3 Herber Attila-Martos Ida-Moss László-Tisza László - Történelem - 1000-től 1500-ig

TÖRTÉNELEM HERBER • MARTOS • MOSS • TISZA

3 1000-től 1500-ig

Szerzők Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Szakmailag bírálta: Dr. Kristó Gyula, tanszékvezető egyetemi tanár Dr. Engel Pál, MTA TTI tudományos főmunkatárs Címlapterv: Varga Tamás A könyvet tervezte: Lengyel János Fotó reprodukció: Fábián Olga ISBN: 963 04 4428 3 © Herber Attila, Martos Ida, Moss László, Tisza László Kiadó: Reáltanoda Alapítvány, 1994 A kötet a Soros Alapítvány támogatásával készült Műszaki szerkesztő: Lengyel János Szedés: Print-Tech Kft. Felelős vezető: Tóth István Nyomás: Kner Nyomda Rt., Gyomaendrőd 1994 Felelős vezető: Papp Lajos vezérigazgató

A MAGYAROK TÖRTÉNETE AZ ÁLLAMALAPÍTÁSIG A magyarság őstörténete és a honfoglalás A magyar történettudomány a magyarság őstörténetén a honfoglalás előtti egész időszakot érti. A történelemnek ezt a leghosszabb korszakát alig világítják meg írásos emlékek. Az írott kútfők hiánya hosszú ideig szinte reménytelenné tette a magyar őstörténet tudományos kutatását, ma azonban számos tudományág ad segítséget a korszak felderítéséhez. A magyarság eredetét, származásának problémáját egyesek lényegtelen kérdésnek tekintik, hiszen azt mondják, hogy csak a honfoglalás utáni időszakkal érdemes igazán foglalkozni. Mások túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítanak a kérdésnek, és akár a tudományosság rovására is hajlandóak, szinte „hitszerűen”, különböző elképzeléseket vallani. Már az eredet kérdésében is sok a bizonytalanság, nem is beszélve a további őstörténetről. Feltételezésekkel van tele ez a kérdéskör, s ezért nagyon könnyű letévedni a tudományosság útjáról. Az biztos, hogy nagyon sok származás- és rokonságelmélet született. Csak néhányat sorolunk fel azokból a nyelvekből, amelyekkel rokonították a magyar nyelvet: hettita, héber, görög, etruszk, sumér, egyiptomi, perzsa, kínai, japán, angol, dravida, örmény, baszk stb. Sőt, még olyan nézet is van, hogy a legrégibb emberi nyelv a magyar. Az „amatőr nyelvészek” összehasonlításai elsősorban formai megegyezéseket mutatnak ki (hasonló hangzású és hasonló jelentésű szavak), ami éppen a nyelvek folyamatos változása miatt gyanús. A tudománytalan nyelvi elméletek közül talán az egyiptomit, az etruszkot és a sumért vallják ma is a legtöbben. A manapság leginkább elfogadott finnugor elméletben a nyelv és a továbbélő ősi hiedelemvilág kapcsolja össze a magyarságot és a finnugor népeket. A finnugor rokonság elmélete a 18. században merült fel először tudományos formájában. Az elmélet megjelenésével együtt megkezdődött az „ugor-török” háború, korábban ugyanis általában a török eredetet fogadták el. A rokonság tudományos bizonyítása Hunfalvy Pál (1810-91) és Budenz József (1836-92) nevéhez fűződik. Fontos megjegyeznünk, hogy két nyelv rokonsága nem a hasonló szavak mennyiségén múlik. A történeti nyelvészet elsősorban az alapszókészletet, a nyelvtani szerkezetet, a szabályszerű hangfejlődéseket vizsgálja. A magyar nyelv önálló élete kb. 2500 éves múltra tekint vissza, ennek ellenére nagyon sok ősi finnugor eredetű szavunk van. Ezek a legfontosabb és leggyakrabban használt szavaink (testrészek, rokonsági kapcsolatok, természeti jelenségek neve, számnevek, a legfontosabb cselekvéseket kifejező igék stb.). Mindezek alapján manapság a finnugor eredetet a világ legtöbb nyelvésze nem vitatja. A problémák onnan erednek, hogy sokszor a nyelvészek történészkednek, és történeti felvetéseik, következtetéseik nem következnek szükségszerűen az általuk megfigyelt tényekből. A másik gondot az okozza, hogy a nyelvészeti eredményeket legtöbbször nagyon nehéz alátámasztani régészeti bizonyítékokkal. Etnikai szempontból például a rokonság igazán a török népekhez köti a magyarokat, s a mondavilág lényeges elemei is ide vezetnek. Az őstörténet és a nyelv őstörténete tehát csak részben fedik egymást, ezért más tudományokat is segítségül kell hívnunk a valóság minél pontosabb felderítéséhez. A régészet szerepe – bár etnikum meghatározásánál óvatosan kell vele bánni – azért nagyon fontos, mert korhű és tárgyilagos. A leletekből kiderülhetnek az életmód jellemzői, a kulturális sajátosságok és hasonlóságok. A régészettel szorosan együttműködik az embertan. Az antropológiai vizsgálatok problémája az a nagymértékű fajtakeveredés, ami a magyarság vándorlásának ideje

alatt történt. Természetesen idetartozik a történeti állattan és növénytan is, mely az állatok háziasításáról, a gazdálkodásról, az étkezési kultúráról ad felvilágosítást. A kutatóknak a néprajz eredményeit is érdemes felhasználni. A díszítőművészet, az ősi hitvilág és műveltség, az ősi mondák vizsgálata nagyon sok mindent elárul a kultúrák közötti kapcsolatokról. Ehhez járul még a történeti földrajz, az éghajlattörténet és sok más olyan tudomány is (fizika, kémia, orvostudomány), melyekről nehezen képzelhetnénk el, hogy segíthetik az őstörténeti kutatásokat. A felmerült kérdésekben bizonyosságot az jelenthetne, ha a tudományok többsége ugyanolyan következtetésekre jutna, ez azonban legtöbbször nem sikerül. Ezért mondhatjuk nyugodtan azt, hogy a magyar őstörténetben több a feltevés, mint a bizonyított tény. Ezzel a bevezetéssel, a sok „talán”-nal senkit sem szerettünk volna elriasztani a témától. Pusztán azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a magyarságnak nincs mindenki által egységesen elfogadott őstörténete, és hogy nem baj, ha a tudósok sokszor teljesen ellenkező következtetésekre jutnak. Természetesen a tudománytalan elképzelésektől óvakodnunk kell, de számtalan bizonytalanság van az őstörténet minden kérdésével kapcsolatban. Mi a finnugor elképzelést írjuk le könyvünkben, mint a manapság leginkább elfogadott származáselméletet, melyre azonban – hangsúlyozzuk – nincsenek minden tudományterület eredményeiből egyértelműen adódó bizonyítékok.

A magyarság vándorlásának ázsiai állomásai (Kr. e. 4000 K.–Kr. u. 500 K.) A régészek körülbelül Kr. e. 4000-től számítják az uráli őshaza időszakát, melynek helyszínét az Urál-hegység és az Ob folyó közötti vidékre tehetjük. A régészeti leletek alapján a legkorábbi települések mindegyike tavak vagy folyók partján helyezkedett el. Az akkori emberek fő táplálékforrását a halászat jelentette. A kőeszközök pattintással készültek. A Kr. e. 3000 körül bekövetkező szétvándorlást valószínűleg a viszonylagos túlnépesedés okozta. A „felesleges” népcsoportok a szomszédos, még lakatlan vagy gyéren lakott területek felé vették útjukat. Akik észak és kelet felé indultak, lettek a szamojédok, a nyugat felé vándorlókból pedig a finnugorok. A nyugatra vándorlók mellett sok finnugor csoport az Urál környékén maradt, s megkezdték a hegységtől nyugatra eső területek sűrűbb megszállását is. A települések továbbra is a folyók mentén helyezkedtek el, s a szomszédos falvak csoportokat alkottak. A pattintott eszközöket felváltották a csiszolt tárgyak. A finnugorok szétvándorlása Kr. e. 2000 körül kezdődhetett, és mintegy ötszáz évig tartott. Két csoport nyugat felé vándorolt (permi népek és finn-volgai népek), egy – az Uráltól keletre élők – jelentős része helyben maradt. Ezeket nevezzük ugoroknak, s elsősorban az ő történetük fontos a magyarság szempontjából. Mivel az ugor csoportok déli irányban mozdultak el, az ugor őshazát az Irtis, Tobol és Ob folyók középső folyásának vidékére tehetjük. A déli vándorlás oka a természeti körülmények megváltozásában kereshető. A Kr. e. II. évezred elején felmelegedett az éghajlat, s ezzel az ugorok sztyeppes, ligetes életföldrajzi környezetbe kerültek. Az új környezet mellett új – állattartó és földművelő – népek lettek a szomszédaik, aminek következménye a termelő gazdálkodásra való áttérés lett. A vadászat és halászat helyét az állattenyésztés és földművelés vette át. A fő ágazat a legeltető állattartás volt. A talált leletek alapján juhot, kecskét, szarvasmarhát és lovat tartottak. A lovak fontos szerepet játszottak az ugorság gazdálkodásában és mindennapi életében. (Ez a ló nem azonos a mai lófajtákkal, hanem egy kisebb, pusztai változat volt.) Ismerték a rezet és a bronzot. A társadalom megismerésében a temetkezési mód lehet segítségünkre. A temetők mindig tükrözik a földi rendet is, hiszen a régiek szerint a

túlvilági élet folytatása az eviláginak. Egy kurgánba (temetkezési földhalom) valószínűleg egy nagycsalád temetkezett, de a nagy alapterületű házak is azt bizonyítják, hogy egy nagycsalád élt együtt bennük. Tíz-húsz nagycsalád jelentett egy települést, mely falvak így egy-egy nemzetség lakhelyei lehettek. Az ugor közösség felbomlását – a nyelvtörténeti adatok alapján – a Kr. e. 1000 és 500 közötti időre tehetjük. A felmelegedés további kiszáradást eredményezett, a délebbi csoportoknak ezért változtatniuk kellett, és ez eredményezte a nomád állattartásra történő áttérést. A vándorló-legeltető gazdálkodás miatt a földművelés az előző időszakhoz képest háttérbe szorult. Az évi legeltetésnek szigorú rendjét alakították ki. Az állatokat télen-nyáron szabadban tartották. Ezt nevezzük ridegtartásnak, erre azonban nem minden állat alkalmas. Előtérbe került a ló és a juh, mert ezek az állatok jobban bírták a megpróbáltatásokat, könnyebben lehetett őrizni, terelni őket, aminek következtében jóval több állatot tudtak tartani. Az ősmagyarság nagyjából a Kr. e. 1000 és 500 közötti időszakban kezdte el önálló fejlődésének útját járni. A „magyar őshaza” területét a Dél-Urál környékére tehetjük. A nagy problémát az okozza, hogy az ősmagyarság kapcsolatba került az itt élő iráni törzsekkel, s a két népcsoport életmódja, viselete, fegyverzete szinte teljesen összemosódott. A Kr. e. 500 és a Kr. u. 500 közötti évezred ezért „fehér folt”-nak számít, a régészek csak közvetett nyomokra bukkantak, sem az írott, sem a tárgyi emlékek nem szolgálnak egyértelmű, kizárólag az ősmagyarokra vonatkozó bizonyítékokkal. Ezt a területsávot a szkíták és az iráni nyelvű szarmaták lakták. Az ősmagyarság életmódját a szarmata leletek alapján rekonstruálhatjuk. A ciklikus vándorlás, a sátorozó életmód jellemezte az itt élőket, s ez az életmód szinte alig változott a 10. századig. Nyáron vándoroltak, a téli időszakot pedig a folyók mellett töltötték. Itt szántóföldek is voltak, fontos tehát megjegyeznünk, hogy az ősmagyarság a nomadizmus ellenére sem hagyott fel a földműveléssel. Az állattulajdon védelme a katonaság és a fegyverek változásait eredményezte. A szkíták számítottak a terület első fegyverszakértőinek, így először tőlük vásároltak, majd eltanulták a technikákat. A korszakban elterjedő vashasználat tovább növelte a fegyverek hatékonyságát. A legfontosabb fegyver az íj és a nyíl lehetett. A lovasok legtöbbször nem bocsátkoztak kézitusába, hanem nyilakkal döntötték el a csatát. Az íj mellett fontos volt a rövid kard és a lándzsa is. Az életmódbeli hasonlóságok ellenére a középkori „szittya” származási elképzelés, melynek tudományos alapja nincsen, elsősorban tudós irodalmi átvétel eredménye.

A magyarság vándorlásának európai állomásai (az 5. századtól a honfoglalásig) Korszakunkban már a „magyar nép” történetéről beszélünk, de a kérdés a pusztai vándorlás idején még mindig nem volt egyszerű. A magyarság európai vándorlásának helyszíneit ugyanis nagyrészt török népcsoportok lakták. Mivel ők voltak túlsúlyban, kultúrájukat mások is átvették, ezért az itt élő, keveredett nomád népek sok bizonytalanságot okoznak a kutatásban. A legelőkért folytatott harcok könnyen felbomlasztották közösségeiket, melyek sokszor csak átmeneti törzsszövetségek voltak, ráadásul a róluk író bizánci szerzők sokszor pontatlan elnevezéseket használnak munkájukban (pl. szkíták). A finnugor nyelvi örökséget hozó magyarság a Kárpát-medencébe feltűnően törökös kultúrát hozott magával, vagyis erős lehetett a keveredés a törökökkel. A vándorlás területeinek behatárolása, a vándorlás időpontjai, a vándorlás okai és hatásai mind-mind problémát jelentenek.

Erről az időről már vannak írásos forrásaink is. Melyek a „legfontosabbak”? A magyar őstörténet egyik írott forrása az a tudósítás, melyet Dzsajhani jegyzett fel 920 körül. Az arab államférfi és tudós a kereskedők beszámolói alapján írta meg művét, mely nagyrészt 880 körüli viszonyokat tükröz, azonban eredeti szövegében nem maradt ránk. Dzsajhani tudósításának kivonatait Ibn Ruszta és Gardizi másolta le. Az előbbi egy 10. században élt arab földrajztudós, az utóbbi pedig egy 11. századi perzsa történettudós volt. Egy másik fontos írott forrásunk Bölcs Leó bizánci császár (886-912) „Taktika” című munkája, mely a korszak népeinek hadiszervezetét és -taktikáját mutatja be. A magyarságot törökös kultúrája miatt a türk népek közé sorolja. A harmadik forrás Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-59) „A birodalom kormányzásáról” című politikai kézikönyve. A mű 950 körül keletkezett és azért tekinthető különleges fontosságúnak, mert a rendkívül érdeklődő uralkodó értesülését az udvarában járt magyar vezérektől szerezte. A korszakban keletkezett írásos emlékek mellett a második forráscsoport a magyar hagyományt feldolgozó krónikairodalom. Valószínűleg a 11. század közepén vagy végén írták a magyar őskrónikát (ősgesta), mely ugyan később elveszett, de más krónikák is merítettek belőle. Az első ilyen Anonymus Gesta Hungarorum című munkája volt. A szerzőt – mint ahogy neve is mutatja („névtelen”) – pontosan nem ismerjük, annyit azonban biztosan tudunk róla, hogy III. Béla király (1172-96) jegyzője volt. A másik híres krónikát Kézai Simon készítette 1283 körül, aki IV. (Kun) László király (1272-90) udvari papja volt. Az ő Gesta Hungarorumában szerepel legteljesebben a hun-magyar rokonságról szóló elképzelés. Mindkét művet természetesen erős forráskritikával kell illetnünk, hiszen „irodalmiságuk” mellett nagyon erőteljesen megjelennek bennük saját koruk történeti érdekei. Utolsónak még egy forráscsoportot érdemes megemlítenünk. A középkorban szokásos évkönyvek (Annales) nagy gonddal vezették évről évre az akkori idők eseményeit. A magyarság történetéhez például a következők kapcsolhatók: Regino Évkönyve, a Fuldai Évkönyvek, a Szentgalleni Évkönyvek – ezek a 10. századból valók, valamint a 16. századi Bajor Évkönyvek, mely utóbbi a korai időkből való híradásokat is megőrzött. Az „útvonal” A mai Baskíria területe volt a magyarság első európai szálláshelye. Az ősmagyarság a Dél-Urál keleti lejtőiről átköltözött annak nyugati oldalára, s az itt élők utódait találta meg Julianus barát, domonkos rendi szerzetes a 13. század első felében. Az ő utazása óta nevezik ezt a területet Magna Hungariának, azaz Nagy Magyarországnak. A nagy jelző nem területi nagyságot, hanem régit jelent. Mindezek alapján Magna Hungariát a mai Baskíriába, illetve az attól nyugatra eső vidékre tehetjük. A helyszín behatárolása mellett a másik probléma az idevándorlás időpontjának kérdése. Jó néhány népmozgás történt, ami az Urál keleti részéről a mai Baskíriába sodorhatta a magyarságot. Az életmódban fontos változások történtek, hiszen ekkor kezdődtek meg a kapcsolatok a török népekkel. Mivel a magyarban majd háromszáz korai török jövevényszó van, és ezek a szavak az élet minden területén megtalálhatók, mindenképpen szoros és tartós török kapcsolatot tételezhetünk fel. A magyarság gazdálkodásában a legeltető állattartásé volt a fő szerep, emellett azonban a földművelés ismeretét bizonyítja a régészet, sőt a sírokban talált leletek a vaspapucsos faeke használatát mutatják. Ezt a fejlettebb eketípust szomszédaiktól vették át, s ez az újítás valószínűleg megnövelte a földművelés szerepét a gazdálkodásban. A társadalom továbbra is nemzetségekre és törzsekre tagolódott. A nemzetségfők és törzsfők szerepét megnövelte az állandó pusztai háborúzás és fegyveres készenlét. Azt, hogy mind a hét magyar törzs létezett-e ebben az időben,

nem tudjuk, de a török hatás biztosan érvényesült törzsneveinkben. Ahogy a beköltözés időpontja bizonytalan, úgy Magna Hungaria elhagyásának időpontját sem tudjuk pontosan megmondani. A magyar törzsek talán 750 körül előbb dél, majd nyugat felé vándoroltak. Ennek okát egyáltalán nem ismerjük, talán valamilyen ellenséges nomád törzs hatására történhetett. A vándorlás során átkeltek a Volgán, s bár nem tudjuk pontosan megjelölni az egykori Levédia helyét, nagyon valószínűnek látszik, hogy a Don, a Donyec és az Azovi-tenger határolta területről van szó. A vándorlás eredményeképpen a magyarság egészen más környezetbe került, mint amilyenben korábbi szálláshelyein volt. A területet a kazárok fogták össze egységes államalakulattá. A kazárok is a török népek közé tartoztak, azonban a 7. század elején a többi fölé kerekedtek, és megszervezték birodalmukat, mely ezután kb. 300 évig Kelet-Európa szilárd államalakulata maradt. A kazár birodalom élén a főkirály (kagán) állt. Személye szent volt, méltósága nemzetségében öröklődött. Legfeljebb negyven évig uralkodhatott, hiszen a kazárok úgy tartották, hogy ekkor „már megfogyatkozott értelme és meggyengült ítélete”. A második méltóság az isad volt, aki a gyakorlati államügyekkel foglalkozott. A kazárok politikai fennhatósága alá sok nép tartozott. Ezek – a kor szokásának megfelelően – amíg a kazárok alá tartoztak, szintén kazárnak nevezték magukat. A népnév említésekor tehát nem minden esetben kell a tulajdonképpeni kazárokra gondolnunk. A kazár előkelők sokszor azokat is alattvalóik közé sorolták, akik fölött csak korábban uralkodtak, de az idők folyamán kikerültek fennhatóságuk alól. A sok nép mindegyike megtartotta saját szervezetét. Ez a sokféleség visszahatott a kazár kormányzatra is, a bíróságok például többféle szokás és előírás alapján tevékenykedtek. A megkövetelt szolgáltatások, az adózás, a vámok, a katonaállítás követelménye az alárendelt népek körében is megváltoztatta a társadalmi és gazdasági folyamatokat. A birodalomban élő népek földművelést és állattenyésztést folytattak, az állam fő jövedelemforrását azonban a közvetítő kereskedelemből származó haszon jelentette. A kaganátuson át vezettek azok a létfontosságú, sűrűn használt útvonalak, amelyeken hatalmas mennyiségű pénz és áru áramlott a birodalomba. A biztos jövedelem sok kazárt is kereskedésre csábított. A 9. század végére például a kereskedelmi központtá fejlődött kazár főváros, Itil húszezerre rúgó lakosságának egyik fő foglalkozása már a kereskedelem volt. Az intenzív kereskedelmi kapcsolatok következtében az ősi kazár vallás mellett megjelentek az egyistenhívő vallások is. Ez vallási megosztottságot eredményezett. Az előkelők bizalmatlanok voltak mind az iszlámot terjesztő arab ellenségeikkel, mind a kereszténységet terjesztő bizánci szövetségeseikkel szemben. Politikai és szellemi függetlenségük jeleként vették fel a zsidó vallást. Más népek esetében már megtapasztalhatták ugyanis, hogy az egyházi térítés és a politikai hódítás milyen szoros kapcsolatban áll egymással. A Kazár Kaganátus történelme során végig laza szervezet maradt, s a népek elszakadása vagy csatlakozása miatt határai folyamatosan változtak. A birodalom bukását elsősorban belső problémák okozták, a nagyon kényes társadalmi egyensúlyt képtelenek voltak hosszú ideig fenntartani. Az államot a 10. század közepén a Kijevi Rusz terjeszkedése szüntette meg. Ez Európa számára is új helyzetet teremtett, hiszen a Kazár Birodalom fennállása alatt sikerrel tartotta vissza a keletről érkező nomádok hullámait. A kazár kapcsolatok a magyarság életének minden területén éreztették hatásukat. A földművelésre helyeződött a hangsúly, amit a szóátvételek is bizonyítanak (búza, árpa, őröl, sarló, dara stb.). Az e területen élők gyümölcstermesztése is nagy hatással lehetett a magyarokra (alma, körte, szőlő, bor, dió szóátvételeink), és az állattenyésztéssel kapcsolatos szavak is a

letelepült életmódot igazolják. A legtöbb szó a szarvasmarhatartáshoz kötődik (bika, ökör, tinó, borjú, karám), sőt a szavak sertéstenyésztésről (disznó, ártány) és baromfitartásról is árulkodnak. Ez utóbbi csakis letelepült gazdálkodás keretei között létezhetett. A kazárok a magyarság politikai szervezetére is hatással voltak. „A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt... Levedi... Minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal. Kazária fejedelme, a kagán vitézségükért és szövetségükért nemes kazár nőt adott feleségül a türkök első vajdájának, ... hogy tőle gyermeket szüljön, de a sors úgy akarta, hogy az a Levedi nem nemzett azzal a kazár nővel gyermeket” (Konstantin császár). A magyarok tehát törzsekben éltek, melyek élén törzsfők (vajdák) álltak. A magyarok vezetője Levedi volt, kiről ez a terület a nevét kapta. A forrás megemlíti azt is, hogy Levedi felesége kazár származású volt, ami a magyarkazár dinasztikus kapcsolatokról tanúskodik. Valószínűleg a magyarok vezetőjét a kazár kagán erősítette meg méltóságában, és igyekezett őt családi kapcsolatok révén is magához láncolni. Az arab és perzsa utazók leírásai a kettős fejedelemségről már a későbbi (etelközi) helyzetre vonatkoznak, de az intézmény a kazároktól származik, tehát minden bizonnyal már Levédiában is jellemezte a magyar politikai életet. A magyarok első vezetőjét kündünek nevezték (a magánhangzók bizonytalanok, mert az arab írás nem jelöli őket). Ez a méltóság a kazár birodalomban a harmadik volt, és előfordult, hogy átruházták valamelyik alárendelt nép vezetőjére. A kazár forma alapján azonban a főkirály csak névleg uralkodott, a tényleges hatalom a magyaroknál is a második ember, a gyula kezében volt. Ő foglalkozott igazából az államügyekkel, és ő volt a hadsereg vezetője is. A hagyományok és leírások szerint a magyarságnak ekkor hét törzse volt. Ebből öt török (Kér, Keszi, Tarján, Kürtgyarmat, Jenő), a maradék két törzs neve pedig finnugor eredetű. (Nyék, Magyar). A hét törzs mellett egy nyolcadik is csatlakozott a magyarokhoz (kabarok), mely valószínűleg a kazár birodalmon belüli egyik elszakadni akaró nép lehetett. Mivel felkelésük elbukott, a megtorlástól félve a magyarokhoz menekültek, és a három kabar törzs együtt alkotta a nyolcadik törzset. A kabarok az előhad szerepét töltötték be a későbbi honfoglaláskor, s a többi törzs elnevezését vizsgálva szintén azt láthatjuk, hogy többségük katonai feladatokról, erényekről vagy a vezető méltóságáról kapta a nevét. A magyarok nyugatra történő vándorlása vagy egy besenyőktől elszenvedett vereség következménye volt, vagy a kazár birodalomban folyó belháborúk miatt megromlott magyarkazár viszony okozta. Ennek hatására tulajdonképpen biztonsági okokból húzódtak a magyarok nyugatabbi területekre. Költözésük a 850-es években történhetett, ugyanis a források ezután már az új területen emlegetik őket. A magyarság utolsó szálláshelye a Kárpát-medence előtt Etelköz volt. A források ellentmondóak a terület fekvéséről és kiterjedéséről. Neve Folyóközt jelent, ami az etil (folyó) szóból származik. A területről több forrás is ír, mohamedán történetírók becslése alapján az akkori magyarok „országa” mintegy 360 ezer km2 lehetett. A magyarok életmódja nem változott alapvetően, a költözés hatására a földművelés kissé háttérbe szorult, és átmenetileg ismét előtérbe került a nomád állattenyésztés. A gazdasággal ellentétben a politikában fontos változások történtek. Az egyik az volt, hogy a nép élén álló fejedelmek között váltás történt, a másik pedig a törzsek szövetsége volt. A vérszerződés Álmos fejedelemmé választásával párhuzamosan történt. „... Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová szerencséd visz, oda követünk

téged«. Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csurgatta, s esküjét ezzel szentesítette” – írja Anonymus a törzsek szövetségkötéséről. A vérszerződés ténye bizonyos, a kérdés csupán az, hogy egy nép hét törzse vagy hét rokon, egymással társult nép kötötte ezt a szerződést. Az első, általánosabb felfogás szerint a vérszerződés vérrokonok között a törzsközi összeütközések és belső harcok megakadályozására szolgált. A második felfogás ezt tagadja, mivel vérrokonoknál nem érdemes külön vérszerződést kötni. A korszak műveltsége A magyarság vallásában központi szerepe volt a nemzetségi ősök tiszteletének, mely egyben az egyik legfontosabb társadalmi összetartó erő is volt. Az elhalt ősök szelleme varázserővel bírt, gondozója, védelmezője volt az utódoknak. Jóindulatukat ezért mindenképpen meg kellett nyerni. Ezt szolgálta a nemzetségi tűzhely-kultusz, a temetkezési szertartások szokása, az ősbálványok kultusza. Az őstisztelet nyomaival még a keresztény századokban is gyakran találkozhatunk. Az állandóan égő házi tűzhelyen mindennap mutattak be áldozatot az ősök szellemének. Az étel első darabját mindig tűzre vetették. A tüzet állandóan őrizték, hiszen elalvása veszedelmet jelentett volna a családra. Évente egyszer oltották el csupán, de azonnal ünnepélyesen új tüzet gerjesztettek. A temetkezések során az égbe szálló halottat élelemmel, ruházattal, ékszerekkel látták el a hosszú útra, ezzel is próbálván megszerezni jóindulatát. A fejedelmekkel sokszor együtt temették a sírnál megölt szolgáikat is. Hadjáratok idején az elesetteket elégették, s valószínűleg hamvaikat hozták haza a megkívánt szertartás elvégzésére. A tor szokása jelentette a halott szellemének kiengesztelését. Kezdetben a sírnál, a későbbi időkben a halottas házban rendezték a lakomát (tort). Az őstisztelettel függ össze az is, hogy legfőbb vezetőiket mágikus tisztelettel vették körül. Földöntúli képességeket tulajdonítottak nekik, melyeket őseiktől kaptak. Ez a „mágikus hatalom” egyrészt előnyt jelentett az uralkodónak, hiszen feltétlen tisztelet övezte, másrészt viszont egy nagyobb kudarc esetén – mivel a gyakorlati hatalom az „alkirály” kezében volt – nagyon könnyen elveszthette rangját, sőt életét is. A sámánizmus A magyarság ősvallásának papjait sámánoknak nevezték, ezért hívják sokan vallásukat sámánizmusnak. Sámánjaik nemcsak a magyaroknak voltak, a szó az egész világon elterjedt, a sámánizmus bizonyos területeken napjainkig fennmaradt. A szó jelentése tudó, tudós, de emellett a táltos, látó, mondó, felelő, igéző értelemben is használja a magyar nyelv. A népmesékben is gyakran szerepel a táltos, a táltos ló és a sámánokhoz kapcsolódó égig érő fa. A néprajzkutatók a mai primitív népek életmódjából következtetnek a korai sámánizmus jellemzőire. A táltosnak kellett kapcsolatba lépnie azokkal a természeti erőkkel, amelyektől a hétköznapi emberek féltek, megmagyarázhatatlannak tartván őket. A sámán meg akarta nyerni a szellemvilág jóindulatát, ki akarta engesztelni a szellemeket. A sámánság felsőbb rendelés, tehát erre a tevékenységre születni kell. A sámánságnak már születéskor vannak látható külső jegyei: fogak, 6 ujj a kézen vagy a lábon stb. Különböző „rangú” sámánok vannak. A nagysámánok tudományukat az ég istenétől kapják, s ezért mindentudó varázslók lesznek. A kissámánok csak szellemektől kapják a tudást, így tevékenységi körük is behatárolt. A víz szellemétől kapott tudás a halászatnál nyújthatott segítséget. A sámánok talán legfontosabb eszköze a dob. A sámándob a „sámán táltos lova, melynek segítségével a szellemek világába tud utazni”. A dob alkalmas jövendő események

megjósolására, betegek gyógyítására is. A sámándob hártyáján található a világkép, mely általában 3 részből áll: alvilágból, középső (emberi) világból és felső világból. A világokat köti össze „az égig érő világfa”, melynek ágai között találhatjuk az égitesteket (Napot, Holdat, csillagokat). A sámán másik jellegzetes eszköze az álarc, mellyel a nemzetség totemállatát igyekszik utánozni (szarvak, medveprém, madártollak). Ha a sámán szeretne kapcsolatot teremteni a felsőbb hatalmakkal, elrejtezik, azaz fokozódó dobolás és tánc közben révületbe esik. Az extázisos állapot elérésekor elájul, ilyenkor hagyja el a lelke a testét, hogy átszálljon a szellemek világába, és kitudakolja akaratukat. Fontos megjegyeznünk, hogy kezdetben a sámán és a közösség vezetője egyazon személy volt, s csak később vált külön a két tevékenység. A sámán ezután is nagyon fontos szerepet játszott, hiszen nagyon sokszor „politikai kérdésekben” (vándorlás, csaták stb.) is kikérték a véleményét. A korszak vallási életének jellemzésekor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a magyarság a szellemek és egyéb természetfölötti lények tisztelete mellett – a török népekhez hasonlóan – hitt egy mindenek felett álló égi istenben, akit egyedül nevezett „Isten”-nek. Sőt, ősi hitük mellett ismerték a kinyilatkoztatott egyistenhívő vallásokat is. A kazárok között megforduló és sikerrel működő térítők közül bizonyára többen eljutottak a magyarokhoz is. Valószínű, hogy a magyarok a legnagyobb türelemmel viseltettek a kereszténységgel szemben. Az ismert egyistenhívő vallások szigorúságuk miatt kelthettek ellenérzést bennük. A magyarság eredetmondái A magyarok származásáról szól a Csodaszarvasmonda, melyet Kézai Simon írt le krónikájában. A monda nem a magyarság kizárólagos tulajdona, szinte az egész északi féltekén elterjedt. Ismerték az uráli népek, a finnek, a Kalevalában három változata is megtalálható. Az egykori pusztai lovas népek is eredetmondájuknak tekintették, sőt az amerikai földrészre is átköltözött az ázsiai eredetű indiánokkal. A szarvasmotívum mellett a vadászó testvérpár is más népek (tatár, avar, bolgár, mongol, szkíta stb.) mondáihoz köti magyarságét. Az Árpád-ház eredetmondája a Turulmonda, melyről Anonymus is írt Gestájában. A „turul" honfoglalás előtti török jövevényszó. Galambász héjának szokták mondani, eredetileg sólymot vagy sasféle madarat jelenthetett. Ez a monda is a hun-magyar rokonság képzetét erősítette meg. A turulmadár a hunok, vagyis Attila király jelképe volt, az álomban történő megjelenése azt jelezte, hogy az újszülöttben mintegy Attila született újjá. A turulmotívum szintén fellelhető másoknál is (pl. szkíták, Kürosz perzsa király eredetmondája), de a finnugor népek körében nem találni hasonlót.

A honfoglalás (894-902) Honfoglaláson a magyar népnek Etelközből a Kárpát-medencébe való beköltözését értjük. A fogalom meghatározása egyszerűnek tűnik, mégis rendkívül sok kérdés merül fel vele kapcsolatban. Rögtön az első probléma a honfoglalás tudatosságának kérdése, hogy tervezett, rendezett megszállásról vagy menekülésről volt-e szó. Egyáltalán, ki volt a honfoglalók vezére? Árpád, akiről a korabeli nyugati források egy szót sem szólnak, vagy Kurszán, akit viszont nyugati és bizánci kútfők is többször megemlítenek? Árpád a kündü vagy a gyula tisztséget viselte? Mikor és miért ölték meg Álmos fejedelmet? A honfoglalás időpontján is vitatkoznak a történészek. Miért emlegetik bizonyos források a 7. századot? A mindenki által ismert honfoglalást esetleg megelőzte egy másik? Éltek itt magyarok korábban is? Egyáltalán, milyen népeket találtak itt a honfoglalók? A székelyek kérdése is bizonytalan; már itt éltek a honfoglalás előtt is, vagy a magyarokkal jöttek a Kárpát-medencébe?

A honfoglalás okai Miért hagyták ott a magyarok Etelközt, és miért foglalták el a Kárpát-medencét? E két fő kérdés köré lehetne csoportosítani a honfoglalást kiváltó okokat. Először az etelközi helyzetet érdemes megvizsgálnunk. A nomád állattenyésztők életmódja bizonyos időszakonként vándorlási hullámokat indított el. Az „országút”, amely Ázsiából Európa felé haladt, átment Etelköz területén, s ez állandó veszélyforrást jelentett. Etelköz földrajzi helyzete ugyan gazdasági szempontból nagyon kedvező volt, de nem voltak jól védhető határai. A sík terület átjáróházzá válhatott, vagyis nem jelentett biztonságot. A konkrét gondot az a 890-es évek elején meginduló arab támadás jelentette, melynek hatására a besenyők 895-ben átkeltek a Don folyón, és megtámadták az ott élő magyarságot. A besenyők gyors győzelme annak volt köszönhető, hogy a magyar fősereg Árpád vezetésével nem tartózkodott Etelközben. Mindemellett a Kárpát-medence helyzetét is érdemes megvizsgálnunk. A magyarságnak egészen biztosan voltak ismeretei erről a területről, hiszen a nyugat felé induló kalandozó hadjáratok már 862-ben megkezdődtek. A terep tehát ismerős volt, s a Kárpát-medence hatalmi viszonyai is nagyon előnyöseknek látszottak. A Duna osztotta ketté a területet, melytől nyugatra a frankok, keletre pedig a bolgárok kezében volt a hatalom. A magyarok szerencséjére mindkét birodalom peremvidéknek tartotta a Kárpátmedencét. A harmadik hatalom a Dunától északra elterülő morva fejedelemség volt, mely I. Szvatopluk (†894) uralma alatt élte fénykorát. A földrajzi előnyök szintén csábítóak lehettek. Etelközzel szemben ez a vidék hegyekkel zárt, tehát jóval könnyebben védhető. A legelők, termőföldek pedig még az eddigieknél is gazdagabbak voltak. A honfoglalók nem találhattak itt túlzottan nagyszámú népcsoportot sem. Hogy kik élhettek itt? Egészen biztosan voltak szlávok, akik az ország peremvidékét és a Dunántúl bizonyos részeit lakták. Számuk nem lehetett túl nagy, hiszen akkor ők olvasztották volna be a honfoglalókat. Nagyon izgalmas az avarság kérdése, ugyanis a pillanatnyilag elfogadott nézet szerint a magyarok nem találtak itt jelentős számú avar népességet. A „kettős honfoglalás” elmélete (László Gyula) szerint azonban éltek itt avarok a honfoglalás időpontjában is. Sőt, a 7. század végén egy nomád vándorlási hullámmal magyarok (onogurok) is érkeztek a Kárpát-medencébe, s az ő hatásukra az itt élő késő-avarok elmagyarosodtak. A honfoglalók eszerint tehát már magyarokat találtak az új hazában. Ennek az elméletnek egyelőre még sokkal több ellenzője van, mint támogatója. A honfoglalás eseménytörténete 894-ben a morvák uralkodója, I. Szvatopluk a magyarokhoz fordult segítségért. Valószínűleg ennek az egyezségnek az emléke a fehérlómonda. A történet szerint Árpád nevében az egyik magyar vezér fehér lovat és nyerget adott Szvatopluk fejedelemnek, amiért cserébe füvet, vizet és egy marék földet kért. Az eseményt a morvák behódolásnak, a magyarok az ország megvételének értelmezték. A monda szerint, mikor Szvatopluk nem akarta az egyezséget megtartani, a magyarok megtámadták, s a fejedelem menekülés közben a Dunába fulladt. A történetből biztosan igaz a szerződéskötés, amely szokásos nomád egyezségforma volt. Szvatopluk halála csakugyan váratlan volt, azonban egyáltalán nem köthető a

magyarokhoz. (A lényeges inkább az volt, hogy az egyik fél halála miatt a szerződés érvényét vesztette, s így a magyarok elfoglalhatták a területet.) A 895. évben két fontos esemény történt. Az egyik a magyarok segítségnyújtása volt Bizáncnak a bolgárok ellen, a másik pedig az a besenyő támadás, mely az év második felében az Etelközben maradt magyarságot is az új területre űzte. A támadás 895 nyarán történt, és Simeon bolgár cár – aki átmenetileg békét kért a bizánciaktól –, ezt arra használta fel, hogy bosszút álljon az őt korábban megtámadó magyarokon. A besenyő támadás következtében az Etelközben maradt törzsek szó szerint bemenekültek a Kárpát-medencébe. Teljesen rendezetlenül, az erdélyi hágókon és főleg az Al-Duna mentén jutottak be Erdélybe. Ez utóbbinál támadtak Simeon csapatai, s a területért hatalmas küzdelem folyt (az értékes sóbányákért), mely magyar győzelemmel ért véget. Mindezzel lezárult a honfoglalás egyik szakasza. Két kérdésről azonban még beszélnünk kell. Az egyik az, vajon mekkora lehetett a magyarság vesztesége? A krónikák egy része eltúlozza a besenyők által okozott károkat, s szinte „özvegy férfiak gyülekezetének” tartja a honfoglalókat. A későbbi források ezt cáfolják, szólnak ugyanis az asszonyok beköltözéséről is, sőt a régészeti leletek embertani vizsgálatai is bizonyítják ezt. A veszteség inkább a besenyő támadáshoz közel élőket és az állatállományt érte, hiszen a menekülőknek nem volt lehetőségük a lassan mozgó gulyákat és nyájakat magukkal hajtani. Ezt a hiányt később a helyi szláv törzsektől elvett állatokkal pótolták. A másik kérdés Álmos fejedelemhez köthető. A hagyomány szerint „Álmost Erdélyben megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába”. A gyilkosságnak több oka lehetett. A kazár hagyományok szerint a főfejedelmet (itt Álmost) bizonyos számú uralkodási év eltelte után fel kellett áldozni. Valószínű, hogy Álmos betöltötte ezt az időt, ezért kellett meghalnia (a 850-es évektől 895-ig uralkodhatott). A másik elképzelés ahhoz kötődik, hogy a fejedelmet akkor kell feláldozni, ha döntő csatát veszt, mely katasztrofális következménnyel jár a népre nézve. A harmadik magyarázat szerint Álmos (szakrális) feláldozásával áramlik át az ő ereje, tehetsége és bölcsessége fiába, Árpádba. Erre a Kárpát-medence teljes elfoglalásához és megtartásához nélkülözhetetlen szükség volt. 896 és 899 között történt meg a magyarság ideiglenes berendezkedése a Dunától keletre eső területeken, s a katonai erőket teljesen leköthették a belső küzdelmek, hiszen ez idő alatt semmiféle feljegyzésre méltó külföldi hadjáratban nem vettek részt. Pannónia elfoglalását (900) több esemény megkönnyítette. Szvatopluk halálát két fiának trónviszálya követte, ami meggyengítette a morvákat. Emellett a keleti frankok uralkodója, Arnulf itáliai hadjárataihoz felbérelte a magyar sereget. 899-ben a magyarok el is jutottak Észak-Itáliába, s az ott uralkodó Berengár királyt legyőzték. Ezután egy évig szinte akadálytalanul kalandoztak a Pó-síkságon. Az itáliai kalandozás közben megváltozott a politikai helyzet Pannóniában. Ismételten kiújultak a frankok és morvák közötti harcok, melyek zűrzavart idéztek elő a területen. Ráadásul 899 végén meghalt Arnulf, s ezzel érvényét vesztette a magyarokkal kötött szerződés is. A 900-ban hazafelé igyekvő magyar kalandozók csak pusztították a területet, majd a keletről érkező Árpád csapatainak segítségével szinte harcok nélkül foglalhatták el egész Pannóniát, majd megszerezték a Dunától északra fekvő, korábban morva területeket is, s ezzel 900 nyarára az egész Kárpát-medence a honfoglalók kezébe került.

A magyarság története a 10. században – a „honfoglalás kora” A gazdasági élet A gazdálkodás két fő ágazata a 10. században is a földművelés és a legeltető állattartás volt. Megváltozott az állatállomány összetétele, míg a korábbi nomád életmódra elsősorban a ló, juh, teve és kecske tenyésztése volt a jellemző, addig most előtérbe került a szarvasmarha és a sertés. A földművelés előretörését segítették az új természeti adottságok is. A nomád vándorló életforma előtt a Kárpát-medencében egy idő után bezárultak a lehetőségek. Mindehhez hozzájárult a szántóföldek bősége és jó minősége is. A szlávokkal való érintkezés hatására rendkívül sokat fejlődött a mezőgazdasági technika, amiről a szláv szavak tömeges átvétele tanúskodik (asztag, csép, gereblye stb.). Az ekével kapcsolatos szókészlet alapján a magyarság a túróekét használta. A búzatermelés mellett kertgazdálkodást is folytattak, amit bizonyít szőlő, mogyoró, alma, cseresznye, lencse stb. szavaink korai használata is. A kertművelés eszköze a vaspapucsos faásó volt. Az alföldeken, ahol bőven volt megművelhető terület, szűzföldeket törtek fel, majd amikor kimerültek, pihentették őket. Az erdős vidékeken a földterületet irtással tudták növelni. A hagyományos mezőgazdasági ágak mellett természetesen továbbra is megmaradt a halászat és vadászat. Ez utóbbi különböző fajtáit szinte rangsorba állították. A legpóriasabb a hálós vadászat volt, amit inkább vadfogásnak neveztek. Egészen más a lándzsás és az íjas vadászat, ilyenkor ugyanis a vadász szemtől szemben küzd meg a vaddal. A közös vadászatokon valószínűleg a katonáskodást is gyakorolták. A csoportok mozgatását, a kapcsolattartást, az összehangoltságot kiválóan segítették ezek a fegyvergyakorlatok. A legmagasabb fokot a betanított sólymokkal történő vadászat jelentette. A sólyom rendkívüli megbecsülését bizonyítja az is, hogy hosszú ideig a magyarság címerállata is egy sólyomfajta, a turul volt. A 10. század iparát elsősorban az önellátás jellemezte. Az egyszerűbb háztartások a használati eszközök jelentős részét saját maguk készítették (háziipar). Csupán néhány szakmában beszélhetünk kézművességről, vagyis arról, hogy ezek az emberek már elsősorban az iparral foglalkoztak. A kézművesek valószínűleg nem voltak önálló szabadok, hanem a fejedelmi udvarokhoz tartoztak. A mestereket igyekeztek az előkelők is saját szálláshelyeikre telepíteni. A régészeti leletekből kiderül, hogy a korabeli magyarságnak nagy szakértelemmel rendelkező kovácsmesterei, fazekasai, ötvösei, nyergesei, fegyverkészítői, ácsai, szűcsei voltak. A mesterségek közül kettőről érdemes bővebben is szólnunk. A mesteremberek között különösen nagy becsben álltak a kovácsok. A megbecsülésük oka az volt, hogy ők készítették a fegyvereket, lószerszámokat. A korai idők vaseszközeit elsősorban a temetkezési leletekből ismerjük, mert a vas túl értékes volt ahhoz, hogy csak úgy elhagyják valahol. A vas termelése fejedelmi felügyelet alatt állott. A nagy vasmennyiséget két vaskohászati központ szolgáltatta: az egyik a Nyugat-Dunántúlon (Vasvár), a másik pedig Borsod megyében volt. A kovácsmestereket a régi időkben vasverőknek hívták. Az ötvösök tevékenységének megítélésekor figyelembe kell vennünk azt, hogy a leletek jelentős része kereskedelem útján kerülhetett a Kárpát-medencébe. Ötvösökre nagy szükség volt, hiszen különböző díszeket mind a férfiak, mind a nők szívesen viseltek. Nagyon híresek az ún. tarsolylemezek, melyek domborítással vagy rajzolással készültek. Bár a gazdaság önellátó volt, mégis létezett belkereskedelem. Az áruk cseréje a fejedelmek, hercegek, törzsfők udvarhelyein zajlott le, itt ugyanis lehetett vámot szedni. A kereskedelem termékcserét jelentett, de már használtak különböző pénzeket is. Az arab

ezüstpénz és a bizánci aranypénz mellett csereeszközként szerepelt a nyestprém és a tinó is. A külkereskedelem intenzívebb volt. Az egyik útvonal a Fekete-tenger melletti bizánci városok felé haladt. A magyarok még mindig kereskedtek rabszolgákkal, ez azonban fokozatosan visszaszorult. Egészen biztosan kiépült a kereskedelem észak felé is. Számos normann eredetű tárgyat találtak a régészek hazánkban; a Prágában őrzött „Szent István-kardot” is normann mintázat díszíti. A 10. század ruházkodására vonatkozóan a leletekből természetesen elsősorban az előkelők viseletét lehet rekonstruálni, a köznépről a régészet szinte semmit sem tud. A férfisírok legpompásabb lelete a veretes öv, mely a szabad ember jelképe volt. A rangot az öv díszítettségének mértéke fejezte ki. Az övről általában tarsoly csüngött le, melyben a tűzszerszámokat tartották. Tarsolyaik nagy részét a fedelet teljesen befedő lemez jellemzi, mely gyönyörűen mutatja az ötvösművészet magas színvonalát. A tarsolylemezek közül talán a legismertebb a bezdédi. Nagyon sok jel mutat arra, hogy a honfoglaláskori magyarok kevésbé voltak igényesek a lakás, mint az öltözködés és az evés-ivás tekintetében. A kalandozások során például „húskonzervet” is vittek magukkal: „A húst pedig megfőzik nagy üstökben, és ha jól megfőtt és be van sózva, elválasztják a csontoktól, megaszalják kemencékben vagy másutt; ha száraz, finom porrá zúzzák és elteszik. És ha nagy sereggel mennek át a pusztaságon, ahol nem találnak élelmet... ha folyóhoz vagy más vízhez érnek, ott megállnak, megtöltik edényüket vízzel, azt felforralják és ha forr, dobnak belé húsport... A por megdagad, és egy két maroknyitól tele lesz az edény valami sűrű tésztafélével, mely nagyon tápláló erejű” – írta Matteo Villani, a 14. századi firenzei krónikás, aki valószínűleg az akkori mongoloknál még mindig láthatta az élelem tárolásának ezt a módját. Ezért tudtak olyan hosszú utakat megtenni különösebb élelemgondok nélkül. A nyereg alatt puhított hús legenda csupán, hisz azt nem étkezésre használták, hanem a lovak feltört hátát gyógyították vele. A táplálkozás fő részét békeidőben is a hús jelentette. A zöldségek kisebb fontosságát jelzi az is, hogy a káposztának, babnak, lencsének és répának a neve szláv maradt.

A 10. század társadalma A megtelepedést védekezési szempontok határozták meg. A hirtelen támadás elleni védelem miatt a folyóvölgyek kijáratait, az átkelőhelyeket szállta meg a magyarság. Mindig igyekeztek víz mellé, lehetőleg a nagy folyók két partjára, szigetközökbe, mocsarak által védett területekre telepedni. A másik szempont az volt, hogy a fontosabb nemzetségeket, vezetőket szinte védőgyűrűvel vegyék körül. A fejedelem törzsét például, melynek szálláshelye a Duna középső részén volt, a hat másik törzs gyűrű alakban vette körül, s mindegyikükre fontos katonai feladat hárult. A tervszerű letelepedéssel kiépített védelmi rendszert tovább erősítette a határok védelme. Az összes törzsi területet körülfogó széles, jobbára lakatlan és gyakran járhatatlan területek biztonságot jelentettek. E széles övezetet gyepűelvének nevezték, ami annyit jelentett, hogy a gyepűkön (mesterséges torlaszok) túli terület. A gyepűelve megakadályozta a váratlan támadásokat, de emellett vadászterületül és a portyázások előtti táborozóhelyül is szolgált. A veszélyesebb kijáratoknál állandó őrségeket állítottak fel. A honfoglalók létszámát 250-500 ezer közé teszik, s az utóbbi adat az inkább elfogadott. Az itt élő szlávok főleg a Dunántúl egyes részeit és az ország peremvidékeit lakták. A magyarsággal való együttélésük a 10. század folyamán lassan összeolvadáshoz vezetett. Mivel a magyarok olvasztották be őket, a létszámuk nem lehetett túl nagy, de műveltségükből, gazdasági ismereteikből így is nagyon sokat átvettek. A szlávok mellett valószínűleg éltek itt avarok is, helyzetük azonban a mai napig nem tisztázott. Ugyanilyen gondot okoz a székelyek kérdése is. Eredetükre napjainkig nem tudunk megnyugtató választ adni. A krónikák

egybehangzóan azt állítják, hogy a honfoglaláskor a magyarok már itt találták a székelyeket. Egyesek a korábbi hunokkal azonosítják őket, mások a kabar törzsek utódaival. Tart a vita arról, hogy magyar vagy csatlakozott népi eredetűek. A rovásírásukat tekintve, a székelyeknek egészen biztosan közük van a türk népekhez. A társadalom tagozódása Az előkelők A társadalom élén a fejedelem állt. Neki is volt saját törzse, és neki volt alárendelve a többi törzsfő is, akiknek akkori neve úr volt. A törzsfők uralma alá tartozó területet nevezték úrságnak vagy – ahogy ma hívjuk – országnak. Mindegyik úrnak akkoriban tehát saját „országa” volt. A törzsek száma a hagyományok szerint hét volt, erre utal a népmesék „hetedhét ország” kifejezése is. Az előkelők harmadik csoportját a nemzetségfők alkották, akiknek akkori neve bő volt. Mindhárom csoport hatalmát egyrészt kiterjedt rokonsága biztosította, másrészt pedig idegenekből álló fegyveres kísérete. Ez utóbbi jelentette az igazi bázist, hiszen a vezetők őket akár saját rokonságukkal is szembefordíthatták. Az idegen törzsekből szervezett kíséret tagjai szolgálatukat önként vállalták, és hűségesküt tettek, hogy urukat nem hagyják el. A katonai kíséret vezetői jelentették az előkelők testőrgárdáját. Nekik békeidőben is megvolt a feladatuk: a gazdaság irányítása, fontosabb küldetések teljesítése, felügyelet nagyobb vadászatok alkalmával. Sokoldalú szolgálatuk fejében az úr oltalmába fogadta, védelmezte hű embereit, gondoskodott szállásukról és élelmezésükről.

A közrendűek A közrendűek akkori elnevezése ín volt. Ez a társadalmi csoport nem volt homogén: voltak köztük módosabbak, de soraikban rabszolgákat is találhatunk. A köznép szálláshelyét az előkelők jelölték ki, s a közrendűek falvai termék- és munkaszolgáltatással tartoztak nekik. Nagycsaládokban éltek, melyek vérségi, vagyon- és munkaközösségek voltak. A nagycsaládon belül pontos rangsor volt aszerint, hogy ki milyen munkát végzett a közösen birtokolt földön vagy az állatok közt, az asszonyoknál pedig a ház körül, a fonás-szövésben, a baromfik körül stb. Az asszonyok feje a családfő felesége volt. Ugyanúgy irányította a munkát, mint férje. Általában három nemzedék élt együtt, vagyis a szülők és házas fiaik. Ha a nagycsalád túlszaporodott, „kenyértörésre” került sor – azaz a nagycsalád kiscsaládokra tagolódott, amelyek újabb nagycsalád alapjaivá váltak. A vagyont egyenlő arányban szétosztották, ami rendszerint nem ment simán. Ezért kapta a „kenyértörésre kerül a sor” kifejezés az ellenségeskedés, harag színezetet. A nagycsalád tehát nemcsak rokonsági, hanem legalább ilyen mértékben gazdasági egység is volt. A családközösség nagysága is ettől függött. Csak annyi emberre volt szükség, amennyi el tudta látni a családot, el tudta végezni a sokféle munkát. Nem lehettek túl sokan sem, kis létszám esetén pedig a munkák ésszerű felosztása nem volt megvalósítható. Alapvetően rokonokból állt tehát a közösség, de az optimális gazdálkodás miatt sokszor szegény idegeneket is befogadtak maguk közé. A nagycsaládok átlagosan 40-50 főből álltak. A nagycsaládi formára elsősorban a köznép volt ráutalva, az előkelők számára a szolganépek biztosították a termelés folyamatosságát. (A társadalom külön rétegét jelentették a szolgáló népek. Általában külön falvakba tömörültek, s az ilyen települések lakossága egyfajta szolgáltatásra volt kötelezve. Az előkelők igyekeztek udvarhelyük közelébe telepíteni őket. Mindegyik település népe vagy valamely kézműipari tevékenységet végzett és annak

termékével adózott, vagy meghatározott szolgálattal tartozott: pl. Fazekas, Szekeres, Kovács stb.) Az életmód A magyarok a honfoglalás korában, de még a 11-12. században is télen kunyhóban laktak, nyáron pedig kint sátoroztak a kunyhó körül. Ezt az életmódot körülbelül úgy lehet elképzelni, hogy a tavaszi vetés után a lakosság szinte teljesen elhagyta a téli szállást, s a családok sátorozva legeltettek a gabona aratásáig. Ősszel visszatértek a téli szállásra, s tulajdonképpen ebből alakultak ki a későbbi falvak. A falvak földházai nagyon egyszerűek voltak. Négyszögletes gödrüket a földbe mélyítették, mintegy 70-80 cm-től másfél méterig terjedő mélységben. Fal tulajdonképpen nem volt, a kunyhónak csak a teteje emelkedett a föld felszíne fölé. A ház legfontosabb berendezése a kemence volt, mely elsősorban a fűtést, ezen kívül pedig a világítást is szolgálta. Hogy milyenek voltak a sátrak? Mielőtt erre kitérnénk, fontos megjegyeznünk, hogy a ház egyáltalán nem volt magasabb rendű építmény a sátornál. A ház és a sátor egymás mellett létezett. A középkor folyamán is szerte Európában az előkelők a melegebb időszakokban kiköltöztek sátraikba. A jurtok (sátrak) fala ollós szerkezetű, tehát összecsukható volt. Körülbelül egy méter magas volt a hengeres lécfal, amelyet össze lehetett csukni, föl lehetett hengeríteni, és állat hátára lehetett málházni. A jurt vázát nemezpokrócokkal fedték be. Belsejében meg volt szabva a család minden tagjának a helye. Az előkelők inkább a sátrat választották lakhelyül, mert ez méreteinél fogva jobban megengedte a fényűzést. A földbe ásott házak a közrendűek szállásai voltak. A kor társadalmának megismerésében a temetkezések fontos támpontot adhatnak, a korabeli temetőkben ugyanis meghatározott rend volt. A sírok egy sorban találhatók észak-déli irányban. A leggazdagabb ember sírja van középen, bal oldalán a férfiak vagy a rangosabb házaspárok, jobb oldalán a nők vagy a szegényebb házaspárok sírjai találhatók. A gazdagságot a halottal eltemetett nyilak száma is mutatta. A nyíl a keleti népeknél nemcsak harci és vadászeszköz, hanem a hatalomban való részesedés mértékét is jelzi. Az asszonyok rangját a sírokban talált ékszerek mennyisége határozta meg. A magyarok temetői általában kis létszámúak (maximum 40 fő), tehát egy nagycsalád temetkezett egy helyre. A sírnál szokásos volt a lóáldozat. A lovat a sír mellett megnyúzták, s a bőrben csak a koponya- és lábszárcsontok maradtak, majd ezt temették a halott mellé. A húsos részeket megsütötték és a halotti toron elfogyasztották. A csoportos temetkezések egyébként a köznépre voltak jellemzőek. Az előkelők magányos sírokba temetkeztek, s egészen biztosan így lehetett ez a fejedelmek esetében is, de magyar nagyfejedelmi sírt a mai napig nem találtak a régészek.

A honfoglalás korának belpolitikája A vezető tisztségek A társadalom élén a fejedelem állt, s a cím öröklése a 10. század utolsó harmadáig a hagyományos nomád elv szerint történhetett. A szeniorátusi rend annyit jelentett, hogy a vezetés nem apáról fiúra szállt, hanem a nemzetség legidősebb nemzőképes férfitagja örökölte a hatalmat. Ez rendszerint a fejedelem öccse vagy unokaöccse volt. Az ilyen utódlás a nomádoknál teljesen logikus volt, hiszen nagyszámú állatállományuk miatt érett, tapasztalt fejedelemre volt szükség. A letelepedés után is csak akkor volt megengedhető az egyenesági öröklés, mikor már kiépült egy szilárd hatalmi szervezet, mely „elbírt” egy gyerek uralkodót is. A fejedelem utáni két legmagasabb tisztség a honfoglalás után is a gyula és a horka maradt. A

gyula méltóság eredeti értelmében a nép hadvezető fejedelmét jelentette, s így tulajdonképpen a honfoglalás előtt az első tisztség volt. Ez a helyzet a 10. század elejéig állt fenn, 904-ben azonban, Kurszán halálával mindez megváltozott. Immár egy főfejedelem volt csak, s bár a gyula cím megmaradt, sőt örökletesen tovább viselték, csak bírói tisztséget jelentett. Ez országos méltóság volt, viszont közvetlen törzsfői hatalma csak a Tisza-Körös-Maros vidéke felett érvényesült. A horka méltóság a honfoglalást követően alakult ki, s a gyuláéhoz hasonlóan egy törzsön belül öröklődött. A hagyományok szerint a harmadik volt csak a rangsorban, a valóságban azonban a bírói tisztségnél valószínűleg jóval nagyobb hatalommal rendelkezett. Jól példázza ezt Bulcsú horka, aki számtalan hadjáratot vezetett, sőt, a 10. század közepén ő vett részt abban a követségben, amely meglátogatta a bizánci császárt és felvette a keleti kereszténységet. A horka közvetlen törzsfői hatalma elsősorban a dunántúli területekre terjedt ki, de a fejedelemre közvetlen befolyást gyakorolva igyekezett ezt tovább bővíteni. A század eseménytörténete Árpád fejedelemnek öt fia (Levente, Tarhos, Üllő, Jutas, Zolta) és öt férfikort megért unokája (Tevel, Ézelő Fajsz, Tas, Taksony) volt. Nevüket Konstantin bizánci császár műve tartotta fenn, e feljegyzések nélkül nem sokat tudnánk a közvetlen utódokról. A későbbi krónikaírók csak Zoltáról és Taksonyról írtak, s bár Anonymusnál előkerülnek más nevek is, de családi hovatartozásukról ő sem tud semmit mondani. Konstantintól tudjuk azt, hogy 948-ban Árpád fiai már nincsenek az élők sorában, unokái közül pedig csak Fajsz, Tas és Taksony él. Fajsz fejedelem (948?-955) a század közepén megkísérelte a békésebb életre való áttérést, hatalmának megerősítését. Törzsi szálláshelyeit várakkal erősítette meg, melyek mind a külső, mind a belső ellenségekkel szemben jó szolgálatot tettek. Szolgáló népeit várai mellett telepítette le, növekvő létszámuk a fejedelem hatalmát emelte. Közeledett a keresztény valláshoz, melynek felvétele a magyarság számára az európai népek közé történő beilleszkedést jelentette volna. A nyugati és keleti kereszténység közül a németekkel való rossz viszony miatt az utóbbit választották. Gyakorlatilag 934 óta nem volt háború Bizánc és a magyarok között, s ezt a kedvező külpolitikai helyzetet kihasználva 948-ban magyar követség ment Konstantin császárhoz. A követséget Bulcsú horka vezette. Bizánc külpolitikai terveibe pontosan beleillett a magyarok megkeresztelkedése, ezért örömmel fogadta a követséget. Bulcsú után 953-ban a gyula is megkeresztelkedett Bizáncban, s hazatérésekor egy görög püspököt is hozott magával. Az igehirdetés szláv tolmácsokkal történt, amit bizonyít a keresztény vallással kapcsolatos sok szláv kifejezés (kereszt, szent, pap stb.). Fajsz fejedelemségének megszűnése az augsburgi vereséghez köthető. Bár a csatában nem vett részt, a vereséggel belső politikai hatalma is meggyöngülhetett, s ezért egy másik Árpád-ág kezébe került a hatalom. Az ez utáni hagyomány Fajsznak még a nevét sem említi, ami annak a hiedelemnek köszönhető, hogy a vesztesek nevét nem volt szabad kiejteni sem, mert csak bajt okoztak. Taksony (955-72) örökölte a fejedelmi trónt, és ezzel tulajdonképpen királyi dinasztia alapítója is lett. Ő ugyanis fiának, Gézának adta át a hatalmat, és mivel Géza is az elsőszülöttség elvét követte, István került a fejedelmi székbe. Taksony a fejedelmi központot áthelyezte a Dunántúlról a Duna bal partjára. Ez azt jelentette, hogy az augsburgi csatavesztés után elsősorban a nyugati betörés veszélyével számolt. A másik intézkedése az volt, hogy a Dunától nyugatra eső terület védelmét újjászervezte. Mivel Bulcsú vereségével és halálával ez a terület meggyengült, az új fejedelem katonai erőt telepített nyugatra, és megerősítette a gyepűrendszert is. A katonák besenyők voltak, s ez egyben mutatja az új külpolitikai irányt is. A besenyőkkel szembeni eddigi bizalmatlanság megszűnt, ezt bizonyítja az is, hogy a fejedelem

besenyő lányt vett feleségül. A belpolitikában Taksony igyekezett saját családi vonalát erősíteni, hiszen fiának, Gézának az utódlását igyekezett biztosítani.

A kalandozások (862-970) A 10. század egyik legvitatottabb kérdése a magyar kalandozások története. Mivel – a korhoz képest – bőven van híradás az eseményekről, ezért sokszor nagyobb hangsúlyt kap, mint amilyen hatással a magyarság fejlődésére volt. Kalandozások fogalmán tulajdonképpen a 10. század magyar külpolitikáját érthetjük. Ezeket az eseményeket tartották romantikus kalandozásoknak, tudatos központi akcióknak és barbár, primitív támadásoknak is. Talán egyszerűbb zsákmányszerző hadjáratoknak tekintenünk őket, melyeket a katonai kíséret kényszerített ki, s mindig akkor indultak, amikor kedvező volt erre a külpolitikai helyzet. (Többször bérhadjáratokról is szó volt.) A magyarok és vikingek hadjáratai azért lehettek különösen emlékezetesek, mert viszonylag nagy létszámú hadseregeikkel jóval nagyobb területet voltak képesek kirabolni, mint a nyugati nehézfegyverzetű lovasság, s akik Európa számára már egy „elavult” harcmodort képviseltek. A hadjáratok általános jellemzői Kikből állt a hadsereg? A harcokban az egyik felfogás szerint a középrétegek, a másik szerint a társadalom döntő részét kitevő szabadok vettek részt. A fő sereget a katonai segédnépek segítették a kalandozásokban. A kalandozók nem az egész magyarságból kerültek ki, sokkal inkább egy-egy határmenti törzs akciójára gondolhatunk. A sereg létszáma a legnagyobb hadjáratok esetén sem haladta meg a húszezer főt, ami persze a nyugati viszonyokhoz képest nagynak tűnt. A vezérekkel kapcsolatosan fontos megjegyeznünk, hogy a fejedelem sosem tartott a kalandozókkal, mindig csupán kisebb vezetők vettek részt a harcokban. A harcmodorról szólva elterjedt nézet, hogy a nem túl fegyelmezett magyar sereg főleg rajtaütésekkel aratta győzelmeit. A valóságban azonban megtervezett akciókról is beszélhetünk. A kalandozók először kisebb egységekben pusztítottak, majd mikor nagyobb ellenállásba ütköztek, egyesítették csapataikat. A csatákban a fő cél az ellenség fellazítása volt, ugyanis a nehézlovas sereget csak így lehetett legyőzni. A magyarok ezért cselhez folyamodtak: megfutamodást színleltek a harcvonal középső részén, miközben a szélek a helyükön maradtak. Az üldözők szétszóródtak, és a hátrafelé nyilazó magyarok előbb-utóbb megállásra kényszerítették őket. Ezután a hátulról támadó szélső seregek segítségével legyőzték a felbomlott egységekben harcoló nehézfegyverzetű ellenséget. Ehhez a taktikához összehangoltságra és fegyelmezettségre volt szükség. A zsákmány elosztása nem a helyszínen, hanem otthon történt. A szerzett javakat egy helyre hordták, és közösen osztották szét. A fő zsákmányt a rabszolgák, nők, arany, posztó, szövet, lovak, marhák jelentették. A zsákmányolás helyett később inkább az adóztatás került előtérbe. Ez kényelmesebb is volt, ráadásul az egész a fejedelmet illette, melyből ő osztott tovább alattvalóinak. Mindez egyben a központi hatalom erősödését is szolgálta. Az irányokat tekintve a magyarok szinte egész Európában megfordultak. Mint az a térképen is látható, bekalandozták az egész keleti frank és a nyugati frank államot, Itáliát, de jártak a Pireneusi-félszigeten, Bolgárországban, a lengyel területeken és Bizáncban is. A hadjáratok számát 40 és 60 közöttire teszik. A kalandozások eseménytörténete Természetesen a kalandozások teljes eseménytörténetét terjedelmi okok miatt nem tárgyalhatjuk. Ehelyett néhány kiemelkedő, ismertebb részről beszélünk bővebben, melyek

elsősorban a nyugati hadjáratokhoz kötődtek (ezek számukban is felülmúlták a dél felé történő kalandozásokat). A nyugati hadjáratokhoz kötődő első nevezetesebb esemény Kurszán gyula meggyilkolása volt. A 900 és 904 közötti magyar sikerek a bajorokban megérlelték azt az elképzelést, hogy a magyarok fejedelmének meggyilkolása kellő zűrzavart eredményezne a támadók között. Ezért 904-ben a nyugati gyepűn találkozóra hívták Kurszánt, s a lakomán a fejedelmet és közvetlen kíséretét megölték a vendéglátók. A dolog azonban fordítva sült el, hiszen a rivális halálával Árpád hatalma növekedett, és a feldühített magyarok mérhetetlen károkat okoztak a német területeken (917-ig szinte évente vezettek hadjáratokat). Ugyancsak nevezetes esemény a 926-os ún. szentgalleni kaland. Maga a kalandozás nem volt sorsdöntő, csupán azért fontos, mert ennek kapcsán maradt fenn a legbővebb és legszemléletesebb híradás a kalandozó magyarokról. Híresebb ennél a 933-as merseburgi csatavesztés. A hadjárat oka az volt, hogy Madarász Henrik német uralkodó 932-ben megtagadta a magyaroknak az adófizetést. Azért tehette meg ezt, mert a korábban kilenc évre megvásárolt béke alatt megerősítette és felkészítette seregét. A csatában a megfutamodást színlelő magyarokat a német sereg rendezetten üldözte, s ezzel sikerült kicsikarni a győzelmet. A vereség még nem volt tragikus, mindenesetre megszűnt a német adó, s ez jelzésértékű volt a későbbi időkre. A németek elleni egyre gyakoribb sikertelenség oka az volt, hogy I. Ottó német uralkodó vezetésével létrejött az egységes német királyság. Az utolsó nyugati kalandozás 954-55-ben volt, mikor a német lázadó hercegek a magyarokat hívták segítségül. I. Ottónak azonban sikerült a közhangulatot a hercegek ellen fordítania, s mire a döntő ütközetre sor került, már nyeregben érezhette magát. Az ütközetet 955 augusztusában vívták Augsburg városával szemben, a Lech folyócska partján. A csatában a magyarok vereséget szenvedtek, de a döntő csapást a bajor nép felkelése eredményezte, akik üldözés közben ott pusztították a régi ellenséget, ahol érték. A menekülő sereg több vezérét – köztük Lehelt és Bulcsút – felakasztották. Az augsburgi vereséget sokan az európai történelem fordulópontjaként tartják számon. Ez mindenképp túlzás, legfeljebb a nyugati-magyar kapcsolatok megváltozására tett pontot. Az esemény felnagyítása több dolognak köszönhető. Az egyik I. Ottó propagandája, mely ezzel is bizonyítani próbálta a király erejét. A másik dolog az lehetett, hogy a nyugatiak néhány év elteltével azt tapasztalták, hogy megszűntek a magyar támadások, s ebből a magyar sereg teljes pusztulására következtettek. A harmadik a magyarokhoz kötődött. A vereség, a korábbi elképzelésekkel ellentétben, nem jelentett sem társadalmilag, sem katonailag katasztrófát a magyarság számára. Igazán nagy hatása lélektanilag volt, ami a magyarság hitvilágának köszönhető. Túlvilág-elképzelésük szerint ugyanis az a halott, aki nem kapja meg temetéskor a végtisztességet, visszajár az élőkön bosszút állni. Mivel a csatában elesettek így mentek át a túlvilágra, ezáltal bosszúálló lelkek légiójává váltak. (Az elmondottakhoz hozzátartozik, hogy a korábbi csaták után mindig kiváltották halottaikat, vagy legalább a halott egy testrészét illendően eltemették.) Ezt csak erősítette az a hiedelem, hogy a megölt ember a túlvilágon a gyilkos szolgája lesz. A magyar vezérek is a németek szolgáiként rontást hoztak volna a további kalandozásokra. Ezek a hiedelmek bénították tehát meg a további magyar támadásokat, és járultak hozzá az események túlértékeléséhez. A vereség enyhítésére, mintegy ellenpropagandaként szolgált a Lehel-monda. Az elbeszélés szerint a csata után Konrád „császár” elé (aki a valóságban a csatában elesett egyik német herceg volt) vezették az elfogott magyar vezéreket. Arra a kérdésre, hogy miért üldözik a keresztényeket, azt válaszolták: „mi a legfelsőbb isten bosszúja vagyunk”. Mikor a „császár” felajánlotta, válasszanak halálnemet maguknak, Lehel először a kürtjét kérte, hadd fújhassa meg utoljára. A megkapott kürttel azután úgy vágta homlokon a császárt, hogy az

tüstént szörnyethalt. Lehel pedig ezt mondta neki: „Te előttem mész, és engem szolgálsz a másvilágon!” A monda tehát a vezérek „szolgasorba” kerülését szerette volna megakadályozni. A déli hadjáratok annyiban függtek össze a nyugatiakkal, hogy mindig a németek elleni kudarcok fordították meg a támadások irányát. A 933-as merseburgi vereséget követte például a következő évben egy hadjárat Bizánc ellen. A sikerrel az elveszett nyugati bevételeket tudták pótolni. Az ezután következő 14 éves békekorszak eredménye lett Bulcsú és Tormás (Árpád dédunokája) követsége Bizáncban a keleti kereszténység felvétele céljából. A békefolyamatot az augsburgi csatavesztés változtatta meg, mivel 957-ben Konstantin bizánci császár beszüntette az adó fizetését a magyaroknak. A következő évben megindult hadjárat emlékét a Botondról szóló monda is fenntartotta. A történet szerint a Bizánchoz vonuló magyarokat a város kapujában egy óriás görög várta. Azt állította, hogy ha két magyar legyőzi őt, akkor a császár hajlandó megfizetni az adót. Ekkor lépett elő Botond, aki vezére parancsára buzogányával bevágta Bizánc kapuját. Ezután órákig tartó küzdelemben megölte a görög óriást, de a császár ennek ellenére sem fizette meg az adót. Az utolsó Bizánc elleni hadjárat 970-ben indult. A szövetséges sereget a kijevi fejedelem vezette, s az oroszok mellett részt vettek benne bolgárok, besenyők és magyarok is. A csatában Bizánc győzött, s a látványos kudarc – bár most elsősorban nem a magyarokat érte – számunkra a kalandozások lezárultát jelentette. A kalandozások fontos hatásokkal jártak. A nyugati hadjáratok lezáródása külpolitikai váltást eredményezett. Taksony fejedelem ezután elsősorban védekezésre rendezkedett be, s ezzel a belpolitikára helyezte a nagyobb hangsúlyt. A keleti hadjáratok azt eredményezték, hogy a 950-es években megkezdődött beilleszkedési folyamat irányt váltott. Ezután a kereszténység felvételére irányuló törekvések nem Bizánc, hanem Róma irányában történtek. A kalandozások befejezését ezek mellett az tette lehetővé, hogy a fejedelmek egyéb jövedelmeikből (adók, vámok) fenn tudták tartani fegyvereseiket, s így már nem volt szükség a zsákmányszerzésre. A 970-es évektől megindult tehát az a folyamat, mely a „harcos magyarság” európai állammá alakulását lehetővé tette.

Géza fejedelem uralkodása (972-97) A kül- és belpolitika változásai a 970-es évek elejétől új politizálást igényeltek. A fejedelem feladata ennek az új iránynak a felismerése és megvalósítása volt. A társadalmi és gazdasági lehetőségek kihasználását több probléma nehezítette. Az egyik az volt, hogy több főúr önállóan politizált és adót szedett, a másik, hogy Taksony fejedelem nem épített ki országos uralmi szervezetet, a harmadik kérdés pedig az volt, hogy mennyiben lehet felhasználni a keresztény ideológiát a fejedelmi hatalom megerősítésére. A külső feltételek is alaposan megváltoztak. A két hatalmas birodalom, mely Magyarországot közrefogta, megerősödött. Bizánc hozzákezdett a bolgár területek elfoglalásához, I. Ottó szász uralkodó pedig 962-ben létrehozta a Német-római Császárságot. Ezzel mindkét oldalról erősödött a keresztény nyomás. A tanulságokat levonva Géza fejedelem előtt három nagy feladat állt: békében maradni a szomszédokkal, felvenni a kereszténységet és bármi áron megteremteni a központi hatalmat. Gézát a hagyomány keménykezű, sőt kegyetlen uralkodónak mutatja be. Pogánysága, keleties szokásai miatt sokan nem tartották István „méltó” apjának, ezért tevékenységének jelentőségét háttérbe szorították. Thietmar merseburgi püspök véleménye szerint: „Roppant kegyetlen, hirtelen haragjában sokakat megölt. Midőn kereszténnyé lett, a hit megerősítése végett tombolt vonakodó alattvalói ellen.” Géza hatalmának megerősítésére és a kereszténység

terjesztésére valóban minden eszközt felhasználhatott. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az államszervezés csakis így volt lehetséges. A fejedelem az uralkodó szakrális tiszteletének hagyományait folytatta, s a keleties vonásokat nyilván erősítette édesanyjának besenyő származása is. A korabeli krónikák szerint Géza uralkodására és személyiségére nagy hatással volt felesége is. Sarolt, az erdélyi Gyula lánya görög-keresztény vallású volt, ezért a házasság politikai tettnek is minősülhetett. Géza tetteiről nagyon keveset írtak a krónikák, pedig kulcsfontosságú, „alapozó” szerepe volt. A kereszténység felvétele Magyarországon a kereszténység a 950-es években a keleti keresztény térítéssel indult hódító útjára. Gézának tehát nem abban kellett döntenie, felvegyük-e a kereszténységet, hanem abban, hogy melyiket vegyük fel. A külpolitikai körülmények segítettek ebben. A kalandozások utolsó harcai kellően elhidegítették a bizánci-magyar kapcsolatokat, ráadásul a bizánci császár az általa „felszabadított” Bulgáriának megszüntette mind a politikai, mind a vallási önállóságát, s ez figyelmeztetés lehetett a magyarok számára is. A Géza döntésére ható harmadik körülmény az volt, hogy Bizánc és a Német-római Császárság hódításaik révén közvetlenül Magyarország szomszédságába kerültek. A két birodalom 972-ben szövetségre is lépett, s az országra ezzel két oldalról is erős nyomás nehezedett. Mindezek hatására igazából csak egy választása lehetett Géza fejedelemnek: a nyugati kereszténység felvétele. 972 nyarán Géza fejedelem követséget küldött I. Ottóhoz, mely megtérési szándékát jelezte. A császár gyors intézkedése mutatta, hogy rendkívül fontos volt számára a magyarok megtérésének kérdése. Bruno püspököt küldte Magyarországra. Ő megkeresztelte Géza fejedelmet, aki az István (Sztefanosz görögül annyit jelent, hogy koszorú) nevet kapta. Ettől fogva Gézát királynak nevezték (latinul rex, szlávul král), de fontos megjegyeznünk, hogy nem a hagyományos értelemben vett koronázott uralkodónak tekintették. Keresztény szertartással felkent első királyunk Géza fia, I. István volt. Géza is valószínűleg inkább a nagyúr kifejezést használhatta magára vonatkozóan. Gőgösebb volt annál, hogy megalázkodjon, és „Isten szolgája legyen”. Thietmar püspök így jellemezte Géza vallásosságát: „A mindenható Istennek és különféle képzelt isteneknek áldozott. Amikor püspöke emiatt szemrehányást tett neki, azt felelte, hogy elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye”. Az idézet egyértelműen bizonyítja azt, hogy a fejedelem nem volt egyistenhívő. Korábbról származó rendkívüli fejedelmi hatalmát nem volt hajlandó elcserélni olyan hatalomért, mely Krisztus helytartója (a pápa) előtt megalázkodik. A kereszténység nem vallási, hanem politikai szempontból volt fontos számára. Nemcsak külpolitikai biztonságot jelentett, hanem a belső központosításhoz, a korszerű hatalmi szervezet kialakításához is nélkülözhetetlen volt. 973 márciusában Géza elküldte 12 főből álló főúri küldöttségét Quedlinburgba, ahol I. Ottó tartott birodalmi gyűlést. A húsvétkor létrejött találkozóra sem Géza, sem családtagjai nem mentek el. Ezzel azt hangsúlyozták, hogy Magyarország ugyan a keresztény Európához tartozik, de független más hatalmaktól. A gyűlésen Géza újabb térítőket kapott I. Ottótól. Magyarországra már korábban is jöttek térítők (pl. Szent Wolfgang), de az igazán sikeres térítő munkát Szentgalleni Bruno kezdte. Ő hozta magával Szent Márton kultuszát is, melynek eredményeképpen már Géza idejében elkezdték építeni Pannonhalmán a Szent Márton apátságot. A 900-as évek végétől Szent Adalbert és társai vették át a térítő munkát. Adalbert tevékenységét a későbbi korok túlértékelték Bruno rovására. Ennek oka az volt, hogy Adalbertet tartották I. István megkeresztelőjének, amit azonban a források nem igazolnak. A térítés nem jelentette azonban egyházszervezet kiépítését is. Templomhálózat még nem volt, pusztán

néhány helyen álltak kápolnák. Az egyházszervezet megteremtése csak I. István idejében történt meg. Géza fejedelem külpolitikája Géza fejedelem, korában páratlan módon, kerülte a háborúskodást. A következetes békepolitikát a szükségszerűség kényszerítette ki. A belső harcok és a kereszténység terjesztése nem engedte meg a külső háborúkat, nem lehetett egyszerre kifelé és befelé is küzdeni. Uralkodása idejében nem indított sem támadó, sem bosszúálló hadjáratot, sőt a béke érdekében még bizonyos határterületek feladását is vállalta. Térítő papokat hívott, és hospeseket (vendégtelepeseket) engedett az országba. Emellett a középkori hagyományoknak megfelelően dinasztikus házasságokkal igyekezett a békét megszilárdítani. Legidősebb lányát Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóhoz adta, második lányát pedig a bolgár trónörököshöz. A legjelentősebb dinasztikus kapcsolat István házasságával jött létre, aki II. Henrik bajor herceg húgát, Gizellát vette feleségül. Géza harmadik leánya Orseolo Ottó velencei dózse felesége lett. Az ő fia az az Orseolo Péter, akire I. István 1038-ban a magyar koronát hagyta. Géza legkisebb lányát Aba Sámuel vette feleségül. A szomszédos területekkel szembeni békepolitikát leginkább a német helyzet tette próbára. Az I. Ottó halála után (973) kialakult német viszálykodás támadásra ingerelhette volna Gézát, de Civakodó Henrik bajor herceg többszöri lázadása sem tudta belecsábítani a harcokba. A kijevi orosz fejedelmekkel és az oroszoktól délre élő besenyőkkel is békések voltak a magyarság kapcsolatai; ez utóbbi elsősorban Géza fejedelem besenyő édesanyjának volt köszönhető. Magyarország déli határain is béke honolt. Sámuel bolgár cár, mivel ebben az időben a bizánci császárral állt harcban, mindenképpen nyugalmat akart északi szomszédjával. Ezt házassággal pecsételték meg; Géza öccse, Mihály feltehetőleg feleségül vette a bolgár hercegnőt. Géza fejedelem belpolitikája Géza első feladatai közé tartozott az új székhely kialakítása. Korábban Kalocsa környékén volt az Árpádok központja, s Géza a Duna bal partjáról a nyugatra néző Esztergomba tette át székhelyét. Az itt lévő települést már a rómaiak is lakták, s a fejedelem itt építtette fel hatalmas vörös kőtömbökből álló palotáját. Géza templomot is építtetett, melyet Szent István vértanúról neveztek el. A központ nyugatra helyezése jól mutatta az új orientáció irányát. Esztergom fejlesztése mellett érdemes megemlítenünk, hogy Géza kezdett hozzá a korábban kisebb jelentőségű Fehérvár kiépítéséhez is. Megszerezte Veszprém várát is, amit átengedett Saroltnak, s ezzel a vár királynéi székhellyé vált. A központosító törekvések között létkérdés volt a katonai szervezet kiépítése, amiben Gézának két nagy érdeme volt. Valószínűleg már uralkodása első felében sikerült elérnie, hogy csak ő és feltétlen hívei rendelkeztek katonai kísérettel. A másik pozitívum az volt, hogy a hadsereg fenntartásáról belső erőforrásokból gondoskodott, a zsákmányszerző kalandozások megszűnte tehát nem gyengítette meg a fejedelmi hatalmat. Géza katonasága lényegében három részből állt. Az európai mintának megfelelően felállított egy nehézfegyverzetű elit sereget. Ez az alakulat jórészt idegen zsoldosokból állt (orosz-varég testőrök), a parancsnokok pedig sváb lovagok voltak. Fegyverzetük kétélű egyenes kard, sodronypáncél és sisak volt. Az egyenes kard elterjedése Géza idejéhez köthető, de

zsákmány formájában már korábban is megjelent. Ennek a nehézfegyverzetű seregnek a fenntartására már nem volt elég a szolgálónépek rendszere. A kereskedőkre kivetett vámok, a só- és ezüstbányák jövedelme és az adók kezdetleges formái (nyestprém, ökör) jelentették a gazdasági hátteret. A hadsereg legnagyobb részét a magyar katonák tették ki. Könnyebb fegyvereikhez tartozott az íj, a vasfejű fokos, a zászlós kopja és a szablya. A hajlított, egyélű szablya csupán fél kilót nyomott, s így egy kézzel is könnyen lehetett forgatni, szemben a kétélű karddal. A magyar katonaságot, mint már korábban is említettük, a szolgáló népek tartották el. A magyar haderőt a csatlakozott népekből álló katonai segédcsapatok egészítették ki (székelyek, besenyők). A felderítés és az utóvéd alkotása volt a feladatuk. Mivel nagycsaládokban éltek, őket a családi gazdaság tartotta el. A sikerek ellenére megmaradt Gézának az utódlás gondja. Mihály csupán elméleti jelölt lehetett, mert valószínűleg Géza halálakor már nem volt az élők sorában. A másik jelölt Koppány volt, aki Géza unokatestvéreként pályázott a fejedelmi székre. Vajk születésével azonban apja a másik öröklési rend alapján őt szerette volna utódjává tenni. Ezt nevezzük primogeniturának, vagyis elsőszülöttségi jognak. Az összeütközés Géza halála után, István fejedelemmé választásakor robbant ki. Mikor Géza 997-ben elhunyt, fia feladata maradt a területen az „európai intézményrendszer” kialakítása.

EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 11-13. században A nyugati világ fejlődésének sajátosságai A Német-római Császárság a 11. században A Nagy Károly által létrehozott „római császárság” a római birodalom hagyományait és a keresztény császáreszményt próbálta meg egyesíteni. A császár szeme előtt egy „egyetemes birodalom” megteremtése lebegett, utódai alatt azonban a császárság tekintélye lehanyatlott. A „renovatio imperii”-re, a császárság helyreállítására egy évszázaddal Nagy Károly halála után a Szász dinasztiából származó német királyok tettek kísérletet. Az I. Ottó által felújított, a keletifrank területeket magában foglaló birodalomban a döntő szerepet már a német törzsi hercegségek játszották, ezáltal a német királyi és a császári cím elválaszthatatlanul összekapcsolódott. A császár a birodalom vezetője, emellett a hit védelmezője és terjesztője lett. I. Ottó sikerrel terjesztette ki a császárság befolyását Közép-Európa irányába. Fiának bizánci hercegnőt kért és kapott feleségül. Ezzel Itáliában – a korábbi konfliktusok színhelyén – helyreállt a béke görögök és németek között. Uralmának végén, 973-ban még a magyarok is hódoló küldöttséget menesztettek a császár Quedlinburgban időző udvarába. A Nagy Károly elképzeléseihez való visszatérést unokája, III. Ottó próbálta megvalósítani. III. Ottó (983-1002), aki görög és latin nevelést egyaránt kapott, anyja, a görög Theophanu régenssége után került hatalomra. Politikai elképzeléseinek középpontjában egy, az antik Róma hagyományait követő császárság állott. Nem véletlen, hogy az ifjú uralkodó lelkesen támogatta Nagy Károly kultuszát. A „római császárságot” azonban Itália nélkül aligha lehetett volna létrehozni, így III. Ottó akaratlanul is belekerült az itáliai bonyodalmakba. A merész terveket dédelgető császár célja egy olyan keresztény világbirodalom volt, melynek élén pápa és császár teljes egyetértésben áll. Ezért 996-ban nevelőjét, Gerbert-t, a volt clunyi szerzetest helyezte a pápai trónra (II. Szilveszter). Ottó bizánci szertartásokat követő udvarát Rómában rendezte be. Mivel államát baráti országokkal kívánta körülvenni, a birodalom vonzáskörébe úgy igyekezett minél több területet bevonni, hogy azoknak függetlensége megmaradjon. Ezt a politikát jól példázza a Szent Istvánnak adott korona vagy a lengyelországi gnieznói érsekség alapítása. Császár és pápa – a „birodalom fáklyái” – együttműködése azonban nem volt felhőtlen. Ottó egyre többet avatkozott az egyház ügyeibe, hamisnak minősítette a „constantinusi adománylevelet”, s nem tűrt beleszólást uralkodói jogaiba. A fiatal uralkodónak hamarosan az itáliai városokkal is meggyűlt a baja. Ezek ugyanis nehezen törődtek bele a rájuk nehezedő császári hatalomba. 1001-ben Rómában felkelés tört ki Ottó ellen, így el kellett hagynia a várost. A kiváló, ám csalódott politikus új tervek kovácsolása közben, 1002-ben váratlanul meghalt. Csupán 22 éves volt. Ottó utóda másod-unokatestvére, Henrik lett. II. Henrik (1002-24) minden erejét annak szentelte, hogy megoldja Németország belső problémáit. Hosszú, szívós harcokban legyőzte, majd békére kényszerítette a viszálykodó szász törzseket. A háború költségeinek fedezésére kíméletlen alapossággal vette el a kolostorok „felesleges” vagyonát. Szigorú törvényeket léptetett életbe, melyeket az előkelőkkel szemben is alkalmazott. Ellenfelei ellen hajlandó volt

akár a birodalmon kívüli szláv népekkel is szövetséget kötni. („Vitéz” Boleszlav Lengyelországa ellen például „Bölcs” Jaroszlav kijevi fejedelemmel létesített baráti kapcsolatot.) Ezzel azonban népszerűtlen lett és számos ellenfelet szerzett Németországban. Bár az elődeinél reálisabb politikát folytató császár főként a német ügyekkel törődött, uralmának végén ő sem tudta elkerülni az itáliai bonyodalmakat. 1021-ben hadjáratot vezetett a bizánciak ellen Dél-Itáliába, de sikerei után seregét malária támadta meg. A hazájába visszatérő császár úgy halt meg, hogy nem sikerült erős királyi hatalmat hagynia utódaira. Henriket és feleségét később aszkétikus életmódjuk miatt az egyház szentté avatta. A Száliak (1024-1125) – A pápaság és császárság küzdelmének előzményei II. Henrikkel kihalt a Szász dinasztia. Ekkor, az 1024-ben tartott királyválasztó gyűlésen I. Ottó leszármazottját, a frank főnemest, II. Konrádot (1024-39) választották királlyá. Ő szakított elődeinek békésebb politikájával, s uralkodását szinte állandó háborúk jellemezték. Konrád igazi lovag volt, s hatalmának biztosítékát is a lovagokban látta, ezért minden támogatást megadott nekik. Uralma alatt jelentősen romlott az egyházi és világi hatalom viszonya. III. Henrik (1039-56) okult apja politikájából, s megpróbálta megjavítani a császárság és az egyház megromlott kapcsolatát. Támogatta a Clunyból induló egyházi reformot, s megpróbált véget vetni pápák és ellenpápák küzdelmének, valamint az észak-itáliai polgárháborúknak. 1046-ban serege élén Itáliába vonult, majd a sutri zsinaton megfosztotta trónjától a pápát, és saját jelöltjét, II. Kelement helyezte az egyház élére. Az önkényes pápajelölést a későbbiekben még háromszor megismételte. Az általa kinevezett pápák azonban a reformok jegyében megpróbálták az egyházat függetleníteni a világi hatalomtól. A császárnak így hamar be kellett látnia, hogy hatalma csupán hadseregének erejétől függ, ami viszont a rendelkezésre álló jövedelmeken és a vazallusok ingadozó hűségén múlott. 1046-ban DélItáliában Robert de Guiscard vezetésével normannok jelentek meg, akik hatalmukat fokozatosan kiterjesztették a félsziget déli részére. A császárság szomszédságában erős katonaállam jött létre. A normannok utóbb elismerték a pápai fennhatóságot, így az egyházfők szinte legyőzhetetlen, bár néha megbízhatatlan katonai erőhöz jutottak, amit felhasználhattak a császárság elleni harcukban. A császárság és pápaság küzdelme IV. Henrik (1056-1106) idején bontakozott ki, s majd kétszáz esztendeig mozgásban tartotta Németországot és Itáliát. Az összecsapás valójában a clunyi reformmozgalommal vette kezdetét. Ahhoz, hogy az egyház megújulhasson, szükség volt teljes függetlenségének helyreállítására. A reformpápák – felhasználva a két hatalom egymás közti viszonyának tisztázatlanságát – szívósan küzdöttek a császári hatalom ellen. Első lépésként a szimónia – nevét a Bibliában szereplő, pénzért csodát tevő Simon mágusról kapta –, az egyházi méltóságok megvásárlása ellen léptek fel. Ezzel közvetve kétségbe vonták azt a gyakorlatot, hogy papjait a császár maga nevezze ki, tehát hogy gyakorolja az invesztitúra jogát. A valódi tét azonban jóval nagyobb volt, az, hogy kié legyen a keresztény világ feletti tényleges uralom. Az invesztitúra-küzdelem A pápák világuralmi igényét a VII. Gergely (1073-85) néven trónra lépő clunyi szerzetes, Hildebrand fogalmazta meg a legkövetkezetesebben. Nemcsak az egyház függetlenségét kívánta biztosítani, hanem azt is felismerte, hogy egyetemes politikai hatalom létrehozására a világi uralkodók – a császárt is beleértve –képtelenek. Az egyházfő terveinek középpontjában a Szent Ágoston által megálmodott, de a pápa által vezetett Civitas Dei (Isten országa)

létrehozása állott. Már pápaságának kezdetén több fontos intézkedést hozott, melyeket nevéről összefoglalóan „gregorián”-nak nevezünk. Megtiltotta a szimóniát, kötelezővé tette a cölibátust, a papi nőtlenséget. Nemsokára azonban ennél jóval távolabb merészkedett. Kihasználva a IV. Henrik elleni szász felkelést s a császár lekötöttségét, 1075-ben Dictatus Papae című iratában kifejtette a pápa hatalmi igényeit. A 27 pontból álló munka főként a pápa elsőbbségének kérdésével foglalkozik, s túllép a „constantinusi adomány” felfogásán is, miszerint a pápai hatalmat a császár alapozta meg: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr. Egyedül a római pápát mondhatják joggal egyetemesnek. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza. Egyedül ő használhat császári jelvényeket. Egyedül a pápa lábát kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni. Jogában áll császárokat letenni. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni. Senki fölötte nem ítélkezik. A római egyház még soha nem tévedett, az írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz. A gonoszoknak tett hűségeskütől az alattvalókat feloldozhatja.” VII. Gergely tehát megfogalmazta a pápai hatalom egyetemességét és tévedhetetlenségét. Elképzelése szerint a királyok a Szentszék vazallusai lettek volna, a valóságban azonban csak a normann herceg, a horvát és az aragón király ismerte el a pápa főségét. A nyílt harc az 1075-ben a Lateránban nagyböjtkor tartott ún. böjti zsinat után tört ki. Itt ugyanis a pápa megtiltotta, hogy világi személy gyakorolja az invesztitúrát. Henrik válaszlépése nem sokat váratott magára. Mivel a német püspököket ő nevezte ki, támogatásukra számíthatott. 1076-ban Wormsban birodalmi zsinatot tartottak, melyen kijelentették, hogy nem ismerik el a pápát. Erre VII. Gergely kiátkozta a császárt, „... mivel keresztény létére nem akar engedelmeskedni... és az egyháztól magát különválasztotta...”. A kiátkozással Henrik hűbéreseit feloldozta esküjük alól, s ők nem is haboztak élni a lehetőséggel. Rudolf, sváb herceg vezetésével a hercegek egy része megpróbált megszabadulni a császártól. Henrik lehetetlen helyzetbe került. Tudta, hogy trónját csak úgy mentheti meg, ha bűnbocsánatot nyer. 1077 januárjában a pápa szövetségesének, Matild toscanai őrgrófnőnek canossai várában tartózkodott. Henrik Canossába ment – a hagyomány szerint mezítláb és szőrcsuhában, valójában királyi öltözéke fölé terített vezeklőruhában –, s három napig vezekelt a vár alatt. Ezután Gergelynek vissza kellett fogadnia őt az egyházba. Ez volt a híres „Canossa-járás”. A német főurak ennek ellenére királlyá választották Rudolfot, így a harc Németországban folytatódott. Az ellenkirályt Henriknek sikerült legyőznie, így az őt újra kiátkozó Gergely ellen indulhatott, s 1084-ben seregei el is foglalták Rómát. A pápa Hadrianus császár síremlékébe, az Angyalvárba menekült. Segítséget kért „hűbéreseitől”, a normannoktól. Guiscard közel negyvenezer harcosa élén érkezett: visszafoglalta, de kegyetlenül fel is dúlta Rómát. A római nép haragja elől a pápának menekülnie kellett. „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a bűnt, ezért kell most nyomorban meghalnom” – mondta. Száműzetésben halt meg a normannok között 1085-ben. A most már megkoronázott császár hatalma csúcspontjára érkezett. 1088-ban azonban a bíborosok újabb reformpápát választottak, II. Orbánt (1088-99). Az új egyházfő Gergely politikáját kívánta követni, de szélesebb bázissal. A 17 éves bajor Welf herceget összeházasította a 43 éves Matilddal, s ezzel erős Henrik-ellenes hatalmi centrumot teremtett a Német-római császárság déli részén. Elsősorban azonban a franciák támogatásában bízott. Hogy a pápaság törekvéseit népszerűsítse, látványos propagandakörútra indult. Ennek keretében került sor a

Clermont-i zsinatra, ahol 1095-ben meghirdette az első keresztes hadjáratot, melyet a pápaság céljainak szolgálatába állított. A világi hatalmak segítségének igénybevétele azonban súlyos áldozatokkal járt. Az egyháznak el kellett néznie „szövetségesei” háborúskodásait, a klérus megsarcolását, sőt néha még az invesztitúra-jog gyakorlását is. A pápáknak választaniuk kellett: vagy még idejében visszavonulnak a világi ügyektől, s megvalósítják a „szolgáló egyház”-at, vagy engedik, sőt elősegítik a klérus világiasodását. A világi hatalom elleni sikeres harchoz ekkor már jogban jártas szakemberek és hivatalok kellettek, hisz a hagyományok már nem pótolták a szakértelmet, a diplomáciát és a katonai erőt. Uralkodásának végére IV. Henrik helyzete jelentősen romlott Németországban. Maga mellé vette ugyanis társuralkodóként fiát, V. Henriket, de tényleges hatalmat nem adott neki. Ezért az ifjú király felkelt apja ellen, s 1106-ban lemondatta. „... nem kívánom senkinek, hogy utódja legyen, mert az lesz legádázabb ellensége.” – fakadt ki egy alkalommal keserűen Henrik. A nagy császár még abban az évben meg is halt. V. Henrik (1106-25) legfőbb célja a pápasággal való viszony rendezése volt. II. Paszkál (1099-1118) pápa hajlott is erre, mert az ő elképzeléseiben egy szegény és szolgáló egyház élt, nem pedig egy világuralomra törő hatalom. Henrik felajánlotta, hogy az egyházi javakért cserébe lemond az invesztitúráról. A pápa elfogadta a javaslatot, de a püspökök makacsul ellenálltak az „ősegyház”-hoz való visszatérés gondolatának. Az eszme azonban a kibontakozó eretnekmozgalmakban és a koldulórendek közt tovább élt. A harcok újra fellángoltak, s a már ismét gregorián pápák Franciaországhoz fordultak segítségért. Henrik belátta, hogy jobb, ha gyorsan megegyezik az egyházzal. A császár és II. Callixtus pápa 1122-ben Wormsban megkötötte az invesztitúra-küzdelem első szakaszát lezáró konkordátumot. A konkordátum az egyházi és a világi hatalom egyezményét jelenti. Ennek értelmében az egyházi méltóságba való beiktatás, tehát a gyűrű és pásztorbot átadása a pápa joga, a jogart viszont, mely a hűbéri birtokot jelképezi, a császár adja át. Emellett a császár megígérte, hogy megbékél a pápával, sőt szükség esetén fegyveres segítséget is nyújt neki. 1123-ban az I. lateráni egyetemes zsinaton a megegyezés szövegét ugyan felolvasták, de azt nem erősítették meg, s a két hatalom küzdelmét nem is ez, hanem Henrik 1125-ben bekövetkező halála zárta le. Vele kihalt a Száli-dinasztia. Az utód III. Lothar (1125-37) lett, akit az egyház beleegyezésével választottak meg. Átmenetileg a pápaság aratott diadalt. A Hohenstaufok – Az invesztitúra-küzdelem második szakasza Lothar halála után a megürült trónra két család is bejelentette igényét: a sváb hercegi család, a Hohenstaufok és a Welfek. A pápa a kisebb hatalmú Hohenstauf Konrádot ( 1138-52) támogatta, s számításában nem is csalódott. Személyében „papos király” lett a birodalom ura, aki fő céljának egy keresztes hadjárat vezetését tartotta, ám ez – 1147-49-ben – nem járt sikerrel. Utódjelölése annál szerencsésebbnek bizonyult. Unokaöccse, Frigyes – aki rokonságban volt a Welfekkel is – a császárság történetének meghatározó alakjává vált. I. (Barbarossa) Frigyes (1152-90) I. Frigyes nevét rőt szakálláról kapta (barbarossa – „rőtszakállú”). Bár igazi lovagkirály volt, elsődleges feladatának a központi hatalom megerősítését tekintette. Ennek érdekében a császárság olyan lovagjaival szövetkezett, akiknek függetlenségét a tartományurak veszélyeztették. Az ifjú uralkodó a Szent Birodalom és az Aranykor eljövetelét hirdette meg, önmagát a római augustusok örökösének tekintette, s kijelentette, hogy hatalmát egyedül

Istentől nyerte. 1154-ben Bolognában a pápaságtól független egyetemet alapított, melynek jogászai készek voltak jogi érvekkel is alátámasztani Frigyes világuralmi törekvéseit. A császár szándékait világosan jelezte Nagy Károly általa elért szentté avatása 1165-ben. Ekkor már kezdtek kirajzolódni a pápa és a császár készülődő újabb összecsapásának körvonalai. A korábbival szemben ez a küzdelem már pusztán hatalmi jellegű volt. Frigyes uralmának első szakasza a készülődés jegyében telt. „Birodalmi békét” hirdetett, majd legnagyobb ellenfelével, Welf („Oroszlán”) Henrikkel fegyverszünetet kötött, a cseh hercegnek királyi címet adományozott. Ő volt az, aki létrehozta a magyar történelem szempontjából is oly fontos osztrák hercegséget. Jól tudta, hogy ha győzni akar a pápaság ellen, szövetségesekre lesz szüksége, és első lépésként meg kellett magát koronáztatnia. Itáliába vonult, s hogy a pápa kedvében járjon, elfogta, majd kiszolgáltatta a Rómában köztársaságot alapító „eretnek” Bresciai Arnoldot. Az angol származású IV. Adorjánnak szüksége volt a császár támogatására az őt nemigen szívelő rómaiak ellen, így a király megalázkodása után – vezetnie kellett a pápa lovát – megkoronázta Frigyest. A császár ezután sem mondott le Itália megszerzéséről, mert úgy vélte, hogy az része az „Istentől rábízott birodalom”-nak. Persze az sem volt mellékes, hogy ÉszakItália gazdag városai igen jelentős jövedelemhez juttatták volna. 1159-ben a császári hatalom makacs ellenfele, III. Sándor lett a pápa. A lombard városoknak választaniuk kellett aszerint, melyik oldalon látták biztosítva érdekeiket. A császár pártján maradtakat a Staufok weiblingeni váráról „ghibellin”- nek, a pápapártiakat pedig a császárral szembenálló Welfekről „guelf”-nek nevezték. A császár – kancellárjának, Dasseli Rajnáldnak ügyes politikája révén – dinasztikus kapcsolatba lépett az angol uralkodóházzal. Ebben és a hozzá hű városok támogatásában bízva támadást intézett a vele szemben álló legerősebb lombard város, Milánó ellen, majd 1162-ben hosszú ostrom után elfoglalta és leromboltatta. Az ezután neki meghódoló városok élére podestákat – helytartókat – helyezett, fellegváraikba helyőrséget rakott. Öt esztendővel később elfoglalta az „örök város”-t is, ám seregét – a német hadjáratok átka – a malária elpusztította. A lombard ellenállást azonban nem sikerült véglegesen megtörnie, s a városok az újra felépült Milánó vezetésével létrehozták a Lombard Ligát. A császár ellen fordult Oroszlán Henrik is. Ennek végzetes következménye lett: 1176 tavaszán a legnanói mezőn Frigyes csekély számú hadai súlyos vereséget szenvedtek a városok gyalogos zsoldosaitól. A verhetetlennek tartott lovagi hadak a középkori hadtörténetben először voltak képtelenek leküzdeni a gyalogosok ellenállását. A következő évben Frigyes kénytelen-kelletlen békét kötött a pápával. „Tudja meg az egész világ, hogy bár egy római cézár dicsfénye övez bennünket, mi is csak emberek vagyunk, ... mi is tévedhetünk.” – fejezte be ez alkalomból tartott beszédét a császár. A béke megkötése után a császár az „Oroszlán” ellen fordult, legyőzte, birtokait elkobozta, majd hívei közt szétosztotta. Ezzel azonban tovább erősítette az ország területének széttagoltságát. Lassanként kialakultak a császárválasztásban döntő szerepet játszó fejedelemségek. Ellenfelei feletti győzelmét 1184-ben egy Mainzban tartott fényes birodalmi gyűlésen ünnepelte, melyről a kortárs krónikás azt írta, hogy „még száz évig írnak és beszélnek róla...”. 1189-ben az idős uralkodó úgy döntött, hogy keresztes hadjáratot indít a nehéz helyzetbe került keleti keresztény államok megsegítésére. Kiválóan szervezett sereggel vonult át KisÁzsián, de sosem érte el a Szentföldet. 1190 nyarán fürdés közben a kilikiai Salef folyóba fulladt.

Németországban még a múlt században is élt az a legenda, hogy a császár nem halt meg, hanem a thüringiai erdő egyik barlangjában alszik katonáival együtt. VI. Henrik (1190-97) apjával ellentétben betegesen zsarnoki, ám zseniális tervekkel rendelkező uralkodó volt. Uralmának kezdetén jelentős diplomáciai sikereket könyvelhetett el. 1194-ben feleségül vette a szicíliai normann állam örökösnőjét, Konstanzát. Ezzel megszerezte a gazdag királyságot. 1192-ben pedig sikerült fogságba ejtenie a keresztes hadjáratból hazatérőben lévő Oroszlánszívű Richárd angol királyt. Bár angol alattvalói szerint annyit nem ért, ötezer fontot kapott érte váltságdíjul, amivel egy időre függetleníteni tudta magát fejedelmeitől. A világuralomra törő Henrik felajánlotta a pápának, hogy ha lemond világi hatalmáról, neki adja az egyházi javakat, ő azonban ezt elutasította. Henrik olyan ezeréves birodalom ura akart lenni, amely az egész Mediterraneumot magában foglalja. Ennek érdekében keresztes hadjáratot szervezett, de az előkészületek közben meghalt. A császári trónért meginduló küzdelemből Oroszlán Henrik fia, IV. Ottó került ki győztesen, azonban nemsokára ellentétbe került a pápasággal. Hogy a Welfek növekvő hatalmát megtörje, III. Ince pápa inkább VI. Henrik fiát, Frigyest támogatta. Frigyessel, aki már Szicília királya volt, megígértette, hogy győzelme esetén a két államot nem egyesíti. Frigyes szövetségre lépett II. Fülöp Ágost francia, Ottó pedig Földnélküli János angol királlyal. A szövetségesek seregei a franciaországi Bouvines mellett csaptak össze 1214-ben. Az első európai „nemzetközi” összecsapásban Fülöp Ágost győzött, így Ottó kénytelen volt lemondani. Ezzel Frigyes Németország egyedüli ura lett. A központosított monarchia születése II. Frigyes (1212-50) nem tartotta be ígéretét: egyesítette Németországot és Szicíliát. Mivel azonban a pápai jogokat elismerte, Róma ezt megbocsátotta. 1220-ban a fiatal császár Szicíliába ment, hogy a lázadó normannokat és arabokat békére kényszerítse. Miután ez sikerült, a legyőzött arabokat katonai táborokba telepítette. A későbbiekben ők lettek leghűségesebb harcosai. A németországi bonyodalmakat amúgy sem kedvelő Frigyes Szicília bűvkörében élt, s elhatározta, hogy országát mintaállammá teszi. A német királyságot kiskorú fiára bízta, s két évtől eltekintve nem is tért vissza oda. Palermóban rendezte be udvarát, s innen irányította az adminisztráció megszervezését. Eltiltotta a feudális háborúskodást, öt főből álló bírói testületet alapított, a pénzügyeket szakemberekre (camerariusokra) bízta. A vidék kormányzását igazoló pecséttel rendelkező hivatalnokok, a baillik látták el. Intézkedéseivel, a „központosított hatalom” létrehozásával a császár jelentős csapást mért az elavult hűbéri berendezkedésre. Palermói udvara a „felvilágosult” gondolkodás központjává vált. Görög, latin és iszlám civilizáció jól megfért itt, a császár maga is a tudományokat kedvelő férfi volt, aki verseket és egy solymászatról szóló kiváló értekezést is írt. Ő volt az, aki 1224-ben Nápolyban megalapította a keresztény Európa első állami egyetemét. Az államépítés munkáját azonban nemsokára félbe kellett hagynia. IX. Gergely (1227-41) személyében olyan pápa került a trónra, aki Frigyes kérlelhetetlen ellenfelének bizonyult, s minden eszközzel igyekezett széttörni a Hohenstaufok északról és délről egyaránt fojtogató hatalmát. Megpróbálta Frigyest rávenni egy keresztes hadjáratra, de ő igyekezett halogatni a kétes dicsőséggel járó megtiszteltetést. A pápa, megragadva az alkalmat, sietve kiközösítette, de Frigyes 1228-ban – akkor már a tiltás ellenére – mégis elindult. A hadjárat eredménye egész Európában megdöbbenést keltett, a császár ugyanis tárgyalások után megegyezett al-Kámil

szultánnal, hogy az átadja neki Jeruzsálemet. A keresztény Európa csak nehezen bocsátotta meg Frigyesnek, hogy toleráns volt a városban élő mozlimokkal. Míg Frigyes a Szentföldön volt, a pápa szövetségi rendszert épített ki ellene. A hazatérő császárnak szembe kellett néznie az újra feléledő Lombard Liga Gergely által támogatott városaival. Ő azonban szerencsésebb volt, mint Barbarossa; seregei 1237-ben Cortenuovónál döntő csapást mértek a városok hadára. Eközben németországi ellenfelei kihasználták az alkalmat, s másik királyt választottak. A küzdelem utolsó szakasza mindkét fél figyelmét elvonta a fenyegető mongol veszélyről, ezzel jelentős mértékben hozzájárult Európa középső és keleti területeinek pusztulásához. 1245-ben a lyoni zsinaton a pápát támogató püspökök kiátkozták Frigyest. A küzdelem újra fellángolt, de 1250-ben Frigyes váratlanul elhunyt. Trónját az utolsó Hohenstauf-császár, IV. Konrád örökölte, aki 1254-ben meghalt, s ezzel megkezdődött a Nagy Interregnum, amikor a birodalom élén 1273-ig nem volt elismert uralkodó. A francia pápa, IV. Kelemen elhatározta, hogy leszámol a Hohenstauf-család maradékával. Az egyházfő a francia királyi család egyik tagját, Anjou Károlyt bízta meg azzal, hogy Szicíliából elűzze a Staufokat. 1268-ben Tagliozzónál Anjou Károly legyőzte, majd kivégeztette a Hohenstauf család utolsó tagját, IV. Konrád kiskorú fiát, Conradinót, akivel a Német-római Császárság nagy korszaka is leáldozott. A pápaság túlélte az invesztitúraháborúkat, s ezt annak köszönhette, hogy jól szervezett rendszerként szállt szembe a császársággal. Ez a rendszer, azaz az egyház akkor is működött, amikor a pápa nem állt hivatása magaslatán. Ellenfelének gyenge pontja pedig az volt, hogy ereje szinte teljes mértékben a császár személyiségén – hűbériség! – múlott. A pápáknak gyakran csak ki kellett várniuk egy-egy veszedelmes császár halálát, s máris övék volt a győzelem. Habsburgok a császári trónon II. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halálával tulajdonképpen lezárult a Német-római Császárság története. Itáliában összeomlott a német hatalom, az elkövetkező korok császárai egy-két sikertelen próbálkozástól eltekintve nem gondoltak többé itáliai hatalmuk visszaállítására. A császári korona persze továbbra is a német királyok fejét ékesítette, de tényleges politikai tartalma már nem volt. Az Itáliára koncentráló Hohenstaufok Németországban a politikai hatalmat a tartományi fejedelemségeknek engedték át. II. Frigyes és a pápaság küzdelmeiben a fejedelmek már saját belátásuk szerint vettek részt, 1246-tól pedig sorozatosan ellenkirályokat választottak, a birodalom közel három évtizedre zűrzavaros viszonyok közé süllyedt. A 13. század végén lassú, a következő század derekáig tartó folyamat kezdődött. A birodalmi vezetés erősítette a területi részállamok, territóriumok elkülönülését. A fejedelmek a német hűbérjog segítségével a megürült hűbéreket saját hatalmukba vették, az államigazgatás feladatait korábban végző hűbérgrófokat hivatalnokokkal cserélték ki. A tartományi gyűlések feladatait (elsősorban a bíráskodást) az udvari tanács vette át. Egységesítő intézkedésekkel (a mérték- és súlyrendszer, a pénz- és adóügy egységes szabályozása, egyes helyeken külön jogrendszer) sikerült egyetlen egésszé kovácsolni territóriumaikat. Ennek nyomán a fejedelmi hatalom mindenhol megszilárdult, a fejedelmek saját uralmukat korlátlannak és korlátozhatatlannak tartották. Azok a folyamatok azonban, amelyek az angol és a francia királyokat az alattvalókkal való egyezkedésre kényszerítették, német földön is lejátszódtak. Már a 13. században hallunk különböző társadalmi csoportok, rétegek érdekszövetségeiről

(Einungen), amelyek javarészt a fejedelem adóztatása miatt keletkeztek. A 14. században lassan kibontakoztak a rendiség csírái a fejedelemségekben, bár ekkor még a társadalmi csoportok összetartó ereje kicsi volt, alkalmilag és rövid időre jelentkezett. Mindennél jobban jellemzi a német királyság zűrzavaros viszonyait az a tény, hogy végül az eddigi ellenség, a római pápa elégelte meg az ellenkirályok korát. X. Gergely (1271-76) már csak azért is fontosnak tartotta a császárság felélesztését, hogy a Nápolyban a Hohenstaufok bukása után egyre nagyobb hatalomra szert tevő Anjoukat ellensúlyozza. A 13. század folyamán általánossá vált az a gyakorlat, hogy a német királyt hét ún. választófejedelem választotta meg (3 egyházi méltóság: a mainzi, a trieri és a kölni érsek, valamint 4 világi: a rajnai palotagróf, a brandenburgi őrgróf, a szász herceg és a cseh király). X. Gergely azzal fenyegette meg a választófejedelmeket, ha nem jutnak egységes döntésre, felfüggeszti választójogukat, és ő maga jelöli ki a császárt. Ennek eredményeként került sor 1273-ban egy eleddig ismeretlen, jelentéktelennek tartott gróf, Habsburg Rudolf megválasztására.

A katolikus egyház (1000-1300) Az egyház története elválaszthatatlan a világi hatalom történetétől. A két hatalom viszonyát a 11. századig az egymásrautaltság jellemezte. A császárt „Krisztus képmásának” tekintették, akinek fő feladata az egyház védelmezése volt, épp ezért jogában állt az egyház ügyeibe beavatkozni, akár úgy is, hogy gyakorolta az invesztitúra – az egyházi méltóságokba való beiktatás – jogát. A világi hatalom gyámkodása nem akadályozta meg, hogy kiépüljön az egyházi hierarchia, s kialakuljon a középkor végéig jellemző liturgia. A világi hatalom gyengülésével az ezredfordulón azonban a jó viszony megszűnt: az uralkodók egyre kevésbé tudták az egyházat szolgálni, viszont annál többet – elsősorban anyagi javakat – követeltek tőle, hogy hatalmukat megerősítsék. Az Európa-szerte uralkodó feudális anarchia közepette egyetlen szilárd szervezetként állt az egyház. A 11. századtól kezdve a klerikusok egyre erőteljesebben hirdették, hogy az egyházi hierarchia a világi felett áll, sőt olyan is akadt közöttük, aki kijelentette, hogy a király „... sem nem szerzetes, sem nem pap, egyszerűen világi ember, semmi más”. Az uralkodók szakrális hatalmának kétségbevonása jól jelzi az egyház öntudatra ébredését. A klérus egyre nagyobb hányada kívánta, hogy az egyház önálló, szervezett, fegyelmezett, szaktudáson alapuló adminisztrációval irányított szervezet legyen. Ehhez azonban az kellett, hogy fegyelme megszilárduljon. Az egyház megújítását célzó reformok a francia clunyi bencés apátságban bontakoztak ki, s céljuk a világi életforma kolostorokon belüli felszámolása volt. Clunyhoz a 11. század közepére seregestül csatlakoztak Európa kolostorai, ezzel az egyház fokozatosan erősödött szervezetében és fegyelmében. A pápaság sorsa már egy évszázada a német császárok erejétől függött. A két hatalom viszonyát az I. Ottó által kiadott „Ottonianum” rendezte. 962-ben a császár kiragadta itáliai ellenfelei kezéből a pápát, cserében azonban elvárta, hogy az egyházfő hűségesküt tegyen, s szabad kezet adjon neki a német püspökök kinevezésében. III. Ottó idején a kapcsolat még szorosabbá vált, a császár egyetemes keresztény birodalom megteremtésébe kezdett, s ehhez teljesen ellenőrzése alá vette a pápaságot (nevelőjét tette egyházfővé). A császár halálával azonban a császárság és a pápaság egyaránt mélypontra jutott. A pápai trón a tusculumi grófok és a Crescentiusok családjának kezére került. Mindennapossá vált a simónia (egyházi méltóságok pénzért való adásvétele), az erkölcstelen papi életmód és a cölibátus (papi

nőtlenség) megszegése. Pápák és ellenpápák küzdöttek a hatalomért, s az 1040-es években három egyházfő is volt. A pápaság tekintélyének helyreállítása ismét a német császárok feladata lett. Az uralkodók szándéka és a clunyi reformok kezdetben szerencsésen találkoztak. Mindkét félnek érdekében állott egy erős pápai hatalom. Clunynek azért, mert a reformokhoz pápai támogatásra volt szükségük, a császárok pedig úgy vélték, hogy egy általuk trónra ültetett pápa a megreformált egyházat ismét a császár támaszává teszi. 1046-ban III. Henrik császár letette a három pápát, s helyettük II. Kelement, egy német püspököt választatott meg. Úgy tűnt, a pápaság ismét a német uralkodók szolgája lesz, ám a reformok nem maradtak hatás nélkül. A pápai hatalom megerősödése A Clunyben megfogalmazott tétel, hogy a világi hatalomnak nincs beleszólása a klérus ügyeibe, kedvező visszhangot keltett Rómában. Ott ezt úgy értelmezték, hogy az egyházi méltóságok betöltése – az invesztitúra – egyedül az egyházfő feladata. Ezt a császár sem tagadta, mivel arra számított, hogy az általa kinevezett pápák engedelmes eszközei lesznek. A hatalmukat visszanyert egyházfők azonban a császártól is meg akartak szabadulni. (Persze ezzel azt kockáztatták, hogy ismét az itáliai nemesség kezébe kerülnek. A pápaság történetének érdekes adaléka, hogy a pápa sokszor egyszerre volt a keresztény világ feje és „nagyhatalom”, ugyanakkor az itáliai nemesek hatalmi harcának eszköze!) A kor reformerei, köztük a clunyi Hildebrand és a híres kánonjogász, Humbert de Silvá segítségével a pápaság tudatosan készült az „egyetemes egyház” megalkotására. Első lépésként meg kellett változtatni az invesztitúra rendszerét. A 11. századig ez úgy működött, hogy a császár kijelölte az egyházi méltóság várományosát, s a klérus e jelölést jóváhagyta. A pápaság e gyakorlatot szimóniának tekintette, hiszen számára nyilvánvalóan ennek fordítottja lett volna a kedvező. Az egyházi (ún. kánoni) választás új rendszerét Humbert fogalmazta meg. Ennek értelmében a pápát a bíborosok testülete választja, s a jelölt csak klerikus lehet. Ezután a pápát meg is koronázták, jelezvén, hogy nem ismer el maga felett más hatalmat. A pápaság uralmi törekvéseit hirdette az 1054-ben bekövetkezett nagy egyházszakadás (szkizma). A pápa a Nyugattal azonosult, s nem volt hajlandó figyelembe venni az ortodox egyház érdekeit, inkább szakított vele. A görög egyházat kiátkozó iratot Humbert személyesen helyezte a Hagia Sophia főoltárára. A későbbi egyesítési kísérletek sem a két egyház szövetségét, hanem a keletiek latin rítus alá való kényszerítését célozták. A pápai hatalom virágkora a 12. században A 12. században a pápaság újult erővel, de némileg más eszközökkel vetette bele magát a hatalmi küzdelembe. II. Callixtus (1119-24) a császár német ellenfeleit igyekezett megnyerni, s ezzel rákényszerítette V. Henriket a kompromisszumos megoldás elfogadására. A wormsi konkordátum lehetővé tette az egyházi és világi invesztitúra elválasztását. Úgy tűnt, az egyház győzedelmeskedett. A Száliak kihalása lehetőséget teremtett Rómának, hogy fél évszázadon keresztül beavatkozzon a német ügyekbe, de arra is, hogy végre saját szervezetének kiépítésével törődjön. Az egyházi ügyek sokasodását ékesen jelzi, hogy 1120 és 1310 között 7 egyetemes zsinatot is tartottak, s a pápai levelezés mértéke száz esztendő alatt százszorosára nőtt. XXII. János (1316-34) már majdnem négyezer levelet küldött Európa országaiba, emellett pápai legátusok (követek) százai járták a kontinenst.

A 12. századra már szembetűnővé vált a keleti és a nyugati egyház különbsége: Nyugat püspökei világi fejedelemként éltek és politizáltak, s gyakorta hadat is vezettek, ezzel szemben Kelet püspökei távol maradtak a világi élettől és a politikától, s inkább kolostori apátként, mintsem világi nagyúrként viselkedtek. A 12. század elejét a pápaság expanziója jellemezte: a keresztes hadjáratok és az új szerzetesrendek a diadalmas katolicizmust hirdették, s a keresztény Európa kelet felé irányuló agressziója pápai áldással történt. A gergelyi reformok időtálló voltát jelzi, hogy a pápai adminisztráció működésén alig látszik a zűrzavaros itáliai helyzet, a megerősödő normann állam teremtette bizonytalanság, vagy az ellenpápák sora. A század jelentős egyházfője, III. Sándor (1159-81) erejének nagy részét a Barbarossa Frigyes elleni harc kötötte le. Sándor – bár több ellenpápával kellett szembenéznie, s Rómából többször elmenekülnie – minden erőt mozgósított ellene. Frigyes halála után fia, VI. Henrik egyesítette Szicíliát és Németországot, de korai halála kimentette a pápaságot a veszedelemből, így az III. Ince alatt hatalmának delelőjére érkezett. III. Ince (1198-1216) – „A pápa egyedül áll” III. Ince mindössze 38 évesen nyerte el Szent Péter székét. Az elődeihez képest fiatal egyházfő jól képzett jogász valamint kiváló reálpolitikus volt. Tudta, hogy az egyház csak úgy lehet világhatalom, ha megszervezi saját államát. Ennek érdekében Szent Péter örökségét igyekezett gyarapítani, s abban „királyként” uralkodni. A pápa magának tartotta fenn a jogot, hogy minden ügyben, még a világiakban is ítélkezzen, s mindent személyesen ellenőrizzen. A bürokrácia kiépülésével lehetővé vált az ügyek hatékonyabb intézése, lehetőleg úgy, hogy egyháziak és világiak egyaránt „jól járjanak”. A „rutinos” ügyintézés következtében csökkent a világi hatalom és az egyház közötti évszázados feszültség. Az olykor évekig elhúzódó perek alkalmat adtak új viselkedési formák kialakítására. „Mutass vidám arcot a legátus klerikusának (pápai megbízottnak), és halmozd el ígéretekkel.” – adott tanácsot egy canterburyi szerzetes. A megvesztegetés mindennapossá vált, de a rendszer működött. A bürokrácia behálózta egész Európát, minden ügyről iratot készített, mindent számon tartott. A legjobb hivatalnokok klerikusok voltak, őket a királyi udvarok is szívesen alkalmazták, ezáltal az egyházi és a világi hierarchia lassan újra közeledett egymáshoz. Európa országaiban szinte minden apró-cseprő perben a pápa ítéletére vártak, aki valósággal elveszett az ügyek útvesztőiben. III. Ince nagyságára vall, hogy ezeken felül tudott emelkedni, s képes volt a világpolitikával is foglalkozni. (Utódaira ez nem mindig volt jellemző.) A pápa majd’ két évtizedes uralma alatt beavatkozott a Welfek és Staufok viszályába. Úgy hitte, itáliai uralmát a Staufok jobban biztosítják, ezért trónra segítette II. Frigyest, ám – mint láthattuk – Frigyes sem bizonyult különbnek. A politizáló pápaság több nemzetközi konfliktust okozott, így Incének be kellett látnia, hogy tekintélyét és független pozícióját csak úgy tudja megőrizni, ha nem politizál. Jelentősen növelte viszont Róma tekintélyét a pápa által szorgalmazott IV. keresztes hadjárat – amikor „legyőzetett az ortodoxia” – és a délfranciaországi eretnekek feletti véres diadal. A pápa uralmának csúcspontját a IV. lateráni zsinat (1215) – melyen megkezdődött a ferences és domonkos rend elismerése, s meghirdették az inkvizíciót, valamint Földnélküli János hűbéri esküje (1213) – jelentette. III. Ince alatt vált a pápa Szent Péter utódából „Krisztus helytartójá”-vá. Ahogy maga írja: „Az Apostolok Fejedelmének utóda vagyunk, de nem helytartója, ahogy senki ember fiának vagy apostolnak nem vagyunk helytartója, csupán magának Jézus Krisztusnak.”

A 13. századi pápaság III. Ince utódai váltakozó sikerű küzdelmet folytattak II. Frigyessel. Ez azonban már nem a világuralomért, hanem Itáliáért folyt. Az egyház egyre inkább – ahogy Southern angol történész írja – „eszmék nélküli adminisztráció”-vá vált. A 80 évesen trónra került IX. Gergely (1227-41) reménytelen, gyakorta vereségekkel tarkított küzdelmet vívott az északról és délről egyaránt fenyegető császársággal. Ezt folytatta IV. Ince (1243-54) is, s mikor II. Frigyes meghalt (1250), egyetlen célra mozgósította az egyház erejét; a Hohenstaufok hatalmának megsemmisítésére. Első lépésként meg kellett akadályoznia Szicília és Németország egyesítését. A francia IV. Kelemen (1265-68) Anjou Károlynak adta Szicíliát, amit az sikeresen el is vett a Staufoktól, de mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanúgy egy „mediterrán birodalom” építésébe fogott, mint II. Frigyes, ezért Róma nem támogatta igényét a császári trónra. Helyette Habsburg Rudolfot segítette, s számításában nem is csalatkozott. Az 1273-ban megkoronázott új uralkodó végleg szakított a német-római császárok hagyományos birodalmi ábrándjaival és küldetéstudatával. Hatalmát családi birtokainak szaporításával próbálta növelni, s távol tartotta magát az itáliai bonyodalmaktól. A pápák ismét lehetőséget kaptak az egyházi hatalom kiterjesztésére. Jó alkalomnak kínálkozott a bizánci császár 1274-es ajánlata: segítség fejében hajlandó volt egyházát a latinnal egyesíteni. A lyoni zsinaton létre is jött a megegyezés, de a bizánci nép ezt nem fogadta el, mert alávetett helyzetbe hozta volna az ortodoxiát. Szerencsésebben alakultak a dolgok Szicíliában. 1282-ben a lakosság – megelégelvén a francia hivatalnokok zsarnokoskodását – felkelt és lemészárolta az idegeneket. Ez volt a híres „szicíliai vecsernye”. Az Anjouknak menekülniük kellett, s a szigetet az Aragóniából származó királyok szerezték meg. A történtek azonban megosztották a bíborosokat. A jelentős számú francia bíboros az Anjou-párti Colonna család valamely tagját látta volna szívesen a pápai trónon, a többiek viszont az Aragóniai-párti Orsinikat támogatták. A viszálykodásba beavatkozott Szép Fülöp francia király is. Most mutatkozott meg igazán, hogy a 13. századi egyház hatalma jórészt már a bíborosok kezébe került.

Szerzetesség a 11-13. századi Európában A 11. század végétől Európa nyugati felén a szerzetesi mozgalom látványos fellendülésének lehetünk tanúi. A clunyi reformok hatására megerősödött az egyházfegyelem, s a szerzetesek is visszatértek Szent Benedek szigorú regulájához. A clunyi kolostor Odilo (9941049) apát alatt a centralizált vezetés alatt álló, bencés regulát követő kolostorok „anyakolostorává” vált. Szent Hugo (1049-1109) vezetésével a rendház tekintélye tovább növekedett, az apátnak jogában állt a többi rendház apátját kinevezni. A 12. század elején csak Franciaországban 815 háza állt a rendnek, de Lengyelországtól Hispániáig mindenütt működtek a bencések. Cluny tevékeny részt vállalt a pápa és a császár közötti küzdelemben, az egyház tekintélyének megerősítésében. A kolostori mozgalom erejének igen jelentős szerepe volt abban is, hogy a 11. század közepén több zsinaton is elrendelték a Treuga Dei-t, azaz „Isten békéjét”. Végre lehetőség nyílt az egyház tulajdonának megvédésére, a parasztság háborgatásának csökkentésére, sőt még a hadakozás esetenkénti teljes tilalmára is. Ilyen tilalmi időszaknak számítottak a Passió napjai – csütörtök estétől vasárnapig –, valamint a legfontosabb ünnepek (advent, karácsony, nagyhét, húsvét stb.). Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a kolostori mozgalom döntő szerepet játszott Európa szellemi egységének megteremtésében, s abban, hogy ezt az egységet Európa képes volt gazdasági-politikai-kulturális megújulásra felhasználni.

A Clunynak jutott vezető szerep azonban hátrányokkal is járt. A kolostort elhalmozták ajándékokkal, a szerzetesek élete egyre kellemesebb lett, s ezzel párhuzamosan a barátok fokozatosan elhanyagolták a fizikai munkát. Idejük döntő részét fényes liturgiával töltötték, s a 11. század végére felépíttették a román művészet csúcsteljesítményét, Cluny harmadik templomát. A Benedek valódi regulájára vágyakozók körében azonban fokozatosan veszített népszerűségéből Cluny, s növekedett az igény egy, a munkára és imádságra egyaránt gondot fordító szerzetesi életmódra. A szellemi megújulás vágya és a 11. század végének demográfiai hulláma százakat késztetett a világtól való elvonulásra és új vallási közösségek alapítására. Új szerzetesrendek Kölni Szent Brúnó 1084-ben társaival a Grenoble melletti Chartreuse-ben remeteközösséget hozott létre. Rendtársainak szigorú szabályokat írt elő; megkövetelte, hogy a szerzetesek elvonultságban, csendes meditációban töltsék életüket. Napi háromszori közös imádságot engedélyezett, emellett azonban némaságra kötelezte követőit. A karthausi – chartreuse-i – szerzetesek mindennapi tevékenységéhez hozzátartozott az egyedül végzett kézműves vagy mezőgazdasági munka is. Az aszkétikus életmód vágya indította arra Szent Róbertet, hogy 1098-ban a burgundiai Citeaux-ban új közösséget teremtsen. A helyet latinul Cisterciumnak hívták, innen az új rend neve: ciszterciek. A közösség életének szabályozásához Szent Benedek reguláját vették elő; a barátok a földön aludtak, nem ettek halat, húst és tejet, durva, fehér posztócsuhában jártak (fehérbarátok). Szent Róbert a rendet Szűz Máriának ajánlotta, s a barátok letelepedésére lakott helyektől távoli rendházakat javasolt. A mindennapi élet legfontosabb tevékenységének a munkálkodást tekintette. A rövid liturgiák közti időszakokat a barátok általában – a Clunyban lenézett – mezőgazdasági munkával (elsősorban állattenyésztéssel) töltötték, melynek a 12. századi Európában mestereivé váltak. A 13. században már 742 – egyszerűen, de szépen épített – rendház követte a citeaux-i anyakolostort, s ezek a rendházak a Dunáig terjedő térségig megújították Európa mezőgazdaságát. A rend virágkorát Clairvaux-i Bernát († 1153) alatt élte. A kereszteshadjáratok fő szervezőjének számító nagy aszkéta egy nemzedéken át döntő befolyást gyakorolt rendjének és Európa politikájának viszonyaira. Bernát sokszor beavatkozott Welfek és Staufok viszályaiba is, mindig ugyanazon céllal, hogy megakadályozza Európa erejének szétforgácsolódását. Részben az ő sikere, hogy 1145-ben III. Jenő néven egy ciszterci szerzetest választottak pápává. 1146-ban sikerült rábírnia Konrád német és VII. Lajos francia királyt egy keresztes hadjáratra, s rávette a szászokat, cseheket és dánokat a pogány szlávok elleni támadásra. Bernát, az aszkétikus szellemiség vezéralakja, élete talán legnehezebb intellektuális küzdelme után elítéltette Abélardt, a kor legragyogóbb, ám sokak által eretneknek tartott tudósát. Xanteni Norbert V. Henrik császár környezetéből származott. 1120-ban elhatározta, hogy megújítja Szent Ágoston rendjét. Az első kolostor helyét álmában látta meg, a Laon melletti Prémontré-ben (premontre – „megmutatott”). Innen a rend neve is: premontreiek. Szent Norbert szigorú ciszterci regula szerinti életre kötelezte szerzeteseit, a munka mellett azonban fontos szerepet szánt a térítésnek és a prédikációnak is. A koldulórendek A 12. században – vitathatatlan eredményei mellett – az egyháznak új kihívással kellett szembenéznie: az eretnekmozgalmakkal. Az eretnekekkel szembeni küzdelemben már nem

lehetett a hagyományos eszközökkel fellépni. Olyan mozgalmakat kellett velük szembeállítani, melyek életmódjukban követték az eretnekek által hirdetett evangéliumi szegénységet, ugyanakkor elszánt hívei voltak a pápaságnak. 1205-ben egy Domenique Guzmán nevű szerzetes kereste fel III. Ince pápát, hogy az engedélyezze kunországi térítését. III. Ince felismerte a művelt, szegénységet hirdető Domonkos személyében rejlő lehetőséget, s inkább a katharok visszatérítésére küldte. 1215-ben a pápától elnyerte a főinkvizítori címet is. Az inkvizíció olyan egyházi bíróságot jelent, melynek feladata az eretnekek felkutatása és elítélése. (Az első inkvizítorok ciszterciek voltak.) Domonkos követői 1217-ben szerveződtek szerzetesrenddé, s látványos európai terjedésüket megkönnyítette, hogy tipikusan városi életet éltek. A barátokat a koldulás a népes városokhoz kötötte, ahol sikeresen fejthették ki prédikáló-igehirdető tevékenységüket is. A lassan egész Európát behálózó rend szervezete eltért a korábbiakétól. A kolostorokat választott káptalan vezette, a rendtartományok élén a káptalanokból delegált tartományi, efölött pedig az ún. generális (általános) káptalan állt. Tehát a szerzetesek ügyeiket választott képviselők útján intézték, jó példát adva ezzel a nyugat-európai rendiségnek. A másik nagy koldulórendet egy Francesco Bernardone nevű tehetős assisi fiatalember alapította. Változatos polgári-lovagi élet után 1209-ben látomása támadt, s Jézus szavait hallotta: „Ne szerezz se aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt az övedbe, se tarisznyát, se két felsőruhát, se sarut, se botot; de ha belépsz egy házba, köszöntsd a ház népét: békesség szálljon rátok.” (Máté 10; 9-10) Ferenc ezután lemondott a vagyonról, és maga köré gyűjtötte a hasonlóan gondolkodókat. Követői közt volt Favorinói Chiara (Szent Klára), aki Ferenc segítségével megszervezte a klarisszák rendjét. Assisi Ferenc 1210-ben felkereste III. Incét, aki engedélyezte a „kisebb testvérek” (minoriták) rendjének megalapítását. Ferenc azonban nem elégedett meg ennyivel, ún. harmadrenddé szervezte a ferencesekhez csatlakozni kívánó laikusokat is. A derűs életszemléletű kisebb testvérek első regulája 1223-ból való. A vagyon teljes megtagadása mellett a szerzetesi lét fő céljának a prédikációt tartja. A rend alapítója – miután testén megjelentek Krisztus sebei, a stigmák – 1226- ban halt meg, s az egyház már két év múlva szentté avatta. A rend gyors fejlődésnek indult, s Európa szinte minden fontosabb városába eljutott. A támogatás hatására azonban megindult a ferencesek vagyonosodása, s ez megosztotta a testvéreket. A „spirituálisok” (obszervánsok) úgy vélték, hogy semmiféle vagyon nem megengedhető, a „konventuálisok” viszont elfogadhatónak tartották, ha a rend üdvös célok érdekében javakhoz jut. Ez az ellentmondás megosztotta a rendet, s a spirituálisok egy részét az eretnekekhez s a népi mozgalmakhoz közelítette. Érdemes megemlítenünk, hogy a pápa 1329-ben elfogadta az egyetlen magyar alapítású rendet, a Remete Szent Pálról elnevezett pálosokat. A rend elsősorban Lengyelország irányába terjeszkedett, s virágkorát a 15. században élte.

Eretnekmozgalmak a 11-13. századi Európában Az okok A 11. század végén Európa katonai expanzióba kezdett, hogy a katolicizmus határait erőszakkal kiterjessze. A század közepén kezdődő reformok hatására az egyház magára talált, s megkezdte a világi hatalom elleni harcát. A katolikus vallás megújulását és térnyerését jelezték az új szerzetesrendek százával épülő kolostorai. A reformok fő célkitűzését, az evangéliumi szegénységhez való visszatérést azonban az egyház nem tudta megvalósítani. A világi hatalom elleni küzdelméhez gazdasági és politikai erő kellett. A kolostorok – a jó gazdálkodás és a hívők adományai következtében – hatalmas vagyonokat halmoztak fel, s a gyakran inkább lovagként

viselkedő püspökök szilárdan tartották kezükben kiterjedt birtokaikat, s élvezték azok jövedelmét. A 12. századi, a császárság feletti diadalát ülő egyház már inkább hasonlított egy jól szervezett világi államhoz, mint az evangéliumi egyházhoz. Ezért a 12. században számos reformmozgalom bontakozott ki, melyek célkitűzései közt elsősorban az evangéliumi szegénységhez való visszatérés szerepelt. A reformmozgalmak közti fő különbség az volt, hogy változtatásaikat az egyházon belül és annak létét elismerve vagy azon kívül és a hierarchia létét tagadva képzelik-e el. Az előbbiek az egyház által elismert koldulórendek, az utóbbiak pedig az eretneknek nyilvánított mozgalmak voltak. Az eretnekmozgalmak létrejöttének másik oka a városi élet látványos fellendülésében keresendő. A 11. században fejlődésnek indult városok immunitásuk megszerzése érdekében függetlenségi harcot kezdtek hűbéruraik ellen. Kommunákat alapítottak, s szabadságuk érdekében megpróbálták az uralkodók segítségét kérni. Mivel a városok jelentős része püspöki székhely volt, mozgalmaik a püspökök, s közvetve az egyház ellen irányultak. A városi szegények körében hamar népszerűvé lettek az egyház gazdagságát ostorozó „próféták”. Joggal gondolhatjuk, hogy a 11-12. századi eretnekség jórészt városi jelenség. Harmadik okként feltétlenül meg kell említenünk a 11-12. század fordulójának szellemi sokszínűségét és útkeresését is, mely megkérdőjelezte az addig öröknek hitt dogmákat. Az iskolák jelentős része valóságos táptalajává lett az eretnek gondolatoknak, melyek nemcsak az értelmiség, hanem a világi hatalom képviselői közt is hódítottak. Az eretnekmozgalmak története A szerteágazó, gyakorta nyomtalanul kipusztított mozgalmak közül csak a legismertebbeket említjük meg, nem feledkezve meg arról, hogy egy-egy eretnek tanítás különböző változatokban és időben Európa eltérő vidékein is felbukkanhatott. A patarénusok, Bresciai Arnold Első híradásaink Itáliából származnak. Milánó városának kommunája 1056-ban megelégelte a császárbarát püspök uralmát, s fellázadt ellene. A mozgalmat, mely Milánó bolhapiacáról – Pataria – a „patarénus” nevet kapta, politikai okokból maga a pápa is támogatta. Az egyházfő szövetségeseket remélt az invesztitúra-küzdelemben, ám a patarénus követelések – szervezeti reformok, az „ősegyház”-hoz való visszatérés – jóval túlmentek a pápa által kívánatosnak tartottakon. Száz esztendő múltán ismét a kommuna vált az eretnek tanítások melegágyává. 1147-ben Rómában Bresciai Arnold, a volt Ágoston-rendi szerzetes szervezett kommunát. A kiváló szónoki képességekkel megáldott, aszkétikus hajlamú férfiú eszményképe a római köztársaság volt, ezért fellépett a világi és a világi módon intézkedő egyházi hatóságok ellen. Rómában köztársaságot szervezett, s fellépése olyan sikeresnek bizonyult, hogy még III. Jenő pápának is távoznia kellett az „örök város”-ból. Bresciai Arnold és követői az egyházi és világi hierarchia létét egyaránt kétségbe vonták, ezért a pápa és a császár átmenetileg szövetséget kötött ellenük. Mikor Arnold nem engedte, hogy a pápa megkoronázza III. Konrád királyt, betelt a pohár. Az új Stauf uralkodó, Barbarossa Frigyes, hogy a pápa kedvében járjon, 1155-ben elfogatta, majd megégettette a magát néptribunná kinevező aszkétát. A katharok Az egyház hatalmát leginkább megrendítő eretnekmozgalom nem Itáliában, hanem Franciaországban bontakozott ki a 12. század közepén. Az eretnekség központjának Provence és

Toulouse városai, ezek közül is a déliek – Toulouse, Carcassonne, Béziers és Albi – számítottak. A vidéken, mely a gótikus Északkal szemben a lovagi kultúra hazája volt, már a század elején vándorprédikátorok jártak az evangéliumot hirdetve. Az aszkézisről és szegénységről szóló tanok hamar elterjedtek, s Albi városának püspöke hiába várta híveit székesegyházába. A városról „albigens”-nek nevezett eretnekek saját egyházat hoztak létre, melyhez tömegesen csatlakoztak a vidék lakói is. A nemesség körében is igen népszerűvé váltak az albigens tanok, elsősorban a Rómával való szakítást hirdetőek. Még Toulouse grófja is rokonszenvezett eszméikkel, hisz ezeket igazolásul használhatta a francia királlyal, II. Fülöp Ágosttal való szembenállásához. Az albigensek magukat „katharok”-nak, „tiszták”-nak, „tökéletesek”-nek nevezték, s tanításaik már a katolikus dogmatikát is kikezdték. Elképzeléseik dualisztikusak voltak. A világot két részre, a fényre (szellem) és az árnyékra (test) osztották. Azt hirdették, hogy a fény eléréséhez le kell mondani a testről, „meg kell tisztulni”. Mindent, ami anyagként jelenik meg, gonosznak tartottak s elutasítottak; így az egyházat és a teljes keresztény szimbólumrendszert is (kereszt, ereklyék, szentségek stb.). Sőt, magát Jézust is csak a „fény angyalá”-nak tekintették, s elvetették a megváltás tanát. Tanításaikra valószínűleg megtermékenyítő hatást gyakoroltak a Balkánon terjedő bogumil eszmék is. 1167-ben a katharok létrehozták saját „ősegyházukat”, s a század végére DélFranciaország lakosságának túlnyomó része csatlakozott hozzájuk. Clairvaux-i Bernát sikertelen missziója után az egyház keresztes hadjáratot hirdetett az albigensek ellen. Az ötletet a francia király lelkesen támogatta, mert úgy vélte, csekély erőfeszítéssel megszerezheti a rég áhított déli területeket. A III. Ince által meghirdetett hadjárat Simon de Monfort gróf vezetésével 1209-ben indult, s húsz esztendőre vérbe és lángba borította Provence és Toulouse virágzó tartományait. Az eretnekeket kiirtották, a rejtőzködőket a domonkos inkvizíció „kutatta fel” (inquisitio – felkutatás). Az egyház diadalát hirdető gótikus katedrálisok épültek szerte Franciaországban, miközben a Dél lovagi kultúrája jóvátehetetlen csapást szenvedett el. Fülöp Ágost pedig megvalósíthatta a francia uralkodók évszázados álmát, a királyság határainak kiterjesztését a tengerig. A valdensek 1176-ban egy Pierre Valdo (Valdes) nevű lyoni kereskedő Evangélium-fordítást készíttetett, s mikor Jézus tanításait elolvasta, ráébredt, hogy vagyona az üdvözülés akadálya lesz. Ezért javait elosztogatta a szegények között, majd követőivel létrehozta a Lyoni Szegények Gyülekezetét, s elhagyva a várost, vidéken kezdett prédikálni. Tanításainak középpontjában „a szeretet és erény vallása” állt, s követőinek az üdvözülés biztos módja helyett az evangéliumi szegénység életmódját kínálta. Elvetette az egyházi külsőségeket, s szembeszállt az elvilágiasodott papsággal. A dogmákba viszont nem avatkozott bele, mert nem azokat tartotta fontosnak, hanem a gyakorlati életet. Híveinek száma rohamosan szaporodott, s nemsokára az asszonyok számára külön gyülekezetet kellett szerveznie. Bár Valdes az egyháztól nem akart elszakadni, mégis kiközösítették. A „lélek szegényei” ezután szétszóródtak, gyapjúruhában, mezítláb, párosával járták Európát, s hirdették az Evangéliumot. Az üldöztetések ellenére a mozgalom elterjedt, s a valdens közösségek a 20. századig fennmaradtak. Tanításaik hatással voltak a későbbi huszitákra és a német anabaptistákra („újrakeresztelők”) is.

A középkori város A városfejlődés kezdetei A Római Birodalom urbánus társadalma az 5. században összeomlott. A városokra, melyek a közigazgatás és az ipar központjai voltak, valamint eltartották a késő római bürokráciát és hadsereget, már nem volt szükség. A birodalomba özönlő barbárok nem látták szükségesnek a városok fenntartását, így azok gyors hanyatlásnak indultak. A termelés a helyi szintre szorult vissza, a kereskedelem megszűnt, a kora középkori társadalom önellátásra rendezkedett be, a város, mivel a vidéknek kellett eltartania, élősködővé vált. Egységes politikai hatalom híján nem létezett polgári kormányzat, pénz- és adórendszer. Egyedül a püspöki központok vészelték át az általános hanyatlást, s próbálták fenntartani a római városeszményt. A változás első jelei a 11. században lesznek láthatóak. A mezőgazdasági termelés fejlődésével megjelent a felesleg, mely lehetővé tette a gabona iparcikkekre cserélését. A vidék kereslete ösztönzőleg hatott a mesterségekre, s ez serkentette a városfejlődést. A munkamegosztás – város-vidék – biztosította a városok létét, s mindaddig képesek voltak növekedni, míg a vidék el tudta őket tartani. Kényes egyensúly alakult ki: ha ugyanis vidéken rosszabb termésű évek következtek, a városokban éhínség pusztított, s általános hanyatlás kezdődött. Ez azonban csak az 1270-es évektől vált érzékelhetővé, az 1180 és 1270 közti időszak az európai városfejlődés egyik legintenzívebb szakaszának tekinthető. A mezőgazdaság fejlődése lehetővé tette a pénzforgalom növekedését, s a társadalom vagyonosodó tagjai pénzüket igyekeztek jobb minőségű ipacikkekre költeni. A megnövekedett igény újra felélesztette a távolsági kereskedelmet, s a Kelet luxustermékeire – selyem, drágakő, fűszerek – ismét volt fizetőképes kereslet. A vidék gazdagodása erősítette az uralkodói hatalmat, ez pedig természetszerűleg jó hatással volt a közbiztonságra. A biztonságosabbá váló utak vonzották a kereskedőket és a zarándokokat. Egyre több és több vidék tört ki az elszigeteltségből, s kapcsolódott be Európa vérkeringésébe. A városfejlődésre legnagyobb hatással azonban nem a luxusigények növekedése, hanem a tömegtermelés megjelenése volt. A 11. század végére egyre fontosabb lett a lakossági igények jó minőségű, de megfizethető termékekkel történő kielégítése. A kereskedők „rájöttek”, hogy ugyanúgy jó üzlet lehet a sok áru eladása kisebb haszonnal, mint a drága, de bizonytalanabb luxuskereskedelem. A legnagyobb kereslet ruhaanyagra és élelmiszerre mutatkozott, s azok a területek, melyek ezek termelésére rendezkedtek be, Európa új gazdasági központjaivá váltak. A városfejlődés eltérő sajátosságai Az európai városfejlődés eltérő vonásait négy régióban követjük figyelemmel: a Baltikum, Flandria, a Rajna-vidék és Észak-Itália térségében. Mindegyik régió eltérő történelmi hagyományokkal és földrajzi sajátosságokkal rendelkezik, s ennek megfelelően eltérő a fejlődésük is. A Hanza A Baltikum a 11. század végétől megkülönböztetett helyzetbe került. Ennek elsődleges oka az volt, hogy a német királyok hatalma nem volt teljes a térségben, ezért a barbárok (vikingek, szlávok) elleni védekezést a városokra bízták, cserében kiváltságokkal látták el őket. A 11. században a terület gazdasági jelentősége megnövekedett, mert itt bonyolították Európa kereskedelmének jelentős részét. Ide futott be Skandináviából a vas, fa, szurok és a réz;

Dániából a sózott hal; keletről a prémek, a viasz és a méz; Nyugat-Európából pedig a posztó és a fémáru. A városok, felismerve a közvetítő kereskedelemből származó jelentős előnyöket, érdekeik védelmére „közösséget”, Hanzát hoztak létre. A szövetséget 1161-ben Wisbyben alapították, de a vezető szerepet hamarosan átvette a Baltikum kiemelkedő gazdasági központja, Lübeck. (A város kiváltságait még Oroszlán Henriktől kapta.) 1300-ban már 19 város követte a „lübecki törvényeket”, 1400-ra pedig számuk több mint százra emelkedett. A Hanza kihasználta, hogy a Hohenstaufok bukásával megszűnt Németországban a politikai hatalom, s érdekeinek akár erőszakkal, nagyhatalmi módon is érvényt szerzett. A városok új típusú hajóikon, a „kogge”-okon kiterjedt tengeri kereskedelmet folytattak, s konkurenseikkel kíméletlenül leszámoltak. 1369-ben a Hanza-tagok Ligát (védelmi szövetséget) hoztak létre, melyet a vezető polgárok családi kapcsolatokkal is megerősítettek. A Liga egyesített hadserege döntő vereséget mért a tengerszorosokat addig ellenőrző dán királyra, akinek el kellett fogadnia, hogy a Hanza hajói akadálytalanul haladhassanak át a Sundon (szoroson). A győztesek azt is kikötötték, hogy dán királyt választani csak az ő beleegyezésükkel lehet. A Hanza a 14. században élte virágkorát; Londontól Novgorodig épültek ki kereskedelmi telepei, s a szövetség számos új várost is alapított. A 15. században azonban bekövetkezett a lassú hanyatlás: jelentősen romlottak a gazdaság feltételei, a megerősödött Angliával és Németalfölddel való tengeri versenyt már nem bírták a baltikumi városok, szárazföldi terjeszkedésüknek pedig a nagyhatalommá váló Lengyelország szabott határt. Flandria Flandria városainak fejlődésében a Hanzáétól eltérő tényezők játszottak szerepet. A vidék fekvése kedvezőtlenebb: mocsaras, mezőgazdasági termelésre lényegében alkalmatlan. Viszont bővében van jól hajózható vízi utaknak, s a legelőkön megél a birka. A technikai fejlődés következtében a 11. századra lehetővé vált a gyapjú tömeges feldolgozása, a kallómalmok és a lábítós szövőszék segítségével a flandriai városok jó minőségű posztót tudtak előállítani. A posztóra már a 11. században jelentős kereslet mutatkozott Nyugat-Európában, s ez szükségessé tette a tömegtermelés bevezetését. A flandriai gyapjú hamarosan elégtelennek bizonyult az igények kielégítésére, ezért a gyapjút Angliából kellett nagy mennyiségben importálni. A 9-10. században alapított városok – Gent, Brugge, Ypern – lakosságának legalább a fele – sokszor bérmunkásként – a textiliparból élt. Sűrű városhálózat jött létre, mely Európa felének biztosította a posztót, cserébe viszont Európának mezőgazdasági termékekkel kellett ellátnia (valósággal etetnie!) őket. A városokban a hatalom a kereskedők társulásainak, a „gildék”-nek a kezében volt, s nemcsak a szövetek termelését, hanem azok kereskedelmét is ellenőrizték. A szövetek többsége Champagne híres vásárain talált vevőre, ami elősegítette Franciaország északi részének bekapcsolódását a „világkereskedelembe”. A Rajna-vidék A Rajna-vidék már a római időkben is városiasodott terület volt, így a középkori városok jórészt római hagyományokat folytathattak. A települések többsége „civitas”, püspöki központ volt, mely átvészelte a kora középkori pusztítást. Ezen civitasok mellett hozták létre kereskedelmi telepeiket a 9-10. században a kereskedők. Kétközpontú városok – Worms, Speyer, Köln – jöttek így létre; egyik központjuk a püspöki székhely és a katedrális (civitas, cité, city), a másik pedig a kereskedőtelep és ennek vásártere (burgus, burgenses) volt. (Burzsoá szavunk is valahonnan innen ered.) A kereskedők kezdetben a városfalakon kívül

telepedtek le, s működtették szövetkezeteiket, a „gildé”-ket. Ilyen kétközpontú városok jellemezték Franciaország és Itália fejlettebb régióit is. A sokszor kényszerű együttélés természetesen feszültségekhez vezetett; az izmosodó polgárság nehezen viselte a püspöki hatalmat, s gyakorta fellázadt ellene. A polgárok a királyhoz fordultak segítségért, aki felismerte a városokban rejlő gazdasági lehetőségeket – jövedelemforrás, hatalmi bázis! –, s támogatta önkormányzatot, „kommuná”-t követelő mozgalmaikat. A kommuna A városiak első szövetkezési formái az egy-egy szent kultusza köré csoportosuló vallásos szakmai szervezetek, a gildék voltak. Mikor azonban a polgárok megkezdték harcukat a városokat uraló feudális urak ellen, szorosabb szövetkezési formát kellett választaniuk. Segítségnyújtási szövetségüket képviselőkkel rendelkező testületté, a városlakókat pedig védelmi szövetséggé, kommunává szervezték. A kommuna azt jelentette, hogy a polgárok egy választott testület által maguk intézték ügyeiket, tehát a város önkormányzatot kapott. Ennek élén általában a „polgármester” állott, akit munkájában a legtekintélyesebbekből álló szenátus segített. Az önkormányzattal együtt járt az immunitás és a különböző privilégiumok – vásártartás, árumegállítás, bíráskodás stb. – rendszere. Kommunát szervezni tehát mindenképpen „megérte”, ám nem ment minden nehézség nélkül. A földesurak gyakran némi alkudozás után megadták a szabadságjogokat, de esetenként erőszakra is sor került. 1116-ban például a franciaországi Lyon polgárai meggyilkolták a püspököt. Ezután polgármestert és bírákat választottak maguknak, majd elérték, hogy kötelezettségeiket egy összegben fizethessék. Ez utóbbi később a városi szabadság alapelemévé vált. A 12. századra a kommuna-mozgalom elterjedt Nyugat-Európában és ÉszakItáliában is. Észak-Itália városai Észak-Itália városai is a római civitasokból jöttek létre, ám fejlődésük más jellegű volt, mint a rajna-vidékieké. Itália északi részén ugyanis hiányzott a politikai hatalom, másrészt viszont a császárság és a pápaság egyaránt érdekszférájának tekintette ezt a területet. Ezért a városok saját erejükre voltak utalva, s a langobard időkben létrejött városállamok – városfejedelemségek – rendszere alkalmasnak bizonyult az önállóság megszerzésére. A városok között ritkán volt béke, s gyakorta alkalmi szövetségi rendszereket hoztak létre egymás, a császár vagy éppen a pápa ellen (pl. Lombard Liga). A városok arra is elég erősnek bizonyultak, hogy a falakon kívül élő nemeseket is a kapukon belülre kényszerítsék. Itáliának évszázadokra jellemzőjévé vált a városokban élő nemesség, míg Európa más régióiban ennek inkább az ellenkezője volt igaz. A legfejlettebb területnek Lombardia számított, itt már a 11. század közepén megjelentek a kommuna-mozgalmak, fejlődött a pénzgazdálkodás, létrejött a váltó- és hitelrendszer, s a templomosok Európát behálózó szervezete segítségével megjelentek az első bankok. Ezek ugyan kezdetben csupán pénzt váltottak – banca (pénzváltó asztal) –, nemsokára azonban kezükben tartották Nyugat-Európa pénz- és hitelügyeit. Nem is véletlenül vált a pénzember szinonímájává a 12. században a „lombard”. A pénzügyek mellett a városok elsősorban iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Az előbbi Milánóra, Bolognára és Firenzére, az utóbbi pedig Genovára, Pisára és Velencére volt jellemző. Az iparvárosokban elsősorban posztót, selymet és bársonyt állítottak elő, s szállítottak – Firenze évi 100 ezer véget – a piacra.

A városbeli és környéki műhelyekben bérmunkások tízezreit foglalkoztatták – gyakran éhbérért – a módos vállalkozók. A 14. században, mikor a gazdasági hanyatlás miatt válságba került a textilipar, éppen ők robbantották ki a legnagyobb városi felkeléseket (ciompik 1378). A lombard városok számára a 12. században, a császári hatalom gyengülésével lehetővé vált a szabadság megszerzése, ám ezzel nem mindig tudtak élni. A városok vezetését hamarosan helyi zsarnokok, arisztokratikusan „uralkodó” kereskedő- és bankárcsaládok vették át, s a korábbi városköztársaságokból – bár az „államszervezés” nem ment könnyen – fejedelmi városállamok váltak, melyeknek urai lakótornyaikból ellenőrizték a polgárságot. A 15. századra már nemessé lett kereskedő-és bankárdinasztiák – Sforzák, Mediciek – álltak Milánó és Firenze élén. Velence, „az Adria királynője” Ez a város a középkor meghatározó gazdasági és politikai tényezője volt, ezért történetével érdemes részletesebben megismerkednünk. Az illír eredetű lakosság 451-ben kezdte a lagúnáktól védett szigetekre építeni városát, s 697-ben választotta meg első, ekkor még a bizánci császárt képviselő doge-ját. A „dózse” a latin dux = vezér módosult alakja. A jól védhető város kereskedelmi központtá a 11. században vált. Ekkoriban ugyanis összeomlott az arab tengeri hatalom Szicíliában, hanyatlásnak indult a nagy vetélytárs és hűbérúr, Bizánc; a keresztes hadjáratok pedig szabaddá tették a keleti, régóta zárt kereskedelmi utakat. Az Alpok hágóinak megnyílásával Velence lett a legfontosabb csomópontja a Távol-Kelettől a Földközi-tenger keleti medencéjének szigetein – Levante – át Champagne-ig terjedő kereskedelmi útvonalnak, s lényegében ellenőrizhette a keleti, „levantei” kereskedelmet. Flandriával ellentétben itt elsősorban – már csak a távolságok miatt is – luxuskereskedelemről volt szó. Az Orseolo-dózsék 1032-es elűzése után az életfogytiglan választott dózse hatalmát korlátozta a vezető nemesi családok fejeiből választott Nagytanács és a szűkebb tanácsadó testület, a Signoria. A kereskedelmi kulcspozícióba került város látványosan gazdagodott, flottája és zsoldosai lehetővé tették a Magyar Királyság és Bizánc elleni balkáni háborúkat. A IV. kereszteshadjárat lovagjai velencei segítséggel foglalták el Bizáncot, ezzel a város kereskedelmi telephez jutott Konstantinápolyban. Legnagyobb ellenfelével, Genovával azonban majd száz esztendeig tartó háborút kellett vívnia a levantei hegemóniáért. A háború 1381-ben velencei győzelemmel ért véget, s ezután a köztársaság – hogy élelmiszer-ellátását biztosítsa – uralma alá vonhatta a Velencétől nyugatra fekvő területeket, a Terra Fermát. A város vezető szerepe a 16. századi török hódításokig és a földrajzi felfedezések által létrehozott új kereskedelmi útvonalakig tartott. Városi társadalom és életmód Az előzőekben láthattuk, hogy a középkori várost a város és a vidék közt létrejött munkamegosztás hívta életre, s ennek megfelelően kezdetben ezek nem is civilizációs, hanem gazdasági központok voltak. Kulturális szerepük a 12. században, a kolostori mozgalom válságával párhuzamosan nőtt meg. Akkor virágzottak, amikor megszabadultak uraiktól, s átmeneti hanyatlásuk akkor kezdődött, amikor a megerősödő királyi hatalom megpróbálta fennhatósága alá vonni őket. A városok lélekszáma a 13. századig folyamatosan nőtt – Milánónak már 200 ezer lakosa volt –, majd a század végétől csökkenni kezdett. Ekkorra bekövetkezett a „telítettség”, s Európa – a kor viszonyai közt – nem tudott több várost eltartani.

Társadalom A középkori várost rendkívül sokrétű lakosság jellemezte, melyben minden társadalmi réteg képviseltette magát, teret engedve a legkülönbözőbb eszméknek, köztük az eretnekségeknek is. Egyvalami azonban összekötötte őket; a közös városi szabadság. „Stadtluft macht frei” – „A városi levegő szabaddá tesz” – tartotta az ismert német mondás. S ez valóban igaz volt, hisz az általánossá váló gyakorlat szerint egyévi és egynapi ott tartózkodás városi polgárrá tette a betelepülőt. Ezután rá is érvényes volt az arányos közteherviselés – a közösen fizetett adóból való részesedés –, felette is a polgármester és az esküdtek bíráskodtak, s esetleges bűncselekménye esetén neki is a városi hóhérral gyűlt meg a baja. A jogi egyenlőség ellenére sem beszélhetünk azonban demokráciáról, mert a hatalom a gazdag polgárok, a patríciusok kezében volt. Köztük és a plebejusok között szinte áthidalhatatlan érdekellentétek húzódtak, melyeket csak ideig-óráig feledtethetett a közös szabadság. Mindez nem volt jellemző a keleti városokra, az ottani hagyományok szerint minden népcsoport saját szokásai szerint élt. Novgorodban például városi polgárjog sem létezett, a közös ügyeket népgyűlésen döntötték el, amelyen a fő szerepet a nemesség vitte. A városi társadalom jellemzéséhez nélkülözhetetlen a céhekkel való megismerkedés, már csak azért is, mert az iparűző lakosság döntő része ezek tagja volt. A céh eredetileg az egy termék gyártására szakosodottak vallásos egyesülete volt (gilde). A későbbiek folyamán azonban szigorú működési szabályokkal – éjszakai munka tilalma, ár- és minőségi rendelkezések – rendelkező zárt csoporttá vált. A viszonylag szűk piac arra sarkallta a céheket, hogy védekezzenek a túltermelés ellen, ezért igyekeztek bezárkózni, s egy-egy termék gyártására monopóliumot szerezni. A céh tagjai, bár a valóságban nem voltak rokonok, családként éltek együtt, a mester szigorú felügyelete alatt. A fokozatosság középkori elvének megfelelően, ha valaki mesterré akart válni, először inasként, majd legényként dolgozott a mester mellett, s ha legényévei leteltek, szakmai tapasztalatait gyarapítandó, vándorútra indult. Ezután következett a mesterremek elkészítése, s ha ezt a mesterek elfogadták, a legény egy általa fizetett kiadós lakoma után a céh teljes jogú tagjává válhatott. (Sokan soha nem érték el ezt.) A céhen kívülieket kontároknak nevezték, s minden eszközzel küzdöttek ellenük. A céh tagjainak védelmet, esetenként anyagi segítséget, az árunak pedig piacot biztosított. Bár a tagok jelentős részét kiszolgáltatott helyzetben tartotta, a vidéki, lassan röghöz kötött parasztság helyzetéhez képest jóval kedvezőbb körülményeket nyújtott. Mivel a városi léthez hozzátartozott az ipar és a kereskedelem, a vásárok napjai ünnepnek számítottak. Champagne-ban összetett rituáléja alakult ki a vásártartásnak. Látványos külsőségek közt történt a felvonulás és az árak megállapítása. Az árusítást a püspök áldása kísérte, s a sikeres üzlet után régi szokások szerint történt a vásározók elvonulása is. A sűrű úthálózat vonzotta az olasz, francia és német kereskedőket, a nagyszámú „külföldi”-nek pénzváltásra, hitelre és biztosításra volt szüksége. A városok – a 12. század végén már a kultúra központjai – évszázadok alatt hatalmas összegeket halmoztak fel, s ezek jelentős részét reprezentatív építkezésekre használták fel: a patríciusok lelkes mecénások voltak. Egyre-másra emelkedtek a látványos városházák és védőfalak, hirdetvén a polgárság gazdagságát és hatalmát. A városokhoz kapcsolódott a középkori oktatás is, erről azonban a későbbiekben lesz szó.

A keresztes hadjáratok története „Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.” (Pál levele az efézusbeliekhez 6.11.) A „keresztes hadjáratok” elnevezés bonyolult, sokféle indítékra visszavezethető, a középkori Európa és Elő-Ázsia jelentős hányadát mozgásban tartó, átformáló eseménysort takar. A 11. században Nyugat-Európából elinduló hadjáratok harcosai elfoglalták Kis-Ázsia és Palesztina korábban mozlim ellenőrzés alatt álló vidékeinek egy részét, s ott több-kevesebb sikerrel két évszázadra megvetették lábukat. Keresztény államokat hoztak létre, amivel a Kelet világát újra Európa közelségébe hozták, új távlatokat nyitva meg a gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok számára. A kiterjedt kapcsolatrendszerek nagymértékben befolyásolták a középkori Európa világképét, szokásait, néhol még megszokott határait is. S mire a háborúk befejeződtek, a középkori világ alapjaiban változott meg. Előzmények A keresztes hadjáratok előzményei között politikai, katonai, vallási és gazdasági okokat egyaránt megemlíthetünk. A 11. századra Európa nyugati részén megszilárdult a feudalizmus, lezajlott az „agrárforradalom”, melynek eredményeképpen megjelent a felesleg, lehetővé téve a lakosság lélekszámának gyarapodását. II. Orbán pápa nem véletlenül hívott fel éppen így a hadjáratokra: „Semmi ne tartson vissza benneteket, sem vagyon, sem család. Országaitok minden oldalról körül vannak zárva, magas hegyek veszik körül őket távol a tengerektől, és túl szűkek egy ilyen nagy lakosság számára...” A kb. 46 millió ember számára valóban kezdett szűk lenni a kontinens nyugati fele, ezért lassú, de folyamatos expanzió (terjeszkedés) indult kelet felé. A fellendülő kereskedelem eddig alig ismert területekről hozott híradást, s Európa – elsősorban az itáliai városok segítségével – bekapcsolódott a „világkereskedelembe”. A gazdasági fellendüléshez szellemi megújulás is társult; megszilárdult a kereszténység, s a Karoling-kori anarchia után megerősödött a vallásosság. A clunyi reformok és VII. Gergely intézkedései nyomán növekvőben volt Róma tekintélye, s a pápák úgy érezték, itt az ideje annak, hogy megszabaduljanak a császárok nyomasztó gyámkodásától. Felismerték, hogy az idő megérett a kereszténység megújítására, s hangoztatni kezdték igényüket az egyetemes vallási vezetésre. A 11. század végére új szerzetesrendek jelentek meg, melyek tevékeny részt vállaltak az új szellemiség terjesztésében, s a hitbuzgalom fokozásában. (Néha olyannyira, hogy működésüket az egyházfőnek kellett korlátoznia!) A 10. századtól az egyház egyre inkább militáns (katonai) jelleget öltött, s megkezdte harcát a császári hatalommal a világuralomért. A megújuló egyház bizonyítani kívánta erejét és önállóságát, s az alkalom nem váratott sokáig magára... 1071-ben a szunnitává lett hódító szeldzsuk-törökök az örményországi Manzikertnél kivívott győzelmükkel megszerezték Bizánctól Anatólia nagy részét. Az iszlám ismét Európa kapuit döngette, s ez felszította a mozlim-ellenes indulatokat. Hispániában új erőre kapott a mór államok elleni „visszahódító küzdelem”, a reconquista,s Dél-Itáliában a normannok is fokozták arabellenes harcukat. A végveszélybe jutott Bizánc császára, I. Alexiosz kétségbeesetten kért segítséget a pápától, aki nem hagyta kihasználatlanul a kínálkozó lehetőséget egy „pápai hadsereg” verbuválására. II. Orbán pápa elég erősnek ítélte a latin egyházat egy ilyen vállalkozásra, s 1095. november 27-én a clermont-i zsinaton fegyveres zarándoklatot hirdetett a Szentföld (Terra Sancta) felszabadítására.

A középkori zarándoklatok „Isten nevében utazunk mi, Az ő kegyét áhítjuk mi...” (Carmina Burana) A zarándoklat – peregrinatio – a középkori vallásosság tartozéka. „A kora középkori »peregrinatio« már nem akármilyen, hanem önként vállalt száműzetés, valójában aszketikus gyakorlat. A számkivetett pusztán azzal, hogy elhagyja megszokott környezetét egy ismeretlen, ellenséges országért, melynek gyakran még a nyelvét sem ismeri, máris alkalmat talál az önsanyargatásra és arra, hogy egyedül Istennel éljen.” – írja Pierre A. Sigal francia történész. Krisztus szellemi követése mellett a 11. századtól felmerült a valóságos követés igénye is. A 11. században szinte „egész Európa útra kelt” – ahogy Georges Duby, a korszak kiváló ismerője megfogalmazta. A keresztény Nyugat fellendülésének következtében százezrek indultak el. Nemcsak a szent helyek, hanem az ott található ereklyék is vonzották őket. A gyalog, lovon és kocsival Európa kevéssé biztonságos útjait járó vándorokat többnyire kolostorokban berendezett pihenőhelyek várták, s a szerzetesek által készített útikalauzok segítették. A zarándoknak vezeklésképp, esetleg büntetésként kellett felkeresnie Krisztus, illetve a szentek tevékenységének színtereit, ahol az isteni kegyelem erősebben sugárzik. Természetesen a szent helyek között jelentős „értékbeli” különbség volt. Kedvelt célpont volt az angliai Canterbury, ahol Thoms Becket (Becket Tamás) hamvait őrizték, Mont-Saint-Michel, Szent Mihály kegyhelye és Róma, Szent Péter tevékenységének helyszíne. Kiemelkedő szerepet játszott Santiago de Compostela, ahol Szent Jakab hamvai találhatók, és természetesen Jeruzsálem, „Isten városa”. Jeruzsálem több volt Krisztus működésének helyszínénél. Az ezredforduló Európájában amúgy is világvége hangulatban lévő hívő képzeletében a város összemosódott a János apostol által megjövendölt „égi Jeruzsálem”-mel. Tömegek indultak a veszélyes útra, hogy a Szentföldet fölkeressék, s onnan megtisztulva, pálmaággal, a zarándoklat jelével térjenek haza. A helybeli mozlim vezetők korábban nem akadályozták a hívők utazását, ám a szeldzsuk hódítás után Jeruzsálem megközelítése szinte lehetetlennek tűnt. A város egyébként a mozlimok számára is szent helynek számított, hisz a hagyomány szerint itt történt Mohamed égbe szállása. A 11-12. században mindkét fél propagandájában jelentős szerepet kapott Jeruzsálem, s megszerzése, illetve megtartása érdekében nem riadtak vissza az erőszaktól sem. A katolikus egyház neves prédikátorok által hívott fel a dicső küzdelemre, akik a harcos szentek példáit állították a hívek elé. „Örvendezzél erős vitéz, ha élsz és győzöl az Úrban, ámde még inkább ujjongj és büszkélkedj, ha meghalsz és egyesülsz az Úrral.” – biztatta a kereszteseket Clairvaux-i Bernát, a 12. század híres szerzetes-szónoka. A pogányok elleni hadjáratokra induló harcosoknak bűneik bocsánatát ígérte az egyház, a harcok során elesett kereszteseket pedig vértanúknak tekintette. Isten keletre vonuló népe (populus Dei) meg volt győződve kiválasztottságáról, s arról, hogy amit vív, az szent, Isten békéjét (pax Dei) elhozó háború. Indítékok A háborúk közvetlen indítékai a részt vevő csoportok érdekei szerint változtak. A bizánciak remélték, hogy a keresztesek fegyelmezett segédcsapatokat adnak, s az általuk elfoglalt – pogánynak nevezett – területek természetesen visszakerülnek Bizánchoz.

A nyugati lovagokat elsősorban a megszerezhető birtokok és a zsákmány vonzották, no meg a harc, amire otthon a Treuga Dei, a folyamatosan kihirdetett fegyvernyugvás miatt mind kevesebb lehetőség kínálkozott. Az itáliai kereskedővárosok, főleg Velence, azt várták, hogy a hadjáratok megtörik Bizánc hegemóniáját a tengeri kereskedelemben, másrészt tetemes haszonra számítottak a hadak ellátásából és szállításából. A parasztok tömegei előtt az „Ígéret földjének” képe lebegett, ahol talán egy önálló birtokhoz juthatnak. Az azonban tagadhatatlan, hogy a többséget a vallásos érzés felbuzdulása indította a fáradságos, hosszú útra. Szervezés Természetesen a hadjáratokat meg is kellett szervezni. Ez a megfelelő számú harcos toborzásával kezdődött. A 12. századra már kialakult egyfajta „koreográfia”: pápai bulla jelentette be az eseményt, kihirdették a gyülekező helyszínét, majd a hadak tavasszal vagy nyár elején a Balkánon át vagy a tengeri utat választva elindultak. A hadjáratban való részvétel az esetek nagy részében saját költségen történt, s gyakorta megesett, hogy valaki utolsó vagyonát áldozta az útra. Az agitációban részt vettek a világiak, pl. a lovagköltők is, de folyt szerzetesek által irányított tömegagitáció is. A hallgatóságot gyakorta elragadta a hév, s már a toborzó gyűlés megkezdésekor lelkesen tett hitet a vállalkozás mellett. „Deus lo volt – Isten akarja ezt!” – kiáltották II. Orbán gyújtó hatású szónoklata közben az egybegyűltek. Majd ruhájukra tűzték az odakészített posztókereszteket, s állítólag annyian tolongtak értük, hogy „pótlólag ruhadarabokat kellett szétvagdosni” – emlékezett vissza a clermont-i zsinatra az első hadjárat krónikása, Foucher de Chartres. Az első hadjárat (1096-99) – A Szent Sír megszerzése A nyolc nagyobb hadjárat közül az elsőt vizsgáljuk meg részletesebben. Az első hadjárat katonáinak többsége Németországból, Lotharingiából és Provenceból kelt útra. A hadjárat élére Bouillon Gottfriedot, Lotharingia hercegét választották. A minden vagyonát pénzzé tevő herceget fivérei is követték. A lovagok mellett útra készülődött az Amiens-ből származó Remete Péter vezette, rajongó parasztokból álló sereg is. Elsőként ez a „népi hadjárat” indult, 1096 márciusában. A szegények hadjáratához tömegesen csatlakoztak a szebb jövőben reménykedők. A feltüzelt keresztesek nem várták meg a Szentföldet, a pogányok elleni harcot Franciaország és a Rajna-vidék zsidó diaszpóráinak (Reims, Rouen, Speyer, Worms, Trier) megsemmisítésével (pogromokkal) kezdték. A helyi egyházak elnézték, nemegyszer támogatták „Krisztus hóhérainak” lemészárlását. Remete Péter hívei pusztításukat a Balkánon és Magyarországon is folytatták, igaz, hogy itt Kálmán, magyar király a hordává züllött had egy részét kiirtotta. A sereg nagyobb hányada így is eljutott Bizáncig, a császár azonban nem bízott bennük, ezért átszállíttatta őket Kis-Ázsiába. Itt engedélye nélkül csatába bocsátkoztak, s a szeldzsukok megsemmisítették őket. Remete Péternek azonban sikerült a lovagi hadjárathoz csatlakoznia. Az 1096 augusztusában induló lovagok tanultak elődeik kudarcaiból. Bouillon Gottfried tárgyalások után szabadon vonulhatott át Magyarországon. A sereg másik része tengeri úton közelítette meg Bizáncot. A város felé menetelőkben már ekkor felmerült a gondolat, hogy inkább Konstantin kincses városát kellene elfoglalni, mint a távoli Jeruzsálemet. A bizánciak rossz tapasztalataik után nem is igen tartóztatták a nyugatról jött „barbár” frankokat, hanem

gyorsan áthajózták őket. A lovagi hadak legyőzték Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán hadait, majd elfoglalták Nikaiát. Ez volt az egyetlen eset, amikor egy várost átadtak a bizánciaknak, akik számára a hadjárat ezzel be is fejeződött. A bizánci császár jól tudta, hogy távolabbi területeket visszafoglalásuk esetén sem tudna sikeresen megtartani. A kereszteseket azonban nem elégítette ki az eredmény, s folytatták útjukat. Az eddig egységes sereg szétvált, s vezetői igyekeztek minél nagyobb területeket megszerezni, s ott hatalmukat kiépíteni. Remete Péter a későbbi kudarcoktól tartva megpróbált megszökni, de visszavitték, hisz prédikációira nagy szüksége volt a sikeres, de elcsigázott seregnek. A keresztesek elfoglalták Edesszát, majd Antiochiát, ahol megtalálták a „Krisztus oldalát átdöfő” Szent Lándzsát. Ezt égi jelnek tekintették, s folytatták a szeldzsukok visszaszorítását. Egyiptom Fatimida uralkodója, kihasználva a szeldzsukok meggyengülését, megszállta Jeruzsálemet, s javasolta a kereszteseknek, hogy osszák fel a Közel-Keletet. Ők azonban ezt elutasították, s a frank hadak 1099 júniusában egy ájtatos körmenet után megkezdték a város ostromát. Kemény harcok után július közepén törtek be Jeruzsálembe. Az ezután következő szörnyűségekről így számol be Foucher de Chartres: „A városba behatolván, zarándokaink Salamon Templomáig üldözték a szaracénokat, ahol is aztán összegyűltek, és egész napon át heves harcot vívtak a mieinkkel, úgyhogy az egész templom úszott a vérben. Miután a mieink végre teljesen leterítették a pogányokat, a templomban nagy számban fogtak össze férfiakat és nőket, és vagy megölték, vagy életben hagyták őket... A keresztesek csakhamar nagy sietséggel bejárták a várost, és magukhoz ragadtak aranyat, ezüstöt... kifosztották a kincsekkel zsúfolásig megtelt házakat. Boldogan és örömükben sírva járultak a mieink a mi Megváltónk sírjához, hogy ott imádkozzanak...” A győztes hadak a „Szent Sír őrzőjének” Bouillon Gottfriedet választották, ám az ő 1100ban bekövetkezett halála után létrehozták a Jeruzsálemi Királyságot, melynek első uralkodója Gottfried öccse, Balduin lett. A sikeres hadjáratot újabb követte; de az utánpótlást szállító hadakat a szeldzsukok elpusztították. Ezután jelentősebb akcióra a frankok már nem voltak képesek, mert erejüket felaprózták az egymás elleni küzdelmek, melyekben három jelentősebb állam jött létre; az antiochiai fejedelemség, az edesszai grófság és a jeruzsálemi királyság. Az államok száma a későbbiekben az újabb területek megszerzésével tovább gyarapodott. Ennek ellenére a frank államok történetét – egymás elismerése (1109) után – bizánciak és mozlimok elleni két évszázados defenzíva (védekezés) jellemezte. Az államok meglehetősen hasonló vonásokat mutatnak. Mindegyik élén választott vagy örökléssel hatalomhoz jutott uralkodó állt. Mellette két főhivatalnok töltött be fontos tisztet: a sénéchal, az udvarnagy és a connétable, a főparancsnok. Mindegyikben volt önálló egyházszervezet, Jeruzsálemben latin pátriárka is. Az államokban erős, számos keleti jellegzetességet mutató hűbéri szervezet alakult ki, mely azonban számában csekély volt, épp ezért igyekezett alattvalóitól elzárkózni. A hódítók és meghódítottak aránya eleve lehetetlenné tette a politikai stabilitást. Az uralkodók általában a mozlimokra és a kereskedőkre kivetett adókból és saját birtokaik jövedelméből éltek. Jelentős hasznot hozott még a kereskedelem is, ám ez a gyakori harcok és bojkottok miatt sokszor kiszámíthatatlanul alakult. A bizonytalanságot tovább fokozta, hogy amint Clairvaux-i Bernát mondta, a lovagokkal együtt a Szentföldre áramlott Európa minden csőcseléke. A második és harmadik hadjárat (1146-48 és 1189-92) A III. Jenő pápa és Clairvaux-i Bernát ciszterci szerzetes szervezte második hadjárat a keresztes államok támogatására indult. Aleppo szeldzsuk ura, Núr ad-Dín ugyanis elfoglalta

Edesszát. A pápa úgy döntött, hogy a viszálykodó III. Konrád német és VII. Lajos francia királyt egyszerre küldi a Szentföldre. II. Roger szicíliai normann király is csatlakozott, de az ő terveiben pusztán a görög városok kifosztása szerepelt. Sajátosan értelmezte a szent háborút a német lovagok nagy része is, akik inkább a szlávok ellen támadtak, megindítva a keleti német terjeszkedést, a „Drang nach Osten”-t. A „szövetségesek” összekülönbözése miatt azonban a hadjárat meghiúsult. A harmadik hadjárat fő oka az iszlám világban bekövetkezett hatalmi változás volt. Az Ajjubida dinasztiából származó Szaláh ad-Dín (Szaladin) egyesítette a közel-keleti iszlám területek jelentős részét; megszállta Egyiptomot és Szíriát. A kurd származású hadvezér jó viszonyt alakított ki a haldokló Abbászida kalifátussal, ezzel teljessé tette a keresztes államok bekerítését. A fenyegetett frankok egyesítették erejüket, s támadást intéztek Szaladin ellen. Szaladin azonban 1187-ben Hattín mellett a forró nyár által kitikkasztott lovagsereget csapdába csalta, s megsemmisítette. Ezután Jeruzsálem ellen vonult, s rövid ostrom után visszafoglalta, ám katonáinak megtiltotta a kegyetlenkedést, amiben nyilvánvalóan politikai célok vezették. Legalábbis erre utal, hogy Európában kedvező kép alakult ki a „lovagias” hódítóról. Jeruzsálem eleste után következtek a többiek, s egy esztendő múltán már csak néhány megerősített város maradt a keresztesek birtokában. A keleti katasztrófa hírére Európában a pápa megkongatta a vészharangot. Sikerült mozgósítania a franciaországi Anjou-birtokok miatt éppen harcban álló II. Fülöp Ágost francia és II. Henrik angol királyt egy közös akcióra. (Ők is úgy vélték, jobb, ha együtt mennek, hisz megeshetett volna, hogy amíg egyikük a Szentföldön van, a másik megszállja országát.) Hozzájuk csatlakozott Barbarossa Frigyes is. A jól szervezett lovagseregek 1189-ben indultak. Bizánci szokás szerint nem volt érdekelt a hadjáratban, már csak azért sem, mert Szaladin szövetségese volt a kis-ázsiai szeldzsukok elleni harcában. Ennek s a hamar megmutatkozó angol-német ellentétnek dacára a keresztesek elkönyvelhettek némi sikert. A hadjárat kezdetén azonban Barbarossa Frigyes vízbe fúlt, így a német lovagok hazatértek. A legeredményesebb keresztes vezér „Oroszlánszívű” Richárd volt. Tengeri úton ment, s útközben megszállta Ciprust, majd visszavette a föníciai partvidék néhány erősségét. Szaladinnal azonban nem bírt, így 1192-ben békét kötöttek, s a szultán engedélyezte a szent helyek látogatását. A hazatérő Richárd nem volt szerencsés: évekig raboskodott Ausztriai Lipót herceg, majd VI. Henrik császár fogságában. A század utolsó hadjáratát VI. Henrik szervezte, akinek nagyralátó birodalmi terveiben szerep jutott Bizáncnak és a Szentföldnek is. A hadjárat a „pápa nélkül” zajlott, ám a császár 1197-ben bekövetkező korai halála miatt félsikerrel. A 13. század hadjáratai Az új század merőben más környezetnek bizonyult a keresztes eszmék számára, mint az előző. Az ideologizált hadjárat helyébe a nyílt területszerzés lépett, a fő célpont Bizánc és Egyiptom lett. A pápaság saját világpolitikájának kiépítésével foglalkozott, hol a Welf, hol a Hohenstauf császárokat támogatva – és kijátszva – egymás ellenében. Nyugat-Európa békéjét az angol-francia háborús konfliktus zavarta meg, melyben János angol király elvesztette franciaországi birtokait. Ebben a „nemzetközi helyzetben” csak az foglalkozhatott keresztes hadjáratokkal, akinek ehhez nyomós anyagi vagy politikai érdekei fűződtek. A kedvezőtlennek tűnő körülmények ellenére a század elején több hadjárat is indult. Ezek azonban jellegükben alapvetően másoknak bizonyultak, mint a korábbiak. Az 1202. évi előkészületeknél gyanús jel volt, hogy többnyire zsoldosokat toboroztak, s hogy Enrico Dandolo velencei dózse is felvette a keresztet. A többnyire francia lovagokból álló sereg vezérei

szerződést kötöttek a dózséval, hogy 30 ezer főnyire tervezett hadukat méltányos fizetés ellenében a velenceiek szállítják. 1202-ben a kikötővárosban e létszámnak pusztán harmada jelent meg, így a vezérek képtelenek voltak a kialkudott összeget előteremteni. Ezért a dózse követelésére visszafoglalták a magyaroktól Zárát, majd segítséget nyújtottak Angelosz Alexiosz bizánci trónkövetelőnek, hogy megszerezze Bizáncot. A város 1203 júliusában szinte vér nélkül esett el. Alexiosz a győzelem után persze igyekezett megszabadulni zsákmányra éhes szövetségeseitől. A kísérletre a keresztesek újabb ostrommal válaszoltak, s a már szervezett ellenállás dacára 1204 tavaszán újra elfoglalták Bizáncot. Az ezután következőkről Khoniatész, görög krónikás így írt: „Konstantin pompás városa, az egész világ gyönyörűsége és büszkesége ott hevert szétrombolva és tűztől emésztve, meghódítva s úgy, hogy minden gazdagságát, lett légyen az a közé avagy a polgároké vagy Istennek szentelve, a nyugati népekből való bandák kirabolták...” A hatalmas zsákmány nagy részét Velence szerezte meg, ráadásul lehetőséget kapott egy kereskedelmi telep, Galata (Peira) létesítésére Bizánc tőszomszédságában. Ezzel megvetették a velencei világkereskedelem alapjait. Magát a várost a lovagok megtarthatták. Itt hozták létre a Latin Császárságot, melynek első – igaz, korlátozott hatalmú – ura Flandriai Balduin lett. Emellett még három görög államocska alakult, ám jelentőségük csekély maradt. Hadjáratok a Szentföldön kívül A további hadjáratok sem a Szentföldre irányultak. 1209 tavaszán keresztesek mérföldnyi menetoszlopai vonultak Franciaország déli vidékei felé. A hadak célpontja Toulouse, Béziers, Albi és Carcassonne volt. A Simon de Monnfort vezette lovagok a pápa áldásával nem pogányokat, hanem eretnekeket gyilkolni indultak. Húsz esztendeig tartó véres háborúban elpusztították a francia lovagi kultúra központját, Provence-t. Az egykor virágzó vidék pusztasággá lett, az albigenseket (katharok) kiirtották. „Mindegyiket öljétek meg, majd az Úr megismeri övéit!” – biztatta a kereszteseket a pápa követe Béziers-ben. Az eretnekeknek nemcsak a fegyverekkel, hanem a talán még annál is félelmetesebb pápai inkvizícióval is szembe kellett nézniük. A háború közvetlen hasznát azonban nem a pápaság élvezte, hanem II. Fülöp Ágost, aki végre rátehette kezét főúri ellenfelei birtokaira. A keresztesek eretnekekkel szembeni buzgóságától sokat szenvedett II. Iván cár Bolgárországa, s az északnémet területek parasztsága is. Még folytak az albigensek elleni háborúk, mikor Kasztília, Aragónia és Navarra egyesített lovagserege 1212 júliusában Las Navas de Tolosa mellett döntő győzelmet aratott a Hispánia középső részét kezében tartó Almohádok ellen. Ezután már semmi sem állíthatta meg a felerősödő reconquistát. 1212-ben misztikus rajongók által feltüzelt gyermekek ezrei keltek útra, hogy ártatlanságukkal megszabadítsák a Szentföldet a pogányoktól. A Franciaországból útnak indultak egy részét II. Fülöp Ágostnak sikerült visszatartania, a többiek kalózok és rabszolgakereskedők kezére jutottak. Hadjáratok a Szentföldön a 13. században A korábbi eredménytelenség s a keresztények érdektelensége a pápákat nagyobb erőfeszítésekre sarkallta; kiderült, hogy nem elég a harcosokat összetoborozni és buzdítani, az anyagi feltételeket is biztosítani kell, meg kell szervezni a hadak mozgatását, sőt, alkalmasint a lovagokat célszerű a pápa képviselőjének vezetni. A megbízott királyok csak ímmel-ámmal vettek részt a terhes szolgálatban, mint pl. az 1217-21. évi (ötödik) hadjáratban részt vevő II.

András. A király nem is titkolta, hogy csupán néhány fontos ereklyéért megy, de esze ágában sincs hosszú háborús kalandba bonyolódni. 1228-ban a pápa által kiátkozott II. Frigyes vágott bele a szentföldi kalandba. Mivel Palesztinában nem talált kedvező fogadtatásra, úgy döntött, inkább békét köt a terület nagy részét uraló egyiptomi szultánnal. Az 1229 februárjában kötött béke a mozlim szent helyek kivételével a frankok kezére juttatta Jeruzsálemet és környékét. A szultán könnyen adta, hisz a város erődítményeit már korábban lerombolták, így hadászati értéke csekély volt. Frigyes is jól járt, hisz bebizonyította a pápának, hogy nélküle is eredményes tud lenni. Al-Kámil egyiptomi szultán halála után a frankok úgy vélték, hogy a békében szerzett befolyásukat kiterjeszthetik, ezért támadást indítottak Egyiptom ellen. Ám Egyiptomban az ország vezetése a gyengülő szultáni hatalom helyett a mamelukok (a hadsereget alkotó rabszolgák), s energikus vezérük, Bajbarsz kezébe került. Ő rövid idő alatt konszolidálta uralmát, majd rátámadt a keresztes államokra. 1244-ben megszállta Jeruzsálemet, majd elfoglalta egész Szíriát. A keresztes államok katasztrófája immár kézzelfogható közelségbe került, s európai mentőakcióra sem igen akadt már jelentkező. Már csak azért sem, mert Európa nyakába zúdult a mongol áradat. Ezt az alkalmat használta ki IX. Lajos francia király, hogy országa tekintélyét növelje. A mélyen hívő király uralkodásának jelentős részét töltötte a Szentföldön. Első hadjáratára 1248-ban indult, s anyagi előkészületeire jellemző, hogy az útra szükséges pénzt 40 öszvér szállította. A hadjárat azonban kudarccal végződött: Lajos fogságba esett. A francia király a mongolok segítségében bízva folytatta a kísérletezést, de eredménytelenül. A keleten történtekkel párhuzamosan szorult helyzetbe került a Latin Császárság is. A Velencével hadban álló Genova segítségével Palaiologosz Mihály 1261-ben visszafoglalhatta jogos örökét, ám Bizánc már képtelen volt arra, hogy egykori hatalmát feltámassza. Ezután genovai kereskedők népesítették be a Galatát, s ellenőrizték a levantei kereskedelmet. 1265-ben Bajbarsz szultán offenzívát indított a maradék keresztes államok ellen. A támadók mindent leromboltak, nehogy a keresztesek valaha visszatérhessenek. IX. Lajos és Anjou Károly, Szicília új ura tett még egy kísérletet az ellenállásra 1270-ben, de ez a lényegen nem változtatott, 1291-ben a mamelukok kezére került az utolsó főváros, Akkon is. Néhány esztendei utóvédharc után a keresztesek minden, még ellenőrzésük alatt álló területet kiürítettek. A keresztesek keleti uralma véget ért, a keresztes eszme azonban még évszázadokig fennmaradt. „Krisztus katonái” A johannita lovagok A keresztes mozgalom lehetőséget nyújtott a szentföldi zarándoklatok fellendüléséhez. A Jeruzsálembe igyekvő zarándokokra azonban számtalan veszély leselkedett: éhség, szomjúság, betegségek, mozlim harcosok támadása. Épp ezért az utazóknak szállásra, védelemre és alkalmasint ápolásra volt szükségük. Ezeket a feladatokat voltak hivatva ellátni a 11. századtól megalakuló egyházi lovagrendek. Az első ilyen rend a jeruzsálemi Szent János-kórház lovagjai, más néven a johanniták rendje volt. Az 1070 körül alapított ispotály (kórház) központja kezdetben a Keresztelő Szent János templom volt, a lovagok a Szentföld elvesztése után Ciprusra költöztek, majd onnan

Rhodosz szigetére települtek. 1522-ben török támadás hatására a szigetet kénytelenek voltak feladni. 1530-tól V. Károly engedélyezte Máltára településüket (máltai lovagrend). A szerzetesi közösséghez hasonló, regulát elfogadó lovagi szervezet betegápolási céllal jött létre, emellett azonban állandó harckészültségben állt. A lovagrend tagjai a lovagok (csak nemesek lehettek), a káplánok és a szolgáló – laikus – testvérek voltak. Minden lovagot két szolgáló testvérnek kellett segítenie. A rend élén a nagymester állt. A rend tagjainak legfontosabb feladata a jeruzsálemi 2000 ágyas ispotály fenntartása volt. Az intézményt lelencház és terhesgondozó egészítette ki, s a kor viszonyaihoz képest igen magas színvonalú munkát végzett. Emellett persze nem hanyagolható el a lovagokra váró katonai tevékenység sem. Ennek sikere érdekében több erődítményt emeltek, melyek közül kiemelkedik az építészeti mestermű, Krak des Chevaliers. A rend jelképe a 13. századra állandósult: vörös alapon nyolcsarkú fehér kereszt. A templomosok A rend 1118-ban jelent meg Jeruzsálemben, s nevét a Salamon temploma mellett álló első rendházukról kapta. A templomosok Szt. Bernát javaslatára a ciszterci regulát követték, s fő feladatuknak a zarándokok oltalmazását, tehát pusztán a katonai tevékenységet tekintették. „Esküszöm, hogy nemcsak szavakkal, hanem fegyverrel és minden erőmmel védelmezni fogom a hit misztériumait... mindenkor átkelek a tengeren, hogy harcba vonuljak... segítséget nyújtok a hitetlen királyok és fejedelmek ellen...” – hangzik a korabeli eskü szövege. Jelvényük fehér alapon vörös kereszt volt. A rend dinamikusan növekedett és gazdagodott; a 13. századra már olyannyira behálózták szervezetei Európát, hogy birtokaikat 9 rendtartományra kellett osztaniuk. A templomosok hatalmas vagyonukat főleg bank- és hitelügyletekkel szerezték, de jelentős kereskedelmi pozíciókat is birtokoltak. A lovagok nem hoztak létre önálló államot, számos rendházukat a Szentföld elvesztése után a Párizsban épült „Templom”-ból irányították. A rend – mint a többi rend is – nem ismert el mást maga felett, mint a pápát. Ez s mesés gazdagsága okozta vesztét. Szép Fülöp francia király a pápával való harca közben leszámolt a templomosokkal. A német lovagrend A német lovagok által alapított, Szűz Máriáról elnevezett gyógyító rendet 1191-ben hagyta jóvá a pápa. Jelképük a fehér alapon fekete kereszt. A rend hamar kivonult a Szentföldről. Erre jó alkalmat kínált, hogy II. András király 1211-ben Erdélybe hívta őket, hogy ott határvédelmi feladatokat lássanak el. Ám nemsokára viszály támadt a király és a lovagok között, így András elűzte őket. 1225-ben Konrád, Mazóvia hercegének hívására Lengyelországba költöztek, hogy ott részt vegyenek a pogány poroszok elleni keresztes hadjáratban. A háború Hermann von Salza nagymester vezetésével 1233-ban kezdődött, s majdnem ötven esztendeig tartott. Ennek eredményeképp a lovagrend megszerezte Poroszországot, a balti partvidéket és Észtországot. Nem járt viszont sikerrel a novgorodi fejedelemség elleni 1242. évi támadás, ugyanis a város fejedelme, Alexandr Nyevszkij a Csúdtavon legyőzte a lovagi hadat. A német lovagokhoz hamarosan csatlakoztak a Livóniában élő „kardtestvérek” is. A rend központját a Visztula mellett, Marienburgban rendezte be, s a létrejött agresszív katonaállam jelentős veszélyt jelentett a lengyel és a litván területekre. A két állam összefogásával szemben azonban tehetetlennek bizonyult; 1410-ben a grünwaldi ütközetben a rend megsemmisítő vereséget szenvedett, az 1466-ban kötött thorni békében

pedig elismerte a lengyel király hűbéri fennhatóságát. A reformáció korában Brandenburgi Albert nagymester protestáns hitre tért, s a lovagrend birtokait kisajátította. A fontosabb rendek történetének rövid áttekintése után feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy egyéb lovagrendek is létrejöttek, ám ezek hamar beolvadtak az erősebb rendekbe. Kivételt képeznek a Hispániában létrejöttek, melyek legfőbb feladata a reconquista segítése volt. A Szentföldön maradt lovagrendek jóval nehezebb helyzetbe kerültek, mint az Európába települők, hisz egy-egy vesztes ütközet után a lovagoknak alig 1-2%-a maradt életben, így a rendeket szó szerint „fel kellett tölteni”. A keresztes hadjáratok jelentősége A hadjáratok jelentőségét sokan sokféle módon értelmezték. Itt pusztán néhány alapvető változásra tudjuk a figyelmet felhívni, ami a 11. és a 13. század közt bekövetkezett. Hogy a változásokban pontosan milyen szerepet játszottak a hadjáratok, az az európai történetírásban jórészt vita tárgya. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Hispániában és Németországban egyértelmű területi nyereséget hoztak, Hispánián és Szicílián keresztül pedig hozzájárultak az iszlám és az antik kultúra Európába jutásához. A keleti tengereken a bizánci hegemónia helyett velencei és genovai kezdődött. Bár az áhított latin-görög egyházi egység nem jött létre, jelentősen megerősödött az egyház politikai befolyása. A két évszázad alatt világpolitikai tényezővé vált Anglia és Franciaország. A két ország egységéhez szintén hozzájárultak a hadjáratok. Végül, de nem utolsósorban döntően megváltoztak a korabeli európai ember szokásai, világképe és a világ határairól alkotott elképzelése.

Anglia a 11-13. században Anglia történetében minőségileg új szakaszt hozott Hódító Vilmos (1066-87) hastingsi győzelme, majd az általa alapított westminsteri apátságban történt megkoronázása. Az új uralkodó hosszú küzdelemben meghódította Anglia egészét, majd 1072-ben átmenetileg Skóciára is rákényszerítette hűbérúri fennhatóságát. A felkelő szász előkelőket megfosztotta birtokaiktól, s azokat normann nemesei közt osztotta szét. Az angolszászok földjein lovagvárakat építettek, hogy ezekből ellenőrizhessék őket. Vilmos a Normandiában már létező szigorú hűbéri rendszert új országában is bevezette. 1086-ban alattvalóit eskütételre kötelezte, s kimondta, hogy a hűbéruraknak tett vazallusi eskü csak akkor érvényes, ha a hűbéres fenntartja királya iránti feltétlen hűségét. Ezzel az intézkedéssel az angol hűbéri rendszer centralizálttá vált, s a hűbéri piramis csúcsára a király került. Így sikerült elkerülni, hogy Anglia a 11. századi Nyugat-Európára jellemző módon széttagolódjon. Az uralkodó, bár hatalma korlátlannak tűnt, a főhűbéreseiből álló Nagy Államtanács (Great Council) segítségével kormányzott. Az angol külpolitika alapja a pápával való jó viszony volt, amit az invesztitúra-háborúba merült VII. Gergely örömmel nyugtázott. A kapcsolat azonban nem akadályozta meg Vilmost abban, hogy egyházi kérdésekben – a pápa figyelmeztetése ellenére, talán egyedül a korabeli Európában – szuverén módon döntsön. A király jól tudta, hogy hatalma csak akkor lehet stabil, ha létrehozza annak jogi kereteit. Már uralmának kezdetén biztosította a városi szabadságokat, s az alapvető jobbágyvédő intézkedéseket. 1086-ban a rendeletére elkészített középkori első nagy összeírásban, a Domesday Book-ban („Végítélet könyve”) számba vétette Anglia összes birtokát, s a rajtuk lakó népességet. Hamar kialakult az a szokás, hogy a jobbágyi szolgáltatások mértékét rögzítették, a

jobbágy feletti földesúri joghatóságot korlátozták, s részben független bíróságok kezébe helyezték. E rendszer lehetővé tette, hogy a jobbágyok már korán megválthassák szolgáltatásaikat, s a jobbágyi birtok (copyhold) majdnem olyan kedvező gazdasági feltételeket biztosított gazdájának, mint a szabad birtok (freehold). Vilmos halála után utódai erős, jól szervezett, ám az angol-normann ellentétet (pl. „hivatalos nyelv” a francia) magában hordó államot kaptak örökségül. A Hódító országait két idősebb fia közt osztotta fel: Róbertnek Normandia, Vilmosnak (szakálláról Rufusnak „Vörös”-nek nevezték) pedig Anglia jutott. A legfiatalabb, Henrik hatalmas összegű pénzbeli „kárpótlást” kapott. II. (Rufus) Vilmos (1087-1100) az egyházzal való szembenállása, homoszexualitása és erőszakos természete miatt rossz emlékű királlyá lett az utókor emlékezetében. Mikor vadászbalesetben meghalt, utódául a műveltségéről „Könyves”-nek nevezett Henriket (1100-1135) választották. I. Henrik legfontosabb feladatának a rend helyreállítását, s ellene lázadó testvérének, Róbertnek a legyőzését tekintette. A fiatal normannAnglia erejét példázza, hogy Henrik Normandiában is képes volt bátyját legyőzni. Államszervező tevékenységében betetőzte apja működését; a mozgó királyi udvar ellenőrizte a jogbiztonságot, a király szabályozta a pénzügyeket, s létrehozta az uralkodói kincstárt. A közigazgatási körzetek, a grófságok (shire) vezetői, a sheriffek kötelessége volt a közrend ellenőrzése, a királyi jövedelmek begyűjtése, s az első állami adó (a vikingeknek fizetett hadisarcból eredt) beszedése. Henrik uralma alatt Angliában is lezárult az invesztitúraharc; a király 1107-ben engedélyezte, hogy az egyház maga válassza papjait, beiktatásukat azonban jóváhagyásához kötötte. Anglia külpolitikáját ez idő tájt a német orientáció jellemezte; a király lányát, Matildot V. Henrik császárhoz adta feleségül. Ám annak halálával Matild újra férjhez ment, a franciaországi Anjou urához, Gottfriedhez, akit címeréről „Plantagenet”-nek („rekettyeág”) neveztek. Az öregedő I. Henrik rávette nemességét, hogy ismerjék el Matildot örököséül, ennek ellenére halála után unokaöccse, Blois-i István és Matild között polgárháború kezdődött, mely majd két évtizedre anarchiába döntötte Angliát. Blois-i István 1154-ben bekövetkezett halála után azonban – egy korábbi békeszerződés értelmében – a trónt Matild fia, Anjou-Plantagenet Henrik örökölte, aki megalapította az új angol királyi dinasztiát. II. Henrik (1154-89) az ország középkori történetének talán legnagyobb alakjává lett. Uralkodása alatt az ország nagyhatalmi tekintélynek örvendett, melyben jelentős szerepe volt Henrik házasságának is. VII. Lajos francia király ugyanis elvált hűtlen feleségétől, a lovagkor leghíresebb szépségétől, Aquitániai Eleonórától. Az asszony ezután lépett frigyre II. Henrikkel, s – a francia király bosszúságára – már házasságuk kezdetén trónörökösökkel ajándékozta meg új férjét. Az asszony szépségénél talán csak hozománya volt szebb; Aquitánia és Gascogne. Így az angol király évszázados szorgalmas gyűjtögetés után a 12. század közepére Normandia, Bretagne, Anjou, Aquitánia, Gascogne és Auvergne tulajdonosává vált. Érdekes helyzet állott elő: az Anjou-birodalom ura, aki fél Franciaországot birtokolta, Normandia révén hűbérese volt az ekkor még jelentéktelenebbnek tűnő francia királynak. Nemcsak hűbérese, de ellenfele is a francia egységért folytatott küzdelmében. II. Henriket hazájában mint az angol nemzeti öntudat és egység megalapozóját tartják számon. Ennek oka jórészt az, hogy alatta jött létre a fejlett bírói rendszer, ahova szinte minden alattvaló eljuthatott, s a mai napig is ható, precedensekre (megtörtént jogesetek) építő közjog (common law).

Ekkor jelent meg az ítélkezés új módja, mely szerint szabályos tárgyalást folytatnak; felvonul a vád és a védelem, valamint az esküdtek, akik igennel vagy nemmel döntenek az ügyekben. A király rendbe hozta a pénzügyeket, s hűbéreseivel pénzen váltatta meg katonai szolgálatukat (pajzspénz). A befolyó jövedelmekből lehetővé vált a jobban használható zsoldossereg szervezése. A hatalom erősítésének célja vezette Henriket akkor is, mikor kancellárját, Thomas Becket-et választatta Canterbury, a koronázó érsekség érsekévé. Becket azonban egyházi méltóságként az egyház érdekében politizált, s mikor az uralkodó korlátozta az egyház jogi immunitását, nyíltan fellépett ellene. Válaszul a király négy lovagja a székesegyházban, imádkozás közben meggyilkolta az érseket. Az ügyből óriási felháborodás és nemzetközi botrány kerekedett, melyben Anglia elszigetelődött. Henrik megérezte, hogy túl messzire ment; 1174-ben Becket sírjához zarándokolt, és ott vezeklésképp megkorbácsoltatta magát. Az érsek sírja ezután zarándokhellyé vált, s a canterburyi utazást Geoffrey Chaucer is megörökítette a halhatatlan „Canterbury mesék”-ben. Henrik élete végén uralma ellen fiai felkeltek, s a királynak el kellett fogadnia a feltörekvő francia uralkodó, II. Fülöp Ágost megalázó döntőbíráskodását. Halála után a trón Richárd nevű fiára szállt, aki a lovagi világ talán legismertebb hőse lett: a „Coeur de Lion”, az „Oroszlánszívű”. Oroszlánszívű Richárd Uralkodása kilenc évéből és kilenc hónapjából alig négy hónapot töltött Angliában. Aquitaniában nevelkedett, életét gyermekkorából eredő lovagi eszményei megvalósításának szentelte. Barbarossa Frigyes császárral és II. Fülöp Ágost francia királlyal együtt részt vett a 3. keresztes hadjáratban (1189-92), amelyben a keresztény világ legünnepeltebb bajvívójává lett. Frigyes halála és a francia király hazatérte után is a Szentföldön maradt, és Akkon közelében keresztes államot szervezett. Három év után indult haza, ekkor azonban az Adrián hajótörést szenvedett. A szárazföldön útja átvezetett a Babenbergek osztrák hercegségén, s itt Richárd király csak álruhában mert mutatkozni, mivel a Szentföldön súlyos viszály alakult ki közte és Lipót osztrák herceg között. Bécs közelében azonban egy fogadóban felismerték, elfogták, és Lipót börtönbe záratta a hírneves hőst. (Ma is áll még az a torony, ahol raboskodott.) VI. Henrik császár hamarosan magának követelte a nevezetes foglyot, akiért – a szokásoknak megfelelően – Angliának váltságdíjat kellett fizetnie. II. Fülöp Ágost, aki tartott a Franciaországban is igen népszerű Richárdtól, először megpróbálta illő összeg fejében átvenni őt a császártól. Amikor VI. Henrik erre nem volt hajlandó, kísérletet tett Richárd franciaországi birtokainak megszerzésére, és megegyezett az angol király öccsével, János herceggel, hogy késleltetni fogja a váltságdíj begyűjtését. Amikor Richárd végül hazatérhetett Angliába, anyja, Aquitániai Eleonóra kérésére megbocsátott ármánykodó öccsének, a francia király megleckéztetéséről azonban nem mondott le. Büntetőakciója öt éven át tartott, végül 1199 áprilisában Chalus várának ostromakor megsebesült és meghalt.

Franciaország a 11-13. században Franciaország 11-13. századi történelme – bár királyai hasonló célra, az erős központi hatalom létrehozására törekedtek – jellemzőiben erősen eltér a már tárgyalt Angliáétól. A francia királyoknak a szó szoros értelmében „meg kellett szerezniük” országukat. Az ezredforduló Franciaországa három nagyobb, politikai-gazdasági-kulturális rendszerét tekintve különböző régióból állt. Északnyugaton a normannok fejlett hűbéri állama helyezkedett el,

melynek ura névlegesen a francia király hűbérese volt, míg délen a romanizált, lényegében független vidékek – Toulouse, Gascogne stb. – terültek el. Ezek közt húzódott a „rex francorum”, a francia király által uralt terület, mely lényegében az Île-de-France-ból, a „koronabirtokok”-ból állt. Bár a király szakrális hatalmát mindenütt elismerték, tényleges politikai befolyása alig volt, ami részben annak volt köszönhető, hogy a francia vazallusok csak hűbéruruknak tartoztak engedelmességgel. Persze csak úgy, hogy ne sértsék a királyi hatalmat, de ezt az uralkodók a távolból, hivatalszervezet híján aligha tudták érvényesíteni. A 11. századra a „magánhatalom”, a tartományok létrejötte és a tartományi grófok „királykodása” jellemző. A hűbérurak – kijátszva a király éberségét – fa-, majd kőváraikból (castrum) ellenőrizték, védték, esetleg rettegésben tartották a vidéket. A Capeting uralkodóknak ahhoz, hogy hatalmukat érvényesíteni tudják, először koronabirtokaikon kellett „rendet tenniük”. Legfontosabb szövetségesüknek a világiasodástól félő egyház bizonyult. VI. Lajos (1108-37) tanácsadójának, Suger saint-denisi apátnak segítségével megteremtette a hivatalok alapjait, s Clairvaux-i Bernát segítségével megszerezte a szerzetesrendek bizalmát. A franciák a keresztes hadjáratokban való aktív részvétellel elnyerték a pápa rokonszenvét, így az invesztitúra-problémákat nagyobb nehézségek nélkül sikerült rendezniük. VI. Lajos engedetlen hűbéreseit erőszakkal ostromolta ki váraikból, így kényszerítve őket hatalmának elismerésére. Célja ekkor még meglehetősen korlátozott volt; pusztán birtokait szerette volna növelni. Az egyesítés munkáját fia, VII. Lajos (1137-80) folytatta. Bár házassága rosszul sikerült, ezzel átmenetileg mégis megszerezte Aquitániát. Távollétében Suger apátra bízva a kormányzást, részt vett a második keresztes hadjáratban, ahol ugyan jelentős siker nem született, a király tekintélye mégis megnövekedett. VII. Lajos korában jelentősen kiszélesedett a várnagyok (bailli-k) jogköre, akik ellenőrizték a rájuk bízott területet, beszedték a királyt illető jövedelmeket, s hadba hívták a vidék nemességét. A királyság egyesítésének befejezése Lajos fiára, II. Fülöp Ágostra (1180-1223) várt, aki a feladatot sikeresen oldotta meg. Két évtizednyi erőgyűjtés után elhatározta, hogy leszámol a Franciaország felét kezükben tartó Anjoukkal. A Franciaország és Anglia közti feszültség még a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a ravaszul politizáló Fülöp megpróbálta késleltetni Oroszlánszívű Richárd hazatérését VI. Henrik császár fogságából. 1202-ben Fülöp hűbérúri ítélőszéke elé idézte I. János angol királyt, s mikor az nem jelent meg, megfosztotta a Loire-tól északra fekvő birtokaitól. Az angol király IV. Ottó császárral kötött szövetséget, a francia királyt pedig II. Frigyes szicíliai uralkodó és III. Ince pápa támogatta. 1214-ben Bouvines mellett Ottó lovagjai vereséget szenvedtek Fülöp Ágost hadaitól, s ez véglegessé tette a francia király hatalmát a nemrég bekebelezett területeken. Az Angliával való konfliktus idején kezdődtek a pápa által támogatott, albigensek elleni keresztes hadjáratok. Simon de Monfort gróf vezetésével két évtizednyi háború kezdődött a Francia Királyság és VI. Rajmund toulouse-i gróf között. A háborúk eredménye csak Fülöp utódának, VIII. Lajosnak (1223-26) uralma alatt érett be; Fülöp és fia megháromszorozta a királyság területét. IX. (Szent) Lajos (1226-70) már egy tekintélyes, a hanyatló Német-római Császárság helyére törekvő, Flandriától a Földközi-tengerig nyúló nagyhatalmat kapott örökül. A maradék déli területek bekebelezése után a fiatal uralkodó megkezdhette a központosított állam egész Franciaországra kiterjedő megszervezését. A kormányzás kezdetlegességét jól jellemzi a

következő szöveg: „... számtalanszor előfordult, hogy a vincennes-i erdőben király urunk a mise meghallgatása után egy tölgyfa alatt foglalt helyet, mibennünket is maga mellé ültetvén. S akinek valami elintézendő dolga volt, szabadon szót válthatott vele, anélkül, hogy az ajtónállókat vagy másokat meg kellett volna környékeznie.” Az itt-ott még zajló magánháborúknak erős zsoldoshadával vetett véget, a már írásba foglalt szokásjog ellen vétőket akár a legfőbb törvényszék, a parlament elé is megidézte. A király parancsait laikusokból szerveződő hivatalnoki kar hajtotta végre. A 13. század végére már szinte minden francia nemes a király hűbéresévé lett. A rend és nyugalom korát jelezte a gazdasági fellendülés, melyet az újonnan forgalomba hozott aranypénz is elősegített. Az ország súlypontja északra helyeződött; innen sugárzott ki a királyi hatalom és az egyház győzelmét hirdető gótika, itt, Reimsben koronázták a francia uralkodókat, és itt fejlődött „Európa fővárosá”-vá Párizs. A város kiemelkedését az segítette elő, hogy királyi, gazdasági és kulturális központ egyaránt volt. Szent Lajos uralkodásának legnagyobb sikerét 1259-ben érte el, ugyanis a III. Henrik angol királlyal vívott háború után véglegesen megszerezte az angolok legféltettebb birtokait, Normandiát és Anjout. II. (Hohenstauf) Frigyes halála után pedig francia kézbe került Itália és a pápaság sorsának irányítása is. A király amellett, hogy széles látókörű államszervezőnek bizonyult, igazi lovag s a hit védelmezője is volt. Uralkodása alatt két keresztes hadjáratot is vezetett, s a másodikban (1270) halt meg. Utódainak új kihívásokkal: az általános európai válsággal, a pápaság növekvő ellenszenvével, a flandriai városok ellenállásával, majd pedig igen súlyos dinasztikus problémákkal kellett szembenézniük.

A középkori Bizánc és Kelet-Európa Kelet-Európa a 11-13. században Kelet-Európában az államiság a kereszténység felvételével, s az ezen alapuló királyi vagy fejedelmi hatalom létrehozásával kezdődött. A régió államainak – Lengyelország, Csehország, Oroszország – további fejlődése jórészt azon múlott, sikerül-e a nyugati mintákat a helyi viszonyokra alkalmazni (adaptálni). A térség fejlődése ebből a szempontból a 12. század közepéig biztató volt, akkor átmenetileg megtorpant, majd a 13. század végétől új lendületet vett. Az Európa nyugati részét sújtó válság lehetővé tette, hogy a kontinens keleti országai dinasztikus és gazdasági kapcsolataik révén többé-kevésbé egységes hatalmi tömbként jelenjenek meg. A Nyugat színvonalát azonban így is csak megközelíteniük sikerült, s a 16. századtól a különbségek elmaradottsággá változtak. Lengyelország Lengyelország a Piast-dinasztiából származó Vitéz Boleszlav (992-1025) alatt KeletEurópa nagyhatalmává vált. Az ambíciózus fejedelem jó kapcsolatokat épített ki III. Ottó császárral, aki hozzájárult a gnieznói érsekség létrehozásához; ezáltal megvetették a lengyel egyház alapjait. Boleszlav azonban hamar szakított pártfogójával és önálló külpolitikába kezdett. 1003-ban megszállta Morvaországot, sőt egy évre Csehország is birtokába került. Kihasználva a Kijevi Rusz átmeneti válságát, 1024-ben elfoglalta Kijevet. Boleszlav utódai azonban képtelenek voltak a nagyra nőtt birodalmat megtartani, Lengyelország súlypontja KisLengyelországba – Krakkó és környéke – tolódott át. A lengyel királyok kénytelenek voltak elismerni a német-római császár hűbérúri fennhatóságát. Átmeneti változás csak II. Boleszlav alatt következett be, aki kihasználva a császár lekötöttségét az invesztitúra-harcokban, VII.

Gergely pápától 1076-ban királyi koronát nyert. A 11. század végére a volt törzsi szállásterületekből hét tartományt hoztak létre, mely már előrevetítette a későbbi széttagolódást. III. Boleszlav (1106-38) – hogy a Piastok uralmát biztosítsa, s a trónharcoknak elejét vegye – a szeniorátus elve alapján a Piast-nemzetség közt felosztotta országát. Övé lett Kis-Lengyelország s a főfejedelmi cím, a hercegek pedig Sziléziát, Mazóviát és NagyLengyelországot (Poznan és Gnieznó térsége) kapták. Bár az ország politikailag széttagolt volt, ez nem hátráltatta a gazdasági fejlődést. Lengyelországba német telepesek tömege érkezett, akik a jelentős számú városalapítás mellett jótékony hatást gyakoroltak a mezőgazdasági kultúrára is. A 13. században csak Sziléziában több mint 200 – igaz, nem túl népes – várost alapítottak, megteremtve ezzel a lengyel (német ajkú) polgárságot. A részfejedelemségek urai jogi és gazdasági kedvezményekkel segítették a telepeseket. Kis-Lengyelország fejedelmei, kihasználva a gazdaság fejlődését, megpróbálták hatalmukat központosítani; fontos ügyeikben már palotagróf (vajda) segítette őket, birtokaikat várnagyok ellenőrizték és igazgatták. Az egész ország egységét azonban még sokáig nem sikerült megteremteniük. A hercegség fejedelmei többször politikai kapcsolatba kerültek a magyar Árpádokkal. 1226-ban a Magyarországról elűzött német lovagok Mazóviai Konrád herceg hívására Pomerániában és a poroszok földjén telepedtek le. Szerepük az lett volna, hogy Lengyelország északi határait megvédjék a pogányok támadásaitól. Ezt sikeresen végre is hajtották, ám utána új államot hoztak létre, mely a lengyelek ellensége lett, s évszázadokra elzárta őket a tengertől. 1241-ben mongol hordák törtek az országra, s Sziléziát feldúlva Legnicánál döntő vereséget mértek Henrik herceg lovagseregére. Ezután jött létre az Arany Horda állama, mely folyamatosan veszélyeztette az ország keleti határait. Az egyesítési kudarcok után 1300-ban a cseh Premysl dinasztia szerezte meg a trónt, ám az 1306-ban III. Vencellel kihalt. Ezt kihasználva Lokietek Ulászló húsz évig tartó szívós küzdelemben egyesítette a hercegségeket, majd 1320-ban Krakkóban királlyá koronáztatta magát, s ezzel megalapozta a középkori lengyel nagyhatalmat. Csehország A cseh állam a 9. században a Premysl-nemzetség vezetésével jött létre, s már a 10. században a Német-római Császárság függőségébe került, s a cseh egyház is – érsekség híján – a némethez kötődött. Az országba nagy számban érkeztek német telepesek, akik a városi lakosság (pl. Prága) döntő részét tették ki. A német hűbérben lévő cseh fejedelmek sikeres terjeszkedő hadjáratokat folytattak, s a 11. század közepén megszerezték Morvaországot. 1086-ban IV. Henrik császár Vratiszlav fejedelmet királlyá tette, s ezzel létrehozta a cseh monarchiát. Vratiszlav utódainak hosszú harcokban sikerült elérniük, hogy az öröklés alapelve a primogenitúra legyen, ezzel stabilizálták a királyi hatalmat. A 13. század közepén Csehország II. Ottokár alatt nemzetközi tekintélyének csúcspontjára érkezett. II. Ottokár sikeresen harcolt a Magyar Királyság ellen, s elfoglalta Stájerországot, a Babenbergek kihalása után pedig bekebelezte Ausztriát. Kihasználva a Hohenstaufok bukásával kezdődő Nagy Interregnum kínálta alkalmat, megpróbálta magát német királlyá választatni. Az 1273. évi választáson azonban alulmaradt a pápa jelöltjével, Habsburg Rudolffal szemben. A kettőjük közt kirobbant összecsapásoknak a morvamezei ütközet (1278) vetett véget, ahol a cseh király vereséget szenvedett, s a IV. László magyar király által támogatott Rudolf megszerezte Ausztriát. Az ütközetben Ottokár is elesett. Utóda, II. Vencel apjához hasonlóan, ambiciózus uralkodó volt; magának a lengyel, fiának, III. Vencelnek pedig a III. András halálával megürült magyar trónt szánta. 1306-ban azonban III. Vencellel kihalt a Premysldinasztia, s a cseh királyságot a nőági rokon, Luxemburgi János szerezte meg 1310-ben.

Az orosz fejedelemségek „Oroszországot” a 11. században a varég és szláv hagyományokat folytató Kijevi Rusz képviselte. Bölcs Jaroszlav (1019-54) kiterjesztette a Rusz határait, legyőzte az állandó veszélyt jelentő besenyőket, majd felújítván a hagyományos Bizánc-ellenes politikát, 1043-ban hajóhadat vezetett Konstantinápoly ellen, ott azonban – ez is hagyomány – kudarcot vallott. Dinasztikus politikája sikeresebb volt ennél; kapcsolatba lépett a Capetingekkel, a norvégokkal és az Árpádházi királyokkal. Fejedelemsége számára törvénykönyvet – Russkaja Pravda – alkotott, biztosította a volgai és a dnyeperi kereskedelmet. Uralma alatt Kijev lett az ortodoxia és Oroszország kulturális központja. Az utódlás kérdésében Jaroszlav örökösei a szeniorátus elvét követték, s a Rurikida nemzetség között osztották fel a Ruszt. Egy idő után fejedelemségek jöttek létre, melyek közül a legfontosabbak Halics, Volhínia (Lodomér), Kijev, Szmolenszk, Novgorod és Vlagyimir-Szuzdal voltak. A 12. századra lényegében megtörtént a varégok és szlávok összeolvadása, s megkezdődött a szabad földközösségek tagjainak jobbágysorba kényszerítése. A mezőgazdaság fejlődésével új távlatok nyíltak meg a kereskedelem előtt, s a gazdag kereskedők és nemesek (bojárok) jelentős hasznot húztak a Hanzával létrejött gazdasági kapcsolatból. A széttagolt Rusz azonban külpolitikailag nem képviselt jelentős erőt. Szomszédait képtelen volt fenyegetni, viszont el kellett tűrnie azok folyamatos beavatkozásait. Már 1068-ban betörtek a kunok, s az oroszok veresége után tartósan megszállták a Donyec vidékét. Halicsot és Volhíniát folyamatosan, bár többnyire sikertelenül támadták a magyar királyok. A 13. században az addig sem éppen kedvező külpolitikai feltételek jelentősen romlottak; Novgorod közelében létrejött a lovagrendi állam, emellett a svédek is állandó veszélyforrást jelentettek. Novgorod fejedelmének, Alexandrnak azonban 1240-ben sikerült a svédek legyőzése. Az ifjú uralkodó ekkor kapta a „Nyevszkij” melléknevet. 1242-ben a sikert még egyszer megismételte; a Csúd-tó jegén tönkreverte a német lovagok hadát. Győzelmei után Novgorod jelentősen megerősítette a fejedelemségek közti vezető szerepét. A Rusz többi utódállama kevésbé volt sikeres; a nyugatra törő mongol hadak a Kalka-folyó mellett 1223-ban megsemmisítették a kunok és oroszok egyesült seregeit, majd a fejedelemségek ellen fordultak. A diadalmasan előrenyomuló mongolok 1240 decemberében elfoglalták Kijevet, ezután pedig Novgorod kivételével szétzúzták az orosz államokat. Az orosz történelem tragédiájára azonban nem vonultak ki, hanem az Arany Hordát létrehozva berendezkedtek a Volga vidékén, s két évszázadon át rettegésben tartották a fejedelemségeket. Az uralkodókat a mongol kán iktatta be, s azok esküvel tartoztak neki. Az orosz területeket felmérték, adójegyzékeket készítettek, s szinte minden felesleget a mongolok számára hajtottak be. Az orosz államokban a mongol hódoltság hatására megerősödtek a bürokratikus keleti államok jegyei, s ez jelentősen visszavetette lehetséges fejlődésüket. Mivel a mongolok vallásilag közömbösek voltak, engedélyezték az ortodox egyház működését, sőt biztosították adómentességét. A politikai hatalom hanyatlása idején az egyház képviselte az orosz civilizáció eszméjét, épp ezért igyekezett teljesen bezárkózni. A két évszázados megszállás megtörte a fejlődés lendületét, s a függetlenség visszaszerzése után Oroszország története az európaitól eltérő irányt vett.

Bizánc és a Balkán a 11-13. században A Bizánci Birodalom az ezredfordulón Európa nagyhatalmának számított. II. Baszileiosz császár győzelmei biztosították a határokat, a Bolgár Birodalom megsemmisült, s az arab

kalifátusok sem háborgatták a megmaradt bizánci területeket. A császári hatalom a Makedóndinasztia (867-1056) alatt a csúcsra érkezett. Az ezredfordulón azonban már láthatóvá váltak a hanyatlás kétségtelen jelei: az államapparátus túlbürokratizáltsága, a bizánci hűbériség – kharisztikaria – következtében összeomló thema-rendszer, a szűkös pénzügyi helyzet és a hadsereg ebből következően elégtelen létszáma. A stabilitást csak erőteljes adóztatással, s a császári birtokok elosztogatásával lehetett fenntartani. A végső erőfeszítéssel folyó hódítások még tartottak a 11. század közepén, mikor a katasztrófa bekövetkezett. A feltörekvő szeldzsuk állam seregei az örményországi Manzikertnél 1071-ben megsemmisítő vereséget mértek a császári hadra. Ennek következtében a hihetetlen áldozatok árán visszaszerzett és védelmezett Anatólia jelentős része véglegesen elveszett. A Balkánon Robert Guiscard hódító normannjai jelentek meg, s a katasztrofális külpolitikai helyzetet csak tetézte a besenyők 1090-ben bekövetkező s Konstantinápolyig jutó támadása. A válságos helyzet megoldását a Komnénoszdinasztia (1081-1185) vette kézbe. A velenceiek segítségével – bár ennek ára az volt, hogy a birodalomban korlátlan kereskedelmi lehetőséget kellett nekik adni – sikerült a normannokat visszaverniük, az első keresztes hadjárat pedig átmenetileg enyhített a keleti gondokon. Persze a keresztes hadjáratoknak is ára volt; a bizánciaknak el kellett nézniük a latin államok létrejöttét és leplezetlenül agresszív, Bizánc-ellenes politikáját. A dinasztiaalapító I. Alexiosz eredményesen harcolt a besenyők, majd a helyükbe lépő kunok ellen is. A Komnénoszok Bizánca átmenetileg ismét – bár „szövetségeseitől” függő – nagyhatalom lett. Alexiosz unokája, I. Mánuel (1143-80) az ország befolyását sikeresen terjesztette ki Magyarország és a Balkán irányába, s ügyes diplomáciával tartotta féken a kereszteseket. Szaladin sikerein felbuzdulva megkísérelt egy szeldzsukellenes támadást is, de 1176-ban súlyos vereséget szenvedett. Mánuel igazi lovag volt, akinek udvara az európai szellemiség, a diplomácia és a kultúra központjává vált. A sikereket azonban a hűbérbirtokok létrehozásával, inflációval és zsoldosok fogadásával lehetett csak elérni, ez azonban nem állt arányban a bizánci gazdaság teljesítőképességével. Mikor a császár megpróbálta Itália egy részét visszaszerezni, a társadalom tűrőképességének határára érkezett. Mánuel halála után lázadások törtek ki, melyeknek eredményeképpen Szerbia és Bulgária elszakadt, s normannok támadtak a legyengült birodalomra. A frissen trónra került Angelosz-dinasztiának (1185-1204) nem sikerült hatalmát stabilizálnia, sőt a trónkövetelők közti harcok kihívták a keresztesek beavatkozását. 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat katonái elfoglalták s kirabolták Bizáncot. A kis, maradék görög államok képtelenek voltak a Latin Császárság ellen fellépni mindaddig, míg a század közepén meg nem kezdődött a keresztesmozgalom általános hanyatlása. 1261-ben Nikaia ura, Palaiologosz Mihály genovai segítséggel ugyan visszaszerezte trónját, ám Bizánc hanyatlását, mely az oszmán-törökök balkáni megjelenésével lett teljes, már képtelen volt megállítani. Szerbia és a bolgár állam A szerb állam „magterülete” Crna Gora (Montenegró) és Koszovo volt. Az itt élő szláv népesség a 11-12. század fordulóján szerezte meg tényleges függetlenségét, s Uros zsupán („ispán”) dinasztikus kapcsolatra lépett Vak Béla magyar királlyal. A bizánciaktól való névleges függést Mánuel császár halála után Nemanja István (1151-96) szüntette meg. A római katolikus befolyás alatt lévő Montenegrót és a görögkeleti Rácországot egyesítve pápai áldással létrehozta a Szerb Királyságot. A Nyugattal rokonszenvező uralkodó öccse, Szent Száva megalapította a szerb ortodox egyházat, mely rövid idő alatt egyeduralkodóvá vált. A feltörekvőben lévő szerb hatalom Bizánc gyengeségét kihasználva dél felé tört előre; a trónörökös, Dusán István (133155) 1330-ban Velbudzsnál megsemmisítette a bolgár hadsereget, majd legyőzte a bizánciakat. Uralmát azzal tetőzte be, hogy 1346-ban a „szerbek és görögök cárjává” koronáztatta magát.

A Bolgár Birodalom 1018-ig a Balkán meghatározó államának számított, de Bolgárölő Baszileiosz győzelme után 1185-ig bizánci függésbe került. A bolgárok számára is a Mánuel halálát követő zűrzavarban jött el az alkalom, hogy függetlenségüket visszaszerezzék. Miután sikerült a Latin Császárság támadását visszaverniük, létrejöhetett a II. Bolgár Birodalom. A kunokkal szövetséges II. Aszen Iván (1218-41) felújította a régi bolgár politikát, s megpróbálta megszerezni „Cargrad”-ot (Bizánc). Bár terve nem valósult meg, a birodalom határai így is a Fekete- és az Égei-tengeren át az Adriáig terjedtek. A fiatal államot azonban 1242-ben készületlenül érte a mongol támadás. A tatár pusztítást a hódítók adószedése, mongol hűbér- és trónviszályok kísérték. A bolgár cárok a mongoloktól csak a 14. század elején szabadultak meg, ám ekkor szembe kellett nézniük a szerb nagyhatalommal.

Középkori társadalom, kultúra és az Európán kívüli világ A lovag A középkor világi társadalmának legfontosabb szereplője, a huszadik századig a férfi viselkedésének megalapozója a lovag. Mint társadalmi réteg a 11. századi Nyugat-Európában jelent meg, legkorábban Dél-Franciaország Aquitánia és Provence nevű, meglehetősen romanizált kultúrájú tartományaiban. A lovagság létrejötte a 11. században tetőző, a kései Karolingok alatt meginduló politikai folyamat következménye volt. A 11. századra a központi hatalom Nyugat-Európában lényegében összeomlott; a király, bár tekintélye fennmaradt, már képtelen volt országot összetartó szerepét eljátszani. A Nagy Károly-i hódításoknak vége szakadt, a frank utódállamok a támadó vikingekkel, magyarokkal, arabokkal szembeni védelemre rendezkedtek be. A helyi erők és a király közti kapcsolat megszakadt, a királyság egymástól lényegében független közigazgatási egységekre esett szét. Az arisztokrácia szerepe megnőtt, hisz nekik kellett a támadók elleni védelmet megszervezni, ők gyűjtötték össze földváraikba és az egyéb védhető helyekre a környék népét, ők adtak biztonságot a földjeiken dolgozó parasztnak. Cserében persze ezt az állandóan fegyverben álló réteget – a várurat és a vele egy lakótoronyban élő fegyveres kíséretét, „famíliáját” – a föld népének kellett eltartania. A birtok ekkor még jórészt allódium, tehát szolgálónépekkel műveltetett terület volt. Mivel a központi hatalom nem ért el a 11. században egymástól szinte teljesen elszigetelt lakott területekre, a várúr látta el a legfőbb bíró szerepét is, az ő feladata lett a szokásjog alapján történő ítélkezés. A lovagság soraiban egyaránt megtalálható volt a Karoling-arisztokrácia maradéka, a vidéki nemes és a vidéket járó, fegyveres szolgálatra bármikor kész kalandor. Többségüket erős személyi kapcsolatok – rokonság és hűségeskü – tartották össze, s általános jellemzőjük volt a harcos életforma, a szegényes, puritán életmód és a műveletlenség. A harcon kívül lényegében egyféle munkát végeztek, ami egyszersmind a szórakozás is volt: a vadászatot. A hűbérúr hűbéreseivel egy – ekkor még többnyire fából épült – lakótoronyban élt, s kötelessége volt vazallusai bőkezű eltartása, de illett adományokat nyújtani a környékbeli egyházaknak is. Emellett lényegében minden bevételt felemésztett a költséges fegyverzet és a lovagot elbíró ló beszerzése. Mint már említettük, kezdetben a vazallusok az úr családjához tartoztak, s csak a 12. századtól lett általánossá az a 9-10. században megjelent újdonság, hogy a senior szolgálatukért földet, feudumot adott nekik. Az öröklődő földdel persze a szolgálat is öröklődővé vált. A vazallust urához a frank hagyományokban gyökerező szokás, a szolgálatot jelentő hűbéreskü kapcsolta. A vazallus katonai szolgálattal tartozott, segített ura gazdaságának irányításában,

tanúskodott mellette, s mindig kötelessége volt uránál megjelenni, ha az hívta. „Igazság szerint azonban e szolgálat önkéntes, s annál odaadóbb, minél mélyebb barátság fűzi a két embert egymáshoz. Ez a kapcsolat rendszerint már a gyermekkorban kezdődik, midőn a vazallus fia ifjonti éveit a hűbérúr házában tölti, ahol megtanulja a fegyverforgatást, s együtt vadászik a hűbérúr fiával, akinek később »embere« lesz.” – írja G. Duby francia történész. Persze a kép nem mindig ennyire ideális; abban az esetben ugyanis, amikor két egyenrangú fél (pl. két uralkodó) közt jött létre a kapcsolat, ez csupán bizonytalan – sokszor csak a pillanatnyi erőviszonyokat tükröző – alkalmi szövetség volt. Lovagi nevelés és életforma Lovagnak lenni nemcsak egy társadalmi réteg tagjaként való létezést jelentett, hanem azt is, hogy a lovag részese egy sajátságos eszmerendszernek, kultúrának és nevelésnek. Lovag csak nemesember fia lehetett, de csak akkor, ha rendelkezett 7 készséggel: a lovaglás, az úszás, a nyilazás, a vívás, a vadászat, az ostábla vagy sakkjáték és a verselés tudományával. Ennek érdekében ifjúságát a közeli hűbérúrnál való szolgálattal töltötte. A hetediktől a tizennegyedik életévéig apródként szolgálva sajátította el a 7 készség alapelemeit. Tizennégy éves korától – mint ura fegyverhordozója – részt vehetett a solymászatban és a lovagi tornákon. Ekkor kellett megismernie a lovag legfontosabb feladatait; a hit és az egyház védelmezését, a fejedelem és a hűbérúr tiszteletét, a gyengék oltalmazását, az adott szó szentségét és végül, de nem utolsósorban a nők tiszteletét. Ha az ifjú elérte a 21. életévét és arra alkalmasnak bizonyult – mert rendelkezett a fő erényekkel: mértéktartás, állhatatosság, hűség, erkölcsösség, bőkezűség, becsületesség és bátorság –, következhetett a lovaggá avatás. Az avatás előtti napon az ifjú rituális fürdőt vett, az éjszakát virrasztással töltötte, hajnalban misén vett részt, gyónt, áldozott, ezután felöltötte lovagi felszerelését. Így járult ura elé, aki lovaggá ütötte az esküt tett ifjút. Ezután következhetett az aktust betetőző lovagi torna, ahol a fiatal lovag számot adhatott fegyverforgatási ismereteiről. A lovagi torna emellett jelentős társadalmi esemény és jövedelmező üzlet is volt, hiszen egy-egy elvesztett vagy elnyert fegyverzet vagyonokra rúgott. A harc A lovagi életforma alapja a harc volt, ennek azonban már a 11. század végére kialakultak a szabályai. Ez elsősorban az egyháznak köszönhető, hisz a Treuga Dei létrehozásával korlátozta a harc időtartamát, s valamelyest nemesített annak erkölcsén. „Nem török rá egyetlen templomra sem, mert oltalom alatt áll; s nem fosztom ki a hozzá tartozó éléskamrákat. Nem fogok megtámadni papi személyt vagy szerzetest, ha nincs nála világi fegyver... Nem fogok elragadni sem pórt, sem pórnőt, szolgát vagy kereskedőt. Nem fogom elvenni tőlük pénzüket, nem fogom váltságdíj fizetésére kötelezni őket. Nem taszítom őket nincstelenségbe, elrabolván javaikat a háborúra hivatkozva, amelyet hűbéruruk visel” – esküdtek a francia lovagok a 11. század elején, egy, az akkori közállapotokat is jól jellemző esküformulával. A becsületes lovagi küzdelemnek a közelharc számított, így erre épített a lovagi hadviselés is. A harcos tornán és ütközetben egyaránt dárdával igyekezett a páncélingbe és nehéz sisakba öltözött pajzsos-dárdás ellenfelét a nyeregből kivetni. Ahogy a 12. században nőtt a felszerelés súlya, úgy kellett egyre erősebb lovakat nevelni. A század közepére az ilyen nehézlovasság rohamával szemben a könnyű fegyverzetű ellenfél tehetetlennek bizonyult, ezért a hadseregek fő „fegyverneme” a vértezett lovasság lett. Természetesen őket nagyszámú kiegészítő egység kísérte, egy-egy keresztes hadjáratban például 1000-1200 lovag és mintegy 10-

12 ezer főnyi segéderő – íjászok, gyalogság stb. – vett részt. Az Európában dúló háborúkban ennél jóval kisebb, 4-5 ezer katonából álló hadak vettek részt, s a kor viszonyaihoz képest már ezek is győzhetetlen ármádiának számítottak. A hadvezérek taktikai képzettsége meglehetősen gyenge volt, de a korabeli ütközetekben ez nem is igazán számított. A lovagokból álló sereg ugyanis csak a csata elején tudott alakzatot felvenni, s az ellenfelet épp ezért egyetlen átütő erejű rohammal igyekezett megsemmisíteni. Ha ez nem sikerült, a két sereg szétszóródott, s az ütközet párviadalokká alakult át. Csata közben megesett, hogy győztes és legyőzött lovag között alkudozás kezdődött a váltságdíjról! Ez ugyanúgy része volt a lovagi erkölcsnek, mint a „tiszta” harc. A 12. századtól a hadviselésben – a lovagok megkülönböztetése miatt – egyre nagyobb szerep jutott a címereknek és lobogóknak. A párviadal nemcsak az ütközetekben döntött, hanem a vitás kérdések rendezésének békebeli módja is volt, ugyanis istenítélet eszközének tekintették. A keresztes hadjáratok alkalmával azonban hamar kiderültek az effajta hadviselés hátulütői. A lovagsereg csak támadni tudott, s a védekező harcokban sokszor hasznavehetetlennek bizonyult. A nagy, számára ismeretlen területen nehezen manőverezett, s képtelen volt a könnyű fegyverzetű, nagylétszámú, gyorsan mozgó ellenféllel megbirkózni. Keleten meg kellett tanulniuk a várostromok Európában már elfeledett tudományát is, hozzá kellett szokniuk a meleghez, a fogságban való kegyetlen bánásmódhoz és az ismeretlen betegségekhez. A nehéz felszerelésben amúgy is sokszor nyomorúságos szenvedés várt rájuk. Gyakorta így végzett a meleg és a járvány a Németországból Itáliába vonuló fényes császári hadakkal is. A lovagi kultúra A 12. században Aquitánia és Provence vidékén bontakozott ki a lovagi kultúra, mely innen egész Európában elterjedt a 13. század első felére. A termelés fejlődésével a lovag jövedelmei emelkedtek, s lehetővé tették életmódjának megváltoztatását. 1095 után az európai lovagság jelentős része eljutott a Szentföldre, ahol egy jóval kifinomultabb civilizációval ismerkedett meg. A pápai áldással útnak indult lovagok – Hódító Vilmos lovagjai és a keresztes hadjáratok harcosai – már nem zsákmányért harcoló martalócok, hanem Krisztus katonái (miles Christi), akik szent feladatot végeznek. Az egyház nemcsak áldását adta a lovagok tevékenységére, de jelentősen korlátozta is őket. A lovagi erkölcsök változásának másik tényezője a fejedelmi-hűbérúri udvarok létrejötte volt, ahol kialakulhatott az „udvari kultúra”. Új viselkedésformák jöttek létre, s megjelent az „udvari szerelem”, melyet ugyan az egyház nem helyeselt, mégis rendkívül termékenyítőleg hatott a lovagi eszmére. Az udvarban élő lovagok kötelezettségei közé tartozott hölgyük költeményekben és dalokban való magasztalása, amikor a hölgyek szépségének dicsérete egyszerre volt a természet s vele együtt a Teremtő dicsérete is. A Dél-Franciaországban kibontakozó udvari költészet – trubadúr-líra – a világi irodalom fellendülését is jelzi, s a líra mellett a 12. századra megjelent a lovagi epika, mely Nagy Sándor (Sándor-regény), Nagy Károly (Roland-ének) és a kelta mítoszok alakjait (Perceval) dolgozta fel. Ekkor születtek meg az első irodalmi művek az udvari viselkedésről (Andreas Capellanus: A tisztességes szerelem művészetéről) és az udvari szerelem mikéntjéről (Guillaume de Lorris: A Rózsa regénye). A lovagi kultúra nagy hatást gyakorolt az irodalmi nyelv fejlődésére s a „nemzeti” (provanszál) nyelv megteremtésére. A 13. századra a lovagi kultúrának a misztikusat kedvelő vonásai erősödtek meg, s a lovagi epika központjába is a misztikus vallásosság került (Arthurmondakör s a Szent Grál). Ebben lényeges szerepe volt az egyház növekvő kulturális befolyásának, a délfrancia lovagi kultúra 13. század eleji elpusztításának és az északról jött

gótika győzelmének. E korszak nagy alakja Szent Lajos, aki a hagyományos erények mellett a „józan ész”, a politikai bölcsesség erényét is a lovagi értékek közé emelte. Bár a lovagi kultúra a 14. században Nyugat-Európában hanyatlásnak indult, a lovagi eszmék és erkölcsi szabályok a 16. századig befolyásolták a nyugati civilizációt.

Parasztság a középkori Európában A 11. század elejének Európája a hanyatlás számtalan jegyét mutatta. A városi civilizáció átmenetileg megszűnt, a Karoling államszervezet felbomlott, a távolságok leküzdése egyre nehezebbé vált; a vidék bezárkózott. Az atomjaira hulló társadalomban az egyetlen összetartó erőt az egyház képviselte, azonban az is gyakorta áldozatául esett a „királykodó” nagyurak önkényének. A rossz szerszámokkal végzett termelés alig tudta fedezni a szükségleteket, a gyakori éhezésektől legyengült lakosság képtelen volt ellenállni a gyakori járványoknak. A földművelés még mindig a talajpihentetés rendszerén alapult, s az elvetett mag alig háromszorosát hozta. A vidék túlnyomó részét átjárhatatlan erdő borította, melyből csak elvétve vált ki egy-egy megművelt „sziget”. A civilizáció központja a gazdasági, társadalmi és közigazgatási szervezetként egyaránt funkcionáló földesúri birtok lett. A királyi hatalom távolsága miatt a birtokos fokozatosan magához vonhatta az uralkodók jogait, s megszerezte az immunitást. Ezután hatalmának tudatában kiterjeszthette fennhatóságát a birtokán élőkre, ami által a mezőgazdasággal foglalkozók többsége azonos helyzetbe került, s lassan jogilag egységes, a társadalom döntő többségét adó jobbágysággá vált. A birtokon élők gyakorta maguk húzódtak a földesúri védelem alá, hogy az anarchikus állapotok nyomorúságától megmeneküljenek. A 11. századra Európa nyugati vidékein kialakultak a jellegzetes faluközösségek, a „villa”-k. A villákon élők részben az úr saját kezelésében lévő földet művelték robotban, részben pedig „örök használatra” kapott telkeiken dolgoztak. A villák peremén – bár egyre fogyatkozó számban – a szabad parasztok birtokai helyezkedtek el, ugyanakkor általános jelenség volt a földek szolgacsaládokkal történő megműveltetése is. A falvak élén választott bíró állt, az urat pedig az intéző képviselte. A 12. századra megerősödött a hűbériség, s ez megváltoztatta a birtokon élők helyzetét. A senior ugyanis a hűbérbe adott földdel együtt sokszor a rajta élőket is eladományozta. Néha pedig arra kötelezte őket, hogy szolgáltatásaik egy részét továbbra is neki teljesítsék, s így aztán megesett, hogy egy jobbágynak két ura is volt. Az úr bíráskodhatott jobbágyai felett, s némi alkudozás után megegyezhetett velük a szolgáltatások mértékében. Parasztmozgalmak általában csak akkor jelentek meg, ha az úr a megállapodásokat nem tartotta be. Földesúr és jobbágy kapcsolata ekkor még a kölcsönös egymásrautaltság jegyeit mutatta, féktelen kizsákmányolásról nehezen beszélhetnénk. Egy idő után szolgáltatások és jogok bonyolult rendszere alakult ki, melyben földesúrnak és jobbágynak egyaránt nehéz volt tájékozódnia; a század végére azonban általánossá vált a jobbágyi szabadság alapeleme: a tartozások lerovása utáni szabad költözés. A mezőgazdasági „forradalom” Az ezredforduló faluközösségében könnyű életről, netalán fényűzésről aligha beszélhetünk. A földesúr „kiváltsága” is csupán annyi volt, hogy nem éhezett. A zárt, vidéki társadalom jellegzetessége az önellátásra való berendezkedés volt. A kereskedelem pangott, már csak azért is, mert a drága luxusáruért nem tudtak volna mivel fizetni. A művelt Keletről nézve

Európa meglehetősen barbár vidéknek tetszett, de 1070 körül már megjelentek a fejlődés csírái. Ez a fejlődés pedig egyértelműen a mezőgazdasági technika megváltozásában rejlett. A 10. század végére általánossá vált az aszimmetrikus nehézeke használata, mely mélyen feltörte és meg is forgatta a földet. A jobb szerszámokhoz vasra volt szükség, ami fellendítette a kezdetleges kohászatot, s kedvezően hatott a kovácsmesterség fejlődésére. A század elején még az ötvössel egyenértékűnek tekintették a kovácsot, s a jó mester oly ritka volt, hogy távoli vidékekről kellett egyet-egyet a birtokokra hívni. A 11. századi változások legbiztosabb jele a fokozódó vashasználat és a kovácsok növekvő száma. A jobb minőségű szerszámokkal megművelt föld többet termett, s nagyobb lakosságot tudott eltartani. Újabb és újabb földek feltörésére nyílt lehetőség, ami lehetővé tette a civilizáció terjeszkedését. A hatékonyság növekedését jelzi a föld mértékegységének növekedése, ez a hold lett: egy ember egy napi munkájával felszántható terület. Az intenzív művelés új technikákat kívánt; kialakult a kétnyomásos (őszi-ugar), majd ezután a háromnyomásos (őszi-tavaszi-ugar) gazdálkodás. Ez utóbbi a 12. századtól kezdve már általános volt nyugaton. A föld egyik harmadába őszi – búza, rozs –, a másikba tavaszi vetésű gabonát – zab, árpa, köles – vetettek, a többit pedig pihentették (esetleg legeltettek rajta). Természetesen e rendszer csak úgy működött, ha a közösség minden tagja alkalmazkodott hozzá (nyomáskényszer). A nehézeke megjelenése új kérdést vetett fel: az energiáét. Az eke vonásához már nem volt elég a kistermetű szarvasmarha, erős ökörre, esetleg lóra volt szükség. Az igények fellendítették a nagyállattartást, s a javuló technológia – szügyhám, fordulóeke, patkó – hatékonyabbá tette az állati energia felhasználását, melyből a nyugat-európai parasztnak ötször annyi állt rendelkezésére, mint kínai kortársának. Bár vágóállatot ritkán tenyésztettek, a kimustrált igásállatok és a sertések így is képesek voltak fedezni a lakosság fehérjeigényét. Feltétlenül meg kell említenünk, hogy a jó ló luxusnak számított. Egy 1153-ból származó adat szerint Soissons püspöke öt szolgát is adott egyért. 1070 és 1180 között a mezőgazdaság virágzásnak indult, a lakosság növekedésével párhuzamosan eltűntek a robotban művelt földek, a többlettermékből lehetővé vált a földesúr magasabb színvonalon történő eltartása. A birtokosok paraszti kézbe adták földjeiket, hogy aztán egyre több helyütt pénzbeli járandósághoz jussanak. Ez a parasztságnak is érdekében állt, mert a tartozás pénzbeli megváltása után lehetőségük nyílt gazdaságuk fejlesztésére és szűzföldek feltörésére. A telepesmozgalom kibontakozása szintén a „modern” gazdálkodásnak s az ezt követő népszaporulatnak volt köszönhető. Az intenzív földművelés – a „belső” – és a terjeszkedés, a „külső” expanzió egyidejű jelenség volt a 11-12. századi Nyugat-Európában. A meginduló vándorlással Európa zártsága oldódni kezdett; egyre több és több terület kapcsolódott a nyugati civilizáció vérkeringésébe. Paraszti életmód a 11-13. században A mezőgazdaságban bekövetkezett fejlődés ellenére is elmondható, hogy a paraszti életmód lassan változott. A természettől való függést részben ugyan sikerült csökkenteni, de a technikai és szellemi kultúra színvonala alig emelkedett. Az átlagéletkor 30 év körül volt, amihez a betegségek mellett jelentős mértékben hozzájárult a magas gyermekhalandóság is. Bár rendkívül csekély a korabeli adatok száma, némi betekintést mégis nyújtanak a paraszti mindennapokba. A paraszt gerendákból ácsolt, szalmával fedett kunyhóban lakott, melyek többségében szabad tűzhely volt. Az épület egyetlen nyílása az ajtó volt, berendezése néhány ládából, „ágyból” (többnyire egy kupac szalma), padból és edényből állott. Ezt a legszükségesebb

szerszámok egészítették ki – balta, kés, olló –, valamint egy kéziőrlő, bár ez utóbbit a malomtartó joggal bíró földesurak tiltották. A 13. századból fennmaradt szöveg tanúsága szerint még egynémely módosabb paraszt házában is „a tűz körül ülve asztal nélkül esznek, és mind ugyanabból a pohárból isznak”. A paraszt általában egy váltás ruhával rendelkezett, melyet köpönyeg egészített ki, a fehérnemű sokáig ismeretlen volt. Az étrend többnyire gabonakásából és fekete kenyérből állott, a húst az erdőben félvadon tartott sertések szolgáltatták. (Meg kell jegyeznünk, hogy a földesúr táplálkozása sem volt változatosabb – szinte állandóan hús – , a különbség inkább a mennyiségben keresendő.) Jó minőségű füvet adó legelők hiányában – az ilyeneket inkább felszántották – egyébként is nagy gondot jelentett az állattenyésztés. Mivel az erdők egy része paraszti kezelésben volt, az igásállat-állományt az erdei tisztásokon tartották és sokszor falevéllel etették, a sertéseket makkoltatták. Az istállózás rendkívül lassan terjedt el – főleg a takarmány hiánya miatt –, s a baromfitartás lehetőségei is gyakran kihasználatlanul maradtak. Csak a 13. század végére lettek láthatóak a változás jelei: az erdőirtás következtében megszaporodtak a legelők, s a takarmány lehetővé tette a háziállatok ellenállóbb fajtáinak kitenyésztését. A zöldség- és gyümölcstermesztés a korszakban elsősorban a kolostori birtokokon folyt, s onnan jutott el a paraszti gazdaságokba. A parasztság életét jórészt a munka töltötte ki, az egyház által támogatott vagy ellenzett ünnepeken azonban alkalom nyílott a szórakozásra; falusi versenyekre, játékokra, s a földesúr borának, esetleg az otthon készülő almabornak fogyasztására. A 13. században bontakozott ki az a népi kultúra (folklór), melynek hagyományai a 15-16. századi parasztság életében immár dokumentáltan fellelhetőek (farsang, karácsonyi rítusok, ballada, bolondünnep stb.). A paraszttömegekre mindig is nagy hatással voltak a vándorprédikátorok, a világvégét hirdető tanítók, a misztikus elképzelések, valamint az egyház tanításai. A társadalom alsó rétegéből sokszor indultak az egyház által eretneknek bélyegzett, s üldözött mozgalmak, melyek csúcspontját a 14-15. századi nagy parasztfelkelések jelentették.

A zsidóság a középkorban A zsidóság életét ebben az időben alapvetően meghatározó tényezők többsége az ókorból eredt. Ezek közül elsőként említhetjük, hogy többségük diaszpórában (szórványban) élt, az ide tartozó közösségek először a babilóni fogság idején jöttek létre, számuk és lakosságuk az egész ókor folyamán gyarapodott. Ebben a belső szaporodásnál jelentősebb szerepet játszottak azok a megtorlások, amelyek a palesztinai zsidóságot érték a római uralom elleni felkelések után, és amelyek menekülthullámokat indítottak a diaszpóra felé. A diaszpóra lakói számukra idegen és az esetek többségében ellenséges közegben éltek. Ennek folyományaként, hogy fennmaradjon összetartozásuk tudata, önazonosságuk (identitásuk), nagy gondot fordítottak vallásuk, vallási törvényeik és szokásaik megőrzésére. Ezek alapját a Tóra, Mózes öt könyve képezte, amelyekhez az idők folyamán a rabbik működésének következtében számtalan szóbeli kiegészítés, függelék készült. A 2. században egyre inkább szükségessé vált, hogy ezeket a hagyományokat írásba foglalják. Így született meg a „tannák” (tanítók) és az „amórák” (magyarázók) munkájaként a Talmud (Tanulmány), amely a korábban keletkezett Misnából (ismétlés) és az azt követő Gemárából (bevégzés) áll. A Tóra így a Talmuddal együtt tartalmazta a Törvényt, amely szerint ezután a zsidók éltek. (A Talmudnak egyébként két változata van, a lezáratlan, töredékes jeruzsálemi és a jóval terjedelmesebb babilóniai. Az előbbi megszerkesztése 350 körül zárult le, az utóbbié 500 táján.) A nem törvényeket értelmező fejtegetéseket, elbeszéléseket, erkölcsi tanításokat tartalmazó gyűjtemény pedig a Midrás volt.

A külső körülményekben másfelől jelentős változásokat is találunk. A pogány környezet a zsidósággal szemben akkor volt ellenséges, ha azok azzal, hogy megtartották vallási törvényeiket, politikai érdekekkel szálltak szembe (pl. nem voltak hajlandók részt venni az uralkodókultuszban vagy fellázadtak). A kereszténység megjelenésével ez megváltozott, az ellentétek ezzel ideológiai síkra tevődtek át, a két vallás a politikai körülményektől függetlenül is ellentétben állt egymással. Amikor pedig a római császárok, majd a kora középkori uralkodók is felvették a kereszténységet, az ideológiai küzdelembe a politikai erő is bekapcsolódott. Az európai keresztény államokban élő szórványlakosságát korlátozó intézkedések sújtották. Nem érintkezhettek a keresztényekkel, nem lehettek keresztény szolgáik, és lehetetlenné tették, hogy földbirtokot szerezzenek. Ennek lett a következménye, hogy a zsidóság a gazdasági élet más területein, kezdetben a kereskedelemben, később a pénzügyletekben kereste megélhetését. A diaszpóra lakóinak egy része a békésebb időszakokban meg is gazdagodott, bár többségük a kisiparból vagy a házaló kereskedelemből élt. A vagyoni gyarapodás azonban kihívta a környezet irigységét, a pénzkölcsönzés pedig az adósok hitelezőikkel szemben érzett szokásos gyűlöletét. (A középkorban a kölcsön a behajthatóság bizonytalansága miatt uzsorakamattal járt.) Az egyház ugyanakkor tiltotta a kamatszedést híveinek, így a gazdaság és nemritkán az állam is rászorult a zsidók ebbéli tevékenységére. (Az ókori államokban a zsidóság többnyire igen szegény körülmények között élt és megvetett mesterséget folytatott –Alexandria kivétel volt –, így a környezetnek nem volt oka az irigységre.) Mindennek azután a zsidóság sorsának állandó hullámzása lett az eredménye. Bár az ideológiai ellentét mindvégig megmaradt, az uralkodók gyakran védelmükbe vették jól megcsapolható adózóikat, akiktől a legkülönfélébb jogcímeken lehetett pénzt szerezni. Fizetniük kellett a védelemért, a viszonylag jobb bánásmódért, kiűzetésük esetén tulajdonuk egy része vagy egésze az államé lett, és ha lehetőséget kaptak a visszatelepülésre, újból fizetniük kellett. Pénzügyekben való jártasságukat az uralkodók más területen is igénybe vették, szerepet játszottak esetenként az állam gazdasági ügyeinek bonyolításában, ami rendszerint ismét gyűlölködést szított ellenük. A zsidókkal szembeni fellépés legenyhébb formája az elkülönítés volt. Külön negyedben kellett lakniuk (erre egyébként maguktól is hajlandók voltak), később lakóhelyeiket fallal zárták körül, azaz kialakult a gettó. Megkülönböztető jelzést kellett viselniük, sárga foltot a ruhájukon vagy szarvakkal ellátott kalapot. Súlyosabb forma volt az erőszakos megkeresztelés, ami az esetek többségében csak látszateredményt hozott, az áldozatok otthonukban többnyire megtartották hitüket és szokásaikat. A középkori antiszemitizmus (zsidóellenesség) legszélsőségesebb megnyilvánulásai a pogromok és az állami üldözések voltak. Előfordult, hogy uralkodói rendeletre összegyűjtötték és elégették a Talmud köteteit egy-egy területen. A pogrom – elpusztítás – a lakosság által kezdeményezett erőszakot, legyilkolást jelentette. Különösen súlyos üldözésre került sor pl. a 600-as években az Ibér-félszigeten a vizigót királyságban, a keresztes háborúk időszakában Angliában, Francia- és Németországban, az Ibér-félsziget keresztény királyságaiban, majd Spanyolországban a 14-15. században. Egyes államokból kiűzték őket egyes területekről (pl. 1306-ban Párizsból és környékéről) vagy az egész országból (1290-ben Angliából, 1349-ben Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból és 1496-ban Portugáliából). Amikor egy területen elviselhetetlenné váltak a körülmények vagy rendelet született elűzésükről, megindult a menekülés békésebb vidékek felé. Ez a kereskedelem céljából folyó széttelepülésnél nagyobb mértékben járult hozzá a diaszpóra területi szélesedéséhez. A déli és nyugati területekről menekülő zsidók Közép- és Kelet-Európában telepedtek le.

Az Ibér-félszigeten a 10-12. században ettől eltérően alakult a zsidóság sorsa. A mór uralom ezen szakaszában kifejezetten nyugalomban, a hódítókkal jó viszonyban élhettek. Nem egy zsidó töltött be magas tisztséget a kalifák környezetében. Nem véletlen tehát, hogy ekkor és itt jelentős kulturális fejlődés szemtanúi lehetünk. Felvirágzott a zsidó teológia, tudomány és költészet, művelt, több nyelven beszélő diplomaták, híres orvosok és természettudósok, utazók kerültek ki a hispaniai zsidó közösségekből. Az egyik legnagyobb és legismertebb bölcselő Mózes ben Majmun (Majmonidesz) volt, aki Arisztotelész filozófiáját és a zsidó vallást igyekezett összhangba hozni. Mindez azonban véget ért akkor, amikor az Almohádok 1148-ban betörtek a félsziget területére. A középkori diaszpóra lakossága – az ókorihoz hasonlóan – nyelvileg alkalmazkodott környezetéhez. Az adott terület nyelvét használták a köznapi érintkezésben, megszínezve azt a héber nyelv szavaival. Így alakultak ki bizonyos zsidó keverék-nyelvjárások, a jiddis, amelyet a német és lengyel, és a ladino, amelyet a spanyol területeken élők beszéltek. A ladinót beszélők voltak a szefárdok, a jiddist beszélők pedig az askenázok. A vallási életben természetszerűleg a héber nyelv uralkodott, de az irodalomban – a héberül nem értő egyszerű emberek és a nők számára – megjelentek a nyelvjárások. A betűk azonban héberek maradtak, s ezzel a nyelvet külső megjelenésében hebraizálták. Az üldözésektől, a megvetettségtől való félelem miatt a zsidók is jobban érezték magukat övéik között, a zsinagóga (imaház), a rabbik és a közösségi elöljárók közelében. A zsidónegyed, a későbbi gettó létrehozását nemcsak a keresztény környezet erőltette, a zsidóság is szívesen költözött össze. A kisebb közösségekben a zsinagóga volt az iskola is, a nagyobbakban külön chédert tartottak fenn a gyermekek és jesivát az ifjak oktatására. A leggyakoribb foglalkozások a kiskereskedelem, kisipar és a hitelüzlet voltak. Emellett egyesek – a rabbik, a bírák, a tanítók, a kántorok stb. – a hitközségtől kapott fizetésből éltek. A hitközség volt az a szervezet, amely a közösség életét irányította, felkarolta elesett tagjait, gondoskodott a szegényekről, egyszóval védelmet nyújtott az ellenséges környezettel körülvett zsidóságnak.

A középkori technika a 11-13. században A Karoling világ felbomlásával párhuzamosan a 9. század végéig a technika hanyatlásának lehetünk tanúi. A római civilizáció vívmányai részben feledésbe merültek, részben pedig kihasználhatatlanok voltak az új gazdasági-politikai rendszerben. A 10. századtól azonban látványos technikai fejlődést tapasztalhatunk, mely csúcspontját a 13. század elején érte el. A folyamat dinamikusságát látva néhány kutató középkori „ipari forradalom”-ról ír, s bár a 18. századihoz hasonló változásokról nem beszélhetünk, mégis olyan folyamatot láthatunk, mely az európai civilizációt a fejlettebb keletiek színvonalára emelte, sőt sok vonatkozásában meg is előzte azokat. A technikai fejlődés okait számba véve feltétlenül meg kell említenünk, hogy az európai rugalmasabb gazdasági formák és az állam 11. századi zűrzavara jobban kedveztek a „magánkezdeményezéseknek”, mint a túlcentralizált, a társadalom minden rétegét ellenőrző, reformálhatatlanul merev keleti államtípus. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a klérus („Laborare!” – hirdette Szent Benedek) tevékeny részt vállalt a gazdaságban, támogatva annak technikai fejlődését. A nyugat-európai kolostorok a gazdaság centrumai voltak. Mintaként szolgáltak a világiak számára, s az ott és az egyetemeken folyó természettudományos kutatás a 13. századi tilalmakig jótékony hatással volt a középkori gazdálkodásra. A fejlődés okai közt nem elhanyagolható tényező az 1250-es évekig tartó kedvezőbb éghajlatú periódus, mely

lehetővé tette a mezőgazdasági viszonyok – a korábbiakban már megvizsgált – olyan változását, melyek nélkül a középkori technikai fejlődés elképzelhetetlen lett volna. A középkori technika két alapproblémával küzdött: az egyik a forgómozgás egyenes vonalúvá, a másik pedig a szakaszos mozgás folyamatossá alakítása volt. Az előbbit már a rómaiak is megoldották, mikor létrehozták vízimalmaikat, de a rabszolga-munkaerő miatt nem használták ki igazán. A középkor azonban a malmok világa volt. Az 1085-ben Hódító Vilmos parancsára elkészített összeírás, a Domesday Book („Végítélet könyve”) Angliában 5624 malomról tud, melyeket az áttétel megoldásával a legkülönbözőbb célokra használtak. A malmok energiája kb. 10 millió ember munkáját tette feleslegessé a korabeli Európában (a lakosság 45 millió). A 12. század végére már fűrészelésre, olajütésre, lenmosásra, kallózásra (posztókészítés), papírkészítésre és kovácsolásra ugyanúgy használták őket, mint a gabona őrlésére. A 12. századi Flandriában pedig megjelentek a szélmalmok, melyek képesek voltak a szivattyúk hajtására, ezáltal segítettek a pangó vizek lecsapolásában. A szakaszos mozgás folyamatossá alakítását a lábítós szövőszék, a fonókerék és a zsinórhajtás bevezetésével először a textiliparban sikerült megoldani. A 13. századi Firenzében már olyan selyemcérnázó gépet sikerült készíteni, melynek ellátásához messze földről kellett a nyersanyagot szállítani. A 19. századba illő gép a középkor megoldhatatlan problémáit is jelzi: a piac szűkössége lehetetlenné tette kihasználását, s a textilipari konjunktúra 13. századi leáldozásával a céhek makacs ellenzői lettek az effajta szerkezeteknek. Látványos újítások jellemezték az építészetet; az eszközök évszázadok alatt alig változtak ugyan, de jelentős fejlődés következett be a technológiában. 1050 és 1350 között Franciaországban 80 katedrálist építettek, köztük számos olyat, melynek belső tere elérte a 40 méter magasságot. A hatalmas terek áthidalását elsősorban a statikai ismeretek bővülésének – sinus-, tangensszámítás, csúcsíves ablak, csigalépcső, erkély – és a vázszerkezetes építkezés elterjedésének köszönhették. A katedrálisok építése új távlatokat nyitott meg az üvegkészítés és -festés, valamint a szobrászat terén. A 13. században a polgárság megkezdte reprezentatív középületeinek – városházák – és magánházainak építtetését. Erre az időre már képesek voltak megoldani a vízellátást, a fűtést (cserépkályha, kémény) és a szigetelést (tetőcserép). Számtalan, az egyén mindennapjait könnyebbé tevő újdonság jelent meg, pl. gomb, szemüveg, villa. A függőleges kormánylapát feltalálásával átalakult a hajózás; lehetővé vált a nagyobb űrtartalmú és vitorlázatú hajók (kogge) építése, melyek iránytűjük segítségével már kimerészkedtek a nyílt vizekre. A 13. század közepén megismerték a puskaport, melynek alkalmazása csak a Százéves háborúban kezdődött meg. Hasonlóan nagy jelentőségre jutott az új energiaforrás, a kőszén, melynek tömeges felhasználására már a 13. századi Londonban is sor került. Ezt mi sem bizonyítja szebben, mint a század végéről származó, légszennyeződés miatti tiltakozások. 1388ban már a parlamentnek kellett az üggyel foglalkoznia! A középkori technika csúcspontját a hihetetlenül precíz, fogaskerekes óraművek megszerkesztése jelentette, mellyel a kor műszaki megoldásai a zenitre érkeztek. A 14. század kezdetén azonban minden megváltozott. A nagy építkezések leálltak, Európán éhínségek, háborúk és járványok söpörtek végig; a lakosság lélekszáma drámai módon száz esztendő alatt 73 millióról 45 millióra csökkent. Ez alapvetően megváltoztatta a gazdaságitársadalmi struktúrákat, megmerevítette azokat, és ezzel visszafogta a technikai fejlődést. Hasonlóan károsnak bizonyult az egyház tudományokkal szembeni magtartásának gyökeres fordulata, az eretnek mesterek és tanok elítélése. A technikai fejlődés kb. két évszázadra megtorpant, s csak a 16. században lendült fel újra.

A középkori oktatás „...többet ér az értelmiségi, mint egy herceg, vagy akár egy király.” (Jean de Meung) A középkori oktatás döntően a kolostori, káptalani és székesegyházi iskolákban folyt. Világi oktatásról a 12. századtól vannak adataink: Barbarossa Frigyes Bolognában alapított jogi egyeteméről. Teljes világiságról azonban itt sem beszélhetünk, már csak azért sem, mert az egyetemi hallatók klerikusnak számítottak. A gyermekek számára a nevelés színtere a kolostori iskola volt; itt általában 5-15 éves koruk közt tanultak. A szerzetesek életmódját követve sajátították el a latin nyelvtan, az írás, a számolás, az ének, az imádság és egyes helyeken a természetrajz alapjait. Csak ezek után kezdhettek a hét szabad művészet tanulásához. Ha a gyermek tehetségesnek bizonyult, s anyagi feltételeit megteremtették, továbbtanulhatott egy káptalani vagy székesegyházi iskolában, a 12. század derekától pedig a szerveződő egyetemek valamelyikén. A káptalani iskolák a nagyobb városokban jöttek létre, miután a magiszterek megszerezték a püspöktől a tanítási engedélyt. A jónevű mesterekhez özönlöttek a tanítványok, s nemsokára már a kolostorok is megnyitották előttük kapuikat. Az oktatás egyre világiasabb lett, s a hallgatók egy részéből létrejött a goliard-ok csoportja. A megfejtetlen eredetű szó a világi értelmiség papot, nemest és parasztot egyaránt támadó, gúnyoló rétegét jelenti: a világcsavargó klerikust. Ők alkották meg a középkor legnagyszerűbb profán irodalmi művét, a Carmina Buranát ők szerepelnek majd Boccaccio halhatatlan alkotásában, a Dekameronban is. A párizsi értelmiségi lét szabadossága annyira feltűnővé vált a 12. század közepére, hogy a nagy aszkéta, Clairvaux-i Bernát prófétikus hangon kiáltott az értelmiségiekhez: „Meneküljetek Babilonból, meneküljetek, és mentsétek lelketeket!” A 13. század végén a koldulórendek sikeres támadást intéztek a világiasodó iskolák ellen, aminek következtében ezek jelentősége csökkent. A középkori egyetem Egyetemen, „universitas”-on a hallgatók és magisterek (mesterek) autonómiával – függetlenséggel, önkormányzattal – rendelkező céhjellegű testületét értették. Keletkezésük a 12. század második felére tehető, s jogszerű működésükhöz pápai kiváltságlevél kellett. Kezdetben az egyetemeket a város püspöke, a király vagy éppen maga a város is ellenőrizhette. A 13. században azonban a pápák fokozott erőfeszítéseket tettek az egyetemi autonómiáért; elrendelték, hogy az egyházmegye fizesse a tanárokat és támogassa a szegénysorsú diákokat. Szándékuk az volt, hogy az értelmiséget pápai befolyás alá vonják. Az egyetemek némelyikét felruházták a „licentia ubique docendi”-vel, vagyis azzal a joggal, hogy a világ minden részéről fogadhassanak hallatókat. A párizsi egyetem A pápai kiváltsággal felruházott egyetemek mellett léteztek királyok által pártfogoltak is, mint például a teljes függetlenségét 1222-ben elnyerő párizsi. A Szajna-parton a 12. század végén már valóságos városrészt alkottak az egyetemisták lakóhelyei és a kollégiumok épületei, s létrejött az universitas. Állandó épülettel nem rendelkeztek, gyűléseiket kolostorokban, templomokban tartották. Az első állandó kollégiumot Robert de Sorbon, Szent Lajos káplánja hozta létre 1257-ben, hogy a szegény teológushallgatók lakhelyéül szolgáljon. Nem véletlenül kapta tehát Európa egyik le híresebb egyeteme éppen róla a nevét.

Az egyetem négy karra oszlott: a septem artes (hét szabad művészet), az orvosi, a teológiai és a kánonjogi karra. A septem artes karának élén a rektor, a többiek élén a dékán állt. A legnépesebb kar a septem artes volt, ezért a hallgatókat négy, ún. akadémiai nemzetre – francia, picardiai, normann és angol – osztották. A külföldieket ezen nemzetek egyikébe sorolták, pl. a kelet-európaiakat a franciába. Egyetemistának lenni olyan kiváltságot jelentett, amit a mesterek és tanítványaik akár sztrájkkal vagy szecesszióval (kivonulás) is megvédelmeztek. Az oktatás a fokozatosság elvének megfelelően folyt. A hallgató tanulmányait a hét szabad művészet karán kezdte, ahol 5-6 évi tanulás után baccalaureatusi fokozatot szerezhetett. Ezután következett az orvosi és jogi, majd végül a teológiai fakultás (kar). Ez utóbbi elvégzéséhez gyakorta 10-15 esztendő kellett, ezután a hallgató licentia docendit kapott, tehát engedélyezték, hogy taníthasson, s egy idő után magister lehessen. A tananyag főként az auktorok (klasszikus mesterek) – Arisztotelész, Eukleidész, Cicero, Ptolemaiosz, Iustinianus, Hippokratész stb. – műveinek és még inkább az ezekhez fűzött kommentároknak az olvasásából állt. Az oktatás három módon folyt: leggyakoribb a lectio, azaz előadás volt, de sor került disputatióra, vitára és quaestionesre, kérdésekkel irányított vitára is. A vizsga szigorúan megszabott rendben zajlott. A „baccalaureatum” eléréséhez két vizsga kellett; a jelölt először a magisterrel állt ki vitára, s ha sikeres volt, a magisterek bizottságának kérdéseire kellett válaszolnia. Ezek után előadássorozatot tartott, hogy alkalmasságát bizonyítsa. Hasonló, bár nehezebb vizsgasorozattal jutott a baccalaureatus a doctori címhez. Itt a fő szerepet egy saját kezűleg készített kommentár játszotta. A doctori jelvényeket – aranygyűrű, nyitott könyv, tanári sapka – egy, az egész kar előtt megtartott előadás után kapta meg. Ezután saját költségén illett mulatságot szerveznie, s kegyes adományokat tennie. A középkori szellemiség A 11-13. századi Nyugat-Európa a szellemi pezsgésnek addig soha nem tapasztalt jeleit mutatta. A szellemi kultúra sokszínűsége elsősorban az eltérő hagyományokkal rendelkező iskolák nagy számának, a keletről jött civilizációs hatásnak és az egyház ekkori szabadabb szellemiségének, újra való fogékonyságának volt köszönhető. Az iskolákhoz kötődött, s nevét is innen nyerte a középkor filozófiája, a skolasztika is. Az iskolákban a skolasztika azt jelentette, hogy a hallgatók a tekintélyek (auktorok) műveit értelmezték, s megpróbálták Arisztotelész filozófiáját a Szentírással összeegyeztetni, és az esetleges ellentmondásokat feloldani. A skolasztikus gondolkodás középpontjában a hit-értelem-tekintély hármasságának egymáshoz való viszonya állt. Szent Anzelm († 1109), a skolasztika kidolgozója úgy vélte, hogy az emberi értelem a dialektika szabályait alkalmazva képes megérteni a hitet, s ezáltal bizonyítékot találni Isten létére. A hit pedig alkalmas arra, hogy az értelmet megtisztítva lehetőséget adjon az embernek Isten megismerésére. A hit megértéséhez azonban elsősorban a fogalmakat kellett tisztázni, ám ebben a kérdésben két, egymásnak ellentmondó álláspont alakult ki. Az „univerzáliák”, fogalmak kérdésében a „realisták” azon az állásponton voltak, hogy a fogalom „általános tartalma” létezik, s a valóság csupán ennek megjelenése. Ezzel szemben a „nominalisták” azt állították, hogy csak a valóság létezik, s a fogalmak pusztán nevek. Legjelesebb képviselőjük – az Héloise-zel való viszonyáról is ismertté lett –, Abélard († 1142) a dialektikán alapuló páratlan logikával támadta a realistákat. Gondolkodásának meghatározó eleme volt az etika, melyen belül az ember szabadságát és azt hangsúlyozta, hogy az eredendő bűnösség ellenére minden ember Isten fia. Nyelvfilozófiai fejtegetéseiért, szubjektivizmusáért és a testi szerelemről és

házasságról való nézeteiért gyakorta támadták, főként „a filozófusok szőrszálhasogatását” elutasító Szent Bernát. A skolasztikus gondolkodás csúcspontját Aquinói Szent Tamás (12241274) munkásságában érte el. Fő művében, a Summa theologiae-ben megpróbálta bizonyítani a kinyilatkoztatásnak és magának Istennek a létét. Ezzel lényegében kijelölte a tudományos gondolkodás feladatát: „... hogy beírja az emberi lélekbe az univerzum egész rendjét, valamennyi okát és elvét.” Szent Tamás filozófiai rendszerében a teológiát a tudomány fölé helyezte, s kijelentette, hogy az igazság legfőbb kritériuma a hit. A filozófus államelméleti munkásságáról egy későbbi fejezetben lesz szó. A 12-13. századi viták jótékonyan segítették elő a világról való gondolkodás fejlődését. A régi szerzők olvasása nem öncél volt csupán, hanem a fejlődés, a „modern” gondolkodás alapja. „Olyanok vagyunk, akár az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és messzebbre látunk, mint ők; nem mintha látásunk élesebb vagy termetünk nagyobb lenne, mint az övék, hanem azért, mert ők a levegőben hordanak bennünket...” – mondta Bernard de Chartres. Chartres városa volt az új gondolkodás fellegvára; iskolájában kutató tudósok gyűltek össze, akik az „ésszerű mindenség”, a természettudomány titkait vizsgálták. Ők fogalmazták meg először azt a forradalmi gondolatot, hogy a Teremtés célja az ember, s minden más csak miatta fontos, sőt, az ember egyenesen „homo faber”, tehát Isten munkatársa. A reconquista és az arab kultúra hatására tucatjával kerültek Európába az antik és mozlim szerzők természettudományos munkái, és Chartres nagyjai felismerték, hogy a „pogány” kultúrán csak úgy lehet diadalmaskodni, ha megismerik és meghaladják azt. A 12. század végére már olyannyira elmerültek a pogány tudomány művelésében, hogy az egyháznak kellett fellépnie ez ellen. De Chartres-ban erre is találtak megoldást. „A mi generációnknak megvan az a meggyökeresedett hibája, hogy vonakodik elfogadni bármit, ami a modernektől származik. Így én is, ha közzé akarom tenni saját gondolataimat, valaki másnak tulajdonítom, és kijelentem: „Ez és ez mondta ezt, nem pedig én.” – írta egy ottani tudós. A 13. század végi szigorú egyházi beavatkozásig nemcsak itt, hanem Franciaország és Anglia számos más iskolájában virágzott a skolasztika mellett a „modern szellem”. Ezen még az sem változtatott, hogy az értelmiség- és városellenes erők – egyháziak, szerzetesek – újra és újra elkeseredett támadásokat indítottak az új gondolkodás ellen. Fejezetünk végén feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy – az oktatásban elért sikerei ellenére – a középkor alapvetően az analfabetizmus világa, s a művelődés lehetősége csupán kevesek kiváltsága volt.

A gótika A gótikus művészet kibontakozásának központja Franciaország északi része, Párizs kb. 150 kilométeres körzete volt. A „gótika” megjelölés a reneszánsz korából származik; az itáliai művészek voltak az elsők, akik a középkor északról származó, számukra „hideg”-nek, „barbár”-nak tűnő művészetét „gót”-nak nevezték, szembeállítva a római hagyományokat követő „román”-nal. A gótika – bár elemei a Duna vonaláig eljutottak – teljes nagyszerűségében csak a Rajna-Szajna vidékén és Angliában jelent meg. A gótikának a térbeliek mellett vannak időbeli korlátai is; Nyugat-Európában a 12-13. században virágzott, Európa középső vidékeire pedig a 14-15. században érkezett meg. Az új stílus megjelenése elválaszthatatlan az ÉszakFranciaországban uralomra jutó skolasztikus gondolkodástól, az egyház 12. század végi diadalától és a korabeli gazdasági fejlődéstől. Az új művészet legjellemzőbb alkotásai az 11301270 között épült katedrálisok.

A katedrális A katedrálisok vitathatatlanul a középkor legragyogóbb alkotói teljesítményei. Kiforrott formájukban az 1190-es években jelentek meg, majd építésük a 13. század végén, az általános válság kezdetével abbamaradt. Az addigra el nem készülteket csak több évszázadig tartó munkával lehetett befejezni (a milánói és a kölni csak a 19. századra épült fel!), ami azt jelzi, hogy a katedrális építéséhez a technikai feltételeken túl valami egészen más is kellett: a 13. századi társadalom harmonikus együttműködése. Épp ezért egy-egy „püspöki székhely temploma” (a katedrális ezt jelenti) nem csupán egy épület, hanem a középkori gondolkodás legteljesebb, végső alkotása, a világról szerzett ismeretek logikusan elrendezett egysége (szintézise) is. A 11. században, mikor a román stílus uralkodott, a katedrális feladata az volt, hogy a liturgiához megfelelő keretet teremtsen; a templomba belépő hívő vastag falak és dongaboltozatok által határolt, sejtelmes hangulatú térbe jutott, melyben félhomály uralkodott. A 11. század építészete még az ókori bazilikák mintáját követte; az épület súlyát a vastag falak hordozták, melyeket csak néhol törték meg a lőrésnyi ablakok. A zömök tornyokat és a templom hajóit kupolák fedték. A díszítések apokaliptikus látomásokat jelenítettek meg, az oszlopfőket és kapukat szörnyek és más, a hívőt a kárhozatra figyelmeztető, elvont tartalmat hordozó alakok népesítették be. Így lett a román templom a korai középkor misztikusirracionális, végítéletre váró vallásosságának szimbóluma. A változás a 12. század közepén a legszentebbnek tartott – a 6. századtól ez volt a francia királyok nyughelye – saint-denisi apátságban következett be. Suger (1081-1151) apát az 1140-es években nagyszabású építkezésre, új templom megalkotására szánta rá magát. „... az anyaszentegyház valósággal tündököljön a fényben” – jelentette ki. Suger, aki a fényt az Isten és az ember közti köteléknek tekintette, hatalmas, több irányból megvilágított teret képzelt el, melynek díszítései szimbolikusan az Ó- és Újszövetség egyezéseit ábrázolják. Bár az épület elkészültét nem érhette meg, terve mégis úttörő jelentőségű volt, mert új építészeti szemléletet honosított meg. A székesegyházak ezután már a fényben úszó „mennybeli Jeruzsálemet” jelenítették meg a hívők előtt, s a kárhozat helyett az üdvözülés történetét mutatták be. A szobrok a testi és szellemi vonásokkal egyaránt rendelkező embert ábrázolták, a fő helyekre (kapuk) Krisztus, Mária és a szentek alakjai kerültek. Ahhoz azonban, hogy a katedrális eleget tehessen új funkciójának, alapvetően újszerű építészeti megoldásokat kellett alkalmazni. Ezek nem az eszközökben és anyagokban, hanem a tervezésben jelentkeztek. A 13. század elejére már valóságos „építőpáholyok”, mesterek sokszor több nemzedéken át azonos tervek szerint alkotó céhei jöttek létre egy-egy épülő katedrális mellett, s ezekben gyakorta elmélyült viták folytak egy-egy építészeti kérdésről, s az ideális katedrális szerkezetéről. 1235 tájáról fennmaradt Villard de Honnecourt vázlatkönyve, melyből kiderül, hogy az építészetben a skolasztikus gondolkodás módszereit alkalmazták s tekintették mintának. „A szent tan nem a hit bizonyítására veszi igénybe az emberi észt, hanem mindannak a megvilágítására, amit ez a tanítás állít.” – írta Szent Tamás, a skolasztika legnagyobb alakja. A skolasztika a világ elemeit mesterséges rendbe (szimmetria) szedve, lépésről lépésre vezetve, a tiszta logika szabályait alkalmazva, mindent tiszta megvilágításba helyezve vezette az olvasót az igazságig. A templom sem bizonyítani akarta az isteni igazságot, hanem megvilágítani, bemutatni azt. A katedrális szerkezetének logikusnak, folyamatosan feloszthatónak kellett lennie, de csak addig, ameddig, míg az elemek egysége még felismerhető. Minden elemnek kölcsönösen egymásból következőnek s egyszersmind világosan megkülönböztethetőnek kellett lennie. Ezeket az elveket a formákra alkalmazva, az építészek megváltoztatták a belső tereket. A falakat elvékonyították, s addig elképzelhetetlen magasságokba emelték. (A beauvais-i székesegyház főhajójának magassága 48 méter volt, tornyait pedig 150 méteresre tervezték!)

Ilyen magas falakat azonban meg kellett támasztani. Második újításként – támpillérek tucatjait alkalmazva – a fal minden támasztási pontját az épületen kívülre helyezték. Ezután pedig csúcsíveket, pilléreket, bordákat és keresztboltozatokat alkalmazva áttörték a belső válaszfalakat, valamint az épület főfalait. Így áttetsző szerkezetű teret kaptak, amit a hatalmas, festett ablakokon át beözönlő fény vörös és ibolya színnel árasztott el. A belső harmóniát és a „vertikalitás”-t megtörő díszeket (oszlopfők stb.) elhagyták. Az egyes részek megszerkesztésénél – kapuk, hajók – általában a hármasság elvét alkalmazták, s a részleteken belül is ügyeltek a szimmetriára. Az építkezés szakaszos volt; általában a főhajóval és a szentéllyel kezdték, s a tornyokkal fejezték be. Ideálisnak a hét-, esetleg kilenctornyú székesegyházat tekintették, ám ilyen nem készült. A tornyok befejezése egyébként is gyakran maradt az utókorra. Ez a befejezés már gyakorta a 15. század gazdag ornamentikát, végletekig áttört felületeket és „kőcsipkéket” alkalmazó „lángoló gótika” stílusában történt. Egy-egy székesegyház építése 60-70 esztendeig is eltartott – szokatlan kivételnek számít, s ezért rendkívül egységes stílusú a chartres-i, mely 1194 és 1220 között épült fel. A klasszikus gótika időszakának legszebb katedrálisai Reimsben, Chartres-ban, Párizsban és Amiens-ben láthatóak. Az időtálló szerkesztés, építés és a tiszta formák győzelmét hirdetik; hat évszázada állnak, s eddig szinte csak az ember volt képes kárt tenni bennük.

Az Európán kívüli világ Az iszlám világ (10-13. század) A mozlimok mindennapi élete a középkorban A gyermek születését nagy örömmel várták a mozlim családban. A szülés után számos szertartást végeztek, elsősorban azért, hogy a gyermeket megóvják az ártani akaró dzsinektől, hogy boldog, gazdag és hosszú életben legyen része. Születéskor mindenki saját nevet kapott; ha fiú volt, például az Ahmed, Mohamed, Ali, Omar, Mahmúd, ha meg lány, akkor a Fátima, Hamdúna, Leila nevet. Szokás volt a középkorban, hogy egy férfit vagy nőt elsőszülött fia szerint neveztek el, ennek neve elé téve az Abu (... apja), ill. az Umm (... anyja) szót. Az így kapott neveket eredetileg csak bizalmasan, kedveskedésként használták, számos neves személy azonban ezen a másodlagos néven vált ismertté (Abu Bakr asz-Sziddik – az első kalifa). A 10. századtól általánossá vált a családnevek használata. A családnév származhatott az egyik ős foglalkozásából: al-Zajját, „az olajkereskedő”; tartalmazhatta a város, a negyed, a szülőföld nevét: al-Bagdadi, „a bagdadi”, alIszfaháni, „az iszfaháni”, vagy pedig a „valakinek a fia” jelentésű ibn-nel kapcsolódott össze „Iszmáil ibn Ahmed”. A gyerekek ötéves korukig a nők elkülönített világában, a háremben éltek. Itt gondosan megtanították őket az udvariasság és az engedelmesség elemi szabályaira. A szülők becsületbeli ügynek tekintették, hogy gyermekeik egészségesek, ápoltak és jól öltözöttek legyenek. A körülmetélést viszonylag későn, akár a gyermek hét-nyolc éves koráig is halogatva, nagy családi ünnep keretében végezték el. Ez is jó alkalmat teremtett a jókívánságok fogadására. A gyerekeket itt is, mint a korban mindenhol, „kicsinyített felnőttekként” kezelték. Úgy öltöztették őket, mint a felnőtteket. Egészen fiatalon hozzászoktatták őket ahhoz, hogy megfelelő módon üljenek: keresztbe font lábakkal (törökülésben) vagy sarkon ülve, ahogy társaságban illett. A lányok kilencéves koruktól fátylat viseltek, és akárcsak az igazi hölgyek, festették a körmüket, a szemüket, ujjaikat pedig gyűrűkkel rakták tele.

A házasságkötésnek az iszlámban nincsen szakrális jellege, csupán szerződés szabályozza. A kádi (bíró) két hites tanúval megjelent a menyasszony házában, hogy megszerkessze a szerződést. A tanúk közvetítették a szomszéd szobában lévő menyasszony beleegyezését, és ha a vőlegény is igent mondott, már csak az aláírás volt hátra. Elvileg a szabad mozlimnak négy felesége lehetett. A férj korlátlan számban tarthatott még ágyas gyanánt rabnőt is, bár ez anyagi okokból természetesen csak egy rendkívül szűk réteget érintett. A szegényebbek csak akkor vettek el még egy feleséget, ha első házasságuk gyermektelen maradt, mivel a mozlimok számára a gyermek Isten legnagyobb áldása. A nők egy időben csak egyetlen férfival élhettek házasságban. Férjük akaratának teljesen alá kellett rendelniük magukat. A válás joga is csupán a férjet illette meg, mely esetben teljesen elegendő volt, ha egyszerűen kinyilvánította válási szándékát. Válás esetén az ún. menyasszonypénzt, amelynek kifizetésére a férj házassági szerződésben kötelezte magát, az elbocsátott asszony rendelkezésére kellett bocsátania. A középkorban eléggé gyorsan, minden fényűzés nélkül temették a mozlimokat; de a halottakat általában buzgón tisztelték, a halotti kultusz része volt az imádkozás, az alamizsnaadás és a temetőlátogatás. A halottakat lepelbe burkoltan, a puszta földre fektetve, arccal Mekka felé temették el. Az év utolsó nagy ünnepét („az áldozatmutatás ünnepe” – nagy bajrám) a halottaknak szentelték, és senki sem mulasztotta el, hogy minden csütörtök este elmondjon egy imát halottaiért. A vallási élet és ünnepek Amikor Mohamed és követői Mekkából Medinába „menekültek”, kiváltak a törzsi keretekből, egy új közösséget teremtve, a hívők közösségét. Ez azt jelentette, hogy az iszlám olyan egyetemes vallássá változott, amely Délkelet-Ázsiától Nyugat-Afrikáig, Közép- és KeletAfrikától Belső-Ázsiáig elterjedt, de a középkorban milliók életét határozta meg Dél-Európában is. Az iszlám számos zsidó és keresztény vallási elemet olvasztott magába, és ez nagyban hozzájárult elterjedéséhez. Az iszlám társadalomban az élet minden területére kiterjednek a vallási törvények. A mecset („a leborulás helye”) a vallási, szellemi és társadalmi élet központja volt. Kút, medence vagy forrás köré épült. A nagy udvart fedett árkádok vették körül, ahonnan termek sora nyílt. A nagy termek szolgáltak a meditációra és a közös imákra, a kisebbek a tanulásra, ünnepekre, gyűlésekre. Mivel minden tisztes összejövetel helyét mecsetnek nevezték, így válik könnyen érthetővé, hogyan lehetett a középkori Bagdadban 10 ezer, Córdobában 20 ezer mecset. A mecseteket éjjel-nappal nyitva tartották. Sokszor itt találtak szállást utazók, koldusok, hajléktalanok. Napközben itt olvasták fel legújabb verseiket a költők, itt találkozhattak a fiatalok, de a tömeg vonzotta a mutatványosokat és árusokat is. A mecsetben naponta ötször tartottak közös imát. Ezekre a müezzin (imakiáltó) hívta a híveket a minaretből („világítótorony”), este lámpással, hogy ott is észrevegyék, ahová már nem jutott el a hangja. Az ima csak a testi, erkölcsi tisztaság állapotában érvényes, ezért előzte meg rituális tisztálkodás. Az előimádkozó imám („vezető”) nem pap, nem méltóság, ő az ima vezetője, és többnyire a közösség valamely tekintélyes tagja volt. A 10. századtól az iszlám világban is kialakult a szentek kultusza. Számos vallásos emlékhely (mashad) alakult ki, sokfelé „bukkantak rá” Ádám, Éva és Ábrahám sírjára, és még több helyen árulták Noé bárkájának darabjait. Valamennyi közül messze a legfontosabb és az egyetlen kötelező zarándoklat a mekkai. Ez a zarándoklat idő- és pénzigényes volt, és nem is veszélytelen. A sivataglakó beduin rablók sok hívő útját siettették Allahhoz. A másik veszélyt a

vízhiány jelentette. Ezért évente egyszer hatalmas, több tízezer fős zarándokkaravánok indultak Bagdadból Mekkába. A mozlimok életének kiemelkedő eseménye a 9. holdhónap, a ramadán havi böjt, amikor napkeltétől napnyugtáig, pontosabban amíg meg lehetett különböztetni egymástól egy fehér és egy fekete fonalat, tartózkodni kellett ételtől, italtól. A böjt megtartását szigorúan megkövetelték minden felnőtt és egészséges mozlimtól. A ramadán végét hetven nappal követte a négynapos „nagy bajrám”, az „áldozatmutatás ünnepe”. Ekkor volt a zarándoklat hónapja, és akik otthon maradtak, egy birkát áldoztak fel. Az ünnepeken tömegek voltak az utcákon és látványos tűzijátékokat rendeztek már a középkorban is. A 12. századig a mozlimok szívesen részt vettek a közöttük élő nem mozlimok ünnepein is. A keresztes hadjáratok után ennek vége szakadt, megkezdődött az új, elkülönült iszlám ünnepek kialakítása. A szúfik az iszlám „szerzetesei”. A szúfi, azaz „az aszkéta, aki durva darócot hord”, arra törekszik, hogy már élete során teljesen és közvetlenül beleolvadjon Istenbe. A tökéletesség legmagasabb fokát, vagyis az Istennel való egyesülést fokozatosan, elmélkedés és eksztázis révén igyekszik elérni. Azokat, akik a szúfi életmódot vállalják, és az evilági javakról lemondanak, perzsául dervisnek, arabul fakírnak nevezik. Mindkét szó köznyelvi jelentése „szegény”. A dervisek dervisrendekbe szerveződnek, amelyek a tökéletesség eléréséhez különféle vallási módszereket alkalmaznak. A szúfizmus általában a világtól elvonult életmódot hirdetett, voltak azonban olyan irányzatai is, melyek világmegváltó, forradalmi tanokat vallottak. A középkori iszlám állam Az iszlám államok a középkorban az Abbászida-kalifátus modelljét követték, amely a korabeli Európához képest modern, szakosodott államszervezetet jelentett (pl. belügy-, hadügy, „külügy”-, postaügyi minisztérium, államkincstár). Az iszlám jog csak három adófajtát ismert el törvényesnek. Az egyik a 10%-os földadó volt. A „társadalombiztosítási” adót kizárólag a mozlimok fizették. A nem mozlimok fejadót fizettek, amivel az iszlám védelmét élvező vallások hívei a katonai szolgálatukat váltották meg (Bizánc is beszedte ezt az adófajtát a nem keresztényektől). Nem szedtek fejadót a rokkantaktól, betegektől és a szűkölködőktől. Az állam fejlődésével új adófajták is születtek. Megjelentek a közvetett adók (általános forgalmi adó), szeszadóval próbálta meg az állam távoltartam a mozlimokat a bűntől, megadóztatták a prostituáltakat, és komoly bevételek származtak a vámilletékekből. A koráni törvények szerint az állam csak háború és éhínségek idején jogosult az árak szabályozására, de akkor is csak az alapvető élelmiszereknél (kenyér, datolya, olaj). Így az Abbászida államban a piaci viszonyok alakították az árakat. A 10. századtól megszülető kis, demokratikus mozlim államok, ahol maradéktalanul érvényesült a közmegegyezés (idzsma), megtartották a teokratikus állam külső jegyeit. A kádi csak mozlim férfi lehetett, viszont csakis mozlimok ügyeiben ítélkezhetett, a más vallásúaknak megvoltak a maguk bíróságai. Az iszlám középkorban már voltak ügyvédek, és minden „igaz férfiú” védő is lehetett. A kulturális élet A politikai széttagolódás és a társadalmi zavarok sem ártottak ekkor a mozlim kultúra fejlődésének. A 10. század jelentette az aranykort. A korabeli európai kultúrával ellentétben a mozlim kultúra széles körben terjedt el, ebben a nagyfokú városiasodottság és a papírgyártás fellendülése játszott komoly szerepet.

A 10. századtól valóságos kulturális forradalom ment végbe az iszlám világban. Az alapfokú oktatás 7-12 éves kor között folyt. Általában fizetni kellett az oktatásért, de számos iskola volt ingyenes. A Korán olvasása, másolása volt a tananyag. A lányokat és a fiúkat külön tanították. A madrasza-kollégiumokban folyt a középfokú oktatás. Ezek az iskolák ingyenesek voltak, sőt ösztöndíjat is adtak, hogy a diákok szerényen megélhessenek. A tanárok és tanítványok ellátását kegyes alapítványok (vakf) fedezték. A kollégiumokba messziről jöttek tanulni, Andalúziában gyakran nyugati keresztények is tanultak. Felsőfokú iskolák a fővárosokban alakultak ki, és ezek a középkor elején a világ vezető kulturális központjai voltak. A tanulók, akik gyakran már előrehaladott korúak voltak, mester „alatt olvastak”, pontosabban jegyzeteket készítve hallgatták őt, aki felolvasott egy szöveget, majd kommentárt fűzött hozzá, s végül mindezt közösen megvitatták. Az andalúziai egyetemek mély hatást gyakoroltak a nyugati, keresztény civilizációra. Az iskolák mindig a mecsetekhez kapcsolódtak. A városokban nagy köz- és magánkönyvtárak voltak, ezek némelyike még kölcsönzött is kéziratokat. A legszebbnek al-Aziz kalifa (975-996) 1 600 000 kötetes könyvtárát tartották, de nem ritkák a több százezer kötetes könyvtárak sem. A 11. században Andalúziában 70 közkönyvtárat tartottak számon, és minden előkelőbb gazdag embernek volt magánkönyvtára. Híres könyvtárosokat is ismerünk, akik közül nem egy korának legnagyobb tudósa. Ezek a könyvtárak mentették át az antik világ kínai, szanszkrit, görög szellemi örökségét. A szerzői jogdíjat nem ismerték, így írók, költők nem tudtak megélni csak a műveikből, csak ha hivatásos, fizetett versfaragók vagy könyvmásolók lettek. Az irodalmárok, írók és a tudósok a mecénások házaiban találkoztak eszmecsere céljából. Minden városban volt a könyvárusoknak bazárja, ahol a másolás minősége szabta meg a könyv árát. Népszerűek voltak a keleti típusú kalandregények, amelyeknek hősei nem lovagok, hanem rablók és kereskedők, és a regények kalandos tengeri, sivatagi utazásokról szóltak. A leghíresebb „mesék” Szindbádról, a tengerészről, Szalamán és Abszálról (a Robinson Crusoe történet alapja) szóltak. A 7-15. század között alakultak ki az „Ezeregyéjszaka” mind sikamlósabb történetei. Az iszlám kultúra világában két terület emelkedett ki: nyugaton Andalúzia és keleten Bagdad és a perzsa vidékek. A délfrancia trubadúrköltészettel rokon andalúz költészetben nagy hangsúlyt kapott a természet és az udvari szerelem. A 10. században megszületett és felvirágzott az újperzsa irodalom. Az iszlám vékony máza alatt a történelmi-legendás nemzeti múltat támasztották és magasztalták fel. Firdauszi „Sáhnáme” (Királyok könyve) c. műve a perzsa irodalom csúcspontja. Az arab filozófiára elsősorban Arisztotelész munkái tettek nagy hatást. A legnevesebbek al-Kindi (9. sz.), al-Farábi (10. sz.) és Ibn Szína (Avicenna, 11. sz.) voltak. Jelentős eredményeket értek el a matematika továbbfejlesztésében. Ők vezették be a „zérus”-t, és az ő matematikusaik közvetítették az indiai számjegyeket Európába („arab számok”). Al-Hvárizmi (9. sz.) egyik művének címéből ered algebra szavunk is (a szó az egyenletek átalakítására, megoldására vonatkozik). Alkimistáik (al-kimija) célja az volt, hogy minden anyagot arannyá változtassanak az elixír (al-ikszír) vagy a bölcsek kövének segítségével. Aranyat csak aranyból sikerült előállítaniuk, de közben új anyagok, savak, az alkohol (arab szó!), vegyületek felfedezői lettek, és tökéletesítették a mérőeszközöket, a laborfelszerelést (lombik: al-ambík). A gyógyszerészet segédtudományaként sokat fejlődött a botanika. Ar-Rázi (Rhazes, 10. sz.) és Ibn Szína munkái több évszázadon keresztül az orvosi tanulmányok alapjai voltak Európában. A hajózás, Mekka irányának meghatározása és a pontos naptár készítésének igénye az arab csillagászatot is a többi fölé emelte.

A 10-13. század nemcsak az igazi tudományok virágkora az iszlámban, hanem az okkult tudományoké és a babonáké is. Sok volt a félművelt és munka nélküli értelmiségi, aki a sok képzetlen ember hiszékenységéből élt. Az iszlám is – mint kinyilatkoztatott vallás – a „hit” monopolizálására törekedett, és ádáz küzdelmet folytatott a babonák ellen, ellensége volt a „boszorkányoknak” és a mágiának. Mégis a csillagjóslás a középkori iszlám civilizáció alapja lett. Néhány kétkedő értelmiségit kivéve mindenki vakon követte a csillagokat. Az év vége felé irdatlan mennyiségű almanach (al-manakh „előre lát”) jelent meg, amelyekben „minden” benne volt a következő évre. Csillagjósok tömege elégítette ki ezt az olthatatlan „tudásvágyat”. A városi élet A középkorban virágzott az iszlám városi civilizáció. A nyugat-európai városok alig tértek magukhoz a kora középkor fél évezrede után, amikor az iszlám világban sok száz kis- és közepes várost találunk. Amikor az Abbászida világbirodalom részállamokra bomlott, közülük mintegy 15 fővárossá emelkedett, a legtöbb (Szamarkand, Nisápur, Rej, Siráz, Bászra, Bagdad, Córdoba, Kairuan, Kairó) igazi világvárossá lett. E városok független szellemi, kulturális központok voltak, fénykorukban a lakosságuk elérte az egymilliót. A soknemzetiségű államok lakói a nagyvárosokban általában elkülönült negyedekben éltek. Piacaikon, bazárjaikban megtalálható volt a világ minden áruja. A Mediterráneumban az antik városok éltek tovább, az iráni városok a szaszanida várak köré épültek, de a 10. századtól megjelentek új, sakktáblaszerű, tervezett városok is. Az iszlám városok, városnegyedek központjai a nagyobb mecsetek voltak. Mellettük épültek a madrasza-kollégiumok, a bazár és a hammámok (fürdők) sora. Körülöttük a sikátorok áttekinthetetlen szövevénye. A városokat fal vette körül. A nagyvárosok 3-4 emeletes kő- és téglaházai között szűk utcácskák kanyarogtak, de a Régi-Kairóban épültek 7-10 emeletes házak is, ahol a felső néhány emelet már fából készült. A főbb utcákat olajlámpással világították meg éjszakára. A vízellátásról hatékony hivatalok gondoskodtak. A mai Irán területén egyes városoknak akár 100 km távolságból is föld alatti csatornával biztosították a vizet. A városokban illő díjazásért vízhordók szállították a vizet tömlőkben a házakhoz. A nagyvárosok mecsetjeinek közelében 40-50 fülkés, csatornázott nyilvános illemhelyek is voltak. A közepesen felett városokban már voltak kórházak is, külön a férfiaknak és a nőknek. Mivel ezek állami vagy jótékony személyek adományaiból működtek, akárcsak az aggok menhelyei és az árvaházak, a szakképzett orvosok ingyen gyógyítottak. A középkori mozlimok általában nagyon tiszták és ápoltak voltak, a középosztálybeliek gyakran jártak – természetesen külön a nők és a férfiak – a hammámba. Ez több volt, mint fürdő, valójában afféle „szépségszalon” volt. A hammám számtalan terem együttese, ahol különböző hőmérsékletű medencék vannak. A hideg vidékeken meleg levegővel fűtötték a padlót. Volt itt izzasztóterem, masszázs és fodrász. A nők hennával festtették vörösre a hajukat és a körmüket, egy rövid látogatás az epiláló teremben, ahol simává, ápolttá és fehérré tették a bőrüket, végül az arckozmetika. Mindeközben megbeszélték mások botrányos tetteit, a diétákat és a szépségápolás fortélyait. A férfiak fejét a muzajjinok („koponyafényesítők”) borotválták meg. A szakáll fejezte ki viselője társadalmi rangját. A vagyonosoknak saját fürdőjük volt. A tereken, mecsetekben mesélők szórakoztatták a hallgatóságot, kardnyelők és kígyóbűvölők vonzották az embereket. Sok helyen rendeztek kakas-, fürj- vagy kosviadalokat, amelyeken fogadni lehetett. Bár az iszlám tiltotta a borivást és a prostitúciót, egy-egy uralkodónak csak rövid időre sikerült az erény útjára terelnie alattvalóit. Sokan akartak visszatérni a régi útra – még vallásjogi iskola is volt olyan, amely megengedhetőnek tartotta bizonyos borok fogyasztását, és az állam is nehezen tudott lemondani az adókról. Így számtalan

kocsma várta az embereket. A költő, Abu Nuvász († 810) úgy tartotta, hogy a vidám ivászathoz öt ember kell: „ötnél kevesebb magány, ötnél több bazár”. A kocsmákban az észak-indiai hazájukból az 5. században elvándorolt cigány énekesek, táncosok, zenészek szórakoztatták a vendégeket, de volt bábjáték és vetített árnyjáték (laterna magica) is. Nagyon népszerű volt a birkózás, sok fiatal edzett a csarnokokban. Közép-Ázsiából terjedt el a lovaspóló, és rendeztek íjász- és lóversenyeket, amelyeken fogadtak is, amit szintén tiltott az iszlám. A gazdagok a nyári hőség elől a hegyekbe mentek sátorozni. Kedvelték a vadászatokat, a legnépszerűbb a solymászat volt, de a fejedelmek idomított oroszlánnal, párduccal is vadásztak. A fővárosokban vadasparkok is voltak. Minden városban volt egy vagy több khán (árutőzsde), ahová a nagykereskedők karavánjai érkeztek. Az iszlám városokhoz elválaszthatatlanul hozzátartozott a bazár. Itt sorakoztak a kézművesek és kereskedők általában egyforma méretű boltjai. Az utcákat téglakupolákkal fedték, éjfél előtt kevéssel lezárták, az üzletek rácsait lelakatolták, és fizetett őrség vigyázott a bazárra. Az „üzletsorok” szakmák szerint különültek el, a kézművesek napközben is termeltek műhely-üzleteikben. A bazárok mellett minden városban voltak szabadtéri piacok is. A nagyobb városokban ezek is szakosodtak, volt tűzifa-, gabona-, takarmány-, állat-, gyümölcs- és virágpiac. Voltak nemzetközi, országos és körzeti szakvásárok, amelyeket a kalendáriumok előre jeleztek. Még az angóramacskáknak is tartottak vásárt az azerbajdzsáni Ardebilben. Emellett vándorkereskedők járták a várost reggeltől estig. Árultak legyezőt, söprűt, gyufát, tűzgyújtót, patkányfogót stb., és ha vakok voltak, bemehettek a háremekbe is. Voltak jégárusok és fehérneműmosók is. Az árusokat külön gazdasági rendőrség ellenőrizte. Bár azonos nevet használtak, de területenként, sőt szakmánként változtak a súlyok és mértékek. Minden kerületben volt munkaközvetítő irodája az építőmunkásoknak (ácsok, kőművesek, földmunkások, festők). A tipikus mozlim ház jellemzője a zártság és a harmónia. Az épület kifelé zárt, az épületszárnyak udvart vesznek körül, amelyben fák, virágágyak, vízmedence és szökőkút van. Mindez a palotákban parknyi nagyságú. A nagyvárosok sokemeletes bérházai is ezt az elvet követték. A szűk bérlakásokban, hogy elviselhető legyen a nyári hőség, a falakra nemezkárpitot tettek, amelyekre csövekből víz szivárgott és a párolgás hűtötte a szobákat. A hárem („szentély, szent tárgy”) a ház idegen férfiak elől elzárt része volt. Ez – akárcsak a fátyolviselés – az iszlám előtti időkből származott, és az egész Keleten széles körben elterjedt, nem korlátozódott a mozlimokra. A szegény városi és falusi nők között, akiknek nehéz munkát kellett végezniük, korlátozottabb volt a fátyol használata. A falusi élet A falusiak világa természetesen sokkal egyszerűbb, zártabb volt. A falut is fallal védték, a közepén kút volt. A falakon kívül voltak az elkerített gyümölcsösök, szőlők, távolabb a mezők és legelők. A mezőgazdaságban a nők ugyanúgy dolgoztak, mint a férfiak, emellett – a finom kezű gyerekekkel – ők szőtték a szőnyegeket is. Nyugat-Európával ellentétben az iszlám világban nem függött össze szorosan a város és a falu fejlődése. A vidék termelésének nagy részét elvitte az adó. A falu zárt gazdasági életét élte, saját maga gyártotta szegényes eszközeit, bútorait, ruházatát és vályogházait. Mivel az iszlám világban a vízhiány hatalmas területeken lehetetlenné tette a földművelést, a nomád állattenyésztés meghatározó maradt. A nomád arabok (beduinok) és berberek (tuaregek) egypúpú tevét, juhot tenyésztettek, a nomád irániak (kurdok; ma jelentésszűküléssel csak egy iráni népet neveznek kurdnak) juhot, kecskét, a nomád közép-ázsiai törökök pedig elsősorban lovat és kétpúpú tevét tenyésztettek.

Az arab iszlám világbirodalom hanyatlása és bukása Az Abbászida Kalifátus felbomlása 800 körül még óriási hatalom összpontosult a bagdadi kalifa, Hárún ar-Rasíd(786– 809) kezében, egy évszázaddal későbbi utóda, al-Káhir (932-34) kalifa pedig megvakítva, kéregetve, koldusként bolyongott Bagdad utcáin. A későbbi századokban a kalifáknak gyakran annyi hatalmuk sem volt, hogy palotájuk urai lehessenek. 1258-ra az Ezeregyéjszaka csodálatos Bagdadja is romokban hevert. Elestével örökre elveszett az arab hegemónia, és a valódi kalifátus története lezárult. Miben kereshetjük a gyors hanyatlás okát? Nomádok megállíthatatlan támadássorozataiban, tehetséges, de hálátlan vezérek elszakadási törekvéseiben? Ezek inkább tünetek. A halálosan beteg kalifátust már régen felosztották szolgái, amikor a maradékot megkaparintották a belső-ázsiai nomádok. A kalifátus meggyengülésének alapvetően belső okai voltak. Amilyen gyorsan – néhány évtized alatt – megszületett az Omajjádok világbirodalma, olyan gyorsan szét is esett az Abbászidák alatt. A hódító arab seregek az Atlanti-óceántól az Indusig, Közép-Ázsiáig elvitték az iszlámot, amely csaknem annyiféle lett, ahány nép magáénak vallotta. Az eltérő politikai törekvések a birodalomban mint az iszlám irányzatai jelentek meg (szunniták, síiták, háridzsiták). Így az iszlám nem lehetett olyan erő, mely képes összetartani egy egységes birodalmat. De nem válhattak azzá a dinasztiák sem, hiszen a háremben a számtalan feleség, a több tucat ágyas, valamint az ezektől született utódok esetében a családi összetartozás nem tarthatta össze a széthullani akaró birodalomrészeket. Mindezeknél lényegesebb oka a hanyatlásnak a hihetetlen mértékű kizsákmányolás. A kalifák és helytartóik mesés gazdagságát alattvalóik mértéktelen adóztatása teremtette meg. Virágzó tartományok virágzó gazdasága ment tönkre néhány évtized alatt, és vált az uralkodók luxusfogyasztásának áldozatává. A kincsekre cserélt gazdaságot eltékozolták. A nyomor, az éhínségek és járványok szükségszerű következménye lett az összeomlás. Amikor új, nomád hódítók jelentek meg kelet felől, a közember rosszabbra már ezektől sem számított. A kalifátus szétesését elősegítette az is, hogy az etnikailag sokszínű birodalmat nem fűztek, nem fűzhették össze szoros gazdasági szálak. A tartományok gazdasági fejlettsége igen eltérő volt. A kormányzók (emírek) mindinkább örökletes emirátussá alakították át területeiket. Egyes kormányzók, miközben a látszatot fenntartották – pénzeikre a kalifa képét vésették, az ő nevét mondták az előírt imákban a mecsetek pénteki istentiszteletein stb. –, adót már nem vagy csak jelképeset fizettek a kalifának. Jelentősebb dinasztiák az arab Nyugaton (Maghreb) Az első szakadás: a Córdobai (Omajjád) Emirátus (Kalifátus) (756-1031) A 7-8. század fordulóján a Pireneusi-félsziget a nemesi csoportok frakcióharcaitól, a vallási villongásoktól (zsidóüldözések) és az örökösödési harcoktól meggyengült királyságokra osztott. Így 711-ben a 7000 fős berber sereggel partra szálló Tarik-ibn-Zajid néhány év alatt elfoglalta a nyugati gót államokat.

Amikor 750-ben az Abbászidák lemészárolták az Omajjád-család tagjait, Abd-ar-Rahmán a közé a kevés Omajjád közé tartozott, aki túlélte a mészárlást. Hosszú menekülés után, 756-ban az Omajjádokhoz hű berberekből és arabokból szervezett hadseregével átkelt a Gibraltáriszoroson, és legyőzte az akkori abbászida kormányzó csapatait. Córdoba emírjévé kiáltották ki (756-88). Természetesen megtagadta a családját kiirtó Abbászidáknak való adófizetést, és 773-tól a pénteki szentbeszédből elhagyták a bagdadi kalifák nevét. Ezzel al-Andalus lett az első tartomány, amely elszakadt az abbászida kalifáktól. Az elszakadás jótékonyan hatott a gazdaság fejlődésére is, az emirátus jövedelme nem a bagdadi kalifák kincstárát gyarapította többé. A béke éveiben Abd-ar-Rahmán hatalmas építkezésekbe kezdett. Uralkodása alatt indult meg az a szellemi fejlődés, amely országát a 9– 11. században a világ egyik vezető kulturális központjává tette. Az arábiai, szíriai, berber és hispániai kultúra elemeiből a középkori Európa egyik legértékesebb kultúrája, a mór kultúra virágzott ki. Córdoba egyeteme ebben az időben Európa legjelentősebb szellemi központja volt, de még a bagdadit és a kairóit is felülmúlta. Könyvtára állítólag 400 ezer kötetet számlált. A tudományok (különösen az orvostudomány, a matematika és a földrajz) művelése, valamint a művészetek pártolása és gyakorlása nagymértékben hatott Nyugat-Európa szellemi fejlődésére. A córdobai Omajjád-dinasztia hatalmának csúcsát III. Abd-ar-Rahmán uralkodása alatt érte el, aki 929-ben a kalifa címet is felvette. Megépítették a Córdobai Nagymecsetet, a Mezquitát, a sevillai Alcazart, elkezdték a granadai Alhambrát. Córdoba, Sevilla és Granada hatalmas és gazdag városok voltak. Córdoba ekkor 1 millió lakosával Európa legnépesebb fővárosa volt. Nem akadt a kalifátus területén arab férfi, aki ne tudott volna olvasni, akkor, amikor a keresztény Európában az olvasás még csak a papok tudománya volt. Elemi iskolák tömege működött, ahol a szegények gyerekeit ingyen oktatták. A kalifátus más nagyvárosaiban – Sevillában, Toledóban, Valenciában, Almeriában és másutt – is híres egyetemek működtek. A Córdobai Emirátusban (Kalifátusban) ismeretlen volt az erőszakos hittérítés, a vallásüldözés – a helyi lakosság tömegesen tért át az iszlámra –, és akik megmaradtak keresztény vagy zsidó hitükben, szokásaikban, nyelvükben azok is elarabosodtak: ezek a mozarabok. A mozarabok püspökeik fennhatósága alatt nyugati gót és római törvényeik szerint éltek. De fennmaradtak bizonyos hűbéri függésben lévő keresztény államocskák is az arab uralom védőszárnyai alatt. A látszólag egészen önálló északspanyol államok is felváltva hol az elkeseredett harcos visszafoglalás, hol a szolgai adófizetés viszonyában voltak az arabokkal. A reconquista (visszahódítás) kóbor lovagjai gyakran megtették a két világ közötti utat odavissza. Lovagi belharcokban alulmaradva találtak menedéket az araboknál és emelkedtek gyakran igen magas méltóságig. Ezek a lovagok rendszerint áttértek az iszlám hitre, hogy azután, ha urukkal megbékéltek és hazájukba visszatértek, ismét a keresztény egyház fiaivá szegődjenek. A mozlim-arab szokások (udvariasság, tisztálkodás, a nők tisztelete, lovagiasság) mindmáig mély nyomot hagytak a spanyol nép lelkületén. A 11. század elején a Córdobai Kalifátusban politikai hanyatlás kezdődött. Az aranykor, az erősödő feudalizáció magában hordozta a felbomlás okait. Az uralkodóház belső hatalmi harcát jól mutatja, hogy 1009 és 1031 között 10 kalifa 14-szer váltotta egymást a trónon, majd az állam mintegy húsz független kiskirályságra bomlott fel, amelyek a nagyobb városi központok körül szerveződtek. Élükön a legnagyobb nemesi családok álltak. A politikai szétesés azonban nem jelentett gazdasági, kulturális hanyatlást. Ekkor kezdődött a később oly nagy hírű középkori arab filozófia virágkora. Andalúzia első neves filozófusa a zsidó vallású Salamon

ibn Gabirol (11. sz.), akinek művét, „Az élet forrásá”-t már 1150-ben latinra fordították (ez lett a keresztény skolasztika alapja). A kalifátus felbomlása után, 1086-tól az észak-afrikai berber Almoravidák hódították meg Andalúziát, de ők sem tudták tartósan megszilárdítani az iszlám uralmat. Az Almohádok szintén berber seregei 1147-ben törtek be a félszigetre. Az Almohádoknak is csak rövid időre sikerült egységet teremteniük Andalúziában, al-Manszúr (1224-27) halálával újra részfejedelemségekre töredezett az ország. A kis fejedelemségek legtöbbje az egymás ellen folytatott harcok során semmisült meg. Viszályaik megteremtették annak a lehetőségét, hogy a keresztények északról kiindulva, lépésről lépésre visszafoglalják őseik földjét. A 12. századi arab „felvilágosodás” Az Omajjádok alatt elkezdődött kulturális fellendülés e két dinasztia idején érte el tetőpontját. Ekkor alkotott itt az orvos ibn Zuhr (Avenzoár) és a gyógyszerész Ahmed ibn alBajhár. A filozófus Jahja ibn Bádsa (Avempace) és Ibn Rusd (Averroës) munkássága alapján ismerte meg a keresztény Nyugat Arisztotelészt. A córdobai születésű zsidó Móse ben Majmun (Músza ibn Majmún, Majmonidesz), aki Szaladin szultán orvosa is lett, nagy hatással volt Aquinói Szent Tamás és Albertus Magnus gondolkodására. Granadában is élt, sőt miniszter is volt az arab világ egyik legnagyobb elméje, a nyughatatlan természetű Abd-ar-Rahmán ibn Haldún, aki történész és a szociológia megalapítója volt. A 12. században a mozlim Keleten alGazáli, a misztikus teológus bírálta Ibn Szína és al-Farábi filozófiáját. Omar Hajjámot, a kiváló matematikust, fizikust, csillagászt, filozófust és költőt négysoros versei tették világhírűvé. A kor regényes elbeszélő költészetének mestere Nizámí volt. A reconquista első szakasza A reconquista az iszlám hódítással kezdődött, ugyanis a függetlenségüket megőrző kis északi keresztény királyságok az első pillanattól kezdve harcot indítottak az elvesztett területek visszaszerzéséért. Kezdetben a galíciaiak és a minden idegen uralom ellen állandóan harcoló baszkok vezették a küzdelmet, majd hamarosan délebbre, Kasztíliába került át a harcok súlypontja. Parasztok menekültek földesuraik elől a két „világrész” közötti senkiföldjére, hogy azután itt is utolérje őket a földesúr, és ismét tovább nyomuljanak dél felé. Ez a lassú, szívós előretörés ötvöződött össze a fegyveres harcokkal. A reconquista feudális terjeszkedő és telepesmozgalom volt, amelyben valamennyi népréteg részt vett, de a társadalmi hajtóerőt a kis- és középnemesek (hidalgo, „hijo de algo – valakinek a fia”) alkották. A lovagrendek tagjai a területszerzésben a területszerzésben hatalom birtoklásának előfeltételét látták. A kalifátus politikai széttagolódásának időszakai mindig kedveztek a reconquistának, az Omajjádok, Almoravidák és Almohádok erős központi hatalma idején azonban, amikor a megosztott keresztény államok (León, Kasztília, Navarra, Aragón-Katalónia és Portugália) egymással küzdöttek, a reconquista is lelassult. A reconquista első sikerét Toledo visszafoglalása (1085) jelentette. A Las Navas de Tolosa-i csatában (1212) a mórok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ezután a spanyolok sorra foglalták vissza a nagyvárosokat: Córdobát (1236), Sevillát (1248), Murciát (1253), Cadizt (1263). A 13. század végén az európai feudalizmus kibontakozó általános válsága megállította a reconquistát. Így a legerősebb mór állam, a granadai még 1492-ig fennmaradhatott. Az első síita dinasztia: az Idríszidák (788-959) Az Abbászida Kalifátus széttöredezése megállíthatatlan volt. A síizmus mérsékelt irányzata gyorsan terjedt a berberek és a városlakó arabok között a nyugati Maghrebben. Egy

síita lázadáskísérlet után a Medinából Maghrebbe menekült Idrísz ibn Abdallahnak sikerült megszereznie a hatalmat (788) egy kisvárosban. Miután Hárún ar-Rasíd megmérgeztette a független államocskát vezető „kellemetlenkedőt”, fia vette fel a küzdelmet vele. Új fővárost alapított (Fez), és a városállamból mintegy negyed millió km2-es királyságot teremtett. 859-ben felépült a fezi Kravájin-mecset és benne a világ első egyeteme, amelyben egykor egy keresztény pap is tanult, aki II. Szilveszter néven lett pápa, és teljes tekintélyével kiállt az arab számok elterjedéséért. Alig egy évtizeddel a nyugati Maghreb elszakadása után a Középső-Maghreb is elveszett. Még Hárún ar-Rasíd nevezte ki Ifrikíjja kormányzójának Ibráhím ibn al-Aglabot 800-ban, de ettől kezdve már nem volt tényleges hatalma a terület felett. Az Aglabida-dinasztia (800-909) a kalifáktól független politikát folytatott. Az Aglabidák, hogy a hadsereg lázadásait elkerüljék, a külső hódítások felé fordultak, elfoglalták Szicíliát, de a többi nagy sziget – Szardínia, Korzika, Málta –, sőt Franciaország déli partvidéke is kedvelt célpontjaik voltak. Egy „egyenlőségért és igazságosságért” harcoló síita berber törzs lázadása vetett véget uralmuknak 909-ben. Abú Mohamed Obeidallah al-Mahdi imám (vallási, politikai, jogi vezető címe a síitáknál; al-Mahdi – megváltó) uralkodóvá kiáltatta ki magát, és megalapította a Fátimida (mert Mohamed lánya, Fátima leszármazottjának vallotta magát) dinasztiát (909-1171). Alig fél évszázad alatt a Fátimidák meghódították egész Észak-Afrikát, és 973-ban a birodalmuk székhelyét Kairóba tették át. Az Almoravidák (1073-1147) A nyugati Maghreb déli részén, a Szahara szélén élt egy néptörzs, amely már a 9. században felvette az iszlámot. Nevüket a Ribat al-Murábitún nevű kolostorerődről kapták, amely törzsi területük középpontjában volt. Az almoravidák egyik vezetője 1040- ben azzal a meggyőződéssel érkezett vissza a mekkai zarándoklatról, hogy törzsének és az iszlám maghrebi híveinek hitbeli ismerete és vallási magatartása gyenge és felületes, ezért teljes vallási megújulásra van szükségük. Ez indította el a megújulás útján a fanatikus vallási reformmozgalmat. A „tiszta és ősi” iszlámot (és hatalmat) először a Szaharán vitték át, majd elfoglalták a mai Marokkó területét. Júszuf ibn Tásfin 1062-ben megalapította az Almoravidadinasztiát, és Marrakest tette meg fővárossá. 1086-ban átkelt Andalúziába, hogy a kis részfejedelemségeket megmentse az előrenyomuló spanyoloktól. Sikerült is neki a keresztény hadakat visszaszorítani. Tásfin az egymással marakodó helyi emíreket egyszerűen leváltotta, és két alkirályát küldte Andalúziába, egyiket a fővárosává tett Sevillába, a másikat Granadába. Ő maga továbbra is Marrakesből irányított. Az Almohádok (1130-1276) Az Almoravidák birodalmát fenyegető veszély egy új vallási mozgalom képében jelentkezett. Mohamed ibn Túmar és szegény prédikátorai a „hitetlen gazdagok elleni háborúra” szólítottak fel. Túmar követelte az iszlám eredeti dogmájához, az egyistenhez való visszatérést, elutasította a 9-10. században elterjedt szentek kultuszát, mert ez „bálványimádás”. Követőit al-muahhidúnnak (az „Egyetlen Igaz Ismerői”-nek [almohád]) nevezte. Az almohádok állama 1121-ben jött létre. Néhány évtized alatt az egész Maghrebet, valamennyi berber törzset egyetlen államba egyesítették. 1147-ben elfoglalták az almoravida Andalúziát és rövid időre feltartóztatták a reconquistát. A 12. század második felében élte az almohád birodalom a fénykorát. Az Almohádok birodalma gyors hanyatlásnak indult. Az 1212es andalúziai vereség (Las Navas de Tolosa) után feltartóztathatatlanul széttöredezett. Fél

évszázadig tartott a birodalom széthullása, és az örökösök gyengeségét jelzi, hogy sokan voltak, és csak egy-egy kisebb részterületet tudtak megszerezni. Jelentősebb dinasztiák az arab Keleten (Masrek) Az Abbászida Kalifátus eróziója a keleti területeket sem kímélte. Az Abbászida Birodalom legtávolabbi, nyugati térségeiben már csaknem fél tucat kisebbnagyobb emírség, kalifátus alakult, amikor a birodalom legtávolabbi keleti – igaz, a központtól „mindössze” 2-3000 km-re lévő – kormányzóságaiban elkezdődött ez a folyamat. A döntő különbség természetesen nem a távolság és az időpont volt, hanem az, hogy az abbászida arabiszlám kalifátus helyén nyugaton újabb, döntően arab (berber) eredetű dinasztiák jöttek létre, keleten viszont a birodalmat török és perzsa származású uralkodóházak szabdalták szét. Közel-Keleten: a Fátimidák (909-1171) A síita Fátimida Kalifátus 909-ben jött létre az észak-afrikai Tuniszban. A keresztény rabszolgából lett ragyogó tehetségű hadvezér, Dzsauhár asz-Szikilli 969-ben Egyiptomot is meghódította kalifájának, és az egyiptomi főváros, al-Fusztát mellett új negyedet építtetett, amelyet al-Káhiráh-nak („Győzelem” [Kairó]) nevezett el. 973-ban a kalifa Tuniszból ide tette át birodalma székhelyét. Al-Aziz kalifa (975-96) alatt éli a birodalom virágkorát, határai az Atlanti-óceántól Jemenig, illetve Damaszkuszig terjedtek. A béke, a gazdasági virágzás időszaka ez. A fátimida aranykor nem tartott sokáig. A különc vagy őrült – ilyen történelmi távlatból már megállapíthatatlan – al-Hakim kalifa (996-1021) feltűnése a hatalom csúcsán a válság első biztos jele. Uralkodása idején az iszlám történetének egyik legnagyobb keresztény- és zsidóüldözésébe kezdett. Keresztények és zsidók csak fekete ruhát viselhettek, megkülönböztető jelzést kellett hordaniuk, és csak szamáron utazhattak. Elkoboztatta a templomok és zsinagógák javait, sőt sokat közülük le is romboltatott, többek között a jeruzsálemi Szent Sír templomát is. Intoleráns magatartása később ürügyül szolgált a keresztes hadjáratokra. Utódai mind kisebb tényleges hatalommal rendelkeztek. A szunnita lakosság pedig közömbösen várta Allah akaratának megnyilvánulását. A Fátimidák számára 1171-ben jött el a vég. Az utolsó fátimida kalifát vezíre, a kurd származású Szaláh ad-Dín (Szaladin) fosztotta meg maradék hatalmától, és szultánnak kiáltatta ki magát, egy új dinasztia, az Ajjúbidák hatalmát teremtve meg ezzel Egyiptom felett. Az Ajjúbidák (1171-1250) és a keresztes hadjáratok A 11. század közepén a Kelet válsággal küzdött. A bagdadi kalifátus részeire hullott, és 1040 körül a szeldzsukok török törzse lerohanta a Közel-Kelet államait. A Fátimida Kalifátus már túl volt a csúcson. Bizáncot palotaforradalmak és tartományi lázadások sorozata rázta meg. A politikailag és vallásilag megosztott Közel-Keleten viszonylag könnyen meg tudták vetni a lábukat a keresztesek. A térség legjelentősebb állama, a fátimida Egyiptom is – miután sikertelenül próbálta megvédeni a területéhez tartozó Palesztinát – alkalmazkodott új szomszédaihoz. Nem is volt ez túl nagy ár azért, hogy a keresztesek távoltartották Egyiptomtól a Fátimidákra veszélyes szeldzsukokat, és még gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatokat is fenntarthattak a velenceiekkel és genovaiakkal. 1164-ben a Fátimidák és a keresztesek együtt harcoltak a szeldzsukok ellen. Ekkor tűnt fel egy tehetséges kurd hadvezér, Szaláh ad-Dín ibn Ajjúb (Szaladin), aki két célt tűzött ki maga elé: a szunnita iszlámot akarta győzelemre vinni a síita Egyiptomban, és ki akarta űzni a kereszteseket. 1169-ben, 31 éves korában lett az utolsó fátimida kalifa vezíre, két

évvel később felvette a török eredetű szultáni címet, és hozzálátott élete másik nagy céljához, a keresztesek kiszorításához. Ehhez először meg kellett szereznie Szíria és a sűrűn lakott ÉszakMezopotámia erőforrásait is. 1189-ben visszafoglalta a számára is szent várost, Jeruzsálemet, és a kereszteseket néhány tengerparti városba szorította vissza. Keresztény foglyait nem mészárolta le, váltságdíjat kért értük, akikért nem fizettek, azokat eladta rabszolgának. E kudarcok hatására indult el a harmadik keresztes hadjárat. Szaladin utódai alatt mind nagyobb hatalomhoz jutottak a mamelukok, ők adták a szultán testőrségét, s végül megdöntötték az Ajjúbidák uralmát. 1250-től a mamelukok uralkodtak Egyiptom felett 1517-ig. A szeldzsukok felemelkedése és az Abbászidák bukása 1055-re az Abbászida Birodalom csaknem teljesen szétesett: politikai és katonai anarchia uralkodott, az iszlám pedig a síita-szunnita ellentét mentén alapjáig hasadt. A Kaszpi-tengertől a Balhas-tóig, a Kazah-sztyeppen éltek a nomád nyugati török népek, az oguzok, az azerbajdzsániak, a kirgizek és a kipcsakok. A 8. században érték el őket a terjeszkedő arabok. Hamarosan már az arabok oldalán harcoltak, hogy a természet szerény adományait kiegészíthessék a rablóhadjáratok zsákmányával. 950 körül települtek le a szunnita hitre tért oguz-türkök Szeldzsuk nevű vezérükkel Buhara környékén, az ottani uralkodóház szolgálatában. Amikor 999-ben Buhara uralkodója vereséget szenvedett, elérkezett a szeldzsukok ideje, hogy birodalmat szerezzenek maguknak. 1040 körül már meghódították az Iránt uraló Ghaznavidák államát. A Szeldzsuk-dinasztia fénykora a 11. század második felére esett. Hatalmukat kiterjesztették Mezopotámiára, Szíriára, Palesztinára és a kaukázusi országokra. Elkerülhetetlenné vált az összeütközés Bizánccal. A manzikerti csatában Alp Arszlán („hős oroszlán”) 1071-ben győzelmet aratott a IV. Romanosz Diogenész vezette bizánciak felett, s ezzel szabaddá tette az utat Kis-Ázsia felé. Az iszlám benyomult az Anatóliai-fennsíkra, ahonnan három évszázad múlva egy hatalmas birodalom (az oszmán-török) indult világhódító útjára. Hódításaik eredményeként a Szeldzsukok egyesítették a kalifák széthullott birodalmát az Industól a Földközi-tengerig. A szeldzsuk szultánok sem tudták tartósan összefogni a birodalmat. A 11. század végén rohamosan előrehaladt a fölbomlás folyamata. A szétesést gyorsították a tartományok szeldzsuk kormányzóinak függetlenségre, önálló dinasztiák alapítására irányuló törekvései. Ezért az egymással harcoló szeldzsukok távoltartották magukat a keresztesek elleni küzdelmektől. Ezt a helyzetet akarta kihasználni an-Nászir kalifa, hogy a kalifátus tényleges hatalmát visszaállítsa, de gazdasági-katonai eszközök nélkül csak a gazdáját cserélhette ki. An-Nászir szövetséges után nézett, és vesztére a keleten ekkor feltűnő mongol Dzsingisz kánt választotta. 1219-ben el is jöttek Dzsingisz seregei, és elpusztítottak mindent. Ekkor még Bagdad megmenekült, de anNászir és utódai állandó rettegésben éltek. 1258-ban tért vissza a mongolok mindent elpusztító, belső-ázsiai vihara, lerombolták Bagdadot, a lakosság legnagyobb részét lemészárolták, megölték az utolsó kalifát, és kiirtották a családját. Az anatóliai szeldzsuk államok közül a konyai (ikoniumi) szultánság emelkedett ki, amely az 1210-et követő három évtizedben érte el gazdasági és kulturális virágkorát. Miután a keresztesek és a velenceiek 1204-ben elfoglalták Konstantinápolyt, jelentős területeket hódítottak el a meggyengült bizánciaktól. A birodalom Kelet-Anatóliától Kis-Ázsia nyugati részéig húzódott, és az újabb belső-ázsiai nomádok hulláma, a mongolok még nem fenyegették őket. A 13. században a konyai szeldzsuk szultanátus a mongolok elől visszavonuló török népek menedékhelye lett. 1243-ban a szeldzsukok megsemmisítő vereséget szenvedtek a mongoloktól,

és fönnhatóságuk alá kerültek, majd fokozatosan egy évszázadra több kisebb emirátusra esett szét a szeldzsuk szultánság.

Kína és a környező világ (3-13. század) Kínában a faluközösségek a földközösség megszűnte után is fennmaradtak. A patriarchális-bürokratikus kínai állam ezekre a kis közösségekre épült, s a parasztok adóiból tartotta fenn magát. Bár a fejlődés több alkalommal is a nyugat-európai feudalizmus felé haladt (hűbéri nagybirtok, autonóm egyházi birtokok és földhöz kötött parasztok), a faluközösségekre épülő központosított állam mindig erősebbnek bizonyult, és a Tang-dinasztia alatt (618-907) véglegesen felülkerekedett. Európában a gyenge központi hatalom miatt a földbirtokos kezébe került az adóztatás, itt viszont ezt a bürokrácia hajtotta végre. Mivel az állam az adók kizárólagos kisajátítására és a kialakult társadalmi egyensúly fenntartására törekedett, ezért hagyományosan ellenezte a céljait veszélyeztető nagybirtokok kialakulását és a nagy vagyonok felhalmozódását a kereskedelemben és a kézműiparban. Ez magyarázza a kínai társadalom lassuló és ciklikus fejlődését. A nagy csatorna- és katonai-védelmi rendszerek működtetése erős, központosított államot igényelt. A dinasztiák megalakulásukkor egyenlősítő földosztásokkal teremtették meg gazdasági-társadalmi alapjukat. A birodalom szilárdsága a hagyományos hármas adózás kényes egyensúlyán nyugodott. A faluközösségek gabonaadója, közmunkája és katonáskodása biztosította az alattvalók megélhetését, a bürokrácia működését és a birodalom védelmét. A fejlődés szükségszerű következménye lett a gazdasági egyenlőtlenségek fokozódása, amire a kínai civilizáció különösen érzékeny volt. Ezt vagy sikerült egyenlősítő reformok útján feloldani, vagy a hármas adórendszer zavara maga után vonta az államszervezet szétesését, a parasztfelkeléseket, azaz végső soron a dinasztia bukását, és egy új dinasztia kapott lehetőséget az újrakezdéshez. A jövedelmeket elvonó és újraelosztó államban kereshetjük az okát annak is, hogy bár a kínai kézműipar és kereskedelem fejlett volt, mégsem alakult ki a tőkés fejlődés előfeltétele, a kereskedelmi, ipari magánvagyon a középkori Kínában úgy, mint Nyugat-Európában. Az egység széthullása A Han Birodalom bukását követő három és fél évszázadban, 220-tól 581-ig, Kína több államra, kisebb-nagyobb császárságra esett szét. Észak-Kínában a pusztai nomádok uralkodtak, akik a rövid életű dinasztiák egész sorát hozták létre. Ha sikerült is kínai területeken megteremteniük saját államaikat, hiányzott a tapasztalatuk a letelepült népek kormányzásához. A kisszámú hódító, ha működőképes államot akart, mindig rákényszerült a kínai kormányzási formák átvételére és a helyi elittel való kiegyezésre. Ez azonban gyors beolvadásukat jelentette. Észak-Kína politikai káosza óriási pusztulást és elnéptelenedést eredményezett. A kínaiak igen nagy számban menekültek a Jangcétól délre, ahová a nomád támadások már nem értek el. A régi eszmények megingása, a szüntelen létbizonytalanság kedvező táptalajt nyújtott a buddhizmus gyors terjedéséhez, amely az 5. században északon gyakorlatilag az államvallás rangjára emelkedett. A templomok, kolostorok, pagodák száma harmincezer fölött, a szerzeteseké kétmillió körül volt, s a 6. század közepén a templomok száma negyvenezerre, a szerzeteseké négymillióra nőtt. A buddhizmus termékenyítően hatott az irodalomra, a filozófiára, az építészetre és a képzőművészetekre is. Az emberek bármiféle megkülönböztetését elvető buddhizmus nem szolgálhatta jól egy konfuciánus elveken felépülő központosított kínai

birodalom érdekeit, ezért az újraegyesítés után az államgépezet háttérbe szorította. Az egyesítés a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek létérdeke volt, amit a Szuj-dinasztia (581-618) hajtott végre. Rövid uralmuk után a ‘I’angok következtek. Tang-dinasztia (618-907) A dinasztia második császára, Tang Taj-cung (627-649) államát a földművesközösségek rendszeres adójára és közmunkájára építette. Az egyenlősítő földosztás szilárd alapot teremtett a parasztoknak. Az adózást és a pénzügyeket az udvar közvetlenül ellenőrizte. A konfuciánus vizsgarendszer újjáélesztése után mindinkább a versenyvizsgákon kiválasztott hivatalnokokat alkalmazták. Az általuk irányított hivatásos hadsereg elsősorban az északi határokat védte a nomádoktól. A külföldi uralkodók Kínában élő fiait, rokonait hivatalok ismertették meg a kínai kultúrával (és Kína hatalmával), ezzel is kiterjesztve a Tang-Kína befolyását. A Tang állam erősen centralizált volt, egységesen szervezett, egyszerű, de hatékony közigazgatással. A Tang-kor a középkori Kína aranykora. A mezőgazdaság fellendülésével párhuzamosan fejlődött a kézművesség (papír- és porcelánkészítés, selyemszövés), a kereskedelem. A hagyományos erődvárosok és hivatalnokközpontok mellett megjelent a városok új típusa, a kézműves- és kereskedőközpont is. A birodalom fővárosa, Csangan (a mai Hszian) milliós lakosságával az akkori világ legnagyobb városa volt. A fémpénz egyre jobban elterjedt. A birodalom lakossága a 8. század közepén meghaladta az 52 millió főt. Aranykorát élte a költészet, a zene, a kalligráfia, a festészet. Ebben a korban a buddhizmuson és a taoizmuson kívül elterjedt az iszlám és a kereszténység különböző irányzatai is. A Tang Birodalom erősen hatott a koreai és japán kultúrára (írásrendszer, technika, államszervezés), de a kínai civilizáció és hagyomány bizonyos elemeit is közvetítve jutott el ide a buddhizmus is. A belső konszolidáció után a Tang állam terjeszkedni kezdett. Hadjáratokat indítottak a türkök ellen, kiterjesztették uralmukat Vietnamra, Koreára, Turkesztánra, szoros szálak fűzték a birodalomhoz Tibetet is. 751-ben vereséget szenvedtek az araboktól Talasz-folyónál vívott ütközetben, így Kína elvesztette közép-ázsiai befolyását. A Tang-dinasztia hanyatlása a 8. század közepén kezdődött. A nagybirtokok növekedése miatt az egyenlősítő földosztás rendszere szétesett, a peremvidékek földbirtokosai nagy hatalomra tettek szert. Az északkeleti katonai körzetek parancsnoka, An Lu-san lázadását csak nyolcéves polgárháború után sikerült elfojtani 763-ban. Megélénkültek a peremvidékek nomádjainak (ujgurok, kitajok, tibetiek) támadásai. A fenyegetett határvidékek parancsnokai maguk kezdték meg az adók beszedését, a központi hatalom mind kisebb bevételhez jutott. A 9. század végén a tömeges parasztfelkelések hatására a központi hatalom minimálisra csökkent. A tartományok tábornokai gyakorlatilag független kormányzatokat hoztak létre. A 907-es éhínség nyomán támadt parasztlázadások elsöpörték a Tang-dinasztiát. A birodalom bukását az újabb belháborúk fél évszázada követte a kínai történelemben(az Öt Dinasztia és Tíz Birodalom kora: 907-90). A tábornokok rövid életű dinasztiáit követően Csao Kuang-jinnak (960-76) sikerült ismét egyesítenie az országot. Megalapította a Szung-dinasztiát, és kezdetét vette a középkori Kína másodvirágzása, az „ezüstkor”.

A Szung-dinasztia (960-1279) A Szung-kort két szakaszra szokták osztani: az elsőben a birodalom fővárosa az északi Pienliang (ma: Kaifeng), majd a nomád dzsürcsiktől elszenvedett vereség után a birodalom visszaszorult a Jangcétól délre és új fővárosa a déli Linan (ma: Hangcsou) lett. Ez a Déli-Szungkor (1127-1279). A Szungok belpolitikája A Szung császárok megerősítették a központi hatalmat. Birodalmukat 26 tartományra osztották, amelyekben a had- és pénzügyeket a központi kormánynak rendelték alá. A központi hatalom megszilárdításának legfontosabb eszköze a császár közvetlen irányítása alatt álló zsoldos hadsereg volt. A társadalom átalakult. A közhivatalnokokat állami vizsgáztatással választották ki, a régi uralkodó arisztokratikus kasztot fokozatosan mandarinok – érdemeik alapján előléptetett hivatásos tisztviselők – váltották föl. A nagy zsoldos hadsereg, az eredménytelen hadjáratok, a kitajoknak és tangutoknak fizetett magas évi hadisarcok, a fényűző császári udvar költségei messze meghaladták az adóbevételeket. A kormány az öntözőművek fejlesztésével sem volt képes elegendő adót kipréselni a parasztságból, a társadalmi elégedetlenség fokozódott (pl. a Vang Hsziao-po és Li Szun vezette parasztfelkelés: 993). Sencung császár és első minisztere, Vang An-si hiába tett kísérletet 1069-től a válság megoldására. Mivel a reformok nem érintették a rendszer alapjait, a bukás szükségszerű volt. A kínai világ peremén: a Szungok külpolitikája Az egyesítés nem terjedt ki a Tang Birodalom valamennyi területére. Észak-Vietnamra a Szungoknak nem sikerült újra kiterjeszteniük befolyásukat. Észak-Kína jelentős területein a nomád tibeti tangutok (Hszihszia állam), illetve a kitajok szerveztek államot (Liao állam), és támadásaikkal veszélyeztették a kínai birodalom egységét. A Szungoknak rendszeres évi ezüstés selyemadóval sikerült csak megvásárolniuk a békét a kitajoktól, akárcsak a birodalmat északnyugatról fenyegető tangutoktól, akik évente „ajándék” (ezüst, selyem, tea) küldésének fejében kötöttek békét. A 12. század elején gyors változások mentek végbe az északi pusztákon. A Mandzsuria területén élő dzsürcsik megtámadták az addig felettük uralkodó kitaj Liao államot, és területének egy részét elfoglalva, megalapították a Csin (Kin) államot. A Szungok jó lehetőséget láttak arra, hogy megszabaduljanak az őket megadóztató kitajoktól, és szövetkeztek a dzsürcsikkel a Liao állam megdöntésére. A közös harcot siker koronázta, 1125-ben a Liao állam összeomlott. Nem sokáig tartott a Szungok öröme, mert a Csin császár most már a Szung Birodalom ellen fordult, és 1127-ben elfoglalta a Szung fővárost és Kína északi részét. A Csin állam fővárosa a mai Peking lett. Az utolsó császár öccse a Jangcétől délre menekült, és megalapította a Déli-Szungdinasztiát (1127-1279), az új főváros Linan (a mai Hangcsou). A Szungoknak 1141-től a kitajoknak fizetett adó majdnem kétszereséért sikerült csak a békét megvásárolniuk a Csin államtól, amelyet a harmadával lecsökkent Szung államnak kellett előteremtenie. A Szung és a Csin állam között az erőviszonyok a 13. század elején változtak meg gyökeresen, éspedig újra a pusztai nomádok világában végbement változások következtében. A mongol birodalom kialakulása és terjeszkedése tette lehetővé, hogy a Szung seregek vereséget mérjenek a Csin államra. A mongolok 1211-ben indították első hadjáratukat a Csin állam ellen, és hamarosan elfoglalták a fővárost, Pekinget. Ezután Dzsingisz kán seregei Közép-Ázsia ellen fordultak.

Amikor Dzsingisz utóda, Ögödej nagykán ismét az észak-kínai Csinek ellen fordult, a dél-kínai Szungok szövetkeztek velük, abban a reményben, hogy a Sárga-folyótól délre fekvő egykori területeiket visszaszerezhetik. 1234-ben a Csin állam a kettős szorításban összeroppant, de a Szungoknak nem engedtek át területeket, és amikor a dél-kínai seregek a mongolok ellen fordultak, megsemmisítették azokat. 1251-ben Möngke nagykán hadjáratot indított Dél-Kína ellen. Halála után Kubiláj került a nagykáni trónra (1260), aki felvette a kínai császári címet is 1271-ben (a mongol Jüan-dinasztia), és 1279-re befejezte Dél-Kína meghódítását. Kézművesség és kereskedelem a Szung-korban A kínai gazdaság fejlődése a Szung-korban is folytatódott, és eredményei sok területen meghaladták az „aranykornak” tekintett Tang-korszakot is. Az öntözéses gazdálkodás bővülése és egy bőven termő, rövid tenyészidejű rizsfajta elterjedése a mezőgazdasági termelés nagyarányú növekedését eredményezte. Kína népessége a Tang-kori 60 millióról közel a kétszeresére, 110 millió főre emelkedett 1100-ra, és ezzel Kína a kor legnépesebb országa, a DéliSzung főváros, Linan a világ akkori legnagyobb városa lett. A kézművesek, kereskedők céhekbe, társaságokba tömörültek. A kereskedelemmel is foglalkozó bankházak fejlett hitelrendszert működtettek. Amikor a gazdaság növekedésével képtelen volt lépést tartani a fémpénzkibocsátás, a 10. század végétől elterjedt a papírpénz. A Szung-korban a könyvnyomtatás, papírgyártás, selyemipar, lakkfestészet, porcelánművészet és hajógyártás mennyiségi és minőségi fejlődése következett be. Mivel a nyugatra (Közép-Ázsiába, KözelKeletre) vezető szárazföldi utakat a Kínával ellenséges hatalmak ellenőrizték, ezek jelentősége lecsökkent. Kína fokozatosan tengeri hatalommá vált, a délkelet-kínai kikötővárosok fejlődése felgyorsult. Rendszeres kereskedelmi kapcsolat alakult ki Délkelet-Ázsiával, Indonéziával, Indiával és a Perzsa-öböllel, az utóbbiakkal nagyrészt indiai és arab hajósok révén. A Szung-korszak kultúrája A Szung-kor a kínai kultúra virágkora. Nagyszerű alkotások születtek a képzőművészetekben, irodalomban, filozófiában, természettudományokban és technikában. Az oktatás mind szélesebb körben terjedt, mert segítette a mozgatható betűs könyvnyomtatás, amely a Szung-korban köznapivá vált. Az iránytű és a puskapor alkalmazása és elterjedése is erre a korra esik. „A vers megfestetlen kép, a kép megfestett vers” mondta ki Kuo Hszi (1020-1090). Huicung császár (1100-1126) Festészeti Akadémiájába híres verssorok megfestésével lehetett pályázni. Általában vízfestékkel selyemre vagy papírra összegöngyölhető, ún. tekercsképeket készítettek. A tájábrázolás és a csendélet a Szung-korban uralkodóvá vált. A képhez szorosan hozzátartoztak a művészien írt verssorok. Kínában önálló művészet is lett a kalligráfia, amelynek alkotásai nemcsak kísérőként jelentkezhettek, hanem önállóan is. Egy-egy szép feliratot ugyanúgy kifüggesztettek, mint egy jól sikerült festményt.

A mongol világbirodalom kialakulása A mongol hódítás mint a periféria utolsó rohama A mongol törzsek egyesítését (1206) követő fél évszázadban a mintegy egymilliós pusztai nomád törzsszövetség, amelyből a tényleges fegyverforgatók száma három-négyszázezerre tehető, egy minden addiginál hatalmasabb birodalmat hozott létre. Ez volt a nomádok, a „barbaricum” utolsó, de legvadabb támadása, amelyet a világ elszenvedett. A civilizációknak

már 4000 éve kellett szembenézniük válságidőszakaikban a peremvidékeiken élő nomádok támadásaival. Azok gyakran le is rombolták e kultúrákat, és a romokon újabb, magasabb rendű civilizációt teremtettek (görög-antikvitás, germán-feudalizmus). A mongol hódítás minden addigit felülmúlt gyorsaságban, pusztításban és kiterjedésben. Közvetve vagy közvetlenül érintette Eurázsia valamennyi államát. Királyságok, birodalmak semmisültek meg egy-egy hadjáratban, hatalmas területen alakították át az etnikai viszonyokat s változtatták meg a fő világvallások erejét és elterjedését. (Amikor a mongol hódítás megdöntötte a rúmi szultánok hatalmát, elindította az oszmánok felemelkedését. A tatár uralom mély hatást gyakorolt az orosz civilizációra is.) A mongolokat nagyfokú vallási türelem jellemezte, s bár ellenfeleiknek nem kegyelmeztek a templomokban, mecsetekben sem, vallásuktól függetlenül mindenütt megkímélték a papokat. Ebben a józan politikai érzéken kívül közrejátszott a mongol hitvilág is. A sámánizmusnak nincs egyházszervezete, más vallásoktól elválasztó hittételei, így a többi vallás papjait ugyanúgy tisztelte, mint a sámánjait. Idővel a hódítókat „meghódították” alattvalóik vallásai, az Altajtól nyugatra az iszlám, délre és keletre a buddhizmus. Miben rejlett a mongol hódítás titka? A kitűnő és mozgékony lovasság erejében, a nomádok állóképességében, a fegyelmezett és összehangolt nomád harcmodorban és a magas színvonalú hadvezetésben. A mongolok a pusztai nomádok ősi hagyományait fejlesztették a hatékonyság tetőfokára. Emellett győzelmeik ellenfeleik gyengeségében rejlettek, amelyet a mongolok mindig pontosan ismertek és ki is használtak. A nomád társadalom és gazdaság a Nagy Falon túl A nagy, folyamvölgyi civilizációkkal egy időben, azok peremén kialakultak a nomád pásztortársadalmak is, és elterjedtek a hatalmas pusztákon. A mongol pusztákon a Kr. e. II. évezred közepétől az I. évezred közepéig (bronzkor) kísérgették a pásztorok szarvasmarha-, juh- és kecskenyájaikat. Gyökeresen megváltozott a helyzet a Kr. e. I. évezred közepén, amikor indoeurópai népek révén eljutott ide is a ló, a kocsi és a vas. A Kr. e. 4. századtól a mozgékonnyá lett nomádok komolyan kezdték fenyegetni Kínát. Kína azonnal megkezdte az erődrendszer építését északi határai mentén, amelyet a Kr. e. 3. század végére a Nagy Fallá építettek ki. Ettől kezdve a kínaiak létérdekévé vált a Falon túli világ ismerete, ellenőrzése, mivel ott gyorsan változtak az erőviszonyok. A pusztán permanens válság volt, mert az állatállomány mindig kisebb, mint amennyi a biztonságos élelemtermeléshez szükséges. A szakszerűtlen állattartás és a kedvezőtlen időjárás (egy-egy aszályos nyár vagy rendkívül hideg tél) miatt az állatok nagy része elhullott, ilyenkor a vadászat sem biztosíthatta a hiányzó élelmet, csak a belháború. Állandó – vég nélküli vérbosszúval indokolt – belső háború folyt a pusztán, amelynek szinte kizárólagos célja a szomszédok állatainak, legelőinek megszerzése vagy e rablás elhárítása volt. A válság megoldásának egyik lehetséges módja a letelepülés lett volna, az áttérés a földművelésre, a másik a már földművelők kirablásával való fennmaradás. Belső-Ázsiában a kor technikájával lehetetlen volt a földművelés. Ha valakinek sikerült a puszták lakóit egységbe fognia, és a földművelőket is mély válság gyengítette, eséllyel indultak a nomádok a civilizációk kifosztására. Ha nem sikerült betörniük Kínába, vagy nyugat felé indultak (hunok, avarok), vagy „megvárták”, amíg valamelyik alattvalójuk megerősödve megdöntötte államukat (türkök, ujgurok, kitajok). A Nagy Fal már 1200 éve állta a nomádok meg-megújuló támadásait, amikor a 10. században feltűntek előtte a mongol népek.

A 11-12. században a pusztai mongoloknál kialakult a nomád feudalizmus korai szakasza. Léteztek még a nemzetségek, de ezek egy része már törzsekbe tömörült, amelyeknek az élén a legtekintélyesebb nemzetségfő, a kán állt. A nomád társadalom legnagyobb politikai egysége az ulusz, magyarul ország, a törzsszövetség területe. Az élén a kán állt, akinek tisztsége elvileg nem öröklődött és így kénytelen volt figyelembe venni a nemzetség-, törzsfők és katonai vezetők gyűlésének (kurultaj) döntéseit. Az állatokat a nemzetség közösen birtokolta. A legelő elvileg a káné, de használatáért nem fizettek adót a pásztorok, akik szabadon – a természet és a szomszédok által korlátozottan – vándorolhattak. A társadalom tagjainak egymáshoz való viszonyát a szokásjog íratlan normái szabályozták. A hódítások megindulása megmutatta a nomád társadalmak újabb hiányosságát: ha a felnőtt férfiak valamennyien harcosok is, túl kevesen vannak a letelepült földművelőkkel szemben. A nomádok először háborút indítottak az emberekért, akik majd kényszerből – vagy függő helyzetű szegény szabadokként – önként vettek részt a további hódításokban. Így fordult aztán elő, hogy a mongol háborúkban gyakran más (pl. török) etnikumhoz tartozott a támadó sereg döntő része. A Magyarországot 1241-42-ben támadó Batu seregében a mongolok száma néhány százra vagy ezerre tehető, a többség az „út közben felszedett” kipcsak volt. (A tatár szó az egyik legismertebb mongol törzset jelölte, ezért nevezték tatárjárásnak az inváziót.) Dzsingisz kán, a birodalomalapító (nagykán: 1206-27) Már elmúlt 40 éves Temüdzsin, amikor 1206-ra sikerült egyesítenie valamennyi mongol törzset. Ekkor a mongolok nagykánjává választották Temüdzsint, aki felvette a Dzsingisz („Világhódító”?) kán nevet. Miután megszüntette a törzsi-nemzetségi kereteket, hogy a belső széthúzó erőket végleg felszámolja, Dzsingisz megszervezte tizedekből, századokból, ezredekből, tízezredekből (ennyi katonát kellett kiállítania a közösségnek) álló nomád katonai államát. Az új katonai-közigazgatási egységek élére a kán érdemeik alapján, származástól függetlenül nevezte ki a vezetőket. Ezután azonnal megindította hódító hadjáratait a szomszédos nomád török és tibeti népek ellen. 1211 és 1215 között elfoglalta Észak-Kína, a Csin állam egy részét. Közben megismerkedtek a kínai haditechnikával, és a rabszolgává tett kínai mesterek azonnal megkezdték a kőhajító- és faltörőgépek gyártását. Így Dzsingisz kán serege alkalmassá vált a vár- és városostromokra. 1219-21-ben feldúlta Közép-Ázsiát (Buhara, Szamarkand), betörtek Indiába, majd szétverte a délorosz puszták nomádjait (alánokat, kunokat). 1223-ban a Kalka-folyó menti csatában a mongolok legyőzték az orosz fejedelmek seregeit, majd visszatértek ősi szállásterületükre. 1226-27-ben Dzsingisz kán megsemmisítette a tangutok Hszihszia államát. A hadjárat során egyszer levetette a lova a majdnem 70 éves uralkodót, aki 1227 őszén – valószínűleg a súlyos belső sérülésektől – meghalt. A mongol támadások rendszeres kísérőjelensége volt a szervezett pusztítás, az ellenállásra képes elemek tömeges kiirtása, a leigázásra szánt lakosság terrorisztikus megfélemlítése. A hódítók csak kis létszámú mongol helyőrségek hátrahagyására voltak képesek, akik a karakorumi nagykán hatalmára figyelmeztettek. A meghódított területeken a közigazgatás vezetőinek kinevezésénél kihasználták a lakosság politikai, vallási, etnikai megosztottságát. Dzsingisz államában is megjelent az államiság elengedhetetlen feltétele: az írásbeliség. Az arab írás jeleit vették át, de ők nem jobbról balra, hanem fölülről lefelé írtak.

A terjeszkedés Hadjáratok Ögödej nagykán idején (1229-41) Dzsingisz halála után harmadik fiát, Ögödejt választották nagykánná, a többi fiú pedig birodalmának egy-egy uluszát (ország) kapta, amelyek élén a kán áll, aki azonban alá volt vetve – legalábbis elméletileg – a birodalom központjában lévő nagykánnak. Csagatáj kapta KözépÁzsiát, Dzsocsi az Irtis-folyótól nyugatra fekvő területeket, és a nagykánéi lettek a mongol és észak-kínai területek. Ögödej 1231-ben támadást indított a Csin állam ellen, de csak 1234-ben sikerült megdöntenie, amikor felhasználta a dél-kínai Szungok segítségét is. Batu kán hadjáratai és az Arany Horda 1236-ban a mongol seregek Batu (Dzsocsi fia) vezetésével nyugat felé indítottak támadást. Legyőzték a kunokat és a volgai bolgárokat, majd elfoglalták és lerombolták Moszkvát és Vlagyimirt. Az orosz fejedelmek fő erői a Szity-folyó menti ütközetben vereséget szenvedtek (1238). 1239 telén folytatták a hadjáratot, elpusztították Kijevet. 1241-ben a mongol (kipcsak) sereg két részre oszlott. Az egyik Lengyelország és Szilézia feldúlása után Legnicánál megverte a lengyel és német fejedelmek seregeit. A másik ág Batu és Szübeetej vezetése alatt Magyarország ellen indult. 1242 márciusában Ögödej nagykán halálhírére elhagyták az országot, hiszen Batu részt akart venni a nagykán választásán. A trónért folytatott tízéves harc után, 1251-ben Möngkét választották meg. A hatalmi harc elvonta a mongolok energiáit a további közép-európai hadjáratoktól, így kénytelenek voltak beérni a Dzsocsi alapította Arany Horda kelet-európai befolyásával. Az Arany Horda igazi nagyságát Batu alatt érte el. Möngke nagykán (1251-59) Möngke nagykán célja a mongol uralom ázsiai kiterjesztése volt. Egyik testvérét, Hülegüt küldte a Közel-Kelet meghódítására. Hülegü 1256-ra elfoglalta Iránt, majd 1258-ban Bagdadot, ezzel megdöntve az Abbászida Kalifátust. A további előrenyomulását az egyiptomi mameluk szultán állította meg 1260-ban. Hülegü kán (1256-65) és utódai Irán központtal alapítottak közép-keleti birodalmat (Ilkánok). Az Ilkánok állama a 14. század második felében kisebb-nagyobb, egymással marakodó államokra esett szét. Keleten Möngke másik testvére, Kubiláj vezetésével nyomultak délre a mongolok, hogy elfoglalják Kínát, majd Tibetet és Indokínát. A világbirodalom széthullása Möngke nagykán halála után az egységes mongol világbirodalom is felbomlott. A birodalom három nyugati ulusza (az Arany Horda Kánsága, Csagatáj kánsága és az Ilkán Birodalom) végleg függetlenítette magát a nagykántól. Amikor feltűnt az utolsó mongol hódító, Timur Lenk („Sánta Timur”: 1370-1405), már megállíthatatlan volt a mongol utódállamok hanyatlása, az Ilkánokat az oszmánok szorították vissza, az Arany Horda repedezett (hogy a 15. század elején darabjaira hulljon, amelyeket az előrenyomuló oroszok foglaltak el), Kínában pedig 1368-ban megdöntötték a mongol Jüandinasztia uralmát. A mongolok visszaszorultak a Nagy Falon túli pusztáikra, talán ez mentette meg őket attól, hogy beolvadjanak a kínaiak millióiba. Timur hadjáratai megsemmisítették a Csagatáj-kánságot és végzetesen meggyengítették az Arany Hordát. A lovas nomád birodalmak kora lejárt.

A mongoloknak valójában sohasem sikerült jellegzetes, tartós civilizációt teremteniük. Rövid életű világbirodalmuk nem egy új civilizáció születése, inkább egy korszak lezárása. Ettől kezdve az európai és a kínai haditechnikai fölénnyel szemben semmit sem ért a nomádok elszántsága és állóképessége, és a nomádok agresszióinak két legnagyobb áldozata, Oroszország és Kína megkezdte több évszázados előrenyomulását, hogy megszüntesse azt a veszélyt, amely Közép- és Belső-Ázsia nomádjai részéről fenyegette őket.

India (4-12. század) Az utolsó nagy keleti típusú állam Indiában: A Gupta Birodalom (Kr. u. 4-5. sz.) A perzsa Szaszanida Birodalom északnyugat-indiai betöréseivel szembeni védekezés megteremtette a feltételeket az új birodalom kialakulásához. Magadhában a 3. század végén a Gupta-dinasztia szerezte meg a hatalmat. A birodalom fénykorát II. Csandragupta idején (380414) érte el. Utódai alatt a birodalom hanyatlani kezdett, a gazdasági hanyatlás éppen akkor gyengítette meg a hadsereg védelmi képességét, amikor északnyugaton félelmetes új hatalom jelent meg, a „fehér hunok” (heftaliták). A források fehér bőrűeknek, kék szeműeknek és szőkéknek írták le a közép-ázsiai nomádokat. A kengyelvasat használó, lovas íjászok támadásait az 5. század közepén még sikerült visszaverni, de 485-ben már jelentős területeket ellenőriztek Észak-Indiában. A „fehér hunok” rövid életű állama a 6. század közepén fel is bomlott. A Gupta Birodalom szétesése után Észak-Indiában számos független királyság jött létre, uralkodóik korábban a Gupták alkirályai voltak. A Gupták hatalma újra csak Magadhára terjedt ki. 640-ben Indiában kb. 70 királyság létezett, melyek közül a legnagyobb Harsa király (606-47) birodalma volt. A korai feudalizmus Az antik világrendszer válsága, amelyben a nyugatrómai birodalom összeomlott, megrázta az indiai szubkontinenst is. Barbárok, nomádok özönlötték el a civilizált antik világot, tönkretéve a távoli országokat összetartó gazdasági kapcsolatokat. A Nyugat kereskedelme lehanyatlott, India kereskedelme beszűkült. A Gupta Birodalom hanyatlása megállíthatatlan volt az 5. század végétől. Az önellátó gazdálkodás elterjedése és 470-től a fehér hunok sorozatos támadásai következtében a Gupta Birodalom kis állammá zsugorodott. India államok sokaságára hullott szét, amelyek állandó háborút vívtak egymással. Az arabok 712 óta vezettek rablóhadjáratokat Észak-India államai ellen, de meghódítaniuk csak Szindet, az Indus alsó szakaszát sikerült. A korai feudalizmus kegyetlen háborúi nem eredményezhették új birodalmak születését, csak azt, hogy az észak-indiai államok legyengülten, védtelenül álltak az új hódítók, az iszlám új harcosai, a türkök előtt. A Gaznavida-dinasztia uralkodója, Mahmúd 1001-től 17 hadjáratot vezetett Észak-Indiába, és Pandzsábot a birodalmához csatolta. A Gaznavidák uralmát megdöntő Gorida-dinasztia tovább terjeszkedett Indiában, Bengálig. Amikor a Gorida szultánt meggyilkolták, észak-indiai helytartója, Kutb-ad-din Ajbek India szultánjává nyilvánította magát, és Delhi központtal megalapította a delhi szultanátust (1206).

Az indiai „feudalizmus” jellemzői Az indiai feudalizmus modelljében számos olyan sajátosságot találunk, ami lényegesen eltér a nyugat-európaitól. Itt nem volt hűbériség, örökölhető birtok, rang. A parasztok személyükben nem függtek földesuraiktól. Az állami földtulajdon túlsúlya volt a jellemző. A társadalmi tagolódás alapja a kasztrendszer volt és az erős faluközösségek. Társadalom A kasztrendszer a ma ismert formájában a Kr. e. 2. és a Kr. u. 4-5. sz. között alakult ki, ettől kezdve az indiai társadalom szerkezetének alapját alkotta. Az indiai korai középkor három világot, három életformát takart. Az első az uralkodók, földesurak és a templomok világa volt. Az uralkodó után a leggazdagabb birtokosok a templomok, kolostorok papi testületei voltak. A templomok javait a brahmanok tanácsa kezelte, felosztva a járadékot. A második világ a faluközösségek világa volt. Ezek fontos gazdasági, társadalmi, politikai szerepet töltöttek be, megvolt a maguk tanácsa, amely rendelkezett a földekkel, valamint a vitás kérdésekben, helyi perekben ítélkezett. A földeket időről időre újraosztották a faluközösség tagjai között. A harmadik világ a városok világa volt. A korai középkorban a városok széles körű autonómiával rendelkeztek, de ez csak a gyenge földesúri hatalom következménye volt. Amikor a 13-14. század fordulóján az uralkodói hatalom kiterjedt, a városok elvesztették autonómiájukat. Gazdaság, tudomány, kultúra a klasszikus hindu korban (4-9. század) A 300-500 közötti időszakot sok történész az indiai történelem aranykorának tekinti. Mind a gazdaság, mind a tudomány és a kultúra ókori fejlődésének csúcspontjára ért. Ezt a színvonalat még a középkorban sem szárnyalták túl. Hatalmas közmunkákkal kiterjedt öntözőcsatorna-hálózatot hoztak létre. A vaseszközök széles körű elterjedése a mezőgazdaságban jelentősen növelte a termelést. A fémfeldolgozás magas színvonalát bizonyítja a híres, 7 m magas delhi vasoszlop is, amely már több mint 1500 éve van kitéve az időjárás viszontagságainak, mégsincs rajta nyoma a rozsdásodásnak. A 225 cm-es szultángandzsi rézből öntött Buddha-szobor finom vonalai is az 5. század fejlett technikájáról tanúskodnak. Virágzott a távolsági kereskedelem. Messzeföldön keresettek voltak az indiai fémtükrök, kardpengék, elefántcsont- és fafaragások, selyem-, gyapjú-, pamuttermékek, illat- és fűszerek. Ebben a korban tömegesen áramlottak ki az indiai kereskedők és telepesek DélkeletÁzsia felé, hogy a Nyugat egzotikus fűszerek iránti igényét kielégíthessék – közben elterjesztették nyelvüket, írásrendszereiket, technikai, államszervezési ismereteiket, vallásaikat. A Gupta-korban virágzott az irodalom, a táncművészet és az építészet is. A legnagyobb költő és drámaíró, Kálidásza (5. sz.) „Sakuntalá” c. színdarabját később csaknem valamennyi európai nyelvre lefordították. Visnusarman megírta a meseirodalom remekét, a Pancsatantrát („Öt könyv”), amelynek történetei hamarosan az egész akkor ismert világban elterjedtek. A tánc a hindu templomi szertartások egyik elválaszthatatlan eleme és világi, udvari szórakozás is volt. Nem különböztek lényegesen egymástól, mert mindkettő ugyanazokból a legendákból merített. Az indiai táncot bonyolult kéz- és arcjáték kíséri. A Dekkánon, Adzsantában tovább épültek a buddhista barlangtemplomok – a Kr. e. 2. és a Kr. u. 7. sz. között 29 templomot véstek a sziklába –, majd a 7-8. században a 100 km-re lévő Ellorában épültek újabb buddhista, majd hindu és dzsaina barlangszentélyek. A filozófiai gondolkodást a buddhizmus és a hinduizmus harca jellemezte. A buddhizmus befolyása már a kusán kor után hanyatlani

kezdett, és a Gupta-aranykor után a hinduizmus fokozatosan az indiai civilizáció peremvidékeire szorította. A hinduizmusban sokféle szekta és irányzat van, amelyek abban különböznek egymástól, hogy melyik istent választják a népes hindu pantheonból, hogy aztán hitük, vallási szertartásaik és szokásaik középpontjába állítsák. Másrészt bizonyos elképzelések és szokások közösek valamennyi hindu számára. A tantrizmusnak különösen az alsóbb kasztbeliek, valamint a nem árja törzsek és csoportok között volt sok követője e korban. A tantrizmus a hinduizmustól szent szövegei (mágikus szertartásokat, titkos igéket [mantra] tárgyaló iratok: „tantra”) révén elkülönülő irányzat volt. Olyan szertartásoknak és viselkedésnek hódoltak, amit a hinduizmus szigorúan tiltott (pl. orgiák, kaszton kívüli házasodás stb.). A 6. századtól terjedtek el azok a szekták, amelyek a „bhakti”-t (a világ ura iránti feltétlen szeretetet) állították filozófiájuk középpontjába. Elvetették a hindu szertartásokat és a brahmanok kivételezettségét, a bhakti tanításai kezdték a társadalmi tiltakozás jegyeit magukra ölteni. A 6-10. században az indiai tengerpartok mentén, főként a nagy kikötővárosokban a dzsainizmus vált tömegvallássá, de a 15. századra már alig őrizte meg valamelyest a befolyását. A Gupta-korban kiemelkedő eredmények születtek a csillagászatban és az ehhez szükséges matematikában is. Árjabhata (5. sz.) az első ismert matematikus, aki használta a tízes helyiérték-rendszert, a négyzet- és köbgyökvonást, és heliocentrikus világképet vallott, amelyben a Föld forog a saját tengelye körül. Brahmagupta (7. sz.) munkáiban másodfokú egyenleteket alkalmazott. A 6-13. században a politikai szétaprózottság kedvezett a helyi irodalmi nyelvek virágzásának, bár még sok költő írt a „kifinomult” nyelven, vagyis szanszkritul is. A művészetek közül a legfejlettebb az építészet és a szobrászat volt. Kultúra a hindu középkorban (10-12. század) A középkori hindu templom egyesítette magában a különböző művészeteket. A 10. század után nem faragtak több sziklatemplomot, de ezrével épültek India-szerte a hindu templomok. A kor művészetének legnagyszerűbb emlékei Bhubanesvár, Konárak, Kadzsuraho stb. szentélyei. Bhubanesvár szent tavát egykor 7000 szentély vette körül. Itt mindennek az volt a feladata, hogy az emberek érzékeit és érzelmeit a természetfölötti világra irányítsa, és kapcsolatot teremtsen ember és isten között. A templomok közelében volt a bűnöktől megtisztító vizű szent medence, a szentély, az istenség lakóhelye, ahol képmása vagy jelképe állt. Előtte mutatták be az áldozati szertartásokat. Indiában az volt a hódolattal övezett tárgy vagy személy iránti tisztelet kifejezésének ősi módja, hogy virágfüzérrel, gazdag ruhákkal, sálakkal, ékszerekkel ékesítették. A szobrászatot teljesen az építészetnek rendelték alá. A templomokat páratlanul gazdagon díszítették zenélő, szeretkező, prédikációt hallgató szobrokkal. Fontos megjegyeznünk, hogy Indiában a szerelmi gyönyört nem bűnnek tekintették, hanem az élet természetes részeként szerepelt. A művészetekben is ezért szerepelt szokatlan nyíltsággal a szerelmi élet ábrázolása. Az indiaiak az örömszerzést a másik iránti hódolat és megbecsülés jelének tartották. Ahogy a képzőművészetek, a zene és a tánc is a templomhoz kötődött. Az indiai templomi tánc – a (kéz)mozdulatok, a dal, a zene, a jelmez és az arckifejezés – „megvalósította” a mítoszokat. A zene alapja a rága (hangnem, melodikus váz). Ma mintegy négyszázat különböztetnek meg, és ezek jelentős részét a középkorban is játszották. Mindegyikhez sajátos érzelmi hangulat kötődik, és a zenész feladata az, hogy hallgatóiban az illető hangnemnek megfelelő hangulatot ébresszen.

AZ ÁRPÁD-KOR MAGYARORSZÁGON (11-13. század) Szent István uralkodása (1000-1038) Születésének időpontjáról egykori feljegyzés nem maradt fenn, legvalószínűbbnek a 970es évek végét tarthatjuk. A róla írt kislegenda szerint Esztergomban született, s szülei a Vajk nevet adták neki. A kutatók szerint a Vajk szó a török baj (gazda) szó kicsinyítőképzős változata. Biztosra vehető, hogy születése után azonnal megkeresztelték, a Stephanus nevet kapta. A nagylegenda szerint 14-15 éves korában apja őt jelölte ki utódjául. Házasságát Géza dinasztikus politikája szabta meg. A legfontosabb a németekkel való béke volt, ezért a bajor Gizella hercegnő kezét kérte meg fia számára. A házasságkötéskor a vitás területi kérdéseket is rendezték. Apja halála után (997) István legfontosabb célja az volt, hogy fejedelemmé avassák. Főembereit és vitézeit Esztergomba hívatta, és itt történt meg a szertartás. Az esztergomi várban Istvánt egyházi szertartás mellett felövezték a megszentelt fejedelmi karddal. Sokan ezt a kardot azonosítják a prágai Szent Vid székesegyházban őrzött karddal, a szegényes díszítés miatt azonban a kutatók jelentős része nem tartja valószínűnek ezt a feltevést. Az új fejedelem fő ellenfele Koppány volt, aki magát tartotta a jogos örökösnek. Ő először Veszprém várát támadta meg, mely a királynéé volt. Ez a levirátus ősi szokása miatt történt, mert a szenior örökös elődjének feleségét és gyermekeit is „örökli” (nehogy a vagyon más rokonságba kerüljön). István seregének vezérévé Hontot és Pázmányt tette. A csata előtt Szent Márton segítségét kérte, és fogadalmat tett, hogy ha győz, Somogyot a pannonhalmi apátságnak adományozza. István hadainak közeledtére Koppány felhagyott Veszprém ostromával. A két sereg valahol Veszprém és Várpalota között ütközött meg. István modernebb, nyugati módon felfegyverzett serege győzött Koppány könnyűlovas hadai felett. A csatában Koppány is életét vesztette. A megtorlás azóta is vitatéma, Koppány testét ugyanis felnégyelték, és négy különböző vár kapujára tűzték ki. Ez két szokást tükröz. A kereszténység szerint a paráználkodás büntetendő (és a levirátus szokását a kereszténység annak tekinti), a büntetés viszont már pogány jogszokást tükröz. Eszerint a paráználkodó büntetése a felnégyelés és testrészeinek kifüggesztése. A részeket Esztergomban, Veszprémben, Győrött és Erdélyben tűzték ki, s mindez egyben elrettentést is jelentett. A véres cselekedetet valószínűleg Saroltának tulajdoníthatjuk, de az anya döntését természetesen támogatta az ifjú fejedelem is, akinek hatalma megszilárdításához szükséges volt ez az ítélet.

A koronázás Koppány legyőzése után a legfontosabb feladatot a keresztény királyság megalapítása jelentette. István fő célja az önálló egyházszervezet kialakítása és a koronázás volt, hiszen a korona a keresztény királyság jelképét jelentette. Célja megvalósítását több dolog is megkönnyítette. Kedvező volt a nemzetközi helyzet, hiszen II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár között barátságos volt a viszony, így a koronát a pápától lehetett kérni. A német befolyás érvényesülésétől sem kellett tartania, hiszen a korábbiÁrpád-házi külpolitika már hangsúlyozta a császártól való függetlenséget. A helyzetet könnyítette az is, hogy a megbékélés lehetősége Bizánccal is megvolt, ha tehát a pápa megtagadja a koronát, a magyarok azt megkaphatták volna Bizánctól is. István tehát felismerte azt a pillanatot, mikor lehetővé vált

a független magyar állam megteremtése. A kedvező külpolitikai helyzet mellett a magyarországi térítés is segítette István elképzeléseit. Szent Adalbert, majd Radla (Sebestyén) és Asztrik (Anasztáz) vezette a térítő munkát, s ez utóbbinak döntő szerepe volt István koronázásában s az első magyar érsekség megalapításában is. Ő hozta Rómából Magyarországra a pápa által átadott királyi felségjelvényeket, melyekkel Istvánt megkoronázták. A koronázás időpontja vitatott, vagy 1000. december 25-én, vagy 1001. január 1jén történt. Az első a Nagy Károly-féle koronázáshoz (800. december 25), a második pedig az ezredvégi „világvége” elmúltához lenne köthető. A koronázás a mainzi ordo (szertartásrend) szerint történt, s a korona nemcsak világi, hanem egyházi hatalmat is jelentett. Az uralkodót felszentelt papnak is tekintették, így egyházi ügyekben is dönthetett. Az államalapító királyok ezért általában országuk egyházának megszervezői is voltak, s a pápa Istvánnak is szabad kezet adott (apostoli hatalmat) a magyar egyház kialakítására és a térítésre. (Látható, hogy még az invesztitúraharcok előtt vagyunk!) Koronázása után azonban még mindig csak elméletben volt I. István egész Magyarország királya. Az ország egyesítését be kellett fejezni, amit Koppány után még két főúr ellenszegülése akadályozott. Az egyik az erdélyi Gyula volt, a másik Ajtony, aki a Maros és az Al-Duna vidékét uralta. Nem fogtak össze egymással, nem léptek fel fegyveresen István ellen, de önálló politikát folytattak, amit az új király nem engedhetett. 1003-ban István személyesen vezetett hadat Gyula ellen, aki harc nélkül megadta magát. A következő ellenfél Ajtony volt, aki mint görög keresztény, bízva a császár támogatásában, nem volt hajlandó behódolni. István hadjáratának időpontja vitatott, a történészek az 1008-as évet tartják valószínűnek. A királyi sereget Csanád vezette. Ajtony a csatában elesett, de István nem irtatta ki családját.

Az államalapítás Egyházszervezés Az egyházszervezés nyomban a koronázás után megkezdődött. Az uralkodót Asztrik segítette ebben, aki 1001 húsvétján ott volt Ravennában, mikor a pápa megalapította az esztergomi érsekséget, és Istvánnak szabad kezet adott püspökségek szervezésére. Az első esztergomi érsek Radla lett, majd Asztrik következett, aki korábban kalocsai püspök volt. Az érsek volt az ország első főpapja, vagyis prímása. Különleges előjogai közül talán a király koronázásának joga volt a legfontosabb. István összesen tíz egyházmegyét hozott létre. A püspökségek a következők voltak: veszprémi, győri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari és erdélyi. Az esztergomi püspökség már kezdettől egyben érsekség is volt, s valószínűleg a kalocsai is. István azonban nemcsak egyházmegyéket hozott létre, hanem gondoskodott fenntartásukról is. A tized jövedelem mellett a hatalmas földadományok jelentették az egyház gazdasági hátterét. A törvények szabályozták a templomba járást is, s ehhez a király templomokat is építtetett. Ezeket ő látta el egyházi felszereléssel, a püspökök feladata csupán a szent könyvek biztosítása volt. Az egyházszervezettel párhuzamosan sokasodtak a kolostorok is. A leghíresebb a pannonhalmi apátság volt, amit már Géza idejében építeni kezdtek, de alapítólevelét csak 1002-ben állították ki. A korai alapítások közé tartozott még Pécsvárad és Zalavár apátsága is. Magyarországon ebben az időben a bencés irányzat volt a legelterjedtebb, de a keleti szerzetesség sem volt idegen. Ezt a veszprémvölgyi kolostor igazolja, amelyet István alapított görög apácák részére. Az adományozás Imre herceg menyasszonyának volt köszönhető, aki

bizánci hercegnőként került Veszprémbe. Kolostorokat nemcsak az Árpád-háziak alapítottak, hanem a későbbiekben egyre több magánalapítással is találkozhatunk. A királyi vármegyerendszer kiépítése Az államszervezésben természetesen nélkülözhetetlen volt a politikai szervezet létrehozása. Ez annyit jelentett, hogy olyan központokat kellett kialakítani, amelyek biztosították a király hatalmát. Magyarországon ezt a várak jelentették. István német minta alapján szervezte a megyéket, de a magyar viszonyokhoz kellett igazodnia. A megyék határait a várak, az egyházmegyék és a törzsi területek szabták meg. A várak a 11. század elején, sőt még nagyon sokáig nem kő-, hanem földvárak voltak. Átmérőjük 100-300 méter volt, s a várfalakat fából ácsolt palánkokból és földsáncból készítették. Amennyiben a várak eredetét vizsgáljuk, akkor kisebb részük korábban épült szláv várakból vagy törzsfői szálláshelyekből maradt fenn, többségüket viszont Géza és István korában építették. Minden várhoz tartozott várbirtok és megfelelő számú szolgálónép, hiszen ez biztosította a vár ellátását. A földbirtokok nagy része a vár környékén feküdt, de előfordult az is, hogy távolabbi területek is hozzá tartoztak. A lényeg az, hogy nem összefüggő, hanem elszórtan elhelyezkedő földekről volt szó. A várak élén a várispán állt. Neki voltak alárendelve a várjobbágyok, akik a katonaság tisztjeit adták. Feladatuk volt a vár védelme és a várhoz tartozó nép igazgatása, de ők adták az ország hadseregének döntő részét is. Közülük kerültek ki a vezető tisztviselők (százados, hadnagy, várnagy). A várhoz tartozó várnépek tagjai jogilag ugyan szabadok voltak, de örökösen a vár szolgálatához kötve. A várnépeket századokba szervezték, vagyis száz háztartásból álló egységekbe. Egy részüknek katonáskodnia kellett, de a többség pénz- és terményadóval„tartotta el” a várat. A várispánságok száma valószínűleg több volt, mint a vármegyék száma, vagyis nem mindegyik vár jelentett egyben megyeközpontot is. A várispánságokra ráépülve jöttek létre a vármegyék, melyek feladata elsősorban közigazgatási és nem katonai volt. A szlávoktól átvett megye szó eredetileg határt jelentett, s a vármegye sem jelentett mást, mint a vár illetékességének határát, amelyen túl egy másik vár megyéje kezdődött. A vármegye tehát, szemben a szórtan fekvő várföldekkel (a várispánsággal), kezdettől fogva összefüggő terület volt, amelynek határain belül nemcsak várnépek, hanem mindenféle egyéb népelemek, királyi, egyházi és világi birtokosok alattvalói éltek. A vármegyék száma kisebb volt, mint a várispánságoké, István korában 30-45 lehetett. Azoknak a váraknak, melyekhez megye is tartozott, a megyésispán állt az élén. (Ilyenkor a várispán és megyésispán ugyanaz a személy volt.) Ezt a tisztséget a király általában kísérete tagjainak adta, s a később épített várak többségét a megyésispánról nevezték el. Ő volt a fennhatósága alá tartozó terület legfőbb bírája, és ő szedte be az adókat is. A megye jövedelmét növelte a vásárvám, a határain fizetett útvám és a folyók átkelőhelyeinél fizetett hídvám is. A jövedelmek kétharmad része a királyt illette, a maradék pedig az ispánnál maradt. A várak mellett helyezkedett el a templom, lehetőleg szintén egy magaslaton. Bár nem a várban volt, a várispán oltalma alatt állt. A templom és a vár mellett – a vár alján – volt a vásártér. Itt a hét meghatározott napján hetivásárt tartottak. A legkorábbi vásárokat a vásárnapon (vasárnap) tartották, de később az egyház óhajára szombatra lelték át a vásározás napját, hiszen vasárnap tiltott volt mindenféle munkavégzés. A későbbiekben a hét többi napján is tartottak vásárokat, amire azért volt szükség, hogy a kereskedők végiglátogathassák a különböző helyeken, különböző napokon tartott heti vásárokat.

Az udvari szervezet A vármegyeszervezet mellett István király egységes udvarház-szervezetet is kiépített, amely az egész országot behálózta, és független volt a vármegyeszervezettől. Feladata a királyi „udvar” ellátása volt. Egy vármegyéhez több udvarház is tartozhatott. A várakhoz hasonlóan ezeket is szolgáló népek látták el, akik az udvarházak „tartozékai” voltak, s a megye dolgozó népességének nagyjából egyharmadát tették ki. Minden udvarházhoz tartozott egy-két kápolna, ahol a káplánok tevékenykedtek. Ezek vezetője általában az esztergomi érsek volt, s testületükből alakult a királyi kápolna szervezete. Ez nemcsak egyházi feladatokat látott el, hanem a király „irodáját” is jelentette, tagjai ugyanis mint jegyzők működtek. Nemcsak királyi, hanem királynéi és hercegi udvarházak is voltak. Az udvari szervezet legfőbb vezetői már a 11. század közepétől a király körül teljesítettek szolgálatot („királyi udvar”). Ők állandóan kísérték uralkodójukat, aki folyamatosan udvarházról udvarházra járt egész kíséretével. A vándorlás során felélték az ott összegyűjtött élelmiszert, majd mentek tovább. A történészek sokat vitatkoznak az udvarházak eredetéről. Alapvetően a Karolingok birodalmából vette át István, de a közvetítésben a szlávoknak is szerep jutott. Bár az uralkodó állandóan vándorolt kíséretével, természetesen volt királyi székhely is az országban. István uralkodásának elején a központ Esztergom volt, a jeruzsálemi zarándokút megnyitása után (1019) azonban megváltozott a helyzet. Ez az útvonal elkerülte Esztergomot, ezért a király új székhelyet létesített Székesfehérvárott. Itt építtette fel a királyi bazilikát, mely az akkori Magyarország legnagyobb épülete volt. A templomot királyi kápolnának és temetkezőhelynek szánta. Székesfehérvárott tartották a későbbi időkben az éves „törvénynapot” is, mikor mindenki a király elé járulhatott sérelmeivel.

A gazdaság és a társadalom átszervezése A földtulajdon kialakulása A világi és egyházi kormányzás intézményrendszerének kiépítése mellett ugyanilyen fontos volt Istvánnak az is, hogy kialakuljon a földesúri birtokok és jogok rendje. („Hajoltunk a tanács egyakaró kérelmére, hogy ki-ki ura legyen az ő tulajdonának...”) Ez tulajdonképpen annyit jelentett, hogy meg kellett szüntetni a korábbi nagycsaládi birtoklást, és meg kellett honosítani helyette a földmagántulajdont. Ez utóbbit már uradalomnak nevezhetjük, hiszen a föld birtoklása volt a lényeges. (A korábbi szállásváltó gazdálkodásban a gazdagoknak az állatok feletti tulajdonjog volt a fontosabb, hiszen télen-nyáron vándoroltak.) Ezen kellett változtatnia Istvánnak, és sikerét bizonyítja az, hogy az ő birtokrendezése vált az Árpád-kori földbirtoklás alapjává: az előkelő nemzetségek általában az István korában élt ősükről nevezték el magukat (de genere x), s a törvények az akkoriban kapott földet hívták nemzetségi birtoknak. Ezek a birtokok örökölhetőek voltak oldalágon is (pl. unokatestvér). („Kinek-kinek szabad legyen azt, ami az övé, a maga feleségének, fiainak és leányainak, szintúgy rokonainak vagy az egyháznak osztania és adnia”). A későbbi adománybirtokok csak egyenes ágon voltak örökíthetőek, amennyiben ez nem volt lehetséges, visszaszálltak a királyra. A földbirtokoknak három típusát különböztethetjük meg. Az egyházi birtokok jelentősen hozzájárultak a földmagántulajdon rendszerének kialakításához, hiszen kezdettől fogva a föld birtoklása volt a fontos. Ezeket felosztani sem lehetett, elidegeníthetetlenek voltak, ezért nevezték „holtkéz”-nek őket (hiszen az egyház nem „halhat ki”). Már a korai időkben is írásban

rögzítették nagyságukat, sőt később határaikat is. Az egyházi birtokok mellett kialakultak a világi birtokok is. A királyhű nemzetségek megtarthatták birtokaik jelentős részét, s mellettük a külföldről érkezett lovagok részesültek hatalmas földadományokban. Az ő leszármazottaikat később egyenrangúnak tekintették az ősi magyar nemzetségekkel. A világi birtokügyleteket egészen a 13. századig nem rögzítették írásban, tanúk garantálták a szóbeliség megmaradását az emlékezetben. A harmadik birtoktípust a királyi birtokok adták. Bár egyházi és világi nagybirtokokról beszéltünk, ezek össznagysága elenyésző volt azokhoz a hatalmas területekhez képest, melyek a király uradalmaihoz tartoztak. Nemcsak a királynak, hanem a királynének és a hercegeknek is voltak földjeik, s ezek szintén az Árpád- nemzetség magánvagyonát jelentették. István törvényei István király két törvénykönyve csak másolatokban maradt ránk, egy 12. századi kódexben és több 15-16. századi kéziratban. Sokat vitatkoztak a törvénykönyvek eredetiségéről, ugyanis több szó szerinti átvétel is található bennük más művekből, de a legnagyobb részük önálló alkotás. Egészen biztosan hatással volt Istvánra a nyugati világi és egyházi törvényhozás, kivált a bajor népjog. Az eredetiség mellett a másik vitatéma a törvénykönyvek keletkezési ideje. Az uralkodó a törvényeket nem egyedül hozta, hanem „Magyarország püspökeivel és főuraival együtt”, tehát megbeszélte a királyi tanáccsal. A szöveget az udvari káplán foglalta írásba. A kutatásokból kiderült az is, hogy a törvénykönyvek nem tartalmazzák István összes rendelkezéseit, hiszen később Könyves Kálmán hivatkozik olyan István-kori törvényekre, melyek nem találhatók meg itt. Valószínűleg a gazdasági életre (kereskedelem, pénzverés stb.) vonatkozó intézkedéseket „tüntette el” az utókor, mert a fejlődés során elavultakká váltak. Az első törvénykönyv 35 cikkelyből áll, s csak a szabadokra vonatkozik. Az egyháznak és a szolgáknak külön törvényeik voltak. A könyvben a következő csoportokat figyelhetjük meg: • az egyház és a papság helyzetére vonatkozó általános rendelkezések, • az új birtokrend biztosítása, • a keresztény vallásgyakorlás biztosítása, • az erőszakos cselekmények megakadályozása, • az esküszegés büntetése, • a földesúr jogának biztosítása népei felett, • az özvegyek és árvák jogainak védelme, • a boszorkányok és varázslók büntetése. A második törvénykönyv 20 cikkelye kiegészítő jellegű. A korábbi törvényeket pontosítja vagy módosítja. Mivel a törvények többsége tartalmazza a büntetést is, a törvénykönyvek jellegüket tekintve büntető törvénykönyvek voltak. A törvényhozás érdekessége, hogy sok bűn büntetését az egyházi bíráskodásnak engedi át (a gyilkosságot is csak akkor büntette, ha magántulajdont sértett). Az egyház a bűnöst a vezeklés különböző módozataival sújtotta. A bíráskodásban kétféle elv érvényesült. Az egyik a függőség elve volt, ami annyit jelentett, hogy az előkelők ítélkezhettek alattvalóik felett. Eszerint a király ítélkezett például egyházi birtokügyekben vagy a legnagyobb méltóságok ügyeiben is. A másik a területi elv volt, melynél az ispán és a megyék bírái a saját területükön élők felett bíráskodtak. Bár a két elv keresztezhette egymást, mindkettő érvényesült.

Ha a törvényhozás fejlettségét vizsgáljuk, akkor a következőket kell megnéznünk: mennyiben érvényesül a bosszúállás elve, az egyezkedés elve és a központi büntetőjog. Ezek egyben fejlődési fokozatokat is jelentenek, arányuk döntő a törvények fejlettségének megítélésében. A nemzetségi vérbosszúnak nyomait sem találjuk István törvényhozásában, ezen tehát túllépett a fejlődés, foglalkozni sem kellett vele. A törvényekre kisebb részben az egyezkedés elve érvényes, de István túllépett ezen is és a központi büntetőtörvényt erőltette. A törvények fejlettségét vizsgálva másik szempontunk a keresztény erkölcs szem előtt tartása lehet. Természetesen István törvényei mai szemmel nézve rendkívül szigorúak, de a korabeli törvényhozókhoz képest humánusabbak, enyhébbek. (Ehhez hozzájárult az is, hogy a 8. századi népjoghoz kötődött, mely nem tartalmazott kemény büntetéseket.) Ennek fontos következménye volt az, hogy Magyarország vonzó terület lett a bevándorlók számára. Pénzügyek A gazdasági ügyekkel a kincstár (camara vagy fiscus) foglalkozott. Természetesen a kincstár nem a drágaságok és kincsek gyűjteményét jelentette csupán, hanem minden jövedelmet idehordtak, ami a királyság fenntartására szolgált. A kora középkor folyamán az „adók” legnagyobb részét természetben fizették, vagyis a király és kísérete felélte az összegyűjtött terményeket. Másfajta jövedelmei is voltak azonban az uralkodónak: vámok (folyami-, rév-, vásár-, híd-, határvámok), áruk kivitele (só, ló, ökör, ezüst), sókereskedelem, pénzverés, ezüstbányászat és bírságok. Emellett volt állami adó is, melyet vagy füstpénznek neveztek, vagy „szabad dénárok”-nak. Ez utóbbi évi 8 dénárt jelentett, amit a szabadoktól szedtek be. A pénzforgalomhoz természetesen szükséges volt az ebben az időben már létező pénzverés. István már koronázásakor veretett pénzt, de ez nem került be a kereskedelmi forgalomba (felirata LANCEA REGIS = a király lándzsája volt). Rendszeres pénzverés 1020 után kezdődhetett, s ehhez mintának II. Henrik regensburgi dénárját használták. Mindkét oldalán kereszt volt, STEPHANUS REX (István király), illetve REGIA CIVITAS (királyi város) feliratokkal. A finom ezüstből vert pénz főleg az északi országokban terjedt el, s közkedveltségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hamisították is. A magyar király pénzverőhelye kezdettől fogva Esztergom volt.

István külpolitikája Külpolitikájában István igyekezett apja békepolitikáját folytatni, s ha háborúba keveredett is, azt nem ő kezdeményezte. A németekkel való jó kapcsolat biztosítékát a kezdeti időszakban az jelentette, hogy felesége révén sógora lett II. Henrik császár. 1024-ben azonban ez megváltozott, hiszen II. Konrád lett a német király, aki a diplomácia helyett a fegyvereket helyezte előtérbe, s Magyarországot igyekezett hűbéresévé tenni. Konrád egy sikertelen támadást is intézett István ellen, s a két fél 1031-ben békét kötött. A lengyelekkel már korábban is barátságtalan volt a viszony, de ezt tovább élezte a német kapcsolat. A lengyelek ugyanis 1003 és 1018 között háborúban álltak a németekkel Szilézia, Cseh- és Morvaország birtoklásáért. A magyarok ekkor még a németek oldalán álltak, de a harcokba csak akkor kapcsolódtak bele, mikor a lengyelek magyar határvárakat foglaltak el. István ezeket visszafoglalta, s az 1018-as német-lengyel béke a magyarok számára is nyugalmat jelentett. A dél felé irányuló diplomácia bonyolultabb volt az előzőeknél. István kezdetben elődei Bizánc-ellenes politikáját folytatta. A bolgár trónörököshöz adta feleségül egyik húgát, de

katonailag nem volt hajlandó segíteni a bolgárok Bizánc-ellenes harcát. Emiatt azonban a bolgár herceg elűzte várandós állapotban levő magyar feleségét, s a magyar-bolgár viszony ellenségessé vált. Eközben 1009-ben létrejött a magyar-velencei szövetség, ugyanis a velencei doge (Orseolo Ottó) feleségül vette István másik húgát. Mivel Velence hűbéri viszonyban volt Bizánccal, ez a házasság is a bolgárokkal való szakítást véglegesítette. A Bizánchoz való közeledést igazolta az, hogy a magyarok 1015 körül bekapcsolódtak Bizánc oldalán a bolgárellenes harcokba. A kapcsolatot még szorosabbá tette, hogy Baszileosz császár az egyik hercegnőt Imre herceghez, a magyar trónörököshöz adta feleségül. Ezzel az 1010-es évek végére Magyarország külpolitikai helyzete nagyon kedvező lett. A két császársághoz dinasztikus kapcsolatok fűzték az Árpád-házat, s ez az ország számára a nyugat és kelet közötti kapcsolattartó szerepet jelentette. Ezt szolgálta az 1019-ben megnyitott jeruzsálemi zarándokút is, mely bekapcsolta Magyarországot az európai vérkeringésbe. Az út biztonságot jelentett a zarándokok és kereskedők számára, ezért Európa-szerte népszerű volt. István a zarándokok közül többet is megnyert az országnak, így maradt itt például Gellért is. A zarándokok útjának megkönnyítésére István négy szállóházat is alapított Magyarországon kívül. A trónutódlás Bár fiához írt „Intelmeiben” István az alkalmasságot (idoneitást) jelölte a legfontosabb feltételnek a trón utódlásához, az öröklés kérdése jóval bonyolultabbá vált. Istvánnak két fia volt. Az idősebb (Ottó) korán meghalt, így az ifjabbik, Imre lett a trónörökös. István gondos neveltetésben részesítette, tanítását Gellért püspökre bízta, és később ő lett a királyi testőrség parancsnoka. 1031-ben azonban tragikus fordulat történt, Imre herceg egy vadászaton balesetet szenvedett és meghalt. Fia halála teljesen összetörte Istvánt, aki ekkortól egyre buzgóbb vallásosságban keresett vigaszt. Az új utód csak István nagybátyjának (Mihálynak) fia, Vazul lehetett, a király azonban nem tartotta őt alkalmasnak a trónra; könnyű természetűnek, „pogánynak” ítélte. Ezért az alkalmasság elvét tartva a legfontosabbnak, húgának fiát, Orseolo Pétert jelölte utódjául. Erre Vazul – állítólag – merényletet tervezett a király ellen, mire István megvakíttatta és száműzte, három fia (András, Béla, Levente) pedig külföldre menekült. A közvélemény szemében a problémát az okozta, hogy a jogos örököst száműzték, és egy idegent ültettek a helyére. Ezzel Szent István az Árpád-házi fiúágat zárta ki az öröklésből, s így viharos évtizedeket hozott az országra. István 1038. augusztus 15-én hunyt el, és Székesfehérvárott, az általa emelt bazilikában helyezték örök nyugalomra.

A 11. század története A 11. század uralkodói A Szent István és Szent László uralma közötti időszak politikáját alapvetően három kérdés határozta meg, melyek összefüggtek egymással. A legelső a trónutódlás volt, vagyis az, hogy milyen elv szerint öröklődjön a hatalom. A szeniorátus és a primogenitura elve harcolt egymással, természetesen megosztva az ország főurait, akik többször külföldi segítséget is igénybe vettek a küzdelmekben. Ez elvezet a második problémához, vagyis a nyugatról induló beavatkozási kísérletekhez. A német császárság folyamatosan hangoztatta a század folyamán hűbéri igényét a magyar trónra. Emiatt a behívott idegenek (lovagok, papok) helyzete is nehezebb volt, hiszen sokszor ellenségként kezelték őket a nyugati gondolkodásmódhoz nehezen alkalmazkodó magyarok. A harmadik kérdést a keresztény eszmék (pl. pogánylázadások) és az új birtok- és tulajdonviszonyok elterjesztése és megszilárdítása (pl.

László törvényei) jelentette, mely szintén nem ment könnyen. A folyamatos küzdelmeket jelzi az, hogy a trón a század folyamán kilencszer cserélt gazdát, s megszerzése és elvesztése sokszor fegyveres összetűzéssel történt. A zűrzavaros állapotoknak a század végén Szent László hatalomra kerülése vetett véget. Péter (1038-41) István halála után a velencei származású Orseolo Péter került Magyarország trónjára. Már 1026 óta a királyi testőrség parancsnoka volt, és István őt jelölte utódjául. Az 1038-ban trónra került uralkodó, „csak” mint István unokaöccse jöhetett számításba, emellett idegen származású is volt, s így azonnal voltak ellenségei. Az új uralkodóval szemben álltak az elűzött Vazul-fiak hívei és más, leányágon érdekelt főurak. Péter király ráadásul az idegenekre támaszkodott, még több lovag és térítő érkezett Magyarországra. Bár jellemét nehéz megítélnünk, mert a Vazul-ág történetírói írtak róla, jóval harciasabb, szenvedélyesebb uralkodó lehetett, mint István. Ő nem egyszerűen megőrizni akarta a hagyatékot, hanem önálló elképzelésekkel szeretett volna kormányozni. A nyugatias gondolkozást hozta magával, ami az akkori Magyarországon teljesen idegenül hatott. Mind nyugat, mind kelet felé aktív külpolitikát folytatott. Belpolitikájában sem Gizella királynéra, sem a főúri tanácsra nem hallgatott. (A királynét például saját várába záratta.) Csak legfőbb tanácsadójának, Budának fogadta el a segítségét, ezért 1041-ben Aba Sámuel vezetésével az elégedetlen főurak fellázadtak ellene. Budát felkoncolták, gyermekeit megvakították. Péter Bajorországba menekült, és III. Henrik német császártól kért segítséget. Aba Sámuel (1041-44) Péter elmenekülése után nem a Vazul-fiakat hívták vissza, hanem a felkelés vezetőjét, Aba Sámuelt választottál( királlyá. Ő már István korában elnyerte a nádori méltóságot, így közismert ember volt. Eredeti neve Aba volt, a Sámuel nevet a keresztségben kapta. Péterrel szemben ő békés külpolitikát akart, követeit azonban a német császár visszaküldte, majd többször betört az országba, s Aba Sámuel hajlandó volt lemondani területekről a béke érdekében. Ezért összeesküvést szőttek ellene, amit azonban beárultak, s Aba a vezetőket kivégeztette. A vérengzés Gellért püspököt is ellene hangolta, s az életben maradt összeesküvők III. Henriktől kértek segítséget. Aba ismét békeköveteket küldött, de a császári sereg a mosoni kapunál betört az országba. 1044 nyarán Ménfőnél ütközött meg a két had, s a csata kimenetelét az döntötte el, hogy Aba seregének egy része megfutamodott. A király a Tisza vidéke felé menekült, de útközben elfogták és meggyilkolták. Péter (1044-46) 1044-ben ismét Péter lett Magyarország királya, aki a német segítségért cserébe hűbérül ajánlotta fel az országot III. Henriknek. Már 1044-ben Fehérváron a császár adta Péter kezébe a kormánypálcát, de a formális hűbérül vételhez a következő év kínálta az alkalmat. Péter hívta meg Henriket ünnepelni, s a székesfehérvári bazilikában átadta az uralkodói lándzsát és vele együtt az országot a császárnak. Ezután a király folytatta korábbi politikáját, váraiba olasz és német katonákat ültetett, s ezzel ismét ellenségeket szerzett. 1046-ban a mozgalom már országos méreteket öltött. A Csanádon összegyűlt előkelők követeket küldtek Kijevbe Andráshoz és Leventéhez. A hazatért Vazul-fiaktól azt követelte az odasereglett tömeg, hogy „engedjék meg, hadd éljen az egész nép pogány módra, ölhessék meg a püspököket és papokat, ronthassák le a templomokat, vethessék el a keresztény hitet és tisztelhessék a bálványokat”.

Andrásék kényszerből hozzájárultak mindehhez, s a mozgalom élére Vata békési ispán állt. Ő hogy pogány jelleget hangsúlyozza, fejét megborotváltatta, hajából pedig három csimbókot eresztett. Az 1046-os Vata-féle pogánylázadás sok pap és püspök halálát okozta, a tömeg templomok sokaságát gyújtotta fel. A pogánylázadáskor szenvedett vértanúhalált Gellért püspök is, akit a Kelen-hegy (a mai Gellért-hegy) oldalában öltek meg. Péter király nyugat felé menekült, de András emberei elfogták és megvakították. (Ez „királyi büntetés” volt, hiszen az idoneitás elvének így már nem felelt meg az uralkodó.) Egyes kutatók szerint belehalt sérüléseibe, mások csak 1059- re teszik halálának időpontját. I. András (1044-60) A hercegek a pogánylázadás révén kerültek hatalomra, de a keresztény András ezután a zendülőket leverte. A helyzet megszilárdítását könnyítette az, hogy erős orosz katonai kísérettel rendelkezett. Bátyját, a pogány érzelmű Leventét (aki nemsokára meg is halt) lemondatta a hatalomról, majd 1047-ben megkoronáztatta magát. Béla öccsét 1048-ban hazahívta Lengyelországból. Ő mint leendő trónörökös a dukátus (hercegség) feletti hatalmat kapta meg. Külpolitikájában a békére törekedett. Megkoronázása után azonnal felvette a pápával a kapcsolatot, s a bizánci birodalommal is szívélyes viszonyt épített ki. Bizonyítja ezt az a Magyarországra került gyönyörű női aranykorona, melyet minden bizonnyal Konsztantin Monomakhosz császár küldött. András a nyugati politikájában is békét akart, fontos célkitűzése volt, hogy leszerelje III. Henrik várható támadását. Hiába küldött azonban békítő követeket a császárhoz, a német hadjárat csak azért maradt el, mert a birodalmon belüli ellentétek lekötötték a császár erejét. Amint lehetett, azonnal igyekezett érvényesíteni a Pétertől kicsikart hűbéri fennhatóságát. A korábbi nehézségekből tanulva Henrik most komolyabb előkészületeket tett. (Ennek hatására hívta haza András Béla herceget.) 1051-ben minden eddiginél nagyobb birodalmi sereg kezdte meg a támadást Magyarország ellen. A magyar király kerülte a nyílt összecsapást, inkább minden élelmet elpusztítottak a támadók előtt. Ez a korabeli szállítási viszonyok mellett súlyos gondokat jelentett. A császári had mind nagyobb nélkülözések között ért el a Vértes alatti Bodajkhoz, és ott kénytelen volt visszafordulni. A hazatérés még több nehézséget okozott az állandó magyar rajtaütések miatt, így a nagyobb ütközet nélküli hadjárat felért egy vereséggel. A kudarc jelentőségét tükrözik a magyar mondák is. Anonymus szerint a Vértes hegység a futó németek eldobált pajzsairól (vértjeiről) kapta nevét, Kézai pedig az elszórt bársonyruhákból eredeztette a Bársonyos helynevet. 1052-ben az újabb német hadjárat Pozsonyt szerette volna elfoglalni, a kéthónapos sikertelen ostrom után azonban a sereg kénytelen volt elvonulni. A magyar győzelemben a krónikák szerint (és hitelt érdemlően) döntő szerepe volt Zotmund búvárnak, aki a német hajókat megfúrta, és így megsemmisítette a németek élelmiszer-utánpótlását. A birodalom belső problémái ezután nem tettek lehetővé újabb támadást. Míg nyugat felé csak védekezett, addig András keleti politikája jóval aktívabb volt. Felesége révén ugyanis (Anasztázia a kijevi nagyfejedelem lánya volt) érdekelt volt az orosz eseményekben. Az oroszokkal szövetségben sikerült Bizánc felé terelni mind a besenyőket, mind az úzokat. (Ezeket a népeket a Belső-Ázsiából induló népmozgások sodorták nyugat felé.) Ezzel elhárította a 11. század két legnagyobb veszedelmét, a német és a nomád támadást. A belpolitika fontos feladata volt az egyház újjászervezése, hiszen a pogánylázadás során a papság jelentős részét meggyilkolták. András vallon és francia papokat hívott az országba. A francia oklevéladás szabályait követi az 1055-ben általa alapított tihanyi bencés apátság

alapítólevele is. A levél egyrészt arról híres, hogy ez az első, eredetiben fennmaradt magyar oklevél, másrészt arról, hogy benne található a legrégibb összefüggő magyar nyelvű szöveg (Fehérvaru reá meneh hodu utu reá = Fehérvárra menő hadiútra). A magyar szövegek valószínűleg azért kerülhettek az oklevélbe, mert írója nem tudott magyarul. A belpolitikában egyszerűnek tűnt a trónutódlás kérdése, hiszen a szeniorátus rendje szerint Béla herceg örökölte volna a trónt. 1053-ban azonban Andrásnak megszületett Salamon nevű fia, s a király most már őt akarta utódjának. 1058-ban összeházasították az akkor alig hatéves Salamont és IV. Henrik császár nővérét, a 11 éves Juditot (Juttát). Most már a német és orosz sógorsággal a háta mögött András elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kisfiát megkoronáztassa. A Bélával való viszont azonban rendeznie kellett. Ekkor került sor a híres „korona vagy kard” jelenetre. András választás elé akarta állítani Bélát, hogy a koronára tart-e igényt vagy a karddal jelképezett hercegségre. Bélának azonban megsúgták hívei, hogy halál fia, ha a korona után nyúl. A herceg a kardot választotta, s a krónikák szerint a testvérgyilkosságtól iszonyodó király hálából öccse lábához borult. A látszólagos békekötés ellenére Béla herceg Lengyelországba menekült, s onnan segédcsapatokkal tért vissza. A magyarországi főurak jelentős része is őt támogatta, ezért András családját német területre küldte, a császártól pedig segítséget kért öccse ellen. A Tiszántúlon megvívott ütközetben azonban vereséget szenvedett Bélától, s utána már nem tudott kimenekülni az országból. A határon megállították, s az itt vívott csatában András leesett lováról, s félholtan vitték a zirci királyi udvarházba, ahol rövidesen meg is halt. A királyt a tihanyi bencés apátság altemplomában temették el, ahol sírja ma is látható. I. Béla (1060-63) A források által „Bölény”-nek vagy „Bajnok”-nak nevezett uralkodónak három év adatott, hogy elképzeléseit megvalósíthassa. A belső és külső gondok azonban még ezt a rövid időt is nehézzé tették. Győzelme után Bélának ugyanazzal kellett szembenéznie, amivel korábban Andrásnak. Az 1061-es pogánylázadás az éves fehérvári törvénynapon indult. „A legkegyesebb király Magyarországon mindenhová hírnököket küldött, hogy minden faluból hívjanak össze a királyhoz tanácskozásra két értelmes beszédű faluvénét. Ennek hallatára nemcsak azok jöttek, akiket hívtak, hanem mind a parasztok és szolgák....” A tömeg legfőbb követelése a pogányság visszaállítása volt. Béla három napi gondolkodási időt kért, összeszedte csapatait, és szétoszlatta a tömeget. Bár az ország különböző területein még tovább éltek a pogány szokások (Vata fia János például sok varázslót és táltost gyűjtött össze udvarába), és még a század végének törvényei is foglalkoztak a pogány szertartásokkal, igazán nagy tömegbázisa már nem volt a régi vallásnak. A korábbiakkal szemben most nem voltak vezérei a lázadásnak, ezért nem is nőhetett országos méretűvé. A fő problémát inkább a külső fenyegetettség jelentette. András özvegye a megkoronázott gyermekkirállyal és néhány főúrral nyugatra menekült, s a német udvar Bélát trónbitorlónak tekintette. Hiába kegyelmezett meg a király Salamon itthoni híveinek és igyekezett diplomáciával megakadályozni a német támadást, IV. Henrik nyomására a mainzi birodalmi gyűlésen döntés született Salamon fegyveres megsegítéséről. Béla erre hajlandó lett volna lemondani a trónról, és hercegként uralkodni, sőt túszul ajánlotta fiát Gézát is, de így sem tudta elkerülni az összecsapást. A harcokban azonban már nem tudott részt venni, mert dömösi kúriájában baleset érte, rászakadt a fából ácsolt királyi trónus. Életveszélyes állapotban vitték a nyugati határra, ahol a harcok megkezdése előtt meghalt. Az általa alapított szekszárdi monostorban temették el, mely állítólag az ő nevét őrzi (szög = barna, sötét bőrű; szár = kopasz) Fiai, Géza, László és Lampert Lengyelországba menekültek, s ezzel nyitva állt az út Salamon előtt.

Salamon (1063-74) A német seregek kísérték Fehérvárra Salamont, s ott megtartották az esküvőt IV. Henrik nővérével. Anasztázia anyakirálynő bőkezűen jutalmazta a németek segítségét, ami azonban ismét visszatetszést kellett. Így, miután Henrik kivonult az országból, megjelentek Béla fiai lengyel segédcsapatokkal. A belháborút sikerült megakadályozni, és Dezső kalocsai érsek tanácsára megegyezés született. Salamon maradt az uralkodó, Géza pedig megkapta a hercegséget. 1064-ben a megbékélés jegyében ő tette unokaöccse fejére a koronát. Ezután az igen kedvező nemzetközi helyzet aktív külpolitikát tett lehetővé. A németekkel való megbékélés és a szomszédos országok belső nehézségei hadi vállalkozásokat eredményeztek. A következő években számos hadjáratot indítottak, melyek közül talán a legismertebb a kerlési csata: ehhez kapcsolja a hagyomány László diadalát a leányrabló kun vitéz felett. A Bizánc elleni támadást az ottani uralkodóváltás tette lehetővé. 1071-ben Salamon és a hercegek elhatározták Nándorfehérvár elfoglalását. A hosszú ostromot az segítette győzelemre, hogy egy magyar fogoly felgyújtotta a várost. A siker hatalmas hadizsákmányt eredményezett, az osztozkodásnál azonban Géza herceg ellentétbe került az uralkodóval, s bár 1072-ben ismét közösen vezettek hadjáratot a Balkánra, a bizalmatlan légkör nem oldódott. A krónikák szerint az ellenségeskedés mozgatója Salamon fő tanácsadója, Vid ispán volt, aki meg akarta szerezni a maga számára a hercegséget. A belháború 1073-ban robbant ki. Gézáékat cseh segédcsapatok, Salamont pedig német sereg támogatta. Változó kimenetelű harcok után Mogyoródnál a hercegek arattak győzelmet. Salamon Ausztriába menekítette családját és a fehérvári kincstárat (a koronával együtt). Két határvárat, Mosont és Pozsonyt sikerült csupán megtartania. Trónjának visszaszerzésével – külső segítséget igénybe véve – ezután is többször próbálkozott, de sikertelenül. I. Géza (1074-77) 1074-ben Géza ugyan megszerezte a hatalmat, de koronája sem volt, és a pápa sem akarta elismerni királyságát. Az új korona végül is Bizáncból került Magyarországra. A két uralkodó megegyezett Nándorfehérvár ügyében, és ennek tárgyi emléke lehet a Dukász Mihály császár által küldött korona. Ez a mai Szent Korona alsó része lehet, s rajta Géza képe és a következő felirat szerepel: „Turkia hívő királya”. (Sokan emiatt támasztanak kételyeket, hiszen a koronákon nem lehet a királyok saját képmása.) VII. Gergely pápa azonban Salamont tekintette törvényes uralkodónak, s véleménye csak akkor változott meg, mikor az felajánlotta IV. Henriknek hűbérül Magyarországot. 1075-ben már a következő sorokat írta Gézának: „Magyarország sajátos szabad állapotában kell éljen, és semmilyen más ország királyának nem vethető alá, csak az egyetemes római anyaszentegyháznak...” Géza ezután a belső ügyekre fordíthatta figyelmét. Testvéreivel nem volt gondja. 1075-ben a hercegséget átengedte Lászlónak, Salamon Pozsony környéki kiskirályságát pedig szemmel tartotta. Gazdasági intézkedései közül a legnevezetesebb a vásári reform. A vásárnapot szombatra tette át (Szombathelyek), mely intézkedés a zsidóságot sújtotta, hiszen szinte lehetetlenné tette a kereskedést a számukra. A mélyen vallásos uralkodó az egyházat is támogatta. Befejezte a váci székesegyház építését, és ő alapította a garamszentbenedeki apátságot. A belső nyugalom megtartása érdekében hajlandó volt tárgyalni Salamonnal arról, hogy jöjjön vissza az országba, ő maga pedig visszavonul a koronával a dukátusba. Az egyezségnek sok ellenzője volt, és a tárgyalásoknak Géza váratlan halála vetett véget. Az uralkodót a váci székesegyházban temették el, a trónra pedig testvére, László került.

Szent László uralkodása (1077-95) Géza halála után nem kiskorú fiai, Kálmán vagy Álmos, nem is Salamon, hanem a király testvére, László lett Magyarország uralkodója. Bár a főurak egyhangúan választották meg, mégis sok kérdést kellett tisztáznia. Testvérei belenyugodtak királyságába, de megválasztása után László nem koronáztatta meg magát azonnal. A régi korona Salamonnál volt, Géza bizánci koronájának pedig még nem alakult ki legalizáló ereje. Mivel a pápa csak hűbéri eskü ellenében akart koronát küldeni, László Rudolf sváb herceggel lépett szövetségre, akinek leányát, Adelhaidot feleségül vette. A korábban már említett görög koronával koronázták meg. Ezután rendeznie kellett a „Salamon-kérdést”, ami uralkodásának első éveit nagyrészt kitöltötte. Tárgyalásokkal akarta megbékíteni, hiszen az ország szempontjából is kedvezőbb volt, ha Salamon helyben kiskirálykodik, mintha külföldön sereget gyűjt. Az 1080-ban megkötött békében Salamon lemondott jogairól, a nyugalom azonban csak rövid ideig tartott, mert már 1082-ben összeesküvést szőtt László ellen. A király elfogta, és Visegrádon elzáratta. (A hagyomány tévesen a jelenlegi Salamon-tornyot tartotta börtönének, pedig azt csak IV. Béla építtette a tatárok ellen.) A királyi hatalom gazdasági forrásai László belpolitikájának egyik fő célja a királyság gazdasági alapjainak biztosítása volt. Ezt szolgálta közvetetten a törvények egy része is, hiszen a nyugodt termelés feltételeit igyekezett biztosítani. Az egyik fő forrás a kamara haszna (lucrum camarae) volt. Salamon példáját követve László is kétévente új pénzt veretett, és a régi pénz kötelező beváltásából jelentős haszna származott. A magyar dénárokat a bizánci aranyhoz igyekezett hozzáigazítani. Bár a távolsági kereskedelem a szeldzsuk terjeszkedés miatt lehanyatlott, még mindig fontos jövedelemforrást jelentett. Az uralkodónak lókiviteli monopóliuma volt, engedély nélkül sem lovat, sem szarvasmarhát nem volt szabad kivinni az országból. Az exportnál 3-4%-os vámot kellett fizetni. Sokkal intenzívebb lett a belső kereskedelem, hiszen László idejében a hetivásárok már nem voltak naphoz kötve. Törvény szabályozta, hogy adni-venni csak vásárokon lehet, a vásár- és révvámok pedig fontos jövedelmet jelentettek. Nem szabad elfelejtkeznünk a sókereskedelemről sem, hiszen az erdélyi sóbányákban csak királyi alávetettek dolgozhattak. Mindezek mellett a királyság bevételeinek jelentős része a természeti szolgáltatásokból adódott. Az udvari és várbirtokokon élő népek a legközelebbi udvarházakba szállították a terményeket, ahol elraktározták, az állandóan vándorló királyi udvar pedig felélte. Utolsóként érdemes megemlítenünk a szabadok és az önálló gazdasággal rendelkezők évi nyolc dénáros adóját. A szentté avatások „politikája” A szentté avatások a hatalmi helyzet megszilárdulását és a Szent István-i örökség vállalását mutatták. Politikailag István „felemelése” volt a legjelentősebb, hiszen ezzel egy Vazul-unoka ismerte el nagyapja ellenségét. László korára a történelem igazolta István törekvéseinek jogosságát, ráadásul a visszaemlékezők is elsősorban az idős, erősen vallásos uralkodó képét idézték fel. István tisztelete egyébként bizonyos formában már korábban is megvolt, hiszen augusztus 15-én, halála emléknapján tartották Székesfehérvárott az évi törvénynapokat. A szentté avatások az ezredfordulóig a püspökök jogkörébe tartoztak, s többnyire csak az egyházmegye területére voltak érvényesek. Az egész egyházra vonatkozó „felemelések” a 11. századtól történtek, mégpedig a pápai zsinatokon. Itt felolvasták a jelölt életrajzát, és döntöttek a felavatásáról. 1083 első felében már járt egy küldöttség VII. Gergely

pápánál István „felemelése” érdekében, de az életrajz felolvasása a zűrös politikai körülmények miatt nem történt meg (erre íródott Szent István nagyobbik legendája). 1083 augusztusában azonban Székesfehérvárott kibontották a sírt, és sor került a király szentté avatására. István jobb kezét, melyen a királyi gyűrűt keresték, a kihantolásnál azonban nem találták meg. Évek múlva derült ki, hogy a kincstartó lopta el, de miután mindent bevallott, László megbocsátott neki, majd az ereklye tiszteletére Nagyvárad környékén megalapította a Szent Jobb bencés apátságot. Ugyanebben az évben más „felemelések” is történtek. Júliusban Gellértet, novemberben pedig Imrét avatták szentté. Ekkor keletkeztek az avatásokhoz szükséges legendák is, melyek jól tükrözik László taktikus politikáját. Magyarország „Mária országa” és nem Szent Péteré, István pedig hangsúlyozottan egyházalapító. Vagyis László elismeri a pápaságot, de egyérteműen megfogalmazza a függetlenség igényét is. Ezért volt a legendáknak „diplomáciai jellegük” is. Egyházi intézkedések Az egyház átszervezését a clunyi reform szellemében László végezte el. A püspökségekben változások történtek. Az invesztitura jogát gyakorolva a bihari élére unokaöccsét, Könyves Kálmánt helyezte, és megalapította a zágrábi püspökséget. Az új egyházmegye létrehozása még Horvátország elfoglalása előtt történt. László emellett az egyházszervezet további fejlesztését is szorgalmazta. Szaporította az esperességek számát, s a törvények szigora a templombajárás kapcsán azt mutatja, hogy a templomi hálózat sűrűsége már lehetővé tette a lakosság többsége számára a rendszeres vallásgyakorlást. Sőt, nemcsak az ország belső területein szaporodtak a templomok, hanem az erdős peremvidékeken is. A cölibátus elterjesztése nehézségekbe ütközött, hiszen a 11. századi Magyarországon a papok házasodása teljesen általános volt. A törvény csak a másodszori nősülést tiltotta, s László inkább a káptalanok rendszerének kiépítésével akarta a cölibátust betartatni. (Két típusuk volt, a társas- és a székeskáptalan.) Fenntartásukra László bőkezű adományokat tett, hiszen ezek egyben műveltségi központokat is jelentettek. A káptalani iskolák lassan háttérbe szorították a bencés oktatást, de nemcsak tanítottak, hanem közreműködtek az igazságszolgáltatásban is (istenítéletek levezetése). Emellett közjegyzői feladatokat is elláttak, vagyis a későbbi hiteleshelyek előzményeinek tekinthetők. A sorozatosan alakuló magánkáptalanok sok gondot okoztak a későbbiekben, mert a földbirtokosok „magánhiteleshelyeiként” működtek. A korszakban szaporodó birtokösszeírások (bakonybéli, pécsváradi, pannonhalmi) a monostorok támogatását igazolják, de az alapítások mást is mutatnak. Az eddigi Monte Cassino-i bencés vonallal szemben a clunyi reform burgund-francia irányzata került Magyarországra. László legjelentősebb ilyen alapítása a somogyvári francia apátság volt. László törvényei A Szent István halálát követő négy évtized zűrzavara után szükséges volt a kereszténység és a közmorál megszilárdítása. A feladatok teljesítése létkérdés volt a magyarság számára, ezért olyan intenzív László törvényhozó tevékenysége. Az uralkodása alatt három törvénykönyvet adott ki, melyek azonban csak későbbi másolatokban maradtak az utókorra. A törvénykezésben a legfontosabb feladat a magántulajdon védelme volt, hiszen a törvények majd fele a tulajdon elleni vétségekkel foglalkozik. A lopás elleni törvények nem a személyi tulajdonban lévő

értéktárgyak – pénz, fegyver, ruházat – eltulajdonításáról beszélnek, hanem a gazdasághoz tartozó javakról (ló, ökör, szolgák). László törvényei nagy szigorral büntették a tolvajokat, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Istvánnál még meg lehetett váltani tinóért a büntetéseket, de László idejében a tolvajt – bizonyos értékhatáron felül vagy tettenérés esetén – felakasztották. Ha a templomba menekült, megúszta megvakítással, de tízévesnél idősebb gyermekeit eladták rabszolgának. Az eltulajdonított érték szabta meg a büntetést (megvakítás, kéz- vagy orrlevágás, a nyelv kitépése). Gyanú esetén istenítélettel (tüzes vas hordozásával vagy víz alá merítéssel) tisztázták az ügyet. A szigor még László uralkodása alatt is fokozódott, vagyis úgy tűnik, túl lassúnak tartotta az eredmény mutatkozását. A törvények emellett a kereszténységet is védték. Az első törvénykönyv tulajdonképpen egészében egyházi rendelkezéseket tartalmaz. László pontosan megszabta az egyházi ünnepek számát (36 körül), irtotta a pogány hiedelmeket, a halottakat csak a templom kertjében (a cinterem szó a görög koimetérion = hálóhely szó átvétele) engedte eltemetni. Elítélték a nőrablást, nagyon szigorúan büntették a házasságtörést, az in flagranti kapott asszonyt szabad volt megölni. László külpolitikája Ebből a szempontból két szakaszra bonthatjuk László uralkodását. Az első évtizedet inkább a be nem avatkozás és védekezés jellemezte. A keleti országrészt 1085-ben besenyő támadás érte, amiben a felbujtó Salamon volt, aki 1084-ben távozott Magyarországról, és miután felesége nem fogadta vissza, a besenyőkhöz ment. Vezérüknek felajánlotta, hogy foglalják vissza közösen az országot. László visszaverte a nomádok támadását, akik ezután Bizánc ellen fordultak. 1087-ben azonban a bizánciak is legyőzték őket, és valószínűleg Salamon is elesett a harcok során. László a cseh ügyekbe sem avatkozott bele, csupán az ottani trónharcokban éppen vesztes uralkodót fogadta be az országba. Az invesztitúraharcok során László az első időszakban feltétlen pápapárti volt. Uralkodása második felében jóval aktívabb külpolitikát folytatott. Ekkor már a császárhoz közeledett. A pápával, II. Orbánnal való jó kapcsolat a horvát kérdés miatt romlott meg, ugyanis mindkét fél igényt tartott a király nélküli országra. A 11. századi Horvátország jóval kisebb volt, mint a mai, s a terület megszerzése a század végén azért vált fontossá, mert a császárral való ellentét elzárta a Rómába vezető szárazföldi utat, így tengeri kijárat kellett. 1075ben Géza sógora lett a horvát uralkodó, s a két ország között jó kapcsolat alakult ki. 1088-ban azonban Zelemér utód nélkül meghalt, és a területen zűrzavar kezdődött. A főurak egyike behívta Lászlót, aki 1091-ben elfoglalta az országot. Uralkodóvá öccsét, Almos herceget tette, s ezzel perszonáluniót hozott létre. Szakított a pápával, s IV. Henrikkel kötött szövetséget. A hódítás következménye volt a kunok támadása 1091-ben. A szálakat a bizánci császár mozgatta, aki nem nézte jó szemmel a magyar terjeszkedést, ezért ráuszította a kunokat Erdélyre. László gyorsan a helyszínre vezette seregeit, és győzelmet aratott. A keletről jött támadás ennek ellenére azt eredményezte, hogy Horvátország után Dalmácia meghódoltatására már nem kerülhetett sor, így a terület Bizánc kezén maradt. Uralkodása utolsó éveiben is megmaradt az aktív külpolitikánál. 1092-ban ismét egy kun támadást vert vissza, majd a következő év második felében Lengyelországba vezetett hadjáratot az ottani fejedelem megsegítésére. 1095-ben Konrád morva herceg támogatására akart sereget küldeni, de a hadjáratra már nem került sor, mert megbetegedett. Halálát érezvén Kálmánt tette meg örökösének – annak

ellenére, hogy a pápával való szembekerülése miatt Kálmán tüntetőleg Lengyelországba távozott –, mert Álmosnál megfelelőbb uralkodónak tartotta. Halála után Lászlót először a somogyvári apátságba, majd Váradra temették.

Gazdaság és társadalom a 11. századi Magyarországon A gazdálkodás Ebben a korszakban a hosszú- és laposvassal felszerelt nehézekével művelték a földek többségét. Az eke elé 10-12 ökröt fogtak, mert Magyarországon a kisebb termetű szarvasmarhákat tenyésztették. A fő termény a búza és az árpa volt, amire a terményjáradékokból tudunk következtetni. A zabnak csak az abrakolásban volt szerepe. A század folyamán a szőlőművelés is nagyon fellendült, az árpa- és a méhsör mellett a bor is egyre elterjedtebb itallá vált. A megtermelt élelmiszereket kiegészítette az erdei vadászat, a gyűjtögetés és a halászat is. A lovak tartása már nem volt annyira általános, inkább társadalmi réteghez kötődött. A kis termetű, igénytelen lovak mellett a hadsereg igényeinek kielégítésére megjelentek a nagy termetű hátaslovak is. Ezeket a nagybirtokokon és a királyi ménesekben tenyésztették. A juhok az élelmezésben töltöttek be fontos szerepet, számuk nagyjából tízszerese lehetett a szarvasmarhákénak. A sertéstartás még nem volt általános, elsősorban a tölgyerdős vidékekre korlátozódott. Az iparra ebben az időszakban is az önellátás volt a jellemző. Az önálló mezőgazdasági termelő igyekezett minden szükségletét maga kielégíteni, de a „birtokos üzem” is arra törekedett, hogy saját szolgáló népeivel termelje meg az összes szükségletét. Ezek a népek – hasonlóan a korábbi időszakhoz – gyakran falunként elkülönítve éltek, és a települést a foglalkozásról nevezték el. A szolgálat szerint több csoportot különíthetünk el. Az első csoport a mezőgazdasági termékeket termelte: szántó, szőlős (vincellér), lovász, disznóóvó (kanász), födémes (méhész) stb. A második csoport a mezőgazdasági termékeket dolgozta fel: molnár, húshoró (szakács), fonó, szövő, szűcs, tímár stb. A harmadik csoport az „ősfoglalkozásokat” űzte: halász, vízóvó, vadász, erdőóvó (ardó), kutyatenyésztő (pecér), solymos, daróc (állatbőrbeszolgáltató) stb. A negyedik csoport az ipari nyersanyagokkal foglalkozott: vasas, kovács (verő), pajzsgyártó (csatár), ács, fazekas (gerencsér), ötvös, esztergár stb. Az ötödik csoport pedig udvari szolgálatot teljesített: lovas (kísérő), szekeres (fuvarozó), csősz (hírvivő). Az önellátó gazdálkodás ellenére természetesen létezett kereskedelem is, hiszen nem tudtak mindent házilag előállítani. A kistermelők árui a helyi piackörzetek hetivásárain cseréltek gazdát. A piacok általában a várak mellett, a váralján alakultak ki, de a kézművesek nem telepedtek ide. A „váras helyekből” alakult ki város szavunk is. A távolsági kereskedelem az országos vásárokhoz és bizonyos árumegállító és vámoltató helyekhez kötődött. A gazdagabbak itt tudták a luxuscikkeket beszerezni. Népesség és települések Magyarország területét a megtelepedés szempontjából továbbra is két részre lehetett osztani. A belső síkságok és dombvidékek viszonylag sűrűn lakottak voltak, a peremrészek hegyvidékei pedig szinte lakatlanok. Ez utóbbi részek még mindig gyepűelvének számítottak, és ezért mélységben akadályokkal és ellenőrizhető átjárókkal tagolták őket. A belső területek kb. 200 ezer km2-t jelentettek, s átlagos népsűrűségük 6 fő/km2 volt. Ez nagyjából 1 millió 200 ezer

ember, s ehhez adódott még hozzá a gyepűelve lakossága. Az itteni vidék népességét még megbecsülni sem tudjuk, de az biztos, hogy a 11. században az uralkodók tudatosan őrizték a gyepűelve néptelen jellegét. Ebben változás csak a századforduló környékén történt. A lakosság túlnyomó többsége falvakban (villa) élt, melyekben legtöbbször 20-25 család (mansio) lakott. A települések „mozgása” miatt felmerül a kérdés, hogy nomadizáltak-e a 11. században. Az elképzelhető, hogy kisebb népcsoportok (székelyek, besenyők) megőrizték hajdani félnomád életmódjukat, s a vetéstől az aratásig terjedő időszakot a falutól távol töltötték. A településáthelyezések többsége azonban abból eredt, hogy a kezdetleges talajművelés miatt a föld kimerülése után új területre kellett költözni. A falu tehát követte a szántóföldet, s ez okoz gondot a régészeknek a falvak számának megállapításánál. A társadalom tagozódása A korabeli társadalom szabadokra (liber) és szolgákra (servus) oszlott. Nagyon sok átmeneti réteg is volt, a földtulajdonnal rendelkező szabadok és a munkaeszközükkel sem rendelkező szolgák között ugyanis egy széles népréteg helyezkedett el. A 11. század új viszonyai között alaposan megváltozott a szabad és szolga megítélése. Korábban a származás volt a különbség kritériuma, a szolga szolga, a szabad szabad maradt, bárhová költözött. A földtulajdon kialakulásával azonban minden megváltozott. Vidéken a „levegő szolgává tett”, vagyis a birtok tulajdonosának joga az ott élőkre is kiterjedt, nemcsak a földre. A szabadok nem váltak ugyan szolgákká, de függésbe kerültek, és különböző szolgáltatásokkal tartoztak uruknak. Ezeket az embereket nevezhetjük egységesen félszabadoknak, bár a különböző birtoktípusokon más és más nevet kaptak. Az mindenesetre általánosan jellemezte őket, hogy saját munkaeszközükkel dolgoztak, de a más földjén. A köztük lévő különbségeket a munkaeszközök (pl. az eke és az igavonó állatok, de akár a kovácsszerszámok) tulajdona és a munkajáradék módjai eredményezték. Az uralkodó csoport Bár végig az Árpád-ház uralkodott Magyarországon, a dinasztikus kapcsolatok miatt eszünkbe sem juthat, hogy valamiféle „színmagyar” uralkodóházat feltételezzünk. A házasságok következtében például I. László ereiben besenyő, bolgár, cseh, elbai szláv, lengyel, német, burgundi és görög vér is csörgedezett. Ez a keveredés Európa-szerte teljesen általános volt, éppen ezért majdnem azt mondhatjuk, hogy László tulajdonképpen bármelyik középvagy kelet-európai trónon ülhetett volna. A szerteágazó kapcsolatok ellenére vagy talán éppen ezért, rendkívül erősen ragaszkodtak a fiúági örökösödéshez. Az uralkodócsoport ugyanolyan változatos eredetű volt, mint a királyi dinasztia. Az idegenek bekerülése az országba nem folyamatosan történt, hanem uralkodókhoz és történelmi sorsfordulókhoz kötődött. Emellett a királynékkal együtt bejött udvari kíséret is növelte létszámukat. Az udvaroncok kötődtek urukhoz, így ha az elbukott (pl. Péter esetében), nekik is távozniuk kellett. Tartósan a bajoroknak (Gizellával), a lengyeleknek (Bélával) és a sváboknak (László idején) sikerült itt ragadniuk. A magyar és idegen nemzetségek aránya 2/3-1/3 lehetett. Amennyiben az uralkodócsoport birtokainak mennyiségét nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy a legnagyobb magánbirtokok is kisebbek voltak, mint a királyi birtokok 1%-a. A magánbirtokok sehol sem haladták meg a vármegyék 1/3 részét. A nagybirtokosok leggazdagabbjai ritkán a királyi családba is beházasodhattak. A főurakat ebben a korszakban magyarul talán „nagyoknak” nevezhetnénk (maiores, nobiles, principes). Ők alkották a király kíséretét és a királyi tanácsot.

Középrétegek A társadalom középrétegének nagyobb részét a harcos elemek (miles) adták. Ők a 10. század katonai kíséretéből származtak, és a 11. században a következő szerepekben jelenhettek meg: a királyi udvarban és az udvari birtokon élő vitéz, a várbirtokon élő várjobbágy, az egyházi birtokon élő egyházi jobbágy vagy pedig a világi nagybirtokon élő és kíséretet adó vitéz. Helyzetükre az volt a jellemző, hogy uruktól függtek, és szolgálatuk fejében földet kaptak. Ellátásukat 2-3 szolgacsalád tette lehetővé. A kapott földet szabadon örökíthették. Feladatuk volt uruk lovas kísérete békében és háborúban, és vele mentek a királyválasztó gyűlésekre is. Ők tehát tulajdonképpen a „legfőbb jobbágyok jobbágyai” voltak. A király alá tartozó várjobbágyokat származás szerint két csoportra bonthatjuk. A „szent király jobbágy fiai” egész István királyig visszavezették tisztségüket, a „keltjobbágyfiúk” viszont csak később emelkedtek a várjobbágyok közé. A várjobbágyok csak korlátozott szabadsággal rendelkeztek. (A középrétegek másik, kisebb csoportját a civil szolgálattevők adták.) Az alávetettek A függésben lévők csoportosításának egyik szempontja a birtoktípus. A királyi várbirtokok váraihoz tartoztak a várnépek. Ezek szolga sorú önálló termelők voltak, egyrészt terménnyel, másrészt munkával adóztak. Egyik csoportjuk mezőgazdasággal foglalkozott, és évi 8 dénár adót fizetett szabadsága fejében. A lovasok fuvaroztak vagy külföldi hadjáratok esetén katonáskodhattak is, s ők csak évi négy dénárral tartoztak a királynak. Az egyházi birtokok többsége királyi adományozással jött létre, s a szervezete is megmaradt az eredeti formában. Ezeken a birtokokon az egyház megpróbálta erősíteni az ott dolgozók függőségét, de ez általában szökésekhez vezetett. A korai időkben ezért jobban örültek az olyan adományoknak, amikor szolgákat kaptak a birtokkal, hiszen így nagyobb terményjáradékra tettek szert. (Ha klerikussá váltak, az egyház felszabadította őket.) Az alávetettek jogállása a világi birtokokon volt a legkötetlenebb. A földesúrnak joga volt a korábbi állapot megváltoztatására. Ezeken a birtokokon volt a leggyakoribb a szolgák felszabadítása. Vendégek, városok, polgárság A vendégek (hospes) telepítése királyi jog volt, amiről az Árpádok csak kivételes esetekben mondtak le. (A kifejezés kezdetben csak az előkelőket jelölte, s csak később terjedt ki mindenkire.) A 11. században három nagy hullámban történt betelepítés: Szent István, I. András és Szent László időszakában. Ez utóbbi alatt zsidók is nagy számban költöztek Magyarországra, s az ő vallásukat elismerték, a betelepült böszörményekkel (izmaeliták) szemben azonban egyértelmű beolvasztási politikát folytattak. A vendégek legjelentősebb része a környező országokból érkezett, amiről a helynevek is tanúskodnak: Németi, Oroszi, Csehi stb. László idejében Magyarország igen vonzó hely volt a betelepülők számára. A törvények annyira védték a vendégeket, hogy Magyarországra még szökni is érdemes volt. A 11. századi Magyarország városai nem a kézművesek összetelepülésével jöttek létre, hanem a várak melletti piachelyekből. Ebben az időszakban két várostípust különböztethetünk meg. Az egyik királyi székhely vagy püspökvár (civitas) mellett alakult ki. Ezek a városok bonyolították a távolsági kereskedelmet is. A másik típus az ispáni vár vagy a megyeszékhely mellett jött létre, s elsősorban a környék árucseréjének központja volt. A 11. századi magyar városok tehát bár lényegesen különböztek a falvaktól, a nyugati értelemben vett városoktól messze álltak. Igazi polgárság még nem fejlődött ki, a lakosság a hagyományos függés szerint tagozódott csoportokra.

A 12. század története Könyves Kálmán uralkodása (1095-1116) Könyves Kálmán alakja a történetírásban általában háttérbe szorult Szent László mögött. Mindez több dolognak volt köszönhető. Már a Magyar Krónika sem festett róla túlságosan hízelgő képet: „Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, félvak, púpos, sánta és dadogó...” A testi hitványságról írottakat nem tudjuk eldönteni, de a gonoszságáról írottak egészen biztosan annak köszönhetőek, hogy – a nagy ellenség – az Álmos-ág történetírói jellemezték, értékelték át Kálmán uralkodását. A valóságot inkább a következő részlet mutatja: „Őt a magyarok Könyves Kálmánnak nevezték, mert könyvei voltak, ezekből a kánoni hórákat, mint püspök, követte...” A korabeli külföldi források is inkább azt igazolják, hogy Könyves Kálmán az akkori Európa egyik legműveltebb uralkodója volt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy Szent László már gyermekkorától papnak szánta, s így egyházi nevelésben részesült, pappá szentelték, majd váradi püspök lett. A király negatív megítélésében még két tényező játszott közre, melyek mindegyike ahhoz kötődött, hogy Szent Lászlóhoz hasonlították. Kálmán egyrészt a „lovagkirály” eszménynek nem felelt meg, másrészt az egyház értékelése volt kedvezőtlen, mert László páratlan bőkezűséggel osztotta a birtokokat, Kálmán viszont az „ésszerűtlennek” tartott adományokat visszavette az egyháztól. Kálmán külpolitikája Az első külpolitikai próbatételt, az 1095-ben II. Orbán pápa által meghirdetett keresztes háború jelentette. A pápa hívó szavára már a „hivatalos hadjárat” előtt is seregek indultak a Szentföld felé. Ezek közül két kisebb csapatot Kálmánnak kellett katonáival szétkergetnie, mert pusztítottak és fosztogattak az országban. Az első rendezett keresztes had 1095 augusztusában indult a szeldzsukok ellen. Vezérük, Bouillon Gottfried megállapodott Kálmánnal a békés átvonulás feltételeiben. A magyar király Zimonyig kísérte katonáival a kereszteseket, sőt Gottfried testvérét túszként udvarában tartotta az ország biztonsága érdekében. A Szent László idejében megkezdett déli hódítást Kálmán is folytatta. Trónra kerülésekor Álmosnak – aki Horvátország királyaként igyekezett önálló külpolitikát folytatni – inkább átadta a dukátust, 1102-ben pedig Horvátország királyává koronáztatta magát. Kálmán idejében kezdődött meg a több évszázados küzdelem Dalmácia birtoklásáért, hiszen a pápával való kapcsolattartáshoz szükség volt a tengerparti területekre. Dalmácia, bár a középkorban országnak tekintették, nem volt önálló politikai egység. Földrajzilag a partmenti több száz kilométer hosszú sávot és a környező szigetvilágot értették rajta. Városi fejlődése még az antik korból megmaradt, legfontosabb városai Spalato (Split), Raguza (Dubrovnik) és Zara (Zadar) voltak. Lakossága hajózással és kereskedelemmel foglalkozott, és a terület kulturális szintje a szomszédos részekhez képest igen magas volt. Dalmáciát Bizánc uralta, de az ezredforduló óta egyre inkább Velence kezébe került ellenőrzése. Kálmán már a 11. század végén hangoztatta fenntartásait ezzel kapcsolatban, de fegyveres összetűzésre egy ideig még nem került sor. A 12. század elején azonban a magyar királynak sikerült Bizánc támogatását megnyernie, mert 1104ben a bizánci császár Szent László lányát, Piroskát vette feleségül. A házassági szövetség létrejötte után, 1105-ben Kálmán ostrom alá vette Zárát. A város védekezett, de mikor a király megígérte, hogy kivételes helyzetet biztosít neki, kitárta kapuit. Ezután a többi város is harc nélkül elismerte Kálmánt uralkodónak, sőt a következő évben a környező szigetvilág is behódolt. Dalmáciát tehát igazából nem kellett meghódítani, csupán biztosítani kellett azokat a

kedvező körülményeket, melyek a magyar uralmat tették vonzóvá Velencével szemben. 1106ban a pápa is elismerte a magyar királyokat Dalmácia és Horvátország urainak. A két tartományt összetartozónak tekintették, és Tengermelléknek nevezték egészen a 13. század végéig. Bár a területek az uralkodók címei között ezentúl mindig szerepeltek, mégsem olvasztották be őket. Élükre magas rangú királyi helytartó (bán) került. Kálmán, talán papi múltjának következtében, mindig igyekezett a pápasággal fenntartani a jó viszonyt. II. Orbán pápának is kedvére volt a „tanult uralkodó”, ezért igyekezett megnyerni szövetségesének. Kálmán első házassága is ennek volt köszönhető. 1097-ben feleségül vette a dél-itáliai normann hercegnőt, akinek a családja a pápa szövetségesének számított. A jó viszony ellenére Kálmán kezdetben sem ismerte el a reformpápák invesztitúra-jogait, s csak 1106-tól történt változás ebben a kérdésben. A dalmát hódítás elismerése fejében Kálmán lemondott a püspökök beiktatásának jogáról, elfogadta a papi nőtlenség elvét. Nem volt szerencsés azonban Kálmán beavatkozása az orosz ügyekbe. A kijevi fejedelem 1099-ben kérte a segítségét, hogy vezesse seregét Halicsba. A magyar támogatás azonban kudarcba fulladt, mert az ellenfelet a kunok segítették, s a nomád megfutamodásos taktikával legyőzték a magyarokat. A másik kijevi kapcsolat sem nevezhető túl sikeresnek. Miután meghalt Kálmán első felesége, az új királyné (Eufémia) Kijevből érkezett. A királyt azonban felesége megcsalta, ezért hazaküldte. Eufémia már Kijevben szülte meg fiát, Boriszt. Bár Könyves Kálmán nem ismerte el gyermekének, Borisz a későbbiekben mégis többször trónkövetelőként lépett fel. Kálmán belpolitikája Kálmán folytatta a László-féle gazdaságpolitikát, sőt tovább növelte a királyi jövedelmeket. Már uralkodása kezdetén megnyirbálta az egyház „fölösleges” jövedelemforrásait. A kereskedelem vámjait megduplázta. Az adózáson annyit módosított, hogy a szabadok dénárjait (8 dénár évente) csak a nem katonáskodóknak kellett fizetniük, a lovasok adóját négy dénárra csökkentette. Bevezette a kisebb értékű pénzeket, amivel a pénzrontást szerette volna megakadályozni. Ezzel az intézkedésével tulajdonképpen elindítójává vált a 12. századi aprópénz-korszaknak. A stabil gazdasági háttér megerősítette a királyi hatalmat. Adókedvezményével Kálmán kibővítette a katonáskodó réteg létszámát, hiszen az állandó hadsereg mellett ezek a lovas szabadok bármikor mozgósítható, megbízható katonaságot jelentettek. A birtokosoknak is katonát kellett kiállítaniuk földjük nagysága szerint. Az ő uralkodása alatt változások történtek a főhivatalokban is. A bánok hatásköre kiterjedt az egész Tengermellékre, s a vajda is egész Erdély vezetőjévé vált. 1107-ben megszüntette a dukátus intézményét, s ezzel eltűnt a második udvartartás. Kálmán törvényei A Kálmán-kori törvények zsinati határozatokban maradtak az utókorra. A tarcali zsinat elsősorban a világi kérdésekkel foglalkozott. István és László túlságosan szigorú törvényeit akarta felülvizsgálni az új viszonyoknak megfelelően. A törvénykönyv, mely 84 cikkelyt tartalmaz, a 12. századi jogélet alapjává vált. A kevésbé szigorú törvények leginkább a tolvajlás kérdésének megítélésében tűnnek elő. A büntetés csak nagyobb értéknél kezdődött, és a legsúlyosabb büntetés most már a megvakítás volt. A peres eljárásokhoz ezután nem volt elegendő a puszta gyanú, ilyenkor inkább a gyanúsító került bajba. Mindezek az enyhítések azt jelzik, hogy a század elejére megszilárdultak a tulajdonviszonyok. A birtokokra vonatkozó

intézkedésekben két fontos újítás figyelhető meg: az egyházi birtokok ezentúl visszavehetőek voltak, a világi magánbirtokok öröklését pedig attól tették függővé, hogy az Szent István által adományozott vagy később szerzett föld volt. Ez utóbbi esetben, ha nem volt közvetlen örökös, a birtok visszaszállt a királyra. A böszörmények és zsidók kérdésében Kálmán ideje alatt már a beolvasztás politikája folyt. A törvénykönyv talán leghíresebb törvénycikkelye a „boszorkányokkal” foglalkozott. A strigák üldözését megtiltotta, mivel nincsenek (egyéb bűbájosok léteztek). Ennek kimondása a középkorban valóban szokatlan felvilágosultságot tükröz. A második és harmadik zsinat elsősorban egyházi kérdésekkel foglalkozott. A törvények igyekeztek nagyon aprólékosan szabályozni az egyházi és szerzetesi életet. Fontos kiemelnünk azt, hogy Kálmán nem engedélyezte a tudatlan papok működését, amivel az egyházi műveltség emelését szolgálta. A papi nőtlenség kérdésében kimondták, hogy a magasabb papi fokozatokba csak nőtlen pap léphet, s mindkettővel a reformpápák törekvését támogatták. Az Álmos-kérdés Könyves Kálmán legnagyobb gondja a testvérével, Álmossal való viszony volt. A két testvér alapvetően különbözött. Kálmán nyugodt, megfontolt, nem igazán tetszetős külsejű ember volt, Álmos viszont harcias, kalandvágyó, nyugtalan természet, aki jobban megfelelt a hagyományos királyeszménynek. (Ráadásul László is őt jelölte először a trónra.) Az első nyílt összetűzésre a testvérek között 1098-ban került sor, de a főurak végül is elvetették a fegyveres harcot. A konfliktus Kálmán uralkodásának utolsó évtizedében vált súlyossá. A király belső ellenzéke többször is felbujtotta Álmost a hatalom átvételére, emellett a herceg külső támogatók után is nézett. Kálmán többször is megbocsátott öccsének, de 1113-ban, mikor Álmos ismét készült fellázadni, Kálmán megelőzte az eseményeket. A királyi tanáccsal egyetértésben úgy döntött, hogy öccsét és annak kisfiát megvakítják. Ezzel lezártnak tekintették az Álmoskérdést, mivel úgy érezték, most már uralkodóként nem jöhet számításba. Kálmán a fiát, Istvánt jelölte ki utódjául (őt már 1105-ben megkoronázták). A fiú a horvát királyságot és Dalmáciát kapta meg. Élete utolsó éveiben Kálmán egyre visszavonultabban élt, és a vallásosságban keresett vigaszt. Ebben nyilvánvalóan közrejátszott az Álmossal való konfliktusa, szerencsétlen második házassága és egyre súlyosbodó betegsége is. Halála előtt még felszólította az előkelőket fia támogatására. 1116-ban hunt el, s Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra. Személyében az Árpád-kor egyik legkiemelkedőbb uralkodóját tisztelhetjük.

A 12. század uralkodói Szent László és Könyves Kálmán uralkodása lezárta a 11. század zűrösnek mondható időszakát. Az új évszázadban már nem voltak olyan véres trónharcok mint korábban, az Álmoság királyai viszonylagos nyugalomban uralkodhattak. A királyi hatalom stabil volt, és egyre erősödött a század folyamán. A hivatalszervezet egyre bővült, és a gazdasági alapok egyre szélesedtek. A külső beavatkozások a magyar ügyekbe nem jártak igazi sikerrel. Elsősorban a megerősödött Bizánci Császárság próbálta befolyását kiterjeszteni Magyarországra, de az uralkodók elhárították ezeket a kísérleteket, sőt nagyon aktív külpolitikát folytattak. Az invesztitúra-küzdelmekben a pápaság oldalán álltak, s mivel ezek a harcok lekötötték a Németrómai Császárság erejét, így nyugat felől nem fenyegette komolyabb támadás az országot. A korszakot III. Béla erőskezű kormányzása zárta le.

II. István (1116-31) Bár Kálmán Istvánt már ötéves korában megkoronáztatta, nem ez – hanem az Álmospártra mért csapás – jelentette az igazi biztonságot. Az akció lehetővé tette, hogy II. István akadálytalanul elfoglalhassa a trónt, de egyben előrevetítette egy későbbi belviszály árnyékát is. Az új uralkodó rendkívül aktív külpolitikát folytatott, de igen változó sikerrel. Velence már 1116-ban elfoglalta Dalmáciát, s a visszaszerzési kísérletek sikertelennek bizonyultak. István is beleavatkozott az orosz részfejedelemségek közötti harcokba, s az 1123-ban indított hadjáratot csupán az akadályozta meg, hogy a főemberek egy csoportja megfenyegette a királyt, ha nem fordul vissza, más uralkodót választanak helyette. (Ez volt az első ilyen eset!) Az uralkodó belső tábora tehát láthatóan meggyöngült, ráadásul az Álmos-hívek 1125-ben megpróbálták megszerezni a hatalmat. A kudarcba fulladt kísérlet után Álmos Bizáncba menekült, ahol II. János császár örömmel fogadta, hiszen ez lehetőséget nyújtott a magyar belügyekbe való beavatkozásra. A folyamatos küzdelmek és sikertelenségek gyengítették II. István hatalmát. Társadalmi bázisának szélesítésére 1122-ben befogadta a besenyőket, s vezetőikkel egyre szorosabb barátságba került. A krónikák is említik, hogy a király a kelleténél jobban szerette a „kunokat”. Minderre szükség is volt, mert az ellenzék ellenkirályt választott (a krónikák Borsot emlegetnek, aki azonban lehet, hogy Borisszal, Kálmán megtagadott fiával volt azonos). A helyzetet súlyosbította, hogy II. Istvánnak nem volt örököse. Mikor megtudta, hogy Álmos fiát, Bélát a pécsváradi monostorban rejtegetik, magához kérette a vak fiút. Évdíjat biztosított számára, és hozzáadatta Ilonát, a szerb fejedelem lányát. Fontos megjegyeznünk, hogy nem őt akarta utódjául, hiszen nővérének fia, Saul volt a kijelölt örökös. A „barátkozással” csupán az Álmos-párti ellenzéket szerette volna megbékíteni. Béla hívei is bekerültek a királyi udvarba, ami a későbbi trónharcokban nagy előnyt jelentett. Az uralkodó azonban 1131 elején vérhast kapott, és kora tavasszal meghalt. Váradon temették el, Szent László sírja mellé. II. (Vak) Béla (1131-41) Béla uralkodásának első évei bosszúállással teltek. A vak király helyett tulajdonképpen felesége, Ilona uralkodott, s az ő kezdeményezésére leszámoltak az István-párt híveivel. Országos gyűlést hívtak össze Aradra, ahol a királyné felhatalmazta a jelenlévőket, hogy büntessék meg azokat, akik hajdan megvakították férjét. A tömeg helyben legyilkolt 68 előkelőt, családjukat elfogták, birtokukat elkobozták. Az ellenzék egy részét ezzel megsemmisítették, de megmaradt még a Borisz-pártiak csoportja. Az ő hívásukra Borisz 1132-ben lengyel és orosz csapatok segítségével betört Magyarországra. A döntő ütközet előtt Béla megkérdezte a királyi tanács tagjait, hogy mi a véleményük Borisz „fattyúságáról”. A válasszal habozókat megtámadták és lemészárolták. Ezután a Sajó melletti ütközetben Béla seregei győzedelmeskedtek. Az ellenfelek megsemmisítésével II. Béla (és vele az Álmos-ág) tiszta lapot nyitott, a belpolitikát ezután nem kellett semmiféle belső ellenzékhez igazítani. A politikai helyzet folyamatos szilárdsága elsősorban a király feleségének és hű bizalmasainak volt köszönhető. Uralkodásának vége felé azonban, a krónikák szerint, a vak király egyre inkább a borban keresett vigaszt. Ez eredményezte azt is, hogy részegségében sok olyan birtokot adományozott el, amit később már nem vehetett vissza, s így a királyi hatalmat gyengítette. Béla elődjénél jóval sikeresebb külpolitikát folytatott. Lányát, Zsófiát a Hohenstauf uralkodó, III. Konrád fiával jegyezte el. Visszafoglalta Dalmácia egyes területeit, s 1137-ben meghódította a Boszniában lévő Ráma folyó vidékét. Uralkodói címei közé felvette a Ráma királya elnevezést. II. Béla 1141-ben halt meg, alig 32 évesen. A székesfehérvári bazilikában temették el. Utódja Géza lett, aki hat gyermeke közül a legidősebb fia volt.

II. Géza (1141-62) A fiatal (11 éves) király helyett Belos – Ilona anyakirálynő testvére – kormányzott, aki befolyását Géza nagykorúvá válása után is megőrizte. A belső nyugalmat Géza uralkodásának elején és végén is trónkövetelők zavarták meg. Borisz a trón megszerzésének érdekében külső támogatókhoz (a cseh fejedelemhez, majd a németekhez) fordult, ezért Géza 1147-ben született fiát, Istvánt társuralkodóként maga mellé vette. Az ezt követő belső nyugalmat és rendet a Magyarországról készült külföldi leírások is alátámasztják. Freisingi Ottó szerint az alattvalók „mindnyájan úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy nemcsak nyílt ellentmondásokkal felizgatni, hanem még titkos suttogással sérteni is bűnnek tartanák”. Az ország erejét növelte a lakosságszám gyarapodása is. Felerősödött a bevándorlás, és Géza is tudatos telepítő politikát folytatott. Az ország várispánságainak száma 72-re nőtt, mert sok lakatlan területet is benépesítettek. Ebben az időben érkezett az országba a premontreiek, a ciszterciek és a johanniták szerzetesrendje is. A külpolitikai lehetőségeket tekintve a 12. század közepére a nemzetközi helyzet jelentősen megváltozott. A két császárság kibékült egymással, s két európai tömb jön létre. A bizánci-velencei-német szövetséggel szemben a francia-normann-pápai államcsoportosulás állt. Magyarország ezekben az évtizedekben a két császár bármelyik ellenfelével hajlandó volt barátkozni. II. Géza igen aktív külpolitikát folytatott, 1148 és 1152 között hat alkalommal vezetett hadat Oroszországba, sógora, a kijevi nagyfejedelem támogatására. Emellett 1149 telén tízezer főből álló sereget küldött a szerbek megsegítésére, akik fellázadtak Bizánc ellen. 1150ben azonban Mánuel győzött, és még ebben az évben büntető hadjáratot indított Magyarországra. Sikerült elfoglalnia Zimony várát, s ezután, az 1156-os békekötésig majdnem minden évben háborúzott egymással a két fél. Látható tehát, hogy az ország – a kedvezőtlen külső helyzet ellenére – kezdeményező volt, ami erejét bizonyítja. A hadakozások nagy hatással voltak a belpolitikára. A főurakat a különböző külpolitikai irányzatok megosztották, s a Géza mögött álló, korábban egységes tábor felbomlott. A hadjáratok haszonélvezői egyre nagyobb részt szerettek volna a hatalomból. Összeesküdtek, s vezetőnek Géza öccsét, István herceget szemelték ki. A király és hívei azonban gyorsan lecsaptak, Istvánt száműzték, aki Barbarossa Frigyeshez, majd a bizánci császárságba ment. Mánuel szívélyesen fogadta, hozzáadta feleségül unokahúgát Máriát, törekvéseit azonban nem támogatta. Géza uralkodásának utolsó éveiben III. Sándor néven új pápa került az egyházi állam élére. Az invesztitúra-harcok kiújultak, s mivel az európai államok túlnyomó része is Sándort támogatta, Magyarország is a pápa oldalára állt. Ebben nagy szerepe volt Lukács esztergomi érseknek is. Mivel a németeket teljesen lekötötték az itáliai ügyek, II. Gézának nem kellett tartania egy esetleges német bosszúhadjárattól. A külpolitikai nyugalom tehát megvolt, a legfontosabb feladatot most a belső hatalmi helyzet rendezése jelentette. Géza fia, István volt a kijelölt trónörökös. Az uralkodó két testvére (István és László) már korábban Bizáncba távoztak, s kisebbik fiának, (Bélának) pedig Géza területeket adományozott. Mikor a király 1162 tavaszán meghalt, úgy tűnt, ez az intézkedés nyugalmat hoz az ország számára. Trónharcok III. István uralkodása idején (1162-72) III. Istvánt röviddel apja halála után Lukács érsek királlyá koronázta. Bár már 1152-től kijelölt utód volt, a trónja egyelőre nem bizonyult szilárdnak, ugyanis Géza testvérei is pályáztak a hatalomra. István Mánuel császár támogatását kereste, de a magyar urak a szintén Bizáncban élő Lászlót választották meg királynak. II. László uralkodása mindössze hat hónapig

tartott. 1163 januárjában halt meg, elképzelhető, hogy mérgezés által. Utódja Géza másik testvére lett, akit IV. István néven koronáztak meg. Uralkodásának öt hónapja alatt sikerült teljes mértékben népszerűtlenné tennie magát, feltétlen Bizánc-hűsége gyűlölt figurává tette Magyarországon. 1163 nyarán III. István támadást indított ellene, s IV. István vereséget szenvedett. Bizáncba menekült, és Mánuel császár belátta, hogy nem képes visszaültetni őt a magyar trónra, ezért politikát váltott. Dinasztikus kapcsolat kiépítésére törekedett; Bélát szerette volna megnyerni leánya (Mária) jegyesének. III. István a béke érdekében Bizáncba küldte öccsét, aki felvette az Alexios (Elek) nevet. Mánuel császár „fiaként” és örököseként kezelte, s létrehozta számára a deszpotész címet, melynek viselője közvetlenül a császár után következett. III. István újbóli hatalomra kerülése után is a bizánci-magyar viszony maradt a legfőbb kérdés. A területekért indult háború 1167-ig váltakozó sikerrel folyt, amikor Mánuel elfordult a magyar ügyektől. Ezzel a magyar-bizánci háborúskodások majd két évtizedes szakasza zárult le. A magyar államnak lényegében sikerült kivédenie a bizánci aktivitást, s ezek után III. István legfontosabb feladata a belső nyugalom megteremtése volt. Az őt híven támogatókat magas méltóságokba helyezte, s ezzel új családok kerültek a hatalomba. Kibékült az egyházzal is, ígéretet tett, hogy az invesztitúra-jogot csak pápai beleegyezéssel gyakorolja, és az egyházi javakat is csak egyházi célokra használja fel. Ezekkel az intézkedésekkel az 1170-es évek elejére megszilárdult István belső helyzete, megmaradt azonban a trónutódlás problémája. 1167-ben született fiúgyermeke csecsemőkorában meghalt, s bár a király nem mondott le a fiúutódról, a Bizáncban élő Béla örökösödését is szem előtt kellett tartania. Alexios, mivel Mánuel császárnak fia született, egyre távolabb került a bizánci császári címtől. Mánuel az eljegyzést is felbontotta lánya és Béla között, minek következtében az ő figyelme Magyarország felé fordult. Az örökösödés tisztázatlansága ellenére a 25 éves István megteremtette országában a belső nyugalmat, 1172 márciusában azonban váratlanul elhunyt. Holttestét Esztergomban helyezték örök nyugalomra. III. Béla (1172-96) Mivel III. István fiúutód nélkül halt meg, két testvérének – Bélának és Gézának – kellett eldöntenie az utódlás kérdését. 1172-ben követség érkezett Bizáncba Bélához, akinek királyságát Mánuel császár is erősen támogatta. A fő kérdés természetesen az volt, hogy belső támogatói vannak-e. A magyar uralkodó réteg nagyobb része Béla mögött sorakozott fel. III. Sándor pápa támogatását is sikerült megnyerni azzal, hogy Béla biztosította a római egyház magyarországi jogait, sőt hajlandó volt újrakeresztelkedni latin rítus szerint. Mivel Lukács esztergomi érsek Béla koronázását is megtagadta, ezért 1173 januárjában őt is a kalocsai érsek koronázta meg. Béla öccse, Géza azonban szintén király akart lenni. Édesanyjuk, Eufrozina is őt támogatta, s Lukács érsek tiltakozása is az ellenzéket segítette. Géza külföldi segítséggel szeretett volna hatalomra kerülni, de Béla elfogatta, sőt anyjukat is börtönbe záratta. A kemény fellépés következtében uralkodása hátralevő részében nem kellett összeesküvéstől tartania. Az 1170-es években III. Béla egyébként is a belső stabilizációt tartotta legfontosabb feladatának. Nem vállalkozott külpolitikai akciókra, tartózkodott minden váltástól, fenntartotta Bizánccal és a pápasággal a baráti viszonyt. Béla belpolitikája Belső intézkedései nyomán az egyik legfontosabb változás a királyi jövedelmekben történt. A földbirtokokból származó természetbeni szolgáltatások még mindig az első helyen

álltak, de előtérbe kerültek a királyi felségjogon szedett jövedelmek (regálék). A királyi bevételek a következők voltak: pénzváltás, vámok, révek, só, vásárok, a 72 várispánság jövedelmének kétharmada, természetbeni juttatások, az ispánok ajándékai, az erdélyi telepesektől és a szlavón hercegségből származó bevételek. A jövedelmek nagyságára az 1185-ös jövedelem-összeírásból szoktak következtetni, amelyből III. Béla második házassága (Capet Margit francia hercegnővel) előtt a francia és az angol uralkodó tájékoztatást kapott a férjjelölt vagyoni helyzetéről. A jövedelemjegyzék azonban valószínűleg torzítva, megszépítve közli az adatokat, melyek alapján egyesek a magyar király évi jövedelmét az angol és francia uralkodóéval azonos nagyságúnak vették. Béla gazdasági intézkedéseihez köthető a gyakori földadományozás is, sőt az ő nevéhez fűződött az első eset, hogy egy egész vármegyét adományoztak el (valójában az ispáni várhoz tartozó valamennyi királyi birtokot, illetve az ispáni méltóságot). Az uralkodó elődeinél jóval rendszeresebben adta bérbe a királyi só-, vámés dénáradó-jövedelmeket is. A királyi gazdaság átalakítása mellett talán a legjelentősebb újítást a királyi kancellária létrehozása jelentette. Ezzel az intézkedésével tulajdonképpen szétválasztotta a kancelláriát és a királyi kápolnát, s ezzel csökkentette az ügyintézésben a korábban rendkívül erős egyházi befolyást. Az élet bonyolultabbá válása, az ügyek tömege egyébként is szükségessé tette az írásbeliség fejlesztését. Az uralkodó elrendelte, hogy minden eléje kerülő ügyet írásban rögzítsenek, ami természetesen a kancellária önállósulását segítette. III. Béla sokat adományozott, s számos egyházi intézményt alapított (szebeni prépostság, esztergomi johanniták egyháza). Különösen sok ciszterci monostort létesített (Pilis, Zirc, Szentgotthárd stb.), s ezek megkapták ugyanazokat a kiváltságokat, melyekkel a franciaországiak rendelkeztek. 1192-ben szentté avattatta I. László királyt, amire a pápa is hamar megadta az engedélyt. Az utódlás kérdését is igyekezett korán rendezni. Már 1182-ben királlyá koronáztatta Imre fiát, majd később hercegként Szlavónia élére állította. Ezzel egyben példát is adott a későbbi uralkodóknak, hogy miként csendesítsék le az esetleges ellenzéki törekvéseket. Béla külpolitikája III. Béla korábbi visszafogott külpolitikája gyökeresen megváltozott az 1180-as évektől kezdődően. Az aktivitáshoz kedvező feltételeket teremtettek a nemzetközi változások. Barbarossa Frigyes sikertelensége Legnanónál (1176) csökkentette a németek nagyhatalmi ambícióit, s ez barátságosabbá tette a német-magyar viszonyt is. Bizánc keleti vereségei, majd Mánuel császár halála (1180) megváltoztatták Béla keleti politikáját is. Nem volt már érvényes a Mánuelnek tett ígéret, hogy a magyar király figyelembe veszi a bizánciak külpolitikai érdekeit. Béla már 1181-ben elfoglalta Dalmáciát, visszavette a Szerémséget és meghódította Belgrádot. Közben a szerbek is fellázadtak Bizánc ellen, s Nemanja István vezetésével kivívták függetlenségüket. Mindezt kihasználva Béla Szófiáig nyomult előre. A bizánci háborúk 1185ben békével értek véget. A császár (II. Izsák) feleségül vette Béla lányát, Margitot, s a magyar király hozományul adta a korábban meghódított területeket. Béla második házassága is diplomáciai sikert jelentett az ország számára. 1186-ban, két évvel első felesége halála után nőül vette VII. Lajos francia király lányát, Margitot. Ennek jelentősége az volt, hogy Franciaország potenciális szövetségest jelentett a németek hátában. A külpolitikai aktivitást mutatta az is, hogy 1188-ban már Halicsba vezetett hadjáratot. A belviszályokba avatkozott bele, majd győzelme után fiát, Andrást ültette a halicsi trónra. A fiatal

királyfit elűzték ugyan alattvalói (elsősorban erőszakos politizálása miatt), de András a későbbiekben is szinte mániákusan ragaszkodott a halicsi uralom megszerzéséhez. Közben 1189-ben megindult a harmadik keresztes hadjárat. Barbarossa Frigyes Magyarországon keresztül vezette hadait, s III. Béla kitüntető szívélyességgel fogadta. Az ország külpolitikai tekintélyét jelezte az is, hogy a magyar király közvetített a bizánci és a német császár között kialakult viták rendezésében. Egyébként maga III. Béla is fontolgatta egy önálló keresztes hadjárat megindítását, de betegsége megakadályozta terve megvalósításában. 1196ban bekövetkezett halála előtt Imrére hagyta az országot. Székesfehérvárott temették el, első felesége (Antiochiai Katalin) mellé. Érdekesség, hogy 1848-ban bukkantak rá épségben maradt csontvázára, melyből kiderült, hogy testmagasságára nézve is kiemelkedő uralkodó volt (190 cm). Uralma alatt megnövekedett az ország nemzetközi tekintélye, s halálával az Árpád-ház kiemelkedő uralkodója szállt sírba.

Gazdaság és társadalom a 12. századi Magyarországon Birtokviszonyok és mezőgazdaság A 12. századra egyre inkább érvényesült az az elv, hogy „nincsen föld feudális úr nélkül”. Ez azt jelentette, hogy a földek legnagyobb része magántulajdonba került. A földbirtokok három fajtáját ismerjük: királyi, egyházi és világi. A föld birtoklása azért volt különösen fontos, mert korszakunkban már a gazdagsági és politikai hatalmat jelentette. Adatok híján az arányokról nagyon nehéz biztosat mondanunk, de a királyi földbirtokok túlsúlya egyértelmű. A 12. század végén – becslések szerint – még mindig a király kezén volt a birtokok 75%-a, az egyháziaké 10%, a világiaké pedig 15% volt. A királyi birtokok egyébként egyrészt folyamatosan fogytak, hiszen az uralkodók állandóan adományoztak, másrészt azonban növekedtek is, hiszen az ország fokozatosan terjeszkedett, a Kárpát-medencében egyre kijjebb tolták a gyepűterületet. Emellett családok kihalása vagy hűtlenség miatt sok magánbirtok is visszaszállt az uralkodóra. A század folyamán az egyház is többszörösére növelte birtokainak mennyiségét és a fennhatósága alá került népesség számát. Jó példa erre a pannonhalmi apátság, melyhez a század elején harminc falu tartozott, a századfordulóra viszont már majdnem száz. Elsősorban királyi alapítások történtek, de számos egyház köszönhette létét magánosoknak is. A világi magánbirtokosok földtulajdonáról nagyon nehéz képet kapnunk, mert az adományozások szóban történtek. Az első világi előkelő számára kiállított adománylevél a század közepéről származik, s azt mutatja, hogy a föld a nemzetség tulajdonába tartozott, tehát nem egy ember birtokolta. A birtokok szórt birtokrendszerben helyezkedtek el, vagyis a birtokosok földjei egymástól távol voltak. A szórt birtokrendszer az önellátó gazdálkodáshoz kötődött. A mezőgazdaság különböző ágazatai (szántó, gyümölcs, szőlő) más és más földet igényeltek, így teljesen megfelelő volt, hogy különböző adottságú területeken feküdtek a különböző birtokrészek. A szórt birtokok miatt nem volt egyszerű a gazdálkodás megszervezése. A mezőgazdasági munkaszervezetet a latin nyelvű oklevelek praediumnak nevezik, mely általában a teljes gazdaságot jelentette földdel és felszereléssel együtt. A praediumok nagysága változó volt, a legnagyobbakhoz 12-15, a kisebbekhez 3 szolgacsalád tartozott. A praediumokat általában kettéosztották. A föld egy részét a földesúr számára tartották fenn, ezen a ház és föld

nélküli szolganépek dolgoztak. A robotolókat a földesúr bármilyen munkára kötelezhette. A föld másik részét a házzal és földdel rendelkező családok használhatták. A termést maguknak takarították be, és ebből terményjáradékot fizettek. A fejlődést ez utóbbi jelentette, amit a század folyamán a birtokosok is egyre inkább észrevettek. A nincstelen szolgacsaládok száma folyamatosan csökkent, de az igazi áttörést csak a 13. század hozta meg. A magánbirtokok mellett létezett egy másik birtoklási mód is: a földközösség. Ebben az esetben a faluban élő parasztok közösen birtokolták és használták a földterületet. A közösség tagjai között évenkénti újrasorsolással osztották szét a földet. Ez csak a szántóra és a rétre vonatkozott, az erdőt, legelőt, halászóvizeket közösen használták. Ipar és kereskedelem A század iparosairól és kézműveseiről szólva fontos megállapítanunk, hogy továbbra sem kizárólagosan ipari tevékenységgel foglalkozó emberekről van szó, hanem olyan önellátó népekről, akik emellett valamilyen ipari tevékenységgel szolgáltak földesuruknak. Mivel őket nem kényszeríthették bármiféle munka elvégzésére, kiemelkedtek a többi szolganép közül. Kiváltságos helyzetüket elősegítette különös kézügyességük és a szakma családon belüli hagyományozódása. Mivel a kézművesek egy településen éltek a mindenfajta szolgáltatásra kötelezett szolgacsaládokkal, ezért helyzetük példaként lebegett az utóbbiak előtt. A kézművesség termékeiről mind az írott, mind a tárgyi forrásaink igen szűkösek. Az mindenesetre kiderül, hogy a korszakban a nyersanyagok kitermelése (bányászata) és feldolgozása elválaszthatatlan volt egymástól. A nemesfém-kitermelők egyben ötvösök is voltak. Aranyat a Dunából és Erdély folyóiból mostak, ezüstöt Radna környékén bányásztak. A bányászat növekvő fontosságát mutatja, hogy az uralkodók egyre inkább szabályozták okleveleikkel ezt a tevékenységet. Kereskedelmen még ebben az időszakban is elsősorban külkereskedelmet kell értenünk. Magyarország a keresztes hadjáratok és zarándoklatok miatt intenzíven bekapcsolódhatott a nemzetközi kereskedelembe. A magyar kivitelről elsősorban a vámjegyzékek szólnak. Ez főképp a környező országokba irányult, távolabbi területekkel nem nagyon kereskedtek. A kiviteli cikkek a következők voltak: gabonafélék, bor, állatbőrök, élő állatok, fa, méz, viasz, hal, réz, ólom stb. A behozatali cikkek elsősorban katonai felszerelések és nyugati posztó voltak. Az uralkodók kihasználták az országon átvezető távolsági útvonalakat. Az útkényszer bevezetése annyit jelentett, hogy a külföldi kereskedőnek Esztergomba kellett mennie, ugyanis csak ott kaphatott kiviteli engedélyt. Miközben erre várakozott, áruit eladásra kínálta. Az önellátó gazdálkodás ellenére bizonyos mértékű belkereskedelemről természetesen beszélhetünk. Elsősorban mezőgazdasági cikkekkel kereskedhettek, és az itt járt utazók szerint ezek igen olcsók voltak. A halkereskedelem is igen széles körű volt (elsősorban böjt idején), bort pedig a vizek fertőzöttsége miatt állandóan fogyasztottak. Ez utóbbiak kereskedelmét természetesen elősegítette az is, hogy alapvetően csak az ország bizonyos területein fordultak elő, így ezek az áruk kereskedők útján juthattak el az ország egyéb pontjaira. A sókereskedelemmel a 12. században már főleg csak az egyház foglalkozott, világi ember csak kivételesen nyerhetett sószállítási kiváltságot. A termékek cseréje vásárokon történt, melyek a század elején még szinte kizárólagosan királyi felügyelet alatt álltak, de a század folyamán egyre több magánbirtokon is feltűntek. A 12. század közepéig minden vásárvám a királyt illette meg, s a Magyarországon járt külföldi utazók csodálkozással állapították meg, hogy a királyon kívül senki sem mer vámot szedni. Az uralkodók csak a század második felétől ajándékoztak vásárvámszedési jogot egyházaknak és magánszemélyeknek. A belső úthálózat legrégibb rétegét a hadiutak jelentették, hiszen ezek kötötték össze az ispánsági központokat, s a

seregeket követték a kereskedők. A század folyamán már a folyókat is kezdték kereskedelmi célra használni. Az utak mentén vámok, a vízi átkelőhelyek mentén révek alakultak ki. Az egyre szaporodó vámok a kereskedőket arra késztették, hogy vámmentességet igyekezzenek szerezni, melynek adományozása a 12. század végétől vált megszokottá. A század folyamán a kereskedelemben már szerepeltek föld-adásvételek is, melyek a pénzgazdálkodás fejlődését bizonyítják. A vásárolt földet az atyai örökölt birtokkal szemben bármikor el lehetett adni vagy cserélni. A század végén egy ekealjnyi föld ára 1-6 márka között mozgott. Ebben az időszakban a pénzügyek, sőt a kereskedelem jelentős része is az izmaeliták kezében volt. A század folyamán háttérbe szorult az állatpénz, helyette ezüstpénzt és veretlen ezüstöt használtak. A magyar pénzeket Esztergomban verték, ilyen joga csak az uralkodónak volt. A külföldiek Magyarországon csak magyar pénzt használhattak, pénzüket be kellett váltaniuk, ami a királyi jövedelmeket növelte. Az egyik keresztes hadjáratban például az átvonulók pénzük értékének 70%-át elvesztették a váltások során. A 12. századi magyar ezüstpénzek kisméretűek és könnyű súlyúak voltak (aprópénzkorszak). A kétévenkénti pénzkibocsátást II. Béla egy évre csökkentette. A pénzeket az uralkodók fokozatosan rontották, ennek a folyamatnak a megállítása II. Géza nevéhez fűződött. Bár III. Béla is sokat tett a pénz javításáért, mégis a pénz értéke csak a század eleji szintet tudta elérni. A vert ezüstpénzek nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában értéktelenedtek, a 12. században ezért a mért, veretlen ezüstrúd került előtérbe. Ennek kapcsán jelent meg az új súlymérték, a márka. Egy márka kb. 0,22 kg tiszta ezüstöt jelentett, váltósúlyai a fertó (1/4) és a pondus (1/48) voltak. Természetesen a pénzgazdálkodás terjedése mellett megmaradt a terménypénz is. A társadalom jellemzői A 12. században az ország lakossága becslések alapján másfél és 2 millió között lehetett. A népesség nagyobbik része bizonnyal magyar volt, de jelentős számban éltek itt más etnikumok is. Az ország peremvidékein tömegesen laktak szlávok, a mai szlovákok lakta északi területeken és Erdélyben nagy tömbökben, de kisebb csoportokban máshol is. A korszakban az egyik legjelentősebb bevándorlási hullám nyugat felől érkezett, általában a kedvezőbb körülmények vonzották Magyarországra a hospeseket. A legnagyobb germán betelepülés (németek, szászok, svábok, flamandok) II. Géza korában történt. Elsősorban Dél-Erdélyben telepedtek meg, ahol kiváltságokat kaptak. Később Abaúj megyében, majd a Szepességben is megjelentek a német vendégek. Az újlatin nyelvű népességet nehéz pontosan meghatározni, mert az olasz szavunk jelenthetett vallonokat, olaszokat, franciákat egyaránt. Ezek a népcsoportok szerettek a már ittlévő németek közé telepedni. A Szerémségben olyan jelentős számú újlatin élt, hogy egy bizánci történetíró Frangokhorionnak (frank vidéknek) nevezte a területet. Nemcsak nyugat felől érkeztek azonban vendégek, hanem sokan keletről is. A besenyők betelepülése a 12. században is folyt, s jelentős részük továbbra is határvédő feladatokat látott el (hasonlóan a székelyekhez). A kálizok a kereskedelemmel foglalkoztak, a másik iráni csoportot nehéz azonosítani. Ok megmaradtak iszlám vallásuk mellett, s az uralkodót katonáskodással szolgálták. A betelepülők többségéről elmondhatjuk, hogy földműveléssel vagy kézművességgel foglalkozott. Szerepük két okból volt fontos. Egyrészt idegenből hoztak ismereteket (technikát), másrészt kapott kiváltságaik példaként álltak a magyarországi közrendűek számára is.

Falvak és városok A falvak belsejét árkokkal tagolták, melyekkel az állatállományt kerítették el, vagy a vizet vezették el. A házak egymástól viszonylag távol (akár 50-100 méter) feküdtek. A szabad területeken gazdasági épületek vagy sátrak álltak. A falvak szinte kivétel nélkül a vizek partjára települtek, s földutakkal kötötték össze őket. Továbbra is földbe ásott házakban laktak, melyeket szalmával vagy náddal fedtek be, így a külső szemlélő szinte csak a tetőket láthatta. A házban kémény továbbra sem volt, s mivel a földház nem volt túlságosan csábító, a falusi ember életének nagyobb része a házon kívül zajlott. A falusi önkormányzat élén a falusi bíró (villicus) állt, akinek dolgába a falu lakosainak közvetlen beleszólásuk volt. Előfordult olyan eset is, mikor elégedetlenségükben elűzték a falu vezetőjét. A 12. század magyar városa még mindig nem a szó igazi értelmében vett város volt, hanem általában inkább csak városszerű település. A kereskedés és kézművesség jelen volt, de nem mint önálló tevékenység. A nyugati feltételeknek – miszerint igazgatási központ legyen, kereskedők éljenek ott, akik ellátják a központot, és fontos vízi vagy szárazföldi utak csomópontján helyezkedjen el – Magyarországon csak néhány település felelt meg. A városfejlődés élén Esztergom állt. Kereskedelmi útvonal mellett feküdt, útkényszer vonatkozott rá, csak itt vertek ebben az időben pénzt, árumegállító joga volt, emellett királyi székhelyként is funkcionált. A második legfontosabb város Székesfehérvár volt, mely a királyok koronázási és temetkezési helyét is jelentette egyszerre (szakrális város). Fehérvár kapta a legrégebbi magyar városi kiváltságot, az ún. fehérvári jogot (III. István idejében). Ez négy kiváltságot jelentett: a bírót és a 12 esküdtet szabadon választhatták, a bíró minden ügyben illetékes volt, szabadon beköltözhettek vendégek, végül az országon belül és a határokon vámmentességet élveztek kereskedői. A harmadik legfontosabb város Óbuda volt. Fejlődését nem igazgatási szerepe, hanem csak kereskedelmi jelentősége eredményezte. A 12. század végétől a Dalmácián át érkező keleti kereskedők Óbudánál keltek át a Dunán, s ide futott be az oroszországi távolsági kereskedelem útvonala is. Alávetett rétegek Az előző századhoz hasonlóan az alávetettek most sem jelentettek egységes csoportot. Gazdasági szempontból két nagy csoportot különböztethetünk meg. A háziszolgák (teljesen nincstelenek, se házuk, se földjük) kiszolgálták uraikat, rendben tartották az udvarházat stb. Uruk minden parancsát teljesíteniük kellett, és robottal tartoztak neki. A másik csoport tagjai házzal és földdel rendelkeztek, és a járadékot terményben fizették. Számuk az idő folyamán fokozatosan növekedett. Jogi szempontból az alávetettek helyzete a teljes jogfosztottságtól a teljes személyi szabadságig terjedt. A legrosszabb helyzetben a szolgák voltak, akiket vagyontárgynak tekintettek, uruk korlátlanul rendelkezett személyük felett, önállóan még családot sem alapíthattak. A következő csoportot a kötött helyzetű szabadok adták. Ők is úrhoz voltak kötve, de kézműves és katonai szolgálattal tartoztak, sőt részt vettek a birtok igazgatásában is. A harmadik csoport tagjai teljes személyi szabadságot élveztek, gazdaságilag viszont egyáltalán nem voltak függetlenek, mert más földjén kényszerültek dolgozni. Szabadságuk tulajdonképpen az úr megválasztásának jogára korlátozódott. Ezeket nevezhetjük közszabadoknak, s közéjük tartoztak a hospesek is. (Őket sokan az átmeneti rétegekhez sorolják.) A gazdasági és jogi szempontokon túl még az is különbséget tett az emberek között, hogy milyen birtokhoz tartoztak. A világi birtokokon elsősorban jogi szempontok alapján

csoportosították az embereket, az egyháziakon szolgálat szerint. A királyi birtok szervezetileg bontotta kétfelé az alávetetteket (udvari és várszervezet). A század folyamán történő birtokeladományozások miatt azonban az itt élők nagy része egyházi vagy magánbirtokokra került át. Átmeneti rétegek A 12. század folyamán sem volt egyértelműen meghatározható a lakosság bizonyos részének helyzete. Sem az alávetettekhez, sem az előkelőkhöz nem tartoztak. Egyik csoportjukat a közszabadok jelentették. Legfontosabb jogaik a szabad költözés, a közéletben való részvétel, továbbá a törvényes házasságkötés joga volt. Számukat gyarapították a királyi szolgafelszabadítások, de a hospesi és a várjobbágyi állapotból is át lehetett kerülni ebbe a csoportba. Ezekből lettek később a királyi szerviensek. Az átmeneti rétegek másik csoportját a királyi birtokszervezet vezetői jelentették. Idetartoztak az udvari és várszervezet népei felett álló tizedesek (decuriones) és a századosok (centuriones). A várjobbágyoknak volt kedvezőbb a helyzetük, hiszen udvari birtokokat már korán adományoztak az uralkodók, a várszervezet viszont hosszú ideig változatlan maradt, mivel katonai feladatokat látott el. Előkelők A világi előkelők továbbra is két csoportra oszlottak. Egyik részük magyarnak számított (vagy származásuk miatt, vagy mert már több nemzedék óta itt éltek). Ilyen volt a HontPázmány család, a Gut-Keled atyafiság, az Atyusz nemzetség vagy az Ákos atyafiság. A másik csoport tagjai a 12. században érkeztek Magyarországra: pl. a Héder, a Buzád nemzetség, vagy a Nagymartoni család. Ezek az idegenek főképp katonai és diplomáciai segítséget jelentettek az uralkodónak. A velük érkező kíséret a fejlett nyugati harcmodort hozta, ezért a királyok tárt karokkal fogadták őket. A két csoport a 12. században még harmóniában élt egymással. A klerikusok közül a világi papság legfelső rétege csak nehezen fogadta el a gregoriánus eszméket. Kezdetben nem voltak hajlandók lemondani a nősülésről vagy a szimóniáról, s ebben elsősorban Lukács esztergomi érsek hatására történt változás. Meg kell említenünk azokat a klerikusokat is, akik nem papi szolgálatot végeztek, hanem a kormányzati tevékenységben vettek részt. Sok esetben külföldön folytatták tanulmányaikat (pl. Párizsban), s hazatérve magas tisztségeket kaptak, akár püspöki székig is emelkedhettek. A világi papság középső rétegét a főesperesek és a kanonokok jelentették. A század nagy részében még szinte szerzetesi életmódot folytattak: együtt ettek, közös hálótermekben aludtak. A szerény életvitelt a püspöki adományok változtatták meg, most már felosztották a korábban közös jövedelmeket, külön házakba költöztek. A világi papság mellett az egyházi társadalom másik részét a szerzetesek jelentették. A 12. században túlnyomórészt bencés (latin) és bazilita (görög) kolostorok voltak Magyarországon. Az előbbiek közül kiemelkedett Pannonhalma, ahol az írástudó papság jelentős részét képezték. A plébániatemplomokhoz hasonlóan a kolostorok között is egyre terjedt a magánegyház intézménye. A században még sok görög kolostor is létezett, s ekkor jelentek meg a ciszterciek, a lovagrendek és a premontrei rend is. Az államszervezet A királyi hatalom gazdasági alapját még a 12. század folyamán is főképp a királyi birtokok jelentették. Mivel még nem alakult ki az árutermelés és pénzgazdálkodás, a hatalom nagysága nagyjából megfelelt a birtokolt földterület nagyságának és a rajta dolgozók

létszámának. A politikai hatalmat egyik oldalról a király udvari szervezete jelentette. Az uralkodót a hatalom gyakorlásában a királyi tanács segítette. Freisingi Ottó német krónikás is felfigyelt a magyarok gyakori tanácskozásaira: „Összejönnek királyuk udvarába, az előkelők közül mindegyik magával hozva a székét, s nem mulasztják el a közügyek helyzetéről tárgyalni és tanácskozni, ugyanezt téve otthonaikban a tél hidege idején.” A tanácsot az előkelők alkották, de csak azok, akik magas tisztséget töltöttek be az országban. A testület viszonylag nagy létszámú volt, de a királyi udvar gyakori vándorlásai miatt teljes létszámban szinte sohasem ülésezhetett. Az udvari tisztviselők közül a nádori cím jelentette a legmagasabb rangot. A sokasodó feladatok azt eredményezték, hogy II. István idején megjelent az udvarispáni tisztség (curialis comes), melynek fő feladata a királyi jelenlét bíróságának vezetése volt, s emellett az udvartartás irányítását is ő végezte. Az oklevelek gyakran emlegetik a báni tisztséget, mely eredetileg a Tengermellék kormányzatának vezetőjét jelentette, később azonban más, határterületeket irányító tisztségviselőkre is átkerült az elnevezés. Az egyéb tisztviselőkről csak szórványos adataink vannak, valószínűleg a 12. században feladatkörük még nem nyert végleges formát (kincstárnok, pohárnok, asztalnok stb.). Az udvari szervezet mellett továbbra is a vármegye jelentette a politikai hatalom másik részét. A királyi megye igazgatási, adózási és katonáskodási egysége volt az országnak. Az élén álló ispán gyűjtötte össze a terményjövedelmeket a király saját birtokairól, a vár- és az udvari szervezetből. A királyi haderő legnagyobb részét a várkatonaság alkotta. Egy várispánság kb. 400 főnyi sereg kiállítására volt kötelezve, ez nagyjából 30 ezer fős sereget jelentett. Emellett a királynak volt még saját hadserege is, melyet elsősorban nyugati lovagok és zsoldosok alkottak. A katonaságot erősítették az állandó jelleggel hadba hívható székelyek és besenyők. Ők a hagyományos könnyűlovas harcmodort jelentették, és nagyon fontosak voltak a király számára. Ezt a hivatásos sereget szükség esetén bővíteni is lehetett. Kálmán intézkedései nyomán a saját vagyonnal rendelkező, nem adózó szabadok is fegyveres szolgálattal tartoztak az uralkodónak.

A 13. századi Magyarország története A megerősödött Magyarország új uralkodója – II. András – gyökeresen új módszerekkel próbálta hatalmát tovább szilárdítani. A korlátlan birtokadományozások azonban ellenálláshoz vezettek, mely az Aranybulla kiadására késztette a királyt. Mivel a földek „osztogatása” gyöngítette az uralkodói hatalmat, IV. Béla birtokvisszavételi politikát folytatott. Ezt azonban a tatárjárás megakadályozta, s a királynak ezután fel kellett hagynia eredeti elképzeléseivel. Az adományozások – bár feltételekkel történtek – tovább növelték a nagyurak hatalmát, s ezért az utolsó Árpádok uralkodása idején megkezdődött az ország politikai széttagolódása. Imre (1196-1204) 1196-ban – III. Béla akaratának megfelelően – Imre foglalta el Magyarország trónját. Uralkodásának legfőbb problémáját az András herceggel folyó harcok jelentették, aki 1197-ben Imre ellen támadt, s mivel győzött, a király az ország megosztására kényszerült. András megkapta Dalmáciát és Horvátországot, s a pápai intelmek ellenére – hogy ne bátyja ellen forduljon, hanem vegyen részt a keresztes hadjáratban – önálló uralkodóként berendezkedett. Saját pénzt veretett, egyedül intézkedett az egyházi ügyekben. Később nyíltan Imre ellen fordult. Versengésük 1199-ben a király győzelmével ért véget, András pedig külföldre menekült. Imre győzelmét elsősorban a már apja idejében kialakult királyhű főnemességnek köszönhette, akik az ő udvarában is fontos tisztségeket töltöttek be. A siker után öccsének is

megbocsátott, s az ismét felvehette hercegi címét és uralkodhatott területein. A testvérek közötti belviszály 1203-ban kezdődött újra. A seregek a Dráva-parti Varasd közelében néztek egymással farkasszemet, mikor a krónikák szerint Imre fegyvertelenül átment András táborába, és így szólva: „Majd meglátom, ki mer kezet emelni a királyi vérre!” – hívei köréből fogolyként vitte táborába öccsét, s ezzel az összecsapás elmaradt. A külpolitikában Imre figyelme főleg a Balkán felé irányult. Beavatkozott a szerb trónviszályokba, majd Bulgáriával is szembekerült, mivel kölcsönösen igényt tartottak bizonyos bizánci területekre. A III. Ince pápával való barátságos viszonyt a keresztes háborúk ügye árnyékolta be. Az Imre által 1200-ban megígért hadjárat a sikerrel kecsegtető balkáni háborúk miatt elhalasztódott. Ennek eredménye az lett, hogy 1202ben nem magyarok, hanem a franciák indítottak keresztes hadjáratot, s a csatlakozó velenceiek elpusztították Zára városát. Életének utolsó évében Imre arra törekedett, hogy fia, László részére biztosítsa a koronát. 1204-ben a kalocsai érsek megkoronázta Lászlót. Imre végrendeletében Andrást bízta meg fia védelmével. Ugyanebben az évben végezte be életét, s valószínűleg az egri egyházban temették el. III. László bizonytalan helyzetét felmérve, a királyné 1205-ben fiával és a koronázási ékszerekkel Ausztriába menekült VI. Lipót osztrák herceghez. András a Bécs elleni hadjáratra készülődött, de III. László halála (1205 májusában) mindezt értelmetlenné tette. A gyermek uralkodó holttestét hazaszállították, és Székesfehérvárott temették el. Ő volt az utolsó olyan Árpád-házi király, akit ide helyeztek örök nyugalomra.

II. András uralkodása (1205-35) Királyságának első időszaka (1222-ig) Imre öccsének, Andrásnak 1205-ben János kalocsai érsek a fejére tette a koronát. Az új király alapvetően más elképzelésekkel kezdte uralkodását, mint elődei. Oklevelében „új intézkedéseknek” (nove institutiones) nevezte politikáját, melyeknek alapelve a következő volt: „a királyi felség bőkezűségét semmi sem szoríthatja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség”. Ez azonban már nemcsak a király saját földjéből vagy az udvari földekből történt, hanem sorozatossá váltak a „vármegye”-adományozások is. Ezek azonban már nemcsak birtokot (földet) jelentettek, hanem jogokat is, hiszen a királyi adók behajtását vagy a bíráskodás jogát is magában foglalták. A megadományozottak vezető egyházi és világi tisztségviselők voltak, akik hűségükért, hű szolgálataikért nyerték el a birtokot. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ez nem hűbérbirtokot jelentett, hiszen a földet nem a katonai szolgálat fejében kapták, hanem feltétel nélkül. Az mindenesetre valószínű, hogy a későbbi magyarországi uradalmak nagy részének alapjai ezekben az években születtek. A király tudatosan politizált és tisztában volt azzal, hogy ez a változás alapjaiban megingatja a királyi várszervezeten nyugvó jövedelmeket. Új gazdasági forrásokra volt szüksége, ezért növelni szerette volna a pénzben szedett illetékeket. Ekkor jelent meg Magyarországon először a rendkívüli pénzadó és a nyolcvanadvám. (Az áru nyolcvanad részének értékét kellett pénzben befizetni.) A királyi bevételeket próbálta fokozni a pénzverésből származó haszonnal is, évenként többször kötelezővé téve a pénzbeváltást. Az „új intézkedések” hatására jelent meg a tárnokmesteri tisztség (előzménye a királyi kamara elöljárója volt), mely csakis gazdasági ügyekkel foglalkozott. Tulajdonképpen a tárnokmester alakította ki a bérleti rendszert. Bérbe adták a pénzverést, a királyi sókereskedelmet, sőt a királyi várak is a bérlők kezébe jutottak. Ők évi egy összegben fizették a bérleti díjat, s nyilván könyörtelenül behajtották a jövedelmeket.

II. András „gazdaságpolitikája” tehát a földbirtokra épülő (elsősorban természeti javakból álló) jövedelmekről szeretett volna áttérni a tisztán pénzbeli jövedelmekre. A gazdasági változások (árutermelés,pénz elterjedése) indokolták ezt, az elmaradottság azonban még nem tette volna lehetővé a pénzgazdálkodáson alapuló rendszer bevezetését. A birtokadományozások legfőbb haszonélvezői közé tartoztak a „merániak”, akik Gertrúddal (András feleségével) együtt jöttek Magyarországra az isztriai és krajnai területekről. Gertrúd egészen biztosan kezdeményező szerepet játszott az adományozásokban, sőt a királyné udvara az oklevelek szerint személyi ügyekbe is beleszólt. Ez időben történt a Német Lovagrend behívása is, s 1211-ben II. András nekik ajándékozta a Barcaságot. Betelepítésük oka a kunok elleni védekezés lehetett, s az uralkodó jelentős kiváltságokhoz juttatta a németeket (szabad vásártartás, adómentesség, saját bíró stb.) Mindez fokozta Gertrúd népszerűtlenségét, és 1213-ban a Bánk bán nevéhez kapcsolt főúri összeesküvés Pilisszentkereszten végzett a királynéval és kíséretével. A források vitatkoztak rajta, hogy Bánkot érte-e családi sérelem is, azonban nem tartható valószínűnek, hogy nagymamakorú feleségén a merániak szeplőt ejtettek volna. A Halicsból hazatérő András szinte csak a merényletet elkövető Péteren bosszulta meg felesége halálát. Bánk csak a nádorságot vesztette el, de később ismét visszakerült az ország vezetői közé. A bosszú elmaradását az okozhatta, hogy II. András a belső problémák miatt nem engedhette meg a következetes leszámolást. Az összeesküvés mindenesetre a túl nagy német befolyás végét jelentette Magyarországon, s ezután a magyar urak kerültek a birtokadományozások során előtérbe. A világi nagybirtokosság hatalmának növekedésével együtt a 13. század elejétől kezdve egyre gyakoribbá váltak a hatalmaskodások, s elterjedtek a katonai erővel szerzett birtokok. A nagybirtokosok körül olyan tábor alakult ki, amely csak nekik tartozott engedelmességgel. Ez lehetővé tette, hogy a királytól függetlenül politizálhassanak. A birtokadományozást ellenzők első csoportját azok a főurak adták, akik nem kaptak területeket. Nem az adományozás elvével volt bajuk, hanem azzal, hogy ők nem részesedtek kellőképpen a földbirtokokból. Ezért 1214-ben a király legidősebb fiát, a nyolcéves Bélát királlyá kiáltották ki. Így megkétszereződött az „udvari emberek” létszáma, s kellemes ingázási lehetőséget biztosított az előkelők részére. Az ellenzék második csoportját a királyi serviensek jelentették. Bár az elnevezésük csak az Aranybullával vált általánossá, már korábban is léteztek. Azokat a szabadokat hívták így, akik közvetlenül a királyhoz kötődtek. Ez annyit jelentett, hogy katonai szolgálatukat a király zászlaja alatt teljesítették, bíráskodni is csak a királynak volt szabad fölöttük. Ők jelentették a legkövetkezetesebb ellenzékét az eladományozásoknak, hiszen ezáltal ők kerülhettek a király fennhatósága alól az arisztokraták uralma alá. A harmadik csoportot a várjobbágyok alkották, akik szintén igen erőteljesen tiltakoztak a várföldek eladományozása ellen. Az új berendezkedés alapjaiban ingatta meg azt a társadalmi helyzetet, amit a 12. században sikerült elérniük. A várnépek számára is a magánföldesúri függésbe kerülés egészen biztosan terheik súlyosbodását jelentette. Mivel a király elsősorban világiaknak adományozott földeket, az egyház is a fő ellenzők közé tartozott. Féltették korábbi politikai és gazdasági tekintélyüket. Emellett a bérleti rendszer kialakítása is jelentősen megcsappantotta jövedelmeiket, hiszen korábban a sókereskedelem például teljesen az ő kezükben volt. Az ellenzék megerősödésének s II. András állandó „távollétének” volt a következménye az, hogy a szentföldi hadjárat idején (1217) hatalomváltás történt az országban. Ezután András átmenetileg szakított korábbi politikájával, de ez a folyamat alig három évig tartott. 1220-tól újra

megkezdődött a várbirtok eladományozása, vagyis az új berendezkedés politikája ismét feléledt. Az ellenzék azonban nem adta fel, s ismét felléptette Bélát apja ellen. Miután ez sem volt elég, nem volt más választásuk, mint nyíltan II. András ellen fordulni. Palotaforradalmuk eredménye lett az Aranybulla kiadása. Az uralkodó ebben az időszakban (az Aranybulla kiadásáig) különösen aktív külpolitikát folytatott. Szinte mániákusan izgatta Halics, mely terület élén már gyerekkorában állt. Természetesen az ottani trónviszályok adták mindig a beavatkozás lehetőségét. Már trónra kerülése évében hadjáratot indított, s ezután szinte évente ismétlődtek a hódítási próbálkozások. 1206-ban András felvette a Galícia (Halics) és Lodoméria királya titulust. A balkáni külpolitika azonban sokkal visszafogottabb volt a korábbi időkhöz képest. Ebben a térségben a fontos változást a Bizánci Birodalom összeomlása jelentette, ami egyben Velence megerősödését hozta magával. A dalmát városok fölötti fennhatóságot András úgy igyekezett megőrizni, hogy sorra megerősítette korábbi kiváltságaikat. A balkáni jó kapcsolatok házasságokkal is erősödtek. 1214-ben eljegyezték András fiát, Bélát a bolgár uralkodó lányával, a következő évben pedig az uralkodó házasodott újra. Feleségül vette a bizánci származású Jolantát. Az Aranybulla előtti időszak fontos eseménye volt II. András keresztes hadjárata. 1217 októberében velencei hajókkal elérték Akkont, a szentföldi hadjárat azonban inkább ereklyegyűjtő turistaút volt. II. András egyszer sem vett részt a harcokban, melyek tulajdonképpen sikertelenül végződtek. Az Aranybulla Az András uralmával elégedetlenkedők 1222-ben megbuktatták a régi kormányzatot, és kikényszerítették a királytól az Aranybullát. A 31 pontból álló szabadságlevelet a korábban háttérbe szorított főurak és a királyi szerviensek nyomására adta ki II. András. Az oklevél hét példányban készült és arról kapta nevét, hogy a király aranypecsétjével erősítette meg. A cikkelyek többsége az előző korszak „túlkapásaival”, káros jelenségeivel foglalkozott, s azt szerette volna elérni, hogy ezek ne forduljanak elő többé, mert „emiatt már gyakran nem csekély volt az elkeseredés”. A királyi oklevél mindenekelőtt védte a pillanatnyi birtokállományt, hiszen „vármegyéket” (és méltóságokat) örök tulajdonul nem lehetett adományozni, sem a birtokosoktól földjüket elvenni. A törvények nagy része a királyi szerviensekkel foglalkozott (a 31 cikkelyből 11 néven nevezi őket). Milyen jogai voltak a szerviensségnek? Birtokaikat szabadon adományozhatták, örökíthették. Az egyetlen megkötést az jelentette, hogy leányutód esetén a birtok értékének negyedét pénzben ki kellett fizetniük (leánynegyed). Az uralkodóra csak nemzetség kihalásával szállhatott a birtok. Nem kellett semmiféle adót fizetniük, a király házaikba váratlanul nem telepedhetett be kíséretével. Birtokaikra megkapták az immunitást (mentességet). Katonáskodási kötelezettségük csak védekezés esetén volt egyetemlegesen érvénes, támadó hadjáratokban az uralkodónak kellett a költségeket fizetnie. Az összes szerviensnek joga volt az évenkénti székesfehérvári törvénynapon megjelennie. Jogot adott az Aranybulla arra, hogy a szerviensek a saját birtokaikon élő alávetett népesség felett ítélkezhessenek (ebből alakulhatott ki a későbbi úriszék). Rendelkeztek a szabadon védekezés jogával, vagyis csak a per és a bírói eljárás után lehetett börtönbe zárni őket. Mindezek a rendelkezések később a nemesség „sarkalatos jogaivá” váltak. Fontos megemlítenünk, hogy a várnépekkel, várjobbágyokkal sokkal kevesebbet foglalkozott az Aranybulla. Igyekezett védeni őket, a várjobbágyok szabadságát megerősíteni, de nem „támogatta” őket annyira, mint a királyi szervienseket. Az Aranybulla cikkei egyéb

korábbi túlkapásokat is igyekeztek meggátolni. A túl sok idegen (Gertrúd és köre) hatására megszabta pl., hogy csak az országos tanács jóváhagyásával kaphatnak „idegenek” hazai tisztségeket. Az izmaeliták és zsidók nem vehettek részt a királyi bérleti rendszerben (pénzverés, só, vám). A pénzromlást megakadályozandó az egyik rendelkezés kimondta, hogy a dénárok olyanok legyenek, mint Béla király idejében. Megtiltotta a hatalmaskodásokat és azt, hogy az előkelők (a nádor, a bán és a két – királyi és királynéi – udvarbíró kivételével) több méltóságot viselhessenek. Szabályozta az országos jogszolgáltatást. Évenként meg kellett tartani a törvénynapot Székesfehérvárott (augusztus 20). A nádor országos jellegű bíráskodási jogkört kapott, s törvény rendelkezett az alsóbb fokú ítélkezési formákról is. Amennyire védte a királyi nemeseket, annyira hátrányos helyzetbe hozta az egyházat az uralkodó az Aranybullában. A sótárolásról szóló rendelkezés tulajdonképpen kiiktatta az egyházat a sókereskedelemből, ráadásul kötelezte arra, hogy a tizedet ne pénzben, hanem természetben szedje be. Különösen fontosnak tartották az Aranybulla ellenállási záradékát. Ez kimondta, hogy amennyiben II. András vagy utódai nem tartanák be az oklevélben foglaltakat, akkor a püspökök és nemesek (vagyis főemberek) – hűtlenség vétke nélkül – ellentmondhatnak, ellenállhatnak az uralkodónak. Uralkodásának második szakasza Még 1222-ben megbuktak azok az előkelők, akik a királyból kikényszerítették az oklevelet. Helyükre a régiek léptek, s mindez azt jelentette, hogy az Aranybulla rendelkezései nem mentek át a gyakorlatba. A birtokadományok folytatódtak, de talán egy kicsit mérsékeltebben. Az adományozások közül érdemes kiemelnünk az 1224-ben kiadott Andreanumot. Ebben András a dél-erdélyi szászoknak adott kiváltságokat, s az eddig szétszórt telepeket egységes területté fogta össze. A szászok élén a szebeni ispán állt, aki ítélkezett az itt lakók felett. Gondja támadt viszont Andrásnak az 1211 óta itt tevékenykedő Német Lovagrenddel, mely közvetlenül a pápa alá tartozó államot akart létrehozni. A király erre hadsereggel vonult Erdélybe, s még abban az évben kiűzte a rendet a Barcaságból. III. Honorius pápa hiába próbált szólni az érdekükben, András hajthatatlan maradt, ami megrontotta a pápai udvar és Magyarország viszonyát is. Az Aranybullát követő években ismét kiújultak az uralkodóház dinasztikus problémái. (Az okot a Béla házassága körüli viták jelentették.) Béla mögött ismét párt szerveződött, mire apja Erdély hercegévé tette, Szlavónia élére pedig kisebbik fiát, Kálmánt állította. Ezzel két célt szeretett volna elérni: Bélát elszigetelni korábban kiépített hatalmi bázisától, Szlavónia élére pedig egy „engedelmes” uralkodót ültetni. Csalódnia kellett azonban, mert Kálmánra inkább testvére volt hatással, mint apja, Bélát pedig számosan követték Erdélybe, ahol ismét kiépíthette hatalmi bázisát. Emellett gondok voltak az egyházzal is, melynek sérelmei főleg az Aranybullából adódtak (sókereskedelem, tizedfizetés, izmaeliták és zsidók túl nagy szerepe), s IX. Gergely pápa is elégedetlen volt a Német Lovagrend kiűzése miatt. Mindennek hatására 1231-ben az egyházi nagybirtokosság nyomására megtörtént az Aranybulla felülvizsgálása. A 35 cikkelyből álló megújított oklevél természetesen az egyház részére kedvező változtatásokat tartalmazott. Eltűnt a tized pénzben való szedését tilalmazó rész, a sókereskedelemből is részesedhetett az egyház, a nádor nem ítélkezhetett a klerikusok fölött, a hiteleshelyek szerepét megnövelték az igazságszolgáltatásban (tanúbizonyság). Az egyház sikerét az ellenállási záradék módosítása bizonyítja legjobban, hiszen ezt a jogot most már csak a mindenkori esztergomi érsek nyerte el. Azonban a második Aranybullával is az történt, mint az elsővel. Megszületett, de utána igazán senki sem tartotta be. Ennek hatására Róbert esztergomi érsek – élve ellenállási jogával – egyházi tilalom (interdiktum) alá vetette egész Magyarországot. Ez

annyit jelentett, hogy sehol sem volt szabad istentiszteletet tartani, egyházi temetést végezni. Ennek hatására II. András 1233-ban aláírta a beregi egyezményt, mely az egyházon esett méltánytalanságok helyrehozását jelentette. (Ez annyira fontos volt nekik, hogy a hadjáratba tartó Andrással útközben íratták alá az okmányt!) A belpolitikai élet még egy fontos eseményéről érdemes megemlékeznünk, mely akkor még nem volt feltűnő, de egy alapvető változási folyamatnak a kezdetét jelentette. 1232-ben a Zala megyei szerviensek Kehidán oklevélben kérték a királyt, hogy saját maguk bíráskodhassanak, mivel sok igazságtalanság történik a megyében. Szolgabírókat választottak (testületileg léptek fel!). Ez és az Aranybulla azon rendelkezése, miszerint két-két nemes legyen minden megyéből a fehérvári törvénynapon, a királyi vármegye bomlását és a királyi jogszolgáltatás hanyatlását mutatja. András teljesítette a kérést, mert abban bízott, hogy így az új megyei közigazgatás a királyi szerviensek kezébe mehet át. Bár a gyakorlatban nem tudták sikerre vinni az újítást, a későbbi „nemesi vármegye” előfutárainak tekinthetjük a próbálkozást. Az külpolitikában ebben az időszakban is folytatódtak a korábbi halicsi hadjáratok, s többszöri kudarc után csak 1232-ben értek véget. A másik kérdés a kun térítés ügye volt. A keleti terjeszkedés eredménye volt valószínűleg az a hír, hogy valahol keleten magyarul beszélő nép él. Riccardus domonkos rendi barát jelentése alapján négy tagból álló misszió indult 1232ben az ott élő magyarok megtérítésére, de csak egyikük jutott élve haza. 1235-ben más domonkosok indultak el, s közülük az egyik Julianus barát volt. Ő megtalálta a magyarokat és tőlük értesült arról, hogy a tatárok nyugati hadjáratra készülnek, a hírrel 1236-ban érkezett Magyarországra. Külpolitikáról szólva érdemes megemlíteni a dinasztikus kapcsolatokat, hiszen András családja igen kiterjedt volt. Három felesége közül az első, Gertrúd délnémet fejedelmi családból származott, a második a konstantinápolyi latin császár lánya volt, a harmadik pedig Itáliából került Magyarországra. Lányai közül Erzsébet volt a legismertebb, aki Lajos thüringiai őrgróf felesége lett. A fiatalon elhunyt asszonyt, aki aszkézissel és betegek ápolásával töltötte életét, már 1235-ben szentté avatták. Utolsó házasságából Andrásnak egy gyermeke született, de ezt ő már nem érhette meg. 1235-ben váratlanul meghalt, s gyermeket váró felesége férfiruhába öltözve kiszökött az országból. 1236-ban Bécsben megszülte gyermekét (Istvánt), aki az utolsó Árpád-házi király, III. András apja lett.

IV. Béla uralkodása (1235-70) Királyságának első szakasza (1241-ig) Bélát 1235 októberében királlyá koronázták Székesfehérvárott, s mivel rivális nélkül foglalhatta el a trónt, elérkezettnek látta az időt saját elképzeléseinek megvalósítására. Leszámolt apja híveivel, s kemény kezű politizálását jelezte, hogy büntetéssel sújtotta azokat, akik az uralkodó jelenlétében le mertek ülni, a főúri tanács székeit pedig elégettette. A királyi tanácsot átalakította, a korábban hozzá hű főnemeseket ültette a legfőbb méltóságokba. A megbízható udvarnokok segítségével megkezdte a haszontalanul eladományozott birtokok visszavételét, ebben a III. Béla korabeli állapotot tekintette mérvadónak. Megyénként földbírókat küldött ki (általában hattagú testület), s erélyes működésük további birtokpereket vont maga után.

Az intézkedések azt mutatták, hogy a király vissza szerezne térni a korábbi rendszerhez, és újra a királyi birtokszervezetet akarja az ország gazdaságának alapjává tenni. A határozottság csak látszólag szilárdította meg az uralkodói tekintélyt. Inkább országos gyűlölséget idézett elő. Az apja politikáját követő keleti irányú terjeszkedés Bélának is nagy álma volt, s Julianus híre a távoli magyarokról csak még inkább megerősítette ezt. 1237-ben újra domonkosok indultak kelet felé, de csak Szuzdalig jutottak, mert a tatárok már megindultak Oroszország ellen, s az útjukba kerülő „keleti” magyarokat megsemmisítették. Bár Julianus híradásai egyértelművé tették a tatár támadást Magyarország ellen, IV. Béla nem tudta felmérni a veszedelem igazi súlyát. Pedig keletről mind riasztóbb hírek érkeztek. A tatár sikereket jelezte, hogy a csatát vesztett kun fejedelem, Kötöny bebocsátást kért Magyarországra népével együtt. Béla örömmel fogadta őket, hiszen megígérték, hogy felveszik a kereszténységet, s velük megerősödött volna az ország katonai ereje. Azonban a nomád kunok beengedése azonnal kiélezte az ellentéteket a király és alattvalói között. A kunok lábasjószágai kárt tettek a magyarok vetéseiben, szőleiben. Vad viselkedésük, erőszakosságuk felháborodást váltott ki. Bár a helyzet megoldásaként IV. Béla szét akarta telepíteni őket az országban, a kunok elleni gyűlölet egyre nőtt a magyarok között. A kunokat pártoló uralkodó újabb „rossz pontot szerzett”, a Batu kán vezette tatár seregek pedig eközben már a magyar végeket pusztították. A tatárjárás Batu kán, a nyugat felé hódító mongol seregek fővezére 1238 körül a következő levelet küldte IV. Bélának: „Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz alám vetned magadat, mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” Az üzenettel nem sokat törődtek, s csak 1240-ben, Kijev elestének hírére hordozták körbe országszerte a véres kardot. A mongol hadak jobbszárnya Lengyelországon átvágva északról támadott, a balszárny pedig az erdélyi hágókon keresztül nyomult be Magyarországra. A legnagyobb sereg 1241. március 12-én áttörte a Vereckei kapu védőrendszerét, s megfutamította Tomaj Dénes nádort. A király négy nap múlva tudta meg a hírt, s az ország vezetőinek megparancsolta, hogy gyűjtsenek seregeket és térjenek vissza a pesti gyülekezőhelyre. Az urak csak nehézkesen gyülekeztek. 1241. március 17-én már a tatárok is Pest környékén voltak, s gyors előrenyomulásuk azt az alaptalan gyanút keltette, hogy Kötöny összejátszik velük. IV. Béla magához rendelte a kunok fejedelmét, de nem tudta megvédeni a főuraktól. Kötönyt és kíséretét lemészárolták, mire a kunok kivonultak az országból, feldúlva maguk után mindent. A király tehát ezután kizárólag belső katonai erőkre támaszkodhatott, s ezért össze akarta gyűjteni egész hadseregét. Ugrin kalocsai érsek azonban sürgette a támadást, ezért tábort bontottak, s a magyar had elindult keleti irányba. A tatár előőrs erre visszavonult a fősereghez. Feladatát teljesítette, félelmet idézett elő és kikémlelte a magyar sereg erejét. A magyarok szinte akadálytalanul jutottak el a Sajó torkolatáig, a Muhi falu melletti pusztáig, s ez elbizakodottá tette őket, egyszerű portyázásnak (mint korábban a kunok) tekintették a tatár betörést. Taktikai mulasztások is rontották a magyarok esélyeit. Ők sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magaslaton táboroztak, ahonnan szemügyre vehették a magyar tábort. A magyar sereget szekerek fogták közre, s olyan közel álltak egymáshoz a sátrak, hogy ez megnehezítette a közlekedést. Ezért mondhatta a csata előtt Batu, hogy a magyarok „nyáj módjára szűk akolba zárták magukat...”. A tatár támadás 1241. április 10-ről 11-re virradó éjjel indult, amit a magyar seregek visszavertek, s miután a többség ezt

döntő csatának vélte, nyugovóra tértek. A tatár fősereg azonban csak ezután támadott, átkeltek a Sajón, és minden oldalról körülfogták a magyar tábort. Igazi ütközetről nem beszélhetünk, hiszen a támadók egyszerűen legyilkolták a szekérvárba zárt magyarságot. A magyar sereg nagy része elpusztult, s életét vesztette a nádor, az országbíró, mindkét érsek és több más főúr is. A magyar uralkodót viszont, akire pedig Batu külön „vadászott”, sikerült kimenteni, s váltott lovakkal nyugatra menekült, hogy onnan kérjen segítséget. A csatát követően a tatár főszárny Pestre támadt és elpusztította a várost. A király nélküli ország elfoglalására készültek, ezért a tatár sereg északi és déli része is bevonult az országba. Az előretörő hadakat a Duna vonala állította meg, de így is fennhatóságuk alá vonták Magyarország nagyobb részét. Mivel fontos volt számukra az élelem, a parasztokat visszacsalogatták földjeikre, s csak az aratás után üldözték tovább őket. Telelni akartak Magyarországon, s a Duna befagyására vártak, hogy átkelhessenek és elfoglalhassák a maradék területeket. 1242 január havában jutottak át a Dunán, Óbudát felperzselték, hosszan ostromolták Esztergomot, de a várat nem tudták elfoglalni. Ugyanígy jártak Székesfehérvárott és Pannonhalmán is. A Dunántúl pusztítása összességében nem volt hasonlítható a keleti területekéhez, a rablás tervszerűsége meg sem közelítette a korábbiakat. Eközben IV. Béla Frigyes osztrák hercegtől próbált segítséget kérni, aki azonban kihasználta szorult helyzetét és elfoglalt három nyugati vármegyét. Ezután Béla Zágrábba ment, feleségét és gyermekét Spalatóba küldte, hogy biztonságban legyenek. A király számtalan segélykérő levelet küldött a nyugati uralkodóknak és a pápának, de nem kapott segítséget. A pápa és a német császár az invesztitúra-háborúval volt elfoglalva, pedig Béla még arra is hajlandó volt, hogy hűbérül felajánlja az országot. A Dunántúlra történt tatár betörés után a király kísérete is Spalatóba utazott, majd az egész család Trau szigetére tette át székhelyét. A tatárok egyik serege egészen idáig követte Bélát, de a fősereg visszavonulásának hírére abbahagyták az üldözést. A tatár sereg 1242 tavaszán kivonult Magyarországról. A király és családja hazatérhetett, s megkezdhette a tatárjárásból adódó következtetések levonását. Uralkodásának második szakasza „Ebben az évben Magyarországot, amely háromszázötven éven át fennállt, elpusztította a tatárok hada.” – írta 1241-ről egy német szerzetes. A károk valóban hatalmas méretűek voltak, s minderről részletesen tudhatunk Rogerius váradi kanonok „Siralmas Ének”-éből is. A tatárok az útjukba kerülő helységeket kifosztották, felgyújtották, a lakosokat pedig lemészárolták. A következő évben éhínség dühöngött, a temetetlen holttestek járványokat eredményeztek. Az emberveszteséget azonban csak becsülni lehet, mivel a falupusztulások nem csak a tatárjárásnak köszönhetők. Az biztos, hogy a Dunántúlt, mely a sűrűbb népességű terület volt, a dúlás kevésbé érintette. A veszteségeket 15 és 50% közé teszik, ennél biztosabbat nem mondhatunk. Bármilyen hatalmas is volt a pusztulás, az ország hihetetlenül hamar magához tért. Mindez elsősorban IV. Béla rugalmasabb és józanabb politikájának volt köszönhető, akit mindezért sokan „második honalapító”-nak is neveznek. Az uralkodó nagysága abban mutatkozott meg, hogy képes volt alapvetően változtatni, s törekvéseit az új viszonyokhoz igazítani. A világi előkelők megnyerése érdekében IV. Béla újra adományozott birtokokat, de ezt most már megfelelő számú katona kiállításához kötötte. Feléledt a királyi „vármegyék” eladományozásának gyakorlata, mellyel a királynak egy hozzá hű főúri réteget sikerült kialakítania. A tatár támadás fontos tanulsága volt az is, hogy csak a megerősített (kőfal,

tornyok) helyek voltak képesek ellenállni. Várakat kellett tehát építeni, s a program sikerességét bizonyítja az, hogy uralkodásának végére közel 100 erődítmény állt az ország különböző pontjain. Természetesen nemcsak a király építtetett, hanem a világi nagyok és kisebb mértékben az egyház is. A várak túlnyomó része hegytetőn állt, s nem állandóan laktak benne, hanem csak veszély esetén nyújtott menedéket. Ekkor épült fel a visegrádi felsővár és Buda vára is. A várak mellett a fallal körülvett városok vészelték át a tatárjárást, IV. Béla ezért – Magyarországon először – tudatos várospolitikába kezdett. A települések városi kiváltságokat kaptak (a minta a fehérvári jog volt). Az elpusztított Pest lakosai az 1240-es évek végén költöztek át a mai várhegyre, és ott új várost alapítottak. Ezután az Aquincum melletti ősi város – Buda – neve lassan átszállt az új településre. Sok régi településre telepítettek hospeseket. Földet kaptak és a városokéhoz hasonló, de korlátozottabb jogkört jelentő hospeskiváltságot. A várospolitikának köszönhetően a század végére a városok száma elérte a húszat. Az ország védelmét szolgálták a telepítések is. IV. Béla egyrészt újra igyekezett benépesíteni a lakatlan területeket. Elsősorban belső népmozgásokról volt szó, ami az új településeknek kedvezményeket jelentett. Katonai meggondolás indokolta a kunok visszatelepítését is az országba. Ez a haderő azért volt különlegesen fontos, mert a király kizárólagosan rendelkezhetett velük. (Fiához, Istvánhoz is kun nőt adott feleségül.) IV. Béla a johannita rendnek adta Havasalföldet, mert az vállalta az egyik legveszélyeztetettebb terület védelmét. A királyi várispánságokra alapozott katonaság egyébként sem jelentett megoldást, ezért Béla hozzálátott a hadsereg fejlesztéséhez is. Növelte a páncélos nehézlovasság létszámát, amit az újonnan alapított városok és kiváltságos falvak is bővítettek. Megmaradt természetesen a nomád típusú könnyűlovasság, sőt a székelyeken kívül most már a kunok és a velük érkezett jászok (iráni nyelvű nép) is megerősítették ezt a harcmodort. Mindezeknek köszönhetően IV. Béla uralkodásának végére Magyarország ismét a térség legerősebb államává vált. Társadalmi bázis megteremtése céljából támogatta az uralkodó a szerviensek mozgalmát, mely a nemesi megye kialakítására irányult, sőt hogy a nemesi réteget erősítse, tömegesen nemesített várjobbágyokat. Pontosan elkülönítették a várnépek és várjobbágyok földjét, s a nemesi birtokokat is körülhatárolták. A király szövetségesei lettek a fejlődő városok és polgáraik is. Rendezte a magyarországi zsidók helyzetét (1251), hiszen a pénzforgalomban nem nélkülözhette támogatásukat. Őket is hospeseknek tekintette, s számos kiváltságot kaptak. Az 1260-as évektől kezdve a belpolitikai élet fő problémája a király és fia, István herceg közötti ellenségeskedés volt. Istvánt már 1246-ban megkoronázták, 1257-ben pedig Erdély élére került. Az apa és fia közötti ellentétet természetesen most is az előkelők szították, akik így akartak földet vagy több földet szerezni. Kezdetben háborúra még nem került sor, de a sorozatosan kötött egyezségek mutatják a „küzdelmet”. 1262-ben István herceg megkapta az „ifjabb király” címet, s ezzel az ország keleti részének ura lett. Saját országrészében független uralkodóként kormányzott, saját nádora és pénze volt, önálló külpolitikát folytatott. Az ellenségeskedések fegyveres összecsapásokhoz vezettek, melyek 1266-ban értek csak véget. A belháború lezáródása tette lehetővé, de időszerűvé is az 1267-es törvények kiadását. Ezeket az Aranybullához szokták hasonlítani, hiszen ismét a szerviensek (nemesség) mozgalmáról volt szó. A „két király” újra megerősítette a nemesi szabadságjogokat és rendezte a belháború alatt előfordult birtokproblémákat. A birtokrendezési politikába a bárók mellett már a köznemesek is beleszóltak, sőt ez utóbbiak ezentúl részt vettek az országos törvénynapokon is, megyénként 23 fős képviselettel. Mindezek az intézkedések a nemesi megyék előretörését és elismerését mutatják.

Közvetlenül a tatárjárás utáni időkben a magyar külpolitika is egy újabb tatár támadás kivédésére irányult. IV. Bélának az eddigi nyugati barátkozás helyett más utat kellett keresnie. A magyar külpolitika megváltozott Halics kérdésében, az eddigi támadás és foglalás helyett a király jó kapcsolatokat igyekezett fenntartani az „elővéddel”. Az 1240-es évek közepén IV. Béla érdeklődése nyugat felé fordult. A szomszédos Ausztriát a Babenberg család kormányozta, s utolsó tagja, Harcias Frigyes már a tatárjárás alatt sok gondot okozott. 1246-ban ismét megtámadta Magyarországot, s bár az osztrákok győztek, Frigyes holtan maradt a csatatéren. Ezután megindult a harc a Babenberg örökségért, melybe bekapcsolódott a cseh Prsemysl Ottokár is. Ez összeütközéshez vezetett a két király között, de 1254-ben megosztoztak. A magyaroknak Stájerország déli része jutott, melynek élére 1258-ban István herceg került. Bár II. Ottokár 1260-ban, az első morvamezei csatában megszerezte a területet, IV. Béla házassággal szerette volna javítani a kapcsolatokat Közép-Európa legerősebb uralkodójával. Margitot szerette volna hozzáadni feleségül, és Ottokár hajlandó is lett volna a házasságra, de Margit, aki a Nyulak szigetén kolostorban élt (apja a tatárjárás után Istennek ajánlotta fel), nem akart férjhez menni. Ottokár végül is Béla unokáját, Kunigundát vette feleségül 1261 őszén. Fontos megemlítenünk, hogy István ifjabb király már apja életében önálló külpolitikát folytatott. Szoros szövetségre lépett a nápolyi Anjou-házzal, melyet gyermekei házasságaival erősített meg. (Erre alapozódott később az Anjou-ház igénye a magyar trónra.) IV. Béla, halálát érezvén, II. Ottokárra bízta családját, félvén István esetleges bosszújától. 1270 májusában, 64 éves korában elhunyt a király. Ilyen magas kort az Árpádok között csak Szent István ért meg. Felesége, Laszkarisz Mária csak néhány hónappal élte túl férjét. Mindkettőjüket az esztergomi ferencesek templomába temették el.

Az utolsó Árpád-házi királyok V. István (1270-72) Amennyire „eredményesen” uralkodott István ifjabb királyként, annyira küzdelmes volt rövid ideig tartó uralma. Az egyik veszélyt Csehország jelentette – mely közép-európai hegemóniára tört –, a másikat pedig a megerősödött nagyurak hatalmi próbálkozásai. A két kérdés összefüggött egymással, hiszen a nyugati határvidék főurai Ottokár cseh királyt ismerték el hűbéruruknak. Ráadásul Anna, IV. Béla lánya a királyi kincstárral együtt szintén Ottokárhoz menekült. A fegyveres összeütközés 1271-ben történt, amikor Ottokár serege betört az országba, és kisebb megszakításokkal előrenyomult a Rába vonaláig. Csak itt sikerült a magyaroknak feltartóztatniuk, majd kiűzniük az ország területéről. A békekötés Pozsonyban történt, melyben a cseh király lemondott a magyar bárók támogatásáról, István pedig a kivitt kincstárról. A nyugalom azonban rövid ideig tartott. 1272 nyarán V. István a Tengermellékre indult, de a szlavón bán elfogta fiát, Lászlót és Kapronca várába vitette. A politikai banditizmussal a királyt próbálta zsarolni és az országot megosztani. V. István hiába akarta kiszabadítani fiát. Az esemény teljesen megtörte, a Nyulak szigetére vonult, s a csapásba hamarosan belehalt. 1272 augusztusában temették el testvére, Margit mellé a Nyulak szigetén. IV. (Kun) László (1272-90) Apja halála után azonnal szabadon engedték az alig tízesztendős Lászlót, Fehérvárra vitték, és 1272 szeptemberében királlyá koronázták. A trónt ezzel csak névleg foglalta el, hiszen anyja, Erzsébet irányította nagykorúságáig az ügyeket. Azaz csak szerette volna, hiszen az ország a bárók, bárói pártok kezébe került, s ezzel teljessé vált a belső zűrzavar. Az egyik párt a

Csehországból hazatért Kőszegi Henrik köré szerveződött, a másik vezetője Csák Péter volt. Előbbi 1274-ben szövetséget kötött Joahim bánnal, elfogták a királyt és Erzsébet anyakirálynét. Ráadásul IV. László öccsét, András herceget is fogságba vetették, őt a király ellen szerették volna kijátszani. A magyarországi politizálás másik csoportját a megerősödő Csákok jelentették. Igazából 1274-ben avatkoztak bele a politikába, mikor szembefordultak a Kőszegiekkel, sőt csatában le is győzték őket. A Csákok előretörését – mint általában az egész polgárháborút – dúlások kísérték. Csák Péter 1276-ban Veszprém városát pusztította el, mert a püspöki székben az egyik Kőszegi ült. A harc ekkor a Dunántúlért folyt, de az egész országban általános volt a felfordulás. Jellemző példa erre, hogy 1277-ben az erdélyi szászok – mivel nézeteltérésük volt a gyulafehérvári püspökkel – egyszerűen felgyújtották a székesegyházat. A Csákok hatalma egyre nőtt, a Kőszegiek azonban nem adták fel, s 1278-ban trónkövetelőt hoztak az országba, András herceget (a későbbi III. Andrást). Ő azonban még ugyanebben az évben visszatért Velencébe, s a király továbbra is elsősorban a Csákokra támaszkodott. Csák Máté nádort például „királyi jogkörrel felruházva” küldte ki rendet csinálni a zűrzavaros területekre. A rombolás az egyházakat sem kímélte, s ezért III. Miklós pápa Fülöp püspököt küldte Magyarországra, hogy ellenőrizze az egyházi törvények betartatását. Az 1279-ben megérkező pápai követ egyik fő feladata a kun kérdés rendezése volt. A kunokat ugyanis IV. László – már csak anyja kun származása miatt is – uralma komoly támaszának tekintette. Ők jelentették az egyetlen olyan haderőt, ami csak a királytól függött. Fülöp püspök fő célja azonban a kunok megtérítése és beolvasztása volt, akár erőszak árán is. Az uralkodónak viszont más volt a hosszú távú érdeke. A „nomád kunokra” volt szüksége, hiszen amennyiben azok betagozódnak a keresztény társadalomba, azonnal mások függésébe kerülnek, s így kikerülnek a király uralma alól. Ezért szembeszállt Fülöppel, elfogatta s kiszolgáltatta a kunoknak. A főurak azonban az Abák vezetésével elfogták a királyt, s csak a püspök szabadon engedése fejében engedték el. IV. László visszakozott, sőt hajlandó volt hadat is vezetni a kunok ellen. A hódtavi ütközetben (1280) győzelmet aratott, ámde amint lehetett, ismét visszapártolt a kunokhoz. Kun módra öltözött, pogány szokásokat vett fel, kun szeretőket tartott, szidalmazta a keresztény egyházat. Fülöp püspök összességében tehát sem a kunkérdést nem tudta megoldani, sem az egyház elleni támadásokat nem tudta kivédeni. A pusztítás tovább folytatódott, a pápai követ pedig 1281-ben elhagyta Magyarországot. A belháborúk mellett 1285-ben még tatár betörés is sújtotta az országot. Ez a „második tatárjárás” azért tekinthető belügynek, mert elképzelhető, hogy az ország határai mellett élő tatárokat IV. László hívta be az országba. E nem bizonyítható vádat az támaszthatja alá, hogy az itt maradt tatár harcosokat (nyögéreket) besorozta a királyi haderőbe. A sereg megerősítése azért is látszott ésszerűnek, mert a következő évben már a Kőszegiekkel kellett harcolnia. Mindezt betetőzte Lodomér esztergomi érsek döntése, mellyel IV. Lászlót kiközösítette. (Hozzájárult ehhez, hogy a király 1286-ban törvényes feleségét, Izabellát a Nyulak szigetén zárdába csukatta.) László kezdetben bűnbocsánatot színlelt, és mindent megígért az érseknek, később azonban színt vallott: a papságot, „ezt az egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig...”. Általános támadást indított az egyház ellen, s ezek a harcok a központi hatalom teljes felbomlását eredményezték. Az országnak egyszerre több nádora is volt, a bárók szinte saját magukat nevezték ki a tisztségekre. A király megyéket adományozott, a világiak elfoglalták az egyházi birtokok jelentős részét. A belső zűrzavart csak fokozták az első évek külső problémái. 1273-ban a németek több helyen is betörtek az ország területére, de sikerült visszaűzni őket. Ugyanebben az évben

kirobbant a magyar-cseh háború, mely változó szerencsével folyt, s bár a cseheket sikerült kiűzni, néhány vár a kezükön maradt. Ugyanekkor azonban a szomszédos Ausztriában változás történt. A német fejedelmek nem Ottokárt, hanem a gyengének ítélt Habsburg Rudolfot választották meg német királynak. A döntés után elkerülhetetlenné vált a cseh-német összecsapás, s fontos kérdés lett, hogy Magyarország kinek az oldalára áll. A döntés a főúri csoportok kezében volt, s mivel ezek gyorsan váltották egymást a hatalomban, a döntés is sokszor módosult. Bár a cseh uralkodó mindent megtett annak érdekében, hogy a magyarokat megnyerje, IV. László végül is Rudolf oldalán szállt harcba. Az 1278 augusztusában vívott második morvamezei ütközetben a magyar csapatok döntő szerepet vállaltak. A kun könnyűlovasok vitték győzelemre a csatát, amitől a közép-európai hatalmi viszonyok is jelentősen megváltoztak. Az életének utolsó évében kitört belháborúban IV. László a kunjaihoz indult. A körösszegi vár közelében azonban kun összeesküvők a sátrában meggyilkolták. Az esemény érthetetlenségét csökkentheti az a feltevés, miszerint elképzelhető, hogy politikai merénylet történt magyar főurak fölbujtására. A meggyilkolt uralkodót Csanádon temették el. III. András (1290-1301) IV. László nem hagyott maga után gyermeket, ezért sokak számára úgy tűnt, személyében kihalt az Árpád-ház fiúága. A már korábban is Magyarországra hozott Velencei András származásával kapcsolatban ugyanis erős kételyek merültek fel. Az ő nagyapja II. András volt, de sokan már apja törvényességét is vitatták. Az ifjú András Velencében nevelkedett, s a főurak azért gondoltak rá, mert a jövendő gyenge kezű uralkodóját látták benne. Volt az országban egy olyan csoport is, mely a nápolyi Anjou-házat szerette volna Magyarországon látni. A jogalapot az jelentette, hogy IV. László nővére a nápolyi királyhoz ment feleségül, és a legidősebb fiúkat, Martell Károlyt illette volna a korona. A harmadik jelentkező a magyar trónra Habsburg Albert volt. A magyar főurak Bécsből titokban hazahozták Andrást, és királlyá koronázták 1290 júliusában. Uralomra jutása után III. András koronázási hitlevelet adott ki, melyben kötelezte magát az ország törvényeinek és a nemesség előjogainak megtartására. (Az ilyen jellegű kötelezettségvállalás majd a rendi államra lesz később jellemző.) Az új uralkodó elsősorban a nemességre kívánt támaszkodni, ezért írásban rögzítette szabadságjogaikat. Új tanácsot hozott létre, mely nemesekből és egyháziakból állt, és sokszor mellőzte a hagyományos királyi tanácsot. Országgyűlésen megvizsgálták a bárók tetteit. A király a nemesi vármegyék jogkörét is igyekezett kibővíteni. A nemesség mellett az egyház megnyerését is fontosnak tartotta; megerősítette kiváltságaikat, főleg gazdasági jogaikat. III. András a kunok helyett az erdélyi szászokra kívánt támaszkodni, további kiváltságokat adott nekik fegyveres erejük támogatása fejében. Az 1290-es törvények tehát a bárók ellen irányultak, de a gyakorlatban nem valósultak meg. A végrehajtásban hiányzott az erély és a következetesség, a rendteremtés nem sikerült, a harcok és pusztítások folytatódtak: „Magyarország nagyságos dicsőségéről lehanyatlani kezdett... Belső háborúságok támadtak, városokat romboltak le, falvakat égettek porrá, a béke és egyetértés teljességgel megszűnt...” Az 1290-es évekre éppen ezért az Árpádok államának erősödő széthullása lesz jellemző. A központi hatalom csak lavírozni tudott a bárói csoportok között. Hol a Kőszegiek ellen harcolt, hol a Csákok ellen kötött szövetséget a többi báróval. A teljes zűrzavar megállítása érdekében (például két nádor volt az országban), 1298-ban András ismét országos gyűlést hívott össze. Ezen tulajdonképpen a nyolc évvel korábbi határozatokat próbálták újra elfogadtatni. A törvények szövegéből azonban kiderül, hogy szép lassan a király is csupán „egyike volt a hatalmaskodó báróknak”, korábbi társadalmi bázisa, a köznemesség

pedig egyre inkább a bárók függésébe került. Így ezek az újabb törvények sem valósulhattak meg a gyakorlatban. III. András „nyugatos” kísérlete, melyben a rendiségre és elsősorban az egyházra próbált támaszkodni, nem sikerült tehát. A belső széthullást még tovább erősítették a külföldi trónigénylők próbálkozásai. Az országra igényt tartó hatalmak közül a szomszédos Habsburgok jelentették a nagyobb veszélyt. A háború 1291-ben magyar támadással indult, s a seregek egészen Bécsig jutottak. A csatározást lezáró békében a magyarok visszakapták korábban elveszített területeiket. A Habsburgokkal tehát átmenetileg sikerült a megegyezés, az Anjouk azonban továbbra is trónkövetelőkként léptek fel. Valóságos verseny indult meg a magyar főurakért, s ez természetesen tovább zilálta az ország belső helyzetét. Az Anjouk erőteljes politikáját csak átmenetileg vetette vissza, hogy 1295-ben meghalt királyjelöltjük, Martell Károly. Az ő igényét fia, Károly Róbert örökölte, akit a pápa is támogatott. Helyzetüket csak az rontotta, hogy III. András első felesége meghalt, s 1297ben feleségül vette Ágnest, Habsburg Albert lányát. Az Anjouk diplomáciai tevékenysége azonban 1299-ben megélénkült. Mivel egyre nőtt a magyarországi társadalmi támogatottságuk, a 12 éves Károly Róbertet 1300 augusztusában Magyarországra hozták. A nápolyi seregek folyamatosan nyomultak előre az országban, III. András azonban nem érte meg az erőszakos hatalomváltást. 1301. január 14-én váratlanul meghalt. Ezzel férfiágon kihalt az Árpád-ház, melyet oklevelében így értékelt András egyik híve: „Magyarország főpapjai, bárói, nemesei és bármilyen rendű lakói Ráchelként siratták el Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskáját.”

Gazdaság és társadalom a 13. századi Magyarországon A gazdálkodás A 13. század gazdaságában a legfontosabb változást az jelentette, hogy a század elejétől megindult az egyszerű árutermelés és pénzgazdálkodás. Ennek elemei már korábban is jelen voltak, de hatásai igazából csak most kezdtek érvényesülni. A felesleg lehetővé tette az ipar és mezőgazdaság szétválását Magyarországon is. Az utóbbin belül a földművelés láthatóan fontosabb lett, mint az állattartás. Az oklevelek is bizonyítják, hogy a szántóföld értéke megnövekedett a legelőkkel és kaszálókkal szemben, hiszen a birtokösszeírásokban a megművelhető földek nagyon pontosan és elkülönítve szerepelnek. Elterjedt a szabályozott talajváltó rendszer, a ciklusok 3-5 évre rövidültek le. A szabad földterületek csökkenése a talajpihentetéses módszereket (nyomásos gazdálkodás) kényszerítette ki. Elterjedt az aszimmetrikus ekevas és a csoroszlya. Az oklevelekben az eke (aratrum) kifejezés egyre gyakrabban területi egység értelemben fordult elő. Az aratrum az egy eke által egy gazdasági év alatt megművelt területet jelölte (1 ekealjnyi föld = 120 hold). A gabonát egyre inkább vízimalmokban őrölték, sőt a fejlettebb területeken megjelentek a kallómalmok is. Az állattartás fejlődését mutatja, hogy az oklevelek gyakran írnak istállóban tartott állatokról. Megváltozott a praediumon folyó gazdálkodás is. A földesúr kezelésében levő föld (allodium) visszaszorult, és meghatározóvá vált az önállóan gazdálkodó szolgacsaládok termelése (telekrendszer kialakulása). Ez leggyorsabban az egyházi birtokokon történt. A 12. században a kézművesek folyamatos felemelkedésének lehetünk tanúi, a század fordulójára viszont mindez megváltozott. Az árutermelés következtében a birtokon dolgozó kézművesek feleslegessé váltak, hiszen az iparcikkeket be lehetett szerezni a piacokon. A világi és egyházi praediumokon egyszerűen „leépítették” az iparosokat, egyre nagyobb

mezőgazdasági terheket róva rájuk. A királyi birtok eladományozással „szabadult meg” kézműveseitől. Láthatjuk tehát, hogy egyik birtoktípus sem nyújtotta a továbblépés lehetőségét, sőt inkább akadályozta azt. A korszakban az árutermelés kialakulása következtében egyre intenzívebbé vált a belkereskedelem. Az uralkodók gyakran adományoztak vásártartási jogot, s az így kialakult szabad vásárokon a király nem szedhetett vásárvámot. Az adományozott vámmentességek többnyire részlegesek voltak. (Kiemelkedett közülük a fehérvári kiváltság.) Az úthálózat bővüléséről az oklevelek tanúskodnak. Változások történtek a pénzgazdálkodásban is. A 12. század a hazai pénzek és az ezüstrúd-valuta időszaka volt, ami megfelelt az önellátó gazdálkodás szintjének. Az árutermelés azonban új igényeket támasztott, ezért fokozatosan kezdtek megjelenni a külföldi pénzek Magyarországon. A 13. század első felét a friesachi dénárok korának tekinthetjük. Értékállósága miatt ez általánosan elfogadott fizetési eszközzé vált, II. András is ilyen mintára verette dénárjait. Birtokosok II. András birtokadományozási politikája következtében jelentősen módosult a földbirtokos réteg szerkezete. A korábbi főurak tovább gazdagodtak, amit IV. Béla tatárjárás előtti tevékenysége sem tudott hosszú távon megváltoztatni. Az 1240-es évektől ismét megnövekedett a világi előkelők hatalma. Az új hadsereg kialakítása és a várépítési program csak úgy volt lehetséges, ha a főurak hatalmas birtokokat kapnak, amikből ki tudják építeni és fenn tudják tartani magánhadseregeiket és váraikat. Ezek a birtokok már lehetőleg egy tömbben helyezkedtek el, melynek központjában a vár állott. Bár az erődítmény kezdetben csak védelmi feladatokat látott el, később már uradalmi központot jelentett, melyből a báró (nagybirtokos) korlátlanul uralkodhatott népei felett. Az előkelők hatalmát növelte a familiáris rendszer kialakulása (erről majd később lesz szó) és a telepítések is, hiszen különféle kedvezményekkel odacsalogathatták birtokaikra a beköltözőket. A magánhadseregek elméletileg a királyt szolgálták, de ezentúl az uralkodónak vigyáznia kellett, nehogy túlzottan magára haragítsa valamelyik nagyurat. A régiek erősödése mellett új nemzetségek is felemelkedtek az adományozások következtében. Ilyenek voltak a Kőszegiek az osztrák határszélen, a Csákok Észak-Magyarországon, Gútkeled István Szlavóniában és Kán László Erdélyben. Az „új nagyok” és fiaik már velük született jognak tekintették, hogy a politikai vezetőszerepet is automatikusan az ő nemzetségük örökölje. A századvég tartományurai már szinte királyként „uralkodtak” területeik felett, s ez hosszú távon a királyi hatalom gyengülését vonta maga után. A változások természetesen nem hagyták érintetlenül a kiváltságosok alsóbb rétegeit sem. A tatárjárás után meggyorsult az a folyamat, melyben a korábbi várjobbágyok és szerviensek (illetve a belőlük kialakult köznemesek) világi nagyurak fennhatósága alá kerültek. Ők tehát nem a távoli királyt szolgálták, hanem a közeli nagyurat, a bárót. Birtokigazgatói feladatuk volt, ők látták el uruk jogi képviseletét, és katonáskodtak uruk újonnan kialakuló magánhadseregében. Mivel ők jelentették uruk udvarát, tágabb értelemben vett „családját”, ezért kapták a familiáris nevet. Látható tehát, hogy nem a nyugati értelemben vett hűbériségről volt szó. A magyar familiárisok nem földet kaptak, amiért cserébe katonáskodniuk kellett. (Magyarországon a bárók gyűjtötték és nem adományozták a földeket. A birtokban látták a család további hatalmának alapját, az utódok örökségét.) A familiáris tagja lett ura háztartásának, teljes ellátást és bizonyos juttatásokat kapott tőle, de saját nemesi birtokát nem érintette a szolgálatvállalás. Csupán személyében függött urától, de például tetteiért már a királyi bíróság előtt felelt. Helyzete tehát sajátos volt, ami meghatározta gondolkodását is. Egyrészt „szolgáló” volt, még ha a legelőkelőbb „fajtából való” is, másrészt megtartotta azt a

sajátos büszkeségét, hogy az ő legfelsőbb ura mégiscsak a király, ebből a szempontból tehát „egyenlő” földesurával. A birtokosság „kettéválását” az elnevezésekben történt változások is mutatják. A nemes (nobilis) szó korábban csak a legnagyobb előkelőket jelölte, a 13. század második felére azonban átcsúszott az alsóbb rétegekre. A nagybirtokosokra az 1230-as évektől kezdődően a báró megjelölést alkalmazták. Polgárság – városok A 13. század elejétől kezdve az uralkodók egyre aktívabban beleszóltak a városok fejlődésébe, de várospolitikájukat a következetlenség jellemezte. Osztogatták a kiváltságokat, de azzal, hogy eladományozták őket, sok város fejlődését megakadályozták (például Esztergom). Városprivilégiumot kapott pl. Fehérvár, Pest és Nagyszombat, más települések életébe beleszólhatott az ispán vagy a földesúr. Pest egyébként jól mutatta a fejlődés irányát, hiszen kereskedőtelepülésből lett várossá. A 13. század elején még elsősorban a sókereskedelemmel foglalkozó izmaeliták lakták, és városiasodásának nagy lökést adott a németek beköltözése az 1210-es évek végén. Valószínűleg 1231-ben kapta meg a fehérvári jogokat. A tatárjárást követő időszakban meggyorsult a városfejlődés. Ez egyrészt IV. Bélának volt köszönhető, másrészt viszont – s ez volt az igazi ok – az árutermelés és pénzgazdálkodás megindulásának. A városok Magyarországon ekkor már a vásároshelyeken alakultak ki, ahol egyre több iparos jelent meg. Ezek vagy hospesek voltak, vagy – többségükben – a szolgarétegből emelkedtek fel. Ez utóbbiak általában vándorlás vagy szökés útján kerültek ki a földesúri függésből. Az oklevelek őket is hospeseknek nevezik, látható tehát, hogy a fogalom mindenkit takart, aki a hospesszabadsággal rendelkezett. A hospeseknek az alábbi fontosabb jogaik voltak: szabad bíróválasztás, szabad költözködés, vagyonuk fölött szabadon rendelkezhettek. A települések várossá válásánál természetesen előnyben voltak a királyi és ispáni székhelyek, hiszen előbbre tartottak a fejlődésben. Jól mutatja ezt az is, hogy a korábban csak a várnépeket jelző civis kifejezés a 13. századtól már általánosan a városi polgárt jelentette. A parasztság A paraszti népesség helyzetében a század második felében történt jelentősebb változás, ez a folyamat azonban átnyúlt a 14. század első felére. Már a 12. századtól az alávetettek fő célja volt a közéjük telepített hospesek szabadságjogainak megszerzése. Helyzetüket a tatárjárás után több dolog is könnyítette. A pusztítás miatti munkaerőhiány a lakatlanná vált birtokok benépesítését tette szükségessé. Ez csábítással, kedvezmények felkínálásával történt, s hogy a parasztok ne vándoroljanak el, lassan minden birtokos arra kényszerült, hogy könnyítsen „dolgozói” helyzetén. A szabad költözés jogának megszerzése után meginduló paraszti vándormozgalom következtében nagyon sok kézműves paraszt jutott el a városokba vagy városias jellegű településekre is. Ezek a későbbiekben polgárokká váltak. A század második felében tehát Magyarországon is megindult az alávetett népesség „egységesülési” folyamata, megkezdődött az egységes jobbágyság kialakulása.

EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 14-15. században A hanyatlás korszaka A 14. század folyamán Nyugat-Európában mély válság tünetei jelentkeztek. A korábbi időszak hatalmai meggyengültek, a gazdaság fejlődése megtorpant, a viszonylagos jólétet szegénység, gyakran éhínség, a rendet anarchia és háborúk váltották fel. Másrészt viszont Közép-Európa államai számára ez az évszázad hatalmuk és nemzetközi tekintélyük csúcspontját jelentette. Belső viszonyaikat nyugalom és anyagi fellendülés jellemezte, külpolitikájuk magabiztos és többnyire terjeszkedő jellegű volt. Ez azt a benyomást kelthette, hogy Magyar-, Cseh- és Lengyelországnak erre az időre társadalmi és kulturális téren egyaránt sikerült felzárkóznia a nyugati államokhoz. A fejlődés kétségbevonhatatlan jelenségei ellenére azonban Közép-Európa országainak társadalmi és gazdasági szerkezete, politikai berendezkedése továbbra is jelentősen különbözött a nyugatiakétól. A válság tünetei épp ezért nem, vagy jóval kevésbé jelentkeztek ebben a térségben. Közép-Európa hatalmainak megerősödését jelentős mértékben a nyugatiak meggyengülése tette lehetővé. Kelet-Európa viszonyai a belső széttagolódás és külső támadások miatt sajátosan alakultak. A legfontosabb válságjelenségek a következők voltak: a mezőgazdaság fejlődésének megtorpanása, a termelés és kereskedelem visszaesése, az ellátás zavarai, éhínségek, időről időre fellépő járványok, valamint mindezek következtében az ún. demográfiai válság (a lakosság létszámának nagyarányú csökkenése). A korábbi évszázadokban a nagy háborúkat Európától távol eső területeken vívták, az első nagy európai háború a 14. században kezdődött (a százéves háború). A virágkor két európai hatalma, a pápaság és a császárság egyaránt meggyengült az egymással folytatott küzdelemben. A német-római császár hatalma egyre csökkent az önállósodó fejedelmekkel szemben, a pápaság számára az eretnekmozgalmak és a megerősödött francia királyság okozott gondokat. Az ideológiai válság a nagy nyugati egyházszakadásban (szkizma) csúcsosodott ki. A demográfiai válság és- okai A válság egyik legszembetűnőbb jelensége a lakosság lélekszámának drámai csökkenése volt a 14. század folyamán. Ennek a nagyarányú pusztulásnak a hátterében több, egymással összefüggő okot találunk. A legelső ezek közül mindenképpen az előző évszázadok dinamikus növekedése volt. A 11. századtól kezdve a mezőgazdasági termelés gyors iramú fellendülése kísérte, illetve serkentette a népszaporulat emelkedését. A termésterületek és a termésátlagok növelésének lehetőségei azonban a 13. század végére lezárultak. A mezőgazdasági technika fejődése megakadt, és az erdők és legelők területét sem lehetett tovább csökkenteni a szántóföldek növelése érdekében. A talaj mind gyakoribb kimerülése miatt csökkentek a gabonahozamok. Az időjárás is kedvezőtlen változást mutatott, a 14. század folyamán általános lehűlés következett be. Ilyen körülmények között folytatódott még egy ideig a népesség növekedése, aminek következménye a túlnépesedés, az ellátási gondok, az éhínség lett. Az éhezés következtében legyöngült szervezet könnyebben esik áldozatául különböző betegségeknek. 1315 tájától egymást követő éhínségekről és járványokról kapunk híradásokat. Mindennek betetőzéseként pedig 1347-ben genovai hajók Ázsiából, a Krím félszigeti kikötőkön keresztül behurcolták Itáliába a fekete halált, a pestist. A járvány 1347 októberében Messinában

ütötte fel a fejét, ahol hamarosan százával pusztultak el az emberek, a túlélők pedig tömeges menekülésükkel járultak hozzá a kór terjedéséhez. Európában addig ismeretlen volt ez a betegség, a kor orvostudománya sem okát, sem terjedésének módját nem ismerte, s természetesen nem is tudta gyógyítani. A betegség csíráit a fekete patkányokon élősködő bolhák terjesztették, s két fajtája volt: a „bubópestis” és a tüdőpestis. Az előbbi tünetei fekete kelevények, „bubók” voltak a hónaljban és a hason, s az esetek többségében néhány nap alatt végzett áldozatával. Tüdőpestisben azonban sokan minden látható tünet nélkül, néhány óra leforgása alatt meghaltak. Itáliából azután a betegség szinte egész Európára kiterjedt, s öt éven át pusztított. A halálozás mértékére csak becslésekkel rendelkezünk, a korabeli híradások egyes városok esetében közel 70%-os népességcsökkenésről szólnak. Ezek az adatok minden bizonnyal túlzottak, a történészek többsége a lakosság 40-45% -ának elhalálozását tartja valószínűnek. (Európa korábban 75 millióra növekedett népessége 4550 millióra apadt.) Csak lassan alakultak ki azok a módszerek, amelyekkel korlátozni lehetett a fertőzés területi szétszóródását, ezek közül a leggyakrabban használt a vesztegzár volt. Az 1347es járványt a 14. században újabb hullámok követték, s egészen a 18. századig újra meg újra felütötte a fejét a pestis. A későbbi járványok azonban helyi jellegűek voltak. Tovább csökkentette a lakosság létszámát a 14. század háborúskodásainak sorozata, amely a korábbi évszázadokkal ellentétben főleg Európa területén zajlott. Nagyszabású hadjáratokat a 11-13. században távolabbi célpontok ellen szerveztek, az európai háborúk ehhez képest kisebb helyi csetepatéknak számítottak, amiket a lovagi becsület szabályai szerint vívtak. A 14. század háborús konfliktusai sokkal hevesebbek voltak, s ennek okát a hadviselés módjának és a háborúkat kiváltó okoknak a változásában találhatjuk meg. A gazdaság 11-13. századi fejlődésének következményei a válság időszakában Az előzőekben láttuk már, hogy milyen problémát okozott a mezőgazdasági termelés virágkori fellendülése nyomán megindult népességnövekedés. A demográfiai hullám egy ideig még akkor is folytatódott, amikor az előállított élelem mennyiségét már nem tudták növelni, sőt az a bekövetkezett éghajlati változás miatt csökkent. A korábbi fejlődésnek ezen túlmenően is voltak gondot okozó következményei. A mezőgazdaság fellendülése széttörte a naturális gazdálkodás kereteit, megindult az árutermelés, megváltozott a távolsági kereskedelem, és egyre nagyobb szerepe lett a pénznek. A 12. század végétől jelentősen megnövekedett a pénzverés, és a 13. század közepén – sok évszázados szünet után – Firenzében aranypénzt bocsátottak ki. A 14. századra az itteni fiorino széles körben elterjedt. A pénzforgalom bonyolítását Európa területén elsősorban észak-itáliai kereskedőházak megbízottai, a „lombardok” és a zsidók végezték. Fiókjaik megtalálhatóak voltak szinte minden nagyobb városban, kölcsöneiket uralkodók is rendszeresen igénybe vették. Egyre nagyobb szabású ügyleteik azonban igen kockázatosak is voltak, nagyon gyakran előfordult, hogy kintlevőségeiket nem tudták behajtani, így nem volt ritka a nagy kereskedőházak bukása sem. A bankügyletekben forgatott pénz korábban szinte kizárólag a távolsági kereskedelem hasznából származott. A 14-15. században ebből a szempontból is jelentős változás következett be; a tőkeképződésben megnőtt az ipar szerepe. (A tőke olyan felhalmozott értéket jelent, amelyet nyereség céljából valamelyik gazdasági ágban befektetnek.) Olyan területeken, ahol a viszonylag széles kereslet miatt ez lehetséges volt, a kor viszonyaihoz mérten „nagyipar” bontakozott ki. Ez ebben a korszakban természetesen továbbra is kézműves jellegű maradt, hagyományos műhelyekben és hagyományos módszerekkel, eszközökkel folyt. A korábbi időszakhoz képest annyi volt a változás, hogy egyre nőtt a

foglalkoztatottak száma, másrészt pedig a nyersanyag beszerzését és a késztermék értékesítését már nem maguk a mesterek, hanem tőkeerős vállalkozók végezték (felvásárlási és kiadási rendszer). Ennek következtében a városokban megnövekedett azoknak a nincsteleneknek a száma, akik a fellendülő iparágakban dolgoztak, megélhetésüket a munkájukért kapott bér biztosította, és a gazdaság bármilyen zavara létfenntartásukat veszélyeztette. Másfelől az egykor területileg egységes textilipar szívesen települt ki kisebb városokba, sőt falvakba is, ahol a céhek nem ellenőrizték olyan szigorúan a termelés menetét, s ahol a munkabér jóval alacsonyabb volt. A 14. században a flandriai textilipar válságba került. Egyrészt fellendült a firenzei szövőipar, másrészt Angliában is megkezdődött a gyapjú hazai feldolgozása, és ez egyre nehezebben leküzdhető versenyt jelentett. Megváltozott a divat is, a posztó már nem volt olyan kelendő, mint korábban. A jómódú, megjelenésükre adó emberek selyembe és szőrmével bélelt könnyebb gyapjú- vagy vászonszövetbe öltöztek. Növekedett az igény a finom szövésű falikárpitok iránt is, amelyek az előkelő lakosztályok elengedhetetlen tartozékaivá váltak. A megnövekedett verseny és a megváltozott igények következtében azok a városok, ahol nem tértek át időben az új termékek előállítására, hanyatlásnak indultak. A váltás természetesen a nagy hagyományokkal rendelkező posztóipari központokban volt a legnehezebb. A 14. században megváltozott Nyugat-Európa kereskedelmi térképe is. A kereskedelmi utak átrendeződése miatt lehanyatlottak a korábban népes champagne-i vásárok. Az államhatárok megszilárdulása után az uralkodók egyre inkább arra törekedtek, hogy országuk felé tereljék az útvonalakat a vámok megszerzése érdekében. A háborúk költségei megrendítették a pénzrendszert, a hajózási technika fejlődése következtében pedig közvetlen kapcsolat alakulhatott ki Itália és Anglia, valamint az északi-tengeri országok között. A szárazföldi kereskedelem legfontosabb útvonalai Itália és Flandria között ebben az évszázadban már nem Franciaországon, hanem az Alpok hágóin, Svájcon, Bajorországon és a Rajna völgyén át vezettek. A gazdasági vérkeringésből ilyenformán kikerülő területek városai látványos hanyatlásnak indultak, lakosságuk nemcsak a járványok és háborúk pusztításai, hanem az elvándorlás miatt is csökkent. A beszűkülő értékesítési lehetőségekre a céhek a legtöbb területen a céhszabályok szigorításával reagáltak, tovább korlátozták a versenyt, s ezzel hozzájárultak a leggyengébb, legkorszerűtlenebb eljárások konzerválásához, ami tovább súlyosbította a válságot. A 13. század utolsó harmadáig egyre növekvő jólétet Nyugat-Európa területének nagyobb hányadán általános elszegényedés követte, ami sem a társadalom alsóbb rétegeit, sem a nemességet nem kímélte. Számos család tönkrement, vagyonukat szerencsés kalandorok, élelmesebb kereskedők vagy kegyes adományok révén az egyház szerezte meg. Mindezek a változások természetesen szoros kölcsönhatásban voltak a politikai életben, az állam működésében, a hadviselési szokásokban és a háború jellegében bekövetkezett átalakulásokkal. A királyeszme változása a 13. században és ennek következményei A korai középkorban kialakult királyeszme az invesztitúra-harcok során jelentősen módosult. A gregorián egyház, a pápai hatalom elsőbbségére hivatkozva, a világi hatalom felett politikailag is felsőbbséget követelt magának, és ezzel megfosztotta az uralkodót a Karolingkori „vicarius Christi”, azaz „Krisztus helytartója” méltóságától. Csak annyit követelt tőle, hogy az egyház világi karja, védője legyen. Ezzel azonban megkezdődött a politikai hatalom elvilágiasodása (szekularizációja). Az invesztitúra-küzdelmek későbbi szakaszában (a 12. század közepétől) az uralkodók mind gyakrabban hivatkoztak az egyházzal szemben a királyi hatalom méltóságára vagy az ország szabadságára, azaz kialakult a világi hatalom politikai

öntudata. A király már nem tartott igényt a keresztény közösség minden területe feletti uralomra, csupán azt várta el a pápától, hogy ismerje el függetlenségét a világi kormányzásban s azt, hogy a világi ügyekben a király csak Istennek felelős. Ezzel megváltozott a királyi hatalom és a jog viszonya is: az állam, illetve az azt megtestesítő uralkodó megkapta azt a jogot, hogy „új törvényt” hozzon. Ez azonban csak az emberi jog területére terjedt ki, az isteni vagy természetjog továbbra is változhatatlan erkölcsi elv maradt. Ezzel egy időben kezdődött meg az európai egyetemeken – elsőként a bolognain – az a jogászi munka, amely felelevenítette a római hagyományokat, Iustinianus törvényeit. A római jog az egyetemeken keresztül szétsugárzott a gyakorlatba, és az eltérő helyi szokásjogot lassan kiszorítva, általánossá vált. A befogadás mértéke azonban nem volt mindenhol egyenlő, a legkevésbé Angliában érvényesült. Itt – mint Magyarországon is – a helyi jogból formálódott ki az általános joggyakorlat. Az új állam hivatalnokai ezután már egyre inkább világi, szakképzett, egyetemeken nevelt jogászok voltak, akik az uralkodóval nem hűbéres, hanem szolgálati viszonyban álltak. Ez azt jelentette, hogy fizetést kaptak, hivatalukat nem örökíthették és nem adhatták el. A hivatalnokok rendjén belül szigorú hierarchia érvényesült, a hűbéreskü helyét átvette a hivatalnoki eskü. A hűbéri állam korszaka leghamarabb a Staufok Szicíliájában és II. Plantagenet Henrik Angliájában zárult le, Franciaországban később, a 13. század második felében. A hivatalnokok számának emelkedésével teljesen megváltozott a királyi hatalom természete. A hűbérúr személyes uralmát felváltotta egy folyamatosan terebélyesedő szervezet, ami „magától” működött, bárki ült a trónon. Ettől kezdve az uralkodó elveszíthette tekintélyét, nem kellett személyesen irányítania hadseregét, akár őrült is lehetett, hivatalnokai törvénykeztek és adókat szedtek, hadvezérei pedig háborúztak a nevében. Ezek a háborúk Nyugat-Európa legfejlettebb területein szintén alapvetően mások voltak, mint a korábbi évszázadokban. A konfliktusok még mindig hűbéri torzsalkodások, családi viszályok ürügyén robbantak ki, mélyükben azonban már gazdasági érdekellentéteket és – főleg a határok mentén – fokozódó idegengyűlöletet fedezhetünk fel. Mint korábban már szó volt róla, a 14. század a nagy fegyveres konfliktusok időszaka volt Nyugat-Európában. Ezeknek a háborúknak a megvívásához már nem volt elegendő a hűbéresek hiányos fegyverzetű, lassan összegyülekező, fegyelmezetlen hada, amely a hűbérbirtokért járó szolgálati napok leteltével egyszerűen szétszéledt, és akár egy csata előestéjén is faképnél hagyta hűbérurát. A 12. századtól kezdve az uralkodók egyre gyakrabban és egyre szívesebben fogadták fel a hadviselés „szakembereit”, a zsoldosokat. A 14. századtól kezdve a nyugat-európai uralkodók hadseregei már csak zsoldosokból álltak, sőt a vazallusok is fizetségért álltak szolgálatba. Ez a haderő fegyelmezettebb, jobban felszerelt és főleg bármikor, bármennyi időre igénybe vehető volt. Hatalmas mértékű volt a változás a haditechnika terén is. Egyre szélesebb körben terjedt el a bonyolult szerkezetű, de igen pontos számszeríj használata. Ennek négyélű nyílvesszeje könnyen átütötte a hagyományos páncélinget, ezért megerősítésként acéllemezeket helyeztek el a legvédtelenebb részeken. Így lassan valóságos „acélöltönyöket” viseltek a harcosok, amelyeknek súlya 60-80 kg körül járt. Ekkora teherrel mozogni alig lehetett, a lovak egyre kevésbé bírták hordozni lovasaikat. Ha pedig valaki alól kilőtték páncéllal nem védett paripáját, az gyakorlatilag harcképtelenné vált, hiszen egyedül feltápászkodni sem tudott a földről, a sáros, süppedős talajban pedig egyszerűen elmerült. Nem csoda, hogy megnőtt a gyalogság szerepe, jelentősége a harcban.

A zsoldosok alkalmazásának és a gyalogság növekvő szerepének következtében megváltozott a háborúról vallott felfogás is. A hajdani „becsületes”, lovagi szabályok szerint vívott harcból cselvetésekkel, lesállásokkal, nyugtalanító portyákkal teli küzdelem lett. A zsoldosvezéreket csak a győzelem érdekelte, nem bíbelődtek a lovagi erkölcs szabályaival, és nem kímélték az emberéletet. Ráadásul megjelentek a tűzfegyverek is, amelyeket ugyan eleinte csupán az ellenfél ijesztgetésére használtak, a tüzérség kialakulásával azonban a háborúk legfontosabb eseményei mindinkább a várostromok lettek. A védelmi taktika fejlettségének következtében ez a leggyakrabban az erődök zár alá vételét jelentette, a háborúk időben elhúzódtak, nemritkán belenyúltak a télbe. Az ostromlók a tétlenség miatt egyre türelmetlenebbek lettek, ezért feldúlták a környéket, az ostromlottak éheztek és nyomorogtak, miközben mindkét felet tizedelték a járványok. Így azután nem volt ritka, hogy egy-egy erődítmény elfoglalása után a támadók minden védőt lemészároltak. Összegezve tehát, a 13. század végének és a 14. század elejének nyugat-európai királyai világi uralkodók voltak, akiknek méltóságát helyi vagy római eredetű, de mindenképpen világi jog alapozta meg, s akiknek szolgálatában már nem hűbéresek, hanem fizetett hivatalnokok és zsoldoskatonák álltak. Hogy ennek milyen következményei lettek a társadalom szerkezetére és az államszervezetre nézve, arról egy későbbi fejezetben lesz szó. Itt most annyit fontos még megemlíteni, hogy mindezek hatására a királyoknak egyre nagyobb kiadásaik lettek, s ezek fedezésére egyre gyakrabban kellett alattvalóik pénzügyi segítségét igénybe venniük. Korábban egy-egy rendkívüli hadjárat költségeire vagy a netán fogságba esett uralkodó váltságdíjára gyűjtöttek, ezután mindinkább szokássá vált a rendszeres adóztatás. Ennek sikere érdekében azonban a királyoknak meg kellett nyerniük a kormányzottak, az alattvalók jóindulatú támogatását, beleegyezését is. A középkori szellemi élet válsága A 13. században jelentős fordulat következett be a keresztény filozófiában, ami akkor még csak az egyetemek falai között zajlott, s csak az értelmiségiek szűk körét érintette. Mivel azonban ők határozták meg a következő nemzedékek gondolkodását és érzelemvilágát, ez a fordulat hamarosan a közgondolkodás alakulását is befolyásolta. A párizsi egyetem domonkosai sikertelenül próbálták meg összeegyeztetni a keresztény dogmákat Arisztotelész filozófiájával. Erre épült, mint láttuk, Aquinói Szent Tamás bölcselete is. Kialakult azonban a filozófiai fakultáson egy olyan kör is, amelynek tagjai nem azért tanulmányozták Arisztotelészt, hogy a keresztény gondolkodásba beillesszék filozófiáját, hanem saját értékeiért. 1260 körül jött létre Siger de Brabant körül az a csoport, akik a görög filozófus legkevésbé vallásos mozlim magyarázóját, Averrosët tekintették tanítómesterüknek, az averroisták csoportja. A keresztény dogmáktól elrugaszkodott világrendszerük megdöbbenést keltett, Bonaventura és Szent Tamás is szembefordult velük, s a teológiai kar szorgalmazására a párizsi püspök 1270-ben, majd 1277-ben ünnepélyesen elítélte tanaikat. (A második ítélet már Szent Tamásra is kiterjedt.) Ezzel a skolasztikának az a kísérlete, hogy Arisztotelészt összeegyeztessék a Szentírással, végképp kudarcot vallott. Az új értelmiség a ferencesek tanítását tette magáévá, amely nem az értelem, hanem a szeretettel áthatott akarat segítségével kívánt eljutni az Istenhez, s amely az értelemmel szemben az isteni sugallatot tekintette elsődlegesnek. Ennek az iskolának – a misztikának – az alapítója és kimagasló képviselője volt Joannes Duns Scotus. Az ő követői, ferences és domonkos szerzetesek – közöttük az egyik

legjelentősebb Eckhardt – terjesztették el a misztika tanait a városlakók széles köreiben. Ezek a szerzetesek, akik szoros, mindennapi kapcsolatban voltak híveikkel, példamutató életmódjukkal, prédikációikkal formálták át a köznép vallásos érzületét. Nem megérteni kell a keresztény hitet – tanították –, hanem a szenvedő Jézus példáját követve, átérezni. Az ember tehát nem értelmével, hanem jámbor cselekedeteivel, alázattal és irgalommal nyerheti el az örök boldogságot. Ez volt a devotio moderna, azaz az „új áhítat”. A misztika hatására széles körben terjedő mozgalmak indultak, közösségek szerveződtek, melyeknek célja a vallási élet bensőségesebbé tétele volt. Ezek közé tartozott a Felső-Rajna-vidéki „Isten barátai” nevű csoport, melynek tagjai szerzetesek, polgárok és nemesek voltak. Hasonló volt ehhez az Alsó-Rajna-vidéken létrejött „közös élet testvérei” mozgalom, melynek egyházi és világi tagjai külön fogadalomtétel nélkül kötelezték el magukat a Szentírás tanulmányozására, valamint a nép körében végzett térítő és iskolai munkára. Ők terjesztették el széles körben a Kempis Tamásnak tulajdonított „De imitatione Christi” (Krisztus követése) című művet. Szintén világiak körében terjedt a németalföldi begina-mozgalom, amely nők (vagy férfiak, a begardok – holland koldusok) szerzetesrendhez hasonló közössége volt, s amely a felebarátokat szolgáló életre törekedett. A vallásos aszkézisnek voltak szélsőséges formái is, mint pl. a flagellánsok önostorozása, amely a pestistől való rettegés miatt vált elterjedtté. A misztika azonban pusztán a skolasztika különböző irányzatai közötti ellentétek és küzdelem miatt nem terjedt volna el olyan széles körben és olyan gyorsan, mint ahogy azt tapasztalhatjuk. A mozgalom hatásának hátterében a pápaság és általában a világi papság tekintélyének csökkenése húzódott meg. Az éhező, háborúktól és járványoktól szenvedő emberek úgy érezték, papjaik cserbenhagyták őket, nem tudnak számukra vigasztalást nyújtani. Ezért fogadták örömmel a ferencesek és domonkosok prédikációiban mutatott utat, az érzelemmel átélt hitet, az egyéni vallásosságot. Ezért terjedt el igen gyorsan a védelmező szentek kultusza, közöttük is különösen az oltalmazó palástot viselő Máriáé, a Szent Szűzé. A hit bensőséges átélését szolgálták a misztériumjátékok, amelyek során Jézus születését, kínszenvedését és halálát mutatták be. A halál gondolata a 14. században sokkal nagyobb mértékben foglalkoztatta az embereket, mint a korábbi időkben. Ennek a korszaknak sajátos jellemzője volt, hogy megsokasodtak a halottábrázolások a művészetben, a vallásos gondolatvilágban pedig központi kérdés lett: mi lesz a sorsuk azoknak, akik meghaltak? A félelem ihlette azokat a festményeket, amelyek oszlásnak indult hullákat vagy haláltáncjeleneteket ábrázoltak. Ugyanakkor a testi megsemmisülés feletti győzelem vágya mutatkozott meg a kőszarkofágok élethű alakjaiban. A temetési szertartások egyre pompásabbak lettek, arra törekedtek, hogy az elhunytat teljes dicsőségében mutassák meg a résztvevőknek. A halott arcát ezért nem takarták le, és gyakran a ruhájába felöltöztetett alakokkal is igyekeztek felidézni eleven mivoltában. A haláltól való rettegés azonban az élőket nemcsak a bölcs életvitelre, az állandó készenlétre figyelmeztette. Ráirányította a figyelmet a földi élet örömeinek, szépségeinek fontosságára is, mindazokra a gyönyörűségekre, amelyeket az ember a halálakor elveszít. Ez a gondolat hatotta át a világi művészet alkotásait, az udvari élet pompáját, ünnepségeit és játékait.

Az avignoni pápaság Az egyház tekintélyének hanyatlása már az invesztitúra-küzdelmek során megkezdődött, bár a császárság felett aratott győzelem következtében a pápaság III. Ince pontifikátusa alatt középkori hatalmának csúcsára emelkedett. A 13-14. század fordulóján azonban a pápaság új ellenféllel került szembe, s ez a saját világi hatalmának korlátlan és korlátozhatatlan voltát hangoztató francia király, IV. Szép Fülöp (1285-1314) volt. A 13. század második felének pápái az Itáliában hatalomra került uralkodódinasztiák és a római nemesi családok politikai ellentéteinek kereszttüzébe kerültek. Ilyen körülmények között lett pápa Caetani bíboros, aki VIII. Bonifác néven a gregorián pápaság utolsó képviselője volt (1294-1303). Alatta kezdődött meg a pápai kúria pénzügyi szervezetének kiépítése. (Az 1300-as esztendő „Szentév”-vé nyilvánításával jól fizető zarándoktömegeket vonzott Rómába.) Vele kezdődött az a gyakorlat, hogy az egyházfők az egyházkormányzat magas méltóságaiba saját rokonaikat, unokaöccseiket (latinul nepos) ültették. Ezt nevezzük nepotizmusnak. A nepotizmus célja a pápa személyes hatalmának megerősítése az irányító testületekben, valamint a családi vagyon és politikai befolyás növelése volt. A pápák halála után a különböző neposok mellett felsorakozott bíborosok döntöttek a méltóság betöltéséről. Így alakultak ki az ún. pápaadó dinasztiák, amelyek harcot folytattak egymással a hatalomért. A pápa és a francia király ellentéte abból eredt, hogy a király kiterjesztette uralmát a francia egyház fölé is, megadóztatta a papságot és a püspökök kinevezéséről is maga döntött. A pápa 1296-ban kiátkozással fenyegette meg az egyháztól adót szedő világiakat, mire IV. Fülöp megtiltotta a nemesfém kivitelét Franciaországból, lehetetlenné téve ezzel a pápai adószedők működését. A pápa átmenetileg meghátrált ugyan, 1302-ben azonban zsinatot hívott össze Lateránba, s ezen kihirdette „Unam Sanctam...” kezdetű bulláját. Az ebben megfogalmazott „két kard” elmélete szerint a lelki és a világi hatalom kardja egyaránt az egyház kezében van, ám ez utóbbit a királyoknak adta, de azért, hogy az egyházért forgassák. Hogy még nyilvánvalóbb legyen elképzelése, a királyi hatalmat a Holdhoz hasonlította, amely a Naptól – az egyháztól – kapja fényét. Végezetül kijelentette, hogy „A pápai egyházon kívül nincs üdvösség...”. A francia király azonban nem változtatott álláspontján, sőt az ő kiátkozására készülő egyházfőt udvari kancellárja, Nogaret a Colonna család segítségével elfogta. VIII. Bonifác ugyan kiszabadult a fogságból, de pár héttel később meghalt. A pápaság kénytelen volt tudomásul venni a francia király hatalmi felsőbbségét, a francia származású V. Kelemen (130514) pedig 1309-ben végleg áthelyezte a pápai udvart Avignonba. A város a hozzá tartozó grófsággal ekkor még a német-római császár nápolyi királynak juttatott hűbérbirtoka volt, formálisan tehát nem tartozott a francia király uralma alá. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy V. Kelemen minden szempontból elfogadta és támogatta a francia király politikai érdekeit. A bíborosok kollégiumában francia túlsúlyt biztosított, tíz évre átengedte az egyházi tizedet, s az ellen sem emelt kifogást, hogy az uralkodó a betöltetlen egyházi javadalmak jövedelmeit lefoglalta. Segítségére volt IV. Fülöpnek abban is, hogy a Templomos Lovagrend vagyonára rátegye a kezét. A Szentföldről kiszorult lovagrend 1310-től Párizsba helyezte központját. Óriási gazdagságuk révén politikai befolyást is tudtak szerezni, s ezt a francia király semmiképen nem akarta eltűrni. Ugyanakkor a rend javainak megszerzése is csábító lehetőség volt. 1307-ben perbe fogták a Templomosok vezetőit és kb. 15 ezer lovagot. A vádakat (erkölcstelen élet, szexuális kicsapongás) kínvallatással kicsikart vallomások támasztották alá, majd 1311-ben a vienne-i zsinat kimondta a lovagrend bűnösségét és feloszlatását. Jacques de Molay nagymestert és közvetlen munkatársait 1314-ben égették meg Párizsban.

V. Kelemen halála után az új pápa megválasztása körül két évig tartó huzavona alakult ki, melynek során a francia király és az elhunyt pápa rokonai megpróbálták terrorizálni a konklávé (pápaválasztó bíborosi testület) tagjait. Végül Szép Fülöp fia, V. Hosszú Fülöp elérte, hogy a 72 éves Dueze bíborost válasszák pápává. (Állítólag befalaztatta a konklávé tagjait, s csak akkor engedte ki őket, amikor a döntés megszületett.) Az új pápa XXII. János néven foglalta el méltóságát, s magas kora ellenére 18 évig viselte azt (1316-34). Pontifikátusa alatt épült ki teljes mértékben a pápai egyházkormányzat szervezete és a pápai pénzügyeket intéző hivatal. Újjászervezte a pápai jövedelmeket, jelentősen megnövelve az egyház bevételeit. Ebben az időben mélyültek el a pápaság és az itáliai bankházak kapcsolatai, és a pápa, éves jövedelmét tekintve, a kor leggazdagabb fejedelmének számított. A pápai jövedelmek begyűjtéséhez azonban gyakran az egyházi átok fegyverét kellett alkalmazni, s mindez nem maradt hatástalan az egyház közvéleményben kialakult képére. Az avignoni korszakban vált az egyházkormányzat döntő szervévé a bíborosi konzisztórium, amely a pápa elnökletével az egyházat érintő leglényegesebb kérdésekben döntött. Ennek tagjai közé – az intézményessé vált nepotizmus jegyében – szép számmal kerültek be a pápa rokonai. XXII. János pontifikátusa alatt került sor a pápa-császár-küzdelem utolsó összecsapására, amelyben a pápaság ellenfele Wittelsbach Lajos volt. XXII. János és utódai alatt kiépült az avignoni erődítményszerű pápai rezidencia, amelynek fénye – a kortársak szerint – valamennyi európai udvarét felülmúlta. Ez azonban felborította a pápai államháztartás egyensúlyát, ekkor vette kezdetét az eladósodás. Az avignoni pápák továbbra is a francia politika érdekeit támogatták. Az Angliával vívott százéves háborúban a pápa francia, a császár viszont angol oldalon állt. Ekkor került sor a történelemben hetedszer s egyben utoljára arra, hogy a pápa kiátkozza a császárt. A pápaság avignoni tartózkodása idején elveszítette itáliai befolyását és ellenőrzését az Egyházi Állam felett. Észak-Itáliában a kommunákból a 14. század közepére önálló városállamok alakultak, délen az Anjouk nápolyi és magyar ága került konfliktusba egymással. Ugyanebben az időben Luxemburg IV. Károly végleg felszámolta a Német-római Császárság itáliai uralmát. A szétzilálódott, anarchiába süllyedt Egyházi Államba, az antik fényének romjait őrző Rómába való visszatérés gondolata akkor merült fel a pápai udvarban, amikor a százéves háborúban kudarcot kudarcra halmozó Franciaország befolyása is alaposan megrendült. V. Orbán 1367-ben kísérletet tett erre, de nem tudván úrrá lenni a zavaros viszonyok felett, három év múlva visszamenekült Avignonba. Végül XI. Gergelynek sikerült 1377-ben visszaállítani a római székhelyű pápaságot. Egy év múlva bekövetkezett halála után azonban a katolikus egyház legmélyebb középkori válságszakasza kezdődött meg. Az avignoni pápaságot már a kortársak egy része is „babiloni fogságnak” tekintette. Természetesen ez az ítélet a franciaellenes körökben fogalmazódott meg. A valóságban a avignoni korszakban nagyon fontos lépések történtek a pápaság államhatalmi és gazdasági szervezetének kiépítése terén. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a pápaság univerzális hatalmi törekvéseinek igen sokat ártott az avignoni korszak. Az egyes államok egyházai nem óhajtották alávetni magukat a francia befolyás alá került pápáknak, és ebben a törekvésükben szövetségest találtak a világi hatalomban. A pápaság francia politikai függésbe kerülése, a folyamatot kísérő gyakori botrányok, a kíméletlen adóztatás, a papság erkölcsi életének és anyagi viszonyainak eltávolodása a társadalom által elvárt eszményektől együttesen okozták a tekintélyvesztést, ami különösen felerősödött a nagy nyugati egyházszakadás (1378-1414) éveiben.

A rendi fejlődés A politika elméleti alapjai Mielőtt azonban a nyugati szkizma eseménytörténetét és a katolikus egyház tekintélyének megingása következtében meginduló mozgalmakat bemutatnánk, meg kell ismerkednünk a szellemi életben bekövetkezett változások másik területével, ami az egyházi és világi hatalommal kapcsolatos közfelfogás alapjait alakította át. Ennek óriási hatása lett a 14-15. század eseményeinek alakulásában. A hűbéri állam szétzilálódása már a 13. század második felében szükségessé tette, hogy a hatalom alapjait új területeken keressék. Arisztotelész Politikáját az 1260 körüli években fordította le Moerbeke-i Vilmos dominikánus szerzetes Aquinói Szent Tamás kívánságára, aki elsőként írt kommentárt a műhöz. Ebben megfogalmazta államelméletét, melynek lényege a következő gondolatsor volt: az ember természeténél fogva társas lény; az államnak nem lehet más célja, mint a társas ember eszményének megvalósítása – ez a közjó, ami békét, anyagi jólétet és erkölcsi tökéletességet jelent. A megvalósítás eszközei Szent Tamás szerint a jutalom, a büntetés és az erkölcsi nevelés. Csak egyet nem adhat meg az állam polgárainak, az üdvösséget a lélek számára, ez a terület az egyházé marad. Az állam eredete ebben a felfogásban teljesen természetes, a politikai rend a saját törvényei szerint működik, és független az isteni kegyelem világától. Éppen ezért az egyház csak akkor avatkozhat be az állam dolgaiba, ha a lélek üdvössége ezt szükségessé teszi. Amikor azonban Szent Tamás az államot a valóság talajára helyezte, egyszersmind megfosztotta az uralkodót attól a lehetőségtől, hogy saját hatalmát közvetlen isteni rendelkezésre vezesse vissza. Az uralkodó és Isten közé ezzel bekerült a nép, a közösség. Az államhatalom természettől fogva csak a közösséget illeti meg, mindazok tehát, akik ezt gyakorolják, nem személyes jogon, hanem a közösség megbízásából kerültek hatalomra. Mint korábban már láttuk, a pápaság törekvése a világi uralkodók feletti hatalomra szintén azt erősítette, hogy a királyok saját hatalmuk legitimációját (törvényesítését) a világi szférában keressék. Az uralkodók ezt a Iustinianus-féle római jogban találták meg, Szent Tamás és követői pedig szintén antik hagyományhoz nyúltak vissza: Arisztotelész Politikájához, a népfelség elvéhez. Minden államhatalom jó, ha a közjó megvalósításán fáradozik – jelentette ki Aquinói Szent Tamás. Az általa ideálisnak tartott formában az uralkodó és a nép által közösen választott arisztokratikus tanács együtt gyakorolta volna a hatalmat. Úgy gondolta, hogy így lehet kiküszöbölni azt, hogy a hatalmon lévők a közjó helyett saját javukat akarják megvalósítani. Ezzel nem kevesebbet vázolt föl, mint az alkotmányos állam eszméjét. Ez a gondolat az egyetemeken párhuzamosan terjedt az arisztotelizmussal, sőt még azok körében is híveket talált, akik más területen szemben álltak a tomizmussal (Szent Tamás filozófiáját nevezzük így). A 14. század elején sorra jelentek meg azok a politikai művek, amelyek a népfelség elvét helyezték középpontba. William Occam és Páduai Marsilius azt fejtegették, hogy az uralkodónak a köz javára kell kormányoznia országát, ebben szüksége van „eszes férfiak” tanácsaira, mert ha nem mérsékeli a józan ész, a monarchia könnyen zsarnoksággá fajulhat. Jean Petit pedig logikai úton a zsarnokgyilkosság létjogosultságát is bebizonyította. Ugyanezt az elméletet alkalmazták a pápai hatalomra is – különösen fontos ebből a szempontból Páduai Marsilius és Jean de Jandun 1324-ben írott Defensor pacis (A béke őre) című műve, amelynek szerzői az inkvizíció elől Bajor Lajoshoz menekültek. A Defensor pacis a pápai abszolút

hatalommal – a népfelség elvének jegyében – a főpapok egyetemes zsinatát helyezte szembe, tagadva ezzel az egyházi hierarchia isteni eredetét. Ezt a nézetet nevezzük konciliarizmusnak (concilium supra papam, azaz a zsinat a pápa felett). A 14. századi gondolkodók azonban nem egyszerűen átvették Szent Tamás gondolatait, hanem jelentős mértékben tovább is fejlesztették. Szent Tamásnál az állam még egy isteni rendszerbe, a természetjogba volt beágyazva. A későbbi szerzők már kétségbe vonták ezt az eredeztetést, szerintük az államot a szükséglet hozza létre, megvalósulási formáját meghatározza az adott kor viszonyainak rendszere. A politikai közösség sem organikus (szerves) egység náluk, hanem önmagukért élő egyedek összessége, akik önként mondanak le velük született szabadságukról, s vetik alá magukat a törvényes kötelékeknek. A törvények pedig nem isteni eredetűek, nem a természetjogból fakadnak, hanem emberi alkotások. Továbbfejlesztették a Szent Tamásnál csírájában már jelentkező alkotmányosság elvét. Páduai Marsilius szerint a törvényeket magának a népnek vagy a nép többségének kell hoznia, akik ezt a jogukat átruházhatják képviselőikre. A törvényeknek nemcsak a közjót kell szolgálniuk, hanem egyezniük is kell a nép akaratával. A városi önkormányzatok mintájára, ahol a közhatalom a tanácstestület, a végrehajtás pedig a hivatalnokok kezében volt, az államban is megkülönböztette a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, és az utóbbi birtokosának tekintette az uralkodót. Ebben a felfogásban a király már puszta végrehajtó, akit a nép választ, szükség esetén felelősségre von, sőt le is tehet.

Rendi társadalom, rendi állam A kérdés mármost az, kiket értettek e nagy hatású művek szerzői a nép alatt? Hogyan festett az a társadalom, amely fölött a 14-15. század királyai uralkodtak? Az a társadalmi kép, amely ennek az időszaknak a Nyugat-Európájában szemünk elé tárul, a megelőző évszázadok folyamataiban gyökeredzik. A nyugati társadalomfejlődés szempontjából döntő elem volt az, hogy a 6-8. század folyamán a germán és a római államkeretek egyaránt szétbomlottak, és ezzel párhuzamosan feloldódtak a társadalmi kötelékek is. Az egyetlen intézmény, amelyet a fejlődés nem bontott szét, az egyház volt, amelynek így lehetősége lett megszabadulni a cezaropapizmustól. A papságnak ugyanakkor igen fontos szerepe volt az élet minden területén, ők voltak a kor értelmisége, papjaik együtt éltek a falvak népével, de a királyi udvarral is. Ennek a nyugati társadalom fejlődése szempontjából igen nagy volt a jelentősége. A keleti egyház viszont megmaradt a császár által irányított, mereven hierarchikus szerkezetében, és nem vett részt a társadalom megszervezésében. A Karolingok kísérlete a „birodalom” helyreállítására nem volt tartós, a keretei között létrejött hűbériség pedig megadta a „kegyelemdöfést” az integrációs (egyes részek egységesülése, egységesítése) próbálkozásoknak. Ez akkor is igaz, ha az erre irányuló törekvések még három évszázadon át felismerhetők a nyugati történelemben. A hűbériség kialakulását az a kényszerhelyzet siettette, hogy a közhatalom szétfoszlásával csak ebben a magánjogi viszonyban lehetett védelmet találni egyfelől, s hatalomra szert tenni másfelől. A nyugati vazallitás tehát az államot helyettesítette. A hűbéri viszony számos jellemzője, pl. a szerződéses jelleg később hatással volt a paraszt és a földesúr, valamint a polgárok egymás közötti viszonyára is. Az alárendeltségen belül is megőrződött az emberi méltóság. A nyugati vazallus soha nem borult a földre ura előtt, nem csókolta a kezét vagy éppen ruhája szegélyét, mint a keleti szolgáló emberek. Az egyén becsülete és a vazallusi hűség a nyugati hűbériségben szorosan összekapcsolódott, az emberi méltóság a politika fontos elemévé vált.

A politikai viszonyok tehát ember-ember közötti viszonyok voltak, amelyeket az élet minden területére kiterjedő szokásjog szabályozott. Ebből következett azután, hogy a jog írásba foglalásakor messzemenően figyelembe vették a szokásjog legaprólékosabb elemeit és az alattvalók érdekét is. Ez közel hozta egymáshoz a kormányzottakat és az államot, ami a keleti területeken nem valósult meg. A nyugati hűbériségben az állam igazgatási, katonai, pénzügyi és bíráskodási feladatkörei szinte teljesen elszakadtak az uralkodói hatalomtól, és lépcsőzetesen eloszlottak a társadalomban. A rendi gondolat az ezredforduló táján kezdett kikristályosodni, a társadalom eddigi függőleges viszonyaiban egyfajta vízszintes irányú tagolódást alakítva ki. Az ezekhez a csoportokhoz – a rendekhez – való tartozást a végzett tevékenység, a funkció szabta meg. Ennek alapján alakult ki az imádkozók (oratores), a harcolók (bellatores) és a dolgozók (laboratores) rendje, amely tehát nem rekesztette ki a munkát végzőket, elismerte őket funkciójuk alapján rendnek. Ebből a rendből vált ki azután, szintén a tevékenység, a funkció alapján az egységes szabadságot birtokló polgárság, az önkormányzattal rendelkező város. Nem vegyes jogállású, iparos és kereskedő foglalkozást űzők tömegéről volt tehát szó, hanem polgárságról, akik közös birtokosai a város jogának és szabadságának. S ugyanez állt a parasztságra is. Jogilag egységes – hallatlanul fontos elv –, még akkor is, ha életviszonyai természetesen rosszabbak voltak, mint az előkelő rendeké, sokszor nyomorúságosak. Azt fejezi ki ez az elv, hogy a parasztság egésze jutott jogokhoz egyszerűen végzett munkája – funkciója – alapján, amelyeket nemcsak a szokás szentesített, hanem egy idő után az írott szerződés is. Nem véletlen, hogy a nyugati parasztfelkelések során mindig a földesurak „szerződésszegésére” hivatkoztak és a „szabadságokhoz” való jogot követelték. Mindezek a folyamatok tehát a társadalomban már végbementek akkorra, amikor a római jog „felfedezése” megtörtént, és amikor a bolognai egyetem munkássága nyomában megszületett az európai jogtudomány. Ezt követte az előbbiekben ismertetett középkori társadalom- és államelmélet kialakulása. Összegezve tehát, a nyugat-európai társadalmakban lassú, több évszázadon át tartó fejlődés eredményeképpen olyan csoportok jöttek létre, amelyeket az általuk elvégzett feladat, munka – funkció – és az ennek következtében közösen birtokolt jogok és szabadságok határoztak meg. Ezeket a csoportokat nevezték rendnek. Az egyes rendek által birtokolt jogok és szabadságok természetesen nem voltak egyenlőek, de az egyes rendeken belül mindenki azonos mértékben birtokolta azokat. A rendek szabadságai és jogai közötti különbségeket az általuk végzett tevékenységek, funkciók értéke közötti különbségekkel magyarázták. Visszatérve a fejezet elején felvetett kérdésre, a kor államelméletének kidolgozói szerint a hatalom forrásának tekintett nép tágabb értelemben minden ember. A népet azonban összességében csak természeti sokaságnak tartották. A társadalmat, amelybe a „hivatásrendek” alapján mindenki beletartozott, a politikában csak a „minőségi rész”, az elit képviselte. A politikai rendek fogalmába az egyház, a nemesség és a városok tartoztak bele. „Ami mindenkit érint, azt mindenkinek jóvá kell hagynia.” Ezen antik tétel alapján formálódott a rendi „alkotmányosság”, amelynek egyik legfontosabb fogalma a képviselet volt, azaz az uralkodó a dinasztiát, a rendi államhatalom pedig a társadalmat, az országot vagy birodalmat képviselte. Az uralkodó jogsértése ellen a rendek tiltakozhattak, sőt fegyveresen is ellenállhattak. Ez az alkotmány tehát nem ismerte az uralkodói felelőtlenséget, de nem is tartalmazott megelőző biztosítékokat a jogsértésekkel szemben.

A konciliarizmus elve az egyházban Mint azt korábban láttuk, a világi hatalom és a társadalom viszonyában a 13-14. század fordulójára nagy jelentőségű elméleti és gyakorlati változások mentek végbe. Ezek a folyamatok nem hagyták érintetlenül az egyházat sem. A népfelség elvét a világi szférában a rendi gyűlés, egyházi területen pedig a főpapokból álló zsinat testesítette meg. „Concilium supra papam” lett az alapelve annak az áramlatnak, amely a 14. század elején nyert teret, s amelyet konciliarizmusnak nevezünk. A zsinat természetesen nem új dolog, a keresztény egyház kialakulásától folyamatosan találkozhatunk ezzel az intézménnyel. A 12-13. század nyugati zsinatai azonban jelentőségükben messze elmaradtak az ókor hasonló tanácskozásaitól, gyakorlatilag a pápák tanácsadó intézményei voltak. A konciliarizmus a zsinat elsőségének hangsúlyozásával éppen ezen akart változtatni. A konciliarizmus forrásai közül az egyik az a politikai irodalom volt, amely a világi Iratalom vonatkozásában felvázolta a népfelség elvét. Teológiai megalapozását a nominalista Occam Dialogus című művében a következőképpen találhatjuk meg: az egyház a hívők gyülekezete, amely a zsinatokon a főpapok és teológusok által képviselteti magát. Végül nagyon fontos a konciliarizmus szempontjából az ún. minorita szegénymozgalom. Ez a ferences renden belül kiéleződő vitákból bontakozott ki. Az ellentét az evangéliumi szegénység megvalósításának módja és mértéke körüli nézetekben jelentkezett. Két irányzat alakult ki, az egyiket a szegénység következetes, szigorú követelői, az ún. obszervánsok képviselték, velük szemben álltak az engedékenyebb, mérsékelt ferencesek, az ún. konventuálisok. XXII. János pápa 1323-ban a mérsékeltek mellé állt, elítélte és eretneknek minősítette a minorita szegénymozgalmat. Ennek következtében a kezdetben teológiai vita politikai jelleget kapott és az obszerváns irányzat pápaellenessé vált. A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1414) A nyugati egyház egyik legmélyebb és leghosszabban tartó válságperiódusa akkor kezdődött, amikor az Avignonból Rómába visszatért XI. Gergely pápa meghalt. A francia befolyás nem szűnt meg a pápaválasztó konklávéban, s ennek az lett a következménye, hogy ezután egészen 1414-ig folyamatosan két pápát választottak. Az egyik Rómában, a másik Avignonban tartotta fenn székhelyét. Az európai államok hatalmi-politikai érdekeik szerint álltak az egyik vagy a másik pápa mellé. Az egyetemek, szerzetesrendek, püspökségek maguk döntöttek a hovatartozásról. Jellemző tünet volt, hogy az egyes országok egyházai általában követték a politikai hatalom döntését, ez a nemzeti egyházak kiformálódásának kezdetét mutatta. Ebben az áldatlan állapotban először a szerzetesrendek és az egyetemek léptek fel egységtörekvésekkel. Egyre határozottabban fogalmazódott meg a konciliarizmus híveinek az a követelése, hogy az egymással rivalizáló, megegyezésre képtelen pápák helyett egyetemes zsinat oldja meg az egyház problémáját. Az 1409-ben összeült pisai zsinat eredménye azonban csak annyi lett, hogy az addigi két pápa mellé itt még egy harmadikat is választottak. Reformmozgalmak az egyházszakadás nyomán Mint láttuk, az egyházszakadás következtében megerősödött a konciliarizmus és a nemzeti egyházak felé mutató törekvés. Az egyház legmagasabb szintjén jelentkező zavar nyilván összekuszálta az egész intézményt, s egyfelől erős kiábrándulást eredményezett, másfelől táplálta azokat a törekvéseket, amelyek a zsinati mozgalmon túl nemzeti szintű

reformokkal kívánták a helyzetet megoldani. Ezek közül az angol John Wyclif és a cseh Jan Hus által indított mozgalmak voltak a legjelentősebbek. John Wyclif (1320-84) oxfordi egyetemi tanár szerint az egyház nem más, mint a kiválasztottak gyülekezete. A kiválasztás Isten akaratából történik, és senki nem tudhatja, hogy odatartozik-e vagy sem. A királyi hatalom pápától való függetlenségét, a király egyházi vagyon feletti rendelkezési jogát, valamint az őskeresztény egyház egyszerűségét, szegénységét és demokratizmusát hirdette. Az ő ösztönzésére és részben közreműködésével fordították angolra a Bibliát. Az volt a véleménye, hogy ami nincs a Szentírásban, az nem keresztény, ezért elvetette a pápai hatalmat, a papi rendet, a szerzetességet, a cölibátust, a misét és a gyónást. Ezenkívül azt tanította, hogy az embert nem az egyház, hanem saját lelkiismeretének szava, szabad döntése vezeti el az igazsághoz. Az egyházat úgy kívánta megreformálni, hogy abban a hívők és a lelkipásztorok között csak fokozati különbség legyen, és a laikusnak (világi hívő) nemcsak joga, hanem kötelessége is megtévedt lelkipásztorát helyes útra téríteni. Követőit lollardoknak nevezték, és – mivel Wyclif tanai az 1381-es angliai parasztfelkelésben fontos szerepet játszottak – kegyetlenül üldözték. Jan Hus – magyarosan Husz János – (1369-1415) a prágai egyetem magisztere volt. Reformkövetelései lényegében Wyclif tanainak átvételét jelentették, de a nemzeti egyház önállóságának hangoztatása (pl. a cseh nyelvű istentisztelet követelése) nála birodalomellenes élt kapott. Ezzel maga ellen fordította mind IV. Vencelt, mind fivérét, Zsigmondot, aki 1410-től német-római császár volt. Fő műve, a De ecclesia, tulajdonképpen Wyclif hasonló című munkájának átvétele volt, nagy hatású prédikációi is angol elődjének szavait ismételték. Egyvalamiben tért el Hus példaképétől, ő nem vetette el a szentségeket. Jan Hust tanításai miatt a konstanzi zsinat elé idézték, itt, bár Zsigmondtól menlevele volt, 1415-ben eretnekként elmarasztalták és máglyahalálra ítélték. Ezután alakult ki a róla elnevezett huszita mozgalom, amely kezdettől két szárnyra bomlott: a kelyhesekre és a táboritákra. Az első csoport fő követelése a két szín alatti áldozás volt, azaz az istentisztelet során Jézus testéből és véréből a kenyér és bor színében egyaránt részesedni kívántak. Ide azok a cseh polgárok és nemesek csatlakoztak, akik az egyház kiváltságai és a német befolyás ellen akartak fellépni. A másik szárnya a mozgalomnak ennél jóval többet, vagyis az egyház őskeresztény szellemű reformját, az egyházi és világi kiváltságok teljes eltörlését követelte. Nevüket az általuk a Tabor hegyen létrehozott közösségről kapták. A husziták Jan Žižka fővezérletével fegyveresen fordultak szembe az őket fenyegető birodalmi és keresztes hadseregekkel. Kezdetben sorozatos győzelmeket arattak, ágyúkkal védett szekérváraikkal sajátos harcmodort képviselve. 1433-ban a kelyhes irányzat kiegyezett a katolikus egyházzal, s a táboriták 1434-ben Lipanynál elszenvedett veresége után elismerték Zsigmondot cseh királynak. A huszita mozgalom ezután sem szűnt meg, a kelyhes Podjebrád György 1452-ben Csehország kormányzója, 1458-ban királya lett. A táborita szárnyból 1467-ben alakult ki a cseh testvérek közössége. A konstanzi zsinat (1414-18) A nyugati egyházszakadás felszámolására irányuló törekvések élére végül Luxemburgi Zsigmond állt, aki világosan felismerte a huszita mozgalom és a Balkánon megjelenő törökök veszélyét, s mindkét szempontból fontosnak tartotta a katolikus egyház helyzetének megoldását. Másrészt átlátta a konciliarizmus nyújtotta lehetőséget is, s ezért kezdte el szorgalmazni az egyetemes zsinat összehívását.

Az 1414. november 5-én Konstanzban megnyitott zsinat meghirdetett programja a szkizma felszámolása, az egyház reformja és a tévtanok leküzdése volt. Egyetemes – ökumenikus – jellegét az is fokozta, hogy a keleti egyház képviselői is részt vettek rajta. Megjelent vagy képviseltette magát a három pápa mellett 29 bíboros, 33 érsek, 150 püspök, valamint a szerzetesrendek és az egyetemek küldöttei. Zsigmond mellett az összes fontos európai uralkodó megjelent vagy képviseltette magát. Ezzel a zsinat a középkor legnagyobb szabású tanácskozásává vált. Szellemét kezdettől a konciliarizmus hatotta át, a vezető szerepet a püspökök és az egyetemi küldöttek játszották, a szavazás nem fejenként, hanem a nemzeti egyházaknak megfelelően nemzetenként folyt, mellettük egy voks jutott a bíborosi kollégiumnak. A nemzetek a közös vagy többségi vélemény kialakításakor fejenként szavaztak. Mindez a számbeli többségben lévő olaszok és a bíborosok túlsúlyát volt hivatott megakadályozni. 1415. április 6án kimondták, hogy a zsinat az egyetemes egyházat képviseli, hatalmát közvetlenül Krisztustól kapta, a hit, a reform és az egység kérdéseiben a pápa felett áll. Az egyházszakadás megszüntetéséhez a három pápa lemondása lett volna szükséges, erre azonban önként csak a majd kilencven éves XII. Gergely volt hajlandó. A másik kettőt, XXIII. Jánost és XIII. Benedeket a zsinat fosztotta meg méltóságától, majd 1417. november 11-én megválasztotta Otto Colonnát, aki V. Márton néven foglalta el a pápai méltóságot. A tévtanok elítélése, a hitbéli zavarok tisztázása szintén megoldódott. A zsinat elítélte Wyclif és Hus tanait, az utóbbit máglyán megégette. Az ezzel kapcsolatos, a tanokat eretneknek bélyegző pápai bulla 1418-ban jelent meg. Az egyház reformja csak töredékesen valósult meg, öt reformdekrétum született. Ezek szabályozták a későbbiekben összehívandó zsinatok rendjét és a pápaválasztás menetét. Ezenkívül csak az új pápa és az egyes nemzeti egyházak közötti megegyezésekre került sor. A pápák küzdelmei a konciliarizmus ellen (1418-47) V. Márton pápa (1417-31) 1420 szeptemberében vonult be Rómába. A hajdani birodalom fővárosát, a nyugati kereszténység egykori virágzó központját nyomorúságos körülmények között találta. A romok között alig 17 500 lakos – többnyire pásztorok és parasztok – tengette életét, a templomok helyén az előkelő családok komor tornyai emelkedtek. Nemcsak az antik, hanem a középkori város is elpusztult, az épületek köveit széthordták, romba dőlt a pápai palota, az Angyalvár és a Szent Péter templom is. Az egész pápai állam Rómához hasonlatos képet mutatott. V. Márton erélyesen látott hozzá az újjáépítéshez, megkezdték a mocsarak lecsapolását, az összedőlt épületek helyreállítását, a rablók megfékezését, a közrend biztosítását. Saját hatalma alatt újjászervezte a város önkormányzatát, és létrehozta az Egyházi Állam kormányzati szervét, az államtitkárságot. Ebben az óriási munkában a Colonna családra támaszkodhatott, az ő esetében a nepotizmus azonban az egész egyház érdekeit szolgálta. Amikor az itáliai helyzet megszilárdult, V. Márton fő törekvése az lett, hogy a zsinati elvvel szemben újra megerősítse a pápai főhatalmat. A bíborosi kollégiumot Európa-szerte ismert humanista főpapokkal egészítette ki, a testületben fokozatosan olasz túlsúly alakult ki. A 15. század utolsó nagy reformzsinatja, egyben a konciliarizmus elvének csúcspontja volt az 1431-ben Baselben megnyílt tanácskozás, amelyet a pápai legátus, Cesarini Julián bíboros nyitott meg. Az összegyűlt főpapok többsége határozottan a konciliarizmus elvének oldalára állt, magukat egyértelműen a pápai hatalom felett állóknak nyilvánították. V. Márton utóda, IV. Jenő kísérletet tett a zsinat feloszlatására, de mivel a nyílt szakítás sem a

bíborosoknak, sem a pápának, sem Zsigmondnak nem állt érdekében, végül minden érdekelt fél a megegyezést szorgalmazta. 1434-35 folyamán egy sor fontos határozat született. Megreformálták a papság életvitelét, elítélték a szimóniát, pontosan szabályozták a mise és a zsolozsma tartásának rendjét, előírták a tartományi zsinatok tartását, új előírások születtek a pápa és bíborosok megválasztásával kapcsolatban és megnyirbálták a pápai jövedelmeket. ( Másrészt azonban a pápaság megkapta az önálló pénzverési jogot.) A pápa és a zsinat közötti szakításra 1437-ben került sor. Zsigmond halálával a konciliarizmus elveszítette legjelentősebb támogatóját, így IV. Jenő áthelyezhette a Tanácskozást Ferrarába. Az ide átvonulni hajlandó atyák elítélték azokat a határozatokat, amelyek ellenkeztek a pápai hatalom elsőbbségének elvével. Ugyanitt kísérletet lettek arra, hogy – kihasználva a törökök által szorongatott Bizánc helyzetét – létrehozzák az egységet (uniót) a görögkeleti egyházzal, ami azonban a görögkeleti papság és a hívek ellenállása miatt gyakorlatilag nem valósult meg. IV. Jenő pápa egyházi főhatalmának elismertetése érdekében kénytelen volt megegyezni a világi fejedelmekkel és a nemzeti egyházakkal, elsősorban a franciával. A pápaság ennek ellenére túljutott a 14-15. századi mély válságon. A 15. század közepén azonban már a politikai viszonyaiban gyökeresen megváltozott Európában találta magát.

Nyugat-Európa államai Anglia Oroszlánszívű Richárd utóda az angol trónon, I. Földnélküli János (1199-1216) már uralkodása kezdetén szembekerült Franciaországgal. II. Fülöp Ágost, akinek rég elhatározott célja volt megszerezni az angol királyok franciaországi birtokait, azonnal egykori szövetségese ellen fordult. Nem válogatott az eszközökben, hűbérperekkel, szövetségekkel és katonai akciókkal végül elérte, hogy a Loire-tól északra lévő angol birtokokra rátehette a kezét. Az amúgy sem közkedvelt angol uralkodó a megcsappant királyi jövedelmeket rendkívül kemény adóztatással igyekezett kiegészíteni. Az adók nagysága és a beszedésükkor alkalmazott erőszakos módszerek végleg ellene fordították az egész angol társadalmat. Ebben a helyzetben ráadásul I. János a pápával is szembekerült. Az ellentét oka az angol egyház vezető méltóságának, a canterburyi érsekségnek a betöltése volt. Mivel a király nem volt hajlandó elfogadni III. Ince jelöltjét, Stephen Langtont, a pápa kiközösítette az egész országot (1209). Ebben a viszályban az angolok ugyan uralkodójuk mellé álltak volna, de János ismét megbocsáthatatlan lépésre szánta el magát. Amikor III. Ince II. Fülöp Ágost közreműködésével keresztes inváziót kezdeményezett ellene, elismerte a pápa hűbéri jogát országa felett, és elfogadta jelöltjét a canterburyi érseki székbe. Belső ellenzéke ekkor – arra hivatkozva, hogy János méltatlan lett a trónra – nyílt szervezkedésbe kezdett. Ennek a mozgalomnak lett az eredménye a Nagy Szabadságlevél – a Magna Charta Libertatum –, amelynek kiadására 1215. június 15-én sikerült rákényszeríteni I. Földnélküli Jánost. (Az aláírásra és megpecsételésre a Temze egyik szigetén, a Runnymeade-en került sor, ezért később Parlamentum Runnymeade – runnymeade-i megbeszélés – néven emlegették az eseményt) A Magna Charta megszövegezését négy napig tartó vita előzte meg, mire az udvar és a „lázadók” megegyeztek a 63 pontban. A pontok döntő része az adóztatás kérdésével foglalkozott. A király ezután csak a Nagy Államtanács jóváhagyásával vethetett ki adókat.

Igyekeztek korlátozni az állam pénzügyi életében a zsidók szerepét. Eltöröltek egy sor olyan szabályt, amely korábban korlátozta a kereskedést és a hajózást, és rendelkeztek arról, hogy idegenek szabadon beutazhassanak Angliába, az angolok pedig – békeidőben – külön engedély nélkül elhagyhassák az országot. A Charta egyik pontja kimondta, hogy szabad embert tárgyalás nélkül nem lehet elítélni, bírói ítélet nélkül pedig nem lehet fogságba vetni. Meghatározták a királyi bíróságok jogkörét, de megkönnyítették az ügyeknek erre a fórumra való eljuttatását. A „lázadók” nem elégedtek meg a király puszta ígéretével, egy 25 tagú választott testületre bízták az uralkodó törvénytiszteletének ellenőrzését, és megfogalmazták az ellenállási cikkelyt is. Ennek értelmében a jogsértő uralkodó ellen fegyvert fogó nemesi felkelés nem lázadás. János király néhány napon belül visszavonta ígéreteit, s a hűbérurának elismert III. Ince pápához fordult segítségért. A lázadók erre a francia királytól kértek fegyveres támogatást. Mire a francia invázió megindult, János király meghalt, hívei pedig gyorsan királlyá koronázták fiát, a kilencéves III. Henriket. III. Henrik (1216-72) hosszú uralkodása alatt formálódott ki az angol rendi monarchia egyik alapintézménye, a parlament. A fiatal király hamarosan szembekerült alattvalóival. A katolikus egyház megerősödése, az egyházi adók súlyosbodása mellett ellenállást váltott ki az idegen (délfrancia) kegyencek térnyerése az udvarban. Másrészt III. Henrik sikertelen kísérletet tett a franciaországi birtokok visszaszerzésére, és kudarcot vallott az a próbálkozása is, hogy egyik fiát a szicíliai trónra ültesse. A katonai vállalkozások természetesen adók kivetését tették szükségessé, emellett az uralkodó a zsidó pénzkölcsönzőkhöz fordult segítségért. A király elleni fellépést megkönnyítette az időről időre fellángoló zsidóellenesség, az antiszemitizmus is. A szerveződő nemesi mozgalmat Simon de Montfort vezette. 1258-ban III. Henrik kénytelen volt beleegyezni a királyi hatalom újabb korlátozását jelentő Oxfordi Intézkedések megszövegezésébe. Ennek értelmében a királynak ezentúl a kormányzás kérdéseit minden esetben meg kellett vitatnia egy választott testülettel. Ezenkívül a grófságok és a városok képviselőiből a királyi szervek igazgatási tevékenységét ellenőrző bizottságot hoztak létre. III. Henrik azonban csak kényszerűségből ment bele a Magna Charta alapelvein jócskán túllépő Oxfordi Intézkedések elfogadásába. Amint arra lehetősége nyílt, szövetségeseket keresett s talált is a pápa és a francia király személyében. Támogatta a Simon de Montfort elleni küzdelmet a trónörökös, a későbbi I. Edward király is. Ennek ellenére III. Henrik kénytelen volt zsoldosokat toborozni, mert a nemesség legnagyobb része a felkelőkkel tartott. Az ellenséges erők 1264-ben Lewes mellett csaptak össze, az ütközetet a király – a trónörökös hősies helytállása ellenére – elveszítette. Mindketten fogságba estek, s ott értesültek arról, hogy Montfort 1265 januárjára összehívta az ország Nagytanácsát a Westminsterbe. Emellett azt is megparancsolta, hogy minden grófság és a nagyobb városok szintén küldjék el követeiket a parlamentbe. Az ily módon összehívott tanácskozás újra szentesítette a Magna Chartát. A Simon de Montfort vezette mozgalom, jóllehet a felkelők soraiban hamarosan a bomlás jelei mutatkoztak, s 1265-ben maga a vezér is elesett, nem maradt eredménytelen. 1267-ben III. Henrik újra kibocsátotta és önként megerősítette a Magna Chartát. Utóda, I. Edward (1272-1307) pedig felismerte, hogy a grófságok és a városok küldöttei a parlamentben felhasználhatók a bárók ellen, valamint azt, hogy az adófizetők képviselőinek beleegyezésével kivetett adók biztonságosabban behajthatók. Ezért sorozatosan meghívta a képviselőket, s úgy irányította a Nagy Tanács munkáját, hogy az fontos, a királyi hatalom érdekeinek megfelelő határozatokat

hozzon. Nem véletlen, hogy a képviselők hosszú ideig nem szívesen engedelmeskedtek a figyelmes uralkodó meghívásának, a megjelenést büntetések kiszabásával kellett kikényszeríteni. Később a „középosztály” képviselői megtanulták, hogyan kell a Nagy Tanácsban politizálni, s a parlament a király és az alattvalók érdekegyeztetési fóruma lett. A parlament végleges formája 1295-ben alakult ki, ez volt az ún. mintaparlament. Ebben a király névre szóló meghívójával jelentek meg a főpapok és a világi főurak, a grófságok és városok 2-2 követe pedig kollektív meghívót kapott. Később formálisan is elkülönült a parlament két háza: a House of Lords (Lordok Háza) és a House of Commons (Közösségek Háza). Edward számára mindvégig fontos volt a városi lakosság támogatásának megnyerése. Az ő érdekükben törvénnyel szabályozta a kereskedelemben használatos súly- és hosszmértékeket, valamint a piacok és vásárok rendjét. A legnagyobb népszerűséget zsidóellenes intézkedéseivel vívta ki, először megtiltotta az uzsorakamatra történő kölcsönzést, később előírta, hogy zsidók nem tarthatnak keresztény szolgát, illetve, hogy a nyilvánosság előtt csak a ruhájukon viselt megkülönböztető jelzéssel jelenhetnek meg. Végül 1290-ben kitiltotta a zsidókat egész Angliából, bár megengedte, hogy vagyonukat magukkal vihessék (másutt az uralkodók nem voltak ilyen türelmesek). Ezekkel a rendeletekkel Edward egyaránt kedvezett az eladósodott nemességnek valamint a konkurenciával küszködő városi polgárságnak. I. Edward az országában kialakított belső békét hódításokra használta fel. A walesi herceg már III. Henrik uralkodása idején hűbéresküt tett az angol királynak, de alattvalói nem ismerték el ennek jogosságát. Így Edwardnak katonai erővel kellett meggyőznie a vonakodó országot, s erre 1282-84-ben két hadjárattal került sor. Ezután fokozatosan betagolták a megszerzett tartományokat az angol államigazgatás rendszerébe. 1294-ben óriási méretű mozgalom bontakozott ki az angol uralom ellen. Edward kegyetlenül leszámolt a felkeléssel, majd 1301-ben saját fiának adományozta a walesi hercegi címet. (A mindenkori angol trónörökös máig ezt a címet viseli.) A másik, Skócia meghódítására tett kísérlet azonban nem járt sikerrel. A skótok Robert Bruce vezetésével sikerrel védték meg függetlenségüket, Skócia pedig Anglia minden későbbi ellenségének lehetséges szövetségesévé vált. II. Edward (1307-27) sem apja katonai tehetségét, sem népszerűségét nem örökölte. A homoszexuális uralkodó ellen saját felesége, a francia király lánya, Izabella szervezett palotaforradalmat szeretője, Roger Mortimer segítségével. 1327-ben arra kényszerítették II. Edwardot, hogy saját fia javára mondjon le a trónról, és még ugyanabban az évben meg is gyilkoltatták. Franciaország A francia rendi monarchia kialakulása időben később és lényegesen eltérő körülmények között ment végbe. Előzményei a 13. században a királyi hatalom megerősödése, az ország egész területére való kiterjeszkedése, valamint az államapparátus, a hivatalnokszervezet és a zsoldoshadsereg kialakulása voltak. Mint korábban már láttuk, ezek a fejlemények egyre gyakrabban tették szükségessé, hogy az uralkodó alattvalói pénzügyi támogatását kérje, hiszen saját birtokainak jövedelme nem volt már elegendő. A királyi hatalom új fölfogása Franciaországban a 13. század utolsó harmadában alakult ki. A király tanult jogtudósai, az ún. legisták fogalmazták meg a hűbéres királyeszmétől lényegesen eltérő elméletüket, miszerint a király „császár a saját királyságában”. Ez annyit

jelentett, hogy az uralkodó független minden más világi hatalomtól, és független a pápától is. Ennek a felfogásnak a jegyében gyakorolta a királyi hatalmat IV. Szép Fülöp (1285-1314). Ahhoz azonban, hogy kifelé érvényesíteni tudja ezt az elvet, szüksége volt arra, hogy a hűbéri kapcsolatok szemről szemre haladó láncolata helyett új típusú kapcsolatba kerüljön alattvalóival. Így jöttek létre az első rendi gyűlések, amelyek még alig különböztek a feudális tanácstól. A király egy-egy különösen nagy horderejű kérdés megvitatására alkalomszerűen meghívta a bárókon és az egyháznagyokon kívül a rendek (bizonyos társadalmi csoportok, városok, egyetemek) képviselőit is. A legjelentősebb ezek közül az 1302-es párizsi nagygyűlés volt, amely a pápával (VIII. Bonifáccal) vívott küzdelem tetőpontján biztosította Szép Fülöpnek alattvalói támogatását. A későbbi rendi gyűlések témái már változatosabbak voltak, s egyre gyakrabban kerültek szóba az adók és a pénzügyek. Azokon a gyűléseken, ahol dinasztikus kérdésekről tárgyaltak, csak nemesurak és egyháznagyok, azokon pedig, ahol pénzügyekről, ott túlnyomórészt a polgárság képviselői vettek részt. Nem voltak tehát a szó igazi értelmében általánosak, emellett az egyes tartományoknak voltak saját rendi gyűléseik is. Az egyes csoportok képviselete nem választás útján valósult meg, azok jelenhettek meg a tanácskozáson, akiket a király meghívott. A 14. század elején igazán vitának sem volt helye, a meghívottak egyszerűen meghallgatták az uralkodó döntéseit. Ahogy azonban a mind gyakoribb háborúk nyomán egyre nagyobb lett a pénzszűke, úgy szaporodtak a gyűlések, s úgy növekedett az alkudozás jelentősége is. A kért anyagi támogatás fejében bizonyos reformokat helyeztek kilátásba a király emberei, egyre gyakrabban fogalmazódtak meg az alattvalók sérelmei, és lassan kibontakozott az uralom ellenőrzésének gondolata is. A francia általános rendi gyűléseken (Etats généraux) három rend képviseltette magát: a papság, a nemesség és az ún. harmadik rend, amely a polgárságot és a szabad parasztságot foglalta magában. A főpapsággal és a főnemességgel együtt jelent meg tehát a rendi gyűléseken az alsópapság és a köznemesség is. Itt tehát nem mutatkozott a fő- és közrendűek olyan jellegű megkülönböztetése, mint az angol parlamentben, s ez nem is volt lényeges, mivel a három rend külön tanácskozott. Fontos azt is megjegyezni, hogy a parlament szó Franciaországban nem a rendi gyűlést jelentette, hanem a királyi és tartományi fő törvényszékeket. Szép Fülöp halála után a francia királyság helyzete megrendült. Szerepet játszott ebben az általános válság, amely egész Nyugat-Európát érintette, de jelentkeztek dinasztikus problémák is. IV. Károly halálával (1328) kihalt a Capeting dinasztia férfiága, s ez volt a közvetlen oka az Angliával kirobbant százéves háborúnak. A nemzetközi politikai helyzet A virágzó középkorban a nagypolitika tengelyében a pápaság-császárság küzdelme állt, s ez lényegében itáliai politika volt. Amikor a császári hatalom vereségével lezárult az invesztitúra-harc, a nagypolitika súlypontja Franciaországba került át, s ettől kezdve az európai helyzetet az angol-francia viszony határozta meg. A másik jelentős különbség a korábbi időszakhoz képest, hogy már nemcsak két állam viszonyáról volt szó, hanem a többi ország is bekapcsolódott Európa sorsának alakításába. Külpolitikai helyzetüket az határozta meg, hogy az angol-francia törésvonal melyik oldalán helyezkedtek el. Az újkori európai államrendszer kezdeteit a késő középkorban találhatjuk meg. Ez a külpolitika minden szempontból dinasztikus, családi politika volt. Mindaz, ami a dinasztia hatalmát növelhette, egyben az államot is erősítette, az uralkodóház családi politikája

a legteljesebben állam-politika volt. Házasság útján királyságokat lehetett szerezni, s így a dinasztiák országról országra vándoroltak a késő középkorban. Ennek leglátványosabb példáját az Anjouk és a Luxemburgiak adták. A százéves háború (1337-1453) A kisebb megszakításokkal több mint száz éven át tartó angol-francia küzdelem közvetlen oka az volt, hogy III. Edward angol király (1327-77), aki Szép Fülöp unokája volt, bejelentette igényét a francia koronára. A franciák azonban felelevenítették az ősi száli jognak azt a törvényét, amely kizárta a nőági öröklést, ez adott lehetőséget IV. Fülöp unokaöccsének, Valois VI. Fülöpnek (1328-50) a megkoronázására. A háború azonban nem pusztán emiatt robbant ki, az ellentétek okai jóval mélyebben és sokkal korábbi időkben gyökereztek. Az egyik fő probléma a francia királyoknak az a törekvése volt, hogy az ország területének minél nagyobb része fölé kiterjesszék főségüket. IX. Szent Lajos és utódai jogászok segítségével hűbérperek sokaságával, ellenkezés esetén pedig fegyveres erőszakkal vonták közvetlen hatalmukba vazallusaik területeit. Ez a tulajdonképpen belpolitikai jellegű eseménysorozat az angol királyokat Aquitánia hercegeként érintette. Az 1259-ben kötött párizsi béke megerősítette a tartomány feletti uralmukat, de egyben a francia királlyal való hűbéresi viszonyukat is. A terület felett egyre nagyobb fennhatóságot igénylő francia királlyal szemben újra meg újra fegyveresen kellett fellépniük jogaik védelmében. III. Merész Fülöp és IV. Szép Fülöp alatt a francia királyság terjeszkedési igénye már túllépte a szűken vett francia határokat, a francia uralkodók Nagy Károly örököseinek tekintették magukat. Fő törekvésük a Rajna bal partján fekvő területek, közöttük Flandria megszerzése volt. Flandria virágzó textilipari központjai a nyersanyagot az angol juhtenyésztőktől szerezték be. Az angol király, I. Edward (1272-1307) fegyveresen lépett fel országa gazdasági érdekeinek védelmében. Az 1294-97 között vívott háborúba mindkét fél számos szövetségest vont be, de a győzelmet végül Franciaország szerezte meg, mivel Anglia erejét lekötötték a skótok és a nemrég meghódított Wales. Flandria azonban elkerülte a teljes bekebelezést, mivel polgár-hadserege 1302-ben Kortrijknél (Courtrai) legyőzte a francia lovagokat. Az angol és a francia királyság hatalmi érdekei azonban továbbra is szembenállást eredményeztek, így a trónöröklés problémája csak alkalom volt a háború kirobbantására. A százéves háború kezdetén az angol és a francia hadsereg jelentős mértékben különbözött egymástól. Az angol király nem elégedett meg a feudális nemesi hadsereggel, hanem fegyverbe szólított minden 16 és 60 év közötti szabad férfit Az egyes grófságokba kivonuló királyi bizottságok ebből a tömegből válogatták ki a legrátermettebbeket a katonai szolgálatra, később pedig zsoldosokat fogadtak fel. Az angol hadsereg teljesen új módon hadakozott, a lovagok leszálltak a lóról, s teljes vértezetben egy sorba álltak a gyalogos íjászokkal. (Az angolok az ún. hosszú íjat használták, amellyel messzebbre és gyorsabban lőhettek.) Újítás volt az ágyúk alkalmazása is, amelyek ekkor még inkább félelmet keltettek, mint kárt okoztak. A franciák ezzel szemben még mindig a régi lovagi hadsereget vetették be, a hadakozás régi külsőségeihez, a lovagias szabályokhoz is ragaszkodtak. A háborúban mindkét fél szövetségeseket keresett, sőt a diplomáciai küzdelmekbe KeletEurópát is bevonták. A flandriai gróf kezdetben Franciaország mellett állt, amikor azonban III. Edward kereskedelmi zárlatot rendelt el, a polgárság és a nyomorgó textilmunkások fellázadtak, megdöntötték hatalmát, s az angolokhoz csatlakoztak. A későbbiekben szövetkezett

az angolokkal a brabanti herceg, a holland-hennegaui gróf, a pápával szemben álló Bajor Lajos császár és az osztrák herceg. A franciák mögé állt Skócia, Dánia, Kasztília, Cseh-, Lengyel- és Magyarország. A szövetség azonban a legtöbb esetben nem jelentett hadba lépést. A háború először sorozatos angol győzelmeket hozott. Az egyesült angol-flandriai hajóhad 1340-ben Sluisnél megsemmisítette a francia flottát, majd a következő évben az angolok megszállták Bretagne egy részét, s ezzel felbecsülhetetlen értékű támaszpontot szereztek. Ezután következett 1346-ban a Crécy melletti ütközet, ahol egyértelművé vált a modern gyalogos-íjász hadsereg fölénye a lovagsereggel szemben. 1347-ben az angolok bevették Calais-t, amely ettől kezdve a partraszállás fő bázisa lett számukra. 1350-ben, VI. Fülöp halála után II. Jó János került Franciaország trónjára (1350-64), aki a pompakedvelésben és a lovagi élet szeretetében apján is túltett. Uralkodása nem volt alkalmas arra, hogy a franciák az addig elszenvedett vereségekből okulva átalakítsák hadseregüket. Nem tudták kihasználni a hadakozások átmeneti szünetét, amelyet a pestis pusztításai idéztek elő. 1355-ben a páncélja színéről „Fekete Herceg”-nek nevezett angol trónörökös újította fel az ellenségeskedést, Bordeaux felől akadálytalanul nyomult előre egészen a Loire-ig. Ezután 1356-ban Poitiers-nél megsemmisítő csapást mért Jó János seregére, és magát a francia királyt valamint egyik fiát is fogságba ejtette. A sorozatos vereségek, az uralkodó fogságba esése, a súlyos adóterhek, a háború és a pestis pusztításai Franciaország népét végső elkeseredésbe kergették. Viharos társadalmi mozgalmak bontakoztak ki, a párizsi polgárok élére például egy takács, Etienne Marcel állt, a parasztok pedig a Jacquerie néven ismert felkelést robbantották ki 1357-58-ban (Jacques Bonhomme – Együgyű Jakab volt a francia parasztok gúnyneve). Károly dauphin, ahogy a francia trónörökösöket 1349 óta az általuk birtokolt Dauphiné tartományról nevezték, csak nagy nehézségek árán tudott rendet teremteni. 1360-ban kötötték meg Brétignyben a békét, amelyben az angolok szuverén joggal megszerezték Aquitániát, Gascogne-t, Poitou-t és Calais-t, ami azt jelentette, hogy megszakadt köztük és a francia király között a hűbéri viszony. Emellett III. Edward a fogságba esett francia királyért 3 millió aranytallér váltságdíjat is követelt. Cserébe lemondott a francia korona iránti igényéről. A helyzet akkor fordult meg, amikor 1364-ben V. Bölcs Károly került a francia trónra (1364-80). Az új király, elődeivel ellentétben, nem kedvelte a lovagságot, a lovagi hadviselést. A hadvezetést hivatásos zsoldosvezérre, Bertrand Du Guesclinre bízta, aki a fegyelmezetlen lovagsereg helyett zsoldoskatonákat fogadott szolgálatába. Ezzel tulajdonképpen az angol példát követte. Emellett új harcmodort – a portyázást, az utánpótlási útvonalak megsemmisítését stb. - alkalmazott. 1369-ben kiújult a háború. A külpolitikai körülmények Franciaországnak kedveztek. Kasztília biztosította Franciaország számára a hajóhad támogatását. Így vált lehetővé, hogy az egyesült francia-kasztíliai flotta 1372-ben La Rochelle előtt legyőzte az angolokat, és ezzel megtörte Anglia tengeri hegemóniáját. A háborúnak ezt a szakaszát 1375-ben a pápa közvetítésével megkötött fegyverszünet zárta le. Az angol-francia küzdelem szünete azonban egyik országban sem jelentett békét és nyugalmat. Angliában III. Edward után unokája, II. Richárd került a trónra (1377-99), de a hatéves uralkodó helyett nagybátyja, John of Gaunt, Lancaster hercege kormányzott. A század közepétől Anglia belső problémái megnövekedtek. Az angol gazdaság, a városok fellendülése, a pénzforgalom terjedése aláásta a feudális függés személyi láncait, a jobbágyok egyre nagyobb hányada került szerződéses,pénzbeli kötelezettségekkel járó bérlői viszonyba földesurával. Azok körében, akiknek még a század közepére sem sikerült a személyi függés alól kibújni, az elkeseredés egyre nőtt. Ebben a helyzetben érte el Angliát a pestis 1348-ban, amelynek 18

hónapos pusztítása után a 4 milliós lakosságból 2-2,5 millió maradt meg. (Annyi lakos maradt, mint amennyi négyszáz évvel azelőtt élt itt) Természetes következményként jelentkezett a munkaerőhiány és a vándormozgalom: a parasztok és iparosok olyan területekre telepedtek át, ahol kedvezőbb feltételekkel találtak munkát. Eközben a megfogyatkozott lakosságot az állam keményen adóztatta, 1380-ban pl. olyan rendkívüli adót vetettek ki, amelyet minden 15 évesnél idősebb alattvalónak fizetnie kellett. Mindezek következtében széles visszhangra találtak az oxfordi Wyclif nézetei. Nála is tovább ment John Ball, aki nagy tömegek előtt mondott prédikációiban az evangéliumi egyenlőség elvén alapuló, egyenjogú és szabad emberekből álló ideális társadalom képét rajzolta fel. Canterbury érseke John Ballt kiátkozta, nézeteit eretnekségnek minősítette, de ez nem tudta megakadályozni a tanok terjedését. 1381 nyarán Délkelet-Angliában fegyveres felkelés robbant ki, amelynek élére Wat Tyler állt. A felkelők először kiszabadították a börtönből John Ballt, majd Canterburybe, onnan pedig Londonba vonultak. Útközben sokan csatlakoztak hozzájuk, a fővárosba mintegy húszezer fős parasztsereg érkezett. A királyhoz eljuttatott petíciójukban (folyamodvány) jobbágyfelszabadítást követeltek, és felsorolták kifogásaikat a canterburyi érsekkel és John of Gaunttal szemben. A parasztok felgyújtották a kormányzó házát, betörtek a Towerbe, és az ott talált tisztviselőket lenyakazták. II. Richárd tanácsosai javaslatára tárgyalásokat kezdett a felkelőkkel, ígéretet tett a követelések teljesítésére, és a békében elvonulóknak királyi kegyelmet biztosított. A parasztsereg egysége bomladozni kezdett, sokan szétszéledtek, Tyler azonban nem tágított. Mintegy tízezer hívével Smithfieldnél ismét találkozott a királlyal. Fenyegető magatartásától az uralkodó kísérete megriadt, London polgármestere pedig orvul leszúrta a parasztvezért. A londoni események hatására Anglia-szerte tömegmozgalmak bontakoztak ki, amelyek felett a királyi katonaság csak lassan tudott úrrá lenni. Az angliai parasztfelkelést és az utána következő megtorlást nem kísérte a hasonló eseményeknél szokásos szélsőséges vérengzés. A parasztok munkájára az akkori helyzetben égető szükség volt, a felkelők dühe pedig nem a földbirtokosok, hanem az állam hivatalnokai és a papok ellen irányult. A felkelés bukása ellenére a következő nemzedék megélhette a jobbágyi kötelékek feloldódását, a személyi függés jogi megszűnését. Az angol társadalomban a parasztság és a polgárság rétegeiből széles középréteg alakult ki. Franciaországban más jellegű, de hasonlóan súlyos belső problémák okoztak nyugtalanságot. Még II. Jó János uralkodása alatt, 1361-ben kihalt a burgundi hercegi család, a Capeting-dinasztia egyik mellékága. A burgundi hercegség ezzel visszaszállt a francia királyságra. Az uralkodó azt a már korábban meggyökeresedett szokást követte, hogy a királyi hercegeknek apanázsként birtokot adományozott, amelyet családjaikban férfiágon örökíthettek. A burgundi hercegség így Jó János negyedik fiára, Merész Fülöpre (1363-1404) szállt, aki megalapította az ifjabb burgundi hercegi házat, majd elvette feleségül a flandriai gróf lányát. Így a Flandriával, Artois-val és Franche-Comtéval egyesült hercegség egyre jobban függetlenítette magát a királyságtól, s egyre gyakrabban került szembe a francia uralkodóval. Merész Fülöp fia, Rettenthetetlen János (1404-19) is folytatta ezt a politikát. Az elmebeteg francia uralkodó, VI. Károly (1380-1422) alatt az ellentétek a végsőkig kiéleződtek. A Burgundia-ellenes mozgalom élére az őrült király testvére, az orléans-i herceg állt. Ettől kezdve lényegében nem volt francia királyi politika, csak burgund vagy orléans-i politika. Az államot teljesen szétziláló, véres eseményekkel teli küzdelemben a mindkét párt az

angol királyhoz fordult segítségért, akinek ez a felszólítás kapóra jött a százéves háború felújítására. Angliában is zavaros volt a helyzet. II. Richárd a Wat Tyler felkelés idején tanúsított viselkedésével, többszöri ígéreteinek visszavonásával elveszítette alattvalói bizalmát. Mivel nem kívánta folytatni a franciaországi háborút, a nemesség is ellene fordult, Henry Bolingbroke, Lancaster hercege vezetésével lázadás tört ki ellene, amelynek eredményeként a királyt lemondatták, s a lázadás vezére IV. Henrik néven maga ült a trónra (1399-1413). Halála után fia, V. Henrik követte (1413-22), aki újra bejelentette az angol király franciaországi trónigényét. Kihasználva a franciaországi pártok segítségkérését, 1415-ben ostrom alá vette Harfleur kikötőjét, de mivel seregét vérhasjárvány tizedelte, felhagyott az ostrommal, és Calais felé vonult, hogy hazatérjen. Azincourt-nál támadtak rá a hétszeres túlerőben lévő francia lovagok, akik azonban elfeledték már Du Guesclin tanítását, és ismét az elavult, lovagi hadviselést követték. Az angol nyílzáporban a francia lovagság színe-java elesett. Franciaország helyzete kritikussá vált. Katonai szempontból az azincourt-i csata után teljesen kiszolgáltatott lett az angolokkal szemben, ráadásul a burgund és az orleans-i viszály is folytatódott. Az őrült VI. Károly már egyáltalán nem számított, fia, a dauphin fennhatósága csak az ország délkeleti csücskére terjedt ki. V. Henrik 1417-18-ban Normandiát is meghódította, s ezután a burgund párt megkötötte a troyes-i szerződést, amelynek értelmében az őrült király halála után V. Henrik örökölte volna a trónt. Az angol király elvette feleségül VI. Károly lányát, Katalint, és nagy pompával bevonult Párizsba. Röviddel ezután mindkét uralkodó meghalt. V. Henrik kilenc hónapos fiát, VI. Henriket (1422-61) ugyan királlyá koronázták, de helyette két nagybátyja uralkodott. VI. Károly fia, a szintén Károlynak nevezett dauphin hatalma továbbra is csekély területre terjedt ki, úgy tűnt, hogy a Valois-ház uralma végképp összeomlik. Ekkor azonban az események menete megfordult. A változás egyik oka a burgundi politika fordulata volt. A hercegség, melynek területe az idők folyamán jócskán megnövekedett, Franciaországtól várta szuverenitásának elismerését, ezért cserbenhagyta Angliát. Pálfordulásuk azonban az angolok számára a legfontosabb támasz elvesztését jelentette francia földön. A fordulat másik oka egy 17 éves francia parasztlány, a Domrémyben született Jeanne d’Arc fellépése volt, aki égi szózatot vélt hallani, amely arra szólította fel, hogy koronáztassa meg a dauphint Reimsben, a francia királyok koronázó-városában. Az angolok ekkor már Orleans-t ostromolták. Ilyen körülmények között érthető, hogy az isteni parancsra hivatkozó, férfi módra öltözött fegyveres leánynak nem nagyon akartak hinni a trónörökös környezetében. Amikor azonban a katonatársai által csak „la Pucelle” – a Szűz – néven emlegetett Jeanne-nak 1429-ben sikerült felmentenie Orleans-t, megfordult a hangulat. Hamarosan sor került Reims visszafoglalására és a dauphin megkoronázására is VII. Károly néven. Jeanne d’Arc személye a francia egység szimbóluma lett, sorsa azonban ezután tragikusra fordult. 1430-ban a burgundiak fogságába esett, akik 80 ezer fontért eladták az angoloknak. Jeanne Rouenban az inkvizíció elé került, s mivel nem volt hajlandó látomásait a sátán művének tulajdonítani, a francia papokból álló bíróság 1431-ben máglyahalálra ítélte. (Az ítéletet 1456-ban megsemmisítették, 1920-ban pedig szentté avatták az Orleans-i Szüzet.) Mindez azonban már nem segített az angolokon, a franciák eddig példátlan egységben sorakoztak fel VII. Károly mögött. A hadi helyzetgyökeresen megváltozott, ráadásul egyre nyilvánvalóbb lett a burgundiak elpártolása. Megegyezésüket a francia királlyal az is sürgette, hogy VII. Károly és Luxemburgi Zsigmond császár 1434-ben szövetségre lépett Burgundia ellen. Ennek következménye volt, hogy Burgundia az arrasi béketárgyalásokon (1435)

cserbenhagyta Angliát. Cserébe határmenti területeket és a teljes szuverenitás elismerését kapta a francia királytól. VII. Károly pénzügyi és hadi reformokat vezetett be, Du Guesclin példája nyomán zsoldos kompániákból szervezte meg katonaságát, és a főurak tiltakozása ellenére megtiltotta magánhadseregek tartását. A zsoldossereg fenntartását lehetővé tette az egyenes fej- és földadó (taille royale) bevezetése, aminek fizetése alól a nemesség, az egyház és egyes városok mentesek maradtak. A franciák visszafoglalták Párizst, majd végleg kiszorították az angolokat. A százéves háború 1453-ban francia győzelemmel zárult, csak Calais maradt angol kézen 1558-ig. Anglia a százéves háború után Angliában a százéves háborút követő időszakban újabb, ezúttal belső háborúskodásra került sor, amelyet Rózsák háborújának neveztek, mivel a szembenálló felek – a York és a Lancaster hercegi családok – a fehér, illetve a vörös rózsát választották jelvényüknek. A hatalmi harc gyökerei a százéves háború időszakára nyúltak vissza, lefolyásának ismertetéséhez szükséges az angol királyok családfájának bemutatása. III. Edwardot unokája, a Fekete Herceg fia követte a trónon II. Richárd néven. A koronára azonban igényt tartott III. Edward harmadik fia, aki York, és negyedik fia is, aki Lancaster hercege volt. Mint korábban már láttuk, II. Richárdot megbuktatták, s ezzel a Lancaster-ház került hatalomra. A bolondnak tartott VI. Henrik uralma alatt a franciaországi vereség következtében zavaros helyzet alakult ki, amelyen sem a király, sem tanácsadói nem tudtak úrrá lenni. A kudarc és az óriási területi veszteségek miatti szégyen mellett nem elhanyagolhatók a gazdasági következmények, a kontinenssel való üzleti kapcsolatok szétzilálódása, a hadiüzletek lehanyatlása sem. Ráadásul jelentős zsoldosalakulatok, kompániák maradtak munka, s így megélhetés nélkül, akik szívesen ajánlották fel tudásukat a belháborúk megvívásához is. A feszültségek pattanásig növekedtek, a király kormányzata teljesen szétzilálódott, és felkelések törtek ki. Ekkor lépett fel York hercege, Richárd, azzal a követeléssel, hogy VI. Henrik mondjon le, és adja át a hatalmat neki. Ezzel robbant ki tulajdonképpen a Rózsák háborúja, amely 1485-ig tartott. A korszak leghírhedtebb alakjává Yorki III. Richárd vált, aki a krónikaszerzők és később Shakespeare nyomán az angol történelem legvisszataszítóbb figurája lett. Testileg is torz, púpos, gátlástalan, kegyetlen emberként ábrázolta őt a drámaíró. Külsejének leírásában minden bizonnyal túlzott Shakespeare, de az egyéb vádak (közöttük két unokaöccsének meggyilkolása), noha ma sem bizonyított, valószínű. Richárd arra törekedett, hogy a királyi rokonságból lehetőleg ne maradjon életben senki, aki veszélyeztethetné uralmát. A küzdelmekből végül Henry Tudor került ki győztesen. Ez a férfi VI. .Henrik unokanővérének Tudor Edwarddal kötött házasságából származott, tehát családi kapcsolatban állt a Lancaster-házzal. Azt, hogy ennek ellenére még életben volt, annak köszönhette, hogy idejében Franciaországba menekült. 1485-ben került sor Henry Tudor és III. Richárd között a döntő ütközetre Bosworthnél. A csatában III. Richárd elesett, a Tudor dinasztia első uralkodója pedig VII. Henrik néven ült a trónra. Korábbi ígérete szerint feleségül vette Yorki Erzsébetet, hogy ezzel megszüntesse a piros és a fehér rózsa különállását. A rózsák háborújáról az a kép alakult ki, hogy az egész angol társadalom számára borzalmas megpróbáltatást, iszonyú vérveszteséget jelentett. Ennek a felfogásnak a kialakításában nagy szerepet játszott a Tudorok korának propagandája, nem utolsósorban Shakespeare királydrámái. A cél az volt, hogy a Tudor uralkodók korának minél sötétebb ellenpontjaként ábrázolják a rózsák háborújának idejét. Tudni kell azonban azt, hogy a

tényleges háború időben és térben is viszonylag csekély kiterjedésű volt. A csatákat a munka nélkül maradt zsoldosok vívták, a lakosság ebben nem vett részt. A csataterek közvetlen környékét leszámítva munkájában nem zavarta, életében nem fenyegette az angol köznépet a háború. A mindenkori győztesek igyekeztek minél kisebb pusztítást végezni, hiszen saját országukról volt szó. Egy azonban kétségtelen tény, az angol-normann arisztokráciát valóban megtizedelte ez a korszak, 64 főúri családból 26 halt ki. A szemben álló felek kölcsönösen leendő trónkövetelőt láttak egymásban, s ezért kivégeztették főnemesi foglyaikat. A túlélők pedig elveszítették a kiterjedt családok szerteágazó, messzeható politikai befolyását. 1485 minden szempontból fontos korszakhatára az angol történelemnek. Franciaország a 15. század második felében Franciaország megerősödve került ki a százéves háborúból. A háborús győzelem mellett VII. Károly, később pedig fia, XI. Lajos (1461-83) úrrá tudott lenni a belső viszályokon is. Sorra ellenőrzésük alá vonták az önállósult tartományokat. A burgundiai hercegség azonban megőrizte függetlenségét, s egészen 1477-ig veszélyt is jelentett Franciaországra. Merész Károly herceg halálával a probléma nem szűnt meg, csak átalakult: a Habsburgok kezére jutott burgundiai örökség már előrevetítette a következő évszázadok legfontosabb nagyhatalmi vetélkedését – a francia-Habsburg ellentétet. Franciaország számára a 15. század második fele jelentős fejlődést hozott. A béke következtében a király megszabadult a nyomasztó hadikiadásoktól, megállt a pénz romlása, a mezei munkákat nem szakította félbe egy-egy újabb pusztítási hullám. A folyamatos termelés miatt nőtt a jólét, szaporodott a lakosság, újra megindult az árucsere. S mindez nemcsak a háború végének volt köszönhető. Európában a 15. században fokozatosan meginduló gazdasági fellendülés jeleit tapasztalhatjuk, láthatóan túljutott az előző évszázad válságán a kontinens. Új, biztonságos kereskedelmi utak alakultak ki, megindult a hajózás az Atlanti-óceánon. Egy 1462-es királyi rendelet, amellyel az uralkodó megtiltotta a francia kereskedőknek a genfi vásárok látogatását, jótékonyan hatott a francia kézműipar, elsősorban a szövőipar fejlődésére. A társadalmi viszonyok jelentősen átalakultak, véglegesen felbomlott a Franciaországban korábban oly erős hűbériség. A földesúr és parasztjai között a viszony egyre inkább hosszú időtartamra szóló bérleti szerződések révén jött létre, a régi előjogok értelmüket vesztették, mert nem törvényesítette őket a földesúr védelmi funkciója. A zavaros időkben egyébként is számos birtok gazdát cserélt. A 15. század végére sorra felbomlottak a földesúr által irányított közösségek, a helyi közigazgatás összeomlásával keletkezett űrbe pedig benyomultak a király emberei. A király megszerezte az adókivetés jogát, s egyre ritkábban kérte ki a rendek véleményét ebben a kérdésben. A vezetése alatt álló hadsereg révén döntő fölénnyel rendelkezett mindazokkal szemben, akik hatalmát megkérdőjelezhették volna. A szellemi élet is megújult, a városi lakosság egyre szélesebb köreiben terjedt el a kultúra – annak inkább érzelmi elemei – a prédikációk és a színjátékok segítségével. 1470-ben meghonosították Párizsban a könyvkészítés új módját, a nyomtatást. A művészetek elsősorban a műpártoló hercegek udvaraiban találtak otthonra. Párizs a háború következményeit elég sokáig nem heverte ki, a királyi udvar sem tartózkodott ott, a város átmeneti hanyatlásnak indult. Az 1440 táján a Loire és a Rhone menti királyi kastélyokban kibontakozott élénk művészi alkotótevékenység már új stílusjegyeket mutatott, a reneszánszét. A francia reneszánsz azonban,

bár hatott rá az olasz példa is, a gótikában gyökeredzett. „Lángoló stílusnak” is nevezik, mivel díszítőelemeivel szinte eltakarta az épület szerkezetét, bőven alkalmazott növényi ornamentikát, különböző boltíveket, lombfüzérekkel és virágdíszekkel ékesítette az ablakkereteket, a karzatokat, mindent, amit lehetett. Ugyanekkor született meg a táblaképfestészet, amelynek központjai szintén a királyi és hercegi udvarok voltak. A franciaországi humanizmus első csírái pedig 1470 körül jelentkeztek a párizsi egyetem falai között. Habsburgok és Luxemburgiak A nagy interregnum után megválasztott Habsburg Rudolf (1273-91) családja nem számított gazdagnak, birtokaik szétszórtan helyezkedtek el Elzászban és svájci területen. Nevüket Habichtsburgról (Héjavár) kapták. A császári hatalom ebben az időben már nyilvánvalóan csak attól függött, hogy a megválasztott személy saját tartományában mekkora hatalommal rendelkezett, ennek megfelelően a korszak német uralkodói elsősorban családi politikát folytattak. Arra törekedtek, hogy amíg a trónon ülnek, a lehető legnagyobb mértékben megnöveljék „örökös”, családjukban öröklődő birtokaikat. Az első példát erre Habsburg Rudolf szolgáltatta. Mivel a korábbi koronabirtokok visszaszerzése nem sikerült, Rudolf arra törekedett, hogy a kihalt családok territóriumait juttassa családja birtokába, azon a címen, hogy a hűbérrel való rendelkezés joga visszaszáll a császárra. Ezen az alapon igényelte magának a Babenberg család kihaltával megüresedő osztrák örökséget, amelyre azonban többen is szemet vetettek. Először IV. Béla magyar király vette birtokba jelentős részét, később azonban átadni kényszerült II. Premysl Ottokár cseh királynak, aki egyébként 1273-ban a császárválasztáson Rudolf riválisa volt. Kettejük harca az osztrák örökségért az 1278-ban a Morva-folyó síkságán, Dürnkrut mellett vívott csatával zárult, ahol IV. Kun László magyar király segítségével Habsburggyőzelem született; a cseh király maga is elesett az ütközetben. Így került Alsó- és FelsőAusztria, valamint Stájerország Rudolf fiának, Albertnek a kezébe, aki mint a tiroli gróf veje, Tirolra is számíthatott. (Ezek voltak az első Habsburg örökös tartományok, amelyeket családi törvény alapján osztottak el az örökösök között.) Rudolf nyugaton Burgundia megszerzését szerette volna elérni, ennek érdekében 66 éves korában feleségül vett egy 14 éves burgundi hercegnőt. De nemcsak a császári hatalom épült a családi birtokokra, hanem a birodalmi kormányzat is. A korábbi udvari gyűlések a fejedelemségek kialakulásával egyre ritkábbak lettek, majd teljesen megszűntek. Rudolftól kezdve a német császárok saját tartományuk kormányzati szerveire alapították a birodalmi kormányzatot. A territóriumokban a tanácsok csak a 15. században váltak alkalmi, változékony intézményekből hivatalokká, amelyekben szakképzett hivatalnokok kaptak helyet. Ennek nyomán kezdődött meg a birodalmi tanács bürokratizálódása is. A német központi kormányzat a nyugathoz képest egyébként meglehetősen elmaradott volt, a tartományi szervezet megakadályozta a központi kormányszervek kifejlődését. A Habsburgok megnövekedett birtokai óvatosságra intették a választófejedelmeket, Rudolf halála után nem fiát, Albertet, hanem egy jelentéktelen grófot, Nassaui Adolfot 1291-98) választották császárrá. Az ő törekvése dinasztiája hatalmának megnövelésére azonban megtört a fejedelmek ellenállásán, megfosztották hatalmától. Ezután ismét egy Habsburg, I. Albert (1298-1308) került a császári méltóságba.

Albert folytatta apja politikáját a családi hatalom növelésében. Fő törekvése az volt, hogy a választókirályság helyett elismertesse családja örökletes királyságát. Ennek érdekében 1303ban kapcsolatba lépett VIII. Bonifác pápával. Albert következetes politikájának gyümölcsei már érlelődni látszottak, amikor egyik unokaöccse, a családi osztozkodással elégedetlen Johannes (a Parricida – apagyilkos) 1308-ban meggyilkolta a császárt. Ezután ismét a választófejedelmek döntöttek az új császár megválasztásáról. A választásra V. Kelemen pápa (1305-14) is igyekezett befolyást gyakorolni, hogy megszabaduljon a nyomasztó francia befolyástól. A francia király jelöltjével szemben a luxemburgi grófot, Henriket támogatta, akit meg is választottak. VII. Henrik (1308– 13) első dolga volt, hogy a cseh királyságot családjának megszerezze, fia, János feleségül vette III. Vencel nővérét, Erzsébetet. Ettől kezdve Csehország lett a Luxemburgi család hatalmának alapja. VII. Henrik 1310-ben a pápa hívására Itáliába vonult, ám császárrá koronázása után nem sokkal meghalt. Halála után ismét kettős választásra került sor Németországban. A Habsburg-párt I. Albert fiát, Szép Frigyes osztrák herceget választotta meg, a Luxemburgiak pedig Wittelsbach Lajos bajor herceget (1314-47) emelték a trónra. Ő kezdetben mint a Luxemburgi család jelöltje és védelmezője szólt bele a trón körüli küzdelmekbe, később azonban már önálló politikát folytatott. A Habsburgok helyzetét megnehezítette a svájci birtokaikon kibontakozott mozgalom. A tartományúri hatalom elleni ellenállás még Rudolf idejében kezdődött, akkor, amikor az interregnum idején a helybéli hűbéri hatalmakat mindenhol a dinasztiától függő hivatalnokokkal cserélte fel. Még a korábban saját bírákat választó városok is a hivatalnokok hatalmába kerültek. A 15. század végén feljegyzett, Tell Vilmosról szóló mondai anyag valószínűleg csak töredékeiben valóságos, az azonban tény, hogy 1291-ben három terület (ún. őskanton), Uri, Schwyz és Unterwalden „eskü alatti társulással”(Eidgenossenschaft) államszövetséget hozott létre. A szövetség a Habsburgok tartományúri hatalma ellen irányult, ezért a család ellenfelei sorra megerősítették azt a szabadságukat, hogy csak a birodalomtól függenek. 1315-ben a szövetség parasztkatonái Morgartennél meg- verték Habsburg Lipót herceg lovaghadát, majd felújították az „Örök Szövetség”-et, amelyhez később más területek is csatlakoztak. Így formálódott ki lassan Svájc, de tényleges függetlenségének eléréséig még hosszú harcokat kellett vívnia a Habsburgokkal és alkalmankénti szövetségeseikkel. Végül az 1499-ben kötött baseli békével érte el a teljes politikai függetlenséget. Bajor Lajos és Szép Frigyes között hosszú éveken át folyt a küzdelem, amíg 1322-ben Mühldorfnál Lajos győzött, sőt Habsburg Frigyest is fogságba ejtette. Ezután Lajos – az elődei által is gyakorolt módon – kiterjesztette családi hatalmát a német területeken. Erre már csak azért is szüksége volt, mert hamarosan szembekerült a pápasággal, ő vívta meg a pápaság és császárság között dúló több évszázados harc utolsó szakaszát. Az ellentét oka ismét a császáreszme és az Itália feletti uralom volt. Itáliában a nápolyi területre visszaszoruló Anjouk Toscanában és Lombardiában kerestek terjeszkedési lehetőséget. I. Károly unokájának, Bölcs Róbertnek (1309-43) sikerült rávennie V. Kelemen pápát, aki 1309 óta Avignonban tartózkodott, hogy egész Itália helytartójává (vicarius) tegye őt, és azon mesterkedett, hogy a német császárságot megszüntessék. V. Kelemen utóda, XXII. János pápa (1316-34) a császárellenes fellépést a maga kezébe vette, a nápolyi királynak csak a „segítő világi kar” szerepét szánta, s Észak-Itáliában magának követelte az összes imperiális (birodalmi) felségjogot. Mindaddig, amíg a német területen a két rivális uralkodó hadakozott egymással, a pápa nem avatkozott be. Bajor Lajos Mühldorf melletti győzelme azonban változtatott a helyzeten,

ráadásul a győztes császár ezután a német királyság itáliai érdekeinek védelmére is kelt. Ezután került sor a pápaság és császárság közötti nyílt összecsapásra, amelyben a fegyverek mellett nagy szerep jutott az elveknek is. A pápa, mint vicarius Dei, a világi és egyházi főhatalomnak egyaránt birtokában van – hangoztatták a Kúria kánonjogászai. Ezzel szemben az állam önállóságát, a császári hatalomnak a világi ügyekben való teljes függetlenségét hirdették Lajos hívei, közöttük az udvarába menekült Occam és Páduai Marsilius, a pápaellenes Defensor pacis című munka szerzője. A vita abban csúcsosodott ki, hogy a választott császár hatalmát maga a választás ténye teszi közvetlenül Istentől eredővé, vagy szükséges hozzá a pápai megerősítés, a koronázás is. Lajos a ghibellinek hívására 1327-ben Itáliába vonult, és a következő évben nem a pápa, hanem a római nép megbízottja, a városi prefektus kezéből vette át a császári koronát. Ezután letették XXII. Jánost, és ellenpápát választottak, aki a császár kezéből fogadta el a főpapi jelvényeket. A küzdelemhez, amelyet Lajos egyedül kezdett meg, hamarosan nagyon fontos támogatást talált saját országában. A rendek (a papság, a nem fejedelmi nemesség, a városok és végül a választófejedelmek) sorra megjelentek a politikai porondon, hogy állást foglaljanak a pápa ellen. Úgy tűnik, hogy a rendi öntudat, a birodalom királytól elvonatkoztatható fogalma is ezekben az években született meg. Bajor Lajos bukását azonban éppen a politikájával felkeltett rendi önállósulás okozta. A rendek pontosan meg tudták különböztetni a király személyes érdekeit a birodaloméitól. Amikor a király személye akadályává vált a pápával való megegyezésnek, elfordultak tőle hívei. 1346-ban a választófejedelmek többsége a cseh király, Luxemburgi János fiát, Károly morva őrgrófot jelölte ellenkirálynak. A kettőjük közötti háborúra azonban Bajor Lajos 1347-ben bekövetkezett halála miatt már nem került sor. IV. Károly (1346-78) személyében művelt, latin szellemben nevelkedett uralkodó került a császári trónra. Őt tekinthetjük az első humanista német királynak, aki Prágában tartott udvarát (1346-ban ugyanis megörökölte a cseh királyságot apjától) kitárta a művészek és a tudósok előtt. Ő maga is írónak számított, 1350-ben megírta fiatal éveinek történetét. 1348-ban megalapította a prágai egyetemet, az elsőt birodalmának határain belül. Miután sikerült megegyeznie a pápával, 1355-ben megtörtént a császárrá koronázása is, a következő évben pedig kiadta az aranypecsétjéről Aranybullának nevezett alaptörvényt. A német Aranybulla a császár és a fejedelmek közötti megegyezés eredménye volt, egy hosszú, több évszázados folyamat záróköve. A császár nem volt más, mint egy fejedelem-gyülekezet választott vezére. A választófejedelmek államaikban teljes önállóságot kaptak, Károly az eddig még megtartott felségjogokról is lemondott, a vám- és pénzügyek, a bányászati jog a fejedelmek kezébe ment át. Elismerte a választók legfőbb igazságszolgáltatási jogát is. Az Aranybulla nemcsak a királlyal, hanem a rendekkel szemben is megerősítette a fejedelmeket, megtiltotta a rendeknek, hűbéruraknak vagy városoknak a király vagy a fejedelem engedélye nélküli szövetkezést. A felségsértés fogalmát, aminek korábban csak az uralkodó ellen elkövetett bűnt tekintették, kiterjesztette a választófejedelmek ellen elkövetettekre is. Korlátozta viszont a dinasztiáknak azt a korábbi gyakorlatát, hogy fejedelemségeikkel családi magánbirtokokként bánjanak. Megtiltotta a fejedelemségek felosztását, és bevezette az elsőszülöttek öröklési jogát. Részletesen szabályozta az Aranybulla a császárválasztás módját is, teljesen figyelmen kívül hagyva a pápai megerősítés kérdését. A császári hatalom forrása eszerint a fejedelmek választása, semmi más.

IV. Károly 1376-ban diplomáciai tárgyalásokkal és anyagi előnyök ígéretével elérte, hogy idősebbik, de tehetségtelenebb fiát, Vencelt válasszák császárrá. A Luxemburg örökséget felosztotta, Vencel a német királyságon kívül Csehországot, Zsigmond pedig a brandenburgi őrgrófságot kapta. A jelentősebb szerepet kettejük közül Zsigmond játszotta, róla a kor magyar történelmét tárgyaló fejezetben lesz szó. Zsigmond halálakor a Luxemburgi család kihalt, örökösévé a császár lányának férjét, Habsburg Albertet tette meg, aki azonban 1439-ben szintén meghalt. Utószülött fiának, Lászlónak a gyámja a stájer herceg, Habsburg Frigyes lett, akit egy évvel később III. Frigyes néven császárrá választottak (1440-93). Trónra kerülésekor a német államot belső bizonytalanság uralta a fejedelmek egymással vívott harcai miatt, amelyen csak 1471-re sikerült úrrá lenni, amikor a regensburgi birodalmi gyűlés kimondta a magánháborúskodás jogának tilalmát. A 15. század derekára Európa nyugati felén mindenütt megerősödtek a rendi monarchiák. A birodalomban ez a tartományok szintjén valósult meg, csak 1489-ben szabták meg a birodalmi gyűlések szervezetét. III. Frigyes hosszú uralmának elsősorban családja szempontjából volt jelentősége, az ő dinasztikus politikája hozta létre azt az örökséget, amely a 16. század elejére a Habsburgokat Európa legjelentősebb halalmai közé emelte. A Habsburg örökség kialakulása III. Frigyesnek hosszú uralkodása alatt legfőbb tevékenysége az előnyös dinasztikus kapcsolatok ápolása, a család hatalmának növelése volt. Mivel kelet felé – Hunyadi Mátyás erős Magyarországa miatt – ekkor még nem volt lehetőség a terjeszkedésre, figyelme elsősorban Burgundia felé fordult. A hercegség már évszázadok óta francia befolyás alatt állt, a francia királyi hercegek kapták meg apanázsként. A tarka, különböző hűbéri kötelékekben álló terület a német-francia határvidéken, fontos kereskedelmi útvonalak közelében húzódott végig, városai pedig az európai textilipar legfontosabb központjait jelentették. A Valois-házból származó Jó Fülöp herceg (1419-67) a század közepére kiépítette a központi kormányzati szerveket, s első ízben 1463-ban összehívta a tartományok rendjeit. Láttuk korábban, miként használta ki Burgundia a százéves háború során az angol-francia ellentéteket. Jó Fülöp és fia, Merész Károly (1467-77) a királyi cím megszerzését akarták elérni, s ebben legfőképpen a császárra számítottak. Merész Károlynak csak egy leánya volt, Mária. A területei további növelését és belső egységesítését tervező hercegnek III. Frigyes 1472-ben vetette fel először a családi kapcsolat felvételének lehetőségét. Fiát, Miksát ajánlotta a burgundi örökösnő férjéül, a herceg pedig a királyi címet kérte cserébe. A megállapodás azonban ekkor nem született meg, Merész Károly csak 1474-ben egyezett bele a házasságba, amikor XI. Lajos francia király megnyerte Svájc támogatását Burgundia ellen. A burgundi herceg katonai kudarcai miatt írásban adta beleegyezését lánya és Habsburg Miksa házasságához, azonban ez már nem sokat változtatott helyzetén. 1476-ban két csatát is vesztett a svájciak ellen, 1477 elején pedig Nancy ostromakor meghalt. A francia király ekkor saját fiával kívánta összeházasítani Burgundi Máriát, ami azonban egyértelműen francia fennhatóságot jelentett volna. A burgundiai rendek tehát szívesebben vették a Habsburg vőlegényt, aki 1477-ben el is utazott menyasszonyához. Az utazásról, amelynek megszervezése egyébként súlyos anyagi gondot jelentett a császárnak, Miksa később lovagi költeményt írt. A burgundiai tartományok eközben az ún. nagy kiváltságlevélben összeállították rendi jogaikat, beleértve az uralkodóval szembeni ellenállást is, s ezt Miksának el kellett fogadnia a házasságába való beleegyezés fejében.

Így lett a Habsburg herceg először Mária férjeként, majd annak 1482-ben bekövetkezett halála után fiuk, Szép Fülöp gyámjaként Burgundia ura. XI. Lajos nem nyugodott bele könnyen az így kialakult helyzetbe, fegyveres kísérlete Burgundia megszerzésére azonban kudarcot vallott. Az 1482-es arrasi békében ugyan az eredeti burgundiai hercegséget megtarthatta, az értékes északi területek – Németalföld – azonban Miksa kezében maradtak. A Habsburg örökség következő gyarapítója Miksa fia, Szép Fülöp volt. Mikor III. Frigyes meghalt, Miksa német császár lett, fia 1494-ben vette át tőle a németalföldi tartományokat. 1496ban kötött házassága a spanyol uralkodópár, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd lányával, Johannával első pillantásra nem látszott olyan jelentősnek, amikor azonban 1497-ben a spanyol trónörökös váratlanul meghalt, a Habsburgok előtt a szó szoros értelmében egy egész világ nyílott meg.

Dél- és Észak Európa államai Az Ibér-félsziget államai Az Ibér-félsziget, Hispánia területe a korai és az érett középkorban is Európa peremvidékének számított. A terület északi részén létrejött kis keresztény királyságok hosszú harcokat folytattak a félsziget déli és középső vidékein uralkodó mórokkal. A több évszázados küzdelem – a reconquista – eredményeként a 13. századra már csak a félsziget déli csücske, Granada maradt a móroké. A reconquista során három nagyobb állam formálódott ki: Kasztília, Aragónia és Portugália. Ezeknek egymással is voltak nézeteltéréseik, illetve bekapcsolódtak európai konfliktusokba is. A rendi fejlődés ezen a területen igen korán kezdődött, különösen azokon a vidékeken, ahol erős volt – az antik örökség miatt – a városiasodás. A rendek között jelentős szerepe volt – éppen a reconquista miatt – a katonáskodó rétegnek, a lovagságnak, akik eredetileg a társadalom széles köreiből toborzódtak, s a 12. századra váltak politikai értelemben is renddé. Ugyancsak fontosak voltak a városok, az uralkodók a főnemességgel (grandok) szemben gyakran támaszkodtak a polgárságra. Az Ibér-félszigeten, csakúgy, mint másutt, a rendi gyűlés – a cortes – a királyi tanács bővülésével jött létre, és szerepe is ugyanaz volt: a király által kért adók megszavazása, amelynek fejében beleszólhattak a törvényhozásba, és az uralkodók nemritkán elfogadták észrevételeiket. Portugália 14-15. századi történetében a legfontosabb a gazdasági megerősödés és a hajózás fellendülése volt. Ez utóbbinak tudományos megalapozása a Tengerész Henriknek nevezett portugál herceg (1394-1460) nevéhez fűződik. Ő maga életében csak egyszer és akkor is nagyon rövid időt töltött a tengeren, de Portugália legdélibb pontján, Sagresban berendezett tudományos intézetében évtizedeken keresztül foglalkozott a tengeri hajózás kérdéseivel. Fő célja, amely összetalálkozott a portugáliai kereskedőtársaságok érdekeivel, az volt, hogy közvetlen, megszakítás nélküli vízi utat találjanak a keleti kereskedelem számára. Elgondolásának alapját az képezte, hogy Afrika megkerülhető, ezért gondosan tanulmányozta a korábbi partmenti utazások hajónaplóit, és kutatóexpedíciókat küldött ki. Hajósai lépésről lépésre haladtak dél felé Afrika partjai mentén. Az általuk gyűjtött tapasztalatok alapján új térképeket rajzoltak, hajózástechnikai kérdéseket oldottak meg, és felkészültek a hosszú tengeri utazás egy sor problémájára.

Aragónia és Kasztília történetében a legfontosabb dátum 1479 volt, ekkor egyesült ugyanis a két állam uralkodóik, Kasztíliai I. Izabella és Aragóniai V. Ferdinánd házassága révén. Ezzel az ún. katolikus királyok uralma alatt létrejött Spanyolország, bár a két tartomány még sokáig megőrizte saját szervezetét, Izabella és Ferdinánd egymás országában társuralkodónak számított. A területen mindig jelentős szerepe volt ez egyháznak, a muzulmánokkal vívott harcban a katolikus hit adta meg az összetartozás érzését. Aragóniában a papság külön rendet is alkotott a főnemesség, a köznemesség és a városok mellett. 1481-ben felújították az inkvizíciót, amelynek élén 1483-98 között Torquemada állt. 1492-ben elfoglalták Granadát, az utolsó mór államot a félszigeten, s ezt követte a korábban megtűrt moriszkók és a szolgáltatásaik fejében jogi védelmet élvező zsidók kiűzése Spanyolországból. Itália a 14-15. században A 12. században kezdődött Itáliában annak az új típusú politikai szervezetnek a kialakulása, amely kommuna néven vált ismertté, s amely városállamok vagy városi köztársaságok igazgatására alakult. Világi intézmények voltak, tagjaikat választások útján jelölték ki. A kommunák gyakorlatilag függetlenek voltak, bár gyakran – eleinte minden esetben – a császár, a pápa, a király vagy valamelyik herceg névleges hűbérbirtokát alkották. Legjellegzetesebb formában Észak- és Közép-Itáliában álltak fenn. Délen, mint láttuk, a Hohenstaufok rendszerének összeomlása után a pápa szövetségese, Anjou I. Károly hozott létre egységes államot. 1282-ben ugyan Szicília elszakadt ettől a királyságtól, de a dél-itáliai területek Nápolyi Királyság néven továbbra is az Anjouk kezében maradtak. A 14. század első felében Bölcs Róbert (1309-43) rövid időre elérte, hogy a pápa egész Itália helytartójává nevezze ki, és többször kísérletezett Szicília visszaszerzésével, eredménytelenül. Bölcs Róbert dinasztikus kapcsolatairól a magyarországi Anjoukkal és Nagy Lajos nápolyi hadjáratairól a magyar történelmet tárgyaló fejezetben lesz szó. A 15. század közepén az Anjou- és az Aragóniai-ház hosszú vetélkedése Nápoly felett ez utóbbi javára dőlt el. Eközben északon és Itália középső részén egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a kommunák. A városi tanácsokban világi jogtudósok, kézművesek és kereskedők kaptak helyet. A változó létszámú tanácsok tagjait a leggyakrabban consuloknak nevezték, s változatos módszerekkel választották, előfordult, hogy sorsolták őket. Hivatali idejük nem volt túlságosan hosszú, néha csak néhány hónapig tartott. Másfajta főtisztviselő volt a podesta, aki eredetileg a császári hatalmat képviselte, de egyes kommunákban a tényleges függetlenség megszerzése után is megmaradt tisztsége. Mint a tanács által egy évre kinevezett hivatalnoknak, feladata a tanácsbeli csoportok közötti béke fenntartása volt. A köztársasági jelleg mellett egyes városokban kialakult egy-egy személy vagy család egyeduralma is. A signore (uraság) helyenként eltérő mértékben őrizte meg vagy szüntette meg a köztársasági intézményeket, keményen vagy a lakosság jóindulatú támogatásától kísérve enyhébb eszközökkel uralkodott a város felett. Ilyen szempontból példaként lehet említeni a Viscontiak milánói és a Mediciek firenzei uralmát. A ghibellin Viscontiak a 13. század végétől nyertek a császártól helytartói méltóságot, megsemmisítették köztársasági érdekeket képviselő ellenfeleiket, Milánót pedig észak-itáliai nagyhatalommá tették, megszerezvén Paviát, Cremonát, Bolognát és egy időre Genovát is.

Firenzében a guelf párti polgárok céhekbe (arti) tömörült tagjai gyakorolták a hatalmat köztársasági keretek között a 13. század második felétől. Később azonban kél irányzat alakult ki körükben, a bankárokat, kereskedőket és iparosokat képviselő Feketék, és a nemességet tömörítő Fehérek. A két párt közötti villongások eredményeként a Fehéreket, közöttük a költő Dantét száműzték a városból (1301). Emellett voltak ellentétek vagyoni különbségek szerint is: a gazdag posztókereskedők és pénzemberek vezette „kövérek” (popolo grasso) és a szegényebb kézművesek, az „aprónép” (popolo minuto) között. 1378-ban itt tört ki Európa első munkásfelkelése, a gyapjúkártoló munkások (ciompók) lázadása. A város ennek ellenére is képes volt a terjeszkedésre, meghódította a környék több kisebb államát. A bankár Mediciek tekintélye eközben fokozatosan emelkedett, s 1434-től ténylegesen – ha nem is hivatalosan – Firenze urai lettek. Hivatalt nagyon ritkán vállaltak a család képviselői, közvetett befolyásuk azonban óriási volt. Közülük is kiemelkedő jelentőségű volt Cosimo (1434-64) és unokája, Lorenzo (1469-92), aki az „il Magnifico” (Nagyszerű) melléknevet kapta. Politikájukat, diplomáciai és nem kevésbé jelentős művészetpártoló tevékenységüket az egész Európát behálózó óriási bankház tette lehetővé. A Mediciek uralmát 1494-ben VIII. Károly francia király itáliai hadjárata szakította meg. Átmenetileg újjászervezték a köztársaságot, és ekkor tűnt fel a fanatikus dominikánus szerzetes, Girolamo Savonarola, aki a korai kereszténységhez való visszatérést, az erkölcsök helyreállítását, az uzsora elítélését hirdette, és hipnotikus prédikációkkal ostorozta a humanizmus és a reneszánsz „bálványimádását”. 1498-ban azonban jelentős ellenzék szerveződött ellene, csalás és eretnekség vádjával perbe fogták, és halálra ítélték. Velence a 14-15. század folyamán is megtartotta vezető szerepét a Földközi-tenger kereskedelmében, a Genovával való versengésben a század végére az „Adria királynője” győzött. A város nemcsak a dalmáciai partvidéket tartotta kézben, hanem megszerezte Kréta és Korfu szigetét, Morea tartományt a görög szárazföldön és Ciprust. A 15. század folyamán figyelme elsősorban az itáliai területek felé fordult, és Milánóval versengve építette ki Terra Fermának nevezett észak-itáliai birtokait. Róma városának és az egyházi államnak a történetében a pápák avignoni tartózkodásának időszaka hanyatló korszakot jelentett. Az egyházi állam városaiban signorék gyakorolták a hatalmat. A pápák kezdetben megpróbálkoztak hatalmuk érvényesítésével, küldötteik azonban nem jártak eredménnyel, és végül kénytelenek voltak elismerni a helyi hatalmasságokat. A korszak római történelmének egyetlen eredeti figurája Cola di Rienzo volt. A klasszikus műveltségű fiatalember ideálja az antik római köztársaság volt, ugyanakkor mély meggyőződéssel hitt isteni kiválasztottságában. Követként két ízben járt VI. Kelemen pápánál, hogy rábírja a Rómába való visszatérésre, 1347-ben pedig összegyűjtött mintegy száz zsoldoskatonát, megfosztotta hivatalától a város polgári kormányzatát, később pedig egy népgyűlés „a Szent Római Köztársaság” tribunjává kiáltotta ki. Ekkor felhívást intézett Itália kormányzataihoz, hogy gyűljenek össze egy parlamentbe, amely az universa sacra Italia (az egyetemes szent Itália) létrehozásának kérdéseit beszélné meg. Rövid idő után azonban Colát a római nemesség elűzte a városból, s amikor 1354-ben a pápa megbízottjaként visszatért, ellenfelei meggyilkolták. 1377-ben a pápa visszatért Rómába, és nemsokára kezdetét vette az egyházszakadás. Csak ennek felszámolása után indulhatott meg a város újjáépítése, a közrend biztosítása, az önkormányzat újjászervezése. 1447-ben V. Miklóssal új korszak kezdődött a pápaság történetében, az ún. reneszánsz pápák kora. Ennek a kornak a kulturális jelentőségéről, magáról a reneszánszról a későbbiekben lesz szó. A pápaság szempontjából a legfontosabb az volt, hogy a pápák egyre kevésbé az egyetemes egyház fejeként és egyre inkább itáliai világi

fejedelemként viselkedtek. Megmutatkozott ez a pompakedvelésben, a művészetek és tudományok pártfogolásában, a családi politikában, a pénzszerzés és a hatalmi terület növelésének módszereiben. A 15. század második felében a pápák európai szinten akkor politizáltak, amikor megpróbáltak – igen szerény eredményekkel – törökellenes európai összefogást kialakítani. Skandinávia a 14-15. században Skandinávia történetét ebben az időszakban két alapvető politikai tényező határozta meg: a perszonálunió létrehozása Norvégia, Dánia és Svédország között és a Hanza befolyása elleni küzdelem. A 12. században megalakult északnémet kereskedelmi városszövetség a 14. századra teljes körűvé építette ki a Baltikum vidékét uraló kereskedelmi hálózatát. A térség államai közül Dánia volt a leginkább kiszolgáltatott helyzetben, ezért 1361-62-ben katonai eszközökkel kísérelte meg megtörni a Hanza erejét. Átmeneti sikerek után azonban a városszövetség 1367-70 között győztes ellentámadást hajtott végre, s a stralsundi békében azt is elérték, hogy ezentúl a dán király megválasztásához a Hanza jóváhagyása kellett. A kereskedővárosok a 15. század folyamán újabb katonai sikereket értek el a skandináv államok és az őket támogató kalózszövetség ellen. Ezek eredményeként hajóik megszabadultak a tengerszorosokon való áthaladásért fizetendő adótól (Sundzoll), és azt is elérték, hogy angol és németalföldi hajókat ne engedjenek át itt. A század második felében azonban már megkezdődött a Hanza hanyatlása. A perszonáluniós törekvések először Svédország és Norvégia között vezettek sikerre, majd Dánia vezetésével létrehozták 1397-ben a kalmari uniót, amely egészen 1523-ig dán uralmat jelentett Skandináviában. A dán befolyással szembeni harcok Svédország egész 15. századi történetét végigkísérték, de sikert csak a 16. század elején értek el Gustav Vasa vezetésével.

Közép- és Kelet Európa eltérő fejlődése a 14-15. században Nyugat-Európában a 14. század széles körű válságot eredményezett, másfelől részben ezzel párhuzamosan kifejlődött a rendi társadalom, létrejött a rendi monarchia, az univerzalisztikus hatalmi igénnyel fellépő pápaság és császárság háttérbe szorult, és megszülettek a „nemzeti” államok és „nemzeti egyházak”. Közép-Európa államait a válság nem érintette, ezek ebben az időszakban látványosan megerősödtek, gazdasági fejlődésük fellendült, itt is kibontakozott a rendiség és a rendi állam. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a felzárkózás, a kora feudális viszonyokból való kibontakozás a nyugat expanziójának következménye volt, és rendkívül gyorsan, alig másfél évszázad alatt ment végbe. A mezőgazdasági technika forradalma és a városiasodás nyomán keletre sodródtak a nyugaton kialakult „szabadságok” is az egyház szabadsága mellett megjelent a nemesség és a városok szabadsága, és eltűnt a szolgai állapot, felszívódott a jogilag egységes jobbágyság rétegében. Az így kialakult formák azonban a nyugati mintához képest – éppen a fejlődés gyorsasága miatt – tagolatlanok, csonkák vagy elnagyoltak voltak. Nyugaton a fejlődés szervesen, a társadalom alsó szintjeiről felfelé haladva bontakozott ki, Közép-Európában aránytalanul nagyobb szerep jutott a felülről lefelé irányuló hatásnak, a reformuralkodók (Károly Róbert, IV. Károly, III. Kázmér stb.) tevékenységének. A kíséret jellegű szerkezet felbomlása után egymással párhuzamosan alakultak ki a hűbéries és rendi szerkezetek. A közép-európai „hűbériség”-ben (pl. a magyar familiaritás) pedig nem volt meg az

intézményesség és állandósága, a familiáris viszony urához sokkal inkább szolgálati jellegű volt. A korán renddé szerveződő középnemesség makacsul ragaszkodott kiváltságaihoz, jóllehet a katonai feladatok ellátásához sokan már nem voltak elég vagyonosak. A nemesi jogok ezzel szemben egységesek voltak. Ezzel magyarázható, hogy a nemesség létszáma már ebben az időszakban jóval nagyobb volt, mint nyugaton. A nemesek másrészt birtokba vették a megyét is, amelyet ettől kezdve pusztán kiváltságaik védelmére használtak fel. A városiasodás nyugati típusa, az önkormányzattal rendelkező szabad város viszonylag szűk körben maradt, s ezekben a lakosság többsége idegen volt. Az ún. mezővárosokban pedig inkább a paraszti szabadságoknak egy magasabb, nem pedig a polgári szabadságok alacsonyabb szintje érvényesült. Amikor mindezek hatására a 15. században kiformálódtak a politikai társadalomról szóló elméletek, azokban nem jutott hely a középrétegeknek, a kései középkorban egyértelmű volt, hogy a nemesség követei képviselik az „ország testét”. A Közép-Európában, ha töredékesen, gyorsan és elnagyoltan is, de mégis lezajló folyamatok Kelet-Európában meg sem jelenhettek. Az orosz területeket a mongol invázió zárta ki ebből a lehetőségből, a Balkánt a bizánci uralmat felváltó török terjeszkedés. Mindkét térségben a kereszténység ortodox ága terjedt el, és ez is közrejátszott az uralkodói hatalom bizantinikus felfogásának erősítésében. Az idegen uralom visszavetette a gazdasági fejlődést, a városiasodás gyenge maradt, pontosabban egyáltalán nem alakult ki nyugati típusú, önkormányzattal rendelkező város. Nem figyelhető meg a társadalom rendi tagozódása, és nem jött létre jogilag egységes jobbágyság sem... Lengyelország a 14-15. században Mint korábban már láttuk, Lengyelország a 12. század folyamán különálló részfejedelemségekre bomlott a Piast dinasztia különböző hercegeinek hatalma alatt. Azok a kísérletek, amelyek a 13. században az egységes királyság kialakítását célozták, rendre kudarcot vallottak. A század második felében, a tatár betörés után a lengyel területeken lendületes gazdasági fejlődés vette kezdetét, amelyben jelentős szerepe volt az ide érkező német telepeseknek. A termelés fellendülésével megindult az árucsere, a szélesedő gazdasági kapcsolatok további bővítése megkívánta a belső vámok csökkentését, a pénz egységesítését, a forgalom biztonságának növelését. Így a növekvő számú és lélekszámú városok az egységtörekvések mellé álltak. Emellett a rendek kiformálódása is megtörtént, a rendi jogok megfogalmazására már a 13. század második felében sor került. A nemesség két rendet alkotott, a nagybirtokos mágnások és a közép- és kisbirtokos köznemesség rendjét. A köznemesség és a lengyel egyház az egyesítési kísérleteket támogatta, ennek ellenére tartós eredményt csak a 14. század elején sikerült elérnie Lokietek Ulászlónak (1306-33), aki 1306-tól sorra legyőzve a részfejedelmeket, megszerezte Krakkót, később Nagy-Lengyelországot, és 1320-ban királlyá koronáztatta magát. Az egyesített lengyel állam külpolitikai tekintetben elég veszélyes helyzetben volt. Északon, a Balti-tenger partvidékén egyre erősebb lett a Német Lovagrend, amelyet még Mazóviai Konrád hívott be a poroszok megtérítésére. 1309-ben megszerezték Pomerániát, jelenlétük észak felől évről évre katonai fenyegetést, betöréseket, pusztítást jelentett. Csehországban a Luxemburgok fenntartották elődeik lengyel trónigényét. Később, a 15. század elejétől a Hohenzollern-dinasztia hatalma alá került Brandenburg keleti terjeszkedése jelentett veszélyt Lengyelországnak. Ennek a helyzetnek a következménye volt, hogy a lengyel királyok a 14-15. század folyamán perszonáluniós kapcsolatokkal igyekeztek megerősíteni helyzetüket. Így jött létre először a lengyel-magyar, majd később a lengyel-litván perszonálunió.

Az első sikert a Német Lovagrend ellen még Lokietek Ulászlónak sikerült elérnie 1331ben. Halála után fia, III. Nagy Kázmér (1333-70) foglalta el a lengyel trónt. Uralkodása kezdetén sógora, Anjou Károly Róbert magyar király segítségével sikerült megegyeznie Csehországgal. 1335-ben Visegrádon János cseh király Szilézia végleges átengedése fejében ünnepélyesen lemondott lengyelországi trónigényéről. 1343-ban pedig a Német Lovagrenddel jött létre megállapodás: a rend átadott kisebb lengyel területeket, Gdanskért pedig kártérítés fizetésére kötelezte magát (mivel azonban soha nem fizette meg, a város körüli viszály sokszor kiújult). 1340-ben Lengyelország újabb területtel gyarapodott, megszerezte Halicsot. Az egységes lengyel állam III. Kázmér idejében jött létre. A királyi hatalom anyagi alapjának megerősítése érdekében az uralkodó visszavette a korábban nagybirtokosok kezére került állami földeket: a főnemesség ellenállását a középnemesség támogatásával győzte le. Emellett megnövelte a különböző, királyi jogon szedett jövedelmeket, az ún. regálékat (bányaregálék, vámok stb.). Leváltotta a helyi vezetőket, a sztarosztákat, és a helyükbe a saját embereit nevezte ki. A régi részfejedelemségi közigazgatás szerepét lassanként mindenhol a központi kormányzati szervek vették át. A legelső országos tisztség a kancellár lett, a királyi tanács egyre nagyobb szerepet kapott. Átszervezték az igazságszolgáltatást is, mindenhol megjelentek a királyi bíróságok. Megreformálták a hadszervezetet, kialakult a banderiális rendszer, amely a főnemesség birtokai arányában kiállított, saját zászlójuk alatt hadba vezetett seregtesteire, a bandériumokra alapozódott (bandiera = zászló). Mindezek következtében Lengyelország megerősödött, gazdasága fellendült, az áruforgalom növekedése elősegítette a városok fejlődését. A parasztság helyzete is sokat javult a korábbi időszakokhoz viszonyítva, ennek következménye volt, hogy Nagy Kázmérról a magyar Hunyadi Mátyáshoz hasonlóan színes népi hagyományanyag alakult ki. Nagy Kázmér halála után a Károly Róberttel kötött egyezmény értelmében Nagy Lajos magyar király örökölte a lengyel trónt. A lengyel nemesség azonban az öröklési rend elfogadását feltételekhez kötötte, amelyeket az 1374-ben megfogalmazott ún. kassai statútum tartalmazott. Ebben rögzítették a jobbágytelkek után az államnak fizetendő adó összegét, valamint azt, hogy ennek emeléséhez az egész nemességnek mint rendnek a hozzájárulása szükséges. Lajos elismerte a lengyel nemesség azon jogát, hogy saját költségére csak az ország elleni támadáskor köteles katonáskodni, valamint azt, hogy tisztségeket csak lengyelek tölthetnek be. A lengyel-magyar perszonálunió 1370-től Nagy Lajos haláláig, 1382-ig tartott. A magyar király kisebbik lánya, Hedvig (Jadwiga) örökölte a lengyel trónt, majd II. Jagelló Ulászlóval 1386-ban kötött házassága révén létrejött a lengyel-litván perszonálunió. Ennek legnagyobb problémája kezdetben a vallási kérdés volt, hiszen Lengyelország katolikus volt, a litvánok pedig a keleti, ortodox kereszténységet vették fel. A külső körülmények miatt azonban a belső helyzetet sürgősen rendezték. Ennek következtében sikerült a lovagrend elleni fellépés, az unió szétbomlasztására törekvő, majd támadó lovagokat 1410-ben Grünwald mellett az egyesült lengyel-litván haderő tönkreverte. Ezzel a vereséggel vette kezdetét a Német Lovagrend hanyatlása. A 15. század első felében ismét sokasodó gondokkal kellett megbirkózniuk a lengyel uralkodóknak. Nem szűnt meg a katolikus-ortodox ellentét, a litvánok újra meg újra függetlenségi törekvésekkel próbálkoztak. A csehországi huszitizmus hatása is jelentkezett a lengyel területeken. A lengyel rendiség erősödését jelezte, hogy a rendek megfogalmazták igényüket a királyválasztás jogára, és feltételekhez kötötték III. Ulászló megválasztását. Az ő uralkodása alatt rövid időre ismét létrejött a lengyel-magyar perszonálunió, mivel Habsburg

Albert halála után a magyar rendek őt választották királlyá (1440-44). A török ellen vívott várnai csatában azonban a király meghalt, a lengyel trónt többéves huzavona után öccse, IV. Kázmér (1447-92) örökölte. Uralkodása alatt tovább erősödött a lengyel rendiség, rendszeressé váltak a tartományi gyűlések, s ott egyre nagyobb szerepet nyert a középnemesség. A mágnások a királyi tanácsban tudták érvényre juttatni politikai törekvéseiket. Ugyancsak az ő nevéhez fűződött a Német Lovagrend elleni újabb, hosszú háború (1454-66), amelynek eredményeként Lengyelország megszerezte a rend nyugati birtokait, a keleti területeket pedig hűbéri függésbe vonta. Ettől kezdve a rend nagymesterének hűségesküt kellett tennie a lengyel király előtt, s nem folytathatott önálló külpolitikát sem. Mindez jelentősen megnövelte Lengyelország nemzetközi tekintélyét. Amikor V. László magyar és cseh király meghalt (1457), IV. Kázmér kísérletet tett arra, hogy a két országot Ulászló nevű fiának szerezze meg. Ez akkor nem sikerült, később azonban először a cseh trónra (1471), Hunyadi Mátyás halála után pedig Magyarországéra is Ulászló került. A lengyel koronát Kázmér másik fia, I. János Albert örökölte (1492-1501). A 15. század második felére teljesen kialakult a lengyel rendi monarchia szervezete. Létrejött a királyi tanácsból és a lengyel köznemesség tartományi gyűléseinek küldötteiből a rendi országgyűlés, a szejm. A hajdani királyi tanács, amelyet ekkor kezdtek szenátusnak nevezni, a felsőházat alkotta. Az alsóházban foglaltak helyet a köznemesség küldöttei. A városok kezdetben egy-egy követet küldhettek, később azonban csak Krakkó képviseltethette magát, de az sem rendszeresen. Oroszország a 14-15. században Oroszország belső viszonyai ebben az időszakban is jelentősen eltértek a korabeli Európáétól. A gazdaság továbbra is naturális jellegű maradt, csak a 15. század közepétől jelentek meg az árutermelés és a pénzgazdálkodás csírái. A nyugatihoz képest amúgy is fejletlenebb gazdaságot a tatár uralom még inkább visszavetette: a tatárok a rendszeres adóztatás mellett időről időre betörtek az orosz területekre, és végigpusztították azokat. A háromnyomásos gazdálkodás csak a 14. század végére terjedt el. A külkereskedelemben a vezető szerepet a tatárok pusztításától megkímélt Novgorod és Pszkov játszotta. A belső piac nem volt széles, de az elütő gazdasági jellegű területek között természetesen folyt termékcsere. A pénzverés, amely a kijevi állam felbomlásával megszűnt, a 15. század első felében indult meg újra. Ugyanekkor kezdődött meg a nagyobb fejedelmi központokban a kézműipar fejlődése is. A szó szoros értelmében vett szabad parasztság ekkorra teljesen eltűnt, a falusi lakosság legnagyobb része magánföldesúri függésbe került jobbágy volt, akik ekkor még általában rendelkeztek szabad költözési joggal és állandó, berendezett gazdasággal. Kisebb részük volt az ún. holop, akik személyükben is korlátozottak voltak, és cselédként dolgoztak a földesúri majorságokban. A legjobb helyzetben azok a parasztok voltak, akiket a korban „fekete emberek”-nek neveztek, s akik csak fejedelmi fennhatóság alá tartoztak. A jobbágyi kötelezettségek igen tarka képet mutattak, szinte földesuranként változtak. A társadalom élén ekkor a nagyfejedelmek álltak. A részfejedelmek vagy szolgálófejedelmek közé azok tartoztak, akik valamilyen oknál fogva elvesztették szuverenitásukat, s birtokaikkal együtt egy erősebb fejedelem szolgálatába állottak. Az orosz nagybirtokosokat bojároknak nevezték, a közép- és kisnemeseket „szabad szolgá”-nak vagy „bojárfi”-nak. Az előbbiek katonai kísérettel tartoztak hadba vonulni, az utóbbiak csak személyes szolgálatra voltak kötelezve. Ez a szolgálat azonban szabad volt, ami azt jelentette, hogy a bojárok és a középnemesek annak a fejedelemnek álltak a szolgálatába, akinek akartak, urukat bármikor elhagyhatták.

A részfejedelemségek rendszere nemcsak fennmaradt, hanem tovább erősödött a 14. század elején, ugyanakkor egyeseknek öröklés, házasság, vétel vagy csere útján sikerült nagyobb terület fölé kiterjeszteni a hatalmukat. Így a fejedelemségek területe és hatalmi súlya állandóan változott. A század közepétől azonban már találkozunk az egységesülés jeleivel is, egyes fejedelemségek tartósan megerősödtek, a leggazdagabb részfejedelmek elnyerhették a tatároktól a nagyfejedelmi címet, ami hatalmat jelentett a többi részfejedelem fölött. Így erősödött meg többek között Vlagyimir, Tver, Szuzdal és Moszkva is, ez utóbbi a későbbiekben egyre jelentősebb lett. Moszkvát mint kis falut a források először a 12. század közepén említik; a település nagyon kedvező adottságú területen, fontos vízi utak csomópontjában, termékeny vidéken feküdt, így hamar jelentős várossá nőtt. Területe a 14. század elején már igen megnövekedett, és Jurij Danilovics fejedelem 1318-ban a vlagyimiri nagyfejedelemséget is megszerezte a tatároktól. Miután a tatár adószedők elleni mozgalmakat és felkeléseket lecsillapította, megkapta azt a jogot is, hogy a tatároknak fizetendő adót ő maga gyűjtesse be az orosz földeken. Utódát, Iván Danilovicsot (1325-41) már a kortársak is Kalitának (Pénzeszsáknak) nevezték, az ő uralmától kezdve a vlagyimiri nagyfejedelmi cím – egy-két rövid időszaktól eltekintve – a moszkvai fejedelmek kezén maradt. Moszkva tekintélyét az is megnövelte, hogy az orosz egyház feje, a kijevi metropolita 1328-ban ide tette át székhelyét, s ettől kezdve az orosz területek Moszkva vezetése alatti egyesítését támogatta. A következő jelentős eredményt Dimitrij Ivanovics (Donszkoj) nagyfejedelem (1359-89) érte el, aki 1380-ban a Don mellett, a kulikovói mezőn először mért nagyobb vereséget a tatárokra. A 15. század első felében a moszkvai fejedelmeknek már egyre kevesebb gondot okoztak a tatárok, annál több erő kellett viszont a részfejedelemségek rendszerének megszüntetéséhez. Ez a küzdelem 1434-53 között a moszkvai fejedelem győzelmével ért véget. Ugyanekkor jelentős változás történt az orosz egyház életében is. A törökök által szorongatott Bizánc, nyugati segítségben reménykedve, hajlandónak mutatkozott az egyházszakadás felszámolására, s 1439-ben elismerték a római pápa főhatóságát. Az unió elismerése miatt azonban a nagyfejedelem bebörtönöztette Izidor metropolitát, utódát pedig orosz püspökök 1448-ban bizánci megerősítés nélkül maguk választották meg. Ezzel az orosz egyház független, autokefál egyházzá vált, amely felett egyre erősödött a nagyfejedelem befolyása. Ezután több, korábban nem a fennhatósága alá tartozó terület is Moszkva vazallusává vált. Ez a folyamat a 15. század második felében folytatódott, s nagyjából le is zárult. Az egyesítési folyamat befejezése és az egységes állam megszervezése III. Iván nevéhez fűződött (1462-1505). Legyőzte és függésébe vonta azokat a területeket is, amelyek eddig még meg tudták őrizni önállóságukat, ugyanakkor pedig felerősödött az Arany Horda bomlási folyamata, így egyre lazult a tatároktól való függés. III. Iván feleségül vette Zoé bizánci hercegnőt, magát „minden oroszok cárjának” nevezte, Moszkvát pedig harmadik Rómának. Ezzel a Bizáncból örökölt állameszmével és annak jelképeivel (kétfejű sas, udvari szertartásrend) alapozta meg az orosz uralkodóknak az ortodox egyház által is támogatott küldetéstudatát. Az orosz viszonyok kedvezőek voltak egy erősen központosított uralmi forma kialakítására. A korábbi fejlődésből hiányzott a nyugaton megismert hűbéri jelleg, nem formálódtak ki s ezért nem is juthattak politikai szerephez a rendek. A tatárok elleni és az egyesítésért vívott küzdelmek megkövetelték egy erős, ütőképes hadsereg fenntartását, a gazdasági viszonyok azonban nem tették lehetővé zsoldosok felfogadását. Ezért a moszkvai fejedelmek egyre szaporították hadi szolgáló embereik számát, akiknek az ellátására biztosított

birtokokat nevezték pomesztyének, a szolgáló embereket pedig pomescsikoknak. A hadsereg minden tagja a nagyfejedelemtől függött, és nem volt szabad – mint korábban – más szolgálatába állnia. A központi kormányzatban III. Iván elődeitől örökölte a bojárok tanácsát (bojarszkaja duma), a hatalmas kiterjedésű állam kormányzására azonban központi hivatalokat, ún. prikázokat szervezett, bevezette az írásos ügyvitelt, és szakképzett szolgáló embereket alkalmazott. Sor került a jogi viszonyok egységesítésére is. A helyi közigazgatást részben a prikázokra bízta, részben a helybéli nemesek közül nevezett ki fejedelmi helytartót. A cár által katonai vagy hivatali szolgálatért biztosított földből, illetve a bojárok birtokaiból származó jövedelmek növelése érdekében a földbirtokosok egyre fokozták a jobbágyok terheit, hiszen a kor állandó háborúi és modernizálódó haditechnikája egyre nagyobb költséget jelentettek. A jobbágyok a növekvő terhek ellen költözéssel igyekeztek védekezni, ami a területek nagyságához képest alacsony lélekszám miatt hatásos fegyver volt. III. Iván ezért 1497-ben szabályozta a paraszti költözést, ezentúl évente egyszer, a mezőgazdasági munkák befejeztét követő két hétben lehetett csak költözni, miután a jobbágy fizetett urának a föld és a gazdasági épületek használatáért. III. Iván állama megerősödését nyugati irányú terjeszkedésre igyekezett felhasználni. Célja azoknak a területeknek a visszaszerzése volt, amelyek a hajdani Rusz keretei közé tartoztak, s amelyek időközben a lengyel-litván állam és a Német Lovagrend fennhatósága alá kerültek. Kisebb sikerek után ezen célok megvalósítása, valamint az Arany Horda utódállamainak felszámolása III. Iván utódaira maradt. A balkáni államok és a török terjeszkedés A Balkán-félsziget 14-15. századi történelmét több külső tényező is befolyásolta. Az egyik a bizánci nagyhatalom megszűnte volt, ami elősegítette, hogy az általa hagyott űrben a balkáni államok megerősödjenek. A másik tényező a magyarországi Anjouk balkáni külpolitikája volt, amely több háborús konfliktust eredményezett a térségben. Végül a 14. század második felétől az oszmán-török állam terjeszkedése, amely végzetes következményekkel járt a Balkán államainak önállóságára. Azokban az időszakokban, amikor nem érvényesült valamelyik nagyhatalom nyomása, egy-egy balkáni állam meg tudta növelni területeit. A nagyobb egységek azonban hamarosan részekre hasadoztak a belső önállósodási törekvések miatt. Az egymással viaskodó részterületek urai pedig külső nagyhatalmi segítséget – a 14. században mind gyakrabban a törökökét – vettek igénybe. A Latin Császárság bukása után 1261-től a Palaiologosz-dinasztia uralma alatt még majdnem két évszázadra helyreállított Bizánc csak árnyéka volt régi önmagának. Korábbi területeinek jelentős részén különböző szláv, görög és latin hatalmasságok osztozkodtak, a szigetvilágot Velence tartotta meg, Kis-Ázsiában pedig az oszmán-törökök fenyegették. Az ortodox egyház, kikerülve a görög császár szigorú felügyelete alól, autokefál (önálló) metropoliták működését engedélyezte különböző területeken, ez elősegítette az eretnekmozgalmak térnyerését (pl. bogumilok). Ráadásul a császári trón körül a 14. században sem csitultak el a harcok, 1341-ben lépett fel trónkövetelőként a Palaiologosz családból kikerülő császárokkal szemben Ióannész Kantakuzénosz, aki 1347-ben szerezte meg a császári trónt Orhán oszmán szultán segítségével. Eközben azonban az oszmánok elfoglalták Bizánc összes megmaradt kis-ázsiai birtokát. Bizánc történelmében ez már az utolsó felvonást jelentette, területe hamarosan Konstantinápolyra és közvetlen környékére szorult vissza.

A 13. század első felében fénykorát élő Második Bolgár Birodalom a negyvenes évektől hanyatlásnak indult, s a század végén tatár fennhatóság alá került. A nagybirtokos bojárok önállósodási törekvései, a belső társadalmi feszültségek növekedése nyomán kirobbant mozgalmak s végül az állandó külső támadások miatt a bolgár állam részekre bomlott. Egyes területeit a magyar király kényszerítette hűbéri függésbe. 1371-től rendszeresen érték a területet török támadások, 1393-ban pedig elesett a főváros, Tirnovo is. 1396-ban, amikor a Zsigmond német-római császár és magyar király vezette keresztes hadjárat Nikápolynál kudarcot vallott, a törökök tartományként bekebelezték Bulgáriát. A 12. században megalakított középkori szerb állam a 14. században nagyhatalommá vált Dusan István (1331-55) uralkodása alatt. Dusan a 40-es évektől dél felé terjeszkedett, meghódította Makedóniát, Albániát, Thesszáliát, majd 1346-ban cárrá koronáztatta magát. A birodalom közigazgatását bizánci minta szerint szervezte meg, a szerb egyházat pedig önállósította. Dusan halála után azonban megváltozott a helyzet, fia, Uros (1355-71) nem tudta összetartani apja birodalmát, amely hamarosan részekre hullott, s nem tudott ellenállni Nagy Lajos magyar király támadásának (1361). A meggyengült szerb állam erői 1389-ben véres vereséget szenvedtek Rigómezőnél (Kosovo Polje) I. Murád hadaitól, a csatában szinte az egész szerb nemesség elpusztult, az ország 1396-ban török vazallus állam lett. A 15. században a Brankovics család került despotaként hatalomra (a cím a bizánci deszpotészból eredt), de azt nem tudták megakadályozni, hogy a törökök 1459-ben végleg be ne kebelezzék Szerbiát. Bosznia, Hercegovina, Montenegró és Albánia hosszabb-rövidebb ellenállás után hasonló sorsra jutott. 1453-ban pedig a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, ezzel a bizánci birodalom névlegesen is megszűnt, a város pedig az oszmán birodalom fővárosa lett. Havasalföldön a 13. század végén, a 14. század elején szerveződött meg egységes állam Basarab vezetésével. Ezt elősegítette az a körülmény, hogy a területet korábban függésben tartó magyar királyság ebben az időszakban meggyengült. A nagy fontosságú kereskedelmi utak ellenőrzése érdekében a magyarországi helyzet megszilárdítása után Károly Róbert kísérletet is tett Havasalföld függő helyzetének visszaállítására, de 1330-ban súlyos vereséget szenvedett. Basarab uralkodása végéig (1352) fenntartotta országa függetlenségét, utódai alatt azonban a terület ismét hűbéri viszonyba került a magyar királysággal. A havasalföldi román fejedelemség legnagyobb kiterjedését Mircea cel Batrin (1386-1418) között érte el. Mivel a török veszély egyre érezhetőbbé vált, az uralkodó igyekezett külső kapcsolatait erősíteni. 1396-ban Havasalföld is részt vett a nikápolyi csatában, utána 1400-ban még sikerrel védekezett a török büntetőakció ellen, de 1418-ban egy újabb támadás eredményeként Havasalföld török vazallus állam lett. Moldva területén a 14. század közepén Bogdan vajda vezetésével alakult román állam továbbra is szembe kellett hogy nézzen a hűbéri függésbe vonását célzó törekvésekkel. Amikor Halics Jagelló fennhatóság alá került, 1387-ben Bogdan utóda is hűségesküt tett Ulászlónak. A legnagyobb kiterjedését Moldva Alexandru cel Bun fejedelemsége (1400-32) alatt érte el, s ekkor vívta első, sikeres ütközeteit a törökökkel. Végül azonban Petru Aron fejedelemnek 1456-ban meg kellett hódolnia, s az állam Havasalföldhöz hasonlóan török vazallus lett.

Az Oszmán Birodalom Az oszmán állam kialakulása és kezdeti korszaka Az Anatóliában megtelepedett szeldzsuk-törökök a 13. században segítségül hívtak a mongolok ellen egy másik török törzset, amely azzal a feltétellel vállalta a harcot, hogy siker

esetén tagjai földet kapnak Anatóliában. Így is történt. Négyszáz család telepedett le Ertogrul nevű törzsfőjük vezetésével Eskisehir közelében, a Szeldzsuk Szultánság és a Nikaiai Császárság közötti ütközőzónában. A Szeldzsuk Birodalom felbomlásakor az oszmán emirátus csak egyike volt a tíz törpefejedelemségnek, de már függetlenítette magát a szeldzsukoktól, és megkezdte a meggyöngült bizánci birodalom kis-ázsiai területeinek meghódítását. Ertogrult fia, Oszmán (1281?-1326) követte a még jelentéktelen kis törzs élén, aki felvette a „gázi” címet, ezzel fejezve ki azt, hogy az iszlám fegyveres terjesztését életcéljává tette. Háborúi gyökeresen megváltoztatták a gazdasági-társadalmi viszonyokat. A beáramló idegenek felbomlasztották a törzsi kereteket, és az egyre nagyobb számú hivatásos harcos ellátását már nem tudta biztosítani a nomád állattenyésztés. Egy olyan katonaállam kezdett kialakulni, amelynek fennmaradását egyedül a folyamatos zsákmányszerzés, terjeszkedés biztosíthatta. Oszmán kis törzsi hatalmi területéből gyorsan növekvő katonaállamot szervezett. Ezt ismerte el a történelmi emlékezet is, amikor neve fogalommá vált, népét oszmánoknak (törökül: osmanli) vagy ottománoknak hívták (az Oszmánt az európaiak Othmán alakban írták át), és az uralkodóházat is róla nevezték el. Háborúikban az oszmánok a „felperzselt föld” módszerét alkalmazták, már csak azért is, mivel ebben az időben még nem voltak ostromgépeik. Az ostromlott városok környékét egyszerűen felégették, így azok kénytelenek voltak kapitulálni. Az állam – amely körülbelül akkora volt, mint három Budapest – még nem élvezett teljes függetlenséget. Bár Oszmán belefoglaltatta a nevét a pénteki imába, mégis rendszeresen fizetett adót mongol hűbérurainak, az ilkánoknak. Nagy birtokokat adományozott rokonainak és a katonai vezetőknek, de a hit kisebb harcosai is kaptak szolgálati birtokokat, így kialakult belőlük egy feudális középréteg. Az állam növekedésével állandó és hivatásos hadseregre volt szükség, Oszmán a fejlődésnek megfelelően főparancsnokot, beglerbéget nevezett ki a hadsereg élére. Támogatta a földművelést, mert szüksége volt rá. Hódításaival nem újabb legelőket akart szerezni a nomádoknak, hanem adófizetőket, akik eltartják hadseregét, ezért ha katonai okokból egy területet csak úgy tudtak birtokba venni, hogy elpusztították, akkor is hamarosan benépesítették parasztokkal. A gazdaság alapját a magas színvonalú mezőgazdaság jelentette. Ahol a természeti feltételek megvoltak, a görög, örmény és szláv földművelők öntözéses földművelést, fejlett gyümölcskultúrákat teremtettek. Amikor a bizánciak vereséget szenvedtek, a földművelők nem menekültek el, csak a földesuraik. Miért is menekültek volna el, hiszen új uraiknak, a szeldzsukoknak csak a nem mohamedánok fejadóját (dzsizje) kellett fizetniük, és ez kevesebb volt a bizánci adóknál. A szeldzsukoknál a művelhető föld legnagyobb része állami tulajdonba került, a föld magántulajdona ritka volt. Az állami földeket szolgálati birtokokra (ikta) osztották fel amelyeket azután zsold és fizetés helyett bocsátottak a katonák, valamint az állami hivatalnokok rendelkezésére. A szolgálati birtokok gazdáit csak a bármikor visszavonható haszonélvezet illette meg, és parasztjaikkal szemben sem rendelkeztek uralmi jogokkal. A parasztság kötelezettségeit pontosan előírta az állam. Ez a rendszer nyújtott garanciát a hatalomnak arra, hogy a szolgálati birtokok haszonélvezői ne tehessenek szert túl nagy önállósára. A fölművelésre alkalmatlan területeken a nomád szeldzsukok legeltették hatalmas juh- és kecskenyájaikat. Ez biztosította a népesség húsellátását és a szeldzsuk kézműipar (szőnyegszövés) nyersanyagát. A terjeszkedő politika Oszmán fia és utódja, Orhán (1326-60) alatt is töretlenül folytatódott. A gazdaságilag kimerült, véres trónviszályokba süllyedt Bizánc képtelen volt

ellenállni. A szakadatlan belharcoktól, az egymás ellen viselt háborúktól sújtott és a velencei, genovai, magyar beavatkozástól meggyengített Balkán (törökül: Rumélia) is kedvező területnek bizonyult a hódításra. Orhán ki is használta ezt, beavatkozott a bizánci hatalmi harcba, az egyik trónkövetelőnek, apósának biztosította a bizánci trónt, majd amikor a pártfogoltját mégis megfosztották a hatalomtól, 1354-ben megszállta Gallipolit és a Márvány-tenger északi partjának nagy részét. Ugyanebben az időben a szeldzsukok sikeresen terjeszkedtek KözépAnatóliában is, 1354-ben foglalták el Ankarát. Orhán halálakor, 1360-ban fejedelemsége 75 ezer km2-es területével a legjelentősebbek közé tartozott. Az új hódítások nem hagyták érintetlenül az államszervezetet sem, az elfoglalt bizánci görög nagyvárosokban a jól szervezett államigazgatást is átvették. Orhán további lépéseket tett a teljes függetlenség felé: saját nevével pénzt veretett, és önkényesen felvette a szultáni címet. A szultánt halála után fia, I. Murád (1360-89) követte a trónon, és folytatta a balkáni előnyomulást. Seregei 1361-ben elfoglalták a második legfontosabb bizánci várost, Drinápolyt (törökül Edirne). Négy évvel később pedig az ázsiai Brusszából ide helyezte át a szultáni székhelyet, jelezve, hogy államának súlypontja átkerült Európába. A bizánci császár, miután fél Európát végigkönyörögte segítségért, még az egyházi uniót is felajánlotta. Biztatáson kívül mást nem kapott, ezért a szultán adófizetője lett, cserébe az oszmánok látták el a várost gabonával. A város erődrendszere még bevehetetlen volt a fiatal, tüzérség nélküli oszmán hadsereg számára. I. Murád megállíthatatlanul nyomult előre a Balkánon. Philippopolisz (Plovdiv) oszmán kézre kerülése után V. Orbán pápa hiába próbált keresztes hadjáratot szervezni, az európai hatalmak közömbössége miatt nem lett belőle semmi, sőt a keleti kereskedelemben érdekeltek gyorsan igyekeztek előnyöket biztosítani a maguk számára. Raguza (Dubrovnik) kereskedelmi szerződést kötött a hódítókkal. 1371-ben a Marica-folyó mellett az oszmánok legyőzték a szerb államocskák egyesült seregét, ezzel megszerezték Makedóniát, s a szerb tartományurak sorra ismerték el Murádot hűbéruruknak. Török kézre került Szófia, Nis, Szaloniki. Lázár szerb fejedelem kísérlete az oszmán terjeszkedés megállítására az 1389. évi rigómezei csatában a szerb-bosnyák-bolgár-albán sereg vereségével végződött. A számbeli fölényben lévő, de szervezetlen szövetséges haderő képtelen volt ellenállni a kitűnően szervezett török hadseregnek. A csatában elesett I. Murád is, de ez sem törte meg az előnyomulás lendületét, fia, I. (Villám) Bajezid folytatta a hódításokat. Az oszmán állam- és hadszervezet I. Murád alatt A gyors területi gyarapodás nem hagyta érintetlenül az államszervezetet sem. A növekvő feladatok ellátására Murád a szultánságot ruméliai és anatóliai területi egységre osztotta, és élükre egy-egy beglerbéget nevezett ki. Mivel a birodalom európai részének nagyobb volt a jelentősége, mint az ázsiainak, a ruméliai beglerbégé lett az egész oszmán hadsereg főparancsnoksága. Az államigazgatás irányítása a vezír kezébe került, aki ettől kezdve a pasa címet is használta. A vezír kancelláriája volt a „Fényes Porta”. A jogrendszerben is jelentős fejlődés történt. Korábban a bírók (kádik) az iszlám vallási törvény illetve a szokásjog alapján ítéltek. Most I. Murád megkezdte a világi törvények (kánun) megalkotását. A balkáni-bizánci feudalizmus modelljét követve ekkor szilárdult meg a jellegzetes török birtokrendszer. A hűbéres lovaskatonák (szpáhik) kisebb szolgálati birtokot, ún. tímárt kaptak, a magasabb katonai (később polgári) vezetők nagyobb szolgálati birtokot, ún. ziámetet. Ezek nem voltak örökölhetőek, gazdáik halála után automatikusan visszaszálltak az államra. A birtokok haszonélvezőinek csak a parasztok meghatározott járadékai jártak, de nem volt hatalmuk a

személyük felett. Nagy kiterjedésűek voltak a szultáni (hász) és az „egyházi” (vakuf) birtokok is. Ez a modell csak az európai részen fejlődött ki, ahonnan a keresztény uralkodóosztály elmenekült, a békésen beolvasztott Anatóliában még egy ideig a föld magántulajdona (mülk) maradt a meghatározó. A reguláris hadsereget a nehézlovasság (szpáhik) és a rettegett gyalogság, a janicsárság alkotta. A janicsárság bizonyos értelemben idegenlégió. Az állam kezdetben megtartotta a fiatal hadifoglyok egyötödét, és ezeket anatóliai török parasztcsaládokhoz adta átnevelésre (1438-tól vezették be a devsirmét, a keresztény fiúk kötelező sorozását). Amikor a török nyelvet elsajátították, fanatikus szellemben, szigorú fegyelem alatt megkezdték a kiképzésüket. Íjjal, számszeríjjal, később puskával felfegyverzett gyalogosok voltak, jellegzetes magas, fehér süveget viseltek. A janicsárok a kiképzésük után továbbra is a laktanyákban maradtak. Tilos volt megházasodniuk, sőt a nemi élettől is el voltak tiltva. Zsoldot kaptak és – mint a szultáni hatalom fontos támaszainak – kiváltságaik is voltak. A janicsárok körében igen elterjedtek a szúfi gondolatok, ez az ideológia szinte a megszállottságig, a halálmegvető vakmerőségig hajtotta őket. Mivel életüket a harc jelentette és kaszárnyákban éltek, bármikor eredményesen bevethetők voltak. Ez óriási előnyt jelentett az ellenfelek nehezen összetoborzott, szervezetlen hadseregeivel szemben. Az irreguláris könnyűlovasság (akindzsik), gyalogság (azabok) és a vazallus területek segédcsapatai egészítették ki a hadsereget. Ezek nem kaptak birtokokat, zsoldot, csak a zsákmányból részesültek. A birodalom legmagasabb tisztségeire a katonák közül bárki fölemelkedhetett, de helyzete ott is a szultán kegyétől függött. I. Bajezid (1389-1402) I. Bajezid jelentős államot örökölt, apja halálakor a szultánság területe – a hűbéres államok nélkül – már a 260 ezer km2-t is meghaladta. (Ugyanebben az időben a Magyar Királyság területe megközelítően 330 ezer km2 volt.) A „Villám” melléknevet kiérdemelt uralkodó gyors hadjáratokkal szilárdította meg hatalmát, lecsapott európai ellenfeleire. A bizánci II. (Palaiologosz) Mánuel ugyanis, kihasználva hűbérura keleti lekötöttségét, visszaszerezte Szalonikit és Makedónia egyes részeit. Havasalföld, Bosznia és a térség katonai nagyhatalmának számító Magyarország ugyanakkor ellenőrzése alá vonta a Dunától délre fekvő területeket. I. Bajezid erre az európai fronton termett, és rövid idő alatt visszaszerezte az elvesztett területeket, behódoltatta Szerbiát. Ezután megszüntette a tirnovói bolgár fejedelemséget (1393), Havasalföld trónjára pedig a saját emberét ültette (1394). Ostrom alá vette Konstantinápolyt, és erődöt építtetett a Boszporusz ellenőrzésére az ázsiai parton. Az 1390-es évektől a török csapatok már rendszeresen pusztítottak Magyarország déli határterületein. A Zsigmond magyar király vezette látványos, „összeurópai” lovagsereg megsemmisítő vereséget szenvedett 1396 szeptemberében Nikápolynál. Ez a tragédia tisztázta az erőviszonyokat. Megmutatta, hogy az adott körülmények között Magyarország még szövetségesekkel együtt sem viselhet eredményes támadó háborút a Balkánon, a török hatalom már nem szorítható ki egy csapásra Európából. A győzelem után a magabiztos Bajezid újra kelet felé fordult. Bekebelezte az eddig független szeldzsuk emírségeket, sőt két szomszédját is megrövidítette, a belső válsággal küzdő Mameluk Birodalmat és új, feltörekvő keleti szomszédját, Timur Lenk birodalmát. Timur korlátozott büntetőhadjáratot indított az oszmánok ellen, majd azt követelte I. Bajezidtől, hogy ismerje el őt hűbérurának, és állítsa vissza azokat a kelet-anatóliai fejedelemségeket, amelyeket elfoglalt. A szultán nyugodtan készült az összecsapásra, jól szervezett, kipróbált hadseregében, gazdasági erőforrásaiban és a kedvező külpolitikai helyzetben bízott.

Hamarosan kiderült azonban, hogy tévesen ítélte meg az erőviszonyokat. Militarizált birodalma több mint 690 ezer km2-es területével és újszerű hadseregével csak európai viszonylatban volt jelentős és jól szervezett, de még mindig csak középhatalomnak számított Timur formálódó világbirodalmával szemben. Timur hadipotenciálja a többszörösét tette ki Bajezidénak, gazdasági ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az oszmánoké. Bajezid 70 ezer katonája ellenében 160 ezer harcost állított ki, és ezt a hátrányt nem egyenlíthette ki az sem, hogy haditechnikailag – a tüzérség, révén – a szultán kissé fölényben volt. Az 1402-es ankarai csatában a törökök megsemmisítő vereséget szenvedtek, maga Bajezid is fogságba esett. Az Oszmán Birodalom a vereség után részeire esett szét. Timur visszaállította a korábbi emírségeket, és a birodalom maradék területeit a fogságában tartott Bajezid három fia között osztotta fel. Miután a rhodoszi johanniták kezén lévő várost, Szmirnát (Izmir) elpusztította – és egyik borzalmas szokásához híven a lemészárolt lakosság koponyáiból piramist hordatott össze –, kivonult Anatóliából, hogy a csábítóbb Kínát hódítsa meg. A lerombolt, pestis sújtotta Oszmán Birodalomban tizenegy éves véres testvérharc kezdődött az újraegyesítésért. A Nyugat elszalasztotta a török előrenyomulás megállításának ezt az egyedülálló lehetőségét. A Bajezid-fivérek hatalmi harcában a szerbek és Bizánc csak annyira voltak képesek, hogy a legkisebb rosszat támogassák, de képtelenek voltak az egyesítést megakadályozni.

Az oszmán nagyhatalom Az oszmán állam konszolidációja A polgárháború végén I. Mehmedre (1413-21) várt a feladat, hogy a birodalom második megalapítójaként újjászervezze azt, ami az apja örökségéből megmaradt. Az állam a felére zsugorodott, és fél évszázadra volt szüksége, hogy visszaszerezze korábbi területeit. Meg kellett küzdenie az elszakadni vágyó peremvidékekkel, s le kellett gyűrnie az elnyomorodott, szúfi tanításokat követő parasztság felkeléseit. Hogy ez milyen mértékben sikerült neki, azt mutatja az a tény, hogy utódját, II. Murádot (1421-51) sem a magyar-vazallus, balkáni ütközőállamok rendszere (Bosznia, Szerbia, Havasalföld), sem Hunyadi sikerei, sem pedig a szultáni udvarban nevelkedett Szkander bég (eredeti nevén: Kasztrióta György) vezetésével kirobbant felkelés nem tudta megállítani. Sőt, az 1448-as, második rigómezei győzelem után az oszmánok hosszú évszázadokra berendezkedtek a Balkánon. II. Mehmed, a Hódító (1451-81) Amikor II. Murád 1451-ben váratlanul meghalt, huszonegy éves fiára, II. Mehmedre több mint félmillió km2-es birodalmat hagyott, amely a kor jelentősebb államai közé tartozott. II. Mehmednek sikerült az Oszmán Birodalmat nagyhatalommá tennie, méltán érdemelte ki tehát az utókortól a Hódító (Fátih) előnevet. 1451-ben, közvetlenül trónra lépése után – a már Bajezid óta létező szokás szerint – meggyilkoltatta még csecsemő testvérét. „Fiaim közül bármelyik a szultánságra kiválasztatik, kívánatos, hogy a fivéreit a halálba küldje, így védelmezvén a világ rendjét. A legtöbb ulema támogatja ezt. Cselekedjenek a fiaim is ennek szellemében!” – szólt II. Mehmed törvénye. E szörnyű módszer indítóoka egyedül és kizárólag az államérdek volt. A hódításokra épülő oszmán katonaállam nem engedhette meg magának, hogy minden uralkodóváltás után az alapoktól kelljen kezdenie a birodalomépítést. A segítőkész teológusok némi keresgéléssel megtalálták a megfelelő versrészletet a Koránban – a viszály rosszabb, mint az emberölés (2.

szúra, 191, 217) –, hogy igazolják a gyakorlatot. Minden új szultán, amikor trónra lépett, megfojttatta még élő testvéreit a kiválasztottaknak kijáró selyemzsinórral. 1595-ben volt az utolsó ilyen vérengzés, az ekkor hatalomra lépő szultán tizenkilenc fivérét és – állítólag – tizenöt várandós rabszolganőt végeztetett ki. Fő terve az akkor már reménytelen helyzetben lévő Konstantinápoly elfoglalása volt. A császár hiába adta fel ortodox hitét és tért vissza a római katolikus egyházba, ez már nem hozhatott segítséget. Az eddigi gyakorlat – egy-egy oszmán trónkövetelő tartása a bizánci udvarban – még inkább arra ösztönözte a szultánt, hogy végleg leszámoljon vele. Bizáncot lehetséges szövetségeseitől már több mint ezer kilométer választotta el. A szultán 1453-ban indult az egykor jobb napokat látott város végső ostromára, amelynek mintegy ötvenezer lakóját alig nyolcezer bizánci és olasz védte a szultán 100-150 ezer fős seregével szemben. „Az ütközet ötven napon át éjt napallá téve folyt. Az ötvenegyedik napon a szultán elrendelte a szabad fosztogatást. S ők rohamoztak. Az ötvenegyedik napon, kedden az erődítményt elfoglalták. Volt mit rabolni és zsákmányolni. Arany és ezüst, ékszer és finom portéka halmozódott a tábor piacán. Árusítani kezdték ezeket. A város lakóit rabszolgákká tették, császárukat megölték, és szépséges lányaikat a gázik ölelték... Az elfoglalást követő első pénteki napon általános istentiszteletet tartottak az Aja Szófiában, s az iszlám fohász Mehmed hán gázi szultán nevében hangzott föl...” – írta a történetíró. Elesett egy főváros, született egy új: II. Mehmed áthelyeztette székhelyét Drinápolyból Konstantinápolyba, amelyet később inkább Isztanbulnak neveztek. A teljesen lerombolt, elszegényedett, elnéptelenedett város új életre kelt. A római városépítészetre jellemző méretek, arányok, formák helyét átvette az oszmán-török stílus, a templomok helyére vagy azokat átalakítva dzsámik és mecsetek épültek karcsú minaretekkel. A hatalmas Hagia Sophiát Aja Szófia néven dzsámivá változtatták át. Az elnéptelenedett város kisszámú megmaradt görög és itáliai lakossága mellé Anatóliából telepítettek be népcsoportokat, de jöttek örmények, zsidók, makedóniaiak és arabok is. A 15. század végére a város lakossága elérte a 100 ezer főt. A belvárosban keleti szokás szerint fedett bazárt (Kapali Csarsi) építettek. Bizánc elfoglalására sem mozdult meg a Nyugat, hogy válaszoljon a nyilvánvalóan fenyegető török veszélyre. Vagy mégis, Velence egy percig sem késlekedett, hogy az új európai nagyhatalommal szerződést kössön a szabad kereskedelemről valamint a vámmentes átmenőforgalomról. II. Mehmed három évtizedes uralkodásából a Konstantinápoly bevételét követő 28 év szinte szakadatlan háborúskodások sorozata volt. A korábban a birodalomtól függő, vazallus területek közül sok került ekkor végleg közvetlen oszmán irányítás alá, előkészítve ezzel a következő század további nagy hódításait. Mivel a szultán az iszlám terjesztését tekintette elsődleges céljának, hadjáratait is elsősorban a kis keresztény államok ellen vezette. Először Szerbiát akarta végérvényesen bekebelezni, majd 1456-ban Magyarország ellen fordult, ostrom alá vette Nándorfehérvárt, hogy megnyissa az utat Európa szívébe. Itt azonban Hunyadi Jánostól súlyos vereséget szenvedett, s bár ettől függetlenül Szerbia nagy részét birtokba vette, 1456 kudarca, majd Mátyás „fekete serege” a „törökverő” Kinizsi Pál vezetésével hosszú időre elvette a szultán kedvét attól, hogy Magyarország irányában támadjon. A Balkánon azonban szilárdan állt a török hatalom. Szkander bég halála (1467) után összeomlott az albán ellenállás, és az albánok, hogy mentsék a menthetőt – Európában a bosnyákok utána másodikként –, felvették a mozlim hitet. Rövid időn belül, néhány kisebb város kivételével, egész Görögország is oszmán uralom

alá került. Ugyanakkor maradék „bizánci” területek elfoglalása és a Krími Tatár Kánság hűbéressé válása után (1475) a fiatal török flotta „beltengerévé” lett a Fekete-tenger, s a félelmetes tatár lovasság is az oszmán hadsereg szolgálatába állt. A szultánnak csak kis időre kellett megszakítania anatóliai terjeszkedését, amikor Havasalföld új vajdája, Mátyás hűbérese, IV. Vlad Tepes vagy IV. Vlad Drakul (tepes = karóba húzó, drakul = ördög) 1462-ben függetlenítette magát a birodalomtól. A vajda a törökök elől Mátyáshoz menekült, aki börtönbe záratta korábbi erdélyi pusztításaiért. Amikor 1476-ban újra felhasználták, hogy a törökbarát vajda helyett hatalomra juttassák, a szultán három hónap után elűzte a hatalomból. Az oszmán terjeszkedés a Balkán déli részén és az égei szigetvilágban súlyosan sértette Velence érdekeit, ezért 1463-79 között Velence háborúval próbálta megvédeni érdekeit a térségben. Mivel azonban szövetségesekre nem számíthatott, háborút pedig egyedül nem sokáig folytathatott egy nagyhatalom ellen, 1479-ben mindenáron békét és szerződést kellett kötnie a birodalommal, hogy a számára létfontosságú keleti kereskedelmet folytathassa. Vetélytársai (Raguza, Firenze) ezt már korábban megtették. A Közép-Európa felé való terjeszkedés átmeneti feladása után a törökök 1480-ban sikertelen kísérletet tettek Dél-Itália megszállására (Otranto lerombolása) és a johannita lovagoktól védett Rhodosz szigetének elfoglalására. II. Mehmed uralkodása jelentős változásokat jelentett a birodalom belső viszonyaiban is. Az oszmán állam első kétszáz évében a földmagántulajdon (mülk) volt a meghatározó. Mehmed államosította a termőföldek nagy részét, s ezzel felszámolta az uralkodótól független arisztokrácia gazdasági alapját, ugyanakkor kiosztható birtokokhoz is jutott. Mehmed központosító törekvései érvényesültek a jogalkotásban is. Sorra születtek világi törvényei, és a jogszabályokat rendszerezve törvénykönyvekbe foglalták. Kiépültek a központi hatalom jól szervezett intézményei, és megindult az írásbeli ügyintézés. Véget ért az a gázi(hitharcos-)hagyomány, hogy bárki szabadon az uralkodóhoz fordulhatott ügyével, megkezdődött a bizánci udvari ceremóniák átörökítése. Amikor II. Mehmed meghalt, egy több nyelven beszélő, széles látókörű, nagy távlatokban gondolkodó uralkodó távozott egy nagyhatalom éléről. Utóda, II. Bajezid szultán (1481-1512) 31 éves uralkodása alatt csak akkor harcolt, ha az elkerülhetetlen volt. A konszolidáció időszaka volt ez, semmivel sem növelte birodalmát, de elszakadni sem engedett területeket. Békés, csendes természetű ember volt, aki kedvelte az irodalmat, a művészeteket, ő maga is verselgetett. A törökök „Veli”-nek, „szent életű”-nek nevezték. Uralkodása alatt azonban új, az oszmánok számára veszélyes helyzet alakult ki keleten. 1501-ben a radikális siíták egyik vezetője került hatalomra Iránban. Az Iszmail sah vezetésével létrejött állam két évszázadon át fenyegette az Oszmán Birodalmat. A jámbor, de tehetetlen szultánt végül saját fia, Szelim mondatta le méltóságáról.

A késői középkor kultúrája Technikai fejlődés a késői középkorban A válság évszázadában Európa legnagyobb részén megtorpant a technikai fejlődés, a válság elmúltával azonban új lendületet kapott. A 15. században részben elterjedtek a korábbi

idők találmányai, részben új felfedezésekre került sor. Korábban elsősorban a mezőgazdaságban jelentkeztek az új találmányok, most az ipar területe is nekilendült. Egyre sikeresebben alkalmazták a különböző természetes energiaforrásokat az emberi és az állati izomerő mentesítésére; az ókorban is ismert vízikerék mellett elterjedtek a szélmalmok, s a legkülönbözőbb területeken (pl. mocsarak lecsapolása, szövőipar – kallózás, fűrészelés stb.) használták fel őket. A lábítót (pedál) használták a szövőszékeknél és kovácsfújtatóknál, a forgórésszel összekapcsolva pedig a fazekaskorongnál és az esztergapadnál. A selyemhernyó-tenyésztés meghonosodásával megkezdődött a selyemszövés; a selyemfonal sodrását a 13. század végén Itáliában már géppel végezték. A hadviselési szokások változása, a számszeríj mindinkább elterjedő használata a páncélkovácsolás tökéletesítését követelte meg. A lőpor felfedezése szintén a fémkohászatra volt hatással, megjelent az ágyúöntés. A 15. század végén alakították ki az első nagyolvasztókat, energiaforrásként a 13. századtól használták a kőszenet. Az építészet szerszámai az ókor óta nem sokat változtak, az üvegkészítés és -festés technikája viszont folyamatosan fejlődött. A 14. században készítettek először szemüveget. Az időmérés pontosabb eszköze, a kerekes óra a 13. század végétől terjedt el. A hajózási technika is fellendült. Az iránytűt már a 12. században használták, s ennek birtokában az addig a Földközi-tengeren hajózó olaszok kimerészkedtek az Atlanti-óceánra. Egyre nagyobb és egyre biztonságosabb hajókat építettek, a 15. század közepén jelent meg, a háromárbocos karavella. A navigációs eszközök és a térképészet fejlődése egyre hosszabb tengeri utak megtételére adott lehetőséget. A gyakorlat egyébként az élet más területein (csillagászat, orvoslás) is megkövetelte a tudományos ismeretek bővítését. A 15. század közepén született meg az a találmány, amely igazán jelentőssé és elterjedtté csak a későbbi évszázadokban lett: Johann Gutenberg mainzi mester kidolgozta a cserélhető ólombetűkkel, vászonrongyból készült papírra való nyomtatás módszerét. Tulajdonképpen nem egy felfedezésnek, hanem apró találmányok egész sorának köszönhetően készítette el az ún. 42 soros Gutenberg-bibliát 1450 körül. A humanizmus és a reneszánsz A 14. század folyamán jelentős mértékben átalakult a filozófiai és a közgondolkodás. Volt már szó a vallási élet változásairól, az új politikai elméletek megjelenéséről, a középkori filozófia válságáról. Felbomlott a középkori társadalmi élet erős szervezettsége, az egyén a társadalommal szemben egyre jelentékenyebb önállósághoz jutott. Mindezek következményeként és ezekkel párhuzamosan új filozófia alakult ki, amely az Isten és a világ viszonyának középkori problémája helyett egyre inkább az ember és a természet viszonyát helyezte vizsgálódásainak középpontjába. Az egyéniség önállósága felbontotta a korábbi filozófiai iskolák szoros kötelékeit is, az új gondolkodók nem az évszázados hagyományokkal foglalkoztak, hanem a problémák egyéni megoldására törekedtek. A természetről igyekeztek minél pontosabb ismereteket szerezni, ez kedvezett a természettudományok fejlődésének. Mivel vizsgálódásaik középpontjába az emberit, a humánumot helyezték, az új gondolkodók humanistáknak nevezték magukat. A humanizmus egyik előfutára volt a nagy arezzói költő, Petrarca (1304-74), aki az elsők között hangoztatta a klasszikus latin nyelvhez való visszatérés fontosságát. Kortársa, Boccaccio (1313-75) írta az első újkori novelláskötetet, a Dekameront, amelynek kerettörténete a nagy pestis eseményeihez kapcsolódik. Petrarca követői a klasszikusok nyelvének utánzása céljából új és új antik műveket fedeztek fel és ismertettek meg a világgal. Ehhez járult a klasszikus görög kultúrához való visszatérés is, 1440 körül Firenzében Bizáncból érkezett tudósok meg-

alapították a platóni akadémiát. Az antik kultúra felfedezése nyomán kialakult gondolkodás távol állt a középkori keresztény értékektől, de nem távolodott el magától a kereszténységtől. A civilizáció világi jelleget öltött. A humanizmus Itáliában kezdődött a 14. században és innen terjedt el a kontinensen a 1516. században. A humanisták ideálja a sokoldalúan művelt, szabad és politikailag is tevékeny ember volt. A műveltség szerepének felértékelődése nyomában a tudományok általános fellendülése következett be, kialakult a klasszikus nyelvekkel foglalkozó tudomány (a klasszika-filológia), és a történetírásban megjelent a források kritikai vizsgálatának módszere. Nem volt azonban idegen a humanizmustól az arisztokratizmus és az elzárkózásra való hajlam sem. A humanista szerzők nem a nagyközönségnek, hanem a magas műveltségű szűk körnek írtak, alkotásaik – néhány kivételtől eltekintve – ma sem tartoznak a gyakran forgatott olvasmányok közé. A klasszikus kultúra újjászületése – reneszánsza – hatással volt a képzőművészetre, sőt elsősorban a képzőművészeti alkotások sugározták ki a szélesebb közönség felé a humanizmus gondolatvilágát. A reneszánsz fogalmát a művészettörténetben 1550 táján használta először Giorgio Vasari olasz festő. A 15. század – a quattrocento – az itáliai reneszánsz virágzásának időszaka volt. Legjelentősebb alkotói az építészetben Filippo Brunelleschi és Leonbattista Alberti, a szobrászatban Donatello és Lorenzo Ghiberti, a festészetben pedig Masaccio, Masolino és Jacopo della Quercia voltak. Legfontosabb központjai pedig az északolasz városok, Toscana vidéke, később pedig Róma. (Az érett reneszánsz, s benne Leonardo, Raffaello és Michelangelo működése már a következő évszázadra, a cinquecento idejére esett.) Az Alpokon túli területek csak később vették át az itáliai új stílust, jegyeit pedig keverték a területükön tovább élő késő gótikus hagyományokkal.

Az Európán kívüli világ (14-15. század) Az iszlám világ A Maghreb a 13-15. században A nyugati Maghrebben a Marinidák dinasztiája (1269-1420) emelkedett fel. Kezdetben arra törekedtek, hogy az almohád birodalmat helyreállítsák, ellenőrizzék az egész Maghrebet Andalúziától Tuniszig, de ennek már nem voltak meg a feltételei. A 15. századtól megkezdődött a nyugati Maghreb állandó hanyatlása, a Niger-vidéktől a Szaharán át vezető aranykereskedelmi útvonalak elvesztették jelentőségüket. A távolsági kereskedelem lehanyatlott, a Maghreb elvesztette tranzitjövedelmét. Az észak-afrikai kikötők (1415: Ceuta, 1471: Tanger, 1491: Melilla) megszállása után a portugálok az ország belseje felé nyomultak. Az atlanti útvonalakat szintén a portugálok ellenőrizték, az 1480-as évektől sorra épültek erődjeik az Aranyparton. A Földközi-tenger maghrebi partjain keresztény és mozlim kalózok bénították meg a kereskedelmet, meggyengítve a központi hatalmat.

Közel-keleten: nyugati mamelukok (1250-1517) Rabszolgák dinasztiája. Idegen földre hurcolt, különböző népekhez tartozó rabszolgáké, akik – fokozatosan – katonai oligarchiát hoztak létre. Erejüket mutatja, hogy több mint 250 évig hatalmon tudtak maradni egy válságokkal terhes korban, megállították a mongolokat, és kiszorították a kereszteseket a térségből. Két nagy dinasztiájuk volt: a török Bahri (1250-1382) és a cserkesz Burdzsi (1382-1517). A szultán állt a hierarchia élén, utána következtek a katonáskodó nagyurak, a bejek (emírek), akik a szultán tanácsadó testületét alkották. A kisebb katonai egységek parancsnokai képezték a nemességet. A megvesztegetés, a cselszövés és az orgyilkosságok időszaka, de egyben Kairó aranykora is volt ez. Bajbarsz mameluk szultán (1260-78) tette igazán nagyhatalommá Egyiptomot. 1260-ban szétverte Hülegü verhetetlennek hitt mongol seregeit. 1261-ben, hogy hatalmát ezzel is megerősítse, Kairóban egy Abbászidát kalifává tett, természetesen minden politikai hatalom nélkül. Miközben az arab kultúra keleti központjai a mongolok csapásai alatt elpusztultak, Bajbarsz uralkodása idején Egyiptomhoz csatolták Szíriát és Palesztinát, elfoglalták Líbiát és az addig még kereszténynek maradt Núbiát. Továbbra is fenntartották uralmukat a Hedzsász, a szent városok (Mekka és Medina) felett. A Burdzsi mameluk szultánok kora az árulások, a gyilkosságok és a fosztogatások – a hanyatlás kora volt. A szultáni rang nem öröklődött, a mamelukok maguk közül választották ki az elsőt az egyenlők közül, a hatalom a szűk katonai oligarchia kezében volt. A kortársak szerint a szultánok közül sokan kifejezetten vérszomjasak, műveletlenek, alkoholisták voltak, s volt köztük olyan, akiről feltételezték, hogy képtelen lenne elmondani a Korán első – hét verssoros – szúráját. Miközben az éhínségek és járványok harmadával csökkentették Egyiptom lakosságát, a szultánok monumentális épületekkel akarták rossz emléküket fenntartani, mármint ha elegendő ideig ültek a trónon. 1393 után a közép-ázsiai Timur Lenk pusztító hadjáratai érték el a mamelukok keleti, mezopotámiai, szíriai területeit. Azt, amire szükségük volt, a tudósokat, mestereket, értékeket fővárosukba, Szamarkandba hurcolták, a többit elpusztították. A 15. század közepétől meginduló európai nagy felfedezések súlyosan megrendítették Egyiptom gazdaságát, az India felé vezető kereskedelmi út elkerülte, így elmaradt a közvetítő kereskedelem jövedelme is. A végső csapást a Timur halála után magához térő Oszmán Birodalom mérte rá. India: Delhi szultanátus (1206-1526) 1206-ban az észak-indiai helytartó, Kutb-ad-din Ajbek, kihasználva uralkodója halálát, megteremtette a Delhi Szultanátust, az első indiai muzulmán birodalmat. Ettől az időtől fogva Észak-Indiát általában Hindusztánnak nevezték. Jóllehet Ajbek és közvetlen utódai alig rendelkeztek tényleges hatalommal, az iszlám mégis gyökeresen átalakította Észak-Indiát. Az iszlám ezúttal olyan nagy erőt képviselt, amelyet képtelen volt India hagyományos kultúrája magába olvasztani. Az indoárja bevándorlás (Kr. e. 14-13. sz.) után még sokan érkeztek Indiába Közép-Ázsia felől, de az indiai civilizáció minden hódítóját „meghódította”. A buddhizmus utolsó indiai maradványai nem is élték túl az iszlám rohamát. A hindu társadalmat a hagyományaikba bezárkózott indiai faluközösségek őrizték meg. Amikor Ajbek egy lovaspóló-balesetben elhunyt, fiatal birodalma három évtizedre anarchiába süllyedt. A 13. század palotaforradalmakkal, a szultánoknak a mongolok és saját

nagybirtokosaik ellen vívott harcával telt el, a hinduk elleni hódító háborúkra már nem volt erejük. A palotaforradalommal hatalomra jutott tehetséges hadvezér és államférfi, Alá-ud-dín (1296-1316) megerősítette a Delhi Szultanátust. Újjászervezett hatalmas hadseregével déli hódításokba kezdett, hogy kiürült kincstárát feltöltse, és három év alatt megszerezte az egész Dekkánt, a félsziget legdélibb részét kivéve. A szultanátus ekkor állt hatalma tetőpontján, de Alá-ud-dín birodalma nem volt központosított állam. A több mint 3 millió km 2-es birodalom gyorsan hanyatlani kezdett és részeire hullott. Fokozatosan szakadtak el területei, s a leghevesebb belső harcok idején betört Észak-Indiába Timur Lenk serege is. 1398-ban lerombolta Delhit, lemészároltatta mindazokat, akikre nem volt szüksége, és a szakembereket elhurcoltatta, hogy felépíttesse velük birodalma fővárosát, Szamarkandot. 1413 után a delhi szultanátus hatalma lehanyatlott, Észak-India részfejedelemségekre esett szét. Vallás – művészet – építészet A Delhi Szultanátus hatalmának megszilárdulásával India jelentős része az iszlám civilizáció része lett. Az iszlám már ötszáz éve jelen volt Indiában, de a Delhi Szultanátusban erőszakkal kikényszerített államvallássá lett az iszlám szunnita ága. Miért vált valaki mozlimmá Indiában? Ki a további üldözések elől menekült az iszlámba, ki csak a nemmohamedánok pótadójától (dzsizja) akart megszabadulni, volt, aki az előnyökért, minthogy vezető állásokat csak mozlimok tölthettek be, és végül sokan voltak, akik a társadalmi kivetettség, megaláztatások megszűnését remélték. Az iszlám a hívők egyenlőségét vallja, ez vonzó volt sok kaszton kívüli vagy alacsony kasztbeli számára. Az áttérések és a közép-ázsiai mozlimok betelepülése miatt az indiai szubkontinens nyugati peremén (Indus-völgy) és Bengáliában a mozlimok alkották a lakosság többségét. India más részein az uralkodó katonai-politikai elit volt mozlim. A mozlimok és hinduk hosszú együttélése miatt természetes volt az eszmék és szokások kölcsönös átvétele. Sok hindu isten vált sohasemvolt mozlim szentté, részben átvették a jóga gyakorlatát, és sok hindu ünnepet is megtartottak. A hinduk között viszont az iszlám misztikus, aszketikus formája, a szufizmus volt a legnépszerűbb, amely legközelebb állt a hinduizmushoz, buddhizmushoz. A szufi összejövetelek a testvériség és a közösségbe tartozás érzését kínálták Isten keresése közben, alkalomadtán pedig az emberi igényekért vívott küzdelemben is. A szunnita vallásüldözőknek nem kerülte el a figyelmét az Indiába is behatoló síizmus és szufizmus sem. Különösen a városi kézművesek, kereskedők körében volt népszerű a bhakti („áhítatos odaadás”). A bhakti hirdetői az egyetlen Isten iránti feltétlen szeretetet vallották, mint a létkörforgásból kivezető utat. Elvetették a vallási türelmetlenséget, a mozlimok kivételezettségét és a hindu kasztrendszert. Azt tanították, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, innen pedig egyenes út vezetett a társadalmi egyenlőség eszméjéhez. Helyi nyelveken előadott, énekelt himnuszaik eszméiket közel vitték az egyszerű emberekhez, gyakran népdallá váltak. India iszlám meghódítói Afganisztánból jöttek, amely szorosan kapcsolódott Iránhoz és perzsa művelődéssel volt áthatva. Magukkal hozták a perzsa nyelvet, irodalmat, költészetet és a perzsa jellegű iszlám művészetet. A perzsa nyelv olyan mély hatást gyakorolt Észak-Indiában a hindire, hogy hindi nyelvtannal, az arab-perzsa szavak túlsúlyával és ez utóbbi írásával új nyelv született, az urdu (tábori nyelv). A Delhi Szultanátus idején kezdődött az iszlám vallási épületek építése Indiában: mecsetek, minaretek, mauzóleumok, medreszék létesültek. A világi iszlám építészet emlékei az

erődök, paloták, bazárok és a meleg fürdők. Az iszlám építészet formái gyökeresen újak voltak India művészetében: boltívek, kupolák, nyitott, nagy ív alakú kapufélék (liván-homlokzat), elvont, geometrikus díszítmények. Eltűnt a hagyományos hindu szobrászat, festészet, mert az ortodox iszlám hagyomány szigorúan tiltotta az élőlények ábrázolását, helyette káprázatos növényi és geometrikus motívumok, Korán-idézetek borítják a felületeket.

A középkori Kína (13-14. század) A mongol Jüan-dinasztia uralma Kínában (1279-1368) A mongol Kubiláj seregei 1279-ig elfoglalták a dél-kínai Szung államot. A hódítók megkülönböztető intézkedésekkel sújtották a kínai lakosságot. A társadalmat négy csoportra osztották: 1. mongolok; 2. közép-ázsiai idegenek; 3. kitajok (észak-kínaiak, dzsürcsik, koreaiak); 4. dél-kínaiak. Eleinte a hivatalnokvizsgát is hatályon kívül helyezték, a központi hatalom katonai arisztokráciáját a mongolok adták, állami hivatalok élére a mongolok, ujgurok, kitajok és közép-ázsiai muzulmánok kerültek. A hagyományos kínai értelmiség számára megszűnt a felemelkedés útja, képviselőik gyakran a felvirágzó városi színjátszás és drámaírás terén kerestek érvényesülési lehetőséget. Uralkodásuk utolsó éveiben a mongol császárok a régi értelmiség megnyerésére visszaállították a hivatalnokvizsgát is. A Szung-kor gyors változásai, fejlődése után a 13. században a változások szembetűnően lelassultak. Ez részben a mongol hódítás okozta irtózatos rombolásnak és társadalmi szétesésnek volt a következménye. A szántóföldek nagy részét nem művelték tovább, legelőkké alakították, egész városok és iparágak semmisültek meg. A termelékenység lecsökkent és a kereskedelem visszaesett. Kína népessége a felére, a hatszáz évvel korábbi szintre, 60 millió főre csökkent. A csökkenő lakosságot növekvő terhek sújtották: a mongolok igényei szerint használták fel őket a közmunkákhoz, hadjáratokhoz, a végsőkig fokozták az adókat (súlyos teher volt a lovakkal adózás). A fedezet nélküli papírpénz-kibocsátással súlyos inflációt indítottak el, szétzilálva a kereskedelmet és a pénzügyeket. A Szung-kor állami piacszabályozása után a Jüan-korban a kereskedők és iparosok szervezetei szabályozták a piacot. A kézművesek egy részét rabszolgává tették. Kubiláj nagykán (1260-94) idején megélénkült a távolsági kereskedelem. A tengeri kereskedelem arab, perzsa és indiai kereskedők kezében volt. A Selyem-út újra biztonságossá vált, mivel teljes hosszában mongol kánok ellenőrzése alá került. A katonai célokra kiépített mongol út- és postaszervezet a kereskedelmet is elősegítette. Perzsa kereskedelmi társaságok hatalmas karavánjai kötötték össze Kínát a Nyugattal, de európai kereskedők (Niccolo és Maffeo Polo) és követek is eljutottak ezen az úton Keletre. Marco Polo 1275 és 1292 között fontos tisztségekben szolgálta a nagykánt. Az európaiak előtt feltárult a mesés Távol-Kelet, elérése csábító célként lebegett a 15. század közepén meginduló európai felfedezők előtt. Még Möngke nagykán idején kiterjesztették a mongol uralmat Koreára és Tibetre, Kubiláj pedig folytatta a terjeszkedést, elfoglalta Dél-Kínát, időlegesen ellenőrzése alá vonta Burmát (1277-87), ezzel azonban elérkezett gazdasági és katonai lehetőségeinek határaihoz. További hadjáratai költségesek, de eredménytelenek voltak: három sikertelen inváziós kísérletet tett

Vietnamba, kétszer kísérelte meg Japánt elfoglalni, sikertelennek bizonyult Jáva elfoglalása is. Kubiláj halála után, a központi hatalom hanyatlása idején már nem volt ereje a birodalomnak a terjeszkedésre. A nemzeti és társadalmi elnyomás, a gazdasági összeomlás szükségszerű következménye 1335-től felkelések sorozata lett. 1338-ban súlyos pestisjárvány tört ki. A mongol arisztokráciát a nagykáni trónért folytatott harc gyengítette. A Kínai-alföld katasztrofális árvizei 1354-59-ben tovább növelték a nyomort. A konfuciánus kínai értelmiség elégedetlensége mélyítette a válságot. 1351-ben robbant ki a mongol uralmat alapjaiban megrendítő felkelés, a „vörösturbánosok” felkelése. Az egyik felkelő csapat vezetője, Csu Jüan-csang (Ming Taj-cu néven uralkodott: 1368-98), az írástudatlan szerzetes megalapította a Ming-dinasztiát (13681644).

Ősi amerikai kultúrák Amerika benépesülése Az eurázsiai tundrák paleolit vadászközösségei mintegy 35 000 évvel ezelőtt kezdték meg a földrész benépesítését. A bevándorlók több hullámban érkeztek Alaszkába a Behringszoroson keresztül, amely természetes, szárazföldi hidat alkotott a két kontinens között. A különböző természeti feltételekhez kialakított életmódok, bár közös lényegük a zsákmányolás volt, már lényegesen eltértek egymástól. Kialakultak a meghatározott területhez kötődő, sajátos kulturális hagyományokkal és külön nyelvvel rendelkező etnikumok. A neolit forradalom első jelei a Kr. e. III. évezredben jelentek meg az Újvilágban, a mexikói fennsíkon. Amerikában a növények nemesítésének két centruma van, az egyik a mexikói, a másik az andi fennsík; az előbbihez kapcsolódik a kukorica, bab és a tök, az utóbbihoz a burgonya nemesítése. A neolit forradalom késve indult meg az amerikai földrészen, és lassúbb volt, mint az Óvilágban. Ennek okait a következőkben foglalhatjuk össze: a kontinens benépesítése az utolsó jégkorszak idején történt, az óviláginál alacsonyabb népsűrűség tovább engedte a zsákmányoló életmód folytatását és nem kényszerített intenzívebb gazdálkodásra. A neolit forradalomhoz megvoltak a termelhető növények, de hiányoztak a nagy igaerőt jelentő, háziasítható állatok. Ez az igaerő hiányzott a termelésből, de nem alakulhattak ki nomád állattenyésztő társadalmak sem, amelyek döntő szerepet játszottak az óvilági fejlődésben. A könnyen kitermelhető fémek hiánya lelassította a fémkorszakokra való áttérést. Az amerikai kontinens természeti feltételei kedvezőtlenebbek voltak a civilizációk fejlődéséhez; Egyiptomot és Mezopotámiát kevesebb, mint 2000 km választotta el egymástól, a Mexikói-fennsíkot az Andok fennsíkjaitól viszont 5000 km. Természetes, hogy a fejlődést serkentő kapcsolatok is később jöhettek létre. A történészek egy része az amerikai kultúrák magasabb fejlettségi szintre emelkedését – köztük a neolit forradalmat, városforradalmat stb. – óvilági importnak tartják. Külső hatásnak, bevándorlás eredményének tekintik a kultúrnövényeket, a fazekasságot, a megalitikus építkezéseket, a piramisokat, a teokratikus (istenkirály) államberendezkedést, sőt a vallásimitológiai rendszereket is. Az amerikai földrész történetének feltáratlansága fantasztikus és szenzációhajhászó magyarázatok megszületését eredményezte. Sokan Izrael elveszett törzseit keresték itt, mások a legendák elsüllyedt Atlantiszának túlélőit vélték itt felfedezni, megint

mások titokzatos keleti utazók kultúraátadásával magyarázzák az indián társadalmak fejlődését. A norvég utazó, régész és néprajzkutató, Thor Heyerdahl kalandos tengeri útjaival bebizonyította, hogy technikailag lehetséges volt a polinéziai, amerikai és a közel-keleti népek kultúráinak érintkezése. Tény, hogy Amerika elszigeteltsége sohasem volt teljes. Folyamatos volt az eszkimók bevándorlása az északi területekre. A vikingek 1000 körül rendszeresen eljutottak ÉszakAmerikába, sőt telepeket is létrehoztak. A tengeráramlások által elsodort hajók időnként, véletlenszerűen teremthettek kapcsolatot az európai és ázsiai civilizációkkal, de ezek nem gyakoroltak különösebb hatást az amerikai fejlődésre. Bár további bizonyítékai kerülhetnek elő az amerikai földrészen a kultúrák korai találkozásának, világtörténelmi jelentősége mégis csak Kolumbusz Kristóf 1492-es hajóútjának volt.

Közép-Amerika A közép-amerikai kultúrák földrajzi színtere három, élesen eltérő természeti adottságú vidék. Északon fekszik az enyhe, félszáraz éghajlatú, termékeny vulkánikus talajú Mexikóifennsík, a földművelés centruma. Keletről és nyugatról tengerpart határolja, ahol az enyhe és nedves éghajlatú Mexikói-öböl partvidéke volt a fejlődés egyik központja. Délen, a harmadik nagy tájegység a trópusi őserdő. Ezt viszonylag későn hódíthatta meg egy neolit társadalom, mert a táj bujasága éppúgy elősegíti, mint kizárja a kultúrnövények termesztését. Mindhárom tájegységhez meghatározott sajátos civilizációk sora kapcsolódott, az esőerdő a maja, a tengerpart az olmék-totonák, ill. zapoték-mixték, a Mexikói-fennsík pedig a tolték-azték civilizáció szülőhelye volt. Ezek a civilizációk mindvégig termékeny kölcsönhatásban álltak egymással.

A „jaguárok népe”, az olmékok Az olmékok, a jaguár-szimbolikájukról ismert „jaguár-emberek” hozták létre az első városokat, melyek már magukon viselték a későbbi indián központok valamennyi jellegzetességét. A rendezett alaprajzú városok főtereit lépcsőzetes piramis, katonai-állami főépület, a kultikus labdajátékok tere és lelátói övezték. Itt az állam olyan alapvető jegyeivel találkozunk, mint az írásbeliség és a naptár, valamint a raktározás. Az olmékok monumentális, monolit szobrászata számos titkot őriz. Bármilyen ismert előzmény nélkül jelentek meg a monumentális kőszobrok, és ugyanakkor kezdték faragni az olmék kézművesek a kisméretű jade és agyag remekműveket. Három vallási központjukban eddig 20 óriási kőfejet ástak ki, amelyek lapos és széles orrú, húsos negroid ajkú férfit ábrázolnak, pánt-sisakban. 2,5-3 m magas, 30 tonnás fejeket faragtak ki olyan bazalttömbökből, amelyek száz kilométeres körzetben nem találhatók. Zapotékok, maják és a klasszikus toltékok (Teotihuacan) (Kr. e. 200-Kr. u. 800) Az olmék kultúra a jelentős távolságokat felölelő kereskedelmi hálózat, hittérítők és hadjáratok révén távoli népekhez jutott el, akik átvették azt, és az olmék városok hanyatlása után továbbfejlesztve létrehozták a maguk „magaskultúráit”. Három irányban követhető jól ez a kultúraátadás. Először is nyugat felé, a Csendes-óceán partvidékéhez, ahol a zapoték civilizáció virágzott fel.

A maják alkotják a fejlődés másik irányát. Első városaik alapítása egybeesett az olmék városok hanyatlásának időpontjával. Időszámításunk kezdetén fokozatosan behatoltak Petén térségébe, azaz a hegyi és a trópusi Guatemalába. Innen kezdték meg történelmi útjukat a Yucatán-félsziget felé. Az olmék civilizáció terjedésének harmadik iránya a mexikói fennsík felé vezetett, ahol a Kr. u. 2-3. században kifejlődött a teotihuacani városi civilizáció (klasszikus toltékok). A maják A városi településforma rendkívül jellemző a majákra. Az őserdő megkövetelte a városméretű népességkoncentrációt, együttműködést, de megakadályozta nagyobb méretű államok, birodalmak kialakulását. A maja civilizáció korai korszakának (Kr. e. 500-Kr. u. 300) a végén sorra keletkeztek a városok. A maja kultúra fejlődése az óbirodalomban (325-925) érte el csúcspontját. Mintegy 20 nagy és több tucat kisebb város létezett már a 8. században az őserdőben, mégsem beszélhetünk valóságos birodalomról. Jóllehet voltak kiemelkedő, nagyobb befolyási övezettel rendelkező központok (Tikal, Copan, Palenque, Bonampak), nem alakult ki birodalmi egység, de a különálló városok társadalmi szervezete, kultúrája, gazdálkodása azonos volt. A 8-9. században a tetőpontjára jutott maja civilizáció fejlődése hirtelen megtört. Az utókor csodálattal fedezte fel az őserdők mélyén épségben maradt maja városokat. Minden jel arra utal, hogy lakóik hirtelen elhagyták városaikat, és a 8. századtól kezdve a Yucatánfélszigetre költöztek. Szenzációsnál szenzációsabb elméletek születtek a maja „rejtély”, az elvándorlás magyarázatára. A valódi okokat a kor politikai változásaiban és a maják gazdálkodásában találjuk meg. A maják az őserdőből irtással-égetéssel nyert termőföldjeiken kukoricát termeltek. A földek folyamatos hozamcsökkenés után rövid idő, kb. 6-7 év alatt kimerültek. Ezeket parlagon hagyták, és mind szélesebb szavannagyűrű választotta el a várost a földjeitől. Egy bizonyos határon túl a maja társadalomnak nem maradt más választása, mint az elvándorlás. A majáknál a 7-es szám misztikus jelentősége a földek kimerülési idejével függhet össze. Bevándorlásuk a Yucatánra hosszú idő alatt történt, már az óbirodalom virágkorában, az 5-6. században megkezdődött, de tömegessé csak a korszak végén vált. A maja óbirodalom területének elhagyását meggyorsította a 8. századtól meginduló tolték népvándorlás. Az északnyugati sivatagok nomád lakói, a nahua népcsoporthoz tartozó toltékok, chichimékek, mixtékek és aztékok zúdultak a civilizált területekre. A régi kultúrák összeroppantak. A maja újbirodalom, az ún. maja reneszánsz kora (925-1200) A Yucatánra menekülő majákat tolték törzsek is követték, így az itt újjászülető maja civilizáció erős tolték hatást mutat. A yucatáni maja városállamok, mint Chichén Itzá, Uxmal és Mayapan – nyilván tolték hatásra – elkeseredett küzdelmet folytattak a hegemóniáért, egy már valóban egységes maja birodalom létrehozásáért. Ennek természeti feltételei itt még inkább hiányoztak, mint az óbirodalom területén. Itt nem voltak folyók, a csapadékos nyár után a forró, száraz télen a vízhiány is problémát jelentett. A gazdasági fejlettség az óbirodalom szintjét sem érte el, tehát a maja városállamok egyesítésének a gazdasági alapjai hiányoztak. A hegemóniáért vívott állandó harc csak tovább gyengítette a maja társadalmat. A maja „Újbirodalom” 1441 után, az északi inváziók hatására összeomlott. Így az 1519-ben Mexikó partjára lépő spanyol Cortez és maroknyi konkvisztádorcsapata egy mély válságba került maja társadalmat hódíthatott meg.

Az aztékok A népvándorlás egymást követő hullámai népek tömegét sodorták a Mexikói-fennsík déli részére. Városállamaik hol szövetségeket alkottak, hol alávetettségben éltek a rendkívül túlnépesedett és politikailag túlfeszített fennsíkon. Ilyen helyzetben érkeztek 1325 körül a tájra – hagyományaik szerint 200 éves vándorlás után – az aztékok. Amikor megalakították központjukat, Tenochtitlant, még csupán jelentéktelen, a szomszédaiknak adózó nép voltak. A vidék legkedvezőtlenebb, mocsaras helyét foglalhatták csak el. Itt sajátosan új, rendkívül intenzív gazdálkodást folytattak, ún. úszó kerteket alakítottak ki. Alig több mint száz év alatt, 1428-ra az azték Tenochtitlan, kihasználva a politikai megosztottságot, változó szövetségesekkel a térség első számú hatalmává vált. A spanyol hódításig hátralévő évszázad az azték birodalom látványos terjeszkedésének és szerveződésének időszaka volt. Az azték állam mindvégig három város szövetségére épült. A városok élén istenkirályok uralkodtak, közülük kiemelkedett a tenochtitlani, aki a legfőbb hadvezér és a főpap is volt. Társadalmi méretekben nem alakult ki rabszolgaság. Ha az uralkodó rétegnek voltak is rabszolgái, és az építkezéseknél dolgoztatták is őket, a rabszolgaság végig lényegtelen maradt. Így a hadifoglyok legnagyobb részét lemészárolták. Birodalomépítő politikájuk tudatosan a rokon népek beolvasztására és a környező, nem rokon népek meghódoltatására, elnyomására törekedett. A Mexikói-fennsík déli részének szinte minden népét leigázták, végül 4-500 kisebb adófizető állam fölött uralkodtak, és a birodalom lakossága elérte az 5-6 millió főt. Az azték birodalom gyors területi gyarapodása ingatag egységet takart, amelyben napirenden voltak a lázadások, adómegtagadások, büntető hadjáratok. Ez a döntő magyarázata a spanyol támadás gyors sikerének. Indián magaskultúrák Dél-Amerikában A dél-amerikai magaskultúrák földrajzi színtere legalább olyan változatos, mint a középamerikai, de sokkal mostohább a fejlődés feltételeinek biztosításában. Az elzárt folyóvölgyek gátolták a nagyobb gazdasági-politikai egységek létrejöttét. A térség éghajlata zordabb, növény- és állatvilága szegényebb, mint a közép-amerikai. A döntő áttérést a neolitra a burgonya termesztése és a láma megszelídítése jelentette („burgonyakultúrák” sora alakult ki). Kr. e. 1000 körül jelent meg a kukorica termesztése az Andokban. Valószínűleg a fejlettebb kukoricatermesztő törzsek (olmék-maja?) vagy kisebb csoportjaik hozták magukkal KözépAmerikából. Központjuk, Chavin de Huantar gyorsan eljutott a városforradalom szintjére; felépült piramistemploma, kialakult a város főtere. Öntözéses, teraszos földműveléssel terjeszkedett a Chavin-kultúra (kb. Kr. e. 1000-Kr. e. 300) a folyóvölgyek mentén, de kultúraátadása révén civilizációk sora (Paracas, Nazca, Ica) indul fejlődésnek távolabb is. A Chavin-kultúra megszűntével a Középső-Andokban vége lett az egységes kultúrának, és erőteljes regionális különbségek alakultak ki. A Kr. u. I. évezredben virágkorát élte a fémművesség, a szobrászat és az építészet. A korszakban a Mochica-civilizáció (Kr. u. 400-1000) érte el a legmagasabb fejlettséget. A Nazca-kultúra (Kr. e. 200-Kr. u. 900) csodálatra méltó eredményeket ért el a csillagászatban, de különösen szép, festett kerámiáiról és fejlett textilművészetéről is híres. Időszámításunk első századaitól egy új civilizációs központ emelkedik ki, a Titicaca-tó partján, 3800 m magasan fekvő Tiahuanaco. Az 1000 körül megindult népvándorlás megdöntötte az első évezred kultúráit. A Mochica helyére lépő Chimu birodalom (1000-1466) Észak-Peruban minden addiginál nagyobb területet foglalt

magában. A 15. század végén az ugyancsak expanzív dél-perui inka birodalommal került szembe, gyors bukása egy új korszak kezdetét jelentette a dél-amerikai kultúrák történetében. Az inka birodalom (kb. 1200-1531/33) Az inka eredetileg kis létszámú, kis jelentőségű nép volt az Andokban. Mintegy két évszázados erőgyűjtés után, viszonylag igen rövid idő alatt egyesítették a történelmi tájat, és ezzel új lendületet adtak a fejlődésnek. Kik voltak az inkák? Mit mondtak erről mítoszaik? Ezek szerint a Nap apa és a Hold anya elküldte a Földre fiát és lányát. A Nap apa egy jogart adott a fiának azzal, hogy ahol belemegy a földbe, a két Nap-gyermek alapítson várost, s ez a város majdan hatalmas birodalom fővárosa lesz. A testvérpár Cuzco völgyében tudta földbe döfni a jogarát. Manco feleségül vette a húgát, felvette a kapac („nagy”) címet, és a testvérpár az inka dinasztia alapítója lett. Megtanították az embereket a kézművességre, szövésre, és az emberek önként alávetették magukat nekik. Mit mond erről a történettudomány? Az ajmara tiahuanacói birodalom széthullása után Pucaritambo lett a törzsszövetség központja. A 12. században az utolsó trónörökös a királyi nemzetség tagjaival és népének töredékével a Cuzco-medencébe költözött át. Itt meghódítottak egy valószínűleg kecsua törzset. Átvették nyelvüket, átadták az ezeréves tiahuanacói civilizáció örökségét, és megtartották a nagy birodalom újjáteremtésének igényét. A 15. század közepére hódításaikkal egy birodalomba szervezték az Andok civilizációit. Az Inka Birodalom 5000 km hosszan húzódott a csendes-óceáni partvidék és az Andok keleti hegyvonulata között. Kitűnő útrendszere meghaladta a 16 ezer km-t, a főútvonala az 5000 km-t. A birodalom területe kb. 1 millió km2 volt, lakóinak száma a 16. század elején 10 millió főre becsülhető. (Az inkák ma élő leszármazottja a 3 millió, kecsuául beszélő földműves az Andokban. Ez Peru lakosságának 45%-a. Jelenleg Kolumbiától Chiléig 6 millióan beszélik ezt a nyelvet.) Az inka hódítások nyomán erősen központosított, teokratikus állam jött létre. A meghódított népeket nem tették szolgává, de erőszakos asszimilálásukra törekedtek. A helyi nemzetségi vezetőket bevonták a kormányzásba. Amikorra az inkák megteremtették a „négy világtáj (Tahuantinsuyu) birodalmát”, 1525-ben Huascar és Atahualpa, az elhunyt Huayna Capac, a 12. inka két fia között trónviszály tört ki, ami mögött a katonai és a papi nemesség hatalmi harca húzódott meg. A polgárháború miatt súlyos válságba került birodalmat megdöntötte a spanyol Francisco Pizarro és konkvisztádortársainak inváziója. Közép-Amerika anyagi és szellemi kultúrája A közép-amerikai indián népek panteonját a politeizmus jellemezte, amelyben az istenek száma és feladataik bizonytalanok. Az olmékok vallása a különböző alakokat öltő jaguár körül forgott. (A jaguár ugyanis, növényevőkre vadászva, akaratlanul is az indiánok ültetvényeit védte.) Mint annyi hasonló fejlettségű nép, ők is úgy tartották, hogy a kukoricatermesztés tudománya egy isten ajándéka. Teotihuacan (azték: „a hely, ahol istenné válik az ember”) lakói főként az esőistent tisztelték. Ők voltak Közép-Amerika első piramisépítő népe, és városuk, amelynek lakosságát 120 ezer főre becsülik, a térség vallási, kulturális és gazdasági központja volt. A város, amelynek nagyobb volt az alapterülete, mint ugyanekkor a császárkori Rómáé, pontos tervek alapján épült. A teokratikus városállam központjában volt a két, monumentális piramistemplom. 225 m oldalhosszúságú, 65 m magas Nap-piramisa mellett vezet el a szentélyek, paloták övezte Halottak útja a 46 m magas Hold-piramishoz. (A neveket az aztékok adták az előttük 500 évvel

elnéptelenedett városban.) A város körül falvak sokasága terült el, ahol fejlett öntözéses gazdálkodást folytattak, hiszen másképpen nem láthatták volna el élelemmel a nagyvárost. A toltékok átvették Teotihuacan kultúrörökségét, a várostervezési, a piramisépítési formákat, sőt egyes isteneket is, a „Tollas Kígyót” (Quetzalcóatl) és az Esőistent. Mivel a toltékok elsősorban katonák voltak, ez tükröződött a művészetükben, mitológiájukban is. A „békés” Quetzalcóatl, a világteremtő, a kukoricát adó, a papság és a tudomány védelmezője szembekerült a mind több szakrális emberáldozatot követelő Tezcatlipoca („Füstölgő tükör”) istennel, és alulmaradt. Amikor az ezredforduló táján Ce Acatl főpap-király, akit Quetzalcóatl megtestesülésének tartottak, vesztett a harcosokkal vívott hatalmi harcban, híveivel a Yucatánfélszigetre vándorolt, és újjáépítette Chichén Itzát. A fennsíkon fennmaradt a hit, hogy a Kelet felé elhajózott isten egyszer visszatér, és visszaszerzi királyságát. Ez még 500 év múltán is bénítóan hatott az aztékokra, amikor 1519-ben megjelentek a spanyol hajók Mexikó partjainál. A maják hozták létre az amerikai földrész legjelentősebb kultúráját. Legnagyobb területi kiterjedése kb. 300 ezer km2-re tehető és sohasem szervezték centralizált birodalomba, a csiszolt kőeszközök technikai színvonalán egységes ismeretrendszer (írás, matematika, csillagászat, naptár) alakult ki. Kr. e. 3214. augusztus 10. – ezzel a dátummal kezdődik a maja naptárszámítás – talán a „világ teremtését” jelentette számukra ez az időpont. Naptáruk a maga idejében a legfejlettebb volt. Volt egy „gyakorlati”, 365 napos naptáruk, rendszeresen beiktatott szökőnapokkal, és volt egy 200 napos „szent” naptáruk az ünnepek meghatározására. Ismerték a Holdnak és a Vénusz bolygónak a ciklusait, a nap- és holdfogyatkozások idejét. Húszas számrendszerben számoltak, használták a nullát és a helyiértéket. Írásuk a földkerekség egyik legösszetettebb írásrendszere volt, és máig sincs megbízhatóan megfejtve. A megoldást nehezíti, hogy nem ismerjük az írás alapjául szolgáló nyelvet. A mintegy 800 írásjel valószínűleg betű-, szótag- és fogalomjel. Mindössze három kódexük maradt fenn a spanyol papok „ideológiai tisztogatása” után. A maja társadalmi rend csúcsán a főpapok álltak, akik járatosak voltak a matematikában, a csillagászatban, az írásban, a szakrális építészetben és az orvostudományban. Utánuk következtek az áldozópapok. A kultuszban jelentős szerepet játszottak az áldozatok. Állatok, kukorica, gyümölcs vagy virág volt az áldozati adomány, és az ezredforduló után – tolték hatásra – mind gyakoribb lett az emberáldozat. Városaik mindenekelőtt a vallási szertartások színhelyéül szolgáltak. Itt csak a szakrális épületek, a főpapság és a nemesség palotái voltak. Távolabb, a földek közelében laktak a parasztok, akik csak a nagy középítkezések vagy ünnepek idején jöttek a városokba. A legnagyobb, középponti építmény a piramistemplom volt. A többnyire három helyiségből álló templomépület a lépcsős piramis tetején helyezkedett el. Minden városhoz hozzátartozott a labdajátéktér. A fallal kerített, szent labdatereken a labdát egy falon lévő kis kőgyűrűn kellett átjuttatni a két csapat tagjainak. A játék végén az egyik csapat kapitányát feláldozták, csak azt nem tudjuk, hogy melyiket. A kultikus, rituális játékkal a Nap pályáját szerették volna befolyásolni. A Mexikói-völgybe utolsóként érkező aztékok egy iszapos sziget menedékéből kiindulva egy évszázad alatt építették fel birodalmukat. A birodalom kialakulásával a nádkunyhós azték falu, Tenochtitlan gyors ütemben vált 200 ezer fős világvárossá. Ekkora város kialakulása csak fejlett mezőgazdaság és adózás mellett volt lehetséges. Jóllehet igavonó állatuk nem volt, a nehéz feltételek mellett is termelékeny földművelést folytattak. A Texcoco-tóban mesterséges szigeteket alakítottak ki a tó fenekéhez rögzített tutajokon, a közöttük lévő csatornákról gondozták kertjeiket. Évente többször arathattak így gazdag termést.

A kereskedők külön réteget alkottak az azték társadalomban. A kereskedelem döntően külkereskedelem volt. Az állam központi készleteinek egy részét cserélte el távoli tájak termékeiért, miközben a kereskedők fontos hírszerző tevékenységet is folytattak. Pénzként az aranyporral töltött madártoll szolgált, váltópénzként kakaóbabot használtak. Az aztékok joggal hihették, hogy az isteneik kegyeltjei, ezért nem is maradtak hálátlanok. A közép-amerikai indiánok mitológiái szerint a világegyetemet és magát az emberiséget az istenek önkéntes áldozata teremtette, és az emberiségnek kötelessége visszafizetni az adósságot. Az azték panteonban több „vérszomjas” isten is volt, pl. Huitzilopochtli, a törzsi-, had- és napisten, a birodalom védnöke, a toltékoktól átvett nap- és hadisten, Tezcatlipoca vagy Xipe Toték, a tavasz és a csírázó vetés istene, akiket emberi szívvel és vérrel kellett „táplálni”. Évente 10 000-50 000 embert áldoztak fel, áldozatszerző háborúkban elfogottakat, de sok rabszolgát és megvásárolt gyermeket is. A leggyakoribb a szív- és tűzáldozat, a feláldozandó ember elevenen megnyúzása volt. Dél-Amerika anyagi és szellemi kultúrája Az Inka Birodalomban fontos összetartó erőt jelentett a vallás. A 15. század közepe óta a legfőbb birodalmi isten Inti (kecsua: „Nap”) volt, az Inka („a Nap fia”) uralkodói címmé lett. Az inkák tudatos birodalomépítők voltak. A meghódított népekre ráerőltették a kultúrájukat, a társadalmi-gazdasági szervezetüket és – bizonyos fokig – a vallásukat is (imádhatták saját régi isteneiket, ha elismerték Intit is). Az Inka a saját nővérét vette nőül, habár volt sok, a szépségük alapján kiválasztott ágyasa is. Számos fia közül a legbölcsebbet és legalkalmasabbat nevezte ki utódjának. Kerámiáikat korong nélkül készítették. A vasfelhasználásig nem jutottak el, de az arany-, ezüst-, réz-, ónmegmunkáláshoz kiválóan értettek, különféle ötvözeteket is készítettek belőlük, bronzot azonban nem tudtak előállítani. Az inkák 5200 km hosszú utat építettek az Andok rendkívül nehéz viszonyai között, hogy a hadsereg gyors mozgását biztosíthassák (ez volt a 19. századig a világ leghosszabb fő közlekedési útvonala). A szóbeli üzeneteket sűrűn váltott futárok hordták, az árut pedig lámák vagy emberek. Csomóírásuk (quipu) csak a számszerű feljegyzésekre alkalmas. Nem használtak kereket, csigát, kötőanyagot, szerszámaik fából és kőből készültek; megalitikus építményeik (palotáik, erődítményeik) homokkal lecsiszolt kövei közé mégis egy késpenge sem férne el. Az inkák fejlett mérnöki tudománnyal rendelkeztek. A meghódított területeken komoly öntözőrendszereket, teraszokat építettek, szabályozták a folyókat, lecsapolták a mocsarakat. Kukoricát, babot, gyapotot, burgonyát és koka nevű kábítószert termesztettek; málhásállatként, gyapjáért és húsáért lámát és alpakát tenyésztettek. Szerszámként kézi kapát, ásóbotot és lábekét használtak. A bel- terjes mezőgazdaság magas termelékenységet biztosított. Az adókért és közmunkákért cserébe az egyén teljes biztonságban élhetett, a nagy állami raktárakból segélyezték rossz termések idején, de a közösség is segítette, ha beteg volt vagy megöregedett. Az aztékoknál a kereskedők rétege emelkedett ki a köznépből, az inkáknál viszont a kézművesek tettek szert különleges jelentőségre. Ennek magyarázata, hogy az amerikai kultúrák közül az inkák jutottak el a fémművesség legfejlettebb fokára. A kézművesek a nyersanyagot az államtól kapták, és termékeik is visszakerültek az állami raktárakba. A kereskedők feladatait az állami hivatalnokok látták el. Ők végezték a termékek begyűjtését, közvetítését, raktározását, kiosztását az uralkodó vagy a hadsereg szükségleteire, de éhínségek, katasztrófák idején a lakosságot is a központi raktárakból látták el. A kiterjedt raktárrendszer

szükségszerűen teremtette meg a nyilvántartás rendszerét, a csomóírást (quipu). A legújabb kutatások szerint az inkák használtak egy másik írásrendszert is, egy képírást, de a spanyolok olyan sikeresen küzdöttek az „ördög irományai” ellen, hogy az inkák valamennyi krónikáját elégették, és csak kultikus kerámiákon maradtak fenn írásjeleik. A Nazca-kultúra idején a dél-perui sivatagban csillagászatilag betájolt, földbe vésett ábrák készültek. Ma sem ismerjük készítésük pontos célját és módját.

MAGYARORSZÁG a 14-15. században Magyarország az Anjouk korában Károly Róbert (1301-42) Harc a hatalomért Amikor 1301-ben III. András személyében meghalt az Árpád-ház utolsó fiúági uralkodója, az ország sorsa bizonytalanná vált. A következő éveket interregnumnak szokták nevezni, ami király nélküli állapotot jelent, a valóságban azonban több uralkodója is volt Magyarországnak. Az Árpádok kiterjedt családi kapcsolatainak következtében számos külföldi leányági örökös jelentette be igényét a magyar trónra. Már 1300-ban magyar területre érkezett a nápolyi Anjou Caroberto (magyar királyként I. Károly, a történeti irodalomban Károly Róbert), akinek nagyszülei Anjou II. Károly és Magyarországi Mária, V. István király lánya voltak. Mária már 1290-ben, IV. László halálakor bejelentette magyar trónigényét, majd ezt fiára, Martelt Károlyra ruházta át, akinek korai halála után fia örökölte a jogigényt. A nápolyi Anjouknak Magyarországon kevés hívük volt, de támogatta őket a nápolyi királyság hűbérura, a pápa. (Nem volt csekély jelentőségű a pénzügyi segítség sem, amit nagyapja révén itáliai bankoktól kapott.) 1301 tavaszán Károly Róbertet horvát támogatói elkísérték Esztergomba, és ott a pápa feltétlen hívének számító Bicskei Gergely érsek egy alkalmi koronával megkoronázta. A magyar nagybirtokosok egy része nem fogadta el Károly Róbert személyét, és vele szemben II. Vencel cseh király azonos nevű fiát hívták meg a trónra, akinek a dédanyja IV. Béla lánya volt. Vencel koronázására is sor került még 1301 folyamán, ráadásul az ő fejére azt a Szent Koronát tették, amely ekkor már az érvényes koronázás elengedhetetlen kellékének számított. Ennek ellenére a 12 éves fiú helyzete olyan bizonytalan volt, hogy apja 1304-ben a koronával együtt hazavitte, s miután 1305-ben III. Vencel néven a cseh trónt elfoglalta, lemondott magyarországi igényéről Ottó bajor herceg javára, akinek ereiben szintén volt Árpád-vér, IV. Béla unokája volt. Vencel a koronázási jelvényeket is átadta Ottónak, akit 1305-ben két püspök meg is koronázott Fehérváron. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy magyarországi támogatói egyáltalán nem voltak. Végül 1307-ben Kán László Erdélyben letartóztatta a bajor herceget, elvette tőle a koronát, őt magát pedig futni hagyta. Ottó hazajutott Bajorországba, s 1312-ben bekövetkezett haláláig viselte a magyar királyi címet. Károly Róbertnek nem is a trónkövetelőkkel volt igazán gondja, hanem azzal, hogy uralmát a magyar birtokosok legnagyobbjaival elismertesse, akik a 13. század végére már egész ország részeket tartottak hatalmukban, és akiket ezért tartományuraknak nevezünk. Károly Róbertet első koronázása idején néhány horvát főúr támogatta, a pápa legátusa pedig 1301 őszére elérte, hogy a magyar püspökök többsége csatlakozzon hozzájuk. Helyzete ezzel jelentősen javult, híveinek száma nőtt, sőt arra is jutott ereje, hogy 1304-ben Csehországba vezessen hadat rokonával, Habsburg Rudolffal szövetségben. Ennek ellenére magyarországi királysága még mindig ingatag volt, a tartományurak többsége még nem ismerte el Károly Róbertet, emellett Buda német polgársága is ellenállt. A pápai legátus kénytelen volt egyházi átokkal sújtani az engedetlen város lakóit, a budai papok azonban erre válaszul a pápát és az

egész magyar főpapságot közösítették ki. Ellenállásukat katonai erővel kellett megtörni, s ez csak 1307-ben sikerült. Ezt követően országgyűlést tartottak a Pest melletti rákosi mezőn, ahol már néhány tartományúr is elismerte Károly Róbert hatalmát. A még vonakodók meggyőzésére érkezett Magyarországra egy újabb pápai követ, Gentilis bíboros 1308 tavaszán. Részleges sikereket ért el: Csák Máté és Kán László ugyan nem jelent meg a pesti domonkos kolostorban tartott gyűlésen, de követeik részt vettek a tanácskozáson. Az persze továbbra is kérdéses volt, hogy a meghozott határozatokat végre lehet-e majd hajtani. Ráadásul a Szent Korona még mindig Kán László kezében volt, aki egyelőre nem is szándékozott kiadni azt. Így Károly Róbert fejére 1309-ben ismét csak egy helyettesítő korona kerülhetett. Csak 1310-re sikerült az erdélyi vajdát jobb belátásra bírni, s ekkor kerülhetett sor az immár kétszer is megkoronázott király harmadik, mindenki számára kétségtelen érvényű koronázására. Ezzel azonban korántsem oldódott meg minden kérdés, ugyan vitathatatlanul király volt, hatalommal azonban nemigen rendelkezett. Első próbálkozásai, hogy kiegyezzen a tartományurakkal, hamar kudarcot vallottak, és Károly Róbertnek be kellett látnia: a méltóság mellé hatalmat csak fegyverrel tud szerezni. Az ellenségeskedés több mint tíz éven át, egészen Csák Máté haláláig tartott, s még utána is sor került szórványos lázadásokra. Az első erőpróba az ország északkeleti részén, Aba Amadé tartományában zajlott le. A tartományúr, aki egyébként a király híve volt, viszályba keveredett Kassa városával, és egy, a városban kialakult „tumultus” során életét vesztette. A király a város pártjára állt, Amadé fiai ekkor Csák Mátéhoz fordultak segítségért, aki maga nem vonult Kassára, de hatalmas sereget küldött a város ellen. Károly Róbert hadai 1312. június 15-én Rozgonynál ütköztek meg a tartományurak egyesített seregével, és legyőzték azt. Ezzel azonban a helyzet korántsem oldódott meg, sőt a Csák Máté elleni közvetlen támadást fontolgató királyt az 1314-es országgyűlésen a bárók cserbenhagyták. Károly Róbert erre valamennyiüket megfosztotta méltóságától, hűtlennek nyilvánította őket, és új tisztségviselőket nevezett ki. 1315 tavaszán székhelyét a fenyegetett Budáról Temesvárra helyezte át Továbbra is számíthatott a főpapság támogatására, emellett a városok és a hatalmaskodó tartományurak elől hozzá menekülő nemesek jelentettek segítséget számára. Másfelől a tartományurak közül kevesen vállalkoztak a királlyal szembeni nyílt lázadásra, és nem is fogtak össze egymással. Az uralkodó egyenként semmisítette meg őket. Így 1316 és 1321 között sikerült leverni Kőszegi Jánost, Borsa Kopaszt és Aba Amadé fiait, Kőszegi András behódolt a királynak. A királyi hadak megszerezték az Erdély feletti hatalmat, és megtörték Ákos István fiainak ellenállását is. Csák Máté a Vág vidékét ugyan továbbra is szilárdan tartotta, 1321-ben azonban meghalt, és mivel fiú utóda nem volt, tartománya gyakorlatilag megszűnt, a bevonuló királyi erők ellenállásra szinte sehol nem találtak. 1323 nyarán, miután Szlavónia helyzetét is sikerült megoldania, Károly Róbert udvara Temesvárról Visegrádra költözött. A továbbiakban már csak szórványos zavargásokra került sor, amelyek azonban nem rendíthették meg a királyi hatalmat. A legismertebb ezek közül annak a Zách Feliciánnak a merénylete, aki az 1310-es években Csák Máté hívei közé tartozott, majd átpártolt a királyhoz. 1330. április 17-én a visegrádi palotában kivont karddal támadt az ebédelő királyi családra, de csak Erzsébet királynét tudta megsebesíteni, mert a testőrök pillanatok alatt felkoncolták. A tettet irgalmatlan bosszú követte, Felicián testének darabjait különböző városokba, fejét Budára küldték intő példának, gyermekeit kivégezték, Klára nevű lányát borzalmasan megcsonkítva városról városra hurcolták, s azt kellett kiáltoznia: „Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz”. Felicián rokonságát harmadíziglen halálra ítélték, távolabbi rokonait pedig jószágvesztéssel sújtották.

Hogy mi állt Felicián tettének hátterében, azt nem lehet pontosan tudni. Egyes kutatók az uralkodó elleni összeesküvésre gyanakszanak elsősorban a kegyetlen megtorlás alapján. Mások egy másfél évtizeddel később keletkezett olasz krónika híradását vélik hitelesnek. (Ez a verzió feltűnően hasonlít Bánk bán feleségének a Képes Krónikában leírt történetéhez.) Eszerint Felicián leányát, Klárát elcsábította volna Erzsébet királyné öccse, az ekkor Magyarországon tartózkodó későbbi lengyel király, Kázmér. Az apa ezt akarta megtorolni a királyi család elleni merénylettel. Az ország újjászervezése Az a rendkívül szilárd politikai rendszer, amelyet Károly Róbert kiépített, nemcsak neki, hanem fiának is nagy hatalmat biztosított. Az új dinasztiát az Árpádokkal összekapcsoló szálakat igen erősen hangsúlyozták, a két szent király – István és László – nevét kapta Károly Róbert két fia. Címerükben az Anjou liliom mellett szerepelt az Árpádok vörös-ezüst vágásos jelvénye is. A propaganda is hangsúlyozta, hogy nem történik más, mint a „régi rend”, a korábbi jó állapotok visszaállítása. A valóság ettől igencsak eltérő képet mutatott. Teljesen kicserélődött mindenekelőtt a politikai vezető réteg, az ország bárói között 1315-től új emberek jelentek meg. Károly Róbert legkorábbi híveit helyezte a legfontosabb méltóságokba, így Szécsényi Tamást, Garai Pált, Nekcsei Demetert, Debreceni Dózsát vagy Nagymartoni Pált. Nápolyi kíséretéből Druget Fülöp kapta a nádori címet. Később ez a kör természetesen bővült, a király mindazoknak, akik kényszerből álltak egy-egy tartományúr szolgálatába, és hajlandók voltak behódolni, helyet adott kormányzatában. Ekkor emelkedtek fel az előbb említettek mellett a Lackfiak, az Újlakiak, a Szécsiek, a Bebekek, a Cudarok stb. Károly Róbert gyakran emlegette okleveleiben „teljhatalmát”, országgyűléseket az első évek után már nem hívott össze, az ország gondjait kizárólag tanácsosaival osztotta meg. A 13. század végén kibontakozott rendi ideológia az Anjou-korban eltűnt. A király hatalmának legfontosabb bázisát a tartományuraktól elvett várak és a hozzájuk tartozó uradalmak alkották, amelyeket honorként (vagyis hivatalként) híveire bízott. Ezeknek a váraknak kormányzati és katonai jelentősége volt, a belőlük befolyó jövedelmek nem a királyi kincstárba, hanem a honor birtokosához kerültek. (A korabeli viszonyok között az uradalmak jövedelmei egyébként nem voltak sokkal magasabbak mint a vár fenntartásának és a hivatal ellátásának költségei.) Mivel a honorok visszavonásig kerültek egy-egy személy kezébe, nem váltak a magánvagyon részévé a hozzájuk kapcsolódó uradalmak sem. Az ország kormányzásának szálai a királyi udvarban (aula vagy curia) futottak össze, amely ekkor még nem volt helyhez kötött, ha a király elhagyta székhelyét, kísérete is vele tartott. És erre ekkortájt igen gyakran sor került. A királyi hatalom anyagi alapját tehát nem a várakhoz tartozó uradalmak biztosították, hanem a királyi jogon (ius regale) szedett jövedelmek, az ún. regálék. Az ország gazdasági adottságait figyelembe véve, Károly Róbert egy hosszú reformfolyamatot indított el, amelynek kidolgozása Nekcsei Demeter tárnokmester nevéhez fűződött. A reformok között első helyen szerepeltek a nemesfém bányászatával, forgalmával, valamint a pénzveréssel kapcsolatos intézkedések. Magyarország területe rendkívül gazdag volt nemesfémekben, az ország területéről került ki az Európában bányászott összes arany több mint háromnegyed része (évi kb. 20002500 kg). A nemesfémek bányászata korábban királyi monopólium volt, a bányászok által a feltárási jogért fizetett bányabér, az urbura (ami a kibányászott arany egytizedét, az ezüst

egynyolcadát jelentette) a királyi kincstárat illette. Ez a rendszer a birtokosokat nem tette érdekeltté a területükön lévő bányák feltárásában, ezért Károly Róbert 1327-ben eltörölte az erre vonatkozó királyi monopóliumot, és az urbura egyharmadát átengedte annak, akinek a birtokán a lelőhely volt. Az 1320-as évek elejétől viszont királyi monopólium volt a nemesérc forgalma, minden bánya teljes hozamát a királyi pénzügyigazgatás helyi szervei, a kamarák vásárolták fel az általuk megszabott áron. (Ezzel a nemesérc 40%-a a királyé lett.) Ezen túlmenően megreformálták a pénzverést is, 1326-tól említik forrásaink az új magyar aranypénzt, a firenzei fiorino d’oro mintájára vert értékálló aranyforintot, amely egész Európában kedvelt aranyvaluta volt évszázadokon át(23,5 karátos aranyból verték kb. 3,5 gramm súlyban). Az ezüstpénzek terén először a cseh mintára vert garasokkal, később az ezüstréz ötvözetű dénárokkal találkozhatunk, ezek értéke állandóan ingadozott, de minőségük messze a tűrési határ fölött maradt. A pénzverést is a kamarák végezték, élükön a kamaraispánok álltak, akik (szakértő) polgároknak adták bérbe a 10 kamarát. Az értékálló pénz megjelenése szükségtelenné tette a korábbi gyakorlat szerinti évenkénti pénzbeváltást, az ezzel kieső kincstári jövedelmek pótlására vezették be a kamara haszna (lucrum camarae) néven, kapunként szedett jobbágyadót. Ezt minden olyan kapu (porta) után fizetni kellett, amelyen egy szénásszekér befért, ezért portális adónak is nevezték. A kincstár hasznát látta a kereskedelmi forgalom növekedésének is. A korábban is ismert harmincadvám (tricesima), ami a vásárvámok eladományozásakor a király számára fenntartott hányadot jelentette, az Anjou-korban új jelentést kapott. A főútvonalak mentén felállított harmincadhelyeken szedett (a 14. században még csak 1%- os) külkereskedelmi vám lett. Jövedelmeket húzott természetesen a király a birtokaira telepítettek földbére formájában is, amit cenzusnak neveztek. A királyi városok lakói is cenzust fizettek. Károly Róbert emellett rendszeresen megcsapolta az egyházi bevételeket, a 30-as években Magyarországon a pápa számára behajtott tized egyharmadát foglalta le. A korábbi évszázadokban szokásos megszállást (az utazó király és kíséretének vendéglátását) a rendkívüli adóval egyesítették. Ezt az Anjou-korban a király már csak a földbirtokosok hozzájárulásával vethette ki. A királyi kincstárat gyarapította a „kamara szolgái”-nak, a zsidóknak az adója, valamint a különböző kiváltságokat élvező népek vagy területi közösségek (szászok, jászok, kunok stb.) befizetései. Mindezek következtében az Anjou királyok pénzügyi helyzete rendkívül szilárd volt, sem Károly Róbert, sem fia, Nagy Lajos nem küzdött anyagi gondokkal. Nem jelentett súlyos pénzügyi terhet az sem, hogy szinte szünet nélkül háborúskodtak. Ennek oka az volt, hogy a hadseregük nem zsoldosokból állt, hanem az ún. banderiális rendszert alkalmazták. Ez a rendszer azonban, bár a korszak hadszervezeti kérdéseiről elég homályosak az ismereteink, minden bizonnyal nem Károly Róbert reformintézkedésének nyomán alakult ki, hanem korábban is ismert volt. (Maga a szó már Kézai Simon krónikájában is előfordul.) A 13. században, amikor fokozatosan eltűntek a hadra fogható közszabadok, és csökkent a várjobbágyok száma, a hadsereget egyre inkább a főúri magánhadseregekbe kényszerített volt királyi szerviensek adták. Ezek voltak a bandériumok, nevük onnan eredt, hogy uruk címeres zászlója alatt vonultak hadba. Ez a rendszer lényegében az Anjouk alatt is fennmaradt, de a 14. században lecsökkent azoknak a „zászlósuraknak” a száma, akik saját bandérium állítására voltak jogosultak. Az udvari lovagság és a bárók a király zászlaja alatt szálltak hadba, mindegyikük kisebb-nagyobb csapatot vitt magával, amit a királyi kincstárból kiutalt pénzen gyűjtött. A legfőbb egyházi és világi méltóságok, akiknek joguk volt saját bandérium állítására, familiárisaik mellett a honorbirtokokon élő nemeseket parancsolták lóra.

Számos Lajos-kori hadparancs arról árulkodik, hogy a királyi uradalmak nemtelen népességét is rendszeresen mozgósították. Emellett rendelkezésre álltak természetesen a kunok, jászok és székelyek hadai. Zsoldosokat csak korlátozott számban és szükség esetén fogadtak fel, elsősorban Nagy Lajos nápolyi hadjáratai idején. A nemesség egyetemleges hadkötelezettsége az Aranybulla óta csak az országot ért külső támadás, tehát honvédelem esetén érvényesült. A király külföldi vállalkozásai a dinasztia magánügyének számítottak. A gyakorlatban az Anjouk a nemesi felkelést akkor is igénybe vették, ha a célba vett tartomány jog szerint, tehát elvileg a magyar korona része volt. Így például az 1343-as szerbiai és az 1365-ös bulgáriai hadjárat meghirdetésekor a megyék nemeseihez intézett hadparancsok szigorú büntetést helyeztek kilátásba az igazolatlanul távol maradóknak. A sereg ütőképes részét azonban nyilván nem a kedvetlenül gyülekező, szedettvedett fegyverzetű nemesi hadak alkották. Károly Róbert külpolitikája Miután Károly Róbert helyreállította az ország egységét, olyan erő és hatalom állt rendelkezésére, amellyel külső vállalkozásokba is kezdhetett. A Balkánon arra törekedett, hogy azok felett a területek felett, amelyek az Árpád-korban hűbéri függésben voltak Magyarországtól, helyreállítsa a magyar uralmat. Az egyik jelentős sikere a macsói bánság területének a helyreállítása volt. Horvátországban és Dalmáciában azonban a magyar király uralmát nem sikerült elismertetni, a városok Velence védnöksége alá húzódtak, a várakon pedig a horvát urak osztoztak meg. 1326-ban, egy sikertelen katonai akció után Károly Róbert megelégedett jogai névleges fenntartásával. Élete legnagyobb kudarcát is a Balkánon szenvedte el első Anjou királyunk, a függetlenedő Basarab havasalföldi vajda megrendszabályozására indított hadjáratban. Amikor az 1320-as években helyreállították a szörényi bánság területén a magyar fennhatóságot, Basarab először hajlandónak mutatkozott elismerni hűbéri függését a magyar koronától, 1326-ban azonban a bolgár cárnál keresett oltalmat. Károly Róbert 1330-ban elindult megfenyítésére, seregét azonban a Kárpátok egyik szorosában tőrbe csalták a román hadak, és négy nap alatt megsemmisítették. A király csak Hédervári Dezső önfeláldozásának köszönhette megmenekülését, aki páncélt cserék vele, így Károly Róbert ki tudta vágni magát néhány emberével. Ausztriával a kezdetben baráti viszony a 20-as évek végére megromlott. Károly Róbertnek fegyverrel kellett visszaszereznie a korábban Ausztria által elfoglalt Muraközt (1328), később pedig az osztrák hercegek támogatták a Kőszegiek lázadását. Ezért 1337-ben magyar haderő tört be Ausztria területére, és bár hamarosan békét kötöttek, szívélyes viszony Károly Róbert haláláig már nem alakult ki. Cseh- és Lengyelországgal Magyarországnak viszont kifejezetten jó viszonya volt, bár a barátság egyidejű ápolása a Luxemburgiakkal és a Piastokkal nehézségekbe ütközött. A két dinasztiának ugyanis egymás között súlyos viszálya volt, a Luxemburgok igényt tartottak Lengyelország trónjára, a Piastok pedig Sziléziát akarták visszaszerezni. Károly Róbert mindkét dinasztiával kapcsolatban állt, de a tartósabb viszony a Piastokhoz fűzte, Luxemburgi Beatrix ugyanis egy évvel a házasságkötésük után meghalt, 1320-ban az akkor még gyermektelen magyar király Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet vette feleségül (akitől öt fia született). A magyar-lengyel szövetség ettől fogva az Anjouk külpolitikájának alappillére lett. Károly Róbert legnagyobb diplomáciai sikerét akkor érte el, amikor közbenjárásával tartósan rendeződött a lengyel és a cseh uralkodók viszonya. 1335-ben Visegrádon királytalálkozóra került sor,

megjelent Luxemburgi János, III. Kázmér és a vendéglátó Károly Róbert. A megállapodás szerint a cseh király lemondott lengyel trónigényéről, de megtarthatta Sziléziát. Külső támadás esetére segítséget ígértek egymásnak, és cseh-magyar megállapodás született a Cseh- és Morvaországon átvezető, Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalról is. 1339-ben még szorosabbra fonódtak a magyar és a lengyel király között a dinasztikus kapcsolatok. Ekkor született meg az a megállapodás, amely Károly Róbert valamelyik fiának ígérte a lengyel trónt abban az esetben, ha III. Kázmér gyermektelenül hal meg. Károly Róbert egész uralkodása alatt figyelemmel kísérte szülőföldje sorsának alakulását. Tulajdonképpen úgy érezhette, hogy kisemmizték jogos örökségéből, hiszen apja, Martell Károly Anjou II. Károly elsőszülött fia volt, akinek a halálakor a nápolyi trónt a másodszülött, Róbert kapta meg Károly Róbert kizárásával. Amikor 1309-ben II. Károly meghalt, végrendeletéből kiderült, hogy Martell Károly leszármazottait végérvényesen megfosztotta a nápolyi trón megöröklésének lehetőségétől. Ez a rendelkezés nyilván a pápa kívánságára született, aki hűbéres királysága élén nem óhajtott Magyarországgal megerősített Anjout látni. 1309-ben Károly Róbert a magyarországi helyzet miatt nem gondolhatott erőszakos fellépésre nápolyi öröksége védelmében, de soha nem mondott le arról, hogy jogait hangoztassa. Fordulat akkor következett be, amikor 1328-ban Róbert király fia meghalt, és csak két lány maradt utána, Johanna és Mária. Az 1309-es végrendelet ekkor Róbert ellen fordult, mivel annak értelmében még élő két öccse, a durazzói és a tarantói hercegek lettek a trón várományosai. Róbert ekkor felvette a kapcsolatot a magyar királlyal. Hogy idősebb unokája, Johanna öröklését biztosítsa, férjül kérte számára Károly Róbert András nevű fiát. Ezzel próbálta megtámogatni a hétéves kislányt örökségükből kisemmizett öccseivel szemben. A megállapodáshoz a pápa is hozzájárult. Károly Róbert 1342 nyarán abban a tudatban halt meg, hogy András révén mégiscsak visszaszerezte jogos örökségét. Bölcs Róbert azonban, aki 1343 januárjában szintén elhunyt, végrendeletével gondoskodott a történet újabb fordulatáról, amellyel azonban már Nagy Lajosnak kellett megbirkóznia.

Nagy Lajos (1342-82) Lajos Károly Róbert hat törvényes fiúgyermeke közül harmadikként született 1326-ban. Négyéves korában már Magyarország trónörököse volt, mivel legidősebb bátyja, Kálmán, házasságon kívül született, így trónöröklése fel sem merülhetett. A két következő fiú, Károly és László pedig kisgyermekként meghaltak. Amikor a tizenhat éves Lajost 1342. július 21-én királlyá koronázták Székesfehérváron, a kor felfogása szerint már nagykorának számított. Mellette álltak azok a bárók, akik édesapjának köszönhették karrierjüket, s uralma nagy részében befolyásolta tanácsaival édesanyja, Lokietek Erzsébet. Károly Róbert özvegye energikus, uralomra vágyó asszony volt, és késő öregkorában, több mint hetvenévesen halt meg 1380-ban. Lajosban a kor királyeszménye, a lovagkirály testesült meg. Gyakran vívott háborúi során számtalanszor nyilvánult meg személyes bátorsága, előfordult, hogy hívei is „szerfölött megszidták” a véleményük szerint fölösleges kockázatot vállaló uralkodót. Harciassága mellett a források kiemelik vallásosságát is amely fiatal korában a térítő hadjáratokban, élete végén visszavonult elmélkedésekben nyilvánult meg. Nagy Lajos külpolitikája Nagy Lajos kora szinte szüntelen háborúskodásokkal telt. Mint láttuk, Károly Róbert abban a tudatban halt meg, hogy sikerült elrendeznie a nápolyi kérdést. Róbert végrendelete

azonban úgy intézkedett, hogy csak Johannát koronázzák királlyá, Andrásnak meg kellett elégednie a királynő férjének kétes értékű rangjával. Lajos és anyja azonnal felléptek az ifjú herceg érdekében a pápánál, de sem Lajos követei, sem az anyakirályné személyes utazása (elképesztő mennyiségű kincset – 6,6 tonna ezüstöt és 5,1 tonna aranyat – vitt magával, hogy kedvező hangulatot tudjon teremteni ügyük érdekében) nem hozott igazán eredményt. András és Johanna között a viszony teljesen megromlott, a nápolyi királynő nem is titkolta Róbert tarantói herceggel való szerelmi kapcsolatát. András, abban bízva, hogy a pápa végül elrendeli királlyá való megkoronázását, bosszúval és a léha nápolyi udvar megrendszabályozásával fenyegetőzött. A pápa végül hozzájárult ugyan András királlyá koronázásához, de még közzé sem tették az erről szóló bullát, amikor az ifjú Anjou herceget 1345 szeptemberében Aversában meggyilkolták. Az esemény óriási botrányt jelentett, az ilyen természetű gyilkosságok a korban is meglehetősen ritkának számítottak. Hogy pontosan kitől eredt a merénylet terve, az sohasem tisztázódott, de Johannát minden valószínűség szerint felelősség terhelte. Gyanúba keveredett a tarantói hercegi család is, melynek egyik tagja, Lajos hamarosan Johanna férje lett. A magyar király az egész nápolyi rokonságot felelősnek tartotta öccse haláláért, és az sem elégítette ki, hogy a merénylőket – akik egyébként Johanna udvaroncai voltak – elfogták és különös kegyetlenséggel kivégezték. Miután a magyar király a pápától sem kapott megfelelő garanciát, elhatározta, hogy maga vesz elégtételt a gyilkosságért, és 1347-ben elindult seregével Nápoly felé. Hosszú és fárasztó szárazföldi út után érkezett meg Dél-Itáliába (a dalmát tengerpartot az ellenséges Velence ellenőrizte), Nápolyban azonban alig talált ellenállásra. Johanna és férje elmenekült, Lajos így akadálytalanul vonult be 1348 januárjában a városba, és ott felvette a nápolyi királyi címet. Az aversai gyilkosság színhelyén bosszút állt öccse haláláért, Durazzói Károlyt minden bírói eljárás nélkül kivégeztette, a többi nápolyi herceget pedig elfogta és elhurcolta magával. A pestisjárvány kitörése egyébként néhány hét után visszavonulásra kényszerítette, a nápolyi várakban helyőrséget hagyott vissza. Uralma azonban távozása után összeomlott, Johanna és férje már szeptemberben visszatértek királyságukba. 1348 végén ugyan Lackfi István erdélyi vajda friss haderővel új támadást indított, de Lajos 1350-ben újabb személyes beavatkozást tartott szükségesnek. Az újabb hadjárat azonban, katonai sikere ellenére ezúttal sem hozott politikai eredményt, Johanna ismét elmenekült, s Lajos kénytelen volt belátni, hogy nápolyi királyságának nincs támogatója sehol. 1352-ben békét kötött volt sógornőjével, kivonta csapatait Nápolyból, és a hercegeket is szabadon engedte. A nápolyi hadjáratokkal Nagy Lajos tulajdonképpen apja politikai elképzeléseit igyekezett megvalósítani. Ugyancsak Károly Róberttől örökölte a balkáni külpolitika irányvonalát is. Ennek egyik területe Dalmácia és Horvátország volt, amelyek korábban ténylegesen (de facto) kikerültek a magyar király fennhatósága alól, bár jogilag, névlegesen (de iure) továbbra is oda tartoztak. 1345-ben sikerült engedelmességre kényszeríteni a horvát nagyurakat, s Zára is behódolt Lajosnak, ami a következő évben kiváltotta a Dalmácia feletti uralmát szintén fontosnak tartó Velence támadását. A magyar király maga indult a város felmentésére, ez azonban nem sikerült, és 1348- ban nyolc évre szóló békét kötött Velencével. Az 1356-ban újra megindított háború már meghozta Lajos sikerét, a magyar királyt ezúttal a németrómai császár és Padova is támogatta, a dalmát városok pedig sorra fellázadtak Velence ellen. Az 1358-ban megkötött béke Lajost és utódait ismerte el Dalmácia egyedüli urának. A terület feletti magyar fennhatóság Lajos alatt többé nem is vált kétségessé, de a Padovival való szövetség miatt a magyar király még két alkalommal hadakozott Velencével. Először kudarcot vallott az ifjabb Lackfi István vezette had, de másodszor sikerrel jártak a szövetségesek, s Velence az 1358-as béke megerősítésére, valamint évi 7000 arany adó fizetésére kényszerült.

Szerbia ellen a Dusán István halálát követő zavaros helyzetben indított háborút Nagy Lajos, ennek eredményeként az ország északi részén hatalomra juttatott Lázár kenéz elismerte hűbéri függését a magyar királytól. Ugyancsak hűbéri függésbe került Bosznia Kotromanics István bán uralma alatt, aki Erzsébet nevű lányát Nagy Lajoshoz adta feleségül, amikor a magyar király megözvegyült. Utóda unokaöccse, I. Tvrtkó (1353-91) lett. Ő először megpróbált függetlenedni Magyarországtól, de részben Lajos bogumilok elleni hadjárata, részben a saját belső lázadói meggyőzték arról, hogy célszerű alávetnie magát. 1377-ben Lajos hallgatólagos jóváhagyásával azt is elérte, hogy királlyá koronázzák. Kevesebb sikert eredményezett a Havasalföld alávetésére irányuló politika. A Károly Róbertre súlyos vereséget mérő Basarab utóda ugyan elismerte magát a magyar király hűbéresének, az őt követő Lajk vajda azonban ismét függetlenedni akart. Lajos ekkor Havasalföld szövetségesét, a vidini bolgár cárt támadta meg 1365-ben, és létrehozta a bolgár bánságot. A siker ellenére az új hódítás nem bizonyult tartósnak, a magyar hadaknak már 1368ban újból verekedniük kellett, ezúttal a másik bolgár fejedelem ellen, aki Tirnovóban uralkodott. 1369-ben pedig a súlyos katonai kudarcok hatására Lajos belátta a helyzet reménytelenségét, és megelégedett a vidini bolgár fejedelem névleges hűbéri függésével. Átmenetileg Havasalfölddel is létrejött a béke, de a hetvenes évek első felében a délkeleti határon megélénkült várépítési tevékenységből látszik, hogy a magyar uralkodó nem bízott a helyzet megszilárdulásában. Az 1375-ben Havasalföldre vonuló magyar hadak már nemcsak a románokkal, hanem a velük szövetséges törökökkel is szembe találták magukat. Az 1340-es évek közepén a meggyengült Arany Horda ellen a székelyek ispánja sikeres hadjáratot vezetett a Kárpátok keleti oldalára, és a területet magyar hűbéri függésbe vonta. Lajos király román vajdára bízta az igazgatást, és újjászervezte a tatárok által elpusztított milkói püspökséget. Az Arany Horda teljes széthullása (1359) után a Dnyeszteren inneni területen Bogdán megalapította Moldvát, s elűzte a magyar király hűbéresének számító vajdát. 1370 után több magyar hadjárat indult a „hűtlen” Bogdán megrendszabályozására, de ezek eredményéről kevés ismeretünk van. Úgy tűnik, Moldva inkább a lengyel állam, mint Magyarország vazallusa lehetett. A balkáni háborúknak a politikai célok mellett vallási törekvéseik is voltak, a bogumil eretnekek és az ortodoxia elleni keresztes hadjáratoknak minősültek. Lengyelországgal megmaradt a Károly Róbert alatt kialakított jó viszony. Lajos, aki az ország kiszemelt örököse volt 1339 óta, többször segítségére sietett nagybátyjának, III. Kázmérnak. A lengyel király ebben az időben a pogány Litvániával hadakozott, amely az összeomló tatár uralom miatt keletkezett hatalmi űrben veszélyesen megerősödött. Nagy Lajos az 1340-es évek közepétől több ízben is vezetett hadat a területre, de a litvánok még a 70-es évek végén is gondot okoztak. III. Kázmér 1370-ben meghalt, és a korábbi egyezménynek megfelelően Lajos elfoglalta a lengyel trónt is. Bár óriási terület tartozott „Magyar- és Lengyelország királyának” hatalma alá, az a közgondolkodásban kialakult nézet, hogy Lajos birodalmát három tenger mosta, nem igaz. A Fekete-tengerrel csak a bizonytalan függésű és hűségű Moldva volt határos, Lengyelországnak pedig ebben az időben még nem volt kijárata a Balti-tenger felé. Azonkívül a lengyel királyság Lajos trónraléptével sem került semmiféle függésbe Magyarországtól, a két államot csak az uralkodó személye kötötte össze. Ezt a kapcsolatot nevezzük perszonáluniónak. Nagy Lajos keveset időzött új alattvalói között, az unió a lengyeleknek nem is igazán tetszett, a kormányzással megbízott Erzsébet anyakirályné lengyel származása ellenére igen népszerűtlen volt. Végül nyugat felé is lényegében békés kapcsolatai voltak ebben az időszakban Magyarországnak. Az osztrák hercegekkel semmilyen konfliktus nem alakult ki. A cseh királlyal, Luxemburgi IV. Károllyal, aki német-római császár is volt, volt ugyan két háborúval is

járó összeütközés, de ezek rövid ideig tartottak, s nem fenyegették az alapvetően jó viszonyt. 1372-ben Nagy Lajos másodszülött lányát, Máriát Károly második fiával, Zsigmonddal jegyezték el, aki 1379-től Magyarországon nevelkedett. A történetírás sokkal többet foglalkozott I. Lajos külpolitikájával, háborúival, mint belpolitikai tevékenységével. Volt időszak, amikor azzal vádolták a második Anjou uralkodót, hogy apjával ellentétben, nem figyelt az ország belső fejlődésére, a szakadatlan háborúskodás közepette elhanyagolta az ország állapotát. Ez azonban nem fedi a valóságot. Egyrészt Lajos király következetesen folytatta Károly Róbert várostámogató politikáját a gazdasági élet fellendítése érdekében, másrészt az ő uralkodása alatt születtek meg az 1351. évi törvények, amelyeknek fontos szerepük volt a nemesi rend egységesülésének folyamatában (az Anjou-kori gazdasági és társadalmi fejlődésről egy későbbi fejezetben lesz szó részletesen). Végül pedig a 70-es években a központi hatalmi szervezetnek, a kúriának az átszervezését célzó nagyszabású reformsorozat zajlott le Lajos és tanácsadói kezdeményezésére. Lajos uralkodását a kortársak egyöntetű elismerése övezte, szinte ő az egyetlen olyan uralkodónk, akit a legkülönfélébb helyzetű szerzők csak dicsérőleg említettek. Elsősorban aktív külpolitikájáért, elért sikereiért már a nem sokkal későbbi krónikák a „grandis” (nagy) jelzővel látták el nevét. Hosszú ideig Károly Róbert személye háttérbe szorult fia mellett. A „nagy” jelző Lajos neve mellett időről időre felbukkant, s a 19. században állandósult. A 20. század történetírása, jóllehet nem változtatott pozitív értékelésén, de mellette felfedezte apja fontosságát is. Később súlyos, de jórészt igazságtalan kritikával illették Lajos uralmát. Kétségtelen tény, hogy az a külpolitika, amit Lajos folytatott, Károly Róbert öröksége volt. A szélrózsa minden irányában vívott háborúk súlyos áldozatokat követeltek (elsősorban anyagiakat), de eközben az ország területe békében élve fejlődött. Az a vád, hogy második Anjou uralkodónk nem ismerte fel a török veszélyt, és nem fogott össze a balkáni népekkel idejében, szintén alaptalan. A korban általában súlyosabbnak tartották a litván fenyegetést a törökénél, s Lajos kellő erőkkel fordult szembe a litvánokkal. A balkáni államok ugyanakkor, bár kétségtelen, hogy Lajos háborúi fenyegették vallásukat, a maguk hatalmai harcaiban számtalanszor felhasználták a törököket, és lehetetlenné tettek mindenfajta összefogást a hódító ellen.

A magyar gazdaság és társadalom az Anjouk korában Magyarország 14. századi népesedési viszonyairól csak becslések állnak rendelkezésre. A kortárs nyugati híradások elsősorban az alacsony népsűrűségre hívják fel a figyelmet. A hozzávetőlegesen 2 milliós lakosságszám alapján ez a század elején 5-7 fő lehetett négyzetkilométerenként, s az 1430-as évekre 10 fő körülire emelkedett. (Nyugaton ugyanekkor kb. 30 fő élt egy négyzetkilométeren) A következő adatsor, amiből a lakosság számára következtetni lehet, a 15. század végének állapotait tükrözi, és 1,5-2 millió körül becsülhető a növekedés. Azt azonban nem lehet tudni, hogy ebből mennyi esik az Anjou-korra. A 14. század nagy európai népesedési válsága Magyarországot nem érintette, épp az alacsony népsűrűség miatt. A pestis hazánk területén is megjelent, de arról nincs tudomásunk, hogy nyomában országrésznyi területek néptelenedtek volna el, mint ahogy éhínségekről sem szólnak híradások. A belső telepítés korszaka, ami nyugaton 1300 körül lezárult, a Kárpát-medencében a 1415. században is folytatódott, mint ahogy tartott tovább a külföldről való betelepülés is. Az ország északi részén a földesurak tőkeerős vállalkozókkal, ún. soltészekkel szerződtek a

telepítés megszervezésére. Ők végezték a toborzást, és ők állapodtak meg a telepítés feltételeiben. Ezek általában hosszú időre, olykor tíz-húsz évre adómentességet biztosítottak a telepeseknek, s rögzítették majdani, főleg pénzben fizetendő szolgáltatásaikat. Jogi szempontból a cseh és a lengyel gyakorlatban már meghonosodott, „német jogú” telepítések gyakorlatát követték. A soltész rendszerint örökös adómentességet kapott leszármazói számára is, és nem főbenjáró ügyekben bíráskodási joga is volt. A bevándorlók között – a soltészeket leszámítva – kevés volt a német, északon többnyire lengyelek és morvák telepedtek be, akikből a középkor végére kialakult a szlovák nép. Keleten a 14. században jelentek meg Kárpátalján a ruténok; Erdélyben, a máramarosi és szörényi végeken pedig a juhtenyésztő hegyi pásztorkodással foglalkozó, kenézeik vezetése alatt álló románok. A parasztság A magyarországi parasztság sorsa az Anjou-korban sok tekintetben a nyugati viszonyokhoz hasonlóan alakult. A 14. század közepére eltűntek az Árpád-korra jellemző tagozódás nyomai, a szolgarendű és a szabad állapotú parasztok megkülönböztetése. Először a világi, majd az egyházi és királyi birtokokon is létrejött a személyében szabad, terménnyel és pénzzel adózó, költözködési joggal rendelkező telkes jobbágyság. A telket szabadon örökíthették. A korábbi különbségtétel szolga és szabad között egyre inkább máshová, a nemes és nemtelen közé tevődött át. A jobbágyság létalapja az önálló parasztgazdaság, a jobbágytelek volt. Ez két részből állt: a belső telekből vagy portából (házhely és udvar kapuval) és a külső telekből (a belső telekkel arányos Szántó, kaszáló, rét és erdő). A telek a mezőgazdasági termelés alapegysége volt, alapjául szolgált a földesúri és állami terhek elosztásának is, a szolgáltatásokat telkenként rótták ki, ezeknek mértékét többnyire a szokásjog szabályozta, bár előfordultak formális szerződések is. A földesúrnak évi két részletben fizetett pénzadóval (cenzus), évente három alkalommal ajándékkal és ebben a korban már nem számottevő, elsősorban szekerezéssel teljesített robottal tartozott egy-egy telek. Nagy Lajos az 1351. évi törvényekben bevezette az ún. kilencedet, ami a jobbágy terményeinek kilencedik tized részét jelentette (a tizedik tized, mint tudjuk, az egyházé volt). A rendelkezés célja nyilván az volt, hogy az egységes szolgáltatás megakadályozza a pestis következtében megcsappant paraszti munkaerő elcsábítását. A törvényt, bár Lajos nagy gondot fordított az ellenőrzésre, a gyakorlatban általánosan nem hajtották végre. A bortermelés után is kilencedet kellett fizetni, ez volt az ún. hegyvám. Ezen felül vidékenként eltérő egyéb szolgáltatások is voltak, amelyek egy részét a falvak közösen fizették. Mint láttuk, Károly Róbert vezette be az állam által szedett jobbágyadót, az ún. portális adót, ami ekkor évi 18 dénár volt. Emellett sor került rendkívüli állami adók kivetésére is. A 14. század folyamán a belső nyugalom és a népesség lassú növekedése következtében megnövekedett a termelés, bővült a kereskedelmi forgalom. A korszak a parasztság számára is biztosította az anyagi gyarapodást. Ennek nyomán két jelenséggel találkozunk a század végére. Egyrészt a jogi különbségek eltűntek ugyan, de jelentős vagyoni különbségek alakultak ki a jobbágyok egyes rétegei között. Fokozódott a telekaprózódás, megjelent a telekkel nem rendelkező zsellérség, a másik oldalon pedig tetemes gazdagsággal rendelkezőket is találunk. Másrészt pedig megnövekedett a jobbágyok terhelése is, amely ellen a szabad költözés jogával élve tudtak védekezni. Az adott körülmények között fejlődött a mezőgazdasági technika, az új eszközöket és módszereket a telepesek is magukkal hozták nyugatról. A fő termény a gabona maradt, de mellette jelentős volt a szőlő- és gyümölcstermesztés, a városok mellett káposztáskertek

virultak, sok helyen ipari növényeket (kendert, lent és komlót) termesztettek. Jelentős maradt az állattartás is, az erdélyi románok havasi pásztorkodást folytattak, de fontos volt a szarvasmarha-, a sertés-, a ló- és a baromfitartás is. A korabeli falu legfontosabb épülete a templom volt, sok helyen a falun belül épült fel a földesúri kúria is. A parasztházakat már nem vájták a földbe, kőalapra építették fából, kitapasztott vesszőfonadékból vagy vert agyagból. Általában két-három helyiségből álltak (konyha, szoba, kamra), és előfordultak alápincézett házak is. A család élete a konyhában folyt, ott főztek, étkeztek és aludtak. A berendezés nagyon szerény volt. sok helyen ágyat sem használtak, a szekrényt pedig mindenhol a láda pótolta – a korban egyébként általánosan. A legfontosabb ruhaneműk a szűr, a köpeny vagy a kaftán, a harisnyaszerű nadrág és a süveg voltak. A város A városiasodás a 13. századi kezdetek után az Anjou-korban nekilendült. A magyar városoknak két típusuk volt, a királyi tulajdonban lévő, privilégiumokkal (kiváltságokkal) rendelkező, városfallal körülvett ún. kerített városok és a mezővárasok, amelyek nem rendelkeztek városfallal, és kiváltságaik szerényebbek voltak. A városi és mezővárosi kiváltságok mértéke attól függött, hogy a település mennyit tudott magának kiküzdeni kiváltságlevelében. A legfontosabb kiváltságok a kereskedelemmel (országos, ill. helyi vásárok tartása, árumegállító jog stb.) és az önkormányzattal kapcsolatos jogok (bíró- és tanácsválasztás, bíráskodás) voltak. A mezővárosoknak joguk volt egymás közötti magánjogi pereikben eltérni az országos jogtól, és valamely város jogát követni, ami azt jelentette, hogy hamarosan az „anyaváros” bíráihoz fellebbezhettek. A városi társadalom elitje a jómódú kereskedőkből és ingatlanszerzőkből álló patriciátus volt. A 14. században gyakran külföldi (főleg délnémet és olasz), távoli üzleti kapcsolatokat fenntartó, nagy tőkével rendelkező vállalkozók kerültek a városok vezetésébe. A következő réteget a kézművesek és a szegényebb kereskedők jelentették, a 14. században alakultak meg a legkorábbi céhek. Legalul találjuk a nincstelen, alkalmi munkákból tengődő plebejusokat. Emellett a városokban számos pap telepedett meg, a koldulórendek szívesen költöztek nagyobb településekre, a királyi udvar tartózkodási helyein pedig nemesekkel is találkozhatunk a városlakók között. A 14. század elején a magyar városok inkább hasonlítottak a falvakra, mint a nyugati városokra. A királyi városok a század folyamán ebben a tekintetben is kezdtek felzárkózni, a mezővárosok azonban megőrizték falusias jellegüket. A polgárok életkörülményei (lakóház, bútorzat, öltözködés) vagyoni helyzetüktől függtek, a gazdagabbak az előkelőkhöz, a szegényebbek a parasztokhoz hasonló viszonyok között éltek. A világi birtokosok Nagy Lajos korára zárult le a feudális magyar társadalom másik alapvető csoportjának, a nemességnek a 13. században megkezdődött jogi egységesülése. Az Árpád-kor különböző rangú hadakozó elemei ekkorra olvadtak össze egységes kiváltságokkal rendelkező nemesi réteggé. A magyar nemesség – a lengyelhez hasonlóan – kezdettől fogva a földbirtokhoz kötődött, minden nemes egyben földbirtokos is volt, és a kiváltságok is a földhöz tartoztak. (Ezzel szemben Európa legtöbb országában a nemesi állapot az életmódhoz, a lovagsághoz kapcsolódott.) Másrészt a földbirtokok nagysága nem befolyásolta a nemességhez való tartozást, nemes volt a hatalmas uradalmakkal rendelkező úr csakúgy, mint az egytelkes

törpebirtokos, ha földbirtoka mentes volt a szolgáltatásoktól. Egyetlen kötelessége volt, a hadakozás, és ez is – legalábbis elméletben – csak idegen támadás esetén. A nemesi társadalom alapvető egységei a vérségi alapon álló nagycsalád és a nemzetség voltak. A nemesi család a 14. században is az ősi nagycsaládot jelentette, amelynek feje, az apa szinte korlátlan hatalommal rendelkezett a családtagok felett. A nemzetségek a rokonság fokát ízenként számították, az íz a közös őstől származó nemzedékeket jelentette. A közös dédapától származók tehát harmadíziglen voltak egymással rokonságban. A nemzetségek összetartozását erősítette a közös monostor vagy templom, ahova az elhunytakat temették. A nemesség jogi egységét a 14. században a Nagy Lajos alatt született 1351. évi törvényekben mondták ki kategorikusan. Az Aranybulla – amelyet a nemesi jogok foglalatának tartottak – megerősítése mellett belekerült a törvénybe, hogy az ország összes nemese „egy és ugyanazon szabadságot” élvezze (una eademque libertas). Ez a szolgálattal terhelt nemesek beemelését jelentette a köznemességbe. Az Aranybulla cikkelyei közül ugyanakkor érvénytelenítették a nemesi birtok örökléséről szólót, és a helyére került az ún. ősiség törvénye, amely egészen 1848-ig érvényben maradt. Eszerint a nemesi birtokos nem rendelkezhetett szabadon ősi vagyonával, hanem az a család kihalta (magszakadás) esetén az atyafiságra szállt, azaz a legközelebbi oldalági rokonok örökölték. A nemzetség kihaltával (magfogyás) pedig a birtok a koronára „háramlott vissza”. Az „egy és ugyanazon szabadságot” élvező nemesség azonban korántsem volt minden szempontból egységes. A már korábban említett vagyoni különbség következményeként a nagybirtokosok, a bárók előtt megnyílt a lehetőség, hogy az udvari nemesség soraiba kerüljenek, s ott karriert befutva különböző méltóságokhoz, valamint az azokhoz kapcsolódó birtokokhoz vagy a szolgálataikért kapott királyi adományokhoz jussanak. A szegényebb, megyékben élő nemességnek nem volt pénze az udvari életmód költségeire, és arra, hogy a királynak „illő szolgálatot” teljesítsen – azaz saját fegyveres csapata élén vegyen részt a hadjáratokban. Az udvari nemesség létszáma az Anjou-korban kétszáz fő körül mozgott. A nemesség túlnyomó többsége saját birtokán, saját megyéjében élt, annak közéletében, a kéthetenként tartott megyei ítélőszéken és a ritkábban sorra kerülő, a király nevében tartott közgyűléseken vehetett részt. Az ispánt a király jelölte ki a megye élére, aki az esetek többségében valamelyik familiárisával képviseltette magát. A megyei nemesség csak a szolgabírókat volt jogosult megválasztani. Az udvari nemesség nemcsak megyéjéből, hanem nemzetségéből is kiszakadt, elsősorban királyát és saját érdekeit szolgálta, akár atyafiai ellenében is. A szolgálatokért kapott birtokot az oldalágak nem örökölhették, s az Anjou uralkodók engedélyezték a leánygyermekek „fiúsítását” is, ami királyi kiváltságlevéllel a fiúági öröklést terjesztette ki a lányutódokra. Az udvari nemesek perei nem tartoztak a megyei bíróságok hatáskörébe. Újdonság volt a pallosjog (halálos ítélet meghozatalának joga) kiterjesztése, amely eddig csak a megyét illette meg, Károly Róbert és Nagy Lajos azonban az udvari nemesség egyes tagjainak is adományozott ilyen jogot. Hogy az udvarból kiszorult nemesség irigyen és valószínűleg növekvő indulattal figyelhette az udvarba kerülteket, az kitűnik Ilosvai Selymes Péter soraiból is, aki évszázadokkal későbbe egykorú népének alapján írta meg a Tolditestvérek, György és Miklós történetét. A nemesség anyagi viszonyainak megfelelő környezetben élt és ahhoz igazodó életmódot folytatott. A gazdagabbak ebben a korban már palotaszárnyakkal egészítették ki lakótornyaikat, vagy önálló palotákat építtettek, a kisebb vagyonúak pedig udvarházakban éltek. A 14. század közepétől terjedt el a kályha használata, ami ekkor ólommázas cserépből készült. A falakat

freskók vagy faburkolatok díszítették, gyakran előfordultak a függönyök és szőnyegek is. A bútorok még egyszerűek voltak, még a királyi udvarban is, de rendszeressé vált az ágy használata. Az előkelőséget fejezte ki a ruházat és az ékszerek, amelyek ekkor már a nyugati divatot követték. Természetesen a szegényebb nemesek életviszonyai inkább a parasztokéhoz hasonlítottak. Az egyházi társadalom már a 14. század előtt kialakult Magyarországon, és az Anjou-korban nem változott lényegesen. A királyi udvar A király állandó kísérete – udvara – az Anjou-korban nyugat-európai mintákhoz igazodott. Károly Róbert különösen gondosan járt el az udvari méltóságok személyének kiválasztásánál. Ebben nemcsak a vagyoni szempontok érvényesültek, hanem a személyes tulajdonságok és az uralkodóhoz való hűség is számított. A tartományurak ellen vívott harc időszakában különösen sokan kerültek be az országot irányító elitbe a köznemesség soraiból. Károly Róbert 1326-ban hűséges hívei számára alapította a „Szent György lovagjainak testvéri társaságát”, ahová ő maga is belépett – a testület gyakorlatilag az ország irányításába beleszólási joggal bíró főurakat foglalta magában, hamarosan azonban, nem tudni miért, megszüntették a rendet. Az udvar számára kiválogatott szerencsések a „királyi udvar lovagjai”, „ifjai” vagy „apródjai” voltak, ez utóbbiak később a „lovagok” sorába emelkedhettek, s innen vezetett az út a különböző méltóságok felé. A kíséretnek a katonai feladatok mellett sokkal jelentősebb tevékenysége volt az ország igazgatása, a király és tanácsa által hozott döntések végrehajtása. A világiak mellett találhatunk soraikban számos egyházi férfiút is, akik a király vagy a királyné kegyét élvezték. Természetesen az ő feladatuk volt minden írásbeli tevékenység. A kormányzás legfontosabb szerve a királyi tanács volt, amelynek munkájában a király mellett családjának tagjai, a főpapok, az udvari tisztségviselők, valamint az éppen az udvarban tartózkodó megyésispánok és nagybirtokosok vettek részt. Ennek megfelelően a létszám nem volt állandó. Az Anjou-korban egyre nőtt a tanács jelentősége, minden jelentősebb ügyben hangoztatták véleményüket, bár az erős hatalommal bíró királlyal nyíltan nemigen lehetett szembeszállni. A tanács hatáskörébe tartozott minden jelentősebb kormányzati kérdés: rendeleteket hozott, követeket fogadott, döntött a főbb tisztségek betöltéséről, az adókról valamint a királyi birtokadományokról is. A méltóságok sorában az első volt a nádor, a király helyettese és a hadsereg parancsnoka, emellett az ország főbíráinak egyike. A század elején előfordult, hogy vidéken bíráskodott, később erre már csak a királyi székhelyen került sor. Másrészt rendszeresen járta az országot, szabad ég alatt tartott közgyűlésein bárki megjelenhetett, és előadhatta panaszát. Az országbíró bíróságát praesentia regiának, azaz királyi jelenlétnek nevezték, mivel itt korábban az uralkodó maga ítélkezett (erre még Károly Róbert uralkodása alatt is volt példa). 1375-78 között Nagy Lajos kibővítette az országbíró hatáskörét, ide utalta a királyi városok pereit. Ezzel azonban a polgárság nem volt elégedett, hiszen a nemesi bírák nem ismerték a városi jogot. Ezért 1378 után a királyi városok főbírája a tárnokmester, a király „pénzügyminisztere” lett, akinek ítélőszékén polgári származású bírák ültek. A tárnokmester eredeti ügykörét a század végére a főkincstartó vette át. A főtisztviselők sorába tartoztak a bánok, az erdélyi vajda és a pozsonyi ispán. Alacsonyabb méltóságnak számított az udvar-, asztalnok-, pohárnok- és lovászmester, akik a szolgálattevők munkáját irányították kezdetben, később helyetteseik útján. Az udvarmester bíráskodott a lovagi becsületet érintő vitákban is.

Az írásbeli teendőket különböző irodák végezték. A bíróságok melletti hivatalokat az ítélőmesterek irányították. A legfontosabb udvari hivatal a kancellária volt, élén a kancellárral. Több tagozata volt, ezek közül az egyik mindig a székvárosban működött, s okirataira a nagypecsétet függesztette. A másik tagozat, amely a királyi gyűrűs pecsétet használta, azoknak a pereknek az iratait készítette elő, amelyekben a király ítélkezett. A harmadik tagozat mindig elkísérte a királyt, és iratain a titkos pecsétet használta. Nagy Lajos a gyűrűs és a titkos tagozatot összevonta, ebből lett a titkos vagy kisebb kancellária, melynek vezetője a király bizalmi embere volt, az első tagozat – a nagykancellária – élére pedig az esztergomi érsek került. A kancellár vezette bíróságot nevezték specialis praesentia regiának (különös királyi jelenlét). A királyi hivatalok sorába tartozott a királyi kápolna is, papjai az Anjou-korban az udvarban tartózkodó nemesek ügyeit intézték. Nagy Lajos alatt ebben is változás történt, ettől kezdve a kápolna döntötte el, hogy a különböző ügyek az udvar mely bírósága elé kerüljenek. A királyi udvarban a főméltóságok és a hivatalnokok mellett számtalan tudós, diplomata, lovag, kamarás, sáfár és szolga éh. A tudósok és lovagok között neves külföldiek is voltak, főleg Nagy Lajos alatt. A királynékat udvarhölgyek vették körül, a királyi család tagjai és a főméltóságok egyaránt díszes kísérettel utaztak. Fontos eseménynek számítottak a követjárások és -találkozók, ezek közül is kiemelkedett a visegrádi 1335-ben. A nevezetes vendégeket a király drága ajándékokkal halmozta el. Az ünnepélyes eseményekhez tartozott – a lovagi életforma szellemében – a lovagi torna, amelyben időnként maguk a királyok is részt vettek. Az ünnepségek programjához tartoztak a vadászatok és a bálok is, a szórakozást labda-, kocka- és kártyajátékok egészítették ki. Az udvar életét meghatározott szertartásrend irányította, amely többek között szabályozta a hazatérő király és a követek fogadásának, valamint a nagyobb ünnepségeknek (esküvők, temetések stb.) a menetét. Hogy fogalmat alkothassunk az Anjou-kor királyi udvarának ceremóniáiról, álljon itt példának Károly Róbert temetésének leírása Thuróczy János krónikájából. „A következő napon aztán az említett királyné úrasszony rendelkezésére összegyülekeztek az érsekek, püspökök, prelátusok, bárók, papok, barátok és az egész papság, és könnyező menetben elindulván a mondott várhoz érkeztek. ... majd a király drága fejét királyi méltóságához illően arany koronával ékesítették, felséges testét skarlát ruhába öltöztették, lábára drágakövekkel kirakott csizmát húztak, s rá méltóságát megillető arany sarkantyút illesztettek, majd a mondott bevehetetlen várból nagy siránkozás kíséretében levitték Visegrád városába, a Boldogságos Szűznek ott épült plébániatemplomába. Elsiratta őt az egész város egész népe nagy-nagy siratással. Az isteni oktatás és a mise végeztével a testet egy bárkán lefelé szállították a Duna vizén a híres-neves Buda városába. A főpapok, bárók és nemesek tömege előtt ott haladt hadi lobogóval, sírva, a híres-neves, erős karú Tót Lőrinc vitéz, aki a király úr életében reá háruló tisztsége miatt a királyi lobogót vinni szokta, ahogy illik. ... a város minden lakosa gyászolva, könnyező szemmel és gyászruhába öltözve körmenetben vonult a király holtteste elé, egészen a Dunáig. ... A király halálát követő harmadik napon aztán, még ugyanebben a városban, a nap közepe táján, míg az előírt módon a vallási ájtatosságokat, vagyis a megkezdett szertartásokat és ünnepélyes miséket végezték, az egyház ajtaja előtt állt Károly király úr három díszlova bíbor takaróval ékesítve, s rajtuk a király úr fegyverzetébe öltözött derék vitézek. ... A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadijelvény egy struccmadár forma volt, arany koronával ékesítve; ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt. Minden lószerszám, kengyel, zabla, kantár meg más idetartozó dolog aranyozott ezüstből volt a királyi méltósághoz illően, és a bőrhevederek és gyeplők és más efféle dolgok ... selyemanyaggal voltak bevonva. ... A szent oktatás és az ünnepélyes misék befejezése után, nem egynémely más, régen elhalt királyok módjára, akiket más írásos művek tiszteletre méltó tekintélye boldog emlékezetűnek mond, azaz nem letakart

arccal és néhány napig titokban őrzött testtel – mert egyes esetekben egynémely királyok halálakor állítólag ez a helytelen szokás kapott lábra –, hanem nyíltan, mindenki jelenlétében, és nyilvánosan, mindenki szeme láttára szállították a mondott testet Fehérvárra, hogy ott eltemessék.” (Az itt leírt szertartás a francia udvar szokásait követte, Thuróczy János kortárs leírás alapján közölte az eseményeket.) A királyi székhely Károly Róbert idején Visegrádon, Nagy Lajos alatt már Budán volt. Emellett számos helyen tartózkodtak Anjou királyaink hosszabb ideig vagy gyakrabban, ezeken a helyeken is folytak jelentősebb építkezések (Temesvár, Zólyom, Diósgyőr, Óbuda, Győr stb.).

Szellemi élet az Anjou-korban Az országban kialakult békés és biztonságos viszonyok kedveztek a gazdaság nyugodt fejlődésének, amelyet Anjou királyaink gazdaságpolitikája is elősegített. Ennek következtében fokozódott az igény és megnövekedett a lehetőség a kultúra fejlődésére, a „művelt nyugat”-ról érkező hatások gyorsabb átvételére és kiteljesítésére. Károly Róbert és Nagy Lajos – születésüknél fogva is – ezer szállal kötődtek a francia és az itáliai szellemi élethez. Uralkodásuk idejére fokozottan igaz, hogy az udvar nem csupán hatalmi, hanem kulturális központ is volt. Az új szellemi áramlatok és irányzatok először itt honosodtak meg, majd innen sugároztak szét az országba. Az udvar közvetítette a kor műveltségeszményét – a lovagi szellemet és kultúrát – a nemesség felé, s a királyok és királynék megrendelésére emelt épületek, festmények, szobrok és dísztárgyak nyomán fejlődött ki a magyarországi gótikus művészet. A királyi székhelyeken, Temesvárott, Visegrádon, Budán sorra épültek a paloták, emellett várat emeltek Zólyomban, és az idős Nagy Lajos kedvenc tartózkodási helyén, Diósgyőrben is. Óbudát Erzsébet anyakirályné építtette ki, aki 1343-ban itt rendezte be özvegyi lakhelyét. A királyi udvar példáját a bárók is követték, de megjelent a gótika a polgárházak és templomok építésénél is. A kor egyházi építkezései közül a budai Mária Magdolna-templom, a budai domonkos rendi főiskola, az óbudai klarissza kolostor és a soproni Szent Mihály és ferences templomok említhetőek. A magyarországi mesterek itáliai és főként prágai minták alapján dolgoztak. Igen komoly színvonalú volt az Anjou-kori ötvösség. Ennek számos produktuma került királyaink ajándékaként külföldi uralkodócsaládokhoz vagy zarándokhelyre. Az aacheni dóm kincstárában egész sor díszes kelyhet, gyertya- és ereklyetartót, valamint festményt őriznek, amelyet Nagy Lajos küldött az ottani magyar kápolnának. A kor kőfaragása, szobrászata csak töredékesen élte át az évszázadok hányattatásait. Legismertebb emlékük a visegrádi díszkút faragványai és a Kolozsvári testvérek Szent Györgyszobra, amely ma Prágában áll. Sajnos, a testvérpár más alkotásai, a nagyváradi templom előtt felállított magyar királyszobrok elpusztultak, amikor 1660- ban a törökök elfoglalták a várost. A falfestészet alkotásai elsősorban templomokban – töredékesen – maradtak fenn (pl. Velemér, Somorja, Keszthely stb.). A festők közül bizonyosan azonosítani tudták a stájerországi Aquila János mestert, aki a veleméri templom freskóján meg is nevezte magát („Johanne Aquila pictore”). A könyvfestészet legismertebb mesterművei is a királyok vagy környezetük számára készültek. Ezek sorában a legismertebb a Magyar Anjou Legendárium, a Nekcsei Biblia és a Képes Krónika. A Legendáriumot valószínűleg Károly Róbert megrendelésére készítették Itáliában, ma a Vatikáni Könyvtárban, az Ermitázsban és egy New York-i gyűjteményben őrzik lapjait. Hasonlóan Itáliában készült Nekcsei Demeter tárnokmester megrendelésére az a biblia, amely ma a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban található. A Képes Krónika (1932-ben

került Bécsből az Országos Széchényi Könyvtárba – ezért szokták Bécsi Képes Krónikának is nevezni) a hunok történetével kezdődik, és Károly Róbert Basarab elleni hadjáratával zárul. A szöveget 99 képes iniciálé, 4 lapszéli medaillonba foglalt kép és 39 miniatúra ékesíti a lapszéli díszítések mellett. A megrendelő minden valószínűség szerint Nagy Lajos volt, érdekesség, hogy a képek festői gyakran olyan eseményeket is ábrázoltak, amelyeket a szöveg nem említ. A Krónika szerzőjét a kutatók többsége Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokkal azonosítja. A kor másik jelentős történetírói munkája volt Tótsolymosi Apród János műve, amelynek legteljesebb változata a 15. századi Thuróczy-krónikában maradt fenn. A szerző először Nagy Lajos titkos jegyzője volt, később küküllői főesperes lett –ezért emlegetik Küküllei János néven is. Írásának középpontjában Lajos király, a vallásos, de vitéz és dicsőségvágyó lovag-uralkodó áll. Mátyás király uralkodása alatt készült a Dubnici krónika, amelynek egyik betéte minden bizonnyal Anjou-kori, szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy rokonszenvezett a ferencesekkel, ezért általában Névtelen Minoritaként emlegetik. A részlet a 14. században Magyarországon igen elterjedt Szent László-kultusz egyik bizonyítéka. Mindaz a fejlődés, amit az Anjou-kor az anyagi és szellemi műveltség terén létrehozott, nem képzelhető el megfelelő műveltséggel rendelkező szakemberek nélkül. Az oktatás továbbra is az egyházi – plébániai és káptalani – iskolákban folyt, de a tanulmányok elvégeztével sokan már nem szenteltették fel magukat, hanem jegyzőként szegődtek el valamelyik nagyúr, város vagy megye szolgálatába. A jogi ismereteket a mindennapi munka során, a gyakorlatban sajátították el. A magasabb jogi végzettséget külföldi, elsősorban itáliai egyetemeken lehetett megszerezni. Az első, rövid életű magyarországi egyetem Nagy Lajos korában jött létre Pécsett, az alapítást V. Orbán pápa hagyta jóvá 1367. szeptember 1-jén.

Magyarország a Luxemburg-ház alatt Zsigmond uralkodása (1387-1437) Zsigmond IV. (Luxemburgi) Károly másodszülött fia volt, akinek a hatalmas Luxemburgörökségből csupán a brandenburgi őrgrófság jutott, de származása, tehetsége és nem utolsósorban szerencséje révén Európa legnagyobb tekintélyű uralkodója lett. A magyar történelemben betöltött szerepe a történészek között évtizedekig vita tárgya volt; korábban elsősorban negatív vonásait emelték ki, de a modern történetírás felismerte, hogy személyében egy koncepciózus, széles látókörű, Magyarországon pozitív szerepet játszó király került az ország trónjára. A magyar trón megszerzése Zsigmond hatalomhoz vezető útja meglehetősen rögösnek bizonyult. A Prágában nevelkedett, klasszikus műveltséget szerző, sok nyelvet beszélő, jó megjelenésű, Nagy Sándorért rajongó ifjú 1385-ben, 17 évesen érkezett Magyarországra, hogy feleségül vegye Nagy Lajos lányát, Máriát. Ekkor még nemigen sejtette, hogy valóságos darázsfészekbe csöppent. Nagy Lajos utódlásának kérdésében ugyanis a magyar „közvélemény” teljes mértékben megosztott volt. Erzsébet, az anyakirályné Orléans hercegét, a francia király öccsét látta volna szívesen a trónon, s ebben támogatta őt Garai Miklós nádor is. A Lackfiak és a Szécsiek befolyásos családjai Zsigmondot segítették, a délvidéki Horvátiak pedig Durazzói (Kis) Károlyt, az Anjou-ház utolsó tagját próbálták trónra emelni. A szerencse Károlynak kedvezett; 1385 végén Budára érkezett, s Zsigmond elmenekülése után megkoronáztatta magát. Sikerét azonban nem sokáig élvezhette, mert alig negyven napi uralkodás után Garai és a két királyné

hívei meggyilkolták. A merénylet hírére a Délvidék fellázadt, s a Horvátiak Károly fiát, Nápolyi Lászlót ismerték el uruknak. Erzsébet és Mária rosszul mérte fel a helyzetet, és személyesen próbálták a Délvidéket lecsillapítani, ám 1387-ben elfogták őket; a velük lévő Garait megölték, az anyakirálynét pedig Horváti János parancsára megfojtották. Az uralkodó nélkül maradt ország főurai, a bárók a Lackfiak vezetésével szövetséget, ún. ligát kötöttek, mely kezébe vette az irányítást, s 1387-ben Zsigmondot királlyá koronáztatta. Zsigmond a bárók akaratából lett király, s ennek óriási ára volt: Lackfi Istvánt nádorrá kellett választatnia, a többieket pedig jelentős birtokokkal megjutalmaznia. A nagy adományozási lázban a királyi birtokállomány fele elfogyott, a Károly Róbert óta megszokott jövedelmek vészesen megcsappantak, az ország birtokstruktúrája átalakult, s a király a bárók „foglya” lett. A hatalom konszolidációja és az első török háború kudarca Uralkodásának első éveiben a király erejét a lázadó bárók és a török elleni küzdelem kötötte le. Ifjabb Garai Miklós vezetésével sereget küldött a Délvidékre. Garai „rendet csinált”: a Horváti párt vezéralakjait elfogta és kivégeztette – köztük a mondai hőssé változott Hédervári Kontot –, de a többieknek a király megkegyelmezett. Ezt a szokását – igen bölcsen – a későbbiekben is megtartotta. A rendteremtés éppen idejében történt, mert a nyolcvanas évek végén félelmetes ellenség jelent meg a déli határoknál: a török. I. Murád szultán 1389-ben Rigómezőn megsemmisítette Lázár szerb fejedelem hadát, majd a csatában elesett szultán fia, Bajazid Lázár fiát, Istvánt hűbéresévé tette. Az új szultán megszállta a maradék bolgár államot, ezután hűségesküre kötelezte Havasalföld vajdáját. Magyarország határainál törökkel szövetséges, ellenséges államok láncolata jött létre, melyeken keresztül a portyázó török lovasság akadálytalanul törhetett a Szerémségre, Bácskára vagy éppen Erdélyre. A magyar bárók, félreértve a megváltozott hatalmi helyzetet, támadó hadjáratot követeltek. Úgy vélték, hogy az ország – mint Nagy Lajos korában – most is nagyhatalomként rendezheti a balkáni problémákat. A tervvel a Szent László példáján fellelkesült király is egyetértett. Számításukban később keserűen kellett csalatkozniuk. 1396-ra Zsigmond törökellenes keresztes hadjáratot hirdetett, melyre seregestül érkeztek a nyugati lovagok, elsősorban a százéves háború szünetében „munka nélkül maradt” franciák. A fényes készülődést tragikus esemény árnyékolta be: 1395 májusában vadászbalesetben meghalt a gyermeket váró Mária királyné. A 10-12 ezer főnyi lovagi had 1396 nyarán vette útját dél felé. „Kegyetlen dühvel, nagy fosztogatással és borzalmas hadizajjal” vonult át Szerbián és Bulgárián, majd tábort vert Nikápoly falai alatt. Thuróczy szerint a király biztos sikerre számított, s így kérkedett: „Kell-e félnünk embertől? Hiszen ha a mérhetetlen égbolt ránk szakadna, lándzsáinkkal még azt is föltartanánk, és nem esne bajunk.” Az ütközetre szeptember 28-án került sor. A támadást a lovukról leszállt franciák kezdték, ám rohamuk megtört a janicsárok védőfalán. A lovagsereghez visszatérő gazdátlan lovak láttán azonban a had felbomlott, mert azt hitték, hogy a frankok mind odavesztek. „... nagy tolongás közepette otthagyták a tábort, és benne az ostromgépeket; a mezőn mindenfelé szétszélednek, az ellenség kíméletlenül a nyomukban van, és futásra kényszeríti őket.” – fejezi be elbeszélését a krónikás. Zsigmondnak – aki nem igazán tett bizonyságot lászlói bátorságról – egy gyors hajón sikerült elmenekülnie. A közvélemény tragikus kudarcként élte meg a vereséget, s a nagyhatalmi politika csődjét. Zsigmond azonban okult tapasztalataiból, belátta, hogy a „lovagkirályság” nem neki való, ezért nagyszabású politikai változtatásokra szánta el magát.

Birodalomépítés új koncepcióval Nikápoly elsődleges tanulsága az volt, hogy a törökkel kapcsolatos politikát meg kell változtatni. Az országnak védelemre kell berendezkednie, méghozzá úgy, hogy ennek megteremtik az anyagi feltételeit. Ehhez azonban elengedhetetlen a stabil királyi hatalom s a nemzetközi tekintély. Éppen ezért Zsigmond uralmát a következő években az a kettősség jellemzi, hogy egyszerre igyekezett megteremteni magyarországi hatalmi bázisát és európai hatalmi pozíciókat szerezni. A két eltérő feladat miatt Zsigmond gyakran tartózkodott az országon kívül. A király felismerte, hogy hatalma csak akkor erősödhet meg, ha függetleníteni tudja magát báróitól. Ehhez pedig az kell, hogy feltétlen híveivel töltse be az állam főhivatalait. Megbízható emberei közül többen „idegenek” voltak, mint például a lengyel Stibor, az erdélyi vajda, vagy Filippo Scolari, a temesi ispán, aki olasz kereskedőből lett Ozorai Pipo néven a király tehetséges hadvezére, és a Zsigmond fő tanácsadójának számító stájer Cillei Hermann. Természetesen a magyarok előtt is nyitva állt az emelkedés útja; a király jó emberismerettel válogatta szolgáit. Ekkor alapozták meg családjuk hatalmát a Báthoryak, a Rozgonyiak és a délvidék tehetséges főkapitányai, a Tallóciak. Zsigmond a régiekről sem feledkezett meg: Garai Miklósnak nádorságot adott. A király kiváló taktikusi voltát mutatja, hogy egy-egy tisztségre gyakorta azonos család két tagját nevezte ki, így „főhivatali nemzedékeket hozott létre”. Természetesen az őt valamikor hatalomhoz segítők ezt nem nézték jó szemmel, s a Bebekek és a Kanizsaiak vezetésével, maguk mellé gyűjtve az idegenekkel elégedetleneket, Zsigmond-ellenes ligát szerveztek. 1401-ben sikerült is fogságba ejteniük az uralkodót, s a „sacra corona regni” – a Szent Korona nevében – átvenni a hatalmat, de a király hívei erélyesen felléptek ellenük. A hűség próbája volt ez, s az új bárók megállták. Garai, fiát és öccsét adván túsznak, kiszabadította Zsigmondot. A felkeléssel ezután gyorsan végeztek a király erői. Az alkalmat kihasználni akaró s az országra törő, hívei által már királlyá is koronázott Nápolyi Lászlót elűzték. Zsigmond 1403-ra megerősödve került ki a küzdelemből, bár ennek a győzelemnek is ára volt: a királynak nőül kellett vennie Cillei Hermann lányát, Borbálát. A másik lányt, Annát Garai Miklós jegyezte el, így az uralkodó és főrangú hívei közt a politikai szövetség családi kapcsolattá bővült. A király és bárói kapcsolatának szorossá válását jelzi a Zsigmond által 1408-ban alapított „örök szövetség”, a (Szent György) Sárkányrend. A lovagrendnek Zsigmond, felesége Borbála és 22 báró lett tagja, de később Európa egyes előkelőségei (pl. V. Henrik angol király) is soraiba léptek. A rend tagjai lényegében kezükben tartották az ország irányítását, így ha Zsigmondnak távoznia kellett, királyságát jó kezekben tudhatta. A század elején került sor a király és az egyház viszonyának rendezésére. 1404-től Zsigmond beleegyezésétől tette függővé a pápai bullák – az egyházi rendelkezések – kihirdetését. Ez volt a királyi „tetszvényjog”, a placetum regium. 1417-ben az általa vezetett konstanzi zsinaton megszerezte a főkegyúri jogot, tehát azt a lehetőséget, hogy az egyházi méltóságokra ő állíthasson jelöltet. A klérus életébe való beavatkozást azzal tette teljessé, hogy az egyházi bevételek egy részét világi célra fordította. A hatalom gazdasági alapja Zsigmond örökös pénzhiányban szenvedett, pedig nagyralátó terveihez pénz kellett. A királyi birtokok eladományozásával azonban a legfontosabb forrás elzáródott. A háborúkhoz, a török elleni védelemhez katona kellett, a katona azonban pénzbe került. Hogy a hadsereg létszámát állandó szinten tartsák, a király engedélyezte a földesúri magánbandériumokat, s

azok szolgálatait igénybe is vette. 1397-ben kötelezte a birtokosokat, hogy minden 20 jobbágytelek után egy lovas íjászt állítsanak ki (telekkatonaság rendszere). A rendszeren való gyakori változtatások azonban azt jelzik, hogy nem működött kielégítően. A gazdaság fejlesztésében és az uralkodói jövedelmek növelésében jelentős szerepet szánt a szabad királyi városoknak, melyek képviselőit 1405-ben még tanácskozásra is összehívta. Minden királyi városnak pallosjogot adományozott, s engedélyezte falak építését. Kereskedelmi kedvezményekkel segítette elő gazdagodásukat, s közülük a hét legfontosabbat – Budát, Kassát, Bártfát, Eperjest, Pozsonyt, Nagyszombatot és Sopront („tárnoki városok”) – a tárnok bírói hatásköre alá rendelte. Ezért cserébe számított a városok pénzbeli és politikai támogatására. Meg másra is: 1412-ben a szepességi városokat egyszerűen zálogba csapta a lengyel királynál. Ezzel a módszerrel szorultában sűrűn élt, s megesett, hogy a polgárokra bízta, váltsák ki magukat, ha tudják. Hasonlóan gyakran folyamodott a pénzrontás eszközéhez is. Természetesen Zsigmond tudta, hogy jövedelmeinek döntő része a jobbágyi adókból folyik be, ezért igyekezett a jobbágyi szolgáltatásokat és a jogokat egységessé tenni. 1397-ben kimondta, hogy tartozásainak rendezése után a jobbágyok (a Dráván túliak kivételével) szabadon költözhetnek. Ezzel Magyarországon létrejött a jogilag egységes jobbágyság. Zsigmond uralma ennek ellenére nem volt mentes a parasztmozgalmaktól, sőt éppen alatta tört ki a 15. század legnagyobb parasztfelkelése Budai Nagy Antal vezetésével. Zsigmond külpolitikája A magyarországi állapotok rendezésével Zsigmond számára páratlan külpolitikai lehetőségek nyíltak meg. Az uralkodóra három fontos feladat várt: meg kellett oldania a pápaság belső viszályát, védelmi rendszer kiépítésére volt szükség a Balkánon és stabilizálnia kellett családja hatalmát Európa középső részén. Zsigmond tervei közt elsőként a cseh trón megszerzése szerepelt. Bátyja, a részeges Vencel nemigen volt méltó magas pozícióira – császár és cseh király egyaránt volt –, ezért a választófejedelmek Pfalzi Ruprechtet ültették a császári trónra (1400). Miután Zsigmond 1402ben elfogatta, Vencel hatalma Csehországban is névlegessé vált. Ruprecht halála után Zsigmondnak hosszas diplomáciai manőverekkel sikerült elérnie, hogy 1411-ben a fejedelmek a „rómaiak királyává” válasszák. E minőségében hívta össze a 15 század legnagyobb, 1414-től 1418-ig tartó egyetemes zsinatát és „összeurópai kongresszusát” Konstanzban. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó szkizma, az egyházszakadás megszüntetése volt. Zsigmondnak sikerült elérnie, hogy az összegyűlt püspökök a három szemben álló pápát letegyék, s helyettük a feddhetetlen V. Mártont válasszák pápává. A másik fontos kérdésben, a huszitizmus ügyében azonban nem sikerült eredményt elérni. Zsigmond hajlott a Husszal való megegyezésre – hisz tisztában volt azzal, hogy az egyházi reform időszerű –, de az összegyűlt püspökök nyomására elítéltette a cseh reformátort. Ebben még az sem akadályozta meg, hogy ő írta alá Hus menlevelét. Zsigmond arra számított, hogy Vencel halála után rá száll a cseh trón, ám konstanzi lépésével maga ellen ingerelte a cseh rendeket. Így 1419-ben, bátyja halála után hiába vonult Csehországba, Prága nem nyitotta meg előtte kapuit. 17 esztendei súlyos huszita-háborúk következtek. A király négy nagy keresztes hadjáratot hirdetett az „eretnekek” ellen, de mindegyik kudarccal végződött. Sőt, 1428-ban a huszita „testvérek” még Magyarországra is betörtek. A Felvidéken hosszú időre sikerült elsáncolniuk magukat, s csupán Mátyás király tudott végezni velük. Zsigmond 1431-ben Bázelben újabb zsinatot hívott össze, ahol a

huszitáknak ismét lehetőségük nyílott tanaik kifejtésére, ám eredmény nélkül. Másrészt a király elfogadta a kelyhesek követeléseit, ezzel megosztotta Hus követőit. 1434-ben a kelyhesek döntő csapást mértek a táboritákra, így két esztendő múltán az uralkodó bevonulhatott az oly rég áhított Prágába. A huszita háborúk végén érte el uralkodásának legnagyobb, bár szimbolikus értékű sikerét; 1431-ben Milánóban fejére helyezték a langobárd vaskoronát, majd 1433-ban Rómában a pápa császárrá koronázta. Zsigmond balkáni politikája A nikápolyi katasztrófa után Zsigmond keleti politikájának középpontjában Magyarország védelmének megszervezése állt. Uralmának kezdetén úgy vélte, hogy erre legmegfelelőbb egy ütközőállamokból álló gyűrűt létrehoznia, hogy ezek fogják fel a török első csapását. A terv végrehajtásához kapóra jött a török birodalom átmeneti válsága. 1402-ben Ankara mellett Bajazid szultán megsemmisítő vereséget szenvedett a hódító Timur Lenk seregeitől. A szultán fogolyként Szamarkandban fejezte be életét. Timur halála után az oszmán állam magához tért, de még évekig képtelen volt nagyobb balkáni aktivitásra. Zsigmond ezt kihasználva szívós diplomáciai erőfeszítéssel és katonai fenyegetéssel hűbéresévé tette Mircea havasalföldi vajdát és Lazarevics István szerb fejedelmet. Boszniával már jóval nehezebb dolga volt. A macsói és a szlavón bán sikertelen kísérletek után – Hervoja „vajda” sokáig ellenállt – csak 1425-re tudta a magyar fennhatóságot elismertetni. Addigra azonban a török már megszállta Bosznia értékes részeit. Ugyanígy csekély sikert hoztak a Velencével több mint húsz esztendeig (1410-33) folyó háborúk Dalmácia birtoklásáért. Az elhúzódó küzdelmet a városállam jobban bírta zsoldosokkal és pénzzel, így Zsigmondnak le kellett mondania Dalmáciáról. A király azonban nem érte be a balkáni területek egy részének birtoklásával. Követei folyamatosan járták Európa és Ázsia királyi udvarait törökellenes szövetségeseket keresve. Diplomatái tárgyaltak Timur utódaival is egy lehetséges oszmánellenes front megnyitásáról. Törökellenes politikájának sikerült megnyernie a német lovagrendet is, s a nagymester nem zárkózott el attól, hogy lovagokat küldjön a délvidék védelmére. E lépésével ugyan kihívta maga ellen a lengyelek haragját, de a lovagrend katasztrofális grünwaldi veresége után Zsigmond nem habozott a lengyelek barátságát keresni. Az 1410-es évek végére az ország külpolitikai helyzete jelentősen romlott. Felépült a török birodalom, s I. Mehmed szultán alatt újra kezdte Magyarország elleni támadásait. A jólrosszul létrehozott védőgyűrű hamarosan összeomlott. Zsigmondnak át kellett értékelnie eddigi védelmi elképzeléseit. Politikai éleslátására vall, hogy ez sikerült neki. Felismerte, hogy az országnak passzív védelemre kell berendezkednie. Az uralkodó irányításával a huszas években megkezdődött a déli határok mentén a végvári rendszer kiépítése. Az építkezés hihetetlen összegeket emésztett fel, de eredménnyel járt: a várak a 16. század elejéig sikeresen óvták az ország területét. A végvárrendszer megteremtése után fokozott szerep hárult a délvidék nemeseire, akik bandériumaikkal a határok védelmét látták el. Kulcspozíciónak számított a nándorfehérvári főkapitányság, amit Zsigmond bizalmasai, a Tallóciak bírtak. Nándorfehérvár (Belgrád) szerepe különösen 1428 után nőtt meg, mert ekkor II. Murád szultán – vereséget mérve Zsigmond hadaira – elfoglalta az Al-Dunát ellenőrző Galambóc várát. A török ezzel a magyar határokhoz ért. A nagyobb török támadások a következő évtized végén indultak, de ezek elhárítása már Zsigmond utódaira maradt.

Budai Nagy Antal felkelése 1437-ben Zsigmond uralmának végére árnyékot vetett az Erdélyben kitört parasztfelkelés, melyben magyar és román jobbágyok, valamint kisnemesek és városi polgárok vettek részt. A felkelőkre ugyan jelentős hatással voltak a huszita tanok, s az ekkor lefordított „huszita Biblia” tanításai, a parasztháború okát azonban másban kell keresnünk. A 15. század elején jelentős változás történt a hazai jobbágyság helyzetében. A jogi helyzet egységesülésével lehetővé vált a parasztság számára, hogy bekapcsolódjon a gazdaságba; földet béreljen, kereskedjen, s a vagyonosodás útjára lépjen. Ezzel fokozatosan függetlenedett a földesurától. Másrészt Zsigmond kora nem mindenben kedvezett a jobbágynak. Az uralkodó gyakori pénzrontásai (1420-ban 1 Ft 100 dénár helyett már 300-at ért!) arra késztették a nemeseket, hogy jó aranypénzben követeljék a jobbágyi tartozások rendezését. A szegényebb vidékeken ez jelentős feszültséget keltett. 1437-ben Erdélyben Lépes György püspök is jó pénzben kezdte követelni a tizedet. Tizedfizetésre már 3 éve nem került sor, ami nem a püspök, hanem a nemesség hibája volt, hisz ők nem engedték a tized befizetését. (Valószínűleg azért, mert maguk kívánták beszedni.) Az indulatok az év júniusában lázadásba csaptak át: a hat kapitány – köztük Budai Nagy Antal – vezette parasztok nemeseket és egyháziakat gyilkoltak, főleg azért, hogy a nemesség korábbi barbár, parasztellenes fellépéseit megtorolják. A felkelők a Belső-Szolnok megyei Bábolnahegyen sáncolták el magukat, s Csáki László erdélyi vajda és Lépes Loránd alvajda tárgyalásokra kényszerült. A kolozsmonostori konvent előtt júliusban megkötött egyezmény kimondta, hogy a parasztok sérelmeit – a szabad költözés akadályozását és a jogtalan tizedfizetést – orvosolni kell, s a „szent királyok szabadságában” kell őket megtartani. A kilencedet eltörölték, s a robotot szimbolikussá (egy nap) tették. Hogy az egyezmény megtartását ellenőrizzék, évente kívántak Bábolnán gyűlést tartani, melyen a falvak 2-2 képviselője vett volna részt. A bábolnai gyűlés tervezetét méltán tekinthetjük a parasztság rendi szervezkedése első jelének. A nemesség az egyezmény elfogadásába csak átmenetileg nyugodott bele. Szeptember 16-án Kápolnán a magyar nemesség, a szász városok előkelői és a székely lófők (előkelők) „három nemzete” örök szövetséget kötött a török, a jobbágyság és az alkotmányt esetleg meg nem tartó uralkodó ellen. A három nemzet úniója évszázadokra biztosította az erdélyi vezető rétegek egységes politikai fellépését. Ezután szánták rá magukat a parasztok elleni támadásra. Ez azonban kudarcot vallott, újra tárgyalások következtek, amelyeken elhatározták, hogy Zsigmondhoz közös követeket küldenek. Közben azonban a nemesség folytatta hadi készületét, s 1437 őszére sikeresen felszámolta a felkelő csoportokat. A parasztok egy része a már korábban a városi polgárság segítségével megszállt Kolozsvárra menekült, s itt 1438 januárjáig ellenállt. A város azonban ekkor elesett, s következhetett a megtorlás. A felkelés befejezését a Prágában tartózkodó Zsigmond már nem érhette meg, mert 1437. december 9-én elhunyt. Testét „övéinek bőséges siránkozása közepette Magyarországra szállították, és a váradi egyházban, elődeihez hasonló tisztelettel eltemették” (Thuróczy). Az uralkodó lovagi példaképe, Szent László mellett kívánt nyugodni, bár mikor őt követte, csak kudarcok érték. Jelentőségét nem is ez, hanem az adja, hogy világuralmi tervei közepette is józan, igazi politikus tudott maradni; olyan ember, aki képes volt felismerni kora szükségszerűségeit, emellett tudott és mert is cselekedni.

Habsburg Albert (1437-39) Mivel Luxemburgi Zsigmondnak nem volt fiú utóda, ezért lányát, Erzsébetet 1421-ben a Habsburg-házból származó Albert osztrák herceggel házasította össze. Rábízta Morvaország irányítását, sőt Albert részt vett a husziták és a törökök elleni hadjáratokban is. Zsigmond őt ajánlotta utódjául, hiszen családjához tartós barátság fűzte. Habsburg Albert 1437 decemberében került Magyarország trónjára. Hatalomra kerülésének azonban ára volt. Az új uralkodó megígérte, hogy nem fogadja el a császári címet, eltörli a Zsigmond által bevezetett reformokat, melyek növelték az idegenek szerepét az országban. Minden kérdésben kikéri a királyi tanács hozzájárulását, és megszünteti az egyházak adóztatását. Az ígéretek elhangzottak, Albert azonban rövidesen külföldre távozott. 1438-ban elfogadta a császári koronát, sőt megszerezte a cseh trónt is, s helyette felesége kormányzott Magyarországon, akinek trónhoz való jogát a magyar főurak már a koronázáskor sem ismerték el. Az 1439-ben hazatérő Albert így kénytelen volt Budán országgyűlést összehívni, ahol „győztek” a rendek. A királynak ezután már a köznemesség véleményét is ki kellett kérnie a királyi tanácsén kívül. Az uralkodó lányainak kiházasítása, a nádor kinevezése, a pénz értékének megváltoztatása ezután csakis a rendek egyetértésével történhetett. Rossz döntés volt viszont, hogy – a török támadások küszöbén – törvénybe foglalták, miszerint a végek védelme az uralkodó feladata. Ez annyit jelentett, hogy míg a királyi jövedelmek engedték, a nemességet nem lehetett hadba szólítani. Albert zsoldossereget akart létrehozni, de nem volt elég jövedelme hozzá. Ez utóbbi azonnal éreztette hatását, hiszen 1439-ben, mikor a török ostrom alá vette Szendrő várát, Albert király kellő létszámú hadsereg híján nem tudott segíteni Brankovics György szerb despotának. A vár szinte a magyar sereg szeme láttára esett el, a katonaság sorai közt vérhasjárvány dühöngött, ami 1439 októberében magát az uralkodót is elragadta. A magyarság nem túl kedvező előjelekkel nézett szembe az oszmán birodalom nyílt hódító politikájával.

A Hunyadiak kora I. Ulászló (1440-44) Habsburg Albert halála után a kérdés az volt, hogy a primogenitura (elsőszülöttség) vagy a szabad királyválasztás elve érvényesüljön. Az első esetben, mivel Erzsébet királynő még csak állapotos volt, meg kellett várni, hogy fiút szül-e. A Cillei Ulrik és Garai László által vezetett főúri csoport ezt akarta, s Erzsébet sem akart a másik jelölt, Ulászló felesége lenni. Mikor fia született, úgy döntött, hogy kész tények elé állítja a magyar főurakat. Kottáner Ilona nevű udvarhölgyével ellopatta a Szent Koronát, és a három hónapos csecsemőt, V. (Utószülött) Lászlót 1440-ben királlyá koronáztatta. Ezután Erzsébet a huszitákat ráuszította a Felvidékre, majd a koronával és fiával együtt Bécsbe menekültek, ahol III. Frigyes vette pártfogásba őket, aki így szeretett volna beleavatkozni a magyar ügyekbe. A másik párt a szabad királyválasztás elve alapján III. Jagelló Ulászló lengyel királyt kívánta a trónon látni. Ulászló anyai ágon rokonságban volt az Anjoukkal. 1434-óta uralkodott, s 1440 márciusában Krakkóban megválasztották magyar királlyá is, ugyanis a hagyományos perszonáluniós formától külpolitikai segítséget vártak a török ellen. Az ellopott Szent Koronát azonban nem tudták az új uralkodó fejére helyezni, ezért a rendek oklevelet állítottak ki, melyben érvénytelenítették V. László megkoronázását, s kijelentették, amint a korona megkerül, Ulászlót azonnal megkoronázzák. Az 1440-ben kezdődött, két évig tartó háborúskodást 1442 decemberében a győri béke zárta le, melyben Erzsébet elismerte Ulászló királyságát, de megtartotta a birtokában

levő területeket. Az Ulászló-párt végleges győzelmét az jelentette, hogy Erzsébet pár nap múlva meghalt, így pártja vezetés nélkül maradt. V. László III. Frigyeshez került, akit egyelőre a birodalom ügyei foglalkoztattak, így elismerte a győri szerződést. Az ország végre az egyre gyakrabban támadó török elleni védekezésre fordíthatta energiáit.

Hunyadi János Az új király hatalomra kerülésében nagy szerepe volt Hunyadi Jánosnak, aki az 1442 és 1453 közötti időszakban döntően befolyásolta mind a kül-, mind a belpolitikát. Éppen ezért, bár volt hivatalos királya Magyarországnak, nyugodtan beszélhetünk az 1440-es évek kezdeteitől a „Hunyadiak korá”-ról, mely időszak 1490-ig, Mátyás haláláig tartott. Hunyadi János származásáról a legellentmondóbb nézetek ütköztek. Egyes krónikák arról írnak, hogy „csekély lovagrendű családból ... szerény és csekély ... nemzetségből származott”, míg a 15. századi történetíró, Thuróczy János „nemes és fényes havasalföldi nemzetségből” eredezteti. Voltak, akik Zsigmond király törvénytelen gyermekének tartották – később Mátyás is ezt „támogatta” –, mások Lazarevics István szerb fejedelmet emlegették apjaként. Bonfini – Mátyás történetírója – az ókori római Corvinus nemzetségig vezette vissza a Hunyadiak származását, mégpedig a Hunyadi család címerállatára, a hollóra (corvus) utalva. A „holló” miatt többen rokonságot feltételeznek a havasalföldi Basarab vajdák és a Hunyadiak között, mivel ezek címerállata is a holló volt. Az igazság az, hogy ezeket az elképzeléseket semmi sem támasztja alá. A sokféle mendemonda elsősorban a hihetetlen gyorsan emelkedő, ragyogó pályafutásuknak köszönhető. Az első biztos adat a családról 1409-ből, Zsigmond király egyik okleveléből származik. Az írás „Serba fia Vajk udvari vitéz alkalmas helyeken és időben hű szolgálataival szerzett kiváló érdemeit” említi, amiért Zsigmond Hunyad várát ajándékozta a családnak. Valószínű, hogy az előkelő származású havasalföldi család ezután kerülhetett Magyarországra, s Thuróczy János szerint is Vajkot udvari vitézként Zsigmond hozta az országba. A Havasalföldön előkelőnek számító család Magyarországon csupán a középnemesség tehetősebb csoportja közé kerülhetett, s majd csak Hunyadi János révén emelkedtek a vezető méltóságok sorába. Hunyadi János 1407 körül láthatta meg a napvilágot, s bár kisgyermekkorát Hunyadon töltötte, nagyon korán – a kor nemesifjaihoz hasonlóan – főnemesek kíséretébe (familiájába) került. Apjához hasonlóan katonának készült, s ezért „korán megszokta, hogy hideget, meleget egyaránt eltűrjön, és ezt állandó gyakorlással fejlesztette” – írta a környezetéhez tartozó Pannoniai András. A nagyurak kíséretében nemcsak katonai, hanem jogi, birtokigazgatási ismereteket is szereztek a nemesifjak. Először Csáki György székely ispán, majd később Lazarevics István szerb despota apródja lett, s végül az Újlakiak szolgálatába szegődött. Házasságot kötött Szilágyi Erzsébettel, mellyel a délvidéki vagyonosabb köznemességgel került szorosabb kapcsolatba. Zsigmond király udvarába 1430-ban kerülhetett, s a következő évben Itáliába ment, ahol majd két évet töltött Milánóban. Itt a milánói herceg szolgálatába állott, s elsajátította a magas színvonalon álló itáliai hadművészetet (pl. zsoldos-vezér típusú hadvezetés). 1433-ban a hazatérő Zsigmonddal ő is Magyarországra jött, s az uralkodót 1200 arany kölcsönnel segítette ki. Ez azért lényeges, mert e zálogügy indította el a későbbi hatalmas birtokszerzéseket. 1436-ban Csehországba kísérte Zsigmondot, s itt megismerkedett a cseh husziták harcmodorával. Fontos tanulságot jelenthetett neki a gyalogság és a tábori tüzérség erejének felismerése, vagy a huszita szekérvár alkalmazása. Habsburg Albert uralkodása alatt már a török hadszíntéren kellett harcolnia, s ez indította el őt azon a pályán, melyen néhány év alatt köznemesből az ország első emberévé vált.

A török már 1438 tavaszán betört Erdélybe, ahol nemrégen fejeződött be a parasztfelkelés, s így szinte egyáltalán nem volt lehetőség a védekezésre. A következő évben elesett Szendrő vára, s ebben az időben csak Hunyadi János könyvelhetett el sikereket, minek eredményeképpen megkapta a szörényi báni tisztséget. Ezzel zászlósúr lett, de egyelőre a legutolsó az országnagyok sorában. A királyválasztó küzdelmekben Hunyadi egyértelműen az Ulászló-pártiak közé tartozott. Az 1441-es bátaszéki (vagy bátafői) csatában Újlaki Miklós és az ő vezetésével sikerült legyőzni az Erzsébet-párti erőket. A győzelem után Ulászló király egymás mellé rendelve őket, nekik adta az erdélyi vajda, a temesi ispán és a nándorfehérvári főkapitányi címeket. Mivel Újlaki főleg a királyi udvarban tartózkodott, a déli határok védelmét Hunyadinak kellett megszerveznie. Ez egyedül nehéz volt ugyan, de legalább senki sem avatkozott bele elképzeléseibe. Törökellenes harcok Hunyadi János 1442-re az ország leghatalmasabb urai közé emelkedett, s olyan főúr volt, aki az egyéni érdekei mellett az országét is a szívén viselte. Első komolyabb csatájában 1441 nyarán Iszhák béget győzte le Nándorfehérvár környékén. Ezután igyekezett a hadseregét és a várait is olyan állapotba hozni, hogy a kisebb török támadásokat könnyűszerrel ki tudja védeni. 1442-ben két, a korábbinál nagyobb méretű török akció következett. Először Mezid bég támadott, s mintegy 17 ezer főnyi seregével az első ütközetben legyőzte a magyarokat, a másodikban azonban Hunyadi diadalmaskodott. Itt döntő szerepet kapott az, hogy ő és Kamonyai Simon páncélt cseréltek. A török így Kamonyaira összpontosította erejét, aki hősi halált halt, de eközben Hunyadi könnyebben irányíthatta hadseregét. 1442 szeptemberében már az európai török tartományok egyesített serege támadott. Hunyadi győzött, s még a török krónikások is kénytelenek voltak elismerni, hogy „az iszlám serege olyan vereséget szenvedett, hogy azt mondani sem lehet”. A diadal igazi jelentősége az volt, hogy mind a magyar, mind az európai közvéleményt felrázta. A jóval kisebb létszámú magyar seregek ugyanis bebizonyították, hogy hadművészettel, megfelelő összehangoltsággal legyőzhető a nagy létszámú török sereg. Hunyadi ezután mindig támadó elképzeléssel lépett fel, hiszen csak így tudta ellensúlyozni az ellenség számbeli fölényét. Hadseregében egyre nagyobb létszámban alkalmazott zsoldosokat, sőt szükség esetén igénybe vette a parasztok támogatását is. (Majdnem azt mondhatjuk, hogy szinte „szenvedélyévé vált” a török elleni küzdelem!) A „hosszú hadjárat” 1443-ban az előző év sikerei fellelkesítették a keresztény Európát. Támadó hadjáratot vártak Hunyaditól, s az esélyeket növelte az is, hogy II. Murád szultán belső problémákkal küszködött. Hunyadi is úgy vélekedett, hogy az ellenséget távol kell tartani az országtól, saját területén kell gyengíteni. Végső célja a török Európából történő kiűzése volt, ehhez azonban összefogás kellett. A magyar főurak igyekeztek bandériumaikat feltölteni, Hunyadi is nagy anyagi áldozatokat hozott (32 ezer aranyat adott az előkészületekhez). IV. Jenő pápa e célra megadóztatta az egyházi jövedelmeket, s bár nem sikerült szélesebb európai összefogást létrehoznia, külföldi zsoldosok is csatlakoztak Hunyadihoz. Brankovics vajda támogatásával a sereg összlétszáma elérte a 35 ezer főt. Az 1443 júliusában megindult hadjárat célja Drinápoly elfoglalása volt, s ezért Hunyadi nem törődött a közbülső török várakkal. (Az időpont szokatlan volt, hiszen ősszel és télen ekkor nem háborúztak!) Csak gyors felvonulással lehetett elkerülni azt, hogy a törökök egész seregüket mozgósíthassák. Gyorsasága sikerrel járt, elfoglalta

Krusevácot, majd Nist, s a hadjárat legnagyobb ütközetében a Morava mezőn megsemmisítő vereséget mért a törökökre. A győzelem hatására a balkáni népek is küldtek segélycsapatokat, s Szófia elfoglalása után a had Drinápoly ellen vonult. Erre már II. Murád szultán is rendezte belső ügyeit, és gyorsan Európába vezette hadseregét. Eltorlaszolta a Balkán-hegység hágóit, s ezzel megállította az előrenyomulást. Hunyadi elrendelte a visszavonulást, s hazafelé még két győzelmet aratott az őt üldöző törökök felett. A később „hosszú hadjárat”-nak nevezett támadás 1444 januárjában ért véget. Egész Európa Hunyadiról beszélt, s valóban ritka a hadtörténetben az, hogy egy hadsereg több ezer kilométert tesz meg ellenséges területen csatavesztés nélkül. Természetesen ezekkel a sikerekkel semmi sem dőlt el, hiszen a törökök szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek. Ennek ellenére Európa most már egy újabb támadás megszervezésén fáradozott. Békekötés A hadjárat igazi sikerei az utána felajánlott békében mutatkoztak meg, melynek feltételei rendkívül kedvezőek voltak. A hosszabb béke fejében II. Murád felajánlotta Szendrőt és Galambócot, visszaadta a szerb területeket, és megígérte a foglyok kiadását és 100 ezer arany hadisarc kifizetését. Emellett biztosította a magyar uralkodót, hogy szükség esetén akár 30 ezer harcost is rendelkezésére bocsát belső harcaihoz. Drinápolyban rögzítették a békefeltételeket, majd a követség Váradra ment, hol a magyar király megerősítette a békepontokat. Ulászlóra azonban közben külső nyomás nehezedett, a pápa mindenképpen új hadjárat megindítására akarta rábírni. Bizánc, Velence és Genova is támogatásáról biztosította Hunyadit. Megígérték, hogy megakadályozzák a török seregek áthajózását a tengerszorosokon. A magyar uralkodó ennek hatására megesküdött Cesarini Julian bíborosnak, hogy 1444 nyarán hadjáratot indít a Balkán visszafoglalására. A bíboros azzal nyugtatta meg Ulászló lelkiismeretét, hogy a hitetlen töröknek korábban tett eskü érvénytelen, felesleges tehát betartani. A várnai csata (1444) Az 1444 szeptemberében megindult hadjárat azonban egyáltalán nem a tervek szerint sikerült. Hunyadi seregének létszáma mindössze 20 ezer fő körül mozgott, s most a szerbek sem voltak hajlandóak segíteni. Ez a létszám csak a fele volt a hosszú hadjárat alattinak, s Hunyadi csak azért mert elindulni, mert bízott a szövetségesek ígéretében, miszerint Ázsiában tartják a szultán haderőt. A bizánciak azonban passzívak maradtak, s a szövetséges hajóhad túl kis létszámú volt a feladat végrehajtására. Ráadásul a genovaiak inkább az ellenséget segítették, s pénzért átszállították őket a tengerszorosokon. A törökök fő hadereje is átkelt tehát Ázsiából, s a mintegy 80 ezer fős sereg a gyorsan előrenyomuló magyarok hátába került, és elvágta a visszavonulás útját. A döntő összecsapásra 1444. november 10-én Várna mellett került sor. A csata sikeresen kezdődött, hiszen a jól felállított magyar sereg legyőzte a szárnyakon harcoló török lovasságot. Ekkor azonban Ulászló váratlan rohamot indított a középen álló janicsárság ellen. A közelharcban a király is elesett, fejét lándzsára tűzték. A megzavarodott magyar sereget már Hunyadi közbeavatkozása sem tudta összerendezni. A magyarok vereséget szenvedtek, és még az éjszaka folyamán elhagyták szekértáborukat. Csupán az volt a szerencséjük, hogy a szultán maga sem hitte el, hogy ilyen gyors győzelmet aratott. Cselt sejtett, ezért egy napig nem támadott. Hitelt érdemlő források szerint a magyar sereg egyötöde elesett a várnai csatában, köztük több főpap és főúr (köztük Cesarini Julian) is.

Hunyadi kormányzósága (1446-52) Míg Ulászló uralkodása alatt elsősorban a külpolitikára irányult a figyelem, addig halála után a belpolitika került az érdeklődés előterébe. Minden esély megvolt arra, hogy Magyarország darabokra essen szét, s az 1445-re összehívott országgyűlésnek ezt kellett megakadályoznia. Elismerték V. László királyságát, de csak azzal a feltétellel, ha III. Frigyes lemond a gyámkodásról, s a király hazatéréséig az országban hét főkapitány gyakorolja a hatalmat. Ezt az ún. jogátruházási elméletre hivatkozva tették, miszerint kivételes esetekben az országgyűlés a király nélkül is eldönthet fontos kérdéseket. Ezek a döntések egyértelműen Hunyadinak kedveztek. Ő és Újlaki is a főkapitányok közé tartoztak, és az ország területének nagyobb része nekik jutott. Hunyadinak a Tiszántúlra (Erdéllyel együtt), Újlakinak a DunaTisza közére és a Dunántúlra szólt a megbízatása, a maradék öt főkapitány a Felvidéken osztozott. A belháború veszélye ezzel lecsökkent, s Hunyadi egyre nagyobb befolyásra tett szert familiárisai révén. Elérte például azt, hogy Vitéz Jánost nevezzék ki váradi püspökké, s vele olyan ember került a püspöki székbe, aki lelkes híve volt az országos törökellenes összefogásnak. Mivel III. Frigyes nem engedte vissza az országba V. Lászlót, a rendek – a király kiskorúságának idejére – Hunyadi Jánost 1446-ban Magyarország kormányzójává választották, aki ezzel az ország első embere lett. A kormányzóvá választást a királynélküliségtől (interregnum) való félelem indokolta. Az ilyen időszakok ugyanis a jogrend megingásához és az ország darabokra hullásához vezethettek, s ez gyengítette volna a külső ellenállóképességet is. A kormányzóság átmeneti formát jelentett, mely elméletben elismerte V. László uralmát, a gyakorlati hatalmat azonban a kormányzónak adta át. Hunyadi kezét több kérdésben is megkötötték. Korlátozták a birtokadományozási jogát, nem rendelkezhetett szabadon a királyi jövedelmekkel, hatalmát az országtanács ellenőrizte, melyben köznemesek is részt vettek. Hunyadi az országban rendkívül nagy befolyással rendelkezett (28 vár, 57 mezőváros, több mint 1000 falu és mintegy 4 millió hold ura volt, magánvagyona a királyét meghaladta!), ennek ellenére korántsem volt sikeresnek mondható belpolitikai törekvéseiben. Bár az 1447-es országgyűlésen nagy eredményeket ért el (rendelkezhetett az összes királyi jövedelmekkel, megszüntették a főkapitányságokat), sőt a köznemesség is egyre nagyobb szerepet kapott a bárók ellenőrzésében, a törvények többsége papíron maradt. Nem sikerült legyőznie Cillei Ulrikot, sőt sok nyugat-magyarországi várat III. Frigyes is megtartott. A Felvidéken „uralkodó” cseh Giskra ellen is többször vereséget szenvedett. A bárók hatalmát tehát nem sikerült megtörnie, bár egyre nagyobb szerepet szánt a belpolitikában a köznemességnek. 1439 után majd két évtizeden keresztül csaknem évente tartottak országgyűléseket, amiken részt vettek a nemesi megyék követei. Bár lelkesedtek Hunyadiért, az igazi összefogás nem történhetett meg, mert az országgyűléseken általában familiárisként szerepeltek, tehát uruk utasításait kellett követniük. Belső nehézségei ellenére Hunyadi nem adta fel törökellenes terveit. 1445-ös támadása még nem hozott eredményt, de két év múlva villámhadjáratban már visszaállította a Havasalföld feletti magyar uralmat. 1448-ban az albán Szkander béggel szövetkezve támadott, de Brankovics szerb despota most sem csatlakozott, csupán az átvonulást engedte meg. Az Európában állomásozó szultán azonban megelőzte Hunyadit, seregét Rigómezőnél csatába kényszerítette, ahol már korábban megszállta az összes stratégiailag fontos pontot. Elzárta az albán utánpótlás útját is, így a rigómezei csata a magyarok vereségével végződött. A menekülő Hunyadit Brankovics elfogatta, s csak magyarországi területek fejében engedte szabadon. A kudarc meggyengítette Hunyadi belső helyzetét is, a legfontosabb tanulságot azonban az olasz

kortárs vonta le: „A török 70 ezer ember veszteséget sem érez meg, ha ázsiai seregét át tudja hozni Európába”. Hunyadi is belátta, hogy a török erőfölény kiegyenlíthetetlen, ezért visszatért a zsigmondi politikához. A magyar támadó politika abbamaradt, s elsősorban az ország védelmét próbálták megerősíteni. A védelmi vonalat segítették azok az államok is, melyeket Hunyadi hadjáratai tettek szabaddá a törökkel szemben. V. László királysága (1452-58) 1452-ben lejárt Hunyadi kormányzói megbízatása, s a „hazaengedett” V. Lászlónak átadta a hatalmat. A gesztus csupán jelképes volt, hiszen ő maradt a főkapitány és a királyi jövedelmek kezelője. Fia, Hunyadi László horvát-szlavón bán lett, Vitéz János pedig az alkancellári tisztséget töltötte be. Ráadásul a király továbbra is Cillei Ulrik társaságában Prágában és Bécsben tartózkodott, a front így a Hunyadiak és a Cilleiek között húzódott. 1453-tól ismét a Konstantinápolyt elfoglaló törökök kerültek a figyelem középpontjába. II. Mehmed belekezdett világhódító terveinek megvalósításába, melynek első lépcsője Szerbia déli részének 1454-es meghódítása volt. Mivel a magyarok segítettek a szerbeknek, a szultán Nándorfehérvár elfoglalásával akarta elejét venni a további ilyen akcióknak. Esélyei jók voltak. A III. Callixtus pápa által meghirdetett keresztes hadjárat nem talált visszhangra, és a Magyarországra érkezett ferences szerzetes Giovanni de Capistrano (Kapisztrán János) toborzókörútja sem hozta meg a várt eredményt. (A pápa ekkor rendelte el a déli harangszót, imádkozásra buzdítván a híveket a Magyarországot fenyegető török támadás miatt.) Bár 1456 elején az országgyűlés rendkívüli adót szavazott meg, s a király elrendelte a nemesi felkelést, a főurak nagy része nem mozdult. Hunyadi túlzottan nagy hatalma is szembefordította a bárókat, ezért csak saját 10 ezer fős seregére és nagyjából ugyanennyi délvidéki keresztesre támaszkodhatott. A 80 ezer fős török sereg támadása 1456. július 4-én indult, s a várat Kórogyi János macsói bán és Szilágyi Mihály 7000 fős katonasága védte. A szultán körbezárta a védőket, s mivel nem tartott segítségtől, a kiéheztetés mellett döntött. Az események akkor gyorsultak fel, mikor Hunyadi vízi csatában áttörte az ostromzárat, biztosítva ezzel az utánpótlást. A nagy török rohamra július 21-én került sor, s a csapatok egy része eljutott a fellegvárig (itt rántotta magával Dugovics Titusz az egyik zászlót kitűző törököt), de Hunyadi felmentő serege visszaszorította a támadókat. Bár a következő támadással várni akart, másnap a várból kiszivárgó keresztesek akcióba kezdtek. Hunyadi kénytelen volt a spontán támadás élére állni, ami váratlan sikert hozott. Elfoglalták a török ágyúkat, és azzal lőtték az ellenséget. Bár a szultán is bekapcsolódott a harcba (meg is sebesült), az ostromlók saját táborukba szorultak vissza. A török sereg még aznap éjszaka elvonult a vár alól. Üldözésre nem került sor, mert a táborban pestisjárvány tört ki, a keresztesek tovább akartak harcolni s a huszita eszmék is terjedőben voltak, így fel kellett oszlatni a keresztes hadat. A járványnak áldozatul esett Hunyadi és Kapisztrán is. Közben V. László seregével Nándorfehérvár felé közeledett. Hunyadi János halála után fia, László került a család élére, s az 1456-os országgyűlésen megígérte, hogy a királyi várakat és jövedelmeket visszaszolgáltatja. Mikor a király és kísérete megérkezett Nándorfehérvárra, Hunyadi csak őket engedte be a várba, seregeiket kizárta. Ezután szóváltás történt Cillei Ulrik és Hunyadi között, mire a Hunyadi-hívek lemészárolták Cilleit és kíséretét. V. László ezután Hunyadi Lászlónak adta apja megürült tisztségeit, és megígérte, hogy nem áll bosszút. Budára érkezése után azonban (1457-ben) elfogatta Hunyadi Lászlót, Mátyást és több bizalmas hívüket, s halálra ítélte őket. Az ítéletet egyedül Lászlón

hajtották végre, s a király – Mátyást is magával víve – előbb Bécsbe, majd Prágába ment. Itt halt meg váratlanul még ugyanebben az évben, s megkezdődtek a harcok a megüresedett trónért.

Hunyadi Mátyás (1458-90) Mátyás belpolitikája Hunyadi Mátyás 1443-ban született Kolozsvárott, Hunyadi János második fiaként. A kornak megfelelően lovagi nevelést kapott, de emellett írni és olvasni is megtanult. Kiváló latin tudása miatt már egész fiatalon többször tolmácsolt apjának. Tanítója, nevelője Vitéz János volt. 1455-ben eljegyezték Cillei Erzsébettel, kinek családja a Hunyadiak politikai vetélytársa volt. Ezután Mátyás a királyi udvarba került kamarásnak, majd bátyja halála után az uralkodó magával vitte fogolyként Prágába. V. László halála után szerteágazó tárgyalássorozat kezdődött, Mátyás ügyében. Vitéz János Podjebrád György cseh kormányzóval egyezett meg, hogy Katalin nevű lányát Mátyás fogja feleségül venni. (Cillei Erzsébet korábban elhunyt.) Az apósjelölt ezután a magyar főurak megpuhításához látott hozzá (pl. Újlaki Miklós). Közben Szilágyi Mihály és Mátyás anyja, Erzsébet a Garaiakkal egyezett meg. Megállapodásuk az volt, hogy hazahozzák Mátyást, és királlyá választják. Ennek fejében az új uralkodó nem áll bosszút bátyja halála miatt a Garaiakon, sőt feleségül veszi Garai Annát. Mátyásnak tehát két menyasszonyjelöltje és sok támogatója volt már hazaérkezése előtt. Így az 1458 januárjában tartott királyválasztó országgyűlésen jelentős előnnyel indult, de Szilágyi Mihály semmit sem akart a véletlenre bízni. 15 ezer fegyveressel érkezett a rákosi gyűlésre, s ez végül is kellő hatással volt a vonakodó főurakra. 1458. január 24-én királlyá választották a még mindig Prágában tartózkodó Hunyadi Mátyást. Az új uralkodó februárban Magyarországra érkezett. Megkoronázni ugyan nem tudták, hiszen a korona III. Frigyesnél volt, de ünnepélyesen a királyi trónra ültették (intronizáltak). A hatalom megszilárdítása A 15 éves Mátyás feladatai egy gyakorlott politikust is próbára tettek volna, de ő – elsősorban tanácsadói révén – kiválóan megoldotta őket. Nem tartotta be a Garaiakkal kötött szerződést (nem vette el Garai Annát feleségül), sőt leváltotta Garai László nádort. Szilágyi Mihály nehezebb falat volt. A királyválasztó gyűlésen 5 évre megválasztották Mátyás mellé kormányzónak, s ő valóban gyámkodni szeretett volna az uralkodó felett. Igazából azonban nem volt alkalmas a politizálásra, ezért Mátyás inkább a török ellen küldte, ahol több hasznát látta volna. Szilágyi nem volt képes elviselni a döntést, s a Garaiakkal karöltve szervezkedni kezdett a király ellen. Az uralkodó erre Világos várába záratta, majd a déli végekre küldte. Szilágyi török fogságba esett, s a szultán kivégeztette. Ezután a Garai-Újlaki liga következett, akik ellenkirályként 1459-ben megválasztották III. Frigyest. Az akció sikertelennek bizonyult, mert a magyar főurak többsége Mátyás oldalán maradt, sőt a pápa legátusa, Carvajal bíboros is inkább a korona kiadására buzdította Frigyest. Két összecsapás is történt a németekkel, de a helyzetet Garai László halála oldotta meg. A király kibékült ellenfeleivel, sőt magas méltóságokba emelte őket. A harmadik feladatot a huszita Jan Giskra legyőzése jelentette, akit Erzsébet királyné (Habsburg Albert özvegye) támogatott. Mátyás győzelmei hatására Giskra különböző szomszédos uralkodóknak felajánlotta a magyar koronát és szolgálatait, s csak Mátyás és III. Frigyes kibékülése után sikerült „kipiszkálni” a Felvidékről. A magyar uralkodó Arad megyében adott neki birtokokat, katonáinak nagy részét pedig zsoldosként felfogadta.

Megtörtént tehát a rendteremtés, egyedül a magyar korona visszaszerzése maradt hátra. Mátyást ebben segítették III. Frigyes belső nehézségei és II. Pius pápa támogatása, aki egy későbbi törökellenes hadjárat reményében támogatta a magyar királyt. 1463-ban, a bécsújhelyi megállapodással visszakerült Magyarországra a korona. III. Frigyes 80 ezer forintot kapott a „Szent Korona megőrzéséért”, megtarthatta a magyar királyi címet, Mátyást fiává és szövetségesévé fogadta. A magyar uralkodó megkapta Sopron városát és megígérte, amennyiben törvényes örökös nélkül hal meg, a Habsburgok öröklik a magyar trónt. A visszakapott koronával 1464-ben királlyá koronázták Mátyást, s törvénybe foglalták, hogy a továbbiakban a koronát Visegrádon kell őrizni. Ezzel megtörtént a hatalom megszerzése és törvényesítése, megkezdődhetett tehát az új kormányzat kiépítése. Gazdasági intézkedések Az uralkodó egyik fő célja az volt, hogy a jövedelmek minél nagyobb részét kivonja a rendi ellenőrzés alól. Az eddigi – bárók által választott – főkincstartók több-kevesebb sikerrel, de beleszóltak a királyok pénzügyeibe. Mátyás hatalomra kerülése után azonnal kialakította a budavári udvarbírói hivatalt, s a tisztséget udvari méltóságból csak az uralkodótól függő hivatallá tette. Élére olyan köznemesek és polgárok kerültek, akik szakemberek voltak. Talán leghíresebb volt közülük a polgári származású Ernuszt János, aki tevékenysége jutalmául báróságot kapott. A kincstartóság tehát a király megbízható hivatalává vált. Reformjának másik célja az volt, hogy a befolyó jövedelmeket megnövelje. Az 1467-es országgyűlésen megszüntették a kamara hasznát, s helyette a királyi kincstár adóját (tributum fisci regalis) vezették be. Az újítást két dolog jelentette. Korábban sokan szereztek mentességet jobbágyaik számára az állami adók alól, most pedig az uralkodó mindenki számára kötelezővé tette az új adó befizetését (még a privilegizált csoportok – erdélyi nemesek, kunok, jászok és a jobbágytelken élő nemesek is adóztak). A másik újítás az volt, hogy megváltozott az adószedés rendszere. Károly Róbert óta telkenként szedték be az adót (kapuadó), még ha több család is élt ott, mostantól családonként kellett fizetni évi húsz dénárt. A rendszeres adókon kívül nagy jövedelemforrást jelentettek a rendkívüli hadiadók, melyeket – háborúk alkalmával vagy ürügyén – évente akár többször is beszedhettek. Ez mindig forintos adó volt (egy hízott disznó ára). Megmaradtak természetesen az egyéb jövedelemforrások is (regálék, vámok). A harmincadvám esetében annyi változás történt, hogy új néven jelent meg (koronavám) és itt is megszűntek a korábbi mentességek. Növelhették még a királyi bevételeket más források is (telekkatonaság megváltása, külföldről kapott segélyek, betöltetlen egyházi javadalmak stb.). Itáliai beszámolók alapján a királyi jövedelmek Mátyás idejében a következőképpen oszlottak meg: Kincstári adó és segély Szászok adója Szabad királyi városok adója Zsidók adója Románok ötvenedadója Sóbevételek Pénzverő- és bányakamarák Koronavám

250 000 forint 25 000 forint 22 000 forint 4 000 forint 2 000 forint 80 000 forint 60 000 forint 50 000 forint

Az uralkodó éves bevételei nagyjából 500 és 750 ezer forint körül mozoghattak. Legnagyobb részüket az állami adók tették ki, ami egyben a fejlődés irányát is mutatja. A problémát továbbra is az jelentette, hogy az adók rendszertelenül érkeztek a királyi kincstárba, mely emiatt többször üresen állt. Államszervezeti intézkedések Az uralkodó nemcsak a gazdaság területén, hanem máshol is igyekezett a csak tőle függő hivatalszervezet kialakítására. Korábban két tanácsadó és legfőbb bírói ügyeket intéző testület működött. A nagykancelláriát és a titkos kancelláriát most Mátyás összevonta. Az új királyi kancellária élére Vitéz János váradi püspök és Várdai István kalocsai érsek került. Ez utóbbi számított a hivatal tényleges vezetőjének. A peres ügyek növekedése miatt átszervezték a bíróságokat is. Mátyás a különös és a személyes jelenlét bíróságait összevonta és „királyi személyes jelenlét bírósága” néven egyesítette. Az élére személynök került, aki nemcsak a nemesség, hanem a városok ügyeiben is döntött. Az új hivatalokban egyszerűbb származású hivatalnokok ültek. Mátyás többször is polgári, sőt jobbágysorból felemelt híveit helyezte kormányzati vezető pozíciókba. (A leghíresebb közülük Bakócz Tamás, a későbbi esztergomi érsek, aki paraszti származású volt, de nagyon fontos megjegyeznünk, hogy hatalmas egyházi karriert futott be!) Mivel Mátyásnak köszönhették felemelkedésüket, támogatták uralkodójukat a bárók ellen. Katonai reformok A korszerűtlen nemesi haderő helyett, amint lehetett, Mátyás egy csak tőle függő zsoldoshadsereget épített ki. Erre Giskra legyőzése után kerülhetett sor, hiszen a sereg alapját a meghódolt husziták adták. Ahogy növekedtek a bevételek, úgy lehetett bővíteni a létszámot. Az 1480-as években már 15-20 ezer katona szolgálta a királyt. A zsoldosok többségét csak rövidebb időre tudta felfogadni, hiszen eltartásuk hatalmas kiadásokkal járt. A lovasok havi 3, a gyalogosok havi 2 forintot kaptak. Egy 15 ezer fős zsoldossereg állandó fenntartása évi 300-500 ezer forintba került! A katonaságnak négy fegyverneme volt: nehézlovasság, könnyűlovasság, gyalogság és tüzérség. A könnyűlovasokat mozgékonyságuk miatt elsősorban a betolakodó törökök ellen használták. A gyalogság inkább védekező feladatokat látott el az ütközetekben, az ágyúk helyett pedig még mindig a hasznosabb ostromgépeket alkalmazták. A zsoldosok nagyobb része idegen származású (cseh, lengyel és kisebb számban német) volt. Mátyás hadseregét az utókor „fekete seregként” tartja számon. Az elnevezés valószínűleg a király halála után keletkezett, s eredete a mai napig tisztázatlan. Lehetséges, hogy utolsó vezérükről (a „fekete” Haugwitz Jánosról) vagy az uruk halála után viselt fekete szalagról kapták nevüket. A központosítás időszaka (1471-90) Mátyás erőskezű politizálása és reformjai természetesen nem találtak mindenhol tetszésre. Gyakran döntött egyedül, tanácsadói megkérdezése nélkül. A hatalmas adók egyrészt erősítették a király uralmát, másrészt viszont lázadásokat eredményeztek. Ezek élére sokszor korábbi megbízható emberei álltak. Az 1467-ben bevezetett adóreform váltotta ki az első fegyveres ellenállást is. Bonfini szerint „a királyt már rettegni kezdik a főurak, mert más irányítását nem tűri, csak a maga akaratára hallgat, minden főúrtól szótlan tiszteletet és azonnali engedelmességet követel”. Az Erdélyből kiinduló mozgalomban a köznemesek is részt vettek. Mátyás a felkelőket leverte, a főurakat megkímélte, a köznemesek közül viszont többeket kivégeztetett. Másodszor 1471-ben kezdődött összeesküvés Mátyás ellen, melynek

több oka volt. A király nem tartotta be az adókivetés törvényben megszabott feltételeit, sokszor nem vette figyelembe bírái döntéseit, egyedül ítélkezett. Ráadásul sokan nehezményezték a túlzottan aktív nyugati politikát. Az alattvalók az ország nagy részén a túlzott adók miatt a mocsarakba menekültek. A mozgalom élére Vitéz János esztergomi érsek és Janus Pannonius pécsi püspök állt. Mindketten sérelmezték azt is, hogy Mátyás elhanyagolja a török elleni védekezést. Uralkodójelöltjük Kázmér lengyel királyfi volt, aki sereggel be is tört az ország területére. Közben azonban Mátyás engedményeket tett, s ezzel megosztotta ellenzékét. Az adományok következtében többen átálltak, a lengyel trónkövetelő pedig fegyverszünetet kért, és kivonult az országból. A király Vitéz Jánost elfogatta és Esztergomban őriztette annak 1472ben bekövetkezett haláláig. A betegen menekülő Janus Pannonius is még ebben az évben meghalt. Az összeesküvés célját „többszörösen” nem érte el, hiszen – bár nem állt véres bosszút – ezután Mátyás egyre kevésbé bízott meg az általa felemelt tisztségviselőkben. Külföldi hivatalnokok jelentek meg az udvarban, s a zsoldoshadsereg szerepe fokozatosan megnövekedett. Uralmában egyre inkább érvényesült a „törvények felett álló király” eszméje. Bár az országgyűlést össze- összehívogatta, inkább csak a feszültséglevetetés egyik eszközének, „kibővített királyi tanácsnak” tekintette. Jóváhagyta a törvényeket, de azután a saját elképzeléseinek megfelelően rendeletekkel kormányzott. A korlátlan hatalmat azonban az általa felemelt főurak ellenállása és a működő rendi mechanizmus miatt nem tudta megvalósítani. A központosított hatalom így nem a társadalmi fejlettségnek, hanem elsősorban személyes képességeinek volt köszönhető. Mátyás halála után ezért omlott össze olyan gyorsan minden. Mátyás külpolitikája A török kérdés Külpolitikai téren az uralkodó mindvégig megosztotta figyelmét a török veszély és nyugati törekvései között. Bár megválasztásakor ígéretet tett a pápának, hogy „Minden gondot, fáradságot és bölcsességet, amit fel tudunk mutatni, azt mindenekelőtt a hit terjesztésének fogjuk szentelni”– valójában inkább csak védekező jellegű harcokat folytatott a török ellen. Pedig II. Mehmed szultán mindent megtett az ígéret betartatása érdekében. Már 1458-ban megtámadta Szerbiát, s a következő évben el is foglalta. 1462-ben Vlad Drakul havasalföldi vajda magyarokkal támogatott seregei szenvedtek vereséget, s ugyanebben az évben az adófizetést megtagadó bosnyák királyt is elfogta és kivégeztette a szultán. Ezzel Bosznia északi része és vele együtt a kulcsfontosságú Jajca vára is elveszett, s az ország körüli védőháló egyre foszladozott. 1463-ban Mátyás támadott, és a boszniai hadjáratban visszafoglalta Jajca várát. Bár Bosznia déli területeit nem sikerült fennhatósága alá vonnia s kisebb-nagyobb harcok később is folytak, ezen a részen Mátyás haláláig fennmaradt a status quo, a törökök és magyarok tulajdonképpen megosztoztak. A békét segítette az, hogy a szultán is el volt foglalva keleti területeivel, s a magyar uralkodó is inkább nyugat felé tekintett. Kisebb török betörések azonban továbbra is folytatódtak, sőt Mátyás arra is hajlandó volt, hogy a portyázókat átengedje az országon a gazdag stájer területek kirablására. A törökkérdés tehát nem rendeződött véglegesen. A király ellenzéke folyton felrótta, hogy az uralkodó elhanyagolja a török elleni harcot s a hadiadót nem a megfelelő célokra fordítja. Mátyás ezzel szemben arra hivatkozott, hogy egyedül úgysem képes a török kiűzésére a Balkánról, ráadásul nem lát garanciát arra, hogy III. Frigyes nem támadja hátba, míg ő a déli területeken harcol.

Támadás helyett az uralkodó inkább a védelmi rendszer minél teljesebb kiépítésére fordított gondot. A Zsigmond óta épülő rendszer két, egymástól mintegy száz kilométerre húzódó végvárláncból állt. A külső tulajdonképpen az ország határain kívül húzódott, a belső pedig Temesvártól a tengerpartig. A törvények a helyi földesurakat az adott határszakasz védelmére kötelezték, s a határmenti tisztségviselőknek – erdélyi vajda, tervesi ispán, macsói bán, szlavón bán, horvát bán – is meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk. Sokszor megkapták a végvárrendszer mögött fekvő vármegyéket is, Kinizsi Pál például 10 megye fölött rendelkezett. A rendszer elsősorban védekezésre szolgált, de kisebb támadásokra is képes volt, a harcokat a határokon kívül tudta tartani. Néha ugyan a királyi seregnek is fel kellett vonulnia, de a végvárak alapvetően teljesítették feladataikat. Az újabb déli hadműveletek az 1470-es évek közepén kezdődtek, mikor is – Mátyás sziléziai hadjáratát kihasználva – török sereg tört be a Temesközbe. 1474-ben megtámadták Moldvát is, itt azonban hatalmas vereséget szenvedtek az erdélyi vajda által támogatott románoktól. Ezek után Mátyás szinte rákényszerült egy támadó hadjárat indítására, melyben 1476-ban elfoglalta a stratégiailag nem túlságosan fontos Szabács várát. Az utolsó jelentős török támadás 1479-ben történt, mikor egy nagyobb sereg Erdélybe tört be. A kenyérmezői csatában a Kinizsi Pál és Báthori István által vezetett magyar katonaság nagy győzelmet aratott. (A hagyomány szerint ezután táncolt fogai közt egy törökkel Kinizsi Pál.) Ezzel le is zárultak a török akciók, hiszen II. Mehmed halála után (1481) a békésebb politikát folytató II. Bajazid került a török trónra. Mátyás törökellenes politikáját sokan bírálják passzivitása miatt, a valóságban azonban inkább realistának tekinthetjük. A török terjeszkedés visszaszorítását a 15. század közepén már csak egy széles európai összefogás tette volna lehetővé. Egyedül végrehajtott támadásai, kudarcai csak a törökök önbizalmát növelték volna. Sokszor a nyugati hódításokat is a török elleni „kudarc” kompenzálásának tartják, vagy az erőforrások összegyűjtésével indokolják azokat. A valóság sokkal egyszerűbb, Mátyás dinasztiaalapító szeretett volna lenni, elismertetni, hogy a Hunyadiak nem felkapaszkodott kisnemesek. A cseh háborúk Csehország nemcsak a területszerzés miatt volt fontos Mátyás számára, hanem ugródeszkát is jelentett egyben, hiszen a cseh korona választófejedelmi címmel járt a német birodalomban, sőt utat nyithatott a császári cím felé is. A beavatkozásra az adta a lehetőséget, hogy 1466-ban a Szentszék eretnekké nyilvánította Podjebrád György cseh királyt, mert engedélyezte országában a huszita áldozási módot. A cseh katolikus ellenzék kapott az alkalmon, és több uralkodónak is felajánlotta a koronát. Brandenburgi Frigyes és IV. Kázmér lengyel király visszautasították, Mátyás viszont keresztes hadjáratot indított volt apósa ellen. 1468-ban 20 ezres sereggel betört a cseh területekre, s a következő évben elfoglalta Morvaország és Szilézia jelentős részét. Bár a katolikus rendek megválasztották királyuknak, Csehországot nem tudta elfoglalni Podjebrád Györgytől. 1471-ben változott a helyzet, ugyanis Podjebrád meghalt. A cseh rendek a 15 éves lengyel Ulászlót választották királyukká (1490-től magyar uralkodó is), és ő 1474-ben szövetséget kötött III. Frigyessel Mátyás ellen. A Habsburg-Jagelló koalíció ezután megpróbálta visszafoglalni a sziléziai várakat Mátyástól. A 70 ezres sereg elől a magyar király Boroszló várába húzódott, s teljesen egyedi taktikát alkalmazott: „Titkon Lengyelországba küldte Szapolyai Istvánt és Kinizsi Pált, e serény és vitéz vezéreket, kiknek bátorsága nagy és hűségük mindig odaadó volt.

Válogatott könnyűlovasság ment velük portyára. Meghagyva nekik, ne állapodjanak meg sehol, ostromba ne bocsátkozzanak, de Lengyelországot széltében-hosszában száguldozzák át, pusztítsák, gyújtogassák, tűzzel-vassal mindenütt kegyetlenkedjenek.” A távoli akciók megtették hatásukat, az ostromlók kértek fegyverszünetet Mátyástól. A cseh küzdelmekkel párhuzamosan 1477-től III. Frigyessel is szembekerült a magyar uralkodó, s ezért 1479-ben a csehekkel megkötötték az olmützi békét. Ebben Mátyásé lett Szilézia, Morvaország és Luzsice, s neki nagyon megfelelt ez a kompromisszumos megoldás, hiszen Csehország elfoglalására úgysem lett volna ereje. Háborúk III. Frigyessel Az 1463-as bécsújhelyi béke hosszú időre rendezte az osztrák-magyar viszonyt, de a két uralkodó kapcsolata sohasem volt problémamentes. Ez céljaik szembenállásából következett: Frigyes a magyar trónt, Mátyás pedig a császári címet akarta megszerezni. Már 1476-ban a nápolyi király lányával, Aragóniai Beatrixszal kötött házassága is diplomáciai célokat szolgált, Itáliában próbált szövetségeseket keresni III. Frigyes ellenében. 1477-től kezdődtek a fegyveres összecsapások, melyek szoros összefüggésben voltak a cseh ügyekkel. III. Frigyes a Habsburg-Jagelló szövetség miatt Ulászlónak adta a cseh választófejedelmi méltóságot. Erre válaszként Mátyás hadat üzent a császárnak, arra hivatkozva, hogy az nem tartotta be ígéretét. 1477-ben 17 ezer fős sereggel támadt Ausztriára, s ez olyan gyorsan történt, hogy Frigyes nem is tudott számottevő hadat kiállítani ellene. Megmozdult erre a pápai diplomácia, hiszen a Szentszék Mátyást inkább egy törökellenes hadjárat élén szerette volna látni, s az év végén aláírt korneuburgi (vagy gmundeni) béke a magyar diplomácia sikerét jelentette. Frigyes elismerte a cseh trónigényt, sőt beleegyezett 100 ezer forint hadisarc kifizetésébe. A második háború 1482-ben indult, mert a császár nem egyenlítette ki tartozását. Mátyás most már területszerzésre törekedett, mely jól jöhetett volna a későbbi – császárságért folyó – küzdelemben. Katonailag érthető volt a támadás, hiszen zsoldosait „foglalkoztatni kellett”, politikailag viszont a helyzet rossz mérlegelését mutatta. III. Frigyes fia, Miksa ellenében ugyanis esélytelenül próbálkozott a legmagasabb birodalmi cím elnyerésére. A háborúban Mátyás ismét megelőzte a császári sereg összegyűjtését, a várakat éheztetéssel foglalta el, s a hat évig tartó háború alatt csupán kétszer volt szükség nagyobb csatára. 1485-ben sikerült elfoglalnia Bécs városát, ahová áthelyezte székhelyét és udvarát is. A meghódított területeken meghagyta az eredeti igazgatási rendet, a magyar hivatalnokoknak csupán ellenőrző szerepük volt. 1487-ben Bécsújhely elfoglalásával véget értek a harcok, melyek területszerzéssel jártak ugyan, de a fő cél nem valósult meg. III. Frigyes elérte, hogy 1486-ban fiát, Miksát választották meg német királlyá. A trónutódlás bonyodalmai A bécsújhelyi megállapodás értelmében csak törvényes örökös kaphatta meg a magyar koronát, Mátyásnak azonban nem volt ilyen utóda. Első felesége után nem maradt gyermeke, s második házassága is gyermektelen volt. Egyetlen fia Edelpöck Borbálától származott, de Corvin János törvénytelen gyermek volt, így nem örökölhette a koronát. Mátyás azonban – miután Beatrixtól nem lett gyereke – Corvin Jánost akarta a trónra erőltetni. Mivel felesége maga is szeretett volna az egyre többet betegeskedő Mátyás helyett uralkodni, ezért mindent megtett, hogy férje szándékát keresztülhúzza. Az uralkodó többféle módszerrel igyekezett fia

hatalmát megerősíteni. Adomány formájában lassan a herceg kezébe került a Hunyadi-birtokok legnagyobb része. Az 1485-ös nádori törvénycikkek a nádor szerepét növelték a királyválasztó országgyűlésen, megbízható embere, Szapolyai Imre nádor azonban 1487-ben meghalt. Külföldi támogatásban bízva megkérte a milánói herceg leányának (Sforza Máriának) kezét fia számára. A herceg bele is egyezett a jegyességbe, de Mátyás életében nem történt meg a házasságkötés. Hunyadi Mátyás 1490 áprilisában Bécsben halt meg agyvérzés következtében. Igazából sem a trónutódlást, sem a megszerzett tartományok ügyét nem tudta megnyugtatóan rendezni. Amennyire erősnek tűnt állama uralkodásának idején, olyan gyorsan omlott össze halála után. Befejezésül érdemes egy-két szót szólnunk Mátyás reneszánsz udvaráról. Uralkodása alatt szemmel láthatóan kiemelkedett a többi város közül Buda és Pest. A két testvérváros ekkortól vált igazán az ország központjává, de fejlettségét tekintve még így is messze elmaradt Európa jelentős városaitól. Az Itáliából induló humanizmus befogadása nehezen ment Magyarországon. Egyedül Vitéz János és váradi „udvara” igyekezett elterjeszteni az új eszméket, majd az 1470-es évektől Mátyás budai palotája vált központtá. Ekkor már tömegesen érkeztek Itáliából a művészek Budára, s a magyar király Európa legfőbb mecénásainak soraiba lépett. A reneszánsz stílusú építkezéseket jól példázza a visegrádi nyári palota és a budai vár bizonyos részei. (Az előbbi udvarában álló kútból ünnepélyes alkalmakkor felváltva fehér és vörös bor folyt!) Európa-hírű volt a Mátyás által alapított könyvtár, a Bibliotheca Corviniana, 2500 kötetével csak a vatikáni könyvtár vetekedhetett. A kódexek (korvinák) jelentős része Mátyás megrendelésére Itáliában készült, de itt is volt másoló- és könyvkötő műhely. A király a korabeli tudományosság teljességének összegyűjtésére törekedett. Első könyvtárosa Galeotto Marzio volt, aki Janus Pannonius révén került Magyarországra. Az ő munkájának köszönhető, hogy Mátyás személyiségét jobban megismerhettük. 1473-ban Hess András nyomdát alapított, ez azonban nem bírta a „versenyt” a kódexekkel, ezért nem maradt fenn sokáig. Nagyon sok külföldi humanista megfordult a királyi udvarban, de az igazán nagy nevek hiányoztak. Bár Mátyás érdeklődését és műveltségét nem vitathatjuk, a hihetetlen gyűjtőszenvedély és az udvari pompa egészen biztosan propagandacélokat is szolgált. Európa felé is bizonyítani akarta dinasztiaalapítási törekvésének jogosságát. 1467-ben Pozsonyban egyetemet alapított, melynek első vezetője Vitéz János volt. Sajnos ez sem kerülhette el elődei – a Nagy Lajos által létrehozott pécsi és a Zsigmond által alapított óbudai egyetem – sorsát, lassan elsorvadt. A történeti irodalomból két szerzőt érdemes kiemelnünk. Antonio Bonfini Itáliából érkezett és több évet töltött Mátyás udvarában. A király megbízásából írta meg a magyarok történetét (Rerum Hungaricum Decades). A másik Thuróczy János ítélőmester, akinek Chronica Ungarorum című munkája nemcsak a régi idők, hanem saját korának eseményeit is ismerteti.

A magyar társadalom a 15. században A jobbágyok Az előző században kialakult egységes jobbágyság csak jogilag volt hasonló helyzetben, hiszen az egyre erősödő árutermelés gazdaságilag nagy különbségeket hozott létre. Emellett a parasztság helyzetét alapvetően két dolog befolyásolta: az ország belső viszonyai és az adóterhek nagysága. A század folyamán a háborúkból alaposan kijutott a társadalom 90%-át adó, majd 3 milliós parasztságnak. Az adóterhek is folyamatosan növekedtek. Az állami adó, mely Zsigmond korában még csak évi 20 dénárt jelentett, Mátyás alatt már 1,32 forint volt. Mivel ezt családonként kellett fizetni, a kisebb családok összeköltözéssel védekeztek ellene (nagycsaládok). Így megnőtt a pusztán maradt jobbágytelkek száma, melyeket valószínűleg

megműveltek továbbra is, de az állami adót nem fizették és a földesúr is beérte kisebb járandósággal, hiszen így is jól járt. A „feketemunka” jobb megélhetést eredményezett a parasztok számára, így nem hagyták ott urukat. A szabad költözködési joggal rendelkező jobbágyok főleg a peremterületeken éltek az elvándorlás lehetőségével, északon elsősorban Giskra garázdálkodásai, délen pedig a török betörések miatt. A gazdasági különbségek miatt egyre nőtt azok száma, akik csonka telken éltek vagy zsellérekké váltak. Ez utóbbiakat azok jelentették, akik 1/4-nél kisebb jobbágytelekkel vagy még annyival sem rendelkeztek. A század végére a jobbágyság 20%-át tette ki ez a réteg. Fontos megjegyeznünk, hogy a töredék telken élés nem mindig jelentett elszegényedést, hiszen sokszor a telek maradék részét kedvezőbb feltételek mellett tudták bérelni. A gazdag parasztok napszámosokat alkalmaztak, szőlőiket zsellérekkel műveltették meg. Közülük sokan a mezővárosokba költöztek, sokan a földesúr gazdasági tisztségviselőivé vagy falusi bíróvá „emelkedtek”. Ezeknek a lehetőségeknek csorbítása, megakadályozása eredményezte a századvégi elégedetlenségeket. A városok A középkori polgárság és az uralkodó kapcsolata egyre erősödött a század folyamán. A királynak is érdeke volt a támogatás, de a magyar városok inkább rászorultak az uralkodókra, mint fordítva. Az árutermelés a városok számának növekedését eredményezte, de többségében mezővárosok jöttek létre. A korszakban a polgárság inkább gazdaságilag számított, politikailag nem jelentett komoly erőt. Az uralkodók sem igényelték részvételüket az országgyűléseken – még Mátyás is csak egyszer hívta meg őket –, s a városok sem törekedtek politikai szerepre. A király nagyjából 30 város gazdasági erejére támaszkodhatott. Közéjük tartoztak a szabad királyi városok (Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Buda, Bártfa, Eperjes, Kassa), a királyi bányavárosok, a személynöki városok és az erdélyi szász városok. A század első felében – Zsigmond idejében – a király elsősorban a határvárosokat támogatta, míg később Mátyás a központi fekvésűeket részesítette előnyben. Megerősödött Buda, Pest, Szeged és Székesfehérvár gazdasági szerepe, legfőképpen Buda fellendülése indult meg. A század második felében egyre több német telepedett le itt, egyesek bekerültek a városi tanácsba is. A magyarok és németek mindinkább elkülönültek, a német kereskedőcsaládok csak egymás közt házasodtak. A városok lakosságszáma 1-6 ezer körül mozgott, csak Budán és Pesten éltek 10 ezernél többen. A bevándorlás folyamatos volt, elsősorban azok költöztek a városba, akiknek már korábban is kiépült gazdasági kapcsolataik voltak. Az ipar és a belkereskedelem mellett a polgárok fontos bevételi forrása volt a mezőgazdaság (zálogföldek, szőlők), de a legjövedelmezőbb vállalkozást továbbra is a távolsági kereskedelembe történő bekapcsolódás jelentette. A hagyományos értelemben vett városok mellett túlnyomó többségben a mezővárosok jellemezték Magyarországot. Számuk közel ötszáz volt, s alig különböztek a falvaktól, hiszen a lakosok többsége mezőgazdasággal foglalkozott. Mátyás uralkodása idején elsősorban az alföldi állattenyésztő és kereskedő városok fejlődtek sokat. A földbirtokosok Az arisztokrácia kiváltságos helyzetét a származás és a nagybirtok adta meg. Magyarországon is a birtok nagysága szabta meg a beleszólást az állam ügyeibe. A királyi birtokok eladományozása a században is folytatódott, s csak Mátyás idejében állt meg. A bárói réteg egyre zártabbá vált, amit Mátyás „nyitottabb”politikája sem tudott megváltoztatni. Bár a korábbi tartományúri hatalomhoz hasonlót nem tudtak kiépíteni, törekedtek befolyásuk

megőrzésére. Ennek eredményeképpen jöttek létre a 15. század elején a bárói szövetségek vagy más néven ligák. Ezek átmeneti jellegűek voltak, mert a főúri családok hatalmi érdekeinek megfelelően változott összetételük. A bárói rend jogi kialakulása a század végére történt meg. A nemesség a 15. század folyamán is tovább differenciálódott. Döntő többségük maga művelte földjét, ezek életmódja nem sokban különbözött a jobbágyokétól. Mátyás időnként még adót is szedett a jobbágytelken élőktől, és sok esetben a gazdagabb jobbágyok magasabb életszínvonalon éltek, mint ők. Jogilag viszont alapvetően különbözött a helyzetük a jobbágyoktól, hiszen ők bekapcsolódhattak a politikai életbe. Igényük erre nem nagyon volt, a megyei ügyekben inkább a középnemesség vett részt. Ez utóbbi már járatos volt a szokásjogban – még ha esetleg írni és olvasni nem is tudtak – és ismereteit a megyei törvényszékeken vagy a királyi adminisztrációban kamatoztathatta. Mátyás idejében hangadónak számítottak az országgyűléseken, s a király szövetségeseit jelentették. Helyzetük viszont sajátos volt, hiszen az uralkodót támogatták, de többségük valamelyik báró familiárisa volt. Önállóságukat a politikai életben az határozta meg, hogy a vármegyében a nemesi vagy a főúri birtokok voltak többségben.

Szakirodalmi tájékoztató A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (Szerk.: Győrffy György). Gondolat, Budapest, 1958 A művészet története – A gótika és a Távol-Kelet. Corvina, Budapest, 1992 A művészet története – A művészet kezdetei. Corvina, Budapest, 1990 Anderle Ádám: Spanyolország története. Móra, Budapest, 1992 Antonova Bongard-Levin – Kotovszkij: India története. Kossuth – Gondolat, Budapest, 1981 Az ősi magyar hitvilág (Szerk.: Diószegi Vilmos). Gondolat, 1978 Ágh Attila: A történelem kérdőjelei. Magvető, Budapest, 1974 Ágh Attila: Betemetett nyomok, emlékek rönkje. Móra, Budapest, 1981 Bakay Kornél: A magyar államalapítás. Gondolat, Budapest, 1978 Baktay Ervin: India története. Budapest, é. n. Balázs György – Szelényi Károly: Magyarok. Benke József: Az arabok története. Kossuth, Budapest, 1987 Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Gondolat, Budapest, 1987 W. M. Bray – E. H. Swanson – I. S. Farrington: Az újvilág. Helikon, Budapest, 1989 C. Cahen: Az iszlám a kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Gondolat, Budapest, 1989 Chadwick – Evans: A keresztény világ atlasza. Equinox, Oxford, 1990 Csató Tamás – Gunst Péter – Márkus László: Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987 Dercsényi Dezső: Nagy Lajos kora. Akadémia, Budapest, 1990 G. Duby: A lovag, a nő és a pap. Gondolat. Budapest. 1984 G. Duby: A katedrálisok kora. Gondolat, Budapest, 1984 G. Duby – Mandrou: A francia civilizáció ezer éve. Gondolat, Budapest, 1975 J. B. Duroselle: Európa népeinek története. Officina Nova, Budapest, é. n. Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. Panoráma, Budapest, 1977 Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Panoráma, Budapest, 1982 Engel Pál: Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér, Budapest, 1990 Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Könyvért. Váll., Budapest, 1985 Fischer – Fabian: A német császárok. Európa, Budapest, 1985 P. Fitzgerald: Az ősi Kína. Budapest, 1979 Fodor István: Verecke híres útján... Gondolat, Budapest, 1975 E. Friedel: Az újkori kultúra története I-III. Holnap, Budapest, 1993 Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Gondolat, Budapest, 1987 Gergely Jenő: A pápaság története. Kossuth, Budapest, 1982

Győrffy György: István király és műve. Gondolat, Budapest, 1983 Hajnal István: Az újkor története. Révai, Budapest, 1936 H. Hearder: Olaszország rövid története. Maecenas, Budapest, 1992 Herceg Gyula: Magyarország külpolitikája 896-1919. Kossuth, Budapest, 1987 Hogyan éltek elődeink? (Szerk.: Harák Péter). Gondolat, Budapest, 1980 Hóman Bálint – Szekfü Gyula: Magyar történet. Budapest, 1935 J. Huizinga: A középkor alkonya. Helikon, Budapest, 1976 Károly Róbert emlékezete (Szerk.: Kristó Gyula és Makk Ferenc). Európa, Budapest, 1988 Képes Krónika. Európa, Budapest, 1986 Királyok könyve. Officina Nova, Budapest, 1987 Kisfaludy Katalin: Matthiass rex. Gondolat, Budapest, 1983 J. Kowalski: Szerzetesek, egyház, társadalom. Kossuth, Budapest, 1975 Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Magvető, Budapest, 1983 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Magvető, Budapest, 1980 Kristó Gyula: Az aranybullák évszázada. Gondolat, Budapest, 1976 Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Magvető, Budapest, 1988 Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Zrínyi, Budapest, 1988 W. Kula: A feudális rendszer gazdasági elmélete. Gondolat, Budapest, 1985 Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Gondolat, Budapest, 1981 László Gyula: A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. Budapest, 1974 László Gyula: Őstörténetünk. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987 Lovagok. Tessloff és Babilon, Nürnberg, 1990 Magyarország története I. kötet (Szerk.: Pach Zsigmond Pál). Akadémia, Budapest, 1987 D. Matthew: A középkori Európa atlasza. Helikon, Budapest, 1983 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémia. Budapest, 1990 A. Mazahéri: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Európa, Budapest, 1989 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Gondolat, Budapest, 1984 Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szt. István Társulat, Budapest, 1991 E. Panofsky: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Corvina, Budapest, 1986 Ph. Rawson: Az indiai civilizáció. Helikon, Budapest, 1977 Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987 P. Sigal: Isten vándorai. Gondolat, Budapest, 1989 R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Gondolat, Budapest, 1987 Sz. Jónás Ilona: A középkor nagy császárai. Kossuth. Budapest. 1993 Szántó György Tibor: Anglia története. Kozmosz. Budapest, 1986

Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Ecclesia, Budapest, 1982 Szkazkin: A parasztság a középkori Nyugat-Európában. Gondolat, Budapest, 1979 Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. História – MTA TTI, Budapest, 1993 Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Gondolat, 1980 Thuróczy János: A magyarok krónikája. Európa, Budapest, 1980 S. Topolski: Lengyelország története. Gondolat, Budapest, 1989 Turay – Nyíri – Bolberitz: A filozófia. Szt. István Társulat, Budapest, 1992 Váczy Péter: A középkor története. Révai, Budapest, 1935 G. Zarnecki: Kolostorok, szerzetesek, barátok. Corvina, Budapest, é. n.

A MAGYAROK TÖRTÉNETE AZ ÁLLAMALAPÍTÁSIG................................................................4 A magyarság őstörténete és a honfoglalás........................................................................................4 A magyarság vándorlásának ázsiai állomásai (Kr. e. 4000 K.–Kr. u. 500 K.)..............................................................................................................5 A magyarság vándorlásának európai állomásai (az 5. századtól a honfoglalásig).......................................................................................................6 A honfoglalás (894-902)....................................................................................................................11 A magyarság története a 10. században – a „honfoglalás kora”............................................................................................................................14 A gazdasági élet.................................................................................................................................14 A 10. század társadalma...................................................................................................................15 A honfoglalás korának belpolitikája...............................................................................................17 A kalandozások (862-970)................................................................................................................19 Géza fejedelem uralkodása (972-97)...............................................................................................21 EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 11-13. században....................................................................................................................................25 A nyugati világ fejlődésének sajátosságai......................................................................................25 A Német-római Császárság a 11. században................................................................................25 A katolikus egyház (1000-1300).......................................................................................................32 Szerzetesség a 11-13. századi Európában......................................................................................35 Eretnekmozgalmak a 11-13. századi Európában..........................................................................37 A középkori város.............................................................................................................................40 A keresztes hadjáratok története.....................................................................................................45 Anglia a 11-13. században................................................................................................................53 Franciaország a 11-13. században...................................................................................................55 A középkori Bizánc és Kelet-Európa................................................................................................57 Kelet-Európa a 11-13. században....................................................................................................57 Bizánc és a Balkán a 11-13. században...........................................................................................59 Középkori társadalom, kultúra és az Európán kívüli világ.........................................................61 A lovag................................................................................................................................................61 Parasztság a középkori Európában................................................................................................64 A zsidóság a középkorban...............................................................................................................66 A középkori technika a 11-13. században......................................................................................68 A középkori oktatás..........................................................................................................................70 A gótika...............................................................................................................................................72 Az Európán kívüli világ......................................................................................................................74 Az iszlám világ (10-13. század).......................................................................................................74 Kína és a környező világ (3-13. század).........................................................................................86 A mongol világbirodalom kialakulása...........................................................................................89 India (4-12. század)...........................................................................................................................93 AZ ÁRPÁD-KOR MAGYARORSZÁGON (11-13. század)...........................................................................................................................................96 Szent István uralkodása (1000-1038).................................................................................................96 A koronázás.......................................................................................................................................96 Az államalapítás................................................................................................................................97 A gazdaság és a társadalom átszervezése.....................................................................................99 István külpolitikája.........................................................................................................................101

A 11. század története........................................................................................................................102 A 11. század uralkodói...................................................................................................................102 Szent László uralkodása (1077-95)................................................................................................107 Gazdaság és társadalom a 11. századi Magyarországon..........................................................110 A 12. század története........................................................................................................................113 Könyves Kálmán uralkodása (1095-1116)....................................................................................113 A 12. század uralkodói...................................................................................................................115 Gazdaság és társadalom a 12. századi Magyarországon..........................................................120 A 13. századi Magyarország története............................................................................................125 II. András uralkodása (1205-35)....................................................................................................126 IV. Béla uralkodása (1235-70).........................................................................................................130 Az utolsó Árpád-házi királyok.....................................................................................................134 Gazdaság és társadalom a 13. századi Magyarországon..........................................................137 EURÓPA ÉS AZ EURÓPÁN KÍVÜLI VILÁG a 14-15. században..................................................................................................................................140 A hanyatlás korszaka........................................................................................................................140 A rendi fejlődés..................................................................................................................................148 A politika elméleti alapjai..............................................................................................................148 Rendi társadalom, rendi állam......................................................................................................149 A konciliarizmus elve az egyházban............................................................................................151 Nyugat-Európa államai..................................................................................................................154 Dél- és Észak Európa államai........................................................................................................168 Közép- és Kelet Európa eltérő fejlődése a 14-15. században.....................................................171 Az Oszmán Birodalom......................................................................................................................177 Az oszmán állam kialakulása és kezdeti korszaka....................................................................177 Az oszmán nagyhatalom...............................................................................................................181 A késői középkor kultúrája.............................................................................................................183 Az Európán kívüli világ (14-15. század).....................................................................................................................................185 Az iszlám világ................................................................................................................................185 A középkori Kína (13-14. század).................................................................................................................................188 Ősi amerikai kultúrák.....................................................................................................................189 Közép-Amerika...............................................................................................................................190 MAGYARORSZÁG a 14-15. században..................................................................................................................................197 Magyarország az Anjouk korában..................................................................................................197 Károly Róbert (1301-42)..................................................................................................................197 Nagy Lajos (1342-82).......................................................................................................................202 A magyar gazdaság és társadalom az Anjouk korában.............................................................205 Szellemi élet az Anjou-korban.......................................................................................................211 Magyarország a Luxemburg-ház alatt............................................................................................212 Zsigmond uralkodása (1387-1437)................................................................................................212 A Hunyadiak kora..............................................................................................................................218 Hunyadi János.................................................................................................................................219 Hunyadi Mátyás (1458-90).............................................................................................................224 A magyar társadalom a 15. században............................................................................................230

Szakirodalmi tájékoztató......................................................................................................................233