3. Medicina

SZEPTIMUSZ HARMADIK KÖTET Medicina

ANGIE SAGE

A Vár

ARCKÉP A PADLÁSON

Számos Timót és Morc, a Nyugati Kapu Őre ott állnak a Palota padlásának egyik sötét és poros szögletében, egy ajtócska előtt, amely egy Lepecsételt Szobába vezet. Számos Timót, foglalkozására nézve Közönséges Varázsló, éppen azon van, hogy Feltörje a Pecsétet. - Idenézz, Morc! - mondja Timót. - Megtaláltam a Tökéletes Helyet! A Bábuim innen nem fognak tudni elmászkálni! Egyszerűen Lepecsételem a helyiséget, és kész! Morc ebben korántsem olyan biztos. Annyit még ő is tud, hogy ha az ember talál a padláson egy Lepecsételt Szobát, jobban teszi, ha békét hagy neki. -

Nem tetszik nekem ez a dolog, Timót! - mondja. - Valahogy olyan fura érzésem van... Különben is,

attól még, hogy sikerült találnod egy új Lábasbáb-telepet a padlódeszka alatt, egyáltalán nem biztos, hogy a Bábok itt is maradnak. - Meghiszem azt, hogy itt maradnak, ha egyszer Lepecsételem a helyiséget, Morc! - jelentette ki Timót, és még szorosabban fogta a dobozt, amelybe a frissen elcsípett, vadonatúj Lábasbábokat zárta. - Tudom, hogy csak azért okoskodsz, mert így ezt a csapatot nem fogod majd tudni magadhoz csalogatni, mint az előzőt! - Én az előző csapatodat sem csalogattam magamhoz, Számos Timót! Maguktól jöttek! Semmit sem tehettem ellene! Timót elereszti a füle mellett Morc megjegyzését. Erősen koncentrál: megpróbálja felidézni, hogyan is hangzik pontosan a Pecsétfeltörő Varázsige. Morc türelmetlenül toppant. - Csipkedd már magad, Timót, nekem van egy kapum, amit őriznem kellene, ha nem tudnád! Luci olyan fura mostanában, nem szívesen hagyom ott sokáig egyedül. Számos Timót lehunyja a szemét, hogy jobban tudjon gondolkodni. Suttogva, hogy Morc ne hallja tisztán, mit mond, háromszor egymás után elkántálja visszafelé a Zárbezáró Varázsigét, majd a Pecsétfeltöréssel fejezi be. Kinyitja a szemel. Semmi nem történt: az ajtó még mindig zárva. Na, én megyek! - közli Morc. - Nem lóghatok itt egész nap, mini az ingaóra! Valakinek dolgoznia is kell! É s ekkor hirtelen nagy csattanással kivágódik a Lepecsételi Szoba ajtaja. Na, látod! kiállja Timót diadalmasan. - Hidd el, Morc, tudom én, hogy mit csinálok! Végtére is Varázsló lennék, vagy mi a szösz! Hé! Ez meg mi volt? Dohszagot sodorva, jeges szélroham zúdul Timótra és Morcra, behatol a tüdejükbe kipréseli onnét a levegőt, mire mindketten heves köhögésben törnek ki. - Azannya, ez hideg volt! - Morc összeborzong, karja végiglúdbőrzik a fagyos levegő érintésétől. Timót nem felel - már odabenn is van a Feltört Pecsétű szobában, és keresgéli a legjobb helyet, ahová a Lábasbáb-készletét, elrejtheti. Morcon is erőt vesz a kíváncsiság, és tétován tesz egy lépést befelé a szobába. A parányi helyiség alig nagyobb, mint egy szekrény belseje. Ha Timót gyertyája nem égne, a szobában teljes lenne a sötétség, az egyetlen ablakát ugyanis befalazták. Igazából nem is szoba, csak egy poros padlójú, üres helyiség, a csupasz falakról hámlik a vakolat. De nem - Morc csak most veszi észre -, mégsem egészen üres! A kis szoba szemközti falának életnagyságú olajfestmény támaszkodik a félhomályban: egy Királynőt ábrázol. Timót odapillant a festményre. Bizonyára a Vár egyik réges-régi Királynőjét ábrázolja, gondolja. Nagyon réginek kell lennie, mert a Királynő még az Igazi Koronát viseli, jóllehet az már sok száz évvel ezelőtt elveszett. A Királynőnek éles metszésű, hegyes orra van, a haja két fonatban a füle köré van tekerve, mintha fülvédőt

viselne. Szoknyája szegélyéhez egy Áj-Áj törleszkedik: egy patkányképű rémes kis jószág, éles karmokkal és hosszú kígyófarokkal. Kerek, vörös szeme úgy bámul ki a képből Timótra, mintha szeretné a lábikrájába mélyeszteni egyetlen, hosszú, tűhegyes fogát. A Királynő is kibámul a képből, de ő fennhéjázó és helytelenítő arckifejezéssel. A fejét magasra tartja, már csak azért is, mert állát keményített nyakfodor támasztja alá. Szúrós pillantása, amelyben megcsillan Timót gyertyájának visszfénye, mintha mindenhová követné őket. Morc összeborzong. - Hát nem szeretnék vele egyedül találkozni egy sikátorban egy sötét éjszakán! - mondja. Timót magában igazat ad Morcnak, ő sem szívesen találkozna ezzel a nővel egy sötét éjszakán. Sőt, ami azt illeti, valószínűleg a kedvenc Lábasbábjai sem. - El kell tüntetnünk innét ezt a nőt! - mondja Timót. - Nem tűröm, hogy felidegesítse az új Lábasbábjaimat, mielőtt még bármihez foghattam volna velük! Timót nem sejthette, hogy a nő máris eltűnt a szobából! Abban a pillanatban, amint Feltörte a Lepecsételt Szoba Pecsétjét, a két kísértet - Etheldredda Királynőé és kis házi kedvencéé - kilépett a képkeretből, kinyitotta az ajtót, és hegyes orrukat magasra tartva kisétált illetve, kiügetett a szobából Timót és Morc orra előtt. A Királynő és Áj-Ája ügyet sem vetett a Varázslóra és társára, ennél sokkal fontosabb dolguk volt - és most, végre, annyi idő után, hozzáláthattak, hogy véghez is vigyék!

SNORRI SNORRELSSEN Snorri Snorrelssen áruszállító hajója ár ellen igyekezett a folyó csöndes vizén, a Vár felé. Ködös őszi délután volt, és Snorri nagyon megkönnyebbült, amikor maga mögött hagyhatta a Kikötő örvénylő, zavaros vizét, amelyet éppen elért a dagály. A szél már elállt, de az az enyhe fuvallat, amely belekapott az Alfrún jókora vitorlájába - Alfrúnnak hívták a hajót a tulajdonosa, Snorri anyja után -, elegendő volt hozzá, hogy a segítségével Snorri biztonságosan elkormányozza a hajót a Hollószikla mellett, és most egyenesen a rakpart felé tartott, amely mellett Kökény Treszka fogadója állt. Két fiatal halászlegény, nem sokkal idősebbek, mint maga Snorri, éppen akkor tért haza a sikeres heringhalászatból, és majd kezük-lábuk törték, hogy elkaphassák a súlyos kenderkötelet, amelyet Snorri kihajított a partra. Nagyon igyekeztek, hogy bebizonyítsák a lánynak, milyen ügyesek, és egykettőre szorosan hozzácsomózták a kötelet a kikötőgát két jókora cölöpjéhez. Az Alfrún most már biztonságban ringatózott a vízen. A két halász egymás szavába vágva látta el a lányt jó tanácsokkal, hogyan vonja be a vitorlát, és hogyan csavarja fel a köteleket, de Snorri oda se hallgatott, részben, mert nemigen értette, mit mondanak, de főként azért nem, mert Snorri Snorrelssennek senki sem írhatta elő, hogy mit hogyan csináljon - senki az égvilágon, még a tulajdon anyja se! Az anyja aztán különösen nem! Snorri nagyra nőtt'a korához képest: karcsú volt, izmos és meglepően erős. Gyakorlott könnyedséggel, hiszen az elmúlt két hetet egyedül töltötte a tengeren, Snorri bevonta a hatalmas vitorlát és összegöngyölte a súlyos vitorlavásznat: aztán ügyesen összetekerte a köteleket és rögzítette a kormányru-dat. Snorri magán érezte a két halász pillantását, miközben lezárta a rakodótérbe vezető csapóajtót. Odalenn a hajófenék zsúfolva volt súlyos bálákba tömörített, vastag gyapjúanyaggal, csípős fűszereket tartalmazó zsákokkal, sózott hallal teli, jókora hordókkal és néhány pár különlegesen finom kidolgozású, rénszarvasbőr csizmával. Végül - a két halászlegény

továbbra is buzgón kínálkozott, hogy segít, de ezt Snorri elen-gedtea fülemelleti , a lány kilökte a hajópallót, és kilépett a partra, A hajón nem maradt má s, csak Ullr, Snorri apró, vörös macskája (csali a farka vége volt fekete). Ullrfölalá sétált a fedé lzet en, és üg ye lt , nehogy a patkányok elszemtelenedjenek. Snorri két het et töltött odakinn a tengeren, és bár már alig válla, hogy megint szilárd talaj legyen a lába alatt, most Úgy t űnt neki, mint ha még mindig az Alfrún fedélzetén lenn e. A móló mintha ugyanúgy mozgott volna alatta, mint az öreg bárka. A halászok, akiknek már réges-régen haza kellett volna menniük a mamájukhoz, ott üldögéltek egy halom üres homáros bödönön. - Jó estét, kisasszony! - kiáltotta oda egyikük. Snorri nem vett róla tudomást. Végigment a mólón, és befordult a kitaposott ösvényre, amely az új, nagy hajóhídhoz vezetett, ahhoz, amelyiken az a híres és népszerű fogadó állt. Nagyon elegáns, kétemeletes faépület volt, hosszú, keskeny ablakai a folyóra néztek. A fogadó hívogatóan festett a kora este fagyos levegőjében, a mennyezetről lógó olajlámpák meleg, sárga fényt árasztottak. Ahogy Snorri áthaladt a ha-jóhídra vezető pallón, alig tudta elhinni hogy végre, végre csakugyan itt áll Kökény Treszka híres-nevezetes fogadója előtt! Örömteli izgalommal, de nagyon idegesen lökte be a fogadó dupla ajtaját, és kis híján hasra esett egy hosszú sor, tűzoltáshoz használt, vízzel és homokkal teli vödörben. Kökény Treszka fogadójában mindig barátságos zsongás fogadta a belépőt, de amint Snorri átlépte a küszöböt, a zsongás hirtelen elhallgatott, mintha valaki hirtelen kikapcsolta volna. Szinte minden vendég ugyanabban a pillanatban rakta le a poharát, és a fiatal ismeretlenre bámult, aki a Hanza-liga összetéveszthetetlen köntösét viselte, azét a Hanza-ligáét, amelyhez minden Északi Kereskedő tartozott. Snorri, miközben érezte, hogy elpirul, és hevesen kívánta, hogy bár ne tenné, megindult a bárpult felé. Szentül elhatározta, hogy rendel egy szeletet Treszka nevezetes árpatortájából és egy félpintes korsót a Tavaszi Sörkülönlegességből, amelyről már olyan sokat hallott. Kökény Treszka éppen akkor jött kifelé nagy sietve a konyhából. Alacsony, kerekded nő volt, arcát egyenlő mértékben pettyezték teli a szeplők és a rozsliszt. Amikor észrevette Snorrit, aki az Északi Kereskedők jellegzetes, sötétvörös köntösét és bőr fejpántját viselte, az arca elsötétült. - Északi Kereskedőket itt nem szolgálunk ki! - förmedt rá a lányra. Snorri csodálkozó képet vágott. Nem volt benne biztos, hogy jól értette, amit Treszka mondott, bár azt ő is észrevette, hogy Treszka nem fogadja valami szívesen. - Láthatta, ki van írva az ajtóra! - folytatta Treszka, mert Snorri semmi jelét nem adta, hogy távozni készülne. - Északi Kereskedőknek Tilos a Bemenet! Nem látjuk szívesen magukat, legalábbis az én fogadómban biztosan nem! - De hiszen ez csak egy kislány, Treszka! - kiáltotta valaki. - Adhatnál neki egy esélyt! A többi vendég egyetértő mormogással támogatta a megszólalót. Kökény Treszka jobban szemügyre vette Snorrit, és az arckifejezése megenyhült. Igazuk van, ez csakugyan egy kislány, legfeljebb ha tizenhat éves lehet, gondolta Treszka. Ugyanolyan jellegzetes, fehéres szőke haja és halvány, csakne m áttetsző kék szeme voll, mint a legtöbb Északi Ke-rekedőnek, de ne m volt oll az arcán az a kemény, elszánt kifejezés, amelyre Treszka ne m tudott borzongás nélkül visszaemlékezni. Na jó... visszakozolI kissé Treszka. - Gondolom, lassanként beesteledik, és én nem vagyok az az ember, aki kizavar egy magányos fiatal lányt az éjszakába. Szóval mivel szolgálhatok, kisasszony?

- Én... kérnék szépen... - dadogta Snorri, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni rá, mit tanult, hogyan is helyes nyelvtanilag: Kérek szépen vagy Kérnék szépen? - Kérnék szépen egy szeletet az ön igen finom árpatortájából, és fél pint Tavaszi Sörkülönlegességet, ha lehet! - Tavaszi Sörkülönlegességet, mi? - kiáltott föl valaki. - Ez aztán a kedvemre való leányzó! - Fogd be a szádat, Tom! - rivallt rá Treszka. - Talán jobb lenne, ha először a közönséges Tavaszi Sörrel próbálkozna! - fordult Snorrihoz. Treszka kitöltötte a sört egy jókora porcelánbögrébe, és odatolta a bárpulton Snorri elé. Snorri óvatosan belekortyolt, és az arca undorodó fintorba rándult. Treszkát csöppet sem lepte meg a dolog. Tudta, a Tavaszi Sörhöz előbb hozzá kell szokni, hogy az ember megszeresse, és a fiatalok többsége, amikor először próbálkozott vele, kifejezetten undorítónak találta. Sőt, voltak napok, amikor maga Treszka is úgy gondolta, hogy hát ez bizony csakugyan pocsék. Töltött hát Snorrinak egy adag mézes-citromos limonádét egy másik bögrébe, és egy jókora szelet árpatortával együtt rárakta egy tálcára. Ez a lány úgy fest, gondolta, mint akire ráfér egy alapos étkezés. Snorri egy egész ezüstforintossal fizetett, Treszka nem kis meglepetésére, és egész kupac krajcárt kapott belőle vissza. Aztán leült a tálcájával egy üres asztalhoz az ablak mellé, és kibámult a lassan sötétségbe burkolózó folyóra. A fogadóban lassan újra megindult a beszélgetés, és Snorri fellélegzett. Még soha életében nem esett semmi ennyire nehezére, mint az, hogy most egymagában betért Kökény Treszka fogadójába. Nehezebb volt, mint mikor először szállt tengerre az Alfrúnon egymagában, nehezebb, mint megvásárolni azt a töménytelen árut, amely most ott hevert az Alfrún rakodóterében és amire éveken keresztül gyűjtögette a pénzt, és sokkal, de sokkal nehezebb, mint átkelni egyedül a nagy északi tengeren, amely az Északi Kereskedők földjét elválasztotta ettől az országtól, ahol Kökény Treszka fogadója állt. De azért sikerült: Snorri Snorrelssen apja nyomdokaiba lépett, és senki nem állíthatta meg. Még az anyja sem! Aznap este valamivel később Snorri visszatért az Alfrúnra. A hajón Ullr fogadta, aki éppen éjszakai alakját viselte. A macska üdvözlésként hosszan, hangosan dorombolt, és követte úrnőjét, amikor az végighaladt a fedélzeten. Snorri úgy teleette magát árpatortával, hogy úgy érezte, mozdulni sem tud, letelepedett hát kedvenc helyére a hajóorrban, és megsimogatta Ullrt, amely éjszakára karcsú és izmos párduc alakját öltötte. Fekete volt, mint az éjszaka, a szeme tengerzöld, farka vége narancsszínű. Snorri sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Csak ült, karját könnyedén Ullr meleg, selymes bundáján fektette, és a széles, sötét folyó túloldalára bámult, ahol a Mezőség terült el. Később, amikor az éjszaka

hűvösebb

lett,

be bur ko ló zot t

eg y

vastag

gyapjútakaróba,

egyik

darabjába

annak

a

mintakollekciónaki amelyet a Kereskedők Vásárán akart eladni méghozzá nem is olcsón. A Vásár két hét múlva kezdődik Snorri ölében a Vár térképét egyensúlyozta, amelyen bejelölte, ho g ya n le het eljutni a piactérre. A térkép hátulján részlete', le ne. volt olvasható arról, hogyan kell engedélyl ke nu, ha az e mber fe l akarja állítani a saját bódéját a Vásáron, valamint a vásárlással és eladással kapcsolatos rendeletek és szabályok tömkelege. Snorri meggyújtotta az olajlámpást, amelyei a hajófenéken lévő, apró kabinjából hozott fel, és hozzálátott, hogy áttanulmányozza a szabályokat és rendeleteket. A szél már elcsendesedett, elállt az eső is, amely kora este szemerkélni kezdett. A levegő tiszta volt és csípős, Snorri mélyen beszívta az idegen ország földjének illatát - mennyire más volt, mint az, amelyhez otthon hozzászokott! Ahogy telt-múlt az este, a vendégek kis csoportokban kezdtek elszállingózni Treszka fogadójából, míg végül éjfél után Snorri látta, hogy Treszka eloltja az olajlámpákat és bereteszeli az ajtót. Snorri boldogan elmosolyodott. Mostantól fogva csak az övé a folyó, az övé, Ullré és az Alfrúné, senki más nincs rajtuk kívül ébren az éjszakában. Ahogy az uszály lágyan ringatózott az elvonuló dagály hátán, Snorri érezte, hogy a szeme

lecsukódik. Letette az engedélyezett súlyok és mértékek unalmas listáját, szorosabban csavarta maga köré a gyapjútakarót, és még egyszer, utoljára átpillantott a folyó túloldalára, mielőtt elindult volna lefelé a kabinjába. És ekkor meglátta! A Hollószikla mögül hosszú, sápadt, zöldes fényben izzó hajó bukkant elő. Snorri lélegzet-visszafojtva nézte, ahogy a hajó lassan, némán halad fölfelé a folyó közepén, és mind közelebb és közelebb kerül az Alfrúnhoz. Ahogy a közelébe ért, Snorri látta, hogyan csillámlik a holdfényben, és végigfutott a hátán a hideg, mert Snorri Snorrelssen, a Szellemlátó, pontosan tudta, mit lát: egy Szellemhajót! Snorri halkan füttyentett meglepetésében: még soha életében nem látott ehhez hasonlót! Azt már megszokta, hogy látja a réges-régen hajótörést szenvedett halászhajókat, amelyeket vízbe fúlt kapitányuk kormányoz, mindörökre biztos kikötő után

A Vásártér Másnap reggel alig pirkadt, .Snorri már talpon volt, Ullr pedig, aki ismét nappali formáját öltötte fel, azaz megint cingár, vörös macska lett belőle, amelynek csak a farka vége fekete, éppen a reggeli egerét fogyasztotta. Snorri már meg is feledkezett a Királyi Kísértethajóról, és amikor mégiscsak eszébe jutott, miközben sós heringből és sötét rozskenyérből álló reggelijét fogyasztotta, Snorri úgy döntött, hogy csak álmo dt a az egészet. Snorri elől áneigalla árumintákat tartalmazó zsákját a hajó fe nék bő l, . 1 vállára vetette, és a pallóhídon át boldogan és izgatottan elindult k i fe le, a ko r a reggeli, ragyogó napsütésbe n. Snorrlnak tetszeti ez az idegen ország, ahová megérkezett: tetszeti neki a lassú folyó zöld vize, az, hogy a levegőben őszi levelek é s égő tűzifa illata úszkál, és valósággal elbűvölte a szemközt emelkedő, magas Várfal, amely mögött egy egész ú j világ várta, hogy felfedezzék. Snorri megindult a Déli Kapuhoz vezető keskeny ösvényen, és mélyeket lélegzett. A levegő csípős volt, de Snorri tudta: ez semmi ahhoz a fagyos hideghez képest, amelyre az anyja ébred odahaza a rakparton álló, sötét kis faházukban. Snorri megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az anyjával kapcsolatos gondolatokat, és továbbment az ösvényen a Vár felé. Amikor Snorri áthaladt a Déli Kapun, egy öreg koldust vett észre, aki ott kuporgott a földön. Előhalászott egy krajcárt a zsebéből, mert náluk odahaza szerencsét jelentett, ha az ember adott valamit az első koldusnak, akit megpillantott egy idegen országban, és az öregember kezébe nyomta. Túl későn, csak akkor, amikor a keze akadálytalanul áthaladt az öregemberén, vette észre Snorri, hogy kísértetkoldussal van dolga. A kísértet meglepetten fölnézett Snorri érintésére, aztán rosszkedvűen, amiért Áthatoltak rajta, fölkelt és odébbállt. Snorri megállt, és lehajította súlyos zsákját a földre. Körülnézett, és erőt vett rajta a csüggedés. A Vár zsúfolásig, roskadásig teli volt mindenféle kísértetekkel, és Snorrinak, mint Szellemlátónak nem volt más választása, kénytelen volt látni őket - akár Meg akartak Mutatkozni neki, akár nem. Vajon hogyan találja meg az apját ekkora tömegben? - töprengett Snorri. Kis híján sarkonfordult és elindult újra hazafelé, de aztán azt mondta magának, hogy végtére is azért jött ide, hogy Kereskedjék, és Kereskedni is fog, mint az egy hírneves Kereskedő lányához illik. Kerülve a feltűnést, és tőle telhetőleg próbálta kikerülni a kísérteteket, Snorri követte a térkép utasításait. Jó kis térkép volt, és Snorri rövidesen ott haladt a régi, tégla árkádsor alatt, amely a Kerekedők Vásárterére vezetett, ott pedig egyenesen a Kereskedők Irodája felé tartott. Az iroda nyitott tetejű bódé volt, bejárata fölött felirat hirdette: HANZA-LIGA ÉS ÉSZAKI KERESKEDELMI TÁRSASÁG EGYESÜLET. A bódéban hosszú, kecskelábú asztal állt, rajta két mérleg a hozzájuk tartozó súlyokkal és mértékekkel, egy jókora főkönyv, és az asztal mellett egy összeaszott vén Kereskedő számlálta a pénzt egy nagy vasperselybe. Snorrit hirtelen elfogta az

idegesség, csaknem ugyanolyan nyugtalan lett, mint akkor, amikor belépett Kökény Treszka fogadójába. Eljött hát a pillanat, amikor be kellett bizonyítania, hogy joga van Kereskedni, és joga van az Egyesület tagjának tekinteni magát. Nagyot nyelt, és magasra tartott fejjel, nagy léptekkel bevonult a kunyhóba. Az öregember fel se nézett. Számolta tovább azokat a fura pénzérméket, amelyekhez Snorrinak még nem sikerült hozzászoknia: a garasokat, krajcárokat, forintokat, félkoronásokat és koronásokat. Snorri egyet-kettőt köhintett, de az öregember nem nézett föl. így telt el néhány perc, mig végül Snorri nem bírta tovább. - Elnézést! - szólalt meg. - Négyszázhuszonöt, négyszázhuszonhat... - folytatta az öregember, es le nem vette szemét a pénzérmékről. Snorri belátta, hogy nincs más hátra, várnia kell. - Ezer! nyilatkoztatta ki az öregember öt perccel később. Nos, kisasszony, mit telietek önért? Snorri lerakott egy ko ro nát a kecskelábú asztalra, aztán megszólalt (folyékonyan, mert napokon át ezt a mondatot gyakorolta): - Szeretném kiváltani az engedélyt, hogy árulhassak a Vásáron. Az öregember végigmérte az előtte álló lányt, aki a Kereskedők jellegzetes, durva szövésű köntösét viselte, és elmosolyodott, mintha Snorri valami butaságot mondott volna. - Sajnálom, kisasszony! Csak a Liga tagjai kaphatnak engedélyt. Snorri nagyon is jól értette, mint mond az öregember. - Csakhogy én tagja vagyok a Ligának! - közölte. Mielőtt az öregember tiltakozhatott volna, Snorri előhúzta a Szabadalomlevelét, és a vörös szalaggal átkötött pergamentekercset, amelyen jókora vörös viaszpecsét himbálózott, lerakta az öregember elé. Az öregember igen lassan elővette a szemüvegét, mintha csak azért tenné, mert nem akarja Snorrinak kedvét szegni, és miközben egyfolytában csóválta a fejét a mai fiatalok elképesztő vakmerősége fölött, lassan olvasni kezdte az okiratot, amelyet Snorri átadott neki. Miközben az iratot silabizálta, ujjával követve a szavakat, egyre hitet-lenkedőbb képet vágott, és amikor befejezte az olvasást, a fénybe tartotta a pergament, jeleket keresve, hogy hamisítvánnyal van dolga. Csakhogy Snorri tudta, hogy az irat nem hamisítvány, és ugyanilyen jól tudta az öregember is. - Ez az egész teljességgel szabálytalan! - közölte Snorrival. - Sza... bálytalan? - kérdezte Snorri. - Igen, teljesen szabálytalan. Teljességgel szokatlan dolog, hogy egy apa továbbadja a Szabadalomlevelét a lányának! - Valóban? - De amúgy, úgy látom, minden rendben van vele! - Az öregember fölsóhajtott, meglehetősen kelletlenül az asztal alá nyúlt, és előhúzott egy köteg engedélykártyát. - Itt írja alá! - mordult rá Snorrira, és odalökött egy tollat az orra elé. Snorri aláírta a nevét, és az öregember olyan dühödt mozdulattal pecsételte le az engedélyt, mintha abban valamilyen rendkívüli, személyesen neki szóló gorombaság állna. Aztán odalökte a papirost Snorri elé, az asztal túloldalára. - Egyes számú bódé! Korán jött! Maga az első idén. A Vásár péntekhez két hétre, hajnalban kezdődik. Az utolsó nap a Télközép Ünnepének előestéje. Mire beesteledik, szedje a sátorfáját! Minden szemetet éjfélig el kell szállítani a Községi Szeméttelepre. Egy korona lesz! - Az öregember elvette a koronát az asztalról, ahová Snorri korábban lerakta, és belehajította egy másik perselybe, ahol az tompa csörrenéssel landolt. Snorri fogta az engedélyét, és szélesen elvigyorodott! Sikerült! Most már ő is Teljes Jogú Kereskedő volt, akárcsak annak idején az apja!

- Az árumintáit vigye a barakkba, és hagyja ott, hogy ellenőrizhessük a minőségét! - mondta az öregember. Holnap értük jöhet! Snorri lerakta nehéz zsákját a barakk előtt álló árumintás tartályba. Olyan könnyűnek és szabadnak érezte magát, mint a szellő, amikor kitáncolt a Vásártérről, és egyenesen beleütkö/ .öt l egy arannyal szegélyezett, piros köntöst viselő lányba. A lány bosszú, söt ét bajában arany hajpántot viselt, olyan vo lt , mint valami korona. Mellette egy bíborszín köntösbe öltözött kísér t ei á llt . A kísértetnek barátságos, zöld szeme volt, hosszú, ősz haját takaros lófarokba kötve viselte. Snorri megpróbált nem odanézni azokra a vérfoltokra a kísértet köntösén, pontosan a szíve alatt, mert udvariatlan dolognak számított megbámulni annak az eseménynek a nyomát, amelynek következtében az illető annak idején belépett a kísértetek sorába. - Jaj, bocs! - mentegetőzött a piros ruhás lány. - Az én hibám: csak mentem és körül se néztem. - Nem, én kérek bocsánatot! - mondta Snorri. Elmosolyodott, és a lány visszamosolygott rá. Snorri töprengve indult tovább az Alfrún felé. Hallott róla, hogy a Várban lakik egy Hercegnő, de csak nem ez a lány lett volna az? Nem, az nem lehet: hiszen úgy jár-kel az utcán, mint más, közönséges halandó... A lány, aki csakugyan a Hercegnő volt, továbbindult a Palota felé, oldalán a bíborszín köntösű kísértettel. - Szellemlátó - mondta a kísértet. - Kicsoda? - Az a fiatal Kereskedő. Nem Mutatkoztam meg neki, de mégis látott engem. Még soha nem találkoztam Szellemlátóval. Nagyon kevés van belőlük, csak a Hosszú Éjszakák Országában lehet találni párat. - A kísértet megborzongott. - Kirázott tőle a hideg! A Hercegnő elnevette magát. - Mókás vagy, Alther! - mondta. - Lefogadom, hogy általában tőled rázza ki az embereket a hideg! - Szó sincs róla! - felelte a kísértet méltatlankodva. - Va-gyis... csak akkor, ha azt akarom! A következő néhány napban az idő végképp ősziesre fordult. Az északi szelek lefújták a leveleket a fákról, és végigkergették őket a Vár utcáin. A levegő egyre hidegebb lett, és az emberek kezdték észrevenni, újabban milyen hamar sötétedik. De Snorri Snorrelssennek kedvére való volt ez az időjárás. Napjait azzal töltötte, hogy a Várban kóborolt, fölfedezte fő- és mellékutcáit, álmélkodva bámulta a Toldalék árkádjai alatt rejtőző elbűvölő kis boltok kirakatát, és időnként még vett is magának valami csekélységet. Lenyűgözve bámult föl a Varázslók Tornyára, látta egy pillanatra a Fő-fő Varázslót, és megállapította magában, hogy roppant erélyes nőszemély lehet. Elképedve észlelte, milyen hihetetlen mennyiségű trágyát tartanak a Varázslók az udvarukban. Csatlakozott a bámészkodó tömeghez, amikor a Kárpitosok Udvarának öreg órája déli tizenkettőt ütött, és jót nevetett rajta, milyen mókás képet vág a tizenkét bádogfigura, amely elővánszorog délben a számlap mögül. Egy másik napon végigsétált a Varázslók Útján, körülnézett a legrégebbi nyomdában, aztán bekukucskált a régi Palota kerítésének rácsa mögé. Gyönyörű épület volt, de valamivel kisebb, mint amire Snorri számított. Még beszélt is pár szót a Gudrun nevű, ősöreg kísértettel, aki a Palota Kapujánál őrködött, és felismerte benne honfitársnőjét, bár hét évszázad választotta el őket egymástól. De azt az egyetlen kísértetet, akit igazából látni szeretett volna, S no n in.ik sehogyan se m sikerült megtalálnia. Báred-dig csak képen látta Ott álll az arcképe az anyja ágya mellett -, Snorri biztos vo lt be nne, hogy azonnal felismerné, ha találkozna ve le. Tömegével jöttek szemközt vele a kísértetek, és Snorri mindegyikük arcát gondosan megvizsgálta, de hiába: nem sikerült megtalálnia köztük az apját.

Egyik nap, késő délután, amikor a Toldalék néhány sötét sikátorát járta be, a ho l gyakran szálltak meg a Kereskedők, Snorrit nagy ijedség érte. A nap már lenyugodni készült, de Snorri korábban vásárolt magának egy zseblámpát Pici Mici Kézilámpa-üzletében. Ahogy visszafelé haladt a Behúzott Has Sikátorán át a Déli Kapu felé, Snorrinak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy követik, de valahányszor hátrafordult, nem volt ott senki. Hirtelen szaladó lépteket hallott a háta mögül: megperdült a sarkán, és most meglátta - kerek, vörös szempár meredt rá, és egyetlen hosszú, tűhegyes fog villant meg a zseblámpája fényében. Amint a szempár észrevette a lángot, beleolvadt a szürkületbe, és Snorri nem látta többé. Snorri megpróbálta meggyőzni magát róla, hogy csak egy patkányt látott, de nem sokkal azután, hogy sietős léptekkel kiért a főútra, éles sikoltást hallott a Behúzott Has Sikátora felől. Valaki, úgy látszik, lámpás nélkül merészkedett be a Sikátorba, és nem volt olyan szerencséje, mint neki. Snorrit komolyan megrázta a dolog, és emberi társaságra vágyott, így hát aznap este Kökény Treszkánál vacsorázott. Treszka szíve időközben meglágyult Snorri iránt, mert, mint ahogy barátnőjének, Számos Sárának mondta: - Az ember nem haragudhat egy ilyen kislányra csak azért, mert szerencsétlenségére Kereskedőnek született, és gondolom, azok se csirkefogók egytől egyig. Az ember kénytelen csodálni azt a kislányt: képzeld, Sára, teljesen egyedül hajózott idáig azon a nagy hajón! Fogalmam sincs, hogy csinálta! Emlékszel, nekem a Muriellel is mennyi bajom volt? A fogadó furcsa módon szinte teljesen üres volt aznap este. Snorrin kívül nem is volt más vendég. Treszka hozott Snorrinak még egy szelet árpatortát, és leült mellé. - Ez a Kórság rettenetesen árt az üzletnek! - panaszolta. - Senki nem meri kitenni a lábát otthonról sötétedés után, hiába magyarázom nekik, hogy a patkányok ész nélkül menekülnek, ha meglátják a fényt. Csak annyit kell tenniük, hogy hoznak magukkal egy zseblámpát. De hiába beszélek, mindenki annyira meg van már rémülve! Treszka komoran csóválta a fejét. - Az ember bokáját támadják meg, tudod! És gyorsak, mint az olajozott istennyila! Egy harapás, és kész! Az illetőnek kampec! Snorrinak kissé nehezére esett követni a pergő nyelvű Treszka szóáradatát. - Kampec? - kérdezte, mert mindössze a mondat végét sikerült megértenie. Treszka bólintott. - Lényegében - mondta. - Nem hal meg éppenséggel, de azt mondják, csak idő kérdése. Egy darabig úgy érzi, kutya baja, aztán a harapás helyén megjelennek az első vörös kiütések és szétterjednek az ember egész testén, aztán szédülni kezd, és a végén puff! - Azon veszi észre magát, hogy ott Kever a foltlön, és rövidesen alulról szagolja az ibolyát. - Ibolyát? - kérdezte Snorri. - Aha! - felelte Treszka, és talpra szökkent, mert legnagyobb örömért- egy vendéget pillantott meg. A vendég magas nő volt, rövid baja dárdaként meredezett fölfelé. Szorosan maga koré csavarta a köpönyegét. Snorri keveset látott a nő arcából, de a testtartása láttán az volt a benyomása, hogy nagyon t In hős lehet. Treszka és a nő egy darabig suttogva beszélgettek, aztán a nő eltűnt, ugyanolyan gyorsan, ahogyan jol l Treszka mosolyogva jött vissza, és leült Snorri mellé a folyóra néző asztalhoz. - Hát, minden rosszban van valami jó! - jelentette ki, és Snorri mindhiába próbálta kihámozni szavai értelmét. - Ez Geraldine volt, aki az előbb bejött. Furcsa egy nő, emlékeztet valakire, bár fogalmam sincs, kire. Na mindegy, szóval azért jött, hogy megkérdezze, a Patkányirtók találkozhatnak-e itt énnálam, mielőtt elindulnának, szóval, izé, patkányt irtani. - Patkányirtók? - kérdezte Snorri.

- Na jó, mondjuk inkább úgy, hogy patkányfogók... Úgy gondolják, ha megszabadulnak az összes patkánytól, akkor ezzel a Kórságnak is véget vetnek. Szerintem ez nem is bolondság. Amúgy meg madarat lehetne fogatni velem! Egy csapat éhes és szomjas patkányfogó. Pontosan erre van most szüksége a fogadónak! A tüskés hajú Geraldine után már nem jött senki, és Treszka nagy dérrel-dúrral hozzáfogott, hogy fölpakolja a padokat az asztalokra, és hogy fölmossa a padlót. Snorri elértette a célzást, és elköszönt Treszkától. - Jó éjszakát, drágám! - mondta Treszka vidáman. - Aztán ne sokat mászkáljon egyedül odakinn! Snorrinak esze ágában sem volt mászkálni. Futva tette meg az utat az Alfrúnig, és nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátta a fedélzeten fel-alá járkáló Éjszakai Ullrt. Miközben Ullr tovább őrködött a fedélzeten, Snorri behúzódott a kabinjába, bereteszelte az ajtót, és hajnalig égve hagyta az olajlámpást.

Egy hívatlan vendég Aznap

este, miközben Snorri Snorrelssen elbarikádozta magát a kabinjában, Számos Sára és Timót éppen végeztek a vacsorájukkal a Palotában. Bár Számos Sára sokkal szívesebben vacsorázott volna odalenn a Palota valamelyik kisebb konyhájában, már réges-régen beadta a derekát a Szakácsnőnek, aki makacsul ragaszkodott hozzá, hogy a királyi fe nségek semmilyen körülme nyek kö zöt t nem vacsorázhatnak a konyhán! Nem, még egy ilyen csöndes, e ső s sz er da estén sem, semmiképpen, addig legalábbis nem, amíg ő itt a Szakácsnő - „és ez, Számosné asszony, az utolsó szavam ebben az ügyben"! Így hát e pillanatban a Palota óriási ebédlőjében, egy hosszú asztal legeslegvégén három emberi alak kuporgott a gyertyák fénykörében. Mögöttük a kandallóban ropogva és sisteregve égtek a fahasábok, egy-egy szikra időnként a tűz mellett szundikáló, álmában fel-felhorkantó jókora kutya erős szálú, göndör, némileg csapzott bundájára hullott, de Maxi, a farkaskutya, észre se vette, békésen aludt tovább. A farkaskutya mellett ott álldogált a Vacsorafelszolgáló: örült, hogy jó melegen lehet, de azért alig várta, hogy leszedhesse az asztalt, és elmehessen valahová, ahol már nem érzi a Maxiból áradó égett kutyaszőrszagot, és más, még annál is rosszabb dolgok bűzét. Csakhogy a vacsora sehogyan sem akart véget érni. Számos Sárának - Sára volt Jennának, a Hercegnőnek, a Vár trónörökösnőjének a nevelőanyja - aznap este igen sok mondanivalója volt. - Hát ami azt illeti, Jenna, egyáltalán nem egyezem bele, hogy kitedd a lábad a Palotából, és kész! Valami undorító dolog mászkál odakinn, ami megharapja az emberek lábát, és megfertőzi őket a Kórsággal. Itt biztonságban vagy, és itt is maradsz mindaddig, amíg el nem kapják azt az izét, bármi legyen is az. - De Szeptimusz... - Semmi de! Nem érdekel, hogy Szeptimusznak segítségre van szüksége, hogy kitakarítson az undorító sárkánya után, bár ha engem kérdezel, jobban tenné, ha ritkábban takarítana ki utána. Láttad már, micsoda állapotok vannak a folyóparton? Nem tudom, az a Fazék Vili is mit képzel magáról, legalább tíz láb magasan áll ott a sárkánytrágya! Valaha szerettem a folyóparton sétálni, de most... - De Anyu, én csöppet sem bánom, ha nem nekem kell takarítanom Tűzköpő után, viszont a Sárkányhajót egyszerűen muszáj mindennap meglátogatnom! - Biztos vagyok benne, hogy a Sárkányhajó egészen jól elboldogul nélküled is! - felelte Sára. - Különben is, szerintem nem is tudja, hogy ott vagy mellette. - De igen, Anyu, biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudja. Borzasztó lenne, ha felébredne, és látná, hogy nincs ott mellette senki, napokon keresztül.

- Még mindig sokkal jobb lenne, mintha arra ébredne, hogy nincs mellette senki soha többé! - vágott vissza Sára élesen. - Nem mégy sehová, amíg ki nem találtak valamit a Kórság ellen! - Nem gondolod, hogy bolhából csinálsz elefántot? - kérdezte Timót békítően. Sára nem gondolta. Szerintem kellett hogy legyen valami komoly okuk rá, Timót, hogy újra megnyitották a régi Ispotályt! Micsoda, azt a romhalmazt? Csodálom, hogy még nem dőlt össze. - Ne m volt más választási lehetőségük, Timót! Annyi a beteg, hogy má i ne m ludják hol elhelyezni őket! És ezze l te is tisztában le nne l, ha ne m a padláson töltenéd minden Idődet azzal a buta játékkal.., - A Lábasbáb egyáltalán nem buta játék, Sára! És most, hogy találtam ezl a készletet, amelyik szerintem a legjobb készlet az egész Várban... Látnod kellett volna Morc képét, amikor megmutattam neki! Nem lógom engedni, hogy a Bábjaim egyszerűen meglépjenek! És egy Lepecsételt Szobából nem is fognak meglépni, arra mérget vehetsz! Számos Sára fölsóhajtott. Amióta beköltöztek ide a Palotába, Timót gyakorlatilag fölhagyott Varázslói munkájával, helyette különféle hobbikat talált magának. A Lábasbáb-játék volt a legutóbbi ilyen hobbija, és ez tartott a leghosszabb ideje, Sára nem kis bosszúságára. - Tudod, nem hiszem, hogy túl jó ötlet kinyitogatni a Lepecsételt Szobákat, Timót! - zsörtölődött a férjével. Rendszerint megvan az oka, hogy Lepecsételték őket, főként, ha olyan eldugott helyen vannak, mint a padlás. Épp a múlt hónapban beszélgettünk ezekről a dolgokról a Füvészegyesületben... - Na és szerinted mit értenek a Füvészek a Varázslók dolgaihoz? - kérdezte Timót megsemmisítő gúnnyal. Majd én megmondom: semmit. Semmit az égvilágon! - Rendben van, Timót! Gondolom, te is jobban teszed, ha egyelőre nem teszed ki a lábadat a padlásról, hanem elszórakozol az ütődött Lábasbábjaiddal! - Ahogy mondod! - vágta rá Timót. - Kaphatnék még egy almás pitét? - Nem, most etted meg az utolsó darabot! - Feszült csend nehezedett a szobára. És ebben a csendben hirtelen távoli kiáltások zaja ütötte meg Jenna fülét. - Hallottátok ezt? - kiáltott fel. Fölpattant, és kinézett az egyik magas ablakon, amely a Palota előtti térségre nyílt. Jenna látta innét a felhajtót, amelyet most is, mint mindig, lobogó fáklyák világítottak meg, és látta a Palota Nagykapuját, amelyet bezártak éjszakára. De a kapu túloldalán valami tömeg verődött össze; kiáltoztak, szemetesládák fedelét csapdosták össze, és azt üvöltötték: - Patkány, patkány, kapd el a patkányt! Patkány, patkány, öld meg a patkányt! Sára odalépett Jenna mellé az ablakhoz. - Ezek a Patkányirtók - mondta. - Fogalmam sincs, mit keresnek éppen itt. - Patkányokat, gondolom! - felelte Timót, almás pitével teli szájjal. - Rengeteg van belőlük errefelé. Szerintem ma a levesbe is jutott egy... A Patkányirtók kiáltozása egyre ütemesebb lett: - Patkánycsapda, csapd le, csapd le! Patkánycsapda, csapd le, csapd le! - Szegény patkányok! - mondta Jenna. - Különben sem a patkányok terjesztik a Kórságot - mondta Sára. - Tegnap besegítettem az Ispotályban, és láttam, ho g y azo k a harapások egyáltalán nem patkánytól származnak. A pat kányoknak általában nem csak egy foguk van. Oh, odanézzetek, elindultak a szolgák szállása felé vezető úton! faj, istenem!

És ek ko r a Vacsorafelszolgáló mozgásba le ndü l i, fölkapta az asztalról a tányérokat, kitépte Timót kezéből az utolsó dar ab a lmá s pitét, és kiszáguldott a szobából. Nagy csörrenés hallatszott, amikor lehajította a tanyérokata szemétledobón keresztül a le n l i kom ha ha. Aztán már száguldott is vissza a szállására, hogy megnézze, ne m esett-e baja Percynek, kedvenc patkányának. Ezután a vacsora mái ne m tartott sokáig. Sára és Timót visszavonultak Sára kis nappalijába a Palota hátsó végébe, ahol Sára leült olvasni, Timót pedig hozzáfogott, hogy megírjon egy rövid értekezést „Tíz Jó Tanács Lábasbáb-játékosoknak" címmel, amelyhez nagy reményeket fűzött. Jenna úgy döntött, felmegy a szobájába és olvas. Jenna szeretett egyedül lenni és egymagában csavarogni a Palotában, különösen este, amikor a gyertyák hosszú árnyékot vetettek a folyosókon. Az Ősök szellemei közül sokan csak ilyenkor ébredtek fel. Éjszaka a Palota nem érződött olyan üresnek, mint napközben, hanem megint megtelt céltudatos nyüzsgéssel, mint régen. Az Ősök többsége úgy döntött, Megmutatkozik Jennának, és örült a lehetőségnek, hogy elcseveghet a Hercegnővel, még ha nem is emlékezett rá pontosan, melyik Hercegnő is az tulajdonképpen a sok közül. Jenna is élvezte ezeket a beszélgetéseket, bár rövidesen rájött, hogy minden egyes kísértet nagyjából ugyanazt mondja minden éjszaka, és a legtöbbjük mondókáját rövidesen kívülről tudta. Jenna fölsétált a széles, meredek lépcsőn, amely az előcsarnokból a galériára vezetett, és közben megállt, hogy elbeszélgessen két hajdani fiatal Hercegnő öreg nevelőnőjével, aki az éjszakák legtöbbjét azzal töltötte, hogy a folyosókon kóborolt, és a növendékeit kereste. - Áldott szép estét, Esmeralda hercegnő! - mondta a nevelőnő, aki szüntelenül aggodalmas képet vágott. - Jó estét, Marietta! - felelte Jenna. Már régen felhagyott azzal, hogy megpróbálja meggyőzni róla Mariettát: őt Jennának hívják, hiszen próbálkozásainak úgysem volt semmi eredménye. - Örülök, hogy épségben és egészségben látlak! - mondta a nevelőnő. - Köszönöm, Marietta! - mondta Jenna. - Vigyázz magadra, kedvesem! - intette a nevelőnő most is, ahogy minden alkalommal. - Vigyázni fogok! - ígérte Jenna most is, mint mindig, azzal ment tovább. Rövidesen befordult a galériáról egy széles, gyertyafényben fürdő folyosóra, amelynek végén magas szárnyas ajtó vezetett a szobájába. - Jó estét, Sir Hereward! - üdvözölte Jenna a Királyi Hálószoba Ősi Őrét, egy meglehetősen zilált és szinte teljesen elhalványult kísértetet, aki már vagy nyolcszáz éve őrködött ezen a poszton, és semmi hajlandóságot nem mutatott rá, hogy visszavonuljon. Sir Herewardnak hiányzott az egyik karja és a páncéljának jelentős része, mert a Vár és a Kikötő közötti utolsó szárazföldi csaták egyikében segítették át a túlvilágra. Sir Hereward egyike volt Jenna kedvenc kísérteiéinek: ha ő őrködött, Jenna biztonságban érezte magát, meri az öreg lovag mindig jókedvű volt és szerette a tréfát, ráadásul, ami korántsem volt jellemző az Ősök többségére, többnyire ügyelt, hogy ne ismételje magát túl gyakran. - Jó estél, szép Hercegnő! Figyelj, ez jó: tudod, mi a különbség az elefánt és a banán közt? - Nem tudom mosolygott jenna. - Miért, mi a különbség? - Ha nem tudod, akkor biztosan nem téged küldelek el bevásárolni! H i hi - Oh... nagyon vicces! H i ha! - Örülök, hogy tetszett. Gondoltam különben, hogy tetszik majd neked. Jó éjt, Hercegnő! - Sir Hereward kurtán fejet hajtott, aztán vigyázzba vágta magát. Örült, hogy aznap éjjel ő őrködhet. - Jó éjszakát, Sir Hereward! - Jenna belökte az ajtót, és becsusszant a szobájába. Beletelt egy időbe, amíg Jenna hozzászokott ehhez a hatalmas hálószobához itt a Palotában, hiszen élete első tíz évében egy szekrényben aludt, de most már nagyon szerette, különösen esténként. Tágas, hosszú szoba volt, négy magas ablaka a Palotakertre nézett, és alkonyatkor besütött rajtuk a nap. De most, ezen a hideg őszi

éjszakán Jenna gondosan behúzta a súlyos, piros bársonyfüggönyöket, és a szoba hirtelen megtelt sötét árnyakkal. Jenna odalépett a baldachinos ágya mellett álló, nagy kőkandallóhoz, és meggyújtotta a tűztérben felhalmozott fahasábokat a Tűzgyújtó Varázslat segítségével, amelyet Szeptimusztól kapott a születésnapjára. Ahogy a táncoló lángnyelvek meleg fénye elöntötte a szobát, Jenna lekuporodott az ágyára, maga köré csavarta pehelypaplanát, és felütötte kedvenc történelemkönyvét, a Várunk Története címűt. Jenna annyira elmerült a könyvében, hogy észre sem vette azt a magas, vékony, kísérteties alakot, amely ágyának vastag függönye mögül bukkant elő. A nőalak mozdulatlanul állt, és ragyogó gombszemével helytelenítőleg méregette Jennát. Jenna összeborzongott a kísértet keltette hirtelen, jeges fuvallatban, és szorosabbra húzta maga körül a takarót, de nem nézett föl. - Én a helyedben nem olvasnék össze mindenféle ostobaságot a Hanza-Ligáról! - hangzott fel egy magas, éles hang Jenna bal válla mögül. Jenna felugrott, mintha kígyó csípte volna meg, elejtette a könyvét, és már éppen kiáltani akart Sir Herewardnak, amikor egy jéghideg kéz tapadt a szájára. A kísértet érintésétől jeges levegő áramlott a tüdejébe, és Jennán görcsös köhögés vett erőt. A kísértetet ez szemlátomást nem zavarta. Fölvette Jenna könyvét, és letette a kislány mellé az ágyra, miközben Jenna zihálva próbált levegőhöz jutni. - Lapozz a Tizenharmadik Fejezethez, Unokám! - rendelkezett a kísértet. - Semmi értelme arra pazarolni az idődet, hogy mindenféle közönséges kereskedőkről olvasol! A történelem egyetlen fajtája, amivel foglalkozni érdemes, a Királyok és Királynők története. Főként a Királynőké! Engem megtalálsz a kétszázhuszadik oldalon! Összességében elég jól összefoglalja uralkodásom lényegét, bár van egykét, ehm, félreértés, de hát egy közönséges alattvaló írta, és azoktól ugyan mit várhat az ember? Jenna köhögése végre alábbhagyott annyira, hogy alaposabban szemügyre vehesse hívatlan vendégét. Csakugyan egy Királynő kísértete volt, méghozzá egy igen régi Királynőé - Jennának efelől semmi kétsége sem lehetett, látva a kísértet ódivatú köntösét meg a nyaka körül viselt, keményített fo drot . A kísértet, amely meglepően szilárdnak és átlátszatlannak tűnt, ha meggondoljuk, milyen öreg volt, mozdulatlanul, eg ye nese n á llt e lő t t e. Vasszürke haját két fo-natban vi se lt e, meglehetősen heg ye s füle mögött megtűzve, fején egyszerű, dísztelen aranykorona ült. Sötétkék szemét helytelenítőleg szege zt e lennára, amitől Jennának rögtön az az érzése támadt, ho gy valami rosszat követett el. - K... k... ki vagy te? dadogta Jenna. A Királynő t üre lmet le nü l toppantott. -

A Tizenharmadik fejezetet, Unokám! Már mondtam, hogy olvasd el a Tizenharmadik Fejezetet! Meg kell

tanulnod odafigyelni arra, amit mondanak neked! Minden Királynőnek meg kell tanulnia odafigyelni! Jenna nem egykönnyen tudta elképzelni, amint ez a Királynő odafigyel bárkire is, de nem szólt semmit. Azon töprengett nyugtalanul, vajon miért szólította ez a kísértet unokájának? Már másodszor használta ezt a szót! Az mégse lehet, hogy ez a borzasztó kísértet lenne a nagyanyja, vagy mégis? - De... miért szólítasz engem unokádnak? - kérdezte Jenna, remélve, hogy talán rosszul hallotta. - Mert én vagyok a te ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ükanyád. De azért szólíthatsz Nagymamának! - Nagymamának?! - kiáltotta Jenna elhűlve. - Ahogy mondod. Ez a megszólítás tökéletesen megfelel ebben az esetben. Nem ragaszkodom hozzá, hogy a teljes címemen szólíts. - Miért, mi a teljes címed? - kérdezte Jenna. A Királynő kísértete türelmetlenül felsóhajtott, és Jenna érezte, ahogy jeges lehelete felborzolja a haját.

- Tizenharmadik Fejezet! Nem mondom el még egyszer! - förmedt Jennára szigorúan. - Látom, egy perccel sem érkeztem később a kelleténél. Neked igen nagy szükséged van útmutatásra. Anyád, amint látom, teljességgel elhanyagolta a királynői pályára való felkészítésedet és jó modorra sem tanított meg! - Anyu nagyon is jó tanító! - ellenkezett Jenna méltatlankodva. - És semmit sem hanyagolt el! - Anyu? Anyu? Ki ez a bizonyos... Anyu? - A Királynőnek sikerült egyidejűleg helytelenítő és csodálkozó képet vágnia. Ami azt illeti, az évszázadok során tökélyre vitte azt a művészetet, hogy mindenféle lehetséges arckifejezésbe bizonyos mennyiségű helytelenítést keverjen, míg végül már akkor sem lett volna képes másfajta képet vágni, ha akarja. De a Királynő nem is akarta. Ő a maga részéről, köszönte szépen, nagyon is elégedett volt ezzel a helyzettel. - Anyu az én anyukám. Mármint az anyám! - mondta Jenna idegesen. - És elárulnád, hogy mi a neve? - kérdezte a kísértet, és hunyorogva nézett Jennára. - Semmi közöd hozzá! - felelte Jenna mérgesen. - Talán csak nem Számos Sára? Jenna nem volt hajlandó felelni. Mérgesen bámult a kísértetre, és azt kívánta, tűnjön már el. - Nem, Unokám, nem fogok elmenni! Nekem a kötelességemre is gondolnom kell! Mindketten tudjuk, hogy ez a Számos Sára nevű nőszemély nem az igazi anyád! - Én annak érzem! - motyogta Jenna. - Hogy te mit minek érzel, Unokám, annak az égvilágon semmi jelentősége nincsen! Az igazság az, hogy a valódi anyád, vagy legalábbis a kísértete, ott üldögél a tornyában, és kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy igazi királynői faragjon belőled, aminek az lett az eredménye, hogy az ember inkább nézne közönséges szolgálólánynak, mint igazi Hercegnőnek, l/z szégyen. Szégyen és gyalázat, és én föltettem magamban, hogy helyrehozom, amit ő elrontod. Ennek a szerencsétlen, félrevezetett helynek a kedvéért, amivé az én Váramat, és az én l'alotámat tettétek! - Ez nem a te Várad, és ne m is a te Palotád! - ellenkezett Jenna. - Ez az, Unokám, amiben tévedsz! Az enyém volt valaha, és újra az enyém lesz! - De hát... - Ne szakíts félbe! Most magadra hagylak! Már rég aludnod kellene! - Dehogyis! - mondta Jenna méltatlankodva. - Az én időmben az volt a szokás, hogy egy Hercegnőnek este hatkor ágyban a helye, míg csak Királynő nem lesz belőle! Ami engem illet, én harmincöt éves koromig minden áldott nap lefeküdtem hat órakor, és semmi bajom nem lett tőle! Jenna döbbenten nézett a kísértetre. Aztán hirtelen elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy föllélegezhetett a Palota minden lakója akkoriban, valahányszor hatot ütött az óra. A kísértet félremagyarázta Jenna mosolyát. - Látom, Unokám, kezd végre megjönni az eszed! Most megyek, hagylak aludni, mert fontos dolgom van! Holnap találkozunk! Búcsúzóul megcsókolhatsz! Jenna olyan rémült képet vágott, hogy a Királynő egy lépést hátrált, és azt mondta: - Na jó, látom, hogy még nem volt időd megkedvelni a te drága Nagymamádat! Jó éjt, Unokám! Jenna nem felelt. - Azt mondtam, Jó éjt, Unokám! Addig egy tapodtat sem megyek innét, amíg nem kívánsz te is nekem Jó éjszakát!

Néhány másodpercnyi feszült csend következett. Ezalatt Jenna úgy döntött, egyszerűen nem bírja tovább nézni a kísértet hegyes orrát. - Jó éjszakát! - mondta hidegen. - Jó éjszakát, Nagymama! - javította ki a kísértet. - Soha nem foglak nagymamámnak szólítani! - mondta Jenna, miközben, nagy megkönnyebbülésére, a kísértet halványodni kezdett. - Dehogyisnem! - hallatszott a kísértet magas, fülsértő hangja a puszta levegőből. - Dehogyisnem... Jenna fölkapott egy párnát, és dühtől forrva a hang felé dobta. Nem jött válasz, a kísértet már odébbállt. Jenna ezúttal megfogadta Zelda néni tanácsát, és lassan tízig számolt, hogy kissé megnyugodjék, aztán fölkapta a Várunk Történetét, és gyorsan a Tizenharmadik Fejezetre lapozott. A vastag, megsárgult lapon a fejezet fölött a következő cím állt: „Első, avagy Borzasztó Etheldredda Királynő."

A FALBA VÁJT LYUK Miközben Jenna a Tizenharmadik Fejezetet olvasta, Számos Szeptimuszt, a Vár Fő-fő Varázslójának Varázslóinasát rajtakapták, hogy olyasmit olvas, ami egyáltalán nem az ő szemének volt szánva. Dicsfalvi Marcia, a Vár Fő-fő Varázslója átmenetileg kudarcot vallott vele, hogy elsimítsa a kávéfőző és a tűzhely közt kirobbant nézeteltérést. Elkeseredésében úgy döntött, faképnél hagyja őket, és inkább megnézi, mit csinál a Varázslóinasa. Szeptimuszt a Piramis-könyvtárban találta meg, amint éppen egy halom elrongyolódott, öreg papirost olvasgatott. - Mégis, mit művelsz? - kiáltott rá Marcia. Szeptimusz bűntudatosan talpra szökkent, és belökte a papírlapokat az alá a könyv alá, amelyet olvasnia kellett volna. - Semmit! - felelte. - Ahogy mondod! - felelte Marcia szigorúan. - Én is pontosan ettől féltem! Szemügyre vette a Varázslóinasát, és közben megpróbált - nem túl nagy sikerrel - továbbra is szigorú képet vágni. Szeptimusz ragyogó, zöld szemében riadt kifejezés ült, göndör, szalmaszín haja összekócolódott, amiből Marcia azonnal rájött, hogy valamit nagy figyelemmel olvashatott, mert olyankor szokta a haját csavargatni. - Ha esetleg elfelejtetted volna - mondta Marcia -, neked most az lenne a dolgod, hogy a holnapi Jövendölési Gyakorlatra készülj. És nem az, hogy egy rakás ötszáz éves halandzsát olvass! - Nem is halandzsa! - tiltakozott Szeptimusz. - Hanem... - Nagyon is jól tudom, hogy micsoda! - vágott vissza Marcia. - Már mondtam neked! Az alkímia semmi egyéb, csak egy rakás sületlenség, és csak az idődet vesztegeted vele! Ennyi erővel a zoknidat is megfőzhetnéd abban a reményben, hogy arany lesz belőle! - D e hit n e m is a z Alkímiáról olvastam! - tiltakozott Szeptimusz - hanem a

Medicináról!

- Egykutya! - felelte Marcia. - Pásthi Marcellusz könyve volt az, igaz? - Igen. Szerintem jó ! -Tökéletesen hasznavehetetlen,Szeptimusz!- M a r c i a benyúlt a könyv alá, amellyel Szeptimusz sietősen letakar ta, amit olvasott (Az Alapiokú Jövőbelátás Alapelvei és Gyakorlata, ez volt a címe), és előhúzott egy csomó kifakult kézírással teleírt, megsárgult és töredezett papírlapot. - Különben is - mondta -, ezek csak a lábjegyzetek!

- Tudom. Nagy kár, hogy magának a könyvnek nyoma veszett.

Hmm. Ideje, hogy aludni menj! Holnap reggel korán kell indulnod. Hét perccel hét után, és egy pillanattal se később! Megértetted?! Szeptimusz bólintott. Nahát akkor, indulás aludni! De, Marcia... Mi van? Engem tényleg érdekel a Medicina! És abban Marcellusz volt a legjobb. Mindenféle orvosságokat és kúrákat talált ki, és mindent tudott róla, miért betegszik meg az ember. Nem gondolod, hogy tanulhatnék valamit róla? Nem - felelte Marcia. - Semmi szükséged rá, Szeptimusz. A Mágia mindazt tudja, amit a Medicina. De azért a Kórságot nem tudja meggyógyítani! - mondta Szeptimusz csökönyösen. Marcia összeszorította a száját. Nem Szeptimusz volt az első, aki erre felhívta a figyelmét. De meg fogja! - bizonygatta. - Meg fogja! Csak még egy kicsit dolgoznom kell rajta. Hát ez meg mi volt? Két emelettel lejjebbről, a konyhából hatalmas csattanás hallatszott, és Marcia, mint akit puskából lőttek ki, lerohant. Szeptimusz felsóhajtott. Marcellusz iratait visszatette abba a régi dobozba, ahol annak idején az egyik poros sarokban megtalálta, elfújta a gyertyát, és lement a szobájába, hogy lefeküdjék. Szeptimusz nem aludt jól aznap éjjel. Már egy hete min¬den éjszaka rosszat álmodott, és nem volt ez másképp aznap éjjel sem. Azt álmodta, hogy nem ért oda a vizsgára időben, Marcia üldözőbe vette, ő pedig lezuhant egy kéményen, aztán csak zuhant és zuhant... Megpróbált megkapaszkodni a falban, hogy ne zuhanjon tovább, de hiába: csak zuhant... és zuhant... és zuhant. Összeverekedtél a takaróiddal, Szeptimusz? - hangzott fel egy ismerős hang odafönt a kémény nyílásánál. - Úgy látom, te maradtál alul a küzdelemben! - folytatta a hang kuncogva. - Nem okos dolog két pokróccal takarózni, fiacskám! Egy még csak megjárja, de ha kettő van belőlük, biztos, hogy összefognak ellened! Gonosz jószág egy ilyen pokróc! Szeptimusz erővel kitépte magát az álmából, és felült az ágyon. Zihálva lélegezte be a hideg őszi levegőt, amelyet Alther Mella beeresztett az ablakon. Jól vagy? - kérdezte Alther aggodalmasan. A kísértet kényelmesen lekuporodó! I Szeptimusz ágya szélére. Ühhh... Min? motyogta Szeptimusz, és megpróbálta, nem túl nagy sikerrel, A Alther Mellának, az egykori ő Fő-Varázslónak és a Varázslók 'hornyának gyakori látogatójának kissé átlátszó alakjára fókuszálni a tekintetét. Althert jobban lehetett látni, mint a Vár régebbi kísértetei!, de éjnek idején kifakult, bíborszín köntöse többnyire beleolvadt a háttérbe, és a homályban nehezebb volt kivenni a kísértet szíve fölött sötétlő vérfoltokat is, amelyek mindig magukhoz vonzották Szeptimusz pillantását, bármennyire is igyekezett nem odanézni. Alther öreg, zöld szeme nyugodt, barátságos pillantással nyugodott kedvenc Varázslóinasán. Megint az a rossz álom? - kérdezte Alther. Ühüm. Igen - ismerte be Szeptimusz. De most, ugye, nem felejtetted el használni a Repülés Talizmánját? - kérdezte Alther. De, sajnos igen. Majd talán legközelebb. Bár azt remélem, hogy nem lesz legközelebb. Rémes egy álom volt! - Szeptimusz összeborzongott, és álláig húzta az egyik csökönyös takarót. Hmmm. Tudod, Szeptimusz, ha egy álom meglátogat bennünket, annak oka van. Néha olyan dolgokat mondanak el nekünk, amiről tudnunk kell - mondta tűnődve Alther, miközben föllebbent Szeptimusz párnájáról, és kísérteties nyögés kíséretében kihúzta magát. - Egyébként azért jöttem, mert úgy gondoltam, talán szívesen tennél velem egy kis kirándulást egy bizonyos helyre, nem messze innét. Szeptimusz nagyot ásított. Igen, de mit szól majd hozzá Marcia? - kérdezte álmosan. Marciára megint rájött a fejfájás - mondta Alther. - Fogalmam sincs, miért izgatja magát annyira egy rakoncátlan kávéfőző miatt. A helyében én már régen kidobtam volna azt a vackot. Már ágyban van, úgyhogy semmi szükség rá, hogy megzavarjuk. Különben is, mire észrevenné, hogy elmentünk, már vissza is érünk. Szeptimusznak semmi kedve nem volt újra elaludni és visszazuhanni az előbbi lidérces álmába. Kihengeredett az ágyból, és belebújt a zöld gyapjú Varázslóinas-köntösébe, amely ott feküdt takarosan összehajtogatva az ágy végében. Ugyanúgy, ahogy a Fiatalok Hadseregében megtanították neki, ahol élete első tíz évében minden este gondosan összehajtogatta az egyenruháját. Aztán bekapcsolta az ezüst Varázslóinas-övét. Készen vagy? - kérdezte Alther. Készen - felelte Szeptimusz. Elindult az ablak felé, amelyet Alther Varázsereje segítségével nyitott ki, amikor meg¬érkezett. Szeptimusz kimászott a széles, fa ablakpárkányra, megállt a nyitott ablakban, és lenézett az alatta tátongó, huszonegy emeletnyi mélységbe. Alig néhány hónapja még nem is álmodta volna, hogy erre

képes lesz, mert akkor még tériszonya volt. Ma már azonban nem félt, és azt, ami segített neki legyőzni a félelmét, most is ott szorongatta a bal tenyerében: a Repülés Talizmánját. Szeptimusz óvatosan megfogta az apró, finom mívű ezüst szárnyakkal ellátott arany nyílvesszőt és a jobb mutató- és hüvelykujja közé szorította. Hová megyünk? - kérdezte Althert, aki Ott lebegett elötte, és szórakozottan próbálta tökéletesíteni a hátraszaltó tudományát, - A Falba Vájt Lyukba - közölte Alther fejjel lefelé. Kellemes hely. Biztosan beszéltem már róla neked. De hál az egy kocsmai - ellenkezett Szeptimusz. - Még túl fiatal vagyok hozzá, hogy kocsmába járjak! És Marcia szerint minden kocsma valóságos... Oh, ne is törődj vele, mit mond Marcia a kocsmákról! - mondta Alther. - Marcidnak van egy furcsa elmélete, miszerint az emberek csak azért járnak kocsmába, hogy ott kibeszéljék őt a háta mögött. Én már mondtam neki, hogy az emberek sokkal érdekesebb beszédtémát is találnak maguknak, mint az ő viselt dolgait, például hogy megint fölment a hal ára, de nem hitt nekem. Alther megpördült, úgy, hogy ismét a feje legyen fölül, és most ott lebegett Szeptimusz előtt. A kísértet ránézett az ablakpárkányon álló vékonyka alakra: a fiú göndör haját meglobogtatta a szél, amely sosem ült el egészen a Varázslók Tornya körül. Zöld szeméből csak úgy sugárzott a Mágia, ahogy a Repülés Talizmánja átmelegedett a markában. Bár Alther már három hónapja tanítgatta Szeptimuszt a Repülés Művészetének fortélyaira -, azóta, hogy Szeptimusz rábukkant a Repülés Talizmánjára -, még mindig belenyilallt a félelem, valahányszor ott látta a fiút a mélység fölött állni. Megyek utánad! - mondta Szeptimusz, de hangját szinte teljesen elnyomta egy hirtelen támadt szélroham. Tessék? Megyek utánad, Alther. Helyes? Remek. De azért előbb megvárom, amíg elindulsz. Csak hogy lássam, minden rendben van-e. Szeptimusz nem ellenkezett. Szerette, ha Alther ott van a közelében, és egyszer-kétszer a legelején, amikor tanulni kezdte a Repülést, nagyon is kapóra jöttek neki a kísértet tanácsai. Különösen egy bizonyos alkalommal, amikor az a rémes dolog történt, hogy kis híján nekirepült a Kézirattár tetejének. Szeptimusz igazából a barátjának, Bogárnak akart eldicsekedni a repülési tudományával, de Alther se szó, se beszéd, légáramot támasztott, amely felemelte Szeptimuszt, aztán épségben letette a Kézirattár hátsó udvarában, és egyetlen szóval sem tett neki szemrehányást, amiért hencegni akart. A Talizmán kezdett átforrósodni Szeptimusz tenyerében. Ideje volt elindulni. Szeptimusz mély lélegzetet vett, azzal belevetette magát az éjszakai levegőbe. Egy kurta pillanatig érezte a gravitáció ólomsúlyát, amely a föld felé rángatta, aztán megint megtörtént az a dolog, amit annyira szeretett. Az a lefelé rángató vonzás eltűnt, ő pedig szabad volt, szabad, mint a madár, röpködhetett, szárnyalhatott, körözhetett és keringhetett az éjszakai levegőben, mert a Repülés Talizmánja erősen tartotta és nem engedte leesni. Alther is megnyugodott, és elindult Szeptimusz előtt. A karját kiterjesztette, és úgy repült, akár egy tárt szárnnyal sikló sasmadár. Szeptimusz pedig kissé szeszélyesebb mozdulatokkal követte, kipróbálva repülés közben a frissen szerzett, mű lesi klótudományát. Nagy puffanással értek földet a Falba Vájt Lyuk előtt. Vagyishogy csak Szeptimusz, mert Alther egyenesen áthatolt a falon, Szeptimusznak pedig alkalma nyílt rá, hogy ezúttal a valóságban is kipróbálja műlesikló tudományát, és sikerült is nagy csattanással a bokrok között landolnia, amelyek benőtték a kocsma düledező bejáratát. Amikor Alther néhány perccel később visszatért, Szeptimuszt még mindig ott találta, amint igyekezett kigabalyodni a bokrok tüskés ágai közül. - Sajnálom, Szeptimusz! mondta bűnbánóan Alther. - Csak megláttam a jó öreg Olaf Snorrelssent. Kedves fickó. Egy Északi Kereskedő, és sose sikerült hazajutnia, hogy legalább lássa az újszülött kislányát. Szomorú dolog... Fűnek-fának elpanaszolja szegény, de különben jó lélek. Mindig mondom neki, hogy néha kimozdulhatna és körülnézhetne kicsit a Várban, de hát nemigen mehet szerencsétlen sehová, csak a Kereskedők Vásárterére meg a Vidám Félszegúszóba. Úgyhogy csak üldögél itt egész nap, és a sörébe bámul. Szeptimusz lesöpört néhány levelet a köntöséről, visszadugta a Repülés Talizmánját a Varázslóinas-övébe, és szem¬ügyre vette a Falba Vájt Lyuk bejáratát. Nem is úgy fest, mint egy kocsma bejárata, gondolta. Sokkal inkább úgy, mintha valaki egy halom követ hajigált volna egymásra a Várfal tövében. Nem volt cégér az ajtó fölött. Sőt, ajtó se volt, sem pedig a szokásos párás, világos ablakok, mivelhogy, ami azt illeti, ennek a kocsmának egyáltalán nem is volt ablaka. Miközben Szeptimusz azon töprengett, nemcsak Alther fura, körmönfont tréfája-e ez az egész, egy apáca kísértete libegett el mellettük. Jó estét, Alther! - szólalt meg az apáca lágyan. Jó estét, Bernadett nővér! - felelte Alther széles mosollyal. Az apáca kacéran intett neki, aztán eltűnt a kőkupacon keresztül. Az apácát egy jóformán teljesen átlátszó lovag követte, akinek egyik karja fel volt kötve, és sántikáló lovát gondosan kikötötte egy láthatatlan oszlophoz, aztán keresztülcsoszogott a sövényen, amelyből

Szeptimusznak csak az imént sikerült kigabalyodnia. Úgy fest, mozgalmas éjszakánk lesz, a vendégek egy¬másnak adják a kilincset - dünnyögte Alther, és barátságosan odabólintott a lovagnak. De hiszen... ezek kísértetek! - mondta Szeptimusz. Hát persze, hogy kísértetek! - felelte Alther. - Hiszen pontosan azért van itt ez a kocsma! Itt minden kísértetet szívesen látnak. Mások is jöhetnek persze, de csak ha valaki meghívja őket. És nem is olyan könnyű meghívót szerezni, nekem elhiheted! Legalább két kísértetnek kell meghívnia az illetőt! Persze, akadt azért néhány hívatlan vendégünk is az évek során, de úgy nagyjából sikerült megőriznünk a titkot! Most három teljességgel elhalványodott Ősi Fő-fő Varázsló érkezett egyszerre, aztán a bejáratnál elakadtak, mert nem tudták eldönteni, melyikük menjen be előbb. Szeptimusz udvarias fejhajtással üdvözölte őket, aztán Altherhez fordult: És engem ki hívott meg rajtad kívül? Alther nem felelt: figyelmét túlságosan lekötötte a három Varázsló, akik végül is úgy döntöttek, mindhárman egyszerre lépnek be a kapun, és így is tettek nagy kuncogás kíséretében. Gyere utánam, fiacskám! - Alther mindössze ennyit mondott, aztán eltűnt a falban. Néhány pillanattal később Újra megjelent. - Gyere már, Szeptimusz! - mondta kissé türelmetlenül. Nem szabad megváratnunk Etheldredda Királynőt! De hát én... - Egyszerűen furakodjál a sövényen, aztán bújj be a kőhalom mögé! Meg fogod találni a bejáratot! Szeptimusz átfurakodott a sövényen, és a jobb mutatóujján viselt, ragyogó Sárkánygyűrű fényénél fürkészte az utat, míg sikerült megtalálnia a kövek mögött azt a keskeny átjárót, amelyen keresztül bejutott a Várfal belsejében rejtőzködő széles, alacsony helyiségbe, a Falba Vájt Lyukhoz címzett Kocsmába. Szeptimusz elámult: még soha életében nem látott ennyi kísértetet egy rakáson. Azt már megszokta, hogy a Várban mindenfelé kísértetekkel találkozik, mert az a fajta, érzékeny fiú volt, akinek a kísértetek szívesen Megmutatkoznak, azóta pedig, hogy a Fő-fő Varázsló Varázslóinasának zöld köntösét viselte, úgy vette észre, hogy még a korábbinál is több kísértet Mutatkozik meg neki. De a Falba Vájt Lyukban olyan felszabadult légkör uralkodott - ráadásul Szeptimusz most Althernek, a kocsma egyik legnépszerűbb törzsvendégének társaságában volt -, hogy most szinte valamennyi kísértet megengedte Szeptimusznak, hogy lássa... Lenyűgöző látvány volt: ott voltak a Fő-fő Varázslók kísértetei, valamennyien bíbor köntöst viseltek, de a köntösök szabása pontosan tükrözte, hogyan változott a divat az évszázadok során: őket azonban Szeptimusz már korábban is gyakran látta a Palotában és a Varázslók Tornyában. Meglepően sok volt a Királynő és a Hercegnő is a vendégek között. De voltak másféle kísértetek is, olyanok, akiket Szeptimusz még sose látott: lovagok és apródjaik, parasztok és parasztasszonyok, tengerészek és kereskedők, írnokok és tudósok, csavargók és üstfoltozók, mindenféle emberek, akik valaha a Várban laktak az elmúlt néhány ezer év során, és valamennyien a Falba Vájt Lyuk-féle söröskorsót tartották a kezükben. Még akkor kapták, amikor először jártak a kocsmában, és azóta se kellett újratölteni. Kísértethangok halk moraja töltötte meg a termet, ahogy a sok évvel azelőtt megkezdett beszélgetések tovább folytak a maguk ráérős módján, de a terem távoli sarkában egy fenséges külsejű nőalak azért kihallotta az élő fiú tétova lépteinek zaját a terem zsongásából. Fölállt a tűz mellé húzott székéről, és átsiklott a tömegen: a kísértetek tengere tiszteletteljesen kettévált előtte. - Számos Szeptimusz, na végre! - szólalt meg Etheldredda Királynő. - Öt és fél percet késtél, de sebaj! Én ötszáz évig vártam rád! Gyere utánam!

ETHELDREDDA KIRÁLYNŐ

Szeptimusz rövidesen azon vette észre magát, hogy ott ül a két kísértet közé beszorulva egy hosszú asztalnál a kocsma távolabbi végében. Ezt aztán igazán nem láthatta előre, mikor aznap este aludni tért, de azalatt a tizennyolc hónap alatt, amelyet Marcia mellett töltött, mint Varázslóinasa, Szeptimusz megszokta, hogy semmit nem lehet előre látni - vagy ha mégis, kizárólag az előreláthatatlan dolgokat. Szeptimusz tudta ugyan, hogy egyáltalán nincs beszorulva sehová, mégis úgy érezte, ahogy ott ült Alther és Etheldredda Királynő között, és megpróbált nem érni hozzá egyikükhöz sem. Sehogyan sem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy Etheldredda Királynő hegyes könyökével csakugyan az oldalát böködi. Szeptimusz addig fészkelődött, míg kissé távolabb nem csúszott Etheldreddától, mert az elképzelhető legnagyobb illetlenség lett volna Áthatolni egy kísérteteti, és gyanította, hogy a Királynőnek lenne egy-két szava a dologhoz.

Ami azt illeti, Etheldredda Királynőnek már eddig is volt egy-két szava egy egész csomó dologhoz. Egyenesen ült, mintha nyársat nyelt volna, és sötétkék szemének tekintetét szigorúan Szeptimuszra szegezte, miközben alaposan meg¬mondta a véleményét mindarról, amit maga körül látott: Mondhatom, Varázslóinas, ez a hely teli van mindenféle csőcselékkel, csak úgy nyüzsögnek! Nézd például azt a rémes vén csavargót, aki ott hortyog az asztal alatt! Rémes egy hely, egyszerűen rémes! Mérget vehetsz rá, hogy rövidesen intézkedni fogok ezzel kapcsolatban! És azok a fiatal Királynők ott, hogy azok milyen illetlenül viselkednek! Hogy nem szégyellik magukat! Hangos, visongó nevetés csapott fel annál az asztalnál, ahol a négy fiatal Királynő ült (mind a négyen gyermekszülésben haltak meg). Etheldredda királynő helytelenítően préselte össze az ajkát. Nem is értem, hogy jutott eszébe Alther Mellának, hogy éppen ide hozzon Léged! Az én időmben a Fő-Fő Varázsló Varázslóinasa ki se tehet le a lábát kísérő nélkül, és akkor is csak olyankor, ha a Palotában akadt valami hivatalos dolga. És egy fiúnak a te korodban ilyenkor már régen ágyban kellene lennie, ahelyett, hogy egy ilyen züllött helyen dorbézol, mint ez itt! Szeptimuszt nem izgatta különösebben Etheldredda Királynő -- egy kicsit Marciára emlékeztette -, de Althert szemlátomást felbosszantotta. fenséges asszonyom! - mondta sértetten. - Talán emlékszik rá, hogy Fenséged kifejezett kívánsága volt, parancsa, vagy legalábbis ezt a szót használta, hogy ébresszem fel ezt a fiatal Varázslóinast, és hozzam ide! Fenséged azt állította, valami rendkívül fontosat kell közölnie vele, valami életfontosságú dolgot, jóllehet azt, hogy mi légyen ez a dolog, nem kegyeskedett elárulni. Fenséged volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy idehozzam a fiút ebbe a kocsmába. Biztosíthatom róla, hogy Dicsfalvi Marcia asszony normális körülmények között sose engedné meg a Varázslóinasának, hogy kocsmákba járjon éjnek idején, vagy, ami azt illeti, bármilyen napszakban! Szeptimusz visszafojtott lélegzettel figyelt. Vajon mit válaszol erre a Királynő? Egy darabig nem válaszolt semmit. Aztán odahajolt Szeptimuszhoz, és a fiú érezte arcán a Királynő jéghideg leheletét, miközben Etheldredda ezt suttogta a fülébe: Pásthi Marcellusz vár a Kígyó-rakparton, éjfélkor! Ott legyél! - Azzal a Királynő felállt a kocsma padjáról, olyan mozdulattal, mintha a trónjáról emelkedett volna fel. Az uszályát egy mozdulattal a helyére igazította, azzal megvetően fölszegett fejjel elindult a tűzhely irányába, belépett és eltűnt. Még ilyet! - dadogta Alther. - Hát ennek aztán van bőr a képén... Pásthi Marcellusz? - motyogta Szeptimusz, és végig¬borzongott rajta az izgalom. Két apáca ült le mellé, oda, ahonnét Etheldredda Királynő az imént fölkelt. Az egyik kérdően nézett Szeptimuszra. Ne vedd a szádra könnyelműen ezt a nevet, gyermekem! - suttogta. Szeptimusz nem szólt többé semmit, de a gondolatok csak úgy zsibongtak a fejében. Vajon miért akarja Pásthi Marcellusz kísértete látni őt - éppen őt, egy közönséges Varázslóinast? Végtére is, Marcellusz kísértetét még soha senki sem látta. Talán... és Szeptimusz beleborzongott a gondolat¬ba... talán a kísértet figyelte őt, amikor a jegyzeteit olvasta, és akkor határozta el, hogy Megmutatkozik neki. De vajon miért a Kígyó-rakpartot választotta? És miért pont éjfélkor? Alther észrevette Szeptimusz gondterhelt arcát. Mit mondott neked? - kérdezte suttogva. Szeptimusz csak a fejét rázta, mert nem akarta újra megijeszteni az apácákat. Althert hirtelen elfogta a fáradtság. Hát akkor gyere, Szeptimusz, menjünk innét! - Felsóhajtott. Fölállt, és Szeptimusz követte, óvatosan eloldalazva az apácák mellett. Althert nagyon nyugtalanította Etheldredda Királynő hirtelen felbukkanása. Korábban soha nem látták a Királynőt a Palota környékén, és bár korántsem volt szokatlan dolog, hogy egy kísértet eltűnjön egy időre, különösen, ha már nagyon öreg volt, mert azok sokszor elaludtak egy kényelmes székben, és hosszú évekig nem ébredlek lel, olyan esetről még soha nem hallott, hogy valaki egyszer csak fölbukkanjon ilyen sok evvel azután, hogy belepett a kísértetek sorába. Mindez nagyon furcsa volt, ráadásul, gondolta Alther, Etheldreddában van valami szokatlan es furcsa. Bárcsak ne hoztam volna ide Szeptimuszt, hogy találkozzék vele! - gondolta magában. Szeptimusz Alther nyomában a kijárat felé igyekezett, amely csakugyan egy falba vájt lyuk volt - Szeptimusz látta a résen át, hogy odakinn süt a hold. A terem zsongása elhalkult, amint a Fő-fő Varázsló eleven Varázslóinasa átcsusszant a kísértetek tömegén. Néhányan hátrébb léptek, hogy utat engedjenek neki, és közben folytatták a beszélgetést. Mások a mondat közepén abbahagyták a fecsegést, és kifakult kísértetszemükkel Szeptimusz után néztek. Némelyik kísértet arcára kiült a sóvárgás, mert eszébe jutott, milyen érzés volt elevennek és tizenegy évesnek lenni. Mások csak bámulták tétován, mert már annyira belesüppedtek a kísértet-létbe, hogy az élőket fura, idegen teremtményeknek látták, akikhez nekik semmi közük. Szeptimusz azonban nagyon ügyelt, hogy egyetlen kísérteten se Hatoljon Át, miközben a kocsma vendégeit kerülgetve a kijárat felé igyekezett. Végül átfurakodott a sövényen, és nagy megkönnyebbülésé¬re a kocsma előtt találta magát. Szóval mit mondott? - kérdezte újra Alther. Éppen a Posztómívesek Udvarán vágtak át Szeptimusszal,

egy keskeny kis udvaron, amelyet egy csomó régi ház állt körül. A házakban olyan családok laktak, akik különféle szövetekkel dolgoztak. Néhány ablakban gyertya égett, az ablakokat különféle fura függönyök és szövetmaradványok takarták, de az ajtók mindenütt be voltak zárva és reteszelve, és az egész udvar olyan csöndes volt, hogy Szeptimusz hallotta, hogyan ketyeg a Nagy Posztómíves Óra a központi épület óratornyában. Azt mondta, hogy találkoznom kell Pásthi Marcellusszal a Kígyó-rakparton. Ma éjjel - felelte Szeptimusz, miközben a Posztómives Óra tízet ütött, és tompa, fémes csengésű ha¬rangjának szavát visszaverték az udvart körülvevő házak falai. Pling, pling, pling... Természetesen semmi ilyesmit nem fogsz tenni! - jelentette ki Alther, amint az óraütés elhallgatott, és a mulatságos bádogfigurák eljátszották szerepüket és sorban visszatértek az óra mögé. - Az a nő őrült, Szeptimusz, komplett őrült! És különben is, én soha életemben nem láttam Pásthi Marcellusz kísértetét. Az a baj, hogy egyes kísértetek időnként nagyzási hóbortba esnek. Különösen a királyi kísértetek. Azt képzelik, hogy hatással lehetnek az élőkre. Hogy ők irányítják a dolgokat, ahogy még életükben tették. Persze mindezzel csak annyit érnek el, hogy mindenki a pokolba kívánja őket. Az a baj, hogy ha a fejükbe vesznek valamit, szinte lehetetlen lerázni őket. A legjobb, ha az ember oda sem figyel rájuk, és reménykedik, hogy majd csak megunják és odébbállnak. És neked is pontosan ezt kell tenned, fiacskám. Gondolom, tudod, ki volt ez a Pásthi nevű fickó? Aha - felelte Szeptimusz. Alther helyeslően bólintott. Gondoltam, hogy tudni fogod. Jól teszed, ha olvasol ezekről a dolgokról. De Marciának jobb, ha nem említed. Tudod, ő ki nem állhatja az Alkímiát. Tudom! - sóhajtotta Szeptimusz. Ami Marcelluszt illeti, tudod, ö nem egyszerűen alkimista volt, hanem nagyszerű orvostudoi is! mondta Alther. Kar, hogy a munkai java része elveszett: az az. ember tudott egy kél dolgot, aminek most jó hasznát vennénk. Beszélgetés közben fürgén haladtak a Tarkabarka Sikátor felé, amelyen ál kijut hattak a Varázslók Útjára. A Tarkabarka Sikátor keskeny utcácska volt, mindkét oldalán magas szári tópadlások sorakoztak, ahol a fonalat és szövetet szárították. A szárítópadlások ilyenkor, éjszaka némák és sötétek voltak, és a festék fojtogató, kellemetlen szaga terjengett a mozdulatlan levegőben. Szeptimuszt túlságosan elfoglalta, hogy befogja az orrát és megpróbáljon a száján át lélegezni, és így nem hallotta meg, hogy néhány lépéssel előtte karmok kaparásznak a kövezeten, és hogy egy tűhegyes fog csattanva előugrik egy lény állkapcsából, és harapásra készen megvillan a holdfényben. Sem Szeptimusz, sem Alther nem vette észre a csatornából előbukkanó, vörös szempárt, amely hunyorogva húzódott össze a Varázslók Útja Tizenhármas Számú háza előtt álló ezüst fáklyatartóban égő fáklya fényétől. De valami mást azért meghallottak, mert ez a zaj jóval hangosabb és tartósabb volt: a keskeny utca falai sietős léptek zaját verték vissza, és ezek a léptek feléjük közeledtek. Alther Szeptimuszra nézett, és kezével egy szűk beszögellés felé mutatott, amely két szárítópadlás között nyílt. O és Szeptimusz egy szempillantás alatt behúzódtak a beszögellés sötétjébe, és onnan figyelték a közeledő lépéseket. Biztosan valami zsebtolvaj, aki valami rosszat forral! - suttogta Alther. - Jobban teszi, ha nem próbálkozik semmivel. Nem vagyok jó kedvemben ma éjszaka! Szeptimusz nem felelt. A lépések lelassultak: egészen úgy hangzott, mintha ez a bizonyos személy tétovázott volna, ahogy a beszögellés felé közeledett, ahol Alther és Szeptimusz rejtőztek. Aztán a lépések zaja elhallgatott. És ekkor, Alther legnagyobb rémületére, Szeptimusz hirtelen kiugrott a beszögellésből. Számos Sára fülsiketítő sikolyt hallatott, és nagy csattanással elejtette a kosarát. Palackok és üvegek gurultak belőle szanaszéjjel. Anyu! - kiáltotta Szeptimusz. - Anyu, csak mi vagyunk azok Altherrel! Számos Sára hitetlenkedve meredt rájuk. Mi a csodát csináltok itt ti ketten? Komolyan, Szeptimusz, kis híján a szívbajt hoztad rám, úgy megijesztettél! És Alther hogy képzeli ezt, hogy ezekben a rémes sikátorokban csavarog veled ilyenkor késő éjszaka? Ne aggódj, Anyu! Már megyünk is haza. Csak benéztünk a Falba Vájt Lyukhoz címzett kocsmába magyarázta Szeptimusz, miközben űzőbe vette az elgurult palackokat és üvegeket, és visszarakosgatta őket Sára kosarába. Egy kocsmába? - kérdezte Sára döbbenten. - Azt akarod mondani, hogy Alther kocsmába vitt téged? Éjnek idején? Alther! - kiáltotta a kísértetnek, aki időközben kilebegett a sikátorból. Szemlátomást beletörődött, hogy ez a mai éjszaka viharos sebességgel fordul rosszból még rosszabbra. - Alther, van fogalmad róla, mit műveltél? És éppen most, amikor a Kórság mindenfelé terjed? Alther (elsóhajtott. Majd holnap elmagyarázok mindent, Sára. Ámbár Ugyanezt én is épp annyi joggal kérdezhetném tőled. Mondd csak, le miéit rohangálsz ilyenkor félreeső sikátorokban az összes bájitaloddal a kosaradban? Sára nem Telelt. Minden figyelmét lekötötte, hogy ellenőrizze, nem torolt e el valamelyik bájitalos üvege. Kosz szépen, Szeptimusz! - mondta, amikor a fiú átnyújtotta neki az. utolsó üveget is.

De tényleg, hová mész, Anyu? - kérdezte Szeptimusz. Hogy hová megyek? - Számos Sára úgy festett, mint aki az imént pottyant le a fellegekből hatalmas puffanással. Oh, te jó ég, el fogok késni! Nem akarom megvárakoztatni Nickót... Nickót? - kérdezte Szeptimusz egészen összezavarodva. Sára! - kiáltott föl Alther. - Mi történik itt? Behívattak az Ispotályba, Alther. Alighanem én kaptam ma a Vár utolsó Hírpatkányát. Annyi embert szállítottak be ma este, hogy nem győzik. Nicko megígérte, hogy átevez velem. Úgyhogy most már tényleg mennem kell. Nem mégy egyedül sehová! - mondta szigorúan Alther. Mi is elkísérünk. Sára úgy festett, mint aki tiltakozni készül, de aztán meggondolta magát. Köszönöm, Alther! - mondta. - Én... jaj, istenem! - Sára elfojtott egy sikolyt. - Odanézzetek! - suttogta, és a sötétség felé mutatott. Szeptimusz odanézett. Először nem látott semmit, de aztán, ahogy megszokta a szeme a sötétséget, meglátott valamit: azt a vörös szempárt, amely feléjük közeledett, ide-oda ugrándozva. Első pillanatban patkánynak vélte, de ahogy jobban szemügyre vette, látta, hogy a szemek állása, ahogy mindkettő egyenesen előre nézett, nem is hasonlít egy patkány szemére. Szeptimusz gyorsan a zsebébe nyúlt, előhúzott egy kavicsot, és belehajította a sötétségbe, azok felé a vörös, gombostűfejnyi fények felé. Éles nyüszítés hallatszott, aztán száraz levelek zörgése, és a szemek eltűntek az éjszakában. Gyere, Sára! - mondta Alther. - Hadd kísérjünk el a kikötőig! *** Nicko nyugtalanul várakozott Kövi Márton dokkjában a mólóhoz kikötött csónak mellett. Márton csak nemrégiben vette föl Nickót maga mellé hajóácsinasnak, és most Nicko ott aludt egy kis fülkében Márton düledező kunyhójának a végében. Alig egy órája Nicko valósággal beleroskadt az ágyba, annyira elfáradt abban, hogy egész nap Morc Rupertnek segített megjavítani a kikötői uszály hatalmas kormányrúd-ját. Éppen elaludt, amikor fölriasztotta a szűnni nem akaró kopogtatás. A Hírpatkány zörgette az ablakát, amelyet Sára küldött hozzá tovább. Nicko gyorsan megkereste a csónakot, amellyel Márton szokta időnként átvinni az embereket a folyó túlsó partjára. Sajnos, eközben fölébresztette Mártont, aki még álmában is meghallotta, ha valami szokatlan zaj támadt a dokkban. Mártonnak éppen sikerült nagy mérgesen újra elaludnia, amikor újra fölverte álmából a dokkon átsiető Sára üvegjeinek csörömpölése. Szeptimusz segíted Nickónak szilárdan tartani a csónakot, miközben Sára bemászott. Ugye, megvárod, amíg Anyu biztonságban beér az Ispotályba, Nik? - kérdezte, és kétkedve pillantott a Várárok túloldala felé, ahol az Ispotály pislákoló fényei látszottak, bár nagyrészt eltakarta őket néhány, az Erdő legszélén álló magányos fa. Az Erdő ott kezdődött közvetlenül az Ispotály mögött. A csónakkikötőtől az Ispotályig vezető út így éjjel meglehetősen veszélyes volt. Hát persze! - Nicko fölkapta a két hosszú evezőt, és megvárta, amíg Sára letelepszik a padkára. Ne aggódj, én magam is elkísérem Sárát az Ispotály ajtajáig! - nyugtatta Szeptimuszt Alther. - Ha minden kötél szakad, egy-két nőstényfarkast még ma is el tudok intézni! Előbb még el kell hussannom az Északi Kapu felé, de előbb ott leszek mint ő, és megvárom. Viszlát később, Szép! - mondta Nicko, miközben a csónak távolodni kezdett a dokk rakodópartjától. Szó sincs róla, Nicko! - hallotta Szeptimusz Sára megrovó hangját. - Szeptimusz most egyenesen visszamegy Marciához! Miközben Szeptimusz nézte, ahogy Alther elrepül az Északi Kapu felé, hirtelen a szabadság csodálatos, már-már mámoros érzése söpört át rajta. Most hát bárhová mehet, bármit csinálhat! Senki sincs a közelben, aki megakadályozhatná ebben! Természetesen tudta, hogy vissza kellene mennie a Varázslók Tornyába, de csöppet sem volt álmos. Valami nyugtalanság fogta el, úgy érezte, mintha az estének számára még nem lenne vége. Aztán hirtelen eszébe jutott az is, miért. Visszaemlékezett Etheldredda Királynő szavaira: Pásthi Marcellusz vár rád a Kígyó-rakparton, pontban éjfélkor! El ne késs! És Szeptimusz hirtelen biztosan tudta, miért akarta Etheldredda Királynő, hogy ő találkozzék Pásthi Marcellusz kísértetével: hogy az odaadhassa neki a Kórság ellenszerének receptjét. Még csak fél tizenegy van. Tehát még van ideje, hogy éjfélig odaérjen a Kígyó-rakpartra! Az hogy esetleg összeakadjon Marciával. Megeshet, hogy fejfájás ide, fejfájás oda, a Fő-fő Varázslót sürgősen hívatják valahová Mágia-ügyben, és akkor, amilyen szerencséje neki van, biztosan összetalálkoznak. Egyre fokozódó izgalommal vágott át a dokkon, ügyelve, hogy ne üssön zaji, amivel megzavar hatna Marton álmát.

Rövidesen egy lefelé fordított, öreg folyami uszály melle ért, es ahogy befurakodott az uszály mögé, rögtön mer, is találta, amit keresett: a Külső Ösvényhez vezető, meredek lépcsőt. A Külső ösvény keskeny, málló sziklaperem volt, alig néhány lábnyi magasságban a Várárok vize fölött. Eredetileg nem ösvénynek szánták, hanem ez volt az a pont, ahol a hatalmas Várfalak alapzata véget ért, és a kisebb, finomabban megmunkált kövekből épült, valamivel keskenyebb falak elkezdődtek. Amikor Szeptimusz még a Fiatalok Hadseregének tagja volt, az idősebb fiúk közül sokan végigszaladtak a Külső Ösvényen, hogy a bátorságukkal hencegjenek, de Szeptimusznak meg sem fordult a fejében ilyesmi. Egészen mostanáig. Most, hogy már másfél éve inaskodott a Fő-fő Varázsló mellett, megerősödött az önbizalma, ráadásul az a gondolat is megnyugtatóan hatott rá, hogy ha netán megcsúszna és leesne, még mindig használhatja a Repülés Talizmánját, így hát Szeptimusz elindult fölfelé az Ösvényhez vezető lépcsőn. Az Ösvény keskenyebb volt, mint amire számított. Szeptimusz lassan haladt, vigyázva helyezte egyik lábát a másik elé, és ahogy ment, talpával igyekezett kitapogatni, nem lazult-e meg valamelyik kő. Szerencséjére telihold volt, sápadt fénye visszaverődött a Várárok vizéről és megcsillant a Vár falának világos kövén, így látta, hová lép. A Várfal fölfogta a keleti szelet, és bár Szeptimusz látta, ahogy a fák koronája hajlong odalenn, a víz mellett minden néma volt és mozdulatlan. A távolban, a Várárok túlpartján, de ijesztően közel az Erdőhöz, az Ispotály ablakainak fénye hunyorgott, ahogy az erdőszéli fák ága hajladozott a gyertyafényes ablakok előtt. Szeptimusz megállt, és figyelte Számos Sára lámpásának fényét, amely lassan, de biztosan haladt a Várárok túlpartja felé, ahogy Nicko az Erdő felé evezett. A lámpás alig gombostűfejnyi fényfoltnak látszott a fák hatalmas, sötét tömege előtt. Szeptimusz azt remélte, Alther már ott várakozik majd, amikor Nicko és az anyja átérnek a folyó túloldalára. Néhány perccel később a lámpás elérte a túlsó partot, és Szeptimusz látta, hogy fénykörében ott lebeg Alther alakja. Szeptimusz föllélegzett, és tovább indult. A Várfal nemsokára elkanyarodott, és eltakarta előle az Ispotályt: a Külső Ösvény hosszú, néptelen szakasza húzódott előtte. Szeptimusz kissé meglepődött, hogy sehol nem látja a Kígyó-rakpartot. Eddig nem is tudta, hogy a Várfal ennyit kanyarog. Megszokta, hogy a legrövidebb, egyenes úton jusson el a Kígyó-rakpartig, de azért csak ment tovább, mert erőt adott neki a gondolat, hogy rövidesen beszélhet Pásthi Marcellusszal. Ahogy ment - lassabban, mint szeretett volna, mert az Ösvény nagyon hepehupás volt -, érezte a Várárok felől áradó hideget és az odalenn lassan folydogáló víz nyirkos szagát. A víz színére vékony rétegben köd ült, és ahogy Szeptimusz nézte, a ködlepel egyre vastagodott, míg a végén már nem is látta tőle a vizet. A köddel együtt puha csönd telepedett a tájra, csak néha törte meg a szélzúgás, ahogy a szél az Erdő fáinak lombjában motozott. Szeptimuszt most már korántsem lelkesítette annyira a lehetőség, hogy találkozhat Pásthi Marcellusszal, mint korábban, de azért csak ment tovább. Nem volt más választása, meri a Külső Ösvény időközben annyira el keskenyedett, hogy roppant veszedelmes lett volna megfordulni rajta. Szeptimusz mái így is kétszer megcsúszott egy-egy laza kövön, és kis híján lebukfencezett a Várárok vizébe. Most már látta, hogy szamárságot csinált, amikor a Külső Ösvényt választotta. Megállt, nekivetette a hátát a Várfalnak, nehogy elveszítse az egyensúlyát, és kotorászni kezdett a Varázslóinas-övében a Repülés Talizmánja után. A keze beszorult a szűk kis övtáskába, ahol a Talizmánt tartotta, és miközben megpróbálta kihúzni, Szeptimusz érezte, hogy előrebukik. Halálra rémülve kapaszkodott a háta mögött lévő fal köveibe, és épp csak hogy sikerült visszahúzódzkodnia az ösvényre. Szeptimusz most már tudta ugyan, hogy nagy hibát követett el, amikor a Külső Ösvényt választotta, de azért igyekezett minden erejével az útra figyelni, és nem törődni a fejében nyüzsgő gondolatokkal, amelyek mind a figyelméért versengtek. Ezek a gondolatok a következők voltak: Meleg és kényelmes ágya, amely ott várja őt a Varázslók Tornyának legfelső emeletén. A szélzúgás a fák koronájában. Miért olyan fura ez a zúgás? Az ágya. Vajon lejönnek-e éjszakánként a nőstényfarkasok a Várfalig? Tudnak-e úszni a farkasok? Tudnak bizony, hogyne tudnának... Az ágya. Miért olyan kísérteties az a köd odalenn? Vajon mi van a köd alatt? Lehetséges, hogy a nőstényfarkasok legjobban a köd leple alatt szeretnek úszni? Az ágya. Várjunk csak... nem azt olvasta-e Pásthi Marcellusz írásaiban, hogy Marcellusz megtalálta az örök élet titkát? Lehet, hogy Marcellusz nem is egyszerűen egy öreg kísértet? Lehet, hogy egy ötszáz éves élő ember? Lehet, hogy egy csontváz, amelyiken még itt-ott van egy-két bőrfoszlány? És vajon miért nem jutott mindez eddig az eszébe? Ekkor történt, hogy egy nagy viharfelhő eltakarta a holdat, és Szeptimusz körül minden sötétségbe borult. Szeptimusz megtorpant, a szíve csak úgy dörömbölt, és szorosan hozzásimult a falhoz. Amikor a szeme megszokta a sötétséget, észrevette, hogy az erdő fáinak tetejét most már ki tudja venni, de valami okból a saját lábát nem látta, akárhogy erőltette is a szemét. És akkor hirtelen rádöbbent, hogy miért nem. A köd egyre emelkedett, és már a cipőjét is eltakarta: nyirkos szaga az orrába hatolt. A Sárkánygyűrű jobb kezének

mutatóujján most is megnyugtató, lágy sárga fénnyel világított, de Szeptimusz gyorsan lehúzta a gyűrűt és zsebre vágta, mert hirtelen úgy érezte, mintha a Sárkánygyűrű fénye egy jókora tábla lenne, amelyen ez áll: „Gyere, kapj el!" Talán fél órával később - ámbár Szeptimusz biztos volt benne, hogy legalább három éjszaka telt már el egymás után, amelyeket fordított Varázslattal ragasztottak egymáshoz -, lepleket hallott a háta inogott. Szeptimusz torkában dobogó szívvel megállt, de nem mert megfordulni, mert attól félt, hogy belezuhan a Várárokba. A lépések tovább haladtak feléje, es Szeptimusz újra megindult botorkálva, meg-megbotolva az. ösvényen, miközben a szemét meregette a sötétségbe, kétségbeesetten remélve, hogy a következő pillanatban meglátja a Kígyó rakpartot, de a viharfellegek továbbra is Ott tornyosultak, és eltakarták a holdat. Egyre hallotta a háta mögül a könnyű, fürge lépteket, és Szeptimusz biztos volt benne, hogy mindjárt utolérik, mert valahányszor neki sikerült két lépést megtennie, a Lény - mert Szeptimusz biztos volt benne, hogy csak egy Lény lehet az - hármat lépett. Szeptimusz kétségbeesetten igyekezett megszaporázni a lépteit, de a lépések továbbra is ott haladtak mögötte. Ekkor Szeptimusz hirtelen hangot hallott: Ssssz... ssssz A Lény sziszegett utána. Sziszegett! Akkor bizonyára egy Kígyófejű Kísértet lesz az... vagy talán egy Magóg. Hiszen a Magógok szoktak néha sziszegni, vagy nem? Lehet, hogy Dom Daniel itt hagyta az egyik Magógját, talán az azóta is ott lakik a Várfalban, és csak éjszaka jön elő, amikor valami ütődöttnek kedve támad a Külső Ösvényen sétafikálni... Ssssz! - A hangos sziszegés ezúttal szinte közvetlenül a füle mellett hallatszott. Szeptimusz ijedtében félreugrott. Jobb lába lecsúszott a keskeny, málladozó Ösvényről, és Szeptimusz csúszni kezdett lefelé. Útközben kétségbeesetten próbált megkapaszkodni egy-egy kiálló kőben. A jobb lába már a Várárokban volt, és úgy tűnt, Szeptimusz is mindjárt követni fogja, amikor valami megragadta a köpönyegét. *** Hé, maradj már nyugton, légy szíves! - szólalt meg egy kétségbeesett, türelmetlen hang. - Mind a kettőnket belerángatsz a Várárokba, ha nem ügyelsz! - Mimimi? - zihálta Szeptimusz, miközben azon töprengett, miért tesz úgy a Lény, mintha egy lány lenne. A Lények rendszerint nagyon halk és fenyegető hangon beszélnek, amitől az embernek megfagy a vére, nem lány hangon. Az a Lény valamit eltéveszthetett, falán meg nagyon fiatal, gondolta Szeptimusz, és megcsillant előtte a remény egy szikrája. Egy fiatal Lényt talán rá tud beszélni, hogy engedje el... Szeptimusz úgy döntött, szembe kell néznie azzal a valamivel, ami olyan szorosan tartja, bármi legyen is az. Küszködve próbált megfordulni, és míg vergődött, az a valami egy rántással visszaemelte a Külső Ösvényre. Buta fiú! Még szerencse, hogy nem ejtettelek el! Bár megérdemelted volna! - mondta Morc Luci zihálva az erőfeszítéstől, amellyel Szeptimuszt fölemelte az ösvényre. Szeptimusz hirtelen elgyöngült és reszketni kezdett meg-könnyebbülésében. Luci! - kiáltotta. - Mit keresel te itt? Ezt én is megkérdezhetném tőled, Varázslóinas-fiú! - felelte Luci. Ehm, izé... egyszerűen csak kedvem támadt sétálni! - hebegte Szeptimusz erőtlenül. Szép kis séta! - morogta Luci. - Kellemesebb sétahelyet is el tudnék képzelni... Na, akkor mozdulj már meg, folytasd azt a híres sétát! Vagy itt akarsz szobrozni egész éjszaka? Remélem, nem, mert elállód az utamat, pedig nekem dolgom van! Szeptimusznak nem volt más választása: lassan, csoszogva tovább indult a Külső Ösvényen. Nem tudnál kicsit gyorsabban menni? - sziszegte türelmetlenül a háta mögött Luci. - Ha ilyen tempóban haladunk, reggelre sem érünk oda! Olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok! Különben is, hová sietsz annyira? Aú! - Szeptimusz lába megcsúszott, de Luci nyakon ragadta, és újra elindította, mint valami automata játékszert. Semmi közöd hozzá! Senkinek semmi köze hozzá! - csattant fel Luci. - Az Ösvény innentől szélesebb, úgyhogy légy szíves, menj egy kicsit gyorsabban! Szeptimusz nagy megkönnyebbülésére valóban szilárdabb talajt érzett a talpa alatt, mert a Külső Ösvény csakugyan kiszélesedett. Te már máskor is jártál erre, igaz? - kérdezte Lucit. Megeshet - felelte Luci. - Nem tudnál egy kicsit gyorsabban menni? Nem, nem tudnék. Szóval hogy is kerülsz te a Külső Ösvényre? Biztosan azért jössz erre, nehogy Morc, már úgy értem, édesapád, megtudja, hogy merre mászkálsz, mi? - kérdezte Szeptimusz, mert agyában egy bizonyos gyanú kezdett kiformálódni. Apámnak semmi köze hozzá, mit csinálok, vagy hová megyek! - közölte Luci sértetten. - Jaj, siess már, az ég szerelmére!

De miért? - kérdezte Szeptimusz, és készakarva lassított. Miért nem akarod, hogy Morc megtudja, hová mégy? Esküszöm, az idegeimre mész! Most már nem csodálom, hogy Simon mindig azt mondja rólad, hogy egy rémes kis... Luci a mondat közepén elhallgatott, de már elkésett vele. Szeptimusz olyan hirtelen torpant meg, hogy Luci nagy pillanással beleütközött. Simonhoz mégy, ugye? - kérdezte. Mit művelsz? Buta kölyök! Most majdnem beleestünk miattad mind a ketten a Várárokba! - Tényleg Simonhoz mész, igaz? - ismételte Szeptimusz. Azért jöttél erre! I Hogy senki ne lásson meg! Szóval tudod, hogy hol van, mi? - Nem felelte Luci durcásan. - És most elindulnál végre? Nem megyek sehová, míg meg nem mondod, hol van Simon! - felelte Szeptimusz csökönyösen. Hát akkor itt lógunk álldogálni egész éjszaka! - felelte Luci éppolyan csökönyösen. Luci és Szeptimusz csak álltak, hátukat nekivetették a hatalmas Várfalnak, amely fölnyúlt a sötét éjszakai égbe. Egyik se volt hajlandó engedni egy tapodtat sem. Már néhány perce álltak így, amikor mindketten halk léptek zaját hallották valahonnét a hátuk mögül. Aztán hallották, amint egy kő meglazul az ösvény peremén, és halk csobbanással beleesik a vízbe. Ide hallgass, Szeptimusz! - suttogta Luci rekedten. - Itt nem vagyunk biztonságban. A Lények is ezt az Ösvényt használják. Már máskor is láttam őket itt. Tudod mit, menjünk el a Kígyó-rakpartig! Ott majd beszélgetünk, rendben? Szeptimuszt nem kellett sokáig győzködni. Rendben - felelte. Tíz perccel később Szeptimusznak és Lucinak sikerült túljutniuk az Ösvénynek azon a különösen veszedelmes szakaszán, amely a Keleti Kaputorony tövében húzódott, és már a Kígyó-rakpart közelében jártak, amikor Szeptimusz hirtelen megtorpant. Luci nehéz bakancsával le is tiporta a sarkát. Szeptimusz halkan feljajdult. Jaj, ne nyavalyogj már! - sziszegte Luci kétségbeesetten. De hát azt hiszem, valami fényt láttam a Rakparton - suttogta Szeptimusz. Remek! - sziszegte vissza Luci. - Akkor legalább látni fogjuk, hová lépünk! Szeptimusz újra elindult, de néhány pillanattal később halk csobbanást hallott, és látta, hogy a fény eltűnik. Majd¬nem megint megállt, de aztán meggondolta magát. Te is hallottad azt a csobbanást? - suttogta. - Nem. De perceken belül hallani fogom, mekkorát csobban egy kibírhatatlan kölyök, ha nem fogod be a szádat azonnal, Számos Szeptimusz! - Luci alaposan hátba bökte Szeptimuszt. - És most szedd a lábad! „Micsoda szerencse, hogy nincs egy ilyen nővérem!" - gondolta Szeptimusz, miközben továbbsietett. Kisvártatva Szeptimusz és Luci már lefelé igyekeztek a Kígyó-rakparthoz vezető, keskeny kőlépcsőn. Amikor leértek, tisztán hallották a csöndes, éjszakai levegőben a Bíróság toronyórájának tompa kongását, amint egyet ütött. Szeptimusz körülnézett, de csak azt látta, amit máskor - Pásthi Marcellusznak nyoma sem volt. Szeptimusz nagyot ásított: hirtelen rettenetes fáradtság fogta el. Luci is elkapta tőle az ásítást, és megborzongott a hidegtől. Rengeteg zsebének egyikéből elővett egy jókora kulcsot, és szorosabbra húzta magán a köpönyegét. Szeptimusznak úgy rémlett, látta már valahol ezt a köpönyeget, de sehogy sem jutott eszébe, hogy hol. Mindenesetre meglepően szép köpönyeg volt, legalábbis Luci többi ruhadarabjához képest. Morcék nem voltak valami gazdagok, Luci rendszerint maga varrta a ruháit, és mindig a kelleténél egy számmal nagyobb, súlyos bakancsokban caplatott még hosszú, barna hajfonatába is mindig különféle házilag készült, ócska szalagokat és madzagokat kötött. De ez a sötétkék köpönyeg kecses redőkben omlott le a válláról, és látszott rajta, hogy nem két fillérért vesztegették. De azért Luci most is a túlméretezett, barna bakancsát viselte. Odacsörtetett egy széles ajtóhoz - Szeptimusz tudta, hogy az ajtó abba a csónakházba vezet, ahol Luci bátyja, Rupert tartja a vizibicikliket, amelyeket nyáron bérbe szokott adni. Luci gyakorlott mozdulattal elfordította a kulcsot a zárban, belökte az ajtót és eltűnt. Szeptimusz utána rohant. A csónakházban sötét volt. Szeptimusz fölhúzta az ujjára a Sárkánygyűrűt, és a csónakház rövidesen megtelt tompa, sárga fénnyel. Látta, amint Luci egy árnyékos sarokban küszködve próbál fölrakni egy csónakot egy apró targoncára. Eredj innét! - sziszegte Luci, amikor rádöbbent, hogy Szeptimusz követte. Simonhoz mész, igaz? - kérdezte Szeptimusz. Törődj a magad dolgával! - felelte Luci, miközben erőlködve próbálta fölrakni a meglepően nehéz csónakot a targoncára. Szeptimusz megfogta a csónak másik végét, és kettejüknek már sikerült fölemelniük. Kösz! - zihálta Luci, amikor Szeptimusz megfogta a targonca nyelét, és segített neki kivontatni a csónakot a csónakházból.

Ketten végigtolták a rikító rózsaszínre festett csónakot a Kígyó-rakparton a Várárok hullámzó vizéig, és nem is sejtették, hogy az árnyékban egy hegyes orrú, kísérteties alak áll, és helytelenítő arckifejezéssel figyeli erőfeszítéseiket. Miközben Szeptimusz beletolta a targoncát a vízbe, és nézte, ahogy a hullám megemeli a csónakot, Etheldredda királynő kísértetlábával hangtalanul toppantott türelmetlenségében. Szepitmusz Luci kezébe nyomta a csónak kötelét, aztán kihúzta a targoncát a vízből, és a Kígyó-rakparton át visszatolta a csónakházba. Ahogy elhaladt a kísértet mellett, az dühösen meredt rá, és alig hallhatóan azt suttogta: A pontosság erény, a pontatlanság halálos vétek, te fiú! - De a targonca kerekei annyira nyikorogtak, hogy Szeptimusz nem hallott semmit. Visszament Lucihoz, és kínos csöndben fogta a kötelet és tartotta a csónakot, mialatt Luci elhelyezkedett benne, majd a fiú legnagyobb meglepetésére felnézett Szeptimuszra, és savanyúan rámosolygott. Nem is vagy te olyan rossz gyerek! - mondta kelletlenül, miközben megragadta a fogantyúkat, amelyek Rupert csónakjainak bizarr lapátkerekeit forgatták. Szeptimusz nem szólt egy szót sem. Volt valami Luciban, ami Szeptimuszt a dédnagynénjére, Zeldára emlékeztette, és Szeptimusz már megtanulta, ha azt akarja, hogy Zelda néni elmondjon neki valamit, akkor türelmesnek kell lennie, mert a nagynénje pontosan ugyanolyan makacs volt, mint amilyen szemlátomást Luci is. Úgyhogy Szeptimusz csak várt türelmesen, mert megérezte, hogy Lucinak valami jár a fejében. Simon meg én majdnem összeházasodtunk! - bökte ki Luci hirtelen. Tudom - felelte Szeptimusz. - Apu mondta. Senki nem akarta, hogy összeházasodjunk! - mondta panaszosan Luci. - Nem is értem, miért. Ez nem igazság! - Szeptimusz hallgatott, mert nem jutott eszébe semmi, amit erre válaszolhatna. - És most mindenki gyűlöli Simont, és soha nem jöhet haza többet! És ez is olyan igazságtalan! Hát ami azt illeti, elrabolta Jennát! - emlékeztette Lucit Szeptimusz. - Aztán meg meg akart ölni engem és Nickót és Jennát, és kis híján elpusztította a Sárkányhajót. Nem is beszélve Marciáról... Őt kis híján kinyírta azzal a Csempészett Csontvázzal, és aztán... Jól van, jól van! - fakadt ki Luci. - Nem kell minden apróságot annyira felfújni! Újabb kínos csönd következett. Szeptimusz úgy döntött, semmi értelme tovább várni, Luci úgysem fog már mondani semmit. Elengedte a csónakot, és lökött egyet rajta, a csónak pedig kicsusszant a Várárok vizére. Ha látod Simont - kiáltott Luci után -, mondd meg neki, én üzenem, hogy idehaza nem látnák szívesen! Luci kiöltötte a nyelvét Szeptimuszra, aztán megragadta a fogantyút, és taposni kezdte a vízibicikli pedálját. Ezeket a csónakokat nyáron szokták használni, szórakozásból, és most, ahogy Szeptimusz elnézte Lucit ezen a ködös, nyirkos októberi éjszakán a csónakban, fura érzése támadt. Jó utat! - kiáltott utána. - Bárhova mész is! Luci visszanézett. Nem tudom, hol van Simon - mondta -, de írt nekem, és én meg fogom találni! Most hát tudod! Szeptimusz nézte, amint Luci tovabiciklizik a rózsaszín csónakjában, míg csak el nem érte a folyó kanyarulatát és el nem tűnt a szeme elől. Még álldogált a Rakparton egy dara¬big, hallgatta a forgó pedál fémes zaját, ahogy Luci elszántan haladt a folyó felé. Megfordult, hogy hazainduljon, és ekkor... Szeptimusz végre meglátta: a tüzet a víz alatt!

A víz sötét volt, és a láng úgy libegett a víz alatti áramokban, ahogy a gyertya lángja szokott a léghuzatban. Miközben Szeptimusz figyelte, a láng folyamatosan távolodott a Kígyó rakparttól, de mindvégig ott maradt a Vállal tövének közvetlen közelében. Igazából úgy festett, mintha a lángot olyasvalaki tartaná a kezében, aki a Várárok alján sétálgat. A Várárok legalább húsz láb mély volt, és Szeptimusz úgy becsülte, hogy a fény úgy tizennégy lábnyi mélységben lehet a felszín alatt. Szeptimuszt megbabonázta a víz alatt égő láng látványa: letérdelt a Kígyó-rakpart hideg kövére, és be-lebámult a Várárok mély vizébe. A láng lassan, de biztosan távolodott tőle. Szeptimuszt furcsa nyugtalanság fogta el, mintha éppen most veszítene el valamit, valami nagyon értékeset. Előrehajolt, hogy még egy utolsó pillantást vessen a fényre. Ekkor a háta mögött Etheldredda Királynő, ajkán halvány mosollyal, kilépett a sötétségből. Szeptimusz olyan megbabonázva figyelte a víz alatt mozgó fényt, hogy akkor sem vette volna észre a kísértetet, ha az úgy dönt, Megmutatkozik neki. Csakhogy annak esze ágában sem volt Megmutatkozni. Szeptimusz odalépett a Rakpart legszélére, és előrehajolt. Ha még egy egészen kicsit közelebb kerül a vízhez, akkor egészen biztosan látni fogja... Etheldredda nagyot lökött Szeptimuszon. Hangos csobbanás hallatszott, és Szeptimusz a következő pillanatban a vízben találta magát, amint lefelé bukfencezik a Várárok fenekére, és elállt a lélegzete a víz váratlan hidegétől. A dagály éppen megfordult, és jeges áramlat futott a Várárokba a folyó felől: gyors volt és erős, és bár Szeptimusz jó úszó volt, rövidesen elsodorta a Rakparttól, ki a Várárok közepébe. Szeptimusznak végre sikerült fölbuknia a víz felszínére: egész testén ellenállhatatlan reszketés vett erőt. Karjából és lábából lassanként kiszállt az erő, pedig már nemcsak a gyors áramlat ellen kellett volna küzdenie. Hirtelen

érezte, hogy lentről valami erősen húzni kezdi a lábát, mintha valaki hirtelen kihúzott volna odalenn egy dugót, és körülötte a víz lefelé örvénylene a csatornában. Egy pillanattal később Szeptimusz feje másodszor is eltűnt a sötét víz alatt. Az örvény gyorsan húzta lefelé, és nemsokára a lába már a Várárok fenekét érintette. Küszködve próbálta nyitva tartani a szemét a sötét vízben, és miközben úgy érez¬te, mindjárt megpattan a tüdeje, Szeptimusz elrúgta magát az iszapos folyófenékről, és egyenesen beleúszott a Várárok vizét elborító, ragacsos hínár sűrűjébe. A hínár indái pillanatokon belül köréje tekeredtek, és Szeptimusz érezte, hogy a maradék ereje is elhagyja. Sötét köd borult a szemére, és Szeptimusz kezdte elveszíteni az öntudatát. Eközben azonban az a fura érzése támadt, hogy egy jeges kéz megragadja a karját és húzza föl, föl... föl valami sötét alagúton keresztül a ragyogó fény felé. Aú, Szép! Ez fájt! - hallotta Szeptimusz Jenna hangját az alagút másik végéről. Szeptimusz vadul, köhögve és köpködve kapkodott levegő után. Jaj, ne csinálj már ilyen cirkuszt, fiam! - szólalt meg ingerülten egy kísértethang, - Na itt van, unokám, vedd át, légy Szíves, meri semmi kedvem hozzá, hogy megint Áthatoljanak rajtam Roppant kellemetlen! Ezek a mai fiatal Varázslóinasok egyáltalán nem ismerik az illemet! Szép, szép, most már nincsen semmi baj! - suttogta Jenna hangja a fülébe, es Szeptimusz úgy érezte, mintha a kislány vezetné keresztül a sötétségen, és... végre... ki a fényre! Aaaah! - Szeptimusz hirtelen felült, és olyan mély lélegzetet vett, mint még soha életében. Aztán még egyet, aztán még egyet, és még egyet. Szép, Szép, jól vagy? - kérdezte Jenna, és hátba veregette. - Bírsz levegőt venni? Ugye, bírsz? Aaah... ahhh... ahhh... - kapkodott mohón levegő után Szeptimusz újra meg újra. Minden rendben van, Szép! Itt biztonságban vagy! Ah... - Szeptimusz a szemét meregette, és körülnézett. Egy kis nappaliban ült a padlón, a Palota hátsó részében. Barátságos kis helyiség volt: a kandallóban lobogott a tűz, a párkányán egész sor vastag gyertya égett, ragyogó világosságot árasztva, olvadt viaszuk belecsorgott a kandalló tüzébe. Ez volt valaha Etheldredda Királynő egyik kedvenc szobája: itt üldögélt délutánonként gyümölcsszörpöt szürcsölgetve, és erkölcsnemesítő történeteket olvasott. Most pedig Számos Sára nappalija volt, ő is itt üldögélt délutánonként, csak éppen ő gyógyteát kortyolgatott, és szerelmes történeteket olvasott, amelyeket régi barátnőjétől, Kökény Treszkától kapott kölcsön. Etheldredda királynő erősen helytelenítette Számos Sára ízlését, amelyet a szoba berendezése is elárult, a szerelmes regényekről már nem is beszélve. Ami a nappaliban uralkodó zűrzavart és rendetlenséget illeti, ezt Etheldredda egyenesen vérlázítónak találta, de nem tehetett ellene semmit, mert a kísérteteknek nincs más választásuk, kénytelenek elviselni az élők rossz szokásait. Etheldredda királynő a tőle megszokott, helytelenítő arckifejezéssel méregette a csuromvíz Szeptimuszt. A fiú körül valóságos tócsa keletkezett a Várárok sáros vizéből, ő pedig ott ült a tócsa közepén, a tűz közelében. Nedves ruhái gőzölögtek, és a Várárok vizének nyirkos szagát árasztották magukból. A kísértet ott ült azon az egyetlen széken, amely még az ő királynősködésének idejéből maradt a szobában: kényelmetlen, fa támlás szék volt, Sára már régen ki akarta dobni. Timót néhány nappal korábban ott felejtette a széken egy szalonnás szendvics maradékát, és Etheldredda Király¬nő most ott egyensúlyozott a szendvics tetején. Gondolom, ebből az esetből tanultál, fiatalember! - mondta Etheldredda, és szigorú tekintetét Szeptimuszra szegezte. Szeptimusz felköhögött néhány nyálkás hínárdarabkát, és kiköpte őket a szőnyegre. A pontosság a legszebb erény! - jelentette ki Etheldredda Királynő. - A pontatlanság halálos bűn! Ég veletek! - Etheldredda Királynő, még mindig ülő helyzetben, föllebbent néhány lábnyira a szék fölé. Elborzadva pillantott le a szalonnás szendvicsre, majd ellebegett a plafonon keresztül. Gazdagon hímzett, rendkívül hegyes orrú cipőbe bújtatott lába még két-három pillanatig ott imbolygott Jenna és Szeptimusz feje fölött, majd az is eltűnt. Jenna a biztonság kedvéért várt még egy kicsit, aztán azt kérdezte suttogva: Szerinted most mar elment? Szeptimusz felállt, hogy közelebbről lássa a mennyezetet, de a padló mintha emelkedni kezdett volna alatta, és a következő pillanatban Szeptimusz nagy csattanással elterült Szamos Sára kedvenc rongyszőnyegén. Jenna aggodalmas arccal hajolt föléje: jobb lesz, ha itt maradsz ma éjszakára! Majd átküldők egy Hírpatkányt Marciához, hogy ne aggódjon! Szeptimusz felnyögött. Úristen, Marcia! Marciáról teljesen megfeledkezett! Talán nem kellene felébresztenünk, Jen! Különben se hinném, hogy egykönnyen találsz ma éjszaka Hírpatkányt. Legjobb lesz, ha várunk reggelig, és csak akkor szólunk neki! - mondta, magában meg azt gondolta, Marciától kitelik, hogy azon nyomban iderohan a Palotába, hogy megkérdezze, mégis, mit képzel Szeptimusz, mit művel voltaképpen? Márpedig erre a kérdésre most nem egykönnyen tudna válaszolni. Jól vagy, Szép? - kérdezte Jenna. Szeptimusz bólintott, mire a szoba forogni kezdett vele. Mi történt tulajdonképpen, Jen? - kérdezte. - Hogy kerültem ide? Beleestél a Várárokba, Szép, legalábbis Etheldredda Királynő ezt mondja. Azt állította, az egész a te hibád volt, és hogy elkéstél. Azt mondta, nagy szerencséd volt, hogy ő történetesen arra járt és megmentett.

Visszakövetelt, ő legalábbis így mondta. Bár nem tudom, ez igazából mit jelent. Izé... a múlt héten tanultam. De nem emlékszem. Nem működik az agyam. El is hiszem! Majdnem megfulladtál! Tudom. De én szeretnék emlékezni. Azt mondják, amikor az ember majdnem megfullad, megesik, hogy az agya utána nem úgy működik, mint korábban. Mit gondolsz, Jen, velem is ez történt? Ne beszélj bolondokat, Szép! Én úgy látom, az agyadnak semmi baja. Csak fáradt vagy és átfagytál. De... oh, már emlékszem! A Kísértet-útmutató legutóbbi kiadásában olvastam! - mondta Szeptimusz hirtelen. - Ez az! Visszakövetelés: élőlények mozgatása kísértetek által abból a célból, hogy az illetők azok is maradjanak, mármint élőlények. Ohm... ide tartozik a hirtelen közbeavatkozás az élőlényt fenyegető, közvetlen életveszély esetén, vagy a hosszú távú tervezés annak érdekében, hogy az élőlény elkerülje a közeledő veszélyt. A leggyakrabban előforduló Visszakövetelés-eset, amikor az élőlényt kísértetkezek lökik odébb az elszabadult ló útjából. Oké, az agyammal semmi baj! - Szeptimusz lehunyta a szemét, és elégedett képet vágott. Hát persze! - mondta Jenna megnyugtatóan. - Viszont Szép, figyelj, teljesen átáztál! Megyek, és szerzek neked valami száraz holmit. Addig pihenj, amíg én megkeresem az Éjszakai Gondnoknőt! Jenna lábujjhegyen kióvakodott, Szeptimusz pedig ott maradt szundikálva a szőnyegen. Az ajtó túloldalán Etheldredda királynő várta Jennát. Ah, Unokám! - szólalt meg magas, fülsértő hangján. Mi van? - kérdezte Jenna idegesen. Hogy van a te kedves fogadott testvéred? A testvérem jól van, köszönöm! És most odébb mennél egy kicsit? Száraz ruhát akarok hozni neki, de te elállód az utamat. Meglehetősen hadilábon állsz a jó modorral, Unokám! Tudod, ugye, hogy én mentettem meg a fiú életét? Igen. Köszönöm szépen. Igazán... nagyon kedves volt tőled! És most átengednél? - Jenna megpróbált eloldalazni a kísértet mellett, mert semmi kedve nem volt Áthatolni Etheldredda Királynőn. Nem, nem engedlek át! - Etheldredda Királynő odalépett Jenna elé, elállta az útját, és merev arccal nézett farkasszemet vele. - Mondanom kell valamit, Unokám, és azt ajánlom, hogy nagyon figyelj rám! Különben a fogadott fivéred látja kárát! Jenna megtorpant. Semmi kétség, ez fenyegetés volt! A Királynő lehajolt Jennához, és a levegőt fagyos légáram töltötte meg. Aztán valamit súgott Jenna fülébe. Jenna úgy érezte, még soha életében nem fázott ennyire. Ezt meg hogy érted, Alther, hogy a gyerek a Palotában töltötte az éjszakát? - kérdezte Marcia ingerülten másnap kora reggel. - Mi ütött belé? - Hát... izé, ez a dolog egy kicsit bonyolult, Marcia! - felelte Alther kínos zavarban. Mii nem mondasz, Alther! - fakadt ki Marcia. - Mondd, tisztában vagy vele, hogy ha nem lesz itt perceken belül, akkor le lógja késni a Jövendölési Gyakorlatát? Dicsfalvi Marcia az íróasztalánál ült a Piramis-könyvtárban, a Varázslók Tornyának legfelső emeletén. A Könyvtár sötét és komor volt a kora reggeli fényben, a gyertyák lángja, amelyeket Marcia még korábban meggyújtott, most megremegett, ahogy kétségbeesett dühében lecsapta Szeptimusz Jövendölési Gyakorlattesztjének lapjait az íróasztalra. Zöld szeme haragosan megvillant, ahogy Alther Mella ellibegett a könyvoszlopok mellett, hajdani kedvenceit keresve. Ez nem tréfa, Alther! Tegnap az egész napot azzal töltöttem, hogy összeállítottam a Jövendölési Gyakorlat tesztkérdéseit, és pontban hét óra hét perckor el kell kezdeni a tesztet. Ha csak egy perccel is később kezdi, akkor a dolgok már elkezdenek történni, és onnantól kezdve már szó sincs Jövendölésről, legfeljebb Telepátiáról vagy Távolbalátásról, márpedig most nem ezekből kell vizsgáznia! Hagyd, hogy a kölyök egy kicsit kipihenje magát, Marcia! Tegnap éjjel beleesett a Várárokba, és... Hogy mit csinált? Beleesett a Várárokba. Tényleg azt hiszem, jobb lenne most elhalasztani... Hogy a csudába eshetett bele a Várárokba, Alther? -kérdezte Marcia gyanakodva. Alther igencsak szerette volna más tárgyra terelni a beszélgetést. Odalebegett Marciához, és kedélyesen letelepedett az íróasztal sarkára. Tudta, hogy nagyon meg fogja bánni, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ugrassa kicsit Marciát: Ami azt illeti, megjövendölhetted volna, hogy ez fog történni, Marcia, és egy kicsit későbbre időzíthetted volna a Jövendölési Gyakorlatot... Ez nem vicc! - csattant fél Marcia, miközben a tesztlapokat ellenőrizte. - Ami azt illeti, a te viselkedésedet is könnyű megjövendölni mostanában, Alther! Mi sem könnyebb, mint megjósolni, hogy gyerekesen fogsz viselkedni! Túlságosan sok időt töltesz azzal, hogy ide-oda röpködsz Szeptimusszal, és fölvágsz neki a repülési tudományoddal, pedig a te korodban már több eszed lehetne! El fogom küldeni Fogdmeget a Palotába, hogy azonnal hozza ide Szeptimuszt! Na, erre majd felébred a kölyök! Gondolom, ehhez először magát Fogdmeget kell majd fölébresztened, Marcia! - jegyezte meg Alther.

Fogdmeg az éjszakai ügyeletes, Alther! Egész éjjel fönn volt! Fura szokásokra tett szert mostanában ez a mi Fogdmegünk! - mondta Alther töprengve. - Például horkol, amikor ébren van. Biztosan nagyon zavarhatja a dolog, nem gondolod? Marcia méltóságán alulinak tartotta volna, hogy erre válaszoljon. Felállt az íróasztal mellől, összehúzta magán bíbor köpönyegét, kiviharzott a könyvtárból, és alaposan bevágta maga mögött az ajtót. Alther kilebegett az arany Piramis külső oldalára vezető csapóajtón, és föllebbent a Piramis csúcsára. Hűvös őszi reggel volt, szemerkélt az eső. A Varázslók Tornyának tövét sűrű, lehcikod takarta. A magasabb házak közül némelyiknek kilátszott a teteje a fehér ködpaplan alól, de a Vár nagy része láthatatlanná vált. Bár a kísértetek nem érzik a hideget, Althernek most mégis úgy tűnt, összeborzong a Varázslók Tornyának teteje körül örvénylő szélben. Szorosabbra húzta magán kifakult bíbor köpönyegét, és lenézett a vert ezüstlapra, amely a Piramist megkoronázta. Althert mindig is nagyon izgatták a lapba vésett hieroglifák, de még nem sikerült megfejtenie őket, ahogy senki másnak sem. Sok száz évvel azelőtt egy bátor Fő-fő Varázsló fölmászott a Piramis tetejére, és dörzsölt másolatot készített a hieroglifákról. Ez a másolat most ott függött a könyvtárban. Fő-fő Varázsló korában Althert, valahányszor rápillantott erre a réges-régi szürke papírdarabra, amely ott lógott bekeretezve a Könyvtár falán, újra elfogta a rettenetes szédülés, mert eszébe jutott, hogy is volt, amikor ifjú Varázslóinas korában kénytelen volt a Mesterét, Dom Danielt, egészen a Piramis csúcsáig üldözni. De most, kísértetként Alther már nem félt a magasságtól. Azzal kísérletezett, hogy először az egyik lábán álldogált a Piramis csúcsán, aztán a másikon. Aztán levetette magát, forogva és bukfencezve hullott lefelé a levegőben. Miközben zuhant, elképzelte, milyen érzés lehet egy élő embernek így lefelé hullani, ahogy Dom Danieliel történt hajdanán. Amikor elérte a ködréteg felszínét, nem zuhant tovább, hanem a földdel párhuzamosan elindult a Palota felé. Fogdmeg éppen rosszat álmodott, és az álom kezdett még rosszabbra fordulni. Utálta, ha éjszaka kellett őrködnie a régi varázsigékkel teli gardróbhelyiségben, amely a Varázslók Tornyának nagy ezüst kapuja mellett nyílt. Nem is annyira a felbomlóban lévő varázsigék szaga zavarta Fogdmeget, amely beleette magát a helyiség falába, hanem attól félt, hogy valamelyik rangban fölötte álló Varázsló kér tőle valamit. Fogdmeg még csak Varázslótanonc volt, és nem haladt olyan gyorsan a tanulmányaival, mint remélte - kétszer is nekifutott az Alapvizsgának, és még mindig nem sikerült letennie -, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy az összes többi Varázsló rangban mind fölötte állt. Fogdmeg hosszú éveken keresztül volt a félelmetes Vadász helyettese, és már nagyon utálta, hogy valaki parancsolgasson neki, annál is inkább, mert úgy tűnt, sose sikerült hibátlanul végrehajtania a parancsokat. így hát amikor Dicsfalvi Marcia beviharzott a régi varázsigés gardróbhelyiségbe, és ráförmedt, hogy mégis, mit képzel magáról, hogy csak ül ott csukott szemmel, és körülbelül annyi hasznát venni, mint egy döglött birkának, Fogdmeg mélységesen elkeseredett. Vajon mit akar majd tőle a Fő-fő Varázsló? És vajon mit fog szólni majd, amikor ő, mint általában, most is elszúrja a dolgot? Fogdmeg mélységesen megkönnyebbült, amikor meghallotta: Marcia mindössze annyit kíván tőle hogy menjen el a Palotába, de azonnal, és hozza vissza magával a Varázslóinasát. Hát ennyit mégis meg tud csinálni, és legalább kimászhat végre ebből a szűk gardróbból, ahol már egészen elgémberedett! Ráadásul, gondolta Fogdmeg, miközben lefelé rohant a márványlépcsőkön, majd kilépeti a Varázslók Tornyának udvarát borító ködbe, úgy látszik, az a kis stréber a Fiatalok Hadseregéből, aki úgy behízelegte magát a Fő-fő Varázslónál, hogy Varázslóinas lett belőle, most az egyszer kihúzta a gyufát! Hú, de remek lenne, gondolta magában kaján vigyorral. Fogdmeg most egy jókora, kutyaólszerű építmény mellett haladt el. Nagy gránittömbökből épült, körülbelül olyan magas volt, mint egy kisebbfajta kunyhó, és legalább kétszer olyan hosszú. Az ereszcsatorna alatt parányi ablakok sora húzódott, hogy szellőzzék az épület, ami bizonyára nagyon is ráfért, és hogy a lakója kinézhessen, ha akar. A kutyaól elülső oldalán ormótlan farámpa vezetett egy vastag tölgyfa deszkákból készült csűrajtóhoz. Az ajtó be volt zárva, ráadásul el is volt reteszelve három vasrúddal. Föléje valaki jól olvasható kézírással ezt a szót írta: TŰZKÖPŐ. Ahogy Fogdmeg elügetett az épület mellett, valami az ól belsejében nekivetette magát az ajtónak. Hangos reccsenés hallatszott, és a középső vasrúd elgörbült egy kicsit, de nem annyira, hogy az ajtó engedett volna. Fogdmeg képéről eltűnt a gúnyos mosoly. Nagyobb sebességre kapcsolt, és nem is lassított mindaddig, amíg a Varázslók Útjának feléig nem ért, ahonnét már látszott a ködön át a Palota fáklyáinak fénye. Marcia, miután útnak indította Fogdmeget, az ezüst csigalépcsővel visszavitette magát a Varázslók Tornyának felső szintjén lévő lakosztályába. Volt valami, ami nagyon nyugtalanította. Egyáltalán nem volt jellemző Szeptimuszra, hogy elmulasszon egy vizsgát: valami itt nagyon nem stimmelt. Az ezüstlépcső még éjszakai üzemmódra volt állítva, és roppant lassan tekergett fölfelé a Varázslók Tornyának tetejére, Marciát, aki többnyire máskor sem volt a legjobb formájában kora reggel, most elfogta a hányinger a lépcső mozgásától, a szalonna és zabkása szagától, amelyet hasztalan igyekezett elnyomni az előcsarnokból fölszálló tömjénillat. Amikor Marcia elhaladt a tizenegyedik emelet mellett, még mindig Szeptimusz viselkedésén töprengve, hirtelen az eszébe villant valami. Valami fontos. - Gyerünk, mozogj már! - förmedt Marcia türelmetlenül a csigalépcsőre. A lépcső szaván fogta, és hirtelen felgyorsult a nappali sebességének kétszeresére, Marcia pedig mint a kilőtt nyíl száguldott végig a Torony

hátralévő részén, három idősebb Varázsló legnagyobb megdöbbenésére, akik korán keltek, mert horgászni készültek. A lépcső a megállást is ugyanolyan lelkesen hajtotta végre, mint Marcia előző parancsát: a Fő-fő Varázsló simán leröpült a lépcsőről a huszadik emeleten, és ugyanezzel a lendülettel bevágódott a súlyos, bíborszínű ajtón át a tulajdon lakrészébe. Szerencséjére az ajtó észrevette, hogy jön, és magától kinyílt, még éppen idejében. Néhány pillanattal később Marcia már a Piramis-könyvtár lépcsőjén rohant fölfelé. Marcia aggodalmas arckifejezéssel sebesen lapozta végig a Jövendölési Gyakorlat tesztlapjait, míg csak meg nem találta, amit keresett: egy sor apró betűs, sűrű sorokba zsúfolt képletet és magyarázatot, amelyet Dzsinn Dzsenni, az új Titkos Főirattáros nyújtott be a Mindentlátó Almanachnak. Marcia kihúzta a lapot a többi közül, elővette a zsebéből a megvilágító tollát, és végighúzta a képleteken. Ahogy a toll végigszántott a lapon, a számok új alakzatba rendeződtek. Marcia hosszú percekig hitetlenkedve meredt rájuk. Hirtelen ledobta a tollat, és a Könyvtár legsötétebb sarkába rohant, oda, ahol a Lepecsételt polc állt. Marcia keze annyira remegett, hogy háromszor is hiába próbálkozott, míg végül sikerült elég hangosan csettintenie az ujjával, hogy meggyulladjon az a jókora, tömzsi gyertya, amely ott állt a polc mellett. A gyertyaláng megvilágította a két vastag, Lepecsételt ezüstajtót, amely a polcot takarta, és csak akkor nyílt ki, ha megérintették az Akhu-amulettel, amely egyik Fő-fő Varázslóról a másikra szállt. Marcia levette a nyakából az aranyba foglalt lazúrkő amulettet, és nekinyomta a hosszú, bíborszínű Viasz Pecsétnek, amely a két ajtószárny közötti rést takarta. A Pecsét felismerte az amulettet, a viasz összegöngyölödött, és halk sziszegéssel kinyíltak az ajtószárnyak. Mögöttük mély, sötét polc tárult fel, és Marcia nagyot tüsszentett, mert a több száz éve szellőzetlen helyiség szaga megcsapta az orrát. Marcia eddig még soha nem nyitotta ki a könyvtár Lepecsételt részét. Eddig nem is volt rá szüksége. Alther annak idején megmutatta neki, hogyan nyílik, amikor eldöntötte, hogy Marciát kívánja utódjául a Fő-fő Varázsló posztján. Marcia emlékezett rá, milyen kedves volt hozzá Alther, amikor még a Varázslóinasa volt, és belényilalt a bűntudat, amiért olyan ingerülten beszélt a kísértettel. Marcia kissé nyugtalanul tapogatta végig a polc távoli sarkait, mert az ember soha nem tudhatta, mi lappang egy ilyen Lepecsételt helyen, vagy hogy mi nőtt ott azalatt a hosszú idő alatt, ami eltelt azóta, hogy utoljára kinyitották. De hamar megtalálta, amit keresett, és megkönnyebbülten levette a polcról a tömör arany dobozt. A gyertya fényénél megnézte, csakugyan az-e, amit keresett, aztán Újra Pecsételte az ajtót, és odavitte a dobozt az íróasztalához. Fő-fő Varázslóköntösének övéről levett egy kis kulcsot, kinyitotta a dobozt, és kiemelt belőle egy foszladozó, bőrkötésű könyvet. Ahogy a kezében tartotta, Marcia látta, hogy a könyv valaha gyönyörű lehetett. Az apró, vaskos kötetet kifakult, Vörös szalaggal kötötték át, a puha bőrdarab elvékonyodott maradványán, ami a borítójából maradt, még látni lehetett a liliomán kidolgozott, arany falevél képét. És még el lehetett olvasni a címet is: Én, Marcellusz. Ahogy Marcia óvatosan letette a könyvet az asztalra, a piros szalag darabokra hullott, finom, vörös por permete borította el a kezét, a fekete pecsét pedig, amely a szalag két végét összefogta, a földre esett, és elgurult a terem valamelyik sötét sarkába. Marcia nem vette a fáradságot, hogy megkeresse, mert alig várta már - bár félt is tőle -, hogy felüsse a könyvet. Marcia torkában dobogó szívvel óvatosan megemelte a borítót, mire elporladt bőr szemcséi záporoztak a levegőbe. - Hapci! - tüsszentett Marcia. - Hapci, Hapci, Haaapci! - és aztán: - Jaj, nem, nem! - kiáltott fel, mert látta, hogy a könyv lapjait megtámadta a Piramis Könyvtár rettegett réme, a papírbogár. Marcia elővett egy hosszú szárú csipeszt az asztalán álló edényből, egyenként megemelte vele a fátyollá vékonyodott oldalakat, és sorra, alaposan megvizsgálta őket egy nagyítóüvegen keresztül. Az Én, Marcellusz három fejezetből állt: az Alkímiából, a Medicinából, és végül az Kalendáriumból. Az első két fejezet és a harmadik nagy része olvashatatlan volt. Marcia fejcsóválva, gyorsan lapozott előre a könyvben, míg csak egy csillagászati számításokkal teleírt lap alá beszorulva egy roppant kövér, összelapított papírbogarat nem talált. Marcia diadalmasan kiemelte a bogarat a csipesszel, és belepottyantottá az íróasztalán álló befőttesüvegbe, amelyben már egész csomó összelapított papírbogár hevert. A Kalendárium hátralévő részének épen maradt oldalait most már gyorsan átlapozta, és Marcia rövidesen elérkezett ahhoz az évhez, amelyben éppen jártak. Szemével gyorsan végigpásztázta a rejtélyes bejegyzéseket, és az olvasottakat időnként összevetette a könyv hátsó borítóján látható, tintapacákkal borított táblázatokkal, míg végre megtalálta, amit keresett, az őszi napéjegyenlőség napját - furcsa módon nem ott, ahol következni kellett volna -, és kihúzott a könyvből egy ősrégi papírdarabot, amelyet ismerős, szarkalábas kézírás borított. Marcia arcán, míg a papírlapon olvasható szöveget silabizálta, a hitetlenkedést lassanként a borzalom és rémület kifejezése váltotta fel. A Fő-fő Varázsló reszketve, halottfehéren támolyogva állt fel az asztaltól, óvatosan a zsebébe csúsztatta a papírlapot, és rohanvást indult a Palota felé.

*** Eközben a Palotában, Számos Sára kis nappalijában Szeptimusz éppen éledezni kezdett. Forgott vele a világ, amikor kinyitotta a szemét, és sehogy se tudott rájönni, hol is van. Sára virágos függönyén át tompa, szürke fény szűrődött be a szobába, és Szeptimusz úgy érezte, mintha a folyó nyirkos hidege járná át megint a testét. Ez nem

az a fajta reggel volt, amelyik kedvet csinál az embernek a fölkeléshez. Jenna nagyot ásított: még nem aludta ki magát. A fejére húzta horgolt takaróját, és azt kívánta, bár ne virradna fel ez a nap. Furcsa, rossz előérzet nyomasztotta, bár nem tudta volna megmondani, miért. Jó reggelt, Szép! - mondta. - Hogy vagy? Grr... - motyogta Szeptimusz nehezen forgó nyelvvel. - Hol vagyok? Hmm... Anyu nappalijában - motyogta Jenna álmosan. Ja igen, már emlékszem... Etheldredda Királynő... Jenna szeméből hirtelen kiment az álom, mert eszébe jutott, miért is gyötri az a bizonyos rossz előérzet, de aztán azt kívánta, bár ne jutott volna eszébe. Hirtelen Szeptimusz valami másra is visszaemlékezett: ma van a Jövendölési Gyakorlat! Felült, szalmaszín haja égnek meredt, ragyogó zöld szemében halálos rémület tükröződött. Mennem kell, Jen, különben elkések. Tudtam, hogy el lógom szúrni! Mit fogsz elszúrni? A Jövendölési Gyakorlatot. Tudtam. Hát akkor minden rendben van, nem? - Jenna felült és elvigyorodott. - Akkor jelesre vizsgáztál jövendölésből! Ne gondold, Jen, ez a dolog nem így működik! - felelte Szeptimusz komoran. - Legalábbis Marciánál biztosan nem. Mennem kell! Figyelj, Szép! - mondta Jenna. - Még nem mehetsz vissza! Előbb mutatnom kell neked valamit. Megígértem. Megígérted? Hogy érted azt, hogy megígérted? Jenna nem felelt. Lassan fölállt, és gondosan összehajtogatta a horgolt takarót. Szeptimusz látta, hogy sötéten, nyugtalanul pillant maga elé, és úgy döntött, nem faggatja tovább. Jól van na, ne aggódj! - mondta, miközben kelletlenül ki mászott alkalmi ágyából. - Előbb megnézem azt a valamit, bármi legyen is az, és csak aztán megyek vissza a Toronyba ha elég gyorsan szaladok, talán még idejében odaérek. Kösz szépen, Szép! - mondta Jenna. Alighogy Jenna és Szeptimusz mögött becsukódott Számos Sára nappalijának ajtaja, Etheldredda Királynő kísértete leereszkedett a mennyezeten keresztül, éles vonású arcán elégedett kifejezéssel. Letelepedett a kanapéra, fölvette az asztalról a vékony kis könyvet, amelyet Sára hagyott ott, és mohó érdeklődéssel elegy viszolygással olvasni kezdte az „Aki szeret, nem hazudik" című kötetet. Szeptimusz és Jenna végigsiettek a Hosszú Sétányon, azon a széles folyosón, amely úgy húzódott végig a Palota teljes hosszán, mintha a gerince lenne. A kora reggeli félhomályban a folyosó néptelen volt, mert a Palotaszolgák csöndesen valahol másutt foglalatoskodtak, hogy mindent előkészítsenek aznapra. Az Ősök különféle szellemei pedig, akik éjszakánként a Hosszú Sétányon kísértettek, amint virradni kezdett, elszunyókáltak. Egyesek az ajtóknak támaszkodtak, mások elégedetten hortyogtak valamelyik molyette székben. Ezek a székek elszórtan álltak a Sétány mentén, azok kedvéért, akik nem bírták az egész távolságot egy szuszra megtenni. Az elnyűtt, vörös szőnyeg, amely az öreg kőlapokat borította, mint valami széles ösvény húzódott Jenna és Szeptimusz lába előtt. Jenna mindig úgy érezte, valahányszor erre járt, mintha a Hosszú Sétány soha nem akarna véget érni. Bár most érdekesebb volt itt végigmenni, mint korábban, mert Jenna édesapja, Milo Banda, mindenféle furcsa és bizarr kincseket hozott magával a Messzi Országokból, és elhelyezte őket a falfülkékben és benyílókban. Ami azt illeti, Milo annyira elégedett volt vele, hogy sikerült, ezáltal „kicsit földobnia a helyiséget", hogy rövidesen újra útnak indult, mert még több kincset akart hozni magával messzi földről. Amikor a folyosónak éppen azon a részén jártak, amelyet Jenna különösen hátborzongatónak érzett - Milo ugyan¬is itt állította ki azt a néhány zsugorított fejet, amelyet a Déli Tengerekről, a Kannibál-szigetekről hozott magával -, Szeptimusz egyszer csak megállt, mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Gyere már, Szép! - szólt rá Jenna. - Pont ezen a rémes helyen kell megállnod? Nem azok a fejek a rémesek, Jen! Hanem ez a kép itt. Nem a jó öreg Etheldreddát ábrázolja véletlenül? Lenyűgöző, életnagyságú festmény előtt álltak. Etheldredda Királynő éles vonású arca a tőle megszokott, helytelenítő arckifejezésével bámult le Jennára és Szeptimuszra. A művésznek sikerült igen jól eltalálnia. A gőgös tartásban álló Királynő mögött a háttérben a Palota egy darabja látszott. Jenna összeborzongott. Apu találta ezt a képet a padláson, egy Lepecsételt Szobában - suttogta, mintha a kép meghallhatná, mit beszél. - Kihozta onnét, mert azt mondta, megrémítené az új lábasbábjait. De meg fogom kérni rá, hogy vigye vissza. Minél előbb, annál jobb! - mondta Szeptimusz. - Mielőtt még halálra rémítené a zsugorított fejeket! Néhány perccel később Szeptimusz és Jenna ott álltak a Királynő szobája előtt a Palota végében álló torony

legfelső szintjén. A gyomom, smaragdzöld mintákkal kirakott, magas, aranyajtó megcsillan a kora reggeli napsütés poros sugarainak fényében. Jenna lecsatolt a bőrövéről egy nagy, smaragddal kirakott aranykulcsot, amelyet az arany övszalagja fölött viselt. Óvatosan beledugta a kulcsot az ajtó közepén lévő kulcslyukba. Szeptimusz hátrahúzódott, és onnét figyelte, ahogy Jenna beledugja a kulcsot a teljesen csupasz és meglehetősen repedezett falba - legalábbis Szeptimusz így látta. De nem lepődött meg rajta, mert tudta, hogy ő nem láthatja a Királynő Szobájának ajtaját. Azt nem láthatja senki más, csak a Királynő leszármazottai. Itt megvárlak, Jen! - mondta Szeptimusz. Szó sincs róla, Szép! Velem kell jönnöd. De hát... - tiltakozott Szeptimusz. Jenna nem felelt, szó nélkül elfordította a kulcsot a zárban, majd félreugrott a felvonóhídként lecsapódó ajtó elől. Aztán megragadta Szeptimusz kezét, és húzni kezdte a fiút maga után, arrafelé, ahol Szeptimusz mindössze egy rendkívül tömör és igen kemény falat látott. Jen, hiszen tudod, hogy én nem mehetek be oda! - tiltakozott Szeptimusz. De igen, Szép! Én be tudlak vinni! Csak fogd szorosan a kezemet, és gyere utánam! - Jenna nagyot rántott Szeptimuszon. A fiú látta, ahogy a kislány eltűnik a falon keresztül, míg végül nem látszott belőle más, csak a hátrafelé nyújtott keze, amely szorosan fogta az övét. Ennél furcsább dolog Szeptimusszal még életében nem történt! Ösztönösen hátrahúzódott: sehogy sem volt ínyére, hogy keresztülrángassák egy falon, még ha Jenna is volt az, aki ezt tette. De Jenna keze türelmetlenül rántott rajta egyet, míg csak az orra oda nem nyomódott a falhoz. Vagy nem is, nem nekinyomódott, hanem belehatolt a falba! Egy újabb, határozott rántás következett, és Szeptimusz hirtelen a Királynő Szobájában találta magát. Az első pillanatban jóformán nem látott semmit, mert a szobának nem volt ablaka, és mindössze a kandallóban pislákoló tűz világította meg. De amint a szeme hozzászokott a félhomályhoz, Szeptimusz meglepődve nézett körül. A szoba jóval kisebb volt, mint amire számított: ami azt illeti, meglehetősen szűk volt. Egyszerűen volt bebútorozva, mindössze egy kényelmes karosszék volt benne, meg egy elnyűtt szőnyeg hevert a kandalló előtt. Szeptimusz csak egyetlen érdekes dolgot látott a szobában: egy régi szekrényt, amelyet a fal hajlásúba illesztettek, és ez állt fölötte az ismerős, aranybetűkkel: ILLÉKONY BÁJITALOK ÉS KÜLÖNLEGES MÉRGEK. Pontosan olyan volt, mint az a másik szekrény Zelda néni kunyhójában a Marrami-lápon, és Szeptimusz hirtelen sóvárogni kezdett Zelda néni kelkáposztás szendvicsei után. Volt azonban valami a szobában, amit sem Szeptimusz, sem Jenna nem látott: a tűz mellett álló karosszékben egy fiatal nő kísértete üldögélt. Megfordult, hogy szemügyre vegye a látogatóit, és elragadtatott arckifejezéssel bámult Jennára. A kísértet hosszú, fekete haját arany fejpánt szorította hátra, pontosan ugyanolyan, mint Jennáé. A kísértet a Királynők vörös-arany köntösét viselte, amelyen a szíve fölött nagy, sötét vérfolt éktelenkedett. Amikor úgy érezte, már eleget bámulta Jennát, Szeptimusz felé fordult, és alaposan szemügyre vette zöld Varázslóinas-köntösét és köpönyegét, ragyogó zöld szemét, de különösen az ezüstövét, amelyet csak a Fő-fő Varázsló Varázslóinasa viselhetett. A fiatal nő szemlátomást elégedett volt a szemle eredményével, Szeptimuszt megfelelő társaságnak ítélte a lánya számára, és megkönnyebbülten dőlt hátra a karosszékében. Fura egy hely ez! - suttogta Szeptimusz, és a látszólag üres karosszékre bámult. Tudom - felelte Jenna halkan. Eszébe jutott, mit mondott neki Etheldredda, és körülnézett a szobában, mert félig-meddig azt remélte, meglátja az anyja kísértetét. Egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha valami halványan megcsillanna a karosszékben, de amikor jobban odanézett, nem látott semmit. És mégis... Jenna megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle az édesanyjával kapcsolatos gondolatokat. Menjünk! - szólt rá Szeptimuszra. Menjünk, de hová, Jen? Zelda néni faliszekrényébe! - Jenna kinyitotta a fali¬szekrény ajtaját, és várta, hogy Szeptimusz belépjen. Oh, remek, szóval látogatóba viszel Zelda nénihez? Ne kérdezősködj annyit, Szép! - szólt rá Jenna kissé élesen. Szeptimusz csodálkozó képet vágott, de azért követte a faliszekrénybe, és Jenna becsukta mögöttük az ajtót. A karosszékben ülő fiatal nő elmosolyodott: tetszett neki a gondolat, hogy a lánya a Királynők Útján megy meglátogatni az Őrzőt a Marrami-lápra. Jó Királynő lesz majd belőle, gondolta Jenna anyja. Ha eljön az ideje... De az édesanyja tévedett: Jenna nem a Marrami-lápra készült. Amint az ajtó becsukódott Szeptimusz mögött, Jenna suttogni kezdett: Nem Zelda nénihez megyünk! Oh... - mondta Szeptimusz csalódottan. - De miért suttogsz? - kérdezte aztán. Ssss! Nem tudom. Kell itt lennie valahol egy csapóajtónak! Te látod, Szép? Hát te sem tudod, hogy hová megyünk? - kérdezte Szeptimusz. Nem. Figyelj, nem világíthatnál ide le a gyűrűddel? Gondolom, ugyanott lesz, ahol Zelda néni csapóajtaja. Nagyon rejtélyes vagy ma, Jen! - mondta Szeptimusz, és úgy tartotta a Sárkánygyűrűt, hogy a fénye a padlóra essen. És csakugyan, a Királynő Illékony Bájitalokat és Különleges Mérgeket tároló szekrényében ugyanott volt a csapóajtó, ahol Zelda néniében. Jenna megemelte a gondosan álcázott, vastag aranykarikát (Zelda

nénié csak rézből volt), és nagyot rántott rajta. A csapóajtó könnyedén, hang nélkül megemel¬kedett, Jenna és Szeptimusz aggodalmasan bámultak lefelé a sötét lyukba. És most? - suttogta Szeptimusz. Le kell mennünk - felelte Jenna. De hová? - kérdezősködött Szeptimusz, egyre nyugtalanabbul. Az Öltözőszobába. Itt van ez alatt a szoba alatt. Menjek én előre? Nem - felelte Szeptimusz -, hadd menjek én elsőnek! Biztos, ami biztos... és hát, izé, nekem világít a gyűrűm, és látok a sötétben. - Szeptimusz leereszkedett a csapóajtón keresztül, és a rozoga falétra helyett, amely Zelda néni csapóajtajához volt támasztva, remekbe készült ezüstlépcsőt talált, áttört ötvösmunka lépcsőfokokkal, kétoldalt pedig politúrozott, mahagóni lépcsőkorlát húzódott. Szeptimusz háttal előre indult meg lefelé, mivel a lépcső olyan meredek volt, mint egy hajólétra. Oké, Jen, azt hiszem, minden rendben! - szólt vissza Jennának. A következő pillanatban megjelent Jenna cipője a csapóajtó nyílásában. Szeptimusz lement, és a lépcső tövében várt Jennára. Amikor Jenna leugrott az utolsó, ezüst lépcsőfokról, és a lába a pompás márványpadlót érintette, hirtelen meggyulladt a lépcső lábánál álló, két hatalmas gyertya. Húha! - mondta Szeptimusz megilletődve. - Ez a szoba már valamivel csinosabb, mint az a másik odafönt! A Királynő Öltözőszobája nem egyszerűen csinos volt, inkább fényűző. Tágasabb volt, mint az egy emelettel feljebb lévő helyiség, mert a Vártorony az alsó szinten kiszélesedett. A falat óarany lemezek borították, és bár ragyogásuk megfakult az évszázadok során, továbbra is meleg, sötét tűzzel csillogtak a gyertyafényben. A falon, éppen szemközt az ezüstlépcsővel, egy régi tükör függött díszes aranykeretben, de szemmel láthatólag nem sok hasznát lehetett venni, mert a foncsor java része lekopott róla az évek során a nyirkos levegőben. A tükörlap sötét volt, csak a gyertyaláng elmosódott visszfénye látszott benne. A falon mindenütt tömör ezüst ruhaakasztók sorakoztak, mindegyiknek más, bonyolult alakja volt. Az egyik hattyúnyakat ábrázolt, a másik kígyót. Volt, amelyik egy rég halott királynő és szívszerelme nevének egymásba fonódó kezdőbetűit formázta. Némelyik fogas üres volt, másokról köntösök vagy köpönyegek lógtak, tükrözve az elmúlt évszázadok divatjának változásait, de valamennyi a hagyományos vörös-arany színben pompázott, amelyet a Vár Királynői emberemlékezet óta viseltek. Jenna meglepődve látta - bár Szeptimusz erre nem figyelt föl -, hogy egyik köntösön sincs egyetlen porszem sem. Mindegyik vadonatújnak látszott, mintha csak tegnap varrta volna őket a Palota varrónője. Jenna szerette a díszes ruhákat, és most elbűvölve ténfergett a szobában, ujjával végigsimította a köntösöket, és fel felkiáltott! Hogy ezek milyen puhák, Szép!... Oh, fogd csak meg ezt, micsoda finom selyem... és nézd azt a prémgallért, hát nem szebb még annál is, mint amelyik Marcia télikabátján van? Jenna leakasztott egy elegáns gyapjúköpönyeget egy smaragddal kirakott, J betűt formázó ezüstfogasról. A vállára kanyarította: gyönyörű köpönyeg volt, lágyan, bő redőkben omlott le a válláról, sötétvörös szőrme szegélyezte. Jennának sehogy sem akaródzott visszatennie az elárvult akasztóra, ehelyett bekapcsolta rajta az aranykapcsot, és beleburkolózott. Morc Luci kék köpönyegére emlékeztette, amelyet nemrégiben ő viselt, majd átadta a roppant meglepődött tulajdonosának. Nézd csak, tökéletesen illik rám! Mintha rám szabták volna! És nézd, milyen jól illik hozzá az a bross, amit Nickótól kaptam! - Jenna azzal a szintén betű alakú, arany melltűvel tűzte össze magán a köpönyeget, amelyet Nicko vett neki a születésnapjára egy kereskedőtől a Kikötőben. Igen, Jen, nagyon csinos! - mondta Szeptimusz, akit a ruhák szemernyit sem érdekeltek, és az öltözőszobát kissé nyomasztónak találta. - Nézd, nem mutathatnád meg, amit meg akartál mutatni? Jenna szempillantás alatt felriadt kellemes bódulatából, és visszatért a valóságba. Néhány pillanatra sikerült teljesen elfeledkeznie arról a nyomorult Etheldredda Királynőről. A sötét Tükörre mutatott. Ez az, Szép! Most pedig bele kell nézned. Ezt ígértem. Szeptimusz gyanakodva pislogott rá. Kinek ígérted meg? Etheldredda Királynőnek - suttogta Jenna szerencsétlenül. - Múlt éjszaka. Ott várt rám az ajtóban, amikor kiléptem a szobából. Oh... - motyogta Szeptimusz. - Értem. De tudod, fura dolgok történhetnek az ilyen tükrökkel, Jenna! Különösen az ilyen régiekkel. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne bele¬nézni. Kérlek, Szép! - könyörgött Jenna. - Kérlek, nézz bele! Kérlek szépen! De hát miért? - Szeptimusz észrevette Jenna arcán a rémületet. - Jen, mi a baj? Mert ha nem, akkor ő... Akkor ő...? Jenna holtsápadt lett. Akkor ő Visszafordítja a Visszakövetelést. Éjfélkor. Ak¬kor ma éjfélkor vízbe fulladsz! ***

Szeptimusz rosszat sejtve állt a Tükör előtt, és szántszándékkal igyekezett nem belenézni, ehelyett a cipője orrát bámulta. Emlékezett rá, mit mesélt neki Alther arról, hogy egyszer belenézett egy Tükörbe, és egy Szellemet látott benne, amely őrá Várakozott. Attól félt, ha belenéz a Tükörbe, ő is ugyanezt fogja látni. Honnét tudja majd, hogy belenéztem-e ebbe a nyavalyás Tükörbe, vagy sem? - kérdezte. Fogalmam sincs! - mondta Jenna, és boldogtalanul csavargatta új köpönyegének vörös prémszegélyét. Nem kérdeztem meg. Annyira megrémültem, hogy Visszafordítja a Visszakövetelést, hogy csak annyit mondtam neki, rá foglak venni, hogy belenézz! És azt nem mondta, hogy miért kell belenéznem? Nem. Azt nem akarta megmondani. Csak olyan... fenyegetően beszélt. Rettenetes volt! Tényleg meg tudja tenni, amivel fenyegetőzött, Szép? Tényleg Vissza tudja fordítani a Visszakövetelést? Szeptimusz mérgesen bökdöste cipője orrával a márványlapot. Igen, meg tudja tenni, Jen. Huszonnégy órán belül, ha van benne gyakorlata, márpedig lefogadom, hogy van neki! Lefogadom, hogy már egy csomószor megtette. Megmentett valami szegény szerencsétlent, aztán váltságdíjat követelt tőlük. Borzalmas egy nőszemély! - morogta Jenna. - Gyűlölöm! Marcia azt mondja, senkit sem szabad gyűlölni - mondta Szeptimusz. - Azt mondja, először mindig próbáljuk magunkat az illető bőrébe képzelni, mielőtt megítéljük! Marcia szerintem soha nem bírná más bőrébe képzelni magát - mondta Jenna. - Kivéve, ha az bíborszínű kígyóbőr, és hegyes orrú cipőt csináltak belőle, csinos kis aranygombokkal! Szeptimusz felnevetett, aztán elcsöndesedett. Elhallgatott Jenna is. Mindketten úgy érezték, hogy a tekintetüket vonzza valami a Tükör felé, de egyikük sem nézett bele. Végül Szeptimusz kibökte: Hát akkor most belenézek, Jen! Most? - kérdezte Jenna szinte sikoltva. Igen. Legyünk túl rajta! Végtére is, mi történhet? Legfeljebb látok valami borzasztó, vénséges szellemet vagy Lényt, és ez minden. A puszta látvány nem tehet kárt az emberben, igaz? Nem. Gondolom, nem... - felelte Jenna nem túl nagy meggyőződéssel. Úgyhogy akkor most megteszem. Te menj vissza a szekrénybe, és én is jövök egy pillanat múlva. Rendben? Nem, nem hagylak itt egyedül - tiltakozott Jenna. De ha egy Szellem Várakozik rám a Tükörben, Jen, akkor azt neked nem szabad látnod! Mert akkor téged is Kísérteni fog. Én tudom, hogyan kell elbánni a Szellemekkel, de te nem. De hát... - tétovázott Jenna. Menj csak, Jen! Kérlek! - Szeptimusz rámosolygott Jennára. - No, menjél szépen! Jenna habozva elindult felfelé az ezüstlépcsőn a bájitalos szekrény felé. Amint Jennát kívül tudta az Öltözőszobán, Szeptimusz mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa az idegeit. Aztán belenézett a Tükörbe. Először nem látott semmit. Olyan sötét volt a tükörlap, mint egy mély tó a lápon. Szeptimusz közelebb hajolt, és azon töprengett, vajon miért nem látja a saját tükörképét, és közben minden erejét megfeszítve próbálta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy mindjárt mindenféle borzalmas Szellemeket fog látni a válla fölött, amint őrá Várakoznak. Minden rendben? Belenéztél már a Tükörbe? - hallotta Jenna hangját a szekrényből. Ühm... igen. Éppen most nézek bele... És mit látsz? Semmit... semmit az égvilágon... csak sötétséget... de nem, várj egy kicsit... Most mintha látnék valamit... hát... hát ez fura! Egy öregembert... aki énrám bámul! És mintha meg lenne lepődve. Egy öregembert? - kérdezte Jenna. Oh, hát ez tényleg fura... Mi fura? - Jenna hangja aggodalmasan csengett. Hát, ha fölemelem a jobb kezemet, ő is fölemeli. Ha a homlokomat ráncolom, ő is ráncolja. Mintha a tükörképed lenne? Aha. Oh, már tudom, mi ez... ez egy olyan jövőbe látó Tükör. Régen nagyon népszerűek voltak. A vásárosok hozták őket magukkal. Megmutatják, hogy festesz majd közvetlenül a halálod előtt. Ez borzalmas, Szép! - kiáltott le Jenna. Aha. Egyáltalán nem akarok így kinézni, soha életemben. Uhh! Figyelj csak, ha kidugom a nyelvem, akkor ő is... hé! Mi az? - Jenna nem bírta tovább. Leszáguldott a lépcsőn, és még épp idejében ért vissza az Öltözőszobába, hogy lássa, amint Szeptimusz hátrébb szökken a Tükörtől, megcsúszik a fényes márványpadlón és elesik. Ahogy Szeptimusz föltápászkodott, hogy kimeneküljön a szobából, Jenna felsikoltott. A Tükörből két vénséges, összeaszott kéz nyúlt elő. A hosszú, csontos ujjak, amelyek meggörbült, sárga körmökben végződtek,

Szeptimusz köntöse után kaptak, megragadták, aztán átfogták Szeptimusz derekát, belekapaszkodtak a Varázslóinas övébe, és húzni kezdték a Tükör felé. Szeptimusz vadul rúgkapálva próbált szabadulni a belékapaszkodó karmoktól. Jen! Segíts, Je... - ordította, aztán hirtelen csönd lett. Szeptimusz feje eltűnt a Tükörben, mintha egy tintával teli medencébe süllyedt volna. Jenna lerohant a lépcsőn és keresztülszánkázott a padlón, miközben elborzadva látta, amint Szeptimusz válla is villámgyorsan eltűnik a Tükörben. Előreugrott, megragadta Szeptimusz lábát, és teljes erejével húzni kezdte visszafelé. Lassan, nagyon lassan Szeptimusz kezdett előbukkanni a Tükörből. Jenna úgy kapaszkodott belé, mint kutya a csontba, és megfogadta magában, hogy soha, de soha nem ereszti el. Apránként, mintha a Marramiláp fekete iszaptócsájából bukkanna elő, Szeptimusz feje kiszabadult a Tükörből. Vigyázz, Jen! Nehogy téged is elkapjon! - kiáltotta hátrafordulva. Jenna felnézett, és egy arcot látott, amit soha többé nem felejtett el hátralévő életében. Egy öregember arca volt az: egy ősöreg emberé. Nagy, hosszú orra volt, és beesett, merev pillantású szeme, amely, úgy tűnt, meglepődve tekint Jennára, mintha ismerné. Hosszú, sárgásfehér tincsei lecsüngtek a vállára, és fennakadtak hatalmas, vén fülén. Szája, amely mindösszesen három nagy, rozoga sírkőre emlékeztető fogat rejtett, széles grimaszba rándult az erőfeszítéstől, miközben megpróbálta Szeptimuszt elrángatni Jennától. És nem hiába próbálkozott: váratlanul, hatalmas erővel rántott egyet a fiún, és Szeptimusz egy szemvillanás alatt eltűnt a Tükörben. Jenna pedig egyedül maradt az Öltözőszobában, és döbbenten bámult arra, ami Szeptimuszból ottmaradt: a kezében szorongatott két öreg, barna, üres bakancsra. Amikor már minden lábujja kék-zöld volt, annyit rugdosta a Tükröt, és egészen berekedt, annyit sikoltozta, hogy „azonnal add vissza Szeptimuszt!", Jenna fölrohant a lépcsőn, kezében még mindig Szeptimusz bakancsát szorongatva. Amint visszaért az Illékony Bájitalokat és Különleges Mérgeket tároló szekrénybe, bevágta a csapóajtót, és kinyitotta az üres polcok alatt rejtőző, legalsó fiókot. Újra hallotta az ismerős, fémes kattanást, és miközben levegő után kapkodott, türelmetlenül várt, míg valami odébb csúszott a szekrényben, és Jenna orrát megcsapta a főtt kelkáposzta ismerős szaga. Jenna kilökte az ajtót, és kilépett Zelda néni kunyhójába. Aú! - jajdult föl egy riadt hang a tűz mellett heverő szőnyeg felől. Egy csapzott hajú, öreg bőrövvel átkötött, egyszerű barna köntöst viselő fiú ugrott talpra rémült arccal. Aztán amikor Jennát meglátta, a Farkasfiú szemlátomást megkönnyebbült. Áhá, szóval te vagy az? - kérdezte. - Visszahúz a szíved, mi? - Aztán meglátta Jenna arckifejezését. Jenna, mi a baj? Oh... 409-es! - zihálta Jenna, aki eltanulta Szeptimusztól, hogy a Farkasfiút a régi, Fiatalok Hadseregében megszokott nevén szólítsa. - Hol van Zelda néni? Beszélnem kell vele! Most azonnal! A Farkasfiú megkönnyebbülten, hogy akadt valamilyen ürügy befejezni az olvasást, lecsapta a kezdőknek szóló, bájitalos olvasókönyvét a tűz mellé, és odasietett Jennához. Annak idején, a Fiatalok Hadseregében, sehogy sem sikerült megtanulnia olvasni, annyira rettegett az írás- és olvasástanítójától. És most, bármilyen türelmesen és kitartóan próbálkozott is Zelda néni, a Farkasfiú számára még mindig tökéletes rejtély maradt, hogyan képesek a betűk szavakká összeállni. Nincs itthon az öreglány! - közölte most Jennával. - Kiment a lápra mindenféle gyógyfüveket vagy miket gyűjteni. Hé, az ott a kezedben nem a 412-es cipője? Jenna boldogtalanul bólintott. Nem volt ugyan teljesen biztos benne, hogy Zelda néni tudni fogja, mi a teendő, de most... Nekidőlt a szekrényajtónak, és hirtelen mérhetetlen fáradtság fogta el. Én nem tudok segíteni? - kérdezte a Farkasfiú csöndesen, és sötétbarna szemét aggodalmasan függesztette Jennára. Nem tudom... - Jenna valósággal nyüszített kétségbeesésében, de aztán észbe kapott. Muszáj megőriznie a nyugalmát, mondta magának. Muszáj rájönnie, mit kell tennie. Muszáj. A 412-es bajban van, igaz? - kérdezte a Farkasfiú. Jenna csak bólintott, mert félt, ha megszólal, elcsuklik a hangja. A Farkasfiú átfogta Jenna vállát. - Hát akkor mennünk kell, hogy kihúzzuk a slamasztikából... igaz? Jenna bólintott. Veled megyek. Várj csak, hagyok egy cédulát Zelda néninek, hogy tudjon róla hová lettünk! - A Farkasfiú odarohant Zelda néni íróasztalához, amely meglehetősen komikusan festett, mert minden egyes lába kacsalábban végződött, és volt két karja is, hogy segítsen a papírmunkában. Mindkét furcsaságot Dicsfalvi Marciának köszönhette. Zelda néni utálta is őket, de a Farkasfiú megtanulta, hogyan fordítsa őket a maga hasznára. Egy papírlapot, légy szíves! - mondta a karoknak. A két meglehetősen ormótlan kéz, amelyben a karok végződtek, matatni kezdett a fiókban, kihúzott egy gyűrött papírlapot, kisimította, és takarosan elhelyezte az asztallapon. Tollat, légy szíves! - mondta a Farkasfiú.

A jobb kéz felemelt egy lúdtollat az asztalon heverő tálcáról, és meglepően kecsesen odatartotta a papírlap fölé. Akkor most írjad: Kedves Zelda néni... na mi az, mi baj van? - kérdezte, mert a bal kéz türelmetlenül dobolt az ujjaival a papírlapon. - Oh, sajnálom. Tintát, légy szíves! És most írjad: Kedves Zelda néni, elmentünk Jennával, hogy megmentsük a 412-est. Szeretettel a 409-es. Ja, igen! És Jenna. Szeretettel, Jenna is. Ez az, igen, köszönöm! Köszönöm, végeztünk! Tedd le a tollat. Nem, nem kell az itatós, csak hagyd ott a lapot az íróasztalon, és gondoskodj róla, hogy Zelda néni észrevegye! - A kezek meglehetősen körülményesen elrakták a tollat, az¬tán a karok keresztbe fonódtak, kissé mérgesen, mintha elégedetlenek lennének, amiért ilyen kevés munkát adtak nekik. Menjünk! - mondta Jenna, és újra belépett az Illékony Bájitalok és Különleges Mérgek szekrényének ajtaján. Megyek már! - kiáltotta a Farkasfiú, aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, visszarohant a tűzhöz, és felkapott egy még érintetlen kelkáposztás szendvicset. Jenna gyanakodva pislogott a szendvicsre. Te ezt tényleg szereted? - kérdezte. Nem én! Ki nem állhatom. De a 412-es szereti. Gondoltam, talán örül majd neki. Sajnos, nem hinném, hogy most egy kelkáposztás szendviccsel segíteni lehetne rajta, 409-es! sóhajtotta Jenna. Jó, jó... Figyelj, megyek utánad, és közben mindent elmondhatsz. Oké? Amikor a Farkasfiú és Jenna kisvártatva előbukkantak a szekrényből a Királynő szobájában, a Farkasfiú igencsak komor kedvében volt. Jenna elmondta neki, mi történt. Elhaladtak a Királynő karosszéke előtt, de nem látták, milyen döbbenten bámult rájuk a Királynő kísértete. Sehogy sem értette, hogyan változhatott meg ilyen hirtelen ennyire Szeptimusz. Hogyan lett a csinosan öltözött Varázslóinasból ez az elvadult külsejű fiú. Amikor a Farkasfiú elhaladt a kísértet előtt, érezte, hogy a tarkóján felborzolódik a szőr: körülnézett, akárcsak egy ellenséget szimatoló vadállat, és torka mélyéből halkan felmordult. Van itt valami fura, Jen! - suttogta. Jenna összeborzongott. Megrémítette a Farkasfiú vad morgása. Gyere! - mondta. - Menjünk innét! Megragadta a Farkasfiú kezét, és kivonszolta az ajtón. Odakinn Dzsinn Dzsenni, a nemrégiben megválasztott Titkos Főirattáros már várta őket. - Dzsinn kisasszony! - kiáltott fel Jenna, amikor megpillantotta a Főirattárost lenyűgöző, arannyal áttört, indigókék köntösében, és döbbenten bámult a váratlan látványra. Honnét tudta Dzsinn Dzsenni, hogy ő éppen hol jár? És azt vajon honnét tudta meg a Főirattáros, merre van a Királynő Szobája? Hiszen ezt még Marcia sem tudja. - Fenséges Hercegnő! - kezdte Dzsinn Dzsenni kissé zihálva. Tisztelettudóan meghajtotta a fejét, új selyem köntöse minden mozdulatára halkan suhogni kezdett. - Kérlek, ne szólíts így! - mondta Jenna haragosan. - Szólíts egyszerűen Jennának! Még nem vagyok Királynő! És nem is akarok az lenni soha, de soha! Mert még a végén belőlem is olyan rettenetes nőszemély lenne, aki rettenetes dolgokat követ el másokkal szemben! Borzalmas! Dzsinn Dzsenni aggodalmasan pillantott Jennára, és nem tudta, mit válaszoljon. A Titkos Főirattárosnak nem voltak gyermekei, és egy roppant nagyképű és koraérett Templomi írnoktól eltekintve, akivel egy Távoli Országban találkozott, egyetlen tizenegy éves lánnyal sem beszélt azóta, hogy ő maga betöltötte a tizenegyet. Dzsinn kisasszony egész életét a munkájának szentelte, hosszú évekig utazgatott Távoli Országokban, hogy megismerkedjék a tudás különféle birodalmainak ősi titkaival. De a Vár rejtelmeinek kutatásával is eltöltött néhány évet, és most elégedetten állapította meg, hogy ez a néhány év nem volt elvesztegetett idő. Szóval Jenna - helyesbített Dzsinn Dzsenni. - Marcia asszony látni szeretne. A Varázslóinasa eltűnt, és Marcia asszony a legrosszabbtól tart. Dzsinn Dzsenni pillantása megállapodott Szeptimusz bakancsán, amely a fűzőjénél fogva lógott Jenna jobb kezéből. Jól sejtem, hogy csakugyan valami ilyesmi történt? Jenna csodálkozva bólintott. Vajon honnét tudhatta meg Marcia máris, hogy mi történt? - töprengett. Aztán beleszimatolt a levegőbe. Aztán még egyszer. A helyiségben furcsa módon sárkányürülék szaga terjengett. Dzsinn Dzsenni is szimatolni kezdett. Aztán vadul hozzádörzsölte a jobb cipője - egy csinos, fekete fűzős cipő - talpát a márványpadló¬hoz, megnézte, aztán újra a padlóhoz dörzsölte. Jól sejtem-e azt is, hogy a Királynő Szobájában van egy Tükör? - Dzsinn Dzsenni ragyogó zöld szemét várakozásteljesen Jennára függesztette. Dzsenninek rengeteg elmélete volt mindenfélékről, és most roppant izgalommal töltötte el a gondolat, hogy ezeknek egyike talán éppen most fog beigazolódni. Jenna nem felelt, de erre nem is volt szükség. Nyilván voltak a Várban elegen, akik sokkal jobban tudtak olvasni

az emberek arckifejezéséből, mint a Titkos Főirattáros, de a Jenna arcára kiülő megdöbbenést nem lehetett félreérteni. - Fenséged talán nincs tudatában, Jenna, de én kimerítő tanulmányokat folytattam az Alkimisztikus Tükrök tárgykörében. Kimerítőeket! Sőt, van is egy példányunk a Titkos Kamránkban! Ma reggel valami zavart észleltem a Tükörben. Azon nyomban a Varázslók Tornyába siettem, hogy amint arra a Szerződésünk kötelez, jelentést tegyek a dologról, és éppen szembetalálkoztam Dicsfalvi asszonnyal, amint igen zaklatott állapotban éppen elhagyni készült a Tornyot. Ebből én a magam részéről levontam a szükséges következtetéseket, és most megkérném, hogy ha lehetséges, fáradjon el velem a Kézirattárba! - mondta a Főirattáros olyan hangsúllyal, mintha egy egész előadóteremnyi, különösen nehéz felfogású diákhoz beszélne. - Dicsfalvi Marcia asszonyt is arra kértem, hogy ott találkozzék velünk. Marcia volt az utolsó ember, akit Jenna éppen most látni szeretett volna, mert tudta, hogy meg kell mondania neki: ő, Jenna volt az oka Szeptimusz eltűnésének. De amikor Dzsinn Dzsenni megemlítette, hogy van egy másik Tükör is a Kézirattárban, Jenna újra reménykedni kezdett. Lehetséges, hogy az az öregember a Tükörben mindössze valamelyik fura, öreg írnok volt azok közül, akik ott dolgoztak abban a rémületes Varázsigealagsorban, amelyről Szeptimusz annyit mesélt? Lehetséges, hogy egyszerűen csak a Kézirattárba vonszolta el Szeptimuszt? Lehetséges, hogy Szép ebben a pillanatban is ott vár rá, és a nap hátralévő részét azzal tölti majd, hogy újra meg újra részletesen elmeséli neki, mi történt vele, míg a végén neki a könyökén jön ki az egész? Lehetséges... Jenna most már alig várta, hogy ott legyenek a Kézirat¬tárban. Követte a fürge léptekkel haladó, csillogó szemű Főirattárost végig a keskeny, kanyargós lépcsőn. A Farkasfiú, aki idáig meghúzódott az árnyékban, és igyekezett beleolvadni a környezetébe, mint afféle erdei lény, hiszen a szíve mélyén még mindig az volt, csatlakozott hozzájuk. Dzsenni összerezzent ijedtében, amikor meglátta. A lépcső lábánál Dzsenni újra a padlóhoz dörzsölte a cipőjét, aztán a mellék-ajtón át kilépett a toronyból. - Kijelenthetem - mondta Dzsenni fontoskodva, miközben sietős léptekkel haladt a Vártorony háta mögött kanyargó ösvényen -, roppant megnyugtató érzés, amikor az embernek bebizonyosodik valamelyik elmélete. Sorra vettem a lehetőségeket, hogy hol lehet a Királynő szobája, de sorra el is kellett vetnem őket, míg a végén csak kettő maradt. Az egyik az volt, hogy odalenn van - Dzsinn Dzsenni kezével a folyóparton álló, régi nyári lak felé intett, amelynek nyolcszögű, arany teteje éppen akkor bontakozott ki a kora reggeli, folyami ködből. Természetesen, Jenna, tisztában voltam vele, hogy Fenséged kulcsa nyilván mindkettőt nyitja, de a nyári lakkal kapcsolatban semmi egyéb nem látszott stimmelni, bár azon azért elgondolkodtam, vajon a Fekete Bestia feliratot nem azért helyezték-e el fölötte a különféle Királynők, hogy távol tartsák onnét az embereket. De természetesen, miután az összes tényt megvizsgáltam és kellőképpen megfontoltam, végül is rájöttem, hogy a másik hely lesz az igazi. Roppant izgalmas! - Izgalmas? - mormolta Jenna alig hallhatóan, miközben azon töprengett, vajon Szeptimusz eltűnése is csak egy szórakoztató, tudományos feladványt jelent-e a Főirattáros számára. Dzsinn Dzsenni, Jennával és a Farkasfiúval a sarkában megkerülte a Vártornyot, és kilépett a Palota elé. Átvágott a gyepen a Kapu felé igyekezve, és miközben lábuk sötét nyomokat hagyott a harmatos fűben, a Titkos Főirattáros folytatta különféle kedves elméleteinek részletes ismertetését, mert Dzsenninek ezúttal olyan közönsége akadt, amelynek nem állt módjában faképnél hagyni őt előadása kellős közepén, és Dzsenni úgy döntött, nem hagyja kihasználatlanul ezt a remek alkalmat. Csakhogy a közönség nem igazán volt alkalmas rá, hogy Dzsenni tudományát méltányolja: Jenna annyira aggódott Szeptimuszért, hogy nem bírt odafigyelni, a Farkasfiú pedig megpróbálta ugyan követni Dzsenni fejtegetéseit, de az első mondat után felhagyott vele, mert attól, ahogy Dzsinn Dzsenni beszélt, megfájdult a feje. Bármilyen apró termetű volt is, Dzsenni igen gyors tempót diktált, és rövidesen már a Varázslók Útján szedték a lábukat, amely épp most kezdett megélénkülni. A Varázslók Útja a Vár egyik legrégebbi utcája volt. A széles, egyenes sugárutat gyönyörű, ezüst fáklyatartó oszlopok szegélyezték. A Palota kapujától egészen a Varázslók Tornyába vezető Nagy Boltívig tartott. Az utat szegélyező házakat és boltokat a legrégebbi, sárga mészkőből építették. Azokat a kőbányákat, amelyekből ezt a mészkövet bányászták, már réges-régen bezárták. A viharvert, elgörbült falakban volt valami barátságos, amit Jenna nagyon szeretett. A Varázslók Útjának mentén számtalan kis bolt és nyomda működött, amelyek mind nyomtatványokat, tintát, könyveket, füzetkéket és tollakat árultak, valamint mindenféle szemüveget és fejfájás elleni tablettát azoknak, akik túl sokáig olvasgattak különböző sötét sarkokban. Amikor aznap reggel a boltosok és a nyomdászok kikukucskáltak homályos ablakukon, és úgy határoztak, nem rakják ki az árujukat ilyen nyirkos időben, az első dolog, amit megpillantottak, a Titkos Főirattáros volt, amint gyors léptekkel halad végig a Varázslók Útján, sarkában egy fura, kócos fiúval, valamint a Hercegnővel, aki egy pár elnyűtt bakancsot tart a kezében. Amikor megtették az út kétharmadát, Jenna és társai megálltak egy apró, bíborszínűre festett üzlet előtt, amelynek ablakában olyan magasan álltak az újságok és a könyvek, hogy nem lehetett belátni rajta. Az ajtó fölött a 13-as szám állt, az ablak fölé pedig ezt írták: EGYESÜLT MÁGIKUS KÉZIRATTÁR ÉS VARÁZSIGEELLENŐRZŐ IRODA. Dzsinn Dzsenni, akinek gömbölyded alakja szinte teljesen kitöltötte a keskeny bejáratot,

ünnepélyes pillantással mérte végig Jennát és a Farkasfiút: - A Titkos Kamrába általában nem léphet be senki, ha¬csak előzőleg nem oktatták ki a Kézirattár házirendjére közölte jelentőségteljesen. - A mostani, bonyolult helyzetre való tekintettel azonban kivételt teszek a Hercegnővel, de csakis a Hercegnővel. Ami azt illeti, van rá bizonyos esély, hogy eljárásom nem precedens nélküli: okom van azt hinni, hogy a régi idők Királynői közül néhány bebocsáttatást nyert a Kamrába! - Azzal a Kézirattár ajtaja halk ping hangot hallatva kinyílt, és Dzsinn Dzsenni belépett.

Mit mondott? - fordult a Farkasfiú Jennához. Azt mondta, hogy te nem jöhetsz be - mondta Jenna. -Oh. Vagy legalábbis a Titkos Kamrába semmi esetre. Miféle kamrába? A Titkos Kamrába. Nem tudom, mi lehet az, de Szép sokat mesélt róla. Ő már járt ott. Talán most is ott van! - mondta a Farkasfiú, és felragyogott az arca. Hát, nem is tudom... talán! - mondta Jenna, de nemigen merte remélni, hogy csakugyan így lesz. Akkor csak menj, és nézz körül. Én meg idekinn Várok, ahogy az a nő mondta, és perceken belül újra találkozunk, én, te meg a 412-es. Ehhez mit szólnál? Jenna elvigyorodott. Remekül hangzik - mondta, és követte Dzsinn Dzsennit a Kézirattár belsejébe. mikor Jenna belépett a Kézirattár ^külső irodájába, valami fura zajt hallott az ajtó mögül: mintha egy bánatos hörcsög fojtott sikolya lett volna. Bekukucskált, és egy kissé pufók, dús fekete hajú fiú árnyalakját látta beszorulva a kilincs mögé. - Bogár? - kérdezte. - Te vagy az? A bánatos hörcsög, aki valójában Bogár volt, és éppen kitárta az ajtót a Titkos Főirattáros előtt, újabb fojtott sikollyal válaszolt, amelyet Jenna „igen"- ként értelmezett. Jenna aggodalmasan pillantott körül a Kézirattárban, és nagy kő esett le a szívéről, mert sehol sem látta Marciát. - Erre, Jenna, kérném! Kénytelenek leszünk Marcia asszony távollétében elindítani az eljárást! - Dzsinn Dzsenni hangja valahonnét az iroda túlsó végéből jött, és Jenna sietős léptekkel megindult arrafelé, megkerült egy jókora íróasztalt a helyiség túloldalán, majd csatlakozott a Főirattároshoz, aki egy kis ajtó mellett állt. Az ajtó egy félig fa, félig üveg válaszfalból nyílt. Dzsinn Dzsenni belökte az ajtót, és Jenna követte a Főirattárost a tulajdonképpeni Kézirattárba. A teremben uralkodó mélységes csöndet csak a tollak sercegése és időnként egy-egy letört tollhegy reccsenése törte meg. Huszonegy írnok dolgozott keményen: Ráolvasásokat, Varázsigéket, Rontásokat és Bűvigéket másoltak, olykor-olykor pedig megírtak egy szerelmes levelet is azoknak, akik szerettek volna nagy hatást tenni a címzettre. Minden egyes írnok egy magas íróasztalnál kuporogva dolgozott, melynek lapjára apró, sárga fénytócsát vetett a boltozatos mennyezetre felfüggesztett huszonegy olajlámpás. A lámpások hosszú és olykor veszedelmesen elvékonyodott kötelekről lógtak. A Titkos Főirattáros intett Jennának, hogy kövesse. Jenna azon kapta magát, hogy lábujjhegyen oson a magas padsorok között, miközben minden egyes írnok fölpillantott a munkájából, hogy megnézze magának a Hercegnőt, és azon töprengett, vajon mit keres ott, és mi a csudának hurcol magával egy pár öreg bakancsot. Huszonegy szempár figyelte, amint Jenna követi Dzsinn Dzsennit a keskeny folyosóra, amely a Titkos Kamrába vezetett. Az írnokok meglepett pillantásokat váltottak, egyesek csodálkozva húzták fel a szemöldöküket, de szólni nem szóltak semmit. Amint Jenna eltűnt a folyosó első kanyarulatában, újra felhangzott a papíron vagy pergamenen kapirgáló tollhegyek sercegésének megszokott zaja. A hosszú, sötét átjáró, amely a Titkos Kamrába vezetett, hétszer kanyarodott és hétszer tért vissza önmagába, hogy útját állja az elszabadult varázsigéknek, vagy bárminek, ami megpróbál elszökni a Kamrából. Ugyanakkor a fénynek is útját állta, de Jenna mindig arrafelé ment, amerről Dzsinn Dzsenni selyem köntösének suhogását hallotta, és rövidesen kilépett egy apró, fehér, kerek szobába. A helyiség gyakorlatilag üres volt. A közepén egy egyszerű asztal állt, amelynek közepére égő gyertyát helyeztek, de Jenna pillantását nem a gyertya vonzotta magára, hanem a Tükör. A borzalmasan ismerős, magas, sötét Tükör, díszes keretben, amely ott állt a Titkos Kamra durván vakolt falának támasztva. Dzsinn Dzsenni látta, amint Jenna arcáról lehervad a remény. Nem, Szeptimusz nem volt itt, csak egy másik Tükör, márpedig ha volt valami, amit Jenna nem akart többé látni, hát az a Tükör volt. Tanulmányaim során - szólt a Főirattáros -, úgy értesültem, hogy az első ilyen Tükrök még egyszerű, egyirányú átjárók voltak, és számításaim alapján merem állítani, hogy ez a Tükör is egy ilyen korai modell, és ugyanakkor készült, mint az, amelyik a Palotában van. Gyanítom, hogy ez a példány valójában úgy került vissza ide arról a bizonyos helyről... Arról a helyről, ahol most Szeptimusz van? - kérdezte mohón, újra éledező reménységgel Jenna. Úgy van. Bárhol legyen is az. Szóval azt szeretném tudni - folytatta Dzsenni -, hogy ez a Tükör pontosan ugyanolyan-e, mint az a másik, amelyik a Királynő Szobájában van? Az a másik... nem mondhatnám éppenséggel, hogy a Királynő Szobájában van - mondta Jenna.

Oh! - A Főirattáros szemlátomást meglepődött. - De akkor hol van? Fölkapott egy ceruzát és egy jegyzettömböt az asztalról, és ott állt, készenlétben, hogy lejegyezze ezt a fontos új információt. Csakhogy az nem akart megérkezni. Azt sajnos, nem árulhatom el! - mondta Jenna, ugyanolyan fontoskodó, hivatalos hangon, mint a Főirattáros. Fölbosszantotta ez a tolakodó kérdés. A Királynő szobájának titkai egyáltalán nem tartoztak a Főirattárosra! Dzsinn Dzsenni szemlátomást nem örült ennek a válasznak, de nem tehetett semmit. De azért nem tágított. De azért ez a Tükör, ugye, ugyanolyan, mint az a másik Tükör, bárhol legyen is az? - kérdezte. Azt hiszem - felelte Jenna. - Nem emlékszem pontosan arra a másikra. De az biztos, hogy annak is ugyanilyen fekete volt az üvege... és ugyanilyen borzasztó érzése lett tőle az embernek... Ez a megfigyelés nem igazán perdöntő - szólt Dzsinn Dzsenni. - Miután ezek a tükrök, bizonyos mértékig, annak függvényében, mennyire érzékeny az illető személy az ilyesfajta jelenségek iránt, a tulajdon Várakozásainkat tükrözik. Jenna kezdte már sejteni, mit érezhetett az előbb a Farkasfiú. Hogy mit csinálnak? - kérdezte. Azt látjuk bennük, amire számítunk! - felelte Dzsinn Dzsenni energikusan. -Oh! A Főirattáros leült az asztal mellé, és kihúzott egy fiókot. Elővett belőle egy jókora, bőrbe kötött noteszt, egy számokkal teleírt papírköteget, egy tollat és egy kis üveg zöld tintát. Köszönöm, Jenna - mondta, anélkül, hogy fölnézett volna. - Azt hiszem, most már mindent tudok, amire szükségem van. Úgyhogy folytatnám a munkámat. Jenna türelmesen Várt néhány percig, aztán, mivel a Főirattáros semmi jelét nem adta, hogy be akarná fejezni az irkálást, megkérdezte: Szóval... Szeptimusz visszajön ide, ugye? A Titkos Főirattáros fölnézett, de szemlátomást már másutt, a számok és a következtetések világában járt. Talán igen - felelte. - Talán nem. Ki tudja? Én azt reméltem, hogy maga tudja - morogta Jenna dühösen. Esetleg - felelte Dzsinn Dzsenni szigorúan -, meg tudom majd mondani, ha befejeztem a számításaimat. És az mikor lesz? - kérdezte Jenna nyugtalanul, mert hirtelen úgy érezte, egy percig sem bír tovább Várni: muszáj viszontlátnia Szeptimuszt, és megtudni tőle, mi történt vele. Úgy mához egy évre, ha minden jól megy - felelte a Főírástudó. Mához egy évre? Ha minden jól megy. Jenna komoran visszaindult a külső irodába. Ahogy a Hercegnőt meglátta, Bogár felugrott az íróasztala mögül. A füle hirtelen skarlátvörös lett: hörcsögszerű nyöszörgést hallatott, és azt mondta. Hé! Mi van? - tört ki Jenna. Ühm. Csak azt szeretném kérdezni... Mi van? Ühm... Szép jól van? Nem, nincs jól! - csattant fel Jenna. Bogár fekete szeme elfelhősödött az aggodalomtól: Sejtettem. Jenna gyors pillantást vetett Bogárra: Honnét tudtad? Bogár vállat vont. A cipőjéről. Csak egy pár van neki. És az itt van nálad! Én pedig vissza fogom adni neki! - mondta Jenna, és megindult az ajtó felé. - Még nem tudom, hogyan fogom megtalálni, de megtalálom. És az is biztos, hogy nem Várok vele egy évig! Bogár elvigyorodott. Hát ha csak erről van szó, nem lesz nehéz dolgod! Oh, ha-ha, Bogár! Nagyon vicces! Bogár nagyot nyelt. Nehezen viselte, hogy Jenna haragszik rá. Nem, nem, félreértettél. Nem vicceltem. Ez az igazság! Szépet könnyű lesz megtalálni. Most, hogy Megjelölt magának egy sárkányt. Jenna keze már a kilincsen volt, de most megtorpant, és rámeredt Bogárra. Ezt hogy érted? - kérdezte lassan. Nem merte remélni, hogy Bogár tudja a választ arra a kérdésre, amire a főnöke, a Titkos Főirattáros nem. Úgy értem, hogy egy sárkány mindig megtalálja a Megjelölőjét! - mondta Bogár. - Mindössze annyit kell mondanod neki, hogy Keresd! És sitty-sutty, már indul is, hogy megkeresse! Pofonegyszerű! És te is

elmehetsz vele, ha akarsz, hiszen te vagy a Navigátora! Csak egy Locum Tenenset kell csinálnod, ez minden. Probléma megoldva! - Bogár elégedett képpel fonta össze a karját a mellén. Bogár, el tudnád ezt... öhm, el tudnád ezt mondani még egyszer? Csak most egy kicsit lassabban, ha lehetne? Bogár Jennára vigyorgott. Várj egy kicsit! - mondta. Kirohant az ajtón, és eltűnt a Kézirattár hátsó helyiségében. Jenna már aggódni kezdett, mi történhetett vele, amikor kivágódott az ajtó, és újra megjelent Bogár, a kezében egy ragyogó vörös-arany konzervdobozzal. A dobozt odanyújtotta Jennának. A tied! - mondta. Az enyém? - Aha. Oh, hát akkor köszönöm szépen! - mondta Jenna. Kis ideig némán álltak, míg Jenna a dobozt nézegette, és elolvasta a feliratát. SZÁJZÁR CUKORKAKÉSZÍTŐ TÁRSASÁG LEGFINOMABB KARAMELLÁJA. Ez állt vékony, fekete betűkkel a fedelén. Kérsz egy karamellát, Bogár? - kérdezte Jenna, és meg¬próbálta felfeszíteni a konzervdobozt. Nem cukorka van benne - mondta Bogár, és elvörösödött. Nem? Várjál, kinyitom neked! Jenna visszaadta Bogárnak a dobozt. A fiú bajlódott vele néhány pillanatig, aztán a fedél fölpattant, és egy csomó nagyon vékony bőrdarabkaszerű valami hullott belőle a padlóra. A legtöbbje szemlátomást megpörkölődött, összegyűrődött vagy szakadt volt. A levegőt átható sárkányszag töltötte meg. Bogár ziláltan, kihevülve letérdelt, hogy összeszedegesse a levedlett sárkánybőr darabokat. Ez nem cukorka - motyogta Bogár, miközben a bőrdarabkákat szedegette. Nem, csakugyan nem! - helyeselt Jenna. Hanem Navigátornak való izé... - bocsátkozott a részletekbe Bogár. Fölkapott a földről egy hosszú, zöld bőrdarabot, és föltartotta a levegőbe. - Keresd! - mondta. Aztán egy megpörkölődött, vörös bőrfoszlányt vett föl a földről: - Tüzet fúj! - magyarázta. Utoljára azt is megtalálta, amit keresett: egy sokszorosan összehajtogatott vékony, papírszerű anyagból készült lapot. Diadalmasan felmutatta: Locum Tenens! Oh. Hát köszönöm szépen, Bogár. Igazán nagyon kedves tőled. Bogár még jobban elpirult. Nem tesz semmit. Úgy értem... öhm, tudod, amikor te lettél Tűzköpő Navigátora Szép mellett, én összeszedegettem minden anyagot, amit találtam a Navigátorokról, és beleraktam ebbe a cukorkás dobozomba. Abba, amit a nénikémtől kaptam a Télközép Ünnepére. Remélem, nem haragszol érte - tette hozzá szégyenlősen. - Már úgy értem, remélem, nem gondolod rólam, hogy a más dolgába ütöm az orrom, vagy ilyesmi. Nem, persze, hogy nem. Mindig is utána akartam nézni, mit is jelent Navigátornak lenni, de valahogy sose jutottam hozzá. Azt hiszem, Szép úgy gondolta, vagyishogy úgy gondolja, a Navigátornak az a dolga, hogy levágja Tűzköpő körmét és kiganézza sárkányólat. Bogár fölnevetett, aztán hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy valami borzasztó történt Szeptimusszal. Szóval akkor... akarod, hogy megmutassam neked a Locumot? - kérdezte. A micsodát? A Locum Tenenst. A segítségével átveheted az irányítást Széptől, és Tűzköpő ezután mindent megtesz neked. Vagy legalábbis mindent megtesz, amit Szépnek megtett volna. Vagyis mindent azért nem - mosolyodott el Jenna. Hát nem. De kezdetnek megteszi. Megparancsolhatod neki, hogy „Keresd!" és már mehettek is, hogy megtaláljátok Szépet. Pofonegyszerű! Na jó, legalábbis annak kell lennie. Tessék, itt van. - Bogár óvatosan széthajtogatta a vékony, kék sárkánybőr darabot, letette az íróasztalra és kisimította. - Egy kicsit bonyolult, de azt hiszem, azért menni fog. Jenna rábámult a nagy csomó, érthetetlen jelre, amelyeket szoros spirál alakban írtak föl a bőrdarabra. A spirál vége elveszett az egyik megpörkölődött csücsökben. Még hogy bonyolult! Enyhén szólva. Jenna azt sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Lefordítom neked, ha akarod! - ajánlkozott Bogár. Jenna arca felragyogott. Megtennéd? Bogár füle megint skarlátvörös lett. Aha. Hát persze! Semmi gond! - Elővett a fiókból egy nagyítót, és összehúzott szemmel tanulmányozta a bőrdarabot. - Igazából egészen egyszerű! Kell legyen nálad valami, ami a Megjelölőé... - Bogár egy pillanatra elhallgatott, és egy pillantást vetett Szeptimusz bakancsára. - Aha... izé... ez rendben is van. Le kell raknod azt a dolgot... dolgokat... a sárkány elé, úgy értem, Tűzköpő elé, aztán ráteszed a kezed a sárkány orrára, a szemébe nézel, és azt mondod neki... figyelj, leírom neked, nehogy elfelejtsd! - Bogár a zsebébe nyúlt, előhúzott egy összegyűrt kártyát, aztán fölkapta a tollat a tintatartójából, és minden figyelmét összeszedve szavak hosszú sorát írta a kártyára. Jenna hálásan vette el tőle a kártyát.

Köszönöm, Bogár! - mondta. - Nagyon szépen köszönöm. Semmiség - mondta Bogár. - Szívesen. Bármikor. Már úgy értem... Remélem, nem lesz több bármikor. Már úgy értem... Remélem, Széppel minden rendben van, és ha... ha segítségre lenne szükséged... Kösz szépen, Bogár! - mondta Jenna kissé sírós hangon. Az ajtóhoz szaladt, és feltépte. A Farkasfiú ott állt az ablaknak támaszkodva, és szemlátomást rettentően unatkozott. - Gyere, 409-es! - mondta Jenna, és elrohant a Varázslók Útján a Nagy Boltív felé. Rövidesen ő is, a Farkasfiú is eltűntek a lazúrkő boltív kék árnyai között. Eközben a kézirattárban Bogár visszaült a helyére, és végigsimított a homlokán. Úgy érezte, elönti a meleg, és tudta, nemcsak azért, mert mindig elvörösödött, valahányszor meglátta Jennát. Ahogy Bogár hátradőlt a székén, tetőtől talpig kiverte a hideg veríték, és az iroda forogni kezdett vele. A Kézirattár minden írnoka meghallotta a csattanást, ahogy Bogár leesett a székről. Foxi, a korábbi, kegyvesztett Titkos Főirattáros fia odarohant, és látta, amint Bogár ott fekszik elterülve a padlón. Foxi szeme megakadt azon a harapásnyomon, amelyből élénkvörös folt terjedt szét a Bogár cipője és nadrágszára közt szabadon maradt bőrdarabon. - Megharapták! - ordította Foxi a megdöbbent írnokoknak. - Bogár is elkapta a Kórságot!

Pásthi Marcellusz utálta a reggeleket. Nem mintha olyan könnyű lett volna eldönteni, mikor is van reggel odalenn a mélyben, ahol kóborolni szokott. A Vár alatt vezető, Régi Út ugyan¬abban a tompa, vörös fényben fürdött. A fény az örökégő tűzgömbökből jött. Marcellusz úgy vélte, az örökégő tűzgömb az ő legjelentősebb, de mindenesetre leghasznosabb találmánya. A Régi Utat mindkét oldalán ezek a nagy üveggömbök szegélyezték. Marcellusz kétszáz évvel ezelőtt állította fel őket, amikor úgy döntött, nem bír többet a föld felszínén, a Vár eleven lakói közt élni, mert zavarta a zaj, a fény, az örökös rohangálás, és ráadásul nem érdekelte ott már az égvilágon semmi. Most pedig ott ült, borzongva a nyirkos hidegtől, az egyik gömb mellett a Nagy Kémény Lábánál, és sajnálta magát. Marcellusz tudta, hogy reggel van, mert előző éjszaka odakinn járt szokásos éjszakai sétáinak egyikén a Várároknál. Mostanában Marcellusznak már elegendő volt, ha úgy átlag tízpercenként lélegzett egyet, és az sem esett különösebben nehezére, ha kénytelen volt harminc percig meglenni lélegzet nélkül. A víz alatt élvezte a súlytalanság érzését, amitől egy időre kiállt öreg, törékeny csontjaiból az a borzasztó fájdalom. Szeretett a puha iszapban sétálgatni, olykor föl-fölszedett egy-egy aranytallért, amelyet valaki egykor a Várárok vizébe ejtett. Amikor visszatért, és átpréselte magát egy ősrégi Várárok-felügyelői Kamrán, amelyről már mindenki megfeledkezett, Marcellusz elővett egy hosszú gyertyát, megjelölte az órákat a gyertya törzsén, és a negyedik jel mellé figyelmeztetésként beszúrt egy gombostűt. Nem mintha attól tartott volna, hogy elalszik, hiszen Pásthi Marcellusz többé sohasem aludt - sőt, ami azt illeti, arra sem emlékezett már, mikor aludt utoljára -, hanem mert attól félt, hogy megfeledkezik a Megbeszélt Időpontról, holott szentül megígérte az anyjának, hogy nem fog elkésni. Amikor eszébe jutott az anyja, Marcellusz olyan grimaszt vágott, mintha Váratlanul egy szépnek ígérkező almában rothadt részre harapott volna, amelynek kellős közepén egy kövér kukac ült. Megborzongott, és összébb húzta magát cérnavékony köntösében, egy kis meleget remélve. A gyertyát lerakta egy pohárba, aztán csak ült a hideg kőpadon a Nagy Kémény tövében, és nézte, hogyan ég a gyertya az éjszakában, miközben ősrégi alkimista képletek sora bukkant fel az agyában, majd ismét el-tűntek, a maguk szokott, szeszélyes módján. Fölötte úgy nyúlt a magasba a Nagy Kémény mint egy sötétségből faragott oszlop. A kémény belsejében hideg szél örvénylett, és úgy nyüszített, ahogy valaha a Marcellusz lombikjaiba zárt Teremtmények nyüszítettek, mert szerettek volna kiszabadulni. Most már Marcellusz is pontosan tudta, mit érezhették. A gyertya egyre fogyott, Marcellusz időnként aggodalmas pillantást vetett a gombostűre, aztán felbámult a Kémény fekete tömbjére. Ahogy a láng közeledett a gombostűhöz, Marcellusz idegesen dobolt a lábával, és rágni kezdte a körmét - régi rossz szokása volt ez -, de rövidesen észbe kapott és felhagyott vele. A körmének ugyanis pocsék volt az íze. Hogy gyorsabban teljék az idő, és hogy ne legyen kénytelen arra gondolni, amit rövidesen meg kell tennie, Marcellusz gondolatban felidézte előző esti kalandját. Már sok éve nem fordult elő, hogy kinn járt volna a szabad levegőn, és mindent összevéve nem is volt olyan rossz. Felhős, sötét éjszaka volt, és kellemes köd borított mindent, amely elnyelte a zajokat. Egy darabig ott ült a Kígyó-rakpartnál és Várt, de Anya ezúttal tévedett. Nem jött arra senki. Marcelluszt ez nem zavarta túlságosan, mert szívesen időzött a Kígyó-rakparton. Kellemes emlékei maradtak abból az időből, amikor még ott lakott, annak a háznak a szomszédságában, amelyikben most azok a nevetséges vízibiciklik vannak. Ott ült a régi helyén a víz mellett, és nézte, megvannake még az aranykavicsai. Jó érzés volt újra aranyat látni, még ha el is borította őket az iszap, és csúnyán összevissza voltak karcolva, ami valószínűleg azoknak a rémes vízibicikliknek volt a bűne. Marcellusz a homlokát ráncolta. Amikor fiatal volt, neki még igazi csónakja volt. A víz akkor még mély volt, nem ez a mostani, eliszaposodott, lustán csordogáló folyó. Igen, a sodrása erős volt, tele veszedelmes örvényekkel, de akkoriban még a hajók is nagyobbak voltak, hosszú és súlyos hajótalppal, nagy, széles vitorlákkal, és arany-

illetve ezüstszínűre festett, gyönyörűen kifaragott hajótörzzsel. Igen, gondolta Marcellusz, akkoriban a hajók még hajók voltak. És a nap mindig sütött. Mindig. Egyetlen esős napra sem emlékezett. Fölsóhajtott, és kinyújtóztatta a kezét: undorodva nézte összezsugorodott ujjait, a pergamenszerű, áttetsző bőrt, amely szorosan ráfeszült az öreg csontok minden egyes bütykére és bemélyedésére, és vastag, sárga körmeit, amelyeket nem volt többé lelkiereje le¬vágni. Marcellusz újabb grimaszt vágott. Teljesen és tökéletesen visszataszító volt. Hát nincs semmi, ami megszabadítaná ebből az állapotból? Valami halvány reménység emléke suhant át az agyán, de nyomban újra ki is esett az emlékezetéből. Ez nem lepte meg, mostanában mindent elfelejtett. Hirtelen halk „ping"-hang hallatszott, ahogy a gombostű kihullott az égő gyertyából, és nekiütődött a pohár üvegének. Marcellusz fásultan föltápászkodott, körbetapogatott a Nagy Kémény belsejében, majd megragadott egy létrafokot, és föllendítette magát a vaslétrára, amelyet belülről erősítettek a vén kémény téglafalához. Aztán, mint valami furcsa majom, az Utolsó Alkimista mászni kezdett fölfelé a Nagy Kémény belsejében. Hosszabb időbe telt, míg fölért a Kémény tetejére, mint számított rá. Több mint egy óra telt el azóta, hogy elindult, amikor Marcellusz végre kimerülten és elgyöngülve fel¬húzódzkodott a kémény tetején körbefutó, széles peremre. Aztán csak ült, szorosan lehunyt szemmel, sápadtan és tüsszögve, levegő után kapkodott, és reménykedett, hogy nem késett el túlságosan. Különben Anya nagyon fog haragudni. Úgy két perccel később Marcellusz rászánta magát, hogy kinyissa a szemét. Aztán azt kívánta, bár ne tette volna. Meglátta odalenn a mélyben, a Kémény tövében a gyertyája halvány világosságát, mire szédülni és émelyegni kezdett a gondolattól, milyen magasan van. Megborzongott a nyirkos szélben, és fölhúzta a lábát a köpönyege alá: ráncos, öreg nagylábujja minta jégkockává változott volna. Talán, gondolta Marcellusz, csakugyan azzá is változott. És ekkor Marcellusz hangokat hallott: fiatal hangokat! A hangok áthatoltak a Kémény falán. Nyikorogva, mint egy rozsdás vaskapu, az Alkimista feltápászkodott, és csoszogni kezdett valami felé, ami eleinte egy sötét ablaknak tűnt a Kémény falában. Ahogy közeledett felé, látta, hogy nem közönséges ablak az, hanem inkább olyasmi, mint valami mély medence, teli az elképzelhető legsötétebb vízzel. Pásthi Marcellusz matatni kezdett elrongyolódott köpenye alatt, egy nagy, arany korongot húzott elő, és hozzáérintette a Tükör tetején lévő bemélyedéshez. Belebámult a Tükör sötétjébe - ez volt az első Tükör, amelyet életében készített -, és egy pillanatra meglepődött. Mintha álmában tenné, fölemelte a bal kezét, aztán összevonta a szemöldökét. Né¬hány pillanattal később Marcellusz kiöltötte a nyelvét, aztán ugrott. Olyan sebességgel, amely alighanem meglephette öreg csontjait. Pásti Marcellusz a Tükör felé vetette magát, és át¬lökte rajta a karját, de ujjai csak az üres levegőt markolták meg. Az Alkimista vadul káromkodni kezdett: ezt elhibázta. Elhibázta! Az a fiú - hogy is hívják? - kicsúszott a markából! Egy utolsó erőfeszítéssel még kijjebb lökte magát a Tükrön keresztül, és végre, nagy megkönnyebbülésére, megragadta a fiú köntösét. Innentől kezdve már könnyen ment a dolog. Ujjait a Varázslóinasöv köré görbítette - most jó hasznát vette a horgas körmeinek! -, és húzni kezdte. A fiú rúgkapált, de erre számítani lehetett. Amire nem számított, az Esmeralda Váratlan felbukkanása volt. Tudta, hogy a memóriája már nem a régi, és mostanság sokszor kegyetlenül megtréfálja. De azért Marcellusz tovább húzta a fiút teljes erejéből, tudta, élet-halál kérdése számára, hogy sikerüljön áthúznia, és egyszer csak a fiú cipője ottmaradt Esmeralda kezében, és Számos Szeptimusz - hát persze, ez a neve! valósággal átzúdult a Tükrön. A RÉGI ÚT Szeptimusz még akkor is vadul kapálózott, amikor átért a Tükör túloldalára. Háromszor teljes erejéből gyomorszájon vágta az Alkimistát, és jó néhányszor belé is rúgott, aminek így, a cipője nélkül, nem volt különösebb hatása, de Szeptimusznak azért jólesett. Tekergőzött és küszködött, és egy alkalommal sikerült is kiszabadulnia Marcellusz csontos markából, és rohanni kezdett visszafelé, neki a Tükörnek, hogy aztán visszapattanjon róla, akár egy kőfalról. - Ügyelj, Szeptimusz! - intette Marcellusz. Megragadta a fiú köntösét, és elrángatta a Tükörtől. - Még a végén kárt teszel magadban! Eresszen el! - ordította Szeptimusz, és vadul tekergőzött és rángatta magát. De Pásthi Marcellusz szorosan tartotta. Figyelj, Szeptimusz! - mondta neki. - Idefenn jobb, ha az ember óvatos! Nagyon-nagyon magasan vagyunk! És te nem szeretnél leesni, igaz? Ahogy a nevét meghallotta, Szeptimusz abbahagyta a kapálózást. Honnét tudja, ki vagyok? - kérdezte. Pásthi Marcellusz elmosolyodott. Elégedett volt magával, mert ezúttal sikerült visszaemlékeznie a fiú nevére. Hosszú utat kell megtennünk visszafelé, Varázslóinas! - mondta. Szeptimusz nem volt biztos benne, hogy örül ennek a hírnek, de az öregember mosolya egy kicsit megnyugtatta. Né¬hány pillanatig mozdulatlanul állt, és átgondolta a helyzetét. Amennyire meg tudta állapítani, egy sötét barlangban volt, egy nagyon öreg emberrel. Lehetne rosszabb is, gondolta, de éppenséggel jobb is, ami azt illeti.

Először is például akkor rajta lenne a cipője. Aztán Szeptimusz jobb lábával kitapogatta a perem élét, és rádöbbent, hogy ennél igen-igen sokkal jobb is lehetne a helyzet. Milyen magasan vagyunk? - kérdezte Szeptimusz, miközben a lábfejével végigtapogatta a kémény peremét, és rátört a tériszony ismerős érzése. Nem tudnám pontosan megmondani, Varázslóinas! Azt viszont tudom, hogy jó hosszú időbe telt, míg fölmásztam ide! Vagyis lefelé is jó hosszan kell majd másznunk, úgyhogy akár indulhatunk is. Szeptimusz hevesen megrázta a fejét, és elhúzódott az öregembertől. Nem megyek sehová! - mondta. - Legalábbis magával biztosan nem! Hát az már igaz, hogy nem mégy sehová, ha csak velem nem! - Marcellusz felkuncogott. - Idefenn ugyanis nem is lehet sehova máshová menni. Visszamegyek a Tükrön keresztül. Vissza Jennához! Nem pedig magával! - Szeptimusz kirántotta magát Marcellusz szorításából, és újra nekivetette magát a Tükörnek. És újra lepattant róla, egyensúlyát vesztve támolygott vissza. Lassan a testtel! - mondta Marcellusz, és elkapta, mielőtt még elérte volna a perem szélét. - A Tükrön keresztül meg soha nem jutsz vissza! - mondta Szeptimusznak. - Én készítettem a Tükröt! Csak nekem van hozzá Kulcsom! Szeptimusz nem felelt. Rettentően félt tőle, hogy ez a visszataszító vénember az igazat mondja. Lenézett a Sárkány¬gyűrűjére, amely szokásos, megnyugtató sárga fényével világított, de ez most nemigen vigasztalta. Pásthi Marcellusz végigcsoszogott a Kémény kürtőjén, és leereszkedett a létra legfelső fokára. Szeptimusz hallotta Marcellusz lépteit. Fölemelte a gyűrűjét, hogy lássa, mit művel a vén csont, és Marcellusz rámosolygott, három hosszú, sárga fogán megcsillant a nyál. Gyere már, Szeptimusz! Ideje körülnézned ott, ahol a Varázslóinas-éveidet fogod tölteni! Ne vágj már olyan komor képet! Sokan mindent megadtak volna érte, hogy az én Varázslóinasaim lehessenek! Még hogy a Varázslóinasa! Soha nem leszek a maga Varázslóinasa! Én már elszegődtem valaki máshoz! A Fő-fő Varázslóhoz! És rövidesen értem jön, hogy visszavigyen! - közölte Szeptimusz, magabiztosabban, mint ahogy érezte. Hát ezt erősen kétlem! - felelte Marcellusz. - Most pedig ideje elindulnod lefelé. Nem megyek sehová! - kiáltotta Szeptimusz. Ne butáskodj! Ha egy pár napot idefenn töltesz, annyira fázol majd és olyan éhes leszel, hogy te magad fogsz könyörögni, hogy lejöhess! Vagy pedig lezuhansz, és ízzé-porrá zúzod magad! Nem valami kellemes dolog, nekem elhiheted. Na, gyere szépen! Ugye, jössz? - unszolta Marcellusz hízelkedő hangon. Nem! - jelentette ki Szeptimusz kerek-perec. - Soha! Ekkor Marcellusz hosszú karmú keze villámgyorsan kinyúlt, már másodszor aznap reggel, megragadta Szeptimusz köntösét, és megrántotta. Szeptimuszt meglepte az öregember ereje: erre nem számított. Elveszítette az egyensúlyát, és a kürtő pereme felé bukott. Vigyázz! - kiáltotta Marcellusz rémülten, attól félve, hogy a szerzeménye máris kicsusszan a kezei közül. De Szeptimusz tanult az álmából. Bal kezében most ott szorongatta a Repülés Talizmánját. Mutatóujja és hüvelykujja közé szorította az ősrégi arany nyílvesszőt, úgy, hogy a nyíl hegye lefelé mutasson a kémény töve felé, aztán mély lélegzetet vett, és belevetette magát a sötétségbe. Miközben Pásthi Marcellusz elborzadva nézte, ahogy leendő Varázslóinasa zuhan lefelé, egyszer csak észrevette, hogy a fiú kezében valami aranyfényű dolog csillan meg, méghozzá valami olyasmi, amire ő maga is jól emlékezett. Olyasmi, ami valaha az ő tulajdona volt, és amit a világon mindennél jobban szeretett, kivéve Brodát, a feleségét. - A Talizmán! - kiáltott föl. - Nálad van a Talizmánom! De Szeptimusz már eltűnt, odalenn járt valahol a Kémény alján. Nem volt könnyű útja. Bár Szeptimusz rendszeresen gyakorolta Altherrel a repülést, de mindig nyílt térben. A szűk kéménynyílásban sokkal nehezebb volt repülni. És ijesztőbb. De Szeptimusz rövidesen rájött, mit kell tennie, ha irányítani akarja a Repülését: olyan lassan kell lefelé hullania a levegőben, amilyen lassan csak tud. Néhány perccel később Szeptimusz könnyedén földet ért a Kémény tövében. Szeptimusz vett néhány mély lélegzetet, és körülnézett. Háta mögött a Kémény tömör téglafala emelkedett a magasba, de előtte egy réges-régi alagút nyílása tátongott. Szeptimusz tudta, hogy csak nagyon régi lehet. A Vár alatt rengeteg alagút vezetett a különböző szinteken, de a téglával béleltek voltak közülük a legrégebbiek. Szeptimusznak volt egy térképe a szobája falán, amelyen rajta volt minden ismert alagút, de ez nem szerepelt rajta. Vagyis ezt is oda kell rajzolnia majd a többihez, ha majd visszajut a Toronyba... ha ugyan visszajut valaha... Az alagutat mindkét oldalán üveggömbök sora szegélyezte. A gömbökben lobogó láng tompa, vörös világosságot árasztott, és imbolygó árnyakat vetett a falakra. Szeptimusz halkan füttyentett. Ez nem lehet más, csak az Alkimisták Kiolthatatlan Tüze, amelyről olvasott, de sose hitte volna, hogy létezik a valóságban is. Az

egyik ilyen gömb ott volt éppen Szeptimusz lábánál. A fiú nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Letérdelt, és megérintette a gömböt. A vastag, zöld üveg tapintása hűvös volt, pedig a láng éppen fölágaskodott a kezéhez, és ott szökdécselt, mint egy izgatott kiskutya, amely fel akarja hív¬ni magára a gazdája figyelmét. Szeptimusz arra riadt föl megbűvölt bámészkodásából, hogy odafönn, magasan a feje fölött megzörren a létra. Pásthi Marcellusz éppen rálépett a legfelső létrafokra, és el¬indult a lefelé vezető, hosszú úton. Ahányszor Marcellusz egyet lépett, a létra megrázkódott. Szeptimusz megrémült. Rohanni kezdett, vastag gyapjú zoknija meg-megcsúszott a Régi Út sima mészkőpadlóján. Miközben rohant, tekintetével a mindenütt egyforma falakat pásztázta, hátha észrevesz valahol egy ajtót vagy egy mellékalagutat, amely a menekülés reményével kecsegteti. De nem volt ott semmi, se vészkijárat, se semmiféle búvóhely, ahol elrejtőzhetett volna, amikor a vénember végül leér a Kémény aljába, mert Szeptimusz tudta, hogy ez aligha várat sokáig magára. A Régi Út hosszan kanyargott, nagyjából a messze fölötte húzódó, ősi Alkimista Út vonalát követve. Rövidesen Szeptimusz befordult az első kanyarba, ahol, nagy megkönnyebbülésére, már nem lehetett rálátni a Kéményből. Szeptimusz kissé lassított, levegő után kapkodott, és közben alaposabban körülnézett. Rövidesen meg is lett a jutalma: legnagyobb örömére egy kis boltíves folyosót vett észre, amely néhány lábnyival a föld fölött nyílt a falban. Szeptimusz gyorsan felhúzódzkodott, befurakodott a boltív alá, és azon vette észre magát, hogy egy nem túlságosan meredek, kanyargós lazúrkő lépcső tövében áll. Szeptimusz most már nem látta teljesen reménytelennek a helyzetét: futva elindult fölfelé a lépcsőn. Az pedig csak kígyózott, kanyargott és tekergett, egyre följebb és följebb. Néhány perc múlva Szeptimusz lassított, mert kifulladt. Figyelte, nem hallja-e üldöző léptek zaját, de nagy megkönnyebbülésére nem hallott semmit. Szeptimusz újra elindult fölfelé a lépcsőn, most már kicsit lassabban. A sárkánygyűrűje megvilágította a lazúrkő lépcsőfokokat, amelyek végtelen sorban követték egymást előtte és mögötte. A lépcső tetejét még nem lehetett látni. Szeptimusz már kezdte azt hinni, ez a lépcső soha nem ér véget, amikor befordult az utolsó, enyhe kanyarba, és szemtől szembe találta magát egy újabb Tükörrel: ott sötétlett titokzatosan a lépcső tetején. Szeptimusz megpillantotta benne saját elmosódó tükörképét, amint rémülten, tágra nyílt szemmel bámult vissza rá. Mély lélegzetet vett, és nyugalmat parancsolt magára. Szeptimusz nekinyomta a kezét a Tükör felszínének, és közben fohászkodott, hogy az ugyanúgy bemélyedjen az uj¬jai alatt, mint az előzőé. De amitől félt, bebizonyosodott: az öregember igazat mondott. A Tükör nem engedte át. Olyan kemény volt, akár a szikla. Szeptimusz kétségbeesésében nekivetette magát a Tükörnek, és teljes erejével nyomta. De hiába, a Tükör nem engedett, ugyanolyan szilárd és kemény maradt, mint korábban. Szeptimusz öklével döngetni kezdte a Tükröt, bár tudta, hogy ez nem használ semmit, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Addig püfölte a Tükröt, míg a keze kék-zöld lett, és megfájdult a karja. A Tükör túloldalán Dzsinn Dzsenni fölnézett a jegyzeteiből, és elmosolyodott. Mindig jó érzés, ha az embernek beválik a számítása. Szép rendesen sorba rakta a tollakat, összehajtogatta a papírjait, és sietős léptekkel megindult a Palota felé. Szeptimusz egy utolsó, kétségbeesett rúgást mért a Tükörre, és jól beverte a nagylábujját. Borzasztóan közel járt hozzá, hogy elsírja magát, miközben lerohant a lépcsőn. A lefelé út már jóval könnyebb volt, és Szeptimusz rövidesen megpillantotta maga előtt az alacsony, boltíves bejáratot, amelyen beszűrődött az örökégő tűzgömbök vörös fénye. Leugrott a boltív alól a Régi Útra, és a következő pillanatban már hallotta is: Csakhogy újra látlak, Varázslóinas! - A reszketeg, öreg hang végigvisszhangzott a folyosón, miközben a vénember makacsul, csoszogva közeledett. - Már majdnem a célnál vagyunk! Magabiztos hangja elárulta Szeptimusznak, hogy végleg csapdába esett. Volt azonban még egy dolog, aminek segítségével, ha csak rövid időre is, megakadályozhatta, hogy a vénség elcsípje. Szeptimusz belenyúlt a Varázslóinas övének övtáskájába, hogy előhúzza a Repülés Talizmánját. Csakhogy az nem volt ott! Szeptimusz rohanni kezdett. Hová rohansz? Úgyis hiába! - kiáltott utána lassú, de könyörtelen üldözője, és amikor Szeptimusz befordult az alagút utolsó kanyarulatába, már tudta, hogy az öregember igazat mondott. Eljutott az alagút végére. Szemben vele két magas, aranyozott ajtószárny zárta el az utat. Az ajtó két oldalán két hatalmas Kiolthatatlan Tűzgömb őrködött, majdnem akkorák voltak, mint maga Szeptimusz. A fiú leült a két gömb közé, és figyelte, ahogy a lángok feléje táncolnak, mintha régi barátjukat üdvözölnék. Itt volt az út vége. Nem maradt más számára, mint hogy hallgassa a botladozó, csoszogó léptek zaját, amelyek egyre közeledtek. Ah, Varázslóinas! - zihálta az öregember, és olyan szélesen rámosolygott, hogy kilátszottak maradék, sírkőszerű fogai. - Azt hiszem, ez a tiéd! - mondta, és csábítóan meglengette Szeptimusz orra előtt a Repülés Talizmánját. - Az embernek nagyon kell vigyáznia erre a Talizmánra, mert megbízhatatlan egy jószág, és nagyon szeret megszökni azoktól, akik azt képzelik, hogy a birtokukban van. Most azonban, úgy látom, megint az enyém! A Repülés Talizmánját nem birtokolhatja senki - mondta Szeptimusz durcásan. Az öregember kuncogott. Nagyon jó válasz, Varázslóinas, ráadásul még igaz is. Látom, jól megleszünk egymással. Egyébként gratulálok, sikeresen letetted a felvételi vizsgát. Ez volt az első feladat: megtalálni a bejáratot. Ha-ha. Ez vicc

volt. Na már most, hova is tettem a kulcsot? Szeptimusz rémülten megfordult, és hanyatt-homlok rohanni kezdett, de Marcellusz gyakorlott keze kinyúlt utána. Csontos ujjai megmarkolták Szeptimusz Varázslóinas övét, és visszarántották. Az öregember, még zihálva az erőfeszítéstől, előhúzta az arany korongot, és beleillesztette az arany szárnyas ajtó közepén lévő, kör alakú bemélyedésbe. Aztán odébb rántotta Szeptimuszt: Lépj hátrébb, Varázslóinas! - mondta. - Amit most tennünk kell, nem veszélytelen! Az ajtószárnyak lassan kinyíltak, és mögöttük mély, tükröződő sötétség tárult fel. Szeptimusz maga elé bámult, de képtelen volt megérteni, mit lát. A sötétségben lebegve egy fiatal férfi állt, kibámult Pásthi Marcelluszra és Szeptimuszra. A fiatal férfinek sötét, göndör haja volt, fekete és vörös köntöst viselt, amelyre arany kört hímeztek, hasonlót ahhoz a koronghoz, amelyet az öregember tartott a kezében. A fiatal férfi arcán megdöbbenés és remény furcsa elegye látszott. Az öregember, arca végtelen vágyakozást tükrözött, mivel tudta, olyasmivel áll szemközt, amivé már soha többé nem lehet: harminc esztendős önmagával. Nagyot taszított Szeptimuszon, és a fiú kitárt karokkal belezuhant a jeges feketeségbe. A nagy ajtószárnyak hangtalanul becsukódtak mögötte: Szeptimusz eltűnt.

Miközben Szeptimuszt éppen belökték a nagy aranyajtón, Morc, az Északi Kapu Őre áthaladt az alacsony fahídon, amely a Palotába vezetett. Adj isten, kisasszony! - üdvözölte Morc Hildegárdot, a Varázslótanoncot, aki aznap reggel őrt állt a kapunál. Jó reggelt kívánok, Morc úr! - válaszolta Hildegárd. Nocsak! Hát maga tudja a nevemet? - rikkantotta Morc. Természetesen, Morc úr! Mindenki ismeri az Északi Kapu Őrét! Segíthetek valamiben? Hát, tudja... ez egy elég kényes ügy, és nekem nincs sok időm, mivelhogy, ugye, a nejemet ott hagytam egyedül, ő őrzi a Kaput, és ugye eléggé ki van akadva, és a pénzszámolás akkor se az erőssége, amikor éppen kutya baja, szóval asziszem, minél hamarébb vissza kell érnem, és ami azt illeti... Tehát mit tehetek önért? - kérdezte Hildegárd. Aha. Ja igen. Számos Timótot keresem. Ha nincs ellene kifogása. Nem, természetesen nincs ellene semmi kifogásom, Morc úr! Talán szíveskedjék helyet foglalni valamelyik széken, én pedig elküldök érte valakit! Hildegárd átsietett a Hosszú Sétányra, és ott megrázott egy kis ezüstcsengettyűt, amely ott hevert egy ősrégi, ébenfa ládán. A csilingelés végigvisszhangzott az üres folyosón. Morc egy kissé mindig meg volt illetődve, valahányszor itt járt a Palotában. Nem is bírta egészen elhinni, hogy Számos Timót csakugyan itt lakik. Bizalmatlanul méregette a bársonyülőkés, törékenynek látszó székek sorát ezekre mutatott Hildegárd, amikor hellyel kínálta -, aztán úgy döntött, hogy nem festenek igazán megbízhatónak, ezért elsietett az előcsarnok legtávolabbi sarka felé, ahol egy kényelmesnek látszó karosszéket fedezett fel. A karosszék szinte beleolvadt az árnyékba, és benne, bár ezt Morc nem láthatta, ott üldögélt Godric, az ősi kísértet, és békésen szunyókált. Nem! - csattant fel Hildegárd hangja élesen. - Ne oda üljön, Morc úr! Morc, aki már majdnem beleült a székbe, most úgy pattant föl, mintha kígyó csípte volna meg. Valaki már ül ott! - magyarázta Hildegárd. Morc, aki még soha életében nem látott kísértetet, és úgy gondolta, a hátralévőben is egész jól meglesz enélkül, szomorúan megcsóválta a fejét. Hát mégiscsak igaz, amit beszélnek: idefenn a Palotában senkinek sincs ki a négy kereke... Hát persze, így már érthető, hogy Számos Timót miért éppen itt tanyázik... Morcnak nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátta a közeledő Timótot, nyomában Maxival. Timót kissé feldúlt volt: roppant kapóra jött neki, hogy kihívatták. Egészen addig Marcia társaságában járta a Palotát, aki Szeptimuszt kereste. Úgy tűnt, a gyerek ellógott valami vizsga elől, gondolta Timót elismerően. Végre a fia is kezd úgy viselkedni, mint egy normális fiúgyerek... Morc úgy pattant fel, amikor Timótot meglátta, mint egy foxi, ha nyulat lát. Hol van? - bömbölte. Nehogy már te is elkezdd! - sóhajtott fel Timót. - Már Marciának is megmondtam: fogalmam sincs róla! Én a magam részéről nem hibáztatom a fiút, ha most az egyszer meglépett a vizsgája elől. Miféle vizsga? - kérdezte Morc elhűlve. Hát nem olyan, amit én valaha is letettem, legalábbis legjobb emlékezetem szerint. És különben is, te mi a csudának keresed? Talán csirkejátékot játszott a drágalátos felvonóhidadon? A fiúk már csak ilyenek! - Timót megértően kuncogott, mert eszébe jutott, hányszor szaladtak fel valaha, gyerekkorában a barátaival a hídra, amikor azt éppen felvonták, hogy kipróbálják, ki mer róla leugrani a legeslegutolsó pillanatban anélkül, hogy a Várárokba esne. Ezt hívták valami okból csirkejátéknak.

Csirkejátékot? - kérdezte Morc, akinek, nem először, az az érzése támadt, mintha nem ugyanazon a bolygón élne, ahol Számos Timót. - A te Simonod újabban a csirkéket abajgatja? Nem mintha csodálkoznék rajta. Az a kölyök mindenütt csak bajt csinál, ahová beteszi a lábát! Most Timóton volt a sor, hogy elhűlve meredjen Morcra. Simon? - kérdezte. - Csirkéket abajgat? De Morcot nem lehetett olyan könnyen leszerelni. Idehallgass, Számos! Tudni akarom, hol van most a ti Simonotok! Hát ezzel mindnyájan így vagyunk, nem gondolod? - fakadt ki Timót. Ja. De az én Rupertem egy-kettő a nyomára akad, arra mérget vehetsz! Nagyon szereti az a gyerek a húgocskáját, és most, hogy az megint megszökött azzal a semmirekellővel... A lányod megszökött Simonnal? - kérdezte Timót. Lassacskán ő is kezdte osztani Morc véleményét semmirekellő, legidősebb fiáról. - De hát hogyan? Ha én azt tudnám! Ha tudnám, hogyan csinálta, akkor meg is tudtam volna akadályozni benne! Hát igazán sajnálom, Morc - mondta Timót, aki kezdett belefáradni, hogy őt hibáztassák Simon viselt dolgaiért -, de nem tudom, hol van Simon. És nagyon sajnálom, hogy a te Lucid összeszűrte vele a levet. Rendes kislány... Igen, az - helyeselt Morc. Timót legutóbbi megjegyzése kifogta a szelet a vitorlájából. Morc és Timót egy pillanatig félszegen álldogáltak a Palota Előcsarnokában. Aztán Morc megszólalt: - Hát akkor én most mennék. Ügyelj, Számos, tartsd rajta a szemedet a Jennátokon, ha az a Simon itt kószál a környéken! Jenna... - mondta Timót eltöprengve. - Fura, de nem láttam még ma reggel... Nem? No hát, én a helyedben mennék, és megkeresném. Hát akkor indulok is. Ha van kedved, később nézz át egy parti Lábasbábra! Kölcsön tudok adni neked egy készletet! Nem, köszönöm, most már nekem is van saját készletem! - közölte Timót, és kissé felhúzta az orrát. Aztán eszébe jutott, mit kötött Sára a lelkére, és így folytatta: - Figyelj, miért nem jössz át most te? A változatosság kedvéért! Hogy én? Jöjjek föl a Palotába kétszer egy nap? Ugyan, ugyan... - Morc kuncogott. - Nem, köszönöm, Timót! Timót elkísérte Morcot a Palota kapujáig. Akkor várlak délután! - mondta Morc. Aztán rövid töprengés után hozzátette: - Különben tévedésben vagy: mi sose tartottunk csirkéket a felvonóhídon. Egyetlen da¬rabot sem! Hát persze, hogy nem! - felelte Timót békítően. Aztán búcsút intett Morcnak, és Maxi társaságában elindult, hogy megkeresse Jennát. De hiába, nem volt szerencséje a kereséssel, mint ahogy Marciának sem. Marcia, sarkában Altherrel, nagy léptekkel haladt végig a Hosszú Sétányon. Sorra fölrántott minden ajtót, és bekiabált: „Szeptimusz! Jenna!" aztán újra bevágta az ajtót, míg végül Alther úgy érezte, nem bírja tovább. Valaminek történnie kellett, Marcia - mondta. Nagyon igaz, Alther. Szeptimusz! Jenna! - Bumm! Fura, hogy Jennának is nyoma veszett! De még milyen! Szeptimusz! Jenna! - Bumm! Nos, Marcia, kis időre magadra hagylak. Van valaki, akivel szeretném megbeszélni ezt a dolgot. Fecsegessél itt nem megyünk semmire, Alther! Annyit locsogtam ma reggel azzal a nyavalyás Titkos Főirattárossal, hogy egy életre elegem lett a fecsegésből. És ráadásul csupa szamárságot beszélt! Most, azonnal meg kell találnom Szeptimuszt! Szeptimusz! Jenna! - Bumm! Alther magára hagyta Marciát, hadd nyitogassa tovább az ajtókat, és tovareppent a Hosszú Sétányon. Amikor elérte a folyosó végét, átlebegett a Palota keleti végén álló Vártoronyba. Aztán föltekergőzött a csigalépcsőn, és a legfelső lépcsőfordulóban megállt egy pillanatra pihenni, és hogy összeszedje a gondolatait. Alther kissé idegesnek látszott. Végigsimított a köntösén, ami természetesen az égvilágon semmiféle eredménnyel nem járt a köntös küllemére nézve, és megrángatta a szakállát. Aztán mély lélegzetet vett, és tőle szokatlanul tiszteletteljes modorban, lassan átlibegett a falon a Királynő Szobájába. A Királynő fölpattant a székéből. Kérem, bocsásson meg Felséged! - kezdte Alther szertartásosan, és kissé meghajtotta a fejét. Esetleg lehet róla szó, Alther! - mondta a Királynő halvány mosollyal. - Feltéve, hogy elárulod, mi szél hozott ide! És az ég szerelmére, ne szólíts Felségnek! Az írisz is megteszi. Pontosan olyan kísértet vagyok, mint te! Nem sok Fenséges maradt bennem, Alther! - mondta írisz sóhajtva. Megkérdezhetem, láttad-e a lányodat ma reggel, írisz? - kérdezte Alther. A Királynő gyöngéden elmosolyodott. Láttam bizony! - felelte. Oh. Hát akkor Zeldához ment, ugye?

Szóval te is tudsz a Királynők Útjáról, Alther? Tehát már nem titok, mint az én időmben volt. Én biztosan nem árulom el senkinek. Nem vitte Jenna magával véletlenül a Fő-fő Varázsló Varázslóinasát is? De igen, együtt voltak. Helyes fiú... Te mindig mindent tudsz, Alther, most is, mint annak idején! Mindig is felnéztem rád. Úgy éreztem, hogy te megértesz... hát szóval, mindent. Tehát tényleg magával vitte Szeptímuszt? Akkor most már mindent értek! Köszönöm, írisz! Megyek, szólok Marciának, még mielőtt mindenkit az őrületbe kerget! Oh, a kedves, kedves Marcia! - mondta ábrándosan a Királynő. - Tudod, ő mentette meg az én Jennámat! Tudom - mondta Alther. Egy pillanatra mindketten elnémultak, visszaemlékeztek arra a napra, amelyen kísértet lett belőlük. Végül Alther összerázkódott, és magához tért a révedezésből. - Hát akkor megyek! És köszönöm! Alther megfordult, hogy távozzék, de még nem indult el. Tudod, írisz - mondta -, szerintem gyakrabban kellene kimozdulnod innét! Nem tesz jót neked, hogy ki se dugod az orrod ebből a toronyból! És lassanként el kellene szánnod magad arra is, hogy Megmutatkozzál a kis Jennának! Tudom, nem könnyű döntés, de azért... Majd Megmutatkozom neki, ha eljön az ideje, Alther! -mondta a Királynő kissé szigorúan. - Fontos, hogy egy Hercegnő önállóan fedezze fel magának a dolgokat, és hogy bebizonyítsa, méltó rá, hogy Királynő legyen. Ahogy nekem is be kellett bizonyítanom annak idején. Addig is, itt maradok, és őrködöm, hogy semmi baj ne érhesse a Királynők Útján, mint ahogy az én anyám is őrködött az én kedvemért. És ahogy majd Jenna is fog a saját lánya kedvéért. Egek, írisz, remélem, az még kissé odébb van... Én is remélem. De az ember soha nem lehet elég éber! Ég veled, Alther! A viszontlátásra! - A Királynő visszalebegett a karosszékbe az örökké égő tűz mellé, és Alther megértette, hogy a kihallgatásnak vége. Enyhe elégedetlenséget érzett, maga sem tudta, miért, miközben átlebegett a falon. Csak később döbbent rá, hogy a Királynő nem adott egyenes választ egyetlen kérdésére sem. Alther elindult, hogy megkeresse Marciát, és megmond¬ja neki: abbahagyhatja az ajtócsapkodást, mert Szeptimuszt Jenna vitte magával Zelda nénihez. Marciát Jenna szobája előtt találta, amint éppen Sir Herewarddal vitatkozott. Ha nem állsz félre, Sir Hereward - mondta éppen Marcia dühösen a kísértetnek -, akkor nem marad más választásom, Át fogok Hatolni rajtad! A vén lovag gyászosan csóválta a fejét. Fő-fő Varázslóságod bocsánatáért esedezem, de a Herceg¬nő külön megkért rá, hogy ne eresszek be senkit a szobájába. Ez pedig, legőszintébb sajnálatomra, Fő-fő Varázslóságodra is vonatkozik. Őszintén szeretném, ha nem így lenne, csakhogy... Jaj, ne habogj már itt nekem összevissza, Sir Hereward! Azonnal beszélnem kell a Hercegnővel! Légy szíves, állj félre! Aú! - szisszent fel Sir Hereward, ahogy Marcia bíbor¬szín kígyóbőr cipőjének hegyes orra belefúródott páncélos lábfejébe. Marcia! - szólt rá Alther élesen. - Marcia, erre semmi szükség! Semmi az égvilágon! Sir H. csak a munkáját végzi, méghozzá igen lelkiismeretesen! Jenna pedig nincs a szobájában, magával vitte Szeptimuszt Zelda nénihez. Micsoda? - Marcia megállt, de a lábfeje még mindig keményen belefúródott Sir Herewardéba. A lovag odébbhúzta a lábát, aztán kirántotta a kardját, keresztbe tette az ajtó előtt, és megsemmisítő pillantást vetett Marciára. Marcia hátrált egy lépést. De... de hát mi a csodának vitte Szeptimuszt Jenna Zelda nénihez? Alther, ez borzasztó! Szeptimusznak ma egy percre sem lenne szabad elmozdulnia mellőlem, mert komoly veszélyben van. Ami pedig Jennát illeti, ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem szabad elhagynia a Várat! Bármi történhet velük azon a hosszú úton, míg átjutnak a Lápon! Mi üthetett beléjük? Alther Sir Herewardra pillantott, azon töprengve, vajon beszélhet-e nyíltan az öreg lovag előtt, de a kísértet diplomatikusan a saját lábára szegezte a pillantását. Sir Hereward jól tudta, mikor tanácsos beleolvadnia a háttérbe. De Alther azért megfogta Marcia könyökét, és odébbúzta a Fő-fő Varázslót néhány lépéssel az öreg kísértettől. Miközben a folyosón haladtak, Alther, legnagyobb rémületére, észrevette, hogy Marcia reszket. Amint biztos volt benne, hogy hallótávolon kívül vannak, Alther megszólalt. Szóval, izé, a gyerekeknek nem kellett átvágniuk a Lápon, Marcia. Van egy másik Út is... - Alther kényelmetlenül érezte magát. A Királynők Útja a Királynők és leszármazottaik titka volt. Sok évvel ezelőtt, amikor még ő volt a Fő-fő Varázsló, Alther véletlenül rábukkant a Királynők Útjára az Őrkunyhóban, amikor Zelda néni elődjét, Csörren Bettit látogatta meg. Betti nyitva felejtette az Utat elzáró csapóajtót, és Alther,

legnagyobb megdöbbenésére, a Királynő szobájában találta magát, Matilda Királynőnek, írisz félelmetes nagyanyjának a társaságában. Hanyatt-homlok sietett vissza az Őrkunyhóba, de előbb még Matilda királynő megeskette mindenre, ami szent, hogy soha senkinek nem árulja el az Út titkát. Hát ami azt illeti, az se sokkal jobb, ha a Kikötőn keresztül mentek, Alther. Nem a Kikötőn keresztül mentek, Marcia. Van egy sokkal gyorsabb... és biztonságosabb... út is. Marcia elég jól ismerte öreg mesterét ahhoz, hogy észre¬vegye, ha az valamit elhallgat előtte. Tudsz valamit, amit én nem, igaz? - kérdezte. - Tudsz valamit, és nem akarod elárulni nekem! Alther bólintott. Sajnálom, Marcia! Megesküdtem, hogy nem árulom el senkinek. Ez olyan titok, amelyet csak a Királynők ismerhetnek. De Szeptimusz azért szemlátomást tud róla - mondta Marcia. Szeptimusz, úgy látszik, egészen különleges helyzetben van. Hát ez az, Alther! - Marcia hangja már-már sikoltásnak hangzott, ami Alther tapasztalt fülének arról árulkodott, hogy Marcia közel jár a pánikhoz. - Roppant különleges helyzetben van! Olyannyira, hogy levelet írt nekem ötszáz évvel ezelőttről! Sir Herewardnak nagy kő esett le a szívéről, miközben figyelte, ahogy Marcia és Alther nekivágnak a széles folyosónak, a végén jobbra fordulnak, és eltűnnek a szeme elől. Jenna hálószobájának ajtaja mögött egy másik, jóval kevésbé kellemes kísértet, aki eddig a kulcslyuknál hallgatózott, most fölegyenesedett, és keskeny ajka mosolyra húzódott. Szóval az a makrancos kis Hercegnő megszökött a Marrami-lápra, és magával vitte a Varázslóinast is! Vagyis, úgy tűnik, nem tette meg, amit ígért. Ezért még megfizet, és a Varázslóinas is meglátja majd, hogy ilyen könnyen nem ússza meg a dolgot! Etheldredda királynő kísértete sietve átvágott a szobán, és odalépett egy durván faragott kis ládához, amelyben Jenna a kincseit tartotta. A kísértet szemügyre vette a ládát, aztán Varázserejével felnyitotta a fedelet. Hosszú, csontos ujjával beletúrt Jenna kincsei közé. Rövidesen megtalálta, amit keresett, aztán olyasmit tett, amire elvben egyetlen kísértet sem lehetne képes: fölemelte azt a bizonyos tárgyat, egy kis ezüst golyóbist, amelybe az Ú.H. betűket vésték, és zsebrevágta. Aztán Etheldredda Királynő kísértete sokat tudó mosollyal kisétált az ajtón, és Áthatolt szegény, sorsüldözött Sir Herewardon. Úgy tűnt, írisz Királynő kísértete az igazak álmát alussza karosszékében a tűz mellett. Etheldredda Királynő kísértete, eloldalazott a karszék mellett, egyenesen a bájitalos szekrény felé tartott, és nagyon meglepődött, amikor hirtelen azon vette észre magát, hogy leszármazottja ellentmondást nem tűrően elállja az útját. Nem mehetsz át! - közölte írisz Etheldreddával hidegen. Ne nevettesd ki magad, gyermek! Pontosan tudod, hogy jogom van használni a Királynők Útját. És ezt is fogom tenni. Úgyhogy állj félre! Nem állok! De bizony! - A dühös Etheldredda keresztülnyomakodott íriszen, amitől a fiatal királynő felszisszent. Megdöbbentette, hogy Áthatoltak rajta, és még ennél is jobban, milyen szilárdnak érezte Etheldredda testét. Megdöbbenéséből még éppen idejében tért magához, hogy Megbűvölje a báj¬italos szekrény ajtaját, amely csattanva bevágódott. Ezt a játékot ketten is játszhatják! - fakadt ki Etheldredda, és ő is Megbűvölte a szekrényajtót, mire az kinyílt. De csak az egyik nyerhet! - felelte írisz és újra Megbűvölte az ajtót, hogy becsukódjék. Örülök, gyermekem, hogy ezt te is belátod! - vágott vissza Etheldredda, és a Megbűvölt ajtó újra kinyílt. Meg fogom védeni a lányomat! És ebben nem fogsz engem megakadályozni! - kiáltotta írisz haragosan, és az ajtó újra bevágódott. Aztán, mielőtt Etheldredda újra akcióba léphetett volna, írisz forogni kezdett. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, akár a forgószél, és a Vártorony levegője vele együtt örvénylett, míg csak el nem kapta Etheldreddát az áramlat, és a Királynő akarata ellenére forogni kezdett a kis kerek szobában körbekörbe, akár egy őszi levél egy szeles utcaszegleten. Kifelé! - kiáltotta írisz. Azzal Etheldredda Királynőt a légáram kirepítette a szobából, ki a Vártoronyból, átsodorta a gyepen, le a folyóig, ahol Fazék Vili gondosan elhelyezett sárkánytrágyakupacainak egyikében ért földet. Mérgesen kászálódott elő a mocsokból, és gőgösen ellebegett a folyópart felé, ahol a Királyi Kísértethajó már várta. Etheldredda Királynő fölszegett fejjel vonult végig a hajópallón, még csak vissza se nézett. Amint elfoglalta a helyét a trónszéken a baldachin alatt, a hajó elindult. Csöndesen elsiklott a Palotakert közeléből, a folyó közepe felé igyekezett, majd az áramlattal lefelé vitette magát. Áthaladt néhány hajón, amelyek elálltak az utat, és valami okból, úgy tűnt, lángban állnak. Etheldredda fejcsóválva mormogott valamit magában a Várban uralkodó, rettenetes állapotokról, és azzal vigasztalta magát, hogy ez nem fog már sokáig tartani. Erről majd ő

gondoskodik! Etheldredda Királynő elégedett mosollyal hátradőlt, és átadta magát az utazás élvezetének. Utóvégre is többféle úton el lehet jutni az Őrkunyhóba, gondolta magában. Miközben Etheldredda Királynőt kisodorta a Vártoronyból a huzat, Alther lefelé igyekezett Marciával az egyik hátsó lépcsőn, amely a Hosszú Sétányra vezetett. Ezt meg hogy érted, Marcia, hogy a fiú csaknem ötszáz évvel ezelőttről írt neked? Ma reggel, Alther... kinyitottam a Lepecsételt polcot. Hogy mit csináltál? Tudod, egyszer megmutattad nekem, hogyan kell. Volt ott valami, amit látnom kellett. De ugye, nem az Én, Marcellusz volt az? - Alther az elmúlt félóra során egyre sápadtabb és sápadtabb lett. Most annyira elhalványult, hogy szinte teljesen átlátszóvá vált. Marcia bólintott. Te kinyitottad az Én, Marcellusz De hiszen azt még azelőtt Pecsételték le, mielőtt az Alagutak Befagytak. Tudom, tudom, de ezt a kockázatot muszáj volt vállalnom. Láttam... láttam valamit Dzsinn Dzsenni számításaiban, amelyeket Szeptimusz Jövendölési Gyakorlatához csinált. Huhh... Az a nő örökké számolgat valamit - mondta Alther. - Egyszer rajtakaptam, amint azt számolgatja, hány százaléknyit kopott az új cipője előző nap. Tudni akarta, pontosan mennyi ideig fog eltartani. Nem lep meg, amit mondasz, Alther. Ami engem illet, én egyszerűen megőrülök tőle. Most is éppen a Kézirattárban kellene lennem, hogy meghallgassam a dögunalmas elméleteit. Hogy az ördög vinné el! Marcia - vágott közbe Alther -, mondd csak, pontosan mit is találtál az Én, Marcelluszba.nl Találtam egy... - kezdte Marcia, aztán elcsuklott a hangja. - Istenem, olyan borzasztó volt! Mit találtál? - kérdezte Alther gyöngéden. Egy levelet Szeptimusztól. Nekem címezte. Mondd, Marcia, biztos vagy ebben? - Igen. Megismertem az aláírását. Tudod, ugye, hogy mindig olyan bonyolult kacskaringóban végződik. Olyan, mint¬ha egy hetes akarna lenni. Igen - felelte Alther. - Szerintem rémesen affektált, de hát a fiatalok közt manapság az ilyen fura aláírás a divat. Remélem, áttér majd valami egyszerűbbre, ha benő egy kicsit a feje lágya. Alther, felőlem Szeptimusz olyan cikornyásan írhatja alá a nevét, ahogyan csak akarja! Felőlem fejen állva is aláírhatja, és baracklekvárt használhat tintának, ha akarja, én azt sem bánom. De nem hiszem, hogy valaha is látnánk, amint benő a feje lágya.... legalábbis a mi Időnkben biztosan nem. Alther nem felelt. Megdöbbent, mert tudta, hogy Marcia nem szokott túlozni. Marcia is elhallgatott, mert csak most döbbent rá, hogy amit az előbb mondott, az alighanem úgy is lesz. Mi volt abban a levélben? - kérdezte Alther csöndesen. Leértek a lépcső aljára, és most ott álltak egy elfüggönyözött ajtó előtt a sötétben. Fölöttük futó, hideg zápor verte a tetőablakot, és Marcia megborzongott, miközben előhúzott egy darab málladozó, öreg papirost. Marcia szétnyitotta az összehajtogatott lapot, óvatosan, mert a papír bármelyik pillanatban porrá omolhat, aztán a félhomályban hunyorogva kibetűzte és hangosan olvasni kezdte a szavakat, amelyeket Szeptimusz olyan sok-sok évvel ezelőtt írt. Kedves Marcia! Tudom, hogy egy napon megfogod találni ezt a levelet, mert amikor rájössz, hogy eltűntem, tudom, hogy körülfogsz nézni a könyvtárban, és átkutatod ott az alkimista könyveket is. Én sose találtam meg Marcellusz könyvét a könyvtárban, de lefogadom, te tudod, hogy hol van. Alighanem azon a Lepecsételt polcon. Remélem, megtalálod, nem sokkal azután, hogy eltűntem, és nem fogsz miattam túl sokat aggódni, és meg tudod majd mondani a többieknek, hová lettem. A levelet Marcellusz könyvébe teszem, a Kalendárium-részbe. A mi Időnk számára írja a könyvet, már úgy értem, a ti Időtök számára. Nekem már nem Időm az az Idő. Ahhoz a naphoz teszem, amikor eltűntem, hogy tudd, hol kell keresned. Remélem, nem rágják szét a papírbogarak. Szeretnék megköszönni neked mindent, mert tényleg nagyon szerettem a Varázslóinasod lenni, és bárcsak még mind igaz lehetnék, de most Pásthi Marcellusz mellett inaskodom. Kérlek, ne aggódj, nem is olyan rossz, de ti nagyon hiányoztok nekem, és ha véletlenül el tudnál jönni értem (bárfogalmam sincs, hogyan tudnál eljönni) akkor BORZASZTÓAN boldog lennék. Most mennem kell, mert jön Marcellusz. Egy Tükrön keresztül kerültem ide. Jenna majd elmondja, hogyan. Szeretettel üdvözöl: Szeptimusz - Oh... - suttogta Alther.

Jenna és a Farkasfiú ott álltak Tűzköpő ólja előtt. Bár az építmény alig néhány hónapja készült el, az ajtaja már elég viharvert volt, és számos mély repedés látszott rajta, amelyeket fémkapcsokkal fogtak össze. - Te odaállsz a retesz egyik oldalára, én a másikra! - mondta Jenna a Farkasfiúnak. - Az a vasrúd tény¬leg jó nehéz. Szep... szóval Szép mindig megkér valakit, hogy segítsen neki. Általában engem... Az ajtó három vastag vasrúd-dal volt elreteszelve, és Jenna és a Farkasfiú most éppen a legföl-sőt próbálták fölemelni. Szeptimusz nem szerette Tűzköpőt bezárni éjszakára, de kénytelen volt beadni derekát azután, hogy egy mérges Varázslókból álló küldöttség a szobájában kereste fel Marciát, és nem volt hajlandó elhagyni a szobát mindaddig, amíg Marcia meg nem ígérte, hogy intézkedni fog az ügyben. Egészen addig Tűzköpő szabadon rohangál¬hatott a Varázslók Tornyának udvarában, de sejteni lehetett, hogy a féktelen fiatal sárkányt plusz a két láb magas sárkányürülékkupacokat a Torony lakói előbb-utóbb megsokallják. Rövidesen nemigen akadt Varázsló az egész toronyban, aki egy sötét éjszakán véletlenül bele ne lépett volna valamelyik ilyen kupacba, amelyből csak a cipője árán tudott szabadulni, vagy ami még rosszabb, fejjel előre esett bele, és valakinek ki kellett húznia. Ráadásul Tűzköpő egy idő után kezdte legkedvesebb csemegéi közé sorolni a Közönséges Varázslók kék gyapjúköpönyegét, és kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy az udvaron űzőbe vegyen egyegy ilyen kék köpönyeget, hiszen egy kis testmozgás csak fokozza az étvágyat... Az ól csak úgy reszketett az ifjú sárkány horkolásától, mivel Tűzköpő, aki mostanában érte el azt a kort, amely a sárkányoknál a kamaszkornak felel meg, rákapott, hogy késő délelőttig húzza a lóbőrt. De ahogy a Farkasfiú és Jenna elrángatták a helyéről a legfelső vasrudat, és gondosan lefektették a földre, Tűzköpő fölébredt. Farka nagy reccsenéssel nekicsapódott az ól tetejének, és a levegő belereszketett, ahogy a tetőgerendák hangos reccsenéssel megrepedtek. A Farkasfiú rémülten ugrott hátra, de Jenna, aki hallott már ennél sokkal ijesztőbb zajokat is Tűzköpő óljából, a helyén maradt. - Bocs, Jenna! - mondta a Farkasfiú szégyenkezve. - Csak olyan váratlanul jött ez az egész! Hagyd csak, a másik kettővel egyedül is elboldogulok! Azzal Jenna nagy meglepetésére a Farkasfiú teljesen egyedül kirántotta a helyéből a csúnyán meggörbült középső rudat, aztán a legalsót, és hangos csendüléssel a földre ejtette őket. Válaszként az ólból újabb csattanás hallatszott, mert Tűzköpő vadul csapdosott a farkával izgalmában, várva, hogy kieresszék. Most már Jennának nem volt más dolga, csak annyi, hogy kinyissa az ólajtót. Leakasztotta a kampóról a jókora kulcsot, és beledugta a nagy réz kulcslyukba. - Az ajtó kifelé nyílik! - figyelmeztette a Farkasfiút. - Úgyhogy vigyázz, nehogy neked ütközzön, amikor Tűzköpő kijön. És a lábadra is ügyelj, mert Tűzköpő szeret mások lábujjára lépni. Szép mindig azt mondta... azt mondja..., hogy véletlenül teszi, de szerintem nagyon is jól tudja, mit csinál. Biztosan azt hiszi, hogy ez valami játék, és tetszik neki, ahogy az emberek ordítva fél lábon szökdécselnek, és fogják a lábfejüket! Jenna elfordította a kulcsot a zárban, az ajtó kivágódott, és Tűzköpő kinyújtott nyakkal kiszáguldott rajta. Mohón szimatolta a hűvös, reggeli levegőt, körme vadul kopogott a pallón. Amikor a palló végére ért, a fiatal sárkány megállt és körülnézett, mintha keresne valakit. Félrehajtotta a fejét, aztán kissé elszontyolodott képpel, szokatlanul csöndesen leült. Tűzköpő a legjobb úton haladt afelé, hogy csinos ifjú sárkány legyen belőle. Bár még mindig csak tizenöt láb hosszú volt - ez még csak a fele egy teljesen kifejlett sárkány hosszának -, máris hatalmas, erős állat benyomását keltette. Ragyogó zöld pikkelyei élénken csillogtak a kora reggeli, szemerkélő esőben, és csak úgy hullámoztak hatalmas vállizmai fölött, amikor ültében kissé megmoccant. Zöldesbarna bőrszárnyait takarosan összecsukta a vaskos, fekete tüskék sora mentén, amely végigfutott a gerincén, a füle tövétől egészen a farka végéig. Tűzköpő smaragdzöld szeme villogott, széles orrlyuka kitágult, amikor beleszimatolt a levegőbe, Számos Szeptimusznak, Megjelölőjének szaga után kutatva. Jenna, kezében Szeptimusz bakancsát szorongatva, óvatosan megindult Tűzköpő felé, vigyázva, hogy ne tegyen sem¬miféle hirtelen mozdulatot, mert a sárkány reggelenként hajlamos volt rá, hogy kiszámíthatatlanul viselkedjék. De most moccanás nélkül tűrte, hogy Jenna lassan odamenjen hozzá, és kezét nyakának hűvös pikkelyeire fektesse. Szeptimusz nincs itt, Tűzköpő! - mondta lágyan. - Én jöttem helyette! Tűzköpő gyanakodva méregette Jennát, és megszaglászta Szeptimusz bakancsát. Aztán felhorkant, és jókora zöldessárga sárkánytakonycsomót fújt ki az orrából. A takonycsomó átröpült az udvar fölött, és messzehangzó placcsanással nekicsapódott a Varázslók Tornya egyik második emeleti ablakának. Egy pillanattal később az ablak kivágódott, és egy mérges Varázslónő dugta ki rajta a fejét. Hé! - kiáltotta. - Nem tudsz ügyelni arra az állatra? A múltkor is három napomba került, amíg lekapartam azt a mocskot az ablakról! - Aztán észrevette, hogy nem Szeptimusz, hanem Jenna áll a sárkány mellett. - Oh... Jaj, istenem... Bocsásson meg Felséged! - azzal bevágta az ablakot. Ne szólíts így! - motyogta Jenna, aztán látva Farkasfiú meglepett pillantását, hozzátette. - Még nem vagyok Királynő! Nem lenne szabad így szólítaniuk! És soha nem is akarok Királynő lenni! Soha, de soha! A Farkasfiú meglepettnek tűnt, de szólni nem szólt egy szót sem - mindig is így tett, valahányszor a dolgok kissé bonyolulttá váltak a számára.

Most pedig, 409-es, el kell végeznem a Locum Tenenst - mondta Jenna kissé nyugtalanul. - Remélem, működni fog! Naná, hogy működni fog! - felelte a Farkasfiú, aki meg volt győződve róla, hogy Jenna bármit meg tud tenni, amit akar. Nézte, ahogy Jenna előhúzza a köntöse zsebéből a gyűrött papírdarabot, amelyre Bogár a használati utasítást felírta, lassan végigolvassa, ami rajta áll, aztán kinyit egy régi cukorkásdobozt, kihúz belőle egy darab málladozó, kék sárkánybőrt, és gondosan széthajtogatja. Jenna csöndesen leült Szeptimusz bakancsa mellé, és a Farkasfiú látta, hogy mozog az ajka, amint újra meg újra elolvassa a sárkánybőrre írott szavakat, míg csak fáradságos munkával meg nem tanulja őket kívülről. A Farkasfiút meglepte, milyen sokáig tart neki. Majdnem olyan sokáig, mint őneki, hogy elolvassa Zelda néni valamelyik bájitalreceptjét. A Farkasfiú tudta, nemigen tehet semmit, hogy segítsen Jennának végrehajtani a Locum Tenenst, de arra gondolt, talán most kipróbálhatná, amit még a nőstényfarkasoktól tanult, amikor köztük élt az Erdőben. Leült úgy tízlábnyira Tűzköpőtől, nagyon megfontoltan a sárkányra szegezte a tekintetét, és azt szuggerálta neki, hogy maradjon nyugton. Tűzköpő elkapta a Farkasfiú pillantását, és gyorsan másfelé nézett, de ennyi is elég volt. A sárkány most már tisztában volt vele, hogy Figyelik. Feszengve izgett-mozgott, de nem moccant a helyéről. Tőle szokatlan nyugalommal ült az enyhe esőben, azt remélve, rövidesen megérkezik a Megjelölője, és elkergeti innét ezt az idegesítő, kétlábú farkast, aki egyfolytában őt bámulja. Végre Jenna úgy érezte, most már tudja kívülről a Locum Tenenst. Fölkapta Szeptimusz bakancsát, és lerakta Tűzköpő lábához. Tűzköpő, aki még mindig mozdulatlanul ült a helyén, megszaglászta a bakancsot. Aztán fölemelte a fejét, és nagyot fújt. Forró lélegzete megcsapta a Farkasfiú orrát, és az kis híján elhányta magát. Nem volt még hozzászokva a sárkánylehelet szagához, amelyet a legjobban talán úgy lehetne leírni, hogy szerencsés ötvözete az égő gumi és a mosatlan zokni szagának, de keveredik bele valamicske egy sürgősen tisztításra szoruló aranyhörcsög ketrec bűzéből is. Jenna lábujjhegyre ágaskodott, és kezét Tűzköpő orrára fektette. - Nézz rám, Tűzköpő! - mondta. Tűzköpő a lábára nézett, az égre nézett, a karmára nézett, aztán hátrafordította a fejét, mert úgy tűnt, hirtelen lenyűgözően érdekesnek találja a tulajdon farka végét. De Jenna nem adta fel. Tűzkö¬pő - mondta -, nézz rám, légy szíves! Volt valami Jenna hangjában, ami megragadta Tűzköpő figyelmét. Félrehajtotta a fejét, és Jennára nézett. Jenna to¬vábbra sem vette le a tenyerét a sárkány nedves és ragacsos orráról. A keze reszketett. Ez volt az egyetlen esélye, hogy megtalálja Szeptimuszt, és minden ezen a kiszámíthatatlan Tűzköpőn múlott! Tűzköpő gyanakodva méregette Jennát. Vajon ma ő adja oda neki a reggelijét? - töprengett. Jenna pillantása fogva tartotta Tűzköpőét. Aztán mély lélegzetet vett, és lassan elkezdte: Nézz rám, Tűzköpő, és én elmondom neked azt az öt dolgot, amelyet meg kell értened! Először is: Tűzköpő, igaz hitemre mondom, hogy a Megjelölőd elveszett! - Tűzköpő félrehajtotta a fejét, és arra gondolt, remélhetőleg ma nem kása lesz reggelire. Másodszor: Tűzköpő, igaz hitemre mondom, hoztam neked valamit, ami a Megjelölőd tulajdona! Tűzköpő le¬hunyta a szemét, és arra gondolt, két csirke, igen, az igazán a fogára való lenne! Nyisd ki a szemed, Tűzköpő! - mondta Jenna szigorú¬an. Tűzköpő kinyitotta a szemét. Vajon mikor hagyja végre békén ez a nőszemély? Harmadszor: Tűzköpő, igaz hitemre mondom, hogy én vagyok a Navigátorod! - Tűzköpő azon töprengett, mi len¬ne, ha ma reggel csirkét és kását kapna? Legjobb lenne, ha az egészet összekevernék egy jó nagy vödörben. Negyedszer: Tűzköpő, igaz hitemre mondom, arra kérlek, fogadj el engem Helyettes Megjelölődnek! De hátha ma három csirkét is adnak - morfondírozott Tűzköpő. Ha már egyszer ennyit késik a reggeli... Ötödször: Tűzköpő, igaz hitemre mondom, könyörögve kérlek, találd meg valódi Megjelölődet, bárhol legyen is, tűzben avagy vízben, földön avagy levegőben! - Jenna, amint azt a szabályok előírták, tizenhárom másodpercen át egyfolytában Tűzköpő szemébe nézett, aztán elfordult. Tűzköpő azon töprengett, vajon már reggeli előtt meg kell-e találnia Szeptimuszt, vagy utána is elég lesz. Remélte, hogy majd csak utána. Aztán fölkapta a földről Szeptimusz bakancsát, és hamm, bekapta! Tűzköpő! - ordította Jenna. - Azonnal add vissza! Megragadta az egyik cipőfűzőt, amelynek már csak a vége lógott ki Tűzköpő szájából, és rángatni kezdte. Tűzköpő elrántotta a fejét, szájában a bakanccsal. Tetszett neki a dolog: mindig is szerette az ilyen rángatós játékokat. Ráadásul Szeptimusz bakancsát mindig is nagyon étvágygerjesztőnek találta. Jenna erősen rángatta a fűzőt, halk pattanás hallatszott, és Jenna ott állt, kezében mindössze az egyik cipőfűző nedves, kirojtosodott végével. Tűzköpő nagyot nyelt, elégedetten böffentett, aztán meglepetésében nagyot ugrott. Hirtelen fülsiketítő csörömpölés és zörömbölés hallatszott a Nagy Boltív túloldaláról, fenyegető hujjogatás és rikoltozás kíséretében. A Farkasfiú talpra szökkent ijedtében. Ki nem állhatta a hirtelen, hangos zajokat, túlságosan emlékeztették azokra az éjféli ébresztőkre, amelyekben bőségesen volt része a Fiatalok Hadseregében. A Patkányirtók azok - mondta Jenna. - Biztosan elkaptak egy patkányt. Szerencsétlen jószág! Aligha ússza meg ép bőrrel! Ki hinné, hogy az embereknek nincs jobb dolguk, mint egész nap föl-alá rohangálni a

Várban, kukafedeleket csapdosni össze, és patkányokat ölni... A zaj még hangosabb lett, amikor a Patkányirtók kántálni kezdték az indulójukat: Patkány, patkány, csípd el a patkányt! Patkány, patkány, öld meg a patkányt! Csapda, csapda, csapd le, csapd le! Kiáltozásukat visszaverték a Varázslók Tornya udvarának falai, és néhány Varázsló kinézett az ablakon, hogy lássa, mi ez a zaj. Aztán a Patkányirtók gyülevész tömege harsány ordítással beözönlött az udvarra, a zsákmány, két kétségbeesett patkány nyomában, akik teljes erejükből rohantak, az egyik maga után vonszolta a másikat. Jenna nem is sejtette, vajon a patkányok miért éppen a sárkányól felé menekülnek. Átrohantak az udvaron, ügyet sem vetettek a kútra, ahol pedig viszonylag biztonságban lettek volna, sem a két kínálkozó esőcsatornára. Átiramodtak Tűzköpő lába között, felvágtattak az ólba vezető rámpán, és belevetették magukat az ól padlóját borító, csípős szagú szalmába. A következő pillanatban a Patkányirtók körülfogták az ólat, kórusban kiáltoztak és a fedőiket csapkodták. Tűzköpő undorodva felhorkantott. Egyetlen sárkány sem szereti, ha körülveszik, hát még, ha ezt egy rekedten ordibáló, visítozó és fedőket csapkodó tömeg teszi. A Sárkányoknak meglepően jó a zenei hallásuk, kedvelik a klasszikus zenét és a dalirodalom kifinomultabb darabjait. Nem egy magányos kolostor lakói tapasztalták meglepődve, hogy rendszeresen felbukkan esténként a kolostor közelében egy sárkány, és odaadó¬an fülel, miközben ők gregorián dallamokat énekelnek. Tűzköpő sem volt kivétel. A csörömpölés bántotta kifinomult sárkányfülét, a kántálás pedig ráadásul még hamis is volt. Nagyot ordított, és rárontott a Patkányirtókra, elárasztva őket forró sárkányleheletével. Nem hiszem, hogy sok ember akadna, aki ilyen körülmények között is folytatja a patkányok üldözését, és csakugyan, néhányan azok közül, akik a puszta szórakozás kedvéért csapódtak a tömeghez, most lemorzsolódtak, de a Patkányirtók többsége kitartott. Eddig még egyetlen patkányt sem engedtek meglógni, és semmi kedvük nem volt ezt most elkezdeni. Jenna tajtékzott dühében. Hogy merészelitek? - kiáltotta. - Hogy képzelitek, hogy csak úgy berontotok ide, csak azért, mert idáig üldöztetek két szerencsétlen patkányt, és közben halálra rémitetek egy kölyöksárkányt?! Hogy meritek? - A zaj csillapulni kezdett: a Patkányirtók, akik eddig izgalmukban észre sem vették a Hercegnőt, leeresztették a fedőiket. A kántálás elhallgatott, és kínos csend állt be. Ekkor előlépett a tömegből a Patkányirtók vezetője, komoly képű fiatal férfi, aki a sapkáján egy félelmetes patkányt ábrázoló jelvényt viselt. A patkánynak hatalmas, vértől csöpögő, sárga agyara volt. Bocsásson meg Hercegnőséged, de mi csak állampolgári kötelességünket teljesítjük. A patkányok mocskos férgek, betegséget terjesztenek... Jenna fölnevetett. Ez nevetséges! Ugyanolyan tiszták, mint te vagy én. Az emberek terjesztik a betegséget, nem a patkányok. Engedelmeddel, Hercegnő, mi ezt másként gondoljuk - felelte a fiatal férfi. - A Kórságot a patkányok hurcolták be a Várba. Ezért el kell pusztítani őket. Ez őrültség! - mondta Jenna, és hitetlenkedve rázta a fejét. - Azért üldözitek a patkányokat, mert élvezitek a védtelen állatok elpusztítását! Ez borzalmas! Inkább hálás lehetnél nekünk! - sipogta egy vékony, éles hang valahonnét a tömegből. Miért? - kérdezte Jenna, aki kiérezte a hangból a fenyegetést. Mert vannak, akik szerint te hurcoltad be a Kórságot, Hercegnő! Én? - kérdezte Jenna hitetlenkedve. Azt mondják, a Sárkányhajód hozta be a Várba. Azt mondják, kár, hogy az a mutáns hajó nem maradt ott a Várárok fenekén, ahová való! - A hátrébb állók helyeslő mormogással fogadták ezeket a szavakat, de azok, akik Jennához közelebb álltak, nem mertek megszólalni. Jenna megdöbbenésében nem talált szavakat, a Patkányirtók pedig a hallgatását beleegyezésnek tekintették, hogy megrohamozzák Tűzköpő ólját. Felözönlöttek a rámpára, és pillanatok alatt már odabenn turkáltak a szalmában, a patkányokat keresve. Jenna és a Farkasfiú tehetetlenül álltak, mert tudták, ők ketten semmit sem tehetnek ekkora túlerővel szemben. De Tűzköpő másként gondolta. Amikor a Patkányirtók elzúdultak mellette, dühösen csapott egyet a farkával, minek következtében a cérnahang tulajdonosa leröpült a rámpáról és egy nagy kupac sárkányürülékben kötött ki az ól hátsó falánál. Aztán hangos reccsenés hallatszott, ahogy az érdes sárkánybőr redői kifeszültek. Áporodott sárkányveríték szaga töltötte meg a helyiséget. Tűzköpő széttárta a szárnyát és a magasba emelte, árnyékba borítva a sárkányólat. A Patkányirtók abbahagyták a két patkány üldözését, és döbbenten figyelték, amint Tűzköpő Jenna felé bólint, mintha hívná, hogy üljön a hátára, oda, ahová Szeptimusz szokott ülni: a nyaka tövébe, a két válla közé. Jenna, attól tartva, hogy Tűzköpő bármelyik pillanatban meggondolhatja magát, fölmászott Szeptimusz helyére, és a Farkasfiút is fölhúzta maga mögé, a Navigátor helyére, oda, ahol máskor ő szokott ülni. Aztán eszébe jutott, mit mondott Alther Szeptimusznak Tűzköpő próbarepülésén, és jobb felől kétszer oldalba rúgta a sárkányt. A

dolog működött. Tűzköpő lassan csapkodni kezdett a szárnyával, egyszer, kétszer, aztán a harmadik szárnycsapásnál Jenna érezte, hogy a sárkány izmai megfeszülnek, miközben az állat néhány hüvelyknyire fölemelkedik a talaj fölé, lassan, óvatosan, mert a Varázslók Tornya szűk udvarából nem volt olyan könnyű felrepülni. Aztán, amikor Tűzköpő megállt egy pillanatra a levegőben, gyorsításra készülődve, az egyik Patkányirtó felkiáltott: - Ott vannak! Kapjátok el őket! Amikor Tűzköpő fölemelkedett a levegőbe, több utasa volt, mint ahányra számított. Farka végének utolsó tüskéjébe kapaszkodva két halálra rémült patkány lógott. A két patkány foga vacogott a félelemtől, ahogy Tűzköpő fölemelkedett a Varázslók Tornyának udvaráról az odalenn tolongó Patkányirtók pfujozása és füttyögése közepette. Jenna minden erejével azon igyekezett, hogy emlékezetébe idézze mindazt, amit a sárkányrepülésről tudott, így nem is figyelt a Patkányirtók kiáltozására, ám ekkor egy éles hang kivált a kórusból. - A lány egy húron pendül velük! Nem megmondtam? Ő meg a drágalátos hajója, amit idehozott vesztünkre! Gyerünk, fiúk! - Bár a hang tulajdonosa egy hórihorgas nőszemély volt, a Patkányirtók csapata többségében fiúkból és férfiakból állt. - Gyerünk, süllyesszük el azt a rohadt hajót egyszer és mindenkorra! - A többi Patkányirtó helyeslő üvöltéssel nyugtázta az asszony szavait. Tűzköpő egyre magasabbra emelkedett, és odaföntről Jenna és a Farkasfiú jól látták, amint a tömeg tülekedve átzúdul a Nagy Boltív alatt, és elindul a dokkhoz vezető, keskeny ösvényen. Alattuk a sárkány farkán két patkány veszedelmesen himbálózott. Hajni! - zihálta a nagyobbik patkány, amelyik Tűzköpő farkába kapaszkodott, míg az alacsonyabb, gömböly¬dedebb patkány társának bokáját szorongatta. - Hajni, rettenetes, mennyire karmolsz! Muszáj ennyire szoríta¬nod a lábamat? Azt hiszed, jókedvemben csinálom, Róbert? Miért, szerinted mit kellene tennem? Engedjelek el, hogy leessek, és azok az ördögök odalenn megöljenek? Ezt akarod? Aú! Nem, persze, hogy nem. Ne beszélj butaságokat, drágám! Csak arra gondoltam, nem lazíthatnál-e egy kicsit a szorításodon? Már nem érzem a lábam! Tűzköpő lejjebb ereszkedett a tömeg fölé, és az egyik Patkányirtó elhajított feléje egy kukafedőt. Ügyesen célzott: a fedő egyenesen a patkányok felé tartott, és úgy pörgött a levegőben, mint egy repülő körfűrész. Róbert lehunyta a szemét. Ez a vég, gondolta. És micsoda vég: az embert egy repülő kukafedő üti agyon. De Tűzköpő észrevette a feléjük száguldó fedőt és most nagy hasznát vette, hogy az utóbbi hetekben annyit gyakorolta a repülő tárgyak elől való kitérést Szeptimusszal, bár nagyon utálta ezt a gyakorlatot, amely abból állt, hogy Bogár mindenféle dolgokat vagdosott hozzá. Tűzköpő úgy tért ki a kukafedő útjából, mint egy igazi profi, és a biztonság kedvéért lendületes csapást mért rá a farkával. Jahahahaj! Róbert! Véhéhégünk vahahan! - nyüszítette Hajni. A Farkasfiú, aki valósággal tengeribeteg lett odafönn, hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Jenna a dokk felé kormányozta Tűzköpőt, méghozzá teljes sebességgel. Elrepültek a Patkányirtók feje fölött, és Jenna úgy számolta, van még legalább öt percük, mielőtt a tömeg eléri a dokkot. Ez alatt az öt perc alatt Jennának földet kell érnie Tűzköpővel, el kell jutnia a Sárkányházig és valamit tennie kell, hogy a tömeg ne tudjon bejutni. Kövi Márton csöppet sem örült, amikor észrevette, hogy Tűzköpő a telep felé közeledik. Legutóbb, amikor a sárkány felbukkant a dokkban, teljes katasztrófával végződött a dolog. Ebben persze Számosék voltak a hibásak, ahogy az már lenni szokott. És most megint itt van, és igen, jól sejtette, a Számos-klán egyik tagja ül a hátán! Amikor Tűzköpő beröpült a dokk területére, Márton megpróbálta afelé az üres terület felé terelni, amelyet nemrégiben még egy kikötői uszály foglalt el. Márton és Morc Rupert csak néhány órája bocsátották vízre. Tűzköpő azonban ügyet sem vetett Mártonra. Ki nem állhatta, ha az emberek a karjukat lengették, és ordítoztak: Ne ide, oda! Oh, ezer kartács és golyóbis, mit művel ez az ütődött állat? Tűzköpő elrepült Márton feje fölött, olyan alacsonyan, hogy hajszál híján súrolta a hajóács feje búbját, és egy öreg halászbárka rozoga kormányosfülkéjének a tetején landolt. A kormányosfülke azt még csak-csak kibírta, ha néha rátelepedett egy-egy sirály, de semmi esélye nem volt egy sárkánnyal szemben, amelynek súlya éppen 764szerese volt egy átlagos sirályénak. A fülke teteje hangos reccsenéssel beszakadt, Tűzköpő és utasai ott találták magukat a hajófenéken, egy hatalmas pocsolya állott vízében. Föl, Tűzköpő, föl! - kiáltotta Jenna, és nagy erővel belerúgott Tűzköpő jobb oldalába. Tűzköpő addig verdesett és mocorgott, míg végül, ha nem is valami méltóságteljesen, de nagy üggyel-bajjal kikászálódott a hajófenékből (miközben egyfolytában rémült visítozás hallatszott a farka vége irányából), és letottyant a halászbárka mellé. Nézd, mit műveltél! - tiltakozott haragosan Márton, aki lélekszakadva rohant a hajóroncshoz. - Azt a bárkát még meg tudtuk volna javítani! Rupert holnap akart hozzáfogni! Most nézd meg, mit csináltál! Sajnálom, Márton! - mentegetőzött Jenna, miközben lecsusszant Tűzköpő nyakából. - Tényleg

sajnálom! De a Pat-kányirtók útban vannak ide, hogy összetörjék a Sárkányhajót! Mi az ördögnek? Hiszen az nem patkány! Tudom! - felelte Jenna kurtán. Azzal Tűzköpőt a Farkasfiú gondjaira bízta, és rohanvást megindult a Sárkányház felé. Márton a nyomába eredt. Jenna! - kiáltott utána. - Jenna! De Jenna nem állt meg. Márton most már komolyan bosszankodott: sehogy sem tetszett neki ez az egész. Igaz, nem volt éppen elragadtatva, amikor az a félig hajó félig sárkány se szó, se beszéd, csak úgy felbukkant a dokkban az éjszaka kellős közepén néhány hónapja. De most, hogy a Sárkány¬hajó itt volt az ő telepén, Márton úgy vélte, az ő dolga, hogy vigyázzon rá, és annyi szent, hogy Kövi Márton hajóihoz senki emberfia nem nyúlhatott egy ujjal sem, különösen nem egy csomó erőszakos idióta, akik Patkányirtóknak nevezik magukat. Márton kedvelte a patkányokat. - Rupert - mondta Márton, és félrehúzta Morc Rupertet, aki éppen fát fűrészelt -, szedj össze annyi dokkmunkást, ahányat csak tudsz, és zárd le az alagút bejáratát! Reteszeld is el! Gyorsan! Morc Rupert ledobta, amit éppen a kezében tartott, és ment, hogy azonnal teljesítse Márton utasítását. Tudta, hogy Mártonnal nem lehet kukoricázni. A Sárkányhajó a Vágat végében horgonyzott. A Vágat a legutóbbi időkig egy sehová nem vezető csatorna volt, a ki¬kötő oldalában, amely a Várfal sima sziklafalában végződött. Márton azóta törte rajta a fejét, mi célja lehet a Vágatnak, amióta az övé volt a telep. Három hónappal azelőtt aztán megtudta. Egyik éjszaka arra ébredt, hogy a Vágat túlsó végén egy hatalmas barlang nyílt mélyen a sziklafalban. És nem is akármilyen barlang, hanem egy hatalmas, föld alatti helyiség, amelynek falait lazúrkő borította és arany hieroglifák ékesítették. Márton nem volt barátja a fényűzésnek, és az egész ügyet meglehetősen kínosnak találta, de azért a barlang látványa őt is lenyűgözte. Úgy vélte, nincs még egy dokk a világon, amely ehhez fogható helyiséggel - és hajóval rendelkeznék, és ez büszkévé tette. Elkeserítette viszont, hogy jóllehet ő, Morc Rupert és Nicko csudaszépen megjavították a Sárkányhajót - senki meg nem mondta volna, hogy korábban két Mennykő is eltalálta, és lesüllyedt a Várárok fenekére -, a hajó még mindig eszméletlen volt. A sárkány ott feküdt, fejét a Sárkányház oldalában húzódó, hűvös márványösvényen nyugtatta, nagy zöld szeme zárva volt, a lélegzete halk és lassú. A farkát gondosan végigfektették a Sárkányház hátsó falánál húzódó márványperemen, aztán Márton és Nicko takarosan összetekerték, mint valami hatalmas, zöld kötelet, és azóta meg se moccant. Hatalmas csattanás visszhangzott végig a dokkon, ahogy Rupert elreteszelte a jókora vasrúddal az alagút bejáratát. Egy pillanattal később még nagyobb csattanás és csörömpölés hallatszott. A Patkányirtók még éppen időben érkeztek, hogy lássák, amint az ajtó becsukódik előttük. - Nem tűröm, hogy az a csőcselék betörjön ide és tönkretegye a hajóimat! - közölte Márton, amikor beérte Jennát. Bepréselték magukat egy nagy halom, a Várfal előtt feltornyozott deszka mögé, aztán végigrohantak egy keskeny ösvényen két magas árbocos hajó között, amelyek arra vártak, hogy új vitorlázattal lássák el őket, és már el is érték a Sárkányház bejáratát. Miközben az egész dokk dühös kiáltozástól és dörömböléstől visszhangzott, Jenna és Márton beléptek a Sárkányház hűvös sötétségébe. A Sárkányhajó mozdulatlanul hevert, nagy feje ott feküdt Márton egyetlen, kissé megpörkölődött perzsaszőnyegén, amelyet a víz mentén húzódó márványösvényen fektettek végig. Jenna letérdelt, kezét a Sárkányhajó fejére tette, de az most sem adott semmi életjelt. Jenna keze hűvösnek érezte a sima pikkelyeket, a vastag, sötétzöld szemhéjak meg se rebbentek a smaragdszín szemek fölött, amikor Jenna gyöngéden megsimogatta őket. Márton hátrahúzódott, és onnét figyelte Jennát. Még ebben a nehéz helyzetben sem akarta beleártani magát abba, ami Jenna és a Sárkányhajó közt történt. Már megszokta, hogy Jenna időnként meglátogatja a sárkányt, de ilyenkor Márton mindig magukra hagyta őket, mert tolakodásnak érezte volna, ha ott lábatlankodik a közvetlen közelükben. Márton észrevette, hogy valahányszor Jenna a sárkányra tette a kezét, többnyire az egész dokk elcsöndesedett, ma azonban nem így történt. A levegőt megtöltötte a Patkányirtók lármája, akik ütemesen döngették valamivel a kikötő ajtaját. Mit képzel magában ez a lány, töprengett Márton, hogy a sárkány simogatásával vesztegeti itt az időt, amikor pedig késedelem nélkül barikádot kellene emelniük a Sárkányház előtt? De szólni nem szólt egy szót sem, mert az elmúlt néhány hónapban Márton kezdett tisztelettel vegyes félelemmel tekinteni Jennára, látva, milyen elszántan igyekszik életre kelteni a Sárkányhajót. Jenna hirtelen talpra szökkent. Azt hiszem, hallottam! - kiáltott föl, és a szeme ragyogott az izgalomtól. Mit? - kérdezte Márton, akinek figyelmét egy időre elterelték Jennáról azok a mázsás sértések, amelyeket Morc Rupert zúdított a Patkányirtókra. A sárkányt! Nagyon halkan, de biztos vagyok benne, hogy hallottam. Le kell Pecsételnünk a Sárkányházat! Mégis, hogyan? - fakadt ki Márton, aki most már komolyan aggódni kezdett, mert ráébredt, hogy a csőcselék nem megy el szépszerével, és ha bejut, aligha éri be annyival, hogy a Sárkányhajót zúzza darabokra.

Úgy, ahogy kinyitottuk. Tűzzel, Sárkánytűzzel! - hadarta Jenna, aztán hirtelen elszontyolodott, mert eszébe jutott valami. - Oh! - mondta. - Tűzköpő nem tud Tüzet Köpni. Dehogyisnem! - mondta Márton, akinek Nicko Tűzköpő kiköltésének minden részletéről beszámolt. Már akkor is tudott, amikor kikelt a tojásból. Az csak Bébitűz volt. Bébitüzet Fújni minden sárkány tud, amikor kikel! A kettétörő deszkalapok reccsenése végigvisszhangzott a dokkon. Már majdnem betörték az ajtót! - mondta Márton szokott, tárgyilagos hangján. - Nincs sok időnk. Bocsáss meg, de megyek a fejszémért. Ha ezek keresik a bajt, meg is fogják találni! Jenna tudta, hogy nem maradt más hátra, meg kell próbálnia rábírni Tűzköpőt, hogy Tüzet Fújjon. Előhúzta köntöse zsebéből a Navigátor-konzervdobozát, kinyitotta, és kihalászott egy piros sárkánybőr darabot. Széthajtogatta, és legnagyobb meglepetésére és rémületére, mindössze egyetlen szót látott rajta: Tűz! Az nem létezik, hogy ennyi elegendő lenne! De Jenna tudta, hogy meg kell próbálnia. Lélekszakadva rohant vissza Tűzköpőhöz. Bocsáss meg, 409-es! - zihálta Jenna, miközben újra fölmászott Tűzköpő nyakába. A Farkasfiú is elkezdett fölkapaszkodni a sárkány hátára, de Jenna, a Farkasfiú nagy meg¬könnyebbülésére, ezt mondta: Ezt egyedül kell végigcsinálnom! Rá kell vennem Tűzköpőt, hogy Fújjon Tüzet! Tűzköpő hegyezni kezdte a fülét. Hogy ő Tüzet Fújjon? Most mindjárt? Na, de mi a helyzet a reggelivel? A kikötő ajtaja mögül fölhangzott a Patkányirtók üvöltő kórusa, aztán Rupert hangját hallották, amint ezt kiáltja: Ha patkányokat akartok, pajtások, meg is kapjátok! Szép nagy patkányokat, fejszékkel! Csak gyertek! És mintha ezt szánnák válaszul Morc Rupert szíves invitálására, a Patkányirtók hatalmasat löktek az ajtón. Óriási reccsenés hallatszott, és a tömeg beözönlött a telepre. Rettentő zaj támadt, ahogy a kapunál kitört a harc. Rupert, Márton és a dokkmunkások hősiesen harcoltak, és úgy tűnt, ők maradnak felül, de a Patkányirtók egy csoportjának sikerült kikerülnie a záporozó fejszecsapásokat. Egy hórihorgas nő vezetésével leváltak a tömegről, különféle alkalmi fegyvereket lóbálva megindultak a Sárkányház felé, és azt ordítozták: Kapd el a sárkányt, öld meg a sárkányt, öld meg, öld meg! Tűz-víz Tűzköpő, hátán Jennával, a levegőbe emelkedett. Miközben a tömegből kivált Patkányirtó-csoport átvágott alattuk a dokkon, Jenna a kis aranytábla felé kormányozta Tűzköpőt, amely a Sárkányház bejáratának boltíve fölött ragyogott a falba illesztve. Tűzköpő remekül repült, szárnya lassan és megfontoltan verte a levegőt, és azonnal engedelmeskedett Jenna minden parancsának. Kisvártatva a sárkány ott egyensúlyozott a levegőben az aranytáblával szemközt, mintha csak pontosan értette volna, mit kíván tőle Jenna. Előtte tompán fénylett az aranykorong a hűvös, nyirkos levegőben, alatta pedig a Patkányirtók rohantak libasorban a két magas árbocú hajó között. Már csaknem elérték a Sárkányházat. - Tűz! - kiáltotta Jenna, ahogyan csak a torkán kifért. - Tűz! Tűz! Tűz! Nem történt semmi. Jenna nagyon félt, hogy talán tényleg valamivel többre lenne szükség ahhoz, hogy rávegye Tűzköpőt a Tűzfújásra, mint egy egyszerű „Tűz!" kiáltásra, és elborzadva nézte, ahogy odalenn a hórihorgas Patkányirtónő előbukkan a két magas hajó közül, kezében egy szögekkel kivert, jókora desz¬kát lóbálva. Egyenesen az alvó Sárkányhajó feje felé tartott. Kérlek, Tűzköpő, kérlek! Tűz! És ekkor Jenna érezte, hogy Tűzköpő megborzong. Valahol mélyen a sárkány testében elindult valami földalatti moraj. Valahol a tűzgyomra mélyén kezdődött, és egyre erősödött, míg csak át nem tört a tűzszelepen, és ki nem lövellt nagy, vastag sárkánylégcsövébe. Jenna érezte, ahogy a tűzhullám végigáramlik a sárkány torkán. Tűzköpő, szemlátomást meglepetésében, köhögni kezdett, ösztönösen tágra nyitotta az orrlikát, amelyen hatalmas gázfelhő tört ki. Tűz! - kiáltotta Jenna, ahogy a torkán kifért. És a gáz, hatalmas szisszenéssel lángra lobbant. A lángnyelv előreszökkent, beborította az arany korongot, és egy borzalmas pillanatig Jenna attól félt, hogy a tűz melege megolvasztja az aranyat, mert a korong úgy izzott és csillámlott, hogy már-már folyékonynak látszott a vörös fényben. És aztán Jenna hallotta, hogy odalenn a Patkányirtók meglepetésükben felordítanak. Lenézett, hogy lássa, odaértek-e már a Sárkányhajóhoz, és legnagyobb megdöbbenésére nem látott mást, csak a Várfal kövének terjedelmes síkját. Tűzköpő megcsinálta! A Sárkányház úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna! Megint Le volt Pecsételve, és ott rejtőzött megközelíthetetlenül a Várfal mögött, akárcsak Hotep-Rá ideje óta egészen mostanáig. Jenna hevesen átölelte a Sárkány nyakát. Forró volt, majdhogynem égetően forró, de Jenna nem törődött vele. Köszönöm, Tűzköpő, köszönöm! Soha, soha nem leszek ezentúl dühös, ha le kell vágnom a lábkörmödet! Megígérem! Tűzköpő horkantott, felköhögött még egy adag tűzforró gázt, és a Patkányirtók rémülten menekültek fedezékbe

az újabb, hatalmas lángnyelv elől. A láng ráadásul felgyújtott egy csomó vízibiciklit, amelyet Rupert javítani hozott a dokkba. Jenna és Tűzköpő visszarepültek a beszakadt halászhajóhoz. Jenna odakormányozta Tűzköpőt az összezúzott hajóroncs mellé, a sárkány pedig, gondosan kiterjesztett szárnynyal, hogy bármelyik pillanatban fel tudjon repülni, megvárta, amíg a Farkasfiú is elfoglalja a helyét Jenna mögött. Bocsánat, Fenséges Hercegnő - hallatszott egy ismerős hang Jenna bal lába felől -, odébb tudna csúszni egy kicsit? Akkor mi ketten Hajnival éppen beférnénk Fenséged mögé! Jenna felismerte a hangot. Már megszokta, hogy mindig olyankor hangzik fel, amikor a legkevésbé számít rá. Lenézett: úgy volt, ahogy sejtette. Róbert állt odalenn: az ex-Hírpatkány, a Titkos Patkányszolgálat nyugalmazott munkatársa. Jelenleg pedig állapotára nézve: menekült, akit a Patkányirtók üldöznek. Hát akkor gyere, Róbert, de gyorsan, mielőtt a Patkányirtók észrevesznek! - Jenna lehajolt, hogy felsegítse Róbertet. Én nem szállok fel újra arra a... arra a dologra! - sivította egy apró, kövér patkány, aki ott állt Róbert mellett. De Hajni drágám, ez az egyetlen esélyünk! Hirtelen újra felzendült a Patkányirtók kórusa, de most másként hangzott, mint korábban. Ott van a lány! - hallatszott a hórihorgas nő éles hangja. - Ő csinálta ezt az egészet! És felelni fog érte! Most azonnal! Most, most, most! - kezdte rá a kórus. - Most, most, most! Erre jönnek! - mondta izgatottan a Farkasfiú. - Siess, Jenna! Hagyd a csudába a patkányokat, ha nem akarnak jönni! Nekünk indulnunk kell. Jenna lenyúlt, és megragadta Róbert mancsát. Ne hagyj itt, Róbert! - nyüszítette Hajni. Egy lendületes ugrással rávetette magát a férjére, és lerántotta a földre a bokájánál fogva. Hajni, eressz el! Jenna fölrántotta a magasba a két civakodó patkányt, egyiket az egyik, másikat a másik kezével, és biztonságosan bepréselte őket maga mögé, a sárkány két jókora tüskéje közé, egyiket a másik mögé. Egy pillanattal később Tűzköpő már föl is lendült a levegőbe. Kukafedők valóságos zápora követte, valamint egy veszedelmes külsejű deszkadarab, amelybe szögeket vertek. Kétszáz lábnyival a Vár fölött a patkányok folytatták a civakodást. Remélem tisztában vagy vele, hogy majdnem odavesztünk miattad mind a ketten, Róbert? Énmiattam? Hogy énmiattam vesztünk majdnem oda mind a ketten? És ezt éppen te mondod? Hát ez azért erős! Ha az történt volna, amit te akartál, Hajni, ahogy általában lenni szokott, akkor eddigre már mind a kettőnket megfojtottak volna, és most ott lógnánk mi is, mint vadásztrófeák! Néha szörnyen kegyetlen dolgokat mondasz, Róbert! Anyámnak igaza volt! Anyádat, légy szíves, ne keverd bele ebbe a dologba! Semmi szükség rá! Nahát, öröm látni, hogy megint együtt vagytok! - jegyezte meg Jenna vidáman, hogy másra terelje a beszélgetést. Kis ideig mindkét patkány szokatlanul csöndes volt. Jenna kihasználta, hogy egy ideig csönd van, és gyorsan a Farkasfiú kezébe nyomta a Navigátor-konzervdobozát. Kihalásznád belőle nekem azt a darabka zöld... izét? -kérdezte. - Az van ráírva, hogy Keresd! Erre van szükségem, hogy Tűzköpővel megkerestessem Szépet. Keresd? - kérdezte a Farkasfiú rémülten. - Hogy néz ki az, hogy Keresd? K-E-R-E-S-D - betűzte Jenna, igyekezve túlkiabálni a sárkány szárnyának suhogását. - Nagy, fekete betűkkel van ráírva! El se tudod téveszteni! Dehogyisnem - morogta magában a Farkasfiú. - Hogy néz ki a... K betű? - ordította vissza. Mint a Kígyó szóban! K mint Kígyó, érted? Jenna úgy kormányozta Tűzköpőt, hogy a sárkány mindig a Várfal vonalát kövesse. Úgy döntött, mindaddig körbe-kör¬be röpül vele, amíg nem lesz alkalma rendesen végrehajtani a Keresd-varázslatot. Ráadásul így volt rá ürügye, hogy elnézegesse odafentről a Várat. Egészen megbűvölte a látvány, ahogy térképként terült el alatta a Vár, amelyen hangyák mozogtak lassan ide-oda. Arra a térképre emlékeztette, amit Simontól kapott egyszer régen a Télközép Ünnepének alkalmából, és amelyet sokáig kincsként őrzött. A térképen ott volt a Vár valamennyi háztetője, fája, tetőkertje, sikátora és titkos átjárója. Miközben Tűzköpő ráérősen repült az egykori Hírpatkány-iroda felé, Jenna azon töprengett, vajon nem volt-e a térképkészítőnek is egy saját sárkánya, annyira hasonlított az alatta elterülő látvány a térképre. A Farkasfiúnak komoly nehézséget okozott a „Keresd!" feliratú bőrdarabka megtalálása. Hát nem elég, morgolódott magában, hogy az ember itt lebeg több száz lábnyi magasságban, szédül, hányingere van, és ügyelnie kell, ahogy csak bír, nehogy lepottyanjon a sárkány hátáról, ráadásul még betűket is kell keresnie! És nem mondhatni, hogy Tűzköpő nagyon simán repült volna. Valahányszor csapott egyet a szárnyával, valóságos sárkányszagú szélroham csapott a Farkasfiú arcába. Aztán a sárkány úgy emelkedett fölfelé, mint a kilőtt nyíl,

majd néhány másodpercig ott lebegett a levegőben, mielőtt újra csapott egyet a szárnyával. És már érkezett is az újabb sárkányhónalj szagú léglökés, aztán a sárkány újra süllyedni kezdett. Ami a Farkasfiút illeti, úgy vélte, ezek a körülmények nem éppen ideálisak ahhoz, hogy az ember megtaláljon holmi Kígyó-betűket... Miközben átkutatta a cukorkásdobozt, és vigyázott, ne¬hogy akár csak egyetlen darabkát is elveszítsen az értékes sárkánybőrből, hirtelen eszébe villant a megfejtés, miért találja meg olyan nehezen a Keresd!-et. De hát nem minden Kígyó kezdődik K-val, nem igaz? - kiáltotta előre Jennának. - Úgy értem, vannak pitonok is, meg nagy zöld erdei kígyók, meg... Jenna hátrahajolt, és látta, milyen zavart, töprengő arccal mered rá a Farkasfiú. Tudod mit? - kiáltotta. - Mi lenne, ha odaadnád nekem az összes zöldet? Hé, megtaláltam! - bömbölte a Farkasfiú diadalmasan, miközben a sárkányszárny újra lecsapott. - Csak összezavarodtam, mert... uuuhhh... - A sárkányszárny újra fölemel¬kedett. - ...Ezen a darabon két olyan kígyóbetű is van. De a többin egyiken sincs ilyen, úgyhogy... - A sárkányszárny újra lecsapott - ...biztos ez kell, hogy legyen az! Nézd csak... -A szárnyak fölemelkedtek. - ...Itt van, nesze! - Azzal Jenna kezébe nyomta a repedezett zöld bőrdarabot. Az elülső felén ez állt: Keresd és Kutasd, s Megleled! Remek! - kiáltotta Jenna. Olyan volt, mintha a hullámvasúton ülne, és közben szorosan kellett tartania a zöld sárkánybőr darabkát, nehogy elfújja a szél. - Nem volt könnyű, de végül is sikerült elolvasnia a varázslat szavait! „Hű sárkány, Keresd meg őt, aki téged megjelölt! E Varázslat mutassa meg az utat őhozzá! Keresd!" A következő pillanatban Tűzköpő élesen bedőlt jobbra. Jennát ez váratlanul érte. Miközben a keresd-varázsigét olvasta, mindkét kezét levette Tűzköpő nyakáról, és most, egyetlen gyors, rémítő mozdulattal lecsusszant a sárkány nyakáról, odakapott a tüskék felé, amelyekben meg kellett volna kapaszkodnia, de nem érte el őket. - Jenna! - bömbölte a Farkasfiú. - Jenna! De nem jött válasz. Jenna eltűnt. A SÁRKÁNYLOVAS MEGMENTÉSE Jenna annyira megrémült, hogy sikoltani sem bírt. Tudta, hogy közte és a lenn a mélyben őrjöngő Patkányirtók között nincs semmi más, csak üres levegő. Ám Tűzköpő észrevette, hogy Jenna súlya már nem nyomja a nyakát, és hirtelen valami ösztönös késztetés ébredt benne. Bár ezt Tűzköpő nem tudhatta, ez a késztetés ott él minden olyan sárkányban, akit egy ember Megjelölt: Meg kell Menteni a Sárkánylovast! Amikor Jenna leesett a hátáról, Tűzköpő zuhanni kezdett, akár egy kődarab, és a lábával megragadta Jennát. Két másodperccel később már ott vitte Jennát a karmában, akár egy sas a zsákmányát. A Farkasfiú majd megőrült. Nem láthatta, hogy Jenna odalenn csüng Tűzköpő karmában. Ő csak annyit tudott, hogy többé nincs ott a helyén. Jenna! - ordította. - Jenna. Itt vagyok, 409-es! - Úgy rémlett, mintha hallaná a halk választ, de nem volt biztos benne. Hová lett az a lány, Róbert? - kérdezte Hajni duzzogó hangon. - Szerintem ez már tényleg több a soknál, hogy csak úgy egyszerűen leszáll! Elárulnád, ki irányítja majd ezek után ezt az izét? Jaj, fogd már be, Hajni! - fakadt ki Róbert. Bár rettegett tőle, milyen látvány fogadja, a patkány kikukucskált a sárkány nagy, fekete tüskéi mögül, de nem látott semmit, csak Tűzköpő kövér hasát. 409-es! - hallatszott Jenna hangja alig hallhatóan a szélzúgásban. Jenna? - A Farkasfiú hátratekerte a fejét, hátha ott van mögötte, de nem látott semmit. Aztán lenézett, hátha ott kapaszkodik alatta, de ő sem látott semmit, csak Tűzköpő pocakját. 409-es... Itt vagyok... - A Farkasfiú kezdett attól félni, talán csak képzelődik. Ugyan hol lehet ez a lány? Tűzköpő visszafordult a Vár felé, és most lassan, óvatosan leszálláshoz készülődött. A Farkasfiú lenézett, pillantásával a földet pásztázta a legrosszabbtól tartva. Átrepültek a Hollószikla fölött, az új hajótorlasz fölött, amely a folyó egyik partjától a másikig húzódott, és megakadályozta a Kórsággal fertőzött hajókat abban, hogy befussanak a Kikötőbe, most pedig afelé a rakpart felé repültek, amely fölött Kökény Treszka fogadója állt. A vendégek kirohantak a fogadóból, és a Farkasfiú látta, amint az emberek odalenn tolonganak és fölfelé mutogatnak izgatottan. Ahogy Tűzköpő lejjebb ereszkedett, a Farkasfiú már a hangjukat is hallotta: A Hercegnő az! A Varázslók Sárkánya elrabolta a Hercegnőt! Nézzétek! Ott lóg szegény... jaj, istenem! Meghalt!

Ilyet ne is mondjál! Az nem lehet! Nem lehet! Hát nemigen mozog! Hogy is mozogna, annak a szörnyetegnek a karmában! Én mindig mondtam, hogy az a sárkány meg fog vadulni. Mind megvadulnak! Nézzétek! Nézzétek, megmozdult! Nézzétek! Él! Jön lefelé a sárkány! Össze fogja lapítani! Nem merek odanézni... Nem merek... Tűzköpő most már alig tízlábnyi magasságban lebegett a föld fölött. A Farkasfiú először megkönnyebbült, ami¬kor megtudta, hogy Jenna mégsem zuhant le, de aztán a megkönnyebbülést egy rémítő gondolat váltotta föl: hogy tud majd Tűzköpő leszállni anélkül, hogy összezúzná Jennát? Tűzköpő lassan, lassan ereszkedett egyre lejjebb, míg végül már olyan közel volt a rakparthoz, hogy a Farkasfiú jól látta a halászok kalapjának tetején a bonyolult mintázatot. Tűzköpő szárnycsapásaitól - és feltehetőleg az erős sárkánybűztől - a tömeg hátrahőkölt. A Farkasfiú látta megrökönyödött ábrázatukat, ahogy a sárkány öt láb magasban lebegve a föld fölött szétnyitotta a karmát, így Jenna könnyedén leugorhatott a rakpart peremére, majd egy darabig izaladt előre, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. A tömeg tapsolt, sőt néhány elismerő füttyentés is hallatszott. Tűzköpőnek viszont, úgy tűnt, fejébe szállt a dicsőség, mert a sárkány letelepedett a rakpartra, kinyújtotta a nyakát, és a gyomrából elindult valami morajlás, olyan erővel, hogy a Farkasfiú a tulajdon teste mélyében is érezte. A tömeget valósággal megbűvölte, hogy ilyen közelről veheti szemügyre Tűzköpőt, ráadásul egy ilyen merész akció után. Közelebb húzódtak, úgy mutogatták egymásnak azt a sok fura mindenfélét, amelyek bármely sárkányon megtalálhatóak. Nézd, micsoda rémes, fekete tüskéi vannak... És mekkora farka! Nem szeretném, ha engem is a karmai közé kaparintana... Nézzétek! Egy gyerek ül a hátán! - kiáltotta valaki, mert észrevette a Farkasfiút. Hogy néz! Nem szeretnék vele egy sötét éjszakán találkozni! Vigyázz, meghallja! Ugyan, dehogy. Figyeljetek, mi ez a zaj? A Tűzköpő gyomra mélyéből hallatszó mormolás egyre hangosabb lett. Jenna hátraugrott, mert ő már tudta, mi következik, de megbotlott, leesett a móló pereméről, bele a vízbe. A tömeg azonban, amely képtelen volt levenni a szemét a sárkányról, meg sem hallotta a nagy loccsanást, amellyel a Hercegnő eltűnt a víz színén úszkáló mindenféle alatt. Mintha csak mágnes vonzaná őket, az emberek mind közelebb és közelebb húzódtak Tűzköpőhöz, figyelték, amint a sárkány hátraveti a fejét és kitágulnak az orrcimpái, és hallgatták a belsejéből érkező, vulkanikus morajlást. Jenna, akire senki sem figyelt, feljött a víz felszínére, kiköpött egy apró, undorító döglött halat, és úszni kezdett a rakpart végén emelkedő lépcső felé. Hirtelen, fülsiketítő zúgással hatalmas, forró gázfelhő lövellt ki Tűzköpő orrlyukán, és Lángra Lobbant. Tíz, húsz, harminc másodpercig folyamatosan áradt a tűz a levegőbe a víz fölött, és megperzselte két halászhajó vitorláját, amelyek a folyamot elzáró torlasz részét alkották. Mire letelt a harminc másodperc, a tömegnek nyoma sem volt. Sokan Kökény Treszka fogadójában kerestek menedéket, ahol azon vették észre magukat, hogy vízzel teli vödröt nyomtak a kezükbe, amelyet Treszka állandóan készenlétben tartott, és a fogadósné rájuk parancsolt, hogy „menjenek és oltsák el azt a sárkányt, mielőtt valamennyien porig égünk". A többiek pedig a domboldalon igyekeztek rohanvást fölfelé a Déli Kapuhoz, és már előre örültek, milyen szenzációs történettel hívhatják majd föl magukra a figyelmet a vendéglőkben, ebédidőben. Mire leszállt az éjszaka, a Vár legtöbb lakója hallotta már valamelyik változatát a történetnek, miszerint „a Hercegnőt elrabolta a Varázslók sárkánya, úgy bizony, nekem elhiheted! Hatalmas egy dög! Aztán meg ledobta, hogy csak úgy nyekkent, az ám! Mi az, hogy! Nem, nincs semmi baja. Dehogyis pattant vissza! A folyóba esett, de kiúszott, remek úszó az a lány! Na és akkor a sárkány teljesen megvadult! Ezek mindig megvadulnak! Hatalmas lángcsóva lövellt ki az orrlikából, és éppen énfelém fújta. Meg is perzselte a hajamat, látod? Nem, nem ott, ezt a darabkát itt, nem ott, itt! Hát csak annyit mondhatok, épp ideje lenne szerezned magadnak egy rendes szemüveget, amivel látsz is valamit!" Az emberek többsége a másik változatot is hallotta: azt, amelyik szerint mindenről a Hercegnő tehet, először behurcolta a Várba a Kórságot azzal a dögvészes hajójával, aztán megpróbálta a Várfalban rekeszteni a Patkányirtókat valami Sötét mágikus trükk segítségével, és... „Hogy mivel bizonyítom mindezt? Majd mindjárt meg¬mondom, mivel bizonyítom. Az a lány magával vitt két olyan undok férget! Nem mérget, férget! Süket vagy? Patkányokat, te idióta, patkányokat! Megszöktette őket, a sárkányán! Na, ehhez mit szólsz?" Azzal a beszélő önelégült mosollyal hátradőlt, és a karját keresztbe fonta a mellén. Az emberek rövidesen rájöttek: akár mindkét történetet elhihetik, attól függően, kivel beszélnek éppen. Egy dologban azonban mindenki egyetértett: ebben a kis Hercegnőben több rejtőzik, mint amit első pillantásra észrevenni rajta. Sokkal, de sokkal több!

Róbert és Hajni mélységes megkönnyebbüléssel nézte, ahogy a tömeg hanyatt-homlok elrohan a sárkány elől. A nagy fölfordulásban senki sem vette észre őket, ahogy ott kushadtak Tűzköpő vaskos tüskéi között. Most végre újra kiegyenesedhettek, és Hajni olyan magabiztosan fészkelődött Tűzköpő hátán, mintha rendszeresen sárkányháton szokott volna közlekedni. - Remélem, hamarosan továbbindulunk - mondta. - Mindjárt éhen halok! Alig várom, hogy alaposan beebédeljek a Kikötőben! Róbert felsóhajtott, de szólni nem szólt egy szót sem. Figyelte, ahogy a csuromvizes Jenna visszamászik Tűzköpő hátára. Jól van Fenséged? - kérdezte. Jenna nem bánta, ha Róbert Fenségednek szólítja. Sőt, még jól is esett neki, mert tudta, hogy Róbert puszta kedvességből nevezi így. Igen, Róbert, köszönöm! - felelte. - És te? Jól vagy? Soha jobban! - felelte Róbert élénken. - Csodaszép, csípős reggel van, az ég felhőtlen, rövidesen felrepülünk! Mit kívánhat még egy patkány? Ebédet! - morogta Hajni alig hallhatóan.

Tűzköpő magabiztosan és céltudatosan, ráérősen repült délnek, a Kikötő felé, a folyó vonalát követve. Remélem, nem repül ki a tenger¬re! - mondta Jenna. Aha! - helyeselt a Farkasfiú nem túl sok meggyőződéssel. Már úgyis tengeribetegnek érezte magát, és pillanatnyilag úgy érezte, ennél rosszabb már nem is lehetne a helyzet. Hogy elterelje a gondolatait, a Farkasfiú lebámult a folyó vékony, ezüstös szalagjára, amely alattuk | kanyargott, és megpróbálta kitalálni, merre lehet Samu Partja, ahol néhány hónappal korábban elhagyták az Erdőt a 412-essel és nekivágtak a folyónak. A Farkasfiú elmosolyodott, mert eszébe jutott, milyen boldog volt akkor, hogy újra megtalálta a legjobb barátját, bár a 412-es már jóformán nem is hasonlított arra a fiúra, akit a Fiatalok Hadseregében ismert. És nemcsak azért, mert időközben megnövesztette a haját, és talált magának egy családot, meg a vele járó fura nevet, vagy mert azt a flancos Varázslóinas-köntöst és övet viselte. Hanem azért, mert magabiztos lett, mulatságos, és még sokkal inkább olyan, mint... szóval olyan, mint amilyen a régi 412-es volt a legjobb pillanataiban. És most... és most a 412-es eltűnt - lehet, hogy örökre... A Farkasfiút Jenna hangja riasztotta fel töprengéséből. Láttad a Karantén-kiírást a rakparton? - A Farkasfiú megörült, hogy a kérdés elterelte a gondolatait a 412-esről. Miféle kiírást? - igyekezett túlkiabálni Tűzköpő szárnyának suhogását. Magában pedig azt gondolta, neki aztán egyik kiírás olyan, mint a másik. És különben is, mi a csuda az a Karantén? A Farkasfiú úgy képzelte, bizonyára valami rettenetes szörnyeteg lehet, olyasfajta rémség, amelyik talán éppen ebben a pillanatban üldözi a 412-est az Erdőben, vagy akárhol legyen is. Bármilyen ügyes nyomkereső volt is a Farkasfiú, most az egyszer tanácstalan volt. Hogyan lehet megtalálni a nyomát valakinek, akit átráncigáltak egy Tükör túloldalára? Amelyik a Kórságra figyelmeztet! - rikoltotta hátra Jenna a két patkány feje fölött. Azok úgy figyelték a beszélgetést, ide-oda forgatva a fejüket, mintha egy teniszpartit kísérnének figyelemmel. - És arra, hogy el van barikádozva az út a folyón fölfelé! Ez azt jelenti, hogy idén nem lesznek Északi Kereskedők a vásáron! Vacak egy Télközép Ünnepe lesz az idén a Kereskedők Vására nélkül! Oh... - motyogta a Farkasfiú. - Kik azok az Északi Kereskedők? - kérdezte ordítva. Szép hajóik vannak! - kockáztatta meg Róbert. - Azok aztán eljutnak mindenhová, azok a hajók! Tudjátok, még Hírpatkány koromban nagyon kellett vigyáznom velük! A Kereskedők szigorúan ragaszkodtak a patkánymentes hajózáshoz. Kénytelenek voltak, ha meg akartak felelni a Piaci Szabályzatnak. Sehol nem láttam még gonoszabb macskákat, mint az ilyen kereskedelmi bárkákon. Volt egy borzalmas esetem egy ilyen ex-kereskedelmi macskával a legutolsó hírpatkány-küldetésem során... - Róbert gyászosan csóválta a fejét. - Már akkor sejtenem kellett volna, hogy ez alkalommal pocsékul alakulnak majd a dolgok! Életem legrosszabb küldetése volt. Még sose találkoztam patkánnyal, aki ilyen szörnyűségeken ment volna keresztül, mint én akkor! Meséltem már nektek Bolond Jakabról...? - És Róbert tovább fecsegett, mert szerencséjére nem is sejtette, hogy Tűzköpő szárnyainak suhogásától nem hallja senki, kivéve Hajnit, aki azonban súlyt helyezett rá, hogy soha ne figyeljen oda rá az első mondatnál tovább, bármiről beszélt is Róbert. Ott van egy! Ott lenn! - kiáltotta Jenna válaszként a Farkasfiú kérdésére. - Nézd csak! A Farkasfiú lekukucskált a folyóra. Odalenn a mélyben egy hosszú, keskeny bárkát látott, nagy, fehér vitorlával, amint dél felé igyekezett. Ugyanezt tette Tűzköpő is. A Farkasfiú érezte, hogy a sárkány röptének ritmusa megváltozik, és ő is mintha egy kicsit kevésbé lett volna rosszul. Lejjebb ereszkedünk! - kiáltotta Jenna. Tűzköpő szárnycsapásai lassulni kezdtek, és a sárkány még lejjebb ereszkedett. Jenna körülnézett, hogy lássa,

hová igyekszik Tűzköpő, és hirtelen lázas izgalom fogta el. Semmi kétség: Tűzköpő valamilyen határozott cél felé tart. A keresd-varázslat tehát működik! Rövidesen, talán perceken belül meg fogják találni Szeptimuszt! A víz felé tart! - ordította a Farkasfiú. Nem! Az Erdő felé! - kiáltott vissza Jenna. Tűzköpő körbefordult, és most már nem a víz fölött repült. Továbbra is folyamatosan süllyedt, és most az Erdő felé tartott. Aztán, mire Jenna és a Farkasfiú már éppen belenyugodtak, hogy az Erdőben fognak landolni, a Sárkány újra a folyó felé fordult. Köröz! - kiáltotta Jenna. - Szerintem megpróbál rájönni, hol kell leszállnia! Jennának igaza volt, de csak félig. Tűzköpő valóban körözött, de azt nagyon is jól tudta, hol kell leszállnia. Csak azt nem tudta még, hogy hogyan. Tűzköpő még három kört írt le, aztán ott repült az Erdő fáinak koronái fölött, olyan alacsonyan, hogy utasai, ha akartak volna, lenyúlhatnak és megragadhatják a faleveleket. Tábortűz füstjének vékony csíkja szállt feléjük, és a Farkasfiú szívébe hirtelen belesajdult a honvágy a Számos-fiúk tábora után. Tűzköpő maga mögött hagyta a fákat, és hirtelen meredeken ereszkedni kezdett a folyó felé. Hajni felsikoltott. Pontosan az orruk előtt ott volt az Északi Kereskedő bárkája, melynek fedélzetéről sülő szalonna ínycsiklandó illata szállt fölfelé. Jenna nem hitte volna, hogy egy tizenöt láb hosszú sárkány képes leszállni egy hatvan láb hosszú hajó fedélzetére, amelyből ráadásul egy jókora vitorla nyúlik a magasba. Ahogy Tűzköpő mind lejjebb ereszkedett és végül ott lebegett közvetlenül az uszály fölött, láthatta, hogy véleményében a hajó kapitánya is osztozik. Az ugyanis vadul hadonászott a karjával, és torkaszakadtából ordított valamilyen ismeretlen nyelven, amelynek szavait Jenna nem értette, de semmi kétsége nem volt afelől, mit jelenthetnek. Tűzköpő sem értette, mit kiabál a kapitány, de nem is törődött vele. Az uszály kabinjának lapos teteje felé igyekezett, és közben orrát megcsapta a reggeli illata. Még egy Keresd-küldetésben lévő sárkánynak is szüksége van reggelire, gondolta. Nagy puffanással landoltak. Jobban mondva a puffanás nem is volt olyan nagy, ha azt vesszük, mekkorával szokott járni, amikor egy sárkány földet ér, de ahhoz azért elég nagy volt, hogy az Alfrún egészen a hajóperemig belesüllyedjen a vízbe. A hajó visszapattant eredeti helyzetébe, majd jobbra-balra dőlt, nagy hullámokat verve, amelyek a folyópart felé rohantak, míg a hajó kapitánya őfeléjük rohant, kezében egy jókora csáklyával, amelyet dühösen rázott feléjük. - Menjetek innét! Menjetek innét! - kiáltotta Snorri Snorrelssen haragosan. Snorrinak amúgy is rossz napja volt. Hajnalban arra ébredt, hogy nehéz léptek trappolnak a kabinja tetején, aztán valaki kitartóan kalapácsol a fedélzeti nyílás ajtaján. Snorri nem ijedt meg a saját árnyékától, de most mégis megrémült. Az elmúlt néhány napban azt tapasztalta, hogy a Vár lakosai mostanában nem valami barátságosak az idegenekhez. Az emberek újabban a Kereskedőket kezdték hibáztatni a Kórság elterjedéséért, és Snorrit gyakran sértegették, amikor a Várban kóborolt. Az elmúlt néhány napban Snorri már ki sem tette a lábát az Alfrúnról, várta, hogy megérkezzenek Északról a többi Kereskedők. De nem jött senki. Snorri nem tudott róla, hogy a Hollósziklánál a halászhajók eltorlaszolták az utat, és az érkező hajókat szidalmak és döglött halak záporának közepette visszafordították. így hát aznap reggel, alig virradt, Snorri is útnak indult visszafelé, miután tíz percet kapott rá, hogy „eltakarodjék, vagy különben..." Snorrinak sehogyan sem tetszett ez a „vagy különben..." - bármit jelentett is -, ezért hát odébb¬állt. És most, éppen amikor hozzálátott volna, hogy leltárt csináljon, egy 764 sirály tömegű sárkány landolt a kabinjának a tetején. Nem, hát ez tényleg nem az ő napja volt. Az Alfrúnt keményebb fából faragták, mint azt a bizonyos korhadt halászhajót a dokkban. A fedélzet tiltakozó nyikorgást hallatott, de azért a helyén maradt. Az uszály kissé mélyebben merült a vízbe, de azért folytatta útját le¬felé a folyón ezzel az új rakománnyal, amelynek csöppet sem volt ínyére, hogy egy éles csáklyával döfködnek a bordái közé. Jenna a sárkány oldalát szorító lába alatt érezte Tűzköpő tűzgyomrának árulkodó morajlását, ahogy elindult belőle a tűz fölfelé. Ne, Tűzköpő! - kiáltotta. - Ne! Jenna lekászálódott a, sárkány hátáról, Snorri nagy meglepetésére. Az Alfrún kapitánya ugyanis mindeddig nem vette észre, hogy a sárkány utasokat is szállít. Tűzköpő gyomra egyre hangosabban morajlott. A Farkasfiú is meghallotta, le¬ugrott a sárkány hátáról, a két patkány pedig lélekszakadva föl rohant az árbocon, és ott egyensúlyozott a keskeny vitorlarúd végen, mint két fura sirály. Jenna megragadta Snorri csáklyáját, amellyel az északi lány Tűzköpőt döfködte. Ne ingereld! - kiáltotta. - Kérlek! De Snorri magasabb és erősebb volt Jennánál, és könnyedén kirántotta a kezéből a csáklyát. Tűzköpő gyomra most már olyan hangosan morajlott, hogy még Snorri is észrevette. Abbahagyta a döfködést, és értetlen arccal nézett maga elé. Ez... mi? - kérdezte Jennát a várbéliek nyelvén. Tűz! - kiáltotta Jenna. - Tüzet akar fújni!

Snorri, mint minden hajóskapitány, a tűz szót nagyon is jól ismerte. Fölkapott két vödröt, amelynek a fogantyújához kötelet erősítettek, és az egyiket Jenna kezébe nyomta. Vizet! - ordította Snorri. - Hozz vizet! Jenna követte Snorri példáját, jól megmarkolta a kötelet, és lehajította a vödröt az uszály oldalán a vízbe. Aztán újra felhúzta, csurig tele sötétzöld folyóvízzel, majd kiloccsantotta a vödörből a vizet. Sikerült is alaposan leöntenie a meglepett Farkasfiút, aki éppen Snorri reggelinek szánt szalonnás kenyerét etette fel Tűzköpővel. Jenna csak ekkor ébredt rá, hogy a morajlás elhallgatott. A Farkasfiú elvigyorodott. Arra gondoltam, nem bír egyszerre falni és Tüzet Fújni! - mondta. Snorri figyelte, amint Tűzköpő leküldi a torkán az utolsó falat szalonnát, aztán fölszippantja a maradék vizet a tűzoltó vödörből, végül befejezésként egészben lenyeli a fatányért. Ebből, gondolta Snorri, még nagy baj lesz. Nem is kell hozzá Szellemlátónak lenni az embernek, hogy ezt előre lássa. Tűzköpő békésen szunyókált. Snorri hajójának zsúfolt rakodóterében pedig, ott, ahol korábban egy sózott hallal teli hordó állt, most üres hely tátongott. Az Alfrúnt kikötötték egy jókora fűzfához, amely a folyó Mezőség felőli partján nőtt, mert a kapitány úgy vélte, túlságosan veszélyes lenne folytatni az útjukat egy kiszámíthatatlan sárkánnyal a fedélzeten. Snorri és Jenna ott ültek a hajó farában, és próbálták nem meghallani Tűzköpő hortyogását és szuszogását. A Farkasfiú, aki még mindig émelygett a repüléstől, és szilárd talajt szeretett volna érezni a lába alatt, elment, hogy fölfedezze a folyóparton elterülő almáskerteket. Snorri sose hitte volna, hogy másodszor is találkozik a Hercegnővel, hát még azt, hogy éppen az ő hajóján fog földet érni egy sárkány hátán! Kissé megvolt illetődve. Megkínálta mát és a Farkasfiút a kenyérből, sózott halból, süteményből és almából álló reggelivel, amelyet a két éhes gyerek az utolsó morzsáig fölfalt. A Farkasfiú csak azt sajnálta, hogy a sült szalonnát mind nekiadta Tűzköpőnek, jóllehet az a sárkánynak fél fogára sem volt elég, úgyhogy Snorri kénytelen volt egy egész hordó sózott halat adni neki. Tényleg nagyon sajnálom, Snorri! - mentegetőzött Jenna újra, amikor a Farkasfiú már útnak indult. Elindultunk, hogy megkeressük Szeptimuszt, és Tűzköpő egyszer csak a fejébe vette, hogy itt száll le a te hajódon. Nem állítottam meg, mert azt gondoltam, talán itt van Szeptimusz... de hát persze nincs itt... - Jenna elhallgatott. Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy hátha Tűzköpő mégsem tudja végrehajtani a A keresű-küldetést. Még olyan fiatal és meggondolatlan, és ha már a sült szalonna illata is elég volt hozzá, hogy letérítse a helyes útról, mi minden más terelheti még rossz irányba? A testvéred, Szeptimusz... azt mondod, keresztülesett valami üvegen? - kérdezte Snorri. Jenna bólintott. Hát akkor... talán a kórházban lesz, nem? Jenna a fejét rázta. Nem közönséges üveg volt, hanem Tükör. Egy olyan különleges Tükör - magyarázta. Ahá... - mondta Snorri. - Egy Ősi Tükör! Most már értem. Tényleg? - kérdezte Jenna meglepetten. A nagymamámnak is volt egy. De nekünk... nem volt szabad hozzányúlnunk. A húga, Ells, keresztülesett rajta, amikor még kicsi volt. De később... - kérdezte Jenna félve - később ugye megtalálták? Nem - felelte kurtán Snorri. Jenna hallgatott. Snorri hirtelen talpra szökkent, az uszály oldalához szaladt, és kinézett a folyóra, észak felé. Jenna követte a tekintetét, de nem látott semmit. A folyó csöndes és elhagyatott volt. A szemerkélő eső már egy ideje elállt, a víz most sima volt és lustán hömpölygött, visszatükrözve az eget borító, súlyos szürke felhőket. A folyó nyugalmát nem zavarta meg semmi, még egy kalandvágyó hal sem vetette föl magát a felszínre, légyre vadászva. Snorri előhúzta a szellemlátó látcsövét a köntöse redői közül valamelyik zsebéből, és a bal szeméhez emelte. Aztán mormogott valamit, de olyan halkan, hogy Jenna nem értette. Mi az? - kérdezte. Sehogyse tetszik nekem ez a hajó! - suttogta Snorri. Pedig nagyon szép hajó! - mondta Jenna. - Nekem igazán tetszik, különösen a te kis kabinod. Nagyon barátságos. Nem! Nem erre a hajóra gondoltam - magyarázta Snorri. - Hanem arra ott! Snorri leeresztette a szellemlátó látcsövét, és fölfelé mutatott a folyón. Jenna követte Snorri pillantását, látta, hogy a másik lány merően rászegezi valamire a tekintetét, és a szemével követi azt a valamit, amint az lassan halad lefelé a folyón, feléjük közeledve. Snorri Jennára pillantott. Oh - mondta -, ugye, te nem látod a Szellemhajót? Jenna megrázta a fejét. Erre jön! - suttogta Snorri.

Hirtelen a levegő mintha lehűlt volna, és a folyó valahogy fenyegetőnek tűnt. Mi jön erre? - kérdezte Jenna. Snorri nem felelt. Összehúzott szemmel figyelt valamit a szellemlátó látcsövén keresztül. Egészen lebilincselte a látvány, ahogy Etheldredda Királynő Királyi Bárkája közeledett feléjük. Bár a bárka a másik part mentén haladt, amikor feltűnt a folyó kanyarulatában, most elindult a folyón keresztül, és egyenesen az Alfrún felé közeledett. Snorri összeborzongott. Mi az? Mit látsz? - suttogta Jenna. Egy hajót! Az orra magas, és az egész hajó olyan, amilyet csak nagyon régen szoktak építeni. Négy kísértetevezőt látok a jobb, és négyet a bal oldalán: mozognak, de nem kavarják föl a vizet. És egy vörös, királyi baldachint látok négy arany oszlopon, amely betakarja az egész hajót, és látom a Királynőt is, aki ott ül a baldachin alatt. Mondd... nem visel véletlenül egy magas fodrot a nyaka körül és nincs véletlenül a haja befonva és a füle köré tekerve? - suttogta Jenna, akinek hirtelen borzasztó sejtése támadt, ki lehet az a Királynő. - És nem vág véletlenül olyan képet, mintha valami undorító szagot érezne? Snorri Jennára nézett és elmosolyodott. Jenna most látta először mosolyogni. Szóval, húgocskám, te is Szellemlátó vagy, úgy látom! Már olyan régen vágyódom rá, hogy legyen egy Szellemlátó Nővérem! Isten hozott! - Snorri átölelte és alaposan megszorongatta Jennát, de Jenna, attól rettegve, hogy Etheldredda Királynő meglátja, kicsusszant a szorításából, és bemenekült Snorri kabinjába. Snorri követte Jennát a hajófenékre. Sajnálom, ha... megbántottalak! - mondta. Jenna sápadtan, térdét ölelve kuporgott a lépcsőn. Nem... nem bántottál meg! - suttogta. - Csak nem akartam, hogy a Királynő meglásson! Ő volt az, aki rákényszerített, hogy mutassam meg a testvéremnek azt a Tükröt. Borzalmas nő, tényleg borzalmas! Vagy úgy - suttogta Snorri. Egy csöppet sem volt meglepve: eszébe jutott, hogyan futott végig a hátán a hideg, amikor először megpillantotta a Királyi Bárkát. - Te maradj itt, Jenna! Én fölmegyek, és Megnézem magamnak ezt a Királynőt, és majd elmondom neked, mit művel! Szerintem nagyon is jó oka van rá, ha nem akar neked Megmutatkozni, vagyishogy éppenséggel nagyon rossz oka! Talán itt tartja fogva a testvéredet ezen a hajón! Szeptimuszt! - kiáltott fel Jenna. - Egy kísértethajón! De hát akkor ez azt jelenti, hogy ő is kísértet... Nem, nem feltétlenül. Néha előfordul, hogy valakit Elragad egy kísértet, pedig az illető még Él. Ez történt a bácsikámmal, Ernolddal is. - Azzal Snorri sarkon fordult és fölsietett a fedélzetre, Jenna pedig egyedül maradt. Azon töprengett, hogy Snorri családjában látszólag egymást érik a balesetek, valahányszor valamelyik családtag egy Kísértettel akad össze. A Királyi Bárka egyre közeledett az Alfrúnhoz, és Snorri látta, hogy a kísértethajó valaha nagyon szép lehetett. A hosszú, keskeny törzset ezüst és arany spirálmintákkal díszítették. Díszes aranyoszlopok emelték magasba a pompás vörös baldachint, nehogy eső vagy napsütés érje a királynőt és udvaroncait, akik ott lebzseltek a hajó farában, az emelvény hosszú, párnázott ülésein. Most azonban Etheldredda királynő egyedül üldögélt, ahogy többnyire életében is tette, mert az udvaroncai mindenféle kifogásokkal mentették ki magukat, nehogy ott ragadjanak a Királyi Bárkán, ahol nem volt hová menekülniük a Királynő elől. A fedélzet alatt nyolc kísértet evezős ült a keskeny fapadokon és mozgatta testetlen evezőjét ide-oda, ide-oda, miközben a víz felszíne még csak nem is fodrozódott. Miközben a Királyi Bárka nagy lendülettel haladt az Alfrún felé, Snorri elrakta a szellemlátó látcsövét, és nekilátott, hogy eltakarítsa a reggeli edényt. Nem akarta, hogy a Királynő észrevegye, Szellemlátóval van dolga, mert Snorri számára világos volt: Jenna azért nem látta a Királynőt, mert a Kísértet úgy döntött, nem Mutatkozik meg neki. Etheldredda Királynő felállt a párnáiról, odasétált a bárkája pereméhez, és a vízen keresztül Snorrira bámult. A Királynő helytelenítően szipákolt. Valami szolgálólány lesz, gondolta magában, mi más? A Királynő meredten nézte a reggeli maradványait, amelyeket a szolgálólány lassan eltakarított, gyalázatosan lassan! A szolgák olyan lusták manapság: de majd ez is meg fog változni, amint ő újra Királynő lesz! Etheldredda pillantása visszatért Snorrira. Van valami furcsa ebben a lányban, gondolta. Sehogy sem tetszett neki, ahogy a szolgáló szeme örökösen ide-oda járt, mint valami gyíké, de szemlátomást gondosan ügyelt, hogy ne lehessen látni, hova néz. Roppant alattomos... Semmi kétség, a gazdája egy szép nap arra ébred majd, hogy ez a nőszemély az orra előtt eladta valakinek az egész rakományát! Úgy kell neki, az ostobának! Etheldredda Királynő csak állt, ajkán, komor mosollyal, miközben a bárka folyamatosan haladt az Alfrún felé, és pillantását végigjártatta a hajó többi részén Jennát keresve. A Királynő útban volt a Marrami-lápra, de abban a pillanatban, amint befordult a hajó a kanyarba, és megpillantotta a part mentén horgonyzó Alfrúnt, az az érzése támadt, hogy elkóborolt unokájának itt kell lennie valahol a közelben. Maga sem értette, miért tört rá ilyen erővel ez az érzés, holott tudta, hogy Jennának az őrkunyhóban kell lennie, vagy talán mégsem? Legalábbis az a két bosszantó Fő-fő Varázsló ezt mondta. Jól hallotta őket a hálószoba ajtaja mögül. Etheldredda Királynő nagy barátja volt a hallgatózásnak: míg élt, olyan tökélyre fejlesztette ezt a művészetet, hogy végül már nem hitt el semmit, amit szemtől szembe mondtak neki, csak akkor, ha előtte hallotta már ugyanazt a kulcslyukon keresztül is.

Miközben a Királyi Bárka beállt az Alfrún mellé, Etheldredda Királynőben egyre erősödött az az érzés, hogy Jenna ott van valahol a hajón, pedig sehol se látta az unokáját. A Királynő tanácstalan képpel vizsgálgatta a hajót. Úgy tűnt, nem egyéb, csak egy jellegzetes Északi Kereskedőhajó. Ott lobogott rajta a Hanza-liga hivatalos zászlaja, és bármilyen tohonya is volt a szolgálólány, a hajó jó karban volt, takaros, tiszta és rendes. Minden csöndes volt, békés és kifogástalan. A kötelek szabályosan össze voltak tekerve, a vitorlát szemlátomást szakértő kéz göngyölte össze, és egy sárkány szundikált a fedélzeten!

A fedélzeten szundikáló sárkánynak arcizma se rándult, hiába meredt rá Etheldredda Királynő szúrós szemmel. Tűzköpő csak horkolt tovább. Gyomrából jókora gázbuborék igyekezett fölfelé, és hangos pukkanással utat tört a szabadba. Etheldredda Királynő úgy ugrott hátra, mintha kígyó csípte volna meg, és a Királyi Bárka odébb húzódott a kártékony sárkánygőzök útjából. Etheldredda Királynő a korlátnak támaszkodott, és összehúzott szemmel fürkészte az Alfrúnt. Valami nincs rendjén azzal a hajóval, döntötte el a kísértet, és ő meg fogja tudni, hogy mi az! Óvatosan, ahogy a kócsag lépeget a sekély vízben, a Királynő kísértete elhagyta a Királyi Bárkát, átlibegett a vizén, mintha csak a Palota gyepén sétálgatna, és föllépett az Alfrún fedélzetére. - Itt van! - szisszent föl Snorri a tulajdon nyelvén. Jenna nem értette, mit mond Snorri, de a hangsúlyt nagyon is jól megértette, és villámgyorsan bebújt egy jókora gyapjútakaró alá, megzavarva ezzel Ullr pihenését, aki ott aludta ki az előző éjszakai őrködést. A macska mint a villám rohant ki a kabinból, és fölszaladt a fedélzetre, farka szőrös kolbásszá duzzadt a felháborodástól. Nem elég, hogy Ullr Éjszakai Lény volt, hanem ráadásul Szellemlátó macska-ősök egész sorának leszármazottja. A macskák közt természetesen jóval gyakoribb a Szellemlátó, mint az emberek között. Amikor a macska kiért a fedélzetre, azon nyomban észrevette, hogy kísértet-látogatójuk akadt, és úgy döntött, ez a kísértet egy csöppet sem rokonszenves neki. Az a két patkány sem tetszett neki, amelyik ott kuporgott az árboc tetején, de azok várhattak. Azok éppen jók lesznek vacsorára... Ahogy meglátta a közeledő Etheldredda királynőt, Ullr rávetette magát a kísértetre, és közben olyan rettentő nyivákolást hallatott, amilyenre csak egy Szellemlátó macska képes. Mintha egy gyászoló családi kísértet, egy iszapmanó és egy Lápi Jajongó visongott volna egyszerre... Etheldredda Királynő levegő után kapkodott, annyira megrázta, hogy Áthatoltak rajta, méghozzá ilyen durván! Leroskadt a fedélzetre. Úgy köhögött és köpködött, mintha lenyelt volna egy macskát egészben: szőrőstül-karmostul-vérnyogásostul-mindenestül. A Farkasfiú odakinn a folyóparton meghallotta Ullr nyivá-kolását. Rohanvást igyekezett a gyümölcsöskerten át a folyó felé, hogy lássa, mi történik. Amikor odaért az Alfrúnhoz, a világ legfurább látványában volt része: a Kereskedőlánynak és a macskájának szemlátomást elment az esze, no, de teljesen! A macska - visszataszító, vézna sárgásvörös állat - oda-vissza vágtázott, mintha újra meg újra keresztülrohanna valamin. A lány meg integetett a karjával, és ordibált valamit a tulajdon nyelvén, ami úgy hangzott, mintha biztatná a macskát. Aztán a macska egyszer csak megállt. A lány diadalmasan a levegőbe bokszolt, fölkapta a macskát a földről, aztán a hajó oldalához rohant, és nevetve lenézett a folyóra. A Farkasfiú fölugrott a fedélzetre, és lerohant a kabinba. Jenna! Itt vagy? - suttogta rekedten. Mi van? - jött a válasz a takaró alól. Mi a csudát csinálsz te itt lenn? Elbújtam - hangzott Jenna hangja tompán a takaró alól. - Sss! Vigyázz, meglát! Nincs értelme elbújni, Jen, az a nőszemély tisztára megőrült! Inkább húzzunk el innét, amíg még lehet. Gyorsan, mielőtt... oh, a csudába...! A nyílásban Snorri vigyorgó képe jelent meg. A Nyughatatlan Lélek eltávozott! - jelentette be. - Lepottyant a fedélzetről, és lemerült a vízbe. Most már a saját hajóján van, és a koronája csupa hínár! - Hirtelen Snorri arcáról eltűnt a mosoly. Bemászott a nyíláson, leült a lépcső tetejére, és a fejét csóválta. A Farkasfiú is a fejét csóválta. A menekülés útját eltorlaszolták előlük. Addig kellett volna eltűnniük innen, amíg még lehetett. Vannak dolgok - motyogta Snorri -, amiket sehogyan se értek. Miféle dolgok? - kérdezte Jenna, és előmászott a rendkívül szúrós takaró alól. Hát először is: a Királynő Életében soha nem járt a hajómon. Hogyhogy nem Fordították vissza? Mi van? - kérdezte a Farkasfiú. Vajon miért beszél ez a Snorri nevű lány rejtélyekben, töprengett. Nem léphet oda Kísértet, hová Éltében sose lépett - szavalta Snorri. Ez biztosan valami gyerekeknek való mondóka! - gúnyolódott a Farkasfiú. Szó sincs róla! - vágott vissza Snorri sértetten. - Ez a Kísértetek Szabályzatának egyik pontja! A Farkasfiú megvetően felhorkant. De az! Én tudom! - erősködött Snorri. - Minden Szellemlátó tudja.

Huh! - morogta a Farkasfiú. Pssszt, 409-es! - intette csendre Jenna, és figyelmezte¬tő pillantást vetett a Farkasfiúra. Jenna hitt Snorrinak, egy percig sem kételkedett benne, hogy Snorri látta Etheldredda Királynőt, és szeretett volna többet hallani róla. Na és mit nem értesz még? - kérdezte. Nem értem, hogyan tapadhatott a hínár a koronájára. Ennek lehetetlennek kellene lennie. Hiszen egy kísértetnek nincsen teste! A Farkasfiú felsóhajtott: neki ez az egész magas! Ennél még az Erdőben is ezerszer jobb volt a helyzet, ott legalább tudta az ember, hányadán áll a többi erdőlakóval: hogy azok az aznapi vacsorájukat látják benne. De hát akkor... akkor micsoda? - kérdezte Jenna lehalkított hangon, mintha attól tartana, hogy Etheldredda Királynő ott hallgatózik a kabin ajtaja mögött. Snorri vállat vont. Nem tudom. Az a nő Kísértet, és mégis... több mint Kísértet. Kopp... kopp... kopp. Valaki - vagy valami - dörömbölt a hajó törzsén. Snorri talpra szökkent. Hát ez meg mi? - zihálta. Jenna és a Farkasfiú, akiket az imént hallottak alaposan megráztak, elsápadtak. A hang kísértetiesen visszhangzott a kabinban: ...kopp... kopp... Etheldredda visszajött! - suttogta Jenna. Snorri összeszedte a bátorságát, és kidugta a fejét a csapóajtó nyílásán. Hello! - szólt ki az Északi Kereskedők éneklő hanghordozásával. Hello! - válaszolt egy jókedvű hang. - Tudtad, hogy egy szökött sárkány van a hajódon? Szökött? Honnan szökött? - kérdezte Snorri. A Várból. Az öcsémé. Már biztosan mindenütt keresi. Az öcsédé? - Snorri sietve kikapaszkodott a fedélzetre, és ott egy fiút látott, akinek nevető zöld szeme volt, és éppen most kötötte ki a hajóját az Alfrúnhoz. Snorri szemügyre vette a fiú sófoltos tengerészköntösét és kócos, göndör haját, amely majdnem olyan szőke volt, mint az övé, és tudta, hogy megbízhat benne. Aha. Sajnos! - mondta Nicko. - Szívesen visszavinném magammal, de az én hajóm túl kicsi lenne neki. Nem azért mondom, de szerintem a tied is! Hé, Jen! Nik! - Jenna kacagva mászott elő a kabinból. - Hát te meg hogy kerülsz ide? Begyűjtöm Rupert istenverte vízi biciklit. Valaki betört a raktárba múlt éjjel, és Rupert szerint egy egész csomónak nyoma veszett. De eddig csak egyet sikerült megtalálnom - mondta Nicko, és a kis rózsaszín csónak felé intett, amely az ő hajójához volt kötve. - Csak az időmet vesztegetem, ha engem kérdezel. Jenna észrevette Snorri zavart pillantását. Ez itt Nicko. A testvérem! - magyarázta. A testvéred? - kérdezte Snorri tétován, mert úgy érezte, Jenna testvéreinek száma olyan tempóban nő, hogy ő azt már nem tudja követni. - Az, amelyik keresztülesett a Tükrön? Micsoda tükrön? - kérdezte Nicko. Oh! - sóhajtott Jenna, és a kellemes izgalom, amely Nicko láttán elfogta, olyan hirtelen hagyott alább benne, mintha kihúztak volna egy dugót. - Akkor te még nem is tudod, ugye, mi történt Széppel? Nicko látta, hogy Jenna szemét elborítják a könnyek. Nehéz szívvel kapaszkodott fel az Alfrúnra. A Farkasfiú magára hagyta Jennát és Nickót, és elosont. Volt valaki, akit meg akart nézni, hogy minden rendben van-e vele. Morc Lucit ott találta, ahol hagyta, ott üldögélt a folyóparton egy fűzfa alatt. Már megint te vagy az? - kérdezte durcásan. - Mondtam már, hogy hagyj engem békén! Különben sincs szükségem arra a hülye vízibiciklire! Luci ültében maga köré tekerte kék köpönyegét, karjával átfogta a térdét, a bakancsába fűzött rózsaszín szalag lucskos volt a nedves fűtől. Kezében gyűrött, szemlátomást sokszor össze- és széthajtogatott papírdarabot tartott, ajka lassan mozgott, mintha most olvasná a szavakat, amelyeket oda-vissza kívülről tudott már. Számos Simon levele volt az, és Luci a kék köpönyeg zsebében találta, amikor Jenna odaadta neki. A címzés helyére egyszerűen a Csillagvizsgáló szót írták, és ez állt a levélben: Legdrágább Lucim, Ez a köpönyeg a tiéd! Rövidesen visszatérek, és akkor mindketten a Torony tetején fogunk lakni. Meglátod, még büszke leszel rám! Várj rám! A te hűséges Simonod Csakhogy Luci belefáradt a várakozásba, és most már tudta, hogy Simon soha többé nem térhet vissza a Várba, így hát elindult, hogy megkeresse. És lám, alig indult el, már el is aludt, és arra ébredt, hogy eltűnt a csónakja.

Ez nem valami szerencsés kezdet, gondolta. A Farkasfiú hangja riasztotta fel töprengéséből. Megtaláltam a csónakodat! - mondta zihálva. Hol? - kérdeztre Luci. Gyorsan összehajtogatta a szívének oly drága levelet, és talpra szökkent. Nickónál van. Milyen Nickónál? Számos Nickónál? Simon öccsénél? Aha. Gondolom, tényleg az öccse. Igaz, nem tehet róla. Annak idején a Farkasfiúnak is kijutott Simon Mennykövéből, így hát ő sem volt túl jó véleménnyel Számos Simonról. Hogy érted azt, hogy nem tehet róla, te neveletlen kölyök? - Luci barna szeme szikrákat szórt. Sehogy - felelte a Farkasfiú. Most már látta, hogy Lucival csak baj van. Kezdte azt kívánni, bár ne kérdezte volna meg tőle, mi a baja, amikor meglátta, amint könnyes szemmel keresgélt valamit a folyóparton. Szóval hol van Számos Nicko? - rivallt rá Luci. - Meg akarom kérdezni tőle, mégis mit képzel, hogy csak úgy ellopja a csónakomat! Micsoda pofátlanság! A Farkasfiú az Alfrún felé intett, de a következő pillanatban már meg is bánta, aztán figyelte, ahogy Luci nagy léptekkel elvonul a folyóparton a Kereskedő Hajó felé. Biztos távolságból követte, és ez a távolság Morc Luci esetében nem volt éppen kicsi. Ahogy a Farkasfiú az Alfrún felé közeledett, hallotta, hogy valakik emelt hangon vitatkoznak. Azonnal add vissza a csónakomat! Rupert csónakja, nem a tiéd! Rupert megengedte, hogy akkor használjam a csónakja¬it, amikor akarom, úgyhogy te csak ne szólj bele! Hát ez aztán tényleg... Én pedig most akarom használni, Számos Nicko! Meg¬értetted? De hát... Bocsánat! Szíveskednél végre félreállni az utamból? A Farkasfiú még éppen idejében érkezett, hogy lássa, amint Morc Luci átrohan az Alfrún fedélzetén, és megbotlik a szendergő Tűzköpő farkában. De Morc Lucit semmi sem állíthatta meg hosszabb időre. Feltápászkodott, befogta az orrát, mert Tűzköpő újabb gázbuborékot bocsátott ki magából, aztán leereszkedett az Alfrún túloldalán. Nicko követte. Hová akarsz menni azzal a csónakkal? - kérdezte aggodalmasan. Ahhoz neked semmi közöd, fiacskám! Mondd, Simon minden testvére ilyen idegesítő kis minden lében kanál? Szóval Jennának van egy Simon nevű testvére is, gondolta Snorri. Vajon hány lehet még neki? A vízibicikli nem biztonságos a folyón! - erősködött Nicko. - Jóformán alig több, mint egy játékszer. Csak arra való, hogy az ember a Várárokban szórakozzon vele. Luci beleugrott a csónakba, amely riasztóan ingadozni kezdett. Én mindenesetre eljutottam vele idáig, és a Kikötőig is el fogok jutni, majd meglátod! Csak nem azzal a vacakkal akarsz menni a Kikötőbe? - kiáltotta Nicko elhűlve. - Van fogalmad róla, milyen erős a sodrás dagálykor a folyó torkolatában? Körbe fog fordítani és kisodor a tengerre. Mármint feltéve, hogy nem nyeltek el már jóval előbb a hullámok, amelyek a Nagy Homokpadtól rohannak a torkolat felé. Te megőrültél! Lehet. Nem érdekel! - mondta Luci durcásan. - Akkor is odamegyek! Eloldozta a kötelet, megragadta a kormánykereket és vadul forgatni kezdte. Nicko addig nézte, amíg a kis rózsaszín csónak bukdácsolva elindul a folyó felé, míg végül nem bírta tovább. Luci! - kiáltotta. - Vidd el az én csónakomat! Mi van? - igyekezett Luci túlharsogni a pedál csattogásának zaját. Vidd el az én csónakomat! Kérlek! Lucinak nagy kő esett le a szívéről, bár ezt a világért sem árulta volna el. Nagyon félt, hogy Nickonak alighanem igaza lehet abban, amit a vízibicikliről mondott. Nagy nehézségek árán - legalább öt percig vadul taposta a pedált, miközben igyekezett a megfelelő irányba fordítani a kormányt - Luci megfordította a csónakot, és zihálva, kimelegedve és rosszkedvűen visszatért az Alfrúnhoz. Jenna, Snorri, a Farkasfiú és Nicko figyelték, amint Morc Luci újra nekiindul, ezúttal Nicko mély, tengeri útra is alkalmas evezős csónakjában. De most te hogy jutsz vissza? - kérdezte Jenna Nickót. - Ugye, nem akarsz azon a vízibiciklin menni? Azon? - horkant fel Nicko. - Viccelsz? Inkább a halál, mint hogy valaki meglásson egy ilyen vacakban, pláne egy olyanban, amelyiknek ilyen hülye színe van. Én veled tartok, buta: segítek megtalálni Szépet! Jenna most mosolyodott el először azóta, hogy Szeptimusz eltűnt. Most, hogy Nicko is vele van, minden rendbe fog jönni. Jenna ebben egészen biztos volt.

Pásthi Marcellusz naplójából: Vasárnap, Napéjegyenlőség. Csodálatos, ám Félelmetes nap volt ez a mai. Jóllehet én magam jövendöltem meg a Ma történteket a Kalendáriumomban (mely művemnek, az Én Marcelluszna utolsó részét alkotja), igazából mégsem hittem volna, hogy csakugyan Bekövetkezzék. A mai napon a megjelölt időben, pontban Hét perccel Hét óra után Átjött a Tükrön az új Varázslóinasom. Jóllehet idejekorán fölkeltem ma reggel, és azon voltam, hogy idejében ott legyek a Nagykapunál, amikor az Megnyílik, mégis, mekkora volt Meglepetésem, amikor az valósággal Megnyílt és Megpillantottam mögötte a Tükrömet. A Tükör túloldalán pedig egy fiúcskát láttam Homályosan, kinek szeme teli volt Félelemmel. Öltözéke egy zöld köntösből állott, melyet ezüstöv fogott át a derekán, lábán nem volt cipő, haja kócos volt, mindazonáltal kellemes Ábrázatának mondanám, és én az első szempillantásra megkedveltem. Láttam azonban mögötte egy másik Lényt is, kinek látása már korántsem volt ínyemre, hanem éppen hogy gyűlöletesnek és félelmetesnek találtam. Mivelhogy ez a Lény nem más volt, mint az én Szegény Személyem - mához ötszáz Esztendőre! A Fiú baj nélkül átkelt a Tükrön, és most itt van az én Házamban. Azért fohászkodom, hogy Kétségbeesése szűnni kezdjen, mihelyt megtudja, milyen csodáknak lesz majd részese, és mennyi jót tehet majd ezáltal. Wotan napja Már három nap telt el azóta, hogy az új Varázslóinasom Átjött. ígéretes képességekkel megáldott gyermek, és már Közeledünk a Bolygók azon Együttállásához, amelyre oly sokáig vártam, így most már egyre megalapozottabbnak tűnik azon reményem, hogy sikerül létrehoznom az új Tinktúrámat. Szívemből remélem, hogy így lesz, mivel tegnap, bolond módon, megkérdeztem a Varázslóinasomat: „Mondd csak, hogy festett az az Ősöreg, Nyáladzó Rémség, az én Szegény Személyem, aki elragadott téged a te Idődből? Nem volt... nem voltam... nagyon visszataszító, vagy igen?" A Varázslóinasom bólintott, de szólni nem szólt egy szót sem. De én addig könyörögtem, míg meglágyult a szíve, és elmondta! Bár ne tette volna! Igaz, fura a beszéde, de attól tartok, nagyon is jól értettem mindent, amit mondott. Részletesen elbeszélt mindent: hogy szinte elviselhetetlen Bűz áradt belőlem, hogy úgy csoszogok, akár egy Rák, és minden lépésnél fölkiáltok fájdalmamban, és átkozom a Sorsot. Elmondotta, hogy az orrom görbe és olyan likacsos, mint egy elefánt bőre (bár nem tudom, miféle állat lehet az, de gyanítom, hogy valami igen visszataszító Varangyféle), hogy a Fülem olyan, akár két óriási Kelkáposzta, ráadásul szeplős, és teli van meztelen csigákkal. Csigákkal. Hogyan lehetséges ez? A Körmöm hosszú és sárga, mint valami karom, és mocskos. Sok száz év piszka gyűlt föl alatta. Pedig hogy gyűlölöm a mocskos körmöket. Lehetséges, hogy egyszer én is idáig jutok? De hát úgy látszik, igen. Ötszáz évnyi Romlás és Bomlás áll előttem. Gondolni sem bírok rá! E beszélgetés után, úgy tűnt, a Varázslóinasom komorsága enyhült valamelyest, az enyém viszont jelentősen növekedett. Freya napja. A Csillagok Együttállása. A jó Reménység napja! Szeptimusszal a Megjelölt Órában kikevertük a Tinktúrát! Félretettük a Kamra polcára, hogy ott Erjedjen és Párolódjon: most Szeptimuszon a sor, hogy megmondja, mikor adhatom hozzá a Végső Alkotóelemet. Csak egy Hetedik Fiú Hetedik Fia képes felismerni a megfelelő Pillanatot, most már tudom. Sokat bánkódom, hogy miért is ittam meg az első Tinktúrámat, még mielőtt Szeptimusz Átjött volna. Mamának igaza volt, mert hát hiszen elég gyakran mondogatta: „A Kapkodás és az Önfejűség lesz a végzeted, Marcellusz!"És csakugyan, milyen Kapkodó és Önfejű is voltam, amikor azt hittem, én magam is el tudom készíteni a tökéletes Tinktúrát, a Hetedik Hetedikjének segítsége nélkül! Oh jaj, ez az igazság (ahogy Mama mindig is mondta), csak egy Szegény Bolond vagyok. Azért fohászkodom, hogy ez az új Tinktúra csakugyan hatékony legyen, és ne csak Örök Életet adjon nekem, hanem Örök Ifjúságot is. Bízom a Varázslóinasomban. Igen tehetséges és gondos Gyermek, és rendkívüli módon érdeklődik a Medicina iránt, akárcsak én az ő korában. Bár én, ebben bizonyos vagyok, korántsem hajlottam ennyire a Csüggetegség-re és a Hallgatagságra, mint ő. Thor napja

Több hónap is eltelt már azóta, hogy kikevertük az új Tinktúrát, de Szeptimusz még mindig nem szólt, hogy itt az idő! Egyre jobban kínoz a türelmetlenség, és attól félek, valami történik a szerrel a várakozás ideje alatt. Ez az Utolsó Esélyem! Újat már nem készíthetek, mert a Hét Planéta Együttállása csak néhány száz év múlva következik be újra, és tudom, hogy akkori Állapotomban már nem leszek Alkalmas rá, hogy új Tinktúrát keverjek. És Mama is napjában sürget, hogy készítsem már el az övét is. Mindig addig hízeleg, míg mindent el nem fecsegek neki, nem tudok titkot tartani előtte. Loki napja Nem kis izgalommal vetem papírra e sorokat, mert a mai napon Lepecsételjük az én Legbecsesebb Művemet, az én drága Én, Marcelluszom. Ifjú Varázslóinasom, aki immár százhatvankilenc napja van velem, és igen rátermettnek mutatkozik, most olvassa át az utolsó oldalakat. Rövidesen indulnom kell a Nagycsarnokba, ahol mindnyájan énrám várnak. Amint Lepecsételtem nagy Művemet, ismét megkérem az ifjú Szeptimuszt, vessen egy pillantást új Tinktúrámra. Minden nap fohászkodom, hogy idejében elkészüljön, és mielőbb ihassak belőle. Mama türelmetlenkedik, mert azt képzeli, az ő számára készítem. Ha! Még mit nem! Mintha bizony arra vágyakoznék, hogy Mama is örökké éljen! Azt már nem! Inkább meghalok! Csakhogy éppen azt nem bírok: meghalni... Oh, jaj! Hallom, a harang Tízet üt. Nem késlekedhetek tovább, Könyvemhez kell sietnem! Szeptimusz, amikor meglátta a közeledő Pásthi Marcelluszt, gyorsan befejezte a Marciának szóló levelet, és a zsebébe csúsztatta. Az volt a terve, hogy amint módja lesz rá, belecsempészi az Én, Marcelluszba, mielőtt még aznap, a legkedvezőbbnek ígérkező időpontban, 1 óra 33 perckor Lepecsételik a könyvet. Szeptimusz jól ismerte Pásthi Marcellusz könyvét: sokszor elolvasta azok alatt a végtelennek tűnő napok alatt, amelyeket Marcellusz idejében töltött. A könyv három részre oszlott: az első résznek Alkímia volt a címe, és amennyire Szeptimusz meg tudta ítélni, tökéletes zagyvaság volt - bár Marcellusz váltig állította, hogy világos és egyszerű utasításokat tartalmaz arra nézve, miképpen lehet a dolgokat arannyá változtatni és megtalálni az örök élet kulcsát. A második rész, a Medicina, már egészen más volt, és Szeptimusz könnyen megértette. A Medicina-rész mindenféle bonyolult képleteket tartalmazott, amelyek alapján különféle orvosságokat, kenőcsöket, tablettákat és bájitalokat lehetett készíteni. Voltak benne meggyőző érvekkel alátámasztott magyarázatok arról, mi okozza a különféle betegségeket, és olyan csodálatos, részletesen kidolgozott rajzok az emberi test anatómiájáról, amilyeneket Szeptimusz még soha életében nem látott. Egyszóval benne volt minden, amire valakinek csak szüksége lehetett ahhoz, hogy jól képzett Orvos legyen, és Szeptimusz csak olvasta és olvasta, aztán újra és újra elolvasta, míg csak nagy részét kívülről nem tudta. Most már tudott minden tudhatót a jódról és a kininről, a karbolsavról és a kamilláról, az ipekakuánáról és a bolhafűről, és sok más furcsa szagú anyagról. Tudta, hogyan készülnek a különböző ellenmérgek és érzéstelenítők, narkotikumok, gyógyteák, csillapítók és elixírek. Marcellusz észrevette, mennyire érdeklik ezek a dolgok, és odaadta neki a saját Medicina jegyzetfüzetét. Márpedig egy jegyzetfüzet igen ritka és értékes dolog volt azokban az Időkben, amikor még nagyon drága volt a papír. Az Én, Marcellusz harmadik része a Kalendárium volt, amelyben a szerző napról napra ismertette, mi fog történ¬ni a következő ezer és egy évben. Szeptimusz ebbe a részbe akarta elrejteni a levelet, a saját eltűnésének napjánál. Szeptimusz az Alkimista Varázslóinasok fekete-vörös, arannyal szegett köntösét viselte, amelynek ujját válltól csuklóig arannyal hímzett alkimista jelképek borították. A köntöst derekán vastag bőröv fogta össze, amelyet nehéz, aranycsattal erősített meg, lábán pedig elveszített - és fájdalmasan nélkülözött - barna bakancsa helyet az akkoriban divatos, furcsa, hegyes orrú cipő volt, amelyben nagyon bután érezte magát. Szeptimusz voltaképpen már levágta mindkét cipő orrának végét, mert örökösen megbotlott bennük, ettől azonban a cipő szemernyivel sem festett jobban, a lábujjai viszont fáztak. Szeptimusz összekuporodva ült gyapjú télikabátjában. Aznap reggel az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában fogvacogtató hideg volt, a kemence a többnapos használat után lassanként kihűlt. A Nagycsarnok jókora, kör alakú, boltozatos helyiség volt a Vár középpontja alatt. A felszínen semmi nem utalt arra, hogy ott egy terem van a föld alatt, eltekintve a kéménytől, amely a hatalmas kemencéből emelkedett ki, és éjjel-nappal ártalmas füstöt ontott magából. Ráadásul nem egyszer, fura módon, színes füstöt. A Csarnok peremén vastag ébenfa asztalok álltak. Olyan alakúra faragták őket, hogy illeszkedjenek a falak görbületéhez, az asztalokon pedig nagy üvegpalackok és flaskák álltak sorban, takarosan felcímkéze. Az üvegek a legkülönfélébb anyagokat és lényeket zárták magukba: eleveneket és holtakat, és olyanokat is, amelyek valahol a kettő között voltak. Bár a Csarnok a föld alatt volt, és semmiféle természetes fény nem hatolt le ide, mégis ragyogó, aranyszín világosság töltötte be. A helyiségben mindenfelé nagy gyertyák égtek, ezek fényét az arany valóságos tengere verte vissza. A Csarnok bejáratának közelében állt a falba illesztett nagy kemence, amelyben Pásthi Marcellusz először változtatott át valamilyen alacsonyabb rendű fémet arannyá.

Marcellusz annyira élvezte a látványt, ahogy az ólom tompa feketéje és a higany szürkesége lassan ragyogó vöröses folyadékká változik, majd lassan lehűl, és a színarany sötétsárga színét ölti, hogy egyetlen nap sem telhetett el anélkül, hogy ne csinált volna egy kis aranyat, a puszta szórakozás kedvéért. Marcellusz hatalmas mennyiségű aranyat halmozott fel, így aztán a Csarnokban minden, amit egyáltalán el lehetett készíteni aranyból, csakugyan aranyból is volt: a szekrényajtók sarokvasai, a fiókok fogantyúi és kulcsai, a kések, a háromlábak, a gyertyatartók, a kilincsek és a csapok. Minden, de minden! De mindezek a kis arany csecsebecsék eltörpültek a két leghatalmasabb aranytömb mellett, amelyet Szeptimusz életében látott - jóllehet azt kívánta, bár soha ne látta volna őket! -, az Időkapu ajtószárnyai mellett. Ezeken az ajtószárnyakon lökték be Szeptimuszt száz¬hatvankilenc nappal azelőtt. A Kapu szárnyai a kemencével szemközti falból nyíltak, két tíz láb magas, tömör aranylap, amelyet faragott szimbólumok sokasága borított: mint azt Szeptimusz Marcellusztól megtudta, ezek segítségével lehetett elvégezni az Idő Számítását. A Kapu két oldalán egy-egy szobor állt, mindkettő kivont kardját villogtatta, maga a Kapu pedig Le volt Zárva és El volt Reteszelve - mint arra Szeptimusz nagyon is hamar kénytelen volt rájönni -, és csak Marcellusznak volt hozzá kulcsa. Aznap reggel Szeptimusz ott ült szokott helyén, a Rózsa Trónusán, a Csarnok közepén álló asztalnál, közvetlenül az asztalfő mellett, háttal a gyűlölt Kapunak. Az asztalt a közepén felállított, fényes lánggal égő gyertyák sora világította meg. Előtte az asztalon takarosan egymásra rakott papírlapok csomója hevert, aznap reggeli, fáradságos munkájának eredménye. A munka abból állt, hogy gondosan ellenőrizte Marcellusz asztrológiai számításait. Ezzel elvégezte az utolsó simításokat Marcellusz könyvén, Nagy Művén, ahogy ő nevezte. Az asztal túloldalán az írnokok ültek, szám szerint heten, mert Pásthi Marcellusznak a hét volt a kedvenc száma. Rendes körülmények között az írnokoknak nemigen akadt tennivalójuk, és a nap nagy részét azzal töltötték, hogy mereven bámultak maguk elé a semmibe, az orrukat piszkálták, és fura dallamokat dünnyögtek hamisan. Szeptimusz, valahányszor a dúdolásukat hallotta, mindig borzasztóan magányosnak éreze magát, olyan furák voltak ezek a dallamok, még soha életében nem hallott hozzájuk hasonlót. Ma azonban mind a hét írástudó nyakig volt a munkában. Mind a heten vadul körmöltek, legszebb kézírásukkal másolták a Nagy Mű utolsó hét oldalát, kétségbeesett sietséggel, hogy elkészüljenek határidőre. Időről időre valamelyik elfojtott egy ásítást akárcsak Szeptimusz, az írnokok is keményen dolgoztak reggel hat óta. Most pedig, mint arra Marcellusz, aki éppen besétált a Csarnokba, felhívta az összes jelenlévő figyelmét, már tíz óra volt, vagy ahogyan Marcellusz kifejezte magát, tízet ütött az óra. Pásthi Marcellusz jóképű, kissé hiú fiatalember volt, sűrű, fekete hajának fürtjei a homlokába hulltak, az akkori idők divatja szerint. Az Alkimisták hosszú, fekete-vörös köpönyegét viselte, amelynek jóval nagyobb részét borította arany, mint a Varázslóinasáét. Aznap reggel még az ujja hegyére is tapadt némi aranypor. Marcellusz körülnézett a Csarnokban, és elmosolyodott. A könyve, az Én, Marcellusz, amelyet, ebben biztos volt, évszázadokon keresztül fognak tanulmányozni a tudósok, és mindörökre megőrzi az emberek emlékezetében a nevét, ez a Nagy Mű már csaknem teljesen készen volt. Hol van a Könyvkötő? - Marcellusz türelmetlenül pattintott az ujjával, amikor végignézett a Csarnokon, de sehol sem látta a keresett mesterembert. - Az Ég szerelmére, ti fajankók és tökfilkók, hová rekkentettétek el a Könyvkötőt?! Nem rekkentettek sehová, Fenséges Úr! - hallatszott egy reszkető hang Marcellusz háta mögül. - Hiszen itt vagyok, amint látja! Immáron négy órája, vagy még annál is hosszabb ideje álldogálok ezen a hideg kövön! Igen, itt voltam már négy órával ezelőtt is, és most is itt vagyok! Az írnokok közül néhányan csak nehezen tudták elfojtani kuncogásukat. Marcellusz hátrafordult, és rábámult a púpos kis öregemberre, aki ott állt az apró könyvkötő prés mellett. Hagyd abba ezt a cincogást! - förmedt rá Marcellusz. És rakd föl a prést az asztalra! Szeptimusz, látva, milyen nehezen küszködik az emberke a préssel, lecsusszant a székéről, és odament, hogy segítsen neki. Ketten nagy nehezen fölemelték a prést és leejtették az asztalra, akkora puffanással, hogy a tintatartókból a magasba szökkent a tinta, a tollszárak pedig lepottyantak a földre. Hé, óvatosan! - kiáltotta Marcellusz, látva, hogy a tinta ráhull Művének utolsó oldalaira, és nagy, sötétkék foltokat ejt rajta. Marcellusz fölemelte az asztalról azt az oldalt, amelyet az egyik írnok éppen befejezett. - Beszennyeződött! sóhajtotta. - De az idő ellenünk dolgozik! Be kell hát kötni, így, ahogy van! Ez is azt bizonyítja, hogy az emberi lény mindhiába törekszik a Tökéletességre, egészen soha el nem érheti... A Világ így Megyén... De néhány Tintafolt nem akadályozhat meg Szándékom véghezvitelében! Szeptimusz, itt az idő, hogy te is elvégezd a Feladatodat! Szeptimusz fölemelte a jókora pergamenköteget, és pontosan úgy, ahogy Pásthi Marcellusz meghagyta neki valamivel korábban aznap reggel, fogta először az első nyolc lapot, összehajtotta őket és átadta a hozzá legközelebb ülő írnoknak. Az írnok vett egy jókora tűt, amelybe már be volt fűzve a vastag vászoncérna, és miközben még a nyelvét is kiöltötte a nagy figyelemtől, elkezdte összevarrni a lapokat a hajtás mentén. Aztán Szeptimusz odaadta a lapokat a könyvkötőnek. És ugyanígy folyt a munka egész délelőtt, mind a hét írnok varrt

és halkan káromkodott, valahányszor megszúrta a tű az ujját vagy a cérna elszakadt. Szeptimusznak sem volt egy perc pihenése sem, egyik írnoktól a másikig rohangált, mert Pásthi Marcellusz ragaszkodott hozzá, hogy minden egyes lapot maga Szeptimusz hajtson össze. Úgy gondolta, egy hetedik fiú hetedik fiának érintése képes még a könyveket is halhatatlanná tenni. Már a Kalendárium összeállításánál tartottak, és éppen elértek ahhoz az oldalhoz, amelyen Szeptimusz eltűnésének dátuma szerepelt. Szeptimusz nagyon nyugtalan lett, bár ezt minden erejével leplezni próbálta. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy üzenetet küldjön Marciának, és hogy kapcsolatba lépjen a saját Idejével. Szeptimusz már belenyugodott, hogy Marcia valószínűleg nem tud segíteni rajta, mivel - és ez volt az a pont, ahol az agya mintha péppé olvadt volna -, ha képes lenne kimenteni őt ebből az Időből, akkor már bizonyára megtette volna, és ő nem lenne még mindig itt, öt hónappal későbben... ugye? De akár így volt, akár nem, Szeptimusz mindenképpen tudatni akarta Marciával, mi történt vele. Szeptimusz hirtelen rádöbbent, hogy a következő lapon már annak a bizonyos napnak a leírása lesz! Reszkető kézzel belökte egy nyolc lapból álló csoport közepébe - így egy kissé kilógott a sorrendből, de ezen nem lehetett segíteni -, aztán a következő, éppen szabad írnok kezébe nyomta, hogy varrja össze. Abban a pillanatban, amint az írnok befejezte a varrást, Szeptimusz elvette az összehajtogatott lapot, és belecsúsztatta a levelet. Bűntudatosan körülpillantott, attól félt, hogy mindenki őt nézi, de a többiek folytatták a munkát, mintha mi sem történt volna. A Könyvkötő unott arccal vette el tőle a lapokat, és hozzáadta őket az előtte fekvő pergamen halomhoz. Vagyis senki sem vette észre, hogy a lapok közé csúsztatta a levelet! Szeptimusz remegve leült, és azonnal le is vert egy tintatartót. Marcellusz összevonta a szemöldökét, aztán csettintett az egyik írnoknak. - Eredj, és keríts egy rongyot, de szaporán! Nem tűrhetem, hogy bármi is késleltesse e Munkát! 1 óra 21-kor a Könyvkötő befejezte az Én, Marcellusz bekötését, és átadta a könyvet Pásthi Marcellusznak. Az írnokok elismerő füttyentést hallattak, mert a könyv csakugyan gyönyörű lett. Puha bőrbe volt kötve, a cím aranyozott betűkkel állt a gerincén, és mindenféle alkímiai jelek vették körül. Szeptimusz most már ismerte ezeket a jeleket, de azt kívánta, bár ne ismerné őket. A Könyvkötő még bearanyozta az oldalak élét azzal az aranyporral, amelyet Pásthi Marcellusz külön erre az alkalomra készített, aztán letette a könyvet egy széles, vörös selyemszalagra. 1 óra 25-kor Marcellusz egy kis rézedényben fekete pecsétviaszt olvasztott egy gyertya lángja fölött. 1 óra 31-kor Szeptimusz tartotta a könyvet, miközben Pásthi Marcellusz ráöntötte a fekete pecsétviaszt a szalag mindkét oldalára, hogy összekapcsolja őket. 1 óra 33-kor Pásthi Marcellusz belenyomta a pecsétgyűrűjét a viaszba. Az Én, Marcellusz most már Le volt Pecsételve, és az egész Csarnok megkönnyebbülten fölsóhajtott. Elkészült a Nagy Mű! - jelentette ki Marcellusz, és megilletődve a kezébe vette a könyvet. Szinte szólni sem bírt a meghatottságtól. Gyomrom korgással jelzi, hogy ideje ennem valamit! - szólalt meg a Könyvkötő, fölrezzentve Pásthi Marcelluszt jövendő nagyságáról szőtt álmaiból. - Jócskán elmúlt már az az idő, amikor más napokon meg szoktam szegni reggeli Cipómat! Nem késlekedem hát tovább! Jó napot kívánok Fenségednek! - A Könyvkötő meghajolt, és elhagyta a Csarnokot. Az írnokok összenéztek. Az ő gyomruk is javában türelmetlenkedett már, de ők egy szót sem mertek szólni. Türelmesen vártak, míg az Utolsó Alkimista, jövendő nagyságának álmaiba merülve karjai közt dajkálta a Nagy Művet, és olyan meghatottan nézte, mintha újszülött csecsemő lenne. Csakhogy Pásthi Marcellusz szép reményei füstbe mentek. A Nagy Alkímiai Katasztrófát követően Lepecsételték a könyvét, és soha többé nem nyitotta ki senki, egészen addig, amíg Dicsfalvi Marcia fel nem törte a pecsétet azon a napon, amikor a Varázslóinasát elrabolták a tulajdon Idejéből. A: z írnokok elsiettek ebédelni, .Szeptimuszt faképnél hagyták. Marcellusz aggodalmas képpel közeledett a Varázslóinasa felé. - Még egy percet szentelj nekem idődből, Varázslóinas! - mondta, azzal leült Szeptimusz mellé arra a kisszékre, amelyen máskor Szeptimusz személyes írnoka szokott ülni. - Mivel a Tinktúra immár hajszál híján elkészült, és igen fontos lenne, hogy figyelmeztess rá! Marcellusz fejével egy üvegszekrényke felé intett, amely a terem szélén körbe¬futó ébenfa asztalok egyikén állt egy arany talapzaton. A szekrénykében egy finommívű, háromlábú arany állványon egy apró üvegcse állt, tele sűrű, kék folyadékkal. Bár Szeptimusz fáradt volt az aznap dél¬előtti kemény munkától, nem bánta, hogy együtt dolgozhat Marcellusszal valami olyasmin, aminek köze van az igaz Medicinához. Bólintott, és fölkelt. Az üvegszekrényke mellett új tölgyfa láda állt, arany sarokvasakkal, két vastag aranypánt fogta össze. Ez volt Szeptimusz saját Medicinas Ládája, és nagyon büszke volt rá. Marcellusztól kapta, amikor elkezdtek együtt dolgozni az Örök Élet Tinktúrájának átalakításán. Szeptimusznak ebben az Időben nem volt semmi egyebe ezen az egy Ládán kívül. Ebben tartotta a jegyzeteit, mert mindent, amit külön¬féle Keverékekről, Tapaszokról, Orvosságokról és Kúrákról tanult Marcellusztól, gondosan lekörmölt. A legértékesebb jegyzet, a Marcellusz-féle Kórság elleni Ellenméreg receptjének másolata ott feküdt összehajtogatva a láda legalján. Egyedül a Medicinas

Ládáját sajnálja majd itthagyni, gondolta Szeptimusz, ha egyszer majd módja nyílik kipróbálni a menekülési tervét - és ha a terv csakugyan működik... De hiába volt a Láda Szeptimusz tulajdona, a Kulcsa nem nála volt. Akárcsak az összes többi dolgot az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában, ezt is egy és ugyanazon kulcs nyitotta. Ez a Kulcs pedig ott lógott Marcellusz nyakán egy vastag aranyláncon, és egy jókora arany biztosítótűvel rögzítette a köntöse belsejéhez. Marcellusz, miközben egyfolytában szemmel tartotta Szeptimuszt, lekapcsolta a Kulcsot a tűről és előhúzta a láncot a köntöse alól. A láncon ott lógott ugyanaz a vastag, arany korong - rajta egy kör, közepén ponttal, melyet hét dombormívű csillag vett körül -, amelyet a vén Marcellusz is viselt. Szeptimusz vágyakozva nézegette a korongot, mert tudta, hogy az nyitja a Nagy Időkaput, és így az ő szabadságának is az a kulcsa. De tudta, hacsak nem veti rá magát Marcelluszra, és nem próbálja meg kitépni a kezéből - márpedig ez aligha sikerült volna neki, ha meg¬gondoljuk, mekkora különbség volt kettejük termete között -, akkor soha nem fogja megszerezni tőle. Marcellusz bele¬illesztette az arany korongot a láda elején lévő, kerek bemélyedésbe, és a láda fedele fölpattant, mintha csak láthatatlan kísértetujjak emelnék a magasba. Szeptimusz kiválasztott egy vékony üvegrudat a ládából. Ez volt a varázsvesszeje: ha belemerítette valamilyen anyagba, a rúd jelezte, vajon az Teljes-e már, ahogyan Marcellusz nevezte ezt az állapotot. Aztán kinyitotta az üvegszekrényke ajtaját, és kivette a Tinktúrát. Kihúzta belőle a dugót, bele¬merítette a rudat, megforgatta hétszer, aztán odatartotta a legközelebbi gyertya lángjához. Hogy s mint vélekedsz, Varázslóinas? - kérdezte Marcellusz Szeptimusztól nyugtalanul. - Jöhet-e már a méreg? Szeptimusz megrázta a fejét. Mint vélekedsz, mikor jön el az idő? - kérdezte Marcellusz izgatottan. Szeptimusz nem felelt. Bár már hozzászokott ahhoz a fura, körülményes beszédmódhoz, amelyet Marcellusz használt, sőt, ami azt illeti, mindenki más is, aki ebben az Időben élt, az, hogy ő maga is így beszéljen, még mindig nehezére esett. Ha mégis megszólalt, az emberek tanácstalanul néztek rá: néhány pillanatnyi töprengés után ugyan általában megértették, mit is akart mondani, de úgy vélekedtek, hogy roppant furcsán mondta, amit mondott. Szeptimusz már nem is számolta, hányszor kérdezték meg tőle, hová való. Erre a kérdésre viszont nem tudott mit válaszolni, és nem is akart belegondolni, mi lenne a helyes válasz. A legrosszabb az volt a dologban, hogy amikor nagy ritkán mégiscsak megszólalt, a kiejtése és a hanghordozása még a saját fülében is furán csengett, mintha maga sem tudta volna többé, kicsoda is ő voltaképpen. Marcellusz általában nem bánta, hogy olyan hallgatag a Varázslóinasa - már csak azért sem, mert az egyetlen tárgy, amiről Szeptimusz mégiscsak hajlandó volt beszélni, az volt, milyen szörnyen is fest majd ő, Marcellusz késő aggkorában -, de bizonyos alkalmakkor mégiscsak bosszantotta Szeptimusz némasága. Ez a mostani is egy ilyen alkalom volt. Oh, Varázslóinas, szólalj meg hát, esedezve kérlek! - mondta. Igazság szerint a Tinktúra jóformán azonnal elkészült azután, hogy Szeptimusz megérkezett, csakhogy Szeptimusz akkor még nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy ezt felismerje. De aztán, ahogy az már történni szokott az ilyen bonyolult tinktúrákkal és bájitalokkal, gyorsan bomlékonnyá vált, és Szeptimusz azzal töltötte a következő néhány hónapot, hogy türelmesen igyekezett rávenni, legyen újra Teljes, mert tudta, hogy Marcellusz azt képzeli, egész jövője ettől függ. Szeptimusz minden igyekezete ellenére nem volt képes utálni Pásthi Marcelluszt. Igaz, hogy Marcellusz elrabolta őt a saját Idejéből, és itt tartotta fogságban, ugyanakkor az Alkimista mindig kedves volt hozzá, és ami még fontosabb - megtanította mindenre, amit csak Szeptimusz tudni akart a Medicináról, sőt, még többre is. Tudod, ugye, Varázslóinas, hogy ez a dolog Élet-Halál kérdése számomra? - kérdezte Marcellusz csöndesen. Szeptimusz bólintott. Azt is tudod, ugye, hogy mindössze ez a kevés Tinktúrám maradt csak? Nincs belőle több, és nem is készíthetek, mert a Planéták Együttállása nem lesz többé kedvező az én Időmben? Szeptimusz újra bólintott. Akkor hát Esedezve kérlek, töprengj el azon, amit kérdeztem, és felelj nekem, mivel ez az egyetlen reményem, hogy megváltoztassam Szörnyű Végzetemet! Ha ihatok a Tinktúrából, amelyet készítettél, akkor, azt remélem, sosem lesz belőlem olyan Visszataszító Vénség, mint amilyennek láttam magam. Szeptimusz nem értette, hogyan változtathatná meg Marcellusz a jövendőt! Hiszen ő már látta őt lepusztult vénségként, és akkor nyilván ilyen is lesz majd, de Marcellusz csökönyösen ragaszkodott ehhez az egyetlen reménysugárhoz. Esedezve kérlek, felelj, mikor adhatjuk hozzá a mérget a Tinktúrához, Varázslóinas! - mondta Marcellusz sürgetően. - Mert nagyon félek, hogy az rövidesen bomlásnak indul! Szeptimusz végre megszólalt. Igaz, mindössze egyetlen szót szólt: Hamarosan - mondta. Hamarosan? De milyen hamar? Holnap napkeltekor? Vagy napszálltakor? Szeptimusz újra megrázta a fejét.

De mikor? - faggatta kétségbeesetten Marcellusz. - Mikor? Pontosan negyvenkilenc óra múlva. Egy perccel sem korábban! Marcellusz szemlátomást megkönnyebbült. Még két nap... Ha már ilyen sokáig várt, még két napot kibír. Nézte, ahogy Szeptimusz gondosan visszahelyezi az üvegcsét a szekrénykébe, és vigyázva becsukja az ajtaját. Marcellusz föllélegzett és elmosolyodott. Most, hogy eloszlottak a Tinktúrával kapcsolatos aggodalmai, Marcellusz egy kissé alaposabban szemügyre vette Varázslóinasát. A fiú sápadt volt és sovány, és karikák sötétlettek a szeme alatt. Persze, az se sokat használt a külsejének, hogy nemhogy levágatni, de még csak megfésülni se engedte gubancos haját, de azért Marcelluszba így is belenyilallt a bűntudat. Varázslóinas! - mondta. - Nem jó dolog, hogy állandóan idelenn üldögélsz, mint Vakond a vakondtúrás alatt. Jóllehet odakinn fagy és hólepel borítja a földet, a Nap ma ragyogóan süt! - Marcellusz előhalászott két kis ezüstpénzt és a vonakodó Szeptimusz tintás tenyerébe nyomta. - A legutóbbi Téli Vásár ott ütötte fel a sátrát az Út mentén. Fogd ezt a két garast, és költsd el úgy, ahogy a kedved tartja! Eredj! Szeptimusz egykedvűen nézte a két ezüstpénzt. Nagyon igaz a mondás, Szeptimusz: Túl sok írás-olvasás Jókedvedre nagy csapás! No eredj! Marcellusz visszasétált a nagy asztalhoz, felemelt egy itatóstömböt arról a helyről, amely mögött Szeptimusz szokott ülni, miáltal napvilágra került az asztal fájába faragott vörös rózsa. Szeptimusz komoran bámult a rózsára. - Eredj! - szólt rá újból a gazdája, és kifelé hessegette Szeptimuszt. A fiú az írnokok kijáratán át hagyta el a Csarnokot. Fölszaladt egy meredek lépcsőn, és kiért abba az alagúthálózatba, amely a Varázslók Tornyához vezetett. Ez volt az egyetlen szórakozás, amelyet Szeptimusz megengedett magának: időről időre átsétált a Varázslók Tornyának előcsarnokán. Ehhez ugyanis, mint az Alkimista Varázslóinasának joga volt. A hely keserédes érzéseket váltott ki belőle, de mégiscsak emlékeztet¬te az otthonára, jobban, mint bármi egyéb ebben az Időben. Már jól ismerte az utat, és most lassan lépkedett a mécsesekkel megvilágított alagútban. Rövidesen elért egy kis föld alatti, boltíves kapuhoz, ahonnét rálátott egy újabb lépcsőre. Jó napot, Számos Szeptimusz! - mondta a lépcső alján üldögélő kísértet - valaha Fő-fő Varázsló lehetett, nem is olyan régen, legalábbis a köntösének élénk színe után ítélve. Szeptimusz némán odabólintott neki. Ha felértél, fordulj balra, és mondd ki a jelszót! - mondta a kísértet lassan, rendkívül tisztán ejtve a szavakat. Mivel Szeptimusz sose szólt hozzá egy szót sem, a kísértet úgy vélekedett, ez a Varázslóinas alighanem kissé nehézfejű, és gondosan ügyelt rá, hogy minden alkalommal, valahányszor Szeptimuszt megpillantotta, jó hangosan elismételje ugyan¬azt az útbaigazítást. Szeptimusz újra, udvariasan bólintott, és megindult fölfelé a lépcsőn, miközben a gyomrában valami furcsa, csiklandást érzett, mint ilyenkor mindig. Amikor fölért a lépcsőn, balra fordult, ahogy mindig is tette, és áthaladt egy kis ruhatáron, amelyet ő magában még mindig a takarítószeres kamrának nevezett. Útjának ezen a részén, mint mindig, most is elfogta a remény, hiába intette magát számtalanszor, hogy ne legyen nevetséges. Kilökte az ajtót, és belépett a Varázslók Tornyának előcsarnokába. Amikor Szeptimusz legelső alkalommal járt a Varázslók Tornyában, és belépett az előcsarnokba, hirtelen egészen biztos volt benne, hogy valahogyan mégiscsak sikerült visszakerülnie a tulajdon Idejébe. Minden pontosan olyan volt, mint régen. A falakon ugyanazok az élénk színű, folyton változó Mágikus képek lebegtek, a levegőt ugyanaz a Mágikus atmoszféra töltötte el, és Szeptimusz szinte belekábult a megkönnyebbülésbe. Még az előcsarnok padlóját is ugyanolyan furcsán homokszerűnek érezte a talpa, ahogy átszaladt rajta, bár ahhoz túl izgatott volt, hogy lepillantson, és megnézze, milyen Mágikus üdvözlet jelent meg a padlón a tiszteletére. Fölugrott az ezüst csigalépcsőre, és az elindult vele a Torony legfelső szintje felé, ahogy azt mindennap tette az utóbbi két évben. Nem vette észre, milyen zavartan méregetik a Közönséges Varázslók az egymást követő szinteken: semmi más nem járt a fejében, csak az, hogy látni akarja Marciát, hogy elmondhassa neki, mi történt. És hogy megígérje, soha többet nem megy ki egyedül a Külső Ösvényre! Soha, de soha! A hu¬szadik emeleten leszökkent a lépcsőről, és a nagy bíborszínű ajtó felé rohant, amely a Fő-fő Varázsló lakrészébe vezetett. Csakhogy az ajtó nem nyílt ki. Szeptimusz türelmetlenül lökött rajta egyet, mert úgy érezte, egy pillanatig sem bír tovább várni rá, hogy viszontlássa Marciát, de az ajtó meg sem rezdült. Szeptimusz nem értette, mi történt. Lehet, hogy Marcia bajban van? Lehet, hogy Elreteszelte az ajtót? Szeptimusz csak állt az ajtó előtt, és töprengett, vajon mi történhetett, amikor az ajtó hirtelen kinyílt, és egy bíbor köntöst viselő alak lépett ki rajta. Marcia, én... A Fő-fő Varázsló lenézett Szeptimuszra, és tanácstalan arccal méregette. Hát te meg hogy kerültél ide, fiacskám? - kérdezte végül. Én... én... - dadogta Szeptimusz, és értetlenül meredt a Fő-fő Varázslóra. Magas, vékony férfi volt, egyenes szálú, szőke haja a homlokába hullott, kis híján eltakarta zöld Varázslószemét. Nyakában ott függött Marcia Akhu-amulettje, derekán ott csillogott Marcia arany és platina Fő-fő Varázslóöve. Szeptimusz hirtelen

rádöbbent, mit is lát valójában. Ne félj tőlem, gyermekem! - mondta a Fő-fő Varázsló kedvesen, mert észrevette, hogy Szeptimusz hirtelen rettenetesen elsápad. - Csak mostanában érkeztél ide, ugye? A Fő-fő Varázsló tetőtől talpig végigmérte Szeptimuszt, jól megnézte fekete-vörös köntösét, amelynek ujjára a csillagjegyeket hímezték arany fonállal. Ugye, te vagy az Alkimista új inasa? Szeptimusz némán bólintott. Most, hogy frissen fölébredt reményeit porrá zúzták, rettentően nyomorultul érezte magát. Gyere, gyermekem, leviszlek az előcsarnokba, és megmutatom, merre van a kijárat! Gyere utánam! Szeptimusz követte a Fő-fő Varázslót az ezüst csigalépcsőhöz, aztán némán álltak egymás mellett, miközben a lépcső lassan haladt lefelé a Varázslók Tornyán keresztül. Most már Szeptimusz is tudta, hogy nincs többé helye a Varázslók Tornyában. Jobban mondva, ahogy az első néhány rettenetes nap után ráébredt a helyzetére, rájött, hogy még nincs ott helye. De még így is nehezen állta meg, hogy ne menjen oda újra és újra. Ahogy most Szeptimusz keresztülvágott az előcsarnokon, lábánál rövid időre felvillant a vörös és arany betűkkel írott üdvözlet, ISTEN HOZOTT, ALKIMISTA VARÁZSLÓINAS, utána pedig mindjárt megjelentek ezek a szavak is: ISTEN HOZOTT, FŐ-FŐ VARÁZSLÓ VARÁZSLÓINA-SA! Egy zöld köntöst és a Fő-fő Varázslóinasi ezüstövet - Szeptimusz ezüstövét! - viselő, vékony kis alak lépett be a Varázslók Tornyának széles ajtaján, azon, amelyet Szeptimusznak nem volt joga használni többé. Szeptimusz abban a pillanatban megutálta a Varázslóinast, egy nála egy¬két évvel idősebb lányt. Tudta, nem igazságos, hogy utálja. A lány elég barátságos volt hozzá, szórakozottan odabólintott neki, amikor meglátta, de mégis, az ő helyét foglalta el. Vagyishogy ő fogja majd elfoglalni a lány helyét a végén? Szeptimusz elméje ezen a ponton fölmondta a szolgálatot. Szeptimusznak semmi kedve nem volt magyarázkodni, mit keres a Toronyban: behúzódott egy sötét sarokba, aztán elindult lefelé a Varázslók Tornyának túloldalán induló lépcső málladozó fokain. Megkerülte a Torony széles talapzatát, majd átvágott az udvar hófedte macskakövein, és a Nagy Boltív felé igyekezett. Marcellusz igazat beszélt: csakugyan gyönyörű idő volt, a levegő fagyos volt ugyan, de az alacsonyan járó nap ragyogóan sütött, fényében megcsillantak a Boltív belsejét borító lazúrkőbe illesztett aranycsíkok. Szeptimusz azonban nemigen figyelt rájuk, amikor áthaladt a boltív alatt, és a túloldalán előbukkant a Varázslók Útján nyüzsgő tömegben. Egy pillanatra megállt, és szorosabbra húzta magán vastag, vörös-arany gyapjúköpönyegét, mert megborzongott a fagyos levegőben, és közben belélegezte a fura szagokat, és hallgatta a szokatlan zajokat. Hitetlenkedve csóválta a fejét, olyan csábítóan közel érezte magához az otthonát, és mégis, olyan elérhetetlenül távol volt - egészen pontosan ötszáz évnyire! Ahogy Szeptimusz ott állt a fagyos téli napsütésben, egy gondolat lopódzott az agyába. Végre van néhány szabad órája - van ideje kipróbálni a tervét! Rendkívül kockázatos terv, de azért van egy parányi esély rá, hogy talán mégiscsak működik. Ahogy Szeptimusz végighaladt *a Varázslók Útján, a lába alatt nem a jól ismert, világos mészkövet érezte, amelyhez hozzászokott a maga Idejében, hanem a puszta, hófedte földet. Az ezüst fáklyatartó oszlopokból Szeptimusz számtalanszor végignézte a hálószobája ablakából, hogyan gyújtják meg esténként a fáklyákat - még csak néhány állt: ekkoriban kezdték elhelyezni őket az út mentén a Királynő Trónra Lépésének Ötvenedik Évfordulójának tiszteletére. A széles sugárutat szegélyező alacsony, sárga kőépületek már ekkor is elég régiek voltak, bár még nem volt olyan viharvert a külsejük, mint Szeptimusz idejében, és Szeptimusz fölfedezett rajtuk néhány tetszetős részletet, amelyet korábban sose látott. Ahogy elhaladt a 13. számú ház, azaz a Kézirattár előtt, Szeptimusz odapillantott az ablakra - szokatlan látvány volt a számára, mert szinte teljesen üres volt és nagyon tiszta -, és hirtelen borzasztóan vágyódni kezdett Bogár után. Vajon mit szólna Bogár ehhez az egészhez? - töprengett. Bogárnak rendszerint mindenről volt határozott véleménye de Szeptimusz úgy gondolta, erre a dologra még ő sem találna szavakat. Szeptimusz igyekezett kiverni a fejéből a Bogárral töltött vidám órák emlékét és azon kezdett gondolkodni, hogyan juthatna el a legkönnyebben útjának céljához. Az az alagútrendszer, amelyet Szeptimusz mint Jégalagutat ismert a maga idejéből, a Vár valamennyi régi épületét összekötötte egymással. Ebben az időben az alagutakban még nem volt jég, és az Alkimisták meg a Varázslók ezeken közlekedtek, ha valami dolguk akadt a Várban, mert így nem látta őket senki és nem tett rájuk megjegyzéseket. Szeptimusz is az egyik ilyen alagúton ment végig mindennap, hogy eljusson Marcellusz házától a munkahelyéig, a Nagycsarnokig. Akkor is ezt az alagutat használta, amikor nemrégiben elküldték a Palotába, hogy elvigye a Királynőnek Marcellusz ajándékát, néhány színarany tányért. Marcellusz ezzel akarta kiengesztelni a Királynőt valamilyen vétségéért. Ezen az úton kezdett alakot ölteni Szeptimusz fejében a terve, és most is a Palota alatti alagútrendszer felé igyekezett, csakhogy ezúttal a föld fölött, mert semmi kedve nem volt összefutni valamelyik kíváncsi alkimista írnokkal vagy éppenséggel magával Marcellusszal.

A legutolsó Téli Vásár javában állt az Út végén, a Palota Kapuja előtti téren. Hatalmas füstfelhők emelkedtek a levegőbe a tucatnyi szénserpenyőből, amelyben gesztenyét, csöves kukoricát, sűrű levest, kolbászt és krumplit főztek. Szeptimusz átfurakodott a fura szagú tömegen, nemet intett a portékájukat kínáló árusoknak: „finom, ropogós malacfület tessék, Varázslóinas!" vagy „nagyszerű patapástétomot tessék, ki kér egy kis remek patapástétomot?" Szeptimusz megpróbálta elereszteni a füle mellett a kintorna hangját, amely feltehetőleg valami vidám indulót játszott, kitépte magát egy különösen tolakodó jövendőmondó markából, aki váltig erősködött, hogy „egy garasért megmondom a jövendőjét, fiatalúr - mert ki tudhatja, előre, mit tartogat számára az Élet?" Csakugyan, ki tudhatja? - gondolta Szeptimusz komoran, ahogy lerázta magáról a beléje kapaszkodó kezet. Szeptimusz kikerült két teljesen egyforma, gólyalábon lépkedő figurát, átbújt a kötéltáncos kötele alatt, és kis híján eltalálta egy jókora fadarab, amit a célbadobó bódé egyik vendége túl nagy lendülettel hajított el. Most már csak két kövér hölgy között kellett átfurakodnia, akik rákot és rizst dobáltak egy jókora üst forró vízbe, és Szeptimusz végre kijutott a tömegből. Gyorsan befordult a Csicsergén nevű sikátorba, amely a Kígyó-rakpartra vezetett. Kisvártatva ott állt egy ház előtt, amelyet magában még mindig Ottó von Hörtschögg házának nevezett, és becsöngetett. Miközben Szeptimusz várta, hogy beengedjék, eszébe jutott, hányszor állt itt ugyanígy, amikor Marcia elküldte, hogy hozza el a professzortól az Árnyékcsapda egyes da¬rabjait. Ha behunyta a szemét, könnyen el tudta képzelni, hogy most is ezért áll ott, és a mólón őgyelgő fiúk rekedt, gúnyos kiáltásai még mindig ott visszhangoztak a fülében. Azt azért sose hitte volna, hogy egyszer még vágyódni fog rá, hogy újra hallja: „Hé! Zöldhernyó-fiú!" Az ajtót a háziszolgák takaros libériáját viselő, apró termetű fiúcska nyitotta ki. Csodálkozott, amikor meglátta Szeptimuszt, hiszen az máskor az alagúton át szokott közlekedni, de azért rámosolygott, és meghajolt az Alkimista Varázslóinas előtt. Esdve kérlek, lépj beljebb, Számos Szepimusz! - mondta a fiúcska. Komoly, szürke szempár nézett rá a szeplős arcból, a gyerek homokszínű haját, akárcsak az összes többi gyerekét itt a Várban, fazékformára nyírták. Csak Szeptimusz nem engedte levágni göndör fürtjeit, amelyek így napról napra hosszabbak és boglyasabbak lettek. A fiú kérdőn pillantott Szeptimuszra, várva, hogy az közölje vele, hová vezesse. Szeptimusz felsóhajtott: ezzel nem számolt, amikor a tervét kifőzte. Teljesen megfeledkezett erről a Lágyláb Hugó-gyerekről, akinek az volt a szokása, hogy mindenfelé követte őt, mint egy eltévedt kölyökkutya. Szeptimusz tudta, hogy muszáj valamit mondania neki. Megköszörülte a torkát, és azt mondta: Nagyon köszönöm, Hugó! Most már elmehetsz! Parancsolsz? - A fiú szeme kitágult, részben meglepetésében, hogy Szeptimuszt beszélni hallja, de főként azért, mert nem értette egészen, mit mond, bár úgy érezte, értenie kellene. Szeptimusz megpróbálkozott vele, hogy úgy beszéljen, ahogy ezek a régiek. Ühm. Esdve kérlek, Hugó, hagyj magamra! Hagyma? Kamra? Ekkor odalenn megszólalt a csengő, megmentve Szeptimuszt a további erőlködéstől. Hugó fejet hajtott Szeptimusz előtt, és rohant ajtót nyitni. Szeptimusz gyorsan a ház végébe sietett, és elindult lefelé a nyikorgó lépcsőkön a pincébe, ott pedig befordult a pince végébe vezető, ismerős alagútba, ahol annak idején Brekkents Ulrika nyomában először ment le a Laboratóri¬umba. Az alagút most tisztára volt söpörve, és égő mécsesek sora árasztotta el ragyogó világossággal, nem úgy, mint Ulrika idejében, de ettől eltekintve, pontosan ugyanolyan volt, mint akkor. Szeptimusz elhaladt a Laboratórium ajtaja előtt - Marcellusz ezt a helyiséget használta a kényesebb kísérletekhez -, és befordult abba az oldalalagútba, amelyen minden reggel végighaladt munkába menet. Rövidesen odaért az ismerős csapóajtóhoz, de vajon hol lehet a létra? Szeptimusz letérdelt, kinyitotta a csapóajtót, és bekukucskált. Úgy látta, az alagút alja igen mélyen van alatta. Mindenfelé keresni kezdte a létrát, de sehol sem találta. Hát akkor nincs más hátra, ugrania kell! Szeptimusz habozott, megpróbálta kitalálni, mekkorát esik, ha előbb teljes hosszában leereszkedik a nyílás peremébe kapaszkodva. Ha Simon meg tudta csinálni, biztatta magát, méghozzá úgy, hogy korcsolya volt a lábán, akkor neki korcsolya nélkül gyerekjáték lesz! Az alagútban hangok közeledtek, és Szeptimusz hátrébblépett a csapóajtótól. Nézte, amint egy csomó vidáman fecsegő Palotaszolga elhalad odalenn. Azt az ódivatú libériát viselték, amelyet némelyik kísérteten is látott a maga Idejében. Szeptimusz nézte, ahogy a szolgák eltűnnek a kanyarban, és hirtelen elhatározásra jutott: ha észrevétlenül akar bejutni a Palotába, ezt sokkal könnyebben megteheti, ha csatlakozik egy csomó fecsegő szolgához. Gyorsan átcsúszott a csapóajtón. Pár pillanatig ott himbálózott tétován, aztán hirtelen ráébredt, miért látta úgy, hogy az alagút alja igen messze van: mert csakugyan messze is van, most ugyanis még nem borítja vastag jégréteg, mint az ő Idejében. De Szeptimusz most már nem fordulhatott vissza. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és elengedte a nyílás peremét. Aúúú!

A nagy eséssel járó rázkódástól elakadt a lélegzete, és ahogy ott feküdt az alagút földjén levegő után kapkodva, Hugó aggodalmas arcát pillantotta meg a csapóajtó nyílásában. A következő pillanatban Hugó lecsatolta a létrát a mennyezetről, ahol addig függött, és ledugta az alagútba Szeptimusznak. Csúf esés lehetett, Varázslóinas! - közölte Hugó, miközben lefelé igyekezett a létrán. - Kérlek, bocsáss meg szegény fejemnek, amiért nem reteszeltem el a csapóajtót! Esdve kérlek, nyújtsd a kezed! - Azzal Hugó talpra rántotta Szeptimuszt. Hol a nyavalyában volt az a létra? - kérdezte Szeptimusz. Parancsolsz? Kérlek, Varázslóinas, kellő vigyázattal haladj fölfelé! Szeptimusz fölsóhajtott. Hugó - mondta - nem óhajtok kellő vigyázattal fölfelé haladni! Most pedig húzz el innét! Húzz el? Igen, húzz el! Menj a csudába! Tűnj el! Oh... távozz innét szaporán! Hugó elszontyolodott. Ezt, hogy „távozz innét szaporán!", nagyon is jól értette. Rendszeresen hallotta a bátyjától. És a két nővérétől. És az unokatestvéreitől, akik a szomszéd utcában laktak. Na jól van, velem jöhetsz, ha nagyon akarsz! - könyörült meg rajta Szeptimusz, mert eszébe jutott, hogy ha Hugó most visszamegy, akkor perceken belül fűnek-fának elmeséli, hogy az Alkimista Varázslóinasa lement az alagútba egymagában. Szeptimusznak az volt az érzése, hogy ha Marcellusz ezt meghallja gyanakodni kezd. Hugó tanácstalanul bámult Szeptimuszra. Hanagyonakarsz? - mondta tétován, megpróbálva utánozni Szeptimusz hanghordozását. Nagyonakarsz... Én... nagyonakarsz! Na jó, akkor gyere! - mondta Szeptimusz türelmetlenül, mert szerette volna beérni a Palotaszolgákat, akiknek fecse¬gése egyre távolabbról hallatszott. Elindult utánuk, Hugó pedig ott ügetett mögötte. Huzzel! - zümmögte a kisfiú, mint valami méhecske, miközben fürgén szaladt Szeptimusz után. Huzzel! Huzzel! Huzzel! Szeptimusz félig ment, félig szaladt a mécsesek fényében, amelyek kétfelől szegélyezték a Palota felé leágazó, széles téglaalagutat. A mögötte ügető méhecskének azért sikerült lépést tartania vele. Azonfelül, hogy időnként megismételte: „Huzzel!" Hugó meg sem próbált beszélgetni vele. Amikor a Palotaszolgák hangja már tisztábban hallatszott, Szeptimusz azon igyekezett, hogy maradjon köztük némi távolság, de mégse veszítse őket szem elől, mert ahogy közeledtek a Palotához, az alagút egyre jobban emlékeztetett az üregi nyulak kotorékára. Néhány perccel később a szolgák befordultak egy keskeny alagútba, és Szeptimusz még éppen idejében érkezett az alagút nyílásához, hogy lássa, amint eltűnnek egy keskeny, piros ajtó mögött. Szeptimusz Hugóhoz fordult: Vissza kellene menned! - mondta, aztán látva Hugó értetlen ábrázatát, hozzátette. - Esdve kérlek, távozz! És könyörgöm, ne fedd föl senki előtt utunk titkát, mivel Mesterem bizalmas ügyeiben járok! Hugó félrehajtotta a fejét, mint egy papagáj, és azon töprengett, érdemes-e megismételnie, amit Szeptimusz az imént mondott. Huzzel? - kérdezte. Igen, húzz el! Tűnés! Egy-kettő, iszkiri! Hugó végre megértette. Elkámpicsorodott képpel, bánatosan megindult visszafelé az alagútban. Szeptimusz szívébe belesajdult a megbánás. Eddig senki nem adta a legcsekélyebb jelét sem, hogy szívesen maradna a társaságában, mióta itt ragadt az Időnek ezen a szemétdombján. Na jó, gyere! - kiáltott utána. Hugó képe felragyogott. Nem huzzel? Nem - sóhajtotta Szeptimusz -, nem huzzel. Néhány perccel később Szeptimusz és Hugó ott álltak a Palota központi konyhájának folyosóján, körülöttük retten¬tő sürgés-forgás, úgy tűnt, lakomára készülődnek. Szolgák áradata söpört el mellettük, a két fiú pedig úgy állt ott, mint két kődarab egy sebes folyású patakban, figyelve, amint hatalmas tányértornyok, kelyhekkel megrakott tálcák és arany késekkel teli vedrek száguldanak el mellettük. Két szolga majdnem beléjük ütközött, ahogy eltántorogtak mellettük egy hatalmas ezüst levesestálat cipelve. Őket egy csapat lány követte, mindegyikük két kis ezüsttálkát tartott a kezében. Mindegyik tálkából egy kiskacsa dugta ki a fejét. Szeptimusz döbbenten nézte őket. Ő ahhoz volt szokva, hogy a Palota csöndes és jóformán üres. Arra számított, hogy képes lesz észrevétlenül belopózni és eltalálni a toronyhoz, amelyben a Királynő szobája volt. Úgy tervezte, követi a Királynőt vagy a Hercegnőt a Szobába, amíg nyitva van a láthatatlan ajtó. Azután pedig belopózik az Öltözőszobába, és megpróbál újra keresztülmenni a Tükrön. Szeptimusz tudta, hogy a terve roppant kockázatos, és kevés esélye van a sikerre, de egy próbát megért. Most azonban, hogy látta, a Palota minden zúgja zsúfolásig teli van emberekkel, kezdte belátni, hogy semmi esélye nincs, különösen így, hogy ott áll mindenki szeme láttára az arannyal hímzett Alkimista köntösében. És csakugyan, Szeptimusz furcsa öltözéke kezdte magára vonni az arra haladók pillantását. A szolgák lelassították lépteiket, és megbámulták. A bámészkodók rövidesen összetorlódtak a folyosón, elálltak a többiek útját, és egy termetes és türelmetlen inas, aki a fehérneműkamrából igyekezett kifelé közvetlenül Szeptimusz és

Hugó mögött, beléjük üt¬között, ahogy megpróbált átfurakodni a tömegen. Az inas mérgesen megragadta Szeptimusz gallérját. Téged még sose láttalak errefelé! - mondta gyanakodva. Szeptimusz megpróbált elhúzódni, de az inas szorosan tartotta. És ekkor megszólalt Hugó csipogó hangja: Uram, mi Hírnökök vagyunk, és sürgős üzenetet hozunk a Főcukrásznak! - Az inas gyanakodva pillantott Hugóra, de látva a fiú őszinte arckifejezését, eleresztette Szeptimuszt. Forduljatok be a harmadik sarkon és lépjetek be a második bejáraton! Csu asszonyt odabenn találjátok! De ügyeljetek, nehogy megharagítsátok, mert egy órája sincs még, hogy odaégetett négy tucat Almáspitét! Az inas rákacsintott Szeptimuszra és Hugóra, belevetette magát a szolgák áradatába, és az magával sodorta. Hugó Szeptimuszra pillantott, megpróbálta kitalálni, most mi a szándéka. Hugó szerette Szeptimuszt, mert ő volt az egyetlen ember, aki nem kiabált vele, és nem parancsolgatott neki olyan hangon, mintha egy kutyával beszélne. Huzzel? - kérdezte Hugó, miközben három kövér asszony tolatott el mellettük, jókora, zsemlével teli kosarat cipelve. Szeptimusz megrázta a fejét, és dühös pillantást vetett a három asszonyra, akik megfordultak, hogy megbámulják. Nem huzzel! - mondta. - Van valami, amit meg kell próbálnom. Küldetésben járok! - fordította le Hugó számára óvilági nyelvre. - Itt, a Palotában. Azt még Hugó is tudta, mi az a Küldetés. Minden lovagnak és apródnak volt küldetése, és nem látta okát, miért ne lehetne az Alkimista Varázslóinasának is. Olyat ugyan még sose hallott, hogy egy Küldetés a Palotában kezdődött volna, de ezeknél az Alkimistáknál sose lehessen tudni... Kézen fogta Szeptimuszt, és magával húzta a szolgák áradatába. A forró víz és a szappanhab szagát követve Hugó rövidesen megtalálta, amit keresett: a mosdót. Néhány perccel később - és két garassal szegényebben - két új Palotaszolga surrant ki frissen mosott libériában a mosodából és vágott neki a folyosónak: az alacsony, vöröses hajú ott ügetett a magasabbik nyomában, akinek kócos, göndör szőke haja volt. Alighogy befordultak a sarkon, egy foltos kötényt viselő, termetes asszonyság lépett ki a mártáskészítő konyha ajtaján, kezében két díszes aranykorsóval. A kezükbe nyomta a forró narancsszósszal teli korsókat, és rájuk kiáltott: - Gyorsan, gyorsan! - azzal odataszította őket egy hasonló korú fiúkból álló, hosszú sor végére, akik valamennyien ugyanolyan arany korsót tartottak a kezükben. Hugónak és Szeptimusznak nem volt más választása: a mártáskészítő árgus pillantásától kísérve, sarkukban egy termetes inassal, aki keményített, fehér vászonkendőt tartott a kezében arra az esetre, ha valamelyik fiú kilöttyentené a mártást, követték a többi fiút a hosszú, kanyargós hátsó lépcsőn fölfelé, míg végül kiléptek a Hosszú Sétány félhomályába. Ahogy lassan vánszorogtak a Bálterem felé, megütötte fülüket a lakomázok zsivaja. A Bálterem nagy ajtaja hirtelen feltárult, és valóságos hangorkán áradt feléjük. A fiúk libasorban befelé kezdtek araszolni. Szeptimusz és Hugó a sor legvégén jutottak be a Bálterembe, és az inas becsukta mögöttük az ajtót. Hugó tátott szájjal meredt az elébe táruló látványra. Még soha életében nem látott ilyen hatalmas termet, és benne ilyen rengeteg embert, akik valamennyien díszes és szokatlan ruhákat viseltek. A zaj itt már szinte fülsiketítő volt, és az ételek ínycsiklandó illatától a fiú szédülni kezdett, mivel a házban, ahol lakott, többnyire elfelejtettek neki enni adni. Szeptimusz számára ugyan nem volt annyira szokatlan ez a látvány - Marcia is gyakran adott estélyt a Varázslók Tornyában és ő is nagyvonalú háziasszony volt -, de azért az ő álla is leesett, csak egészen más okból, mint Hugóé. Az asztalfőn ugyanis egy ismerős alak ült, és szemmel tartott mindent, ami az asztalnál történt. Mint rendesen, Etheldredda Királynő most is roppant helytelenítő arcot vágott. Snorri Snorrelssen áruszállító hajója épp az imént kötött ki a Kikötőben, a Kereskedők Dokkjában. Csollán Aliz, a Fővámtiszt ott állt a rakparton, és gyanakvóan méregette a hajót. Aliz magas, szürkülő hajú nő volt, méltóságteljes modorára még abban az időben tett szert, amikor, sok évvel ezelőtt, Csollán Aliz Bírónő volt. Most azonban a Fővám-tisztek kék egyenruháját viselte, amelynek ujját két arany sáv díszítette. A Kikötő lakói között nemigen akadt, aki ujjat mert volna húzni Alizzal, vagy legalábbis egynél többször biztosan nem. Szeretnék néhány szót váltani a kapitányoddal! - mondta Aliz Snorrinak. Ez a kezdet nemigen volt alkalmas rá, hogy valaki belopja magát Snorri szívébe. Dühösen meredt Alizra, és méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon. Nem érted, hogy mit mondok? - kérdezte ingerülten Aliz, mert biztos volt benne, hogy Snorri nagyon is jól értette. - A kapitányoddal akarok beszélni. Én vagyok a kapitány! - közölte Snorri. - Velem kell beszélnie!

Te? - kérdezte Aliz döbbenten. Ez a lány legfeljebb tizennégy éves lehet, gondolta. Túlságosan fiatal még ahhoz, hogy egymagában irányítson egy áruszállító hajót. Igen, én! - vágta oda Snorri dacosan. - Mit akar? Alizt kezdte bosszantani ez a hang. Látni szeretném az Igazoló Iratokat, amiket a Várban kaptál. Snorri villámló szemmel átnyújtotta az iratokat. Aliz átlapozta őket, aztán megrázta a fejét. Ezek hiányosak. Nekem csak ennyit adtak. Nem tettél eleget a szükségállapottal járó karantén szabályoknak. Ezért a hajódat vesztegzár alá helyezem. Snorri arca bíborvörös lett a méregtől. Ezt... ezt nem teheti meg! - tiltakozott. De bizony, hogy megtehetem! - Aliz intett két Vám¬tisztnek, akik ott ácsorogtak a homályba húzódva, hogy szükség esetén előlépjenek. Előhúztak egy hatalmas, sárga szalagtekercset, hogy elzárják az Alfrúnhoz vezető utat. Azonnal el kell hagynod a hajódat - mondta Aliz Snorrinak. - Elvontatjuk egy dokkba, ahol karanténba kerül, és ott lesz mindaddig, amíg fel nem oldják a vesztegzárat. Akkor majd visszakaphatod, miután az utolsó fillérig kifizetted a kikötődíjat és az ellenőrzés költségeit. Nem! - kiáltotta Snorri. - Nem! Nem engedem! Ha tovább akadályozod a munkánkat, akkor rövidesen a Vámház fogdájában találod magad! - közölte Aliz szigorúan. - Öt percet kapsz rá, hogy összecsomagolj. A macskádat magaddal viheted, ha akarod. Öt perccel később Snorri Snorrelssen hajléktalan volt. Róbert és Hajni kilátóhelyükről, az árboc tetejéről figyelték, ahogy Snorri elvánszorog, batyuját hátára vetve, Ullr pedig ott sompolyog a nyomában. Ez azért egy kicsit sok! - morogta Róbert Hajninak. - így bánni egy ilyen helyes gyerekkel! Vajon most mihez kezd? Hát mi legalább még időben érkeztünk egy késői ebédhez! - mondta Hajni. - Szívesen harapnék valamit abban a kellemes kis pástétomsütő boltban ott a túloldalon! Róbertnek ugyan nem volt étvágya, de azért Hajni nyomában ő is lekúszott az árbocról, és beszaladt a pástétomsütőhöz. Snorri gondolataiba mélyedve baktatott tovább. Amióta megérkezett a Várba, egyik katasztrófa a másikat követte. Alighanem összeakadt már a Vár összes kísértetével - kivéve azzal az eggyel, akit látni szeretett volna. Kihajították a Várból, még mielőtt a Vásár elkezdődött volna, aztán kis híján elsüllyesztette a hajóját egy sárkány. Végre sikerült megszabadulnia attól a nyavalyás sárkánytól, és most ez történik! Snorri olyan mérges volt, hogy először meg sem hallotta, amint Csollán Aliz utánaszólt. És amikor mégis meghallotta, Snorri szánt szándékkal ügyet sem vetett a Fő-vámtisztre. Csakhogy Alizt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Várjál! Nem hallod, várj már egy kicsit! - Snorri után szaladt, és rövidesen beérte. - Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy egyedül kószálj a Kikötőben! - mondta Aliz. Nem vagyok egyedül. Itt van velem Ullr! - morogta Snorri, és lepillantott a vörös macskára. Ez a hely veszélyes éjszaka! A macska társaságnak talán megteszi, de megvédelmezni nem tud... De igen. Ullr meg tud védeni! - közölte Snorri fagyosan. Nesze! - mondta Aliz, és egy darabka papírt nyomott a vonakodó Snorri kezébe. - Ez a címem. Kilences Számú Raktár. Legfelső emelet. Bőven van hely nálam neked is meg Ullrnak is. Nagyon örülnék, ha nálam aludnátok. Snorri bizonytalan képet vágott. Időnként - magyarázta Aliz -, olyasmit is meg kell tennem, amit nem szívesen teszek, de a munkámhoz tartozik. Sajnálom, hogy vesztegzár alá kellett helyeznem a hajódat, de az egész Kikötő érdekében tettem. Nem kockáztathatjuk, hogy itt is elterjedjen a Kórság. A hajókon általában patkányok is vannak, és azok terjesztik a betegséget. Egyesek szerint - mondta Snorri - egyáltalán nem a patkányok terjesztik a Kórságot. Hanem egészen másfajta lény! Az emberek sok mindent mondanak - nevetett Aliz. - Egyesek például azt állítják, hogy hatalmas, arannyal teli ládák kerültek rejtélyes módon, tudtuk nélkül a hajójukra. Mások azt, hogy útjuk során a vizeshordókban a víz rejtelmes módon rummá változott. Aztán azt is szokták mondani, hogy majd visszajönnek, és kifizetik a rakományukra kivetett vámot. Ez még nem jelenti azt, hogy igaz az, amit mondanak... - Aliz látta, hogy Snorri tiszta, kék szeme őt méregeti a fura, világos szemöldök alól. Snorri szemébe nézett, és azt mondta: De amit én mondtam neked, az igaz volt. Szeretném, ha nálam aludnál. Snorri lassan bólintott. Remek. Szóval a Kilences Számú Raktárban. Balra az ötödik utcában találod, közvetlenül a régi Kikötő után. Legjobb, ha még sötétedés előtt odaérsz, mert a régi Kikötő nem biztonságos sötétedés után. Menj be a nagy, zöld ajtóba illesztett kis kék ajtón, vegyél ki egy gyertyát a tartóból, és menj keresztül az alsó

raktárhelyiségen! A túloldalon találsz egy vaslépcsőt, menj föl rajta a legfelső emeletig! Az ajtó sosincs bezárva. A spájzban találsz kenyeret és sajtot, és bort is egy korsóban. Ja igen, engem Aliznak hívnak. Engem Snorrinak. Hát akkor a viszontlátásra, Snorri! - Azzal Aliz sarkon¬fordult és elsietett egy kis csónakhoz, amely a kikötő lépcsőjének tövében várt rá. Snorri figyelte, ahogy az evezősök elindulnak Alizzal egy nagy hajó felé, amely a Kikötőtől fél mérföldnyire horgonyzott. Ullr hozzádörgölőzött a köntöséhez, és nyávogott. Éhes volt, és Snorri csak most ébredt rá, hogy nemcsak a macska éhes, hanem ő is. A Kereskedelmi Dokk Vámháza és egy elhagyatott rak¬tárépület közé beékelődve rejtőzködött a Kikötői Pástétom-sütöde. Párás ablakaiban hívogató, sárga fény derengett, és a forró pástétom csodálatos illata áradt ki az utcára. Snorri és Ullr egyaránt ellenállhatatlannak találták ezt az illatot. Pillanatokon belül ők is ott álltak az éhes, vacsorájukra váró kikötőmunkásokból álló sor végén. A sor lassan haladt, de végre Snorrira került a sor. A konyhából éppen kilépett egy fiú egy tálcányi, frissen sült pástétommal. Snorri a tálcára mutatott. Két pástétomot kérek! - mondta. A pult mögött álló fiatal nő Snorrira mosolygott. Négy garas lesz! Snorri átnyújtotta a négy apró, ezüst pénzérmét. Miranda - mert ő volt az, az egykori konyhalány, a Babaház ex-mindenese és a Kikötői Pástétomsütőde büszke, vadonatúj tulajdonosa - becsomagolta a két pástétomot, és még hozzátette egy törött pástétom néhány darabkáját. A macskádnak - mondta. Köszönöm! - mondta Snorri. Magához szorította a meleg pástétomos csomagot, és arra gondolt, a Kikötő talán mégsem olyan rossz hely. Ahogy kifelé ment az üzletből, még hallotta Miranda sikoltását. Patkányok! Gyorsan, Kevin! Kevin! Kapd el őket! Snorri és Ullr leültek a Kereskedelmi Dokk révjének falánál, és a pástétomukat eszegették. Ullr, aki közvetlenül sötétedés előtt mindig nagyon megéhezett, gyorsan fölfal¬ta a Mirandától kapott pástétomdarabkákat, aztán az egész pástétommal is végzett, amit Snorri vett neki. Ahogy az ég elsötétedett, és a szél szürke esőfelhőket terelt nyugat felől, Snorri és Ullr nézték, amint egy vontatóhajó kivontatja az Alfrúnt a Kereskedelmi Dokkból és megindul vele a Karantén Dokk felé, amely a folyótorkolat túloldalán elterülő komor, mocsaras vidéken feküdt. Sem a meleg pástétom, sem Ullr közelsége, sem a Csollán Aliz fölkínálta szállás gondolata nem vigasztalta Snorrit, ahogy bánatosan nézte, amint az Alfrún elhagyja a rév védett vizét, és ide-oda bukdácsol a Kikötőbe érkező dagály fekete hullámain. Eszébe jutott, mit mondott neki az anyja: „Bolond vagy te, Snorri Snorrelssen, ha azt képzeled, hogy képes leszel egyedül Kereskedni. Még is, minek képzeled te magad? Az az élet még egy felnőtt nőnek sem való, nemhogy egy tizennégy éves kislánynak! Az apád, Olaf, nyugodjék békében, magánkívül lett volna, ha meghallja. Magánkívül, Snorri! Az a szerencsétlen sem tudta, mit csinál, amikor terád testálta a Szabadalomlevelét! ígérd meg nekem, Freya szerelmére, hogy nem mész el. Snorri, Snorri, gyere vissza most azonnal!" De Snorri nem ígérte meg, és nem ment vissza azonnal. És most itt van, itt ragadt ebben az idegen kikötőben, és nézi, amint minden reménységét, amit a kereskedéshez fűzött, éppen vontatják elfelé, hogy aztán beláthatatlan ideig ott rohadjon valamilyen dögvészes dokkban a semmi közepén. Snorri sóhajtva fölállt. - Gyere, Ullr! - mondta. Miközben a hideg őszi eső első cseppjei hullani kezdtek, Snorri elindult éjszakai szállása felé. Aliz jól elmagyarázta, merre kell mennie, de Snorri annyira elmerült a gondolataiban, hogy mire észbe kapott, lerobbant öreg raktárépületek és élemedett kísértetek riasztó útvesztőjében találta magát. Snorri még soha életében nem látott ilyen züllött külsejű kísérteteket. Az utcák zsúfolva voltak vénséges csempészekkel és rablókkal, iszákosokkal és tolvajokkal, és valamennyien ugyanúgy lökdösődtek, átkozódtak és köpködtek, mint Életükben tették. Többségük ügyet sem vetett Snorrira, mert éppen egymással verekedtek, és kisebb dolguk is nagyobb volt annál, mint hogy odafigyeljenek az Élőkre, vagy Megmutatkozzanak nekik. Egy-két kísértet azonban észrevette, hogy Snorri látja őket, követni kezdték a lányt az utcák során át, és élvezték, hogy olyan aggodalmas képet vág, amikor hátrafordult, hogy megnézze, még mindig ott vannak-e. Az eső most már zuhogott, és Snorri egyre jobban elkeseredett. Úgy érezte, csapdába esett. Nem volt se iránytűje, se térképe, és úgy tűnt, bárhova néz, mindenütt ugyanazt látja. Egyik utcába a másik után fordult be, és mindenütt ugyanazok a nagy, sötét építmények emelkedtek a magasba, eltakarva az eget. Snorri sokkal szívesebben lett volna az északi tenger toronymagas, szürke hullámai közt sodródó Alfrúnon, mint hogy itt tévelyegjen elveszetten ezek között a fenyegető, öreg raktárépületek között. Ahogy kétségbeesetten nézett mindenfelé, nem látja-e valahol a zöld ajtóba ékelt kék ajtót - vagy kék ajtóba ékelt zöldet? -, Snorrit lassanként elfogta a vakrémület. Megállt, hogy összeszedje magát, de ekkor a kísértetek, akik a nyomába szegődtek, körülfogták, és Snorri többé nem látta tőlük, merre jár. Minden oldalról rothadó fogú, törött orrú, karfiolfülű és kiszúrt szemű, gúnyosan röhögő arcok néztek vissza rá. Tűnjetek el innét! - sikoltotta Snorri. Kiáltása végig-visszhangzott a kihalt utca folyosóján, és a falakról visszaverődve visszatért hozzá. Eltévedtél, aranyom? - hangzott fel a közelében egy lágy hang. Türelmetlenségében, mert látni szerette

volna, ki szólt hozzá, Snorri Áthatolt a kísértetek körén. Átkok és tiltakozó kiáltások kórusa kísérte. Néhány lépésnyire Snorri egy fiatal nőt pillantott meg: a nő a fekete különféle árnyalataiba volt öltözve, és ott állt egy kapualj homályában. Egy kék ajtó előtt, amely egy raktárépület nagy, zöld ajtajába ékelődött. Az ajtó fölött, a tégla boltívbe a 9-es számot metszették. Nem, köszönöm, most már tudom, hol vagyok! - mondta Snorri boldogan, és megindult Aliz ajtaja felé. Látva, hogy Snorri arrafelé igyekszik, a fiatal nő előrelépett, és kiterjesztett karral megállt a kis ajtó előtt, eltorlaszolva Snorri elől a bejáratot. Snorriba belenyilallt a félelem, amikor meglátta a fiatal nő ragyogó fekete szemét, benne a fénylő, kék pettyekkel. Most már tudta, hogy egy Sötét Boszorkánnyal van dolga. Te nem akarsz oda bemenni! - mondta neki a Boszorkány. De igenis, be akarok menni! - vágott vissza Snorri. A Sötét Boszorkány elmosolyodott, és úgy rázta meg a lejét, mintha azt hinné, Snorri nem értette meg, amit mondott. Dehogyis, aranyom! Egyáltalán nem akarsz oda bemenni! Hanem velem akarsz jönni. Ugye? - A Boszorkány szemén kék szikra villant át, és Snorri érezte, hogy kezd elgyengülni. Már nem is értette: miért is akart az előbb bemenni abba a borzalmas, öreg raktárépületbe? Na, ezt már szeretem! Akkor most szépen hazajössz Lindával! Gyere! - Linda, a Kikötői Boszorkánygyülekezet Anyaboszorkányának hűséges tanítványa, megragadta Snorri kezét, és Snorri érezte, mintha satuba fognák a kezét, és összepréselnék. Aú! - tiltakozott Snorri, és megpróbálta elhúzni a kezét, mire Linda szorítása még erősebb lett, valósággal egymáson hengergette kezének apró, finom csontjait. - Aú, ez fáj! Ugyan, ezt nem mondod komolyan! Hogy tudna egy ilyen nyiszlett kis nőszemély, mint én, fájdalmat okozni egy olyan nagy, erős lánynak, mint te vagy! - kuncogott Linda: tudta, hogy Snorri most már a hatalmában van. Linda épp Alkonyi Halászaton volt (ez volt a Boszorkányoknál szokásos elnevezése az ilyen, korántsem céltalan esti sétának). Azért indult útnak, hogy új mindeneslányt szerezzen a régi helyett, aki aznap bosszantó módon véletlenül beleesett a nagy boszokrányüstbe. Végül ugyan kihalászták a lányt, de akkor már késő volt. Linda úgy határozott, ezúttal olyasvalakit visz haza, aki elég erősnek látszik ahhoz, hogy valamivel tovább tartson, mint a szokásos két hónap. Snorri azonban korántsem juhászodott meg annyira, mint azt Linda remélte. A boszorkány durván elrángatta az ajtótól, de Snorri ellenállt. Linda még jobban összenyomorgatta a kezét, és Snorri felszisszent fájdalmában, de hirtelen Linda lazított a szorításán, és Snorri félelmet látott fölvillanni a boszorkány fekete szemében. Követte Linda pillantását, és szinte felnevetett megkönnyebbülésében. Ullr elkezdett átalakulni. A vézna vörös macska, amelybe Linda az előbb alattomosan megpróbált belerúgni, már csöppet sem volt vézna, sőt különösebben vörös sem. Miközben Linda döbbenten meredt rá, bár még mindig nem volt hajlandó elereszteni a zsákmánya kezét, elkezdett átalakulni az Éjszakai Ullrrá. UUr farka hegyének feketesége úgy terjedt végig a macska testén, ahogy a napfogyatkozás sötétsége borítja el a Földet. Ullr szőre sima lett és rövid, és sötéten csillogott a frissen megjelent izmok fölött, amelyek meg-megrándultak a bőre alatt, kialakultak és újjáalakultak, miközben az állat lassan de biztosan nőtt, míg csak akkora nem lett, mint egy párduc. De Linda még most sem eresztette el Snorri kezét. Megbűvölve bámult Ullra, és egy ragyogó terv kezdett körvonalazódni az agyában. Ha ezzel a nagy, fekete bestiával az oldalán állít haza, többé senki sem meri elvitatni tőle, hogy ő a legalkalmasabb az Anyaboszorkány posztjára. Hogyisne, amikor ilyen Kísérője van! Gyerekjáték lesz megszabadulni a jó öreg Pamelától, nem is beszélve a többi Boszorkányról, akik úgyis folyton csak keresztbe tettek neki, és ha már arról van szó, attól a vén ápolónőtől is ott a szomszéd házban... A Gyülekezet elfoglalhatná az ápolónő házát, ezzel legalább visszaadnák a kölcsönt a vénasszonynak, amiért fölgyújtotta a ludat! Linda elmosolyodott. Ez az egész roppant szórakoztatónak ígérkezik... Ekkor azonban Ullr elért éjszakai átalakulásának vég¬pontjára. Most már a szeme is az Éjszakai Ullr szeme volt. Linda belenézett Ullr éjszakai szemébe, és valami hirtelen megdermedt benne. Most már tudta, hogy ő nem ellenfél ennek a lénynek. Valami Sötétség nézett ki rá Ullr szeméből, és ilyen Sötét Sötétséggel Linda még életében nem találkozott. Olyan hirtelen eresztette el Snorri kezét, mintha megégette volna, hátrálni kezdett, és közben azt mormolta: - Szép cica, szép kis cica-mica... Ullr torkából hosszú, fenyegető morgás tört fel: a nagy fekete macska felső ajkát felvonva úgy vicsorgott, hogy kilátszott éles, fehér foga. Linda megfordult és rohanni kezdett, keresztül a bámészkodó kísértetek tömegén. Meg sem állt, amíg el nem ért a Kikötői Boszorkánygyülekezet ajtajáig, ahol legalább egy fél óráig kellett dörömbölnie az ajtón, mielőtt valaki vette a fáradságot, hogy beengedje. Snorri fájós kezét dajkálgatva belökte a kis kék ajtót, aztán ő és az Éjszakai Ullr beléptek a Kilences Számú Raktárépületbe.

A KILENCES SZÁMÚ RAKTÁRÉPÜLET Snorri mélyen aludt, mire Csollán Aliz 'késő éjszaka hazaérkezett. A Fővámtiszt fázott, fáradt volt és alaposan átázott, miközben a vadul hullámzó vízen visszatért a hajóról, amelynek tulajdonosa a legkevésbé sem volt hajlandó együttműködni a Hatósággal, de ahogy belökte a kis kék ajtót, Aliz mosolygott, mert vele együtt Alther Mella kísértete is belépett az épületbe. Althernek is nehéz napja volt a Palotában. Délután Marcia csatlakozott Dzsinn Dzsennihez a Titkos Kamrában, de előtte még közölte: - Nem, Alther, nem akarok találkozni senkivel. Még veled sem! Nem, nem tudom, mikor jövök ki újra. Alighanem be¬letelik néhány hónapba. És most menj! Alther folytatta a keresést, tűvé tette a palotát Jenna és Szeptimusz után, de sehol sem találta őket. Azok pedig, akiktől kérdezősködött, hetet-havat összehordtak. Alther annyit megértett abból, amit hallott, hogy Tűzköpőnek is volt valami szerepe az ügyben, annál is inkább, mert a sárkány is eltűnt, de ettől eltekintve úgy tűnt neki, a történeteknek se füle, se farka. Alther képtelen volt elhinni, hogy a levél, amit Marcia talált, csakugyan Szeptimusztól származik. Még mindig reménykedett benne, hogy Jenna és Szeptimusz valójában Zelda néninél vannak látogatóban, de ahogy telt a nap, és kezdett leszállni a sötétség, lassanként ő is belátta, hogy bár úgy kapaszkodik ebbe a reménybe, mint az utolsó szalmaszálba, voltaképpen maga is tudja, hogy Zelda néni soha_nem engedné meg egyik gyereknek sem, hogy ilyen sokáig maradjon nála. Timót eközben egyre jobban kétségbeesett. Mire leszállt az éjszaka, Alther végül beismerte, hogy Szeptimusz levele alighanem valódi volt. Közölte Timóttal, hogy még „van egy-két nyom, aminek utána akar járni", és hogy másnap reggelre visszatér, azzal magára hagyta Timótot és Maxit, akik komoran ültek a Palota bejáratánál, és Morc érkezését várták. Amikor Alther azt állította, hogy utána akar járni valaminek, ezt úgy értette, hogy beszélni akar Csollán Alizzal. Így hát, amikor a csónak elindult visszafelé Alizzal a háborgó, sötét tengeren a Kikötő hívogató fényei felé, Aliz egyszer csak megpillantotta Alther Mella kísértetét, amint türelmesen álldogál a rév falánál, pontosan ugyanazon a helyen, ahol egyszer már várt rá, amikor az még eleven Fő-fő Varázsló volt. Ezen az emlékezetes napon Aliz éppen a Várbíróság évi Titkos Téli Piknikjéről volt visszatérőben. Alther kiderítette, hol tartják a pikniket - a Kikötőtől néhány mérföldnyire fekvő, széljárta Homokszigeten -, és eljött a Kikötőbe, csak azért, hogy találkozzon vele. Aliz se azelőtt, se azután nem volt soha életében olyan boldog, mint abban a pillanatban, amikor megpillantotta Alther bíborköpönyeges alakját, amint kibámult a tengerre, és őrá várakozott. Két héttel később Alther már halott volt, a Merénylő golyója végzett vele. Aliz fölkapott egy gyertyát a vödörből, tüzet csiholt a tűzkővel és meggyújtotta. Alther követte Alizt a raktárépületen keresztül, ahogy a Fővámtiszt ott kanyargott azokon a keskeny, veszedelmes folyosókon, amelyek az ősrégi hajórakományok nagy, ingatag oszlopai között keletkeztek. Aliz gyertyájának fénye táncoló árnyékokat vetett a régi faládákra, bútordarabokra, mindenféle limlomra, amelyek között még egy díszes hintó is akadt, hatalmas, vörös kerekekkel és két kitömött tigrissel a hámban. Alther összerezzent a tigrisek csillogó üvegszeme láttán, mert az mintha szemrehányóan meredt volna rá, mintha ő lenne a felelős azért, hogy ilyen sorsra jutott a szemek gazdája. Egész sor hasonló raktárépület akadt a kikötőben, mint ez, amelyben Aliz lakott, és mind teli voltak réges-régen elkorhadt hajók rakományával, amelyet rég halott hajósok hoztak valaha a Kikötőbe, aztán elfelejtették vagy nem akar¬ták kifizetni érte a vámot. Most már soha senki nem is fogja megfizetni, mivel a holmi nagy része több száz éves volt, és a vám összege az áru értékének sokszorosára nőtt azóta. Hosszas kanyargás után Aliz és Alther megérkeztek egy lépcsőhöz, amely a raktár hátulsó falánál indult fölfelé. Aliz léptei visszhangot vertek a meredek vas lépcsőfokokon, ahogy sorra elhaladt az egyes szintek mellett, amelyek egymást követték a poros, pókhálós kincsekkel és limlomokkal telizsúfolt tetőtérben. Nem is értem, miért kell neked ezen a roncstelepen laknod, Aliz - ugratta Alther -, amikor lakhatnál a Fővámtiszt rezidenciájában is az Egyes Dokkban! Én sem értem - felelte Aliz, kissé kifulladva, mert már az ötödik szintnél jártak, és még mindig nem értek föl a legfelsőre. - Talán valami öreg kísértethez lehet köze a dolognak, aki ragaszkodik hozzá, hogy örökké a sarkamban járjon... - Aliz megállt a hatodik lépcsőfordulóban, hogy kissé kifújja magát, és egy pillanatra nekitámaszkodott egy fűz¬mintás kínai tányérokból álló, ijesztően magas oszlopnak, de aztán még idejében észbe kapott. - Kár, hogy sose jöttél el a Vámházban rendezett partikra, Alther - zihálta. - Most sokkal könnyebb lenne az életem. De akkor nem lennél ilyen jó formában! - felelte Alther mosolyogva. - Jót tesz neked a testmozgás, Aliz, remekül nézel ki! Igen? Kösz szépen, Alther! Azt hiszem, mostanában sokkal több bókot kapok tőled, mint akkor, amikor még... ehm, úgyis tudod. Amikor még éltem, Aliz. Semmi baj, nyugodtan ki¬mondhatod. Nos, akkoriban nagy szamár voltam. Nem ébredtem rá, milyen kincs van a birtokomban, csak amikor már késő volt.

Csollán Aliz nem felelt, mert félt, hogy erőt vesznek rajta az érzései. Sarkon fordult, és felrohant az utolsó lépcsősoron a hetedik szintre, belökte a saját raktárlakrészének ajtaját, aztán nekilátott, hogy begyújtsa a helyiség közepén álló, hatalmas vaskályhát. Néhány pillanattal később Alther is belibegett, saját egykori lépéseit követve. Akkor járt itt, sok évvel ezelőtt, amikor Zelda néni fölfedezett egy levélköteget az Őrkunyhó tűzhelye mögött. Ezután váratlanul berontott Altherhez, és azt ismételgette, hogy van valami roppant fontos dolog a Kilences Számú Raktárépületben, és ő azt szeretné, ha Alther segítene neki megkeresni. Amikor Alther megkérdezte Zelda nénit, azt mondta neki, hogy majd megtudja, ha meglátja. Zelda néni addig nyaggatta Althert, míg az végül, ha kelletlenül is, de kötélnek állt: beleegyezett, hogy Átkutassák az épületet. A Kutatás három hetébe került, ezalatt összeszedett egy porallergiát, összekapott Zelda nénivel, és amennyire meg tudta ítélni, semmi fontosat nem talált, hacsak azt a néhány ritka és igen morózus trópusi pókot nem számítjuk, amelyek ott fészkeltek a meleg vizes csövek mögött. Eddigre Zelda néni már nem volt hajlandó szóba állni vele. Később, amikor kibékültek, Zelda néni elárulta neki, mit is keresett. Alther el is határozta akkor, hogy egyszer még visszatér, és újra át¬kutatja az épületet, de mint annyi minden másra élete során, valahogy erre se sikerült sort kerítenie. így aztán Alther úgy gondolt vissza erre az esetre, hogy csak az idejét vesztegette vele, egészen addig, amíg, sok évvel később, Aliz nem kezdett lakást keresni valahol a Kikötőben, ahol a kísértet -Alther meglátogathatta. Alther, míg élt, nem sok helyen fordult meg a Kikötőben, így aztán Alizzal mindketten nagyon boldogok és izgatottak lettek, amikor megtudták, hogy a Kilences Számú Raktárépület eladó. Aliz megvette az épületet, raktárkészletestül-mindenestül, és felköltözött a legfelső szintre. így Alther bármikor meglátogathatta Alizt, és szabadon kószálhatott az egész raktárépületben, nem kellett attól tartania, hogy Visszaküldik, amit szívből utált. Odafönn, Aliz sasfészkében, a Fővámtiszt letette a gyertyáját a Kikötőre néző egyik kis ablak alatt álló nagy asztalra. Alther csatlakozott hozzá, aztán csak ültek egymás mellett, meghitt csendben. Az egyik távoli, homályos sarokban Snorri megmoccant, de nem ébredt föl. Aliz odapillantott az apró alakra, aki ott feküdt egy halom perzsaszőnyegen, egy jókora farkasbőrrel betakarva, és elmosolyodott. Örült, hogy Snorrit itt látja, biztonságban, de... hát ez meg mi volt? Aliz egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy Alther kísértet, és görcsösen megmarkolta a karját. Alther - suttogta, miközben keze az üres levegőt markolta -, Alther, van valami idebenn! Valami állat! Egy nagy állat! Úristen, odanézz! Egy zöld szempár villant meg a gyertyafényben. A szempár Alizra és Altherre meredt. Te jó ég, Aliz! - zihálta Alther. - Te egy párducot tartasz idefönn? Alther, én nem tartok idefönn semmiféle párducot. Se sehol másutt. Ki nem állhatom a párducokat! Oh, hallgasd csak! - A Kilences Számú Raktárépületet halk morgás töltötte meg, miközben az Éjszakai Ullr négy párnás talpára állt, és a nyakán felborzolódott a szőr. Erre már Snorri is felébredt. Nyugi, Ullr! - mormolta, mert látta a holdfényben Aliz és Alther alakjának körvonalait, és tudta, hogy semmi veszély nem fenyegeti. Az Éjszakai Ullr még egy utolsó morgást hallatott, csak hogy tudtára adja ezeknek az idegeneknek, mihez tartsák magukat. Aztán lefeküdt úrnője mellé, nagy fekete fejét a mancsára fektette, és félig lehunyt szemmel figyelte Csollán Alizt és kísértetvendégét. Snorri az állat meleg, sima hátára fektette a karját, és mély álomba merült. Nem tudtam, hogy párduca is van, nemcsak macskája - motyogta Aliz. - Szólhatott volna! Ezek a Kereskedők... fura egy népség... Alther gyöngéd mosollyal nézte a Fővámtisztet. Mindig örült, valahányszor újra bebizonyosodott, hogy Aliz, aki olyan szigorúnak és keménynek látszik, valójában egészen más. Csollán Aliz nem az az ember volt, aki csak áll és nézi, ha valaki bajba kerül. Egy újabb elbitangolt jószág, akit a védelmedbe vettél, Aliz? - kérdezte Alther. Oh, csak egy lány, akinek a hajóját kénytelen voltam vesztegzár alá helyezni. Nem örültem neki, de hát mit tehettem? A Kórság úgy harapódzik el a Várban, mint a bozóttűz. Nem kockáztathatjuk meg, hogy ide is átterjedjen. Ja igen... erről jut eszembe! - Most, hogy Aliz a Várat említette, Alther kénytelen-kelletlen visszatért a valóságba, pedig szíve szerint csak ült volna Aliz mellett, hogy a Kikötő lényeit bámulják egész éjszaka. Mi a baj, Alther? Miért van az az érzésem, hogy nem egy romantikus estének nézünk elébe, amikor csak csevegünk gondtalanul a holdfényben? Alther felsóhajtott. Én is ezt szeretném, de történt valami... Most Alizon volt a sor, hogy fölsóhajtson. Csak nem? Valami mindig történik, igaz? Kérlek, Aliz, ne haragudj! Ez komoly dolog. A segítségedre van szükségem. Tudod, hogy még csak kérned sem kell. Mit tehetek érted? Át kell kutatnom ezt az épületet a pincétől a padlásig. Van itt valami, amit meg kell találnom. Annak idején, sok-sok évvel ezelőtt Zeldával nem sikerült rábukkannunk, de most, hogy kísértet vagyok, azt hiszem, sikerülni fog! - Alther felsóhajtott. - Csak éppen kénytelen leszek Áthatolni mindenen. Aliz szemlátomást megrendült.

De hát te utálsz Áthatolni a dolgokon, Alther! És... hiszen tudod, mennyi mindenféle van itt! Egész halom limlom és csak a jó ég tudja, mi minden... Borzalmas lesz! Úristen, ennek tényleg nagyon komoly dolognak kell lennie! Az is, Aliz - nagyon komoly. Tudod, reggel Szeptimusz és Jenna... hé, mi folyik ott kinn? Valami akkorát csattant az utca másik végén, hogy Aliz ablakai beleremegtek. Figyelték, ahogy a zaj egyre hangosabb és kitartóbb lesz, míg végül a szabályosan ismétlődő bumm, bumm, bummoktól megingott a padló és rázkódni kezdett az asztal. Néha aggódom, amiért ilyen veszélyes környéken laksz! - mondta Alther. Biztosan valami részeg társaság, akik ilyenkor mennek haza. Mindjárt szólok nekik, hogy maradjanak csöndben! - Aliz kidugta a fejét az ablakon, és felkiáltott. - Te jó ég! Na mindegy, legalább nem párduc! Mi nem párduc? - kérdezte Alther. A sárkány. A sárkány nem párduc? - ismételte Alther lassan. Az volt az érzése, mintha Aliz rejtvényekben beszélne. Általában véve nem. Egy sárkány az többnyire sárkány, egy párduc pedig párduc. Ez a világ már csak ilyen. Ne kérdezd, hogy miért! Azt hiszem, jobb lesz, ha lemegyek, és beengedem, mielőtt darabokra zúzza az ajtót. Kicsoda? Micsoda? A sárkány, Alther! Most mondtam neked, hogy egy sárkány van az ajtónál!

A SZENT BIRKANYÁJ Jól van, jól van, jövök már! - kiáltotta Aliz, miközben a raktárépület kapuja csak úgy rázkódott az ütések erejétől. Aliz elhúzta a két nagy vasreteszt. Alther csak állt tétlenül és nézte, tehetetlen kétségbeeséssel, mert szeretett volna segíteni neki. Aztán Aliz minden erejét összeszedte, és eltolta a nagy zöld ajtót a rozsdás csúszó sínen. Az ajtó lassan mozgott, de amikor Jenna és Nicko is lökni kezdték kívülről, nyikorogva és nyöszörögve lassan mégiscsak kinyílt annyira, hogy beférjen rajta egy tizenöt láb hosszú sárkány. Tűzköpő beügetett. Vigyázz! - kiáltotta Aliz - de későn. Egy „Törékeny!" feliratú ládatorony nagy robajjal összeomlott, majd üvegcsörömpölés hallatszott. Tűzköpő lelkinyugalmát mindez A nem zavarta meg. Leült, és várakozásteljesen körülnézett. Úgy tűnt, arra vár, hogy jöjjön már valaki és hozza a vacsoráját. És ez nem is járt távol az igazságtól, mert Tűzköpő jó¬formán megszakítás nélkül arra várt, hogy hozza már valaki a vacsoráját, vagy a reggelijét, a tízóraiját, a villásreggelijét vagy az uzsonnáját. Tűzköpőnek igazán mindegy volt, minek nevezik, a fő, hogy ehető legyen. Jenna! - kiáltott fel Alther megkönnyebbülten, amikor meglátta a kislányt. - Hát te meg mit keresel itt? A kísértet szélesen elmosolyodott, miközben Jenna és Nicko sápadtan és szemlátomást kimerülten, belépett a raktárépületbe. - Ahá, látom, a hajóépítő mesterünk is itt van! Hello, fiú! - Nicko egy pillanatra Altherre mosolygott, de mintha csak árnyéka lett volna megszokott, jókedvű önmagának. A kísértet reménykedve, bár nem igazán bizakodva kikukkantott a sötét, esős utcára. Szeptimusz is veletek van? - kérdezte. Nincs - felelte Jenna, tőle szokatlanul kurtán. Elég megviseltnek látszotok! - mondta Aliz. - Gyertek föl, melegedjetek meg! Tűzköpő nagy csattanással megdöngette farkával a padlót. Csöndben légy, Tűzköpő! - szólt rá Jenna elgyötörten, és megveregette a sárkány nyakát. - Feküdj! Feküdj le szépen! Aludjál! De Tűzköpőnek esze ágában sem volt aludni. A vacsoráját várta. Beleszimatolt a levegőbe. Nem tűnt valami ígéretesnek, amit érzett: porszag, málló szövet, szuvas fa, rozsdás vas szaga és birkacsontoké... mmmm, birkacsontok! Tűzköpő belefúrta az orrát egy csomó láda közé, amelyek egymásra rakva, ingatag tornyot alkotva húsz láb magasan me-redeztek a sötétségben. A torony veszedelmesen megingott. Félre! El az útból! - ordította Aliz, és kilökte Jennát és Nickót az utcára, majd maga is követte őket, nyomában Altherrel, akinek egy porcikája sem kívánta, hogy egy hajórakomány döglött birka Áthatoljon rajta. Ládák záporoztak Tűzköpőre, lepattantak róla, és elborították körülötte a földet. Aliz, Alther, Jenna és Nicko óvatosan bekukucskáltak, és látták, hogy a sárkány szinte eltűnt a ládák alatt. Tűzköpő felemelte a fejét, lerázta magáról a port és a ládaszilánkokat, és nekiállt, hogy egy mancscsapással kinyissa az első rozoga ládát. A ládából egy halom sárga csont zuhant ki, és valami, ami úgy festett, mint egy

öreg báránybőr takaró. Pfuj! - szisszent fel Jenna, aki egy ideje különösen irtózott a csontoktól. - Az meg mi ott? Birka! - mondta Aliz, igyekezve túlkiabálni a recsegést és csámcsogást, amelyet Tűzköpő hallatott, miközben az első láda tartalmát fogyasztotta. - Birkacsontok. A száruni nyáj egyik birkáját eszi éppen... No mindegy, annyi baj legyen... Aliz, Jenna és Nicko óvatosan újra beléptek a raktárba, és odabenn vigyázva kerülgették a ládákat. Az egyik, egyelő¬re épségben maradt ládán Jenna még nagy nehezen ki tudta betűzni a megbarnult, ódivatú kézírást: SZÁRÚN SZENT NYÁJA, VII. LÁDA A XXI-BŐL. SÜRGŐS! AZONNAL KÉZBESÍTENDŐ! A felirat szinte teljesen eltűnt a föléje bélyegzett három szó parancsoló, nem fakuló pirossága alatt: VÁMTARTOZÁS MIATT ZÁROLVA! Tűzköpő! - kiáltotta Jenna, és odanyomakodott a ládák közt a sárkányhoz. - Azonnal hagyd abba! Add azt ide nekem! De azonnal! Tűzköpő lepillantott Jennára a szeme sarkából, és zavartalanul tovább rágcsálta a VII. számú birkát. Ez az ő vacsorája volt, és esze ágában sem volt adni belőle bárkinek. Még a Helyettes Megjelölőjének sem! Ha akarja, menjen, és keressen magának valami ennivalót ő is! Nem számít! - szuszogta Aliz, miközben Nickoval helyretolták az ajtót, és a raktár ismét sötétségbe borult. De hát ezek szent birkák voltak! - tiltakozott Jenna. Tűzköpő fogsora újabb csontot kezdett őrölni, majd hangos gurgulázással lenyelte. Erősen kétlem! - kuncogott Aliz. - Sokkal valószínűbb, hogy annak a Szent-csontokkal való szélhámoskodásnak a kellékei közé tartoztak, amelyet a Vámhivatal állított le úgy száz éve. Én a helyedben nem aggódnék miattuk. Ez a legjobb, ami történhetett velük, ha engem kérdezel. Más úgysem vette soha semmi hasznukat. Ami azt illeti, én úgy hallottam, hogy egy felső-mezőségi gazda vásárolta meg őket, mert azt hitte, eleven birkanyájról van szó. Amikor idejött értük, és rájött, hogy valójában egy halom ládát vásárolt tele öreg csontokkal, nem volt hajlandó kifizetni a vámot, és belehajította a vámtisztet a Kikötő vizébe. Harminc napot ült a Vámház fogdájában büntetésből! Jenna és Nicko szigorúan rászóltak Tűzköpőre, hogy viselkedjék tisztességesen, és azonnal feküdjön le aludni, amint a birkákkal végzett, majd magára hagyták a sárkányt, hadd falja föl sorra Szárún Szent Nyájának birkáit, és követték Alizt és Althert a raktár legfelső szintjére. Az Éjszakai Ullr felmordult, amikor Jenna és Nicko belépett. Aú! - szisszent fel Nicko. Amikor meglátta, hogy a párduc zöld szeme megcsillan Aliz gyertyájának fényében, Jenna görcsösen megragadta Nicko karját. Pedig Jen nem szokott ilyen idegesen viselkedni, gondolta Nicko csodálkozva. Snorri felült, mert felébresztette Ullr egyre hangosabb morgása. Álmos szeme meglepetten méregette a két újo¬nan érkezettet. Nyugi, Ullr! - szólt rá a párducra. Te vagy az, Snorri? - kérdezte Jenna, aki a sötétben is meglátta az ismerős, halványszőke hajfürtöket. Jenna! Te vagy az? - Snorri kimászott a farkasbőr alól, és oldalán az Éjszakai Ullrral keresztülbotorkált az érdes fa¬padlón, hogy üdvözölje Jennát. Hello, Snorri! - hangzott fel Nicko hangja a sötétből. Snorri összerezzent. Nicko... Én... Nem is tudtam, hogy te is a Kikötőbe készültél? - mondta Snorri, hazájának éneklő hanghordozásával, amely annyira tetszett Nickónak. Mi sem tudtuk! - felelte Nicko komoran. - Ez az ütődött sárkány órákon át körözött velünk a Kikötő fölött. Már azt hittem, soha többé nem szállunk le! Majd megfagy az ember odafönn! Hát én is inkább utazom hajón, mint sárkányon - mosolygott Snorri. Hát még én! - kiáltott fel Nicko. - Ezerszer inkább! Még akár vízibiciklin is! Láttam, ahogy a Farkasfiú átvízibiciklizik a folyón az Erdőbe, és szívesen elcseréltem volna bármelyik pillanatban azt a nyavalyás sárkányt a csónakjáért. Még ha az a csónak történetesen rózsaszín is! Szerintem a Farkasfiú téved. Én nem hiszem, hogy Szeptimusz eltévedt volna az Erdőben! - szólalt meg Jenna. Nicko egyetértően csóválta a fejét. Mindegy, azért az nem árt, ha körülnéz egy kicsit az Erdőben. Tűzköpő hátára úgysem tudott volna semmiképpen visszamászni. Baj nélkül eljutott az Erdőig, ugye? - kérdezte Jenna Snorrit. Snorri bólintott. Amikor odaért, füttyentett, és egy fiú jött ki eléje. Az biztosan Samu volt! - mondta Nicko. - Nyilván ép¬pen horgászott. Samu? - nézett rá kérdőn Snorri. Aha, Samu. Ő a... Bátyád! - vágott közbe Snorri nevetve.

Honnét tudod? - kérdezte Nicko csodálkozva. Eddig még mindenki az volt - mondta Snorri, és tovább nevetett. Aliz néhány pokróccal tért vissza. A pokrócok egy PROCUDIA DE PERU, VÁMTARTOZÁS MIATT LEFOGLALVA feliratú ládából hullottak ki, egy egész halom. No lám, szóval mindannyian ismeritek egymást! - mondta Aliz. - Tessék, Jenna és Nicko, burkolózzatok bele ezekbe, hogy kicsit átmelegedjetek. Úgy reszkettek, mint két tányér kocsonya! Jenna és Nicko beleburkolóztak az élénk mintákkal díszített pokrócokba, amelyek egyre erősebb kecskeszagot árasztottak, ahogy a gyerekek ruhájából gőzölgő nedvesség átitatta őket, aztán csak álltak és gőzölögtek az Aliz kályhájában vidáman pattogva égő fahasábok melegében. Miközben lassan átmelegedtek, nézték, amint Aliz vizet tesz föl melegedni egy lábosban, aztán egy agyagkorsóban narancsdarabkákat, fahéjat, szegfűszeget és mézet kever össze, majd a keveréket leönti a forró vízzel. A levegőt meleg, fűszeres illat járta át. Biztosan éhesek is vagytok! - mondta Aliz. Nicko bólintott. Ahogy lassanként átmelegedett, és kezdte elfelejteni az elmúlt néhány órát, amikor Jennával ott kuporogtak a szemerkélő esőben a Kikötő fölött köröző Tűzköpő hátán. Nicko egyszer csak rádöbbent, hogy farkaséhes. Aliz eltűnt az otthonául szolgáló helyiség távolabbi végében, aztán visszatért egy tálcával, amelyen hatalmas gyümölcstorta, egy tekintélyes nagyságú, Kikötői barna cipó, néhány jókora darab Kikötői fűszeres kolbász és egy fél tepsinyi almás pite volt. Most pedig lássatok hozzá, gyerekek! Te is, Snorri! - Aliz észrevette, hogy Snorri bizonytalanul hátrébb húzódik. Snorri is leült az asztal mellé. Alther mellé került, és rámosolygott az öreg kísértetre. Én... azt hiszem, láttam már a Várban - mondta. Alther bólintott. Szellemlátó vagy? - kérdezte. Snorri elpirult. Néha jobb szeretném, ha nem lennék az, de igen, az vagyok - felelte. - Akárcsak a nagyanyám. És az édesanyád is? - kérdezte Alther. Snorri megrázta a fejét. Nem, ő semmiben nem hasonlít az anyjára. Szó sem lehet róla! Amikor a gyümölcstorta, a kenyér, a kolbász és a pite nagy része már elfogyott, Aliz készített még két korsó fűszeres narancsteát, aztán Jennára pillantott. Lenne kedved elmondani, mi történt ma? - kérdezte gyöngéden. - Alther meg én... hát szóval nagyon szeretnénk tudni. Alther elmosolyodott. „Alther meg én..." - ez igen jól hangzik, gondolta. És az is tetszett neki, ahogy Aliz szemlátomást osztozott az ő gondjaiban. Arra gondolt, hogy ebben a pillanatban tökéletesen elégedett lenne, ha nem történt volna az a borzasztó dolog Szeptimusszal... Jenna bólintott. Úgy érezte, megkönnyebbül, ha elmondhatja, mi történt. Mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett. Az előző estével kezdte, amikor Etheldredda Királynő Megmutatkozott neki a hálószobájában. Aliz és Alther komoran hallgatták, és amikor Jenna elmondta nekik, hogyan került át Szeptimusz a Tükör túloldalára, Alther szinte teljesen át¬látszóvá vált az aggodalomtól. Most Altheren volt a sor, hogy rossz híreket közöljön a többiekkel. Amikor Jenna meghallotta, mit talált Marcia az Én, Marcelluszban, felszisszent, aztán a tenyerébe temette az arcát. Szeptimusz tehát elveszett. Mindörökre. És az egész az ő, Jenna hibája! Nicko átkarolta Jenna vállát. Te semmiről sem tehetsz, Jen! Jenna a fejét rázta. De igenis, ő tehet mindenről... Hát, én azt hiszem... - szólalt meg Alther hirtelen. Mindenki a kísértetre meredt, aki ott ült Snorri és Aliz között, és bíborszínű köpönyege kezdett meglepően szilárdnak látszani a gyertyafényben, ahogy Alther lelkében fölvillant a remény egy szikrája. - Azt hiszem... talán... mégiscsak van egy módja annak, hogy Szeptimuszt megtaláljuk. Nagyon kicsi a valószínűsége, de azért... És így esett, hogy a Kilences Számú Raktárépület legfelső szintjén egy Éjszakai Lény és négy eleven ember ült a tűz fényében, és izgatottan figyelt egy kísértet szavaira, aki hozzáfogott, hogy elmondja, hogyan tudják esetleg, de csak esetleg, megmenteni Szeptimuszt. A Kilences Számú Raktárépület földszintjén pedig Szárún Szent Birkanyája lassanként teljesen megsemmisült: elropogtatták, péppé rágták és lenyelték, míg a végén semmi más nem maradt utána, csak néhány üres láda, és hosszú, elégedett, birkabőrszagú böffenések. Nem messze a Kilences Számú Raktárépülettől, a Királyi Bárka lassan, méltóságteljesen haladt a Marrami-láp felé, több mint ötszáz esztendős szellemvizeken lebegve. Beállt egy réges-régen eltűnt móló mellé, és ott csillámlott a holdfényben lágyan ringva, miközben utasa partra lépett és arcán helytelenítő kifejezéssel elindult egy sáros ösvényen, amely egy kis nádtetős kunyhóhoz vezetett. Etheldredda Királynő Áthatolt az ajtón, és a kunyhó lakója - egy testes, barátságos külsejű nő, aki foltokból összevarrt hatalmas, sátorszerű ruhát viselt, és a tűz mellett üldögélt egy karosszékben - fölnézett ültében, mert érezte, hogy valami Zűrzavar tört be a szobába, és nem értette, mi lehet az. Összeborzongott, ahogy Etheldredda Királynő elsodródott mellette, és a gyertyákból csöpögni kezdett a viasz.

Zelda néni föltápászkodott, és kék boszorkányszemének félig lehunyt szemhéja alól körülnézett a barátságos szobában, amely most hirtelen nem is tűnt annyira barátságosnak. De hiába nézett, nem látta meg Etheldredda kísértetét, amely ide-oda lebegett a szobában Jennát keresve. Zelda néni nyugtalankodni kezdett. Látta, amint a Zűrzavar elhalad a könyvekkel és bájitalos üvegekkel megrakott falipolcok előtt, mert Etheldredda éppen ott kutatott valami rejtekajtó után, de nem talált mást, csak egy szekrényt, és benne egy óriási palackot. És miközben Etheldredda elindult fölfelé a padlásra vezető meredek lépcsőn tulajdon hegyes orra után, Zelda néni is elindult fölfelé, bár maga sem tudta, miért teszi. Etheldredda, abban a meggyőződésben, hogy Jenna ott rejtőzik valahol, átkutatta a kis padlásszoba minden zegét-zugát. Visszafújta a takarót mind a három ágyról, mert biztos volt benne, hogy valamelyik alatt megtalálja Jennát - de nem talált semmit. Aztán hegyes orrát bedugta az ágy alá, ott sem volt semmi, aztán bekukucskált Zelda néni ruhás¬szekrényébe, amely teli volt teljesen egyforma, foltokból összevarrt ruhákkal, de ott sem talált semmit. Zelda néni ekkorra már majd megpukkadt mérgében. Tudta, hogy egy Nyughatatlan Szellem vette be magát a kunyhójába. Lerohant, hogy megkeresse a Szelleműző Varázsigéket, Etheldredda pedig magára maradt, és tovább kutatott a padláson. Ekkor bukkant rá valamire, amit Zelda néni, igéidéhez híven, Jenna számára őrizgetett: az ezüstpisztolyra. Etheldredda Királynő, minden akaraterejét összeszedve, fölemelte a pisztolyt, miközben odalenn Zelda néni kántálni kezdte a Szelleműző Varázsigét. A dohos léghuzathullám - mert Zelda néni varázsigéje már régi volt és egy nyirkos kamrában tartotta - kisodorta Etheldredda Királynőt a kunyhóból, és az Elűzött Királynő a Várárok sarában landolt, mert éppen apály volt. Etheldredda föltápászkodott, és a pisztolyt szorongatva visszaszállt a Királyi Bárkára. A kabinjában üldögélve, távol Zelda néni kíváncsi szemétől, Etheldredda alaposabban szemügyre vette a pisztolyt. Aztán előhúzta a kis ezüstgolyót, amelyet Jenna szobájából emelt el. Etheldredda egyre szilárdabb kezébe fogta a golyót, a szeméhez emelte, és komoran elmosolyodott. A tölténybe az Ú.H. betűket vésték - ez az Újszülött Hercegnő rövidítése volt -, és Jennának szánták, amikor még csecsemő volt. Milyen szerencse, gondolta Etheldredda, hogy összeakadtam annak a kémnek a kísértetével, aki annak idején, sok évvel ezelőtt elárulta Számosékat! Ha Langa Linda Nyughatatlan Szelleme nem kúszott volna elő a folyóból és nem kapaszkodott volna föl a Királyi Bárka fedélzetére, Etheldredda sose hallott volna róla, mire képes egy névre szóló töltény! És a szerencse továbbra sem hagyta cserben, hiszen sikerült a töltényhez az ezüstpisztolyt is megszerezni. Most már csak a Hercegnőt kell megtalálnia, hogy legyen kire rászegeznie a pisztolyt... A Királyi Kísértethajó egyre távolabb sodródott az Őr-kunyhótól és a fölzaklatott Zelda nénitől. Párnáiba süppedve, egy réges-rég elvonult vihar enyhe hullámain ringatózva Etheldredda Királynő lehunyta a szemét, és arról a nem túl távoli napról ábrándozott, amikor a Hercegnő nem lesz többe, és a Vár visszakapja jogos Uralkodónőjét: az Örökéletű Etheldredda Királynőt!

A fagyos őszi reggel sápadt fénye megpróbált besütni a Kilences Számú Raktárépület földszintjének magas, hátsó ablakain. Nem volt könnyű dolga, mert az apró ablaknyílásokba vastag, zöld üveget illesztettek, ráadásul számtalan réteg piszok is borította az üveget, de azért megtett minden tőle telhetőt, és végül is sikerült áthatolnia az ablaküvegen i hosszú, halvány sugárkéve formájában, amelyben a hatalmas mennyiségű por láncolt. - Mit is mondtál, hol van az a nyomorult Inkor, Alther? - kérdezte Aliz mérgesen, miközben megpróbált óvatosan kimászni egy kitömött elefánt alól. Alther egy ébenfa ládán ült, amelyet vastag vaspántok fogtak össze szorosan, és még egy jókora lakattal is lelakatolták. VÁMTARTOZÁS FEJÉBEN LEFOGLALVA: ezt pecsételték rá teljes hosszában élénkvörös betűkkel, mintha csak valami hajdani Vámtiszt rosszkedvében ezen a ládán töltötte volna ki a mérgét. Alther betegnek tűnt, és úgy is érezte magát, mintha lenyelt volna egy vödör port, és egy zsák rothadásnak indult sárgarépából szivárgó nyálkával öblítette volna le. Az elmúlt órát azzal töltötte, hogy Áthatolt a legporosabb, legpenészesebb és legrozzantabb ócskaságok tömegén, amelyen, szerencsétlenségére, valaha is kénytelen volt Áthatolni. Annyi ormótlan mindenféle volt itt zsákokba kötve, lepecsételt bőröndökbe zsúfolva vagy hozzáférhetetlen ócskasághalmok mögé rejtve, hogy ha a raktárban található minden egyes darabot meg akartak vizsgálni, nem maradt más hátra, Althernek kellett Áthatolnia rajtuk. Eddig még nem talált semmit, és legfeljebb ha az ezredrészét nézte át az Aliz raktárában felhalmozott mindenféle limlomnak és ócskaságnak. Alther már gondolkodni sem bírt rendesen, mert a Tűzköpő felől érkező hangos horkantások és bűzös böffenések - és még rosszabbak - meggátolták abban, hogy poros és összezavarodott gondolatai valami értelmessé álljanak össze. Varázstükör, Aliz, nem egyszerűen tükör! - javította ki morcosan a Fővámtisztet. - És gondolod, ha tudnám, hol van, itt gubbasztanék, miközben úgy érzem magam, mint akin átgázolt egy Mirnixhorda? Ne beszélj bolondokat, Alther! - fakadt ki Aliz. - Mirnixek nem is léteznek! Biztos vagy ebben, Aliz? Szerintem neked egy egész rakomány van belőlük itt valahol eldugva - vágott vissza Alther zsémbesen.

Kiskoromban én is azt hittem, hogy léteznek Mirnixek szólt közbe Jenna, azt remélve, hogy ezzel kilendíti a társalgást a holtpontról. - Nicko szeretett velük riogatni, esténként mindig róluk mesélt. Azt mondta, mindegyik nyálkás, mint¬ha heteket töltött volna a föld alatt, rémes, bibircsókos képük van, óriási lábuk, hatalmas karmokkal, és folyton-folyvást csak rohangálnak körbe a világon, és mindent letaposnak, ami az útjukba kerül. Utána mindig órákig kellett néznem a hajókat az ablakomból, hogy ki tudjam verni őket a fejemből. Nem volt valami szép dolog ilyesmikkel ijesztgetni a kishúgodat, Nicko! - mondta Alther. Oh, Jen egyáltalán nem bánta, nem igaz, Jen? Azt állította, szeretne ő is Mirnix lenni. Jenna nagyot taszított Nickón. Csak azért, hogy téged megkergesselek, te rémes kölyök! mondta nevetve. Snorri figyelte a két testvért, és arra gondolt, mennyire szeretné, ha neki is lenne egy olyan bátyja, mint Nicko. Ha egy ilyen bátyja lenne, gondolta, sose jött volna el otthonról erre a képtelen helyre... Aliz fölkapaszkodott egy zsákhalom tetejére. A zsákokban hetvennyolc pár tréfás cipő volt, amelynek hátrafelé mutatott az orra. Az egyik zsák beszakadt a lába alatt, mire valósain is bőrbogárürülék felhő szállt föl a levegőbe. Alizon köhögési roham vett erőt, és leroskadt a ládára Alther mellé. Alther, te egészen biztos vagy benne... köhh... hogy ez a Varázstükör... köhhh... tényleg... köhh, köhh... itt van valahol? Alther annyira tele volt porral, hogy semmi kedve nem volt válaszolni. A kísértet éppen egy fénypászmában ült, és Jenna látta, hogy az egész teste teli van parányi, örvénylő porszemcsékkel. A benne kavargó porfelhő olyan sűrű volt, hogy Alther szinte szilárdnak látszott tőle, és szokatlanul mocskosnak. De azért ugye, úgy gondolod, hogy talán mégiscsak itt van valahol, Alther bácsi? - kérdezte Jenna, és ő is leült a ládára a vigasztalhatatlan kísértet mellé. Alther rámosolygott Jennára. Szerette, ha a kislány Alther bácsinak szólította. Azokra a boldog időkre emlékeztette, amikor Jenna még kisgyerek volt, és ott élt a Toldalékban, Számosék szobájának örökös zűrzavarában. Igen, Hercegnő. Nagyon is úgy gondolom, hogy itt kell lennie. Talán megkérhetnénk Zelda nénit, hogy jöjjön és segítsen megkeresni! - vetette fel Nicko. Zelda néninek fogalma sincs róla, hol lehet - felelte Alther mogorván, mert eszébe jutott, milyen nehéz órákat töltött a Kilences Számú Raktárépületben a Fehér Boszorkány társaságában. - Csak állt itt a helyiség közepén, és mutogatott erre-arra... - Alther egy hurrikánba került szélmalom mozgását utánozta -, ...és kiabált, hogy ott-ott, Alther! Nem ott, te szerencsétlen, hanem ott! Jenna és Nicko elnevették magukat; Alther meglepően jól utánozta Zelda nénit. De én azért biztos vagyok benne, hogy az a Tükör itt van valahol. Marcellusz maga mondja. Százhatvankilenc nappal azután, hogy először sikerült előállítania valamit, amit ő az Idő Igaz Tükrének nevez, és hatalmas hűhót csapott körülötte, arany ajtószárnyakat csináltatott neki, meg min¬den... Csinált két másik Időtükröt is. Ezúttal két egymáshoz illesztett, kisebbfajta tükröt, amelyet könnyű volt ide-oda szállítani. Ezek, úgy tűnik, igen jól működtek. Szerintem az egyiknek itt kell lennie. Hűha! - Nicko halkan füttyentett, és úgy nézett körül, mintha azt remélné, a következő pillanatban egy Időtükröt lát majd kiemelkedni valamelyik limlomkupacból. Biztos vagy benne, Alther? - kérdezte Aliz, az örökös kétkedő. A porszemcsék kezdtek lassacskán leülepedni Alther belsejében, és a kísértet kissé jobban érezte már magát. Igen - felelte jóval határozottabban, mint korábban. - Ez mind benne van Pásthi Broda leveleiben, bár Marcia úgy véli, az a nő egyszerűen csak összehordott hetet-havat. Szép beszélt nekem egyszer Brodáról - mondta Jenna. - Ő is Őrző volt valaha, ugye? Oh, annyira hiányzik Szép, mindig annyi mindent összebeszélt nekem mindenféle haszontalan dologról... én meg mindig leintettem, hogy ne kotyogjon már annyit, mint egy buta papagáj... és most már annyira sajnálom! Bárcsak ne mondtam volna neki ilyet! szipogta Jenna, és megtörölte a szemét. - Csak a por miatt van... motyogta, mert tudta, hogy ha bárki csak egy szóval is vigasztalni próbálja, menten sírva fakad. Oh, igen. Azt hiszem, Szeptimuszt mindig is érdekelte Marcellusz Medicinája - mondta Alther. - Marcia halálra aggódta magát miatta. Majd kibújt a bőréből idegességében, valahányszor Szeptimusz a Lepecsételt részleghez közelített a könyvtárban. Csak sejteném, honnét tudott Szeptimusz egyáltalán Brodáról... Zelda néni beszélt neki róla egyszer - felelte Jenna. Tényleg? Nahát, nahát... és vajon arról a levélkötegről is beszélt neki, amelyet a tűzhely mögött talált, amikor a macskaalagutat készítette Bertnek? Jenna a fejét rázta. Ha Szeptimusz hallott volna valamit azokról a levelekről, neki biztosan elmondta volna... Hát szóval azokat a leveleket Pásthi Marcellusz írta a feleségének, Brodának... De hát az Őrzőknek nem szabad férjhez menniük! - szólt közbe Jenna. Úgy van! - bólintott rá Alther. - És mindjárt azt is megtudjátok, hogy miért nem!

Miért nem, Alther bácsi? Mert Broda elmondta Marcellusznak az Őrzők min¬den titkát. És amikor Marcellusz talpa alatt forró lett a talaj, Broda megengedte neki, hogy a Királynők Útját használja, hogy hamarabb eljusson a Kikötőbe. Marcellusz pedig mindenféle Sötét Alkímiai anyagot vitt magával arrafelé. Még mindig vannak Sötétségmaradványok itt-ott az alagútban. Nagyon kell vigyáznod, Hercegnő, ha azon az úton mész! Jenna bólintott. Nem lepte meg, amit hallott. Mindig elfogta kissé a félelem, amikor a Királynők Útját használta. Szóval Marcellusz azt írta Brodának, hogy ebben a raktárban helyezte el a tükröt? - kérdezte Nicko. Nem. Azt írta neki, hogy a Tükröt kicsalták tőle. Úgy látszik, a Királynők Útján vitte magával, aztán váltott szamarak hátán szállíttatta a Kikötőbe, végül pedig felrakta egy hajóra. Az volt a terve, hogy elviszi az Alkimisták egy kicsi, de nagy hatalmú csoportjának, akik a Hosszú Éjszakák Földjén éltek, de a hajó kapitánya túljárt az eszén. Amint Marcellusz eltűnt a színről, a kapitány eladta a Tükröt egy bizonyos Drago Millsnek, egy kereskedőnek a Kikötőben, akinek az volt a szokása, hogy fölvásárolt mindenféle régi vicket-vackot, és nem sokat törődött vele, honnét származnak. A lényeg az, hogy néhány hónappal később ez a Drago csúnyán összezördült az akkori Fővámtiszttel valami semmiségen, talán mert elfelejtette kifizetni a vámot egy másik szállítmány után, de nagyon megjárta, mert az lett a vége, hogy az egész raktárát lefoglalták. így aztán senki, még Marcellusz se juthatott be az épületbe a Fővámtiszt engedélye nélkül, akit Marcellusz csak mint Minden Lében Kanál Kerékkötőt emleget a leveleiben, de a Minden Lében Kanál soha nem adta meg az engedélyt. Szóval akkor ez volt Drago Mills raktára? - kérdezte Nicko. Úgy bizony, Nicko. A Kilences Számú Raktárépület. Az idők során rengeteg mindenféle limlom halmozódott föl benne természetesen, de az egésznek a középpontjában még ma is ott van Drago árukészlete. És valahol elrejtve ez alatt a rengeteg mindenféle alatt van egy Varázstükör, amelynek a segítségével, ha minden jól megy, vissza tudtok jutni a múltba: százhatvankilenc nappal azutánra, hogy Szeptimusz odaérkezett. Nagy csönd lett, ahogy Nicko, Jenna és Snorri megpróbálták megemészteni a hallottakat. Meg kell találnunk! - mondta Jenna. - Valahol itt kell lennie! Gyere, Alther bácsi! Alther felnyögött. Engedj már egy kis pihenőt egy szegény, öreg kísértetnek, Hercegnő! Még mindig úgy érzem magam, mint egy porszívó porzsákja! Még pár perc, és ígérem, újra nekilátok. Aha... a sárkányotok mocorogni kezdett odalenn! Én sürgősen kivinném, ha neked lennék! És talán jó lenne, ha egy ásót is vinnél magaddal. Ott abban a sarokban találsz egy csomó régi kerti szerszámot! Átható bűz árasztotta el a helyiséget. Jaj, Tűzköpő! - sóhajtott föl elkeseredetten Jenna. Tíz perccel később hatalmas kupac sárkányürülék gőzölgött a Kilences Számú Raktárépület előtt, Tűzköpő pedig vidáman habzsolt befelé egy nagy hordó kolbászt. Jenna a kolbászt egy elhaladó szekérről vásárolta, amely éppen a piac felé tartott. A sárkány fölfalta az utolsó kolbászt is, felhörpölte a vödör vizet, amelyet Nicko hozott neki, aztán elégedetten horkantott, és jókora sárkánynyálcsöppet ejtett egy halom legújabb divatú, hamis réz gyertyatartóra, leolvasztva róluk a festéket. Tűzköpő elégedetten fölsóhajtott. A tűzgyomra teli volt csontokkal, az ételek számára fenntartott gyomra kolbásszal. Most már csak az volt hátra, hogy befejezze a Keresést. A sárkány céltudatosan megkoppantotta farkával a földet, mire hatalmas porfelleg szállt a levegőbe, aztán lehunyta a szemét, hogy Megkeresse a Megjelölőjét. Mióta megkezdte a keresést, Tűzköpőt egyfolytában vonzotta valami a Kikötő felé, és ha nem hat rá olyan ellenáll¬hatatlan erővel a reggeli illata, amely Snorri hajójáról szállt föl a levegőbe, semmi sem tántoríthatta volna el a céljától. Órákig körözött a Kikötő fölött, és Keresett, míg végül megérzett valamit. Leszállt a régi dokknál, és követte a Keresés halk hívását, míg csak el nem ért a Kilences Számú Raktárépület nagy, zöld ajtajához. Most azonban, hogy tele volt a hasa, Tűzköpő végre világosan tudott gondolkodni, és a Keresés hívása is erősebb lett. Egyre erősebb. A sárkány hirtelen hangos horkantással felegyenesedett, és nagy recsegés-ropogás közepette belegázolt a raktár kellős közepébe, miközben Drago Mills öröme és büszkesége szétrepült a szélrózsa minden irányába. Jenna, Nicko, Snorri és Aliz látták, hogy közeledik, de a sápadt, porral teli Alther nem vette észre. A következő pillanatban a kísértetet valami erő föllökte a levegőbe, aztán Áthatolt rajta egy küldetéstudattól eltöltött sárkány, majd lepottyant a földre, és ahogy ott hevert, rosszabbul érezte magát, mint bármikor azóta, hogy kísértet lett belőle. Miközben Alther porosan és megtiporva hevert a földön, Tűzköpő hozzálátott, hogy darabokra szaggassa az ébenfa ládát, amelyen addig a kísértet ült. Pillanatok alatt lehámozta róla a vaspántokat, leszakította az óriási lakatot, és hatalmas, éles sárkánykarmával föltépte a láda fedelét. A ládában, puha bársonytakaró redői közt egy Tükör feküdi.

A Kilences Számú Raktárépület furcsán elcsöndesedett. Még Tűzköpő is abbahagyta az izgatott szuszogást, és szokatlanul csöndesen viselkedett. Mindenki egy kicsit közelebb lépett, tétován belekukucskált a fekete ébenfa ládába és összeborzongott. A ládában volt valami kísérteties, koporsószerű. A Tükör pedig úgy feküdt benne, mint valami holt¬test, amelyet sötétvörös, bársonypárna rejtett és oltalmazott a külvilágtól ötszáz éven keresztül, gondosan körülölelve az arany keret minden egyes kis cirádáját. Négy ember, egy kísértet, egy sárkány és egy sovány vörös macska bámult a ládába. Megpróbáltak belenézni a Tükör sötét tavába, amely fölöl t sápadt, fehér köd lebegett, mint egy mozdulatlan tótükör lelett őszi reggeleken. A Tükör félelmetesen vonzotta a körülötte állókat. Tűz-köpő belebámult, miközben a farka lassan jobbra-balra járt, akár egy gigászi ablaktörlő, megtisztítva egy darabon a terepet tíz tucat porrá zúzott, legújabb divatú kerti törpe és száz font darabokra tört viaszgyümölcs maradványaitól. Nicko szeretett volna beleugrani a Sötét Tóba, hogy lássa, milyen mély, Snorri pedig azon töprengett, vajon Meglátja-e benne a dédnagynénjét, Ellst. Aliz szerette volna közelebbről szemügyre venni, mit is vásárolt tulajdonképpen az ár-verésen, amelyet a Kilences Számú Raktárépület raktáron maradt készleteiből rendeztek a Vámhivatal munkatársai között. Azóta ugyanis a Tükör az ő tulajdona volt, és így felelősnek érezte magát érte. Alther beleborzongott a gondolatba, hogy a saját szemével látja azt a valamit, amiről Pásthi Marcellusz sok-sok évvel ezelőtt írt leveleiben olvasott. Ahogy Alther belebámult a Tükörbe, az az érzése támadt, hogy egy feneketlen kútba néz bele, egy olyan kútba, amelyben szeretné mindörökre elveszíteni magát. „Hagyd abba, vén bolond!" - intette magát Alther szigorúan. Ha nehezen is, de kitépte magát ábrándjai közül. Fura, hogy nem vetted észre, hogy egész idő alatt a Tükrön ültél, Alther! - mondta Aliz. Nem is olyan fura, Aliz! - Alther kissé felhúzta az orrát. - A láda ugyanis színarannyal van bélelve! Márpedig az arany, ugye, jóformán mindent magába nyel. Nem csoda, ha Marcellusz panaszkodott Brodának, milyen nehéz a Tükör. Csak tudnám, mire számított? Jenna a Tükörre bámult, és igyekezett összeszedni a bátorságát. Ha Alther nem téved, akkor ezen keresztül vezet az út Szeptimuszhoz. Itt van hát az alkalom, hogy jóvátegye, amit vétett ellene. Mindössze annyit kell tennie, hogy beleveti magát a Tükörbe, aztán a túloldalon megkeresi Szeptimuszt, bárhol legyen is. Nem volt más választása. Az összes jelenlevőt váratlanul érte, ahogy Jenna odanyomakodott a láda pereméhez. Vissza! - kiáltott rá Alther, olyan rémült hangon, hogy Jenna összerezzent, elveszítette az egyensúlyát, és a láda felé zuhant. Nicko egy szempillantás alatt mellette termett. Jen! - kiáltotta, de már elkésett. Jenna ügyetlenül előrebukott, kitárt karral, akár egy műugró, aki elvétette az ugrást, és elmerült a Tükör folyékony feketeségében. Nem maradt más utána, csak néhány hullám a Tükör felületén, de azok is hamarosan elültek, és a felszín újra olyan sima volt, mint korábban. A döbbent csöndet Nicko kiáltása törte meg. Jen! Jen! Belevetette magát a ládába, de Csollán Aliz egy erélyes mozdulattal visszarántotta, abban a pillanatban, amikor a cipője már érintette volna a Tükröt. Ne, Nicko, ez túlságosan veszélyes! - zihálta Aliz, és szorosan fogta a fiú karját. Nem érdekel! - kiáltotta Nicko vadul, miközben nem bírta levenni a szemét arról a valamiről, ami épp az imént nyelte el a kishúgát. - Eresszen el! Jen egyedül van odaát! Eresszen! Alíz olyan erővel kapaszkodott belé, mint a vadászmenyét a nyúlba, de Nicko majdnem olyan magas volt, mint ő, és igencsak megerősödött azalatt a három hónap alatt, amelyet Kövi Mártonnál kemény munkával töltött. Egy heves rándítással kiszabadította magát, és mielőtt Aliz megakadályozhatta volna benne, Nicko újra előrevetette magát. Ez alkalommal sikeresen. Hideg érzés volt áthaladni a Tükrön. Nicko úgy érezte, mintha folyékony jégen esne keresztül. A Tükör felülete úgy csúszott végig a testén, mint egy szoros, fagyos pánt, aztán eleresztette, mintha nem érdekelné többé, mi történik vele. És aztán Nicko csak zuhant, bukfencezve, forogva és pörögve, akár egy őszi levél a csöndes éjszakai levegőben, míg csak magába nem szívta egy másik hideg sík, amely szintén keresztülfutott rajta, aztán eleresztette. Nicko egy halom öreg kabátra pottyant. Fölállt, beleverte valamibe a fejét, és a következő pillanatban megtántorodott, mert hátba találta egy kis vörös macska, amelynek fekete volt a farka vége. - Ullr... Snorri? - álmélkodott Nicko, és a fejét dörzsölte. Ott ült mellette egy nagy, zöld szekrényben. A szekrény tele volt poros, öreg kábátokkal. Amikor hátrafordult, hogy lássa, honnét került elő Ullr, meglátta Snorrit, amint éppen kibukfencezik egy régi Tükörből. Egy pontosan ugyanolyan Tükörből, mint amelyen keresztül ide leugrott. A szekrény hátsó falának volt nekitámasztva. - Helló, Nicko! - Snorri kilépett a Kukta ruhásszekrényéből, amelyet a Kukta nem használt többé, mert kíméletlen hatalmi harc eredményeképpen sikerült megkaparintania magának a második inas gardróbhelyiségét. Snorri bizonytalanul nézett Nickóra. Vajon mit szól majd hozzá, hogy csak úgy utána jött? Az anyja mindig azt mondogatta, hogy egy lánynak sose szabad futnia egy fiú után... Snorri meg¬rázta a fejét, hogy kiűzze belőle az anyja szavainak emlékét. És különben is, gondolta magában, az anyja olyasmit sose mondott, hogy egy lánynak sose szabad beleugrania egy Tükörbe egy fiú után. Soha... A Kukta ruhásszekrénye egy mély beugróban volt két folyosó találkozásánál. Snorri és Nicko óvatosan kiosont

és körülnézett. A folyosót betöltötte a sülő hús átható illata, és ettől Nicko rögvest megéhezett, Jennának azonban nyomát sem látták. Sehol. A folyosón nem járt egy lélek sem. Nicko hirtelen rádöbbent, hogy nagy butaságot csinált. Jenna végtére is bárhol lehet. Ki tudja, őt hol ejtette ki magából a Tükör... Snorri szeme hirtelen megakadt valamin, ami ott feküdt a folyosó padlóján. Lehajolt és fölvette: finom mívű arany melltű volt, amely J. betűt formázott. Nicko elsápadt. Ez Jené - mondta. - Tőlem kapta a születésnapjára. Ez a tű néhány perccel ezelőtt még nála volt - mondta Snorri. - Érzem. Tudom. Nicko elmosolyodott, és odanyújtotta a lánynak a kezét. Gyerünk, Snorri! - mondta. - Keressük meg Jent! Még nem juthatott messzire! Eközben a Kilences Számú Raktárépületben Csollán Aliz éppen hozzákészülődött, hogy kövesse Jennát, Nickót és Snorrit a Tükrön keresztül. Nem engedheti meg, mondta Allhernek, hogy a gyerekek egyedül nézzenek szembe minden veszéllyel. Történjék bármi, ő elhatározta, hogy utánuk megy. Alther a fejét rázta, elborzadva az eseményeknek ettől az újabb fordulatától. Jenna, Nicko és Snorri már eltűntek a Tükrön keresztül, és most mindjárt elveszíti az ő szeretett Alizát is! Alther nem igazán remélte, hogy bármelyiküket is viszontlátja valaha. Bármit megadott volna érte, ha Alizzal mehet, de tudta, hogy egy kísértet számára ez lehetetlen. Boldogtalanul nézte, ahogy Aliz vigyázva belelép a ládába. Látta, amint óvatosan egyensúlyoz a Tükör peremén, gyűjti a bátorságot, hogy belevesse magát, és erősen küzd a kísértései, nehogy befogja az orrát, mert Aliz mindig ezt tette, valahányszor vízbe ugrott. Miközben Alther igyekezett minél jobban az agyába vésni Aliz képét, hogy mindörökre megőrizze az emlékezetében olyannak, amilyennek most utoljára látja, mert tudta, hogy több alkalma már nem lesz rá, Tűzköpő végre ráébredt, mit is Keres igazából. Tűzköpő sárkány-idegvégződéseinek még nem sikerült lépést tartaniuk teste gyors növekedésével, és ezért fogalma sem volt róla, mekkora nyíláson fér vagy nem fér át egy tizenöt láb hosszú sárkány. Rávetette magát a Tükörre, abban a hiszemben, hogy keresztülesik rajta, mint ahogy az előbb Jenna, Nicko és Snorri tették a szeme láttára. Csollán Aliz hanyatt vágódott, kizuhant a ládából, és Alther mellett ért földet. Onnan nézte, zihálva, anélkül, hogy bármit tehetett volna ellene, amint a sárkány ezernyi sötét, csillogó semmi-darabkára zúzza a tükröt. Két Palotaőr éppen akkor tette le a szolgálatot, és elindult a konyhák felé, ahol mindkettejük felesége dolgozott, az egyiküké mint a Húsok Párolója, a másikuké mint a Mártásoscsésze Őrzője. Az alacsonyabbik őr, kövérkés férfi, feszes, fényes arcbőrrel és apró malacszemekkel, éppen arról értekezett, pontosan hány darab vesét kell beletenni egy marhahúsos vesepecsenye-pásté-tomba. Vékonyabb, kissé nyavalyás külsejű társa, akit ettől a hányinger kerülgetett, csaknem rálépett a kábult Jennára, amikor az kibukfencezett a Kukta ruhásszekrényéből. A következő pillanatban Jenna azon vette észre magát, hogy valaki megragadja a karját. - Lám, lám, lám, hát ez meg micsoda? - kérdezte a malac¬szemű őr, aki nem látott túlságosan jól a Palota alagsorában uralkodó félhomályban. - Miért nem vagy a Palotaszolgák egyenruhájában, édes lányom? Jenna az őrre meredt. Az a roppant fura érzése támadt, hogy majdnem érti, amit mond, de csak majdnem. Látom már, te nem idevalósi vagy! - dörmögte a malacszemű férfi. - Egy illetéktelen behatoló a Királyi Palota területén! Ez igen súlyos vétek! Ezért felelni fogsz, leányzó! Jennának az az igen határozott érzése támadt, hogy jobban teszi, ha egyelőre nem mond semmit. Észrevette, hogy a ványadt őr mereven bámulja. Fölnézett rá, és látta, hogy az őr szeme teli van rémülettel. Ereszd el, Will! Nem látod, hogy a Királyi Hercegnők öltözékét viseli? A malacszerű őr olyan merőn bámulta Jennát, hogy összehúzott szeme alig látszott hájas arcában. Homlokán izzadság csöppek ütköztek ki, és olyan hirtelen eresztette el Jenna köntösét, mintha áramütés érte volna. Hát miért nem szóltál? - sziszegte mérgesen a ványadtnak. Szavamra, szóltam! Ha nem fecsegtél volna össze annyi badarságot holmi Vesékről és Pörköltekről meg Mártásokról, hogy a gyomrom is fölkavarodott és a szám teli lett epével, akkor láthattad volna a saját kis szemeddel is! Jenna feje szédült. Mit beszélnek ezek? Hallotta a Királyi Hercegnő szavakat, és az a kényelmetlen érzése támadt, hogy felismerték. Aztán azon vette észre magát, hogy ismét keményen, bár ezúttal tiszteletteljesen karon ragadják, és vezet ni kezdik végig a folyosón. Jenna megpróbálta kihámozni az őrök izgatott fecsegéséből, miről beszélnek, de mindössze néhány szót sikerült megértenie. Biztos, hogy megjutalmaznak bennünket, Will! Mindenkinek eláll szeme-szája, ha megtudják, hogy megtaláltuk az elveszett Hercegnőnket! Így van, John! És hogy fog örülni a Királynő, hogy vissza¬kapja a leányát, holott már attól tartott, hogy vízbe fúlt! Még az is megeshet, hogy újra mosolyogni látjuk az úrnőnket. Bizony megeshet. Bár hogy őszinte legyek, Will, nem emlékszem, hogy valaha is mosolyogni láttuk

volna... Will helyeslően horkantott, majd tiszteletteljesen megkérte Jennát, kegyeskedjék fölfáradni a lépcsőn, amely a Palotának abba a részébe vezet, „amely jobban illik Felséges Személyéhez". Rövidesen fölértek a Hosszú Sétányra, és Jenna most már biztos volt benne: a Tükör nemcsak a Palotába vitte vissza, hanem a messzi múltba is, mivel a Hosszú Sétány most pontosan olyan volt, amilyennek Sir Hereward egyik este, ami¬kor különösen beszédes kedvében volt, leírta neki. Teli volt ősrégi kincsekkel. Nem azokkal a fura, egzotikus tárgyakkal, amelyeket Milo Banda helyezett el mindenütt a Hosszú Sétány mentén, hanem történelmi emlékek egész tárházával, amelyek a Palotához tartoztak, és annak történetéről beszéltek. Voltak itt gyönyörű faliszőnyegek, finoman kidolgozott festmények, amelyek a Hercegnőket, a dajkáikat és a Palota kutyáit ábrázolták, valamint különféle Varázslókat és Jövendőmondókat, még egy ritka, kék sárkány nagy bronzszobra is állt ott. A sárkány tekintetében volt valami, ami Jennát Tűzköpőre emlékeztette. A Palota most korántsem volt az a csöndes, nyugodt hely, imilyennek Jenna megismerte: hatalmas volt a sürgésforgás. A Hosszú Sétány úgy festett, mint a Toldalék csúcsforgalomban. Szolgák százai - mindnyájan egyenruhában, a Palotaszolgák makulátlan, sötétvörös sávval szegélyezett, szürke köntösében vagy ruhájában -, rohangáltak errearra, szemlátomást fontos küldetésben. Néhányan tálcákat vittek, apró, fedett ezüsttálakkal megrakva, másoknak iratcsomó volt a kezében. Sokan a Palota postászsákjait szorongatták. Ezek valójában nem zsákok voltak, hanem kis vörös irattartók, amelyeken ott ragyogott a Palota aranyszín címere. De a legfurább az volt, hogy innen is, onnan is csengettyűszó hallatszott, mert minden ajtó elé egy csengettyűt helyeztek, hogy kéznél legyen, ha egy magasabb rangú szolga oda akarná szólítani valamelyik arra haladó, alacsonyabb rangú társát, mert meg akarja bízni valamivel. A csengők állandóan szóltak, de rendszerint csak annyi hatásuk volt, hogy a leg¬közelebb tartózkodó szolga ész nélkül elrohant mellettük, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Jenna lassan haladt előre. Ahogy a szolgák sorra rádöbbentek, kicsoda lépeget a két őr között, meglepetésükben földbe gyökerezett a lábuk, mire a mögöttük rohanók beléjük ütköztek. Egyesek fölszisszentek döbbenetükben, mások pukedliztek vagy meghajoltak, ismét mások elmosolyodtak és megszaporázták lépteiket, mert szerették volna elsőként elújságolni a hírt, hogy megkerült a Hercegnő, akiről pedig azt hitték, hogy vízbe fúlt. Kisvártatva az őrök odaértek, ahová igyekeztek: a Trónterembe. A Trónterem volt az egyetlen helyiség a Palotában, ahová Jenna még soha nem tette be a lábát, nem is állt szándékában, mert ez volt az a helyiség, ahol az édesanyját és Althert meggyilkolták, és ahol kis híján ő is odaveszett. Csak annak köszönhette az életét, hogy Dicsfalvi Marcia kimenekítette onnét és biztonságba helyezte. Amikor Jenna visszatért a Palotába, hogy ott éljen, úgy döntött, hogy beváratja a Tróntermet, Alther pedig, aki ugyanúgy érzett, mint Jenna, lelkesen helyeselt. A két őrt álló apród szeme kitágult a döbbenettől, amikor megpillantották a vízbe fúlt Hercegnőt, és a kisebbik fölvisított meglepetésében. Mindkét apród mélyen meghajolt, és jól begyakorolt mozdulattal kilökték a Trónterem ajtajának két nagy ajtószárnyát, és kétfelől vigyázzállásban várták, hogy Jenna belépjen. A Nap Lovagja, gömbölyded, barátságos képű ember, aki aznap a Királynő személye körüli lovag tisztét töltötte be, nagyon meglepődött, amikor meglátta Jennát, aztán rendkívül bonyolult karlengetésekkel és kalapemelgetésekkel kísért, mély meghajlással üdvözölte. Jenna azonban egy idő után már nem a lovagra figyelt, hanem körülnézett a Trónteremben. A terem hatalmas volt. A második legnagyobb helyiség volt a Palotában, a Palota elülső frontján lévő mind az öt ablak innét nyílt. Az ablakokból látni lehetett a Palota kapuját és az Alkímia Útját teljes hosszában. Bal felől a Varázslók Útja húzódott, és Jenna látta, hogy a távolban, a Nagy Boltív mögött a Varázslók Tornyának körvonalai rajzolódnak a rózsaszínes késő délutáni égre. Tetején az arany piramist szinte teljesen eltakarta a köd - Jenna fölismerte, hogy csakis Mágikus köd lehet -, amely a Fő-fő Varázsló ablakából áradt gomolyogva az ég felé. A Nap Lovagja végre befejezte a hajbókolást, és kissé csalódottan vette tudomásul, hogy az a személy, akinek a kedvéért elvégezte ezt a nehéz mutatványt, kifelé bámul az ablakon. Tapintatosan köhentett, és ezzel visszaterelte Jenna figyelmét a trónteremre. A teremben mindenfelé vastag faliszőnyegek függtek, amelyek a különféle Királynők életét és kalandjait ábrázolták. A terem egyik végében a jókora kandallóban nagy lánggal lobogott a tűz, a másikban díszes aranytrónuson, gyors, erőszakos öltésekkel böködve egy készülő faliszőnyeget, ott ült, az élő, lélegző, roppant helytelenítő pillantású Etheldredda Királynő. Jaj, nem! - szisszent fel Jenna. A Nap Lovagja előrelépett, és megszólította a királynőt, akinek még mindig nem kegyeskedett fölnéznie. Felséges Asszonyom! - szólalt meg a lovag, akinek órákba tellett, hogy elmondja, amit a legtöbb ember percek alatt elmondott volna, ha egyáltalán veszi a fáradságot. - Legkegyesebb Királyi Fenség, engedje meg, hogy olyan hírrel szolgáljak, amely bizonnyal Szívének Örömét, Anyai Gyászától Való Megszabadulását hozza magával, hogy én tudassam Felségeddel elsőként a Nagy Visszatérést, a Csodát, amelyben mindnyájan teljes szívünkből reménykedtünk, ám rettegtünk, hogy soha nem válik valósággá! Jaj, nyögd már ki, ember, mit akarsz! - rivallt rá Etheldredda Királynő a lovagra. Fogával eltépte a cérnát, és zsémbesen bonyolult csomót kötött rá. Íme, itt áll Fenséged előtt vízbe fúlt leánya! - folytatta a lovag, és Jennának úgy tűnt, hogy a hangjából

némi enyhe rosszallás csendül ki. - íme, a te Húsod és Véred, Asszonyom! A Harmatos Rózsaszál, akinek visszatértére a Vár egész népe annyira sóvárgott ezekben a hosszú hónapokban, a Gyász és Fájdalom Sötét idejében, amely, íme, nem több már, mint egy fájdalmas emlék. Etheldredda Királynő ingerültségében a földhöz vágta a faliszőnyeget. Az ég szerelmére, ember, hagyd már abba ezt az ostoba hablatyolást, vagy esküszöm, még ma éjszaka ott fog díszelegni levágott fejed a Palota Kapuján! - A Nap Lovagja hamuszürkére sápadt. Szólni próbált, de szavai hirtelen köhögésbe fulladtak. - És azonnal hagyd abba ezt az undorító köpködést is... hát ez meg micsoda? Etheldredda Királynő végre meglátta Jennát. Az e-e-elveszett lányod, Fenséges asszonyom! - kockáztatta meg a Nap Lovagja félénken, mert nem tudta, szavai ostoba hablatyolásnak minősülnek-e vagy sem. Azt én is látom - mondta Etheldredda savanyúan, és hunyorogva nézett a Trónterem túlsó végébe. Úgy tűnt, ez egyszer cserben hagyták a szavak. - De hát... hogyan? Ez a két nagyszerű Palotaőr, Fenséges Asszonyom... -A Nap Lovagja széles karmozdulattal a két őr felé intett, akik tiszteletteljes vigyázzállásban várakoztak Jenna két oldalán -, ők bukkantak rá a te Szíved Gyönyörűségére, aki elveszetten, bánatosan sírdogálva bolyongott a Palota föld alatti termeiben. Jennát fölbosszantották a lovag szavai, de nem szólt semmit. Sírdogált a nyavalya, gondolta magában. Akkor vigyétek őket a Várbörtönbe! - kaffogta Etheldredda. Két izmos katona lépett elő a homályból, és megragadta a két őrt. Mielőtt megnyikkanhattak volna, már el is vonszolták őket a Királynő szeme elől, gyorsan letuszkolták a Palota alagsorába, és belökték a Várbörtönbe. Ez egy ocsmány, nyirkos gödör volt az alatt a konyha alatt, ahol a belsőségeket dolgozták fel, és ahonnét örökösen állott zsír és mocskos víz csöpögött le, amikor túlcsordult a mosogató. Most, hogy Will és John, akiknek a jelenléte fura módon kissé megnyugtatta, már nem voltak mellette, Jenna hirtelen nagyon egyedül érezte magát. A hús-vér Etheldredda Királynő borzalmasan ijesztő volt, még sokkal ijesztőbb, mint a kísértet. És ahogy a Királynő szoknyájához törleszkedő, kígyófarkú lényre nézett, amely rosszindulatú, vörös szemével őrá bámult, miközben egyetlen, mozgatható fogát hol kilökte hegyes állából, hol visszahúzta, Jenna szeretett volna megfordulni és elrohanni. De nem volt menekvés. Jenna érezte a tarkóján a Nap Lovagjának nehéz lélegzetét. Te pedig - fordult Etheldredda Királynő a reszkető Lovaghoz -, te elviszed Esmeraldát a szobájába, rázárod az ajtót, és ügyelsz, hogy ki ne tegye onnét a lábát holnap vacsoráig. Most legalább majd megtanulja, hogy többé ne szökjön meg a mamájától! A Nap Lovagja meghajolt a Királynő felé, aztán gyöngéden karon fogta Jennát. Engedd meg, Hercegnő - mormolta -, hogy elkísérjelek a Szobádba! Utasítani fogom a Szakácsot, hogy lásson el bőségesen táplálékkal! Jennának nem volt más választása: engedte, hogy a Nap lovagja végigkísérje a folyosón, aztán beforduljon vele a szobájához vezető mellékfolyosóra, amelyet olyan jól ismert. Sir Hereward kísértete ott támasztotta a falat, és a levegőbe bámult, unott, szórakozott képpel. Jenna láttán szemlátomást megdöbbent. Vigyázzba vágta magát, tiszteletteljesen meghajolt, aztán szélesen mosolyogva megszólalt: Isten hozott idehaza, Esmeralda! Ez ám a szerencsés fordulat! Itt mi már mindnyájan attól tartottunk, hogy vízbe fúltál! Ne félj, gondoskodom majd róla, hogy felvidítsalak, mert úgy tűnik nekem, mintha kissé sápadt és lehangolt lennél. Mondd meg nékem, esdve kérlek, mi a különbség egy Griffmadár és egy gránátalma között? Nem tudom, Sir Hereward. Mi a különbség egy Griffmadár és egy Pomagránát közt? - mosolygott Jenna. Ah, szóval nem tudod? No, akkor nem téged küldelek el bevásárolni, de nem ám! Ha, ha! Oh. Oh, most már értem. Nagyon mókás, Sir Hereward! Miközben a Nap Lovagja bekísérte Jennát a szobájába, Sir Hereward fürkésző tekintettel méregette a kislányt. Megváltoztál, Esmeralda! Még a beszéded is más, mint korábban! A nagy megrázkódtatás a bűnös benne, semmi kétség! Pihend ki magad, Hercegnő, én majd őrt állok és megvédelek minden bajtól! Biztosíthatlak, Fenséges Anyád nem fog belépni ezen az ajtón! A kísértet meghajolt, a Nap Lovagja becsukta a Jenna szobájába vezető, nagy ajtót, és Jenna egyedül találta magát a szobájában. Vagyis inkább a vízbe fúlt Esmeralda szobájában. Esmeralda Hercegnő szobája meglehetősen hátborzongató helyiség volt. Hideg volt, nyirkos, és fura, szőrös zöld foltok terjeszkedtek a szoba legkülönbözőbb részein, ráadásul volt az egészben valami nyomorúságos, sőt rosszindulatú. Jenna körüljárt a szobában, amely ahhoz képest, hogy egy Hercegnő hált benne, meglepően rossz állapotban volt. Az érdes padlón nem volt szőnyeg, és mindenfélé szálkák álltak ki a padlódeszkákból. Az ócska, elnyűtt függönyök még a magas ablakok aljáig sem értek. A mennyezetről nagy darabokban hámlott le a vakolat. Mindössze egyetlen kis gyertya állt az ágy mellett, és természetesen a kandallóban sem égett a tűz. Jenna összeborzongott. És nemcsak a dohos levegő átható hidegétől. Leült az egyik ócska bútordarabra,

amelyikről úgy gondolta, talán az lehet az ágya, bár rövidesen fölfedezte, hogy össze sem lehet hasonlítani a régi ágyával. De Jenna jóformán észre sem vette az ágy hepehupáit, túlságosan elfoglalták Szeptimusszal kapcsolatos gondolatai. Vajon hogyan fogja megtalálni? Valahogy arra számított, hogy ott fogja várni, amint keresztülesett a tükrön, de most már látta, milyen ostoba is volt. Egy teljesen új világba került, és Szeptimusz bárhol lehet ebben a világban. Egyszerűen bárhol! Még az is lehet, hogy ebben a világban Szeptimusz jóval idősebb, mint a másikban volt. Annyival idősebb, hogy ő föl sem ismeri. Ami azt illeti, még az is lehet, hogy... halott. Jenna megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ezektől a céltalan gondolatoktól. Alther elég világosan beszélt: az a Tükör, amelyen ő Ment Keresztül, mindössze százhatvankilenc nappal később készült el, mint az, amelyiken keresztül Szeptimuszt elrabolták. A százhatvankilenc fontos szám az alkímiában, ennyit kapunk, ha tizenhárommal megszorozzuk a tizenhármat. Jenna mindig is jó volt számtanból, és könnyedén kiszámolta, hogy ezek szerint Szeptimusz körülbelül öt és fél hónapot töltött idáig ebben az Időben. Ha Alther nem téved. De vajon hol lehet? Jenna hanyatt feküdt az ágyon, azon töprengett, miként találhatná meg Szeptimuszt, és közben figyelte, ahogy egy jókora pók kúszik lefelé az ágy egyik oszlopán. Lévén igazi Hercegnő, Jenna is rövidesen észrevette, hogy valami éles tárgy nyomja a hátát, és álmélkodva kérdezte magától, vajon hogyan volt képes Esmeralda Hercegnő akár egy szemhunyásnyit is aludni egy ilyen kényelmetlen ágyon. De vajon mi nyomhatja a hátát? Jenna bosszúsan megemelte a matrac csücskét, hogy megtalálja a probléma okozóját. A nyirkos, öreg, tollal kitömött, erős tyúkszagot árasztó matrac alatt egy jókora, bőrbe kötött könyv feküdt, sarkain éles fémcsatokkal ellátva. A borítón ez állt: ESMERALDA HERCEGNŐ LEGTITKOSABB ÉS LEGSZEMÉLYESEBB NAPLÓJA. ILLETÉKTELEN SZEMÉLYEKNEK SZIGORÚ¬AN TILOS FÖLNYITNI ÉS BELETEKINTENI! EZ KÜLÖNÖSEN MAMÁRA VONATKOZIK! Jenna előhúzta a naplót, majd elengedte a matracot, amely nagy puffanással esett vissza a helyére, por- és penész spórák fellegét lövellve a levegőbe. - Hapci! - tüsszentett Jenna. - Hapci, hapci, happp-cci! Jenna szeméből ömlöttek a könnyek, ahogy ott ült a most már jóval kevésbé hepehupás ágyon, és fittyet hányva a borítón olvasható tilalomra, hozzáfogott, hogy elolvassa Esmeralda Hercegnő naplóját. ESMERALDA HERCEGNŐ NAPLÓJA A naplót tintával írták, ugyanazzal a régimódi folyóírással, mint a borítón is olvasható feliratot. A betűk feketék voltak, és világosan lehetett látni őket. Akárcsak azt a rémséges történetet, amelyet elbeszéltek. A Hold Napja A mai nap felettébb Utálatos és Félelmetes volt. Mama parancsára (aki arra kényszerít, hogy a Palotánk legmélyebb és legsötétebb zugaiban robotoljak, mert „így majd megtanulod, Esmeralda, hogy mi az a munka!"), ma a Pecsenyés Konyhába kellett mennem. Az volt a dolgom, hogy mindenféle zsigereket és zúzákat adogassak a Pecsenyesütő keze alá, aki igen csúf szájú ember, és úgy izzad, mint a túlérett sajt. Az ábrázata is felettébb hasonlatos egy sajthoz, ahhoz a fajtához, amelyet Mama szokott enni: fehér, és kék erek tarkázzák az orrán. Azt hiszem, ha a Mamának egy nap sajt helyett véletlenül a Pecsenyesütő orrát tálalnák fel, észre sem venné a különbséget. És még ha idejében fel is ismerné, hogy a Pecsenyesütő orrával van dolga, azt hiszem, Mama akkor is fölfalná! De nem lenne szabad a Mamáról írnom, mert az veszedelmes lehet. Amikor visszatértem a Pecsenyés Konyhából a szobámba, és a szolga hozott nekem egy tál édes illatú, tiszta vizet, hogy kimossam a vért és a zsírt a körmöm alól, Marietta jelent meg az ajtónál, és olyan vadul zörgetett, mintha az erdei Wendroni Boszorkányok üldöznék. Nagyon szeretem Mariettát, majdnem annyira, mint húgaimat. Gyötrelmes hangulatban volt. Megkérdeztem tőle, ahogy mindig is szoktam, mert Mama nem engedi meg, hogy olyan gyakran lássam a húgocskáimat, ahogy szeretném), hogy vannak ma az én kis angyalkáim. Mire Marietta nyöszörögni kezdett, ahogyan szegény disznók nyöszörögnek, amikor meglátják a Pecsenyesütő bárdját. Leültettem Mariettát a kandalló mellé, amelyben éppen hogy csak pislákolt a tűz (mert a szolgám fagyos éjszakákon mindig csen számomra pár darab szenet), és melegítettem egy kevés vizet a lángon, mert szegény Marietta foga úgy vacogott, ahogyan a nyitva hagyott ab¬laktáblák csörömpölnek a szélben. Újra megkérdeztem tőle, hogy vannak iker húgocskáim, de bevallom, ezúttal rettegő szívvel vártam a választ. Eltűntek! - kiáltotta Marietta olyan szívszaggató kétségbeeséssel, hogy a drága Sir Herewardfutva (jobban mondva lebegve) közeledett felénk, és azt kérdezte: Miért e könnyek? - Mire a kedves Kísértet odaért hozzánk, én már tudtam, hogy húgaim sorsa megpecsételődött. Eltűntek. Ma kora reggel Marietta bevitte kicsiny húgaimat a Mamához, mert Mama így rendelkezett. Mariettára ráparancsolt a Fennhéjázó Zsírosbödön, hogy hagyja a kisbabákat a trónteremben, hogy ott várják meg Mamát. Szegény kicsikék utána¬szaladtak, „Marietta, Marietta!" kiáltozták, de Zsírosbödön kilökte Mariettát a

Trónteremből, és bereteszelte az ajtót. Most pedig Mama és Zsírosbödön azt állítják, hogy Marietta nem is vitte soha a gyerekeket a trónterembe, és hogy elveszítette őket. Szegény Marietta lábfeje úgy feldagadt, mint egy kövér disznóhólyag, mert egész nap fölalá járkált a Palotában a kicsikéket keresve, és én azt hiszem, közel jár hozzá, hogy eszét veszítse. Attól félek, nehéz sors vár szegény Mariettára. De vajon milyen sors vár szegény húgocskáimra? Tir napja Igen gyászos nap. Erőt vett rajtam a csüggedés. A húgocskáimról semmi hír, Mariettának nyoma veszett. Egészen egyedül vagyok a Világon! Wotan Napja Ma magam sem tudok kiigazodni önmagámon. Elmémben teljes a zűrzavar. Egy újabb, a Pecsenyés Konyhában töltött nap után visszatértem a szobámba, és érzem, hogy valami nincs rendjén. De nem tudom, mi az. Igen nagy félelem szorongatja a szívem! Thor napja Hajnalban Sir Hereward elment, hogy elhozza hozzám drága bátyámat. Tegnap éjszaka szívszaggató siránkozást és panaszkodást hallottam a falburkolat mögül, s a zaj nem szűnt egészen hajnalig. A húgocskáim hangja volt az! Nem érdekel, mit mond a bátyám és Sir Hereward, már csak megismerem a húgocskáim sírását! Könyörögtem a fivéremnek, hogy távolítsa el a falburkolatot, ő pedig, elmém épségéért rettegve, megtette, amit kértem. Nem volt ott semmi, de én még mindig hallom a húgaim hangocskáját, amint kiáltoznak, hogy szabadítsam ki őket. Freya napja Eljött értem a bátyám. Egy darabig most őnála maradok. Hálát adok érte az égnek, mert azt a Sírást és Siránkozást egy perccel sem bírtam volna tovább elviselni. Mama először nem akarta engedni, hogy elmenjek, de a bátyám szembeszegült vele. Ma délután indulok, és magammal viszem a Könyvecskémet is. hoki napja Ma Mama eljött drága bátyám látogatására, mert valamiben törik a fejüket ők ketten. Bátyámat nyugtalanítja ez a dolog, mert ma így szólt hozzám: „Nem teszem meg, Esmeralda! Bár Mamának csak a legjobbakat kívánom, amint illik is, hiszen a fia vagyok, azt azért mégsem akarnám, hogy Örökké éljen!"Bár nem értem, miről beszélt mert hát hogyan is élhetne bárki örökké? - azt feleltem, mérget vehet rá, hogy én sem akarom, és aztán nevettünk, jó érzés együtt nevetni a bátyámmal. A Napisten napja Mama ma is itt járt. A Bátyám bezárkózott vele a szobájába, és nekem azt mondta: „Távozz, Esmeralda, ezek olyan dolgok, amelyekről jobb néked nem tudnod." Engedelmeskednem kellett volna drága bátyámnak, de nem tettem. Ott hallgatóztam az ajtónál, bár nem kellett a fülemet rátapasztanom, mert a Mama hangja úgy fúródott a fülembe a vastag tölgyfa ajtón keresztül is, mint egy harkály csőre. - Tudd meg, Marcellusz, hogy addig nem nyugszom, amíg meg nem kaptam! A Bátyám válaszát nem hallottam, mert Mamából továbbra is csak úgy dőlt a szó, és igen hangosan beszélt. Amikor elment, ölébe - az, amelyik mindenkit megharap, aki nem tetszik neki, és akit megharapott, az megbetegszik és meghal -, megmarta a kismacskámat. Szegény cica rettentően szenved és olyan panaszosan nyávog, hogy szánalom hallgatni is. A Hold napja A verem lakhelye most sötét és kietlen, mert szörnyű nagy vihar dühöng a Várban, de nem bánom, mert lelkemben is hasonló vihar dúl. Szegény kismacskám nincs többé! Mama újra eljött. Amikor eltávozott a kíséretével, amely Zsírosbödönből és hat fegyveres őrből állt, drága fivérem odajött hozzám, és mindent elmondott, ami kettejük közt történt. Fivérem kénytelenségből beleegyezett, hogy elkészíti Mamának az Örök Fiatalság Italát. A Mama örökké fog élni. Én vitába szálltam vele, és megkérdeztem, tudja-e, milyen veszélyes dolgot művel? Én NEM AKAROM, hogy a Mama örökké éljen, mert egy napon Királynő akarok lenni, és hogyan legyek Királynő, ha a Mama sose hal meg, holott mindnyájunknak meg kell halnunk? Ezt hallva drága fivérem komoran elmosolyodott, és azt mondta, hogy bár csakugyan készített ilyen bájitalt, azt nem a Mamának szánta, ha-ha-ha! Hanem magának, és ivott is belőle néhány hónappal ezelőtt. Tir napja Nekem miért nem adnak az Örök Fiatalság Italából? Ez nem igazság. Kegyetlenül bánnak velem. Wotan napja

A Fivéremnek ma új Varázslóinasa érkezett. Bár orcája kellemes, igen különös fiú. Amikor meglátott, felnevetett, és egy furcsa nevet kiáltott felém, amelyet nem ismerek. Igen nyájasan beszéltem hozzá, holott mindössze egy közönséges Inas, de amikor beszélni hallott, elszaladt. Fivéremet nagyon aggasztja valami. Folyton ezt ismételgeti: „Láttam magamat a jövőben. Láttam rettenetes sorsomat. Esmeralda, milyen bolond is vagyok! Miért nem tudtam i; a ni? Mit tettem?" Én nem tudhatom, hogy mit tett, mert nem árulja el. Freya napja Baljóslatú nap! Mama ma értem jött. Nem maradhatok többé drága fivéremmel, mert, mint Mama mondja: „Fivérednek fontos munkája van, Esmeralda, te pedig, az örökös siránkozásoddal elvonod a figyelmét a feladatáról!" Könyörögtem neki, hogy hadd maradjak, és a fivérem is könyörgött, de mindhiába. Most itt ülök fölöttébb komor szobámban. Mama holnap hajnalban értem küldi a Fennhéjázó Zsírosbödönt. Igen félek. A napló itt véget ért. Jenna lassan becsukta a könyvet, és aztán csak ült Esmeralda ágyának szélén, és próbálta megemészteni az olvasottakat. Vajon mi történt Esmeraldával? És vajon - most, hogy mindenki azt hiszi, ő Esmeralda - mi fog történni ővele? aznap délután, valamivel később A Jenna ott ült Esmeralda Hercegnő ágyán a nyirkos ágytakaróba burkolózva. Mellette egy J jókora pástétom maradványai hevertek kenyérhéj, sajt, alma, süteménymorzsák és némi tej társágában, mivel a Nap Lovagja szavának állt, és meg¬parancsolta a Szakácsnak, hogy hozzon neki enni. Jenna meggyújtotta az ágya mellett álló kis gyertyát, és ahogy ott ült, és a gyönge gyertyaláng fölött melengette a kezét, halk kopogtatást hallott a fal faburkolata mögül. A hang hullámokban érkezett, hol elhallgatott, hol újra kezdődött, néha az őrjöngésig fokozódott, máskor csüggedt volt és reménytelen. Jenna tarkóján égnek meredt a haj: ezek csak a kis Hercegnők lehetnek, és úgy látszik, még mindig életben vannak! Jenna tudta, hogy nem lenne szabad, valami mégis arra ösztökélte, hogy szorítsa oda a fülét a faburkolathoz, ahonnét a kopogtatás jött. Legnagyobb rémületére most már tisztán hallotta a halk szipákolást, a csukladozó, elhaló zokogást: gyerekek zokogását. Ez már túl sok volt! Jenna az ajtóhoz rohant, öklével verni kezdte, és azt kiáltozta: Sir Hereward, Sir Hereward! Itt vannak. Hallom őket. Ki kell szabadítanunk őket! Oh, Sir Hereward, kérlek, keress valakit, aki segít! Jenna nagy meglepetésére a Kísértet Áthatolt a hálószoba ajtaján. Nem sok ember akadt, akinek a kedvéért Sir Hereward hajlandó volt Áthatolni egy ajtón, de néha meg kellett tennie. Megállt Jenna mellett, és a fejét rázta, hogy kirázza belőle azt a kellemetlen érzést, mintha teliment volna fával. Hercegnő! - A lovag a kardjára támaszkodott, és zavart arccal nézett Jennára. - Bocsáss meg, de tanácstalan vagyok: szegény összezavarodott agyamnak úgy tűnik, hogy noha egészen bizonyosan Királyi Hercegnő vagy, mégsem te vagy a szegény Esmeralda Hercegnő, jóllehet egészen rend¬kívüli módon hasonlítasz rá. Jenna bólintott. Tudta, hogy megbízhat Sir Herewardban, de nem volt biztos benne, vajon az meg fogja-e érteni, amit mondani akar neki. Én Jenna Hercegnő vagyok - mondta nagyon csöndesen, mert attól félt, valaki esetleg hallgatózik. - A jövőből jöttem, egy távoli Időből... - Elhallgatott, mert nem volt biztos benne, érti-e Sir Hereward, amit mond. Az öreg lovag azonban gyorsabb felfogású volt, mint Jenna hitte volna. Ahá, szóval azért beszélsz olyan különösen, mert az eljövendő időkben szokásos nyelvet beszéled! - Sir Hereward eltöprengett. - Furán hangzik, annyi szent, gyorsnak és élesnek érzékeli a fülem, mintha csak egy madár kopogtatná a csőrével a kalitkája rácsait. Micsoda hangzavar lehet ott a ti Palotátokban, Jenna Hercegnő! Jenna éppen tiltakozni akart, hogy az - ő Palotája csöndes és kihalt ezzel az ittenivel összehasonlítva, amikor a falban újra elkezdődött a kopogtatás. Mmm... már megint! - suttogta. Ezek a szegény kisgyermek Hercegnők, Jenna Hercegnő! sóhajtott Sir Hereward gyászosan. De hát ki kell szabadítanunk őket, mielőtt megfullad¬nak! - suttogta türelmetlenül Jenna, mert fölingerelte, hogy Sir Hereward csak áll, és nem tesz semmit. Már megfulladtak - mormolta Sir Hereward, és rozsdás lábvértjét bámulta. De hát... Csak a Nyughatatlan Szellemüket hallod, Hercegnő! Mint ahogy szegény Esmeralda is azt hallotta. Talán ha idejében felismerem Királynőnk valódi természetét... talán megmenthettem volna szegény Kicsikéket... De hát a saját lányai voltak! - szisszent fel Jenna. - Hogyan lehetett képes... Azt hiszem, éppen azért tette, mert a saját lányai voltak mondta Sir Hereward komoran. - Valami

nagyon furcsa dolgot hallottam rebesgetni... de nem merem elhinni, hogy csakugyan igaz lenne... - A kísértet megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a gondolatot. De mit? Mit nem mersz elhinni? - kérdezte Jenna. Aztán rádöbbent, hogy ezek a szavak alighanem igen nyersen, csaknem durván csenghetnek a lovag fülében, és kissé szégyenlősen hozzátette: - Esedezem, ne hallgasd el előlem, ha lehetséges, mi az, amit nem mersz elhinni, Sir Hereward! Sir Hereward elmosolyodott. Lám csak! - mondta. - Most még sokkal inkább Esmeralda Hercegnőnek látszol, mint eddig! Jenna nem volt benne biztos, hogy különösebben szerencsés, vagy biztonságos dolog éppen Esmeraldának látszania, de úgy döntött, bóknak tekinti a lovag szavait. Azt beszélik, a Királynő arra törekszik, hogy elnyerje az örök életet már ezen a földön. És hogy kis híján sikerült is már elérnie a célját, és ezért nincs szüksége örökösökre, mert ő akar Királynő maradni a világ végezetéig! - Sir Hereward fölsóhajtott. - Bizony megeshet, hogy mindörökre Etheldredda marad a Királynőnk! Hogyisne! - kiáltotta Jenna. Sir Hereward tekintetében, ahogy Jennára nézett, felcsillant valami halvány reménysugár. Tehát nem így lesz, szépséges Jenna? Úgy vélem, ahhoz, hogy ebben bizonyosak lehessünk, meg kell menekül iiiid az ük-ük-ük- és még sokszorosan ükanyád elől mondta -, mert te sem vagy itt nagyobb biztonságban, mini a kis Hercegnők és szegény Esmeralda voltak. Én csak egy Kísértet vagyok, de még egy Kísértet is Meg tud Bűvölni egy zárat, hogy az Kinyíljon! - Sir Hereward az ajtóra fektette egyetlen, ütött-kopott, rozsdás vaskesztyűbe bújtatott kezét. Eltelt néhány perc, mialatt az öreg kísértet hevesen szuszogott és fújtatott, majd Jenna hallotta, hogy a zár felpattan. Szabad vagy, szépséges Jenna! Isten veled. Remélem, találkozunk még! Egészen biztosan, Sir Hereward! - felelte Jenna. Jenna szabad volt hát, de tudta, hogy sohasem lehet igazán szabad mindaddig, amíg meg nem találta Szeptimuszt. Úgy döntött, a Varázslók Útja felé indul. A Várban úgy tartották, hogy ha az ember elég hosszan álldogál a Nagy Boltív alatt, előbb-utóbb a Vár minden lakója elhalad mellette. Különben is, ott éppúgy kezdhette a keresést, mint bárhol másutt, és minél hamarabb odaér, annál jobb. Búcsút intett Sir Herewardnak az pedig válaszként tisztelgésre emelte a karját -, és elindult. Jenna csodálkozva látta, hogy a Palota fényárban úszó folyosóin nagyban zajlik az élet. Megszokta, hogy éjszaka itt sötét van. Az ő Palotájában éjszaka mindössze egy-két gyertya világított, mert Számos Sára világéletében takarékoskodott a gyertyával, és nehezére esett volna fölhagyni ezzel a szokásával. A gyertyákat egymástól elég távol helyezték el, két gyertya közt éppen elég sötétség maradt ahhoz, hogy egy szökevény Hercegnő elrejtőzhessék. Ebben a Palotában azonban egészen másként áll a helyzet: Parány Berci, a Királyi Gyertyagyújtogató gondoskodott róla. Berci vézna, hórihorgas ember volt, viaszsápadt arca fölött lángvörös haj meredezett az égnek. Éjszakánként fáradhatatlanul járta a folyosókat, mert presztízskérdésnek tekintette, hogy egyetlen gyertya se aludjék ki, amíg ő a felelős értük. Bár erős volt a kísértés, hogy beforduljon valamelyikbe a szolgák számára fenntartott számtalan folyosó és átjáró közül, Jenna úgy határozott, hogy ez túlságosan kockázatos lenne, hiszen egy Hercegnőnek nyilván álmában sem jutna eszébe, hogy ezeket az útvonalakat használja, és azonnal feltűnne valakinek. Jenna úgy döntött, nincs más hátra, vakmerően vállalnia kell a kockázatot, és szemrebbenés nélkül el kell sétálnia a szolgák orra előtt: végtére is honnét tudhatnák, hogy Etheldredda Királynő szobafogságra ítélte. így aztán, remélve, hogy mindenki azt fogja gondolni, Esmeralda Hercegnőnek kedve- szottyant sétálgatni a Palota folyosóin, ami szíve joga, Jenna fölszegte a fejét, és elindult. Egészen jól haladt, és már-már élvezni kezdte, ahogy az emberek bókolnak neki és hajlonganak előtte, meg a háta mögött támadt, izgatott suttogást, amikor szerencsétlenségére megpillantotta a Nap Lovagját: éppen szembejött vele. A jólelkű lovag rámosolygott és meghajolt feléje, de aztán, legnagyobb rémületére, eszébe jutott, hogy mit parancsolt neki a Királynő: hogy zárja be Esmeralda Hercegnőt a szobájába. A lovag lelki szemei előtt hirtelen megjelent tulajdon feje az Északi Kapu kapufélfájára tűzve, és Jenna elé lépett, hogy elállja az útját. - Esedezve kérlek, Esmeralda Hercegnő, engedd meg, hogy visszakísérjelek a szobádba, mielőtt drága Édesanyád... Sajnálom! - morogta Jenna. - Mennem kell! Azzal átbújt a Nap Lovagjának kiterjesztett karja alatt, és rohanni kezdett. A Nap Lovagjának most választania kellett: vagy futni engedi Jennát, vagy elbúcsúzhat a saját fejétől. A lovag a saját fejét választotta. Jenna után rohant, és segítségért kiáltozott a szemközt haladó szolgáknak és hivatalnokoknak. Jennát rövidesen szolgák hosszú és egyre növekvő sora üldözte. Jenna tudta: itt aj; ideje, hogy használja azokat a bizonyos átjárókat. Beugrott egy vastag brokátfüggöny mögé, amely, bár rongyokban, még mindig ott lógott a saját Palotájában. Leszáguldott egy rövid lépcsősoron, végig a háromszor kanyarodó keresztfolyosón, belevetette magát egy keskeny ajtónyílásba, aztán kifulladva megállt egy csigalépcső tövében, szaporán kapkodta a levegőt, és fülelt, követik-e még az üldözői. A háromszor kanyarodó keresztfolyosó felől számtalan láb dobogását hallotta, vagyis nem sikerült elmenekülnie előlük.

Jenna hirtelen ráébredt, mit kell tennie. Fölrohant a lépcsőn, bár lábszára sajgott a megerőltetéstől, a lépcső tetejére érve átvágott a keskeny pihenőn, és közben egyfolytában az övén babrált, hogy lekapcsolja róla a nagy, smaragd- és aranykulcsot. Hallotta a háta mögött a lépcsőn a súlyos csizmák puffogását, és reszketett a keze, ahogy a kulcsot beleillesztette a Királynő szobájának smaragd- és aranyajtajába. Az üldözői még idejében érkeztek, hogy lássák, amint a Hercegnő átsétál a tömör falon. A lépcsőfordulóban összegyűlt tömeg hangosan felkiáltott meglepetésében. A Nap Lovagja nyögve roskadt le a padlóra, és a fejéhez kapott, de ez a mozdulat is csak azt juttatta az eszébe, menynyire ragaszkodik a fejéhez, és hogy valószínűleg már nem sokáig...

Jenna szívéről hatalmas kő esett le, amikor belépett a Királynő Szobájába. Tudta, hogy itt biztonságban van, ide senki nem tudja követni. A szoba pontosan olyan volt, mint mindig, a tűz ugyanúgy pislákolt a kandallóban, ugyanaz az öreg karosszék állt mellette, előtte ugyanaz a szőnyeg Minden ugyanolyan volt, eltekintve a székben ülő kísértettől. Itt ugyanis nem Jenna édesanyja üldögélt a tűz mellett, ahogyan - bár Jenna tudtán kívül - a másik palotában, hanem Etheldredda Királynő anyja. Etheldredda anyja semmiben sem hasonlított a lányához. Az öregecske kísértet Ott szundikált a székben, a koronája előrecsúszott selymes, fehér hajában, arca elégedett mosolyra húzódott, mert arról álmodott, milyen boldog időket töltöttek itt a palotában valaha a leijével és a barátaikkal. Időről időre ugyan egy pillanatra elborult a homloka, mert álmába betörtek azok a rémes jelenetek, amelyeket az ifjú Etheldredda rendezett kamaszkorában, de a ború rövidesen eloszlott, a kellemetlen emlékeket fölváltotta az a sok-sok kellemes, amelyet a közszeretetnek örvendő öreg Királynő élete során fölhalmozott. Amikor Jenna belépett a Szobába, az öreg Királynő kinyitotta a szemét, elmosolyodott, mert azt hitte, hogy az unokáját látja, és visszatért ábrándjai közé. Jenna már éppen le akart ülni a tűz mellett álló öreg karosszékbe, hogy ott várja meg, amíg üldözői föladják és elmennek, de volt valami a szék látványában, ami arról árulkodott, hogy ő ebbe a székbe nem ülhet bele. Egyelőre még nem. Ide-oda ődöngött hát a parányi helyiségben, miközben az öreg Királynő tovább szendergett, és sejtelme sem volt róla, hogy az ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-unokája itt van a szobában. Jenna puszta kíváncsiságból bekukucskált az Illékony Bájitalok és Különleges Mérgek szekrényébe, hogy lássa, változott-e valamit. Nagy meglepetésére nem az üres polcokat látta, mint máskor: a szekrény tele volt remekbe készült üvegcsékkel, amelyek a kék, a zöld és a vörös százféle árnyalatában csillogtak a tűz fényében. Minden egyes üvegcsének aranyozott tetejű dugója volt, és az aranydugók hosszú sora úgy ragyogott, mint valami pompás aranylánc. Jenna szerette volna közelebbről megnézni az üvegcséket, ezért becsusszant a szekrénybe, és az ajtó bezárult mögötte. Jenna legnagyobb meglepetésére, abban a pillanatban, amint az ajtó bezárult, a legalsó polcon meggyulladt egy sor apró mécses, és a szekrény belsejét világosság árasztotta el. Jenna kíváncsi volt, mit tartanak most a kis mahagóni fiókokban, és kihúzta a legfelsőt. Teli volt valamivel, ami szemre vastag arany pénzérmének látszott, de mentás csokoládé szagát árasztotta. Jenna kivett egyet, lekaparta róla a vékony aranyborítást, és óvatosan megnyalta a sötét, keserű csokoládéréteget. Nem bírt ellenállni a kísértésnek: hirtelen az egész mentás bonbont a szájába dugta. Valósággal elolvadt a szájában: a legcsodálatosabb menta- és csokoládékeverék volt, amelyet életében kóstolt. Jenna gyorsan becsukta a fiókot, ne¬hogy elfogja a kísértés, és még egyet vegyen, aztán egyenként kihuzigálta az összes többi fiókot is: mindegyikben további üvegcsék hevertek rendezett sorokban, lágy fonatlan gyapjún. Miközben gondolatai még mindig a mentás csokoládé körül forogtak, és azt latolgatta magában, ne vegyen-e vajon mégiscsak egyetlenegyet, Jenna kinyitotta a legalsó fiókot, és - de már későn - meghallotta az árulkodó csattanást, ahogy a szekrényajtó becsukódott, és a Királynők Útja működésbe lépett. Hirtelen minden elsötétült, aztán Jenna érezte, hogy valaki a lábára lép, és felsikolt. Nagyon hangosan. Jahahaj! Broda, Broda! Mama ott van a kamrában! Átjött! Brodaaaa! A szekrényajtó nagy csattanással kivágódott, és egy lány rohant ki rajta, még mindig sikoltozva. Jenna úgy érezte, mindjárt megreped a dobhártyája. Idegesen kikukucskált a szekrényből, és abban a bizarr látványban volt része, hogy valaki, aki úgy festett, mintha az ikertestvére lenne, egy gyö¬nyörű, fiatal nő nyakába veti magát. A nőnek hosszú, sötét göndör haja volt, és ragyogó, kék boszorkányszeme. Jól van, Esmeralda, jól van! - mondta megnyugtatóan a fiatal nő, és közben gyöngéden simogatta Esmeralda haját. - Ne csapj ekkora lármát! Itt biztonságban vagy! Hiszen tudod: a mamád soha nem merészelné az Utat használni, mert a nagymamád megtiltotta neki. Sss... jól van, no! Oh! - Pásthi Broda felszisszent, amikor meglátta, hogy egy újabb Esmeralda lép ki az Illékony Bájitalok és Különleges Mérgek szekrényéből. Ühm... hello! - mondta Jenna bizonytalanul. Esmeralda Jennára bámult, és Jenna visszabámult rá. Képtelen volt elhinni, hogy nem tükörbe néz és a saját képmását látja. Ugyanolyan magasak voltak, barna hajuk is ugyan¬olyan hosszú volt, és ugyanolyan aranypántot viseltek benne. Esmeralda hirtelen felzokogott:

Az én Időm Lejárt! Látom a Hasonmásomat! Mindennek vége... ó jahahahaj! Hagyd már abba, Esmeralda! - szólt rá Pásthi Broda meglehetősen szigorúan. - Ez nem a Hasonmásod. Nézd csak meg a cipőjét, Esmeralda! Esmeralda Jenna barna cipőjére bámult, és helytelenítő-en fintorgatta az orrát. Most látszott, hogy mégiscsak az anyja lánya. Közönséges barna félcipő - mondta Esmeralda, mintha Jenna ott sem lenne. Jenna lenézett a cipőjére. Szerette ezt a cipőt, és úgy vélte, Esmeralda jobban tenné, ha nem tenne rá megjegyzéseket, különösen, ha meggondoljuk, hogy ő maga miféle lábbelit visel: valami fényes vörös rémséget, olyan hosszú, hegyes orral, hogy két szalagot is kellett belefűzni, aztán megcsomózni Esmeralda bokáján, nehogy örökösen megbotoljék bennük. Ki vagy te? - Broda hangjára Jenna fölrezzent Esmeralda lábbelijével kapcsolatos töprengéseiből. Jennának hívnak - mondta Jenna. Az arany hajpántod és vörös köntösöd után ítélve te is Hercegnő vagy a félcipő ellenére - mondta Broda. - De hogyan lehetséges ez? Csakugyan Hercegnő vagyok - mondta Jenna mérgesen. - És az én Időmben mindenki ilyen félcipőt visel! Pásthi Broda már megszokta, hogy mindenféle fura dolgok történnek a kunyhójában, mert a Marrami-láp abban az időben még sokkal vadabb hely volt, mint Jenna idejében: mindenféle Szellemek és Lények éltek ott, időnként némelyikük betévedt az Őrkunyhóba is. Broda úgy határozott, alighanem Jenna is ezek közé tartozik. Egy rég halott Hercegnő szelleme lehet, aki itt kóborol a lápon, és talán a Sárkányhajót keresi. Broda látta, hogy Jenna a kevésbé légies szellemek közé tartozik, ráadásul eléggé ingerlékeny is, és arra gondolt, megkínálja enniés innivalóval, hogy jobb kedvre hangolja. Broda eltűnt a konyhában, és Esmeralda meg Jenna kettesben maradtak. Egy darabig kínos csend uralkodott a szobában, aztán Esmeralda, aki gyakorlatias teremtés volt, és úgy látta, Jenna Szellemnek túlságosan is szilárd és erőteljes, azt kérdezte: Te tényleg Hercegnő vagy? Jenna bólintott. Esmeralda hallott már valamit Marcellusz kísérleteiről. Az Eljövendő Időkből jöttél? - kérdezte. Jenna újra bólintott. Esmeralda erősen törte a fejét. Mondd... abban az Időben, ahonnét te jöttél, Mama volt a Királynő? - kérdezte végül. Jenna megrázta a fejét. Amikor eljöttem, nem - felelte. - De múlt hónapban a kísértete hirtelen Megjelent. Attól félek, ha nem térek vissza, rövidesen ő lesz a Királynő. Hát akkor vissza kell térned - mondta Esmeralda, mintha ez el is döntötte volna a dolgot. - Nézd csak, Broda hozott neked a süteményéből. Ez igen nagy megtiszteltetés! Broda tálcával a kezében tért vissza a konyhából, a tálcán valamilyen forró, ködszerű itallal teli, magas poharak álltak, és egy aranytányér, megrakva halvány rózsaszín és zöld, lágy porcukorréteggel borított, zselészerű édességekkel. A tányért odakínálta Jennának, és a kislány vett egy rózsaszínt. Az íze semmihez nem volt fogható, amit Jenna eddig kóstolt: tömör és elomló volt egyszerre, az íze pedig rózsaszirmok, méz és citrom csodálatos, fűszeres keveréke. A ködszerű ital már korántsem ízlett ennyire Jennának. Keserű volt, de legalább meleg, és Jennának az is jólesett, hogy ott üldögélhet Broda tüze mellett. Itt a jó melegben biztonságban érezte magát, mint mindig, valahányszor el¬látogatott az Őrkunyhóba, de tudta, hogy rövidesen mennie kell. Itt soha nem fogja megtalálni Szeptimuszt. Most itt az idő, hogy búcsút mondjak! - szólt Jenna, aki kezdte egyre jobban megszokni ezt a szertartásos beszédmódot. - De nagyon hálás vagyok a vendégszeretetedért! Pásthi Broda fejet hajtott: nagy kő esett le a szívéről, látva, hogy a Szellemhercegnő elégedettnek tűnik. De azért még megkérdezte, mert úgy vélte, az ember sosem lehet elég óvatos az efféle szellemlátogatókkal: Esdve kérlek, szép Hercegnő, ne távozz a házamból üres kézzel! Kérj tőlem bármit, és én megtiszteltetésnek fogom tekinteni, hogy teljesíthettem kívánságodat! - mondta Broda, és titokban abban reménykedett, hogy Jenna nem a szép új gyöngy nyakékét fogja elkérni, amelyet Marcellusz mostanában küldött neki. Szívből remélte, hogy sikerült eltüntetnie szem elől, amikor becsúsztatta a köntöse alá kinn a konyhában. De az ajánlat már elhangzott, nem lehetett visszaszívni, és Broda visszafojtott lélegzettel várta a Szellemhercegnő válaszát. Volt valami, amire Jenna mindennél jobban vágyakozott - majdnem annyira, mint arra, hogy megtalálja Szeptimuszt -, és tudta, hogy ez az egyetlen hely, ahol ezt a valamit meg is kaphatja. Azt kívánom... - kezdte lassan, a megfelelő szavakat keresgélve. Igen? - Broda lélegzetvisszafojtva várta a választ, és közben idegesen babrálta a nyakláncát. Azt kívánom tudni, miként lehet Újjáéleszteni a Sárkányhajót! Páshti Broda megkönnyebbült sóhajt hallatott.

A halálból? - kérdezte. Valamiféle félig élet, félig halálból. Lélegzik, de mozogni nem mozog. - Beszél-e? - Bbeszél, csakhogy igen gyöngén. Halkan, akár a szellő suttogása - felelte Jenna, aki kezdett belejönni a régimódi beszédbe, sőt, most már kissé élvezte is. Kérlek, várj türelemmel néhány percig, s én már hozom is neked a Medicinát - mondta Broda, és gyorsan, mielőtt még Jenna meggondolhatta volna magát, berohant az Illékony Bájitalok és Különleges Mérgek szekrényébe. Jenna hallotta, amint kinyitja a csapóajtót, és lemászik az öreg létrán a sötét, elhagyatott föld alatti templomban várakozó Sárkányhajóhoz. A két kislány némán várakozott. A csöndet Esmeralda törte meg: Mama nem kedveli a Sárkányhajót, de én igen, nagyon is. Tudom, hogy ha Eljön az Ideje, beszél majd hozzám, jóllehet Mamához nem hajlandó beszélni, hiába kiabál vele és hízelkedik neki minden egyes Nyári Napfordulókor. Jenna elmosolyodott: mindig is tudta, hogy a Sárkányhajó jó emberismerő. Broda kifulladva érkezett vissza, a föld alatti folyosók dohos szagát hozta magával. Ütött-kopott, régi dobozt helyezett az asztalra, és odaintette magához Jennát. A dobozon ezek a szavak álltak: CSAK LEGVÉGSŐ ESETBEN! Broda elmormolt egy Zárfelnyitó varázsigét a doboz fölött, és föl¬emelte a tetejét. A doboz mélyén heverő apró bőrzacskót Jenna azonnal felismerte. De hiszen ez a Háromszoros Átváltoztatás - mondta csalódottan. - Ezzel már próbálkoztunk. Broda elismerően nézett rá. Igen bölcs Szellem vagy zsenge korod ellenére! - jegyezte meg, miközben elővette a három apró vert arany tálkát, amelyen kék zománcozott perem futott körbe. Jenna a tálkákra is jól emlékezett. Broda lerakta őket egymás mellé az asztalra, aztán, Jenna nagy meglepetésére, elővett egy zöld üvegcsét is. Jenna fölkapta az üveget. A címkéjén ez állt: TX3. ÚJJÁÉLESZTŐ. Ezt még sose láttam - mondta. Akkor nem is végezhetted el igazán a Háromszoros Átváltoztatást - mondta Broda egyszerűen. - Csak ezzel együtt működik, bár ha elég erős Mágiát alkalmaznak, akkor enélkűl is van némi hatása. Elvihetem csak az üveget? - kérdezte Jenna. Broda bólintott. Természetesen elviheted. Ha szükségem lenne rá, egész sor ilyen üveg van még a Királynő kamrájában. Legyen a tiéd, Hercegnő! Köszönöm - mondta Jenna. Broda állt, és várta, hogy a Szellemhercegnő végre eltávozzék. Attól félt, hátha kérni akar tőle még valami mást is: némelyik Szellem roppant mohó. Brodához egyszer beállított egy kereskedő Szelleme, aki elvitte az egész gyűszűgyűjteményét, és aztán még visszajött a legjobb varrótűiért. Lenne itt még valami - szólalt meg csakugyan Jenna, bár tudta, hogy Broda szeretné mielőbb kívül tudni az ajtón. Broda arca elkomorodott. Szóval ez is egy olyan mohó Szellem... Ki se nézné belőle az ember, de hát ezeknél a Szellemeknél soha nem lehet tudni. Micsoda? - kérdezte meglehetősen éles hangon. Mondd, neked van Lápványod? - kérdezte Jenna. Hioilának leesett az álla. Egy Lápványt szeretnél? - kérdezte hitetlenkedve. De hát egy Szellemhercegnőtől semmit sem lehet megtagadni: Broda kitárta a kunyhó ajtaját. A kunyhót elárasztotta a láp nyirkos levegője, és Jenna mohón beszívta ezt az illatot, amelyet úgy szeretett, aztán döbbenten ugrott hátra. A küszöbön legalább egy tucat apró lápvány nyüzsgött, őt figyelték, barna szemük és nedves, sáros orruk csillogott a lámpás fényében. Melyik Lápványt akarod? - kérdezte Broda. Egyiket sem, csak úgy szerettem volna újra látni egyet! magyarázta Jenna. - Hát nem aranyosak? Nézd azt a nagy kerek szemüket és óriási tappancsaikat! Brodának végképp elfogyott a türelme: hitetlenkedve csóválta a fejét, megbotránkozva a Szellemek ostobaságán. Takarodjatok! - kiáltotta, és vadul csapkodott a karjával a Lápványkölykök felé. - Takarodjatok! - A kis Lápványok Brodára bámultak, de a szemük se rebbent, és szemlátomást eszük ágában sem volt eltakarodni. Könyörtelenül próbára teszik a türelmemet! - mondta Broda, és bevágta az ajtót. - Ilyenkor szoktak kölykezni, és szerintem legalább egy tucat Lápvány-alom lehet a szigeten! Az én Időmben mindössze egyetlen Lápvány volt itt mondta Jenna. Akkor ti a ti Időtökben igazán szerencsések voltatok. Most pedig, ég veled, Hercegnő! - mondta Broda, és kitárta Jenna előtt az Illékony Bájitalok és Különleges Mérgek szekrényének ajtaját. Jenna megértette a célzást. Élj boldogul, Broda! Élj boldogul, Esmeralda! - búcsúzott illedelmesen, és belépett a szekrénybe. Pásthi Broda határozott mozdulattal becsukta mögötte az ajtót.

Jenna kicsusszant a Királynő Szobájának ajtaján, és meg-könnyebbülten látta, hogy az ajtó előtt nem várakozik senki. Lábujjhegyen leóvakodott a toronyból a csigalépcsőn, és ekkor... Hercegnő! - kiáltotta a Nap Lovagja, és rávetette magát. A lovag még mindig nem adta fel a reményt, hogy mégis¬csak megtarthatja a fejét. Megragadta Jenna karját, és maga után vonszolta a kislányt, mondván: Királyi mamád igencsak aggódni fog, szép Esmeralda! Tudod, hogy tilos elhagynod a Szobádat! Hat óra elmúlt, ilyenkor minden Hercegnőnek ágyban a helye. Jöjj hát! Jenna nem bírta kitépni magát a Lovag acélos szorításából. A Nap Lovagja villámsebesen végigtaszigálta a folyosón, és mielőtt észbe kaphatott volna, a hálószobája ajtaja - és a meglepett Sir Hereward - felé lökte. Sir Hereward nem volt egyedül. A hálószoba ajtaján egy tömzsi, vörös képű és krumpliorrú ember dörömbölt eszeveszetten. Az emberke jóformán ki sem látszott szürke selyem libériájából, amelynek mindkét ruhaujjáról öt-öt hosszú, aranyszalag csüggött alá, meg két nagy arany vállbojt, amellyel saját kérésére egészítették ki az egyenruhát. Kinyitni! - kiáltotta. - Kinyitni, Őfelsége Legkegyelmesebb Ftheldredda Királynő nevében! Kinyitni, ha mondom! A Nap Lovagja úgy látta, itt a jó alkalom, hogy megszabaduljon Esmeralda őrzésének terhes feladatától. Percy! - kiáltotta, megpróbálva túlharsogni a dörömbölés lármáját. - Hagyd abba az üvöltözést! Esmeralda Herceg¬nő itt van velem. A vörös képű emberke meglepetten fordult hátra. Miért nincs az ágyában a Hercegnő? - kérdezte ingerülten. A Nap Lovagja agya villámgyorsan dolgozott. Esmeralda Hercegnő fölöttébb törékeny Plánta, Percy! Érzékeny lelkét megviselték a kiállott izgalmak, én pedig, tudván, a kedves mama mennyire szívén viseli az ő legdrágább és immáron egyetlen leánykájának lelki nyugalmát, úgy gondoltam... Jaj, hagyd már abba ezt a hablatyolást! - fakadt ki a fel-szalagozott férfiú. Jennához fordult, és kurtán meghajolt előtte. - Esmeralda Hercegnő, Ő Legkegyesebb Fensége, drága édesmamád, azt kívánja, tiszteld meg Királyi Jelenléteddel a lakomát, amelyet azért rendezett, hogy Megünnepelje szerencsés Visszatértedet a Folyó Hideg Árjából. Kövess! Jenna halálra rémülve pillantott Sir Herewardra, aki azt suttogta: Ez a Királynő Komornyikja! Nem szabad ellentmondanod neki. Legjobb lesz, ha engedelmeskedsz! De a Királynő - már úgy értem, Mama - azt mondta, hogy itt kell maradnom! - tiltakozott Jenna. A Komornyik kérdő pillantást vetett rá. Szó ami szó, gondolta, Esmeralda nem éppen előnyére változott azóta, hogy utoljára látta. Túlságosan merész lett, és az sem tetszett neki, ahogy beszélt, de nem ám, egy csöppet sem! Nem hinném, hogy csakugyan ellene akarnál szegülni drága Mamád parancsának! - mondta a Komornyik hidegen. - Ha én a helyedben lennék, biztosan nem tenném! Menj, Hercegnő! - suttogta Sir Hereward. - Én nem moccanok az oldalad mellől. Ez az ember nem fog látni, mert úgy határoztam, nem vagyok hajlandó Megmutatkozni ez előtt a Fennhéjázó Zsírosbödön előtt! Jenna hálásan elmosolyodott. Gyomrában rettenetes, szorító érzéssel, de a hűséges Sir Herewarddal az oldalán Jenna követte a Fennhéjázó Zsíros¬bödönt a gyertyafényes folyosók során át. Keresztülvágtak a nyüzsgő szolgák tömegén, majd lesiettek a széles lépcső¬soron arrafelé, ahonnét a lakoma előkészületeinek baljós hangjai hallatszottak. AZ ÜNNEPI LAKOMA - Ide ülj! - förmedt rá élesen Jennára Etheldredda Királynő, és egy kis kényelmetlen aranyszékre mutatott. A szék ott állt közvetlenül Etheldredda pazarul kipárnázott trónszéke mellett, amely kimagaslott a többi szék közül. A trónszék az asztal felső végén állt, az asztal pedig egy emelvényen a díszterem közepén. Etheldredda Királynő nem volt nagyvonalú vendéglátó, és csak a lehető legritkábban adott díszlakomát. Úgy vélte, ezzel csak a jó ennivalót meg az értékes időt pazarolná, de néha azért meg kellett tennie. A Királynőt nagyon meglepte, milyen gyorsan elterjedt a vízbe fúlt Hercegnő Visszatérésének híre nemcsak a Palotában, hanem az egész Várban. Ugyanakkor ezzel a hírrel együtt aggasztó módon egy bizonyos vélekedés is lábra kapott, amely a Nap Lovagjától indult ki. Azt beszélték, a Királynő egyáltalán nem örül, hogy viszontláthatja szegény Visszatért leányát, hanem szobafogságra ítélte, és ami még rosszabb, olyan arcot vágott, amikor megpillantotta a szegény vízbe fúltat, hogy láttára az ember hajlamos volt azt hinni, jobb szerette volna, ha a leánya csakugyan a folyóba veszik. Vagy pedig - de ezt a vélekedést csak suttogva merték az emberek továbbadni egymásnak, de előbb még így is hátrasandítottak a válluk fölött, nem hallgatózik-e valaki -, a Királynő saját maga próbálta vízbe folytani a gyermeket. Mindenki, akihez ez a szóbeszéd eljutott, meglepett és szörnyülködő arcot vágott, majd azon nyomban elfogta az ellenállhatatlan vágy, hogy keressen valakit, akinek ő is továbbadhatja, hogy neki is része legyen a hír kiváltotta meg¬döbbenésben és a szörnyülködésben.

A szóbeszéd bozóttűzként harapódzott el, és mire leszállt az este, Etheldredda Királynő tudta, hogy valamit tennie kell - méghozzá gyorsan. Így hát a Palota írnokai munkához láttak, hogy megírják a meghívókat: Egy Pompás Lakomára, abból az alkalomból, hogy Megünnepeljük Szeretett Leányunk, Esmeralda Hercegnő Szerencsés Visszatértét. Kérjük, hozzon magával tányért! A sebtében összeterelt tömeg ott gyülekezett a Bálterem szárnyas ajtaja előtt. Ez volt a legnagyobb helyiség az egész Palotában, minden lakomát itt rendeztek. Jenna szorongva gubbasztott az ingatag aranyszéken, szeme az elébe táruló látványt fürkészte. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon attól a képtelen érzéstől, amely egy pillanatra se hagyta el, amióta átvetette magát a Tükrön: hogy tulajdonképpen odahaza van a saját Idejében, és ez az egész csak Timót valamelyik tréfás meglepetésének része. Jenna még mindig boldogan emlékezett vissza a hatodik születésnapjára, amikor reggel arra ébredt, hogy egy hajó fedélzetén van, és a hajó, legalábbis Timót szerint, a Születésnap Szigetekre tartott. Míg aludt, a szobát átalakították, hogy úgy fessen, mint egy elképesztően rendetlen hajó belseje. A fivérei kalózoknak öltöztek, Sára pedig hajószakácsnak. Amikor Timót elkiáltotta magát, hogy „Föld, föld!", mindenki lekúszott egy roppant ingatag kötéllétrán, amelyet az ablakból lógattak ki, egy valódi hajó fedélzetére, amely odalenn várakozott rájuk, és elvitte őket fölfelé a folyón egy kis homokos földnyelvre, ahol Jenna talált egy kincsesládát, benne a születésnapi ajándékaival. Hanem, állapította meg magában Jenna bánatosan, mi¬közben lopva egy pillantást vetett a Királynőre, nehéz elképzelni, hogy szegény Esmeralda és a kis Hercegnők mamája hajlandó lenne egy teljes napig a hajószakácsot játszani. Úgy tünt, kis híján már az is meghaladja az erejét, hogy úgy tegyen, mintha kedvelné valamelyest állítólagos leányát. Jenna megfordult, és lopva, gyorsan Sir Herewardra sandított. Mindjárt jobban érezte magát egy kicsit, ha látta, hogy az öreg kísértet ott strázsál mögötte. Sir Hereward elkapta Jenna pillantását, és rákacsintott. Jenna figyelte, ahogy Etheldredda Királynő elfoglalja a helyét a trónon. A Királynő olyan körülményesen ült le, mintha arra számítana, hogy valaki valamilyen kínos meglepetést készített oda számára az ülőkére. Végül mégiscsak elhelyezkedett, és mintha nyársat nyelt volna, olyan mereven ült a mélyvörös bársonnyal kárpitozott trónon, amelynek gazdagon aranyozott fájában alig fért el a beleillesztett, temérdek ékkő. Az Áj-áj beiramodott a trónszék alá, és farkát a trón egyik faragott lába köré tekerte, egyetlen fogát hol kilökte, hol visszahúzta, és az előtte elvonuló, ínycsiklandó bokákat méregette. A Királynő sötétkék szeme hidegen szegeződött a súlyos szemhéjak alól a Bálterem túlsó végében lévő nagy szárnyas ajtóra, amelyet jó szorosan becsuktak, nehogy betörjön a Bálterembe a kinti, egyre növekvő hangzavar. Jenna lopva az eleven Etheldreddára pillantott. Úgy vélte, a Királynő feltűnően emlékeztet a tulajdon Kísértetére: ugyanazok az acélszürke hajfonatok, szorosan a fülére csavarva, ugyanaz a hegyes orr szimatolt a levegőbe az ismerős, helytelenítő kifejezéssel. Az egyetlen különbség az volt, hogy az eleven Etheldreddának olyan szaga volt, mint a naftalinban tárolt, öreg zokniknak. Hirtelen fölcsattant az összetéveszthetetlen, éles hang: - Engedjétek be a csőcseléket! Két kisfiú, akik aznap este az Ajtónálló tisztét töltötték be, holott már régen ágyban lett volna a helyük, az ajtóhoz rohant, lenyomták az aranykilincset, és összehangolt mozdulatokkal, teljesen egyszerre, kitárták a két ajtószárnyat, ahogyan azt az elmúlt négy órában gyakorolták a Királyi Főajtónálló szigorú felügyelete alatt. koppant különös és rendkívül illedelmes társaság kezdeti kettesével beszivárogni a Bálterembe, és minden egyes személy egy tányért szorongatott. Ahogy egy-egy pár belepett az, ajtón, tekintetük azonnal a Visszatért Hercegnőt kereste, és jóllehet Jenna már hozzászokott a saját Idejében, hogy megbámulják, amikor a Várban sétálgat, most kezdett szörnyen zavarba jönni. Arca élénk rózsaszínűre pirult, és folyton az járt a fejében, vajon észreveszi-e valaki, hogy ő nem az igazi Esmeralda. De senki sem vette észre. Néhány ember megjegyezte magában, hogy Esmeralda szemlátomást sokkal jobb egészségben van, mint az eltűnése előtt, és jóval vidámabbnak is látszik, bár ez csöppet sem meglepő. Nyilván jót tett neki, hogy egy ideig távol volt a mamájától. Eltűnt az arcáról a megszokott, megviselt kifejezés, és az az aggodalmas homlokránc, amely eddig mindig ott sötétlett a szeme fölött. Egy kicsit még meg is telt, és már nem úgy festett, mint akire ráférne egy-két bőséges étkezés. Jóllehet a meghívókat csak igen rövid idővel az estély előtt küldték szét, Etheldredda Királynőnek mégis sikerült tekintélyes vendégsereget összecsődítenie. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel erre az alkalomra, többségük az esküvői öltözékét, bár néhányan azok közül, akik magasabb iskolákat végeztek, például a Közönséges Varázslók és az Alkimisták, azt a szőrmével és színpompás selyemmel díszített köpönyeget viselték, amelyben annak idején átvették a diplomájukat. A Királyi Udvaroncok és Hivatalnokok kevélyen, égnek emelt orral vonultak be a Bálterem ajtaján ünnepi öltözékükben. Ez az öltözék vörössel szegett sötétszürke bársonyból készült, és a ruhaujjról lecsüggő, hosszú aranyszalagok díszítették, amelyek számából és hosszúságából következtetni lehetett az illető Hivatalnok rangjára. A legmagasabb rangú Hivatalnokok köntöséről a szalagok a föl¬dig lógtak, a még annál is magasabb rangúak pedig a földön húzták maguk után a szalagokat, és gyakran megesett, hogy mások véletlenül - vagy készakarva - rájuk léptek. Nem volt szokatlan látvány a Palota folyosóin az elhagyatottan heverő, hosszú aranyszalag, néhány Hivatalnok éppen ezért pótszalagokat is vitt magával mindenhová, mert a

ruhaujjról lelógó szalagok számának roppant jelentősége volt, és egyszerűen elképzelhetetlen lett volna, ha egy öt szalagra jogosult Hivatalnok mindössze négy vagy - kimondani is szörnyű! - három szalaggal a ruhaujján jelenik meg valahol. Jenna nézte, ahogy a fényűző vendégsereg beözönlik és megkeresi a helyét a három asztal mentén, amelyek a Bálterem teljes hosszában végighúzódtak. Sok hűhó és egymás szalagjainak letiprása után végre mindenki megtalálta a helyét. A Komornyik egy alacsony, szemlátomást szorongó apródot taszigált föl az emelvényre: a fiú középre rohant, aztán megállt a Királynő előtt és megrázott egy csengettyűt. A csilingelő hangra azonnal teljes csönd lett. Mindenki abbahagyta a beszélgetést, még az is, aki éppen egy mondat közepén tartott, és várakozásteljesen meredt Etheldredda Királynőre. - Legyetek üdvözölve e lakomán! - Etheldredda hangja végigharsogott a Báltermen, és olyan hatást tett hallgatóira, mintha valaki végighúzná a körmét egy iskolai táblán. Egyesek összerezzentek, mások végighúzták a körmüket az elülső fogaikon, hogy megszabaduljanak ettől a kellemetlen érzéstől. Mi azt ünnepeljük, hogy drága leányom, Esmeralda Hercegnő, akiről mindnyájan azt hittük, nagy bánatunkra, hogy vízbe fúlt, Visszatért közénk! Visszatért a leányom, akii az ő szerető mamája Mélységesen Meggyászolt, és most a Legnagyobb Örvendezéssel és szeretettel ölelt ismét Anyai keblére, és akit, amióta Visszatért, egy pillanatra sem engedett el maga mellől. Nemde, Kedvesem? - kérdezte Etheldredda Királynő, és alaposan belerúgott Jenna sípcsontjába az asztal alatt. Aú! - jajdult fel Jenna. Nemde, Kedvesem? - Etheldredda izzó tekintete Jenna arcába fúródott, miközben a Királynő alig hallhatóan azt sziszegte: Mondd már, hogy „Nem, Mama!", te kis hülye, vagy nagyon megbánod! Jenna látta, hogy mindenki őt nézi, és nem mert ellenkezni. Nem, Mama! - mormolta durcásan. Mit mondtál, Drágaságom? - kérdezte Etheldredda Királynő selymes hangon, és vasvilla szemeket vetett Jennára. - Nem jól értettem! Jenna mély lélegzetet vett. Nem, Mama! - mondta. - Bár ami azt illeti, a képed a távollétedben is... kísértett. A következő pillanatban már meg is bánta, hogy kimondta, mert furcsa hanghordozása és különös beszédmódja hallatán minden tekintet újra feléje fordult. De Etheldredda Királynő megszokta, hogy elengedje a füle mellett, amit a lánya mondott, és úgy tűnt, most sem vett észre semmi különöset. Különben is, már torkig volt vele, hogy ezzel a nyavalyás Esmeraldával foglalkozzék, és annyi időt pazaroljon rá, mint korábban soha. A Királynő felállt. Nagy széknyikorgás közepette mindenki felpattant a helyéről, és tiszteletteljes tekintetét a fura Esmeraldáról a jól ismert Királynőre fordította. Kezdődjék hát a lakoma! - vezényelt Etheldredda. Kezdődjék hát a lakoma! - zengték válaszul kórusban a vendégek. Amikor látták, hogy a Királynő leül, a vendégsereg is újra helyet foglalt, és várakozásteljes csevegés zaja töltötte meg a termet. Jenna korábban félt tőle, hogy beszélgetnie kell majd Etheldredda Királynővel, de emiatt kár volt aggódnia, mert a Királynő az egész lakoma ideje alatt egyetlenegyszer sem nézett az ő irányába. Ehelyett teljes figyelmét a balján ülő, sötét hajú fiatalembernek szentelte. Jenna észrevette, hogy az ifjú nem a Királyi Vörös öltözéket viseli, ehelyett lenyűgöző, fekete-vörös köntös van rajta, szemkápráztató mennyiségű arannyal díszítve. A fiatal férfi újra meg újra csodálkozó pillantást vetett Jennára, de mivel Etheldredda Királynő ott ült kettejük közt, úgy tűnt, jobbnak látja, ha nem szól hozzá egy szót sem. Mivel más elfoglaltsága nemigen akadt - jobb oldali szomszédja ugyanis a Fennhéjázó Zsírosbödön volt, aki a Királynő példáját hűségesen követve szintén levegőnek nézte -, Jenna jobb híján az Etheldredda és a fiatal férfi közt folyó, csípős párbeszédre figyelt, és meglepődve hallotta, hogy a férfi „Marná"- nak szólítja a Királynőt. Megszólalt a gong. Az éhes tömeg várakozásteljes csendben nézett az ajtó felé. A gong jelezte ugyanis, hogy mindjárt megérkezik az első fogás a tizenötből. Az emberek az ajkukat nyalogatták, szinte mindnyájan egyszerre rázták ki a szalvétájukat, majd álluk alá gyűrték. A kis Ajtónállók kitárták az ajtót, és egész sor felszolgálólány lépett be párosával, mindegyikük két kis ezüsttállal a kezében. Amint beléptek a Bálterembe, a lányok sora szétvált, és mindegyik sor egy másik asztalhoz vonult. A szürke ruhás lányok áradata végigvonult az asztalok között, és mindegyikük lerakott egy tálkát valamelyik mohón várakozó vendég elé. Az a két lány, aki utolsóként lépett a terembe, az emelvény felé vette az útját, és rövidesen Jenna előtt is ott ált az asztalon egy kis ezüsttál. Jenna kíváncsian lenézett a tálkára, és fölszisszent a borzalomtól. A tálkában, barna húsleves tócsájában egy kiskacsa feküdt, olyan kicsi, hogy még jóformán ki se bújhatott a tojásból. A kiskacsát borban pácolták, megkopasztották, és csupasz, libabőrös kis testét belepottyantottak a tálba. A feje a tálka keskeny, kiálló peremén nyugodott - ez a fajta tál kifejezetten ehhez a fogáshoz készült -, és rémült szemekkel bámult Jennára. A kiskacsa még mindig élt! Jenna kis híján ott helyben elhányta magát. Etheldredda Királynő viszont éppen ellenkezőleg, szemlátomást nagy elégedettséggel szemlélte a kiskacsáját. A

Királynő megnyalta a szája szélét, és megjegyezte a balján ülő fiatalembernek, hogy ez az egyik kedvenc fogása, nincs is finomabb a forró narancsszósszal frissen leforrázott, zsenge kiskacsánál! A gong másodszor is megszólalt, és ezúttal fiúk hosszú sorának érkeztét jelezte, akik korsókban hozták a tűzforró narancsszószt. Jenna nézte, ahogy a fiúk kettesével bevonulnak a Bálterembe, aztán az egyik sor jobbra kanyarodik, a másik balra, majd minden egyes fiú megáll valamelyik vendég mögött, hogy narancsszószt öntsön a tálkájába. A sor legvégén álló két fiúra, akiknek a kancsójában a legforróbb volt a szósz, ráparancsoltak, hogy siessenek egyenesen az emelvényre. Mielőtt még a fiú odaért volna hozzá a szószos kancsóval, Jenna kikapta a kiskacsát a tálból, és a köntöse zsebébe süllyesztette. A parányi teremtés most ott feküdt a zsebe legmélyén a puha pihék közt, kővé dermedve a rémülettől. Jenna nézte, ahogy a két utolsó fiú óvatosan átkelt a tömegen. Pillantásukat a földre szegezték, és vigyázva, nehogy egy csepp is kiloccsanjon a forró szósszal színültig teli kor¬sóból, fölléptek az emelvényre, ahol a tagbaszakadt inas azt sziszegte a fülükbe: - Ne késlekedjetek! Elsőként a Királynőt és Esmeralda Hercegnőt szolgáljátok ki! És így esett, hogy amikor Jenna fölnézett, hogy udvariasan köszönetet mondjon a fiúnak, aki éppen kitöltötte a narancsszószt a kislány kiskacsamentes tálkájába, azon vette észre magát, hogy Számos Szeptimusz riadt pillantásával találkozik a tekintete. Jenna elfordult. Nem, ezt nem hiszi el! Ennek a fiúnak itt sokkal hosszabb és kócosabb a haja, keskenyebb az arca, és a termete is nyúlánkabb, mint Szeptimusznak. Lehetetlen, hogy ez Szeptimusz legyen! Egyszerűen lehetetlen! Szeptimusz viszont, a maga részéről arra számított, hogy Esmeralda Hercegnőt fogja látni, így hát őt is látta. Haragudni magára, amiért néhány reményteli pillanatig azt képzelte, hogy a Hercegnő valójában Jenna. Egyszer már ugyanígy becsapódott, amikor Marcellusznál találkozott Esmeralda Hercegnővel, közvetlenül az eltűnése előtt. Másodszor már nem fordulhat elő vele, hogy megtévessze a hasonlóság! Szeptimusz óvatosan telitöltötte narancsszósszal a Hercegnő tálját, és hálás volt a sorsnak, amiért valami okból ebben a tálban nem volt élő kiskacsa. Hirtelen hangos csattanás hallatszott, és a Bálterem közönsége egy emberként szisszent föl a borzalommal vegyes kárörömtől. Amikor Hugó megpillantotta Etheldredda Királynő táljában a kiskacsát, kiejtette kezéből a korsót, és a tűzforró szósz a Királynő ölébe ömlött. Etheldredda sikoltozva talpra szökkent, a Fennhéjázó Zsírosbödön hátralökte a székét, megragadta Hugót a nyakánál fogva, és fölrántotta a földről, miközben kis híján megfojtotta. Te kis ütődött! - ordította Zsírosbödön. - Ezért még meglakolsz! Keservesen bánni fogod, amit most elkövettél, egész hátralévő életedben. Bár az amúgy sem lesz valami hosszú, nekem elhiheted! Hugó szeme kitágult a rémülettől. Tehetetlenül himbálózott Zsírosbödön párnás kezében, amely egyre összébb szorult a nyaka körül. Szeptimusz látta, hogy Hugó ajka kezd elkékülni, a szeme az ég felé fordul, és széles sávban kilátszik a szeme fehérje. Szeptimusz előreugrott. Minden erejét latba vetve - még többet is, mint amennyi ereje tudomása szerint volt - kirángatta a fiút Zsírosbödön vaskos kezéből, és azt kiáltotta: Engeded el azonnal, te hájas ördög! Szeptimusz hangja végigharsogott a Báltermen, és nagyobb felzúdulást okozott, mint az Szeptimusznak szándékában állt. Jenna felugrott a helyéről. Ő is elborzadva nézte, ahogy a Komornyik Hugót fojtogatta, és most már biztosan tudta: ez itt Szeptimusz! Ez az ő hangja! Ezer közül megismerné. Igen, ez ő! Ugyanabban a pillanatban, amikor Jenna, az Etheldredda Királynő másik oldalán ülő fiatal férfi is felugrott. Ő is megismerte a Varázslóinasa hangját. De vajon mit keres itt ez a fiú Palotaszolgának öltözve? Jenna és Pásthi Marcellusz beleütköztek az emelvényen dulakodókba. Marcellusz elcsúszott a narancsszósztócsában és elvágódott. A Fennhéjázó Zsírosbödön alulmaradt a Szeptimusszal folytatott küzdelemben, és kieresztette a markából Hugót. A kisfiú lepottyant a földre, és kábultan meredt maga elé. A narancsszósztól csöpögő Etheldredda Királynő kapva kapott az alkalmon, és nagy lendülettel megpróbálta pofon csapni Hugót, de elvétette, és helyette Zsírosbödönt vágta alaposan fültövön. Zsírosbödön, természettől harcias férfiú lévén, gépiesen viszonozta az ütést és lekent egy pofont Etheldreddának - a Bálteremben összegyűltek legnagyobb mulatságára, akik megbűvölve figyelték az eseményeket, a szájukhoz emelt kiskacsa félúton megállt a levegőben. Zsírosbödön hirtelen rádöbbent, hogy mit cselekedett: először elsápadt, aztán hamuszürke lett. Fölcsippentette szószfoltos köntösének szegélyét, és rohanvást igyekezett kifelé a bálteremből. Ahogy vadul száguldott az asztalok között, tíz becses aranyszalagja csak úgy lobogott utána. Az ajtónállók észrevették, hogy közeledik, és mivel azt hitték, ez is az ünnepély ceremóniáinak része, szertartásosan kitárták az ajtót a menekülő Zsírosbödön előtt, és mélyen meghajoltak, ahogy elszáguldott mellettük. Amikor betették mögötte az ajtót, az apródok egymásra vigyorogtak. Eddig senki nem mondta nekik, hogy egy díszvacsora ilyen mulatságos! Szeptimusz egyik kezével a kábult Hugóba kapaszkodott, a másikkal megragadta Jenna karját. Te vagy az, Jen, ugye? - kérdezte, és a szeme ragyogott az izgalomtól. A remény és öröm csodálatos

érzése söpört át rajta: most, hogy viszontlátta Jennát. Szeptimusz úgy érezte, visszakapta a jövőjét. Igen, én vagyok az, Szép! De azt nem tudom elhinni, hogy te te vagy! Szóval Marcia megtalálta a levelemet, ugye? Miféle levelet? Gyere, tűnjünk el innét, amíg lehet! Senki nem vette észre, hogy a két szolgálattévő fiúnak és Esmeralda Hercegnőnek nyoma veszett a nagy felfordulásban. A teremben így is egész sereg Palotaszolga maradt, és mind ott nyüzsögtek a dühös Etheldredda körül, aki éppen Pásthi Marcellusszal ordítozott, hogy „azonnal keljen föl!". A fölzúdult Bálterem szörnyű lármája közepette a gyerekek lábujjhegyen egy kis ajtóhoz osontak, amely az emelvény háta mögött nyílt a faberakásban. Az ajtó abba a helyiségbe vezetett, ahová a Királyi Család Hölgytagjai szoktak visszavonulni, ha ki akarták pihenni a túl sok evés és ivás fáradalmait. Jenna bereteszelte az ajtót, nekitámaszkodott, és hitetlen¬kedve bámult Szeptimuszra. A kiskacsa mocorogni kezdett a zsebében, és egy kis nedvesség szivárgott a zseb anyagán keresztül. Semmi kétség, gondolta Jenna, a kiskacsa valódi. És meglepő módon ugyanez a helyzet Szeptimusszal is! Az a retesz nem fogja sokáig bírni, jeni - mondta Szeptimusz, miközben szemügyre vette a Királyi Hölgyek Pihenőszoba ajtajának finoman megmunkált, vékonyka reteszét. - Jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen! Jenna bólintott. - Tudom - mondta -, de a Palota zsúfolásig van emberekkel. Szép, el se hinnéd, milyen más itt minden, mint otthon! Az ember egy lépést nem tehet itt anélkül, hogy valaki meg ne látná es ne bókolna előtte. Lefogadom, Jen, hogy előttem nem fognak bókolni! mondta Szeptimusz, és elmosolyodott, százhatvankilenc napja most első ízben, és ettől hirtelen pontosan olyan lett, mint az a Szeptimusz, akire Jenna emlékezett. Hát addig biztosan nem, amíg a hajad úgy néz ki, mint egy varjúfészek. Mit csináltál vele? Semmit, csak nem engedtem megfésülni. Nem láttam értelmét. És azt meg végképp nem hagytam, hogy lenyírják arra a buta pudingformára, ahogyan itt viselik. Különben is, ezzel legalább bosszantom egy kicsit Marcelluszt. Eléggé pedáns egy csomó dologban, és... Mi van, Hugó? - kérdezte, mert Hugó vadul rángatta Szeptimusz ruhaujját. Hallgassa! - suttogta a fiú. Szeme még mindig vérágas volt, arca pedig halálosan sápadt a fojtogatástól. Valaki rángatta az ajtó kilincsét. Sir Hereward keresztbe fektette az ajtó előtt viharvert kardját, és Megmutatkozott Szeptimusznak és Hugónak, mire az amúgy is rémült Hugó nagyot ugrott ijedtében. Jenna Hercegnő, utolsó leheletemig védelmezni foglak téged és hűséges követőidet! - mondta a lovag komolyan. Köszönöm, Sir Hereward! - felelte Jenna. - De gyorsan el kell tűnnünk innét! Szép, nyisd ki az ablakot, én meg elhi¬tetem velük, hogy amarra mentünk! Jenna odarohant a Hosszú Sétányra vezető kis ajtóhoz, ki¬nyitotta, és hagyta, hogy az ajtószárny szabadon lengedezzen. Gyerünk! - suttogta, és az ablak felé taszigálta a kábult Hugót. - Kifelé, Hugó! A három gyerek átpréselte magát az ablakon, és leugrott a Palota mögött vezető ösvényre. Jenna nagyon halkan be¬csukta az ablakot. Sir Hereward Áthatolt az üvegen, és most ott állt mellettük. Merrefelé menekítselek benneteket, Hercegnő? - kérdezte a kísértet. Bárhová, csak el innét! - suttogta Jenna. - És gyorsan! Sokan a folyót használják erre a célra! - mondta Sir Hereward, és a folyópart felé mutatott, amelyet itt cédrusfák sora szegélyezett. Hát akkor legyen a folyó! - döntött Jenna. Ha a Bálterem vendégei közül valakinek eszébe jutott volna kinézni - de egyikük sem tette, mert túlságosan elfoglalta őket, hogy izgatottan megtárgyalják az elmúlt néhány perc eseményeit - láthatták volna, amint a Hercegnő két szolgálattévő fiú társaságában rohanvást keresztülvág a széles gyepszőnyegen, amely a Palota és a folyó között feküdt. Aznap éjjel nem volt Szellemlátó a vendégek közt, így nem láthatták volna az öreg kísértetet, aki rozoga páncéljában, de törött kardját magasra tartva vezette három társát, olyan sebesen, mintha rohamra indulna. Szerencséjükre nagy fekete felhő úszott a telihold elé, és sötétbe burkolta a gyepet, mialatt a rohamosztag lélekszakadva rohant a folyó felé. Lábuk alatt csikorgott a zúzmara és bárki, aki arra járt, három pár sötét lábnyomot láthatott volna a fehér füvön, de szerencséjükre - egyelőre - senki nem járt arra, hogy lábnyomokat keressen. Már elérték a folyót, mikor egy csapat a keresésükre indult. Etheldredda Királynő új Főkomornyikot nevezett ki sebtében a Fennhéjázó Zsírosbödön helyére. Ez, aki éppoly indulatos volt, mint amilyen ostoba, már évekkel ezelőtt szemet vetett a Főkomornyik posztjára, és most sem tudta hinni, hogy ilyen szerencse érte! A kereső-i lapal állt a Királyi Hölgyek Pihenőszobájában, és pontosan olyan következtetésre jutott a nyitva hagyott ajtó láttán, mint azt Jenna

remélte. A szökevények felkutatására indult csapat a keskeny ajtónyílás felé rohant, mert mindegyik szerette volna, ha ő lesz az, aki elkapja Esmeralda Hercegnőt, és ezzel elnyeri a Királynő kegyét, de a legmohóbb - és a leggonoszabb - az új Főkomornyik volt. Karmolva és rugdosva igyekezett a csoport élére, és végül is ő jutott ki elsőként az ajtón. De rövidesen a többiek is ott szaladtak a nyomában a Hosszú Sétányon, és akivel csak találkoztak, mindenkitől kiáltva kérdezgették, nem „látta-e a szerencsétlen, megtévesztett Hercegnőt"? Hogy kedvére tegyenek a félelmetes új Főkomornyiknak és cimboráinak, sok ember szolgált teljességgel légből kapott információkkal a Hercegnőről, és ezzel egészen rossz irányba terelték az üldözőket. *** Ekkor már Jenna, Szeptimusz, Hugó és Sir Hereward ott álltak a mólónál, amelyhez a Királyi Bárka volt kikötve. E csónakon biztonságban hajózhatunk! - jelentette ki Sir Hereward. - Szép, tiszta éjszakánk van, a víz folyása nyugodt és csöndes. Szeptimusz szemügyre vette a Királyi Bárkát, és füttyentett a foga közt. Ezt az idegesítő szokást Pásthi Marcellusztól tanulta el, akaratlanul. Nem gondoljátok, hogy ebben elég feltűnőek leszünk? - kérdezte. Sir Hereward nem a bárkára gondolt! Hanem a dingire, arra a kis evezős csónakra ott! - Jenna Sir Hereward felé mutatott. A kísértet ott lebegett egy apró, bár ugyancsak pompázatos színekkel kifestett kis csónak fölött, amely a Királyi Bárka mögé volt kötve, és arra használták, hogy a partról a hajóra vagy a hajóról a partra szállítsák az utasokat, amikor a bárka nem tudott kikötni. Ebben a pillanatban a telihold előúszott egy felhő mögül, és vakító, fehér fénnyel árasztotta el a zúzmarás gyepet. A menekülők úgy érezték, mintha valaki bekapcsolt volna egy fényszórót, és egyenesen rájuk irányította volna. Sir Hereward nagyon is jól tudta, milyen veszedelmes dolog a telihold. Belőle is úgy lett kísértet, hogy egy igen rossz pillanatban, teliholdnál került egy jól célzó íjász nyílvesszejének az útjába. A kísértet ezekkel a szavakkal lebbent a csónakból a partra: - Még fölfedeznek bennünket! Igyekezzünk rohanvást, s rejtőzzünk el a nyári lakban! Egyik nagy cédrus árnyékából a másikba szökkenve Sir Hereward a Palota nyári lakja felé terelgette a kis társaságot. Ugyanaz az aranyozott tetejű, nyolcszög alakú épület volt az, amelyet Jenna jól ismert a saját Idejéből. A nyári lak takarásába húzódva Jenna figyelte, amint a Palota ablakai sorra megvilágosodnak, ahogy az összezavarodott üldözők egyik szobából a másikba hatoltak be, és mindenütt egy-egy égő gyertyát hagytak annak jeléül, hogy ott már jártak. Hirtelen, jól hallható csattanással, kivágódtak a Bálterem nagy ablakai, és az új Főkomornyik kilépett a teraszra. Bosszúságában, hogy eredménytelenül kutatták át a Palotát, faképnél hagyta civakodó társait, és visszatért a Hölgyek Pihenőszobájába, hogy alaposabban körülnézzen. Ezúttal fölfedezte, hogy az ablak nincs bereteszelve, vagyis a zsákmány éppen az ellenkező irányba menekült, mint hitték. A fagyos, éjszakai levegő elvitte Jennáék felé parancsoló, fölényes hangját, amint a válogatottan kemény, durva fickókból álló, új csapatnak utasításokat adott: Hárman alkossatok egy-egy csoportot! Ember, talán gyengeelméjű vagy? Szavamra, az vagy! Bolond, azt mondtam, hármasával! Hiszen csak gyermekek, egy felnőtt ember is elég lenne, hogy elbánjon velük! A szolgálattévő fiúkkal bánjatok tetszésetek szerint, ők nem számítanak, de Esmeraldát épségben kell visszaadnunk gyermeke után sóvárgó anyjának! Mármost ti hárman eridjetek a Nagykapuhoz, ti az istállókhoz, ti pedig, bolondok, szaporán szedjétek azt a lúdtalpas lábatokat, és igyekezzetek a folyóhoz! Ne késlekedjetek, induljatok! Miközben Jenna, Szeptimusz és Hugó lekuporodtak a nyári lak mögé, fölhangzott a lúdtalpas üldöző csoport ordítása: Idesüss! Ez itt a lábnyomuk a fagyos fűben! Szavamra, elkaptuk őket! A markunkban vannak! A háromtagú csapat, nyomában a Főkomornyikkal, végig-robajlott a gyepen, és feléjük közeledett. Szeptimusz dühödten rángatta a nyári lak ajtaját, de zárva volt. Betörök egy ablakot, Jen! - mondta végül, és bebugyolálta az öklét a fehér damasztszalvétába, amellyel a narancs-szószos korsó volt letakarva. Ne, Szép! - sziszegte Jenna. - Meghallják! Különben is, ha meglátják a törött ablakot, tudni fogják, hogy odabenn vagyunk! Ha megengeded, ifjú barátom! - szólalt meg Sir Hereward, akit még mindig hevített a büszkeség, hogy korábban sikerült kinyitnia Jenna hálószobájának ajtaját. A lovag kezét a zárra helyezte. Szorongva várakoztak, és közben hallották, ahogy az üldözők megérkeznek a Királyi Bárkához. Kérlek, siess! - suttogta Jenna sürgetően. Az erőm már nem a régi - mondta zavartan Sir Hereward. - Ez a zár nem egykönnyen hajlandó megmoccanni! Sir Hereward, hadd próbáljak meg valamit! - kérte Jenna. Bárcsak jobban figyeltem volna arra, amit Dzsinn Dzsenni hablatyolt, gondolta, miközben előhúzta az övéből a Királynő Szobájának kulcsát. Dermedt,

reszkető ujjainak azonban csak annyi hasznát vette, mintha egy csomag mélyhűtött virsli lett volna. Ügyetlenül tapogatta és végül leejtette a kulcsot. Most ott feküdt a zúzmarás füvön, aranyas smaragdfényben villódzott a holdsütésben. Szeptimusz fölkapta, belelökte a zárba, és elfordította: a következő pillanatban mindnyájan bezúdultak a nyári lakba. Szeptimusz bezárta maguk mögött az ajtót, és most ott álltak, és fülelték, ahogy a rohanó lépések közelednek a cédrussor felől. A tompa puffanásoktól megrázkódott alattuk a föld. Hirtelen Hugó keményen megragadta Szeptimusz karját. A sötétségben egy zöld szempár csillant meg, és hosszú, mély morgás hangja töltötte be a nyári lakot. Ullr? - suttogta Jenna a sötétségben. De aztán eszébe jutott, hogy hol van, hogyan is lehetne Ullr? Ekkor a sötétben felhangzott egy ismerős hang. Nyugalom, Ullr! Nyugalom! - zihálta Snorri. Csakhogy Ullr csöppet sem volt nyugodt. A nagymacskát fölzaklatták ennek .1 másik Időnek a furcsa illatai és hangjai, megriasztotta egy éjszakai konyhalány sikítása, és nekiiramodott a folyosók és átjárok labirintusának. Snorri, nagy megkönnyebbülésére, végre utolérte. Most, hogy megnyugtassa, a morgó párduc nyakát simogatta, amelyen égnek meredt a szőr. Minden rendben van, Szép! - suttogta Jenna. - Ez csak Snorri és az Éjszakai Ullr. Szeptimusz egy szót sem értett abból, amit Jenna mondott, de ha Jennát nem nyugtalanítja egy morgó párduc, gondolta, hát akkor őt sem fogja. Volt más dolog is éppen elég, ami miatt nyugtalankodhatott, például az új Főkomornyik harsány hangja, amint izgatottan azt kiáltja: Tisztán látom a nyomokat! A zsákmány a Királynő nyári lakjában vár ránk, emberek! Hallották, amint valaki hevesen megrángatja a kilincset, aztán felkiált: Ez zárva van, Főkomornyik uram! Hát akkor törjétek be, ti Málészájú Kétbalkezes Szerencsétlenek! Törjétek be! Hatalmas reccsenés hallatszott, ahogy az üldözők nekirontottak a vékony faajtónak, és a nyári lak megrázkódott. Sir Hereward kirántotta a kardját, az ajtó felé sújtott vele, és így kiáltott: Ne féljetek, nem fognak áthatolni! Jenna halálra rémülve pillantott Szeptimuszra. A Főkomornyik és társai észre sem fogják venni Sir Herewardot: úgy Áthatolnak rajta, mintha ott sem lenne. El tudunk menekülni innét a konyhákba - mondta Snorri gyorsan -, de követnének bennünket. Van egy ötletem! Jenna, kérlek, add ide a köpenyedet! Jenna máskor kétszer is meggondolta volna, megváljon-e gyönyörű köpönyegétől, de most, hogy az üldözők újabb csapást mértek az ajtóra, és a vékony falemez repedezni kezdett, letépte magáról a köpönyegét, és Snorri kezébe nyomta. Jenna szíve majd meghasadt, amikor látta, hogy Snorri kettészakítja a köpönyegét, lehajítja és jól megtapossa a nyári lak földjének sarában, aztán Ullr felé nyújtja, mondván: Fogd, Ullr! A párduc a szájába vette Jenna szétszaggatott köpönyegét, és nagy, fehér metszőfogai közé szorította. Ullr, itt maradsz! Őrködsz! - Ullr engedelmeskedett. A párduc odaállt az ajtóhoz, zöld szeme vadul villogott, ahogy egy újabb csapás nyomán az ajtó száraz fája szilánkok záporával szórta teli széles, izmos hátát. Gyertek! - suttogta Snorri, és intett Jennának, Szeptimusznak, Hugónak és Sir Herewardnak. - Gyertek utánam! Snorri eltűnt a félhomályban, de azért jól látták, merre megy, mert a holdfény megcsillant világosszőke haján, és a nyomába szegődtek. Rövidesen egy meredek, kő csigalép¬csőn botorkáltak lefelé. Menekülés közben hallották, ahogy a nyári lak ajtaja végül beroskad a csapások súlya alatt. Aztán hallották Ullr fenyegető morgását, majd a Málészájú Kétbalkezes Szerencsétlenség rémült sikolyát, aki szerencsétlenségére elsőként hatolt be az ajtón. - Takarodj vissza! Befelé! - hangzott a Főkomornyik harsány hangja. - Nem, nem! Könyörgök, uram! Életemre esküszöm, nem merek' Akkor, bolond, csakugyan nagy bajban vagy, mert nem marad életed, amire esküdözzél, hacsak be nem mégy azonnal, és ki nem hozod a Hercegnőt! Nem, nem, uram, esedezem! Állj félre, bolond! Majd én megmutatom neked, milyennek kell lennie egy férfinak. Ebben a pillanatban olyan iszonyú morgás hangzott fel, amilyet még soha senki - még Snorri sem - hallott soha Ullrtól. A hang végigvisszhangzott a szűk lépcsőházon, és a gyerekek hátán végigfutott a hideg. Rémült ordítás hasította át a levegőt, aztán rohanó léptek zaját hallották a fejük felett, amint az üldözők futva menekültek, magára hagyva a Főkomornyikot, mutassa meg ő egymaga az Éjszakai Ullrnak, milyennek kell lennie egy férfinak. Az üldözők csapata egymás hegyén-hátán zúdult be a Bálterembe, és az a néhány vendég, aki még ott maradt, hogy elfogyassza a saját - és az asztalszomszédai - kiskacsáját, meghallgathatta a szörnyű történetet, hogyan falta föl Esmeralda Hercegnőt elevenen egy Fekete Bestia. Azt senki sem tudta, milyen sorsra jutott az új Főkomornyik, de valamennyien a legrosszabbtól tartottak (vagy a legrosszabban reménykedtek - mert úgy vélekedtek, ez lenne a legjobb csattanója ennek a történetnek...)

*** Miközben az Éjszakai Ullr a nyári lakot őrizte, és vélhetőleg fölfalta a Főkomornyikot (bár ebbe egyikük sem akart belegondolni), Szeptimusz, Jenna, Hugó és Snorri leértek a csigalépcső aljára, és egyenesen nekiütköztek valakinek. Nik! - kiáltott föl Szeptimusz döbbenten.

Szeptimusz hangjának hallatára Nicko kis híján leejtette a gyertyáját. Arcán meglepett kifejezés suhant át, ahogy észrevette azokat az apró változásokat Szeptimuszon, amelyeket az idegen Idő fogságában töltött százhatvankilenc nap idézett elő rajta, de aztán felderült, mert látta, hogy a kócos hajzat és a lesoványodott és kissé megnyúlt alak ellenére azért ez mégiscsak a régi Szeptimusz. Mi több, mögötte ott jön Jenna is! - Gyorsan, gyertek! - mondta Snorri. - Rövidesen új embereket küldenek, hogy megküzdjenek Ullrral. A végtelenségig nem fogja tudni feltartóztatni őket. Mennünk kell! Snorri elvette a gyertyát Nickótól, és nagy, céltudatos léptekkel megindult. A többiek követték Snorrit és gyertyája hunyorgó fényét végig az alagsori konyhák előtt vezető folyosón, amelyen most nem járt egy lélek sem, kivéve három holtfáradt szolgálólányt, akik éppen most tűntek el a messzeségben. A konyhák mindenütt a lakoma ismerős, Jenna és Szeptimusz számára visszataszító szagát árasztották. Körülnéztek, nem leselkedik-e rájuk valami kíváncsi szolga, aztán továbbosontak. Szerencséjük volt, ez volt az a néhány nyugodt óra, amikor a Palota pékjének kivételével senki nem dolgozott a konyhákban, és a pék is biztonságos távolságban a felső szinten. Jenna tudta, merre tartanak. Nem messze előttük már látta a beugrót, amely a Kukta Ruhásszekrényét rejtette. Megszorította Szeptimusz karját, és azt suttogta: - Nemsokára otthon leszünk, Szep. Hát nem nagyszerű? De hogyan? - kérdezte Szeptimusz csodálkozva. Hátuk mögött Nicko magasra tartotta a gyertyát, és árnyékuk rávetült a régi ruhásszekrényre. Hát így! - mondta Nicko. - Nem ismered meg? Megismerni? Micsodát? Hát azt a helyet, ahol átjöttél, te gügye! Szeptimusz a fejét rázta. De hát én nem itt jöttem át! Én az Alkimisták Csarnokába érkeztem. Nicko nem értette, miért ilyen szőrszálhasogató Szeptimusz. Oh, az nem számít, Szep! Most menjünk vissza errefelé, rendben? Csak az számít, hogy hazajussunk. Szeptimusz nem felelt. Nem értette, hogy a csudába jut¬hatna haza egy öreg szekrényen keresztül. A „hazajutni" szó hallatán Hugó szipogni kezdett. Szeptimusz lekuporodott a kisfiú mellé. Mi a baj, Hugó? - kérdezte. Hugó megdörzsölte fáradt, fájó szemét. Én... haza akarok menni! - motyogta. - Ott van Sally! Sally? A kutyám. Sally. Rendben van, Hugó! Ne aggódj! Én hazaviszlek. Szep! - kiáltott föl Jenna rémülten. - Azt nem lehet! Neked velünk kell jönnöd! Most mindjárt! Át kell jutnunk, mielőtt valaki elkap bennünket. De Jen... nem hagyhatjuk itt Hugót egyszerűen faképnél! Sir Hereward udvariasan köhentett. Jenna Hercegnő, remélem, megengeded nekem, hogy visszakísérjem a fiúcskát a szüleihez. Oh, Sir Hereward! - sóhajtott fel megkönnyebbülten I' mű. - Megtennéd? A lovag bólintott. Megtiszteltetésnek fogom tekinteni, Jenna Hercegnő! A lovag odanyújtotta rozsdás páncélkesztyűbe bújtatott kezét Hugónak, aki megragadta, és szorosan fogta az üres levegőt. Most elbúcsúzom, szépséges Hercegnő! - mondta Sir Hereward, és mélyen meghajolt. - Élj boldogul! Félek, mi már nem látjuk többé egymást! Oh, de igen, Sir Hereward! Még ma este találkozunk, és mindent elmesélek neked! - vigyorodott el Jenna. Remélem nem, Hercegnő, mert úgy vélem, ma este nem lennél itt biztonságban. Engedd meg, hogy Gyors Távozást és Mielőbbi Hazatérést kívánjak neked és bátor kísérőidnek! Jöjj, Hugó! - Azzal a kísértet kisétált az ajtón, Hugó ott trappolt mellette. Ég veled, Hugó! - szólt utána Szeptimusz. Ég veled, Varázslóinas! - Hugó hátranézett és mosolygott. - Meglehet, hogy holnap ismét találkozunk! Bizony, az meglehet, gondolta Szeptimusz komoran. Gyere már, Szép! - szólt rá Jenna türelmetlenül, és rángatni kezdte a szekrény felé. Snorri előhúzott egy ezüstsípot a zsebéből és az ajkához Illesztette. Megfújta, de nem jött ki rajta hang. Ez Ullrnak szól! - magyarázta. - Mindjárt jön! - Kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját. Látod - mondta

Szeptimusznak -, itt is van egy Tükör, a kabátok mögött! - Félretolt egy sor durva, szürke gyapjúból készüli kabátot, és mögöttük felbukkant a Tükör poros aranykerete. - Itt van! - mondta izgatottan Szeptimusznak. Hol? - kérdezte Szeptimusz. A folyosón fölhangzottak Ullr léptei, a szekrény előtt ácsorgó négy alak felé közeledett. Ott! - mondta Jenna bosszúsan. Vajon miért olyan lassú felfogású ma Szeptimusz? Az ott csak egy üres keret, Jen! - mondta Szeptimusz. - Csak egy buta, üres keret! - Dühösen belerúgott. - Nincs itt semmiféle Tükör! Nem! Az nem lehet! - Jenna odanyúlt, hogy megtapintsa a Tükröt, és látta, hogy Szeptimusznak igaza van. A keret üres volt, nyoma sem volt már benne semmiféle Tükörnek. Úgy látom, mindnyájan itt ragadtunk ezen a borzalmas helyen! - mondta Szeptimusz komoran.

Alig fértek a kis csónakban. Az Éjszakai Ullr ott állt az orrban, zöld szeme világított a sötétben. Mellette ott kuporgott Snorri. Középütt Nicko ült, és kitartóan evezett ár ellen, hogy minél távolabb kerüljenek a Palotától. Jenna és Szeptimusz összebújtak a csónak farában, vacogtak a vízről felszálló, jeges hidegtől, és időnként lesöpörték magukról az égből hullongó kövér, lusta hópelyheket. Valamennyien választottak maguknak egyet a Kukta kabátjai közül, de a hideg levegő könnyedén áthatolt az olcsó, vékony szöveten, meri a Palota kuktáit nem fizették elég jól ahhoz, hogy rendes téli kabátot vásároljanak maguknak. Az Alkímia és Medicina Nagycsarnoka felé igyekeztek. Szeptimusz tudta, ez az egyetlen esélyük, hogy visszatérjenek a saját Idejükbe, de nem táplált túl nagy reményeket a sikert illetően. Nem volt jókedvében. Nem lesz könnyű! - mondta a többieknek. - Csak Marcellusznak van Kulcsa a Nagy Időkapuhoz. Na és? Mindössze annyit kell tennünk, hogy lesben állunk a Nagycsarnokban, és amikor bejön, rávetjük magunkat -- mondta Nicko könnyedén. - Négyen vagyunk egy ellen, biztos, hogy mi maradunk felül. Megfeledkeztél a hét írnokról - mondta Szeptimusz. Nem, Szép, te feledkeztél meg róluk! Eddig egy szóval sem említetted a hét írnokot. Na jó, szóval akkor négyen vagyunk nyolc ellen... - Nicko felsóhajtott. - Mindegy, amúgy sincsen más választásunk. Különben örökre itt ragadunk. Ne feledkezz meg Ullról sem! - mormolta Snorri. - Ha még napkelte előtt odaérünk... Nicko megpróbált még gyorsabban evezni. Ha őt kérdezik, gondolta, hát sokkal szívesebben harcol egy párduccal az oldalán, mint egy girhes vörös macskával. Jenna visszafordult, és még egy pillantást vetett a Palotára, amely gyorsan zsugorodott mögöttük. Az üldözők már az egész Palotát átkutatták, persze minden eredmény nélkül, és most már minden egyes szobában gyertya égett. A hosszú, alacsony sárga kőépület ablakai fényesen ragyogtak, előtte a széles gyepet frissen hullott hó borította, olyan volt, mint egy ropogósra keményített fehér szakácskötény. Jenna hiába tudta, hogy Etheldredda Királynő is ott van valahol a falak között, mégis önkéntelenül arra gondolt, milyen nagyszerű látvány is a Palota, amikor csak úgy forr benne az élet, és elhatározta, hogy ha valami csoda folytán mégiscsak visszakerül a saját Idejébe, ő is ki fogja világíttatni az összes szobát, hogy megünnepelje a visszatérésüket. Jenna fölnézett Esmeralda - és saját - szobájának ablakára. Örülök, hogy Esmeralda elmenekült - mondta. Én is - felelte Szeptimusz. Jenna elámult. Te ismered Esmeraldát? - kérdezte. Szeptimusz bólintott. Hajszál híján elkapták. Marcellusz a Királynő Útján vitte magával, de a Főkomornyik majdnem elcsípte őket. Akkor, és ez a történet legjobb része, Marcellusz beledobta Esmeralda köpönyegét a folyóba, pontosan a Palota fölött, amikor éppen jött a dagály, és gondoskodott róla hogy valamelyik inas kihalássza. Mindenki azt hitte, hogy Esmeralda belefulladt a folyóba, és Etheldreddával madarat lehetett volna fogatni, mert Marcellusz szerint úgy tervezte, hogy ő maga löki bele Esmeraldát a Fekete Folyó feneketlen örvényébe. Marcellusz vitte magával? Marcellusz? - kérdezte Jenna hitetlenkedve. Hát végtére is a bátyja! Esmeralda egy darabig ott lakott nála, és igazán kedves volt hozzám. Senki más nem állt szóba velem, mert féltékenyek voltak rám, hogy én vagyok a Varázslóinas, ők meg csak írnokok. Jennának hirtelen eszébe villant a napló. - Szóval az új Varázslóinas... te voltál? Szeptimusz bólintott. Feljebb húzta magán a Palotaszolgák libériáját, és megmutatta Jennának, hogy alatta az Alkimisták fekete, vörös és arany köntösét viseli. - Látod? Ilyet viselnek az Alkimisták Varázslóinasai! Nicko egy újabb evezőcsapással befordult a következő kanyarba, és a Palota eltűnt szem elől. Most a Vártól keletre fekvő, rég elfeledett hajójavító műhely felé közeledtek. A folyó itt mélyebb volt, mint amihez Nicko hozzászokott a maga Idejében, ráadásul feltámadt a szél is, és az áramlat gyorsan, erősen sodorta őket. A kis csónak sebesen elsuhant több tucat magas hajó mellett, amelyek télire a part mentén horgonyoztak le. A szél kísértetiesen zümmögött a vitorlák között, amitől a Királyi Csónak utasainak hátán végigfutott a hideg, a kötélzet bonyolult fonadékára hosszú jégcsapok nőttek és úgy csillogtak a holdvilágban, mint valami hatalmas, ezüstös pókháló, de a kis társaságot ez a látvány sem igazán melegítette fel.

Messze megyünk még, Szép? - kérdezte Nicko. Lélegzete gyors, meleg párafelhőkben tört ki ajka közül a fagyos levegőbe. Nicko lesöpörte a szempilláján fennakadt hópelyheket. Már nem lehetünk messze - mondta Szeptimusz, és a szeméthalmokat nézegette, meg az állványzatok hatalmas tornyait, amelyek a folyóparton emelkedtek. Ha még soha nem jártál odalenn ezen a Föld Alatti Folyón, honnét tudod, hogy merre van? - kérdezte Jenna vacogó foggal. A Föld Alatti Folyó az Alkimisták Boltívénél tör ki a szabadba, Jen. Van egy térkép a falon, amelyik megmutatja, merre halad. Órákat töltöttem azzal, hogy azt a térképet nézegettem. És van egy arany Alkimista jel a boltív fölött, arról lehet megismerni. Egy kör, és benne egy pont, amely a Földet jelképezi, ahogy a Nap körül forog. Körülötte pedig hét csillag látható. Az Alkimisták kedvelik a hetes számot... sajnos! - Szeptimusz mélyet sóhajtott. Oh, ne szomorkodj már, Szép! - vigasztalta Jenna. - Most legalább mindnyájan együtt vagyunk a bajban! Miközben Nicko evezett, valamennyien a folyót szegélyező falat bámulták, remélve, hogy meglátják valahol az Alkimisták jelét. De semmi mást nem láttak, csak köveket, állványokat és a félig kész épületeket, amelyek felnyúltak a felhős, éjszakai égbe. Jenna, Nicko és Szeptimusz egymás után döbbentek rá, mit is látnak. Most építik a Toldalékot - mondta Jenna nagyon csöndesen. Tudom - mondta Nicko. - Elég hátborzongató... Mi még csak meg sem születtünk - mondta Jenna. Sőt még Anyu meg Apu sem. Szédül a fejem, ha bele¬gondolok. Szeptimusz felsóhajtott. Ne is próbálj belegondolni, Nik! Ha megpróbálja az ember, úgy érzi, mindjárt megőrül! Snorri nem vett részt a beszélgetésben. A Toldalék az ő számára semmit nem jelentett, a Várat pedig semmivel sem találta furcsábbnak ebben az Időben, mint a sajátjában. Ráadásul Snorri olyan vidéken nőtt fel, ahol az emberek többla, hogy az Idő lehet néha hosszú, néha rövid, haladhat előre vagy hátrafelé, ahol Szellemek jöttekmentek, és bármi megtörténhetett. így hát csak ült csöndben és figyelte a falat, nem látja-e rajta valahol az Alkimisták jelét. Sss! fogta hírtelen suttogóra a hangját Nicko. - Egy csónak |ön mögöttünk! Jenna és Szeptimusz hátranéztek. Nickónak igaza volt. Ha nagyon figyeltek, hallhatták, ahogy a víz megcsobban a kis csónak evezőcsapásaitól. A folyó egy hangot sodort feléjük. Gyorsabban, emberek! Egy shillinget és egy remek köpönyeget kap mindenki, ha elkapjuk őket. Gyorsabban! Nicko! - suttogta Jenna. - Nicko - siess! De Nicko már fáradni kezdett. Megpróbált még gyorsabban evezni, de hiába, nem bírt. Jenna és Szeptimusz tehetetlenül figyelték, amint az üldözőik egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzájuk, míg a végén már a négy nagydarab férfi alakját is tisztán látták, ahogy ott kuporogtak a veszedelmesen imbolygó, hosszú, keskeny csónakban. A két csónak között gyorsan fogyott a távolság. Snorri nem figyelt az üldözőkre, hanem tekintetével továbbra is a Toldalék kezdeményei alatt húzódó falat pásztázta. Hirtelen megszólalt: Azt hiszem, ott az a jel, amit kerestek! Hol? - kérdezte Nicko. Ott, Nicko! - felelte Snorri. Örömet okozott neki, hogy kimondhatta Nicko nevét. - Nézd csak, ott, a fölött a sötét boltív fölött, ahol az áramlat beletorkollik a folyóba. A fal alatt, amelyiken az a két ablak van! Remek! - mondta Nicko. Gyorsan megfordult, összeszedte maradék erejét, és villámsebesen beevezett a sötét boltív alá. Ott megállt, és levegő után kapkodott. A mögöttük haladó csónak zaja egyre közelebbről hallatszott, de Nicko nem merte újra kezdeni az evezést, mert félt, hogy a zaj elárulja őket. Mindnyájan visszafojtott lélegzettel meredtek a sötétségben a keskeny nyílásra, amelyen át kiláttak az üres, holdsütötte folyóra. Üldözőik olyan villámsebesen haladtak el mellettük, hogy ha valamelyikük éppen akkor pislantott volna egyet, nem is látta volna őket. Elmentek! - lehelte Jenna, és megkönnyebbülten visszahanyatlott a csónak padjára. Nicko kelletlenül újra megragadta az evezőket. Tudta, hogy most egy darabig a Föld alatt kell haladniuk, és ez nem tette éppenséggel boldoggá. Megpróbált nem venni tudomást a belsejében elhatalmasodó rettegésről, és elkezdett befelé evezni a sötétségbe. Az a tábla, amin az a jel volt, pontosan ugyanolyan, mint az, amelyik a Sárkányház fölött van, csak nem olyan kopott - jegyezte meg Jenna. Minden, ami a Vár alatt van, vagy a falakban, a régi Alkimisták műve, Jen! - magyarázta Szeptimusz. A fiú arca kísérteties fényben fürdött, ahogy alulról megvilágította a Sárkánygyűrűje. Még a Sárkányház is? - kérdezte Jenna. Különösen a Sárkányház! Jenna Szeptimuszra pillantott. A fiú nem viszonozta a pillantását, hanem mereven előrebámult a sötétségbe.

Távolinak és lehangoltnak tűnt, és sokkal, de sokkal idősebbnek, mint az a bizonyos plusz százhatvankilenc nap. Jenna egy pillanatra megrémült: lehet, hogy Szeptimusz valaki egészen mássá változott, amíg távol volt? Sok mindent tudsz, amit azelőtt nem tudtál, igaz, Szép? mondta inkább, semmint kérdezte. Szeptimusz felsóhajtott. Aha mondta. Nicko gyűlölte a Föld Alatti Folyót. Kezdjük azon, hogy a víznek fura szaga volt: penészes és avas, mintha csak nemrégiben pusztult volna belé valami élőlény, és mindenféle dolgok - puha, síkos dolgok - úszkáltak benne. Nicko érezte, amint az evezője vége hozzájuk ér. Az alagútban széltében csak annyi hely volt, hogy épp csak hogy kinyújthatta az evezőit, és az élük minden csapásnál végigkarcolta a falat, ráadásul néhányszor el is akasztotta a csónakot. Nicko kénytelen volt mélyebben behúzni az evezők végét a csónakba, és ügyetlenül, akadozva evezni, nehogy egymásba ütközzenek. Az evezés okozta bosszúságot még csak kibírta valahogy Nicko, azt a tudatot azonban, hogy egyre mélyebben hatol a Föld alá, alig bírta elviselni. Úgy érezte, minden egyes evezőcsapással jobban szorongatja a torkát a vakrémület. Jeges víz csöpögött a boltozatos alagút mennyezetéről, és Nicko tudta, hogy ez a mennyezet mindössze karnyújtásnyira van a feje fölött. Az egész alagútban nem volt más fény, csak Szeptimusz Sárkánygyűrűjéből áradó, tompa sárga világosság. Nicko, valahányszor meghúzta az evezőt, mindig azt képzelte, hogy a falak éppen most zárulnak össze körülötte. Ha nem ül ott mögötte Snorri, talán el is hajítja az evezőt és felordít: „Vigyetek ki innét!" Nicko lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, hogy a nyílt tengeren evez, hiszen itt úgysem számított, látja-e, merre megy a csónak, vagy sem, itt csak egyetlen irányban lehetett haladni. Úgy húsz perccel később - bár ez a húsz perc számára leg¬alább húsz órának tűnt -, Nicko érezte, hogy rövidesen sem a nyílt tenger, sem a mögötte kuporgó Snorri gondolata nem lesz képes többé megakadályozni, hogy elhatalmasodjon rajta a szorongás. Szerencsére ekkor Szeptimusz megszólalt: Megérkeztünk, Nik, itt vagyunk a Föld Alatti Tónál! Most már kinyithatod a szemed! Be sem csuktam - felelte Nicko méltatlankodva. Kinyitotta a szemét és látta, hogy egy tóhoz érkeztek, amely fölé hatalmas, félgömb alakú barlang borult. A tó egyik oldalán hosszú kő rakpart húzódott, amelyet a falra erősített tartókban lobogó mécsesek sora világított meg. A víz tintafekete tükrén narancssárgán villant meg a lángok tükörképe, és Nicko, aki ösztönösen megérezte mindenfajta víz mélységét, tudta, hogy ez a tó nagyonnagyon mély. De Nicko mégsem a vizet bámulta, hanem a tó fölött ívelő, gyönyörű, lazúrkővel kirakott boltozatot. A Sárkányház! - kiáltott föl Jenna. - Pontosan olyan, mint a Sárkányház! Sss! - suttogta Szeptimusz. - Valaki meghallhat bennünket: a víz fölött nagyon terjed a hang. Nicko csöndesen odaevezett a rakparthoz, és egyensúlyban tartotta a csónakot, miközben Ullr hatalmas szökkenéssel kiugrott a partra, és halk puffanással ért földet a sima kövön. Ullrt Snorri követte, aztán Jenna és Szeptimusz. Vé-!',uI Nicko is kiszállt, és elindult, hogy kikösse a csónakot az egyik közeli kikötőcölöphöz, de Szeptimusz utánaszólt. Ne, Nik! Lökd vissza a csónakot az alagútba, ahol nem látja senki, aztán menjünk! Nicko nagyon kelletlenül belökte a csónakot az alagútba, aztán nézte, ahogy elúszik. Fölégettük magunk mögött a hidat, Szép! - mondta. Kernelem, tudod, mit csinálsz!

Az ALKÍMIA ÉS MEDICINA NAGYCSARNOKA Az Alkímia Rakpartjáról három kis boltíves folyosó is nyílt. Szeptimusz kiemelte az egyik mécsest a tartójából. Erre! - suttogta. - Jobb, ha nem ácsorgunk itt sokáig! Jó sokat kell caplatni a Rakparttól a Nagycsarnokig, mert az egyetlen útvonal a Labirintuson keresztül vezet. A Labirintuson?! - kiáltott fel Jenna. - De hát... te tudod az utat, Szép? Sss! - suttogta Szeptimusz. - A Labirintusban az embernek nem kell tudnia az utat, Jen! Az egyszerűen csak odavisz. Neked csak menned kell, amerre vezet, és a végén megtalálod, amit keresel. A bal oldali folyosón fogunk elindulni! Miért, a másik kettő hová vezet? Oh, ha azokon indulsz el, egyenesen belesétálsz a Nagy Tűzgödörbe! - közölte Szeptimusz könnyedén. Oh. Remek... Minden rendben lesz, Jen! - nyugtatgatta Szeptimusz, de Jenna nem úgy festett, mintha sikerült volna megnyugtatni. Szeptimusz odaintette a többieket is. Némán körülvették, mindnyájukat lenyűgözte és megrémítette a Föld Alatti Tó furcsa, síri atmoszférája, és a lazúrkőben visszatükröződő imbolygó, kísérteties kék fény. Menjünk! - mondta Szeptimusz halkan. - Vigyáznunk kell, hogy ne üssünk zajt, és hogy ne veszítsük el egymást! Ebbe az alagútba, amelyiken megyünk, több másik alagút is beletorkollik, és nem lenne jó, ha valaki

meghallana bennünket, és odajönne megnézni, kik vagyunk. Ügyelj a párducodra, Snorri, nehogy elcsavarogjon! És semmiképpen ne engedd meg neki, hogy morogjon! Ha meglát vagy meghall minket valaki, akkor nekünk annyi. Megértettétek? Mindnyájan bólintottak. Ullr zöld szeme fölvillant. Snorri megsimogatta a párducot: Nyugalom, Ullr! Nyugalom! - mondogatta neki. Szeptimusz nyomában beléptek a bolthajtásos folyosóra, és libasorban megindultak. Az Éjszakai Ullr ott ügetett a nyomukban. Nagy, puha mancsa nem ütött semmi zajt, ahogy beosontak a keskeny nyíláson, ám amikor beértek a Labirintusba, a kis társaság halkan fölszisszent döbbenetében. Szeptimusz mécsesének lángjánál nagy kék-arany sávok villantak föl előttük. A Labirintus a padlótól a mennyezetig finoman összeillesztett lazurkövekkel volt kirakva, és a lazúrkő kékje közé arany csíkok vegyültek. Szeptimusz gyors tempót diktált, a többiek pedig követték, sebesen lépdeltek a padló ragyogó kékjén, amelyet imitt-amott arany és sötétzöld csíkok törtek meg. A Labirintus egy darabig fölfelé haladt, aztán jó néhány kanyar után Jenna úgy érezte, hogy most már a középpontja felé haladnak. A lazúrkő mélykékje már-már hipnotikus hatással volt rá, és Jenna azon vette észre magát, hogy elálmosodott, ahogy ködös tekintete tovasiklott a sima falak kékjén. Csak olyankor rezzent föl ebből a transzszerű állapotból, amikor egy-egy sötét, boltív alakú nyílás mellett haladtak el, ami arra utalt, hogy ott egy újabb folyosó indul. Ilyenkor Szeptimusz lelassította lépteit, és hallgatózott, nem hall-e lépteket, de szerencséjük volt: nagyon későre járt már, és még az Alkimista írnokainak is aludniuk kellett néha. Mint egy kicsi, de hűséges birkanyáj, Jenna, Nicko, Snorri és az Éjszakai Ullr követték Szeptimuszt a kék, ködös fényben. Végigmentek a hosszú, lassan kanyargó folyosókon, visszakanyarodtak oda, ahol már korábban is jártak, és most ellenkező irányban haladtak végig ugyanazon a kanyaron, míg végül mindenki, különösen Nicko, beleszédült, és semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy végre újra kijusson a szabad ég alá. És ekkor, éppen abban a pillanatban, amikor Nicko már kezdett végképp kétségbeesni, mert úgy érezte, soha életében nem fog már egyebet látni, csak kék falakat, megérkeztek a Labirintus középpontjába, és beléptek az Alkímia és Medicina Nagycsarnokába. Hű-ha! - füttyentett Nicko. - Ez elképesztő! Szeptimusz már jó ideje nem talált semmi elképesztőt a Nagycsarnokon. Minden áldott nap ott kuporgott a Rózsa Trónján Marcellusz mellett, akinek Naptrónusa az asztalfőn állt a Nagycsarnok közepén elhelyezett asztalnál. Egyik nap pontosan ugyanolyan volt Szeptimusz számára, mint a másik, ugyanolyan közönséges munkanap. De Jennát, Nickót és Snorrit lenyűgözte a Nagycsarnok látványa. Belekáprázott a szemük a nagy csillogásba, ahogy a rengeteg aranyholmi visszaverte Szeptimusz imbolygó mécslángjának fényét. De nem is az apró aranytárgyak ragadták meg a figyelmüket, hanem az a két hatalmas, tömör aranylap, amely a Labirintus bejáratával szemközt illeszkedett a falba: az Idő Nagykapuja. Én ezen a kapun keresztül érkeztem ide - suttogta Szeptimusz, és körülpillantott a Nagycsarnokban, mert attól tartott, hogy az egyik félhomályos sarokban ott lappang valamelyik írnok. A Kapu mindkét oldalán, lazúrkővel kirakott benyílóban, életnagyságú szobor állt, kezében borotvaéles kardot szorongatva. Jenna a Nagykapura meredt. Arra gondolt, amit Szeptimusztól hallott: hogy az ajtószárnyak mögött ott rejtőzik 12 Idő Igaz Tükre, és rettenetes honvágy fogta el a tulajdon Ideje Után, ahol minden megint úgy lenne, ahogy lennie kell: Szeptimusz a Varázslók Tornyában Marciával, Nicko Kövi Márton hajóépítő telepén, fülig merülve a munkába. Ő pedig ott lenne a saját Palotájában, ahol végre megszabadulna legalább az élő Etheldreddától, és a Palota megint az a barátságos hely lenne, ahol Timót és Sára téblábolnak és időnként eltévednek... Meg kell szereznünk azt a Kulcsot, Szép! - mondta. Egyszerűen muszáj! A mindig gyakorlatias Nicko a szakértő hajóépítő szemé¬vel méregette a Kaput. Biztos vagyok benne, hogy ki lehet nyitni valahogyan mondta. - Azok a sarokvasak szerintem nem túl erősek. Ez nem közönséges kapu, Nik! - mondta Szeptimusz. Ezt nem nyitja más, csak Marcellusz Kulcsa! De Nickót nem lehetett meggyőzni. Előrántotta a zsebéből a csavarhúzóját, és beledugta az egyik sarokvasba. A szobrok megmozdultak, és kardjukkal Nicko felé mutattak. Hé ti ott! - tiltakozott Nicko. - Nem kell mindjárt hadonászni! Ullr morogni kezdett. Sss, Ullr! - Snorri megcirógatta Ullr nyakát, és közelebb húzta magához az állatot, de az Éjszakai Ullr narancsszín végű farka úgy felborzolódott, mint egy dühös macskáé, és a nyakán égnek meredt a szőr. Furcsa, hogy a hangok milyen jól terjednek egy Labirintusban! Megtalálják az utat a mindenféle átjárókon keresztül, és olyan tisztán és világosan hallatszanak a középpontban, mintha a beszélő ott állna mellettünk, különösen akkor, ha az illetőnek, aki beszél, olyan átható hangja van, mint egy fogorvos fúrójának... Nem csoda hát, hogy az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában ácsorgó kis társaság minden egyes tagja összerezzent ijedtében, amikor Etheldredda Királynő fülsértő hangja felhangzott a Csarnokban:

MEDICINA

Nem érdekelnek a kifogásaid, Marcellusz! Most azonnal akarom azt a bájitalt! Már elég sokáig várakoztam rá! Ennek a mai éjszakának az volt a legfőbb tanulsága számomra, hogy nem szabad megtűrnöm magam körül a bolondokat, és a te bolondságaidat sem tűröm tovább egy pillanattal sem! Oh, még milyen hosszan tekereg ez az unalmas Labirintus? Addig, ameddig szükséges, Anyám! Marcellusz kétségbeesett hangja tettre sarkallta Szeptimuszt. Jönnek! - suttogta. - Gyorsan, a füstszekrénybe! Meg kell várnunk, amíg Etheldredda elmegy! Szeptimusz fölrántotta egy nagy, falba épített szekrény ajtaját, és elfújta a mécsesét. A sötétségben most már csak Szeptimusz Sárkánygyűrűje világított, miközben mind a négyen bepréselődtek a szekrény rossz szagú belsejébe, és Szeptimusz behúzta maguk után az ajtót. Oh, a csudába is! - motyogta Szeptimusz, miközben gyűrűjének fénye ráesett valamire az egyik polcon a szekrény hátuljában, amit Jenna összetekert, fekete kötélnek nézett. - Elfeledkeztem róla, hogy a kígyó is itt van. Kígyó? - suttogta Jenna. Aha. Semmi baj, nem is olyan nagyon mérges! És mégis, mennyire mérges az a „nem is olyan nagyon mérges", Szép? - kérdezte Nicko. Csak nagy nehezen bírta legyűrni azt a heves vágyat, hogy kilökje az ajtót és kirohanjon a szekrényből. Szeptimusz válaszát már nem hallotta meg senki. Erről Etheldredda Király nő gondoskodott. A füstszekrény ajtaja épp hogy becsukódott mögöttük, amikor Etheldredda hegyes orrú cipőbe bújtatott bal lába átlépte az Alkímia és Medicina Nagycsarnokának küszöbét. Közvetlenül a Királynő mögött belépett Pásthi Marcellusz is, mert egyetlen másodpercre sem akarta az anyját egyedül hagyni a Csarnokban. Marcellusz fáradtnak és ziláltnak tűnt: az egész hosszú éjszakán át a Varázslóinasát kajtatta a Palotában, meg azt a lányt, akiről az anyja váltig állította, hogy ő Esmeralda Hercegnő. Marcellusz még mindig az Alkímia Nagymesterének ünnepi öltözékét visel¬te, amelyet a díszvacsora tiszteletére öltött magára, bár most a köntösön, Marcellusz legnagyobb bánatára, töménytelen narancsszószfolt éktelenkedett. Nyaka körül, mint mindig, most is ott függött az Idő Kapujának Kulcsa. Etheldredda Királynő peckesen, fölszegett fejjel vonult be a terembe, sarkában az Áj-ájjal. Az állat hosszú körmein csattogva ügetett mögötte. Etheldredda szokásos, viszolygó arckifejezésével nézett körül. Szavamra, Marcellusz, neked aztán cifra egy dolgozószobád van! Annyi itt az arany, hogy majd belevakul az ember a nagy csillogásba! Úgy fest ez a helyiség, mint egy üstfoltozó műhelye, ami nem is csoda, mert szerintem éppen ott vásároltad ezt a töméntelen aranyozott vicket-vackot, amelyek ráadásul úgy csörömpölnek, mint egy törött szekér! Pásthi Marcelluszt szemlátomást mélyen sértették anyja gúnyos szavai. Etheldredda Királynő megvetően elhúzta az orrát. Gyönge egy Palánta vagy te, Marcellusz! El is viszem a bájitalomat, még mielőtt erőt vesz rajtad az Ideggyengeség! Nem, Mama! - hallatszott Marcellusz határozott hang¬ja. - Nem viszed innét sehová! De bizony, hogy elviszem, Marcellusz! Vagy talán nem jól látom, hogy ott várakozik rám az üveges szekrénykéjében? Az nem a tiéd, Mama! Úgy vélem, szavaidat nem az Igazság szelleme sugallja, Marcellusz! Már kisgyermekként is gyakorta megpróbálni félrevezetni! Igenis, elviszem a Bájitalt, mégpedig most mindjárt! Etheldredda hangja a szokottnál is fülsértőbben csengett. Az Aj-áj kinyitotta a száját, megmutatta hosszú, éles agyarát és fölvisított, hogy jelezze: a gazdája pártján van. A füst szekrényben Ullr fölvinnyogott, az Aj-áj visítása rettentően sértette érzékeny fülét. És nem tűröm, hogy gúnyolódj rajtam! - szólt rá éles hangon Etheldredda Marcelluszra. Én nem gúnyolódom rajtad, Mama! Az előbb úgy vinnyogtál, mint egy kisbaba! Ugyan, Mama, szó sincs róla! - mondta Marcellusz durcásan. De bizony, hogy vinnyogtál, és én ezt nem fogom tűrni! - csattant föl Etheldredda minden korábbinál élesebb hangon, mire az Áj-áj is újra rákezdte. Ezúttal azonban nem is hagyta abba. Marcellusz bedugta a fülét az ujjával. Az ég szerelmére, Mama! - ordította. - Hallgattasd el azt a nyomorult állatot, vagy megreped a

dobhártyám! Etheldreddának azonban esze ágában sem volt elhallgattatni az Áj-ájt. Az állat felidegesítette Marcelluszt, és ezt ő a maga részéről csak helyeselhette. Az állat úgy nyivákolt, mint egy csapdába esett macska. Ha Marcelluszt zavarta a hangja, Ullr számára egyenesen kibírhatatlan volt. Fájdalmasan felüvöltött, és kitépte magát Snorri szorításából. Mire Etheldredda is felüvöltött halálos rémületében, amikor a füstszekrény ajtaja kivágódott, és kirontott rajta egy párduc: nyakán égnek állt a szőr, karmait kimeresztette, és vadul vicsorgott. Ullr kétségbeesetten észlelte, hogy nemhogy sikerült volna elmenekülnie az elviselhetetlen zaj elől, hanem egyenesen belerohant a kellős közepébe. A párduc láttán ugyanis az Áj-áj felrohant Etheldredda szoknyáján, és most már a párduc fülének magasságában visított tovább. A nagymacska úgy érezte, mintha egy fúró hatolna a fülébe. Kétségbeesetten igyekezett szabadulni a szörnyű hangtól. Keresztülvágtatott a termen, és eltűnt a Labirintusban. Ullr! - kiáltott utána Snorri. Kirontott a szekrényből, és űzőbe vette kedves macskáját. Átrohant a termen, ügyet sem vetve a döbbent Marcelluszra és a rémült Etheldreddára, aztán szorosan Ullr nyomában haladva eltűnt a Labirintusban. Szeptimusz érezte, hogy Nicko izmai megfeszülnek, és tudta, hogy a fivére Snorri után akar rohanni. Megragadta Nickót, mielőtt az megmoccanhatott volna. A füstszekrényben rejtőzködő három gyerek rémült csöndben, mozdulatlanul állt, ahogy az ajtószárny lassan egészen kinyílt, és ők szemtől szemben találták magukat Marcellusszal és Etheldreddával. Szavamra, furcsa lényeket tartasz a szekrényedben, Marcellusz! - szólalt meg Etheldredda még mindig rekedten az előbbi, hosszú sikolytól. - De úgy vélem, Esmeralda Hercegnő eggyel többször játszott bújócskát a kelleténél. Hozd ki onnét azt a gyermeket, Marcellusz! ígérem, többet nem fog háborgatni! Egyáltalán nem háborgatott, Mama! És ha úgy ismerned a leányodat, ahogy egy anyának ismernie kellene, akkor tudnád, hogy ez a gyermek nem Esmeralda! - Marcellusz haragos pillantást vetett az anyjára. bolond vagy! - vágott vissza Etheldredda. - Ha nem Esmeralda) akkor kicsoda? - Tőle kellene megkérdezned, Mama! - Marcellusz fanyarul rámosolygott Szeptimuszra. - Remélem, bőkezűen megfizették szolgálataidat a Palotában? Szeptimusz zavartan megrázta a fejét. Most jertek! - mondta Marcellusz, miközben kiterelte őket a szekrényből. - Ez a fekete kígyó hálóhelye, és ti meg¬zavarjátok az álmát. Ne feledd, Szeptimusz, holnap lefejjük a mérgét, hogy hozzáadjuk a Tinktúrához! Gazfickó! - kiáltotta Etheldredda. - Meg akarod mérgezni tulajdon anyádat! Ahogyan te megmérgezted a tulajdon szegény leánykáidat, Mama? Nem, ami azt illeti, nincs ilyen szándékom. Látván, hogy ezzel nem jut semmire, Etheldredda hangot váltott. Esedezem, nyisd ki a szekrénykét, Marcellusz! - fuvolázta mézes-mázosán, bár ezzel senkit nem sikerült megtévesztenie, a legkevésbé Marcelluszt. - Hadd vegyem közelebbről szemügyre azt a csinos kék Üvegcsét! Már alig várom, hogy láthassam ezt a csodálatos dolgot, az én Legeslegdrágább Fiam alkotását! Csak egy fiad van, Mama! - felelte Marcellusz savanyúan. - így hát elég különös lenne, ha nem ő lenne egyszersmind a legeslegdrágább is, egyéb fiúgyermekek híján. De azt erősen kétlem, hogy akkor is ő állna a legközelebb a szívedhez, ha a vadászkutyáidat is számításba vennénk. Csak nyavalyogsz és nyivákolsz, szokásodhoz híven, Marcellusz! Most pedig, kérlek, mutasd meg nekem azt az Üvegcsét, hadd gyönyörködjem benne! Igazán csinos portéka, és hogy csillog rajta az arany díszítés! Lehet, hogy az oldatban akad némi olvasztott arany, Mama, de az üvegen nincs egy porszemnyi sem! vágott vissza Marcellusz, mert mélyen sértette Etheldredda gúnyos hangja. Etheldredda türelmének vége szakadt. Mint patkány az esőcsatornán, villámgyorsan átiramodott a Csarnokon, és a kezébe kaparintotta az Üvegcsét. Meg fogom inni ezt a bájitalt, Marcellusz, mielőtt még beszennyeznéd a fekete kígyó mérgével! Nem tagadhatod meg tőlem! Ne, Mama! - ordította Marcellusz. Rémülten látta, hogy felbecsülhetetlen értékű Tinktúrája mindjárt eltűnik Etheldredda tátott szájában. - Még nincsen készen! Ki tudja, hogyan hat majd rád! De Etheldreddának meg sem fordult a fejében, hogy éppen most szakítson egy teljes élet gyakorlatával és odafigyeljen a fiára. Hiába intette Marcellusz, ügyet sem vetett rá. A szájába döntötte az Üvegcse ragacsos tartalmát, és undorodó arccal levegő után kapkodott, majd fájdalmában összegörnyedt, és hevesen köhögni és öklendezni kezdett. Sikerült is fölköhögnie az Üvegcse tartalmát a gyomrából, és most a szájában lötyögtette ideoda, amitől a foga olyan lett, mintha kék kátránnyal vonták volna be. Etheldredda elszántan újra lenyelte a folyadékot, felegyenesedett, és a munkapadnak támaszkodott, de olyan sápadt és gyönge volt, mint egy lepedő, amelyet a gondatlan mosónő túl sokáig hagyott a fehérítőben. Az Áj-áj, amely nem tudhatta, milyen hatással van az úrnőjére, felugrott a munkapadra, és kiitta a maradék néhány cseppet az Üvegcséből. Aztán megnyalta az ajkát és hosszú körmével belekotort az Üvegcsébe, hogy a nyálkás anyag Utolsó maradványait is kikaparja. Jenna, Szeptimusz, Nicko és Pásthi Marcellusz döbbenten meredtek rá. Ezt nem kellett volna tenned, Mama! - mondta Marcellusz csöndesen.

Etheldredda kissé megingott, mély lélegzetet vett, aztán visszanyerte a nyugalmát, bár a foga még mindig kék és ragacsos volt. Nem szoktam hozzá, hogy megtagadják a kérésemet, Marcellusz! - mondta, miközben a Tinktúra lassanként felszívódott a vérébe, és eltöltötte a hatalom mámorító érzésével. - Mivelhogy én fogok uralkodni ebben a Várban mindörökké! Ez jogom és kötelességem! Soha egyetlen más Királynő sem foglalja el majd helyemet! - Ne feledkezz meg a lányodról, Esmeraldáról, Mama! - mormolta Marcellusz. - Mivelhogy ő fogja majd elfoglalni a helyedet, amikor Eljön az Ideje! Etheldredda gyilkos pillantást vetett Jennára. Esmeralda soha nem kapja meg a koronámat! - jelentette ki. - Soha, soha, de soha! A befejezetlen Tinktúra ereje eltöltötte az egész testét, és Etheldredda legyőzhetetlennek érezte magát. A Csarnok hullámozni kezdett vele, az affektált beszédű fia egyre kisebbre zsugorodott, az az unalmas Esmeralda pedig jóformán nem is volt már egyéb, csak egy megkezdett feladat, amelyet rövidesen befejez majd. Jenna szinte megbűvölten bámulta kísérteties ük-ük-ük (és még néhányszor ük)-ükanyja kék fogát és kimeredt szemét, ezért nem reagált elég gyorsan, amikor Etheldredda keze hirtelen előkígyózott és megragadta a karját. Eressz el! - kiáltotta Jenna, és megpróbálta kirángat¬ni magát a harapófogóból, de mindössze annyit ért el, hogy még jobban megfájdult a karja. Az Áj-áj elhajította az Üvegcsét, felszaladt Etheldredda szoknyáján, és kígyószerű farkát Jenna nyaka köré csavarta, egyszer, kétszer, háromszor, míg végül Jenna már alig bírt lélegezni. Szeptimusz és Nicko odarohant, hogy segítsen Jennának, de Etheldredda úgy rázta le őket magáról, mint két tolakodó legyet. Miközben Etheldredda és az Áj-áj eltűntek a Labirintusban, maguk után vonszolva Jennát. Marcellusz térdre roskadt a Tinktúrája elveszítése feletti bánatában, és észre sem vette, hogy Szeptimusz és Nicko feltápászkodnak és Jenna után rohannak a Labirintusba. - Utolérjük, Nik! - kiáltotta Szeptimusz. - Nem juthatott még messzire! Ott lesz a következő kanyarban! De Jenna nem volt ott. Nicko és Szeptimusz lélekszakadva rohantak körbe-körbe a Labirintus folyosóinak végeérhetetlen, kék ködében, de nem láttak sehol egy lelket sem. - Most szépen eljössz a mamáddal, - Esmeralda! – kiáltotta Etheldredda Királynő, miközben berángatta Jennát a Labirintusból egy szűk, kivilágítatlan folyosóba. - Bizony eljössz, mert ezt a kis kirándulást nem halaszthatjuk tovább, ugye tudod? Mivel az Áj-áj farka olyan szorosan tekeredett a nyakára, hogy alig bírt lélegezni, Jenna nem tudott szabadulni Etheldredda szorításából. A Királynő egyre mélyebbre és mélyebbre rángatta a folyosó sötétjébe. A padló síkos volt, Jenna lába meg-megcsúszott rajta. Hideg szél fújt az alagúton keresztül, magával hozta a folyó nedves szagát. Mivel a Bájitaltól feltüzelt Királynő vadul rángatta, ráadásul a folyosó erősen lejtett, és vékony jégréteg borította, Jenna úgy siklott Etheldredda nyomában, mintha korcsolyázna. Etheldreddát, úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a sötétség. A Királynő ismerte az utat - gyakran használta ezt a folyosót hogy váratlanul rajtaüssön a fián -, és most olyan sebességgel száguldott végig rajta, mint egy korcsolyával felszerelt gyorsfutár. Tizenöt perc telt el így, bár a kislány számára egy örökkévalóságnak tűnt, amikor Jennának hirtelen úgy rémlett, mintha a sápadt holdfényt - vagy talán a hajnal első sugarát - látná megcsillanni az alagút jeges földjén, kissé távolabb pedig az éjszakai folyó feketeségét. Néhány pillanattal később Jenna, Etheldredda és az Áj-áj már odakinn voltak a szabad levegőn, egy kis kikötőmólón néhány száz lábnyival a Déli Kapu fölött. A folyó gyorsan, sötéten és jéghidegen rohant mellettük. Jenna hátrébbhúzódott a víztől. A móló jeges és csúszós volt, és Jenna pontosan tudta, hogy Etheldredda csak az alkalmas pillanatot várja, hogy a vízbe lökhesse. - Most már biztonságban vagy, Esmeralda! - sziszegte a Királynő, miközben szorosan fogta Jenna karját. - Nem szeretném, ha ma reggel, amikor megjön a dagály, valamelyik inas akadna rád, amint ott bukdácsolsz a hullámokon a Palota közelében! Különben is, már régen meg akartam neked mutatni országunk egyik természeti csodáját: a Fekete Folyó feneketlen Örvényét! Ideszólítom a bárkánkat, és rögvest útnak indulunk! A te szerető mamád nem olyan szívtelen, hogy tovább várakoztasson, amikor ekkora öröm vár rád! Azzal Etheldredda Királynő előhúzott egy aranysípot számtalan, zizegő selyemszoknyája egyik mély zsebéből, és háromszor röviden, élesen belefújt. A fülsiketítő zaj áthatolt a jeges levegőn, és elhallatszott egészen a Palota kikötőmólójáig, ahol fölébresztette a Bárka kormányosát, aki nyugtalan álmál aludta a Királyi Bárka fedélzetén, jéghideg hálók, amelynek ablaka örökösen nyitva állt, hogy a kormányos biztosan meghallja bármelyik percben, ha a Királynő szólítja. De nemcsak a Királyi Bárkát szólította oda a sípszó. A rakodópart sötétjében ott lapult az Éjszakai Ullr, és várta, hogy az asszonya megtalálja. Amikor Etheldredda fülsértő sípszava felhangzott, Ullr úgy érezte, meghasad a dobhártyája. Kis híján süketen a fájdalomtól, a Párduc előszökkent az éjszaka sötétjéből, és kiverte a sípot Etheldredda ajka közül. A Királynő felsikoltott meglepetésében. Az Áj-áj letekerte a farkát Jenna nyakáról, és odaugrott az asszonya mellé, hogy megvédelmezze. Jennának így sikerült kirángatnia magát a Királynő szorításából, és jó messzire vetette magát a víz peremétől.

Etheldredda megcsúszott a jeges mólón, a koronája legurult a fejéről, a Királynő pedig a vízbe pottyant, és elmerült, fura módon egyetlen, halk csobbanással. Nem hallatszott sem sikoltás, sem rikoltás, egy másodpercbe se telt, és Etheldredda már el is tűnt a vízben, és mindössze néhány fekete buborék emelkedett a felszínre, jelezve, hogy hol me¬rült el. Az Áj-áj félelemtől vacogva elinalt, bele a sötétségbe, és Jenna már csak annyit hallott, hogy néhány kő meglazul és kiesik a falból a menekülő állat lába nyomán. Jenna roppant óvatosan a móló pereméig kúszott, és lebámult a fekete vízbe. Lehetetlennek érezte, hogy Etheldredda minden hűhó nélkül ilyen teljesen és tökéletesen eltűnjön. Aggodalmasan hátrapislogott, nem éppen most kúszik-e Etheldredda a háta mögé, hogy belelökje a vízbe, de nem volt ott senki. Biztonságban volt. Ahogy a nap kiemelkedett a rózsaszín felhők vékony csíkja mögül a Mezőség fölött az alacsony szemhatáron, Jenna nagyot ásított. Fáradt volt, fázott, és hirtelen az eszébe villant, hogy hiába szabadult meg a gyilkos Etheldreddától, még mindig ötszáz évnyire volt az otthonától. Jöjj, Ullr! - mondta Jenna, ahogy Snorritól hallotta. Hátat fordított a kelő napnak, de legnagyobb meglepetésére a párducot nem látta sehol. Jenna arra gondolt, az állat talán visszatalpalt az alagútba. Fáradtan az alagút bejárata felé indult, hogy visszatérjen a Nagycsarnokba, mert hát mi egyebet is tehetett volna? Miau... miau! - Jenna lábához egy ismeretlen, vörös macska törleszkedett. A macskának fekete volt a farka vége. Szia, cica! - Jenna lehajolt, és megsimogatta a macskát. Hát te meg hogy kerülsz ide? Miau! - felelte a macska láthatólag kissé ingerülten. Miau! Jenna hirtelen rájött, hogy került oda a macska. Ullr! - mormolta. Miau! - felelte Ullr, és a vörös macska elindult, visszafelé a sötét és síkos alagútban. Jenna fáradtan és vacogva baktatott a nyomában. A Királyi Bárka - a nyolc álmos evezőssel, akik nyikorogva fészkelődtek a helyükön, és a hidegtől reszkető kormányossal, akinek vacogott a foga, és a keze félig odafagyott a kormányrúdhoz - éppen akkor jelent meg a folyó kanyarulatában, amikor Jenna elhagyta a mólót. A Bárka gyönyörű látványt nyújtott a téli hajnal félhomályában: a sebtében meggyújtott gyertyák ragyogó fénnyel égtek a hajóablakokban, a Királyi Vörös Baldachin lassan ringott a bárka mozgásának ütemére, és a festett arany spirálok megcsillantak a felkelő téli nap hosszú, alacsony szögben beeső sugaraiban. A kabinban meg volt terítve az asztal, rajta egy korsó fűszeres forralt bor állt, és egy tányér sós keksz. Az asztal körül kényelmes székek sorakoztak, királyi vörös szőnyegekkel és párnákkal borítva. A kabin közepén a száraz almafaágakkal és gyógyfüvekkel megrakott kis kályhában hevesen lángolt a tűz, és meleg, hívogató illatával megtöltötte a kis helyiséget. Csakhogy senki nem lépett a fedélzetre, hiába készült föl minden a fogadására. Ahogy a Királyi Bárka kikötött a néptelen mólónál, a kormányos és az evezősök nem is sejtették, hogy mélyen a hajótalp alatt ott lebeg Etheldredda Királynő teste, alig néhány ujjnyival az iszapos folyófenék fölött, ahová nagy fekete szoknyáinak súlya lehúzta. A Királyi Kikötőmólóhoz vezető folyosó nyílásából hirtelen apró, vörös macska ballagott elő. UUr! - kiáltott föl döbbenten Nicko. Sss! - intette csendre Szeptimusz. Nicko fölkapta Ullrt a földről. Snorri? - suttogta bele a folyosó sötétjébe. - Snorri, itt vagy? De a nyílásból nem Snorri, hanem Jenna lépett elő. Pásthi Marcellusz egyedül volt az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában. Ott ült a Nap Trónusán az asztalfőn, és arcát tenyerébe temette. Amikor meghallotta a Labirintus felől közeledő lépteket, halálra rémült. Fölpattant, odarohant a füstszekrényhez, belebújt, és remegve magára húzta az aj¬tót. Nem bírt az anyja szeme elé kerülni. Most még nem. Ezt meg hogy érted, Jen, hogy beleesett a vízbe? - Nicko suttogása a Nagycsarnokban is tisztán hallható volt. - Meg se próbált kievickélni? Nem, egyszerűen csak egyet loccsant, és elmerült. Fura volt. Mintha... mintha az egész ügy nem is érdekelné. Mint¬ha azt gondolta volna, mindez igazából nem is számít. Hát nem is számít, már úgy értem, miért is számítana valakinek, aki azt hiszi, hogy örökké fog élni? mutatott rá Szeptimusz. A füstszekrényben Marcellusz minden elsuttogott szót hallott, és lassanként ráébredt, hogy az anyjáról beszélnek. Jenna még mindig nem tért egészen magához a megrázkódtatásból, hogy látta az ük-ük (és még néhányszor ük)ükanyját vízbe fúlni.

De hát én nem kívántam neki, hogy meghaljon! Tényleg nem... Marcellusz fölszisszent döbbenetében, és megkapaszkodott az egyik polcban, nehogy elessék. Hogy meghaljon? Mama meghalt volna? Aú! - Hirtelen szörnyű ordítás hallatszott a füstszekrényből. Kivágódott a szekrény ajtaja. A szekrény három korábbi lakosa összerezzent ijedtében, ahogy Pásthi Marcellusz kirontott, hüvelyk- és mutatóujja között egy nagy, fekete kígyót markolva a nyakánál. A kígyó szája tátva volt, fehér méregfogából méreg csöpögött Marcellusz fekete köntösére. Szavamra, gonosz egy bestia! - zihálta Marcellusz. Odarohant a munkapadhoz, ahol egészen mostanáig a tinktúrás üvegcséje hevert, lerántotta egy nagy üvegkorsó fedelét, be¬lehajította a kígyót, és rácsapta a fedőt. Aztán gondosan letörölgette a mérget a köntöséről - a méreg nyomai érdekes ellentétet alkottak a narancsszósz hagyta foltokkal -, és szemügyre vette döbbent közönségét. Esedezem, Szeptimusz - szólalt meg sietve Marcellusz -, ne menekülj el Innét! Szeptimusz felsóhajtott. Hát ennyit arról, hogy lesből rárontanak Marcelluszra. Valójában éppen fordítva történt: Marcellusz rontott őrájuk. Csüggedten hátrébb húzta a Rózsa Trónusánál álló székét, és hellyel kínálta Jennát. A kislány sápadt volt, és a nyakán piros nyomokat hagyott az Áj-áj farkának szorítása. Jenna, aki még mindig nem tért magához a megrázkódtatásból, fölkapta Ullrt, és szorosan magához ölelte. Az állat közelsége kissé megnyugtatta. Nicko, aki nem bízott Marcelluszban, hátramaradt kissé: Szeptimusz azonban, ahogy mindig is tenni szokta, valahányszor tétlenül kellett várakoznia a Csarnokban, felkuporodott az egyik írnok székére, amelyikre áhítozott. Tudta, már nem sok idő van hátra, rövidesen elkezdődik a munkanap az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában, érkezni kezdenek a kora reggelre beosztott írnokok. Marcellusz észrevette Szeptimusz ásítását. Mindnyájuknak hosszú és nehéz éjszakája volt, gondolta. Leült a nagy, magas támlás székre az asztalfőn, és elgondolkodva méregette Jennát és Szeptimuszt. Volt valami, amit meg akart beszélni velük... Nicko hátrébb húzódott az asztaltól. Ő a maga részéről nem volt hajlandó meghitt beszélgetésbe bocsátkozni azzal az emberrel, aki Szeptimuszt elrabolta. Úgy vélte, mi sem lenne könnyebb, mint rátámadni Marcelluszra, mielőtt az gyanút fogna. Nicko úgy vélte, azalatt a néhány hónap alatt, amelyet a dokkban, munkával töltött, annyira megizmosodott, hogy bárkivel elbírna, nemhogy egy ilyen nyápic Alkimistával, aki úgy festett, mintha több higanygőzt lélegzett volna be a kelleténél. Egyes-egyedül az tartotta vissza, hogy folyton Snorri járt az eszében. Hol lehet vajon? És hogyan találhatná meg? Nicko tétovázott, s olyan mélyen elmerült a gondolataiba, hogy meg se hallotta, milyen alkut kínált Pásthi Marcellusz Szeptimusznak. Amikor befejezték a beszélgetést, Marcellusz is, Szeptimusz is mosolyogtak. Most, hogy mindent megbeszéltek, Marcellusz hátradőlt a székén. Eközben Nicko is döntött. Meg kell szereznie a Kulcsot, mindenáron! Most vagy soha! Egy Morc Ruperttől tanult fogást vetett be: hátulról ráugrott Marcelluszra, és torkon ragadta. Vedd el a Kulcsot, Szép, gyorsan! - kiáltotta. Aaaah! - hörögte Marcellusz, levegő után kapkodva, miközben Nicko a nyakában függő, vastag láncot csavargatta, amelyről a Kulcs lógott. Ne, Nik! - kiáltotta Szeptimusz, mert Marcellusz arca kezdett csúnya sötétlilára változni. Most kell megszereznünk! - Nicko erőteljesen megrántotta Marcelluszt. - Ez az utolsó esélyünk! - még egyet rántott rajta. - Gyere már, Szép, segíts! - és még egyet csavart. Marcellusznak kezdett kidagadni a szeme, és az Alkimista egyre jobban emlékeztetett azokra a spirituszban eltett, bíborszínű békákra, amelyek ott sorakoztak a füstszekrény legfelső polcán. Ne, Nik! - Szeptimusz elrángatta Nickot Marcellusztól, az Alkimista zihálva roskadt a székére. Nicko tajtékzott dühében. Hát ezt meg miért csináltad? - kiáltott Szeptimuszra. Megőrültél? Hiszen ő maga kínálta nekünk a Kulcsot, te ütődött! mondta Szeptimusz. - El akar engedni minket. Vagy leg¬alábbis eddig el akart. Jenna töltött Marcellusznak egy pohár vizet az asztalon álló korsóból. Az Alkimista remegő kézzel elvette tőle a poharat, és fenékig ürítette. Köszönöm, Esmeral... ehem, Jenna! Kérlek, igyál te is néhány kortyot, mert úgy látom, legalább olyan nagy szükséged van rá, mint nekem. Nos, Varázslóinas! - fordult most Marcellusz Szeptimuszhoz. - Még mindig az a szándékod, hogy keresztül mégy a Nagykapun? Talán a tulajdon Idődben kevésbé heves vérmérsékletű barátaid is akadnak majd! - Igen, még mindig az a szándékom - mondta Szeptimusz -, és azt szeretném, ha a barátaim is velem tartanának. Legyen úgy, ha a barátaid is úgy kívánják. Bár tudnolok kell, hogy mindenféle Váratlan Veszedelmek leselkednek mindazokra, akik előresietnek a tulajdon Idejükből. Azok közül, akik eddig ezen az úton eltávoztak, még soha senki nem Tért Vissza. Ezért is Őrzik ezt a Kaput éjjel-nappal. - Marcellusz föltápászkodott, és komolyan nézett Szeptimuszra. - Akkor megegyeztünk? - kérdezte.

Igen - felelte Szeptimusz. Megbízom benned - mondta Marcellusz -, ahogy még soha egyetlen emberben sem bíztam meg. Még az én legdrágább Brodámban sem. Az életem a te kezedben van, Varázslóinas! Szeptimusz bólintott. Mi ez az egész, Szép? - sziszegte Nicko. Sehogyan sem volt ínyére, amit hallott. A Hét Planéta Együttállása - felelte Szeptimusz. A micsoda? Marcellusz nem készíthet mindaddig újabb olyan Tinktúrát, amelyiknek megvan a kellő hatása, amíg újra be nem következik a Planéták Együttállása. És? Sajnálom, hogy nincs szerencséje a Marcelluszod na k, meg minden, de mi közünk nekünk ehhez? Hát szóval az Együttállás holnap következik be. Hát akkor annál jobb! Igen, holnap. A mi Időnkben! Nicko vállat vont. Nem értette, mi köze a planétáknak ah¬hoz, hogy ők hogy fognak hazajutni. Megígértem neki, hogy elkészítem a Tinktúrát a mi Időnkben, Nik. Holnap, az Együttállás időpontjában. Meg tudom csinálni, hogy Marcellusz a mi időnkben is fiatal maradjon. Egészen biztosan meg tudom csinálni! Micsoda? Ő is velünk jön? - kérdezte Nicko megbotránkozva. - De hiszen elrabolt téged, Szép! Nem, nem jön velünk. Mert már ott van, csak éppen nagyon öregen és betegen. Én pedig megpróbálom helyrehozni. De nem hagynád abba a kérdezősködést, Nik? Te talán nem akarsz hazajönni? Az igazság az volt, hogy Nicko borzasztóan szeretett volna hazatérni, de nem Snorri nélkül. Újra meg újra, reménykedve pillantott a Nagycsarnok bejárata felé, hátha a következő pillanatban beront rajta Snorri, világosszőke haja lobog, ragyog a szeme, és ő közölheti vele elsőként a hírt, hogy pillanatokon belül mindnyájan otthon lesznek. Marcellusz levette a Kulcsot a nyakából, és kárvallott képpel vizsgálgatta az elgörbült szemeket a láncban, amelyet Nickónak kis híján sikerült elszakítania. Odalépett a Kapuhoz, és hozzálátott a kinyitásához. A két szobor hüvelyébe dugta kardját, és fejet hajtott, miközben Marcellusz elhelyezte a kulcsot a kulcs alakú bemélyedésben a Nagykapu közepén. És ekkor, a Kapu túlfeléről Szeptimusz egy hangot hallott, amitől a tarkóján égnek meredt a haj: az elmozduló retesz nyikorgását, azt a hangot, amelyet akkor hallott legutóbb, amikor a Nagy Időkapu százhetven nappal korábban bezárult mögötte. A Nagykapu két szárnya lassan, némán kitárult, az arany megcsillant a gyertyafényben, és a szétnyíló kapuszárnyak között elbukkant a Tükör sötét felülete, a Tüköré, amely ott várakozott türelmesen alattuk. Szeptimusz már elfelejtette, milyen mélynek látszik a Tükör, és ahogy belenézett, úgy látta, mintha egy szakadék szélén állna. Olyan erővel rohanta meg az ismerős tériszony, hogy beleszédült. Ég veled, Szeptimusz - mondta Marcellusz -, és köszönöm! Én is köszönöm neked mindazt, amire megtanítottál a Medicináról! - felelte Szeptimusz. Most pedig vedd ezt! - mondta Marcellusz, és Szeptimusz nagy meglepetésére a kezébe nyomta a Kulcsot. - Ezzel tudod majd kinyitni a Tükröt a lazúrkő lépcső tetején, amelyen keresztül Kijutsz innét. A tiéd, megtarthatod, én majd készítek magamnak egy másikat. A Medicinas Ládádat majd elhelyezem a ruhásszekrényben a Varázslók Tornyához vezető lépcső tetején, sub rosa! Használd bátran, belőled egy napon még híres Orvos lehet. Használni fogom! - ígérte Szeptimusz. Elvette Marcel-lusztól a kulcsot, és a nyakába akasztotta. Súlyos volt, és még meleg Marcellusz testének érintésétől. - De hogyan fogom eljuttatni hozzád a Tinktúrát? - kérdezte. Egyet se félj, nem kérem tőled, hogy hozd el nekem a Tükrön keresztül, mert tudom, mennyire borzadsz ennek még a puszta gondolatától is! Kérve kérlek, helyezd el a Tinktúrát a Nap Jelével megjelölt, aranydobozban, aztán hajítsd a Várárokba a Házam mellett. Ott meg fogom találni. Honnét tudom majd, hogy tényleg megtaláltad? - kérdezte Szeptimusz. A Repülés Arany Nyila jelzi majd neked, amelyet Ősöreg Személyemnél láttál. Viszonzásképpen azt fogom majd elhelyezni a Dobozban. Szoktál horgászni? Nem - felelte Szeptimusz csodálkozva. Úgy vélem, rövidesen rá fogsz szokni! - Marcellusz fel-kuncogott. - A Repülés Arany Nyila lesz a köszönetem, amelynek birtokában szabadon röpködhetsz majd, mint a madár! Eddig is úgy röpködhettem - morogta Szeptimusz míg el nem vetted tőlem. De Marcellusz nem hallotta meg: most Jenna felé fordította a figyelmét. Ne rettegj tőle, hogy anyám továbbra is Kísérteni fog a te saját Idődben! - mondta neki. - Bár megitta a Tinktúrámat, s ennek jóvoltából, jóllehet nem volt még egészen Teljes, sikerül majd Szellemének bizonyos mértékig Megtestesülnie, többé nem fog zaklatni téged. A Fő-fő Varázsló és én Belébűvöljük majd tulajdon arcmásába! Jó, hogy eszembe jutott: el kell majd csípnem az Áj-ájt is, hiszen az az átokfajzat is ivott a Tinktúrámból! Roppant Kártékony Teremtés, a harapása pedig Pestist terjeszt, amit Mama arra használt, hogy megfélemlítse mindazokat, akik kivívták nemtetszését. Tehát, Jenna, a dolog el van döntve: mindkettejüket

Belébűvölöm abba az arcképbe, és Lepecsételem őket egy olyan szobában, amelyet Senki nem fog megtalálni. De Apu Feltörte a Pecsétet! - szisszent fel Jenna. Marcellusz nem felelt neki. Volt valami a Tükörben, ami magára vonzotta a figyelmét. - Hogy mit csinált Apu? - kérdezte Szeptimusz. Morccal együtt Feltörték Etheldredda arcképének Pecsétjével! Nem emlékszel? A kép ott lógott a Hosszú Sétányon... M.IK elhisz azonban félbeszakította Jennát. Esdve kérlek, ne késlekedjetek! - szólalt meg hangjában ,i pánik félreismerhetetlen jeleivel. - Ez a Tükör kezd elbomlani. Már látom, hogy a mélyében repedések keletkeznek, és attól tartok, már nem működik sokáig. Vagy most mentek át rajta vagy soha! Szeptimusz is belenézett a Tükör mélyébe, és látta, amit Marcellusz is: az Idő még ott örvénylett lassan, lustán a belsejében, de rajta túl, a Tükör széle körül repedések jelentek meg. Csakugyan: most mennek át rajta vagy soha! Mennünk kell! - kiáltotta Szeptimusz. - Most! Egyik kezével megragadta Jennát, a másikkal Nickót, és futni kezdett velük a Tükör felé. Az utolsó pillanatban Nicko kirántotta magát a kezéből. Én nem megyek vissza Snorri nélkül! - mondta. Nik, muszáj velünk jönnöd, muszáj! - unszolta kétség¬beesetten Szeptimusz. A Tükör nem fog várni! - sürgette Marcellusz is. - Távozz, távozz, mielőtt késő lenne! Menjetek! - ordította Nicko. - Később utánatok megyek. Megígérem! Azzal Nicko kirohant az Alkímia és Medicina Nagycsarnokából. Ne, Nicko! Ne! - kiáltott utána Jenna. Gyere, Jen! - mondta Szeptimusz. - Mennünk kell! Jenna bólintott: sarkukban a kis vörös macskával, mindketten ráléptek a Tükörre, és elindultak az Idő folyékony hidegén keresztül. A LELET A Nagy Időkapu némán becsukódott mögöttük. Nicko! - zokogta Jenna. Nicko! Minden hiába, Jen! mondta Szeptimusz csüggedten. - Már ötszáz évnyire vagyunk tőle. Jenna hitetlenkedve nézett Szeptimuszra. Arra számított, hogy egyenesen besétálnak a Várba, nem pedig arra, hogy egy kísérteties üveggömbökkel megvilágított, sivár alagútban találja magát. Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy máris visszaértünk... vissza a saját Időnkbe? Szeptimusz bólintott. - Hol vagyunk, Jen. Ez itt a Régi Út. És tényleg nagyon, nagyon régi. Mélyen a Jégalagút alatt vezet. - Nick és hol van a vén Marcellusz? - kérdezte Jenna csüggedten. Azt hittem, itt fog várni ránk, hiszen tudja, hogy jövünk. Nem olyan könnyű visszaemlékezni valamire, Jen, ami ötszáz éve történt. Különben sem hinném, hogy még észleli, mi történik körülötte. Itt lesz valahol a közelben. Siessünk, gyerünk ki innét! Magabiztosan, mint tapasztalt utazó, Szeptimusz határozott léptekkel nekivágott a Régi Útnak, Jenna pedig mögötte baktatott. Ullrt magához szorította. Némán haladtak, mélyen a gondolataikba merülve: mindkettejüknek Nicko járt a fejében. Egy idő után Jenna megszólalt: Ha Nicko még valaha vissza tud jönni, hogyan talál ide? Nicko meg fogja találni a módját, Jen! Ő mindig mindenütt feltalálja magát - felelte Szeptimusz, bizakodóbb hangon, mint ahogy valójában érezte, hiszen még nem olyan régen történt, hogy Nicko ösvénynek nézett egy hangyát, minek következtében alaposan eltévedtek az erdőben. És Snorri... - tette hozzá Jenna. - Én igazán megszerettem Snorrit. Aha. És Nik is. Éppen ebből lett a baj! - Szeptimusz szemlátomást nagyon dühös volt. Ullr mind ez idáig nem adott hangot. A kis vörös macska, amelynek csak a farka hegye volt fekete, mozdulatlanul ült Jenna karjában, mert a lelke másutt járt: az úrnőjénél, a távoli Múltban. Ötszáz évnyire tőle Snorri Snorrelssen elveszetten és nyomorultul üldögélt egy folyó partján. De ahogy a távolba bámult, Látta a Régi Utat és az Örökégő Tűzzel világító üveggömbök hosszú sorát, és bár fogalma sem volt, mit is Lát voltaképpen, tudta, hogy mindezt Ullr szemével látja. A Régi Úton fogvacogtató hideg volt. Jenna és Szeptimusz szorosan összehúzták magukon a Kukta kabátját, de a hideg így is áthatolt rajta, és ők összeborzongtak fagyos érintésétől. A kabátok durva szövete a földet söpörte, és ahogy végighorzsolta a széles, sima járdát, a levegőt halk, surrogó hang töltötte be, mintha denevérek szárnya verdesne szürkületkor.

Marcellusz ott várt rájuk a lazúrkő lépcső tövében, hátát a falnak vetve kuporgott, mélyen ülő szemét lehunyta. Jenna összerezzent az ősöreg ember láttán és ijedtében magához szorította Ullrt. Olyan erővel, hogy messzemessze Snorri felszisszent a bordáit összepréselő fájdalomtól. De nem... nem halt meg, ugye? - suttogta Jenna. Még nem - hangzott egy reszketeg hang. - Bár az is igaz, hogy nem nagyon lehet észrevenni a különbséget. - A vén Marcellusz megnyalta kiszáradt ajkát, és Szeptimuszra bámult, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire. - Te vagy az a fiú a Tinktúrával, ugye? - kérdezte, és csipás szemét rájuk emelte. Szeptimusznak úgy tűnt, van valami a tekintetében a fiatal Marcelluszéból. Holnap, az Együttállás idején megcsinálom! - ígérte Szeptimusz. - Nem emlékszel? Azt mondtad, dobjam a Várárokba egy arany dobozban, amelyen ott van a Nap jele? Az Öregember megvetően felhorkant. Mii érdekel engem a Nap? Beleteszem a dobozba, ahogy megígértem! - magyarázta Szeptimusz türelmesen. - És aztán... Emlékszel... Azzal jelzed, hogy megkaptad, hogy visszaadod a Repülés Talizmánját. Marcellusz elmosolyodott, düledező sírkövekre emlékeztető fogai vörösen csillogtak a gömbök lángjának fényében. Most már emlékszem, Szeptimusz! Nem felejtem el, mit ígértem. Szoktál horgászni? Szeptimusz megrázta a fejét. Úgy vélem, most majd rá fogsz szokni! - kuncogott Marcellusz. Viszlát, Marcellusz! - mondta Szeptimusz. Ég veled, Szeptimusz! Nagyon jó Inasom voltál! És ég veled, kedves... Esmeralda! - A vénség szeme újra lecsukódott. Végre fölértek a hosszú, kanyargós lazúrkő lépcső tetejére, és ott álltak szemtől szembe a Tükörrel. Szeptimusz még emlékezett rá, milyen volt, amikor legutóbb ugyanitt állt, és alig tudta elhinni, hogy most át tud majd menni a túloldalra. Belenézett a Tükörbe, és összeszedte a bátorságát, hogy beledugja a Kulcsot a fölötte lévő bemélyedésbe. Észrevette, hogy ez a Tükör nem ugyanolyan, mint az Idő Igaz Tükre. Sehol nem látta benne a szédítő mélységet, sem az Idő bonyolult, örvénylő mintázatát. Ez itt fakó volt és üres, és mindössze egy rosszul foncsorozott tükörlapnak látszott. Ideje hazamennünk! - suttogta Szeptimusz. Szóval... egyszerűen keresztülmegyünk itt, és az öltözőszobában érünk ki? - kérdezte Jenna. Gondolom, igen. Gyere, menjünk! - Szeptimusz megragadta Jenna kezét, de Jenna lecövekelt, és még egyszer, utoljára hátrapillantott. - Nik nem Jött Át, Jen! - mondta Szeptimusz csöndesen. - Végig füleltem, hogy nem hallom-e a lépteit, de nincs itt. Az egész Régi Úton csak a mi kettőnk szívverését lehet hallani, meg úgy átlag ötpercenként, Marcelluszét. Szeptimusz próbaképpen a Tükörre tette a kezét. Olyan könnyedén átment rajta, mintha csak egy tál jeges vízbe nyúlt volna. Gyere, Jen! - mondta gyöngéden. Jenna megfogta Szeptimusz kezét, és követte őt a Tükrön keresztül: abba a világba, amelyikben otthon voltak. Odaát fülsiketítő sikoly fogadta őket. Marcia fölugrott a helyéről, az asztal mellől, a Titkos Kamrában, és a lábára ejtett egy hatalmas, grafikonokkal teli kötetet. Dzsinn Dzsenni rohanvást érkezett a Kamrába. Mi a baj, Marcia? - zihálta Dzsenni, ahogy előbukkant a Titkos Kamrába vezető, hétszer kanyarodó folyosóból. - Az egérirtó tegnap az összesét megfogta, ahogy megígérte! Nem létezik, hogy még mindig lenne belőlük... oh, te jó ég, a Tükör! Szeptimusz! - kiáltotta Marcia. Minden további nélkül félrerúgta a grafikonos kötetet, és odarohant a Tükörhöz. - Oh, Szeptimusz, Szeptimusz! Karjába kapta a Tükörből előbukkanó Szeptimuszt, és megforgatta, a fiú legnagyobb megdöbbenésére: még sose látta, hogy Marcia megölelt volna valakit. Jenna nézte őket, és örült, hogy sikerült jóvátennie a bajt, amit Szeptimusznak okozott. Aztán eszébe jutott Nicko, és sírva fakadt. A Kézirattárban huszonegy sápadt arc figyelte, ahogy .1 könnyben úszó Hercegnő, aki egy vézna vörös macskát szorongatott a karjában, és a zilált külsejű fiú, aki nagyon hasonlított a Fő-fő Varázsló Varázslóinasára, de mégsem lehetett az - mindenki tudta, hogy a Fő-fő Varázsló soha nem engedné meg az Inasának, hogy ilyen fésületlenül mászkáljon - a Fő-fő Varázsló oldalán kilépnek a Titkos Kamrából. Azt ugyan senki sem látta, mikor mentek be, de az idősebb írnokok már megszokták az ilyesmit. Ha valaki bement a Titkos Kamrába, nem biztos, hogy ki is jött onnét, és ha valaki kijött, nem biztos, hogy előzőleg bement. Ez egyszerűen így volt, és kész. Az írnokok azt is észrevették, hogy a Fő-fő Varázsló szélesen mosolyog, holott amikor előző nap bement a Kamrába, egy kicsit sem mosolygott, de nem ám! Az írnokok többsége voltaképpen mindeddig azt gondolta, a Fő-fő Varázsló munkaköri leírásában benne foglaltatik, hogy tilos mosolyognia, és most valósággal megbotránkoztak a látványon. De bármi járt is éppen az írnokok fejében, a következő pillanatban kiment belőle,

mert hirtelen óriási reccsenés törte darabokra a Kézirattár síri csendjét, és az utcára néző ablakot. Foxi, akit Bogár helyére vettek fel, amikor az elkapta a Kórságot és az Ispotályba kellett szállítani, halálsápadtan rontott be az elülső irodát a Kézirattártól elválasztó, papír¬vékonyságú ajtón. - Segítség! - ordította. - Egy sárkány van az irodában! Azzal elájult. Az irodában csakugyan volt egy sárkány, és azonkívül jóformán semmi. Az ablak ezer darabra törött, az íróasztalból aprófa lett, és a különféle röpiratok, dokumentumok, füzetkék és kéziratok ingatag tornyait vagy a földbe tiporták és sáros sárkánylábnyomok borították őket, vagy a Varázslók Útján fújdogálta őket a fürge, kora reggeli szellő. Tűzköpő! - kiáltott fel döbbenten Szeptimusz, és megdörzsölte a sárkány orrát. - Honnét tudtad, hogy itt vagyok? Csináltunk egy Keresést! - mondta Jenna boldogan. - És működött is! Ha úgy vesszük... Dzsinn Dzsenni szemügyre vette a romokat. Egyáltalán nem látszott boldognak. Megkérném, hogy ügyeljen kissé jobban a sárkányára, Marcia asszony - mondta -, de úgy látom, már késő! Ez nem az én sárkányom, Dzsinn kisasszony! - fakadt ki Marcia, és a mosoly úgy eltűnt az arcáról, mintha letörölték volna. - Hanem a Varázslóinasomé itt, aki gyakorlott és gondos sárkánytartó! Dzsinn Dzsenni megvetően felhorkant. Annyira azért szemlátomást nem gyakorlott, Marcia asszony! Fog tőlem kapni egy számlát a betört ablakról és a rengeteg elveszett és tönkrement iratról! Annyi számlát küld, amennyit csak akar, Dzsinn kisasszony! Az éjszakák már hűvösek, és én nagy örömmel fogok begyújtani velük. És most további jó napot mindnyájuknak! Gyerünk, Jenna és Szeptimusz, ideje hazamennünk! Marcia megvetően átlépkedett a káoszon és kiviharzott az ajtón, Amint szerencsésen kiért a Varázslók Útjára, Marcia csettintett Tűzköpőnek, az pedig engedelmesen kiugrott a törött ablakon, mert Marciában Tűzköpő szerint mindig is volt valami Sárkányanyaszerű. Szeptimusz elindult a Varázslók Útján - az ő saját idejebeli Varázslók Útján -, és el se tudta hinni, hogy az álma valóra vált Megállt, és mélyen beszívta a levegőt: az ő Idejének levegőjét, amelyet átjárt a tűzifa füstjének és a sült pástétomnak az illata, mert a húspástétomos és kolbászos szekér éppen ott haladt el mellettük, a Kézirattár felé tartva, hogy idejében odaérjen a tízórai szünetre. Szeptimusz végigpillantott az Út széles sávján, amelynek végében ott állt a Palota alacsony, hosszan elnyúló épülete - Jenna Palotájáé! -, és nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. Ez, gondolta Szeptimusz, az otthonom. De míg Szeptimusz örült az életnek, és hat hónapi szinte teljes némaság után be nem állt a szája, Jenna szemlátomást alig állt a lábán. Visszajössz velünk, és kialszod magad! - mondta neki Marcia. - Majd én üzenek a Palotába, hogy megjöttél. Áthaladtak a Nagy Boltív alatt. Tűzköpő ott caplatott Szeptimusz nyomában, és gyanakodva szaglászta gazdája furcsa szagú köntösét. Aú! - nyikkant meg Szeptimusz, amikor a sárkány a sarkára lépett, mert annyira igyekezett, hogy minél közelebb legyen a Megjelölőjéhez. Te jó ég! - kiáltott fel Marcia. - Hát neked meg mi a csoda van a lábadon, Szeptimusz? Szeptimusz már eddig is elég bután érezte magát a cipője miatt, semmi kedve nem volt hozzá, hogy még el is magya¬rázza a helyzetet Marciának. Inkább gyorsan témát váltott. Bárcsak Bogár láthatta volna, amint Tűzköpő beröpül az ablakon! Mennyire sajnálja majd, hogy lemaradt róla! Vajon hol lehet? Oh, igen... - sóhajtott Marcia. - Bogár. Jaj, istenem... Szeptimusz, van valami, amit el kell mondanom neked... A MEDICINAS LÁDA - És még valami, Szeptimusz! - mondta Marcia. Megpróbált szigorú képet vágni, bár ez nem ment könnyen, mert közben Fogdmeget figyelte, amint egy jókora feszítőrúddal ügyetlenkedik, azon igyekezve, hogy fölfeszítse az egyik poros padlódeszkát a takarítószeres kamrában. - Soha többet nem mehetsz ki egyedül éjszaka a házból! - Micsoda, soha? - Szeptimusz fölnézett, látta, hogy Marciának mosolyog a szeme, így hát megkockáztatta: -- Még akkor sem, amikor már igazán öreg leszek... mondjuk, ezer éves? - Addig nem, amíg az én Varázslóinasom vagy... Oh, az ég szerelmére, fogdmeg, adja ide azt az emelőrudat, majd én megcsinálom !... És nehogy azt hidd, hogy ha egy felelőtlen vén kísértet is veled tart, akkor a dolog már rendben is van! És különben is... Uhh, bárki is szögezte le ezt a padlódeszkát annak idején, alapos munkát

végzett... Őszintén remélem, hogy mire harmincéves leszel... Ahá, végre megmozdult, azt hiszem!... Meglesz a saját Varázslóinasod, és akkor rajtad lesz a sor, hogy aggódj miatta! - Marcia arcáról lehervadt a mosoly, mert eszébe jutott, mennyire aggódott ő maga a saját Varázslóinasáért. Felegyenesedett, és Szeptimusz szeme közé nézett. - De remélem, te soha nem kapsz tőle levelet ötszáz évvel korábbról, mint én tetőled! Soha. Nem. Én is remélem, hogy nem - felelte Szeptimusz csöndesen. Marcia újra nekifeküdt az emelőrúdnak, és néhány pillanattal később hangos reccsenés hallatszott, ahogy a szögek végül is alulmaradtak az elszánt Fő-fő Varázslóval való küzdelemben. Szeptimusz segített Marciának megemelni a padlódeszkát. Sejtelmem sem volt róla, hogy itt van ez a rózsa - mondta Marcia, és lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a fába vésett, bonyolult rózsamintát. A minta nagyrészt már elkopott, hiszen annyi láb tiporta évszázadokon keresztül, a takarítószeres kamra ugyanis korábban ruhatár volt, de a szirmok finom hajlását még mindig tisztán lehetett látni. Ez volt az én jelem! - mondta Szeptimusz majdhogynem büszkén. Most, hogy szerencsésen visszatért a saját Idejébe, kezdte örömét lelni benne, hogy visszaemlékezzék a Pásthi Marcellusz mellett töltött napokra. - Ez a hetedik fiú hagyományos jele. Marcellusz már évekkel azelőtt belefaragta az asztalába, hogy én odakerültem. - Micsoda szörnyeteg az a Marcellusz! - füstölgött Marcia. - Lenne hozzá egy-két szavam... Tulajdonképpen egész rendes volt hozzám - kockáztatta meg Szeptimusz. Akkor állapodjunk meg abban, Szeptimusz, hogy ebben a kérdésben nem egyezik a véleményünk! fortyant fel Marcia. - Érd be annyival, hogy nem bánom, ha kikotorjuk innét ezt a kuruzslószerekkel teli ládát, mert ha csak egy ezreléknyi esélye is van, hogy találunk itt valamit, amivel gyógyítani lehet a Kórságot, már érdemes megpróbálni, de arról ne is álmodj, hogy én valaha is elismerem, hogy az az ember „igazából egész rendes"! Soha! Szeptimusz és Marcia letérdelt, és belekukucskáltak a padló alatt tátongó, poros üregbe. Szeptimusz tétován le¬dugta a kezét, és a Sárkánygyűrűje fényénél látta, hogy valami visszacsillan a mélyből. Látom! - mondta döbbenten. - Itt van, pontosan úgy, ahogy Marcellusz ígérte: sub rosa. Itt rejtőzik a rózsa alatt. Oh, zagyvaság! - vágta rá mérgesen Marcia. - Na, Fogdmeg, ne álljon ott és tátsa a száját, hanem jöjjön ide, ránk fér egy kis segítség, ha ki akarjuk emelni innét ezt a vackot! Csakhogy a nyápic Fogdmeg segítségével nem sokra mentek, a láda meg se moccant. Öt Közönséges Varázsló egyesült erejére volt szűkség - Fogdmeget nem számítva, mert ő hirtelen félni kezdett -, hogy elvontassák a ládát a csigalépcsőig. A Torony legfelső emeletén Marcia, Szeptimusz és az öt Varázsló leemellek a ládát a lépcsőről, és keresztülvonszollak a lépcsőpihenőn, Marcia lakosztályának nagy, bíborszínű ajtaja fölpattant, es mindnyájan nekiláttak, hogy belöködjék és rángassák a kicsi, de meglepően súlyos ládát a szobába. Marcia nagyot nyögött, fölegyenesedett, és megdörzsölte a hátát. Biztos vagy benne, hogy ez a vacak nem téglával van teli? - kérdezte. - Mi az ördögtől lehet ennyire nehéz? Az aranytól. Jó vastag aranylemezzel van kibélelve - mondta Szeptimusz. Mi a csudának? - méltatlankodott Marcia. Mert az a legtisztább és legtökéletesebb fém. És valahol a Medicina is erről szól, hogy megpróbáljuk magunkat minél tökéletesebbé tenni... - kezdte Szeptimusz, de aztán gyorsan elhallgatott, mert észrevette, milyen ingerült képet vág Marcia. A Közönséges Varázslók figyelmét sem kerülte el a dolog, és ők is gyorsan elinaltak. Marcia felsóhajtott. Ránézett a megfeketedett, öreg ládára, amelynek aranysarkait gondosan lecsiszolták, arany¬pántjai pedig teljesen épek voltak, és egyszerűen érezte, hogy ebből még valami nagy baj lesz. Nem is beszélve arról, hogy micsoda szörnyű bemélyedéseket okoz a legjobb kínai szőnyegén... Ez mind nagyon szép, Szeptimusz - mondta kissé zsémbesen -, de hogy a csudába akarod kinyitni ezt az izét? Mi sem könnyebb! - felelte Szeptimusz. Letérdelt a láda mellé, és levette a nyakából a Kulcsot. Marcia nézte, ahogy belenyomja a láda elején lévő, pontosan ugyanolyan alakú bemélyedésbe, mire a fedél lassan, hangtalanul kinyílik. Szeptimusz belekukucskált a ládába és elmosolyodott. Minden úgy volt, ahogy emlékezett rá, szépen elrendezve, tisztán és takarosan. A tálcán csillámló, arany műszerek hevertek: a tinktúrák és keverékek, orvosságok és olvadékok pontosan úgy sorakoztak, ahogy hagyta őket. És a láda legalján ott volt, amit Szeptimusz keresett: a Kórság ellenszerének gondosan lemásolt receptje. Itt van, ni! - mondta diadalmasan, és előrántotta a többszörösen összehajtogatott, szakadozott hártyapapírt. - Nézd csak! Szeptimusz átnyújtotta a papírdarabot Marciának, az pedig föltette a szemüvegét. Az órák, amelyeket Dzsinn Dzsenni valószínűségi táblázatainak és számításainak tanulmányozására szentelt, kissé megviselték a látását, és most összehúzott szemmel, erőlködve próbálta kisilabizálni a halvány, barna tintával írott sorok kacskaringóit,

amelyek a hártyapapírt borították. Aztán felragyogott az arca: végre rájött, mi ez itt: a késői Etheldredda/korai Esmeralda kori írás egyik változata, az a jellegzetes, fordított kézírás, amelyet a korszak Orvosai használtak. Helyes, Szeptimusz! - mondta Marcia energikusan, és boldogan, hogy végre megint átveheti az irányítást. - Szaladj le gyorsan a Kézirattárba, és szólj az Ősi Kézírásokkal foglalkozó írnoknak, hogy azonnal készítse el neked a fordítást! Azonnal, ne felejtsd el! Csak semmi teszetoszázás! Nincs vesztenivaló időnk. Szaladj gyorsan! Na mi az, mire vársz? Szeptimusz megrázta a fejét. - Ha! erre semmi szükség, hiszen ezt én magam írtam! - Majd hirtelen nagyon furcsán érezte magát. Gyorsan a legközelebbi székhez lepett, és leroskadt rá. Néhány órával később Szeptimusz gondosan fölszedegette egy ezüstoldat csöppjeit a pipettájával, majd egy jókora flaskába csöpögtette. Marcia csak ült, és teljesen feleslegesnek érezte magát, miközben meglepődve figyelte, milyen könnyedén kiismeri magát a Varázslóinasa abban a réges-régi Medicinas Ládában. Bár Szeptimusznak most jóval hosszabb és gubancosabb volt a haja, mint azelőtt (Marcia meg is állapította magában, muszáj lesz rávennie, hogy csináljon vele valamit), és határozottan nőtt és fogyott is valamicskét, Marciának mégis nehezére esett elhinnie, hogy csakugyan eltöltött hat hónapot tőle távol az életéből, mialatt a Várban mindössze két nap telt el. És ez az új Szeptimusz még valamiben különbözött a régitől. Jóval magabiztosabb volt, és - ez volt az, amit Marcia sehogyan sem tudott megemészteni -, egy csomó olyasmit is tudott és gondolt, amit ő, Marcia nem. Marciának kellett egy kis idő, hogy ehhez hozzászokjék. Ezt adjam a valeriánához, vagy ehhez adjam a valeriánát? - Marciát Szeptimusz hangja rezzentette fel töprengéséből. Te jobban értesz hozzá, Szeptimusz! - felelte Marcia, igyekezve hozzászokni új szerepköréhez. - De általános szabályként azt mondanám, mindig a világosat add a sötéthez! Rendben! - Szeptimusz hozzáadta a zöldes olajat a palack tartalmához. - És most, odaadnád a mérleget? Marcia kezdett beletanulni a laboratóriumi asszisztensnő szerepébe. Odaadta Szeptimusznak a kis aranymérleget, a hozzá tartozó parányi aranysúlyokkal együtt. Aztán figyelte, amint a Varázslóinasa egy hosszú csipesszel felveszi a legkisebb súlyt, és belerakja az egyik serpenyőbe. Aztán egy parányi, kerekfejű aranykanállal kimért egy keveset valami finom, kék porból, és a mérleg másik serpenyőjébe szórta, míg csak a két serpenyő nem volt tökéletesen egyensúlyban. Valami azonban szemet szúrt Szeptimusznak. Közelebbről szemügyre vette a kiskanalat, és összeráncolta a homlokát. Mi a baj? - kérdezte Marcia. Szeptimusz odaadta neki a kiskanalat. Ujjával, amely el¬kékült a rátapadt portól, valami jelzésre mutatott, amelyet a nyél alsó felébe karcoltak. Marcia előhalászta a zsebéből a szemüvegét, és megpróbálta kisilabizálni a kanálba karcolt betűket. Szep... ti... musz - olvasta halkan. Emlékszem rá, hogy ezt mikor írtam - mondta Szeptimusz. - Egy nappal azután volt, hogy... odaérkeztem. Akkoriban mindenhová odaírtam a nevemet. Olyan volt, mint¬ha üzeneteket küldenék a mi Időnkbe. Marcia összecsukta a szemüvegét, és bíborszín selyem-zsebkendőjével megtörölte a szeme sarkát. Ez a por csípi az ember szemét! - mondta. - Jobb lenne, ha visszatennéd rá a fedelét! Néhány órával később, amikor a keverék már kihűlt, Szeptimusz visszatért, hogy befejezze a szérum elkészítését. Kihalászta a palackból az időközben képződött, jókora kristályt, összetörte egy mozsárban, aztán a por alakú kristályt visszaöntötte a palackba. Bedugaszolta a palackot, tizenhárom másodpercig rázta a keveréket, míg le nem tisztult, aztán beleöntötte egy magas, tiszta orvosságos üvegbe. Aztán gyertyát gyújtott. Elővette a Medicinas Ládából a Varázspálcáját, belementette a keverékbe, hétszer megforgatta, aztán az üveget a gyertyalánghoz tartotta. Úgy látta, minden rendben van. Szeptimusz tiszta selyemdarabkát helyezett az üveg nyitott tetejére, majd belenyomta a dugót, amely így egészen szorosan illeszkedett a nyílásba. Készen van! - kiáltott fel Marciának, és a Fő-fő Varázsló rohanvást igyekezett lefelé a lépcsőn. Most jön az utolsó próba! - közölte Szeptimusz kissé idegesen. Marcia figyelte, amint a Varázslóinasa fölemeli az üveget, föltartja a kis csúcsíves ablak fényébe, és úgy fordítja, hogy a nap egy sugara éppen ráessen. A napsugár ráhullott az üvegcsére, áthatolt rajta és vakítóan kék fénysávként lépett ki a túloldalán. Sikerült, sikerült! - bömbölte Szeptimusz boldogan. Én ebben egy pillanatig sem kételkedtem! - mosolygott Marcia. - És most, Szeptimusz, vedd a kabátodat, mert gyorsan el kell juttatnunk ezt a szert oda, ahol szükségük van rá! Nincs egy perc veszítenivaló időnk sem! Amikor Marcia és Varázslóinasa sietős léptekkel átvágtak a Varázslók Tornyának udvarán, a sárkányéi megrázkódott, mert Tűzköpő nekivetette magát az ajtajának. Szeptimusz az ajtóhoz szaladt, és beszólt: Nemsokára visszajövök, Tűzköpő! De tényleg! Akkor majd kijöhetsz. Megígérem. Viszlát, Tűzköpő! Ideje lenne már, hogy Jenna Feloldja a Kereső Varázslatot! - zsémbelődött Marcia. - Mert addig egy perc nyugtunk sem lesz ettől az állattól! Állandóan a nyomodban lesz.

Tudom - mondta Szeptimusz. A markába szorította az Ellenszert, és futva igyekezett Marcia után, aki éppen kilépett az oldalkapun egy keskeny sikátorba. Az Ispotály felé tartottak. Marcia tudta, mennyire irtózik Szeptimusz a magas helyektől, ezért meg se fordult a fejében, hogy a rövidebbik utat válassza, amelyik a Várfalon vezetett, ehelyett a lenti, kanyargós utcácskákon igyekezett célja felé. Szeptimusz arra gondolt, hogy még soha életében nem volt ilyen boldog, mint most, kivéve talán az előző napot, amikor visszatért a Kézirattárból a Varázslók Tornyába, és az előcsarnok padlóján megjelentek az üvözlő szavak: ISTEN HOZOTT, VARÁZSLÓINAS, A SAJÁT IDŐDBEN! HIÁ¬NYOZTÁL NEKÜNK! Ez szép pillanat volt, nagyon szép pillanat... Szeptimuszt már az is boldoggá tette, hogy újra a Fő-fő Varázsló Varázslóinasának zöld köntösét viseli, nem pedig az Alkimista Varázslóinasok fekete-vörös öltözékét, és ha valamelyik barátja ráköszön, nem olyan rémes hangsúllyal beszél és nem használ olyan fura szavakat, hogy kétszer is el kell ismételnie őket magában, mielőtt rájönne, mit is jelentenek. Rövidesen az Északi Kapuhoz értek. „Napot Fő-Főségednek!" - üdvözölte Marciát Morc, és elállta az útjukat. Oh. Jó napot, Morc! - felelte Marcia kissé kurtán. Valami kellemes helyre lesz a séta? - kérdezte Morc, miközben Marcia megpróbált elfurakodni mellette, hogy feljusson a felvonóhídra. - Nem. Lenne szíves elállni az utániból, Morc? - Bocsásson meg Fő-Főséged! Persze, természetesen - a Morc odatapadt a kapusház falához, hogy Marcia és Szeptimusz el tudjanak haladni mellette. Oh, hello, hát megjöttél? - Morc csak most vette észre Szeptimuszt. - Okoztál az apukádnak néhány álmatlan éjszakát, tudod-e? És Szeptimusznak hirtelen eszébe jutott. Apu... Morc... Etheldredda arcképe! Morc! El kell menned a Palotába, de most azonnal, és szólnod kell Apunak, hogy tegye vissza azt a képet pontosan oda, ahol találta! Aztán pedig Pecsételje le újra azt a szobát! De rendesen! Morc szeme kitágult a meglepetéstől. Mi van? - kérdezte. Tegye vissza azt a képet pontosan oda, ahol találta! Etheldredda Királynő képét! Hát nem csodálnám, ha nem sok kedve volna nézegetni. Elég rémisztő látvány az öreglány, azt meg kell hagyni. De ha nem vetted volna észre, fiacskám, énnekem itt van ez a kapus¬ház, amit őriznem kell, és nem hagyhatok itt csapot-papot, hogy menjek és segítsek valakinek máshová akasztani valami mázolmányt, mint ahol eddig lógott! - Azzal Morc hirtelen hátat fordított nekik, hogy elvegyen egy ezüstkrajcárt egy ápolónőtől, aki éppen hazafelé tartott az Ispotályból. Marcia látta, milyen elkeseredett arcot vág Szeptimusz. Sejtelme sem volt róla, mi baja lehet, de annyit már megtanult az elmúlt néhány hónapban, hogy ha Szeptimuszt valami nyugtalanítja, arra oda kell figyelni. Fölviharzott a felvonóhídra, ahol Morc éppen a két kisfiútól próbálta beszedni a hídpénzt, akik karjukban rőzsenyalábbal éppen az erdőből tértek vissza. Morc! - szólt rá a kapuőrre föléje tornyosulva, miközben télikabátja lobogott a szélben, amitől Morc hevesen tüsszögni kezdett, mert allergiás volt a szőrmére. - Megy és megteszi, amire kérték, méghozzá most azonnal! Maga és Számos Timót most azonnal visszaviszik azt a képet a helyére, én pedig nemsokára jövök, és Újra Lepecsételem a szobát. És jól jegyezze meg, nagy baj lesz, ha nem pontosan ott találom azt a képet, ahol lennie kell! Hapcci! - Nem... hapccü... hagyhatom itt a Kaput... hapci, hapci, happciiü... őrizetlenül. Majd Morcné asszony helyettesíti addig. A feleségem a nővérét ment meglátogatni az Ispotályba. Tegnap vitték be. Oh. Nagyon sajnálom. Jó, hát akkor Luci. Luci, ha még nem tudná, utánaszökött a maga Varázslóinasa mihaszna bátyjának! Sokra megy vele, a szerencsétlen! - fakadt ki Morc. - De ha olyan fontos, akkor majd napszállta után elmegyek és visszaviszem azt a képet, amikor már fölhúztam a hidat. így rendben lesz? Nem, Morc, nem lesz rendben. Kénytelen lesz lezárni ma délutánra az Északi Kaput! Morc elborzadva meredt Marciára. Azt nem tehetem! - tiltakozott. - Mióta én vagyok Itt a Kapuőr, még soha nem zártam le idő előtt a kaput! Soha! - Mindent el kell kezdeni egyszer, Morc! – mondta Marcia jeges hangon. - Ha jól tudom, még az sem fordult elő eddig, hogy egy szolgálatban lévő Kapuőrt fogdába csuktak volna. - Csak nem lenne képes... - De bizony, hogy képes lennék. Képes leszek! Na jó! Hát akkor bocsásson meg egy pillanatra, Marcia asszony! - Morc odalépett az őrház kapujához, és beleordított a felvonóhíd gépházába. Hé! Hidasfiú! - bömbölte Morc. - Kelj fel, te világ lustája! A Hidasfiú megjelent az ajtóban, és álmosan pislogott.

Mi van? - kérdezte zsémbesen. Az van, hogy előléptetlek! - közölte Morc. - Te őrzöd a kaput, amíg a feleségem haza nem ér! De eszedbe ne jusson zsebrevágni a kapupénzt, légy udvarias a kuncsaftokhoz, és ne engedj át senkit fizetés nélkül, különösen a haszontalan barátaidat ne! Megértetted? A Hidasfiú, aki mindeddig tátott szájjal bámulta a Fő-fő Varázslót, aki ott állt alig néhány lépésnyire tőle, lassan bólintott. Helyes! - kaffogta Morc. - Én ugyanis roppant fontos megbízatást kaptam a Fő-főtől, és nem szeretnék egész idő alatt azon idegeskedni, mi lehet a híddal, míg én eljárok ebben a fontos és kényes ügyben! - Morc átnyújtotta a Hidasfiúnak a pénzeszacskót, a következő figyelmeztetés kíséretében: És el ne felejtsd, pontosan tudom, mennyi pénz van benne, úgyhogy ne is próbálkozz semmiféle disznósággal! Aztán megfordult, és sóhajtva elindult a Palota felé. Ezek a Számosék már megint valami bajt csináltak, gondolta, és már megint az ő hátán csattan! Hát már soha nem lesz ennek vége? Az Ispotály komor és sivár hely volt, hiába igyekeztek az ott dolgozó gyógyítók barátságosabbá tenni. A hosszú faépület az Erdő szélső fáinak fedezékében húzódott, falait moha és penész borította, mert a fákról évek hosszú során át állandóan csöpögött rá a nedvesség, a Várárok felől pedig folyamatosan áradt fölfelé a köd. Az Ispotályt nem túl gyakran használták, általában csak olyan betegeket szállítottak ide, akiknek a betegségét ragályosnak gondolták, de mostanában rengetegen betegedtek meg a Vár lakói közül, és senki nem akarta kockáztatni, hogy a betegek továbbadják a ragályt. Marcia és Szeptimusz a Várárok túlpartján közeledtek az Ispotály felé. Ezt az útvonalat Szeptimusz már jól ismerte. A délutáni fény lassan fakulni kezdett, és ahogy közeledtek, látták, hogy az épület parányi ablakaiban fellobbannak az első gyertyák. Az ajtó nyitva volt, így Marcia és Szeptimusz kissé izgatottan beléptek rajta. Szeptimusz! Te vagy az? Mit keresel te itt? - Számos Sára fölpattant a munkája mellől. Ott ült egy kis asztalnál az ajtó mellett, és porrá őrölt levelekből mért ki egy-egy adagot az előtte takaros rendben sorakozó, apró edényekbe. Sára ki se tette a lábát az Ispotályból azóta, hogy megérkezett, és Timót nem is tudatta vele Szeptimusz eltűnését, mert nem akarta nyugtalanítani, és különben is, azt remélte, idővel minden megoldódik. És most az egyszer csakugyan ez volt a legjobb, amit tehetett. Sára szemügyre vette a legkisebbik fiát. Mit műveltél a hajaddal? - kérdezte. - Rettenetesen néz ki! Komolyan, Marcia, tudom, hogy a gyerek kezd már kamaszodni, de azért rászólhatnál, hogy legalább hetente egyszer fésülködjék meg tisztességesen! Nem azért jöttünk, hogy Szeptimusz frizurájáról társalogjunk, Sára! - mondta Marcia. Gyanítani kezdte, hogy Sára mit sem tud a történtekről, és nagyon megkönnyebbült. Fontos dologban járunk! Sára oda se figyelt rá, mit mond a Fő-fő Varázsló. Le nem vette a szemét Szeptimuszról, és töprengve ráncolta a homlokát. Valahogy olyan... más vagy, Szeptimusz! - mondta. Beteg voltál? Van valami, amiről nem tudok? - kérdezte gyanakodva. Nem - vágta rá Marcia kicsit túl gyorsan. Jól vagyok, Anyu! - mondta Szeptimusz. - Tényleg jól vagyok. Figyelj, elkészítettem ennek a Kórságnak az Ellenszerét! Sára gyöngéden mosolygott a fiára. Ez nagyon aranyos tőled, drágám! - mondta. - De ezt már egy csomó ember megpróbálta, teljesen hiába. Egyik szer sem hatott. De ez hatni fog, Anyu. Én tudom! Oh, Szeptimusz! - mondta Sára szelíden. - Tudom, hogy mennyire aggódsz Bogárért, hogy mennyire szeretted... Szerettem? - Szeptimusz hirtelen nagyon megrémült. - Hogy érted azt, hogy szerettem? Még mindig szeretem Bogárt. Nagyon is. Ugye... ugye, jól van? Sára arca elkomorodott. Nem, Szeptimusz, nincs jól. Bogár... Jaj, istenem! Bogár nagyon beteg, és mi már nem is nagyon reménykedünk benne, hogy meggyógyul. Akarod látni? Szeptimusz bólintott. Marciával együtt beléptek Sára nyomában egy lengőajtón át az Ispotály kórtermébe, egy hosszú helyiségbe, amely az épület egész belsejét elfoglalta. A kórterem mindkét oldalán keskeny ágyak sorakoztak. Az ágyak szorosan egymás mellett álltak, és mindegyikben feküdt valaki. Az ágyakban fekvő emberi alakok halálosan sápadtak voltak, némelyiknek csukva volt a szeme, mások nyitott szemmel meredtek a mennyezetre, de nem láttak semmit A korteremben csönd volt, semmi sem moccant, és elborította a késő délutáni sötétség. Ez a sötétség lassan oszladozott, ahogy egy fiatal segédápolónő végighaladt a kórtermen,

kezében egy gyertyákkal teli tálcával. Sorra odalépett minden ablakhoz, és elhelyezett benne egy gyer¬tyát, hogy még egy kis ideig távol tartsa az éjszakát és azokat a kósza lényeket, amelyek esetleg idetévednek az Erdőből. Szeptimusz furcsállotta, hogy ilyen kevés zajt hallani egy ilyen kis helyiségben, ahová ennyi embert zsúfoltak össze. Igazából nem is hallatszott más hang, csak időről időre egy-egy fémes placcsanás, ahogy egy-egy vízcsepp áthatolt a tető elkorhadt gerendái között, és lepottyant a stratégiai ponto¬kon elhelyezett fémvödrök valamelyikének fenekére. Itt van Bogár! - suttogta Sára, kezét a fia vállára tette, és az egyik közeli ágyhoz kalauzolta. - Az ajtó közelében helyeztük el, hogy mindig rajta tarthassuk a szemünket! Ha nem Sára vitte volna oda Bogár ágyához, Szeptimusz sose talált volna rá a legjobb barátjára. Az ágyon fekvő alakon csak egyetlen dolog emlékeztetett a régi Bogárra, dús fekete haja, amelyet az édesanyja, aki épp az imént távozott el a fia ágya mellől, gondosan megfésült, olyan simára, hogy Szeptimusz szerint Bogár biztosan utálta volna, ha látja. Bogár többi része mindössze fiú alakú, fakó rongydarabnak tűnt, amely tágra nyílt szemmel bámul maga elé, de nem lát semmit. Sára aggodalmas pillantást vetett Szeptimuszra. Annyira sajnálom, drágám! - mondta. - Akarsz elüldögélni egy kicsit Bogár mellett? Az édesanyja nemsokára visszajön az édesapjával együtt, de még eltölthetsz itt az ágyánál néhány percet, mielőtt ideérnek. Sára hozott egy széket Marciának, ő pedig leült Szeptimusszal együtt Bogár ágya szélére. - Most mennem kell, Szeptimusz! - mondta Sára. - Pár perc múlva visszajövök! Szeptimuszt hirtelen szörnyű rettegés fogta el: mi lesz, ha az Ellenszer mégsem hat? Aggodalmas pillantást vetett Marciára. Működni fog, Szeptimusz! - suttogta a Fő-fő Varázsló. - Hinned kell benne! A Medicina nem olyan, mint a Mágia! - motyogta Szeptimusz szerencsétlenül. - Nem számít, hiszek-e benne, vagy sem. Vagy hatni fog, vagy nem fog hatni. Ezt én erősen kétlem! - felelte Marcia. - Egy kis hit mindig jót tesz! Különben is, te tudod, hogy a Szer jó, vagy nem. Szeptimusz bólintott. Letette az üveget a Bogár ágya mellett álló, rozoga asztalkára, aztán elővett egy cseppentőt a Varázslóinas-köpenye zsebéből. Fölszippantott egy keveset az Ellenszerből a csöppentőbe, aztán a kristálytiszta folyadékból Bogár félig nyitott szájába ejtett három cseppet. Aztán ő is, Marcia is a székük szélére csúsztak, és előrehajolva vártak. A segédápolónő éppen a legeslegutolsó gyertyát helyezte el az ablakban a kórterem legtávolabbi végében, amikor Bogár pislantott egyet. Aztán megint pislogott, összeráncolta a homlokát, mintha azon töprengene, hol van, aztán hirtelen felült, tágra meredt szemmel, a haja pedig újra égnek állt, hogy szokott. - Helló, Szép! - krákogta Bogár. - Helló, Bogár! - nevetett Szeptimusz. - Hello! Sss... - csöndesítette Sára. - Megjöttek Bogár szülei, Szeptimusz. Szeretnének egy kis időt egyedül tölteni vele, mielőtt... tudod... oh, istenem! Sikerült, Anyu! - Szeptimusz fölnevetett. - A keverékem hatásos! Úgy érted... hogy ezt te csináltad? - kérdezte Sára hitetlenkedve. Sára, aki mindent tudott a gyógyfüvekről és a gyógyításról, orvosságok végeérhetetlen sorával próbálkozott a Kórság ellen, de egyiknek sem volt a legcsekélyebb hatása sem. Hol vagyok? - kérdezte Bogár, és körülnézett. Az Ispotályban - mondta neki Szeptimusz. - Elkaptad a Kórságot, nem emlékszel? Nem én. Semmire az égvilágon. Legalábbis semmire attól kezdve, hogy Jenna Hercegnő eljött hozzám a Kézirat¬tárba... arra azért emlékszem. Hé... hiszen azért jött, mert téged keresett! Szeptimusz elmosolyodott. Hát, amint látod, Bogár, megtalált. De el sem hinnéd, hogy hol! Hol, Szép? Majd később elmesélem, Bogár! Mindenesetre szerezz be jó sok Gyümölcspezsgőt, mert szükséged lesz rá! Most megyek, mert megjött anyukád! Az Ellenszerből még maradt egy kevés azután is, hogy Szeptimusz a kórterem minden egyes betegének a szájába cseppentett belőle három cseppet, úgyhogy az üveget otthagyta Sáránál, hátha érkeznek még újabb betegek. Miközben a frissen gyógyult betegek izgatottan fecsegtek, rokonaik pedig, akik most érkeztek a komppal az esti látogatásra, boldogan ünnepelték gyógyulásukat, Szeptimusz gondosan fölírta egy címkére - ahogyan Marcellusztól tanulta - a szer nevét, a címkét pedig odaadta Sárának, hogy ragassza fel az üvegre: Az Ellenszer adag: egy csepp per személy ut dict.

- Az írásod egyre rosszabb, Szeptimusz! - jegyezte meg Sára, amikor büszkén elvette az üveget a fiától, és belerakta az asztala mögött álló szekrénybe. - Máris pontosan olyan olvashatatlan, mint egy igazi Orvosé! Szeptimusz elmosolyodott. Ebben a pillanatban csak¬ugyan igazi Orvosnak érezte magát.

PATKÁNYOK A PALOTÁBAN A Palota kapujában éppen Hildegárd állt őrt, amikor Morc zihálva és csapzottan megérkezett. Fontos dolgom van odabent, a Fő-fő megbízásából! - lihegte. - Merre találom Számos Timótot? Sajnos senki sem tudja, hová lett Számos úr! - mondta Hildegárd sajnálkozva. - A Hercegnő is kereste már, de ő sem találta. Szerintem a Lábasbábjainál lesz, kisasszony! Odafenn a padláson. Hildegárd rámosolygott Morcra. Hát akkor menjen, Morc úr, és próbálja megkeresni. Hátha szerencséje lesz... Köszönöm, kisasszonyka! - Morc még mindig meg volt kissé illetődve, valahányszor a Palotában járt: most gyors léptekkel elsietett Hildegárd mellett, hogy mielőbb eltűnhessen szem elől a Hosszú Sétány félhomályában. Néhány perccel később félrehúzott egy rongyos függönyt, amely egy sötét benyílót takart, és megindult fölfelé egy hosszú, poros lépcsőn a padlásra. A lépcső tetején Morc belökte a nyikorgó ajtót, bekukucskált a hosszú, gerendás mennyezetű padlástérbe, és látta, hogy a helyiség túlsó végén megvillan egy gyertya fénye. Pontosan úgy volt, ahogy Morc sejtette: Számos Timót ott volt a Feltört Pecsétű szobában, és a Lábasbábkészletével foglalkozott. A Lábasbábok szépen fejlődtek, és Timót, a közeledő Morcot megpillantva, örömmel üdvözölte a barátját. Nézd ezt a kis fickót, Morc! Tökéletes Alagútjáró lesz belőle! Éppen edzést tartok neki, megtanítom rá, hogyan kússzon át mindenféléken. Nézd csak, milyen ügyesen csinálja! Igen, Timót, biztosan nagyon ügyes. De most nem azért jöttem, hogy a drágalátos Lábasbábjaidat nézegessem! Timót nem felelt. Négykézláb állt a földön, és a padló repedéseibe kukucskált: A pokolba is! Eltűnt! Alagutat fúrt magának, és odébbállt! - Hát igen, ez a baj ezekkel az Alagútjárókkal, Timót! Na most, idehallgass: a Fő-fő ma rám szállt, és én kénytelen voltam arra a semmirekellő Hidasfiúra hagyni a kaput, és a felettesem kibelez, ha megtudja, arra mérget vehetsz! De muszáj lesz visszaakasztanunk azt a képet a helyére, neked meg le köll Pecsételned azt a szobát újból. De egy-kettő! Miről beszélsz, Morc? Miféle képről? Hé, pajtás, gyere csak ide szépen, pajtás, így ni... oh, hát nem eltűnt már megint! A csudába is! Annak a bolond, koronás vénasszonynak a képit! He¬gyes orra van neki, és úgy néz, hogy kirázza tőle az embert a hideg! Szó sincs róla, nem akasztom vissza azt a vackot, teljesen összezavarná a Lábasbábjaimat! Majd elrakjuk valahová más¬hová a padláson, ha nem akarják, hogy odalenn maradjon. Morc a fejét rázta. Vissza köllünk tenni a helyére, Timót! Oda, ahol annakelőtte volt! Aztán neked le kell Pecsételned a szobát, hogy minden pontosan úgy legyen, mint azelőtt! Élet-Halál kérdése, azt mondta a fiacskád! Timót felnézett. Morc elégedetten látta, hogy végre kizárólag őrá figyel. Melyik fiam? - kérdezte, de alig merte remélni, hogy azt a választ hallja, amit szeretne. Hát a Varázslóinas fiad. Szeptimusz. Szeptimusz? És mikor mondta ezt? Nincs még fél órája. A Fő-fővel volt ő is. Az a nő aztán úgy tud nézni, hogy a hideg szaladgál tőle az ember hátán, mi? Timót hatalmas porfelhőt kavarva talpra szökkent. Hát visszajött Szeptimusz?! Ugye nincs semmi baja, Morc? Morc vállat vont: Hát én úgy láttam, teljesen rendben van a kölyök. Talán egy kicsit nyiszlettebb, mint lenni szokott. És Jenna, ő is megkerült? Nem tudom, Timót, honnét tudnám? Nekem senki nem mond semmit. Csak azt, hogy cipeljek ide-oda mindenféle képeket, mert különben becsuknak a fogdába! - felelte Morc zsémbesen. A Varázslók Tornyába kell mennem, hogy lássam! - közölte Timót. Összehúzta magán poros Közönséges Varázslóköntösét, magasba emelte a gyertyáját, és megindult a padlás túlsó végéből nyíló kis ajtó felé. Nem a Toronyban van a gyerek, Timót! - kiáltotta Morc, és utána rohant. - A Kórházba ment! Kitalált

valami orvosságot a Kórságra, vagy ilyesmi! Timót, a helyire kell akasztanunk azt a nyavalyás képet, vagy nagy bajba kerülök! De Timót ügyet sem vetett Morcra. Kifelé rohant, közben meg-megbotlott a hepehupás padlóban, és igyekezett kikerülni a törött vagy elkorhadt deszkákat. Hirtelen Morc olyasmit mondott, amit Timót még soha nem hallott tőle: Segíts mán helyre rakni azt a képet Timót... kérlek! Timót megtorpant. Mit mondtál, Morc? Jól hallottad. Hát akkor ez a dolog mégiscsak komoly. Rendben van, gyerünk, rakjuk vissza a helyére azt a képet! Nem egykönnyen sikerült leakasztaniuk Etheldredda képpel a falról. Timótnak az volt az érzése, mintha a képnek külön akarata lenne, és nem volna ínyére, hogy elmozdítják a helyéről. Végül Morc hatalmasat rántott a képen, és sikerült is egy nagy csomó vakolat és a képszög társaságában lerántani a falról, miközben maga Morc is elvágódott a földön. Aztán, olyan szavak kíséretében, amelyeket ha Sára hallott volna, egészen biztosan rájuk kiált, hogy „így nem beszélünk!", Timót és Morc nekiláttak a kényelmetlen feladatnak, hogy erőiket egyesítve felcipeljék a szemlátomást neheztelő arcképet a padlásra. Az ember azt hinné, ennek a dolognak itt kezei vannak! - morogta Morc, amikor egy különösen szűk beszögellésen kellett átfurakodniuk. - Esküdni mernék rá, hogy megpróbált belekapaszkodni a korlátba! Aú! - szisszent föl Timót. - Ne rugdosd a lábamat, Morc! Ez fájt! Nem én voltam az, Timót. Ami azt illeti... aú... te rugdosod az én bokámat! Ne beszélj bolondokat, Morc! Jobb dolgom is van, mint hogy a te vaskos kis bokádat rugdossam. Hé! Ez a térdem volt! Még egyszer meg ne merd ezt próbálni, Morc, mert én...! Igen? Mit csinálsz te akkor, Számos Timót? Na mit? Mire felértek a padlásajtó előtti lépcsőpihenőig, Timót is, Morc is erősen viharvert állapotban volt, teli horzsolásokkal, és közel jártak hozzá, hogy egymásnak essenek. Az arcképet nekitámasztották a falnak, és dühösen meredtek egymásra, miközben a kép pedig dühösen meredt őrájuk. Ő volt az, ugye? - morogta Morc egy idő után. - Nem tudom, hogyan csinálta, de szerintem ez a nőszemély rugdosott bennünket. Nem lennék meglepve - felelte Timót, elfogadva a Morc kínálta békejobbot. - Gyere, Morc, pihenjünk egy kicsit, majd később folytatjuk. Mit szólnál egy parti Lábasbábhoz? A de luxe készlettel? A de luxe készlettel - egyezett bele Timót. De nem lesznek benne mini krokodilok, ugye? Nem, nem lesznek benne mini krokodilok. Egy emelettel lejjebb Jenna és Sir Hereward csodálkozva fülelték a fejük felett fölhangzó puffanásokat és koppanásokat. Jenna már visszatért a Palotába, de mert sem Timótot, sem Sárát nem találta sehol, elindult, hogy meglátogassa Sir Herewardot. A kísértet a szokott helyén posztolt, félig beleveszett az árnyékba, nekidőlve a hosszú falikárpitnak, amely az ajtó mellett függött. Jó reggelt, szép Hercegnő! Nem hallgathatom el előtted, hogy véleményem szerint a Palota patkányai igencsak elszemtelenedtek! - mondta a lovag, és törött kardjával a mennyezet felé mutatott, ahol pontosan a fejük fölött Timót lába éppen most szorult be két korhadt padlódeszka közé. Jó reggelt Sir Hereward! - üdvözölte Jenna a lovagot. Ő már hozzászokott a padlásról érkező zajokhoz, amióta Timót rákapott, hogy odafenn idomítja a Lábasbábjait. - Nekem ez úgy hangzik, mintha kétlábú patkányok járkálnának odafönn, ráadásul cipőben! Sir Hereward úgy nézett Jennára, mintha az ő arcáról akarná leolvasni a választ egy kérdésre, amely nyugtalanítja. Tehát szerencsésen visszatértél? - kérdezte. - Mert emlékszem, hogy nem voltál itt múlt éjszaka, sem előző este. Két hosszú éjszakán át, ami azt illeti, és senki nem tudta, hol keressen. Örülök, hogy viszontlátlak, ráadásul még egy kedves kis vörös szőnyeget is hoztál magaddal emlékbe az utazásaidról! Milyen bájos! Ez egy macska, Sir Hereward! - mondta Jenna, és fölemelte Ullrt, hogy a lovag jobban láthassa. Sir Hereward fürkésző tekintetet vetett a vörös szőrmedarabra. Ullr üres tekintettel meredt a kísértetre, mert nem látott semmit, csak az ötszáz évvel azelőtti Időket. Hát macskának nem valami híres! - jegyezte meg a lovag. Tudom - mondta Jenna. - Olyan, mintha nem lenne többé jelen. Talán elkapta a macskád a Kórságot - vélte Sir Hereward. Jenna megrázta a fejét. Csak hiányzik neki valaki - mondta. - Mint ahogy nekem is. Ah, Hercegnő, milyen szokatlanul lehangolt vagy ma reggel! De várj csak, eszembe jutott valami, ami talán jobb kedvre derít! Mi a különbség egy elefánt és egy mandarin között? Hát hogy az egyik nagy, szürke és ormánya van, a másik meg olyan, mint egy narancs, csak kisebb. Oh! - Sir Hereward elszontyolodott képet vágott.

Csak vicceltem. Igazából nem tudom a választ. Mi a különbség egy elefánt és egy mandarin közt? Hát ha nem tudod, biztosan nem téged küldelek bevásárolni! Ha-ha! Ha-ha, Sir Hereward... de ugye, te tudod, hogy hol voltam abban a két napban? A lovagnak szemlátomást nem akaródzott válaszolni. Törött kardjával a lábát bökdöste, és a páncélja egyik kilazult lemezét babrálta. Azt csak te tudhatod, Hercegnő! Esedezem, áruld el, merre jártál? Itt voltam, Sir Hereward! És te is itt voltál! - Oh. Itt voltam ötszáz évvel ezelőtt! Sir Hereward, öreg kísértet lévén, már amúgy is meglehetősen átlátszó volt, de ezt hallva kis híján teljesen elhalványult. De aztán mégis összeszedte magát annyira, hogy meg bírjon szólalni. És vissza is tértél. Baj nélkül. És mindössze két nap telt el közben. Ez valóságos csoda, Jenna Hercegnő, és nagy kő esett le az én öreg szívemről! Amióta elárultad, hogy Jennának hívnak, egyfolytában aggódtam, hogy egy napon majd eltűnsz, és sose kerülsz elő újra! Sose említetted. Úgy gondoltam, nem örülnél neki, ha megtudnád, Hercegnő! Sokszor jobb nem tudni, mit tartogat számunkra a jövő! - Jennának Pásthi Marcellusz jutott az eszébe, aki tudott róla, hogy legalább ötszáz hideg, sötét évet tölt majd egymagában a Régi Úton, és egyetértően bólintott. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled, Sir Hereward, azokról a dolgokról, amik régen történtek. Egyszerre csak egyet, Hercegnő! Öreg kísértet vagyok már, és könnyen kifáraszt az emlékezés. Hát akkor ma csak egyet: Hugó szerencsésen hazaért? Sir Hereward tanácstalan képet vágott. Miféle Hugó? - kérdezte. - Nem emlékszel Hugóra? - kérdezte Jenna. - Ő is velünk volt. Vagyis igazából Szeptimusszal. A Palotaszolgák egyenruháját viselte, de túl nagy volt neki. Sir Hererward elmosolyodott. Oh igen, most már emlékszem Hugóra. És milyen boldog volt az anyja, amikor viszontlátta! Ennek örülök. Kedves kisfiú volt. Igen. Később csodálatos Orvos lett belőle, hála az ifjú Számos Szeptimusznak, legalábbis Hugó mindig ezt mondogatta. De nem tartalak fel tovább, Hercegnő! Nyilván szeretnél visszavonulni a szobádba és lepihenni! Jenna megrázta a fejét, még túlságosan élénken élt benne a faburkolat mögött siránkozó kis Hercegnők emléke. Nem, még nem, Sir Hereward! Megyek, és üldögélek egy kicsit a folyó partján! Az őszi napsütés átmelegítette a móló öreg deszkáit. Jenna ott ült, Ullrral az ölében - szerencsére nem Fazék Vili sárkánytrágyakupacai felől fújt a szél -, és a lassan hömpölygő folyó meglepően meleg vizében lógázta a lábát. Mellette a földön kék-fehér tányérka állt, színültig teli különféle gabonaszemekkel, és a gabonából egy parányi, kopasz kiskacsa csipegetett. Ahogy Jenna figyelte, hogyan tűnnek el a gabonaszemek egymás után a kiskacsa csőrében, a szemhéja elnehezült, és a takaró és párna, amelyet Számos Sára nap-palijából hozott magával, ellenállhatatlanul vonzani kezdte. így esett, hogy amikor a Fővámtiszt csónakja kikötött a Palota mólójánál, Csollán Aliz és Alther Mella egy nagy kupac, egyenletesen lélegző ágyterítőt találtak a mólón, a terítő tetején pedig egy vörös macska, amelynek fekete volt a farka hegye, meg egy parányi, kopasz kiskacsa aludta az igazak álmát. Ez Jenna! - kiáltott föl Aliz, mert felismerte Jenna fekete fürtjeit, bennük az arany hajpánttal. Biztos vagy benne? - kérdezte a kísértet. Alig merte elhinni, hogy csakugyan igaz. Alther és Aliz azért jöttek a Palotába, hogy megvigyék a szörnyű hírt a Számos-szülőknek: Jenna és Nicko eltűntek. Alther hajlandó lett volna egymagában a Palotába repülni, de Aliz ragaszkodott hozzá, hogy vele tart, így hát Alther követte a Vámőrség Csónakját hosszú útján fölfelé a folyón, és közben egész idő alatt attól a pillanattól rettegett, amikor közölnie kell majd Számosékkal a hírt. Nézd meg magad! - mosolygott Aliz. - És úgy alszik, mint a bunda! Alther óvatosan visszafújta a takarót a kislány arcából, és a saját szemével is meggyőződött róla, hogy csakugyan Jenna az. Jenna megmoccant álmában a kísértet meleg érintésétől, de olyan kimerült volt, hogy csak aludt tovább. Legjobb, ha hagyjuk aludni! - mondta Aliz. - Meleg délután van, semmi baja nem lesz tőle, hogy a szabadban alszik. Fura kacsákat tartanak errefelé - mondta Alther, miközben Alizzal átvágtak a napsütötte gyepen, és a Palota felé tartottak. - Valami frissen kitenyésztett fajta lesz, gondolom. z árnyékok már hosszúra nyúltak, de Jenna még mindig ott aludt összegömbölyödve a takarója alatt. Nem messze tőle Alther és Aliz, akik, átkutatták a Palotát Számos Sára és Timót után, de nem találták egyiket sem, ott ültek egymás mellett a gyepen, nézték messziről a folyót, és csöndesen beszélgettek. A Palota túloldalán Marcia és Szeptimusz haladt fürgén felfelé a feljárón, nyomukban pedig Tűzköpő ügetett. Szeptimusz azért hozta magával Tűzköpőt, hogy Jenna Feloldozhassa a Keresés-varázslat alól. Tűzköpő ugyanis egy pillanatra sem volt hajlandó elmaradni mellőle, és ez kezdett tűrhetetlenül idegesítő lenni. Tudod mit nem értek, Szeptimusz? - mondta éppen Marcia. - Hogyan lehetséges az, hogy egy olyan

patkányszerű izének a kísértete... Áj-ájnak hívják - javította ki Szeptimusz. - Tűzköpő, könyörgöm, ne lihegj a nyakamba! Áj-áj, patkány, elefánt, nekem édes mindegy. A lényeg az, hogy kísértet! Márpedig a kísértetek nem harapnak! Jó, nem mondom, néha képesek a puszta Akaratukkal kinyitni egy ablakot vagy bevágni egy ajtót, de harapni nem harapnak! Hé, vigyázz a köpenyemre, te ütődött sárkány! Aú! Ez a sarkam volt Tűzköpő! Tudom, de az az állat nem egyszerűen kísértet, hanem Testet Öltött Szellem. Ilyesmi nem létezik, Szeptimusz! - mondta szigorúan Marcia. - Biztosan megint a BoszorkányLátomások Évkönyvét olvasgattad, ugye? Nem, nem olvastam. Onnét tudom, hogy léteznek Testet Öltött Szellemek, hogy Marcellusz azt mondta. Kezdek torkig lenni a te Marcelluszoddal! - fakadt ki Marcia. De tudod, az történt, hogy az Áj-áj is ivott abból a keverékből, amiből Etheldredda! Ez volt az a bizonyos Tinktúra, amelyet Marcellusz készített... - Marcellusz neve hallatán Marcia hangosan felsóhajtott, de mondani nem mondott semmit. Ő maga akarta meginni - folytatta Szeptimusz -, de még nem volt egészen készen, amikor Etheldredda megkaparintotta, és megitta. Marcelluszt rettenetesen fölkavarta a dolog. És aztán Etheldredda elkapta Jent, és elhurcolta a folyóhoz, de a föld fagyos volt, és ő, mármint Etheldredda, megcsúszott, és belefulladt a folyóba, úgy kell neki. És akkor Marcellusz azt ígérte, hogy Belebűvöli a kísértetét a hivatalos képmásába, és Lepecsételi a szobát, mert tudta, hogy Etheldreddából is Testet Öltött Szellem lesz, és rövidesen Ugyanolyan lesz, mintha élne, csak éppen ráadásul örökké fog élni, merthogy már eleve azt szerette volna, és... Hagyd abba! - mondta Marcia. - Érzem, hogy mindjárt megint megfájdul a fejem. így aztán az Áj-ájból is Testet Öltött Szellem lett, és ezért tudja megharapni az embereket! - hadarta Szeptimusz szélsebesen, mielőtt még Marcia belefojthatta volna a szót. Eközben odaértek a Palotát körülfogó Várárkon átívelő kis fahídhoz. Marcia megállt egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait. A látszat ellenére figyelt minden szóra, amit Szeptimusz kiejtett a száján. így hát senki nem tudhatja, mi mindenre képes mostanra Etheldredda Testet Öltött Szelleme? motyogta. - Gyorsan le kell őt Pecsételnünk, Szeptimusz! A Várárkon átívelő fahíd veszedelmesen megereszkedett Tűzköpő súlya alatt, miközben a Palota bejáratához közeledtek. Hildegard, a kapuőrségen álló Varázslótanonc aggodalmasan figyelte őket. Légy szíves, Hildegard, kerítsd nekem elő Számos Timótot! - reccsent rá Marcia. - De azonnal! Azt hiszem, Marcia asszony, fönn lesz a padláson! - mondta Hildegard, és gyanakvóan méregette Tűzköpőt. Hildegard ki nem állhatta a hüllőket, és véleménye szerint már így is több volt belőlük a Palotában a kelleténél. Ott voltak például mindjárt az óriásteknősök a Várárokban, Fazék Vili töménytelen gyepi gyíkjáról már nem is beszélve. Helyes - mondta Marcia. - Lehet, hogy most az egyszer tényleg azt csinálja, amit csinálnia kell, bár Isten tud¬ja, miért, de kételkedem benne. - Aztán Hildegard nagy megkönnyebbülésére Szeptimuszhoz fordult, és azt mondta: - Szeptimusz, légy szíves, ne hozd itt be azt a sárkányt! Vidd inkább az épület háta mögé. Biztos vagyok benne, hogy Fazék úr hálás lesz a további együttműködéséért! Azzal Marcia elszáguldott a félhomályos Hosszú Sétányon, majd hangos csattanás hallatszott, ahogy beleütközött a Palota takarítónőjébe és fölborította a felmosóvödrét. Miközben Marcia kioktatta a szerencsétlen takarítónőt, hová tegye a vödrét legközelebb, Szeptimusz elindult a Palota háta mögé vezető ösvényen, Tűzköpő pedig ott ügetett a nyomában, mintha csak egy roppant rövid, láthatatlan pórázon vonszolná maga után.

Marcia néhány percig elveszetten bolyongott, de végül mégiscsak sikerült feljutnia a padlásra. Ahogy odaért, a következő párbeszéd ütötte meg a fülét: Ide hallgass, Morc, nem én vagyok a felelős érte, ha te képtelen vagy kordában tartani a Lábasbábjaidat! Az én Rugdosódom soha nem Rugdosott volna le mindent a tábláról. Márpedig a te Rugdosódod volt az! - morogta Morc. - Az enyém rendesen végezte a feladatát, amikor egyszerre csak valaki átröpítette a szobán! Fogalmam sincs, merre lehet! Mint ahogy arról sem, hogy merre lehet az összes többi! - vágta rá Timót morcosan, majd négykézlábra ereszkedett, él bekukucskált a padlódeszkák repedései közé. - Valószínüleg soha többé nem látjuk egyiket sem. Huh! Számos Timót, hát te meg mi az ördögöt művelsz! csattant fel Marcia hangja, ahogy a Fő-fő Varázsló végigviharzott a hosszú, üres padlástéren a végében kuporgó Lábasbábjátékosok felé. Timót bűntudatosan talpra ugrott, és beverte a fejét egy alacsony gerendába. Aú! Amikor meglátta, hogy a Fő-fő Varázsló nagy léptekkel közeledik, a köpönyege csak úgy úszik utána a levegőben, a szeme villámlik, és olyan képet vág, mint aki mindjárt fölrobban dühében, Morc elsápadt.

Éppen most akartuk visszarakni a helyére azt a képet! - mondta. - Becsületszavamra! Maga jobban teszi, Morc, ha a szájára sem veszi a „becsület" szót! - fakadt ki Marcia, nem egészen igazságosan. Ne ess túlzásokba, Marcia! - mondta Timót. - Hiszen már fölvonszoltuk ide azt a nyavalyás képet, és mindjárt a helyére akasztjuk! Különben sem értem, miért kell ekkora hűhót csapni miatta! Hát látod, Számos Timót, azért maradtál te mindörökre Közönséges Varázsló! Annak, hogy ezt a szobát Lepecsételték, megvolt az oka: az, hogy ne tudjon kijönni innét Etheldredda Királynő kísértete. Meg azé az.undorító hogy-ishívják kedvencéé, amelyik most föl-alá rohangál a Várban, megharapja az embreket, és terjeszti a Kórságot. Ugyan már, Marcia! - tiltakozott Timót. - Nem gondolhatod komolyan, hogy most már a Kórságért is én vagyok a felelős! Márpedig te szabadítottad ránk, Timót, és senki más! Nem lehet véletlen, hogy a Kórság attól fogva kezdett terjedni, hogy te ostoba módon Feltörted ennek a képmásnak a Pecsétjét, és ami még ennél is rosszabb, ránk szabadítottad Etheldredda Királynőt! De hiszen az csak egy kísértet, Marcia! - tiltakozott Timót. - Nem értem, miért izgatod magad miatta ennyire! Egész csomó kísértet jön-megy a Várban, és némelyik igazán idegesítő. Sokkal rosszabb, mint Etheldredda. Ott van mindjárt például az, amelyik állandóan fülsiketítőén fütyül, meg az a másik, amelyik... Jaj fogd már be, Timót! Etheldredda nem egyszerű kísértet! Az a nő veszélyes, Timót! A fia Pecsételte le, a tulajdon fia! Mert tudta róla, hogy mire képes! Hogy érted, hogy mire képes? - kérdezte Timót. Kezdett neki ez az egész ügy valahogy nagyon nem tetszeni. Meggyilkolta a tulajdon gyermekeit! A két kis hercegnőt! A Vár trónjának jogos örököseit! És most rászabadult a Várra, a mi Időnkben, és föltett szándéka, hogy itt is ugyan¬ezt tegye! Micsoda? - horkant föl Timót. - Csak nem úgy érted... hogy Jennát...? De pontosan úgy értem. És most, hogy Jenna visszatért... Jenna visszatért? - kiáltott föl Timót. - Nincs semmi baja? Egyelőre semmi. Ő és Szeptimusz éppen... Szeptimusz! Szóval igaz, mindketten épségben hazatértek! - Timótnak hatalmas kő esett le a szívéről. Hirtelen semmi kedve nem volt többé vitatkozni Marciával. - Hát akkor segíts nekünk, Marcia! - mondta. - Egy perc alatt lepecsételjük ezt a képet, nem igaz, Morc? Morc vállat vont. Ő a maga részéről ebből az egészből csak annyit értett, hogy egy újabb ígéretes Lábasbábpartit voltak kénytelenek félbeszakítani Számos Timót hibájából. Miközben a képmást lassan végigvonszolták a padláson, Etheldredda Királynő Királyi Bárkája éppen áthaladt a Hol-lósziklánál azon a barikádon, amelyet azért állítottak fel, nehogy a Várból érkező hajók szétvigyék a környéken a Kórságot. A halászok, akik a folyót elzáró hajókon teljesítettek szolgálatot, összeborzongtak, ahogy jeges szélfuvallat kapott bele a hajók vitorláiba, amitől a kötélzet kísérteties zümmögésbe kezdett. Etheldredda Királynő egymagában ült kísértettrónján - az Áj-áj ott duzzogott a Kézirattár előtt, várva, hogy belemarhasson egy-két puha bőrű írnokba, amikor azok elindulnak a munkából hazafelé. Ahogy a Királyi Bárka áthaladt a blokádon és a folyón fölfelé egyenesen a Palota kikötőmólója felé tartott, Etheldredda Királynő vékony ajka mind szélesebb mosolyra húzódott, mert a kezében ott szorongatta Jenna ezüstpisztolyát. És az ezüstpisztoly tölténytárában ott volt a Jenna nevére szóló töltény: az, amelyikbe az Ú. H betűket vésték: az Újszülött Hercegnő rövidítését. Odafönn a padláson Etheldredda Királynő korántsem tűrte jámboran, hogy elbánjanak vele. Timót határozottan érezte, hogy valami megharapta, Morcnak pedig úgy tűnt, mintha egy jókora rák csípte volna meg a karját, miközben nagynehezen vonszolták a képet a padláson a Feltört Pecsétű szoba felé. Körübelül félúton lehettek, amikor Morc hangosan felnyüszített, és elejtette a képet. A kép Timót nagylábujjára esett, és Marciának ettől végképp elfogyott a türelme. - Álljatok félre! - ordította. - Majd én Beküldőm a szobába! Timót elhűlve meredt rá. Ezt nem teheted! - dadogta. - Fogalmad sincs, hol fog kikötni! Ne taníts te engem a tulajdon mesterségemre, Számos Timót! - fakadt ki Marcia. - Oda fog Menni, ahová Küldöm! Erre nem vennék mérget a helyedben, Marcia! Marcia nem is válaszolt. Minden erejével azon igyekezett, hogy fölidézze magában azt a Varázserőt, amire a Küldéshez szüksége volt, márpedig jó sokra volt szüksége. Timót figyelte, amint a vibráló, bíborszínű mágikus ködfelhő körülfogja Marciát, míg végül már nem is igen lehetett látni, hol vég¬ződik Marcia, és hol kezdődik a padlás. Morc csak nézte, tátott szájjal, ahogy Marcia mereven bámulja az arcképet, és lassan kántálni kezd: Menj, ahová Küldelek! Indulj és ne Késlekedj! Tegyed, amit Parancsoltam, S jól jegyezd meg, amit mondtam! A

szobádba, Menj! Alighogy befejezte, Marciának az a szörnyű érzése támadt, hogy valamit rosszul csinált. Alther bölcs szavai jutottak az eszébe: „Ügyelj a részletekre, Marcia! Mindig pontosan azt mondd, amire gondolsz!" De már késő volt. A Mágikus köd körülfogta az arcképet, és ez eddig rendben is volt. ktheldredda Királynő arcképe megemelkedett, és ez is rendben volt. Aztán nagy lendülettel kirepült az ablakon, és ez már egyáltalán nem volt rendben. Marcia kihajolt az ablakon, és utánanézett. Látta, amint a festmény zúgva hasítja a levegőt, aztán a falon keresztül eltűnik a Vártoronyban, hogy egyenesen berepül a Királynő Szobájába! Marcia csüggedten várta Timót megsemmisítőén gúnyos megjegyzéseit, de nem hallott semmit. Timót eltűnt. Egy kísértethajó nem csap zajt, így hát Jenna sem hallott semmit, amikor a Bárka beállt a móló mellé. Békésen aludt tovább, de a kiskacsa fölébredt. Volt valami a levegőben, ami valami borzalmas dologra emlékeztette. Egy olyan helyre, ahol mindennek narancsszósz szaga volt... Egy másik, réges-régi Időben Snorri Snorrelssen már nem volt egyedül: a Kígyó-rakparton üldögélt Számos Nickóval, és nézte, hogy fut a folyó. A mikor ködös tekintettel belenézett a Várárok vizébe, Snorri hirtelen újra Ullr szemén keresztül kezdett látni. Látta, amint a Királyi Bárka megáll a móló mellett. Látta, amint Etheldredda Királynő feláll, pisztollyal a kezében, és látta, amint a téli nap fénye megcsillan a fegy¬ver sima ezüstjén, ahogy Etheldredda felemeli a pisztolyt, és megcélozza az alvó jennát. Jóllehet ötszáz év választotta el őket egymástól, Ullr még mindig Snorri macskája volt, és megtette, amit az úrnője kért tőle. így történt, hogy Ullr hirtelen életre kelt, és rávetette magát a kísértetre. Csakhogy ezúttal Etheldredda, aki időközben egyre inkább Testet Öltött, fölvette vele a harcot, és hatalmas ütést mért a kis vörös macskára a pisztollyal. Ullr a földre esett, de előbb még fölébresztette Jennát a nyivákolásával. Jenna hirtelen felült, de még nem ment ki egészen a szeméből az álom. Sehogysem értette, amit látott: Ullr ott hevert elnyúlva a mólón, egy csupasz kiskacsa pedig körbe-körbe rohangált, és hápogott, mint valami parányi ébresztőóra. A Palota előtti gyepen álldogáló Aliz meghallotta Ullr sikolyát és látta, ahogy az ezüstpisztoly megvillan a napfényben. Fura - mondta Althernek, aki éppen elszundikált. - Valami történik odalenn a mólón! Alther felnyitotta a szemét, és látta, amit Aliz nem láthatott. Elfogta a vakrémület, és nagy lendülettel repülni kezdett a gyep fölött a folyó felé. Alther! - kiáltott utána Aliz, miközben teljes erejéből rohanva igyekezett a sarkában maradni. - Alther, mi történt? Ahogy Etheldredda Királynő kecsesen kilépett a Királyi Bárkából, Jenna érezte, hogy valami hidegség veszi körül, és mintha csak leöntötték volna egy vödör hideg vízzel, hirtelen kitisztult a feje. A levegőben egy pisztoly lebegett. Az ő pisztolya. Az, amelyik a Vadásznál volt, amikor őt üldözte, amelyiket Zelda néni őrzött az ő számára. Hát akkor mégis mit keres itt, és miért veszi őt célba? Etheldredda Királynő éppen fölemelte az ezüstpisztolyt, és megcélozta Jennát, amikor Alther odaért, mint valami forgószél. - Menekülj! - kiáltott Jennára. Rávetette magát Etheldreddára, de a Királynő úgy hatolt át Altheren, mint kés a vajon. Alther összeroskadt, letaglózta a Testet Öltött Szellem gonoszsága. Jenna habozott. Etheldredda meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült Csollán Aliz Jenna elé ugrott, és az ezüsttöltény célba talált. A golyó egyenesen Aliz szívébe fúródott, és ott is maradt. A kis ezüst golyóbis, amelybe az ÚH. betűket vésték, célba talált. Csollán Alizt az édesanyja, Újhegyi Betti, a születésekor Hildának keresztelte, de a nagynénjének, Csollán Mártának, aki fölnevelte, az Aliz név mindig is jobban tetszett. Csakhogy egy ezüsttöltényt nem lehet becsapni! AZ ÖRÖMTŰZ Alízon már nem lehetett segíteni. .Sápadtan és mozdulatlanul feküdt a mólón, ajkán békés mosollyal. Mellette ott térdelt Timót és Marcia, aki rohanvást érkezett a pisztolylövés zajára, és ott állt Alther és Jenna, karjában az eszméletlen Ullrral. Alther mellett ott feküdt az ezüstpisztoly, amelyet Etheldredda undorodva elhajított. Alther, miközben szelíden cirógatta Aliz haját, lassanként ráeszmélt, hogy most - olyan hosszú idő után - ő és Aliz végre örökre együtt lehetnek. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hátha Aliznak is éppen ez járt a fejében, amikor a

pisztolygolyó elé vetette ma-gal, és hogy talán ezért tűnik az arca most olyan békésnek... Marcia törte meg az Alizt körülfogó, döbbent csendet. Jenna! - mondta. - Azt akarom, hogy ezentúl el ne mozdulj mellőlem! Nem vagy biztonságban mindaddig, amíg Etheldredda nincs újra Lepecsételve. De hová lett az a nyavalyás sárkány? Azt hiszem, most az egyszer hasznát vehetnénk! Jenna bólintott. Bárcsak itt lenne Snorri, és segítene! - gondolta magában, miközben körülnézett, nem látja-e valahol Etheldreddát. Nem látott semmit, de Jenna tisztában volt vele, hogy Etheldredda pontosan ezt szeretné: ha nem látná senki. Óvatosan fölállt, és lefektette Ullrt a takarójára. A vörös macska megmozdult, kinyitotta a szemét és távoli, ködös pillantással meredt Jennára. Jenna fölkapta a földről a kiskacsát, amely szemlátomást borzongott a hidegtől, és Ullr mancsai közé tette, hogy fölmelegítse. Aztán Marciával elindultak, hogy megkeressék Tűzköpőt. A sárkányra a konyhakertben akadtak rá, éppen a hullott almát habzsolta lelkes horkantásokat hallatva. Szeptimusz is hallotta a pisztolylövést, de azt hitte, a sárkány emésztését kísérő hangok egyikét hallja. Türelmetlenül várta, hogy Tűzköpő fölhabzsolja a földről az utolsó darab hullott almát is, és észre sem vette, hogy Marcia és Jenna odaértek. És nem látta azt sem, hogy Jenna sarkában ott lopózkodik Etheldredda Királynő, bár ha erősen odanéz, Szeptimusz bizonyára észrevesz valami sötétséget a levegőben, mert Etheldredda kezdett egyre inkább Megtestesülni. Ám Snorri, Ullr szemén keresztül, jól látta Etheldreddát, és látta, hogy úgy cserkészi be Jennát, mint tigris a zsákmányát. Marcia odalépett Szeptimuszhoz. Szólj már rá arra a sárkányra, Szeptimusz, hogy hagyja abba a táplálkozást! - mondta. - Tűzre van szükségünk! Most azonnal. De hát Tűzköpő még nem tud Tüzet fújni! - mondta Szeptimusz. De igen! - szólt közbe Jenna. Nem, nem tud. De tud. Nézd meg a szemét! Ott van körülötte a piros Tűzkör! Szeptimusz lábujjhegyre állt és belenézett Tűzköpő tágra nyílt sárkányszemébe. És csakugyan, a sárkány ragyogó zöld szembogarát keskeny, piros csík vette körül. De hát mitől lett ilyen? - kérdezte Szeptimusz gyanakodva. Kénytelen voltam rávenni a Tűzgyújtásra - magyarázta Jenna. De hát Tűzköpő az én sárkányom! - mondta Szeptimusz bosszúsan. Nagyon bántotta, hogy nem lehetett jelen ennél a fontos eseménynél. Na, ebből elég! - szólt rájuk Marcia. - Egyáltalán nem számít, hogy kinek a sárkánya. Gyertek utánam! Azzal nagy léptekkel kivonult a konyhakertből. Tűzköpő, látva, hogy a Keresett személy rohamosan távolodik, gyorsan fölfalta a legeslegutolsó hullott almát, megeresztett egy almabor-szagú böffenést, és Szeptimusz után rohant. Kis híján sikerült Etheldredda Királynőt beletaposnia a földbe, de Snorri nagy bánatára a Királynő még időben kitért a sárkány útjából, és tovább követte Jennát. Etheldreddának esze ágában sem volt föladni a játszmát. Talán elszalasztottá az esélyt, hogy a pisztoly segítségével végezzen Jennával, de azt nem tűrhette, hogy megakadályozzák abban, amit egyszer eltervezett. Úgy döntött, mostantól követi Jennát, bármerre járjon is. Ideje van bőségesen, és előbb-utóbb biztosan eljön a jó alkalom is. Elegendő, ha Jenna túl közel merészkedik egy mellvéd széléhez vagy egy vágtató lóhoz, vagy lobogó tűznél melengeti a kezét... és ő, Etheldredda, a Vár jogos Úrnője ott lesz készenlétben! Miközben Jenna Marcia nyomában átvágott a Palota előtti gyepen, össze-összeborzongott, és néha megdörzsölte a tarkóját, mert furán hidegnek érezte. Hátra-hátranézett, de nem látott semmit. Marcia megállt a gyepszőnyeg közepén, félúton a Palota és a folyó között. Itt jó lesz! - mondta. - Szeptimusz, Tűzre van szükségem! Most rögtön! Én nem tudom, hogy kell - mondta Szeptimusz kissé durcásan. Majd én megmutatom, Szép! - mondta Jenna, és előkotorta a köntöse zsebéből a Navigátorkonzervdobozát. Fölfeszítette a fedelét, és odakínálta Szeptimusznak a bőrdarabot, amelyen a Tűzgyújtóvarázsige állt. Szeptimuszt szemlátomást nem hatotta meg túlságosan a viharvert sárkánybőrdarabka, de azért átvette Jennától, gondosan megvizsgálta. Összesen ennyit kell mondani? - kérdezte. - Hogy Tűz? Jenna bólintott. Biztos vagy benne, hogy nem hiányzik valami, Jen? Jenna fölsóhajtott. - Hát persze, hogy biztos vagyok! - mondta, és megpróbálta elfojtani a borzongását. - Tudod, én egyszer már megcsináltam! Szeptimuszt ez szemlátomást nem győzte meg igazán, de azért mély lélegzetet vett, belenézett Tűzköpő piros karikás szemébe, és rákiáltott:

-Tűz! Tűzköpő szíves örömest eleget tett a parancsnak: teli volt üzemanyaggal, Szárún Szent Birkanyájának maradványai kényelmetlenül feszítették a tűzgyomrát. A tűzgyomra legmélyén morajlani kezdett valami. A moraj nőttön-nőtt, megrázkódott tőle a föld, és a levegő megtelt halk, nyugtalanító vibrálással, ahogy a sárkány gyomrában mind több lett a gáz, míg végül a nyomás elviselhetetlenné vált és a tűzszelep felpattant. Aztán hatalmas hullámban, amelytől nemcsak Tűzköpő, hanem a körülötte állók is összerázkódtak, a gáz kilövellt a sárkány kitágult orrcimpáján át a levegőbe, és süvöltő lángnyelvvé lobbant. Mindenki hátraugrott. Etheldredda Királynő vidáman dörzsölte a kezét: nem is remélte, hogy ilyen hamar kínálkozik jó alkalom! Elég, ha az a lány egy kicsit megbotlik, és odatántorodik egyenesen a sárkány orrlikából kilövellő tűzoszlop elé. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Senki nem tudná időben elrántani onnét, ameddig a sárkány ekkora erővel fújja a tüzet, semmiképpen! Ki hitte volna, hogy éppen ez a nimden lében kanál Dicsfalvi Marcia gondoskodik számára egy ilyen jó lehetőségről, méghozzá ilyen hamar? Etheldredda ott lebegett Jenna mögött, és türelmetlenül várta, hogy egy kicsit közelebb lépjen a tűzhöz, még közelebb, olyan közel, hogy elég legyen csak egy kicsit meglökni... Messze-messze, egy távoli Időben, Snorri kétségbeesetten figyelte a fejleményeket. Látta Etheldreddát, Látta a Tüzet, és Ullrt Szólongatta, de mindhiába, a vörös macska még mindig kábult volt, és meg sem moccant. - Ügyelj rá, Szeptimusz, hogy ki ne aludjon a tűz! - rendelkezett Marcia, megpróbálva túlkiabálni a gáz és a lángok süvöltését. - Most pedig jöjjön az Örömtűz! Mindenki húzódjon hátrébb! Marciát ismét körülvette a Mágikus köd. Amikor a Fő-fő Varázsló már biztos volt benne, hogy a Mágia teljesen be¬burkolja és megvédelmezi, odalépett Tűzköpőhöz, akinek orrlyukából még mindig ömlött a Tűz. A sárkány gyanakodva méregette vörös karikás szemével Marciát, de nem moccant. Aztán Szeptimusz és Jenna legnagyobb megdöbbenésére Marcia kinyújtotta a kezét, belenyúlt a lángba, és Kiszakított belőle egy maréknyi Tüzet. Addig forgatta a két tenyere között, míg olyan nem lett, mint egy vörösen izzó tésztából készült, jókora gömb, aztán fölhajította a levegőbe, és kántálni kezdett: Szép tűz, ragyogj! Fennen lobogj! Égjen a máglya, Örömtűz lángja!

Marcia maroknyi Tüze hatalmas tűzgömbbé robbant szét. Marcia erősen koncentrált: a süvöltő tűzgömb a Fő-fő Varázsló akaratának engedelmeskedve leereszkedett, és már csak néhány lábnyi magasságban lebegett a talaj fölött. Ragyogó narancssárga lánggal égett, a közepe pedig sötétvörösen izzott, és hosszú, táncoló árnyékokat vetett a gyepre. Az Örömtűz megszületett. Tűzköpő tűzgyomrából időközben elfogyott az üzemanyag, és a sárkány abbahagyta a Tűzfújást. Ahogy az Örömtűz zúgása elhalkult, Szeptimusz és Jenna közelebb húzódtak a lángokhoz, és figyelték, ahogy Marcia hozzáfog terve második részének megvalósításához: az Odaszólítás-varázslathoz. Miközben láthatatlan maradt mindenki, még Alther számára is - akinek különben is minden gondolata Aliz körül forgott, és semmi mást nem vett észre - Etheldredda éles vonásai fölragyogtak az izgalomtól. Jenna most megint alig egylépés-nyire volt a tűztől. Etheldredda Jenna mögé lépett, gonosz kezét csak egy hajszál választotta el a kislány hátától, és várta a megfelelő pillanatot, hogy nagyot taszítson rajta... Egyedül Snorri Látta a veszélyt. - Ullr nem hall engem! - panaszolta Nickónak. - De azért van még egy utolsó lehetőség... Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá, de meg kell próbálnom! - És ekkor Snorri megtette, amihez addig soha nem volt bátorsága: Megidézett egy Szellemet az Idő egy távoli pontjáról. A Falba Vájt Lyukban Olaf Snorrelssen teljességgel összezavarodott Szelleme azon vette észre magát, hogy valami egyszerre csak fölkapja, keresztülvonszolja a fogadóban összegyűlt kísértetek tömegén, és a kísértetekre vonatkozó összes szabályt megszegve a Palota felé sodorja. És ekkor Snorri, életében először, megpillantotta az édesapját. Etheldredda döntött: itt a megfelelő pillanat, hogy Jennát a lángokba lökje. Most! Etheldredda kinyújtotta a kezét, és ebben a pillanatban Olaf Snorrelssen megragadta a csuklóját. Nem tudta ugyan, miért teszi, de azért megtette. - Azonnal eressz el, te szerencsétlen félkegyelmű! - visította Etheldredda. Olaf Snorrelssen szíves örömest elengedte volna a Királynő éles, csontos csuklóját, de képtelen volt rá. Valami nem engedte. Jenna valami furcsa csiklandozást érzett a tarkóján. Megint hátranézett, de nem látott semmit, nem látta, milyen küzdelmet vív a háta mögött két kísértet az ő életéért. A lángokból áradó hőség ellenére megborzongott, és visszafordult, hogy figyelje, mit csinál Marcia. Marcia eddigre már jócskán előrehaladt az Odaszólítás-varázslattal. Jenna látta a lángok piros fényén és a

Mágikus ködön keresztül, hogy az Etheldredda Királynőt és az Áj-ájt ábrázoló festmény egyszer csak felbukkan a Vártorony falán keresztül. Marcia úgy vonszolta, mint valami halat, amely forgolódva és csapkodva próbál elszabadulni a horgászzsinórról, könyörtelenül, egyre közelebb és közelebb az Öröm-tűzhöz. Etheldredda is látta, mi történik, és pontosan tudta azt is, mit jelent mindez, így kettőzött erőfeszítéssel igyekezett szabadulni Olaf Snorrelssen szorításából. Lehet, hogy a Máglyán végzi, gondolta, de nem megy oda egyedül. Nem, hanem Jennát is magával viszi! De Olaf Snorrelssen, aki erős és izmos volt életében, erősen szorította Etheldredda karját, egyetlen pillanatra sem eresztette el, és így a Királynőnek nem volt alkalma megtenni, amire annyira vágyott: hogy beletaszítsa Jennát a tűzbe. A képmása pedig már ott lebegett a lángok fölött, de még az utolsó pillanatban is ellenállt. Marcia körül egyre jobban elsötétült a bíbor köd. Hirtelen hatalmas csattanás hallatszot, amelyet a Palota falai visszavertek: Marcia győzött! A képmás föladta a küzdelmet, és hatalmas süvítessél magukba szippantották a lángok. A tűz magasan, feketén fellobogott, ahogy a festmény ezer darabra robbant. Etheldredda hatalmas sikoltással követte képmását a lángokba, és azok pillanatok alatt elhamvasztották. Etheldredda, a Rettentő, nem létezett többé. Snorri megkönnyebbülésében fölnevetett. Vonakodva -mert szerette volna még egy kicsit Látni az édesapját engedte, hogy Olaf Snorrelssen visszatérjen a Falba Vájt Lyuk menedékébe, ahol aztán csak ült hosszú órákon át teljesen összezavarodva, a sörét dajkálgatta, és azon töprengett, vajon miért látja olyan élénken maga előtt egy fiatal lány arcát, aki rettentően hasonlított az ő drága Alfrúnjára. De az Odaszólítás még nem fejeződött be. A Palota fölött parányi pont jelent meg a magasban, és rettenetes visitas rázta meg a levegőt: áj-áj-áj! Forogva és kapálózva, vadul csapkodva kígyófarkával, miközben csészealjnyi vörös szeme kidagadt a rémülettől, Etheldredda Áj-ája a Tűz felé sodródott, és rettenetes sikoltással követte úrnőjét a lángokba. Az Örömtűz legmélyén ekkor valami történt. A vörös lángok középpontjában valami élénk aranyszínben felizzott. Jenna és Szeptimusz megbűvölve figyelték, míg a fény olyan erős nem lett, hogy egyikük sem bírt többé belenézni. Miközben elfordultak, valami kigurult a Tűzből. Halk puffa-nással ért földet, és legnagyobb meglepetésükre Etheldredda koronáját pillantották meg, amint végigszökdécselt a megperzselt füvön, majd legurult a lejtőn a folyó felé. Jenna üldözőbe vette, utánakapott, de nem sikerült elkapnia, és a korona sisteregve és gőzölögve beleesett a folyóba. Jenna hasra vágta magát, belenyúlt a jeges vízbe, és még idejében elkapta a koronát, mielőtt lesüllyedt volna a folyó fenekére. Diadalmasan és csuromvizesen, kezében, életében először, az Igazi Koronával, Jenna odasietett Timóthoz, Altherhez és Alizhoz - aki sápadtan és békésen feküdt a mólón - és leült melléjük. Kezében tartotta a koronát, amely meglepően nehéznek tűnt, és azt suttogta: Köszönöm, Aliz! Köszönöm, hogy megmentettél! Mindig rád fogok gondolni, valahányszor fölteszem ezt a koronát! Aliz csodálatos dolgot cselekedett! - mondta Timót, aki még mindig nem tért magához a történtek okozta megrázkódtatásból. - De azért, ehm, talán jobb lenne, ugye, ha egy¬előre nem mondanánk el mindent anyádnak? Úgyis rájön rövidesen, Timót! - szólalt meg Alther. -Reggelre az egész Vár erről fog beszélni. Én is ettől félek! - mondta Timót komoran. Aztán rámosolygott Jennára: - De te szerencsésen visszatértél, és egyedül ez számít! Jenna nem felelt. Hirtelen megértette, mit érezhet Timót. Úgy érezte, még nem bírja neki megmondani. Azt a dolgot Nickóval... Most még nem... Marcia eközben Megszüntette az Örömtüzet. A lángok furcsa, bíbor izzása elhalt, és a helyét átvette lassan a szürkület. Marcia, Szeptimusz és Tűzköpő is csatlakoztak a mólón üldögélő, komoly kis csoporthoz. Marcia levetette indigószín szőrmével bélelt, nehéz téli köpönyegét, és gyöngéden Aliz feje alá tette. Hogy vagy, Alther? - kérdezte. Alther megrázta a fejét, és nem felelt. Jenna csöndesen ült, és a koronáját nézte. Bár éveken át ott ült Etheldredda Királynő gonosz fején, mégis jó érzés volt kézbe fogni az Igazi Koronát. És ahogy Jenna föltartotta, a lenyugvó nap utolsó sugara ráesett a korona színaranyára, és az fölragyogott, ahogy soha, amíg ott kuporgott a dühös Etheldredda Királynő fején. Ez most már a tiéd, Jenna - mondta Marcia. - Tiéd lett az Igazi Korona, amelyet Etheldredda ellopott az örököseitől. Leszállt a sötétség, és nem látta senki, amint a Nappali Ullr farka végének feketesége fokozatosan átterjed a macska teljes szőrzetére, és Ullr azzá az éjszakai lénnyé változik, aki valójában volt. Az Éjszakai Ullr úgy ült ott, mint a Szphinx, zöld szeme esak azt látta, amit Snorri rajta keresztül látni akart. Messze-messze, egy másik időben Snorri Snorrelssen látta, hogy Jenna a kezében tartja a koronáját, és tudta, hogy minden rendben van. És ekkor elbocsátotta Ullrt.

-

Eredj, Ullr! - suttogta. - Menj és vigyázz Jennára, míg vissza nem térek!

Az Éjszakai Ullr fölállt, kisétált az árnyékból, és elfoglalta a helyét Jenna mellett. Hello, Ullr, örülök, hogy visszatértél! - Jenna elmosolyodott, megsimogatta a párducot, és megvakargatta a füle tövét. - Gyere velem, van valami, amit szeretnék megtenni! Amikor a Palota órája elütötte az éjfélt, és a százegy ablakban fölragyogott a százegy gyertya - Jenna ugyanis gyertyát gyújtott a Palota minden egyes ablakában -, megvilágítva a sötétséget, mindnyájan ott álltak a mólón, és búcsút intettek Aliznak, akinek testét már elhelyezték a Távozás Csónakjában, és a csónak lassan sodródott lefelé a folyón. Alther némán ült Csollán Aliz vadonatúj kísértete mellett, és ott fog majd ülni azon a helyen kerek egy évig és egy napig, mivel a Kísértetek Szabályzata előírja, hogy minden kísértetnek egy évet és egy napot kell töltenie azon a helyen, ahol kísértet lett belőle. Márpedig Althernek esze ágában sem volt megengedni, hogy Aliz egymagában töltse ezt az időt. Hát - sóhajtott föl Marcia, miközben a Távozás Csónakja, rajta Alizzal, eltűnt az éjszakában, hogy elinduljon hosszú útjára a Másik Világ felé -, micsoda nap!... Remélem, Szeptimusz, holnapra semmi különösebben izgalmasat nem tervezel! Szeptimusz tagadólag rázta a fejét. Ez persze nem volt teljesen igaz: ugyanis tényleg tervezett másnapra valami izgalmasat, de úgy látta, nem lenne szerencsés, ha éppen most mesélné el Marciának, hogyan szándékozik megmenteni Pásthi Marcelluszt a halálnál is rosszabb sorstól, és hogyan szerzi majd vissza tőle a Repülés Talizmánját. Az egyszerűbb megoldást választotta. Rámosolygott Marciára, és azt mondta: - Holnap horgászni fogok!

DOLGOK, AMIKET TALÁN TUDNI SZERETNÉL... ETHELDREDDA KIRÁLYNŐRŐL, ÉS A PADLÁSON FÜGGŐ KÉPMÁSÁRÓL

Amikor Etheldredda Királynő beleesett a folyóba, meg sem próbált kiúszni. Ugyan, miért is tette volna? Csöppet sem bánta, hogy máris megkezdheti az örök életét. Csak feküdt, felfelé bámult a folyó felszíne felé, és azon töprengett, vajon miért is érzi magát olyan furcsán: valahogy üresnek, és mintha nem lenne egészen ott, ahol van. Egyre türelmetlenebbül bámulta a Királyi Bárka alját, miközben a bárka kormányosa órákon át várt rá, és nem mert elmozdulni a helyéről, attól félve, hogy Etheldredda mégiscsak megérkezik, és nem találja ott. Lassanként Etheldredda kezdett rádöbbenni, hogy Mar-cellusz bájitala mégsem hatott, és ő most semmi egyéb, csak egy közönséges kísértet. Azt nem tudhatta, hogy a bájital mégiscsak hatott valamelyest, és hogy nem közönséges, hanem Testet Öltött Szellem lett belőle, eleinte ugyanis nemigen lehet érzékelni a különbséget. Így hát csak feküdt a víz alatt, figyelte a változó felszínt, és egyre dühösebb és dühösebb lett. Etheldredda mérge éppen elérte a robbanáspontot, amikor Pásthi Marcellusznak végre sikerült megtalálnia az anyját. És így történt, hogy - tizenhárom nappal azután, hogy beleesett a folyóba és megfulladt -, Etheldredda Királynőt éjfélkor Magához Szólította a fia. Etheldredda úgy száguldott föl a felszínre, mint a pezsgősüvegből kilőtt dugó, aztán visítva röpült a fagyos éjszakai levegőben, a hatalmas hópelyhek Áthatoltak rajta, és megfagyasztották a testében rekedt vizet. Még mindig vadul tiltakozott, amikor valamilyen erő bevonszolta egy kis szobába, amely a Palota távolabbi végének eresze alatt rejtőzködött, és ahol Pásthi Marcellusz, és Lándzsás Júliusz, a Fő-fő Varázsló vártak rá. És ott, az Alklimista fekete-vörös és a Varázsló bíborszínű köpönyege között Etheldredda megpillantotta tulajdon, életnagyságú képmását, amelyen ott volt mellette kedvenc Áj-ája is. Etheldredda elég sokat tudott a Mágiáról, így azonnal rájött, mi készül, de nem tehetett semmit. Hiába rúgkapált, harapott, ütött és karmolt, Lándzsás Júliusz és Pásthi Marcellusz beletuszkolták Etheldredda Testet Öltött Szellemét a tulajdon képmásába, ahol már várta az Áj-áj, amelyet Marcellusz előző nap elcsípett és elpusztított. A képet a falnak támasztották, aztán Lepecsételték a szobát. És Etheldredda ott is maradt az Áj-áj társaságában, mindaddig, amíg ötszáz évvel később Számos Timót föl nem törte a Pecsétet. ESMERALDA HERCEGNŐRŐL Amikor Marcellusz belepecsételte Etheldreddát a képmásába, és így biztos lehetett benne, hogy a Szelleme már nem tehet kárt Esmeraldában, a Királynők Útján a húgához sietett, és beszámolt neki a történtekről. Esmeralda eleinte örült neki, hogy nem kell többé tartania az anyjától, de aztán egyszer csak rádöbbent, hogy az anyja

csakugyan meghalt. Ezután Esmeralda hosszú ideig kóborolt a Marrami-lápon, miközben egyfolytában az anyjára meg az elveszített húgocskáira gondolt. Sokáig nem is volt hajlandó visszatérni a Várba, egész serdülőkorát a lápon töltötte Brodával. De amikor Eljött az Idő, Esmeralda mégiscsak visszatért, és el¬foglalta az őt megillető helyet a trónon. Esmeralda megtett minden tőle telhetőt, hogy jó uralkodó legyen, bár sose sikerült egészen megszabadulnia a szorongásaitól, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy Etheldredda volt az anyja. Esmeralda idővel férjhez ment egy jóképű és nagyon kiegyensúlyozott természetű gazdához, akinek az Egyirányú Híd túloldalán terültek el az almáskertjei, és született két lánya, Mira és Mara. Idővel mindket¬tőből királynő lett, mert Mirának öt fia született ugyan, de lánya egy se. A Nagy Alkimista Katasztrófát követően - amikor hét álló napon és éjszakán keresztül segített Marcellusznak Lepecsételni a Jégalagutat - Esmeraldának állandóan fájt a feje, és ideje legnagyobb részét a kis szalonban töltötte, a Palota hátsó részében, behúzott függönyök mögött. Ettől kezdve a roppant talpraesett Mira hercegnő vette át az irányítást a Palotában. A KORONÁRÓL Attól fogva, hogy az első Királynő uralkodni kezdett a Várban, ő és minden utódja az Igazi Koronát viselték. Azt beszélték, hogy a legfinomabb és a legMágikusabb aranyból készült, ami csak létezik: abból az Aranyfonálból, amelyet még az Aranykor Pókjai szőttek. Annyi bizonyos, hogy korábban készült még annak a Hotep-Rának az idejénél is, aki a Varázslók Tornyát alapította. Ám Etheldredda halálával az Igazi Koronának nyoma veszett, és így Etheldredda jóslata mégiscsak valóra vált: Esmeralda soha nem viselhette az Igazi Koronát. De ez Esmeraldát nem is érdekelte. Az Igazi Koronának nyoma veszett! Annál jobb, gondolta. Esmeralda inkább egy vadonatúj, szépen csillogó koronát akart, olyat, amelyet rajta kívül még nem viselt senki, és amely jobban megfelelt a korszak túldíszítettséghez vonzódó divatjának, mint az egyszerű Igazi Korona. Esmeralda anyja lánya volt, és amit akart, azt meg is szerezte magának. Egy esős Nyári Napforduló napján koronázták meg a Palota tróntermében, aztán, teljes királynői díszben levonult, hogy meglátogassa a Sárkányhajót. A sárkány fölvonta a szemöldökét ennyi gyémánt és drágakő láttán, de szólni nem szólt semmit. Egy darabig Esmeralda egy percre sem volt hajlandó megválni a koronájától, és még az ágyban is viselte, de a végén megfájdult a nyaka, és kénytelen-kelletlen beleegyezett, hogy legalább alváshoz levegye. Ez volt az a korona, amellyel sok száz évvel később a Legfőbb Őr megszökött, így aztán jennának nem volt saját koronája, mindaddig, amíg az Igazi Korona elő nem gördült az Örömtűzből, hogy újra ráleljen jogos tulajdonosára.

AZ Áj-Áj-ról Etheldredda még kislány korában találta az Áj-ájt a Palota kertjében. Az állat egy hajóról szökött meg, amikor rájött, hogy a hajószakács meg akarja főzni vacsorára bosszúból, amiért csúnyán bokán harapta aznap reggel. A szakács még aznap este kómába esett, és a legénység kénytelen volt vacsora nélkül lefeküdni. Három héttel később a szakács meghalt, mert az Áj-áj harapása már akkor is Kórságot terjesztett. Erre hamarosan Etheldredda is rájött, és ettől kezdve igen hasznos fegyvernek tekintette az Áj-ájt. Az édesanyja halálra rémült a lánya új kedvencétől, de nem mert ellene tenni semmit, mert Etheldredda (vagy Ethelderémes, ahogyan mindenki emlegette) ragaszkodott az Áj-ájhoz, és bár ekkor még csak kilencéves volt, amit akart, azt keresztül is vitte. A FENNHÉJÁZÓ ZSÍROSBÖDÖNRÓL Bár a Fennhéjázó Zsírosbödönt nem így nevezték gyerekkorában, a valódi neve majdnem ugyanilyen szörnyű volt: Aloyziusz Paraplé! Tiréziász Dupontnak hívták. A második keresztnevét, igaz, az anyakönyvvezető tévedésének köszönhette, az ugyanis meghallotta, amint a keresztelőn Aloyziusz papája mérgesen odakaffantotta a mamájának, hogy vigye már odébb azt a paraplét, mert böki a lábát. Az ifjú Aloyziusz Paraplé egyetlen gyermeke volt szüleinek, és mindenkinél okosabbnak képzelte magát. Amikor tízéves lett, a mamája, aki megunta, hogy a fia minduntalan kioktatja, hogyan kellene rendesen megstoppolnia a zokniját, állást szerzett neki a Palotában: Helyettes Kifutófiú lett a Királyi Küszöb Őrzőjének Negyedik Titkára mellett. Innentől kezdve nem volt megállás, Aloyziusz Paraplé! egyre följebb és följebb hágott a Palota ranglétráján, mígnem tizennégy évesen, zsenge ifjúságában már a Királyi Küszöb Őrzőjének rangjáig küzdötte fel magát. Amikor húszéves lett, Aloyziusz Paraplébt kinevezték Etheldredda Királynő helyettes Főkomornyikjának, miután a tényleges Főkomornyik ágynak dőlt valamilyen rejtélyes ételmérgezéssel. Ilyen ételmérgezések egész

sorozatát szenvedte el attól fogva, hogy Aloyziusz Paraplé! mellékerült a Pa¬lotaszolgák heti vacsoráján. A Főkomornyik sosem gyógyult föl teljesen, így hát Aloyziusz Paraplébnek fölkínálták, hogy legyen ő a Főkomornyik teljes munkaidőben. Bár ekkorra már Aloyziusz Paraplébt mindenütt csak Fennhéjázóként emlegették, teljes csúf nevére csak akkor tett szert, amikor még további három évig tömte magába nyakló nélkül a Pa-lota tápláló kosztját. Azután, hogy az Etheldredda képére mért nyakleves Után halálos rémületben elmenekült a Palotából, Aloyziusz Paraplé! fölszállt a Kikötőbe tartó éjszakai kompjáratra, aztán az első hajóval továbbállt. Élete hátralévő részét egy igen forró hőmérsékletű Távoli Ország egyik kisvárosában élte le, ahol napközben csatornatisztítással kereste a kenyerét, éjszakáit pedig azzal töltötte, hogy gondosan kivasalta Palotabeli egyenruhája szalagjainak elrongyolódott maradványait. Az IDŐ IGAZ TÜKRÉRŐL Az Ősi Időkben sok Valódi Időtükör létezett, de aztán az évszázadok során elvesztek, tönkrementek, vagy akárcsak Marcellusz tükre - fölbomlottak az Idő ellentétes erőinek nyomása alatt. Arra az időre, amikor Pásthi Marcellusz ígéretes fiatal Alkimistaként élte világát a Palotában, már valamennyinek nyoma veszett. Marcellusz mindent elolvasott az Időtükrökről, amihez csak hozzájutott. Sok dolgot megtudott róluk: hogy csak párban fordulnak elő, és bármi történjék is az egyikkel, ugyanaz történik a másikkal is. Azt is megtudta, hogy ha az ember átsétál az egyik Tükrön, akkor olyan helyre jut, ahol megszűnik az idő, és ahhoz, hogy eljusson egy másik Időbe, át kell haladnia a pár másik tagján is. Ám az Idő titkos képletét semelyik könyvben sem találta meg. Marcellusz nem nyughatott többé, mindenáron meg akarta találni a képletet, és háromévnyi kutatás után végre szerencséje volt. Egy esős téli délutánon, amikor az anyját kellett volna meglátogatnia, véletlenül rábukkant a képletre egy ősrégi írásban, amely a Kézirattár hátsó helyiségében, egy ingatag könyvtorony alatt rejtőzött. Marcellusz megtanulta kívülről a képletet, az írást pedig azon nyomban elégette egy gyertya lángjánál, mert nem akarta, hogy bárki más is megismerje a titkot rajta kívül. Rövidesen azonban meg is bánta, amit tett, mert az első két Tükör, amelyet készített, nem működött úgy, mint kellett volna. Mindössze egy szilárd falon tudott átjutni a segítségükkel, és bár önmagában ez is csodálatos volt, Marcellusz nem érte be ennyivel, mert ő az Időben szeretett volna szabadon mozogni. De azért Marcellusz úgy vélte, hogy még így is hasznát tudja venni ennek a két Tükörnek. Lezárta mindkettőt, úgy, hogy csak az ő Kulcsával lehetett nyitni őket, és díszes aranykeretbe foglaltatta őket. Egyiket az anyjának ajándékozta, hogy megbékítse gyakori veszekedéseik egyike után. Etheldredda nem sokat törődött a Tükörrel: fölakasztotta az Öltözőszobájában, és rögtön meg is feledkezett róla. Ez volt az a Tükör, amelyen át Marcellusz elrabolta Szeptimuszt. A másik tükröt Marcellusz a Kézirattár Főirattárosának ajándékozta. Ez a Főirattáros hiú ember volt, és boldoggá tette, hogy van egy saját tükre. Abban az időben még ritka és rettentően drága dolog volt az ilyesmi. Nem sejtette: Marcellusz arra használja a tükröt, hogy észrevétlenül bejárkáljon a Titkos Kamrába. Ez volt az a Tükör, amelyen keresztül Jenna, Ullr és Szeptimusz visszatértek a saját Idejükbe. E két csalódás után Marcellusz bezárkózott a szobájába, és megpróbálta azt szuggerálni magának, hogy vissza kell emlékeznie az Idő Igaz Tükre képletének legkisebb részletére is. Ez sikerült is neki, vagy legalábbis úgy hitte. Egy merész újítást alkalmazva összeolvasztotta a két Tükröt, és a dolog működött! Az Idő Igaz Tükre hatalmasra sikeredett, roppant törékeny lett, és roppant veszedelmes! Amikor Marcellusz fölállította a Medicina Nagycsarnokában, egy csomó írno¬kot átküldött rajta, de soha egyik sem tért vissza. Amikor a legjobb barátja is eltűnt a Tükrön keresztül, Marcellusz úgy döntött, túlságosan kockázatos lenne, hogy ő maga is kipró¬bálja a tükröt, és Lezárta az ajtókat. Marcellusznak azonban lassanként megjött az önbizalma. Elkezdett kísérletezgetni. Valami könnyű és hordozható dolgot szeretett volna, amelynek segítségével kilesheti a Hosszú Éjszakák Földjén élő, Sötét Alkimisták titkait. Miután eltelt bizonyos számú nap - éppen százhatvankilenc, azaz tizenhá¬romszor tizenhárom, ami szerencsés szám -, Marcellusznak sikerült két összeillő Tükröt készítenie. Az egyiket a Vár¬ban helyezte el, de a másikat titokban elküldte a Királynők Útján keresztül a feleségének, Pásthi Brodának, azzal az utasítással, hogy Broda juttassa el a Kikötőbe. Marcellusz maga is odautazott, és felügyelt, míg a Tükröt fölrakták a hajójára. Amint azonban nyugovóra tért a hajón töltött első éjszakáján, a gátlástalan, eladósodott hajóskapitány gyorsan meglépett a hajóról a Tükörrel, hogy eladja Drago Millsnek, mint Legmodernebb Luxustükröt. Marcellusz nem is sejtette, hogy kijátszották: elhajózott a Hosszú Éjszakák Földjére, és csak akkor jött rá, hogy becsapták, amikor kirakodtak a hajóról. Marcellusz majd fölrobbant dühében: visszaha-józott a Kikötőbe, azzal a szándékkal, hogy visszakövetelje a tulajdonát, ott azonban kiderült, hogy azt Drago Mills többi holmijával együtt zár alá helyezték a Kilences Számú Raktárépületben. Marcellusz minden követ megmozgatott, mégsem tudott hozzáférni. Ez volt az a Tükör, amelyen keresztül Jenna, Nicko, Snorri és Ullr megérkeztek Marcellusz Idejébe, és amelyet aztán Tűzköpő darabokra tört. Így aztán a Tükörpár másik darabjának, amelyet az Alkímia és Medicina Nagycsarnokában tartott, hogy mindig

kéznél legyen, valahányszor kedve támad ellátogatni a Hosszú Éjszakák Országába, Marcellusz semmi hasznát nem vette. Undorodva elzárta hát egy szekrénybe. Évekkel később a szekrény a Palotába került, ahol a Kukta ruhásszekrénynek használta. Ez volt az a Tükör, amelyen keresztül Jenna, Nicko, Snorri és Ullr megérkeztek Marcellusz Idejébe. Ezután Marcellusz nem készített több Tükröt. Úgy döntött, inkább az aranycsinálásnak szenteli minden idejét. Az arannyal legalább mindig tudja az ember, hányadán áll. LÁGYLÁB HUGÓRÓL Hugó soha nem felejtette el Szeptimuszt és azokat az időket, amikor Szeptimusz türelmesen tanítgatta mindarra, amit a Medicináról tudott. Amikor Sir Hereward hazavitte, és az anyja mélységesen megkönnyebbült, hogy újra látja, Hugó pedig rájött, hogy a családja mégiscsak törődik vele, megnőtt az önbizalma. Amikor egyszer Pásthi Marcellusz rajtakapta Hugót, hogy egy Medicina-könyvet olvasgat, ahelyett, hogy őrt állna az ajtónál, egyáltalán nem haragudott meg rá, éppen ellenkezőleg: fölfogadta Hugót maga mellé Varázslóinasnak. Hugóból tényleg kitűnő orvos lett. Bár Esmeraldát soha nem sikerült kigyógyítania a fejfájásából. SNORRI ANYJÁRÓL Alfrún Snorrelssen Kereskedők hosszú sorának leszármazottja volt, és már gyerekkorában megszokta, hogy a Kereskedők hajói évente nekivágnak a tengernek, hogy eljussanak a Tengerentúli Nedves Kis Országba. Minden évben az első fagy beállta után - márpedig a fagy korán megérkezett ezen a sötét, északi vidéken - a Kereskedők uszályai elindultak délnek, szőrmékkel, fűszerekkel, gyapjúval, kátránnyal és mindenféle csecsebecsékkel megrakodva. Nem is tértek vissza, csak jóval a Télközép Ünnepe után. Alfrún Snorrelssen soha nem kételkedett benne, hogy az ő Olafja vissza fog térni hozzá. Amikor közeledett a visszatérés ideje, a barátnői gyakran kérdezgették: - Alfrún, Alfrún, látod-e már a hajókat? És Alfrún mindig látta őket. De abban az évben, amikor Olaf Snorrelssen utolsó útjára indult, amikor Alfrúnt megkérdezték a barátnői: - Alfrún, Alfrún, látod-e már a hajókat? - Alfrún csak a fejét rázta. Amikor a Kereskedők hajóinak flottája végül felbukkant a szürke téli láthatáron, Alfrún még akkor is csak a fejét rázta, de ezúttal kétségbeesésében, mert már tudta, hogy az ő Olafja soha nem tér vissza. Alfrún azt a nevet adta újszülött kislányának, amelyet még Olaf választott számára, és amelyet a Szabadalomlevelében is feltüntetett. Jóllehet Olaf meg volt győződve róla, hogy a gyermeke fiú lesz, Alfrún tiszteletben tartotta a kívánságát, és Snorrinak keresztelte a kislányt. Snorrit gyermekkorában nagynénik, nagybácsik, nagyanyák és unokatestvérek sokasága vette körül. Vidám, csacsogó kisgyerek volt, és csak akkor kezdett elégedetlenkedni a sorsával, amikor tizenhárom éves korában megtalálta az édesapja Szabadalomlevelét, amelyben őt, Snorrit jelölte meg mint utódját, aki átveszi tőle a Kereskedést. Azelőtt Snorri nem sokat gondolt az édesapjára, de ettől fogva csak arra vágyott, hogy útra keljen, és apja nyomdokait követve eljusson a Tengerentúli Nedves Kis Országba, és ott körülnézzen abban a bizonyos Várban, de legfőképpen arra, hogy megkóstolja Kökény Treszka fogadójának legendás Tavaszi Sörkülönlegességét. És mivelhogy Szellemlátó volt, azt remélte, hogy ott megláthatja majd az édesapja kísértetét. Amikor Snorri közölte az édesanyjával, az a szándéka, hogy a következő télen ő is útnak indul, hogy árut vigyen a Vásárra, Alfrún Snorrelssen szóhoz sem jutott a megdöbbe¬néstől. Figyelmeztette a lányát, milyen veszélyek leselkednek rá a tengeren, megpróbálta meggyőzni róla, hogy túl fiatal még a Kereskedéshez, és különben is lány, márpedig a lányok nem szoktak Kereskedni, és különben is, ugyan mit ért Snorri a szőrme árához és a gyapjú minőségéhez? Snorri természetesen egyikhez sem értett, de úgy vélte, mindezt meg tudja tanulni. Egy napon Snorri anyja egy halom Kereskedelmi Kézikönyvet talált a lánya ágya alatt. Alfrún az összes Kézikönyvet belehajította a kandallóba, mire Snorri fölkapta Ullrt, kiviharzott a révnél álló kis faházukból és meg sem állt az Alfrúnig. Az anyja sejtette, hová lett, de nem ment utána, mert arra számított, ha Snorri eltölt egy hideg éjszakát azon a kényelmetlen hajón, észre tér, és másnap reggelre otthon lesz. Snorri azonban másnap reggelre már kifutott a tengerre a visszavonuló dagállyal. A hajó déli szelet kapott, és Snorri rövidesen lefelé hajózott a part mentén, hogy megkezdje Kereskedői pályafutását és beszerezze első rakományát. Alfrún Snorrelssen majd megőrült aggodalmában - egy gyorsjáratú révhajót küldött Snorri után, ám aznap reggel élénk szél fújt, és bár a révhajóról az evezősök még látták az Alfrúnt, esélyük sem volt rá, hogy utolérjék. A lánya elhajózott, és Alfrún Snorrelssen senkit sem hibáztathatott, csak saját magát.

SNORRI APJÁRÓL Amikor Olaf Snorrelssen megtudta, hogy Alfrún terhes az első gyermekükkel, madarat lehetett volna fogatni vele. Rögvest elvitte a Szabadalomlevelét a Liga Irodájába, és ragaszkodott hozzá, hogy első gyermekét, Snorrit nevezze meg Utódjaként. Megígérte Alfrúnnak, hogy ez lesz az utolsó útja egészen addig, amíg a gyermek elég nagy nem lesz hozzá, hogy magával vigye, aztán Olaf Snorrelssen nehéz szívvel elindult Kereskedni. Későn ért a Várba, a Tengerentúli Nedves Kis Ország fővárosába, és így nem sikerült túl jó elárusítóhelyet kapnia a Kereskedők Vásárterén. Aznap éjjel Olaf betért a Vidám Tintahalba (ez a vendéglő közvetlenül a Várfal külső oldalánál állt, és a Kereskedők előszeretettel látogatták), hogy italba fojtsa a bánatát, ahogy már azt az Északi Kereskedők ősidők óta tenni szokták - épp ezért ki is tiltották őket a Vár legtöbb vendéglőjéből. Amikor egymagában visszafelé igyekezett az Egyirányú Hídon, Olaf Snorrelssen megbotlott, és beverte a fejét a hídkorlátba. Másnap reggel egy vásárra igyekvő gazda találta meg holtan, megfagyva. Olaf Snorrelssen kísértete ott lebegett a híd körül egy évig és egy napig, ahogy azt a szabályok előírják. Minden kísértetnek ennyi időt kell eltöltenie azon a helyen, ahol átlépett az élők sorából a kísértetek közé. Úgy döntött, nem Mutatkozik meg senkinek, de a hídon abban az évben mindvégig szörnyen fagyos volt a levegő, és sok ember panaszkodott rá, hogy valahányszor átkel a hídon, mindig erőt vesz rajta a lehangoltság. A Vidám Tintahal kis híján csődbe ment, mert az embereknek nem volt többé kedvük átmenni a hídon sötétedés után. Amint az egy év és egy nap letelt, Olaf Snorrelssen ellebegett a Falba Vájt Lyukba, és ott is maradt. Az ALFRÚNRÓL Az Alfrún a hosszú téli hónapokon át mindvégig ott maradt a dokkban, vesztegzár alatt, míg végül pontosan olyan elhagyatottnak tűnt és olyan nyirkos szagot árasztott, mint a gazdátlan, elhanyagolt hajók szoktak. Amikor jenna ezt megtudta, megkérte Kövi Mártont, hogy vigye a hajót a Vár kikötőjébe. De még mielőtt Márton teljesíthette volna Jenna kérését, az Alfrún eltűnt. A FARKASHÚRÓL Amikor a Farkasfiú elhagyta az Alfrúnt, átevezett a folyón, és ott találta Számos Samut, amint az oldalát fogja nevettében, látva, hogy ő milyen igyekezettel tapossa egy rózsaszín vízibicikli pedálját. A Számos-táborban, ahol a többi Számos-fiú élt, nagy szeretettel fogadták, és bár vég nélkül ugratták vele, milyen fura ízlése van a csónakok terén, a Farkasfiú örült, hogy megint köztük lehet. Amikor azonban kiderült, egyik Számos-fivért sem tudja rábeszélni, hogy tartsanak vele és segítsenek megkeresni Szeptimuszt, nagyon elkeseredett. Tisztában volt vele, hogy ezúttal semmi hasznát nem veszi nyomkereső tudományának, hiszen régi barátja, a 412-es semmiféle nyomot nem hagyott maga után. Végül is arra jutott, hogy Zelda néninél kell keresnie a megoldást. Elindult hát a sokat csúfolt rózsaszín vízibiciklin a Kikötő felé, aztán nekivágott a töltésnek, amely a Marrami-lápra vezetett. Itt már a Farkasfiú újra hasznát vehette nyomkereső tudományának. Követte a Lápvány nyomát, meg is érkezettt szerencsésen Zelda néni kunyhójához, és ott egyenesen Jennába ütközött, aki éppen akkor érkezett a Királynők Útján, hogy visszaadja az ezüstpisztolyt Zelda néninek. A Farkasfiú ott maradt Zelda néninél. A Fehér Boszorkány felhagyott a kísérletezéssel, hogy megtanítsa olvasni, ehelyett azokról a dolgokról kezdett beszélni neki, amelyek a Farkasfiút valóban érdekelték: a holdról és a csillagokról, a gyógyfüvekről és a bájitalokról, és még sok mindenféléről, ami a Fehér Boszorkányok tudományához tartozott. A Farkasfiú lelkes és tehetséges tanítványnak bizonyult, és Zelda néni egy idő után fontolgatni kezdte, nem lehetne-e vajon szakítani a hagyománnyal, és nem követhetné-e őt a Farkasfiú az Őrző posztján. MORC LUCIRÓL Morc Luci szerencsésen megérkezett Nicko csónakján a kikötőbe. Már éjfélre járt, így hát kikötötte a csónakot a kikötő falához, összegömbölyödött, magára terítette Simon köpönyegét és megpróbált aludni. Másnap reggel Luci vett magának egy pástétomot a Kikötői Pástétomsütödében. Miranda, a bolt tulajdonosa észrevette, milyen sápadt és mennyire fázik, és fölajánlotta neki, üljön le a konyhában a tűz mellé, amíg megeszi a pástétomot. Luci farkaséhes volt, és még két pástétomot vásárolt gyors egymásutánban, valamint három bögre forró kakaót. Mindent fölhabzsolt, aztán ledőlt a tűz mellé és mély álomba merült. Miranda hagyta, hadd aludjék, és később a nap folyamán Luci azzal hálálta meg a szívességét, hogy segített elmosogatni a pástétomos tányérokat, és felszolgált a boltban. Mirandának rokonszenves volt Luci, és hálás volt a segítségéért. Fölajánlott Lucinak egy ágyat a konyha sarkában, valamint teljes ellátást cserébe a szolgálataiért. Luci elfogadta az ajánlatot. Örült, hogy jó melegen lehet, ráadásul olyan helyen, ahol mindenféle ember megfordul, akiktől kérdezősködhet Simon felől. Luci nagy bánatára azonban a vevők közt senki sem akadt, aki bármit tudott volna Simon hollétéről. Ám egyik

este, amikor ott üldögélt a kihunyófélben lévő tűz mellett, Luci egy patkányt pillantott meg az egyik sarokban, amint azokból a morzsákból lakmározott, amelyeket Luci elmulasztott felsöpörni. Luci kedvelte a patkányokat, így hát nem kergette el ezt sem, bár tudta, hogy Miranda ezt várná tőle. Néhány percig figyelte a patkányt, aztán azt suttogta: Róbert, te vagy az? A patkány nagy szemeket meresztett rá. Micsoda? - kérdezte. Róbert! Te Róbert vagy, ugye? - kérdezte Luci. - Hát nem emlékszel? Kétszersülttel etettelek, amikor Apu bezárt a szobámba. Ami azt illeti, most kicsit jobb húsban vagy, mint akkor voltál! Te sem vagy éppen nádszálkarcsú, Morc Luci! - vágott vissza Róbert - és ez igaz is volt, mert Luci, amióta itt dolgozott, nem sajnálta magától a pástétomot. És így történt, hogy végül, annyi idő után, Morc Luci megtalálta az utat Számos Simonhoz. Róbert, az egykori Hírpatkány és a Titkos Patkányszolgálat tagja természetesen tudta, hol van Simon. Bár Lucinak még sok-sok hosszú órájába került, és rengeteg történetet meg kellett hallgatnia Róbert múltjából, míg végre, számos félreértés után, sikerült kiszednie a patkányból, amit tudott. Már beállt a Nagy Fagy, mire Róbert beleegyezett, hogy elkalauzolja Lucit Rosszföldére, de csak a következő év tavaszán vágtak neki az útnak. A tavasz a vége felé közeledett, amikor Luci és Simon végre egymásra találtak.