifejezetten büszke volt arra, amit tett. És teljesen világossá tette a férfi számára: senki más nem tud segíteni rajta, csak ő. – Mogadon tabletta, kábé negyven – hazudta Antonia ragyogó mosollyal, bár a beszéde már kezdett észrevehetően lelassulni. – Paracetamol, ööö… kábé harminc. Ezt még indulás előtt vettem be. Mennyit is ittam? Nyolc vagy kilenc pohár bort, talán még többet. Mindjárt meghalok, drágám, itt helyben, ebben a gyönyörű üvegházban. Így legalább mindig emlékezni fogsz ram, amikor belépsz ide… Ross jól emlékezett az egyik régi iskolatársa csínos húgára. Miután a vőlegénye szakított vele, a lány tizenöt paracetamol tablettát vett be, de a kis kamaszszínjáték megbosszulta magát, mert az adag, a lány várakozásaival ellentétben, végzetesnek bizonyult. A gyógyszer hatása nagyon alattomosan jelentkezett; a lány másnap már a megtévedt vőlegény kezét szorongatva ült a kórházi ágyon, és nevetve átkozta magát, amiért ilyen bután viselkedett. Két nap múlva májelégtelenség lépett föl nála. Egy héten belül meghalt. Antonia pedig kétszer ennyi paracetamolt vett be, ráadásul egy egész üveg altatót is. – Hívom a mentőket – indult a férfi a bezárt ajtó felé. – Ha itt hagysz – felelte Antonia mézesmázos hangon –, széttöröm az üvegházadat, és felvágom az ereimet. Ross tudta, hogy nem hazudtolhatja meg a nőt. És ahhoz sem lett volna ereje, hogy megfékezze. De ha megvárja, amíg Antonia kómába esik, talán már túl késő lesz. – Mit akarsz? – kérdezte elcsigázottan. A nő elmosolyodott. – Téged. Téged akarlak. Bemegyek a kórházba, de csak akkor, ha te viszel be. Nem más. –… bele sem gondolt, mit érezhetek a sok bámuló, sugdolózó ember között Csak álltam ott, mint egy hülye, és vártam, hogy visszajöjjön – mondta a magáét Tessa, aki képtelen volt csöndben maradni. Az elmúlt hónapok során felgyülemlett és visszafojtott sérelmek most egyszerre törtek a felszínre. Tessa már semmivel sem törődött. Hányni tudott volna Antonia Seymour-Smithtől, Ross szégyenletes árulását pedig egyenesen vérlázítónak találta. A férfi akkor hagyta cserben, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. A lánynak mindenből elege volt. – A sajtó jól fog szórakozni – tette hozzá keserűen. – Kíváncsi vagyok, mit hoznak ki a dologból. – De édesem, Ross csak… – Adam, légy szíves! – förmedt rá a férfira a lány. – Ne próbáld mentegetni őt. Menjünk innen!

Tessa hirtelen megdermedt. Holly követte barátnője tekintetét, és összerezzent, amikor meglátta, hogy Ross és Antonia lassan keresztülsétál a gyéren megvilágított parkolón. – Jézusom! – mondta Tessa összetörve. – És én még azt hittem, hogy miattam aggódik. Meg Olivia miatt. Hát ez vicc! Adam a lány vállára helyezte meleg tenyerét. – Hadd beszéljek vele! – Nem! Nézd csak meg őket! – Tessa a foncsorozott hátsó ablakon keresztül nézte, ahogy Antonia Rossnak dől. A férfi átkarolta a nő derekát, és, bár láthatóan húzta a lábát, szabály szerint odatámogatta Antoniát a kocsijához – amely alig húsz méterre állt Adam Rolls-Royce-ától, miközben vigasztaló szavakat duruzsolt a fülébe. – Ez a nő tönkretette az egész estét – suttogta Tessa elképedve. – Tönkretette életem egyik legfontosabb estéjét, és Ross még őt vigasztalja! – Jaj, Tess, nem maradhatsz itt egyedül! – siránkozott Holly, követve barátnőjét a sötét házba. Amikor Tessa felkapcsolta a villanyt, megszólalt a telefon. A történtek ellenére a lányban feltámadt a remény. – Halló! – Tessa Duvall-lal beszélek? Itt Andy Llewellyn az Evening Post-tól, hogyan kommentálná a… A lány lecsapta a kagylót, és kirántotta a telefonzsinórt a konnektorból. – Hollynak igaza van – mondta Adam nyersen. – Most mihez kezdesz? A sápadt, de amúgy higgadt Tessa szorosan magához ölelte Oliviát, az egyetlen személyt, akiben még vigaszt tudott lelni. Amíg Olivia mellette van, semmi sem számít. A lány egészen megsajnálta Adamet és Hollyt, akik akaratukon kívül belekeveredtek ebbe a csúnya ügybe, és most szemmel láthatóan halálra aggódták magukat miatta, ezért kicsikart magából egy halvány mosolyt. – Az útlevelem az emeleten van Adam előrelépett, és elvette a lánytól az alvó Oliviát. – Akkor – felelte a rá jellemző nyerseséggel – indulás pakolni! – Csak vicceltem – ellenkezett Tessa erőtlenül. – Marhaság! Ez nem vicc. Velünk jössz Vilamourába. – No comment – sziszegte Ross, amikor másnap délelőtt tízkor lebicegett a földszintre, és a gyomorforgatóan kíváncsi Andy Llewellynnel találta szemben magát. – És azt meg tudná mondani, hol van Tessa Duvall? – faggatózott tovább a riporter, aki mindenáron jó fogást akart csinálni. – A háza üres, és… – Kuss! – Ross, alig két óra alvás után, a pokolba kívánta a csillogó szemű újságírókat meg az ostoba megjegyzéseiket. Jól tudta ő, hogy Tessa nincs otthon. Hollynál is hiába kereste. Miután otthagyta Antoniát a kórházban, fittyet hányva az orvos utasítására, az egész várost tűvé tette a lány után. De sehol sem találta. – No comment! – ismételte keserűen, amikor látta, hogy Andy Llewellyn továbbra sem tágít mellőle. – Komolyan mondom. Szálljon le rólam! – Kávét? – kérdezte Grace, miután az újságíró kelletlenül távozott Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a lány sötétkék kosztümben állt a recepciós pult mögött. A férfi összevont szemöldökkel vette el a felkínált bögrét. – Te meg mit művelsz itt? – Holly felmondott – felelte nyugodt hangon Grace, aki lélekben már felkészült erre a kérdésre. – Kell egy recepciós. Majd Sylvie betanít. Sylvie egy kutyát sem tudna megtanítani hugyozni, gondolta magában Ross, de mivel Grace már döntött, nem akart akadékoskodni. Elég volt neki a maga baja. Tessa és Olivia felszívódott. Holly felszívódott. Kézenfekvőnek tűnt, hogy együtt mentek el.

– Hol van most Holly? – kérdezte a férfi, közömbösséget erőltetve a hangjára. Grace nyilvánvaló rosszallással mérte végig. – Ezt nem tudom – felelte az igazságnak megfelelően –, azt viszont igen, hogy Tessa is vele ment, ha erre vagy kíváncsi. – Persze, hogy erre vagyok kíváncsi – csattant föl Ross. – Tessa eltűnt. Már másodszor. Muszáj megtalálnom. – Tegnap este meg te tűntél el – mutatott rá a lényegre Grace. – Tessa nagyon kiborult. És én nem is hibáztatom emiatt. Ross emlékezetében felvillant a kép, amint Antonia eszméletlenül, infúzióra kötve fekszik a traumatológián, és éppen a gyomrát mossák. Válságos az állapota, közölte a férfival az orvos. Lehet, hogy nem éli túl. – Én sem hibáztatom – felelte színtelen hangon, és elképzelte magában, mit érezhetett Tessa, amikor rájött, hogy egyedül maradt. – De nem volt más választásom. Majd ha személyesen találkozunk, mindent megmagyarázok neki. Grace, életében először, nagyon megsajnálta az apját. A férfi szeme alatt sötét árkok húzódtak; pocsékul nézett ki. – Nem tudom, mikor fogod viszontlátni – jegyezte meg a lány tapintatosan. – Holly a Heathrow repülőtérről hívott föl tegnap este. Max, aki délben végre kegyeskedett lefáradni a földszintre, döbbenten meredt Grace-re. – Te meg mit keresel itt? Hol van Holly? – Holly már nem dolgozik itt – felelte Grace kéjesen. Ez az alak hónapokon keresztül szívatta Hollyt, nem érdemel kegyelmet. – Elment. – Mi? Ez lehetetlen! – Max hitetlenkedve nézett körül a recepción, mintha azt várná, hogy Holly egyszer csak előbújik az iratszekrény mögül. – Hova ment – Nem tudom. – Grace csak azt sajnálta, hogy nincs nála a fényképezőgépe. Max arckifejezése mindent elárult. – Külföldre. – De hát ezt nem teheti! – Dehogynem – felelte Grace kimérten. – Már meg is tette.

Tessa, élvezettel tartva oda az arcát a tiszta, sós illatú tengeri szellőnek, kontyba csavarta a haját, hogy a fürtök ne szálljanak az arcába. Olivia, aki egy bordó szőnyegen feküdt mellette, az ujját szopta, és vidáman rúgkapált. Adam tengerparti éttermének vendégei automatikusan Juliette, a fekete hajú, fekete szemű pincérnő lányának nézték a kisbabát. Bronzbarnára sült bőrével Olivia még a portugálokat is megszégyenítette, és szemmel láthatóan imádta Algarve kellemes, mérsékelt égövi klímáját. Valaki legalább boldog, gondolta magában Tessa, azzal egy vázlattömböt meg egy doboz ceruzát húzott elő, és megpróbált némi lelkesedést kicsiholni magából. Az elmúlt öt hét során azonban nagyon szűkében volt a lelkesedésnek. Megbirkózni a fájdalommal már önmagában is nehéz volt, de a vidámság látszatát fenntartani még ennél is komolyabb tortúrát jelentett. Tessa azonban nem hagyhatta el magát. Adam és Holly olyan kedvesen bánt vele, olyan megható figyelmességgel vette körül, hogy a lány szégyenében úgy határozott, azzal tudja a legjobban meghálálni ezt a sok szeretetet, ha elrejti valódi érzéseit. Igyekezett nem sírni –

legalábbis hallótávolságon belül –, és mosolyogni, valahányszor úgy érezte, a többiek ezt várják tőle Az érzések azonban, amelyeket Tessa olyan gondosan leplezett, sőt, egyenesen letagadott, úgy tekergőztek benne, mint egy fészekaljnyi kígyó. A lány egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róluk; mindig vele voltak, a reggeli ébredéstől kezdve egészen estig, amikor Tessa nyugtalan álomba merült. A portugál ínyencségek sem tudták jobb kedvre deríteni: egészen lesoványodott. Holly nem győzött irigykedni, Tessa viszont bánatosan nézegette behorpadó hasát, és egyre csak átkozta magát, amiért nem tud parancsolni magának. Tessa nem szokott kéjelegni az önsajnálatban, de most tehetetlenül vergődött kínjában. A gyötrelmek pedig sehogy sem akartak elmúlni, sőt, meg csak nem is csillapodtak Minden egyes nap ugyanolyan lehangoló és elviselhetetlen volt, mint az előző. Az idő sehogy sem akarta begyógyítani a sebeket. Tessa a ceruzája végét rágcsálva bámulta a partvonalon csoportosuló halászhajókat, amelyek hálói pókháló módjára terültek szét a fehér homokon. A táj végtelenül békés volt, a lány nem értette, miért nem tudja magába szívni ezt a földöntúli nyugalmat, miért nem tud örülni annak, amije van, és továbblépni. De Ross emléke egyfolytában kísértette. Amikor megállapította magában, hogy a férfi megbízhatatlan, emlékezete, gálád módon a vidámság, a meghittség és a hamisítatlan, szívszorító szerelem pillanatait vetítette elé. Amikor azzal győzködte magát, hogy Ross csúnyán elárulta őt, azok az emlékek tolultak előtérbe, amelyek a férfi bátorságát, végtelen türelmét és extravagáns nagyvonalúságát bizonyították. A helyzet kilátástalan volt és végtelenül elkeserítő. De mindent egybevetve az alakoskodás – hogy Tessa most is, mint mindig, ura önmagának – bizonyult a legkimerítőbb feladatnak. Adam legalább annyira szerette volna, hogy Tessa boldog legyen, mint azt, hogy Hollyval végre egy pár lehessenek. Sajnos a legkevésbé sem volt meggyőződve arról, hogy bármelyik óhaja is valóra válik. Holly nagy népszerűségnek örvendett a vendégek körében, és a lány megható igyekezettel próbálta bővíteni portugál szókincsét, de a varázslat – a titokzatos kémia – még mindig nem lépett működésbe. Holly egyszer sem említette Maxet, de a férfi attól még ott bujkált a gondolataiban – ezt Adam pontosan érezte. Öröm az ürömben, állapította meg magában Adam keserűen, hogy Vilamourában nemcsak ő van híján annak a bizonyos vonzerőnek. A férfiak, helybeliek és turisták egyaránt, akiket teljesen megigézett Holly érzéki alakja és vörösesszőke hajkoronája, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy elcsábítsák a lányt, de az mosolyogva kosarazta ki őket. Holly rendíthetetlenül ellenállt a sikamlós bókoknak. Egy fikarcnyit sem törődött ezekkel a jóvágású, sötét bőrű, sötét szemű férfiakkal, ami egyfelől megnyugtató volt Adam számára, bár a férfi jobban örült volna, ha megszabadulhat attól a kínzó balsejtelemtől, hogy a személyzetnek ez a vidám, szorgalmas, erkölcsileg feddhetetlen tagja csupán az igazi Holly King kétdimenziós mása. Késő délután volt, az ebéd és a vacsora közötti nyugalmas időszak. Az étteremben alig lézengett valaki. Holly a bárpult mögött ült, és teljesen belemerült a könyvébe. Amikor Adam belépett, a lány összerezzent; a könyv lecsúszott a térdéről, és hangos csattanással a földre zuhant. – Azt hittem, ezt már olvastad – jegyezte meg Adam, aki pontosan tudta, hogy jól emlékszik. Max Monahan mozgalmas, mesterien megszerkesztett krimijei külön polcot foglaltak el Holly lakásában, és a lány még hónapokkal korábban vallotta be, hogy többször is elolvasta mindegyiket. – De már régen – hazudta Holly zavartan. Ezek az értékes könyvek magát Maxet képviselték; közelebb hozták a férfit Hollyhoz. A lány sietve a pult alá dugta a könyvet, majd felkapott egy puha fehér rongyot, és olyan erővel kezdte fényesíteni a poharakat, mintha az élete múlna rajta. Még a barnasága sem tudta elfedni, hogy elpirult.

– Hol van Tessa? – kérdezte. – A strandon. – Adam kihúzott egy széket, töltött magának egy pohárka San Miguelt, majd leült. – Meg mindig aggódom miatta. Szerinted jól érzi magát itt? Ez a téma nem először került szóba köztük, és a helyzetet csak tovább nehezítette, hogy Tessa egyfolytában azt bizonygatta, igenis boldog. Holly, aki maga is kétségbeesetten igyekezett fenntartani a látszatot, nehezen tudta felmerni Tessa lelkiállapotát. A lánynak néha az az érzése támadt, mintha ők ketten Tessával egy rémes színdarab szereplői lennének, akik mindenáron meg akarnak felelni a keményen robotoló rendezőnek – Adamnek, természetesen –, mert igazán nem az ő hibája, hogy ilyen pocsék szövegkönyvvel kell dolgozniuk. – Szerintem jól van – vonta meg a vállát Holly. – Mi mindent elmondunk egymásnak. Ha valami baja lenne, én tudnék róla. – Hirtelen elhallgatott, mert ezt az érvelést még saját maga sem találta elég meggyőzőnek. – Az biztos, hogy nem boldogtalanabb itt, mint otthon lenne. Nem is akar hazamenni… – És te? Adam látta a könyvet; majdnem olyan érzés volt, mint amikor az apa rajtakapja a fiát egy Playboy-jal. Holly, aki továbbra is gépies fürgeséggel fényesítette és tornyozta föl a poharakat, komoran farkasszemet nézett a férfival. – Én igen. De csak azért, mert szánalmas liba vagyok. – És hazamész? A lány ismét vállat vont, és hátat fordított a férfinak. – Nem, mert nincs értelme. Sehol sem bízhatok a boldog befejezésben, és itt legalább elfoglalom magam A boldog befejezés nem is olyan elérhetetlen, gondolta Adam tehetetlenül, miközben kiitta a sörét. Ő mindent megtenne az úgy érdekében. Már amennyiben Holly végre ki tudná verni Maxet a fejéből, és ráébredne, milyen önző alak az a pasas. Mire Max végzett, odakint már besötétedett, és csak a monitor zöldes fénye világította meg a szobát. A férfi hátradőlt, kihalászott egy félig szívott cigarettát a csordultig telt hamutartóból, és kéjes örömmel nézett végig a képernyőn sorakozó szavakon. Lehet, hogy nyakig benne van a szarban, de legalább az írás jól megy – legfrissebb regényének cselekménye bámulatos könnyedséggel, szinte magától bontakozott ki. Az eredeti aprólékos gonddal kidolgozott szinopszist félretéve, Max most az ösztöneire hagyatkozott; fogalma sem volt, mi lesz a következő fordulat, de azt tudta, bármi legyen is, fantasztikus lesz. Még szép, gondolta magában bánatosan. Ez a könyv az egyetlen kellemes dolog, ami az elmúlt hetekben történt vele. Bár még csak december eleje volt, a karácsonyi ünnepségek már megkezdődtek, és estéről estére lármás munkahelyi összejövetelek követték egymást a Grange-ben. Ross, aki nem volt virágos kedvében, rendre bezárkózott az irodájába egy nagy halom papírral, a női vendégek legnagyobb bánatára, és a sokat szenvedett személyzet legnagyobb örömére. Ha Rossnak hatalmában állt volna, biztosan betiltja a karácsonyt. Mivel erre nem volt lehetősége, egyszerűen mindenből kivonta magát. Tessának, gondolta magában Max együttérzéssel vegyes bosszúsággal, sok minden szárad a lelkén. Bárhol is legyen azzal a ribanc Hollyval együtt. Max életének másik két megkeserítője Francine és Grace volt. Francine azért, mert a férfi már majdnem két hónapja nem tudta utolérni. Grace viszont állandóan ott sertepertélt körülötte. És míg Rossnak sikerült megbarátkoznia a gondolattal, hogy Grace a lánya – kettejük barátsága, ha ingatag lábakon is állt, kezdett egyre szorosabbá válni –, Max képtelen volt megemészteni, hogy ez a csöndes, éles szemű, öntudatos kamaszlány az unokahúga. Az ég küldte Caroline Mortimert, gondolta magában a férfi, azzal lenyomott egy gombot, és nézte, amint a nyomtató ontani kezdi magából az elkészült kézirat lapjait. Max másnapra

várta az ügynökét Londonból, és még a szokásosnál is jobban örült a nő érkezésének. Alig várta, hogy eldicsekedhessen neki a művével. És mivel sem Francine, sem Holly nem volt kéznél, izgatottan készült az alkalomra, hogy ágyba cipelhesse Caroline-t. Amikor másnap reggel fél nyolckor megcsörrent a telefon, féléber állapotba rángatva Maxet, a férfi bosszúsan dünnyögött bele a kagylóba. Francine hangjától azonnal kipattantak a szemei. – Max! Olyan a hangod, mint az élőhalottnak. Jól vagy? A férfi felkönyökölt az ágyban. Hirtelen minden helyrezökkent. Francine elég pocsékul időzített, de az a lényeg, hogy megkereste. – Persze. Hol vagy most? – Maxben feltámadt a remény, hogy a színésznő talán Angliában van, aztán úgy döntött, ha mégsem, akkor is látnia kell őt. Most, hogy ilyen jól áll a könyvvel, igazán megengedheti magának, hogy kivegyen pár hét szabadságot. – Barbadoson, drágám! Gyönyörű ez a sziget, és olyan meleg van… Mintha a paradicsomban lennék. És ez a kilátás… Barbados. Meg Francine érzéki jelenléte nélkül is csábító lehetőség. A férfinak már a gondolattól is erekciója támadt. Max, miután kinézett a cseppet sem csábító szürke égboltra meg a ködlepte dombokra, elmosolyodott, és így szólt: – Szerintem sokkal érdekesebb dolgokat is lehet csinálni azon a trópusi szigeten, mint a kilátásban gyönyörködni. Ha most ott lehetnék veled, nem lenne időd… – Jaj, Max! – lehelte Francine legendásan érzéki hangján. – Olyan piszkos a fantáziád! És igazad van, szép lenne, ha itt lehetnél, de… – Miért ne lehetnék ott? – vágott közbe a férfi diadalmasan. – Francine, add meg a címed! Az első repülővel ott vagyok. – Drága Max! – A sóhajba ezúttal némi szomorúság vegyült. – Úgy látszik, nem értettél meg. Nem jöhetsz ide. Max szerszáma a kijelentéssel egyidejűleg szépen le is lohadt. A férfi egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Azért hívtalak, hogy megmondjam, nem tudom elvállalni a főszerepet a filmedben – folytatta Francine Az akcentusa felerősödött, mint mindig, amikor valami rossz hírt kellett közölnie a férfival. Max olyan szorosan markolta a kagylót, hogy elfehéredtek az ujjai. – Miért nem? – A múlt héten beleszerettem ebbe a gyönyörű emberbe; biztosan hallottad már a nevét, Pietro Giannini. Holnap összeházasodunk. Olyan boldog vagyok, Max! Pietro a tökéletes férfi… tűzbe mennék érte… elolvasta a forgatókönyvedet, és szerinte nem illik hozzám a szerep – Rövid csönd támadt, majd Francine vidáman folytatta – Én meg persze, szófogadó menyasszonyként, azt teszem, amit ő mond, vagyis közlöm veled, hogy a megállapodásunk érvénytelen. Max nem hitt a fülének. Pietro Giannini egyáltalán nem volt szép, csak botrányosan gazdag – állítólag milliárdos –, és egy nappal sem volt fiatalabb hatvanötnél. Emellett pedig – természetesen – a világ legbefolyásosabb producerei között tartották számon. – Értem – nyögte ki nagy nehezen Max, és közben az járt a fejében, miért nem teszi le a kagylót. Hiszen már eleget hallott. – Tudtam, hogy meg fogod érteni – dorombolta Francine. – Mi mindig jól megértettük egymást, ugye, Max? És biztos vagyok benne, hogy a filmed nélkülem is bombasiker lesz. Majd csak találsz valakit helyettem. – Egész biztosan.

– Ja, és Max! A legviccesebbet el is felejtettem – csicseregte a színésznő, ügyet sem vetve a férfi kimértségére. – A sajtóügynököm a múlt héten átküldött nekem egy újságkivágást, amiben az állt, hogy mi ketten összeházasodunk! Hát nem röhejes, drágám? Honnan veszik a firkászok ezeket a hülyeségeket? Szerinted létezik valaki, aki beveszi ezt a marhaságot? Ross, nem bírván tovább hallgatni a bálteremből kiszűrődő részeg dajdajozást – egy helyi biztosítótársaság a szállodában tartotta a karácsonyi buliját –, az íróasztalfiókba söpörte a kupacban tornyosuló dossziékat, és a zakójáért nyúlt. – Mondd meg Hugh-nak, hogy tartsa szemmel ezt a bandát – szólt oda Grace-nek, a mulatozók felé intve a fejével. – Járok egyet. – Jó. Ugye, tudod, hogy fél háromkor megbeszélésed van a Comsel képviselőjével? Ross nem tudta. – Jack Dreyfuss-szal – mondta készségesen Grace. – Kétszáz fős konferenciát akar szervezni január közepére. – Rendben – mosolyodott el kurtán a férfi. Holly sietős távozásának is megvolt a maga haszna: Grace, aki nélkül a szálloda akár tönkre is mehetett volna. Grace mindent tudott, még mielőtt bármit is tudni lehetett volna, és Ross borzasztóan hálás volt a lánynak diszkrét talpraesettségéért. – Kösz! Amikor Ross a kijárat felé indult, a lány utána kiáltott. – Megmondanád Anyunak, hogy nyolcnál előbb nem érek haza? Ross döbbenten fordult hátra – Honnan a fenéből tudod, hogy anyádhoz készülök? Grace elvörösödve rántotta meg a vállát. – Bocs. Csak úgy kitaláltam. Rád van írva. Hát ez bizarr, gondolta magában a férfi, amikor tizenöt perc múlva megállt a ház előtt, hogy pont Mattie legyen az az ember, akinek a legkönnyebben meg tud nyílni! Ross az utóbbi időben hetente többször is ellátogatott az asszonyhoz, hogy megnézze, hogy van, és kezdte egyre kellemesebbnek találni Mattie társaságát. Mostanában csak ez tartotta benne a lelket. Csak Mattie mellett tudott igazán ellazulni; csak Mattie értette meg, min megy most keresztül. Beszélgetéseik Richardról és Tessáról bizalmasak, de – furcsa módon, még ha átmenetileg is – felszabadítóak is voltak egyben. Senki sem értette meg jobban Rosst, mint Mattie, mert ő is ugyanúgy érzett, mint a férfi. Mazochista egy szokás, gondolta magában a férfi, de nagyon megnyugtató. A helyzet iróniájáról nem is beszélve.

Max nem volt kifejezetten rózsás hangulatban. Még Caroline Mortimer – akit a legkönnyűvérűbb irodalmi ügynökként tartottak számon Londonban – jelenléte sem tudta felvidítani. Harapós kedvében volt, de – harcias tekintetéből ítélve – Caroline is. – Nos? – kérdezte – Max, a kézirat jó – mondta Caroline kimérten. Majd sietve megigazította a válltömést gesztenyebarna hasított bőr blézerében, ami nyilvánvaló jele volt annak, hogy nagy a baj. – De nem nekünk, ha érted, mire gondolok. Még nem jutottak el az ágyig. Lehet, hogy Caroline ezért ilyen feszült. A sietős ebéd meg az egyórányi gyorsolvasás, amely szintén egyike volt a nő erősségeinek, nem igazán járult

hozzá a jó hangulathoz. De az is lehet, gondolta magában a férfi sötéten, hogy Caroline csak ugratja. A fenébe is, hiszen a regény fantasztikus! – Miről beszélsz? – mutatott Max dühösen a kézirat szépen egymásra rakott lapjaira. – A regény zseniális. Soha nem jött meg ilyen könnyen az ihlet. Gyakorlatilag magától összeállt a sztori… Caroline hátradőlt a forgószéken, rágyújtott, és derűsen méregette Maxet ravaszul csillogó szürke szemével. – Nézd, az a munkám, hogy ráébresszelek a rideg valóságra. Ezért kapom a rongyos tíz százalékomat! Max, a regény jó, de egyszerűen nem a te stílusod. Nem illik bele a képbe. A te olvasóid akciót, szexet, izgalmakat, erőszakot és még több szexet várnak tőled. Ez pedig itt egy istenverte szerelmi történet. – Micsoda?! – Max, aki egy nap leforgása alatt már másodszor nem hitt a fülének, csak állt, és döbbenten meredt a nőre. – Mit zagyválsz itt össze? A férfi kivette a cigarettát Caroline kezéből. A nő szemrebbenés nélkül húzott elő egy másik szálat a csomagból, és újból rágyújtott. – Higgy nekem – fújt ki egy tökéletes füstkarikát. – Jó ügynök vagyok, tudod, hogy bennem megbízhatsz. Természetesen kiadhatjuk a könyvet, de az olvasók nem ezt várják Max Monahantől, úgyhogy ha rám hallgatsz, álnevet használsz. A sztori csodálatos, Max. Ha nem lennék irodalmi ügynök, még el is sírom magam rajta. De akkor is szerelmi történet, és most már csak arra vagyok kíváncsi, ki az a nő, aki ennyire megbolondított téged? Gyerünk, Max, meghalok a kíváncsiságtól! Mindent tudni akarok. Tudod, hogy bennem megbízhatsz. Caroline semmit sem értett. Ez volt a kegyelemdöfés. Max, aki nem szokott hozzá a kritikához, pláne nem Caroline-tól, továbbra is zord tekintettel meredt a nőre. – Engem nem bolondított meg senki – csattant föl Max, azzal elnyomta a félig szívott cigarettát, és megpróbálta elhessegetni magától a halvány, nyugtalanító gondolatot, hogy Caroline-nak talán igaza van. – A sztori szédületes, ez az igazság, és az, hogy egy picivel erősebb benne a szerelmi szál, mint eddig, még nem jelent semmit. – Én nem szoktam tévedni – simította le Caroline egyenes fekete haját a bal kezével, majd az órájára pillantott. – Max, gondold át a dolgot. Szerintem itt az ideje, hogy megállapodj. Nem olyan rémes az, fölöslegesen hadakozol ellene. Figyelj csak, egy óra múlva indul a vonatom. Bebújunk végre az ágyba? – Szó sem lehet róla! – vicsorogta Max, akit rettenetesen felbőszített Caroline viselkedése. Nem ő volt az egyetlen, aki, ha akarta, nagyon kellemetlen is tudott lenni. – Te jó isten, és még hűséges is! – kiáltott föl Caroline gunyoros mosollyal. Azzal talpra ugrott, lesimította makulátlan szoknyáját, és szépen manikűrözött, fényes, halványbarnára lakkozott körmével megkocogtatta a kéziratot. – Akár hiszed, akár nem, ennek örülök, Max. A magadfajtáknak nem való az agglegényélet. – Te teljesen meghibbantál. – Olvasd át még egyszer, bogaram – kanyarította vidáman a vállára a táskáját Caroline. – Majd ha lehiggadtál. Ha legalább feleannyi agysejted van, mint saccolom, magadtól is rá fogsz jönni. Max halkan szitkozódott magában. Ez több volt a soknál. Alig bírta türtőztetni magát. – És nehogy azt hidd, hogy ez valami szégyenletes dolog – torpant meg Caroline, fél kezével a kilincset fogva. – Nagyon is természetes. Ha ez megnyugtat téged, nagyon irigylem azt a lányt. Bárki is legyen, megfogta az isten lábát. Maxnek, a félretett telefonkagyló és egy üveg jófajta bor társaságában, amelyet Caroline Mortimer már nem tudott megkóstolni, négy és fél órájába telt újraolvasni az ötszáz oldalnyi kéziratot. Mire végzett, kiürült az üveg, elfogyott a cigaretta, és a háta is megfájdult. Ráadásul kénytelen volt elismerni, hogy Caroline-nak igaza volt.

A rohadt életbe, gondolta magában, az ágyon szétszórt papírlapokra meredve. Nem értette, hogy történhetett ilyesmi… észre sem vette, mit művel… föl nem foghatta, hogyan tudott belopakodni ez a női karakter az ő regényébe, hogy aztán teljesen az uralma alá vonja a cselekményt. Pláne, hogy ez a karakter minden tekintetben Holly King tökéletes mása volt. A férfi most már biztos volt benne, hogy nem utálja a lányt. A húsvér Holly hatalmas előrelépést jelentett ahhoz a benyomáshoz képest, amelyet először tett Maxre; kotnyelessége és kedélyborzoló öltözködési stílusa már nem bosszantotta halálra a férfit; a lány ráadásul kellemes társaságnak bizonyult, az ágyban és az ágyon kívül egyaránt. Kezdetben, amikor minden igyekezetével megpróbálta lehengerelni Maxet, a férfi ösztönösen védekező állásba vonult, mert zavarba ejtőnek találta ezt a nyílt rajongást. De miután a lány lehiggadt, és kezdett normálisan viselkedni, óriásit nőtt Max szemében. A férfi nagyon élvezte Holly társaságát. Amíg tartott a kapcsolatuk, nagyon jól kijöttek egymással. Max jól tudta, hogy egy férfi – ha nősülős típus – miért szeretne bele Hollyba, és miért akarná feleségül venni a lányt. Maxnek pedig most azt kellett megemésztenie, hogy önkéntelenül is szorosabban kötődik a lányhoz, mint várta vagy gondolta volna. Mi a fene? – tűnődött magában, mutatóujjával szórakozottan simítva végig az üres borospohár szélét. Az élet tényleg kiszámíthatatlan, gondolta, bár ha Caroline azt képzeli, hagyom, hogy a szívem vezessen az eszem helyett, nem ismer igazán. Max úgy érezte, hálásnak kell lennie a sorsnak, hogy ő aztán végképp nem az a nősülős típus… Szerencse, gondolta magában Ross, hogy nem Grace van szolgálatban. Még a végtelenül diplomatikus Sylvie is kifejezetten fagyos hangon szólt be neki az irodába, hogy látogatója érkezett. Nemsokára nyílt az ajtó, és Antonia jelent meg a küszöbön, óvatos, rideg büszkeséget sugárzó arckifejezéssel Ross már több mint hat hete nem látta a nőt. A Mogadon-túladagolás igaz volt, Antonia azonban hazudott a paracetamollal kapcsolatban, a gyomormosás megtette a hatását, és a nő alig egy héten belül elhagyhatta a kórházat. A pszichiáter azt állította, Antonia reaktív depresszióban szenved. Időbe telik, amíg feldolgozza a gyászt, és lezárja a múltat. Az impulzív, antiszociális viselkedés azonban semmire sem jelent megoldást. – Le kell zárnod a múltat – erősítette meg Ross is, amikor a nő, még a múltkoriban, beszámolt neki erről a beszélgetésről. A férfi bűntudatába düh és megkönnyebbülés vegyült. Antonia nem tudott kárt tenni magában, de Ross életét sikeresen derékba törte. – Ami engem illet, soha többé nem akarlak látni. Antonia most mégis itt volt – olajzöld ballonkabátot viselt krémszínű bőrcsizmával és kasmírsállal –, és ijedt, de eltökélt tekintettel nézett a férfira. Ha még egyszer megpróbál ártani nekem, gondolta magában Ross, megfogom, és kihajítom az ablakon. Ha itt bárkinek joga van impulzív, antiszociális tettekre ragadtatnia magát, az ő volt. – Tudom, hogy látni sem akarsz – szólalt meg Antonia de talán jobb, ha tudod, hogy ma délután indulok Amerikába. – Valóban? – Miamiba, Floridába. A nagynéném meghívott magához… határozatlan időre. Antoniának köszönhetően Ross már hét hete nem látta Tessát és Oliviát. És fogalma sem volt, viszontlátja-e őket egyáltalán. Örült, hogy Antonia elutazik, de ha a nő azt hiszi, hogy búcsúzóul átöleli és megcsókolja, hát nagyon téved. – Jó – Sejtettem, hogy örülni fogsz – húzódott torz félmosolyra Antonia szája. Egy pillanatra elgondolkodott, majd hadarni kezdett: – Úgy döntöttem, ez a legokosabb, amit tehetek. Tudom, hogy nem örvendek túl nagy népszerűségnek ebben a varosban, de odaát talán új életet kezdhetek, anélkül, hogy az emberek ujjal mutogatnának rám, és összesúgnának a hátam

mögött. És – tette hozza, némi daccal a hangjában – Miami Beach igazán nekem való hely. Mindig is tetszettek az amerikai férfiak Ki tudja, lehet, hogy jövő ilyenkor már újból férjnél leszek. Az isten mentse meg azt az embert, gondolta magában Ross, de bölcsen megtartotta magának a véleményét. – Sikerült eladnod a házat? – kérdezte semleges hangon. – Igen, minden rendben – bólintott a nő. – Az ügyvédem már intézi a papírokat. – Remek. – A férfinak kezdett elfogyni a türelme. Miért nem megy már ez a liba? Amikor felnézett, és látta, hogy Antonia kinyitja a táskáját, egy pillanatra átsuhant a fején, hogy a nő talán revolvert ránt, és lelövi őt. – Már megyek is – mondta Antonia sietve. Reszkető ujjakkal egy kicsi, összehajtogatott papírdarabot dobott az íróasztalra. – Tudom, hogy gyűlölsz engem, és azt is tudom, hogy megérdemlem, de annyira azért én sem vagyok elvetemült, és senkinek sem szeretek az adósa maradni. Lehet, hogy nem hiszed el, de nagyon sajnálom, hogy tönkretettem azt a képet. Ezt Tessának küldöm. Antoniának elcsuklott a hangja. Ross szótlanul nézett farkasszemet vele. Amikor a nő távozott, Ross felkapta az összehajtogatott csekket, amely háromezer fontról szólt. Mivel a festmény az övé volt, úgy érezte, ő jogosult a kárterítésre. És mivel Tessa, ha itt volna, sem fogadná el a csekket, a pénz pedig amúgy is Richardé volt, Ross igazságérzete azt diktálta, hogy a pénzt Mattie és a leendő gyermeke kapja meg. Amikor zsebre vágta a csekket, elmosolyodott – aznap először.

A szokatlanul jó hangulatban lévő Sadie Labelle hátradőlt a széken, és rámosolygott a pincérre. – Nagyon finom volt az ebéd. A kávét meg a konyakot a teraszon isszuk meg: kihasználjuk ezt a szép napsütést. – Természetesen, hölgyem – felelte José, miközben az járt a fejében, ez a nő valószínűleg nem rest bármit és bárkit kihasználni, ha arról van szó. Az étel és a bor ugyan meglágyította a szívét, de látszott rajta, hogy szeret a maga feje után menni, és mivel Josénak esze ágában sem volt elszalasztani a busás borravalót, mélyen hallgatott róla, hogy a tágas verandát éppen egy félmeztelen festőnő meg egy nyáladzó kisbaba foglalja el. Ha ez a nő ott akar üldögélni, ő nem fogja megakadályozni ebben. Ám amikor Sadie átvágott az éttermen, és kilépett a napsütötte verandára, az édesen illatozó cserepes virágok meg az elegáns fehér székek közé, csak egy kisbabát talált ott, aki félig ülő helyzetben kukucskált föl rájuk a kiságy rácsa fölött. – Hát sziaaa! – kiáltott föl Sadie. A legközelebbi székre hajította a táskáját, és fürgén letérdelt. – De gyönyörű vagy! Ezek a szemek! – Ha a barátaid most látnának… – jegyezte meg a kísérője szárazon, azzal letelepedett az egyik székre, és cigarettára gyújtott. – De nem látnak – vágott vissza Sadie dacosan. – Különben is, szabadságon vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Igaz? – fordult ismét a kisgyerek felé, és gügyögő hangon folytatta: – Azt csinálok, amit akarok, mert ha tudnál is beszélni, akkor sem értenéd meg, mit mondok, úgyhogy tökéletes biztonságban vagyok.

Amikor a parányi száj bulldogokat megszégyenítő módon görbült le, és félő volt, hogy kitör a haddelhadd, Sadie kacagva kapta a karjába a gyereket. – Nonono! – turbékolta, azzal cuppanós puszit nyomott a kisbaba selymes, fekete hajára. – Ne sírj, legyél jó kisfiú. – Nem fiú, hanem lány. Tessa, aki nem sokkal ezelőtt tért vissza Olivia cumisüvegével, majdnem egy teljes percig ácsorgott a küszöbön, és próbálta megemészteni a tényt, hogy a huszadik század legborzalmasabb látványa nem puszta érzékcsalódás. Hirtelen megrándult az ajka, mert az imént még nem volt biztos benne, hogy Sadie Labelle megismeri-e, de a nő arckifejezéséből ítélve, kár volt kételkednie. – Most lebuktál – jegyezte meg Sadie kísérője, egy egész sor füstkarikát eresztve a levegőbe. – Jó – próbált védekezni Sadie –, de csak azért vettem föl, mert elkezdett sírni. Tessa, aki nagyon örült, hogy zavarba tudta hozni Sadie-t, előrelépett, és a nő kezébe nyomta a tápszeres üveget. – Adja oda neki, biztosan éhes. – Nahát! – mondta Sadie, amikor végül, szokatlanul barátságos hangulatban, letelepedtek az asztal köré. – Szóval itt bujkál. – Én nem bujkálok. – Tessa nyugodt hangon beszélt, de a tekintetéből sugárzott a fájdalom. – Csak egy kis pihenésre van szükségem. – Szóval ti ketten ismeritek egymást? – szólt közbe Sadie kísérője. – Elnézést, de sajnos nem tudom, ki maga. Valami híresség? Tessa mosolyogva rázta meg a fejét. – Én sem ismerem önt. A nevem Tessa Duvall, ő pedig a kislányom, Olivia. – Örvendek, kedvesem! – rázta meg a kezét erélyesen a másik. – Barbara Labelle vagyok, ez a neveletlen nőszemély pedig a lányom, Sadie. Tessa nem hitte volna, hogy Sadie Labelle-nek anyja is van. – És hogyan ismerkedtetek meg? – kíváncsiskodott Barbara. Élvezettel legurította a konyakját, majd följebb tolta a szemébe húzott szalmakalapot. – Interjút készítettem vele – válaszolta színtelen hangon Sadie, mire az anyja harsány kacagásban tört ki. – Ha-ha! Ne is mondj többet. – Az asszony fürkésző pillantást vetett Tessára. – Megríkatta? – kérdezte tőle kertelés nélkül. – Nem. Sadie tulajdonképpen nagyon jó emberismerő. Nálam ugyan mellélőtt – pillantott a lány az újságírónőre. – Egyáltalán nem volt igaza. Ross-szal kapcsolatban azonban igen. Amikor Sadie meghallotta, hogy a Monahan-Duvall esküvő elmarad, tőle szokatlan módon, némi lelkiismeret-furdalást érzett. Néha még ő is megdöbbent saját mindenhatóságán. – Egyébként nem a cikk miatt történt – tette hozzá Tessa egykedvűen, mintha olvasna a nő gondolataiban. – Ennyire azért nem vagyok naiv. – Hű! Akkor jó – Sadie kifejezetten kellemetlenül érezte magát; nem volt hozzászokva az ilyen jellegű eszmecserékhez. Az anyja pedig – aki viszont egyenesen imádta a botrányszagú helyzeteket csak még tovább rontott a dolgon. – Miért? – szólt közbe Barbara. Ravaszkás, ólomszürke szemével tetőtói talpig végigmérte a mellette ülő karcsú, bikinis lányt. – Mi történt? Gondolom, férfi van a dologban. – Anya… – nézett rá vasvillaszemekkel Sadie. Barbara vállat vont. – De hát olyan kíváncsi vagyok, drágám! – Semmi baj – felelte Tessa, aki a maga részéről rettenetesen élvezte a beszélgetést, és azt, hogy a hírhedt Sadie Labelle ennyire kiesett a szerepéből. Az, hogy Sadie-nek is van anyja, már önmagában megnyugvást jelentett. Az pedig, hogy Tessa így zavarba tudta hozni az

újságírónőt, csak hab volt a tortán. – Férjhez akartam menni Olivia apjához – fordult a lány a félelmetes Barbarához. – De még időben sikerült otthagynom. Rájöttem, hogy nem ő… az igazi. – Hallottam, mi történt a kiállításon – szólt közbe Sadie. Kitűnő megfigyelő lévén, rögtön átlátott a szitán. Tessa nem tudja átverni, és most, hogy ilyen szokatlan körülmények között találkozott a lánnyal, a régi ellenséges érzelmek – amelyekbe talán némi bűntudat is keveredett – szép lassan elpárologtak belőle. – Rossnak gyógyszer-túladagolás miatt kórházba kellett vinnie Antonia Seymour-Smitht. – Tudom, benne volt az újságban – felelte Tessa lassan. – De Ross ettől még cserbenhagyott engem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, és nem láttam értelmét, hogy tovább nyeljek. Antonia mindig ott ólálkodott körülöttünk; valahányszor kezdtünk volna közelebb kerülni egymáshoz Ross-szal, ő rögtön ott termett, hogy tönkretegye az egészet… Sadie lepillantott az ölében fekvő Oliviára. A kislány, miután mohón kiitta a cumisüveget, elégedett, etetés utáni bódulatban leledzett: lustán rebegtette sötét szempilláit a napsütésben, élvezettel biggyesztette le rózsabimbóra emlékeztető ajkát, és ütemesen markolászta a levegőt tengeri csillagot idéző aprócska kezével. – Rossnak biztosan hiányzik a baba – szólt oda Tessának, miközben továbbra is mosolyogva figyelte a bágyadt Oliviát. Tessa, akinek könnyek szöktek a szemébe, megrázta a fejét. – Gondolom, de nem mehetek vissza hozzá. Ahhoz, hogy új életet kezdhessek… kezdhessünk, el kell felejtenem őt. És az itteni barátaim olyan kedvesek. – Szép dolog a barátság – jegyezte meg Barbara Labelle, akinek múltjáért megvesztek volna az életrajzírók. Még okos, éles eszű lánya sem tudott mindenről. Az asszony felhajtotta a feketekávéját, és feltűnően erélyes mozdulattal nyomta el második cigarettáját. – De a világ nem ettől megy előre, édesem. Higgyen nekem. – Akkor sem megyek vissza – ismételte Tessa vigasztalhatatlanul – Szerettem Rosst, de nagyon sok fájdalmat okozott nekem. Mindenkinek jobb lesz így. Nem akarom idegroncsként leélni az életemet. – Maga nagyon makacs lány – paskolta meg a kezét Barbara Labelle. – Ez tetszik. Biztosra veszem – tette hozzá szárazon –, hogy az a fiatalember is ezért szerette meg magát.

Sadie komoly hangon szólt bele a kagylóba egy hét múlva. – Ross Monahannel szeretnék beszélni. – December huszonharmadika volt, és a nő sokat gondolkozott rajta, mitévő legyen. Végül azonban sikerült meggyőznie magát arról, hogy helyesen cselekszik. De ha mégsem… akkor is tenni kell valamit. – Sajnos nem tudom adni – felelte Grace, ügyetlenül zsonglőrködve a telefonkagylóval, miközben papír és toll után kutatott. – Felírom a számát, és megmondom Mr. Monahannek, hogy hívja vissza önt. De Max Monahant is tudom kapcsolni, ha üzleti ügyről van szó. Szerintem ő is tud segíteni. Grace nem először átkozta el magában ezeket a telefonhívásokat. Tessa eltűnése óta rohamosan nőtt azoknak a nőknek a száma, akik különféle vacsorákra és összejövetelekre akarták meghívni Rosst, és bár ezúttal nem Clarissa Fox volt a vonal túlsó végén – ő volt a legszívósabb mind közül –, Grace gyanította, hogy ez a telefonáló is egyike azoknak az

erőszakos, mindenre elszánt nőszemélyeknek, akik iránt Ross egy szemernyi érdeklődést sem mutatott. A fenébe, gondolta magában Sadie, aki személyesen Rossnak szerette volna elújságolni a hírt. De már csak alig egy óra volt hátra az első fékevesztett karácsonyi tivornyáig a három közül. Most vagy soha – vagy legközelebb karácsony másnapján. Talán nem is baj, ha inkább Maxszel beszél, döntötte el magában Sadie, idegesen dobolva az ujjaival a szék karfáján. Max legalább meg tudja mondani neki, ha fölöslegesen törte magát. Hiszen annak is fennáll a lehetősége, hogy – valami ismeretlen okból kifolyólag – Ross nem is akarja tudni, hol van Tessa. – Jó – vágta rá sietve. – Kapcsolja nekem Maxet. – Legyen szíves – dünnyögte az orra alatt Grace. Amikor Grace negyed óra múlva belépett az irodába, Max hátradőlve, lábát az íróasztalon pihentetve, töprengve ült a székében. – Elnézést a zavarásért – tett le elé egy köteg megrendelőlapot a lány –, de Ross nincs bent. Ellenjegyeznéd ezeket, hogy még ma délután postára tudjam adni őket? Max tűnődve pillantott a lányra. – Hol van Ross? – kérdezte ridegen. – Egy órája ment el – felelte nehézkesen Grace. – Egy barátját látogatta meg. – Úgy érted, az anyádat. – Max bosszús sóhajjal nyúlt a tolla után, és ráfirkantotta a nevét az első nyomtatványra. – Mi folyik itt. Viszonyuk van? – Természetesen nem – felelte Grace felhevülten. – Tudod, hogy nem! Ross Tessát szereti, Anyu pedig megérti, min megy most keresztül, ennyi az egész. – Hmm. Grace-nek, aki nyugtalanul hajolt előre, mert Max olyan erővel nyomta rá a tollat a papírra, hogy félő volt, a végén még az egész köteget átszakítja vele, csak egy pillantást kellett vetnie a férfi könyökénél lévő jegyzettömbre. A következő percben már izgatottan le is kapta az asztalról. – Ezt nem hiszem el! Ez Tessa címe? Csak nem azt akarod mondani, hogy végig tudtad, de nem árultad el Rossnak…? A lány egészen elfehéredett dühében. Max első felindulásában majdnem kitépte a cédulát a kezéből. De aztán rájött, hogy már késő. Grace mindent tud. És mégiscsak Ross lánya. Most már legalább nem egyedül kell döntenem, gondolta magában Max. – Dehogyis tudtam – válaszolta a férfi elcsigázottan, és odabiccentett Grace-nek, hogy üljön le. – Az a nő, akit az előbb kapcsoltál be hozzám, Sadie Labelle volt. Állítólag a múlt héten nyaralni volt, és összefutott Tessával. Valami miatt nagyon a szívén viseli Tessa sorsát. Megadta a címét. – De hát ez fantasztikus! – kiáltotta Grace. Legszívesebben azon nyomban fölkapta volna a telefonkagylót. – Már hívhatod is Rosst. Megadom Anyu számát. – Grace, higgadj le! Alaposan átgondoltam a dolgot. – Ó, igazán? – Grace kihívóan méregette Maxet, és a férfi most először pillantotta meg a lányban Ross hasonmását Ross is ilyen kamaszos hévvel szokott nézni, amikor közlik vele, hogy valami lehetetlen. Aztán, mindenkit meghazudtolva, csak azért is a maga feje után megy. – Igen – felelte Max keményen. – Nézd, holnap szenteste. Tele lesz a szálloda… újévig ki sem fogunk látszani a melóból… nem hagyhatjuk, hogy Ross most akarja rendezni a nézeteltéréseit Tessával. – De… – Csak próbálok logikusan gondolkodni – folytatta a férfi szigorú hangon. – Ne szakíts félbe! Tisztában vagyok azzal, hogy Ross nem bír meglenni Tessa nélkül, de most már majdnem két hónap telt el, és Ross lassan kezdi megszokni a helyzetet. Ha ma vagy holnap

felhívná Tessát, és véresen összevesznének, az csak még jobban tönkretenné mindkettőjük karácsonyát. Ezért én azt javaslom, hogy egyelőre senkinek se szóljunk a dologról. Jegeljük a témát, ha úgy tetszik. Az ünnepek után pedig megadjuk Rossnak ezt a címet. Utána már azt csinál vele, amit akar. Grace tekintetében az értetlenség és a szánalom keveredett egymással. – Max – szólalt meg végül a lány, olyan hangon, mint egy elégedetlen tanítónő –, te könyveket írsz, úgyhogy feltételezem, intelligens ember vagy. Ez a legostobább ötlet, amit intelligens ember szájából valaha hallottam. – A legostobább ötlet – nézett farkasszemet a lánnyal Max. Ez az egyetlen módja kínálkozott a bosszúállásra. – Pontosan – felelte Grace diadalmasan. Max, miután rádöbbent, hogy Grace – a kis dög! – kerekedett felül, megadta magát – hátradőlt a széken, és harsányan felnevetett. Grace bizonytalan mosollyal nézte – Miért, szerinted mit kéne tennünk? – szólalt meg végül Max, aki, ha akarata ellenére is, de kezdte egyre jobban csodálni a vele szemközt ülő sápadt és eltökélt fiatal lányt. Grace – az unokahúga – nem is olyan rémes. – Máris elmondom – felelte a lány teljes lelki nyugalommal. – Pofonegyszerű. Nem ez lesz élete legboldogabb karácsonya, gondolta magában Holly tőle szokatlan lemondással, de legalább együtt ünnepelhetnek Tessával. Még kapóra is jött, hogy az Algarvén kifejezetten karácsonyiatlan hangulat uralkodott. A napsütés, a homok és a meleg éppen elég volt az angol agy megtévesztéséhez, és még Adam sem tudta rászánni magát, hogy karácsonyfát állítson. Nem is baj, állapította meg magában a lány komoran, miközben magára kanyarította régi, kifakult farmeringét, és kapkodva begyűrte az alját egy még régebbi, szinte a felismerhetetlenségig deformálódott farmernadrágba. Ha nem vesznek tudomást a dologról – ha úgy tesznek, mintha a hol napi nap, december huszonötödike, éppen olyan nap lenne, mint a többi –, talán nem is lesz annyira elviselhetetlen ez az egész.

Adam, Tessa, José, Luisa és Ana már a bárpultnál gyülekezett, amikor Holly tíz perc múlva csatlakozott hozzájuk. Az ebédidő végeztével az étterem december huszonhatodikáig bezárt, és a jelenlévők vagy ünnepeltek, vagy úgy tettek, mintha ünnepelnének. Adam már a harmadik üveg pezsgőt bontotta föl, Ana pedig egy hatalmas tál paellát hozott ki a konyhából. Olivia, aki vidáman trónolt Luisa terjedelmes ölében, úgy gurigázott az olajbogyókkal a bárpulton, mintha azok fényes üveggolyók lennének, és elragadtatva sikított föl, amikor Adam visszadobálta neki őket. A következő pillanatban, amint az egyik olajbogyó Luisa pompás dekoltázsában landolt, Holly azt vette észre, hogy Luisa és Adam cinkosan egymásra mosolyog, és hirtelen beléhasított, hogy az a vonzalom, amely közte és Adam között sehogy sem tudott létrejönni, észrevehetően kezd testet ölteni a bárpult túlsó végében. Ez akár fel is vidíthatta volna – már hetek óta furdalta a lelkiismeret, hogy minden igyekezete ellenére sem tudja viszonozni Adam érzéseit –, a felismerés azonban mégsem volt kifejezetten kellemes. Holly még magányosabbnak érezte magát, mint eddig. Dacosan megfogta a poharát, egy hajtásra kiitta a tartalmát, és már nyúlt is az utánpótlásért. Harminckét

óra múlva vége a karácsonynak. Ha szerencséje van, és sikerül eleget innia, legalább tizenkettőt át tud aludni belőle. Kisvártatva ismét megdobbant a szíve, de most másképpen. Mert, szinte észrevétlenül, egy magas, sötét hajú alak jelent meg a nyitott ajtóban. Mivel háttal állt az aranyló délutáni napsütésnek, az arca nem volt kivehető. De Holly, akinek tele volt a szája paellával, azonnal felismerte őt. A felismerés a lány egész testét megbizsergette; Holly, miután nyomtalanul eltűnt a gyomra, fizikai képtelenségnek tartotta, hogy le tudja nyelni a falatot. Csupán azzal tudta magára vonni Tessa figyelmét, hogy erőtlenül az ajtó felé bökött a villájával, és így szólt: – Fmghh. Holly rögtön felismerte a látogatót, hiszen az ajtóban álló férfi minden egyes porcikája kitörölhetetlenül belevésődött az emlékezetébe, Tessa azonban, a hirtelen feltámadó reménység és a pillanatnyi érzékcsalódás hatására, Rosst vélte felfedezni a magas, sötét hajú férfiban, aki hanyagul zsebre tett kézzel állt a küszöbön. A lány, akinek szíve úgy zakatolt, mint egy expresszvonat, már majdnem fölemelkedett ültéből, amikor rájött, hogy tévedett. Max, pillantásra sem méltatva Hollyt, elindult feléjük. Miután kurtán odabiccentett Adamnek, kifürkészhetetlen tekintettel Tessa felé fordult. Egy darabig szótlanul állt, mert hiába fogalmazta meg magában, mit szeretne mondani, most, hogy végre itt volt, hirtelen nem is tudta, hol kezdje a mondókáját. Tessa azonban nem ült tétlenül. Nagyon haragudott magára, amiért azt hitte, Ross jött el hozzá, és szándékosan elfojtva magában a keserű csalódottságot, úgy döntött, a maró gúnyt választja fegyverül. – Mi ez, pisztolypárbaj az OK Corralnál? Ha lövöldözni akarsz, Max, inkább menjünk ki. – Kösz – szólt oda Max Adamnek, aki némán átnyújtott neki egy pohár italt. Mivel Max továbbra sem nézett Hollyra, akinek az arca olyan fehér volt, mint a bárpult márványborítása, Adam a biztonság kedvéért a lány poharát is teletöltötte. Ártani nem árthat vele. – Ne pimaszkodj! – Max mély levegőt vett, és ezzel némán Tessába fojtotta a szót. – Tudom, miért szöktél el, de legalább adj egy esélyt Rossnak, hogy elmagyarázza, mi történt. Nem volt sok választása aznap este: ha nem marad Antonia mellett, a nő meghal. Azóta pedig pokollá teszi mindenki életét, mert annyira hiányzol neki, hogy nem tudja, mit kezdjen magával. Senki más nem érdekli rajtad kívül, Tess. Nagyon szeret téged. Azért jöttem el ide, mert azt akarom… döntsd már el végre, hogy mit szeretnél. És gyere haza velem, még ma. A csönd elhúzódott. Minden szempár Tessára szegeződött. Egy könnycsepp gördült le Holly arcán, mert a lány nem hitte volna, hogy Max ilyen szívhez szólóan is tud beszélni, hogy ő mennyire szereti ezt a férfit… neki miért nem tudott ilyen szépeket mondani…? Tessa azonban, aki már többször is megégette magát, nagyon óvatos volt. Smaragdzöld szemével átható pillantást vetett Maxre, majd így szólt. – Én meg nem akarom, hogy a harmadik szereplője legyek egy bizarr szerelmi háromszögnek. Nem akarok még egyszer hülyét csinálni magamból, és nem akarom azzal tölteni a hátralévő életemet, hogy egyfolytában azon aggódom, mit fog megint mondani… csinálni… vagy tönkretenni… Antonia Seymour-Smith. Max, neked fogalmad sincs róla, min mentem keresztül. Amióta csak megismertem Rosst, az a nő állandóan… – Elköltözött Floridába – vágott közbe Max. – Tudja, hogy semmi keresnivalója Bathban. Nem fog visszajönni. – Ha annyira hiányzom Rossnak – mondta Tessa vádlón, idegesen simítva ki a haját az arcából –, miért nem jött el személyesen? Miért téged küldött követségbe? Ennyire lefoglalja a hülye szállodája? Tessa kezd kifogyni az ellenérvekből, gondolta magában Max. A lány kívülről nyugodtnak tűnt, de a férfi látta, napbarnított lába úgy préselődik a bárszékhez, hogy egy darabon egészen kifehéredett a bőre. Tessa minden izma megfeszült. Max akar a következő

könyve bevételét is hajlandó lett volna föltenni arra, hogy a bő fekete póló alatt a lány szíve úgy dörömböl, mint egy légkalapács. – Ross nem tudja, hogy itt vagy – felelte kimérten. – Még azt sem tudja, én hol vagyok. Grace ötlete volt az egész. – A férfi ajkán halvány mosoly játszott. – Fogalmunk sincs, mi mással lephetnénk meg őt karácsonykor. Tessa szemében könnyek csillogtak. A lány tudta, hogy haza fog menni. Próbált erős maradni, de nem ment. Az élet néha nem ilyen egyszerű. Tessa Ross Monahan iránt érzett szerelme irányíthatatlanná vált; a lány bármilyen elszántan igyekezett is, egy percre sem szűnt meg szeretni a férfit. – Szóval már csak én maradtam olcsó karácsonyi ajándéknak? – billentette félre a fejét a lány. Képtelen volt elrejteni a mosolyát. – Méghogy olcsó? – pillantott az órájára Max tettetett felháborodással. – Van fogalmad róla, Tessa Duvall, mennyibe kerül kibérelni egy repülőgépet, és a Fari reptéren várakoztatni, amíg mi itt a pénzről vitatkozunk, és hagyjuk, hogy értékes percek vesszenek kárba? Az isten szerelmére, te nő, nincs sok időnk! Megtennéd, hogy leszállsz arról a székről, és elkezdesz csomagolni, vagy ezt is nekem kell elintéznem helyetted? Mialatt Tessa az emeleten táskákba hajigálta a holmiját, Ana és José kiment a konyhába, hogy maradék tányérokat és poharakat is elmosogassa. Adam kivitte a partra Luisát meg Oliviát, hogy Holly és Max egyedül maradhasson az étteremben. Holly úgy érezte magát, mintha ő lenne az utolsó szelet összenyomódott sütemény a tortástálon a templomi ünnepség után, ami nem igazán javított a hangulatán. Idegességében, és mivel nem bírta elviselni a hirtelen beállt kínos csöndet, megköszörülte a torkát… próbált valami értelmeset kigondolni… aztán megint megköszörülte a torkát. – Mi van, megfáztál? – kérdezte Max. Ez megint csak óriási segítségnek bizonyult. Holly lehajtotta a fejét. – Nem. – Hmmm. – Max odahúzott magának egy széket, leült, és rágyújtott. Úgy tűnt, most először sandít rá a lányra. Holly azon bosszankodott, bárcsak kifestette volna magát, vagy legalább egy leheletnyi parfüm lenne rajta. Meztelennek és csúnyának érezte magát; legszívesebben összekuporodott és meghalt volna bánatában. – Igen – szólalt meg újra Max. Nem tudta, hogy a lány szándékosan undokoskodik-e vele, de mindenesetre nagyon megnehezítette a dolgát. – És hogy vagy? Jól érzed magad az Algarvén? – Igen – felelte a lány boldogtalanul. – Remek. Nagyszerű. – Max elnyomta a csikket a hamutartóban, és máris egy újabb szál cigarettáért nyúlt. – Kellemes a klíma… jól megy az étterem? Ez borzasztó! Max már beszélgetni sem tud vele rendesen. Mintha két idegen társalogna egymással. – Igen, nagyon jól – bólintott a lány. – És hogy alakulnak a dolgaitok Adammel? – tudakolta a férfi megtévesztően nyugodt hangon. – Szintén „nagyon jól”? Holly fölkapta a fejét. – Nem vagyunk együtt – válaszolta, és nem tudta, megkönnyebbüljön-e vagy haragudjon, amiért Max gondolatban így összeboronálta őket. A megkönnyebbülés győzött; Max, hála az égnek, nem tudja, hogy Holly kifejezetten miatta jött el a Grange-ből. A lány, aki kétségbeesésében a legvékonyabb szalmaszálat is kész volt megragadni, arra gondolt, ezúttal legalább nem járatta le magát teljesen. Sovány vigasz volt, de jobb, mint a semmi.

– Nem vagytok együtt – visszhangozta a férfi, és elgondolkodva szívta a cigarettáját. A cigarettafüst lustán kanyargott a levegőben. – Akkor miért jöttél ide? – Mert… mert ehhez volt kedvem. – Holly kimelegedett, és érezte, hogy lángolni kezd az arca. – Te is mondtad, hogy kellemes a klíma… itt van a tenger… lehet napozni… a strandon heverészni… – A lánynak elcsuklott a hangja. Max nagyon okos ember, és úgy ismeri őt, mint a tenyerét. Holly ismét bánatosan horgasztotta le a fejét, amikor rádöbbent, hogy bekövetkezett, amitől tartott: sikerült lejáratnia magát. Teljesen. Elérkezett az idő, határozta el magában Max, hogy előadja a második beszédét is. Mivel a spontán megnyilatkozások nem tartoztak az erősségei közé, alaposan meg kellett terveznie a mondandóját; gondolatban többször is elpróbálta – ezúttal mar Grace segítsége nélkül –, mire elfogadható lett. Nem mintha a férfi olthatatlan szerelméről akarta volna biztosítani Hollyt, vagy meg akarta volna kérni a lány kezét. Érzékenyen érintette volna, ha Holly fél év múlva beperli őt házasságszédelgésért. – Na jó – szólalt meg ridegen. Ahogy a második csikket is elnyomta, ijedten vette észre, hogy reszket a keze. – Nem könnyű ezt mondanom, de most, hogy Tessa hazautazik Bathba, nem tudom, van-e kedved itt maradni. Ha igen, semmi baj, tökéletesen megértelek. De arra gondoltam, esetlég te is szívesen hazajönnél velünk… tudod, miután elmentél, hirtelen ráébredtem, hogy az érzelmeim… bár nyilván emlékszel, mi a véleményem a hosszú távú kapcsolatokról… most nem házasságról van szó, mert ezzel kapcsolatban is ismered a véleményemet… ugyanakkor együtt lenni valakivel, akit ismersz és kedvelsz… vagyis, hogy nagyon kedvelsz, bár ez még nem jelenti azt, hogy el is kell venned… de ez a fajta kapcsolat nem is olyan rémes, mint eddig hittem, úgyhogy arra gondoltam, ha mégis hazajönnél, talán… izé, hogy is mondjam… megpróbálhatnánk együtt. Maxről csorgott az izzadság. Még arra sem emlékezett, mikor gyújtott rá a harmadik cigarettájára, amely időközben vígan hamuvá égett az ujjai között. Egyszer, még évekkel ezelőtt, a férfinak minden előzetes figyelmeztetés nélkül beszédet kellett tartania a könyvkiadók szimpóziumának hétszáz fős hallgatósága előtt. Az ehhez képest gyerekjáték volt. De most már túl van rajta; végre elmondta – tisztán és röviden –, amit akart. A többi Hollyn múlik, ezen az idegesítően néma egyszemélyes közönségen. A lány csak pislogott. Majd megszólalt: – Mi? – Az isten áldjon meg Holly! Nem is figyeltél? A lány tanácstalanul nézett a férfira. – Dehogynem. Csak egy kukkot sem értek az egészből. Talán ha elmondanád még egyszer, lassan… A férfinak ijedten dobbant meg a szíve. Holly nem tréfált. Max kétségbeesett mozdulattal simította ki nedves, sötét tincseit a homlokából. Ez olyan, mint az orosz rulett, gondolta magában, és már csak két golyó maradt. – Nézd, én nem akarlak feleségül venni, csak annyit kérek tőled, hogy próbáljuk meg még egyszer. Holly, azt hiszem, szeretlek. Néma csönd. – Na? – türelmetlenkedett a férfi. Fehér inge rátapadt a hátára, és már csak egy szál cigarettája maradt. – Az ég szerelmére, mondj már valamit! Holly megbillent ültében; erősen kapaszkodott a bárpult szélébe. – Nem vagyok biztos benne – mormolta maga elé –, de azt hiszem, mindjárt elájulok. – Ne sírj már – mondta Adam lágyan Holly szobájának ablakából nézte, ahogy Max bepakolja Olivia és Tessa holmiját az épület előtt várakozó taxiba.

Amikor Adam az imént megjelent az ajtóban, Holly, aki lázasan tömködte bele a holmiját a bőröndjeibe, hirtelen megmerevedett, és hangos zokogásban tört ki. – Mindig is erre vágytál – emlékeztette a lányt a férfi. – Miért nem örülsz? – Én ö… ö… örülök – kapkodott levegő után Holly. – Ez életem legszebb n… napja… jaj, Adam, te olyan kedves voltál hozzám, én meg olyan undok voltam veled… most biztosan utálsz… Adam közelebb lépett a lányhoz, aki a ruháit szorongatva ácsorgott a parányi szoba közepén. – Te kis ostoba! – mondta szeretetteljes hangon. – Dehogyis utállak. És nem voltál undok velem. Csak nem tudtál belém szeretni – Én megpróbáltam – szipogta Holly, egy gyűrött fehér selyemblúzba törölve az orrát. – Bárcsak képes lettem volna rá. Mindenki azt hajtogatta, milyen rendes ember vagy, de… – Az ilyesmit nem lehet erőszakkal kikényszeríteni – szólt közbe Adam. – Bár Maxnek azért elég sok időbe telt rájönni, mit érez – tette hozzá vigyorogva. – Csodálatos vagy! – A lány szeméből ismét patakzani kezdtek a könnyek. Holly félrehajította a selyemblúzt. – Talán jobb is, hogy semmi sem lett köztünk. Te túl jó vagy nekem. Holly, aki hirtelen Adam karjában találta magát, a férfi mellkasának dőlt, és szívet tépően zokogni kezdett. – Azért barátok maradunk, ugye? – kérdezte panaszos hangon. – Nem szakad meg a kapcsolatunk… azt akarom, hogy mindig a barátom maradj. – Eddig is barátok voltunk. – Adam megpuszilta a lány feje búbját, azzal eltolta magától a lányt, hogy alaposan megnézhesse magának. Mivel egy ideje már sejtette, hogy Holly sosem lesz képes viszonozni az érzelmeit, a rá jellemző humorral és sztoicizmussal tette túl magát a dolgon. – Bármi történjen is, édesem, miattam nem kell aggódnod. Ha nem sértelek meg, nem óhajtom érzelmi válságban tapicskolva tölteni az egész hátralévő életemet. – Találni fogsz magadnak valakit, ebben biztos vagyok – vágta rá Holly hevesen. – És te leszel a legaranyosabb férj a világon. – Naná – bólintott Adam a rá jellemző szerénységgel. – Ha valaha is referenciára lesz szükségem ezen a téren – tette hozzá mosolyogva –, hozzád fogok fordulni, ígérem. – Pompás referenciákat fogok adni neked – jelentette ki Holly. – Remek. – A férfi még egyszer megcsókolta a lány nedves arcát. Holly válla fölött látta, hogy Max és Tessa már a taxinál várakozik. – Ööö… portugálul is meg tudnád írni? Holly visszahőkölt, majd felkacagott. – Te ravasz róka! Luisa? Adam sértett kifejezést erőltetett az arcára. – Szerinted mivel töltöttük az elmúlt hetet? Szópókereztünk?

Ross mérgelődött. – Ez a hely kész bolondokháza! – amikor a helyi vadászszövetség nem éppen tiszteletet parancsoló elnöke társaival együtt ricsajozva végigvonatozott az előcsarnokon, szanaszét rugdalva az útjukba eső karácsonyfákat. – És hol a fenében van Max? Az előbb azt mondtad, hogy csak néhány ajándékért ugrott ki.

Fél tíz volt. Grace, aki egész nap csak lótott-futott, letette a telefonkagylót, és fürgén kikapta apja kezéből a narancsleves poharát. – Mindjárt itt lesz. És légy szíves, ne igyál bele a narancslevembe. Órákig is eltarthat, mire újat tudok szerezni magamnak. Ross belekóstolt az italba, és elfintorította az arcát. – Fúj, ebben nincs is vodka! És én még azt hittem, csak nekem nincs karácsonyi hangulatom. – Jaj, fel a fejjel! – felelte Grace együtt érző mosollyal. Az imént Max hívta a mobiljáról: azt mondta, most kanyarodtak le az M4-esről, és tíz percen belül otthon lesznek. – Olyan jó ez a buli. Karácsonyeste van. Ross. Próbáld meg jól érezni magad. Legalább tegyél úgy, mintha jókedved lenne. – Ho-ho-ho! – mondta a férfi cinikusan, és, mint akinek a fogát húzzák, elindult a bálterem felé. – Kösz a segítséget, aranyos vagy. – Szívesen – sandított Grace lopva az órájára. – Erre valók a rokonok. – Ideges vagyok – mondta Tessa, amikor megálltak a kavicsos kocsifelhajtó végén. – Nagyon ideges. Jaj istenem, mi van, ha végzetes hibát követek el? – Akkor – felelte vontatottan Max – kénytelen leszek visszaültetni téged a repülőre. – Ne gúnyolódj! – siránkozott Tessa. – Úgy félek! Nézd, mennyi kocsi! Ezek szerint megint valami összejövetel zajlik. Tudjátok, hogy amikor csak megjelenek egy összejövetelen, valami szörnyű dolog történik. – Nem igaz! – szólt közbe Holly éneklő hangon. – Gondolj csak az első alkalomra. Az csak nem volt annyira rémes. – Amikor másnap reggel egyedül ébredtem Ross ágyában? És Ross ötven fontot hagyott nekem az asztalon meg egy cetlit, amin az állt, hogy menjek haza egyedül, de a megszólítás már hiányzott, mert Ross még a nevemet sem tudta? – Tessa, a saját igazát védendő, kissé elferdítette a tényeket. Majdnem elnevette magát, amikor meglátta, milyen képet vág Holly. – Na, látod! – jegyezte meg szemrehányóan. – Mondtam én, hogy szörnyű volt. – Ezt nem hiszem el! – visította Holly. – Miért nem mesélted el? Tessa vállat vont. – Te elmesélted volna? – A lány a hátsó ülésről is jól látta, hogyan villan össze Holly és Max tekintete. – Nem hiszem – vigyorodott el Holly, amikor visszagondolt arra az éjszakára, amelyet kiütve töltött Max ágyában. – Azért egy ötvenest te is otthagyhattál volna – súgta oda a férfinak. – Édesem, semmi sem indokolta a dolgot – kacsintott rá a lányra Max, miközben kicsatolta a biztonsági övet. – Egy Monahan nem szórja csak úgy a pénzt. Ha üzletről van szó, könyörtelen. – Befejeznéd végre a hülyeségeidet, és kisegítenél minket az autóból? – förmedt rá a még mindig zaklatott Tessa, aki ugyanakkor alig bírt úrrá lenni a türelmetlenségén. Most, hogy végre megérkeztek, a lehető leghamarabb túl akart esni a dolgon. Minél előbb tudja meg, hogy Ross esetleg mégsem fogadja vissza – mert annak ellenére, amit Max elmondott, Tessa még ezt is elképzelhetőnek tartotta –, annál jobb. – Hmmm – mericskélte értő szemmel Max Tessa karcsú termetét, amikor kinyitotta előtte a hátsó ajtót. Tessa gyanakodva nézett vissza rá. – Hmmm micsoda? – Hmmm ötven font – vigyorodott el Max. – Kész zsebmetszés egy kis taxizásért. Mondhatom, érdekes ez az este.

Ross a bálterem legtávolabbi végében állt, amikor megpillantotta Maxet. Éppen ideje, gondolta magában. Végre megszabadulhat Max barátaitól, akik az elmúlt két órában nem voltak hajlandóak lekopni róla. Aztán meglátta Hollyt, és megállt a kezében a pohár. A néma, esztelen letargia, amely már hetek óta szorongatta a férfit, egyik pillanatról a másikra semmivé foszlott. Mit keres itt a lány…? Hogyan és miért jött vissza…? Ezek szerint Tessa is itthon van? Ross reménykedve fürkészte a Holly és Max körül csoportosulókat, de nyomát sem látta Tessának. Anélkül, hogy megfordult volna – egy pillanatra sem akarta szem elől téveszteni az érkezőket –, letette a poharát a háta mögött lévő asztalra. A pohár billegni kezdett az asztal szélén, ám egy másik kéz rögtön a megmentésére sietett, és félúton sikerült is elkapnia. – Kösz – dünnyögte Ross szórakozottan. Egész máshol jártak a gondolatai. De amint a kéz tulajdonosa hirtelen előrébb lépett, a férfi perifériás látása valami érdekes jelenséget érzékelt. Egy libbenő hosszú, szőke hajfürt… egy karcsú napbarnított kar, amely nagyon is ismerős mozdulattal simít félre egy tincset. – Szívesen – felelte Tessa, aki minden igyekezetével azon volt, hogy megőrizze hidegvérét. – Kár lett volna, ha kiborul. Ross nem hitt a szemének. Képtelen volt megszólalni, csak döbbenten meredt a lányra. – Végül is – folytatta Tessa, miközben azon morfondírozott magában, a térdei el fogják-e bírni a súlyát – nagyon rád fér most egy ital. – Megint artikulálatlanul hadart, de nem tudott mit tenni. – Ugye, nem sima narancslé? Szenteste? Nem is… – Tess, fogd már be! – Oké – bólintott megkönnyebbülten a lány. Most már csak azt kell kideríteni, gondolta magában Ross, miért jött haza Tessa. Mielőtt még komplett hülyét csinál magából. Sötét szemével, amelyből a világon semmit nem lehetett kiolvasni, alaposan végigmérte a karcsú, napbarnított lányt. Tessa az alkalomhoz egyáltalán nem illő fekete sztreccsruhát – amely akár hosszú trikónak is elment volna – meg egy gyöngyházfényű fehér kagylókból fűzött nyakláncot viselt. Csupasz lába csokoládébarnára sült. A férfi szemügyre vette a lány teljesen egyszerű, lapos sarkú aranyszandálját, majd visszasiklott Tessa arcára. Lehet, hogy ez a szerelés nem éppen a legpraktikusabb, de hűen tükrözi Tessa stílusát. A lány egyszerűen káprázatos volt. – Olivia hol van? – Grace éppen agyonszeretgeti – felelte Tessa bátran, aki képtelen volt megállapítani, hogy a férfi örül-e a viszontlátásnak, vagy sem. – És hol is voltatok pontosan? – Portugáliában. Algarvéban. – Hollyval. – Hollyval – bólintott a lány lélegzetvisszafojtva. – És most miért vagy itt? Tessa úgy érezte magát, mint egy iskolás, aki kihallgatáson van az igazgatónál. Kezdte azt hinni, hogy Max tévedett. De most, hogy itt van, már nem visszakozhat. Tudnia kell, hányadán állnak… – Hiányoztál – válaszolta gondolkodás nélkül, és ragyogó zöld szeme a férfi tekintetébe fúródott. – Próbáltam leküzdeni az érzést, de nem ment. Azért jöttem haza – tárta szét a karját, kétségbeesetten keresgélve a szavakat –, mert nem tudtam volna nem hazajönni. Jaj, de nehéz ez… hiányoztál, és egyszerűen muszáj volt viszontlátnom téged. Butaság volt elszöknöm. Nem oldottam meg vele semmit… Az ég szerelmére, Ross… mondj már valamit! Nem szeretem, amikor így nézel rám, és egy szót sem szólsz. Ez nem ér! – Nem nagyon hagysz szóhoz jutni – válaszolta a férfi, aki csak most vette észre, hogy kisebb csoportosulás támadt körülöttük. Néhányan felismerték Tessát, és most szemérmetlenül hallgatóztak – Figyelj csak, miért nem megyünk be?

– Nem! – jelentette ki Tessa ijedten. – Kiabálni fogsz velem. A lány arcán olyan őszinte rémület tükröződött, hogy a férfi nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Akkor mi legyen? – Mondd meg, mit szeretnél. Menjek… vagy maradjak? – állt idegesen a lány egyik lábáról a másikra. – Ne haragudj, de tudnom kell. Ha lehet, még ebben az évben. – Jó. – A férfi úgy tett, mintha komolyan elgondolkodna. – Szeretlek. Ezt tudnod kell. Szeretlek, amióta csak megismerkedtünk. Tessa majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Most már minden rendben lesz. – Mit szeretnél? – tudakolta Ross, amikor a lány nem válaszolt. – Bizonyítsam be? Tessa halványan elmosolyodott, és bólintott. – Itt és most, mindenki szeme láttára? Tessa szemében nyugtalanság villant, de aztán a lány végleg elhatározta magát. Megint bólintott. – Most már tényleg keressünk valami nyugodtabb helyet. – Nem. – Biztos, hogy nem fogsz zavarba jönni? – Egészen biztos. – Rendben – Amint a férfi közelebb lépett a lányhoz, a sliccéhez nyúlt. – Így ni… Csak Tessa fojtott kiáltása tudta megállítani. – Ez olyan kínos – suttogta a nevetéstől pukkadozó lány. A következő pillanatban már a férfi karjában találta magát, és úgy tűnt, mindenki őket nézi a bálteremben. A zajszint hallhatóan lecsökkent. Több száz tüdő fojtotta vissza egyszerre a lélegzetét. – Mondtam, hogy menjünk valami nyugodtabb helyre – dünnyögte Ross diadalittasan. A lány bólintott, és a férfi meleg, biztonságot adó mellkasára hajtotta a fejét. – Soha ne próbálj megtréfálni egy mókamestert – súgta oda Rossnak. – Megtanultam a leckét. Ross, mindenki minket néz, még soha nem voltam ennyire zavarban. Menjünk be az irodádba. – Kiabálni fogsz velem – ugratta a férfi. – Nem, nagyon jó helyen vagyunk itt, és nem érdekel, ha néznek. Minél többen vannak, annál jobb… Tessa már nyitotta volna a száját, de nem jutott tovább. Amikor Ross az álla alá nyúlt, és kínzó lassúsággal megcsókolta, a régi varázslat… az az ellenállhatatlan varázslat… egyszeriben újjáéledt. Tessa szorosan belekapaszkodott a férfiba, már az sem érdekelte, hogy mindenki őket nézi, és a nagy álmélkodásban még a karácsonyi buli is félbeszakadt. Rosson kívül semmi sem számított… Tessa csak vele lehetett igazán boldog… és a lány, akit olyan sokáig elkerült a boldogság, most alig bírta elhinni, hogy végre itt van. – Elnézést! – kiáltott oda hozzájuk Max, megtörve a varázst. – Maguk ketten ismerik egymást? Ross ajka mosolyra húzódott. – Még nem elég jól – mormolta. Majd, kezét továbbra is Tessa vállán nyugtatva, elhúzódott a lánytól. Mielőtt megszólalt volna, egy darabig elgondolkodva fürkészte a lány arcát csábító sötétbarna szemével. Tessa, aki egész testében reszketett, és csak arra vágyott, hogy a férfi újból megcsókolja, el sem tudta képzelni, mi lesz a következő lépés. – Szeretlek – szólalt meg Ross, és bár halkan beszélt, a hangja könnyedén eljutott mindenkihez. – Feleségül akarlak venni. És azt akarom, hogy soha többé ne hagyj el engem. Tessának könnybe lábadt a szeme. Ross nem volt kifejezetten ártatlan, de a lány tudta, mennyire megbántotta – tulajdonképpen nyilvánosan megszégyenítette a férfit –, amikor gyakorlatilag az oltár előtt faképnél hagyta. Az, hogy Ross még ennek ellenére is szereti őt, már önmagában elképesztő volt, figyelembe véve a férfi gőgös természetét, és azt, hogy ő

számított a legjobb partinak a városban. Az pedig, hogy még ezek után is feleségül akarta venni Tessát, maga volt a csoda. Eközben azonban négyszáz vendég várta megigézetten a lány válaszát. – Hangosabban, nem hallunk semmit! – kiáltotta el magát Holly. Ross csak ekkor vette észre, hogy Max átkarolja Holly derekát. Ha nem foglalják le ennyire a saját ügyei, talán még el is csodálkozott volna. – Igen, beszélj hangosabban – súgta oda Tessának. – Ez az igazi dráma. Jobb, mint bármelyik szappanopera. Tessa ekkor jött rá, miért rendezte így a dolgokat Ross. A magabiztosság csak álca volt. A nyugodt, hírhedten flegma külső alatt megbúvó férfi nagyon is bizonytalan volt önmagában, és ez tetszett Tessának. Ilyen körülmények között hogyan is utasíthatná vissza a férfit? Szerencsére a körülményektől eltekintve sem tett volna másképp. – Szeretlek – szólalt meg a lány végül, mire a bálterem minden sarkából hangos sóhajtás hallatszott. – És ha egész biztos vagy benne, hogy el akarsz venni feleségül, akkor hozzád megyek. És ígérem, hogy soha többé nem fogok elszökni. Erre aztán elszabadultak az indulatok. Az éljenzés és a tapsvihar az egész termet betöltötte. A biztonság kedvéért – és mivel amúgy is ez volt minden vágya – Ross magához ölelte Tessát, és még egyszer megcsókolta a lányt, amit a közönség harsány ovációval jutalmazott – Hála istennek – suttogta a férfi, Tessa arcához szorítva az arcát. – Egy pillanatra majdnem összepisiltem magam. – Akkor talán – felelte Tessa – menjünk be az irodádba, mielőtt még túl késő lesz. – Ezt máskor is felajánlhatnád. Még szerencse, hogy a zakóm eltakarja a sliccemet – Van egy rossz hírem – mondta Tessa, a férfi nyakát csókolgatva – Elfelejtetted begombolni. Ahogy utat törtek a tömegben, Ross odasúgta a lánynak: – Gondold csak el, mennyi kellemetlenségtől kímélted volna meg magad, ha már elsőre hozzám jössz. – És halálra untam volna magam – felelte Tessa tettetett felháborodással. – Ez így olyan romantikus! A világért sem hagytam volna ki. – Ha már itt tartunk. – Ross köhintett egyet, jelentőségteljesen sandítva Max és Holly felé. – Mi folyik itt? Az előbb azt hittem, hallucinálok, de most már látom, hogy tévedtem. A bátyám a legjobb barátnőddel csókolózik. – Rosa Polonowskit kérdezd – válaszolta Tessa, és közben azon morfondírozott, volt-e már ennél boldogabb életében, de végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg nem. Előttük, a nyitott ajtóban ott állt Grace, a karján Oliviával. – Jaj, Ross, gyűlölök nyilvános helyen sírni! – A lány zsebkendő után kutatott a zsebében. – De attól tartok, most muszáj lesz. – Ne sírj! – szólt rá a férfi. – Inkább mondok neked egy jó hírt. Elvittem a képedet egy restaurátorhoz, és sikerült rendbe hoznia. „A parti” megint olyan, mint új korában. – Tényleg? – szipogta Tessa, és elmosolyodott. – Én meg festettem helyette egy másikat. Az a címe, hogy „Parti kettő”. Ross megtörölte Tessa szemét, miközben a másik karjával szorosan ölelte a lány derekát. – Örülök, hogy a ma esti parti zárkörű – jegyezte meg mosolyogva. – Sehol egy riporter. Legalább ez kimarad az újságokból. – Azért ezt nem kiabálnám el – rikkantotta Andy Llewellyn diadalmasan, amint Ross és Tessa odaért a nyitott ajtóhoz, és Ross a karjába kapta Oliviát. – Mosolyt kérek! Még egyet! Köszönöm…!